Title: Utazás a föld központja felé (1. rész)
Author: Verne, Jules
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Utazás a föld központja felé (1. rész)" ***

This book is indexed by ISYS Web Indexing system to allow the reader find any word or number within the document.

(1. RÉSZ)***


available by the Google Books Library Project (https://books.google.com)



      Images of the original pages are available through
      the Google Books Library Project. See
      https://books.google.com/books?id=t2IP0ZTRGngC


UTAZÁS

A FÖLD KÖZPONTJA FELÉ.

VERNE GYULÁTÓL.

A FRANCZIA EREDETI UTÁN

FORDITOTTA

BEÖTHY LEO.

Első rész.

Pest 1865.

Hartleben Adolf sajátja.

Pest 1865. Kertész József nyomása.



I.

1863-ban május 24-én vasárnap, nagybátyám Lidenbrock tanár nagy
sebbel-lobbal tért vissza házába, mely a királyutczában, Hamburg
legrégibb utczáinak egyikében feküdt.

Mártha asszony kénytelen volt azt hinni, hogy nagyon elkésett az
ebéddel, mert a leves még alig kezdett főni konyhájában.

„Szép,“ gondolám, „bátyám, ki legtürelmetlenebb ember a világon, ha
véletlenül éhes talál lenni, mindent felforgat haragjában.“

„Lidenbrock ur már haza tér!“ kiáltá Mártha asszony csodálkozva és félig
benyitva szobám ajtaját.

„Igen, Mártha asszony; de azért bátyám nem követelheti, hogy ebédje már
készen legyen, mert még nincs 2 óra. Szent Mihály templomának
toronyórája csak az imént ütött kétnegyedet kettőre.“

„Ugy hát Lidenbrock ur mért jön már haza?“

„Ennek okát valószinüleg tudatni fogja velünk.“

„Itt jön! én futok előle. Axel ur legyen szives neki megmondani, hogy
még igen korán van.“

A jó Mártha asszony visszatért konyhájába.

Én magam maradtam. Nem remélhetém, hogy, tekintve saját határozatlan
jellememet, képes legyek a világ minden tanárainak legingerlékenyebbikét
kapacitálni. Ennélfogva felső emeleti kis szobámba vonulni szándékoztam,
midőn az utczaajtó nagy robajjal megnyilt, a falépcsőn nehéz léptek
kopogása hallatszott és a ház ura, miután az ebédlőn áthaladt,
dolgozószobájába lépett, vagyis inkább rohant.

De nem rohant annyira sebesen, hogy ne lett volna ideje pálczáját egy
zugba és kalapját az asztalra vetni, és öcscsének dörgő hangon e
szavakat kiáltani:

„Axel, kövess!“

Még rá sem értem, hogy megmozduljak, midőn bátyám már a legnagyobb
türelmetlenség hangján kiáltott rám ismét:

„Nos! hol maradsz oly sokáig?“

Sietve futottam nagybátyám dolgozószobájába.

Örömest megvallom, hogy Lidenbrock Otto nem volt rosz ember; de e
mellett eredeti és eredetiségében rettentő egyéniség volt és az is lesz
halála napjáig, ha csak jelleme meg nem változik, a mit nem hiszek.

Nagybátyám tanár volt a Johanneumnál, hol ásványtani előadásokat
tartott. Minden előadás alatt egyszer-kétszer szabályszerü pontossággal
határtalan dühbe szokott jönni. Nem mintha tanitványainak viselete, vagy
szorgalomhiánya lett volna képes ő reá ily hatást gyakorolni; nem is
mintha kedélyhangulata előadásainak sikerétől függött volna; ez
apróságokkal ő nem sokat gondolt. Ő a német philosophia egy műszava
szerint „subjective“ tanitott, azaz a maga és nem a tanitványai
kedvéért. Nagybátyám tudós egoista volt, valóságos kutforrása a
tudománynak, de oly kut, melynek szivattyuja nehezen jár és melynek
tartalmát ennélfogva nem egykönnyen lehetett napvilágra hozni; szóval: ő
tudományával fösvénykedett.

E fajta tanár nem egy van Németországban.

Bátyám, fájdalom, nem igen tiszta és érthető kiejtéssel birt;
magántársalgásban csak megjárta, de ha nyilvánosan beszélt, e hiba igen
észrevehetővé vált. A Johanneumban tartott előadásain gyakran
megtörtént, hogy egyszerre megakadt; ilyenkor valami makacs szó ellen
küzdött, mely sehogy sem akart kicsuszni ajkai közül, egyike azon
szavaknak, melyek az ember szájában ugyszólván feldagadnak és végre is
egészen megváltozott, épen nem tudományos alakban, t. i. mint káromlás
jutnak a hallgató füleihez. Innen származott azután bátyám haragja.

Az ásványtanban számtalan félgörög, féllatin kifejezés létezik, pogány
hangzásu szavak, melyek kiejtésében költőknek nyelvök is kificzamodnék.
Távol legyen tőlem, hogy e tudományt rágalmazni kivánjam; de mikor ily
szavakkal, mint: rhomboedricus kristallizátio, retinasphaltos gyanta,
ghelenitek, fangasitok, ólommolybdátok, tungstátok, jaczanyos titaniátok
találkozunk, nem lehet nyelvünknek rosz neven venni, ha botlik.

Nagybátyámnak e könnyen megbocsátható hibáját az egész város ismerte, és
azzal vissza is élt; hallgatói türelmetlenül szokták várni előadásainak
nagybátyám nyelvére nézve veszedelmes részeit; mikor azután a tanár
dühbe jött, általános volt a nevetés, mi nem igen egyezik meg az
illedelem szabályaival, még a németek fogalmai szerint sem. Azon
körülményt tehát, hogy nagybátyám előadásai rendesen nagyon látogatottak
voltak, leginkább azok nevettető hatásának lehetett tulajdonitani, mely
a legkomolyabb természetü egyéneket is képes volt felderiteni.

E mellett azonban nagybátyám tökéletes, valódi tudós volt. Igaz ugyan,
hogy jegeczmutatványait olykor összezuzta, mikor keménységüket kissé
túlszenvedélyesen akarta megkisérteni, de azért a földtudós szellemét
egyesitette az ásványtudós éles szemével. Mikor fel volt fegyverkezve
kalapácsával, aczélvésőjével, delejvasával, olvasztócsővével,
salétromsavanyt tartalmazó palaczkjával, valóban hatalmas ember volt.
Képes volt bármely ásványt felismerni annak tekintete, törése,
keménysége, olvaszthatósága, hangja, szaga és ize után itélve, és képes
volt kijelölni a helyet, melyet az a tudomány előtt jelenleg ismeretes
hatszáz ásványfaj között elfoglal.

Lidenbrock tanárnak ennélfogva nagy neve is volt az egyetemeken és tudós
társulatokban. Davy Humphry, Humboldt, Franklin és Sabin, midőn
Hamburgon átutaztak, nem mulasztották el nála látogatást tenni.
Becquerel, Ebelmen, Brecoster, Dumas, Milne Edwards urak szerettek vele
a vegyészet legérdekesebb kérdései felett értekezni. E tudomány néhány
szép feltalálást köszönhetett neki. 1853-ban jelent meg Transcendentális
Crystallographia tankönyve Lidenbrock Otto tanártól, nagy másodrétben
rézmetszetekkel, mely munka azonban nem fizette ki költségeit.

Azonkivül nagybátyám még felügyelője is volt Struve orosz követ
ásványtani muzeumának, mely egyike Europa leghiresebb enemű
gyüjteményeinek.

Ez volt azon egyén, ki engem oly türelmetlenül hítt. Képzeljünk egy
magas, sovány, rendithetlen egészségü embert, ki hajának szőkesége miatt
tiz évvel ifjabbnak látszott, mint volt. Valódi kora ötven év. Szemei,
melyeket hajlandó volnék inkább vastagoknak, mint nagyoknak nevezni,
folyvást forogtak a pápaszemek alatt, hosszu és hegyes orra valamely
fegyver pengéjére hasonlított; a rosz világ azt állította, hogy orra
delejes és a vasat magához huzza; pedig dehogy a vasat, csupán csak a
tubákot vonta magához, melyet, nem tagadhatom, nagy mennyiségben
fogyasztott.

Ha ezek után még megemlitem, hogy nagybátyám mathematikai
szabályossággal kimért félöles lépéseket szokott tenni és ha megjegyzem,
hogy mikor járt, ökle rendesen össze volt szoritva, mi indulatos
kedélyre mutat, azt hiszem, mindenki eléggé fogja őt ismerni és nem
fogja kivánni, hogy személyes érintkezésbe jusson vele.

Lakása a királyutczában, saját kis házában volt; a ház félig téglából,
félig fából épült; fedélzete csúcsos; homlokzata egyikére ama
tekervényes csatornáknak tekintett, melyek Hamburg legrégibb és az
1842-diki nagy tűz által szerencsére megkimélt városnegyedében, metszik
egymást.

A ház régi volt és falai már nem egész egyenesen állottak; fedele egyik
oldalon alábbsülyedt s igy a ház némileg valami német deákhoz
hasonlitott, ki sapkáját félrecsapta; e tekintetben tehát nagybátyám
háza nem volt kifogástalan, de azért remélni lehet, hogy még sokáig
fennálland, mi leginkább ama régi szilfának köszönhető, mely
homlokzatfalának támaszul szolgált, s mely tavaszszal virágzó ágait az
ablakon szokta benyujtani.

Nagybátyám német tanárnak elég gazdag volt. A ház övé, minden
ingóságaival és ingatlanaival együtt. Az ingóságok közé számitom
nagybátyám gyámleányát, a tizenhét éves Margitot, Mártha asszonyt és
magamat. Én, ki egyszersmind unokaöcscse és gyámfia voltam, tanonczává
és tudományos kisérleteiben segédjévé váltam.

Megvallom, hogy a földtan nagy érdekkel birt előttem; ereimben
ásványtudósok vére folyt; kedves kövecseim társaságában soha nem
unatkoztam.

Egyáltalában a királyutczai kis házikóban elég boldog életet
folytattunk, daczára nagybátyám szenvedélyességének; ő engem valóban
szeretett, habár e szeretet olykor kissé nyers modorban nyilvánult. De
hiába, nagybátyám főhibája a türelmetlenség volt, várni nem tudott és
mindent siettetni szeretett volna, még a természetet is.

Egy izben tavaszszal virágcserepekbe rezeda- és szegfűtöveket ültetett,
és e szerencsétlen növényeknek minden reggel megmeg szokta huzogatni
leveleit, hogy gyorsabban nőjjenek.

Ilyen emberrel szemben lehetetlen volt tétovázni; szavának rögtön
engedelmeskedni kellett. Ezért most is a legnagyobb sietséggel futottam
dolgozószobájába.



II.

E szoba valódi kis muzeum volt. Az ásványország minden fajai képviselve
és a legtökéletesebb rendben elhelyezve, neveikkel ellátva, és az
ásványtan három nagy osztálya szerint gyulékonyakra, kő- és fémnemüekre
osztva voltak.

Mind e nagy és apró köveket én egytől egyig ismertem. Kis fiu koromban,
a helyett, hogy kortársaimmal játszottam volna, e vasszén-, antracyth-,
kőszén- sat. darabokról szerettem letörölgetni a port. Hát még ama finom
organicus savak, melyeket a legcsekélyebb porszemtől is meg kellett
őrizni! És e fémek, elkezdve az aranytól a vasig, melyeknek viszonylagos
becse itt, hol csupán a példányok minősége vétetett tekintetbe,
tökéletesen megszünt! És mind e sok kő, melyből egy házat lehetett volna
épiteni, akkorát mint nagybátyámé, sőt még egy szobával nagyobbat is,
egy szobával, melyet annyira ohajtottam magam számára!

De midőn most nagybátyámhoz beléptem, nem gondoltam e csodadolgokra.
Nagybátyám maga foglalkodtatá lelkemet. Ott ült nagy, utrechti
bársonynyal bevont karszékében és kezében valami régi könyvet tartott,
melyet nagy figyelemmel vizsgált.

„Mily könyv, mily könyv!“ kiáltá.

E felkiáltás eszembe juttatá, hogy Lidenbrock tanár szenvedélyes
könyvgyüjtő is volt; de a könyvek csak ugy birtak előtte becscsel, ha
megszerezhetetlenek, vagy legalább olvashatatlanok voltak.

„Nos!“ szólt hozzám, „hát nem látod? nem látod, mily megbecsülhetlen
kincset találtam Hevelius zsidó könyvkereskedő boltjában kutatva.“

„Felséges!“ kiáltám erőszakolt lelkesedéssel.

Valóban nem foghattam meg, hogy minek ennyi zaj ez ócska, kopott
könyvért, melynek háta és fedele, ugy látszék, borjubőrből készült, mig
lapjai közül egy szinehagyott szalag vége függött ki!

Azonban nagybátyám folyvást a legnagyobb lelkesedéssel beszélt a
könyvről.

„Nézd,“ mondá kérdéseire önmaga felelvén; „nézd mily szép? Igenis,
nagyon szép, és mily szépen van bekötve! Könnyen nyilik e könyv? Igen,
mert bármely lapon ütjük fel, nyitva marad! De jól be lehet-e tenni?
Igen, mert fedelei és lapjai tökéletesen összeállanak, ugy hogy sehol
legcsekélyebb nyilás nem marad közöttök! És hátán sehol egy repedés,
legcsekélyebb törés, hétszáz esztendő után! Ez oly kötés, a minőre
büszkék lehetnének Bozzerian, Klosz és Purgold is!“

Mialatt igy szólott, nagybátyám hol kinyitogatta, hol becsukta a régi
könyvet. Kötelességemnek véltem annak tartalma iránt kérdezősködni,
habár az igen kevéssé érdekelt.

„És mi e rendkivüli könyvnek czime?“ kérdém nem egészen őszinte
érdekeltséggel.

„E munka,“ válaszolt nagybátyám, mindig élénkebbé válva, „ez Suorret
Turlesonnak, a tizenkettedik századbeli hires irónak Heims Kringlája, ez
azon norvegiai fejedelmek krónikája, kik Izlandban uralkodtak.“

„Valóban!“ kiáltám lehető legtermészetesebben játszott bámulattal,
„kétségkivül német forditás?“

„Német forditás! ez jó,“ felelt a tanár hevesen, „kell is nekem
forditás! Ugyan kinek kellene forditás! ez az eredeti, izlandi nyelven
irva, e gyönyörü nyelven, mely oly gazdag és mégis egyszerü, melynek
grammatikája annyira változatos és melynek szavait annyifélekép lehet
változtatni!“

„Mint a németben,“ vetém közbe elég ügyesen.

„Igen,“ válaszolt nagybátyám vállait vonogatva; „de azon különbséggel,
hogy az izlandi nyelvben három nem van, mint a görögben, s hogy abban a
szavak ejtegettetnek, mint a latinban!“

„Ah! E könyv alkalmasint igen szép nyomtatásu?“ szóltam én.

„Nyomtatás! szerencsétlen Axel, hogy gondolhatsz ilyet! Hogy is juthat
eszedbe, hogy e könyv nyomtatás legyen! Ez a legbecsesebb kézirat, mely
létezhet, kézirat runokban!“

„Runokban?“

„Igen! Reménylem nem szükség megmagyaráznom e szó értelmét?“

„Az volna még csak szép,“ válaszoltam sebzett önérzet hangján.

De azért nagybátyám nem kimélt meg a magyarázattól, s akaratom ellenére
meg kellett ismerkednem e tárgygyal, melyre épen nem voltam kiváncsi.

„A run betük,“ kezdé bátyám, „egykor Izlandban voltak szokásban;
feltalálójuk a hagyomány szerint Odin, az istenek atyja volt! Nézd e
betüket, szentségtörő, bámuld e betüket, melyekben egy isten képzelő
tehetsége tükröződik!“

Nem tudván mit felelni, már térdre akartam borulni, mert ugy hiszem,
hogy ily válasz az istenek, valamint a királyok tetszését megnyerheti:
midőn a véletlen más fordulatot adott társalgásunknak.

Ugyanis mialatt bátyám a könyvet kezében forgatta, a lapok közül egy
darab régi pergament hullott a földre.

A tanár könnyen megfogható érdekkel ragadta meg e rongyot. Az ő szemében
rendkivüli becscsel birhatott az ily régi irat, mely talán századok óta
volt a könyvbe rejtve.

„Mi ez?“ kiáltá.

Gondosan szélylyelbontotta az összehajtott, mintegy öt hüvelyk
hosszuságu és három hüvelyk szélességü pergamentet, melyen keresztbe irt
sorokban czifra betük voltak láthatók.

Itt közlöm azoknak hű másolatát, szükségesnek tartom olvasóimat
megismertetni e különös jegyekkel, miután azoknak köszönhető Lidenbrock
tanár és öcscse utazása, melynél rendkivülibb utazás a tizenkilenczedik
században aligha tétetett:

A tanár néhány pillanatig figyelmesen vizsgálta e betűsorozatot; azután
szemüvegeit homlokára tolva, szólt:

„Ezek runok; e betük tökéletesen azonosak Snorret Turleson kéziratának
betűivel! De… mit jelenthetnek valjon?“

Én ugy vélekedtem, hogy a runokat a tudósok találták fel, csak azért,
hogy a világot misztifikálhassák, és ezért örültem, hogy bátyám az
iratot meg nem érti. Hogy pedig meg nem értette, ezt ujjainak
türelmetlenséget eláruló rángatásából következtettem.

„Pedig mégis csak ó-izlandi nyelven van ez irva!“ mormogott a tanár
fogai közt.

Nagybátyám e tárgyban is elsőrendü tekintély, valóban nagy nyelvtudós
volt. Nem merném ugyan állitani, hogy a földkereken használatban levő
kétezer nyelvet, és négyezer idiomát folyékonyan beszélte, hanem nagy
részét meglehetősen birta.

Előre látható volt tehát, hogy akadályra bukkanván a szenvedélyes
jellemü tanár, ez rettentő kitöréseket fog eredményezni; készültem a
viharra, midőn a kandallón álló kis óra kettőt ütött.

E pillanatban a jó Mártha asszony benyitá a dolgozószoba ajtaját és
jelenté, hogy a leves ki van tálalva.

„Ördög vigye a levesedet,“ kiáltá nagybátyám, „meg azt is, a ki főzte és
a ki meg fogja enni!“

Mártha asszony gyorsan visszavonult és én utána rohantam; egyszerre azon
vettem észre magamat, hogy az ebédlőben szokott helyemen ülök, azt sem
tudván, hogy mint kerültem oda.

Néhány pillanatig vártam, de bátyám nem jött meg. Nem emlékezem, hogy
ennekelőtte lett volna eset arra, miszerint nagybátyám az ebédtől
elmaradjon. Pedig mily jó ebéd volt! Jó petrezselymes leves, rátotta
sódarral és sóskával, borjusült főtt szilvával és holmi édességek; végre
igen jó mózelmelléki bor.

S ez ebédtől foszthatá meg bátyámat ama régi papirdarab! Megvallom, hogy
mint bátyámnak szerető öcscse kötelességemnek véltem helyette is enni,
de azért természetesen magamról sem felejtkeztem meg. Lelkiismeretem igy
parancsolta.

„Soha ilyet!“ szólt Mártha asszony, mialatt az étkeket felhordá.
„Lidenbrock ur elmarad az ebédtől!“

„Valóban alig hihető.“

„Ez valami nagy eseményt jelent!“ válaszolt a vén cseléd fejét rázva.

Az én véleményem szerint ez nem jelenthetett egyebet: rettentő házi
viharnál, mely okvetetlenül bekövetkezend, ha bátyám észreveendi, hogy
ebédjét elköltöttük.

Épen utolsó falatomat nyeltem le, midőn bátyám dörgő hangja
felriasztott. Egy ugrással a dolgozószobában termettem.



III.

„Semmi kétség, hogy e betük runok,“ szólt a tanár szemöldeit összehuzva.
„De az iratnak rejtett kulcsa van, melyet fel fogok találni, vagy…“

Szavait fenyegető kézmozdulat fejezte be.

„Ülj le oda,“ veté utána, az asztal tulsó szélére mutatva öklével, „és
irj.“

A következő pillanatban már ott ültem, kezemben tollal.

„Le fogom dictálni a latin a b c azon betüit, melyek ez izlandi betüknek
megfelelnek. Meglássuk mi értelme lesz. De jól vigyázz fiu, hogy az
irásban ne tévedj!“

Nagybátyám tehát dictálni kezdett s én figyelmesen irtam le a betüket,
melyeket ő egyenként mondogatott; az eredmény következő volt:

  _m.rnlls_ _esreuel_ _seecIde_
  _sgtssmf_ _untcief_ _niedrke_
  _kt,samn_ _atrateS_ _Saodrrn_
  _emtnaeI_ _nuaect_  _rrilSa_
  _Atvaar_  _.nscrc_  _ieaabs_
  _ccdrmi_  _eeutul_  _frantu_
  _dt,iac_  _oseibo_  _KediiI._

E munka bevégezte után nagybátyám felkapta a lapot, melyre a betüket
irtam és sokáig figyelmesen vizsgálta azokat.

„Mit jelentsen ez?“ ismétlé többször gépiesen.

Szavamra mondhatom, hogy én meg nem tudtam neki magyarázni. Egyébiránt
nem is kért tőlem tanácsot, és folyvást önmagához beszélt.

„Semmi kétség, hogy ez rejtett irat, ugynevezett kryptogramm, melyben a
szavak értelme el van rejtve a szándékosan összezavart betükben, melyek,
ha természetes rendjükben lennének, érthető mondatot képeznének! Ha
meggondolom, hogy e betükben talán valamely nagy feltalálás van
elrejtve!“

Én részemről ugy vélekedtem, hogy abban egyáltalában semmi sincs
elrejtve, de e véleményt természetesen nem nyilvánitottam bátyám előtt.

Bátyám hol a pergamentet, hol a könyvet nézegette, összehasonlitva
azokat.

„E két irat nem ugyanegy kéztől származik,“ mondá; „a rejtett irat
később iratott a könyvnél; ezt csalhatlan jelek bizonyitják. Itt
mindjárt a legelső betü kettős _M;_ e betüt hiába keresnők Turleson
könyvében, mert az csak a tizennegyedik században vétetett fel az
izlandi a b c-be. Igy tehát a rejtett irat legalább is kétszáz évvel
később iratott, mint a könyv.“

Ez okoskodást, megvallom, elég helyesnek véltem.

„Azt kell tehát hinnem,“ folytatá bátyám, „hogy e könyv tulajdonosainak
egyike irta e rejtélyes szavakat. De ki lehet e tulajdonos? valjon nem
jegyezte-e oda nevét a kéziratba?“

Bátyám homlokára tolta szemüvegeit és erős nagyitó üvegen át kezdte
vizsgálni a könyv első lapjait. A második levél hátán valami kis foltot
fedezett fel, melyet puszta szemmel téntapecsétnek lehetett volna
gondolni. De közelebbről tekintve, néhány betü lett láthatóvá, melyek
azonban alig voltak olvashatók. Bátyám rögtön sejtette, hogy ebben
magyarázatot találhat; addig nézegette tehát nagyitó üvegével a
foltokat, mig sikerült bennök a következő ronbetüket felfedeznie:

„Arne Saknussemm!“ kiáltott a tanár diadalmasan, „de hiszen ez név, és
pedig valódi izlandi név! Mi több, egy izlandi tudósnak, egy hires
alchimistának neve, ki a tizenhatodik században élt.“

Bizonyos bámulatot éreztem bátyám iránt.

„Ez alchimisták,“ folytatá ő, „Avizenna, Baco, Paracelsus sat. voltak
idejöknek valódi, egyetlen tudósai. Felfedezéseik valóban bámulatosak.
Hátha e Saknussemm is valami meglepő felfedezést rejtett el ez iratban?
Meg vagyok győződve, hogy ugy van.“

E gyanitás felvillanyozta a tanár képzelő tehetségét.

„Meglehet,“ bátorkodtam közbevetni, „de mint lehetett volna érdekében
ama tudósnak, hogy valamely bámulatos felfedezését ekként elrejtse,
eltitkolja?“

„Hogy mint lehetett érdekében! Eh! hogy tudjam én azt, de nem
cselekedett-e hasonlókép Galilei Saturnust illetőleg? Egyébiránt majd
meglátjuk, meg kell találnom ez irat kulcsát, s a mig meg nem találom,
se nem eszem, se nem iszom.“

„Hohó!“ gondolám magamban.

