Title: Életbölcseség - Aforizmák
Author: Schopenhauer, Arthur
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Életbölcseség - Aforizmák" ***

SCHOPENHAUER

ÉLETBÖLCSESÉG

A TANULMÁNYOK III. SOROZATA

SCHOPENHAUER

ÉLETBÖLCSESÉG

AFORIZMÁK

FORDÍTOTTA

KELEN FERENC DR.

BUDAPEST, 1925

A PANTHEON IRODALMI INTÉZET R.-T. KIADÁSA

_A boldogság nem könnyű dolog: nehéz azt megtalálni önmagunkban, másutt
pedig lehetetlen._

_CHAMFORT._

Globus, Budapest



BEVEZETŐ

Az életbölcseség fogalmát itt a szóban magában benne rejlő értelemben
használom. Értem pedig rajta az élet lehető kellemessé és boldoggá
formálásának a művészetét, a boldog életre való útmutatást. Oly életre,
mely hideg és érett megfontolás mellett is kívánatosabb a nemlétnél,
amelyhez önmagáért, nem csupán a haláltól való féltünkben ragaszkodunk
és melyet ezért végnélkül tartónak szeretnénk látni. Hogy az emberi élet
egy ilyen lét fogalmának megfelel-e, vagy egyáltalán megfelelhet-e, oly
kérdés, amelyre az én filozófiám tudvalevően nemmel felel, holott az
életboldogság fogalma igenlő választ tételez fel. Ez pedig az emberrel
veleszületett tévedésből fakad, amint főművemben (2. kötet, 49. fej.)
gáncsolva kimutattam.

Hogy e gondolatokat mindazonáltal kifejthessem, teljesen el kellett
távoznom attól a magasabb, metafizikai-erkölcsi állásponttól, amelyhez
filozófiám lényege elvezet. Az itt következő fejtegetés ezért is
bizonyos megalkuváson alapszik, amennyiben a közönséges, tapasztalati
állásponton marad és ennek tévedését osztja. Értéke is csupán
feltételes, mert maga az életboldogság szava is merő szépítgetés.
Teljességre sem tart számot, részben a tárgy kimerithetetlen voltánál
fogva, részben, mert különben a másoktól már elmondottakat kellene
ismételnem.

Aforizmáimmal hasonló célra törekszik _Cardanus_nak olvasásra nagyon
érdemes könyve: de utilitate ex adversis capienda (a sorscsapásokból
merített hasznos tanulságokról), mellyel az itt előadottakat ki lehet
egészíteni. _Aristoteles_ Rhetorikája I. könyvének 5. fejezetébe szintén
beleszőtt egy vázlatos eudaimonologiát, mely azonban túlságos józannak
sikerült.

Előzőimet nem használtam fel, mert a kompilálás nem kenyerem. Annál
kevésbé tehetem ezt, mert különben oda lett volna a felfogás egysége,
ami az efajta műveknek a lelke.

Általában természetesen minden idők bölcsei mindenkor ugyan azt
hirdették, a balgák pedig, azaz minden idők mérhetetlen többsége,
mindenkor ugyanazt cselekedték, vagyis annak az ellenkezőjét, és ebben
marad a dolog továbbra is. Jól mondja Voltaire: „Ezt a világot oly
balgának és gonosznak fogjuk itt hagyni távozásunkkor, amilyennek
beléptünkkor találtuk“.



I. FEJEZET.
BEOSZTÁS

Aristoteles (Ethica Nicom. I. 8.) az emberi élet javait három osztályba
sorozza: a külsőkre, a lélek és a test javaira. Ebből csupán a hármas
számot tartom meg, midőn a halandók sorsának különbözését három
alap-okra vezetem vissza. Ezek:

_1. Az ember egyénisége_ a legtágabb értelemben. Ebben foglaltatik tehát
az egészség, erő, szépség, temperamentum, erkölcsi jellem, értelmesség
és ennek kiművelése.

_2. Az ember vagyona és birtoka_ minden értelemben.

_3. Az ember szerepe._ E kifejezésen tudvalevően azt értjük, hogy _mi_
az ember mások képzeletében, tehát milyennek képzelik el a többiek. Ez a
mások véleménye rólunk, mely a tisztelet, rang és hírnév formájában
jelentkezik.

Az emberi jellem különbözése magának a természetnek a műve. Ennek tehát
sokkal lényegesebb és mélyebb a befolyása az ember boldogságára vagy
boldogtalanságára, mint az utóbbi két csoport különbözéseinek, melyek
csupán emberi közremunkálásból erednek. A _valóságos egyéni előnyökhöz_,
mint a nagy szellemhez, a nagy szívhez úgy aránylanak a rangnak,
születésnek, még a királyinak is, a gazdagságnak és efféléknek minden
előnyei, mint a színpadi királyok a valósághoz. Már Metrodorus,[1]
Epikuros első tanítványa ezt irta egy fejezete elé: Majorem esse causam
ad felicitatem eam, quae est ex nobis, ea quae ex oritur. Fontosabb
boldogságunkra az, ami önmagunkból való, mint ami a dolgokból ered. – V.
ö. Clemens Alex. Strom. II. 21. 362. l. op. polem. würzburgi kiadás.

Mert az ember jólétére nyilván az a fődolog, ami benne magában rejlik.
_Közvetetlenül_ ebből fakad ugyanis belső, kellemes vagy kellemetlen
közérzése, mint érzésének, akaratának és gondolkodásának az eredménye.
Minden kívülfekvő dolog ellenben csupán _közvetett_ hatással van rá.
Ezért illetnek ugyanazok a külső események vagy viszonyok mindenkit más
és más módon, ezért él mindenki egyenlő környezetben és mégis más és más
világban. Az embernek csupán saját képzeteivel, érzéseivel és akarati
tényeivel van _közvetetlenül_ dolga, a külső dolgoknak csak annyiban van
rá hatásuk, hogy azokat előidézik. Hogy milyen az a világ, amelyben
élünk, az az elménk különbözőségétől függ: ehhez képest lesz világunk
szegény, léha és lapos, vagy pedig gazdag, érdekes és jelentős.

Olyik ember megirígyli a másiktól azokat az érdekes eseményeket, amelyek
annak az életében felmerültek. Pedig inkább felfogó elméjét irígyelné,
mert ez adta meg azoknak az eseményeknek a jelentőségüket. Ugyanaz az
élmény, amely a szellemes ember fejében oly érdekesen alakul ki, a
lapos, köznapi felfogásban üres, hétköznapi jelenet volna csupán.
Különösen Göthe és Byron némely költeményeinél mutatkozik ez, melyeknek
nyilván valamely tényleges esemény az alapjuk. A balga olvasó irígyli a
költőt a bájos élményekért, ahelyett, hogy hatalmas fantáziáját bámulná,
amely egy meglehetősen mindennapi esetből oly nagyot és szépet bírt
formálni. Hasonlóképen a búsbeteg tragédiát lát ott, ahol a hevesvérű
csupán érdekes összeütközést, az egykedvű pedig valami jelentéktelen
esetet.

Mindez onnét van, hogy minden valóság, annak minden betelt jelenű
eseménye két félből áll: alanyból és tárgyból. Ámbár e két félnek oly
szükségszerű és szoros a kapcsolata, mint az oxigéné és hidrogéné a
vízben. Teljesen egyenlő objektív fél mellett is teljesen más lesz a
jelen valóság, ha a szubjektív fél különböző, – vagy megfordítva. A
legszebb és legjobb objektív fél tompa és rossz szubjektív fél mellett
csupán silány valóságot adhat: olyan ez, mint valamely szép környék
rossz időben vagy egy rossz camera obscura tükrözésében. Vagy
világosabban szólva: az ember éppen úgy ki nem bújhat az öntudatából,
mint a bőréből. Közvetetlenül csak az öntudatában él, kívülről nem is
igen lehet rajta segíteni.

A színpadon az egyik a fejedelmet játssza, a másik a tanácsost, egy
harmadik a szolgát vagy a katonát, a tábornokot stb. De ezek a
különbözések mind tisztára külsőségek, a belső magva valamennyinek
ugyanegy: a szegény komédiás a maga bújával, bajával. Így van ez az
életben is. A rang és gazdagság különbözései kinek-kinek kiosztják az
eljátszandó szerepeket, amelyek azonban távolról sem felelnek meg a
boldogság vagy jólét belső különbözéseinek. Mert mindenkiben benne van
az a szegény ügyefogyott ember a maga nyomorúságával és kűzdelmével,
mely anyagban ugyan mindenkinél más, de formája, vagyis igaz mivolta
szerint mindenkinél meglehetősen egyforma. Van talán fokozati különbség
köztük, ez azonban semmikép sem igazodik az állás, gazdagság vagy szerep
után. Minthogy minden, ami az emberért van és történik, _közvetetlenül_
mindig csupán az öntudatban van meg és érette történik: nyilvánvaló,
hogy elsősorban ennek az öntudatnak a minéműsége a lényeges. A legtöbb
esetben inkább ezen fordul meg a dolog, mint az öntudatban tükröződő
alakokon. Mily szegényes minden pompa és élvezet, mely egy bamba fajankó
öntudatában tükröződik, a Cervanteséhez mérve, midőn kényelmetlen
börtönében a Don Quijotét írta.

A jelennek és a valóságnak objektív fele a sors kezében van, miért is
változó. A szubjektív fele mi magunk vagyunk, tehát lényegében
változhatatlan. Ezért minden külső változatosságok ellenére is ugyanegy
a jellege mindvégig minden egyes emberi életnek, hasonlóan egyetlen
zenei téma számos változataihoz. A maga egyéniségén senki túl nem
járhat. Bármilyen körülmények közé kerül az állat, megmarad abban a szűk
körben, melyet a természet áthághatatlan korlátként vont köréje.
Lényének és öntudatának e korlátoltsága okozza, hogy valamely kedvelt
állatunkat csak szűk korlátok közt bírjuk boldogítani. Így áll ez az
embernél is: az egyénisége eleve kiszabja lehető boldogságának a
mértékét. Különösen szellemi erejének korlátai tűzik ki mindenkorra a
határt magasabb rendű élvezőképességének. Ha e határok szűkek, akkor
semmiféle külső erőfeszítés, sem az emberek, sem a sors kedvezései nem
lesznek rá képesek, hogy az ilyen embert a közönséges, félig állati
boldogság és gyönyör fölé emelje. Érzéki gyönyörre, meghitt és derült
családi életre, alacsony társas örömökre és közönséges időtöltésre marad
utalva. A műveltség csak éppen valamennyire, de sokra nem bírja azt a
kört tágítani. Mert a legmagasabb, legváltozatosabb és legtartósabb
élvezetek a szellemiek, bármennyire áltatjuk is erre nézve magunkat
különösen ifjuságunkban. Ezek pedig főképen a szellemi erőtől függnek.
Ebből tehát világosan kitetszik, hogy mennyire az egyéniségünktől függ a
boldogságunk: pedig rendszerint csak sorsunkat, csak vagyonunkat és
amennyit a világ előtt mutatunk, azt szokták számításba venni. A sorsunk
pedig jobbra is fordulhat, aztán meg akinek gazdag a belseje, az nem fog
éppen sokat várni tőle. A fajankó ellenben fajankónak marad, a tökfejű
pedig tökfejűnek világéletében, még a paradicsomban hurik közepette is.
Ezért mondja Goethe Westöstl. Diwan-jában:

  Nép, szolgák és hódítók
  mindenkor vallják:
  Emberfia főszerencséje
  kinek-kinek az egyénisége.

Minden azt bizonyítja, hogy boldogságunkra és élvezetünkre egyéni
mivoltunk sokkal lényegesebb hatású mint a külső valóság. Ezért igaz,
hogy az éhség a legjobb szakács, ezért nézi az agg közömbösen az ifjú
istennőjét, ezt bizonyítja a lángelmék és szentek élete. Az egészség
fölér az összes külső javakkal, úgyannyira, hogy boldogabb az egészséges
koldus a beteg királynál. Teljes egészségből és szerencsés szervezetőből
eredő nyugodt és derült temperamentum, tiszta, eleven, átható és
helyesen felfogó elme, mérsékelt, szelíd akarat és a velejáró jó
lelkiismeret oly előnyök, amelyeket semmiféle rang, sem gazdagság nem
pótolhat. Mert fontosabb az emberre nézve a maga egyénisége, amely őt a
magányosságba is elkíséri, amelyet senki neki nem adhat és tőle el nem
vehet, minden vagyonnál és külső látszatnál. A szellemes ember a teljes
magányban is kitünően elmulat a maga gondolataival és képzelete
játékával, a tompa elméjűtől azonban az egyre változó társaság, színház,
kocsikázás és mulatozás sem bírja elhessegetni a kínzó unalmat. A jó,
mértéket tartó, szelíd jellemű ember szűkös viszonyok közt is
megelégedett lehet, ellenben a sóvárgó, irígy és gonosz minden
gazdagsága mellett sem az. Aki pedig a rendkívüli, kiváló szellemi
egyéniség élvezetében részesedik, annak a legtöbb, közönségesen áhított
gyönyörök nemcsak teljesen fölöslegesek, hanem zavarók és terhesek is.
Ezért mondja magáról Horatius: Gemmas, marmor, ebur, Thyrrhena sigilla,
tabellas, Argentum, vestes Gaetulo murice tinctas, Sunt qui non habeant,
est qui non curat habere. (Olyiknak nincs drágakövük, márványuk,
ébenfájuk, tirreni pecsétnyomójuk, táblájuk, ezüstjük, getuliai biborral
festett ruhájuk, van ki nem is gondol rá, hogy legyen). Szokratesz,
megpillantva az eladásra kirakott fényűzési tárgyak halmazát, így szólt:
„Mily sok dolog is van, amire nincs szükségem!“

Életboldogságunkra nézve tehát az egyéniség föltétlenül az első és
legfontosabb. Már azért is, mert állandó és minden körülmények között
hatékony, nincs alávetve a sorsnak, mint a többi javak és el nem
rabolható tőlünk. Értéke tehát abszolutnak mondható ezeknek relatív
értékével szemben. Ebből az következik, hogy kívülről sokkal kevésbé
lehet hozzáférkőzni, mintsem rendesen hiszik. Csak a _mindenható idő_
érvényesíti itt is a maga jogát: igába görnyed a testi és lelki erő, de
az erkölcsi jellem még őt sem uralja. Abban viszont a külső javak
előnyben vannak, hogy az idő közvetlenül azokat el nem rabolhatja. Még
egy másik előnyük, hogy a külső, objektív világban lévén találhatók,
megvan annak lehetősége, hogy mindenki elérhesse őket. Egyéniségünk
azonban nincsen a hatalmunkban, hanem jure divino támadt és az egész
életre változatlanul van megállapítva. Kérlelhetetlenül igaz tehát
Goethe[2] szava:

  Amint a Nap, – midőn világra jöttél –
  Planéták közt ragyogva állt az égen:
  Szünetlenül kezdettől úgy fejlődtél
  A benned élő törvény értelmében.
  Magad ki nem kerűlheted, így kell élned,
  Szibillák, jósok, mondották ezt régen;
  Nem zúzza azt idő, erő darabra,
  Amint a fejlődő élet vésett alakba.

Az egyetlen, ami ezirányban hatalmunkban van, az, hogy természettől
adott egyéniségünket a lehető legnagyobb előnyünkre használjuk. Ezért is
csupán a neki megfelelő törekvéseket támogassuk és igyekezzünk megadni a
neki legillőbb kiművelést, tehát megválasztjuk a neki megfelelő rangot,
foglalkozást, életmódot, minden mást pedig elkerülünk.

Egy herkulesi termetű, rendkívül izomerővel megáldott ember
világéletében szerencsétlennek fogja magát érezni, ha külső viszonyok
folytán kénytelen lenne ülő foglalkozást folytatni és kínos, pepecselő
kézművességet űzni, vagy akár tanulmányokkal és fejmunkával foglalkozni,
amelyek teljesen más, nála fejlődésükben visszamaradt erőket kívánnak,
ellenben az ő kiváló erőit parlagon hevertetik. De az olyan ember még
szerencsétlenebb, akinek az értelmi erői felette túlnyomók és
fejletlenségben, használatlanul kell hagynia azokat, hogy valamely
közönséges foglalkozást űzzön, amelyben azokra nincs szüksége, vagy
pedig oly testi munkát kell hogy végezzen, mely erejét felülmulja. Itt
azonban, különösen ifjúkorban, el kell kerülni a reménység szirtjét,
nehogy az ember akkora szertelen erőt tulajdonítson magának, amilyennel
valójában nem bír.

Nyilván bölcsebb dolog tehát, ha az ember egészségének fentartásán és
tehetségeinek kiképzésén munkál, mintha gazdagság megszerzésén dolgozik.
De nehogy félreértessünk: az illő szükségletek megszerzését nem szabad
elhanyagolni. Voltaképi gazdagság ellenben, azaz nagy fölösleg, keveset
tehet a boldogságunkért. A gazdagok is szerencsétleneknek érezhetik
magukat, ha híjával vannak az igazi szellemi műveltségnek és
ismereteknek és ezáltal annak az objektív érdeklődésnek, amely őket
szellemi munkára képesítené. Mert amit a gazdagság a valóságos és
természetes szükségletek kielégítésén felül nyujtani képes, csak csekély
befolyást gyakorol voltaképi jólérzésünkre. Ellenkezőleg, a nagy vagyon
fentartásának sok és elkerülhetetlen gondja csak zavarhatja azt. Az
emberek mindamellett ezerszer inkább gazdagság, mint szellemi műveltség
szerzésén fáradoznak. Holott bizonyos, hogy egyéniségünk sokkal többet
járul hozzá a boldogságunkhoz, mint a vagyonunk. Sok embert látunk,
amint hangyaszorgalommal fárad reggeltől estig, hogy már meglevő
gazdagságát gyarapítsa. E szűk szemkörön túl mit sem ismer: lelke üres,
érzéketlen minden egyéb iránt. A legmagasabb élvezetekhez, a
szellemiekhez, hozzá nem férhet és ezeket hiába igyekszik pótolni röpke,
érzéki gyönyörökkel, melyek kevés időbe, de sok pénzbe kerülnek. Élte
végén és eredményekép aztán, ha kedvezett a szerencséje, csakugyan ott
van előtte a jó nagy rakás pénz; ezt pedig ráhagyja örököseire, hogy még
tovább szaporítsák, avagy pedig szélnek szórják. Az ilyen életpálya,
ámbár komoly és fontoskodó képpel járja be az ember, épp oly balga, mint
azé, aki csörgősapkát hord méltó szimbolumkép.

Az életboldogságra nézve tehát az _egyéniség_ a lényeges. De mert ez
rendszerint felette szegényes, a legtöbb ember még akkor is, midőn túl
van a mindennapi szükségért való küzdelmen, lényegében épp oly
szerencsétlen, mint akik a kenyérért viaskodnak.

Belső üressége, öntudatuk unalma, szellemük szegénysége a társaságba űzi
őket, mely viszont szakasztott ilyenekből áll: similis simili gaudet.
Itt aztán együtt vadásznak szórakozásra, mulatságra, melyet elsősorban
érzéki élvezetekben, mindenféle gyönyörökben és végül kicsapongásokban
keresnek. A lélek szegénységéből és ürességéből fakad az unalom, annak
az átkos tékozlásnak a kútfeje, amellyel olyik gazdag örökös nagy örökét
gyakran hihetetlenül rövid idő alatt elfecsérli. Az ilyen ifjú külsőleg
ugyan gazdagon, de lelkében szegényen indult neki a világnak és hiába
igyekezett külső gazdagsággal pótolni a belső hiányosságot azáltal, hogy
mindent kívülről várt. Végezetül csak azt okozta vele, hogy a belső
szegénysége meghozta a külsőt is.

Hogy mily fontos az egyéniség mellett a vagyon és a világ előtti szerep,
azt nem szükséges kiemelnem. A vagyon értéke manapság oly általános
elismerésnek örvend, hogy semmi ajánlásra rá nem szorul. Becsületre,
azaz jó névre mindenkinek törekednie kell, rangra csak olyanoknak, akik
az államnak szolgálnak, dicsőségre pedig csak nagyon keveseknek.
Valójában a becsületet mérhetetlen kincsként becsülik, a dicsőséget
pedig a legbecsesebbnek tartják mindenek fölött, amit az ember elérhet,
a kiválasztottak aranygyapjának. A rangot ellenben csak a balgák
részesítik előnyben a vagyon felett. A második és harmadik rész
egyébiránt egymásra kölcsönhatással van, amennyiben beigazolódik
Petronius mondása: habes habeberis: ha van valamid, tartanak is
valaminek és viszont megfordítva: mások kedvező véleménye minden
formájában gyakran vagyonhoz segít.



II. FEJEZET.
AZ EGYÉNISÉGRŐL

Hogy az egyéniség a boldogságot sokkal inkább befolyásolja mint a vagyon
és a külső szerep, azt nagy általánosságban már láttuk. Mindig az
egyéniség a fődolog s e szerint mit bír önmagában: mert egyénisége
folyton, mindenkor kíséri, rányomja pecsétjét mindarra, amit átél.
Mindenben, minden időben csak önmagát élvezi; ez már a testi élvezetekre
is áll, – hát még a szellemiekre! Ezért nagyon találó kifejezés az angol
„to enjoy one’s self“, mely szerint például azt mondhatjuk „he enjoys
himself af Paris“, tehát nem Párist élvezi, hanem „magamagát élvezi
Párisban“. Ha az egyéniség azonban gyarló mivoltú, akkor minden élvezet
olyanná lesz, mint asszúbor epés szájban. Ezért – kemény sorscsapásokat
leszámítva – sokkal döntőbb jóban, rosszban egyaránt, hogy mikép érezzük
azt, amit az élet számunkra hoz, mint az, ami tényleg történik velünk;
szóval: az érzékenység módja, foka. Hogy valaki milyen, mit bír
önmagában, szóval egyénisége és annak értéke, az egyedül tesz közvetlen
hatást boldogságára, jólérzésére. Minden egyéb csak közvetett, amiért is
hatása meghiusítható, de az egyénisége soha. Ezért oly engesztelhetetlen
az egyéni kiválóság szülte irígység, amint hogy ez a leggondosabban
palástolt is. Ezenkívül a tudat az egyetlenegy, ami állandónak és
maradandónak van alkotva. Az egyéniség hatása állandó, többé-kevésbé
minden pillanatban érvényesül; minden egyéb csak ideiglenesen,
feltételesen, mulandóan hat, azonkívül pedig változásnak, átalakulásnak
van alávetve. Ezért mondja Aristoteles: a természet állandó, nem pedig a
vagyon. (Nam natura perennis est, non opes. Eth. Eud. VII. 2.)

Ezért van az is, hogy sokkal nagyobb önuralommal viseljük el a rajtunk
kívül eredő szerencsétlenséget, mint amelyet önmagunk okoztunk: mert a
sors megváltozhatik, magunk soha. Ennélfogva a szubjektív értékek, mint:
nemes jellem, tehetséges fej, szerencsés temperatum, derült kedély és
egy jól fejlett, tökéletesen egészséges szervezet boldogságunk első,
legfontosabb kellékei. Vagyis általában „mens sana in corpore sano“.
(Juvenalis Sat. X. 326.) Amiért is sokkal nagyobb gondot kellene
fordítanunk ezek fejlesztésére, fenntartására, mint a külső javakra és a
külső tisztességre.

Ami azonban mindezek közt legközvetlenebbül boldogít, az a derült
kedély, mert ez a jó tulajdonság azonnal megjutalmazza önmagát. Aki
vidám, annak mindig van oka vidámnak lennie, éppen mert vidám. Semmi sem
pótolhatja úgy minden más bírását, mint éppen a vidámság, valamint
minden egyéb bírása nem pótolhatja ezt az egyet. Legyen bár valaki
fiatal, szép, gazdag, becsült, ha meg akarod ítélni, hogy vajjon
boldog-e, kérdeni fogod, hogy vajjon vidám-e. Ha azonban valaki vidám,
tökéletesen mindegy, hogy fiatal vagy öreg-e, ép-e vagy púpos, szegény-e
vagy gazdag – bizonyos, hogy boldog. Fiatalkoromban egy régi könyvben
lapozgatva, ezt olvastam: Aki sokat nevet: boldog; aki sokat sír:
boldogtalan. Való igaz, hogy együgyű és bohó egy mondás, de egyszerű
igazságáért mégsem tudtam felejteni. Azért bármikor is kopogtat be a
vidámság hozzánk, találjon nyilt ajtót mindig: rosszkor sohasem jöhet.
Sohase kérdjük, hogy beeresszük-e vagy van-e okunk vidámnak lenni; attól
se féljünk, hogy komoly latolgatásainkban, nehéz gondjainkban nem
zavar-e majd. Hogy ezek által mit érünk el: bizonytalan, de a vidámság
biztos nyereség! A boldogságnak mintha ez volna egyetlen csengő
tallérja, minden egyéb csak utalvány reá. Hisz’ közvetetlenül a jelenben
csak ez boldogít! Ezért minden más egyéb törekvésnek elébe kell helyezni
emez érték megszerzését és fejlesztését. Bizonyos azonban, hogy a
vidámságot nem a gazdagság szerzi, de sokkal inkább a jó egészség. Az
alacsonyrendű, dolgozó, főleg pedig a földmívelő-osztályoknál otthonosak
a derült arcok, a gazdagoknál, előkelőknél pedig a mogorvák. Igyekezzünk
tehát fentartani a teljes testi egészségnek azt a magas fokát, melynek
illatos virága a derült kedély. Hogy ezt elérjük, kerülnünk kell minden
dőzsölést és kicsapongást, nagy és kellemetlen lelki megrázkódtatásokat,
túlmegerőltető elmebeli munkát; ellenben jó, ha naponta legalább is
kétórányi gyors mozgást teszünk jó levegőben, gyakori hideg fürdőt
veszünk, ezekhez hasonló dietétikus életszabályt követünk. Aki naponta
nem mozog eleget, az nem lehet egészséges, mert minden életfolyamat, úgy
az egyes részek, mint az egész szervezet, követeli a mozgást. Ezért
mondja Aristoteles: az élet lényege a mozgás.

Az egész belső szervezet is csupa mozgás: a szív szövevényes, kettős
összehúzódásával és kitágulásával hevesen és szakadatlanul dobog;
huszonnyolc lüktetésével az egész vértömeget keresztülhajtja a nagy és
kis keringésen; a tüdő úgy szivattyúz, akárcsak egy gőzgép; a belek
folytonosan peristaltikus mozgásokat végeznek. A mirigyek szünetlenül
nedveket szívnak fel és választanak ki, sőt az agy is kettős mozgást
végez minden szívveréssel és minden egyes lélekzetvétellel. Ha már most,
amint ez az ülőfoglalkozású embereknél igen gyakori, a külső mozgás
szinte állandóan teljesen szünetel, akkor kiáltó és végzetes ellentét
támad a külső nyugalom és a belső zakatolás között. A belső, folytonos
mozgás megkivánja a külső támogatást. Enélkül az ellentét állapota
hasonló ahhoz, midőn bensőnk nagy felindulástól háborog, de azt izmunk
egy rándulásának sem szabad elárulnia. Hogy mily óriási befolyása van
boldogságunkra a vidámságnak és viszont erre az egészségnek, kitetszik
abból, ha egybevetjük ugyanarról a külső dologról nyert benyomásainkat
akkor, midőn egészségesek vagyunk és olyankor, midőn betegség boszús és
töprengő hangulatot hoz reánk. A dolgok nem objektív valóságuk szerint
tesznek bennünket boldogokká vagy boldogtalanokká, hanem a róluk
alkotott szubjektív képzetünk. Éppen ezért mondja Epiktetes: Commovent
homines non res, sed de rebus opiniones. (Nem a dolgok, hanem a
dolgokról alkotott vélemények hatnak az emberekre.)

Általában elmondhatjuk, hogy boldogságunk kilenctizedrészben
egészségünktől függ. Általa minden az élvezet forrásává válik, nélküle
ellenben semmiféle külső dolog nem nyujt élvezetet, sőt még a szubjektív
javakat, a szellem, kedély és temperamentum sajátságait is nagyban
lefokozza és elsorvasztja a betegség. Nem ok nélkül kérdezősködünk tehát
mindenekelőtt egymás egészsége felől és jó egészséget kívánva köszöntjük
egymást, mert tényleg ez a legfontosabb az emberi boldogságra. Viszont
ebből az következik, hogy minden bolondság közt a legnagyobb, ha valaki
egészségét vagyonért vagy előrehaladásért, tudományért vagy érzéki
gyönyörért és múló élvezetekért feláldozza, holott ez mindeneknél
előbbre való.

Bármily erős hatása is van az egészségnek a vidámságra s ezáltal a
boldogságra, azért ez mégsem függ teljesen és kizárólag attól. Lehet
valakinek tökéletes az egészsége és búsbeteg (melankólikus) a hangulata
és kiváltkép méla, szomorú a kedve. Ennek végső okát kétségkívül a
szervezet eredendő, változhatatlan alkotásában kell keresnünk, az
érzékenységnek az ingerlékenységhez és reprodukáló erőhöz való többé
vagy kevésbé normális viszonyában. Az érzékenységnek erős túlsúlya a
hangulat változékonyságát, időnként túlzott vidámságot és legtöbbször
mélabút okoz. A lángelme az idegerőnek, tehát az érzékenységnek nagy
mértékét tételezi fel, helyesen mondotta tehát Aristoteles, hogy a
kiváló, nagy elméjű emberek mind melankólikusok. (Probl. 30, 1.)
Kétségtelenül ez lebegett Cicero szeme előtt sokszor idézett mondásában:
Aristoteles ait, omnes in geniosus melancholicos esse. (Tusc. I. 33.)

Az alaphangulatnak az emberrel veleszületett különbségét nagyon találóan
jellemezte Shakespeare:

  Csodás fickókat formál néha napján
  A természet, van aki egyre pislog
  S nevet, mint papagáj a dudaszóra,
  Van, aki savanyún néz, mint ecet,
  És nem mutatná a fogát mosolyogva
  Még akkor sem, ha egy Nesztor fogadná,
  Hogy igazán kacagtató az élc.

Velencei kalmár, Radó Antal ford.

Éppen ez a különbség az, amit Platon a δισκολος és ευκολος kifejezéssel
jelez.

Különböző embereknél különböző a kellemes és kellemetlen benyomásokra
irányuló érzékenység. Ennélfogva az egyik ember még nevet azon, ami a
másikat szinte kétségbeejti. Minél nagyobb a kellemes benyomások iránti
érzékenység, annál kisebb szokott lenni a kellemetlenekkel szemben és
megfordítva.

Ha valamely dolognak egyaránt jó vagy rossz kimenetele lehetséges, akkor
a rosszmájú ember balvégzet esetén emészti magát, a jó szerencsének
ellenben nem örül, aki pedig nem epés, az nem bosszankodik túlságosan a
balvégzeten, ellenben örül a jó szerencsének. Ha a rosszmájúnak tíz
dolga közül kilenc jól üt be, nemhogy ezeknek örülne, inkább az egy
sikertelenségen bosszankodik, aki ellenben nem epés, vigasztalást és
örömet merít abból az egyből. De mint minden bajnak, úgy a rosszmájú
természetnek is megvan az a kárpótlása, hogy a sötét és aggódó jelleműek
inkább csak képzelt betegségeken mennek át az életben, míg a derűseket
és gondtalanokat több valóságos baleset és szenvedés éri. Aki ugyanis
mindent feketén lát és mindig a legrosszabtól tart és ehhez szabja eleve
intézkedéseit, az nem véti el oly gyakran a számadást, mint aki
mindennek és mindenkor csak a derűs oldalát tekinti.

Az emberrel veleszületett epésséget nagyban fokozhatja az
idegrendszernek vagy az emésztőszerveknek beteges állapota. Ez oly magas
fokot is elérhet, hogy belőle állandó rossz hangulat, életuntság és
öngyilkosságra való hajlam támadhat. Ennek előidézésére sokszor a
legcsekélyebb kellemetlenség is elegendő. Sőt a betegség legmagasabb
fokán még erre sincs szükség. A tartósan rossz közérzet nyomása alatt
elhatározza az öngyilkosságot és aztán hideg megfontolással és szilárd
elhatározással hajtja végre. Hiába van folytonos felügyelet alatt az
ilyen beteg, mert az első ellenőrizetlen pillanatban végrehajtja
szándékát habozás, küzdelem és visszariadás nélkül, ezt találva most már
az egyetlen természetes és olyannyira áhított szabadulási módnak. Az
ilyen állapot részletes leírását adja Esquirol, Des maladies mentales c.
művében.

Megeshetik, hogy olykor a legegészségesebb, sőt tán a legderűsebb ember
is rászánja magát az öngyilkosságra, midőn a szenvedések nagysága, vagy
az elkerülhetetlenül bekövetkező szerencsétlenség súlya legyőzi a
halálfélelmet. A különbség csupán az indító ok súlyában rejlik, mely az
epésséghez megfordított viszonyban van. Minél nagyobb ez utóbbi, annál
kisebb lehet az első, sőt semmivé is zsugorodhatik. Minél jobb és
egészségesebb természetű ellenben valaki, annál súlyosabbnak kell lennie
az oknak. E két véglet közt az öngyilkosság lehetséges okainak végtelen
skálája van.

Az egészséggel részben rokon természetű a szépség. Nagy a fontossága még
a férfinél is, bár boldogságunkra nem közvetetlenül van hatással, hanem
csak közvetve, a másokra gyakorolt hatása által. A szépség nyilt
ajánlólevél, mely eleve megnyeri a szíveket számunkra. Találóan mondja
róla a homerosi vers:

  Nem megvetendők az Istennek dicső ajándokai, melyekkel bennünket elhalmoznak;
  A maga erejéből senki azokat el nem veheti.

Futólagos áttekintés is megmutatja, hogy az emberi boldogságnak két nagy
ellensége van: a fájdalom és az unalom. E kettőnek megvan az a végzetes
kapcsolata, hogy amily mértékben sikerül az egyiktől eltávolodunk,
szükségképpen ugyanoly mértékben közeledünk a másikhoz. Életünk
valósággal gyöngébb vagy erősebb ingás a kettő között. Ez abból ered,
hogy kettős ellentét van köztük, egy külső, azaz objektív és egy belső,
szubjektív. Külsőleg tekintve ugyanis a szükség és nélkülözés fájdalmat
okoz, biztonság és bőség ellenben unalmat. Ezért látjuk az alsóbb
néposztályt örökös harcban a szükséggel, vagyis a fájdalommal, a gazdag
és előkelő világot ellenben tartós, gyakran kétségbeesett küzdelemben az
unalommal.[3] A belső, szubjektív ellentét pedig abban rejlik, hogy az
egyik iránt való fogékonyság fordított arányban áll a másikhoz és függ a
szellemi erők mértékétől. Az elme tompasága rendszerint együtt jár az
érzés tompaságával és az ingerlékenység hiányával, ami viszont csökkenti
a fájdalom és szomorúság iránti érzékenységet. Ugyancsak ebből az
elmebeli tompaságból támad az a belső üresség, mely számtalan arcról
lerí és melynek árulója az örökké éber figyelem a külvilág legcsekélyebb
eseményei iránt. E belső üresség, mely folyton külső ingerre éhes, hogy
a szellemet és a kedélyt valami által indulatba hozza, igazi forrása az
unalomnak. Nem igen finnyás az eszközökben: mutatja az időtöltés
módjainak sokféle nyomorúsága, amelyekhez az ember menekül, társulásaik
és társalgásuk fajai, az ajtóban álló és az ablakokban könyöklő sok
léhűtő. Leginkább e belső ürességből támad a társaság, a szórakozás,
mulatság és fényűzés után való vágyakozás, amely sok embert a pazarlás
révén romlásba sodor. E romlástól mi sem óv meg biztosabban, mint a
belső gazdagság, a szellem gazdagsága. Minél kiválóbb ez, annál kevésbbé
enged tért az unalomnak. A gondolatoknak kimeríthetetlen mozgalmassága,
a külső és belső világ tarka jelenségeinek mindíg megújuló játéka, a
szellemnek ezeket kombináló ereje és ösztöne, a kimerülés pillanatait
leszámítva, nem engedik közel az unalmat a kiváló elméhez. Másrészt
azonban a fokozott értelmességnek közvetetlen feltétele a finomabb
érzékenység és az akarat nagyobb hevessége, vagyis a szenvedelmesség.
Ezeknek egyesüléséből fakad aztán a szenvedelmek nagyobb ereje, bizonyos
fokozott érzékenység a lelki, sőt a testi fájdalmak iránt is, nagyobb
türelmetlenség bárminő akadályok és zavarok ellenében. Ezt még
hatalmasan növeli valamennyi képzetnek, tehát a kellemetleneknek is,
élénksége, mely a fantázia erejéből fakad. Az itt elmondottak megfelelő
arányban érvényesek az összes közbenső fokozatokra, melyek a tompaeszű
korlátoltság és a legnagyobb lángelme közti széles tért betöltik.
Ennélfogva kiki annál közelebb áll az emberi szenvedések egyik
forrásához, minél távolabb esik a másiktól. Ennek megfelelően mindenki
azon lesz, hogy kellő intézkedéseket tegyen a szenvedések ama faja
ellen, mely iránt nagyobb a természetes fogékonysága.

A szellemes ember mindenekelőtt szenvedéstől mentes, zavartalan,
nyugodalmas állapotot igyekszik teremteni magának, miért is az
úgynevezett emberekkel való némi ismeretsége után a visszavonultságot,
sőt, ha kiváló elme, a magányt fogja választani. Mert minél többet
jelent az ember önmagának, annál kevesebb külső dologra van szüksége és
annál kevesebbet jelenthetnek számára a többiek. Ezért vezet a szellemi
kiválóság a magányossághoz. Hiszen ha a társaságban a mennyiség
pótolhatná a minőséget, akkor még hagyján volna! Csakhogy, sajnos, száz
ostoba egy rakáson: nem jelent egyetlen okos embert sem.

A másik végletbe tartozó viszont, mihelyt a szükségtől fel bír
lélekzeni, minden áron a mulatságot, társaságot hajszolja és mindennel
beéri, csakhogy magára ne maradjon. A magányban ugyanis kitűnik, hogy ki
mit ér magának. Magányában ott nyög a hitvány balga, bíbora dacára,
nyomorult egyéniségének lerázhatatlan terhe alatt. A nagytehetségű
ellenben még a legsívárabb környezetet is benépesíti és megélénkíti
gondolataival. Nagyon is igaz ezért Seneca mondása: omnis stultitia
laborat fastidio sui (az ostobaság az önmagától való megundorodásra
vezet, Epist. 9.); hasonlókép Szirak Jézus: a bolond élete rosszabb a
halálnál. Általában azt látjuk, hogy az ember oly mértékben kedveli a
társaságot, amily mértékben szegény és közönséges a szelleme. Mert a
világon alig van más választásunk, mint a magányosság és a hitványság
közt. Azt mondják, hogy a néger fajnak, alacsony értelmisége mellett, a
legkifejlettebb a társulási hajlama. Francia ujságokban (Le Commerce,
okt. 19. 1837) olvasható északamerikai hírek szerint a feketék, szabadok
és rabszolgák vegyest, nagy számmal jönnek össze a legszűkebb helyen,
mert tompaorrú fekete arcukat nem győzik eleget nézni.

Amint az agyvelő az egész szervezetnek mintegy kitartott élősdije, akkép
a kiküzdött _szabad idő_ az emberi létnek gyümölcse, eredménye. Ez teszi
számára lehetővé öntudatának és egyéniségének az élvezését, nélküle
létünk csak fáradság és munka volna. De mit hajt a legtöbb embernek a
szabad ideje? Tompa unalmat, hacsak érzéki élvezetek vagy bolondságok
nem töltik be. Mennyire teljesen értéktelen az ilyen embernek a szabad
idő, mutatja az a mód, ahogy azt eltölti: ez éppen az Ariosto-féle ozio
lungo d’uomini ignoranti (a tudatlan emberek hosszú, tétlen ideje). A
közönséges ember csak azon igyekszik, hogy az időt valahogy agyoncsapja,
ha pedig valamelyes tehetsége van, hogy kihasználja.

A korlátolt elmék azért vannak olyannyira az unalomnak kitéve, mert az
eszük csupán médium akaratuk és ennek motívumai közt. Ha nincs motívum,
akkor nyugszik az akarat, az ész pedig pihen. Egyik se indul önállóan
tevékenységre, az eredmény aztán az összes erők rettentő tespedése, az
unalom. Ennek meggátlása végett az ember kisded, önkényes motívumokat
lódít akaratának az útjába, hogy vele ezt is, valamint a felfogó
értelmet tevékenységre serkentse. E motívumok úgy viszonylanak a
természetes és valódi motívumokhoz, mint a bankópénz a csengő érchez.
Ilyen kisegítő motívumok a játékok, a kártya, amit e célra találtak ki.
Ha egyéb nincs, akkor a korlátolt eszű beéri azzal, hogy dobol, malmoz
vagy babrál minden kezeügyébe eső tárggyal. A szivar is kedvelt
szurrogátuma a hiányzó gondolatnak. Ezért vált a kártyázás mindenütt
főfoglalkozásává a társaságoknak: ez mutatója értéküknek és a
gondolatoknak bejelentett csődje. Gondolatok hiján kártyát kevernek és
igyekeznek egymás pénzét elnyerni. Mily szánalomraméltó teremtmények!

Hogy azonban igazságtalan ne legyek, fel kell hoznom a kártya mellett,
hogy jó előgyakorlat a világi és üzleti élethez. Megtanít ugyanis arra,
hogy okosan használjuk ki a véletlentől változhatatlanul adott
körülményeket (a kártyát) és hogy jó arcot vágjunk és hidegvérünket
megőrizzük veszteség esetén is. Éppen ezért van másrészt a kártyának
demoralizáló hatása is. A játéknak ugyanis az a szelleme, hogy minden
módon, mindenféle fogással igyekszik a másiknak a pénzét elnyerni. Ahogy
a játéknak e természete gyökeret vert bennünk, azonképpen lassanként
megszokjuk, hogy a gyakorlati életben az enyém-tied kérdéseiben is
hasonló módon járjunk el és megragadjunk minden kezünk ügyébe kerülő
hasznot, hacsak a törvénnyel nem ütközik össze. A polgári élet mindennap
szolgáltat rá bizonyítékokat.

Minthogy tehát a _szabad idő_ létünknek a virága, gyümölcse, mert csak
általa jutunk saját énünk birtokába, azért boldogok azok, akiknek
értékes az egyénisége. A legtöbb embernek nincs mit kezdenie szabad
idejében azzal az unalmas fickóval, aki csak teher önmagának is.
Örüljünk azért, „kedves testvérek, hogy nem a rabnőnek, hanem a
szabadnak vagyunk gyermekei“. (Gal. 4, 31.)

Valamint az az ország a legboldogabb, amely kevés vagy semmi bevitelre
nem szorul, hasonlóképpen az az ember is, akinek nagy a belső gazdagsága
és önön fentartására kevésre vagy semmire sincs kívülről szüksége. Mert
az efféle bevitel sokba kerül, függővé tesz, veszélyt rejt magában és
utoljára is csak rosszul pótolja saját földünk termékeit. Mert másoktól,
általában kívülről, nem szabad semmi tekintetben valami sokat várnunk.
Nagyon szűk határok között mozog az, amije egyik ember a másiknak lehet:
végre is mindenki egyedül marad és itt azon fordul meg a dolog, hogy
_ki_ az, aki magára maradt. Itt is igaz Goethe mondása (Dicht. u. Wahrh.
3. köt. 474. l.), hogy minden dolgában utoljára mindenki magára van
utalva, vagy Goldsmith Olivér szerint:

  Still to ourselves in ev’ry place consign’d,
  Our own felicity we make or find.

(The Traveller 431.)

(Mindenütt magunkra vagyunk utalva, magunk csináljuk vagy találjuk meg
boldogságunkat.)

A legjobbat és legtöbbet azért mindig a saját egyénisége jelenti az
emberre nézve. Minél kiválóbb ez és ennélfogva minél inkább találja meg
önmagában a gyönyörök forrását, annál nagyobb lesz a boldogsága, mert a
gyönyörnek és élvezetnek külső forrásai természetüknél fogva felette
bizonytalanok, elapadók és minden véletlennek ki vannak téve. A
legnagyobb joggal mondja tehát Aristoteles: (Eth. Eud. VII. 2.) azoké a
boldogság, akik önmagukkal beérik. Az öreg korban majdnem valamennyi
szükségképpen elapad; ekkor elhagy bennünket szerelem, pajzánság,
utazási kedv, a lókedvelés és terhére leszünk a társaságnak. Barátaink-
és rokonainktól megfoszt bennünket a halál. Ilyenkor aztán, inkább mint
valaha, azon fordul meg a dolog, hogy mit bír az ember az egyéniségében,
ez tart ki ugyanis legtovább mellettünk. De általában életkorunk minden
szakában egyetlen igaz és el nem apadó forrása ez boldogságunknak. Kívül
a világban nem sokat találhatunk: nélkülözés és szenvedés tölti be azt.
Akik pedig ezektől megmenekültek, azokra ott leselkedik minden
szegletben az unalom. Rendszerint a gonoszság uralkodik a világban és a
balgaság viszi a szót. A sors kegyetlen, az emberek pedig
nyomorúságosak. Az így megalkotott világban a kiváló egyéniség hasonlít
a világos, meleg, vidám szobákhoz, karácsonykor, havas, zimankós
decemberi éjjelen. Tehát a kiváló, gazdag egyéniség s különösen a sok
szellem kétségkívül a legboldogabb sorsot biztosítja e földön, ha nem is
a legfényesebbet. Ezért bölcsen mondta a még alig tizenkilencéves
Krisztina svéd királyné Descartesról, akit csak egy dolgozatáról és
szóbeli adatokból ismert és aki akkor – már húsz év óta – a legmélyebb
visszavonultságban élt Hollandiában: „Descartes a legboldogabb ember,
akit valóban irigylésreméltónak tartok“. Csak éppen a külső
körülményeknek annyira kedvezőknek kell lenniök, hogy az ember bírhassa
önmagát és élvezhesse egyéniségét. Így érthetjük a Prédikátor e
mondását: Jó a bölcsesség, ha jószág is van hozzá, mert megsegít, hogy
örvendezhessünk a napnak. Akinek a természet és a sors kegye ezt
juttatja osztályrészül, az aggódó gondossággal fog arra ügyelni, hogy
boldogságának belső forrásához mindig hozzáférhessen. Ennek pedig a
függetlenség és szabad idő a feltételei. Szívesen fogja ezért ezeket a
mérsékletesség és takarékosság árán megvásárolni. Teheti ezt annál is
inkább, mert nincs ráutalva, miként a többiek, a gyönyörök külső
forrásaira. A hivatalokra, pénzre és a világ tetszésére való kilátás nem
fogja egyéniségének feladására csábítani, hogy az emberek aljas
szándékaiba, vagy pedig rossz ízlésébe beletörődjék. Úgy fog eljárni,
mint _Horatius_ Maecenáshoz írott levelében (Lib. I. ep. 7). Nagy
balgaság, hogy a külső nyereség kedvéért bensőnkből feláldozzunk, azaz
hogy fény, rang, pompa, cím, méltóság kedvéért nyugalmunkat, szabad
időnket és függetlenségünket egészben vagy csak részben is martalékul
dobjuk. Goethe pedig ezt megtette. Engem a géniuszom határozottan a
másik oldalra vont. Az itt fejtegetett igazságot, hogy az ember
boldogságának forrása a maga benső énjéből fakad, _Aristoteles_
Nikomachoshoz címzett etikájában (I. 7. és VII. 13., 14.) azzal az igen
helyes megjegyzéssel erősíti meg, hogy minden élvezet valamilyen
tevékenységet tételez föl, tehát valamilyen erő kifejtését, és ilyennek
híjával létre sem jöhet. Aristotelesnek ezt a tanítását, mely szerint az
ember boldogsága kiváló képességeinek akadálytalan gyakorlásától függ,
Stobaeus a peripatetikus etikáról szóló fejtegetésében ismétli (Ecl.
eth. II. c. 7. p. 268–278): Felicitalem esse functionem secundum
virtutem, per actiones successus compotes (a boldogság a tehetségnek
megfelelő kifejtésében áll, kívánsága szerint lefolyó cselekedetek
útján), hozzátéve azt a megjegyzést, hogy ἀρετη minden virtuózság. A
természet az embert azért szerelte fel különböző erőkkel, hogy
megküzdhessen a minden oldalról fenyegető bajokkal. Ha e harc szünetel,
akkor a nem foglalkoztatott erők terhére esnek: akkor játékkal kell hogy
foglalkoztassa, különben erőt venne rajta az emberi szenvedések
legnagyobbika: az unalom. Ez főképpen a nagyokat és gazdagokat kínozza.
Ezt a nyomorúságot, melyre nap-nap után akad példa minden nagyvárosban,
már Lucretius is leírta:

  Gyakran menekül palotájából,
  Aki megunta az othonlétet,
  De rögtön ismét hazatér,
  Mert odakint sem jobb az élet.
  Rohanva siet nyaralójába,
  Mintha háza teteje állna lángban
  És neki oltani kellene,
  De amint átlépi a küszöböt: ásit,
  Vagy mély álomba merül, feledést keresve,
  Vagy ujra sietve megy a városba vissza.

(Lucretius III., 1073.)

Ezeknél az uraknál ifjú korukban az izomerőnek és nemzőerőnek kell
helytállania, későbbre azonban csak a szellemi erők maradnak; ezeknek
híjával azonban, vagy ha kifejlesztésük és működési terük korlátolt,
nagy a nyomorúság. Nem marad más hátra, mint az akarat, ez egyetlen
kimeríthetetlen erő, amelyet a szenvedelmek felélesztésével, pl. magas
hazárdjátékkal, e valóban lealacsonyító bűnnel ösztökélünk.

Általában minden foglalkozásnélküli egyén a benne uralkodó erők szerint
más és másféle játékot fog választani, foglalkoztatásuk céljából;
ilyenek a tekézés vagy sakkjáték, vadászat vagy festészet, lóverseny
vagy zene, kártya vagy költészet, címertan vagy filozófia s több efféle.

Rendszeres kutatás alapján az emberi erőkifejtésnek gyökerét három
fiziológiai alaptényezőben találjuk fel, amelyeknek megfelelően céltalan
foglalkoztatásuk az élvezeteknek három nemét eredményezi. Mindenki
azokat az élvezeteket fogja választani, amelyek az azokat előidéző és
őbenne túlsúlyban levő erőnek megfelelnek. Első helyt állnak a
reprodukáló erő nyujotta élvezetek, mint az evés, ivás, emésztés,
pihenés és alvás. Másodsorban következnek az ingerlékenység élvezetei: a
vándorlás, ugrás, birkózás, tánc, vívás, lovaglás, mindenféle athletikai
játék, a vadászat, sőt a harc is. Végül az érzékenység élvezetei: a
szemlélődés, gondolkodás, átérzés, költés, művészi alkotás, zene,
tanulás, olvasás, elmélkedés, feltalálás, filozofálás és több efféle. Az
élvezetek mindeme fajainak értékéről, fokáról és tartósságáról az olvasó
bővebben elmélkedhetik. Annyi azonban világos, hogy minél nemesebb az az
erő, melynek kifejtése élvezeteinket létrehozza, annál nagyobb lesz a
boldogságunk. Senki sem tagadhatja, hogy e tekintetben az első helyet az
érzékenység foglalja el, amely fiziológiai alaperő túlsúlya a másik
kettő fölött kiemeli az embert a többi állatfajok sorából.
Érzékenységünkhöz tartozik az ismereterőnk. Ennek túlsúlya tehát képesít
bennünket a megismerésre, az ú. n. szellemi élvezetekre, amelyek annál
nagyobbak, minél inkább van túlsúlyban érzékenységünk.[4]

A közönséges, normális ember élénk részvételét csak az olyan dolog képes
felkelteni, mely az akaratát ingerli és személyes érdekkel bír rá nézve.
Csakhogy az akaratnak minden tartós izgalma fájdalommal jár. Az akaratra
ható szándékos izgatószernek tekinthetjük a kártyajátékot, a „jó
társaságnak“ ezt az általános, mindenhol elterjedt foglalkozását. Ez
inkább csak csiklandozója az akaratnak, csak csekély érdek fűzödik
hozzá, állandó, komoly szenvedést nem okoz.[5]

Az olyan ember azonban, akinél az értelmi erők vannak túlsúlyban, a
legélénkebb részvételre képes, pusztán az ismeret útján, az akarat
minden beavatkozása nélkül, sőt ez valóságos szükséglete.

E részvét az embert oly régiókba vonja, ahol idegen a szenvedés, a
„könnyen élő istenek“ légkörébe. A legtöbb ember kába élete kicsinyes,
személyi érdekek és mindenféle nyomorúság közt telik el, vagy az unalom
vesz rajta erőt, ha nem munkálkodik gyakorlati céljaiért és a
szenvedelem vad tüze nem visz mozgást a tespedő tömegbe. Az erős
értelmiségű ember ellenben gondolatokban gazdag, eleven és jelentős
életet él: méltó és érdekes tárgyak foglalkoztatják, mihelyt csak
átengedheti magát azoknak és önmagában bírja a legnemesebb gyönyöröknek
a forrását. Bőségesen ellátják ösztönzéssel a természet művei, az emberi
munkásság szemlélete, minden korok és országok nagy tehetségeinek
különféle alkotásai, amelyeket igazán csak ő bír élvezni teljesen,
minthogy egyedül képes azokat teljesen átérteni és átérezni. A nagy
elmék őérette éltek, voltaképpen ő hozzá fordultak, míg a többiek, mint
véletlen hallgatók, csak a morzsákat és azt is csak félig fogják fel.
Ezáltal természetesen a többiek felett megvan az a szükséglete, hogy
tanuljon, lásson, búvárkodjék, elmélkedjék, gyakoroljon, szóval:
szüksége van szabad időre. De minthogy Voltaire szavai szerint csak
igazi szükségletek teremtenek igazi gyönyöröket, azért éppen e
szükséglete nyitja meg számára azokat a gyönyöröket, amelyek a többiek
előtt zárva maradnak. Ez utóbbiaknak mindennemű természeti és művészeti
szépség és szellemi alkotás, – még ha ugyancsak bőven veszik is magukat
körül ilyenekkel, – csak annyit jelent, mint az aggastyánnak a hetaerák.
Viszont az elsőbbséggel megáldott ember személyi élete mellett egy
másik, tisztán értelmi életet is él, amely hovatovább az elsőkkel
szemben létének igazi céljává válik. Míg a többieknek ez a petyhüdt,
üres, szomorú lét az egyetlen céljuk, neki ez eszköz csupán amannak, a
magasztosnak az elérésére. Főkép tehát az értelmi élet fogja
foglalkoztatni, mely a belátás és megismerés folytonos gyarapodásával
mindjobban nő összefüggésben és jelentőségben és, miként a keletkező
művészi alkotás, mindinkább kerek, bevégzett egésszé válik. A többieknek
ezzel szemben tisztára gyakorlati és személyes jólétre irányuló
életműködése csupán hosszában, de mélységben nem gyarapodhatik – mily
szomorú ellentét!

