Title: Deák Ferencz és családja (1. kötet)
Author: Eötvös, Károly
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Deák Ferencz és családja (1. kötet)" ***

This book is indexed by ISYS Web Indexing system to allow the reader find any word or number within the document.

KÖTET) ***

Eötvös Károly Munkái

XIII. KÖTET

DEÁK FERENCZ ÉS CSALÁDJA

I

Eötvös Károly Munkái

XIII.

DEÁK FERENCZ ÉS CSALÁDJA

ELSŐ KÖTET

BUDAPEST MDCCCCV

VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.

RÉVAI TESTVÉREK

IRODALMI INTÉZET R.-T.

Eötvös Károly

DEÁK FERENCZ ÉS CSALÁDJA

ELSŐ KÖTET

BUDAPEST MDCCCCV

VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.

RÉVAI TESTVÉREK

IRODALMI INTÉZET R.-T.

AZ ÖSSZES JOGOK FENTARTÁSÁVAL.

Révai és Salamon könyvnyomdája Budapest, VIII. ker., Üllői-út 18. szám.



MIÉRT IRTAM KÖNYVET DEÁKRÓL?

Deák Ferencz bizalommal volt hozzám s némi figyelemmel volt irántam.
Talán nagyobbal, mint igen sok iránt, kik az ő nemzedékéből s az én
nemzedékemből ismerősei s követtársai voltak. Sokszor szivesen
beszélgetett velem. Több alkalommal fontos kérdésekben megkérdezte: mi a
véleményem? Pártjához tartoztam haláláig. Néha oly dolgokat is közölt
velem, melyeket egyéni vagy közéleti titkainak méltán tarthattam.
Becsült annyira is, hogy a mult század hetvenes éveinek elején, a mig
betegsége miatt el nem nehezedett, időszaki czikkeimet figyelemmel
elolvasta. Nem vonta meg tőlem bölcs tanácsait sem. Szives közlései
lehetővé tették, hogy a 48 előtti személyi és országos viszonyok
megismeréséhez közelebb jussak.

Barátságról köznapi értelemben köztünk nem lehetett szó. Istenért se
mernék barátságról szólani. Nagy korkülönbség volt köztünk.
Harminczkilencz évvel volt idősebb, mint én. Azonkivül nagy volt. A
nemzet történelmi alakjai közt a legnagyobbak egyike, egyéniségére nézve
talán a legnagyobb. Én meg kicsiny voltam, áhitattal néztem föl rá s
kegyelettel közelitettem hozzá. Mint gyermek a dicsőségtől sugárzó
apához.

De ismertem gyermekkorom óta. Mielőtt iskolákra mentem, öreg anyámmal
balatonfüredi szőlőnkben töltöttem a nyarakat. Ő pedig sokszor megjelent
a fürdőn. S ha lent a Savanyuvizen futkároztam: mindig láttam, sétái és
beszélgetései közt gyakran órákig elnéztem. Apám részt vett a
Forintos-harczokban 1843-ban, mint zalai birtokos s csodákat hallottam
nagyságáról és bölcseségéről már a szülői házban. S a képzet, mely a
gyerekagyban róla megalakult, soha se lett halványabbá. Sőt fényesebbé,
a mint 1869 óta s később a törvényhozásban hozzá közelebb jutottam.

Nem találtam benne hibát és semmiféle gyöngeséget. Lelkének csodálatos
erői mindig tökéletesek voltak. Az ember mintáját láttam benne. Az
emberét, a hazafiét és a magyarét. A milyennek lenni kell s a milyennek
lenni rajta kivül senki sem tudott. Legalább akkora arányokban, mint ő,
nem.

Életem végzete azt parancsolta, hogy hajlott koromban iró legyek. Iró
előtt vajjon lehet-e fönségesebb tárgy, mint a természetnek és
nemzettörténelemnek oly rendkivüli tünete, a milyen Deák Ferencz volt?
Mit érdemelnék én, ha épen róla nem emlékezett volna meg irótollam?

Kettős alakban áll előttünk minden történelmi férfiu. Az államférfi és
az egyéniség alakjában. Választhattam, melyikről irjak. Az
államférfiról-e vagy az egyéniségről vagy mind a kettőről. Az
egyéniséget választottam.

Ennek okát meg kell mondanom.

Államférfiu szerepéről sokan irtak. Hazai iróink közül csak Tóth
Lőrinczet, Horváth Mihályt, Csengeryt, Pulszky Ferenczet, Kónyit,
Nedeczkyt, Ferenczi Zoltánt emlitem. Emlithetnék még igen sokat, köztük
Kossuthot is, kik főként 1867 óta sokat foglalkoztak Deák államférfiui
alkotásaival. Irtak róla jeles idegen irók is. De mindezek műve engem ki
nem elégit. Szinte kötelességemnek tartanám uj művet irni róla. Olyat, a
mely hozzá is méltó volna, igazságos is volna s mely őt mégis közelebb
hozná a nemzet szivéhez s államférfiu alakját a milliók figyelméhez.
Valami olyat, a minőt b. Kemény Széchenyi és a két Wesselényi rajzában
megkisérlett.

Nem teszem.

A miből Deák történelmi nagysága fölépül: az nemcsak alkotása, hanem
törekvése is. De se alkotását, se törekvését én e művemben se nem
dicsőitem, se nem birálom, rendszeresen nem is ismertetem. Ezt a munkát
elvégezték s elvégezik majd történetirói. A kiket már emlitettem s a kik
még ezen túl születnek. Államférfiui alkatáról még sokat irnak a jövő
századokban is. Jobban és szebben irnak, mint mi tehetnők. A mi
szemünket, a mi látásunkat még a pártosság köde zavarja. Az irók, a kik
ezután születnek, szabadok ettől. Deák államférfiui alkata mindig
fenséges tünemény marad. S részletekben csodálatosan gazdag. 1832-től
1875-ig mindig vezére volt a nemzetnek. Néha egyedül való vezére. Ez a
negyvenkét esztendő egyébként is gazdag férfiakban, eseményekben,
alkotásokban és ábrándokban. S a honfi szenvedésekben. Rátermett
lángelme örökre szép hőskölteményt irhat e korszakról s benne Deákról. S
minden században támad ily lángelme kettő-három.

Semmit se mulasztok tehát, ha én Deák államférfiui alkotásáról
hallgatok.

De illő is, majdnem honfi kötelesség is hallgatnom.

Deák alkotásait és törekvéseit csak ugy értjük meg igazán, ha korának
viszonyait is tisztán látjuk s ha működésének hátterét, nemzetünknek
habsburgi viszontagságait is teljes történeti hüséggel feltüntetjük.
Ámde akkor két kérdést is gondosan meg kell vizsgálnunk s arra a
feleletet megadnunk.

Az egyik kérdés az: a magyar nemzet ereje minő arányban áll a Habsburgok
világtörténelmi erejével? Kedvező-e ránk nézve ez az arány vagy
kedvezőtlen? Egyszerü szóval jelezve: vajjon békében és harczban ama
végzetes küzdelmek mezején, melyek nem akarnak véget érni, oly erősek
vagyunk-e mi, mint a Habsburgok? Vagy talán erősebbek, avagy sokkal
gyöngébbek?

A másik kérdés pedig az, hogy Deáknak volt-e igaza abban, a hogy ő a
kezébe letett nemzeti erőket irányozta és felhasználta, vagy azoknak
volt igazuk a kik nem ugy irányozták s nem ugy használták fel, miként ő.
Vagy nem ugy, a miként ő szerette volna.

Én egyik kérdést se akarom mint itélő biró s mint történetiró
megvizsgálni.

Oly korban éltem és munkáltam, a mikor a nemzeti önbizalomra volt
szükség, habár az tulzott volt is és ábrándos. Oly korban, a mikor a
kishitüség bűn lett volna a haza ellen, habár az igazságnak az felelt
volna is meg. Az én feladatom az volt, hogy mint iró és törvényhozó s a
közélet férfia a nemzeti önérzetet ápoljam s az önbizalmat fokozzam.
Miért vizsgálgatnám tehát, vajjon – hogy érthető példákat emlitsek –
Széchenyi volt-e nagyobb, vagy Deák, vagy Kossuth? Melyiknek alkotása
volt sikerültebb és értékesebb s melyiknek törekvése volt bölcsebb és
szentebb? A nemzetnek az ő kezére bizott erőit melyik tudta üdvösebben
alkalmazni? Hátha e kérdések vizsgálata csak csekély részben is
megrengetné a nemzeti önbizalom alapjait?

Ezt nem teszem. Erre alkalmat nyujtani nem akarok. Az itélő birónak s a
történetirónak pedig az igazságot kell mondania. Semmi mentsége se
lehetne, ha nem azt mondaná ki.

Ime azok az okok, melyek miatt én Deák államférfiu történetét meg nem
irom. Nem akarom nemzetünk balvégzetének irtóztató kérdését feszegetni,
nem akarok Deák fölött kortársaival szemben s kortársai fölött vele
szemben birálatot alkalmazni. Nem akarom nemzeti önbizalmunk
szegletköveit megmozgatni. Ismerem elmém természetét s meggyőződésem
hajlithatlanságát, de fajomhoz való végtelen ragaszkodásomat is. Miért
vigyem kisértetbe ezeket?

S nem is mulasztok semmit. Azt a munkát mások is elvégzik s akkor is
elvégzik, a mikor mi már régen porladunk. A történelmi alak fölött
őrködik majd a történelem.

Más dolog Deák egyénisége. Ezt már megörökiteni törekszem. Erre szolgál
gyüjteményes műveim e két kötete. Ha élek: szaporodnak még majd e
kötetek.

Deák magánember is volt. Falusi birtokos, jobbágyok ura, szerény
tőkepénzes, szerető rokon, figyelmes jóbarát, árvák gondviselője.
Magánéletének s magánéletbeli működésének ezek az alakjai. Ezek körül
képződött ki egyénisége.

Az egyént a világ elfelejti.

Születése, neveltetése, termetének arányai, arczának vonásai, külső
alkata, ruházkodása, szenvedélyei, hangja, beszélő modora, alvása,
ébrenléte, mindennapi szokásai, különös kedvtelései, társasága, szivének
mozgalmai, egészsége, betegsége, életének viszontagságai erénye, bűne:
ime ezekből áll az egyéniség.

Mindezt az idő gyorsan kitörli az emlékezetből.

Mikor feledik el Deák Ferenczet, az egyént? Könnyü kiszámitani.

1876-ban, az év elején halt meg, huszonkilencz év előtt. A ki akkor csak
némi gondossággal is megfigyelhette, legalább tizenkét éves serdülő
fiunak kellett lennie s ha él, ma már több mint negyven éves.
Negyven-ötven év mulva tehát senki se lesz a világon, a ki az embert, az
egyéniséget ismerhette.

Ime a mulandóságnak egyik biztos és általános alakja!

Ott lesznek majd s századokon át megmaradnak képei, szobrai s kőből
faragott emlékei. S ott lesznek történeti alkatának jellemrajzai.

Mindezek halványan világitják meg az egyéniséget. Többet érnek ugyan, de
nem sokkal érnek többet, mint a csataképek. Egyetlen csata se olyan
volt, a milyennek a róla festett kép mutatja. A csatát sok ezer ember
vivja és dönti el, a kép pedig csak husz-harmincz alakot ábrázol. Az
egyéniség az egész emberi élet százezer tünetének összessége; – a kép,
szobor, emlékmű pedig csak néhány tünetet mutat. Homérosz vagy maczedoni
Sándor vagy akár názáreti Jézus egyéniségéről mit tudhatnánk biztosat
arczképük után? Holott nem is bizonyos, hogy arczképük hű, sőt sokkal
bizonyosabb, hogy nem is hű.

A nagy emberek élete és életmódja nem mindig nagy, nem mindig nemes és
szép. A nagy embernek csak cselekménye, csak műve s művének hatása nagy.
Akármilyen tökéletlen volt magánélete: ezt műve miatt elfelejti a világ
vagy csak léha kiváncsiságból emlékezik róla.

Deák magánélete tökéletes, minden részletében összeillő és szép. Oly
szép, mint a költői alkotás. Valósággal harcz és vihar nélkül lefolyt
szelid hősköltemény. A mi benne hősi, a nemzet sorsát vezérlő történelmi
cselekmény, az a háttérben marad. Maga a hős komolysággal és vidámsággal
teljes lélek. Körüle a vármegye, az ősi nemesség, a jogaiért küzdő
nemzet, az eszmék és fegyverek csatáinak hősei és vértanui, a hű
barátok, a jó és bölcs rokonok, a jókedvü fiatalság. Örömei és fájdalmai
szelidek és zajtalanok. S nagyok, de soha sincs bennük se tombolás, se
kitörés. Derüs, napsugaras tájkép, melynek hegytetőin égbe törő bérczek
nem meredeznek s lapályain se sivatag, se nyargaló vizek. Zöld pázsit,
szines és illatos virágok, tiszta forrásvizek mindenütt.

Deáknak magának szilárd nézete volt arról, vajon a magánélet, az egyén
viszonyai, az életmód, a családi esetek méltók-e arra, hogy az irodalom
azokat följegyezze? Nézete az volt: nem méltók, bármily nagy történelmi
alakra vonatkoznak. Még azt sem helyeselte, hogy a történelmi alak
magánleveleit felhasználhassa az iró. Ugy vélekedett: csak a nyilvános
cselekedetek és nyilatkozatok tartoznak a történetirás keretébe; –
minden egyébről hallgatni kell.

A korszerü történetirás sohase fogadta el e nézetet De én se tudom
elfogadni. Deák okai nagyok, fenségesek s az ő szerény lelkének
természetes fogalmai, de engem se győztek meg. Én azt hiszem: valódi
nagyjaink magánéletét is részletesen kellene ismernünk, ha az a
magánélet is szép és tanulságos. Ha Hunyadi Jánosnak, vagy a költő
Zrinyinek, vagy utolsó Rákóczi fejedelmünknek gazdasági, családi, házi,
társasági magánélete részleteiben is oly tisztán állana előttünk, mint a
hogy történelmi cselekményeik után hazafi képzeletünk megalkotja azt:
minő csodálatos szép költeményekkel lenne gazdagabb a magyar szellem?

A történet elvégre igazán magister vitae. Tanit arra, hogy kellene
élnünk. De tanitása egészen sikeres csak akkor lehet, ha követésre, ha
okulásra, ha tanulságra méltó alakjait igazán megszeretteti. Ha oly
kedvessé teszi alakjait, hogy ezekkel álmodunk és ébredünk, ezeket
családunk körébe, őseink seregébe, nyugalmas napjaink élményeibe
beültetjük, ha ezekről mesél az öreg, ezekről hall a fiatal s ha ezek
képe, mondása, tanácsa, adomája és cselekvései bevésődnek serdülő
ifjaink és leányaink képzeletébe és érzéseibe. S nemcsak azokéba, a kik
irástudók vagyunk, hanem a nagy tömegekébe, az egész nemzetébe.

Sokszor eszembe jutott ez, mikor Deák és Kossuth társaságában voltam.

A mi e férfiak életében nemzetvezérlő, államkormányzó cselekmény; a mi
nyilvános ékesszólás, hirdetett eszme, vezérelv; a mi nemzetük számára
megjelölt végczél s működési irány: mindez szép, ragyogó és fenséges,
mint a nap verőfénye. De a nagy tömeg képzeletére, hogy igy mondjam,
családi életére igen kevéssé s igen ritkán tud hatást gyakorolni. Kivált
haláluk után, emberöltők mulva, megváltozott állami és társadalmi
viszonyok közt. Mert ezek csak eszmék, jelszavak, példabeszédek s a
cselekményeknek csak körrajzai. Ezeknek valódi tartalmát a nemzet
története s a nagy egyéniség élete képezi. A nemzet történetének
megirásáról gondoskodunk, az egyéniség megörökitését elmulasztjuk.

Pedig az ember ember marad s a serdülő ifjuság például ma is olyan, a
milyen ötezer év előtt volt. S ötezer év mulva se lesz más. A ki Deák és
Kossuth eszméit ismeri, ha egészséges lélek: lángol ez eszmékért, ha az
idők erre alkalmasak. De ha egyéniségüket nem ismeri: azt meg sem
szeretheti. Az eszmékért való lelkesülés idők multán vagy változott
viszonyok közt elcsillapul, sőt elalszik, de ha megismerte s megszerette
az egyéniséget, az embert: ez a szeretet folyton táplálja, örökké
életben tartja az eszmék iránti lelkesülést is.

Irodalmunknak Kossuthról szóló része óriási. Rendszeres élet és
jellemrajz alig van ugyan, de a kisebb művek száma végtelen. De azért
Kossuth egyéni életéről alig irtak valamit, pedig az ő egyénisége is
felette gazdag.

Sokszor csodálkoztam iróink figyelmének e csonkaságán. A mint jó
szerencsém és honfikötelességem Kossuth közelébe hozott: nyomban eszembe
jutott, hogy pótoljam e hiányt. De én a hőst, a nemzet egykori vezérét,
a nagy bujdosót már csak későn ismerhettem meg. Már akkor elmult
kilenczven esztendős. Ifju és férfikorában s történelmi cselekményeinek
magasságaiban nem ismerhettem. Gyermek voltam akkor. Apám, a csodálatos
figyelő, is messze esett tőle. Tuladunai ember, mezőföldi nemes nem
érintkezhetett vele. S az én együttlétem is vele csak napokig tartott.
Mindamellett _Gróf Károlyi Gábor följegyzései_ czimü művem második
kötetét főleg neki szenteltem. Egyéniségéről följegyeztem mindent, a mi
megfigyelésem körébe juthatott. Háztartásáról, munkáiról,
munkálkodásáról, emberi alkatáról, vagyoni viszonyairól, egyéni
szokásairól, gondolkodásának sajátságairól sokat megőriztem vagy
megmentettem az utánunk jövő korok számára. Főczélom nála is az volt,
hogy alakját, egyéniségét közelebb hozzam a magyar nép szivéhez. S ha
élek, még folytatom róla szóló följegyzéseimet.

Deákkal hosszabb ideig, éveken át voltam közeli ismeretségben s gyakori
érintkezésben. Róla szóló művemnek már ennélfogva is sokkal nagyobbnak s
részletesebbnek kell lenni.

De nemcsak magára Deákra szoritkozom, hanem családjára és őseire is. Sok
nagy okom van rá.

Bátyja, Deák Antal, az elmult nemesi korszak remek alakja. Törvényhozó,
vármegye kormányzója, nagy jellem, kiváló elme, az élet bölcs elveinek
hű követője. Elfeledte már a világ. A feledékenység homályából ki
kellett emelnem sugaras alakját. Legalább rá kellett mutatnom, hogy az ő
élete s a hozzá hasonlóké rejtett kincs a multnak avarjában, nemzeti
érdek kiásni őket onnan.

És Klára nénje és puszta-szent-lászlói sógora: minő édes, minő gyönyörü
és tanulságos jelenségek! Ha Deák magánéletéről szólunk, hallgathatunk-e
ezekről? Csányi Lászlóról, a dicső vértanuról; Wesselényiről,
függetlenségi békés harczaink e nagy hőséről; – és Vörösmartyról, ki
költészetének oroszlánhangján harsogta alvó nemzete fülébe az ébresztő
szózatot és a nemzet többi nagyjáról, kik időnkint ott voltak Deák
környezetében!

Kiterjeszkedem többé-kevésbbé őseire is. Fiágon a nemességszerző
dédőstől kezdve lefelé, nőágon föl a mohácsi csata idejéig, a még akkor
virágzó Hárságyi nemzetségig.

Ismertetni akarom a nemesi korszakot, mely az utolsó négy századot tölti
be. Ha regényben ismertetném: alig akadna nagy közönsége. De ha Deák
Ferencznek s őseinek alakjához kötöm ama kornak leirását: olvassa és
élvezi és tanulságait lelkében tartja mindenki, a ki lelkes magyar. Sőt
az idegen is, ha hozzájut. Hiszen a magyar nemzeti társadalom alakokban
és eseményekben, érzésekben és szenvedélyekben oly végtelenül gazdag,
hogy egy nemzetnek se volt hozzá hasonló. Különös államjogi helyzetünk s
kelet és nyugat felé vivott különös harczaink fejlesztették ki az
ősmagyar jellem alapján azt a társadalmat.

De arra, hogy Deák őseire és az ősök birtokviszonyaira kiterjeszkedjem,
mégse ez a főokom.

Deáknál az agy és a jellem volt rendkivüli ép ugy, mint kiváló volt
Antal bátyjánál is mind a kettő.

Szilárd meggyőződésem, hogy ily agyat, ily jellemet a természet nem tud
rögtönözni. A természetben nincs ugrás s Darwin fejlődési törvénye igaz
törvény. Annak az agynak és jellemnek erői nemzedékek óta gyülekeztek,
fejlődtek és fokozódtak az ősökben, az apákban és anyákban, mig elvégre
szerencsés sarjadékban oly nagygyá, oly rendkivülivé, oly fényessé
tömörültek. A léleknek tökéletessége is nemzedékeken át képződik, mint a
testnek tökéletessége.

Deák apai és anyai őseit kevéssé ismerjük. Mondhatom, sehogy se
ismerjük. De én mégis nyomoztam őket, a mennyire nyomozhattam. Hiszen
azok közt kell lenni, azok közt kellett élni ama férfiaknak és nőknek,
kikben már meg voltak az elmének és jellemnek azok a csirái, melyek Deák
egyéniségében már tökéletessé fejlődött tüneményben állottak elénk. Nem
lehet ez másként. S ha a francziák egész irodalmat teremtettek arról a
kérdésről, kiknek vércsöppjéből sarjadzott az az óriás, a kit nagy
Napoleon név alatt ismer a világtörténet, hát mi miért lennénk hanyagok
és röstek, mikor Deákról van szó?

Hiszen tudom én, hogy mértékkel megmérhető teljes bizonyosságra a
származás természettitkainak fürkészésében el nem juthatunk. De az én
lelkemben él a fürkészés erős vágya Deáknál is, Kossuthnál is, Jókainál
is. Ezt a vágyat elfojtani nem akarom, sőt ezt ki akarom elégiteni. S a
mire rábukkantam, föltárom a nyilvánosság előtt. Nagy emberünk az
államélet, művészi és tudományos foglalkozás terén ugy is kevés van a
művelt nemzetek nagyjaihoz képest. De ha a magyar szellem tudott alkotni
oly férfiakat, a kik a legnagyobb nemzetnek is a legelső dicsőségét
képeznék: becsüljük meg azokat s a mi nemeset és emberit tudunk róluk,
jegyezzük fel.

Könyvem nagy részének anyaga egészen uj s eddig ismeretlen. Deák
egyéniségének általános jelleméről nemzetünk felfogása ugyan már egészen
kiképződött s meg is szilárdult. Az a felfogás egészben nem változik
többé. Az én munkám se változtat azon semmit. De a felfogást még
gazdagabbá, még alaposabbá teszik az életnek ama részletei, melyeket én
tárok föl.

Deák ősei ezelőtt kétszáznegyven évvel még kivül voltak az alkotmány
erődein, nem tartoztak a kiváltságos nemesi osztályhoz. Jobbágyok voltak
vagy legfölebb földesuraságtól független szabadosak. Kicsiny volt a
család, a mikor megkapta a nemességet, kisbirtoku és erőtlen. De száz év
mulva, 1760–70. év körül már mintegy nyolczezer holdnyi birtokkal,
erdőkkel, mezőkkel, malmokkal s jobbágyokkal rendelkezett s vármegyéje
kormányzásába befolyt. Erős gyakorlati elmék ékesitették hát az ősöket
is. Ezekről még alig irt valaki. Füssy Tamás kisérletei is csak
kisérletek, iratai csak töredékek.

Kiterjeszkedem némileg annak a vidéknek rajzára is, hol Deák született,
gyerekeskedett, nőtt és ábrándozott s a hol mint gazda és tisztviselő,
életének szebb részét töltötte. Szellemének kiképződésére a vidéknek is
volt befolyása. Az egyén szelleme, ha eredetileg nagy erők laknak is
benne, ugy képződik, oly szint ölt, ugy munkál, ugy alakul, a mint
születése, társasága, tanulmánya, vidékének le nem irható befolyása s
viszontagságai vezetik, vonzzák vagy kényszeritik.

Hol voltak forrásaim? Honnan meritettem tudásomat? E kérdésekre munkám
szövegében többnyire feleletet adok.

Munkámnak van némi történeti s korrajzi becse. Tudom, hogy a tudós
társaságok parancsa: minden fontosabb részletnél, minden jelentősebb
ténybeli állitásnál idézni a forrást, összehordani a bizonyságokat. Ezt
én nem teszem, művem tehát külsőleg se tudós mű. Nem az akadémiák
számára készült. A mit elbeszélek, már annálfogva is igaznak kell
lennie, mert én beszélem el. De nem ez a fő. Hanem az, hogy a mit
elbeszélek, annak tartalma s benső igazsága egyuttal bizonysága is. Itt
mégis hivatkoznom kell forrásaim nagy részére.

Saját észleléseimből sokat meritettem.

Deák bizalmas és szives közlései sok adattal tették gazdagabbá
emlékezetemet és tudásomat.

Deák Ferencz levelei. Ezek háromfélék. Nagy számu levelet adott ki Ráth
Mór. Nagy számu kiadatban levél van az én birtokomban is. S futólag
átnéztem ama sok és nagyfontosságu levelét is, mely egy ismerősöm és
barátom, előkelő budapesti ügyvéd birtokában rejtőzik. Deák sajátkezü
levelei ezek a mult század harminczas és negyvenes éveiből.

Deák Antal levelei, melyek 1825-től 1833-ig iródtak. Deák Antal
sógorához, Oszterhuberhez intézte ezeket. Tartalmasak és hosszuk. Számuk
többre megy, ha nem csalódom, száznál.

Kónyi gyüjteményes műve Deák beszédeiről nagy és gazdag forrás.

Deák Ferencz apjának, idősb Deák Ferencznek sok levele van birtokomban.
Észjárása, sőt még kezeirása is sokban hasonlit dicső fiához, pedig fia
őt alig ismerhette s mint kis gyerek, már elfelejtette.

Nagyon sok levelem van Deák Gábornétól, Hertelendy Annától, a haza
bölcsének hires szépségü öreganyjától. Eredeti mind.

Birtokomban van a Deák-család levéltárának rövid, de fontos és érdekes
ismertetése. Száz meg száz okirat tartalmának kivonata ez. Benne van a
Hertelendy-család levéltára is, a mennyiben Hertelendy Anna ágára
vonatkozik. A Deák- és Hertelendy-családnak ezelőtt százötven évvel Zala
és Vas vármegyék területén több mint ötven faluban, határban és
pusztában voltak részbirtokai. A kivonatot idősb Deák Ferencz
készitette. Eszes és tanult férfiu volt.

Zala-Tárnok az ősi Deák-birtok. Sok faluban és pusztában tartoztak ehhez
járulékos birtokok. Ezek gazdasági könyvei és jegyzetei nagy tömegüek s
rendelkezésem alatt állanak. Kiterjednek a 18-ik századra.

Sok adatot köszönök Deák Mária urnőnek. Ő unokája Deák Józsefnek, idősb
Deák Ferencz testvérének. Tehát a haza bölcsének másod unokahuga. Éles
elméjü, kiváló nő, a ki kérésemre körutat tett Zalában s a
Deák-hagyományok nagy tömegét gyüjtötte össze azoktól, a kiket Deák
személyesen ismert és szeretett.

Tudásomat sok becses adattal gazdagitotta id. Tarányi Ferencz nemes
barátom, a ki ezenfelül fontos okiratokat is bocsátott rendelkezésemre.
Hálám iránta el nem mulik.

Magam bejártam Kehidát, Söjtört, Nyirlakot, Puszta-Szent-Lászlót s a
Deák-hagyományok sok egyéb vidékét. Még mindig élnek, a kik a
hagyományok sok gyönyörü részletét őrzik emlékezetükben.

Egyéb forrásaim is voltak, a melyekről számot adnom vagy nem szükséges
vagy még nem szabad. Mindennek megjön az ideje.

A Deák-hagyományoknak ezeken kivül még sok és gazdag forrásuk van.
Szerettem volna és szeretném mindezt fölkeresni s mohó vágygyal
kiüriteni. Azonban ars longa, vita brevis. Nem mertem várni tovább. Két
kötetnyi munkát – egyelőre legalább – irodalmunk napfényére bocsájtok.

Művem nem remekmű. De azt is tudom, hogy nemzeti olvasmány lesz. Lesz
benne tanulság is, gyönyörüség is. Négy-öt darab alkalmi czikkem is
benne lesz a két kötetben. Ezek ugyan kimaradhattak volna, de ha már
valamikor megirtam s Deákról szólanak, jogom volt gyüjteményes műveimbe
azokat is fölvenni. Egy-két részlet becses lehet azokban is.

Figyelmes olvasóm! Ha birálsz és kimondod, hogy Deák Ferencz
egyéniségéről egységesebb és rendszeresebb művet is lehetett volna irni:
igazad van. De már én el nem térek jó vagy rossz szokásomtól: ugy irok,
a hogy az élet alkonyán irni tudok.



A SZÜLŐFÖLD TÁJÉKAIN.

(Emlékek 1903. évi szeptemberi kirándulásaimból.)


I.  DEÁK FERENCZ SZÜLETÉSE.

Idősb Deák Ferencznek két fia született, a kit Ferencz névre
kereszteltek. A szülők elhatározásától függ rendesen, hogy a fiukat,
leányokat mily névvel lássa el az anyaszentegyház.

A söjtöri uraság minden gyermekének két-három nevet adott. Első Ferencz
fiának épen hármat. Ez 1800. évi április 8-ikán született s a szent
keresztségben Ferencz, Szerafikus és Ignácz nevet kapott.

Ez a Szerafikus név szokatlan. Nem is tudom, hol vette idősb Deák
Ferencz. Szeráf valami ó-héber szó A különös, magasabb rendü angyalokat
nevezték a régi zsidók szeráfoknak. A többes száma ennek Szerafim. Ebből
a keresztény világ nevet csinált, a Szerafint. Inkább leányoknak szokták
e nevet adni. Latinosan Serafinus vagy Serafina. Magyarul ugy
mondhatnók: Angyali, vagy görögösen: Angelika. De ez a szó: Szerafikus,
szokatlan, sőt majdnem ismeretlen.

A csecsemő csakhamar meghalt.

Az utána következő gyermek szintén fiú lett. Nagyfejű, erős, egészséges
magzat. 1803-ik évi október hó 17-ikén született. Ez a Ferencz és Antal
nevet kapta.

Ez volt a második Ferencz s Antal neve szerint a második Antal. Az első
Antal akkor már tizenötödfél éves volt.

Ebből a második Ferenczből lett a haza bölcse.

A söjtöri anyakönyvbe igy van az akkori divatos latin nyelven bevezetve:

Annus 1803. Die 17. 8-bris. Infans: Franciscus et Antonius. – Parentes:
S. D. Franciscus Deák. I. Cottus Zaladi. Assessor. S. D. Elisabetha
Zibrik. – Levantes: S. D. Ignatius Hertelendi. Tabulae Districtualis
Assessor. S. D. Anna Deák. – Minister: Joannes Baranyai. – Locus: ex
Söjtör.

Magyarul is nagyon egyszerü a följegyzés. Igy szól: 1803-ik év október
17-ik napja. A gyermek: Ferencz és Antal. – A szülők: Tekintetes Deák
Ferencz úr, nemes Zalavármegye táblabirája. Tekintetes Sibrik Erzsébet
asszonyság. – A keresztszülők: Tekintetes Hertelendi Ignácz úr, kerületi
táblabiró. Tekintetes Deák Anna asszonyság. – A lelkész: Baranyai János
söjtöri plébános. – A helység: Söjtör.

Se több, se kevesebb, de elég is.

A keresztszülők tehát közeli rokonok voltak, unoka testvérek. A
keresztapa az ujszülött öreganyja, Hertelendy Anna után; a keresztanya
pedig apja után.

Hogy az újszülött világrajötte édes jó anyjának életébe került: mindenki
tudja általában. Az alig 32 éves, fiatal, erős anya meghalt a szülésben.

A szülés körülményeiről azonban a hagyomány nem egy módon emlékezik. De
a hagyomány elbeszéléseit csak ugy érthetjük meg, ha a söjtöri kastély
beosztását s lakószobáit megismerjük. A beosztás s a lakószobák ma is
ugy vannak, mint száz évvel ezelőtt, sőt ugy vannak az éjszaki oldalhoz
toldott földszintes féltetejü házacska kivételével, mint a hogy azokat
idősb Deák Ferencz épitette.

Lássuk először az emeletet.

Az emeleten tágas lépcsőházba, tágas előszobába érünk, melynek ablakai
az udvarra néznek. Akkora ez az előszoba, mint akármelyik nagyobb
lakószoba. Ebből jobbra az udvarra néző sarokszoba, szemközt a kertre
néző középső szoba nyilik. Balról a padlásra följárás.

A kertre három szoba van egymásból nyiló. S ezeken kivül az udvarra néző
most emlitett sarokszoba.

Az öreg Deák Ferenczék az emeleti négy szobát lakták. Földszinten volt
az előszoba, vendégszoba, konyha, cselédlakás, pinczetorok. Ha sok volt
a vendég: az emeleten is egy-két szobát át lehetett engedni a
vendégeknek, sőt az urnő szobáján kivül valamenynyit is.

Csakhogy ebből időnként némi kis kellemetlenség lett.

A rokonság nagyszámu volt. Az urnőnek kilencz vagy tiz élő testvérje
Győr- és Vasmegyében. Sokan voltak a Deákok és a Hertelendyek is, a
fiági és nőági közel rokonok. Egy-egy névnapon, születésnapon, családi
ünnepen, búcsún, szüreten, osztálykor sok vendég jött össze vidékről. Az
elhelyezkedés azért nem sok gondot okozott. Asszonyok, leányok,
kisgyerekek külön szobákban, férfiak más szobákban. Ágybeli volt elég
minden falusi uriháznál. Akár egy mai vendéglőben.

Azonban az urnő szobája az emeleten a lépcsőföljárat mellett levő
sarokszoba volt. Ennek ajtaja nem lehetett a lépcsőházi előszobára.
Ennek ajtaja a középső szobára nyilt. Ámde, ha a ház tele volt vendéggel
s még a középső szoba se volt szabadon: merre mehetett akkor ki az urnő
az ő hálószobájából földszintre, konyhába, éléskamrába s egyéb helyre?
Ha pedig gyöngélkedett: miként jutott be ő hozzá észrevétlen orvos,
bába, kenőasszony, szakácsné, szobaleány, majorosné? S a kis gyermekek
is miként lótottak-futottak be és ki szobájában?

A vendégeken keresztül nem lehetett.

Gondolt hát egyet az elmés urinő. Az ő szobájából egy keskeny, alacsony
kis mellékajtót vágatott a lépcsőre s a lépcsőről egy kis
oldaltoldalékként két lépésü melléklépcsőt csináltatott a kis ajtóhoz.
Szabadon járhatott ki és be.

Ez a kis ajtó az a rejtélyes ajtó, melyről a család kebelében s még
inkább a környékbeli tereferélők közt annyi mesét szőttek.

A hagyomány szerint ezen a kis ajtón vitték föl szobájába az anyát,
mikor Deák Ferenczczel vajudott.

Erre nem volt semmi ok. A vajudó anyát sokkal kényelmesebben
szállithatták ki is, be is a kényelmes középső szobán át, a mikor annak
lépcsőházi ajtaja csak három lépés távolságra van a rejtélyes kis
ajtótól.

Olyan beszéd is van, hogy az anyát épen abban a pillanatban lepte meg a
vajudás, a mikor a kis ajtón kilépett s annak kényelmetlen lépcsőjén
megtántorodván, ott szülte el gyermekét kellő segitség nélkül. S hozzá
teszik, hogy az ujszülött még le is gurult a lépcsőn.

Hát hiszen szerencsére a haza bölcsének ez se ártott meg, de azért ez se
valószinü.

Birtokomban van az idősb Deák Ferencznek egyik levele, melyben József
öcscsét felesége haláláról s kis fia születéséről bizalmasan értesiti.
Gyönyörü levél. De benne csak keserü fájdalmát irja le a nagy gyász
fölött. Ha rendkivüli körülmények közt következett volna be a halál:
majdnem lehetetlen, hogy erről bármily röviden meg ne emlékezett volna s
a különös halálokot meg ne emlitette volna.

Sibrik Erzsébet ekkor 32 éves volt, az apa, idősb Deák Ferencz pedig 42
éves. A legszebb kor házasfelek életében. Minden örömnek és boldogságnak
részesei még, de az ifju kor lázas izgalmaitól menten már nyugodtan csak
egymás boldogságáért s gyermekeik jóvoltáért élhetnek.

Az apa se élt soká ezen túl. Négy év s három hónap mulva meghalt 1808.
évi január 25-én.

De Söjtörön nem maradt tovább. A hol életre-halálra szeretett hitvese
elhunyt: azt a helyet el kellett hagynia. Magával vitte kedves halottját
Kehidára.

A földszinten van egy szoba, mely egyenesen nyilik a nagy előszobából.
Ez most a postahivatal helyisége. Ennek falán az északi oldalon van egy
családi czimer még idősb Deák Ferencz életéből. Ő maga gondolta ki ezt.

Két tojásdad alaku paizs dől egymásra. A baloldali paizs mezején van az
irásra könyöklő kar, kezében irótollal. Ez a Deákok nemesi leveléből van
kivéve. A jobboldali paizs mezején van idősb Deák Ferencz monogrammja,
névjelzője. Gyakran levelezés közben neve aláirásaként is használta ezt.
Lerajzoltam magamnak az egész czimert. A névjelzőben a D és F betük
vannak. Alakja ez:

Olvasásnál az F betü az első, minthogy a régi nemesi világban az
ünnepélyes aláirás latin nyelven szokott lenni. Franciscus Deák.

A két paizst a szokásos czimer-foszlányok kötik össze. Fölöttük korona,
melyen nyugszik a könyökben meghajlott kar, de már nem irótollat, hanem
buzogányt tart a kezében.

Bizony ez gyönge kis dombormű. Zöld mázas gelencsér munka. Meglehet:
egykor kályhadisz volt. A kályha összedült s ugy helyezték a falba az
ágy fölé a czimert. Valami Figuli nevü hires gelencsér volt a
Deák-család szolgálatában Zala-Tárnokon és Söjtörön ez előtt százhusz
évvel. Meglehet: ő készitette.

A kis csecsemő anyja rögtöni halálával dajkatejre szorult.

A Deákok jobbágyai közt volt Söjtörön a Borda-család. Ma is sok tagja
van. Kis vagyonu emberek E családban volt egy szoptatós, egészséges
fiatal nő ez táplálta a csecsemőt.

Valami alapja lehet e hagyománynak. Antal bátyja halálával Deák Ferencz
kezelte a Söjtöri birtokot is több éven át. A szőlőhegyi dézsmaszedéskor
nagyon szerette végig nézni a hegyvámos szőlők termését. A mikor Borda
Vak János hajléka előtt elment, kivett zsebéből egy krétát s ráirta a
hajlék ajtajára e két betüt: n. d. Kimegy Borda Vak János a pinczéjéhöz
s látja ajtaján a betüket. Megkérdezi: ki irta ezt? mondják neki: Deák
Ferencz. Uczczu nyargal a dézsmaispánhoz s jelenti neki az esetet.
Elvégre maga Deák oldja meg a rejtélyt. A két betü azt jelenti: non dat.
Tudniillik nem ad hegyvámot. S ezt mig élt: mindig megtette a haza
bölcse.

Ezt a Borda Vak Jánost azért nevezték Vaknak, mert egyik szemét
gyermekkorában elvesztette.

Ennek a Borda Vak Jánosnak anyja szoptatta egykor a kis csecsemőt.

Minden valószinüség arra utal, hogy a haza bölcse abban a szobában jött
világra, a melyben édes anyja meghalt. Hiszen a hagyomány szerint szülés
közben halt meg. E szoba tehát a földszinten a mai postaszoba lenne. A
rokonok és a falubeliek ugy vélekednek, hogy a szülő ágy s egyuttal
halálos ágy ott állott, a hol a falba a czimer be van erősitve.

Mindez vélekedés. De e vélekedést bizonyosságra emeli maga Deák Ferencz.

Söjtörön sok zsidó lakik. Még több lakott félszázaddal ezelőtt. 1849-ben
Stolczer László volt a hitközségi elnök. Ez megkérte Deák Ferenczet:
adja bérbe a söjtöri kastélyt a zsidó hitközségnek.

Deák vonakodott.

– Legalább azt az egy szobát adja át, nagyságod, melyben ott a
földszinten a családi czimer van a falon.

– Azt épen nem – felelte Deák. – Szegény boldogult jó anyám abban a
szobában halt meg, azt nem adom bérbe.

A hitközségi elnök erősködött.

– Hiszen nem laknék ott senki, istentiszteletre, imádkozó helynek
kellene az a szoba.

– No, az más. Imádkozásra, istentiszteletre odaadom. De nem bérért, nem
pénzért.

Igy lett a szoba, melyben született, egy ideig a vallásos áhitat
temploma.

Ezt Stolczer Gusztáv bankigazgató ur beszélte nekem Nagy-Kanizsán, ki
maga közvetlen tanuja volt e jelenetnek.


II.  A NYIRLAKI KASTÉLY.

Meg akartam látogatni Nyirlakot is s nemes urát és asszonyát. Tarányi
Ferencz s bájos neje, Riefl báróné lakják a kastélyt. Nyirlak is a
Deák-hagyományok vidékéhez tartozik s a Tarányi-nemzedék története is
szorosan összefügg a Deákok ragyogó történetével.

Nyirlak ott fekszik Sümeg tövében, alig két kilométernyire a sümegi
vártól. Nagy birtok, okszerü gazdasággal. Termékeny szántóföldek, buja
legelők és kaszálók, jól gondozott erdőkkel és ligetekkel tarkitva.
Valóságos angol mintára kezelt gyönyörü uradalom. A kastély is százados
fák és gyönyörü ligetek közt a Sümegtől Mihályfára vezető út közelében.

Épen negyven éve jártam ott utoljára. Az utra még jól emlékeztem.
Mihályfára is hamarosan ráismertem, a Forintos nemzetség ősi fészkére.
Erre is kiterjeszkednek a Deák hagyományok. A Forintos nemzetségnek Deák
Ferencz ellen folytatott alkotmányos harcza már a nemzet történetéhez
tartozik.

De a nyirlaki kastély negyven év óta bizony nagyot változott. Erre és
környékére már nem tudtam visszaemlékezni. Pedig a nagy költőnek,
Kisfaludy Sándornak és Szegedy Rózának életében is ott szerepel a
nyirlaki kastély.

Egykor a Verancsics családé volt ez a birtok. Ez a család adta az
országnak a hires kanczellárt és esztergomi érseket s egy másik
Verancsics is, a szótáriró, ott szerepel a tudomány történetében.
Verancsics Istvántól 1748-ban szerzi meg Nyirlakot Tarányi Katalin és
férje Sidó Kálmán.

Az ős Tarányi család ekkortájban hal ki fiágon. Utolsó ivadéka Tarányi
Ferencz, Zala alispánja s az 1741-iki országgyülésen követe. Csak
leányai maradnak.

Katalin leányát Sidó Boldizsár veszi feleségül. Ez a Sidó is ős zalai
család ivadéka. Nagy története van már a Hunyadiak korában a családnak.

Anna leányát Oszterhuber György teszi életének osztályosává. Ők 1762-ben
szerzik meg Sidóéktól Nyirlakot és csakhamar megépitik a kastélyt, mely
a mainak is egyik részét alkotja.

Legfiatalabb leánya, Teréz, Sándorffy Sándornak lett felesége. Az ő
unokája Kisfaludy Sándor, a költő. A költő jól ismerte még őt. Gyermek-
és ifjukorában sok időt töltött nála Sümegen, a mikor már apja
Győrmegyébe költözött át. Nagyon szeretett öreganyjánál lenni. Itt látta
meg először Szegedy Rózát is. S öreganyjától hallotta elbeszélni gyakran
azt a jelenetet, a mikor az ország felbuzdult rendei megmentették Mária
Teréziát, a kitől az összeszövetkezett Európa akarta elvenni királyi
székét és országait. Öreganyja sokszor hallotta e történet elbeszélését
az apai háznál, hiszen apja is kirántotta ott kardját s ő is elkiáltotta
a nagy szót: »Moriamur!« »Haljunk meg királyunkért!«

A költő nagy kort ért. Ismerte még mint kis gyermek Oszterhuber
Györgyöt, öreganyja sógorát. Ismerte ennek fiát s unokáit, a kikkel
unokatestvéri rokonságban volt. Sőt ismerte még az én mostani derék házi
gazdámat is, Tarányi Ferenczet, de őt már csak mint kis gyereket.

Táviratban értesitettem, mikor, melyik órában megyek Nyirlakra. Kocsin
mentem Balaton-Szentgyörgyről s Linzer Béla barátom hires négy lován
csaknem pontosan ott tudtam lenni a jelzett időre. A szives
vendégszeretet, a melylyel fogadott, nem leirni való. Arról csak
mesélgetni lehet érdemes társaságban. Utitervem szerint Sümegen kellett
volna hálnom s korán reggel Kehidára indulnom. De hát az isteni végzet
ellen és a magyar vendégszeretet ellen hiábavaló minden utiterv. Dugába
dől azzal szemben minden elszánt törekvés. Pedig Feri, az ifju
majoreszkó, nem is volt otthon. Katonai fegyvergyakorlaton volt. A
lányok közül is csak a szép ifju özvegyet, Amáliát találtuk otthon, ki
nemrég vesztette el ifju férjét, Bezerédy Lászlót.

Megnéztem a régi kastélyt. Ez a mainak egyik alkotó része. A mainak
tornya s emeleti osztályai ehhez épitvék. De a szép, erős tölgyfaajtók s
a különös zárak és kilincsek a földszinten a százados régi épitkezés
maradványai.

Itt szokott gyakran tanyázni a boldogult uraság, Oszterhuber Mihály
életében a két testvér: Deák Antal és Deák Ferencz. S nemcsak családi
ünnepek és atyafilátogatások alkalmával.

Mindenki tudja, hogy Deák Antal Zala követe volt az 1825-iki, 1830-iki
és 1832-iki országgyülésen s Deák Ferencz az 1833-ikin és 1839-ikin.

Hajdan a vármegyék követeinek, a kik nem Pozsony közelében laktak, az
volt szokásuk, hogy az országgyülés megnyitása előtt néhány nappal
Pesten jöttek össze. A Tiszán inneni és Tiszán túli kerületek követei, a
bácskaiak és bánátiak, a jászok, kunok és hajduk pozsonyi utjukban
különben se kerülhették ki Pestet. De a Dunán inneni s Dunán túli
kerületek sok vármegyéjéből is először itt seregeltek össze különösen
azok, a kik nem az udvari párthoz, hanem a nemzeti ellenzékhez
tartoztak.

Itt ismerkedtek meg először egymással. Itt értesültek jó eleve a távoli
vármegyék utasitásairól. Itt cserélték ki eszméiket az udvar
hatalmaskodásai, törvénysértései, az ország sérelmei s az orvoslás
módjai és eszközei felől s innen mentek már lehetőleg tájékozottan s
megállapitott tervekkel csapatostól Pozsonyba.

Deák Antal és Deák Ferencz 1848 előtt szintén Pestre mentek országgyülés
kezdetén, hogy az ország minden vidékének állapotáról már eleve
értesüljenek.

Azt gondolhatná az ember, hogy hiszen az értesülésekhez jobban
eljuthattak volna Pozsonyban, a hol már minden követ és minden főrend
együtt volt. De ott az üdvözlések, küldöttségek, látogatások,
vendéglátások, ismerkedő mulatozások heteken át elraboltak minden időt.
Ott a magánuton való komoly tanácskozásokra alig értek rá az emberek.

A két Deák testvér, a mikor országgyülésre ment, nem szerette saját
vármegyéjében a jobbágyok előfogatát használni. Rendesen saját lovaikon
utaztak Devecserig irnokukkal, hites jegyzőjükkel, tiszti huszárjukkal
együtt.

Az első állomás mindig Nyirlak volt. Ott volt a jó »Miska sógor« és
rokon, Oszterhuber Mihály s szelidlelkü felesége, Bogyay Amália. Ez a
Mihály az én mostani házigazdámnak, Ferencznek volt édes apja s
Oszterhuber Józsefnek, Deák Klára férjének testvéröcscse.

Kemény, bátor fiu egykor. Már 16 éves surján legény korában nemesi
inzurgens s a nagy Napoleon elleni harczokban vitézségi érdemrenddel
kitüntetett. Szép nagy kort ért, 1876-ban, 82 éves korában halt meg. A
hagyomány ugy emlékezik róla, hogy ezelőtt negyven évvel, a mikor József
bátyját és Deák Ferenczet is rablók támadták meg s fosztották ki
Puszta-Szent-Lászlón: őt is megtámadták nyirlaki kastélyában. Akkor már
70-ik életévében járt, de azért eltorlaszolta magát, puskára kapott s a
rablókat diadalmasan verte vissza.

Jó gazda, birtokszerző s a mellett értelmes, tanult, olvasott ember
volt. Egy darabig főszolgabirája is volt a vármegyének.

Deák Antal is, Deák Ferencz is nagyon kedvelte őt, Ámbár Deák Ferencz
nem töltött nála annyi időt, mint bátyjánál Józsefnél. A mi természetes.
Hiszen édes Klári nénje ott volt József oldalán.

Nem kell azon csodálkozni, hogy oly sok és becses ereklyét találtam
Nyirlakon Deák Ferencztől és nemzet ségétől.

Ott vannak a családi arczképek diszes keretben.

Idősb Deák Ferenczé, a haza bölcsének apjáé. Ott van a haza bölcsének
anyja is: Szarvaskendi Sibrik Erzsébet.

Ott van anyai öreganyja, Bertha Klára, a hires győri alispánnak, Sibrik
Antalnak felesége.

Ott van a hóditó szép asszony, Deák Gábornak felesége: Hertelendi és
Vindornyalaki Hertelendy Anna, Deák Ferencznek apai öreganyja. Nagy
története van e szép és hires asszonynak.

Ott van Nyirlaki Tarányi József is, puszta-szent-lászlói uraság, a
»kedves sógor és rokon és hű barát« mint Deák Antal szokta leveleiben
nevezni.

Nejének, Deák Klárának nincs meg arczképe. Valamint Deák Antalnak sincs.

A Deák-nemzetség arczképei egykor a söjtöri, azután a kehidai kastélyok
termeit ékesitették. A mikor Deák Kehidát gróf Széchenyi Istvánnak
eladta: ezeket az arczképeket Puszta-Szent-Lászlóra, Klári nénjéhez és
sógorához vitette.

Ott van még Deák Ferencznek is egy szinezett arczképe 1837–38 körüli
időből. Ezt Deák maga ajándékozta emlékül sógorának. Nagyon hasonlit
első kőnyomatos arczképéhez. Hajadon fővel, fehér mellény, fekete
zsinóros atilla, vastag fekete selyem nyakkendő. Egyetlen arczképe
Deáknak, melyen bajusza kissé ki van pödörve.

Ott van még a haza bölcsének egyik egykori tajték pipája, valamelyik
Szapáry gróf emlékajándéka. Faragványai kurucz alakokból.

De a haza bölcsének sok faragványa is van ott. Egy nagyobb papucs,
melyet dévajkodva adott Miska sógorának, mivelhogy feleségének, Bogyay
Amáliának nagy volt a szava a háznál. Papirvágó kés, kalapács a
lópatkoláshoz, mesterileg faragott kulcsok, kis papucs és tojás:
mindegyik faalapon. Mindez természetesen szálkátlan puha fából faragva.

Végül két ajtós alacsony ruhaszekrény. Pesti közönséges asztalos munka.
Maga Deák Ferencz csináltatta s küldte Puszta-Szent-Lászlóra 1856-ban
fehérnemüi számára.

Használta is 1869-ig.

Az Oszterhuber-család nyirlaki ága 1868-ban király engedélylyel németes
hangzásu neve helyett fölvette dédanyja Tarányi Anna után a kihalt ősi
Tarányi nevet. 1895-ben pedig az egészben nagy terjedelmü birtokukat
báró Bánffy Dezső hitbizományi birtokká alakitotta. A jószágok feje:
Nyirlak.

Bánffy kormánya – ugy tudom – több hitbizományt nem engedett. Deák nagy
emléke volt ebben is az egyik főok.

Ha már az alkotmány megengedi a hitbizományt az én kedves házigazdám
megérdemelte e kiváltságot: A haza bölcse annyi nyugalmat, a természet
szelid örömeinek akkora teljességét sehol nem élvezte, mint a
Tarányi-család kebelében, főleg Puszta-Szent Lászlón.


III.  A KEHIDAI SIRBOLT.

A hegyek lábán, a Zala völgyének peremén vezet az egyenes és jó út észak
felé, Zala-Szent-Grót és Zala-Bér felé. Több mint egy kilométernyire, a
mikor a Deák-kastélyt már elhagytuk, az utról balra a hegynek fölfelé
dülő út ágazik ki. Afféle sató-út, a hogy Zalában nevezik a sajtó-utat.
Szűk, meredek és mély, mintha vizmosás fenekén járna. Oda vezet a
temetőbe, azután a szőlőkbe s talán tovább az erdőkbe is.

Én a temetőig mentem rajta, jó gazdám, Baronyi barátom társaságában.
Másik kocsin Linzer Béla barátom és a fényképiró művész jött utánunk.

Ez hát a kehidai temető. Ez itt a fényes család sirboltja. Itt
nyugosznak a feltámadásig a Deákok tetemei.

Jól láttam én ezt a sirboltot ezelőtt negyvenkilencz esztendővel is, a
mikor 1854-ben a haza bölcsét föl akartam keresni, hogy lássam,
megtiszteljem, szavát halljam s Pápán a kollégiumbeli társaimnak erről
hirt mondhassak. De bizony akkor én nem másztam föl a sirbolthoz a nagy
melegnek miatta és az én rég elhalt pajtásomnak hétszer való röstségei
miatt. Dús János volt ez, a mint már másutt elbeszéltem.

Nyolcz lépés hosszu, öt lépés széles négyszögletü tér volt a temetőben
körülépitve kőfallal. Keleti oldalán félkör alaku, nyugati oldalán az
ajtó. Teteje zsindelyes, barna az időtől. Bemeszelve kivül-belül. A mész
foszladozik a falakról. Ime, ez a sirbolt.

Se tornya, se keresztje, se harangja: mégis kápolna alaku. A hagyomány
azt beszéli, hogy a régi Kehidának csakugyan ez volt egykor
istentiszteletre szánt helye. A nagy-kapornaki kolostorból
át-átballagott néha napján egy-egy barát, misét mondott a kis
kápolnában, az áhitatos nép pedig ott térdelt körülötte a kápolnában; a
ki be nem fért, kivül a kápolna körül.

Ajtaja tölgyfából. Régi ereszték másfél száz esztendő előtti időkből.
Sarkait, fordulóit, závárjait rég megette a rozsda. Már ezelőtt néhány
évvel is szárnyai ugy voltak csak az ajtófélfához támasztva. Az
járhatott le a sirboltba, a ki akart, s azt vihette el onnan, a mit
akart. Még se bántották. Kegyelet őrzi a halottakat. Tudta a nép, hogy
ott a rég porrá lett uraságok nyugosznak. Hiszen 1854 óta, a mikor Deák
Ferencz eladta Kehidát, Deák-ivadék alig lépte át a sirbolt küszöbét. A
kik utána következtek a birtok uraiként: gróf Széchenyi István, azután
özvegye, azután Ödön fia, soha nem is látták Kehidát. Ki őrizte volna
családi gondossággal a pusztuló épületet?

Most már őrzi a nemes vármegye. Az én buzgó barátom, Csertán Károly, az
alispán, kiterjesztette gondját erre is. Kitatarozzák, megjavitják,
külső-belső egyszerü diszszel fölékesitik, záraiban megerősitik a
sirboltot. Épen ezen dolgozott egy-két kőmives s néhány napszámos, mikor
most ott jártam. Bizony kietlen kép volt a kápolna belseje. Szerszámok,
vakoló edények, törmelék, szemét mindenütt. Az egykori oltárnak aranyos
farészei összetörve, hányva, dobálva ott feküdtek az épület napkeleti
sarkában az oltár helyén. Semmi kép, semmi betü a falakon. A padolat
bokáig érő por szemét és göröngy. Nem is volt a padolat födve se kővel,
se téglával, se deszkával. Mintha csak a temető puszta földje lett volna
összetaposva.

Pedig a padozat alatt kell lenni a boltozott üregnek, a hol a koporsók
el vannak helyezve.

Magamhoz intettem egy kőmives legényt.

– Gyere csak fiam, mutasd meg, hol van a sirbolt beomolva?

– Itt ni!

Lábaival s azután kezével egy helyen a kápolna közepén félreháritotta a
porondot. Akkor előtünt egy lapos kő. Félméter széles s talán valamivel
hosszabb. Fölemelte, félretette s im ott volt a sötét üreg nyilása.
Látszott, hogy egysoros téglaboltozattal van az üreg befödve. Valami
ismeretlen durva kéz valamikor csákánynyal egy-két téglát kivágott a
boltozatból s aztán könnyedén lefeszített annyit, hogy akkora nyilás
támadjon, a melyen egy ember lejuthasson a holtak közé.

Az volt a szándékom, lemegyek, megnézem: mi van a sötét üregben. Azonban
nem volt kéznél gyertya, nem volt létra, másznom kellett volna mint az
ürgének s azután az a nyilás se az én termetemhez volt szabva. Nem
voltam abban bizonyos: leférek-e?

Mégis tudni akartam valamit öregéből-nagyjából a sirbolt titkairól.
Megint a kőmives legénynek szóltam.

– Le mernél-e menni, fiam, oda a sirboltba?

– Le én!

E szóval már mászott is lefelé. Nem volt mély a sirbolt. Föl se tudott
benne egyenesedni. Csak guggolva tudott a koporsók közt mozogni.

Voltak koporsók. Egyetlen-egynek a lábfelől való végét mi is láttuk
felülről. Sötét cserszinü deszkájának sarka szembetünő volt.

– Nézd meg fiam, van-e rajta irás?

Pipás ember volt már a legény, elővette gyufatartóját s gyufalángnak
világánál kezdett betüzni.

Annak a koporsónak oldaláról világosan el tudta olvasni e sorokat:

DEÁK ANTAL.

Nem irva, nem föstve, hanem rézszögekkel kiverve volt ez a név.
Kétségtelenül volt ott kiverve még több szó is. Születése és halála
napja, talán egyik-másik czime is. De már a legény egyebet nem tudott
leolvasni. A koporsó másik oldalát el is takarta a másik koporsó.

Tudtuk, hogy Deák Antal ott fekszik. A haza bölcsének testvérbátyja.
Maga is disze egykor a törvényhozásnak, vezére vármegyéjének s
országosan ismert jó hazafi.

A kehidai anyakönyvben igy van halála följegyezve:

»1842. 20. jun. meghalt, 23-án temettetett. Tek. Deák Antal földes ur,
nőtelen, R. K. (azaz: római katholikus) nemes. ✝ Kehidán. Gyomorgörcs,
bélgyulladás«. (Tudniillik a halál oka.)

A kőmives legény ott a sirüregben motoz kissé s felkiált:

– A koporsó be van omolva vagy beszakitva.

– Mit látsz benne?

Belenyul.

– A csizmáját, azután a lábszárcsontját. Megmutassam?

A boldogtalan. Valami járási orvosnak vagy minek gondolt engem. Rá
kellett szólanom.

– Meg ne mozdits benne semmit. Hozzá ne nyulj semmihez! Nézd meg, mi van
irva a többi koporsóra.

Nyomozott s talált egy másik koporsót. A töredezett szegfejekből e szót
olvasta le: SIBRIK. De tovább betüzött. De nem volt benne biztos, mit
olvas. Azt mondta:

– Alighanem Borbála van még rajta.

– Pedig bizony nem az volt. Deák Ferencz szent emlékü édes anyjának,
Sibrik Erzsébetnek hamvai voltak abban a koporsóban.

Itt egy furcsa vitás kérdés tolul elénk.

Bizonyos, hogy Deák édes anyja Söjtörön halt meg s halála ott van az
anyakönyvbe bevezetve. A Deák-nemzetség egész rokonsága ma azt hiszi,
hogy vagy Söjtörön, vagy Zala-Tárnokon az ősi Deák-templomban van
eltemetve. Sokan keresték már sirját, de nem találták sehol. Még a
hagyományban apró részletek is élnek, melyek azt bizonyitanák, hogy
Sibrik Erzsébet sirja valahol Söjtörön van. Azt beszélik, hogy férje
igen is el akarta szállitani a holttestet Kehidára, de a nép megtudta s
kaszát, vasvillát fogott, hogy a koporsószállitást megakadályozza. Mert
szentül hitte, még ma is hiszi, hogy azt a határt, melyen holttestet
szállitanak át, elveri a jég.

Ez azonban mégis csak mese maradt.

Söjtörtől Kehidáig sok falun kell átmenni, de kis jobbágy-falu
valamennyi. Hogy hatalmas, előkelő nemes urnak, a vármegye
táblabirájának szekereit szegény jobbágyok feltartóztassák, embereit
agyonveréssel fenyegessék, kivált ha a megyei alispán s a járásokbeli
szolgabirák a nemes ur pártján vannak; ilyen eset békés időben elő nem
fordulhatott. Nagy zenebonával járt volna ilyen eset.

Az meglehet, hogy idősb Deák Ferencz nem zajjal, nem karhatalommal vitte
el kedves halottját, hanem vagy szénás vagy gyapjus szekéren elrejtve,
több szekér kiséretében szállitotta el. De halottját bizony
elszállitotta.

Ime, most én ráakadtam. A kehidai családi sirboltba okszerüen csak egy
Sibriket temethettek el. Idősb Deák Ferencznek ifjan elhalt feleségét, a
haza bölcsének édes anyját.

Szóbeli hagyomány erről alig van. Szegény, együgyü falusi nép nagyon
ritkán tartja emlékében a száz esztendő előtt történt dolgokat, kivált
ha azok nem az ő családjában történtek.

De van-e hát irásbeli hagyomány? Ez már van.

A kehidai anyakönyvbe 1803-ból Liszits József, az akkori plébános ezeket
irta föl a holtak jegyzékében:

»Oct 17. Spt Da Elisabetha Zsibrik Spt Dni Fr. Deák.«

Magyarul: 1803. évi október 17-én (meghalt) tekintetes Zsibrik Erzsébet
urnő, tekintetes Deák Ferencz urnak hitvese vagy neje. Az uxor vagy
conjunx szót kihagyta a plébános, valamint a temetés napját is.

A temetés napja a söjtöri anyakönyvben sincs följegyezve. Ott is csak a
halál napja.

A dolog igy történt:

Idősb Deák Ferencz határtalanul szerette ifju szép hitvesét, hét
gyermekének édes anyját, a ki Ferencznek, legifjabb gyermekének
születésekor gyerekágyban meghalt. De édes anyja is, a ki Kehidán
lakott, két héttel előbb halt meg s igy sok jó oknál fogva neki Kehidára
kellett a nagy birtok kezelése végett átköltözni. Magával vitte tehát
halottját is, hogy ott legyen közelében s ha majd ő is utána megy: ott
legyen a közös sir kéznél.

Néhány év mulva utána ment, de ő a mint én tudom, még se oda lett
eltemetve.

Hanem ott van még eltemetve a hires szépségü Hertelendy Anna, a haza
bölcsének apai öreganyja. A kehidai anyakönyvbe a latin nyelvü
följegyzés igy szól magyarul:

»1803. október 3-án meghalt tekintetes Hertelendy Anna asszonyság,
tekintetes Deák Gábor urnak özvegye 62 éves életkorában.«

Ennek koporsóját nem találta meg az én kőmiveslegényem. Talán csak a
sötétség vagy a ráomlott porond miatt nem találta meg.

Hanem talált még egy kisebb koporsót. De hogy ebben kinek teteme porlad:
azt nem tudja senki.

Deák Ferencz egyik legöregebb egykori jobbágyasszonyát, Szeglet
Józsefnét megkérdeztem a negyedik koporsó felől, ki fekszik abban?