„S te sem eszel addig, Axel,“ folytatá bátyám.

„Az ördögbe!“ szóltam magamban, „valóban szerencse, hogy kétszeresen
ebédeltem.“

„Mindenek előtt azt kell kitudnunk, hogy mi nyelven van szerkesztve e
rejtett irat. Ez nem lesz nehéz.“

E szavak hallatára jobban kezdtem figyelni. Nagybátyám folytatá
magánbeszédét:

„Ez nem lesz nehéz. Ez irat száz harminczkét betüt tartalmaz, melyek
közt hetvenkilencz mássalhangzó és ötvenhárom magányhangzó. Ilyforma
arányban állanak egymáshoz a déli nyelvek betűi, mig az éjszaki
nyelvekben a mássalhangzók sokkal nagyobb számmal vannak. A nyelv tehát
déli.“

E következtetés helyesnek látszott.

„De a déli nyelveknek melyike?“

Sejtettem volt, hogy itt lesz a bökkenő; egyébiránt el kellett ismernem,
hogy bátyám igen ügyesen fejtegeti a tárgyat.

„E Saknussemm,“ folytatá a tanár, „tanult ember volt; ennélfogva, ha nem
saját nyelvén irt, valószinüleg a latint választotta, mely a
tizenhatodik század tudósainak közös nyelve volt. Ha mindemellett
csalódnám, tehetek kisérletet a spanyol, franczia, olasz, görög vagy
zsidó nyelvvel. De a tizenhatodik század tudósai közönségesen latinul
irtak. Teljes joggal állithatom tehát a priori, hogy ez irat latin.“

Türelmetlenül mozogtam székemen. Értettem a latin nyelvet és bensőm
fellázadt azon állitás ellen, miszerint e furcsa szavak Virgilius
nyelvéből valók lennének.

„Igen! latin,“ folytatá bátyám, „de a betük nincsenek rendben.“

„Elhiszem!“ gondolám. „Ha rendbe szeded őket, tisztelni foglak bátyám!“

„Vizsgáljuk meg figyelmesen,“ szólt a tanár, az általam leirt betüket
nézve. „Ime százharminczkét betü, mely, mint erről rögtön
meggyőződhetünk, szokatlan rendben iratott. Találunk itt szavakat,
melyek csupán mássalhangzókból állanak, mint például az első „_n r n l l
s_“, másokat, melyekben a magányhangzók vannak nagy számmal, mint
például az ötödikben „_uneeief_“, vagy az utolsóelőtti „_oseibo_“.
Világos, hogy a betük szándékosan rendeztettek igy; e rendnek
mathematikailag kellett következnie azon ismeretlen szabályból, mely a
rejtirás e nemének alapul szolgál. Véleményem szerint kétségtelen, hogy
az eredeti mondat előbb természetes rendjében iratott le, s azután a
betük összevissza cseréltettek bizonyos szabály szerint, melyet fel kell
fedeznünk. Az, ki e kulcsot birja, könnyen elolvashatja a mondatot. De
mi a kulcsa? Axel, feltaláltad a kulcsot?“

E kérdésre nem válaszoltam, mert teljesen egy gyönyörü arczkép nézésébe
merültem, mely a falon függött. Ez Margit arczképe volt, bátyám
gyámleányáé, ki ekkor Altonában időzött egy rokonánál; távolléte nagyon
elbusitott, mert nem tagadhatom tovább, hogy a tanár gyámleánya és a
tanár unokaöcscse egymást valódi német türelemmel és nyugalommal
szerették; már régen jegyet váltottunk volt, a nélkül, hogy bátyám ezt
sejtené; ő sokkal tökéletesebb tudós volt, semhogy efféle érzésről
sejtelme legyen. Margit szép, fiatal, szőke, kékszemü leány; kedélye és
elméje komoly volt, de azért engem mégis nagyon szeretett; mig én őt
valóban imádtam, ha ugyan e szó létezik a német nyelvben! Margitom képe
képes volt lelkemet a rideg valóból egyszerre a képzelet és az emlékezet
világába varázsolni.

Feltünt előttem gyermeki játszótársam, kivel rendesen megosztottunk
munkát és örömöt. Ő nekem mindennap segiteni szokott, mikor nagybátyám
köveit rendeztem; az ásványok feliratait is gyakran ő készitette; Margit
kisasszony ugyanis be volt avatva az ásványtan tudományába, és nem egy
tanárral vitatkozhatott volna idetartozó tárgyak felett. Szeretett a
tudomány legmélyebb kérdéseivel foglalkozni. Mennyi kellemes órát
töltöttünk el igy együtt, s mennyire irigyeltem én ama érzéktelen
köveket, melyeket szép kezei közt forgatott.

Midőn elérkezett azután a szünóra, együtt mentünk ki; rendesen az Alster
partján végig vonuló sűrű fasorokban jártunk s együtt haladtunk a
kelepelő régi malomig, mely a tó végén fekszik; utközben kezünkön fogva
egymást társalogtunk; én egyetmást beszéltem el neki s ő történetkéimet
rendesen megnevette; igy jutottunk el egész az Elbe partjáig s miután
ott jó éjt mondtunk a hattyúknak, kik a nagy fehér vizililiomok közt
uszkálnak, gőzhajón tértünk vissza a kőpartig.

Most is álmadozásomban ez utat tettük meg együtt, midőn bátyám, öklével
az asztalra csapva, a rideg valóra ébresztett.

„Lássuk,“ szólt a tanár, „véleményem szerint, ha valamely mondat betüit
össze akarja az ember zavarni, legelső mi eszébe jut az lesz, hogy a
betüket függőlegesen egymás alá irja, a helyett, hogy vizirányos
sorokban rendezné őket.“

„Lám!“ gondolám,

„De lássuk már most, hogy ekként rendezve, mit képeznek a betük. Axel,
irj egy darab papirra valami mondatot; de a betüket a helyett hogy
vizirányos sorokban irnád, ird egymás alá függőlegesen, mintegy öt vagy
hat hasábba.“

Miután megértettem, hogy bátyám mit kiván, rögtön e szavakat irtam le
következőleg:

  _S_ _t_ _d_  _y_ _n_ _i_
  _z_ _l_ _e_  _e_ _M_ _t_
  _e_ _e_ _s,_ _t_ _a_ _o_
  _r_ _k_ _e_  _l_ _r_ _m_
  _e_ _é_ _g_  _e_ _g_

„Jól van,“ szólt a tanár, a nélkül hogy olvasta volna, a mit irtam. „Már
most ird le e betüket vizirányos sorban.“

Engedelmeskedtem s következő mondatot olvasám fel:

_Stdyni zleeMt ees, tao rkelrm eégeg._

„Helyesen!“ szólt nagybátyám, a papirost kirántva kezemből, „ez már
nagyon hasonlit e régi okmányra; a magányhangzók, valamint a
mássalhangzók szabálytalan csoportokban vannak együtt, sőt a szavak
közepében nagy betük s vesszők is láthatók, épen ugy, mint Saknussemm
iratában!“

Kénytelen voltam bevallani, hogy ez észrevételek igen elmések.

„Már most,“ szólt bátyám, egyenesen hozzám intézve szavait, „hogy
elolvashassam az általad leirt mondatot, mely előttem ismeretlen, elébb
minden szónak első, azután második, harmadik betüjét, s igy tovább kell
olvasnom.“

És bátyám nagy csodálkozására és az én nagy ijedelmemre a következőket
olvasá fel:

„_Szeretlek édes, egyetlen Margitom!_“

„Mi ez!“ szólt a tanár.

Én ügyetlen szerelmes tudtomon kivül e kompromittáló szavakat irtam le!

„Ugy, te Margitot szereted!“ folytatá bátyám valóban gyámi hangon.

„Igen… nem…“ dadogtam én.

„Ugy te Margitot szereted,“ ismétlé bátyám gépiesen. „Jó, tehát
alkalmazzuk ezen eljárást a kérdéses okmányra!“

Bátyám, mint látjuk, rögtön visszamerült tudományos fürkészéseibe és
elfelejté, mit ügyetlenül elárultam; ügyetlenül, mondom, mert a tudós
feje nem érthette meg a sziv ügyeit. Szerencsémre azonban az okmány
tökéletesen elfoglalta figyelmét.

Azon pillanatban, midőn Lidenbrock tanár e kisérletéhez fogott, szeme
szikrázott; kezei reszkettek, midőn a régi pergamentet felvette az
asztalról; komolyan meg volt indulva. Végre nagyot köhintett, és komoly
hangon, elébb minden szónak első betüjét, azután a másodikat s igy
tovább dictálta le a következő sorozatot:

  _mmessunkaSenrA. icefdok. segnittamurtn_
  _ecertserrette, rotaivsadua,ednecsedsadne_
  _lacartniiiluIsiratracSarbmutabiledmek_
  _meretarcsilucoYsleffenSnJ._

Nagy megindulás között irtam le e betüket; midőn bátyám azokat egyenként
mondogatta, nem vettem észre, hogy valami értelemmel birnának; de azt
vártam, hogy bátyám, ki most olvasni készült azokat, valami gyönyörü
latin mondatot fog hallatni.

De ki láthatta volna előre a mi történt! Roppant ökölcsapás rengeté meg
az asztalt. A ténta kifecscsent s a toll kihullott kezemből.

„Ördög és pokol,“ kiáltá bátyám, „hisz ennek semmi értelme!“

Erre kapta magát s mint ágyugolyó zugott végig a dolgozószobán, mint a
hógörgeteg rohant le a lépcsőn, ki az utczára, hol sebesen futva
csakhamar eltünt szemem elől.



IV.

„Elment?“ kiáltá Mártha asszony, ki a hatalmasan becsapott utczaajtó
zajának hallatára elősietett.

„Ugy van,“ válaszoltam én, „elment!“

„De hát az ebédje?“ kérdé a vén cseléd.

„Nem fog ebédelni!“

„Hát vacsorálni?“

„Nem fog vacsorálni!“

„Hogyan?“ kérdé Mártha asszony, kezeit összekulcsolva.

„Biz ugy, Mártha asszony, bátyám többé nem fog enni, valamint mi sem!
Lidenbrock bátyám mindnyájunkat koplaltatni akar mindaddig, mig
megtalálja kulcsát e régi irkafirkának, melynek valószinüleg semmi
értelme.“

„Jézus Krisztus! igy hát mindnyájan éhen halunk.“

Nem mertem bevallani, hogy tekintve bátyám hajthatlan jellemét, az
éhhalál valóban elkerülhetetlennek látszott.

Mártha asszony, ki komolyan meg volt rettenve, siránkozva tért vissza
konyhájába.

Magamba maradván tépelődéseim között csakhamar az jutott eszembe, hogy
jó volna felkeresni Margitot és neki mindent elbeszélni; de ott
hagyhatom-e a házat? A tanár minden pillanatban haza jöhetett és
szüksége lehet reám, ha ujra meg akarta kezdeni e talány fejtegetését,
melyen Oedipus elméje is hajótörést szenvedett volna! Ha keresni fog s
nem talál, mi lesz belőle?

Mindenesetre okosabb volt otthon maradnom. Ép ez időben küldött hozzánk
egy besançoni tudós valami ásványgyüjteményt, melyet rendbe kellett
szedni. Rögtön munkához fogtam. Osztályozni, feliratokkal ellátni s
üveges szekrényekbe elrendezni kezdtem tehát e köveket és tarka-barka
jegeczeket.

E munka azonban nem foglalt el tökéletesen; a régi okmány nem ment ki
fejemből, melyet a legzavartabb gondolatok s bizonyos határozatlan
nyugtalanság töltöttek be. Mintha valami nagy eseményt éreztem volna
előre.

Egy óra lefolyta után az ásványgyüjtemény rendezve volt. Ekkor bátyám
nagy karszékébe vetém magamat; fejem hátrahanyatlott, karjaim jobbra
balra csüngtek le. Majd hosszuszáru pipára gyujtottam, mely tajtékból
volt faragva s egy najádot ábrázolt; figyelemmel kisértem pipám
tajtékjának befeketedését, mely a najádot lassanként szerecsennővé
változtatta. Időről időre oda füleltem a lépcső felé, hogy valjon nem
hallatszanak-e bátyám léptei. De ő nem tért haza. Hol járhatott most?
ugy tetszett, mintha látnám őt az altonai uton fel s alá futkosni,
hadonázni pálczájával, hol a fáknak döfve, hol a füvet verve, az utszéli
tövist kaszabálva s a békés tücsköket háborgatva.

Diadalmasan vagy leverten fog-e haza térni? Melyik fog ki a másikon, a
titok vagy a tanár? Ekként tépelődtem magamban s gépiesen kezembe vettem
ama darab papirt, melyen az általam leirt betük érthetlen sorai voltak
láthatók.

„Mit jelent ez?“ ismétlém.

Megkisérlém e betüket akként csoportositani, hogy szavakat képezzenek.
De lehetetlen volt, ha a meghatározott rendben kettesével, hármasával,
vagy ötösével, hatosával egyeztettem őket össze, semmi értelmük nem
volt; igaz ugyan, hogy a tizennegyedik, tizenötödik és tizenhatodik betü
ez angol szót „_ice_“ képezték, a nyolczvannegyedik, nyolczvanötödik és
nyolczvanhatodik ismét ez angol szót „_sir_“. Végre az okmány közepe
táján a harmadik sorban, e latin szavakat vettem észre, „_rota_“,
„_mutabile_“, „_ira_“, „_nec_“, „_atra_“.

„Manóban,“ gondolám, „ez utolsó szavak az okmány nyelvét illetőleg
igazolják bátyám gyanitását! Sőt a negyedik sorban ismét egy latin
szóval találkozom: „_luco_,“ melynek értelme „_szent berek_.“ Igaz, hogy
a harmadik sorban e szó olvasható: „_tabiled_“, mely tökéletesen héber
hangzásu, és végre az utolsó sorban „_mer_“, „_arc_“, „_mère_,“ melyek
tökéletesen francziák.“

Nem lenne csoda, ha megzavarodnék az ember! Négy különféle nyelv ez
értelmetlen mondatban! Mi összefüggés is létezhetett ily szavak közt,
mint „_jég_“, „_ur_“, „_düh_“, „_kegyetlen_“, „_szent berek_“,
„_változékony_“, „_anya_“, „_iv_“, vagy „_tenger_“? Csupán az első és az
utolsó szó voltak könnyen összefüggésbe hozhatók; igen természetesnek
látszik, ha ez Izlandban irt okmányban jégről s tengerről volt szó. De
még ebből a rejtett irat értelmét megfejteni nem lehetett.

Legyőzhetetlen akadályok ellen küzködtem; fejem forogni kezdett; szemeim
mereven a papirosra voltak szegezve; a százharminczkét betü, mintha
tánczot járt volna körülöttem, mint ama piros és zöld foltok szoktak a
légben körülöttünk forogni, mikor a vér fejünkbe tolul.

Egy nemét a hallucinatiónak tapasztaltam s ugy véltem, mintha megfulnék;
a lég sürü volt s én gépiesen legyezni kezdtem magamat a papirossal,
melynek hol eleje, hol háta tünt fel szemeim előtt.

Nagy volt meglepetésem, midőn a papirt ekként forgatva, azon
pillanatban, midőn hátára esett tekintetem, a papiroson keresztül
tökéletesen olvashatóvá lett néhány latin szó, többi közt ezek:
„_craterem_“ és „_terrestre_.“

Agyamat világsugár derité fel; e néhány szó gyanittatá velem a valót;
feltaláltam e rejtirat kulcsát. Hogy ez okmányt megértsük, nem is volt
szükség azt hátán keresztül olvasni. Nem. Ugy a hogy le volt irva, a
hogy bátyám dictálta, el lehetett olvasni. Nagybátyám szellemdús
okoskodásai igazolva voltak; igazolva a betük rendének megváltoztatását
és az okmány nyelvét illetőleg. Csak egy hajszálon függött, hogy az
egész mondatot megérthesse; de a véletlen nekem szánta annak
megfejtését!

Könnyen magyarázható megindulásban voltam! Szemem előtt összeforrtak az
alakok s többé nem láttam semmit. Kiteritettem a papirost magam elé az
asztalra, csupán egy tekintetet kellett belé vetnem, hogy a titok urává
legyek.

Végre sikerült felindulásomat leküzdenem. Néhányszor fel s alá lépdeltem
a szobában, hogy idegeimet lecsillapitsam, s azután visszatértem a
karszékhez, s belé vetém magamat.

„Olvassunk,“ kiáltám, miután nagyot lélekzettem s ekként mellemen
könnyitettem.

Lehajoltam az asztalra s ujjammal minden egyes betüt megjelölve,
akadozás és tétova nélkül olvastam fel hangosan az egész mondatot.

De mily bámulat, mily rémület tölték el lelkemet! Fejem szédült, mintha
roppantot sujtottak volna reá. Mit! Mit olvasok, valóban megtörtént
volna! Ember lehetne oly vakmerő, hogy odáig hatoljon!

„De nem,“ kiáltám felugorva, „nem, nem! Bátyámnak ezt nem szabad
megtudnia! Valóban csak az kellene, hogy ily utazás lehetőségéről
értesüljön! Ő is meg akarná kisérteni; ettől őt semmi vissza nem
tarthatná. Szenvedélyes földtudós levén, rögtön útnak indulna, daczára
minden ellenvetésnek és akadálynak! S engem is elvinne magával oda,
honnan soha vissza nem térnénk! Nem, soha, soha!“

Rendkivüli, leirhatatlan izgatottságban voltam.

„Nem, nem! Ennek nem szabad megtörténnie,“ szóltam határozottan, „és
miután elejét vehetem, hogy e gondolat zsarnokomnak eszébe jusson,
megteendem. Ha sokat forgatja az okmányt, ő is megtalálhatja kulcsát,
mint én! Azért meg kell semmisiteni.“

A kandallóban még volt tűz. Megragadtam nemcsak az általam beirt
papirost, hanem Saknussemm pergamentjét is; lázasan remegő kézzel
akartam már a tűzbe dobni e két levelet, midőn a dolgozószoba ajtaja
megnyilt s bátyám belépett.



V.

Szerencsére még ideje korán visszahelyezhettem az asztalra ama átkozott
iratot.

Lidenbrock tanár, ugy látszék, mélyen el volt merülve gondolataiba. Az
eszme, mely jelenleg lelkét betöltötte, egy percznyi nyugalmat sem
engedett neki; meglátszott rajta, hogy sétája közben meghányta az ügyet
és képzelőtehetségének minden eszközeit felhasználta; most valamely uj
combinátiót kivánt alkalmazni.

Valóban le is ült karszékébe, s tollat fogva kezébe, betüket irt le apró
csoportokban, melyek valamely algebrai számitásra hasonlitottak.

Én tekintetemmel figyelmesen követém izgatottságtól remegő kezét; minden
mozdulatára ügyeltem. Mi lesz ez ujabb fürkészések eredménye? gondolám
magamban. Reszkettem, hogy kisérlete sikerülni fog, bár ettől tartani
nem volt okom, miután a megfejtés valódi és egyetlen módját ismervén,
tudhattam, hogy minden másnemü kisérlet hiábavaló.

Három óra hosszat dolgozott nagybátyám szakadatlanul, a nélkül, hogy egy
szót is szólott, vagy fejét munkájáról fölemelte volna; irt, kitörült,
ujra irt és ujra kitörült, egymásután vagy ezerszer.

Tudtam ugyan, hogy ha sikerülend neki a betüket minden lehető
combinatióban összeállitani, a minden is ezek közt leend. De azt is
tudtam, hogy csak husz betü is két quintilio, négyszáz harminczkét
quadrillio, kilenczszáz két trillio, nyolcz milliard, százhatvanhat
millió, hatszáz negyvenezer-féle rendben állitható össze. E mondat pedig
százharminczkét betüt tartalmazván, az ezekből összeállitható mondatok
összege legalább is százhárminczhárom számjegyből álló, csaknem
kimondhatlan számot képezett.

Attól tehát, hogy bátyám ily módon fogja megfejteni a talányt, nem
tartottam.

Ezalatt azonban telt az idő; az est beállott; az utczai zaj
elcsendesedett; nagybátyám, ki folyvást munkájára volt hajolva, nem
hallott és nem látott semmit, még a jó Mártha asszonyt sem, ki az ajtót
benyitva kérdezé:

„Fog a tekintetes ur vacsorálni?“

Mártha asszony tehát nem kapott feleletet; én részemről, miután sokáig
küzdöttem az álom ellen, végre mégis csak elaludtam a pamlagon ülve, mig
nagybátyám folyvást számitgatott és törülgetett.

Midőn másnap felébredtem, a fáradhatlan búvár még egyre dolgozott.
Szemei ki voltak veresedve, vonásai az álmatlanságtól sápadtak, e
mellett azonban arczain lázas pir égett; ujjai folyvást haja közt
turkáltak; mind e jelek elárulták, hogy mily rettentő harczot folytatott
a lehetetlenség ellen, hogy az éjszakát mily szellemi fáradalmak,
elméjének mily túlcsigázott működése közt töltötte.

Tekintete valóban szánalmat költött bennem. Daczára annak, hogy
irányában szemrehányásokra jogosultnak hittem magamat, megindulást
éreztem. Szegény bátyám annyira el volt foglalva ama gyötrő eszme által,
hogy szokása ellenére még dühbe sem jött; lelkének minden képességei egy
irányban voltak összpontositva, és mivel szenvedélyes lelkének indulatai
nem csapongtak túl, mint rendesen, hanem belsejébe zárva maradtak,
szomoru következményektől kellett tartanom.

És nekem hatalmamban állott, hogy lelkét megszabaditsam a rá nehezendő
rettentő bilincsektől! De azért ezt nem cselekedtem.

Pedig jó szivem volt. Mért hallgattam el tehát a titkot, mely őt annyira
gyötörte? Az ő saját érdekében.

„Nem, nem,“ ismétlém magamban, „nem fogok szólni egy szót se! Ha
megtudná, oda menne, lehetetlen volna őt visszatartani. Képzelő
tehetsége valódi égő vulkán; hogy véghez vigye azt, mire más geologok
nem voltak képesek, életét is koczkáztatná. Hallgatni fogok tehát;
elhallgatom e titkot, melynek urává a véletlen tett; ha felfedném bátyám
előtt, annyi lenne, mintha őt meggyilkolnám. Találja ki, ha tudja. Én
részemről nem teszem ki magamat azon szemrehányásnak, hogy vesztét
okoztam!“

Miután ezt szilárdul elhatároztam, karjaim keresztbe fonva vártam.
Azonban e határozatomat némileg megzavarta egy, néhány órával később
közbejött esemény.

Midőn Mártha asszony ki akart menni, bevásárlásokat teendő a piaczon, az
utczaajtót zárva találta; a nagy kulcs nem volt a zárban. Ki huzta le?
Nyilván nagybátyám dugta zsebébe, midőn tegnap este sétájáról
visszatért.

Szándékosan vagy szórakozottságból cselekedte-e azt? Csakugyan az éhség
gyötrelmeinek akart bennünket kitenni? Ez mégis sok lett volna. Hogyan!
Mártha és én áldozataivá legyünk e szituációnak, mely ránk semmiben sem
tartozik? Egy régibb hasonló eset jutott eszembe, mely most valóban
komolyan megijesztett. Néhány év előtt ugyanis, midőn nagybátyám nagy
ásványtani müvén dolgozott, egy izben huszonnégy óráig se nem evett, se
nem ivott, s e tudományos böjtölésben az egész háznak részt kellett
vennie. Tisztán emlékezem, hogy akkoriban ennek következtében rettentő
kinokat szenvedtem, mi tekintve falánk természetemet, épen nem volt
kellemes.

Ugy látszott tehát, hogy reggelizni ép oly kevéssé fogunk, mint tegnap
vacsoráltunk. Eltökéltem azonban, hogy kitartó leszek és nem fogok
engedni az éhség hatalmának. Szegény jó Mártha asszony komoly oldaláról
fogta fel a dolgot és kétségbe esett. Mi engem illet, leginkább az
gyötört, hogy a házból el nem távozhattam; hogy miért, az könnyen
kitalálható.

Bátyám ezalatt folyvást dolgozott; képzelőtehetsége a variatiók és
kombinátiok határnélküli világába emelkedett; ő távol járt a földtől és
távol minden földi szükséglettől.