Gyakorlati, reális életünk ugyanis, ha a szenvedélyek nem mozgatják,
unalmas, ha pedig igen, akkor csakhamar fájdalmas. Csupán azok lehetnek
tehát boldogok, akiknek az akarat szolgálatában szükséges értelem
mértékét jóval meghaladó fölösleg jutott osztályrészül. Ezzel ugyanis a
gyakorlati élet mellett egy értelmit is folytathatnak, mely őket
_szenvedés nélkül_ is élénken foglalkoztatja és szórakoztatja. A puszta
_szabad idő_, mikor az értelem nem foglalkoztatja az akaratot, nem elég,
megkívántatik hozzá bizonyos mértékű valóságos _erőfölösleg_, mert csak
ez képesít az akaratnak nem szolgáló, tisztán szellemi foglalkozásra.
Ellenben otium sine litteris mors est et hominis vivi sepultura
(szellemi foglalkozás nélkül halála és temetése az embernek a nyugalom).
(Seneca ep. 82.) E fölösleg mértékéhez képest a szellemi életnek
számtalan fokozata van, kezdve a rovar-, madár-, ásvány-, éremgyűjtésen
és leíráson, a költészet és filozófia legmagasabb alkotásáig. Az ilyen
szellemi élet nem csupán az unalomtól óv meg, hanem annak minden
végzetes következményeitől is. Megvéd a rossz társaságtól, azoktól a
veszedelmektől, szerencsétlenségektől, veszteségektől és pazarlásoktól,
melyeket az ember ki nem kerülhet, ha boldogságát teljesen és kizárólag
a reális világban keresi. Így pl. az én filozófiám nekem soha semmit nem
jövedelmezett, de nagyon sokat megtakarított a számomra.

A normális ember ezzel szemben életörömei tekintetében _magán kívül_ eső
dolgokra van utalva, ilyenek: a vagyon, rang, feleség és gyermekek,
barátok, társaság és több efféle. Ezekre támaszkodik életboldogsága, ha
ezeket elveszíti, vagy csalódik bennük, vége a boldogságának is. E
viszonyt úgy is kifejezhetnők, hogy súlypontja önmagán kívül esik. Ezért
változnak folyton a kívánságai és bogarai: majd villát vásárol, majd
lovakat, ha a körülményei megengedik. Olykor ünnepségeket rendez,
utazik, általában pedig nagy fényűzést fejt ki, mert mindig kívül eső
dolgokban keresi a kielégítést, miként az elerőtlenedett ember is
húslevesektől és gyógyító szerektől várja egészségének és erejének
helyreállását, mivel igazi forrása mindig kinek-kinek az életereje.
Állítsunk ezzel szembe, hogy ne csapjunk mindjárt a másik végletbe, egy
nem éppen kiváló, de mégis a közönséges mértéket meghaladó szellemi
erejű embert. Látni fogjuk, hogy az ilyen ember vagy valamely
szépművészet dilettáns gyakorlója, vagy valamely reális tudománnyal,
mint növény-, ásvány-, természet-, csillagászattannal, vagy
történelemmel foglalkozik. Ezekben találja a gyönyörűségének nagy részét
és üdülést lel bennük, ha elapadnak a külső források vagy ki nem
elégítik többé. Elmondhatjuk róla, hogy súlypontja részben már önmagába
esik. Ám a puszta műkedvelés nagyon messze esik még a teremtő
képességtől. A pusztán reális tudományok megállanak a jelenségek
egymáshoz való viszonyának megállapításánál: ebbe az egész ember
teljesen el nem merülhet úgyannyira, hogy minden egyéb érdeklődését
elveszítse. Ez a legmagasabb szellemi kiválóságnak, a lángelmének van
egyedül fentartva. A lángelme a dolgok létét és lényegét egész
teljességében fogja fel és egyéniségéhez képest művészet, költészet vagy
filozófia útján törekszik mélységes felfogásának kifejezést adni. Csakis
az ilyen embernek nélkülözhetetlen szükség a zavartalan magába való
mélyedés, kívánatos a magány, legfőbb kincs a szabad idő, minden egyéb
pedig nélkülözhető, sőt gyakran terhes. Az ilyen emberről joggal
elmondhatjuk, hogy teljesen önmagában bírja a súlypontját. Ebből
magyarázhatjuk meg, hogy az ily fajtájú emberek, még legjobb jellemük
dacára sem mutatnak olymérvű benső, határtalan részvétet barát, család
és a közügy iránt, amilyenre a többiek gyakran képesek; mert mindenek
felett vigasztalódni tudnak, hacsak zavartalanul bírhatják önmagukat.
Valami elkülönítő elem van bennük, amely annál inkább hatékonyabb, mert
a többiek őket soha ki nem elégítik. Nem is látnak a többiekben magukhoz
hasonlókat, ellenben mindenben kiérzik különb voltukat, megszokják, hogy
másnemű lényekként járjanak az emberek közt, kikről harmadik személyben
beszélnek, nem pedig, magukat is beleértvén, többes elsőben.

E szempontból tekintve tehát azok a legboldogabbak, akiket a természet
nagy szellemi erővel ajándékozott meg. Mert bizonyos, hogy a szubjektív
hatások közvetetlenek, az objektívek ellenben közvetettek. Ezt
bizonyítja ez a szép mondás is: Egyedül igaz gazdagság a lélek
gazdagsága, a többinek mindnek az a hibája, hogy el lehet veszíteni.
(Lucian in Anthol. I. 67.)

A bensőleg gazdag egyéniségnek kívülről csupán egyetlen _negatív_
ajándékra, a szabad időre van szüksége, hogy szellemi képességeit
kifejleszthesse és belső gazdagságát élvezhesse. Csak arra van szüksége,
hogy engedtessék meg neki, hogy egész életén át, minden nap, minden
órában a maga _egyénisége szerint élhessen_. Ha valakinek az a hivatása,
hogy szelleme bélyegét rányomja az egész emberi nemre, arra nézve csak
egyetlen szerencse vagy szerencsétlenség létezik, hogy képességeit
teljesen kifejlesztheti-e vagy sem, műveit megalkothatja-e vagy sem?
Minden egyéb jelentéktelen lesz reá nézve. Ehhez képest minden korok
nagy szellemei a legnagyobb becsben tartották a szabad időt.

Mert mindenkinek annyit ér a szabad ideje, amennyit ér ő maga. Videtur
beatitudo in otio esse sita, (a boldogság úgy vélem a szabadidődből áll)
mondja _Aristoteles_ (Eth. Nicom. X. 7.). Diogenes Laertius pedig (II.
5, 31.) arról tudósít, hogy Socrates otium ut possessionum omnium
pulcherrimam laudabat (Sokrates a szabadidőt minden tulajdonunk
legszebbjének dicsérte.) Erre értendő, hogy Aristoteles (Eth. Nic. X. 7,
8–9.) legboldogabbnak a filozófus-életet mondotta. Sőt idetartozik az
is, amit Politikájában (IV. 11.) mond: boldog élet annyi, mint
zavartalanul működni abban, amiben kiváló az ember. Ez megegyezik
_Goethé_nek Wilhelm Meisterjében tett megjegyzésével: „aki tehetséggel
megáldva született valamely hivatásra, életének legszebb perceit abban
fogja föltalálni“

Ám a szabadidő nemcsak a köznapi sorssal, hanem a köznapi emberi
természettel sem igen szokott összeférni, mert az ember természetes
rendeltetése az, hogy idejét a maga és családja megélhetésére szükséges
javak megszerzésével töltse el. A kényszerűség embere az ilyen, nem a
szabad értelmiségé. A közönséges embernek ezért hamarosan terhére esik a
szabadidő, sőt végül kínozni is fogja, ha el nem tölti azt mesterséges
és képzelt célzattal, játékai, szórakozásai és egyéb bogarai közben. Ép
ezért bajt is hozhat rá. Helyesen tartja a közmondás: difficilis in otio
quies (bajos nyugtot találni a tétlenségben). De másrészt a rendes
mértéket nagyon is meghaladó értelem éppoly abnormis, tehát
természetellenes. Az ezzel mégis fölruházott embernek boldogságához
éppen erre, a másoknak terhes és olykor káros szabadidőre van szüksége,
mint ennek híján boldogtalan lesz, akár a hámba fogott Pegazus. Ha
azonban mindkét természetellenes körülmény, a belső és a külső
találkozik, nagyon szerencsés eset áll elő. Mert az így megáldott ember
magasbrendű életet fog élni, mint aki mentes az emberi szenvedés két
ellentétes forrásától, a szükségtől és az unalomtól, vagy a megélhetés
csüggesztő küzdelmeitől és annak a képességnek a hiányától, hogy a
szabad időt (vagyis magát a szabad létet) elviselhesse. E két bajtól az
ember csak azáltal szabadulhat meg, hogy azok egymást kölcsönösen
megsemmisítik és eloszlatják.

Emellett figyelembe veendő, hogy nagy szellemi adományok az idegek
túlfeszített tevékenysége folytán minden fájdalom iránt fokozott
érzékenységet idéznek elő. Ettől elválaszthatatlan képzeteiknek nagyobb
élénksége és tökéletessége és az indulatok hevessége, ami inkább
gyötrelmes, mint kellemes állapot. A nagy szellemi adományok
elidegenítik az embert a többiektől és azok munkálkodásától, mert minél
többje van valakinek magamagában, annál kevesebbet találhat másokban.
Száz dolog, ami mást nagyon is kielégít, üres és élvezhetetlen neki,
miért is a compensatio törvénye itt is érvényesül. Némi joggal szokták
mondani, hogy voltakép a legkorlátoltabb eszű ember a legboldogabb, bár
senki sem irigyli tőle ezt a boldogságot.

De nem akarok itt elébevágni a döntésnek, mikor maga _Sophokles_ is két,
egymással homlokegyenest ellenkező kijelentést tett róla:

  Sapere longe prima felicitatis pars est.
  (A tudás legfontosabb része a boldogságnak.)

Antig. 1328.

És másutt:

  Nihil cogitantium jucundissima vita est.
  (A semmit nem gondolkodóknak élete a legkellemesebb.)

Éppen így nem értenek egyet az Ó-testamentum bölcsei:

  A balga élete rosszabb a halálnál!

Jézus Szirach 22, 12.

Másutt viszont:

  Ahol nagy a bölcsesség, ott nagy a szomorúság.

Prédikátorok I. 18.

Nem akarom itt említés nélkül hagyni, hogy az olyan ember, akinek
szellemi ereje pontos és normális mértéke szerint _semmi szellemi
szükséglete nincs_, tulajdonképpen az, akit szembeállítván a Muzsafival
(Musensohn), a diákéletből vett kifejezéssel filiszternek nevezünk. Ez
ugyanis az ἀμουσος ἀνηρ és mindig is az marad. Magasabb szempontból a
filiszter olyan ember, akit állandóan foglalkoztat valami reálisnak
képzett dolog, mely valójában nem is az. Csakhogy ez a transzcendentális
meghatározás nem felel meg a népszerű álláspontnak, melyet e
fejtegetéseimben elfoglalok és ezért azt minden olvasó talán meg sem
értené. Amaz első meghatározás ellenben inkább tűr meg speciális
magyarázatot és eléggé föltünteti a dolog lényegét, mindazon
tulajdonságok gyökerét, melyek a _filiszterre_ jellemzők.

A nyárspolgár (filiszter) olyan ember, akinek nincsenek szellemi
szükségletei. Ebből önmagára nézve az következik, hogy nincsenek
szellemi élvezeti sem, mert Voltaire idézett mondása szerint igaz
szükséglet nélkül nincs igaz gyönyörűség. Semmi belső indulat nem hajtja
őket a megismerés és belátás felé, semmi nem vonja őket önként az
ezekkel rokon esztétikai élvezetekhez. Ha mégis divat és tekintély egy s
mást e fajtából rátukmál, lehetőleg gyorsan igyekszik túlesni a kínos
robotoláson. Csak az érzéki élvezetek bírnak valóságos értékkel előtte,
ezekben talál kielégítést. Osztriga és pezsgő jelenti életének a
csúcspontját, a testi jóléthoz szükséges dolgok megszerzése pedig annak
a célját. Még hagyján, ha ez sok dolgot ad neki. Mert ha e javak már
készen hullanak az ölébe, akkor biztos martaléka lesz az unalomnak.
Hiába tesz próbát ellene minden elképzelhető mulatsággal, amilyenek:
bál, szinház, társaság, kártya, hazárdjáték, lovak, asszonyok, ivás,
utazás stb. Mindez ott mit se használ, ahol a szellemi szükségletek
hiánya a szellemi élvezeteket lehetetlenné teszi. Ezért jellemző
sajátsága a filiszternek bizonyos tompa, száraz, szinte állati
komolyság. Semminek nem örül, semmi nem izgatja, semmi nem vált ki
belőle részvétet. Mert az érzéki élvezeteket csakhamar kimeríti, a
társaság pedig, mely hozzája hasonló filiszterekből áll, mihamarabb
untatni fogja, a kártya végül kifárasztja. Marad utoljára a hiúság
gyönyörűsége, mely abban áll, hogy a többieket gazdagságban, rangban,
befolyásban vagy hatalomban fölülmúlja, akik ezért aztán bizonyos
tiszteletben részesítik. A hiúság élvezeteihez tartozik még az is, hogy
ilyen „kiválóságokkal“ társaloghat valaki és ragyogásuk visszfényében
sütkérezhetik (snob). A filiszter ez alaptulajdonságából következik,
hogy másokkal szemben nem támaszt szellemi követelményeket, mivel neki
magának is csupán fizikai szükségletei vannak. Ellenkezőleg, a szellemi
képességek inkább rosszindulatát, sőt gyűlöletét keltik fel. Érezvén
ugyanis szellemi kisebbségét, tompa, titkos irígység rág a lelkén,
amelyet még önmaga előtt is gondosan rejtegetni igyekszik, mi által az
néha csöndes dühvé növekszik belsejében. De soha eszébe nem jutna, hogy
ilyenféle tulajdonságokhoz mérje valakinek az értékelését vagy
megbecsülését. Ezt kizárólag a rang és gazdagság, hatalom és befolyás
számára tartja fönn, amelyek szemében az egyetlen igazi kiválóságok,
melyekben maga is tündökölni szeretne. Mindez onnét van, hogy a
filiszternek nincsenek szellemi szükségletei. Minden szenvedésének az a
kútfeje, hogy az idealitásokban nem talál élvezetet és mindenkor
realitásokra szorul, hogy az unalomtól megmenekülhessen. Ezek ugyanis
részint csakhamar ki vannak merítve és akkor nemhogy szórakoztatnának,
hanem inkább kifárasztanak, részint pedig mindenféle bajt idéznek elő.
Az idealitások ellenben ki nem meríthetők, ártatlanok és ártalmatlanok.
A boldogságunkat előmozdító személyi tulajdonságokról szóló emez
elmélkedésemben a fizikaiak mellett főkép az értelmieket vettem
szemügyre. Hogy pedig az erkölcsi derékség is mily közvetetlenül okozója
boldogságunknak, azt az Erkölcs alapjáról szóló pályaművemben már
kifejtettem. Elég itt ráutalnom.



III. FEJEZET.
A VAGYONRÓL

Helyesen és szépen osztotta Epikuros, az életboldogság nagy tanítója az
emberi szükségleteket három osztályba. Az elsőbe tartoznak a
természetesek és szükségesek: ha ezeket ki nem elégíti az ember,
fájdalmat okoznak. Ide tehát csak az élelmet és ruházatot (victus et
amictus) sorozzuk. Könnyen kielégíthetők. A másodikba a természetesek,
de nem szükségesek: ez a nemi kielégítés szükséglete. Ámbár Epikuros
ezt, Laertius értesítése szerint, nem említi föl (mint ahogy itt
különben is kissé kiigazítva és megjavítva adom elő az ő tanítását). E
szükséglet kielégítése már nehezebb. A harmadikba olyanok tartoznak,
melyek sem nem természetesek, sem nem szükségesek: ezek a fényűzés, a
dúslakodás, a pompa és fény szükségletei. Ezek végtelenek és
kielégítésök felette nehéz. (Lásd Diog. Laert L. X. c. 27., § 149. és
127. – Cic. de fin., I. 13.)

Nehéz, szinte lehetetlen megszabni a vagyonra nézve észszerű vágyainknak
a határát. E tekintetben ugyanis az egyéni megelégedés nem valamely
abszolut, hanem pusztán relatív nagyságon alapszik, t. i. az igényei és
birtoka közt levő viszonyon. Miért is a birtok fogalma magában tekintve
éppen úgy tartalom nélkül szűkölködik, mint valamely törtszám számlálója
a nevező nélkül. Az ember egyáltalán nem nélkülözi azokat a javakat,
amelyeket igényelni soha eszébe nem jutott, ezek nélkül is teljesen meg
van elégedve. Ellenben lehet valakinek százszor annyi birtoka és mégis
szerencsétlennek érzi magát, ha egyetlen olyan dolgot kell nélkülöznie,
amelyre igényt tart. E tekintetben is mindenkinek megvan a maga
látóhatára, melyen belül elhelyez mindent, ami rá nézve elérhető. E
látóhatár széléig érnek az igényei. Ha e körön belül valamely tárgy
elérhetőnek tűnik fel előtte, akkor boldognak érzi magát. Ha pedig a
fellépő nehézségek megfosztják az elérés reményétől, akkor boldogtalan.
Ami azonban a szemkörén kívül esik, az egyáltalán nem hat rá. Ezért nem
nyugtalanítják a szegényt a gazdagok nagy birtokai, másrészt ezért nem
vígasztalja a gazdagot minden temérdek vagyona, ha egy-egy vágya nem
teljesül. A gazdagság olyan, mint a tenger vize, minél többet iszik
belőle az ember, annál szomjasabb lesz. Ez a dicsőségre is ráillik.

Jó mód vagy gazdagság elvesztése után, mihelyt az első fájdalom elmúlt,
rendes hangulatunk nem igen különbözik az előbbitől. Ez onnét van, hogy
miután a sors vagyonunk tényezőjét csökkentette, mi is a magunk részéről
erősen csökkentjük igényeink tényezőjét. A szerencsétlenségnél ez a
legfájdalmasabb műtét: ha ez megtörtént, a fájdalom mindinkább
csillapul, utóljára már egyáltalán nem érezzük, a seb beheged.
Megfordítva pedig szerencse esetén megeresztjük igényeinknek a fékét,
nagy szabadjára: ebben rejlik az öröm. De ez sem tart tovább, mint amíg
a műtét teljesen végre nem hajtatott. Az igények tágabb mértékét is
megszokjuk és utóbb közönyösekké válunk a neki megfelelő vagyon iránt.
Ezt fejezi ki Homérosz is (Od. XVIII. 130–137.): Olyan a halandó ember
érzülete, amilyennek napról napra az emberek és istenek atyja
megformálja. Elégedetlenségünknek az a nyitja, hogy újra meg újra
megkíséreljük igényeinknek tényezőjét felfokozni, holott a másik
tényezőnek változatlansága ezt meggátolja.

Nem kell csodálkozni rajta, hogy az oly szegényes és amellett igényekkel
telt faj, mint amilyen az ember, mindennél jobban és őszintébben becsüli
és tiszteli a _gazdagságot_, még a hatalomnál is, mely csupán mint
gazdagságszerző eszköz becses. Azon sincs mit csodálkozni, hogy a
gazdagság kedvéért minden egyebet félredob és halomra dönti ideáljait.

Gyakran hányják az embernek szemére, hogy vágyai főkép a pénz felé
húzzák és hogy ezt mindenek fölött szereti. Pedig az csak természetes,
sőt elkerülhetetlen, hogy szeresse ezt a fáradhatatlan Proteust, mely
minden pillanatban kész olyannyira változékony vágyainak és sokféle
szükségleteinek mindenkori tárgyává változni. Minden más dolog csupán
egyetlen kívánságunkat, egyetlen szükségletünket bírja kielégíteni: az
eledel csak az éhesnek jó, a bor az egészségesnek, orvosság a betegnek,
a bunda csak télen, a nő az ifjúnak való és így tovább. Mindez tehát
csak relatíve jó. A pénz az egyetlen abszolút jó, mert nem csupán
egyetlen konkrét szükségletet elégít ki, hanem általában a szükségletet.

A _meglévő vagyont_ védőbástyának kell tekinteni a sok, előfordulható
baj és szerencsétlenségek ellen, nem pedig a világ gyönyöreinek
megszerzésére kötelező eszköznek.

Akik hazulról vagyontalanok és végre valamely tehetségük révén nagy
keresethez jutnak, rendesen azt képzelik, hogy a tehetségük az állandó
tőke, jövedelmük pedig annak a kamata. Ehhez képest szerzeményükből
mitsem tesznek félre, hogy állandó tőkét takarítsanak meg. A legtöbben
aztán el is szegényednek, mert keresetük megcsökken vagy egészen el is
apad. Tehetségük ugyanis kimerülhet, mert múló természetű volt, ilyen a
szépművészetek gyakorlásának majdnem minden ága, – vagy pedig csak
bizonyos különös körülmények és konjunktúrák közt érvényesülhetett,
amelyek megszűntek. A mesteremberek e tekintetben jobb sorban vannak. Az
ő képességeik nem mennek oly könnyen veszendőbe és a legények ereje is
pótolhatja, készítményeik pedig a szükséglet tárgyai, tehát mindenkor
vevőre találnak. Más azonban a művész és mindenféle virtuóz sora. Ezért
is drágán fizetik őket. Csak üdvös volna rájuk nézve, ha keresetüket
tőkének, nem pedig, elég vakmerően, csupán kamatnak tekintenék, miáltal
biztos romlásnak mennek elébe. – Akiknek azonban öröklött vagyonuk van,
azok mindjárt helyesen meg tudják különböztetni a tőkét a kamattól. Ezek
többnyire igyekezni fognak tőkéjüket biztosan elhelyezni és nemhogy
hozzányúlnának, ellenkezőleg, igyekeznek kamataiknak egy nyolcadrészét
jövendő zavarok esetére félretenni. Legtöbbnyire jó módban is maradnak.
– Ez az egész megjegyzés nem alkalmazható a kereskedőkre. Ezeknek a pénz
a további szerzésre szolgáló eszköz, a mesterséghez tartozó szerszám.
Nem is pazarolják el, ha maguk szerezték is, hanem megtartják, sőt
gyarapítják. Ezért is egyetlen osztálynál sem oly otthonos a gazdagság,
mint a kereskedőinél.

Általános a tapasztalat, hogy akik az igazi szükséggel és nélkülözéssel
birkóztak, távolról sem félnek ettől annyira, mint akik a nyomort csak
hírből ismerik. Az elsőkhöz tartoznak az olyanok, akik szerencsés
esélyek vagy különös képességek révén a szegénységből elég hirtelen jó
módba kerültek, az utóbbiakhoz azok, akik jómódban születtek és benne
meg is maradtak. Ezek általában többet gondolnak a jövővel és
takarékosabbak, mint amazok. Ebből az következnék, hogy a szükség nem is
olyan rossz dolog, mint aminőnek távolról tetszik. Azonban ennek inkább
az az oka, hogy aki öröklött gazdagságban nőtt fel, annak a vagyon
nélkülözhetetlennek látszik, az élet olyan elemének, akár a levegő. Őrzi
is, akár az életét. Az ilyen ember legtöbbnyire rendszerető, óvatos és
takarékos. Aki ellenben szegénységben született, annak ez tetszik
természetes állapotnak. Ha valamikép gazdagsághoz jutott, ezt
fölöslegesnek tartja, amely csak élvezetre és elpazarlásra jó. Megvan
nélküle ép oly jól, sőt csak egy gondtól szabadult meg vele. A lóra
kapott koldus agyonhajszolja paripáját, mondja Shakespeare (VI. Henrik).

Ehhez járul még, hogy az ilyen embernek szilárd és túlságosan nagy a
bizodalma részint a sorsban, részint pedig saját képességében, mely már
kisegítette a bajból és szegénységből. Nem látja, miként a gazdag, a
végzet feneketlen mélységeit, hanem úgy gondolja, hogy ha sülyedve
feneket is ér, ismét csak felszínre fog emelkedni. Ebből az emberi
sajátosságból magyarázható, hogy szegény sorsból származó asszonyok igen
gyakran igényesebbek és pazarabbak, mint akik gazdag hozományt hoztak a
házhoz. A gazdag lányok ugyanis nemcsak vagyont hoznak magukkal, hanem
nagy igyekezetet, sőt öröklött hajlamot is annak a megtartására, ami a
szegényeknél rendszerint hiányzik. Aki egyébiránt ennek az ellenkezőjét
vitatja, az Ariosto első szatírájában maga mellett szóló érvelést talál.
Viszont Johnson dr. az én véleményemet osztja: A gazdag nő, aki
megszokta a pénzzel való bánást, okosan költi azt, míg aki csak
férjhezmenetelével jutott a pénz felett rendelkezési jogához, kedvet kap
a költekezésre és pazarlásra. (Lásd: Boswell, Life of Johnson, ann.
1776. aetat. 67.) Annak, aki szegény lányt vesz el, mindenesetre azt
tanácsolom, hogy ne hagyja rá egész vagyonát, hanem csak annak a
kamatait, főleg pedig legyen rá gondja, hogy gyermekeinek a vagyona ne
jusson az asszony kezére.

Nem gondolom, hogy tollamhoz méltatlant követek el, midőn e helyütt a
szerzett és öröklött vagyon megtartására irányuló gondosságot ajánlom.
Mert mérhetetlen előny az, ha az ember hazulról annyi vagyonnal
rendelkezik, hogy belőle, hacsak egyedül, család nélkül is, függetlenül
megélhet, anélkül, hogy dolgoznia kellene. Az emberi élethez tapadó
nélkülözéstől és bajtól való mentességet jelenti ez és felszabadulást az
általános robotolás alól, ami természetes sorsa az emberfiának. Csupán a
sors ilyetén kedvezése mellett mondhatjuk magunkat igazán szabadnak
születettnek, csak így vagyunk voltakép időnk és erőnk urai és
szólhatunk minden reggel: enyém a nap. Ezért végtelenül csekélyebb a
különbség az olyan két embert közt, kik közül az egyik ezer, a másik
pedig százezer tallérnyi járadék felett rendelkezik, mint akik közül az
egyiknek ezer tallérja van, a másiknak ellenben semmi járadéka sincs. Az
öröklött vagyonnak az olyannál van a legnagyobb értéke, aki magasabb
szellemi erők birtokában oly célokat szolgál, melyek a pénzszerzéssel
nem igen férnek össze. A sorstól kettősen megáldva géniuszának élhet. Az
emberiség iránt pedig százszorosan fogja leróni a tartozását, mert olyat
alkot, amilyenre más nem képes és ami az összességnek javára, sőt
dicsőségére szolgál. Lesz olyan, aki hasonló helyzetben emberbaráti
intézményekkel szerez magának érdemeket az emberiség körül. Aki azonban
még csak kisérletet sem tesz ilynemű tevékenységgel, sem valamely
tudományban el nem merül, hogy legalább a lehetőség szerint előbbre
vigye azt, az ilyen ember öröklött vagyona birtokában megvetést érdemlő
naplopó. De az ilyen ember boldog sem lesz, mert a szűkölködéstől való
mentessége belékergeti az emberi nyomorúság másik végletébe, az unalom
sorvasztó karjaiba, mely annyira kínozni fogja, hogy sokkal boldogabb
lenne, ha a szükség foglalkozáshoz juttatta volna. Ez az unalom azonban
könnyen kicsapongásokra csábítja, mi által csakhamar elveszíti a vagyon
nyujtotta előnyt, melyre méltatlannak mutatta magát. Valóban számtalan
ember csak azért került nyomorba, mert meglevő pénzét arra fecsérelte
el, hogy a nyomasztó unalom ellen pillanatnyi enyhülést szerezzen.

Máskép alakul a dolog, ha valaki az államszolgálatban akarja sokra
vinni. E célra barátokat, összeköttetéseket kell szereznie, hogy általuk
fokról fokra emelkedhessék, fel esetleg a legmagasabb állásokig. Ez
esetben alapjában véve előnyösebb minden vagyon nélkül indulni neki a
pályának. Annak, aki nem nemes származású, ellenben némileg tehetséges,
igazi hasznára és ajánlójává válik az a körülmény, hogy szegény ördög.
Mert az ember már a puszta szórakozásban is, a szolgálatban pedig még
sokkal inkább, leginkább a mások alábbvalóságát keresi és szereti. De
csak az olyan szegény ördög lehet annyira meggyőződve és áthatva saját
teljes, mély, határozott és minden irányú alábbvalóságától, amint erre
szükség van. Csak az ilyen egyén hajtja meg magát elég gyakran és elég
ideig, csak az ilyennek a hajlongásai mutatnak teljes derékszöget, csak
ő tűr el mindent és még mosolyog is hozzá; csak az ismeri el az érdemek
teljes értéktelenségét, csak az ilyen dicséri nyilvánosan, hangos szóval
vagy kövér betűkkel mesterművekként feljebbvalóinak vagy az egyébként
befolyásos embereknek irodalmi kontárságait, csak az ilyen érti a
kéregetést. Csak az ilyen igazolhatja idején, tehát még fiatal korában
azt a titkos igazságot, melyet Goethe a következőkben nyilvánított:

  Az alávalóságot csak senki ne böcsmérelje
  Az ám a hatalom, bármit is mondjanak róla.

West-Östl. Diwan.

Akinek azonban hazulról fogva van mit aprítania a tejbe, az rendesen
makrancos, nehezen kezelhető. Megszokta az emelt fővel való járást,
ellenben nem tanulta meg a fent vázolt művészetet, tán még el is
bizakodott esetleges tehetsége érzetében. Végül még képes a
feljebbvalóinak nálánál alábbvalóságát is észrevenni, méltatlanságok
láttára pedig megbokrosodik. Ezzel pedig az ember nem viszi előbbre a
dolgát a világon, sőt utoljára annyira jut, hogy az orcátlan
Voltaire-rel tartva így szól: csak két nap az életünk, nem érdemes hát,
hogy megvetésre méltó gazok előtt csúszva töltsük el. Inkább a virtuózok
pályájára, mint a nagyvilági emberekére vonatkozik Juvenalis mondása:
Haud facile emergunt, quorum virtutibus obstat res angusta domi. (Nem
könnyen merülnek fel azok, kiknek erényének útjában áll otthoni szűk
sorsuk.)

Az ember birtokához asszonyt és gyermekeket nem számítottam: mert ezek
inkább maguk birtokolják az embert. Már a barátokat inkább ide vehetnők,
ámbár a birtoklás itt is egyenlő mértékben, kölcsönösségen alapszik.



IV. FEJEZET.
AZ EMBER SZEREPÉRŐL

A mások véleményét rólunk saját emberi természetünk különös gyengesége
folytán általában nagyon sokra becsüljük; pedig a legcsekélyebb
gondolkodás megtaníthatna bennünket arra, hogy a saját boldogságunkra
nézve az számba se jöhet. Ugyanazért alig érthető: mennyire örül minden
ember belsőleg, mihelyt észreveszi, hogy idegenek mily kedvező véleményt
táplálnak róla és hiúságának valamely módon hizelegnek. Amily bizonyos,
hogy a macska dorombol, ha párszor végigsimogatjuk, ép oly biztosan
észrevehetjük a megdicsért ember arcvonásain a hirtelen kitörő öröm
jeleit, még az esetben is, ha a dicséret kétségkívül hazug. Az idegen
részről nyilvánuló tetszés jelei gyakran vigasztalják az embert
balsorsában, viszont bámulatos, mennyire bántólag hatnak reá a kívülről
jövő és becsületét, belső lelki világát érintő becsmérlő, gyalázó
nyilatkozatok. Amennyiben a becsület érzése a jellembeli tulajdonságon
alapul: sok emberre nézve – mint erkölcsiségük pótlószere – ez üdvös
hatású lehet; viszont az ember tényleges boldogságára és ennek két
legfőbb tényezőjére, a függetlenségre és nyugodt kedélyre inkább
hátrányosan és háborítólag, mint előnyösen hat.

Ugyanezért a mi szempontunkból tanácsos, hogy az értékek kellő
megbecsülése és helyes mérlegelése útján törekedjünk az idegen
vélemények iránti érzékenységünket mérsékelni úgy akkor, ha dicsérnek,
mint akkor, ha bántanak bennünket: mert mindkettő egy húron pendül.
Különben az ember mindig a mások véleményének és ítéletének rabja marad.
Sic leve, sic parvum est, animam quod laudis avarum subruit ac reficit.
(Ily hitvány és kicsinyes dolog az, ami lesújtja és fölvidítja a
dicséretre áhító szívet.)

Ugyanazért amaz értéknek helyes megbecsülése, amelyet az ember
bensejében _önmagának_ ér, azzal szemben, amit az ember a _mások_
szemében ér, – sokban fog hozzájárulni boldogságunkhoz. Ez első tételbe
tartozik saját egyéni életünk idejének teljes tartalma, szóval annak
valódi belső értéke, vagyis mindama javak, amelyeket az ember
egyéniségéről és vagyonáról szóló fejezetekben bővebben méltattunk. –
Mert e viszonyok hatásának a tere _a saját egyéni öntudatunkban van_.
Ellenben az a körülmény, hogy mik vagyunk a mások számára – _az a mások
öntudatában_ találja alapját.[6] Ez pedig olyas valami, mi reánk nézve
közvetetlenül nem is létezik, hanem csak közvetve, amennyiben befolyása
van a mások viselkedésére velünk szemben. És ez is tulajdonképpen csak
annyiban jön tekintetbe, amennyiben befolyással bír olyas valamire, ami
által módosulást szenvedhet az, amit mi bensőleg saját magunk számára
képviselünk. Másrészt az, ami idegen ember öntudatában végbemegy, mint
olyan, reánk nézve közömbös és mi is lassanként közömbösökké válunk
azokkal szemben, ha kellő tudomást szerzünk arról, milyen felületesek a
mások gondolatai, mily korlátoltak a fogalmaik, mily kicsinyesek a
gondolataik, mily visszásak a nézeteik és a legtöbb főben mily sok
tévedés honol s ha saját tapasztalatainkból rájövünk arra, hogy
alkalomadtán mily kicsinyléssel nyilatkoznak az olyan emberekről,
akiktől nincs mit tartani, vagy azt hiszik, hogy nem szereznek arról
tudomást; különösen, ha csak egyszer is meghalljuk, hogy a legkiválóbb
emberről is egy fél tucat ostoba ember milyen lenézéssel nyilatkozik. Be
kell látnunk ilyenformán, hogy aki az emberek véleményére nagyobb súlyt
helyez: túlságos nagy tiszteletben részesíti őket.

Mindenesetre szomorú sorsra jut az, aki boldogságát nem a kétrendbeli s
általunk fentebb részletezett javakban keresi, hanem ebben a
harmadikban, vagyis nem abban, ami az ő belső valója, hanem az idegenek
véleményében. Mert tudnunk kell, hogy lényünknek s így boldogságunknak
tulajdonképpeni alapja a mi állati természetünk. Ugyanazért jólétünk
első kelléke az egészség, másodsorban a fentartáshoz való eszközök
jönnek tekintetbe, tehát a gondnélküli megélhetés. Becsület, fény, rang,
dicsőség – bármily nagy értéket is képviseljenek ezek – ama lényeges
javak előtt háttérbe szorulnak s azokat nem pótolhatják, sőt szükség
esetén ezeket amazokért szívesen feláldozzuk. Ugyanazért nagy szerencse
reánk nézve, ha idejekorán látjuk be, hogy mindenki elsősorban a saját
bőrében él, nem pedig a mások véleményében és hogy tehát a mi tényleges
személyes állapotunk, amely számos körülmény által – egészség, vagyoni
viszonyok, szellemi képeség, lakás, asszony, gyermekek stb. –
befolyásoltatik, a mi boldogságunkra százszorta fontosabb, mint a mások
véleménye felőlünk. Ellenkező tévhit boldogtalanná tesz. Lelkesen
szavalják: „Az élet fölött áll a becsület!“ Pedig ez annyit jelent: „Az
élet, a jólét mit sem ér; fődolog az, amit mások rólunk gondolnak!“ Ezt
a közmondást mindenesetre mint túlzást foghatjuk fel, melynek az a
prózai igazság az alapja, hogy boldogságunkhoz és az emberek közt való
éléshez a becsület – vagyis mások véleménye mirólunk – gyakran
feltétlenül szükséges; de erre később visszatérek. Viszont ha belátjuk
azt, hogy az emberek nagyrésze hosszú életük legfőbb célját abban látják
és szüntelen erőlködésben s ezer veszély és fáradság között csak arra
törekszenek, hogy a mások véleményében emelkedjenek, amennyiben nemcsak
hivatalokat, címeket és rendjeleket, hanem gazdagságot, tudományt[7] s
művészetet is csak azért szereznek, hogy tekintélyük mások előtt
nagyobbodjék: úgy mindez, sajnos, csak az emberek balgaságának
nagyságára mutat. Általánosan elterjedt téveszme, hogy túlsokat kell
adni a mások véleményére és ez vagy emberi természetünkben gyökerezik,
vagy a társasélet és a civilizáció által kapott lábra köztünk; tény,
hogy e téveszme összes cselekvésünkre túlságos nagy és boldogságunkra
felette hátrányos befolyást gyakorol. Nyomon követhetjük e tévhitet
attól kezdve, mikor az ember rabszolgamód aggódva kérdi: mit szól hozzá
a világ, vagy midőn lánya szívébe döfeti a tőrt Virginiusszal, vagy ha
az embert rácsábítja, hogy dicsőséget, nyugalmat, gazdagságot,
egészséget, sőt életet is feláldozzon érette. E téveszme egyébiránt
kényelmes segítő eszköz azok kezében, kiknek az emberiség felett való
uralkodás és irányítás a feladatuk; ugyanazért az emberidomítás
művészetének minden neménél nagy szerepet játszik az a tanács, hogy
főfeladat a becsületérzés ápolása és erősbítése. Egészen máskép áll a
dolog azonban az ember saját, való boldogságára vonatkozólag, amely
fejtegetésünk főcélját teszi. Erre nézve felette kívánatos, hogy
lehetőleg tartózkodjunk attól, hogy a mások véleményére túlságos sokat
adjunk. Ha pedig, mint a mindennapi tapasztalat igazolja, mégis megesik,
hogy a legtöbb ember ép a mások jó véleményére teszi a súlyt és többet
ad rá, mint ami saját öntudatában végbemegy s így rá nézve közvetlen
valóság; ha ilyformán a természetes sorrend megfordításával neki amaz a
földi léte valódi, emez csupán eszményi alkatrészének tűnik fel: úgy ez
a számunkra nem létező érték túlbecsülése az az ostobaság, amit
közönségesen „hiúság“-nak nevezünk, jelezve vele ezen törekvés üres és
tartalmatlan voltát. Olyan mint a fösvénység: az eszközért elfelejti a
célt.

Bizonyos, hogy a mások véleményének túlságos értékelése többnyire minden
okos célt túlhalad úgy, hogy azt mint egy általánosan elterjedt s velünk
született rögeszmét kell tekintenünk. Minden jövés-menésünknél,
tettünknél mindenekelőtt a mások véleményére vagyunk tekintettel s ha
közelebb vizsgálódunk azon aggódások és gondok körül, amelyek
osztályrészünkké jutottak, arra a meggyőződésre jutunk, hogy ez az
okozója a legtöbb bajnak. Mert ez a gond teszi alapját az oly gyakran
megsértett s annyira érzékeny önérzetünknek, minden hiúságunk,
csillogásunk és nagyzásunknak. E gond nélkül a fényűzés alig volna egy
tizede annak, ami napjainkban. Mindenféle büszkeségnek, point d’honneur
és puntiglio, a kényes becsület összes nemeinek mind e gond teszi
legfőbb alapját; s mennyi áldozatot követel az életben! Már a
gyermekkorban, de általában minden korban, leginkább mégis az öregségben
jelentkezik e gond; mert az érzéki élvezetek iránti képesség kialvása
korában a hiúság és dölyfösség a zsugorisággal osztoznak az uralmon.
Különöskép a franciáknál tűnik ez föl, akiknél a legízléstelenebb
becsvágyat, nevetséges nemzeti hiúságot és a legszemérmetlenebb
hencegést váltja ki; s emiatt a többi nemzetek előtt a „grande nation“
(nagy nemzet) gúnynévvé vált. Hogy a mások véleménye iránti túlságos
aggódás visszásságát jobban megmagyarázzuk, az ember természetében
gyökerező ezen ostobaságot egy fényesen bizonyító példával fogjuk
szemléltetni. Az esetet a Times 1846 március 31-iki száma részletesen
közli és leírja Wix Tamás kézműveslegény kivégzését, aki a földi
igazságszolgáltatás ítélő keze alá azért jutott, hogy mesterét bosszúból
meggyilkolta. A tudósítás ide vonatkozó részéből álljanak itt a
következők: „A kivégzés napjának reggelén a fogház nagytiszteletű papja
korán felkereste az elítéltet; de Wix, noha nyugodtan viselte magát, nem
látszott sokat törődni a pap intelmeivel, inkább az feküdt szívén, hogy
s mint sikerülne neki gyászos kimúlásának nézőközönsége előtt lehető
nagy bátorsággal viselkednie… És ez sikerült is neki. Az udvaron át, az
akasztófa alá való menése közben ezt mondotta: „Nos tehát, amint doktor
Dodd mondotta, nemsokára megtudom a nagy titkot!“ A legcsekélyebb támasz
nélkül, hátrakötött kezei dacára bátran, egyenesen lépett föl a létrára
s az akasztófához felérve, a nézőközönség felé jobbra-balra meghajlik,
mire az összegyűlt tömeg dörgő tetszésnyilatkozattal üdvözli ez
udvariasságot“ stb. E jelenetben a becsvágy egy díszpéldányát látjuk
megörökítve; szeme előtt a halál a legborzalmasabb alakjában s az azt
követő örökkévalóság percében az elítéltnek nincs más gondja, mint hogy
milyen benyomást gyakorol az összecsődült bámulók csoportjára s milyen
véleményt hagy hátra magáról az ő fejükben. És ugyanezt látjuk az
ugyanezen évben Franciaországban királygyilkosság kísérlete miatt
halálra ítélt _Lecomte_ esetében, ki a végtárgyaláson főleg azon
bosszankodott, hogy a pairek előtt nem jelenhetett meg tisztes polgári
öltözetben, sőt a kivégzése előtt közvetlenül is az volt a legfőbb
panasza, hogy nem engedték meg neki a borotválkozást. Hogy hajdanában
sem volt ez máskép, _Mateo Aleman_ tizenhatodik századbeli spanyol
regényíró „Guzman de Alfarache“ című híres regényének előszavából
láthatjuk: „Sok balgatag gonosztevő utolsó óráját megvonja a
magábaszállás és lelkiüdvösség keresésétől és arra fordítja, hogy egy
kis szónoklatot dolgozzon ki és tanuljon be, melyet az akasztófáról
előadhasson az összegyűlt nezőközönségnek.“ Ezen vonásokban saját magunk
tükröződünk vissza, számos gondunk, bosszankodásunk, erőlködésünk a
legtöbb esetben a mások véleményét illeti és ép oly céltalan, mint a
fent említett bűnösöké. A gyűlölet és irígység is legtöbbször e tévhit
talajából burjánzik nagyra.

Semmi sem mozdítaná jobban elő boldogságunkat, amelynek legfőbb tényezői
a nyugodt kedély s megelégedettség, mint e belső ösztönnek féken tartása
és korlátozása megfelelő mértékig, mely alig fogja elérni a jelenleginek
ötvened részét, egyszóval ki kell huzni testünkből valahára azt az
örökké kínzó tövist. Ez, igaz, nehezen megy, mert mintegy velünk
született, természetes visszássággal van dolgunk. Még bölcs embereknek
is dicsőség a végső vágyuk, mondja Tacitus. (Hist. IV. 6.)

Hogy ez általánosan elterjedt ferde nézettől megszabaduljunk, annak
egyetlen módja az volna ha azt mint ilyet ismernők meg és e célból
mindenki tisztába jönne végre azzal, hogy az emberek fejében kóválygó
eszmék nagyrészt mennyire hamisak, ostobák s azért figyelemre se méltók,
s aztán gondoljuk meg, hogy mások véleménye a legtöbb esetben mily kevés
befolyást gyakorolhat reánk továbbá, milyen kedvezőtlen az általában
reánk nézve, úgy hogy ha valaki megtudná, mi mindent s milyen hangon
beszélnek róla mások bizonyára belebetegednék a bosszuságtól, végül a
becsület tulajdonképpen csak közvetett s nem közvetlen értéket képvisel
az emberre nézve. Ha attól az általánosan uralkodó tévhittől sikerül
megszabadulnunk: ez a kedélyi nyugodtság és derű nagymértékű
gyarapodását vonná maga után egyrészt, másrészt nyugodtabb, biztosabb
fellépést, előítélet nélküli és természetes magatartást okozna. A
visszavonult életmód kedélyünk nyugodtságára azért gyakorol oly
rendkívül jótékony befolyást, mert ily módon kivonjuk magunkat a mások
állandó megfigyelése alól, nem kell tekintettel lennünk folyton a mások
rólunk alkotott véleményére s így visszaadjuk énünket önmagunknak. Ép
így kikerüljük a sok valódi szerencsétlenséget, amelybe az a kárhozatos
ostobaság taszítana és sokkal több gondot fordíthatunk értékes javak
megszerzésére, amelyeket zavartalanul élvezhetünk. De mint mondottuk:
nehéz elérni a szépet.

Természetünk imént vázolt balgaságának három csemetéje is van s ezek: a
becsvágy, hiúság és büszkeség. A két utóbbi között a különbség az, hogy
a _büszkeség_ kifejezi azt, hogy valaki már szilárdul van meggyőződve a
maga nagy értékéről bizonyos tekintetben, a _hiuság_ ellenben óhajtást
fejez ki az irányban, hogy másokban keltsünk ilyes meggyőződést a mi
értékünkről, csöndben reménykedve, hogy mi magunk is később ily
meggyőződésre jutunk.

A büszkeség tehát _bensőnkből_ fakad és saját értékének túlbecsülését
jelenti; a hiúság ellenben _kivülről_ indirekte kívánja a
magasztaltatást. Ennek megfelelően a hiúság fecsegővé, a büszkeség
hallgataggá teszi az embert. A hiúnak pedig tudnia kellene, hogy a mások
kedvező véleményét, amely után törekszik, sokkal könnyebben és
biztosabban éri el következetes hallgatás által, mint beszéddel, még ha
folyton a legszebb gondolatokat is adná elé.

Nem az a büszke, aki az akar lenni, a büszkeséget legfeljebb mutatni
lehet, de – mint minden fölvett szerepből – könnyen kizökken belőle az
ember. Mert csakis a saját különös nagy értékéről és előnyeiről táplált
rendíthetetlen _meggyőződés_ tesz tényleg büszkévé. Eme meggyőződés ám
téves lehet, avagy csupán külső, felületes értékű előnyökön alapulhat:
mindez a büszkeségre nincs befolyással, ha azt tényleg és komolyan veszi
az illető. Minthogy tehát a büszkeség a meggyőződésben gyökerezik, mint
minden megismerés, nem függ önkényünktől. Legnagyobb ellensége a hiúság,
mely folyton a mások tetszésére pályázik, hogy az önmagáról táplált
kedvező véleményt aztán erre alapíthassa, míg a büszkeség mindenkor
feltételezi azt, hogy erre nézve mindenkor szilárd meggyőződés hatja át
az illetőt.

Bármennyire leszólják s becsmérlik átlag a büszkeséget, azt tartom, hogy
ezt többnyire azok teszik, akiknek semmijük sincs, amire büszkék
lehetnének. A legtöbb ember korlátoltságával és rosszindulatával
szemben, minden ember, akinek csak valamelyes előnyei vannak, jól teszi,
ha azokat folyton szem előtt tartja és nem engedi a feledés homályába
eltűnni; mert aki megfeledkezik kiválóságáról, s összeadja magát a
hitványakkal, azt rövidesen hasonló embernek tekintik. Különösen azok
figyelmébe ajánlom ezt, akik reális, legmagasabb fokú, személyhez kötött
kiváló előnyök birtokosai, mert ezeket nem lehet a címek s rendjelek
módjára érzékileg szemléltettni. Jól mondja a közbeszéd: sus Minervam
(disznó oktatja Minervát). Találó arabs közmondás: „Tréfálkozzál a
rabszolgával, mindjárt a hátulsó felét fogja neked mutatni“. A horatiusi
mondást, sume superbiam, quesitam meritis (légy büszke, érdemek
alapján), sem kell elvetni. A szerénység erénye a sehonnaiak malmára
hajtja a vizet; mert ilyformán mindenkinek úgy kell beszélnie önmagáról,
mintha ő is az volna s ez nagyon kiegyenlíti az ellentéteket s a végén
az tűnnék ki, mintha csupa sehonnaiból állana a világ.

A büszkeség legolcsóbb fajtája a nemzeti büszkeség. Aki ugyanis ebben
szenved, az önmagáról menten elárulja azt, hogy semmi olyas _személyes_
jótulajdonsága nincs, amivel büszkélkedhessék, különben nem nyúlna olyas
valamihez, amiben annyi millió emberrel kell osztozkodnia. Aki számos
személyi kiválósággal van felruházva, saját nemzeti hibáit inkább
felismeri, mert azokat mindig szeme előtt látja. Viszont minden szánandó
balga, akinek semmije sincs a világon, amire büszke lehetne, mint utolsó
eszközhöz, a nemzethez folyamodik, amelynek tagja s aztán azzal
kérkedik: az illetőnek ez nagyon jól esik s hálából nemzete hibáinak és
ostobaságainak, öklével és sarkával legerősebb védelmezőjévé csap fel.
Innen van, hogy ötven angol között alig akad egy is, ki helyeselné, ha
valaki nemzete ostoba álszenteskedéséről a kellő lenézéssel nyilatkozik:
ennek az egynek azonban bizonyára helyén van az esze.

A németek a nemzeti büszkeséget nem ismerik és ezzel tanulságot tesznek
arról, hogy méltók a becsületesség hírnevére; vannak köztük is
kivételek, akik nevetséges büszke módon hangoztatják németségüket, s
ezek többnyire a „német testvérek“ és demokraták, akik a népnek ezzel
hizelegnek, hogy aztán elbolondítsák. Azt állítják ugyan, hogy a németek
találták fel a puskaport: magam részéről azonban e véleményhez nem
csatlakozhatom. És találóan kérdi Lichtenberg: „Honnan van az, mért nem
mondja magát valaki németnek, aki nem az, – hanem inkább franciának vagy
angolnak?“ – Egyébiránt az egyéniség messze túlszárnyalja a
nemzetiességet és egy bizonyos embernél az előbbi mindenkor ezerszer
annyi méltánylást érdemel, mint az utóbbi. – A nemzeti jellemről,
minthogy az a tömegre vonatkozik, becsületes módon nem sok dicséretest
lehet felhozni. Inkább azt mondhatjuk, hogy az emberi korlátoltság,
rosszaság és visszásság minden országban más-más alakban nyilvánul és
ezeket nevezik _nemzeti jellem_nek. Ha az egyiktől megcsömörlünk, a
másikat dicsérjük, amíg ezzel is úgy járunk. Minden egyes nemzet
kicsúfolja a másikat s mindegyiknek igaza van.

E fejezet, melynek tárgya: minek látszunk a mások szemében? – három
részletben tárgyalható; szólunk a becsületről, a rangról és dicsőségről.

A rangról nem sok mondani valónk van e helyütt, noha nagyon is jól
tudjuk, hogy a nagy tömeg és a filiszterek mennyire hódolnak előtte s
hogy mily kiváló szerepe van az államgépezet üzemében.

Ez az érték tulajdonképpen konvencionális, látszólagos: eredménye valami
mondva csinált nagyrabecsülés és az egész a nagy tömeg számára kitalált
komédia.

Rendjelek tulajdonképpen a közvéleményre intézvényezett váltók; azok
értéke a kibocsátó hitelképességen alapul. Egyébiránt a rendjelek
intézménye igazán kitűnő. Csak gondoljuk meg, mennyi tenger sok pénzt
marasztalnak benn az állampénztárban, mint pénzbeli jutalmak
helyettesítői, feltételezve természetesen azt, hogy azok szétosztása
körül a kellő méltányossággal és belátással járnak el. A nagy tömegnek
ugyanis vannak fülei és szemei, de édes-kevés ítélőképessége és
emlékezőtehetsége. Számos érdemet a nagy tömeg általában nem is képes
méltányolni, másokat megbecsül és megért ugyan, de hamar el is felejt.
És ezért helyénvalónak találom, hogy keresztek és csillagok útján a nagy
tömegnek mindenkor és mindenütt felhívjuk rá a figyelmét: „Ez az ember
nem hozzátok hasonló, ennek érdemei vannak!“ Igazságtalan, jogosulatlan
és tulságos osztogatás által azonban az érdemjelek elvesztik az
értéküket; és azért a fejedelemnek oly óvatossággal kell eljárnia azok
szétosztása körül, mint a kereskedőknek a váltók aláírásánál. A _pour le
mérite_ (érdemért) felírás a kereszten fölösleges; minden érdemjel csak
az érdemért adható, ez nagyon természetes.

Sokkal nehezebb és bonyodalmasabb a becsület fogalmának megértetése.
Elsőbb a meghatározását kell adnunk. Ha e szempontból azt mondanám: „A
becsület a külső lelkiismeret és a lelkiismeret a belső becsület“; e
meghatározás tán sok embernek tetszenék, ám ez inkább csillogó, mint
alapos és világos magyarázat volna. Azért azt mondom: „a becsület
objektíve véve: a mások véleménye értékünkről és szubjektíve: a tőle
való félelmünk“. Ily minőségben a becsületnek üdvös, ha nem is tisztán
erkölcsi hatása van a becsületére sokat adó férfiúra.

Hogy minden romlatlan embernek bensejében hatalmas érzéke van a becsület
és gyalázat iránt s hogy különösen az előbbit oly nagyra becsülik, az a
következő körülményekben találja magyarázatát. Az ember egymagára
hagyatva mire sem képes s olyan, mint az elhagyott Robinson: csakis a
többi emberekkel közösen ér valamit és tud valamire menni. Az ember,
mihelyt kellő öntudatára ébred, fölismeri e körülményeket s azonnal
minden törekvését odairányítja, hogy aki pro parte virili munkálkodni
tud, az emberi társadalom hasznavehető tagjává küzdje fel magát s jogot
szerezzen magának munkásságával arra, hogy az emberi közösség nyujtotta
előnyökből kivehesse a maga jogos részét. E hivatását úgy tölti be, hogy
először megfelel általában a kötelességének és aztán különösen a saját
munkakörében testtel-lélekkel helyt áll mindenkor. Lassan-lassan arra a
meggyőződésre jut, hogy nem az a fődolog, aminek ő érzi önmagát, hanem
az, aminek mások tartják őt. Igy támad aztán benne az a buzgó törekvés,
hogy mások lehető kedvező _véleményt_ tápláljanak róla, mert a kedvező
megítéltetés a legfőbb jó, amire törekszik. Veleszületett érzésről van
itt szó, amelyet becsületérzésnek vagy bizonyos viszonyok mellett
szégyenérzetnek nevezünk (verecundia). Ez utóbbi érzés pirítja meg az
arcát, ha hirtelen aggódás fogja el az irányban, hátha csorbát szenved
hírneve a többség véleményében, még ha teljesen ártatlannak is érzi
magát; viszont misem acélosítja jobban az életkedvét, mintha újabb és
kézzelfoghatóbb bizonyítékokat szerez arra nézve, hogy a többség
véleményében tekintélye és értéke nőtt. Mert az élet számos
viszontagságai ellen nagyobb védőfal és biztosíték reá nézve embertársai
egyesült erejének segítsége, mint a saját ereje.

