Title: Napraforgók - Ujabb beszélyek
Author: Jókai, Mór
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Napraforgók - Ujabb beszélyek" ***


available by the Google Books Library Project (https://books.google.com)



Note: Images of the original pages are available through
      the Google Books Library Project. See
      https://books.google.com/books?id=ZexkAAAAMAAJ



JÓKAI MÓR

ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

XCI. KÖTET

NAPRAFORGÓK

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1898

NAPRAFORGÓK

UJABB BESZÉLYEK

IRTA

JÓKAI MÓR

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK TULAJDONA

1898



A VILÁGLÁTOTT FIU.

Biharban is széthangzott a nóta: «Állj ki magyar, ha van lelked; Váltsd
be régi becsületed. – Áll még Buda, él az Isten: Rácz nem uralkodik
itten! Éljen a haza!»

1848 nyara volt: csunya meleg idő! S a bolondok még fűtöttek is mellé!
Ágyukkal. – Égő falvaknál melegítették a tenyereiket.

No de, ha az ördög nem alszik, az Isten meg mindig ébren van. Ez is
igaz.

Ebben bíztunk mink is. – S csak vártuk, csak vártuk, hogy mikor küldi
már segítségünkre azt az öldöklő angyalát, a ki Senakérib királynak
százötven ezer emberét egy éjszaka megölte: mig utoljára rájöttünk, hogy
de édes magyarom, magadnak kell azt levágni, ha azt akarod, hogy
megszabadulj tőle; igy aztán nem sokára felváltotta az elébbi nótáinkat
ez a másik:

  «Kalapomon nemzeti szin rózsa,
  Ajakamon kedves babám csókja!
  Ne félj babám, nem megyek világba,
  Nemzetemnek leszek katonája.»

Ez már aztán ért valamit.

Csak úgy tódult a honvédzászlók alá a fiatalság.

Bozonka helységébe is eljutott a toborzó csapat, egy szál vén
huszár-őrmester, három piros csákós, zöld mundéros, veres nadrágos
huszárral, aztán meg a bandával, mely is állt egy kancsal primásból, egy
sánta brugósból, meg egy dülledt szemű klárinétosból, a ki még csupa
suhancz volt.

De azért összemuzsikálták azok az egész Bozonkából, a mi fegyverfogható
legény volt, mind.

Azok közt is legszebb legény volt ugy szemre a Csapó Márton uram Peti
fia, a ki olyan ügyes legény volt, hogy még a szolgabiró is elvitte
magával valahányszor hajtóvadászaton itt járt; tehát már hozzá volt
szokva a puskához.

Csapó uram nem is sajnálta a fiát, hogy fegyver alá álljon. «Két
esztendő nem a világ! Éljen a magyar szabadság.» Ezt is énekelte a nóta.
Ugyan kikálkulálta, akárki csinálta, hogy csak két esztendeig lesz
szükség a magyar szabadságra.

– Hadd menjen a gyerek! Hadd lásson világot. Nem árt neki, ha egy kis
regulára tanítják. Ott is legény lesz az a talpán, nem csak a bucsúban.
Nem féltem én őtet.

– Volna csak kend az anyja, majd féltené! siránkozott azonban Csapóné
asszonyom, kezeit tördelve nagy keserűségében. – Oh én szeretett
magzatom! Ezért ápoltalak, ezért neveltelek, hogy most lánczos
golyóbissal lövöldözzenek rád azok a kegyetlen ráczok!

A huszár-őrmester megvigasztalta a kesergő anyát.

– Hiszen nem a ráczokra megyünk, hanem a móczokra.

Ezzel meg éppen kétségbeejtette.

– Oh én uram én Istenem! Hisz azok meg épen kétfelé hasítják, a kit
megkaphatnak. Egyszer kis gyerek korában, mikor még csak akkora volt a
Peti, mint most az Erzsikém, egy rosz kakas megvágta a halántékát, hogy
egyszerre ellepte az orczáját a vér. Majd nyavalyás lettem, mikor azt
megláttam. Hát még ha arra gondolok, hogy a mócz levágja a fejét a
kedves fiamnak.

– Vágja biz a tököt! – szólt bele az őrmester; – azt a móczot én a
bajuszomra szurom.

Igaz, hogy olyan pár bajusz fenyegetőzött a vitéz hadfi orra alatt,
keményen kiviaszkolva, hogy azzal veszedelem volt szembeszállni, s
Petinek is volt már bajusza: az is kipödörve.

– Ne búsuljon édes anyám! – szólt Peti, körülczirógatva az anyja
ábrázatját; – majd hozok én kegyelmednek, ha visszajövök az oláhok
országából, egy szép – puliszkavágó kést.

Ezen aztán csak el kellett magát nevetnie még a bánatos szivü anyának
is. Hisz ő is jól tudta, hogy az oláh asszonyok puliszkavágó kése – egy
szál czérna.

– Hát biz ez elég baj lesz nekem, – szólalt meg Csapó Márton uram. Én
iszom meg ennek a háborunak legjobban a levét. Mert a fiúnak csak egy
borjuval lesz dolga, a kit a hátán hord, de nekem a hat ökörrel, a ki
itthon marad. A rekrutának ha meleg lesz a puska, majd eldobja, de én
nem dobhatom el az eke szarvát, akárhogy töri is a tenyerem. Ezentul
kettő helyett kell majd kaszálnom, s elől-hátul kell szememnek lenni, s
éjszaka nyitott szemmel aludnom, mint a nyúlnak, mert nem lesz, a ki
strázsáljon. De ha a haza úgy kivánja: hadd menjenek a fiatalok, és
viaskodjanak: mi, öregek, az alatt dolgozunk.

– Könnyen beszél kegyelmed, – feddé az urát Klára asszony, – mert
kegyelmednek itt marad a kedves rajkója, az Erzsi leánya. A mióta ez a
világra jött, fel sem veszi már a fiát, mind csak a kis leányát hordja
az ölében: az a drágasága.

– Az hát, – mondja a Márton gazda. – Biz ezt a nagy kamaszt csak nem is
hordom a nyakamban, mint a medve a majmát. Ez az ölbe való ni! Ez
czirógat engem, mikor haragos vagyok. Ugy-e, cziczám?

Azzal fel is kapta a karjára a kis szemérmetes Erzsikét, a ki olyan
nagyon szégyenlette magát, hogy a két karjával takargatta el a szemét,
onnan kandikálva elő, s csak vonakodva fogadta el a sóspereczet, a mit a
nagy bajuszu huszár húzott le a számára a pereczes legénynek a rúdjáról.

– Jaj, legalább csak addig várjanak, őrmester uram, a mig egy kis
utravaló pogácsát sütök a fiamnak.

– Dehogy várunk nénémasszony! Hiszen ha minden rekrutának meg akarnók
várni, a mig az anyja bedagaszt, bevet és előhuzza a katakönyökét, épen
itéletnap után hat hétre érkeznénk meg a mulatságba.

– Ugyan miféle mulatságba?

– Biz oda, a hol karddal hegedülnek, puskával furulyálnak. Ne
prézsmitáljunk tovább. Huzd rá czigány, disznót adok: Nem túrja ki a
házadat!

A primás erre az álla alá fogta a száraz fát s elkezdte nyekeregtetni, a
brugós is beledöfött a felhurozott sütőteknőjébe, a rücskös
klárinétosnak is neki dagadt a két pofája, a mint elkezdte a tárogatóját
sivalkodtatni. A verbung haladt odább, fel a piacz felé, a felcsákózott
ujonczlegények, egymás vállára fűzve karjaikat, dalolták a módi nótát; a
Peti meg vissza-vissza fordult, egyre intve a kapuban álló szüleinek.

– Jaj mennyit fog koplalni a táborban szegény Peti fiam, – siránkozott
Klára asszony, sürű könyjeit a kötényével szárítva fel.

Erre a szóra a kis Erzsike az eddigi félénkségét egyszere levetkőzve,
utána iramodott a tánczolva, dalolva tova lépő toborzó csapatnak, s a
mint odajutott az édes testvérbátyjához, azt az ajándékba kapott
sóspereczet odaakasztá neki lopva a szijáról alácsüggő kaszafenő
tülkére. De csak ugy, hogy senki meg ne lássa.

A kis klárinétos mégis meglátta s el akarta csenni a sós pereczet
magának.

Az Erzsike azonban hirtelen kezű volt; olyat ütött a klárinétosnak az öt
körmére, hogy az, ha szurkos lett volna is, bekapta volna.

– Ne te ne! Majd adok én neked! Nem a te ebfogadra való!

Apja, anyja majd megette azért a szóért.

Még a Terka néni háza előtt is meg kellett állni egy bucsúszóra; az is
nagyon szerette a Petit. Ott kin várta a kis ajtóban, végig is áldotta,
végig is siratta, mikor elvált tőle, s ráerőtetett egy delipiros kendőt,
a minek a csücskéjébe három Szüz Máriás huszas volt bekötve.

– Látod, ezt te neked jegykendőül szántam a farsangon!

Még ki tudja, ki lesz a Peti menyasszonya – hamvazó szerdáig?

Még egy ujdonatuj borjuszájú gyolcsinget is rá akart erőtetni a jó Terka
néni, a minek a két lobogós ujját maga suprikálta ki nagy művészettel;
de azt a huszárőrmester nem engedte elfogadni: «hová a ménkőbe huzná ezt
fel a katona-mundér alá? majd ád neki inget, gatyát az «öreg kóficz.»
(Ez volt az excellentiás titulusa az akkori magyar hadügyminiszternek.)

Hiába szólt a katona-nóta a patyolatingről:

  «Ha megvágnak, jó lesz a sebemre.
  Ha elesem, eltemetnek benne»,

a borjuszáju ingnek otthon kellett maradni, s várni a Peti
visszatértére.

A Csapó Petit aztán beasszentálták, lóra ültették, elvitték Erdélybe.
Nem volt akkor se ujság, se postajárás, Csapó Mártonék levelet sem
kaptak a fiuktól, a míg a háborunak vége nem lett. Azt is csak hazatérő
fuvarosoktól tudták meg, hogy már be van végezve. Oda a hegyek közé soha
se vetődött se ellenség, se jó barát.

Nem is hitték, hogy vége legyen már mindennek. Kimentek a magyar seregek
Ázsiába; de majd visszajönnek! Akkor aztán velük együtt megjön a Peti
is.

Aztán lassankint egymás után jöttek az új vándormadarak, a kiket ember
soha nem látott még itt. Jött a «zsandár», azután jött a «fináncz» –
azután jött a «földkostoló», utoljára jött a «köszörüs». – Ő ugyan azt
állította magáról, hogy «Beczirker», de hát minden ember ismerte, hogy
Nagy-Váradon ollókat köszörült az utczán.

Csak Peti nem jött meg.

Elmult egy esztendő is, hogy utoljára vetették meg a számára itthon az
ágyat; de nem feküdt bele. Azóta is úgy van az, leheveretlen.

Pedig itthon nagyon érzik a hijját. Az egész gazdaság terhe Csapó Márton
uramra maradt. Jó szerencse, hogy a hat ökréből négyet elhajtottak a
muszkák; kettőt csak el tud látni maga is. Hanem nyáron a takarodásnál
nagy baj, hogy idegen szolgalegényre kell bizni a szüleséget, meg a
keperakást: az ember nem lehet kétfelé.

Annál kedvesebb volt Márton gazdának az eddig is kedves, most már
egyetlen magzatja, a kis Erzsike. Két esztendő alatt nagyot nőtt már:
azt mondják, a leány, ha kosár alá rejtik is, megnő. Lehetett már
hasznát venni, a majorságot rábizni, meg a kertben gyomlálni, füvet
hazatalicskázni, meg az aratóknak ételt kihordani.

Épen aratás ideje volt: az egész falu férfinépe kinn volt a mezőn,
hajnal előtt kezdtek a munkához s késő este fogja őket hazavetni. A
leánynép is a tarlón volt, kettőzni, kévét kötözni. Otthon a házaknál
csak az asszonyok maradtak, az aratók számára ebédet, vacsorát főzni.
Mert a magyar földmíves tud annyit dolgozni, mint két más ember, hanem
aztán enni is szeret annyit, a mennyi egy embert megillet.

– Én bizony megeszem a magam porczióját! mondá Márton gazda, az
izzadságot törűlve a homlokáról, mikor delet harangoztak a faluban.

– Ejnye, bár csak az én porcziómat is megenné kend komám, kiáltá át
hozzá a mesgyén keresztűl a szomszédja.

Magyar ember szeret tréfálkozni. «Porcziónak» hitták ám akkoriban az
«adót».

Csakhogy az a várván várt ebéd nem akart megérkezni.

Pedig elég jókor elkészült azzal a jó Klára asszony: pompás szalonnás
gombócz volt jó hagymás lével; azt feltálalta egy szép mázos fazékba.

Az az edény is kedvencze volt Márton gazdának: szalontai gelencsér
remeke, sárga mázzal, elől egy zöldtollú kakas rajta, piros lábakkal,
piros taréjjal; az ételt befödték két mázos cseréptányérral, azoknak az
egyikére meg egy pár rózsa volt festve, a másikra pedig egy pár szegfű.
A rózsásfenékű volt a Márton gazda tányéra, a másik a béres-legényé.
Mellé két czinkanál is volt téve. Az ételes fazekat Klára asszony
belekötötte egy vászonkendőbe s annak a négy összekötött csücskéjét az
Erzsike karjára akasztá, jól lelkére kötve a kis leánynak, hogy ugyan
gyorsan szedegesse a lábait, hogy jókor odaérjen. Előbb azonban gondosan
bekötötte egy tarka cziczkendővel a leányka fejét, s a másik kezébe
odaadta a pillangós papucsait. Azokat majd csak akkor huzza fel, ha a
tarlóra kiér; addig ne kuspitolja: mert azokat ő cserélte a gyolcsos
tóttól egy zsák zabért.

De soha se látta többé se apja, se anyja a kis Erzsi lányt. Ugy
elveszett az a falutól a szántóföldig való utjában, hogy senki sem tudta
meg, hova lett?

Csak nagy keresés után, mikor már a megrémült szülők mindent tüvé tettek
miatta, találták meg valahol a kökénybokrok között az egyik félczipőjét,
azokkal a fényes pillangókkal, és aztán távolabb, egy kőrakásnál az
erdőszélében az összetört mázos fazekat, a miben az ételt vitte.

Azt beszélték, hogy sátoros czigányok jártak ezen a tájon; de ki látta
őket? Mikor az arató ember dologban van, akkor nem lát mást, mint a
munkát, a mi előtte van. Merre mentek? Azt nem lehetett kitalálni. Utat
vesztettek.

Panaszt tenni? Felmenni a hatósághoz, s a leányrablók üldöztetését
kérni? Ahoz meg senkinek sem volt gusztusa. Félt a magyar paraszt a
Beczirkerhez menni panaszra, mert az nem érti a nyelvét, s még őtet
magát csukatja be; a zsandárnak is más dolga volt, mint elveszett
leányokat keresni. Annak most azzal volt tele a két marka, hogy az
emberek kalapjai mellől a betiltott tollakat beszedje.

Már most hát a kis Erzsike sem volt. Egészen üresen maradt a ház. S ha
siratta egyfelől Klára asszony a Peti fiát, sirathatta másfelől Márton
gazda az aranyos kis leányát, Erzsit: «nem petyeg már a fülembe, nem
keres már a fejembe!»

Estenden aztán, mikor a vacsorához nagy egyedül összeültek: vigasztalák
egymást kölcsönösen.

– Ne félj asszony, majd haza hozza még a jó Isten a Peti fiadat.

– Nem látom én azt már! Hamarább megkerül a te Erzsi lányod.

*

Hát aztán csak megint fordult egyet az idő: a pihent oldalára. Más világ
jött. A «köszörüs» megint elővette a kerekes laptikáját s ment «egy
garas éles, két garas fényes»-t csinálni – tudja kő, hová? A régi urak
visszatértek a régi hivatalaikba. A hajdani szolgabiró, a ki a Petit
annyiszor elvitte magával puskahordozónak, mikor itt járt uradalmi
vadászaton, megint főbiró lett. Nem volt adó. Volt szüz dohány. Jól
szelelt a pipánk!

Hire járt, hogy a külföldre menekült hazafiak mind visszatérnek:
némelyiket már ki is kiáltották itt-amott követnek. A «Vasárnapi
Ujság»-ban, a ki jár a tiszteletes urnak, meglátni az arczképét egy-egy
olyan nevezetes nagy embernek, a kinek a puszta neve kimondásáért is
bekóterezték a szegény embert nem rég. Ennek hát igaznak kell lenni.

Ha azoknak szabad haza jönni, hát akkor a többi szegény honvédfiúknak
mért nem volna szabad, a kik velük együtt mentek ki Ázsiába, Amerikába?

Hát a mi Petink hogyne jöhetne akkor haza?

A mig a gazdák a malom alatt az ország dolgai felett tanakodtak, és azt
döngették, hogy ki legyen az országgyülésre küldendő követ? az alatt a
Klára asszony, meg a Terka néni, délutáni ejtőzésül a kötényükbe szedett
főtt kukoriczát hámozgatva szemenkint, azon ábrándoztak, hogy ha most
egyszerre a mi Petink betoppanna hozzánk.

Egyszer csak az hallik az udvaron, hogy az öreg házőrző kutyát
szólongatja valaki a régi nevén: «Betyár te ne! betyár ne!»

Az ám! a régi nevén, a hogy a magyar világban hitták, mert azután, hogy
az «uj rend» bejött, ennek a névnek nem volt maradása, mivelhogy ha
valaki elkiáltotta a kutya nevét: «Betyár!» a szomszédban lakó zsandár
urak egyszerre eszük nélkül rohantak ki az utczára, puskával,
szuronynyal: «hol a betyár?» úgy, hogy utoljára a Csapóéknak stemplis
papiroson lett kiadva a parancsolat, hogy a kuvaszuknak más, békés
polgárhoz illőbb nevet adjanak. Igy lett belőle «Bundás.»

Vén, fogatlan eb volt biz az már, ugatni is alig tudott: vajjon ki lehet
az a régi ember, a ki még a hajdani nevére emlékezik? – Nagyon
ismerősnek kell lennie a háznál, mert a konyhaajtónak, a minek a
kilincse madzagra jár, egyszerre megtalálta a nyitját, s a szobaajtón is
koczogtatás nélkül jön be.

A két csemegéző asszony elé egy ágról szakadt jövevény állít be.
Termetre nem magas, inkább tagbaszakadt, arczszinére nézve olvasva is
elmehetne a vályogvető czigányok közé; a mi gúnya megakadt rajta, az
mind több rendbeli gazdát kiszolgálhatott már, gomb helyett fapeczek
tartja össze a mándliját, s a lábszárain levő ruha számos hiányosságai
azt engedik sejtetni, hogy a gazdájuk különös hajlandósággal bir a
kerítéseken keresztül sétálni. A kalapja alól göndör, fekete haj
ágaskodik elő, a közéragadt szalmaszálak bizonyítják, hogy a mult
éjszakán valahol egy boglyát választott vendégfogadónak. Az egész
utikészsége egy görcsös czelőke; azt is eldobja a kezéből, a mint a
szobába belép s azzal egyenesen odaborul a jó Klára asszonynak a
nyakába, ezekkel a szókkal:

– Édes anyám! Kedves édes szülő anyám!

S miután annak a két orczáját jobbról-balról összecsókolgatta, fordul a
másik asszonyhoz, azt is nyalábra kapja s telesírja a nyakkendőjét a
viszontlátás édes könnyeivel:

– Kedves drága jó Terka nénémasszony.

Aztán nagyot fohászkodik, szemeit megtörülgetve inge ujjával.

– De csak jó is itthon!

A két jó asszonynak szeme-szája eláll a nagy bámulástól: soha sem látták
ők, akárhová legyenek, ezt a különös gavallért.

– Hát nem ismer kend rám? a Peti fiára? Hát úgy megváltoztam? Boldog
Isten! Még az anyám sem ismer rám! – Hát kend, Terka néni! A ki olyan
sokszor megkergetett a seprővel gyerek koromban, mikor a szilvát
megloptam az aszalódeszkáról.

– No a szilvára emlékezem.

– Hát arra a napra emlékezik kend, mikor épen Szent-Mihály napján
elvittek honvédnek, mikor a kis kapujánál megállt a verbunk;
nénémasszony egy delipiros selyemkendőt dugott a táskámba, annak a
csücskéjébe volt kötve három szűz Máriás huszas.

– Ez, biz Isten, igaz.

– Még egy borjuszáju gyolcsinget is rám akart kötni erővel, de a
huszár-őrmester nem engedte, hogy azt nem lehet a honvéd-dolmány alá
fölvenni.

– Még most is megvan az a borjuszáju ing.

– Szépen ki volt suprikálva az eleje.

– Szakasztott igaz.

– Hát a kis Erzsike hugom, mikor utánam szaladt, s a sóspereczet a
tarsolyomba dugta.

– Né! Még arra is emlékezik. Jaj, azt ellopták a czigányok. Azt ne
emlegesd az «anyád» előtt.

– De hát az anyám még el se fogadott fiának. Hát már nem emlékezik
kegyelmed, lelkem édes szülém, hogyan elsiratott akkor, mikor a háboruba
vittek? Hogy meg volt keseredve, hátha ott levágnak. Nem gondolhatott
rá, hogy a véremet kifolyni lássa. Mind azt emlegette, hogy mikor
egyszer kis gyermek koromban a kakas megvágott a vakszememen, hogy az
orczámat ellepte a vér, akkor is majd kétségbeesett. Hát nem látja a
helyét itt a vakszememen a kakasvágásnak?

– Már erre a szóra Klára asszonynak is elérzékenyedett a szive. Nem
birta könyeit visszafojtani.

– Hát csakugyan te volnál a Peti fiam?

– Hát persze, hogy én vagyok! Csakhogy ebben a sasoktépte gúnyában még a
Betyár kutyánk is megugat. De ha még a tükörben meglátom magamat, magam
is azt kérdem: ki ez a toprongyos? De vegyem csak fel egyszer a hajdani
piros pruszlikomat s három sor gombos dolmányomat, meg a pitykés
rajthuzlit, aztán nyomhassam a fejembe a darutollas túri süvegemet:
tudom, hogy egyszerre minden ember kiszalad az utczára: «itt a Csapó
Peti.»

– Ni, hogy emlékezik rá a lelkem, hogy miféle ünneplő ruhát hagyott
idehaza!

Most már egészen elhitte a két jámbor asszony, hogy az igazi Csapó Peti
áll előttök testestül-lelkestül.

– Hajh! édes lelkem szülő anyám. Tiz esztendő nem tréfa ám. Kivált az
oly keserves tiz esztendő, mint az enyim. Az dupla kapituláczióba megy.
Az sem volna csuda, ha megőszülve kerültem volna haza.

– No csakhogy itthon vagy hát: édes fiam! De legelébb is öltözz át
ezekből a rongyokból. Tudod, hol áll az ünneplő ruhád?

– Hogy ne tudnám? A tulipános ládában?

– Az apád oda van a szalontai vásáron; mire hazajön, fel légy öltözve,
hogy ő is rád ismerjen. Éhes is vagy, ugy-e?

– De még a fiastyúkot is megenném az égről, ha hozzá juthatnék.

– Szaladj, édes Terka hugom, frissen a mészárszékbe, hozz egy pár font
szegyét, gulyáshúsnak valót. Ettél-e azóta gulyáshúst, édes fiam, a
mióta innen elszakadtál?

– Ettem bizony: krokodilus-húsból.

Terka néne rögtön szaladt a mészárszékbe; útközben elbeszélte sebten
öt-hat asszonyfélének, hogy a Csapóék Petije hazaérkezett az
óperencziákról; úgy hogy mire visszakerült a két font szegyével, a mihez
czubáknak a mészáros még egy darab tölgyét is adott (azzal lesz
tökéletes a gulyáshus): hát már akkor az egész faluban el volt terjedve
a hire. S nosza megindult a proczesszió a Csapóék háza felé, meglátni
ezt a csudát; udvar, pitvar tele lett fehérnéppel, meg gyermekkel;
minden ablakon bekukucskáltak, a kik nem türtőztethették a
kiváncsiságukat.

Klára asszony maga segített a hazajöttnek, hogy illendő parádéba
csaphassa magát. Legtöbb felakadása volt neki a legény bozontos hajával.
Az ő Petijének nem ilyen mangaliczaszőr forma göndör haja volt. Annak a
haja szépen, simán leomlott a vállára.

– Jajh, kedves édes anyám. Mikor az ember öt esztendeig Afrikában lakik,
ott olyan kemény a nap, hogy minden embernek összegöndörödik minden
hajszála tőle.

Egy kis olvasztott hájjal megkenve, az a göndör haj is engedelmesebb
lett s fésü segítségével (a minek három foga beletörött) engedte magát
kétfelé választani.

Mikor aztán még a darutollas süveget is feltették a fejére, akkor – ki
merje azt mondani, hogy ez nem a Csapóék Petije?

A közben a Terka néni is hazakerült a húsos kosárral; a tűzet előre is
megrakta már Klára asszony; a veres hagymát megaprította, a burgonyát
koczkára vagdalta. Addig is pedig, mig a gulyáshús elkészült,
felterítette a sávolyos abroszt a kihuzó asztalra. Kitette a megszelt
fehér czipót, paprikás hasaszalonnát, meg a czilindert a jó
törkölypálinkával, étvágycsillapítóúl.

A Terka néne után nyomban érkezett meg a rektram.

Maksa uram még a régi jó idők maradványa volt, a kinek a meggyőződésein
Thun miniszter löblicher Schulrathjai semmit sem változtattak. Ő is a
Peti csodájára jött ide. A rossz szemeit okolá, hogy mindgyárt első
tekintetre nem ismert rá.

– A termetét csekélylem; az ábrázatát diffikultálom, hanem a ruhái
tökéletesen azok. De hát az én szemeim rosszak, hiába! Régen szolgálnak
már. Én is úgy vagyok már, mint az egyszeri palócz.

S azzal feltálalá a régi adomát, a miben a palócz azt mondja: «úgy
elnéztem azt a kulacsot, az gondoltam, hogy sonka, hát pedig sajt.»

– Tessék egy pohárral ebbül a papramorgóbul! serénykedék Klára asszony a
kinálkozással.

– Köszönöm, nem iszom, – felelt Maksa uram. S ismét fölfrissített egy
nyugalmazott anekdotát: – mivelhogy nem veszi be a pálinkát a
természetem, – a doktor is megtiltotta; – aztán meg már ma nagyon sokat
ittam belőle; – hanem azért ezzel az egy pohárral a Peti gyerek
szerencsés hazaérkeztére. – De hát csakugyan te vagy a Csapó Peti?

– Hogyne volnék? Hát nem emlékszik rá rektram, mikor egyszer karácsonkor
Bethlehemes gyerekek voltunk; s én azalatt, mig a pásztorok odabenn
virgináltak, a kéményből elloptam a füstölt kolbászt?

– No már erről rád ismerek, te trifurczifer! – De szörnyűképen való
módon megkissebbedtél te azóta, hogy innen elvivének. Akkor felnéztem
rád, most meg a kását is megehetném a fejedről.

– Jajh! Édes rektram! Mikor a muszkák elfogtak, elvittek Szibériába. Ott
mentem így össze. Hiszen rektram maga tanította, hogy a hideg összehuzza
a testeket. De jó hogy ennyi is megmaradt belőlem.

– De nagyon megbarnult a fizimiskád; nem voltál te az előtt ilyen
vasfazék színü.

– Hja! Édes rektram, mikor Szerecsenországban voltam, ott barnultam így
meg, a hol még éjjel is süt a nap. De jó, hogy olyan fekete nem lettem,
mint egy kéményseprő.

Rektramnak volt otthon az iskolában egy falra festett mappája, a mire a
legyek nagyon sok nem létező falu helyét csinálták oda; tudta, hogy
Szibéria meg Szerecsenország egymással mennyire nincs határvillongásban.

– Hát aztán édes Peti öcsém, hogyan kerültél te le Szibériából
Szerecsenországba?

– Hát hogyan? A föld alatt.

– A föld alatt? te! Hisz ez tiszta hazugság.

– Hazugság? Hát ezzel csak azt árulja el rektram, hogy soha sem szokott
egyebet olvasni, mint a Hübner-históriát. Hát nem akadt a kezébe ez a
nevezetes könyv, ni? a kiben leirja maga az a tudós, a kivel megtörtént,
hogyan utazott ő a föld alatt száz napon keresztül. – Én is vele jártam.

Azzal előkereste a levetett rongyos tarisznyájából azt a sok kéz
szennyétől megbarnult füzetet, a melyben a tudós Verne Gyula
gyönyörüségesen leirja ama földalatti utazás történetét. Képek is vannak
hozzá nagy számmal, a melyek a történet igaz voltát még jobban
bebizonyítják.

A füzet elébb az asszonyok kezén járt keresztül.

– E bizony valósággal így van! monda Terka néne.

– Ez itt a mi fiunk ni! mutogatá a képeken Klára asszony. Végre Maksa
uramnak is kézbesíték a hiteles okiratot, a ki nem tudván annak
megczáfolásába bocsátkozni, csak annyit mondott rá, nagy fejcsóválva,
hogy:

– Mégis hamis a német!

– Hiszen anglus volt!

– Akkor is hamis a német, ha anglus.

Ekkor aztán még a Petinek állt feljebb:

– Így van ám az, rektram, mikor az ember elmaradt a világtól. Rektram
még most is azt hiszi, hogy odalenn a föld alatt a pokol van. Nem
parancsol ott már az ördög: kivették azt az anglusok árendába.

– Hát aztán mi történt veled, meg az utitársaiddal, mikor a föld alul
kibukkantatok Szerecsenországban?

– Biz a czimboráimat mind megették a vad emberek, mert azoknál ez a
szokás; de én nagyon megtetszhettem a szerecsenkirály leányának: azt
hozzám adták feleségül.

– No né! Álmélkodék Klára asszony, – a mi fiunknak királyleány lett a
felesége!

– Az ám, – folytatá a Peti, a harmadik darab szalonnát gyűrve a
pofájába. – Huszonkét gyermekünk lett a boldog házasságból. Tizenhárom
princz, és kilencz princzesz.

– Huszonkét gyerek? te Peti! Kilencz esztendő alatt! Számítá utána a
rektor.

– Hja! hosszabbak ám ott az esztendők, mint itt. Tetszik tudni: a meleg
mindent kitágít.

– Az tudva vagyon.

Ismét Terka néne kezdett a kikérdezéshez.

– Hát aztán jó dolgod volt-e ott Szerecsenországban?

– Akárcsak a paradicsomban. Gyalog soha sem jártam; csak mindig
struczmadáron lovagoltam.

– Hát aztán mért hagytad el ezt a jó helyedet mégis?

– Nagyon meguntam a sok kolibri-májat, a mivel traktáltak. Aztán meg ott
az a szokás, hogy mikor az embernek egy fia születik, annak a nevét
feltätoválják az apának a bőrére, hogy el ne felejtse.

Ezt mondva, felgyűrte a legény mind a két karjával a lobogós ingújját,
kimutatva a meztelen karjait. Azokon csakugyan voltak mindenféle
ákombákok kék és veres pontokkal tätoválva.

A két asszony a kezeit csapta össze bámulatában. No már ilyesmire
csakugyan nem lehet másutt szert tenni, mint Szerecsenországban.

– Utoljára aztán elkáromítottam magamat: de biz én nem hagyok a bőrömbül
kalendáriumot csinálni! Megszököm! – Tettem volna én azt már hamarább
is: csakhogy Szerecsenországban soha sincs éjszaka. Ott mindig süt a
nap. Hanem egyszer jött egy napfogyatkozás. Akkor olyan sötét lett, hogy
a szerecsenek mind megvakultak. Én is hirtelen felhasználtam a jó
alkalmat, felkaptam a struczmadár csődörömre, s egy vágtatással
áthajtottam Európába.

De már ez vastag tréfa volt Maksa uramnak.

– Hát a földközi tenger mit vétett édes öcsém?

Ezzel is csak a Petinek adott újabban szarvakat.

– Így van ám az, rektram, mikor az ember teljes világ-életben ki nem
megy Bozonkárul. Hát nem hallotta hirét, hogy a legujabb időkben a híres
Lesseps a szuezi csatorna által összekötötte a két világrészt egymással?
Hát azon jöttem keresztül.

Maksa uram csakugyan hallott már valamit a szuezi csatornáról; de ilyen
alaposan még meg nem magyarázták neki, hogy tulajdonképen nem a
szárazföldet, hanem a tengert metszi keresztül.

– Hát aztán hová kerültél?

– A legközelebb eső országba, Francziaországba. De ott nem volt
maradásom; mert ott már olyan sok az ember, hogy felének nappal aludni
kell, s csak éjszaka jöhetnek elő, mert különben nem lehetne járni az
utczákon. Innen hát nagy hamar átvándoroltam Anglusországba.

«No megállj! Itt megcsiplek!» mondá magában Maksa uram. S aztán
fennhangon az kérdé:

– Miféle alkalmatossággal mentél át Frankhonból Angolhonba, Peti öcsém?

– Hát mifélével? A magam két fakójával.

– Micsoda? Gyalog? te! A calais-i csatornán keresztül. Nem vagy te szent
Kristóf, a ki gyalog gázolta át a Verestengert.

– Ejnye de jó, hogy ezt is megtakarítottam! mondá Peti. – Külömben még
én maradnék benne a hazugságban. Hát nem tudja rektram, hogy a franczia
nagy csatorna alatt már alagut van építve?

S azzal előhuzta a tárczájából azt a valamelyik képes ujságból kivágott
képes leirását a La-Manche csatornát átszelni készülő merész tervnek,
mely szerint egy Calaistól Doverig nyuló tunnel a kontinenst a
szigetországgal gyalog sorban összekötné.

Maksa uram minden ujabb támadásnál nagyobb-nagyobb kudarczokat vallott.

Végre, hogy tökéletes legyen a számadás: Petinek még Amerikába is át
kellett utazni.

– No de ide már csak gőzhajón utaztál?

– Nem! Mert én oda a tengeri kigyón utaztam.

– Tengeri kigyón! kiálta fel Maksa uram, végig ütve a
törökmegyfa-pipaszárával az asztalon. De már azt csakugyan megeszem!

– Hát itt van. Egye meg rektram!

S e szóval a harmadik igazolványt is előkotorászta valahonnan a
szalonnarakások közül a világlátott fiu, a melyen a tengeri óriáskígyó a
maga rémséges valóságában volt leábrázolva, kisérve a vele találkozott
hajóskapitányok hiteles bizonyítványaitól.

– S mikor szokott a tengeri kigyó közlekedni?

– Minden esztendőben, a mikor a kovászos uborka érik.

Félbeszakítá az examinálást az udvarra becsörömpölő szekérnek zörgése.
Csapó Márton uram szava volt odakinn hallható: az érkezett haza a
szalontai vásárból.

A felesége eléje sietett; azonban a gazda már nyitotta az ajtót s
visszafelé tolta az asszonyt, mintha nem akarná, hogy kimenjen a
pitvarba.

– Megjött a Peti fiunk! sikongatá örömmel az érkező fülébe a jó Klára
asszony.

– Megjött? (Márton gazdának erre a szóra egy kicsit édeskés lett az
arcza, azután egy kicsit savanykás, végtére egy kicsit keserkés.)

Édeskés lett, mikor a felesége nagy örömét meglátta, de savanyu lett,
mikor a neki bemutatott ficzkót eléje prezentálták.

– Micsoda? Hát ez akar az én Peti fiam lenni? Ez a ragyabunkó!

A Peti csak úgy félcsipőre állva dült a pohárszékhez.

– So’se voltam apám uramnak nagyon inyére.

– «Ez is trafál», – jegyzé meg rektram. – Mindig ungorkodtak!

A két asszony azonban két oldalt fogta Márton gazdát, az egyik a jobb
fülét, a másik a bal fülét vette ostrom alá, utoljára ugy agyba-főbe
beszélték, mint a kétfenekü dobot, hogy ez a valóságos Peti gyerek: itt
járt, ott járt; erre emlékezik, arra emlékezik; még a vakszemén ejtett
kakasvágás is megvan rajta, hogy utoljára Csapó Márton uramnak az
édesből savanyúra vált arcza keserüvé áporodott, s azt mondta hogy:

– No hát, üsse part! Ha ti ráismertek ebben a nyeletlen furkóban a mi
Peti fiunkra: «legyen lúd, ha kövér». Én nem bánom. Nem hiszem, de
elhiszem. Legyen itthon a «magagyütt János». Nekem úgy is szükségem van
egy szolgalegényre. Két új ökröt vettem. Lesz, a ki ezután az istállóra
vigyáz, s az állatokra almoz. Legyen ő hát az én Peti fiam. Üssön meg a
kuruti ménkü!

A két asszonyember magánkívül lett örömében, hogy a gazdát ilyen
engedelmes kedvében találta. El sem tudták gondolni, hogy mi lehet a
motoszkája ennek a nagy kegyességnek. Különben ő kegyelme nagyon is
házsártos szokott lenni. Míg egyszer aztán csak ő maga rukkolt ki vele.

– No ha te, anyókám megtaláltad az elveszett pulyádat: – én meg
visszaszereztem az eltévedt leánykámat.

Erre aztán a jó Klára asszonynak az ábrázatja lett egyszerre keserü is,
meg savanyu is.

– Micsoda? Az Erzsi leányt?

– Az ám. Az Erzsi leányzót.

– Hogy jutott kegyelmed hozzá?

– Bizony nem valami nagyon dobra ütnivaló módon. Hát a szalontai vásáron
meglát a főszolgabiró úr. Tudod: az «uj.» Az a «régi». Rám ismert. Azt
mondja: «No Csapó Márton, hát megkerült-e már a Peti fia?» Igaz jó
lélekkel felelhettem neki, hogy biz az még maig is oda van. Nem tudtam,
hogy már ti megfogtátok. «No hát mondok én kelmednek valamit Csapó
Márton. Én aligha rá nem találtam a lányára. Most fogtam össze egy banda
kóborló czigányt: azok között van egy fiatal leány, a kinek a képe
sokkal fehérebb, s a haja szőkébb, mint hogy czigányfajta lehetne.
Vallatóra fogtam: annyit meg tudott mondani, hogy valamikor itten kapták
el kóbor sátoros czigányok; de már se az apja, se a saját maga nevére
nem emlékezett. Jöjjön fel a vármegye házára: nézze meg, nem ismer-e rá?
Megköszöntem a grácziát s felmentem hozzá a vármegyeházába. Odahozatta
elejbém a leányt. Hát bizony tíz esztendő nagy idő. Az elém állott leány
sehogy se talált bele abba a formába, a mibe én a mi Erzsikénket
utoljára láttam. A mozdulatjai, meg a beszédje is egészen czigányra
vallottak. Ő sem igen akart rám ismerni. De aztán a szolgabiró úr
előfogta, kikérdezte: addig-addig, míg kisütötte, hogy őtet bizony
kis-leány korában elrabolták a czigányok: azóta kitanították holmi
kötélen tánczolásra, meg más affélére. Végtére kivallá, hogy van ő neki
egy ereklyéje: egy kis pillangós papucs, a minek a párját elvesztette
akkor, midőn elrabolták. Minthogy félpapucs volt, hát megmaradt. Ez is
előkerült az ereklyetartóból. Most tudtam meg csak, a szolgabiró úr
mondta, hogy vannak a czigányoknak ősi ereklyéik: drága billikomok,
aranyból, ezüstből, vertmunkáju ezüst tálak, a miket kóborlásaik alatt
hátrahagynak a székvárosban egy ismerős ötvösnél, s csak a lakadalmaikon
vesznek elő, akkor aztán isznak aranypoharakból, de mezitláb. Ezek
között megtalálták az Erzsike félpapucsát is.

Ezzel elővette a táskájából Márton gazda a bizonyságtevő pillangós
czipőcskét, Klára asszony kikereste a tulipántos ládából annak az itthon
talált párját, s nagy lett az asszonyemberek bámulása, hogy az a két
czipő bizony tökéletesen egy pár. Nem lehet a felől semmi kétség!

– Elhozta kegyelmed a leányt? kérdé Klára asszony.

– Itt van. Bezártam addig a fáskamrába, hogy meg ne szökjön.

– Hozza kegyelmed ide.

De nem kellett azt hozni, mert már nyitotta az ajtót, s bedugva rajta a
fejét, csak úgy köszöntött be:

– Egy kis mesterségem van, behozhatom?

– Hát te hogy jöttél ki a zárt ajtón keresztül? Förmedt rá Márton gazda
hüledezve.

– Hát csak ráolvastam s kinyilt. Bibast dádé! Hát te azt hiszed, hogy be
lehet zárni fáskamarába a czigányt?

– No hát kerülj belül egészen.

Erre aztán a leány egészen kinyitá az ajtót s besompolygott rajta.

Tökéletes sátoros czigány volt. Barna is, piros is, arcza naptól
megaranyozott zománczú; hamis fekete rigó szemekkel: nevetésre,
hizelkedésre, csufolódásra álló szájjal; csakhogy a haja egészen
szőkesárga volt: olyan mint a selyembogárnak a motringba legombolyított
selyme. A mellett azonban boglyas volt: látszott rajta, hogy az utolsó
lakodalomkor fonták be legközelebb, itt-amott egy száraz búzavirág, egy
szalmaszál kalásza ragadt közéje, hanem azért a farkinczája végén
pántlika volt belefonva.

A viseletén meglátszott, hogy ő lehetett a vajda kedvencz leánya, mert
minden drágaság fel volt rá rakva; a nyakában gránát, kláris, sárga
borostyánkő (mind hamis), kék üveggyöngyökkel, hat sorban, bő ujju, sok
ránczu patyolat-ing a derekán, a mi olyan barna volt már az állhatatos
viseléstől, mint a dicső Yzabella királynéé, a ki felfogadta, hogy addig
nem vált inget, míg a Jeruzsálemig indult férje vissza nem érkezik.
Ezenfölül volt egy szerviánka, a mi gránátszínű lehetett valaha;
gimbes-gombos, paszomántos, csakhogy a két könyöke kinézett belőle, ott
az ingujj is ki lévén kopva. A karcsu derekát gombos tüsző szorította
körül, az tartotta rajta a lelógó skárlátpiros szoknyát, mely csak
térdig ért, minthogy kapocs és kötő hiányában nagyon fel kellett húzni
az öve alá, hogy le ne essék. Annálfogva a valamikor fehér alsó szoknya
himzett szegélyével, messze kilógott alóla előlhátul, s csajkosan tapadt
a lábszáraihoz. Egyébiránt harisnyája is volt, a jobb lábán kék, a
ballábán rózsaszínü.

S mind ezekhez piros bársony topánkái oldalt pengős sarkantyúkkal.

– No hát nem tudod, hogy hogyan kell köszönni, mikor egy tisztességes
házba belép az ember? Inté meg a leányt Márton gazda. Azt sem mondod,
hogy «ökör mász be keetekhő!»

– Dehogy nem tudom, monda a leány, s azzal két csipőjére téve a kezeit,
rákezdé a nótát:

  «Czigányasszony sátora,
  Kigyulladt a hátulja;
  Beleégett a vajdája,
  A vajdának a leánya
      Ihajja hajja!»

S a mellett eljárta a maga bokázó tánczát, hogy csakúgy csörgöttek bele
a sarkantyúi. Ezt a beköszöntést elvégezvén, felkapott egy tányért az
asztalról, s neki indult tányérozni.

Hát ő így tanulta a tisztességes házhoz való beköszöntést.

– Hagyd el, hagyd el! Nem így kell azt! Csitítá őt Klára asszony. Jaj,
de rosszul szoktatták azok az Istentől elrugaszkodott czigányok! Azt
kell mondani, hogy «adjon Isten jó napot kegyelmeteknek mind
közönségesen» s aztán kezet csókolni apádnak, anyádnak, nénédasszonynak,
rektram előtt pukedlit csinálni s akkor a kályha mellé állni, a kezedet
összetenni.

– Hát éhes vagy-e?

Erre azt felelte a leány, hogy:

– Csak én ahhoz a füstölt szalonnához odafenn a kéményben hozzá
férhetnék.

– No hát van annál jobb is, mondá Klára asszony, s azzal előkereste a
délről eltett maradékot, a töltött káposztás tálat s kitette az
asztalra.

A leány mindjárt neki esett az öt körmével a tálnak.

– No no, csak nem fogsz a körmöddel kiszedni a tálból, mint a macska?

– Hát ha nincs bicsakom? Elvették a pandurok.

– Kanállal szokás abból kivenni szépen tányérra. Oktatá Klára asszony
jószívüleg. S azzal maga szedett ki neki egy rózsás tányérba tölteléket,
dagadót, szalonnát, meg jó füstölt kolbászt.

– Istenem, istenem! Milyen okos kis leány volt ez hét esztendős korában!

Azzal markába nyomta a kanalat.

– No hát ülj le és egyél.

A leány úgy fogta fel a leüléssel való kinálást, hogy egyenesen a földre
kutyorodott le, a lábát maga elé szedve.

Egy «kerülök-fordulok» alatt tiszta volt a tányér. Hanem már akkor
megint nem volt semmi kanál a kezében.

– Hát az ujjaiddal kell kitörülni a tányért? riasztott rá Klára asszony.
Hol a kanál?

– Kanál? Kanál? Hát hol a kanál? szólt, felugorva a földről a leány.

– Te dugtad el valahová!

– Keressék meg nálam.

A két asszony közrefogta a leányt, megmotozták, össze-vissza tapogatták,
szoknyát, ingujjat megvizsgáltak: a kanál csak nem jött elő.

– Tolvaj van ennél a háznál! erősködék a leány. Adjanak csak nekem
rostát, majd kivetem én, hogy ki lopta el a kanalat?

Nem is várta, hogy adják, hirtelen előkészítette a rostát, ollóhegyre
állitotta, kilencz bab szemet vetett belé; azzal körül pörgette, s mikor
a tánczoló babszemek megállapodtak a rostában, akkor kisütötte az
igazságot.

(A Peti ugyancsak szepegett ez alatt.)

– Az ott a tolvaj ni! szólt, a rektorra mutatva az ujjával.

– Micsoda? förmedt fel Maksa uram a méltatlan gyanusításra. Hogy én
loptam el a kanalat?

– Keressék csak a csizmája szára mellett.

Rittig! Ott volt az eltünt kanál a rektor úr csizmája szárába dugva.

– De ez már boszorkányság! szörnyüködék Maksa uram. Alig voltam hozzá
közel egy pillanatra. Sokat tud ez!

Ezt azonban mindenki csak nevetésre fogta.

– Hát jövendőt tudsz-e mondani? unszolá a leányt Maksa uram.

– Neked is mondok, ha akarod.

Azzal letérdelt a földre: előkereste a tüszőjéből a szurtos, körül
kopott jövendőmondó kártyát s kirakta maga elé a földre, aztán elkezdte
magyarázni ünnepélyes hangon:

– Te neked még ebben az órában ellopják azt a kincsedet, a mi neked
legkedvesebb az életben.

– Mi lehet az?

– Nézz csak fel oda a mestergerendára, az alatt mondj el magadban egy
hiszekegyet, aztán nézz vissza megint az én szemembe, akkor mingyárt
megtudod.

Maksa uram ráállt a tréfára, felnézett a magasba, de a helyett, hogy a
hiszekegyet koptatta volna ily hiábavaló czélra, inkább azon
gondolkozott, hogy mije lehet neki olyan kedves, a mit ellophatnak a
tolvajok? A méhes? Azt nehéz ellopni. A «Vasárnapi Ujság» bekötött
példánya? Azt nem szokás ellopni. Vagy tán a felesége? Azt meg ki az
ördög lopná el?

Ez alatt a leány szépen kihúzta Maksa uramnak a zsebéből a
tajtékpipáját, a dohány zacskóját, tűz-szerszámát, kicsiholt,
rágyujtott, mire Maksa uram ujra lejött a magasból s alátekint a
leányra, már akkor annak a szájában látta füstölögni a tajtékpipáját.

– Utczu mákos-rétes adta! káromítá el magát a rektor. Hisz ez az én
pipám? Hol vetted te gonosz?

– Ott kinn találtam az utczán, azt gondoltam: vadpipa.

– No már édes leányom, ezt a mesterséget itthon nem folytatod! veté
közbe Klára asszony. Itt nem tánczolunk kalamajkát, nem sánzsirozunk
kanalakat, hanem dolgozni kell.

– Dolgozni? Mit?

– Hát példának okáért varrni.

– Varrni? Hisz azt a békák teszik, azok mondják:

  «Mit varsz? mit varsz?
  Papucsot, papucsot.
  Kinek? kinek?
  Uraknak-nak-nak-nak, uraknak-nak-nak-nak.»

– No te majd megtanulod azt szépen. Látod-e mi ez?

– Ez-e? Kis nyárs. De nagyon kis nyárs ez! Hisz ezen még egy dongót se
lehet megsütni.

– Nem nyárs az, hanem varrótű. Ezzel fogsz magadnak, a mostani maskarád
helyett egy tisztességes öltözetet varrni.

– Mi a? Hát a ruhát varrni szokás? Én azt gondoltam, hogy azt szövik,
aztán úgy szögezik össze kalapácscsal.

*

Hej, de megbánta Csapó Márton uram félesztendő mulva azt a szerencsét,
hogy a fia hazakerült az operencziákról. Nem mult el vasárnap, hogy vagy
a Peti ne verte volna be valakinek a fejét a korcsmában, vagy őt magát
ne hozták volna lepedőben a korcsmából. Hétfőn aztán nem lehetett bele
lelket verni a makutyi voltától. Otthon is goromba volt apjával,
anyjával, az öregnek nem egyszer kellett őt ököllel rendreutasítani, a
mikor a fiú rendesen birokra kelt az apjával, úgy hogy alig tudták őket
az asszonynépek szélyel választani.

Az előljáróság irányában is szörnyű rakonczátlan volt a megkerült fiú.
Azzal védte magát, hogy Amerikában ezt így szokták.

Az ökröket rendesen a tilalmasba verte, s semmi tiszteletet nem ismert a
mások tulajdona iránt. Azt mondta, hogy Amerikában ezt így szokták.

Márton gazda pedig választott birája volt Bozonka falujának. Tehát a
fiának is ő lett volna a legelső birája. Biztatták is az előljárók, hogy
fenyítse meg ezt a gézengúzt, teljhatalma minden eszközével.

De hát az öreg bölcs férfi volt. Azt mondá:

– Mit csináljak neki? Ha bedugatom a kóterbe, ő jár jól, én rosszúl.
Neki enni hord az anyja a börtönbe, s ott nyujtózhatik a pricscsen egész
nap, én meg végezhetem a dolgot helyette kinn a mezőn, meg otthon a
marhák körül. Ha pedig lehuzatom a deresre, s én is megmutatom neki,
hogy hogyan szokták Törökországban, akkor attól félek, hogy felgyújt, de
még az hagyján, a házam biztosítva van, de kiirnak az ujságban, hogy
ázsiai módra botoztatok, az országgyűlésen lepocskondiáznak, a viczispán
úr felfüggeszt és méltán, mert az a része a deliquensnek, a melyet
mogyoróhájjal megkennek, csakugyan ártatlan. Hát csak inkább eltusolom a
galibát.

De a milyen goromba volt a Peti minden teremtett lélek iránt, épen olyan
nyájas volt az Erzsikéhez. Annak tudott szépeket mondani, azt egyre
ölelgette, szorongatta, még meg is csipkedte, ha szerét tehette, a
tűzhely mellett. A miért aztán kapott is nagyokat az öt körmére a főző
kanállal. Egyszer le is forrázták a nyakát egy merőkanál mosogató
vízzel, mikor nagyon tettlegesen fejezte ki a barátságot az Erzsike
iránt.

– Elment neked a sütnivalód, te Peti, hogy engemet csipkedsz? Az édes
hugádat?

– Hm! Mordult fel erre a legény. Tudnék én te neked erre az édes
testvérségre valamit mondani. De majd másik másszor!

Nem hiába tartja a magyar közmondás, hogy «nem szokta a czigány a
szántást.» A Peti legényből is akkor tört ki a czigánytermészet, mikor
az őszi szántás ideje bekövetkezett. Sehogy sem akart a tenyere
kibékülni az ekeszarvával. Ő volt mindig a legutolsó, a ki a
szántóföldre kihajtott, hanem aztán a hazatérésben megint ő volt a
legelső.

Az Erzsi leánynak is nehezen ment az új élet, korán reggel kelni, meg is
fésülködni, tehenet megfejteni, kihajtani, hizókat megetetni, kiseperni,
fát hasogatni, tüzet rakni, ebédet megfőzni, elmosogatni, aztán kendert
tilolni, gerebenyezni, kovászt tenni, bedagasztani, sütő kemenczét
befűtni, kenyeret bevetni, utoljára a guzsalyhoz ülni, s pödörgetni
orsószámra a véghetetlen sok fonalat, a mig a szemei le-leragadnak az
álomtól. Ezt mind nem szokta ő meg a vándorlásai alatt. De kiváltképen
keservesen esett a nagy szapulás napja. Hej nem fordul elő ez a
megfordított ünnep a czigánysátorban. Teknő mellett állni, két kezét
véresre kidörgölni a szappanozásban, aztán kifacsarni a ruhát, dézsában
a fején lehordani a patakra, ott térdig a hideg vízben állva, a
mosólapáttal paskolni a szapult vásznat: nincs ebben semmi mulatság!

Mégis csak jobb odakinn a szellős sátor alatt, ha van is didergés, ha
van is koplalás, de nincs tenyérfeltörés!

Vasárnap délután, a mikor általános pihenés van a keresztyén világban,
összeült a Peti az Erzsivel kipanaszkodni magukat egymásnak az uj élet
fölött. Hiszen nem szerencse ez, hanem veszedelem.

A Petinek az a baja is volt, hogy Csapó uram birói és atyai hatalmánál
fogva megtiltotta minden falubeli korcsmárosnak, hogy a rakonczátlan
legénynek csak egy ital bort is kimérjenek, úgy hogy annak
vasárnaponkint otthon kellett duzzogni.

– Te csak könnyen beszélsz, mondá neki Erzsi, mert te megházasodhatol, s
akkor a magad gazdája lehetsz.

– De én nem veszek ám el mást soha, mint tégedet. Felelt neki Peti, a
leány dereka körül keresgélve.

– Eredj, ne bomolj. Ne járjon a szád! Már hogy vennél el engem: a
hugádat?

– Annyira sem vagy te nekem hugám, mint a kálvinista torony, felelt erre
Peti. Nem vagyok én a te bátyád, mert én a Mitugrálsz klarinétos vagyok.

– Hát akkor hogy tudhatsz te mindent, a mi ennél a háznál történt
ezelőtt annyi sok esztendővel?

– Hát én voltam itt az egyik muzsikás, mikor itt járt a verbunk, a kinek
az igazi Csapó Peti felcsapott. Nem jut már eszedbe, mikor a sóspereczet
a Peti kaszatokmányára akasztottad? Én le akartam venni, te a kezemre
ütöttél, «nem ebfogra való!»

– Te voltál az? Hát aztán hogy merted magad az igazi Csapó Petinek
kiadni?

– Tudom én azt jól, hogy könnyű megcsalni a parasztot. Egyszer végig
hallgattam, mikor a követválasztásnál a jelölt urak óraszámra
«lódítottak» a piacz közepén. Mind elhitték, hogy ő a népnek az atyja,
mért ne hihetnék el nekem, hogy én vagyok a népnek a fia?

– Czigány okoskodás; de jó!

– Aztán tudom ám én jól, hogy hol van a te bátyád: az igazi.

– Hát hol van?

– A tömlöczben.

– Micsoda bűneért kerűlt oda?

– Nem a maga bűneért, hanem az enyimért. Véletlenül jöttem össze vele
odafenn a «görbe országban», a Szilágyságban. Őtet Szibériából
eresztették haza, a hová a muszkák hurczolták el a forradalomkor. Engem
meg az udvarhelyi dulló üldözött, verje meg a devla! Valami kis ártatlan
csemege miatt. A delizsánczot találtuk az árokba belefordítani, aztán
mikor kisegítettük, hogy könnyebb legyen, a pénzes zacskók a kezünkben
maradtak. Egy csárdában összetalálkoztunk a közös szalmán a Peti meg én
is. Ő nagyon rongyos volt, én megszántam, nekem jó ruhám volt, azt
mondtam neki, hogy cserélek vele. Ráállt a bolond, elhitte, hogy vannak
nagylelkű hazafiak, a kik a hazatérő menekültet a saját köntösükkel
felruházzák. Én aztán az ő rongyaiban, mint szibériai száműzött szépen
átrándultam két országon, őtet pedig az én szép zsinóros mentémben
nyakon csipték, most ott ül Szamosujváron.

– De hisz az a csalfaság elébb-utóbb ki fog sülni. S akkor az én bátyám
haza kerül s összetöri a csontodat.

– Tudom én azt. Nem is ettem én bolond gombát, hogy soká itt ragadjak,
hanem csak arra várok, a mikor a biró uram beszedi az adórestáncziát,
egyszerre sok pénz lesz a ládájában.

Akkor aztán «ha nem gyüszsz, viszlek!» S azzal «usgye fóre!»

– Ki akarod rabolni az apámat? S ezt nekem elmondod?

– El ám, mert épen a te segítségeddel akarom kirabolni, aztán téged is
magammal viszlek.

– Bizonyos vagy róla?

– Tudom én azt jól, hogy velem jösz, ha hílak. A ki egyszer megszokta a
czigány-életet, nem lesz abból paraszt soha. Itt látod, hogy minden
legény csak mókázik veled, czigányleánynak csúfolnak, a legszebb
enyelgésük az, ha az ostorral a viganódra húzhatnak a szekérről. Még a
béres is kicsúfol. Csak én vagyok neked való. Aztán, ha egyszer sok
pénzünk lesz, kimegyünk Oláhországba, ott senki azt sem kérdi tőlünk,
hogy «ungye mere?» Úgy élünk, mint a hal a vízben.

Az Erzsi leány ráhagyta, hogy jó lesz. Biz ő is megunta már az itthoni
keserves életet.

Akkor aztán szépen kifőzték együtt a gonosz tervet, hogy a birónál levő
adópénztárt hogy kerítsék kezükre.