Déltájban rémségesen marczangolni kezdett az éhség. Mártha asszony,
gyermekded ártatlanságában, tegnap este megette volt a kamarában
található apró maradékokat; nem volt tehát az egész háznál semmi élelmi
szer. Mindamellett szilárdul ragaszkodtam határozatomhoz, ugyszólván
becsületbeli kérdéssé téve annak fenntartását.

Az óra kettőt ütött. A dolog nevetséges, sőt türhetetlen szint kezdett
ölteni; ugy hiszem rettentő hosszu képet csinálhattam. Azon kezdtem
gondolkodni, hogy valjon nem tulajdonitok-e túlságos fontosságot ama
irománynak; ugy vélekedtem, hogy bátyám nem hinné el tartalmát, hogy
abban mystificatiót fog látni, vagy ha mégis ama kalandos utra szánná
magát, lehetséges lesz őt akarata ellenére is visszatartóztatni; végre
megtörténhetik az is, hogy önmaga feltalálja a kulcsot, s ekkor azután
hiába koplaltam. Ez okoskodás, melyet tegnap este még megvetésre méltó
gyengeségnek véltem volna, most nagyon helyesnek látszott előttem; sőt
ugy tartottam, hogy rettentő badarság volt eddig is várni; elhatároztam,
hogy a titkot felfedem.

Azon gondolkodtam tehát, hogy miként penditsen meg a tárgyat, midőn a
tanár felállott s kalapját fejére téve, távozni készült.

Távozni akart! s itt hagyott volna bennünket bezárva. Ezt nem türhetém.

„Édes bátyám!“ szóltam.

De ugy látszik, hogy nem is hallotta szavaimat.

„Édes urambátyám?“ szóltam ismét hangosabban.

„Mi az, he?“ szólt bátyám megrebbenve, mint a kit hirtelen költenek.

„Megvan a kulcs?“

„Miféle kulcs? kapukulcs?“

„Nem, nem!“ kiáltám, „a rejtirat kulcsa.“

Bátyám szemüvegei fölött elnézve, szegezte rám tekintetét; valószinüleg
szokatlannak találta arczkifejezésemet, mert szenvedélyesen ragadta meg
karomat, és szóra nem lévén képes, kérdőleg tekintett rám. De a kérdést
valóban élő szó sem fejezhette volna ki e tekintetnél tökéletesebben.

Igenlőleg hajtám meg fejemet.

Ő mintegy szánakozva rázta fejét, mintha azt hinné, hogy megőrültem.

Ekkor még egyszer intettem igent határozottabban, mint elébb.

Ekkor bátyám szemei kigyuladtak és keze fenyegetőleg mozgott.

E néma társalgás, ily körülmények között, érdekes lett volna a
legközönyösebb szemlélő előtt is. Nem mertem szólni, mert attól
tartottam, hogy bátyám örömének kitörésében öleléseiben fojt meg. De
végre mégis kénytelen voltam szólni.

„Igen, e kulcsot… a véletlen…“

„Mit mondasz?“ kiáltá bátyám leirhatatlan felindulás hangján.

„Nézze,“ szóltam eléje tartva a papirt, melyre a kérdéses betüket irtam
volt, „olvassa ezt.“

„De hisz ennek semmi értelme,“ válaszolt a tanár ujjai közt gyürve a
papirost.

„Semmi értelme, ha előlről olvassuk, de ha végén kezdjük…“

Be sem fejezhetém szavaimat, mert bátyám felkiáltása, nem is annyira
felkiáltása, mint felorditása szakitott félbe. Lelkében világosság
terjedt el. Arcza átszellemült.

„Hah! bölcs Saknussemm,“ kiáltá Lidenbrock tanár, „tehát megforditva
irtad le a mondatot?“

Megragadta a papirost és mialatt szeme szikrázott, remegő hangon olvasta
fel az egész okmányt, az utolsó betün kezdve, és az elsőn végezve.

Tartalma következő volt:

  _In Sneffels Yoculis craterem kem delibat_
  _umbra Scartaris Julii intra calendas descende,_
  _audas viator, et terrestre centrum attinges._
  _Kod feci. Arne Saknussemm._

Vagy leforditva:

  _Szállj le a Sneffels Yocul tölcsérébe,_
  _Melyet Scartaris árnya borit_
  _Julius Calendáiban, merész utas,_
  _És a föld központjáig fogsz eljutni._
  _Mit megtettem én. Arne Saknussemm._

Bátyám e szavak olvasásakor összerezzent, mintha elektrikus folyam
özönlött volna testébe. E perczben örömében, merészségében és bizalmában
valóban nagyszerü volt a tanár. Fel s alá járt; hol kezei közé
szoritotta fejét; hol a székeket döntögette fel; hol könyveket rakott
egymásra; hol pedig – nem hinném, ha nem láttam volna – szeretett
ásványaival lapdázott; öklével jobbra balra ütött a légbe, hadonázott
ide-oda. Végre lecsillapultak idegei és mint a kiből nagyon sok
delejesség ment ki, kimerülten rogyott karszékébe.

„Hány óra lehet?“ kérdé néhány percznyi szünet után.

„Három óra,“ feleltem.

„Már! Mily gyorsan megemésztettem az ebédet. Majd éhen halok. Jerünk
enni. És azután…“

„Azután.“

„Szedd és csomagold össze holmimat.“

„Hogyan?“ kiáltám én.

„És a magadét is!“ felelt a kérlelhetetlen tanár asztalhoz ülve.



VI.

E szavak hallatára hideg borzongás futott át testemen. Azonban uralkodni
igyekeztem magamon és lehető legnyájasabb arczkifejezést öltöttem.
Lidenbrock tanárra csupán tudományos argumentumok lehettek hatással; már
pedig ez utazás lehetetlenségét igen könnyü volt bebizonyitani. A föld
központjáig hatolni! Mily őrült gondolat! Egyelőre csupán az ebéddel
foglalkozván, minden dialectikámat a kedvező pillanatra gyüjtöttem.

Felesleges volna leirni, hogy mily dühbe jött bátyám, midőn az asztalt
leszedve találta. Megmagyaráztuk neki a dolog állását. Az utczaajtó
felnyittatott és Mártha asszony a piaczra sietett, honnan csakhamar
visszatért s oly gyorsan és ügyesen müködött, hogy egy órával később
éhségem tökéletesen le volt csillapitva és józanabban kezdtem a
helyzetről gondolkodni. Ebéd alatt bátyám csaknem jókedvü volt; néhány
élczet is mondott, afféle élczeket, minőket tudósok szoktak mondani,
melyeken az ember agyon nem kaczagja magát. Ebéd után ismét
dolgozószobájába távozott, s intett, hogy kövessem.

Engedelmeskedtem. A tanár leült iróasztalának egyik végéhez és én a
másikhoz.

„Axel,“ szólt bátyám elég szelid hangon, „te valóban ügyes fiu vagy;
mondhatom, hogy nagy szolgálatot tettél nekem, épen midőn már
belefáradva a sikertelen kutatásba, abba akartam hagyni e tárgyat. Mi
lett volna belőlem? Ezt csak isten tudhatja! Soha el nem felejtem, hogy
mit köszönhetek neked; a szerzendő dicsőségben te is osztozni fogsz.“

„Nagybátyám jó kedvében van,“ gondolám, „ideje, hogy szándokát
megingatni igyekezzem.“

„Mindenekelőtt,“ folytatá bátyám, „tervünk iránt a legtökéletesebb
hallgatást ajánlom, érted? A tudós világban sok irigyem van és sokan
kétségkivül megkisértenék ez utazást, melyről azonban csak visszatértünk
után fognak értesülni.“

„És hiszi bátyám,“ mondám én, „hogy ezeknek száma valóban oly nagy
lenne?“

„Minden bizonynyal! Ki habozhatna, mikor ily dicsőséget szerezhet. Ha ez
okmány tartalma köztudomásra jutna, a geologok egész serege törné magát
Arne Saknussemm nyomdokain.“

„Erről édes bátyám, megvallom, nem vagyok teljesen meggyőződve, mert ez
irat valódisága nincs kellőleg bebizonyitva.“

„Hogyan! hát ama könyv, melyben találtuk?“

„Megengedem, hogy e sorokat csakugyan Saknussemm irta, de következik-e
ebből, hogy ő ez utat valóban megtette; nem tartalmazhat-e e régi
iromány mystificatiót?“

Az utóbbi, kissé koczkáztatott szót alig hogy kimondtam, már megbántam,
a tanár összehuzta sürü szemöldeit, és attól kellett tartanom, hogy
beszélgetésünk ennek következtében czélomra nézve kedvezőtlen fordulatot
veend. De szerencsére csalódtam. Nagybátyám ajkain most, minden
szigorusága daczára, egy neme a mosolynak játszadozott.

„Majd meglássuk,“ válaszolt.

„Engedje meg bátyám,“ szóltam kissé ingerülten, „hogy ez okmány
hitelességét illetőleg indokoljam kételyeimet.“

„Beszélj fiam, beszélj bátran. Fejezd ki véleményedet szabadon. Többé
nem unokaöcsémnek, hanem collegámnak tekintelek. Beszélj tehát.“

„Mindenekelőtt azt kérdem, hogy mit jelentenek e nevek: Yocul, Sneffels
és Scartaris, melyeknek soha hirét nem hallottam. Megmagyarázhatja
bátyám ezeket?“

„Igen könnyen. Rövid idő előtt Petermann Ágoston barátomtól, ki tanár
Lipcsében, egy igen jó mappát kaptam. Ennek most igen jó hasznát fogjuk
venni. Hozd el könyvtáramból, Z sorozat 4. fokozat, a harmadik
földképet.“

A könyvtárba mentem és csakhamar megtaláltam a kérdéses földképet.
Nagybátyám szétbontá azt és szólt:

„Ime Izland legjobb földképeinek egyike, Handersontól, ez ugy hiszem
minden nehézséget el fog oszlatni.“

A földkép felé hajoltam.

„Itt látod e tűzokádó hegyekből álló szigetet,“ folytatá a tanár, „e
hegyek mindegyike a Yocul nevet viseli, mint látod. E szó izlandi
nyelven annyit tesz, mint jéghegy; azon szélességi fokon, mely alatt
Izland fekszik, a tűz rendesen jégrétegen át szokott kitörni a földből.
Innen származik ez elnevezés: Yocul, melyet a sziget minden tűzhányó
hegyei viselnek.“

„Helyesen,“ válaszoltam, „de mi hát az a Sneffels?“

Reméltem, hogy e kérdésre bátyám nem lesz képes felelni. De csalódtam. A
tanár folytatá:

„Tekints ide; Izland nyugoti partjain fekszik Reykjawik, a sziget
fővárosa. Látod? Igen. Helyesen. Már most kövessed éjszak felé a tenger
által szakgatott part számtalan öbleinek sorozatát s állj meg a
hatvanötödik szélességi fok fölött. Mit látsz ott?“

„Valami félsziget-formát, mi lerágott csontra hasonlit és roppant
bütyökben végződik.“

„Igen helyes hasonlitás, fiam; már most mit látsz ama bütykön?“

„Hegyet látok, mely mintha a tengerből nőtt volna ki.“

„Ugy van. Ez a Sneffels.“

„A Sneffels?“

„Az. E hegy ötezer láb magas és a sziget legjelentékenyebb hegyeinek
egyike, sőt ha tölcsére valóban a föld központjáig terjed, kétségkivül
legnevezetesebb a föld egész kerekén.“

„De hisz ez lehetetlen!“ kiáltám vállaimat vonva s ingerülten.

„Lehetetlen!“ válaszolt Lidenbrock tanár szigoru hangon. „És miért volna
lehetetlen?“

„Mert e tölcsér kétségkivül tele van lávával, izzó sziklákkal, s ez
esetben…“

„De hátha a vulkán kiégett?“

„Kiégett?“

„Igen. A föld kerekén levő még tüzet hányó vulkánok összes száma
jelenleg csak háromszáz; kiégett tűzhányóhegy ellenben sokkal több
létezik. A Sneffels pedig ez utóbbiak közé tartozik, mert történeti
időkben már csak egyetlen egy kitörése volt, és pedig 1219-ben; ez
időtől kezdve földalatti zajgása lassanként egészen elcsendült s
jelenleg a Sneffels többé nem tartozik a működő vulkánok közé.“

E biztos állitásokra egyáltalán nem volt mit felelnem; áttértem tehát az
irat által tartalmazott egyéb homályos kifejezésekre.

„Mit jelent hát e szó: Scartaris,“ kérdém, „s mi dolga ennek juliushó
Calendáival?“

Bátyám néhány pillanatig gondolkozott. Egy perczig reméltem, de csak egy
perczig, mert csakhamar következő szavakkal válaszolt:

„Mit te homályos kifejezéseknek nevezel, számomra világsugár. E szavak
bizonyitják, hogy a bölcs Saknussemm mily pontosan kivánta megmagyarázni
felfedezését. A Sneffelsnek több tölcsére van; szükséges volt tehát
kijelölni közülök azt, mely a föld központjához vezet. Mit cselekedett e
czélra a tudós izlandi? Észrevévén, hogy julius Calendái idejében,
vagyis e hó utolsó napjaiban, a hegynek egyik csúcsa, a Scartaris,
árnyékát a kérdéses tölcsérre veti, e tényt feljegyezte iratában.
Valóban nem találhatott volna biztosabb utmutatót; ha egyszer a Sneffels
csúcsára értünk, semmi kétségünk sem lesz, hogy utunk merre vezet.“

Ugy látszott, hogy bátyám mindenre tudott felelni. Beláttam, hogy a régi
pergament szavait illetőleg meg nem akaszthatom őt. Nem foglalkoztam
tehát tovább ezekkel, és mivel feladatomul azt tűztem ki, hogy szándékát
megváltoztassam, tudományos ellenvetésekre tértem át, melyeket
véleményem szerint aligha megczáfolhatott.

„Nem tagadhatom,“ mondám, „hogy Saknussemm szavai tökéletesen világosak
s hogy értelmükben kételkedni lehetetlen. Azt is elismerem, hogy az
okmány valódiság jellegével bir. E tudós tehát lement a Sneffels
fenekére; látta, mint árnyalja be Scartaris csúcsa a tölcsér szélét
julius Calendáiban, valószinüleg az akkori mondahagyományok után hitte
is, hogy a tölcsér valóban a föld központjáig ér; de hogy ő maga odáig
jutott volna, hogy ez utat megtette légyen, és ha rászánta is magát,
hogy visszajött volna, ezt nem hiszem!“

„És miért nem?“ kérdé bátyám fölötte gúnyos hangon.

„Azért, mert a tudomány minden elméletei bizonyitják, hogy az ily
vállalat lehetetlen.“

„A tudomány elméletei?“ válaszolt bátyám gúnyosan jámbor arczkifejezést
öltve. „Gonosz elméletek! mennyi bajunk lesz e szerencsétlen
elméletekkel!“

Láttam, hogy bátyám gúnyolódik, de azért határozott hangon folytatám:

„Ugy van! Általánosan tudva van, hogy a föld belsejében minden hetven
láb mélységen egy fokkal növekszik a meleg; már most ha felteszszük,
hogy az arány folytonos, a föld félmérője 1500 mértföld lévén, a
központnál két millió fok meleg a hévmérsék. A föld belsejében levő
anyagok, tehát forró gáz alakjában vannak, mert sem a fémek, arany vagy
ezüst, sem a legkeményebb sziklák nem állhatnak ellen ily melegnek.
Teljes joggal kérdhetem tehát, hogy lehetséges-e oda leszállanunk?“

„Ugy, ugy, Axel, te a melegtől félsz.“

„Kétségkivül. Ha csupán tiz mértföldnyire hatolunk is, elértük a
földkéreg végső határát, mert ott is már a hévmérsék ezer háromszáz
foknál több.“

„S te attól tartasz, hogy elolvadsz?“

„Döntse el bátyám maga e kérdést,“ feleltem roszkedvün.

„Halljad tehát, hogy mit határozok,“ válaszolt Lidenbrock tanár
ünnepélyes hangon; „sem te, sem senki nem tudhatja biztosan, hogy a föld
belsejében mi történik, mivel a föld félmérőjének alig tizenkétezred
része ismeretes; tudjuk, hogy a tudomány tökéletesithető és folyvást
tökéletesedik, és hogy elmélet folyvást elméletet ront. Nem hitték-e
egész Fourier idejeig, hogy a bolygókat környező térben az égi testektől
távozva, folyvást csökken a hévmérsék, s nem tudjuk-e most, hogy az
aetherrel tölt regiók legnagyobb hidege nem több 40–50 foknál a fagypont
alatt. Miért nem állhatna ez a föld belsejének hévmérsékét illetőleg is?
Miért nem volna lehetséges, hogy bizonyos mélységben a hévmérsék
emelkedésének folytonossága megszünjék, a helyett, hogy oly fokra
emelkedjék, melyen a legnehezebben olvadó fémek is megolvadnak?“

Bátyám a hypothesisek terére tévén át a kérdést, nem volt többé mit
felelnem.

„Tudd meg tehát, hogy valódi tudósok, többi közt Poisson,
bebizonyitották, hogy ha a föld belsejében kétmillió foknyi volna a
meleg, a forró gázzá vált megolvadt anyagok oly ruganyossággal birnának,
hogy annak a földkéreg nem lenne képes ellentállani, és
széllyelpattanna, mint a tulságosan fűtött gőzkatlan.“

„Ez Poisson véleménye, de nem tudjuk, hogy helyes-e.“

„Más kitünő földtudósok is osztják azon nézetet, hogy a föld belsejét se
nem gáz, se nem viz, sőt nem is az előttünk ismeretes legnehezebb kövek
képezik, mert ez esetben a föld súlya csak felényi lehetne.“

„Hiszen számokkal be lehet bizonyitani akármit.“

„De hát a tények, fiam, hát a tények? Nem tudjuk-e bizonyosan, hogy a
világ kezdete óta a tűzhányó hegyek száma nagyot csökkent, és hogy, ha a
földközponti melegség valóban létezik is, okunk van következtetni, hogy
az folyvást gyengül?“

„Édes bátyám, ha hypothesisek mezejére viszszük át a vitatkozást, ugy
többé nincs mit mondanom.“

„Én pedig azt mondom, hogy véleményemet számos szakmabeli tekintély
osztja. Emlékszel-e, midőn a hires angol vegyész Davy Humphry
meglátogatott 1825-ben?“

„Nem emlékezhetem, miután tizenkilencz évvel utóbb születtem.“

„Nos tehát, Davy Humphry Hamburgon átutaztában meglátogatott. Sokáig
vitatkoztunk egyéb kérdések közt, a föld belseje hig voltának
hypothesise fölött. Mindketten abban egyeztünk meg, hogy ez lehetetlen,
oly ellenvetésnél fogva lehetetlen, melyre a tudomány soha nem tudott
feleletet találni.“

„És mi azon ellenvetés?“ kérdém csodálkozva.

„Az, hogy e hig tömeg a hold vonzerejének lenne alávetve, mint az Ocean,
és ennélfogva bolygónk belsejében naponta kétszer dagály állana elő,
mely felemelvén a földkérget, rendszeresen megujuló földrengést okozna!“

„De annyi mégis csak bizonyos, hogy a föld felülete égésen ment át, és
fel lehet tennünk, hogy a külső kéreg elébb hült meg, mig a belső részek
tovább megtartották a meleget.“

„Csalódol,“ felelt bátyám; „a föld tisztán csak felületének elégése
által melegittetett meg. Felülete nagy mennyiségü fémekből állott, mint
p. o. a potassium, sodium, melyeknek azon sajátságuk van, hogy a lég
vagy a vizzel való érintkezés is lángba boritja őket; e fémek tehát
meggyuladtak, mikor az atmosphaera gőzei eső alakjában hullottak alá, s
a mint a viz a földkéreg hasadékain át lassanként a föld belsejébe
hatolt, ez ott uj kigyuladásokat okozott, melyek felrobbanásokat és
kitöréseket vontak maguk után. Ezért létezett az ős időkben annyi
tűzhányó hegy.“

„Nem tagadhatom, hogy e hypothesis valóban nagyon elmés!“ szóltam
önkénytelen bámulattal.

„És ezt Davy Humphry itt szemem láttára bebizonyitotta, igen egyszerü
kisérlet által. Az emlitett fémekből golyót készitett, mely mindenben a
földgömbre hasonlitott; mikor e golyó fölületére vizcsepp esett, a fém
forrni kezdett, oxydált és kis hegyet képezett, melynek csúcsán tölcsér
nyilt; e tölcsérből azután tűz tört ki, mely az egész golyónak oly
melegséget kölcsönzött, hogy lehetetlen volt azt kézben tartani.“

Bátyám okadatolása valóban megingatni kezdte meggyőződésemet; ő
egyébiránt most is szokott szenvedélyességgel és lelkesüléssel beszélt.

„Átláthatod Axel,“ folytatá ő, „hogy a föld bensejének állapota
különféle hypothesisek felállitására szolgáltatott tárgyat; ezek közt
legvalószinütlenebb a központi meleg elmélete; véleményem szerint ez nem
állhat, lehetetlen, hogy álljon; egyébiránt meg fogjuk látni, és mint
Arne Saknussemm, mi is tudni fogjuk, hogy e nagy kérdést illetőleg mely
nézet a leghelyesebb.“

„Jól van tehát!“ szóltam én, miután bátyám lelkesedését önkénytelenül
osztani kezdém; „meg fogjuk látni, ha t. i. ott egyáltalában lehet
látni.“

„És miért ne lehetne? Miért ne remélhetnénk, hogy valami elektricus
tünemény fogja megvilágitani utunkat, vagy maga az atmosphaera, melyet
saját nyomása is megvilágithat a földközpont közelében?“

„Igen,“ szóltam én, „valóban, ez nem lehetetlen.“

„Sőt bizonyos,“ felelt bátyám diadalmasan; „de hallgass e tárgyról, ne
szólj senkinek, nehogy valakinek sikerüljön a föld központját előttünk
fedezni föl.“



VII.

Ekként fejeződött be ez emlékezetes vitatkozás, lázas izgatottságban
hagyva bensőmet. Szédelegve távoztam bátyám dolgozószobájából, és
Hamburg utczáinak lege nem volt képes égő fejemet felfrissiteni. Ott
hagytam tehát a várost, s az Elbe partján haladtam a gőzkomp irányában,
mely a várost a harburgi vaspályával helyezi összeköttetésbe.

Valóban meg voltam-e győződve mindazokról, miket hallottam, vagy csupán
bátyám egyénisége, tekintélye gyakorolt nézetemre befolyást? Hihettem-e,
miszerint komoly szándoka a föld központjáig hatolni? Egy őrült
rajongásainak, vagy nagy szellem tudományos következtetéseinek kellett
tartanom mindazt, mit mondott? És hol kezdődött a valóság, hol kezdődött
a csalódás?

Ezer ellentmondó hypothesis űzte egymást agyamban, a nélkül, hogy
egyiket is tökéletesen hittem volna.

Emlékeztem mindazáltal, hogy bátyám nézetét már elfogadtam volt, habár
lelkesedésem csökkenni kezdett; én szerettem volna rögtön utnak indulni,
minekelőtte ráérhettem a kérdés megfontolására. E perczben csakugyan
kész lettem volna, minden habozás nélkül elindulni.

Azonban kénytelen vagyok bevallani, hogy egy óra multán a túlizgatottság
szétoszolt; idegeim lecsillapultak és a föld legmélyebb üregeiből
visszatértem annak felszinére.

„Absurdum!“ kiáltám; „mily hallatlan badarság! valóban nem értem, hogy
ily dologról értelmes emberek közt mint lehetett szó. Kétségkivül roszul
aludtam és mindezt álmodtam.“

Ezalatt folyvást az Elbe partján haladván, megkerültem a várost. Miután
a kikötőt érintettem, az Altona felé vezető utra tértem. Valami előérzet
inditott erre s ez előérzet csakhamar igazolva lőn, mert néhány pillanat
mulva Margittal találkoztam, ki gyalog és magányosan tért vissza
Hamburgba, könnyüd lépteivel bátran téve meg e rövid utat.

„Margit!“ kiálték messziről.

Az ifju leány megállott; valószinüleg kissé zavarba jött, midőn az
országuton magát néven szólittatni hallá. Tiz lépéssel mellette
termettem.

„Axel!“ kiáltá az ifju leány meglepetve. „Ah, te elibém jöttél! Ez igen
szép öntől uram.“

De midőn rám tekintett, észrevette zavart, izgatott arczkifejezésemet.

„Mi bajod?“ kérdé kezet nyujtva.