– Nem tudom, uram, kislány koromban hallottam apámtól, ő beszélte, hogy
valamikor régen Kőszegről hoztak haza az uraságok egy kis halottat
koporsóban s azt temették oda.

Szeglet Józsefné asszonyom 1835 körül volt kis lány. Ha már akkor is
régi dologként emlitette apja az esetet: az a temetés is
nyolczvan-kilenczven év előtt történhetett.

Kijöttem a sirbolt kápolnájából. Szétnéztem onnan a magaslatról a
vidéken. Gyönyörü vidék. Szemközt napkelet felől Gyülevész falvának
hegyhajlatán át sötétlettek hozzám a nagy messziségből a büszke Rezivár
csonka tornyai. Ime, ezeket is megőrölte az idő, megpusztitották az
elmult századok. Hogyne pusztulna hát el ez az egyszerü sirbolt? Hogyne
omlanának össze a halottak csontjai?

Köröskörül a tiszta őszi nap ragyogó fényében zöld erdők, zöld mezők,
mosolygó gerezdek, jó kedvvel dolgozó fürge népség. A Zalaberek
malmainak csöndes zugását felém hajtja a szellő.

Mégis örök az élet.



DEÁK FERENCZ PARASZT VÉREI.

Mindenki tudja, hogy Deák Ferencz nemes családból származott. Nemesi
előnevét sohase használta ugyan, sőt, a mennyire utána nézhettem, ősei
se használták soha, de azért ő mégis nemes volt.

Sokan emlékeznek, hogy a mikor meghalt: temetésére megcsináltatták
nemesi czimerét azok, a kik temetését rendezték s nevét a czimerre
ekként iktatták: Kehidai Deák Ferencz. A czimer igaz, de a nemesi előnév
nem igaz. Én legalább nem hiszem, hogy igaz lenne. A mikor Deák Ferencz
ősapja a nemességet megszerezte: akkor még a Deák-családnak semmi köze
se volt Kehidához. Hogy jutott volna tehát ő a »Kehidai« nemesi névhez?

No de erről másutt beszélünk. Most csak paraszt véreiről akarok szólni,
a kik soha se nyerték el a nemességet.

Alsó-Lendvánál jönnek össze a Lendva patakának összes vizei. Délről a
Fekete-ér, azután a Lendva vize, ettől északra a Radamos-ér, följebb a
Bagonicza, azután a gáborjaházi-ér s végül a Kebele folyócskája s a
Sárdi-berek patakjai. Mindezek ma már egyenes és szabályos medrekben,
tudós emberek által kimért csatornákon eresztik le megcsappant vizeiket.
A bő patakoknak, a vad berkeknek, nádasoknak, buja legelőknek és
kaszálóknak s a minden lépten-nyomon zakatoló vizi malmoknak alig van
nyomuk, melyek pedig kétszázötven év előtt mind meg voltak, a mikor Deák
Ferencz ősei e vidéken még mezitláb futkározó paraszt gyerekek voltak.

A Bagonicza patak Bagonya falu erdeiben ered. Szláv nyelvszokással e
falutól nyerte nevét is. Csakhamar eléri Dabronakot és Zsitkóczot, a
Deákok ősi fészkét. Dabronak nagyobb falu, Zsitkócz kicsi fészek. E két
faluból, sőt első sorban csak a kis Zsitkóczról sarjadzott ki a
Deák-családnak nemesi ága is, paraszt ága is.

Deák Ferencz s bátyja Deák Antal nőtlenül halt el Bennük tehát apjuknak,
idősb Deák Ferencznek fiága kihalt. Leányágon sok utód él. Sokan élnek
Deák Ferencz nagybátyjának Deák Józsefnek maradékai is. De mindezek ma
már semmit se tudnak arról, hogy a zsitkóczi közös ősök paraszt sorsban
maradt ivadékai kik és merre élnek az országban szanaszét? Sőt még azt
se tudják, azt is elfeledték, hogy egykor efféle véreik is éltek
valahol.

Nem is csoda.

Az első Deák 1665-ben szerezte nemességét. Akkor vált el a nemesi ág a
paraszt ágtól. Ennek 238 esztendeje mult. Majdnem nyolcz nemzedék kora.
Kis emberek emlékezete ily messzire vissza nem száll. S aztán a kik
hatalomra jutnak: azok nem keresik a sötétségben maradt rokonságot. A
szegény jobbágy pedig a mélységből hiába emelgeti karjait fölfelé. S ha
egy-két nemzedéken át emelgeti is: azután már azt se teszi.

1690 körül élt Zsitkóczon egy jámbor paraszt ember. Nem urasági jobbágy,
de azért mégis paraszt ember. Volt háza, telke, külsősége s a dabronaki
hegyben szőleje. Birtokát nem nevezték curiának, hanem sessionak. Curia
azt jelenti magyarul: udvar. Ez a szó: udvar, csak nemes ember nemes
birtokát illeti meg. Csak a királynak és a nemes embernek van udvara.
Még a püspöknek sincs. Annak is csak residentiája van, a mi több is
lehet, kevesebb is lehet, mint az udvar, de azért még se udvar. A papok
közt csak a római pápának van udvara, másnak nincs. Magyar nemes más
papnak el nem nézi az e szóval való hivalkodást.

Sessio azt jelenti magyarul: ülés, ülőhely, ülve való tanácskozás. 1848
előtt azt jelentette: jobbágytelek; hajdanában azt jelentette:
megszállás. A paraszt ember birtokát nevezték el ezzel a szóval. Annak a
zsitkóczi jámbor parasztnak a neve volt Deák János.

Két testvérje nemességet kapott. Ő nem lehetett nemessé, akárhogy
vágyakozott is utána. Se pénze, se nagy birtoka, se hatalmas pártfogója.
De hát ő csak megél paraszt állapotban is, – hanem fiának urrá kell
lenni. Fiát Péternek hivták. Nagy örökséget nem hagyhat rá, de szerezhet
neki tudományt. S aztán majd a gyerek szerezzen a tudománynyal
befolyást, birtokot s nemességet. Ne legyen alábbvaló, mint a nemessé
lett testvérek gyerekei.

A Péter gyereket iskolába küldte, ha nem csalódom, Kőszegre. Izzadt,
dolgozott, kuporgatott, megvonta magától a jó falatot is, csak legyen
költségre való a gyereknek. Tanult is a gyerek mindaddig, mig egyszer
nyári szünet alkalmával otthon meg nem látott egy szép dabronaki paraszt
lánykát. Meglátta, beleszeretett, bele is bolondult, földhöz vágta
könyveit s a lányt elvette feleségül. Sőt apja házát is elhagyta örökre
s átköltözött Dabronakra. Megmaradt parasztnak, szegény embernek.

Itt Pesten élt a XVIII-ik század közepén 1750–60 körül egy Deák.
Keresztneve István volt. Állását, foglalkozását nem tudom bizonyosan.
Tisztviselő nem lehetett, mert nem volt nemes. Orvos és mérnök se
lehetett, mert oly nagy és általános műveltségü férfiu volt, a minővé
orvos és mérnök abban az időben nem igen válhatott. Gondolkozása,
irásmódja s műveltségének nemessége után ügyvédnek vagy valamely kamarai
főtisztnek gondolom. Lehetett valami nagy uraság főembere is.

Ez volt ama Dabronakra költözött Deák Péternek unokája.

Tiszta szép latin nyelven irt levele van birtokomban. E levelet 1768.
évi márczius 19-én irta Deák Gáborhoz, Deák Ferencz öregapjához. S
intézte Kehidára, a hol mint felesége birtokán gyakran tartózkodott Deák
Gábor.

E levélben mintegy puhatolódzik Deák István, vajjon nemességkereső
buzgalmában őt támogatná-e a nemes Deákok zalai hatalmas ágazata? E
levél hangja szerény, de azért férfias.

Kimutatja a rokonságot, de azért Deák Gáborhoz ugy ir, mint idegenhez.
De olyan idegenhez, a kiben teljesen bizik, a kihez mégis rokoni
bizodalommal folyamodik.

A levél szövegében mindenütt Dominatio Vestra Spectabilis-nek nevezi. A
mi magyarul azt teszi: Tekintetes uraságod. Megszólitása igy hangzik:
»Spectabilis ac Perillustris Domine, Domine mihi singulariter
Colendissime«. Ez abban az időben az előkelőkhöz intézett megszólitás
volt. Nehéz is magyarra jól leforditani. Spectabilis azt teszi:
Tekintetes. De Perillustris is azt teszi. Nagyon rossz alkalmazással egy
időben igy forditották magyarra: Nagytekintetü. Igy lehetne tehát az
egész megszólitást magyarra forditani: »Tekintetes és Nagytekintetü
Uram, Különösen tisztelt Uram«. Ezt a czimzést általánosan alkalmazták
százötven év előtt.

Csak azt akarom ezzel jelezni, hogy Deák István bizony nem
bizalmaskodott rokoni módon Deák Gáborral, Zala vármegye egyik
nagybirtokosával s tekintélyes táblabirójával; nem nevezte őt se
öcscsének, se bátyjának, se semmiféle vérrokonának, hanem tisztes
távolból intézte hozzá szavait, mint a hogy illett paraszt sorsu
embertől, mikor nemes urral beszél.

Ha nemes ember lett volna: nem ilyen hivatalos és szertartásos
czimzéssel illeti Deák Gábort, hanem az akkori szokás szerint »Érdemem
felett való különösen tisztelt Kedves Urambátyám«-nak szólitja. Hiszen
Nemes Deák Gábor második unokatestvére volt az ő apjának, Ágilis Deák
Jánosnak, tehát joga volt hozzá, kötelességében is állott őt urabátyának
mondani.

De hát példátlan vakmerőség lett volna paraszt embertől nemes embert
atyafiságos néven szólitani.

Ezt irja levelében egyebek közt:

»Mi a dabronaki szőlőhegy harmadát emberemlékezet óta Deák-jogon birjuk,
– és a mint hiszem, se nem zálogjogon, se nem vételjogon, hanem öröklési
jogon. De miként birhatnánk igy, ha vérségileg idegenek volnánk? Vannak
különben tanuk, kik egy szájjal vallják, hogy elődeink paraszt iga alatt
sohase éltek, sőt inkább szabad és nemes személyeknek tekintették őket.
Igaz, hogy öregapám, Péter, az iskolákat elhanyagolta, dabronaki lányt
vett feleségül s igy ment át Zsitkóczról Dabronakra, a hol is mind maig
nyomorultul siratjuk cselekedetét. Sokszor hallottam öregapámtól, hogy
Uraságod boldogult elhunyt apja sürgette őt, hogy nemességét vagy inkább
nemesi előjogait ne hanyagolja el. De a mikor a dabronakiak őt a
községbe nemes személynek másként befogadni nem akarták, csak ugy, ha
velük egyenlő módon huzza az igát, hát ő erre is ráállott. Pedig
uraságod boldogult apja nemcsak sürgette, hanem a szabadulásra szükséges
költségeket is megigérte, de ő erre is csak azt felelte: ha eddig meg
tudtam élni ekképen, jövőre, istennek legyen dicsősége, még inkább
megtudok. Ime tehát, én most a szükséges lehetőség hiányában nyomorultul
belátom, hogy a köveket megmozditani nem tudom s isten után
reménységemet egyedül uraságodba vetem. Egyébként a mai idők természete
változandó, annak szolgál, a kinek akar s azért még megeshetik, hogy
kedvezése fáradozásomat sikerre viszi.«

Ime, Deák István keserü panasza. Látszik ebből, hogy vagy Dabronakon él
állandóan most is, vagy legalább ott élte át gyermek- és ifjukorát. Ott
siratja ő is öregapja cselekedetét, a ki a dabronaki szép lányért
otthagyta az iskolát s megmaradt parasztnak.

Deák István keserüségét nem szabad ugy megitélnünk, mint afféle mai
emberét, a ki nemesség után áhitozik, de azt el nem érheti. Ma nevetni
való vagy sajnálatra méltó az ilyen ember.

De nem igy volt hajdan.

Akkor a nemesség adta meg az embernek a szabadságot, a jogokat, a
tekintélyt, a hivatalképességet, az adómentességet s a becsületet. A ki
nem volt nemes, az rab volt, másoknak szolgája volt, joga és szabadsága
semmi nem volt; – ha tanult is: hiába tanult, köztisztségre el nem
juthatott, urasága eladhatta, elcserélhette, zálogba is adhatta, kölcsön
is valamelyik rokonának vagy jó barátjának odaadhatta.

Bolond világ volt az a maihoz képest.

S aztán tanult, mivelt, mélyen és nemesen érző ember volt Deák István. S
talán vagyonos is volt. De ha hazament Zalába, hiába ábrándozott a
Bagonicza-partjain vagy a Csikósrét vadkörtefái alatt vagy a magas
dabronaki szőlőhegyek látó pontjain hazájáról, a mely nem az övé, hanem
a királyé és nemességé s hiába akart együtt érezni nemzetével; – hiszen
ő nem tartozik hozzá, mert ő csak rab, csak jobbágy, a kinek mindenki
parancsol s a kit minden szolgabiró s minden urasági ispán deresre
huzhat s végig botozhat józan fejjel, részeg fejjel egyaránt.

Bizony nehéz volt akkor tanult fejjel s érző szivvel parasztnak maradni.

Mit csinált a hatalmas Deák Gábor e levéllel? Segitette-e rokonát, a ki
nemességtelen állapotában oly boldogtalannak érezte magát? Volt-e
segitségének sikere?

A levél boritékára ezt irta Deák Gábor: »Percepi die 4-a Apr. 768.
Stephani Deák«. Meg is őrizte a levelet gondosan. Levelezésben is állott
Deák Istvánnal tovább is. De arról nem tudok, hogy Zalavármegyében a
nagy Deák Ferencz családján kivül is lettek volna nemes Deákok.

Négy Deák-testvér született 1620 körül Zsitkóczon. Ki volt apjuk, ki
volt anyjuk: valószinüleg sohase tudjuk meg. Parasztok voltak s a
parasztról a káptalanok és konventek nem szoktak irásokat szerkeszteni.

A négy Deák-fiu neve volt Péter, Mihály, István és János.

Péter és Mihály megkapták a nemességet. Mikor és miként jutottak gróf
Nádasdy Ferencz kegyeibe s hogy kaptak nemességet s kis birtokot az ő
segitségével: erről másutt lesz szó. Szerencséjük volt, hogy még akkor
kis birtoku, kis nevü emberek voltak s hogy nagy jóltevőjükkel együtt a
nemzet vértanuivá nem kellett lenniök.

István és János megmaradt parasztnak.

De talán még se egészen parasztnak.

Deák István azt irja, hogy elődeik soha se éltek paraszt iga alatt, sőt
inkább mindenki szabad és nemes személyeknek tekintette őket. És azt
irja, hogy Deák Gábor apja is gyakran intette az ő öreg apját, hogy
nemesi előjogait ne hanyagolja el.

Nemesek nem voltak: ez bizonyos.

Hiszen csak Péter és Mihály testvérek voltak nemesek s ezek is csak 1665
óta, a másik két testvér pedig nem kapott nemességet akkor. Ha pedig
korábban lettek volna nemesek: akkor Péternek és Mihálynak nem lett
volna szüksége arra, hogy 1665-ben szerezzen nemességet.

Volt akkor egy osztály, a kit ugy hivtak: ágilis ember. Magyarul nem
tudom a nevét. Nem hallottam soha. Talán le se forditották soha. Agilis
latin szó. Azt jelenti magyarul: mozgékony, fürge, szaporán járó. De
ebből még semmit se lehet érteni. Másként kell megmagyaráznom, mi az
ágilis ember.

Az ágilis ember nem nemes, de nem is jobbágya vagy zsöllérje semmiféle
uraságnak.

Van neki kis nemesi birtoka s azt vagy örök áron vette, vagy zálogban
birja, vagy ajándékba kapta. Adót, robotot, urasági munkát nem kell érte
se fizetnie, se szolgálnia. Követ vagy tisztviselő nem lehet, nemesi
jogokat nem gyakorolhat, de a maga kis birtokán a maga ura s jobbágyi
terhet nem kell viselnie, a jármot nem kell huznia. Sőt birtoka után
minden közbirtokossági javadalmat élvezhet. Erdőt, legelőt,
makkoltatást, gubacsolást, közös malmot, usztatást, rétöntözést
gyakorolhat.

Nemes apának, paraszt lánynak a fia nemes ember lett. De paraszt apának,
nemes lánynak a fia nem lett nemes ember. De ha jobbágy vagy zsöllér
volt: kijárták az uraságnál, hogy eressze szabadon. Adtak neki vagy maga
szerzett egy kis nemesi birtokot s hozzá házat, hegyvámos szőlőt s igy
lett ágilis. Talán azért is nevezték ágilisnak, hogy ha akarta, szabadon
elköltözhetett falujából; – uraság, szolgabiró, pandur, vármegye nem
üldözhette, mint urahagyott szökevényt.

Némely vidéken szabadosnak nevezték az ágilist. Zalavármegyében sok volt
az ágilis. Kivált sok volt a Deák-nemzetség birtokán: Söjtörön, Tárnokon
s egyebütt. Az én falumban is volt három-négy. Egyiknek a neve épen Deák
András volt. Elhalt ötven év előtt. Katholikus vallásu volt. Könnyen
eredhetett a zsitkóczi és dabronaki Deákok nemzetségéből. Az én
vidékemen némely ágilist még »nemzetes uram« czimmel is tiszteltek.

Nos hát ily ágilis emberek voltak a Deák-testvérek, István is, János is.
Azért mondhatták a tanuk kétszáz év előtt egy szájjal, hogy a Deákok
jobbágyi paraszt iga alatt sohase éltek.

De van erre nekem egy más nagy bizonyságom is, melyről Deák István vagy
nem tudott vagy legalább levelében nem emlékezett meg.

Deák Ferencz dédapja II. Deák Péter volt. Ez második feleségét Gájger
Susánnát özvegyen hagyta. Ez az özvegy tőkepénzgyüjtő és szerző asszony
volt férje halála után is. 1758- vagy 1759-ben elhalt Zsitkóczon egy
Deák János nevü kisbirtoku ember, a kinek özvegyétől Vinter Évától
megvette férje birtokát özvegy Deák Péterné urnő.

Ha ez a birtok jobbágytelek lett volna: akkor Deák János özvegye azt el
nem adhatja, de Deák Péterné tőle meg se vehette volna. Ha meg akarja
venni: csak a földes uraságtól vehette volna meg.

Tisztán látom én ez esetből, hogy Deák Istvánnak igaza volt, hogy a
zsitkóczi és dabronaki Deákok szabad emberek voltak, habár nemesek nem
voltak is. A mint mondtam: ágilisek.

Ez a Deák János egyébiránt mint már emlitém, a nemességkereső Deák
Istvánnak apja volt. A nemzedékek élettartama s az időpont azt
bizonyitja.

A paraszt állapotban maradt Deák István 1650 körül élt. Ennek fia volt
Péter, ennek fia Ferencz s ennek fia István. Ezzel ez az ág 1790 körül
kihalt. Fiági maradékai nem maradtak. Ezek Zsitkóczból s a dabronaki
szőlőhegyből valószinüleg soha ki nem mozdultak.

A legfiatalabb testvér volt 1650 körül Deák János. Ennek a fia is Péter
nevet kapott a keresztségben. E Péternek három fia maradt: János,
Ferencz és József. A János fia volt az a magas miveltségü Deák István, a
ki 1768-ban Pesten élt, a ki a nemességet megszerezni törekedett s a ki
a Deák Ferencz öreg apjához azt a szép latin levelet irta.

Ez ág ivadékai maig is élnek s vannak közülük Pestmegyében is,
Kis-Kunságban is, de másfelé is. A nagy Deák Ferencznek kétségtelen
vérrokonai mind. Nevük megérdemelné, hogy pontos leszármazásukat
följegyezze valaki.

A nemességkereső Deák István igy állitja össze Deák Gábor számára a
családi leszármazást:

                      Deák N.
         ___________él 1600 körül._________________
        /               /         \                \
      Péter           Mihály      István            János
   (nemességét      (nemességét   paraszt             |
     szerzi           szerzi         |              Péter
    1665-ben)        1665-ben)     Péter    (Dabronakra költözik
       |                |            |        /       |       \
      Péter           Ferencz     Ferencz   János   Ferencz  József
    ____|______ (ezzel kihal ez ág)  |      /    \      \       |
   /           \                   István István József István Péter
Gábor  László  Ferencz             (ezzel (ez irja a
(ehhez                              kihal  levelet
a levelet                          ez ág) 1768-ban)
Deák István
1768-ban)

E leszármazásban a nemessé lett Péter és Mihály ivadékai helyesen vannak
kimutatva. Ebből is következtetem, hogy a parasztnak maradt két másik ág
is igazán van levezetve.

A Deák-család nálam levő irataiban a paraszt Deákok több nyomát nem
találom. Csak egyet találok, a kehidai plébánost, a ki Deák Ferencz kis
gyerekkorától kezdve a forradalom utánig volt Kehida papja s Deák
Antalnak és Ferencznek mindennapi vendége. A haza bölcse sokat tanult
tőle, sokat is évődött vele. Egykor talán bővebben irok róla.

De érdekes emlékezést találok régi Deákokról.

Deák Ferencz nagybátyja József mint tanuló, szülei tudta nélkül s azok
ellenére 1783-ban beállott katonának. Mikor 1787-ben a török háboru
fenyegetett bennünket: az aggódó szülőket e szavakkal vigasztalta Deák
István vitéz katona s vérrokon Kőszegről: Sohase busuljanak a Józsi
gyerek miatt, egri Deák Gergelynél s szigetvári Deák Balázsnál alábbvaló
lenni ő se akar; – ő is méltó lesz ezekhez.

Deák Gergely Eger védelmében vitézkedett s társaival együtt győzedelmes
maradt. Deák Balázs vértanunak hősi halálával mult ki Zrinyi Miklóssal
együtt. Senki se tudná megmondani, hogy ezek Deák Ferencz családjának
voltak-e tagjai.

Deák Balázsról valószinü. Zrinyi legjobb hősei egy részét csáktornyai és
sztridai uradalmaiból szedte össze. Zsitkócz pedig közel van Sztridóhoz
s a nemességszerző Deák apját s öregapját alig néhány évi időköz
választja el Szigetvár elestétől. Valamelyik erős, bátor Deák-fiu miért
ne mehetett volna a hires Zrinyi bán zászlói alá?



KEHIDA.


I.

(Diák-koromban. – A berek. – Viszontagságaink. – Kehidára érünk. – Hogy
tanitották a kálvinista gyereket ötven év előtt?)

Valamikor valami semmiséget irtam már Kehidáról. Deák Ferencz emléke
által megszentelt föld ez. Mikor Deák Ferencz meghalt, hirlapiró
barátaim kérelmére akkor rajzoltam betükbe Kehidáról néhány szállongó
jegyzetet. Régen is volt, kevés is volt akkori irásom. Deák emléke
többet érdemel s most, a mikor születésének századik éve is elmult már,
a nemzet is többet óhajtana. Most hát, a mit tudok, mindent elmondok
Kehidáról.

Kétszer láttam a kehidai kastélyt.

Első látogatásom elég különös volt. 1854-ben történt. Pápai diák voltam,
fiatal surján gyerek. Társam is volt. Dus János szintén pápai diák.
Gyalogszerrel tettük meg az utat. Az apostolok lovain, vagy latinos
szóval: per pedes apostolorum, mint a diákszójárás mondja.

Pacsáról kellett volna mennünk Zala-Apátiba s onnan a Zala folyó jobb
partján föl Csányba. Ott meg kellett volna néznünk Csányi Lászlónak, a
nagy vértanunak egykori uri tanyáját, lelkünkbe kellett volna szednünk
helyi emlékének dicső és szomoru hagyományait, s onnan kellett volna
átmennünk Kehidára a haza bölcsét meglátni, s nála tisztelkedni. Oda
Kehida már csak egy ugrás, alig négy-öt kilométer.

Gyerekember, diákember nem hord magával katonai térképet, nem térkép
után szabja meg utja irányát. De nagy gondossággal még csak nem is
kérdezősködik az uton, utfélen talált emberektől, hanem a helyett nagy
bizton, bátran, találomra nekimegy a – bereknek.

A hogy mi nekimentünk.

Hegyen-völgyön, erdőn-mezön, tüskön-bokron keresztül törtetve, egyszerre
csak előttünk állott a Zala-völgye. Valahol Hosszufalu körül, a domb
tetejéről jól láttuk a Zala völgyének sürü, fekete erdejét s azon túl
nem messze a másik part hegyoldalán egy kis falucska házait.

Egerfa volt az az erdő. Az egerfát mezőföldi létemre is ismertem már, de
erdős sürüségben még sohase láttam. Valamint a sötét fekete posztó: ugy
terült el, ugy huzódott végig a völgyön. Viznek, vizfolyásnak nyomait se
láttuk. Hol van hát itt a Zala-folyam?

Leszálltunk az erdőszélbe. Süpedt lábaink alatt a buja fű. Fényes,
juliusi nap volt felettünk, de azért a berek mélye sötétnek látszott,
mint az éjszaka.

Odaszóltam társamnak:

– Ezen a berken átmegyünk János. Ezt nekem látnom kell belül is.

– Csakhogy én át nem megyek.

– Nem-e? No hát le a kalappal és a dolmánynyal!

Ez a szó azt jelentette: birkózunk!

Az én Dus János barátom keményfejü falusi gyerek volt Őcsényből vagy
honnan való, Tolnavármegyéből. Egy osztálylyal előttem is járt a
kollégiumban, egy vagy két évvel idősebb is volt, sehogy se akart nekem,
kisebbnek, mindenben szót fogadni, – vitázott és konok volt gyakran.

Ám ha az ember hosszu utra indul; társával békességben kell lenni. Ha
pedig nézetük eltér valamiben: akkor se szabad örökösen feleselniök,
hanem valamely módon rögtön el kell dönteniök a vitát. Nehogy
kedvetlenség, összeveszés s utközban való elválás következzék. Mi hát a
döntésnek azt a módját választottuk, hogy birkózunk. A ki győz, annak
szava lesz az igaz. A ki fekszik: engedelmeskedni tartozik.

Egy szempillantás alatt ledobáltuk a kalapot, táskát, botot, dolmányt
magunkról s szabályos módon összekapaszkodtunk. S ugy vágtam bele János
barátomat a térdig érő harmatos fübe, hogy a füle se látszott ki belőle.
Igy döntöttük el másnap azt a kérdést is: vajjon fölmászunk-e Tátika
várának magas ormaira?

Nos, hát átmegyünk.

Csakhogy ezt könnyebb mondani, mint megcselekedni.

A berek magas, fekete egerfái sürün álltak egymás mellett. A folyó
apadóban volt nyári alacsony vizállással, az ártérben a fák alatt tehát
nem volt viz. De az ártér fenekén még se lehetett járnunk. Nem azért ám,
mert nyirkos volt s itt-ott az iszap süppedékébe elmerültünk volna.
Hanem azért is, mert ez az erdő őserdő volt, mely fejszét még nem
látott, embernyomot még nem ismert s azon kivül vizi erdő volt, mely
gyökereinek csak hegyével bujt a föld alá, gyökereinek óriási ágazata
embermagasságnyira fent volt a levegőben.

Ma a Zala-berke már szabályozva van. A nagy sötét egerfa-erdők eltüntek
mind. Nyomukat se találom Kehida és Csány alatt. Zöld mezők, buja
kaszálók, itt és amott kákás, gyékényes, csuhus, csádés foltok terülnek
el az erdők helyén. Öreg emberek tudják csak, milyen volt hajdan a
berek.

Meglehet, mi épen a legvadabb helynek vágtunk neki véletlenül.

Fejünkkel egyenlő magasságban kezdtek a fagyökerek elágazni. A gyökerek
alatt bujkálnunk lehetetlen volt. Egyik vastag gyökérágról a másikra ugy
kellett átmásznunk, mint a majomnak, vagy a mókusnak, vagy a
gébics-madárnak. Csakhogy a majom, mókus, gébics-madár ugrik, szálldos,
röpülni tud, mi pedig ezt mind nem tanultuk a pápai kollégiumban. S
aztán az elaggott, elrevesült, kidőlt vén fák ott feküdtek előttünk
keresztül-kasul a fenéken, a gyökérágakon s az élőfák oldalán. Némelyik
ugy tele volt gombával, hogy a szine se látszott. Ha rá léptünk:
kettédurrant alattunk s mi estünk, zuhantunk le a fenékre. Az élő fák
gyökere körül imitt-amott a megrekedt iszaptól apró sziget támadt. Ezt
benőtte a páfrányok, sások napfénynemlátta iszalagok sürü sövénye. Alig
tudtunk rajta áttörtetni. Kezünk vérzett, ruhánk szakadozott, Kalapunkat
tizszer is elvesztettük, megint megtaláltuk. Utálatos férgek,
csuszómászók, kigyók, békák nyüzsögtek a lábunk alatt. Akkora csiborokat
sohasem láttam, mint itt. A bögölyök és dongók mindenféle szinben majd
kiverték a szemünket. A szunyogok, kérészek és szitakötők százféle faját
vertük föl déli pihenőjükből s jöttek ránk, mint a felhő. Vidrák,
patkányok, teknősbékák osontak el lábaink alatt. Néhány szarka folyton
kisért bennünket a fák tetején s kaczagott fölöttünk szakadatlanul.
Bizonyos, hogy ők még nem láttak pápai diákot a berekben.

Végre világosodni kezdett kelet felől. Láttuk, hogy az erdő széléhez
közeledünk. Vidámabban törtettünk előre. Az én Dus János barátom is
félben kezdte már hagyni a káromkodást.

Pedig nem az erdő széle volt az, a honnan világosodott, hanem az erdő
közepe. Ott a Zala-folyó igazi ágya. Eddig csak az ártéren
bukdácsoltunk. Most értünk csak a folyóhoz. Mikor békességes indulatban
van; akkor megfér nyugodtan az ágyában.

Kiértünk a berekből a napvilágra. A mindenféle illattal terhes sötét,
fojtó levegőtől megszabadultunk. Az izzadság folyt rólunk a sok küzködés
és famászás után. Olyan jól esett az isten napvilága. Vagy egy ölnyi
szélességben száraz gyepes partja volt a folyónak. Pihenni ledőltünk a
pázsitra.

Csak azután jutott az én János barátom eszébe, hogy ime most már hát mit
csinálunk? A folyón hogy tudunk átmenni? Föl északnak, s lefelé délnek a
folyó mindenütt egyenlő széles. Zavaros a vize, de mindenütt fénylik
folyásának csikja. Ő uszni nem tud. A vize mély. Gázlónak, malomnak,
hidnak, bürünek, zátonynak se föl, se alá semmi nyoma.

Kedve lett volna visszafordulni arra a veszett utra.

– Nem ugy lesz az János! Hanem vagy jösz velem előre szó nélkül, vagy
birkózunk megint.

Nem volt kedve birkózni. Hanem e helyett abban állapodtunk meg, hogy
levetkőzünk, mintha fürödni akarnánk. Én tudok uszni, tehát először
átszállitom a tulsó partra a magam ruháját és utravalóit. Azután
átszállitom az övét. Végül átszállitom őt magát.

Igy is lett. A folyó mély vize hét-nyolcz ölnél nem volt szélesebb. Fél
kézzel uszni, s fél kézzel a ruhacsomagot szárazon tartani nem volt nagy
dolog. Utoljára belemarkoltam János barátom tarkójába s őt is
átvonszoltam szerencsésen.

A baloldali berken át csak oly nehéz volt az utunk, mint a tulsó parton.
De a berek itt már nem volt olyan széles. A mikor kiértünk, kis falucska
állott előttünk északkelet felé.

– Micsod falu ez?

– Szent-György-vár.

Nagy könnyelmüséggel ott se tudakoztuk ki teljes biztonsággal az utat se
Keszthely felé, se Kehida felé. Nem vallottuk kárát. Mert a mint egy-két
órán át hegyen-völgyön kóboroltunk: egyszer csak egy kopasz domb
tetejéről csodálatos szépségü völgy nyilott ki előttünk. Az a völgy a
Héviz völgye.

Messze délnek és délkeletnek végtelen mezők ragyogó zöldje tele utakkal,
csapásokkal, óriási jegenyék egyenes soraival. Szemközt és észak felé
sötét, magas erdők. Fölöttük Rezi büszke vára. Napkelet felé a távolban,
Keszthelyen túl a Balaton szőlőkoszoruzta magas partjai.

Lábunk alatt alig egy vagy két száz lépésnyire kis tavacska. Partjain
gulya legelész s néhány terebélyes nyárfa álldogál. Lementünk a tó
partjára, ott heverészett a gulyás.

– Micsoda tó ez, atyafi?

– Ezt se tudják az urak? Ez a Héviz.

Ma világhirü fürdő, csodája a természetnek. Akkor még ismeretlen
pocsolya. De a környék bénái, betegjei, nyomorékjai akkor is ismerték
már csodatevő erejét s ünnepnapokon elvánszorogtak oda fürödni. Vittek
magukkal enni-innivalót, mert ott bizony nem tanyázott egy teremtett
lélek se állandóan.

Fáradtak és éhesek voltunk, mint a farkas. Nem volt már messze az
alkonyat se. Valami csárdához igazitott bennünket a gulyás. A
Diósi-csárdához. Ott pihentük ki magunkat s hajnalban onnan indultunk
Kehidára.

Elfeledtem már, merre és miként ballagtunk Kehida felé. Emlékezetes
kalandunk nem történt ez utban, másként nem feledtem volna el.
Emlékeztem, hogy Zala-Csányt csak a Zala keleti partjáról láttuk nem
nagy távolságból. Kustánynál mentünk át a Zala hidján. Arra is
emlékszem, hogy Kustányban nagyon megbámultam egy ódon faragott képet,
mely ott állott, a hol az utczára lefordul az út a hid felé. Feszület
volt-e, szent volt-e: ezt se tudnám megmondani. De régi volt, kopott,
viharverte, mint Petőfi buczkai kőszentje, melyet a Kutyakaparóban
énekel meg. Ez a gyönyörü költemény jutott eszünkbe a kustányi szent
láttára. De ennek még se volt nyakába kopott tarisznya akasztva, mint a
hogy Petőfi látta a buczkai kőszentnél.

Jó fölöstököm-idő volt, a mikor a kehidai kastély bejárójához értünk.
Kapuja nem volt a kastély udvarának. Még ma sincs. Mostani uraságai is
folytatják a régi jó szokást. Még most se kell a kapusnak csöngetni, ha
jóravaló ember a kastély vendégszeretetét akarja élvezni.

Bizonyos szorongó érzés lepett meg, a mikor arra gondoltam, hogy most
mindjárt ott kell állanom a nagy ember előtt, a haza bölcse előtt, a ki
megmaradt a nagy harczok förgetegéből s a kinek nevét mindenütt ismerik
s tisztelettel emlegetik, a merre magyar lakik a föld kerekségén. Pápai
professzoraink ugy emlegették mindig, mint isteni csodát, mint valami
kijelentést, mint a nemzet gondviselését. S most nekünk eléje kell
állanunk, üdvözölnünk kell őt s meg kell mondanunk: miért kerestük föl?
Vajjon mit mondjunk hát? Miféle szóval kezdjük beszédünket? Vagy egy
szót se szóljunk, hanem kezet csókoljunk neki?

A kálvinista gyereket másként nevelték akkor, mint a milyen a mai
általános nevelés. Az isteni félelem s a szülők tisztelete volt a
gyereknek fő erkölcse. De azután nyomban következett az öregek,
elüljárók és érdemesek tisztelete. Ez az erkölcs is oly fontos volt,
mint az isteni félelem. Alázattal, tisztelettel, hódolattal kellett
tekinteni minden érdemes emberre. Kalaplevevéssel s szóbeli köszönéssel
kellett üdvözölni jó eleve. Utjából ki kellett térni. Eleibe tolakodni
nem volt szabad. Szóba állani vele nem lehetett: csak akkor, ha ő ugy
akarta. Komolyan, tisztességesen kellett előtte megállani, szeme közé
nyugodtan nézni s kérdésére egyszerüen, okosan, igazán felelni.
Feleselni, bizonykodni istenért se lett volna szabad. A nagyobb életkort
ugy kellett tekinteni, hogy ez már maga is érdem. Az ősz haj, ősz
szakáll már méltóság. Isten azért engedte élni az öregeket, mert arra
méltóknak tartotta őket. De ha érdemesek nem lettek volna rá: bizonyára
nem lettek volna méltók se. Ha gróffal, püspökkel, papi emberrel,
egyházi, vagy világi előljáróval, a hatalom tisztségeinek viselőivel
találkoztunk: ugy néztük, mint a tüneményt. A hogy ma szokás a király
előtt: ugy kellett akkor viselkednünk minden korosabb és érdemesebb
ember előtt.

Az pedig nyilvánvaló, hogy a gyereknél mindenki korosabb és érdemesebb.
Ám a gyerek vére pezseg; hajtja őt ugrálni, dalolni, játszani,
ficzánkolni, mint a macskakölyket vagy a kecskegidát. De érdemes ember
jelenléte mindezt megakadályozta. A vásott kölyök szinte irtózott már
gyakran minden érdemes, koros, derék embertől. Sokallta a számukat.
Bárcsak ne lennének olyan sokan. Kerülte is őket, a mikor és a hol
lehetett. Az meg már ugyancsak ritkán jutott eszébe, hogy ő maga keresse
fel őket.

A miként mi Deák Ferenczet. A nagyot, a bölcset, a nemzet szeme fényét,
s különös dicsőségét. A kinek minden cselekedete virtus és minden szava
szentirás. A ki nyomban észreveszi, hogy mi csak tacskók vagyunk, –
tudatlan, tanulatlan diákgyerekek, a kiknek szájából minden szó
esetlenül jön napvilágra. A ki a mellett még nagy ur is, kastélyban
lakik, uradalma van, zsinóros hajduk szolgálják.

Hogy merészkedjünk mi szine elé kerülni.

Tiszteletére jövünk? Ád is ő arra valamit. Hiszen a nádorispán is, a
király is megtiszteli őt, a zászlós urak és az egyházi fejedelmek mind
szerencséjüknek tartják, ha közelében lehetnek. Mi hát ő neki két pápai
diák tisztelgése?

Csány irányából jöttünk a kastély felé. Az utczáról derékszög alatt
fordul jobbkéz felé a kastélyhoz vezető feljáró út. Balkéz felé
tisztilak, cselédlakások, ólak, csürök, gazdasági műhelyek, egész
csoport épület. Gyerekek, ludak, kutyák őgyelegtek az udvarokon. A
fordulónál egy kis szabad tér.

Megálltunk azon a téren. Oda támaszkodtunk a park keritéséhez.
Föltekintve a dombra, megláttuk a kastély udvarát. Ott fogott el
bennünket a szorongó érzés. Vajjon fölmenjünk-e hát? Ne forduljunk-e
vissza? Nem illetlenség-e tőlünk oda járulni a nagy ember elé? Dus János
barátom még jobban szükölt, mint én. Én se kastélyban növekedtem ugyan,
az én apám háza is csak szerény nemesi kuria volt, de rokonaim közt
legalább volt néhány, a kinek kastélyban teltek napjai és örömei s a
kiknél egyszer-másszor több-kevesebb időt töltöttem. De az én János
barátom, ő az őcsényi szegény nótáriusnak vagy kálvinista rektornak volt
a fia, ő bizony nem szokott hozzá a kastélyhoz, s aggódva tekintgetett
annak udvarára. Ugy érezte magát, mint a pusztai eb, ha városba vetődik.
Hová fusson itt, ha megszoritják?

– Ejh, mit akarsz János? Ha már itt vagyunk!

Fogtam a zsebkendőt, letöröltem arczomról a port s leporoltam kalapomat,
csizmámat s kabátom elejét és hajtókáját. Éppen eképen cselekedett
utánam János barátom is.

Előre!


II.

(A kehidai udvar. – Az öreg szakácsné. – A szobák. – Az oltár. – Az
eltünt feszület. – A tüzszerszám régen. – A konyha. – A gazdasági
könyvek. – A régi uraság gazdasága.)

Fölballagtunk a dombra a kastély udvarára. A fölvezető út ma is éppen
az, a mely akkor volt, csakhogy most sárga apró kavicscsal van behintve,
akkor pedig nem ugy volt s most az utat szegélyző keritések nem avultak,
hanem ujak, diszesek és föstöttek.

A kastély udvara ugyanaz, de még se olyan.

Az udvaron negyvennyolcz év előtt hét vagy nyolcz szál magas akáczfa
zöldelt egy csoportban. Lehettek huszonöt-harmincz évesek, tehát 1825–30
körül ültethette őket Deák Antal. Akkor jött különösen divatba túl a
Dunán az akáczok ültetése. Csak az urak hozták divatba. A köznép sokkal
később kezdett hozzá. Sőt Kehida vidékén nem is igen kezdett hozzá.
Igaz, hogy ott a tölgy, a cser, a bükk, a szil, a hárs, a dió, gesztenye
és nyárfa sokkal szebb növésü. Az akáczok alja nem volt gyepes a kastély
udvarán, hanem a fák tövénél öt vagy hat törzsök-ülőke volt. A mi azt
bizonyitotta, hogy az ispán, a szakácsné, a hajduk és a leányok oda szép
időben, estéken és délutánokon ki szoktak telepedni, kivált ha az uraság
nem volt otthon s ott pipázással, tereferével töltötték az időt.

Ma az akáczfa-csoport helyén gondosan ápolt gyönyörü virágszőnyeg van
üvegházi délszaki virágokkal. A szőnyeg melléke s köröskörül az udvar
tiszta kavicsburkolattal bevonva. 1854-ben még a régi kor egyszerüségét,
1903-ban pedig már az ujabb műkertészet izlését mutatta az udvar.

Senkit se találtunk az udvaron.

Egy öreg kutya jött elő valahonnan s szaglálgatott körülöttünk. Valami
vizsla és kuvasz keverék-fajta. Néha-néha vakkantott egyet rekedt
hangjával, de nem ellenséges indulattal, mert a farkát csóválta. Hanem
azért, hogy hirt adjon a kastélybelieknek, hogy ime látogatók jöttek,
idegenek, valaki jőjjön ki őket elfogadni.

Meg is értették a szavát. A konyhatáji tornácz ajtajából kinézett egy
fiatal paraszt szolgáló leány, de ismét visszaugrott. A másik
pillanatban kijött elénk a szakácsné. Éppen a kezefejét törülgette házi
vászon szakasztó ruhával. Java idejebeli asszony.

– Mi tetszik az ifju uraknak?

Elmondtuk. Pápai diákok vagyunk. A tekintetes urat akarjuk meglátni és
megtisztelni. Semmi más dolgunk nincs. Azután megyünk tovább Tátika
várába, Rezi várába. Csobáncz várába, Szigliget várába. Ha már erre
járunk, a tekintetes urnál tisztelkednünk kell. Ha ezt nem tesszük:
vissza nem mehetünk a kollégiumba. Oda lesz minden becsületünk.

Meghallgatott a jó asszony békés türelemmel.

– Jaj kedves ifju urak, köszönjük a szives jó indulatjukat, a tekintetes
ur nagyon örülne ennek, el se eresztené az ifju urakat, de bizony nincs
itthon, elment már a mult héten Balatonfüredre, nem is tudjuk, mikor jön
haza. Hanem egy-két hét mulva bizonyosan itthon lesz és akkor tessék
erre fordulni.

Összenéztünk János barátommal. Nagy kő esett le a szivünkről, de mégis
elkedvetlenedtünk, hogy czélunkat el nem érhettük, a haza bölcsét
otthonában nem láthattuk.

A jó asszony látta zavarunkat s talán feltünt neki szótlanságunk.

– Tessék ifju urak beljebb kerülni, egy kis fölöstökömmel szivesen
szolgálok.

Jól esett a jó asszonynak ez a szives vendégszeretete. Látszott belőle a
házi szokás. Kapu, cseléd, házi eb mind szives, mind jóképü a vendéghez.
A hogy az uraságtól tanulták.

A fölöstökömöt nem fogadtuk el, de azt megkérdeztem, vajjon nem
nézhetjük-e meg a szobákat és a kastély körüli parkot?

Szivesen megmutatott mindent. Közben bevetődött valahonnan a hajdu s a
parkban már ő vezetett a kastély körül.

A kastély belső beosztása azóta nem változott. Ma is olyan, mint
százötven év előtt volt. Mint a hogy Deák Ferencz használta. Legalább
kevés a változás az egyes lakószobák és egyéb helyiségek használatában.

Régi szabásu a kastély. Nem főurak, hanem falusi előkelő nemesek szokott
kuriája. Derékszögben hajlott földszintes épület elég magas, de bizony
nem tulságosan magas szobákkal, s jó magas zsindelyes tetővel, s a tetőn
nagyszámu kéménynyel. A Zala-völgye télen kegyetlenül hideg. Hidegebb a
Bakonynál. Az északi szél szabadon süvölt rajta végig Türje felől,
Szent-Grót felől. Nincs utjában semmi. De a kehidai kastély egészen
utjában van. Szomszédja nincs az épületnek, bizony ott keményen kell
télen át füteni a szobákat és csaknem mindan szoba fütőlyuka után kell
lenni kéménynek. Tüzelő pedig elég van. Ott az urasági nagy erdő. Fát
eladni ugy se lehetett a mult század első felében. Nem volt semmi ára.
Mindenkinek volt elég tüzelője. A berek is adott eleget. De azért mégse
volt tanácsos magas szobákat épiteni. Télen át folyton didergett volna
bennük az ember. A szellőztetés nem adott gondot. A szomszédtalan falusi
házak ajtaján, ablakján és falain ugy keresztül jár a szél, mint a
nádsövényen. Ugy kiviszi még a pipafüstöt is, hogy az ember a szagát se
érzi.

Az épület egyik szárnya kelet-nyugat irányban fekszik. Van rajta a
sarokszobával együtt öt szoba.

A szélső szoba jókora nagy helyiség. Két ablakja a falu felé néz. Ez
volt Deák Ferencz hálószobája. Megnéztem jól.

Az egyszerü teritős ágy a szoba déli sarkában állott. Fölötte valami
szentkép-féle, régi elbarnult föstvény, kerete is sötét. Ezenkivül két
nagyobb olajföstvény az ajtó mellett a falhoz támasztva. Ezeket valami
ok miatt leakasztották szögjükről. Ugy rémlik előttem, mind a kettő női
arczkép volt, a család elhalt tagjait ábrázoló.

Asztal, négy ülőszék a fal mellett, mosdóeszközök, kétajtós ruhaszekrény
s egy zsöllyeszék a maguk helyén. Ez a zsöllyeszék alighanem az volt,
melyről utóbb nekem Deák Ferencz sokat beszélt, melyet két év előtt,
1852-ben vett Bécsben maga s mely most a Nemzeti Muzeum Deák szobájában
van.

Jó nagy kályha a szobának a folyosó felőli sarkában. A kályha kivül
fütő.

Ugyan a folyosó felül a szoba szélső sarkában egy fülkeszoba, melyet
alkóven néven ismer a világ s melyet a magyar ember túl a Dunán
vakszobának nevez, minthogy se ajtaja, se ablakja. Ez a vakszoba a
folyosóból van elvéve. Területe 10–12 négyszögméternyi lehet.

Ennek története van.

Ez imádkozó hely. Kis házi kápolna. Ezt a haza bölcsének egykor
csodaszép öreganyja, Hertelendy Anna rendezte be imádkozó helynek 1790.
körül, a mikor Kehidára ment állandó lakásra. Addig Söjtörön, Kőszegen,
Bécsben s egyéb birtokain lakott, de a mikor viharos élete
elcsöndesedett: lelke elmerült az áhitatban, oltárt állittatott föl a
vakszobában s egy fekete fából készült nagy feszületet is állitott föl a
sarokban, rajta a keresztre feszitett üdvözitővel. A hagyomány szerint
órákon át szokott itt térdepelni s imádkozni az urasszony.

Ez a feszület most is ott volt.

1803-ban halt meg az urasszony tizennégy nappal előbb, semmint a haza
bölcse megszületett. Idősb Deák Ferencz rögtön átment Söjtörről lakni
Kehidára. Ő se sokáig élt, de a kis kápolnához, oltárhoz, feszülethez
nem nyult. Ugy hagyta változatlanul, a mint édes anyja halálával
találta. Apja halálakor a kis Deák Ferencz alig volt hat éves, de Antal
bátyja már husz éves volt. Ő vette át a kastélyt és a gazdaságot, de a
kápolnát és a feszületet ő se mozditotta ki helyéből. Valamint a haza
bölcse se, a ki bátyja halála után 1842-től kezdve volt a kastély ura.

Azonban az oltárt én már 1854-ben nem találtam ott, csak a fából
faragott nagy fekete feszületet.

Deák Ferencztől 1854-ben gróf Széchenyi István vette meg Kehidát. A
nemes gróf nem jött el döblingi kórházi magányából Kehidát megnézni és
átvenni. Még neje se jött el, Seilern grófnő. Tisztekre bizták az
átvételt. Csakhamar haszonbérbe adták a birtokot egyik tisztjüknek,
Kollár Jánosnak. Az ő kezén már megváltozott a vakszoba is. Deák Ferencz
hálószobája is. A hálószobából magtár lett, az imádkozó-hely vallásos
fölszereléseinek nyoma se maradt s a nagy fekete feszület is végkép
eltünt.

Hova lett: senki se tudja. A mikor Baronyi Benedek és Baronyi Ede
barátaim 1871-ben gróf Széchenyi Ödöntől a kehidai birtokot megvették:
ők már a feszületet nem találták helyén. És nem találták sehol.

Ma Deák Ferencz egykori hálószobája már nem magtár, hanem megint diszes
szoba.

Mellette volt a haza bölcsének fogadó és pipázó szobája. Itt egy nagyobb
könyvtár is volt, a mikor ott jártam. Lehetett a szekrényben néhány száz
kötet, sok régi kötésü, fakult aranyos diszitéssel. Egyenként megnézni
bizony nem volt időm. E szobának két ablakja van a déli oldalon a
parkra. Van ebben ősi kandalló is. Fekete kőből, egyszerü diszes mű. A
mai tulajdonosok fentartják változatlanul. A régi butordarabokból ma már
nincs ott semmi. Bőrrel bevont, kissé fakó, kissé kopott pamlag és
székek voltak. Dohánytartó-doboz, néhány pipa. Ekkor már nem pipázott
Deák Ferencz, csak szivarozott, de azért még tartott pipákat vendégei
számára. 1854-ben még nem volt általános divatban a szivarozás. Otthon
és falukon a pipa járta és a csibuk. A czigarettázást még senki se
ismerte Magyarországon.

Tűz-szerszámáról hires volt egykor ez a szoba, de az egész lakás is.
Gyufa nem volt hajdanában, csak 1848 után kezdett terjedni nálunk. E
helyett volt az aczél, kova és tapló. A tapló háromféle volt. A pudva a
zsidóbőr és a vadüröm. Túl a Dunán a száritott, morzsolt vadürmöt nem
igen használták. Ott volt erdő és az erdőn tapló elég. Legbecsesebb,
legjobb, legillatosabb volt a cserfapudva. Kellemes volt a zsidóbőr is.
Ebből sapkát is csináltak. A pajkosságok közé tartozott az aczéllal és
kovával szikrát ütni a sapkába, mikor az az ember fején volt. Csak akkor
vette észre az ember, mikor már égett a sapkája, serczegett a haja. Deák
csupán cserfapudvát használt. De ebből aztán sokat tartott készletben.
Nem minden dohány volt jól égő. Némely mocsaras földi dohányra, mig egy
pipára való kiégett, huzszor is rá kellett gyujtani. A bőbeszédü ember
egyebet se csinált, ha pipázni akart, csak örökké csiholt. Vett egy
csipetnyi taplót, pudvát, zsidóbőrt, vagy ürmöt, ráfektette kovájára s a
kovára aztán nagyot ütött aczéljával. Egy vagy két ütésre már égett a
tapló. Mulatságos volt az ügyetlen vagy részeg embert nézni. Vagy a
kovát tartotta rosszul, vagy rajta a taplót, vagy rosszul ütött
aczéljával, vagy taplója volt nyirkos, meghuzódott, óraszámra csiholt,
még se tudott tűzhöz jutni. A körmeit is leverte már, mégse boldogult.
Nézőinek kaczagására s pajkos kárörömére.

Deák Ferencz nem szerette sötétben vagy félhomályban a tűzszerszámot
keresgélni, se pedig, ha pipája kialudt, a tűzszerszámért ültéből
felkelni, olvasmányát vagy társalgását félbeszakitani s a szoba másik
sarkába vagy másik szobába ballagni. Ez kényelmetlen is, időpazarlás is.
Ugy segitett a dolgon, hogy tartott tűzszerszámot minden lehető helyen.
A pipázó szobában ott volt mindkét ablakdeszkán, ott volt a kandallón,
ott volt két kis asztalon s ott volt az alacson fiókos szekrényen. Ezt a
szokását megtartotta Budapesten is, a szállóbeli lakásán, az Angol
Királynéban, csakhogy ekkor már gyufatartók voltak az aczél, kova, tapló
helyett.

Kandalló!

Elnéztem hosszan Deák Ferencz kehidai kandallóját 1854-ben is s az idén
is. Ha ez a kandalló beszélni tudna! Ha elmondhatná mindazt, a mi
dévajság, komoly eszmecsere, családi tanács s nehéz hazafigond
nyilatkozott az ő közelében! Ha elénk tárhatná harminczöt év történetét,
a két Deák életét. Csányi László rajongásait, Wesselényi Miklós és
Beöthy Ödön mennydörgő haragját s Vörösmarty álmodozásait! 1820-tól
1854-ig.

Sokat megőriztek a krónikák s a hagyományok, de még sokkal több
elveszett a kandalló történetéből örökre.

Abban az időben már a nagy olajos lámpák voltak divatban uri házaknál.
De Kehidán nem láttam lámpát, hanem gyertyatartót sokat. Az összes
szobákba tizenegyet olvastam össze. Mindegyik széles tálczáju fenékkel s
mindegyiken ott feküdt a fényes aczélkoppantó, vagy a mint túl a Dunán
nevezik, a hamvvévő. Pedig akkor már se nem a viaszgyertya, se nem az
öntött faggyugyertya volt divatos, hanem a Milly-féle fehér gyertya.
Deák sohase kedvelte se az olajos, se később a kőolajos lámpát.
Kellemetlen volt előtte a szaga mind a kettőnek. S azután a szeleskezü,
hebehurgya eszü cselédek kezén veszélyesnek is tartotta.

A pipázó szoba után jött két egyenlő nagyságu valamivel kisebb szoba.
Mindegyiknek egy-egy ablakja nyilik a kertre s külön ajtaja a folyosóra.
Ma is épp ugy vannak e szobák, mint hajdan. Deák Ferencz a közeli rokon
vendégeket szokta ezekben elszállásolni.

A két vendégszoba után jött az ötödik szoba, a nagy sarokszoba. Ennek
déli oldali két ablakja még a parkra nézett, de kelet felé a Zala
völgyére is el lehetett ablakjaiból látni, azontul a karmacsi és
vindornyafoki hegyekre s még távolabb Rezi várára s a vár körül sötétlő
Bakony magas erdeire. Az utolsó urnőnek, Hertelendy Annának ez a
sarokszoba volt legkedveltebb szobája nappal. Ez volt a kastély
diszterme. Itt volt a falon menyecskekori arczképe is, melyet valamelyik
bécsi festő 1770 körül festett. Deák csak akkor használta e szobát,
mikor vendégei voltak. Mikor ott jártam itt is volt egy kis könyvtár
ujabb magyar művekből. Petőfinek első nagy Emich-féle kiadását itt
láttam szépen bekötve egy kis asztalon.

Az ezen túl fekvő helyiségek már mind napkeletre néznek.

Deák idejében e sarokszoba mellett volt a konyha. A mai uraságok ezt
ebédlővé alakitották át.

Elég nagy volt a konyha, de nem szerfölötti. Látszott, hogy a kastély
legfontosabb része nem a konyha volt. A jó szakácsné ide nem akart engem
beereszteni.

– Konyha – konyha. Egyik olyan, mint a másik Mit néznének rajta az ifju
urak?

Valódi oka mégis az volt, hogy a konyha tele volt a reggeli
rendetlenséggel, s a déli főzéshez való készségekkel. A szakácsné kényes
volt konyhája tisztaságára s messze vidéki idegeneknek röstelte
rendetlen állapotban megmutatni. Mit szólna a pápai kollégium, ha oda is
eljutna az ő hire?

De bizony megnéztem én a konyhát is.

Régi falusi konyha, csaknem olyan, mint az én apám házánál. Megvolt a
sütő-kemencze is s a vasfazék számára a kandalló is. A fazekak is csak
ugy voltak fölrakva a boltozat alatti deszkára, mint nálunk. Rézedény,
vasedény, fényes tepsi, fényes rostély talán több volt s nagyobb is
volt, mint a mi házunknál, de például a vaskutya, a nyárs, a
pecsenyeforgató a gyuródeszka, sodrófa, a fazékszedő bot, öreg kések,
toprok, czifra-metélők, pogácsa- és fánkmetszők, fánkdorongok,
kásatolók, kalácsminták, füszerszámtartók, csöbrök, sajtárok,
füles-korsók, szájasok csak affélék voltak, mint minálunk. De mégis volt
némi különbség. A takaréktüzhelyt az én apám konyhája még nem ismerte.
Itt már az is volt, noha kicsiny. Látszott, hogy a konyhának nem
főrésze. Az ételek itt is csak ősi magyar módon készültek.

Ezt a konyhát a mai uraságok ebédlővé alakitották át.

Következett a hetedik szoba. Ez volt Deák Antalnak és Deák Ferencznek
gazdasági irodaszobája. Itt fogadták az ispánok, molnárok, hajduk
jelentéseit este, munka végeztével. Itt adták ki a következő napra szóló
rendeleteket. Mit dolgozzanak a cselédek? Mit a jobbágyok, robotosok,
napszámosok? Mikor és hol kell kezdeni az aratást, kaszálást,
takarodást, gyüjtést, szénahordást, szüretet, cséplést, erdővágást?
Lovak, szarvasmarhák, juhnyájak, sertéscsordák dolga itt nyert
elintézést. Szántásokat, vetéseket, juh- és marha- és gyapju- és
borvásárlásokat itt végezték, a zsidókkal itt folytak a tanácskozások.
Itt vezették az irásokat.

A kettős könyvvezetéshez természetesen nem értettek. Az olaszok és
németek és amerikaiak efféle tudománya idáig el nem hatolt. Ha volt
valaha okos ember a világon, hát Deák Ferencz csak okos ember volt. De a
kettős könyvvitel szükségét még se hiszem, hogy be tudta volna látni. A
sok számlát, egyenleget és mérleget, a mindenféle »követel«-t és
»tartozik«-ot istenért se tudta vagy engedte volna irni, iktatni,
firkálni, elkönyvelni.

De azért sok irka-firkával járt a régi gazdaság is akkora birtokon, mint
a kehidai.

A cselédek szegődvényét mindig tisztán kellett látni. Tisztek, hajduk,
kocsisok, béresek, gulyás, kanász, juhász, kerülő, csősz, szakácsné,
vinczellér, szobalányok s effélék mit kapnak esztendei bérül? Mi a
fizetésük készpénzben, gabonában, uj csizmában, fejelés csizmában,
saruban, bocskorban, kendőben, kötényben, burgonya- és kukoricza- és
kenderföldben? Ki mennyit és melyik vásár alkalmával vett ki béréből?

Ennél nagyobb dolog volt a jobbágyak, zsöllérek, bérföldesek,
udvartelkesek, házatlan zsöllérek dolgának rendben tartása. Ezek voltak
az urbéresek.

Huszonegy családból álltak ötven-hatvan év előtt Deák Ferencz kehidai
urbéresei. E családok nevei: Mogyorósi, Szabó, Bognár, Zombor, Mészáros,
Pap, Horváth, Varga, Major, Parrag, Német, Szeglet, Árvai, Rajki, Borza,
Kator, Pál, Markó, Lukács, Sabjan, Koronczi. De ezek csak a telkes
jobbágyok. A bérföldesek és udvartelkesek és mindenféle zsöllérek neveit
föl nem jegyeztem. Több volt a jobbágy is, mint a hánynak neveit
följegyeztem. Egy-egy családnak több tagja volt önálló jobbágy. Legalább
tizenöt vagy husz egész jobbágytelke volt Deák Ferencznek csupán
Kehidán. A többi jobbágya Kustányban, Koppányban és Söjtörön lakott.
Voltak egésztelkes, féltelkes és negyedtelkes jobbágyok. De valamennyi
az emlitett családokból.

Minden jobbágy tartozott fizetni füstpénzt s tartozott szolgálni
robotot, gyalog napszámot, igás napszámot, rövid fuvart, hosszu fuvart.
Köteles volt ezenkivül tizedet adni, s a vármegye és ország dolgát
végezni.

Már most mindenről irást kellett vezetni. Ki mit és mikor fizetett,
miként és mikor szolgálta le gyalog napszámait? Hova s mikor ment
fuvarba? Tizedeit miként szállitotta be? Mivel van hátralékban? Mit
engedett el az uraság? Mit kell még a jövőben neki pótolni? Ugyan efféle
számadást kellett vezetni a többi szolgáló népről s annak tartozásairól.
A régi világban inkább latin nyelven ismerték nevüket, mint magyar
nyelven. Inkvilinusok, szubinkvilinusok, takszálisták, kuriálisták,
czenzuálisták, kontraktualisták volt a nevük.

Az uraságéi voltak a mészárszék, a korcsmák, a malmok, a halászat s a
vizjog mindenféle faja. Mindenütt más ember, más bérlő, más szerződés s
más pénzbeli és természetben való szolgáltatások. Senki se kapott irást
arról, a mit fizetett vagy szolgált. De eszébe se jutott követelni. Mit
csináljon az irással? Még őrizgesse talán? Hiszen tudja a hajdu, tudja
az ispán s be van irva az uraságnál. Az uraság könyvének szentnek
kellett lenni. Nem is volt e miatt Kehidán soha semmi panasz.

Szerencsés volt az a jobbágy, a ki hajdu lehetett.

Deák Ferencznek két hajduja volt Kehidán. Az egyik belső hajdu volt, a
másik külső. A belsőt szolgálattevő hajdunak, a külsőt parancsoló
hajdunak nevezték.

A belső hajdu a kastélyban lakott s az uraság személye körül végezte a
belső szolgálatot, a mit ma az inasok, komornyikok szoknak végezni. 1803
óta, a mikor Hertelendy Anna meghalt, nem volt a kehidai kastélynak
urasszonya. A két Deák-lányt: Klárit és Jozefát hamar elvitték konty
alá. Azután már csak férfiak lakták a kastélyt. Deák Antal is, Deák
Ferencz is agglegény maradt. Mind a kettő minden idejét, gondját,
figyelmét a gazdaságnak, a vármegyének, a hazának, a közügyeknek
szentelte. Gyöngéd női hang édes anyának édes mosolygása, játszó
gyerekek vidám kaczagása soha föl nem verte a kastély ódon falainak
csöndességét. Csak ha vendégként jöttek a nemes család közeli
rokonságának urnői és leánykái. Bizony a két agglegény csak a hajdukat
vette maga mellé belső szolgálatra.

A külső hajdu, a parancsoló hajdu is bent lakott, de nem a kastélyban,
hanem az a mellett levő kis házak egyikében. Ez rendelte be esténkint
munkára a jobbágyokat és zsölléreket, ez adta ki nekik a parancsolatot
másnapra, s ez ment ki velük ellenőrizni a munkát: vajjon jól
dolgoznak-e s nem henyélik-e át az istenadta dologtévő napot. Ez számolt
be esténkint az ispánnak, hogy ki mennyit, hol és miféle munkát végzett.

A hajduknak nem volt ugynevezett rendes fizetésük. Kaptak lakást,
élelmezést, dohányt, világitást, fütést, téli és nyári ruhát, uraságit,
zsinóros posztóból. Azután elengedték nekik a tizedet, robotot és a
hegyvámot. S végre kaptak havonkint három-négy huszast.