Mikor az Erzsi megtudja, hogy Csapó Márton sok pénzt hozott haza (azt a
szeglet-almáriumba szokta jól elzárni), majd értesíti róla az ál-Petit,
hogy itt van az ideje. Éjjel a Peti bekopogtat majd az ajtón, a kis
szobába, a hol a biró alszik, azzal az ijjedtséggel, hogy az egyik ökör
fel van puffadva, jőjjön ki segíteni rajta.

Mikor aztán az öreg kitötyög az istállóba, s a szalmán fekvő ökörhöz
lehajol, hogy annak a száját szétnyissa, s a végett egy kötelet vessen
annak a szájába, akkor az apját kisérő Erzsi a kezébe adott kötelet
hirtelen a gazda nyakába veti, s akkor aztán a fuldokló öreg embert
ketten együtt könnyen megkötözik. Azért nem fogják megölni, csak épen
megnémítják. Akkor aztán az adópénzt elemelik, a két lovat befogják a
szekérbe, s reggel hetedhét országon túl lesznek, ismerős előttük már a
tolvajok útja jobban, mint a pandurok előtt. Erre kezet is adtak
egymásnak.

A terv kiviteléhez a Peti komolyan is hozzá fogott, a mennyiben a
kivitelre szánt nap estéjén úgy megtraktálta az egyik szarvasmarhát jó
friss luczernával, hogy az valósággal dobkórt kapott éjszakára; igaz
lélekkel lármázhatta fel Csapó Márton uramat a veszély hirül adásával.

Az öreg a hivásra kijött a déczbundájával a nyakában, mire az Erzsi is
előjött a konyhából a lámpással s eléje világított az istállóig.

Az öreg természetesen nagy dühbe jött, mikor meglátta a veszedelmes
bajba jutott állatját, s az első dolga az volt, hogy a hanyagságban
bűnös Petit egy hatalmas nyaklevessel üdvözölje.

Erre számított is a Peti. Volt oka rá, hogy az öreggel birokra keljen s
dulakodni kezdjen.

Csapó Márton uram azonban, hajlott kora daczára is, izmos férfi volt s
az ál-Peti nem birta őt a falhoz szorítani.

E tülekedés közben odakiálta hát az Erzsinek:

– Kapd fel azt a kötelet, s vesd a nyakába az öregnek!

Csapó Márton erre megrettent.

– Fiam! Te meg akarsz engem ölni?

– Én nem vagyok kendnek igazi fia! – dörmögé a ficzkó fogcsikorgatva. –
Gyorsan Erzsi!

– De én az igazi leánya vagyok! – kiálta az Erzsi s abban a pillanatban
a kötél-hurok az ál-Peti nyakára lett szorítva, a másik perczben aztán
már ő volt az alomszalmára leteperve, s a két keze hátra kötve.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Másnap reggel haza érkezett az igazi Csapó Peti.

*

Ez pedig igaz történet. S ennek is van története.

Püspökszentelésre mentünk Kassára. Együtt jöttek a bucsuzó bihari urak
is, köztünk az erélyességéről és jó humoráról országszerte ismert
alispán, az 1861-iki szolgabiró. More patrio leültünk tarokkozni, hogy
ne veszszen hiába a drága idő: more consveto engem jól elvertek.

De tarokkozás közben az én alispánom ezt a történetet historizálta el
kedélyes humorával.

A játék végén aztán szokás eldicsekedni vele, hogy ki mennyit nyert a
nehéz küzdelemben. Végül maradtam én.

«Én nyertem a legtöbbet: egy kész novellát, a mit csak le kell irni, s
nem állok jót róla, hogy még népszinmű is nem lesz-e belőle?»



A ROSSZUL OSZTOZOTT TESTVÉREK.

Ha tudná azt a budapesti közönség, hogy minő kincset bír a fővárosa
közelében! Egy valóságos őserdőt, a minővel nem dicsekedhetik se Bécs,
se Páris: talán egyedül München, olyan rengeteg fedi a budai határral
szomszédos hegyeket, a melyben egész nap elbolyonghat még most is az
ember, a nélkül, hogy kerítés, tilalomfa elzárná az útját;
emberhangtalan völgyeket, melyekben még a népvándorlás le nem legelte a
vad virágokat; csalitokat, a melyek még nincsenek teleszórva
ludfertálytakaró papirosokkal. Magam még most is rá tudnék akadni a
rejtett zugokra, a melyekben tavaszszal a gyöngyvirág, nyáron a csattogó
eper terem: ismerősek előttem a sötét félkerek foltok a pagony
pázsitján, melyekben bizonyosra találni minden esős idő után a pompás
csiperke-gombát. Én tudom, hol találni őszszel a fehérgyümölcsű somot;
hol sütkéreznek még a kigyók a kövek között; hol bujdokol az óriási
csirkebéka, melynek olyan hangja van, mint egy rúgott borjunak. Én ez
erdőkben még sasfészket is találtam és borzodut. Dehogy árultam volna el
őket valami vadászembernek. A mókusoknak pedig három fajtájával állok
ismeretségben. Az egyik lángvörös, a másik sötétbarna, a harmadik
szürke, körülbozontos farkú. Azoké a bükkös erdő.

Azután ismerem azt az utat is az erdőkön keresztül, a mit nem jelez más,
mint egy-egy mészszel rajzolt kereszt az ős cserfák derekán. Embernyom
nem taposott ösvényt a puha harasztban. Így hivják a korhatag
falevél-törmeléket a vén erdőkben. Mikor a magányos kóborló ez uton
végig jár, olyan csend fogadja, akár egy templomban: a mit csak a
feketerigó furulyahangja, a szajkó rikoltása s a favágó harkály kopogása
szakít néha félbe. Ezen az ösvényen nem is szokott más járni, csak azok,
a kik amott lent a tulsó völgyben laknak, meg a kik tudnak felőlük s
esztendőben egyszer rászánják magukat, hogy ellátogassanak hozzájuk.

A völgyet úgy hiják, hogy «Makkos Mária völgye», németül «Maria Eichel».

Hajdan egy jámbor szerzetes-rend választotta ki e csendes rejtek-völgyet
ájtatos remetesége helyéül: a Paulinusoké. Ők építették ott a kolostort,
s a nagy terebély almafák ott a lankán még az ő ültetményeik. II. József
nagy gyérítési műveletének áldozatul esett ez a szerzet s a kolostor a
kerttel együtt dobra került: megvette egy becsületes budakeszi sváb. A
családnevet nem igen szokták e tájon emlékezetben tartogatni; az első
vevőn rajta száradt a «Kloster-Michl» név, a fiát azonban már «Krumpirn
Hansl»-nak tisztelték, mivel hogy ő hozta be a budai hegyek közé a
burgonyát; ennek a fia pedig már «Meier Seppl» név alatt volt ismeretes,
a mi azzal volt indokolva, hogy tejgazdaságot tartott. A felesége maga
hordta el a rendes vevőinek a tejet, még szamarat sem tartott hozzá;
mindennap megtevé a hosszú utat a Makkos Mária völgyéből a városba, akár
tél volt, akár nyár. Valamikor szép asszony lehetett: igazi
piros-pozsgás, gömbölyű arczú, kékszemű sváb fizionomia; jó kedvű,
barátságos teremtés, a ki azért fárad és dolgozik, mert ez neki
mulatság, nem mintha rá volna szorulva. A birtokuk megért ötvenezer
forintot.

Mikor nyáron kinnlaktunk a Svábhegyen, nekünk az Anna Midi hordta a
tejet; már reggel hat órakor ott volt. Gyümölcséréskor is a legelső
termését mihozzánk hozta; ha a csattogó eper, a tinórú-gomba ideje volt,
azt sem vitte máshoz. Aztán a tüzelő fát is ő tőlük vettük: nekik szép
nagy erdejük volt, a miből évenkint turnus szerint vágták ki az erdei
ölfát. Olyankor maga jött a szekérrel a Meier Seppi.

Egy szót sem tudott magyarul. Hanem azért kifogástalan derék magyar
ember volt, daczára a simára borotvált arczának. Ő vele történt az, hogy
mikor 48-ban a budakeszi deputatioval (rendeletre) feljött a Budán
regnáló Windischgrätz elé, a hatalmas hadvezérnek arra a kérdésre, hogy
«no hát ti milyen érzelműek vagytok?» azt felelte, hogy «mi csak jó
érzelműek volnánk valamennyien, hanem a papunk»… – «No hát – a pap?» –
«Az egy valóságos megtestesült Schwarzgelb!»

Be is csukták érte két hétre. A mivel nagyra volt az egész atyafiság.
Akkoriban így taksálták az embert: «derék ember, be is volt csukva».

Tőle kaptam a szilvafáimat is, a melyekkel a kertem lankája be van
ültetve. Ő maga segített azokat elrakni.

Minden találkozásnál nagyokat parolázva egymás tenyerébe, megigértette
velem, hogy egyszer meglátogatjuk az egész háznépemmel együtt az ő kis
erdei tanyáját. Egyszer aztán beváltottuk az igéretet s egy szép délután
nekiindultunk a kirándulásnak.

A budakeszi vágásig csak tudtam az utat, hanem ott azután kezdődik a
rengeteg, a melyből csak jelek után lehet kiigazodni. Természetesen
kocsiút is vezet a Makkos Mária völgyébe, de az nagy kerülőt tesz, s
csak parasztszekérrel járható. A Meier Seppi azonban megigérte, hogy
majd a Jancsi fiát fele uton elénk küldi; az ott fog ránk várni a
Norma-fánál.

Pontosan a megállapított órában ott voltunk a Norma-fánál, a honnan a
gyönyörű Fáczán-völgybe nyílik a kilátás.

Úgy látszott, hogy korán érkeztünk; mert a Norma-fa környékén még nem
volt látható más emberi alak, mint egy kis gyermek, a ki ott ült egy
bokor alatt s bodzafából sípot faragott. Ránézve, négy esztendős
fiucskának lehetett becsülni, s az embernek az volt az első gondolatja,
hogy ugyan hogy tudnak ilyen kis porontyot szülői felügyelet nélkül az
erdőre bocsátani?

Addig is letelepedtünk a fűbe.

Erre a kis fiucska abbahagyta a sípfaragást s odajött hozzánk,
emberségtudón köszöntve.

– Jó napot. Nem önök azok a vendégek, a kik a Makkos Mária-völgybe
készülnek? – kérdezé tőlem.

– De azok vagyunk, fiacskám. A Meier Seppi fiára várunk, a ki bennünket
odáig fog vezetni.

Erre az apró emberke hátravetette a fejét, szétfeszítette a vállait, a
bodzafasípot kettétörte az öklei között és eldobta s azt mondá:

– «Meier Seppi» csak csúfneve az öregnek: azt Groll Józsefnek hivják. Én
vagyok annak a fia, a Groll János (sic!), a ki önöket Makkos Máriáig
fogom vezetni.

Csupa megenni való volt ez a máknyi-makkemberke, mikor ilyen büszke
önérzettel lépett fel a családja becsülete mellett.

– Isten köszöntsön fel, Groll János, ha te vagy az, a ki minket
kalauzolni fogsz! De hát nincs apádnak nagyobb fia náladnál, hogy téged
küldött?

– Van, de az fél egyedül járni az erdőben.

– Hát te nem félsz?

A parányi embernek nagy szemei voltak. E kérdéstől még nagyobbak lettek.

– Mitől félnék?

Mondhattam volna neki: attól, hogy a mókus elkap; de nem akartam
megsérteni.

– Ha tetszik, menjünk. Az anyám várja önöket.

S azzal megindult előttünk, akkorákat lépve az apró lábaival, hogy a
felnőtt ember lépéseit szinte megközelíté velük.

– Majd elfáradsz, ha olyan nagyokat lépsz.

– Én mindig így szoktam járni.

Nekem eszembe jutott, hogy mikor ilyen kicsiny fiu voltam, az apám
kivitt magával a szigetre, a kertünkbe, s hogy ne érezzem az elfáradást,
két fűzfavesszőt vágott a számomra, az egyik volt a paripa, a másik
ostor; én aztán vígan győztem a hosszú utat. Elmondtam ez emlékemet a
sétáló társaságnak. Ennek a kis fiunak is kellene ilyen vesszőparipát
vágni.

Erre a kis kalauz hátra fordult s azt felelé magyarul:

– Én igazi lovon szoktam nyargalni.

A válasznál még jobban meglepett az, hogy magyarul adta.

– Hát tudsz te magyarul?

– Az természetes.

– Hol tanultad meg? Hisz se apád, se anyád egy magyar szónak sem ura.

– Cserébe küldtek Pomázra magyarokhoz.

– Mikor?

– Oh, már az nagyon régen volt.

Nagyon régen? Talán hát még sem négy esztendős ez az apróság?

Az út lefelé kezdett térni, hegynek alá könnyű a gyalogolás: az én kis
emberem úgy neki lódult, hogy a karaván női tagjai alig birtak vele
lépést tartani. Egy párszor vissza is szólították. Ha nő szólt hozzá,
veres lett az arcza, úgy elpirult, mint valami nagy siheder, és
zsenirozva érezte magát.

Annál közlékenyebb volt irányomban: megismertetett az erdei út
fortélyával, hogyan lehet eligazodni a sűrűben a bemeszelt faderekakról;
megmutatta a határkövet, mely Buda város birtokát a kamarai erdőtől
elválasztja. Útközben figyelmeztetett a mérges gombákra, melyeket
külsejükre nézve könnyű összetéveszteni az ehetőkkel, ha feltöri őket az
ember, kék-zöld szint váltanak egyszerre; a hol kocsinyomot talált az
erdőben, kimondá a véleményét, hogy itt faorzók jártak bizonyosan az
éjjel; s a mint egyszer egy az uton áthajló bükkfához értünk, ott
megállt, előbb szétnézett, hogy messze maradtak-e a hölgyek? nem
fogják-e meghallani? s aztán halk hangon közlé velem, hogy itt erre a
fára akasztotta fel magát most tavaszszal egy magyar földesúrnak a fia,
ott függött azon a kihajló ágon.

– Hát te azt hogy tudod?

– Hiszen én találtam rá.

– Tudom, szaladtál is haza ész nélkül!

– Haza nem; hanem be a krisztinavárosi kapitánysághoz. – Az apám hozta
hirül, hogy falragaszokon hirdetik a fiatal úrfi eltünését, száz forint
a jutalma, a ki rátalál halva. Én bejelentettem, hogy rátaláltam.

– És aztán még vissza is tértél ide a rendőrökkel?

– Vissza hát. Nálam nélkül le se tudták volna venni. A fa dereka vékony,
csak én tudtam rá felmászni, hogy elvágjam a kötelet.

– Akkor te mennykő gyerek vagy.

– Meg is kaptam érte a száz forintot.

– Hát aztán mit csináltál vele?

– Betettem a takarékpénztárba.

Nézze meg az ember! Ennek a babszem jankónak száz forintja van a
takarékpénztárban! Mikor én ekkora voltam, nem ismertem nagyobb pénzt a
susztertallérnál, azt is ajándékba kaptam s aztán örültem, ha annyi
árpaczukrot vehettem rajta, a mennyivel elronthattam a gyomromat. Ez meg
már kapitalizálja a száz forintját. Mikor érem én ezt utol?

Az erdei rejtek-ösvény egy szép kies völgybe vezetett alá, melynek
lankás oldalán tehenek legeltek. Óriási nagy diófák tartották eltakarva
magát a majorházat, mely hajdan barátkolostor volt, a kápolnából lett
konyha, az oltár helyén van a tűzhely…

«és miért ne? Itt és ott élhetünk az Isten kedvére».[1]

A teheneket egy kis szöszke leány őrizte, a ki egyszerre oda futott
elénk, a mint meglátott bennünket.

– No te, Jancsi!

– No te, Lizi!

Ezzel a két szóval üdvözölték egymást s aztán elkezdtek versenyt
futtatni, hogy ki jelenti be hamarább a vendégek megérkeztét a háznál. A
kis ember megelőzte a nagy leányt, s még az a diófáig sem ért, már ő
jött is vissza hozzánk.

– Talán nénéd az a Lizi? – kérdezém tőle.

– «Néném!» – szólt egész nehezteléssel a János. – Hogy volna nekem
néném? Egy árva leány, a kit örökbe tartunk.

– Terringettét! De megharagudtál! Még megérem, hogy szeretőd a Lizi.

– Hát hadd legyen!

A derék Anna Midi már ott várt bennünket az ajtóban. Nem jöhetett
kijebb, mert tésztát dagasztott, buchtlit készített a számunkra. Nagy
volt az öröme a jó asszonynak, hogy meglátogattuk valahára. Alig találta
a helyünket s erősen unszolt, hogy menjünk be a «tiszta» szobájába; de
az én népemnek nagyobb kedve volt odakinn a szabadban telepedni le az
illatos diófák alatt, a czövek-lábú asztal körül.

A kis Lizi nagyon frissen fölterített, s hozta poharakban, köcsögökben
az édes tejet, aludt tejet, addig is, míg a buchtli kisül.

– Mindjárt megérkezik a gazda is, – biztatott bennünket az Anna Midi;
oda lenn van a luczernásban a Tóni fiával; gyűjtenek, petrenczét raknak;
tüstént itthon lesznek.

S mint a parancsolat, jöttek is már épen a kerten keresztül. Szép
gyümölcsös kert volt; az új ültetés közül még kimagaslott néhány
százados körtefa, almafa, a mi a barátoktól maradt; a cseresznye épen
érni kezdett; egy fának a tetejében feketéllett az a szép
ökörszem-cseresznye, a mit csak grátiából osztottak beteggyógyítónak,
hatalmas kereplő volt rákötve a rigók elriasztására.

E fák közül kanyargott elő az ösvény, a melyen láttuk fölfelé jönni az
apát és fiát.

Az apa czepelt a hátán egy egész kalangya luczernát, még tetejébe a
kasza is bele volt vágva a szénába, a fiu pedig hozta a villát, a
gereblyét, meg a vizes korsót. Nagy, hosszú siheder volt, de látszott
rajta, hogy terhére van ez a nagyság; úgy szeretné vagy a kezét, vagy a
lábát valahol elhagyni; de legörömestebb a fejét. Az volt nagyon az
útjában.

Mikor megérkeztek a ház elé, az Anna Midi ráförmedt a fiura.

– Te nagy kamasz! Engeded az apádnak, hogy ő czepelje a luczernát a
hátán.

– Ejh, asszony! – csitítá a gazda. – Nem bírja ez még azt.

– Legalább a kaszát hozhattad volna, te Tóni.

– Hát van nekem három kezem? – mordult vissza a fiu.

– Eredj, te goromba! Legalább hát előre siethettél volna, ha semmit se
kellett hoznod. Hogy szedtél volna nekem érett cseresznyét a buchtlihoz.
Mind csak arra várok még. No szaporán!

A Tóni felnézett nagy renyhén a cseresznyefára, félreszegett nyakkal.

– Letörik az én alattam! – S azzal levetette magát a luczernára, a mit
az apja hozott.

– Eredj! – rivallt rá az öreg, – ne hidald le a luczernát, a mit én a
teheneknek hoztam.

Akkor aztán eléugrott a kis Jankó, felkapta a füles kosarat.

– No majd felmászok én a fára mindjárt.

S azzal gyorsan, mint az evetke, felfutott a fa tetejébe, a legmagasabb
ágakig, a hol a legérettebb cseresznyék voltak. Ő alatta nem tört az le.

Én az alatt beszédbe akartam elegyedni a hosszú fiuval.

– Hát tudsz-e magyarul?

Nagyott rázott a fején és vigyorgott.

– Noá.

– Nem jársz tán iskolába?

Ezen meg épen nagyot nevetett.

– O ná.

Az apja gyámolítására jött a fiának.

– Nem olyan nagy legény ám ez, mint a milyennek látszik. Ez még csak
csigával tud játszani. Mit gondol az úr, hány esztendős? Most lesz
kukoriczatöréskor tíz esztendős.

– No én tizenhatra taksáltam volna.

– Az ám. Óriás lesz ebből. Pénzért fogom mutogatni a vásáron.

– Azért is olyan tohonya, mert nagy növésben van, tevé hozzá a jó Anna
Midi.

A fiu aztán ott hagyott bennünket, s a míg mi ő róla beszéltünk, odabenn
a konyhában megette a kuglófhoz előkészített lekvárt. A kis Jankó
azonban már tele is szedte a kosarát cseresznyével s hozta az anyjának.

A becsületes Groll József oda vonta magához a kis Jankót s megczirógatta
a fejét; s aztán valami olyan furcsa mosolygással, a miben több volt a
szégyenkedés, mint a dicsekedés, azt mondá:

– Hanem ez a kis vakarcs már tud magyarul: iskolába is jár. Ugy-e bár,
Jánoskám, már szavalni is tudsz? No hát vágd ki a becsületünket.

Azzal félkézzel feltette a kis fiut az asztal közepére.

Az nem is nagyon kérette magát, csupán azt kivánta, hogy az anyja hozza
ki az iskolai könyvét s nézzen utána, hogy ha bele talál sülni, aztán
segítse ki.

Az Anna Midi egy szót sem értett magyarul: de a Jancsika ráerőszakolta,
hogy legalább azt az egy verset, a mit ő tud szavalni, tanulja meg
olvasni.

Vörösmarty «Petiké»-je volt a szavalmány.

De olyan becsületesen elszavalta azt a Jancsika, hogy csupa csuda volt.
A feleségem azt mondta rá, hogy nincs az a szinész, a ki ennél
ügyesebben tudjon előadni humoros költeményt. S olyan jól állt az ennek
a kis arasznyi embernek, a ki alig érte fel a szájával a nagy vizes
korsót.

– Hát ezt a gyereket mennyi idősnek tartja az úr? kérdezé az apa tőlem.

Sokat akartam mondani.

– Lehet öt esztendős.

– Az ám tizenöt. «Bátyja» ez ennek a nagy kamasznak: nem öcscse.

– No akkor ezek a testvérek ugyan roszszul vannak megosztozva, mondám én
az öreg Grollnak.

– Az még hagyján szólt az öreg, hogy igy csontban, húsban az egyiknek
nagyon is sok, a másiknak nagyon is kevés jutott: de azután a fej
dolgában még rosszabbúl vannak megosztozva. Ez a hosszú égmeszelő, a ki
nem tudom, hogy hová akar felnőni, már a harmadik esztendeje, hogy az
iskolába jár, s még most se tudja a nevét becsületesen leirni: ez a kis
vakarcs meg már minden mesét könyv nélkül tud, a mi csak az
iskolakönyvekben van; egyszer elviszem magammal a szinházba s itthon
elmondja az anyjának az egész darabot szóról-szóra. Ezt a nagyot meg ha
a szomszédba elküldöm, hogy hozza haza a kölcsönkért szénavonyogót, hát
rittig elhozza helyette a szomszédasszonynak a talkedli-sütőjét: már
odáig elfelejti, hogy miért küldték.

Erre az Anna Midi is beleszólt a beszédbe.

– Hiszen csak ne maradt volna ilyen kicsi. Nem volna nekem ennél
kedvesebb fiam: mert ez úgy tudja még a gondolatomat is. De hát
szégyenszemre ilyen maradt. Nem tudom én, ki babonázta meg? Talán
átlépték, mikor kicsiny volt. Próbáltam én ezzel már mindenfélét.
Kenyértésztába beledagasztottam, úgy tettem a kemenczébe: azt mondták,
ettől megváltozik a törpesége, de bizony csak nem nőtt ez meg a
kenyérélesztőtől sem.

– Nem baj az, asszony, vigasztalá az öreg. Legalább kevesebb posztó kell
neki a mándlihoz. Azért legény ez a talpán! Úgy elhajtja a lovat, akár
egy kocsis. Nem is ijed ez meg az árnyékától. Nincs az a nagy kutya, a
kitől megrettenjen, ha rátámad; úgy meghajígálja kővel, hogy elszalad
esze nélkül. Kérem! Télen a nagy kamasz fél magában az iskolába járni;
ennek a kicsinek kell kisérni, s megint érte menni. Ez meg csak úgy
fütyöl, meg dalol, mikor egyedül jár az erdőben.

– Mit használ ez mind? Sohajtozék a jó Anna Midi. Azért mégsem lesz lesz
belőle embernek való ember. Hiszen mikor négy éves volt, hát épen akkor
halt meg a szegény Száli, a komámasszony; maradt neki egy kis leánya:
két esztendős. Azt én magamhoz vettem, azzal a gondolattal, hogy majd ha
megnő a két gyerek, s arravaló lesz, hát összeházasitom őket; ők veszik
le rólunk öregekről a háztartás terhét. Szerette is egymást a két
poronty. De már négy esztendő mulva a leány egy fejjel nagyobb volt a
fiunál. Ma meg már úgy néz ki, mikor egymás mellett mennek, mintha
dajkája volna valami kis ölbeli babának, a kit járni tanít. Pedig azért
most is nagyon szeretik ám egymást. De hát hogy lehessen arra még
gondolni is? Uram bocsáss! Hogy lehetne ennek valaki felesége?

Ez alatt a két testvér összekoczódott.

A hórihorgas cseresznyét lopott a kosárból, a mit a törpe teleszedett.

– Te! Ne pákoszkodj! inté a törpe, mert pofonváglak!

– Te-e? monda emez málé-szájjal. Te vágsz engem pofon? Leszálljak
hozzád, hogy pofon üthess?

– De majd fölmegyek én hozzád! S azzal olyan gyorsan, mint a hörcsög,
felugrott a nagy kamasznak a vállára, s olyan pofont adott neki, hogy
csak úgy csattant. Mire az az öklét fölemelte, már akkor távol volt
tőle.

Erre a lusta fiú a lábával rugott nagyot a törpe felé. De ez sem volt
rest: hirtelen megkapta a nagy gyereknek a kirugott lába fejét, s olyat
rántott rajta, hogy egyszerre az ülő testrészére zuhant.

Akkor aztán ez is haragba jött: felszedte a tagjait a földről s elkezdte
üldözni a testvérét hosszú lépésekkel. Az futott előle az apró
lábacskáival, szaporán mint az egér; de a nagy kamasz mégis csak
utolérte, ha egyszer nekivetemedett: mikor aztán azt látta a törpe, hogy
a másik nekiszorítja a sárgarépa-ágynak (atyjuk, anyjuk kiabált rájuk:
«rá ne gázoljatok a répára!»), akkor egyszerre lekuporodott a földre, s
a belebotló gyerek keresztül bukott rajta hasra. A másik perczben már a
törpe a nyakán ült az elhasalt fiúnak, s két marokkal megragadva annak
az üstökét, beleverte neki az orrát a sárgarépába.

A hosszú gyerek nem szégyelt bömbölni. Káromkodni már tudott, szidta az
apja-anyja lelkét a törpének s fenyegette, hogy megöli.

Ez meg gyorsan felmászott előle egy fiatal diófára, oda a hosszú nem
tudott felmászni; csak úgy rázta a fát derekánál fogva dühösen: de nem
birta róla lerázni.

Utoljára az árvaleány járult közbe, csititgatva a nagy fiút, s egy darab
vajas kenyérrel kiengesztelve a haragját.

De a kamasz még akkor is, mikor a szája tele volt, egyre fenyegetőzött:
«Megállj, törpe! Nőjek csak meg! Legyek csak nagy legény! Majd eszedbe
juttatom ezt.»

Ezalatt elkészült az uzsonna: mind hozzá ültünk. Az asszony és a
fogadott lány felszolgáltak, a gazda a tehenek, ökrök után látott; a
hosszu gyereket leültették a diófa alá, hogy tanulja a leczkét, s
lehetett hallani a keserves bifflázását a hármas kis tükörből:
«ne-fir-kálj-házak-fa-lá-ra-sem-ke-rí-tés-ol-da-lá-ra»: bizonyosan nem
értett belőle semmit.

A kis törpe meg azzal mulattatott bennünket, hogy elprodukálta, a mit
eltanult a minap látott szindarabból. Schiller «Haramiái» volt a szinmű.
De én soha életemben remekebbül nem láttam Moor Károlyt és Moor
Ferenczet egy és ugyanazon szinésztől eljátszani, mint a hogy ez a kis
máknyi makk ember adta.

Hisz ebben egy nagy szinész veszett el! De hátha nem is veszett el?

Valami hét esztendő mult el e látogatás óta. Egy szép reggel Budapest
legélénkebb utczáján találkoztam az öreg Grollal. Nem magában volt, egy
legény is volt mellette: mind a ketten az ismeretes budakeszi svábmagyar
parasztöltözetben voltak, vasárnapiasan kicsipve.

– Hát magát, Groll szomszéd, mi hordja itt a szép Váczi-utczában?

Az öregnek ragyogott a két piros orczája az örömtől.

– Hát ezt a kis gyerekcsét hoztam be magammal. Ön már nem is ismer rá,
úgy-e bár?

Az a kis gyerekcse olyan szál legény volt, hogy nekem is úgy kellett rá
felnéznem: öles ficzkó, széles vállakkal, domboru mellkassal, olyan
egyenes, mint a fenyőszál, piros-barna arczszinü.

– Ez a kis Tonele, mondá az apja.

– Ejnye de megnőtt! mondám én, kezet szorítva az öreggel.

– Pedig még nőni fog, tevé hozzá az öreg.

– Gratulálok hozzá! s azzal a fiúval is kezet fogtam.

Az volt a legelső észrevételem, hogy az apának milyen kérges a tenyere,
a fiúé pedig milyen sima és lágy: pedig akkora, hogy az én markomban
alig fér el.

– Hát miben járnak itten a városban? kérdezém az öregtől.

– Az asszentáló komissziótól jövünk.

– Ah! No még egyszer gratulálok. Ugyan derék granátos lesz a Tóniból.

– Nem abból, mondá az öreg, hamisan hunyorítva, «untauglich»-nak
találták a fiacskámat.

– Micsoda? Untauglichnak? Ezt a Sámsont? Ugyan mije hibázik?

Az öreg egyre mosolygott.

– Hát a jobb kezének mutató-újja úgy be van görbülve, hogy nem képes a
puska ravaszát elrántani vele. Kipróbálták az urak a komissziónál: nem
egyenesedett ki.

Csakugyan láttam a ficzkónak a mutató-ujját, hogy be van görbülve.

Az öregnek teljes bizodalma volt hozzám. Tudta, hogy én nem vagyok
benfentes a katonáknál, a szája elé téve a tenyerét, súgott oda a
fülembe:

– Ötszáz forintomba került, hogy azt a görbe ujjat ki ne tudja senki
egyenesíteni az ujoncz-vizsgáló bizottságban.

– No az nagy hiba volt, szomszéd. Nem árt a legénynek egy kis
katona-regulát tanulni.

– Hát mit tegyen az ember? Mikor az anyja úgy bolondul érte? Aztán az
idén meg akarjuk a Tónit házasítani.

– Az meg nagyon korán van még.

– Hát mi nálunk ez úgy szokás. Mentül hamarább házasodik a legény, annál
elébb megjön az esze: ennek pedig nagy szüksége van rá. Aztán a Lizi is
arravaló már, hogy férjhez menjen. Ha tovább tartogatjuk, vén leány
lesz, s rajtunk marad.

– Hát a kis Lizit veszi el a Tóni?

– Jaj, de az is megnőtt ám azóta! Félfejjel nagyobb, mint a nevelő
anyja. Majd meglátja ön! Csak eljön a fiam lakodalmára?

– Ha szivesen látnak, s ha a dolgom vissza nem tart.

– No hogy szivesen látjuk, az bizonyos, a tensasszonynyal együtt. Szüret
után lesz a lakzi: akkor önök is odakinn vannak még a Svábhegyen, s
aztán ott tartjuk a lakodalmat a «Parizer»-nél. Az ott van az önök
szomszédjában.

– Hogyan? A Pariser kocsmájában?

– Hát a mulatság kedvéért. Egyszer történik az életben: akkor hadd
mulassa ki magát a legény. Elég sok ideje lesz még majd megbánni. Ott
lesz a budakeszi banda.

No ez nagyon kecsegtető volt rám nézve. Budakeszi sváb paraszt művészek,
csupa trombita, kis dob, meg öreg dob. Sátoros ünnepeken elég élvezetet
szoktak szerezni nekem, mikor a szomszédomban jobb ügyhöz méltó
kitartással negyvennyolcz óráig harsogtatják a Vagabundenpolkát, meg a
Luiza-csárdást. Megigértem, hogy elmegyek.

– S megtánczoltatja a menyasszonyt?

– Az is kitelik tőlem. De hát a Jóska mit szól ehhez? Hisz ő volt
szerelmes a Lizibe?

– Hja! a Jóskából nagy ember lett! mondá az öreg büszkén.

Én azt értettem a «nagy ember» alatt, hogy megnőtt s ahoz is
gratuláltam:

– Hát hol van most a Jóska? kérdezém tőle.

– Nem tetszik tudni? szólt az öreg neheztelésbe menő bámulattal. Hát nem
tetszett látni? Nem is olvasta! Ah! Akkor kérem tessék velünk együtt a
szögletig jönni, ott majd megmutatom.

Vajjon mit mutat nekem az öreg az utczaszögleten?

Elmentem velük együtt egész a piaczig, a hol a leégett német szinház
kormos előcsarnokának az oszlopai biztonság okáért deszkázattal valának
elzárva. Ott pompázott egy ajtó nagyságu hirdetmény, melyen három törpe
alak volt látható fantasztikus jelmezekben; alatta óriás betükkel
veresben, zöldben nyomatva: «Die Liliputaner! Princzesz Lilli, Jean
Piccolo, und Kiss Josi: Brillante Vorstellung!»

Az öreg odamutatott a mogyorófapálczája végével a huszáros alakra a
három között s büszkén mondá: «Az ott az én fiam!»

– Ah önnek a fia a hires Kiss Józsi?

– No hát tetszett róla már olvasni?

– Óh igen! Hisz az már világhirü művész. No ma este elmegyünk a
szinházba feleségestől, megnézzük a kis pályatársat.

– No annak nagyon fog örülni! Aztán a Tóni lakodalmáról meg ne
feledkezzenek.

Hát biz’ én csak nem tartottam meg a szavamat. Német szinházba menni!
Magyar irónak! Az ötvenes években! Az lett volna a «bableves.»

Meg más egyéb dolog is volt.

Én bizony soha sem szerettem a természet csodáit a művészi világban.
Miattam itt járhatott Tom Pouce: a törpe admiralis; Donato, a féllábu
tánczművész; miss Pastrána, a szőrös ábrázatu primadonna: én egyikre sem
voltam kiváncsi.

Hanem a helyett meglátogatott engem maga Kiss Józsi.

A parányi művész igen komoly férfiu volt. Mikor felültettem az
iróasztalomra, (hogy szemtől-szembe értekezhessünk egymással: különben
nekem kellett volna a földre leülnöm) engedelmet kért, hogy szivarra
gyujthasson. A havanna úgy illett a szájába, mintha én a bambusz
pálczámat venném a fogaim közé.

A szokásos gratulácziók után, a mikkel régi ismerősök szokták egymást
üdvözölni, én a legközelebb szőnyegen levő tárgyra tereltem át a
beszélgetést.

– Hát ön itt lesz-e az «öcscsének» a lakodalmán?

A mire a parányi ember szomoru mosolylyal felelt:

– Az rám nézve nagyon kinos jelenet volna. Hisz ön nagyon jól tudja,
hogy egykor minő gyöngéd érzelmek kötöttek engemet a Lizihez.

– Sejtettem legalább.

– Mi egymásnak voltunk szánva. És valóban találkoztak is mind a
jellemeink, mind a hajlamaink egymással. Ő épen oly érzékeny, jószivü,
mint én: én épen olyan gyöngéd, mint ő; hanem hát a végzet máskép
rendelkezett fölöttünk. Ön látja, hogy én belőlem mi lett.
Tulajdonképen, hogy mi «nem» lett? Maradtam öt esztendős fiunak. Pedig
bajuszom, szakállam volna, ha nem borotválnám. A szivem most is hevesen
dobog. De hát mit használ? Törpe vagyok. Játékbáb vagyok. Nincs helyem
ezen az egész planétán. Nekem talán valami most felfedezett asteroidba
kellene átköltöznöm, a hol hozzám hasonló emberek laknak. Itt pénzért
mutogatnak.

Rá kellett hagynom, hogy ez bizony különös sorscsapás.

– Hát én a Lizit nem hibáztatom, hogy a Tónihoz megy férjhez. Az jobban
hozzá illik: csak megbecsülje. De tartok tőle, hogy nem lesz vele
boldog. A Tóni durva ficzkó. Nem arra való, hogy egy érző szívet
kielégítsen. De hát az apám, anyám így akarja. Legyen meg. Én
beleegyezem. A Lizi kelengyéjét én szereztem be a művészi keresetemből.
De a lakodalmára nem megyek el. Az nagyon furcsa lenne. Kitelnék a
Tónitól, hogy részeg kompaniába felhozatna egy tráncsértálat s azt
mondaná, hogy én azon tánczoljak a menyasszonynyal. Én megyek egy
várossal odább.

Mindezt olyan komoly arczczal mondta el, mint egy igazi férfikorban levő
ember.

Én kellemesebb tárgyra igyekeztem átvinni a beszélgetést.

– De hisz önnek most már hozzáillő társai akadtak: Miss Lilli és Jean
Piccolo.

– A bizony! Most már hárman vagyunk: apró holdbeli emberek. De az még
tetézi a boldogtalanságomat. Látta ön a miss Lillit?

– Csak arczképben.

– Kár, hogy nem látta. Az a tökéletes mintaképe egy leánynak, negyvenöt
centiméternyi nagyságban. Soha én tökéletesebb idomokat kifaragva nem
láttam, se Thorwaldsentől, se Pradiertől s más modern és antik
szobrászoktól. A feje sem olyan idomtalan nagy a testéhez képest, mint
más törpéknél szokott lenni. Szája, szemei, orra mind arányban vannak
tartva a termetéhez. És a mellett egy tökéletes kifejlett mylady. Eszes
és kedélyes, olvasott, szellemdús. Ötletei csipősek. Valódi előkelő
dáma, költői hajlamokkal.

– Ön úgy látszik, hogy belé szeretett.

– Természetes. A kerek földön ez az egyetlen lény volt, a ki hozzám
illett. Az óriási nők után én épen úgy nem epedezhetek, mint Gulliver a
királyleány után, a ki őt a mutató ujján lovagoltatta. És ő is látszott
velem rokonszenvezni. Már tervben volt a végrehajtandó menyegzőnk.
Párisban kellett volna annak végbemenni. Maga Eugenia császárné lett
volna az örömanya, a ki bennünket kiházasit. A Saint Germain L’Auxerroi
templomban lett volna a szertartásunk. Már be volt szerezve a parányi
hintó, a két kis kutyányi lovacskával, mely bennünket a menyegzőre
szállít, a mikor a fátum odahoz egy harmadikat, egy új törpét, a ki
nálamnál még két centiméterrel kisebb.

– Ez a Jean Piccolo.

– Ez az, az átkozott! A ki még kisebb törpe, mint én! Könnyü a nagy
embereknek, ha maguknál nagyobb emberre találnak, azzal biztathatják
magukat, hogy utolérhetik, túl nőhetnek rajta, de hogy nőjjek én lefelé?
Hogy hagyjam el visszafelé kisebbedve a versenytársamat.

– És így még a szerelemben is legyőzte a kisebb törpe a nagyobbat.

– Mindenben, uram! A művészetben is. A míg csak én magam vagyok a
szinpadon, addig tapsol a közönség, de a mint ez a másik megjelen,
ezentul övé minden tetszés. Kiadhatom én már a lelkemet is! Lehetek
akármilyen hős! Ha legyőzöm is ellenfelemet, azt mondják: «Könnyü neki:
hisz ez a kisebb.» Ha az embernek az ellenfele egy óriás: azzal
szembeszállni, megbirkózni dicsőség: de hogy győzzön le egy törpe egy
magánál kisebb törpét? Lefelé csak nem nőhetek. Meglássa ön, hogy ez még
kényszeríteni fog, hogy a művészi pályáról lelépjek. Ámbár szép
fizetésem van. Én azt nem költöm el. Mire is költeném? Ha nekem egy
verebet sütnek meg, az nekem annyi, mint másnak egy kappan. S ha egy
tele pohár bort tesznek elém, azt mondom, nem akarok én megfürödni,
hozzák ezt nekem gyüszüben! Asszony miatt sem ruinálhatom magamat. Az az
egy módom lett volna, ha még Lizit nőül veszem. De hát azt már elütötték
a kezemről.

– Nyugodjék meg a sorsában, művész barátom, vigasztalám. Hát nem
jegyezte fel magának, a mi a házuk falára belül van felírva, azt a régi
írást, a hajdani refectoriumban?

– De láttam sokszor; azt mondják: barát-regula; de senki sem tudta
megmagyarázni, mi az?

– Hát majd én feljegyzem önnek és megmagyarázom.

«Qui ca(pit/ret) uxor(em/e) lit(em/e) ca(pit/ret) atque dolo(rem/re).»

Hát ezt kétféleképen lehet olvasni: a szerint, a hogy az alsó, vagy a
felső szótagot szúrja közbe az ember. Megmagyarítva pedig annyit tesz,
hogy: «Ki feleséget vesz, perpatvart és bajokat vesz» az első szórakás
szerint; a második szerint pedig: «Ki feleség nélkül él, nincs baja, sem
galibája».

– Ejnye de jó volna, ha valaki ezt a mi házunk falára írt mondást még
meg is svábosítaná, hogy a Tonele is megérthesse, mert annak ugyan úgy
nem való a feleség, mint a medve kezébe a harmónika.

– Ilyen véleménnyel van ön a bátyja felől?

– Nem bátyám az nekem, hanem öcsém, azért, hogy akkora óriássá megnőtt.
Azért még sem vált be katonának. Lettem volna csak én az ő helyén! Engem
most is úgy hínak, hogy: a kis huszárkapitány. S mikor én a hozzámvaló
kis paripámra felülök, nem félek a tűzes tatártól sem. Ez meg a
hórihorgas nagy figurájával elbujik az anyámasszony köténye mögé.
Guzsaly kellene az ilyen gyáva ficzkónak, nem feleség.

– Az apja akarta, mondám, mentve a dolgot, hogy otthon maradjon a
gazdaságnál.

– No iszen szépen fog az gazdálkodni! A kocsmában! Ugyan kár volt az
öregnek azt a sok pénzt kidobálni, hogy kivágja a katonáskodás alól.
Előbb-utóbb koldusbotra fogja juttatni a szülőimet. Nem tanult az
egyebet, mint inni, meg kártyázni. De bizony kuglizni is tud.

– E szerint ön nem fog elmenni a Tóni lakodalmára.

– Nem biz én. Azt meg épen nem tudnám elnézni, hogy teszi
szerencsétlenné az én szegény jó Lizikémet ez a mihaszna ficzkó.
Meglássa ön, hogy utóbb is nekem kell visszatérnem a művészi pályámról,
hogy rendbehozzam az öregeim gazdaságát. Ezekkel az én parányi
kezeimmel.

Maga is nevetett ezen a nagy mondáson.

Igazán nevetni való is volt! Mikor a markával félig sem érte át egy
becsületes szénahányó villának a nyelét.

Eszembe jutott a hüvelycsik Palkó népmeséje, a miben a kis fiú az
ökörnek a fülébe ül bele, s onnan pattogtatja a hosszú ostort.

A szüret után csakugyan meglett a «Makkos Máriai» párnak a lakodalma.
Egész nap és éjjel szólt a dob és a trombita a Parisernél. Mi
természetesen nem vettünk benne részt. Volt egy kis friss verekedés is.
A nélkül nem is volna igazi lakodalom. Annak csak kell lenni, mikor a
«Stockhohe Toni» tartja a lakziját.

Ez volt a népies neve: «emeletes Tóni».

Másnap már kidült a sváb zenekar a mulatságból, akkor czigányokat
hozattak, azokkal folytatták. Este felé aztán a czigányokkal is
összeverekedtek; utóljára a csendőröknek kellett a násznépet
kiakolbólítani a kocsmából.

Láttam, a mint az «emeletes Tónit» támogatta az utczán a menyasszonya.
Véres volt a félpofája, s az egyik szeme kéken, zölden körüldagadva.

Rettentőn fenyegetőzött, az öklét emelgetve egy pajtása felé, a kinek
szintén csupa vér volt a képe; de ez mindig visszariasztotta azzal a
szóval, hogy «megállj! feladlak, hogy nem görbe az ujjad!
Beasszentáltatlak!»

Hanem azért még mindig tartotta a lakodalmát. Innen kikergetve, bevonult
a násznép a zugligetbe a «Fáczán»-hoz. Nem kaptak már se czigányt, se
klarinétost, egy sváblegény muzsikált nekik húzóharmonikával, a kinek
egy másik kontrázott két papiros közé szorított fésüvel.

Mikor ötödnap bementem a városba, már akkor odalenn a Tabánban találtam
Tóniékat a három hollónál; egy kintornás muzsikált nekik. Még ekkor is
tartották a lakodalmat.

Ez már csak elég a boldogságra!

Több év mult el. Azokkal együtt az én kóborlási kedvem is elmult. A
nyarat nem is töltöttük többé a Svábhegyen, hanem Balaton-Füreden, csak
szüretre kerültünk haza.

Ilyenkor első gond volt tüzelő fát szerezni, a mit még mindig Grolléknál
rendeltem meg, a kiknek szép nagy erdejük volt. Rendesen maga hozta az
öreg a fiát.

Olyankor aztán, egy pohár bor mellett, megkérdeztem tőle, hogy vannak az
otthonvalói? «Hát csak csendesen», szokta volt mondani. Egy szüreti
napon megint hozta a szekér a felvágott «pirtli»-ket. Mikor a kocsi
bedöczögött a hársfa-sétányunk alatt, azt hittem, hogy nini! a lovak
magukban jönnek!» Aztán mikor odaért a kocsi a ház elé, akkor láttam,
hogy «hohó! ember hajtja azokat.»

De micsoda ember!

A «Kis Jóska». A hirhedett törpe. Az apró művész, a ki Európa minden
fővárosát bejárta, terjesztve a magyarok dicsőségét babszemnyi
kiadásban. Úgy ült ott a bakon, mint a «hüvelycsik Palkó».

Mikor aztán az első üdvözléseket kicseréltük, én nem állhattam meg, hogy
a fölötti csodálkozásomat ki ne fejezzem, hogyan lehet az, hogy ez a kis
jószág szállítja ezúttal a szekér fát.

– Hát most a gazdaságnál vagyok, felelt röviden a csepp ember.

S aztán felszökve a farakás tetejére, elkezdte a guzszsal összekötött
hasogatott facsomókat a szekérről lehajigálni. A faköteg nagyobb volt,
mint az ember. De ennek, úgy látszik, a termetéhez képest olyan izmai
voltak, mint a hangyának, mely magánál négyszerte nagyobb terhet
elczipel. Azokkal az apró kezeivel csak úgy dobálta le egymás után a
nehéz hasábokat is. Még csak ki sem fáradt bele. S a mint elvégezte a
munkát, egy ugrással lenn termett a szekérről, mint a macska.

– Talán beteg az öreg, hogy nem maga jött a szekérrel? kérdezém tőle, a
mint a fa árát átadtam neki.

– Igen. Fekszik, felelt a törpe.

– Csak nem veszélyes beteg?

– Csak a feje van betörve.

– Mi? Ki törte be?

– Hát ki törte volna be más, mint a fia: a Tóni? Nem új dolog ez már.

– Hát olyan ember volna a Tóni?

– Olyan biz az. Egész nap a kocsmában ül, iszik, kártyázik, kuglizik.
Csak akkor jön haza, a mikor már a pénzéből kifogyott. Akkor aztán végig
veri az egész háznépet, apám sem bir vele, mert nagyon erős.

– Hát a felesége, a Lizi?

– Hát arra már nem ösmerne ön rá. Az kész öreg asszonynyá lett a sok
lelki nyomorgatástól, a mit el kell neki szenvedni. Megesik az embernek
a szíve rajta. Azért is hagytam oda a művészi pályát, hogy a családunkon
segítsek. Az a nagy kamasz tönkre tette az apámat. Nekem kellett őt a
nagy bajaiból kisegítenem. A mi kis pénzt szereztem a művészetemmel, azt
mind az ő adósságainak a törlesztésére adtam oda.

– Az öreg Groll adósságaira? Hisz önnek az atyja abban a hírben állt,
hogy mindig van a ládájában egy ezer forint készpénz.

– Úgy is volt az. Az öreg még csak takarékpénztárba sem tette a pénzét,
mikor summásan kapott a boraiért, vagy a buzájáért. A Tóni ugyan
mindenfelé csinálta a sok adósságot. Legtöbb volt neki a «Kék kakas»
kocsmárosnál. Az öreg hallani sem akart a fia adósságairól. Azt mondta,
vegyék meg rajta. Hát egyszer azt a furfangot találta ki a Tóni az apám
rászedésére, hogy összebeszélt egy országháborítóval. Valami kicsapott
nótárius van ott a faluban, a ki a parasztok egymás közötti
perlekedéseiből élősködik. Ez oda ment a «Kék kakas» kocsmárossal együtt
az apámhoz, s rábeszélte, hogy adja ki kölcsön a heverő pénzét a
kocsmárosnak. Elmondták neki, hogy a ládába zárt pénz olyan tehén, mely
se nem tejel, se nem ellik. Ellenben ha váltóra kiadja az ezer
forintját, abból három hónap mulva ezerszáz forint lesz. Akkor
visszafizeti a kocsmáros. Az öreg elhagyta magát tántorítani. Ki hagyta
muzsikáltatni a ládájából az élire vert tallérjait. Adtak neki róla
váltót. A kocsmáros aláírta, a nótárius is. Az egyik elől, a másik
hátul. Az öreg soha életében nem látott még váltót. Csak annyit tudott
paraszt észszel, hogy a kapott pénzről szóló írást az adósnak alá kell
írni. Az megtörtént. Akkor aztán azt kérdezte a nótárius az apámtól,
hogy «no hát kegyelemed Groll uram elfogadja-e a a váltót?» «El bizon!
Hogyne fogadnám el?»

– «No, hát akkor írja rá rézsut a váltóra, hogy: elfogadom Groll József.
Az öreg nagy bölcsen azt is megtette. Örült aztán nagyon, hogy az ezer
forintja helyett ezerszáz forintos váltója van a ládájában. A kicsalt
ezer forinton aztán megosztozott a Tóni a másik két czimborával. Mikor
aztán eljött a fizetés napja, a «Kék kakas» csak nem jelentkezett. Az
öreg megunta a várást, rajta hajtott, követelte a pénzét. A «Kék kakas»
szóba sem állt vele: azt mondta, ha baja van, menjen perelni. Még akkor
is az öregem nem hogy valami becsületes ügyvédhez ment volna a
váltójával, a ki felvilágosította volna felőle, hogy a pénzére keresztet
vethet, hanem odaadta a váltót annak az országkerülő kicsapott
notárusnak, hogy az hajtsa be: hisz ő van rá írva tanunak. Az meg aztán
szaladt vele rögtön a törvényszékhez: az apámat a tulajdon váltójával
beperelték, a melyen ő volt felírva «elfogadónak», három nap alatt el is
itélték, meg is exequálták, még ő fizetett az adósának ezerszáz
forintot. A Tóni azt is megosztotta a két czinkostársával. Azóta
istentagadóvá lett, szidja az országot, a kormányt, a biróságot, az
egész világot; pedig tulajképen csak a saját tudatlanságát szidhatná. A
ki paraszt, az ne értesse a tintás ujját a váltóhoz; mert az harap!

Nagyon szomorú vége lett ennek a történetnek.

Egy reggel, átdőzsölt éj után, mámorosan tért haza a faluból a Tóni.
Minden pénzét elvesztette a «Sipi» játékon. Aztán azt hitte, mint minden
szenvedélyes játékos, hogy ha ő neki most pénze volna, hogy folytathatná
a játékot, hát minden veszteségét helyreütné.

Az atyját épen az udvaron találta, munkában.

– Adj pénzt öreg! kiálta rá rekedt hangon.

– Hiszen csak tegnapelőtt adtam oda a tinónak az árát.

– Azt már elvitte az ördög.

– Hát keresd az ördögön, a ki elvitte.

– Keresem. Neked kell ide adnod. Vagy felgyujtom az asztagodat.

– Nekem már nincs se égen, se padláson egy árva forintom sem.

– Van a törpének.

– Az a törpéé. Azt az kereste.

– Világcsalással kereste! Komédiás volt! Az szégyenpénz.

– Ne szóld meg! Ha ő nem segített volna rajtunk, most házról-házra
járhatnánk koldulni.

– Te vén salabakter, mehetsz koldulni, de én nem megyek.

– Hát talán zsákot fogsz hordani a Dunaparton, mi?

– Nem hordok én. Hanem agyonütök egy zsidót s mindjárt lesz pénzem.

– Hát még zsivány is telik ki belőled? Te istentelen.

Erre a szóra elkezdett czifrán káromkodni a Tóni. (Azt az egyet
megtanulta a magyarból.)

– Engem zsiványnak mertél nevezni! Ezért kitaposom a lelkedet! Hol az a
vasvilla?

A szegény apa, látva, hogy a fia egészen meg van dühödve, beszaladt a
házba s magára zárta az ajtót.

Az pedig oly dühbe jött, hogy se Istent, se embert nem ismert többé.
Felkapta a vasvillát, s rohant az ajtónak, esküdözve, hogy ma véget vet
a göthös öreg nyomorult életének.

Az anyja meg a felesége oda rohantak hozzá, hogy kiengeszteljék: attól
még dühösebb lett. Az anyját úgy meglökte, hogy az elterült a földön, a
feleségének pedig megfogta a haját, annálfogva hurczolta az ajtóig, s
annak a fejével kezdte az ajtót döngetni.

Ekkor odaugrott hozzá a kis törpe s megkapta a kezét, melylyel a Lizi
hajfonadékait tépászta a Tóni.

– Bocsásd el ezt a szegény asszonyt, Tóni!

– Te is itt vagy? Te lidércz! Te milling! Azt akarod, hogy a holdba
rugjalak fel?

A törpe birokra nem kelhetett az óriással; hanem arra képes volt, a mit
egy vadállat meg tud tenni, hogy a Tóni kezét úgy megharapta, hogy az
fájdalmában felordított s eleresztette a felesége haját.

Ekkor aztán az egész haragja a törpe ellen fordult; hirtelen torkon
ragadta azt s felkapta a levegőbe.

– Hát megharaptál? Te macska! Te denevér! Most az egyszer nem szabadulsz
ki élve a kezem közül! Ide szegezlek az ajtóhoz, mint a bőregeret!

S felemelte a jobb kezével a vasvillát, hogy fenyegetését végrehajtsa.

Abban a perczben felnyilt az ajtó, s kilépett rajta az öreg Groll.
Pisztoly volt a kezében.

– Bocsásd el rögtön a bátyádat, vagy agyonlőlek! kiáltá a fiára.

– Majd csak előbb felnyársalom erre a vasvillára, mint a békát.

A törpének az arcza már szederjes volt a fojtogatástól, kezei, lábai
vonaglottak.

A lövés eldördült. A nagy erős fiú szíven találva esett arczra az apja
lábához.

E szörny-tett után egyenesen hozzám jött az öreg Groll, ezzel a szóval:

«Megöltem a fiamat! Már most engem is felakasztanak!»

Elmondta, hogyan történt.

Én aztán leírtam ezt az egész történetet s elküldtem azt a törvényszék
elnökének.

A törvényszék a fiúgyilkos apát «egy évi» fogságra itélte: a legmagasabb
kegyelem azt is elengedte neki.

… Egy tavaszi napon a svábhegyi kertemben egy szép spanyol meggyfát
találtam hirem nélkül elültetve. Az öreg Groll hozta azt oda maga a
villán, s ültette el – emlékül a megölt fiára. Azóta nagyot nőtt ez a
fa; de gyümölcsöt nem hozott soha.



BASSZISTA ÉS SZABADSÁGHŐS.

(Egy hajdani karnagy elbeszélése után.)

Nem rég halt meg a derék Müller: – valahol Braziliában.

Sokan fognak még a budapestiek közül emlékezni az alakjára, a kik a
hetvenes években a «Blumenstöckl»-ben vacsoráltak. Hatalmas kövér
Falstaffi termete volt, gömbölyű, simára borotvált orczája háromszoros
tokában végződött, a mit a természeti adományon kívül tartós gyakorlat
hozhatott létre: neki volt a legnagyobb kaliberű torka, mindkét
tekintetben, mind arra nézve, a mi rajta lemegy, mind arra, a mi rajta
kijön. Ő volt a kerek világ legelső és leghirhedettebb basszistája.

A negyvenes években a bécsi karinthi kapui operaház közönsége
gyönyörködött páratlanul tiszta zöngésű mély hangjában. Azt regélik
róla, hogy egyszer a schönbrunni állatkert hímoroszlánját legdühösebb
ordítása közepett elnémítá egy hangfutamával. De a miért különösen
kegyében állott a bécsi közönségnek, az a gyönyörűséges lerchenfeldi
dialektusa volt, a mit egész hamisítatlan mivoltában érvényesített
minden szerepében. Akár Sarastro, akár Bartolo, akár Oroveso, akár Don
Sylva került a keze alá, annak mind szépen fiakkeresen kellett a
recitativoját elmondani.

Kár, hogy a szónoki tehetségével visszaélt. Ezt énekesnek soha sem
kellene tennie. Az énekes daloljon; de ne deklamáljon.

A negyvennyolczas mozgalmak alatt Müller felcsapott népszónoknak.
Lehetett látni azon napokban az arczképét a külvárosi boltablakokba
kitéve, a mint a barrikád tetején állt, fején strucztollas kalabriai
kalap, jobbjában hosszú, kosármarkolatú schläger, baljában háromszínű
zászló. Akkor bajuszt és szakállt is eresztett.

Ezt a vendégszereplését természetesen rossz néven vette az intendatura,
s mikor Windischgrätz visszakerült, a hős Müllert ugyancsak kerestették
mindenfelé. Müller azonban sejtette, hogy a torkáról van szó. S mint
afféle énekes, a ki félti a hangját, melegebb klima után látott.
Szerencsére Németországban van operaház elég. Egy kisebb teriméjű
reichsunmittelbar fejedelemség rezidencziájának udvari színházánál
föllépett mint vendég. A hangja és az éneke nagyon tetszett, hanem a
kiejtésén folyvást nevetett a közönség.