Aszerint, hogy milyen viszonyban van az ember a többiekhez s mily
mértékben sikerül a többiek jó véleményét önmagáról kivívnia: a becsület
számos formájáról beszélhetünk. Ezek a viszonyok vonatkoznak az enyém és
tied fogalmára, a hivatásból folyó cselekvésekre s végül a nemi
viszonyra; ezeknek megfelelőleg szólhatunk _polgári becsületről,
hivatali becsületről és nemi becsületről_. Mindezek külön még alfajokkal
bírnak, amelyekről röviden alant lesz szó.

A _polgári becsületnek_ van a legtágabb köre; ez feltételezi azt, hogy
minden egyes ember jogait feltétlenül elismerjük és sohse vetemedjünk
arra, hogy igazságtalan, törvény által meg nem engedett utakon s módokon
keressük a magunk előnyeit a társadalomban. Minden békés érintkezésnek
ez a főfeltétele. Polgári becsületünk odavész egyetlen nem helyes,
megbélyegezhető cselekvés által s így minden büntetőjogi büntetés által,
feltéve természetesen, hogy a büntetés jogosan és igazságosan lőn
kiszabva.

A becsület az erkölcsi jellem változhatatlanságában találja biztos
alapját s innen van, hogy egyetlen rossz, becsületbe vágó cselekmény
feltételezi azt, hogy hasonló körülmények között hasonló rosszat
várhatunk az illetőtől. Innen van, hogy az elveszett becsület többé
vissza nem szerezhető, kivéve ha csalódás, rágalmazás vagy hamis látszat
miatt veszett el. Ezért hoztak törvényeket a rágalmazás, paskvillus,
szidalmazás ellen; a szidalmazás ok s alap nélküli gyalázás. Az az
ember, aki gyaláz, napnál világosabban bizonyitja, hogy semmi valót,
semmi bizonyos igazat nem tud felhozni embertársa ellen, különben az
igaz dolgokat hozná föl és a hallgatókra bízná a tényekből való
következtetést s ehelyett a véleményét mondja s adós marad az érvekkel,
mintha ezt csak a rövidség okáért tenné.

A _polgári becsület_ nevét ugyan a polgári társadalomtól kölcsönzi, de
érvényessége kiterjed minden rangú és rendű emberre egyaránt, a
legmagasabb rangúakat sem véve ki: egy ember sem vonhatja ki magát alóla
s mindenkinek kötelessége, hogy komolyan vegye, mert senki sem teheti
túl magát rajta kellemetlen következmények nélkül. Aki bizalmat és hitet
szeg, az mindkettőt örökre elveszíti, bármit cselekedjék és bárki is
legyen: ez a veszteség feltétlenül keserű gyümölcsöket terem számára.

A _becsületnek_ – bizonyos tekintetben – negatív jelleme van, a
_dicsőséggel_ ellentétben, melynek _pozitív_ a jelleme. Mert a becsület
nem jelenti azt, hogy valamely meghatározott személynek különös
tulajdonságai vannak, hanem azt, hogy az illető bizonyos általánosan
feltételezett tulajdonságokkal van felruházva. A becsület azt jelenti
tehát, hogy az illető egyén nem tesz kivételt; a dicsőség azonban ép azt
mondja, hogy az illető igenis kivétel. A dicsőséget tehát meg kell
szerezni; a becsületet ellenben csupán nem szabad elveszíteni. Ennek
megfelelően a dicsőség hiánya – jelentéktelenséget, negatív dolgot
eredményez; a becsület hiánya azonban gyalázatot – pozitív dolgot szűl.
Ezt a negatívitást azonban nem szabad passzívitással összetévesztenünk;
a becsületnek ugyanis aktív jellemvonása van. A becsület az egyénből
magából indul ki és elsősorban az illető viselkedésében és cselekvésében
találja alapját, nem pedig abban, ami vele történik vagy amit mások
cselekszenek. És ez a fő jellemvonása és megkülönböztetője a valódi
becsületnek a lovagi vagy álbecsülettől. Kívülről csak rágalmazás útján
lehet a becsületet megtámadni; az egyetlen védekezés a nyilvános
megcáfolás és a rágalmazó leleplezése.

Az öregség tisztelete főleg azon alapul, hogy a fiatalok becsülete nincs
még kipróbálva, tehát tulajdonképpen bizalmon alapul s általában
előlegezett. Öreg embereknek hosszú életfolyásuk alatt kellett
bebizonyítaniok, hogy pályájukon mindig kellően helyt álltak a becsület
mezején. Mert sem az évek száma önmagukban – hiszen egyes állatok még
magasabb kort is érnek el, mint az ember – sem a világ folyásával való
alaposabb megismerkedés és tapasztalat nem nyujt elegendő okot arra
nézve, hogy a fiatalok tisztelettel viseltessenek az öregek iránt, amint
azt mindenütt megkövetelik. A magasabb koruak gyöngesége inkább
kíméletet, semmint tiszteletet igényelhetne. Meglepő tény, hogy az
emberben mintegy veleszületett vonás az ősz haj tisztelete, s ez valóban
ösztönszerűleg megvan minden emberben. A ráncok, noha azok sokkal
biztosabb ismertetői az öregségnek, nem keltik fel a tisztelet érzését:
sohse beszélnek tiszteletreméltó ráncokról, hanem mindig
tiszteletreméltó ősz hajról.

A becsület haszna mindig csak közvetett; mert amint e fejezet bevezető
soraiban taglaltuk, másoknak rólunk táplált véleménye csak annyiban bír
reánk nézve értékkel, amennyiben az befolyásolni képes a mások
viselkedését és cselekvését velünk szemben. Ez mindaddig úgy van, amíg
emberekkel együtt közösen élünk. Minthogy biztonságot és vagyont a
polgárosodott világban kizárólag a társadalom jóvoltából élvezhetünk, és
minthogy az embereknek a kölcsönös bizalomra a különböző ügyleteknél
feltétlenül szükségük van: azért az emberek véleménye mindig nagy
értéket, habár csak közvetett értéket, képvisel reánk nézve; közvetlen
értéket nem tulajdonítok annak semmiképpen. Ez állításunkat nagyban
erősíti Cicero, mondván (fin. III. 17.): „A jó hírnév, Chrysippus és
Diogenes szerint, hasznát leszámítva, nem érdemli meg, hogy miatta a
kisujjunkat megmozgassuk“. Ez igazságot hasonlóképpen és bőven tárgyalja
Helvétius francia bölcsész (1715–71) és De l’Esprit c. mesterművében
(Disc. III. ch. 13.) a következő eredményre jut: „A becsületet nem a
becsületért magáért szeretjük, hanem a velejáró előnyökért!“ Minthogy az
eszközök nem érhetnek többet, mint a cél, azért az a híres parádés
mondás: éltünket a becsületünkért! – legalább is túlzás.

Ennyit a polgári becsületről. A _hivatali becsület_ azt jelenti, hogy a
nagy többség véleménye szerint az egyén, aki hivatalt tölt be,
rendelkezik mindama képeségekkel, amelyekre a hivatal ellátásához
szüksége van és hogy az illető hivatalos teendőit mindenkor szigorúan és
lelkiismeretesen végzi. Minél fontosabb és tágabb körre terjed valakinek
a működése az államban, tehát minél magasabb és befolyásosabb hivatalt
tölt be az illető, annál nagyobb értéket kell hogy tulajdonítson a
közvélemény az illető szellemi képességeinek és erkölcsi
tulajdonságainak: s így magasabb fokú tiszteletben van része, amelynek
kifejezői a rangok, címek és rendjelek egyrészt, a mások alázatos,
engedelmes viselkedése másrészt. Hasonlóképpen az elfoglalt állás és
hivatal általában megszabja a tisztelet bizonyos mértékét, melyet a nagy
tömeg tanusítani szokott, noha az módosul is oly esetekben, amelyekben a
tömeg nem méltányolja kellően az illető állás fontosságát. Mindig több
tiszteletet tanusítanak az oly ember iránt, akinek különös fontos
élethivatása van, mint az egyszerű polgár iránt, akinek becsülete főleg
negatív tulajdoságokon alapul, – amint fentebb részleteztük.

A hivatali becsület megköveteli, hogy az, aki hivatalt tölt be,
hivatalát kellő tiszteletben tartsa társai és utódai érdekében is s erre
kötelességeinek pontos teljesítése útján törekedjék s mindahányszor
támadások érik őt, vagy az általa betöltött hivatalt, köteles a törvény
szigorát és oltalmát igénybe venni, még oly esetekben is, mikor oly
nyilakozatok jutnak a füléhez, hogy nem látja el hivatalát pontosan vagy
hogy maga a hivatal nem a közjó érdekében működik. A törvényes büntetés
bizonyítsa a támadás igaztalan voltát.

A hivatali becsület alfajai az állami szolgáké, az orvos, ügyvéd,
tanító, minden minősített szellemi munkás becsülete; ide tartozik az
igazi _katona_-becsület is: ez ugyanis annyit fejez ki, hogy aki a haza
védelmének szenteli életét, annak meg is vannak hozzá a szükséges
tulajdonságai – bátorság, vitézség s erő – és komolyon van az illető
eltökélve arra, hogy szükség esetén vérét ontja hazája védelméért s a
zászlót, amelyre egykor felesküdött – semmiért a világon sem hagyja
cserben. A hivatali becsületet itt tágabb értelmében vettem, mint
rendszerint szokták, mikor is a polgároknak a hivatalt magát megillető
tiszteletét jelenti.

A nemi becsületet bővebben kell taglalnunk s ki akarjuk mutatni, hogy
minden fajta becsület hasznossági szempontokra vezethető vissza. A nemi
becsület – természete szerint – férfi- és női becsületre oszlik és
mindkettő jól értelmezett testületi szellemnek tekinthető. Az utóbbi
feltétlenül a fontosabbik, mivel a nők életében a nemi viszony a legfőbb
szerepet játssza. A _női becsület_ azt jelenti, hogy a közvélemény
szerint a leány egy férfiúnak sem, az asszony csupán a vele házastársi
viszonyban levő férfiúnak adja oda magát. E nézet fontossága a
következőkön alapul. A női nem a férfinemtől mindent elvár és követel,
amit kíván és amire szüksége van; a férfinem a női nemtől elsősorban és
mindenkor – csak egyet kíván. Tehát olyan berendezkedésnek kellett
létesülnie, hogy a férfinem a nőitől az egyet csak úgy nyerhesse el, ha
magára vállalja az összes gondokat és következményeket, s gondoskodik a
viszonyból származó utódokról: az egész női nem jóléte ezen a
berendezkedésen alapul. Hogy ennek érvény szereztessék, a női nemnek
szükségképpen össze kell tartania és kellő _esprit de corps_-t kell
mutatnia. Ilyformán a női nem mint egész s szorosan zárt kör áll szemben
a férfinemmel, mely testi és szellemi túlsúlyával urává lőn az összes
földi javaknak, s a férfinemet, mint közös ellenséget, meg kell
hódítania és legyőznie, hogy annak legyőzése útján a földi javakból a
részét kivehesse. E végső cél okáért az egész női nem legfőbb
becsületbeli ügye és célja, hogy a férfinem előtt minden házasságon
kívüli nemi érintkezés lehetetlenné tétessék; hogy ezáltal minden férfi
reá kényszeríttessék a házasság révébe, mely a meghódolás bizonyos neme
– és így a női nemről való gondoskodás a férfiak vállára helyeztessék.
Ezt a célt azonban csupán a föntebbi elv szigorú ellenőrzésével és
keresztülvitelével lehet elérni: ezért az egész női nem valódi testületi
szellemmel összes tagjai felett szigorúan őrködik ez elv
épségbentartásán. Ugyanezért minden olyan leányt, aki házasságonkívüli
érintkezés folytán az egész női nem ellen árulást követ el, – mivel
annak jóléte, ha e cselekmény általánosan dívnék, veszélybe döntődnék, –
a maga kebeléből kiközösíti s gyalázattal halmozza el: az illető örökre
elvesztette becsületét. Egy nőnek sem szabad vele társalognia: kerülnie
kell őt, mint valami pestises beteget. Ugyanaz a sorsa a házasságtörő
asszonynak, mert a férfiúval szemben nem tartotta be a kapitulációt és
ily példák által visszariasztja a férfiakat attól, hogy a meghódolásba
belemenjenek; pedig az egész női nemnek boldogsága éppen ezen alapul.
Ezenfelül a házasságtörő nő elkövetett bűne és vaskos szó- és hitszegése
révén nemi becsületével együtt polgári becsületét is elveszti. Ezért
beszélnek általánosan enyhe szójárással „bukott leány“-ról, de sohasem
„bukott asszony“-ról, mert a csábító amannak visszaszerezheti utólagos
házasság útján a becsületét; nem úgy a házasságtörő férfi az illető
nőnek a becsületét, ha ez el is vált a férjétől. Ha ezek után
felismerjük azt, hogy a női becsület alapja a nő általános érdekét
illető jótékony, szükséges és kiszámított _esprit de corps_, úgy
belátjuk azt is, hogy a nők életére ez igen életbevágó, fontos
körülmény. E szempontból nem fogják valami nagyon megragadni
figyelmünket és tetszésünket Virginius és Lucretia túlfeszített,
tragikus-mókás cselekvései. Ezért felháborító Emilia Galotti végső
jelenete s a színházat nagyon lehangoltan hagyja ott a néző. Viszont a
nemi becsület dacára Egmont Klárá-jával rokonszenvezünk. A női becsület
ama felmagasztalása és élére állítása a célt felejteti el az eszközökkel
szemben: ily túlhajtások útján a nemi becsületnek abszolút értéket
tulajdonítanak, holott annak, még inkább, mint a becsület többi
fajainak, csupán relatív értéke van; sőt azt is mondhatnók, hogy pusztán
konvencionális értéke van, mert Thomasius: De concubinatu c. művéből
kitűnik, hogy a Luther-féle reformációig majd minden országban minden
időkön át az ágyassági viszony törvényesen megtűrt és elismert viszony
volt s emellett a nő becsületében nem szenvedett. A babyloni
Mylitta-kultuszt (Herodotos I. 199.) nem is említjük. Vannak polgári
viszonyok – különösen a katolikus államokban, ahol a válás nincs
megengedve, – melyek néha a házasság külső formáit teljesen kizárják.
Uralkodók erkölcsösebben cselekesznek, ha szeretőt tartanak, mintha
morganatikus házasságot kötnek és e viszonyból származottak a törvényes
örökösök kihaltával egykoron trónkövetelési igényekkel léphetnek föl s
ily házasság által – ha tán a messze jövőben is – a polgárháború
eshetősége állhat elő. Ezenfelül az ilyen morganatikus – vagyis a minden
külső viszony dacára kötött – házasság tulajdonképpen a nőknek és
papoknak tett engedmény, holott óvakodni kell e két osztály érdekeit
előmozdítani. Azt is meg kell gondolnunk, hogy egy országban minden
férfi oltárhoz vezetheti a kiválasztott nőt egy férfiú kivételével, aki
a természetadta e jogától meg van fosztva: ez a sajnálatraméltó ember a
fejedelem. Az ő keze az országé és államérdekből az ország javára kell
azt odanyújtania. Azonban ő is csak ember és ő is akarja egyszer
életében szíve sugallatát követni. Azért igazságtalan, hálátlan s
nyárspolgárias felfogás, ha valaki rossznéven veszi, vagy elítéli azt,
ha fejedelem kedvest tart; feltéve természetesen, hogy az illető nőnek a
kormányzásba való beavatkozás nincs megengedve; a nemi becsület
illetőleg az ilyen maîtresse bizonyos tekintetben kivétel az általános
szabály alól: mert csak egy férfiúnak adta oda szerelmét; kölcsönösen
szerethetik egymást, de törvényes viszonyba nem léphetnek egymással.

Hogy a női becsület nem tisztán természetes forrásból táplálkozik, ezt
ama számos véres áldozatok bizonyítják, amelyekkel oltárán folytonosan
áldoznak: az anyák gyermekgyilkosságai és öngyilkosságai. Az a leány,
aki törvénytelenül adja meg magát, az egész női nem iránt tartozó
hűségét töri meg; e hűséget hallgatag feltételezik ugyan, de senki sem
esküszik rá. S minthogy rendszerint a saját jóléte szenved cselekvése
által a legközvetlenebbül, határtalanul nagyobb a balgasága, mint
rosszasága.

A férfiak nemi becsületét a női becsület hozza létre, mint ellentétes
testületi szellemet, amely megköveteli azt, hogy minden férfiú, aki az
ellenfélnek annyira kedvező meghódolásba, a házasságba belement, most
aztán ügyeljen arra, hogy az számára épen fentartassék, nehogy e kötés a
lazult felfogás mellett felbomoljék; nehogy a férfi, aki mindenét
odaadja, arról az egyről se legyen biztos, amit magának kikötött az
alkunál, hogy ugyanis egyedüli birtokosa legyen a nőnek. Ebből
kifolyólag a férfiú becsülete megköveteli, hogy megboszulja a neje
hűtlenségét és elválás által megbüntesse. Ha a házasságtörést a férfi
eltűri: a férfiak gyalázattal illetik; ez a megvetés korántsem oly
nagymérvű, mint a nemi becsületét elveszített nő iránt tanusított
megvetés; ennek oka az, hogy férfinél a nemi viszony alárendelt valami a
többi életviszonyhoz képest. Újabb korunk két nagy drámai költője
mindegyik két ízben a férfi becsületét vette színműve tárgyául;
Shakespeare „Othello“-ban és a „Téli regék“-ben és Calderon „Saját
becsületének orvosa“ és „Titkos gyalázatra titkos boszú“ című műveiben
tárgyalják e témát. Egyébiránt e becsület csupán a nő megbüntetését
követeli, nem pedig a csábítóét: ez mutatja, hogy az a férfiak testületi
szellemének a folyománya.

A becsület, ahogy azt alapja és fajai szerint e helyütt taglaljuk,
minden időkben s minden népnél állandóan általános érvénnyel bírt; a női
becsületnél ugyan némely időszaki és helyi érdekű s vonatkozású
módosítások voltak észlelhetők. Van azonban az általános érvényű
becsülettől teljesen elütő más faja is a becsületnek, melyről sem a
rómaiaknak, sem a görögöknek, de még a kínai, hindu és mohamedán
népeknek sem volt soha fogalmuk. Ugyanis ez a becsület csak a
középkorban támadt és csak a keresztény Európában honosodott meg, itt is
csupán a népesség egy csekély töredéke között, t. i. a társadalom
magasabb köreinél és az azokat utánzóknál. Ez a _lovagi becsület_, vagy
_point d’honneur_. Minthogy ennek alaptételei teljesen különböznek az
eddig tárgyalt becsületfajok tételeitől, sőt sok tekintetben
ellentétesek amazokéval, indíttatva érzem magam, hogy ennek elveit
részletesen taglaljam s mintegy tükörképét, kódexét adjam a lovagi
becsületnek.

1. A becsület _nem_ a mások véleményét jelenti a mi értékünkről, hanem
csupán az ilyen vélemény kinyilatkoztatását tekinti a lényegesnek;
teljesen közönyös aztán, hogy a kinyilatkoztatott véleménynek van-e
alapja vagy sem? Ebből kifolyólag bármilyen rossz véleményük is van
másoknak rólunk viselkedésünkre való tekintettel, bármennyire is
megvetnek mások bennünket: amíg csak nincs egynek is bátorsága, hogy
rólunk elítélőleg nyilatkozzék: nem esik folt a becsületen. Viszont
pedig, ha jellembeli tulajdonságaink és cselekvésünk által mindenkit
mintegy rákényszerítünk, hogy irántunk nagyrabecsüléssel viseltessék
(mert ez nem a mások önkényétől függ), mégis, ha előáll az az eset, hogy
egy, bár ostoba vagy haszontalan egyén becsmérlően nyilatkozik rólunk:
becsületünkön súlyos csorba esik, sőt örökre elvész, ha nem szerzünk
gyorsan kellő elégtételt. Hathatósan bizonyítja azt, hogy _nem a mások
véleménye_, hanem csupán a _vélemény nyilvánítása_ a fődolog ennél, az a
körülmény, hogy sértéseket vissza lehet szívni, szükség esetén
bocsánatkéréssel lehet az ügyet rendezni és meg nem történtté tenni.
Hogy a vélemény szintén megváltozott-e s hogy mi volt annak az indító
oka, mindez nem jelent semmit; fődolog, hogy a nyilatkozat meg legyen
semmisítve s aztán minden rendben van. Ennél tehát nem az a fő, hogy
tiszteletet érdemeljen ki az ember, hanem hogy azt kierőszakolja.

2. Az ember becsülete nem azon alapul, hogy mit tesz, hanem azon, hogy
mit szenved, miken megy keresztül. Míg tehát az előbb taglalt, általános
érvényű becsületnél minden attól függ, hogy miként beszél és cselekszik
önmaga valaki, addig a lovagias becsület mindig attól függ, hogy mit
beszél és cselekszik más valaki. Nyilvánvaló, hogy a lovagias
becsületünk mások hatalmában van s ha mások azt megtámadják: minden
pillanatban örökre elveszhet, hacsak az illető egy rögtön felemlítendő
helyrehozó eljárással rövidesen nem segít magán. Igaz, hogy ez sokszor
csak élete, egészsége, szabadsága, vagyona és kedélynyugalma
veszélyeztetése árán történhetik meg. Ebből kifolyólag, ha egy férfiú
jelleme, cselekvése a legnemesebb és legkiválóbb is, ha a legtisztább
kedély és legnyiltabb gondolkozás ékesítik is a férfiút, a becsületét
minden pillanatban elvesztheti, mihelyest egy semmirekellő, züllött
alaknak, aki csak e becsület törvényeit még meg nem sértette, egy
különben ostoba baromnak, naplopónak, kártyásnak, szóval: akármely
léhűtőnek úgy tetszik, hogy az illetőt szidalmazza vagy rágalmazza.
Többnyire úgy is van, hogy az ilyen züllött alakok vállalkoznak a
becsmérlésre, mert jól mondja Seneca (de constantia 11.): „Minél
lenézettebb és kigúnyoltabb ember valaki, annál feloldottabb a nyelve.“
Tény, hogy az ilyen aljas ember leghamarabb ingerlődik fel a kiváló
ember ellen, mert az ellentétek gyűlölik egymást és mert a fölényt
biztosító előnyök a semmirekellőséget alattomos dühre ingerlik. Épp
ezért mondja Goethe a Westöstlicher Diwanban: „Mit keseregsz ellenségeid
miatt? Hát barátaid legyenek azok, kiknek a te benső lényed titokban
örökös szemrehányást tesz?“

Látható ezekből, mily sokat köszönhetnek a silány emberek e becsület
elveinek, mert ez egysorba állítja őket amazokkal, akiket különben semmi
tekintetben sem lehet utólérniök. Ha egy ilyen aljas ember valakit
megrágalmaz, vagyis jellembevágó sértést követ el valakivel szemben, úgy
ez egyelőre mint tárgyilagos, igaz és okadatolt ítélet szerepel, mint
általános érvényű ítélet érvényes és igaz marad a jövőben is, feltéve,
ha a sértést rövidesen vérrel le nem mossák. A gyalázott ember ugyanis a
lovagias becsülelű emberek szemében megmarad annak, aminek a gyalázó
(még ha az illető a legelvetemültebb alakja is az emberiségnek) őt
nevezte: mert a sértést szó nélkül „magán hagyta száradni“. Ezért a
„becsület emberei“ ettől kezdve az illetőt lenézik, megvetik és mint
valami dögvészes embert kerülik; így pl. nyiltan és hangosan kerülni
fogják az oly társaság felkeresését, ahová az illető bejáratos stb.

E bölcs és elterjedt világnézet forrását egész biztonsággal arra
vezethetem vissza, hogy a középkorban, egészen a XV. századig, a
büntetőperekben nem a vádlónak kellett a bűnösséget bizonyítania, hanem
a vádlottnak kellett az ártatlanságáról meggyőznie a bírákat. (Wächter
C. 9. könyve, „Beiträge zur deutschen Geschichte, besonders des
deutschen Strafrechts“ 1845.)

A fölmentés elnyerhető volt eskü által, de ehhez „eskütársakra“
(consacramentales) volt szükség, akik megesküdtek arra, hogy
meggyőződésük szerint a vádlott képtelen hamisan esküdni. Ha ily
eskütársakra a vádlott nem tudott szert tenni vagy ha ezeket a vádló nem
engede érvényesülni: az _istenítéletre_ bízták az ügy eldöntését és ez
többnyire páros viaskodásban állott. A vádlottat ugyanis
„elátkozott“-nak tekintették, akinek meg kellett tisztulnia. Tisztán
látjuk tehát az „elátkozottság“ fogalmának mibenlétét és az összes
eljárási módokat, amelyek szerint a lovagi becsület emberei manapság is
igazodnak – csak a régen dívott eskü maradt el.

Kiviláglik a mondottakból, hogy a becsület lovagjai miért fogadják oly
méltatlanul a „hazugsággal“ való megbélyegeztetést s miért lihegnek
ilyenkor véres bosszú után, holott a hazugságok mindennapos volta
mellett ez nagyon különösnek tűnik fel napjainkban. Ez különösen
Angliában mélyen gyökerező babonává nőtte ki magát. Valósággal nem volna
szabad egyszer sem hazudnia életében az olyannak, aki a hazugságot
halállal kívánja büntetni. A középkorban ugyanis a bűnpereknek rövidebb
alakjaiban a vádlott egyszerűen azt vágta vissza a vádlónak: „Hazugság
az egész!“ Erre azonnal istenítéletre bízták az ügy elintézését. Innen
van, hogy a lovagi becsület kódexe szerint, ha valakit a hazugság
vádjával illetnek: azonnal a fegyveres elintézésnek kell következnie.

Ennyit a rágalmazásról. Van azonban még sokkal rosszabb is ennél.
Bocsánatot kell kérnem a „_becsület embereitől_“ e helyen, hogy a lovagi
becsület e kódexében felemlíteni is merészkedem a világon érhető
legnagyobb gazságot, mely rosszabb a halálnál és elkárhozásnál is,
úgyhogy már csupán a reá való utaláskor a lovagember bőre borsózik és
haja az égnek áll. Kimondottan végül: – horribile dictu! – megeshetik,
hogy egyik a másikra egy ütést mér. Ez borzasztó egy esemény és ez
tökéletes erkölcsi halottá teszi az illetőt; és míg a becsület többi
sérülései egy kis vércsapolás árán rendbehozhatók, addig ennek alapos
gyógyítása teljes agyonütést követel.

3. A becsülethez nincs semmi köze annak, hogy az embernek milyen a belső
értéke s mennyiben változik idővel az illető erkölcsi magatartása; a
fődolog az, hogy ha a becsületet megtámadják s az félig veszve van,
gyorsan hozzá kell látni és az egyetlen általános szerrel kell
helyreállítani: a párbajjal. Ha azonban a sértett fél nem azokhoz a
körökhöz tartozik, amelyek a lovagi kódex szabványait kötelezőknek
ismerik magukra nézve, vagy ha már egy ízben az illető megsértette a
kódex törvényeit, úgy az esetben, ha a sértés tettleges volt, de még ha
csak szóbeli is volt, egy biztos művelet marad hátra az illetőre, hogy a
sértett fél a tetthelyen azonnal, vagy esetleg egy órával később, a
sértőt, ha fegyver van kezeügyében, leszúrja. Ily módon a becsületen
ejtett csorba kiköszörülhető. Ezen a módszeren kívül az esetben, ha
valaki aggódik az eljárás következményei iránt és az ily lépésre nem
tudja magát elhatározni, vagy ha valaki nem bizonyos afelől, vajjon a
sértő fél respektálja-e a lovagias becsület szabályait vagy sem, ily
esetekben van még egy óvószer s ez az „avantage“. Ez annyit jelent, hogy
ha a sértő goromba volt, a sértett még több gorombasággal válaszol; ha
szitkokkal nem lehet többé boldogulni, úgy ütni kell. A becsületmentés
fokozatai itt a következők: pofonokat botütésekkel lehet egyensúlyozni,
ezeket kutyakorbácscsapásokkal lehet kiegyenlíteni; ezek ellen sokan a
szembeköpést találják az egyedüli biztos ellenszernek. Csak ha mindezen
eszközökkel nem lehet a kellő időben célt érni: véres műveletekhez kell
folyamodni. Ennek az óvómódszernek alapja a következő elveken nyugszik:

4. Amennyire szégyen valakire a szidalmaztatás, annyira dicsőség a
gyalázkodás. Ha például ellenségem oldalán van az igazság, jog és
értelem, én pedig a szitkozódó fél vagyok, a jog és tisztesség ez
esetben az én pártomon van, a fényes tulajdonságok elbujhatnak. Az
illető egyelőre becsületét elvesztette, amíg csak azt helyrehoznia nem
sikerül; de nem az ész vagy igazság útján, hanem lövéssel vagy
szúrással. A gorombaság tehát olyan tulajdonság, mely a becsületet
illetőleg minden mást helyettesít és fölülmúl: a legdurvábbnak mindig
igaza van: quid multa? Akármennyi ostobaságot, neveletlenséget,
rosszaságot mondjon valaki, vagy tegyen: gorombasággal mindent el lehet
intézni és azonnal helyre lehet hozni. Ha vitatkozásban vagy
beszélgetésben egy más valaki helyesebb tárgyismeretet, okosabb
ítéletet, több észt tanusít, mint mi, avagy szellemi fölényével
bennünket elhomályosít: az ily fölényeket legyőzhetjük hamarosan
azáltal, hogy elkezdünk sértegetni és gorombáskodni. Mert a gorombaság
minden érvet legyőz, minden észt felülmúl. Hacsak az ellenfél bennünket
hasonlóan túl nem licitál, úgy mi maradunk győztesek és a tisztesség a
mi oldalunkon van. Az isteni gorombaság háttérbe szorítja az igazságot,
észt, tudományt, szellemet, elmésséget. Innen van, hogy a „becsület
emberei“, mihelyt valaki az övékétől eltérő véleményt mond és kiválóbb
szellemi tehetséget árul el a vitatkozásban, mint amennyire ők képesek,
azonnal felpattannak lovagi harci paripájukra és ha valamely vitában nem
tudnak hirtelen komoly ellenérvet felhozni: a gorombasághoz folyamodnak,
melyhez könnyen hozzájutnak s ugyanazt a szolgálatot teszi és így a
győzelmet maguknak biztosítják. Már itt is kitűnik, hogy a lovagias
becsület eszméje mily sokban járul hozzá a társadalomban uralkodó hang s
modor nemesítéséhez. Ez elv különben az alábbiakon alapul,
tulajdonképpen az alanti elvek alkotják az egész kódex gerincét.

5. A jog legfelső ítélőszéke, melyhez a becsület mezején támadt
differenciák kiegyenlítése végett folyamodni lehet: a fizikai erő,
vagyis az állatiság. Mert minden gorombaság tulajdonképpen fellebbezés
az állatisághoz, mint legmagasabb fórumhoz, amennyiben a szellemi erők
vagy az erkölcsi igazság küzdelmét illetéktelennek nyilvánítja és annak
helyébe a fizikai erők küzdelmét állítja előtérbe. Az ember, akit
Franklin szerszámot készítő állatnak nevez, az ő sajátos fegyvereivel e
küzdelmet párbajban dönti el. Ezt az alapelvet e szóval lehet kifejezni:
az „ököljog“, és ennek megfelelőleg a _lovagi becsületet
ökölbecsületnek_ kellene nevezni.

6. Amíg a polgári becsület, mint imént tárgyaltuk, az enyém és tied
fogalmát nagyon szigorúan értelmezi és a vállalt kötelezettségek és
adott szó szentségét mindennek föléje helyezi, addig a lovagi becsület
kódexe ezekben a legmesszebbmenő szabadelvűséget mutatja. Ugyanis csak
az oly szót nem szabad megszegni, melynél valaki a „becsületére“
hivatkozott; ez nyilván feltételezi, hogy minden más szót szabad
megszegni. De még e becsületszó megszegésével is lehet szükség esetén a
becsületet egy általános szer, a párbaj útján helyreállítani; a párbajt
meg kell vívni azokkal, akik az állítják, hogy a becsületszavunkat adtuk
és azt megtörtük. Továbbá: csak egy tartozás van, amelyet feltétlenül ki
kell egyenlíteni: a _játékadósság_, amelyet ezért _becsületbeli
tartozásnak_ hívnak. A többi adósságokra nézve, akár zsidó, akár
keresztény hitelező becsapásával, túlteheti magát az ember, mindaz éppen
nem ejt csorbát a lovagi becsületen.

Hogy a becsületnek e különös, barbár és nevetséges kódexe sem az emberi
természet lényegéből, sem pedig az emberi viszonyok helyes felfogásából
nem indul ki, azt az elfogulatlan ítélő első pillanatra belátja. E kódex
szabályainak érvényessége csak szűk határokon belül ismertetik el.
Európában és csakis a középkortól kezdve ismerik el e kódexet a
nemesség, katonaság és azok a körök, melyek amazokat majmolják. Mert sem
a görögök, sem a rómaiak, sem Ázsia magasabb műveltségű népei az ó- és
újkorban nem tudnak semmit e becsületről és alapelveiről. Mindazok csak
a polgári becsület szabványait ismerik. Nálunk mindnyájánál a férfiú
annyit ér, amennyire a saját cselekvése és jelleme árán becsülik, nem
pedig az az irányadó, mint tetszik róla valamely üres fecsegőnek
nyilatkoznia. Mindnyájánál áll az a tétel, hogy valaki a saját beszéde,
cselekvése által elveszejtheti a maga becsületét, de sohasem a másoké
által. Náluk az ütés nem több egy ütésnél, amelyet akármely ló vagy
szamár is veszélyesebb következményekkel mérhet az emberre; az ütés a
körülmények szerint egyszer haragra ingerel, másszor azonnal elégtételt
von maga után; a becsülethez azonban semmi köze nincs és semmi esetre se
tartják az ütéseket és szitkokat számon, sem pedig az eredményezett vagy
még ezután megkövetelendő „elégtételt“ nem tartják nyilván. Azok a népek
pedig vitézségre és elszántságra nézve éppen nem állnak a keresztény
Európa népei mögött. A görögök és rómaiak utóvégre is tetőtől talpig
hősök voltak: pedig mit sem tudtak a point d’honneurről. A párbaj nem
dívott náluk a népesség előkelő osztályánál, hanem a gladiátorok, a
halálra ítélt rabszolgák és bűnösök dolga volt az, akik aztán a nép
mulattatására felváltva egymással és állatokkal vívták meg az
élethalál-harcot. A keresztény vallás elfogadásakor a
gladiátor-játékokat megszüntették; ezek helyében azonban a keresztény
korszakban az istenítélet közvetítésével meghonosodott a párbaj. Míg
amaz az általános élvezethajhászatnak hozott borzalmas áldozat volt,
addig a párbaj az előítéletnek hozott rémes áldozat; míg amaz bűnösök,
rabszolgák és foglyok, addig emez szabad és nemes polgárok részéről.

Hogy az ókorban mitsem tudtak ez előítéletről, számos fennmaradt
vonatkozás bizonyítja. Amikor pl. egy teuton főnök Máriust párbajra
hívta, e hős ezt üzente vissza: „Ha megúnta az életét, akassza fel
magát“ és egyúttal egy kiszolgált bajvívót bocsátott rendelkezésére,
hogy ha kedve tartja, azzal verekedjék. (Freinsh. suppl. in Liv. lib.
LXVIII. c. 12.) Plutarchusban (Them. 11.) olvassuk, hogy Eurybiades
hajósparancsnok, Temisthoklesszel vitatkozva, botját felemeli, hogy
megüsse; de nem olvassuk aztán, hogy ez kardját kivonta volna, hanem
azt, hogy ezt mondotta: „Üss csak, de hallgass meg aztán!“ Mily
kellemetlenül érintheti a „lovagi becsület“ emberét, hogy nélkülöznie
kell a továbbiakban azt a hirt, hogy az athéni tisztikar azonnal
kijelentette, hogy az ilyetén lovagiatlan Themistokles alatt nem szolgál
tovább. Egész okosan mondja ezek szerint egy újabbkori francia író:
„Szánalmasan megmosolyognók azt az embert, ki azt merné állítani
Demosthenesről vagy Ciceróról, hogy a becsület embere volt“. Soirées
litteraires, par C. Durand, Rouen 1828. Vol. 2. p. 300. Hasonlóan látjuk
Plátónál (de leg. IX. az utólsó hat oldal, hasonlóképpen XI. p. 131.
Bip.) a „bántalmazások“-ról írott fejezetben, hogy a régieknek sejtelmük
sem volt a lovagi becsületet érintő dolgokról. Sokratest a gyakori
vitatkozások hevében sokszor tettleg bántalmazták s nyugodtan tűrte azt
mindig. Midőn egy ízben valaki lábával megrúgta és egy néző csodálkozva
kérdezte: miért tűri azt, ezt mondá: „Hát ha egy szamár megrúgna, számon
kérném-e azt tőle?“ (Diogen. Laert. II. 21.) Midőn más alkalommal azt
kérdezte valaki tőle: „Nem szitkoz és gyaláz-e téged amaz?“ – azt
válaszolta: „Fel sem veszem, mert amit mond, az nem illik reám!“ Stobäos
(Florileg, ed. Gaisford, I. köt. 320–30. 1.) fentartott számunkra
Musoniustól egy hosszabb nyilatkozatot, melyből kitűnik, mint
gondolkoztak a régiek a szenvedett jogtalanságokról; nem ismertek
másnemű elégtételt, mint a törvényest, a bölcs emberek ezt se vették
igénybe. Hogy a régiek egy kapott pofonért nem ismertek más elégtételt,
mint amit a törvény nyujt, világosan kitűnik Platon „Gorgias“-ából (86.
lap, Bip.), ahol egyúttal Sokrates idevonatkozó véleményét is
olvashatjuk.

Ugyanezt olvashatjuk Gelliusnál (XX. 1.), ki azt írja Lucius
Veratiusról, hogy ez abban virtuskodott, hogy a vele szembejövő római
polgároknak minden indokolás nélkül pofonokat osztogatott az uccán, s
hogy minden hosszadalmas pert elkerüljön, rabszolgája állandóan egy
zacskó rézpénzzel kísérte útjában és annak kötelessége volt az így
meglepett polgárnak azonnal a törvényesen kiszabott fájdalomdíjat, 25
pénzt, kifizetni. Kratos, a híres cinikus, Nikodromos zenésztől egy
ízben olyan hatalmas pofont kapott, hogy ábrázata erősen feldagadt és
vérbeszürődés támadt. Erre ő homlokára egy kis deszkát erősített a
következő felírattal: „Nikodromos tette“. És ez nagy szégyen volt a
zenészre, aki egy férfiún, kit egész Athen félistenként tisztelt, ily
durva sértést követett el. (Apul. Flor. p. 126. Bip. és Diog. Laert. VI.
89.) A sinopei Diogenestől fenmaradt egy levél, melyet Melesippushoz
intézett s abban azt írja, hogy részeg atheni ifjak őt elpáholták és ő
az ütésüket fel se vette (Nota Casaub. ad. Diog. Laert. VI. 33.) Mit
tesz az okos ember, ha pofont kap? Úgy cselekszik, mint Cato, aki, mikor
arcába ütést kapott, se nem dühődött fel, sem meg nem boszulta a
szenvedett sértést, bocsánatot sem adott, hanem egyszerűen letagadta,
hogy általán megsértették. (Seneca: de constantia sapientis 10. fej.)

„Igen“, mondjátok erre, „azok bölcsek voltak!“

Ti pedig bolondok vagytok. Hát jól van.

Látjuk mindezekből, hogy a régiek előtt a lovagi becsület összes elvei
ismeretlenek voltak és pedig mivel ők a dolgokat a maguk természetes,
előítélettől ment oldaláról tekintették, és nem engedték közelükbe az
olyan ostoba, ferde nézeteket. Innen van, hogy ők az arcban szenvedett
ütést nem tekinthették másnak, mint ami tényleg, t. i. egy kisebbszerű
fizikai bántalomnak; míg az újabbkori lovagias becsületimádók elött a
pofon valóságos katasztrófa és tragédiatárgy – mint Corneille Cidjében.
Így egy újabb német polgári szomorújátékban is, melynek címe: Die Macht
der Verhältnisse, – pedig a „Balhiedelmek hatalmá“-nak kellene nevezni.
Sőt ha egyszer a párizsi nemzetgyűlésen elcsattan egy pofon, egész
Európa visszhangzik belé.

A „becsület“ embereinek, akiket lehangoltak az imént felsorolt
klasszikus példák és visszaemlékezések, ellenmérgül olvasásra ajánlom
Diderot mestermunkájában a „Jacques le fataliste“-ban Desglands úr
történetét, mely a modern lovagi becsületesség mintaszerű rajzolása, s
ezen vigasztalódhatnak és épülhetnek.

Az elmondottakból eléggé kitűnik, hogy a lovagi becsület elvei nem az
emberi természet lényegéből fakadnak; forrásuk könnyen feltalálható. E
becsület abból az időből származik és maradt fenn, amelyben az öklök
gyakorlattabbak voltak mint a fejek, – amikor a papok kordában tartották
az észt, tehát a középkorból, a lovagi uralom korából. Az időtájt
ugyanis a jó Istenre bízták nemcsak az emberről való gondoskodást, hanem
az ítélkezést is. Ugyanezért nehéz jogi esetekben az istenítélethez
fordultak döntés végett; és kevés kivétellel párbajra bízták az ügy
elintézését – nemcsak a lovagok, de egyszerű polgárok is; amint ezt
Shakespeare „VI. Henrik“-jében is látjuk (II. rész, II. felv. 3. szín).
Ez időtájt minden bírói ítéletet meg lehetett fellebbezni; a párbaj mint
magasabb ítélőszék, mint istenítélet nagy szerepet játszott. És ez úton
tulajdonképpen a fizikai erőt és ügyességet, vagyis az állati
természetet helyezték az ész és értelem helyett a bírói székbe, a jog és
jogtalanság esetében tehát nem az döntött, mit követett el az illető,
hanem hogy mint végződött reá nézve az istenítélet – épp úgy, mint a
manapság is dívó lovagi becsületnél. Aki a párbajügynek ezt az eredetét
még kétségbevonja, olvassa Mellingen I. G.-nek kitünő könyvét: The
history of duelling, 1849. Még napjainkban is a lovagi becsület elveire
esküdő emberek között számosan vannak, – nem a legműveltebb és
gondolkodó egyének közt ugyan – kik a párbaj kimenetelét a szóban forgó
vitás ügy isteni eldöntésének tekintik; nyilván hagyományszerűen
átöröklött meggyőződés alapján.

E becsület végső célja az, hogy az ember a fizikai erővel való
fenyegetés útján akarja kierőszakolni ama tisztelet külső
nyilvánulásait, amely tisztelet tényleges megszerzése reá nézve vagy
nagyon körülményes vagy nagyon fáradságos volna. Épp olybá kell ezt
vennünk, mintha valaki a hőmérő golyóját kezével fölmelegíti és a higany
felszállásával akarná bizonyítani, hogy a szobája jól van befűtve.
Közelebbről tekintve, a dolog veleje a következő: míg a polgári becsület
a békés viszonyon alapul és feltételezi azt, hogy feltétlen bizalmat
érdemlünk másoktól, mert mi is viszont minden egyes ember jogát becsben
tartjuk, addig a lovagi becsület ama kikényszerített véleményt fejezi ki
rólunk, hogy félni kell tőlünk, mivel jogaink védelmére feltétlenül
mindig helyt állunk. Az az alapelv, hogy sokkal lényegesebb az, ha
félnek tőlünk, mintha bizalommal vannak irántunk, nem is nyugodnék hamis
alapon, – minthogy az emberek igazságérzete általában gyenge, – ha
őstermészetű viszonyok közt élnénk, amikor is mindenkinek magának kell,
hogy igazát és jogait védje. De az előrehaladt polgárosodás mai
viszonyai közt, amikor az állam vette át a személy- és vagyonbiztonság
fölötti felügyeletet, annak alkalmazása felesleges és olybá tünnék fel,
mint az ököljog idejéből fenmaradt omladozó és elhagyatott várak és
őrtornyok, az élénk országutak és jól művelt szántók és vasutak között.
Innen van, hogy az elavult szabályokhoz görcsösen ragaszkodó lovagi
becsület a személy olyan zaklatásaira fordítja a figyelmét, amelyeket az
állam kicsibe vesz s nem büntet, mivel jelentéktelen kötekedésnek és
apró-cseprő boszantásoknak tekinti. A lovagi becsület azonban ezeket
nagyra értékeli és az egyén értékét a szentség bizonyos fokára emelve: a
kisebb fajú sértésekre az állam részéről kiszabott büntetést kevesli s
azért ezek megtorlását a maga feladatának tekinti és pedig egyenesen a
sértő fél bőrén. Nincs kétség, hogy a szertelen felfuvalkodottság és a
leglázítóbb dölyfösség játssza ebben a főszerepet és nem gondolva arra,
hogy tulajdonképen mi az ember, ennek számára a tökéletes gáncs nélkül
valóságot és sérthetetlenséget követeli. Pedig minden ember, aki
erőszakosan ragaszkodik az elvek keresztülviteléhez és ugy gondolkozik:
„aki, engem szid vagy megüt, az a halál fia“, méltán megérdemli, hogy
kiutasítsák hazájából.[8]

E túlságba vitt kevélység szépítgetésére aztán mindenfélét felhoznak.
Azt mondják például, hogy két rettenthetetlen egyén közül egyik sem
enged a másiknak és így a legkisebb civódást szitkok, verekedés, végül
emberölés követnék; ezért tisztesség okáért üdvösebb a közbenső fokokat
átugrani és azonnal a fegyveres elintézéshez folyamodni. Az ily
esetekben követendő eljárást aztán a szabályok és törvények merev
rendszerébe foglalták és ez a világ legkomolyabb bohózata. Mert az
alapelv maga is hamis alapból indul ki; kisebb fontosságú ügyekben (a
nagyobb ügyek elintézése a bíróság dolga) a rettenthetetlen férfiak
egyike rendszerint enged, és pedig az okosabb; bizonyítják ezt a nép
összes rétegei, melyek a lovagi becsület szabályait nem tartják magukra
nézve kötelezőknek, ezeknél a civódások a természetes módon fejeződnek
be: ezeknél agyonütés százszorta ritkábban fordul elő, mint a lakosság
talán ezredrészét kitevő csekély töredéknél, mely a szabályoknak hódol;
sőt az ütlegelések is ritkaság számba mennek.

Azt is mondják, hogy a társadalomban a jó ízlés és előkelő modor
szempontjából szükség van a lovagi becsület szabályaira, melyek védelmet
nyujtanak a neveletlenség és ki-kitörő durvasággal szemben. Viszont nem
tagadható, hogy Athénben, Korinthus- és Rómában bizonyára igen jó
társaság, finom erkölcs és nemes modor bőven volt található a lovagi
becsület madárijesztő kódexe nélkül is. Igaz viszont, hogy ama népeknél
az asszonyok nem vittek vezető szerepet a társadalomban, mint nálunk;
épp ez ad a társalgásnak felületes és frivol jelleget, ez vet véget
minden komolyabb eszmecserének és ez járul nagyban hozzá, hogy nálunk a
jó társaságban a személyes bátorságot minden más jelesebb tulajdonság
fölé helyezik; pedig ez nagyon is _alárendelt, altiszti erény_, ebben
még az állat is felülmúlja az embert, s azért mondják pl.: „bátor, mint
az oroszlán!“ Az előbb mondottakkal ellentétben a lovagi becsület elve
biztos menedékhelye az aljasságnak, neveletlenségnek s kiméletlenségnek,
amennyiben annak nyomása alatt egy csomó boszantást némán eltűrünk, mert
nem mindenkinek van kedve, hogy a megboszulásban esetleg nyakát szegje.
– Ennek megfelelőleg a párbajt véres komolysággal ép annál a nemzetnél
űzik leginkább, mely politikai és pénzügyi viszonyaiban a legkevesebb
őszinte becsületességet mutat fel. Hogy állnak pedig magánviszonyaik
dolgában, tessék megkérdezni azoktól, akiknek e téren tapasztalatuk van.
De ami finomságukat és társadalmi műveltségüket illeti, az régtől fogva
hirhedt – negatív példa gyanánt.

Mindazok az állítások tehát helyt nem állanak; több joggal mondhatjuk,
hogy amint egy morgásra ingerelt kutya megint morog, a becézett kutya
hizeleg, ép olyan az emberi természet is, mely minden ellenséges
közeledésre ellenséges indulattal felel, és hogy a fitymálás vagy
gyűlölség jelei elkeserítik ingerlik. Cicero mondja: „A sértésnek tövise
van, amely iránt az okos s jó emberek igen érzékenyek“; – aminthogy a
szidalmat és ütéseket sehol a világon (néhány vallásos szektát kivéve)
sem tűrik el némán. A természet azonban mindenütt csak az ügynek
megfelelő elintézést követel, de sehol sem azt, hogy a gyávaság,
hazugság s ostobaság sértéseit halállal kelljen megtorolni. Az ó-német
elv is, hogy „pofonért tőr jár“ (auf eine Maulschelle gehört ein Dolch)
fölháborító lovagkori babona. Mindenesetre a sértések megtorlására a
harag késztet bennünket, nem pedig a becsületbeli kötelesség, amint a
lovagi becsület szabályai tartják. Bizonyos, hogy a szemrehányás csak
oly mértékben sért, amennyiben elevenre tapint; ez onnan látható, hogy a
legcsekélyebb célzás, mely találó, sokkal nagyobb mérvben sért, mint a
legsúlyosabb sértés és rágalmazás, melynek nincs semmi alapja. Aki tehát
teljesen biztos, hogy szemrehányást nem érdemel, adott esetben könnyen
túlteszi magát rajta.

Ezzel szemben a becsület elve azt követeli, hogy az ember érzékenységet
mutasson, ha nincs is arra hajlama, és véres boszút vegyen olyan
sértésekért, melyek nem is bántók reá nézve. Pedig kevésre becsüli
önmagát az, aki minden tolakodóbb nyilatkozatot azonnal megtorolni kész,
hogy egy hangot, egy rossz szót se ejtsenek ki ellene. Ugyanazért
sértések esetén a magát igazán becsülő ember közönyösséget mutat, és ha
erre nem képes: a műveltség és okosság arra készti, hogy legalább
szinlelje azt és rejtse el haragját. Ha csak meg lehetne szabadulni a
lovagi becsület tévhitétől és senki se fogadná el többé azt a nézetet,
hogy szidalmakkal kárt lehet tenni a mások becsületében és hogy minden
sértést, jogtalanságot és durvaságot elégtételadás útján kell
rendbehozni, ez esetben általánossá válnék az a nézet, hogy a
becsmérlések és szitkok terén mindig a legyőzött fél a győző. Nagyon
találó tehát Vincenzo Montinak az a megjegyzése, hogy a sértések
olyanok, mint a templomi körmenetek, melyek mindig oda kerülnek vissza,
ahonnan kiindultak. Ha a nézetek megváltoznak, nem lesz többé elegendő
gorombáskodni valakivel szemben, hogy a sértőnek igaza legyen. A belátás
és ész jutnának valahára döntő szóhoz; napjainkban szüntelenül számolni
kell a korlátoltság és butaság által diktált ferde véleményekkel és
minduntalan tartani kell attól, hogy fejével játszik az ember, ha
összekülönbözik valami üresfejűvel. Megélnők valahára azt az időt, hogy
a társaságban a szellemi kiválóság elnyerné a babért, mely – habár
leplezve – manap a fizikai fölényt és a huszáros bátorságot illetik s
így aztán a legkiválóbb férfiaknak egy okukkal kevesebb lesz arra, mint
most, hogy a társaságot kerüljék. Ha ilyen fajta változás állana be; a
valódi nemes hang s jó modor honosodnék meg és valódi jó társaság venné
át a szerepet, mint az Korinthban, Athén- és Rómában is úgy volt. Aki
ilyent mutatóba látni akarna, ajánlom, olvassa el Xenophon Lakomáját.

A lovagi kódex végül ilyformán is védhető: „Ej! hát akkor – Uram bocsá’!
– egyik a másikat még megüthetné!“ Nos, erre az a rövid válaszom, hogy a
társadalom 999/1000-ed részénél, mely a kódex szabványait nem tartja
magára kötelezőnek, – biz elég gyakran megesett anélkül, hogy ezért egy
is a fogát otthagyta volna, holott az azt követők körében minden ütés
utólag rendszerint halálthozóvá válik. Részletezzük kissé bővebben a
tényállást. Sokat fáradtam és kutattam annak alapját, mi az oka, hogy a
népesség bizonyos osztályánál oly szentül hisznek az ütés rettenetes
mivoltában; mélyen kutattam, vajjon az ember állati vagy szellemi
természetében gyökeredzik-e az, hogy napjainkban e tévhitnek annyi híve
van. Bevallom, hogy elfogadható, nemcsak szóbeszéden alapuló és tiszta
fogalmakon nyugvó érvet, okot erre nézve nem találtam. Egy ütés csak
kisebbszerű fizikai baj, semmi egyéb, melyet egyik ember a másiknak
okozhat s ezzel nem bizonyít egyebet, mint hogy erősebb, ügyesebb a
másiknál, vagy hogy a másik nem volt elég óvatos. A kérdés boncolása
semmi mást nem eredményez. És mégis azt látom, hogy egyazon lovag, ki
egy ember által adott ütést a legnagyobb sérelemnek tekinti, ha egy
tízszer akkora ütést szenved a lova patájától, magába folytott
fájdalommal tovabiceg és kérdésünkre arról biztosít bennünket: hogy
nincs semmi baj! – Így állván a dolog, azt hittem, az emberi kéz oka
mindennek. De azt látom, hogy lovagunk a párbajban ettől szúrásokat és
vágásokat szenvedvén, mégis csak azt hajtogatja: „az egész csekélység,
szóra se érdemes!“ Azt is vettem észre, hogy a lapos pengével való ütés
nem olyan szégyenthozó, mint a bottal való ütés s azért régebben a
kadéteket azzal és nem ez utóbbival ütötték; sőt a pengével való lovaggá
üttetés a legnagyobb dicsőség!

Ilyenformán lélektani és erkölcsi érveimmel készen vagyok s így nem
marad más hátra, minthogy az egészet egy régi, megrögzött babonának
tartsam. Egy példával több, mi mindent lehet az idők folyamán az
emberekbe beojtani. Bizonyítja ezt amaz ismert tény, hogy Kínában a
bambuszbottal való ütés nagyon gyakori polgári büntetési mód, még a
különböző állású hivatalnokok számára is; ebből látjuk, hogy az emberi
természet és a magasabb civilizáció ottan e kérdést nem olybá tekinti,
mint mi. Húsz vagy harminc botütés úgyszólván mindennapi kenyere a
kínainak. Ez a mandarin atyai javító eszköze, amiben semmi becstelenítőt
nem látnak, sőt köszönettel fogadják. (Lettres édifiantes et curieuses,
édition de 1819. Vol. 11. p. 454.)