Szegény földhöz ragadt jobbágynak uraság volt ez az élet. Vágyakozott is
rá mindenki. A ki elnyerhette: annak nagyobb tekintélye, nagyobb
becsülete volt a faluban, mint az iskolamesternek, vagy a nótáriusnak.
Volt is rá ok. Ha betegje volt a jobbágynak, vagy esküvő, vagy
keresztelő, vagy temetés volt a családban: csak a hajdutól kellett egy
jó szó az uraságnak s az uraság bőséges adománya menten ott volt a
háznál boranb, pénzben, lisztben, zsirban s egyéb szivességekben.

Deák Ferencz utolsó belső hajduja jobbágyai seregéből Rajki János volt.
Mikor ott jártam, 1854-ben, még élt. Gyerekészszel nem gondoltam arra,
hogy beszélgessek vele s az uraság szokásai felől kikérdezem. Most
1903-ban, a mikor ott jártam, csak lányával, özvegy Szeglet Józsefnével
tudtam róla beszélni. Ez is öreg asszony már, hatvanhárom éves. Ez is
sokat elfelejtett már, a mit valaha tudott Deák Ferenczről. Nem is
csoda. Deák 1854-ben eladta Kehidát. Talán éppen akkor készitették az
eladó öröklevelet, a mikor én ott jártam. Azóta negyvennyolcz esztendő
mult el. Még életkornak is valami. S azóta kehidai ember nem látta többé
otthon Deák Ferenczet. A haza bölcsének ezentul nem Kehida volt otthona.

Azonban egy pillanatra letértem az egyenes utról. Csak azt akartam
megmutatni, mennyi mindenféle dolgot kellett végezni a hetedik szobában
az irodában.


III.

(Deák faragó műhelye. – A faragás és a mély gondolkodás. – A Baroch
zsidó. – A lengyel hazafi Deák-képe. – A sakk-alakok. – A kehidai kert.
– Régi várnak semmi nyoma.)

A birtokról szóló s a gazdaság vezetését földeritő iratok nincsenek meg
ma már. Ezek a kastélylyal és tiszttel együtt átháramlottak gróf
Széchenyi István kezére. Az ő örökösei is tuladtak a birtokon, de a régi
iratok a mai birtokosok kezébe nem jutottak.

Az irodán túl volt a női cselédek szobája, s ezen túl az éléskamra. Az
épület két szárnyán tehát összesen kilencz helyiség. Azonban az
épületnek az éjszaki végén is volt hajlása be a falu felé. De ezen csak
egy szoba volt, a belső hajdu lakása.

Belől az udvar felé mind a két nagy szárnyon végig jó tágas folyosója
van a kastélynak. Változatlanul megvolt a Deákék korában is. Itt
állottak Deák Ferencz faragó szerszámai. Vonószék, eszterga; furó,
faragó, fürészelő eszközök. A nappali munkához elég világos volt a
folyosó, sok és nagy ablak volt rajta.

Fiatal korában a haza bölcse nagyon szeretett furni, faragni. Kehidán
holmi apró butorokat is készitett. Asztalkát, zsámolyt, famozsarat,
tilót, fatálczákat, fakanalat, főzőkanalat, rokkadarabokat, tolltartókat
és fűszerszámos szekrénykéket kihuzó tetővel. Ügyesebb volt ezek
készitésében, mint a legtöbb falusi asztalos és esztergályos. Faragni
később is szeretett Puszta-Szent-Lászlón és Pesten. De itt már csak apró
szoborfaragásokat végzett késsel, kis fürésszel, kis vésővel és
kalapácscsal. Itt már vonószéket, esztergapadot nem használt. Nem is
használhatott. Az Angol Királynő-szállóban két szobája volt. Az egyik a
fogadó, a másik a hálószobája. Hova tette volna a vonószéket és
esztergapadot? Hova tette volna azt a sok szemetet, a melylyel az efféle
furás-faragás jár? Furcsa dolog lett volna, hogy a mikor hires emberek,
császárok, fejedelmek, kormányzó elnökök meglátogatják: hát ő akkor ott
legyen a vonószéken, vagy gyalupad mellett, s azzal fogadja a látogatót.

– Várjon csak egy pillanatig felséged, mig ezt a máktörő mozsarat
elkészitem, azután a kötényemet leteszem, kezeimet megmosom s frakkomat
és galléromat felöltöm! Tüstént állok szolgálatára.

De hát volt ideje Deáknak furni-faragni, s napjai nagy részét ily
hiábavalósággal tölteni? Mikor és miként lett hát bölcscsé? Mikor
szakitott magának időt annyit olvasni, tanulni, tünődni, gondolkodni,
gondolatai nak alakját elkésziteni, hogy a haza bölcse legyen belőle?

Ezt a kérdést talán máskor és más helyen tárgyalom. Ott, a hol Deák
agyáról s gondolatainak mélységéről és tudásának természetéről közlöm
megfigyelésem eredményét. S ott, a hol szellemének költő képességeiről
beszélek. Bizonyos, hogy a gondolatok megalakitásában a világ egyetlen
nagy irója se mulja őt fölül. Kortársai közt, de az összes magyar irók
közt a tudományos és közügyi irodalom terén csak Kölcseyt, Szemere
Bertalant és Kossuth Lajost lehet vele összehasonlitani. Ezek
egyik-másik művükben részletezőbb, talán művésziebb s gyakran ragyogóbb
irók, mint ő, de az ő irataiban mégis van valami különös szépség, melyet
amazok el nem érnek.

E szépség természetét érdemes kipuhatolni. A képesség, mely ezt szülte,
nem csupán vele született isteni erő. Ennek fejlődnie, s képződnie
kellett. A fejlődésnek története van. Ezt a történetet is ki kell
puhatolni. Hogy ezzel a furás-faragás tárgytalan időtöltése nem
ellenkezik: épen Deák élete bizonyitja.

Fenyődeszkából készült alacsony kis szekrénykét találtam a faragó
eszközök mellett, ott a folyosón, a fal tövében. Födele nem volt. A
szekrényke tele volt apró fadarabokkal, melyből Deák dolgozott.
Ötöt-hatot kezembe vettem, s megnéztem: vajjon miféle fából valók?

Többnyire hársfa volt. De volt köztük jávor, fekete ihar, szilva és
almafa is. Utóbbiaknak a gyökértövéből. Teljesen száraz valamennyi. Ezek
a fák a legkevésbbé szálkásak s a legkevésbbé repedezők nálunk. Nem is
igen kemények. Foltjuk sincs. Szinük egyszerü és szelid. Faragásuk
könnyü. Apró gyerekjátékot, disztárgyat effélékből szoktak faragni.
Almát, körtét, mandulát, naspolyát, apró szőlőfürtöt ezekből faragcsált
Deák.

Kedélyes ajándékul barátainak pipát és botot szeretett adni. A pipát ugy
vette, vagy maga is ajándékul kapta, de a botot mindig maga faragta
leginkább kampós fogantékkal. Több ily faragványát láttam. De
Puszta-Szent-Lászlón Tarányi Ferencz barátom tulajdonában most is megvan
még három. Gyikot, zöld békát, fia kigyót, turbános törököt, hosszu
szakállu zsidót különös előszeretettel faragott.

Igen szép példány volt a nemrég elhunyt Kisfaludy Árpád birtokában.
Gyikot ábrázolt, a mint fölmászik a fára. Emlékül faragta 1831-ben a
nagy költő, Kisfaludy Sándor számára. Rá is véste, ha jól emlékszem, e
szavakat: »Kisfaludy Sándornak emlékül Deák Ferencz.« És rávéste az
évszámot is.

Nem tudom, hova lett ez a bot. Méltó volna a Nemzeti Muzeum számára.
Különösen azért, mert a »Deák Ferencz« tökéletes hüséggel mutatja
sajátkezü névaláirását. Ez teszi igen becsessé. Irott manupropria száz
meg ezer van Deáktól, de önmaga által kifaragott manupropria alig van
több, mint ez az egy. Tiszta, szép, gyöngéd faragvány.

Ez nem könnyü munka. Tanult és gyakorlott szobrásznak is becsületére
válnék. Nem is hiszem, hogy maga Deák is sokat faragott volna effélét.
Tudtomra rokonainak sincs ily faragvány birtokukban.

Ez azt is bizonyitja, hogy Deák, ha fejét ráadja, ha az életszükség
ráhajtja, még igen derék szobrász is tudott volna lenni.

Van erre más jelenség is.

Kehidai házi zsidaja Ungár Benedek volt, de ezen a néven nem ismerte
senki. Csak ugy hivták: a Baroch zsidó, vagy ha különösen meg akarták
becsülni: a Baroch-gazda. Boltos volt, ügynök, járókelő, eladásoknál
közvetitő, de főleg csak az uraság szolgálatában. A Baroch szó a Benedek
szónak valami csodálatos héber átalakulása.

Érdekes volt testmozgása, fejetartása, mosolygó arcza szapora beszéde,
kesze-kusza bajusza és szakálla. Deák ennek a fejét tökéletes
élethüséggel sok botra ráfaragta. 1844-ben ily botot Bónis Samunak is
ajándékozott.

Ahhoz, hogy valakit a művész szoborba lemintázzon, vagy föstményben
lefössön: annak a valakinek a művész előtt »ülni« szokás. Nagyhirü
festők és szobrászok előtt gyakran tizszer is, huszszor is kell ülni. Ám
Deák Ferencz előtt az a kis házi zsidó egyszer se ült. Hogyan tudta
tehát élethiven puszta emlékezetből kifaragni?

Azt mondják: elégszer látta.

Igaz, hogy elégszer látta, de azért a kérdést ezzel elütni még nem
lehet. Az ember egész életen keresztül naponként lát valakit, első
pillanatra meg is tudja különböztetni mindenkitől, de ha annak
távollétében azt kérdeznék tőle: sorolja fel egyenként azt az ötven
vonalat, mely annak az arcznak egyéniségét megalkotja, – alig tudna
belőle szabatosan, puszta emlékezetből öt-hat vonalat felsorolni s hiven
lerajzolni. Kivált gyermeknél, fiatal szép nőnél, de másoknál is.

Más dolog látni és más dolog: igazán megnézni.

Szobrászt, festőt a megnézés csodálatos tehetségével ruházott fel a
gondviselés. Deák nem volt, vagyis nem lett szobrász, de ez a tehetsége
mégis megvolt. A szellemi tehetségek nagy sokaságában ez csak egyetlen.
Szép és fontos, de se nem a legszebb, se nem a legfontosabb. S ha nem
gyakorolják, ki se fejlődhetik. Millió ember közt alig van meg egynél,
vagy kettőnél. Deáknál meglehetősen meg volt ez is, noha állandó
foglalkozásként nem gyakorolta. Szellemének rendkivüli gazdagságáról
tesz tanuságot ez is.

Ha már faragásáról szólok: meg kell emlékeznem még két művéről.

Az egyik saját domborművű mellképe, vagy igazabban arcza és feje.
Köralaku fatálcza közepén fekszik. A kör átmérője 15 czentiméter, az
arcz magassága tiz czentiméter. A fa szilva vagy almafa, lehet hársfa
is. Az arcz oldalra néz. Szem és szemöldök, orr, bajusz, ajak, áll,
homlok és haj minden Deáké. Az egész arcz első tekintetre bámulatosan
hasonlit Deákhoz, a minő a mult század ötvenes éveiben lehetett az
arcza. A dombormű mellett jobbról DEÁK, balról FERENCZ van a fába vésve.
Fali képnek lehet használni a tálczát. A betük alakja mindenesetre azt
bizonyitja, hogy magyar ember faragványa.

A mű most dr. Nyári Sándor műegyetemi tanár barátom tulajdona. Derék
lengyel tudós adta neki emlékül Lembergben. Neve Zontak, a lembergi
Dzyeduszycki-muzeum igazgatója.

A kép eredetéről azt mondja: ő 1848-ban és 1849-ben Bemmel együtt
harczolt függetlenségünkért a lengyel légióban. A harcz után
meglátogatta Deákot s ez emlékül adta neki, ha jól emlékszik akként,
hogy ez saját faragása. Őrzi is ő ezt kegyelettel, de már öreg ember.
Örököseiben már nem lesz meg a magyarságra tekintő kegyelet és édes
emlékezés, azt se igen tudják, kije volt Deák Ferencz Magyarországnak s
hogy valamikor régen 1833-ban mint ifju követ, első hatalmas szavát is
az eltiprott lengyelek mellett emelte föl. Magyar ember kezében tehát
jobb helyen lesz az emlék.

Másik még szebb faragványát ismerem Deáknak. Ez sakkjáték alakjainak
gyüjteménye. Tok és tábla nincsen hozzá, csak az alakok maguk vannak,
egy paraszt azokból is hányzik. A mult század hatvanas éveiben faragta
Deák. Története ez:

Freyseisen Gyulát, munkácsi birtokost az 1867-ik év őszelején időközben
megválasztotta képviselőjének a munkácsi kerület. Feljött Budapestre
erős ellenzéki nézetekkel s a balközép pártnak akart tagja lenni.

A mint bemegy a képviselőházba s a baloldali folyosón ballag előre:
találkozik Deák Ferenczczel. Deák megáll, megnézi erősen az uj embert s
megszólitja:

– Ugy látom, Freyseisen Gyula vagy!

Freyseisen megáll, elbámul, üdvözli nagy tisztelettel Deákot.

– Az vagyok. De honnan ismer engem mélyen tisztelt bátyám?

– Honnan? Kehidáról. Hiszen te voltál Dubraviczkyval nálam 1844-ben
Kehidán.

Bizony ő volt. Dubraviczky Simon, Pestvármegye alispánja és követe volt,
valami hivatalos dolga támadt s fölkereste Kehidán Deák Ferenczet.
Magával vitte fiatal patvaristáját Freyseisent is. Akkor látta őt Deák
először s huszonkét éven át utoljára. S ime első pillanatra fölismeri.

Csodálatos emlékezet!

Freyseisennak első dolga volt tisztelgő látogatást tenni Deáknál. Most
már szó se lehetett arról, hogy balközépi legyen. Oda állott Deák mellé,
a ki utóbb nagyon megkedvelte s legbecsesebb faragványát, a 32
sakkalakot neki ajándékozta. Azután ő is adott Deáknak beregi és
mármarosi emléktárgyakat, óriási szarvasagancsot, óriási medvebőrt s
Deák tőle elfogadta.

Az alakok faragásával sokáig vesződhetett Deák. A vezér és döntő alakok:
király, királyné, bástya, futó, ló rendes szokott alakok. A ló huszár, a
futó spanyol ruhában kengyelfutó. Király, királyné fején német divatu
herczegi korona.

De már a parasztok valóságos néprajzi gyüjtemény. A tizenhat paraszt
ugyanannyi faj és foglalkozás. Spanyol, franczia, sváb, tiroli, tót,
montenegrói, lengyel. S aztán egyik bányász a kalapácscsal, másik pap a
kereszttel, harmadik magyar hajdu a buzogánynyal, azután jön a lengyel
fölkelő az egyenes kaszával, drótos tót a szürdolmánynyal, czernagorcz a
jatagánnal örökös változatban.

Deák csöndes vidámsága, bölcs pajzánkodása elevenül meg az alakokban.
Most ezek Freyseisen egyik örökösének Komjáthy Béla képviselő barátomnak
tulajdonát képezik. Megbecsüli őket.

Megnéztem, körüljártam a kertet is, melyet parknak nevezünk. Ez a
kastélyhoz vezető uton kivül körülveszi az egész kastélyt. Nagyobb része
ma is ugy van változatlanul, mint 1854-ben volt. Változás csak a kastély
déli oldalán van.

A kert nem nagy. A kastélylyal együtt alig lehet több három-négy
holdnál. Ennek egy része ma a déli oldalon konyhakert s az volt Deák
életében is.

A változás abban van, hogy Deák életében a kastélyt minden oldalról
közvetlenül hatalmas árnyékos fa vette körül. Bükk, hárs, szil. A
leggyönyörübb növésü fák. Aljuk zöld pázsit. Sétautak a falak tövében is
s lejebb a domb lejtőjén is. Most a kastély déli oldalán költséges és
diszes terrász van üvegházi virágokkal és világos szinü kerti
asztalokkal, székekkel és pamlagokkal. A mostani uraságok alkalmas
időben itt szoktak kávézni, teázni, dohányozni. Szép messzelátás Csány
felé s túl a Zalán Kustány, Karmacs felé.

Deák naponként órákon át sétált. A délutáni nap melege ellen árnyékot s
a zimankós északi szél ellen enyhet a kastély déli oldala adott. Az
észak-nyugati erős szelek ellen a keleti nyujtott. Leggyakoribb ott az
észak-nyugati szél, legkedveltebb sétáló hely tehát a keleti oldal. Deák
eső utáni sáros talajon s nyirkos, ködös időben is szeretett sétálni. A
sarat azonban csizmáján ki nem állhatta. Ugy segitett magán, hogy a
kastély déli és keleti oldalán deszkával födette a park sétáló utjait. A
deszkák félszázad óta elkorhadtak, ma nyomuk sincs.

A környék lakóit s azok közt a mostani tulajdonosokat két tévedésre kell
figyelmeztetnem.

A kastély déli szárnyának végénél Deák egykori hálószobája előtt, a
pinczeajtó közelében van egy vastag, régi szederfa, most már erősen
hanyatló állapotban. Azt hiszik s ugy mondják, hogy e fa kedvelt fája
volt a haza bölcsének s ennek árnyékában nagyon szeretett hüsölni.

Ez talán tévedés.

E fa 1854-ben nem tünt szemembe. Most megnéztem jól. A szederfa nem
nagyon hosszu életü. Hatvan-hetven éves korában már vénül s korhadni
kezd. Szép növésü, magas s vastag ugyan az a fa, de hetvenévesnél alig
idősebb. Deák 48 év előtt hagyta el örökre Kehidát, akkor tehát az
husz-huszonkét évesnél nem volt korosabb.

A kastély déli oldala alatt a fák árnyékában faragott kövekből van
összeállitva egy hüsselő. Kőpadok körben s közepén kőasztal. A mostani
tulajdonosok állitották. S a kőasztalra tiszteletreméltó kegyelettel ezt
a föliratot vésették.

»Deák Ferencz kedvencz hüsselője 1827–1855.«

Igaz, hogy e pont kedves hüsselője volt. Innen elláthatott a Zala
völgyére s kustányi birtokára. Elláthatott föl észak felé Zala-Koppányra
is, hol szintén ősi birtoka volt. Végignézhetett a berken s a nyári
munka ott folyt berki munkásain. Igen szépen odalátszott a völgyön túl
Gyülevész és Zala-Szent-László s az e mögött fekvő hegyláncz minden
csúcsa, halma és erdeje. S még ezen túl napkelet és északkelet felé a
Bakony rengetege. Mikor ott jártam, akkor is volt azon a helyen néhány
avult kerti karosszék és kerti asztal.

De az évszámban mégis tévedtek a kő feliratának szerkesztői. Deák
nemcsak 1827-től fogva lakott azon a helyen, hanem kis gyerekkorától
fogva. Születésének hónapjában, 1803-ik évi októberben már odaköltözött
édesapja s egy vagy két év mulva odavitte kis gyermekét is. Egész
biztosan föl lehetett volna vésni az emlékkőre: 1803–1854. Ez idő alatt
ott volt állandó lakása. Csupán tanulóéveinek nagy részét töltötte
másutt. Nagy-Kanizsán, Pápán, Győrött, Pesten. De 1822-től kezdve innen
hosszabb időre ki nem mozdult.

Volt-e vár valaha Kehida?

E kérdést is megvizsgáltam most, a mikor ott jártam. De csupán a
helyszini tünetekből s nem okiratokból vizsgáltam. Bizonyos ködös
hagyomány szerint ugyanis valamikor vár állt a kehidai kastély helyén.
De én ennek semmi nyomát nem találtam.

A kastély egy kis kupalaku domb tetején áll. A dombot a földtani tudósok
szavajárása szerint alluviális áradmány maradékának kell tekintenünk.
Észak-nyugat felől a Kehida pataka csörgedez az erdőkből a falu felé. Az
út eleintén ennek partján vezet Almásra s azután Nagy-Kapornakra. E
patak fönt az erdőkben mély vizmosás fenekén csatangol. Néha megszokott
dagadni s akkor iszappal és hordalékkal tele hömpölyög a falu közepének.
Valami rendkivüli felhőszakadás alkalmával óriási tömegü iszaphalmot
rakott le a berek partján, de később századok folytán e halmot a falu
felől keresztülmosta s igy ennek parti vége önálló kerek dombbá alakult.
E kerek domb megszilárdult, pázsit belepte, erdő benőtte, s utóbb
kastély emelkedett tetejében.

De bizony nem várnak épült ez a kastély. Se tornya, se bástyája, se védő
árkai. Kővárnak nem lett volna elég magas, földvárnak, vagy sárvárnak
nem lett volna elég mély az a domb. S azután se tatár, se török, se
német nem járta ezt a vidéket. S oly nagy ura se volt soha Kehidának, a
ki szükségből vagy fényüzésből éppen ide épitett volna büszke, fényes
várpalotát. A mint ezt Kehida története bizonyitja.

A domb a falubeli házakon és házsorokon kivül a falu északkeleti sarkán
fekszik. Északról már a szántóföldek a szomszédai, keletről az
országutra s a berek partjára dől. A parkot az utonjárók és rossz
emberek ellen se nem árok, se nem kőkerités védte, hanem palánk.
Bükkfából készült hasogatványok egymás mellé a földbe mélyen elültetve
és besulykolva s tetejükön guzszsal összekötve alkották a palánkot. A
palánk magassága legalább két méternyi volt. Se vad, se ember könnyedén
át nem jutott rajta.

Ez előtt éppen hatvan évvel Deák lakását a fölizgatott nemesség
megrohanta s Deákot halálra kereste. Pártos szenvedély, bor – gőz és
kegyetlen bujtogatás vitte ellene a tömeget. Az eset országos
megütközést keltett, de történetét másutt beszélem el. A szilaj támadók
fokossal és hosszu nyelü fejszével elkezdték döngetni az országut felől
a palánkot. Csapásaik nyoma még akkor is megvolt a palánk hasogatvány
fáin, a mikor én 1854-ben ott jártam. Most barnára festett magas
deszkakerités van a palánk helyén.

Kehida története háromszáznyolczvan év óta függ össze Deák Ferencz
családjának történetével. De csupán a nőági elődökével. Mégis ki akarok
terjeszkedni erre a történetre. De én idegen okiratokat nem keresgéltem
s át nem buvároltam. A család jegyzeteinek kis része birtokomban van s a
haza bölcse is közölt velem, a mikor jó kedve volt beszélgetni, egy
csomó részletet. A mit tudok, e két forrásból tudom. Történetbuvárok s
kegyeletes hazafiak egészitsék ki az én művemet.


IV.

(Kehida neve. – Dobzse László szegény királyunk. – A hatalmas Kanizsay
és Gersei Pethő nemzetségek Kehidán. – Hárságyi Dénes. – Mi az igazi
neve. – A Bakolcha, Prosznyák, Bakó, Perneszy, Darabos nemzetségek. –
Adják-veszik a jobbágy embert. – Mi a zálogbirtok? – A Hertelendy
nemzetség. – Deák Ferencz malmának története.)

Kehida neve a régi irásokban Kéthida és Kedhida alakban is előfordul.
Ebből sokan azt következtetik, a név onnan eredt, hogy a Zala vizén itt
két hid vezetett át valamikor.

Lehet, hogy igaz ez a felfogás.

Azt ugyan nem hiszem, hogy két helyen épitettek volna hidat oly apró
falvak közt, a minők itt egymással szemközt feküsznek. A folyó völgyében
s a folyókat elválasztó hegységeken keresztül még ma is alig van rendes
országut, hajdan pedig nyoma sem volt efféle utnak, a közlekedés tehát
két hidat nem tett szükségessé. A hidépités pedig hajdan is költséges
dolog volt.

Hanem azt elhiszem, hogy a Zala vize a berekben két ágon folyt s mind a
két ágra egy-egy hidat vertek. Igy azután csakugyan két hid támadt
Kehida körül.

De én a helynév eredetét még ily alakban se tartom föltétlenül
bizonyosnak.

Az én vármegyémben van például Berhida. Itt is folyóviz van, a Séd vize.
Itt is át kellett hidalni a folyót s a falu nevének egyik része
kétségtelenül innen származik. Csakhogy a falu neve eredetileg
Berényhidja volt, minthogy a hidverő uraságot Berénynek nevezték. De a
szó kopik az idővel, az ember nyelve és ajka a szó kimondásában is
keresi a kényelmet és rövidséget s igy a Berényhidjából lassankint
Berehidja, azután Berehida s elvégre Berhida lett. Nincs is más neve
vagy háromszáz év óta.

Kehida neve is képződhetett ily módon. Ha urasága, a ki a hidat
épitette, egykor Keve vagy Kende vagy Kele volt, bizony a Kevehidjából
vagy Kendehidjából nagyon könnyen származhatott lassanként a Kehida szó.

Ki volt hajdanában tulajdonosa, nem tudom, nem jártam utána. Bizonyos,
hogy a Hunyadiak korában a Fényes-család birta. Ez a nemzetség 1500
körül fiágon kihalt s igy a birtok a szent koronára szállt.

A király II. Ulászló volt, a kit saját nemzedéke Dobzse Lászlónak
nevezett. Gyámoltalan, nyavalyás, hülye ur volt ez a király, a ki mindig
annak adott igazat, a kivel utoljára beszélt. A mint ezt Kehida
története is bizonyitja.

Ősi szokás volt, kivált az efféle királyok alatt, hogy a mint egy jókora
birtok a koronára szállt, a királyt nyomban megrohanták hivei, udvarlói,
kegyenczei, hogy a birtokot adományozza neki. A király a birtokot az
alkotmány szerint meg nem tarthatta, valakinek azt oda kellett adni,
tehát a serényebb természetü emberek ugyancsak siettek azt a maguk
számára fölkérni. A szomszédok, a vármegye fő- és alispánja, a papok és
püspökök és apát urak el nem maradtak a vásárból. Ki magának, ki fiának,
ki atyafiának, ki jó emberének sürgette a birtok odaadását. Fölzaklatták
a királynét, a nádorispánt, a kanczellárt, az országbirót, az
udvarhölgyeket és férfiakat, a lovászokat, solymászokat, kutyapeczéreket
s mindenkit, a kivel csak a király érintkezett, hogy emeljenek jó szót
mellettük a király előtt. Övék legyen a birtok, ne másé. Igértek
fűt-fát, borravalót, ékszert, kincset, részesedést a közbenjárónak.
Zsibvásár lett a királyi udvarból.

Két hatalmas szomszédja volt akkor Kehidának.

Az egyik volt Gersei Pethő János, már századok óta hatalmas nemzetség
ivadéka. Három vára, három uradalma volt a közvetlen közeli
szomszédságban. Keszthely, Rezi és Tátika várai. A szomszédos községek
mind e várakhoz tartoztak. Nyilvánvaló, hogy neki kellett adni Kehidát.
Már csak annálfogva is, mert ő volt a király szeretett udvarmestere s ha
mikor a kincstár üres volt, a királyi pincze kiszáradt s a királyi
éléskamarából az egerek mindent kiettek: hát akkor ő látta el a királyi
asztalt hébe-hóba tyukkal, kalácscsal, hizott disznóval, tömött luddal,
husvéti báránynyal s jóféle balatonmelléki borral. De mégis legjobban
szólt mellette tüzről pattant felesége, Pósafy Gábornak Zsófia nevü
szépséges leánya.

Nem is ütközött meg azon senki, hogy a mikor Gersei Pethő János zászlós
ur a király elé járult s szomszédi jogánál fogva Kehidát fölkérte, a
király minden gondolkodás nélkül azt felelte:

– Dobzse!

Ez a szó csehül van s magyarul azt jelenti: jól van! Legyen édes szolgám
a tied minden, valamit csak jónak látsz tőlem kérni.

Nosza sietni rögtön, az udvari kanczelláriában utasitani az iródiákokat,
készitsék el rögtön a kutyabőrt, ne is késlekedjenek egy napot se, mert
különben igy lesz, meg ugy lesz. Ha pedig rögtön elkészitik: nekik se
esik porba a pecsenyéjük.

Nem is lett volna semmi baj, ha éppen véletlenül oda nem vetődött volna
Kanizsay György, Horvátország hatalmas hánja, a ki már 1493-ban
főpohárnoka volt a királynak, 1498-ban már horvát bán volt, 1502-ben
Nándor-Fejérvár bánja és főkapitánya s ily módon az országnak
háromszorosan is zászlósura. És azután Nagy-Kanizsa vára az övé,
uradalmai elnyulnak Kehida közelébe s ekként a szomszédi jog is
kétségtelen. S a mit éppen nem szabad elfelejteni: az ő mostani felesége
Rozgonyi Klára, a hatalmas Rozgonyiak nemzetségéből, a kik pedig mégis
csak előbbvalók mint a Pósafyak.

Azt is igen természetesnek találta tehát mindenki, hogy a mikor a horvát
bán ur, Kanizsay György, Kehidát fölkérte, a király minden gondolkodás
nélkül neki is azt felelte:

– Dobzse!

No most már megvolt a baj. Mivel hogy a király Kehidát két hatalmas
emberének adta. A mit nyomban megtudott a bán, a mint a királyi
kanczelláriába átballagott, hogy a kutyabőr-festő iródiáknak utasitást
adjon. Vele ment fiatal hadnagya, Hárságyi Dénes is.

– Fösd meg fiam a kutyabőrt Kehidára és mindenre, a mi hozzá tartozik,
az én számomra.

Az iródiák épen azon fáradozott. Dolmánya, mellese a padra dobva. Egyrét
ingben, meztelen karral, rőfnyi vadludtollal épen Kehidát föstögette.
Csakhogy Gersei Pethő János udvarmester számára. Meg is mondta őszintén:

– Épen most csinálom. Félig kész is már.

– Derék gyerek vagy. De hogyan tudtad már előre? Hiszen most jövök a
királytól.

– Nem is nagyságod számára készitem ám bán uram, hanem Gersei Pethő
János udvarmester uram ő nagysága számára.

Kanizsay György nem nagyon bámult el, nem is tünődött sokat, hanem
elővett erszényéből egy budai aranyat s azt odapenderitette az iródiák
tenyerébe, a mely már jó eleve nyitva állt előtte. Az a budai arany
akkor szép czimeres ökörnek volt az ára. S az aranyhoz igy szólt:

– Készitsd csak el fiam nekem is. Hadd legyen kettő. Egyik majd csak
beválik.

Nem vált be bizony egyik se. Mind a két hatalmas ur rajt hajtott a
királyra s rábizonyitotta, hogy ő neki adta Kehidát. A király erre is
azt mondta:

– Dobzse!

De hát most már mit lehet csinálni? A király szava ellen perbe szállni
nem lehet. A király szava szent. Ámde még ennél is bizonyosabb, hogy
Kehida csak egy van s azt egészben egyszerre egy időben két embernek
odaadni nem lehet. Mindezt komolyan, szeliden, illendő tisztelettel
megmagyarázta a királynak a bán is, a főudvarmester is. A király erre is
csak annyit mondott:

– Dobzse!

A bán már élemedett ember volt. Napja hanyatlóra állt. Nem is volt több
fia, csak egyetlenegy. Nem volt már több Kanizsay a föld kerekségén.
Uradalma pedig volt vagy huszonöt, várai is nagy számmal. A kehidai
rongyos háromezer holdnyi határért pereskedni nem érdemes. De még se
akarta, hogy a főudvarmester csak ugy könnyü szerrel vigye el a
birtokot. Ötlete támadt. Azt mondta a király előtt Gersei Pethő
Jánosnak, a kivel egyébként szegről-végről sokszoros atyafiságban is
állott:

– Már hiszen, János öcsém, az lesz itt a döntés, hogy Kehida fele legyen
az enyém, a másik fele pedig legyen a kegyelmedé. Mit szól hozzá
kegyelmes uram?

Mit szólhatott a felséges ur?

– Dobzse!

Gersei Pethő János is meggondolta a dolgot. Igaz, hogy az ő joga volt
erősebb. Közelebbi szomszéd is volt. Rezi várából épen belátott
Kehidára. S azután a király négy nappal előbb adta ő neki, mint a horvát
bánnak. A horvát bán nem is érné meg a pörnek végét, nagy tekintélyével
nem tántorithatná meg a biróságot s igy a kedvező itéletre ő számithatna
biztosan. Azonban azt mégis csak meg kell gondolni, hogy a felséges ur
tekintélyét nem illő meghurczolni, a bán pedig idősebb ember, több az
érdeme, nagyobb a méltósága s a kehidai csiribiri birtokért a pereskedő
hercze-hurcza neki se válnék diszére.

Elfogadta a bán egyezségi ajánlatát. Meg is osztoztak békességesen. Igy
lett a kettéhasitott Kehida 1507-ben a két hatalmas nemzetségé.

Idősb Deák Ferencznek, a haza bölcse atyjának 1790 körül még meg volt az
erről szóló eredeti levele. Iratainak jegyzékében Kehidáról ez van
beiktatva első helyen e szavakkal:

»Nro 1. mo. Donatio et respective Statutorialis super Possessione
Kedhida pro Petheö et Kanisay ex defektu Fényesiano elargito per
Uladislaum, Regem Hungariae.« Magyarul ezt jelenti: Magyarország
királya, Ulászló által adott adományozás, illetőleg beiktatás Kedhida
birtokáról Pethő és Kanizsay részére a Fényes-család magvaszakadta
okából.

Megvannak-e még valahol ezek az okiratok: nem tudom. Deák Ferencz ága
volt az idősebb ág, tehát a családi okiratok gyüjteményének nála kellett
lenni. Azért is, mert ő volt a törvénytudó. De valósággal nála is volt.
A gyüjtemény 26 csomagból, mint akkor nevezték, fasciculusból állott.
Mikor József öcscse 1794 körül a katonaságtól hazajött: annak kivonatot
készitett az okiratokból. Én csak ezt a kivonatot láttam.

Idősb Deák Ferencz után Deák Antalra, s ezután 1842-ben a haza bölcsére
szálltak az okiratok. Ha ugyan megvoltak, ha a söjtöri kastély
leégésekor el nem égtek. Hova lettek: semmi nyomát nem találom. Deák
halálakor fogadóbeli lakásán nem találták. Nedeczky Pistánál, Deák
unokaöcscsénél kérdezősködtem utánuk. Ő ugy emlékszik, hogy az ő
szemeláttára égette el őket Deák Puszta-Szent-Lászlón 1852 körül. De azt
hiszem téved. Levelezéseit igen is elégette, ezt egyébként is tudom. De
hogy az ősi iratokkal is ezt cselekedje: arra nem volt semmi ok.

A mi Dobzse László történetét illeti s a két zászlós ur vitáját: ez
családi hagyomány. Ivadékról-ivadékra szálló szóbeli hagyomány, a mely
előkelő nemes családoknál gyakran két-háromszáz évre visszavilágit. Maga
Deák beszélte el adomaként alkalmilag.

Kocsi-Horváth Sámuelről, Veszprémmegye egykori alispánjáról és követéről
szállongott országgyülési körökben hasonló történet. Pörös fél ment
hozzá s előadta panaszát.

– Neked igazad van!

Azután a másik fél ment hozzá s az adta elő a maga védelmét.

– Neked is igazad van!

A tiszti huszár mindezt hallva s jól megfigyelve, azt mondta az
alispánnak:

– Mind a kettőnek csak nem lehet igaza!

Kocsi-Horváth Sámuel azt felelte huszárjának:

– Szamár vagy, hanem azért neked is igazad van!

Ez ugyan sok száz esztendős adoma a perek és biróságok kigunyolására, de
azért Kocsi-Horváth Sámuellel is megtörtént. Dévajkodtak is vele
pajtásai e miatt eleget. Ily dévajkodás alkalmával beszélte el Deák
Ferencz 1842-ben a büntetőügyi országos választmány egyik ülésében
Dobzse László történetét. Tóth Lőrincz nyomban följegyezte.

Mindenesetre valószinü a történet. Mert az fölötte szokatlan eset, hogy
oly aránylag kis birtokot, mint Kehida, fele-felerészben adományozzon a
király oly két hatalmas főrendnek, oly két nagy befolyásu zászlós urnak.

De hát most már mikor egyesült ismét Kehida s mikor és miként jutott az
a Deákok birtokába? Nem épen rövid s nem érdekesség nélkül való ennek
története.

A Kanizsayak része a kanizsai uradalomhoz és várhoz tartozott. Ez a sok
százados nagy nemzetség 1532-ben fiágon kihalt s a vár és uradalom az
utolsó fiusitott Kanizsay leány révén a Nádasdyakra szállt s Nádasdy
nádorispán halála után csere utján az ország birtokába jutott, majd
adomány utján a török háboruk elmultával a Batthyányak herczegi ága
szerezte meg.

A Gersei Pethők része a keszthelyi-, rezi-, tátikaiuradalomba olvadt be.
Fiágon ez a nemzetség is rég kihalt s terjedelmes birtokait különböző
jogczimeken a Festetich grófok keszthelyi ága szerezte meg.

Azonban Kehida a két nagy nemzetség sorsából és birtokából hamarosan
kiszabadult.

Kanizsay György fia, Kanizsay V. László a mohácsi csata évében
Vasvármegyének volt főispánja. Felesége Drágffy Anna. Mind a kettő
nagyon kedvelte Hárságyi Dénest, apjuknak, a horvát bánnak egykori
fiatal és vitéz hadnagyát. Egyetlen figyermekük volt, Ferencz. Örökké
beteges. Életrevalóságához nem biztak, a minthogy utóbb 1532-ben
magtalanul meg is halt s vele örökre kialudt a dicsőséges nemzetség.

De ha Ferencz fiuk életrevaló lesz is: marad rá elég vár és uradalom s
Kehida nélkül csak ép oly nagyságos ur lesz, mint Kehidával. Kehida
kivül is volt a kanizsai uradalom határán, nehéz volt a kezelése.
Gondoltak egyet. Apjuknak hű tisztjét s maguknak is jó barátját meg
akarták jutalmazni s azért 1523-ban neki ajándékozták kehidai
részjószágukat.

Erről természetesen okiratok szóltak. Az ajándékozó levél, a királyi
jóváhagyás, a beiktató levél, a káptalani bevallás s ezek mellékletei.
Ezekről idősb Deák Ferencz e pontot irta jegyzőkönyvébe:

»Expeditio Capitularis super Possessione Kedhida in Cottu Saladiensi
sita per Magnificum Ladislaum de Kanisa et consortem ejus Dijonisio de
Háshág pro fidelibus servitiis donata, consensu Regio, consensu Regio et
statutione A 1523.« Magyarul azt jelenti: Káptalani kiadvány nagyságos
Kanizsai Lászlónak és hitvesének Zalavármegyében lévő kehidai
birtokáról, a melyet hűséges szolgálataiért Háshági Dénesnek
adományoznak, – királyi jóváhagyással és birtokba iktatással 1523-ik
évből.

Ez a Háshági Dénes már nőági őse Deák Ferencznek. Ötödizigleni dédőse.
Vérének parányai már ott lüktettek a haza bölcsének ereiben. Jőjjünk
tisztába nevével.

Ez a család rég kihalt. Zalavármegyének Árpádkori előkelő birtokos
családja volt. A középnemesség hatalmasabb osztályához tartozott. Nevét
a jól-rosszul irt okiratok sokfélekép közlik. Hasság, Hásság, Háshág,
Háshágh, a szokott nevük. A tudós Nagy Iván Hasághynak irja és csak
annyit tud róla, a mennyit az 1563-iki 60-ik törvényczikkben feljegyezve
talált. Idősb Deák Ferencz egyszer Háshágnak, másszor Háshágyinak irja.

Mindez tévedés. E nevek közül egyik se helyes.

A nemzetség igazi neve Hárságyi. Helynévtől származik, a helynév pedig
Hárságy Zalavármegyében. Igaz, hogy Hárságy falu nevét a köznép
Hásságynak ejti ki, iratokban pedig Háshágynak irják, de ezzel a szóval
a kiejtés könnyüsége miatt mindenütt igy bánnak.

Ez a helynév több helyütt előfordul az országban.

Veszprémmegyében a szent-gáli Bakonynak egy nagyobb erdőrészét nevezik
Hárságynak. Most már ugyanott puszta is viseli e nevet. Somogy és
Baranyavármegyékben is van ily nevü falu.

A magyar nép, mint más nép is, sok erdős vidéket arról a fáról nevezett
el, a mely azon a vidéken tömegesen tenyészik. S elnevezett akként, hogy
a fa nevét összekapcsolta az ágy szóval. Igy lett a hársfatermő vidékből
Hárs-ágy, a szilfatermőből Szil-ágy, a szilvafatermőből Szilva-ágy, vagy
Szilvágy, a nyirfa után Nyir-ágy, a nyárfa után Nyár-ágy, az egerfa után
Eger-ágy, a somfa után Som-ágy. Csakhogy a kiejtés könnyüsége s a hangok
rokonulása által sok helynév a századok folyamán átalakult s igy
születtek meg lassanként a Nyirád, Nyárád, Egerág, és Hásság helynevek
és családnevek. Legérdekesebb a Somágy, mely Somogygyá és Somoddá
alakult át.

Hárságyi Dénesnek, Kehida felerészbeli urának három fia és egy lánya
maradt. A fiuk nevei Ferencz, Balázs és Imre. Országos nevet csak
Hárságyi Imre szerzett magának. A vármegye legmagasabb tisztségeit
viselte, ott volt 1563-ban az országgyülésen is s az Ausztriával folyt
örökös határvillongások megszüntetése végett az országgyülés őt is
határrendező biztosnak nevezte ki az országgyülési bizottságba. Társa
volt e bizottságban Gersei Pethő János is, a kinek apja kapta meg Kehida
másik részét.

Ez a Pethő János soproni főispán és főpohárnokmester lett, s báróságot
nyert, miután beházasodott az osztrák Zinzendorf főuri családba.
Hárságyi Imre – ugy látszik – semmi se lett és semmit se nyert.

Azonban az ő története nem tartozik a Deák-nemzetség történetéhez.

Hanem oda tartozik leánytestvéreé, Hárságyi Annáé. Ez volt a haza
bölcsének negyedik izigleni dédükanyja. Ez idejében férjhez ment
nagy-váthi Bakolcha Pálhoz, baranyavármegyei származásu előkelő nemes
birtokoshoz. Nevét idősb Deák Ferencz hol Bakocsának, hol Bakolcsának
irja. A tudós Nagy Iván a Bakocsa alakot használja. A helynevet
Baranyában Bakóczának ejtik ki. Itt fekszik Nagy-Vát is, mely a
családnak nemesi előneve, csakhogy a könyvekben hibásan ezt is
Nagy-Vátynak irják.

Régi jeles család volt már akkor a Bakócsák családja Zsigmond király
1433-ban Rómában volt. Nagy és fényes kiséretet vitt magával magyar
daliákból. A vármegyék kiválóbb fiaiból válogatták össze a daliákat.
Volt köztük Bakócsa is. A mi azt bizonyitja, hogy a családnak jeles
vagyona volt akkor is. Hiszen maga költségén ment a király kisérete.
Minden dalia vitt magával lovászt, huszárt, fegyverhordót, vezetéklovat,
málhalovakat, sátorkészséget, cselédséget. Nagy személyzet, sok ló,
diszes ruhák, diszes fegyverek, diszes lószerszámok: nagy költséggel
járt ez hónapokon keresztül.

A mikor a négy Hárságyi testvér osztozott: a fiak az ősi Hárságyi
birtokokat kapták, ugymint Hárságyot, a birtokok fejét, s az ehhez
tartozó alsó- és felső-bagodi, hagyárosi, zéli és kereszturi pusztákat.
Az Anna leány, Bakolcsáné Kehidát örökölte.

Férjétől több gyermeke született. Egyik leányát Bakolcsa Margitot
Prosznyák András vette feleségül. Jó birtokos vasvármegyei család
ivadéka. Birtoka Prosznyákfalván feküdt, melynek mai neve Prosznyákfa.
Ez volt a haza bölcsének egyik harmadizigleni dédősapja.

Hárságyi Anna, Bakolcsáné 1545 körül végrendeletet csinált, s azt a
veszprémi káptalanban helyezte el. E végrendeletben ugy intézkedett,
hogy maradékai minden birtokában egyenlően osztozzanak. Igy is történt.
Az osztály alkalmával Kehida Margit leányának, az emlitett Prosznyák
Andrásnénak jutott.

Ennek is több gyermeke lett, de ugy látszik, mind leány. Idősb Deák
Ferencz legalább nem jegyezte föl, hogy figyermeke is lett volna.
Legidősebb leányát Bakó Gergely vette feleségül, a ki e szerint Deák
Ferencznek női ágon egyik másodiziglen való dédősapja.

Prosznyákné nagyon kedvelte ezt a vejét, mert még életében átadta neki
Kehidát. Ugy látszik, Bakó Gergely életre való ember is volt s
megérdemelte a kedvezést. Élt még a század végén 1600 körül is.

Birtokra vonatkozó két intézkedésének maradt fenn nyoma.

Egyik az, hogy Kehidán községi vagy közbirtokossági szőlőt alapitsanak.
Abban az időben a sok katonajárás miatt gyakran kellett harácsot adni a
katonaság számára. A harácsok közé pénzen, liszten, kenyéren, lábas
jószágon kivül bor is tartozott. A végvárakat is kellett gyakran borral
segélyezni. Zalavármegye volt nyugot felé az ország védőfala, közel
harmincz végvárat tartott fenn. Ezek közül Kanizsa, Keszthely, Komárom,
Sümeg s még néhány ott volt Kehida közelében. Borra tehát mindig szükség
volt. A harácsot mindig gyorsan kellett összeszedni. Ám az egyes
jobbágyoktól, boros gazdáktól mindig sok vesződséggel és sok
igazságtalansággal is járt ilyenkor a borjáradékok összeszedése. Bakó
Gergely tehát arra törekedett, hogy a földesurak alapitsanak és
műveljenek közös szőlőt s tartsanak közös pinczét és borkészletet.
1594-ben már meg is volt a közös szőlőgazdaság, communis vinea, mint
latinul nevezték.

Ebben az időben Bakó Gergelyen és feleségén kivül még kehidai földesur
volt a Gersei Pethő-féle birtokrészben az osztopáni Perneszy-nemzetség s
valamelyes ingatlant birtak még Zala-Csányból a Csányiak is. Mindezek
együtt alapitották a közbirtokossági szőlőt.

A készpénzt, a mennyire szükséges volt, az urak adták. A kézimunkát és
gyalognapszámot, de az igásat is a jobbágyok és zsellérek teljesitették.
A jobbágyokkal azonban volt némi baj.

A mikor ugyanis 1507-ben a Kanizsayak s a Gersei Pethők Kehidán
megosztoztak: a jobbágyok fölött nem tudtak véglegesen rendbejönni.
Ideiglenesen ugyan a jobbágyokat is megosztották maguk közt, de
kikötötték, hogy ha majd idejük lesz hozzá, végleges osztályt fog nak
csinálni. Idejük azonban nem volt. Nem is sokat törődtek a dologgal, s a
végső osztozás 1590-ben se történt meg.

1590 körül Perneszy András birta Kehidán a Gersei Pethő részt. A közös
szőlő megalapitásához s a pinczeépitéséhez neki is kellett volna fizetni
4 forintot. De épen akkor indult meg a nagy török háboru, mely tiz
esztendeig tartott, a pénznek nagy szeme volt, Perneszy András uram nem
akart, vagy nem tudott készpénzt adni. Azt mondta Bakó Gergelynek:

– Adok pénz helyett jobbágyot, atyámfia!

– Csakhogy neked is kevés a jobbágyod, atyámfia!

– Nem is Kehidáról adok, hanem Rátótról, atyámfia!

Az osztopáni Perneszyeknek Rátóton Vasvármegyében is volt részbirtokuk
és jobbágyuk. Bakó Gergely kapott az alkalmon. A munkáskézre nagy
szükség volt.

Megvett tehát egy rátóti jobbágyot 4 forinton.

De melyiket?

A jobbágy és jobbágy közt is nagy a különbség, mint a paripa és a paripa
közt. A jobbágyot is jól meg kell nézni. Elég fiatal-e? Elég erős-e?
Van-e derék munkás felesége? Nem szenved-e száraz betegségben? Nem
csonka-béna-e? Van-e, vagy lehet-e elég gyereke?

Végre megállapodtak Nagy János nevü rátóti jobbágy személyében, a kit
azután 4 forint készpénzben átvett Bakó Gergely. Azt azonban mégis
kikötötték, hogy Nagy János kolónusra nézve mégis csak addig áll fenn a
szerződés, a meddig a kehidai jobbágyok fölött a végleges osztozást meg
nem ejthetik.

De hát megkérdezték-e Nagy Jánost az alku felől?

Dehogy kérdezték. Mi köze hozzá? Kehidán is csak olyan jobbágy lesz,
mint Rátóton. Háza, telke, kijárója ott is lesz. A robotot, adót,
tizedet, közmunkát ott is csak ugy kell teljesitenie. Püspökké Rátóton
se lehetett. Kehidán még jobb dolga is lehet, mint Rátóton volt.

Hát akkor ez volt az alkotmány. Ilyen volt a világ. Nem kell e fölött
csodálkozni. Mai napság is csak adják-veszik a szegény embert a
hatalmasok. Habár a szegény ember azt nem veszi észre.

Bakó Gergely leányát 1610–1615 körül Hertelendi és Vindornyalaki
Hertelendy Ádám vette feleségül és vitte magával férjéhez Kehidát s
ezenkivül még egy csomó részjószágot Tófejen, Söjtörön, Nemes-Apátin,
Orbánfán és Rátóton. Mind e részbirtokok ezentul husz más falubeli és
pusztabeli részbirtokokkal együtt mint Hertelendy javak fordulnak elő a
hagyományban és az irásokban.

Ez a Hertelendy Ádám volt a haza bölcsének dédősapja.

A Hertelendyek törzse széles, nagy és hatalmas nemzetséggé fejlődött.
Már Hertelendy Ádám idején, a tizenhatodik század végén s a tizenhetedik
század elején két főágra szakadt. A vasi és zalai ágakra. Ezekből
sarjadzott ki száz év előtt a torontáli ág is. Voltak e nemzetségből
vármegyék kormányzói, alispánok, főispánok, követek, udvari emberek,
hősök, hadvezérek. Ebből származott Deák Gáborné is Hertelendy Anna, a
ragyogó szépségü nő, de hűtelen feleség, Deák Ferencz öreganyja.

A Hertelendyek családi leszármazása tudtommal mind máig nincs
összeállitva. A család egyes tagjainál egy-egy részt meg lehet ugyan
találni, de ezek közt is hiányzik az összeköttetés. A tudós Nagy Iván is
csak a torontáli ágat ismerte, a legifjabbat s ezentul csak egyesekről,
csak töredékekről tud valamit. A vasi és zalai ág szétválasztását nagy
homály födi. Deák Ferencz sok megjegyzéséből s apróbb elbeszéléseiből,
adomáiból ugy vettem észre, hogy ő mind a vasi, mind a zalai ág
leszármazásait jól ismerte, de énnekem nem jutott eszembe nyomban
papirosra jegyezni beszélgetéseit. Csak emlékezőtehetségem segit, a
mennyire segit. Az emlékezet pedig olyan, mint az esőfelhő. Egy ideig
ott tolong az égen, mig esőjét el nem hullatja, vagy a nap föl nem
szija, vagy vihar el nem kergeti. Uj és uj felhő jön helyére, de egyik
se a régi többé.

Vannak azonban jegyzeteim is s talán ha majd Deák Gábornéról irok, akkor
megkisértem az egész nemzetség történetének vázlatát összeállitani.

Most csak Kehida történetét folytatom.

Hertelendy Ádám a felesége jogán 1635-ben vette birtokába Kehidát. Ettől
százhatvannyolcz évig 1803-ig birták ezt a Hertelendyek, mig nem kis
unokája Hertelendy Anna után idősb Deák Ferencz dédunokájára át nem
háramlott. Deák Ferencz a haza bölcse 1854-ben adta el, tehát ő és az ő
családja 1523-tól kezdve nőági jogon 331 éven át birták a kehidai
urodalmat.

De Hertelendy Ádám az ő felesége révén még mindig csak fele Kehidát, a
Kanizsay-részt birhatta. A másik fele rész a Gersei Pethő-féle az
osztopáni Perneszy-család kezében volt.

A Gersei Pethők mikor és miként eresztették ki kezükből kehidai
birtokjukat: nincs megemlitve idősb Deák Ferencz jegyzeteiben s nem
tudom más forrásból se. A tizenhatodik század végén 1590 körül már
Osztopáni Perneszy András birja.

A Perneszy-család fiágon kihalt. Leányágon e család körébe tartozik
Somogy, Zala, Vas, Veszprém vármegyék sok előkelő, birtokos köznemesi
családja. A ki a család iratait átnézi, vagy a ki a Gersei Pethő-féle
keszthelyi irattárba betekint: bizonyára könnyen ráakadhat, mikor és
minő jogon jutott Kehida a Perneszyek kezébe.

Nem tartom valószinünek, hogy a Gersei Pethők eladták vagy
elzálogositották volna. Ezek a századok viharaiban az Árpádok korától
kezdve mindig a királyok pártján voltak Mohács után is, a Habsburgok
alatt. Birtokban, pénzben, tekintélyben, magas méltóságokban soha meg
nem szorultak. Miért adták volna tehát el épen azt a birtokot, mely
keszthelyi, rezi és tátikai váruk szomszédságában feküdt?

Gyanum az, hogy leánynegyed vagy leányági osztály révén jutott a
Perneszy-család kezére. Csak például hozom föl, hogy egy Gersei Pethő
lányt Darabos János vett feleségül. Ez is régi előkelő nemzetség ivadéka
volt. S a Darabos, Perneszy, Törjék, Sághy, Hertelendy nemzetségek közt
százféle összeházasodás, osztály, csere és nőági rokonság támadt a 16-ik
és 17-ik s a későbbi századok folyamán.

A hatalmas Perneszy-család neve különben nem sokáig szerepel Kehida
történetében. 1629-ben Perneszy István birja a kehidai részbirtokot. De
ez év április 12-én zálogba adja testvérének Perneszy Ferencznek, a ki
Zala és Somogy vármegyék alispánja volt, az országgyüléseken több izben
követ, kiváló ember s több országos bizottság tagja. Feltünő azonban a
zálogösszeg csekélysége. Ez az összeg csak 25 tallér. Ez legföljebb
tiz-tizenöt hold jó szántóföldnek zálogértéke abban az időben. Ugy
látom, ez a két Perneszy testvér annak a Perneszy Andrásnak unokája, a
kiről már föntebb megemlékeztem.

A Perneszyek nevével ezentul idősb Deák Ferencz följegyzései szerint itt
nem találkozunk. Hanem találkozunk a Darabos-nemzetség egyik ivadékával.

Ez a nemzetség az Árpádokkal egyidejü. Egy törzsből ered a Nádasdyakkal
és a Gersei Pethőkkel. Túl a Dunán értékes birtokai voltak százfelé.
Darabos Ferencznek 1650 körül Kehidán is volt birtokrésze, kétségtelenül
a Gersei Pethő-féle felerészből. Ezt onnan következtetem, hogy a maga és
testvérjei számára s a maga és testvérjei fiai és leányai számára Csányi
Borbálától özvegy Szalay Istvánnétól ennek több kehidai szőlejét s
minden birtokát zálogba veszi 1620. évi november 25-én. A zálogösszeg
125 tallér.

Nyájas olvasóim közül, kivált az ifjabbak közül sokan nem tudják, mi
volt hajdan az ugynevezett zálogbirtok.

A nemesi birtok hajdan nem azé volt, a ki birta, hanem családjának egész
nemzetségeé, csaknem oly módon, mint ma a hitbizományi birtok. A nemesi
birtokot tehát eladni, eldarabolni s idegen kézre juttatni nem lehetett.
A nemesek közt az öröklés nem hatodiziglen terjedt ki, mint most, hanem
végtelenül. Ha a nemzetségből egy ág kihalt, joggal előállhattak a
mellékágak ivadékai még két-három száz esztendő mulva is s a tényleges
birtokostól, ha idegen volt, elpörölhették a birtokot.

Bankok, takarékpénztárak, hitelintézetek nem voltak, jelzálogos kölcsönt
a birtokra fölvenni nem lehetett. Nem volt, a ki ilyen kölcsönt adjon.
Nem voltak telekkönyvezve.

De a birtokosnak sokszor mégis szüksége volt kölcsönpénzre. Vagy
katonának kellett mennie, vagy kárvallás érte, vagy török rabságból
kellett valakijét kiváltani, vagy kizsákmányolták és fölégették a
németek. Voltak azonban tékozlók, rossz gazdák akkor is. Mit csinált
ilyenkor a megszorult nemes?

Keresett pénzes embert. Ha volt olyan: az atyafiak közt; ha ott nem
talált: idegenek közt. Fölkérte és fölvette a szükséges összeget.
Kamatot nem fizetett, hanem kamatba átadta használatul a hitelezőnek
valamelyik megfelelő birtokát vagy darab földjét jobbágyostul,
mindenestül. S kikötötte, hogy a mikor a kölcsönösszeget visszafizeti: a
hitelező köteles a birtokot kezéből kiereszteni s volt adósának
visszaadni. Ez volt a zálogos szerződés.

Igen sok zálogbirtokot kiváltott maga a zálogbaadó. Sokat csak fia vagy
unokája. Néha száz vagy százötven esztendő mulva váltott ki valamely
kései utód. De sok birtok ott maradt a zálogba vevő kezén s leszármazói
kezén örökre.

A ki zálogba vett birtokot, ugy tekintették, mintha jórészben örökül
vette volna.

Hogy Hertelendy Ádám mikor halt meg: jegyzeteim közt nincs nyoma. 1700
körül már nem élt se ő, se felesége, Bakó Gergely lánya. De ő már
körülbelül összeszedte s egyesitette kezén ugy a Kanizsay mint a Gersei
Pethő-féle kehidai javakat. Tehát egész Kehidát. Fia kezén legalább
együtt volt már.

Gáspár fia 1704-ben még labancz kapitány volt, de csakhamar
megházasodott s elvette feleségül Sághy Krisztinát, a ki e szerint
ükanyja volt a haza bölcsének.

Több Sághy-család van az országban. Sághy Krisztina a nagy-sághi
Sághy-nemzetségből származott. Kun László király 1275-ben adományozta
Nagy-Sághot Sopron vármegyében a család akkori ősének s még négyszáz év
multán is volt ott birtokuk a Sághy-ivadékoknak. Volt Deák Ferencz
ükanyjának is.

Hertelendy Gáspár 1734-ben már nem él. Feleségéről Sághy Krisztináról ez
évben már mint özvegyasszonyról emlékeznek az irások. De a kehidai
birtok történetében van nyoma.

1715. évi julius 2-án egy csomó kehidai birtoklevelet téritvény mellett
átad László testvérének. Ugy hiszem, ezek vonatkoztak a Gersei
Pethő-féle részbirtokok megszerzésére. Ezek nem is jutottak vissza az ő
leszármazóinak kezére. Ez okból van hézag erre nézve idősb Deák Ferencz
jegyzeteiben.

1720. évi julius 16-án kifizeti a Hertelendy-családtól járó
birtokba-iktatási dijakat. A dijak összege 130 forint. Elég nagy összeg,
25 hold földnek az ára. Ugy látszik, a Gersei Pethő-rész utolsó darabját
akkor vette birtokba Hertelendy Gáspár. A beiktatást a vasvári káptalan
teljesitette. Ennek hites jegyzője Halász Mihály veszi át a dijat.

Rosty László s neje Csapody Katalin akkor élnek. Rokonok a
Hertelendyekkel. Birják Csebet, a csebi Pogány-család árpádkori ősi
birtokát. Csebről egy jobbágyot ajándékoznak 1721-ben Hertelendy
Gáspárnak Kehidára. A jobbágy neve: Kámán János. Bizonyára Kálmán az
igazi név, de a tuladunai köznép beszédében a betük összefolynak.

Ugy látszik, a Hertelendyek igen jó jobbágytartó uraságok voltak
Kehidán. 1720 közül két testvér jön Kehidára. Jóképü, erős két paraszt
jobbágy. Önként jönnek, szivesen szállnak Hertelendy Gáspár szolgálatára
s ő be is iktatja jobbágyai közé őket. Ád nekik házat, telket,
vetőmagot, igás és lábas jószágot. A nevük Balaskovics Mihály és
Balaskovics Tamás. Talán a kehidai uraság nem is kérdi: honnan jöttek,
miért jöttek.

A két jobbágy azonban gróf Batthyányi Zsigmond tulajdona. A dobrai
urodalmához tartozó Szőlnöki pusztáról szöktek el. A gróf keresteti őket
mindenütt. Végre 1723 évi szent István napján rájuk akad Kehidán. Nosza
megindul a vizsgálat és pörösködés a fölött, kié most már a két jobbágy?
Ha Hertelendy Gáspár lett volna az erősebb: az övé maradt volna. Igy
azonban visszaviszik őket a szőlnöki pusztára.

1725-ben pörbe száll a szent-péter-uri nemesekkel. Ezek nem tudták vagy
nem akarták megtalálni a határjeleket az erdőben s a kehidai erdőből
jelöltek ki maguknak kivágásra jó csomó hatalmas szálfát. Meg kellett
őket inteni s a határokat meg kellett igazitani.

1734-ben már özvegye Sághy Krisztina veszi kezébe a kehidai gazdaságot.
De fiuk is nagy már: Hertelendy Gábor, a haza bölcsének dédapja. Ez volt
legutolsó szülöttjük. Előtte négy leányuk született: Manczi, Borcsa,
Örzse és Évi. Valamennyi férjhez ment idejében. A Berke, Róth, Sárkány
és Rumy-család fiai ekkor házasodtak bele a Hertelendy-családba.

Apja halála után Gábor fia hamarosan megnősült. Felesége Uzovics Judit,
szintén előkelő nagy és gyökeres nemzetség szülöttje. Deák Ferencz
dédanyja volt ez. Kiváló, derék asszony. Takarékos, szerző, férje
gondjainak szives osztályosa. A mai Kehidát férjével együtt ő alapitotta
meg.

Anyjuk, Sághy Krisztina, meghal 1739-ben. Ez éven túl legalább semmi
nyoma. Hertelendy Gábor, a mint anyja halála után egészen kezébe veszi
Kehidát, először is a malmokat siet rendbehozni. Szükséges volt ez, hogy
jövedelmezőbb legyen a gazdaság.

Sok baja volt a malmokkal.

A kehidai uradalomhoz akkor közel kétszáz holdnyi Zalaberek tartozott. A
berek egerfával benőtt ritkább-sürübb erdőség volt. Se kaszálni, se
legeltetni nem lehetett. A berek az ártérben feküdt s az év nagy
részében viz alatt áll. Középen hömpölygött a Zala szabályozatlan vize.
Az egerfának nem volt becse. De semmiféle fa se ért akkor sokat, hiszen
a dombok, hegyek, puszták, határok nagy része erdőség volt. A Zala jobb
partján Kehidától föl Barátsziget felé s alá Zala-Csány felé s
napnyugotra egész Kapornakig csaknem mindenütt erdő sötétlett. Bükk,
cser és gesztenyefák. Mind becsesebb az egerfánál. A berekben ennélfogva
a határokra, mesgyékre nem sokat ügyeltek az uraságok.

Azonban Hertelendy Gábor eszes, nagy befolyásu és gondos jó gazda volt.
Ő már ügyelt uradalmának berki határaira.

A kié a berek: azé a Zala vize. A kié a viz: azé a vizjog. A kié a
vizjog: azé aztán sok mindenféle jog. A halászás, rákfogás, hajókázás,
öntözés, hidverés, rév, vámjog. De azé a malomjog is, a melyet hajdan
jus molendinumnak neveztek a latinos világban. A kié pedig a malomjog
volt: azé volt a viz esete. Emelhetett zugót, vághatott malomárkot,
állithatott malomfejet s épithetett malmot. A vizi malom akkor nagy
érték volt. Kehidai jó malom hozhatott évenként közel ezer mérő szemes
gabonát is.

A kehidai Zalaberekhez négyen követelték maguknak a tulajdonjogot.