Az előadás után az uralkodó fejedelem odaküldte a szárnysegédjét a
vendégművészhez, legmagasabb megelégedésének tolmácsolása végett. Igen
szép volt mind a játék, mind az ének; csupán azt az egyet óhajtaná a
Durchlaucht, ha a művész úr a tájszólás dolgában valamivel közelebb
jönne az igazi némethez.

Az Achilles-sarkát pedig senki sem engedi sértegetni.

Az önérzetes művész valódi basszista-flegmával válaszolta a körmönfont
izenetet:

«Wensz eám máj lerchenfeldrs ned schneidi gnua isz, szo kann er szi den
Kraxeldorn von májn Puckel holn; werd i mi vor so an Firstn schenirn,
ter szi von an Milimari a Rosz auszlájgn thuad, wenn er af a Wachtparad
will.»[2]

A flügeladjutant nagyot nézett: – egy szót sem értett abból, a mit
mondtak neki. «Nem fogom elmulasztani serenissimének uraságod
legalázatosabb válaszát általadni.»

A fejedelem azonban szerződtette Müllert a szinházhoz, kitörülte a
szerepeiből saját legáthagymázottabb[3] kezeivel a recitativokat s ez
által élvezhetővé tette az előadását nyelvkényes fülek számára is.

Azonban Müllert nem sokáig hagyták a duodez uralkodói udvarnál; a
berlini intendatura hirét vette és elszerződteté. Kifizették érte a
bánatpénzt. Mikor búcsút vett, azt mondta neki a potentátja: «no majd
aztán Müller, ha elcsapják Berlinből, én megint visszafogadom.»

«Kellene bánatpénz megint, úgye?»

Berlinből azonban nemcsak, hogy el nem csapták, sőt nagyon is
megmarasztották. Kedvencze lett az udvarnak és a közönségnek.
Szeszélyei, rigolyái olyan nagy mértékben voltak, akár egy
primadonnának. De azokat az igazgatóság tűrte kifogyhatatlan
nagylelkűséggel. Utóljára, hogy a többi énekesekkel ne legyen kénytelen
a szinpadon kivül összejönni, külön bejáratot csináltattak neki az
öltözőszobájához, a mihez csak neki volt kulcsa: másnak nem volt szabad
a küszöbén átlépni.

Egy titka volt, a mit nem engedett lámpafény elé hozatni. S ez az volt,
hogy hány pohár sört iszik meg egy előadás alatt?

Mikor pohárról van szó, érteni kell alatta azt a torony alakú pintes
edényt, a minek sarkas czink födele van; mint egy valóságos
toronykupola. Ennek a tartalmát egy hajtókára leöblíteni nem utolsó
virtus.

Müllernek extra mondvacsinált serlege volt, abból merítette a
szerepeihez szükséges lelkesedést.

Egyszer Makbethet adták. Müller játszotta Banquot. Meg volt már ölve
rendén; csak a lelkének kellett még feljárni a földre. Utasításához
képest a harmadik felvonás elején már be kell ülni a léleknek a
karszékbe, a szinpad alatti sülyesztőben s várni, mig az ügyelő jelt ád
a csengetyűvel a gépmesternek, hogy no most iszik áldomást Macbeth a
távollevő Banquora. Akkor aztán egyszerre feltolják őt székestül együtt.

– Iszik-e már az a Macheth? – kérdezé türelmetlenül a földalatti lélek.

– Dehogy iszik! Még egy ária van közben.

– No ha az nem iszik, hát iszom én. Szaladj a poharamért az öltözőmbe.

A gépész gyors lábbal futotta meg a pályát; s jött vissza tele
billikommal.

Az elkárhozott léleknek jól esett ez a vigasztalás.

Azt azonban tudhatják sokan tapasztalatból, hogy a meghalt embernek nagy
hajlandósága van elaludni, kivált ha a pokolban egy nagy pohár sört
kaphat a markába.

A gépmester a masinájához sietett. Banquo a közben elszunnyadt, az
ügyelő csengetyűje jelt adott: Macbeth toasztja hangzik.

Képzelhetni Macbeth király extra-rémülését, mikor egyszerre csak a pokol
torkából kiemelkedik eléje meggyilkolt áldozatának rémalakja, egy nagy
bolond sörös kancsóval a két ölelő karja között.

Müller csak akkor ébredt fel, mikor már a szinpadon volt.

Azonban egy cseppet sem jött zavarba; szép csendesen bedugta a sörös
kancsót a trónusa alá. Szokták ezt az elkárhozott lelkek tenni.

Még ezt is javára irták fel.

Egyszer azonban az történt, hogy az orosz trónörökös (később II. Sándor
czár) a berlini királyi udvart örvendezteté meg legmagasabb
látogatásával. Tiszteletére az operaházban diszelőadást rendeztek:
«Hugonották» volt kitüzve.

Müllernek egyik bravour szerepe volt Marcel.

Mikor reggel meglátja a szinlapot, odaizen az igazgatóhoz.

– Ma nem énekelek.

Az igazgató kétségbeesetten fut hozzá:

– Mi baja van, Müller?

– Semmi bajom sincs.

– Hát miért nem akar énekelni?

– Mert nem tudok.

– Nem tud?

– Igen is: a muszkának nem tudok énekelni.

Az igazgató elővette minden ékesszólását, biztatott, fenyegetőzött: mind
sikertelen fáradság volt. Müller állt rendületlenül a mellett, hagy a
muszkának nem énekel.

Az igazgató nagy zavarban volt: a darab hirdetve van, az előadás
megváltoztatása nagy botrány lesz; utoljára ahoz a kisegítő eszközhöz
folyamodott, hogy hirtelen előrántja a második basszistát s azt lépteti
föl Marcel szerepében. Ötven tallér extra játékdíj igérete mellett az
ifjú énekes vállalkozott a feladatra, s a «Hugonották» szerencsésen
mehetett a diszelőadáson.

Estenden azonban a jó Müller megtalálta a jobbik eszét s meggondolva,
hogy az mégis furcsa komédia lesz, ha az orosz trónörökös megtudja, hogy
Müller megszakította a diplomácziai összeköttetést Oroszországgal,
rászánta magát, hogy áldozatot hoz az elveiből az európai béke
fentartása érdekében – ez egyszer. Senkinek sem szólt: szépen felment a
kellő órában a szinházhoz; a külön bejáratán át beosont az öltözőjébe;
feljelmezezte magát s aztán várta a jelenését az ismeretes áriák során.

Egyszer aztán jön a Marcel jelenése s arra a két szemközti szinfal közül
betoppan két Marcel a szinpadra, s mind a kettő elkezdi énekelni az
ismeretes áriát – duoban.

A t. cz. publikum, a legmagasabb uraságok csak nézik, csak hallgatják,
hogy mi lesz már ebből? Utoljára a fiatal basszista átlátta, hogy az
okosabbnak kell engedni, kivált ha gyöngébb a hangja; – s elpárolgott a
szinpadról. Müller aztán végig énekelte nagy bravourral a Hugonottákat.

Hanem ezt a tréfát már csakugyan megsokalta a burkus. Müllernek kiadták
az úti levelét.

Ekkor aztán megharagudott, elcsapta magától az egész korhadt ó-világot,
s átvitorlázott Amerikába.

Mikor visszakerült, csodadolgokat tudott az újvilági művész-pártolásról
itthoni ismerőseinek elmondani. Például egy a leghihetőbbek közül.

– Chicagoban voltam, hat előadásra szerződtetve. Óriási szinház.
Rengeteg közönség. Roppant bevétel. Pénzt nem számlálják, hanem mázsával
mérik. «Varázsfuvolát» adtuk. Mikor kilépek a szinpadra s rákezdem «In
diesen heiligen Hallen»… egyszer csak egy lövés hangzik s egy golyó
fütyül el a fülem mellett; arra egy másik lövés durranik el a tulsó
oldalon, s a golyó a sugólyuk kalapjáról ricochettoz a szinpadra; aztán
két, három lövés egyszerre innen is onnan is! – No de én sem jöttem
zavarba. Kirántom a zsebemből a revolveremet s «piff-paff» visszalövök
egy párt a közönség közé, s azzal folytatom az áriámat… Kennt man die
Rache nicht! – De azt az applausust hallották volna! – Szerencsére a
chicagoi revolverekben a golyók papir-machéeból vannak.

Úgy látszik azonban, hogy a derék Müller még is csak megunta a
dollárözönt s partra kivánkozott ugyanazon németországi apró
birodalomhoz, amely már egyszer szigetet képezett művész-oczeánján.

A fejedelem még mindig ugyanazon műpártoló maecenás volt; csakhogy most
már parókát viselt s a páholyát megcserélte. Hajdan az első emeleten
volt az udvari páholy; évek sorának leteltével a fejedelem a szinpad
közvetlen közelébe établirozta magát, olyan formán, hogy akkurát a
szinpadra könyökölhetett ki, a mi igen előnyös helyzet, kivált
ballet-előadások alatt.

Itt aztán nagyon megbecsülték a ritka művészt: a sör is rendkivül jó
volt. Mindenképen meglehetett elégedve.

Egy este a budapesti Blumenstöckliben kedélyesen mulatott egy
művész-társaság: köztük egy hajdani karnagy, a ki sok külföldi szinpadot
ismert. Ebben a vendéglőben népénekesek szokták magákat produkálni. –
Vacsora közepén a törzsvendégek között élénk mozgás támad: «Ő jön!» – S
azzal betoporzékolt az ajtón egy sylenusi alak, a hátán óriási nagy
bőgővel. – Azon kezdi, hogy milyen átkozott meleg van! a szegény
brugósnak majd kiszakad a lelke, a mig ennyi garádicson felmászik! Egy
pinczér rögtön szolgál neki egy pohár sörrel. A pohár kétitczés. A
brugós fogja a kancsót a fülénél s egy húzomban kiissza lélekzetvétel
nélkül. A publikum «da capot» rivall: arra a pinczér második kancsót
hoz. A virtuoz azt is üresen adja vissza.

– Erről a vonásról ismerek önre! hisz ön a derék Müller.

– Hát persze, hogy én vagyok! Miért ne volnék, ha ki nem cseréltek.

– Az x-hauseni nagyherczegi kamara-énekes?

– Csak volt az! Tempi passati! Elcsaptak.

– Mi okból?

– Hát azért, mert az orrára köptem a nagyherczegnek.

– Ne mondja már.

– A biz úgy van: – ön tudja, hogy nekünk énekeseknek szokásunk, mikor
valami nagy áriánk közeledik, elébb a torkunkat kiköszörülni, s ha
valami reszeli a gégénket, hátra fordulunk és kiköpjük. Hát én a nagy
buzgóságomban elfelejtettem, hogy a nagyherczegnek a páholya a szinpadra
nyilik, s ő herczegsége odakönyököl. Jön az áriám, érzem, hogy valami
«fetzli» van a torkomon. Egyet krákogok, hátrafordulok, «pfthű» s
megtörtént a szerencsétlenség. Másnap kiebrudaltak.

– És most itt helyezte ön el magát.

– Higyje el, hogy soha sem volt olyan jó dolgom, mint most. Enni inni
kapok, a mennyi kell, s hozzá tiz forintot egy estére. Soha se volt
annyi fölösleges pénzem, a mióta élek.

S azzal elkezdett énekelni mindenféle tréfás kupletteket, azzal a
fenomenális harangzöngésű mély hangjával, a mihez hasonlóra sokáig lehet
várni, maga kisérte a dalait a brugóval.

De azért, hogy olyan sok fölösleges pénze volt, soha sem vitte annyira a
derék Müller, hogy több kabátja legyen annál a mi a testén van.

Egy este nagy szomorúságban találta leghűségesebb patronusát, a
Blumenstöckl vendéglősét. Kérdi tőle, hogy mi baja?

– Meghalt a szegény jó feleségem.

– Áldott jó asszony volt: Isten nyugtassa meg. Ki csinál nekem már
ezután olyan jó sonkás omelettet!

– Lássa ön, ön is eljöhetne holnap a temetésére.

– Szivesen megtenném: nagy élvezet volna rám nézve. De lássa ön, nincsen
ilyen gyászesethez való fekete kabátom.

– Van én nekem kettő, az egyiket oda adom kölcsön.

– Mar úgy jó lesz. Holnap lesz szerencsém.

– Enyim a szerencse.

A vendéglős épen olyan bőven megáldott termettel birt, mint a művész; a
fekete kabátot mintha csak rászabták volna Müllerre.

Hanem a temetés után nem jött vissza Müller a kabáttal.

Sőt énekelni sem jött el többet, hanem elszegődött valamelyik orpheumba.

Az emberséges vendéglősnek több heti várakozás után végre elfogyott a
türelme s egy este utána ment az énekesnek, s megkapta azt a kedvencz
kocsmájában, a mint épen a tarokkozásnál ült.

– Jó estét, Müller úr!

– Csitt! Egy szót se, ha az élete kedves! Tiz tarokk tous les trois,
pagat ultimo.

S csak azután, hogy az utolsó ökölcsapás elhangzott a kártyaasztalon,
fordult hozzá.

– Most deklamáljon már! Mi a Schlagwortja?

– Hát a kabátom! A fekete kabátom, a mit három hete van már, hogy az
úrnak kölcsön adtam gyászruhának, s még sem hozta vissza.

– Mert ismerem a magasabb etiquettet. Az udvari gyász hat hétig tart.
Még nem telt le, csak három.

S azzal békében osztott tovább.

Aztán megint csak visszakivánkozott a szép Amerikába. Keresztül énekelte
magát az oczeánon. – De már vissza nem tudta énekelni.

Soha életében nem volt olyan kemény sorscsapás, a mi megrendítette
volna; hanem a mint egyszer legjobb játék közben a bőgőjéről az öreg húr
lepattant, abban a perczben megütötte a guta. Ezt nem birta elviselni.



A HORTOBÁGY.


I.

Mi az a Hortobágyi puszta?

Egy ismeretlen sziget a szárazföldön.

«Sziget», mert körül van véve a czivilizált világ tengere által: partjai
népes városok, tanyákkal megrakott, jól mivelt gabonaosztó földek,
dohánytelepek, ültetett erdők, kertek; maga pedig egy őspuszta, a mit
ekevas föl nem hasogatott soha. «Ismeretlennek» is méltán nevezhetem;
mert a kik a hire végett ide jönnek mulatni, mind ott telepesznek meg a
hortobágyi vendéglőben, onnan visszatérnek, az évenkinti két nagy
marhavásárt is ott tartják meg a Hortobágyparti nagy hid előtti
síkságon; de bele a puszta végtelen labyrintjába ritkán vetődik el
valaki: jártas kalauz nélkül meg se is próbálja; – azon a kétszáz hatvan
pásztoron, a három állatorvoson, a pusztai biztoson és az ő mező-biráin
kivül alig járja be valaki magát az igazi hortobágyi pusztát.

Ennyiből áll a lelkes lakossága egy ötvenkétezer holdnyi területnek:
kétszázhatvan ember. Hanem aztán a lábas jószág, a mely ezeknek a
felügyeletére van bizva, megy ötvenezerre.

Az egész terület nem való másnak, mint legelőnek: tavaszszal sok a viz,
nyáron kevés, a hol nem «totyogós», ott szikkadt: amannak a növényzete
buja, emezé kúszó porcsfüvön és székifüvön kivül semmi.

A régi leirásokban nádasokat, tavakat találunk: azoknak most már hire
sincsen; elvitte a Tiszaszabályozás. Nagy áradáskor csónakkal járták e
pusztát: a Hortobágyon két kerekü malom volt, mely a város számára
őrölt. Kuthy Lajos leirásában még vadkanok jelennek meg. Régente hires
volt a vidéken a kócsag vadászat: most már csodának ha látni egyet.
Ezelőtt negyven esztendővel mikor a muszkák elől menekültem, a
fegyverlerakás után, a Hortobágyon át egy csikós bojtár vezette a
szekerünket félnapi járó nádason keresztül, tengelyig érő vizben; a
nádas közepén volt egy tó, annak a partját körülszegélyezték a gémek,
kócsagok. Ma már se nádas, se tó nincs. Legelő az egész terület három
óra járásnyira széltében, hosszában.

És ebben a látszatos egyhanguságban mennyi csodaváltozatosság van! A
betyárromantika is kipusztult végkép; de azért mennyi ősköltészet maradt
még itt a természetben, úgy, mint a népéletben!

Tavaszszal legérdekesebb a Hortobágyot megtekinteni, a mikor még minden
üdezöld, s még nem vették át az uralkodást a legyek, bögölyök, szunyogok
és musliczák billiói.

A debreczeni városi tanács vendégszeretete fejedelmi kényelemben
részesíti a szivesen látott népisme buvárt, utazót, festőt, kül- és
belföldi nevezetességet. Minden jóravaló ember, a ki a hortobágyi
pusztát be akarja járni, szives vendégszeretetre talál, s ugyan még egy
pálczát se hozzon magával védelmi szerül, csupán a pihenési igényeit
szállítsa le a legkevesebbre.

A mint a város pompás ötös fogatán, (a mely maga is festőnek való
tanulmány, eredeti magyar arczu kocsisával s a «Lajos» hajduval a bakon)
az ötven méter széles országuton a két oldalt elterülő tanyákat
elhagyjuk, melyeknek legutolsóján épen akkor ültetik nagy gonddal és
fáradsággal a dohány-rászákat, mig a buzaföldek mentén egész hosszú sor
asszony-cseléd virit, piros ruháival, a kik a konkolyt irtják a vetés
közül: átvágunk az emlékezetes «Vérvölgyön», kihagyjuk a lovaknak
magukat fujtatni a Kadarcsi csárdánál; azután következik a «Kö-út». Ez
már a kezdete a Hortobágynak. Itt vannak a birkanyirók. A juhnyájakat,
melyeket előtte való nap a Hortobágy vizébe épített mesterséges usztatón
megmostak, ide terelik fel, s aztán az asszonyok roppant nagy pajtákban
szabadítják meg hegyes ollóikkal gazdag bundáiktól. Az egyik pajta körül
a nemes merino birkákat látjuk, a másik mellett az ős-eredeti magyar
juhot, mely hosszú fürtös fehér, vagy fekete gyapjával, vadkecske
fejével, kacskaringósan megtekert felálló szarvaival valóságos
vadállatot mutat.

Ha akad a látogatók között naiv kedély, a ki kiváncsi rá, hogyan
támadhat a birkáknak, (kosnak, nősténynek egyaránt) ilyen csodálatos
csavarforma szarva? annak a juhász megmagyarázza szépen, hogy annak a
szarvára mindennap egy forró czipót húznak s annál fogva csavargatják
meg ilyen czifrára; s azt olyan komoly ábrázattal mondja, hogy sértés
volna benne kételkedni.

Jó szerencsére ott van a kalauzoló urak között a Hortobágy legkedveltebb
alakja, doktor Deli Mátyás, a ki valamikor barát volt, de ott hagyta a
reverendát, és most kitünő derék állatorvos: tréfás alak azoknak, a kik
a tréfát értik; de a kik a tréfa mögött megtalálják a komoly értelmet,
azokra nézve megbecsülhetetlen utbaigazító. Valamenyi pusztákfiának ő a
keresztapja, násznagya, birája, papja, tanitója, és orákuluma: nem is
hivják másként, csak «apánknak».

Doktor Deli Mátyás mingyárt jó eleve megismertet bennünket az itteni
társadalmi állapotokkal. – Még a pásztornép között sincsen egyenlőség:
itt is rangosztályok vannak. Legfelül áll a gulyás: ezek a Hortobágy
grófjai; azután jön a csikós: ez a köznemesség, a pusztai gentry. Gulyás
és csikós barátkozik egymással; de már a másik kettővel nem örömest
keveredik, a kik között rangban előbb áll a «kondás» (a mi jellemző a
sertéstenyésztésére büszke Debreczenben), legutoljára jön a juhász. És
még ezek között is elébb való a magyar juhok pásztora, legvégül marad a
nemesített birkák őre. A debreczeni régi civis gazda ma is jobb szereti
a magyar birkát, mint a merino juhot; amazt igy hija: «ezek az ártatlan
jószágok»; emennek a neve nála: «ez a csunya féreg».

Oka a haragnak az, hogy a magyar juh egyenesen előre legel, az utána
jövő nyájnak is hagy valamit, de a merino juh jobbra balra legel, egész
kopaszra nyirja a legelőt.

«A juhász soha sem mond igazat; a kondás megmondja az igazat, de goromba
és rútul káromkodik; a csikós makacs és nem engedi magát kikérdeztetni;
a gulyás becsülettudó, kevés beszédű, de a mit mond, az helyén van.»

«Mikor a juhász a csárdába letelepedik, a mint a boros palaczkot eléje
teszik, azonnal elkezd dalolni. S abban nem hagyja, a mig a borban tart;
a kondás szitkozódik, káromkodik ivás közben; ha aztán jön a csikós,
elkezd legénykedni, hetykén beszél és kötekedő; mikor pedig a gulyás
kerül az ivóasztalhoz, az respectust tart a többi fölött, nagyot
hallgat, lassan beszél, s csak a vége felé áll elő, hogy «no hát én is
tudok egy új nótát!» akkor aztán mulat.»

Mind a négy fajtával nagy hamar módunk lett megismerkedni, s igaza volt
a doktornak!

Még egy csárdát érünk útközben, a hortobágyi pusztán végig vágtatva a
gyors öt lóval, miközben a láthatáron folyvást kisér bennünket az
ujvárosi templom tornya. Két nagy tehén csorda marad el mellettünk,
mindegyik ezeren feljül álló gyönyörü czimeres szarvú állatok!
Birkanyájak, sertéskondák, de még semmi ménes. Azok túl vannak nagyobb
részt a Hortobágy folyón.

Azt mondja a csikós: «Az Ur Isten is azért teremtette a Hortobágy vizét,
hogy elválaszsza a derék állatot a birkától!» Túl a Hortobágy vizén már
nem szabad birkának, juhásznak a pofáját mutatni, disznóról pedig szó se
lehet! Az csak a karám mellett huzhatja meg magát, mint halálra itélt
gonosztevő.

Egyszer aztán csak elmarad nyugatnak az ujvárosi torony s csak hébehóba
bukkanik fel megint, mikor a délibáb felkapja a levegőbe. Előttünk áll a
hirhedett hortobágyi csárda. Derék kőépület, künn az országuton, soha
keritéssel körül nem volt véve. Mellette egy rengeteg kocsiszin. Jó
bora, jó konyhája, kényelmes vendégszobái, uraknak való étterme s a
pásztorok, kocsisok számára tágas ivószobája. Valamikor nevezetes
szállás, mikor ezen az úton jártak a kalmárok Budapestre s talán megint
az lesz, ha a debreczen-füzes-Abonyi vasut megvalósul, s gőzmozdony
fújtat végig a Hortobágyon. Most csak hivott vendégek által népesült
meg.

A vendéglőnek most már kertje is van, annak a tövében folydogál nagy
lassusággal a Hortobágy folyó, szélességre olyan, mint a Garam rendes
időben. A vidék nevezetessége a rajta átvezető roppant nagy kőhid,
kilencz boltozatos oszlopzaton nyugvó. Az a monda róla, hogy építésekor
a hozzá való meszet tejjel ójtották meg, azért olyan tartós.

E hid képezi a pusztán a legnagyobb magaslatot. Innen látjuk közeledni a
több oldalról előterelt méneseket.


II.

A regényes látványok, a zajos jelenetek nincsenek ott mindig. A városi
tanács intézkedései folytán lettek a Hortobágy mellé, túl a vizen
felterelve a szabad ménesek, festőnek, irónak, fényképésznek
tanulmányozás végett.

Itt mutatták be a vad mén elfogását pányvával a szabad ménes közül. Két
délczeg csikós legény volt kiszemelve a feladathoz, az egyik a
«Pákozdi,» a másik a «Pecze»; igazi mintaképei a hortobágyi csikósnak,
büszke rátartó fej, nemes arczvonások, naptól barnapirosra zománczolva,
napbanéző szemek, sugár szemöldökök és hozzá délczeg termet kálvinista
nyakkal. Egyszer már láttam a fiatalabbat, a Peczét, a mint a város
czifra méneséből kifogott egy kiszemelt lovat a pányvával, az is festői
jelenet volt, a csikós legény egymagában fogta el a paripát a pányvával,
mozdulatlanul állva a helyében. Karjain duzzadó izmairól alácsúszott a
lobogós ingújj: olyan volt, mint egy antik görög szobor; – csendesen oda
vonta a lovat magához, másnak segítsége nélkül.

Ezuttal azonban az elfogott paripa nem adta meg magát olyan könnyen:
rúgott, szökelt, felhányta magát a levegőbe, csavarta a nyakát, s a
másik csikósnak is be kellett kapaszkodni a pányvába, hogy világgá ne
szaladjon a mén.

Megértettem aztán később a két jelenet közötti külömbséget. Ez az utóbbi
próba a «szilaj ménessel» lett megkisértve, az elébbi pedig a «czifra
ménes» közepett. Amazt, ha megriasztják, Nádudvarig elszalad; emez már
istállót is ismer. Mikor délután a városi nemes fajménest felkerestük,
nem kellett azokat pányvával fogni: odajöttek maguktól hozzánk, oda
álltak a festő háta mögé s a vállán keresztül nézték, hogy mit rajzol.
Egy vad paripa, mely soha kötőféket nem látott, meg hagyta a fejét
simogatni, s olyan udvarias volt, hogy elvette a kináló hölgy kezéből az
ákáczvirág bokrétát és szépen megette.

A nemes fajménes számadó csikósgazdája rakott házban lakik. Fecskerakás
a fal, vert agyag, szalmával keverve; nád a födele. Ha belépünk, a
fejünket le kell hajtani, hogy bele ne üssük a gerendába. Nyáron nem
látja ez a szoba a gazdát, mert annak az ágya (két szál deszka) ott van
a kinyuló eresz alatt; egy bundadarab a fejvánkos, fölötte a polczon a
domború hátu rengeteg nagy kenyerek, meg a fabödön, melyben a heti étele
áll. A hátulsó félszerben elég hely van három kuczorgó süldőnek.

Csikós, gulyás szereti a jó konyhát. Konyhája ugyan nincs; de étele van.
Azt a felesége készíti el, a ki odabenn lakik a városban, s egyszer egy
héten, vasárnap kijön a pusztára s hozza magával tele bödönben az egész
hétre való eleséget.

«Fehér eczetes», – «Kaszás lé», – «Kálvinista menyország», – «Töltött
káposzta», «Espékes», – «Savanyú paszuly». – Ez a változatos
szakácskönyv. Egyik héten az egyik, másikon a másik. – Csupa savanyú
lére készült ételek: ezt az életmód kivánja. A magyarok ismerik
valamennyit; csak az «espékes» kiván magyarázatot. Ez áll friss
disznóhusból, a melyre bőven leszeletelt vereshagyma van tetézve s
eczetes tejfeles lével berántva, egész borssal behintve. – Ha eltalál
fogyni az étel, ha rossz időjárás gátolja az asszonyt a kijövetelben, a
puszták embere maga is kész szakács: ott a tarisznyában a lebbencs, meg
a kása: készít «tésztás kását». Magam is kóstoltam: pompás reggeli volt.

Azt mondtam odafent, hogy nincsen konyhája. Dehogy nincs. Csakhogy azt
itt «vasaló»-nak hiják. Minden karám mellett ott áll a vasaló. Ez egy
ölnyi átmérőjű kerek, kunyhóforma, felül nyitott nádsövény, melynek a
feneke téglával van kirakva: középett a tüzhely, a mellett a forgatható
«szolgafa», a minek a végére a bográcsot ráakasztják, s alatta tüzet
raknak. A tüzelőszer a legfinomabb hortobágyi koksz, a mi ott szárad a
karám végében halomra felrakva; bányája a sik mező: úgy hivják
pásztornyelven, hogy «árva trágya». Ezt összegyüjteni a «taligás»
hivatala; azután a bográcsban megfőzni az ebédet, az is a taligás
hivatala; s végül a kész ebédet bográcsostul tanyáról tanyára elhordani
a bojtárok után, ismét a taligás hivatala. Taligás a czime a
csikós-tanoncznak. Tizenkét éves korában jön ki a fiú (a pásztor fia) a
pusztára s beszegődik a karámba. Odáig iskolába járt, irni, olvasni,
számolni tanult: a nélkül nem lehetne «számadó». Ott aztán addig
szolgál, – fizetés nélkül – mig megnő, s bojtárrá emelkedik s az ő
kötelessége a tüzelő gyüjtés, főzés, takarítás s hajdan az esett barom
lenyuzása is az volt, de ez alól már felmentette az új rend a pusztán.

A karámon és a vasalón kivül még ott látjuk a hármas szárnyú szélfogót:
a mi a juhászoknál nádból készült cserény; a birkának az is jó védelem;
de a gulyának, ménesnek erős deszka palánkból készült az, mely a pusztán
végig seprő zivatartól megóvja az odaterelt állatcsoportot.

Kiegészíti a képet a nagy csordakút. Egy három öl hosszú, két öl széles
mély medencze, melybe négy oldalról buzog fel a földfuróval előcsalt
friss viz. Az egész nagy architecturai remekeléssel kifalazva,
keresztkötéssel kiczövekelve vastag tölgyfa gerendákkal, s összekötve a
roppant hosszú tölgyfa itató vályuval. Két-három kankalikos kútgém jár
fel s alá déltájt, estenden a kútba, s az sem gyerek munka: öt, hatszáz,
sőt ezer darab állat számára vizet meríteni. – Egyszer már a tanács
hozatott külföldről egy merítő gépet, mely két ló erejével könnyen
elvégezé a munkát; de nagyhamar túl kellett rajta adni; mert a
pásztorember inkább maga fáradt a vizmerítéssel, mint hogy a kedves jó
hátas lovát kinozza meg a göppöly keringetésével.

A juhász karámja megint másforma: annak már belül van a tüzhelye, s a
belsejében vetett ágy van és tulipántos láda, a falakon főzőeszközök,
czintálak, a gerendákról gomolyás zacskók lógnak alá. Ennek már kinn
lakik a felesége a pusztán, télen nyáron. Apró gyerekek játszanak a
szalma között, kis csibe, kis kácsa szaladgál a ház körül. Olyan juhász
karám is látható, mely szigetmódra körül van árkolva; az árok vizzel
tele s a vizen át hid vezet a kunyhó udvarára, mint egy kulcsos várba.

De kertet nem látni sehol. Csak a csalán, meg a papsajt, az emberi
lakásnak ez két hű kisérője, veszi körül buján a karámot.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Az idő kitisztul, a felhők eloszolnak, semmi szél nem leng már; s ekkor
egyszerre elkezdi a délibáb a maga tündérjátékait. A láthatáron tenger
terül szélyel, mely sebesen futó hullámokat látszik hányni s a futó hab
tetejéből sötétzöld erdők, szigetek emelkednek elő. Az elhagyott karám,
melyet az imént meglátogattunk, egyszerre emeletes palotává magasodik
fel, s az ujvárosi templom felkap az égbe s bazilikává nő meg. Majd egy
szép hosszu várost látunk, fehér házak soraival: nem város ez, hanem
legelésző ökrök. A tenger lassankint elnyeli a távolt; úgy hogy az ökrök
a láthatáron látszanak állani, s a láttani csalódás mammuthokká nagyítja
az alakjaikat. Az optikának minden szabálya fel van forgatva. A távol
álló tárgy lesz nagyobb, a közelebb álló kisebb. Elénk támad egy emberi
óriás a láthatáron, a ki úgy látszik, hogy apró sertéseket hajt maga
előtt: mikor közelebb érnek, akkor látjuk, hogy az óriás egy simpla
gulyásbojtár, az apró állatsereg pedig kétszáz fiatal bika egy
csoportban. Majd megint egy gályákból álló flotta látszik a tengeren át
felénk vitorlázni: rájövünk, hogy azok legelésző lovak. Mikor közelebb
megyünk hozzájuk, hogy kijönnek a délibábból, egyszerre úgy eltörpülnek,
hogy alig látjuk őket. Néha a délibáb felkapja a láthatár alatt mélyen
fekvő helységek ábráit a szemünk elé s olyan közel hozza, hogy az
utczákon szaladgáló ebeket ki lehet venni; a Hortobágy egyszerre tele
lesz városokkal. Ezt különösen reggelenkint látni. Az sem tart sokáig.
Máskor meg azt látjuk, hogy két ménes legel egymás fölött, az egyik a
földön, a másik a levegőben. A házaknak, tornyoknak visszképe úgy
látszik meg a délibábban, mintha csendes tó tükréből verődnék vissza, de
azt is megteszi a délibáb, mikor jó kedve van, hogy a házat és a
visszképét a tetejével, a tornyot a hegyével megfordítva ragasztja
össze.

S ez a tündéri játék így folyik napestig: mentül égetőbb a napsütés,
annál tüneményesebben.

Azt hiszem, hogy ha ide a Hortobágyra egy várost építenének, ott senki
sem dolgoznék soha: minden ember az ablakában ülne, s a délibábot nézné
egész nap, mint a hogy nézi most a puszták pásztor népe.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Harangszó nem hangzik a pusztán: csak a nap állása tudatja velünk, hogy
ebéd ideje van.

A hortobágyi csárdában vár bennünket a jó magyaros ebéd.

A behivott csikósok számára is fel van hordva a lakoma a nagy ivó
szobában.

Azonban a nap egyik hősét, a Pákozdit hasztalan hivogatják: nem akar
bemenni, nem akar a lakomához ülni. Tanácsbeli urak, vendégek, festők,
magam is eleget invitáljuk: de csak nem jön: nem kell neki se étel, se
ital, s az okát sem mondja meg, miért nem?… Hát csak nem!

Végre aztán kivallja, hogy van a csárdásnak egy szép leánya, a kit ő nem
akar többé látni. Két éve már, hogy felfogadta: s állja ma is a
fogadását. – A régi pusztai regény. – Szép volna leirva: de az egész
történet a csikós titka, s mikor azt nekünk elbeszélte, a becsületünkre
bizta, hogy nem adjuk tovább.

Mit lehetett tenni. Ha a csikós nem akart az ivóasztalhoz bejönni, ki
kellett vinni az ivóasztalt a szabadba; ott azután hozzá ült a csikós, s
az ő kedvéért a többi pásztorok is odatelepedtek. A nagy ivószobában nem
maradt más, mint a sorozásra gyülekező legények Balmaz-Ujvárosból.

– Hát ilyen a csikós adott szava: bizonyítá doktor Deli Mátyás, a ki jól
ismerte a csikós történetét. Van itt egy öreg csikós, a kivel meg az
történt, hogy ezelőtt husz esztendővel, egy vásár alkalmával, mikor a
konvencziós lovát eladta, erősen betalált venni az áldomásból, s széles
jó kedvében egyszer csak berontott az úri étkező szobába. Én épen ott
ültem az asztalnál, s mellettem egy számadó juhász, csendesen
poharazgatva. «Ejnye te szemtelen juhász! rivalt fel a csikós; még te a
tekintetes úr mellé mersz ülni! Te juhász!» s azzal úgy csapta pofon a
jámbort, hogy az asztal alá fordult szegény. Én lehordtam a
garázdálkodót, hogy mer ide betörni? «Hát csak tánczolni akarok,
tánczosnét keresek.» – «Eredj a pokolba! nincs itten neked való
tánczosné!» – «Dehogy nincs, deb’zon van!» s azzal nyalábra kapta ezt a
nagy öntött vas kemenczét s ezzel kezdte járni a kuferczest, s addig
járta, mig össze nem rogyott. Kétszázötven forint volt a
bugyillárisában, azt reggelre ellopták a vásári tolvajok. – Helybeli nem
tette. – Másnap aztán odajött hozzám nagy töredelmesen: «éj be nagyon
bánom, a mit tegnap tettem! Hogy a kétszázötven forintomat elvesztettem,
azon nem búsulok; de hogy a tekintetes urat megbántottam, azt átallom
nagyon. Már most büntetésül felfogadom, hogy husz álló esztendeig nem
iszom se bort, se pálinkát.» – S megállta, hogy húsz esztendeig nem
ivott mást, csak vizet. Ilyen a csikós adott szava, hát még a gulyásé?

Fülöp János uram igazi diszpéldánya az alföldi gulyásoknak. Lóháton a
nyeregben ülve is athletai alak, szép szabályos, értelmes arcz; s ha
leugrik a lóról, megreng a föld alatta. Öles a termete. Ez tartott
hozzám felköszöntőt a többi pásztorok nevében: rövid talpraesett
mondásokban. A pusztai gulyásnak harmincz kötetből álló könyvtára van a
vályog falu karámjában s ismeri azokat a magyar költőket, a kik a magyar
nép számára irtak, jobban, mint – majd megmondtam, hogy kicsodák?

Becsüli is valamennyi pásztor ember.

Később a másik Fülöp is oda jött, az öregebb, öcscsénél alacsonyabb. De
valóságos érzelmes, nemes vonású magyar arcz: ez is számadó gazda; mind
a ketten világot láttak már s tekintélylyel birnak az urak előtt is.


III.

Aztán akad egy magyar parasztlegény (nem czigány), a kinek hegedüje van.
De bizony olyan szépen el tudta húzni a legkedveltebb csárdásokat; pedig
soha se tanulta senkitől a hegedülést. Ez alatt odavetődött egy juhász
gazda is. Ősz haja volt már, s az göndör fürtökben borult a vállaira; de
fiatal arcza s pompás villogó ép fogsorai, mikor megszólalt.

«Ha megengednétek, édes fiaim, hogy egy szegény juhász is közétek
ülhessen», mondá nagy szerényen.

«Üljön közénk, apám uram», mondának a fiatalok, helyet szorítva a
számára a közös padon, s megadták neki a becsületet, azért mert öreg
ember, daczára annak, hogy juhász.

S a hogy a doktor Deli Mátyás mondá: a mint a boros palaczkot a juhász
elé tették, ez rögtön rákezdte a dalolást; s aztán folyt belőle a dal
vége szakadatlan.

Festő művészeink a borozó társaságot siettek rajzolni, én pedig a juhász
mellé telepedtem poezist tanulni.

Olyan nóták azok, a miknek a verse és dallama együtt születik a pusztán,
s mind a pásztor életet jellemzi. Egy pár szakaszt elfogtam az
emlékezetemmel.

  «Két hete már, ha nem három,
  Mindig a gazdámat várom:
  Ahol jön már szamárháton,
  Mi felénk tart, a hogy látom.»

  «Jó napot, édes bojtárom!
  Van e hiba? van-e károm?
  Nincsen hiba; de nem is lesz;
  Még ez a nyáj kezemen lesz.»

  «Esteledik, alkonyodik,
  Gulya, ménes takarodik,
  A számadó káromkodik,
  Három bojtárja bort iszik.

  Egyik iszik a Kadarcsba,
  A másik a Hortobágyba,
  A harmadik a Megyesbe,
  Hej keringős teremtette!»

  «Mikor a juhász bort iszik:
  Szölke szamár szomorkodik.
  Ne szomorkodj szölke szamár:
  Majd elmegyünk a nyáj után.»

  «Hat jó kutyám farkas nyomán,
  Két bojtárom két oldalán,
  Magam megyek a derekán,
  Szölke szamár a hátulján.»

Ez mind a boldog pásztoréletből; végül aztán a betyáréletből is:

  «Vizen sáron az állásom:
  Még ott sincsen maradásom.
  Ha szaladok, megkergetnek.
  Ha megállok, megdöngetnek.»

Utoljára aztán a zene és dal mellett a csikós, a gulyás tánczra
kerekednek, s eljárják azt az igazi pusztában született friss magyart, a
mit hiába utánoznak az urak a fényes parketten: tégláspadló kell ahhoz,
meg csikós legény.

S ez így megy változatosan késő estig. Az iró és művész vendégek
kedveért vasárnap van ma az egész pusztán.

S az egész mulatság alatt egy durva, egy csintalan szót, egy sértő
mondást, egy kötekedést nem hallani. A ki meg akarja ismerni az igazi
«elegáns» magyar embert, az menjen ki a Hortobágyra.

Magam is, meg a művésztársaim mind együtt üldögéltünk a pásztor
gazdákkal a borozó asztal mellett, odajött a doktor Deli Mátyás is s ő
is koczingatott velünk: «Én vagyok ám ezeknek az apjuk valamennyinek, s
elmondhatom, hogy az én fiaim között egy rosz ember sincsen.» A számadó
gulyás rámondá, hogy «igaz! Nem türnénk el magunk között a rosz embert:
elüznénk a pusztáról.»

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Egy debreczeni jó barátomtól hallottam, hogy nem régiben két csikós
legény között egész lovagias természetü párbaj folyott le a pusztán.

A kihivás becsületkérdés miatt történt, furkós botra, lóháton: egész
szabályszerüleg, párbajtanuk segédkezése mellett. A furkós bot komoly
fegyver. A vivók egyike bezuzott fejjel hullott le a nyergéből, keményen
helybenhagyva.

A magyar csikós nem ront egymásra orozva; nem késsel; nem rálesve; nem
is a harag első dühében, vagy a bor mámorában: – megvárja, mig a düh és
a mámor elpárolog, s akkor gyürkőzik neki; találkozást ád: «gyepre
bajszos!»

Ez is egyike a faj nemes vonásainak.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A mig a mulatság tartott, a festő művészek az érdekes népalakokat
rajzolták, a mit azok büszkén tűrtek. Hatalmasan tudtak pozirozni!
Kivált a fiatal Pecze.

Egyszer azt kérdi az egyik a rajzoló művésztől, hogy mi az a jószág, a
mivel most azt a papirost csiszolja?

– Ez magyarul gumilásztikum: pogány nyelven «ruggyanta».

– Mire jó az?

– Hát ha az ember valamit elhibázott a plajbászszal, ezzel kitörülheti.

– Mi lehet annak az ára?

– Tiz, húsz krajczár: a nagysága szerint.

– Hol lehet azt kapni?

– Minden papirkereskedésben.

– A volna nekünk jó.

A festő azzal felajánlotta nekik, hogy ezt a drága kincset kétfelé
vágva, megosztja közöttük.

Mély hálájukat fejezték ki érte.

Ne tessék rosszat gondolni!

Nem «számokat» kiigazitani való a gumilászti a számadó csikós kezében;
hanem csak neveket. Mert ezeket adja vissza olyan nehezen az engedetlen
plajbász, kivált mióta sok idegen hangzású is keveredett a gazdák közé.
Például a Schweiczer Nepomuk nevét a világért sem tudja másként leirni a
számadó, mint úgy, hogy «Váczi Pamuk» s e miatt ujra kell irnia a
számadó levelét. Most már ezen a bajon segitve lesz a gumilásztival.
Csak a nevet kell kitörülni, ujra irni: a többi megmaradhat.

Igy hatolt be ismét egy darab civilisatio a pusztába.

S tovább folyt a táncz, a nóta:

  «Hej húj! Göndör a babám:
  Szeret is az engem igazán.»

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Estére egy kis halászat is lett rendezve a Hortobágy folyamában. Két
példánya a pákászok kiveszőben levő fajának egy hálóvetésre egész tele
kassal húzta ki a széles, nagy pikkelyü kárászt, a miből jóizü
vacsoraszaporitó lett hamarjában. Az alatt mi «festő-kagylókat»
szedegettünk a folyam sárlepte iszapjában. A pusztának még halai és
hüllői is vannak.

Hajdanában még hires madarai is voltak: a sasok és dögkeselyük. Mikor
még az elesett lovat ott hagyták a pusztán – saharai módon – a hol
elhullott, s annak az elfogyasztására más világrészből is eljöttek a
levegőég nagy ragadozói. A népajk emleget egy csikós legényt, a kinek az
volt a furfangja, hogy egy lenyúzott állatbőr alá elbujt, lyukat vágva
annak a hátán, s mikor arra leszállt valami keselyü, hirtelen kinyult a
kezével a nyiláson, s megkapta a nagy madarat a lábánál fogva s lerántva
a lábait, ott tartotta addig, mig a lesben álló társai odarohantak s a
keselyüt agyonverték; de már ennek a nemes mulatságnak vége, a mióta az
elhullott állatoknak eltemetése törvény szerint meg van parancsolva.

Az állathulláknak körül korlátozott temetője van a legterméketlenebb
szikes pusztán: valamennyit odaviszik, ott fejtik le, s aztán mély
gödrökbe elhantolják.

Nem igen étvágyingerlő tárgy biz ez; de jellemző adat a hortobágyi
életről, hogy az elhullott állatokat még nem rég is felhasználták. A
pásztor ember nem hiszi azt, hogy a magától meghalt állat husa nem olyan
használatos, mint a leölté. Mikor a mi csikósunkat magasztaltuk, hogy
milyen derék egy legény, közbeszólt a hortobágyi korcsmáros. «Az bizony,
mert ez még döghuson növekedett fel! De a mióta a kaormány betiltotta az
esett marhát, azóta a fiatalság mind elaljasodik.»

Az volt ugyanis a szokás, hogy ha tulok esett el, azt nem hagyták a
keselyüknek; hanem a husát felapritották, bográcsra hányták, megabálták,
s azután gyékényre kiteritették, a napon megszikkasztották. Ezt a
«szikkasztott hust» aztán, zsákra rakva, aként használta fel a gazda,
hogy mikor bocskoros levest (eczetes hagymás lé rántással) főztek, annyi
marokkal dobott bele, a hány vendég számára készült a vacsora.

Tiltva van már! Nem engedi a miniszter!

Mondják is zúgolódva, hogy mi baja a miniszternek azzal, hogy mi fő a
szegény pásztor bográcsában?

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


IV.

A pusztai élet azt kivánja, hogy korán feküdjünk, mert korán kel a nap.
Pedig a mit meg kell látni, az a napfelkölte a hortobágyi pusztán.

A legelső kakas-szóra, éjfél után két órakor felébresztenek bennünket:
«reggeledik» már.

A hortobágyi pusztán a legelső szürkületet úgy hiják, hogy
«hajnalperczenés.»

A derült ég tele van még csillagokkal: ottan ragyog a «kaszás csillag»,
az «Isten szemével». A csoportos «fiastyúk», a lefelé forduló «gönczöl
szekere» a «bújdosók lámpása», – a «tengerbekacsintó», – a «menyország
ablaka», hanyatlóban már a «kereszt csillag», melyhez hajdanában a
«szegény legény» fel szokott pillantani, mikor lovat lopni indult, s ha
akkor azt sóhajtá «Isten segits!» soha meg nem fogták (a hogy tudós
Lugossynk feljegyzé); a csillagsereg között a fogytán levő hold ezüst
sarlója világit; a keleti láthatáron pedig már világosodik az ég.

A sápadt hold és a sápadt hajnal kettős derüjében minden emberalak
valami tündéries megvilágitást nyer, minden alakot két árnyék követ
keresztben. A sikságot még sötétség lepi. – Nagy távolban csillámlik egy
pásztortűz a mezőn.

A csárdában kész már kora hajnalban a jó meleg reggeli; mire az elköl,
előállnak a fogatok; elől a pusztai biztos könnyű két lovas csézáján,
utána az ötös és négyes fogatokon a művész had, a közkedveltségü és
nagymiveltségü városi tanácsos, Nánássy Ferencz (nekem különösen régi jó
barátom) kalauzolása mellett, a nagy gulya látogatására.

Letérünk az országútról délirányba, s benne vagyunk az igazi pusztában,
a «zámi» határban. A csárda, a mátai dombos liget, a Hortobágy füzfái
lassankint elmaradoznak mögöttünk, s fél órai vágtatás után sik mezőkön
át, siskás tocsogókat keresztül vágva, ott vagyunk hajnali három óra
tájon a puszta közepén. Itt van az igazi puszta.

A végtelen messzeségben, a mennyire szem lát, nincs egy halom, egy élő
fa, egy karám, egy nádkúp, még egy kútgém sincs, mely irányt adhatna:
nincs semmi más, mint a két «kiterjesztett erősség»; fenn a még mindig
csillagos ég, alant a sima bársonyzölddel bevont föld, a mit egy
vakandturás se zavar meg. Az ember úgy érzi magát itt, mint a
szélcsendes tenger közepén. Semmi élő állat, se távol, se közel; se
repülő madár, se dongó bogár, se futó nyúl, se fonó ürge, se békászó
gólya. A teljhatalmu «semmi» uralkodik itten.

De még is van egy hang, mely életet hirdet. Ez a légben járó pacsirták
éneke. Szemmel feltalálhatatlan kisér bennünket a magasban végtül-végig
ez a száz meg száz égi énekes, a kinek zengő kardala a puszta közepén, e
felséges templomban dicséri az Istent. És e pillanatban valami
földöntúli kéjteljes nyugalomérzet fogja el idegeinket. Azt érezzük,
hogy kivül vagyunk a világon, megszabadulva a czivilizált élet minden
szabályaitól, nyomoruságától. A végtelen kerek sikságon nem vezet egy
ösvény, nem egy kocsinyom: a ki itt járatlan, eltévedhet benne, mint egy
őserdőben, köröskörül nem lát semmit, a mi tájékozná, a mi
barangolásának előre vagy hátra irányt adna. Mikor köd van a pusztán,
maguk az ittlakók is elbódulnak benne.

Órahosszant, vágtató futamban eltart e felséges kép: az égre már feljött
a nap kengyelfutója, a hajnalcsillag, a harmatos füben együtt fut velünk
valami messze nyuló szivárványos dicsfény a sik földön, s csak ekkor
tünik fel előttünk a látó határon valami sötét folt: az első ültetett
erdő a zámi pusztán, melynek akáczfái között rejtőzik a csikós karám, s
ezzel egyidejüleg kezdenek kiemelkedni a föld hátáról egyes púpok: egy
magasabb domb, három alacsonyabb: tatárhalmok a nép nyelvén, irtó csaták
emlékei; a hol megbontják a domb zöld pázsitját, mindenütt csontok
jönnek a napfényre. Egész helység volt itt hajdan. Most úgy híják, hogy
a «zámi puszta». A csonthalmokon kivül egy templom kőmaradványai
beszélnek a rég elmult életről. Egy sárfalból készült karám, egy nádból
épült vasaló, egy deszka szélfogó, és egy csordakút a hajdani piacz
egész ékessége. A három kútgém, keresztbe álló gerendáival úgy tünik fel
a távolból, mint a valóságos Golgotha.

A mi a puszta nevezetességét képezi, az a «nagy gulya». Ezerötszáz
tehén, idei borjuval, nagy számú bikákkal egy tömegben.

Mikor megérkezünk, még alszik az egész tábor; nem a zöld mezőn hevernek:
szeretik a kényelmet, van egy feketére lehevert nagy szérü, a hová
éjszakázni járnak. Még valamennyi fekszik; az ezernyi czimeres nagy
szarvak erdőként magasra emelve, csak a legvénebb bika, egy elefántnyi
állat, fekete kormos fejével, pupotvető nyakával áll magasan a csorda
között. Meg sem mozdul egy is, mikor kocsijainkkal körül hajtatunk az
alvó helyük mellett. És ezek teljesen szilaj állatok, a mik télen-nyáron
kinn vannak a pusztán, a szabad ég alatt. A teheneket nem fejik,
tejgazdaság nincsen: azok csak borjútenyésztésért vannak. Eladni csak
falkánként lehet belőlük, s elégszer megesik, hogy mikor az eladott
falkát már beterelték a Tiszaparton a hidasba, akkor egyszerre előveszi
őket a puszta utáni vágy: keresztül ugrálnak a komp szélén, kiúsznak a
Tiszából s visszavágtatnak a zámi karámhoz: az eladó visszafizetheti a
pénzt a vevőnek.

Ezt a tréfát a lovak is megteszik. Sok hortobágyi mén visszaszökik a
«két viz» közül az uj gazdájától a régi szabadságba, s magával hoz
hámot, kötőféket. A mult télen a város méneséből hatvan darab beszélt
össze s tél utóján kitörtek a debreczeni istállóból s meg sem álltak a
négy óra járásnyi mátai pusztáig: ott pihentek meg a jól ismert
szénakazlaknál.

Napfelkölte előtt megtekintjük még a karámot, melynek belsejében szép
sorban vannak felakasztva a bojtárok összegöngyölt bundái, aztán meg a
«magyar wertheimcassa». Ez egy fiatal borjúnak a bőre, melynek mind a
négy lába meg van hagyva körmöstűl; a nyakán a nyilás, a mi lakatra jár:
ebben tartja a bojtár a maga kincseit, pipáját, dohányát,
só-paprikatartóját, meg az igazságát. Pénz, az nincsen benne. Mire való
volna a pénz itt a pusztán?

Ez alatt a talyigás, egy értelmes okos beszédü legényke, kék ingben,
gatyában, az ing pirossal kihimezve tarkán, megfőzi bográcsban a
reggelire való «tésztás kását», legelőbb minket kinál meg vele: jó izü
eledel; többet ér a kávénál meg a pálinkánál; aztán a bojtárok ülik
körül a bográcsot, hozzálátva hosszunyelű gömbölyü czinkanalaikkal.
Lassan esznek, látva, hogy két piktor rajzolja a csoportjukat vázlatos
könyvébe.

«Most kél a nap!»

A naptár szerint ugyan öt perczczel későbbre tette az astronomus a nap
keltét; de hiszen azt minden ember tudja, a ki nem az iskola mellé járt,
hogy a mit most látunk, az nem a naptest maga, hanem csak annak a
csalképe, a melyet a légkör a láthatár alul kiemel, mielőtt a nap
valósággal feljött volna.

Az itt látott csudálatos optikai képet, melyet még eddig semmi
természettudós művében leirva nem találtam, csak is az itteni légrétegek
különössége szerint lehet kimagyarázni. Ugyanazok a külömböző sürüségü,
egymás fölött fekvő légrétegek, melyek a délibáb csalképeit előidézik,
működnek a nap feljövetelénél a zámi pusztán. – Meleg reggel van, a lég
ózonnal tele. – A nap képe, mint egy csoda nagy tűzhalom tolakodik elő
az égtől élesen elvált földhatár mögül. Fél első percz mulva a
domborulat kicsúcsosodik s a napkép gúla alakot vesz föl; – másik fél
perczben a nap ötszögletüvé lesz; – azután elhagyja a látóhatárt s
félperczig olyan lesz, mint egy oldalt fekvő tojás. Akkor el kezd alul
összeszűkülni, felül domborulni, mig egy tökéletes gomba alakját veszi
föl. Az ember kaczagni szeretne rajta, ha olyan fenséges tünemény nem
volna. A gomba nyele lassankint összecsücsörödik, úgy hogy a napábra
alul czitromot mimel, – majd elmulik az alsó csücske; de helyette a
napábra felső részén támad összeszükülés, úgy hogy az egy római urna
alakot vesz föl. S az alatt nincs semmi fénye, puszta szemmel lehet bele
nézni: mintha valami istenrokon tündér csinálna játékot a felséges
tűzgolyóval a halandók gyönyörködtetésére. A «hajnal délibábjának»
lehetne ezt nevezni.

A debreczeni urak azt mondák, hogy ez rendes látvány itt a zámi pusztán.

De ez a tünemény maga megérdemelné, hogy a világ minden természettudósai
ide vándoroljanak és ennek a titkát találgassák.

Egyszerre aztán véget vet az isteni játéknak az igazi nap, szerteszét
lövellő fény-mindenségével.

Eddig csak a pacsirták éneke zengett; de a mint a fényes napsugár
szétlövell a pusztán, egyszerre felzendül a barmok zenéje. Egy tömegben
feláll a tábornyi, szarvemelő sokaság s a maga hangjával üdvözli a
hajnalt s indul a zöld mezőnek a kolompos vezetése mellett.

Ez aztán a kardal! Ezer bömbölő mély hang szakadatlan egymásba kapó
zenéje, melynek disharmoniája maga a leghatalmasabb symphonia.
Valamennyi tehén mind bőgve hivogatja a fiát s igy vonul végig előttünk,
folyvást riadozó, bömbölő chorusban az impozans tömeg, mely, hogy ha
felbőszül, nincs az a fegyveres hadsor, a mit keresztül ne törjön.

Jaj volna annak az idegen embernek, a ki csak egy borjut is megpróbálna
ebből a gulyából elvinni! Hanem az ismerős bojtárok biztosan járnak
keresztül-kasul az állattömegen s igazságot szolgáltatnak közte. Arra
nagy szükség van. Mivelhogy vannak a négylábuak között is olyan
lelketlen anyák, a kik a kisdedeikről nem akarnak gondoskodni. Ezeknek
kötelet kötnek a szarvára, odavonszolják a karámhoz: annak erős korlátja
van tölgyfából. Az engedetlen tehén fejét hozzá kötik egy duczhoz, s
aztán odaviszik alája a szegény kis sovány, pálczalábu bornyucskát s
bracchialis hatalommal megszoptatják. Ha pedig a borju már tinónyi
nagyságra megnőtt s még mindig szopni akar, fatáblát kötnek az orrára, a
melytől legelhet, de nem szophat többé.

Kiegésziti a puszták rendőrségét a három hatalmas, fehér bundás
komondor. Kutyákat csak a gulyás és a juhász tart; a kondás és a csikós
soha. A sertések széttépnék, a lovak agyon rugdalnák a kutyát.

A pásztorok viselete ma is az, a mi régen volt. Pörge kalap, lobogós bő
ingujj, derékban oly kurta, hogy a meztelen has télen-nyáron kilátszik
alóla munka közben, azon felűl pitykés pruszlik, félvállra vetve csattos
szíjon a tulipános szür, bevarrott ujjakkal, a derékra kötött szíjba
dugva a sallangos kostök, aczélostul, meg a tarka kendő; bő gatya,
ránczos torku csizma, a melyikre «egy» sarkantyu van ütve, csak az egyik
lábra, vagy ha kettő, akkor pengős. Kiegésziti a viseletet a felül
keresztül vetett karikás ostor, a mit minden pásztor maga fon magának
nagy művészettel, s a nyelét kiveri réz és ezüst sodronynyal, vagy
beönti ólom czifrázattal.