Sőt ha elfogulatlanul vizsgáljuk az ember természetét, rájövünk arra,
hogy a verekedés oly természeti sajátsága, mint a ragadozó állatnak a
harapás, avagy a marhának a rúgás: az ember tulajdonképpen verekedő
állat. Ezért felháborodunk, ha egyes, ritkább esetekben azt halljuk,
hogy egyik ember a másikat megharapta. Viszont, hogy ütést adjon vagy
kapjon, ép oly könnyen mint természetesen megesik. Hogy a magasabb
műveltségű ember kölcsönös önuralom útján szívesen kivonja magát az
ilyesmi alól: könnyen érthető. De egy nemzetre, vagy a népesség egy
osztályára ráerőszakolni, hogy egy kapott ütés végzetes
szerencsétlenséget jelent, melynek gyilkosságot és agyonütést kell
szükségképpen maga után vonnia: nagy kegyetlenség. Van a világon elég
baj úgyis és nem volna szabad azokat mesterségesen szaporitani; és
mindezt az a buta, erőszakos babona csinálja. Ugyanezért rossz néven
vesszük, hogy a törvényhozók és kormányok ez ügy szolgálatába állanak
azáltal, hogy sorompóba lépnek a polgárság és katonaságnál a botbüntetés
eltörlése mellett. Azt hiszik, hogy ezáltal az emberiességnek tesznek
szolgálatot, pedig az ellenkezőt érik el, mert ezáltal csak azon
munkálkodnak, hogy megerősítik ama természetellenes és szerencsétlen
téveszmét, amelynek már oly sokan estek áldozatul. Minden büntetendő
cselekménynél, kivéve a súlyosabb beszámítás alá esőket,
legtermészetesebb büntetési mód, amely elsősorban eszébe juthat az
embernek: a testi fenyíték; aki nem volt fogékony az érvek iránt, azzá
lesz az ütések iránt és akit nem lehet vagyonilag büntetni, mert semmije
sincs, vagy akit nem lehet szabadságvesztéssel büntetni, mert a
társadalomnak szüksége van az ő kezemunkájára, az olyant mérsékelt testi
fenyítékkel kell sújtani. Hisz ez ép oly helyes, mint természetes. Nem
is lehet ez ellen semmi komoly érvet felhozni, legfeljebb puszta üres
szólamokat az _ember méltóságáról_, mely nem tiszta, leszűrt igazságon,
hanem a fentebbi vészthozó tévhiten találja alapját. Hogy e tévhit viszi
a főszerepet az egésznél, szinte nevetségesen bizonyítja az a körülmény,
hogy némely országban a katonaságnál a testi fenyíték helyébe a kikötést
hozták be; pedig ez ép oly fájdalmas, mint az ütlegelés, azonban
állítólag nem olyan lealacsonyító és megbecstelenítő az emberre.

E tévhit becézgetése által kezére játszunk a lovagi becsületnek és
párbajnak, holott másrészt, látszólag legalább, ellene dolgozunk a
hozott törvények útján. A kormányok színleg arra törekszenek, hogy a
párbajt elnyomják; ez különösen az egyetemeken könnyen is sikerülne s
mégis azt a látszatot adják, mintha a párbaj meggátlása nem állana
hatalmukban. Erre nézve az igazi ok a következő: az állam tisztjeit és
hivatalnokait a teljesített szolgálatokért nem képes kellően díjazni,
azért a szolgálatokért részben címek, rendjelek s rangok osztogatásával,
szóval: _tiszteletdíjjal_ jutalmazza. Hogy tehát a teljesített
szolgálatok ily eszményi jutalmazását nagy becsben tartsa a világ, a
becsületérzést minden úton s módon táplálni és fokozni kell. Minthogy
pedig a polgári becsület e célt nem szolgálhatja kellően, lévén az
minden egyessel megosztott tulajdon, azért segítségül veszik a lovagi
becsületet és a mondott módon igyekeznek annak érvényt szerezni.
Angolországban, ahol a polgári és katonai fizetések tetemesen nagyobbak
mint a kontinensen, nem szorul az állam az előbb mondott segítségre s
ugyanazért ott az utóbbi években a párbajt tényleg majdnem teljesen
kiirtották; manapság ott a párbaj felette ritka és általában azt mint
ostobaságot kinevetik. Igaz, hogy a hatalmas párbajellenes szövetség,
mely számos tábornokot, tengernagyot és főnemest sorol tagjai közé,
sokat tett, hogy a nézetek ott ily üdvösen megváltoztak; a moloch ott
nélkülözni kénytelen az áldozatokat.

Nálunk azonban az ököljog ama maradványa, a durva középkor
hagyományaihoz híven, mint nyilvános botrány, ma is javában
terpeszkedik. Pedig legfőbb ideje, hogy kiebrudaljuk. Hisz manapság már
az sincs megengedve, hogy kutyákat vagy kakasokat rendszeresen uszítsunk
egymásra; Angliában legalább súlyosan büntetik. Embereket azonban
akaratuk ellenére halálos küzdelemre uszítanak egymás ellen a lovagi
becsület ostoba elveinek, ennek a nevetséges tévhitnek hódoló lovagok,
akik aztán egy csekélység megtorlása címén arra kényszerítenek jobb
sorsra érdemes férfiakat, hogy mint gladiátorok vegyék fel a küzdelmet
egymással élet-halálra. A német puristáknak a Duell szó helyébe, mely
valószínűleg nem a latin duellumból, hanem a spanyol duelo, – fájdalom,
panasz, sérelem kifejezéséből származik, – a lovagi hajsza (Ritterhetze)
elnevezést ajánlom. Valóban a nevetséggel határos az a pedáns komolyság,
amellyel ezt a bolondságot űzik.

Másrészt felháborító, hogy amaz elv és annak buta kódexe mintegy államot
alkot az államban, mely semmi mást el nem ismerve, csak az ököljogot, a
benne hivő és reája esküvő osztályok fölött zsarnokoskodik és azokat
kényszeríti arra, hogy szentnek tartsák azt a titkos bíróságot, mely
lovagias ügyekben élet-halál fölött magának tartja fenn a döntés
illetékességét.

Ez aztán olyan rejtekhely, amelyből a legelvetemültebb ember, aki csak
azokhoz az osztályokhoz tartozik, a legnemesebb és legjobb férfiút, ha
előtte éppen kiválóságánál fogva gyűlöletes, megfenyegetheti és
kénye-kedve szerint ki is pusztíthatja ez árnyékvilágból. Ha már
manapság a törvény és rendőrség odáig fejlesztették a közbiztonságot,
hogy az országúton akármely jött-ment kamasz nem kiálthatja oda nekünk:
„Pénzt vagy életet!“, a józan emberi észnek is valahára ki kell vívnia
azt, hogy a békés társadalmi érintkezés közepette ne kiálthasson
akármely gazember felénk: „Becsületedet vagy életedet!“ Ideje volna,
hogy megszabadítsuk a magasabb osztálybelieket az örökös aggódástól,
amit az okoz, hogy az ember minden pillanatban testét-lelkét kockáztatja
bármely jött-ment durvasága, gonoszsága és butasága mián. Ha két fiatal,
tapasztalatlan, hevülő ifjú egymást szóval megsérti s hogy emiatt
egészségüket, életüket kelljen kockára tenniök: valóban égbekiáltó
gyalázat. Hogy ama külön állam zsarnoksága mily aljas és a tévhit
hatalma mennyire erős, abból ítélhető meg, hogy gyakori eset volt, hogy
egyes emberek, akiknek megsértett lovagi becsületük megtorlása akár
nagyon magas, akár nagyon alacsony állásuk miatt, avagy a sértő fél meg
nem felelő volta miatt nem állott módjukban, efölötti kétségbeesésükben
önmaguk vetettek véget életüknek és így tragikómikus módon fejezték azt
be. A lehetetlen és hamis dolog a végén többnyire abból tűnik ki, hogy
burjánzása eredményekép ellentmondást termel; ép úgy ennél is a
legkiáltóbb ellentétet látjuk: a tisztet párbajért elítélik, de viszont
lefokozással büntetik, ha adandó alkalommal helyt nem áll becsületéért.

De lássuk a dolog további fonákságait. Előítélet nélkül, világosan
tekintve, az állam az államban csak az erősebb jogát, az ököljogot
ismeri el és nem lehet büszke arra a különbségre, hogy valaki ellenségét
nyiltan, egyenlő fegyverekkel, avagy orozva teríti le. Csak annyit
bizonyít be a nyilt küzdelem, hogy az egyik fél az erősebb és ügyesebb.
A nyilt küzdelem jogosultsága feltételezi azt, hogy hiszünk abban, hogy
az erősebb joga _tényleges_ jog. Valósággal azonban az a körülmény, hogy
a másik fél rosszul tudja magát védeni velünk szemben, nekem megadja
ugyan a _lehetőséget_, de nem a jogot arra, hogy őt megöljem. A jog,
vagyis az ölés erkölcsi jogosultsága csakis döntő indító okokon
alapulhat. Tegyük fel, hogy tényleg volnának ilyen alapos indító okaim
elegendő mérvben, még akkor sem szabad mindent függővé tenni attól, hogy
én vagy az ellenfél lő vagy vív-e jobban, hanem ez esetben mindegy, mily
úton s módon török ellenfelem életére, orozva vagy nyiltan; ez esetben
az egyremegy.

Erkölcsi szempontból az _erősebb_ joga nincs túlsúlyban az _okosabb_
joga felett, amelyet az orozva gyilkolásnál vesznek zsinórmértékül;
ennél az ököljog a fej jogával egyenértékű. Megjegyezzük még, hogy a
párbajban is mindkettőt egyformán érvényesítjük, amennyiben vívás közben
minden csel, csalafintaság már – csalás. Ha én erkölcsileg jogosultnak
érzem magamat arra, hogy valakit életétől megfosszak, tisztára
ostobaság, hogy ezt attól tegyem függővé, vajjon az illető vagy én
tudok-e jobban lőni vagy vívni. Némely esetben aztán az illető, aki már
úgyis megsértett, a tetejébe még az életemet is elpusztíthatja. Hogy a
durva sértéseket nem párbaj útján kell megbosszulni, hanem orozva
gyilkolás által, az Rousseau nézete is. (Emil 4. könyv, 21. jegyzet.)
Pedig Rousseau amellett annyira elfogult tisztelője a lovagiasság
tévhitének, hogy a hazugság vádját is már jogosultnak tartja orozva
gyilkolással büntetni, holott tudnia kellene, hogy e szemrehányást
számtalanszor majd minden ember kiérdemelte, ő maga különösen nagyon is
sokszor. Valószínű, hogy az előítélet az ököljogot valódi jognak, a
párbajt pedig istenítéletnek tekinti, mert azt tartja, hogy az
ellenséget csupán nyilt küzdelemben, egyenlő fegyverekkel küzdve szabad
megölni büntetlenül. Az olasz ember azonban haragra lobbanva,
ellenfelét, ahol csak találja, szó nélkül tőrével leszúrja s így
legalább természetesen és következetesen cselekszik; ő okosabb s éppen
nem gonoszabb, mint a párbajozó. Ha azt állítja valaki, hogy én
ellenfelemnek párbajban való megölése esetén igazolva vagyok azáltal,
hogy az illető is életemre tört a küzdelemben, annak azt vetem vissza,
hogy a kihívás által én hoztam kényszerhelyzetbe az ellenfélt. Hogy
kölcsönösen és szándékosan a ki nem kerülhető szükséget emlegetik, ép
azt bizonyítja, hogy elfogadható mentséget keresnek a gyilkosság
enyhítésére. Inkább adhat mentséget e tétel: volenti non fit injuria,
amennyiben kölcsönös egyesség alapján teszik kockára a felek életüket.
Ezzel szemben azonban áll az, hogy a _volenti_ (önként akaró) nem mindig
fejezi ki az igazat, mert legtöbb esetben a lovagi becsület zsarnoksága
és tételeinek ostobasága állítja a párbajozókat az élethalál-harc
küzdőterére.

Sokat foglalkoztam e helyütt a lovagi becsülettel; tettem ezt pedig jó
szándékkal, mert e világ erkölcsi és értelmi szörnyűségeit csak a
filozófia képes Herkulesként leküzdeni. Főleg két dolog az, mely az
újkor társadalmi helyzetét az ókorétól megkülönbözteti, sajnos, amannak
hátrányára, amennyiben annak sötét, komor színezetet adtak, amelyekkel
szemben az ókor elfogulatlan, derült volt, mint az élet hajnalpírja. E
kettő: _a lovagi becsület_ és _a nemi betegség;_ méltó két egytestvér,
(a civódás és a szerelem) az élet mérgezői. A nemi betegség befolyása
sokkal messzebbre kiható, mint az első tekintetre látszik, mert nemcsak
fizikai, hanem erkölcsi oldala is van. Amióta Ámor mérgezett nyilakkal
is lövöldöz, azóta a két nem viszonya közé valami idegen, ellenséges,
ördögi elem hatolt: sötét, remegő bizalmatlanság. Az emberi közösség
szilárd kapcsában beállott eme változás többé-kevésbé hátrányosan
befolyásolja a többi társadalmi viszonyokat is, ámde ezt ehelyütt nem
részletezhetjük tovább.

Másféle, de sokban hasonló a lovagi becsület befolyása, amely komoly
bohózat a régiek előtt ismeretlen volt s mely a mai modern társadalmat
merevvé, komollyá s aggódóvá teszi, mert a legkisebb odavetett
nyilatkozatot számbaveszik és rovásra teszik napjainkban. De még tovább
megyek: amaz elv valóságos Minotaurusként nem csupán egy országban,
hanem Európa minden államában évente a nemesebb családok fiainak tetemes
részét áldozatul követeli. Bárcsak enyészetnek indulnának az újabb kor e
torzszülöttjei a XIX. században. Nem adjuk fel a reményt, hogy a nemi
betegségeket illetőleg az orvosoknak kellő óvórendszabályok
általánosítása útján sikerül majd azok tovaterjedésének gátat vetni. E
madárijesztőnek képzelt hatalmát megtörni csak a filozófia bírja, míg a
kormányoknak törvényhozási úton ez nem sikerült.

Ha egyébiránt a kormányok a párbajügy elnyomására komoly eszközöket
óhajtanak igénybe venni és eddigi enemű intézkedéseik gyönge eredményét
tényleg tehetetlenségüknek tulajdonítják, szívesen hozok javaslatba
olyan törvényt, amely biztosan meghozza a rég várt eredményt s nem hívok
segítségül semmi véres eljárást, sem vérpadot, sem akasztófát, sem
örökös rabságot. Sőt nagyon is csekélyke, enyhe, homöopatikus szert
ajánlok: aki párbajra hív ki valakit, vagy párbajra kiáll, az kínai
módszer szerint fényes nappal a katonai főőrség előtt a káplártól
tizenkét botütést kapjon, a párbajsegédek mindegyike 6–6-ot. A tényleg
elintézett párbajok pedig maguk után vonnák a rendes büntetőeljárást.
Talán egyik-másik lovag azt vetné erre szememre, hogy ily büntetések
végrehajtása után a becsületnek nem egy lovagja a fejbelövésre szánná el
magát. Erre ez a válaszom: sokkal okosabb, hogy az ilyen javíthatatlan
bolond magamagát lőjje agyon, mint másokat.

Alapjában azonban igen jól tudom, hogy a kormányok a párbajok eltiltását
nem nagyon veszik komolyan. Amint fentebb felhoztuk, a hivatalnokok és
katonatisztek fizetései egyaránt (a legmagasabb állásokat leszámítva) a
teljesített szolgálathoz képest méltánytalanul alacsonyan vannak
megszabva. Fizetésük nagyobb részét az állam „becsület“-ben utalványozza
ki: kárpótlásul címeket, rangot osztogat, általában pedig
„kari“-becsületet. „A kar becsülete“ a párbajt mint kitűnő vesszőparipát
használja; az egyetem ennek már jó kezdőiskolája. A párbaj áldozatai
tehát vérükkel fizetik meg a fizetésük deficitjét.

Teljesség okáért említsük még meg a _nemzeti becsületet_. Ez egy egész
nép becsületét jelenti, mint a népközösség egy részéét. Mivel pedig
ennek más ítélőszéke nincs, mint a nyers erő, ennek okáért minden egyes
tagja maga kell hogy védje jogait. Azért a nemzet becsülete nem csupán a
hitelt jelenti, amelyet a multban megszerzett, hanem azt is, hogy félni
kell tőle s ugyanazért mindennemű jogháborítást feltétlenül meg kell
torolnia. E fogalom tehát magában egyesíti a polgári és lovagi becsület
lényeges vonásait.

A _dicsőséget_ említettük még fentebb, mint olyat, mely lényeges része
annak, amit mi a külvilág előtt mutatunk s ugyanazért erről szükséges
még elmélkednünk. A dicsőség és becsület ikertestvérek, de mint a
dioskurok, akik közül Pollux halhatatlan, Castor halandó volt, a
dicsőség halhatatlan testvére a halandó becsületnek. Természetes, csak
az igazi, legfőbb rendű dicsőségről van itt szó, mert kétségkívül van
tiszavirág-életű dicsőség is.

A becsület oly tulajdonságokra vonatkozik, amelyekkel minden hasonló
viszonyok közt élő embernek bírnia kell, a dicsőség ellenben csupán
olyanokra, amelyek senkitől se követelhetők. A becsület továbbá olyan
dolgokra vonatkozik, amelyekre mindenki nyilvánosan hivatkozhatik, a
dicsőség ellenben olyanokra, amelyekkel senki sem ruházhatja fel
önmagát. Míg a becsületünk csak addig terjed, ameddig bennünket
ismernek, úgy ellenkezőleg a dicsőség előreviszi hírnevünket odáig,
ameddig csak maga a dicsőség elérhet. Becsületet minden egyes
igényelhet; dicsőséget csak a kivételek, a legkiválóbbak szereznek, mert
csakis rendkívüli munkásságot illet meg.

Két úton jutunk a dicsőséghez: a tettek és (szellemi) művek révén. A
tettek véghezvitele nagy szívet, a munka nagy elmét kíván. A tett s
munka között az a különbség, hogy a tettek múlandók, a mű maradandó. A
legnemesebb tett kihatása csak időleges, a geniális mű azonban üdvös,
felemelő befolyását az idők végéig megtartja. A tett emléke folyton
halványodik, végül alig ismerhető fel, teljesen el is mosódik végül, ha
csak a történelem nem örökíti meg emlékét s megkövesedett állapotban nem
adja azt át az utókornak. A művek azonban már önmagukban halhatatlanok s
különösen az irodalom terén minden időt túlélnek. Nagy Sándorról
megmaradt a neve és emléke; Platon, Aristoteles, Homeros és Horatius
azonban ma is élnek s ma is közvetetlenül hatnak reánk. A védák és az
upanisadok itt vannak, de koruk nagyságáról nem maradt fenn számunkra
semmi hír.[9]

Másik hátránya a tettnek az, hogy mindig az alkalomtól függ, amely a
lehetőséget megadja annak elvégzésére; innen van, hogy dicsőségét nem
csupán benső értéke, hanem a körülmények is megszabják, amelyek annak a
fontosságot és a fényt kölcsönzik. Azonfelül nagyon rászorul a szemtanúk
ítéletére, mint pl. a háborúban, ahol a tettek személyes jellegűek;
szemtanú pedig nincs mindig elegendő számban és ha vannak is, nem mind
igazságosak s elfogulatlanok.

A tettek azonban előnyben vannak, mert mindig az általános emberi
ítélőképesség keretén belül, gyakorlati irányban mozognak; ugyanazért,
hacsak az adatokat meg nem hamisítják, mindenkor kellő méltánylásban
részesülnek. Előfordul ugyan, hogy indítékait helyesen csak később
fogják fel s később értékelik kellően; mert minden tett megértéséhez
ismerni kell annak indítékát. A művek keletkezése azonban nem függ az
alkalomtól, hanem kizárólag azok szerzőjétől és lényegökben örökké
ugyanazok maradnak. Nehézséget azonban ezeknél a megítélés okoz s ez
annál nagyobb, mennél magasabb horderejű műről van szó: sokszor
hiányoznak az illetékes, sokszor pedig az igazságos, s elfogulatlan
bírák. Tény viszont, hogy a művek dicsősége nem egy ítélőszéktől függ,
hanem fellebbezés útján döntetik el. Míg ugyanis a tettről az utókor
számára csupán az emlékezés marad meg oly formában, amint a kortársak
azt átadják, addig a művek önmaguk átszállnak az utókorra és pedig,
leszámítva egyes, netán hiányzó töredékeket, teljes mivoltukban. Tehát
az adatokat ezeknél nem hamisítják meg s eredésök alkalmával a környezet
esetleges rossz befolyása sem hat zavarólag. Sőt igen gyakran lassanként
az idő hozza meg a mű méltó bírálóit, akik maguk is kivételes egyének s
mint ilyenek ítélik meg s mérlegelik a még kiválóbbakat; egymásután
adják le a bírák szavazataikat s így néha csak évszázadok múltán áll
előttünk teljes igazságos, megdönthetetlen ítélet. A művek által elért
dicsőség olyannyira biztos s elmaradhatatlan! Hogy a szerzőjük ezt
megérje, a külső viszonyoktól s a véletlentől függ; ez annál ritkábban
fordul elő, mennél magasabbrendű és nehezebben érthető művekről van szó.
Ezért mondja Seneca (ep. 79.), hogy a dicsőség oly biztosan követi az
érdemet, mint a testet az árnyék; csakhogy, mint emez, vagy előtte jár
vagy kíséri amazt. „Ha kortársaid az irígység miatt hallgatnak is
érdemeidről, az utódok pártatlanul, hizelgés és irigység nélkül fognak
ítélkezni“. Ebből láthatjuk, hogy az érdemek elnyomásának mesterségét
gúnyos hallgatás és semmibevevés útján már a Seneca-korbeli sehonnaiak
is gyakorolták, hogy ily módon a nagyközönség előtt a rossz érdekében
elrejtsék a jót, ép úgy, mint a mi korunkban. Akkor is, most is az
irígység némítja el az ajkakat.

Rendszerint: mennél tartósabb jellegű a dicsőség, annál később jelenik
meg; aminthogy minden kiváló dolog lassan érik. A dicsőség, mely a
messze utókorra kihat, olyan, mint a tölgy, mely nagyon lassan szökken
sudárba; az olcsó, múló jellegű dicsőség olyan, mint a gyorsan tenyésző
egyévi növény, a hamis dicsőség pedig, mint a gyorsan fejlődő dudva,
melyet hamarosan kiírtanak. E jelenség oka az, hogy minél inkább
tartozik valaki az utókorhoz, vagyis általában az emberiséghez, annál
távolabb áll az illető kortársaitól; mert amit teremt, azt nem kizárólag
a saját kortársai számára hozza létre, hanem csak annyiban, amennyiben
ezek egy részét alkotják az egész emberiségnek. Ezért könnyen megesik,
hogy az illető saját korához idegen marad. A kortársak többre tartják
azt a művet, mely múló napjai dolgait, vagy a pillanat szeszélyeit
szolgálja és ennélfogva teljesen az övék, mely vele él s vele együtt hal
meg.

A művészet- és irodalomtörténetek ennek megfelelően általában azt
tanítják, hogy az emberi ész legmagasabb rendű alkotásait rendszerint
hálátlanul fogadták s a hálátlanság fenmaradt mindaddig, míg kiválóbb
képességű egyének jöttek és az érdemeket méltányolták és azokat
megillető dicsőségben részesítették, amelyben aztán az így szerzett
tekintély révén meg is maradtak. Mindennek az a végső oka, hogy mindenki
csak a neki megfelelőt érti és becsüli meg. Miért is a laposfejűnek a
laposság, a közönségesnek a közönséges, a zavartnak a zagyvaság, az ész
nélkülinek a butaság tetszik leginkább, mert ezek vele teljesen
egyneműek. Ezért zengette már az öreg mesebeli Epicharmos:

  Nincs mit csodálni rajta, hogy a magam esze szerint beszélek,
  És hogy mások, tetszvén önmaguknak, azt tartják,
  Hogy csakugyan szépek; mert a kutya is a kutyát találja legszebbnek,
  Az ökör meg az ökröt, a szamár a szamarat, disznó a disznót.

Ha egy erős kar tollkönnyű testet röpít tova, ennek nem adhat erős
lendítést, hogy messze repüljön, avagy erősen találjon, mivel nincs meg
a kellő testessége, hogy a kölcsönzött erőt átvehesse és ezért az
eldobott tárgy a közelben leesik. Ép így vagyunk a szép s magasztos
gondolatokkal, a lángész mesterműveivel, ha azokat csupán gyönge, kicsi
vagy ferde fejek foghatják föl. Minden korok bölcsei sokat keseregtek
már ezen; így Sirach Jézus mondja: „Aki ostobával beszélget, – az
alvóval társalog; ha készen van, a végén azt kérdi: hogy is volt?“ És
Hamlet: a knavish speech sleeps in a fools ear (dévaj beszéd is
elaltatóan szól a bolond fülének). Vagy Goethe: a legötletesebb mondást
is gúnyolva fogadja a hallgató, ha – szamár. – Másutt meg: „Nincs hatása
szódnak, süket fülekre találsz? Vigasztalódjál: a mocsárba vetett kő nem
vet gyűrüt!“ Lichtenberg találóan mondja: „Ha egy fej és könyv
összeütődik és üres kongást ad: a könyv oka-e mindig annak?“ És tovább:
„E művek olyanok, mint a tükör; ha egy majom néz bele, nem tükröződhetik
vissza egy – apostol!“ Sőt Gellért apónak erről szóló, annyira szép és
megindító panasza is megérdemli, hogy újra emlékezetünkbe idézzük:

  Hogy a legkitünőbb adományoknak
  Gyakran legkevesebb a csodálója
  És hogy az emberek legtöbbje
  A rosszat tartja jónak
  Ezt a bajt nap nap után láthatjuk.
  E pestis ellen mi a védelem?
  Kiirtani teljesen erőnkön túlmegyen.
  Mégis van egy ritka szer ellene:
  A bolondok legyenek bölcsek!
  De lám, sohasem válnak olyanokká,
  Soha nem értik meg a dolgok becsét.
  Szemük lecsukva, nem az eszük,
  Hitványságot dicsőítnek mindörökké,
  Mert a jót soha föl nem ismerték.

Az emberek eme észbeli tehetetlenségéhez, amelynél fogva, ahogy Goethe
mondja, a kiválóságot nehezen ismerik fel és becsülik meg, még
általánosan az erkölcsi alávalóság is társul s ez mint irigység
jelentkezik. Ugyanis, ha a dicsőség útján, amelyet valaki kiérdemel, egy
ember felemelkedik a társai fölé: ezek értékben épannyira alászállnak,
ugy, hogy minden kiváló érdem dicsőségét azok terhére szerzi meg,
akiknek érdemük nincs.

  Mások előtt tisztelegve.
  Magunk nemtelenségét mutatjuk. (Westöst. Diw.)

Innen érthető, hogy a kiválóság bármily téren is próbál érvényesülni, a
sok középszerűség azonnal összeáll és mindent elkövet, hogy érvényre ne
juthasson. A titkos jelszó: le az érdemmel! De még azok is, akik már
érdemeket szereztek és a dicsőségben sütkéreznek, nem szívesen veszik,
ha valamely újabb dicsőség tör magának utat előre, amelynek fénye
esetleg az övékét idővel elhomályosítja. Ezért mondja Goethe: Ha
haboztam volna világra jönni, míg jó szemmel látják éltemet, – még ma
sem volnék a világon, higyjétek el bizony. Csak nézzétek, mint tagadják
meg a puszta létemet, csak hogy magukat észrevétessék.

Míg a becsületnek megvannak az igazi bírái s azt senki se irígyli
senkitől, sőt mindenkinek bizalommal hitelezik és előlegezik, addig
dicsőséget, dacára az irígységnek, ki kell küzdeni, a babért pedig
határozottan rosszindulatú bírák ítélőszéke ítéli meg. A becsületet
szíves készséggel megosztják mindenkivel, a dicsőséget mindig apasztja
az új ember, ki abban részesül.

A munkák által elérhető dicsőség annál nehezebb, mennél kisebb ama
munkák közönsége; s pedig könnyen érthető okokból. Azért a dicsőség
nehezebben érhető el az olyan munkák révén, melyek tanítást, mint az
olyanok után, melyek mulattatást tűztek ki célul. Legnehezebben pedig a
bölcsészeti munkák által érhető el, mert ezek tanítása egyrészt
bizonytalan, másrészt anyagi haszontól mentes; e munkák olyan közönség
elé kerülnek, mely csupa pályázókból áll.

Kitűnik a vázolt nehézségekből, melyek a dicsőség elérhetése elé
tornyosulnak, hogy ha azok az emberek, kik dicső műveket alkottak, ezt
nem a saját örömükre tennék, hanem ha a dicsőség ösztökélésére várnának,
az emberiség nagyon szegény volna halhatatlan munkákban. Aki a jó és
igaz elérésére törekszik és a rosszat kerülni óhajtja: annak a nagy
tömeg szószólóival gyakorta szembe kell szállania és őket lenéznie. És
ezért helyes Osorius megjegyzése (De gloria), hogy a dicsőség kerüli
azokat, kik keresik, s azokhoz szegődik, akikre nézve közömbös.

Amily nehéz a dicsőséghez jutni, ép oly könnyű annak megtartása. Ebben
is ellentéte a becsületnek; ezt mindenkinek előlegezik, s csak
becsületesen kell megőrizni. Sőt ép ez a feladat ennél: mert egyetlen
becstelen cselekvés útján visszavonhatatlanul elvész! A dicsőség
ellenben sohasem pusztul el végkép; mert a tett avagy munka, mely azt
eredményezte, örökre fennmarad és az azokból származó dicsőség fényt vet
a szerzőre még akkor is, ha újabban sikereket nem mutat föl többé. Ha
pedig a dicsőség elévül, ha elhalványodik: ez annak a jele, hogy nem
valóságos érdemből, hanem pillanatnyi túlbecsülésből fakadt. Ilyen volt
Hegel hírneve, aminőt Lichtenberg így ír le: hizelgő jelöltek csapatától
világgá harsogott és üres fejek visszhangjától hangoztatott (hírnév); –
de az utókor mosolyog a tarka szóvirágon, a divatjamúlt üres fészkeken
és ha valaki kopogtat, az elhalt, üres lakásban nem szólal meg a
legcsekélyebb gondolat sem, mely bízvást szólhatna: tessék belépni!

A dicsőség lényege az, hogy az ember mire viszi a többiekhez képest,
miért is mindig relatív értéke van; teljesen elesnék ugyanis, ha a
többiek ugyanolyanokká válnának, mint a dicsőségre érdemesített.
Abszolut értéke csupán annak van, ami minden körülmények között az ember
sajátja marad: tehát elsősorban az ember nagy szíve és kiváló elméje.
Tehát nem a dicsőség, hanem az az értékes, ami által az ember azt eléri.
A dicsőség a dolog járuléka és nem lényege s a dicsőítettre főleg mint
külső jelenség gyakorol hatást; azért mondhatjuk, aminthogy a fény nem
látható, ha valamely test nem veti vissza a sugarait, ép úgy mondhatjuk,
hogy minden kiválóság csupán a dicsőség által jut öntudatra. Azonban a
dicsőség nem csalhatatlan jelenség, minthogy létezik dicsőség érdem
nélkül és érdem dicsőség nélkül; innen van, hogy oly találó Lessing
mondása: „Némelyek híresek s vannak olyanok, kik megérdemelnék, hogy
azok legyenek!“ Nyomorult lét volna az, melynek értéke avagy
értéktelensége attól fűgne, hogy mikép tűnik az föl a mások szemében:
pedig ilyen lenne a hős vagy lángész élete, ha értéke a hírnévből,
vagyis mások tetszéséből állana. Minden lény önmagáért, a saját
jóvoltáért él. Hogy milyen valaki, az elsősorban mindenkinek a saját
belügye; hogy mit mutat valaki a mások szemében, az mindig másodrangú
fontosságú kérdés. Csak gondoljuk meg, hogy a tömeg feje felettébb
nyomorult hely, semhogy a valódi boldogságot ettől tehetnők függővé;
ehelyütt csak képzeleti boldogság található. Az általános dicsőség ama
csarnokában milyen vegyes is a társaság! Hadvezérek, miniszterek,
bűvészek, csepűrágók, táncosok, énekesek, milliomosok és zsidók:
mindezek előnyeit sokkal magasabbra becsülik ott, mint a magasabb
szellem kiválóságait, melyek iránt a tömeg csak estime sur parole-lal
viseletik. A dicsőség nem egyéb, mint a legdrágább és legritkább falat
büszkeségünk és hiúságunk számára. E kettő azonban a legtöbb emberben,
jóllehet leplezi, a kelleténél nagyobb mértékben van meg. Talán
leginkább azokban, akik valahogy rátermettek, hogy hírnevet szerezzenek
és kiknek többnyire sokáig magukban kell hordozniok másokénál nagyobb
értéküknek bizonytalan tudatát, míg alkalmuk nyílik azt próbára tenni és
az érte járó elismerést meglátni. Addig úgy érzik, mintha titkos
igazságtalanság érte volna őket.[10]

Általában nem okos dolog sokat adni arra, hogy mint gondolkoznak
felőlünk mások, ahogy ezt a fejezet elején hangoztattuk. Hobbes bár
erősen, de talán mégis helyesen fejezte ki magát e szavakkal: omnis
animi voluptas, omnisque alacritas ni eo sita est, quod quis habent
quibuscum conferens se, possit magnifice sentire de se ipso (minden
lelki gyönyörűség és minden vidámság attól függ, vajjon van-e valakije
az embernek, akivel összehasonlítva magát, nagyszerűen vélekedhetik
önmagáról) (de cive I. 5.). A dicsőségnek nagy értéke van a világ
kezdete óta és nagy erőfeszítéseket és áldozatokat hoztak mindenha az
emberek kiválóbbjai, hogy bár a dicsőség halvány reményét megszerezzék
maguknak.

  Fame is the spur, that the clear spirit doth raise
  (That last infirmity of noble minds)
  To scorn deligths and live laborious days.

  (A hírnév ösztökél rá, hogy a tiszta ész fölemelkedjék odáig,
  – ez az utolsó gyöngesége a nemes lelkeknek, –
  hogy az élvezeteket megvesse és fáradságos napokat éljen.)

Másutt:

  How hard it is to climb
  The higts where Fame’s proud temple shines afar.
  (Mily nehéz fölkapaszkodni ama magaslatokra, ahol
  a Hír bűszke temploma messzi tündököl.)

Ezért érthető, hogy a világ leghiúbb nemzete mindig a gloire-t
(dicsőséget) hangoztatja és azt a nagy tettek és munkák legfőbb
rúgójának tekinti. A dicsőség nem önmaga boldogít, hanem az, ami által
azt elérni sikerült, tehát az érdem, más szóval az érzület, a képesség,
amelyekből fakadt; a dicsőség csak másodrangú, csak visszhangja, árnyéka
az érdemnek, mert a megcsodált dolognak okvetlen több értéke van, mint
magának a puszta csodálatnak. Ezért boldoggá nem a hírnév tehet, hanem
ami által azt elérhetjük, tehát maga az érdem. Vagy határozottabban
szólva: az érzület és a képességek, melyekből az érdem, legyen az
erkölcsi vagy szellemi természetű, fakadt. Mindenki csak önmaga számára
lehet a legjobb: hogy milyennek tűnik fel mások előtt, az mindenkor
mellékes, alárendelt jelentőségű. Aki tehát a dicsőségre _rászolgált_,
még ha nem is tesz rá tényleg szert: a legfőbb jóval rendelkezik, s amit
nélkülöz, olyas valami, ami fölött vigasztalódhatik. Mert nem az teszi
az embert irígylésre méltóvá, hogy az ítélelnélküli, gyakorta
elbolondított tömeg tartja őt nagy embernek, hanem hogy valóban az; nem
az a nagy boldogság, hogy az utókor tudomást vesz valakiről, hanem az,
hogy ha valakiben oly gondolatok fogantak meg, melyek érdemesek arra,
hogy évszázadokon át fentartassanak. Amellett ezt tőle senki el nem
veheti; ez „belőlünk való“, az a másik pedig „nem belőlünk való“.
Viszont ha a csodálat maga volna a lényeges, akkor a csodálat tárgya nem
volna ahhoz méltó. Ez tényleg úgy is van a hamis, meg nem érdemelt
dicsőségnél. Tulajdonosának rágódnia kell rajta, anélkül, hogy tényleges
birtokosa volna annak, aminek ez csak jelensége, puszta visszfénye. Sőt
ez a hírnév maga is rosszul esik neki, ha néha önszeretetéből eredő
minden önámítása dacára szédülni kezd azon a magas polcon, melyre rá nem
termett. Úgy érzi magát, mintha ő is olyan rézből való aranypénz volna,
mire aztán leleplezéstől és pedig megérdemelt leleplezéstől való félelem
fogja el, kivált ha az okosabbak arcáról már most leolvashatja az utókor
ítéletét. Olyan a helyzete, mint annak, aki valamit hamis végrendelet
alapján tart birtokában. Egész másképpen állunk az igazi dicsőség
birtokosával, akit tényleg boldognak tarthatunk. Ennek boldogságát a
kiváló előnyök biztosítják, amelyek a dicsőséget hozták számára és ama
körülmények, amelyek megengedték neki, hogy belső sugallata szerint
cselekedhessék, hogy kifejlődhessék; mert csak az ilyen forrásból eredő
tettek kapják jutalmul az utókortól a dicsőséget. Nagy boldogsága tehát
a nagy szívben és szelleme kiváló gazdagságában gyökerezett, amelynek
kifejezői a művei, melyek a jövő századok csodálatát vívják ki és a
gondolatok, melyek a legmesszebb jövő legkiválóbb szellemeit
foglalkoztatják nemes, élvezetes munkában. A késői hírnév értékét tehát
maga a kiérdemlés alkotja s ez a legfőbb jutalom. Hogy tehát a
dicsőséget hozó tettek a kortársak előtt is részesültek-e kellő
megbecsülésben: az véletlen körülményektől függ s nem nagy jelentőségű
tény. Minthogy az emberek nagy részének nincs saját ítélete s képessége
arra, hogy korszakalkotó érdemek értékét megbecsülhessék, azért mindig
idegen tekintélyek véleménye után igazodnak. A kortársak helyeslésére
ugyanezért gondolkodó ember sokat nem adhat, mert csupán néhány hang
visszhangját ismeri fel a sok oldalról jövő elismerésben. Vajjon egy
zeneművész hizelegve érezné-e magát közönsége hangos tetszésnyilvánítása
zajától, ha tudná, hogy közönsége egy-kettő kivételével csupa
siketnémákból áll, akik, hogy kölcsönösen eltitkolják egymás előtt
szerencsétlenségüket, folyton erősen tapsolnak, mihelyt észreveszik,
hogy egy is kezeit mozgásba hozta. Hát ha még köztudomásra jut, hogy az
elsőknek tapsolókat meg lehet vásárolni, akik a legkontárabb hegedűsnek
is a leghangosabb tetszést biztosítják szükség esetén!

Innen érthető, hogy a kortársak előtti dicsőség miért nem változik át
rendszerint kései dicsőséggé. D’Alembert oly megragadóan festi az
irodalmi dicsőség templomát: „A templom belsejét csupa halottak lakják,
kik életükben sohasem voltak benne és csak néhány élő van benne, akiknek
nagyobb részét haláluk után onnan kidobják“. Mellesleg jegyzem meg, ha
valakinek még életében emléket állítanak, ez élénken emlékeztet arra,
hogy a kortársak nem bíznak az illető dicsőségében – az utókor részéről.
Ha valaki megéri a dicsőségét, amely aztán az utókor számára is
fenmarad, azt többnyire csak aggkorában éri el: művészek és költők
között e tekintetben van ugyan néha kivétel, bölcsészeknél azonban
ritkán. Bizonyítják ezt a műveik révén híressé vált férfiak arcképei,
melyeket általában a híresség elérése után készítettek: e férfiakat
rendszerint szürkén, öregen ábrázolják, különösen a bölcsészeket. És ez
jól is van így; dicsőség és fiatalság egyszerre túlsok lenne egy
halandónak. A mi életünk oly szegény, hogy javait lehető gazdaságosan
kell beosztani. Az ifjúság maga elég gazdagság és önmagával is meg lehet
elégedve. Öreg korban viszont, mikor az élvezetek és örömök hiján olyan
az élet, mint a kopár fa télen, olyankor zöldül ki a dicsőség
örökzöldje. Téli körtékhez is lehetne hasonlítani, melyek nyáron
teremnek és télen válnak csak igazán élvezhetővé. Nincs az öreg korban
szebb vigaszalódás, mintha az ember ifjúsága összes erejét oly tettek
létrehozására használta fel, amelyek el nem évülnek.

Ha közelebről vizsgáljuk amaz utakat és módokat, amelyeken dicsőséget
lehet szerezni a tudományokban, a következő szabály állítható fel: az
adatok újabb kombinációja a lényeges feltétele a szellemi fölény útján
szerzett dicsőségnek. Az adatok különböző természetűek lehetnek; de a
kombinációjuk révén szerzett dicsőség annál nagyobb és maradandóbb,
mennél általánosabban ismertebbek és hozzáférhetőbbek maguk a tények. Ha
ez adatok pl. néhány számra vagy görbére vonatkoznak, valamely
állattani, növénytani vagy bonctani dologra, félig elromlott feliratra,
a történelem valamely homályos pontjára, úgy az ilyen adatok helyes
megfejtése és kombinációja révén elérendő dicsőség csak kis körre
szorítkozhatik, arra ugyanis, amely előtt azon adatok maguk ismeretesek
voltak, tehát néhány visszahúzódva élő és a szakmájukban elért
dicsőségre féltékenykedő tudósra. Ha azonban az adatok oly természetűek,
hogy azokat az egész emberiség ismeri, ha azok ugyanis az emberi értelem
és kedély lényeges tulajdonságai, amelyek behatását minden egyes ember
folyton szem előtt látja: úgy egy újabb, nagyfontosságú kombináció
világosságot terjeszt azokra és az e réven szerzett dicsőség idővel
majdnem az egész polgárosodott világon szétterjed. Mert ha az adatok
maguk hozzáférhetők, a kombinációjuk is többnyire az lészen.

A dicsőség mindenkor a legyőzött nehézséggel áll egyenes arányban. Mert
minél közismertebbek az adatok, annál nehezebb azoknak helyes s újabb
kombinálása, mivel már a gondolkodók nagy száma próbálkozott meg és
merült ki azok lehető kombinálásában. Másrészt az olyan adatok, melyek a
nagyközönség előtt hozzáférhetetlenek és csak fáradsággal közelíthetők
meg: újabb kombinálásokra majd mindig felhasználhatók. Ha tehát
egészséges ítélettel és józan ésszel fog hozzá valaki ezekhez, könnyen
megesik, hogy az ember elég szerencsés és újabb, helyes kombinációt
alkot belőlük. De az e réven szerzett dicsőség csak szűk határok között
mozog. Igaz, hogy az ily természetű rejtélyek megoldása már csak az
adatok megismerése miatt is nagy tanulmányt s fáradságot igényel, míg
azon adatok, amelyek révén a legnagyobb és legkiterjedtebb dicsőséget
lehet szerezni, mindenkinek önként kínálkoznak: abban a mértékben több
képesség és lángész kell, ha kevesebb munka is, ez adatok kombinálásához
és ehhez képest minden más tanulmány vagy munka eltörpül.

Mindebből az következik, hogy akik magukban józan ítélőképességet és
tiszta észt éreznek, és legmagasabb rendű szellemi képességeikben nem
bíznak, ne riadjanak vissza a sok tanulmánytól és fáradságos munkától,
hogy ennek révén az emberek nagy tömegén keresztüldolgozzák magukat és
eljussanak ama távolabbi helyekre, amelyek csak a tudós szorgalomnak
férhetők hozzá. Mert itten, ahol a pályázók száma tekintélyesen
megapadt, a csak némileg kimagaslóbb szellemi képességű egyén rövidesen
alkalmat talál az adatok újabb és helyesebb kombinálására;
felfedezésének érdeme támaszkodhatik ez esetben még ama nehézségekre is,
amelyekkel az adatokhoz való hozzáférhetés járt. Igaz ugyan, hogy a
tudóstársai részéről jövő dicséret, mint akik a szakma igazi ismerői, az
emberek nagy tömegében gyengén fog visszhangzani.

Ha a jelzett útra akar valaki lépni, úgy rámutathatok egy oly térre is,
ahol az adatok már-már nehéz elérhetésük miatt is, minden kombinálás
nélkül már önmagukban is dicsőséget szerezhetnek. Távoli, a forgalomtól
teljesen félreeső országok felkeresése dicsőséget szerezhet; dicsőséget
arat az illető azáltal, amit látott s tapasztalt s nem azáltal, amit
gondolt. E módszernek még megvan az a nagy előnye, hogy sokkal könnyebb
másokkal közölni azt, amit az ember látott, mint azt, amit gondolt és ép
úgy vagyunk azok megértésével is; ezért annak nagyobb olvasóközönsége is
van, mint emennek. Mert mint már Asmus mondja: Ha valaki utazgatott, van
is elbeszélnie. Igaz ugyan, hogy ha személyes ismeretségbe jutunk az
ilyen úton dicsőségre szert tett egyénekkel, gyakran jut eszünkbe
Horatius mondása: Coelum, non animam mutant, qui trans mare currunt.
(Epist. I. 11., V. 27.) „A világtájat, nem pedig lelkét cseréli meg az,
ki a tengereken kószál végig.“

A magas képességekkel felruházott fő, amely a legnehezebb problémák
megoldására vállalkozik, helyesen teszi, ha lehetőleg kiterjeszti
látókörét, és pedig egyenletesen mindenfelé, de ne hatoljon valamely
különleges és csak kevesek által ismert szakmába túlmélyen, ne
foglalkozzék egy tudomány specialitásaival, mikrologiákkal. Annak
ugyanis nincs szüksége rá, hogy a nehezen hozzáférhető dolgokra vesse
magát, hogy a pályázók tömegét kikerülje; hanem a mindenki előtt fekvő
dolgok is anyagot fognak neki szolgáltatni arra, hogy új, érdekes és
igaz kombinálásokat végezzen. Ennek megfelelően aztán nagyrabecsülik
majd érdemeit mindazok, akik azokat az adatokat ismerik, tehát az egész
emberiség nagy része fog hódolni dicsőségének. Innen van az a hatalmas
különbség ama dicsőség között, melyet költők és bölcsészek érnek el s
aközött, amelyre fizikusok, vegyészek, boncolók, mineralógusok,
zoólogusok, filológusok, történészek s más tudósok tesznek szert.



V. FEJEZET.
PARAINESISEK ÉS MAXIMÁK.

A következőkben még kevésbé törekszem teljességre, mint egyebütt, mert
ilyformán ismételnem kellene azokat a jeles életelveket, melyeket minden
idők gondolkodói Theognistól és ál-Salamontól kezdve La Rochefoucauldig
hirdettek. Így el nem kerülhettem volna sok szélesre taposott közhely
ismétlését. A teljességgel azonban jórészt veszendőbe megy a rendszeres
elrendezés is. De így legalább megvan az a vígaszunk, hogy elkerülhetjük
azoknak elmaradhatatlan kísérőjét: az unalmasságot. Csak azt adom, ami
éppen eszembe ötlött, a közlésre érdemesnek látszott, még egyáltalán
nem, vagy nem teljesen úgy mondatott el. Csak tarlózok ezen az
átláthatatlan mezőn, az után, amit már mások elvégeztek.

Hogy az ide tartozó vélemények és javallatok nagy változatosságába némi
rendet hozzak, felosztom olyanokra, melyek általános vonatkozásúak,
továbbá melyek magunk, a mások és végül a világ folyása és a sors iránt
tanúsított magunktartására vonatkoznak.


_A)_ Általános elvek.

1. Minden életbölcseség főregulájának azt a tételt tekintem, melyet
Aristoteles a Nikomachosi ethikában körülbelül így fejezett ki (VII.
12.): quod dolore vacat, non quod suave est, persequitur vir prudens.
Okos ember a fájdalomtól mentességet, nem a gyönyört keresi. Ennek az
igazsága azon sarkallik, hogy minden élvezet és boldogság negatív,
ellenben a fájdalom pozitív természetű. Ezt a tételt főművemben (I. k.
58. §.) bővebben fejtettem ki és okoltam meg. Itt csupán egy mindennap
észlelhető ténnyel óhajtom megvilágosítani. Ha egész testünk olyan
egészséges, mint a makk és csak egyetlen csekély ponton sebes és fájó,
akkor öntudatunkat nem az egész testünk egészségének érzete tölti el,
hanem figyelmünk teljesen és szüntelen a sebes hely sajgására irányul és
ezzel megszűnik az életérzés kellemessége. Éppen így, ha minden dolgunk
kívánságunk szerint folyik egynek a kivételével, amely talán nem is
valami jelentős, akkor szünetlenül ez fog a fejünkben motoszkálni, nem
pedig azok a lényegesebb dolgok, melyek kívánságunk szerint folynak.
Mindkét esetben az _akarat_ szenved; egyszer, amint a szervezetben,
másszor pedig, amint az ember törekvésében nyilvánul. Mindkettőben azt
látjuk, hogy a megelégedés csupán negative hat, és egyenesen,
közvetetlenül nem is érezzük, legfeljebb közvetve, reflexió útján kerül
a tudatba.

Ellenben az akarat gátolása, az pozitív és közvetetlenül jelentkező
érzés. Minden élvezet csak e gátlásnak a megszüntét jelenti, tehát rövid
ideig tart.

Ezen alapszik Aristoteles fent dicsért szabálya, mely szerint
figyelmünket ne irányítsuk az élet élvezetei és kellemességei felé,
hanem inkább arra, hogy a lehetőség szerint kerüljük ki annak számtalan
bajait. Ha nem ez volna az igaz út, akkor hamis volna Voltaire e
mondása: a boldogság álom, a szenvedés való. Pedig nagyon is igaz. Aki
az életboldogság eredményeinek számvetését igazán akarja elkészíteni, az
ne az élvezett örömöket, hanem az elkerült bajokat vegye számadásba. Az
„életboldogság“ túlzott és szépítő elnevezés, valójában csak kevésbé
szerencsétlen, tűrhető élet az osztályrészünk. Az élet voltakép nem is
az élvezet kedvéért van, hanem hogy átessünk rajta és befejezzük. Jelzi
ezt nem egy kifejezés, mint: degere vitam, vita defungi, az olasz si
scampa cosi, a németben: „man muss suchen durchzukommen“, „er wird schon
durch die Welt kommen“ s több eféle. Csakugyan vígasztalásul szolgál az
öregkorban, hogy az élet küzdelme mögöttünk van már. Legboldogabb az
olyan ember sorsa, aki életét túlságos szellemi és testi szenvedés
nélkül töltötte el, nem pedig az, akinek a legnagyobb örömökben és
élvezetekben volt része. Aki ezekhez méri az életboldogságot, hamis
mértékkel mér. Mert az élvezetek negatívak: ezt a tévhitet az irigység
csupán a maga bűnhödésére vallja. Ellenben a fájdalom érzete pozitív,
miért is ennek a hiánya a boldogságnak az igaz mértéke. Ha a fájdalom
nélkül való állapot még az unalmat is elkerüli, akkor elértük a földi
boldogság igaz mivoltát: mert minden egyéb puszta képzelődés. Ebből
nyilvánvaló, hogy soha se vásároljunk élvezeteket fájdalom vagy akár
csak ennek veszedelme árán. Drága ár volna a negatív agyrémért: pozitív,
való értékkel fizetni. Ellenben biztos a nyereségünk, valahányszor
élvezeteket áldozunk, hogy fájdalmaktól menekedjünk. Mindkét esetben
közömbös, hogy a fájdalmak vagy az élvezetek következnek-e sorrendben
előbb.

Valóban fonákság a siralom e völgyét paradicsommá alakítani akarni és a
lehető fájdalommentesség helyett örömöket és élvezeteket hajhászni,
amint ezt oly sokan teszik. Sokkal kevésbé téved az olyan, aki
túlságosan sötét tekintetével e világot pokolnak nézi és csak azon
igyekszik, hogy benne tűzálló cellát biztosítson magának. A balga az
életörömök után lót-fut, és csalatkozik: a bölcs kerüli a bajt. Ha pórul
jár mégis, akkor a sors hibájából történt, nem az ő oktalanságából. Ha
pedig sikeresen elkerüli a bajt, akkor nincs megcsalatva, mert az
elkerült bajok igazán valók. Vesztesége még akkor sincs, ha netán a
túlságosan nagy kerülővel élvezeteket áldozott fel: mert az élvezet
agyrém valahány, kicsinyes, sőt nevetséges volna elmulasztásán
gyászolni.

Az optimizmus elfátyolozza ezt az igazságot és ez sok
szerencsétlenségnek a forrása.

Míg ugyanis a szenvedésektől szabadok vagyunk, addig nyugtalan
kívánságok felidézik bennünk egy nem létező boldogságnak agyrémét és
annak hajhászására csábítnak bennünket. Ezzel pedig magunkra zúdítjuk a
kétséggel nem illethető, való fájdalmat. Akkor aztán hiába kesergünk az
elveszett paradicsom felett, hiába kívánjuk a lettet létlenné tenni. Úgy
látszik, mintha valami gonosz szellem a vágyak lidércfényével
minduntalan kicsalogatná az embert a fájdalomnélküliségből, ebből a
legnagyobb boldogságból. Az ifjú látatlanba elhiszi, hogy a világ az
élvezetnek és boldogságnak a tanyája, melyből csak az ügyefogyott nem
veszi ki a részét. E hitében megerősítik a regények és költemények és az
emberek kétszínűsége. Élete többé-kevésbé hajtóvadászat a boldogságra, a
pozitív élvezetekre. Eközben pedig viaskodni kell ezer veszéllyel, az
ellenfélt vissza kell kergetni a sáncokból. És e képzelt, valójában nem
is élő vadnak hajszolása rendszerint valóságos, pozitív
szerencsétlenséget idéz fel, mely a fájdalom, szenvedés, betegség,
veszteség, gond, szegénység, szégyen és ezer más baj képében
jelentkezik. A kiábrándulás későn következik be. – Ellenben az élet
célja reális, ha tervszerűen a szenvedés, a nélkülözés, betegség és
nyomor elkerülésére irányul. Ez a terv annál biztosabban valósul meg,
minél kevésbbé zavarja meg a pozitív boldogság hajhászásának agyréme.
Goethe is Die Wahlverwandtschaften-jében Mittlerrel hasonló gondolatot
fejez ki a következő szavakban: „Aki valamely bajtól meg akar
szabadulni, az mindig tudja, hogy mit akar: aki a meglevőnél valami
jobbat akar, annak hályog van a szemén“. És ez eszünkbe juttatja a szép
francia mondást: le mieux est l’ennemi du bien (a jobb ellensége a
jónak). Ebből levezethetjük a kynikus görög bölcselők alapgondolatát is,
mint ahogy azt főművem II. kötetének 16. fejezetében kifejtettem. Mert
miért vetették volna el a kynikusok a gyönyöröket, ha nem azokért a
szenvedésekért, melyek amazokhoz szorosabban vagy lazábban fűzvék és
mert a szenvedések kikerülése fontosabb volt szemökben minden
gyönyörnél.

Mélyen át voltak hatva attól a belátástól, hogy a gyönyör negatív, míg a
szenvedés pozitív. Ezért következetesen kerülni igyekeztek a bajt,
amihez pedig a gyönyörök teljes és szándékos megvetését tartották
szükségesnek, mert bennök csak a fájdalom vermébe ejtő cselvetést
láttak.