Első sorban s mindenekelőtt maga a kehidai uraság.

Azután a zala-csányi szomszédbirtokos Csányi Ferencz uram, a vértanu
Csányi László öregapja, a kivel sehogy se voltak rendben a mesgyék.

Jogot tartott a benczés barátok pápai konventje is.

De jogot tartottak a tüskevári pálos barátok is. A kik pedig nagy urak,
nemes emberek, négy lovas hintóban járnak, száz millió vagyonuk van.
Bizony sokkal hatalmasabbak, mint Hertelendy Gábor ur, a haza bölcsének
dédapja.

Mikor Deák Ferencz Kehidát gróf Széchenyi Istvánnak eladta: akkor az
uradalomhoz csak egy malom tartozott. Ennek tiszta jövedelme volt 310
mérő rozs és 100 mérő buza. A többi vámot s az árpát, kukoriczát
elnyelte a molnár szegődvénye s a malom fentartása.

Ez a malom már fennállott 1738-ban, a mikor még Deák öreganyja meg se
született.

De Kehidának hosszu a berke s a Zalának a berken át hosszu a folyása.
Azután Csány felé két ágra szakadt a folyó s szigetet képezett.
Hertelendy Gábor részint irásokból, részint szóbeli hagyományból
megtudta, hogy a hosszu folyón valamikor másik malom is volt. Ha egykor
volt, most is lehet. Két malom mégis csak többet ér, mint egy malom.
Épitsük fel ujra.

Azonban hol volt az a malom? Hol volt vizesete, zugója, malomfeje?

Hertelendy Gábor 1739-ben elkezdte keresgélni. Régi irások, öreg
emberek, halászok, csikászok, rákászok álljanak elő, tegyenek tanuságot,
hol volt a másik malom? Az uraság is, a tisztje is szemle alá vette a
berket s a vizek folyását: hol volt a régi zuhatag?

Együgyü észszel azt gondolhatná az ember: ott van most is, a hol régen
volt. És azt is gondolhatná, hogy a hol malom volt: ott fal is volt,
malomfej is volt kőből, az a kő onnan el nem repült, most is elárulja
egykori malom voltát.

Bizony pedig nem ugy van. Az a malom elpusztult. Födelét, fáját
elhordták a szelek és a vizek. Falait elbontották a fagyok és az
árvizek. Zugóját, malomfejét elboritották az árhozta iszapok. Ott
feküsznek valahol mélyen. Változik a folyam ágya is. Terebélyes egerfa
beledől a partról a vizbe. Mögötte zátony támad. A tulsó partot elmossa
a viz s a mint a szép nagy tavaszi áradás lefut s a vizek rohanása
eláll: a fürkésző halász csak azt veszi észre, hogy a berekben másutt
folyik a Zala, nem ott, a hol tavaly.

Nem könnyü a régi malomhelyek kutatása.

De a következő 1740-ik évben mégis megtalálják a régi malom helyét. S
Hertelendy Gábor ur sem volt rest, nyomban készül az uj malom
épitéséhez.

Azonban akadályra bukkan. A szomszéd nemes Veszprém vármegyében fekszik
Tüskevár s ott uralkodnak a pálos barátok. A jó barátok Zala vármegyében
is földes uraságok, Zalaberkük is van, sőt Barátszigeten és Gyülevész
alatt épen szomszédosak a kehidai urasággal. Fiskusuk elő is áll nagy
fennen s egyenesen Hertelendy Gábor uram elé.

– Én pedig Domine Spectabilis és Perillustris az én uraságomnak, a
Paulinusok venerabilis rendjének nevében azt a malomhelyet nem engedem,
mindenféle impetus és competus ellen admoneálok, inhibálok és
protestálok, minden passus ellen opponálok s minden actus ellen
reponálok. Mivelhogy az a malomhely a mi valóságos és kétségtelen
birtokunk!

Nagy dolog. Azt a malomhelyet bizony elbirták a kehidai uradalomtól a
pálos barátok!

Érdemes-e most már ezért pörösködni, biráskodni, lótni-futni, Pontiustól
Pilátushoz járni, költekezni s azután a pört ötven esztendő mulva mégis
elveszteni? Ha a barátságos érintkezés nem sikerül: legjobb a dolgot
abbanhagyni.

Nem is sikerült. Ha épen második malmot is akar: jobb lesz azt a maga
kétségtelen vizére épiteni.

Csakhogy ez még bajosabb dolog.

Az uj malomárok készitése több pénzbe kerül, mint a mennyit az uj malom
ér. És azután ebbe is beleköthet a pálosok fiskusa. Ha magasra teszi a
malomfejet: holt vizre kényszeriti a pálosok malomkerekét. Ha alacsonyra
teszi, ez meg uj malmának is, régi malmának is ártalmára lészen. Azután
utak, hidak épitése az uj malomhoz. Meg se lehet előre mondani, mibe
kerül.

Két esztendei tünődés és huzavona után Hertelendy Gábor uram legjobbnak
látta az ő meglévő régi malmát ujraépiteni. Régi volt már; korhadt,
roskadozott, még öregapja Hertelendy Ádám idejében épült, kerekein folt
hátán folt; egyetlen malom, ha jó, mégis többet ér, mint két malom, ha
rossz.

Meg is alkudott 1741-ben két ügyes molnárral az ujraépités dolgában. Az
egyik volt Tóth István nemesapáti molnár. Ehhez még némi földesuri
viszony is kötötte, minthogy apjának, öregapjának Nemes-Apátin is volt
birtoka. A másik molnár pedig Nagy György volt Kaszaházáról.

Hajdan nem voltak külön malomácsok. Maguk a tanult és remekelt molnárok
voltak a malomácsok is, malomkőfaragók is és malomkovácsok is, de még a
kőművesek és zsindelyfaragók is. Anyagot, épületfát, szerszámfát, vasat,
követ, téglát adott az uraság eleget. Adott igás napszámot is, gyalog
napszámot is. A két érdemes és tudós mester ujraépitette a régi kotyogó
malmot. Belekerült az egész munka vagy százötven rénes forintba.

Ezt a malmot birta azután Deák Gábor s utána idősb Deák Ferencz. Ez
háramlott örökségként ifjabb Deák Ferenczre, a haza bölcsére. A ki
gyermekkorában órákon át elnézte ennek külső és belső szerkezetét, vizes
és száraz kerekeit, a hatalmas tengelyeket, a kerékfogak alakját, a
finom korongokat, a garat szerkezetét s annak csilingelő vasát. Ugy
megnézte, hogy tizenkét éves gyerekkorában már faragott magának egész
tökéletes malmot, a mely azonban nem volt nagyobb, mint a közönséges
kakukkos óra.

Más is vonzotta oda a fiatal gyereket, nemcsak a malom szerkezete.

Az őrlető közönség.

A közeli falvak és puszták népe hordta oda őrleni valóját. Kehida,
Almás, Gyülevész, Kustány, Nemes-Bük, Karmacs, Vindornyafok rendesen ott
őrletett. Ha közelről jött az őrlető, vállán hozta a tele zsákot az erős
legény. Ha távolabbról jött: szekérrel jött, hét-nyolcz zsák a szekéren.
Mindjárt rá se került az őrletés. A hogy jöttek: sorban egymásután
öntöttek fel a garatra. Néha nyolcz-tiz őrlető gyült össze s várt egymás
sorára. Mindenki vigyázott a garatra, mikor az ő gabonája volt felöntve.
Nem vesz-e belőle a molnár vagy a legénye kettős-hármas vámot?

Éjjel-nappal folyt az őrletés. A várakozók dévajsággal vagy alvással
vagy mesemondással töltötték az időt. Hirlap akkor nem volt. Ha volt, se
olvasták. Gyöngén pislogó olajos mécs volt a világitó. E mellett vigan
csak a mesemondás tenyészhetett.

A kis Deák Ferkó mohó lélekkel hallgatta a nép meséit. A
boszorkányokról, kisértetekről, haramiákról, vasorru bábáról, erdőben
eltévedt kis gyerekekről, a sziklatörő, fanyövő, vasgyuró legyőzhetetlen
vitézekről, a sóvárgó királykisasszonyokról, a tündérekről és a
győztesen hazatérő elbujdosottakról. Gyönyörü világ ez! Más élet, mint a
mi életünk. Nem oly csodás, mint a hellenek istenvilága, de épen olyan
szép. Mindig győz benne az igazság s mindig megmenekül benne az
ártatlan. A szegénység diadalmas hadjárata ez a hatalmasok ellen.

Épen a gyermeki léleknek való. Az a kis lélek megtelik ábrándokkal,
képzetekkel, az igazság jókedvével, s az elgyötört szegények
szomoruságával. Megtanulja szórul-szóra. A mit egyszer hallott: el nem
felejti soha. A kis Ferkó ott volt a mesemondók közt, a mikor ott
lehetett. Zugott, morgott, zakatolt a malom, de a mesemondó minden
szavát jól lehetett hallani. Irodalmi nyelvének gazdagságait is ott
kezdte már gyüjteni. S ha leszállt már az öreg este: hazaballagott a
kastélyba. Angyallelkü Klára nénje, maga is csak süldő hajadon, ott
várta már. Leverte ruhájáról a lisztet és a malomport s hálából a kis
Ferkó sorra elmondta neki a hallott meséket. Édes mosolylyal hallgatta,
pedig ő is mind tudta már elejétől végig.

Ez a Deák Ferencz malmának kis története.



DEÁK KLÁRI LEÁNYKORÁBÓL.

Puszta-Szent-László már Göcsej, a hires Göcsej, a maga ősmagyar, csaknem
a vakbuzgóságig vallásos, jámbor népével s túladunai furcsa palócz
nyelvjárásával. Nyugatra fekszik a Valiczka-völgyétől. De hol van ide a
palózcság a Bükk nyergeiben? Hol van ide a székelység a Hargita messze
vidékein? S a nyelvtudósok mégis abban fáradoznak, hogy palócczal,
székelylyel kimutassák a göcseji ember közel való atyafiságát.

De hát ezzel én most nem törődöm. Most én Deák Ferencz legkedvesebb
tanyájáról akarok emlékezni. Az édes jó Deák-vérről. A halálig hű és
nemes rokonról. A szelid, csöndes nemesi kuriáról, udvarbeli ligetéről,
szálas, bükkös, árnyékos erdeiről.

Itt lakott, itt élt, itt halt meg Deák Klára, a haza bölcsének tiz évvel
idősebb testvérnénje. Mint Oszterhuber-Tarányi József hitvese élte le
itt szeretetben gazdag szép életét. Ferencz öcscse az élet gondjai s
hazájának s a közéletnek oly sok keserü aggodalma elől ide menekült s
itt pihent meg hosszu éveken keresztül.

Deák Klára 1793. évi október hónap 28-án született a söjtöri apai
házban. Az anyakönyv szerint ő is két nevet kapott a szent
keresztségben. Klára Emilia volt a neve. Keresztapjaként Dervarics
Mihályt, s keresztanyjaként ennek feleségét Tuboly Teréziát jegyezték
föl az egyházi emléklapon. Mind a Dervarics-, mind a Tuboly-család
rokon, de távoli rokon a Deákokkal.

Tiz éves volt, a mikor apja Söjtörről átköltözött Kehidára s mint már
özvegy ember magával vitte leányát is: Klárát s a harmadfél évvel
idősebb Jozefát. Kehidán nőtt fel Klára viruló hajadonná s itt folyt le
csöndes, szelid, ártatlan regénye is. Ábrándos szerelme Csányi László, a
vértanu iránt s azután boldog szerelme, mely házassággal végződött.

Zala-Csány tőszomszédja Kehidának, ettől délre, alig négy
kilométernyire. Ott élt, ott mulatott, ott vadászgatott nyaranként a
serdülő Csányi László. Csupán három évvel idősebb, mint Klári. Deák
Antallal csaknem egyidős, testi-lelki jóbarátok. Az apa: idősb Deák
Ferencz elhal 1808-ban. Árván marad a kehidai kastély s benne a
gyerekek. Antal a legidősebb is csak tizenkilencz éves. Jozéfa már
fölserdült hajadon, tizenhét éves. Klárika még süldő leányka, alig
tizenöt éves, a kis Ferkó csak öt éves. Mindennapi pajtásuk és
játszótársuk Csányi László; élénk, bátor, jókedvü, lángoló lelkü nemes
ifju. A család is előkelő. Az Árpádok idejében is előkelő család volt
már. Dicsőséges hagyományok emléke diszesiti az ifjunak férfias szép
arcát. A Deák-család ivadékának csak szerencse, ha a Csányi-nemzetséggel
összeköttetésbe jut. A birtok is megfelelő. S azután a nemes ifjuból
minden lehet. Testőr, tábornok, hadvezér, vármegye alispánja. A kehidai
és csányi fiatalok csaknem mindennap együtt voltak. Egyik nap Kehidán,
másik nap Csányban. Együtt nőttek, együtt játszottak, együtt ábrándoztak
a jövendőről. Megszerették egymást. De a szerelem nem volt köztük se
vallomás, se igéret, se összebeszélés, se élet-halál-fogadás.

Napoleon azonban megtámadta Magyarországot is s 1809-ben minden nemes
ifjunak a haza védelmére kellett sietnie. Elment a csatatérre Csányi
László is. Odajárt hat esztendeig. Meg is sebesült, gyógyitása sokáig
tartott, későn jutott haza.

Deák Klári azalatt felnőtt. Jozéfa nénjét elvitték főkötő alá. Ő rá
szakadt az egész nagy uri háztartásnak gondja Kehidán is, Söjtörön is. Ő
nevelte a kis Ferkó öcscsét is. A nagy gazdaságot Söjtörön is folytatni
kellett, az év egy részét ott töltötték. A komoly lelkü leánynál a
hajnaltól-estig tartó külső-belső gazdasági foglalkozás elnyomta az
ábrándokat, a gyerekkor szerelmének költészetét.

S aztán nem volt már Csányban senki. Az édes, játszi, gyermekszivü
barátságnak örökre vége. Nem dobog már a csányi paripa többé a kehidai
kastély ablaka alatt s a nemes szép ifju messze országokban, gyilkos
csaták mezején. Ő se mehet többé a csányi kastély kertjének rózsáit
leszaggatni!

De Söjtör mellett ott van Puszta-Szent-László. Az is nagy birtok,
kényelmes uri házzal, sok jobbágygyal s a közeli és távoli falvakban
hozzátartozó részjószágokkal. Ott is van derék, nemes, szép ifju:
Oszterhuber József. Lélekben, szivben, nagy eszmékért lángolásban nem
áll mögötte Csányi Lászlónak. Szegről-végről rokonság is. A fiágon
kihalt hires Tarányi nemzetségben közelebbről-távolabról a Deák-,
Oszterhuber-, Hertelendy-családok összekapcsolvák. Puszta-Szent-László
még közelebb van Söjtörhöz, mint Csány Kehidához. A két család fiataljai
összejárnak. Deák Antal már jó barátságban van a nála csak három évvel
fiatalabb Oszterhuber Józsival. Klári is, a ki már tizenhét éves
hajadon, nagyon megszereti a serdülő Oszterhuber Manczit, a ki később
Hertelendy Imre felesége lett. Ismétlődik a kehidai regény a maga
csöndes, szelid mivoltában Söjtörön s folytatódik Nyirlakon.

Csakhogy ez a regény valósággá válik, boldog végre jut. A fiatalok
összekelnek s Oszterhuber Józsefnek hitvesévé lesz Deák Klára. Boldog
házasság, melyet harmincznyolcz esztendőn át nem zavart meg semmi s mely
csak Deák Klára halálával ér véget, az 1859-ik évi szent karácsony
ünnepének második napján. Akkor halt meg a nemes urnő.

Sohase volt még szebb, erősebb és nemesebb barátság, mint Deák Antal,
Oszterhuber József és Deák Ferencz között. E barátság forrása és lelke,
szépsége és melege bizony Deák Klára volt, a gyöngéd, hű feleség s az
édes szerető testvér mindhalálig.

S ez a barátság nemcsak akkor lángolt, a mikor szemtől-szembe együtt
voltak. Kiterjedt ez a távollétre is. A levelezés állandó és rendszeres
volt köztük. Oszterhuber József otthon maradt. Élt családi örömének és
gazdaságának. Házakat épitett, birtokokat szerzett és termékenyitett. De
a mellett csak ugy érdeklődött a kor nagy kérdései iránt, mint országos
hirü két nagy sógora. A küzdő nemzedékek nagy szenvedélyei ott égtek az
ő lelkében is. Sokkal jobban, mint Deák Antaléban s talán jobban még,
mint Deák Ferenczében is.

De azért vármegyéjéből nem mozdult ki. Vezette a vármegye nemesi
pénztárát s 1848-ban már deresedő fővel elfoglalta az alispáni széket.
Ez volt közéleti külső szereplése.

A két Deák-testvért azonban távolabbra is vezette végzete s az ország
nehéz gondja. Antal 1825-től kezdve három országgyülésre ment föl,
Ferencz, a haza bölcse pedig 1833-tól kezdve egyedül hazájának élt s
csak pihenőre tért Zala vármegyébe, az ő kis hazájába. De Antal is,
Ferencz is az ő kedves sógorukat, barátjukat gondosan irt szép
leveleikben mindig értesitették Puszta-Szent-Lászlón minden kis és nagy
országos dologról s legtitkosabb gondolataikat is mindig föltárták
előtte. Sőt talán egyedül csak előtte. S a mi oly ragyogó fényt vet a
puszta-szent-lászlói magány félrevonult urára, az nem kisebb annál, hogy
Deák Antal is, sőt még Ferencz is igen gyakran nehéz kérdésekben az ő
véleményéhez folyamodtak s az ő itéletét s hazafi érzését fogadták el
gyakran biróul.

E levelekből néhány már napvilágot látott. Fájdalmas bizonyosság, hogy
ezekből száz meg száz örökre elveszett. De azért hű és biztos kezekben
még mindig megvan igen sok. Ha egykor majd ezek mind napvilágra jönnek:
akkor értjük meg igazán, minő benső és fenséges rokonérzés volt az, mely
a haza bölcsét Puszta-Szent-Lászlóra vonzotta.

1854-ben adta el Deák Ferencz a kehidai birtokot s a hozzátartozó
részjószágokat.

Első gondolata az volt, hogy ezentul Pesten fog élni, az ország
központjában s a haza vezérférfiainak s az irodalom hőseinek
társaságában. Legföljebb a nyár egyrészét tölti Balaton-Füreden, mely
meg-megzavart egészségének is jót tesz, s melyet ifju kora óta már
megszokott.

Azonban vágya visszavonta Puszta-Szent-Lászlóra. Az 1855-ik év enyhébb
felét tavasztól késő őszig már itt töltötte, pár heti balaton-füredi
kirándulását leszámitva. S ettől kezdve tizenöt éven át itt volt
nyaranta állandó lakása.

Klára nénje meghalt, mint emlitettem, az 1859-ik év végén. De még e
szomoru eset se változtatta meg szokását. Sógora meghalt tiz év mulva,
1869-ik év január 10-én. De azért még ez évnek nyarát is ott töltötte.
Már akkor se az ő jó, édes nénje, se szeretett sógora nem lehettek vele,
de vele volt Tarányi Ferencz nemes barátom, a ki oly gyöngéd figyelemmel
s akkora szeretettel vette körül, a mekkora a haza bölcsét, a világhirü
nagy államférfit s a már agguló és gyakran gyöngélkedő öregebb rokont
csak megillette.

Többé nem mehetett Puszta-Szent-Lászlóra s e szép helyet nem is látta
többé.

A puszta-szent-lászlói kastély udvarán ma is él és virul egy csoportban
összeölelkezve az a szép négy vadgesztenyefa, melyet nyolczvan év előtt
Deák Klára ültetett s az ő kezei öntöztek. Ennek árnyékos hüvösében
töltötte a nyári napokat a nagy ember. A ki elmegy a kastély előtt,
benéz oda, hogy meglássa »Deák Ferencz gesztenyefáit«. E néven ismeri a
vidék. A gesztenyefák ma is zöldülnek, ma is virulnak, ma is meghozzák
virágukat és gyümölcsüket gazdagon s árnyékuk hüvös enyhét ma is
kinálják a nagy, országos gondok alatt megfáradt agy számára. De ez az
agy nem működik többé. Elmult örökre.

Megvan Puszta-Szent-László északi faluvégén az a szálas, fölséges
bükkerdő is, a hova a nagy ember igen gyakran ki szokott ballagni s
talán az a törzsök is megvan még, melyen üldögélve nézegette a nyiló
virágokat, az erdő zöld füveit s az élő és mozgó bogárkák nagy
sokaságát. S a melyen vésett, furt, faragott s készitette művészi
játéktárgyait a rokonok, ismerősök, jó barátok s a kis gyermekek
számára.

Ugy szerette a kisdedeket, mint Jézus Krisztus.



DEÁK FERENCZ HÁLÓTÁRSAI.

Gyerekkorában Deák Ferencz Pápán is járt iskolába. Antal bátyja vitte
oda s ő szokta az iskolai szünet kezdetén hazavinni Kehidára.

Pápán a Püspöky-családnál volt elhelyezve. Itt volt lakása, élelmezése,
mosása, világitása, egész ellátása. A család feje valami nyugalmazott
tisztviselő volt, anyagi viszonyai szerények, szivesen tartott diákot,
sokan voltak a háznál. Deákékkal atyafiságban vagy rokonságban is volt a
család.

A kis Deák Ferencznek bizony külön ágy nem jutott. Egy kihuzó
ágyfiókban, ugynevezett subládában kellett hálnia. Hát hiszen mindegy
ez. Egészséges gyerek jól alszik a fa tetején is.

Volt a háznál egy tarka nőstény macska is. Deák is csak annyira
kedvelte, mint a többi házbeli. Ő se szokta többször czirógatni, mint
más.

A macska egyszer kölykessé lett s érezte, hogy közel van a szüléshez.

A macskának az a természete, hogy ilyenkor jóeleve körülnéz a háznál,
hol találhatna csöndes nyugvóhelyet, a hol a szülésben senki nem
zavarná, a hova se kutya se idegen nem jár s ha járna is, valami jó
lélek megvédi őt és kicsinyeit.

Talált ilyen csöndes helyet.

Deák egy szép reggel arra ébredt föl, hogy a macska őt oldalba
kölykezte. Ott fekszik az ölében az anya-macska öt-hat apró vak
kölykével.

Ejnye ni! Ez bizony igy nem maradhat. Szállásadó asszonya fogja a
macska-familiát, készit számára valami zugban egy szakasztó-kosarat,
telerakja ruhafoszlánynyal s oda átköltözteti az anyát és az
ujszülötteket. Ezek közül meghagynak kettőt, a többit vizbe dobálják.

Jön az est. Deák Ferencz lefekszik, de alig oltják el a faggyugyertyát,
érzi, hogy valami mozog az ölében. Hát az anya-macska viszi hozzá a
kölykeit. Először az egyiket, azután a másikat. Lefekteti őket szépen,
azután körülszimatolja, körüldorombolja Deák Ferencz arczát, mintha csak
azt mondaná neki: »Lásd, te jó fiu vagy, jó pajtás vagy, jó hálótársam
leszesz nekem is, kicsinyeimnek is.« Azután maga is csak lefekszik
kölykeihez s szoptatja őket nagy örömmel.

Ott, Deák Ferencz ölében!

No, ez már megvan. Este van, éjjel van, Isten neki, hadd legyenek itt
még egyszer. Nem illenék éjjeli nyugalmukat megzavarni.

Reggel visszaviszik a macskákat odujukba, vaczkukba. Azonban este,
gyertyaoltás után, megint csak odatelepesznek Deák Ferencz ágyába, az ő
ölébe. S igy cselekesznek harmad-, negyednap is.

Végre Deák megsokalja a sok hercze-hurczát. Kijelenti kereken, hogy ő
nem akarja, hogy a macskákat tőle elczipeljék. Ha azoknak ő hozzá van
bizodalmuk, hagyják meg őket az ő ágyában. El tud ő velük feküdni,
aludni békességgel.

Ugy is lett. Azután nem zavarta őket semmi. Deák Ferencz és a három
macska együtt tanyáztak az ágyban, a mig csak a macskakölykek föl nem
nőttek.

– – Ezt az esetet Deák Mária urnő beszélte el nekem, a haza bölcsének
unokahuga.



DEÁK FERENCZ MEGVÁLIK BIRTOKÁTÓL.


I.  AZ OSZTÁLY.

(Deák Antal és Deák Ferencz gazdálkodása. – Lehetett-e jó gazda Deák
Ferencz? – A regényiró könnyen beszél. – Szükséges volt az osztozás. –
Mi az osztozás? – Deák a fele birtokban marad. – Emma furcsa ajánlata.)

Győrött, szabad előadásban, emlékezetből, jótékonyczélra mondtam el e
szakasz tartalmát. Közölték a lapok s én a lapok közléseit átnéztem s
egyben-másban kiigazitottam. Előadásom tartalma ez:

Országszerte tudja mindenki, hogy Deák Ferencz ősi birtoka Kehidán
feküdt Zalavármegyében, a Zala-folyó jobb partján Szent-Gróttól nem nagy
távolságra.

A birtok eredetileg nem a Deák-nemzetség birtoka volt. A hirneves
Hertelendy-család birtoka volt ez már közel kétszáz év óta. Deák
öreganyja Hertelendy Anna volt. Ő kapta osztályrészben, s ő utána szállt
unokáira, Deák Ferenczre s ennek testvéreire.

A négy Deák-testvér örökségéhez tartozott még a söjtöri birtok is. Ez is
Hertelendy-örökség volt eredetileg. Mikor a testvérek Deák Antal halála
után az apai, anyai birtokon megosztoztak: Söjtör Deák Klárának, Kehida
pedig Deák Jozéfának és Deák Ferencznek jutott, de jutott még ezenkivül
néhány apróbb más birtokrészlet is.

Némi ősi adósságok terhelték az egyes osztályrészeket. De terhelték
ujabb adósságok is. A kétféle teher összege megközelitette a
husz-harminczezer forintot.

Deák Ferencz, mig Antal bátyja élt s otthon volt, maga közvetlenül nem
gazdálkodott. A gazdaságot addig Antal bátyja vezette. Nem osztották meg
maguk közt Kehidát. Agglegény volt mind a kettő. Közvetlen leszármazó
örökösre egyik se számithatott. Asszony és gyerek érdeke nem követelte
az osztályt. Deák Antal jobban értett a gazdasághoz. Bölcs ember volt az
is, s volt kedve a gazdasághoz. Egykoruak, kik mind a két testvért jól
ismerték, ugy vélekedtek a mult század harminczas és negyvenes éveiben,
hogy Deák Antal még bölcsebb s vármegyéjében még nagyobb tekintélyü
férfiu, mint Ferencz öcscse. Édes jó testvéri viszonyban élt együtt a
két agglegény. Ferencz a világért se avatkozott volna bele bátyja
gazdasági ügyeibe. Ő a közdolgokat vezette, megyegyülésekre és
országgyülésekre járt és olvasott, gondolkodott, elmélkedett.

Antal halála után sok minden megváltozott.

Deák Ferencznek nyakába szakadt az egész birtok s a gazdálkodás minden
gondja. 1842-től 1854-ig tizenkét éven keresztül volt Deák Ferencz
falusi gazda. Közbeesett 1848 is. A jobbágyak felszabadultak, a tized és
a robot elveszett s ezentul adót kellett már fizetni. Több cseléddel,
nagyobb költséggel kellett a gazdaságot vezetni. A jövedelem
megcsökkent, a terhek és gondok megszaporodtak s az adósság növekedett.

Jó gazda volt-e Deák Ferencz?

Bizony lehetett volna ő jó gazda is. Több esze volt mint száz
tiszttartónak. Takarékos, józan, egyszerü volt háztartása. S ámbár a
kastély sohasem volt vendég nélkül, abból a birtokból tisztességesen meg
lehetett volna élni.

Hanem hát Deákot az ország bölcsének nevezték akkor is. De bizony nem
azért, hogy jó gazda volt, hanem azért, mert egész nagy lelkét s
istenadta egész tehetségét a haza ügyeinek szentelte.

Senki se születik az ország bölcsévé. Az elmének nagy ereje, s a
léleknek minden értelmi és erkölcsi tökéletessége mellett sok tünődés,
sok tanultság, sok komoly elmélkedés s a nemzet multjával s jelenével
való teljes együttérzés szükséges ahhoz, hogy a nemzet bölcsévé
lehessen, a kit a gondviselés arra szánt.

Lehet-e jó gazda a nemzet vezére?

A ki elmerül a mult századok vizsgálatába, a ki nemzetünk balsorsának
igazi okait meg akarja ismerni, a ki korának gyöngeségeit gonddal és
szeretettel fölismerni törekszik, a ki a közélet ezer baját orvosolni
siet, s a ki a messze jövőbe is el tud látni, hogy nemzetének
visszaszerezze az elmult dicsőséget, a nagyságot s a virágzó jólétet, a
ki egész életét a hazának szenteli: vajon lehet-e az jó mezei gazda?

Fölkelhet-e az kora hajnalban, hogy cselédnek, napszámosnak, marhák
etetésének utána nézzen? Kint töltheti-e a nappalt szántás, vetés,
aratás, kaszálás, gyüjtés, takarodás, cséplés idején napkeltétől
napnyugtáig? Évődhetik-e örökké a munkással és iparossal: igy dolgozzál,
ne amugy, kerüld a fölösleges kiadást, kiméld az igavonót és a
szerszámot, ne alugyál, ne lopj, ne csalj, ne kárositsd a gazdát?
Járhat-e az vásárokra, hogy olcsóbban és jobban vegye meg, a mire
szüksége van s jobb áron adja el, a mit el kell adni? Azután a kert, a
szőlő, a hizlalás, növendék állatok nevelése, háztartás és mindenféle
számadások vezetése!

Egész ember kell akkora gazdasághoz. De ha az egész ember a hazáé: mi
marad akkor belőle a gazdaság számára, a mindennapi kenyér gondjaira?

Egyszer csak azt vette észre Deák Ferencz, hogy jobb lesz neki az ősi
birtokot eladni. Élni élhet ugyan a gazdasággal is, de a gazdálkodásban
ki is merül az egész élet. Pénze és nyugalma pedig még se lehet, mert az
adó és a kamat és a mellőzhetetlen költség fölemészt mindent.

Egykor Pestre hivták barátai valami országos közérdekü tanácskozásra.

Kehida Pesthez, ugy hiszem, közel kétszáz kilométer távolság. Vasut még
akkor nem volt. Saját kocsiján, lovain és kocsisával kellett utazni. Jó
időben is három napi út oda is, vissza is. Ha csak egy hetet tölt
Pesten: ime két hétig kell uton költekeznie kocsissal és lovakkal
kocsmákban, vendéglőkben. Bizony ehhez pénz kellett, még a legnagyobb
takarékosság mellett is négy vagy ötszáz korona. S az alatt otthon gazda
nélkül maradt a gazdaság.

A meghivásra levélben felelt egyelőre. Egyik országos hirü benső
barátjához, nem jut eszembe: Wesselényihez, vagy Kossuthhoz intézte-e a
levelet. Levelét ilyesvalamivel kezdi:

Könnyü a regényirónak. Akkor küldi s oda küldi hőseit, a mikor s a hova
akarja. Hipp-hopp; ott legyek, a hova akarok, – mint a mesében mondják.
A regényiró sohase számitgatja: milyen hosszu az út és mennyibe kerül az
utazás s a regényhős hol veszi hozzá a költséget. De a kehidai uraságnak
bizony számot kell vetni ezekkel a kérdésekkel.

Igaz az! Egészséges elme, még Deákénál kisebb elme is észrevette volna,
hogy a nemzet vezére s kehidai gazda együtt egyszerre egy ember nem
lehet.

Jó volna eladni a kehidai uradalmat. De hát kinek? Ki veszi meg?

Némi nehézségek is támadtak.

Deáknak sok kisebb vagyonu rokonai is voltak. Volt egy-kettő már olyan
is, a kiről azt szokás mondani: elszegényedett. Egyik nénjét, Nemeskéri
Kiss Józsefnét sok fiuval és unokával áldotta meg az isten s
egyiknek-másiknak bizony jól esett volna valami örökség. Apjának
testvérjétől, Deák Józseftől, szintén nagyszámu rokonság származott. Ez
volt a Deák-nemzetség tárnoki ága. A leszármazók közt sok fiu, sok lány.
Akadt köztük nem egy, a ki hires nagybátyjának atyafiságos jó szivéhez
fordult ajánlatért, támogatásért, segitségért. S Deák a segitséget
erején túl is gyakorolta.

Elvégre a szives jótétemény erkölcsi kötelesség. De ennél sokkal szebb
és erősebb a jogi kötelesség, habár annak teljesitése nem oly édes is,
mint a másiké. A jogi kötelesség pedig abból állott, hogy a testvéreknek
az ősi örökségből ki kellett adni a törvényes osztályrészt.

Deák Jozéfának, nemeskéri Kiss Józsefnénak hét gyermeke jutott felnőtt
korba s közülök bizony többen már korán vagyoni romlásba jutottak.
Sürgették az osztályt. Mást nem sürgethettek, mint Deák Ferenczet. Se
idősb Deák Ferencz, se Deák Antal nem tettek végrendelkezést. Egyenlő
osztályrész illetett mindenkit. Söjtör Klárira nézett Oszterhubernéra,
felosztani Kehidát kellett s a hozzátartozó koppányi és felső-kustányi
részbirtokokat. Deák megunta a sürgetést, de igazságérzete nem is türte
volna, hogy unokaöcscsei és hugai későn jussanak örökségükhöz. Rá is
szorultak. Bizony ő is sietett Jozéfa nénje halála után az osztálylyal.

Azonban könnyü ezt elgondolni, de nehéz foganatositani.

Kehida századok óta egy birtok volt, egy uraság kényéhez és kényelméhez
alakitva. Egyetlen kastély, egyetlen s egymást kiegészitő gazdasági
épitkezés, egyetlen malom és vendéglő.

Erdőt, mezőt, szántót, rétet, berket, szőlőket, hegyvámokat csak el
lehet osztani, de kastélyt, malmot, gazdasági épületcsoportot nem lehet.
Először kétfelé kellene osztani. Fele lenne Deák Ferenczé. A másik fele
Deák Jozéfa maradékaié. De ezek csak az első izen heten vannak, a
második izen többen mint harminczan. A természetben való osztály csaknem
lehetetlen. Már csak azért is, mert nagybátyjuk Deák Ferencz mégis csak
megérdemli, hogy lakásából, szokott kényelméből ki ne szoritsák s a
hat-hét szobás kastélyba tizen-huszan a nyakára ne telepedjenek.

Nincs más mód, el kell adni az egész birtokot s aztán megosztozni a
készpénzbeli vételáron. A mi azért is czélszerübb, mert Deák Ferencznek
is vannak adósságai, melyektől mindenáron szabadulni akar. Ez az oka, a
miért Deák már 1851-ben áruba bocsátotta Kehidát, a mint később
részletesen is elbeszélem.

De lesz-e vevő? Lesz-e alkalmas vevő? Nagyobb birtokot tetszés szerint
való időben eladni mindig nehéz. A függetlenségi harcz utáni években
épen nehéz voll. Alig volt még rend és megállapodás az országban. A
birtokososztály a harczban s a jobbágyság megszünte után száz milliókat
vesztett. A tőke kevés volt. Zsidók nem szerezhettek ingatlan birtokot.
Külföldiek csak nagy uradalmat vettek, ha vettek. Deák eladó törekvése
sok ideig sikertelen volt.

Az osztozni vágyó rokonság csak várt türelemmel egy vagy két évig. De
azután nem várt. Türelmetlenkedni kezdett s nem akart várni. Ugy
gondolkodott, csak legyen meg az osztály, akármily fonákul üt is ki,
legalább mindenki tudja, mi az övé s a kis birtokot könnyebben el tudja
adni mindenki. Deák Jozéfa maradékai abban mind egyetértettek, hogy ők
kehidai szegény kisbirtokosok nem lesznek, hanem ottani osztályrészüket
rögtön eladják. Ily körülmények közt Deák belement az osztozásba. Nem
lett volna az a világhirü bölcs és jó ember, a milyennek ismertük, ha a
százféle sürgetés után is késlekedett volna.

Pedig ugyancsak fáradozott, hogy egészben adhassa el, a melyre
unokaöcscsei és hugai ugyancsak felhatalmazták.

Igazán nem tudtam melyik, de valamelyik Jankovics birtokos megkedvelte
Kehidát, feleségével együtt meg is nézte, Sokalt érte 125,000 forintot
adni. Meg se mondta, mennyit adna érte. Felesége pedig istenért se
akarta megvenni. Azt mondta, hogy a kehidai kastélynál mindig fuj a szél
s ő ezt nem szenvedheti. Megszemlélte a birtokot gróf Bombelles Lajos
is, ki Hunyady Fánni grófnőt vette feleségül s szeretett volna birtokot
ott a Balaton közelében. De ő legalább négy-öt ezer holdas uradalmat
keresett s azért Kehidát kicsinynek tartotta. Toperczer Ödön később
királyi táblabiró is alkudott arra a részre, mely osztály után Deák
Ferencznek jutott, de nem tudtak a vételárban megegyezni. A miért Deák
később 66 ezer forintot kapott mint vételárt, azért Toperczer csak 50
ezer forintot igért.

Az eladási kisérletek hát meghiusultak. Meg kellett osztozni.

Az osztozás 1854. évi május havában történt. Már május 1-én összejöttek
Kehidán az atyafiak. Ott volt Nemeskéri Kiss Emma, Nedeczky Lajosné
állandóan. Ott volt Nemeskéri Kiss Anna, a kit Deák mindig csak Ninának
nevezett, második férjével Molnár Ferenczczel. Ott voltak a
férfitestvérek, Nemeskéri Kiss Eduárd, Zsiga és Vincze. Utóbbi
feleségestől. Ott volt Szeniczey Gusztáv is gyermekei nevében s ott volt
Nemeskéri Kiss Katalin, Szeniczey Ferenczné. Ügyvéd nem volt, nem is
kellett, hiszen a jogi és törvényes dolgokat maga Deák jobban ismerte,
mint bármily ügyvéd. Hanem mérnök, az volt, Chepely uram, a kit magam is
jól ismertem fiatalkoromban, mint apámnak Balaton-Füreden
szőlőszomszédját. Két hétig hangos volt a kehidai kastély a sok
vendégtől.

Hogy folyt le az osztozás? Talán jobb arról nem beszélni. A hol a birtok
részei oly különbözők; alakra, értékre, használhatóságra nézve oly
eltérők; az osztozók oly éhsóvárok s többen oly szenvedélyesek: ott el
sem képzelhető, hogy simán folyjanak le a tanácskozások, habár oly okos,
jólelkü s határtalan tekintélyü férfi vezeti is azokat, a minő a haza
bölcse volt.

A Tisza mellékén ez a szó: osztozás, nem is az eredeti fogalmat jelenti
már, hanem azt jelenti: viszály, perpatvar, veszekedés, testvérháboru,
hajbakapás. Ha a verekedőket valaki intéssel akarja csillapitani, csak
azt mondja:

– Ne osztozzatok!

Egykor Deák előtt Puszta-Szent-Lászlón két testvért dicsértek, hogy minő
határtalan szeretettel vannak egymás iránt. Deák azt kérdezte:

– Osztoztak-e már?

A legnehezebb osztályos kérdésekben, a hol már semmi nem segitett, Deák
Ferenczet szokták az osztoztató biróság elnökéül fölkérni. Lehetetlen
kérdéseket oldott meg, örök viszályokat törölt el, de még se sikerült
mindenütt bölcsesége és jó szándéka. Veszprémben a gazdag Stojanovich
testvérek közt lehetetlen volt az osztozás. Utóbb Deákhoz folyamodtak.
Ellenállhatlan tekintélyét vetette a mérlegbe s az egyik testvér még se
fogadta el itéletét soha. Még Deák itéletét se!

Bizony nem volt könnyü az osztály Kehidán se. Kilencz napig tartott. Az
volt a szerencse, hogy Deáknak magának akkora igénye volt, mint
unokarokonainak összevéve, tehát a béke kedvéért áldozhatott. Áldozott
is. Ugy hozta magával jelleme is, bölcsesége is. Különben pör és
biráskodás nélkül nem mentek volna semmire.

Okos ember volt a mérnök is.

A kastélyt és a parkot megtartotta Deák. Értékét akkorára tették, mint a
birtok egyheted részét. Egyheted részt már korábban megszerzett Deák.
Minden birtokrészt és mivelési ágat képzeletben és papiroson tizenkét
egyenlő részre osztottak. Ebből hat rész volt Deáké, a másik hat rész a
rokonoké. Mindegyik rokon szabadon választhatott tehát [1/12]-ed részt.
Igy jutott Deáknak összesen 810 hold, melyben a szántóföld csak 186
holdnyi volt. A többi belsőség, rét, berek, erdő, legelő, szőlő és
hegyvámos birtok. Igy szorult a réczéstavi, hajórévi, diósi, papréti és
hársaljai dülőkre. A többi lett a rokonoké.

Cselédlakása nem maradt. A cselédlakások, aklok, pajták a rokonoknak
jutottak, mint beltelki osztályrészek. Emma, Nedeczky Lajosné gazdaságot
akart üzni Kehidán s ott akart lakni, de neki meg lakása nem volt.
Csereberét ajánlott Deáknak. Deák igy ir erről 1854. évi május 15-én
kelt levelében Oszterhuber Józsefnek:

– Kedves Sógor!… Emma felszólitott, hogy cselédjeim lakhatják az ő
házát, én meg adjak néki az alsóházból egy pár szobát a maga számára.
Mert, a mint mondja, ő ezentul gyakrabban fog Kehidára jönni s nékem
annyiszor alkalmatlan nem lehet. Én bizonyossá tettem, hogy bármikor jön
s bármennyi időre, mindig szivesen látott vendég lesz e házamban, azon
szobába szállhat, a melyikbe akar. De ő és direktora azt válaszolták,
hogy egészen más, mikor az én tiszteletemre jön, akkor az én vendégem
lesz; de mikor gazdasága után jön, akkor nem alkalmatlankodhatik nálam,
a leányait otthon nem hagyhatja s azokat is elhozza magával, cselédet is
hoz s olyankor mindig főzetni fog. Nem feleltem semmit, de mosolyogva
gondoltam el, hogy ha nekem Szent-Lászlón gazdaságom volna s tőled egy
pár szobát kérnék, a hol lakhassak, főzethessek magamnak, midőn
odamegyek s csak olyankor lennék vendéged, mikor tiszteletül vagy
látogatásul mennék hozzád, máskor pedig Szent-Lászlón nem nálad
tartózkodnám: minő szemmel, szivvel néznétek ti azt? – Én ily tervre
Emmának szobát nem adhatok, a világ szólna meg; – ha épen ugy akar,
megfér a maga házában.

Az osztálylevelet május 9-én irták alá. Igy maradt csak Kehida fele Deák
Ferencz birtokában. Annál erősebb volt vágya, hogy ezt minél előbb
eladhassa.

A rokonság közt senkise hallotta jó kedvvel, hogy Deák Ferencz el akarja
adni a maga részét. A pénz elkel, de a birtok megmarad s ebből mindig
remélhető némi örökség.

A legnagyobb nehézség pedig az volt, hogy Klára nénje, Oszterhuber
Józsefné, az áldott lelkü édes jó testvér is ellenezte a birtok
eladását. Nem az örökségre való vágyakozásból. Hiszen nem volt gyereke s
valósággal gazdag urnő volt. Férje is ritka nemes lélek. Hanem ő jól
ismerte Ferkó öcscse természetét s emberszerető jó szivét, s tudta, hogy
a pénz nem marad meg nála s igy a kis vagyonu rokonok utóbb elesnek
mindentől.

Deák is forrón szerette Klára nénjét. Mikor Deák kis gyerek volt, Klára
akkor volt hajadon felnőtt lányka. Az anyát ő pótolta a kis gyereknél.
Deák sehogyse akarta őt busitani, neki kedvtelenséget okozni.

Azonban mégis csak el kellett adni a birtokot. Deák habozásának, ha lett
volna is, véget vetett gróf Széchenyi István, a döblingi remete, a
legnagyobb magyar s az »ország bolondja«.


II.  ELADJA KEHIDÁT.

(A legnagyobb magyar. – A birtok vételára. – Osztozás nehézségei. – Az
1852-iki levél. – A birtok terjedelme és részei. – A régi gazdálkodás. –
A birtokrendezés. – Hova lett a vételár? – Leszámolás Deák Klárival.)

Gróf Széchenyi Istvánt 1841-ben Kossuth nevezte el a legnagyobb
magyarnak; – döblingi remetének a napi irodalomban nevezték 1850 óta; az
ország bolondjának ő maga gunyolta magát. Volt igazság e szavakban,
valami szomoru kis igazság még az utolsó szóban is. De ennek
felvilágositása nem ide tartozik.

Ő avatkozott tehát a dologba.

Volt egy főtisztje: Perlaky József nevü. Akkor még a zalai birtokok
számtartója. Személyesen nem ismertem, nem is sokat tudok róla. Sok
felől hallottam: igen derék ember volt, mély hazafias gondolkozással.

Perlaky ismerte a kehidai uradalmat s Deák Ferencz belső gazdasági
viszonyait. Ugy látta, hogy vagy a gazdaság, vagy Deák közéleti nagy
munkássága lassankint el fog hervadni. Deákot föl kell menteni az élet
gondjainak nagy sulya alól.

Közölte gondolatát gróf Széchenyivel. S javasolta, hogy ő vegye meg
Kehidát.

Széchenyi nagy lelke rögtön megérezte, minő nagy kötelességet
teljesithet s az ő erős sastekintete messze-messze ellátott előre, a
mindennapi emberek látásának határain túl a távoli jövendőbe is.

Rögtön irt levelet Deáknak. A levél régen napvilágot látott, Győrben is
sokan lehetnek, a kik olvasták. Szórul-szóra idézni nem tudom, mert
magam is régen olvastam. De eszméinek folyamata fenséges.

Mintha azt mondaná:

Barátom! Ne ülj te Kehidán, mint a pók az ő hálójának szögletében. Ne
vesztegelj te ott s a mit isten rád bizott: az legyen a te dolgod s ne a
gazdasággal való vesződés. Eredj te az ország szivébe, Pestre, a nemzeti
élet központjába. Hadd találhasson téged ott meg mindenki. A nemzet
reményei haldokolnak. Te tartsd őket életben, sőt erősitsed. Jön majd
még jobb idő, őrizd meg és fejtsd ki akkorra a magyarnak önérzetét. Hogy
pedig birtokod pogány kézre ne jusson, azt megveszem én. Fogadj szót!
Ezt a tanácsot adja a haza bölcsének az ország bolondja: gróf Széchenyi
István.

Efféle gondolatok voltak abban a levélben.

Deák megfogadta a jó tanácsot. Tárgyalásba bocsátkozott Perlakyval,
Széchenyi meghatalmazottjával s rövid tárgyalás után megalkudtak.
Értesitette arról, hogy Jozéfa testvérje maradékáival megosztozott s
most már ő csak a kehidai Deák-birtok felét adhatja el. De arról is,
hogy a másik fele apróbb részletekben a rokonoktól nemcsak rögtön, de
jutányosan is megvehető.

Deák Ferencz kehidai birtoka igy ment át gróf Széchenyi István
tulajdonába 1854-ben, julius 28-án, augusztus 22-én és Szent Mihály
napján, szeptember 29-én.

Látta-e a legnagyobb magyar valamikor ezt a birtokát?

Sohase látta.

A védegyleti mozgalom idején 1844-ben Deák hires szentgróti beszéde után
egyszer ugyan ellátogatott Deákhoz Kehidára, de a birtokot megnézni
akkor eszébe se juthatott. A mikor pedig megvette: attól kezdve többé
nem hagyta el Döblinget – haláláig.

A vételár, a mennyire én tudom, hatvanhatezer pengő forint volt. A mai
pénznemben 138 ezer és 600 korona.

Kis összegnek látszik azért a birtokért. Ma az a birtok, ugy hiszem,
három vagy négyszázezer koronát is megér. Ám az eladás 48 év előtt
történt. Másfél nemzedék élt és halt meg azóta. Abban az időben azon a
vidéken nem volt nagy értéke a birtoknak s különösen nem volt az
erdőnek. Egy öl hasábfáért egy-két forintnál többet tisztán kapni akkor
nem lehetett.

Bizonyos, hogy Deák Ferencz értéken alul el nem adta volna ősi birtokát
s bizonyos, hogy gróf Széchenyi István nem nyerészkedett volna Deák
Ferenczen. Az adás-vevést tehát rendesnek kell tekintenünk.

Deák Ferencznek el kellett adnia birtokát. Ha nem lett volna a nemzet
közférfia, ha a legszomorubb korszakban nem rá nézett volna s nem tőle
remélte volna helyzetének javulását az ország s ha e miatt nem Pesten
kellett volna laknia: józan gazdasági okok még akkor is azt
parancsolták: váljék meg birtokától.

Voltak adósságai.

Nem nagyok, nem türhetetlenek, de mégis adósságok. S ő ugy vélekedett,
hogy az adósság mindig nyüg az ember függetlenségén. Idejét, gondját,
gondolkozását s munkáját akkor is elfoglalja, mikor mindazt hazájának
javára vagy saját nemes örömeinek ápolására kellene forditani.

Adósságait tökéletes pontossággal nem ismerem. Azt tudom, hogy Klára
nénjének tetemesebb pénzzel tartozott. Egy 1854-iki levélből tudom, hogy
barátjának s másodfoku sógorának, Oszterhuber Mihálynak is ötven
aranynyal volt adósa. Pénzintézeteknek nem igen tartozhatott, Kehida
közelében nem is volt pénzintézet, de bizonyosnak kell tartanunk, hogy
voltak apróbb és nagyobb adósságai azoknál is, a kikkel gazdaságánál
fogva rendszerint üzleti viszonyban kellett állania.

A következő adósságokról biztos értesülésem van:

Bátyja Deák Antal még 1842. évi márcziusban Szentgyörgyi Horváth Imrétől
2000 forintot vett fel kölcsön s ebből még fizetetlen volt 1000 forint.

Maga Deák Ferencz 1844. évi augusztus 5-től fogva adós volt Kéry János
veszprémi kanonoknak 2000 forinttal s ugyanannak 1847. évi október
17-től 2500 forinttal. A Zalavári konventnek 1842. évi augusztus 14-től
2000 forinttal tartozott. Gáspár József kanizsai lakostól kölcsönvett
1853. évi junius 7-én 4000 forintot s julius 7-én ujabb 1850 forintot. A
zala-vármegyei Inkey-alapitványból 1854. évi április 9-én kölcsönvett
500 forintot s ugyan az napon a megyei Kelemen-alapitványból 400
forintot, végre az osztály napján május 9-én a megyei nemesi
alapitványból 700 forintot.

Ez mintegy tizenötezer forintnyi világos teher. Nem hiszem, hogy lett
volna több. Legfölebb Klári nénjének tartozott még.

De azért mégse az adósságok tették sürgőssé a birtok eladását.

Két birtoka volt: Kehida és Söjtör a hozzájuk tartozó részbirtokkal.
Antal bátyja hirtelen halt el; ugy látszik, nem rendelkezett halála
esetére osztálybeli illetőségéről. A két birtok tehát a három életben
maradt testvérre nézett.

Klára nénjével, Oszterhuber Józsefnével, mint már emlitettem, könnyü
lehetett az osztály. Söjtör ott fekszik Puszta-Szent-László mellett, az
ő osztályrésze gyanánt tehát a természet is Söjtört jelölte meg. Meg is
lett vele az osztály simán és gyorsan.

Legidősebb leánytestvérével, Jozefinával, nemeskéri Kiss Józsefnével már
több nehézséggel járt volna az osztozás. Őt Kehida fele illette meg.
Csak ismétlem röviden az örökségi osztálykérdést.

Ez a testvérje Pakson lakott férjével Tolnavármegyében. Jó messze
Kehidától. Ha természetben osztják meg a birtokot: testvérje kénytelen
azt rögtön áruba bocsátani. Olyan nagy messzeségből czélszerüen nem
gazdálkodhatik. Azután sok gyereke, lánya és sok unokája. Ezek miatt is
kénytelen eladni.

De Kehidának természetben való kettéhasitása is nehéz dolog. Kié legyen
a kastély? Kié a malom? Kié a nehezen osztható erdő?

Ha pedig Jozefina testvérje eladja a maga részét: ő azt meg nem veheti.
Olyan terheket kellene a vállára vennie, a minők alatt összeroskadna
vagyoni jólléte, anyagi függetlensége s megbénulna közéleti
tevékenysége. De hát idegen jőjjön be az ősi birtokba? Idegen és
ismeretlen s talán kapzsi és patvarkodó gazda, a kivel egész nyomoruság
szomszédságban élni?

Deák Ferencz jól megfontolta mindezt, közölte aggodalmait s a
nehézségeket rokonaival s ezekkel egyetértve az egészben való eladásra
határozta el magát.

Elhatározása mindjárt 1850 után megérlelődött. Van egy levele Puky
József birtokában, mely világot vet magánéletének e kérdésére. Az ő
szives közlése után ismerem ezt a levelet.

Ez a levél 1852-ik évi november 1-én Kehidán kelt. Kihez intézte: nem
tudom egész biztossággal. Sok körülmény egybevetéséből ugy gyanitom,
hogy Glavina Lajos jó barátja, később Zalavármegye főispánja, sok ideig
a flandriai gróf uradalmainak kormányzója az, a kihez intézte. Ő
legalább eléggé módos ember volt zalai barátai közt arra, hogy a
birtokot megvehesse.

A levél Deák levele. Már ennélfogva is elég érdekes arra, hogy fő
részeiben közöljem. De egyébként is szemeink elé állitja Deák Ferenczet
mint birtokost és mezei gazdát.

»Kedves barátom!« – – »A kehidai birtok mennyisége következőkből áll:

Belső telek 13[3/8] hold; – szántóföld 402[4/8] hold; – rét 152 hold; –
berek, mely minthogy a Zala szabályozása már a szomszéd határig feljön,
egy év mulva jó rét lesz, 167 hold; – elkülönzött erdő 576[6/8] hold; –
majorsági szőlő és gyümölcsös 23[4/8] hold; – hegyvámos szőlő minden
holdnál egy akó hegyvámmal, 272 hold; – a molnár és kocsmáros
árendájához tartozó föld és rét 5 hold, összesen 1614 hold, mind 1200
□-öllel mérve. – Ebből Koppányban és Kustányban igen csekély, mintegy 62
hold vagyon és 98 hold hegyvámos szőlő, a többi Kehidán van.

Kehidai malom ad évenként 310 mérő rozsot és 100 mérő buzát – kocsma és
zsidóházak 660 forintot.

A jószághoz adatik 20 fejér jármos ökör, 6 bivalyökör, két majoros ló,
700 birka, 24 darab szarvasmarha, szekerek, ekék s minden gazdasági
eszközök.

Általadathatik az idei egész termés, mely áll következőkből:

Buza 719 kereszt; rozs 1678 kereszt; árpa 756 kereszt; zab 237 kereszt;
bor 350 akó. Széna, lóhere és bükköny több mint 200 jó béres szekér. A
rozsnak keresztje a próbacséplésnél adott egy mérőt, a buzáé [8/9]
mérőt, az árpa 1[3/8] mérőt, a zab 1[5/8] mérőt.

A földek, rétek igen jók, láthatod a termésből, mely az idei esztendőt
tekintve bizonyosan nem csekély. – Épületek jókarban.

A jószág ára 128,000 pengő forintra van hagyva, de közöttünk szenzálok
nem lévén szükségesek, 2–3 ezerrel olcsóbb.

Bővebb részleteket magad számitgathatsz ki magadnak, ha a jószágot
megtekinteni eljösz; eljöhetnél pedig, ha jó akarnál lenni, bár vevő
szándékod nem volna is, eljöhetnél szegény beteges barátodat
meglátogatni.

A fizetési feltételek: fele árát legfeljebb egy év alatt, és pedig egy
részét azonnal s a többit fertályévenkint kellene letenni. Ez
testvéremet, Kissnét, illeti. A másik fele, mely engem illeti, 6
perczent kamat mellett több időre a jószágon fekhetnék.

Ha levonjuk a jószág árából a fixumoknak 5 perczent kamatját és a most
általadható termékeknek, marháknak folyó árát, a jószág holdja alig
kerül 60 forintba pengőben; a kormánynak fizetendő átiratási illetékkel
együtt, mit a vevőnek kellene fizetni. – A jószág adminisztrácziója
könnyü, a konvenczionátusok fizetése pénzben, sóban, husban, ruhában nem
igen halad meg 400 pengőt, az adó is annyi, a napszám 200–250 pengőre
megy. A termékeket helyben veszik meg közönségesen 5–6 garas pengővel
olcsóbban, mint Szombathelyen kél.

Bővebb részleteket a megtekintéskor. – Jőjj tehát barátom, ha venni nem
is, legalább látogatni. Elvárlak – Isten veled – hű barátod: Deák.«

– – Ime a levél!

Ma ez a birtok a rajta levő erdőkkel és malommal s a hegyvámos szőlők
nélkül testvérek közt is megér 600,000 koronát. Akkor Deák Ferencz csak
128,000 pengő forintra tartotta, a mi koronaértékben ma 268,000 koronát
képvisel. A birtok értéke tehát azóta jóval többre mint kétszeresére
szökkent még itt is.

A birtok árát ugy szabta meg Deák, hogy alkudozásokra ne kerülhessen
sor. Legföllebb az ügynök dijával lehet az ár kisebb. S valóban gróf
Széchenyi István is körülbelül ily áron vette meg.

Az akkori pengő forint ma 2 korona és 10 fillér.

Feltünhetik ma az olvasónak, hogy Deák Ferencz gabonatermése november
1-én még mind benn volt a szalmában. Holott a mai szemes gazda
augusztusban már el is adta, el is szállitotta gabonáját. Azt
gondolhatná valaki: Deák henye gazda volt.

De tévedne.

Akkor még nálunk gőzcséplőgépek nem voltak. Lóval történt a nyomtatás.
Nyomtató emberek álltak össze társaságba s vállalkoztak uradalmakban,
nagyobb birtokokban. A társaság neve bokor volt. Hat ló, négy ember s
egy lóhajtó gyerek volt egy bokor nyomtató.

S ezek nyomtattak néha Dömötörig, néha Karácsonig, a hogy az idő
engedte.

Túl a Dunán azonban Zala-, Vas-, Sopron vármegyékben kevésbbé volt
divatos a lóval nyomtatás. Ott kézi csépléssel végezték a cséplést.
Fedeles nagy pajtákban, színekben állott a szalmás eleség s fedél alatt
folyt azután a kézi cséplés tavaszig. Szüret előtt igazán bele se
kezdtek a cséplők. Ezek is társaságban vállalkoztak részért a cséplésre.
Négy ember volt rendszerint egy bokor cséplő.

Élő állat a mai felfogás szerint kevés volt a kehidai birtokon. Legalább
negyven darabbal többnek kellett volna lenni a lónak és szarvasmarhának.

Még egy feltünő szó van Deák levelében. Erdejéről azt mondja:
»elkülönzött erdő«. A mostani nemzedék sok tagja nem tudhatja már, mit
jelentett az valamikor.

A mikor az uraság jobbágyot fogadott, annak urbéres birtokául csak a
belső telket, a külső jobbágytelket, a kaszálót és a kenderföldet
hasitotta ki. Minden más birtok az uraságnak és jobbágyainak közös
használatában maradt. Ilyen birtok volt az erdő, a legelő, a nádas
bozót. A mikor aztán őseink 1836-tól kezdve 1848-ig megkezdték a nemesi
és az urbéres birtokok rendezését, el kellett különiteni a közös
haszonvételeket is. Hatalmas jogi kérdések támadtak, melyekkel a
biróságok évtizedeken át elvesződtek, ha az uraság és jobbágyai nem
tudtak megegyezni.

Mai nap már pogány szavak a: segregatio, regulatio, commassatio. Még az
ügyvédek nagy része se érti igazán, mi van e szavak mögött. Özönviz
választ el attól a kortól, a mikor ezekből állt az élő birtokjog.
Magyarul is furcsa szavak: rendezés, elkülönzés, tagositás, arányositás.
Pedig ez mind nagy dolog volt egykoron.

A törvény 1848-ban a jobbágynak adta a telket, a melyet eddig külön
kihasitva birt és kezelt. De az uraság birtokán volt neki faizása,
makkoltatása, legeltetése, nádlása is. Ennek fejében is kellett neki
kapni valamit. E törvény azt is megszabta, körülbelül mit kelljen kapnia
egy jobbágy-telek után. Már most ehhez százféle birói becslés volt
szükséges. Egész veszedelem volt az uraságon, mig az erdőből például
kijelölhették, külön hasithatták azt a részt, mely valahogy megfelelt a
jobbágy faizási, makkoltatási és legeltetési haszonélvezetének. Hány
ügyvéddel, mérnökkel és birósággal kellett megtilódnia! Hány békéltetés,
fölmérés, helyszini tárgyalás, hitelesités, becslés, kihasitás,
elhelyezkedés, pótlás, kiigazitás s több efféle! Akkor megtelt a kastély
vendégekkel, hivatalos és hivatlan urakkal s volt evés-ivás, lakodalom
éjjel-nappal. Ha azután már mindent elintéztek és végrehajtottak, az
ember ugyan azalatt meg is őszült, meg is kopaszodott, de erdeje
legalább, a mi megmaradt, elkülönzött erdővé vált.

Nos hát ilyen »elkülönzött« erdő volt Deák Ferenczé. A mely tehát most
már az övé volt s a vadakon és madarakon és szegénylegényeken kivül ő
élvezhette s az ügyvédeknek, biráknak, mérnököknek, becslőknek,
jobbágyoknak, zsölléreknek hozzá többé semmi közük nem lehetett.

Az ilyen erdő legalább husz, harmincz pengő forinttal holdanként többet
ért, mintha nem lett volna »elkülönzött«.

Magam is láttam ezt az erdőt. De csak lombjairól s az út mellékéről.
Benne nem jártam. Főleg bükkös erdő. Oly szép, szabályos növésü fák:
festő ecsetére méltók. Nem is értem, hogy a mi bölcs fővárosunk, az ő
üdülő helyein, a városligetben s a népligetben miért nem tesz kisérletet
a bükk mivelésével. Nincs ennél szebb fája se az ó, se az uj világnak.
Gyönyörü alkata, sürü lombja, fényes aranyos levele, még megehető makkja
is, a kinek ideje van vele vesződni. Az a százféle és nagyon költséges
tűlevelü fa, az araucariák egész serege, melyet minden világrészből
összehordanak, szépség és méltóság dolgában nyomába se ér a mi hatalmas
bükkfánknak. Csakhogy ezt természetesen ingyen kapnák, tehát már azért
se kell.

Mikor és miként vette meg gróf Széchenyi István, a legnagyobb magyar,
Kehidát: erről kell még szólnom. Az adás-vevés körülményeit, a vételárt,
a fizetési és birtokbalépési föltételeket Deák Perlaky Józseffel
határozta meg. Perlaky értesitette erről gróf Széchenyit Döblingben. A
gróf beleegyezett. Bizonytalan eredetü hagyomány szerint maga Deák
Ferencz is meglátogatta a grófot e tárgyban. De bizonyos, hogy Deák 1854
julius 26-án Nagy-Czenkre ment az eladás dolgát elintézni.

Az adás-vevési szerződés 1854. évi julius 28-án kelt. És pedig két
szerződés. Az egyikben Deák eladja azt a kehidai birtokrészét, összesen
810 holdat, melyet 1808-ban elhalt édes apjától örökölt, ötvenezer pengő
forint vételáron, megveszi pedig gróf Széchenyi Ödön, a kit édes anyja,
gróf Széchenyi Istvánné, született Seilern Crescenczia grófnő képvisel.
A másik szerződésben pedig ugyan gróf Széchenyi Ödön 5000 forintért más
apróbb birtokrészleteket vesz e módon Deáktól. A szerződéseket a grófnő
irja alá és Deák. Mindegyik a saját pöcsétjét is ráhelyezi. A
szerződések tanui Czenk hires plébánusa, Tolnay Antal és a hidegségi
plébánus, Cseskovics István.