A csikós lószerszáma külömbözik a gulyásétól. Mind a kettő huszáros
nyerget tart: de a csikós nyergének nincsen terhelője. Csak úgy van az a
ló hátán, szabadon oda dobva. Megbámulni való ügyesség, a hogy a Pákozdi
ebbe a le nem kötött nyeregbe fel tud szökni, jobb kezével odaszoritva
azt a ló hátához. Urlovar, de még katona is, a legelső vágtatásnál
lefordulna nyergestől együtt. Szőrén könnyebb megülni a lovat. Azt
mondják, hogy így terhelő nélkül nem fárad ki olyan hamar a paripa. A
szerszámon kivül oda van vetve a mén nyakába a huszonnégy méternyi
pányvakötél, tekercsben. – Mikor lefekszik aludni a csikós, ennek a
pányvának a végét odaköti a keze csuklójára: ugy ereszti a lovát
legelni. Az okos állat jól vigyáz, hogy meg ne rántsa az alvó gazdáját,
de ha gyanus alakot lát közeledni, hangos nyeritéssel költi fel az
alvót.

A gulyásnak ellenben diszes, sallangos szerszám van a lován: magas
tatárnyergét széles heveder szoritja a ló derekához, melynek drága
rézcsattjai remekbe készültek. Hajdan e csattokat ezüstből is csinálták.
A nyeregkápán pedig van egy szíjkarika a rézfokos számára. Ez a
csikósnak és gulyásnak egyetlen fegyvere. Lőfegyvere nincsen.

A juhászt déczbunda takarja, nyáron kiforditva. A kondás bocskort visel
és fekete gubát.

Kifogyhatatlan a hortobágyi puszta költészete, de érdekes annak a
prózája is.

Az ingó vagyon, a mely a pusztán gyarapszik, közel öt millió forintot
képvisel, s felülmulja a földterület értékét Ha barázdákra hasogatnák,
gabonával bevetnék az egész Hortobágyot, nem hozna oly jövedelmet, mint
a baromtenyésztés által. Az is bizonytalan jövedelem volna: a «sziket»
meg nem hóditja semmi tudomány. Igy is azt mondja a hortobágyi gazda,
hogy «két uristen kék ide: az egyik a ki öntözze a pusztát, a másik, a
ki felszáritsa.»

S ennek a sajátszerü, helyi viszonyokhoz kötött gazdálkodásnak meg van a
maga értelmi apparatusa, mely a tapasztalat százados hagyományaiból
kifejlődve, az új kor észszerü javitásaival párosult.

Az ohati pusztát kivéve, mely egy ötezer holdból álló terület, s mely
két bécsi vállalkozónak van bérbe adva, a kik ott már közel ezer embert
telepitettek meg, s azok gyermekei számára iskolát állitottak fel,
melyet száznegyven gyermek látogat, a többi egész Hortobágyon maga a
városi tanács gazdálkodik.

A jószágigazgatást egy városi tanácsos viszi, a közbecsülésben álló,
széles ismeretü, derék Rab László; ki maga ott tartja a főhadiszállását
a hortobágyi csárdában; az egész gazdaságra felügyel. A gazdaság egész
statistikáját, a puszták történetét a kis ujjában hordja, s a vendégek,
a pusztalátogatók számára még házi patikát is tart.

A nagy csárdától óranegyednyi távolban, túl a hidon, a folyam mentében
látjuk emelkedni a mátai puszta halmát. Egy termékeny fensík, melynek
televényes talaján már szántott dülőket is találunk s egy gazdag
kaszálót, mely a nemes fajménesek és gulyák ellátására szolgál.

E rendesen mívelt fensíkon találjuk a tiszti lakok csoportját. Biztosi
lak, orvosok háza, állatgyógyintézet, mind szilárd téglaépületek;
körülöttük ültetett park, gyümölcsös kert, rózsaliget, konyhakert,
minden ház számára külön jégpincze; mivelt emberek igényeinek megfelelő
kényelem mindenütt.

A főbiztos, két «mezőbiró»-jával képezi a közigazgatást, a rendfentartás
közegét. Fegyveres csendőröknek itten tanyájuk nincs. – És öt év óta nem
volt egyetlen egy tolvajlási eset sem a hortobágyi pusztán, a hol
ötvenezer darab állat legel.

Ellenben számtalan eset, hogy másunnan futnak ide bitang állatok. Azokat
rögtön elfogják, összekeveredni nem engedik; hanem elkülönítik egy
körülkerített legelőn, míg a gazdájuk értük jön. Vérengzés, gyilkosság
hiréből sem ismerős itten.

Az állategészségügyről három veterinarius orvos gondoskodik. Kettő
folyton a pusztát járja, a főorvos az állatgyógyintézetet kezeli. Az is
egy szabályszerüleg alkotott épület, külön kórházakkal a külsőleg
megsérült és a belbajban, meg a bőrbajokban sinylő állatok számára. Most
is tele vannak a kórházak. Ott láttam, a mit eddig kivihetetlennek
hittem, egy meggyógyult csikót, melynek lába ketté törött s szerencsésen
összeforrasztották.

A főorvos kezelése alatt van az állatgyógyászati patika is, teljesen
felszerelve s ugyan ő kezeli az elővigyázati intézkedéseket.

Az a rengeteg nagy számu állat, a mely kora tavaszszal a Hortobágyra
kijön, mind egyenként ő általa vizsgáltatik meg s csak az ő általa
kiadott bizonyítvány mellett lesz befogadva a legelőre. Beteg állatot
rögtön fel kell hajtani a kórházba; elhullottat azonnal feljelenteni s
csak a kiküldött orvos bonczlelete után szabad eltemetni a
marhatemetőbe. Ezzel lehetetlenné van téve, hogy valamelyik pásztor a
gazdájának az állat bőrével számoljon be, a minek a husát maga használta
fel, a hogy hajdan divott, a mikor megtörtént, hogy az egész Hortobágyon
sehol sem volt marhadög, csak a Markovics görögnek a marhái hullottak
egyre-másra. Ez most lehetetlen.

A mátai pusztán van végül Debreczen városnak két legnagyobb kincse: a
törzsgulyája és a törzsménese. Amannak a tehenei igazán akkorák, mint
egy bölény; emez most legujabban gazdagítva lett két pompás «Nonius»
csődörrel a kisbéri állami méntelepből. Ezek tartják fel és nemesítik az
országos hirben álló debreczeni ló- és marha-állományt. A gulyát is, a
ménest is télire behajtják a városi istállókba; de itt is el vannak
látva tágas, szilárd szárnyékokkal.

A hortobágyi pusztán, mondhatom, olyan rend és ügyelet van, hogy
tanulhatna belőle egynémely vármegye.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A mi nagyrabecsült gazdáink, Nánássy Ferencz és Rab László tanácsosok,
meg a derék főbiztosunk olyan jól beosztották, a számukra röviden kimért
napok minden óráit, hogy mindent megismerhettünk, a mi csak a Hortobágy
különlegessége.

Csak egy volt még hátra, egy forgószeles zivatar a pusztán. Ez a
kivánságunk is be lett töltve.

Megmondta azt már a zámi pusztán a számadó gulyás, mikor a napfelkeltét
néztük, hogy «a mikor a fölkelő nap így változtatja az orczáját, az nap
délután mindig zivatart várhatni; a gulyát nem szabad a szélfogótól
messze ereszteni». – És csakugyan megjött. A pásztorok időjóslata nem
csal.

Ebéd után, három óra tájon, a mint a nagy hidról néztük a fenséges
tájképet, egyszerre csak összepakolta a sátorát a délibáb s ügyes
szinigazgató módjára, bucsuelőadás nélkül eltünt. Nádudvar felől
bakacsin-sötét kárpit vonult fel az égre; – nem sokára valami fehér
oszlop kezdte a fejét felemelni e sötétkék felhő alatt, mely egyre
magasabbra tolakodott fel, lába alatt csak úgy porzott a talaj, mintha
lángolt volna. Ott jön a szél menyasszonya! Nap süt és eső esik. «Az
ördög most veri a feleségét!»

A nagy hidtól a vendéglőig alig több kétszáz lépésnél, de mire
bejutottunk, már ott volt a fergeteg. Olyan gyorsan tud az végig
tánczolni ezen a sima parketten. A felkavart szikpor fellege egymás után
takarta el a karámokat s szűkebbre vonta a látkört.

És ekkor, a hidon keresztül jött sebesen ügetve egy csikós. Meg sem állt
a csárda előtt, pedig látta a közelgő fergeteget; szemére nyomta a
kalapját, két vállára vetette a tulipános szürét s neki vágtatott a
mennydörgő zivatarnak. Gyönyörű látvány volt, a mint ezt a viharral
daczoló lovast eltakarta a szembejövő porfelleg és zápor kárpitja.

Az volt a szélvész! A debreczeni uton sorszámra tördelte ki az
akáczfákat. De nem tartott tovább félóránál. A mint kitombolta magát,
megint csendes idő lett, kisütött a nap, millió esőcsepp ragyogott
faleveleken, fűszálakon.

Kerestük a lovast, kit a zivatar eltakart. Az már akkor hetedhét
országon túl járt.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Az alatt, mig a vihar tartott, a bennünket szivesen fogadott városi
urakkal, ősi szokás szerint adomázgattunk.

Két adomát, a mit itt hallottam, feljegyzék magamnak.

A hortobágyi pusztát sok hirhedett férfiu meglátogatta már. Járt itt
József főherczeg, a zámi pusztán is volt; az ifju Bismarck; – Wagner
Sándor, a hires hazai festő; – és De Gubernatis gróf, a nagytudományu
olasz iró.

Ezzel történt az, hogy mikor a Hortobágyon lakomát adtak tiszteletére:
legelőször is egy debreczeni lakos felköszöntötte olasz nyelven, azután
egy másik debreczeni úr francziául; egy harmadik áldomást mondott rá
angol nyelven, egy negyedik német üdvözlettel emelt rá poharat, végre
egy ötödik debreczeni hazafi tartott neki egy ékes dictiót, classicus
latin nyelven.

De Gubernatis gróf csak hüledezett. S engedelmet instált, hogy ő
ennyiféle nyelven nem tud megfelelni. Csodálkozását fejezé ki a fölött,
hogy itt, a puszták városában, az ősmagyarok igaz törzse között,
ennyiféle nyelvet értenek correctül!

«Hja! Minálunk a ki «akar» előre menni, az mehet előre.»

Ez az első anekdota.

Ez meg a második:

Volt Debreczenben egy hivatalánál fogva nagy tiszteletü alak, a kire,
bár a nevét nem mondom meg, mégis mindenki rá fog ismerni. Ez egyszer
elment a diákok examenére, mikor épen a német grammatikából nyakgatták
őket. Egy diákról azt mondta a tanár: «ez a korhely egy szót sem tud
németül.» – «Dehogy nem tud», – mondá a nagyérdemű vizitátor: «gyere ide
csak fiam, majd én examinállak meg.»

Maga a főtisztelendő úr tudott németül; t. i. hogy két szót tudott: az
egyik az volt, hogy «Pferd», a másik meg az, hogy «Mensch.»

«Hát mondd csak fiam, mit tesz az magyarul, hogy «Pferd»? A diák bátran
felelé: «Lú!» – Nagyon jól van! Hát azt megtudnád-e mondani, hogyan
mondja a nímet, hogy «ember»? – A diák tudta: «Mensch!» – Nagyon jól van
fiam, Szekeres! tudsz te jól nímetül! Eminentiát kell neki adni.»

«Hja! Minálunk a ki pedig «hátra» akar menni, az pedig mehet hátra.»

Alá is ut, fel is ut! Ebben nekünk senki nem parancsol.

Az az Isten, a ki a szabadságot adta az embernek, észt is adott hozzá,
hogy tudjon vele élni s jutott ebből a magyarnak is bőven. – S a kinek
nem jutott, arra azt mondja a magyar, hogy «annál jobb, mert nem
vesződik vele».



VŐLEGÉNY-VERSENY.

Tizenhét éves korában hagyta el a zárdát Arzinoë kisasszony, hogy atyja
palotáiban elfoglalja a helyét.

Az atyjának három palotája volt: egy a Chaussée d’Antinon, másik
Nizzában, a harmadik Biarritzban.

Arzinoë kisasszony tizenhét éves koráig nem látott más férfit, mint az
atyját a ki minden születésnapján meglátogatta a zárdában öt perczre.
Születésnapja épen karácsony szombatjára esett. A keresztneve pedig
sehol sem volt följegyezve a naptárban. – Más uri gyermeknek évenkint
háromszor szokás találkozni az atyjával: a Jézuska születésnapján, a
saját születésnapján, aztán meg a nevenapján. – Az előre bocsátott
körülmények indokolják a helyzetet, hogy ez a három találkozás egyetlen
egyre redukálódott.

Arzinoë kisasszony mindig prémes pelisseben látta az atyját. Egyik évben
tengeri vidra prémje volt, másikban fekete róka. És Arzinoë meg volt
arról győződve, hogy az a prém épen olyan kiegészítő része a férfiúi
nyaknak, mint az oroszlánnak a sörénye, a kondor keselyűnek a tollbodra,
s a pongó majomnak a szőrgallérja, melyeket a természetrajzi
díszmunkákban lefestve láthatott.

Hogy a férfiaknak egy pápaszem is van oda nőve az orrukhoz, az iránt sem
lehetett semmi kétsége.

Mikor aztán a zárdából kikerült, akkor még egy évet otthon kellett
töltenie, gyakorlati utónevelés végett.

Kapott saját udvartartást: hajlottkorú társalkodónőt, britt születésü
misst, schweiczi komornát a legerényesebb cantonból, svéd énekmesternőt;
lovagolni is tanították: madame Ciniselli oktatása szerint. Nagy gond
volt rá, hogy semmi férfi és semmi franczia nő ne közelítsen hozzá, – a
mig a tizennyolczadik évét be nem tölti. Nem azért, mintha a férfiak és
a francziák iránti ellenszenvet akarták volna a szívébe oltani: au
contraire! azért, hogy a mint azután a világba kilép, egyszerre
varázsszerüen tünjék eléje az eddig nem sejtett valódi, igazi magas
társaság. Szinházban is csak a balletot volt neki szabad megnézni.
Regényfélét természetesen nem adtak a kezébe mást, mint a Contes
Bleues-t.

Mikor Arzinoë kisasszony a tizennyolczadik évét betöltötte, monsieur
Cascador megvesztegetett egy kalendárium-csinálót, hogy jan. 5-ére tegye
be «Arzinoë»-t, «Telesphor» helyébe. Ezt a nevet úgy sem viseli senki;
mert ha valakit Telesphornak keresztelnének, minden ember okvetlenül
Telescopnak, meg Telephonnak híná. És így Arzinoë tizennyolczadik évében
hozzájutott, hogy a nevenapját megünnepeljék.

Azon az éjszakán a Chaussée D’Antin makadámján végtül-végig álltak az
urasági fogatok. A mi csak bel- és külföldi celebritás volt Párisban, az
mind hivatalos volt a Cascador-palotába.

Monsieur Cascador neve nagyon jó hangzásu volt. Franczia orthographiával
irva még jobb: «Cascade d’or» (Arany zuhatag!). Miként a zuhatag
kifogyhatatlan, azonképen az ő milliói is.

Monsieur Cascador az amerikai petroleum-királyokat csak nevette, s a
Rothschildeket csak tűrte maga mellett. Egy tollvonása biztosította az
orosz államkölcsön fényes sikerét s egy kézmozdulata lecsillapítá a
börzén a deroutot. Azt mondják, hogy még a politikai mozgalmakra is nagy
befolyása volt.

Arzinoë kisasszony ezen a napon kapott először kivágott ruhát, s a
füleibe boutonokat. A Figaróban két hasáb volt irva ez estélyről, s
abból háromnegyedrész hasábot foglalt el magának a házi kisasszonynak
szentelt eloge. Ha szabad hinni a reportereknek: az új jelenség minden
eddigi szépséget elhalaványított, bájainak orkánszerü hatalmával. Ha
maga Aphrodite istennő jelen lett volna az estélyen, nem tehetett volna
egyebet, mint hogy kiszálljon galambok által vontatott hintójából s azt
mondja az est csillagának: «tessék a helyembe ülni; én megyek
nyugdijba!» Valóságos csillagfutást idézett elő. Értve alatta a minden
országból idesereglett diplomatiai ügynökök és attachék melleiken és
gomblyukaikban levő csillagokat, a kik mind utána futottak. Az
angyaloknak el kellett hagyni a helyeiket a mennyországban hogy erre a
specialis alkalomra mind átköltözzenek Arzinoë kisasszony szemeinek kék
egébe.

Valóban merész gondolat volt, nem is mindenkinek van megengedve: a haját
hosszan leeresztve viselni – (az első estélyen!) De a siker mindent
kiment. Az ilyen hullámzó arany előtt el kell némulni minden törvénynek,
még a divat törvényének is. Hozzágondolva még, hogy ennek a hullámzó
aranynak még folytatása is van: tizenkét millió frank hozományban.

A hódítás hévmérőjeül az estélyre következett hét nap szolgálhatott.

Ezen napok alatt szokták (és kell) megtenni a reconnaissance viziteket.
Mentűl későbbi napon, annál elegánsabb; de az oktáván túl már
menthetetlen etiquette-sértés.

A látogatást tevők (a férfi nemből) rövid üdvözlet és eszmecsere után a
kisasszony elfogadó termében, átmentek a házi úr appartementjába is s
ott hosszabb időt töltöttek. Visszajövet bizonyos emotiót constatált
rajtuk a kabátjaikat felsegítő komornyik. Ha ketten összetalálkoztak az
előszobában, egymást nagyon haragos szemmel nézték végig.

A hetedik nap leteltével monsieur Cascador szinház után értesíté Arzinoë
kisasszonyt, hogy az ő boudoirjában kivánja a theát élvezni; Arzinoë
visszaizent, hogy nagy örömére fog szolgálni.

Cascador úr volt már hetven éves; de hogyha jól összeszedte magát,
fekete frakkban, fehér mellényben, nem látszott többnek hatvannyolcznál.
Finom, sima modora elfeledteté az életkorát, s a hölgyek, a kik vele
beszéltek, valóságos charmeurnek nyiváníták. Arczkifejezését bizonyos
világismerő, kritikus mosolygás tette érdekessé.

Saját leánya irányában is az volt a modora, a mely más hölgyekkel
szemben: gyöngéd, figyelmes, lekötelező.

– Kedves Arzinoë. – Megbocsát ezért a szivarért? – Ha nem tűrheti:
kioltom. – No hát nagyon köszönöm. Hát hogy tetszett önnek a mai
előadáson Mirczvinszky?

– Mirczvinszky? szólt Arzinoë. Hát «az» énekelt?

– Nagyon szeretem, ha ön úgy hallgatta végig az előadást, hogy észre sem
vette, hogy a világhirű lengyel művész énekelt. Önnek a figyelme másfelé
volt lekötve.

Arzinoë kisasszony elpirult: védtelen volt.

– Egészen rendben van. Minden látcső ön felé volt fordulva. Nem csoda,
ha ebben a kereszttűzben nem vette észre, a mi a szinpadon történik.
Látta ön lord Girlsbyt? Ott volt a parquett-páholyban. Hát herczeg
Taskendievicset? Az idegenek páholyában? – Azzal a nagy körszakállal?
Chassepoul barátom (ott ült két hölgy között) egy perczre se tette le a
kezéből a látcsövet: úgy könyökölt ki a támlányra, hogy a két hölgye az
ő hátán keresztül volt kénytelen egymással fecsegni. A kopasz fejéről
észre vehette: úgy világolt, mint a hold. A mi tábornokunk is egyre
pödörgette fölfelé a bajusza hegyét, s insultálta a mellette
elhaladókat, a kik a helyéből fölkeltették s megzavarták az önre
bámulásában. A kis Nerion meg azzal akarta önnek a figyelmét magára
vonni, hogy folyvást fenhangon fecsegett s a közönséggel lepisszegtette
magát. Nem tettek önnél látogatást a páholyban, az alatt, a mig én
felvonás közben az elnöknénél tettem udvarlásomat?

– De igen: mind az öten.

– Egyszerre? Ez alkalmatlan. Nálam külön-külön voltak.

– Mindegyik hozott a számomra egy gyöngyvirágcsokrot.

– Nálam is hagytak hátra valamit; de nem gyöngyvirágot. Mind az öten
házassági ajánlatot tettek.

– Hogyan? Mind az öten engem kértek meg? Az sok.

– No nem úgy, hogy mind az öthöz férjhez menjen; hanem csak egyet
kiválaszszon közülök.

– Hogy is híják őket?

– Nálam jegyzékben vannak: Girlsby Henry lord, Taskendievics Sergius
herczeg, – Chassepoule Alfonz bankár, – Le Rongeur Achille colonel, –
meg a kis Jules Nerion, a jó fiú. Igen jól ismerem valamennyit.

– Nekem is vannak róluk jegyzeteim.

– Már vannak?

– Hogy ne! Háromszor találkoztam már mindegyikkel. Egyszer az
estélyünkön, másodszor a látogatásuk alkalmával, harmadszor a páholyban.
Három találkozás csak elég arra, hogy valakit az ember megismerjen?

– Tökéletesen. No, és mik önnek a jegyzetei mindezekről a versenyző –
urakról? (Majd paripákat mondtam.) Csak azért vagyok erre kiváncsi, hogy
azután magam is kiegészíthessem a kegyed észleleteit a saját adataimmal,
hogy azokat egybevetve, kegyed aztán a legkedvezőbbet választhassa ki
jövendőbeli élettársul. Hát kezdjük a mylordnál: Girlsby Henry.

– Valódi gentleman. Finom előkelő modora mindenki irányában egyformán
lekötelező. Hanem azért az egész társalgásán keresztül érzik valami
irónia, mely soha sem sért, csak figyelmeztet; csak ha saját magáról van
szó, akkor élesedik csipős öngúnynyá. Komolysága imponál. Keveset fecseg
közönséges szólásmódokkal; de ha valami tárgyba belemelegszik, akkor
költői lelkesedés gyujtja fel az arczát és ékesenszólóvá lesz. Szeretném
őt egyszer, mint parlamenti szónokot hallani.

– No azt az egyet nem tanácsolom. Az rendes dolog, hogy a legműveltebb
emberek, ha a parlamentben discurálnak, olyan gorombák lesznek, mint a
rhinoczeros. Higyje el, kedves Arzinoë, hogy a legpsüttebb gentlemaneket
kidobálnák a legutolsó korcsmából, ha úgy viselnék magukat ott, a hogy a
parlamentben szokták. Azonkívül is a mylordnak van egy kis oka nem
találni egészségesnek a parlament-ház levegőjét.

– Ah, van ok rá? Ez még érdekesebbé teszi. Mi az?

– Majd később megismertetem önt vele. Most csak a kegyed följegyzéseit
vegyük számba.

– Én már készen vagyok.

– No hát ehhez még én hozzátehetem, hogy lord Girlsby Henry valóban igen
előkelő aristokrata-sarj, a ki ha egy kissé megterhelte is a vagyonát
játék, lóversenyek s más egyéb nemes szenvedélyek által követelt
tartozásokkal: azokat könnyen rendbe hozhatja. Azt is tudom, hogy adott
szavát – férfiakkal szemben, – fanatikus pontossággal meg szokta
tartani.

– És nőkkel szemben?

– Arról majd beszéljünk később. Most térjünk át a második számra. Mi van
önnél feljegyezve Taskendievics herczegről?

– Az orosz lovagnál különösen megigéz az a bizonyos búskomorság, a méla
tekintet, mely csak koronkint enged meg egyes felvillanásokat a kedély
világának; s ezek is egyszerre félbeszakadnak. És a mellett igen jó
szivének kell lenni. Nem régiben közös jó barátnénk, marquise De Saulne,
elvitt magával «queteuse»-nek. Sorra jártuk adakozás végett az ismerős
világot, úgy hiszem chinai gyermekek megmentése volt a dicséretes czél.
Mikor Taskendievics herczegnél is bekopogtattunk: ő a szokott mélabús
tekintetével olvasá végig a gyűjtő-ivünk felhivó szózatát, s nagyot
sóhajta: «szegény gyermekek!» Aztán fogta aranyfogantyús irónját,
összeadta az eddigi gyűjtésünk számszerinti eredményét, s akkor maga
ugyanakkora összeget írt alá, mint a többi társaság összevéve. Aztán
kezünkbe adta a bankárjának szóló utalványt; s még csak a
hálálkodásunkat sem várta be, úgy elmenekült előlünk.

– Ehhez még hozzátehetem a saját észlelésemet. A herczegnek az egyedüli
fényüzése a jótékonyság. Ő nem kártyázik, nem lóversenyez. Semmi
gyönyört nem szerez meg magának, a mi aránytalan nagy áldozatba kerül.
Csak az a nagy búskomorsága a megdöbbentő.

– Talán titkos nihilista.

– Nem! Nem. Ezt az ábrándot ne fűzze ön a herczeg alakjához. Ő igazi
telivér orosz főnemes, minden rangjával együtt járó előitéletekkel. Azt
láthatja mindenki, hogy a ki a tenyerét azért nyujtja feléje, hogy
valamit akar kapni, üres kézzel nem távozik el tőle, hanem a ki azért
nyujtja neki a kezét, hogy egy parolát kapjon tőle, az ugyan számot
vessen magával, hogy hány őse van a családfán feljegyezve?

– Hát én nekem hány ősöm van a családfámon?

Cascador úr nagyot nevetett e találó észrevételre.

– Kedves Arzinoë: a leány-kérésnél a férfi keze van tenyérrel fölfelé
fordítva.

– De vajjon alamizsnát vár-e, vagy kézszorítást?

– Az elsőt semmi esetre sem. A herczeg olyan dúsgazdag, hogy a
jövedelmeinek felét elengedi lopni. Üldözni látszik őt a szerencse.
Nagybátyjai halnak meg, a kik rengeteg birtokaikat ráhagyják; a kormány
vasutakat visz keresztül az erdőjein, a mik eddig semmit sem
jövedelmeztek s egyszerre kincses tárházzá válnak. Német bérlők
czukorgyárakat építenek a pusztáira, s legközelebb egy petroleum-forrást
nyitottak meg a Fekete-tenger melletti birtokán, mely azóta az amerikai
petroleumnak csinál diadalmas versenyt. És minden jövedelme oly biztos a
herczegnek, hogy arra se politikai rázkódások, se mostoha időjárás, se
pénzügyi válság, krach s más efféle befolyással nem bir.

– És mégis olyan mélabús.

– Az ám. Majd megmondom az okát később. Most térjünk a harmadik
versenyzőre. Mit szól az én kedves barátomhoz, Chassepoule bankárhoz?
Hogy kopasz a feje teteje, az nem titok. Ha maszkolni akarná, parókát
viselhetne. De a kopaszság bizonyos nyilt jellemet árul el. Én is kopasz
vagyok. Ez azt mutatja, hogy tud az ember élni. A sátoros czigánynak nem
hull ki a haja soha. Egyébiránt milyen embernek találja ön az én
barátomat?

– Már aztán az én kedves barátom Chassepoule egészen másforma ficzkó.
Annak nem igen szántottak barázdát az arczára a bajok és gondok.

– Az igaz, hogy mikor beszél, olyan életvidám, hogy az ember egészen
elfelejti…

– Hogy a homloka kilátszik a kalapja alól hátul.

– Úgy röppentyűzik az élczekkel, mint egy tüzijátékos.

– Hát még ha értené ön azokat az élczeket?

– Többféle értelme is van az élcznek?

– Van bizony. Ez a «szellem».

– Hát én azt mikor értem meg?

– Majd ha egyszer asszony lesz.

– De annyit még is megértek belőlük, hogy Chassepoule úr nagy
hódításokhoz szokott a hölgyeknél.

– Egész fel Fortuna istenasszonyig.

– És a mellett jó szive van. Szereti segélyezni az inségeseket.

– És felruházni a rosszul öltözötteket. Hozzá teszem, hogy elég gazdag
is hozzá, hogy ezt a nemes szenvedélyét kielégítse. Vannak neki még jobb
élczei is, mint a minőket a salonokban elosztogat: hanem azokat nagyon
drágán fizetteti meg a börzén.

– Ezt meg már épen nem értem.

– Bár én se érteném.

– Azt csodálom, hogy eddig meg nem nősült.

– Én sokszor biztattam, hogy tegye meg. Azt mondta, hogy akkor nősül
meg, a mikor az én leányom férjhez menő lesz.

– Ah! Tehát itt is «spekulált»? Hát azok a hölgyek, a kik ott voltak
vele a páholyban, talán rokonai. Én azt gondoltam, hogy az egyik
felesége.

– No csak olyan «mostoha» felesége.

– Hát az megint micsoda?

– Hogyan magyarázzam ezt meg önnek, kis leány? Hát ezek olyan válfajai a
hölgyeknek, a kik a megfordított hűtelenséget képviselik.

– Megfordított hűtelenség? Hogyan érthető ez?

– Ejh! Kis feledékeny! Hát nem tanították önnek a nevelő-intézetben a
thesiseket, synthesiseket és antithesiseket?

– De igen.

– No hát a thesis: «mi a hűtelenség?»

– Hűtelenség az, ha valaki nem szereti azt, a kinek tartozik vele.

– Tehát az antithesis: a megfordított hűtelenség…?

– Ha valaki szereti azt, a kinek nem tartozik vele.

– Helyes a megoldás.

– Én azonban még így sem értem.

– Lesz alkalma empyrice megérteni, ha a barátomhoz talál nőül menni. No
de még többen is vannak. Mit szól ön a tábornokhoz?

– Az már aztán az igazi férfi! Egész megjelenése imponál. Csupa
erőnyilatkozat minden szava.

– S annak megfelelnek a tettei is. Hirt, nevet szerzett magának
Tonkingban, mikor a «fekete zászlósok» ellen harczolt. Akkor kikiáltotta
a közvélemény a jövő hadjárat praesumtiv fővezérének. Nem gazdag ember:
a fizetése nem több tizenhatezer franknál; de el tud belőle költeni
nyolczvanezret.

– Hogyan? Csak nem kártyás talán?

– Azt mondják, hogy valami politikai párt poussirozza. Nagy jövendő vár
reá. Ha bizonyos párt kerül a kormányra, hadügyminiszter lesz; s mikor
az ágyuk mennydörögnek, akkor aranyeső esik. Nem megvetendő kilátás: egy
historiai nevü férfiu hitvesévé lenni.

– Én még is valamennyi között legkedvesebb alaknak találom a kis
Neriont.

– No lássa! Egészen egy véleményen vagyunk. Ez a legszelidebb fiatal
ember a világon. Csupa kedélyesség. Mindenkinek megengedi, hogy a
rovására tréfáljon, s semmiért meg nem haragszik. Ez igazán az a férfi,
a kire az asszonyok azt mondják, hogy az ujja körül csavarhatja az
ember.

– Azt szeretem benne, hogy egészen ideálista. Meg, hogy mindenben egy
nézeten van velem. A míg mások tánczolnak, mulatnak, ő leül mellém és
beszél művészetről, irodalomról, utazásairól.

– Egész éjfélig.

– Igen. Akkor bucsút vesz és eltünik. Megmondja őszintén, hogy ő éjfél
után már nem társaságba való. Igen rendes életet él.

– Valóban nagyon rendes életü ifju. Szabad öntől még egy csésze theát
kérnem?

A míg Arzinoë e kivánságának eleget tett: Cascador úr a zenélő
burnótszelenczéjét muzsikáltatá az asztalon, melyből egy rugó
megnyomására egy pompás kis kolibri ugrott elő, s az csicseregte el,
tollászkodva, berzenkedve az egész bordalt «Borgia Lucrecia»-ból.
Arzinoë nagyon gyönyörködött a kis bohókás madárban: Droz testvérek
remekművében.

– Ha tetszik, önnek adom. Mondá Cascador úr.

– Minek? Hisz a mi az öné, az az enyém is.

– Helyesen van mondva. No hát térjünk a felvetett thémánkra. Talált ön
valami választást a versenyző kérői között?

– Igazán nehéz az elhatározás.

– Hát én majd segítek önnek azt megkönnyíteni. Lássuk az éremnek a sasos
oldalát. Tudva van, hogy a férfi medaillonjának az egyik felén ott van a
kép, a másik felén meg a sas.

Ilyen sasunk mindnyájunknak van. Némelyiknek egy fejü, másiknak kétfejü;
de mindenesetre ragadozó madár. Tehát vegyük őket sorba.

– A kis Nerionra vagyok a legkiváncsibb: ugyan miféle sas lehet annak a
hátán?

– De csak tartsunk rendet: a hogy startolnak az úrlovasok. Első a sorban
Girlsby lord. Ennek a paripájára, mint többször nyertes telivérre,
legtöbb teher rakható. Tavaly nyáron ennek a gentlemannak a neve nagyon
sűrűn volt a hirlapokban olvasható.

– Az akkor lehetett, mikor a nevelőzárda fejedelemnője a hirlapokból
(pedig oda igen kegyes lapok járnak) ollóval rendesen kivágott valamit,
mielőtt a kezünkbe adta.

– Azt nagyon helyesen is tette. Tanult kegyed obabenn görög mythologiát?

– A mennyi épen a nevelési rendszerrel összefér.

– Ismeri talán a «minotaurus» regéjét?

– Azt igen jól. A minotaurus egy ökörfejü szörnyeteg volt, a kit Minos
király bezáratott a Daedalus által épített labyrinthba, s a kinek az
athenaeiek tributumképen évenként tizenkét szűzet tartoztak áldozatul
küldeni; míglen Theseus, Ariadne fonálgombolyagának segélyével a
szörnyeteget a labyrinthban felkereste és megölte.

– No hát erről a minotaurusról volt szó a lapok kiollózott hasábjain.

– A ki a krétai labyrinthban lakott?

– Nem. Ez a londoni labyrinthban üzte kegyetlenkedéseit; de még nagyobb
mérvekben, mint a krétai: mert ez minden héten követelt egy új
áldozatot; tehát évenként ötvenkét szűzet.

– De csak nem ette meg őket?

– Au contraire! Inkább megtraktálta őket pezsgővel és
lúdmáj-pástétommal.

– Hát hisz az nem is olyan nagy bün.

– Hiszen semmi sem bün addig, a míg valami ujságiró meg nem tudja. De
hát egy ilyen modern Theseus utána járt e titkos gonosztetteknek s
azután irtóztató lármát csapott a londoni szűzáldozatok miatt az új
minotaurus ellen, a ki senki sem más, mint a mi szeretetreméltó lordunk.
Az ügy utóljára a parlament elé került, ott is nagy port vert föl;
utóljára is a parlament kénytelen volt egy új billt hozni, melyben
kimondatik, hogy a londoni leányokat elcsábítani tizennyolcz éves
korukon alól nem szabad.

– Hát tizennyolcz éven túl szabad?

– Akkor sem szabad, csakhogy a tény nem kerül a bünügyi codex, hanem
csak a polgári codex itélete alá.

– Ezért kellett a lordnak Angliát elhagyni?

– Ezért is.

– Hát bizony elég nagy hiba, ha egy férfinak a hajlandósága minden héten
megváltozik.

– De annál még nagyobb hiba is van.

– Én ezt tartom a legnagyobbnak. Ha valaki képtelen állhatatosnak lenni.

– És még annál is van nagyobb hiba. Ha valaki nagyon is állhatatos olyan
szerelemben, a mely minden isteni és emberi törvény szerint meg van
tiltva. Ezen népiesen hirhedetté lett kicsapongásain kívül van még a mi
ifjú lordunknak egy sokkal vétkesebb szenvedélye, a melyről csak az
előkelő körökben suttognak. Évek óta él tilos viszonyban az ángyával: a
bátyjának a feleségével. A bátyja ellen-tengernagy. Ezért lett a
királynő által minden britt területről kitiltva.

– Akkor legyen egygyel több britt terület rá nézve a mi házunk is.

– Most következik hát az orosz herczeg. Taskendievics özvegy. A mit tud
felőle a világ, mind ajánlatos az egész jellemére nézve. Csupán csak egy
kis fekete pont van az életében. Ez a feleségének a meghalálozási módja.
Együtt utaztak a Schweiczba. Naponkint tettek gyalog kirándulásokat a
havasokra: egyedül, kisérő nélkül. Egy este a herczeg egyedül magában
tért haza. Azt mondta, hogy a felesége, a mint egy nemesgyopár-virágot
le akart szakítani a szikláról, hirtelen elszédült s lebukott az ezer
lábnyi mélységbe. Az összezúzott nőt feltalálták a hegyszakadékban. A
hullát bebalzsamozottan ólomkoporsóba zárva küldte haza Oroszországba
Taskendievics: ott nagy pompával temetteté el a családi sirboltban.
Azonban ezen balesetnek véletlen tanui is voltak: egy kecskepásztor, ki
a hegyoldalban heverészett és egy német tourista, ki egy távoli
hegytetőről távcsővel kisérte a sétáló párt. A herczegről azt beszélik,
hogy ő maga taszította le a feleségét a meredélyről.

– Hisz akkor az egy daemoni jellem.

– Tanúk vannak ellene, a kik hallották, hogy heves czivakodása volt az
asszonyával a megelőző napokon. A baleset napján a megszokott havasi
vezetőt hamis ürügyek alatt távolította el magától. Legsúlyosabb rá
nézve a két szemtanu vallomása. Az orosz hatóságok vizsgálatot
indítottak ellene. És most csak az a kérdés, hogy a herczeg pénze
nyomja-e le a serpenyőt, vagy az igazság? Ha nem sikerül a
kecskepásztorra kisütni, hogy idiota, s a német touristát a vallomása
visszavonására rábirni, a mi szép herczegünk aligha el nem sétál a
Koliván tóhoz, ólmot bányászni.

– Hát ez az ő búskomorságának az alapja? No, a kit ilyen öntudat terhel,
annak nem szeretnék a második felesége lenni.

– Chassepoule bankár barátunkról már nem mondhatnám, hogy az álmát
nagyon zavarnák az áldozatainak kisértő szellemei.

– Vannak ilyen áldozatai?

– Maga sem tudja a számát. Az ő mestersége az ilyesmit megengedi. Egy
börzei deroute, a mit az ő genialis feje hozott szinre, rendesen
tragikus következményekkel jár. Hanem az emberélettel ő olyan könnyen
bánik, mint egy drámaíró. E tekintetben ő nagyobb Shakespearenél. Aztán
az eszközökben sem igen válogatós. Gyémántvidéket, petroleumtájat
«megsózni» épen olyan könnyen megy nála, mint a «tatárkacsákkal» – hamis
táviratokkal – felforgatni az üzletvilágot, vagy mesterséges
«Ring»-ekkel egy egész világrész szegényeinek a szájából kiszedni a
betevő falatot; államhivatalnokokat megvesztegetni, államtitkokat
ellopatni, az ő különös erényei közé tartozik.

– Hisz akkor ez egy gazember!

– Hogy volna gazember? Hiszen mindig nyer.

– Hát csak az a gazember, a ki veszt?

– A játékban mindig. Aztán ugyanazokat az eszközöket másnak is szabad
használni. Ha neki szabad csalafintáskodni, másnak is keze ügyében van
ugyanaz a tréfa. Ő is folyvást az életével játszik. Húsz milliója van;
de az mindennap koczkára van téve. Vagy hatot, vagy vakot! Ha egyszer
vakot talál mutatni a koczka, akkor neki sincs más teendője, mint a
zsebébe nyulni, nem abba, a melyikben a tárczája van: abba majd
belenyulnak mások; hanem abba, a hol a cyankali van. Azt mindig magával
hordja, készen áll minden eshetőségre. Egyszer egy jó barátja a
tönkrejutás szélén állt, odament hozzá könyörögni, hogy segitsen rajta,
külömben kénytelen lesz öngyilkossá lenni.

«– – – Barátom, mondá Chassepoule; pénzt nem adhatok; hanem itt van a
zsebemben a cyankali: ezt megoszthatom veled.»

– Csaknem hihetetlen! Hisz a bankár minden jótékonysági intézménynél ott
szerepel, mint jóltevő.

– Hja: az neki reklám.

– Nem gondolok rá többet. Hát a tábornok?

– Ennek csak az az egy hibája van, hogy nagyon szeret verekedni.

– Hát hisz az egy katonánál erény.

– Az ám. Csakhogy nem a poroszokkal szeret verekedni; hanem fiatal petit
crevéekkel, a kikre féltékeny.

– Hát féltékeny?

– Borzasztó módon! Othello hozzá képest valóságos methodista prédikátor.
Ha az ő imádottja egy oldalpillantást mer vetni valami csinos dandyre:
az a gavallér másnap holt ember. A tábornok úgy szurkálja fel a kard
hegyére a vetélytársait, mint a lepkegyüjtő diák a pillangókat a
gombostűre. Egész gyűjteménye lehetne belőle. Azonban megeshetik, hogy
egyszer majd ő is emberére talál, a ki őt spékeli fel.

– No én miattam ne öljön meg senkit; maga se haljon meg. És így
szerencsésen eljutottunk az utolsóhoz: az én kedvenczemhez, a kis
Nerionhoz. Ennek a jó, szelid, rendes fiúnak csak nincs semmi bűne.

– Igazán nincsen. Ez nem vét senkinek: saját magát kivéve. Mint
tapasztalhatá ön: éjfélkor rendesen eltünik a társaságból. És akkor
rendesen haza megy. Egyedűl marad, bezárkózik a szobájába. És akkor
elkezd egymagában inni. Minden reggel úgy feszítik fel az ajtaját az
inasai s előkeresik ágy alól, asztal alól holt részegen. Az orvosok
lemondtak róla. Rövid időn delirium tremenst fog kapni.

– Mi az a delirium tremens?

– Szószerint «reszkető hagymáz», különben «iszákos düh». Az őrjöngő
mindig szomjas, mindig kábítóbb italokra vágyik: bor után cognacot,
absynthot, siberiai galóczapálinkát kiván inni, utoljára csak az aether
elégíti ki a vágyait. Ha nem ihatik, rossz kedvü, szeszélyes, a fejét
nem birja, minden tagja reszket, üldözési mániában szenved, aludni nem
tud; mihelyt lefekszik, egereket, patkányokat lát maga körül futkosni,
azok után kapkod dühösen; ha aztán megint hozzájutott a szomjazott
méregitalhoz, akkor tréfás lesz, felvidul, bohóságokat beszél és
cselekszik; utoljára lefekszik, mint egy darab fa s néz ragyogó
szemekkel a magasba, és beszél viziókról; a mik majd rémületesek, majd
érzékhevítők s ez nála az álom. Mikor egyszer-egyszer abbahagy minden
ivást, akkor igen kedves ember; de nagyhamar visszaesik megint.

– S ezek az én kérőim?

– De vannak még többen is: ezek csak a kiválogatottak. A többieket be
sem mutattam önnek: azoknak csak hibáik vannak, kárpótló előnyök nélkül.
Most már választhat ön e közül az öt közül, a melyik legjobban tetszik.
Annyit biztosan mondhatok önnek, hogy ilyen az egész társadalom, a mit
én ismerek.

Arzinoë fölkelt a kerevetről s odalépve Cascador úr elé, azt kérdezé
tőle:

– Ugyan mondja ön meg: miért világosított fel engem ezekről a
körülményekről? Hiszen ha ilyen az egész társadalom; ha a házasulandó
férfiak között az az öt, a kit ön a bandából kiválasztott, még a
diszpéldányok közé tartozik, akkor lehetetlen volna, hogy egyetlen egy
házasság létrejőjjön a czivilizált világban. Én azt hiszem, hogy a
férjhez menendő leányok bekötött szemmel nyujtják a kezeiket. A
vőlegényeik jellemének árnyoldalairól nem beszél nekik senki: talán nem
is ismerik meg azokat soha; maradnak boldog tudatlanságban. Vagy ha
megtudják is a hibákat, mint asszonyok, akkor már kötelességük azokat
eltűrni: talán feladatuk azokat megjavítani. Szokása talán más szülőknek
is a férjhezmenendő leányukkal ilyen modorban ismertetni meg a kérőket?

– Nem szokása az senkinek. Legalább én nem tudok rá analog esetet.

– Hát akkor miért kellett épen én nekem abban a kivételes szerencsében
részesülnöm, hogy azokat, a kik a kezemért versenyeznek, a legsötétebb
árnyoldalaikról ismerjem meg? Azt akarta ön, hogy egyikhez se menjek
nőül?

– Azt.

– Megengedi ön, hogy találgassam ennek az ön különös gondoskodásának az
okát?

– Szabadságában áll.

– Ön úgy látszik, hogy gyülöli a magasabb körök társaságát?

– Nem jobban, mint a többit.

– Talán arra a világra akar ön figyelmessé tenni, a hol az emberek
munkával töltik el az életüket?

– Bizonyosan mondhatom önnek, hogy még eddigelé minden úgynevezett
szorgalmatos ember, a ki egyszerre valami gazdag házasság által nagy
uraságra tett szert, még több bűnt és bolondságot tudott elkövetni, mint
a kik abba beleszülettek.

– Hát a megfordított eszmejárásra nincs eset, hogy a gazdag leány
osztotta meg a szegénységet azzal, a kit megszeretett?

– Oh igen sok eset van rá. Százat tudnék önnek elmondani.
Herczegkisasszonyok, myladyk, bankárok leányai, az előkelő világ
«star»-jai szereztek ilyen meglepetéseket a családjaiknak; az egyik
elutazott az apjának a lovászával, a másik egy czirkuszbeli clownnal
kötötte össze az életét; tudok olyat, a ki egy czigánynak a sátorát
választá otthonának, sőt olyan is akadt, a ki egy versfaragóhoz ment
nőül (sátor nélküli czigány!) De mindannyinak siralmas vége lett. A
nyomor nem jó társalkodó. Száz eset közül kilenczvenkilenczben a himes
pillangó visszaváltozik csunya hernyóvá: a férj halálra kínozta a miatta
magasból leszállt nőt.

– És a századikban?

– Az asszony ölte meg a férjet. Az esküdtszék fölmentette.

– E szerint tehát nekem nincs más választásom, mint visszamenni a
zárdába s felvenni a fátyolt.

– Még van önnek egy kérője, a ki méltó arra, hogy kezét és szívét neki
adja.

– Egy kérőm, a kit nem ismerek?

– Nagyon jól ismeri őt.

Arzinoë nagyot bámult e szóra. Sok férfit látott már, a mióta a világba
bevezették: egy-kettőnek az arczát meg is jegyzé emlékében; de
ismeretségnek az nem nevezhető. Hasztalan keresgélt, nem talált semmit.

– Osztályunkhoz tartozik? Kérdezé Cascador úrtól.

– A legismertebb név az országban és a külföldön; a legion d’honneur, és
számos külföldi rendjel tulajdonosa; tagja a senátusnak.

– És vagyonos?

– Olyan vagyonos, hogy önnek mindazt a pompát és kényelmet
megszerezheti, a mihez itthon hozzászokott. A kinek nem kell az ön
hozománya: egyedül ön maga.

– Annyira szeret?

– És nagyon régen. Biztosan mondhatom, hogy senkit mást önön kívül nem
szeret. Hű rabszolgája fog önnek lenni, a ki türni fogja a szeszélyeit:
a mik okvetlenül lesznek, mihelyt férjhez megy.

– S mi hibája van?

– Egyetlen egy hibája van: az, hogy már nem fiatal. Hanem azért beválik
férjnek, jobban, mint sok huszonnégy éves ifjoncz, a ki nagyon sietett
élni, s a milyenekből áll a mi «arany fiatalságunk». Özvegy ember, a kit
az első felesége is, mint a férjek mintaképét, hiresztelt el az
ismerőseinek, s a kihez repülve sietne Páris bármelyik hirhedett
szépsége, ha a kezét nyújtaná neki; de a ki a felesége halála óta
senkivel sem kezdett liaisont, azért, mert önt tartotta szem előtt.

– Ki lehet ez a ritka derék ember? Beszéltem én ezzel valaha?

– … Most is vele beszél ön…

– Kegyed? Cascador úr? Hisz kegyed az atyám.

– Én nem vagyok kegyednek az atyja, s a megholt feleségem nem volt
kegyednek az anyja. A feleségem szerencsétlen volt legmagasabb női
hivatásának elkövetkeztekor: gyermeke holtan jött a világra. Az orvos
nagyon sok chloroformot talált vele felszívatni. A míg aztán az
accoucheur azzal volt elfoglalva, hogy a tetszhalott anyát életre hozza:
én összebeszéltem a sage femmeal – ugyanabban az órában jött egy
fölösleges gyermek a világra, a kinek az anyja pinczérnő volt egy café
chantantban. Az eladta az anyai jogát ezer frankért. Mire a nőm életre
tért, már akkor egy szép kis eleven leánygyermek sírt mellette az
elefántcsont bölcsőben, valenciai csipkékbe pólálva. Ő soha sem tudta
meg a kegyes csalást. Abban a hitben élt és halt meg, hogy az a szép
gyermek, a ki az ő gondjai alatt felnevekedik, az ő szülötte. Én azonban
évről-évre láttam azt fejlődni, s megerősödött bennem az elhatározás,
hogy a midőn abba a korba fog ön jutni, a melyben a férjhezmenetelre
kell gondolni, fel fogom önnek fedezni születésének a titkát s saját
kezébe teszem le sorsának elintézését.

Arzinoë azt hitte, hogy álmodik.

Cascador úr minden intézkedést megtett, hogy őt ébrenlétéről meggyőzze.

– Itt vannak, kedvesem, az ön dolgára vonatkozó mindenféle
bizonyítványok. Először is az orvosi jelentés arról, hogy nőmnek holt
gyermeke született: ez a Nr. 1. Azután a Nr. 2. a szülésznőnek a
bizonyitványa, miszerint mademoiselle Sally Japonnak újszülött leánya az
én házamhoz lett becsempészve. A 3. alatt megtalálja ön az igazi
anyjának, Sally Japon kisasszonynak az elismervényét, mely szerint az
újszülött leányát ezer frankért nekem átengedi s szülői jogairól lemond.
Még egy negyedik irat is van. Ez pedig a Salpêtriere gondnokának a
hivatalos schédája, szabályszerűen rovancsolva: azon tartalommal, hogy
ezelőtt két évvel az ott gyógykezelés alá került Sally Japon
diphteritisben meghalt. A schéda hátlapjára fel van jegyezve, hogy a
montmartrei temetőnek hányadik táblája, sora és száma alatt lett
elhantolva. Mindezekből meggyőződhetik kegyed, hogy én kegyedre nézve
egy tökéletesen idegen férfi vagyok. Jogom van ugyanazzal a kérdéssel
közelíteni kegyedhez, a mivel a többinek: «akar-e hitvestársam lenni?»
Ha akar, akkor az öné a millióim, a palotáim, az uradalmaim, egész a
muzsikáló szelenczémig, minden. Ez előmutatott iratokat nyilvánosságra
hozzuk. Az anyakönyvi adatokat kiigazíttatjuk s semmi akadály nem áll
közöttünk. Én semmi erőszakolást nem használok ön elhatározására. Kezébe
adtam a bizonyítványait: ha tetszik önnek, a tűzbe dobhatja. Akkor én
nem fogom bebizonyíthatni, hogy ön nem az én leányom. Láthatja ön, hogy
nem fenyegetem azzal, hogy tagadó válasz esetére kiteszem önt az
utczára. Ön elhatározhatja magát tetszése szerint, akár arra, hogy az öt
kérőjének a neveit egy kalapba dobja, s a melyiket kihúzza, annak adja a
kezét, akár arra, hogy itt marad a házamnál s együtt lakik velem, azt
tudva, hogy ön itt senki más, mint Sally Japonnak a szép hajadon leánya.
Ön senki mással, mint saját magával, nem fog vitába kerülni, erről az
egyről biztosítom.

Ezzel Cascador úr magára hagyta Arzinoët.

A leány sorra vette, átolvasta újra meg újra a kezében hagyott iratokat.
Meggyőződhetett belőlük, hogy a mit Cascador úr mondott, való.

Azután végig gondolt mind azon, a mit az öt kérője felől hallott a
hatodiktól – és arra a vég meggyőződésre jutott, hogy ez a hatodik a
legfélelmesebb: a ki túltesz a többieken.

A «Hôtel de Ville»-el szemközti palotának a kapuja fölé van kitüzve egy
háromszínű zászló, melynek fehér sávján ez a felirat olvasható: «Bureau
du Paradis».

«A paradicsom irodája!» Ez már csak eléggé érdekes czím arra, hogy a
kinek a szemébe ötlött, megálljon a kapu két oldalán óriási betükkel
nyomtatott prospectus előtt, és olvassa, hogy mit árulnak a
paradicsomban, és mi áron?

«A köztársaság oltalma alatt!»

Ez a sor czinoberveressel van nyomtatva.

«A hadügyminiszterium pártfogása mellett.»

Ez meg ultramarinkékkel.

Következik fehér betükkel fekete alapon.

«Menyasszonyok kiházasítása!»

Aztán mind a négy szélén a placardnak arany betükkel:

«500 frank kelengye!»

Az apróbb betükkel nyomtatott sorok aztán elmondják a feltételeket.

A kamara felhatalmazta a hadügyminisztert, hogy az új-caledoniai
franczia telep férfi tagjai számára határozatlan számú, férjhezmenésre
alkalmas, hölgyeket toborzzon össze s azokat államköltségen
rendeltetésük helyére elszállítsa.

Következik a természetrajzi indokolása annak, hogy miért legyen
Új-Caledonia a paradicsom?

Terem kókuszt, tengerit és dohányt. Sport tengeri kutyákra. Pénzérték:
egy kókusz = tíz tengerikutya-fog; – tíz tengerikutya-fog = egy rúd
dohány; tíz rúd dohány = egy «isa» (eszményi pénz) tíz isa = egy
minőségű asszonyszemély; – árak fokozatosan a minőség szerint fölfelé,
egész száz isáig. E szerint átlagos árt véve, lehet mondani, hogy egy
férjhez menendő hölgynek az értéke az új paradicsomban: = 50 isa; = 500
rúd dohány; = 5000 tengerikutya-fog = 50,000 kókuszdió: a mi nem
megvetendő egyenérték.

Vőlegény van elég. Jön még több is. Új-Caledonia Francziaországnak a
fegyenczkoloniája. Oda szállítják azokat a válogatott gonosztevőket, a
kik élethossziglan való deportáltatásra szereztek érdemeket: ide
számítva a gyujtogatásért elitélt communard urakat is.

Minthogy azonban Új-Caledoniában ilyen exorbitans nagy ára van a szép
nem képviselőinek: a franczia kormány kész az itthon constatált
fölösleget az új világrésznek átengedni. Vállalkozók ingyen elszállítást
és ellátást nyernek, s partra szálláskor ötszáz frank kiházasítási
összeget kapnak.

Nagyobb biztatás okáért előlhátul ujjmutató jegyekkel odaszegezve,
olvasható e megnyugtató záradék:

[1.png] Hölgyeknek, a kiknek valami multjuk van: a szerződés
aláirásakor, teljes amnestia biztosíttatik. [2.png]

Nappal nagy csoportokban szokták olvasni ezeket a fényes hirdetményeket;
s kiki aztán megtéve rájuk a maga tréfás észrevételét, megy odább: a
bureau ajtaján senki be nem lép. Este hét órakor meggyujtják a
villanylámpásokat, melyek verőfényükkel megvilágítják a két nagy
placardot: egész éjfélig. Akkor még többen olvassák, még nagyobbakat
nevetnek rajtuk; de a bureau ajtaját még akkor sem nyikorgatja senki.
Éjfél után eloltják a villanyt; a kapu alja sötét lesz; akkor aztán
kinyilik a bureau du paradis ajtaja; s nem hiányzanak az alakok, a kik
besuhannak rajta: némelyiknek selyemruhája van. A ki bement, vissza nem
jön: még sötéttel szállítják zárt kocsiban Toulonba, a hajóhoz.

A bureau főnöke egy derék, becsületes kiszolgált tengerész, a ki több
ízben megtette az útat Új-Caledoniáig, míg a szemei meg nem romlottak, s
a kormánypadot a bureaupaddal nem lett kénytelen fölváltani. Egyenes
lelkű jámbor ember, a ki nem árul zsákban macskát. Elmondja egész
őszintén a vállalkozónak, hogy miféle körülmények várnak rá a
paradicsomban, s minthogy a szemei rosszak, tökéletesen közönyös eset rá
nézve, hogy a berovancsolt hölgyecske szép-e, vagy kevésbé szép? s hogy
az életkora csakugyan nem haladta e meg a 29 esztendőt; a mennyit be
szokás vallani hivatalosan.

– Szabad önnek a nevét kérdezni, madame?

(A vállalkozókat kivétel nélkül «madame»-nak szokás titulálni.)

– Nevem Arsinoë Japon.

– Ar–si–noë? Bizonyos ön felőle, hogy csakugyan ez a keresztneve?

– Itt van a keresztlevelem.

– Nagyon különös. De egészen rendben van. A keresztlevele szerint épen
18 éves. Első qualitás. Ötezer tengerikutya-fog értékű. Szőke ön, vagy
barna? Nem igen jól látok.

– A hajam veresbe játszó aranyszőke.

– Veresbe játszó aranyszőke! S ön nem talált Párisban foglalkozást? Jól
van. Nem az én feladatom. Van önnek valami multja?

– Van.

– Példának okáért.

– A gyámatyámnak elloptam egy burnótszelenczéjét, egy zenélő kolibrivel
a tetején s azt zálogba vágtam 500 frankért.

– Ellopta. Zálogba vágta. Éjjel?

– Az alatt, a míg aludt.

– Házi tolvajlás. Büntetése másfél esztendő. Mikor történt ez?

– Ma.

– És a pénz, a mi e vállalkozásból származott?

– Már nincs meg.

– Már nincs meg? Hová tette ön azt?

– Egy sírkövet rendeltem meg az anyám számára. Az anyám neve Sally
Japon. Meghalt két év előtt a Salpetrierben; el van temetve a
Montmartreban.

– S nincs önnek senkije, a ki a sorsa felett rendelkezik?

– Atyám nincs. Azt nem ismertem soha. Gyámatyát a törvényes hatóság nem
nevezett ki a számomra. Fogadott atyám, a kinek a nevét nem mondom meg,
ma felfedezte előttem, hogy ő nem igazi atyám, s mint kérőm lépett fel
hatodiknak öt más kérő sorában, a kik közül az egyik egy kéjencz, a
másik egy tolvaj, a harmadik egy nőgyilkos, a negyedik egy spadassin, az
ötödik egy részeges; én a hirlapok hirdetményei között olvastam, hogy a
franczia kormány az elitélt gonosztevők számára toborz menyasszonyokat,
ezeknek adom az elsőbbséget: megyek Új-Caledoniába.