„Azt kérded, mi bajom!“ szóltam sóhajtva.

Néhány pillanat alatt röviden elmondtam a helyzet mibenvoltát. Margit
egy ideig hallgatva gondolkodott. Valjon az ő szive is ugy dobogott-e,
mint az enyém? Nem tudom; keze azonban, melyet kezemben tartottam, nem
reszketett. Mintegy száz lépést haladtunk, a nélkül, hogy egy szót is
szóltunk volna.

„Axel!“ szólt végre az ifju leány.

„Édes Margitom!“

„Ez valóban szép utazás lesz.“

E szavak hallatára összerezzentem.

„Igen, Axel, ez utazás méltó egy tudós unokaöcscséhez. Oly nagyon illik
férfinak, ha valamely nagy vállalat által különbözteti meg magát.“

„Hogyan! Margit, te nem igyekszel e vállalattól visszatartóztatni?“

„Nem, édes Axel, sőt örömest elkisérnélek benneteket, ha nem kellene
attól tartanom, hogy akadály és teher volnék az uton.“

„Valót beszélsz?“

„Valót.“

Oh nők, fiatal leányok! női szivek, örökös talányok! Vagy a legfélénkebb
lények vagytok a világon, vagy a legbátrabbak! Az észnek nincs szava
indulataitok tanácsában. E gyermek még buzditott ama vakmerő vállalatra,
sőt kész lett volna abban részt venni! És engem késztetett reá, engem,
kit pedig szeretett!

Megvallom, hogy Margit elhatározottsága megszégyenitett.

„Margit,“ szóltam, „majd meglátjuk, hogy holnap is igy fogsz-e szólni.“

„Holnap, édes Axel, épen ugy fogok szólni, mint ma.“

Margit és én, kézen fogva egymást, de mélyen hallgatva, folytattuk
utunkat. Megtörve érzém magam e nap izgalmai által.

„Végre is,“ gondolám, „Julius Calendái még messze vannak, s addig sok
mindenféle történhet, mi nagybátyám szándokát megváltoztathatja.“

Mikor haza értünk a király-utczai házba, már este volt. Azt hittem, hogy
a házat már csendben fogom találni, hogy nagybátyám szokása szerint már
lefeküdt s Mártha asszony az ebédlőben e napi utolsó teendőit végezi.

De nem vettem tekintetbe bátyám türelmetlen jellemét. Ott találtam őt
lármázva és hadonázva, egy csoport hordár között, kik a folyosóban
mindenféle tárgyakat raktak le; a vén cseléd nem tudta hol áll a feje.

„De jer hát valahára, Axel; siess szerencsétlen!“ kiáltott bátyám
messziről, alig hogy megpillantott, „holmid még nincs becsomagolva és
papirosaim még nincsenek rendben; utitáskámnak kulcsát pedig sehol sem
találom; még szárharisnyáimat sem hozták elő!“

Majd sóbálványnyá merevültem bámulatomban. Ajkamon elállott a szó. Alig
voltam képes a következőket kiejteni:

„Tehát indulunk?“

„Indulunk ám, szerencsétlen gyermek, ki sétálni jársz, a helyett, hogy
dolgaidat rendbe szednéd.“

„Tehát indulunk?“ szóltam mindinkább gyengülő hangon.

„Indulunk holnapután, reggeli egy órakor.“

Ennél többet nem hallottam, mert elrohantam szobámba.

Többé nem lehetett kételkednem; nagybátyám az egész délutánt az
utazáshoz szükséges tárgyak és eszközök bevásárlásával töltötte el; a
folyosó tele volt kötélhágcsókkal, görcsös kötelekkel, szövétnekekkel,
kulacsokkal, vaskapcsokkal, vasalt botokkal és csákányokkal. Tiz ember
is alig lett volna képes mindezt elvinni.

Az éjszakát rettentő hangulatban töltöttem. Másnap korán reggel nevemen
szólittatni hallottam magamat. Elhatározám, hogy nem fogom kinyitni az
ajtót. De hogy állhattam volna ellent, midőn Margit szelid hangja mondá:

„Édes Axel!“

Kiléptem szobámból. Azt hittem, hogy dúlt vonásaim, arczom halványsága,
az álmatlanság következtében kiveresedett szemeim hatást fognak
gyakorolni Margitra, és meg fogják változtatni gondolkodásmódját.

„Ah édes Axelem,“ szólt az ifju leány, „örömmel látom, hogy jobban vagy,
és hogy az éj lecsillapitotta nyugtalanságodat.“

„Lecsillapitotta!“ kiáltám.

A tükörhöz rohantam. Csakugyan nem néztem ki oly roszul, mint gondoltam.
Alig hittem szemeimnek.

„Axel,“ szólt Margit, „én sokáig beszélgettem tegnap gyámnokommal. Ő
valóban merész, tudós és bátor férfi, ne felejtsed, hogy ereidben is az
ő vére foly. Nagybátyád elbeszélte terveit, reményeit, elmondta, hogy
miért és mi módon remél czéljához juthatni. Semmi kétség, hogy valóban
el fogja azt érni. Ah édes Axelem, mi szép, midőn valaki ekként
testestől lelkestől a tudománynak szenteli magát! Mily dicsőség vár
Lidenbrock tanárra, mily dicsőségben fog részesülni utitársa is!
Visszatértedkor már férfi leszel, akkor majd szabadon szólhatsz, önállón
cselekedhetsz, és végre szabadon…“

A fiatal leány elpirult és nem fejezte be szavait, melyek reám élesztő
hatást gyakoroltak. Mindamellett még nem voltam képes elhinni, hogy
valóban utnak indulunk. Nagybátyám dolgozószobájába siettem, Margitot
magammal vonva.

„Nagybátyám,“ szóltam, „tehát csakugyan igaz, hogy utazunk?“

„Hogyan! Te még kétkedel?“

„Nem,“ mondám én, nem akarván őt ingerelni. „Csupán azt kivántam
kérdeni, hogy miért sietünk annyira.“

„Mert az idő szorit, az idő, melyet ha elvesztegettük, helyre pótolni
nem lehet.“

„Hiszen ma még csak május 26-dika és junius végeig…“

„Azt hiszed, tapasztalatlan ifju, oly könnyen jut el az ember Izlandba?
Ha nem rohantál volna el tegnap délután, mint a bolond, elvittelek volna
a kopenhágai gőzhajózási hivatalba, Liffeuder és társ.-hoz. Ott
megtudtad volna, hogy Kopenhágából Reykjawikba havonként csupán egyszer,
t. i. 22-kén indul a gőzhajó.“

„Nos?“

„Nos! Ha bevárjuk junius 22-két, ugy elkésünk és nem fogjuk láthatni,
mikor Scartaris beárnyalja a Sneffels tölcsérét; lehető leggyorsabban
Kopenhágába kell tehát jutnunk, hogy onnan ideje korán Izlandba
érhessünk. Menj és csomagold be holmidat!“

Erre többé nem volt mit felelnem. Visszamentem szobámba. Margit utánam
jött. Ő vállalta el dolgaim rendezését, ő rakta kis utiládámba
legszükségesebb tárgyaimat. Csak oly nyugodt volt, mintha arról lett
volna szó, hogy például Lübeckbe vagy Helgolandba utazzunk; apró kezei
rakosgattak a nélkül, hogy a legcsekélyebb remegés lett volna rajtuk
észrevehető. A fiatal leány most is oly nyugodtan beszélt és
vállalatunkat a legkedvezőbb szinben festette. Tökéletesen elbájolt, de
azért mégis nagyon haragudtam reá. Olykor ki akartam fakadni, de ő ezt
észre sem látszott venni, s nyugodtan folytatá a rakosgatást.

Végre a bőrönd legutolsó szija is le volt csatolva. Lementem a lépcsőn a
ház földszinti részébe.

Egész nap jártak keltek házunkban a fegyvergyártók, physikai eszközök és
electricus készületek készitői. Mártha asszony sehogysem tudta
elgondolni, hogy ez mit jelentsen.

„Megzavarodott a tekintetes ur?“ kérdé.

Én igent intettem.

„És önt is magával viszi?“

Ismét igent intettem.

„És hová?“

Ujjammal a föld központja felé mutattam.

„A pinczébe?“ kiáltott a vén cseléd.

„Nem,“ szóltam végre, „mélyebbre!“

Az est beállott, a nélkül, hogy felindulásomban az idő elteltét
észrevettem volna.

„Holnap reggel,“ szólt bátyám, „pontban hatkor indulunk.“

10 órakor kimerülten hanyatlottam ágyamra.

Az éjet ismét rémképek közt töltöttem.

Folyvást földalatti üregekről álmodtam; állapotom valódi lázig
fokozódott. Hallucinációmban a tanár kezemen fogva vonszolt, ragadott
maga után. Feneketlen mélységekbe buktam és folyvást növekedő
sebességgel estem a végtelen ürben. Életem többé nem volt egyéb véget
nem érő esésnél.

Reggel ötkor felébredtem, megtörve fáradság- és izgatottságtól. Lementem
az ebédlőbe. Bátyám ott ült az asztalnál és evett; rettentő sokat evett.
Valódi borzalommal tekintettem reá. De Margit ott volt mellette s
ennélfogva nem szólottam, azonban nem ettem semmit.

Fél hatkor kocsizörgés hallatszott az utczában s házunk előtt nehézkes
hintó állott meg, mely az altonai pályafőhez volt szállitandó bennünket.
A kocsi csakhamar tömve volt bátyám számos csomagaival.

„Hát a te bőröndöd?“ kérdé tőlem.

„Készen van,“ válaszoltam, mindinkább veszitve erőmet.

„Siess hát, hozassad le, különben elkésünk a vonatról!“

Lehetetlennek véltem végzetem ellen tovább küzdeni. Felmentem szobámba
és bőröndömet lebocsátottam a lépcsőn, magam pedig követtem.

E perczben bátyám ünnepélyesen tette le Margit kezébe a ház kormányát. A
kis leány nyugodt volt, szokása szerint! Megölelte gyámnokát, de midőn
mézes ajkaival arczomat érintette, egy könyet nem tudott elnyomni.

„Margit!“ kiáltám.

„Menj, menj édes Axelem,“ szólt a fiatal leány, „jegyesedtől válsz el,
de visszatértedkor nődet fogod feltalálni.“

Még egyszer megöleltem Margitot és kocsiba ültem. Mártha és az ifju
leány a ház küszöbéről még egyszer búcsut intettek; azután a kocsis
ostora pattogott és lovaink felvágva indultak el az Altona felé vezető
uton.



VIII.

Altonát Kiellel vaspálya köti össze; e pályán kellett utaznunk a Belt
partjáig. Alig husz percz eltelte után, már holsteini területen voltunk.

Fél hétkor kocsink a pályafő bejárása előtt állott meg; nagybátyám
számos csomaga, e temérdek pereputty lerakatott, megmázsáltatott,
feliratoztatott és végre a málhaszállitó vasuti kocsira tétetett; hét
órakor már szemben ültünk egymással a waggonban. A gőzmozdony nagyot
füttyentett, s a vonat megindult. Uton voltunk. Megnyugodtam-e
sorsomban? Még nem, de az üde reggeli lég, s az ut részletei, melyek a
vonat gyorsaságánál fogva minduntalan megujultak, némileg szórakoztattak
és feledteték aggodalmaimat.

Mi a tanárt illeti, lelke nyilván megelőzte e vonat menetét, melyet
kétségkivül nagyon is lassunak vélt. Csak ketten voltunk a kocsiban, és
egyikünk sem szólott. Bátyám minduntalan hol zsebeiben, hol a
bőröndökben keresgélt, figyelmesen megvizsgálva azoknak tartalmát.
Nyugalmából kitünt, hogy vizsgálatainak eredménye kedvező volt, és hogy
a szükséges tárgyak közől semmi sem hiányzott.

A többi közt ott volt zsebében a dán utlevél, melyet Christiansen ur,
hamburgi consul és a tanár barátja irt volt alá, és melynek segélyével
Kopenhágában könnyen szerezhettünk ajánló leveleket Izland
kormányzójához.

Arne Saknussemm irata is ott volt bátyám legrejtettebb zsebében,
gondosan eltéve. Átkoztam e nyomorult rongyot s azután ismét a környéket
kezdtem szemlélni. Vonatunk terjedelmes, egyhangu, mocsáros és elég
termékeny sikot hasitott át, melyen nem sok látni való volt, de mely
annál kedvezőbb volt vaspálya alapitására, miután a vonal egyenességét
semmi akadály nem szakitotta meg.

Rá sem értem azonban, hogy ez egyhanguságot megunjam, mert három órával
elindulásunk után a vonat már Kielnél állapodott meg, ugyszólván két
lépésnyire a tengertől.

Málháink Kopenhágáig levén beirva, ezekkel nem volt szükség bátyámnak
foglalkozni. Mindamellett nyugtalan tekintettel kisérte azokat, midőn a
gőzhajóhoz szállittattak. Ott azután eltüntek a hajó fenekén.

Nagybátyám, túlbuzgóságában oly pontosan számitotta ki a vasuti vonat
érkezte és gőzhajó indulása közötti időt, hogy kénytelenek voltunk egy
egész napon át Kielben vesztegelni, mivel az Ellenora gőzös csak este
indult. Bátyám tehát kilencz órai türelmetlenségi lázt állott ki,
ezalatt folyvást átkozva a gőzhajózási és vaspályatársulatok
igazgatóságait, és végre a kormányt is, mely efféle visszaéléseket tűr.
Kénytelen voltam panaszait visszhangoztatni, midőn bátyám az Ellenora
kapitányát támadta meg ez ügyben. A tanár azt követelte, hogy a
gőzkatlan rögtön füttessék, és hogy egy pillanatot sem vesztegelve,
induljunk. A kapitány persze nem vette tekintetbe e kivánságot.

Valamint mindenütt, ugy Kielben is csak eltelik az idő. Addig jártunk
fel s alá zöldelő partjain ama öbölnek, melynek végén e kis város terül
el, addig jártunk a környező sűrű berkek közt, melyek e várost zöld ágak
közé rakott fészekhez hasonlóvá teszik, bámultuk a csinos nyári lakokat,
melyeknek mindegyike kis fürdőházzal bir, jártunk keltünk, mig végre
beállott az éj és az óra tizet ütött.

Az Ellenora kéménye nagy gőzfellegeket bocsátott, melyek messzire
elterjedtek a láthatáron; hajóra szálltunk és két kis ágy birtokába
jutottunk, melyek egymás fölött, mintegy különböző emeletekben állottak
a hajó egyetlen szobájában.

Egy negyed tizenegykor a horgonyok felhuzattak s a gőzös sebesen szelte
át a Nagy Belt homályos vizét.

Az éj sötét volt; kedvező szél fujt a part felől s a tenger nagy
hullámokat hányt; a parton itt-ott egyes fénypontokat láttunk; később,
nem tudom mely város közelében, világitó torony vetette fényét a
habokra; ennél több emléket e vizi ut nem hagyott lelkemben. Reggeli hét
órakor Korsörben, Zeeland nyugoti partján fekvő városkában kötöttünk ki.
Ott a hajóból kiszálltunk és ismét gőzkocsira ültünk, mely most ismét
oly sik vidéken, mint a holsteini, vitt át bennünket.

Még három órai ut állott előttünk, minekelőtte Dánia fővárosába
érhettünk. Nagybátyám egész éjjel nem aludt egy pillanatig sem. Ha nem
csalódom, türelmetlenségében lábaival is igyekezett a kocsit előbbre
taszigálni.

Végre megpillantottuk a tengert.

„A Sund!“ kiáltá bátyám.

Balra tőlünk nagy épület volt látható, mely valami kórházra hasonlitott.

„Ez tébolyda,“ szólt utitársaink egyike.

„Nekünk csakugyan e házban kellene végeznünk napjainkat! és valóban, bár
nagy e ház, mégis kicsiny arra, hogy Lidenbrok óriási őrültsége elférjen
benne!“ gondolám.

Végre reggeli tiz órakor Kopenhágába érkeztünk; málháink kocsira
tétettek, melyen a Bred-utczai Phönix vendéglőbe hajtattunk. E kocsizás
félóráig tartott, mert a pályafő kivül van a városon. A vendéglőben
bátyám néhány perczet öltözete rendezésére szánt, azután elsietett s
engem is magával vitt. A vendéglő kapusa beszélt németül és angolul is;
de a tanár, nyelvtudós lévén, dán nyelven szólitotta meg őt s a kapus
dán nyelven magyarázta meg, hogy merre van az éjszaki régiségek tára.

E csodálatos gyüjteménynek, mely annyi különös tárgyakat tartalmaz, hogy
azokból a régi kőfegyverekből, kupákból és ékszerekből valóban az ország
egész története kiolvasható, e gyüjteménynek mondjuk, igazgatója a
hamburgi consul egy barátja, Tomson tanár volt.

A consul Tomson urhoz intézett melegen ajánló levelet adott volt
bátyámnak. Rendesen a tudósok nem igen szivesen szokták egymást fogadni.
De Tomson ur e tekintetben kivételes ember volt és Lidenbrock tanárt,
sőt még öcscsét is a lehető legszivélyesebb fogadtatásban részesité.
Felesleges megjegyeznem, hogy utazásunk valódi czélját elhallgattuk a
muzeum derék igazgatója előtt. Ugy állitottuk, hogy Izland szigetét
csupán mint természeti ritkaságai által érdekelt touristák kivánjuk
beutazni.

Tomson ur egész nap velünk volt és velünk bejárta a várost, együtt
mentünk ki a tengerpartra, hajót keresendők utazásunk folytatására.

Reméltem, hogy lehetetlen lesz alkalmasságot találnunk; de fájdalom,
csalódtam. A Valkür nevü kis dán hajó junius 2-kán indult Reykjawickba.
A kapitány Bjarne ur épen hajón volt; nagybátyám a feletti örömében,
hogy hajót talált, ugy megszoritá a kapitány jobbját, hogy csontjai
ropogtak. E derék ember nagyon csudálkozott e rendkivüli szivélyességen.
Az ő szemében Izlandba utazni nagyon egyszerü dolog, miután neki ez
rendes foglalkozása és kenyérkeresete volt. Bátyám előtt azonban ez
utazás valami felséges vállalatnak látszott. A kapitány e lelkesedést
hasznára forditotta s a szokott dij helyett két annyit fizettetett
velünk. De ezzel sem bátyám, sem én nem gondoltunk sokat.

„Kedden reggel hét órakor legyenek az urak hajómon,“ szólt Bjarne ur,
miután a bátyám által fizetett tallérokat zsebbe dugta.

Köszönetet mondtunk Tomson urnak szives szolgálataiért, és visszatértünk
a Phönix vendéglőbe.

„Haladunk! minden jól megy!“ ismétlé bátyám többször. „Mily kedvezménye
a véletlennek, hogy e hajó épen most indul! Most pedig reggelizzünk s
azután nézzünk szét a városban.“

Ezután a Kongens-Nye-Torw, rendetlen sok szöget képező térre mentünk,
melyen két ártatlan, senkit meg nem ijesztő ágyuval ellátott őrhely van.
Ennek közelében 5. sz. alatt franczia vendéglő volt, melyet egy Vincent
nevü szakács birt haszonbérben; itt meglehetős reggelit ettünk, négy
markot fizetve fejenkint.

Ezután gyermekes kiváncsisággal jártam be a várost; nagybátyám követett,
a nélkül azonban, hogy a várost figyelmére méltatná; ő nem látta sem a
királyi jelentéktelen palotát, sem a tizenhetedik századból származó
csinos hidat, mely a muzeum előtt vezet át a csatornán, sem Thorwaldsen
roppant emlékét, melyet iszonyu falfestvények csúfitanak el, és melynek
belsejében e szobrász művei láthatók, sem az elég csinos parkban fekvő
rosenborgi kastélykát, sem a tőzsde renaissance modorban épült gyönyörü
épületét, sem ennek harangtornyát, mely négy érczsárkánynak egybefont
farkából áll, sem a bástyákon levő nagy szélmalmokat, melyeknek roppant
szárnyai ugy dagadtak a szélben, mint valamely tengeri hajó vitorlái.

Mily felséges lett volna e séta, ha ketten lettünk volna, Margit és én,
s együtt jártuk volna be a kikötőt, hol a nagy gőzösök s egyéb hadihajók
mint egy álomba merülve pihentek piros tetőzeteik alatt; vagy a szoros
zöldelő partjait, hol sűrű fák árnyékában emelkedik a fellegvár, melynek
ágyui orgona- és fűzfák zöld ágai közől tekintenek elő.

De ah! fájdalom, az én kedves Margitom nagyon távol volt, remélhettem-e,
hogy őt fogom még valaha látni? De bátyám, ha nem is figyelt e gyönyörü
fekvésü helyekre, annál inkább meg volt lepetve bizonyos torony
tekintete által, mely az Amak szigetében, Kopenhága délnyugoti
városnegyedében látható.

Bátyám kivánatára ama városrésznek tartottunk; a csatornán, mely Amak
szigetét elválasztja Kopenhága egyéb részeitől, kis gőzös tartja fenn a
közlekedést a két part között; e hajóra szállottunk s néhány percz mulva
a tulsó parton kötöttünk ki.

Miután néhány szűk utczán haladtunk át, melyekben félig szürke, félig
sárga nadrágot viselő gályarabok dolgoztak a felügyelő botja alatt,
végre a Wor-Frelsers templom elé érkeztünk. E templom egyáltalában nem
lett volna emlitésre méltó; de magas harangtornya azért vonta magára a
tanár figyelmét, mert felső része tisztán csak csigalépcsőből állott,
mely szabad ég alatt emelkedett fel a magasba.

„Jerünk fel,“ szólt nagybátyám.

„De hát ha elszédülünk?“ szóltam én.

„Annyival inkább, hozzá kell szokni.“

„De…“

„Jer, ha mondom, ne vesztegessük az időt.“

Engedelmeskednem kellett. A templom őre, ki az utcza másik oldalán
lakott, ideadta a torony kulcsát: felmentünk.

Nagybátyám gyors léptekkel haladt előre. Én nem minden remegés nélkül
követtem, mert fejem, fájdalom, nagyon is könnyen elszédül.

Nem birtam a sasoknak sem egyensulyzási képességével, sem idegeik
érzéketlenségével.

Addig, mig a torony belsejében, falak közt haladtunk, még csak megjárta;
de miután százötven lépcsőfokon haladtunk fel, a szabad leget éreztem; a
torony erkélyes tetejére értünk. Itt kezdődött azután ama légies
csigalépcső, mely igen gyenge karfával birt, és melynek mindinkább
keskenyedő fokai mintha végnélkül emelkedtek volna a magasba.

„Nem vagyok képes oda felmenni!“ kiáltám.

„Mit! ugyan ne légy gyáva? Jer fel!“ szólt a tanár kérlelhetlenül.
Kénytelen voltam tehát nagybátyámat követni; erősen a karfába fogództam.
Fejem kábulni kezdett, a lépcső, mintha inogott volna lábaim alatt,
melyek csakhamar megtörtek alattam; térden csúztam fel, és később
hasamon vonszoltam magam; behunytam szemeimet; a roppant űr elszéditett,
beteggé tett.

Végre bátyám galléromat ragadta meg és ugy húzott fel egészen a golyó
mellé.

„Nézz körül,“ mondá, „tekints le! Meg kell tanulnunk, hogy mint jár az
ember feneketlen mélységek fölött.“

Ki kellett nyitnom szemeimet. Ott láttam magam alatt, füst és
gőzfellegeken keresztül a város házait mintegy összealapulva, mintha
magasról hullván alá, összenyomultak volna. Fejem fölött szakgatott
felhők rohantak el, s valamely optikai csalódásnál fogva ugy tetszett,
mintha e felhők állanának, mig ellenben a torony, s a csúcsán levő golyó
magammal együtt őrült sebességgel repült volna tova. A távolban egyfelől
a zöldelő síkság terült el, másfelől a tenger csillámlott a lemenő nap
sugaraiban. Ott a Sund, melynek partján Elsinor emelkedik; a tengeren
néhány fehér vitorla uszott, melyeket messziről sirályoknak lehetett
volna tartani; a távol nyugot ködén át a svéd partok alig kivehető
körrajzai tüntek elő. E roppant, mérhetetlen táj rémitőn forgott
körülöttem.

Mindamellett fel kellett állanom, kiegyenesednem és szélylyeltekintenem.
Ez első, szédülés elleni leczke egy óráig tartott. Midőn végre bátyám
megengedte, hogy leszálljak és lábam ismét az utcza szilárd burkolatát
érintette, minden tagom meg volt merevülve.