Az összes vételár e szerint 55 ezer pengő forint. Ebből 15 ezeret
forditanak az adósságokra, 40 ezeret pedig évenkinti 600 darab arany
életjáradékra Deák Ferencz számára. Készpénzül csak 50 forint marad
neki.

Felötlő az a kérdés, vajjon Deák Ferencz miért nem vette föl a
vételárból a maga illetőségét, miért forditott abból 40 ezer pengő
forintot életjáradékra?

Pulszky Ferencznek 1859. évi márczius 16-án a külföldre ezt irta Deák.

– Jószágomat eladtam vitalitium mellett gróf Széchenyi Istvánnénak,
szerény jövedelmemből egyszerüen élek, hat hónapig Pesten; a nyarat és
ősznek első felét Zalában s néha egyik, néha másik fürdőben töltöm –
nőtlenül.

Ime Deák gróf Széchenyi Istvánnét mondja birtoka vevőjének. Széchenyi
akkor Döblingben volt, az elmebetegek kórházában. A hivatalos bolondok
közé tartozott tehát, pedig erősebb és jobb esze volt mint valamennyi
orvosának összevéve. Csak mérhetlen lángelméjének csapongásaival s
hazafi aggodalmaival küzködött. De már hiába: a statisztikába ugy
iktatták be, mint bolondot. Uradalmait tehát felesége kezelte. A
kormányzó és a kezelőtisztség felesége nevében intézkedett. Az ő nevében
küldték meg Deák Ferencznek is félévenként a háromszáz körmöczi aranyat.
Ennyi volt az életjáradék. Az akkori – 1854-iki arany árfolyamát
tekintve, a mai pénz szerint 555 korona havonként, mintegy hat-hétezer
korona évenként.

Ezért emlithette vevőként Deák nem gróf Széchenyi Istvánt, hanem a
feleségét. Noha voltaképen Ödön gróf részére történt a vevés.

Deák életjáradéka nem volt épen olcsó. Ő akkor 51 éves ember volt.
Sokszor gyöngélkedő, de erős szervezetü, semmi belső baja akkor még nem
mutatkozott. De se bátyja Antal, se édes apja nem ért nagy kort. Ő se
számithatott 65 vagy 70 évnél hosszabb életkorra. Hatszáz darab császári
arany 1854-ik év őszén 3330 pengő forintot, mai péznemben mintegy 7000
koronát ért. A mai biztositó intézetek rendje szerint ily életjáradékra
le kellene tenni mintegy 92,000 korona tőkét, holott Deák csak 84,000
koronát tett le. Ámde akkor 6 kamatlábbal számitottak, de legalább is
5-tel, ma pedig 3½ s legfölebb 4 kamatlábbal számitanak. Az akkori
kamatláb szerint elég lett volna, ha Deák 84 ezer korona helyett 63
ezeret fordit erre az életjáradékra. Bizonyára nem Széchenyi István gróf
csinálta ezt a számitást s nem is a felesége. Azonban ez is csak arra
mutat, hogy Deák ugyancsak sietett birtokának eladásával.

Édes jó testvérjének Klárinak tizenegy, tizenkétezer forinttal
tartozott. Ezt is ki kellett fizetni. De volt értéke még arra is: az
1854-ik évi termés és a gazdasági felszerelés, élő és holt ingóságok.
Ezeket augusztus 22-én kelt szerződéssel adta el a legnagyobb magyarnak.
Perlaky Józseffel készült az alku s 11,000 forint vételárban állapodtak
meg. Ezzel együtt kapott tehát összesen 66 ezer pengő forintot s
körülbelül ily áron vették meg Széchenyiék Kehida másik felét is a
rokonoktól.

Az utolsó napon, melyet Kehidán töltött, ott volt nála unokaöcscse
Nedeczky Pista, a kit mindig nagyon szeretett. Összes vérrokonai közt ő
volt körülötte legtöbbet s ő és családja szerzett neki agg napjaiban
legtöbb örömet. Szép története van ennek, de ennek elmondása nem ide
tartozik.

Az utolsó napon kifizette s szép ajándékokkal látta el tisztjét,
cselédjeit, molnárait, papját, tanitóját. Az érzékeny jeleneteket nem
szerette. Egykori jobbágyai szivesen mentek volna hozzá hálálkodó
búcsuzásra, de ezt nem akarta. Bizonyára neki is fájt volna az
elbúcsuzás. Az egyszerü falusi emberek keresetlen szavaira neki is
eszébe jutott volna: minő nagy dolog az, örökre elhagyni az ősi tanyát,
a hol gyermekkora lefolyt, – a hol félszázadon keresztül élt és
dolgozott s a hol annyiszor keresték őt fel bölcs tanácsért a nemzet
vezérei, az ország nagyjai, irók, költők, államférfiak, bujdosók s a
főiskolák lelkes ifjai.

A birtokkal együtt átadta Perlakynak hámos lovait is. Nem volt már
kocsija se.

Öcscse kocsijára ült, Nedeczky Pista vitte át Puszta-Szent-Lászlóra
Oszterhuberékhez. Zsebében volt jó tizenkétezer pengő forint, hogy abból
a nénjénél levő adósságot is kifizesse.

Természetesen erre nem került a sor mindjárt. Nem az volt az ősi szokás.
Előbb beszélgetni, ebédelni, pipázni, társalogni, egy vagy két napot és
éjszakát ott tölteni, a multak és a jövendők fölött eladomázni, az
elutazás fölött kissé évődni – csak ezek után kerülhetett a sor az
adósságra, a tőkére, a kamatokra, az összeszámolásra, a fizetésre.

Klára nénje jól elmult már akkor hatvan éves.

Közép női termet, rettenetes sovány, őszülő fürtök, a század elején
divatos hajdisz, egyszerü, sötétebb szinü házi ruha. A Deákok nagy
szemei, csontos álla s határozott, erélyes szavai – mikor beszélt – nála
is ép ugy meg voltak, mint Ferkó öcscsénél.

Mind a két kezén minden ujja tele volt lószőrgyürüvel. Kolduló barátok
ajándékai.

A kolduló barátok fél század előtt még azon a vidéken is jobban eljártak
dolgukban, mint most. Az Oszterhuberék földszintes, nagy, régi urasági
házát el nem kerülte volna egy se. Kegyesebb lelket s szivesebb adományt
nem találtak volna a világon. Sümegről, Bucsu-Szent-László-Egyházáról,
de még Pápáról is, két-három vármegye klastromából eljutott oda
mindenki.

Mit csinál a kolduló barát?

Koldul, aluszik, imádkozik, hálálkodik s üres idejében lóhajból,
lófarkaszőréből gyürüt fon. S ezzel a gyürüvel ajándékozza meg a falusi
leányokat, menyecskéket, öreg asszonyokat.

De még a tekintetes Oszterhuberné asszonyságot is, Deák Klára
urasszonyt. A mint megkapta a kosár tojást, a zsák lisztet, a kettős
csirkét s a pengő huszast: nagy hálálkodás közt őt is mindig megkinálta
a fekete lószőrgyürüvel.

A jó Klára urasszony megbecsülte a lószőrgyürüt. Nem dobta a szemétre,
nem is a konyhabeli lányoknak, vagy bejáró asszonyoknak adta, hanem
felhuzta ujjaira. Annyi volt már neki, hogy szinte keztyüujjal
boritottnak látszott a kezefeje.

Egyszer csak odaszól hozzá Deák Ferencz.

– Édes Klárim, számoljunk most már össze mi is!

Az urasszonyban egy kis indulat volt. Tudta már Kehida eladását. Tudta,
hogy édes, kedves Ferkó öcscse elhagyja a vidéket s Pestre megy lakni.
Szomoru is volt, keserüség is marta a szivét.

– Tüzes teremtette, ne zaklass mindig édes Ferkóm azzal a számolással!

Ha indulatban volt, ez volt a szavajárása: tüzes teremtette. Most is e
szó tört ki belőle. Pedig bizony Ferkó öcscse sohse szokta zaklatni a
számolással. Hiszen most is sok évi kamattal volt hátralékban.

Ferkó öcscse azonban nem engedett.

– Bocsáss meg édes Klárim, most már meg kell lenni a számolásnak, tudod
miért.

Oszterhuber mosolyogva nézte a viszályt. Mi lesz ebből?

Hüvös őszi idő járt már. A kályhában égett a tűz, csak ugy ropogott.

Az urasszony ismerte jól Ferkó öcscsét. Látta, tudta, hogy Ferkó öcscse
most már nem enged.

Bement a benyilóba. Ott volt egy nagy négy fiókos szekrény. Kihuzta az
egyik fiókot. Holmi ruhák alatt volt abban a fiókban egy csomó irás,
Deák Ferencz adóslevelei. Az urasszony fölmarkolta azokat a leveleket,
kivitte az urak szobájába s azután rögtön beledobta a kályha ropogó
tüzébe. Egy pillanat alatt hamuvá vált minden tőke, kamat és
összeszámolás.

– Tüzes teremtette, most már összeszámoltunk édes Ferkó öcsém!

Deák Ferencz nem szólt semmit. Csak oda ment Klári nénjéhez s megölelte,
megcsókolta.

Akkor törtek ki az urasszony könyei. Odaborult édes jó öcscsének
kebelére, s zokogott keservesen. Mert, hogy az ő édes jó öcscse most már
messze-messze eltávozik az ő közeléből!

Igy fizette ki utolsó adósságát Deák Ferencz.

Oszterhuber József is nagyon megörült a dolognak, Sokszor eldicsekedett
utóbb, hogy az ő édes Klárija hogy ki tudott fogni még Deák Ferenczen
is.


III.  ELADJA SÖJTÖRT.

(Söjtör terjedelme. – Deák Klára végrendelete. – Nemes szivek szentséges
viaskodása.)

Emlitettem, hogy Söjtört Klára nénje, Oszterhuberné, kapta osztályrészül
örökségbe. Ez a birtok e részekből állott:

Az ősi emeletes kastély, körülötte kerttel és melléképületekkel. Ebben
lakott Deák Ferencz apja, anyja. Ebben született a haza bölcse is.

Szántóföld 501 hold és 130 négyszögöl.

Kert és rét 97 hold és 368 négyszögöl.

Négy és fél hold szőlő.

Husz hold legelő.

Szép szálas erdő 321 hold 740 négyszögöl.

Ezenkivül a Söjtörhöz tartozó Aszuvölgy dülőben volt 294 hold erdő.

Ime összesen 1238 hold, de magyar hold. Tehát szép nemesi középbirtok.
Hozzá a söjtöri hegyvám és kilenczed-szedhetési jog, a kocsmáltatás,
mészárszék s egyéb földesuri jogok. Ezek közt a kegyurasági jog is, mely
azonban inkább teher volt, mint élvezetes haszon.

Deák Klára 1859-ik évi deczember hó 25-én halt meg 66 éves korában.
Halála előtt husz nappal azonban végrendeletet csinált. E végrendelet is
tanubizonyság arra, hogy e nemes urasszony szivében mily határtalan
szeretett lakott férje iránt is, Ferencz öcscse iránt is.

Gyermekük nem volt, leszármazó örököse tehát nem lehetett. Birtokainak
teljes haszonélvezetét kedves férjének biztositotta ennek haláláig.
Férje halála után a birtokoknak Deák Ferenczre, az ő szeretett édes jó
öcscsére kellett szállniok. Még pedig olyképen, hogy e birtokok felével
életében és halála esetére is szabadon rendelkezzék, másik felét azonban
Jozéfa nénjének, nemeskéri Kiss Józsefnénak maradékaira forditsa, de
hogy a fiuk, lányok és unokák közül kinek mennyit és mily feltétel
mellett juttasson: azt szeretett Ferencz öcscsének bölcseségére és
szabad, korlátlan elhatározására bizza.

Nagyon megfontolt döntés volt ez a haldokló urnőtől.

Jozéfa nénjétől származott unokaöcscsei és hugai legalább a vagyon
tekintetében nem voltak szerencsések. Volt köztük könnyelmü is. Volt, a
ki az idők mostohaságával nem tudott megküzdeni. Volt, a ki lángoló
hazaszeretete s honfi ábrándokkal terhes lelke a nagy mozgalmakba
belesodort 1848-ban is és az ötvenes és hatvanas években is. Ezek közé
tartozott az én nemes barátom Nedeczky Pista. Mindenét oda áldozta ő is
a közügyekért.

Azért gondolta legjobbnak a hű nagynéne, hogy Ferencz öcscse oszsza fel
az örökség felét unokaöcscsei és hugai közt, ugy a hogy érdemlik s ugy,
a hogy szükségükön, jóllétükön, boldogulásukon legjobban tud segiteni.

Eszerint hát a söjtöri birtok egyelőre Oszterhuber Józsefé lett volna, a
mig él.

Meddig élhetett?

Hetven év körül járhatott már. Elélhetett még tiz évig, elélhetett
huszig is. Addig a birtok haszonvételéhez nem jut Deák Ferencz s
értékéhez nem jutnak a kis vagyonu unokák.

Csakhogy ezt Deák Ferencz nem számitgatta. Nem is szorult rá, nemes
gondolkozása, hű baráti érzése se engedte volna meg a számitgatást. Az ő
édes kedves Klára nénjének oly jó férje volt Oszterhuber József, oly
boldog volt kezdettől fogva házaséletük, hogy az elhunyt feleségtől az
életben maradt férj azt a végrendeletet igazán megérdemelte. Majdnem
negyven évet töltöttek együtt, búban-örömben hiven osztozkodva, hogy ha
a haldokló asszony a mennyei üdvösséget hagyja férjére: férje azt is
igazán megérdemelte volna.

Igy gondolkozott Deák.

De a felfogás nemességében még se tudta felülmulni Oszterhuber Józsefet.

Minő csodálatos rokonság, minő fenséges barátság volt e férfiak között;
értsd meg és itéld meg óh mostani kapzsi nemzedék!

A nemes urasszonyt eltemették. Végrendeletével, kivált az első napokban,
nem törődtek. Fájdalmuk, veszteségük érzete foglalta el a férjnek is, a
testvérnek is a lelkét. A négy Deák-testvér közt egyedül csak Ferencz
élt már, a haza bölcse.

1860-ik évi január hó 3-án hirdette ki a biróság a végrendeletet. Ekkor
tudták meg annak tartalmát.

Az özvegy férjnek, Oszterhuber Józsefnek lelkében ekkor valami szent
ravaszság sarjadozott. Hátha ő nem fogadná el a végrendeletet? Hátha ő
nem venné birtokba Söjtört, a Deákok ősi birtokát, a haza bölcsének
szülőhelyét? Hátha ő azt egyenesen visszaadná Deák Ferencznek a hű
rokonnak, gyermekkora óta legjobb barátjának?

Ime, Deák Jozéfa maradékai zilált anyagi viszonyok közt élnek. Ezeket is
oly igazán szerette a megboldogult. S ezek közt csakugyan vannak, a
kiknek jól esnék a segitség.

De még maga Deák Ferencz is jó hasznát tudná venni a birtoknak. Nincs
rászorulva, igaz. Szerény, de tisztes évjáradékából a maga módja szerint
urasan, kényelmesen meg tud élni. De ő végre is közférfiu, a magyar
nemzetnek vezére, millió szem néz rá, minden cselekedete nemcsak
példabeszéd, hanem követendő példa is lesz nagy időkön keresztül. Ily
ember kezében áldás lehet a pénz.

Lassankint megállapodott abban: nem fogadja el a birtokot.

De hát szabad-e azt tenni ő neki? Az ő szerelmes hitvese, a ki már a
föld alatt nyugszik, ugy határozta el, hogy övé legyen, a mig él, az a
birtok. Nem sérti-e meg, ha másként cselekszik, az ő kedvesének
emlékezetét? Megfér-e ez bánatával és kegyeletével?

Még másféle, noha apró nehézséget is látott. Gyöngédségére s jó
gazdaeszére mutat ez is. Ha ő lemond ugyanis a végrendeletről: akkor a
birtok Deák nyakába szakad, neki kell a pár ezer forintnyi illetéket
fizetni. Ámde Deáknak nincs tőkés pénze, adósságot kell csinálnia, a
birtokot meg kell terhelnie, ez pedig az ő istenben boldogult kedves
Klárijának sehogy se volna tetszésére.

Az illetéket hát kifizette. A zalaegerszegi császári királyi
adóhivatalnál 1862-ik évi október hó 28-án 3511. szám alatt van
beiktatva a fizetés. Ha ezt maga Deák Ferencz érdemesnek tartotta a
följegyzésre, én is érdemesnek tartom arra, hogy megemlitsem.

Deák előtt a ravasz gondolatot nem igen merte a jóbarát előhozni. Az
1860-ik és 1861-ik év nagy izgalmak közt telt el. Országgyülés,
vármegyék harczai, Kossuth hatalmas működése a külföldön, a magyar légio
hadakozása Olaszországban, Garibaldi hőstettei, alkotmányunknak ujra
eltiprása: ezek töltötték be a két esztendőt.

A következő három év nyarát is Puszta-Szent-Lászlón töltötte Deák.
Oszterhuber csak ugy messziről példálózgatott arra, hogy milyen jó
lenne, ha Deák ülhetne be ujra a söjtöri kastélyba s elfoglalná ujra
helyét Zalavármegye uraságai közt. Deák egy-egy adomával ütötte el az
ily beszédet.

Senki se ismerte jobban Deákot, mint jó sógora. Érezte a jó sógor, hogy
ő bünös gondolatot forgat elméjében. Szentségeset ugyan, de mégis
bünöset. Azt a gondolatot, hogy ő ajándékot adjon Deáknak.

Ajándékot Deáknak! Ezt ugyan még eddig meg nem kisértette senki. Holmi
emléktárgyat, pipát, aranytollat, az erdélyi nőktől ezüst szobrocskát, a
magyar nőktől himzést, a vértanuhalálára siető Batthyánytól órát
elfogadott baráti és hazafias emlékül, holmi finom dinnyét, érett
gyümölcs korai zsengéjét, faragni való száraz fácskákat is fogadott el.
De birtokot, értéket, adományt, jutalmat, kitüntetést?

Bolondság!

Hol az a császár, király, potentát vagy római pápa, a ki Deák Ferenczet
ilyesmivel meg merné még kinálni is?

Csakhogy Deák szivében Oszterhuber mindezeknél nagyobb volt és
hatalmasabb.

Végre is 1864-ben előállt a jó barát s kereken kijelentette, hogy
Söjtörről lemond. Mintha hallanám, a mint ezt érzékenyen, gyöngéden Deák
Ferencz előtt előadta.

– Öreg ember vagyok, édes Ferim, túl a hetven esztendőn. Se fiam, se
lányom. Vagyonom, istennek hála, elég van. Egy-két esztendő mulva magam
is elmegyek édes jó felejthetetlen Klárim után. Rokonaimnak sincs
szükségük nagyobb örökségre. Ferkó öcsém veszprémi kanonok s mint tudod,
gazdag ember. Ő utána is Miska öcsémre száll az örökség, a ki pedig
mindegyikünknél vagyonosabb s neki is csak egy fia van. Minek nekem hát
a söjtöri birtok? Legyen az, édes Ferim, a tied. Rád néz az ország
szeme. Ime, ez a szülőfölded! Foglald el méltó helyed vármegyénk előkelő
birtokosai közt is. Szegény jó Klárinknak is ez volt örökös vágya,
óhajtása. S aztán Jozéfa maradékait is segiteni tudod szived szerint.
Már e miatt is szent kötelességed abba a birtokba beleülni. Csak ugy
lesz a legjobb!

Deák Ferencznek, a bölcsnek könnyen lehetett e nemes ajánlatra
válaszolni.

Ő ajándékot, adományt el nem fogadhatott soha senkitől. Még saját
legközelebbi édes rokonától s legbensőbb barátjától se.

Gyakorlatibb okai is voltak.

– Lásd édes jó barátom, ha már átvenném is azt a birtokot, átabotában
nem gazdálkodhatnám ott; az okos és jövedelmes gazdálkodáshoz pedig nagy
beruházás, sok pénz, tekintélyes tőke kell, a mi nekem nincs. Hát
adósságot csináljak? Vénségemre én is agyon terheljem magam? Hiszen
Kehidát is azért adtam el, hogy ily gondokkal ne kelljen vesződnöm.
Azután édes Józsim, sokkal jobban szeretsz te engem, mintsem azt
kivánnád vagy csak megengednéd is, hogy én most mezei, falusi gazda
legyek, erdőn-mezőn lóssak-fussak; tiszttel, cseléddel, napszámossal
zsörtölődjem; elemi csapások, adók, közterhek, biztositások nyakamba
szakadjanak; adókkal-vevőkkel, árosokkal-vásárosokkal alkudozzam,
pörlekedjem s még ha a szükség parancsolná is, Pestre se mehessek,
ország dolgát szabadon se intézhessem. Az én egészségem és megszokott
életmódom mellett ez lehetetlen.

Belátta ezt Oszterhuber József is. Eszes, nagy műveltségü, nagy
tapasztalásu, bölcs ember volt ő is. De hiába, neki már rögeszméjévé
vált, hogy a söjtöri birtok Deák Ferenczet illeti s nem őt. Tovább nem
is tanakodott, hanem a mint a szüretet bevégezték, október 12-én
1864-ben egyoldalulag kiállitotta lemondási kötelező nyilatkozatát s azt
átadta Deák Ferencznek, mint végrendeleti örökösnek. Csináljon a
birtokkal, a mit jónak lát.

De még egyebet is csinált. Elhirdette otthon is s átment Söjtörre,
elhirdette ott is, hogy Söjtör kizárólagos ura a mai naptól fogva megint
Deák Ferencz. Levélben értesitette testvérjeit is, a szomszédokat s jó
barátokat is, a Séllyey, Sümeghy, Festetich, Farkas, Csertán, Dervarics,
Hertelendy s többi nemzetségből.

Befejezett cselekménynyel állt Deák Ferencz elé.

Most akadt meg már a haza bölcse. Első pillanatban csakugyan nem tudta,
mit csináljon az ősi nagy birtokkal. Édes sógorának s hű barátjának se
akart kedvtelenséget csinálni s hálás érző szivvel annak nemes érzését
lehetetlen volt rideg visszautasitással megbántani.

Mit csináljon tehát?

Épen jó tiz napba került, mig megtalálta a megoldást. Kemény
elhatározással édes sógorát visszaterelte az osztó igazság mezejére.

– Édes Józsim! Én boldogult édes jó Klára néném végső akaratát
tiszteletben tartom épen ugy, mint te. Ő ugy rendelte, hogy holtodig te
élvezd a birtokot és csak holtod után legyen az enyém. Te még elélhetsz,
éltessen is az isten, legalább tiz-tizenöt évig. Most már látom, enyém a
birtok, tehát azt tehetem vele, a mit akarok. Jól van. Hát én neked
eladom azt a birtokot igaz áron, de a vételárba a te haszonélvezetedet
beszámitjuk. Mondd meg őszintén, mit ér ez a birtok most ezen a vidéken?

– Ha az enyém volna, százezer forintért se adnám.

– No jól van. Hát százezer forint az ára. Annak fele ötvenezer forint,
ennyit legalább megér a te haszonélvezeti jogod. Ugyanannyit fizetsz
nekem is. Inkább tiéd legyen, mint másé. Igy aztán szegény boldogult
Klárink végső akarata is teljesül.

Ez elől most már ki nem térhetett Oszterhuber József. Mert csakugyan ez
volt már az igazság.

Az örök adásvevési levél 1864. évi október 22-én kelt. Maga Deák
készitette. Ez a fenséges szép rokoni és hű baráti versengés egyszerü
szavakkal, Deák szavaival, igy van előadva:

»Fen tisztelt sógorom, tekintetes Oszterhuber József ur a
haszonélvezettel járó illetéket befizetvén, a javakat haszonélvezeti
birásába vette ugyan, azonban boldog emlékü nejének végrendeleti
intézkedését méltányolni s viszonozni óhajtván, e folyó évi október hó
12-én kiadott elismerő okiratában a haszonélvezeti jogról örökre
lemondott s azon javakat nekem mint illető végrendeleti utóörökösnek
birásomba által is bocsátotta, ezeknél fogva azon javakról szabadon
rendelkezhetem. Minthogy a birtok kezelése rám nézve nem csak terhes,
hanem a gazdálkodást nagyobb beruházások nélkül nem is folytathatnám, de
végre boldogult Jozéfa testvérem örökösei javára a birtok fele részéről
én is még életemben legjobb belátásom szerint, tettleg intézkedni
kivánok s ezt czélszerüen és haszonnal csakis azáltal eszközölhetem, ha
a birtokot fel nem darabolva, együtt egy testben elörökösitem s a
vételárnak felét Jozefa testvérem örökösei között saját belátásom
szerint kirendelem: ezekhez képest, mind azon ősi ingatlan javakat és
fundus instructust, melyek boldogult Deák Klára testvéremnek
végrendelete és tisztelt sógoromnak lemondása következtében birtokomba
jutottak – el- és általadom örökben és megmásithatatlanul tekintetes
Oszterhuber József urnak teljes tulajdoni joggal ötvenezer forintért.«

Ime, ez a története annak: miként vált meg utolsó ősi birtokától Deák
Ferencz.

Kint a puszta-szent-lászlói csöndes kuriában folyt le e ragyogó szép
falusi és egyszerü történet.

Három nemes sziv szentséges viaskodása ez a fölött: melyik tud jobban
szeretni.

Melyik sziv volt a nemesebb: el nem lehet dönteni.



MIBŐL ÉLT DEÁK FERENCZ?


I.

(Évjáradéka. – A milliomos bankár. – Deák nem „okos“. – Miként gyakorolt
protekcziót? – Ruházkodása. – Mikor viselt magyar ruhát? – A krispin. –
A Deák szür. – A zsebmetsző.)

Deák Ferencz a kehidai uradalom vételárának egy részét sohase vette föl
gróf Széchenyi Istvántól, hanem azt életjáradékra forditotta át.

Az életjáradék szó uj szó. Öregeink nem ismerték, nem is használták. A
félszázad előtti gazdasági és pénzügytani irodalom honositotta meg.
Magát a jogi intézményt jól ismerte a régebbi kor. »Örökös tartás« volt
a neve. Öreg emberek, öreg asszonyok, magános nők és férfiak; különösen
agg szüzek gyakran átengedték ingó és ingatlan javaikat valami jó
rokonnak azzal a föltétellel, hogy haláluk után a javak a jó rokonra
szálljanak, de életükben a jó rokon gondoskodik lakásukról,
élelmezésükről, kényelmükről, mindennapi szükségükről. A köznép örökös
tartásnak nevezte ezt a jogviszonyt. A latinos világban vitalitium volt
a neve. Maga Deák is igy nevezte.

De ő nem természeti szolgálmányokban, hanem készpénzben, még pedig
aranyban kötötte ki magának a vitalitiumot, az életjáradékot.

Ugy tudom, a vételárból negyvenezer ezüst forint lett életjáradékra
forditva. Gróf Széchenyi István azt a kötelezettséget vállalta magára és
maradékaira, hogy Deák Ferencznek élete végéig évenkint hatszáz darab
körmöczi aranyat fog fizetni – e czimen a vételárból negyvenezer forint
lehajlik – Deák halála után pedig a fizetés kötelezettsége megszünik.

A legnagyobb magyar nem sokáig fizette ezt maga. Alig öt éven át. Ő
1860-ik év tavaszán meghalt s a kötelezettség fiaira háramlott, kik azt
pontosan teljesitették Deák Ferencz haláláig, noha Kehidát eladták s az
nem maradt birtokukban.

Egy körmöczi arany, ha jól emlékszem, négy és fél ezüst forint volt a
mult század elején. Csakhogy az aranynak az osztrák bankjegyekkel s
folyó váltópénzekkel szemközt mindig volt ázsiója. Néha igen nagy volt.
A mult század ötvenes éveinek vége felé Ausztria hitele kegyetlenül
megcsökkent s egy arany helyett bankjegyben hat forintnál is többet
kellett fizetni.

Deák Ferencznek volt hát életfogytáig legalább háromezer ezüst forint
évi jövedelme.

Kis összeg – ugy látszik.

Bizony kis összeg! Ha a miniszterelnöknek lehet negyvenezer koronája,
egy-egy miniszternek huszonnégyezer, s még államtitkárnak s miniszteri
tanácsosnak is tizenkétezer koronája évenkint: bizony csekélység Deák
Ferencznek hat-hétezer korona!

Hiszen mik azok a miniszterek és államtitkárok Deák Ferenczhez képest?
Semmiségek, porszemek, a láthatatlanság parányai.

És még se volt az csekély összeg abban az időben. Hiszen nyolcz ezüst
forint jutott belőle minden napra. A megyei alispánnak se volt több
fizetése 1800 forintnál s az országgyülési képviselő napidija s lakbére
együtt se rugott többre kétezer forintnál esztendőnként.

Vajjon kinek agyában fordult meg először az a gondolat, hogy Deák
életjáradékba fektesse a vételár maradék részét?

Azt hiszem, ő maga gondolta ki ezt. Birtokát ő már régebben el akarta
adni, 1850 után mindjárt, ha akad vevő: már akkor megkinálta a vevőt
azzal, hogy a vételár felét hatos kamat mellett kölcsönkép megtarthatja.
Ugy látszik hát, régebben forgott már agyában az a gondolat, hogy ő nem
vesződik se birtokkal, se a tőkék kamatoztatásával. A kinek a pénz nem
szerelme, a pénzgyüjtés sem természete: annak unalmas foglalkozás a
pénzzel, kamattal, tőkével, adósokkal, törvényekkel, ügyvéddel, biróval
való bajlódás.

A mai kor a maga vagyonra éhező gondolkozásával alig tud elképzelni
olyan embert, mint Deák Ferencz. Hisz ő nem tudott »pénzt csinálni«.
Miben állott tehát az ő nagy bölcsesége?

Egy adomát beszélnek temetéséről.

Milliomos budapesti bankár meg akarta nézni ravatalát az Akadémia
csarnokában. De már elkésett. Rendőrök, hosszu rudakat tartva kezükben,
elzárták a nagy tért. A sokaság százezernyi fővel zsibongott köröskörül.
A milliomos bankárt nagy tekintélye, parancsoló szava s vastag
aranyóraláncza daczára se eresztették a ravatalhoz.

A milliomos ember dühbe jött, megfordult, áttörtetett a tömegen s
hazament nagy dohogva. Otthon kérdik tőle: mit látott, kivel
találkozott, milyen a Deák Ferencz ravatala?

– Ejh mit! Majd én nézegetem azt. Hiszen ő csak egy koldus volt!

Bizony igaz ez a milliomos ember eszejárása szerint. Vagyona nem volt,
évi jövedelme csak pár ezer forint volt s pénzzel megmérhető örökség nem
maradt utána.

Lehetett ő bölcs. Lehetett a nemzetnek bölcse. De okos ember nem volt.

Igy gondolkozik a mai kor száz embere közül kilenczvenkilencz. A
századik meg talán sehogy se gondolkozik.

Koronát adott egy hatalmas uralkodónak. Kibékitette a királyt, a ki
félre volt vezetve, a magyar nemzettel, a ki el volt keseredve. Alkotott
törvényt erős kézzel s teremtett és buktatott minisztereket és
kormányzókat tetszése szerint. A kit pártolni akart volna: annak utjain
virág nyilik. A kit haragja ér: annak jobb lett volna, ha vakon
születik. Uralkodott a törvényhozás fölött s a hatalmas Habsburg, ha
valami fölött eltünődött: jó lesz-e, rossz lesz-e, mindig megkérdezte
tanácsosától: mit szól a dologhoz Deák Ferencz?

És még se volt semmi vagyona, semmi különös jövedelmi forrása, csak épen
a mindennapija!

Hát okos ember az ilyen ember?

Nem volt egy rongyos viczinális vasutja se. Semmiféle banknak nem volt
igazgató tanácsosa. Nem járt engedélyek, szabadalmak, gyógyszertárak,
italmérések, rendek, rangok, kitüntetések után. Nem fogadott el, nem is
kapott jutalmakat, dijakat, közvetitési jutalékokat. Báróságot,
grófságot, püspökséget, érsekséget, apátságot, kanonokságot szerezhetett
volna száz embernek s nem törődött a százezrekkel és milliókkal, a mit
ekként szerezhetett volna magának.

Hatalmának alig volt határa, s a mindennapi szerény kényelemhez mégis
alig tudott eljutni.

Hát talán protekcziókat gyakorolt?

Csakugyan gyakorolt. Egy esetről legalább tud a világ.

Volt egy unokatestvére. Szegény asszony volt. Deák Katalin volt a neve;
apja testvérjének, Deák Józsefnek egyik leánya. Művelt, derék asszony,
de a mostoha sors megfosztotta vagyonától. Segitség kellett neki, –
állás, megélhetés, protekczió.

Hol keresne másutt protekcziót, mint a világhirü, hatalmas
unokatestvérjénél – Deák Ferencznél?

S Deák Ferencz csakugyan be tudta szerezni az ő kedves rokonát a Nemzeti
Szinházhoz páholynyitogató nőnek havonkint járó huszonöt forint
fizetésért.

Mert a nemzet vagyonából munka nélkül élvezni nem szabad semmit és
többet élvezni se szabad, mint a mennyit a munka ér.

Igy gondolkodott s igy cselekedett.

De azért egyébként is segitette e rokonát rendszeresen. Adott neki más
munkát is.

Agglegénynek a fehérnemüjéről is gondoskodnia kell. Deák Ferencz az
Angol Királynő vendéglőben lakott s ott a szobaasszonynak kellett volna
gondoskodnia a mosásról, vasalásról, varrásról, uj fehérnemü
beszerzéséről. Meg is tette volna ezt a szobaasszony jó pénzért
szivesen.

De Deák ezzel a tennivalóval Kati hugát bizta meg s gyöngéd lélekkel e
czimen adott neki elegendő segitséget. Tisztes munkáért – tisztes
munkadijat. Hogy az asszonyban is örökségként meglevő kemény Deák vérnek
az ingyen adományért ne legyen oka röstelkedni.

Nem sok dolog volt Deák fehérnemüivel.

Keményitett inggallért és keményitett kézelőt nem viselt soha. A mult
század második felében legalább nem. Korábbi időben ingeinek nyakát is,
ujjaelejét is vékony fehérszalaggal szokta összekötni, a hogy száz év
előtt volt divatban. Később ugyan gombok jöttek a szalag helyére, de
vastag, fekete selyem nyakkendője az ingnyakat sohase engedte napvilágra
jutni s ingujjának eleje sohase kandikált ki kabátja ujjából.

A ruházkodás gondjai s divatjai általában kevés figyelmét kötötték le. A
divatot nem követte soha a ruházkodásban.

Én ezt természetesnek találom.

»Pénz: emberség; – ruha: tisztesség« – igy szól a példabeszéd.

A példabeszédet igaznak találom. A ruházkodási pipere egyidős az
emberrel. Az őskor csak ugy ismerte, mint a mai kor. Még sok emlős és
madár állat is kényes a piperére. A zsidók ezelőtt háromezer esztendővel
hadat izentek azoknak, a kik egy-két öreg zsidó kaftánját megkurtitották
s ezzel a zsidó faj divattörvényét lábbal tiporták s azt az egy-két öreg
zsidót csuffá tették. Háboru lett belőle, sok vér ömlött ki miatta, mint
akár a szép Heléna miatt Ilion ostrománál.

De hát a pénz maga kit tesz emberséges emberré? – A kinek nincs egyebe,
mint pénze.

S a ruha egyedül kinek szerez tisztességet? – A kit senki se ismer, vagy
a kinek egyébként nincs meg a kellő tisztessége.

Ezért fontos a divatszerü öltözködés. S akár szokásból, akár ösztönből
még az okos és mivelt emberek is jobb szemmel néznek a tisztesen
öltözködött emberre, mint arra, a ki lazán ruházkodik.

Azonban megengedi a kivételt a társaság. Még az asszonyok is megengedik.
A dusgazdagnak, a lángésznek, a nagy művésznek mindenki elnéz mindent. A
nagy latin költő szerint a bolondok, a festők és a poéták mindent
megtehetnek. A magyar nép eszejárása szerint »urnak, bolondnak minden
szabad«. Ki róná azt fel nálunk például egy muzsikusnak, ha furcsán
öltözködik? Ki szólná meg azért, ha szemüveget és hosszu lógós hajat
visel s ha mikor megy az utczán, orra hegyét az ég felé tartja, mintha
valami felülről jövő illatot szimatolna?

De az öltözködés változó divatát nem követni mégis egészen más dolog,
mint feltünő furcsasággal öltözködni.

Deák Ferencz mindig és mindenben kerülte a feltünést és furcsaságot. A
ruházkodásban is.

Az a nemzedék, melyhez én tartozom, a ruházkodásban két nagy nemzeti
irányu fordulatot ért meg. Az egyiket 1848-ban, a másikat 1860-ban. Az
utóbbi nagyobb, mélyebb, továbbtartó nemzeti divatot honositott meg.

Ilyen divat kapott lábra 1790-ben. Mária Terézia és József császár
uralkodása a túl a dunai mivelt magyarságot majdnem egészen
kivetkőztette már a nemzeti viseletből s az elnémetesitő irányt
szüntette meg az 1790-iki nemzeti fellángolás.

A nemzeti divat ekkor 1825-ig tartott s Deák ifjukora ebbe még
beleesett. Serdülő és ifju korában ő is magyar ruhában járt.

Vajjon milyen volt a megyei mivelt osztály akkori nemzeti viselete?

Van több képünk s van néhány szobrunk is, a mely ezt megmutatja.
Csokonai Vitéz Mihály szobra Debreczenben s gróf Festetich György szobra
Keszthelyen ezt a viseletet ábrázolja. Ezt ábrázolja Berzsenyi Dániel és
Kisfaludy Károly mellképe is, a mely összegyüjtött irodalmi műveik
elején áll.

Kucsma a fejen.

Rövid prémes dolmány a felső testen. Az atillát akkor még nem viselték;
mai alakjában még föl se fedezték. A dolmány zsinóros volt, gombja
ezüstből. A gombokat többféle diszes alakban készitették.

Zsinóros szűk magyar nadrág. Fekete kordovány csizma, elől boklyóval s
hátul kis sarkantyuval.

A ruha szine világoskék, sötétkék, fekete vagy sötétes cserszinü volt.
Kisebb birtoku nemesek nagyban viselték a gácsi szürke posztót is.

Deák Ferencz valamint Antal bátyja rendesen fekete posztó-ruhát viselt.

Ez a magyar divat 1825 után lassankint megszünt. Csak ünnepélyes megyei
és országos gyülésekre mentek a rendek magyar ruhában s akkor az ősi
fringiát is oldalukra kötötték.

Az 1832-iki országgyülés alatt Deák a zsinóros, ezüst gombos, prémes
vagy sima dolmányt nem viselte. De az akkor divatos franczia ruhát se
viselte.

Kisfaludy Sándor, a költő, még Sümegen is, még hétköznapon is szerette
hordani a sárga gombos kék frakkot, szarvasbőrnadrágot és kürtő kalapot.
Az efféle ruhát azonban a mult század harminczas és negyvenes éveiben
kevesen viselték. Főleg csak azok, a kik egykor katonák s udvari
kanczelláriai vagy helytartótanácsi főbb tisztviselők voltak.

A piperés férfit arszlánnak nevezték. Az arszlán párisi divat szerint
öltözködött. Kivágott mellény, fodros ingelő, felálló és vasalt ingnyak,
hosszu kabát, alól szűkebb pantalló: ez volt az a divat. Az ifjabb
főrendek, s a nagy vagyonu fiatalabb követek ezt akarták meghonositani.
Ferencz császár is hordta ezt a ruhát. Párisban is, Bécsben is,
Pozsonyban is ez volt a magas divat. A kürtő kalap ettől elválhatlan
volt.

Deák Ferencz sohase viselt kürtő kalapot, ugynevezett czilindert. S nem
követte a párisi divatot se.

1848 előtti ruházkodását Tóth Lőrincz irja le. Erre egyébiránt Madarász
József bátyánk is jól emlékezik, a ki már közel hetven év előtt, mint
jurátus ott volt az országgyülésen. Bő fekete kabát, fehér mellény s
fekete nadrág széles karimáju fekete kalappal: ez volt Deák Ferencz
viselete az 1832-iki, 1839-iki és 1847-iki rendi országgyüléseken.

De volt magyar diszruhája is. Egyszerü fekete atilla, fekete mente s
egyszerü zsinóros magyar nadrág. Semmi disz, semmi ékszer, semmi forgó.
Még kardkötője is fekete zsinór s kucsmáján is csak egyszerü vitézkötés.
E ruhát öltötte föl mindig az országos ülésekben s ha 1848 előtt a
nádorispánt s ha 1865 után a királyt látogatta meg. Ezt a ruháját a
nemzeti muzeumban őrzik. Még miniszter korában is ezt használta, a mikor
a királylyal vagy János főherczeggel Bécsben tanácskozott.

Én egyébiránt ebben a ruhájában sohase láttam. Én már őt élete utolsó 27
esztendején át mindig abban a ruhában ismertem, melyet legutóbbi éveiben
állandóan viselt. Fekete kabát, végig gombolt fekete mellény, vastag
fekete nyakkendő s bő, fekete nadrág s széles karimáju gyürt-mart fekete
kalap. Bizonyosan uj volt egykor minden ruhadarab, de azt nem igen
lehetett rajtuk észrevenni.

A kabát hajtókái, a mellény s a nadrág térdei rendesen tele voltak több
vagy kevesebb szivarhamuval.

Mindig szivarozott. Szivarjai jól hamvadók voltak. A hamu mindig hullott
róluk. Szinte önkénytelenül időnként le-leverte magáról kezével a hamut,
de azt sohase nézte meg, hogy annak nyoma nem maradt-e meg a ruhán.
Természetesen mindig megmaradt, de ezzel aztán ő nem sokat törődött. A
fogadó szolgáló személyzete minden reggel tisztára mosta, kefélte,
porolta a ruhát, de a tisztaság csak egy-két szivar kiszivásáig tartott.

Azt a szokást, hogy az ember nyáron is karján vigye magával felöltőjét,
ha sétára rándul, Deák Ferencz honositotta meg. Ő előtte nem volt ez
divat. Igaz, hogy az utazgató angolok valami szőrkelme-féle nagykendőt
mindig hurczolnak magukkal, de a magyar ember nem szokott efféléhez.
Deák azonban gyakran tapasztalta, hogy estennen néha nagyon lehül a
levegő. Otthon is tapasztalta ezt Kehidán a Zala-folyó vizenyős völgyén
és itt Budapesten is a Városligetben vagy a budai oldalon fönt a
Zugligetben. Ilyenkor jó a felöltő. De napközben a forróság igen nagy,
felöltve viselni a felső ruhát önkinzás volna. Az ember tehát balkarjára
veszi azt s ugy viszi magával.

Most már ezt százan és ezeren igy csinálják. Általános divattá vált.

Valamint az esernyő-hurczolás is. De ezt már nem Deák Ferencz
honositotta meg.

Nyugoti országokban ez régi szokás. Ott gyakori az esőzés. Minden héten
esni szokott kétszer, háromszor is. Soha se biztos: mely napon és mely
órában szakad le egy futó zápor, vagy egy lanyha eső. Ott hát mindenki
magával hordja esernyőjét.

De nálunk?

Nálunk a nyárszakon és az őszön át hetekig, hónapokig nincs egy csöpp
eső se. Miért kellene nekünk az esernyőt örökké magunkkal czipelnünk?
Magyar ember nem fél az esőtől. Régebben világ csufja lett volna az, a
kit esernyő nélkül sohase lehetett volna látni.

Most már másként vagyunk mi is. Perczel Mór hires honvédtábornokunk a
bujdosás alatt külföldön ugy megszokta az esernyőt, hogy a mikor
hazajött se tette le kezéből soha, s egyszer-másszor csakugyan vette
hasznát itthon is. Az ő példája nyomán most már nálunk is örökké
esernyővel járnak igen sokan. Mint a nyugati vármegyék svábjai, a kik
istentelen nagy esernyőjük nélkül ki nem lépnek a pitvarból. Bucsura,
vásárra, lakodalomba, még a szomszédba is magukkal viszik.

Nem hiszem, hogy Deák Ferencz ruházkodása évenkint többet emésztett
volna föl háromszáz forintnál. Mióta Kehidát elhagyta s Budapestre
költözött, téli ruházkodása se járt nagy költséggel.

Hajdanában falun lakó uri ember téli köntösei emésztették a pénzt.
Utazások, nyári s téli látogatások nyitott kocsin történtek. Szélben,
hóban, kegyetlen fagyban csikorgó hidegben nehéz ruhákra volt szükség.
Fütött vasuti kocsi nem várta az utast sehol. Rossz fülők voltak a
kocsmák, csárdák, vendéglők is, még oda is kellett takaró. A bunda
természetesen erre is jó volt.

Deák nem volt kényeskedő, könnyen hülő, szellőtől aggódó, náthás,
hurutos, fejfájós, csuzos, köszvényes ember. Sokat járt a szabadban,
szobatudós szenvedélyei se voltak s bár a vadászgatás gyönyörei után nem
sóvárgott s nem is lovagolt: teste meg volt edzve erősen. Gyerek korában
sokat futkosott, labdázott, birkózott, izmai hatalmasak voltak.

Téli felöltője krispin volt.

Krispin! Mi a manó ez?

A krispin nem bunda volt, szőrös béléssel nem látták el. Hosszu és bő
kabát, posztóval, vékony flanellal, vagy barkhenddel bélelve, ujjakkal
és gombokkal ellátva, de azért az ember nem öltötte föl, csak ugy a
vállaira vetette – össze se gombolta a mellen vagy a hason, csak ugy
kézzel belülről fogta össze, ha hideg volt, vagy keményen fujt a szél.
Semmi különös disze nem volt e ruhának, se zsinórja, se vitézkötése, se
ezüstje, se nyakbavetője. Vagy fekete, vagy sötétkék, vagy szürke
posztó. Kivül-belül elérhetetlen mély zsebjei.

Ilyet viselt Deák 1848 előtt! Ma már ritkán látni effajta felöltőt.
Sehogyse tudom, miért nevezték krispinnek. Szent Krispín alakját nem ily
gunyában szokják ábrázolni.

Egykor furcsa kalandja volt neki. Tőle magától hallottam.

Pestre kellett jönnie. Egyik barátja, Horváth kamarás megkérte, hozzon
el tőle hatezer forintot s adja át elismerő levél mellett valakinek.
Szivesen vállalkozott rá. A pénzt bankjegyben jól becsomagolva, jól
bekötözve beletette krispinjének zsebébe. Onnan ugyan ki nem esik.

Pestre ér, egyik-másik barátja már várta a fogadóban. Estére jutott el
szállására, báró Wesselényi Miklós nyomban belekapaszkodik s viszi a
szinházba. Rajta a krispin, nem teszi le magáról a szinházban se, azt
meg épen elfeledte, hogy a pénz is benne van.

A zsebmetszők kedves tanyája volt akkor Pest és a német szinház. Mikor
az embertömegből kiszabadulnak: észreveszi, hogy baloldalán a
pénzcsomagnak semmi nyoma. Belenyul a zsebbe, s ime keze a zseb helyén a
szabad levegőre ér. Bizony kikeritették a zsebet a zsebmetszők.

– Kellemetlen dolog volt, igy beszélte Deák. Nemcsak a pénz miatt, a
melyet meg kellett téritenem, mert elvesztének én voltam az oka, hatezer
forint pedig rám nézve nem volt csekélység. Hanem kellemetlen volt
azért, mert akadhatott volna olyan ember is, a ki azt gondolhatta, hogy
talán nem is veszett el a pénz, hanem ideig-óráig nekem volt rá
szükségem.

Mikor a fogadóba ért, azonnal átadta a krispint a szolgának, hogy jókor
reggel vigye a szabóhoz s a kimetszett zsebet varrassa be. Ugy is
történt. Mire Deák felöltözött, már ott volt a szolga a megjavitott
krispinnel. De vitte egyuttal a pénzcsomagot is s szó nélkül letette az
asztalra. Deák csak elbámult. Valósággal ez volt a hatezer forintos
csomag. De a szolga meg se várta a kérdést, csak elkezdett fecsegni
jóizüen.

– Megint tanultam valamit tekintetes uram. Ha ezentul kimegyek
ünneplőre, én se az oldalzsebembe teszem órámat, pénzecskémet, hanem én
is leeresztem a bélésbe a felöltőm fenekére. Ha le találok is
részegedni: a tolvajok, zsebmetszők ott nem keresik, s ha zsebemet
kivágják is, nem találnak semmit. Csuffá lesznek a gazemberek!

Hát bizony Deák Ferencznek is igy menekült meg a pénze. A krispin
zsebjének feneke szétnyilt s a csomag lecsuszott a bélésen belül a
térdéig. Ott nem találta meg a zsebmetsző.

Ezt a véletlent bölcseségnek találta a szolga. Deák jóizüen nevetett
rajta.

Volt egy ruhadarab, melyet Deák-szürnek, utóbb csak Deáknak neveztünk.
Hüvös tavaszi és őszi napokra való felöltő. Vastag posztóból készült,
térdig érő, ujjatlan, a nyaknál begombolható felső ruha volt ez,
1860-tól kezdve jött divatba, s viseltük vagy tizenöt-husz éven át.
Afféle közép állat a köpönyeg és a krispin között.

Azelőtt mi diákok és literátus emberek, mig fiatalok voltunk, a
karbonári köpenyeget viseltük tavaszszal és őszszel s ha már
elöregedtünk, a krispint. A százrétü galléros köpenyeget a tekintélyes
czéhbeli mesterek s vagyonos városi polgárok viselték. A mikor a nemzeti
viselet 1860-ban ujra föléledt, a nyalka fiatalságnak nagyon tetszett a
kivarrott czifra szür is. Természetesen nem huszonöt fontos
szőrposztóból, a hogy a bakonyi kanász viseli.

Deák az ő minden feltünést elkerülő szerény természeténél fogva se
karbonári olasz köpönyeget, se százrétü galléros czéhmester köpönyeget,
se kivarrott kaczkiás szűrt nem hordhatott. De a krispin is avult alakká
vált már, azonban a nemzeti viselethez mégis alkalmazkodnia kellett. Igy
gondolta ki szabója azt a felöltőt, melyet azután a közönség
Deák-szűrnek nevezett el.

Ma már ezt se viselik. Lassankint eltünik az emlékezetből maga a ruhanév
is.


II.

(Deák étkezése. – Zichy gróf felköszöntője. – Vasuti utazása. – A régi
pesti omnibusz. – A tajtékpipa története. – Dohányzó készsége.)

Deák étkezése igazán kevés pénzbe került.

Egészségi állapotáról talán másutt fogok megemlékezni, itt csak azt
jegyzem meg, hogy sokat betegeskedett már 1843-ban s 1847-ben is, sőt
1850 után állandóan hitte, hogy valami szervi baja van s nem lesz hosszu
életü.

Olyan bölcs léleknek, mint ő, ez nem okozott aggodalmat. Derült kedélye,
vidám gondolkozása el nem borult e miatt egyetlen órára se. Hanem igen
is gondot okozott neki a hizás, a szivbajtól való aggodalom, minthogy a
hizás és a szivbaj, ha együtt van, gyakran évekig terjedő nagy
szenvedéseket okoz.

Föltette magában, hogy a hizásnak, a mennyire lehet, elejét veszi.

Nem evett reggelit és nem evett vacsorát huszonhat éven át. Huszonnégy
órán át csak egyszer evett naponkint és pedig délben. Étele rendesen két
fogásból állott kevés kenyérrel, kevés tésztával. A becsináltat, a
paradicsomos csirkét, a teljesen magyar mód szerint készitett
főzelékeket különösen szerette. Husféléből mindig elköltött egy férfira
való egész adagot.

Nem ivott se bort, se sört, se pálinkafélét, se teát, se kávét. Még
ásványvizet is ritkán. Közönséges ivóviz volt minden itala.

E szokásától semmiféle alkalommal el nem tért. A legünnepélyesebb vagy a
legvidámabb nyilvános lakoma se zökkentette ki kerékvágásából.

Egyszer a nemzeti kaszinóban volt közlakomán. Szerették volna, ha a
felköszöntések közben ő is felszólal. Gróf Zichy Manó megkisértette
rábirni.

Derék és kedves ember volt ez a gróf. A függetlenségi harcz alatt
honvédezredes, később kissé üldözött is, kissé menekült is. Deáknak
határtalan hive, többször képviselő, Deák is nagyon kedvelte.

Gróf Zichy Manó feláll, kezében a serleg s Deákhoz intézi szavait.

– Alkotmányos és nemzeti szokás, ugymond, közlakomán a felköszöntő. A
felköszöntő két részből áll. Egyik része az, hogy az ember beszéljen; –
másik része pedig az, hogy igyék. Ezt a részét majd ő végzi, ő majd
iszik, de végezze a másik részét a nemzet bölcse: Deák. Ő meg beszéljen!

A jó gróf mindig négy nyelven beszélt, noha egyiken se tudott
folyékonyan beszélni. Támadt nagy kaczagás. De bizony a felköszöntő mind
a két részét neki kellett elvégezni. A nemzet bölcse nem beszélt.

Egyáltalán nem szokott felköszöntőket tartani.

A tartalmas, komoly beszédeket a fehér asztal mellett nem kedvelte. Üres
élczelődés pedig nem állott természetében.

Könnyü kiszámitani, mibe került Deák Ferencz étkezése.

Mikor nem voltak országgyülések: 1848-tól 1861-ig és 1861-től 1865-ig,
akkor csak hat-hét hónapot töltött Pesten. A téli és tavaszi hónapokat.
A forró nyárnak öt-hat hetét Balaton-Füreden s a többi időt egész
szüretig Puszta-Szent-Lászlón Klára nénjénél szokta leginkább tölteni.
Néhány napra el szokott látogatni egyik másik leányági ifjabb rokonához.

Az Angol Királyné fogadóbeli étkezése havonként alig rugott többre ötven
forintnál. Ennyit fizetett havonként szobájáért is. A szolgálat és a
borravalók husz-huszonöt forintnyi költséget okoztak. Ennyibe került
havonként s átlagosan ruházata s mosása is. Ime mintegy 170 vagy 180
forint kiadás havonként.

Volt pedig életjáradékából legalább 250 forintja, a mai pénz szerint 525
korona. Maradt tehát ugynevezett zsebköltségre havonkint mintegy 150
koronája.

Bizony ez csekély összeg.

Utazására is kellett valamit költenie. A vasut pénzbe került később.
Ezer meg ezer semmiféle embernek volt ingyenes, vagy kedvezményes vasuti
jegye, de neki nem volt. A miniszter urak harminczhat év óta ingyen
utazgatnak a vasutakon. Sokszor családjukat is ingyen kocsikáztatják.
Kényelmes kocsik, nagy termes és hálófülkés kocsiszakaszok állanak
rendelkezésükre. Deák Ferencznek mindebből nem volt semmije. Ugy
utazgatott, mint más közönséges ember. Kiment az állomáshoz a rendes
időben, megváltotta jegyét az első osztályra s meghuzta magát a sarokban
negyed-ötöd magával.

Hát hiszen adtak volna ő neki termes kocsit is, külön vonatot is, mint a
királynak. De megkinálni ilyesmivel nem merte senki. Jól tudták azt,
hogy Deák Ferencznek semmit se lehet adni. Ha jó kedvében találják:
adomával utasit el minden ajánlatot. Ha rossz kedvében talál lenni:
összeszidja az ajánlattevőt, ha kormányelnök is.

Egyszer-kétszer mégis rászedték.

Arczát, alakját jól ismerte minden ember uton-utfélen. Siska kalapját,
bozontos szemöldökét, kusza bajuszát, tekintetének oroszlán fönségét a
ki egyszer látta, soha el nem felejtette. Ha valamely nagy állomáson
hire futamodott, hogy Deák Ferencz a vonaton van: csődület támadt
azonnal. Kocsiját körülvették, látni akarta mindenki s ha kocsijának
ablakfüggönye nem volt jól lehuzva: harsogó éljenzéssel támadta meg a
sokaság.

Ezt nem szerette.

De még kevésbbé szerette azt, hogy a mint fölfedezték: mindenki untató
figyelemmel, udvariassággal és előzékenységgel közeledett feléje, mintha
ő lett volna a nádorispán vagy a nagy Napoleon. Ha rá akart gyujtani:
tűzzel kinálták. Untalan kérdezgették tőle: nem parancsol-e valami üditő
italt. Felső ruháját, utazó táskáját kivették kezéből. Szolgálatát
mindenki felajánlotta. Bizalmasan nem beszélgethetett senkivel! mindenki
ugy ült vagy állt mellette, mintha nyársat nyelt volna. Mint a hadnagy a
fővezér közelében: ugy voltak vele az emberek. S ha megsejtették
menetelét: főispánok, alispánok, főbirák, polgármesterek siettek hozzá
tisztelkedni csak egy pillanatra is.

Mindez terhére volt.

Egyik utjában Székesfehérvárott is, Kanizsán is nagy éljenzéssel
fogadták a vasuti állomáson. Mikor visszaérkezett, panaszkodott, hogy
nem hagyják nyugodtan utazni. Legközelebbi utazása alkalmával Visontai
Kovách Laczi előre értesitette a déli vasut budai igazgatóságát erről.
Az igazgatóság nyomban értesitette Deákot, hogy ekkor és ekkor
gyorsitott tehervonatot indit, ha Deák kivánja, egy személykocsit
akasztanak hozzá s a rendes dij mellett használhatja a kocsit.

– Ez bizony jó lesz!

Nem vette észre a kegyes csalást. Kiment az állomásra. Látta, hogy
néhány teherszállitó kocsi után oda van akasztva egy személykocsi.
Megváltotta az utazási jegyet s igy azután külön vonaton utazott. S ezt
még egyszer megtudták vele cselekedni. De már akkor rájött a csalásra s
többé nem tudták a külön vonatra rábirni.

Végre is az utazás nem sok pénzébe került. De itt a fővárosban a
bérkocsizás se.

Naponként kirándult a Városligetbe s néha tovább is: Svábhegyre,
Zugligetbe vagy Klauzál Gáborhoz Kis-Téténybe. A hova omnibusz járt: oda
bizony nem fizetett ő se kétlovas, se egylovas bérkocsit.

Csodálatos omnibuszai voltak egykor Budapestnek. Hosszu, nehéz, födetlen
hidasok rossz lovakkal, goromba kocsisokkal. Tél ellen, szél ellen,
hideg ellen nem volt bennük menedék. Ha az eső szemetelni kezdett: akkor
keresztvasrudakra ponyvát huztak s a jég és eső legalább nem verte ki az
ember szemét. A Két pisztoly mellől s a Szénatérről indultak a
Városliget felé. Ma ezeket a helyeket Kálvin-térnek és Deák-térnek
nevezik. Két ülés a kocsis mellett, hat ülés a kocsi derekában, négy
ülés hátul. Állóhely nem volt. Minden ülésnek ára egy hatos volt. Hat
pengő krajczár, vagyis a mai számitás szerint 21 fillér. A hátulsó négy
ülésen szabad volt dohányozni.

Deák mindig ide ült.

Magánosan ritkán ment a Városligetbe. S kiséretében gyakran voltak nagy
urak, kegyelmes urak, milliomos urak is, a kiknek diszes, értékes
magánfogataik is voltak.

Hát bizony ha Deák társaságában akartak maradni, kénytelenek voltak
omnibuszra ülni s a hatost leszurni. Gyönyörü fogatuk ott ácsorgott vagy
ott baktatott a döczögő omnibusz mellett.

Bizony ácsorgott is.

Akkor az omnibusz sohase járt üresen. Megmaradt a régi jó szokás
mellett. A mig tele nem volt városligeti utassal: meg nem indult a
szentnek se. Neki ugyan nem parancsolt a főkapitány, hogy minden öt,
vagy tiz perczben indulni kell. A kinek nem tetszik az omnibusz: menjen
gyalog, vagy fiakkeren, vagy lóháton. Vagy üldögéljen otthon s ne
parancsolgasson senkinek.

Deák kényelmesen várt a hátulsó ülésen. Hiszen a Városligetbe csak akkor
ment, a mikor otthon semmi dolga nem volt. Ha pedig semmi dolga nem
volt: utja sietős nem lehetett. Szivarozni pedig ott a hátulsó ülésben
is lehetett. Hogy aztán az omnibuszon kofával, hentessel, bugyros
zsidóval is összekerült: az épen nem bántotta. Sőt az volt az
örvendetes. Hát azok nem épen olyan jóravaló, becsületes emberek, mint a
kegyelmes urak?

Végre is, ha kétlovas, vagy egylovas bérkocsira nem tellett: ment
omnibuszon. Tisztességes embernek nem szégyen az!

De azért később 1867 után nappal bent a városban mindig kétlovas
bérkocsin járt. Hogy az utczán járók-kelők meg ne álljanak s ne
bámészkodjanak, a mikor őt látják. Szivesebben ment volna ugyan egylovas
fogaton, mert az olcsóbb – de az ő vastag termetével az egylovas
bérkocsi keskeny ajtaján nehéz volt bemászni és kimászni.

Több költségébe került a dohányzás. Dohányzásának története van.

Fiatal férfi koráig, még az 1839-iki országgyülésen is mindig pipázott.
Otthon cseréppipából vagy könnyü tajtékpipából, de Pozsonyban, Pesten
vagy a megyegyüléseken mindig tajtékpipából.

A tajtékpipa magyar találmány. Sőt az én vármegyém hagyományai szerint
épen veszprémmegyei ember találmánya. Ezt a hagyományt el kell mondanom.

Volt Veszprémben ezelőtt közel kétszáz esztendővel egy Biró nevü
csizmadialegény. Ezermester, furó-faragó szenvedélylyel s világjáró
vágyakozással telve. Volt a bujdosó fejedelemnek, Rákóczinak rodostói
udvarában egy lelkes kurucz vitéze, valami Fábián nevü, a ki szentül
megfogadta, hogy dicsőséges vezérét élve soha el nem hagyja. Azonban
Fábián testvérei, rokonai, valami örökségen osztozkodtak, talán össze is
koczczantak, szükséges lett volna a bujdosó testvér szándékát megtudni:
mit szól a kérdéshez, miként vélekedik az ügyről? A csizmadialegény
előállott: ő elmegy napkeletre, Törökországba, a bujdosók tanyájára s
fölkeresi s megkérdezi Fábiánt.

Nagy sor ez! Hiszen hónapokig utazhat; hegyen-völgyön, szárazon-vizen
százszor elbódulhat: rablók utját állják; pogányok vérét ontják; éhség,
kórság, nyomoruság elgyalázza, az emberek nyelvén se tud beszélni,
panaszát se érti senki, hogy juthatna ő el messze tengerpartra s hogy
jöhetne onnan még ez életben vissza?

De bizony elment ő. Nem riadt vissza semmitől. El is ment, látta is a
dicső fejedelmet, beszélt is Fábiánnal, haza is jött, meg is hozta az
üzenetet. Beletellett egy esztendő.

De nemcsak az üzenetet hozta meg a csizmadialegény, hanem hozott magával
egy darab követ is. Akkora volt a kő, mint egy kosfej. A kőnek nem volt
sulya. Olyan könnyü volt, mint a pehely, olyan szine volt, mint a
vajnak; olyan követ itthon még senki sem látott. Ott jutott hozzá
valahol a Márványtenger körül Európában vagy Ázsiában. Beletette
tarisznyájába, s hurczolta magával Veszprémbe. Azért hozta el, hogy
itthon elhigyjék szavát. Az a kő legyen tanubizonysága.

Ez a kő pedig volt ama nevezetes tajtékkő, a melyből a szép csibukok és
pipák készültek ezentul.

De az első pipát ama Biró nevü csizmadialegény készitette. Ez által lett
hiressé és vagyonossá, nem a kaptafa, sámfa és forditófa által. Vésője,
esztergája, forgó kereke nem volt még hozzá, csak vékony pengéjü
bicskája. Ezzel furta-faragta ki a kőből a pipát. S a legelső pipát
rokonának, padányi Biró Mártonnak, a hatalmas veszprémi püspöknek
ajándékozta. Kapott érte fejős tehenet borjastul.

Igy szól a hagyomány.