Én is Árkádiában születtem, szól Schillerrel minden emberfia:
boldogságot, gyönyöröket igényelve lépünk a világba, balga reménységgel
hiszünk teljesedésökben. Csakhamar azonban pontosan megjelenik a végzet,
gyöngédtelenül felrázva bennünket álmadozásunkból és megtanít rá, hogy
semmi sem a mienk, hanem minden az övé, elvitázhatatlan joga van nemcsak
minden vagyonunkra, hanem feleségre és gyerekre, kezünkre és lábunkra,
szemünkre és fülünkre, sőt még az orrunkra is arcunk kellős közepén. A
tapasztalat rövidesen meghozza a belátást, hogy boldogság és gyönyör a
délibáb játéka csupán, amely távolról incselkedik velünk, de
mindannyiszor semmivé foszlik, ahányszor meg akarjuk közelíteni.
Belátjuk csakhamar azt is, hogy a szenvedés és fájdalom közvetetlen,
igaz valóság és nem illúzió. Ha okulunk a tapasztalásból, akkor
felhagyunk a boldogság és gyönyör hajszolásával és inkább azon leszünk,
hogy lehetőleg elreteszeljük a bejárást a fájdalom és szenvedés előtt.
Belátjuk, hogy az élet jobbat nem nyujthat egy szenvedéstől mentes,
nyugodt, tűrhető létnél, ennyire lefokozzuk igényeinket, hogy ezeket
aztán annál biztosabban valóra válthassuk. A legbiztosabb módja annak,
hogy nagyon szerencsétlenek ne legyünk, az, hogy túlságosan boldogságot
ne áhítsunk. Goethe ifjúkori barátja, Merck is felismerte ezt, amikor
így írt: „a boldogságra való csúf igény és pedig oly mértékben, amint
azt álmodni szoktuk, mindent megront ezen a földön. Aki szabadulni bír
tőle és nem kíván többet, mint ami előtte van, keresztülvergődhetik.
(Briefe an und von Merck, 100. lap.) Tanácsos tehát, hogy a gyönyörök,
vagyon, rang, tisztelet iránti igényeinket mélyen leszállítsuk, mert a
boldogság, fény és gyönyörök megszerzése közt vívott küzdelmekben kapjuk
a legsúlyosabb sebeket. De már azért is tanácsos és bölcs életelv ez,
mert nagyon szerencsétlennek lenni nagyon könnyű, ellenben nagyon
boldognak lenni nem nehéz, hanem – lehetetlen. Joggal énekli tehát az
élet bölcseletének költője:

  Auream quisquis mediocritatem
  Diligit, tutus caret obsoleti
    Sordibus tecti, caret invidenda
          Sobrius aula.
  Saevius ventis agitatur ingens
  Pinus: et celsae graviora casu
    Decidunt turres: feriuntque summos
          Fulgurea montes.

(Aki az arany középutat választja, annak nem szennyes rom a háza, de
józanabb, semhogy irígységet keltő palotában laknék. Vadabbul rázzák a
szelek az óriási fenyőt és sulyosb zuhanással dőlnek le a magas tornyok
és a villám a hegyek csúcsaira csap le.)

Aki pedig teljesen felvette lelkébe filozófiámat és tudja, hogy jobb
volna nem lenni, az a világon semmilyen dologtól vagy állapottól
nagyokat nem vár, semmi után szenvedelmesen nem töri magát, sem
panaszban nem tör ki, ha elvét egy számítást. Inkább át lesz hatva
Platon mondásától: „semmi emberi dolog nem érdemes nagy erőfeszitésre“
(rep. X.) 604. Vagy a költő szavától:

  Ha egy világot birtál és elvesztéd:
      Ne bánd, semmi az!
  És ha egy világ felett uralmat nyerél:
      Ne örülj, semmi az!
  Bánat és gyönyör egykép elfoszlik,
  Állj félre a világtól, semmi az

Ez üdvös belátás elterjedését különösen megnehezíti a világ
kétszínűsége, amelyet azért korán fel kellene tárni az ifjúság előtt. A
legtöbb gyönyörűség olyan, mint a színházi díszlet: csalóka látszat,
semmi valóság. Fellobogózott, megkoszorúzott hajók, ágyúlövések,
kivilágítás, dob és trombita, ujjongás és zsivaj az örömnek cégére,
jelképe csupán: az öröm maga nincs jelen az ünnepségen. Ahol pedig
valóban ott van, rendszerint hivatlanul és bejelentés nélkül, magától és
teketória nélkül, nesztelenül sompolyog oda, gyakran hitvány,
jelentéktelen alkalmakkor, mindennapi körülmények közt és éppenséggel
nem fényes vagy dicsőséges esetkkor. Mint az arany Ausztráliában a
véletlen szeszélye szerint, szabály és törvény nélkül, ide-oda szórva
található és pedig többnyire igen apró szemecskékben és csak felette
ritkán nagy tömegekben. A fentemlített dolgoknak valamennyinek csupán
annak az elhitetése a célja, hogy ide az öröm tért be: az a szándék,
hogy ilyen látszat támadjon a többiek szemében. Szakasztott így van ez a
gyásszal is. Mily búsan, szomoruan, lassan vonul az a hosszú gyászmenet!
A kocsisornak se vége, se hossza. Azonban nézzetek csak bele: a kocsi
mind üres és a megboldogultnak valójában csupán a város összes kocsisai
adják meg a végső tisztességet. Ékesen szól ez a kép e világ
barátságáról és nagyrabecsüléséről! Ilyen az emberi csalfaság, üresség
és kétszínűség.

De lássunk másik példát. Ünneplőbe öltözve jelenik meg a meghívott
vendégsereg. Ez a külső megjelenés is egy nemes, magasabbrendű társas
együttlétnek kellene, hogy mutatója legyen. Ehelyett rendesen csak
kényszeredettség, kín és unalom vonult be a vendéglátó házba. Mert sok
vendégnek sok az alja, még ha csillagos érdemrend ragyog is mindnek a
mellén. A valóban jó társaság ugyanis mindenütt és szükségképpen nagyon
kicsiny. Fényes, zajos ünnepségek és mulatságok különben is ürességet
sőt lehangoltságot keltenek az ember belsejében. Már csak azért is, mert
kiáltó ellentétben állnak létünk szegényes nyomorúságával, az ellentét
pedig csak még jobban kiemeli az igazságot. Azonban kívülről nézve
megvan a hatás és ez volt a cél. Nagyon kedvesen mondja Chamfort: a
társaság, körök, szalónok, szóval: amit világnak neveznek, nem más, mint
egy érdektelen, rossz opera, melyet csak a gépek jelmezek és díszletek
tartanak fenn. Ugyanígy az akadémiák és filozófiai kathedrák cégérei
csupán a bölcsességnek, melyet egészen másutt kell keresni. Harangzúgás,
papi jelmezek, jámbor mozdulatok cégérei csupán az áhítatnak. A legtöbb
dolog a világon olyan, akár az üres dió: ritka az édes bél és még
ritkábban található a héjában. Másutt kell keresni és csak
véletlenségből akadhatni rá.

2. Ha az ember boldogságának mértékét meg akarjuk becsülni, ne azt
kérdezzük, hogy mi vidítja fel az illetőt, hanem hogy mi szomorítja meg.
Mert minél csekélyebb ez utóbbi, annál boldogabb az ember.

Mert hogy csekélységek iránt érzékenyek legyünk, ahhoz általában jól
kell hogy érezzük magunkat. Boldogtalanságunkban nem éreznők azokat.

3. Óvakodjunk tőle, hogy túlságos követelésekkel az életboldogságot
széles alapra építsük. Ez legkönnyebben dől össze, mert sok és
elmaradhatatlan szerencsétlenségnek nyujt alkalmat. E tekintetben tehát
a széles alapozás, minden egyéb épülettel ellentétben, nem a
szilárdságnak a jele. A legbiztosabb útja a szerencsétlenség
elkerülésének, hogy igényeinket mindenféle eszközeinkhez mérten
lehetőleg lefokozzuk.

Általában egyike a legnagyobb és leggyakoribb balgaságoknak, ha az ember
nagyon is nekikészül az életnek. Ilyenkor először is arra számítunk,
hogy végigéljük az emberi élet teljes mértékét, ami csak keveseknek
adatott meg. De még ez a teljes élet is rövid lenne az alkotott
tervekhez képest. Kivitelük mindig sokkal több időt igényel az
előirányzatnál. De számolni kell az akadályokkal is, melyek csak igen
ritkán engedik meg terveink megvalósulását.

Végül, ha már el is értünk mindent, figyelmen és számításon kívül
hagytuk azokat a változásokat, melyeken mi magunk az idők folyamán
keresztülmentünk. Nem gondoltuk meg, hogy erőink sem az alkotásra, sem
az élvezésre nem elég ruganyosak egész életünkön át. Ezért aztán
megesik, hogy gyakran oly dolgokra törekszünk, melyek elérésük idejében
ránk nézve már tárgytalanokká váltak. Sokszor évekig végzünk
előmunkálatokat valamely mű érdekében, mialatt erőnk észrevétlenül
elfogy és a kivitelre képtelenné válik. Így esik meg aztán gyakran, hogy
a hosszú fáradozással és sok veszéllyel megszerzett gazdagságot többé
élvezni nem bírjuk és így másoknak dolgoztunk. A hosszú évek munkája és
gondja után végül elért helyet többé nem bírjuk betölteni: későn
jutottunk hozzá. Vagy ellenkezőleg: mi jövünk későre műveinkkel. A kor
ízlése megváltozott, új nemzedék támadt, mely nem érdeklődik művünk
iránt, mások rövidebb utakon elénkbe kerültek. Mindaz, amit itt
felhoztunk, eszében volt Horatiusnak, midőn így szólt:

      quid aeternis minorem
  Consiliis animum fatigas?

  (Minek gyötröd gyarló eszedet örökös tervekkel?)

Elménknek egy elkerülhetetlen optikai csalódása okozza ezt a gyakori
eltévelyedést. Az élet ugyanis kezdetéről nézve végtelennek tetszik, a
pálya végéről visszapillantva rá: nagyon rövidnek. Megvan ennek a jó
oldala is: nélküle bajosan létesülne valami nagy dolog.

Az életben úgy járunk mint a vándor, kinek előrehaladtában a tárgyak más
alakot öltenek, mint amilyeneknek távolról mutatkoztak és mintegy
megváltoznak, amint hozzájuk közeledik. Főleg vágyainkkal van ez így.
Sokszor egészen mást, jobbat találunk, mint amit kerestünk; gyakran
egészen más úton találjuk meg a keresett dolgot, mint amelyen eleinte
hiába indultunk neki. Gyakran okulást, belátást, megismerést lelünk ott,
ahol gyönyört, boldogságot, örömet kerestünk, maradandó, valódi javakat
múlandó látszat helyett. Ez a gondolat vonul végig Wilhelm Meister-en
alapeszme gyanánt; mert ez intellektuális regény és éppen ezért minden
másnál felsőbb rangú, még Walter Scott regényeinél is, melyek mind csak
ethikaiak, vagyis az emberi természetet csak akarati oldaláról fogják
föl. Ugyanezt az alapeszmét szimbolizálja nagy és durva vonásokban,
akárcsak a színpadi dekorációk a Varázsfuvola is, ez a groteszk, de
jelentős és sokértelmű hieroglifa. Sőt tökéletes is volna, ha
befejezéskor Tamino, mikor Pamina bírhatásának vágyától hajtva
visszatér, ő helyette csak felavatást kérne és kapna a bölcsesség
templomában; míg szükségszerű ellentéte, Papageno, méltán nyerné el
Papagenáját.

Kiváló és nemes emberek csakhamar megértik a sorsnak ezt az intelmét és
hálás tanulékonysággal törődnek bele.

Belátjuk, hogy a világon okulást ugyan lehet találni, de boldogságot nem
és megszokják és beérik vele, hogy a reményeiket belátásokra cseréljék
el, és elmondják végül Petrarcával együtt:

  Altro diletto, che mparar, non provo.

  (Másban gyönyörűséget, mint az okulásban, nem találok.)

Eljuthatunk egész odáig, hogy vágyaik és törekvéseik után csak színből
és játszva futkároznak, valójában azonban lelkük egész komolyságával
csupán okulást várnak. Ez bizonyos szemlélődő, geniális, magasztos
jelleget kölcsönöz lényüknek. Úgy járunk, mint az alkimisták, akik csak
az aranycsinálás mesterségét kutatták és eközben puskaport, porcellánt,
gyógyítószereket, sőt természeti törvényeket fedeztek fel.


_B)_ Hogyan viselkedjünk önmagunkkal szemben.

A munkás, aki valamely építkezésnél közremunkál, nem szokta ismerni az
egész épület tervét, vagy legalább is nem lebeg az mindig szemei előtt.
Ilyen az ember viszonya életfolyása és jelleme teljességéhez, miközben
életének egyes napjait és óráit morzsolja le.

Minél kiválóbb, egyénibb ez a jellem, annál szükségesebb és üdvösebb,
hogy kisebbített alaprajza néha szeme elé kerüljön. Ehhez hozzátartozik,
hogy az önismeret tudományának legalább az elemeit már elsajátította
légyen, tehát tudja, hogy mit akar voltaképpen leginkább és
mindenekelőtt és mi következik ezután másod- és harmadsorban, nagyjában
ismerje hivatását, szerepét és a világhoz való viszonyát. Ha ez a
hivatás jelentős és nagyszerű, akkor élete kisebbített tervének a
szemlélete mindennél inkább serkentőleg, erősítőleg fog hatni
munkásságára és vissza fogja tartani álutakra tévedéstől.

A vándor csak akkor tekinti át teljes összefüggésében a megtett utat
összes hajlásaival és kanyarulataival együtt, ha felért a magaslatra. Mi
is csak életünk egy szakasza után vagy csak az egésznek a végén ismerjük
meg tetteink és műveink igazi összefüggését, következményeiket és
kapcsolataikat, értéküket. Mert addig mindig csak cselekszünk jellemünk
állandó tulajdonságaihoz képest, az indító okok befolyása alatt, amint
azt a pillanat kényszeríti ereje parancsolja. A sikert csak a későbbi
eredmény mutatja meg, az okát-módját pedig az egésznek összefüggő
áttekintése, a visszapillantás. Innét van, hogy midőn a legnagyobb
tetteket visszük végbe vagy halhatatlan műveket teremtünk, erről mitsem
tudunk, legfeljebb annyit, hogy jelen céljainknak és mostani
szándékunknak megfelelően cselekedtünk. Csak az egésznek az
összefüggéséből tűnik aztán ki jellemünk, tehetségünk, csak akkor látjuk
tisztán, hogy géniuszunk mint valamely inspiráció segélyével ezer út
közül kiválasztotta számunkra az egyetlen helyes, üdvös utat. Mindez úgy
a gyakorlati, mint az elméleti dolgokra érvényes és ellenkező értelemben
a rosszra és elhibázottra.

5. Az életbölcsesség szempontjából felette fontos, hogy figyelmünket
helyes arányban irányozzuk egyrészt a jelenre, másrészt a jövőre, hogy
egyik a másikat számunkra meg ne rontsa. Sokan nagyon is a jelennek
élnek; ezek a könnyelműek. Mások túlságosan a jövőnek; ezek az aggódók.
Ritkán sikerül ebben a helyes mértéket eltalálni. Vannak olyanok, akik
küzdve-bízva tisztán a jövőnek élnek, mindig előre néznek és
türelmetlenséggel sietnek az eljövendők elé, amelyek majd az igazi
boldogságot fogják hozni, közben pedig észrevétlenül és élvezés nélkül
engedik elsiklani maguk felett a jelent. Ezek minden nagyképű
bölcsességük dacára hasonlatosak azokhoz az itáliai szamarakhoz,
amelyeket azzal ösztökélnek sebesebb járásra, hogy egy fejükre erősített
botra szénacsomót függesztenek, mely ott lebeg közel a szemükhöz, az
elérés örökös, de soha nem teljesülő reményével. Ezek az emberek is
örökösen ámítják magukat ideiglenes életükkel, míg aztán utóléri őket a
halál. Ahelyett tehát, hogy kizárólag a jövő terveinek és gondjainak
élnénk, vagy magunkat a multak sóvárgásának átengednők, gondoljuk meg,
hogy egyedül a jelen az igazán való és bizonyos. A jövő ellenben majd
mindig máskép üt ki, mint ahogy elgondoljuk. Mert a távolság, mely a
szemnek kicsinyíti a tárgyak képét, megnöveli azt a gondolat számára.
Egyedül a jelen igaz és valóságos, létünk kizárólag benne játszik.
Részleltessük ezért mindenkor derült fogadtatásban és élvezzünk minden
fájdalomtól, bajtól mentes órát mint ilyent, azaz ne homályosítsuk el
mogorva arcot vágván multunk csalódásai, vagy a jövő aggodalmai miatt.

Mert teljességgel oktalanság eltaszítani a jelen egy jó óráját, vagy
meggondolatlanul elrontani bosszúságból a multak miatt vagy a jövőért
való aggódásból. A gondnak, sőt a megbánásnak is meglegyen a maga ideje.
De ne felejtsük el, Seneca-val, hogy ahány külön nap, annyi külön élet.
A jelen az egyedül való idő, tegyük lehetőleg kellemessé.

Csak az oly jövendő baj nyugtalanítson, amely biztosan és pontos időben
fog bekövetkezni. Ilyen pedig kevés van. A bajok inkább csak
lehetségesek vagy valószínűek, ha bizonyosak is, bekövetkezésük ideje
bizonytalan. Az embernek egyetlen nyugodt pillanata se volna, ha ez
utóbbiakkal is törődnék. Éltünk nyugalma érdekében hozzá kell tehát
magunkat szoktatnunk, hogy a bizonytalan bajokat soha el nem
következőknek, a bizonyosakat csak nagysokára eljövendőknek tekintsük.

Minél inkább nyugtot hágy az embernek a félelem, annál inkább
nyugtalanítják a vágyak és igények. Goethenek annyira kedvelt dala: „ich
hab’ mein’ Sach’ auf nichts gestellt“, voltakép azt fejezi ki, hogy csak
akkor éri el az ember a lélek nyugalmát, a boldogság alapját, ha
mezítelenre vetkőzik minden lehető igényektől, csak így képes a jelent,
tehát az életet élvezni. Ezért gondoljunk rá szüntelenül, hogy a mai nap
csak egyszer van itt és soha többet vissza nem tér. Ezzel szemben azzal
áltatjuk magunkat, hogy holnap visszatér; pedig más a holnapi nap: az is
egyetlen egyszer jön fel. Elfelejtjük, hogy minden nap sérthetetlen,
pótolhatatlan része az életnek és inkább úgy tekintjük, mintha magába
foglalná azt, akárcsak a fajnév az egyedeket.

Ugyancsak inkább méltányolnók és jobban élveznők a jelent, ha jó és
egészséges napjainkban folyton tudatunkba idéznők, hogy betegség és
szomorúság idején mint emlékeztünk irígykedve, mint valami elveszett
paradicsomra vagy félreismert jóbarátra a fájdalomnélküli és
nélkülözésektől mentes órák mindegyikére. Ám a szép napok észrevétlenül
tovasiklanak, csak ha a szomorúak váltják fel, áhítjuk vissza hiábavaló
sóhajtozással. E helyett inkább tiszteletben kellene tartanunk minden
tűrhető jelent, még ha köznapi is, amely közömbösen sőt türelmetlenül
múlik el tőlünk. Gondoljunk rá szünetlenül, hogy a jelen pillanat éppen
most dicsőül multtá, amelyben az örökkévalóság veti rá fényét és az
emlékezet von köréje glóriát. És mikor az emlékezet meglebbenti a multak
fátyolát, vígaszunk és áhítatos vágyunk tárgya lesz a megpróbáltatások
óráiban ez a nem méltányolt jelen.

_6. Minden korlátozás boldogít._ Minél szűkebb a szemkörünk, működési és
érintkezési terünk, annál boldogabbak vagyunk; minél tágabb, annál
gyakrabban érezünk kínt, aggódást. Velük szaporodnak és nőnek gondjaink,
vágyaink, ijedelmeink. Ezért a vakok nem is oly szerencsétlenek, mint
eleve hinnők; ezt bizonyítja szelíd, szinte derült arckifejezésük.
Rendesen ez az oka annak a ténynek, hogy életünk második fele szomorúbb
az elsőnél. Mert életünk folyásában céljaink és viszonyainknak a köre
folyton tágul. Gyermekkorunkban a legközelebbi környezetre és a
legszűkebb viszonyokra szorítkozik. Ifjúságunkban már jóval messzibbre,
férfikorunkban pedig már gyakran a legtávolibb viszonyokra, államokra és
népekre terjed. Az aggkorban az utódokat zárja magába. Ellenben minden
korlátozás, még a szellemi is, növeli boldogságunkat. Minél kevésbé
ösztönözzük az akaratot, annál kevesebb a szenvedésünk; már pedig
tudjuk, hogy a szenvedés pozitív, a boldogság ellenben csak negatív.

A hatáskör korlátozása megfosztja az akaratot az izgalom külső
indítékaitól, a szellem korlátoltsága a belsőktől. Ez utóbbinak azonban
megvan az a hátránya, hogy ajtót nyit az unalomnak, ami viszont
számtalan szenvedésnek közvetve a forrása. Ennek elűzésére ugyanis mohón
megragad minden eszközt, ilyenek: a szórakozás, társaság, fényűzés,
játék, ivás, megannyi kárt, romlást és szerencsétlenséget hozó
kisérletek. Difficilis in otio quies. (Nehéz a nyugalom a
munkátlanságban.) Hogy a külső korlátozás mennyire hozzátartozik a
boldogsághoz, bizonyítja az, hogy az idill, amely műfaj a költészetben
egyedül vállalja boldog emberek ábrázolását, mindig igen szűkös,
kezdetleges viszonyokat fest. E tény tudatán alapszik az a tetszésünk
is, melyet az úgynevezett genre-képek keltenek. Viszonyainknak lehető
egyszerűsége, sőt életmódunknak egyhangúsága boldogságunkat elősegítik,
hacsak unalmat nem szülnek: mert kevéssé éreztetik az életet és annak
járulékos terhét. Úgy folyik életünk, mint a patak, hullámok és örvények
nélkül.

7. Boldogságunk és boldogtalanságunk végső elemzésben attól függ, hogy
mi tölti be tudatunkat. Minden tisztán szellemi foglalkozás ennélfogva a
rátermett elmének ebben sokkal többet tehet a javára, mint a gyakorlati
élet a siker és a kudarc, a rázkódtatások állandó változtatásával. Ehhez
azonban szellemi rátermettség szükséges. Amint a gyakorlati tevékenység
elvon bennünket a tanulmányoktól, megfosztván a szellemet a hozzá
szükséges nyugalomtól, úgy másrészt a tartós szellemi elmélyedés
többé-kevésbé alkalmatlanná tesz a gyakorlati munkásságra. Azért, ha
valakit körülményei ideiglenesen valamely energikus, gyakorlati
tevékenységre szorítanak, tanácsos, ha egyidőre az illető teljesen
beszünteti az elvont kutatásokat.

8. Hogy a teljes megfontolás vezessen bennünket életünkben, szükséges,
hogy tapasztalatainkból leszűrjük az összes tanulságokat, hogy gyakran
gondoljunk vissza élményeinkre, tetteinkre, érzéseinkre. Vessük egybe
egykori ítéletünket a mostanival, szándékainkat és törekvéseinket azok
eredményeivel és a nyomukban támadt kielégítettség érzetével. Ismétlése
ez annak a leckének, amelyben a tapasztalat is mindenkit külön részesít.
A magunk szerzette tapasztalatot úgy is tekinthetjük, mint valami
szöveget, a fölötte való elmélkedést és az ismereteket pedig, mint a
hozzávaló kommentárt. Sok elmélkedés és ismeret kevés tapasztalat
mellett oly könyvhöz hasonlít, melynek lapjain két sor szöveghez negyven
sornyi magyarázat fűződik. Sok tapasztalat, kevés elmélkedés és csekély
ismeretek mellett a bipontiumi, jegyzetek nélküli kiadásokhoz hasonlít,
melyek sok dolgot megértetlenül hagynak.

Erre emlékeztet Pythagorasnak egy szabálya, hogy az ember este elalvás
előtt tartson szemlét napi cselekvései felett. Aki ügyeinek vagy
élvezeteinek forgatagában úgy éli napjait, hogy soha át nem tekinti
multját, az elveszíti életének világos összefüggését, lelkében zűrzavar
támad, ami csakhamar meglátszik töredékes, szaggatott, elaprózott
beszédmódján is. Ez annál inkább bekövetkezik, minél nagyobb a külső
nyugtalanság és a benyomások tömege az elme belső tevékenységével
szemben. Ide sorozhatjuk azt a tapasztalatot is, hogy hosszú idő múltán
és ha elmúltak a körülmények és a környezet, melyek ránk hatottak, nem
vagyunk képesek a tőlük akkor előidézett hangulatunkat és érzésünket
visszaidézni és felújítani. Ám vissza tudunk emlékezni a magunk
kijelentéseire, melyeket azok előidéztek. Ezek amazoknak az eredménye,
kifejezése és mértéke. Ezért emlékezetes napok emlékét, valami rájok
vonatkozó papírlapot vagy más effélét gondosan meg kellene hogy őrizzük.
Igen hasznos e célra a napló is.

9. Boldogságunknak legfőbb erősítője az a tulajdonságunk, hogy magunkkal
beérjük, mindent fölleljünk önmagunkban és kiki elmondhassa: mindenemet
magammal hordom. Ezért nem lehet elégszer ismételni Aristoleles
mondását: (felicitas sibi sufficientium set. Eth. Eud. 7. 2.) Azok a
boldogok, akik önmagukkal beérik. Ugyanezt a gondolatot fejezi ki szép
fordulattal Chamfort mondása, melyet jelmondásként! ennek az
értekezésnek elejére tettem.[11] Mert egyrészt teljes biztossággal senki
másra, mint magunkra nem számíthatunk, másrészt pedig a társas élet
felette sok és el nem kerülhető kellemetlen hátránnyal, veszéllyel és
bosszusággal jár.

A boldogságnak nincs képtelenebb útja, mint a nagyvilági élet, high
life, szünetlen dinom-dánoma. Azt a fonák célt tűzi maga elé, hogy
nyomorult létünket az öröm, élvezet és gyönyör szakadatlan láncolatává
varázsolja, miközben a csalódás el nem maradhat – éppoly kevéssé, mint
rendes kisérőjénél, az egymásnak való kölcsönös hazudozásnál.[12]

Minden társaság elsőbb is kölcsönös alkalmazkodást követel, ezért minél
nagyobb, annál unalmasabb. Mindenki csak addig lehet igazán önmaga, amíg
egyedül van: aki tehát nem szereti a magánosságot, az nem szereti a
szabadságot sem. Csak a magánosságban igazán szabad az ember. Minden
társaságnak elválhatatlan társa a kényszerűség, mindegyik áldozatokat
követel, melyek annál nehezebben esnek, minél kiválóbb valakinek az
egyénisége. Ezért mindenki egyénisége értékéhez mérten fogja a
magányosságot kerülni, elviselni vagy pedig szeretni. Mert benne érzi a
hitvány egész hitványságát, a nagy szellem a maga egész nagyságát,
szóval a maga igaz mivoltát. Minél magasabb rendű valaki, annál
magányosabb. Az ilyennek valóságos jótét, ha szellemi egyedüllétének
megfelel fizikai magányossága, mert a különnemű lények tarka
változatossága zavarólag, sőt kártevőleg hat rá, megfosztja énjétől,
anélkül, hogy kárpótlásul bármit is nyujthatna neki. Míg a természet az
emberek közt az erkölcsi és értelmi különbségek széles sorozatát vonta
meg, addig a társaság ezeket semmibe sem véve, kimondja az egyenlőséget
vagy helyesebben a rang és rend mesterséges fokozatait, amelyek a
természetes rangsorral sokszor homlokegyenest ellentétes irányúak. Ennél
az elrendezésnél csak azok járnak jól, akik a természetnél fogva
alacsonyrendűek, a kiválóak azonban a rövidebbet húzzák. Ezek aztán ki
is vonják magukat a társaságból, amelyben rendesen a közönséges elem
szélesen terpeszkedik. Nagy szellemek azért utálják meg a társaságot,
mert benne a jogok és igények egyenlősége uralkodik, dacára a képességek
és társadalmi értékek egyenlőtlen voltának. Az úgynevezett jó társaság
minden kiválóság érvényesülését eltűri, kivéve a szellemit: ez üldözendő
kobozmány. Arra kötelez bennünket, hogy minden balga fonákság és tompa
butasággal szemben határtalan türelmet tanusítsunk, az egyéni kiválóság
ellenben elnézést kolduljon, vagy húzza meg magát a sarokban. Mert a
szellemi fölény már puszta létével, akaratlanul is sért.

Az ú. n. jó társaságnak tehát nemcsak az a hátránya, hogy oly emberekkel
hoz bennünket össze, kiket dicsérni és szeretni nem vagyunk képesek,
hanem hogy nem tűri a természetünknek megfelelő magunktartást, sőt az
összhang kedvéért arra kényszerít bennünket, hogy összezsugorodjunk, sőt
hogy eléktelenítsük magunkat. Szellemes beszéd vagy ötlet csak szellemes
társaságba való. A közönséges társaságban ez egyenesen gyűlöletes, hogy
ebben tetszést arasson az ember, szükségképpen tompának, korlátoltnak
kell lennie. Ilyen társaságban nagy önmegtagadással énünk javát fel kell
áldoznunk, csak hogy hasonlók legyünk a többiekhez. Ezen az áron azután,
igaz, megnyertük számunkra a többieket. Ámde minél értékesebb egyéniség
valaki, annál inkább meg fog róla győződni, hogy a nyeresége nem fedezi
a veszteségét, mert önmegtagadásáért és a körükben elszenvedett
unalomért és kellemetlenségért nincs ami kárpótolhatná. A legtöbb
társaság olyan, hogy jól jár mind, aki azt a magánnyal cseréli fel. A
valódi szellemi kiválóság pótlására a társaság a hamis, konvencionális,
önkényes szabályokon nyugvó, a magasabb állásúak között hagyományszerűen
tovaterjedő kiválóságot vett föl, melyet, mint a jelszót, szintén meg
lehet változtatni: ez az, amit illemnek, finom modornak, bon ton,
fashionableness, neveznek. Ha egyszer mégis összeütközik az igazi
kiválósággal, kiderül a gyöngesége. Erre ráillik a francia mondás: quand
le bon ton arrive, le bon sens se retire. (A jó modortól szökik a józan
ész.)

Különben is teljes összhangban az ember csak magamagával lehet. Még
barátjával, kedvesével sem, mert az egyéniségek s hangulatok
különbözőségei minduntalan, ámbár csekély disszonantiát okoznak. Ezért
csak a magányban lehet föllelni a szívnek igaz, mély békéjét és a lélek
teljes, mély csöndjét, amely az egészség mellett a legfőbb földi jó.
Állandó hangulattá e nyugalom csak a teljes visszavonultságban válhatik.
Ha az egyéniség nagy és gazdag, akkor az ember a legboldogabb állapotot
élvezi, mely e szegény földön egyáltalán föllelhető. Mondjuk ki kereken:
bármily szorosan fűzze is egymáshoz az embereket a barátság, szerelem és
házasság, igazán becsületesen az ember csak önmagával törődik,
legfeljebb még a gyermekeivel. Minél kevésbé van valaki tárgyi és
személyi okoknál fogva ráutalva az emberekkel való érintkezésre, annál
jobb a dolga. A magányosság egyszerre enged áttekintést a nyomában járó
bajok felett, a társaság ellenben alattomos: a szórakozás, közlékenység,
társas örömök mögé rejti nagy, gyógyíthatatlan bajait. Az ifjúságnak
főképpen a magány elviselését kellene tanulnia, mert ez a forrása a
boldogságnak, a lelki nyugalomnak. Mindebből következik, hogy legjobban
az jár, aki csak magamagára számított és aki magamagának mindenben
mindene tud lenni, sőt Cicero azt mondja: Nemo potest non beatissimus
esse, qui est totus aptus ex sese, quique in se uno ponit omnia. (Az a
legboldogabb, aki önmagától teljesen el tudja látni önmagát és akinek
mindene önmagában van. Paradox. II.) Minél többet jelent az ember
magamagának, annál kevesebbet vár másoktól. Nagy belső értékű emberek
önelégültségükben tartózkodnak tőle, hogy a közönségnek jelentékeny
áldozatokat hozzanak és a társas életet önmegtagadásuk révén is
felkeressék. Ennek éppen az ellentéte teszi a közönséges embereket
olyannyira társuló és alkalmazkodó lényekké. Könnyebb nekik másokat
elviselni, mint önmagukat. Ehhez járul még, hogy ami igazán értékes, azt
a világ meg nem becsüli, és amit megbecsül, az nem értékes. Ennek a
ténynek bizonyítéka és egyúttal következménye a kiválóknak
visszavonultsága. Az életbölcsesség tehát azt parancsolja, hogy az ember
szabadságát megőrzendő, korlátozza a szükségleteit vagy pedig ezeket
tágítva, egyéniségével minél rövidebben számoljon le.

Az embert társas lénnyé leginkább az teszi, hogy képtelen a magányt és
ebben önmagát elviselni. Belső üressége és az unalom hajtja társaságba,
űzi idegenbe, utazásra. Elméje a rugalmasság híján tunya, hogy
tevékenységre serkentse, a borhoz folyamodik, ez úton válnak aztán sokan
iszákosokká. Ezért szükségük van állandó külső izgalomra és pedig a
legerősebbre, amelyet csak hozzájuk hasonló lények nyujthatnak. Ennek
híján lelkük saját súlyuk alatt összeroskad és nyomasztó tespedésbe
borul.[13]

A legtöbb egyén az emberiség eszméjének csupán csekély töredéke, miért
is mások részéről sok kiegészítésre szorul, hogy félig-meddig teljes
emberi öntudatra tegyen szert. Aki azonban _egész_ ember, az már
egymagában is egység és nem töredék, tehát beéri önmagával. Ily
értelemben a közönséges társaságot az olyan orosz tülök-zenéhez
hasonlíthatjuk, melyben minden tülöknek csupán egy hangja van és zene
csupán valamennyinek pontos összehangzása által keletkezhetik. Mert a
legtöbb ember szelleme ilyen egyhangú tülök. A legtöbbjén meglátszik,
hogy egyetlen gondolata van csupán és képtelen egyebet gondolni ennél az
egynél. Ebből megérthetni, nemcsak hogy mért oly unalmasak az emberek,
hanem hogy mért annyira társas lények és mért járnak legszívesebben
csordában, the gregariousness of mankind (az emberiségnek nyájba
tömörülése). Minden egyesnek tűrhetetlenné válik a saját lényének sívár
egyhangúsága – omnis stultitia laborat fastidio sui (minden ostoba
szenved a maga utálásától) –, csak együtt számítanak valamit, mint az
említettem tülkösök. A szellemes ember azonban hasonló az olyan
művészhez, aki egymaga játssza végig a koncertjét. A zongorához is
hasonlíthatók, mely egymagában valóságos kis zenekar. Ő is egész kis
világ és amit a többiek csak összeműködve mutathatnak fel, azt ő
egységes tudatban fejezi ki. Miként a zongora, úgy ő is nem része a
szimfóniának, hanem szóló-játékra, az egyedüllétre alkalmas: ha másokkal
kell összeműködnie, csak mint főhang szerepelhet, melyhez kíséret járul,
akár a zongora, vagy mint ami megadja a hangot az énekhez, akár a
zongora. Aki pedig szereti a társaságot, jól teszi ha a hiányzó
minőséget a mennyiséggel igyekszik pótolni. Egyetlen elmés ember
elegendő társaság, a közönséges fajtából azonban jó, ha sok van, mert a
változatosságból és az összhangzásból mégis csak kikerül valami, mint az
említettem kürtös-muzsikából – az ég pedig adjon nekik hozzá türelmet.

Az emberek eme belső üressége és szegénysége magyarázza meg azt a
körülményt, hogy ha jobbérzésű emberek valamely nemes, eszményi célért
egyesülnek, annak rendszerint az lesz a vége, hogy az emberi salak, mely
végtelen sokaságával mindent elborít, mint a féreg, és mindig kész
bármit, válogatás nélkül megragadni, hogy unalmán vagy más körülmények
között szükségén segítsen, oda is befurakodik és az egész dolgot vagy
megsemmisíti, vagy az eredeti célzatnak éppen az ellenkezőjévé
változtatja.

Egyébiránt a társasélelet az emberek szellemi melegedésének is
tekinthetjük, amint az a nagy hidegben összebujással történik. De akinek
magának nagy a szellemi melege, nem szorul ilyen csoportosulásra. Egy
ebben az értelemben általam kidolgozott mesét e munka 2. kötetének
utolsó fejezetében találhat az olvasó.

Ezek alapján elmondhatjuk, hogy a társaság kedvelése fordított arányban
van az egyén szellemi értékével. A társaság kerülése szinte egymagában
kiváló tulajdonságra vall.

A szellemileg kiváló egyénre nézve ugyanis a magány kettős haszonnal
jár: azzal, hogy önmagával lehet és hogy nem kell másokkal lennie. Ezt
az utóbbit különösen akkor méltányolhatjuk kellőleg, ha meggondoljuk,
mennyi kényszerrel, kellemetlenséggel, sőt veszéllyel van minden
társasélet összekötve.

Minden bajunk abból származik, hogy nem tudunk egyedül lenni, mondja
Labruyère. A társas hajlam a legveszedelmesebb, sőt legvégzetesebb
tulajdonságaink közé tartozik, mert oly lényekkel hoz bennünket
érintkezésbe, kiknek nagy többsége erkölcsileg rossz, szellemi
tekintetben pedig tompult és fonák. A társas hajlam nélkül való nem
szorul rájok. Ez pedig már azért is nagy szerencse, mert majd minden
szenvedésünknek a társasélet a forrása, mely véget vet a lélek
nyugalmának, ami pedig az egészség mellett a boldogságunknak fő alkotó
eleme. A lelki nyugalmukért a kynikusok lemondtak minden vagyonról: aki
hasonló szándékkal lemond a társaságról, a legbölcsebb utat választotta.
Mert ép oly találó, amilyen szép, amit _Bernardin de St. Pierre_ mond:
le diète des aliments nous rend la santé du corps, et celles des hommes
le tranquillité de l’âme (a táplálkozás korlátozása testi egészségünket
adja vissza, a társaságé lelki nyugalmunkat.) Aki tehát korán,
megbarátkozik a magányossággal, sőt azt meg is szereti, az valóságos
aranybányára tett szert. De erre nem mindenki képes. Kezdetben a
szükség, ennek megszüntével pedig az unalom összetereli az embereket. E
kettő nélkül mindenki egyedül maradna, már csak azért is, mert egyedül a
magány felel meg lényünk kizárólagos fontosságáról alkotott
képzeletünknek, amely a világ tülekedésében semmivé zsugorodik és
lépten-nyomon fájdalmas cáfolatban részesül. Ily értelemben a magányt az
ember természetes állapotának mondhatjuk, melyben, mint az első Ádám,
bodogan élhet.

Csakhogy Ádámnak nem volt se apja, se anyja! Viszont azt is mondhatjuk
tehát mai értelemben, hogy a magány az embernek nem természete, mikor
ugyanis belép a világba, nem áll egyedül, hanem szülők és testvérek
társaságában. A magányosság ennélfogva nem lehet eredeti hajlam, hanem a
tapasztalatnak és elmélkedésnek az eredménye. Ez pedig a szellemi erő
fejlődésével és az életkorral egyenes arányban növekszik. A kisded
féltében ríva fakad, ha csak pár percre is magára hagyják. Fiugyermeknek
nagy büntetés az egyedüllét. Az ifjak könnyen társulnak, csak a
nemesebbek és a kiváló szelleműek keresik néha a magányt; de mégis
nehezükre esik egy teljes napot egyedüllétben tölteni. A férfi ezt
könnyen veszi és pedig minél korosabb, annál könnyebben. Az aggastyánnak
végül, aki egymaga maradt meg a letűnt nemzedékekből és az élet
gyönyöreit se bírja már élvezni, igazi eleme a magány. E hajlam
növekedése minden egyes esetben a szellemi érték arányában történik.
Mert ez, mint mondottuk, nem tisztán természeti, közvetetlenül a
szükségletek által előidézett valami, hanem inkább csak ilyenekről
szerzett tapasztalatoknak és elmélkedéseknek, főként annak a
meggyőződésnek az eredménye, hogy a legtöbb embernek erkölcsi és
szellemi mivolta nyomorúságos. Ebben az a legrosszabb, hogy az egyénben
annak erkölcsi és szellemi tökéletlensége összeműködik és kölcsönösen
elősegíti egymást, ami a legtöbb emberrel való társalgást
élvezhetetlenné, sőt tűrhetetlenné teszi. Innen van aztán, hogy bár sok
minden nagyon is rossz ezen a világon, mégis a társaság a legrosszabb
benne. Még a társaságot kedvelő francia. _Voltaire_ is azt mondta: la
terre ezt couverte de gens qui ne méritent pas qu’on leur parle (a föld
tele van olyan emberekkel, akikkel nem érdemes beszélni). Ugyanezt az
okát adja ennek a hajlandóságnak a magányt oly állhatatosan szerető,
szelíd Petrarca is:

  Cercato ho sempre solitaria vita
  (Le rive il sanno, e le campagne, e i boschi),
  Per fuggir quest’ ingegni storti e loschi,
  Che la strada del ciel hanno smarrita.

  (A magányt kerestem mindig,
  Tanúim a partok, mezők és erdők,
  Hogy elkerüljem a ferde és rövidlátó embereket,
  Akik eltévesztették az éghez vezető utat.

Hasonlókép ír szép könyvében, „de vita solitaria“, mely nyilván mintája
volt _Zimmermannak_ a magányosságról szóló híres művéhez. Chamfort a
maga gúnyos módján fejezi ki a társaság kerülésének ezt a csupán
másodlagos és közvetett eredetét: on dit quelquefois d’un homme qui vit
seul, il n’aime pas la société. C’est souvent comme si on disait d’un
homme, qu’il n’aime pas la promenade, sous le prétexte qu’il ne se
promène pas volontiers le soir dans la forêt de Bondy. (Azt mondják néha
az olyan emberről, aki magányosan él, hogy nem szereti a társaságot.
Olyan ez, mintha azt mondanák valakiről, hogy nem szeret sétálni, azon
okból, mert nem szívesen sétál esténként Bondy erdejében.)[14] És a
jámbor, keresztényi _Angelus Silesius_ is ugyanazt mondja a maga módján,
mythikus szavakkal:

  Heródes – ellenség. József – a belátás.
  Vele tudatja álmában Isten a veszélyt.
  A világ – Betlehem. Egyiptom – a magányosság:
  Menekülj, Lelkem, menekülj, különben bánattól elpusztulsz.

Ugyanígy szól Giordano Bruno: tanti uomini che in terra hanno voluto
gustare vita celeste, disero con una voce: „ecce elongavi fugiens, et
mansi in solitudine“. (Annyi ember, aki e földön égi életet akar
élvezni, egyértelműen mondta: Íme futva menekültem és a magányban
maradtam). Igy ír magáról a perzsa Sâdi Gulistan-jában: „megúnván
damaskusi barátaimat, elvonultam Jeruzsálem mellé, a pusztába, hogy az
állatok társaságában éljek“. Milyen élvezete is telnék az olyan
embereknek, kiket Prometheus jobb agyagból gyúrt, az oly lényekkel való
érintkezésben, akikkel saját természetüknek csak legalacsonyabb és
legnemtelenebb része révén, a hétköznapi, aljas, közönséges elemével
lelhetnek kapcsolatot, akik fel nem bírván emelkedni amazok szintjéhez,
ezeket is lerántják magukhoz? Az elkülönödés és magány kedvelését
bizonyos arisztokratikus érzés táplálja. A hitványak szinte
szánalomraméltóan, mind társas lények; az ember nemessége ellenben már
abból is kitetszik, hogy nem leli kedvét a társaságban, hanem mindinkább
előnyben részesíti a magányt és lassanként évek múltával belátja, hogy
ritka kivételeket leszámítva, a világon csupán a magány és a hitványság
közt van választás. Sőt bármily keményen hangzik is, minden keresztényi
jámborsága és szeretete mellett még Angelus Silesius is hangoztatja:

  Magányban élni rossz: de aljas mégse légy.
  Így bárhol is úgy élsz, mintha pusztába vonultál volna.

Természetes, hogy a nagy szellemek, az emberi nem voltaképpeni nevelői,
ép oly kevéssé vágynak a többiek társaságába elegyedni, mint a tanító a
körülötte lármázó gyereksereg játékaiba. Mert a kiválók azért jöttek a
világra, hogy az embereket kivezessék a tévedések árjából az igazság
révébe, hogy durvaságuk és aljasságuk sötétségéből a világosság, a
műveltség, nemesség felé emeljék fel. Ott kell ugyan élniök a többiek
közt, de közibük nem tartoznak és már ifjuságuktól kezdve érzik, hogy
lényegesen különböznek a tömegtől, amelytől lassanként nemcsak
szellemileg, hanem szükségképpen testileg is mindinkább eltávolodnak.
Közelükbe senki sem férkőzhetik, aki maga is többé-kevésbé felül nem
emelkedett a közönséges hitványságon.

Mindezekből tehát nyilvánvaló, hogy a magány kedvelése nem eredeti,
természetes ösztön, hanem a nemesebb szellemeknél lassanként kialakuló
hajlam, melynek még ellentétes mefisztófeleszi besúgásokkal is meg kell
birkóznia: Ne játssz tovább a kínnal, mely keselyűként tépi éltedet, a
leghitványabb társaság is érezteti veled, hogy ember vagy az emberek
közt.

Magányosság a sorsa minden kiváló elmének. Ha sóhajtozik is néha rajta,
mégis ezt választja, mint két baj közül a kisebbet. A növekvő korral
könnyebben és természetesebben (sapere aude) tud haladni ez úton az
ember, a hatvanasnak pedig már szinte természetes ösztönévé válik. Most
már minden elősegíti ennek a kifejlését. A társasélet csábításai, a
szerelem, nemi ösztön hatásukat veszítik e korban. Az öregkornak
nemnélkülisége bizonyos önmagával való megelégedettségnek veti meg
alapját, mely a társas ösztönt hovatovább teljesen elsorvasztja. Ezer
csalóka balgaságtól szabadul meg az öreg ember. Az aktív élettel már
rendszerint leszámolt, nem vár többé semmit, nincsenek tervei, sem
szándékai. A vele egyívásúak már nem élnek, idegen nemzedék közepette
tárgyilagossággal szemléli egymagában a rajzó életet. De szelleme még
követni akarja az idő gyors röptét. Mert ha elméje ereje meg nem
csökkent, akkor, tekintve az idők folyamán tett tapasztalatait és
szerzett ismereteinek kiterjedtségét, gondolatainak teljes
átérlelődését, minden erejének használatában elért nagy gyakorlottságát,
mindenféle tanulmánya érdekesebb és könnyebb lesz, mint bármikor előbb.
Tisztán lát ezer dolgot, melyet azelőtt köd takart el, eredményekhez jut
és érzi egész fölényét. Hosszú tapasztalás megtanította rá, hogy az
emberektől sokat ne várjon, kiismervén, hogy a velük való közelebbi
ismeretségnél azok csak veszítenek. Tudja, hogy ritka szerencsés
eseteket leszámítva nem akad másra, mint az emberi természetnek
fogyatékos példányaira, melyeket jobb, ha érintetlenül hagy. Nincs tehát
többé kitéve a közönséges csalódásoknak, tudja mindenkiről, hogy
hányadán van vele és ritkán érez magában a közelebbi összeköttetésre
kedvet. Végül, kivált ha a magányosságban ifjúkori barátjára ismert, az
elszigeteltség és az önmagával való társalkodás szokása is hozzájárult
még és második természetévé lett. A magányosság kedvelése most már,
miután legyőzte a társulás ösztönét, második természetévé vált, úgy él
benne, mint hal a vízben. Minden kiváló, a többitől elütő, különálló
egyéniségre a magányosság ifjúkorban esetleg nyomasztóan hat, de a
vénségben nagy könnyebbségre szolgál.

Az öregség ez előnyében azonban ki-ki csupán szellemi erejéhez mérten
részesedik, a kiváló jobban, de kisebb mértékben mindenki. Csak a
felette szegényes és hitvány természetűek társulnak oly könnyen
öregségükben, mint annakelőtte. Az ilyenek aztán csak terhére esnek a
társaságnak, melybe immár bele nem illenek és legfeljebb megtűretnek
itt, ahol előbb keresett személyiségek voltak.

Az életkor és a társulási hajlam közti fordított viszonynak megvan a
maga célszerűségi oka is. Minél fiatalabb az ember, annál többet kell
még minden tekintetben tanulnia. A természet ezért ráutalta az egymástól
való kölcsönös okulásra, melyben mindenki a hozzája hasonlóval történő
érintkezése közben részesül és melyre való tekintettel az emberi
társadalmat egy nagy Bell-Lancaster-féle nevelőintézetnek mondhatnók. Ez
nem oly mesterséges módja a tanulásnak, mint a könyvekből és iskolában
történő és nagyon célszerű, hogy minél ifjabb az ember, annál
szorgalmasabban látogassa ezt a természetes oktatási intézményt. Nihil
est ab omni parte beatum (nincs semmi, ami minden oldaláról tekintve,
boldog volna), mondja Horatius és „nincsen lótusz szára nélkül“ tartja
az indus közmondás.

A sok nagy előnye mellett megvan a magányosságnak a hátrányos oldala is,
melyek mégis, a társaságéival szemben igen csekélyek. Azért akiben van
valami kiváló tulajdonság, mindig könnyebben fog boldogulni emberek
nélkül, mint velük. Azok közt a hátrányok közt különben van egy, melynek
nem jutnak olyan könnyen tudatára, mint a többinek. Valamint ugyanis
huzamos otthonülés mellett testünk betegesen érzékennyé válik a
legcsekélyebb hűvös szellő fuvallata iránt, úgy az állandó magányosság
folytán kedélyünk a legjelentéktelenebb esetek, szók, sőt puszta
arcmozdulatok által is nyugtalanságot, sőt fájó sértődést érez. Holott
aki állandóan benne él az élet tolongásában, ezeket észre se veszi.

Annak pedig, aki különösen ifjabb éveiben nem képes tartósan elviselni a
magány sívárságát, bárhányszor űzte is a magányba az emberekkel szemben
való méltó visszatetszés, – azt tanácslom, szokjék rá és vigye magával a
magány egy darabját a társaságba, tanuljon bizonyos mértékig ott is
egyedül maradni. Ne közölje tehát gondolatait mindjárt másokkal, ne
vegye túlságos komolyan az ott elhangzott szókat, ne várjon tőlük sokat
se erkölcsi, se értelmi tekintetben, vértezze magát véleményökkel
szemben közönnyel, hogy dicséretes türelmességét állandóan megóvhassa.
Így aztán köztük forog, de mégsem lesz igazán a társaságukban, hanem
inkább tárgyilagos szemlélő marad. Ez megvédi a társasággal való szoros
érintkezéstől, annak szennyétől, sebeitől. Ennek a megszorított vagy
körülbástyázott társas érintkezésnek olvasásra méltó drámai
feldolgozását bírjuk _Moratin_ vígjátékában, „El Café o sea la comedia
nueva“, még pedig D. Pedro jellemében, kivált az első felvonás második
és harmadik jelenetében. Ily értelemben a társaságot tűzhöz
hasonlithatjuk, melynél az okos kellő távolságban melegedik és nem
markol bele, melytől a balga, miután megégette magát, a magányba
menekül, jajgatva, hogy a tűz éget.

10. Az irígység az emberi természetben rejlik: mégis bűn ez és egyben
szerencsétlenség.[15] Az irígységet tehát boldogulásunk ellenségének
tekintsük és igyekezzünk, mint valami gonosz démont, elfojtani. Erre
oktat bennünket Seneca szép mondása: Önmagunk dolgai szolgálnak a
gyönyörüségünkre másokkal való összehasonlítás nélkül: sohasem lesz
boldog az olyan ember, akit bánt, hogy más nálánál boldogabb (de ira
III. 30.), majd ismét: Ha azt nézed, hogy hányanelőznek meg, gondold meg
hányan következnek utának. (Epistola 5.) Többet tekintsük tehát azokat,
kiknek nálunknál rosszabb a soruk, mint azokat, akiknek látszólag jobban
folyik a dolguk. Valósággal bekövetkezett bajok esetén leghathatósabb,
bár az irígységgel egy forrásból fakadó vigasztalást fog adni a
magunkénál nagyobb fájdalmaknak a látása, valamint olyan emberekkel való
érintkezés, akiket valami hasonló baj ért.

Ennyit az irígység aktív oldaláról. Ami a passzív tulajdonságát illeti,
ügyeljük meg, hogy nincs az irígységhez fogható engesztelhetetlen
gyűlölet. Ezért is nem tanácsos, hogy szüntelenül és kihívóan felkeltsük
azt. Jobban tennők, ha ezt az élvezetet, mint számos mást megtagadnók
magunktól veszélyes következményei miatt. – Az arisztokrácia háromféle:
1. a születés és rangé, 2. a pénzarisztokrácia, 3. a szellemi
arisztokrácia. Ez utóbbi a legelőkelőbb, ilyennek is ismerik el, hacsak
időt engednek rá. Már Nagy Frigyes is megmondotta, hogy a kiváltságos
szellemek egyenlő rangban vannak az uralkodókkal. Mondotta pedig ezt
udvarmesterének, aki megütközött azon, hogy míg a miniszterek és
tábornokok a marsalltáblánál étkeztek, addig Voltaire olyan asztalnál
kapott helyet, melynél uralkodók és hercegek ültek. Minden fajta
arisztokráciát az irígyek serege veszi körül, akik titokban haragot
éreznek minden felsőbb rendűek iráni és ha nem kell félniök tőlük,
sokféle módon adják amazoknak tudtára, hogy te sem vagy ám különb
nálunknál. De éppen ez az igyekezetük árulja el, hogy az ellenkezőjéről
vannak meggyőződve. Ezzel szemben a megirígylettek tartsanak maguktól
távol mindenkit és lehetőleg kerüljék az alranguakkal való minden
érintkezést, ugy hogy széles szakadék válassza el őket. Ha pedig ezt nem
tehetik, tűrjék el lehetőleg hidegvérrel amazok törekvéseit. Viszont az
egyik arisztokráciához tartozók rendesen jól és irígység nélkül férnek
meg a másik kettő valamelyikéhez tartozókkal, mert mindegyiküknek van
mit latba vetnie a mérleg serpenyőjébe.

11. Az ember érlelje meg és fontolja meg a szándékát, mielőtt tettre
váltaná. Ha már mindent a legalaposabban átgondolt, vegye fontolóra az
emberi megismerés elégtelenségét, minek következtében még mindig
bekövetkezhetnek oly körülmények, melyeket lehetetlen előre látni és
kikutatni, miáltal az egész számítás dugába dőlhet. Ez a megfontolás
mindenkor latba fog esni a negatív oldalon és azt a tanácsot adja
nekünk, hogy fontos dolgokban kényszerűség nélkül ne mozgassuk meg azt
ami nyugszik: quieta non movere. Ha azonban elhatároztuk magunkat és
belekezdtünk a dologba, amely már elindult és már várhatjuk az
eredményt: akkor ne ijesztgessük magunkat többé a megtett dolgoknak
ismételt megfontolásával, hanem tegyük túl magunkat és tartsuk elzárva
emlékezetünknek azt a bizonyos rekeszét és nyugtassuk meg magunkat
avval, hogy annak idején mindent éretten megfontoltunk. Ezt tanácsolja
az olasz közmondás is: Legala bene e poi lascia la andare. Te csak
nyergelj rendjén, aztán hajrá! Ha az eredmény mégis rossz lesz, annak az
az oka, hogy az emberi dolgok véletlennek és tévedésnek vannak alávetve.
Sokratesnek, a legbölcsebb emberek személyes ügyei helyes elintézésére,
vagy hogy legalább a ballépéseket elkerülje, intő daimonionra volt
szüksége, jeléül annak, hogy az emberi ész egymagában nem elégséges.
Nincs tehát föltétlenül igaza minden esetben annak az állítólag egyik
pápától eredő mondásnak, mely szerint minden bennünket érő
szerencsétlenségnek mi vagyunk legalább részben az okai. Ámbár a legjobb
esetben így van. Ennek az érzésnek tulajdonítható, hogy az emberek
lehetőleg igyekeznek elrejteni szerencsétlenségüket és igyekeznek
jóképet vágni boldogtalanságukban. Attól tartanak, hogy
szerencsétlenségüket az ő hibájuknak fogják tulajdonítani.