„Holnap ujra kezdjük,“ szólt nagybátyám.

És valóban akár akartam, akár nem, öt napon át kellett folytatnom e
szédelgés elleni gyakorlatokat, s daczára annak, hogy nem sok kedvem
volt hozzájuk, mégis sokat haladtam a „magas szempontból való nézletek“
müvészetében.



IX.

Az indulás napja elérkezett. Előtte való nap Tomson ur szivességéből
Izland kormányzójához Trampe grófhoz, Piktursson urhoz a püspök
coadjutorához és Finnsen ur, reykjawiki polgármesterhez czimzett
ajánlóleveleket nyertünk. Nagybátyám e szivességet véghetetlen forró
kézszoritásokkal igyekezett viszonozni.

Junius 2-án reggeli hat órakor minden podgyászunk a Walkür fenékzetére
hordatott. A kapitány szobáinkba vezetett bennünket, melyek igen aprók
voltak.

„Kedvező a szél?“ kérdé bátyám.

„Kitünő,“ válaszolt Bjarne kapitány. „A szél délkeletről fú. Gyorsan és
minden vitorlát kifeszitve fogunk távozni a Sundból.“

Néhány pillanattal később a Walküren minden előkészület megtétetett az
indulásra; a vitorlák kifeszittettek és a horgonyok felhuzattak. Egy óra
mulva Dánia fővárosa a hullámok közt elmerülni látszott, s a Walkür
Elsinor bástyái alatt vitorlázott el. Izgatott kedélyhangulatomban azt
vártam, hogy Hamlet árnya meg fog jelenni a bástyákon, melyekhez emléke
csatolva van.

„Dicső őrült!“ mondám, „te kétségkivül helybenhagynád tervünket! Talán
követnél is bennünket azon reményben, hogy a föld központján
megtalálandod örökös kételyeid megfejtését!“

De a régi falakon nem jelent meg senki sem; a kastély különben sokkal
későbbi időben épült, a hires dán herczeg kora után. Jelenleg ugyszólván
ama kapusnak szolgál lakásul, ki a Sundnak e szorosa fölött őrködik,
melyen évenkint tizenötezer különböző nemzetbeli hajó halad át.

A kronbergi vár csakhamar eltünt a ködben, valamint a helsingborgi
torony is, mely Svédország partján épült, és hajónk most kissé oldalt
hajolt a Kattegatból fúvó szelek által hajtva.

A Walkür ugyan igen jól vitorlázott, de vitorlás hajónál soha sem lehet
biztosan kiszámitani az ut tartamát. E hajó Reykjawikba szenet,
házieszközöket, fazekas-árukat, vászonruhát és egy részlet búzát
szállitott; összes személyzete öt emberből állott, kik, mindnyájan
dánok, tökéletesen elegendők voltak kormányzására.

„Mennyi ideig fog tartani utazásunk?“ kérdé nagybátyám a kapitánytól.

„Valami tiz napig,“ felelt az utóbbi, „ha a szél nem fordul
kedvezőtlenül.“

„De reménylem, hogy valami rendkivüli késedelem nem fordulhat elő?“

„Nem, legyen nyugodt Lidenbrock ur, idejében meg fogunk érkezni.“

Este felé a Walkür megkerülte a skageni fokot, Dánia éjszaki csúcsát, s
a következő éjjel a Skagerackot metszette át; a lindnessi szorosnál
megkerülte Norvégiát, s azután kiért az éjszaki tengerbe.

Két nappal később a távolban megpillantottuk Skótország partjait; ezután
a Feroe szigetek irányában indult a Walkür és az Orkadok és Seetlandi
szigetek közt kereste utját. Csakhamar az atlanti tenger hullámai verték
hajónk oldalát, mely most kénytelen volt az éjszaki szél ellen oldalt
vitorlázni és nem minden nehézség nélkül érkezett a feroi szigetekhez.
Nyolczadikán a kapitány felismerte Myganesst, e szigetek
legnyugotiabbikát és e percztől kezdve egyenesen a Portland foknak
tartott, mely Izland éjszaki partján fekszik.

Utközben nem fordult elő semmi emlitésre méltó. Én részemről elég jól
kiállottam a tengert; de bátyám, nagy boszuságára és még nagyobb
szégyenletére, az egész uton folyvást beteg volt.

Még arra sem volt tehát ideje, hogy Bjarne kapitánytól a Sneffels s az
Izland szigetén létező közlekedési és szállitási viszonyok iránt
kérdezősködjék; kénytelen volt e tudakolásokat érkeztéig elhalasztani s
az egész időt ágyban fekve tölté a hajószobában, melynek teteje és
oldalai ropogtak a hajó erős inogásától. Valljuk meg, hogy sorsát
némileg megérdemelte.

A hónap tizenegyedik napján felismertük Portland fokot; az idő akkor
tiszta volt s igy kivehettük a Myrdals-Yokult is, mely fölébe emelkedik.
A vidék itt komor tekintetü, a partok meredekek s kietlenek.

A Walkür tiszteletteljes távolban maradt e veszélyes partoktól, és
nyugot felé tartott, számtalan czethallal és czápával találkozva
utjában. Csakhamar roppant szikla tünt fel előttünk, mely a fellegekig
látszott emelkedni, mig tövét dühösen csapdosta a habzó tenger. A
Westland szigetek látszottak mintegy a tengerből kiemelkedni, a csillogó
síkságra szórt sziklacsoportként. Ezután hajónk jó távolról kerülte meg
a Reykjaness-fokot, mely Izland nyugoti szegletét képezi.

A tenger erős hullámzása nem engedte, hogy bátyám feljöhessen a
fedélzetre, e szakgatott s a délnyugoti szél által kuszált partokat
bámulandó.

Negyvennyolcz órával később, erős szélvész után, melynek következtében
minden vitorlát be kellett vonni, a távolban a Skagen csúcsára helyezett
intőjeleket vettük észre, melyek a hajósokat a part körül levő nagyszámu
és veszélyes vizalatti sziklákra figyelmeztetik. A szigetről kalauz jött
hajónkra, kinek vezetése alatt a Walkür három óra multán a Reykjawik
előtt elterülő Faxa öbölbe érkezett.

A tanár végre feljöhetett a fedélzetre; kissé halavány és bágyadt volt,
de lelkesedése nem csökkent és szeméből elégülés sugárzott.

A város lakosai, kikre nézve nagy érdekkel birt hajónk érkezte, melyről
mindegyik várt valamit, a parton csoportosultak össze.

Bátyám sietve hagyta ott vizi börtönét, vagy talán helyesebben
kórodáját. De minekelőtte eltávozott volna a fedélzetről, engem
odahuzott maga után a hajó csúcsához s ott ujjával az öböl éjszaki
részén magas, kettős csúcsu és örökös hóval födött hegyre mutatva szólt:

„A Sneffels!“

Ujját ajkára illesztve még egyszer hallgatást ajánlott, azután
leszállott a csónakba, mely csak őt várta még. Én követtem és néhány
percz mulva Izland földjét tapostuk.

Első kit észrevettünk, egy derék külsejü férfi volt, ki tábornoki
egyenruhát viselt, habár nem is katona, hanem polgári tisztviselő volt,
t. i. a sziget kormányzója, Trampe báró. A tanár rögtön kitalálta, hogy
kihez van szerencséje s átadta kopenhágai leveleit, mire közöttük dán
nyelven rövid párbeszéd fejlődött, melyben én részt nem vettem, miután e
nyelvet nem értem. E társalgás legelső eredménye az volt, hogy Trampe
báró bátyámnak egészen rendelkezésére ajánlotta fel magát.

Bátyám igen szivélyes fogadtatásban részesült a polgármester Finnsen úr
részéről is, kinek öltözete szintén harczias volt mint a kormányzóé, mig
hivatala és jelleme nagyon békés. A püspöki helyettes, Piktursson úr ez
időben épen püspöki körutat tett a sziget éjszaki megyéjében; egyelőre
tehát le kellett mondanunk azon szerencséről, hogy vele megismerkedjünk.
Ellenben egy igen szeretetreméltó emberrel, ki támogatásának később igen
sokat köszönhettünk, Fridrikson urral, a természettudományok tanárával
ismerkedtünk meg. E szerény tudós csak izlandi és latin nyelven beszélt;
engem Horatius nyelvén kinált meg szolgálataival s én rögtön éreztem,
hogy egymást meg fogjuk érteni. Ő valóban egyetlen is volt, kivel
Izlandban létem alatt társaloghattam.

E derék férfiú házában három szoba volt, s ő ezek közől kettőt
rendelkezésünkre bocsátott; bátyám és én oda költöztünk s oda hordattuk
podgyászunkat, melynek sokasága csodálkozást költött Reykjawik lakóiban.

„Nos, Axel,“ szólt bátyám, „ügyeink szépen haladnak; a nehezén már túl
vagyunk.“

„Hogy hogy, a nehezén?“ – kiáltám.

„Ugy van, hiszen már most nincs egyéb hátra, mint hogy lemenjünk!“

„Ha igy fogja fel bátyám a dolgot, igaza van; de ugy hiszem, hogy
minekutána lementünk, ismét fel is kellend jönnünk.“

„Ó ez legkevésbbé sem nyugtalanit! de siessünk, nincs vesztegetni való
időnk. Én most rögtön a könyvtárba megyek, talán találhatok ott valami
kéziratot Saknussemmtől; ennek nagyon örülnék.“

„Én pedig ezalatt szélylyelnézek a városban. Hát bátyám nem fogja
megtekinteni?“

„Cseppet sem érdekel. A mi érdekest Izland tartalmaz, nem a földön,
hanem a föld alatt található.“

Kimentem s a véletlen vezetésére bizván magamat, jártam be Reykjawik
városát, melynek két utczájában eltévedni ugy is alig lehetett volna.
Nem kényszerültem tehát az utat másoktól kérdezni, mi, tekintve hogy
kérdés valamint felelet csak jelekben történhettek, számos tévedést
okozhatott volna.

A város elég alacsony fekvésű és ingoványos völgyben terül el, két domb
között. Egyik oldalán roppant lávatömeg emelkedik, melynek lejtője egész
a tengerig vonul. A másik oldalon a nagy Faxaöböl terjed el, melynek
éjszaki szélén a Sneffels roppant jéghegy emelkedik; ez öbölben jelenleg
a Walkür horgonyzott. Közönségesen az angol és franczia halászőrök is
itt tartózkodnak; de jelenleg a sziget keleti partjain voltak
elfoglalva.

Reykjawik két utczája közöl a hosszabbik párhuzamos a parttal; ott
laknak fából készült kunyhóikban a kereskedők és üzérek; a másik utcza,
mely inkább nyugot felé fekszik, egy kis tóhoz vezet. Itt van a püspök s
egyéb nem kereskedéssel foglalkozó egyének háza.

Csakhamar összejártam e komor és bús vidéket; itt-ott kis darabka
szintelen gyep látszott, mely régi kopott gyapotszőnyegre hasonlitott;
olykor valami zöldséges kert-félét lehetett észrevenni, melynek gyér
termelvényei burgonya, káposzta s egyéb zöldség, méltán szerepelhettek
volna a liliputiak asztalán; néhány beteges virágot is láttam, halavány,
napsugár után epedő virágokat.

A nem kereskedők utczájának közepe táján a nyilvános temető terült el,
melyet töltés környez, és melyben még számos sirra volt hely. Ettől
néhány lépésnyire a kormányzó háza emelkedik, valódi viskó Hamburg
városházához képest, de palota az izlandi lakosság kunyhói mellett.

A kis tó és a város közt a templomot pillantám meg, ez protestens
modorban és vulkánok által kihányt meszes kövekből épült; az erős
nyugoti szél cserépből készült tetőzetét valószinüleg igen gyakran le
szokta hordani, a hivek nagy kárára.

Egy közellevő dombon emelkedik a nemzeti iskola, hol, mint később házi
gazdánktól hallottam, héberül, angolul, francziául és dánul tanitanak,
mely nyelveknek, pirulva vallom meg, egy szavát sem értem. A collegium
negyven deákja közt én lettem volna a legutolsó s nem volnék méltó arra,
hogy megoszszam lakásukat és ama két osztályu szekrényeket, melyekben
hálni szoktak s melyekben más gyengébb testalkotásu ember első éjjel
megfulna.

Három óra alatt bejártam nem csupán a várost, hanem környékét is. E
vidék tekintete feltünőleg szomoru. Nincs itt fa, nincs ugyszólván semmi
tenyészet. Mindenütt csak a tűzhányó hegyek gerinczei emelkednek a
földből. Az izlandiak kunyhói vályogból és tőzegből épültek; a falak
befelé hajlanak, minek következtében az egész ház a földre állitott
házfedélre hasonlit, csakhogy e fedelek aránylag termékeny mezőknek
nevezhetők. A földalatti lakás melegének következtében a tetőn elég buja
fü terem, melyet mikor megnőtt, gondosan lesarlóznak, különben a házi
barom e zöldellő házak tetőin legelne.

Sétám alatt kevés emberrel találkoztam; visszatérvén a kereskedők
utczájába, ott találtam a lakosság legnagyobb részét, mely tőkehalakat
száritott és sózott be; ez Izland szigetén fő kiviteli czikk. A férfiak
erőteljeseknek, de nehézkeseknek látszottak, nagyon hasonlitnak a
németekre; hajuk szőke, szemük merengő; e szegény számkivetettekből, kik
ide szorultak e jeges földre, hol ugyszólván az emberiségen kivül
vannak, a természet valóban jól tette volna, ha eskimókat csinál, miután
a sarkkör alatti életre kárhoztatta őket! Hiába kerestem arczaikon
mosolyt; olykor nevetnek, azaz arczizmaik önkénytelenül összehuzódnak,
de nem mosolyognak sohasem.

Öltözetük durva fekete gyapjuból készült kabátból áll, mely minden
skandináv országban „wadmel“ név alatt ismeretes; ezenkivül széles
karimáju kalapot, piros szegélyü nadrágot és lábaikon csizma helyett
összehajtogatott bőrdarabokat viselnek.

A bánatos és önmegadástelt arczkifejezésü nők elég kellemes külsejüek,
de arczuk élettelen; ezek is wadmelból készült vállat és rokolyát
viselnek; a leányok hajukat füzér-alakban összefonva tartják és barna
kötött kis főkötőket viselnek; a férjes nők pedig tarka kendőt kötnek
fejükre, s ezenfölül fehér posztóból készült süveget.

E hosszas séta után visszatérvén Fridrikson ur házába, nagybátyámat már
ott találtam, házigazdánk társaságában.



X.

Az ebéd készen volt. Nagybátyám, kinek gyomrát a hajón tűrt koplalás
feneketlen örvénynyé változtatta, roppant sokat evett. Ez ebéd, mely
inkább dán mint izlandi konyha szerint készült, nem tartalmazott semmi
emlitésre méltót; de házigazdánk, ki inkább izlandi mint dán volt, az
ókori vendégszerető házigazdákat juttatá eszembe. Ugy látszék, mintha
házában inkább otthon lettünk volna mint ő maga.

A társalgás izlandi nyelven folyt, csakhogy bátyám német, Fridrikson ur
pedig latin kifejezéseket is használtak közbe, hogy én is megérthessem.
Különféle tudományos kérdésekről beszéltek, mint tudósok közt illik; de
Lidenbrock tanár nagyon óvatos volt és szemeivel nekem is folyvást mély
hallgatást ajánlott tervünket illetőleg.

Fridrikson ur megkérdezte bátyámtól, hogy a könyvtárban tett
fürkészéseinek mi eredménye volt.

„E könyvtár“, kiáltá bátyám, „nem is érdemli e nevet; az üres polczokon
nem találtam egyebet néhány munkának egyes köteteinél.“

„Hogy hogy!“ válaszolt Fridrikson ur, „könyvtárunk nyolczezer kötetet
tartalmaz, melyek közt sok becses és ritka is akad; ó-skandináv nyelven
irt munkák, valamint uj könyvek, melyeket Kopenhágából kapunk minden
évben.“

„De hol volna hát azon nyolczezer kötet? Én részemről…“

„E könyvek Lidenbrock ur, mind vidéken vannak; a mi régi szigetünk népe
kedveli a tudományokat; minden földmüves, minden halász tud olvasni és
szokott olvasni. Mi ugy vélekedünk, hogy a könyvek hivatása, miszerint a
helyett, hogy vasrácsozat mögött, kiváncsi tekintetektől távol
penészedjenek, az olvasók kezeikben kopjanak el. E könyvek tehát kézről
kézre járnak, a lakosok sorba olvassák őket; szekrényükbe gyakran csak
egy évi távollét után kerülnek vissza.“

„És addig,“ válaszolt bátyám némileg boszankodva, „az idegenek…“

„Az idegeneknek vannak könyvtáraik otthon; mi mindenekelőtt azt
kivánjuk, hogy a nép mivelődjék. Ismétlem, a tudománykedvelés vérében
van az izlandi fajnak. Ezért alapitottunk is 1816-ban egy irodalmi
társulatot, mely szép gyarapodásnak örvend; külföldi tudósok is
megtisztelve érzik magukat, ha tagjaivá lesznek; e társulat hazánkfiai
nevelésére és kimivelésére szánt könyveket ád ki, melyek valóban nagy
szolgálatokat tesznek az országnak. Ha ön tanár ur, levelező tagjává
lenne e társulatnak, nagyon megtisztelve éreznénk magunkat.“

Nagybátyám, ki már tagja volt néhány száz tudós társaságnak, nagyon
szivesen fogadta ez ajánlatot, mi Fridrikson urat mélyen meghatni
látszott.

„Már most,“ felelt az utóbbi, „tudassa velem, hogy mely könyveket remélt
könyvtárunkban találhatni, s talán adhatok önnek értesitést azok iránt.“

Én bátyámra tekintettem, ki habozott a felelettel. E kérdés közvetlenül
érinté terveit. Mindamellett néhány pillanatnyi gondolkodás után
szólott:

„Fridrikson ur,“ mondá bátyám, „én azt szeretném tudni, hogy önök régibb
munkái között megvannak-e Arne Saknussemm iratai?“

„Arne Saknussemm!“ válaszolt a reykjawiki tanár; „ama tizenhatodik
századbeli tudóst érti ön, ki egyszersmind nagy természetbuvár, vegyész
és utazó volt?“

„Azt“.

„Az izlandi irodalom és tudomány egyik legfényesebb csillagát?“

„Ugy van.“

„E kitünő férfiut?“

„Megengedem, hogy az volt.“

„Kinek merészsége lángeszével vetekedett?“

„Látom, hogy ön valóban ismeri őt.“

Nagybátyám arcza ragyogott az örömtől, midőn hősének e dicséretét hallá.
Szemei szikráztak, a mint Fridrikson urra tekintett.

„Nos,“ kérdé bátyám, „Arne Saknussemm munkái?“

„Ah! munkáit, fájdalom! nem birjuk.“

„Hogyhogy, Izlandban nem találhatók e munkák?“

„Sem Izlandban, sem másutt.“

„S miért nem?“

„Mert Arne Saknussemm mint eretnek üldöztetett és munkái ezer ötszáz
hetvenháromban égettettek el Kopenhágában a hóhér keze által.“

„Helyesen! igen jól van!“ kiáltott nagybátyám, kinek e nyilatkozata
nagyon megbotránkoztatá Fridrikson tanárt.

„Hogyan?“ szólt az utóbbi.

„Igen! ez mindent megmagyaráz, minden kiderül. Világosan értem most,
hogy Saknussemm, kinek munkái betiltattak, s ki kénytelen volt
lángelméje felfedezéseit eltitkolni, miért temette el érthetetlen
rejtiratba ama titkot…“

„Miféle titkot?“ kérdé Fridrikson ur élénken.

„Egy titkot… mely…“ válaszolt bátyám hebegve.

„Talán birtokában van ön valami okmánynak?“ folytatá házigazdánk.

„Nem… tisztán csak gyanitás.“

„Ugy!“ felelt Fridrikson ur, ki látva bátyám zavarát nem feszegette
tovább a dolgot. „Reménylem“, tevé utána, „hogy ön nem fog szigetünkről
távozni a nélkül, hogy gazdag ásványországát figyelemre méltatta volna?“

„Semmi esetre sem“, felelt nagybátyám; „csakhogy kissé későn érkezem;
látogatták már e szigetet tudósok?“

„Igen! Ohlafsen és Powelsen urak munkálatai, melyek a király rendelete
folytán jöttek létre, Troil tanulmányai, továbbá Gaimard és Robert
uraknak kutatásai, melyek a „Recherche“ franczia korvetten jöttek ide,
és végre ama tudósoknak, kik a „Reine Hortense“ fregatte-on voltak;
mindezeknek feljegyzései és dolgozatai sok tekintetben megismertették
Izlandot a külfölddel. De, higyje el ön, hogy még van mit tenni.“

„Hiszi ön?“ szólt nagybátyám igen ártatlan arczkifejezést öltve és
szemének csillogását mérsékelni igyekezvén.

„Igen. Temérdek jéghegy és vulkán létezik, mely még nagyon ismeretlen.
Igy például, nézze ön ott ama hegyet, mely a láthatár felé emelkedik; ez
a Sneffels.“

„Ah! a Sneffels,“ kiáltott bátyám.

„Egyike a legnevezetesebb tűzhányó hegyeknek, melynek tölcsérét igen
ritkán látogatják.“

„Kialudt?“

„Kialudt, már mintegy ötszáz év óta.“

„Valóban!“ – válaszolt nagybátyám, ki kénytelen volt lábszárait a
legnagyobb erőfeszitéssel keresztbe vetni, hogy önkénytelenül ugrálni ne
kezdjen, „valóban kedvem volna geologiai tanulmányomat e hegyen kezdeni.
Seffel… Tessel… vagy hogy híjják?“

„Sneffels,“ mondá a derék Fridrikson.

A társalgás e része latin nyelven folyt, minélfogva tökéletesen
megérthettem azt; alig voltam képes a nevetést elfojtani, midőn láttam,
hogy bátyám mint igyekszik örömét eltitkolni; tökéletesen jámbor,
ártatlan arczkifejezést ölteni igyekezett, mi azonban nem sikerült
tökéletesen, mert oly ravaszul nézett ki, mint valami vén róka.

„Igen,“ szólt Lidenbrock tanár, „ön szavai döntőleg hatottak reám,
megkisértjük a Sneffels csúcsára jutni, sőt talán még tölcsérét is
fogjuk tanulmányozni.“

„Nagyon sajnálom“, szólt Fridrikson ur, „hogy foglalatosságaim nem
engedik, miszerint Reykjawikból távozzam; nagy örömömre szolgálandott,
ha önöket kisérhettem volna.“

„Ó a világért sem“, válaszolt bátyám élénken, „a világért sem akarnánk
zavarni senkit, édes Fridrikson ur; igen hálás vagyok önnek szives
szándokáért. Ily nagy tudományú férfiú jelenléte kétségkivül nagy
hasznunkra lett volna, de ön hivatali kötelességei…“

Reménylem, hogy házigazdánk, lelkének izlandi ártatlanságában nem
ismerte föl bátyám alattomosságát.

„Ön igen helyesen cselekszik, Lidenbrock ur, hogy e vulkánon kezdi
tanulmányait; számos tapasztalatot fog gyüjthetni és fontos észleletekre
fog alkalma nyilni. De mely uton szándékszik ön a Sneffels félszigetére
jutni?“

„Tengeren, áthajózva az öblön. Ez a leggyorsabb utja.“

„Kétségkivül a leggyorsabb, csakhogy nem használható.“

„Miért nem?“

„Mert egész Reykjawikban nincs egyetlenegy csolnak.“

„Ördög és pokol!“

„Most csupán szárazföldi uton, a parton haladva lehet odajutni. Az ut
hosszabb, de érdekesebb.“

„Jó tehát. Kalauzt fogok keresni.“

„Kalauzt ajánlhatok önnek.“

„De biztos, értelmes ember-e?“

„Az, épen ama félsziget lakója. Egyébiránt dunnavadász, és igen ügyes
ember; ön meg lesz vele elégedve. Igen jól beszél dánul is.“

„És mikor láthatnám?“

„Holnap, ha ugy tetszik.“

„És miért nem ma?“

„Mert csak holnap érkezik.“

„Holnap tehát“, szólt bátyám sóhajtva.