Pipa azelőtt is volt már, hiszen az országban már 1630 óta pipáztak. De
addig a pipát cserépből vagy fából készitették. A tajtékpipa csak száz
év mulva, 1740 körül jött napvilágra. Sok tajtékpipát mutogatnak az
országban szerteszét: ez Rákóczi fejedelemé volt, amaz Bercsényi
főgenerális uramé, ez pedig beéri Balogh Ádámé. Jeles családok
dicsekednek efféle ereklyékkel, de bizony azok nem az időbeli valóságos
ereklyék. Hiszen ama nagy hires hősök és hazafiak mind nem éltek már
akkor, a mikor a csizmadialegény az első tajtékpipát kitalálta,
kifaragta.

Deák Ferencz is tajtékpipából pipázott 1840-ig.

Volt pedig neki elég.

Már az 1832-ik országgyülés végén szokásba jött s e szokás az 1839-iki
országgyülésen is folytatódott, hogy Deáknak minden vármegye
adományozzon egy tajtékpipát. A nemzet rendjelet, kitüntetést nem
adhatott, a fejedelem pedig lelkes hazafiaknak nem adott. Csak afféle
udvari hazafiaknak adott. De ha adott volna is: Deák nem fogadta volna
el. Hanem adhattak a vármegyék táblabirói czimet és megtiszteltetést.
Ezt csaknem minden vármegye megadta. A vármegyék követei pedig adhattak
tajtékpipát.

Adtak is.

Ékes faragásu, ezüst kupaku tajtékpipája több mint negyven darab lett
ily módon Deák Ferencznek. Sok pipára a vármegye czimerét, sokra pedig
az adományozó követ czimerét faragták. Volt olyan is, melyre mythologiai
alakok voltak faragva.

Gróf Széchenyi István s vele néhány főrendi ur divatba hozta a
szivarozást. S Deák maga is czélszerübbnek látta 1840 után a pipát
szivarral fölcserélni. De azért fölváltva a pipát is használta
mindaddig, mig Pestre nem költözött.

Egész dohányzó készsége érdekes volt Kehidán.

Márványdöbözben a dohány. De azonkivül a szoba különböző helyein apró
dohányzacskók is, tele dohánynyal. 1848 előtt nem volt gyufa. Aczéllal,
kovával és taplóval kellett rágyujtani. A tüzet csiholással kellett
csinálni. Aczélt, tűzkövet, taplót Deák csak akkor hordott zsebében, ha
utra kelt. Otthon pedig csak akkor, ha kinézett a gazdaságba.

Ám a pipadohánynak az a természete, hogy pipázás közben gyakran
kialszik. Némely dohány átkozottul makacs, mint az erkölcsös ló. A
tűznek mindig kéznél kell lenni, ha az ember füstölni akar.

Deák Ferencz ugy segitett magán, hogy három nagy szobájában, a hol csak
elfért, mindenütt volt aczéla, tűzköve és taplója. Séta vagy beszélgetés
közben akárhol aludt ki a pipája, nem kellett a tűzért messze menni,
kezeügyében volt a tűzszerszám mindenütt.

Ez a szokása Pesten is megmaradt. Mikor itt lakott, akkor már a gyufa
volt használatban. Szobájában itt is mindenüvé helyezett el egy-egy
csomag gyufát. Kis asztalon, nagy asztalon, fiókos szekrényen, kályha
vállán, ablak könyöklőjén mindenütt ott volt a gyufa.

De a fagyufatartót nem szerette. Csináltatott bádogossal kihuzós tetejü
egyszerü gyufatartót bádogból. Ilyenek voltak szobájában. Volt egész
sereg. Mikor meghalt, vagy husz darabot találtak. Mikor a szegények
javára mindenét elárverezték: ezeket a bádoggyufatartókat is megvették
mint Deák-ereklyét tisztes áron. Ő öt krajczárért csináltatta darabját s
megvették tiz koronán. Valami száz forint jött be a gyufatartókból.

Deák lassankint elajándékozgatta pipáit, mikor már szivarozás lett a
szokása. Mirevaló is a pipa, ha nem használják? Néhányat magam is láttam
elajándékozott pipáiból. Van ilyen pipája Nedeczky Pistának is,
unokaöcscsének, Jozéfa testvérje unokájának. Egy Deák-pipát 1888-ban
adtak el Lugoson nagy pénzen. Ezt Olteánu nagyváradi püspöknek
ajándékozta Deák ezelőtt harmincz évvel. A püspök halála után annak
rokonaira szállt, a kik aztán eladták. Ez volt azt hiszem Deáknak utolsó
pipaajándéka.


III.

(Deák szivarjai. – A szivar-összeesküvés ellene. – A német katonatiszt.
– A képviselői napidij. – Alamizsnálkodása. – Visontai Kovách Laczi
borravalója.)

A pipázás nem sokba került, de a szivarozás már sokba került.

Országszerte mindenki tudta, hogy Deák kabanósz szivart szi. Jó illatu,
termetes és könnyü szivar. Ára darabonkint tizenkét fillér. Ebből
elszitt Deák naponkint 15–18 darabot. Mindig szájában volt a szivar. A
szivarnak csak kétharmadát szitta el, egy harmadát eldobta. A mint egyik
elégett: nyomban rágyujtott a másikra. Komoly tanácskozásai, hires
adomái, mind a kabanósz füstjénél folytak.

Szivarja belekerült havonkint legalább ötven forintba. Vendégei,
látogatói többet elfüstöltek szivarjából, mint ő maga.

Én azonban ugy hiszem, hogy legalább 1867 óta még se kabanószt szitt,
hanem annál jobb, kellemesebb szivart. A hányszor nála voltam, mindig
másféle szivarral kinált, nem kabanószszal. S másfélét szitt maga is.
Valamivel rövidebb s nem oly sima és tiszta hengeralaku volt szivarja,
mint a milyen a kabanósz.

Miniszterek, kormányzók, nagy urak, idegen nemzetbeli hires férfiak,
fejedelmi személyek voltak látogatói. Mindezeknek a saját szivarját
ajánlotta föl s tisztesség és udvariasság volt tőle ezt elfogadni. Ám a
kabanósz mégis csak olcsó és polgári szivar. A kik a költséges
havannához, a forintos szivarokhoz szoktak, azoknak még se izlett eléggé
a hat krajczáros szivar.

Andrássy gróf és társai, a Deák-párt nagy urai tanakodtak, miként
lehetne Deákot jobb szivarra szoktatni.

Neki többre nem telt, csak hat krajczárosra. Ajándékot nem fogad el még
szivarban sem. Mindezt jól tudták. Kigondolták tehát, hogy csináltatnak
számára drága, finom, könnyü szivart, – ezt elhelyezik abban a boltban,
a hol szivarját be szokta szerezni s ezt uj kabanósz néven hat
krajczárért árusitják majd – de csupán neki.

Nagyon szerette Deák Szent-Iványi Károlyt, régi rendületlen hivét, még
az 1839-iki országgyülésből egykori követtársát s az 1865-iki
országgyülés képviselőházának elnökét. A szivar-összeesküvők ezt
beleavatták a titokba. Deák naponkint évődött, adomázott vele.

Szent-Iványi előveszi szivartáskáját s rágyujt s a mindennapi szokáshoz
képest szó nélkül Deák elé tartja a táskát. Deák szintén kivesz belőle
egy szivart s rágyujt. Nagyon izlett neki.

– Jó a szivarod!

Szent-Iványi az öreg ember játszi ravaszságával nem szólt semmit, hanem
e helyett a legelső alkalommal megint odatartja Deák elé a szivartáskát.
Deák mindig elfogad egy-egy szivart s egyszer megint kicsuszik a száján:

– Csakugyan jó a szivarod!

– Medecznél kapom, uj kabanósz a neve, hat forint husz krajczár az ára,
te is vehetnél ilyet.

Deák ránéz nagy komolyan Szent-Iványira. Érezte ő, hogy a szivar
havanna-keverék, hogy oly finom szivar nem lehet hat forint husz
krajczár. Lehet annak az ára százanként huszonöt-harmincz forint is.
Látta, hogy öreg barátja kelepczébe akarja őt ejteni. De azt is tudta,
hogy ilyen gondolat nem az ő öreg barátja fejében fogamzott. Miért lett
volna hát goromba legrégibb és legbuzgóbb hivével? Csak ugy tréfásan
szólt neki:

– Apage! Ne tentas tertianni theologum!

Magyarul azt teszi: takarodjál, ne kisértsd a harmadéves papnövendéket!
Régi diákadoma ez a debreczeni kollégium kebeléből. Az ördög valami
rosszra akarta birni az öreg diákot, de az öreg diák fölismerte a
kisértést s e szavakkal kergette el magától Belzebub követét. Talán épen
Szent-Iványitól hallotta ez adomát valamikor Deák Ferencz.

Szent-Iványi egy szót se szólt. Elröstelkedett s jól összeszidta a
szivaresküvőket: máskor őt efféle bolondságra rá ne vegyék.

Mert Deák Ferenczet megvesztegetni nem lehetett. Ő soha senkitől semmi
értéket el nem fogadott. Se barátainak, se a világ fejedelmeinek, de még
a szép saszonyoknak se volt hatalmuk ő fölötte.

Olcsó szivarját szitta tovább is.

Körülbelül elszámláltam Deák Ferencz napi életmódjának részleteit s
havonként való rendes kiadásait. De ezek aztán föl is emésztették az ő
rendes jövedelmét.

Voltak azonban külön kiadásai is.

Volt rendes házi orvosa: Kovács Sebestyén Endre. Nagyhirü s jeles tudásu
vagyonos orvos volt. Neki tiszteletdijul kétszáz forintot adott Deák
évenként. Nem nagy összeg, de a szokásnak megfelelt. Az 1873-ik év
közepéig az orvosnak nem volt Deákkal állandó és naponkénti nagy dolga.

A fürdőn töltött idő is nagyobb költséggel járt, mint a mennyit a Pesten
töltött idő emésztett föl.

Zalai régi ismerőseit, látogatóit, rokonait szivesen vendégelte meg az
ebéd idején a vendéglői asztalnál.

A jótékonyság, a kéregetés, az alamizsnálkodás is pénzbe került. Néha
éppen szép összegbe került.

Maga beszélt el nekem egy esetet.

– Német katonatiszt jött hozzám egykor – ugymond – lakásomra. Százados
volt a pesti helyőrségből. Bemutatta magát, nagyon zavart és levert
volt. Elmondotta, hogy századának valami pénzét elvesztette, pedig a
könnyelmüség nem természete, nem tudja, hova tette isten az ő eszét.
Kétezer forintra volna holnap délig szüksége. Ha a pénzt holnap délig
elő nem tudja teremteni, elveszti állását, becsületét, szabadságát. De
neki felesége s több gyereke van, örökös szégyent fejükre hozni nem
akar. Elszánta magát a végsőre. Azt hallotta, hogy én jószivü és tehetős
ember vagyok s hogy én segithetek rajta. Ha él: visszafizeti a pénzt
becsülettel. Tudja, hogy semmi joga ahhoz, hogy hozzám forduljon, de
családját nagyon szereti s szent kötelességének tartotta, hogy még ezt a
lépést megtegye, mielőtt az utolsóra elhatározná magát.

– Tünődtem, gondolkodtam – igy folytatta szavait Deák. – Mit csináljak?
Annyi pénz nem volt épen a kezemnél. Igazat beszél-e ez az ember? Idegen
országbeli ismeretlen ember, sohasem hallottam hirét s talán sohasem
látom többé. De hátha igaza van? Hátha csak szerencsétlen ember, de
igazán becsületes? Szegény családját meg lehetne menteni s őt magát is.
Még se tudtam magam nyomban elhatározni. Meg is mondtam neki s egyuttal
intettem, hogy semmi bolondságot ne csináljon, hanem jőjjön el hozzám
reggel kilencz órakor, akkorra majd elhatározom magam. Legyen addig
nyugodt.

– Eljött. Akkorra összeszedtem a kétezer forintot s neki adtam. Irást
akart adni róla, de nem fogadtam el. Megmondtam neki, hogy ez nem
kölcsön, hanem emberség. Fizesse vissza, a mikor teheti.

Kérdeztem Deákot: visszafizette-e?

– Vissza, noha lassankint négy év alatt. Azután tudakozódtam utána a
háta megett s mindig azt mondták: jóravaló ember. Nagyon megbántam
volna, ha nem tudtam volna megsegiteni.

Ime, ilyen kiadásai is voltak Deáknak.

De hát az ilyenekre hol vette a pénzt?

Birtoka vételárából mem maradt neki ugy szólván semmi. Hanem a mint
elbeszéltem, Klára nénje nem fogadta el a tizenkétezer forintnyi adósság
megfizetését. Volt hát készpénze is, mikor Pestre jött, vagy
tizenkétezer forint, mostani pénzünk szerint huszonötezer és kétszáz
korona.

Ez a pénz nyolcz-tiz év alatt 1865-ig elfogyott. Többnyire adakozásokra,
szegényebb rokonok segitésére, közérdekü gyüjtésekre.

De mint másutt elbeszélem, később is tőkepénzhez jutott. Klári nénje
ráhagyta söjtöri örökölt birtokát. Ő ezt a birtokot sógorának
Oszterhuber Józsefnek elörökösitette s a vételárból huszonötezer
forintot magának megtartott. E pénz bőven elég volt az adakozásokra s
gyengébb rokonai segélyezésére 1865-ig, az alkotmányos élet megnyiltáig.

1865 november havától kezdve folyton képviselő volt haláláig. Járt tehát
neki a képviselői napidij naponkint 5 forint 25 krajczár.

Állandóan kilencz hónapon át tartott az országgyülés évenként. A
lakásbér 800 forint volt s igy a képviselők összes évi illetménye
mintegy 2100–2200 forintra rugott. Ma már egy harmadrészszel többet
kapnak a képviselők.

A képviselőségből azonban nem sok haszna volt Deáknak.

A kornak jelleme a hires embereknél való kéregetés. Deák hires ember
volt. Neve nemcsak az országban, hanem az egész művelt világban
ismeretes volt. Kéregető-leveleket pénzért, jó tanácsért idegen
országokból is küldözgettek hozzá tömegesen.

Idegen országba nem küldött könyöradományt, hiszen az itthoni
kéregetésnek se tudott századrészben eleget tenni. Úton-útfélen
körülseregelték s lakására is rendesen ellátogattak. Utóbb is csak
azokra szoritkozott, mint a jószivü papok, a kik lakásán keresték föl.

Egy forintnál kisebb alamizsnát nem szeretett adni. Természetesen nem
mindig volt méltó a kéregető az adományra. Csavargók, részegesek,
munkakerülők, piaczi lézengők is ostromolták. Jól tudta ő ezt, de azért
nem tagadta meg az alamizsnát.

– Nem tudja az ember biztosan, milyen ember a kéregető. Hátha igazán
szegény és szerencsétlen! Ezért nem lehet bennük válogatni. Inkább tiz
méltatlan kapjon valamit, semmint egyetlenegy méltót utasitsunk el
magunktól.

Ez volt elve.

Csakhogy az elvnek határt szabott a tehetetlenség.

Minden nap elkészitett az adományra öt forintot. Még pedig különösen
készitette el.

Nagyobb ezüstpénz akkor nem volt, se korona, se forint. Egyforintos
bankjegyek voltak divatban. Deák minden reggel a mint öltözködésével
készen volt, öt darab egy-egy forintos bankjegyet összehajtogatott négy
rétben s odahelyezte az ajtó közelében a fiókos szekrényre. Ha jött a
szegény, csak oda adott neki egy darabot.

Tehát öt forintot naponkint. Ez épen kitellett a képviselői napidijból.
S mindig reggelenként volt a kiosztás. Akkor volt otthon és magánosan.

De hátha több volt a kéregető? Ha nem csak öten jöttek, hanem tizenöten?

De bizony sohase volt naponként öt kéregetőnél több. Csakhogy ennek is
története van.

Csakhamar észrevették legközelebbi barátai, hogy Deák jó szive nem tud
határt szabni s ő minden pénzéből kihagyja magát fosztani, ha szegényt
lát s igy kénytelen lesz szükséget látni. Tanakodtak: mit csináljanak? A
tanakodásnak az lett a vége, hogy Visontai Kovách Laczi a fogadóssal
egyetértve ugy intézkedett, hogy ötnél több szegényt Deákhoz föl ne
ereszszenek, ha mikor pedig Deák kilép az utczára, kéregetők a közelben
ne legyenek.

Sohase tudta meg ezt Deák. Sőt csodálkozott, hogy mily pontos az az ötös
szám. Hogy soha sincs több szegény ötnél.

Az igaz, hogy kevesebb se volt.

A napidijért nem maga szokott elmenni a pénztárhoz. Erről Visontai
Kovách Laczi, a háznagy gondoskodott gyöngéd figyelemmel. Ő minden hónap
első napjának reggelén vitte a pénzt az »öreg ur«-hoz.

Deák dévajkodni szeretett azokkal, a kiket különösen kedvelt. Kovách
Laczinak is adott ily alkalommal mindenkor egy hatost borravalónak.
Természetesen dévajságból.

Egyszer Kovách Laczi visszafeleselt.

– Mirevaló ez a hatos, urambátyám, nem vagyok én szolga.

– Nem is vagy ám tisztviselő. Te csak háznagy vagy, a ki nélkül meg tud
alakulni a képviselőház!

Csakugyan a házszabályok szerint az elnök, alelnök és jegyzők választása
után nyomban megalakul a képviselőház, – a háznagyot csak azután
választják.

Visontai Kovách Laczi ezekből a hatosokból összegyüjtött vagy
hetven-nyolczvan darabot. Nagy kegyelettel őrizte boriték alatt. Megvolt
még halála után is. Az volt szándéka, hogy ezeket egy gyüjteményben
valami foglalásba téteti. Ugy rémik előttem, hallottam, hogy e szándékát
utódai megvalósitották.

Még egyszer jutott Deák Ferencz nagyobb összegü pénzhez.

Volt neki hegyvámos szőlőterülete. Valami Inkey-féle kintlevőség. A
jogviszony eredetét és természetét nem ismerem. Ezt nem adta el
Kehidával együtt. Ez a terület 272 magyar holdra rugott s holdanként egy
akó bor volt a hegyvám. Az 1865-iki országgyülés utolsó évében törvény
készült arról, hogy a hegyvámos szőlőbirtokosok a hegyvámot az uraságtól
megválthatják. Biróságok, hegyvámbiztosok és ügyvédek vették az ügyet
kezükbe.

Deák Ferencz urasági érdekeit hirneves nagy-kanizsai ügyvéd képviselte.
Deák nagy tisztelője, később országgyülési képviselő: Veszter Imre. A
szőlőváltság értékét ő hozta személyesen Pestre s adta át Deáknak. Ez
mintegy huszezer forintot tett.

Bizony ennek nagy részét nyomban elosztogatta Deák szegényebb rokonai
között. Hat évig élt még ezután, de halálakor ebből már nem volt semmi.
Istenes czélra ugyan, de nyomtalanul párolgott el kezéből.

A pénzt nem tudta megőrizni. Még kevésbbé tudta gyümölcsöztetni. De nem
is akarta, nem állott természetében. Csak arra ügyelt, hogy
függetlensége szerény életmódja mellett tökéletes legyen és soha
egyetlen fillérnyi értékig senki vele szivességet ne gyakorolhasson!


IV.

(Deák alapitásai és részvényei. – A balatoni gőzhajó. – A pesti
állatkert. – Casanova oroszlánkölyke.)

De azért nem kell hinni, hogy részvényei nem voltak s hogy ő nem volt
alapitó. Volt ő. Csakhogy a mai világ nevet az ő alapitásán s az ő
részvényein.

Sok közgazdasági intézmény alapitásában vett részt.

A Nemzeti védegylet, a Balatoni Gőzhajótársaság, a Magyar Általános
Biztositó Társaság, a Magyar Földhitelintézet, a Pesti Állatkert egykor
mind nagy nemzeti ügy volt, ép ugy, mint a Lófutattás, a Lánczhid, a
Lujza-út a tengerpart felé, a Nemzeti kaszinó, a Nemzeti Szinház, az
Akadémia s egyéb efféle. Az ország vezéremberei, a főbb s jobb férfiak,
a lelkesebb vármegyék, a buzgó hazafiak, a költők, a lángoló keblü
hölgyek vállvetve törekedtek mind ezeket egyszerre és egymásután
megalkotni.

Ez intézetek egy része ma nincs meg, más része üzleti vállalat, vagy
léha mulatozás, melyhez a hazafiságnak most már semmi köze. Csak a
Nemzeti Szinház és az Akadémia maradt meg nemzeti intézménynek.

Deák bölcs szava, nagy tekintélye és kicsiny pénze ott volt mindenütt, a
hol szükség volt rá.

De különös végzete volt, hogy a hol anyagi haszonnal járt a munka és
buzgóság, ott nem tudott állandóan megmaradni. A hol pedig alapitó
részvényeket szerzett: ott sohase látott egyetlen fillérnyi hasznot.

Véletlen volt ez, vagy az ő rövidlátása?

Se nem véletlen, se nem az ő rövidlátása. Hanem igenis az ő komoly
bölcsesége. Hiszen, hogy a Magyar Általános Biztositó Társaság egykor
virágzó lesz s alapitóinak és vezetőinek nagy hasznot hajt, kincseket
hoz, azt ő is csak oly tisztán látta, mint bárki más. De ő egyéniségének
sulyával, tekintélyével, népszerüségével pénzbeli haszonban részesülni
nem akart. Csak addig maradt az intézeteknél, mig azok kamatot és
osztalékot nem fizettek. A mint fizetni kezdtek: szépen, simán, zaj
nélkül, feltünés nélkül, de rögtön otthagyta őket, mint Szent Pál az
oláhokat.

Épen igy lett ő a magyar nemzet történelmének oly óriási alakja.

A balaton-füredi állandó nemzeti szinház után sohase látott pénzbeli
hasznot. De nem is gondolt arra soha, hogy valaha lásson.

Érdekes volt a balatoni gőzhajózási társaság. Ez már részvénytársaság
volt s alapitásakor Deák Ferencz is vett részvényeket.

Az eszme Széchenyié volt s a megvalósitás élére is ő állott 1846-ban.
Csak két év előtt halt meg Zala nagy költője, Kisfaludy Sándor. Emlékét
ércz-szoborral megörökiteni s a Balatonra gőzhajót állitani, mely az ő
dicső nevét viselje: ez a kettős gondolat egyszerre született meg.

A gondolat tetté vált. Meglett a szobor is, több mint ötven évvel
ezelőtt. Ott volt a leleplezésen Deák is, s mint gyerkőcz magam is.
Olyan volt az a szobor, mint egy tele zsák. Lelkesülésünk körülrajongta,
de bizony azért az nem volt jó szobor. Most már másik áll a helyén.

A gőzhajó előbb elkészült. Az már 1848-ban vigan szelte a Balaton
hullámait. A neve volt »Kisfaludy«. A nagy költő feje domborműben,
aranyos fényben ott ragyogott az orrán.

Deáknak, mint alapitónak és részvényesnek jogában állott volna e
gőzhajón ingyen utazni. Lett volna is hozzá alkalma. Minden nyáron
Bataton-Füreden töltött néhány hetet. Oda Kehidáról vagy Klári nénjétől,
Puszta-Szent-Lászlóról utazott. Bizony kényelmesebb lett volna
Keszthelytől az utat pár óra alatt vizen megtenni, semmint 60–70
kilométernyi rossz uton és nagy porban egész nap zöcskölje az embert a
kocsi.

De azért Deák utóbb mégis a kocsit választotta, a szárazföldön való
utazást.

Jó oka volt erre.

A hajó rendszabályai közé tartozott, hogy a mikor nagy hazafit, hires
embert, gazdag főrendü urat, püspököt, vagy apát urat visz: a
diszlobogót kitüzze s mikor már a füredi kikötő közelébe ér: elkezdje az
ágyuzást. Hadd tudja meg szárazon és vizen az egész világ, hogy most a
hajón valami »nagy marha« vagy »nagy hazafi« utazik.

Deák Ferencz természetesen a nagy hazafiak rovatába tartozott. A nagy
marhák közé a főispánokat, főpapokat, az ismeretlen grófokat és bárókat
sorozták.

Volt a hajónak egy mozsárágyuja. Szép munka, sárga rézből, mindig
fényesen tartva. Ugy ült a hajó födélzetén jól leszegezve, mint egy
középnagyságu vizslakutya. Ha a matróz jól megtöltötte, fojtását jól
lesulykolta: akkorát szólt, mint valóságos várbeli ágyu. A messze vizről
is meghallották durranását a füredi parton, s mire a hajó kikötött, az
egész fürdőközönség kicsődült a kikötő hidjához.

– Vajjon ki jöhet a hajón?

Ha Deák Ferenczet látták: volt nagy riadalom. Harsogó éljenzés, mely meg
nem szünt, mig lakásába el nem bujhatott.

E miatt nem szeretett utazni azon a hajón, mely az övé is volt.

A fogadó közönség élén mindig ott várta, ha épen jelen volt, a tihanyi
apátur. Ékes beszéddel és hosszu beszéddel, holott Deák se az ékes, se a
hosszu beszédet nem szerette. Bresztyenszky apátur mindig latin nyelven
köszöntötte a parton. Deák neki is latin nyelven felelt, de mindig
dévajul.

Gőzhajó-részvényei megvoltak még 1870 körül. Hova tette őket: nem tudom.
Utánuk sohase járt osztalék. A hajót utóbb a mult század hetvenes
éveiben elbontották. A hajóépités tudománya nagyot haladt a mult század
közepe óta. Biztosan ki tudták utóbb számitani, hogy hány lóerejü géphez
mekkora hajótest kell. A jó öreg »Kisfaludy« hójóteste nagyobb volt,
mint kellett volna lenni. A szakértők azt mondták, hogy a hajótest egy
részét holt teher gyanánt hurczolta magával.

De bizony el is korhadt már lassankint. A vas is elvásik idővel. Ezért
kellett elmulnia. Ma öt-hat gőzös is van a Balatonon, de egyik se
akkora, mint a »Kisfaludy« volt. Egyiknek sincs most már ágyuja. Egyik
se hordoz födelén nagy hazafit és nemzeti lobogóval s ágyudörgéssel
egyik se tiszteli meg a nemzet vezéreit. De hol is vannak hát ma a
nemzet vezérei? Nem siet eléjük a nyárfaárnyékos parton a fürdőközönség
s a harsogó éljenzés se tör ki most már önkénytelenül az ajkakról és a
szivekből.

Állatkerti részvényeket is vett Deák Ferencz.

Ha jól tudom, a pesti állatkertet 1865-ben vagy 1866-ban alapitották a
jó és okos emberek. Egyszer virágzott, másszor sinylődött ez az intézet.
Ma már tetemes részét más czélra használják.

Valamikor a magasabb társaság is el szokott látogatni az állatkertbe.
Nagy élvezet ez, de csak mivelt elmék és romlatlan lelkek és
gyermekszivek számára. Most már a főrendek, a tőzsdeurak, a nagy delnők,
a papi renden levők éppen nem látogatják rendszeresen.

Deák, a hányszor csak ráért, mindig szivesen sétálgatott az
állatkertben. Még 1873 nyarán is, a mikor már szivbaja miatt nagyon
elnehezedett. Volt néhány különösen kedvelt állata. A fuvolamadarat
például nagyon szerette. De legjobban az oroszlánokat.

Ez előtt harmincz évvel egy Casanova nevü állatszeliditő asszony volt
ott négy-öt oroszlánnal. Volt egy kis kölyök-oroszlánja is. Lehetett
talán hat hetes vagy két hónapos. Gyönyörü állat, hatalmas fejjel,
ragyogó nagy szemekkel, selymes, puha szőrrel. Csak csöppnyi volt még a
sivatag e hatalmas királya, sörényének és farka bojtjának még hire se
volt, de azért már nem félt semmitől, nem riadt meg senkitől. Casanova
asszony, mikor Deák jött, mindig ölébe tette az oroszlánkölyket s a
»haza bölcse« negyedórákig élvezettel simogatta a kis fenevadat s
eljátszogatott vele mint egyik kis gyerek a másikkal. A fenevad is örült
a játéknak, s egyszer-kétszer ő is megnyaldosta a simogató kezet.

Ily módon szedte föl állatkerti részvényeinek kamatját.



ADÓS FIZESS, DE NE SIESS.

Gróf Széchenyi István neki rontott »Hitel« czimü munkájával a magyar
nemes embernek. Kifejtette ebben, hogy a nemes embernek, akármekkora a
birtoka, hitele nem lehet; – a nemes ember kölcsönpénzt nem kaphat s ha
kap is, csak elviselhetlen uzsorára kaphat, a miben el kell pusztulnia.
Birtokát nem javithatja; vizeit nem szabályozhatja; ha leég: nem
épithet; ha sok gyereke van, nem tanittathatja őket, nem utazhat,
országot-világot nem láthat; ha ökrét-juhát elviszi a dögvész, métely,
lépfene, százrétü paczal, pokolvar s egyéb efféle veszedelem: uj lábas
jószágot be nem szerezhet. Mert nincs pénze semmire.

Kimutatta a könyvben azt is, hogy ennek a nyomoruságnak pedig főoka az,
hogy a jólelkü hitelező, ha adósa elhal vagy makacskodik, biróság utján
csak nagy keservesen juthat pénzéhez. Sok esetben tiz-husz év eltelik,
mig a nemes emberen egy-két száz forintot be tudnak hajtani.

Sok szó esett erről az 1832-iki országgyülésen. A nemes urak időnkint
egyébről se beszéltek, csak erről a könyvről. Ki dicsérte, ki gyalázta
ezt a könyvet. De abban általánosan megegyeztek, hogy a nagy gróf
veszedelmes ember. Mit erőlködik ő azon, hogy a nemes ember, ha adós,
nagy hirtelenséggel legyen kénytelen adósságát megfizetni?

Azonban a »haladó kor szelleme« mégis arra intette a nemes urakat, hogy
alkossanak bölcs törvényt, melylyel a nemes emberen is be lehessen
hajtani a világos követelést.

Ott volt Deák Ferencz. Ő is sürgette ezt a törvényt. Sőt talán ő
sürgette legjobban. Volt is e miatt sok vitája.

De minden vitáját diadalmasan el tudta dönteni egy példával, melyet az ő
családja történetéből beszélt el. Magam is hallottam tőle ezt a példát,
noha nem akkor, hanem közel negyven évvel később.

Elmondom ezt a példát. Ma is érdekes. Hiven jellemzi a száz év előtti
kort.

Deák Ferencz apai öreganyja Hertelendy Anna volt, Deák Gábornak
édes-kedves felesége. Volt ennek a révén egy öreganyai nagybátyja:
Hertelendy Gábor. Nem a hires, nagy vitéz, a tábornok és hadvezér, a ki
Simonyi ezredessel versenyzett a vitézségben, hanem egy korábbi
Hertelendy Gábor, a kit Deák Ferencz nem is ismerhetett, mert már 1754
körül elhalt.

Ennek testvérje volt Hertelendy Éva, Deák Ferencznek szintén öreganyai
nagynénje. Szép lány volt, örökség is szépen nézett rá. Feleségül vette
Rumy Boldizsár Rumból, Vasvármegyéből. Ott laktak szerelemben,
boldogságban, békességben. Lett két lányuk is. Az egyiknek neve volt
Manczi. A másiknak neve volt Miska. Furcsa név lánynak, de hát ez volt a
neve: Rumy Miska. Mind a kettő élt még akkor, mikor Deák Ferencz kis
gyerek volt. Csakhogy a Miskát Deák sohase látta, mert ez apácza lett s
elvitték valahova idegen országba.

Nos hát a nagybátya Hertelendy Gábor föltette magába 1752-ben, hogy ő
nemes Zalavármegyének lesz főjegyzője. De akkor a főjegyzőt Zalában nem
a nemesség választotta, hanem a főispán nevezte ki. Az örökös
főispánságot a gróf Althan-család birta, de az örökös főispán akkor a
bári érsek és váczi püspök gróf Althan volt s állandóan Bécsben lakott.
Elindult hát Hertelendy Gábor uram Bécsbe, hogy kijárja magának a megyei
főjegyzőséget az örökös főispánnál.

Rum felé vette utját, hogy édes testvérnénjét, Évát és sógorát, Rumy
Boldizsárékat is meglátogassa. A hogy illett jó atyafitól.

Beszélgetés közben rá került a sor a bécsi utra s a főjegyzőségre. Rumy
Boldizsár azt kérdi:

– Aztán van-e édes jó sógorom elég aranyad és ezüstöd az utra?

– Ezüstöm csak volna, de aranyam nincs.

– Akkor semmit se ér az utad. Püspökkel, főispánnal csak aranyos nyelven
lehet beszélni. Csak a fütőnél, komornyiknál, borbélynál ér az ezüst
valamit.

Tudniillik a fütőt, borbélyt, komornyikot kellett az ügynek első sorban
megnyerni. Csak ezeken át lehetett az örökös főispánnal vagy
helyettesével beszélni.

Egyik szó a másikat érte s a vége az lett, hogy Rumy Boldizsár adott
kölcsön a bécsi utra Hertelendy Gábornak 85 darab aranyat. Majd
megfizeti, ha visszatér.

De akkor bizony nem fizette meg.

Mert akkor meg ellátogatott Szarvas-Kendre meglátogatni a
Sibrik-atyafiságot. De épen akkor otthon volt Rosty Istvánnak,
Vasvármegye néhai hires alispánjának özvegye Sibrik Teréz is gyönyörü
szép két lányával Fannyval és Mariskával. Hertelendy Gábor megszerette
Rosty Fannyt, meg is kérte a kezét s az eljegyzést és gyürüváltást el is
határozták nyomban.

De hát hol a gyürü?

Se Vasban, se Zalában nincs város, a hol gyürüt lehetne találni. Győrbe
vagy Sopronba kell menni szép köves gyürüért.

Hertelendy Gábor befogat rögtön s indul gyürüért. Utja Rum felé visz s
megint beszáll sógorához, Rumy Boldizsárhoz. Elmondja ott a jó hirt s
utazásának czélját. Rumy Boldizsár azt mondja:

– Ne menj te édes sógor gyürüért se Győrbe, se Sopronba. Itt van
Rohonczon az Elbuj nevü gyürüs zsidó. Az igazi neve ugyan Abiud, de a
nép már csak Elbuj zsidónak nevezi. Szebb gyürüt tud ez adni, mint a
milyent akár Bécsben kaphatnál. De ne menj te ehhez se. Nem találod
otthon, mert ő mindig faluz, a nemes urakat járja. Hanem ha az én édes
lelkem, Évi feleségem beleegyez: vidd el azt a rubintos aranygyürüt, a
melyet én vettem neki a mi eljegyzésünkkor az Elbuj zsidónál, 30 rhénusi
forint volt az ára. Add ezt oda jegyesednek, derék jó lány, szép is,
megérdemli, ha siettek az esküvővel. S aztán az árát küldd meg, ha majd
hazaérsz.

Igy lett. Beleegyezett az asszony is szivesen. Hertelendy Gábor ekként
adósa lett Rumy Boldizsáréknak 85 aranynyal és 30 rhénusi forinttal. Meg
is esküdött Rosty Fannyval csakhamar, de adósságát megfizetni elfeledte.

A következő évben 1753-ban Rumy Boldizsárné virágzó korában, java
idejében nagy hirtelen elhalt. A temetésen ott volt Hertelendy Gábor is
s a bánatos férj előtt elismerte tartozását. Elismerte, de meg nem
fizette.

Jó Rumy Boldizsár nem tudott élni felesége nélkül. A mint a temetőből
hazament: ágynak esett s nyolcz nap mulva meghalt.

A temetésen megint ott volt Hertelendy Gábor s megint elismerte
tartozását, de megint nem fizette meg.

A két serdülő lány, Manczi és Miska árván maradt s édes apjuk
testvérbátyjának Rumy Lázárnak gondnoksága alá került. Ez előtt ismerte
el Hertelendy Gábor a tartozást. De Lázár ur nem inditott pert. Nagy
jogtudós volt. Tudta, hogy annak a pörnek sohase lesz vége. Ő legalább
végét nem érheti, mint beteges, öreg ember. Ha majd a lányok férjhez
mennek: hajtsák be ők a követelést.

Két év mulva azonban Hertelendy Gábor is meghalt hirtelen. Ifju szép
özvegye hazament az ősi házhoz s nemsokára akadt is derék kérője s
férjhez is ment ujra. Hertelendy Gábornak nem maradtak gyermekei,
birtokán megosztoztak a Hertelendy osztályos atyafiak. Jutott belőle
Deák Ferencz öreganyjának is.

A kisebbik árva, a Miska lány – mint mondám – apácza lett. A
nagyobbikat, Manczit, elvette Hertelendy György, Zalavármegyének 1760
körül nagyhatalmu főszolgabirája. Ő most már hát kereste felesége jogán
Hertelendy Gábor adósságát.

Meginditotta a pert 1767-ben. Kért az udvari Cancelláriától s Albert
királyi herczegtől, Magyarország kormányzójától vallató parancsot.
Megperelte az egész osztozkodó Hertelendy atyafiságot, fiágon és nőágon
levőket, felmenőket és leszármazókat egyaránt. A hogy a törvény és
igazság hozta magával.

Utóbb kihalt minden osztozó fél, a másod és harmad izbeni örökösökre
szállt át a pör. Utóbb kihalt a felpörös s fiai s unokái folytatták a
keresetet. Folytatták utóbb Deák Antal és Deák Ferencz ellen is, mint a
kik néhai Deák Gáborné született Hertelendy Anna unokái. Ezerekbe került
már a pör, de minél tovább folyt: annál messzebb estek a végétől.

A minek megint más oka, de törvényes oka volt.

Ezt az esetet beszélte el Deák Ferencz 1834-ben barátainak. S
hozzátette:

– Lássátok! Ez a per egyszerü mindennapi adóssági per. A tárgya se nagy,
csak néhány száz forint. Hatvannyolcz esztendeje folyik s most már
törvényeink szerint nem is lehet vége. Mert most már az unokák ellen
senki soha be nem bizonyithatja, hogy ki milyen arányban osztozott
hatvannyolcz esztendeje óta. Nincs-e hát szükség az uj törvényre?

Igy készült az uj adóssági törvény 1836-ban.



DEÁK FERENCZ ÉS A NŐK.


I.

(Deák szivének története. – Hagyomány szól arról, hogy ő is volt
szerelmes. – Testgyakorlatai. – Testi ereje. – Ürményi Miksa és az
angol. – Vörösmartyhoz irt levele.)

Székes-Fehérvárott a Vörösmarty-körben tartottam ezt a szabad előadást.

Tisztelt közönség! A mikor szives meghivást vagy inkább értesitést
kaptam arra nézve, hogy e körben nekem kell felolvasást tartani: még
akkor nem voltam s mind a mai napig nem voltam azzal tisztában, miről
tartsak felolvasást. Hogy tartok: arra erős elhatározásom volt, minthogy
e kört az országban levő hasonló természetü körök közt bizonyos
tekintetben legtöbbre becsülöm. Csak ma, csak egy órával előbb, hogy ide
szerencsésen beléptem, jutott eszembe, hogy arról a tárgyról tartok
felolvasást, melynek czime lesz: Deák Ferencz és a nők.

De minthogy csak egy órája jutott eszembe, azért engedelmet kell kérnem
a tisztelt közönségtől, hogy a felolvasás csak a szó teljes értelmében
vett elbeszélés vagy inkább beszélgetés lehessen. Miként olvassak föl,
ha nincs miről?

Természetesen se én nem tudom, se más, milyen lesz ez a beszélgetés. Már
e miatt se tart ez arra számot, hogy vagy most vagy valaha a remek művek
közé tartozhassék. Bizalommal jöttem ide, bizalom és kitüntetés fogadott
itt s én valóban családias bizalommal mondom el, a mit el akarok vagy el
tudok mondani.

Deák Ferencz életének, a hogy ez életet én ismertem, néhány töredékéről
s nyilatkozatainak, a mint én hallottam, néhány részletéről akarok én
most némi szemlét tartani s a szemle adatai nyomán kissé elmélkedni a
fölött, minő viszony állott fenn Deák Ferencz és a nők között.

Deák Ferencz nemzeti történelmünk egyik legnagyobb alakja. Ezt tudja
mindenki. Sőt nemcsak a mi történelmünkben válik ki, hanem mindazok
közt, kik valaha a világtörténet szinpadján megjelentek, a legkitünőbbek
egyike s egyéniségéhez bizonyos tekintetben alig találunk hasonlót. Se a
nagyok, se a kicsinyek közt, se a hatalom birtokosai közt, se azok közt,
kiket a népek szeretete vagy gyülölete magas fokra emelt, talán senki
sincs, a kinek egész élete oly összhangzatos volna, mint Deáké. Nagyobb
és tisztább összhangot egyetlen ember élete se mutat fel; hozzá hasonlót
is keveset. Angol életirója az angol nemzet nagyjai közt keresett hozzá
hasonlót. Angliát – ugymond, ha jól emlékszem – a gondviselés különös
szerencsével áldotta meg, mert az utolsó két száz év óta belvillongástól
menten szabad alkotmánynak zavartalan életműködése közt szabadon
fejlődött, jólléte és miveltsége hatalmasan emelkedett s igy alkalma
volt arra, hogy nemzeti élete nagy férfiakat szüljön, neveljen,
alakitson. De még az ő nemzete nagy férfiai közt is, talán Hamden Jánost
kivéve alig van, kit Deákhoz lehetne hasonlitani.

Ily férfiunál mind kortársai, mind barátai, mind az egész nemzedék, mely
személyesen ismerte mind az utána következő első nemzedék, mely
közvetlenül már nem, de emlékeiből mégis jól ismeri, – mindezek élénken
érdeklődnek az iránt, vajjon ilyen férfiunak mi az élettörténete a sziv
dolgában s közte és a nők között minő viszony állott fenn?

E kérdést nem én vetem föl először. Kérdés volt ez hatvan-hetven
esztendő óta mindig. És mégse tud senki biztosat arról, hogy Deák
Ferencz közt és valamely nő közt bármi benső vagy gyöngéd viszony
fejlődött volna ki s állott volna fenn akár állandóan, akár futólag.

Abból azonban, hogy biztosat senki se tud, még egyáltalán nem
következik, hogy ifju korában s talán még később is ne jutott volna oly
helyzetbe, a mit a közönséges beszéd szerelmi viszonynak nevez. Csakhogy
ez a viszony nem volt hosszantartó, nem volt állandó, nem alakult át
mélységes szenvedélylyé s hire egyáltalán nem jött napvilágra. Igazi
nemes ember semmi körülmény közt szerelme titkaiból el nem árul semmit.
De a gyöngéd lelkü önérzetes nő se. Ily férfinál és nőnél csak a halál
vagy a házasság vagy valamely egészen bolond véletlen árulhat el
szerelmi titkot.

Zalában az öregek bizony emlékeznek arra, hogy Deák Ferenczről ifju
korában, mint szerelmes legényről gyakran volt szó. Magam is tudok egy
nőről, a kit 1823 körül erős szerelemmel rajzott körül, de a kiről nem
lehet szólnom, mert bár igen magas korban, még most is él. Kehida körül
mindenki tudta ez előtt ötven évvel, hogy egy másik előkelő urnő
mennyire üldözte Deákot szerelmével. Él még egy harmadik előkelő urnő is
a főváros közelében, a kit egykor gyöngéd érzelmek kapcsoltak Deákhoz, a
ki hetekig tartó látogatásokat tett a kehidai kastélyban s a kinek
látogatásait a mult század ötvenes évében Deák is gyakran és szivesen
viszonozta. E nőt távoli rokonság is kapcsolta Deákhoz.

Tudjuk, hogy agglegényként halt meg. S nemcsak ő, hanem testvérbátyja is
Deák Antal. E pillanatban most nem jut eszembe, hogy bátyja hány évvel
volt idősebb, de jóval idősebb volt, mert például 1812-ben, a mikor
Ferencz még csak nyolcz-kilencz éves gyermek volt, bátyja már
Zalavármegye szolgabirója s öcscsének gyámja és gondnoka volt. Ő is
agglegény maradt haláláig.

Deák Ferencz, mikor 1833-ban országgyülési követnek először
megválasztották s Pozsonyban az országgyülésen megjelent, erőteljes szép
ifju ember volt. Hogy erős, egészséges, hatalmas izmu volt; hogy izmai
erejét el nem hanyagolta, hogy bizonyos izomgyakorlatokat végzett, némi
részben magam is láttam, de hallottam is még önnönmagától is.

Labdát ugyan nem rugdalt, hanem dobált. Versenyt nem futott, nem
kerékpározott, félmeztelenül nem evezett, a mai nap divatos kötél, rud,
ugró, lógyakorlatokat nem művelte, de a gyermeknek való egyszerü,
egészséges testgyakorlatokat igenis szorgalmasan művelte.

A mult század 60-as éveinek végén Pesten, az ország fővárosában lelkes
ifjak és férfiak rendszeres tornatanitást akartak behozni s
tornaegyesületet alapitani, de elég pénz nem volt. Elhatározták, hogy a
kormánytól ugy emlékszem 6000 forintra rugó évi állandó segélyt kérnek s
küldöttséggel fölkeresik s megkérik Deák Ferenczet, mint fővárosi
bizottsági tagot s belvárosi képviselőt: támogassa törekvésüket s
kérésüket. A küldöttség egyik tagja és szónoka rég elhunyt egyik barátom
Matolay Elek volt. Deák azt felelte a kérésre:

– Helyeslem az önök törekvését és támogatom. Helyeslem pedig azért, mert
az iskolába járó mai gyereknek nagy szüksége van a rendes tornára. Én is
voltam gyerek és tanuló, nekem és társaimnak nem volt tornagyakorlatunk,
de nekünk nem is volt arra szükségünk. Mi naponként kimentünk a mezőre
labdajátékra s ott labdaütéssel, dobással és futással, de birkózással s
egyéb játékkal is sokkal erősebb testgyakorlatokat végeztünk, mint ma az
iskolák tornagyakorlatai. Karunk, lábunk, derekunk igazán megerősödött.

Szentgyörgyi Horváth Józseftől hallottam Balaton-Füreden, hogy Deák
Ferencz husz-huszonkét éves ifju korában még nagyon szeretett a
Balatonon kőugratót játszani. Ez sima kővel történik. Erős karral kell a
követ a viz felszinére dobni. A kő ugrál a vizen. Senki se értett ugy
hozzá, mint Deák. Egyszer tizenháromszor ugrott fel a köve a viz
szinéről, mielőtt elmerült. Bizonyos ügyesség is kellett ehhez, de erős
karizom is.

Harmincz éves fiatal férfi volt, mikor az országgyülésen megjelent. A
követek akkor is sok olyan mulatságot gyakoroltak, a minőt a mai
képviselők: kártyát, udvarlást, kocsizást s egyéb effélét. Deák ezekben
nem gyönyörködött, hanem ezek helyett az üres délutánokat az Auban
töltötte, a Duna szigeti szép városligetében, a hol követtársaival
együtt nem egyszer labdajátékot játszott, még pedig a mikor meleg volt,
pőrén, felsőkabát nélkül.

A mostani képviselők ezt alig tennék. A közönség minden esetre
különösnek találná, ha a képviselők kabátot és mellényt ledobva a mezőn
vagy vásártéren métát játszva futkároznának. Semmi esetre se találná
természetesnek, ha Széll Kálmán, vagy Tisza Kálmán vagy Szilágyi Dezső
ingujjban futkosna labda után a piaczon. Akkor pedig megtörtént s Deák e
játékokban mindig részt vett.

Dévajkodó erőmérkőzésbe is belebocsátkoztak a követ urak. Valami német
vagy angol állitott föl egy erőmérő gépet, melyen a kar és derék
izmainak erejét lehetett megmérni. Az összes követek és főrendüek
között, a kik ott kisérleteztek, egyedül báró Wesselényi Miklós
izomereje multa felül Deákét. Wesselényi pedig, ha jól emlékszem, hét
vagy nyolcz évvel idősebb volt Deáknál, csakhogy őt a rendesnél nagyobb
izomerejünek tapasztalták barátai.

Mind ezzel csak azt akarom mondani, hogy Deák életkorához képest
teljesen erős, egészséges ember volt.

Zömök termet, rövid nyak, széles hatalmas váll, nagy fej, erősen
kifejlett mell, napbarnitott piros arcz, erős ajkak s az ajkakra boruló
vastag bajusz: ilyen volt Deák Ferencz azok előtt, a kik ismerték. Igy
ismertem én is. Szürke kék szemeiben nagy mélység, sok szelidség s
hatalmas erkölcsi erő sugárzása volt. Mind oly tulajdonságok, melyek
köztapasztalás szerint a nőkre igen erős hatást szoktak gyakorolni.
(Általános derültség.) A fölött méltóztassék majd mosolyogni, a mit én
mondok, ne pedig a fölött, a mit önök gondolnak. (Nagy derültség és
hosszas éljenzés.) Majd mondok én talán olyat is. (Éljenzés.)

A férfiui erőnek és erélynek, az erkölcsi hatalomnak akkora jelensége
volt Deáknak arczán, hogy az bámulatot gerjesztett mindenkiben. Egykor
Ürményi Miksa képviselőt egy Indiákról jött angol barátja meglátogatta
Budapesten s megkérte őt, mutassa meg neki Deák Ferenczet. Sokat
hallott, sokat olvasott róla, szeretné látni.

– Látta-e ön az arczképét valaha?

– Nem.

– Jőjjön el a képviselőház karzatára s keresse ki az arczok között.

Az angol fölment a karzatra s gondosan végignézte a képviselők arczát.
Végre egynél megakadt s odamutatott.

– Ha Deák az az ember, a milyennek mondják és irják, ha csakugyan akkora
magasságban áll az emberek fölött, akkor csak ez az arcz lehet Deáké,
mert a legnagyobb erkölcsi hatalom ezen tükröződik.

Csakugyan Deákot mutatta az angol Ürményinek.

Annyi bizonyos, hogy olyan termet és olyan arcz, mint Deáké, a férfiui
erőnek és hatalomnak, az észnek és komolyságnak akkora teljessége minden
népnél minden időben erős hatást gyakorol a nőkre. És mégis, mikor
fölment az országgyülésre, senki se tudott se otthoni multjáról, se
pozsonyi életéről semmit, de semmit, a mi eligazodást nyujtott volna
arra nézve, hogy közte és a nők közt valami bensőbb természetü viszony
volt-e valamikor vagy nem volt.

Pedig volt.

Irt 1826-ban Vörösmarty Mihályhoz egy levelet, melyben őt egyebek közt
egyik közös jó barátjuknak Fábián Gábornak sorsáról értesiti. Fábián
épen akkor feleségétől válóban volt. Ezt közli Vörösmartyval s egyuttal
kiterjeszkedik arra is, hogy ő is volt már szerelmes s az ő szivét is
meglepte már ez az érzés. Mint irja, Ámor istenke nyila az ő szivét is
megsebezte.

Levelének ez a része szórul-szóra igy szól:

»Még eddig, hála a szerelem kis istenének, csak körülöttem szórogatta
nyilait; azon egy-kettő is, mely talán nékem volt irányozva, vagy tömött
ruhámban fennakadott, vagy izmos mellcsontomon megtompulva, szivet nem
sérthetett. Egy mégis, megvallom: mélyebben csuszott az oldalcsontok
közé, mint kivántam volna; megdöbbentem először a véletlen eseten, de
elhatározottságomat ismét visszanyerve oly gyöngéden, oly kimélve vontam
ki a nyilvesszőt, hogy két esztendei távollétel egészen begyógyitotta
már sebemet. Sajog ugyan most is még némelykor a sebhely, kivált ha vagy
magam vagy mások azt véletlen az elevenebb emlékeztetés által
felvakarják; – de a hideg meggondolás mindenkor lecsillapitja az ujra
felzudult indulatot s nem engedi, hogy a sziv, ezen vakmerő játékos, egy
egész életboldogságot kössön egy koczkához.«

»E kevésből már láthatod, hogy ha foglalatosságaim hosszabb utra időt
engednének is, inkább titeket, kikhez a barátság édes érzése csatol,
látogatnálak meg, mint sem egy idegen, ismeretlen és soha nem látott
leányt keresgélnék az alatt; mert jaj annak, a ki ugy keres szeretőt és
barátot, mint – gombát.«

Ez a levél, vagy legalább a levélnek az a része, melyet felolvastam,
okos és higgadt férfiu komoly beszéde. Deák Ferencz tehát már akkor is
okos ember volt. Már akkor is komolyan akart beszélni a sziv dolgáról s
valósággal komolyan is beszélt.


II.

(Ki volt az, a kit Deák szeretett? – Nem tudni. – Deák szerelmi
tanácsai. – Hol tanulta a szerelem bölcsességét? – A ki megházasodik és
a ki meg nem házasodik. – Deák ölében hat gyerek.)

Deák, mikor ezt a levelét irta, csak 23 éves fiatal ember volt. Már hogy
valaki 23 éves korában szerelem dolgában is ilyen higgadt legyen: ez nem
mindennapi dolog. Legalább is igen különös.

Maga irta, hogy Ámor istenkének nyila őt is megtalálta. S Vörösmartynak,
jó barátjának irta. Ennek tehát igaznak kell lenni. Deák se a szerelem
dolgában, se másban soha nem mondott nem igazat.

Hogy mikor, mely évben s mily körülmények közt találta őt mélyebben a
kis istenke nyila, azt nem tudni. A levélben azt mondja, két évi
távollét meglehetősen kigyógyitotta. A levél irásakor 23 éves volt. Ha
ebből két évet leszámitunk, 21 év marad. De még az sem bizonyos, hogy
pontosan az utolsó két évet kell leszámitani, mert hiszen, ha
emlékezetem nem csal, két évet Budapesten töltött, de ez a két év nem az
1824-ik és 1825-ik évekre esik.

De nem akarok tovább menni a találgatásban. Csak azt mondom, csak annyit
látok bizonyosnak, hogy Deák legföljebb 20–21 éves volt, mikor Ámor
nyila behatolt oldalbordái közé.

De hát ki volt az, a ki a kis istenkét felbiztatta s oly dühössé tette
rá, hogy nyilát beledöfje? Ki volt az a nő? Nem mondja nevét senki.
Lehet, hogy az a most is élő agg nő volt, a kiről előbb emlékeztem.
Lehet, hogy más volt.

Én ugy hallottam ugyanis s ezért az se lehetetlen, hogy az a nő Inkey
Karolina volt. Inkey Ferencz leánya s a nagy szerző Inkey Boldizsárnak
unokája. Inkey Ferencz Zalavármegyének 1812-ben országgyülési követe
volt. Felesége Triangi Karolina bárónő. Nagy vagyonu előkelő zalai
birtokos s egyetlen leányára sokkal nagyobb örökség nézett, mint Deák
Ferenczre. Mártudniillik a mi a birtokok terjedelmét illeti. Meghalt
1836-ban. A leány körülbelül egy idős volt Deákkal s később zalabéri
Horváth Eduárdhoz ment nőül. Maradékai, ha nem csalódom, ma is élnek. E
nő volt tehát az, a mint én hallottam, a ki Deákban az első szerelem s
talán a rajongás érzetét fölébresztette.

Ha csakugyan ő volt: akkor természetes okokat látok, a melyek miatt e
szerelemből házasság nem lehetett.

Azt se tudjuk, viszonozta-e a lány Deák szerelmét? Vagy viszonozta-e oly
mértékben s oly tisztán és nemesen, mely Deák izlésének megfelelhetett?
Nagy akadály, hogy Deákkal egykoru volt. A 19 vagy 20 éves Deák Ferencz
még alig nősülhetett. Ő parlagi ember s csupán vidéki falusi gazda lenni
nem tudott volna. Előtte még a gyakorlati tanulmányok egész mezeje
állott, melyet a vármegyei életben előbb be kellett járnia. Óriási
szelleméhez képest bármily kevés nagyravágyás lakott is benne, de az a
szellem mégis feszült s nagyobb arányu működésre törekedett. Önérzetén
csorba sehogyse eshetett, még a szerelmi boldogság árán se. Az egyetlen
lányhoz és gazdag örököshöz Deák Ferencz még a szerelem jogán se
közelithetett könyörgő szerepben. De másrészről 20 éves lány se
várhatott hosszu évekig, a kit a kérők és udvarlók serege körülrajzott.
Lehettek esetleges s külső okok is, melyek Deákot szerelmének
elfojtására indithatták.

Mindez azonban elmélkedés, körülmények egybevetése, melyet minden
részletében kétségtelenül bizonyosnak nem tekinthetünk. Találgatás a
messze multban rég elhalványodott emlékek nyomaiból. Csak lehetőség,
csak valószinüség tehát, hogy Deák házassága ily körülmények közt maradt
el. Csak annyi bizonyos, hogy 1823 körül 20 éves korában egy nő iránt
erős szerelmi érzés támadt lelkében, melyet ő szenvedélylyé szilajodni
nem engedett. Bizonyos pedig onnan, hogy ezt maga irta Vörösmartynak.
Azt pedig mindenki tudja, hogy Deák sohase nősült.

Ugyanabban a levélben Vörösmarty Mihályt egyéb dolgokra is
figyelmezteti. Arra, hogy a fiatal embereknek rossz szokásuk van a
szerelem dolgaiban. S nem is egy, hanem sok rossz szokásuk. Intései,
elmélkedései, tanácsai abban a levélben röviden összefoglalva
következők:

Az ifju ne az első lányba szeressen bele, a kivel az életben találkozik,
hanem lásson többet s nézzen meg jól többet is. Ne kerülje, hanem
keresse a módot és alkalmat több lány összehasonlitása után találni meg
azt, a ki leginkább hozzávaló.

Aztán ne engedje át magát képzelgésnek. A lányt magát szeresse meg ugy,
a milyen az a lány valósággal, ne pedig azt az ideált, a mit fölizgatott
érzelemmel a lányban lát. Az ifju nagyon könnyen az asszonyi
tökéletesség minden remekét képzeli el a lányban, pedig bizony van olyan
lány, a kiben minden asszonyi tökéletesség nincs meg. Kevés van ugyan,
de mégis akad ilyen. (Zajos derültség.)

Gondosan figyelje meg az ifju a lánynak minden testi és lelki
tulajdonságát s erre szabjon magának elég időt. A lányokat biztosan meg
lehet ismerni, de rövid idő alatt mindegyiket nem. A lányok
megismerésére annyi időt lell forditani, a mennyi szükséges.

Aztán inti a fiatalságot arra, hogy különösen tanulmányozza, vajjon a
lány valósággal s komolyan érez-e vagy csak érzelgős s az érzést csak
szinleli? A mi más szóval azt teszi: vajjon a lány egészen természetes
mivoltában jelenkezik-e az ifju előtt?

Végül a legfőbb tanács gyanánt azt mondja, hogy a durva testiséget a
valódi szerelemmel összetéveszteni nem szabad. Ezt a szót használja:
»testiség«. Akkor még az akadémia nem fogadta el e szót: »érzékiség«,
mert különben Deák is e szót használta volna. Igaz, hogy akkor még az
akadémia se volt érzékiség, csak képzelődés. Könnyen megtörténhetik –
ugy szól Deák – hogy a testiség kielégitése után vége lesz a nagy
lelkesedésnek, az ideál elrepül s néha csak egy igen közönséges asszony
mond félálmosan jó reggelt a tegnapi elragadtatásból bámulva ébredő
férjének. (Derültség.)

Folytathatnám Deák Ferencz szerelmi tanácsainak elemzését, de a mai
napra ennyi is elég. E helyett azt a kérdést vetem föl, vajjon hol, mily
életkorban s miként szerezte Deák ezt a bölcseséget? Saját élete
viszonyainak észleléséből meritette-e vagy mások életéből tapasztalta?
Vagy talán könyvek és regények olvasásából gyüjtötte bölcseségét? Vagy
Antal bátyjának oktatásaiból s a kehidai parasztok példabeszédeiből?

Hogy könyvek és regények olvasásából meritette volna bölcseségét, nem
hiszem. Akkor még, ezelőtt hetven-nyolczvan esztendővel, nem volt
megirva százezer regény s még a regények se affélék voltak, mint a
mostaniak. Annyi hirlap se volt, mint mai napság s a hirlapok tárczái és
törvényszéki rovatai se olyanok voltak, a milyenekhez ma van
szerencsénk, noha nem nagy szerencsénk. A szinpadok se ontották még a
közönségre a szerelmi és házassági viszonyok fonákságait, de hiszen
akkor még egész Zalavármegyében szinész soha nem is játszott. Szerelmi
tárgyu könyvek akkor is voltak már sikamlós tartalommal, de magyar
nyelven egy se volt. Testben, lélekben erős ifju pedig sikamlós tárgyu
könyveket akkor se olvasott, ma se olvas.

Erős meggyőződésem, hogy Deák a maga szerelmi bölcseségét részint saját
lelki életének észleléséből, részint másoknak, barátainak s rokonainak
gondos megfigyeléséből meritette. Ott volt előtte például Fábián Gábor
barátjának esete is. Bizonyosan ismerte Vörösmarty szerelmi rajongását
is a Perczel-lány iránt. S talán e levéllel hüteni akarta ezt is, ha nem
épen eloltani is. Kétségtelen azonban, a mély elmélkedés is bizonyitja,
hogy Deák 23 éves korában már volt szerelmes és pedig komoly szerelmes.

Komoly szerelmes!

E szónak nincs egészen világos értelme. Mert ha valaki életre-halálra
szerelmes: az épen nem komoly dolog. Az valami más. Az már több annál, a
mit komoly dolognak nevezünk. Ha pedig a szerelem nem életre-halálra
szól, hanem csak futó érzelem fellobbanása: az megint nem komoly dolog.

Deáknál, ugy látszik, se az egyik, se a másik eset nem állt elő.
Tartalmasabb lélek volt, mintsem felszines érzelem időnkint is
uralkodhatott volna rajta. Óriási elméje, nyugodt itélete s vas idegzete
pedig megóvta attól, hogy ellenállhatatlan szenvedélyben merüljön el.
Egész élete tesz erről tanuságot.

A szerelem érzése lehet oly mély és oly erős, hogy a kit meglep, annak
azután egész élete sorsát az dönti el. Abban lesz nagygyá, dicsővé vagy
abban hal el. Bizonyos az, élet és történelem egyaránt bizonyitja, hogy
ha tiszta és nemes érzületü férfiu, testi és lelki hibáktól menten, kora
miveltségének magaslatán, érzésben gazdag lélekkel találkozik nővel,
kinek társadalmi állása megengedi, hogy vele gyakran érintkezzék, kiben
a testi és lelki épség, az alaki és szellemi báj s minden női
tökéletesség egyaránt megvan: benne e nő iránt oly erős vonzalom, oly
mély és elszakithatatlan ragaszkodás, oly rajongó egyesülési vágy,
tisztelet és imádás fejlődhetik ki, melynek mértékét megtalálni,
határait megszabni lehetetlen. Ezt nevezik a költők igazi és végzetes
szerelemnek. Ezzel foglalkozik oly nagy előszeretettel a művészet minden
ága. Szerencsére nem mindennapi ez érzés s ettől aztán az, a kinek
lelkét rabbá tette, megválni soha nem tud.

Deák ily nővel nem találkozott vagy lelkét ez a szenvedély el nem
ragadta. Ha elragadta volna: akkor vagy nagyobb, magasabb, dicsőbb
sorsot készitett volna magának s az imádott nőnek, mert a nemes
nagyravágyás százszoros mértékben kifejlődött volna nála, vagy pedig a
házasság örömeibe az imádott nő birtokában végkép elmerül s nemzetünk
története mit sem tudna róla. Vagy ha a végzet eltávolitja tőle a nőt: a
kétségbeesés utjára téved, lelkéből kiröppennek a nagy eszmék és nagy
ideálok s jelentéktelen köznapiságban, talán henye és korcs időtöltésben
oszlik szét egész élete. Nemzeti történetünk akkor is szegényebb volna
egy nagy alakkal.

Bizonyos, hogy Deák Ferenczben ily végzetes utra vezető érzés nem
támadott.

De hát miért nem támadott?

Nem hiszem, hogy lelke képtelen lett volna nagy és mély érzésre. Hanem
azt hiszem, agya ellenállhatatlan erővel uralkodott vérmérséklete fölött
s még jelleme is az agy vezetése alatt fejlődött ki.