– Madame. Én önnek igazat adok. Az új-caledoniai vőlegények igen honett
ficzkók az itthoniakhoz képest. Legyen ön megnyugtatva az amnestia
iránt. Az ellopott arany kolibri, meg a szelencze, – megy a többiek
után. A gyámatya tubákoljon más pixisből.

– Egyébiránt, a mint Új-Caledoniába megérkezem, azonnal el fogom küldeni
a nekem járó ötszáz frankot a Mont de Pietébe, hogy az ellopott
szelenczét adják vissza a gyámatyámnak.

– Az igen dicséretes szándék.

– Nem vállalná el monsieur ezt a megbizást a részemről?

– Igen szívesen; hanem akkor mégis meg kell önnek mondania a meglopott
úrnak a nevét.

– Talán hallott ön már Cascador bankárról?

– Oh, hogy Cascador bankárról hallottam-e? Azt még Új-Caledoniában is
ismerik. Van ott nagyszámú ficzkó, a kik neki köszönhetik, hogy a
paradicsomba jutottak. Tetszik tudni: holmi lázadó bányamunkások, kik a
vízműveket szétrombolták. Olvasta ön a prospectusunkat?

– Nagy figyelemmel tanulmányoztam.

– És így egészen a helyzet magaslatán áll kegyed? Tudja jól, hogy az új
paradicsomban versenyző vőlegények egytől-egyig az akasztófától
megmenekült félkézkalmárok?

– Tudom.

– Azt is sejti kegyed, hogy a hol a kókuszdió terem, meg a hol
tengerikutyákra vadásznak, ott a paloták sövényből vannak készítve, s
pálmalevelekkel betetőzve?

– De vannak ott kukoriczaszárból készült kioszkok is, fókabőrrel
behúzva.

– Ah, ez már a renaissance korból való építkezés. Aztán ért kegyed
valami házimunkához? Teszem föl a főzéshez?

– Tanultam valamit a zárdában.

– A zárdában? No ez rendkivüli.

– Volt ott egy oláh kisasszony nevelőben, az megtanított pattogatott
kukoriczát készíteni.

– Nem értem. Mi lehet az?

– Egyszerű mesterség; csak lobogó tűz kell hozzá meg egy rosta, s öt
percz alatt a málészemekből ízletes csemege válik, a mit az ember
tarisznyában elvihet magával, és meg nem romlik soha.

– Sapristi! Hisz ez egy nevezetes találmány. Ezzel kegyed még egy új
korszakot fog inaugurálni Új-Caledoniában! Az ottani lakosoknak épen az
a bajuk, hogy nem tudnak mit csinálni a kukoriczájukkal. Ha megőrölik,
keserű lesz; ha dohot kap, kiütéseket kapnak tőle a bőrükön. Kegyed ott
egy ország jóltevőjévé fog lenni. Hogyan mondják? «Pattogatott
kukoricza!» Elég! Nem kell több. Úgy fogom önt előjegyezni, mint
praeferentissimét. Legelsőnek fog kiszállíttatni a hajóból. Fel tudja
fogni ennek az értelmét?

– Nem én.

– Az a menyasszony, a ki legelsőnek szállíttatik ki, kapja a legderekabb
vőlegényt. Fogadok rá, hogy egy hétszeres gyilkost fog ön kapni!

– Az nekem nagyon fog tetszeni.

– Elhiszem! A ki legtöbb embert megölt, az ott a legnagyobb tekintély.
Az a dictator! Ott van az igazi világ! Köztársaság parlament nélkül. «A
ki birja, az marja!» Ez az egész «Code Napoleon». A szigeten laknak
tigrisek is. Aztán meg vad emberek. Ezek mind hússal élnek; s különösen
elsőbbséget adnak az emberhúsnak. Az ilyen környezetben vajmi sokat ér
egy olyan férfiú, a kinek a keze gyorsabb, mint az ellenfeléé.

– Meg fogom tudni becsülni, a kit a sors számomra rendel.

– Még egyet. Tud kegyed úszni?

– A mult évben tanultam. Trouvilleben általános bámulatot vívott ki az
ügyességem.

– Az nagyon jó. Mert még azt is kötelességem kegyeddel tudatni, hogy az
új paradicsom menyasszonyainak az eljegyzése némi formalitásokkal jár, a
minők a mi világrészünk ethnographiájában nem ismeretesek.

– Tán a hullámok között történik meg az eljegyzés?

– Bámulatos találékonyság! Azt tetszik tudni, hogy az új-caledoniai
kikötők mind el vannak zárva korallzátonyokkal, melyek hosszú
vonalakban, néha félkörökben akadékoskodnak az öblök előtt. E miatt a
hajók kénytelenek a nyilt tengeren horgonyt vetni. Sőt maguk a dereglyék
is csak a zátonyokig képesek elhatolni s ott laviroznak addig, míg a
telepítvényesek a zátonyszorosokon át begázolnak a tengerbe a
dereglyékig, a fejükön hozva a csomagokat, melyek az általuk termelt
dohányt s a zsákmányolt kutyafogakat tartalmazzák, s melyekért viszont
cserébe olyan küldeményeket vesznek át, mikre nekik van szükségük. No
hát, ha ezt tudja kegyed, akkor igen természetesnek fogja találni, hogy
az élő szállítmánynyal, teszem föl a menyasszonyokkal, ezt a
hosszadalmas eljárást nem foganatosítjuk: azokat egyszerűen beledobáljuk
a hajóból a tengerbe. Az illetékes vőlegények ott állnak sorban a
korallzátonyon: azok beúsznak értük s kifogják őket. Ki melyiket
kihalászta, az az övé. Nem fulladhatnak a vízbe, mert a derekukra kapnak
egy mentőövet. A ki azonban úszni is tud közülök, abban az előnyben
részesül, hogy szabadon választhat: azon férfiú felé úszva, a ki által
hihalásztatni kiván. Tetszik kegyednek ez az eljegyzési methodus?

– Jobban minden eddig ismert házasságszerzési szokásnál.

– Akkor aláirhatjuk a szerződést.

Hat hét mulva megérkezett a «Formidable» hadigőzös a Szent-Vincze kikötő
elé. Az új paradicsom kissé messzecske esik Páristól. Az ottani emberek
a talpukkal állnak felénk. Szerencse, hogy a föld nincsen üvegből.

A nagy hadihajó megérkeztét az egész franczia telep népessége várta a
parton.

A szigeten van optikai telegráf és observatorium. A hajó távirati
készüléke előre tudatta, hogy minő édes terhet hoz magával.
Menyasszonyokat az áldott Európából! A házasulandó ifjúság mind a
zátonyok szélén állt, úszáshoz való jelmezben: az öve mellé dugva – nem
a vőlegényi bokréta, hanem egy méternyi hosszú kemény faczövek, mind a
két végén szigonyos hegygyel ellátva; a szájában pedig, a fogai közé
szorítva, tartott mindegyik egy öreg kést.

Mikor a legelső menyasszonyt a hajópárkányról a tengerbe ledobták, a
korallsziklán álló férfisereg közül egy hatalmas athletai alak útat tört
magának az ökleivel s fejtetőre beleugrott a tengerbe.

Azonban nem csak a caledoniai vőlegények vártak nagy epedve a
menyasszonyokra; hanem a tengeri angyalok is: a hogy hosszú
úszószárnyaik miatt a czápákat nevezik.

Egy díszpéldánya ez emberevő szörnyeknek szintén a menyasszony felé
tartott.

Az úszó hölgy láthatta mind a két kérőjét a mély kék víz alatt maga felé
tartani. Szép állat volt mind a kettő. Rettenetes szép. Mind a kettőnek
nagy merev karikaszemei voltak.

Mikor a czápa el akarja kapni a prédáját, akkor egyszerre hanyatt
fordul; minthogy a nagy, három fogsorral ellátott szája alól van a hasa
fölött. Abban a veszélyes pillanatban, a midőn a tengeri szörny alteste
megvillant, a férfi oda lökte magát hozzá a víz alatt, s a baljába
kapott szigonyos czöveket a torkába dugta. Az összecsukódó rettenetes
állkapczák fennakadtak a kéthegyű botban, s a szigonyba verődve, többet
szét sem tudtak nyilni. A férfi pedig, baljával az erősen tartott karón
csüggve, jobbjába kapta a nagy éles kést, s azt a czápa hasába taszítva,
végig hasítá annak az altestét egész a szájáig. A halálra sebzett,
tehetetlenné tett szörnyeteg ficzánkolva úszott tova, véresre festve
maga körül a hullámokat, a férfi pedig felbukott a felszinre, megrázta a
fejét és nevetett. Csak egy karhosszára volt már a menyasszonyától. Nem
is sokat udvarolt neki; megkapta az övénél fogva, s magasra kiemelve a
vízből, úgy vitte magával, hogy a koralléleken meg ne sértse a lábait.
Úgy érkezett meg vele, társainak üdvrivallása mellett. Akkor aztán
kivette a fogai közül az öreg kést.

– Hát tetszem-e neked, babám?

– Nagyon.

– Te is nekem! Becsületemre! Hogy hínak?

– «Arsinoë».

– Hosszú név. Az enyém csak «Tom». Menjünk a mairehez: írja be a
neveinket. Teringettét! Ma egy kängurut lőttem; pompás lakodalmat
csapunk.

Az a névbeírás pedig abból áll, hogy tűszurásokkal beletetovirozzák a
vőlegény és menyasszony neveit mind a kettőnek a balkarjába. Onnan aztán
nem veszhet el.

Hogy milyen boldog életet éltek? azt megtudjuk talán még időjártával.



KASSÁRI DÁNIEL.


I.  A KINEK NEM ELÉG EGY SÜTÉSBŐL EGY LEPÉNY.

Egyikébe Budapest legfényesebb divatárukereskedéseinek egy elegáns
külsejü úri ember lépett be. Olyan jó magyar arcza volt, hogy a czég
főnöke magyarul üdvözölte, a mire ő azonban németül felelte azt, hogy
nem tud magyarul.

Pedig egy valóságos Hunyady János-arcz volt: szépen kétszer is
megcsavargatott bajuszszal, a minőt senki más nem visel, csak az igaz
szittyaivadék. Viselete is magyaros prémes kabát volt, általvető
zsinórokkal s a fején felhajtott karimáju, igazi somogyi kalap.

És azért mégis németül beszélt.

Az igaz, hogy olyan akczentussal, mintha Debreczenben tanulta volna
nagytiszteletü Kerekes professzor úr alatt a német szót: a derdidaszszal
megvetően bánt el; hanem a mellett egész folyékonyan beszélt: meg
lehetett érteni.

– Mit tetszik parancsolni, méltóságos úr?

– Ruhát a feleségemnek, bársonyból, zöldből.

(Már az is rendkivüli állapot, hogy egy méltóságos úr rendeljen a maga
méltóságos asszonya számára valami öltözetet: ezt a méltóságos asszonyok
maguk szokták elvégezni).

– Szabad lesz oda küldenem – mértéket venni a méltóságos asszonyról?

– Nem szabad. Nincs itt. Messze van.

– Tehát kegyeskedjék méltóságod körvonalozni a méltóságos asszony
termetét.

– Nekem idáig ér! – mutatta a méltóságos úr, a két szemöldökén
végighuzva.

– Igen is. 168 czentiméter. Szabad a «taille»-ja után kérdezősködnünk?

(A czégvezető plurálisban beszél, mint egy lapszerkesztő.)

– Okvetlenül.

Azzal a megrendelő úr leoldá derekáról a szíjat s odamutatott, a hol azt
a csat megfeküdte:

– Épen ennyi!

Derék termet! Épen 94 czentimeter.

– És a «büste» is megfelelő a «taille»-nak?

– No de még!

– Parancsolja méltóságod, hogy csipkékkel legyen diszítve a derék?

– Igen. Aranycsipkékkel és aranyzsinórokkal.

A chef a mutatóujja körmével megvakargatta a füle tövét.

– Ezt most nem igen viselik.

– Majd fogják.

– Uszályos ruha legyen?

– Két méternyire huzzon a földön. Körül aranypaszománttal szegélyezve.

– Nagyon jól van. Parancsolni méltóztatik méltóságodnak ő méltósága
számára megfelelő coiffuret is?

– Majd rátérek. Előbb még egy öltözetet kérek a feleségemnek. Égszinkék
selyemből. Mértéke…

– 168 czentimeter magasság.

– Óh nem! Csak idáig ér nekem.

A méltóságos úr a vállán huzta meg a keze élét.

– Az elébb azt méltóztatott mondani…

– Az nem az ön baja. Csak csináltassa a ruhát úgy, a hogy én rendelem.

– Derékban 94 cm!

– Ah, dehogy! Két araszszal át lehet érni. Nem kell elől kivágva lenni.
Nincs semmi értelme. Végig fehér gyöngygyel legyen kihimezve. Ennek is
épen két méter hosszuságu sleppje legyen. Már most lássuk a
coiffureöket.

A boltossegédek egész halmazát összehordták a legujabb párisi
divatszerinti fejdiszeknek. A méltóságos úrnak egy sem volt elég szép.

– Szabad kérdeznem, bátorkodék a chef, milyen szinü a méltóságos
asszonynak a haja?

– Fekete.

Akkor aztán egyesült erővel kombináltak egy új fejdiszt melyhez arany
csipkebodor, császárpiros bársonyszalag, szürke strucz-, vörös marabut-
és fehér kócsagtoll lett hatásteljesen összeválogatva.

– Még egy másikat. Van paradicsommadár?

– Hogy ne volna! Van sárga is, van sötét szinü is. Fekete hajhoz kedvező
a sötét szinü; szőkéhez pedig a sárga.

– No hát akkor ezt a sárgát a feleségemnek.

– Hisz az előbb azt méltóztatott mondani, hogy ő méltóságának a haja…

– Ne legyen önnek azzal baja. Maradok a sárgánál. Kaphatnék itt keztyüt
is a feleségemnek?

– A milyent parancsolni méltóztatik. Zergebőr? tizenkét gombra? A la
Sarah Bernhard? Rococo? Directoir? Renaissance?

– Mindenikből egy tuczatot.

– Szabad a kéz számát kérnem?

– Körülbelül akkora, mint az enyém.

– Tehát 8 és fél. Ezt elébb meg kell rendelnem. Mert 8-as számon túl
nincsenek hölgyi keztyük.

– Hát kisebbek nincsenek?

– Oh igen! 7, 6 és fél, 6, 5 és fél.

– Még kisebb nincsen?

– Azok már gyermekkeztyük.

– No hát csináltasson ön egy tuczatot mindenféléből a feleségemnek 5-ös
számmal.

A megrendeléseket pontosan följegyezte a nagy könyvbe az ügyvezető.

A méltóságos úr ez alatt körülnézegetett a pompás üzlethelyiségben.
Meglátta azt a diszes hölgyalakot, a ki művészi mintázatu viaszbáb
személyében a legujabb divatot képviseli a kapunagyságu tükörüvegtábla
alatt a kirakatban.

Tetsző mosoly vonult el ajkain. A bajusza szárnyait végigsodorintotta.

– Hallja az úr! Nekem ez a ruha tetszik nagyon. Ezt szeretném megvenni a
feleségemnek.

– Ezt is a feleségének?

– Igen, a feleségemnek.

– De már most zavarban vagyok. Nem tudom, hogy milyen mértékü termetre
igazítsam át?

– Hagyja így, a hogy van. Épen ilyen illik rá. Megtartom az egész
öltözetet így, a hogy van: ha eladó.

Azt sem kérdezte, hogy mi az ára?

A boltossegédek egymás szeme közé néztek: «ez valami bolond ember!»

A méltóságos úr pedig grand seigneuri fummával nézett el valamennyinek a
feje fölött.

– És már most kérem a számlámat összeállíttatni: előre fizetek; mert nem
tudom, hogy meddig maradok Budapesten.

A számla elkészült; a méltóságos úr egy futó pillantást vetett bele.
Azzal kivett a kabátja zsebéből egy degez pénztárczát s abból
kiválasztott két darab ezrest s odaveté a pénztárnok támlányára. A
visszajáró pénzből a kisebb bankókat visszaseperte: azok csak ízék; nem
terheli vele a zsebét.

Ez még sem bolond ember.

A czégvezető hármas bókot csinált a méltóságos úr előtt s kérte, hogy
máskor is parancsoljon vele.

– Hm! dünnyögé a méltóságos úr, borotvált állát körülsimogatva. Pedig
még kellene a feleségemnek valami. De itt nem látok olyat.

– Óh, mi előteremtjük akárhonnan! Csak méltóztassék meghatározni a
kivánságát.

– Hát hogyan is mondjam? Volt az úr már az orfeumban?

– Jótékony czéllal összekötött ünnepélyes alkalmakon.

– Látta ott «la mouche d’or»-t. (Arany légy.)

– Oh igen.

– Hát egy olyan öltözetet szeretnék én a feleségemnek.

– A feleségének?

– Kérem: ne mondja utánam! Az csak az enyém. Önnek semmi köze hozzá.
Tehát egy épen olyan costumeöt, mint a milyen annak van.

– Rózsaszin selyemmaillot, aranybarna topánkák, aranypikkelyes
tricot-taille és corsette.

– Nem! corsette nem kell.

– De az szükséges.

– Nem szabad: mert czethal csontja van benne. Jó lesz a nélkül; ha
mondom.

– És aztán arany ceinture.

– Az van otthon igazi aranyból, igazi smaragddal és saphirral: nem
pierre de strassból.

– És végül arany casquette.

– Az is van a feleségemnek. Keleti gyöngyökkel.

– Elő fogjuk teremteni holnapig.

– Akkor még itt leszek. Lakom a Grand-hotelban. Ezt az utolsót szeretném
mindjárt átvenni: a többit utánam küldhetik. Délig otthon vagyok a
hotelben: az ebédet csinálom.

– Ebédelni méltóztatik.

– Ne igazítson ki. Én tudom, hogy mit beszélek. Az ebédet csinálom.
Azért odajöhetnek. A mi készen van, azt pakolják jól be: magammal
viszem. A mouche d’or costumért küldjenek számlát. Itt a czimem.

Azzal átadta névjegyét az üzletfőnöknek s méltóságos léptekkel
eltávozott.

A boltsegéd urak mind összedugták a fejeiket, a mig a chef a czvikkerét
kereste, s olvasták fennhangon a czimet.

«Alibegovich Kassári bég; a Ferencz József-rend lovagja, Dolni-Tuzlán,
Boszniában».

Most támadt aztán világosság a rejtélyben. Ez egy új honpolgár; hajdani
magyar nemes uraság, a ki mahomedi hiténél fogva fel van jogosítva három
törvényes feleséget tartani; és a szerint kivételt képez a mi büntető
codexünk paragrafusai alól, melyek a többnejüséget kegyetlenül sujtják.
A boszniai polgártársnak ez nem csak szabad, hanem kötelesség.

Már most aztán a felől is meg lehetett nyugodni, hogy miért nem szabad
halcsontnak lenni a ruhaderékban? Mivel hogy a mohamedi hitünek tiltva
van a czethalból, tekenősbékából és az elefántból valamit a testén
viselni.


II.  ÖLTÖNYPRÓBA ÉS SZAKÁCSSÁG.

Leónak hitták azt a fiatal boltsegédet, a ki másnap a Grand Hotelbe
elvitte a megrendelt «arany dongó» jelmezt Kassári Dániel urnak.

Ha hölgy lett volna a megrendelő, akkor kisasszony által küldték volna
meg a czikket; de miután férfi volt, urat kellett ezzel megbizni.
Természetesen – egy házi szolga vitte utána a dobozt.

Leó úr a legszelidebb és legudvariasabb fajtájához tartozott az
oroszlánoknak, melyek Budapest sivatagain őzeket kergetnek.

A vendéglő portásától megkérdezte, hogy idehaza van-e ő nagyméltósága
Kassári Alibegovich Dániel úr?

– Oda fenn van… mondá a kapus igen furcsa hanglejtéssel. Első emelet
28–29.

Leó úr fellibegett az első emeletre. Ott találkozott a szobapinczérrel a
folyosón.

– Itthon van Kassári Alibegovich úr ő exczellencziája?

– Ott az ajtaja.

– Nem kegyeskednék bejelenteni nála? Itt a névjegyem.

– Nem lehet. Sietek.

Azzal felszaladt a pinczér a második emeletre, három lépcsőt ugorva
egyszerre. Meg volt az ijedve: de mitől?

– Akkor hát kénytelen vagyok ajtóstól berohanni! mondá Leó úr, s azzal
kivéve a bolti szolga kezéből a dobozt, azt utasítá, hogy üljön le addig
a váró-padra, mig ő visszatér: lehet, hogy a dobozt vissza kell vinni,
ha a jelmezen valami igazítani való lesz.

Azzal benyitott az ajtón. Az előszoba-ajtón nem szokás kopogtatni.

Az előszoba tele volt mindenféle alaku bőröndökkel, dobozokkal,
faládákkal és tehercsomagokkal, a miket a főúr összevásárolt. Volt ott
még hintaló is kettő. A legtöbb ládára fel volt irva, hogy «nicht
umstürzen». Három feldöntött piramid alaku fakaliczkában pedig
ugyanannyi papagáj dolgozott erősen, vastag kampós csőreivel feszegetve
a kijárást elzáró sodronyokat.

Leó úr a czilinderét a hóna alá szorítva, a dobozt pedig a baltenyerén
balançiroztatva, a jobb keze középujjának bütykével illem szerint
bekoczogott a szárnyajtón s miután e jelzésre válaszadó hang nem
érkezett, csendesen felnyitá az ajtót.

Abban a perczben egy éles női sikoltás hangzott a szobában. Leó úr egy
hölgyet látott átfutni a benyiló szobába. A hölgy mind a két kezével az
arczát takarta el. Leó úr előtt pedig egy marczona férfialak állt,
könyökig felgyürt ingujjakban, véres kezekkel; az egyik kezében egy
hegyes, éles kés: az is csupa vér.

Ő maga volt ez: Kassári Dániel bég. – De hogy forogtak a szemei!

Leó úr ijedtében elejté a dobozt is, a czilindert is. A czilinder
kigurult az előszobába, a doboz begurult a lakóterembe s egész a tulsó
ajtóig futott.

A bég pedig haragosan rivallt a látogatóra, – az egyik keze úgy állt,
hogy most mindjárt torkon ragadja, a másikban meg úgy fogta azt a hegyes
kést, mintha le akarná mészárolni.

– Megláttad az arczát?

– Nem én, kérem alássan! Semmit sem láttam! Esküszöm a prófétára, hogy
közellátó vagyok.

– Az a szerencséd! No hát mit hoztál?

– Azt a «mouche d’or»-jelmezt, kérem alássan.

– No hát gyere beljebb. No ne félj semmit, nem eszlek meg. Látod: az
ebédet készítem. S abban segített a feleségem, mikor ránk nyitottad az
ajtót. Miért nem jelentkeztél elébb?

– Hiszen kopogtattam kérem alássan.

– Kopogtattál! A «kmét»-nek az ajtaján szoktak kopogtatni. Máskor ha egy
bég ajtaján akarsz bejelentkezni: elébb lehuzod a papucsodat, ennek a
két talpát összevered, aztán elénekeled a bebocsátási «szúrá»-t s vársz,
a mig azt nem mondják odabenn, hogy «ins-Allah!» Könnyen halálba
rohanhattál volna, fiacskám, ha megláttad volna a feleségemnek az
arczát. Ennek a dija halál. Kénytelen lettem volna vele, hogy
megöljelek.

Leó úr nem hagyta magát intimidálni: a két sarkára állt.

– Kérem: azt a mi törvényeink tiltják.

– Pipálok én a ti törvényeitekre! No hát szedd fel iziben azt a dobozt.
Mi van benne?

Leó úr rettegve lépkedett a szomszéd szoba ajtajáig, a meddig a doboz
elgurult; az az ajtó üveges: hátha madame épen ki talál rajta nézni?
Allah kérim!

Sietett is mentül hamarább hátat fordítani az üveges ajtónak s
visszatérni a felnyitott dobozzal.

Ekkor aztán szétnézhetett a szobában.

Dániel bég csakugyan szakácsművészettel foglalkozott. Egy asztalon volt
a nagy húsvágó fatábla: azon tráncsirozta ő méltósága sajátkezüleg a
tulajdon maga által leölt bárány konczait, apró darabokra nyiszálva,
szakértő figyelemmel. Az asztal mellett volt egyfelől egy nagy kosár
mindenféle főzelékkel; a kályha előtt pedig állt egy remekművü
keletindiai bronzkatlan, mely alá faszénnel fűtöttek; a füst, hajlítható
csövön a kályhába lett átvezetve; a katlan üstjében rotyogott valami
folyadék: valószinüleg rizskását főztek benne. Dániel bég, mint igazhitü
müzülmán, a más főztét meg nem izleli, hanem magával hordja a konyháját
s a Grand Hotelben maga főz ebédet.

– No hát mutasd a portékádat, fiacskám! nyájaskodék Dániel bég, a
mellett folytatva komoly munkáját.

Leó úr egyenkint kiszedegette a dobozból a holmit, először a gyönyörüen
paszomántozott ruhaderekat.

– Nincs benne halcsont?

– Világért sincs.

– Hát mi az, a mi összetartja?

– Kaucsuklemez.

– Hát az miből van?

– Az a kaucsukfának a mézgájából készül.

– Mézgából? Te ifju! Meg ne fertőztesd ajkaidat hazugsággal.

– Esküszöm Mohamed prófétára.

– Csak esküdjél te a magad prófétájára. Az enyém neked hátat fordít. Hát
még mi van?

– Ez pedig a selyem-tricot. Ez itten meg annak a tetejébe jön.

Az egy bordeaux-vörös rövidke culotte volt.

– Helyes.

– Ezek pedig a topánkák.

– Szeretem, hogy arany czafrangot is tettetek rá.

– Ez pedig itten az árjegyzék.

– No csak ne siess.

– Látom, hogy exczellencziád most el van foglalva a folyó ügyekkel. Majd
várok odakünn az előszobában, a mig toilettejével el méltóztatik
készülni.

– De csak maradj itt. Azt gondolod, hogy én olyan hülye vagyok, hogy
zsákban veszek macskát. Ne azt nézd, hogy mint vágom én most koczkára a
fodorhájat; hanem láss a mesterséged után. Előbb fel kell próbálni azt a
ruhát, hogy ráillik-e?

Azzal háromszor a tenyerébe tapsolt.

Erre a benyiló ajtaja megnyilt s kilépett rajta az imént elfutott
úrhölgy.

Egész európai divat szerint volt öltözve, hosszu, felhasított ujju
fodros pongyolában, mely gyönyörü karjait egész vállig engedé láttatni.
Hanem az arcza, török szokás szerint, el volt burkolva: valami lengeteg
arany fátyol volt a fejére vetve s az álla alatt körülcsavarva, mely
csak a két szemének hagyott nyilást. Orgyilkos szemek voltak! Lesből
lövöldöző banditaszemek!

– No hát, segíts neki felpróbálni «ezt» az öltözetet! mondá Dániel bég
Leó úrnak.

Leó úrnak nyitva maradt ijedtében szeme-szája.

– Én segítsek… ő kegyelmességének… felpróbálni… ezt… a kosztümöt?

– No hát ki más? Én csak nem segíthetek neki a faggyus kezemmel. Nem is
az én tudományom, hanem a tied, ha szabólegény vagy. Láss hozzá!

S ezzel a nagy hegyes kést letéve a kezéből, két kisebb kést fogott mind
a két kezébe; de nem azért, hogy azokat az ártatlan ifju oldalbordái
közé furja, hanem hogy a birkamájat, tüdőt, vesét apróra összedarabolja
vele.

De a paradicsom minden örömének a kilátásba helyezéseért sem hajtotta
volna végre ezt a megbizást Leó úr. Azon gondolkozott, hogy merre
lehetne most elillanni.

A deli úrnő aztán megszánta. Kivette a reszkető lovag kezéből az egész
dobozt a benne levőkkel együtt s egy spanyol fal mögé eltünt velük.

Leó úr előtt tánczolni kezdett a világ.

Ha ez most ezt a kosztümöt fölveszi és előjön benne? Akkor jaj ő neki!
Ha már az arczának a meglátásáért is meg akarta ölni a kérlelhetlen nagy
uraság!

Pedig hát előjött.

Hüh, milyen elmeháborító tünemény volt! Abban az áruló jelmezben! Minő
idomok! Képfaragó nem álmodhat szebb mintát Diána szobrához. Csak az
arcza volt fátyollal letakarva.

Leó úr azt sem tudta, hova nézzen? Az eléje libbenő tüneményt nyelje-e
el a szemeivel: vagy az asztal mellett husvagdaló bégre tekintgessen
félre.

Az ugyan háttal volt feléjük fordulva; de szemben volt vele a nagy fali
tükör, abból mindent megláthatott.

– No hát, mit bámulsz, mint egy sült hal? kiálta az ifjura. Nem tudsz
neki segíteni? Nem látod, hogy a topánkát nem tudja maga begombolni?

Az igaz.

Leó úrnak le kellett térdelni a tündérnő elé. Ez azonban, tündérek
szokása szerint, szánalommal viseltetett a halandókhoz s hogy
megkönnyítse a munkáját: fölemelte a lábát Leó úr térdeig, úgy hogy az
kényelmesen gombolhatta végig a topánkát. Tizenegy gomb volt azon. De
Leó úrnak úgy tetszett, hogy a Jákob lajtorjáján halad végig, a míg azt
elvégezte.

Dániel bég most zöld petrezselymet aprított a fatálon. Azért odanézett.

– No legénykém! Hát elaludtál vagy mi? Nem látod, hogy az asszonyság
maga nem tudja a ruha derekát összekapcsolni hátul?

Hát még ezt is neki kellett elintézni? Kapocsról-kapocsra
összeszorongatni a ropogó selyemderekat s a közben ég és pokol között
lebegni egy czérnaszálon.

Dániel bég egy nagy fakanállal mindent összekevert a rézüstben.

– No hát jól illik-e minden? kérdezé Leó úrtól.

– Nagyon jól.

Dániel bég megkóstolta a piláfot egy főzőkanállal: még nem volt benne
elég bors.

– Nem szorít sehol? Csipőben? Derékban? És egyébütt?

– Egészen ráillik.

– Jól van! De most már hadd látom: kiállja-e a próbát?

– A próbát?

– No igen! Hogy becsületesen van-e minden elkészítve? Nem valami
férczmunka-e?

Ezzel valamit mondott idegen nyelven a bég a hölgynek.

Az megértve a parancsszót, elébb azt a próbát tette, hogy jobb térdét
meghajtva, a bal lábát mindig messzebbre nyujtá el magától s ez alatt a
derekát hátrahajtva, a két karját a feje fölé emelve, a sarkát érte a
leomló hajával.

Jaj neked Leó! Ha most valami czérna elszakad, a te életfonaladat vágta
keresztül a Párka ollója.

De hát nem szakadt semmi. A hölgy kecsesen talpraállt s azután a nagy
álló tükör előtt foglalva állást, kecsteljes mozdulattal, fél lábát
fölemelve, talppal az ég felé s a másikon körülfordulva, remekelt egy
szabályszerü pirouetteben.

Ezt nevezik kosztüm-próbának.

– Meg vagyok elégedve! dörmögé Dániel bég.

– De még én is! sóhajtá magában Leó úr, s felhasználva a kedvező
pillanatot, a midőn a szakácskodó főúr szenet rak a katlan tüzére,
szépen az ajtó felé somfordált.

– Hohó! Legénykém! Hová szaladnál olyan sebtiben? kiáltá rá a bég. S egy
ugrással utólérte és visszahozta a gallérjánál fogva. Hát nincs neked
helyén az eszed?

– Nincs! rebegé az ártatlan, fogvaczogva.

– Hát a topánkákat kigombolni meg a ruhaderekat kikapcsolni, kinek a
kötelessége?

Világos, hogy annak a kötelessége, a ki begombolta, bekapcsolta.

Még ennek is meg kellett történni.

Dániel bég ez alatt még egy pár zöld paprikát szeletelt karikákra s azt
is a főzemény közé keverte.

Leó úr meg volt győződve, hogy egy ilyen megrablásáért a paradicsomnak
mulhatlanul halál a vezeklés.

Elfutni nem lehet; kiabálni hasztalan; nobel ember megadja magát az
elfordíthatlan veszedelem előtt.

Mikor az úrhölgy ismét eltünt a spanyol fal mögé, azt mondá egész
rezignáczióval Dániel bégnek:

– Uram, tegyen velem, a mit akar. Csak arra kérem, hogy ne kinozzon
soká. Vágja el egyszerre a torkomat.

Dániel bég nagyot nézett rá.

– Én? a te torkodat? Hát mi bajom nekem te veled?

– Az imént azzal tetszett fenyegetni, hogy ha megláttam volna ő
nagyságának az arczát, hát akkor halál fia lettem volna.

– Hát az természetes. Az asszonyembernek csak a feje ember: azt nem
szabad meglátni, csak a férjnek.

Leó úr ujjászületve érzé magát e vigasztaló felfedezésre.

– Szabad tehát bucsut vennem?

– Elébb vedd át a pénzt az árjegyzékedért.

Dániel bég fizetett s a kontón felül egy huszfrankost nyomott Leó úr
markába. A mit az büszkén utasított vissza.

– Uram! Én nem vagyok szolga. Nekem nem szokás ajándékokat adni.

– Ugy? Hát ebben az országban vannak emberek, a kiknek nem szokás
ajándékot adni? Furcsa ország! No hát akkor ajánlok neked valami mást.
Nekem van Szerajevóban egy üzlettársam. Nagykereskedő. Régi ház. Még a
Kapetánovicsok idejéből való. A neve Hajdukovics Lója. Te derék, okos
fiunak látszol. Én beajánlhatlak a barátomhoz üzletvezetőnek. Neki
szüksége van egy tanult emberre. Ott egy ilyen ügyes ficzkó, mint te,
még sok szerencsét csinálhat.

– Köszönöm, uram. Előbb beszélni fogok a főnökömmel, hogy mit tanácsol?
S ha ő helyeselni fogja, akkor reflektálni fogok önnek a szives
ajánlatára.

Azzal fölkereste az elgurult kalapját az uti dobozok közül és
elzónázott.

Hanem ez a mai találkozás tüneménye nem ment ki a fejéből.


III.  PRIMA ÉS SECUNDA ASSZONYSÁGOK.

Leó úr pedig nem volt fejére esett ember. Egy ilyen jó kilátást
elszalasztani, egészen üzletellenes felfogás lett volna. Azonnal közölte
a vele történteket a főnökével. A főnök felhatalmazta, hogy irjon
tudakozódó levelet Szerajevóba Hajdukovics urnak, a kivel üzleti
összeköttetésben áll a czég. Leó úr megirta a levelet: a főnök aláirta a
nevét, ráütötte a stampigliát; a posta-portó feliratott Leó úr
előlegszámlájára és nem telt bele nyolcz nap, a midőn a Hajdukovics-czég
válasza visszaérkezett, melyet egész változatlan szövegében ide
iktatunk, a dátum elhallgatásával.

«Szerajevó, a Hedzsira N. N. esztendejében, Ramadán hó XX. napján.

«Aleikum unallah!

«Szilva szilárd. Usancequalitás 100 darab per ½ kilogramm = 7 f. 75.
Lekvár emelkedő. Gyapju ingadozó. Bab, görög bőjt miatt, vidám.
Kukoricza kedvetlen. Kézműárukban kinálat serény, kereslet lanyha.

«A mi a tudakozott Alibegovich Kassári Dániel bég firmát illeti, arról a
következő referencziákat közölhetem:

«A firma főnöke Alibegovich Kassári Dániel bég «jó» 2 millió 2 százezer
– egész 2 millió ötszázezer forintig. Birtoka: jól elhelyezett
tőkepénzek; nagy kiterjedésü erdők, melyek folyam és vasut mentében
feküsznek, kitünő síntalpakat és dongákat szolgáltatnak; fürészmalmok;
kőszénbánya, rendes fogyasztókkal; sófőző. Vállalatai szerencsések.
Része van a dolnya-tuzlai vasut kiépítésében. A magas kormánynyal
legjobb összeköttetésben áll: ezért legmagasabb kitüntetésben is
részesült.

«Rangjára nézve legelőkelőbb «timár bég». Ősei kapetánok voltak. Apja
«begler bég», Omér pasa kegyetlen uralma alatt kivándorolt Zimonyba;
azalatt fekvő birtokai lefoglaltattak, csak pénzét vihette magával. Ez
idő alatt a fiát, Dánielt, kereskedelmi pályára nevelte; taníttatta
németül is, a minek most hasznát veszi.

«Üzleti jellemét illetőleg Dániel bég a legszigorubb becsületességü
ember, a ki pénzről irást se nem vesz, se nem ád. Elégnek tartja, ha
kiki a saját jegyzőkönyvébe felirja, hogy kinek mivel tartozik. Az adós
dolga a fizetés napjára vigyázni.

«A mi a családi viszonyait illeti Dániel bégnek, erre a kérdésre
sajnálattal kell kijelentenem, hogy választ nem adhatok; mi muzulmánok a
feleségeinkről nem beszélünk soha. Hanem a fiam, az Achmed, a ki nagy
naplopó, az megteheti, hogy ir erről a tárgyról az általad említett Leó
urnak bővebben. Csak arra figyelmeztetem az illetőt, hogy válogatva
higyje el neki, a mit előád, mert a fiam verseket is ir és igy szeret
hazudni.

«Selim aleikum.

Hajdukovics Ibrahim Lója.»

Nyomban követte az üzleti exact tudósitást pár nap mulva Achmed effendi
levele Leó úrhoz. Ez már egész opus volt: német nyelven irva.

«Schmollis! Fiducit!

Az üdvözlésből láthatod, Bruder in absentia, hogy univerzitást végzett
couleurbursch vagyok, a ki a «pauken», «pumpen», «salamander-reiben»,
«kneipen» és «brummen» tudományait abszolválta, mint illik ifju
törököknek, a kik a jövendő reményei vagyunk.

Magamról elég legyen annyit mondanom, hogy három univerzitásban
relegáltak.

Nagy előnyömre volt, hogy nekem két mamám van. Egy «szép» mamám, meg egy
«kis» mamám. Mind a kettő az apámnak a törvényes felesége. A szép mama
nem szép már, s a kis mama nem kicsiny, hanem gömbölyü már. Hogy
melyiknek köszönhetem e földi életben részesülésemet? azt nem voltam
eddig kiváncsi megkérdezni. A míg kicsiny voltam, mind a kettőtől
egyenlő mennyiségben kaptam csókokat és virgácsokat; hol az egyik
mosdatott, öltöztetett, hol a másik. Kamasz éveimben szintén feltaláltam
mind a kettőnél az édes anyák kiváló két főerényét: a zsémbelést és a
pénzküldést. Az is nagy élvezet, ha az embert kétfelől szidják; de még
nagyobb, ha kétfelől pénzelik. Magam vagyok az egész család fentartója:
a többi mind elment Mahomedhez.

A szép mamámnak a neve Jelacsa, a kis mamámé Habiba.

Mind ezt az expoziczió kedvéért kellett elmondanom, mivelhogy a szép
mama és a kis mama, az általad megtudakolt Alibegovich Kassári Dániel
bég két feleségének a nővére, a kik közül a primát hiják Vukoszavának, a
secundát pedig Sefikának. Ezeknek azonban van össze-vissza valami
tizenkét porontyuk, apróbb, nagyobb.

Az én apám meg a Dániel bég együtt kerültek haza Boszniába
számkivetésükből s egyszerre házasodtak meg fokozatos progresszióban.
Először elvették a Sheik-ul-Izlam két leányát; azután pedig egy évre
mindjárt a kormányzó kiajájának a két kisasszonyát. Amazok török
hölgyek, emezek pedig arabok, a kik más nyelven nem tudnak; bosnyákul
csak nagyon töredezve annyit, a mennyi a gyermekeik dajkáiról ragadt
rájuk.

Ennélfogva a mi öregeink duplán sógorok.

Hát biz ez normális állapot, kedves barátom, s ehhez ti nektek ott a
Duna mellett hozzá kell szoknotok. Mert ha ti egyszer minket annektálni
fogtok, akkor a ti parlamentetek törvénybe fogja iktatni a mohamedán
vallást is a hogy a Mózeshitet beiktatta. És akkor Alibegovich Kassári
Dániel, kinek magyar nemessége felmegy a hős Dojtsin Petárig, ki Varadin
bánja volt, Mátyás királynak kedves hű embere, a kiről a mi népdalaink
azt éneklik, hogy egy éjjel beitta az arany buzogányát meg a fekete
lovát is, a korcsmában s mikor ezért megszidta a király, azt felelte
neki vissza: «hej, ha te látnád azt a szép csaplárnét: beinnád érte
magát Buda várát!» No hát ez a Dániel bég okvetlenül felsőházi tag lesz
tinálatok a mágnások táblájánál. Sőt bizonyosan föl fogjátok őt küldeni
Bécsbe is a delegáczióba. Az pedig magával fogja vinni mind a két
feleségét. Aztán vakarhatja majd a füle tövét a főudvarmester, hogy a
császári és királyi bálokhoz hogyan állítsa ki a meghivót? Meg kell neki
hivni mind a kettőt. És Dániel bég el fogja vinni mind a kettőt: egyiket
a jobb karjára, másikat a bal karjára füzve, s úgy fogja őket bemutatni:
ez a prima, ez a secunda! Ezzel az eszmével meg kell barátkoznotok.
Tartok tőle, hogy nagyon is meg fogtok vele barátkozni.

A négy asszonyság gyakran szokott egymásnál látogatásokat tenni, minden
héten hol az egyik, hol a másik rándul át. Most már vasut van közöttünk
s családaink szabadjegyet élveznek.

Együtt szoktak járni mind a prima, mind a secunda asszonyságok. Pörölni
szoktak ugyan utközben is: ez hölgyekre nézve életkérdés; csak hogy az
egyik nem tud törökül, a másik meg nem tud arabul és így csak
hanglejtésből és az arczkifejezésekből sejthetik, hogy a másik mit
mondott?

Hanem aztán mikor mind a négyen együtt vannak: akkor Jelacsa a
Vukoszavával, a Habiba a Sefikával megnyitják az ékesszólás zsilipeit: a
két nővér egymást megérti s aztán a másik két nővért szive szerint
lepocsékolja; a mellett pedig töltögetik egymásnak a kávét s rakják
egymás tányérjára a «halvá»-t. S mikor elválnak, mind a négyen
összecsókolóznak s azt mondják, hogy igen jól mulattak.

Nekem aztán mind a két mama elmondja azon frissiben, hogy mit beszélt a
nővére a Jalaparti kastélyban történtekről.

Ez az én tölténytartóm, a miből puskázok.

E nélkül soha egy teremtett lélek sem tudhat meg semmit azokról a
dolgokról, a mik egy muzulmán háremében történnek.

Az én apámnak csak egy külön kastélya van (szép kert közepén), a miben a
háremét tartja; hanem a Dániel bég két külön kastélyt tart a két neje
számára. Ő teheti, mert nagyon hatalmas úr.

Jól lehet látni a Jala partjáról, mikor az ember a vasuton végighalad, a
hajdani beglerbég fejedelmi lakását. Az a tulsó parton van. Török úr
országut mentében nem építkezik. A paraszt még kevésbbé. Azok meg épen a
hegyhátakon, az erdők között laknak.

Három épületet látni egymás közelében. A középső, a legnagyobb, a főúr
lakása, a hol idegeneket fogad s dolgait végzi. Ez tekintélyes nagy
épület, oszlopos verandákkal s nagy ablakokkal, a mik a Jalára nyilnak.
A másik két épület a két asszonyság lakása. Ott van a hárem. Azok a
keskeny végükkel vannak az Unna felé fordulva, a homlokzatuk egymással
szemben. A házak magas tetőire köröskörül hatalmas, igaz gesztenyefák
terebélyes koronái borulnak, a mik végtelen folytatást találnak egész
fel a magas hegytetőig az ős tölgyfák rengetegében.

A három épület köröskörül van fogva magas kőfallal, mely lőréseivel
védelemre is van számítva.

A két háremépület között van egy terjedelmes kert, a miben gyümölcsöt,
főzeléket és virágot termesztenek. A kert kétfelé van osztva, rácscsal,
hogy az egyik asszonynak a tyukjai a másiknak a kertjébe át ne
járhassanak. Ajtó azonban van rajta s miután tizenkét gyermek van a
háznál, az első mindennapi veszekedés azon kezdődik, hogy ki hagyta
nyitva a kertajtót? Az egyik asszony pulykát tart, a másik pávát: vajjon
pulykanyom avagy pávanyom-e az, mely a salátás ágyat megbecsteleníté?

Mind a két asszonynak van három fia meg három leánya. Olyanok, mint
valamennyi gyerek; pajkos, kényeskedő, pákosztos, árulkodó, hazudozó,
czivakodó. Azok egész nap egymást ütik, verik, dobálják, csipkedik,
csufolják s aztán szaladgálnak az anyjukhoz panaszra. Van mindenik
családnak egy nevelő hodzsája, a kitől a gyerekeknek irni-olvasni
kellene tanulni; de a kik a helyett, hogy a gyerekeket mivelnék üdvös
nádpálczákkal, folyvást egymással feleselnek a próféta feleségeinek az
elsőbbsége fölött s a kiknek leczke alatt a tanítványaik telerakják a
kaftánjukat koldusdióval. A szomszéd almája természetesen mindig
édesebb, mint az otthon termő: a kölykek átmászkálnak a közös kerítésen,
s van aztán patália, mikor a megharapott almát megtalálják a fa alatt s
nagy kriminalis inquisitio, hogy melyiknek a foga helye vall a gonosz
tett elkövetőjére.

A két szultánának ez állandó themát szolgáltat pro és contra
véleménycserékre.

Azután következik a cselédek fölötti veszekedés. Azok a kutnál
megcsinálják minden nap a friss pletykát s aztán hordják haza az
asszonyaiknak: mi történt tegnap a szomszéd háremben. Ennek sűrü
izenetváltás a következése.

Legnagyobb parlamenti vitákat idéz elő a konyha.

Dániel bég ugyan nagyon egyszerü életmódhoz szokott: naponkint maga
készíti el a rizskásás piláfját; de egy héten egyszer, török vasárnapon,
mégis a háremben kell neki ebédelni. Olyankor felváltva, hol az egyik,
hol a másik felesége hivja meg vendégül a kollegaasszonyságot. Beszélni
ugyan nem tudnak egymással, de azért egymást boszantani tudják. Vannak
bizonyos fitymálások, orrfintorgatások, foghegyen izlelgetések, a mikkel
egyik háziasszony a másikat vérig tudja boszantani. A vendéglátó asszony
aztán dühében marokkal tömi a kedvencz ételét, az «ekmek kadaif»-ot
(tejfeles laska) a jámbor Dániel bég szájába. Az nyeli, a hogy birja.
Ezért meg aztán a vendégasszony lesz dühös: «ugy-e, mikor nálam voltál
ebéden, akkor csak szálankint eszegetted, pedig «szel kadaif» (mézes
csikmák) volt.» Utoljára mind a kettő duzzogni kezd s görcsöket kap,
ájuldozik. A bég azt sem tudja, melyiket emelgesse, istápolja. A
gyerekhad, felhasználva ezt az intermezzót, marokkal kap a
czukorsütemények közé s ennek következtében egymás hajába. Csak a két
hodzsa ül komolyan a «janje» mellett (sült bárány töltve), serényen
falva, mint két éhes farkas.

Mind a két asszony muzsikális. Az egyiknek van egy kintornája, mely
walzereket nyekerget, a másiknak meg egy fiszharmónikája, mely
Verdi-áriákat fuvoláz: természetesen, ha csavargatják. Hát ez
külön-külön mind igen szép mulatság; de mikor mind a két asszony
egyszerre neki ereszti a maga zeneokádó pokolgépét s az egyik a
Kornevillei harangokat kalapálja, a másik a Trovatorét fütyöli
egyszerre: akkor képzeld a szegény közbeszorult Dániel bégnek a
pokolbeli gyönyörűségét! Azt pedig két törvényes feleségnek nem lehet
megparancsolni, hogy egyszerre csak egyik muzsikáljon.

Aztán jön a legkényesebb pont: a pipere. Ebben mind a két asszony
felülmulja maga-magát. Divatlapokat persze nem járatnak. Igazhivő
müzülmánnak festett emberi képet nem szabad a házába beereszteni. A két
hölgy fantáziája azonban kifogyhatatlan az öltözetek formáinak és
feldiszítésének változatos csodáiban: a miknek már a ti boltotokban is
szolgáltatta Dániel bég némi próbáját.

Hát hiszen a szép ruhában büszkélkedni igen ártatlan öröm s ez bizonyára
Allahnak is tetszik, a ki a mezők liliomait ruházza. Csakhogy ez az öröm
nem tökéletes addig, a mig ki nem egészítik azzal a kellemetes érzéssel,
hogy az ember a szomszéd asszonynak az öltözetét csúfnak és
nevetségesnek találja. S erre tág tért nyitott nekik a természet.

A Vukoszava asszonyság olyan termetes, hogy Hafiz a «fehér elefánt»-hoz
hasonlítaná; a Sefika ellenben olyan sovány, hogy a Gulisztán nem
találna a számára más hasonlatot, mint az ibis madárét. Egyiknél a bájak
fogyatkozása, másiknál a kecsek túlbősége a szembeötlő jelleg. Ezt
azután mind a kettő kellőképen igyekszik felhasználni. A jó Dániel
bégnek folyvást hallani kell a pikáns észrevételeket innen is, túl is.

S ha még csak a szóbeli sértegetéseknél maradnának.

De mit gondoltak ki egyszer!

Vukoszava asszonyság a borsóágyai közepett egy madárijesztő vázat
állított fel, mely öltözetében meglepően hasonlított Sefika
asszonysághoz; még keztyü is volt huzva két kezére. Azt mondta, hogy ő
ezzel a verebeket akarja elijeszteni a borsójáról. – Nosza Sefika sem
volt rest; ő meg szintén a maga kertjében egy roppant bálványt rakatott
össze tökökből. A két lábat és a törzsököt óriási portiron tökök
képezték; a két karját két hosszú jurgita-tök; a fejet pedig egy vörös,
bibircsós képü, zöld turbános cucurbita verrucosa. A megtestesült
Vukoszava asszonyság! Ez meg a nyulakat elijeszteni való a káposztás
kertből.

Az embernek meg kell pukkadni mérgében az ilyen becsmérlésekre.

Dániel béget majd széttépte a két asszony e halálos megsértés
következtében.

«Megálljatok! Majd teszek én közöttetek igazságot!» monda erre Dániel
bég, s azonnal hozatott magának Szerajevóból egy építészt. A két kert
közepébe a két háremépület közé fölemeltetett egy harmadik házat. Attól
aztán a két asszony nem láthatott be többet egymásnak az ablakába,
kertjébe, udvarába; nem pörölhetett, nem muzsikálhatott egymásnak a
fülébe. Hogy pedig az uj ház üresen ne álljon, azt mondá Dániel bég:
«majd hozok én hát ti közétek egy harmadik feleséget, akkor tudom, hogy
kettőtök között békesség lesz!»

És úgy tőn, a hogy mondá.


IV.  HOGYAN JUTOTT KASSÁRI DÁNIEL BÉG A «HARMADIKHOZ».

Leó úr közölte a fiatal mahomedán diák levelét a főnökével.

A főnök praktikus eszű kereskedő volt.

– Hja, fiatal barátom, én ebből a két levélből nem lettem okosabb, mint
akkor voltam, mikor ön azt a nevezetes ruhafelpróbálást közölte velem.
Reménylem, hogy nem szándéka önnek holmi ezeregyéjszakai kalandokba
keveredni; hanem inkább hasznos üzletet kezdeni. Mert ha azt látnám,
hogy ön ebből az incidensből valami regényt akar penderíteni, hát azt
mondanám, hogy hagyja abba: vannak önnél nagyobb tökfilkók, a kik azt
önnél jobban elvégzik. Mert nem kell azt hinni, hogy minden bolond ember
irhat regényt; – ahhoz specziális bolondság kell: – épen úgy,
megfordítva: nem lehet minden okos ember kereskedő; mert ahhoz
specziális okosság kell. A vén Hajdukovics effendi nekem küld üzleti
értesítést aszalt szilváról, gyapjuról meg kukoriczáról. Azt gondolja,
hogy Budapesten is úgy megy, mint Szerajevóban hogy ugyanazon boltban
árulnak fügét, selyemruhát, sót, mézet, cserépedényt, sőt még
cserekereskedést is űznek s zálogra is adnak. Nem értett meg bennünket.
– Azt kell önnek kipuhatolni, hogy lehet-e a bosnyák földön abban a
brancheban dolgozni – jó sikerrel, a melyet mi kultiválunk? a
divatczikkekben? Eddig nem igen lehetett. A bosnyák hölgyek a maguk
szőttét viselték; azt maguk himezték ki s megvarrták olyan divat
szerint, mely azóta, hogy Szokolovics bég Szerajevót megalapította, nem
változott. – Most azonban, a hogy Kassári Dániel bég bevásárlásaiból
sejteni lehet, beütött az európai divat a boszniai hölgyvilágba. Azt
kellene hát megtudni, hogy vajjon ragályos-e ez a betegség? Vannak-e
bacillusai? – Egy olyan delnő, a milyennek ön ezt a bizonyos harmadik
feleséget leirta: nagy hódításokat tehetne ezen a téren. – Ön tudni
fogja, hogy állandóan vannak a divat történetében meghaladott
álláspontok. Ma az egész hölgyvilág lelkesül a zöldszinü kelmékért,
tavaly a tarka-virágos járta: az idén a tarka-virágos senkinek sem kell;
jövő évben a zöldet fogják eldobni. Az ilyen divatból kimaradt
czikkeknek milyen áldás volna, ha új piaczot lehetne a számukra találni!
Barátom! A ki ezt a világrészt fölfedezné, az nagyobb volna, mint
Kolumbus Kristóf. – De hát az a kérdés, hogy miféle qualitásu hölgy ez a
Dániel bég harmadik felesége? – Mert ha ez csak egy aféle
Ronacher-birodalombeli cserkesznő, hát akkor az elég jó Dániel bégnek;
de nem elég jó nekünk; mert a bosnyák asszonyságok nagy arisztokraták és
még fanatikusabb mohamedánok; pedig ezeknél van a gazdagság, ezek a
bégek és agák feleségei. Ezek be nem fogadják az importált új asszonyt,
akármilyen czifrán legyen is az öltözve s nem csinálják utána a mi
divatunkat. Tehát ezen pont felett szerezzen ön magának teljes
körülményes értesítést: akkor fogjuk azután megitélhetni, hogy mennyiben
léphetünk az akczió terére az «új hazában».

Leó úr követte a jó tanácsot s rövid időn megkapta a második levelet a
fiatal effenditől.

«Kamerád!

Minden a legjobb rendben van. Alibegovics Kassári bég installálta az új
háremépületében a harmadik asszonyt, a ki felől az én kis mamám, Habiba
asszonyság, a következő értesítéseket nyerte a nővérétől, Dániel bég
második feleségétől.

A harmadik feleség neve «Ajna», a mi törökül annyit jelent, hogy
«szemfény». Eredetére nézve se nem gyaur, se nem spanyol.[4] De a hogy a
mi asszonyaink állítják, még azoknál is gyülöletesebb: «bogumil»
családból való.

Azt tudni fogod bizonyosan Bosznia történetéből (ugyan ki ne ismerné a
mi birodalmunk történetét, a ki csak iskolába járt?), hogy a bogumilok
egy istentagadó szekta hivei voltak, a kik még azt sem akarták
megengedni, hogy ezt a világot az Isten teremtette: szerintük ezt az
ördög teremtette; tudniillik mindazt, a mi ezen a földön «él»; az Isten
csak azt teremtette, a mi «nem él». Azért a bogumilok nem ettek hust:
mert az állatokat is az ördög alkotta. Ezt az istentelen fajt
pusztította is aztán minden istenfélő nemzet: magyarok, törökök,
bosnyákok egyformán. Most már csak az óriási nagy sirköveik mutogatják,
hogy milyen nagy urak lehettek néha napján. – Hébe-hóba megesik, hogy
itt-amott a Narenta szakadékai között, uttalan, hozzájárulhatlan
sziklavölgyek fenekén fölfedeznek egy névtelen falut, a melyben még egy
pár száz bogumil lakik, a kiknél az ősi «amenet» firól-fira megmaradt.
Templomuk nincsen: ő nekik a torony, a minaret mind egyformán a pokol
kéménye, a harangszó, az imám éneklése, mind az «ördögök trombitája».
Ezeket is a mi apáink gondosan kiirtogatták. Minálunk a mohamedán,
pápista, rácz, zsidó élhet egymás mellett; de a bogumil üldözött
fenevad: annak a számára nincs más törvény, mint a kard.

Az okkupáczió előtti esztendőkben bukkantunk ismét ilyen titkos
bogumilokra egy narentavölgyi rejtekben. Kassári Dániel akkoriban
szandzsák bég volt ebben a kapitányságban. Ő lett megbizva a helytartó
basa által, hogy az eretnek fajzatot kiirtsa. Hogy miként bánt el a bég
a férfiakkal: azt nem firtatom; hanem annyit szabad róla elmondanom,
hogy a nőnemen levő részét nem vágatta le. Azok között találtatott egy
csodaszépségű nyolczesztendős leányka. Ezt Dániel bég maga fogadta
örökbe. Ez a mi Ajnánk.

Dániel bégnek mind a két felesége tiltakozott az ellen, hogy egy bogumil
leányt odahozzon a bég az ő háremükbe. Nálunk törököknél pedig nincsenek
apáczakolostorok, a hol előkelő török kisasszonyokat geografiára
tanítsanak.

Dániel bég aként gondoskodott a védenczéről, a hogy okos emberhez illik.
Odaadta őt nevelőbe egy bécsi ezermesterhez, a ki bűvészettel és
magasabb akrobácziával foglalkozik: azzal a föltétellel, hogy ő fizet a
nevelőnek évenkint háromezer forintot, a mig a leány a tizenhat évet
betölti, akkor pedig tizenötezer forint lefizetése után elhozza tőle.
Szigoruan ki volt kötve, hogy a leány ez alatt mohamedán erkölcsökben
neveltessék, beleértve a szigorú étrendet is, a mi nálunk férfiaknál a
fődolog: a leányoknál azonban nem ez a fődolog.