E fontos társalgás néhány perczczel később azzal fejeződött be, hogy a
német tanár forró köszönetet mondott az izlandi tanárnak. Az ebéd alatt
nagybátyám sok fontos dologról értesült, többi közt Saknussemm
történetéről, mely megmagyarázhatóvá tette, hogy miért rejtette el
feltalálását; továbbá nagy örömére szolgált bátyámnak az is, hogy
házigazdánk nem kisér el bennünket és hogy holnap szolgálatára fog állni
a kalauz.



XI.

Este rövid sétát csináltam a tengerparton, és jókor hazatértem s
lefeküdtem vastag deszkából készült ágyamba, hol csakhamar elaludtam.

Midőn felébredtem, bátyám sokat és hangosan beszélt a szomszédszobában.
Rögtön fölkeltem és kisiettem hozzá. Nagybátyám dánul beszélt egy magas
termetű, izmos, vállas férfival. Ez ember rendkivüli testi erővel
birhatott. Szemei, melyek igen nagy és elég jámbor kifejezésű arczból
tekintettek elő, értelmeseknek látszottak, kékek voltak és merengők.
Hosszú hajzata, melynek verességét mindenütt, még Angolországban is
elismerték volna, athletai vállaira hullott alá. Ez izlandi mozdulatai
hajlékonyak voltak, csakhogy ritkán mozditotta meg karjait, mint a ki a
jelek nyelvét vagy nem ismeri, vagy szándékosan mellőzi. Benne minden
tökéletesen nyugodalmas vérmérsékre mutatott; nem tunya természetü,
hanem csendes volt. Meglátszott rajta, hogy senkitől nem szokott semmit
kérni, hogy tetszése szerint szabadon dolgozik, s hogy e világon az ő
életbölcseletét semmi csodálkozásra nem birhatja, sem meg nem
zavarhatja.

Jellemének ez árnyalatait azon modorból ismertem fel, melylyel
nagybátyám szenvedélyes beszédét hallgatta. Mialatt bátyámnak kezei
folyvást mozogtak, ő szoborként állott, karjait mellén összefonva; ha
nem-et akart kifejezni, fejét balról jobbra forditá; ha igent, akkor
meghajtá fejét, de csak oly kevéssé, hogy hosszu haja alig mozdult; a
mozdulatokban való takarékosságot egész a fukarságig vitte.

Ez embert látva, tekintete után itélve, soha nem lettem volna képes
kitalálni, hogy foglalkozása vadászat; igaz ugyan, hogy a vadat
valószinüleg soha meg nem riasztotta, de hogy volt képes azt elérni?

E talány akkor lett előttem megfejthetővé, midőn Fridrikson urtól
hallám, hogy e nyugodalmas egyén vadász ugyan, de csak dunnaludvadász; e
madár pelyhe legelső jövedelmi forrása a szigetnek. E pehelynek, mely
dunna név alatt ismeretes, beszerzésére valóban nem sok fürgeség
igényeltetik.

A nyár első napjaiban a nőstény dunnalúd, mely a kacsára hasonlit, de
csinosabb, fészkét azon öblök szikláira rakja, melyeknek nagy száma
Izland partjait oly szakgatottakká teszi; mikor a fészek készen van,
annak belsejét finom tolluval párnázza be, melyet melléből szakgat ki.
Ekkor a vadász vagy helyesebben a kereskedő, felkeresi a fészket, s
magával viszi tartalmát, mire a nöstény ujra kezdi munkáját; s ez igy
tart mindaddig, mig pelyhei vannak. Mikor azonban a nőstény tökéletesen
kifosztotta magát, a himre kerül a sor s ez rakja tollait a fészekbe.
Ennek tollazata azonban kemény és durva, s ennélfogva a kereskedelemben
semmi értéke; a vadász tehát többé nem bántja a fészket, mely most
tökéletesen elkészül; a jércze bele rakja tojásait, a kicsinyek kibujnak
s a következő évben ujra kezdődik a dunnaszedés.

Mivel pedig a dunnalúd nem magas, meredek sziklákra rakja fészkét, hanem
ellenkezőleg az alacsonyakat és vizirányosakat választja, melyek csak
kevéssé emelkednek a tenger szine fölé, az izlandi vadász minden
fáradság nélkül gyakorolhatja mesterségét. Olyan gazda ez, kinek
termését sem elvetnie, sem learatnia nem kell, csupán behordania.

E komoly, nyugodt és hallgatag egyén neve Bjelke Hans volt; Fridrikson
ur ajánlata folytán kereste fel bátyámat. Ő volt jövendőbeli kalauzunk.
Modora különös ellentétet képezett bátyáméval.

Mindamellett könnyen megegyeztek. Sem egyik sem másik nem sokat gondolt
a meghatározandó dij nagyságával; egyik kész mindent elfogadni, mivel
kinálják, másik kész mindent megadni, mit követelnek. Soha még alku ily
könnyen meg nem köttetett.

Közös megegyezésük eredménye az volt, hogy Hans Stapi falvához kisérend
bennünket, mely a Sneffels félszigetének déli oldalán, sőt épen a
tűzhányó hegy tövében fekszik. Az út szárazon téve, mintegy huszonkét
mértföldnyi, minélfogva bátyám nézete szerint kétnapi járás volt.

De midőn megtudta, hogy e mértföldek dán, vagyis huszonnégyezer lábnyi
mértföldek, bátyám kénytelen volt számitását megváltoztatni, és
tekintetbe véve az utak roszaságát, hét vagy nyolcz napot szánni az
utra.

Négy lóval voltunk útnak indulandók; kettő bennünket, bátyám és engem, a
másik kettő pedig podgyászunkat volt viendő. Hans szokása szerint gyalog
fog menni. Ő tökéletesen ismerte a partnak e részét s megigérte, hogy a
lehető legrövidebb uton fog bennünket vezetni.

Bátyámmal kötött szerződése szerint azonban nem csupán Stapiba
érkeztünkig volt szolgálatában maradandó, hanem a bátyám tudományos
kirándulásai által igényelt egész idő alatt. Dija hetenkénti három
tallérra volt határozva. Határozottan ki volt azonban kötve, hogy e bér
rendesen minden szombaton este ki fog adatni, mely föltételre kalauzunk
különös súlyt látszott fektetni.

Indulásunk napja junius tizenhatodikára tüzetett ki. Bátyám foglalót
akart adni a dunnavadásznak, de ez csak egy szót mondva utasitá azt
vissza.

„Efter,“ szólt a kalauz.

„Később,“ szólt nagybátyám, ama szó értelmét tudatva velem.

Az alku meg levén kötve, Hans azonnal távozott.

„Ez jeles ember,“ kiáltott bátyám, „de legcsekélyebb sejtelme sincs
arról, hogy a sors mily csodás szerepet szánt neki.“

„Ő tehát velünk jön egész a…“

„Ugy van Axel, egész a föld központjáig.“

Még negyvennyolcz óra választott el bennünket indulásunk perczétől; ez
időt azonban előkészületekkel kellett töltenem, mit nagyon sajnáltam;
minden képességünket és találékonyságunkat igénybe kellett vennünk, hogy
a podgyászunkat képező tárgyakat kedvező rendben helyezhessük el:
egyfelől a fegyvereket, másfelől a természettani eszközöket, itt a
köteleket és csákányokat, amott az élelmi szereket. Az egész podgyász
négy főcsomagra oszlott.

A természettani eszközök következők voltak:

1-ször. Egy Eiglféle százfokos hévmérő, melynek fokozata egész
százötvenig emelkedett, mi véleményem szerint vagy sok, vagy kevés volt.
Sok, ha a környező légkör melege odáig emelkedik, mely esetben
megsültünk volna; kevés, ha arról volt szó, hogy források, vagy
megolvadt anyagok hévmérsékét mérjük meg.

2-szor. Egy összesajtolt legű manometer, mely az Ocean szinén nyugvó
légkörnél nagyobb nyomást is jelezhetett. A közönséges légmérőt utunkon
nem használhattuk, miután a légkör súlyának aránylagosan növekednie
kellett, minél mélyebben hatoltunk a föld belsejébe.

3-szor. Egy chronometer, mely ifjabb Boissonnas-nál Genfben készült és a
hamburgi délkör szerint volt irányozva.

4-szer. Két delejtü, egy hajlati és egy eltérési.

5-ször. Egy éjjeli távcső.

6-szor. Két Rumkorff-féle készülék, melyek elektricus folyam
eszközletével elégséges, biztos világosságot szolgáltattak.[1]

A fegyverek következők voltak: két Pourdley, More és társ-féle karabély
és két Cold-féle revolver. Mire valók voltak e fegyverek? Valószinüleg
sem vad emberekkel, sem vad állatokkal nem fogunk találkozni utunkon. De
bátyám előtt a fegyverek, ugy látszék, majd oly fontosak voltak, mint a
természettani eszközök; nagy mennyiségű lőgyapotot is vitt magával, mely
nem romlik meg a nedvességben s mely a közönséges lőpornál sokkal
nagyobb erőt fejt ki.

Egyéb eszközeink voltak: két csákány, két kapa, egy selyem kötélhágcsó,
három vasasbot, egy fejsze, egy kalapács és vagy tizenkét vaskapocs és
gyürüs szeg, végre hosszu kötelek, melyekre görcsök voltak kötve. Ez
mind együtt jó nagy csomagot képezett, mert a kötélhágcsó maga háromszáz
láb hosszu volt.

Negyedik főcsomagunk tartalmazta az élelmiszereket; e csomag nem volt
nagy, de elegendőnek tartottam, mert tudtam, hogy hat hónapra való
összesajtolt hust és kétszersültet tartalmaz. Pálinkánál egyéb italt nem
vittünk magunkkal; voltak azonban nagy kulacsaink, s bátyám remélte,
hogy a földalatti forrásokban időről időre meg fogjuk azokat merithetni;
e források hévmérsékét, minőségét s talán tökéletes hiányát illetőleg
tett észrevételeim minden sikernélküliek voltak. Hogy végre tökéletes
legyen uticzikkeink leltára, megjegyzem még, hogy bátyám egy kis
gyógyszertárt is vitt magával, mely sebészi ollót, törésnél alkalmazható
csontküllőket, egy vászonszalagot, sebkötelékeket, érvágókést s egyéb
rémitő dolgokat is tartalmazott; ezenkivül számos palaczkot, melyekben
keményitő mézga, sebrevaló lang, eczetsavanyos sóban felolvasztott ólom,
aether, eczet, könlegeg volt; egytől egyig baljóslatu szerek; végre a
Rumkorff-féle készületbe szükségelt anyagok.

Bátyám nem felejtkezett meg a dohánykészletről és taplóról sem;
gondoskodott továbbá egy bőrből készült övről is, melyet dereka körül
viselt s mely tetemes összegű arany-, ezüst- és papirpénzt tartalmazott.
Az eszközök csomagában volt továbbá hat pár erős csizma, mely
kátránynyal és ruganyos gummival volt bevonva és ekként vizhatlanná
téve.

„Ekként öltözve és fölszerelve, nincs okunk hinni, hogy messzire el ne
jussunk“, szólt hozzám Lidenbrock tanár.

Junius 14-én az egész napot különféle czikkek elhelyezésével töltöttük.
Este Trampe bárónál ebédeltünk, a reykjawiki polgármester s a tartomány
legelső orvosának, Hyaltalin tudornak társaságában. Fridrikson ur nem
volt meghíva; később értesültem, hogy a kormányzó és ő nem értettek
egyet bizonyos közigazgatási kérdést illetőleg, s ennélfogva nem szoktak
egymással találkozni. Egy szót sem értettem tehát azon társalgásból,
mely e félhivatalos ebéd alatt folyt. Csupán az nem kerülte el
figyelmemet, hogy bátyám az egész ebéd alatt folyvást beszélt.

Másnap, azaz 15-én, uti készületeink be voltak fejezve. Nagybátyám nagy
örömére házigazdánk Izlandnak egy földképét adta át neki, mely
hasonlithatatlanul jobb volt a Henderssonnénál; ez Olsen Olaf Miklós
mappája volt, mely 1/400·000-ben adja vissza a területet és melyet az
izlandi irodalmi társulat adott ki Scheel Frisac ur földmérési
dolgozatai és Björn Gumlaugson topographiai tanulmányai nyomán.
Ásványtudós számára ez nagybecsű munka volt.

Az utolsó estét bizalmas beszélgetésben töltöttük Fridrikson urral, ki
irányában én élénk rokonszenvet éreztem; a társalgás után igen mély
álomba merültünk; én izgatott álmok közt töltöttem az éjet.

Reggeli 5 órakor az ablak alatt ágakodós lovaink nyeritése ébresztett
fel. Sietve öltöztem fel és lementem az utczára. Itt Hans épen
podgyászunkat rakta a lovakra, ugyszólván a nélkül, hogy e munkában
megmozdult volna. Mindamellett rendkivül ügyesen végezte dolgát.
Nagybátyám sokkal nagyobb zajt ütött, semmint szükséges volt;
rendeleteivel és tanácsaival a kalauz ugy látszék igen keveset gondolt.

Hat órakor minden készen volt. Kezet szoritánk Fridrikson urral.
Nagybátyám valódi bensőséggel köszönte meg a szivélyes vendégszeretetet,
melyet ő irányunkban mutatott. Én részemről oly tiszta latinsággal,
minőre képes voltam, bucsúztam tőle. Lóra ültünk s Fridrikson ur utolsó
bucsuszóul Virgilius e versét, mely mintha számunkra, ismeretlen utra
indulók számára, készült volna, kiáltá utánunk:

_Et quacumque viam dederit fortuna, sequamur!_



XII.

Mikor elindultunk, az idő borult, de állandó száraz volt. Sem bágyasztó
melegtől, sem nagy esőzésektől nem kellett tartanunk. Szóval utasoknak
való idő volt.

Azon gyönyör, melyet a fölött érzék, hogy ez ismeretlen országot lóháton
járhatom be, felderitett, daczára utazásunk czéljának. Teljes mérvben
élveztem a kirándulás örömeit s már belenyugodni kezdtem tervünkbe.

„Egyébiránt,“ szóltam magamban, „tulajdonkép mit koczkáztatok? Mi
veszély érhet? A világ legkülönösebb országában utazom, egy
figyelemreméltó érdekes hegy csúcsára megyek fel, s legroszabb esetben
egy kialudt tűzhányó tölcsérbe szállok le! Világos, hogy Saknussemm sem
tett ennél egyebet. Mi pedig azt illeti, hogy léteznék egy folyosó, mely
a föld központjáig nyuljon, ezt ő képzelte, ez lehetetlenség! Ennélfogva
a mi kellemest e kirándulás tartalmaz, azt élvezni fogom és semmi
rosztól nem tartok.“

Ez okoskodásomat épen akkor fejeztem be, midőn Reykjawikból kiértünk!

Hans mindig előttünk lépdelt; járása gyors, egyenlő és folytonos volt. A
podgyászunkkal terhelt két ló követte őt a nélkül, hogy szükség lett
volna őket vezetni. Nagybátyám és én mögöttük haladtunk, s ugy hiszem,
hogy nem épen nagyon roszul vettük ki magunkat kicsi, de erős lovainkon.

Izland egyike Europa legnagyobb szigeteinek; terjedelme 1400 mértföld,
és népessége csak 60,000 főből áll. A földirók négy negyedre osztották e
szigetet, s a mi utunk csaknem keresztben metszette át azon negyedet,
mely „Sudwester Fiordunger“, vagyis délnyugoti tartomány név alatt
ismeretes.

A mint kiértünk Reykjawikból, Hans rögtön a tengerpartot követte; sovány
legelőkön haladtunk át, melyeknek fűve inkább sárga mint zöld volt. A
ködös láthatáron nagy sziklatömegek szakgatott körrajzai tüntek fel;
olykor valamely távoli csúcson hóréteg csillámlott meg, öszpontositva a
halvány napsugarakat; egyes csúcsok, melyek a többinél merészebben
emelkedtek a magasba, a szürke fellegréteget átfurni látszottak, s végső
hegyük látható volt a gőztömegek fölött, mint valamely roppant szirt,
mely az égig mered.

E terméketlen sziklák lánczolata olykor a tengerig nyulik s ilyenkor
tenyészetet épen nem láttunk; de annyi hely mindig maradt közöttük s a
tenger közt, hogy áthaladhattunk. Lovaink egyébiránt ösztönszerüleg a
legjárhatóbb helyeket választották, a nélkül, hogy járásuk egyszer is
lassult volna. Nagybátyámnak még azon vigasza sem volt, hogy lovát
szóval és ostorral nógathatná; nem fojthattam el egy mosolyt, midőn e
nagy nyurga férfit ama kis lovon láttam; hosszu lábszárai a földig
értek, minélfogva valami hatlábu szörnyetegre hasonlitott.

„Derék jószág, igen derék jószág!“ szólt nagybátyám. „Hidd el Axel, hogy
az izlandi lónál okosabb állat nem létezik; ezt sem hó, sem zivatar, sem
járhatlan ut, sem szikla, sem jéghegy meg nem állithatja. Az izlandi ló
mindig bátor, mindig biztos, mindig józan. Soha ballépést nem tesz, soha
nem daczol gazdájával. Ha utközben valamely patakra vagy fjördre
(keskeny tengeri öböl) bukkanunk, mi kétségkivül megtörténend, meg fogod
látni, mint szökik a vizbe, minden tétova nélkül, akár valami kétéltü, s
átúszik a túlsó partra! De csinján kell vele bánni; igy aztán naponkint
egyremásra tiz mértföldet is megteszünk.“

„Mi, kétségkivül,“ feleltem én, „de hát a kalauz?“

„Arra ne legyen gondod. Ez emberek képesek egész nap járni, a nélkül,
hogy legcsekélyebb fáradságot éreznének; de hogy is fáradhatna el, mikor
járásközben ugyszólván meg sem mozdul. Egyébiránt, ha szükséges,
átengedem neki lovamat. Nekem ugy is görcs támad a lábamban, ha soká nem
járok gyalog. Karjaim épek, de nem szabad megfelejtkezni a lábakról
sem.“

Ezalatt gyorsan haladtunk előre; a vidék itt már csaknem egészen puszta
volt. Itt-ott egy-egy magányos tanya, valami fából, vályogból s
lávadarabokból épült szegényes ház tünt fel az ut valamely
kanyarodásánál; mintha koldus ülne ott, ki az arra menők irgalmát veszi
igénybe; kicsibe mult, hogy alamizsnával nem kináltuk. E szigeten
országutak, sőt még ösvények sincsenek, és a tenyészet, bár fejlődése
igen lassu, mégis könnyen megsemmisitheti a ritka vándorok nyomait.

Mindamellett a tartomány e része, mely a főváros közvetlen
szomszédságában fekszik, Izland legnépesebb és kultiváltabb vidékei közé
tartozik. Milyenek lehetnek tehát azon vidékek, melyek e pusztánál is
pusztábbak? Fél mértföldnyi ut után még egyetlen földmivest sem láttunk
kunyhója küszöbén. Egyetlen pásztort sem, ki csordáját legeltetné; csak
néhány tehénnel s néhány birkával, melyek magukra hagyva legeléztek,
találkoztunk. Milyenek lehetnek tehát a vulkánikus robbanások,
földalatti mozgalmak s egyéb rendkivüli tünemények által szakgatott,
felforgatott vidékek?

Tudtam, hogy később ezekkel is meg fogunk ismerkedni; de Olsen földképét
vizsgálván, láttam, hogy a tekervényes partot követve, kikerüljük ama
vidékeket; valóban a plutói tünemények legfőbb szinhelye a sziget
belseje. Ott az egymás fölött tornyosodó vizirányos sziklarétegek,
melyeket Skandináv nyelven Trappoknak hinak, a trachyticus hegyek, a
bazalt kitörések, a tuffkő s egyéb vulkáni anyagok, a még forró
állapotban levő láva és porphyr természetfölöttien rémessé teszik a
vidéket. Ekkor még nem gyanitottam, hogy minő látvány vár reánk a
Sneffels félszigetén, hol a földalatti műhely e selejtei rettentő
chaoszt képeznek.

Két órával azután, hogy Reykjawikot otthagytuk, egy Guffunes nevü
mezővárosba érkeztünk, melyet „Avalkirkia“, vagyis főegyháznak is
neveznek. Itt nem láttam semmi emlitésreméltót. Mindössze is egynéhány
házból állott. Németország legcsekélyebb falva is jelentékenyebb
nálánál.

Hans félórai szünetet tartott; megosztánk vele egyszerü reggelinket; ő
igennel vagy nemmel felelt azon kérdésekre, melyeket bátyám az ut iránt
intézett hozzá; midőn azt kérdtük tőle, hogy az éjet hol fogjuk tölteni,
ez egy szót felelte:

„Gardaer.“

Megkerestem a mappán e nevet s láttam, hogy a Hwalfjörd partján levő,
Reykjawiktól mintegy négy mértföldnyire levő falu viseli e nevet.
Megmutattam bátyámnak.

„Csak négy mértföld!“ szólt bátyám, „huszonkettőből csak négy! Hiszen ez
séta!“

Nagybátyám interpellálta a kalauzt, ki azonban válasz helyett a lovaknak
szólt s utnak indult.

Három órával később, mialatt folyvást e rétek szintelen gyepét tapostuk,
a Kollafjördöt kellett megkerülnünk, mi könnyebb és gyorsabban
eszközölhető volt, mintha ez öblön át akartunk volna gázolni; csakhamar
egy ugynevezett „pingstaörbe“, község-birósági székhelybe érkeztünk,
melynek neve Ejulberg, s melynek harangja ekkor delet harangozott volna,
ha az izlandi templomok elég gazdagok lennének arra, hogy órával
birjanak; de a templomok itt hiveikre hasonlitanak; ezeknek sincsenek
óráik s elvannak nélküle.

Itt a lovakat pihentettük; azután a hegyláncz és a tenger közötti
keskeny parton haladva, rövid idő alatt Brantaer Aoalkirkiába értünk és
egy mértfölddel távolabb Jaurböerbe, mely csak „annexia“ vagyis
fiókegyház s a Hwalfjörd déli partjára épült. Ekkor esteli négy óra
volt; összesen négy mértföldet haladtunk.

A fjörd e része legalább fél mértföld széles; a hullámok zajosan törtek
meg a hegyes sziklákon; ez öböl ugyszólván két sziklafal közt nyulik el;
a sziklák meredekek s itt-ott háromezer láb magasak; legnagyobb részt
barnás telepekből állanak, melyeket egymástól keskenyebb, verhenyes
tuffból álló rétegek választanak el. Bár lovaink józanságában biztam,
még sem hittem, hogy e tengerszoroson négylábu állat hátán, biztosan
lehessen átkelni.

„Ha van eszük ez állatoknak,“ gondolám, „nem kisértik meg az átkelést.
Ha nincs eszük, majd lesz nekem.“

De bátyám nem akart várni; a viz szélére érve megsarkantyuzta lovát,
mely fejét leeresztve megfútta a patkójáig csapkodó hullámokat s
megállott; nagybátyám, ki ugy látszék saját ösztönét többre becsülte,
mint lováét, a viznek akarta szoritani. De a ló daczosan megtagadta az
engedelmességet, s fejét rázta. Ekkor bátyám káromkodásra fakadt s
ostorral ütötte paripáját, mely fel-felrugva és ágaskodva válaszolt,
minek következtében bátyám helyzete bizonytalanná kezdett válni; végre a
kis ló, meghajtva térdeit, kibujt bátyám lábai közől s ott hagyta őt két
lábán, mely a part két sziklájára volt helyezve; ugy állott ott, mint a
rhodusi óriás-szobor.

„Átkozott dög!“ kiáltott bátyám, ki lovasból egyszerre bakává lett s
szégyelte magát, mint a lovastiszt, kit gyalogezredbe soroznak.

„Faerja,“ szólt a kalauz, bátyám vállát érintve.

„Hogyan, van itt komp?“

„Der,“ felelt Hans hajót mutatva.

„Igen,“ kiáltám én, „ott egy hajó.“

„Miért nem mondta előbb! siessünk.“

„Tidwatten“, felelt a kalauz.

„Mit mond?“

„Azt mondja, hogy dagály,“ felelt bátyám, ama dán szót leforditva.

„Kétségkivül be kell várni a dagályt.“

„Förbida?“ kérdé bátyám.

„Ja,“ felelt Hans.