Eszembe jut itt egy adoma.

Egykor Balaton-Füreden az ötvenes években egy társaság vitatkozott.
Bezerédy Gyula, később veszprémi alispán, Kovács Kálmán, később
igazságügyminiszteri tanácsos, Lendvay József, később királyi táblabiró
s mások voltak a társaság tagjai. A fölött vitatkoztak; vajjon ki a
derekabb ember? Az-e, a ki megházasodik vagy az, a ki nőtlen marad. Nem
tudtak megegyezni s azért az ott nyaraló Deák Ferenczhez küldöttséget
küldtek, fölkérni őt, döntse el a kérdést. Deák mosolyogva felelt:

– Ugy látom, nem egészen komoly az önök kérdése. Én is csak akkora
komolysággal felelek rá. A becsületes ember megházasodik, az okos ember
nem. (Nagy derültség, hosszas éljenzés.)

Ez a vélemény, mint szokták mondani, szellemes. Ezt azonban nem lehet
oly véleménynek tekinteni, mely Deák egész lelkét kimeritette volna.

De azt a véleményt se tekinthetjük olyannak, melyről egy másik
Deák-adoma tesz tanubizonyságot. Ez pedig csakugyan dévajkodó adoma. Az
egykoruak jól tudják, hogy Deák nemcsak a nőkkel való szerelmi viszony s
a házasság egyéb kérdéseiben, hanem más s gyakran igen fontos nagy
kérdésekben is néha élczczel, néha adomával ütötte el a vitát férfiak
közt is, nők közt is.

Egykor 1868-ban, akkor Deák 65 esztendős volt, vita támadt Deák
társaságában az Angol Királynő-szálló éttermében a fölött, hogy ő miért
nem nősült meg. Szokott társasága volt körülötte, de ott volt gróf Zichy
Jenő is esetlegesen. Különböző vélemények nyilvánultak. Természetesen
szelid humorral, mert hiszen Deák jelen volt, a ki alig észrevehető
mosolylyal némán hallgatta a különben nagy tisztelettel folytatott
évődést. Mikor vége volt a vacsorának s ő a megszokott időben
visszavonult, az urak mint mindig tették, elkisérték szobája ajtajáig. A
szobaajtóban megáll s odafordul gróf Mikeshez.

– No lásd, ha megházasodtam volna, most vén asszony várna rám a szobában
s talán a nyoszolyában is. (Hosszantartó derültség.) Hát mi
gyönyörüségem lenne nekem ebből? De mi gyönyörüsége lenne ebből neki?
(Nagy derültség.)

E nyilatkozatot, ha komolynak tartanók, egyuttal ledérnek kellene
tekintenünk. Deák lelkéből pedig egészen hiányzott minden ledérség. A
szerelmes ifju pár együtt egymás mellett gyönyörü tünete a természetnek
az embervilágban is, a növényvilágban is, a művészetben is. De fenséges
tünet egy agg férfi és egy agg nő együtt, a kik igaz, benső, nemes
szerelemben töltötték el együtt egész életüket s mikor napjuk
leszállóban van, még akkor is gyöngéd szerelemmel tekintenek egymásra,
pedig szivük régi lángja már elhamvadt, de a hamvak még mindig melegek.
Deák ezt nem ledér vidámsággal fogta fel, sőt ily esetekről ismerősei
köréből szivesen beszélgetett. Annak az adomának értelme tehát nem az ő
lelkének teljessége.

Kétségtelen, hogy élemedett korában már sohase gondolt arra, hogy
megházasodjék. Pulszky Ferenczczel leveleket váltott, a mikor ez mint
bujdosó Londonban élt. Egyik levelében Pulszky elmondja családi örömeit,
házas élete boldogságát s gyermekei fejlődését s efféle észrevétellel
zárja be levelét: bizony a te tágas öledbe is oda illenék vagy hat szép
gyerek. Erre Deák a maga édes pajzánságával azt feleli, ha jól
emlékszem, csaknem e szavakkal:

– Hogy az én ölembe oda illenék-e hat gyerek: ezt nem tudom, de jobb
szeretem, hogy nincs ott.


III.

(Sárközy Johanna és Ragályiné. – Hiu kisérletek. – Deákra nem hatnak a
női bájak. – Egyik adomája. – Megjegyzések.)

Visszatérek azonban az 1832-iki országgyülésre, a mikor ő ott ifjusága
erejének s férfiui szépségének egész teljességében megjelent. Alig volt
még harmincz éves s alig volt ott pár hónapig, már az ébredő hazafiság
nagy nemzeti pártjának vezére lett. Mind országunk sorsa, mind
követtársainak bizalma tette őt vezérré. Természetes tehát, hogy őt mind
a férfivilág, mind a női világ csakhamar a legnagyobb bámulattal,
tisztelettel és rokonszenvvel fogadta. Hisz ugy jött oda, mint Jupiter.
Kissé zömök testü Jupiter ugyan, sőt még szakállát is simára tarolta, de
haja, bajusza, szemöldöke s minden vitán felül álló szelid fensőbbsége
mégis csak Jupiter. Pedig bizony voltak ott a vármegyékből hatalmas
olimpusi alakok, öregek és fiatalok nagy számban. Öregek régi országos
tekintélylyel, fiatalok nagy tehetséggel s nemes nagyravágyással.

A nemzet akkor kezdett igazán fölébredni. Uj és üde szellő suhant végig
a lelkeken. Az asszonyok lelkén is. Sok követ vitte föl fiatal feleségét
Pozsonyba. S azon kivül mind az udvar, mind a főrendek köréből sok nő
volt ott. Sokan jöttek le Bécsből is. A német szinművészet hölgyei is
időnként szép számban sereglettek ott össze. S ezek a nők bizony csak
jól körülnéztek az országgyülés tagjain, a fiatalabb és délczegebb
követeken s az országgyülési fiatalság merészebb és szemrevalóbb hősein.
Nem is volt minden évben országgyülés s nem is volt mindig együtt a
vármegyék 104 követe. Nem is volt 400 képviselő, mint most. Az igaz,
hogy ez a 400 most sincs együtt egy csoportban soha. (Derültség.)

Sem a férfiak, sem a nők nem vettek észre Deákon semmit abból, hogy
miként áll ő a sziv dolgában. Sem valami messze vidék ragyogó szépsége
után nem sóhajtozott, sem az ott sugárzó hölgyek után nem futkosott, sőt
még csak nem is kerülte őket. Lesték-várták, kinek udvarol; kinek
társaságában melegszik fel kissé, de bizony hiába várták. Pedig még
birtok dolgában se volt épen utolsó ifju. Nem volt ugyan gazdag, de vagy
másfél ezer holdnyi birtoka mégis csak volt számbavehető teher nélkül.

Utóbb bizony pajzán megjegyzésekkel kisérték nyugodtságát, tartózkodását
s életkorához legalább a nők körében egészen még sem illő szelid
bölcseségét. S a dévajkodás vele szemben utóbb elragadt a nőkre is.

Volt Pozsonyban egyebek közt akkor egy csodálatos szépségü ifju nő. Épen
fehérvármegyei származásu. Csepcsányi csanádi követnek a felesége,
Sárközy Johanna. Több leánytestvére volt, mindegyik feltünő szépség, de
mindannyi közt ő a legragyogóbb. Szépségének hire nagy messze elterjedt
Pozsonyon túl Bécsig, Berlinig, Londonig. Utóbb el is vált férjétől s
válópörének titkos részleteit hatvanöt év előtt sokan ismerték. Egész
raj vette körül a legelőkelőbb udvarlókból. Állandó imádói közt volt egy
Rohan herczeg is. De szivét csak egy ritka deli alaku ifju: Blaskovics
Pál nyerte el, ki aztán feleségül vette s csótáros öt sárkánylován vitte
Hont-vármegyébe, bátorfalusi kastélyába.

E csodálatos ifju nő szemeit, ha azok oda fordultak, egyetlen férfi sziv
se tudta reszketés nélkül kiállani.

Volt ott egy másik kiváló nő is. Ragályi Tamás felesége, szinte
Ragályi-lány. Nem volt már nagyon fiatal, lehetett 32 vagy 34 éves, de
még mindig rendkivül szép és szellemes. Férje ekkor már a királyi tábla
birája volt s e minőségben ült az országgyülésen. De Borsodnak egykor,
1825-ben hires követe s az ellenzéknek egykor bálványozott egyik vezére.
Róla készült 1832-ben a hires országgyülési dal, melynek szerzőjét senki
se tudja s melynek most – fájdalom – csak utolsó két sora jut eszembe.
Tartalma megközelitőleg igy hangzik: Sötéten és keserün jön Bécs felől a
Duna árja Pozsony felé. A keserü könnyek hullanak belé, –

  Melyet a hon nagyjai pergetnek,
  Hogy Ragályi nem jött el követnek.

Szomoru és szép dal ez, valamikor dallamát is tudtam. A nemzet nagy
veszteséget látott abban, hogy Ragályi elhagyta az ellenzéket. Átkozták
érte Bécset, a ki, a mint hitték, megejtette a nagy hazafit.

Az ő neje volt tehát az a kiváló és szép nő. Hozzá teljes bizalommal
voltak a fiatalabb menyecskék, a kikkel a hóditásban már versenyezni nem
akart. Neki beszélték el apró cseleiket és komoly vagy tréfás
sikereiket. Ő volt gyakran köztük a versenybiró s minden titok hű
megőrizője.

A menyecskék bizalmas társalgásából Deák neve ki nem maradhatott. A
legünnepeltebb három férfi Wesselényi Miklós báró, galantai ifjabb
Balogh János és Deák Ferencz volt az országos közvélemény előtt is, a
nők előtt is. Deák kalandjairól azonban mit sem tudott a hir.

No hiszen volt mit hallani e miatt az ellenállhatlan szépségü vidám
menyecskéknek. Ragályiné egyenesen leszólta őket maguk között. Különösen
Csepcsányinét ingerelte, bujtogatta legjobban, minthogy ő volt a
legnagyobb hóditó, ő volt a világhóditó.

– Nohát Deákkal szemben mutassátok meg hatalmatokat. Holmi inczi-finczi
mágnásokkal, herczegekkel, jurátusokkal elhallgassatok, ha Deákkal nem
tudtok boldogulni.

Csepcsányiné vállalkozott. Nem türte már a sok csipkelődzést.
Összebeszélt két vidám és igen szép barátnőjével, vegyék körül és
tréfálják meg Deákot. Kényszeritsék olvadozásra és vallomásra s azután
mosolyogjanak fölötte is, Ragályiné fölött is.

Deákot nem kérdezhettem meg e felől. Talán elmondta volna. De én az
esetet csak 1878-ban, ez előtt huszonhárom évvel tudtam meg a már akkor
idős, de még mindig szép és királynőtermetü Csepcsányinétól vagyis
inkább Blaskovicsnétól, Deák pedig akkor már nem élt.

De az egykor ünnepelt urnő még negyvenöt év mulva is neki pirult s neki
lelkesedett, mikor kisérletük részleteit, a hogy Deákot legyőzni
törekedtek, elbeszélte.

A mit a női ravaszság, dévajkodás, szépség, fiatalság, üde és vidám
szellem s varázsló erő csak elkövethet; azt mind elkövette az a három
ármányos és ragyogó menyecske az ifju Deák Ferenczczel.

Siker nélkül.

A nyilvános országos ülésben illatos zsebkendőjükkel s édes mosolyukkal
tüntettek mellette. Királyok köszönték volna meg térden állva azt a
mosolyt. Minden kerületi ülés végén már ott andalogtak az országház
kapujánál, hogy Deákot elfoghassák. Karjára kapaszkodtak s ugy kisérték.
Hiába!

Elmentek vele az Auba. Kocsin, gyalog, társaságban, kettecskén – a hogy
s mikor egymásközt összebeszéltek. Végigsétálták vele az erdő árnyékos
utait s a virágos réteket; meghivták magukhoz, adtak találkozót,
rendeztek bujósdit, játszottak vele bizalmas családi játékokat. De mind
nem használt ez semmit.

Utóbb is be kellett látniok, hogy Deákkal nem boldogulnak semmire. S el
kellett türniök a szemrehányást imádóiktól is, barátnéiktól is,
Ragályinétól is, hogy ifjuságuknak, szépségüknek, vidám szellemüknek s
minden csodálatos bájuknak semmi hatalma nincs Deák Ferencz fölött.

Ez nem természetes dolog.

Sokat tünődtem Deák hideg ellenállásának okán. Két okot találtam.

Az egyikre Blaskovicsné előadása vezetett. Elmondta ugyanis, hogy ő ugy
kezdte Deákkal a bizalmas társalgást, hogy őt a politika felől, a
nemzeti törekvések végczélja és eszközei felől, a bécsi udvar és
Metternich herczeg cselszövényei felől kezdte kérdezgetni s ő maga is
elmondott mindent, a mit a kormányférfiaktól s Rohan herczegtől
megtudott.

Hogy ez Deákot óvatossá tette: természetes. Hiszen mindennapi beszéd
volt az, hogy a bécsi udvar az ellenzék minden vezérét, a nemzet minden
nagy fiát le törekszik kenyerezni. S a kihez másként nem fér: azt szép
asszonynyal közeliti meg. Öregjeinknél sokáig szent meggyőződés volt
például, hogy galántai ifjabb Balogh Jánost, a nemes és nagy hazafit, e
nagy elmét és fényes szellemet szép asszonyokkal tették ártalmatlanná.

Deák ilyesmibe bele nem mehetett.

De az igaz okot még se ebben találom. Hiszen azért csupán, hogy az ember
önmagához s elveihez hű maradjon, nem föltétlenül szükséges a női
bájaknak ellenállani. Csak egy igazi nyitja lehet a rejtelemnek.

Az, hogy Deák Ferencz szive valamikor valamely nőnél, a kit eddig nem
ismerünk, örökre zálogba volt téve s adott szó és jellemszilárdság
őrizte azt a zálogot. S azután azt a zálogot nem adták vissza sohasem. S
talán oly váltságdijat szabtak, a melyet Deák vagy nem akart, vagy nem
tudott soha visszafizetni.

Talán rangban volt közöttük akkora különbség, hogy Deák azzal a néma, de
határtalan önérzettel, mely tulajdona volt, egyáltalán nem akart oly
nőhöz közeliteni, kihez bár a legszentebb érzés kapcsolta, de a kihez
közelitenie a rokonok és jóbarátok véleménye szerint vakmerőség vagy
szerénytelenség lett volna.

Rejtély előtt állunk.

Deáknak később egyenlő állásu család leányával alig volt, alig is
lehetett benső szerelmi viszonya. Ő 1834-től kezdve már országos hirü
ember volt, a nemzet figyelme minden lépésében, minden mozdulatában
kisérte; – ha tehát mély szerelmi vonzalom kapcsolta volna valakihez:
ezt szükebb baráti köre minden esetre tudta volna. De nem titkolta volna
az illető család se. Mert a legmagasabb család hiuságát se sértette, sőt
emelte volna, ha Deák Ferencz közeledik valamelyik nőtagjához.

A rejtély oka tehát korábbi időben támadt.

Vagy nem diadalmaskodhatott szerelmében s az imádott nő másé lett. Ez az
eset zalabéri Horváth Eduardnéval, Inkey Karolinával. Vagy ha más volt a
nő: annak korai halála vagy oly cselekménye állhatott elő, mely Deákot
visszavonulásra birta, de egyuttal azt az örök fogadást érlelte meg
benne, hogy több nővel egész életre kiható szerelmi viszonyba lépni nem
fog, ha ugyan erre képes lesz. Hanem egész idejét, agyát, egész
szellemét s az életet, mely rá vár, a közügynek, a hazának szenteli
mindaddig, mig azt a haza igénybe veszi.

Más magyarázatot találni nem lehet, hiszen egyébként mind lelki, mind
testi épsége tökéletes volt. (Az elbeszélő előveszi zsebbeli óráját,
megnézi s leteszi maga elé az asztalra.)

Kiszámitott időm már vége felé jár s a tisztelt közönség kegyes
engedelmével most már meg kell válogatnom azt a keveset is, a mit még
mondhatok. (Zajos éljenzés. Kérjük, halljuk-kiáltások.)

Ugynevezett pajkos, dévaj, sikamlós adoma igen sok van a közönség közt,
melynek szerzője gyanánt Deák Ferenczet ismeri a hagyomány. Néhányat
magam is hallottam tőle közvetlenül s egyet-kettőt talán el is
mondhatnék. De a sikamlós Deák-adomák nagy része még se tőle ered, csak
érdekesebbé akarják tenni az ő nevével.

A nők iránt, ugy a fiatalok, mint az élemedett koruak iránt senki sem
érzett és tanusitott nagyobb tiszteletet, mint Deák. Ő a nőben a
gyöngébbet, de azon túl csak a szépet, csak a kedvest, csak a
tökéletességet látta. Azok közé tartozott, a kik a nők iránt való
tiszteletet ugy őrzik keblükben, mint a középkori lovagok, mikor a
keresztyén vallást a szent szüz nevében gyökereztették meg.

Nőgyülölő nem volt se fiatal, se öreg korában. Ha fiatal vagy nem
fiatal, rokon vagy idegen nővel találkozott, mindig volt számára kedves
szava. Még ápolójához is, még halálos kinjai közt is mindig szives volt.

Egy jó tisztes, tenyeres-talpas asszony volt körülötte, ki a nagy
beteget utolsó napjaiban haláláig ápolta. Halála előtt néhány nappal ez
a nő szült is egy egészséges gyereket. Utolsó dévaj szava ez esetről
szólt. Ez az utolsó Deák-adoma, de most nem mondom el. Nem lelkének
ridegsége miatt tartózkodott tehát a nősüléstől. Nemes barátságát
mindenki ismerte Beöthy Ödönné, Vörösmarty Mihályné s Bezerédy Istvánné
iránt.

Erős nézete volt, hogy fiatal nőnek, lánynak társaságba, tánczvigalmakba
kell menni, ott a fiatal emberekkel ismerkedni, azok közt
összehasonlitást tenni s nem az első hizelgő szavak után, nem a vérnek
első fellobbanására itélni.

Hadd fejezzem be beszélgetésemet egy idevonatkozó Deák-adomával. De
igazival.

Valahányszor uj országgyülés kezdődött: a képviselők pártkülönbség
nélkül szent kötelességüknek tartották, hacsak épen Parlagi Jancsik nem
akartak lenni, Deák Ferenczet meglátogatni, nála tisztelkedni. Csak ő
utána következtek a pártvezérek, a miniszterelnök s a miniszterek.

Egykor épen Deáknál vagyok s jön hozzá Szabó Imre, Zalavármegye egyik
képviselője. Deák jól ismerte őt, még édes apját is. Élemedett,
javakorbeli ember volt már s elbeszélgetett vele bizalmasan a maga módja
szerint.

– Hát az otthonvalók hogy vannak? Hogy van a hugomasszony?

– Köszönöm bátyám, türhetőn.

– Hát a kis hugom? Ugy-e 17 esztendős már?

– Az bizony már! Elég jól fejlődik.

– Felhozod-e őket a télre?

– Nem én, bátyám.

– Kár! A lánynak bálba kell járni, ismerkedni. Jobban eltalálja
szerencséjét.

– Tudja isten, urambátyám! Ugy vélekedem én is, mint az anyja. Jó bor
czégér nélkül is elkel.

– El ám, ha megkóstolják!

Ezt felelte Deák Ferencz.



MEGJEGYZÉSEK AZ ELŐZŐ FEJEZETHEZ.

Két levél jött hozzám. Mindegyikben azt kérdik: hogy lehet az, hogy én
azt mondom, hogy még a felolvasás napján se tudtam, miről fogok beszélni
s beszédemben mégis idézni tudtam Deák Ferencznek Vörösmarty Mihályhoz
1826-ban intézett levelét.

E kérdést beszédem komolyságában való kétség szülte. Ez a kétség pedig
alaptalan.

A Vörösmarty-körben márczius 24-én esti 7 órakor kellett beszélnem.
23-án egész nap sok dolgom volt s este Káldyról irtam hosszabb
közleményt az »Egyetértés«-be. Ugy terveztem, hogy 24-én délelőtt majd
elhatározom, miről fogok beszélni.

Azonban éjfélkor a jó sors és az Abbázia összehozott gróf Zichy Jenővel,
a ki épen hajnali 3 óráig mulattatott végtelenül érdekes és fontos belső
ázsiai utazásának tudományos részleteivel. Az éjjeli alvásból nem lett
semmi s ennélfogva nem lett a délelőtti munkából se.

Se baj! Délben elindulunk Fehérvárra, odaérünk fél négyre, eszünk
valamit négy óráig, alszunk ötig s öttől hétig elkészitjük a felolvasás
vázlatát. Hiszen egy órai felolvasás nem ördögség. Az ember egy hosszu
papirra leirja a jelszavakat és vezérigéket s azután a papirról elmondja
az ember a beszédet, mintha olvasná.

Azonban ember tervez, isten végez. A mikor már szobámba akartam vonulni,
jön látogatóba az »Utazás a Balaton körül« czimü művem egyik
regényalakja, a kiről azt hittem, nem él már ötven esztendeje. Él
bizony, hála isten, az öreg Kraus zsidó Kerék-Telekiből, a ki egy maga
egy nap alatt 30 lovat szedett össze s adott át 1848-ban a honvédeknek.
Nem is igen idős még, csak 84 esztendős s a mult héten járt Budapesten
még pedig kocsival. Mert ő mint igazi ló-ember, vasutra nem ülhet s hol
kocsin, hol lóháton járja ma is az országot. Most eljött nekem
megköszönni, hogy róla megemlékeztem s megkérdezni, honnan tudom én,
hogy ő Kerék-Telekiben született, holott ő már 1833-ban onnan
elköltözött?

Ilyen becses vendéget el nem hagyhat az ember. Én bizony hát öt órakor
dőltem le aludni s hat órakor ébredtem föl. Aludni pedig mulhatatlanul
kellett, minthogy felolvasás után lakomának kell megint hajnalig
következni.

Két felolvasási tárgy jutott eszembe. Az egyik: Záborszky
atyafilátogatása a tótok között. Fölséges tárgy. A másik: Deák Ferencz
és a nők. Ez ugyan nem oly költői tárgy, mint a másik, de hát e fölött
nem kell legalább annyit gondolkodni.

Hat órakor megkérdeztem barátaimat, melyikről beszélgessek?
Fölolvasásról már szó sem lehetett. Ők azt mondták: beszélgessek
Deákról. Jól van. Vegyük tehát elő a Vörösmarty-Emlékkönyvet, abban van
Deák 1826-iki levele, irjuk ki egyik pontját. Lesz legalább mit
felolvasni.

Igy történt.

Mire kiirtuk s egy kutyanyelvnek ismert papirra néhány vezérszót
leirtam: jött a küldöttség; – menjünk a körbe, vár a fényes közönség.

Igy volt biz az! Azzal a kis különbséggel, hogy hat órától hétig
ezenkivül még frakkba is kellett öltözni s egész piperét csinálni.
Hiába, – az idő mindig kevés és mindig drága.

Ha pedig isten segit s jó egészségben maradunk: igy lesz jövőre is.



DEÁK FERENCZ HARAMIÁK KEZÉBEN.

Bizony megtörtént az! Volt olyan idő országunkban, a mikor még Deák
Ferencz is a haramiák kezébe került. Ugy megbomlott a jórend és a
biztosság, ugy megcsökkent a törvénynek tisztelete, ugy megfogyatkozott
az egyházi és világi előljárók hatalmától való félelem, ugy
elszaporodtak a rablók, duhajok, szegény legények, utonállók, tűzhely
nélkül valók, szökevények, haramiák s egyéb istentől elrugaszkodott
gonosztevők.

Akkor volt ez, a mikor ezelőtt negyvenhárom esztendővel az ország
alkotmányát feldulták, a közhatóságok éléről a jóravaló becsületes,
igazságszerető hazafiakat elkergették s a hatalmat és igazságot
jött-ment, szedett-vedett, gézenguz emberekre bizták, a kik inkább
hallgattak a bécsi német kormány szavára, semmint a mi népünk igazságos
panaszára.

Bizony akkor sok szilaj elméjü, rakonczátlan lelkü rossz ember ugy
gondolkodott, hogy ha az ország törvénye, alkotmánya és igazsága is csak
Csáky szalmája, hát akkor ő is ráteheti kezét másnak ökrére, lovára,
pénzére s mindennemü értékes jószágára.

Igy keletkeztek a haramiabandák.

Kisgyerek Jóska, Steiner Pinkász, Illés, Patkó bandája mind hires volt
annak idején ez előtt negyven-ötven évvel Somogy és Zala vármegyékben.
De kis ideig mégis legnagyobb hőssé vergődött Hajnal Jancsi bandája
annálfogva, mert ő még Deák Ferenczet is a kezébe keritette. Az ország
legelső emberét, a haza bölcsét, a nemzet szemefényét. Meg merte támadni
még őt is az ő csöndes pihenő helyén, Puszta-Szent-László falujában.

Ott töltötte a nyarat Deák Ferencz 1863-ban is, mint nyolcz esztendő óta
mindig. Angyali szivü Klári nénje ugyan nem élt már akkor, de élt sógora
Oszterhuber-Tarányi József, a kit ép ugy szeretett, mint elhalt nénjét s
a ki ép ugy méltó volt szeretetére, bizalmára.

Pünkösd első ünnepének előző szombat estéje volt. Gyönyörü enyhe szép
idő. Esti nyolcz óra már elmult, a nap leszállt, a puszta-szent-lászlói
kastély udvarán az estétől is, a nagy fák árnyékától is egészen sötét
volt már. Csak a folyosó és konyha ablakjai világitották meg kissé az
udvart. De bizony nem nagyon. A kőolajlámpát a takarékos uraság még nem
tékozolta a cselédekre. Csak otthon mártott gyertya adta a világot.

Az uraság nem volt otthon. Kint volt valamelyik Mogyoród felé fekvő
pusztáján a számadó juhászszal az ürüket számba venni. Valami közbe is
jött, megkésett.

Nem volt otthon az ispán se, Szabó Antal uram, a ki valamely okból épen
az erdőt járta s késő estén ballagott a kastély felé, hogy az ünnepekre
az uraságtól átvegye a parancsolatot.

A cselédek, szolgák, szolgálók már mind födél alá huzódtak s készültek a
vacsorához. Csak a gulyás nem végezte még el esti dolgát. A gulyát
beterelte az aklokba, de a fejős teheneket a kastély udvarának hátulsó
részében szokta megfejni. Most is ott fejt, egy-két sajtár már tele is
volt a párolgó, illatos meleg tejjel.

Maga Deák Ferencz is bevonult már a billiárd-szobába. Ez volt egyuttal
az olvasó-szoba is. Az ujsá gokat már meghozta Kanizsáról a postás,
ezeket lapozgatta.

Egyszerre csak beruczczan a kastély udvarára egy paraszt kocsi. Jó két
ló a kocsi előtt, négyen ülnek a kocsiban.

A mint a kocsi megáll: mind a négy ember egyszerre leugrik róla. Szürét
fenhagyja a kocsin mindegyik. De puskáját egyik se.

Kerek kalap, rövid dolmány, rojtos gatya, sarkantyus csizma mind a
négyen. Mindegyiknek pisztolya a fekete simabőrü oldaltarisznyában s
mindegyiknek kezében töltött fegyver kettős csővel, felhuzott kakassal.
A kinek eszébe jutott volna oda nézni, jól láthatta, hogy a gyutacs ott
fénylik a maga helyén.

Bizony rablók ezek. Valóságos haramiák. A miből nem is csinálnak titkot.

A Hajnal Jancsi bandája. De még csak nem is teljes számban.

Ott volt maga a vezér: Hajnal. Valósággal sohase került a törvény
kezére. Somogymegyei származásu volt. Ez eset után kiszoritották Zala
vármegyéből. Veszprém vármegyébe menekült Devecser felé. A magas
Bakonyba szeretett volna átvonulni, de a pandurok mindenütt nyomában
voltak. Elszánt, kemény legény volt. Meg nem adta magát. Ereje fogytán
is harczba keveredett a pandurokkal. A dabronyi erdőn lőtték agyon
egy-két hónap mulva.

A másik Kulics Bandi volt. A csapat eddigi vezére Kezdetben róla
nevezték el az egész bandát. Ez badacsontomaji származásu volt.
Hertelendy Kálmánnak, később követnek s Zala főispánjának, a mostani
főispán apjának birtokán nőtt fel. Egyik kerülőjének volt a fia. Apjával
már gyerekkorában az erdőt járta. Tolvajjal, szegény legénynyel,
kanászszal, juhászszal elégszer találkozott az erdőkön s gyakran
barátkozott is. Szivesen látták a gyereket is, apját is illatos
pörköltjükre. Különös kedve volt a lövöldözéshez s utóbb oly biztosan
tudott lőni, hire terjedt a vidéken. Nem egy pandur harapott fűbe, a
mikor vele találkozott. E miatt érte el sorsa is. Elbizakodott lett,
hetyke és házsártos társaival. E miatt azután társai egykor Somogyban
valamelyik erdőn Csurgó körül összebeszéltek ellene s egy meghatározott
jelszóra egyszerre belelőttek. Meghalt nyomban. A törvény kezébe
egyenesen hát ő se juthatott.

A harmadik volt Székely Jóska. Ez nem rég jött haza a katonaságtól. Ott
is szilaj gyerek volt, szilajsága miatt sokat kellett szenvednie. A
szombathelyi püspök egyik zalai majorjában szegődött el juhászbojtárnak,
de nem szerette a békességes, nyugodt életet. Kulics egykor arra
kóborolt, találkozott vele s odaszövetkezett hozzá. A
puszta-szent-lászlói eset után nemsokára a pandurok kezébe került s a
katonai rögtönitélő biróság halálra itélte s Nagy-Kanizsán kivégeztette.

A negyedikről semmit se tudok. Elfeledtem még nevét is.

De hát hogy tévedtek ezek Puszta-Szent-Lászlóra?

Ennek is története van.

Volt az uraságnak egy Cserepes nevü külső cselédje. Nem volt jó ember és
jó cseléd. Kezes volt, kocsmázó, dologkerülő. Az uraság elbocsátotta. E
miatt boszut esküdött. Valahol Hahót körül találkozott Hajnal Jancsival
s ennek elmondta, hogy az uraság a mostani tavaszi nyirésre hatezer
forintot vett fel előlegül, ez a pénz ott van Puszta-Szent-Lászlón
elrejtve a szekrényben, ott is lesz egy-két hétig, ha tehát sietnek, ezt
a pénzt megkaphatják.

Ez ugyan nem volt igaz, de a duhajok elhitték. S a körülményekhez képest
el is hihették. A puszta-szent-lászlói uraság nagy ur, sok pénze van
mindig, a tavaszi nyirést csakugyan elvégezték, a gyapju ott fekszik a
szinekben, magtárakban, arra bizony ád előleget a zsidó eleget.

Csak az nem jutott eszükbe, hogy ez az uraság soha se szokott előleggel
dolgozni.

Maga Hajnal Jancsi vette észre először a sötétben a gulyást, a mint
fejte a teheneket. Oda sietett hozzá s keményen rá szólt:

– Dobja kend el azt a sajtárt s takarodjék be a konyhába.

A gulyás fölnéz, de ülőkéjéről föl nem kel. Nem ismeri meg, a ki hozzá
szólt. Látja, hogy nála fiatalabb.

– Ebnek parancsolsz, nem nekem. Azt se tudom, ki lova fia vagy.

Hajnal Jancsi dolmányának fityegőjén erős fekete szalagból hurok volt s
azon lógott egy hosszunyelü balta. Nagy hirtelen kirántotta azt a baltát
s fokával nagyot ütött a gulyás vállára. A gulyás megrokkant a rettentő
ütés alatt.

– Én Hajnal Jancsi vagyok. Tudja kend most már, ki lova fia vagyok?
Előre, gyorsan!

Most már a gulyás is tudta. Letette a tejes edényt a földre,
föltápászkodott ültéből s indulni akart a konyha felé.

De előbb még körülnézett. Látta a tele sajtárokat. S kérdezi:

– Hát ezzel a tejjel mi lesz most már?

– Kend avval ne törődjék. S most már egy szót se halljak többet.

Meg is ették azt a tejet a kutyák mind. Ezen szörnyüködött másnap az
összes cselédség s az egész falu legjobban. Mert az a tej mégis csak
Istennek áldása. Olyan, mint a kenyér. Nem is vét senkinek. S
dúvesztében ott hagyni az udvaron, az éjszakában, kóbor kutyák
zsákmányául!

E fölött sopánkodtak legjobban.

A gulyás bement a konyhába. A vonakodás, ellenállás hiábavaló lett
volna. A haramia kezében puska is volt. De ott volt nála a balta is, a
hosszunyelü. A gulyás kezében pedig semmi fegyver. Mivel védekezhetett
volna? Azután szegény embernek, cseléd embernek nem is való a
vitézkedés. Annak a dolga a szófogadás.

De igy járt a kanász is. Az is akkor hajtott haza. Azt is beterelte a
konyhába. A kanász is vonakodott kissé. A disznókat ólba kell zárnia. A
kanokat külön. A süldőknek, malaczoknak valamit enni is kell adni. Az
itatás is hátra van. De semmit se használt okos beszéde. Az egész falka
futhatott szanaszét. A kanásznak is be kellett a konyhába rekednie.

A többi duhaj ezalatt a többi cselédet összeterelte már a konyhába. Ott
nyöszörgött, jajgatott s emlegette a jó istent már a szobaleány,
szakácsné, két szolgáló, egy öreg majorosné, valami hajduféle idősebb
férfi. Egyik rabló töltött puskával, felhuzott kakassal állott őrt az
ajtóban. A fegyvert rájuk irányozta. Kegyetlen káromkodással megoktatta
őket, hogy a ki nyikkanni mer: agyonlövi.

Most már a gulyás is ott volt köztük.

A rablók nyomban megértették, hogy az uraság nincs itthon, hanem minden
pillanatban várják haza. De azt is nyomban megtudták, hogy a belső
szobákban mégis van egy idegen uraság, a ki látogató vendég. Nem jutott
eszükbe a cselédeknek azt is megmondani, hogy az idegen uraság Deák
Ferencz.

Hajnal Jancsi másodmagával épen a billiárdszobába akart betörni, a mikor
meghallotta, hogy valami feleselés, hangosabb szóváltás folyik az
udvaron. Kilépett a zajra a folyosó ajtaján.

Hát épen Szabó Antal uram jött meg az erdőről, az ispán. Jó állásu,
javakorabeli férfi, ugy a harmincz és negyven év közti életidőben. Egy
kis suhogó a kezében, kutyája a nyomában. A kutya rögtön megérezte, hogy
idegenek vannak a háznál s elkezdett csaholni.

Látja az ispán, hogy paraszt kocsi áll az udvaron, közel a folyosó
bejáratához. Itt pedig kocsinak álldogálni nem szabad. Paraszt kocsinak
épen nincs helye ott, menjen a mellékudvarba. Oda is szólt a sötétben a
kocsihoz.

– Héjh kik vagytok? Mit ácsorogtok itt ezzel a kocsival? Takarodjatok
innen a másik udvarba.

Megy előre.

Abban a pillanatban két marczonaképü legény toppan eléje négy villogó
szemmel s négy puskacsőnyilással.

Az egyik Hajnal Jancsi volt. Rá is rivallt:

– Ki vagy te? Mit kiabálsz itt, a ki áldója van a hetvenhetedik öreg
apádnak? Ha még egyet pisszensz, agyonlőlek, mint a kutyát!

Most akadt már meg a jó ispán uram, a ki nekem ez esetet elbeszélte. De
azért nem vesztette el az eszét, hanem visszafelelt.

– Én ugyan csak az ispán volnék itt, azért hát ne oly hangosan öcsém!
Mit akartok itt?

– Be a konyhába. Tüstént, ebben a pillanatban.

Ekkor jött Szabó Antal uram arra a gondolatra, hogy haramiák rohanták
meg a kastélyt. Furfangos ötlete támadt.

– Várj csak öcsém pillanatig, hadd jelentem előbb a dolgot uraságomnak.

S vissza akart fordulni a kapu felé, az utcza felé.

Azonban a haramiák se estek fejük lágyára. Nagy zajt, zenebonát az
udvaron nem akartak ütni. Lehetnek az utczán járókelők s meghallhatnák.
Vasmarokkal megfogták az ispán uram két vállát s tetszett neki vagy nem
tetszett, sietve betuszkolták őt is a konyhába. A hol most már együtt
volt a kastély egész cseléd-személyzete.

Most már rá lehetett törni Deák Ferenczre, a ki magányosan olvasgatott a
billiárd-szobában.

Hajnal Jancsi tört rá másodmagával. Ki volt a társa, nem tudódott ki. A
négy haramia közül egyik az udvart őrizte a kapunál, a másik a
cselédekre vigyázott, nehogy kiszökjenek.

Deák Ferencznek sejtelme sem volt arról, mi készül, kik ezek a
vademberek s mit akarnak. Még csak ültéből se kelt föl.

Hajnal Jancsi rettentő istenkáromlással ment hozzá s megállt előtte.
Puskáját ő is, a másik haramia is egyenesen Deák Ferencz mellének
szegezte. S nyers hangon kérdezte:

– Kicsoda az ur? Mi járatban van itt? Ha meg nem mondja nevét, mindjárt
agyonlövöm!

Deák Ferencz ekkor fölállt s oroszlán tekintetével ránézett a haramiára.

Ki emlékszik még Deák Ferencz komoly, haragos tekintetére? Ki emlékszik
még arra az arczra, a mely egykor megfékezte s reszketésre birta a
megbőszült vad bivalybikát?

Ezzel az arczczal nézett a haramiára.

– Ha a nevem akarjátok tudni, nincs szükségtek semmi fenyegetésre. Nem
tagadom én el a nevemet soha. Én Deák Ferencz vagyok. A háziur a sógorom
s most látogatóban vagyok itt nála.

A haramia egy lépéssel hátra lépett, de azért fegyverét Deák mellének
szegezve tartotta. Pillanatnyi gondolkodás után a maga paraszteszével
igy szólt:

– Hátha hazudik az ur?

Ezt a szót a haza bölcse nem hallotta soha. Kemény hangon azt kérdezte:

– Hát neked mi a neved?

– Az én igaz nevem Hajnal János.

– No hát tudd meg Hajnal János, hogy Deák Ferencz nem hazudott soha.

A haramia megint gondolkodott egy pillanatig. Azután odasugta társának:

– Hozd be a szobalányt.

Társa kiment s hozta nyomban a halálra ijedt szobalányt.

A haramia odaállt a lány elé s azt mondta:

– No, csak ne reszkess, hugom, mondd meg lelkedre, ki ez az uraság itt?

– A Deák Ferencz uraság!

– Az a Deák Ferencz, a kiről azt beszélik a népek, hogy az a jó ember?

– Hát ki volna más?

A haramia most már leeresztette puskáját s intett társának is. Azután
levette a kalapját, végigsodorta bajuszát s igy szólt:

– Ne tessék neheztelni. A tekintetes ur ne féljen semmitől. Hallottam én
már hirét a tekintetes urnak.

E pillanatban hallatszott be az udvarról a könnyü hintókocsi tompa
robogása. Megérkezett az uraság. Az idő közel járt az esti kilencz
órához.

A két rabló kiugrott a folyosóra s nyomban vezette be az uraságot,
Oszterhuber Józsefet, két fegyver közt a billiárd-szobába, a hol Deák
Ferencz aggódva várta: mi lesz az ő sógorával s egész hosszu életen át
legjobb barátjával? Mert azt már látta, hogy a gonosz embereket pénz
nélkül lefegyverezni nem lehet s azt is tudta, hogy tetemes pénz nincs a
háznál.

Oszterhuber József akkor már egy-két évvel túl volt a hetven éven. Egész
életén át nagy ur és munkakedvelő. Nagy köztisztviselői állásokat
töltött be. Bizalom és köztisztelet vette körül mindenkor. A legnagyobb
pártviszályok idején se érte soha semmi sértés. Jobbágyaihoz,
szolgálattevőihez jószivü, szegények gyámolitója. S ime, most szilaj,
vademberek tombolnak rajta agg korában.

Kissé kövér, jól termett zömök alak. Arcza piros és izgatott. Szemei a
bántalmak miatt tűzben égnek. Különben is hirtelen fellobbanó
természetü. A két haramia lökdösi, taszigálja, puskavéggel döfödi. Igy
állitja Deák Ferencz elé. S azonkivül irtózatos káromkodással szidják,
halállal fenyegetik.

Deák Ferencz meg se várja, hogy szólhasson, odamegy hozzá s oda áll
melléje.

– Édes Józsim, ezek szegény legények, pénz kell nekik, a mi a háznál
van, adjuk oda.

– Hát hiszen ez természetes.

Az uraság előveszi szekrénye kulcsát s azt mondja a haramiáknak:

– Gyertek hát!

A szekrényt felnyitja.

– Itt a pénz, vigyétek.

Kilencz darab száz forintos, tiz darab tiz, több darab öt és ötven darab
egyforintos bankjegy volt ott s egy kis fatálban több darab
tizkrajczáros.

A haramiák megszámlálják s keveslik.

– Elő a többi pénzzel!

– Hol vegyem, ha nincs a háznál?

– Nincs! No majd lesz!

Kötelet vesznek elő s kezeit rettentő szorosan hátrakötik. Maga Deák
Ferencz hiába kérleli őket. A folyosóról behoznak egy bélyegző vasat.
Fél méter hosszu a nyelével. A végén a tüzesitő czimer sulyos vas. Olyan
mint a buzogány. Retteneteset lehet vele ütni. Koponyát tör, csontot
zúz.

– Hol a gyapju ára?

S hirtelen nagyot ütnek a bélyegzővassal hátára, vállára, karjára.

Deák Ferencz, a mikor ezt látja, gyorsan odalép Hajnal Jancsihoz s
megfogja a kezét.

S azt mondja a kegyetlen betyárnak:

– János, több pénz nincs a háznál. Én is tudom. Ne bántsátok hát
sógoromat. Ha a házát összedöntitek, akkor sincs több pénz. Hanem nekem
is van valamelyes pénzem, én is odaadom, csak ne erőszakoskodjatok.

A rabló fülét megütötte a szó.

– Hol van hát a tekintetes ur pénze?

– A szobámban. Gyere velem. De addig itt békesség legyen.

Hajnal Jancsi meghagyta társának, mig vissza nem jön, ne bántsa az
uraságot.

Deák Ferencz ment elől, utána a duhaj.

Deák hálószobája ma is megvan a puszta-szent-lászlói kastélyban
változatlanul. Kis szoba ez a kastély délnyugati sarkában, egyik
ablakával az utczára és urasági kápolnára, másik ablakával a
kapubejáratra s a hires gesztenyefákra néző. Ott volt Deák oldalzsebbeli
tárczája egy kis szekrény fiókjában s benne a pénze.

Nem sok pénz, mindössze kétszázhusz forint.

Tetemesebb összegü pénzt Deák Ferencz sohase szokott magával hordani.
Még akkor se, a mikor időnkint nagyobb pénze volt. Most pedig nem is
volt. Kehidai birtokát már nyolcz év előtt eladta s a vételárból az
életjáradékon kivül, már kevés volt meg, – söjtöri birtokát pedig még
nem adta el. És azután nem voltak költséges szokásai és gyöngeségei. Se
kártya, se fogadás, se ló, se szép asszony. Nem is volt már fiatal.
Ekkor épen hatvan éves volt. Csak annyi pénzt szokott magánál tartani, a
mennyi néhány hétre, legfölebb egy-két hónapra kellett.

A tárczát kinyitotta; minden rekeszét ugy nézte meg, hogy a duhaj is
lássa s aztán a benne levő összes pénzt neki átadta.

Látta azonban, hogy a duhaj keveselli ezt is. Leritt az arczáról.
Elővette hát sürükötésü kék erszényét zsebéből, abban volt egy-két
forintnyi apró ezüstpénze, azt is kirázta onnan.

– Tartsad a tenyeredet, János!

A duhaj azt is beletette tarisznyájába.

A bölcs látta, hogy a duhajnak van érzéke az aprópénz iránt is. Most hát
hozzáfordult.

– János, látom, okos ember vagy, megérted a szót. Tudhatod, hogy
gazdaember, akármennyi földje vagy ökre, juha legyen, otthon nem szokott
sommás pénzt tartani, még ha volna is neki. Hanem beteszi a takarékba
ide-oda, hogy kamatot hozzon. Az én sógorom jó gazda ugyan, de te is
tudod, szerző ember. Az ily embernek pedig soha sincs heverő pénze.
Tudod most már, én ki vagyok. Én mondom pedig azt neked, hogy még se
borát, se gyapjuját el nem adta, sőt a nyirést mindenütt talán még el se
végezték. A mit a tavalyi termésből bevett, az elkelt az adóra,
gazdaságra, cselédbérre, házi kiadásra. A mi megmaradt, lám odaadta
nektek szép szerével. Gondold meg hát János, mi hasznotok abból, ha
szegény sógoromat tovább kinozzátok. Olyan öreg embert, a ki túl van a
hetvenen. Gondold meg, János, okos legény vagy, te is öreg léssz valaha.

A haramia meghallgatta a bölcsnek szavait, de azért folyton csóválta a
fejét.

– Hejh tekintetes uram, nem lesz én belőlem öreg ember!

– Nem tudod te azt, János, tőled függ az nagy részben, tisztes kort
akarsz-e érni. Azonban várj csak, még van valamim!

Deák Ferencz elővette kis kézi utazótáskáját s kivett belőle egy hosszas
czifra tokot. Felnyitotta s ime arany toll volt benne. Igazán nem tudom,
mikor és hol kapta emlékül ezt az arany tollat. Két év előtt kapta-e az
országgyülési feliratokért vagy még forradalom előtt a harminczas,
negyvenes években: nem tudom. Vagy Zala vármegye lelkes hölgyei, vagy a
pestmegyei fiatalság, vagy valamelyik kerületbeli választói adták neki
bizonyára. Ő maga sohase dicsekedett vele. Nem is emlegette. Vagy sohase
tudtam e toll eredetét, vagy tökéletesen elfeledtem.

Deák Ferencz a tokból kivette az arany tollat s odaadta a haramiának.
Iró lúdtoll alaku és nagyságu, tömör szinaranyból.

– Nézd, János, ezt is nektek adom, ez is megér három, négyszáz forintot.
Ha kalapácscsal összeveritek, szép pénzt kaphattok érte. Igy a hogy van,
vásárra ne vigyétek, irás van rajta, megtudnák, hogy az enyém volt,
bajba keverednétek miatta.

A haramia forgatta, nézegette az arany tollat.

– No hát ez is valami.

Látta Deák, hogy a betyár még mindig elégedetlen.

Kivette mellénye zsebéből aranyóráját, leakasztotta gomblyukáról arany
óralánczát. Ezt is odaadta a betyárnak.

– Ezt is odaadom János, ez is aranyból van, óra is, láncz is: ez is
pénzt ér. Most már mindenem odaadtam, a miből pénzt láthattok. De
szegény sógoromnak további bántódása ne legyen.

A sivatag lelkü embert mintha kissé meghatotta volna az utolsó szó. Igy
felelt:

– No a tekintetes ur becsületes ember, azt is odaadta, a mit nem
kértünk, – a tekintetes ur kedvéért én is megteszem, a mit lehet.

– Add hát szavadat erre, János!

A haramia gondolkodott pillanatig.

– Most még nem adom, talán majd a másik szobában.

Visszamentek együtt a billiárd-szobába.

Oszterhuber József arczán csakugyan sulyos szenvedés jelenségei voltak.
Kezeinek hátrakötése nagy fájdalommal járt s a kegyetlen, nehéz ütések
nyomai dagadni kezdtek.

Hajnal Jancsi odaszólt társának:

– Tedd le azt a bélyegzővasat. Oldozd föl az uraságot.

Megtörtént. Az uraság székre ült s szabadon vehetett lélekzetet.

Hajnal körülnézett a szobában.

– Hát ilyen urasági kastélyban se ezüst, se ékszer, se fészkes fene
nincs?

Deák Ferencz felelt rá:

– Dehogy nincs, János. Szólitsd csak be megint a szobaleányt, majd az
előadja, a mit kivánsz.

Bejött a szobaleány. Az uraság szavára hamarosan összeszedett egy csomó
ezüstöt s kirakta a tekéző asztalra.

Egy női aranyórát, boldogult Deák Klára urasszony kedvenczét. Két nagy
levesmérő ezüstkanalat. Negyven evő és tizenkét kávés ezüst kanalat.
Negyven pár ezüstből való kést-villát. Huszonhárom egész ezüst villát.

Voltak gyertyatartók is. Ezekre nem fájt a haramiák foga.

– Minek nekünk a gyertyatartó?

E helyett nyalábra fogtak egy bundát, két atillát, egy kalapot s egy pár
csizmát. Hajnal még egy bő, kissé viseltes fekete felöltőt is oda dobott
egyik társa karjára: vigye ki ezt is a kocsira.

Ez a felöltő Deák Ferenc krispinje volt, a melyet szél ellen, hüvös idő
ellen szokott kint a ritkás erdőben a faluvégén használni. Ezt a
felöltőt a faluvégen a rablók el is vesztették, hajnalban a gulyás
találta meg és ismerte föl. Deák Ferencz neki adta. Mind a hat
gyerekének jutott belőle egy kis kabátra és mellényre való.

A haramia tehát, noha meg nem igérte, mégse bántotta tovább az uraságot.
A hatalmas ember nyugodtsága s fönséges arcza féken tartotta még az ő
rossz lelkének szilajságát is.

Az elválás is érdekes volt.

Mielőtt kimentek a billiárd-szobából, Hajnal Jancsi oda állt Deák
Ferencz elé s azt mondotta:

– Jól a szemünk közé nézzenek a tekintetes urak, hogy el ne felejtsenek
s ha arra kerül a sor, más ártatlan embert helyettünk fel ne
akaszszanak.

Deák Ferenczben a helyzet minden komolysága mellett is némi dévajság
támadt.

– Nem feledlek el, János, nem is megyek tanunak ellened, de ilyen
járatban te se jőjj ide többé.

Kikisérte őket a folyosóra is, nehogy ott valami zenebonát csináljanak,
cselédekkel ne kegyetlenkedjenek. A folyosón még egyszer
visszaszólitotta Hajnal Jancsit.

– János, én pénzem, órám, lánczom, tollam odaadtam, pedig nem is
kértétek. Odaadtam, csak hogy sógoromat ne bántsátok. Nem is sajnálom
semmimet. De az óra kedves emlékem egy rég meghalt jóbarátomtól, ha
volna pénzem, visszaváltanám!

A haramiában megmozdult az emberi sziv.

Szó nélkül belenyult a tarisznyájába s kivette onnan az órát lánczostól
s odaadta a haza bölcsének.

– Ha már olyan kedves jószága az urnak, tartsa meg, visszaadom!

Ezzel felültek kocsijukra. Ketten a magukéra, ketten pedig az uraságéra.
Éjfél felé küldték vissza az uraságét, de előbb a kocsisnak áldomást
adtak valamelyik utszéli csárdában. Ilyen a betyár!

* * *

Azt az órát most a Nemzeti Muzeum őrzi. Régi, kulcsos, lapos kis
aranyóra a mult század harminczas éveiből. Az üvegje kettéhasadva, gépe
megállt, nem hozzák többé mozgásba, nem mutatja többé a napnak
időszakait.

Minek is mutatná. Ezer millió óra van az emberek birtokában ő helyette,
nincs már többé szükség ő rá. Hadd őrizzék csak a nemzet szent ereklyéje
gyanánt.

Hanem a kiké egykor volt: azok dolgát nem végzi senki, azok helyett nem
támadt senki.

Az az óra gróf Batthyányi Lajosé volt, a ki nemzetéért vértanu halált
szenvedett. Halála előtt adta örök barátsága emlékeül Deák Ferencznek.

Ezért szerezte azt vissza a haza bölcse még a haramiák kezéből is. Igy
lett belőle Deák és Batthyányi kettős ereklyéje.



DEÁK FERENCZ NEM AD UJONCZOT.

Az 1839-ik évi országgyülés obstrukcziójáról akarok egyet s mást
elmondani. Különösen egy érdekes részletet, mely történetirásunkban
nincs följegyezve s melynek titkát József nádor a sirba vitte, Deák
Ferencz pedig csak később kevés meghitt bizalmas embere előtt beszélte
el. Eddig meg nem irta senki.

Obstrukczió, mint mindenki tudja, latin szó. A latin köznyelvben
többféle értelme van. Valakinek utját elzárni: obstrukczió. A folyóviz
folyását gáttal elrekeszteni: obstrukczió. Valakinek gáncsot vetni:
obstrukczió. Most a politikában a kormányzást és a törvényhozást
megakadályozni: ezt nevezik obstrukcziónak.

Az 1839-iki obstrukcziót Deák Ferencz javasolta és vezette. Ő volt
éltető lelke mindvégiglen. Abban tartotta legszebb beszédeit. Magas
költői szárnyalásra abban emelkedett szónoklata. Gróf Batthyány Lajosból
is az az obstrukczió készitett államférfit s politikai vezérembert.

Az igaz, hogy az az obstrukczió egy kissé más dolog volt, mint a mostani
osztrák-magyar obstrukczió. Részleteiből csak annyit emlitek fel, a
mennyi az én történetem megértéséhez szükséges.

Két oka volt.

Az egyik a választás szabadságának megsértése. Ez az ugynevezett
Ráday-ügy.

A másik a szólásszabadság megsértése. E czim alatt három ügy torlódott
össze. Az egyik Wesselényi és Balogh pöre, a másik az országgyülési
ifjak pöre, a harmadik Kossuth pöre.

A Ráday-ügy nagyon furcsa. Mai napság annyira képtelenségnek látszik,
hogy alig lehet hinni megtörténtét. Akkor gróf Pálffy Fidélnek hivták a
kanczellárt, ki azt fölidézte. Komoly hazafibeszédekkel ágyuztak ellene.
Ma kinevetnék vagy Sajó kapitánynyal a Lipótmezőre küldenék az országnak
ilyen Fő-Korlátnokát.

Nem tudom, ki magyarositotta a Supremus Cancellariust Fő-Korlátnokra, de
a ki tette: pajzán eszü s egyuttal mélyeszü ember volt. Az eredeti név
természetesen latin volt: cancellarius. Ez a szó a cancelli szóból
származik. Cancelli: azt jelenti magyarul: korlát, rekeszték, akol. A
nagy pénzintézeteknek léczczel elkeritett kis odujok, a hol a
pénztárosok és pénzváltó asztalok vannak elzárva: ezek neve is cancelli.
Szinte azt gondolná az ember, hogy hajdan a királyok főtanácsosai ilyen
rekesztékbe ültek be, ugy fogadták az ügyes-bajos embereket, csak egy
kis nyiláson át beszéltek velük, nehogy az agyonboszantott emberek
valamelyike őket agyonüsse. A királyok főtanácsosainak lelkiismeretére
mindig nagy terhek nehezedtek.

Jött a nemzeti nyelv fölébredésének korszaka. Minden latin hivatalos
szót le kellett forditani magyarra. A Supremus Cancellarius helyett az
egyik Fő-Akolnokot, a másik Fő-Rekesztéknököt, a harmadik Fő-Korlátnokot
akart. Divatban a Fő-Korlátnok maradt. A karok és rendek ezt szerették
meg legjobban. Mivelhogy a bécsi kormány mindig korlátozta a magyart, a
magyar kormány pedig mindig korlátozta a nemzeti akaratot. És a mint
Ragályi hires követ mondta az 1825-iki országgyülésen, minthogy a király
mindig korlátozott elméjü embert szeretett maga körül látni. Igy lett a
Cancelláriusból Korlátnok.

A király összehivta az országgyülést 1839 junius 2-ikára. A vármegyék
kellő időben megválasztották követeiket. Pestmegye gróf Ráday Gedeont és
Szentkirályi Móriczot választotta.

Az történt azonban, hogy Pestmegye közgyülése egyik napon az Ifjak
elfogatását és elitéltetését tárgyalta s e kérdésben gróf Ráday Gedeon
is felszólalt. S ha már felszólalt: természetesen jól összeszidta a
Királyi és a Hétszemélyes Táblát, a kik durva törvénytelenséggel hozták
meg itéletüket. Jól összeszidta, az igaz, de nyelve és hangja azért
áhitatos imádság volt a mai parlamenti beszédekhez és hirlapi czikkekhez
hasonlitva.

Mégis megharagudott a Fő-Korlátnok. S a király nevében 1839. évi május
8-iki kelettel kegyelmes királyi leiratot intézett Pestmegye rendeihez,
melyben azt mondá a király, hogy Én tinektek azt parancsoltam, hogy
békességetés közjót ked velő követet válasszatok, ti pedig mégis gróf
Ráday Gedeont választottátok, a kinek cselekedetét jóvá nem hagyhatom, a
kit ad poenam infamiae fiskusom által becstelenségi perbe is idéztettem
s azért kötelességtekké teszem, hogy minden késedelem nélkül más követet
válasszatok, még pedig olyat, a ki a megkivántató feltételeknek megfelel
s ezt pedig annál inkább megcselekedjétek, mert »circa comitem Gedeonem
Ráday ab aditu muneris arcendum congrua pro regio munere nostro jam
disposuerimus.« Magyarul: királyi tisztünkből kifolyólag már
intézkedtünk, hogy gróf Ráday Gedeon követi tisztségétől eltiltassék.

Ez volt már aztán immunitási és incompatibilitási eset! Mit szólna ily
esethez a mai országgyülés?

E kegyelmes királyi leirat utolsó szavai olyasvalamire utalnak, hogy
Ráday grófot, ha Pozsonyban az országgyülésen megjelennék, onnan via
facti egyenesen kidobnák. – Gróf Ráday nem jelent meg, tehát
gyakorlatilag nem tudódott ki, hogy a királyi intézkedés mire czélzott.
Az országgyülés külső rendjének fentartására akkor két hatóság ügyelt.
Az egyik volt a főlovászmester, a másik a Királyi személynök, az alsó
tábla elnöke. Maga Deák Ferencz kérdezte meg mind a kettőt, hogy az
udvari Fő-Korlátnok miféle intimátumot küldött hozzájuk? Egyikhez se
küldött semmit. Maga Szerencsy István Personális azt mondotta Deáknak,
hogy a királyi leirat eltiltási intézkedés alatt csupán a fiskusi ad
poenam infamiae pert értette.

Junius 5-én volt az első országos ülés.

Ezen Szentkirályi Móricz rögtön felszólalt, hogy követtársa meg nem
jelenhetett, mert királyi szóval a megjelenéstől eltiltatott.

Junius 17-én már készen volt a követek táblája e kérdésben a felirati
javaslattal s a főrendekhez intézendő Izenettel. Ez Izenetnek utolsó
pontja az ugynevezett Clausula. Záradék alapitotta meg az obstrukcziót.
E záradékban ugyanis kimondta a követek táblája, hogy az országgyülési
munkálódásokat ugyan rendesen folytatja, azonban mindaddig, míg a
választási szabadságon elkövetett s a feliratban kifejtett sérelem
tettleg nem orvosoltatik s teljesen elenyésztetve nem leend,
megkészitendő munkálataikat legfelsőbb helyre nem terjesztik, vagyis
ujonczot és adót nem adnak s a többi királyi előterjesztésnek se tesznek
eleget.

A királyi előterjesztések három főpontból állottak. Első pont 38,000
ujoncznak megszavazása. Második pont: a katonaság élelmezésének s
beszállásolásának czélszerü rendezése s a harmadik pont: a Duna
szabályozása. Ezeken kivül természetesen a megajánlandó adók,
subsidiumok kérdései.

Tehát ezekre nézve tagadta meg az alsó tábla az intézkedést.

Ugyan Szentkirályi Móricz a junius 24-iki országos ülésben szóba hozta a
szólásszabadságon ejtett sérelmek kérdését. E sérelmek a következők
voltak:

Báró Wesselényi Miklóst pörbe fogták s három évi fogságra itélték
Szatmármegye 1834 deczember 9-iki közgyülésén mondott szavai miatt.

Ifjabb Balogh Jánost pörbe fogták a miatt, mert mint követ az
országgyülés 1835 január 23-iki ülésén báró Wesselényi szavait magáévá
tette.

Békésmegye nyakára királyi biztosságot ültettek, mert a megye a
követeinek adott utasitást körlevélben a többi vármegyének elküldötte.

Lovassy László fölségsértés miatt tiz évi várfogságra itéltetett, mert
Wesselényi Miklóshoz üdvözlő beszédet tartott.

Tormásy János egy évi, Lovassy Ferencz három hónapi, Lapsánszky Pál tiz
évi fogságra itéltetett, mert az országgyülési ifjak társulatának ők is
tagjai voltak.

Kossuth Lajos a »Törvényhatósági Tudósitások« miatt elfogatott s négy
évi fogságra itéltetett.

A feliratot e perek és itéletek ellen maga Deák Ferencz fogalmazta. A
követek táblája egyenlő hévvel támadta ugy a kormányt, mint a Királyi
táblát és a Hétszemélyes táblát. Nagy bűnöket követett el e két legfőbb
biróság s az országgyülési beszédekben, még Deák beszédeiben is erős és
keserü szavak itélték el e biróságok eljárását. Maga a felirat s egyik
Izenet igy jellemzi ez eseteket:

»A szólás szabadságának korlátait meghatározó törvények rendelete a
kormány által meg nem tartatott, törvényen nem alapuló vádakkal
terheltettek a hon polgárai s nem azon biróság eleibe idéztettek, melyet
a törvény kijelel, a törvényes eljárás elmellőztetett, a biróság a
törvénykezés formáit meg nem tartva, törvénybe ütköző elveket felállitva
s követve, birói hatalmának törvényszabta korlátain túl lépett.«

A főrendek minden felirati javaslatot elutasitottak, minden Izenetet
visszaküldtek s a nemzet igazai elől mereven elzárkóztak. A szólás
szabadsága kérdésében a mult országgyülésen s az 1839-ikin összesen
huszonháromszor irtak át a követek s mindannyiszor utját állták a
főrendek annak, hogy a felirat a király elé terjesztessék. Juniusban
kezdődött az országgyülés s 1840. évi májusban záratott be, tehát néhány
nap hián egész esztendeig tartott az obstrukczió.

Időközben komolyan dolgozott az országgyülés. Nagyfontosságu reformok
tárgyában elkészültek a javaslatok. Uj, üde, egészséges közszellem
támadt a vármegyékben s az osztályokra töredezett társadalomból az
egységes és erős magyar nemzet kezdett feltámadni. Minden jó hazafinak
fájt a tanácskozások megfeneklése s irtóztató keserüség támadt a
főrendek ellen, kik idegen, ellenséges elem gyanánt feküdtek a nemzetre
s ennek vágyait és panaszait még a királyhoz jutni sem engedték. Csak
arra voltak készek, hogy a király kegyelem utján engedje el az elitéltek
büntetését. De azt a követek meg nem engedhették, hogy a szólásszabadság
intézménye királyi kegyelemtől függjön.

1840 áprilisban az országgyülés bezárása már elhatározott dolog volt. A
nemzet égető szükségei tehát ki nem elégitve, a haladás minden igénye
elejtve, a békés fejlődés reménye megsemmisitve, az alkotmány veszélybe
döntve: ez volt a helyzet, ha az országgyülés eredménytelenül oszlik
szét. A nemzetiségek pedig szervezkedtek már délen, délkeleten és
keleten a magyarság ellen.

Őszintén és mélyen érezte a helyzet sulyát a nádor is. Öreg ember volt
már, élete vége felé járt s nem akarta, hogy utolsó napjait a nemzet
összeroskadásának romjain töltse el. Nem akarta az ország átkát vinni
magával a sirba.

Április 27-én magához kérette Deák Ferenczet s tanácsát kérte: mit
csináljon. Deák előadta, hogy a királynak lehet csak a bajon segiteni,
vagy az országgyülés feliratának elfogadásával, vagy a nélkül saját
elhatározásából. A nádor előadta, hogy a főrendekről ő jót nem állhat,
hogy a föliratot áteresztik, mert azokat herczeg Metternich és a
Kanczellár dirigálja.

– Akkor nincs egyéb hátra, minthogy Fenséged egyenesen ő Felségénél a
királynál kisértse meg a nemzet kivánatának teljesitését.