Ezt a methodust ti gyaurok kissé furcsának fogjátok találni; de a mi
viszonyaink közt ez egészen észszerü felfogása a női hivatásnak. S in
thesi nincs is közöttünk semmi különbség. Ti gyaurok szintén nagy
előszeretettel viseltettek azon női erények irányában, melyek a kötélen
tánczolás, lovon nyargalás s egyéb testgyakorlatok közben kifejlődnek;
csakhogy ti mindezt a házon kivül keresitek, mi pedig mindezt
akklimatizáljuk és otthon tartjuk.

Dániel bég nagyon helyesen okoskodott. Az új asszony holmi kényes,
finnyás szenvelgéssel, zongorajátszással, franczia fecsegéssel,
aquarell-pingálással nem fog imponálni a másik két asszonynak: azok
lenyelvelik, agyonvexálják; hanem ha ügyesen tud előttük eszkamotálni:
egy üres kalapból száz bukétot kiszedni; egy palaczkból tizenkétféle
likőrt töltögetni; s szükség esetén az ellene támadó vetélytársnéjának
egy ördögi tánczfigurában a turbánt a fejéről a lábahegyével leütni:
ezzel le lesznek főzve. Hogy ne is említsem azt a mindennapi
kunststukkot, mikor az ember a pörlekedő madamenak egyszerre csak egy
nagy lakatot akaszt a szájára, a mi azt rögtön megnémitja. A
hypnotizálás, a double vue, a kisértetmegjelenés, a beszélő fej és a
szíven keresztül szurt kard remeklései, mint tudjuk, még az erősebb nem
érzékeit is képesek felizgatni.

Te, ki olyan szerencsés voltál, hogy Ajna asszonyság csodaszép termetét
közelről láthattad, nem szorulsz az én muzsámnak a guszliczapengetésére
(a miben mi bosnyákok külömben minden más nemzetek fölött állunk), hogy
a harmadik feleség bájáról fogalmad legyen. Magát Kassári béget is
meglepte ez a csodaszépség, mikor legelőször megpillantá.

Ez pedig akképen történt, hogy mikor Bécsbe felment a nemes bég, a
nevelését befejezett aráját hazahozni: az ezermester, signore
Spirifanti, egy teljesen sötét terembe vezette őt, melynek az előterében
egy szinpadforma emelvény volt látható gyenge világítás mellett.

– Tessék leülni ide erre a székre! – mondá a boszorkánymester: – azonnal
elő fogom idézni önnek a menyasszonyát.

Dániel bég szót fogadott, leült.

Ekkor a bűbájoló valami német varázsmondatot darált el, a mire rögtön
egy kerek fénytányér támadt a szinpad hátulján, mely egyre tágult, úgy,
hogy utoljára olyan volt, mint maga a csillagos ég. Lassankint egy nagy
kék gömb ereszkedett alá e fénykörbe, mely maga volt a földgömb. Dániel
bég ráismert, hogy ez ott Afrika, ez meg Európa! A földgömbön pedig állt
egy gyönyörűséges szép női alak: ugyanabban a fentebb leirt jelmezben.
Mikor egészen alászállt, akkor kirugta a lába alól a földtekét: az
eltünt a világürben s a bájos tünemény ott maradt a semmiben lebegve.

– Nos, hát hogy tetszik önnek a szép ara? – kérdezé a szemfényvesztő.

– Nagyon szép! – mondá Dániel bég. – Hanem azért megölöm.

– Minő logikai causalis nexus nyomán?

– Azért, hogy az arczát megmutatta leplezetlenül egy idegen férfinak.

– S ez elég terhelő körülmény a bosnyák kriminálkodex szerint?

Dániel bég nem keresett semmi paragrafust, hanem kirántotta az
ezüstnyelű kését a csizmaszára mellől, egy ugrással ott termett a
szinpadon s teljes erejével döfte a kését a tündérszép alaknak a
szivébe.

Akkor látta, hogy a mit keresztül szurt, az a semmi.

A gyönyörü alak, a csillagos ég, a földgolyó mind egyszerre eltűnt
előle, ő utána kapott, hogy megfogja; aztán a kezébe akadt egy sodrony,
az olyan ütést adott a markába, hogy majd leszédült tőle.

Az ezermester lehuzta-vonta aztán a szinpadjáról. Dániel bég meg most
azt akarta lekéselni; de a bűvész valamit fujt az arczába, a mitől a bég
elkezdett prüszkölni, huszat is egymás után, a mig csak a bűvész el nem
hagyatta vele.

– Legyen az urnak esze! – mondá a bűvész. – Hisz az, a mit most látott,
az csak lelke volt a menyasszonyának.

– A lelke? Hisz nincs a mohamedán nőknek lelke.

– De van a bogumil nőknek. Hisz azt csak tudja az úr, hogy a bogumil
nőknek a testét a sátán formálta agyagból (kitünő majolika-gyáros
lehetett), azután a «második égből» való angyalt parancsolt bele
léleknek.

– No ez igaz.

– Csak annyiban van meg a bogumil nőknél az inferioritás, hogy a
férfialakú agyagmintába a «harmadik égben» lakó angyal van ideiglenesen
bekaszárnyázva.

– Szeretem, hogy ezt Bécsben is tudják már. No hát hadd lássam azt az
agyagból készült alakját az arámnak.

Ekkor a bűvész megint elmondott egy hosszú német ritmust, a mint az
véget ért: ismét megjelent a világosság a szinpad hátterében s előlépett
belőle a valóságos porczellánból készült menyasszony, kézzel megfogható
minőségben. Csakugyan nagy ördög volt az az ördög, a ki a porczellánt
olyan lágygyá tudta tenni!

Ez az alak aztán már a legszabályszerübben volt felöltöztetve; a hogy
illik az ördögök remekművét az emberi szemek elől elrejteni: bő
salavári, még bővebb feredzse s átláthatatlan fátyol burkai alá.

Igy már tetszett Dániel bégnek a menyasszony: föltéve, hogy a «lelke» is
ott rejtőzik a szemérmes burkolat alatt.

A bég kifizette a kialkudott dijat signore Spirifantinak; a miért aztán
az olasz olyan nagylelkű volt, hogy kiszolgáltatta az általa nevelt
tanítvány művészetéhez szükséges mindenféle bűvészeti szerszámokat:
betanított házi nyulakat, kanárimadarakat és három beszélő papagályt.

Viszont Dániel bég is kitüntette a nagylelkűségét az által, hogy nem
kivánta a menyasszonyától, hogy az török burkolatban kövesse őt egész
Boszniáig, hanem megengedte neki, hogy a mig a gyaurok földén járnak,
európai öltönyöket viselhessen: csupán a kalapjához kötött fátyol legyen
valamivel sűrübb, mint a hitetlenek asszonyai viselik.

A vasuton csalhatatlan jelét adta Ajna kisasszony (még ekkor kisasszony
volt: Bécsben a hitetlenek hazájában nem kelhettek össze) az ő muzulmáni
hitszigorának. Mikor az étkező kocsiban a pinczér sonkával kinálta meg:
azt mondá neki, hogy «domusz-köpek», mely szép török szót egyedül a
német nyelv képes visszaadni e kifejezésben: «Schweinehund». – Nem
izlelt meg mást, mint halat és olajos salátát. Budapestre érkezve pedig
maga segített az ő urának a piláfot elkészíteni. Itt aztán Dániel bég
nőül vette Ajnát a hajdani «Dzsigerdilen» – Buda vára falai között. A
bosnyák házassági szertartás abból áll, hogy a vőlegény ád a
menyasszonyának egy arany kösöntyüt (annak a jeléül, hogy őt rabnőjéül
fogadja), a menyasszony pedig ád a vőlegénynek egy jó hajlós nádpálczát
(annak jeléül, hogy őt urának elismeri). Nagyon okos czeremónia. Végül
meglátogatták Gül baba sirját. Ugy tértek haza Dolnya-Tuzlába: a
magyarok hajdani «Só» tartományába.


V.  HOGY VEZETIK BE AZ UJ ASSZONYT A RÉGIEK KÖZÉ?

Hát hiszen, az igazat megvallva, ha Dániel bég előre beterjeszti a
határozati javaslatot Vukoszava és Sefika asszonyságnak, hogy mit
szólnak hozzá: nem jó lenne-e, ha ő még egy harmadik asszonyt is hozna a
házhoz? hát akkor Allah lett légyen kegyelmes az ő két szemének! Hanem
hát Dániel bégnek több esze volt, mint annak a négernek, a ki
belemarkolt a forróvizes fazékba, hogy megtudja, mi az, a mi abban ugy
bugyborékol? Dehogy mondta volna, hogy az a közbenső palota háremnek
készül; azt hitette el a két hitvessel, hogy ő azt «medresz»-nek
építteti. (Kérem, ne tessék e szót félreérteni: ez törökül van, annyit
jelent, hogy magasabb nevelő-intézet).

Tizenkét gyerek van a háznál: azok egész nap alláhtalankodnak (magyarul
«istentelenkednek»); a két bászli hodzsa egyébre sem tanítja őket, mint
az alkoránra; mert maguk sem tudnak egyebet. Már pedig az ujabb
nemzedéknek tudományra van szüksége, külömben az lesz, hogy kiszorítja a
jafet-nemzedék a semitát a világból. (Az arab is semita faj). Világra
való tudományt pedig csak iskolában lehet szerezni. A Hajdúkovics sógor
megpróbálta az Achmed fiával a külföldi akadémiát; no ugyan bele is
nyert! A pribék ugy került haza, mint kicserzett mahomed-tagadó. Még
bort is iszik s a sonkát is megeszi titokban; nem is mosdik naponta
négyszer, sőt villával eszi a piláfot! De még a gyaur menyecskéknek is a
szeme közé néz. Romlik a világ!

Azért Dániel bég a saját portáján épittet egy szép nagy medreszt s abba
fog hozni egy minden világi tudományban jártas softát, a kit a gyaur
nyelv ugy hi, hogy «gouvernant» s ez aztán majd megtanítja a leányokat
finom erkölcsökre, a fiukat pedig sublimior mathesisra.

Ebben a két urnő egészen megnyugodott.

Az ugyan kissé szemet szurt náluk, hogy ennek a medresznek a
bebutorozása a megszokottnál nagyobb pompával dicsekedik: székek,
asztalok kerülnek bele; de Dániel bég arról is felvilágosítá őket, hogy
a gyermekeknek meg kell tanulni a széken ülést: mert a jövő században
már nem lehet a keresztbe vetett lábain ülni tisztességes muzulmánnak. A
magyar országgyűlésen rossz néven vehetnék a bosnyák képviselőtől, ha az
a terem közepén leguggolna, két kezét a két térde körül fonná, s ugy
hallgatná, a mit a próféták beszélnek.

Végre eljött a kritikus nap, melyre az időjós nagy zivatart helyezett
kilátásba, sürü könyzáporral, patvarjégesővel és findzsahullással
vegyítve.

Megjött a bég a társzekérrel meg az üveges hintóval.

Nagy psycholog volt. A társzekeret bocsátá előre, mely a messze földről
hozott ajándékokat szállitá: maga a hintóval jó hátul maradt. Helyesen
kiszámítá, hogy a két asszony azonnal neki fog esni a málhás szekérnek:
kinek mi vásárfia érkezett? A ládák tetejére fel van irva mindegyiknek a
neve: az egyikre cyrill betükkel, a másikra arab irással. A melyiken
német ákombák van: az a nevelő holmija. Ezeket felhordatják a medreszbe,
a magukén pedig némi patvarkodás között megosztoznak s aztán czepeltetik
fel a cselédekkel a málhákat maguk után a saját háremépületeikbe,
követve a lármázó gyermekhad kiséretétől.

Dániel bég nagyon jól számított. A két asszonynak első dolga lesz az
ajándékba kapott ruhákat felvenni. Olyat ők soha sem láttak. Az egyik
szaladni fog a másikhoz a maga öltözetével eldicsekedni: azon aztán
összefeleselnek. Ez alatt Dániel bég szépen becsempészheti a harmadik
feleséget a számára épített uj hárembe.

Egészen a számítása szerint történt.

Mikor a hintó megérkezett az udvarra, egyik asszony sem volt odalenn.
Ellenben a sok gyerek már ott zsivajgott s fujta, ütötte a vásárfiául
kapott trombitát és dobot, ugy szaladt az apja elé. De a mint azt mondta
nekik Dániel bég: «itt hozom az uj nevelőt!» arra ugy haza szaladt mind
valamennyi, hogy vasfogóval sem lehetett őket többé előhuzni.

Eként minden akadály nélkül fölvezetheté az uj asszonyt a maga külön
házába. Azt azután a szolgálatára rendelt cselédséggel magára hagyta,
hogy ő is rendezkedjék az otthonában; annak igazán sok elrakni valója
volt: a sok bűvészi apparatus. Dániel bég pedig ment fölkeresni a másik
két asszonyt.

A vén dajka értesíté, hogy mind a ketten együtt vannak a Vukoszava
asszonyság háremében. Dániel bég fellátogatott hozzájuk.

Azok alig vették észre a megérkeztét: olyan nagy vitában voltak.

Nevezetes kérdés volt az!

Hogyan kell viselni azt a csodálatos öltönyt, a minek olyan hosszu
nyujtványa van alul: a gyaurok ugy nevezik, hogy «schlepp».

Ajánlok rá egy megfelelő magyar szót. («Uszály» nem jó, mert a bizony
nem uszik). Ha «schleppen»-nek a gyöke «schlepp», akkor a «czepel»-nek a
gyöke «czepp».

A Vukoszava asszony, a ki magas termetű volt, ugy találta, hogy annak a
hosszu, paszományos nyujtványnak az a rendeltetése, hogy az elől legyen:
mert ha hátul van, akkor a gyerekek rá fognak ülni s ugy szánkáztatják
magukat; tehát azt okvetlenül elől kell viselni, a hol aztán a szélénél
fogva fölemelve, igen diszesen beletüzhető a derékon levő övbe. S ebben
van természetes ész. Persze, hogy elől kell viselni a czeppet.

De nagyon kinevette ezzel a felfogással a Vukoszavát a Sefika asszony.
Óh, micsoda együgyüség! Hisz azt a hosszú ruhát nem ugy viselik, hogy a
pántjánál fogva a derékra kössék. Mikor az a pánt nem öv, hanem gallér.
Ez a ruha nem a csipőnél kezdődik: hanem a vállnál.

Sefika asszony ugy is vette azt fel, mint egy dominót: a nyakától
elkezdve beleburkolta magát; még ugy is sepert a földön.

S valljuk meg az igazat, hogy neki is tökéletes igaza volt. Ez a
legczélszerűbb methódusa a czeppviselésnek.

Mind a ketten Dániel béget hivták fel itélőbirónak. Ez volt a «hozott
Isten!», a «Selim Aleikum!»

– Ugy-e, hogy én rajtam áll jól a kantus?

Dániel bég pedig mind a kettőnek megveregeté az orczáját a tenyere
hegyével s azt mondá:

– Te is szép vagy benne, Vukoszava; te is szép vagy benne Sefika!
Egyébiránt én nem tudom, hogyan viselik ezt a kantust. Majd megmondja
nektek a guvernánt. Most pedig adjatok nekem iziben valami harapni
valót, mert a vasuton Banyalukától Tuzláig csibuknál egyéb nem volt a
számban. Aztán a guvernantnak is küldjetek ebédet, mert az is éhes.

A Vukoszava szolgálói e szóra hirtelen letették a földre a nagy
bőrvánkost, a min a bég ebédelni szokott s arra felrakták a készen
tartott szukbureket, jalani dalmát és szakz kabagit, a miről mai napság
Asbóth János kitünő irótársunk hirhedett monografiája nyomán minden
ember tudja, hogy azok «husos bélest», «töltött káposztát» és
«fokhagymával főtt tököt» jelentenek. Ezek pedig Dániel bégnek kedves
eledelei.

Étkezés kőzben tisztességes asszony békét hágy az urának s nem
háborgatja kérdezősködéssel.

Ellenben a gyermekhad, mindkét fajzatból együtt lévén, egyre ott
csivelgett a nyakán, unszolva az apát tökéletlen kérdezősködésekkel:
hogy mire való ez meg az a furcsa játékszer, a mi neki vásárfiába
jutott.

– Hogyan kell ezen a hárfán muzsikálni, Dani baba? kérdezé a pisze
Amhát. Nézd csak, tiz hurja van, azután mindegyiken tiz fehér, meg tiz
fekete dió.

– Nem hárfa az, te csirkincsirlek; hanem számoló gép. Majd megtanit arra
téged a guvernánt, csak várj!

Majd meg a pajkos Feridun csimpajkozott a nyakába.

– Nézd csak, Dani baba, de bolond nagy golyóbis ez itt! Hogyan kell
ezzel gurigázni?

– Meg ne próbálj gurigázni vele, joldás! Ez nem kuglizó golyó, hanem
földglobus. Erről tanulsz te majd geográfiát. Majd beléd veri ezt a
guvernánt!

Az a guvernánt kezdett boszorkánymesei alakká megnőni.

Ebéd után hozták a fekete kávét. Dániel baba (apa) rágyujtott az illatos
bogcsa tütünre (dohány) s miután a kávé is eléje lett téve ezüst
findzsában, most már az asszonyoknak is lehetett vele beszélni.

Azok nagy kinban voltak. Sehogy sem tudták kitalálni, hogy annak az
átkozott kalodának, a minek vállfüző a neve, merre van a bejárata. Már
pedig olyat is készíttetett mind a kettő számára Dániel bég, miután
megértette Leó urtól, hogy lehet azt halcsont nélkül is előállítani,
gutta percha-lemezekkel.

– Hogy kell ebbe a pánczélba belebujni? kérdezé Vukoszava, odatartva a
bég elé a miedert.

– Nem tudom én, édes mézem, mert én soha sem tanultam a
szabómesterséget; hanem beleszorít ebbe titeket a guvernánt; mert az
érti.

– A guvernánt? kiáltá egyszerre mind a két asszony elförmedve. Már hogy
öltöztetne bennünket a guvernánt?

– Hát mért ne öltöztethetne titeket a guvernánt?

– Hisz az egy softa.

– Igen. De nem férfi-softa; hanem asszony-softa.

– Asszony-softa? kiálta, összecsapva a kezeit Vukoszava. Allah buffáj!
Ilyet sem hallottam, hogy asszony-softák legyenek a világon.

– De hát akkor hogy lesz, mint lesz a világ sorja? kelepelt Sefika
asszony. Ha a guvernánt asszony-softa, akkor hogy tanitsa az a
fiugyermekeket? Ezek ő rá nézve idegen férfiak.

– Hum! Dörmögé Dániel baba. De furcsa beszéd! Hát Amhátnak nem Vukoszava
az anyja? azért mégis hányszor az öledbe veszed, megfésülöd,
megmosdatod; pedig az rád nézve idegen férfi; viszont a Vukoszava nem
minden nap sajátkezűleg felfenekeli-e a Feridunt? pedig az a te fiad, s
igy rá nézve idegen férfi.

– De ők azért mégis a mi gyermekeink, mert mi ketten az ő apjuknak a
feleségei vagyunk.

– No hát azon módon majd a guvernántnak is gyermekeivé lesznek az Amhát
is, meg a Feridun is.

A két asszonynak csak erre a szóra esett ki a kezéből a kávés ibrik meg
a csésze.

– Hiszen te egy uj asszonyt hoztál a házhoz; te Allahtól elrugaszkodott
vén gonosztevő?

Akkor aztán volt drága dolga a Dániel baba üstökének!

Az pedig azzal a nekidurálással fogadta azt a tépászást és dögönyözést,
a minővel szokta kiállani az igazhitű müzülmán a török fürdőben a
fürdőlegény dömöczkölését. Fáj az; de használ.

A mig az asszony pofoz, addig jó a dolog!

Hanem mikor már a szakállát is kezdték tépni, akkor ő is azt mondá,
hogy: «térjünk már most át más matériára!»

S azzal kihuzott a kabátzsebéből valami összecsavargatottat.

– Kedveskéim, angyalkáim, még egy ajándékot hoztam a számotokra.
Látjátok, mi ez? Egy korbács: szarvorrunak a bőréből. Most szereztem
Bécsben. Csalhatatlan gyógyszer minden asszonyi bajok ellen. Hát már
most én azt meg nem magyarázhatom nektek, hogyan kell viselni az uj
szalüppöt; hanem hogy hogyan kell elszakgatni: azt majd megmutatom, ha
ugy kivánjátok.

Erre semmi sem természetesebb, mint hogy mind a két feleség egyszerre
leveté magáról a most kapott uj ruhát s oda dobta a férj lábaihoz: «no
hát itt van! Süsd meg! Add ezt is a guvernántnak!»

Vukoszava asszony kiölté rá a nyelvét. Sefika pedig fujt rá, mint a
macska a kutyára.

A bég pedig kedélyesen pattogott a korbácscsal.

– No no! Asszonyok! Eszeteken járjatok!

Erre aztán megindult a záporeső. Mind a kettő el kezdett sirni,
jajveszékelni.

– Ha mi neked nem tetszünk többet, akkor küldj bennünket haza az
apáinkhoz! zokogá Sefika.

– Nekem add ki a hozományomat. Én megyek a bátyámhoz Szerajevóba! mondá
fuldokló szóval Vukoszava.

– Hát aztán ezt a tizenkét gyermeket én fésüljem naponkint? förmedt fel
Dániel baba.

– Fésülje őket a guvernánt! – Mosdassa is a guvernánt! kiabált egyszerre
mind a két asszony.

– De bizony minket ne fésüljön, ne mosdasson a guvernánt! visított
egyértelműen a gyermekhad s mindannyi belekapaszkodott az anyja
sokránczu bugyogójába (török nők viselete ez) s lehetetlenné tette rájuk
nézve az elfutást. Mind a ketten sirva ölelték nyalábra a nyakukba
csimpajkodó gyermekeket; elsiratva őket: «óh ti szegény elhagyatott
árvák!»

«No már micsoda ostoba beszéd ez? Eddig volt nekik két anyjuk; most lesz
nekik három.»

Tudja jól Dániel baba, hogy a záporesőre következik a szivárvány. Csak
egy kis napsugár kell hozzá. Az is készletben volt. Mikor már az egész
familia belefáradt a sirásba, akkor elővett a két oldalzsebéből két
ékszerdobozt. Azokat felnyitotta.

– No nézzétek; mit hoztam még nektek?

Egy-egy széles arany karperecz volt, gyémántos patkóval a közepén.

Erre rögtön megjelent a szivárvány: még a könycseppeken keresztül.

– Hadd lám! Hadd lám! Melyik az enyém?

Dániel baba aztán sajátkezüleg kapcsolta a kösöntyüket az egyiknek is, a
másiknak is a kézcsuklójára.

– No hát nem feledkeztem meg rólatok, ugy-e?

Ezek csakugyan «élő» tanubizonyságok voltak.

– Már most hát mondjunk egymásnak egy «csok ja sá»-t! Aztán ma estére
eljövök hozzád sakkozni, kecsteljes Vukoszavám, holnap este pedig te
nálad ostáblázok, bájos Sefikám!

Azzal egyiknek is, másiknak is odanyujtott egy selyem zsebkendőt, a
hitvesi szeretet jelvényét.

Igy már aztán minden jól van.

Becsületes müzülmán férjnek az a jelszava hogy «ne csalj igazán!» És azt
meg is tartja.

Azzal aztán a békecsókokat kiváltva, eltávozott Dániel bég a dolgára.

Mikor visszanézett az elhagyott háremre, mind a két asszonyt ott látta
az ablakban. De nem azért, hogy Dániel baba után üdvcsókot hányjanak,
hanem hogy az ablaküvegen megpróbálják, hogy csakugyan igazi gyémánt-e
az a kapott karpereczen? Mert holmi talmi aranynyal, strassburgi
gyémánttal még a bosnyák hölgyeket sem lehet már rászedni. Tartanak
próbakövet is otthon.

*

Ezeket tartalmazá Achmed effendi harmadik levele Leó úrhoz.


VI.  A BŰVÉSZNŐ LAKOMÁJA.

– Vajjon milyen lehet az uj asszony? Mondá Vukoszava.

– Bizonyosan csuf kövér debella. Véleményezé Sefika.

– Inkább azt hiszem, hogy utálatos sovány törpe. – Ellenzé meg
Vukoszava.

(Csodálatos, hogy egyik sem tudott a másiknak a nyelvén, hanem azért
mikor egy harmadikat meg kellett szólni, akkor megértették egymást. Ez
külömben könnyen is ment. Vukoszava kövér és magas volt, Sefika sovány
és nyápicz termetű; csak egymásra kellett mutatniok.)

«De hátha fertelmes szép az átkozott? Aféle bajrám-ünnepi odalik? No
majd meglátjuk, ha ő rá kerül a sor a lakomaadásban!» Ezt mind a kettő
mondá.

– Én kikaparom a szemét, ha szebb az enyémnél! szólt az egyik.

– Én levágom a haját, ha dusabb, mint az enyém! mondá a másik.

«Azt még se tegyük», mondák ismét mind a ketten, «mert akkor majd nagy
szerepe lesz a rinoczerószkorbácsnak».

– Én «dur»-port keverek a kávéjába, a mitől megdühödik! fenyegetőzék
Vukoszava.

– Én szerecsikát keverek a sorbethjébe, a mitől utóléri a Mohamed áldása
estétől reggelig! böstörködék Sefika.

«Ilyet ne tegyünk még se!» mondának mind a ketten, «mert akkor zsákba
kötnek bennünket, ugy dobnak a Jalába.»

– Hanem azt megteszem, fogadkozék Vukoszava, hogy mikor legelőször
összetalálkozunk s kezet nyujtunk egymásnak, ugy összeszorítom ezzel az
én hatalmas tenyeremmel a pratzliját, hogy a vér kijön a körme alól.

– Én pedig az összecsókolózáskor olyat harapok az orczájába, hogy ott
marad a fogam helye.

Mind a két hölgynek meg voltak az eszközei a fenyegetés végrehajtásához.
Vukoszava asszonynak a Nro 8½ keztyühöz termett öklei, Sefika asszonynak
pedig hosszú fogai, a mik fölött soha sem tudta az ajkait összehuzni,
annyira előre álltak.

Ebben állapodának meg egyelőre. A többi majd jön magától. Hogy két
asszony hogyan folytasson egy boszantásból, vekszálásból, szekirozásból
álló hangversenyt egy harmadikkal: ahhoz nem kell programm. Megy az
próba nélkül.

A hazaérkezés utáni harmadnap estéjén csakugyan elkövetkezett a
bemutatási lakoma, melyre az új asszony hívta meg a saját háremébe a
másik két asszonyságot: még pedig előkelő szokás szerint franczia
meghivó-jegyekkel. A két hodzsa ugyan nem tudott a meghivón eligazodni;
hanem Dániel bég megmagyarázá azt az asszonyoknak. «Avec famille» annyit
jelent, hogy egész családostól.

Így még jobb lesz. A gyermekhad is informálva lett, hogy mentől több
gonosz incselkedést kövessen el az új mamánál. Ha hozzáférnek, csipjenek
egyet rajta.

A látogatáshoz mind a két hölgy az új ruháját vette fel; még pedig
mindegyik a saját meggyőződése szerint: egyik az öltöny hosszú
nyujtványát elől az övébe feltüzve, a másik az egészet dominónak
felöltve. Eként vonulának be, követve a gyerekek Siserahadától, az új
hárembe.

Ajna asszonyság az elfogadó teremben várt a vendégeire.

Azok csakugyan utálatosan szépnek találták! Micsoda mosolygó fehér-piros
arcz! Minő karcsú derék! Milyen csipők! Hát még ezek a vállak! Gyalázat!

No de majd a kézszorítás után lássuk, hogy milyen lesz a mosolygó arcz?

A mint azonban Vukoszava asszony izmos tenyerét Ajna szép fehér kezével
érintkezésbe hozta, valami olyan titokzatos ütést kapott az egész
karjába, mint mikor az embernek a könyökén találták el a sajgató ideget.
Az egész teste összerezzent bele. Sietett félreállni.

Ekkor a Sefika járult a fenyegető csókkal üdvözölni az új asszonyhoz; de
a mint annak az arczához ért, úgy megégette a száját, mintha tüzes vasat
csókolt volna meg. A két fiucska meg, a ki meg akarta csipni az új
mamát, a hol csak hozzá ért, mindenütt szikrák pattogtak az újja
hegyére. Nem asszony ez, hanem tündér.

Hej, de elkotródtak mellőle.

Ekkor aztán Ajna asszony a legbájosabb nevetéssel lépett le a villanyos
szigetről s maga járult a megriadt vendégek elé: a legékesebb német
szóval üdvözölte őket s megcsókolta a Vukoszavát is, meg a Sefikát is, a
nélkül, hogy az ajkai égettek volna. Azután a két kamaszt, az Achmedet
meg a Feridunt felkapta az övénél fogva, egyiket a jobb, másikat a bal
kezével; úgy emelte fel magához, megcsókolva az orczáikat; azután
fölemelte őket kinyujtott karral a feje fölé; «gyönyörű két fiucska!»
úgy tette le a földre.

Azok megrőkönyödve oldalogtak odább. Az ördög látott ilyen «kis mamát».

Hanem hát ez csak goromba bűvészet. Értett az új asszony a finomabb
varázslathoz is.

– Hát ti rajtatok hogy áll ez az új öltöny? Hogy vettétek azt fel?
kiálta, nagyot nevetve a feleségkollégák öltözetén.

Azok most látták, hogy csakugyan úgy szép ez az öltözet, a hogy azt a
harmadik viseli.

– Hisz ez így csupa maskara! No jőjjetek velem, majd én újra
öltöztetlek; s azzal karjára öltve a két asszonyt, bevitte az öltöző
szobájába. Ott már készen állt számukra a vállfüző is, meg a ruhaderék
is. Ajna asszony szakértő kézzel hüvelyezé be a teremtés remekeit
helyreigazító kérgekbe, a Vukoszavát elébb, azután a Sefikát. Az által
az előbbi karcsuvá lett, az utóbbi pedig telt idomokat kapott. Mikor
készen voltak, akkor a nagy álló tükör elé vezeté őket. Azok el voltak
ragadtatva. Százszorta szebbnek találta magát mind a kettő, mint eddig
volt. Mit nem tesz a czivilizáczió!

Ettől a pillanattól fogva meg volt nyerve a vetélytársnék szíve a
harmadik nő iránt.

Hisz egy ilyen harmadik asszony valóságos életszükség a háznál!

Az ember egész más embernek érzi magát, mikor a miedert fölvette.

Mikor Dániel bég maga is megérkezett a lakomához, már akkor egymást
ölelve jöttek eléje mind a hárman: a hogy a grácziákat festik.

Dániel bég alig ismert rájuk.

– Hisz ti nagyon szépek vagytok!

Sorba is csókolta mind a hármat.

– Ejh, de karcsú vagy! mondá Vukoszavának. Ejh, de gömbölyű vagy!
magasztalá Sefikát. S azok már megtanulták, hogyan kell hátrafordított
fejjel az utána vonuló czeppre visszanézni s a közben a legyezővel a
corsette csipkefodrait lebegtetni.

– Mindig így kell járnotok ezentúl!

Ez a nap arany betükkel lesz följegyezve a család évkönyveiben.

– Csak az az egy baj van ezzel az izével, hogy nagyon szorítja az
embernek a gyomrát, s ez akadályozni fog bennünket a jóllakásban! mondá
Vukoszava asszony.

– Én szeretném, ha akadályozna már! dörmögé Sefika; de én itt nem látok
semmi előkészületet a lakomához.

A nagy asztal ugyan ott volt az étkező közepén, veres posztó-terítővel
letakarva; de azon semmiféle olyan edény nem látszott, a melyből enni
vagy inni szokás.

A kandalló előtt is ott állt a piláf-főző üst; de amabban még tűz sem
volt.

Ezt a megjegyzését érthető jelekkel közlé is Sefika a háziasszonnyal.

– Nincs itt semmi findzsa?

– Hogy ne volna itten findzsa?

Ajna egyet koppantott a legyezőjével az asztalra s abban a perczben ott
állt a kávés csésze.

– De ez csak egy csésze! Hát nekem? Neked? Meg a Dániel babának?

– Van itt elég csésze! mondá Ajna s azzal elvette az asztalról a csészét
s azt Sefikának adta: a másik csésze már akkor ott állt az első helyén.
És aztán folyvást osztotta a csészét, a míg mindenkinek jutott: még a
gyerekeknek is.

– De hát mit igyunk mi ebből a csészéből?

– A mit parancsoltok.

Azzal ismét koppantott az asztalra, s egyszerre ott termett annak
közepén egy öblös ezüstkancsó.

Azt fölvette Ajna s legelőször Dániel bégnek a csészéjébe töltött
belőle. Pompás illatú mokka volt.

Azután Vukoszava csészéjébe töltött.

– Én tejjel szeretem a kávét! nehézkedett Vukoszava.

– Tessék! Tessék! mondá Ajna s ugyanabból a kancsóból töltött neki a
kávéjába pompás sűrű bivalytejet.

– Én nem szeretem a kávét: nekem csokoládé kell! finnyáskodék Sefika.

– Parancsolj, édesem! nyájaskodék Ajna s töltött neki csokoládét
ugyanabból a kancsóból. Aztán sorba járta vele a gyermekeket, a kik
keresztbevetett lábaikon ültek a kerevet mellett, s azokat is
megtraktálta. Végre visszajött az asztalhoz, a hol a saját csészéje
állt. «Én pedig a theát szeretem.» S akkor illatos pecco csordult ki a
bűvös kancsó csövéből.

– De hát ehhez valami mártogatni való is kellene! sürgetőzék Sefika
asszony.

– Hüh! arról bizony megfeledkeztem! Szereted-e a bécsi kuglófot?

– Szeretném, csak volna.

– No majd mindjárt készítek.

– Miből? Miben? Mivel?

Hát bíz erre mind nehéz volt megfelelni.

Ajna asszony az asztal alatt kotorászott s talált egy pár tojást.

– No ez szépen kezdi! Rántottát akar csinálni.

De hol a serpenyő hozzá?

Ajna asszony zavart szinlelve tekingetett szélylyel. Meglátott valamit.
Az volt Dániel bég czilinderkalapja.

Hohó! Czilinderkalap egy muzulmán bégnél!

«Hübnere» van a dolognak.

Bécsben meghívást kapott Dániel bég a közös miniszter estélyére: erre az
alkalomra vett teljes divatszerű öltözéket. Most abban mutatta be magát
az asszonyainak, a frakk gomblyukában a piros szalagos érdemrend.

Így került Ajna kezébe a köcsögkalap.

A többit aztán tudjuk könyv nélkül. A két tojást feltörték, a
czilinderbe belecsorgatták; akkor a czilindert nehány perczig
meghordozták a petroleumlámpa fölött, akkor lefelé fordították s
kihibbant belőle a legtökéletesebb formájú bécsi kuglóf, azon melegen.

No ez jó volt kóstolónak. De nem csak kuglóffal él az ember!

– Lássuk, hogy tudsz főzni?

– Mindjárt meglátjátok, édeseim. Nálam az gyorsan megy.

Azzal Ajna asszony ismét az asztal alá nyult s előhúzott a fülénél fogva
egy hófehér házi nyulat.

– Hát ezzel mi lesz?

– Ebből lesz a vacsora.

– Mash-Allah! «Egy» házi nyul tizenhat gyomornak!

– Nem egy nyul ez; hanem kettő! mondá Ajna, s azzal megfogta a házi nyul
két fülét, hirtelen kétfelé repeszté azt, s azzal mind a két kezében
ficzkándozott egy házi nyul.

– De ha kettő, sem kell nekem! tiltakozék Vukoszava; mert én a nyulat
meg nem eszem.

– Majd meglátod, ha elkészül!

Azzal Ajna odavitte a réz főzőkatlanhoz a két házi nyulat, fölemelte a
katlan födelét: a nyulakat beledobta, azután három kártyából tüzet
rakott a katlan alatti üstbe; mire a papirtűz ellobogott, egy kissé
körülkopogtatta a rézkatlant.

– Készen van már.

Azzal levette a katlan födelét s kiemelt belőle egy bográcsot,
telides-tele szinültig berbécshusos piláffal, a minőről csak muzulmán
gyomor álmodhatik.

Mindenkinek el kellett ismernie, hogy annál tökéletesebb piláf még
konyhaművész kezéből ki nem került.

Sefika nagyon is sokat talált belőle enni. A mider is szorította.
Nyafogott, hogy ő megbetegszik, ha most fagylaltot nem kaphat.

– Fagylaltot! kiáltott fel Dániel bég. Télen lehet azt csinálni, a mikor
jég van. Ki ácsingózna nyáron fagylaltra?

– Mindjárt lesz! mondá készséggel Ajna. Szereted a czitromfagylaltot?

Azzal kettévágott egy czitromot: odafutott vele a katlanhoz,
belefacsarta, tüzet rakott alá és két percz mulva előjött egy nagy
tálban a dinnye-alakú fagylalt, a melynek a hány gerezdje, annyiféle
gyümölcsből volt készitve.

A két asszony oda volt a bámulattól. Ehhez hasonlót ők nem tudnak.

Maga Dániel bég is azt mondá: hogy ez nem megy tündérek segítsége
nélkül.

Hja! A ki jó nevelést kapott!

Még molnárostya is kerűlt elő. A katlan mindent kiád.

Utóljára gyümölcs, czukorsütemény; csak úgy szórta, hogy a gyerekek
kapkodhassák.

És végre egy csinosan font kosár: abból meg egyre-másra hullott a
virágbokréta.

S a meglepetések netovábbjául egyszer csak ott termett Dániel bég
frakkjának a baloldalán egy tenyérnyi nagy érdemrendcsillag; olyan, a
milyent Bécsben az exczellencziás urak viselnek. Dániel baba tudta, hogy
ez is csak szemfényvesztő varázslat; de azért hagyta ott ragyogni a
csillagot. Hisz előbb-utóbb meg lesz az érdemelve. Lehet még egy tizedik
bársonyszék is a magyar képviselőházban!

Dániel bég nagyon meg volt elégedve a lakomával, s a jóllakás után azt
mondá:

– Hátha innánk?

Tudva van, hogy a törökök evés közben nem isznak, hanem csak jóllakás
után. Ezt nem Schweningertől tanulták; hanem Mohamed prófétától. Akkor
is pedig nem bort isznak; hanem csak vizet. A szeszes italoktól eltiltja
őket az alkorán.

A vizet azonban szabad keverni nádmézzel, gyümölcsízzel, narancslével,
mandulafejettel, rózsavízzel, ámbrával, a mit aztán úgy hínak, hogy
«sorbet».

Ismét előkerült a csodakancsó. Ajna sorba töltögette mindenkinek a
talpatlan poharába, a mit kiki megkivánt, s a mit mindjárt ki kell inni,
mert ha leteszik, felfordul.

«Pompás sorbet! Nagyon jó sorbet!» dicsérték a vendégasszonyságok.

– Hejh! Csak én olyan sorbetet ihatnám, a milyent Bécsben a miniszter
úrnál töltögettek! mondá Dániel bég. Az úgy habzott, maga is igyekezett
ki a pohár szélén, mintha siettetné az embert, hogy «igyál már!»

– Ha az én uram úgy kivánja… mondá Ajna, s aztán töltött neki a
kancsóból olyan sorbetet, a mely pezseg.

– Ez az! Ilyen volt az! mondá a nyelvével csettentve Dániel bég. Ebből
ti is ihattok, asszonyok. Ezt nem tiltja az alkorán. Ez nem bor: ez csak
sorbet.

Azok is kaptak belőle.

Általános volt az elismerés, hogy ez tökéletesített faja a sorbetnek.

Nem sokára olyan jó kedve lett a két hajdani asszonyságnak, hogy el
kezdtek dalolni.

A gyermekeket hazaküldték aludni. A ki akaratoskodott annál rögtön
megjelent az ördög a falon s ráijesztett.

A Vukoszava bosnyák balladákat énekelt, a Sefika pedig arab stanczákat.

Ajna tapsolt mind a kettőnek. Dániel bég pedig sorba ölelgette mind a
hármat s ivott az egészségükre.

– Hejh! De csak az volt ám az igazi sorbet, a mit én a magyarok
fővárosában ittam, a Dzsigerdilenben: herczeg Prugmájernál, az orfeumi
helytartó basánál. Az forró volt, csak úgy lobogott: mikor itta az
ember, az orrán jött ki a lángja, mint a sárkánynak. Hát még az a húri,
a ki töltögette!

– Ha az én uram úgy kivánja, mondá Ajna, kezeit keresztbetéve a keblén s
alázatosan meghajolva: s azzal eltünt a mellékszobába.

A mint eltávozott, rögtön odatelepedék Vukoszava és Sefika Dániel bég
mellé két felől, s elkezdték őt a legyezőikkel hüselni, a mit ő azzal a
gyöngédséggel viszonzott, hogy a csibukjából a füstöt az arczaikba
fujta. Majdan előhozták a szolgálók a nargiléket, s akkor aztán a két
asszonyság versenyt pipázott az urával.

Egyszer aztán előttük termett a harmadik.

A hogy a tündérek szoktak megjelenni: pókhálóból szőtt öltözetben,
hosszan leeresztett hajjal, mely térdhajlásáig takarta; fején világító
csillaggal; karja körül egy eleven kígyó tekergőzött, fején taréjjal,
két szemén pápaszemmel. A másik karját fölemelve tartá, egy vállára
emelt kancsót a fogantyújánál markolva.

A két asszonyságnak szeme-szája tátva maradt a nagy bámulattól.

– Ez egy «péri!»

– Nem. Ez egy «abelére!»

– Vagy maga az «iblisz!»

A tündéralak leemelte a válláról a karcsúnyakú rézkancsót, s sorba
töltögetett a poharakba az illatos párolgó punchból. Ez sem bor: ezt sem
tiltja a próféta.

A pákosztos kígyó mindegyik pohárba belekóstolt a kiöltött kettős
nyelvével.

– Ez aztán az ital! Ilyet isznak a paradicsomban, a Túbafa alatt,
magasztalá a punchot Dániel bég, s összekoczczintá a poharát mind a
három hölgygyel. Csak a fertelmes kígyó ne kóstolgatna bele!

– Kígyó? szólt csodálkozva Ajna. Hiszen nem kígyó az, hanem pálcza.

S azzal megfogva a cobra fejét, az egyszerre megmerevült, egyenes lett,
mint a Mózes botja.

– Fogd a kezedbe! mondá Dániel bégnek.

A bég azonban, a mint a pálczának a fejét a kezébe vette, egyszerre
sajgató ütést érzett a tenyerében, s a mellett a marka úgy összeszorult,
hogy nem tudta a boszorkányos jószágot eldobni.

– Jekdür Allah! Jobb szeretném, ha kígyó volna. Vedd el a kezemből ezt a
verekedő pálczát.

Ajna aztán elvette a varázsbotot a bég kezéből s ledobta a földre; a
mire az ismét megelevenült, kígyóvá lett, összetekergőzött.

Ekkor azután az Ajna felkapta a rézkancsót s elkezdett annak az oldalán
az öt ujjával dobolni, valami bajadértánczot járva hozzá s egy
varázsdalt énekelve; közbe-közbe teletölté a bég és a két úrnő poharát a
tündéri itallal.

A cobra a dobolásra, meg az énekhangra felemelte a fejét rétesalakjából,
egyre jobban felegyenesedett, s elkezdett maga körül forogni, míg az
utolsó gyürűjén állt meg, a mit a farka alakított.

A rézkancsó egyre jobban kiűrült, a dobolás annál hangosabb lett rajta.
A bajadértáncznak a sebese járta. A tánczdüh nem csak a kígyóra ragadt
el, hanem a két asszonyra is. Egymás után felugráltak a bőrpárnáikról, s
igyekeztek, tőlük telhetőleg utána csinálni Ajnának a tánczot. A
Vukoszava felkapta a piláffőző rézkondért, azon produkálta a tamburint;
a Sefika pedig a palacsintasütőt püfölte a nagy keringelésben, míg a
többféle jótékony italok hatása miatt mind a két úrnő, ki erre, ki
amarra, eldőlt s nem tudott e világon létéről többet. Azokat a szolgálók
szépen a vállaikra emelték s hazavitték a saját háremeikbe.

Az egyedül maradt tündér még folytatta lassudó tempóban a csábtánczot: a
kígyó azonban azt is abba hagyatta vele, a lábai körül tekergőzve s
azokat egymáshoz szoritva: egyre mindig feljebb csavargózott, míg
utóljára átszorítá a derekát, s ott a fejét átöltve, maga magán csomót
kötött. A bajadér epedő mosolylyal tekinte a gyönyör-ittas Dániel bégre.

– Alláh ekber! Nagyon szép vagy. Mohamed ugyse! Gyönyörű vagy. Csak az a
fertelmes kígyó ne volna a derekadon.

– Kígyó? szólt Ajna, gyönyörű igazgyöngy fogsorát megmutatva nevető
ajkai között. Hiszen nem kígyó az; hanem selyemöv. Próbáld meg leoldani.

*

Így írta le ezt a jelenetet Achmed effendi, Leó úrhoz küldött negyedik
levelében. Ő maga az egészet a két mamájától hallá, a kiknek mindezt a
legközelebbi látogatás alkalmával Vukoszava és Sefika asszonyságok
elbeszélték; az utólját a saját képzeletéből adta hozzá.

Mind a két nő el volt varázsolva a harmadik asszony estélyén élvezett
gyönyörűségektől.

S ez a varázs a másik két asszonyságot is bűvkörébe ragadta.

Jelacsa mama, meg Habiba mama rajta estek Ibrahim papán.

– Nekünk is hozz ilyen harmadik asszonyt! Te is szerezz ilyen tündérnőt
a házhoz, a milyent Dániel bég hozott a Vukoszavának, meg a Sefikának.

– Mit? Mit? varázslónőt? mondá Ibrahim baba. Az kell nektek? Ha csak az
a bajotok: én bizony hozok. Kell guvernánt az Achmed gyereknek? Dehogy
nem hozok.

Aztán felment a «csarziába»: ott kikeresett egy fekete pofáju ötvenéves
czigányasszonyt; azt hazavitte.

«Itt van a varázslónő».

«Jaj! Nem ilyen kell nekünk. Ezt add vissza, a hol vetted. Szép, fiatal
varázslónő kell nekünk, a milyent a Dániel bég hozott. Megengedi azt a
próféta.

Ibrahim baba pedig igen praktikus eszü kalmár volt.

«Jajh, kedveseim, arra, hogy egy olyan bűbájos tündérnőt szerezzen az
ember a házhoz, a minő «állítólag» a Dániel bégé, nem elég egy próféta:
ahhoz Mohameden kivül még Krisztus is kell: nagyon sok Krisztus».

Tudniillik, hogy a gyaurok így hívják egymás között a «pénzt». Persze:
ők azt is imádják.


VII.  AZ ÉDES ERETNEKSÉG.

Hogy Mohamed próféta az asszonyoknak nem adott lelket; hogy nem nyitotta
meg számukra a paradicsom ajtaját: az még csak elviselhető sérelem; de
sokkal nagyobb figyelmetlenség volt a prófétától az az intézkedés, hogy
az asszonyok kezébe nem adott pénzt, s ezzel bezárt előttük minden
boltajtót. A kasszakulcs a férjnél áll: az vásárol be mindent. A mit az
asszony megkiván, azt a férj megveszi a számára: elhalmozza ékszerekkel,
selyemruhákkal; de pénzt nem ád a kezébe: az nem való asszonynak.

Kassári Dániel bég házánál ennek az előitéletnek is meg kellett szünni.
Ajna asszonyság ezermesternő volt. Mikor neki tetszett, tallérokat,
aranyakat szedett ki a Vukoszava asszony turbánja alól, a Sefika haja
közül s rakta a markába jobbra-balra mindenkinek. (Igaz, hogy mikor
kinyitották a markukat, akkor látták, hogy semmi sincs benne; de ott
volt!)

Dániel bég nagyon szeretett volna játszani. Sakkozni szabad a
muzulmánnak is; de kártyát nem vehet a kezébe: mert az az ördög
bibliája, azon emberi alakok vannak festve, az alkorán tilalma ellenére.
Mikor a tuzlai kávéházba beült, elnézte, hogy játszanak whisztet,
kalábert, faramuczit a rácz notabilitások, a kik a carreaut
«buntevicz»-nek, a coeurt «paprikicz»-nek mondják. Tetszett neki az a
játék nagyon. De csak mint «kibicz» vett részt benne.

Egyszer aztán rá hagyta magát beszéltetni Ajnától, hogy odahaza, zárt
ajtók mögött, mikor nem látják a hodzsák, leüljön a három asszonyával
whisztezni. Oh be hamar megtanulták! Mire nem jó még a három feleség!
Kész whisztpartie kitelik belőle.

Eleinte csak babra játszottak. Később aztán krajczárokban. Ajna egy
zacskó ujdonatuj veretü rézkrajczárt osztott ki az asszonyok között;
később pedig fényes uj piczulákat. Ezeket ő még Bécsből hozta; signore
Spirifanti ajándékából: kellettek azok a bűvészi előadásokhoz. Hetenként
egyszer, pénteken, tallérok kerültek a játékasztalra, szintén Ajna
requisitumaiból.

Dániel béget rendkívül mulattatá a kártya. Rájött, hogy ő nagyon jól tud
whisztezni s meseszerencsével játszik. A hétnek hat napján minden
aprópénzüket elnyeri az asszonyainak, csak a hetediken fordul ellene a
szerencse. Hanem az az egy volt a különös, hogy azok a napok, a melyeken
diadalmas nyereségeket sepert be az erszényébe: rendesen a krajczáros és
piczulás napok voltak, a melyeken pedig vereséggel vonult vissza, azok a
talléros napok valának: úgy, hogy a mely mértékben duzzadtak a réz- és
nikkel-tartalmú zacskói, ugyanabban fogyatkozott a talléros táskája.

No de hát «prætor non curat minima!» Dániel bég más asztaloknál
kincseket tudott nyerni: engedte magát gavallérosan kifosztatni az
asszonyai által.

S ez az eretnekség gyorsan terjedt. A bégek és agák a környékben és
fővárosban egyszer csak azt vették észre, hogy megtanultak whisztezni. A
kinek pedig csak egy felesége volt: az pikétbe keveredett.

Volt tehát már költőpénz az asszonyok kezében. Egy paradicsom ajtaja
megnyilt előttük: a boltajtó.

Mit vásárolhatna egy paradicsomba jutott hölgy egyebet, mint piperét:
szép ruhákat.

Achmed effendi tudósítá barátját, Leó urat: «jöhetsz már a kimustrált
czifraságaiddal.»

Leó úr egyelőre csak mint «repülő kalmár» csinálta meg az első
felfedezési kirándulást az ismeretlen világrészbe. Ideiglenes boltot
nyitott a szerajevói bazárban. Mind, a legutolsó fichuig elkelt, a mit
magával hozott.

A szép ruha azonban azt kivánja, hogy lássák; a pipere dicsekedni
szeret.

Hogy lehessen ennek a követelménynek eleget tenni, a mohamedán törvények
mellett? Utczán a török hölgy tetőtől talpig fátyolba és bő köpenyegbe
burkolva jelenhet csak meg s annak mindegy, hogy csipke és selyem van-e
alatta?

A tuzlai tündér ennek a hitvallásnak is ki tudta találni a schismáját.

A hölgyek, ha természetben nem is, de képmásban mutogathatják magukat.

Ennek ismét egy másik «canon» állja útját. Mohamed-hitü emberalakot nem
szabad embernek lefesteni vagy kifaragni.

De a napnak szabad! S a fényképet nem ember rajzolja, hanem a napsugár.
Tiltott-e meg valamit Mohamed próféta a napnak? Nem is tilthatott meg.
Tehát fényképezni szabad.

Ajna asszony fényképező készletet is hozott magával Bécsből: pillanatnyi
fölvételre alkalmazottat.

Dániel bég dörgött-morgott, a mikor a legelső fényképét megmutatták.
Boszorkányság ez! Hisz ő nem ült senkinek. Észre sem vette, a mikor
lekapták, épen csibukozó poseban. Hanem aztán kiengesztelődött, mikor a
Vukoszava meg a Sefika képmásait is megmutatta neki Ajna, aztán meg a
kisebb-nagyobb porontyokét. Némelyik épen abban az állapotban volt
levéve, a mikor ordít s a két kezével a megbünhödött testrészét
tapogatja. Dániel bég engedte magát kapaczitáltatni: a mit a nap készít,
az nem lehet Allah ellenére.

És így be lett fogadva a fényképészet. A trójai fa ló.

A hölgyek legujabb ruháikban, legszebb piperéikkel fényképeztették le
magukat, fátyol nélkül, a fényképező is nő volt: s küldözték egymásnak
ajándékba az arczképeiket.

Leó úr táviratozott a budapesti chefnek, hogy küldjön le egy nőnemen
levő photographot, több rendbeli retoucheurökkel Szerajevóba. Igen jó
vállalatnak igérkezik.

Meglett. Az európai czivilizáczió ujból egy étappe-ot foglalt.

Ez azonban ismét annyi, mint vért szagoltatni az oroszlánnal.

Mi haszna az európai divat, ha nincs nyilvános hely, a hol azt mutogatni
lehessen?

Leó úr nagy diplomata volt. Igazán konzulnak született. Egy napon azt
irta a budapesti chefjének:

«Szerezzen ön a számunkra valami vándor operette-társaságot: kitünő
vállalatnak kinálkozik.»

Semmi sem könnyebb. Az impreszárió meg lett találva. A többi magától
jön.

Az impreszárió megkapta az engedélyt a főpolgármestertől a szinház
építésére. Az olyan gyorsan föl lett állítva, mint egy kártyavár. Csak
játszó társaság kellett még bele.

Ámde görbe szemmel nézett erre Mohamed. Nem Mohamed a próféta, hanem
Mohamed Czikalovics, a Bend-basi kávéház tulajdonosa. Mivelhogy az ő
kertje is szini előadásokra van berendezve, s annálfogva nagy
látogatottságnak örvend. A szerajevói előkelő világ ott szokott mulatni
éjfél után egy óráig: a mikor ágyuszó jelenti, hogy a korcsmák
bezáratnak. Ott is van szinpad, s azon mindenféle tánczot produkálnak:
csakhogy azok a bajadérek nem leányok, hanem leányruhába öltözött fiúk.
Ha már most a Bend-basi-kerttel átellenben egy másik komédiás üti fel a
bódéját, a kinek a szinpadján igazi leányok tánczolnak és dalolnak:
akkor a közönség mind otthagyja a Bend-basi kávéskertet s az új komédiás
bódéjába tódul, melynek még páholyai is lesznek, a mikben török
asszonyságok is megjelenhetnek. Erkölcsiség szempontjából is veszedelmes
lesz ez új vállalat: mert abban németül fognak dalolni. Ha elgondolja az
ember, hogy a Bend-basi énekesei, a kik bosnyák nyelven dalolnak, a
melyet mindenki megért, mindamellett is mennyi szemtelenséget
összegajdolnak: hát még azok a németek, a kiket senki sem ért, ebbeli
biztokban micsoda fertelmes dolgokat fognak kalatyolni? Még ennél is
nagyobb dolog a nemzetiségi veszedelem. A bosnyák asszonyok kiváncsiak.
A német nótáknak a dallama fülökbe mászik: akkor meg fogják tanulni a
szövegét is és így rövid idő alatt egész Szerajevó germanizálva lesz s
maga után fogja rántani egész Bosnyákországot.

Nem lehetett kifogásolni az ellenvetések alaposságát.

Aztán a mohamedán népességnek érzületét is figyelembe kellett venni. A
kávésnak sikerült egy tekintélyes csőcseléket megnyerni az igaz ügy
számára: lehetett tartani a zendüléstől. A polgármester féltette a
bezesztán lámpásait. Gondolkozott rajta, hogy betiltsa a gyaur szini
előadásokat.

Ekkor nem várt oldalról jött segítség Thalia számára. Muszkaországból!

Ugyan ki hitte volna, hogy a német szinigazgatót az orosz czár rántja ki
a bajából?

Pedig valóban úgy történt.

Az orthodox keresztyének, mindjárt a párisi kongresszus után nagyszerü
kathedrálét építettek Szerajevóban. Volt pénzük hozzá. A mohamedánok
zúgolódva nézték, hogy a keresztes torony túlemelkedik a legmagasabb
török minarén is: az aranyos kupoláju czarevna dzsámián; de csak
türtőztették a haragjukat, mert muszáj volt. Azért az ő muezzinjeik
mégis csak szépen énekelték meg a nap időszakait, míg a gyauroknak csak
egy fatáblát volt szabad ütni két kalapácscsal, mikor egymást a
templomba hivogatták.

Ekkor az orosz czár kebléből túlömlött a nagylelküség s az idegen
alattvalók boldogítása iránti hajlam: kapta magát, három nagy harangot
ajándékozott a szerajevói rácz templomnak. Azokat a hivek fel is
huzatták nagy ünnepélyességgel a maguk tornyába. De már ezt nem türhette
el a mohamedán lakósság. Hogy abból a magas toronyból még a bimbám-zúgás
is háborgassa az ő «Lá illah, il Allah!» kiáltásukat. Nagy lett a
zendülés. Az utczák megteltek bucsujáró néppel: a főmufti, az imámokkal
és a hodzsák seregével, teljes ornátusban vonult fel a főpolgármesteri
palota elé. A kaszárnyákban a katonaság consignáltatott.

– No már most mit csináljak? mondá a polgármester. A főmufti azt mondja,
hogy a nép fellázadt, mert nem akarja engedni, hogy a kathedrále
tornyában meghuzzák a harangokat; a Mohamed Czikalovics meg azt állítja,
hogy a nép azért lázadt fel, mert nem akarja megengedni, hogy az uj
komédiaházban meghuzzák a hegedüket. Vagy az egyik igaz, vagy a másik.
Ha megtiltom a harangozást, akkor meg kell engednem a hegedülést; ha
megtiltom a hegedülést, akkor meg kell engednem a harangozást.
Végezzétek el a dolgot elébb egymás között: úgy jőjjetek vissza.