Nagybátyám lábával dobbantott, mialatt a lovak a komp felé indultak. Én
tökéletesen megfoghatónak találtam, miszerint be kellett várni a dagály
egy bizonyos fokát, azon perczet, midőn a tenger legnagyobb magasságát
éri el, hogy a fjördön át lehessen kelni. Ekkor a viz dagadásának vagy
apadásának hatása nem érezhető s a komp sem az öböl legbelsejébe, sem a
szabad tengerre nem ragadtathatik a ki- vagy betoluló viz által.

A kedvező pillanat csak esteli 6 órakor érkezett el; bátyám, én, a
kalauz, két evezős és a 4 ló, mind egyszerre foglaltunk helyet e lapos
és gyarló járműben. Én részemről az Elbe gőzkompjaihoz levén szokva,
igen szomoru hajtógépeknek véltem a hajósok evezőit. Egy óránál tovább
tartott, mig a fjördön átkelhettünk; baj azonban mégsem történt.

Félórával később Gardaerba értünk.



XIII.

Az órát tekintve éjszaka volt; de a hatvanötödik szélességi fok a
sarkkör alatt, a nappali világosság ez órában, nem lephetett meg;
Izlandban május és junius hónapokban a nap soha sem nyugszik le.

Mindamellett a lég meghült volt; fáztam és nagyon éheztem. Nagyon
örültem tehát, midőn egy boer (izlandi kunyhó) ajtaja vendégszeretőn
megnyilt előttünk.

Egyszerü földmüves háza volt, de vendégszeretet tekintetében felért egy
király palotájával. Érkeztünkkor a ház gazdája elénk jött s kezet
nyujtott; azután intett, hogy kövessük.

Egyenként követtük tehát őt, mert más módon nem haladhattunk volna a
hosszu, keskeny és setét folyosóban, mely a formátlan, otromba
gerendákból épült lakásba vezetett s melybe az egyes szobák ajtai
nyiltak; volt összesen négy szoba: a konyha, a szövőmühely, a „badstofa“
vagyis a család hálószobája, és a vendégszoba, mely legjobb volt
valamennyi közt.

Bátyám, kinek termetével e ház magassága semmi arányban nem állott,
kétszer vagy háromszor beleütötte fejét a tetőzet gerendáiba.

Szobánkba vezettek bennünket; terjedelmére nézve teremnek mondható volt;
padolattal nem birt s az ember döngölt földön járt benne. Ablaka
egyetlenegy volt, melyre üveg helyett nem igen átlátszó birkabőrből
készült táblák alkalmaztattak. Az ágyak száraz szalmából állottak, mely
két pirosra festett s izlandi közmondásokkal diszitett faládákba volt
szórva. Ennyi kényelmet nem is vártam; csak az volt kellemetlen, hogy az
egész házban igen erős szag uralkodott, mely száritott haltól, zúzott
hustól és aludt tejtől származott s orromat nagyon sértette.

Miután uti készülékeinket félreraktuk, házigazdánk hangja üté meg
füleinket, ki arra szólitott fel bennünket, hogy menjünk a konyhába; a
legnagyobb hidegek alkalmával is csak itt szoktak tüzet rakni.

Bátyám rögtön engedelmeskedett e barátságos felszólitásnak s én
követtem.

A konyhában levő tüzhely ódon alaku volt; a szoba közepén ugyanis nagy
kő volt látható s ez szolgált tüzhelyül; fölötte lyuk volt a tetőben,
melyen át a füst távozott. E konyha egyszersmind ebédlőül is szolgált.

Beléptünkkor házigazdánk, mintha még nem is látott volna bennünket, e
szóval üdvözölt: „saellwertu“, mi annyit tesz: legyetek boldogok; ezután
mindenikünknek megcsókolta arczát.

Utána felesége ugyanazon szavakat, valamint a rájok következett
tettleges üdvözlést is ismétlé; ezután a házastársak jobb kezüket
szivükre téve, mélyen meghajoltak előttünk.

Nem hallgathatom el azonban, hogy a háziasszony tizenkilencz gyermek
anyja volt, kik mindnyájan, kicsinyek valamint nagyok, ott zsibongtak
körülöttünk, a füstfellegek közt, melyekkel a tüzhely megtölté a szobát.
Minduntalan kis szőke fejek emelkedtek ki a ködös homályból, melyek
arczkifejezése kissé méla volt. Ha gondosabban mosdattak volna,
angyaloknak lehetett volna őket hinni.

Nagybátyám és én rögtön megbarátkoztunk ez apróságokkal, s csakhamar
mindegyikünk vállán három négy gyermek volt, ugyanannyi ült térdeinken,
s a többi lábaink között. Azok, kik már tudtak beszélni, minden
elképzelhető hangon, a legmélyebbtől a legmagasabbig, ismételték e szót:
„saellwertu.“ Azok, kik még nem beszéltek, annál jobban kiáltottak.

E hangversenyt azon tudósitás szakitá félbe, hogy a vacsora kész. E
perczben lépett be a vadász, ki ezalatt a lovak etetéséről gondoskodott,
mi ugy értelmezendő, hogy kibocsátotta őket a mezőre; szegény állatoknak
be kellett érniök a sziklákon termő mohával és csekély táperőt
tartalmazó fűnemekkel; de azért másnap maguktól visszatérnek hálátlan
gazdájukhoz, ki csak munkával tartja őket.

„Saellwertu,“ szólt Hans belépve.

Ezután csendesen, gépiesen, anélkül hogy egyik csók hosszasabb lett
volna a másiknál, végig csókolta a házigazdát, a háziasszonyt, és a
tizenkilencz gyermeket.

E szertartás be lévén fejezve, asztalhoz ültünk, összesen huszonnégyen,
következőleg egyik a másikon ült. Még szerencsésnek mondhatta magát az,
ki csak két gyerkőczét tartott térdein.

A leves érkeztekor általános lett társaságunkban a csend, s az
izlandiaknak, meg az izlandi gyermekeknek is természetében levő
hallgatagság ismét visszanyerte uralmát. Házigazdánk izlandi mohából
készült levest tálalt elénk, mely nem volt rosz; erre következett egy
roppant adag, husz év óta megavasodott vajban uszó száritott hal; az
izlandiak izlése szerint t. i. az avas vaj sokkal jobb a frissnél. Ehhez
járult még az ugynevezett „skyr,“ neme az aludttejnek, mely
fenyőmag-nedvvel volt füszerezve, és melyhez kétszersültet ettünk;
italul vizzel vegyitett tej szolgált, mit „blandá“-nak neveznek. Hogy jó
vagy rosz volt-e e különös ebéd, azt nem vagyok képes megitélni. Éhes
voltam s a csemegéül szolgáló pohánkakását is tökéletesen felkanalaztam.

Ebéd után a gyermekek eltüntek; a felnőttek a tüzhely körül foglaltak
helyet, melyen tőzeg, száraz dudva, tehéntrágya és száraz halcsont
égett. Miután ekként meleggel is jóllakni igyekeztünk, elváltunk és kiki
szobájába ment. A háziasszony ajánlkozott, hogy hazai szokás szerint
harisnyáinkat s nadrágainkat le fogja huzni; mit azonban igen
szivélyesen megköszöntünk, de el nem fogadtunk; végre a szalmából
készült ágyon pihentethetém fáradt tagjaimat.

Másnap, öt órakor reggel, elbucsuztunk az izlandi parasztembertől;
nagybátyám alig volt képes őt némi dij elfogadására birni; Hans
jeladására utnak indultunk.

Gaerdaertól mintegy száz lépésnyire a vidék jellege megváltozott; a föld
ingoványossá kezdett válni s ennélfogva kevésbbé kedvezett lépteinknek.
Jobbra a hegyek lánczolata a végtelenbe nyult, mint valami
természetalkotta roppant bástya, melynek tövében haladtunk; itt-ott
patakok szakitották meg utunkat, melyeken át kellett gázolnunk vagy
úsztatnunk, ügyelve, hogy podgyászunk nagyon meg ne ázzék.

A vidék mindinkább sivatag szinét öltötte; olykor azonban ugy tetszett,
mintha a távolban emberi alak enyészne el, mintha tőlünk menekülne; ha
az ut valamely kanyarulata véletlenül e rémek közelébe hozott bennünket,
összeborzadtam a kopasz dagadt fő, a fénylő bőr, az undok sebek láttára,
melyek a testüket fedő rongyok lyukain át voltak láthatók.

E szerencsétlen lények nem közeledtek hozzánk, nem nyujtották
alamizsnára idomtalan kezeiket. Ellenkezőleg futottak előttünk, de nem
távozhattak oly hirtelen, hogy Hans utánok ne kiálthatta volna a
szokásos üdvözletet: „Saellwertu.“

„Spetelsk,“ szólt ilyenkor Hans.

„Bélpoklos!“ ismétlé bátyám.

E szó maga undort költött bennem. E rettentő betegség Izlandban elég
gyakran előfordul; nem ragadós ugyan, de örökölhető, minélfogva e
szerencsétleneknek nem szabad házasodniok.

E kisértetek nem viditották fel a vidék jellegét, mely ugy is mindinkább
szomorubb tekintetüvé vált; füvet már csak itt-ott, s végre épen nem
láttunk. Fa itt nem terem, kivéve a törpe hársat, mely inkább bokorhoz
hasonló, s itt csoportokban tenyészik. Állatot sem láttam, kivéve néhány
lovat, melyeket gazdájuk nem tarthat, s melyek magányosan bolyongtak a
komor tekintetü síkon. Olykor egy-egy ragadozó madár keringett a szürkés
fellegek alatt, s azután nyilsebesen folytatta utját dél felé; e sivár
természet lelkemmel közölte méla jellegét s emlékezetem visszavitt
szülőföldemre.

Ezután néhány apró, jelentéktelen fjördön kellett átkelnünk, s végre egy
valóságos kis öblön; az apály, mely akkor legalacsonyabb fokán volt
(következőleg a viz se nem nőtt, se nem apadt,) lehetségessé tette, hogy
azon rögtön átkeljünk s Alftanes falut érhessük el, mely egy mértfölddel
távolabb fekszik.

Miután este két patakon, az Alfán és a Hettán, melyek csukákban és
pisztrángokban bővelkednek, gázoltunk át, kénytelenek voltunk az
éjszakát valami elhagyatott, nyomoru viskóban tölteni, mely méltó
tanyája lett volna a skandináviai hitrege lidérczeinek; annyi bizonyos,
hogy a hideg tündére itt ütötte fel lakását, s engem egész éjjel
kinzott.

Következő nap semmi kiemelhető eseményt nem tapasztaltunk. A föld
folyvást mocsáros volt, a vidék egyhangu és komor tekintetü. Este
czélunk fele utját értük el s az éjet Krösolbt „annexiában“ töltöttük.

Junius 19-én, körülbelül egy mértföldig folyvást meghült láván
haladtunk; az ily talaj Izlandban „hraun“-nak neveztetik; a láva
felszine redős volt s ugy nézett ki, mintha számtalan kötélből állana,
melyek hol messzire nyulnak, hol roppant görcsöket képeznek; e roppant,
megszilárdult folyam a közeli hegyekről nyult le hozzánk, melyek
többnyire kiégett vulkánok voltak, de melyeknek e maradványai bizonyiták
azoknak egykori erejét. Itt-ott még néhány meleg forrás füstölgött.

Arra nem volt időnk, hogy e tüneményekkel sokat foglalkozzunk; haladnunk
kellett; lovaink patkói alatt csakhamar ismét ingoványossá lett a föld;
olykor-olykor kis tavak mellett haladtunk el. Utunk iránya ekkor nyugot
volt; a nagy Faxa-öblöt valóban megkerültük már s a Sneffels fehér,
kettős csúcsa alig öt mértföldnyi távolban nyult a fellegek közé.
Lovaink gyorsan haladtak; az ut akadályai nem hátráltatták őket; én
részemről nagy fáradságot kezdtem érezni, nagybátyám azonban folyvást
oly szilárd magatartásu és bátor volt, mint első nap; nem tagadhattam
meg bámulatomat sem tőle, sem a vadásztól, ki ez utat egyszerü sétának
tekintette.

Szombaton, junius 20-án, esteli 6 órakor Büdirbe érkeztünk; e mezőváros
a tenger partján fekszik. Szombat lévén, kalauzunk kikötött diját
követelte, melyet bátyám ki is adott neki. Ez alkalommal Hans
családjához, azaz nagybátyáihoz és unokatestvéreihez szállottunk, kik
vendégszeretőn fogadtak bennünket; ugy hiszem, hogy nem lettem volna
terhükre e jó embereknek, ha az ut fáradalmait náluk kivántam volna
kipihenni. De bátyám, ki a pihenés szükséges voltát nem érezte, nem
értett velem egyet, s igy másnap ismét derék lovacskáink hátára kellett
ülnünk.

A föld, melyen haladtunk, elárulta a hegység közellétét; nagy
gránit-erek törtek elő lábaink alatt, mintegy gyökerei ama hegyeknek.
Már a vulkán roppant területére értünk; a tanár folyvást a Sneffelsen
tartá szemeit; kezeivel hadonázott, s kihivólag tekintett a roppant
hegyoromra, mintha mondani akarná: „ez tehát az óriás, melylyel meg
fogok birkózni!“ Négy órai járás után a lovak maguktól megállottak a
stapii plébánia ajtaja előtt.



XIV.

Stapi mintegy harmincz kunyhóból álló helység; láván és lávából épült, a
vulkán tövében, mely visszaveti rá a nap sugarait. A helység egy kis
fjörd végén fekszik, melyet különös alaku bazalt sziklafal környez.

Tudva van, hogy a bazalt tűzhányati eredetü barnás szikla; idomai
rendesen szabályosak s elhelyezésük meglepő. Itt a természet a geometria
szabályai szerint, mintegy emberi modorban látszik működni, mintha
szögmérőt, delejtüt és szinmértéket használt volna. A természet alakitó
törvénye másutt szabálytalanság; mig másutt durva idomu csúcsokat,
tökéletlen gúlákat teremt, girbe-gurba szabálytalan vonalakkal, itt
rendszeresség példáját akarta felállitani, s megelőzve a legrégibb idők
épitészeit, oly szigoru rendet alkotott, melyet sem Babylon pompája, sem
Görögország csodaművei soha felül nem multak.

Sokat hallottam ugyan már ezelőtt az óriások utjáról Irlandban s Fingal
barlangjáról a Hebridák egyikén, de természetben még soha sem láttam
bazalt sziklasorozatot.

Stapiban e látványt legteljesebb szépségében élvezhettem.

A fjörd sziklabástyája, mint egyáltalában az egész félsziget partja,
függőleges átlag, harmincz láb magas oszlopok sorozatából áll. Ez
egyenes, szabályos idomu oszlopok, roppant tetőzetet hordottak, mely
vizirányos sziklagerendákból állott, melyek ekként bolthajtásokat,
barlangokat képeztek a tenger szine fölött. E természet-alkotta fedél
alatt itt-ott bámulatosan szabályos köralaku ivezetek voltak láthatók,
melyek alatt a tenger zajongva roppant hullámokban tört meg. A parton
helylyel-közzel nagy bazalt csonkok, melyeket az Ocean dühe tört le,
heverték, mint valamely ódon templom omladékai, mint örökké ifju romok,
melyeket az idő foga nem sértett.

Ilyen volt földfölötti utunk utolsó állomása. Hans az uton sok
értelmességet mutatott s megnyugtató volt rám nézve azon tudat, hogy
ezentúl is kisérni fog bennünket.

A lelkész háza elé értünk; ez ép oly alacsony kunyhó volt, semmivel sem
szebb, se nem kényelmesebb mint szomszédai; az ajtó előtt bőrkötényt
viselő férfi állott, kezében kalapácscsal, és lovat vasalt.

„Saellwertu,“ szólt hozzá a vadász.

„God dag,“ válaszolt a kovács legtisztább dán nyelven.

„Kirkoherde,“ szólt Hans bátyám felé fordulva.

„A lelkész!“ ismétlé ez utóbbi. „Ugy látszik, Axel, hogy e derék ember
lelkész.

Ezalatt kalauzunk előadta helyzetünket a papnak; ez, munkáját
félbeszakitva, valami kiáltás-félét hallatott, mely valószinüleg lovak
és lókupeczek közt divatozik, mire egy boszorkány tekintetü hórihorgas
nőszemély jött elő a kunyhóból. Ha nem is volt talán épen hat láb magas,
de nem sok hija.

Attól féltem, hogy izlandi szokás szerint csókkal fogja kinálni a
vendégeket; de ő ezt nem cselekedte, sőt egyáltalán nem nagyon
szivélyesnek mutatkozott, midőn a házba vezetett bennünket.

A vendégszoba az egész lelkészlak legroszabb, legkisebb és legpiszkosabb
szobájának látszott; de be kellett vele érni; a lelkész nem mutatott
ókori vendégszeretetet. Távolról sem. Még az nap észrevettem, hogy uj
házigazdánk inkább kovács, halász, vadász és ács, szóval minden inkább,
mint Isten szolgája. Igaz, hogy hétköznap volt; meglehet, hogy vasárnap
jobban megfelelt hivatásának.

Nem akarom kárhoztatni e szegény papokat, kik utoljára is igen
nyomoruságosan élnek; a dán kormánytól nevetségesen csekély bért húznak
s plébániájuk tizedének“ ¼ részét birják, mi egyre másra nem szokott
többre menni hatvan hamburgi marknál.[2] Innen származik, miszerint
dolgozniok kell, hogy megélhessenek; már pedig ki halászattal,
vadászattal és lóvasalással foglalkozik, az csakhamar megtanulja a
halászok, vadászok és egyéb kissé durva emberek szokásait és modorát;
ugyanazon este azt is tapasztaltam, hogy házigazdánk erényei közé a
mértékletesség és józanság sem tartoznak.

Nagybátyám csakhamar belátta, hogy mi fajta emberrel van dolga; érdemes,
jámbor tudós helyett, közönséges durva parasztot talált a lelkészben.
Elhatározta tehát, hogy nagy vállalatát minél előbb létesiteni fogja s a
nem igen vendégszerető plébániát otthagyja. Az ut fáradalmait tekintetbe
nem véve, eltökélte, hogy néhány napot a hegyek közt fog tölteni.

Érkeztünket követő napon már megtétettek tehát az indulás előkészületei.
Hans három izlandit fogadott, kik a podgyászt voltak utánunk
szállitandók, miután lovakkal oda nem mehettünk; e bennszülöttek azonban
csupán a Sneffels tölcsérébe voltak bennünket kisérendők, azután vissza
fognak térni. Ez előre meg lőn állapitva. Ez alkalommal bátyám kénytelen
volt kalauzunkkal tudatni, hogy a vulkán belsejének legvégső határáig
szándékszik hatolni.

Hans egyszerüen fejével bólintott. Előtte mindegy volt, hogy merre jár,
hogy szigetének mélyébe hatol-e, vagy annak felszinén utazik; én
részemről, az utazás eseményei által szórakoztatva, eddig némileg
elfelejtkeztem a jövőről, de most annál nagyobb felindulást kezdtem
érezni. Mit tegyek? Nem kisérthettem meg többé Lidenbrock tanárral
daczolni; ezt Hamburgban kellett volna tenni, s nem a Sneffels tövén.

Főleg egy eszme gyötört rémségesen, valóban borzasztó eszme, mely az
enyéimnél szilárdabb idegeket is megrendithetett volna.

„Felmegyünk tehát a Sneffels csúcsára,“ gondolám. „Ez eddig jó.
Lemegyünk a hegy tölcsérébe, még ez is megjárja. Előttünk mások is
jártak ott és nem haltak bele. De nem ennyiből áll a dolog. Ha valóban
találunk utat, mely a föld belsejébe vezet, ha ez átkozott Arne
Saknussemm csakugyan igazat szól, belebonyolódunk e tűzhányó hegy
földalatti üregeibe. Már pedig, hogy a Sneffels valóban kialudt, erre
semmi biztositékot nem látok. Ki állhatna jót arról, hogy nem készül-e
belsejében valami rémitő kitörés? Következik-e abból, hogy a szörnyeteg
1229 óta alszik, miszerint többé fel nem ébredhet? S ha felébred, mi
lesz belőlünk!?“

A kérdés minden esetre megérdemelte, hogy gondoskodjam fölötte. Ha
szemem behunytam, rögtön tűzhányásról álmodtam; arra pedig, hogy lávává
változtassam magamat, legcsekélyebb hivatást nem éreztem.

Nem voltam képes tovább hallgatni s eltökéltem, hogy a kérdést a lehető
legügyesebben fogom megpenditeni bátyám előtt, mintha magam sem nagyon
hinném annak valószinüségét.

Felkerestem bátyámat s előadtam neki aggodalmaimat, azt várván, hogy
haragra fog gyulni. De ő egyszerüen válaszolt:

„Jutott eszembe.“

Mit jelenthettek e szavak? Csakugyan hajlandó volna-e az ész tanácsát
fogadni? képes lenne-e tervéről lemondani? Ez sokkal szebb volna,
semhogy hihetném.

Néhány percznyi hallgatás után, mialatt kérdezősködni nem bátorkodtam,
bátyám folytatá:

„Jutott eszembe. Mióta Stapiba érkeztünk, sokat foglalkoztam az általad
megpenditett fontos kérdéssel, mert nem jó az embernek meggondolatlanul
cselekedni.“

„Ugy van,“ válaszoltam szilárd hangon.

„Hatszáz esztendeje, hogy a Sneffels elhallgatott; de azért ujra
megszólalhat. A kitöréseket rendesen oly tünemények szokták megelőzni,
melyek általánosan ismeretesek; kérdezősködtem tehát a vidék lakosai
között, tanulmányoztam a földszint s biztosan állithatom, Axel öcsém,
hogy kitörés nem történend.“

E határozott állitás annyira meglepett, hogy képtelen voltam felelni.

„Kétkedel szavaimban?“ szólt bátyám, „jó tehát! Jer velem.“

Gépiesen engedelmeskedtem. A mint kiértünk a lelkészlakból, bátyám azon
utat választá, mely a bazalt sziklafal egy nyilásán keresztül a
tengertől eltérő irányban vezetett. Csakhamar a sik földre értünk, ha
ugyan nevezhetjük sík földnek a tüzhányati anyagok roppant rakásaival
fedett tért; a vidék nagy kövek, trapp, bazalt, gránit s egyéb vulkáni
sziklák zápora által mintegy összezuzottnak látszott.

Itt-ott apró füstfellegeket láttam a légbe emelkedni; e fehéres gőzök,
melyek izlandi nyelven „reykir“-nek neveztetnek, a meleg forrásokból
származnak s lételük által bizonyitják a földbensőnek folytonos
tevékenységét. Ez igazolni látszott aggodalmaimat. Nagyon meg voltam
tehát lepetve, midőn bátyám igy szólt hozzám:

„Látod e gőzfellegeket, Axel? Ezek mind azt bizonyitják, hogy a vulkán
haragjától nincs mit tartanunk.“

„Hogyan?“ kiáltám.

„Jegyezd meg jól magadnak a következőket,“ folytatá a tanár, „a
kitörések közeledtekor e gőzfellegek rendkivül megszaporodnak, mig
ellenben a kitörés tartama alatt tökéletesen eltünnek, mert ekkor ama
ruganyos folyadékok nem levén többé korlátolva, a tűzhányó tölcséren át
bugyognak fel s nem szorulnak arra, hogy a föld repedésein át keressenek
utat. Ha tehát e gőzök rendes állapotukban maradnak, ha nem szaporodnak
el rendkivüli módon, ha ezzel még egybeveted, hogy a szelet, az esőt nem
váltotta föl csendes idő és sűrű nehéz lég által, biztosan állithatod,
hogy rövid időn nem lehet kitörést várni.“

„De…“

„Elég. Mikor a tudomány ily határozottan bizonyit valamit, nincs többé
ellenvetés.“

Nagyon csüggedten tértem vissza a lelkészlakba; igaz, hogy bátyám
tudományos argumentumokkal vert meg. De mindamellett volt még egy
reményem, az: hogy lehetetlen lesz a tölcsér fenekénél mélyebbre
hatolnunk, hogy nem fog előttünk ut nyilni, s hogy Saknussemm állitása
hazugságnak bizonyuland.

A következő éjszakát rémitő álmok közt töltöttem: vulkánok fenekén, a
föld üregeiben jártam s azután megolvadt szikladarab alakjában
felhajtaték a földalatti erő által, felhajtva éreztem magam a
csillagokon túl a véghetetlen ürbe.