József nádor elfogadta a tanácsot s rögtön Bécsbe utazott s ott a
királytól április 29-én amnesztia-levelet eszközölt ki.

30-án este már megint Pozsonyban volt s rögtön kérte magához Deákot s
közölte vele a király elhatározását.

Deák kérte a leiratot s nyomban el is olvasta.

– Fenség, ez rosszabb minden eddigi leiratnál, rosszabb a márczius
24-ikénél is. Ebben a király kegyelmezési jogát gyakorolja s kegyelemből
engedi el a jogerős birói itéletek következéseit. De mi a birói
itéletek, sőt a birói egész eljárás törvényességét tagadjuk s ha mi e
királyi leiratot elfogadnók, hűtlenek lennénk az alkotmányhoz és saját
meggyőződésünkhöz s magunkra vennők azt a sulyos vádat, hogy egy év óta
bűnös könnyelmüséggel gyakoroltuk törvényhozói kötelességünket.

A nádor rögtön belátta Deák igazságát. Mélyen elszomorodott, de később
mégis kegyetlennek találta Deák ellenállását.

– Én öreg ember vagyok már – ugymond – én többet nem tehetek. Domini
spectabiles, haec me causa mortuum fecit. (Tekintetes urak, ez az ügy
holt emberré tesz engem.)

Deák megsajnálta az öreg nádort. Megesett szive vergődésén s azonkivül a
készenlevő nagyfontosságu reformjavaslatok szentesitését is óhajtotta.
Pedig az országgyülés már 14 nap mulva bezárandó volt. Ezt mondá a
nádornak:

– Ha Fenséged a királyi leiratot örökre félreteszi, senkinek nem
mutatja, hanem holnap vegyes ülésben a tartalmát élőszóval kihirdeti, de
a királyi kegyelemről egy szót se szól: akkor Fenséged nyilatkozatát
jegyzőkönyvbe vesszük s Fenséged hallgatása mellett oly értelmet
tulajdonitunk a királyi elhatározásnak, hogy az az alsó tábla
határozatának megfelelőleg jött létre. Ez esetben meglesz a nemzet és a
korona közt a béke.

A nádor nagy örömmel fogadta el ezt a tanácsot s Deák azonnal meg is
szövegezte a nádor számára latin nyelven a kijelentést, a mely igy
kezdődik.

»Obligationi meae esse duco ad notitiam Exc. Procerum ac Spectabilium
Statuum et Ordinum novum benignitatis et clementiae Augustissimi nostri
Principis perferre documentum etc.« Magyarul: Kötelességemnek tartom
felséges fejedelmünk kegyességének és kegyelmességének uj bizonyitványát
a Méltóságos fő és a Tek. K. és R. -nek tudtára adni stb. Ezután jön
minden per és birói eljárás következményeinek megszüntetése – de nem et
nostra regia gratia.

Ezzel lett vége az obstrukcziónak. A mely egy évig tartott ugyan, de
rakonczátlankodás egy pillanatig se fordult elő. Dolgozott az
országgyülés nagy buzgalommal s a mint a béke létrejött, a korszakos
nagy törvények azonnal szentesithetők voltak.

Vizsgáljuk meg most már ezt a dolgot kissé közelebbről.

Ha szabad e szót használnunk: itt kétféle ámitás történt. Ámitva lett a
király, mert ő szentül azt hihette s azt hitte is, hogy a kormány és a
biróságok helyesen jártak el s ő csak királyi kegyelem utján szüntette
meg a tilalmakat, pereket és azok következéseit. Neki tehát joga lesz
ily tilalmakat és pereket támasztani ezentul is, joga lesz a
szólásszabadságot legmagasabb tetszése szerint korlátozni s
természetesen joga lesz, mikor jónak látja, kegyelmet osztogatni. A
nádorispánnak jegyzőkönyvbe vett szóbeli kijelentése e hitével épen nem
ellenkezik.

De ámitva lett a nemzet is.

Mert a nemzet meg azt hihette szentül, hogy a nagy alkotmányjogi
harczban ő győzött, a kormány megfutamodott, a király jóvátette a maga
hibáját is, kormánya hibáját is s ekként a nemzet jogai teljes
elismerésre jutottak, teljes biztosságot nyertek.

Hát bizony, ha a rideg elvszerüség léghajójan a magasba szállunk: ezt a
kétféle ámitást tisztán láthatjuk. A tanszékek bölcselő férfiai
kétségtelenül be is tudják ezt bizonyitani. S épen azért majdnem
önkénytelenül is fölmerül az a kérdés: miként tudott ebbe Deák Ferencz
belemenni, miként tudta ezt elnézni?

A politika elvégre nem az elméleti igazságok, nem a bölcseleti elméletek
s nem a szent erkölcsök tudománya, hanem a szükségletek kielégitésének s
a sikerek elnyerésének művészete. Ebben van az az igazság, mely Deák
Ferencz eljárását igazolja.

Azonban szövevényesebb a dolog.

A nagy harcz megindult gróf Ráday miatt. A követek el nem nézhették,
hogy a király valakit kitiltson az országgyülésből, a kit oda
törvényesen választottak. A nemzet joga a választás, nem a királyé. Ha
ezt elnézik: vége az alkotmánynak, vége a képviseletnek, vége a szabad
választásnak. A nemzeti akarat királyi meghivottak képviseletére lesz
bizva. A király pedig nem nemzeti, hanem birodalmi s nem magyar, hanem
német.

Az ellenzék vezére Deák volt. Egész életében legszebb beszédeit a
Ráday-ügyben tartotta. Kijelentette, inkább földhöz vágja mandátumát,
semmint engedjen az országgyülés e kérdésben. Nem is engedett. Deák
többsége nagy volt és ingathatlan.

De a Ráday-ügygyel kapcsolatos volt a szólásszabadság többi sérelme is.

Wesselényi Miklós lelkes benső barátja volt Deáknak. Deák minden áron
meg akarta őt a három évi fogságtól menteni. Balogh Jánoshoz is meleg
barátság kötötte, ezt is meg kellett a veszedelmes pertől szabaditani.

Kossuth Lajossal még akkor nem állt barátságban, de becsülte őt s nagy
reményt kötött tehetségéhez és jövőjéhez. Őt is ki kellett börtönéből
szabaditani.

Az Ifjak elitéltetése isten ellen való bűn volt. Tiz évi fogság a
legnemesebb hazafierények miatt! Egyébiránt minden pör és itélet az
alkotmány és józan ész lábbal tiprása volt.

Deák erélyes volt. Tudta, hogy a király üres beszédre, alázatos
könyörgésre nem hajt. Egyenesen megtagadta tehát az ujonczot és adót.
Addig nem ad egyetlen katonát s egyetlen fillért, mig a király a nemzet
jogai előtt meg nem hajol.

A bécsi kormány látta, hogy Deák mellől a többséget a Ráday-ügyben
elhóditani nem lehet. Fölhasználta tehát Ráday Gedeon gyöngeségét s
mindenféle módon addig fenyegette és kecsegtette, mig a követségről le
nem mondott. Ekként a Ráday-ügy, ugyszólván, tárgytalanná vált s
mondhatni: megszünt.

A többi kérdés fontosságát azután a követek gondolkodásában
megcsökkentette a kormány. Nagy igéretek és vesztegetések lassanként
elvonták Deák mellől a férfiakat. Az 1840-ik év elején már borus
lélekkel látta Deák, hogy kisebbségben marad, barátai a börtönben
sinylődnek s az alkotmány irtózatos sebjei orvosolatlanok maradnak.

Olyan az ellenzék, mint az oroszlán, a ki föltátja irtózatos száját,
megmutatja rettenetes fogait, a világ megretten, hogy most mindjárt
elnyeli őt, pedig hát az oroszlán csak – ásitott. – Ekként jellemezte
Deák folyton fogyó pártját.

Ily helyzetben volt, mikor alkalma jött az öreg nádorral értekezni s őt
arra a titkos mesterkedésre rábirni.

Hibázott-e hát Deák Ferencz?

Az egyik esetben az országgyülés feloszlatva, barátjai és az Ifjak a
börtönben, a nemzeti haladás megakasztva s az alkotmány alapkövei
feldulva. Győz a nemzetpusztitó bécsi udvar.

A másik esetben megnyerve minden s az ujjászületés nagy nemzeti munkája
előtt megnyitva minden út.

Deák lelke még se tudott egészen megnyugodni. Néhány benső barátjával
közölnie kellett a titkot. Beöthy Ödön, Szent-Iványi Károly, Klauzál
Gábor, Bezerédy István voltak a barátai. Bizonyára közölte utóbb
Wesselényivel is.

* * *

Ezt a dolgot 1872 karácsony második napjának délutánján beszélte el
nekem Deák Ferencz.

– Elmondta-e ezt kedves urambátyám másnak is? – kérdezém.

– Elmondtam egy pár embernek. Elmondtam Kálmánnak is.

Ez a Kálmán Széll Kálmán volt. A ki utóbb pénzügyminisztere s 1899-ben
miniszterelnöke lett az országnak.



UTOLSÓ TALÁLKOZÁSOM DEÁK FERENCZCZEL.

Az 1873-ik év vége felé volt Deák Ferencz utoljára a képviselőházban.
Szivbetegsége s a vele járó bajok, nehéz légzés, vizi betegség annyira
sulyosodtak, hogy többé a nyilvánosság előtt meg nem jelent. A következő
év még türhető volt rá nézve, de már az 1875-ik évet kinos fájdalmak
közt töltötte el.

Mindenki természetesnek találja, hogy én legsulyosabb betegségében is
meg szerettem volna időnként látogatni. De nem tettem. Ha különös lelki
nagysága kegyesen s jó szivvel fogadott volna is: nem tettem. Nem
tartoztam családi belső környezetéhez. A nagy betegnek lehetőleg
nyugalom kell. Társasága különben is nagy volt. Nedeczkyék, Széll
Kálmánék s rajtuk kivül több rokon és régi benső barát, Visontai Kovách
Laczi ugyis állandóan vele voltak, a kormány tagjai is gyakran
fölkeresték, nem szorult arra, hogy én is mulattassam. E nélkül pedig
szerénytelenségnek is tarthatták volna a látogatást.

Volt különös okom is a tartózkodásra, melyre majd rátérek. 1875-ben volt
a régi Pesti Napló huszonötéves politikai napilap. Májusban akartuk
ünnepelni fennállásának negyedszázados évfordulóját. Nyilvános lakoma
volt az ünneplés egyik módja. Arra meghivtuk a lapnak huszonöt éven át
valamikor volt minden munkatársát, a ki még akkor élt. Igazán nagy és
szép társaság jött össze. Miniszterek, államférfiak, képviselők, tudós
társasági tagok, irók, költők, művészek nagy számmal. Hiszen a félszázad
előtti elnyomatás sulyos korszakában e lap volt a nemzet szava. E lap
volt Deák Ferencz lapja. E lapba irt minden nagy irónk s e lapban
nyilatkozott minden jó magyar egykor.

Deák Ferenczet is meg kellett hivnunk.

Ő is irt a lapba valamikor. Husvéti hires czikke 1865-ben itt jelent
meg. Utána nemsokára még néhány nagy vitázó czikket irt a lapnak. Más
közleményei is jelentek meg itt korábban, a melyeket nyilvánosságra
szánt. Nemcsak a lap érdeke, de az igazság is azt kivánta, hogy őt
meghivjuk a lakomára.

Ott lesz az egész kormány is, élén Tisza Kálmánnal. A nagy fuzió
kormánya volt ez, mely mögött az egykori Deákpárt és egykori Balközép
tömörült. A kormány is megkért bennünket, hogy Deák Ferenczet, ha lehet,
birjuk rá a megjelenésre. Hadd lássa a világ, hogy Deák is helyesli az
uj kormányt.

Urváry Lajos volt a lap szerkesztője s én voltam politikai főmunkatársa
s irányának tolmácsa és vezetője. Sok czikkem Deáknak is nagyon kedvére
való volt. Nekünk kellett őt az egész szerkesztőség nevében meghivnunk.
Értesitettük tehát őt irásban s megkértük, hogy fogadjon bennünket s
kegyesen határozza meg, hogy hol és mikor jelenhetünk meg előtte.

Széll Kálmántól kaptam meg elhatározásáról az értesitést az időre és
helyre nézve.

Széll Kálmán akkor az uj kormány pénzügyminisztere volt, de a miniszteri
palotába még csak egy év mulva, Deák halála után költözött be.

A hol akkor lakott családjával: az a ház már nem áll. Az Egyetem-téren,
ugy gondolom 4. szám alatt volt az a ház s Hadik grófné tulajdona volt.
A ház helyén most részben a Kaplony-utcza van, részben uj háromemeletes
épület.

Ott lakott Széll s nála lakott Deák Ferencz. Az »Angol Királynő«
szállóbeli lakását akkor már végleg elhagyta. Oda mentem tehát
Urváryval.

Széll Kálmán és Nedeczky Pista vezettek be Deák Ferenczhez s ott
magunkra hagytak.

A szoba az utczára, az egyetemre nézett. Deák karos széken ült a szoba
hátulsó részében egy kisebb fajta asztal mellett. Karos székét jól
ismertem már. Elmondta annak történetét nekem ő maga Talán valahol le is
irtam már azt a történetet.

Rendes szokott fekete öltönyében volt a nagy ember. Bizony nem uj ruha
volt az. Hajadon fővel volt s rögtön szemembe tünt, hogy a mióta nem
láttam, se haja, se szemöldöke, se bajusza nem őszült, nem is fogyott.
Térdein egy szürke vastag kendő volt átvetve, mintha a hüvös levegő
ellen kellene védekezésül. Lábai hasonló alaku kendőbe voltak
begöngyölve.

Lassu hangon mondta:

– Isten hozott benneteket. Üljetek le.

Balkezének egy kis mozdulatával mutatott a baloldalánál lévő székekre.

Arczán nem látszott a halálos nagy betegségnek semmi különös nyoma. A
naptól barna, komor, fönséges arcz a régi volt. Tenyérnyi hosszu
szemöldöke nem volt elsimitva, kuszáltan állott. Csak fáradtság látszott
arczán.

Várta beszédünket, jövetelünk okának elmondását. Urváry belé is kapott a
beszédbe.

De Urváry belga beszédü volt. A belga beszédüség sajátságos idegbaj. Az
első szótagot nehezen tudja kimondani. Ha valami különös meghatottság
vesz rajta erőt: gyakran perczekig se képes a szót megkezdeni.

Igy járt most Urváry. Szája mozgott, feje is idegesen mozgott, de
mondanivalóját megkezdeni nem volt képes.

Deák indulatba jött. Nem tudta vagy nem jutott eszébe Urváry idegbaja.
Hangosan rákiáltott:

– Szólj hát, mit akarsz?

S szemei villámlottak.

Én Urváry vállát megérintettem s intettem neki, hogy majd én beszélek. S
szóltam is nyomban.

– Kedves uram bátyám! A Pesti Napló negyedszázados évfordulóját
ünnepeljük. A lakomára meghivtuk minden egykori munkatársát. Ott lesznek
kedves urambátyám táborából mindazok, a kik még élnek. Jőjjön el maga
is. Hadd legyen még egyszer együtt a nemzet. Ne legyünk csonkán,
vezérünk nélkül.

Röviden és egyszerüen csak ennyit mondtam. Tudtam, a hosszu és czifra
beszédet még egészséges korában se szerette.

Haragja rögtön elmult. Komoly és szelid arczczal fordult hozzám s e
szavakat mondta:

– Köszönöm szives meghivástokat. Jól esik, hogy megemlékeztetek rólam.
Az a lap nehéz időben sok és nagy szolgálatot tett a hazának,
megérdemli, hogy multját megbecsüljétek. De lássátok, én nem mehetek.
Szivesen mennék, de a betegség nem engedi. Adjátok át szives
üdvözletemet azoknak, a kik ott lesznek. Az Isten áldjon meg benneteket.

Azután levette rólam szemeit s az előtte levő kis asztalt nézte egy
pillantásig. Rögtön észrevettem azonban, hogy valamire még gondol s
valamit még mondani akar s azért se nem szóltam, se föl nem álltam. És
csakugyan mondott még valamit.

– Szegény Kemény Zsiga. Derék ember volt, nagyon szerettem. Sokat
dolgozott a lapban, mikor kedve volt hozzá. De utóbb nagyon
elbetegesedett. Az orvosok megtiltották neki a vacsorázást. Egyszer ugy
öt óra tájban délután meglátogattam. Az asztal mellett ül s előtte két
nagy szelet rostélyos és két nagy szelet borjupecsenye s boros üveg.
»Mit csinálsz Zsiga?« – kérdeztem. »Hát ozsonnázom, – az orvosok
megtiltották a vacsorázást, szót kell nekik fogadnom, hát igy járok túl
az eszükön.« – Ezt felelte. Nagy kár érte.

Ez volt hozzám utolsó adomája.

Fölséges adoma. Urváry nevetett is rája s magam is erőltettem a
mosolygást. Pedig könyemet alig tudtam visszatartani.

Láttam én, éreztem én, hogy a halál ott ólálkodik körülötte. Nagy beteg
már ez a nagy ember.

Kezet szoritott velem s még egyszer felém forditotta jóságos arczát.
Kijövet a lépcsőn, erőt vett rajtam a fájdalom.

Többé nem jövök hozzá.

Nem akarom látni, hogy az a nagy szellem, az a nagy sziv, az emberi
léleknek az a fönséges alkotmánya lassanként miként törik össze a kornak
és a betegségnek sulya alatt. Csak dicső, ép alakja éljen az én
lelkemben.

Megtartottuk az ünnepi lakomát. Gorove István, a nagy párt elnöke
köszöntötte fel a királyt s utána én Deák Ferenczet. Igy rendelte a
hivatalos megállapodás.

Sokan azt mondták: szép volt felköszöntőm. Jól emlékszem, hogy rövid
volt, mert fájdalmas izgatottság rohant meg a beszéd közben arra a
gondolatra, hogy én többé nem látom őt.

Nem is láttam.



HIRLAPI CZIKKEK DEÁKRÓL.


I.  AZ EMLÉKEZÉS NAPJÁN.

(Születése száz éves fordulóján az Egyetértésben.)

Száz éve született, huszonhét éve halt meg. Két nemzedéknek volt vezére,
két izben volt kezében nemzetének sorsa, egész életén át fényt és
meleget sugárzott szelleme, örök dicsősége a magyar fajnak, melynek
szentelte minden munkáját, fáradalmát.

Születésének századik évfordulóján megemlékezünk róla. Az élemedett kor,
a ki az élőt látta s az ifjuság, a ki csak a történetirásból ismeri,
kegyeletével egyaránt visszaszáll alakjához s életének változataihoz. S
visszaszáll a hazáért végzett nagy tetteinek emlékéhez. A társadalom
mingen rétege ünnepli a rég elhunyt hazafit s az ország törvényhatóságai
rendre hazafias érzéssel emlegetik nagy nevét.

A szunnyadó nemzet fölébredett már, a mikor hetven év előtt élére állt.
Nem ő volt a nagy ébresztő. Nagy Pál, Széchenyi, Wesselényi, Vörösmarty
rivallták az alvó fülébe az ébresztő szózatot. De a fölriadt nemzedék
kezét ő ragadta meg s ő vezette az eszmék dicsőséges harczának tüzén
keresztül mindaddig, mig a jogok biztosságának, a szabadság és
függetlenség tiszta, nemes szenvedélyének első vivmányait el nem értük.

Azután a vezetést átengedte Kossuthnak. A kinek lánglelke kitüzte a
végczélt s a ki az erejének teljes tudatára jutott nemzetet fegyverbe
hivta a végczélnak, az ország történelmi függetlenségének kivivása
végett.

A czélt egyelőre el nem értük. Nem a nemzet volt gyönge, hanem két nagy
birodalom szövetkezett hatalma volt erősebb ellenünk. Elvesztettük egy
időre alkotmányunkat, romba dőlt minden szabadságunk s volt idő, a mikor
Magyarország halálának hirét hordozták szét a nagy világban.

De a nemzetnek nem halt ki reménysége és elszántsága. Csak a vérvesztést
kellett kihevernie. Harczi törekvéseinek tüzhelyén Kossuth Lajos, békés
törekvéseinek tüzhelyén Deák Ferencz tartotta izzón az örök és szent
tüzet.

A magyarság világhelyzete ugy alakult, hogy a nemzet Deák Ferencz kezébe
adta végzetének kormányrudját. Most már másodszor. S Deák hosszas
küzdelmek után elérte azt, hogy a nemzet és uralkodója közt békekötés
jött létre s Magyarország és Ausztria közt az egymás mellett való
megélhetés nagy államjogi intézményeit meg lehetett alkotni.

Nem örökre, nem véglegesen.

Deák jól tudta, Kossuth egyenesen megmondta, hogy a mű nem örök. Még
békességnek se örök. Csak a teljesen kivivott függetlenség lehet örök.
Deák pedig szentül meg volt győződve, hogy megfelelő erőgyüjtés nélkül
koczkázat lenne a nyilt harcz, az erőgyüjtésre pedig alapot nyujt a
kiegyezési mű.

Harminczhat esztendő telt el azóta. A nemzet két nagy vezére, a század
két nagy hőse azóta behunyta a szemét örökre. Poraik ott pihennek egymás
mellett a temetőben. Poraik közt nincs többé vita, békén nyugosznak az
enyészet ölében.

Hát eszméik? Hát törekvésük? Hát örök dicsőségük, a mely most már nem is
az övék, hanem nemzetüké?

A négyszáz éves harcz, melyet Kossuth is, Deák is ketté akart vágni, ma
is dúl. Ma ugyan csak csendesen s nem harsogva, csak eszmékkel és nem
véres fegyverekkel, csak az alkotmánynak s nem a csatáknak mezején. De
dúl. Okai s szenvedélyei a harcznak ma is élnek, ma is fennállanak.

De az ünnepi emlékezés napján tegyük félre az e fölött való elmélkedést.

Deák történelmi alakjára művének sorsa nem vethet árnyékot. Ezt az
alakot jelleme és egyénisége teszi fönségessé s fajának örökös kincsévé.
Szebb, tisztább egyenletesebb, egyszerübb és magasztosabb jellemet nem
ismer a nemzetek világtörténete.

A milyen volt első fellépése: olyan volt minden lépése. A mit érzett, a
miért lángolt, a mit hirdetett, a miért harczolt első ifju korában; az
volt lelkének magas eszménye s küzdésének szent czélja egész életén
keresztül s roskadozó agg korában is.

Ős királysági államalkatban köztársasági erények teljessége. Születési
jogokat uraló társadalomban a legnemesebb demokrata erkölcs. Méltó
jutalomra sóvárgó korszakban tökéletes önzetlenség. Hivalkodó nemzedékek
közepette akkora szerénység, melyhez hasonlót csak a remek ókor
történetei mutatnak, ha ugyan mutatnak.

Nincs birtokában semmi hatalom, semmi külső erő, semmi vagyon, semmi
születési disz, semmi állami vagy intézményi magas állás. S mégis
elfogadják vezérnek a nemzet is, a király is, a viaskodó törvényhozások
s a hiu kormányok is. Csaknem uralkodó hatalommá teszi őt csupán
elméjének ereje s jellemének fönsége.

Jutalom! Deák Ferencznek? Kitől?

A király koldus-szegény vele szemben: azt mondja leghatalmasabb
ellenfele: Kossuth Lajos. Még csak gondolni se mert soha senki arra,
hogy neki bármily jogos, bármily tiszteletre méltó jutalmat megajánljon.
S ez a jellem, ez az erkölcs nála nem elv volt, nem kitüzött czél, nem
szerep, nem jól megalakult meggyőződés. Ez ő nála vér volt, természet és
egyéniség.

Igy vagy amugy nagyobb-e érdeme: nem vitatom. Hozzá hasonlót alig
ismerek, nála nagyobbat nem.

Ezért érdemli meg, hogy nemzete még születése századik esztendejében is
melegen ünnepelje.

Példáját követni, erényeit ujra feltámasztani a magyarnak mindig
szükséges. Haladó korunk viszontagságaiban minél ritkábbak azok az
erények: annál nagyobb szükségünk van rájuk.

Amaz erények nélkül sohase lehet fajunknak igazi vezére. Ha mégis akad,
ha az uralkodónak, a törvényhozásnak s a kormányoknak mesterkedése mégis
alkot nemzetvezért: csak gépi mű lesz az Deák Ferencz erényei nélkül.

Legyen áldott emléke örökké.


II.  DEÁK FERENCZ EGYÉNISÉGÉRŐL.

(1903. október 17-én a Pester Lloydban.)

Deák Ferencz alkotásait ismerjük. Ismerjük legalább azokat, a melyeket
államférfiui alkotásnak szokás nevezni. Ismerjük szónoklati műveit is
ugy az 1848 előtti, mint az azóta lefolyt időből 1873-ig, a mikor utolsó
parlamenti beszédét mondotta. Ismerjük néhány komoly irodalmi művét is
1836-ból, 1840-ből s 1863-ból. Ezek politikai tartalmu művek,
terjedelmes követi jelentések a vármegyéhez s államjogi vitázó iratok.
Kivált a legutolsó, melyet dr. Lustkandel bécsi tudós munkája ellen irt.
Ismerjük néhány gyönyörü levelét is, melyekben az ifjuság
jellemképződéséről, a nőnevelésről, a hazafiságról, a nemzeti nagy irók
iránti kötelességeinkről, egyik-másik irodalmi kérdésről ir. Ezek már
csaknem a szépirodalom körébe tartozó művek.

Minden életirat és jellemrajz s minden történelmi tanulmány, mely
magyar, német, angol és franczia iróktól Deák Ferenczről megjelent, csak
e műveket ismerte s dolgozta föl. Egyéniségéről adomáin kivül alig irtak
valamit. Még Tóth Lőrincz, Csengery Antal és Pulszky Ferencz is igen
keveset.

Innen-onnan 27 éve lesz, hogy meghalt. Kortársai közül már nem él senki.
A kik vele együtt születtek, nőttek, vezették a nemzetet s irányitották
annak gondolkozását s érzéseit: elhaltak mind. Utolsó volt nagy
politikai ellenfele Kossuth Lajos s közel tiz év óta már ő is ott
aluszsza örök álmát a Kerepesi-úti temetőben.

Vannak s vagyunk még néhányan későbbi kor szülöttei, az utána következő
nemzedékek tagjai, kik személyesen ismertük, kik szemeláttára éltünk és
dolgoztunk s kiket egyénisége és nagy szelleme oktatott, intett,
vezérlett életének élemedett korában, de a mi táborunk is folyton fogy,
emlékezetünk is halványodik s iró is kevés van köztünk, a ki Deák
egyéniségének képét hű és tökéletes alakban tudná átadni az utókornak.

Még beszéde, még irodalmi becsü műve, levele, följegyzése is sok van, a
mely eddig nem látott napvilágot s a nemzet közkincsévé e miatt nem
válhatott.

Megyei beszédeit és alkotásait igen kevéssé ismerjük, pedig 1825-től
1848-ig vármegyéjének egész életműködésében tevékeny, sőt vezető részt
vett; a mult század egész első felének eszmeharczait végigküzdötte s a
nemzeti ébredés egész korszakán át a függetlenségi harcz lezajlásáig a
megyei intézmények átalakitását az ő sima és erős keze irányitotta.
Senkinek sem volt ebben nagyobb érdeme, mint neki. Sok éven át
Zalavármegye volt a vezér-vármegye s az ő eszméi, az ő intézményei
szerint indultak s igazodtak a többiek. Zalában pedig ő állott a dolgok
élén.

Azonban én egyéniségének hű rajzában látnék nagy kincset a nemzet
számára. S ez a kincs nemcsak előttünk, hanem az összes művelt nemzetek
előtt is nagy értékkel birhatna.

Deák Ferencz egyénisége majdnem egyetlen a maga nemében. A világtörténet
legalább nem ismer egyetlen alakot se, mely nemesebb, tisztább,
egyenletesebb s egész életen át összhangzóbb lett volna, mint az ő
alakja.

Voltak hadvezérek, államférfiak, törvényalkotók, országok kormányzói,
népek vezetői, a kik nagyobb erővel, talán nagyobb tehetséggel, minden
esetre nagyobb sikerrel s fényesebb ragyogással intézték nemzetüknek
ügyeit s hatottak egyuttal az emberiség jólétének emelésére. A vallás, a
költészet, a művészetek s a tudomány nagy alkotói minden esetre más
szerepet töltenek be az emberi nem fejlődésében, mintsem értelme volna
annak, hogy köztük és Deák Ferencz közt összehasonlitást tegyünk.

Nem erre gondolok, a mikor egyéniségének kivételességét emlitem.

Deák Ferencz államférfi volt s kizárólag saját fajának államférfia.

Ám a magyar faj kicsiny s világhelyzete s állami léte négyszáz év óta
vitás. Az erő, melyet képvisel s mely erkölcsi és természeti alkatából
ered, sokkal kisebb, mint a nagyobb fajoké s állami létének
torzképződése még ez erőt is gyakran megbénitja. Deák csak ezzel az
erővel tudott dolgozni. Hogy külső sikere se oly nagy, se oly ragyogó
nem lehetett, mint a nagy nemzetek vezérférfiaié: természetes.

A történelmi nagysághoz a működés sikerének nagysága szükséges. A kettő
arányban áll.

De az egyéniség fönségéhez, a jellem tökéletességéhez a sikerek külső
nagysága nem szükséges. Sokan ugy vélekednek, noha balul, hogy a kettő
talán nem is fér össze. Annyi bizonyos, hogy a történelmi sikerek
ragyogó fénye övez sok oly nagy alakot, a kinél az egyéniség nem
fönséges s a jellem nagyon is hézagos.

Deák Ferencz egyénisége a tökéletes embert mutatja be előttünk. S
hozzáteszem még: és a magyar embert.

Senki se született még se nálunk, se másutt, a ki gyorsabban,
biztosabban s szelidebb módon lett volna fajának, sőt faja két
nemzedékének önkényt elfogadott s egyetemesen elismert vezére, mint ő.

Senki se született még a korszerü társadalomban, a ki fényes származás
és nagy vagyon nélkül s állami intézményekre támaszkodó magas állás s a
külső hatalom minden eszköze nélkül békességes időben akkora befolyást
gyakorolt volna korára és nemzetére, mint ő.

Rideg és merev monarchikus államszervezetben tökéletes köztársasági
jellemmel gyakorlati államférfiuvá változni: lehetséges ez?
Arisztokratának születni s növekedni s a középkor születési előjogainak
még mindig uralkodó korszakában tökéletes demokrata maradni, de az
arisztokrata társadalmat mégis erős kézzel vezetni: lehetséges ez? Pedig
a demokrata erkölcs nála nem szerep volt, nem elv, nem meggyőződés,
hanem vér, emberi természet és egész élet a közpályára fölléptétől egész
haláláig. Igaz, őszinte, mély hódolatot érezni és gyakorolni az uralkodó
iránt, de azért titkon, szeliden s minden feltünés nélkül elzárkózni
minden fény és minden jogos és tisztes öröm elől, melyet hatalmas
uralkodó nyujthat: hát ez lehetséges-e? A régi és ujabb idők
történetében van-e erre példa?

A királyi hatalom koldusszegény volt vele szemben, mondja legnagyobb
ellenfele, Kossuth. Neki még királya sem adhatott mást, csak egy
kézszoritást, mondja a költő. Angol életirója azt jegyzi meg, hogy a
világbiró hatalmas angol nemzetnek kétszáz esztendőn át békés
alkotmányos életet s a nagy államférfiak egész seregét adta a
gondviselés, de Deákhoz hasonló jellemet az angol nemzet nagyjai közt
alig találni. Bismarck herczeg a német egység megalkotása után
hatalmának és dicsőségének tetőpontjára jutott s épen akkor mondta
Szilágyi Dezsőnek egy kiváló porosz államférfi e szavakat:

– Én Bismarckot a század legnagyobb államférfiának s minden idők egyik
legnagyobb emberének tartom, de azért az önök Deákját jobban becsülöm.

Ollivier, III. Napoleon egyik utolsó hatalmas minisztere egy nyilvános
beszédben, melyet 1869-ben tartott, Deák Ferenczet Washingtonhoz
hasonlitotta s államférfiui működését a franczia nemzet államalkotó
bajainak megorvoslására követendő példaként tüzte ki.

Volt-e valaha közférfiu – homo publicus – a ki szerényebb lett volna? A
ki hiuságtól, hivalkodástól s még a jogos nagyravágyástól is mentesebb
lett volna egész életén át, mint Deák Ferencz?

Olliviernek az emlitett alkalommal megküldte arczképét Deák, sajátkezü
névaláirásával ellátva. Bertha Sándor, Párisban élő derék hazánkfia s
Deák rokona volt a közvetitő. Ennek utján azt irta Olliviernek, hogy a
Washingtonhoz való hasonlitást, bármily megtisztelő, el nem fogadhatja,
nincs ő neki akkora tehetsége.

Vajjon mi tette hát Deákot arra képessé, hogy a magyar nemzet
történetében akkora szerephez jusson? Oly szerephez, mely dicsővé tegye
alakját azok előtt is, a kik messziről nézik, ép ugy, mint azok előtt, a
kik közelről ismerték?

Bizonyára egyénisége. A jellemnek, a nagy elmének, a meleg szivnek, az
önzetlenségnek, a férfias önérzetnek a nemzete jóléte iránti szakadatlan
buzgóságnak az a csodálatos egysége és teljessége, melyet együtt ily
mértékben talán senkinél se ismerünk.

Egyéniségének ragyogó tisztaságára még államférfiui alkotásának sorsa se
vethet árnyékot.

S vajjon miként fejlődött ki ez az egyéniség? E kérdés megérdemli a
nemes lelket tanulmányozó nagy munkáját. E kérdésre keresnünk kell az
igaz feleletet.

Harminc éves volt, mikor az országgyülésen alakja feltünt.
Wesselényivel, Széchenyivel, Kölcseyvel, Nagy Pállal s később
Kossuthtal, ama kor héroszaival csakhamar sürü érintkezésbe s benső
barátságba jutott. Az ember azt gondolná, hogy ezek társasága lényegesen
előmozdította csodás egyéniségének kifejlődését.

Ez nincs igy. A ki ismerte, mindenki megegyez abban a véleményben, hogy
az ő egyénisége már készen volt akkor, a mikor e férfiak társaságába
jutott, oly tökéletesen, a milyennek a történelem az ő egész életén át
bizonyitja.

De az mégis bizonyos, hogy ily egyéniségnek, ily jellemnek megalakulását
szükségképen elősegiti az a társaság, a melyben él, a mely környezi s a
melynek szive, lelke, szokásai érintik, ingerlik, módositják, edzik az
övét. Igy kell lenni. S Deáknak husz évestől harmincz éves koráig
valóban nemes társasága volt.

Deák Antal, a komoly és gyakorlati bölcs. Csányi László a vértanu, a
gránit szilárdságu jellem. Tarányi József az ő határtalan rokoni és
baráti gyöngéd szeretetével. Kisfaludy Sándor a költő az ő rideg
ősnemesi magyarságával. Zádor György és Zsoldos Ignácz a régi magyar jog
lángelméjü magyarázói. Vörösmarty Mihály, a multnak dicsőségéhez
fölszálló nagy költő. Pápay Sámuel, a magyar gondolkozás irodalmi
történetének egyik nagy buvára. Berzsenyi Dániel izzó hazafisága s
költészetének nagy szenvedélyei.

Ezek közt nőtt fel az ifju Deák. Ezek voltak barátai, ismerősei s
ezekkel társalgott, mulatott, ábrándozott s búsult nemzete sorsán fiatal
korában.

Közéletünk egyetlen történelmi alakját se környezte a jellemfejlődés
ifju éveiben ily gazdag és nemes társaság.

A vármegyében korán foglalt helyet. Még nem volt huszonöt éves, már
köztisztviselő lett. Itt az államférfi gyakorlati feladataival, nagy
törvényhatóság kormányzásának titkaival s nehézségeivel kellett
megismerkednie.

A nagybirtoku köznemes ember abban a korban különben is kénytelen volt a
kormányzás és közigazgatás gyakorlatába belejönni saját birtoka
kezelésénél is.

Az akkori birtok más volt, mint a mai. Rendesen több határra terjedt ki
s egy része minden esetben közbirtokossági közös vagyon volt. Másként
kellett kezelni az allodiális, másként az urbéres és másként a közös
birtokokat. Másként a belső szolgaszemélyzetet, másként a jobbágyságot s
másként a gazdasági személyzetet. A község nagy részben egy szervezet
volt a birtokkal s a birtok az igazságszolgáltatással. Az uraság az
alkotmány szerint egyuttal igazgatója volt községének s itélőbirája
jobbágyainak és szolgáló személyzetének.

Ily korban s a magán- és közélet ily viszonyai közt nőtt fel az ifju s
erős elméjének s a haladás eszméivel megtelt szellemének ezer alkalma
volt figyelni, okulni, tanulságokat gyüjteni s a jellemet is tisztitani
és edzeni.

Az egyéniség alapvonalait, a jellem vázlatát a születés, az öröklött vér
s az ősöktől származott testi és lelki alkat adja meg. De az egyéniséget
s a jellemet fölépiteni, tartalommal megtölteni, természetadta
kinövéseitől megtisztitani s befejezett műremekké alkotni csak az élet
képes.

Deák egyénisége befejezett műremek. Egy része se csonka, semmi se
hiányzik belőle, minden része arányos s az egész mű egységes. Se a
békének se a háborunak viszontagságai nem hagytak nyomot rajta.
Semmiféle vihar le nem törhette egyetlen diszitményét se. S közelről is
oly tiszta és hatalmas, mint a multnak távolából.

De fölépülésének sok titka még ismeretlen. A kik még életében ismerték,
szép feladatuk e titkok feltárása.


III.  AZ „ÖREG UR“.

(1876 január 30-án, a mikor Deák Ferencz ravatalon feküdt.)

Elmult tehát ő is!

Ötven esztendő óta ismerte egész Zalavármegye s több mint negyven
esztendő óta egész Magyarország. S mindegyiknek vezére volt, a mióta
megismerte.

Egész nemzedék halt ki, a régi feudális nemesség egész tábora azóta, a
mióta ő tartja kezében azt a lobogót, melyre a haladás, a szabadelvü
alkotás, a nemzeti ujjászületés volt felirva. Az ifjakból férfiak
lettek, a férfiakból aggok s az aggok már ott nyugosznak vagy a hazai
hantok alatt vagy bujdosókként idegen népek földjén – de ő fiatal maradt
eleven elmével, vidám munkakedvvel s érett tapasztalatokban gazdag
lelkével igazi bölcsként vezette a közdolgokat. Hány képviselőtársa
volt, a kinek már apja és öreg apja is őt fogadta el vezérének s a kit
mint fiat és unokát szintén ő tanitott a rendithetlen hazaszeretetre s ő
támogatott, ha ingadozni talált.

Ötven esztendő óta minden megváltozott. Az országot komoly nagy csapások
sujtották. A szövetkezett kettős birodalom államférfiainak keserü
okulást nyujtott a végzet. Személyek és rendszerek, elvek és hatalmasok
váltották föl egymást. Ő nyugodt maradt a zürzavarban, szakadatlan
küzdött az eseményekkel, de nem változott soha. Az maradt, a ki volt.
Mint a gránit, mely fölött nyomtalanul suhannak el a századok. Mint a
távoli évezredekből fönmaradt remek szobrok, melyeket az izlésnek
semmiféle fejlődése, semmi fordulata le nem dönt talpkövükről. Olyan
volt Deák Ferencz szelleme ötven év alatt. S a milyen volt akkor: olyan
maradt haláláig. Esztendeinek hosszu sorát le lehetett olvasni arczáról,
de szelleméről nem.

Az 1848 és 1849-ik esztendővel a magyar nemzet életében a nemes
lelkesedésnek különös korszaka záródott be. A ki a nemzet sorsán
kételkedett, a kinek lelke elborult, a kiknek a tudás és költészet
alkotó tollát adományozták az istenek: mindazok a nemzeti mult nagy
eseményeiben kerestek vigasztalást s emlékezetükben életre hivták az
elmult régi korok nagy alakjait. Az ötvenes évek elején a legnemesebb
lelkek arra törekedtek, hogy megirják az utókor számára a magyarok
történetét. És Deák Ferenczet már akkor is olyannak ismerték föl, a ki
Magyarország ezeréves történetének legnagyobb és legdicsőbb férfiaival
egysorban áll.

S nem csupán a látók, tudósok és költők, hanem a nemzet egész társadalma
is. Nemcsak gondolkodása, alkotásai s törekvései iránt érdeklődtek,
hanem egész egyénisége iránt is. Hogy beszélt, hogy élt, hogy
öltözködött, miféle adomákat mesélt: mind azt hallani, tudni, látni
akarták közelből is, távolból is. Ha lehetett: közvetlenül, – ha másként
nem: mások után.

Ki ne ismerné a nagy franczia költő elragadó édes dalát a nagy
császárról?

Nagyanya beszéli unokáinak: ebben a szobában volt a nagy császár, e
széken ült, e pohárból ivott egy ital üditő vizet, ezzel a kendővel
törölte le homlokáról a verejtéket. Az unokák áhitattal hallgatják, a
mit a nagyanya beszél. Gyermeki meghatottsággal nézegetik a széket, a
poharat, a kendőt. És ujra kérdik: »Csakugyan ez volt az a szoba?« »Ez
volt az a szék?« »Ez volt az a pohár?« – Igy volt a magyar ember Deák
Ferenczczel s igy is lesz mindig. Uj nemzedékek támadnak, feledés borul
a multakra, de sohase lesz igaz magyar, a ki meg ne emlékeznék Deák
bölcseségéről, emberi jelleméről, egyszerü nemes szokásairól.

Egyik kiváló irónk az ötvenes évek elején irt szellemes korrajzában
elvezet bennünket Deák otthonába. Elvezet dohányzó szobájába, melynek
levegőjét hajdan a pipafüst töltötte meg, de most már a szivar füstje.
Leirja örökké fehér mellényét és fekete atilláját, melyet az utolsó husz
évben barna mellény s barna vagyis fekete kabát váltott fel. Lefesti a
széles domboru homlokot erős szemöldökével. A nagy, mély,
oroszlán-szemeket, a sürü bajuszt és sima állat. Az erős nyakat s
kifejlett széles vállakat domboru mellkasával, mely a világot emelő
Atlásnak is becsületére vált volna. Középtermetü, de a hatalmas fej
miatt magasnak látszik. Vastag kézfej, melyen gyürüt és keztyüt soha
senki nem látott. Ősi komoly, remek arcz, mely hangosan noha sem nevet,
de a melyen a szelid, barátságos, atyai mosolygás s a rejtett vidám
pajzánság egy-egy vonása mindig otthon van. Ellenállhatatlan szellemi
fensőbbség, a mely előtt meghajolt Kossuth is, Batthyányi is, a melyet
tisztelt az agg József nádor is s a mely alól nem tudott menekülni a
sokszor oly ideges Széchenyi se. Kiapadhatatlan és folyton változó
adomák alakjában a legmagasabb államtudomány, a melylyel valaha a művelt
nemzetek legnagyobb gondolkozói csak rendelkeztek. Körülbelül igy
jellemezte őt Tóth Lőrincz negyedszázad előtt. És a ki az »öreg urat« az
utóbbi időben ismerte, az tudta, hogy ez a kép azóta nem igen változott.

»Öreg ur.«

Oly szó, oly mondás, mely többé-kevésbbé megvan más nyelvek
társadalmában is, de talán oly értelemben alig, mint a hogy a magyar
nemzet azt Deák Ferenczre alkalmazta. Képviselők, országkormányzók,
főrendek, nagy méltóságok, az összes közférfiak csak ugy ismerték
Deákot: az »öreg ur«. S e mondásban sok évtizeden át az egész ország
területén csupán Deákot ismerte föl mindenki.

Az öreg szó alatt a magyar nyelv is a magasabb kort érti. Öreg ember,
öreg cseléd, öreg jószág, öreg fa. Mind azt jelenti: régi, koros. De van
a közhasználatban más értelme is. Öreg isten, öreg biró, öreg ágyu, öreg
fejsze például nem azt jelenti, hogy az isten régóta isten, a biró koros
ember, ágyu, fejsze már sok éves. E mondásokban az »öreg« szó azt teszi:
erősebb, hatalmasabb, sulyosabb, a legelső, a legmagasabb, a tiszteletre
legméltóbb. Ily értelme van az »öreg ur« szónak Deáknál is. Nála van a
legnagyobb erő s a legigazabb tekintély. Őt kell tisztelnünk s
szeretettel és hódolattal körülvennünk legjobban. Szeretet, bizalom,
majdnem rokon-viszony érzete szülte e mondást a legnagyobb, a legjobb,
leghatalmasabb iránt.

A kehidai ősi kastély volt kedvencz lakása gyermekkorától élemedett
koráig. Itt lakott, itt élt 1848 előtt s a nagy nemzeti ügy hajótörése
után ide vonult vissza. Papja és gazdatisztje voltak asztala mellett
állandó vendégei. Gazdaasszonya pontos volt, mint a halál s a déli
harangozásra mindig készen volt a tálalással. Volt huszárja is, a ki
azonban változott egyszer-másszor. Az utolsót Pistának hivta. Egy pár
női cseléd még: ezekből állott kehidai házi népsége. A tanitóval,
jegyzővel, molnárjával szeretett tréfálózni, mikor találkozott velük.
Keveset olvasott, sok levelet irt, sokat faragcsált, sokat sétált,
mindig dohányzott. Igy élt, mikor maga volt.

Csakhogy ritkán volt maga. Ritka nap volt az, a mikor vendég ne lett
volna a háznál. Az ismerősök csak oly tömegesen keresték őt fel itt,
mint később Pesten az »Angol Királynő« vendéglőben. Csakhogy itt az
országnak s a külföldnek jelesei, néha uralkodók is látogatták, mig a
kehidai kastélyban főleg a rokonokat, jóbarátokat s a vármegye kormányzó
tisztjeit fogadhatta. Néha ugyan, kivált 1836-tól kezdve az ország
nagyjai és a pártok vezérei is eljöttek hozzá s olyankor a nemzeti nagy
politika szövődött a kastély pipázó termeiben s a kert hüsselő fáinak
árnyékában. A vármegye uraival ritkán folyt a szó politikáról; azoknak,
kivált az ötvenes években, be kellett érniök adomákkal. A Zala völgyének
peremén áll a kastély. A völgyön mindig leng a szellő, a levegőnek
minden áramlata ott vonul lefelé. A kert nagy fáinak árnyékában és
örökké susogó lombjainak vidám játszadozása közben bizonyára a szép és
hatalmas gondolatok egész serege született meg az uraság csodálatos
agyában. Esős időben is ott szerette végezni sétáit. De a sarat utálta
lábbelijén. Kideszkáztatta tehát a szükséges sétáló utat. Itt fogadta a
»legnagyobb magyarnak« gróf Széchenyi Istvánnak is követét,
jószágkormányzóját, ki a döblingi elmegyógyintézetből hozta azt az
ajánlatot, hogy a kehidai birtokát adja el a nagy grófnak, maga pedig
vonuljon Pestre az ország szivébe, legyen forrása az elnyomatás
korszakában a nemzet reményeinek.

Ugy is lett. Deák feljött Pestre. Nagy és szent kötelesség is hivta ide.
A nemzet egyik legnagyobb embere feküdt itt halálos ágyán, a kihez
harmincz esztendő óta, ifju kora óta a legnemesebb barátság füzte. A
nagy ember a Szózat költője volt, Vörösmarty Mihály. A költő szegény
volt. A nemzet sorsán kétségbeesve, elnémult lantja. Nélkülözéssel
kellett küzdenie. Ha szemeit behunyja: kenyér nélkül marad özvegye s
három árva kiskoru gyermeke. Lantjának utolsó zöngése is az volt halála
előtt: »Szegény magyar költő – mire virradsz te még?«

Azután összetörött a lant s meghalt a költő. De mielőtt nagy lelke
elvált s örök utjára szállt: nagy titkot fedezett föl zokogó neje előtt.

– Ha én már nem leszek, mondotta, és nem lesz a hová fejeteket
lehajtsátok, forduljatok Deák Ferenczhez, ő majd megvigasztal
benneteket.

A nemzet nagy szomorusággal, de nagy diszszel temette el költőjét. De
sirhalmán még ki se fakadt a gyep, már nyomor fenyegette az özvegyet s a
három árvát. Az özvegy elment Deákhoz s elmondta neki haldokló férjének
utolsó szavait. Deák a kormány fejéhez, előkelő Habsburgi főherczeghez
fordult személyesen. Nagy dolognak kellett lenni, hogy Deák abban a
szomoru korszakban holmi osztrák herczeggel szóba álljon. Nagy dolog is
volt. Fölkérte a főherczeget: engedje meg, hogy a nemzet közadomány
utján segitse nagy költőjének hátramaradottait. A főherczeg nem engedte
meg. Deák ridegen elmondta, hogy az engedelmet nem tagadhatja meg a
kormány, nincs joga rá. Hiszen emberség és nemzeti becsület parancsolja,
hogy nagy fiai iránt hálás legyen a nemzet. A főherczeg épen annálfogva
se engedte meg. Mit neki nemzet, emberség, becsület? Deák mélyen
megbotránkozva határozottan szemébe mondta a főherczegnek, hogy ő mégis
megcsinálja a nemzeti közadományt. Szobájába zárkózott, barátainak
levelet irt néhány százat s egy hónap mulva valami 112,000 forint folyt
be hozzá a nemzet árvái részére. A nemzedék becsülete meg volt mentve.

Ki ne ismerte volna lakását az Angol Királynő szállóhely második
emeletén az 55-ik ajtószám alatt? Két szobából, de lehet mondhatni,
háromból állott. Az elsőben volt napközben. A második, a kisebb volt a
hálószoba. Mellette a harmadik szobában lakott elválhatlan hű társa gróf
Mikes, a ki ép oly hiven őrizte Deákot, mint őse Mikes Kelemen egykor
Rákóczi fejedelmet Rodostóban.

Egyszerü s bizony erősen viseltes butorzata volt az öreg urnak. Volt ott
egy pamlag, melyen üldögélni szokott, előtte két zsöllye, a látogatók
számára. Mellette asztalka, azon gyufa, szivartok, a törvények
zsebkiadása és a parlament házszabályai. Légycsapó és a Corpus Juris
mindig kéznél volt, amaz a hazai, ez a bécsi legyek ellen. Volt még a
szobában másik pamlag is néhány székkel és zsöllyével. Iróasztal, fiókos
szekrény, álló fogas. Tiz-tizenkét ember kényelmesen helyet
foglalhatott.

A látogatások sürük és szakadatlanok voltak. Reggel kilencz órától a
körbe menés idejéig egyik látogató a másikat érte. Miniszterek,
képviselők, irók, hirlapirók, kérvényezők, állásvadászok, rokonok,
vidéki ismerősök, levélhordók, szerencsekivánók, kéregetők egymást
kergették. Mindenki megkapta, a mit akart. A miniszter helyeslést vagy
kárhoztatást, vagy utbaigazitást, a képviselő adomát, az ujságiró
czikkanyagot, az iró tárgyat, a kéregető szerény napi egy forintot, a
pártfogáskérő ajánlólevelet, a levélhordó és szerencsekivánó borravalót.
A rokon és ismerős is elérte, hogy gazdasága és egészsége s az otthon
valók hogyléte után szivesen tudakozódott az öreg ur, a látogató
legalább elmondta otthon, hogy a »hugomasszonyt« s a »gyerekeket«
üdvözli és tisztelteti Deák Ferencz. Mindenki részére volt ideje az öreg
urnak. Nem olvasott soha, mégis tudott mindent. Sohase tudakolt semmi
után, mégis tájékozott volt mindenben. Mert mindenki sietett közölni
vele, a mit ő maga tudott.

Emlékezőtehetsége a mesével volt határos. A kit egyszer látott, soha el
nem felejtette. A mit egyszer hallott, a mint alkalma volt rá, eszébe
jutott tüstént. A magyar Corpus Jurist, e kilenczszázéves
törvénygyüjteményt senki se tudta jobban. S ennek mélységeibe senki ugy
bele nem nézett, mint ő. Az államtudományok elvei, eszméi, részletei
pusztán társalgás és kedélyes eszmecserék folytán a kisujjában voltak.
Sohase gyalázott senkit, nem is tömjénezett senkinek. Még a királynak
se. Semmi ürügy alatt soha nem fogadott el senkitől semmi szivességet, a
melyet meg nem szolgált vagy a melyet nem viszonozhatott. Budapest
belvárosának választókerülete a legutóbbi, 1875-iki választáskor akarata
ellenére kényszeritette rá a mandátumot, a képviselőséget.

– Betegségem miatt nem teljesithetem kötelességemet, tehát nem
vállalhatom el a képviselőséget.

Ezt mondotta.

Az utolsó hónapokban nem tudták rábirni, hogy elfogadja a képviselői
napidijakat.

– Nem szolgáltam rá, nem mehettem az ülésekre.

Egy nemzet története se ismer nemesebb jellemet, sőt hozzá hasonló
tökéleteset se. Csak a világtörténet legünnepeltebb alakjait lehet
egyben-másban vele összehasonlitani. Cincinnatus, Washington és
Garibaldi nem mulják őt felül se önzetlenségben, se egyszerüségben. A
különböző életpálya eltéréseit leszámitva még Garibaldi áll hozzá
legközelebb.

Nyilvános szónoklatban nagyon ritkán emlékezett meg magáról. Mindig a
tárgyon volt egész elméje. De ha meg kellett is önmagáról emlékeznie,
sohase használt szónoki képet vagy hangulatkeltő mondást. Soha olyat,
mely a szó szoros értelmében tényleg igaz ne lett volna. Egészen olyan
egyedül álló és nagyszabásu történelmü egyéniség, mint Hunyadi János,
mégis csak akkor gondolt saját személyére, ha kötelessége teljesitéséről
volt szó.

Évek mulnak el és évtizedek, az irodalom az ő nevével s tetteinek
emlékezetével sokat foglalkozik majd és még se fogja soha kimeriteni s
összeállitani a szerény, nyájas, nemes és hatalmas tünetek ama roppant
tömegét, melyek összességükben az ő jellemét alkották. A mit a költő
Leonidásznak és háromszáz vitézének a sirkövére irt, egy-két szó
változtatásával az övére is föl lehet irni.

»A ki itt jársz, mondd meg azoknak, a kik most élnek, hogy a haza
törvényeit s az emberi erényeket megtartottam.«

Szegény volt abban az értelemben, a mint e szót nagy urak és hatalmas
emberek vagyoni viszonyaira szokták érteni. Betegsége és szerény
szükségletei fölemésztették csekély jövedelmét. Sohase bocsátott el üres
kézzel senkit, a ki segedelemért fordult hozzá. Volt idő, a mikor öt
forint nem volt birtokában. Barátainak néha a legválogatottabb
ürügyekkel kellett óvatosan intézkedniök, hogy az utolsó fillérig ki ne
költekezzék. Tudták, hogy inkább nélkülöz, semhogy szivességet fogadjon
el. Nem volt semmiféle jellembeli gyöngesége, még a hiuság sem. Talán
csak az volt gyöngesége, hogy még a jogos s talán kötelességszerü
nagyravágyás se élt lelkében. A kinek a szava egy évtizeden keresztül
döntő volt a királynál s a kettős nagy állam ügyeinek eldöntésében, a ki
örökösen az ország első kormányzó államférfia s tizszeresen milliomos
lehetett volna: annak igen szerényen kellett élnie s még betegségében is
hű rokonai észrevétlen áldozatai daczára, bizonyos nélkülözéseket
szenvednie.

Ő maga ezzel nem törődött. Eszébe se jutott, hogy másként is lehetne.

A nap világit s az ő jelleme ragyog. Ez az egész. Mellette eltünik
korunk minden nagysága. Még az üzletes államférfiak is elfojtották az ő
közelében minden szerző és kereső vágyukat, sőt azok látszatát is. Mikor
vele voltak, mintha oltár előtt állottak volna.

Az uralkodó másként gondolkodott. A hogy én tudom ugy mondom el a
történetet, mely ragyogó fényt vet Ferencz József agyára és szivére is.

– A nemzetnek nem kell sietnie hálájával, örök élete van rá, de nem ugy
a királynak.

Igy mondta s megbizta gróf Andrássy Gyulát, puhatolja ki Deáktól, mivel
jutalmazhatná meg őt, miként fejezhetné ki háláját. Nem szeretné, ha
valaki azt gondolhatná a világon, hogy ő feledékeny.

A koronázás után volt ez 1867-ben, a mikor a nemzet és a király közt meg
lett a béke, a mikor Magyarország történelmi alkotmánya ujra életbe
lépett s Magyarország és Ausztria közt szövetség jött létre. Mindez Deák
műve volt.

Andrássy gróf felelete méltó volt mind a két nagy történelmi alakhoz, de
önmagához is.

– Fölségedről a világon senki se gondolja, hogy Fölséged a nagy és hű
szolgálatokról meg tudna feledkezni s hálátlan tudna lenni. Fölséged a
világ egyik leghatalmasabb uralkodója, egy millió katonával rendelkezik,
tekintélye a legelső, szive nagy. Nincs ember a világon, a kit Fölséged
figyelme boldoggá nem tenne, de ha Fölséged megbocsátja, ha kimondom,
akkor hódoló tisztelettel kimondom, hogy Deák Ferencznek Fölséged se
adhat semmit.

A Fölségnek nem esett rosszul első tanácsadójának szava. Némi
gondolkodás után azt felelte:

– Mégis kérem, keresse föl Deák urat s kérdezze meg tőle: nem volna-e
hajlandó az én arczképemet s a királyné arczképét emlékül elfogadni
tőlünk?

Andrássy gróf nyomban ment az öreg urhoz s közölte vele a király
szándékát és szavait s az egész beszélgetést. Az öreg ur komolyan
meghallgatta.

– Mondd meg Ő felségének, hálás szivvel köszönöm kegyes elismerését és
nemes ajánlatát s ha Ő felsége kivánja, elfogadom, minthogy nincs okom
rá, hogy el ne fogadjam. Azonban mégis akadhatnának, a kik azt
gondolnák, hogy vagy a kép, vagy kerete kincset ér. Jobb lesz tehát rám
is, a közérdekre is, de Ő felségére is, ha az a kegyes elismerés is
elmarad.

A király perczekig tünődött: mit csináljon? Végre utasitotta Andrássyt,
hivja meg Deákot a királyhoz a várba délutáni 5 órára.

Az öreg ur pontosan megjelent a királyi palotában. A lépcsőnél Pápay,
fönt a király személyesen várta s kölcsönös üdvözlés után karon fogva
vezette be a királyné teremébe. Ott egy szék a királynak, másik szék a
királynénak, középen harmadik szék az öreg urnak. Jelen volt a
trónörökös s a két kis főherczegnő is. Leültek s egy óra lefolyásáig
társalogtak. Az öreg ur ugy tünt fel a királyi család körében, mint agg
patriárkha az ő gyermekei és unokái közt. Olyan figyelemben is
részesült.

Csupán ilyen jutalmat tudott elfogadni Deák Ferencz.



TARTALOM.

MIÉRT IRTAM KÖNYVET DEÁKRÓL 1

A SZÜLŐFÖLD TÁJÉKAIN.

I. Deák Ferencz születése 18

II. A nyirlaki kastély 25

III. A kehidai sirbolt 32

DEÁK FERENCZ PARASZT VÉREI 41

KEHIDA.

I. (Diák-koromban. – A berek. – Viszontagságaink. – Kehidára érünk. –
Hogy tanitották a kálvinista gyereket ötven év előtt?) 54

II. (A kehidai udvar. – Az öreg szakácsné. – A szobák. – Az oltár. – Az
eltünt feszület. – A tűzszerszám régen. – A konyha. – A gazdasági
könyvek. – A régi uraság gazdasága.) 64

III. (Deák faragó műhelye. – A faragás és a mély gondolkodás. – A Baroch
zsidó. – A lengyel hazafi Deák-képe. – A sakk-alakok. – A kehidai kert.
– Régi várnak semmi nyoma.) 79

IV. (Kehida neve. – Dobzse László szegény királyunk. – A hatalmas
Kanizsay és Gersei Pethő nemzetségek Kehidán. – Hárságyi Dénes. – Mi az
igazi neve. – A Bakolcha, Prosznyák, Bakó, Perneszy, Darabos
nemzetségek. – Adják-veszik a jobbágy embert. – Mi a zálogbirtok? – A
Hertelendy nemzetség. – Deák Ferencz malmának története.) 91

DEÁK KLÁRI LEÁNYKORÁBÓL 122

DEÁK FERENCZ HÁLÓTÁRSAI 129

DEÁK FERENCZ MEGVÁLIK BIRTOKÁTÓL.

I. Az osztály 132

(Deák Antal és Deák Ferencz gazdálkodása. – Lehetett-e jó gazda Deák
Ferencz? – A regényiró könnyen beszél. – Szükséges volt az osztozás. –
Mi az osztozás? – Deák a fele birtokban marad. – Emma furcsa ajánlata.)

II. Eladja Kehidát 144

(A legnagyobb magyar. – A birtok vételára. – Osztozás nehézségei. – Az
1852-iki levél. – A birtok terjedelme és részei. – A régi gazdálkodás. –
A birtokrendezés. – Hova lett a vételár? – Leszámolás Deák Klárival)

III. Eladja Söjtört 161

(Söjtör terjedelme. – Deák Klára végrendelete. – Nemes szivek szentséges
viaskodása.)

MIBŐL ÉLT DEÁK FERENCZ?

I. (Évjáradéka. – A milliomos bankár. – Deák nem „okos“. Miként
gyakorolt protekcziót? – Ruházkodása. – Mikor viselt magyar ruhát? – A
krispin. – A Deák-szür. – A zsebmetsző.) 171

II. (Deák étkezése? – Zíchy gróf felköszöntője. – Vasuti utazása. – A
régi pesti omnibusz. – A tajtékpipa története. – Dohányzó kézsége.) 186

III. (Deák szivarjai. – A szivar-összeesküvés ellene. – A német
katonatiszt. – A képviselői napidij. – Alamizsnálkodása. – Visontai
Kovách Laczi borravalója.) 197

IV. (Deák alapitásai és részvényei. – A balatoni gőzhajó. – A pesti
állatkert. – Casanova oroszlán kölyke.) 206

ADÓS FIZESS, DE NE SIESS 212

DEÁK FERENCZ ÉS A NŐK.

I. (Deák szivének története. – Hagyomány szól arról, hogy ő is volt
szerelmes. – Testgyakorlatai. – Testi ereje. – Ürményi Miksa és az
angol. – Vörösmartyhoz irt levele.) 218

II. (Ki volt az, a kit Deák szeretett? – Nem tudni. – Deák szerelmi
tanácsai. – Hol tanulta a szerelem bölcsességét? – A ki megházasodik és
a ki meg nem házasodik. – Deák ölében hat gyerek.) 226

III. (Sárközy Johanna és Ragályiné. – Hiu kisérletek. – Deákra nem
hatnak a női bájak. – Egyik adomája. – Megjegyzések.) 236

MEGJEGYZÉSEK AZ ELŐZŐ FEJEZETHEZ 245

DEÁK FERENCZ HARAMIÁK KEZÉBEN 248

DEÁK FERENCZ NEM AD UJONCZOT 267

UTOLSÓ TALÁLKOZÁSOM DEÁK FERENCZCZEL 280

HIRLAPI CZIKKEK DEÁKRÓL.

I. Az emlékezés napján 286

(Születése száz éves fordulóján az Egyetértésben.)

II. Deák Ferencz egyéniségéről 290

(1903 október 17-én a Pester Lloydban.)

III. Az „öreg ur“ 298

(1876 január 30-án, a mikor Deák Ferencz ravatalon feküdt.)

[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

21 |zobájába |szobájába

46 |éltek- sőt |éltek, sőt

157 |ssámitottak |számitottak

161 |messze-messsze |messze-messze

260 |össszedöntitek |összedöntitek

307 |összehasonlilani |összehasonlitani

309 |Magyarország- történelmi |Magyarország történelmi]




*** End of this LibraryBlog Digital Book "Deák Ferencz és családja (1. kötet)" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.