Az lett belőle, hogy «sok lúd disznót győz.» Az imámok s a hodzsák
lekiabálták a kávést s a főpolgármester betiltotta a harangozást és
megengedte a hegedülést.

Így segítette ki egyik európai nagyhatalom a másik nagyhatalmat a
hinárból. (Mert hogy az «operette» nagyhatalom, azt úgy hiszem, senki
sem vonja kétségbe.)

S így lett a harmadik étappeja a czivilizácziónak meghódítva az új
hazában.


VIII.  A NAGY CATASTROPHA.

Szinházat tehát már kapott a bosnyák főváros. Azt ugyan eleinte csak a
beköltözött idegenek látogatták: hivatalnokok, katonatisztek,
kereskedők. Aztán rákaptak a keresztyén uraságok, később a hölgyeket is
el merték vinni. Látták, hogy semmi botrányos látványokat nem mutogatnak
ezen a színpadon. Igaz, hogy valóságos nők játszanak; de azok sokkal
illedelmesebben mozognak, mint a török szinpadok nőruhás sihederei.
Mikor végre megtörtént az a nagy eset, hogy egy estén maga a hirneves
Kassári Alibegovich Dániel bég is megjelent egy páholyban, még pedig
mind a három hitvesével (igaz, hogy mélyen le volt fátyolozva mind a
három), akkor egyszerre bon tonná vált a szinházba járás az effendikre
nézve is. Az operettek dallamai hódítottak. S a ki azokat utána dalolta:
a szöveget is szerette volna érteni.

Vukoszava és Sefika asszonyságok egyszer csak azt vették észre, hogy
németül beszélnek. Influenza van abban! Cseléd, gyerek, asszony mind
beszélte a «wasz ist den das»-t. Ha ez soká így tartott volna:
meggermanizálták volna egész Boszniát.

Jó szerencse, hogy van gondoskodva róla, hogy a fák ne nőjenek az égbe.

Achmed effendi nagy kópé volt: nem hiába járt a külföldi egyetemek
körül.

Ő buzdította az asszonyságokat, a két mamája közvetítésével, a folyvást
harapózó ujításokra.

Eleinte az lett behozva, hogy az izlamita hölgyek is használhatnak
szinházi látcsöveket az előadások alkalmával. Ezzel pedig, jól tudjuk,
hogy milyen közelségbe hozhatók az idegen férfialakok. Ajna asszony
megkezdte; a többi utána csinálta. A férjek mit tehettek? Azt mondták
rá: «Allah akarta így».

Azután meg a feredzsét levetették a páholyban; csak a fátyolt tartották
meg az arczukon s fenhangu fecsegéssel vonták magukra a figyelmet.
Fagylaltot ettek és sorbethet ittak felvonásközben. A férjek fizettek és
felsóhajtottak: «Allah akarta így».

S ha ő akarta, akkor nagyon jóakarója volt Leó úrnak, mert a toilettek
közszemlére hozatala által nőtt a kereslet a divatczikkek után: s Leó úr
konfekcziós boltja pompás üzleteket csinált.

S ha Leó úr maradt volna az üzletcsinálásnál, a hogy a hajdani chefje
tanácsolá: igen jó utat követett volna; de ő rátévedt a regénycsinálás
utjára, a mit a chefje határozottan elitélt.

Pedig már annyira volt a dolog, hogy egy álarczos bál megtartására is
meg volt adva az engedély, a mihez a szinház nézőtere alakíttatott
által. Ez épen aratásszámba ment lészen.

Ekkor azonban a két ugrifüles azt a ravaszságot gondolta ki, hogy még
egy társadalmi ujítást hozzanak be a mohamedán szokások ellenére. Azt,
hogy férfiak tehessenek látogatást hölgyeknél.

Hát hiszen ebben, a mi keresztyén fogalmaink szerint, semmi
erkölcstelenség sincsen. E nélkül mi egy szindarabot sem tudnánk irni.
Mért ne szokhatnának hozzá a törökök is?

Találtak rá alkalmat, hogy ezt a tervüket közöljék Dániel bég
asszonyságaival. Azoknál ez nagy tetszésre talált.

Kinálkozott a jó alkalom e terv végrehajtására. A boszniai miniszter
körutazása volt közhirré téve az országban. A népszerü minisztert
elfogadni, városról-városra kisérni volt a bosnyák notabilitások
feladata. Ezek közül ki nem maradhatott Kassári Alibegovich bég.

A míg e magas körutazás tart, addig Dániel bég nem mehet haza a
Jála-parti kastélyba. Azalatt megtörténhetik a látogatás.

Ajna asszony háreme lesz az elfogadás szinhelye: ő adja a theaestélyt. Ő
nála lesz Vukoszava és Sefika asszonyság. Három asszony és két férfi. No
ez nem veszedelmes dolog.

A megállapított nap estéjén a gyermekeket korán lefektették; a kutyákat
becsukták a fáskamrába; a hodsáknak ópiumot tettek a méhserébe; a
kapustól elcsenték a kertajtó kulcsait: a két lovag előtt nyitva volt az
ut.

Hogy erre a cselszövényre Vukoszava és Sefika asszony olyan könnyen rá
állt, annak valami erősebb oka is lehetett, mint az asszonyi
kiváncsiság. Bizonyosan irigykedtek Ajna asszonyra s azt akarták
megejteni. Ez a fiatal gyaur, a ki Budapestről került ide, bizonyosan
szerelmes Ajnába, s ha megérthetik egymást: akkor ennek megszöktetés
lesz a vége. Akkor aztán megint a két «hajdani» lesz a kegyben. Titkos
kárörömmel segítették előmozdítani a veszedelmes vállalatot.

A két ifju hős pontosan megjelent a határozott órában s be lett vezetve
a háremépületbe Ajna asszony bizalmas szolgálója által, kit Bécsből
hozott magával. Ez volt segédkezője bűvészeti mutatványainál.

Ez alkalommal is volt valami szemfényvesztés. Ajna ködfátyolképeket
mutatott.

A teremben gazdagon rakott asztal volt terítve a dagadó kerevetek
szomszédságában, melyeken a két lovag kényelembe helyezé magát, egyelőre
illatos mokkával, zamatos nargilével édelegve, s Vukoszava és Sefika
asszonyságoknak legujabb bécsi anekdotákat mesélgetve, a melyekből azok
annyit megértettek, a mennyit nem kellett volna megérteni s azt mondták
rá: «Tasz iszt szehr kút!»

Maga a hárem gyöngye háziasszonyi kötelességével volt elfoglalva. Ő
rendezte a ködfátyolképek tüneményes játékát.

A terem mélyében volt egy emelvény, a melyet egy sima fekete függöny
takart el.

A teremben minden lámpást letakartak, egészen sötét lett. Valami magától
zenélő gép elkezedett tündéri dallamokat hangicsálni. Akkor aztán
egyszerre egy nagy fénykarika támadt a kárpit közepén s abban megjelent
életnagyságban egy-egy sokat emlegetett világhirü alak. Egymás után
jöttek: Bismarck herczeg, Patti Adelina, Ozman Gházi, a plevnai hős,
Hadzsi Lója.

– Mit nekünk ezek a hires uraságok, asszonyságok, a kiket mi nem
ismerünk? kiáltott fel Vukoszava. Lássunk valami ismerőst. Lássuk Achmed
effendit!

S pár percz mulva ott termett a fénykörben Achmed, veres fezzel a fején,
csibukkal a szájában.

– Nagyon jó! Tökéletes! sikongatott a két asszonyság. Lássuk hát Leó
urat!

– Abban a pillanatban eltünt a fénykörből Achmed s ott ált a helyén Leó
úr, félrecsapott figaróval a fején, két keze a dzsekje oldalzsebébe
dugva.

– Szakasztott olyan! Tökéletes Leó úr; volt a hálás közönség véleménye.

– De lássuk hát Vukoszavát! – Lássuk Sefika asszonyságot!

S azonnal elég lett téve a kivánságuknak.

Egymás után megjelent a két hölgy, pompás európai öltözeteikben.

– Együtt lássuk mind a kettőt! követelték az ifjú leventék.

Ahhoz már egy kis idő kellett, a míg összejött. De az is meg lett. A
fénykörbe odapattant mind a két hölgy, abban a poziturában, a mely őket
egymással pörölve mutatja be; az egyik két csipőre tett kézzel, a másik
karmolásra görbített ujjakkal.

Lett erre nagy sikongatás a hölgyek részéről; taps és kaczaj az
ifjakéról.

Ez «moment-felvétel» volt!

– Már most lássuk az Ajnát! praetendálta mind a két asszony revancheból.

«Minő jelmezben?» hangzott a függöny mögötti titkos tündérszó.

– A «mouche d’or» jelmezében! kiálta Leó úr, felhörpintve a tele pohár
mandarint.

Erre a panharmónium rákezdte a bűbájos Koldusdiák-keringőt, s az
andalító zene mellett odalebbent a fénykör közepébe az a csábító
tünemény, melyet Leó úr látott maga előtt élő mivoltában ama végzetes
ruhafelpróbálás alkalmával; de most már fátyolozatlan arczczal.

– Isteni! Fölséges! rebegték az ifjú úrak elragadtatással.

A két asszonyság azonban azt mondá:

– No már ebből elég volt. Sok a mi sok!

Az aranydongó tovarepült.

«Kit lássunk még? Kit idézzünk ide?» kérdezgeté a néző közönség.

– Ejh! Lássuk Dániel babát! kiáltá vakmerően Leó úr, a kinek már akkor a
fejébe ment az erős khinai pálinka.

– Igen! Lássuk Dániel babát! ismétlé kaczagva az egész vidám társaság: s
arra egyszerre ott termett előttük Dániel bég; de nem a fénykör közepén
ködképben, hanem a függönyt félrehárítva, saját élő alakjában; s azzal
egyszerre világos lett az egész terem.

Dániel bég ősi diszruhájában állt ott; övébe dugva a handzsárja és
ezüstfogantyus pisztolyai.

Asszony, férfi, mind kővé meredt e rémalak láttára.

A bég pedig legkisebb haragot, felindulást sem mutatott az arczán. A
kezét sem tette a fegyverei markolatára. Szép csendesen odajött a
lakomaasztalhoz.

– Szelim alejkum, uraim! mondá az agyonrémült ifjaknak. Úgy látom, hogy
még jókor jöttem. Tessék folytatni a lakomát. Itt most minden a tietek.
Igazhitü muzulmán nem eszik olyan ételből, melybe egy gyaur belekóstolt
s nem iszik többet abból a pohárból, a miből az egyszer ivott. Azt mind
elvihetitek magatokkal, a mikor innen elmentek.

(Elmenni? Hiszen az volna jó! De egydarabban! Leó úrnak eszébe jutott az
a scéna, mikor Dániel bég nyaklevágással biztatta arra az esetre, ha
leplezetlenül találta meglátni a neje arczát. És most pláne mind a
háromét!)

A bég szeliden folytatá:

– Hát ti fiacskáim azt tettétek, hogy leveleket irtatok az én
feleségeimhez, arra szólítva fel őket, hogy nyissák meg előttetek a
háremajtót, olyan időben, a mikor engem a hivatalos kötelességem távol
tart. A három asszony közül «egy» elküldte utánam a hozzá irt
leveleteket.

Vukoszava és Sefika dühös tekintetet vetettek egymásra. Melyikök volt az
áruló?

– Most ime a saját szemeim győznek meg a valóságról. Hát ugy-e bár, édes
fiaim, ha egy keresztyén főúr, úgy véletlenül hazatérve, ott találna a
felesége boudoirjában vigan lakomázó fiatal effendiket, hát véres
bosszúval szerezne rögtön elégtételt megsértett férji becsületének? Jó
szerencse, hogy én muzulmán vagyok. Mi nem gyilkolunk ilyen esetben;
hanem egyszerüen elbocsátjuk a tetten kapott asszonyt. Én kiadom a
válólevelet a hűtelen asszonynak s megengedem neki, hogy minden
czókmókjával és egész pereputyjával együtt a saját szekereimre rakodva,
elköltözhessék, a hová neki tetszik; még a szekereket is magának
tarthatja, ökröstől, lovastól.

(Hisz ez igen derék, emberséges muzulmán!)

– Nem csak az, hogy elbocsátom, sőt az élelmezésére évi dijat is
ajándékozok neki, holtáig fizetendő hatezer piaszterben.

(Mintául szolgálandó példánya a muzulmán férjeknek.)

Most aztán szigorubb hangon kezdett el beszélni Dániel bég.

– A tetten kapott csábítókat azonban kényszeríteni fogom, hogy az
elcsábított asszonyokat, a kiket én magamtól elbocsátok, azonnal, ebben
az órában feleségül vegyék.

A két fiatal ember egymás szeme közé nézett. Leó úr igen kellemesen volt
megijedve, Achmed effendi ellenben igen kellemetlenül volt
megörvendeztetve. Leó úr azt vette bizonyosra, hogy a kit ő elcsábított,
az a bájos Ajna; ellenben Achmed effendi sehogy sem volt tisztában az
iránt, hogy a két hajdani közül melyik az ő választottja? mert neki
egyik sem nyugtalanította a szivét.

A helyzet nagyon kritikus volt.

Ez a kimagyarázhatatlan quakkeri nyugodtság Dániel bég egész
magaviseletében fölöttébb gyanus volt. Az atyáskodó biztatás mellé az a
két pisztoly, meg a handzsár az övében! Ennek a háta mögött van valami!

Az ifjak háta mögött is volt valami: egy rejtek-ajtó, a mi arra
szolgált, hogy a camera obscurát betolják rajta, a mely a
ködfátyolképeket a vászonfalra vetette.

Azt a csodagépet most visszahúzták, s azzal a fénykör, mely a kárpiton
világított, egyszerre eltünt, s arra teljes sötétség támadt a szobában.

Leó úr, Achmed effendivel egyben, arra használta fel a kedvező
sötétséget, hogy hirtelen a rejtek-ajtóhoz osonjon: a mint azonban azt
felnyitá az egyik, onnan nagy világosság tört elő; a mellékszoba tele
volt emberekkel, a kik mind ide igyekeztek. Először jött egy szolga két
karos gyertyatartóval a két kezében; azután egy másik szolga egy nagy
ezüst medenczével és kancsóval, törülköző is volt hozzá. (Kit mosdatnak
itt meg?) Azután egy harmadik szolga egy porczellántállal: abban viz
volt és szivacs. (Itt csakugyan univerzális mosdatás lesz!) Majd meg egy
negyedik szolga, a ki nyalábbal hozott kis asztalt, nagy könyvet. Ezek
mind sorba álltak egymás mellé.

De még ezzel nem volt vége a Macbethi szellemfelvonulásnak. Következett
a szolgák után egy pópa, kruczifixussal a kezében, azután meg egy török
pap, nagy bolond turbánnal a fején. A pópa meg az imám eleinte
véghetetlen nagy nyájassággal kinálgatá egymásnak az előre belépést, míg
utóljára a török pap dühbe jött, s olyat ütött ököllel a kollegája
hátára, hogy az egyszerre benn találta magát a szobában, eláldva a
jelenlevőket a kirie eleizonnal, mire aztán az imám is eldörmögte a
Mohamed razul Allaht.

Dániel bég pedig ez alatt ott állt és a pisztolya agyával játszadozott.

– No látjátok, fiacskáim. Mindenről gondoskodtam szépen. Kettőtök közül
az egyik keresztyén. Te vagy az, te frakkos. Hogy egy muzulmán nőt
feleségül vehess: arra kétféle mód van. Vagy keresztyén ritus szerint,
vagy mohamedi szertartás szerint. Az első esetben a nő fog
megkereszteltetni: a másodikban a vőlegény lesz muzulmánná. Az elsőnél a
czeremonia könnyebb, azonban a házasság nehezebben felbontható; a
másodiknál a házasság könnyen felbontható, ellenben a megelőző
czeremónia körülményes. Elhoztam a szent atyát is a kolostorból, aztán
meg az imámot is. Bizonyára mind a ketten jól értik a mesterségüket.
Egészen a saját bölcs belátásodra bizom, fiacskám, hogy melyiket válaszd
a kettő közül? Ne mondd, hogy én erőszakoskodtam fölötted. Fontold meg
jól a dolgot.

Leó úrnak bizony nem kellett semmi hosszas magábaszállás az
elhatározásra.

– Maradjunk a keresztyén szertartásnál.

– Jól van fiacskám. Dicsérem benned, hogy hű maradsz atyáid hitéhez. Ugy
is illik. Férfinak meg kell tartani a hitét, mert a szerint idvezül a
más világon. Ellenben az asszonyféle cserélheti-berélheti a vallását;
annak az se nem árt, se nem használ.

– De igenis használ! kiáltott bele a pogány beszédbe a pópa; a derék
lelkipásztor nem hagyhatta azt ellenmondás nélkül.

– Használ-e? kérdé félbámulattal Dániel bég. Hát ti nálatok az asszonyok
is bemennek a paradicsomba?

– Be hát!

– S mit csinálnak ottan örök időkig?

– Énekelnek.

– Tánczolnak is?

– Azt már nem teszik.

– Hát akkor csak hadd menjenek be. No hát terítsd fel az asztalodat, a
hogy szokás: itt a medencze, ott a kancsó, kezedben a kapcsos könyved,
olvasd fel, a mi erre az alkalomra való. Hanem megállj! Előbb jön a
muzulmán házasságkötés. Mohamed az első. No hát Achmed fiacskám. Huzd le
szépen a czipődet s fogd kézen a Vukoszavát és járulj az imám elé.

Achmed effendi tiltakozott ez összeköttetés ellen kézzel-lábbal.

– Az lehetetlen! Hisz a Vukoszava az anyámnak a nénje; a Jelacsáé.

– Hát a nénje az anyádnak? Nekem mindig azt mondta, hogy a huga. Melyik
igaz?

– Ikrek vagyunk! kiáltá közbe Vukoszava, ki e mellett baziliskus
szemeket vetett Sefikára. Azt hitte, hogy ez volt az áruló.

– Hát nekem így is jó, mondá Dániel bég. Akkor cseréltek a barátoddal.
Te veszed el a Sefikát, a gyaur meg a Vukoszavát.

– Sefikát? – Vukoszavát? hebegé egyszerre a két ifjú elképedve.

– Hát bizony a Sefikát, meg a Vukoszavát. Mivelhogy a harmadik, az Ajna,
az volt az egyedül hűséges asszony, a ki a hozzá küldött levelet azonnal
kezemhez juttatá. Ezt magamnak tartom.

Most azután nem volt már egymástól mit irigyelniök az ifjaknak.

Sőt az iránt is tisztában lehettek, miért hogy a hatalmas török főúr, a
ki a háremében két ifjú leventét talál éjnek idején, ezekhez olyan
átkozottul nyájas, s még a hajuk szálát sem görbíti meg?

Nem csakhogy nem ontja vérüket, sőt mindegyiknek ád egy kész feleséget,
s egy pénztárczát, tele bankóval: összeadja őket a hites társaikkal,
rájuk adja az áldását s megigéri igaz hitére, hogy azt a tárczát minden
évben ujra meg fogja tölteni; s azzal engedi őket békén menni a a maguk
utjára.

Maga pedig otthon marad a harmadikkal: a tündérszép Ajnával.

Ha az ember jól megfontolja, nem is olyan nagyon együgyü ember ez a
Dániel bég!

Rövid időn az osztrák-magyar monarchia minden nyelven irott lapjaiban
megtette a körutat az az érdekes hir Boszniából: miszerint egy fiatal
budapesti kereskedő, ki csak nem rég nyitott üzletet Szerajevóban, a
fővárosi calicobálokból dicséretesen ismeretes X. Leó, személyes előnyei
által meghóditá a sheik-ul-Izlám leányának a szivét, ki a kedvéért
kitért a keresztyén hitre s hozományul hatezer forintnyi évi jövedelmet
hajtó fekvő birtokot hozott a férjéhez. Csábító példa vállalkozó
szellemü fiatalainknak!

S Leó úrnak meg volt az a gyönyörüsége, hogy Európa minden országából
kapta egyre-másra üzletbarátaitól a gratuláló leveleket, s ha egyebet
nem, valamennyi üzleti tudósitás végén találta a p. f.-et (pour
féliciter).



A TALMI ASSZONY.

– Százötvenezer rubel évi jövedelem. Kilátás egy öröklendő nagybátya
millióira, a ki az urali aranymosókat bérli. Egy palota a
Newski-prospekten. Egy bérház a gosztinnoi dwor közelében, a miben csupa
aranyművesek laknak. Pompás nyaraló a Néwa-szigeten. Negyvenezer
desjatin búzatermő föld a Volga mellett. Kétezer jobbágy. Mit mondtam?
Százötvenezer? Ha férfi venné kezébe a dolgot: kétszázötvenezer rubelre
mehetne az évi jövedelem. Magam átvenném annyiban carte blanche.

– A bizony szép pénz.

– Aztán minő összeköttetések! Micsoda rokonság! Egy nagybátyja az összes
transuráli vasutak vezérigazgatója. Az anyjának a bátyja a volhyniai
hadsereg főszállítója. A nagynénje udvarhölgy a czárné oldalánál, s a
czarewnák énektanítónője.

A bizony elég szép társaság.

– Aztán micsoda szemek! Kékek, mint egy jégbarlang, a mely belülről
magnéziummal van kivilágítva, s fölöttük sürű fekete szemöldök, mint egy
dauriai őserdő. Arcza olyan ragyogó, mint az északfény; ijesztőn szép.
Hogy az ajkairól ne is beszéljünk: mert azoknak egy csókjáért még egy
szibériai deportáltatás sem volna elég nagy ár. Hogy a fogai igaziak,
azt az angol fogorvostól tudom, a ki egyszer egy fogát plombálta. De
annak is nagyon kis hibája volt. A többi igazi. S hogy az a hosszu
tömött haja, a mi a fejét, mint egy tündérnői tiara veszi körül, egészen
jogos sajátja: arra tárgyilagos bizonyítványom van. A fodrásznéját
megvesztegettem, hogy húzza ki a számomra egy szál haját. Becsületemre:
rajta van a hajtöv.

– Hát a bizony elég szép hölgy.

– No de még csak az arczáról beszéltem. A termetéről nem is beszélek.
Arról szóljon a fényképe. Akarja ön látni, a mint a douche alatt áll?

– A douche alatt?

– No igen: a zuhany alatt a gőzfürdőben.

– De hát hogy jöhet létre egy ilyen fénykép?

– Óh be ártatlan ember ön! Látszik, hogy most jön a provincziáról. Hát
hiszen tudnivaló, hogy van nekünk itt egy pompás gőzfürdőnk, kizárólag
az elegáns világ számára. Odajár az arisztokráczia és a művészi
celebritások. Hát a női bassinban van egy nagy fali óra à la regence:
antik remekmű. Ennek a közepén van egy nagy lyuk, a melyben a percz-inga
ketyeg erre-arra. Ennek az órának a háta mögött van egy camera obscura
egy fotografgéppel. Az óra épen vis-à-vis áll a zuhannyal. A kellő
pillanatban, a mikor egy védtelen szépség megjelenik a modell-állványon:
az óraketyegő hirtelen fennakad; s azzal «egy, kettő, három», a
moment-felvétel készen van. Másnap kapható a levonat belőle. Igaz, hogy
drága. Száz rubelért vesztegetnek egy lapot, de azért rohamos kelete
van.

– Ez ördögi praktika, hallja az ur!

– Legalább az ember nem vesz zsákban macskát. Akarja ön látni?

– Nem akarom látni. Félek, hogy elveszteném az eszemet.

– Hát ha az ember elveszti az eszét, s nyer a mellett egy kétszázezer
rubeles feleséget: a bilance mégis az ő javára billen. Még egyet mondok.
Ez a hölgy igen jó szemmel néz önre.

– Azt már tapasztaltam.

– A mióta önnel az udvari bálban tánczolt, más férfiról hallani sem
akar. Ha ön megjelen előtte, elmondhatja, a mit Diebitsch Zabalkanszky
tábornagy mondott: «veni, vidi, vici».

– Azt ugyan Julius Caesar mondta.

– Először! De azért ön is elmondhatja, s az sem lesz utólszor. No hát
min gondolkozik még?

– Azon gondolkozom, hogy ennek az ön tervének egy igen lényeges akadálya
is lehet.

– Mi lehetne az a lényeges akadály?

– Az, hogy nekem van már feleségem.

– Teringettét! Erről ön engem nem értesített.

– Mást sem. Rangomon alól házasodtam. Szerelemből. Egy pskowi kalmárnak
a leányát vettem feleségül.

– Ez már öreg hiba. Mikor történt ez a szerencsétlenség?

– Már két éve.

– Két éve! Hisz az tenger idő! Akkor bizonyosan van már valami ok, a
miért a válópert meg lehet indítani.

– Nincs semmi. A feleségem valóságos bibliai szent.

– De ön nem az. S fogadni mernék, hogy ha ön lett volna Ábrahám, nem
Hágárt kergette volna ki a pusztába; hanem Sárát.

Ezen aztán nevettek mind a ketten.

Az egyik volt Alexievics Prokop, pskowi bojár, a hajdani streliczek
ivadéka: megrongált vagyoni állapotban levő földes úr; a másik pedig
volt az ügyvivője Szamielics Zidor, a legravaszabb igazságfelhigító az
orosz fővárosban.

– Sebaj. Láttam én már a kidőlt olajat kanál nélkül felszedni a földről.

– Meg hagyták fagyni?

– Igen is, meg hagyták előbb fagyni. Lássuk, hogyan lehetne az ön kidőlt
olaját megfagyasztani. Akarja ön azt a fényképet látni?

– Akarom.

Zidor megmutatta, Prokop megnézte.

– No hát már most ahoz tartsa ön magát, a mit én fogok utasításba adni.

*

Alexievics Prokopnak a zsebében volt a meghivó a fényes thée dansantra,
melyett Jelenowna Anna rendezett pompás palotájában, mely hires volt a
téli kertjéről.

A meghivóra ezt a választ küldte vissza:

«Madame. Én önt a legmélyebb hódolattal imádom. De a becsület előttem a
minden uraknak ura. Nekem nőm van, a ki derék asszony és engemet szeret.
Becsületem azt parancsolja, hogy kerüljem azt a bűvkört, mely magával
ragad; bárha a szivem utána szakad is. Stb.»

Erre a levélre a következő viszonzás érkezett:

«Monsieur. Eddig is magas véleményem volt az ön jelleme felől; ezentúl
még nagyobbra becsülöm önt. Sajnálnám barátságát elveszíteni. Ismertesse
ön meg velem a nejét; én hű barátnéja fogok neki lenni, s boldog leszek,
ha legalább azt szerethetem, a ki önt szereti.»

A mire aztán Prokop ezt a befejező izenetet küldé a delnőnek:

«Madame. Önnek lelki nemessége lesujt. Kivánságát parancsnak veszem. De
méltán aggódom a fölött, hogy egy olyan egyszerű, világban járatlan
teremtés, mint az én Katinkám, nem fog-e úgy járni az önnel való
találkozásnál, mint a hogy az üveg jár a gyémánttal, hogy darabokra
törik? Elhozom őt kegyedhez. Az ön nemes szive ki fogja menteni az ő
hibáit; s nekem boldogságul fog szolgálni az a tudat, hogy az ön
szeretetét legalább translatio útján birhatom. Stb.»

Mind a két levelet Szamielics Zidor diktálta Alexievics Prokopnak a
tollába. Azért voltak olyan szépen kiczirkalmazva. Magától bizony nem
telt volna ez ki.

*

Alexievics Prokop három nap mulva, épen a tánczestély előtti délután
bemutatta a feleségét Jelenowna Anna úrhölgynek.

Darinkowna Katinka szőke hajú szépség volt, gömbölyü piros arczczal,
melyen szerelemgödröcskék támadnak, fitos orral, s hosszú szempillák alá
rejtőző dióbarna szemekkel, finom állacskája kétfelé volt osztva, még az
is segitett az arcznak mosolyogni. Örök mosolygás volt az; kivált ha
fecsegni kezdett. S arra nem kellett neki nagy biztatás. Az első
bemutatásnál elmondta Jelenowna Annának az egész élettörténetét: ki volt
az apja, anyja, a nevelő-anyja; hogy ismerkedett meg Alexievics
Prokoppal; mennyire szeretik egymást; milyen fogadalmi gyertyákat
ajándékozott már a csodatevő védszentnek, hogy bárcsak már egy gyermekük
lenne! De hát egy rossz szemű asszony megbabonázta. Most aztán a
kártyavetőnő azt tanácsolta neki, hogy jőjjön fel Szentpétervárra,
járjon el délelőtt a Szent-András-templomba, délután a gőzfürdőbe,
vegyen egy viasz-babát a gosztinoi dworban, azt tegye a vánkosa alá s
akkor a hőn óhajtott esemény be fog következni.

Jelenowna Anna alig birta a nevetését visszafojtani, mig Alexiovics
Prokop egyre a bajuszát rágta, s alattomban egyet-egyet taszitott a
lábával a felesége lábán, hogy ne beszéljen már ilyen ügyetlenségeket.

Miért ne? Egy másik nő és a saját férje előtt!

Bucsuvételkor azt sugá Anna Prokop fülébe: «Önnek a felesége valóságos
gyémánt; csak a köszörülés hiányzik nála.»

No ilyen gyémántköszörű van Szentpéterváron elég.

Másnap este elhozta a feleségét magával Prokop Jelenowna tánczestélyére.

Katinkán meglátszott, hogy ezuttal van először párisi divatu ruhába
öltözve: mindig az uszályát nézegette, hogy nem marad-e el a háta mögött
s a vállán levő csokrot igazgatta, hogy le ne csúszszék; a czipője orrát
alig merte a ruhája fodrai közül elődugni, s a legyezőjét arra
használta, hogy a mit a kivágott ruhaderék fedetlen hagyott, takargatta
vele. Ha aztán egy férfi megszólította, zavarba jött: francziául felelt,
még pedig olyan modorban, mely rögtön elárulá, hogy az első leczkéknél
jár, a szemeit lesüté, s ha bókot mondtak neki, ijedten tekintgetett
széjjel, mintha a férjét keresné, hogy jőjjön a védelmezésére.

Annak pedig a kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy a feleségét
őrizze. Az bevette magát a buffetbe s értekezést tartott azon théma
fölött, hogy cognac-kal jobb-e a thea, vagy rummal.

Jelenowna Annának volt egy unokabátyja, Ivanovics Tódor, császári
szekerész-kapitány.

Jellemzésére szolgáljon ez a bonmot.

– Ejnye te Ivanovics Tódor! mondá neki egy czimborája, te már tiz
esztendeje szolgálsz, s még sincsen dekorácziód.

– Nekem nincs; de van azoknak a férjeknek, a kiknek a feleségeikkel
tánczolok.

Ivanovics Tódor felkérte amaz estélyen Katinkát egy walzerre.

Katinka azt felelte elpirulva, hogy ő nem tud walzert tánczolni: ő csak
a sarabandeot tudja.

Ivanovics Tódor aztán felajánlá a szolgálatát, hogy majd megtanitja ő
walzert tánczolni, csak támaszkodjék a vállára s aztán engedje egyik
lábát a másik után csoszogni.

Egyszer csak azzal a hirrel rohan be a buffetbe egy czimborája
Prokopnak:

– Uczczu Prokop! Épen most esett el a feleséged Ivanovics Tódorral a
walzerben.

Prokopnak épen a szájánál volt a félig kiivott pezsgős pohár.

– Elesett? Hát majd fölkel. S azzal kiürítette a poharat fenékig.

*

Hát aztán csak köszörülték a gyémántot tovább.

Kezdte már a szőke asszonyka elveszteni természeti félénkségét, s abba a
stádiumba lépett, a melyben a gyermeteg ügyetlenség a legfinomabb
kaczérság szerepét veszi át. – Szeretett már bálba járni.

A férje pedig annál észrevehetőbbé tette azt a megváltozását, hogy mikor
együtt mentek a bálba, ott ragadt a tánczteremben, a buffet örömeit
többé nem kereste; hanem meghuzta magát egy podocarpus árnyékában, s
onnan nézte a világot, a sarkantyujával nagy betűket rajzolva a csiszolt
parkettre.

– Nézd csak, mondá egyszer Jelenowna Anna az unokabátyjának, az a
szegény Alexievics Prokop hogy elbusulta magát. Talán féltékeny?

– Bizonyosan az.

– Talán te rád?

– Nem én rám: hanem te rád.

– Hogyan, reám?

– Hisz azt régen tudod, hogy szerelmes beléd.

– Semmi kilátással. Neki felesége van.

– Az én barátom, Alexievics Prokop, egészen átlátszó kártyákkal játszik.
Ide hozta az uj Babylonba a maga falusi ártatlanságát, abban a biztos
reményben, hogy itt majd el fogják tőle csábitani s akkor aztán
elválhatik tőle.

– Hogy gondolsz ilyesmit? Eredj!

– Ejh, hiszen te is utána vagy bolondulva. Kedvem volna a vágyaitok
utjából elseperni az akadályokat.

– Légy eszeden! Én ismerem Darinkowna Katinkát. Ő egy hozzájárulhatatlan
hűséges teremtés.

– Hát hiszen minden vadkörte savanyú, a mig meg nem csipi a dér. Én azt
hiszem, hogy le foglak benneteket kötelezni.

– Ne beszélj előttem istentelenségeket. Csak nem akarsz gonosztettet
elkövetni?

– Hát gonosztett az, a minek sikerültével mind a négy ember meg van
elégedve, a ki érdekelve van?

– De én azt tagadom.

– No hát fogadjunk.

– Mibe?

– Egy Rubinsteinos lakomába.

– Jól van.

Ezzel Ivanovics Tódor odament Alexievics Prokophoz.

– Hát te mit buslakodol itt magadban?

– Buta vagyok.

– Azért irsz hát a sarkantyúddal csupa öreg «Á»-kat a parkettre.

– Átkozott szemed van!

Prokop aztán elhagyta a duzzogó zugot s felkérte Jelenowna Annát a
legközelebbi franczia négyesre. Ivanovics Tódor vis-à-vis állt fel
Darinkowna Katinkával. A tour de mains-nél Jelenowna Anna kezét egyszer
csak rendkivüli forrósággal szorítá meg a kézcsere közben Darinkowna
Katinka. Aztán ügyetlenül hebegett mentséget.

– Ah, bocsánat, azt gondoltam másnak a keze volt.

*

Rubinsteinos lakomának nevezték Szentpétervárott az olyan úri estélyt,
melyen a világhirű művész is megjelent, s remek zongorajátékával
rendkivüli élvezetet nyujtott az előkelő társaságnak.

A házi asszony nagyon szeretetreméltó volt; a nagy művész nem csak azt
tette meg, hogy a programmján túl még vacsora után játszott; sőt annyira
vitte az udvariasságot, hogy mikor maga elvégezte a játékot, akkor addig
unszolta Jelenowna Annát, hogy ő is üljön le a zongorához, mig azt nagy
vonakodás után rábirta, hogy eljátszszon egy Chopin-tanulmányt, mely
alkalommal maga a hirhedett művész forgatta a hangjegy-lapokat a bájos
urhölgy előtt.

Az ilyen felfokozott műélvezet az egész úri társaság teljes figyelmét
képes absorbeálni. Szemek, fülek nincsenek sehol másutt, mint azokon a
varázsbillentyükön s a rajtuk tánczoló tündéri ujjakon.

Ha nehányan hiányoznak a társaságból, azt ilyenkor senki sem veszi
észre. S ha észre veszi, hát nem jegyzi fel magának.

Hiszen bizony vannak olyan kicserzett lelkek nem csak az északi
Párisban, de az igaziban is, a kik a baccarat-asztalt ott nem hagyják a
világ minden húros szerszámáért. Az olyan urakat pedig, a kik a vacsora
után az asztal végén ülve maradtak, s vége felé Ess-bouquet-val iszszák
a pezsgőt, kár is volna az élvezetükből kizavarni.

Az előbbiek között volt Alexievics Prokop; az utóbbiakkal tartott
Ivanovics Tódor. Amaz kártyázott, ez ivott.

Prokopnak rendkivüli szerencséje volt a baccaratban, A papir rubelek
egész halommal álltak már előtte.

– A példabeszéd aggaszt, dörmögé Prokop. Soha sem volt nekem ilyen nagy
szerencsém. Az ördög nem alszik. Hátha igaz volna? A ki nyertes a
játékban, vesztes a szerelemben! Ezt meg kell tudnom.

Abbanhagyta a játékot, a kalpagjába gyürte a bankjegyeket: azt mondta,
köszöni, nem kell több s azzal átment a terembe, a hol zongorán
játszottak.

Kereste a feleségét; nem látta sehol.

A kitől kérdezősködött: «nem láttad a feleségemet?» az a szájára tette a
tenyerét: «Csitt! Chopin!»

– Chopin ide, Chopin oda; én a feleségemet akarom látni.

Átrohant az étterembe. Ott hagyta volt a barátját, Ivanovics Tódort
nemrégiben.

Annak üres volt a széke.

– Hová lett Ivanovics Tódor? a széke üres.

– Ha üres a széke, keresd az asztal alatt, s magad ülj a helyébe.

S mivel hogy nem akart leülni és a czimborasággal együtt poharazni,
megfogták, beletöltették a gallérjába az egész palaczk pezsgőt, hogy a
czamarkája ujjain jött ki a leve.

Ettől még dühösebb lett.

– Fel kell találnom az Ivanovics Tódort, ha a pokolban is!

S azzal rohant ki az előszobába, a hol a bundáját hagyta.

Egyike az ivó bajtársaknak utána rohant: ez volt Szamielics Zidor, a
fiscus.

– Batyuskám! Ne a pokolban keresd Ivanovics Tódort, hanem a
«jégparadicsom»-ban. Ott van.

– A feleségemmel együtt?

– Mind a ketten.

– Gyere velem.

Azzal felkapták a bundáikat; szánkóba vetették magukat s hajtattak
lóhalálában a «jégparadicsom»-ba.

Ez olyan jótékony intézmény, a minő Párisban a Closerie de Lilas.

Ott csakugyan rátaláltak a szerelmes párra, a vétkes társalgás
legcsalhatatlanabb jelenségei között, tanuk által konstatálva.

Fényes nagy botrány lett a vége. A két férfi birokra kelt, az asszony
elszaladt.

Másnap megverekedett a férj és a csábító.

Alexievics Prokop kapott a mellére és a karjára egy vágást, az utóbbi
harczképtelenné tette. Feküdt bele egy hétig, s az alatt mindennap
meglátogatta egy sürüen lefátyolozott hölgy, a kinek a beteg homlokára
tett hosszú finom ujjairól könnyü volt kitalálni, hogy az nem más, mint
Jelenowna Anna.

A hűtelen asszony nem merte mutatni magát a megsebesült férje ágyánál.
Félhetett, hogy agyonlövi.

A mint felépült Prokop a sebéből, azonnal megindította a válópert
Darinkowna Katinka ellen.

Ügyvédül nem választotta Szamielics Zidort, az Ivanovics Tódornak volt a
védője.

A csábítóval igen szigorúan szoktak bánni.

Az esküdtszék tárgyalásán elegáns hallgatóközönség gyűlt össze. Csak
nagy protekczió mellett lehetett jegyeket kapni.

A hölgyek között ott volt látható az a bizonyos lefátyolozott nő is, a
ki a megsebesültet ápolta.

A tárgyalásnál meglepő fordulatok jöttek elő.

Az első vádlott, Ivanovics Tódor, azzal védte magát, hogy voltaképen ő
nem volt csábító, hanem elcsábított. Neki esze ágában sem volt a
felebarátja feleségét a bűn ösvényére vezetni; hanem az tántorította őt
el kifinomított kaczérságával, az ragadta őt magával féktelen
szenvedélyessége által.

Darinkowna Anna ez ideig szeliden lehajtott fővel, esedező arczczal
nézett a bűntársára; a midőn azonban Tódor, állításainak igazolására
előszedte a szerelmes leveleket, miket a bukott nő küldözött hozzája, s
azoknak csak a megszólítását és az aláirását olvasá fel, egyebet nem; az
is elég volt: akkor lángra gyulladt a bűntársnak az arcza, odavágta a
legyezőjét a szeretője fejéhez: «ön gyáva!»

A közönség és az esküdtek rokonszenve még mindig a bünös asszony felé
hajlott.

Ekkor azonban előállt Szamielics Zidor; s egyenkint előhuzogatva a
tárczájából az összegyűjtött okiratokat, világosságot szerzett az
esküdteknek az iránt, hogy miféle nő ez a Darinkowna Katinka? Hisz ez az
erkölcstelenségnek a mintaképe. Nem csak ez alkalommal, de számtalanszor
megcsalta a férjét: minden férfival, a ki csak a keze ügyébe akadt.
Végre egy teljesen megsemmisítő levelét produkálta Darinkowna
Katinkának, melyet az egy pskowi angyalcsináló nőhöz ir. Ez még
leánykorából van keltezve.

Erre már az egész hallgatóság elszörnyedése zúgott fel; az esküdtek
összecsapták a kezeiket, az asszonyságok összesúgtak:

– S ez jött ide szentelt bámbinót vásárolni viaszkból?

Egetverő orczátlanság.

És a vádlott nő? Hát az, mikor az utolsó tromfot kivágták ellene,
elkezdett hahotával kaczagni.

Az esküdtszék egyhangúlag mondta ki rá a «vétkes»-t.

És ekkor előállt a vádló, a halálra sértett férj, s így szólt a
birákhoz:

– Uraim! Ne itéljenek szigoruan a szerencsétlen nő felett. Nevelői a
bűnösök, kik rossz példájukkal megmérgezék a lelkét. Én őt igazán
szerettem, s nem kivánom, hogy bünhődjön. Tudom, hogy ennyi terhelő
tanubizonyság mellett a biró nem itélhet meg az elválasztott nőnek férje
által fizetendő tartásdíjat. Én azonban a szivem szavára hallgatok, s
elveszett boldogságom emlékeül átadok e nőnek húszezer rubelt. Éljen
kedve szerint.

E nemes lelkű nyilatkozatra Darinkowna Katinka zokogásnak indult s
odarogyott Prokop lábaihoz, hogy azokat átölelje.

Prokop azonban büszkén elutasítá őt magától.

– Ne közelítsen ön hozzám. Azt kivánom, hogy rögtön és azonnal hagyja el
végkép Oroszországot.

Ezt a kivánságát a hatóság is előmozdítá; a törvényesen elválasztott nőt
eltolonczoltatva a német határon tul.

Még azon napon gyűrűt váltott a bájos és gazdag Jelenowna Anna
Alexievics Prokoppal s ki lett tűzve az esküvőjük vizkereszt utáni első
vasárnapra.

*

– No hát, ugy-e hogy fel lehet szedni a kidőlt olajat kanál nélkül is?
mondá Szamielics Zidor Alexievics Prokopnak.

– Csak meg kell várni, a míg megfagy.

*

Az esküvő előtti napon, szombaton, szokás szerint minden barátnője,
ismerőse eljött búcsút venni a menyasszonytól.

Némelyik maga jött, más csak a látogató jegyét adta át az ajtónállónak.
A komornyik aztán behozta a jegyet ezüst tálczán az úrnőjéhez, a ki az
emlékezetes jegyeket mind a trousseaujához tartozó arany japáni
tálacskába helyezé el.

Egyszer csak ez a név akad a kezébe:

Alexievics Prokopné született Darinkowna Katinka.

Anna haragtól elképedve kérdezé:

– Ki hozta ezt a jegyet ide?

– Egy nő, a ki odakinn van a váróteremben.

Anna kétfelé szakítá a névjegyet s odadobta a prezentáló tálczába.

– Vidd vissza neki s mondd meg, hogy az én szobám küszöbét olyan jellemű
nők, mint e név viselője, nem szokták átlépni.

Az inas kis idő mulva visszajött; ezuttal egy fényképet hozott a
tálczán.

– Az idegen nő kéreti a szudarinyát, hogy tekintse meg ez arczképet.
Látta-e őt valaha?

Az a fénykép egy fekete hajú, hosszukás arczú fiatal hölgy képmása volt.

– Soha sem láttam.

– Ez annak a hölgynek a képmása, a ki a látogatójegyet beküldte.

– Vezesd be!

Jelenowna Anna egy teljesen idegen nőt látott maga elé jönni egészen
feketében.

– Kicsoda ön?

– Én vagyok Darinkowna Katinka, Alexievics Prokop neje.

– Az lehetetlen!

A fekete nő azzal elővette a karmantyujából az útlevelét, meg a
házasságlevelét s oda adta Annának, hogy győződjék meg belőle, miszerint
a személyleirás azonos, s a házasság még fennáll.

– Most tudtam meg, szólt lassú hangon a nő, hogy engemet elválasztottak
a férjemtől törvényesen, házasságtörés miatt, a miben én ártatlan
vagyok.

– Hát akkor ki az a nő, a ki itt volt? a ki a botrányt elkövette? a kire
minden bebizonyult? a ki el lett itélve? ki az a nő?

– Az a nő: mademoiselle Fleur d’Orange, egy vándor operette-társaság
chansonette-énekesnője, a ki igen jól tud játszani mindenféle
szerepeket.

– De hát a párbaj? Egy talmi asszonyért csak nem verekedett meg, a ki
nem férje?

– A párbaj is csak olyan volt, mint a nő. Köszörületlen kardokkal
verekedtek. Nem kapott sebet, csak ütésfoltot.

– S én ott virrasztottam az ágya mellett éjeken át!

Jelenowna Anna nyugalmat parancsolt az arczának: elfojtotta keblében az
indulatokat.

A fekete ruhás nő folytatá suttogó hangon a beszédet:

– Megtudtam, hogy Alexievics Prokop holnap akar önnel megesküdni.
Siettem kegyed előtt felfedezni a szerencsétlenségét.

– Köszönöm. Holnap jőjjön el kegyed az Izsák-templomba az esküvőmre.

– Az ön esküvőjére? kiálta fel a nő megrettenve – ön mégis meg akar vele
esküdni?

– Ne kérdezzen ön többet. Csak jőjjön oda. Déli tizenkét órakor lesz a
szent czeremónia; az Izsák-templom keleti kápolnájában. Igazságot kell
önnek kapni – de nekem is!

A gyászos nő menni akart.

– Várjon ön. Vigye magával ezt a meghivó jegyet; a nélkül nem eresztik
oda.

S maga ráirta a meghivóra Darinkowna Katinka nevét.

*

Az Izsák-templom keleti kápolnája megtelt előkelő nászsereggel másnap
délben.

Az orosz templomban ülőhely nincs. Ott állnak vagy térdepelnek.

A szertartás fényes volt: három pap működött közre.

A fényes vendégsereg között feltünt egy fekete ruhába öltözött alak, a
kinek az arczát is sűrű fátyol takarta; a mint ez hozzá tapadt, olyannak
látszott ez arcz, mintha fényes vasból volna öntve.

A nő mozdulatlanul nézte végig az egész szertartást. A mint az arany
koronákat az esketett pár fejére felteszik. A mint megitatják őket egy
közös serlegből; a mint letakarják őket egy nagy világos selyem
szőnyeggel.

Hagyott mindent megtörténni és hallgatott.

A papok, a kántorok énekeltek, az orgona dúdolt.

Azután kézen fogták az összeesketett párt, két pap kétfelől, a harmadik
előttük ment: így kerülték körül a szent oltárt háromszor.

Ez az esketési czeremóniának utolsó fejezete. A főpap utoljára mondja:
«gospodi pomiluj!»

A mint ez a szó elhangzott, a menyasszony kirántá a kezét a vőlegénye
kezéből s még a fején levő koronával, oda fordulva a násznagya, herczeg
**, szentpétervári kormányzó felé, így kiálta, arra a másik koronázott
alakra mutatva:

– És most fogassa el uram ezt a csalót, a ki tudva szántszándékkal
bigamiát követett el. Az első felesége él és nincs elválasztva. Ott áll
azon rózsaszinű oszlop mellett: az a fekete ruhás nő.

E szókra, s a mint az igazi nő a fátyolt felveté az arczáról, a vőlegény
végig vágta magát a márványpadlaton ájultan. Az arany korona messze
gurult a fejéről.

*

Az ilyen dolognál Oroszországban nem ismerik a tréfát. Tiz nap mulva
Alexievics Prokop szánkázott Tobolszk felé; s azóta van módja a
nyestvadászat közben a fölött elmélkedni, hogy nem jó tréfálni az
asszonyokkal.



VANDERGULD ÚR.

Diomede festő volt. Az impressionisták iskolájából. Azaz, hogy már maga
ez a szó «iskola» is megbántás egy impressionistára nézve. Mert annak eo
ipso nem szabad iskolájának lenni, nem szabad iskolához tartozni: nem
szabad egyáltalában tanulni. Annak magától kell mindent kitalálni:
rajzot, compositiót, coloritot, megvilágítást.

Diomede a mellett szép fiú is volt és bonvivant.

Őt szerették a szép asszonyok, ő pedig szerette a tengeri halat, az
osztrigát, a szalonkát kocsonyával, a pezsgőt meg a bordeauxt.

De mindezen szenvedélyeinél is nagyobb volt a dicsvágya. Ez nem ismert
határt.

A régi mesterekre nem adott semmit. Az olaszokat egyszerüen ignorálta.
Neki Rubens csak kártyafestő volt; Rembrandt mázoló; De La Croix
festék-keverő; a kortársak közül Meissonier csak czukrász; Makart nem is
festő, csak aszfaltozó.

Az mind schlendrian, a mit eddig vászonra kentek.

A poézis semmi! az ideál őrültség! Az impressió, az a minden.

Dioméd képei mind rendkivüli felfogással voltak megteremtve.

Csodálni lehetett az alvó markotányosnéját. Annak csak a két talpa
látszott, azon módon, a hogy nem szokott lábvizet venni. A fejéből nem
látszott semmi: mert az tulnan csüngött le a pricscsről. A többi részét
takarta a két fölemelt térde; tudniillik, hogy a lábai a szalmaágy
karjára voltak föltéve; hanem egy hosszu kar, mely végig nyult az egész
képen, a markában szorított pálinkás üveggel, hirdeté, hogy az ott egy
alvó markotányosné.

Még szebbek voltak az állatfestményei. «A tehénitatás». Volt egy nagy
sajtár, abból kilátszott két szarv, meg két fül. A többi fej benn volt a
sajtárban. Nagyon természetes. Ezek fölött kanyargott egy kigyóforma
tekervény, a mi, ha jobban ki lett volna dolgozva, ki lehetett volna
találni, hogy a tehénnek a farka, a mivel a legyeket hajtja magáról, a
mig iszik.

Igen eredetiek voltak azután a tájfestményei is. Azok között a nap
felkölte éjfélben, Ava Saxa szigetén, a melyre azt mondta neki egy
barátja, hogy «te komám! nekem úgy tetszik, hogy a nagybátyádnak az
arcza még sem ilyen nagyon veres». Azt gondolta, hogy arczkép. Pedig hát
az a nap korongja volt, s a mit a két vállának nézett, az a két fekete
szikla Ava Saxa szigetén s elől a fehérség nem a piquét-mellény, hanem a
hómező.

A csendéletei pedig arról voltak hiresek, hogy azokat mind a négy
oldalukról fel lehetett akasztani a falra, s egyformán tökéletesek
voltak.

Különös sensatiot keltett egy képe, melyet ha tiz lépésről nézett az
ember, hát látott a fölkelő hold tányérja előtt elcsónakázni egy
ábrándozó gondolást; hanem mikor közel ment hozzá, akkor látta, hogy az
egy kopott kalucsni, a miből egy patkány buvik elő, háttérben egy
felfordított réz-casserol feneke.

Csataképekben is bemutatta a tehetségét. Azok között nevezetes volt a
«kozák-roham» czimű képe. Száz ló egy sorban ugyanannyi kozákfej (a
legszélsőnek dereka is volt) és megannyi dárda: egy vezényszóra ugrat
neki egy ároknak, a melyiknek a tulsó partja olyan messze van, hogy a
következő pillanatban valamennyi kozák lovastul öngyilkosságot fog
elkövetni. De épen ez a genialitás a fölfogás ban. Mert a hátul jövő
másik kozák-szotnya azután, önfeláldozó társai hulláin keresztül fog a
betemetett árkon kényelmesen áthatolni.

Daczára e sokoldaluságának, még sem tudta annyira vinni, hogy egyetlen
egy képét is elfogadják a szalonban. A vén festők szűkkeblűek.

A «visszautasítottak kiállítása» azonban mindannyit befogadta. Itt
azután sokkal nagyobb publikum bámulta őket, mint ha a «salon»-ban
lettek volna kiállítva. Csakhogy venni nem akart belőlük senki. Pedig
elég drágán voltak hagyva. Tizezer frankon alul egyet sem vesztegettek.
Az is hozzá tartozik az impressionistasághoz, hogy az ember olcsóért ne
árulja a képeit.

Azok már egész kincstárt képeztek: csakhogy a műkereskedő, a ki azokra
előleget adott, nagyon vakarta a fejét, mikor Diomede úr az eredmény
után tudakozódott.

– Hallja ön, monsieur Diomede! mondá egy napon monsieur Luchs (a
műkereskedő). Tudok én valakit, a ki ön után nagyon tudakozódik.

– Európai?

– Nem. Amerikai.

– No mert európaival nem is állnék szóba. Petroleum-király?

– Nem. Királynő. Ezüstbánya-tulajdonos. Miss Debora Stopps.

– Ah, a miss Debora Stopps! A ki olyan hirhedett a gyémántjairól. Meg
arról, hogy vasárnap nem főzet s nem megy szinházba. Ez előtt kalapot
emelek.

– Igen buzgó methodista. Saját papot tart, a kivel úrnapján prédikáltat
magának.

– No és mi tetszik neki a képeimen legjobban?

– Az aláirás.

– Parbleu!

– A képek szerzője tetszik neki. Kész volna önt a kezével és a
millióival megajándékozni.

Diomede úr felcsapta a kalapját a fejére.

– Ön tréfál, uram.

– Soha! A hölgy igen szép.

– Annál rosszabb. Ha csúf volna, legalább érdekes tanulmány volna rám
nézve.

– Hiszen nem kell önnek őt lefesteni, hanem elvenni.

– Azaz, hogy megfordítva. Nekem kell magamat eladnom ő neki. Tudja ön,
monsieur Luchs, az ilyen dologhoz nincs nálam impressió. Egy fiatal
ember, a ki elhagyja magát vetetni egy fiatal gazdag hölgy által s aztán
a felesége fogatán kocsikázik. Ez «czopf». Ki nem állhatom ezt az
édeskés stylt. Egy márvány-kandalló, a mellett selyemruhás hölgyek. Egy
fiatal úr, a ki felolvas. Egy öreg úr, a ki kávét iszik; egy inas, a ki
tálczán szerviroz; egy öleb, a ki unja magát. Utálom az egész genret. Én
csak akkor fogok megházasodni, ha egyszer a világ elismeri, hogy ki
vagyok. Majd ha a képeimeit egymásra fogják liczitálni a műszeretők:
majd ha egykor azon a fokon állok, hogy ha egy darab üres vászonnal
idejövök önhöz, a mire nincs más odafestve, csak a névczikornyám s azt
mondom önnek: «mit ér ez az üres vászon?» s ön azt mondja: «husz ezer
frankot.» «Egy hét mulva meglesz.» No hát akkor majd megházasodom. De az
önérzetem megkivánja, hogy én mondhassam miss Stopps Deborának, az
ezüstkirálynénak: «én veszlek el téged.»

– Derék ember! mondá Luchs úr. Igy szeretem a fiatalságot.

Pár nap mulva még reggel tizenegy órakor rángatták fel az ágyból Diomede
urat, hogy siessen a műárushoz, van vevő a képekre. Kicsoda? Egy
amerikai. Micsoda? Egy gyapotkirály.

Sietett a műárushoz. Három óra mulva már ott volt nála.

Az amerikai várhatott addig.

Luchs úr bemutatá őket egymásnak.

– Monsieur Diomede, mister Vanderguld.

Vanderguld úr hosszú, szikár ősz férfiú volt; halavány arczu, mint a ki
soha szeszes italokkal nem él.

– Eladók önnek a képei?

– Azért vannak közszemlére kitéve.

– Mi az áruk?

– Olvashatja ön. A markotányosnő 10000 frank; a tehénitatás 11000 frank;
a napfelkelés 12000 frank; a csendélet 13000 frank; a csatakép 14000
frank; összesen – nem tudom én mennyi, számítsa ön össze.

Vanderguld úr tagadó mozdulatot tett a fejével.

– Uram, az én képtáramban, a hol Európa leghiresebb művészei vannak
képviselve, tizenöt ezer frankon alul álló kép nincsen.

– Nohát ezen könnyen segíthetünk. Legyen hát mind az ötnek az ára
tizenöt ezer frank.

– A csataképeket tehetjük huszezerre.

– Hogy kerek szám legyen, nyolczvanezer. Beleegyezem.

Mister Vanderguld úr kivette a checkes könyvét s átadta az árt Diomede
úrnak. Aztán mind az öt kép rámájába odatüzte a névjegyét annak a
hitelességeül, hogy a képeket megvásárolta. A műárusnak utasitásba adta,
hogy igazítsa ki a rámák alá szegezett lapokon a vételárt, s aztán
hagyja még egy hétig a képeket kiállítva, a mikor ő azokat magával fogja
vinni az uj világba.

Ennek a csodavásárnak rögtön híre futamodott az egész világvárosban.
Most aztán tódult a közönség azokat a képeket megbámulni, a miket
Amerika elhódított s most aztán mindenki feltalálta bennök mind azokat a
rejtett szépségeket, a miket eddig nem látott. S ettől a naptól kezdve
Diomede úr egyike lett Európa leghiresebb művészeinek, a kinek a képeit
külön belépti dij mellett mutogatják, fölemelt árakkal, villanyvilágítás
mellett.

Most azután fölléphetett egész büszkeséggel a bájos ezüst-királyné kezét
megkérni. Azt meg is kapta s lett belőle mindenkitől irigyelt férj.

Ezentul már a «Salon» sem utasította vissza műveit; s akárminő ár volt
azok alá irva, az első hetében a kiállításnak már ott volt a rámába
tüzve: «Megvette Vanderguld úr.»

Volt hát már most Diomede úrnak világhire, drágán fizetett ecsetje,
szép, szeretetteljes, mivelt lelkű, jó kedélyű felesége, fényes
palotája, s még fényesebb atelierje, kocsisa, lovásza és szakácsa.