12. Ha pedig szerencsétlenség ért bennünket, amelyen többé nem
változtathatunk, még gondolnunk sem szabad rá, hogy máskép is
történhetett volna; még kevésbé arra, hogy mikép háríthattuk volna el,
mert ez elviselhetetlenné tenné a fájdalmat, magunk kínzójává válnánk.
Inkább kövessük Dávid király példáját, aki szünetlen kéréssel és
könyörgéssel ostromolta Jehovát, míg fia betegen feküdt. De hogy fia
meghalt, fittyet hányt a dolognak és nem gondolt vele többé. Aki azonban
nem eléggé könnyelmű, meneküljön a fatalismus hitéhez és tegye világossá
önmaga előtt, hogy minden, ami történik, szükségszerűséggel következik
be, tehát el nem hárítható. Ez a szabály mégis némileg egyoldalú.
Könnyebbségünkre és megnyugtatásunkra szolgál a szerencsétlenségek
eseteinél. Ha azonban a magunk hanyagsága vagy vakmerősége legalább
részben az oka, akkor annak ismételt fájdalmas meggondolása, hogy mikép
előzhettük volna meg a bajt, figyelmeztetésül és üdvös önfegyelmezésül
szolgálhat a jövőben. Nyilvánvalóan elkövetett hibáinkat ne iparkodjunk
szokásunk szerint mentegetni, szépítgetni vagy kisebbíteni, hanem
ismerjük be és állítsuk teljes nagyságukban világosan a szemünk elé,
hogy szilárd elhatározással kerüljük el a jövőben. Ezáltal természetesen
az önmagunkkal való elégedetlenség nagy fájdalmát okozzuk magunknak: de
az az ember, aki nem szenved, nem is okul.

13. Mindenben, ami boldogulásunkat illeti, tartsuk féken a fantáziánkat.
Elsőbb is ne építsünk légvárakat, mert ez drága egy mulatság, amennyiben
sóhajok közt kell azokat hamarosan rá lerombolnunk. Még sokkal inkább
óvakodjunk attól, hogy lehető bajoknak kifestésével rémítgessük
magunkat. Ha ugyanis ezek merőben koholtak volnának, úgy álmunkból
felocsudva, mindjárt belátnók, hogy mindez puszta szemfényvesztés volt,
tehát annál jobban örülnénk a jobb világnak és intelmet látnánk benne
távoli, bár lehetséges bajokra. De effélékkel csak ritkán játszik a
fantázia: léha játékának inkább vidám légvárak a tárgyai. Fantáziánk
komor álmainak olyan szerencsétlenségek nyujthatnak tápot, melyek bár
távolból, de mégis valósággal fenyegetnek bennünket. Ezeket megnagyítja,
megvalósulásukat közelébb hozza, mint amennyire a valóságban vannak és a
legfélelmetesebbnek színezi ki. Az ilyen álmokat nem bírjuk oly
könnyedén eloszlatni ébredéskor, mint a vidámakat. Ezekre ugyanis az
ébrenlét hamarosan rácáfol és a lehetőség gyenge reményénél alig marad
meg több belőle. Ha azonban a sötét fantáziának (blue devils) engedjük
át magunkat, akkor a felidézett képektől nem egykönnyen szabadulhatunk
meg: ezeknek a lehetősége ugyanis meg van adva, csupán a helyes mértékét
nem találjuk el mindenkor. Hamarosan lesz tehát a fantázia képeiből
valószínűség és így prédájává dobtuk oda magunkat a rémlátásnak.
Boldogulásunkat ezért az értelem és ítélőerő szemével, vagyis rideg
megfontolással tekintsük, elvont fogalmakkal operálva. Kapcsoljuk ki
belőle a fantázia játékát, melyből hiányzik az ítélőképesség és amely
csak puszta képeket bír elővarázsolni, melyek lelkületünket sokszor
nagyon is kínzóan indítják meg. Ezt az előírást különösen este kellene
szigorúan betartani. A sötétség félénkké tesz bennünket és rémképeket
láttat velünk: ehhez hasonlóan a gondolatok homálya is bizonytalanságot
okoz. Ezért is este, midőn a fáradtság értelmünket és ítélőképességünket
szubjektív homályba burkolja, mikor is értelmünk fáradt és kába és a
dolgok nyitját nem találja el, elmélkedésünk tárgya, ha személyes
viszonyainkra vonatkozik, könnyen félelmes rémképekké válhatik. Még
inkább áll fenn ez az eset éjjel, ágyban, midőn az értelem ellankadt és
az ítélőerő működésre képtelen, a fatázia ellenben még éber. Az éj
mindent feketén szinez. Elalvás előtt, éjszakai felébredéskor
gondolataink a valóságnak épp úgy torzképei, miként álmaink. Ha meg
éppen személyes dolgainkra tartoznak, ijesztően feketék. Reggelre kelve
a rémképek elfoszlanak az álommal, ezt fejezi ki a spanyol mondás: noche
tinta, blanco el dia (az éjszaka színes, a nappal fehér). De még este,
lámpagyujtáskor, sem lát az ész, akár csak a szemünk, oly tisztán, mint
nappal. Ez az időszak nem is alkalmas komoly, olykor kellemetlen
dolgokon való elmélkedésre. Erre a reggel van teremtve: ez az időszak
egyaránt alkalmas a szellemi, mint testi legnagyobb erőkifejtésre. A
reggel ugyanis a napnak az ifjúsága: akkor minden derült, friss és
könnyű. Erőseknek érezzük magunkat és minden képességünk teljesen
rendelkezésünkre áll. Ezért is ne kurtítsuk meg késői felkeléssel és ne
pazaroljuk méltatlan dolgokra, fecsegésre, hanem tekintsük az élet
velejének, szentségnek. Az est viszont a napnak öregsége: este fáradtak,
fecsegők és könnyelműek vagyunk. Minden nap: kurtítva maga az élet.
Minden ébredés és fölkelés egy a születéssel, minden friss reggel egy az
ifjúsággal és minden lefekvés, elalvás egy kissé a halál is.

Általában az egészségi állapotnak, az álomnak a tápláléknak, az
éghajlatnak, időjárásnak, környezetnek és sok minden körülményeknek
hatalmas befolyása van hangulatunkra és ennek viszont gondolatainkra.
Miként valamely dologról való felfogásunk, úgy az alkotásra való
képességünk is függ az időtől és a helytől. Ezért mondja Goethe:
„Ragadjátok meg a jó hangulatot, hisz ritkán van benne részetek!“
Nemcsak az objektív koncepciókra és eredeti gondolatokra kell várni, míg
megjönni kedvük tartja, hanem személyes ügyeinknek alapos megfontolása
sem sikerül mindig abban az időben, melyet ennek eleve szántunk, ez is
maga választja meg az idejét, mikor a megfelelő gondolatmenet hivatlanul
is megindul és mi teljes odaadással követjük.

A fantázia imént ajánlott fékentartásához tartozik az is, hogy ne
engedjük meg neki a már egyszer elszenvedett igaztalanság, kár,
veszteség, sértés, megalázás, bántalmazás fölelevenítését és
kiszinezését: mert általa újra fölkeltjük régóta szunnyadó
bosszúságunkat, haragunkat és minden gyűlöletes szenvedelmünket, ami
kedélyünket elhomályosítja. Mert a neoplatonikus Proklos egy szép
hasonlata szerint minden városban a nemes és kiváló emberek mellett
mindenféle aljanép is lakik, úgy a legnemesebb és legfenköltebb emberben
is föllelhető az állati természetnek alacsony és aljas oldala. Ezt az
aljanépet nem szabad zendülésre izgatni, sem pedig ablakon át mutogatni,
mert bizony csúf ám az ábrázata. A fentemlített ábrándok pedig ennek a
csőcseléknek a demagógjai. Idetartozik az is, hogy a legkisebb
kellemetlenség, azáltal hogy folyton rajta kotlunk, rikítóan
kiszínezzük, túlozva megnagyítjuk, szörnyeteggé nőhet, mely rémülettel
tölt el. Inkább nagyon is prózai józansággal nézzünk szembe a
kellemetlenségekkel, hogy annál könnyebben vehessük.

Ha az apró tárgyakat közel tartjuk szemünkhöz, látókörünk megszűkül, a
világ eltakartatik látásunk elől. Így a közel környezetünkben levő
dolgok is, bármily jelentéktelenek és közömbösek is előttünk, kelleténél
joban foglalkoztatják figyelmünket és gondolatainkat, még pedig nem
örvendetes módon és fontos gondolatokat, dolgokat ki fognak szorítani.
Ennek gátat kell vetni.

14. Ha olyast pillantunk meg, ami nem a tulajdonunk, könnyen támad
bennünk a gondolat: mi volna, ha ez az enyém lenne? És máris érezzük,
hogy nélkülözzük. Helyette inkább ezt a kérdést kellene feltennünk: mi
volna, ha ez _nem_ lenne az enyém? Úgy értem ezt, hogy néha el kellene
képzelnünk, hogy elveszítettük azt a bizonyos dolgot: legyen az bár
vagyon, egészség, barátok, kedvesünk, feleség, gyermek, ló és kutya, –
mert legtöbbször csak akkor tudjuk meg a dolgok értékét, ha
elveszítettük. Ellenben ha úgy tekintjük azokat, amint ajánlottam, akkor
elsőbb is bírásuk sokkal inkább fog boldogítani, másrészt mindenáron
igyekezni fogunk azok elvesztését megelőzni, tehát vagyonunkat nem
tesszük ki kockázatnak, feleségünk hűségét kisértésnek, gyermekeink
egészségét óvni fogjuk így tovább. Gyakran kedvező esélyekre való
számítással és délibábos reményekkel törekszünk bús jelenünket
fölvidítani, melyek pedig kiábrándulással viselősek és a kegyetlen
valóságra elpusztulnak. Ennél célszerűbb lenne, ha a kedvezőtlen
lehetőségeket vennők számításba, ami egyrészt rávinne, hogy igyekezzünk
azokat elhárítani, másrészt be nem következésük kellemes meglepetéssel
szolgálna. Kiállott aggodalom után mindig vidámak vagyunk. Olykor jó a
bekövetkezhető bajokat megjeleníteni, hogy a valóban ránkszakadó kisebb
bajokat könnyebben elviselhessük. A nagyobb baj be nem következése
vigaszunkra fog szolgálni. E szabály követése mellett nem szabad
figyelmen kivül hagyni az előző pontban mondottakat sem.

15. Minthogy a bennünket illető események minden rendszer és egymásra
vonatkozás nélkül, a legszögesebb ellentétben futnak keresztül-kasul,
anélkül hogy egyéb közös vonás volna bennök, mint az, hogy a mi ügyeink:
a róluk való gondolkodásunknak és gondoskodásunknak ép oly töredékesnek
kell lenni, hogy azoknak megfeleljen. Ha valamelyiknek a sorát ejtjük,
minden egyeben tul kell tennünk magunkat, hogy mindegyikről a maga
idején gondoskodhassunk, mindegyiket a maga idején élvezhessük, nem
törődve a többivel. Mintegy kihúzható tokjai legyenek az eszünknek, úgy
hogy míg az egyiket kinyitjuk, a többi csukva maradjon. Így elérjük,
hogy a gond nem keseríti el jelenünk minden kis élvezetét és nem rabolja
el nehéz terhével nyugalmunkat, nem szorítja ki egyik megfontolás a
másikat, nem vonja maga után valami fontos dologról való gondunk számos
kisebb ügynek az elhanyagolását és így tovább. Akinek elméje pedig
magasztos és nemes elmélkedésekre hivatott, ne engedje át szellemét
prédául a kicsinyes személyes ügyeknek és alacsonyrendű gondoknak, mert
ez annyi volna, mint propter vitam vivendi perdere causas: az élet
kedvéért az élet értelmét elveszíteni. Lényünknek ezzel az irányításával
és elterelésével természetesen kényszert kell magunkra vennünk.
Erősítsen meg bennünket az a tudat, hogy minden embernek sok nagy
kényszert kell elszenvednie, e nélkül emberi élet el nem képzelhető.
Fontoljuk meg, hogy idejében önként alkalmazott kényszer sok külső
kényszerítésnek veheti majdan elejét; mint ahogy a kör központjához
közeleső szelet feléri százszor nagyobbal a kör kerületén. Semmi sem
szabadít fel annyira a külső kényszer alól, mint ha magunk alkalmazzuk a
kényszert. Ezért mondja Seneca: si tibi vis omnia subjicere, te subjice
rationi: ha magad alá akarsz vetni mindent, rendeld magad alá az észnek
(ep. 37.). A magunkkal szemben alkalmazott kényszert mindenkor a
kezünkben tartjuk és ha fájó oldalunkat érinti, valamit engedhetünk is
belőle: holott a külső kényszer kíméletlen és könyörtelen.

16. Vágyainknak határt szabni, kívánságainkat féken tartani,
indulatainkat megzabolázni, folyton rágondolva, hogy az egyes ember az
összes kívánatos dolgoknak csak végtelenül kis részét érheti el, holott
sok baj szükségszerűen mindenkit elér, tehát: abstinere et sustinere, –
olyan életszabály ez, melyet ha nem követünk, nincs oly gazdagság és
hatalom, mely megakadályozhatná, hogy nyomorúságosnak ne érezzük
magunkat. Erre céloz Horatius:

  Inter cuncta leges, et percontabere doctos
  Qua ratione queas traducere leniter aevum
  Ne te semper inops agitet vexetque cupido,
  Ne pavor et rerum mediocriter utilium spes.

(Ha mindent összeolvasol és megkérded a tudósoktól, mint élhetnéd le
nyugodtan az életet, – válaszunk: ne űzzön, kínozzon örökkön a
telhetetlen vágyódás, sem az aggodalom, sem a haszontalanságok utáni
remény.)

17. Az élet mozgás, mondja Aristoleles és nyilván joggal: miként fizikai
életünk szakadatlan mozgásból áll, úgy benső, szellemi életünk is
folytonos foglalkozást kiván. Foglalkoznia kell akár valamely
cselekvéssel, akár gondolattal. Bizonysága ennek, hogy a tétlen és
gondolat híjával levő ember az ujjaival vagy valami eszközzel szokott
dobolni. Létünk valójában nyugalom nélkül való: a teljes tétlenség
hamarosan tűrhetetlenné válik, mert a legrémesebb unalmat okozza. Ezt az
ösztönünket tehát szabályoznunk kell, hogy rendszeresen és ezáltal
jobban kielégíthessük. Az ember boldogságának feltétele, hogy valamit
tegyen, vagy legalább is valamit tanuljon: erői megkívánják, hogy
használja azokat és szereti munkája eredményét látni. A legnagyobb
kielégülést az szerzi az embernek, ha valamit alkot az ember, legyen az
bár kosár vagy könyv. Ha művünket kezünk alatt nap-nap után növekedni
látjuk, majd megérjük a befejezését: ez a közvetlen boldogság forrása. A
művészi alkotás, az írás, sőt a puszta kézművesmunka is ilyen hatású;
természetesen minél nemesebbfajú az alkotás, annál nagyobb az élvezet. E
tekintetben legboldogabbak a nagytehetségűek, akik tudatában vannak ama
tehetségüknek, hogy nevezetes, nagy és összefüggő alkotást tudnak
teremteni. Ezáltal ugyanis magasabbrendű érdek hatja át életüket, olyan
fűszerrel telíti azt, amely hiányzik a többiek életéből, mely ilyformán
azokéhoz képest felette ízetlen. Életüknek a mindenkivel közös, anyagi
érdekén kívül egy magasabb, formális érdeke is van, amennyiben a világ
műveiknek az anyagát szolgáltatja, melynek összegyűjtése életükön
keresztül foglalkoztatja őket, mihelyt személyes szükségleteiktől
lélekzethez juthatnak. Bizonyos mértékben értelmük is kettős: részint a
közönséges viszonyokra irányul, az akarat dolgaira, mint a többi
embereké általában, – részint pedig a dolgoknak tisztán objektív
fölfogására. Életük kettős, nézők és szereplők egyszerre, holott a
többiek csupán szereplők. Minden ember alkosson valamit tehetségeihez
mérten. A tervszerű munkásságnak hiánya felette káros. Különösen hosszu
kéjulazások alkalmával érezzük ezt, midőn olykor nagyon boldogtalanoknak
érezzük magunkat, mert rendes foglalkozás híján természetes
életelemünkből vagyunk kiragadva. A fáradozás és az akadályokkal való
megbirkózás annyira életszükséglete az embernek, mint a vakondoknak,
hogy földet túrjon. A nyugalmat, melyet a kielégülés idéz elő, tartósan
nem bírja elviselni. Életének legfőbb élvezete, hogy az akadályokat
lebírja, akár az anyagiakat, melyek a szereplésnél és cselekvésnél
lépnek útjába, akár szellemieket, mint a tanulásnál és kutatásnál. Ha
nem adódik önként az akadály, úgy szerez magának: egyéniségéhez képest
vadászik, vagy bilboquet-t játszik, vagy jellemének öntudatlan
hajlamától vezetve, beleköt valakibe, vagy cselszövést sző, csalásokba
és minden aljasságba keveredik, csakhogy a nyugalom elviselhetetlen
állapotának véget vessen. Difficilis in otio quies.

18. Törekvéseink vezércsillagának ne a fantázia képeit, hanem világosan
elgondolt fogalmakat válasszunk. Rendesen ennek ellenkezőjét tesszük.
Szoros vizsgálat után rájövünk, hogy elhatározásainkat végső fokon
többnyire nem fogalmak és ítéletek döntik el, hanem a fantázia képe,
mely az alternatívák egyikét helyettesíti. Nem emlékszem rá, hogy
Voltaire vagy Diderot melyik regényében fordul elő, hogy a hős előtt
ifjúkorában, midőn Herkulesként a válaszúton állott, az erény mindig
öreg nevelőjének alakjában jelent meg, aki balkezében tubákos szelencét,
jobbja ujjai közt pedig egy szippantásravalót tartva, – erkölcsi
intelmekben részesítette; a bűn pedig anyja komornájának a képében.
Különösen ifjúságunkban rögzítjük meg boldogságunk célját kép alakjában,
mely egykor egész életünkön át ott lebeg szemünk előtt. Voltakép
kötekedő kísérletek ezek, melyek, ha elértük, semmivé foszlanak szét és
rájövünk, hogy az ígéretből mitsem valósítottak meg. Ilyenek a házi,
polgári, társadalmi, falusi életnek egyes jelenetei; az otthonnak,
környezetnek, kitüntetéseknek képei és így tovább. Chaque fou a sa
marotte (minden bolondnak megvan a maga bogara): kedvesünknek a képe is
sokszor ezek közé tartozik. És ez természetes is: mert ami szemléletes,
közvetetlenül hat az akaratunkra, mig az elvont gondolat csak
általánosságot ad részletek nélkül; pedig éppen ezekben van a realitás.
Másrészt egyedül a fogalom megbízható, okos hát csak benne bízni. Olykor
rászorul néhány képpel való értelmezésre és körülírásra: de csak cum
grano salis.

19. Az előző szabályt befoglalhatjuk abba az általánosabbikba, mely
szerint mindenütt urai legyünk a jelennek és a szemlélet világának. Ez a
világ a pusztán elgondolt és tudott dolgokkal szemben aránytalanul erős,
nem anyagánál és tartalmánál fogva, – ami gyakran igen csekély – hanem
formája szerint, szemléletességénél és közvetetlenségénél fogva, mint
amely a kedélyre hat és annak nyugalmát megzavarja, vagy szándékát
megrendíti. A meglévő, a szemléletes, amit könnyen áttekinthetünk,
mindenkor egyszerre és egész erejével hat: a gondolatnak és okoknak
időre és nyugalomra van szükségük, hogy részleteikben átgondolhassuk;
ezért nem tekinthetjük át minden pillanatban egész teljességükben. Ennek
folytán valamely kellemes dolog, amelyről kellő megfontolás után
lemondottunk volt, mégis ingerel bennünket, ha megpillantjuk. Éppen úgy
bánt bennünket az olyan ítélet, melynek teljes illetéktelenségét
belátjuk; megharagít oly sértés, melynek megvetésünkre méltó voltát
belátjuk; hasonlókép le fogja győzni a hamis látszat azt a tíz okot,
mely valamely veszedelem jelenléte ellen bizonyít, az a hamis látszat,
hogy az valóban jelen van és így tovább. Mindeme dolgokban lényünk
eredendő oktalansága érvényesül. Ily benyomásoknak gyakran esnek
áldozatul a nők és csak kevés férfiban van annyira túlsúlyban az ész,
hogy ne kelljen annak hatásaitól szenvednie. Ahol puszta gondolatokkal
azt teljesen le nem győzhetjük, legjobb, ha a benyomást annak az
ellenkezőjével közömbösítjük, például a sértés hatását olyanoknak a
felkeresésével, akik bennünket nagyrabecsülnek; valamely fenyegető
veszedelem benyomását úgy, hogy valósággal arra tekintünk. Egy olasz
ember, beszéli Leibnitz (Nouveaux Essais, liv. I. Cap. 2. § 11.), még a
kínpad szenvedéseinek is ellen tudott állani, hogy amint feltette
magában, kínzatása idejére szünetlenül maga elé idézte az akasztófa
képét, melyre vallomása juttatta volna. Miértis időről-időre
felkiáltott: Io ti vedo! (Látlak!) Ezeknek a szavaknak később maga adta
meg ezt a magyarázatát. Bajos dolog tehát meg nem tántorodni
szándékunkban, ha környezetünk velünk ellenkező véleményen van és
aszerint is viselkedik. Hiába vagyunk róla meggyőződve, hogy amazok
tévednek. Ha egy király üldöztetve menekül és komolyan inkognitóban
utazik, olyankor bizalmas kíséretének vele szemben négyszemközt
tanusított szertartásos alattvalói viselkedése szinte szükséges
szíverősítő lesz, nehogy végre maga is kételkedjék önmagában.

20. Miután a második fejezetben már rámutattam az egészségre, mint
boldogságunk első és legfontosabb értékére, itt néhány, annak
megszilárdítására és megőrzésére szolgáló általános szabályt fogok
felemlíteni.

Az ember úgy edzze magát, hogy testét egészében és részeiben, amig
egészséges, nagy megerőltetéseknek tegye ki és megszokja, hogy
mindenféle kellemetlen behatásoknak ellentálljon. Viszont ha az egész
testben, vagy annak egyik részében valamely betegség mutatkozik, ennek
az ellenkezőjét kell azonnal követnünk. A beteg testet, vagy testrészt
mindenkép kíméljük és ápoljuk: mert a szenvedő és legyengült szervezet
alkalmatlan az edzésre.

Az izmot az erős használat erősíti, az ideget ellenben gyengíti. Az
izmokat tehát gyakoroljuk minden megfelelő megerőltetéssel, az idegeket
azonban óvjuk tőle. Óvjuk a szemünket túlerős és különösen a visszavert
fénytől. Minden megerőltetéstől a félhomályban, valamint túlságosan apró
tárgyaknak tartós nézésétől. Óvjuk fülünket túlságosan erős zajtól,
főkép azonban agyunkat túlsokáig tartó és nem idejében való
megerőltetéstől. Adjunk neki pihenőt emésztéskor, mert akkor ugyanaz az
életerő, mely az agyban gondolatokat alkot, megerőltetve dolgozik a
gyomorban és a belekben, hogy gyomorpépet és tápláléknedvet termeljen.
Kíméljük agyunkat nagyfokú izommunka alatt és utána. Mert ugyanúgy
vagyunk a mozgató, mint az érző idegekkel és valamint a fájdalomnak,
amelyet megsérült tagjainkban érzünk, tulajdonképpeni székhelye az agy,
úgy valójában nem a lábunk és kezünk jár és dolgozik, hanem az agy,
vagyis annak az a része, amely a nyúltagy és gerincagy által az illető
tagok idegeit izgatja és általa mozgásba hozza. A lábunkban és kezünkben
érzett fáradtság tulajdonképeni helye az agyban van. Ezért is csak azok
az izmok fáradnak el, amelyeknek mozgása önkényes, azaz az agyból eredő,
ellenben az önkénytelenül működő, mikép a szív, nem fáradnak el. Nyilván
ártunk vele az agynak, ha egyszerre, vagy gyors egymásutánban erős
izommunkát és szellemi megeröltetést végzünk. Ezzel azonban nem
ellenkezik, hogy séta elején, vagy általában rövid utak alkalmával
gyakran fokozott szellemi munkát végez az ember. Az ilyen könnyű
izommunka és az általa erősbödő lélegzés az artériás, vagyis most már
jobban oxidált vérnek az agy felé tódulását elősegíti. Adjuk meg
agyunknak a helyreállításhoz szükséges alvás teljes mértékét, mert az
alvás az egész emberre ugyanaz, ami a felhúzás az órának. (Welt als
Wille u. Vorstellung, II. 217. 3-ik kiadás II. 240.) Erre annál nagyobb
mértékben szorul rá az agy, minél fejlettebb és tevékenyebb. Ezt a
mértéket azonban túllépni puszta időfecsérlés lenne, mert az alvás
annyit veszít intenzióban, amennyit extenzióban nyer (Lásd: Die Welt als
Wille und Vorstellung, II. 247., 3. kiadás, II. 275.[16])

Általában jól megértsük, hogy gondolkodásunk semmi egyéb, mint agyunk
szerves funkciója és így munka és pihenésben hasonló minden más szerves
tevékenységhez. Miként túlságos megerőltetés rontja a szemet, azonképen
rontja az agyat is. Találó az a mondás, hogy az agy akkép gondolkodik,
amint a gyomor emészt. Egy anyagtalan, egyszerű, folyton gondolkodó,
tehát fáradhatatlan lélekről szóló tévhit, mely lélek az agyvelőben
pusztán lakik és a világon semmire sincs szüksége, számos embert ostoba
visszaélésekre és szellemi erejének eltompítására csábította. Maga Nagy
Frigyes is megpróbálta egyszer, hogy leszokjék az alvásról. A filozófia
professzorai jól tennék, ha nem mozdítanák elő ezt a gyakorlatilag is
veszedelmes hóbortot, a katekizmussal egyező guzsaly-filozófiájukkal. Az
ember szokja meg, szellemi erőit fiziológiai funkcióknak tekinteni, hogy
aszerint kezelje, kímélje, erőltesse azokat. Gondolja meg, hogy minden
testi szenvedés zavar, a test bármily részében is forduljon elő, a
szellemet is megtámadja. Legjobb utmutató ebben Cabanis munkája: Des
Rapports du physique et du moral de l’homme.

Az itt adott tanács elhanyagolása oka annak, hogy sok nagy elme, vagy
tudós öreg korára gyengeelméjű, gyerekes, sőt őrült is lett. Hogy a
század számos ünnepelt angol költője, mint Walter Scott, Wordsworth,
Sonthey stb. öreg korában, sőt már hatvan éves korral is szellemileg
eltompult és tehetetlen lett, némelykor pedig az együgyüségig sülyedt,
kétségkívül abból magyarázható, hogy valamennyien elcsábítva a magas
honoráriumtól, az írást mesterségként űzték, és pénzért írtak. Ez
természetellenes megerőltetésre vezet és aki a Pegasusát igába fogja és
muzsáját korbáccsal hajszolja, annak csak úgy meg kell bűnhődnie, mint
aki Vénusnak robotolt. Kantról az a gyanu, hogy midőn késői korában
végre híres lett, túldolgozta magát és ezáltal okozója lett annak, hogy
élete utolsó négy esztendejét második gyerekkorban élte le. Az év
mindenik hónapjának van valami sajátságos és közvetlen, azaz az
időjárástól független befolyása egészségünkre, testi állapotunkra, sőt a
szellemiekre is.


_C)_ Magunktartása másokkal szemben.

21. Hogy a világban boldoguljunk, célszerű, hogy jókora előrelátást és
elnézést vigyünk magunkkal. Az előbbi megvéd kártól és veszteségtől, az
utóbbi pedig viszálytól és perpatvartól.

Akinek emberek közt kell élnie, nem szabad semmiféle egyéniséget
feltétlenül elvetnie, még a legrosszabbat, legnyomorultabbat vagy
legnevetségesebbet sem. Tekintse inkább úgy, mint valami
változhatatlant, amelynek örök és metafizikai elv a szülője. És a
legrosszabb esetben azt kell hogy mondja: „lenni kell ilyen furáknak
is“. Ha máskép cselekszik, igazságtalan lesz és élet-halálharcra ingerli
a másikat. Az ember ugyanis nem bírja megváltoztatni egyéniségét, vagyis
erkölcsi jellemét megismerő erejét, vérmérsékletét, arckifejezését stb.
Ha tehát valakinek lényét elítéljük, az illetőnek nem marad más hátra,
minthogy bennünk halálos ellenségét lássa: mert életrevaló jogát csupán
azzal a feltétellel akarjuk elismerni, hogy másmilyenné váljék benne az,
ami megmásíthatatlan. Hogy emberek közt élhessünk, kell, hogy mindenkit
önmaga adott egyéniségével élni és érvényesülni engedjünk. Csupán arra
gondoljunk, hogy az embereket a maguk természete szerint használjuk fel.
Azt ne reméljük, hogy megváltoznak és el ne ítéljük azért,
amilyenek.[17] Ez az értelme ennek a mondásnak: élni és élni engedni. De
a feladat nem oly könnyű, mint amilyen igazságos. Boldog ember, akinek
megadatott, hogy bizonyos egyéniségeket mindenkorra elkerülhet.

Hogy az ember megtanulja a mások elviselését, gyakorolja a türelmét
élettelen tárgyakon, melyek mechanikai vagy fizikai szükségszerűségüknél
fogva cselekvésünknek makacsul ellentállanak. Erre mindennap nyilik
alkalom. Az így nyert türelmet igyekezzünk átvinni az emberekre is.
Szokjuk meg a gondolatot, hogy az emberek lélektelen tárgyakhoz
hasonlóan, a természetükből folyó szigorú szükségszerűség alatt állanak.

Épp oly balgaság tehát tetteiken felháborodni, mint az útunkba gördülő
kövön.

22. Csodálatos, hogy mily gyorsan és könnyen világít ki beszélgetés
közben az emberek közt fönnálló szellemi és érzésbeli rokonság vagy
különbözőség: minden apróságon megérzik ez. Érintse bár a beszélgetés a
legidegenebb, legközönségesebb dolgokat is, a lényegében különböző
emberek közt az egyiknek szinte minden mondata többé-kevésbé
visszatetszést fog kelteni a másikban, sőt olyik egyenesen bosszantani
fogja. Rokontermészetek ellenben azonnal és mindenben bizonyos
megegyezésre találnak, ami egyneműség esetén csakhamar teljes harmóniává
egyesül.

Ebből magyarázható, hogy miért kedvelik annyira a társaságot az egészen
közönséges emberek, miért találnak mindenütt olyan könnyen igazán
jótársaságra, olyan jóravaló, kedves, derék emberekre. A rendkívüli
embereknél megfordítva áll a dolog, még pedig annál inkább, minél
kiválóbbak. Elszigeteltségükben olykor nagyon is örülhetnek, ha más
valakiben egyetlen rokonszálat fedeznek fel, legyen az bármég olyan
vékony is! Mert ki-ki csak annyija lehet másnak, mint amennyi ez neki.
Az igazán nagy szellemek sasokként a magasban egyedül fészkelnek.
Másodszor pedig megértjük ebből, hogy miért találnak oly gyorsan
egymásra az egyforma gondolkodásúak, mintha csak valamely mágnes vonzaná
őket egymáshoz. Rokonlelkek a távolból köszöntik egymást. Leggyakrabban
alacsony gondolkodású vagy csekély tehetségű embereknél észlelhetjük
ezt; de csak azért, mert ilyenfajta seregszám van, a jobb és kiváló
természetüek ellenben ritkák. Ezért például valami nagy, praktikus célra
irányuló közösségben két igazi szélhámos hamarosan egymásra ismer,
mintha csak hadijelvényt hordanának és csakhamar összeszűrik a levet,
hogy valami gazságot vagy árulást koholjanak. Éppen úgy, ha per
impossibile egy nagy társaságot képzelünk, mely két ostoba kivételével,
csupa nagyon értelmes és szellemes emberből áll, akkor ez a két tökfilkó
mintha valami szimpatétikus érzés vonzaná kettejüket egymáshoz,
csakhamar szívből fognak örülni mindketten, hogy legalább egy okos
emberre találtak. Valóban feltűnő, mint ismeri fel egymást első
pillanatra két, erkölcsi és értelmi mivoltukban alacsonyvoltú ember,
mint igyekeznek közeledni egymáshoz, mily buzgón siet egyik a másiknak
elébe, régi ismerősként köszöntve egymást. Annyira feltűnő ez, hogy
kísértetbe jövünk a buddhista lélekvándorlás tanítása értelmében
feltenni, hogy egy megelőző életben barátságot kötöttek volt.

Az embereket, ha sokban meg is egyeznek, elválasztja és múló
diszharmóniát kelt köztük, hangulatuknak különbözése. Ez egyénenként
változó, mostani helyzetének, foglalkozásának, környezetének, testi
állapotának, pillanatnyi gondolatmenetének megfelelően. Ezekből
disszonanciák támadnak még a legjobban összehangolt emberek közt is. A
legmagasabb műveltség volna rá egyedül képes, hogy a zavarnak
eloszlatásához szükséges javítást folytonosan elvégezzük magunkon. Hogy
milyen nagy szolgálatot tesz a társaséletnek a hangulat egyenlősége,
látható abból, hogy még egy nagyszámú társaságban is élénkebb lesz a
közlékenység és őszintébb a részvét, mihelyt egy objektív dolog,
valamely veszedelem vagy remény, hír, vagy valami ritka látvány,
színjáték, zene, vagy más egyéb, mindenkire és egyformán hat. Az efféle,
lenyügözve minden magánérdeket, a hangulatnak egyetemes egységét teremti
meg. Ilyen objektív ráhatás hiányában rendszerint valamely szubjektív
eszközhöz nyúl az ember. A borospalack az a közönséges eszköz, mely a
társaságot közös hangulatba ringatja. A teának és a kávénak is ez a
szerepe.

Ebből a diszharmóniából, melyet a pillanatnyi hangulat különbsége oly
könnyen visz be minden közösségbe, magyarázható, hogy az emlékezet
mindent idealizálva mutat be, mert mentes a hangulat zavaró, bár múló
behatásaitól. Az emlékezet úgy működik, mint a camera obscura
gyüjtő-lencséje: mindent összevon és ezáltal az eredetinél sokkal szebb
képet hoz létre. Ezt az előnyt részben a távollétünkkel is elérhetjük,
mert az idealizáló emlékezés, jóllehet munkája elvégzésére hosszabb
időre van szüksége, mégis azonnal elkezdi működését. Okos dolog, hogy az
ember ismerősei és jóbarátai előtt csak hosszabb időközökben
mutatkozzék. Viszontlátáskor észrevesszük, hogy az emlékezet már
munkában volt.

23. Senki sem láthat önmagán túl. Ezzel azt akarom mondani, hogy
mindenki csak annyit lát máson, amennyi ő maga is, mert csupán saját
maga értelmességének mértéke szerint érthetni meg másokat. Ha az az
értelmiség alacsony fokú, akkor másnak minden szellemi adománya, még a
legnagyobb is, eltéveszti hatását. Az ilyen ember nem tud egyebet
felfogni a másikban, mint egyéniségének alacsonyságát, gyengéit,
vérmérsékleti és jellemi hibáit. Ezekből lesz összealkotva az ő
szemében. Magasabbrendű szellemi képességei ép oly kevéssé léteznek a
számára, mint a vakra nézve a színek. A szellem láthatatlan annak,
akinek nem jutott belőle rész: és minden értékelés nem egyéb, mint az
értékelő ismeretkörével a megbecsültnek értékéből alkotott ítélet. Ebből
következik, hogy az ember egy színvonalra helyezkedik azzal, akivel
beszél, amennyiben mindaz, amiben a másikat felülmulja, eltűnik, sőt az
ezzel járó önmegtagadás is teljesen felismeretlen marad. Ha
meggondoljuk, hogy a legtöbb ember mily alacsony érzületű és mily gyatra
tehetségű, azaz mennyire közönséges; úgy be fogjuk látni, hogy
lehetetlen az emberekkel beszélni anélkül, hogy arra az időre az
elektromos megoszlás analógiája szerint, az ember maga is közönségessé
ne válnék. Így aztán kerülni fogjuk az olyan társaságot, mellyel
lényünknek csupán rejtendő részei szerint (partie honteuse)
érintkezhetünk. Az is nyilvánvaló, hogy buta és hóbortos emberekkel
szemben csak egy módon mutathatjuk ki eszünket, és ez az, hogy nem
beszélünk velük. Ilyformán társaságban sok ember úgy fogja magát érezni,
mint az olyan táncos, aki olyan bálba tévedt, ahol csupa béna van: kivel
táncoljon?

24. Száz közül kiválasztott egyénként becsülöm az olyan embert, aki ha
vár valamire és nincs éppen elfoglalva, nem dobol mindjárt ütemre azzal,
ami kezébe akad, botjával, késével, vagy más egyébbel. Nyilván
gondolkodik valamin. Sok emberen meglátszik, hogy a látás nála teljesen
elfoglalja a gondolkodás helyét. Az ilyen dobolással igyekszik magának
számot adni önmaga létezéséről, ha ugyan a szivar nem pótolja ugyanazt.
Ugyanezért csupa szem és fül minden iránt, ami körülötte történik.

25. Rauchefoucauld találóan jegyezte meg, hogy nehéz dolog valakit
nagyrabecsülni és egyúttal nagyon szeretni. Így hát választanunk kellene
aközt, hogy az emberek szeretetére vagy pedig tiszteletére pályázzunk.
Az emberek szeretete bár nagyon különböző formában, mindenkor önző.
Ahogy elérhetjük, nem mindig alkalmas arra, hogy büszkeséggel töltsön el
bennünket. Az ember főkép oly mértékben lesz kedvelt, amint mások iránt
lecsökkenti a szellem és szív tekintetében támasztott igényeit. És ezt
komolyan, tettetés nélkül teszi, nem csupán elnézésből, mely a
megvetésben gyökerezik. Ha emlékezetünkbe idézzük Helvetius nagyon igaz
mondását: le degré d’esprit necessaire pour nous plaire, est une mesure
assez exacte du degré d’esprit que nous avons. (Az észnek az a foka,
melyre szükség van, hogy nekünk tessék, eléggé pontos mértéke saját
eszünk fokának.) akkor az előzményekből levonhatjuk a következtetést. Az
emberek tiszteletével ellenkezően vagyunk: azt csak akaratuk ellenére
lehet tőlük kicsikarni, miért is többnyire titkolni fogják. Ezért tölti
el bensőnket a tisztelet sokkal nagyobb megelégedéssel. Összefügg
értékünkkel, ami az emberek szeretetéről közvetlenül nem áll. Ez ugyanis
szubjektív, a tisztelet pedig objektív. A szeretet természetesen
hasznosabb reánk nézve.

26. A legtöbb ember annyira szubjektiv, hogy valójában nem érdekli őt
más, mint önmaga. Ez az oka annak, hogy bármiről is essék szó, mindjárt
önmagukra gondolnak és minden személyt illető távoli célzás figyelmét
magára vonja és annyira elfoglalja, hogy a beszéd objektív tárgyának
felfogására nem marad értelmi ereje. Ezeknél az érvelésnek nincs értéke
a szemükben, mihelyt az az érdeküknek vagy hiúságuknak ellentmond. Ezért
könnyen szórakozottak lesznek, megsértődnek, úgy hogy az ember nem tud
eléggé vigyázni magára, hogy amit mond, valamely bántó célzást ne
rejtegessen az ő becses és gyengéd énjére, amely ime, itt van előtte.
Egyedül énjüknek tulajdonítanak értéket, más egyébnek nem. És mialatt
más beszédjének igazsága és találó volta, szépsége, finomsága, elméssége
iránt értetlenül és érzéketlenül állanak szemben, addig a leggyöngédebb
érzékenységet mutatják minden iránt, ami bár a legtávolabbról, a
legindirektebb módon sérti kicsinyes hiúságukat, vagy elhomályosítaná
fölötte becses énjüket. Könnyű sértődésükben hasonlítanak a kiskutyákra,
melyeknek akaratlanul is lábára lép az ember, és aztán van mit hallani a
vonításuktól. Hasonlók még a sebekkel és kelésekkel borított testi
beteghez, kinél minden érintéstől lehetőleg óvakodni kell. Vannak
olyanok is, akik egyenest sértésnek veszik, ha valaki velük való
beszélgetésben szellemét és elméjét mutatja ki. A sértődést egyelőre
ugyan titokban tartja, utóbb azután a tapasztalatlan ember hasztalanul
gondolkodik és töpreng rajta, hogy ugyan mivel is vonhatta magára annak
a neheztelését és gyülöletét. Ép oly könnyen lehet azonban az ilyen
embereket hizelgéssel megnyerni. Az ítéletük rendszerint vesztegetésen
alapszik és csak pártjuk vagy osztályuk javára szól, nem tárgyilagos és
nem igazságos. Ennek az az oka, hogy náluk az akarat messze felülmulja a
belátást és csekély értelmük teljesen az akarat szolgálatában áll,
melytől egy pillanatra sem tudja magát felszabadítani.

Az ember szánalomraméltó szubjektívitásának nagyszerű bizonysága az
asztrológia, mely a nagy égi testek járását nyomorúságos énünkre
vonatkoztatja, minthogy az égi üstökösöket is földi civódásokkal és
becstelenségekkel hozza összeköttetésbe. És ez már a legrégibb időkben
is így volt (lásd például Stob. Eclog. L. I. c. 22., 9., pag. 478.).

27. Nem való kétségbeesni azokon a fonákságokon, amelyeket társaságban
mondanak vagy az irodalomban megírnak, jól fogadnak vagy legalább meg
nem cáfolnak. Ne higyjük, hogy ennyiben marad a dolog. Ellenben
vígasztaljon meg bennünket az a tudat, hogy lassanként átgondolják,
megvilágítják, megfontolják, megtárgyalják és végül többnyire helyesen
ítélik meg. A dolog nehézségével arányos idő multával végre mindenki
megérti azt, amit a világos fejű azonnal átlátott. Addig pedig legyünk
türelemmel. Mert a balgák olyanok a helyes ítéletű ember mellett, mintha
valakinek jól jár az órája az olyan városban, ahol a toronyórák mind
hamisan mutatnak. Csak ő ismeri a helyes időt: de mi haszna belőle?
Mindenki a hamisat mutató városi órák után igazodik, még azok is, akik
tudják, hogy csakis az ő órája jár jól.

28. Az emberek abban a gyerekekre hasonlítanak, hogy modortalanokká
lesznek, ha elkényeztetik őket: senkivel szemben sem szabad tehát
túlságosan engedékenynek és gyöngédnek lenni. Avval még senki el nem
veszítette barátját, hogy kölcsönt megtagadott tőle: avval viszont
inkább, hogy megadta neki. Hasonlókép büszke és kissé mellőző
viselkedéssel nem idegenítjük el barátunkat, de igenis gyakran túlságos
szívesség és előzékenység által szemtelenné és kiállhatatlanná tesszük,
miáltal a szakítás elkerülhetetlenné válik. Különösen azt nem bírják
elviselni az emberek, hogy szükség van rájok: önhitség és szemtelenség e
hitnek velejárója. Olyiknál ez bizonyos mértékben már akkor is
bekövetkezik, ha az ember gyakran és bizalmasan beszélget vele. Hamar
azt hiszik, hogy most már megengedhetnek egyet-mást maguknak és az
udvariasság korlátain átléphetnek. A bizalmas érintkezésre ezért is
kevesen alkalmasak és különösen óvakodjunk az alacsonyrendűek közé
keveredéstől. Ha pedig valaki a fejébe veszi, hogy nekem inkább van őreá
szükségem, mint megfordítva, akkor úgy viselkedik, mintha megloptam
volna. Igyekezni fog bosszút állani miatta és visszaszerezni az
elorzottat. Érintkezésünkben _fölényre_ csak úgy tehetünk szert, hogy
másra semmiben rá nem szorulunk és ezt ki is mutatjuk. Tanácsos ezért
időnként mindenkivel szemben éreztetni, hogy ellehetünk nélküle: ez csak
edzi a barátságot. Sőt a legtöbb emberrel szemben nem árt hébe-korba egy
szemernyi fitymálást mutatni: annál többre fogják barátságunkat tartani:
chi non stima vien stimato (aki nem becsül meg, megbecsültetik), mondja
egy olasz közmondás. Ha valaki csakugyan nagyon drága nekünk, titkoljuk
előtte, mint valami bűnt. Ez nem éppen örvendetes dolog, de igaz. Még a
kutyák is nehezen bírják el a nagyon barátságos bánásmódot, hát még az
emberek!

29. Nemes fajtájú és kiváló tehetségű emberek különösen az ifjúkorban az
emberismeret és életbölcsesség feltűnő hiányát mutatják, miért könnyű
őket megcsalni és félrevezetni. Az alacsonyrendűek ellenben gyorsabban
és jobban tájékozódnak a világban. Ez abból ered, hogy a priori kell
ítélnünk tapasztalat híján és az a priorival semmiféle tapasztalat nem
veheti fel a versenyt. Már pedig ez az a priori az alacsonyrendűeknek a
saját fajtáját általánosítja, a nemes és kiváló embernek ellenben nem:
mert az átlagtól nagyon is különböznek. Ha már most az átlag cselekvését
és gondolkozását a többiekhez mérik, a számításuk nem válik be.

Ha végre a posteriori, tapasztalatból megtanulta, hogy mit várhat az
emberektől általában, hogy körülbelül öthatoduk erkölcsi vagy szellemi
tekintetben olyan, akit jobb lehetőleg teljesen elkerülni. Mégis
_megfelelő_ fogalma az átlag kicsinyességéről és nyomorultságáról alig
lesz, amíg él, tapasztalatait folyton bővíteni és tökéletesíteni kell és
számvetésében gyakran fog csalódni a maga kárára. Mégis tapasztalatai
dacára ismeretlen társaságba jutva, csodálkozva veszi észre, hogy az
emberek, beszédjük és arcuk után ítélve, mennyire értelmes, becsületes,
őszinte, sőt eszes és szellemes lényeknek mutatkoznak. Pedig ez a
látszat meg ne tévessze: mert ennek pusztán az az oka, hogy a természet
nem úgy jár el, mint a rossz poéták, akik gazfickókat vagy bolondokat
ábrázolnak, ezt oly otrombán és átlátszó célzattal teszik, hogy az ilyen
személyek között mindenütt ott látjuk a költőt, aki lárvás beszédjüket
minduntalan leálcázza ilyenféle beszédekkel: „Ez gazfickó, ez bolond; ne
hederítsetek rá, ez bolond.“ A természet azonban úgy tesz, mint
Shakespeare és Goethe, akiknek műveiben minden személynek, legyen az bár
az ördög maga, amíg előttünk áll és beszél, igaza van. Ezek a költők
alakjaikat olyannyira objektíve fogják föl, hogy érdekeiket elfogadjuk,
rászorítnak bennünket az irántuk érzett részvétre. Miként a természet
alkotásai, belső elvből fejlődnek, miáltal szavuk és cselekvésük
természetesnek, tehát szükségszerűnek tetszik.

Aki tehát azt hiszi, hogy az ördög szavakkal és a bolondok csörgővel
járnak a világban, mindig prédájuk vagy játékszerük lesz. Azt is
figyelembe kell venni, hogy a társaséletben az emberek azt hiszik, amit
a hold és a púposok: azaz mindig csupán egyik oldalukat mutatják.
Mindenkinek megvan az a veleszületett tehetsége, hogy ábrázatát mimikai
úton álarccá átalakítsa, amely olyannak mutassa, amilyennek az illető
lenni szeretne, és amely egyenest az ő egyéniségére lévén szabva,
annyira illik hozzája, hogy a hatás csalódásig sikerül. Ezt az álarcot
mindenkor felölti, midőn be akarja magát hízelegni. De mi csak olybá
vegyük, mintha viaszkosvászonból készült volna és emlékezzünk a találó
olasz közmondásra: „Non é si tristo cane, che non meni la coda“. Nincs
oly morgós kutya, amelyik nem csóválná a farkát.

Új ismeretségeinkkel szemben óvakodjunk túlságos kedvező véleményt
alkotni magunknak, mert különben szégyenünkre és kárunkra elkövetkezik a
kiábrándulás. Fontoljuk meg azt is, hogy az ember éppen az apróságokban
mutatja ki leginkább a jellemét, mert ezeknél nem igen szedi össze
magát. Gyakran súlytalan cselekedeteken, a puszta modoron
megfigyelhetjük a mások iránt semmi figyelmet nem tanusító önzést, mely
nagy dologban sem tagadja meg magát, csak éppen hogy álarc takarja. Ha
valaki az élet apró, mindennapi eseményei és viszonyai közt, melyekre
érvényes az elv: de minimis lex non curat (a törvény lényegtelen
dolgokról nem intézkedik), másokra való tekintet nélkül viselkedik,
csupán a saját előnyét és kényelmét tekinti másnak kárán is, magának
foglalja le, ami közösségé és így tovább: akkor biztosak lehetünk
felőle, hogy az ilyen ember szívében nincs igazság, hanem nagy dolgokban
is becstelen lesz, ha a törvény ereje nem köti a kezét: ne bízzunk
benne. Aki nem átalja klubja törvényét megszegni, az megszegi az államét
is, mihelyt veszedelem nélkül teheti.[18]

Ha valaki, akivel összeköttetésben állunk, valami kellemetlen vagy bántó
dolgot mívelt velünk szemben, csak azt kérdezzük magunktól, megéri-e,
hogy ugyanezt esetleg erősebb mértékben is újra, többször is eltűrjük
tőle, vagy sem. (Megbocsátani és felejteni annyi, mint értékes
tapasztalatokat az ablakon kidobni.) Ha igen, kár sok szót vesztegetni,
mert úgy sem használna. Felejtsük inkább el a dolgot, intsük meg az
illetőt érte, vagy akár meg se tegyük, de tudnunk kell, hogy a
megismétlésre el lehetünk készülve. Ellenkező esetben szakítsunk érdemes
barátunkkal azonnal és örökre, vagy ha szolgáinkról van szó, kössünk
utilaput a talpára. Alkalomadtán ugyanis szakasztott úgy fog eljárni,
bármily szentül fogadja is az ellenkezőjét. Mindent, mindent elfelejthet
az ember, csak magát, saját lényét nem. A jellem ugyanis teljességgel
javíthatatlan. Az ember minden cselekvése egyetlen belső elvből fakad,
melynél fogva hasonló körülmények között mindenkor hasonlóan cselekszik,
mert máskép nem is lehet. Olvassák el az úgynevezett „Akarat
szabadságáról“ szóló pályaművemet és szabaduljanak meg a tévhittől.[19]

Ha egy barátunkkal szakítottunk és vele újra kibékülünk, az olyan
gyengeség, amelyért meg fogunk szenvedni. Barátunk ugyanis az első
adandó alkalommal ugyanazt fogja megtenni, ami a szakítást előidézte,
sőt még nagyobb elbízással, nélkülözhetetlensége csendes tudatában.
Helytálló ez elküldött cselédekre is, ha az ember visszafogadja őket.
Épp oly kevéssé szabad elvárnunk, hogy az ember megváltozott körülmények
mellett ugyanazt fogja tenni, mint annakelőtte. Az emberek érzelmeiket
és viselkedésüket oly gyorsan változtatják, amint érdekük megváltozik.
Célzatosságuk oly rövid látra szóló váltókat állít ki, hogy magunknak
még inkább rövidlátóknak kellene lennünk, hogy azokat meg ne
óvatoltassuk. Ha tehát meg akarnók tudni valakinek a viselkedését oly
helyzetben, melybe őt juttatni szándékozunk, akkor nem szabad ígéreteire
és fogodkozásaira építenünk, mert feltéve, hogy őszintén is beszél,
olyan dologról beszél, amelyet nem ismer. Fontoljuk meg tehát a
körülményeket, amelybe jut és számítsuk ki cselekvését a körülményeknek,
jellemének a körülményekkel való összeütközéséből. Hogy az emberek igazi
és nagyon szomorú mivoltáról világos és alapos megismeréséhez jussunk,
fölötte tanulságos, hogy az irodalomban adott cselekedeteiket
kommentárul használjuk fel az életben tanusított viselkedésükhöz és
megfordítva. Ez nagyon helyes eljárás, hogy az ember meg ne tévedjen
önmagában, sem másokban. Az életben vagy az irodalomban előforduló
különös aljasság vagy ostobaság esetei nem szabad, hogy anyagot
szolgáltassanak bosszúságunkra vagy megbotránkozásunkra. Merítsünk
belőle pusztán ismeretet az emberi nem jellemére. Akkor körülbelül úgy
tekintjük, mint a mineralógus valamely ásványnak előtte felbukkanó
nagyon jellemző példányát. Vannak megfoghatatlanul nagy kivételek és az
egyéniségek közt levő különbség roppant nagy. Általában azonban rég
tudott dolog, hogy a világ gonoszul van berendezve. A vademberek
felfalják egymást, a szelídek pedig megcsalják egymást. Ebben áll a
világ folyása. Mert mi egyéb az állam, annak minden mesterséges
gépezetével és erőszakszerveivel együtt, mint intézkedések az emberek
határtalan igazságtalanságai meggátlására? Nem azt látjuk-e a történelem
egész menetén, hogy minden király, mihelyt szilárdan áll a hatalma és
országa félig-meddig boldogul, helyzetét mindjárt arra használja fel,
hogy seregével, mint valami rablócsapattal, rátörjön a szomszéd
államokra? A háboruk valójában egyebek-e rablóhadjáratoknál? Az ókorban,
részben még a középkorban is a legyőzöttek a győző rabszolgái lettek.
Vagyis dolgozniok kellett azok helyett. Ezt teszik ma is a legyőzöttek,
midőn hadisarcot fizetnek: előbbi munkájuk gyümölcsét kell prédául
adniok. Dans toutes les guerres il ne s agit que de voler, mondá
Voltaire. A németek ezt jól jegyezzék meg maguknak.

30. Nincs olyan jellem, amelyet tanácsos lenne teljesen szabadjára
engedni: mindegyiknek szüksége van fogalmak és elvek által való
vezetésre. Ha ebben az irányban nagyot akarunk elérni, és nem a velünk
született, hanem a puszta megfontolásból eredő, tehát megszerzett és
mindegy mesterséges jellemet akarunk formálni, csakhamar be fog
igazolódni a közmondás: Naturam expellas furca tamen usque recurret. (Ha
vasvillával vered is ki a természetet, mégis újra visszatér.) Könnyen
beláthatjuk másokkal szemben való viselkedésünk helyes szabályát, ilyent
magunktól kitalálhatunk, ügyesen szavakba foglalhatunk, mégis a
valóságos életben hamar véteni fogunk ellene. De ettől nem szabad
elcsüggedni és azt hinni, hogy lehetetlenség az életben elvont szabályok
és elvek után igazodni, miért is a legjobb szabad folyást engedni a
természetünknek. Evvel is csak úgy vagyunk, mint a gyakorlati dolgokra
vonatkozó minden elméleti szabállyal és utasítással: először értsük meg
a szabályt azután tanuljuk meg, miként kell azt ésszel megtartani. A
szabályt ésszel egyszerre felfoghatjuk, a megtartás a lassú gyakorlat
eredménye. A tanítványnak megmutatjuk a fogásokat valamely hangszeren, a
védekezést és támadást a tőrrel. Az első eredmény az lesz, hogy a
tanítvány a legjobb igyekezete dacára hibát tesz és úgy véli, hogy
lehetetlen a gyors kottaolvasás közben és a küzdelem hevében a
szabályokat betartani. Lassankint mégis megtanulja gyakorlás által,
csetlés-botlás után. Így van ez, ha valaki a nyelvtan szabályai szerint
latinul tanul írni és beszélni. Nem máskép válik az esetlen tuskóból
udvari ember, a hebehurgyából finom világfi, a nyilt lelkűből kárhozott,
a nemesből gúnyolódó ember. A hosszú szoktatás által elért önidomítás
mégis kívülről jövő kényszer gyanánt hat, mely ellen a természet folyton
ellene szegül és néha-néha váratlanul át is tör. Az elvont elvek szerint
való cselekvés úgy viszonylik az emberrel veleszületett hajlamból való
cselekvéshez, mint valamely emberi műtárgy, például az óra, melynél az
alakot és mozgást egy idegen anyagra erőszakolta az alkotója az élő
szervezethez, melynél alak és anyag egymást áthatják és egyek. A
szerzett jellemnek az embernek veleszületett jellemhez való viszonyát
találóan fejezi ki Napoleon császár mondása: Tout ce qui n’est pas
naturel, est imparfait! Ez a szabály mindenre illik, fizikai, mint
erkölcsi dolgokra egyaránt. Csupán egyetlen kivétel jut eszembe, a
mineralógusok előtt ismeretes az a tény, hogy a természetes _aventurino_
kő nem ér fel a mesterségessel.

Ezért óvakodjunk minden affektálástól. Ez mindenkor lekicsinylést
ébreszt. Először is mint csalás, mely gyáva félelemből ered, másrészt
mint önmagának elítéltetése, mert másnak akar látszani és jobbnak, mint
amilyen valóban. Valamely tulajdonságnak az affektálása, a velevaló
dicsekvés önvallomás arról, hogy nincs meg bennünk. Legyen az bár
bátorság, vagy tudomány, szellem vagy elmésség, szerencse a nőknél,
gazdagság vagy előkelő rang, vagy bármi egyéb, amivel az ember el
szokott dicsekedni, minden esetben arra következtethetünk, hogy éppen
ebben szenved hiányt. Akinek ugyanis az a tulajdonsága megvan, annak nem
jut eszébe azt fitogtatni és affektálni, mert teljes nyugodt annak a
bírtokában. Ez az értelme a spanyol közmondásnak: Herradura che
chacolotea clavo le felta. (Ha csörög a patkó, hiányzik egy szög.) De
mint fentebb mondottam, senki se engedje teljesen szabadon a féket és ne
mutassa magát teljes valóságban. Lepleznünk kell a természetünkben rejlő
sok rosszat és állatiast. De ez csupán az elpalástolást igazolja, nem a
pozitív színlelést. – Fontoljuk meg továbbá, hogy a tettetést
felismerik, még mielőtt a tettetés tárgya kitűnnék. A próbát végig ki
nem bírja az ember, a lárva egyszer csak lehull. Nemo potest personam
diu ferre fictam. Ficta cito in naturam suam recidunt. (Seneca de
Clementia, I. K. 1. fej.)

31. Ahogy ember saját teste súlyát úgy hordja, hogy meg sem érzi,
szemben azzal, ha idegen testet mozgat: úgy nem vesszük észre
önnönhibánkat és bűneinket, hanem csak a másokéit. – Ezért viszont
embertársainkat tükörként tekintsük, melyben ki-ki tisztán megláthatja a
maga bűneit, hibáit, rossz szokásait és minden visszataszító
tulajdonságait. A legtöbb ember azonban úgy tesz, mint a kutya, amelyik
megugatja a tükörképét, mert azt hiszi, hogy más kutyát lát. Aki mást
bírál, a maga javításán munkál. Akinek hajlama és szokása csöndesen,
magukban, mások viselkedését figyelmes és _szigorú bírálatnak_ alávetni,
azok a saját javításukon és tökéletesítésükön dolgoznak. Lesz bennök
ugyanis annyi igazságosság, büszkeség és hiúság, hogy maguk elkerüljék
azt, amit másokban és oly szigorúan megróttak. Az elnézőkről éppen az
ellenkezője igaz: ugyanis hanc veniam damus petimusque vicissim. (Ezt a
megbocsátást megadjuk, viszont el is várjuk.) Az evangélium szépen
példáz a szálkáról a más szemében és a gerendáról a magunkéban. De hát a
szem természete olyan, hogy kifelé tekint és önmagát nem látja. Ezért
önnönhibánk fölismerésére fölötte alkalmas mód, hogy a másokét meglássuk
és elítéljük. Szükségünk van tehát tükörre, hogy javíthassunk magunkon.

Stílus, írásmód is ezt a szabályt követi. Aki ebben valami új badarságot
megbámul, ahelyett hogy ócsárolná, hamarosan utánozni fogja azt. Azért
terjed el az efféle hóbort Németországban oly hamar. A németek nagyon
elnézők: meg is látszik. Hanc veniam damus petimusque vicissim, ez a
jelmondatuk.

32. A nemesebb rendű ember fiatalkorában úgy véli, hogy az emberek
közötti lényeges és döntő viszonyok és a belőlük eredő kapcsolatok az
_ideálisak_, tehát azok, amelyek az érzület, a gondolkodásmód, ízlés,
értelmi erők hasonlóságain alapszanak. Később azonban rájön, hogy a
_reálisak_ azok, vagyis amelyek valamely anyagi érdekre építvék. Majdnem
minden viszonynak ez az alapja: a legtöbb embernek fogalma sincs
másneműről. Ezért is mindenkit hivatala, foglalkozása, nemzete,
családja, tehát általában állása és szerepe szerint, amint ezt a
konvenció megszabja, szoktak osztályozni gyári módon. Viszont az ember
való mivolta, személyes tulajdonságai csak elvétve kerülnek szóba,
rendszerint mellőzik. Minél nagyobb valakinek a belső értéke, annál
kevésbé hajlandó ezt az osztályozást eltűrni és lehetőleg távoltartja
magát körüktől. Ez az osztályozás viszont azon alapszik, hogy a
nélkülözéseknek ebben a világában fontosak és döntők azok az eszközök,
melyekkel a szükségnek elejét lehet venni.

33. Miként a papírpénz az ezüst helyett, úgy forog a világban a való
tisztelet és való barátság helyett annak külső nyilvánítása, lehetőleg
természetesen utánzott arcjátéka. Különben kérdés, hogy igazi
tiszteletet megérdemlő ember egyáltalán van-e? Mindenesetre többre
becsülöm egy becsületes kutyának a farcsóválását, mint száz efféle
barátságot mimelő arcjátékot.

Való igaz barátság másnak bújában-bajában való erős, tisztán objektív és
érdeknélküli részvétele lét tételezi föl, ez viszont azt, hogy magunkat
barátunkkal valóban azonosítsuk. Ez pedig annyira távol esik az emberi
természettől, hogy az igaz barátságról éppúgy nem tudja az ember, mint a
tengeri kigyóról, hogy pusztán mesebeli lények-e, vagy igazán léteznek.
Van azonban az emberek közt rejtett, önző motívumokon alapuló viszony,
melybe mégis belévegyül egy szemernyi az igaz barátságból. Ezáltal az
annyira megnemesedik, hogy a tökéletlenségek e világában némi joggal
nevezhetjük barátságnak. Ez magasan felette áll a köznapi viszonyoknak,
melyek olyanok, hogy a legtöbb jóismerősünkkel többé szóba sem állnánk,
ha meghallanók, mit szólnak rólunk hátunk mögött.

Barátunkat akkor próbálhatjuk ki leginkább, midőn komoly segítségre és
jelentős áldozatokra szorulunk, valamint valamely bennünket ért
szerencsétlenség pillanatában. Ilyenkor ugyanis arcát vagy igaz, benső
szomorúság hatja át, vagy pedig önuralmukkal, sőt egy arcvillanásukkal
igazolják Rochefoucauld ismert mondását: dans l’adversité de nos
meilleurs amis, nous trouvous toujours quelque chose, qui ne nous
déplait pas (legjobb barátaink szerencsétlenségében is mindenkor
találunk valamit, ami nincs ellenünkre). Úgynevezett barátaink ilyenkor
alig tudnak egy halk, jóleső mosolyt elfojtani. Kevés dolog van, ami oly
csalhatatlanul hangolná jókedvre az embert, mint ha valami bennünket ért
szerencsétlenséget mondunk el nekik, vagy ha valamely személyes
gyöngénket nyiltan föltárjuk előttük. – Jellemző!

Távolság és hosszú távollét minden barátságnak kárára van, bármily
kelletlenül valljuk is be. Az emberek ugyanis, még legkedvesebb
barátaink is, ha sokáig nem látjuk őket, évek multán lassanként elvont
fogalmakká asznak, miáltal részvétünk irányukban mindinkább pusztán
értelmivé, sőt hagyományszerűvé válik. Eleven és mély érzésünk csak
azokat illeti, kik szemünk előtt vannak, – legyenek azok bár csupán
kedves állataink. Ennyire érzékekhez tapadó az emberi természet. Itt is
beigazolódik Goethe szava: Die Gegenwart ist eine mächtige Göttin.
(Hatalmas Istennő a jelen. Tasso IV. fölvonás, 4. jel.)

A házibarát elnevezés rendszerint jogosan illeti meg viselőjét, mert az
illető inkább a háznak, mint urának a barátja, inkább a macskára
hasonlítanak tehát, mint a kutyára.

A barát őszintének vallja magát, az ellenség pedig az is. Becsmérlésüket
használjuk fel önismeretünkre, mint valami keserű orvosságot.

Szükségben ritkán volna barátunk? Ellenkezőleg! Alig kötöttünk valakivel
barátságot, az már is szükségben van és pénzt akar kölcsönözni tőlünk.

34. Mily tapasztalatlanság azt hinni, hogy szellem és ész eszközei
volnának a társasággal megkedveltetni magunkat! A túlnyomó többségnél
inkább gyűlölséget és neheztelést váltanak ki, mely annál keserűbb lesz,
minél kevesebb joga van rá az illetőnek. A közelebbi folyamat ez: ha
valaki nagy szellemi felsőbbséget érez meg azon, akivel beszél, titkon
és világos öntudat nélkül úgy véli, hogy a másik viszont épp oly
mértékben érzi meg az ő alacsonyrendűségét és korlátoltságát. E sejtése
a legkeserűbb gyűlölségét, neheztelését és dühét ébreszti fel. (Lásd
Welt als Wille und Vorstellung, 3. kiadás, II. köt. 256. Johnson dr.-nak
és Merck-nek, Goethe ifjúkori barátjának idézett szavait.) Joggal mondja
Gracian: „para ser bien quisto, el unico medio vestirse la piel del mas
simple de los brutos“. (Hogy jó szemmel nézzenek, annak az az egyedüli
eszköze, hogy a legegyügyűbb állat bőrét öltjük magunkra. Lásd: Oraculo
mannel, y arte de prudencia, 240. Obras, Amberes 1702. P. II. p. 287.)
Szellemet és tehetséget mutatni közvetett módja annak, hogy másnak
tehetségtelenségét és tompaelméjűségét hányjuk a szemére. Az alrendű
ember háborog, ha a maga ellentétét pillantja meg és e felháborodás
szülője az irígységnek. A hiúság kielégítése olyan élvezet, melyet az
ember mindenek fölött becsül: ez viszont csak önmagának másokkal való
összehasonlítása révén lehetséges. Már pedig az ember semmire sem oly
büszke, mint mások feletti szellemi fölényére. Ez emeli az állatvilág
fölé.[20]

A legnagyobb vakmerőség tehát határozott felsőbbségünket, még pedig
tanuk előtt vetni a szemére. Bosszúvágya feltámad, keresni fogja rá az
alkalmat, hogy sértéssel vegyen magának elégtételt. Átviszi az ügyet az
értelem mezejéről az akaratéra, mely tekintetben mindannyian egyenlők
vagyunk. A társadalomban ezért számíthat rang és gazdagság mindenkor
nagyrabecsülésre, szellemi kiválóság azonban nem. Legjobb esetben
tudomásul nem veszik. Rendesen azonban arcátlanságnak tartják,
olyasminek, amihez a birtokosa jogtalanul jutott, és elég szemtelen
avval elkérkedni. Titkon azon munkál mindenki, hogy illő alkalommal
megalázza. Alázatos viselkedéssel sem bír bocsánatot koldulni szellemi
felsőbbségéért. Szadi erről mondja a Gulistan-ban (Graf-féle fordítás
146. lapján): „Tudd meg, hogy a balga százszor inkább gyűlöli az eszest,
mint az eszes idegenkedik amattól.“ Szellemi _alacsonyrendűség_ viszont
valóságos ajánlólevél. Mert ami a testnek a melegség, az a szellemnek a
felsőbbség jótevő érzése. Ezért közeledik mindenki ösztönszerűleg az
olyan emberhez, aki ezt igéri, mint a kályhához vagy a napfényhez. Csak
olyan lehet az illető, aki határozottan alatta áll, ha férfi: a
szellemiekben, ha nő: a szépségben. Sok emberrel szemben persze tettetés
nélkül alacsonyrendűnek mutatkozni keserves egy feladat. Figyeljük csak
meg, mily kedvesen viselkedik egy tűrhetően formás lány a határozottan
csúnyával szemben. Testi fölény férfiaknál nem igen jön számításba: bár
jobban érezzük magunkat nálunknál alacsonyabb, mint magasabb növésű
ember mellett. Ezért férfiak közt közkedveltek a buták és tudatlanok,
nők közt pedig a csúnyák. Könnyen rájuk költik, hogy: de a szívök, az
kiváló. Ugyanis mindenki ürügyet keres a vonzalmára önmaga és mások
előtt.

Minden szellemi kiválóság ezzel szemben elválasztja egymástól az
embereket. Futnak tőle, gyűlölik, ürügyül mindenféle hibát költenek
bírlalójára.[21]

Így hat a nőknél a szépség: szép lánynak nincs barátnője, kísérője is
alig. Társalkodónőnek jobb ha nem is jelentkeznek. Már bemutatkozásuk
alkalmával elborul a reménybeli úrnő arca, aki sem magának, sem
lányainak kíván hasonló háttért. A rang előnyeivel viszont megfordítva
áll a dolog: ezek nem hatnak ellentétükkel és távolságukkal, mint a
személyi kiválóságok, hanem miként a környezet színei az arcra,
reflexükkel hatnak.

35. Mások iránti bizalmunk nagyon gyakran főkép lustaság, önzés, hiuság
eredményei: lustaság, midőn hogy megkiméljük magunkat a vizsgálódástól,
az őrködéstől, a cselekvéstől, inkább megbizunk másban; önzés, midőn az
a szükséglet, hogy ügyeinkről másnak közlést tegyünk, arra csábit
bennünket, hogy rábizunk valamit; hiuság, midőn olyasmihez tartozik,
amire rátartók vagyunk. Mindamellett megkívánjuk, hogy bizalmunkat
tiszteletben tartsák.

De a bizalmatlanságon nem kellene bosszankodni: ugyanis benne bók rejlik
a becsületesség irányában. Őszinte bevallása az nagy ritkaságának, minél
fogva ama dolgok közé tartozik, melyeknek létezését az ember kétségbe
vonja.

36. Az _udvariasságnak_, ennek a kinai főerénynek egyik okát megadtam
Ethikámban (201. lap., a II. kiadásban, 198. lap), másik oka a
következő. Hallgatólagos megegyezés ez aziránt, hogy egymás erkölcsi és
értelmi gyatraságát kölcsönösen észre ne vegyük, velök elő ne
hozakodjunk, miáltal a valóság mindkét fél előnyére nehezebben jut
napfényre.

Az udvariasság: okosság; következéskép az udvariatlanság ostobaság. Aki
szükségtelenül és szándékosan ellenségeket szerez magának
udvariatlanságával éppannyi őrjöngő, mint aki önkezével vet csóvát a
házára. Az udvariasság, miként a játéknál használatos tantusz,
köztudomás szerint hamis pénz. Botorság vele takarékoskodni, pazarul
bánni vele viszont okosság. A különböző nemzetbeliek így fejezik be
leveleiket: votre très-humbe serviteur, your most obedient servant, –
suo devotissimo servo, – csupán a német óvakodik a „szolga“
kifejezéstől, mint nem igaztól! Aki azonban az udvariasságnak reális
érdekeket áldoz fel, olyan, mint aki tantusz helyett igazi arannyal
fizetne. Miként a természetnél fogva kemény és merev viaszkot némi
melegséggel annyira hajlékonnyá lehet tenni, hogy minden tetsző alakot
fölvesz, – úgy a nyakas és ellenséges indulatú embert némi
udvariassággal és előzékenységgel hajlékonnyá és szívessé formálhatjuk.
Az udvariasság az embernél annyi, mint a viasznál a meleg.

Annyiban nagyon nehéz feladat az udvariasság, amennyiben legnagyobb
tiszteletre kötelez az emberekkel szemben, még ha azt legkevésbé sem
érdemlik meg; továbbá arra, hogy a legélénkebb részvételt mímeljük,
midőn örülünk, hogy semmi közünk az illetőhöz. A legnagyobb művészet
udvariasságot és büszkeséget egyesíteni.

Sokkal kevésbé jönnénk ki sodrunkból sértések alkalmával, ha egyrészt
nem becsülnők túl önmagunkat és nem lennénk gőgösek, másrészt
meggondolnók, hogy mit tart rendszerint egyik ember a másikról. Milyen
éles az ellentét az ember érzékenysége között, melyet a személyére
érthető legcsekélyebb célzásra mutat és aközött, amit hallani, ha
ismerőseinek megszólásait meglesné. Mindig arra kellene gondolni, hogy a
közönséges udvariasság puszta vigyorgó álarc, akkor nem óbégatnának, ha
az álarc egyszer kissé félrecsuszik vagy egy pillanatra le is teszik. Ha
pedig egyenest goromba valaki, olyan az, mintha ruháit vetkőzné le és in
puris naturalibus állana előttünk. Persze ilyenkor rossz formát mutat,
mint ebben az állapotban a legtöbb ember.

37. Magunkviselete ne igazodjék mások példája után. Mert a helyzet, a
körülmények és viszonyok sohasem egyenlők és mivel a jellem különbözése
a cselekvésnek is másminő színezetet kölcsönöz. Ezért igaz: si duo
faciunt idem, non est idem. Érett megfontolás és éles meggondolás után
cselekedjünk jellemünknek megfelelően. Tehát a _gyakorlati_ dolgokban is
elengedhetetlen az _eredetiség_: Különben tettünk nem illik
egyéniségünkhöz.

38. Ne cáfoljuk más ember véleményét, hanem gondoljuk meg, hogyha ki
akarnánk verni a fejükből minden abszurd balhitet, ahhoz Matuzsálem kora
sem volna elég. Tartózkodjunk minden javítást célzó, még oly jóindulatú
megjegyzéstől is, mert az embereket megbántani könnyű, de megjavítani
nehéz, szinte lehetetlen. Ha bosszankodni kezdünk valamely beszéd
badarságán, gondoljuk úgy, mintha két bolond komédiáznék. Probatum est.
Aki azért jött a világra, hogy fontos dolgokban komolyan oktassa az
embereket, szerencsésnek tarthatja magát, ha ép bőrrel menekül.

39. Aki azt akarja, hogy ítélete hitelre ne találjon, nyilvánítsa azt
hidegen, szenvedély nélkül. Mert minden hevesség az akaratból fakad:
miért is nem a hideg gondolkodásnak, hanem az akaratnak fogják az
ítéletet tulajdonítani. Mivel ugyanis az emberben az akarat a radikális,
a megismerés pedig másodlagos és járulékos, inkább fogják azt hinni,
hogy az ítélet a felindult akaratból, mint azt, hogy az akarat
fölindulása pusztán az ítéletből fakadt.

40. Még ha jogunk is lenne rá, ne ragadtassuk el magunkat az
öndícséretre. Mert a hiúság annyira közönséges, az érdem pedig oly
rendkívüli dolog, hogy ha bár közvetve dícsérni látszunk magunkat,
mindenki százat tenne fogadásból egy ellen, hogy a hiúság szól belőlünk,
mely elég balga, hogy nem veszi észre a dolog nevetséges voltát. Van
abban igazság, amit Verulami Bacon mond, hogy a semper aliquid haeret
(valami mindig megragad belőle) a rágalmazásra éppúgy megáll, mint az
öndícséretre, miért is csak mérsékelt adagokban használandó.

41. Ha azt gyanítjuk valakiről, hogy hazudik, tettessük magunkat úgy,
mintha hinnénk neki. Erre szemtelen lesz, még nagyobbat lódít és
leálcázza önmagát. Ha ellenben azt vesszük észre, hogy a titkolni kívánt
igazság egy részét valaki kiszalajtotta: mutassuk úgy, mintha nem
hinnénk neki. Bizonyos, hogy az ellentmondástól provokáltatva, a teljes
igazság hátvédjét is fölvonultatja.

42. Valamennyi személyes dolgunkat tartsuk titkon és jó ismerőseink
előtt is maradjunk ismeretlenek azon túl, amit saját szemökkel
megláthatnak. Mert az, hogy valaki bár legártatlanabb dolgainknak a
tudója, olykor idővel és alkalomadtán ártásunkra szolgálhat. Tanácsosabb
azáltal mutatni ki eszünket, amit elhallgatunk, mint azzal, amit
kimondunk. Az előbbi az okosnak, az utóbbi a hiúnak a szokása. Alkalom
egyaránt adódik mindkettőre: ám gyakran inkább részesítjük előnyben ez
utóbbit, mert futó kielégülést nyújt, mint az előbbit, mely pedig tartós
haszonnal jár. Még arról is mondjunk le, – ami pedig élénk emberekkel
gyakran megesik, – hogy szívbéli megkönnyebbülés okából olykor hangosan
beszélünk magunkkal, mert könnyen szokásunkká válhatik. Általa ugyanis a
gondolat a szóval oly baráti frigyre lép, hogy a másokkal való beszéd is
a hangos gondolkodásba csap át. Már pedig az okosság azt parancsolja,
hogy gondolkodásunk és beszédünk közt széles űr tartassék szabadon.

Néha úgy hisszük, hogy mások egyáltalán el nem hihetnek valami reánk
tartozó dolgot: pedig azoknak eszébe sem jutna kételkedni benne. De ha
rávezetjük az illetőt, már el sem tudja többé hinni. Néha csak azért
áruljuk el magunkat, mert lehetetlennek véljük, hogy más azt rajtunk
észre ne vegye. Olyan ez, mint mikor valaki leveti magát a magasból
szédülés folytán. Az illetőt az a meggondolás vezeti, hogy itt
lehetetlen bizton megállni, a kín pedig, hogy mégis itt áll, oly nagy,
hogy jobb azt megrövidíteni: ezt a téveszmét hívjuk szédülésnek.

Másrészt jegyezzük meg, hogy azok az emberek is, akik egyébként nem
valami éleselméjűek, – kitünően tudnak számolni mások személyes
ügyeiben, amennyiben egyetlen adott mennyiség segítségével a
legbonyolultabb feladatokat is megtudják oldani. Ha valamit elmond nekik
az ember, óvakodni kell bármily csekély pozitív és egyéni körülményt
megjelölni, helyet, időpontot, egy mellékszereplő nevét vagy bármi mást,
ami bár közvetlenül összefügg vele: mert általa oly adott pozitív
mennyiséghez jutnak, melyekkel számolni tudó értelmük a többi nyitját
megtalálja. A kíváncsiság ösztönző lelkesedése oly nagy náluk, hogy az
akarat megsarkantyúzza az értelmöket, mely a legtávolabb eső eredmények
kifürkészésére lesz képes. Mert az ilyen emberek bármennyire
érzéketlenek és közönyösek az általános igazságok iránt, annál
kíváncsiabbak az egyéniekkel szemben.

A hallgatást ezért ajánlják az életbölcsesség tanítói a leghathatósabb
érvekkel, – nincs mit hozzátennem. Csak éppen néhány arab mondást hozok
fel, mert nagyon találók és kevéssé ismertek. „Amit ellenségednek nem
kell tudni, azt ne mondd el barátodnak.“ „Ha titkomat elhallgatom, úgy
az a foglyom: ha kiszalajtom, én vagyok a foglya.“ „Hallgatás fájának
béke a gyümölcse.“

43. Azt a pénzt használtuk fel legjobban, amelyet kicsaltak tőlünk: mert
egyenest okosságot vásároltunk rajta.

44. Ne tartsunk számon neheztelést, de jól tartsuk meg emlékezetünkben
az emberek eljárását velünk szemben, hogy ahhoz igazítsuk
viselkedésünket, fentartva a jellem változhatatlanságáról vallott
meggyőződésünket. Valakinek valamely gyarló jellemvonását elfelejteni
olyan volna, mintha keservesen szerzett pénzt eltékozolna az ember. Így
azonban óvjuk magunkat balga bizalmasságtól és balga barátságtól.

„Nem szeretni, nem gyűlölni“ a felét teszi minden életbölcsességnek:
„semmit el nem mondani és semmit el nem hinni“, teszi a másik felét.
Annyi azonban bizonyos, hogy az olyan világnak, melyben ilyen szabályok
és az utóbb következők érvényesek, a legjobb hátat fordítani.

45. Haragot vagy gyűlöletet mutatni szóval vagy mimikával haszontalan,
veszedelmes, oktalan, nevetséges és alantas dolog. Haragot vagy
gyűlöletet máskép, mint tettekkel, ne mutasson az ember. Ezt annál
tökéletesebben tudjuk megtenni, minél tökéletesebben kerültük el az
előbbit. Csak a hidegvérű állatok mérgesek.

46. Parler sans accent (nyomaték nélkül beszélni): a világfiak e régi
szabálya azt célozza, hogy bízzuk az emberek elméjére, hogy beszédünk
értelmét kitalálják. Az emberek eszejárása pedig lassú, amíg szavunk
értelmének a végére jár, addig mi magunk már messze járunk. Ellenben
parler avec accent (nyomatékkal beszélni) annyit jelent, mint az
érzéshez szólni, ahol is minden fonákul sikerül. Olyik embernek udvarias
taglejtéssel és barátságos hangon akár valóságos gorombaságokat is
odamondhat az ember közvetlen veszedelem nélkül.


_D)_ Magunktartása a világ folyásával és a sorssal szemben.

47. Bármely formát öltsön is az emberi élet, az elemei ugyanazok
maradnak, akár kunyhóban, akár az udvarnál, kolostorban vagy a
hadseregben. Az élet eseményei, kalandjai, jó és balszerencséje még oly
változatos formát mutasson bár, mégis úgy vagyunk vele, mint a
cukrászsüteménnyel. Sok mindenféle fura, tarka figura van közte: de
valamennyi ugyanabból a tésztából van gyúrva. És ami valakivel
megtörténik, sokkal inkább hasonlít ahhoz, ami mással is megtörtént,
mint az illető gondolja, midőn beszélni hall róla. Életünk eseményei
hasonlítanak még a kaleidoszkóp képeihez, melynek minden fordulatánál
mást és mást látunk, holott voltakép mindig ugyanaz van a szemünk előtt.

48. Három világhatalom van, mondja igen találóan egy régi bölcs: okoság,
erő és szerencse. Ez utóbbi – úgy vélem – a leghatalmasabb. Életpályánk
hasonló a hajó útjához. A sorsnak, secunda aut adversa fortuna, ugyanaz
a szerepe, mint a szélnek, mely messzire előre visz bennünket vagy
messze hátravet; ellene hiába való minden erőlködésünk. Annyi ez, mint
az evezők órák hosszat tartó munkája, mely jó darabon előbbre vitt
bennünket, mire egy hirtelen támadt szélroham éppannyira hátravet.
Viszont kedvező irányú szélroham fölöslegessé teszi az evezőket. A
szerencse hatalmát utolérhetetlenül fejezi ki egy spanyol közmondás: da
ventura a tu hijo, y echa lo en el mar (adj fiadnak szerencsét és dobd a
tengerbe).

A véletlen gonosz hatalom, melyre oly keveset kell bízni, amennyit csak
lehet. Van-e az ajándékosztók közt még egy, aki, adakozván, egyúttal a
legvilágosabban megmutatja, hogy semmi jogot nem formálhatunk
adományaira, hogy azokat egyáltalán nem érdemünknek, hanem csupán az ő
jóságának és kegyének köszönhetjük és ebből azt az örvendetes reményt
meríthetjük, hogy alázattal fogadhatunk el tőle a jövőben is még számos
meg nem érdemelt ajándékot? A véletlen ez az ajándékosztó, mely ért a
királyi művészethez, hogy éreztesse, miként az ő kegye és kegyelme ellen
minden érdem tehetetlen és értéktelen.

Ha visszatekintünk életünk kusza labirintusára, sok elvétett szerencsét,
sok felidézett szerencsétlenséget kell meglátnunk: miattok könnyen
túlzott szemrehányással illethetnők önmagunkat. Mert éltünk folyása nem
pusztán a magunk műve, hanem két tényezőnek, úgymint az események
sorozatának és elhatározásaink sorozatának az eredménye, melyek folyton
egymásba fonódnak és egymást kölcsönösen módosítják. Ehhez vegyük még,
hogy szemkörünk igen szűkre szabott. Nem ismerjük jóeleve
elhatározásunkat és még kevésbé láthatjuk előre az eseményeket, hanem
csupán a jelenlegieket ismerjük igazán. Míg távol a cél, nem vághatunk
egyenest neki. Csak körülbelül, sejtésünk után igazodhatunk feléje és az
irányt meg-meg változtatjuk. Csupán annyit tehetünk, hogy
elhatározásainkat a körülményekhez igazítjuk, remélve a célhoz való
közeledést.

Az események és céljaink két, különböző irányban ható erőhöz
hasonlíthatók, melyek eredője éltünk folyása. Terentius megmondta: in
vita est hominum quasi cum ludas tesseris: si illud, quod maxime opus
est jactu, non cadit, illud quod cecidit forte, id arte ut corrigas (az
emberi élet olyan, mint a kockajáték: ha nem úgy fordul, amint
szeretnők, javitsuk meg ügyességünkkel). Röviden szólva: a sors keveri a
kártyát, mi meg játszunk. Ezt az elmélkedésemet legtalálóbban egy
hasonlattal fejezhetném ki. Az élet olyan, mint a sakkjáték: tervet
csinálunk magunknak, ám ez az ellenjátékos szerint, – az életben sorsnak
hívják – módosul. Tervünk oly módosulásokon megy keresztül, hogy a
kivitelben alig ismerhetni rá az alapvonásokra.

Különben van életünk folyásában még valami, ami mindezeken kívül esik.
Ugyanis köznapi és nagyon gyakran bebizonyosodott igazság, hogy gyakran
balgábbak vagyunk, mint azt magunk hisszük. Ellenben, hogy okosabbak
lennénk, mint hisszük, oly felfedezés, mely csak azokat éri, akik ily
esetet átéltek és akkor is csak későn. Van bennünk valami, ami bölcsebb,
mint a fejünk. Életünk eldöntő lépéseit nem a helyesnek világos
felismerése, hanem valami benső impulzus, mondhatnók: ösztön dönti el,
mely lényünk legbelsejéből ered. Utóbb aztán világos, de gyarló,
szerzett és kölcsönkért fogalmak, általános szabályok és idegen példák
alapján, kellő megfontolás nélkül ócsároljuk tetteinket. Nem fontoljuk
meg, hogy ugyanaz nem illik mindenkire és így könnyen igazságtalanok
leszünk önmagunk iránt. Végül aztán kitűnik, hogy kinek volt igaza; csak
a szerencsésen elért öregség tudja szubjektíve és objektíve megítélni a
dolgot.

Az a belső impulzus talán prófétai és az ébredéssel szertefoszló álmok
öntudatlan vezetése alatt áll, amelyek életünknek tónusbeli
egyenletességet és drámai egységet adnak, amelyet az oly gyakran
ingadozó és tévedő, más hangulatba átcsapó agybeli öntudat nem tudna
neki megadni. Ezért van az, hogy aki bizonyos fajta nagy tettek
végbevitelére van hivatva, ezt ifjúkorától kezdve bensőjében és titkon
érzi és ösztönösen dolgozik rajta, miként a méh a lépen. Ezt nevezi
Gracian Balthasar la gran sinderesis-nek, az ösztönszerű, vagy
önóvásnak, mely nélkül az egyén elpusztulna. Elvont elvek szerint nehéz
cselekedni és csak hosszú gyakorlat után sikerülhet, de csak olykor és
nem teljesen. Ám mindenkinek vannak veleszületett, konkrét elvei, melyek
húsába, vérébe mentek át és egész gondolkodásának, érzésének és
akarásának eredményei. Többnyire nem ismeri azokat in abstracto, de
midőn visszatekint életére belátja, hogy mindenkor utánok igazodott és
azok láthatatlan fonalakként húzgálták ide-oda. Ezek aszerint, hogy
milyenek, fogják őt boldogságra vagy boldogtalanságra vezetni.

49. Szünetlenül szemünk előtt kellene tartanunk az idő hatását és dolgok
változandóságát és mindennél, ami történik, annak ellenkezőjét kellene
elképzelnünk. Gondoljunk tehát a szerencsében a szerencsétlenségre,
barátságban az ellenségeskedésre, szerelemben a gyűlöletre, bizalomban
és nyiltságban az árulásra – és megfordítva is. Ez az igazi
életbölcseségnek ki nem apadó forrása: ilyformán cselekvésünk mindenkor
megfontolt lesz és nem egykönnyen csalódunk. Annyi ez mindössze, hogy az
idő elkövetkező hatását előre számításba vettük. De talán semmiféle
ismerethez nem szükséges annyira a tapasztalat, mint a dolgok
állhatatlanságának és változandóságának helyes megismeréséhez. Minden
állapot ugyanis, amíg tart, szükségszerűen és teljes joggal áll fönn.
Minden év, minden hó, minden nap olyannak látszik, mintha most az ő
igazságának virradt volna föl örökre. De nem így van: csupán a
változandóság örökös. Az az okos, akit az állandóság látszata meg nem
téveszt, sőt előre látja[22] a legközelebbi változás irányát.

Az emberek a dolgok ideiglenes állapotát, illetve pályájuk irányát azért
tartják rendszerint maradandónak, mert a hatásokat tartják szemük előtt,
de az okokat föl nem fogják, pedig ezek rejtik magukban a jövő
változások csiráját, míg a hatás semmit sem tartalmaz abból. Ehhez
tartják magukat és fölteszik, hogy az előttük ismeretlen okok, melyek
ilyen hatást tudtak létrehozni, azt fenn is tudják tartani. Megvan
amellett az az előnyük, hogy ha tévednek, az mindig unisono történik;
ezért is az őket érő baj mindig általános, holott a gondolkodó fő, ha
tévedett, még egyedül is áll. Mellesleg megerősítése ez ama tételemnek,
hogy a tévedés mindig a következményből az okra való következtetésre
ered. (Lásd: „Welt als W.“ I. köt. 90. l., 3. kiad. 94. l.)

Az időt pedig csak elméletileg és hatásának megsejtésével anticipáljuk,
de nem úgy, hogy a gyakorlatban is elébevágjunk, időnek előtte kívánva
valamit, amit csak az idő hozhat meg. Mert aki így jár el, azt fogja
tapasztalni, hogy nincs rosszabb, lelketlenebb uzsorás az időnél, mely a
tőle kicsikart előny után súlyosabb kamatot szed minden zsidónál. Így
például oltatlan mész és melegség által, úgy meghajthatjuk a fát, hogy
néhány nap alatt levelet hajt, kivirágzik és gyümölcsöt hoz: de aztán el
is hal. Ha az ifjú a férfi nemzőerejét már most akarja gyakorolni, akár
csak néhány hétre is és tizenkilencéves korában azt tenni, amit
harmincéves korában nagyon jól megtehet: az idő megadja az előleget, de
jövendő évei erejének egy része, sőt talán életének egy része lesz az
érte járó kamat. Vannak olyan betegségek, melyekből csak úgy lehet
teljesen kigyógyulni, ha azoknak természetes lefolyást engedünk,
minekutána nyom nélkül, maguktól eltünnek. Ha azonban most, azonnal és
éppen most akar valaki meggyógyulni: az idő itt is ad előleget, elűzi a
betegséget, de életfogytig tartó gyöngeség és krónikus baj lesz a
kamatja. Ha háborús, nyugtalan időkben szükségünk van pénzre, még pedig
azonnal, éppen most, úgy kénytelenek leszünk ingatlanainkat vagy
állampapírjainkat értékük egyharmadán, vagy még azon alul is eladni,
holott teljes értékét megkapnók értük, ha néhány évig várni akarnánk: de
mi arra kényszerítjük, hogy kölcsönt adjon. Vagy például tetemes
összegre van szükségünk valamely nagyobb utazáshoz: egy vagy két év
alatt jövedelmünkből megtakaríthatnók. De nem akarunk várni, tehát
kölcsönt veszünk fel, vagy tőkénkből vesszük el, azaz az idő nyujt
előleget. Itt a kamat a pénztárunkban támadt rendetlenség, tartós és
folyton nagyobbodó deficit lesz, melytől sohasem bírunk többé
megszabadulni. Ilyen az idő uzsorája: áldozatául esik mindenki, aki
várni nem tud. Az idő kimért járását siettetni akarni a legköltségesebb
vállalkozás. Óvakodjunk tőle, hogy az időnek adósaivá váljunk a
kamatokkal.

50. Jellemző és a mindennapi életben gyakran szembeötlő különbség a
közönséges és az okos emberek közt, hogy azok a bekövetkezhető
veszedelmek megfontolásánál és felbecsülésénél csak azt kérdik és azt
viszik tekintetbe, ami ehhez hasonló már _megtörtént_, míg ellenben az
okosak azt fontolják meg, ami esetleg _megtörténhetnék_, vagy a spanyol
közmondás szerint: lo que no acaece en un anno, acaece en un rato (ami
meg nem történik egy év alatt, megtörténik egy perc alatt). És ez a
különbség természetes is: mert annak áttekintéséhez, ami
_megtörténhetik_, ész szükséges, ahhoz ami _megtörtént_, csupán érzékek.

Életelvünk legyen: áldozzunk a gonosz démonoknak! Ne riadjunk vissza
némi fáradság, idő, kényelmetlenség, körülményesség, pénz vagy
nélkülözés rááldozásától, hogy valamely szerencsétlenség lehetősége
előtt becsukjuk a kaput. Minél többet áldoztunk rá, annál kisebb,
távolabb eső is kevésbé valószínű lesz annak a bekövetkezése. E szabály
legvilágosabb példája a biztosítási díj. Nem egyéb ez, mint a gonosz
démonok oltárain nyilvánosan és mindenkitől bemutatott áldozat.

51. Semmiféle esemény felett ne ujjongjunk és ne jajveszékeljünk
túlságos hangosan: egyrészt minden dolog forgandósága, másrészt
ítéletünk gyarlandó volta miatt, mely gyakran megtéveszt bennünket
afelől, hogy mi válik előnyünkre és mi kárunkra. Szinte mindenki
jajveszékelt már afölött, ami utóbb igaz javára vált vagy ujjongott
azon, ami később legnagyobb szenvedéseinek lett a forrása. Szépen
fejezte ki Shakespeare az ellene ajánlott érzületet:

  I have felt so many quirks of joy and grief
  That the first face of neither, on the start,
  can woman me unto it.[23]

(All’s well, A. 3. sc. 2.)

Aki szerencsétlenség eseteiben nyugodt marad, tanujelét adja, hogy
ismeri az életben előfordulható bajok nagyságát és nagy számát és azt,
ami éppen most érte, igen csekély részéül veszi annak, ami vele a
jövőben megtörténhetik.

E stoikus felfogás mellett nem lehetünk soha (conditionis humanae
oblitus) megfeledkezők emberi mivoltunkról, hanem mindenkor emlékezzünk
róla, mennyire szomorú és nyomorúságos az emberi sors és mily sok bajnak
van kitéve élete. Hogy ezt a belátást mindenkor ébren tartsuk, elég egy
pillantást vetnünk körülöttünk: mindenütt szemünkbe ötlik a küzdés,
vergődés és kínlódás a nyomorult, kietlen, mitsem nyujtó, puszta létért.
Igényeinket eszerint leszállítjuk, beletaláljuk magunkat minden dolognak
és állapotnak gyarlóságába, szembenézünk a szerencsétlenségekkel, hogy
elkerüljük vagy elviseljük azokat. Tartsuk állandóan szem előtt, hogy a
kis és nagy szerencsétlenségek az élet tulajdonképeni elemei. Azért nem
kell a rosszmájnak módjára, miként _Beresford_, az emberi életnek óráról
órára jelentkező nyomorúságai (miseries of human life) fölött lamentálni
és arcunkat fintorítani, még kevésbé in pulicis morsu Deum invocare
(bolhacsipésnél Istenhez könyörögni). Inkább legyünk óvatosak a
szerencsétlenségek megelőzésében és elhárításában, jöjjenek azok bár
emberektől vagy dolgoktól, hogy ravasz rókaként szépen kitérhessünk
minden balszerencse elől, ami valójában pusztán álcázott ügyetlenség.

A balszerencse elviselése nem esik annyira nehezünkre, ha eleve
lehetőnek képzeltük el és elkészültünk bekövetkezésére. Mert ha az
esetet bekövetkezése előtt mint puszta lehetőségét nyugodtan fontolóra
vesszük, akkor kiterjedését minden irányban világosan áttekinthetjük és
végesnek látjuk. Ha a szerencsétlenség aztán valóban bekövetkezik,
hatása nem nagyobb való súlyánál. Viszont ha nem így fogadjuk, hanem
készületlenül ér a baj, ijedtségünkben első pillanatban képtelenek
vagyunk a baj nagyságát helyesen megítélni. Áttekinthetetlen lévén,
könnyen mérhetetlennek, a valóságban sokkal nagyobbnak tűnik fel. A
sötétség és bizonytalanság nagyobbnak tüntet fel minden veszedelmet.
Hozzájárul ehhez még az a körülmény, hogy a lehetségesnek vett
szerencsétlenség mellé elképzeljük a vigaszul szolgáló okokat és
elhárításuk eszközeit is.

A szerencsétlenség elviselésére mi sem tesz bennünket jobban képessé,
mint annak az igazságnak a belátása, hogy: minden ami történik, a
legnagyobbtól a legkisebbig, szükségszerűen történik. (Lásd az Akarat
Szabadságáról, szóló pályamunka, 62. l. magyarul Kelen Ferenctől, a
Filozófiai Írók Tára XVII. kötete.) Mert az elkerülhetetlen
szükségszerűségbe könnyen belenyugszik az ember. Az ott nyert megismerés
mindent, még a legfurább véletlennek látszó dolgokat is oly
szükségszerűnek tünteti fel, mint azt, amely a legismertebb törvények
szerint és teljesen előrelátva következett be. Rámutatok itt arra, amit
(Welt als Wille I. köt. 345. és 346. l. 3. kiad. 261. l.) az
elkerülhetetlenség és szükségszerűség fölismerésének megnyugtató
hatásáról mondottam. Aki e megismeréstől át van hatva, előbb minden
lehetőt megtesz, aztán készséggel elszenvedi, amit el kell viselnie.

A bennünket óránként kínzó apró baleseteket úgy tekintjük, mint aminek
az a célja, hogy szerencsénk idején is gyakorlatban maradjunk és a nagy
szerencsétlenségek elviselésére szolgáló erőnk teljesen el ne ernyedjen.
A mindennapi bosszantásokkal, kicsinyes súrlódásokkal, jelentéktelen
összeütközésekkel, illetlenségekkel, pletykával szemben legyünk
vértezettek, miként Siegfried. Meg se érezzük, ne engedjük szívünkhöz
férkőzni, dobjuk el magunktól, mint útunkba kerülő kavicsot és semmi
esetre be ne fogadjuk belső megfontolásunk tárgyai közé.

52. Amit közönségesen sorsnak mondanak az emberek, az többnyire a maguk
ostoba csínytevése. Szívleljük meg Homérosz szép szavait (Ilias XXIII.
313. és folyt.), ahol az okos megfontolást ajánlja. Mert ha
gonoszságainkért csak a túlvilágon kell lakolnunk, ostoba csínyeinkért
már e földön – bár néha kegyelemben is lehet részünk. Nem az tetszik
félelmetesnek és veszedelmesnek, aki dühös tekintetű, hanem az okos
nézésű: mert bizonyos, hogy épp oly félelmes fegyvere az embernek az
esze, mint az oroszlánnak a körme.

A tökéletes világfi sohasem tétovázik és soha el nem hamarkodik semmit.

53. Az okosság mellett boldogulásunkra felette lényeges tulajdonság a
bátorság. Ezekkel természetesen nem ajándékozhatjuk meg önmagunkat,
hanem az elsőt anyánktól, az utóbbit apánktól kapjuk örökbe: mégis erős
szándékkal és rászoktatással sokat lendíthetünk a már meglevőn. Ebben a
világban, melyben kérlelhetetlen „érc-kockák hullanak“, vasakaratra van
szükség, páncélra a sors és az emberek ellen. Az élet merő küzdelem,
minden talpalattnyi előrehaladásért meg kell verekedni és joggal mondja
Voltaire: on ne réussit dans ce monde, qu’á la pointe de l’épée, et on
meurt les arme á la main. (Ezen a világon csak kardunk hegyével
boldogulhatunk és fegyverrel kezünkben halunk meg.) Gyáva az olyan
lélek, mely ha felhők tornyosulnak vagy akár csak feltűnnek,
összezsugorodik, elcsügged és jajgat. Inkább az legyen a jeligénk: tu ne
cede malis, sed contra andentior ito. (Ne hátrálj a bajok elől, hanem
bátran haladj előre!)

Míg valamely veszélyes dolognak a vége még kétes, amíg megvan a
lehetősége, hogy jóra forduljon, nem szabad elcsüggednünk, hanem álljunk
ellen. Az időjáráson sem szabad kétségbeesnünk, míg egy darabka kékség
mutatkozik az égen. Sőt vigyük annyira, hogy elmondhassuk:

  Si fractus illabatur orbis
  Impavidum ferient ruinae.

(Ha romba dől is a világ, mint rettenthetetlent temessenek el a romok.)

Az élet és javai nem érik meg, hogy gyáván összeszorulva megremegjen
értük a szívünk:

  Quocirca vivite fortes,
  Fortiaque adversis apponite pectore rebus.

(Éljetek hát bátrakként és bátor szívvel nézzetek szembe a bajokkal.)

De ebben is túlzásba mehetünk: a bátorság vakmerőséggé fajulhat. Hogy
fentartsuk magunkat, bizonyos mértékig félénkségre van szükségünk: a
gyávaság ennek csupán túllépése. Ezt nagyon találóan fejezi ki Verulami
Bacon a páni félelemről (terror Panicus) adott etimológiai
magyarázatában, mely jóval különb a Plutarchosénál (de Iside et Osir c.
14.). Ugyanis Pan-ból, a megszemélyesített természetből vezeti le
ilyformán: Natura enim rerum omnibus viventibus indidit metam, ac
formidinem, vitae atque essentiae suae conservatricem, ac mala
ingruentia vitantem et depellentem. Verumtamen eadem natura modum tenere
nescia est: sed timoribus salutaribus semper vanos et inanes admiscet;
adeo ut omnia (si intus conspici darentur) Panicis terroribus plenissima
sint, praesertim humana.[24] (De sapienia veterum VI.) Különben jellemző
tulajdonsága a páni félelemnek, hogy nincsen világos tudata az okairól,
hanem azokat inkább pusztán föltételezi, minsem ismeri, sőt szükség
esetén a félelem okául magát a félelmet adja meg.



VI. FEJEZET.
AZ ÉLETKOROK KÜLÖNBSÉGÉRŐL.

Nagyon szépen mondta Voltaire: akiben nincs meg korának a szelleme, azt
korának minden szerencsétlensége sujtja. Helyén való lesz tehát az
életboldogságnak szentelt e fejtegetések végén egy pillantást vetnünk
azokra a változásokra, amelyeket az életkorok rajtunk előidéznek.

Egész életünkön át mindig csak a _jelen_ van hatalmukban, sohasem több.
A különbség csak annyi, hogy éltünk kezdetén hosszú jövőt látunk magunk
előtt, a vége felé pedig hosszú multat mögöttünk. Továbbá, hogy
temperamentumunk, de nem a jellemünk, némely ismeretes változáson megy
át, amely körülmény mindenkor más és más szinezetet ad a jelennek.

Főművemben kimutattam (II. köt. 31. fej.), hogy _gyermekkorunkban_
sokkal inkább _megismerő_, mint _akaró_ lények vagyunk, ennek ott az
okait is kifejtettem. Éppen ezen alapszik életünk első negyedének a
boldogsága, melyre később mint az elvesztett paradicsomra gondolunk
vissza. Gyermekkorunkban kevés viszonyaink és csekély szükségleteink
folytán csekély az akaratot megindító inger is. Lényünk nagyobb része a
_megismerésbe_ merül el. Az értelem korán fejlődik, ha nem is érik – az
agyvelő már a hetedik évben eléri a teljes nagyságot – és szünetlenül
táplálékot keres a még _új_ lét egész világában, ahol minden az ujdonság
mázában ragyog. Ez a forrása gyermekéveink kimeríthetetlen
költészetének. A költészetnek, mint minden művészetnek, a lényege
ugyanis a plátói eszmének a felfogásában rejlik, abban t. i., hogy
minden egyes dologban a lényegest és így az egész fajban közöst
meglássuk. Ezáltal minden egyes dolog nemének képviselője gyanánt lép
föl és _egy_ eset ezerre érvényes. Ámbár úgy tetszik, hogy gyermekkorunk
jeleneteiben mindig csak a mindenkori egyes tárggyal vagy esettel
vagyunk elfoglalva és pedig csak amily mértékben az pillanatnyi
akarásunkat érdekli: valójában máskép áll a dolog. Az élet ugyanis egész
jelentőségében oly újnak és az ismétléstől még el nem kopott
benyomásaival oly frissnek tetszik előttünk, hogy gyermeki játékaink
közepette csöndben és világos szándék nélkül azzal foglalkozunk, hogy az
egyes jelenetekből és eseményekből magát az élet lényegét és alakjainak
alaptípusát felfogjuk. A dolgokat és személyeket, miként Spinoza
mondaná, az örökkévalóság szempontjából szemléljük. Minél fiatalabbak
vagyunk, annál inkább jelenti minden egyes dolog szemünkben az egész
fajt. Ez évről évre csökken és ezen alapszik a benyomás különbsége,
melyet a dolgok ránk ifjúságunkban és vénségünkben gyakorolnak. Ezért
válnak a gyermekkor és a kora ifjúság tapasztalatai minden későbbi
ismereteink tipusaivá és kategóriává, amelyekbe minden későbbi
ismereteinket, ha nem is mindig tudatosan, belefoglaljuk. Így már
gyermeki éveinkben kialakul világnézetünknek a szilárd alapja, kitetszik
sekélysége vagy mélysége. Későbbre csak a teljes kivitel, a befejezés
marad, de lényegében nem változik. A gyermekkorban e tisztán objektív és
így poétikus szemlélet az uralkodó, amit támogat az a körülmény, hogy
akaratunk még távolról sem lép föl teljes energiájával. Innét van némely
gyermeknek az a komoly, fürkésző tekintete, amelyet Rafael angyalainál,
különösen a Madonna del Sisto-n levőknél oly szerencsésen felhasznált.
Ezért oly boldogok a gyermekkor évei, ezért emlékezünk rájok mindenkor
sóvárgással.

Míg mi a dolgok első, _szemléletes_ megértésének ezzel a komolysággal
szenteljük magunkat, addig a nevelés azon fáradozik, hogy bennünket a
_fogalmakkal_ ismertessen meg. Azonban a fogalmak nem nyujtják a
tulajdonképpeni lényeget, ellenben minden ismeretünk alapja és valódi
tartalma a világ szemléletes felfogásában rejlik. Ezt azonban csak mi
_magunk_ nyerhetjük el és semmi más _kioktatás_ itt nem használ. Miként
erkölcsi, úgy értelmi értékünk is nem kívülről áramlik belénk, hanem
saját lényünk mélyéből fakad. A született balgából Pestalozzi nevelő
művészete sem alakíthat gondolkodó embert: soha! Balgának született,
balgakép kell, hogy meghaljon.

A külvilágnak e mélységes első szemléletéből érthető meg, hogy miért
vésődnek be oly mélyen az emlékezetünkbe gyermekkorunknak környezetei és
tapasztalatai. Ugyanis osztatlanul engedtük át magunkat azoknak,
figyelmünk el nem szóródott, az előttünk feltűnő dolgokat úgy néztük,
mintha nemükben páratlanok, sőt mintha egyáltalán az egyetlen létezők
volnának. Később azonban az ismertté vált dolgoknak nagy tömege elveszi
bátorságunkat és türelmünket.

Ha visszaemlékszünk itt arra, amit főművemnek fönt említett kötetében,
372. lap (3. kiadás, 425. lap) kimutattam, hogy tudniillik minden
dolognak _objektív_, vagyis puszta _képzetekben_ való létezése mindig
örvendetes, míg szubjektív létezése, mint ami akarásból áll, erősen
vegyítve van fájdalommal és szomorúsággal: akkor a dolognak rövid
kifejezésére ezt a tételt is el fogjuk fogadni: minden dolog gyönyörű,
amint _látjuk_, de csúf, amint _van_.

Gyermekkorunkban a dolgokat inkább a szemlélet, az objektívitás
oldaláról tekintjük, semmint a lét, az akarat szempontjából. Minthogy az
előbbi a dolgoknak az örömet nyujtó oldala, a szubjektív és csúf
ellenben még ismeretlen előttünk, ezért az ifjú értelem a valóság és
művészet minden elébe kerülő alakját csupa boldog lénynek tartja. Azt
tartja, hogy a létük még sokkal szebb a látszatuknál. A világ
édenkertnek tűnik fel szemében, Arkádia ez, melyben mindannyian
születtünk. Ebből támad később a való élet utáni szomjúság, a tettek és
szenvedések áhítása, amely az élet forgatagába kerget bennünket. Ebben
aztán megismerjük a dolgok másik oldalát, a létét, vagyis az akaratét,
ahol minden lépésünknél gátat találunk. Majd elkövetkezik lassanként a
nagy csalódás, a kiábrándulás kora, melynek beálltával azt szokták
mondani: l’âge des illusions est passé (az illúziók kora lejárt). És ez
a kiábrándulás mindig tovább halad, mindig teljesebbé válik.
Gyermekkorunkban olyannak látjuk az életet, mint a távolból nézett
színházi díszletet, öregségünkben pedig, mint mikor azt közvetlen
közelből nézzük.