Hanem a zseniknek az a szokásuk, hogy soha sincsenek megelégedve
sorsukkal. Más embernél is megvan az külömben, hogy mikor nagyon boldog
a szerelemben, akkor megkivánja a féltékenységet.

Diomede úrnak sehogy sem ment az a fejébe, hogy mistress Debora vasárnap
nem főzet a szakácsával, nem fogat be a kocsijába s nem megy a
szinházba.

Neje röviden kifizette azzal, hogy ő methodista, a ki szigorúan
megtartja a szombatot.

De még jobban ösztökélte az a titkolózás, a mit a neje elkövetett egy
szobájával, a minek az ajtaja mindig zárva volt s a hová a férjét soha
be nem ereszté. Maga a nő vasárnaponkint rendesen ebbe a szobába vonult
vissza s ott sokáig időzött. Hallgatózó cselédfülek kilesték, hogy
odabenn egy férfival beszél.

Mikor Diomede ezért kérdőre vonta, azt felelé neki, hogy vallása
szokásai szerint ájtatoskodik a bezárt szobában, s a kinek a hangját a
kettős ajtón át hallják, az egy methodista prédikátor.

– Szeretnék én egyszer annak a prédikátornak a szeme közé nézni.

– Azt ön nagyon megbánná.

– Olyan rettenetes tekintete van annak a prédikátornak?

– Olyan.

– És ön nem fél tőle?

– Nekem nem rettenetes.

– Ha ön ezt a titkot fentartja, én válópert inditok.

– Nincs rá önnek semmi, törvény előtt használható ürügye.

– Majd meg tudom én azt találni.

S ettől kezdve Diomede úr körülvette a palotáját kémekkel, hogy ha
megint jön az a rejtélyes látogató, neki rögtön hirül adják, hogy ő
azután tanukkal és rendőri segélylyel törhessen a felesége titkos
szobájába a hűtlenség bizonyítékait in flagranti megszerezni.

Épen egy nagy compositión dolgozott, a mi a netovábbja volt az
impressionista festészetnek. Egy gőzhajó födélzete, tele utasokkal, a
kik mind tengeri betegek, mindenféle stádiumában és változataiban ennek,
a czopfos æsthetika szabályaival gunyt üző nyavalyának. Leghívebb
barátai is elismerték, hogy ez a lehetetlenség határait merészen áttörő
vállalat. Már kész volt a kép, csak még egy kutya hiányzott róla, mely a
padlót feltörlő matróznak segít a munkájában.

Mister Vanderguld ismét megérkezett Amerikából.

Még a staffelájon megnézte a képet.

– Ennek már százötven ezer frank az ára, veté oda Diomede.

– Megadom.

Mikor egy festőnek az ecsetje százötven ezer frankot tud a semmiből
megteremteni, akkor az büszkén dobhat el magától egy feleséget, a kinek
milliói vannak.

Legjobb munkája közepett jöttek rohanva a kémei Diomedehez, hogy ismét
ott van az a rejtélyes prédikátor a titkos teremben, egyedül mistress
Deborával.

Rögtön rohant, a festékes kabátjában, két barátját is magával hurczolva.
Utközben az ateliertől a palotáig fölszedtek még egy rendőrbiztost is,
meg egy lakatost. Egész hajszával rohantak a palotába.

A rejtett szoba ajtaja most is zárva volt.

– A törvény nevében! zakatolt a rendőrbiztos.

Nem adtak rá választ.

Akkor a lakatossal felnyittatták az ajtót.

Azon túl következett még egy másik ajtó. Ezen már Diomede úr maga
dörömbözött.

– Bocsásson be asszonyom! Én vagyok itt! a férj.

Mistress Debora erre az ajtón keresztül felelt:

– Menjen ön innen! Ne jőjjön be! Rosszabbul fog járni, mintha meghalna!

A belső ajtó zár nélküli csapóajtó volt. Diomede kivánatára azt úgy
törték be erővel.

Akkor aztán beléptek a titkos szobába: Diomede, a két barátja, a
rendőrbiztos, a lakatos, meg a cselédek.

A kit maga előtt talált Diomede, az volt Vanderguld úr.

– «Mister Vanderguld?» hebegé elhülve.

– Én nem vagyok mister Vanderguld, hanem Elias Stopps, mistress
Deborának az atyja. Én vásároltam fel önnek valamennyi képét. Itt
láthatja köröskörül a falakon felakasztva mind. A markotányosné, a
napfelkölte, a csatakép és a többi. Itt rejtve maradnak a világ előtt,
nem látja őket senki. Azon tanakodtam most a leányommal, hogy a tengeri
betegséget hova akaszszuk fel? mert igen nagy. Majd ha készen lesz,
küldje el ön ide. Az árát fizetem.

Diomede bálványnyá volt meredve. A jó pajtások félrefordultak, úgy
nevettek. A rendőrtiszt följegyzé a tárczájába a hivatalos
előterjesztéshez való tényálladékot.

Akkor aztán mistress Debora lépett oda Diomede úrhoz s azt mondá neki:

– Már most, uram, én fogom a válópört megindítani. Egy férfinak, a ki
nevetségessé tette magát, nincs felesége.



HOCH! HOCH! DREIMAL HOCH!

(Hadtechnikai értekezés.)

Sohasem birtam elképzelni, hogy mi a gutáért kiáltanak «hoch»-ot a
magyar parlament jucundusabb ifjai, valahányszor a magyar kormányelnök,
vagy valami oszlopzatos tagja a szabadelvü pártnak a beszédét végzi?
Hisz maguk a németek az osztrák parlamentben, egyesegyedül a császárnak
szoktak «hoch»-ot kiáltani, a minisztereiknek vagy szónokaiknak, (már
akár tetszésből, akár gunyból) csupán azt szokták kiáltani, hogy
«bravo». A «hoch» csak a majestást illeti meg.

Mondom, hogy ezt hittem mind e mai napig; ma aztán megtudtam, hogy nem
nekem van igazam, hanem azoknak a tüzes barátainknak, a mit sietek
teljes elismeréssel illustrálni.

Tehát a magyar delegatusoknak bemutatták a Korneuburgban hadgyakorló
vasuti zászlóaljat, arról lévén szó az idei költségvetésben, hogy az
eddigi két vasuti zászlóalj mellé még egy harmadik is szerveztessék.
Lássuk hát élő szemeinkkel, hogy mi az a vasuti zászlóalj; mert lehet ám
odakivül olyan ember is, a ki azt hiszi, hogy mi három bataillon
conductort neveltetünk itt, a kik mind azt tanulják, hogyan kell a
bilétet átlyukasztani?

Hát mondhatom, hogy a mit ezek a vasuti katonák mivelnek, az a
legkomolyabb munka a jövendő hadjáratban.

Katonánk van: sok, jó, vitéz. Puskánk, ágyunk van elég; töltényünk
roppant mennyiség. Élelmiszerünk készen: megsütve, dobozokban. De az a
nagy kérdés, hogy hogyan megy utána annak a sok katonának az a sok
ennivaló? Mert egy millió katonát harczba vinni könnyü dolog: de éhen
hagyni még könnyebb. Aztán dicső fegyver az a szaporázó puska: de ha
eldurrogtatta az ember minden töltényét, akkor furulyálhat vele.

Tehát utána kell szállítani a hadseregnek az élelmet és a töltényt.

Csakhogy a csatatért nem választhatja ám az ember az ut mentében; a
halál kaszálói uttalan pusztákon vannak.

S hogyha ellenség földén folyik a háboru, az még a meglevő utakat is
elrontja: a vasuti hidakat a háta mögött légbe röpíti, a folyamokon
átvivő hidakat felégeti.

Ekkor áll elő a vasuti zászlóalj nehéz feladata: a lerombolt vasuti
hidat helyrepótolni, a folyamon új hidat verni, sivatag pusztákon át
mesegyorsasággal vasutat lerakni, táviró huzallal nagy messzeségeket
rémhirtelen összekötni.

Mindezeket a feladatokat rövid három óra alatt, szemünk láttára hajtotta
végre a Korneuburgban gyakorló vasuti zászlóalj egy companiája,
törzstiszteinek és altiszteinek intézkedése mellett.

Ez a compania magyar fiukból áll; minden vasuti zászlóaljnak egy
negyedrésze = egy compania magyar.

Az «auf! «ab!», «vorwärts!», «zurück!» németül pattog, hanem aztán
közbehangzik a: «Szedjétek össze magatokat, fiuk!»

Legelőször láttunk egy hidépitést fából. Egy szétrombolt vasuti hidnak
két hidfője volt áthidalandó, tiz méternyi távolságban; minden gép
nélkül, csupán kötelekkel, gerendákkal és ember erővel. Ilyen munkát
végeznek erdő közepén, a hol fát kaphatni.

Egyik másik töltésen vashidat állítottak össze, a minek egyes
összerakható alkatrészeit vasuton szállítják helybe. A fahid három óra
alatt készen van, a vashid felállításához kell egy nap vagy másfél nap,
akkor aztán roboghat át rajta egy egész vonat. (A vashid is magyar
gyártmány.)

Ezzel betelve, aztán meglátjuk a rögtönzött vasutépítést. Van kétféle
hirtelen vasut: egy tartósabb, széles vágányu, nehéz tehervonatok
számára való, aztán meg egy keskeny vágányu, melyen csak könnyebb
szekereket szállitanak, ember vagy lóerővel. Az utóbbi olyan gyorsan
megy, mint az álomban utazás. Egy óra alatt mintegy másfél kilóméternyi
vasut van a szemünk láttára lerakva. Egy nap alatt tizenkét kilométernyi
kiépül. A korneuburgi gyakorló tér mintegy erre a kisérletre van
teremtve: hepehupás, angyalhullásos sivár mező, dunai ártér. Alacsony
waggonok vannak megterhelve, talpakhoz kötött sinekkel; minden kocsin 33
darab. Két sin, két talp egy katonának való, azokat sorba felöltik,
egymás elé rakják, egyszerü kapcsaik összekattannak, s szilárdul áll a
talp és sin; a waggon halad rajta odább: mikor mind leszedték róla a
sinpárokat, négy rudat dugnak alá, kiemelik s félreteszik a gyepre,
jöhet a másik. Mikor aztán a vasut megtette a feladatát, épen olyan
gyorsan megint felszedik s viszik odább egy csatatérrel. S ez mind némán
megy, egy szó nem hangzik el közben.

Ezalatt egy osztály a tábori táviró készületet állítja fel. Ebből egy
nap alatt huszonnégy kilométernyit tudnak rendbehozni. Itt azután
bemutatják, hogyan szokás az ellenség táviratait elfogdosni. Két
közvitéz letelepedik a táviró sodrony alá. Az egyik leszurja a földbe jó
mélyen a fasina-vágó kését, annak a pengéjét vékony érczsodronynyal
hozzáköti a távirathuzalhoz; a másik ugyanannak a sodronynak a másik
végét összefüggésbe hozza kis, hordható ládában levő telephon
villanygépével. A mint a földi összeköttetés helyre van állítva, a
telegraph telephonná válik: az ebonit tülök elkezd hangosan peregni. Azt
az egyik katona a füléhez tartja s a jól betanult hangok után dictálja a
másiknak egymás után a betüket.

A tavalyi gyakorlatok alkalmával szintén magyar fiuk végezték ezt a
műveletet, a király jelenlétében. A földön hasaló katona, a ki az
ellesett német táviratot leirta, odavitte azt a királyhoz.

– Érti ön, mi van e táviratban? kérdé a fölség.

– Egy szót sem tudok németül fölséges uram.

S egy betü hiba sem volt az ellesett táviratban.

Azonban nemcsak az alkotás a vasuti vitézeknek a feladata, hanem a
rombolás is. Minden zászlóaljnak van egy lovas csapatja is, melynek
feladata, huszáros merészséggel bevágtatni azon területre, melyet az
ellenség vasutja keresztül szel s mikor annak a szállító vonata közelit,
hirtelen alápraktikázni a sineknek a magával hozott dynamit-pléhdobozt,
meggyujtani a kanóczot s aztán vágtatni lóhalálába vissza. Gyalog nem
lehetne a robbanás elől megmenekülniök.

Ezt a kisérletet is félig megláttuk, félig meghallottuk. A legvastagabb
vasuti sinek alá lett elhelyezve a dynamit czilinder (akkora, mint egy
parádi vizes palaczk); a kapitány meggyujtá a kanóczot. Mi szép
csendesen félrehuzódtunk a mellvéd mögé. Pulszky Guszti még azt is
megtette, hogy az égő kanocznál szivarra gyujtott. (Ezt csinálja utánna
Fenyvessy Feri!) A miért szidva dicsértük. Egy első percz mulva aztán
hangzott a fülsiketitő pukkanás, mely megrendíté a lábunk alatt a
földet. Odasiettünk az elszálló füstfelleg közé; s bámulva láttuk, hogy
az aczélsinből egy ölnyi fel volt hajtva a sánczra, az ott maradt csonk
pedig kétfelé repesztve, mint egy szalmaszál: apró vasdarabok hevertek
szerteszét, a mik még egész izzók voltak.

De hát hol jönnek már azok a bizonyos «hoch»-ok?

Azt is elmondom: csak tessék várni egy kicsit.

Az egy közbeeső episod volt.

A gyakorló térről egy töltés vezet a közel Dunaágig, összekötve egy
hiddal a holt Dunaág két partját s innen folytatva egész az igazi
Dunáig.

Jobbról balról egy ingoványos csalit, azontul egy pagony, tele vad
fáczányokkal.

Gyönyörü egy pocséta. Mit adna ezért a látványért az én festőfamiliám! A
váltakozó tömpölyöket ezüstlevelü nyárfák veszik körül, melyeknek
sürüjéből kikandikál a piros bogyófürtös «kánya bangita»; királypálcza
forma rózsaszin füzények, körüludvarolva kék nefelejtsekkel, s fölöttük
bolyhos kalászu nád, magas sásfűvel, miket befutott a nagy, fehér virágu
vizifolyondár, aztán a vizi pulykaorr, meg valami rőtveres szedernövény,
olyan, mint egy ostor, a minek a nevét nem tudom. S egy ilyen tömpölynek
a partján, a sürü bozót közt kuporog két mezitlábos gyerek: az egyik
horgászik, a másik fűzfa sipot farag; az egyiknek a nyakában, medaillon
helyett, lóg egy madzagra kötött katonagomb. Nevetnek ránk a szemeikkel,
nevetnek a fogaikkal. Mit törődnek ők a mi tábori vasutainkkal és
emberölő tüzaknáinkkal!

A Dunaparton azután bemutatják előttünk a hidverést. Természetesen, csak
a kezdőbetüjét.

Két kompra van felállítva a jól ismert verőgép, melynek öt mázsás
koloncza alá épen akkor helyezék el a leverendő hid-oszlopfát.

Husz legény rántja egyszerre a kötelet a komp hidasán állva; egy altiszt
vezényel a komp ellenkező részéről, sulyzó zsinórral figyelve meg, hogy
a levert czölöp egyenesen száll-e a talajba. Az ötvenedik ütés után
pihenőt vezényel az altiszt.

A pihenés után ismét int a munka folytatására, ezzel a szóval: «hoch!»

S ezt utána zengi az egész chorus.

«Hoch!»

A vaskoloncz csattan: «zupp!»

«Einmal hoch!»

A kar énekli utána: «einmal hoch!»

És azután «Zweimal hoch! Dreimal hoch!» Egész sor verset énekelnek, a
minek a refrainje mindig ez: «hoch! hoch! einmal hoch! zweimal hoch!
dreimal hoch!» S a vassulyok annyit csattan.

«Mi a tatár? Mért hochoznak? hisz nincs itt most Tisza Kálmán!» kérdem a
kisérő főtisztek egyikétől. Ő aztán megmagyarázza egész komolyan, hogy
az a hidászoknak a szokott nótája.

Ahá! Most már értem! Tehát a hány hochot kiáltanak, annál szilárdabban
áll meg az oszlop a mederben: annál mélyebben furja bele a hegyét a
földbe. Akkor nagyon jól van.

Még azután a távolból is sokáig hangzott utánunk a «hoch! hoch! dreimal
hoch!» Jól van fiaim! Isten éltessen sokáig.



A KAJMÁNOS HÖLGY.

Mister dr. O-Beaty irlandi eredetü orvos volt New-Yorkban.

Hogy melyik egyetemen szerezte a diplomáját? azt a kérdést nem szükség
szellőztetni. Elég azt tudni, hogy volt neki. A legkeresettebb orvosok
egyike volt a Washington-squaretől az Union-square-ig, a hogy azt a
napilapok hirdetményrovatai állandóan bizonyítják.

Csakhogy hát olyan orvos, a ki csodakurákat tud mivelni, van New-Yorkban
egy egész regement s az mind kerüli a titokban rejtőzést. Hypnotizálni,
massirozni, villanyozni, lesoványitani, elszunnyadt életerőket ujra
felserkenteni, vért átszivattyuzni, megifjitani, kihullott hajat, ki nem
nőtt szakállt megnöveszteni, szétdarabolt embert összerakni, halottat
föltámasztani már mai napság minden közönséges doktor tud. Ez mind
elavult tudomány. De uj betegségeket kitalálni, azokat népszerüvé tenni,
a szalonokkal elfogadtatni és azután azoknak speciális doctorává lenni:
ez a tudomány! Ehez értett alaposan mr. O-Beaty.

Azt beszélik róla persze az irigyei, hogy mikor az apja, a ki becsületes
farmer Connecticutban, felhozta a fiát az orvosi fakultáshoz, hogy
tanítsák ki azt a doktorságra: a fakultás dékánja azt kérdé tőle, hogy
hát mire kivánja a fiát kiképeztetni: a belgyógyászatra-e vagy a
sebészetre? Mind a kettőre, mondá az öreg. De különösen melyik
specialitásra fordítsák figyelmét? Talán a sárgalázra? Az nagyon jó
lesz! Vagy a gyermekgyógyászatra? Az még jobb lesz. Vagy a női
betegségekre? Az meg legjobb lesz. Hát aztán a szemészetet, fülészetet,
fogászatot tanítsák-e az ifjunak? Azt mind sorba. Mikor aztán az öreg
lefizette a didactrumot, a mi annyi tudományért ki volt szabva, a dékán
asztalára: hozzá tett még egy tiz dolláros greenbackot ráadásul, ezzel a
szóval: «és aztán még arra kérem az urakat, hogy tanítsák meg a gyereket
egyuttal irni és olvasni is.»

Ha ez az adoma bir valami alappal, akkor csak annak a megvilágitására
szolgál, hogy minő óriási szorgalomnak kellett az ifju O-Beaty
tehetségeit működésbe hozni, hogy a tanfolyam lefolytával mint kitünő
baccalaureus kerüljön ki az illető universitásból, a hol még irni is
megtanítják az orvosokat, a mire a legtöbbnek igazán nagy szüksége
volna.

Mr. dr. O-Beatynak volt egy szolid alapokon álló jó barátja, mr.
Snopkins. Egy nagy üzletkörnek örvendő összeházasító intézet alapító
tulajdonosa. Ők ketten, hivatásuk érdekeiben gyakran találkozának
egymással s egymásnak az üzletét (ha csak különös okuk nem volt rá) el
nem rontották.

Mr. Snopkins gyakran meginterpellálta mr. O-Beatyt, hogy miért nem
házasodik már meg? de mindannyiszor azt a választ nyerte, hogy fiatal
gyakorló orvosra nézve hátrányos körülmény az, ha felesége van. A
házasság rosz reklám.

Egy szép ködös napon aztán igy szólt a doctor a jó barátjához:

– Most már volna okom megházasodni. Nem azt mondta, hogy: volna
«kedvem», hanem: volna «okom».

– Megváltoztak a principiumok?

– Tetemesen.

– Hogy hivják a választottját?

– Miss Cleopatra Smith, a hogy sikerült kipuhatolnom.

Az igazgató azt a megjegyzést tevé, hogy magában New-Yorkban, Brooklynt
nem számítva, hatvanezer Smith kisasszony lakik s azok között
hétszázötven Cleopatra.

– No erre az egyre mégis rá fog ön találni a jellemzés után.

– Kérem: a hajának, a szemeinek a leirásával ne fáraszsza ön magát; mert
annak a szinét a saison szerint változtatják.

– Csak a lényeges jellegekre fogok szoritkozni. Tehát legelőször is,
mikor ezt a hölgyet megláttam: az volt a metropolitan-house termében a
Patti-előadás alatt, földszinti páholyban ült, a fején gyémántos
diadémmal; de senki sem a gyémántos fejéket bámulta rajta, hanem a
derekán átvont övet. Az, barátom, nem volt más, mint egy eleven
csörgőkigyó. Azt hiszem, a méregfogai ki lehettek törve. Elől a feje,
meg a csörgős farka a kigyónak egy gyémántos fibulával volt
összeszorítva, a miből az nem volt képes kicsuszni. A csodaszép hölgy
napmadár farkából készült legyezővel hüsité a keblét, melyhez a derekára
övezett szörnyeteg fel-fel emelé a kinyujtott fejét, szikrázó rubin
szemeivel s fulánkozó kettős nyelvével. Elhiheti ön, hogy senki sem mert
ennek a hölgynek udvarolni.

– Meg vagyok felőle győződve.

– Azt mondják, hogy éjjel a vánkosa alatt alszik a szörnyeteg s
reggelinél a miss a saját csészéjéből ad neki meleg tejet.

– Ez nagyon jellemző miss Cleopatrára nézve.

– Másodizben pedig a jégpályán láttam e csodahölgyet, orosz tündérekre
emlékeztető prémes öltözetben. Kisérője volt egy embernagyságu förtelmes
pávián. Eleintén azt hittem, hogy valami borotválkozatlan gentleman; de
aztán, mikor láttam, hogy a lábain is keztyüket visel, meggyőződtem
róla, hogy valóságos Darwin-féle ősapámat van szerencsém benne
tisztelhetni. Ez a vicsorgó fenevad csatolta fel a deli hölgy talpára a
halifaxokat, aztán maga is a két hátulsó markába szorítva egy pár
korcsolyát, versenyt iszánkodott az urhölgygyel a jégen; néha kezeiket
nyujták egymásnak s olyankor a szörnyeteg olyan kecsesen vigyorgott,
hogy mind a két fogsorát meg lehetett látni. Ennek nem szeretnék
fogorvosa lenni!

– Ezuttal sem udvarolt senki az urhölgynek.

– Nem bizony: mert az a négykezü kutya harap. Azt mondják, hogy az
asztalnál is az a majom szokott a missnek felszolgálni s per tu vannak
egymással.

– Kezdem tájékozni magamat.

– Harmadszor és legközelebb pedig a Centralparkban találkoztam a missel.
Onnan vettem észre a közeledtét, hogy a merre járt, mindenünnen riadva
szaladt szét a sokaság előle s a nagy tóparton egyszerre tele lett
minden csónak, minden sandolin emberekkel, a kik teljes evezőcsapásokkal
igyekeztek a szigetre menekülni. Képzelje ön: ezuttal a csodaszép
tündérnő egy öt láb hosszu krokodilust vezetett ezüst lánczon; a hogy
szokás bulldogot vezetni. A pikkelyes óriás gyik kedélyesen csapkodott a
farkával maga körül, s kattogtatta a százfogú állkapczáját. A miss
megállt egy pástétomos butik előtt s két dollár áru delikateszt vásárolt
össze, a miket egyenkint a kajmán torkába hajigált. A jóllakott szörny
aztán elfeküdt a parton a homokba, a hasát az ég felé fordítva, siestát
tartott, a hölgy pedig ezalatt leült egy zsombikra s a zsebéből elővett
egy könyvet és olvasott. Ahogy kitünő szinházi távcsövemmel kivehettem:
Juvenal satyrái voltak.

– Már most tudom, hogy ki az a hölgy.

– Ismeri őt?

– Hogy ne? A kajmános hölgyet! Első osztályu helyen van nálam beirva. –
S ön ezt nőül akarja venni?

– Minden bizonynyal.

– A csörgő kigyójával, a páviánjával, meg a kajmánjával együtt?

– Sőt még a Juvenáljával is.

– De hát minek ez a hölgy kegyednek? Épen a kajmános hölgy?

– Barátom! Ez lesz a leghatalmasabb reklám! Egy doktor, a kinek a
felesége kajmánnal jár sétálni! A ki csak meglátja a szép asszonyt a
szárazon vezetett krokodilussal, az mind a férj után fog tudakozódni. Én
megtakaritom a hirlapi hirdetményeket. Egész Newyork beteg lesz:
csakhogy én velem gyógyittathassa magát.

Mr. Snopkins csak egyre csóválta a fejét.

– Kedves doktorom! Tudja, hogy én önnek jó barátja vagyok. Kötelességem
önt gyöngéden figyelmeztetni. Nem jó lesz önnek ezt a kajmános hölgyet
feleségül venni.

– Talán az erkölcsi reputácziója szenved fogyatkozást?

– Óh nem! Az erénye minden kifogáson fölül áll! Mit gondol? A ki csörgő
kigyót visel öv gyanánt!

– Hát talán a vagyoni helyzete homályos?

– Az meg épen fényes. Mr. Smith Nabukodonozor a leggazdagabb vállalkozók
egyike. Palotája ott van a Madison-squaren. A leányával tűpénzül
ötszázezer dollárt fog adni. Évi jövedelme egy petroleumkirályéval
fölér.

– No hát akkor mi a baj?

Mr. Snopkins csak vonogatta a vállát, végre kirukkolt vele.

– Tudja, tisztelt barátom, nekem családi titkokat elárulnom nem szabad.
De annyit mégis meg kell mondanom őszintén, mint régi jó barátomnak,
hogy mr. Smith jövedelmének a proveniencziája olyan természetű, hogy az
ellen önnek méltó skrupulusai lehetnek.

– Uram! Ha nem tisztességes eredetü mr. Smith Nabukodonozornak a
jövedelme, akkor ünnepélyesen tiltakozom az ellen, hogy ön ezt előttem
felfedezze! Ahoz semmi közük a vőknek, hogy az ipáik milyen uton
szerezték a vagyont? Uzsoráskodtak? Tengeri rablók voltak? Hamis bukást
csináltak háromszor egymás után? Vagy rabszolgákkal kereskedtek? A
pénzmegszerzés módozatának szégyene csak az első izre nézve bir
hatálylyal: a másodizre már nem száll át. Én szemet tudok hunyni, ha mr.
Smith Nabukodonozor mindjárt pokolgépkészitő gyár tulajdonosa is.

– No hát mindezekből semmi sincs. A kajmános hölgy atyja igen derék,
becsületes ember, a ki olyan áruczikkel kereskedik, a melynek használata
minden emberre nézve kötelező, mely alól senki ki nem vonhatja magát, s
a melynek keresete meg nem szünik, a mig csak emberek laknak a földön.
Arról is bizonyossá tehetem önt, hogy soha senki azok közül, a kik mr.
Smith Nabukodonozor áruczikkeit használták, azok ellen panaszt nem
emeltek, azokból egy darabot vissza nem hoztak s a számlákat sohasem
kifogásolták. Mr. Smith Nabukodonozor az egyetlen egy nagyiparos, a
kinek a készitményeiben a fogyasztói teljes megnyugvást találnak.

(… Tudniillik, hogy mr. Smith Nabukodonozor egyik legtevékenyebb
new-yorki «entreprise des pompes funèbres»-nek a főtulajdonosa. Az ő
kuntsaftjai persze, hogy nem panaszkodnak a kapott portékáik ellen,
azokat nem is hozzák vissza, s azokban teljes megnyugvást találnak).

Csakhogy már ezt nem magyarázta meg mr. Snopkins az ő kedves barátjának,
mister O-Beatynak, hanem a mint dr. O-Beaty elébb nyilvánított szándékát
miss Cleopatrával összekelése tárgyában ujból és határozottan ismétlé,
azt mondta neki: «legyen hát meg, én összeboronálom a házasságot: a
hozományból kapok tíz perczentet, ez az én provizióm; hanem annyit a
lelkem megnyugtatására kimondok, hogy ez a házasság minden egyébre jó
lesz: csak reklámnak nem lesz jó egy gyakorló orvos számára.»


II.

Minden a legpontosabban összecsappant. A leánykérés, a kölcsönös
tudakozódások, a házassági szerződés föltételei, az esetleges válópör
következményei: mind hivatalos okiratokban lettek megállapítva. A férj
és nő vagyona közötti kölcsönös vonatkozások; konyhapénz, equipage,
divatkereskedői számla: mennyi terheli ebből a férj, mennyi az após
üzleti könyvét? melyik cselédet fizeti a férj, melyiket az asszonyság?
mennyi a számadás alá nem vonható rendelkezési alap? ez mind
budgetszerüleg meg lett állapitva, s az appropriationalis vita az esküvő
napjára kitüzve.

Az esküvő ugyanis, egyházi szertartás szerint, a hogy yankee
arisztokratákhoz illik, a három mértföldnyi hosszuságu Broadway
(sugárut) elején levő Szent-Háromság-templomban hajtatott végre.

De a milyen hosszu az ut a Smith-palotától a Szent-Háromság-templomáig,
olyan hosszan volt az megrakva hintókkal a hirhedett esküvőnek napján.
Az egész elegáns világ «tengelyen» volt. Gyalogjáró halandóknál azt
mondanók, hogy «talpon» volt: itt nem fejezhetjük ki hivebben a
helyzetet, mint hogy «tengelyen» volt.

A menyasszonynak az öltözete arról volt nevezetes, hogy annak a szövete
a «pinna nobilis» nevü tengeri kagylónak a «byssus»-ából készült, mely,
tenger alatt termő selyemből még eddigelé csak a római pápák számára
készült egy-egy pár harisnya. Ez a legdrágább és legritkább selyemfonál
a világon. Menyasszonyi koszoruját gyémántok képezték: de miféle
gyémántok? Kék, sárga és rózsaszinü gyémántok: a miknek az ára
meghatározhatlan.

Holmi csörgő kigyóról, páviánról és kajmánról természetesen szó nem volt
többé. Azokat valami népkertnek ajándékozták. Elég csörgő kigyó és egyéb
öldöklő szellem volt a menyasszony maga.

Hanem egy körülmény mégis föltünt a vőlegénynek, a mi jobban elfoglalta
a figyelmét a kék és rózsaszin gyémántoknál, de még a menyasszony kék
szemeinél és rózsaszin orczáinál is jobban. Ez az a látvány volt, hogy
ebben a hosszu kocsisorban milyen tulnyomó nagy számmal vannak jelen
azok a sajátszerü öblös járművek, melyek kivül-belül fekete posztóval
vannak behuzva, széleiken zománczos párkányzattal szegélyezve s
melyeknek a bakján elől-hátul fekete egyenruhás kocsisok és lakájok
ülnek és állnak, félgörögdinnye alaku kalapokban, azok mellett nagy
fekete strucztoll kokárdákkal, ezüst paszománttal a hátukon és a
mellükön, – s a templom előtti tér két oldalát szintén ilyen egyenruhás
férfiak kettős lánczolata foglalja el, egész a templomajtóig: mintha
csak egy köztársasági elnök requiemét celebrálnák.

Voltak azonban a násznép számára rendelve világoskék hintók is,
buzavirágszin kocsisokkal és fehér tollforgókkal a lovak homlokán.

A zászlók is mind ki voltak rukkolva.

Ördöngös mennykő! Hisz ez a valóságos temetkezési vállalat ármádiája!

Hanem hát azért minden a legszebb rendben ment végbe. A zenekar,
orgonakisérettel, elzengedezé Mozart hirhedett requiemjét, s kijövet a
Dom Sebastián halotti indulójával bocsátá el a boldog ifju párt a
szokásos nászutazásra a Pacifique vasuton egész San Franciscóig.

Mikor onnan visszatértek, természetesen nagyon boldogok valának, hogy
valahára véget ért a nászutazás.

Akkor aztán az uj menyecskének bőséges alkalma nyilt a szobáiból az
ócska butorokat kidobáltatni, a szőnyegeket letépetni s ujakat rakatni a
helyükbe. A férj pedig láthatott a maga hivatása után. Mehetett a
szokott pacienseit sorba látogatni.

Ennél a vállalatnál azonban sajátszerü meglepetésekkel kellett
leszámolnia.

Legelőször is egy éltes kisasszonynál tett látogatást, a ki mindig
szivdobogásokról gyógyittatta magát. Az most bemutatta neki a
vőlegényét. Egy nagyon gyanus kinézésü individuumot, a kiben mr. O-Beaty
a hajdani házmestert vélte felismerni. – Hanem hát a szivbajok elmultak…

Nem volt többé doktorra szükség.

Innen egy fölöttébb ideges, előkelő szabómesternéhez látogatott el, a
kit sürű migrainekből és gyomorasthmákból masszirozással szokott
kigyógyitani. Az most egész életvidáman futott eléje. Mintha csak az
egész idegrendszere ki lett volna cserélve. Még szivarozott is! Ennek
sem kell többet doktor!

Innen tovább haladva, felkereste dr. O-Beaty egy epilektikus betegét, a
ki már évek óta karszékben ülő nyavalyás, se állni, se feküdni nem tud.
– Hát, a mint ez meglátta, hogy az ajtón belép a doktor, egyszerre
felugrott a székéből s elkezdett a gutaütött lábaival előre-hátra
rugdalózni. «Nézze ön, hogy lábrakaptam! Tánczolok is! Kutyabajom!» – Ez
sem kiván több doktori segélyt.

Majd egy dusgazdag bankár patienséhez látogatott el, a kit évek óta
gyógyit elhájasodás ellen. Annak az előszobájában épen összeütötte az
orrát a legdühösebb antagonistájával, mister dr. Brugssal; a ki az ő
methodusának épen az ellenkezőjét, a Schrott-kurát alkalmazta a
betegein: naponkint félliter bort, meg egy száraz zsemlyét. Az már be
sem hagyta lépni a betegéhez: itt ő az úr! Kidobta mr. Beatyt az ajtón.

Mi történt itt az ő távolléte alatt?…

Akárhová csak ment, mindenütt zöldjében learatva találta a buzáját.

Utoljára eszébe jutott, hogy van egy szegény betege, a ki már évek óta
közadakozásból él, valami jótékony nőintézet elnöknőjének a
pártfogoltja. Annak szokott ő orvosságokat hordani ingyen. Azt kereste
fel. A hetedik emeleten lakott. – Mikor a ház elé hajtatott a
hintajával, látta, hogy a patiense épen kinéz az ablakon.

Felmászott hozzá a hét lépcsősoron. Benyitott a szobájába. A szoba üres
volt. Kereste, kutatta, nem találta a betegét. Utóljára felnézett a
kandalló kürtőjébe: hát a nyomorult épen ott kuporgott dideregve. «Mit
csinál ön ott?» – «Szabad levegőt szivok», volt a válasz.

Még ez is elbujik a doktor elől!

Legeslegutoljára maradt a leggazdagabban fizető betege, egy braziliai
kávékirály, a ki már évek óta szenved abban a komplikált nyavalyában,
hogy ha nem iszik, akkor nem tud aludni, ha pedig iszik, akkor nem tud
ébren lenni.

De már ez revolvert fogott rá, mikor a szobájába lépni látta! S ettől
aztán megtudta, a mit még eddig nem tudott.

– Eltakarodik ön innen! ördögök doktora! – Elvette ön a pompe funebre
leányát ugy-e? Azért, hogy a patienseit kiszolgáltassa az apósának kész
ragadományul! A mennydörgős mennykőnek kell az olyan doktor, a kinek az
ipa a temetkezési-egylet igazgatója! Ugorjon innen, mert lövök!

Most támadt aztán világosság mr. Beaty agyában. Megmondta a barátja
előre, hogy rossz reklám lesz egy gyakorló-orvosnak a kajmános hölgyet
feleségül venni! Kinek volna kedve olyan orvost hivatni, a kinek az
apósa koporsókereskedő?

… No de sebaj! Az 500 ezer dollár meg volt (leszámitva a Snopkins
perczentjeit). Mr. Beaty nem volt fejére esett ember. Ha nem ment tovább
a doktori praxis, tudott uj reformot hozni be a temetkezési rendszerbe.
Ő volt az, a ki gyakorlatba hozta azt a fölöttébb czélszerü szokást az
amerikai temetkezéseknél, hogy a gyászszertartások alkalmával a gyászoló
közönség között «antithanatin» czim alatt egy kupicza jó erős pálinkát
osztanak ki. A hány kondoleáló fél jön, a névjegyét «p. c.» átadni: kap
a bejárat alatt egy pohárka gint, s fizet érte tiz centimet.

Egyetlen temetésnél (mikor a szarvasvadászaton szerencsétlenül meglőtt
Delmonicot eltakaritották), a gyászoló közönség az első napon háromezer
dollárnyi, a tisztességtétel napján pedig háromszor oly nagy összegre
rugó – kondolenciális jegyeket hagyott hátra a «bar room»-nál.

S ez az üdvös reform doktor Beaty-nak köszönheti létrejöttét.

És igy mégis igaz, hogy a házasságok égben köttetnek még a kajmános
hölgyekkel is.



GÚNYÁDAT, TARISZNYÁDAT EL NE HADD!

Hogy én babonás vagyok, az régi dolog.

Nem szeretek pénteken utazni.

Egyszer péntek napon indultam utnak Balaton-Füredről Siófokra. Gyönyörü,
derült reggelünk volt, szeptember elején. A tó sima, mint a tükör. A
«Kisfaludy» jól disponálva. A kapitányunk a legjobb launéban. Az utazás
a legkedvezőbb auspiciumok között vette kezdetét. (Rendesen egy óráig
szokott tartani). Hát mikor a fele uton járunk, jön ránk szembe egy
akkora kis ködfelhő, mint a kalapom. Az elkapja magával a hajónkat s mi
annak a kis felhőnek a vezetése alatt belebódorodunk a Balatonba, járunk
előre hátra, nem találunk száraz földet, mig végre nagy küzdelmek után,
szerencsésen eljutunk a continensre – Számárdinál valahol. A gyorsvonat
persze hogy az orrunk előtt robogott el.

Most megint megtörtént rajtam ez az eset, csakhogy vastagabb kiadásban.
Triesztbe voltunk meghíva, Hegedüs Sándor kedves öcsémmel együtt, az
Assicurazioni Generali évi közgyülésére. A gyülés ideje szombaton 11
órakor volt. E szerint pénteken kell utra kelni. Én már a reggel 7 órai
vonattal akartam elindulni, mely másnap 8-kor ért Triesztbe; de Sándor
tapasztalt utazó; azután neki még az nap délelőtt warranttörvényt
kellett nyélbe sütni, azt mondta, elég lesz az esti 8 órai gyorsvonattal
is pályázni: az is megérkezik reggel 9-re. Még megmosdani és csizmát
tisztittatni is marad idő.

Hogy le ne maradjak a vasutról, már 6 órakor elküldtem Gábor diákot, az
én spiritus familiarisomat, hogy beszéljen rá valami módon egy fiakkert,
hogy vigyen engem át Budára. A derék fiu azonban jó gazda s csak egy
félfiakkert hozott: egylovast. A hidig elmentünk szerencsésen, a nélkül,
hogy valakit elgázoltattunk volna, hanem a mint a lánczhidat meglátta a
ló, azt mondta, hogy semmit sem mondott; hanem elkezdte a bárkát
hátrafelé tolni, neki faroltatva az utána csörtető omnibusnak. Hasztalan
biztatta constábler, jegyszedő, közszolga: a paripa nem állt el a
véleményétől. Ez már valóságos indignatio volt a részéről.

Egy római ilyenkor visszafordult volna az utjából.

Nem maradt hátra más, mint nekem kiszállni a hintóból, a kocsisnak meg
leszállni a bakról, így aztán az egyikünk a lovat huzva, a másikunk a
kocsit tolva, szerencsésen átjutottunk Budára.

Nem is történt azután velünk semmi baj egész Zagorjeig, a mely
tudvalevőleg a Karsthegy tetején levő állomás a Dráva partján. Van-e
hozzá falu? azt nem tudom, mert nem láttam.

A hogy illett, pontosan megérkeztünk az állomásra, reggel hat órára.
Innen azonban semmi áron nem akart a vonat tovább mozdulni. Sándor
hozott magával egy pár statistikai könyvet, a mikben le van irva, hogy
Berlin másfél millió lakóssága közül, hánynak nincs mit enni, nincs hol
hálni? s ezek közül hányat lát el a város ingyen levessel és
lakóhelylyel.

Először Sándor öcsém olvasta el, azután meg én. A vonat még sem mozdult.
Kezdtem a berlini intézményeket nagyrabecsülni.

De hát mért fagyott be a conductoroknak a trombitája? Kiváncsiak voltunk
megkérdezni.

– Mikor indulunk tovább?

– Majd ugy tizenkét óra tájon.

Hát az történt, hogy a reggel hét órakor indult személyvonatot az a
baleset érte, hogy Zagorje és Száva között, a meredek Karszt ormáról egy
óriási sziklatömeg gördült le eléje s a vonatnak a gőzmozdonyát és
szenes kocsiját összetörte: a sinek természetesen fel lettek dulva.

Az állomásfőnök megbiztatott bennünket, hogy rögtön táviratozott
Laibachba, hogy onnan küldjenek egy segélyvonatot, mely a pesti vonatok
utasait felszedje. Hanem az természetesen csak a baleset szinhelyéig
jöhet elénk. Egy darabot gyalog kell megtenni a társaságnak.

Hát a gyalogolás nem baj; de hol lehet itt reggelizni?

Mutatták, hogy amoda van egy parasztház, annak az asszonya tud kávét
főzni. Olyan szép, karcsu házikó, a melyiknek az ajtaján fejlehajtva
kell bebujni. Az már akkor tele volt szénhordással foglalkozó
polgártársakkal, kik készségesen engedtek helyet az uri pasasiroknak.

– Lehet-e itt kávét kapni?

– Hogy ne lehetne? Csak itt lehet kávét kapni az egész Zagorián.

Mikor megláttam azt a kávét, azt mondám Sándornak:

– Hallod-e? legyünk udvariasak. Itt asszonyságok is vannak. Engedjük át
nekik ezt a kávét.

Így megszabadultunk tőle.

– Hát mást nem kaphatni?

– De igen: tojást.

Egy alacsony, füstös padmalyu oduban főzte a menyecske (egy foga sem
volt már) a tojásokat s osztogatta csak úgy a markával az uraságoknak.

– Sándor, ez jó neked! de ha én tojást eszem reggelire, még rossz
hiremet költik.

Ekkor jutott eszembe, hogy hiszen pakolt nekem az én leányom egy nagy
darab borjuczombot az utitáskámba, meg egy palaczk visontait is hozzá:
mit küzdök én itt a hajótöröttekkel az utolsó zvibackért. Azzal
visszamentem a kupéba, elővettem a táskámat, s unalmamban megettem fél
kiló borjusültet. Ha otthon tenném ezt, mindjárt elővenne a prüszkölés.

A derék állomásfőnök aztán megbiztatott bennünket, hogy ő táviratozott
Laibachba az állomási vendéglősnek, hogy kész ebéddel várja az egész
kéjutazó társaságot.

Így aztán hol kocsin, hol gyalog eljutottunk a szerencsétlenség
színhelyéig, mely épen egy veszedelmes kanyarodónál van, a hol a vasut
szorosan a Dráva partján fut körül: alig két lábnyi kőmellvéd választja
el tőle. A kocsik el voltak már hordva, új síntalpakra új sinek
felrakva, hanem a nehéz szenes kocsi ott feküdt a pályatesten. Annak egy
kereke sem látszott, mellette felhalmozva a gőzmozdony finom aczél- és
messing-géprészei, összetörve, a nagy colossalis gép maga pedig
féloldalt hevert a sinek között: egész sereg munkás igyekezett
emelő-gépekkel, vasrudakkal új kerekekre állítani. Ezer szerencse, hogy
a helyről legördülő szikla a gépnek és a szenes szekérnek ment neki,
azokat csak össze tudta törni, de ha a kocsikra zuhan, azokat mind
letaszítja a mély Száva-mederbe.

Milyen erő van még a holt természetben is!

Innen aztán a segítségünkre érkezett laibachi vonatra felkapaszkodva,
valahogy mégis kiszabadultunk.

Délre megérkeztünk a laibachi állomásra s az étteremben letelepedtünk a
ránk váró ebédhez. Azaz, hogy csak az asztalhoz. Először jött a
kiszolgáló pinczér, elmondta könyv nélkül az egész étlapot. «Hozzon, a
mi legjobb». Azután jött a főpinczér, elmondta az egész étlapot hosszú
sorban. «Akármit, de gyorsan», azután eljött maga a vendéglős, az is
elmondta az egész étlapot. «Adasson, a mi van». Akkor aztán eljött a
portás a csengetyűvel. «Második csengetés, tessék beszállni Trieszt
felé», akkor aztán szaladt minden ember, be nem teljesült reményeit
porba dőlni látva.

De hát mit lamentálok én, mikor nekem még van egy nagy darab
borjusültem. Gyere elő czubák.

S aztán szépen elfogyasztottam az utolsó befaló falásig a borjuczombot.

Mire Triesztbe megérkeztünk, három óra volt délután. Az évi közgyülésnek
régen vége volt.

Este nyolcz órakor aztán megint felülhettem a gyorsvonatra s jöhettem
hazafelé.

És így megtettem egy két napig tartó utat, jártam gyalog a Karszton
keresztül, nem aludtam két éjszaka, csak azért, hogy egy fél
borjuczombot elfogyasszak, a mit otthon süttetett a leányom s a mit
szépen schlafrokkba bújva is elfogyaszthattam volna otthon. Még salátát
is kaptam volna hozzá.

Aztán ne legyen az ember péntekes!



A KOBLERÉK TÁNCZOLÓ BABÁI.

(Igaz mese.)

Az ötvenes években volt a nemzeti szinházhoz szerződtetve egy
ballettánczos család, a Koblerék: apa, két leány és egy fiú. Az apa volt
a balletmester, ki maga ritkán produkálta a művészetét, a két leánya
elsőrendű solotánczosnő volt, a fia pedig solotánczos.

A két leány fiatal volt és szép, egymáshoz arczban, termetben meglepően
hasonlítók, sylphidi megjelenések a színpadon; a fiú pedig endymioni
alak, a legclassikusabb szépségű arczczal, valódi eszményképe a férfiui
szépségnek. Én nem igen szeretem a férfi-balletistákat, azt hiszem, más
nemembeli szinházlátogató sem: van valami babaszerű az ugrándozásaikban,
a túlkifejlett lábizmaikban, lárvaszerű, mozdulatlan arczuk inkább
elijesztő, mint megigéző. Hanem a Kobler-fiú kivételt képezett. Annak az
egész megjelenése, minden lebbenése csupa keresetlen báj volt,
mozdulatai classikus szoborminták, mintha a lég vitte volna, olyanok
voltak a merész szökései; néha féloldalt fekve látszott repülni a
levegőben; ilyen lehetett Ariel alakja.

És azért a közönség még sem volt fellelkesűlve a Kobler-család iránt.

A leányokról azt lehetett megjegyezni, hogy táncz közben soha sem
lehetett meglátni a térdeiket, a mit az első Taglioniról is
híresztelnek, a ki azt mondá: «nem csak férfiak előtt tánczolok, hanem
leányok előtt is». S aztán az egész Kobler-család nem volt a szinpadon
kívül megközelíthető.

Együtt laktak egy kis józsefkülvárosi házban, melynek ők voltak az
egyedüli bérlői, ott nem fogadtak el senkit; nem jártak el sem bálba,
sem vendéglőbe, sem semmiféle mulatságba: még a szinésztársaikkal sem
volt semmi ismerkedésük.

Egy napon meghivót kaptunk Kobleréktől «tánczestélyre» a nőm és én, meg
a velünk legbensőbb barátságban levő Szigligetiék.

Vajjon hol lesz a táncz? Ez tett bennünket kiváncsivá. De még jobban az
a talány, a midőn összejöttünk a kis szűk szobában s aztán láttuk, hogy
kettőnk családján kívül senki sincs más hivatalos, én pedig
Szigligetivel együtt nem vagyok valami nagy tánczos: hogy ki fog itt
tánczolni?

A szobának, melyben fogadtak bennünket, alkovenje is volt s az
függönynyel letakarva.

Az öreg Kobler és a fia igen szivélyesen fogadtak bennünket, rövid
perczekre a leányok is megjelentek a hölgyeket üdvözölni, azután
visszavonultak a konyhába az ozsonnát elkészíteni.

Kobleréknek a lakása egész muzeum volt a legértékesebb chinai és japáni
ritkaságokból. Az apa és fiú annyi érdekes élményt tudtak elbeszélni
exotikus országokban tett utazásaikról, hogy az minket jobban
mulattatott minden táncznál.

Azután felhordták a leányok a pompás ozsonnát, különösen meglepve a női
vendégeket olyan soha nem ízlelt csemegékkel és süteményekkel, a miknek
készítési titkát csak a keleti szakácsművészektől lehet eltanulni. Az
italaikban is volt valami rendkívüli íz, zamat, bouquet, a mi az embert
kiváncsivá tette megtudni, hogy mi annak a neve, a mit ivott?

Mikor aztán az ozsonna be lett fejezve, akkor azt mondá az öreg Kobler:
«most kezdődik a tánczelőadás».

Erre a két leány és a fiu eltávozott az alcoven függönye mögé.

Ahán! Gondolám: ők fogják hárman a tánczelőadást tartani.

De nagyon szűk helyük lesz hozzá!

Nemsokára lehetett a függönyön keresztűl látni, hogy lámpásokat
gyújtottak meg odabenn s hangzott az első csengetyűszó.

Az apa Kobler helyet foglalt a függöny előtt s elkezdett hegedülni. A
második csengetyűszóra aztán kétfelé huzódott a kárpit s elénk tűnt a
gazdagon díszített szinpad, melynek közepét elfoglalá egy kötéltánczosi
állvány, kifeszitett sodronykötéllel. A szinpad hátulját második,
kétfelé nyiló függöny takarta.

Az első zenehangok után szétnyilt a függöny s előjött a sötét háttérből
egy csupa aranyhimzéstől és zománczos skofiumtól ragyogó öltözetű indus
bajadér; két kezében a hosszú egyensúlyozó rúddal, annak a végén két
gomb. Az övéről lecsüggő szironyokon apró csergetyűk voltak. Elébb
óvatosan megkisérlé az egyik lábával a kifeszített sodronykötelet, hogy
elég megfeszült-e? s aztán kecses fejbólintással üdvözlé a néző
közönséget s azzal gyorsan egymást váltogató lábakkal előre szaladt
egész az állványig, onnan megint vissza, hátra felé.

Ah, azt el is felejtettem megmondani, hogy a szép bajadér – egy lábnyi
magas volt.

Majd merész szökésekkel veté magát a kötélre, hogy az csak úgy pattogott
fel alatta, néha féloldalt, ülő helyzetben került a kötélre, majd meg
hanyatt vetve himbálta rajta magát, utoljára eldobta a kezéből a
súlyegyenző rudat, de az sem esett le azért a kötélről, ott maradt és
billegett, imbolygott tovább, míg a bajadér hátrafelé ugrálva, a kötél
pattintásai által kényszeríté az eldobott rudat maga után szökellni, míg
végre a közönségnek mind a két kezével csókot vetve, eltünt a hátsó
függönyök mögött rudastól együtt.

Nagy volt a tapsolás! El kellett ismernünk, hogy automattal emberi
mozdulatokat ily bámulatos híven utánoztatni már valódi művészet.

De az még semmi sem volt az utána következőhöz. Az öreg Kobler hegedűje
most egy andalgó symphoniára zendült meg s erre a függöny mögül
előlebbent egy eszményi szép sylphid, festői lenge öltözetben; ennek már
a súlyegyentartó rud sem volt a kezében; egész szabadon tánczolt. És
aztán a balletművészet minden mesterfogásait végigtánczolta azon az egy
szál sodronyon, utoljára az egyik lábának az ujjhegyén állva, szökellt
biztos merészséggel végig rajta.

– Nem tudom kivenni a fonalakat, a mik azt az alakot mozgatják, mondám
Koblernek.

– Nem rángatja ezt semmi fonál, mondá az öreg. Nézze ön.

S azzal a nyirettyűjét félkörben körülforgatta a sylphid feje fölött és
az egész alakja mellett; az tánczolt tovább.

– Akkor hát a lábai és a sodrony között kell valami villanydelejes
összeköttetésnek lenni, a mi a benne elrejtett gépezetet mozgatja.

Az öreg nem felelt semmit, hanem odatartá a nyirettyűjét a sylphid elé s
arra a tánczoló tündér átugrott a sodronykötélről a hegedűvonóra s azon
szaladt végig egész a mæstro kezéig, mely a nyirettyűt tartá; akkor
aztán Kobler megkapta a tündér derekát a bal keze két ujjával s oda
tette azt a tenyerembe.

– Tessék megnézni, hol van benne a gép?

Nem volt abban semmi gép; közönséges játékbáb volt, a minővel a
gyermekek mulatnak. Kézről-kézre adtuk, mindenki össze-vissza tapogatta;
nem volt azon egyéb, mint gyapottal kitömött szattyán; nyaklott előre
is, hátra is, a hogy az ilyen babák szoktak.

Akkor aztán visszaadtuk a babát az öreg Koblernek, ő pedig odadobta azt
a sodronykötélre s arra az egyszerre megint talpra ugrott és tánczolt
tovább. Az öltözete az indiscrét fürkészés alatt kissé zavarba jött; azt
a tündér nagy decentiával helyreigazította.

– Hisz ez valóságos boszorkányság!

Harmadszor meg egy capriccióra két pojácza ugrott ki egyszerre a
kötélre; azok meg már aztán a leglehetetlenebb testgyakorlatokat
követték el együtt. A vereshajú felugrott a feketehajúnak a fejére s
tótágast állt annak a vállain, utoljára egy saltomortaléval keresztül
ugrott a szinpad lámpáin, egyenesen az én térdemre s ott kitörte a
nyakát.

Oda voltunk a sajnálkozástól valamennyien. De kár a szép bajazzóért.

– Sebaj! mondá az öreg Kobler. Úgy is jó az. S azzal visszadobta a
kötélre a kicsavart nyaku bajazzót s az tovább tánczolt hátrafelé
fordult fejjel.

Soha életemben nem láttam ehhez fogható csodát!

Ezzel vége volt az előadásnak; a két Kobler kisasszony és a bátyjuk
előjöttek a függöny mögül. Ők csinálták ezt az egész bűvészetet.

De hogyan? Ez a fejtörés.

Elővettük az öreg Koblert, hogy mi ennek a boszorkányságnak a titka? Ő
csak mosolygott rá.

– Olyan egyszerű dolog ez, hogy ha megmondanám, mindenki nevetne rajta.
Bemutattam én ezeket a bábokat a hollandi királynak is, az is követelte
rajtam a titkot, de minden hódolatom mellett sem szolgálhattam vele.
Híres impresariók ostromoltak érte, hogy engedjem át nekik, rengeteg
nagy pénzt kinálva; de én pénzért sem nem mutogatom a találmányomat, sem
el nem adom a titkát.

S maig is titok előttem, hogy mi volt az, a mit a Koblerék kis
szinpadján láttam.

Vajjon, mikor magukra maradtak ezek a művészi bábok, előadás után, úgy
egy gyűszünyi sert iszogatva, egy kolibri-fertály mellett, mit
beszélhettek egymás közt? Mert, hogy beszélni is tudtak, azt kétségbe
sem vonom.


UTÓIRAT.

Azóta megtudtam ezt a titkot.

A mint ez a kis elbeszélésem megjelent, nehány hónap mulva meglátogatott
egy erőteljes testalkatú, de már erősen szürkehajú férfi, a kinek az
arczvonásaira vissza emlékeztem.

– Ön a fiatal Kobler?

– Igen, ezelőtt harmincz esztendővel.

Látogatóm elmondta, hogy ő most magyar állampolgár, kitünő állást foglal
el egy közhasznú intézetnél. Olvasta a tánczoló babáiról szóló
elbeszélésemet, s azért jött hozzám, hogy a rejtélyes szemfényvesztés
megoldását közölje velem.

S azzal beavatott a bűvészet titkába.

Olyan egyszerű ötlet az, hogy csodálni lehet, miként nem jön rá az ember
magától.

A discretio tiltja, hogy részletesen elmondjam az egész stratagemát, de
annyit elárulhatok, hogy az egésznek a titka az optikán alapul; a néző
közönség fényes világítás mellett csak a csillogó tánczbabákat látja: a
színpad fekete, a mozgató erő is fekete, s feketét a fehéren nem lehet
meglátni. Mikor a titok fölfedezése után ismét megláttam e
bűvészproductiót, bár tudtam már a titkát, még is teljes volt a
csalódásom.



Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Petőfi.]

[Footnote 2: Magyarul körülbelül szabad fordítással: «ha nem tetszik
neki az én lerchenfeldi kiejtésem, elmehet zabot hegyezni. Majd én
zsenirozom magam egy olyan herczegtől, a ki a millimáritól kér kölcsön
egy lovat, mikor wachparádéra akar menni.]

[Footnote 3: Uj szó. «Durch» = «át» – «Lauch» = «hagyma» – «Durchlaucht»
= «áthagymázott.»]

[Footnote 4: Gyaur = keresztény; spanyol = zsidó.]



TARTALOM.

  A világlátott fiu  1
  A rosszul osztozott testvérek  30
  Basszista és szabadsághős  56
  A Hortobágy  64
  Vőlegény-verseny  91
  Kassári Dániel  118
  A talmi asszony  180
  Vanderguld úr  195
  Hoch! hoch! dreimal hoch!  203
  A kajmános hölgy  208
  «Gúnyádat, tarisznyádat el ne hadd!»  218
  A Koblerék tánczoló babái  222

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.



      *      *      *      *      *      *



Transcriber's note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

6 |kedvesebb voit |kedvesebb volt

19 |araranypoharakból |aranypoharakból

31 |fávágó harkály |favágó harkály

41 |lábávál rugott |lábával rugott

49 |Míkor a markával |Mikor a markával

76 |késő estíg |késő estig

82 |debreczení istállóból |debreczeni istállóból

122 |Es aztán |És aztán

125 |Nem en |Nem én

168 |egymásnak ajéndékba |egymásnak ajándékba]





*** End of this LibraryBlog Digital Book "Napraforgók - Ujabb beszélyek" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.