Egy másik körülmény is hozzájárul a gyermekkor boldogságához. Miként
tavaszelőn minden lombnak egy a színe és majdnem azonos az alakja, úgy
hasonlítunk gyermekkorunkban egymásra, miért is kitűnő a harmónia a
gyermekek közt. Ám a serdüléskor megkezdődik a szétágazás és mindig
nagyobb lesz, mint a kör küllőinél.

Az ifjúkor boldogságát azonban rendszerint megzavarja, sőt meg is
semmisíti a szerencse hajhászása, amelyről szilárdan hisszük, hogy
életünkben el kell hogy érjük. Ebből fakad aztán a mindig csalódó
reménykedés és az elégedetlenség. Egy megálmodott, elmosódó boldogságnak
csalóka képei és szeszélyesen megválasztott alakjai lebegnek előttünk és
hiába keressük az eredetijöket. Ezért vagyunk ifjúkorunkban rendszerint
elégedetlenek helyzetünkkel és környezetünkkel. Ugyanis ezeknek
tulajdonítjuk azt, ami általában az emberi élet ürességének és
szegénységének a járuléka, amellyel most kötünk először igazán
ismeretséget, miután egészen más dolgokat vártunk.

Sokat nyernénk vele, ha idejében kiírtanók az ifjúból azt a rögeszmét,
hogy az életben sok, nagy boldogság vár reá. De ennek ép az ellenkezője
esik meg, midőn rendszerint az életet előbb ismerjük meg a költészetből,
semmint a valóságból. A költészet festette jelenetek saját ifjúságunk
pirkadó színeiben pompáznak tekintetünk előtt, csoda-e, hogy sóvárgás
kínoz bennünket megvalósulásuk után és utána kapunk a – szivárványnak!
Az ifjú élete folyását érdekes regény formájában várja. A csalódás, mint
már említettem (II. köt. 374. l.), el nem maradhat. Azoknak a képeknek
éppen az a varázsa, hogy csak _képek_ és nem valóságok. Csak így
maradhatunk meg azokat szemlélve a tiszta megismerés nyugalmas és
megelégedett lelkiállapotában. A megvalósulás áhítása már megindítja
akaratunkat, ettől pedig elválaszthatatlan a fájdalom. Az érdeklődő
olvasót itt még az említett kötet 427. lapjára (3. kiad. 488. l.) is
utalom.

Éltünk első felét a boldogság utáni kielégítetlen sóvárgás jellemzi,
második felét pedig a szerencsétlenség miatt való aggódás. Ekkor ugyanis
már többé-kevésbé világosan kiismertük, hogy minden boldogság csupán
csak képzeleti, ellenben a szenvedés, az a való. E korban azért is,
legalább az okosabb, inkább szenvedéstől és zaklatástól ment állapotot
keres, mintsem élvezetet.[25]

Ha ifjú koromban csöngetést hallottam ajtómon, felvidultam: azt hittem,
no, most jön. Későbbi években hasonló alkalommal inkább ijedtségfélét
éreztem: azt gondoltam, most aztán itt van!

Az ember világával való érintkezés is két ellentétes érzést vált ki a
kiváló és tehetséges egyéniségből. Az ilyen ember voltaképpen nem igen
tartozik abba a világba és kiválóságának mértékéhez képest
többé-kevésbbé egyedül áll. Ifjúkorban gyakran _elhagyottnak_ érzi
magát, későbbi években ellenben a világból _menekülőnek_. Az első érzés
kellemetlen és a világ nem ismeréséből fakad, a másik kellemes és a
világ megismeréséből támad.

Az élet másik fele, mint valami zenei periódusnak második szakasza,
kevesebb törtetést, de annál több nyugalmat mutat. Míg ifjúságunkban azt
képzeljük, ki tudja mi minden boldogság és gyönyör tanyája a világ, csak
rátalálni nehéz, addig öregségünkben tudjuk, hogy minderre hiába várunk
és ebbe belenyugodva élvezzük a tűrhető jelent és örömet találunk
kicsiségeken.

Az érett ember élettapasztalata révén nyert _elfogulatlanságával_ máskép
látja a világot, mint az ifjú és a gyermek. Csak most látja a dolgokat
egyszerű valóságukban, míg a gyermek és az ifjú előtt az igazi világot
délibáb fátyolozza el, maga szeszélyéből, hagyományos előítéletekből és
szertelen képzeletéből szövődött képekkel.

A tapasztalatnak ugyanis első teendője, hogy bennünket az ifjúság
agyrémeitől és hamis fogalmaitól megszabadítson. A legjobb, ámbár
negatív nevelés feladata aból állana, hogy az ifjúságot ezektől megóvja,
ez azonban felette nehéz dolog. E célból a gyermek szemkörét eleinte
lehető szűkre kellene korlátolni, ezen belül azonban csupa világos és
helyes fogalmakkal megismertetni. Csak miután az e körben levőket mind
helyesen felfogta, lehetne azt tágítani, mindig ügyelve arra, hogy semmi
homályos vagy félig és ferdén értett fogalom fenn ne maradjon. Ennek
folytán a dolgokról és emberi viszonyokról korlátolt és igen egyszerű,
de másrészt világos és helyes fogalmakkal bírna, amelyek csak folytonos
tágításra szorulnának, de helyesbítésre nem; és így tovább az ifjúkorig.
E módszer különösen megköveteli, hogy ne engedjük meg a regényolvasást,
hanem pótoljuk megfelelő életrajzokkal, ilyen például a Frankliné, a
_Moritz_-féle Anton Reiser-é stb.

Midőn fiatalok vagyunk, azt véljük, hogy az életpályánkra fontos és
nagykövetkezményű események és személyek síp- és dobszókísérettel lépnek
fel. Öregségünkben visszapillantva azonban azt látjuk, hogy valamennyien
teljes csöndben a hátsó ajtón, szinte észrevétlenül osonnak be.

Az életet e szempontból hímzett szövethez is hasonlíthatjuk, melynek
színét látjuk az ifjúságunkban, öregségünkben pedig a visszáját. Ez nem
annyira szép, mint tanulságos, mert megmutatja a szálak összefüggését.

Még a legnagyobb szellemi fölény is csak a negyvenedik életév után
juthat igazán érvényre. Az évek érettségét és a tapasztalat gyümölcsét a
szellemi erő sokszorosan felülmúlhatja, de sohasem pótolhatja: amaz
ellenben még a legközönségesebb ember javára is ellensúlyozza a
legnagyobb szellemű, de ifjú ember erejét. Ez azonban csak személyes
társalgásra, nem pedig a művekre vonatkozik.

Minden kiválóbb ember, aki nem tartozik az emberiségnek a természettől
oly mostohán megáldott öthatodához, csak nehezen lesz szabad negyvenedik
életéve után az embergyűlölet némi árnyalatától. Amint természetes is,
magáról másokra következtetett és lassanként kiábrándulva belátta, hogy
az emberek vagy az ész vagy a szív tekintetében, legtöbbször pedig
mindkettőben hátralékban vannak. Ezért hát szívesen elkerüli a mások
társaságát. Egyáltalán az ember saját belső értékéhez mérten kedveli
vagy gyűlöli a magányosságot, azaz a maga társaságát. A mizantrópiának
erről a fajtájáról értekezik _Kant_ is, Kritik des Urtheilskraft c.
művében, az első rész 29. §-ához írt általános megjegyzés vége felé.

Ifjú embernél értelmi mint erkölcsi tekintetben rossz jel, ha korán
beletalálja magát és otthonos az emberek vásári sürgésében és mintegy
elkészülve lép az életbe: ez nemtelenségre vall. Ellenben bizonyos
idegenkedés, meglepődő, félszeg és fonák magaviselet nemesebb
természetre mutat.

Ifjúságunk vidámsága és bátor életkedve részint azon alapszik, hogy a
hegynek fel menve, nem látjuk a halált, mely túl a hegy lábánál
várakozik ránk. De ha átlépjük a csúcsot, akkor igazán megpillantjuk a
halált, amelyet eddig csak hallomásból ismertünk. Ekkor megcsappanván az
életerő, sülyedni kezd az életkedv is. Az ifjonti gondtalanságot szomorú
komolyság váltja fel és ez az arcra is rányomja a bélyegét. Míg fiatalok
vagyunk, bármit is mondjanak, az életet végtelennek tartjuk és ehhez
képest is bánunk az idővel. Minél idősebbek leszünk, annál inkább
takarékoskodunk vele. Öregebb korunkban minden elmúlt nap ahhoz hasonló
érzést vált ki belőlünk, melyet a halálraítélt érez minden lépésnél, a
vérpadhoz közeledve.

Az ifjúság szempontjából az élet végtelenül hosszú jövő, az öregség
szemével tekintve nagyon rövid mult; úgy, hogy kezdetben olyannak
mutatkozik, mint a tárgyak, ha a messzelátó objektív lencséjét tesszük
szemünk elé, de a végén, mintha a szemlencsét. Meg kell öregedni, tehát
_sokáig_ kell élni, míg az ember megérti, hogy mily _rövid_ az élet.
Minél korosabb az ember, annál kisebbeknek látszanak az emberi dolgok
összesen és egyenként. Az élet, mely ifjúságunkban szilárdnak és
állandónak tetszett, most tiszavirágéletű, gyors tüneménynek látszik.
Ifjúságunkban az idő sokkal lassabban halad. Ezért is életünk első
negyede nemcsak a legboldogabb, hanem a leghosszabb is. Sokkal több
emléket is hagy maga után és kétannyi elmesélni való van rajta, mint a
rákövetkező korokon. Mint a tavaszi napok, szinte tűrhetetlenül hosszúak
az ifjúság idői. Ősszel ellenben rövidebbek, de egyúttal derültebbek,
állandóbbak a napok.

De vajjon miért látjuk öregkorban a mögöttünk levő életet oly rövidnek?
Mert oly rövidnek tartjuk, mint az emlékezetét. Ebből pedig kihullott
minden jelentéktelen és sok kellemetlen részlet és így kevés maradt
benne. Miként értelmünk egyáltalán úgy emlékező erőnk is felette
tökéletlen: a megtanultat gyakorolni, a multon kérődzni kell, hogy a
feledés mélységébe ne sülyedjen. De a jelentéktelen és kellemetlen
dolgokon nem szoktunk kérődzni. A jelentéktelen dolgok száma pedig
mindig szaporodik, mert sok olyan körülmény, mely eleinte jelentősnek
tetszett, utóbb lassanként a számtalan ismétlődés folytán elveszíti
jelentőségét. Ezért emlékezünk jobban korábbi életéveinkre, mint a
későbbiekre. Minél tovább élünk, annál kevesebb esemény lesz oly fontos
és jelentős előttünk, hogy utóbb kérődzzünk rajta. Pedig csak úgy
őrizheti meg az emlékezetünk, különben elfeledjük. Így szalad hát időnk
mindinkább kevesebb nyomot hagyva maga után. De a kellemetlenséget sem
szívesen idézzük vissza emlékezetünkbe, különösen ha azok hiúságunkat
sértik. Ez pedig a leggyakoribb eset, mert ritkán ér bennünket szenvedés
teljesen a hibánkon kívül. Ezért elfelejtünk sok kellemetlenséget.

Ez a kettős veszteség az, ami emlékezetünket oly röviddé teszi és
arányosan mindig rövidebbé, minél hosszabb lesz a tárgya. Miként a
parton a tárgyak mindinkább kisebbednek és kevésbé felismerhetőkké
válnak, ha hajón tőlük távolodunk, úgy letűnt éveink, élményeink és
cselekvéseink is. Hozájárul még, hogy néha az emlékezés és képzelő erőnk
éltünk valamely rég elmúlt jelenetét oly elevenen idézik fel, mint a
tegnapi napot és egészen a közelünkbe hozzák. Ez onnét van, mert
lehetetlen az egész hosszú multat egyetlen képben megjeleníteni, már
csak azért is, mert az egyes elmúlt eseményeket nagyrészt elfeledtük és
csupán általános, elvont fogalmunk maradt róla, nem pedig szemléletünk.
Ezért tetszenek oly közellévőknek a mult egyes jelenetei, mintha csak
tegnap történtek volna. A köztük lefolyt idő pedig eltűnik és az egész
élet felfoghatatlanul rövidnek tetszik. Öregségünkben néha egész hosszú
multunk szinte mesésen rövidnek tűnik fel szemünkben, mert hisz’ főkép
mindig ugyanazt az állandó jelent látjuk. E belső tüneménynek az az oka,
hogy lényünk nem mint magánvaló, hanem csupán annak a jelensége esik az
idő fogalma alá és hogy a jelen a tárgy és az alany érintkező pontja.

Miért látjuk másrészt ifjúságunkban oly beláthatatlanul hosszúnak az
előttünk levő életet? Mert helyet kell teremteni a határtalan
reményeknek, melyekkel a jövőt benépesítjük, amelyeknek megvalósítására
a Matuzsálem kora is rövid volna. Másik oka, hogy mértéknek azt a néhány
elmúlt évet vesszük, melyeknek emlékezete anyagban dús és ezáltal
hosszú. Mert az ujdonság mindent jelentősnek láttat, miért is utóbb még
újra fölidéztük, tehát gyakran emlékezetünkbe idéztük és ezáltal az abba
bevésődött.

Néha azt hisszük, hogy visszavágyunk valamely helyre, pedig csak az után
az idő után sóvárgunk, midőn ott éltünk és ifjabbak, frissebbek voltunk.
Az idő így ámít bennünket a tér álarcában. Utazzunk csak oda, kitűnik a
csalódásunk.

Hogy az ember magas életkort érjen el, annak hibátlan szervezet mellett
két útja van. Két lámpa égését vehetnők erre példázatnak: az egyik azért
ég sokáig, mert kevés ugyan az olaja, de vékony a bele is; a másiknak
erős a bele és sok az olaja. Az olaj az életerő, a bél ennek a
fogyasztója.

Életerőnk tekintetében 36-ik évünkig azokra hasonlítunk, akik kamataik
után élnek: amit ma elköltünk, holnap újra itt van. Ez időponton túl
kezdünk már a tőkéhez is hozzányúlni. Eleinte alig vehető a dolog észre:
a kiadás legnagyobb része magamagától pótlódik. Ügyet se vetünk a
mutatkozó csekély hiányra. Csakhogy ez mindinkább növekszik, napról
napra észrevehetőbbé válik. A ma mindenkor szegényebb a tegnapnál, a
megállásnak reménye nélkül. Miként a szabadon eső testek gyorsulása nő
ez a fogyasztás, – míg végre semmi sem marad. Különösen szomorú eset, ha
az életerő és a vagyon mindkettő egyidőben olvad lefelé: ezért növekszik
az öregkorban a vagyon iránti szeretet. Eleinte azonban, a nagykorúságig
és még valamivel azon túl életerőnk tekintetében azokra hasonlítunk,
akik kamataikból valamelyest a tőkéhez csatolnak, nemcsak a kiadást
fedezhetjük, hanem még a tőkét is növelhetjük. És néha valamely
becsületes gyám gondoskodásából ez egyúttal pénzünkre is áll. Boldog
ifjúság! Szomorú öregkor! Azért mégis jó kímélni az ifjúi erőt.
Aristoteles megjegyzi (Politika, L. nlt. c. 5.), hogy az olympiai
versenyeken csak két vagy három esetben fordult elő, hogy ugyanaz az
ember ifjú korában és később mint férfi is győztes lett volna. Az
előzetes gyakorlat követelte korai megerőltetés annyira kimeríti az
erőket, hogy később a férfikorra nem marad. Még inkább mint az
izomerőre, áll ez az idegerőre, melynek a szellemi munka a
megnyilvánulása. Innét van, hogy az ingenia praecocia, a csodagyermekek,
az üvegházi nevelés e gyümölcsei, később nagyon közönséges emberekké
válnak. Az ókori nyelvek korai, kényszerű, megerőltető tanulása lehet az
oka sok tudós elme későbbi bénultságának és ítélethiányának.

Megfigyeltem, hogy majd minden embernek a jelleme különösen illik
valamely életkorhoz. Van olyan, aki szeretetre méltó ifjú, aztán vége;
mások erős, tevékeny férfiak, kinek az öregség elveszi minden értékét,
némelyek pedig legelőnyösebb oldalukról mutatkoznak be öregségükben,
mikor is szelidebbek, mert tapasztaltabbak és nyugodtabbak. Ez különösen
a franciáknál fordul gyakran elő. Úgy lehet a dolog, hogy magában az
illető jellemben van valami ifjúi, férfias vagy öreges, amellyel a kor
vagy megegyezik, vagy pedig korrektívum gyanánt ellene munkál.

Hajón utazva, előrehaladásunkat azon vesszük észre, hogy a parton a
tárgyak visszamaradnak és kisebbé válnak: idősebbé válásunkat arról
ismerjük meg, hogy korosabb emberek mindinkább fiataloknak tetszenek
előttünk.

Már fentebb említettük az okát, hogy miért okoz növekvő korunkkal
szellemünkre mindig csekélyebb hatást mindaz, amit látunk, teszünk és
tapasztalunk. Ily értelemben elmondhatjuk, hogy csak ifjúságunkban élünk
_teljes_ öntudattal, öregségünkben csak féllel. Minél idősebbek vagyunk,
annál kevesebb öntudattal élünk: a dolgok hatás nélkül röppennek tova. A
műtárgy sem tesz hatást, ha ezerszer láttuk. Az ember megteszi a
teendőjét, anélkül, hogy utóbb tudna róla. Így válik az élet mindinkább
kevésbé tudatossá, minél inkább közeledik a teljes tudatlansághoz, így
lesz mindig gyorsabb az idő futása. A gyermekkorban a tárgyak és az
események ujdonsága mindent tudatossá teszen: ezért beláthatatlanul
hosszú a nap. Ez történik velünk utazásokon is, ezért tetszik ott egy
hónap hosszabbnak, mint otthon négy. A dolognak ez újsága azonban nem
akadályozza meg, hogy a hosszúnak tetsző időt igazán hosszadalmasnak ne
találjuk. Az értelmet lassanként leköszörüli a megszokás, úgy hogy
mindinkább csökkenő hatással vonul el felette minden. Ezáltal a napok
jelentéktelenebbek és így rövidebbek lesznek: a gyermek órái hosszabbak
az öreg ember napjainál. Életünk ideje gyorsuló mozgást végez, miként a
lefelé gördülő golyó. Miként a forgó korongon minden pont annál
gyorsabban fut, minél távolabbra esik a középpontól, akkép annál
gyorsabban peregnek le napjaink, minél távolabb vagyunk éltünk
kezdetétől. Föltehetjük tehát, hogy kedélyünk közvetlen becslésében egy
esztendőnek hosszúsága fordított viszonyban áll ugyanannak életkorunkban
foglalt hányadosával: ha például az év életkorunknak egy ötödét teszi,
tízszerte oly hosszúnak tűnik föl előttünk, mintha annak csak egy
ötvened részét tenné ki.

Az idő gyorsaságának e különbségei a leghatározottabb befolyást
gyakorolják létünk minden egyes korára. Elsőbb is azt okozza, hogy
gyermekkorunk – bár csak mintegy 15 évre terjed – életünknek a
leghosszabb kora és így a leggazdagabb emlékezésekben; aztán, hogy az
unalomnak életkorunkkal fordított arányban vagyunk alávetve. A
gyermekeknek folyton szükségök van időtöltésre, játékra vagy munkára: ha
egy pillanatig fennakadnak, rögtön erőt vesz rajtok a rémes unalom. Még
az ifjak is nagyon ki vannak ennek téve, miért is gond szállja meg őket
minden ki nem töltött óra miatt. A férfikorban mindinkább szűnik az
unalom: az öregeknek az idő mindig rövid és a napok nyílsebesen tűnnek
tova. Természetesen emberről szólok, nem pedig elvénhedett baromról. Az
életfolyás e gyorsulása által a kései években rendesen szűnik az unalom,
másrészt elnémulnak a szenvedelmek is kínjaikkal. Jó egészség mellett
általában csekélyebb az élet terhe, mint az ifjúkorban: ezért mondják
javakornak az öregséget megelőző és annak gyengeségétől és bajaitól ment
időt. Azért mégis az ifjúság a szellem megtermékenyülésének az ideje, a
bimbófakasztó tavasz, mikor minden hat ránk és öntudatunkat eleveníti.
Mély igazságokat nem lehet kiszámítani, hanem csak megpillantani. Első
felismerésök a közvetetlen, pillanatnyi benyomásnak az eredménye: csak
addig következhetik be, míg az erős, eleven és mély. E tekintetben tehát
minden az ifjúi évek felhasználásától függ. Később inkább bírunk hatni
másokra, sőt a világra, mert magunk befejezett, lezárt egyéniségek
vagyunk és a világ már kevéssé hat ránk. Ezek tehát a cselekvés évei,
amaz pedig az eredeti felfogás és megismerés ideje.

Ifjúságunkban a szemlélet, öregségünkben pedig a gondolkodás az
uralkodó, amaz tehát a költészet ideje, ez pedig inkább a filozófiáé.
Gyakorlati tekintetben is ifjúságunkban a szemlélet hatása alatt
cselekszünk, öreg korban ellenben a meggondolás a döntő. Ennek részben
az az oka, hogy csak öregségünkben tekinthetünk kellő számú szemléletre
vissza, amelyek fogalmainknak teljes jelentőséget, tartalmat és hitelt
kölcsönöznek. Másrészt a megszokás csökkenti a szemlélet hatását.
Ifjúságunkban ellenben, különösen ha élénk a képzelőerőnk, a
szemléletesnek, a dolgok külsejének olyannyira döntő a hatása, hogy a
világot, mint valami képet tekintjük. Főgondunk, hogy mint fest az
alakunk azon a képen, az már kisebb gondunk, hogy belsőnkben milyen a
kedvünk. Ennek a mutatója az ifjak személyi hiúsága és nyalka piperéje.

A szellemi erők legnagyobb energiája és ruganyossága kétségkívül az
ifjúkorban található, legkésőbb a 35-ik életévig. Ezután folyton, ámbár
lassan, csökken. De a későbbi éveknek, sőt az öregségnek is megvan
ehelyett a szellemi kárpótlása. A tapasztalás és a tudomány csak e
korban válik igazán gazdaggá: volt időnk és alkalmunk, hogy a dolgokat
minden oldalról szemléljük és átgondoljuk, érintkező pontjaikat és
összekötő kapcsaikat megtaláljuk. Csak most értjük meg igazán a dolgok
összefüggését. Minden megülepedett. Amit már ifjúságunkban is tudtunk,
most sokkal alaposabban értjük meg, mert minden forgalomra sok
bizonyítékunk van. Amiről ifjúságunkban azt hittük, hogy tudjuk, azt
öregségünkben igazán tudjuk és azonfelül még sok egyebet. Ezenfelül most
tudásunk minden oldalról átgondolt és összefüggő ismeret, míg
ifjúságunkban hézagos és töredékes volt. Csak öregségünkben lehet teljes
és helyes képzetünk az életről, mikor is egész természetes folyamatát
áttekinthetjük. Nemcsak az elejéről vetünk rá egy sejtő pillantást,
hanem az egészre visszanézve, megismerjük teljes hiábavalóságát. A
többiek pedig kába hittel várják, hogy az _igazi_ csak ezután jön. De
viszont az ifjúságban több a lendület: a kevésből, amit ismer, többet
tud csinálni. Az öregségben több az ítélet, behatolás és alaposság.
Ifjúságunkban gyüjtjük egyéniségünknek sajátos ismereteit, eredeti
alapnézeteinket, mindazt, amivel a kiváltságos szellem hivatva van a
világot megajándékozni. Az anyag mesterévé azonban csak későbbi években
válhat az ember. Nagy írók rendszerint ötvenéves koruk táján írták
mesterműveiket. A tudás fája fiatalon ver gyökeret, bár csak koronás
korában termi meg gyümölcsét. Minden történelmi korszak, még a
legnyomorúságosabb is, sokkal különbnek tartja magát az előzőknél, így
van ez az emberi életkornál is: mindkettő egyaránt téves. A testi
növekedés éveiben, midőn szellemi erőnk és ismeretünk nap-nap után nő,
szokása a mának, hogy kicsinyléssel tekintsen a tegnapra. E megszokás
meggyökerezik és fenmarad még akkor is, midőn már beállott a szellemi
erők csökkenése és a mának tisztelettel kellene tekintenie a tegnapra.
Gyakran nagyon is lebecsméreljük ifjúi éveink műveit és ítéleteit.

Általában meg kell itt jegyeznünk, hogy ámbár a jellem és az értelem
lényegükben egyaránt velünkszületett dolgok, mindamellett az értelem
korántsem marad annyira változatlannak, mint az előbbi, hanem bizonyos
szabályszerű változásoknak van alávetve. Ennek részint az az oka, hogy
az értelmi erőnek fizikai alapja van, részint az, hogy az anyaga
tapasztalati. Ez az erő folyvást növekszik, míg csak eléri a
csúcspontot, majd lassanként alászáll a hülyeségig. Másrészt a
gondolkodásnak és tudásnak a tartalma, a belátás gyakorlata és
tökéletessége folyton növekszik a határozott gyöngeség bekövetkeztéig,
amely aztán mindent elejt. Az a körülmény, hogy az ember egy
változhatatlan és egy kettős módon változó elemből, a jellemből és az
értelmi erőből áll, magyarázza meg a különböző életkorokban mutatkozó
különbségeket.

Elmondhatjuk, hogy éltünk első negyven éve adja meg a szöveget, a
következő harminc pedig a hozzávaló kommentárt, amely feltárja annak
igaz értelmét és összefüggését, erkölcsi tanítását és minden
finomságait.

Az élet végével pedig úgy vagyunk, mint mikor vége van az álarcosbálnak,
midőn leszedik az álarcokat. Most látjuk csak igazán, hogy kikkel
érintkeztünk életünk idején. A jellemek megvilágosodnak előttünk, a
tettek meghozták a gyümölcsüket, a művek elnyerték igazságos
méltatásukat és a tévesztő délibáb elfoszlott. Mindehhez pedig idő
kellett.

Különös azonban, hogy az ember önmagát, saját célját is csak élete vége
felé ismeri és érti meg igazán, különösen ami a világhoz és másokhoz
való viszonyát illeti. Gyakran, de nem mindig, alacsonyabb helyet fogunk
magunknak kijelölni, mint eleinte hittük. Olykor azonban magasabbat is,
midőn nem ismerve eléggé a világ alacsonyságát, emennél feljebb tűztük
ki célunkat. Megtudjuk, hogy valójában mit érünk.

Az ifjúságot az élet boldog korának szoktuk mondani, az öregséget pedig
a szomorúnak. Ez igaz lenne, ha a szenvedélyek boldogítanának. Pedig
ezek ide-oda tépik az ifjúságot kevés öröm és sok kín közepette. A hűvös
öregséget nyugton hagyják, amely innét nyeri szemlélődő jellegét. A
belátás felszabadul és uralkodóvá válik. Ez pedig önmagában mentes a
fájdalomtól, tehát öntudatunk is annál boldogabb lesz, minél jobban az
ismeret uralkodik benne. Fontoljuk csak meg, hogy minden élvezet negatív
természetű, ellenben a fájdalom pozitív. Ebből is megérthetjük, hogy a
szenvedélyek nem boldogíthatnak és hogy az öregség azért még nem
sajnálatra méltó, mert meg van fosztva némely élvezettől. Mert minden
élvezet csupán egy szükséglet csillapítását jelenti. Hogy a szükséglet
megszüntével az élvezettől is elesünk, az éppen oly kevéssé méltó a
sajnálatra, mint hogy asztalbontás után többet nem ehetünk és hogy egy
átaludt éj után ébren kell lennünk. Platon (Bevezetés a Köztársasághoz)
igen helyesen mondja boldognak az öregséget, mely végre megszabadítja az
embert az őt untalan nyugtalanító nemi ösztöntől. A nemi ösztönből eredő
sokféle és végtelen szeszély és szenvedelem úgyszólva bizonyos állandó,
enyhe őrületben tartja az embert, aki eszének teljes birtokába csak ez
ösztön kialvása után léphet. Bizonyos amellett, hogy az ifjúságnak
általában bizonyos melankólia és szomorúság, az öregségnek ellenben
bizonyos vidám derű a sajátja. Ennek pedig nem más egyéb az oka,
minthogy ifjúságunkban ama _démonnak_ uralma és robotja kínoz bennünket,
nem könnyen engedve egy szabad órát. Közvetve vagy közvetlenül ez az oka
minden bajnak, mely az embert éri vagy fenyegeti. Ezzel szemben az
öregség olyan ember vidám derűjét mutatja, aki lerázta a sokáig hordott
bilincset és végre szabadon mozog. Viszont azt is mandhatnók, hogy a
nemi ösztön kiválásával föl van emésztve az élet magva és csak a héjja
marad meg. Hasonlatos ez az olyan színjátékhoz, melyet emberek kezdtek
el, majd automaták játszanak végig emberi ruhákban.

Bármint áll is a dolog, az ifjúság a nyugtalanság kora, az öregség pedig
a nyugalomé. A gyermek vágyakozva nyujtja ki a kezét messzire, minden
után, amit sokféle tarkaságban lát maga előtt: mert ingerli az, mivel
sensoriuma még friss és fiatal. Ezt cselekszi, csakhogy nagyobb
energiával, az ifjú is. A tarka világ számtalan alakja izgatja,
képzelete szertelenül nagyítja a valót. Telve van kívánsággal és
határozatlan sóvárgással: ez megfosztja a nyugalomtól, pedig nélküle
nincsen boldogság. Az öregségben minden megcsillapodik, a vér lehűl, az
érzékek kevésbé érzékenyek. Másrészt a tapasztalás megmutatja a dolgok
értékét és az élvezetek tartalmát, miáltal az ember megszabadul az
ábrándok, agyrémek és előítéletek seregétől, mely a nyílt és tiszta
kilátást elfödte. Az ember helyesebben és világosabban értékel mindent
és belátja a földi dolgoknak a semmiségét. Ez adja meg minden öregnek,
még a nagyon közönséges értelműnek is a bölcseség némi látszatát, mely
az ifjabbak felett kitünteti. Míg az ifjú azt hiszi, hogy Isten tudja mi
minden csodás dolgot lehetne találni e világon, csak a helyét tudná,
addig az öreg ember át van hatva a Prédikátor igazságától, hogy „minden
hiúság!“ Tudja, hogy minden dió üres, akárhogy is be van aranyozva.

Csak késői korában jut el az ember a földi dolgok és a világ
dicsőségének Horátiusi „nem csodálásához“: vagyis a minden dolgok
hiúságáról és minden földi pompa ürességéről való közvetlen, őszinte és
határozott meggyőződéshez; a délbábok eltüntek. Nem hiszi többé, hogy
akár a palotában, akár a kunyhóban valami különös boldogság lakozhatik,
amely lényegében nagyobb lehetne annál, amelyet ő maga is élvezhet
bárhol, ha testi és lelki fájdalmaktól szabad. Nem szabja ki a világ
mértékével, hogy mi a nagy és kicsiny, mi az előkelő és hitvány. Ez adja
meg az öregnek azt a különös lelki nyugalmat, mellyel mosolyogva tekint
a világ szemfényvesztésére. Teljesen kiábrándulván, tudja, hogy az
emberi élet nyomorúsága minden vásári cifraságon is áttetszik. Akárhogy
is festik és díszítik, az élet igazi értékét a szenvedéstől való
mentességben kell keresni, nem pedig a gyönyörökben és a pompában. (Hor.
epist. L. I. 12. V. 1–4.) A magasabb kor alapvonása a kiábrándultság: az
illuziók, melyek idáig az életnek a maga ingerét és a tevékenységnek a
maga ösztönét megadták, eltüntek. Megismertük a világ minden pompájának,
kivált a fénynek, dísznek és a fenség látszatának semmiségét és
ürességét. Tapasztaltuk, hogy a legtöbb megkívánt dolog és óhajtott
élvezet mögött ugyancsak kevés rejlik és így lassanként odajutottunk,
hogy belátjuk egész létünknek nagy szegénységét és ürességét. Csak 70.
életévünkben értjük meg teljesen a Prédikátor könyvének első versét. És
ez az, ami az öreg kornak bizonyos bús színezetet ad.

Rendszerint azt hiszik, hogy az öregségnek betegség és unalom a végzete.
Az első éppen nem tartozik az öregség lényegéhez, kivált nem akkor, ha
nagy kort akarunk elérni: mert crescente vita, crescit sanitas et morbus
(megnövekedvén az élet, nő az egészség és a betegség is.) Az unalomnak
pedig kevésbé van alávetve mint az ifjúság. Az unalom ugyanis nem
kísérője a magányosságnak, amit könnyen belátható okoknál fogva,
mindenesetre magával hoz az öregkor, legfeljebb azoknál, akik csak
érzéki és társas élvezeteket ismertek, ellenben szellemi erejöket nem
fejlesztették. Igaz, hogy a szellemi erők is megcsökkennek, ahol azonban
sok volt belőlük, ott marad még elég az unalom legyőzésére is. Másrészt,
mint már fent kimutattuk, a tapasztalat, ismeret, gyakorlat és
elmélkedés mindinkább gyarapítja a helyes belátást, élesíti az ítéletet
és feltárja a dolgok összefüggését: a felhalmozott ismeretek új meg új
kombinációja, az önművelés soha nem szünetelő munkája folyton
foglalkoztatja, kielégíti és megjutalmazza a lelket. Ez némileg
ellensúlyozza az említett csökkenést. Öregkorban ezenfelül, mint
kifejtettük, sokkal gyorsabban múlik az idő: ez is az unalom ellen van.
A testi erő csökkenése keveset árt, hacsak kenyérkereset miatt nincs rá
szükség. A szegénység nagy baj öregkorban. Ha azonban ez száműzve van,
az egészség pedig jól szolgál, akkor az öregség az életnek igen is
tűrhető része. Kényelem és biztonság a fő szükségletei: ezért szereti az
ember a pénzt öregkorában még inkább, mint előbb, mert kárpótol a
hiányzó erőkért. Búcsút mondva Vénusznak, szívesen keres vidítást
Bacchusnál. Míg eddig a látás, utazás, tanulás volt szükséglete, most
oktatni, beszélni vágyik. Nagy szerencse, ha az embernek még agg korában
is megmarad az előszeretete bizonyos tudomány vagy zene, színjátszás,
egyáltalán valamely külső dolog iránt, amint ez tényleg ki is tart
némelyeknél a késő vénségig. Az ember sohasem veszi több hasznát az
egyéniségének, mint öregségében. Természetesen, akik mindig eltompultak
voltak, idős korukban mindinkább automatákká válnak. Folyton ugyanazt
gondolják, mondják és teszik, semmi külső benyomás ezen nem
változtathat, sem valami újat ki nem válthat belőlük. Ha az ilyen
aggokhoz szól az ember, annyi, mintha homokba írna: rögtön nyoma vész.
Az ilyen aggság az életnek holt feje (caput mortuum) csupán. A második
gyermekkornak ezt a bekövetkezését a természet némely ritka esetben a
harmadik fogzással szokta jelképezni.

A növekvő öregséggel folyton fogyása az erőknek mindenesetre szomorú
tény, ám egyúttal szükséges, sőt üdvös is: előre munkál a halálnak, mely
nélküle nehezebben esnék. A jó halál, euthanasia, legnagyobb haszna a
nagyon magas kornak, a felette könnyű, megelőző betegség nélkül való és
küzdéstől nem kísért kimúlás, mely nem is érezhető: leírása főművem
második kötete 41. fejezetének 470. lapján (3. kiad. 534.) található.

A Véda Upanisadja (Vol. II. p. 53.) az ember természetes életkorát száz
évre teszi. Azt hiszem, helyesen. Azt tapasztaltam ugyanis, hogy csak a
90 évet meghaladott emberek részesülnek a _jó halálban_, akik kimúlnak
minden betegség, sőt szélütés, görcsök és hörgések nélkül, néha még el
se sápadnak, olykor evés után ülve elszenderülnek; vagy inkább nem is
halnak meg, hanem megszünnek élni. Minden más, előbbi korban történő
halál idő előtt való és csupán betegség okozta.[26]

Az emberi élet voltakép sem hosszúnak, sem rövidnek nem mondható,[27]
mert valójában az a mértéke minden más időbecslésnek.

Ifjúság és öregség közt az marad mindenkor a főkülönbség, hogy amaz az
életet látja maga előtt, ez a halált; annak a multja rövid, a jövője
pedig hosszú, ennél megfordítva áll a dolog. Mindenesetre az öreg ember
előtt már csak a halál lebeg, az ifjú előtt ellenben az élet; kérdés
azonban, hogy melyik a kettő közül a súlyosabb és hogy nem jobb-e az
életen túl lenni, mint előtte, miként a Prédikátor mondja (7., 2.):
„Jobb a halál napja a születés napjánál“. Hosszú élet kívánása
mindenesetre merész óhajtás. Mert, quien larga vida vive mucho mal vive
(aki hosszú életet él, sok rosszat ér meg), mondja a spanyol közmondás.

Az asztrológiának ugyan nincs igaza abban, hogy az egyes ember
életfolyása a planétákban előre meg vagyon írva. Azonban az emberi
életfolyásnak általában, az egyes életkoroknak megfelel egymásután
egy-egy uralkodó planéta. A tizedik életévben _Merkur_ uralkodik. Az
ember is, miként ez, gyorsan és könnyen mozog a legszűkebb körben.
Hangulatát csekélységek is befolyásolják, de sokat és könnyen tanul a
ravaszság és ékesszólás istenségének uralma alatt. Húszéves korában az
ember _Vénuszt_ uralja: a szerelem és a nő foglalja le teljesen.
Harmincadik évében _Mars_ az úr: az ember heves, erős, merész, harcias
és dacos. Negyvenedik évében a négy planetoid uralkodik rajta, élete a
szélességben terjed: frugi-vá (alkalmas, derék ügyes) lesz, vagyis
_Ceres_-szel a hasznost szolgálja, _Vesta_ segélyével saját tűzhelyet
alapít, _Pallas_ kioktatja a szükséges tudományokban, felesége pedig,
mint _Juno_, úrnője a háznak. A mintegy 60, azóta felfedezett planetoid
újítás, melyről semmit sem akarok tudni. Úgy teszek velök, mint a
filozófia tanárai velem: semmibe sem veszem őket, mert nem illenek a
portékám közé. Ötvenedik életévében pedig _Jupiter_ az uralkodó. A
legtöbb egyívásút az ember túlélte és a jelen nemzedék felett állónak
érzi magát. Ereje még teljes, tapasztalatban és tudásban pedig gazdag:
egyéniségéhez és helyzetéhez mérten tekintélye kiterjed egész
környezetére. Többé nem fogadja a parancsot, hanem osztja. Most a
legalkalmasabb arra, hogy a maga körében kormányzó és uralkodó legyen.
Az ember ötvenéves korában éri el, Jupiter uralma alatt, pályájának a
tetőpontját. Hatvanéves korában _Jupiterrel_ elérkezik az ólmosság: az
elnehezedés, lassúság és szívósság. Az öreg ember olyan mint a halál,
mint az ólom: súlyos, lomha és halovány – miként Shakespeare mondja
(Romeo és Júlia II. felv. 5. jel.). Végül elérkezik _Uranos_, mikor is,
mint mondani szokás, az égbe jutunk. _Neptun_, kit sajnos,
gondolathiányból neveztek így el, itt nem jöhet szóba; mert nem is
nevezhetem itt igazi nevén Erosnak. Különben megmutatnám, miként
kapcsolódik a kezdet a véghez, mint fűződik titkos kapoccsal a szerelem
a halálhoz, melynél fogva az Orcus, vagy az egyiptomiaknál Amenthes
(Plutarchos de Iside et os. c. 29.), nemcsak elvesz, hanem ad is és a
halál az életnek nagy gyűjtőmedencéje. Onnét, igen onnét az Orcusból
származik minden, ott volt egykoron minden, ami most él. Hacsak felérnők
ésszel ezt a szemfényvesztést, amellyel ez történik: akkor minden
világos lenne.



Lábjegyzetek.

[Footnote 1: A görög nyelvü idézeteket Schopenhauer latin fordításában
és magyarul adjuk.

A fordító.]

[Footnote 2:

  Wie an dem Tag, der dich der Welt verliehen:
  Die Sonne stand zum Grusse der Planeten,
  Bist alsobald und fort und fort gediehen,
  Nach dem Gesetz, wonach du angetreten.
  So musst du sein, dir kannst du nicht entfliehen,
  So sagten schon Sybillen, so Propheten;
  Und keine Zeit und keine Macht zerstückelt,
  Geprägte Form, die lebend sich entwickelt.]

[Footnote 3: A nomád-élet, mely a műveltség legalsóbb fokát mutatja,
ismét jelentkezik annak legmagasabb fokán, az általánossá lett
turistaságban. Amazt a _szükség_, ezt az _unalom_ hozta létre.]

[Footnote 4: A természet folytonos emelkedést mutat a szervetlen világ
mechanikai és vegyi hatásaitól a növényvilág homályos, tudattalan életén
át az állatvilághoz. Itt támad az értelem és a tudat, majd csekély
kezdetből fokról fokra emelkedik föl egész az emberig. Ennek
értelmességében éri el a természet működésének csúcsát és célját, benne
valósítja meg a legtökéletesebbet és legnehezebbet, amit létrehozhat. Ám
az emberi faj értelmessége maga is sok észrevehető fokozatot tüntet fel
és csak felette ritkán éri el a legmagasabb, a tulajdonképpeni magas
intelligencia fokát. Ez a természetnek legnehezebb és legkiválóbb
terméke, a világon előforduló legritkább és legbecsesebb kincs. Az ilyen
intelligencia kristálytiszta tudatában a világ élesebben és teljesebben
tükröződik, mint bárhol egyebütt. Nincs ennél nemesebb és drágább kincs
a világon, amelynek bírása a legnagyobb gyönyöröknek a forrása. Minden
egyéb eltörpül emellett, úgy, hogy aki ennek az egynek bírlalója, semmi
egyébre nincs szüksége a szabad időnél, hogy e birtokát zavartalanul
élvezhesse és gyémántját csiszolja. Mert az összes többi, nem értelmi
élvezetek alsóbb rendüek. Lényegükben mind akarati mozgásokban
végződnek, amilyenek a kívánás, vágy, aggódás és elérés, bármi legyen a
tárgyuk. Ez sohasem folyhatik le szenvedés nélkül és a teljesedéskor el
nem maradhat több vagy kevesebb csalódás, holott a szellemi élvezeteknél
az igazság mindinkább tisztábban ragyob felénk. Az értelem országában
nincs fájdalom, ott minden megismerés. Az értelmi élvezetek
természetesen kinek-kinek értelme arányában válnak hozzáférhetőkké, mert
a világ minden szelleme haszontalan arra nézve, akinek magának sincs
szelleme. Az értelem magasabb fokának megvan az a természetes hátránya,
hogy vele arányosan emelkedik a szenvedés iránti fogékonyság és itt
érheti el a legmagasabb kifejlődést.]

[Footnote 5: A _köznapiság_ valójában nem egyéb, mint hogy az akarat a
tudatban teljesen felülmúlja a megismerést. Ez oly fokot érhet el, hogy
a megismerés kizárólag az akaratot szolgálja. Ahol tehát e szolgálat nem
kívánatos, vagyis ahol sem kicsiny, sem nagy indokok nem követelik meg,
ott a teljes gondolatnélküliség állapota áll be. Ám a megismeréstől
mentes akarat a legalacsonyabb rendű dolog: a buta tuskó ilyen,
kitetszik ez olyankor, ha eldől. Az ilyen közönséges embernél csak az
érzékszervek és az észrevettek felfogásához szükséges értelmi erő van
működésben. Ezért fülel a köznapi ember szüntelenül mindenre, ami
körülötte történik, minden legcsekélyebb neszre azonnal felfigyel,
akárcsak az állat. Meglátszik ez az ő alrangú mivolta az arcán, egész
külsején. Az ilyen hétköznapi arc annál inkább visszataszító, ha a
tudatot betöltő akarat még alantas, önző és rossz is.]

[Footnote 6: Az emberiség legmagasabb rétegei pompájukban, megjelenésük
fényében bátran mondhatják magukról: a mi boldogságunk teljesen rajtunk
kívül van, a mások fejében. – _(Sch. megjegyzése.)_]

[Footnote 7: Scire tuum nihil est, nisi te scire hoc sciat alter.
(Tudásod semmi, ha magad is nem tudod, hogy más is tud róla.)]

[Footnote 8: A lovagi becsület a gőgnek és a hóbortnak a gyermeke. (Az
ezzel ellentétes igazságot az Állhatatos Fejedelem (Calderon) fejezi ki
legélesebben e szavakkal: Ádám öröksége ez! Felette feltűnő, hogy a
gőgnek e legfelső foka kizárólag annak a vallásnak a követői közt
lelhető föl, mely híveit a legnagyobb alázatosságra kötelezi. Mert sem
előbbi korokban, sem más világrészben nem ismerik a lovagi becsületnek
ezt az elvét. De mégsem szabad ezt a vallás rovására írni, hanem inkább
a hűbériségére, mely korban minden nemes ember kiskirálynak tekintette
magát, aki maga fölött emberi bírót nem ismert és ennélfogva saját
személyének teljes sérthetetlenséget és szentséget tulajdonított. Azért
aztán minden ellene irányúló merényletet, minden ütést vagy gyalázó szót
halálos vétségnek ítélt. A becsület elve és a párbaj tehát eredetileg
csak a nemes ember ügye volt, később a tiszteké, majd a hozzájuk
csatlakozó magasabb rendűekké, akik nem akartak amazok mögött maradni.
Ámbár a párbaj az istenítéletből vette az eredetét, mégsem oka, hanem
csak okozata és alkalmazása a becsület elvének: aki földi bírót nem
ismer el, az nem isteni bíróhoz fellebbez. Maga az istenítélet azonban
nem a kereszténységből folyik. Megtalálhatjuk régi korokban a hinduknál
is, sőt nyomai máig is fönmaradtak.]

[Footnote 9: Ezért is rossz bókot mond az, aki divatos szólással élve,
valamely művet azzal vél megtisztelni, hogy azt tettnek minősíti. Mert a
művek sokkal előkelőbbek rangra. A tett mindig csak egyes motívum által
okozott cselekvés és így különálló, múlandó és a világ általános és ősi
eleméhez, az akarathoz tartozó. A nagy és szép mű ellenben maradandó,
mert általános jelentősége van és mert a hiba nélkül való, tiszta
értelemből fakadt, mint valami illat az akarat világa felé emelkedvén.

A tettek hírének előnye az, hogy rendszerint azonnal nagy zajjal
jelentkezik, hogy gyakran egész Európában meghallják. A mű hírneve
viszont lassan terjed, gyakran csak egy század múlva éri el teljességét:
de akkor aztán olykor évezredeken át fenmarad. A tett ellenben az első
kirobbanás után mindinkább gyengül hatásában, mindig kevesebben és
kevesebben tudnak felőle, míg végül csak a történelemben éli kisérteties
életét.]

[Footnote 10: Mivel legnagyobb gyönyörűségünkre szolgál, ha mások
csodálnak bennünket, a csodálók viszont, még ott is, ahol arra minden ok
megvan, nem szívesen adják rá magukat, azért legboldogabb az, aki
valahogy annyira vitte, hogy őszintén csodálni tudja magamagát. Csakhogy
aztán mások meg ne tévesszék.]

[Footnote 11: Le bonheur n’est pas chose aisée: il est très diffiche de
le trouveir en nous, et impossible de le trouver ailleurs. (A boldogság
nem könnyű dolog: nehéz azt megtalálni önmagunkban, másutt pedig
lehetetlen.)]

[Footnote 12: Mint ahogy testünket ruha fedi, úgy burkolja be lelkünket
is a hazugság. Szavaink, cselekvéseink, egész mivoltunk hazug. Igazi
lelkünket ezen a burkon keresztül csak néha-néha lehet megsejteni, mit a
ruhán keresztül a test idomait.]

[Footnote 13: Bajokon tudvalevőleg úgy lehet könnyíteni, hogy közösen
viseljük el másokkal. Úgy látszik, hogy az emberek az unalmat is ide
sorolják. Összeülnek, hogy együtt unatkozzanak. Amint az élet iránti
szeretet lényegében nem egyéb, mint a haláltól való félelem, azonképpen
a társasösztön nem alapszik a társaság iránt érzett közvetetlen
szereteten, hanem a magánytól való félelmen. Nem anyira a mások bájos,
boldogító társaságát keressük, mint inkább az egyedüllét sívárságától és
öntudatunk egyhangúságától szökünk. Ezért aztán beérjük a hitvány
társasággal is és eltűrjük szükségképi járuléka gyanánt minden terhes
kényszerűségeit. Ha azonban legyőztük a magánytól való idegenkedésünket
és edzéssel megszoktuk kezdetben elijesztő, közvetetlen benyomásait,
akkor állandóan kellemesen érezhetjük magunkat a magányban és nem
áhítjuk a társaságot. Mert a társaság nem egyenes szükségletünk és a
magánynak jótékony tulajdonságait lassanként megszokjuk.]

[Footnote 14: Ugyanily értelemben Sâdi, Gulistan-jában: Ettől fogva
bucsút mondtunk a társaságnak és az elkülönülés útjára tértünk; mert
csak a magányosságban van biztonság.]

[Footnote 15: Az emberek irígysége mutatja, hogy mennyire
boldogtalanoknak érzik magukat; mások tetteire irányuló folytonos
figyelmük pedig jele annak, hogy mennyire unatkoznak.]

[Footnote 16: Az alvás a _halál_ egy darabja, amelyet előlegül kölcsön
kérünk és érte újra megkapjuk és felújítjuk az életet, melyet egy nap
kimerített. Le sommeil est un enprunt fait à la mort. Az álom a haláltól
fölvett kölcsön. Vagy: az álom ideiglenes kamatja a halálnak, amely maga
a tőke lefizetése. Ezt annál későbben követeli a hitelező, minél
bőségesebben és pontosabban fizetjük meg a kamatokat.]

[Footnote 17: Némelyik embernél a legokosabb, ha azt gondoljuk: meg nem
változtathatom, tehát felhasználom.]

[Footnote 18: Ha az emberekben a jó volna túlsúlyban a gonosz felett,
célszerűbb lenne inkább igazságosságukban, méltányosságukban,
hálájukban, szeretetükben vagy részvétükben bízni, mint félelmükben.
Azonban a dolog megfordítottja a helyes, tanácsosabb tehát ehhez
igazodni.]

[Footnote 19: „Akarat szabadsága“ Kelen Ferenc fordításában megjelent:
Filozófiai írók tára, 17. kötet.]

[Footnote 20: Az _akaratot_ úgyszólva maga adta magának az ember, mert
az az ő valósága. A _szellem_ viszont az ég adománya, – az örök,
titokzatos, szükségszerű sorsé, melynek az ő szülőanyja puszta eszköze
volt.]

[Footnote 21: A barátság és pajtásság az életben való boldogulás
főeszközei. De a kiváló képességek büszkévé tesznek. Az ilyen ember nem
alkalmas arra, hogy hízelegjen a gyatra tehetségűeknek, akik előtt
fölényét el kellene titkolnia. Aki viszont tudatában van csekély
képességeinek, könnyen megfér az alázatosság, szívélyesség, nyájasság és
a hitványság iránti tisztelet erényeivel, vagyis barátokat és
pártfogókat keres magának.

Az itt elmondottak egyaránt illenek az állami szolgálatra, mint
tiszteletbeli állásokra, sőt a tudósok világában elért hírnévre is. Így
az akadémiákban is mindenütt a kedves középszer uralkodik, az érdemes
emberek későn, vagy sohasem kerülnek oda. Így van ez mindenben.]

[Footnote 22: A véletlen minden emberi dologban oly kiváló szerepet
játszik, hogy midőn valami messziről fenyegető veszedelemnek elejét
igyekszünk venni, ez a veszedelem gyakran valami előre nem sejtett
körülmény folytán eltünik és egyszerre nemcsak a meghozott áldozatok
vesznek kárba, hanem az általuk előidézett változás is kárunkra válik a
körülmények megváltozott állása mellett. Nem kell nagyon törődnünk a
távol jövővel, hanem számítsunk a véletlennel is és nézzünk bátran
szembe a veszéllyel, remélve, hogy az, mint sok fekete viharfelhő
elvonul.]

[Footnote 23: Öröm és bú annyi rohamát álltam már ki, hogy első látásuk
asszonyi módra el nem ragad.]

[Footnote 24: A természet ugyanis minden teremtett lénybe félelmet és
rettegést öntött életének és lényének fentartására és gonosz
támadásainak kikerülésére és elűzésére. De a természet ezt a mértéket
nem tudja betartani, hanem a hasznos félelem közé hiábavalót vegyít:
annyira, hogy minden, különösen pedig az emberi természet telítve van
páni félelemmel.]

[Footnote 25: Az öregségben az ember jobban ért a szerencsétlenségek
elkerüléséhez, ifjúságában pedig elviseléséhez.

_Sch. jegyzete._]

[Footnote 26: Variáns: Az ó-testamentum (90. zsoltár 10. vers), az
emberi élet tartamát 70 és ha sok, 80 évre tette és a mi többet jelent,
Herodotos (I. 32. és III. 22.) is ugyanezt mondja. Ez azonban tévedés és
csupán a mindennapi tapasztalás nyers és felületes megértésének
eredménye. Mert ha a természetes életkor 70–80 év volna, akkor az
embereknek 70–80. életévük közt öregségből kellene meghalniok. De ez
éppen nincs így: betegségekben halnak meg, miként a fiatalabbak; a
betegség pedig valójában rendellenesség, ez tehát nem a természetes vég.
Csak a 90. és 100. év közt halnak meg az emberek öregségből, betegség,
halálküzdelem, hörgés, vonaglás, néha elsápadás nélkül; amit
euthanasiának neveznek. Ezért is igaza van az Upanisádának, mikor a
természetes életkort 100 évre teszi.]

[Footnote 27: Mert ha még oly soká él is az ember, soha sincs többnek a
birtokában, mint a megoszthatatlan jelennek: az emlékezet pedig napról
napra többet veszít a feledés folytán, mint amennyit gyarapodás folytán
nyer.]


[Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

45 |egénisége |egyénisége

56 |meserséghez |mesterséghez

66 |segtíő eszköz |segítő eszköz

93 |oy méltatlanul |oly méltatlanul

96 |biztosíják |biztosítják

103 |fenygetés útján |fenyegetés útján

121 |eljesített szolgálathoz |teljesített szolgálathoz

126 |kortár-társaitól |kortársaitól

127 |estet röpít otva |testet röpít tova

129 |becsülenek |becsületnek

132 |legdrágább és leritkább |legdrágább és legritkább

170 |magyarzázza meg |magyarázza meg

171 |redeti célzatnak |eredeti célzatnak

174 |megányosan él |magányosan él

186 |elővará-rozsolni |elővarázsolni

186 |Ezért isí |Ezért is

193 |bologság forrása |boldogság forrása

211 |ki is mutajuk |ki is mutatjuk

217 |beltáhatjuk |beláthatjuk

220 |meglátjhatja |megláthatja

229 |arra kelelne |arra kellene

230 |elengedheteten |elengedhetetlen

252 |a ngy tömege |nagy tömege

252 |semmnit a lét |semmint a lét

264 |fjúságunkban |ifjúságunkban

271 |némi lászatát |némi látszatát

277 |hasznost szolgálaj |hasznost szolgálja

278 |gonodlathiányból |gondolathiányból

278 |melynél fova |melynél fogva]




*** End of this LibraryBlog Digital Book "Életbölcseség - Aforizmák" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.