Másnap, junius 23-án reggel, Hans már az ajtó előtt várt reánk
társaival, kik az élelmiszereket, physikai és egyéb eszközöket hordták.
Bátyám és én mindegyikünk egy vasas botot, egy puskát s egy
tölténytartót vittünk. Hans, mint elővigyázatos ember, podgyászunkat még
egy vizzel tölt tömlővel szaporitotta, mely kulacsaink tartalmával
együtt, nyolcz napra biztositott számunkra italt.

Reggeli kilencz óra volt. A lelkész és hórihorgas boszorkányszerü
gazdasszonya, az ajtóban vártak reánk. Kétségkivül bucsúzni, jó utat
kivánni akartak vendégeiknek. A bucsuzás azonban váratlanul irtózatos
számla alakját öltötte, melyben fel volt számitva még a lég is, melyet
viskójukban szíttunk, pedig el merem mondani, hogy e lég büzhödt volt. E
derék pár értett vendégeinek adóztatásához, akár egy sveiczi vendéglős,
és valóban nagy árt szabott vendégszeretetének.

Bátyám azonban nem alkudott s kifizette a számlát. Aki a föld
központjába készül, pár tallérral nem sokat gondol.

Ez ügy befejeztetése után Hans jelt adott az indulásra, s néhány percz
mulva kivül voltunk Stapi utczáin.



XV.

A Sneffels magassága ötezer láb; kettős csúcsa egy trachyticus láncz
végpontját képezi, mely a sziget főhegységének egyik ága. Indulásunk
pontjáról nem lehetett felismerni a szürkés láthatárt megszakitó két
csúcsot. Csupán egy roppant hóföveget vettem észre, mely az az óriás
homlokára volt nyomva.

Egyesével haladtunk; legelől a vadász, ki keskeny ösvényeken vezetett
bennünket fölfelé, melyeken két személy egy sorban nem haladhatott
volna. Ennélfogva társalgást folytatni teljes lehetetlen volt.

A stapii fjörd bazalt falán túl legelébb is ingoványos,
növénymaradványokkal telt tőzegföldre értünk, mely a félsziget mocsárai
egykori tenyészetének maradványaiból állott; e gyúanyag roppant, még
eddig ki nem zsákmányolt tömege Izland összes népességének fűtőszerül
szolgálhatna egy századig. E nagy tőzegréteg, mint ezt az eső által
mosott völgyeletekben megitélhetém, hetven láb magas volt és szénné vált
szerves testek számos telepeiből állott, melyeket egymástól vékony
tajtos tufflapok választottak el.

Lidenbrock tanár valódi vérrokonaként, daczára aggodalmas
izgatottságomnak, érdekkel vizsgáltam ez ásványtani ritkaságokat, melyek
itt mint valami nagyszerü természettudományi tárlatban voltak
összehalmozva; egyszersmind összeállitám elmémben Izland geologiai egész
történetét. E különös sziget nyilván a viz szine alól merült fel és
pedig aránylag uj korban; sőt talán észrevehetetlenül még most is
emelkedik. Ha ez áll, ugy eredetét csupán a földalatti tüz működésének
lehet tulajdonitani. Ez esetben tehát Davy Humphry elmélete, Saknussemm
irata, nagybátyám állitásai és tervei, mindez füstbe ment. E hypothesis
folytán figyelmes vizsga alá vettem a talaj jellegét, és csakhamar
világos volt előttem, hogy mily rendben követhették egymást ama
tünemények, melyeknek e sziget lételét köszönhette.

Izland egyáltalában nem bir telepfölddel és tisztán csak tüzhányati
anyagokból, azaz összeolvadt és likacsos sziklákból áll. A tüzhányó
hegyek keletkezése előtt egészen trappból állhatott, melyet a központi
erők lassankint emeltek a viz szine fölé. A belső tüzek ekkor még nem
törtek volt ki.

De később nagy hasadás támadt, mely az egész szigetet átmetszé,
délnyugotról éjszaknyugot felé irányozva. S e hasadékon ömlött ki a
trachyticus folyadék. E tünemény akkor csendesen, nagy rázkódtatások
nélkül ment véghez. A nyilás roppant nagy volt s a megolvadt anyagok,
melyek a föld belsejéből bugyogtak fel, csendesen folytak szét s fedék
be a sziget felszinét. Ez időszakban jelentek meg a feldspát, a syenith
és a porphyr.

De e kiömlés következtében a sziget felszine magasabbra emelkedett, s
egyszersmind szilárdabbá is lett. Könnyen megfogható, hogy mélyében
mennyi ruganyos gáz települt meg, midőn az a trachyticus kéreg meghülése
után többé nem talált nyilást. Ennek következtében végre elérkezett azon
időpont, midőn a gázok ereje oly ellenállhatatlanná vált, hogy a nehéz
kérget felemelte, és roppant kéményeket fúrt azon át. Innen származtak a
kéreg emelkedése által alakult vulkánok, s azután a vulkánon át fúrt
tölcsérek.

Ekkor a földemelkedési tüneményeket tüzhányási tünemények követték; az
ujonnan alakult nyilásokon kezdetben bazalt-tömegek hányattak ki,
melyeknek legcsodásabb példányait szemlélhettük a síkságon, melyen most
áthaladtunk. E nehéz, setétszürke sziklákon haladtunk most, melyek
meghülésük alkalmával hatszögű oszlopokká alakultak. A távolban számos
összelapitott csúcs volt látható, melyek egykor mindannyian tüzet
hánytak.

Ezután a bazalt kitörései megszünvén, a vulkán, melynek ereje a kiégett
tölcsérekével is szaporodott, ama lávának és tuffnak s egyéb olvadt
köveknek nyitott utat, melyek most oldalait dús hajzat tekercseiként
boritották.

Ekként követték egymást a tünemények, melyek Izland szigetét
alakitották; mindezek a belső tüzből származtak s véleményem szerint
őrültség volt feltételezni, hogy a sziget belseje most is nincs forró
olvadás állapotában, és őrültség volt azt hinni, hogy a föld központjáig
lehessen hatolni.

Vállalatunk lehető következményei iránt tehát tökéletesen megnyugodtam,
mialatt a Sneffelset rohammal bevenni készültünk.

Utunk akadályai folyvást növekedtek; a földtér emelkedett, lábaink alatt
inogtak a szikladarabok, s veszedelmes bukások csak a legnagyobb
óvatossággal voltak elkerülhetők.

Hans csendesen és nyugodtan haladt elől, mintha a legjobb uton járna,
olykor tökéletesen eltünt szemeink előtt a nagy sziklatömegek mögött;
ilyenkor éles füttyentés által adta tudtunkra a követendő irányt.
Gyakran megállapodott s néhány szikladarabot rakott össze, hogy azok
után visszatértünkkor megtaláljuk az utat. Ez óvatosság magában véve
igen dicséretes volt, de a jövő eseményei fölöslegessé tették azt.

Három órai fáradságos járás után a hegynek még csak tövébe érkeztünk.
Ide érve, Hans megállott, mire reggelinket gyorsan elköltöttük. Bátyám
két-akkora darabokat tett szájába mint máskor, hogy hamarább utnak
indulhassunk. De nem ért czélt, mert Hans szükségesnek vélte, hogy
minekelőtte ismét utra kelnénk, jólkipihenjünk, s ennélfogva csak egy
órával később adott jelt az indulásra. A három izlandi ép oly hallgatag
volt mint társuk a vadász; az egész idő alatt egy szót sem szóltak s
igen mértékletesen ettek.

Most a Sneffels meredek lejtőjén kezdtünk felhaladni; a hegynek
hóboritott csúcsa, hegyes vidéken gyakran előforduló optikai csalódás
következtében, igen közelinek látszott, és mégis mennyi hosszu órába, s
mily roppant fáradságba került, mig azt elérhettük! A kövek, melyeket
sem föld, sem növényzet nem kötött egymáshoz, megindultak lábaink alatt
s iszonyu sebességgel gördültek le a völgybe.

Voltak helyek, hol a hegy lejtője legalább is harminczhat fokos szöget
képezett a látkörrel; e helyeken lehetetlen volt felhaladnunk, s azért
szorgalmasan ki kellett azokat kerülni, mi nem csekély fáradságba
került. Ilyenkor azután botjainkba fogódzva kölcsönösen segitettük
egymást.

Nem hallgathatom el, hogy bátyám mindig mellettem volt és nem veszitett
szem elől; karja nem egyszer szolgált hatalmas támaszul e veszélyes
úton. Ő maga kétségkivül legnagyobb mértékben birta az egyensulyozás
képességét, mert egyetlenegyszer sem botlott meg. Az izlandiak, habár
nagy terhet vittek, ügyesen mint valódi hegyi lakók haladtak.

A Sneffels csúcsának roppant magasságát látva, lehetetlennek véltem,
hogy azt, a hegy ez oldalán haladva, elérhessük, ha a lejtő folyvást ily
meredek marad. Szerencsére egy órai fáradalom és roppant erőlködés után,
a hegy derekán, nagy hóréteg közepén, váratlanul valami lépcsőzetformára
bukkantunk, mely megkönnyitette haladásunkat. E lépcsőzet a kitörések
által idevetett kőzuhatag által képeztetett; az izlandiak „stina“-nak
nevezik azt. Ha e zuhatagot bukásában a hegyoldal különös alakja meg nem
állitja, az a tengerbe rohant s uj szigeteket képezett volna.

Igy azonban igen jó szolgálatunkra volt; a lejtő ugyan mindinkább
meredekebbé vált, de e kőlépcsőkön kényelmesen, sőt oly gyorsan
haladhattunk, hogy midőn egy pillanatra megállottam, mialatt társaim
folyvást haladtak, a hirtelen növekedő távolság következtében gorcsővi
kis alakban tüntek fel előttem.

Esteli hét órakor a lépcsőnek kétezer fokozatán haladtunk volt fel, és a
hegynek egy kidomborodására, mely mintegy erkélyt képezett s a tölcsér
tulajdonképeni guláját viselte, érkeztünk.

A tenger háromezer kétszáz lépésnyi mélységben terült el alattunk;
elértük az örök hó rétegét, mely Izlandban, az égalj folytonos
nedvességének következtében, nem igen magasan fekszik. Kemény hideg volt
s a szél erősen fujt. Én végkép ki voltam merülve. A tanár látván, hogy
lábaim tökéletesen megtagadják a szolgálatot, türelmetlensége daczára
is, rászánta magát a szünetelésre s ennélfogva kalauzunknak intett, ki
azonban fejét rázva felelt:

„Ofvanför.“

„Ugy látszik, hogy följebb kell mennünk,“ mondá bátyám.

A tanár Hanstól válaszának indokát kérdezte.

„Mistour,“ válaszolt a kalauz.

„Ja mistour,“ ismétlé az izlandiak egyike ijedt hangon.

„Mit jelent e szó?“ kérdém én aggódva.

„Nézz oda,“ szólt bátyám.

Lenéztem a síkságra és ott összezuzott kövekből, homokból és porból álló
roppant oszlopot vettem észre, mely forogva emelkedett fel
tölcséralakban; a szél a Sneffels azon oldala felé hajtotta azt, melyen
mi kapaszkodtunk fölfelé. Setét függönyként emelkedett a hegy előtt,
elhomályositva a napot s árnyékát a Sneffelsre vetve. Láttam, hogy ha e
tölcsér meghajlik, bennünket okvetlenül elsodor. E tünemény, mely elég
gyakran előfordul, mikor a jéghegyek közt forgószél emelkedik, izlandi
nyelven mistour-nak neveztetik.

„Hastigt, hastigt,“ kiáltá kalauzunk.

Bár nem értettem dánul, mégis felfogtam, hogy lehető leggyorsabban kell
Hansot követnünk. Ez a tölcsér kupján gyorsan haladni kezdett fölfelé,
de nem egyenesen, hanem jobbra balra kanyarogva, s ekként a járást
könnyitve; a tölcsér csakhamar megtört s a hegyre omlott, mely a roppant
csapás alatt megrendült; a forgószél által felkapott kövek záporként
hullottak alá, mint valamely kitöréskor. Mi ekkor szerencsére már a hegy
másik oldalán voltunk s minden veszélyen kivül; kalauzunk
elővigyázatosságának köszönhettük, hogy porrá zuzott testeink nem mint
valamely lebkő alkatrésze hullottak alá valahol a távolban.

Hans azonban ugy vélekedett, hogy nem tanácsos az éjet a kúp oldalán
tölteni. Folytattuk tehát utunkat jobbra-balra kanyarogva; a még
hátralevő ezerötszáz láb öt órát igényelt; a kerülések és kanyargások
összesen legalább három mértföldet tettek. Nem győztem többé a járást; a
hideg és a fáradtság majd megöltek és a kissé már ritkább lég nem volt
képes tüdőmnek eleget tenni.

Végre, esteli tizenegy órakor, a legnagyobb setétben értük el a Sneffels
csúcsát, és minekelőtte a tölcsér belsejébe kerestem volna menedéket,
láthattam, pályája legalsóbb részén, az éjféli napot, mely halvány
sugarait az alattunk szendergő szigetre veté.



XVI.

Estelinket gyorsan elköltöttük, mire a kis vándorcsapat türhető éjjeli
tanyát keresett. Kemény sziklán feküdtünk, a hajlék nem igen biztos
volt, s egyáltalában a helyzet, itt ötezer lábnyira a tenger szine
fölött, valóban kinos; mindamellett igen jól és mélyen aludtam, s oly
nyugalmas éjszakám volt, mint már régen nem. Még csak nem is álmodtam.

Másnap reggel összefagyva ébredtünk fel; a lég csipős hideg volt, az idő
szép tiszta, a nap ragyogó. Fölkeltem gránit ágyamról, hogy élvezhessem
a nagyszerü látványt, mely kinálkozott.

A Sneffels két csúcsának egyikén, a délin, állottam. Innen tekintetem
befuthatá az egész szigetet; ily magas szempontokon közönséges optikai
csalódás következtében a sziget partjai fölemelkedni, mig belső részei
besüppedni látszottak. Azt lehetett volna hinni, hogy Helbesmer domboru
földképeinek egyike terül el alattunk; mély völgyeket láttam, melyek
minden irányban szelték át egymást, a mélységek kútalakot öltöttek, a
tavak roppant nagyra nőttek, s a patakok folyókká váltak. Tőlem jobbra
számtalan jéghegy és csúcs lánczolata nyult el, melyeknek némelyike
fölött könnyü füstfelleg lebegett. E beláthatatlan hegyláncz, melynek
csúcsain tajtékként tünt fel a hóréteg, hullámzó tengerre hasonlitott.
Ha nyugot felé fordultam, a tenger terült el szemeim előtt,
méltóságteljesen, végnélkül, s mintegy folytatása ama hullámzó
hegylánczolatnak. Szemem alig volt képes megkülönböztetni, hogy hol
végződnek a hegyek, és hol kezdődnek a hullámok.

Tökéletesen átengedtem magam a büvös lelkesedésnek, melyet ily
magaslatokon érezünk; fejem most nem szédült, mert végre szokni kezdtem
e felséges látványokhoz. Káprázó szemeim a napsugarak ragyogó dicskörébe
merültek. Elfelejtém, hogy ki vagyok, hogy hol vagyok s éltem az
elfeknek és sylpheknek, a skandináviai mythologia képzeleti lényeinek
életét; megittasultam a magaslatok kéjérzetében, s nem gondoltam ama
mélységekre, melyekbe végzetem nem sokára le fog vinni. De csakhamar a
való érzetére ébredtem a tanárnak és Hansnak érkezte által, kik most
feljöttek hozzám a hegy végcsúcsára.

Bátyám nyugot felé fordulva, kezével valami gőz- vagy ködformára
mutatott, mi a tenger szinén látszott uszni és mit partok körrajzának is
lehetett vélni.

„Grönland“, mondá bátyám.

„Hogyan, Grönland?“ kiáltám én.

„Ugy van; csak harminczöt mértföldnyi távolság választ el bennünket
Grönlandtól; a jég olvadásának idejében a megindult nagy jégtáblák
olykor Izland partjáig usztatják Grönland jegesmedvéit. De erre semmi
gondunk. Itt vagyunk a Sneffels csúcsán; ime két csúcs: a déli és az
éjszaki. Hanstól rögtön megtudhatjuk, hogy az izlandiak hogy hivják azon
csúcsot, melyen most vagyunk.“

Bátyám kérdésére a kalauz felelt:

„Skartaris.“

Bátyám diadalmas tekintetet vetett rám.

„Jerünk a tölcsérbe!“ mondá.

A Sneffels tölcsére megforditott kúpalaku volt; átmérője legfölül fél
mértföldnyi lehetett. Mélységét mintegy kétezer lábnyira becsültem.
Képzeljük el, minő tekintetet nyujthat e katlan, mikor villámmal és
dörgéssel telik meg. Fenekének körülete nem lehetett több ötszáz
lábnyinál, minélfogva oldalainak lejtője nem igen meredek volt s igy
könnyen le lehetett jutni a mélységbe; önkénytelenül roppant lőmozsárhoz
hasonlitám e tölcsért, s e hasonlat elrémitett.

„Leszálljunk e mozsárba?“ gondolám, „mikor talán meg van töltve s a
legcsekélyebb szikra is felgyujthatja s elsütheti; ezt valóban csak
őrültek tehetik.“

De többé nem hátrálhattam. Hans igen közönyös arczkifejezéssel indult
meg a csoport élén, s én szó nélkül követtem a többieket.

A lemenetelt megkönnyitendő, Hans a tölcsérben csigavonalban haladt
lefelé; tüzhányati sziklák között kellett járnunk, melyek közől
egynémelyik, megingattatva üregében, nagyokat szökkenve gördült le a
mélységbe s bukásának zaját a viszhang különös érczességgel ismételte.

A tölcsér egyes kiálló részei annak belsejében apró jéghegyeket
képeztek; Hans ilyenkor rendkivül óvatosan haladt elő, vasas botjával
meg-megdöfve maga előtt az utat, hogy a netaláni rejtett hasadékokat
elkerülje. Bizonyos veszélyes helyeken szükségessé vált, hogy hosszu
kötél által helyezzük magunkat összeköttetésbe egymással, a végett, hogy
ha valamelyikünknek lába botlanék, ez társai által tartathassék fenn. E
szolidaritás bölcs dolog volt, de nem zárt ki minden veszélyt.

Azonban daczára a kalauzunk előtt is ismeretlen tölcsérlejtő számos
akadályainak, nem történt az úton semmi baj, kivéve azt, hogy egyik
izlandinak kezéből kihullott egy nagy kötélcsomag, mely azután a
legrövidebb uton jutott le a fenékre.

Mikor leérkeztünk, dél volt. Fölemeltem tekintetemet, s a tölcsér
legfelső torkolatát pillantám meg, mely egy darab eget keritett körül;
terjedelme ugyan meglepőleg csekélynek látszott, de a kör csaknem
tökéletes volt; csupán egy ponton szakitá meg annak szabályosságát a
Skartaris csúcsa, mely a kör belteriméjébe nyult be.

A tölcsér fenekén három kémény nyilása volt látható, melyeken át a
Sneffels kitörései alkalmával, lávát és gőzt szokott a központi tűz
kilövelni. E kémények mindegyike körülbelül száz lábnyi félmérőjü
lehetett. Ott tátongtak, ugyszólván lépteink alatt. Én nem voltam képes
tekintetemet beléjük meriteni. Lidenbrock tanár rögtön megvizsgálta
fekvésüket. A tanár lelkendezve futott egyiktől a másikhoz, kezeivel
hadonázva és érthetetlen szavakat tördelve. Hans és társai,
lávadarabokon ülve, szemlélték bátyám különös viseletét és nyilván
őrültnek gondolták.

Most bátyám nagyot kiáltott; én azt hittem, hogy talán elszédült s
leesett ama kémények valamelyikébe. De nem; ott állott, karjait magasra
emelve, szélylyelvetett lábakkal, egy a tölcsér központján levő
gránit-szikla előtt, mely ugy állott ott, mintha Pluto szobrának szánták
volna talpkőül. Bátyám arczkifejezése a legnagyobb meglepetést árulta
el, de e meglepetés csakhamar őrjöngő vigságnak adott helyet.

„Axel, Axel!“ kiáltott bátyám, „jer ide!“

Oda futottam. Sem Hans, sem az izlandiak nem moczczantak.

„Tekints oda,“ szólt a tanár.

Bátyám meglepetését, ha nem is örömét, osztva, olvastam a sziklatömeg
nyugoti oldalán, az idő foga által félig eltörült betükben, ez átkozott
nevet:

„Arne Saknussemm!“ kiáltott bátyám, „kétkedel még?“

Nem válaszoltam s hüledezve tértem vissza helyemre. E fölfedezés
megsemmisitett.

Nem tudom tisztán, hogy mennyi ideig maradtam igy szomoru
töprengéseimben elmerülve… Csak annyit tudok, hogy mikor ismét
eszméltem, bátyámat és Hansot magukban láttam a tölcsér fenekén. Az
izlandiak már haza bocsáttattak, s most a Sneffels külső lejtőjén
haladtak le Stapi felé.

Hans nyugalmas álomba volt merülve; egy szikla tövében, egy
láva-csatornában rögtönzött ágyon feküdt; bátyám a tölcsér fenekén
futkosott fel s alá, mint valamely vadállat a veremben. Nekem részemről
sem kedvem, sem erőm nem volt arra, hogy fölkeljek, s igy követve
kalauzunk példáját, álomba, vagy helyesebben fájdalmas ájulásba
merültem, mely alatt ugy tetszett, mintha a hegy belsejében zajgást
hallanék, vagy onnan érkező rengést éreznék.

Igy telt el a tölcsér fenekén töltött első éjszaka.

Másnap szürke felleges ég domborult a kúp nyilása fölött. Ezt nem
annyira a tölcsérben uralkodó homályról, mint nagybátyám haragjáról
vettem észre, melynek okát azonnal megértettem.

Szivemben ismét reménysugár kezdett derengeni. Ugyanis az előttünk nyiló
három utnak csak egyikét követte volt Saknussemm. A tudós izlandi
állitása szerint, ezt azon, e rejtiratban megérintett sajátságáról
lehetett felismerni, hogy annak szélét juniushó utolsó napjaiban a
Scartaris árnya fedi be.

E hegyes csúcsot valóban ugy lehetett tekinteni, mint valamely roppant
napóra mutatóját, melynek árnya az év egyik napján a földközpont utját
jelöli ki.

Már pedig, ha nap nem süt, nincs árnyék; következőleg nincs utmutató.
Ekkor junius 25-ke volt. Ha az ég még hat napig borult marad, ugy a
fölfedezést más évre kell halasztani.

Nem irhatom le Lidenbrock tanár iszonyu, de erőtlen haragját. E nap
elmult a nélkül, hogy a tölcsér fenekén legcsekélyebb árnyat is láttunk
volna. Hans nem mozdult helyéről; pedig belsejében mégis csak
tünődhetett a fölött, hogy mit várunk, ha ugyan egyáltalában szokott
tünődni. Nagybátyám egyetlenegyszer sem szólott hozzám. Tekintete
változatlanul, mereven az égen függött s annak szürke és ködös
végtelenségében merült el.

Junius 26-ka ilyformán telt el, csakhogy ekkor egész nap hóval vegyes
eső esett. Hans lávadarabokból kis kunyhót épitett. Szemem különös
gyönyörrel követte azon sok ezer apró rögtönzött zuhatagot és vizesést,
mely az eső következtében a kúp oldalán támadt; ennek minden egyes köve
növelte az eső által okozott morajt.

Nagybátyám többé nem volt képes magán uralkodni.

Valóban nálánál türelmesebb ember is ingerültté válna, ha ekként,
ugyszólván a kikötő bejárása előtt, szenvedne hajótörést.

De a nagy fájdalmakat rendesen nagy örömökkel szokta vegyiteni az ég,
mely Lidenbrock tanár számára is kétségbeesése nagyságához mért
boldogságot tartogatott.

Másnap ugyan még folyvást borult volt az ég, de vasárnap, junius 28-kán,
a hónap utolsóelőtti napját megelőző nap, a hold változtával
megváltozott az idő is. A nap sugarai dúsan özönlöttek a tölcsérbe.
Minden domborulat, minden szikla, minden kő és orom részesült e jótékony
sugarakban s árnyát azonnal a földre veté. Valamennyi közt a Skartarisé
tünt ki, mely valami hegyes szálkára hasonlitott s körben forgott, a
mint a nap pályáján haladt.

Nagybátyám vele forgott.

Délben, mikor az árnyék legrövidebb volt, vége épen a középső kémény
széléig ért.

„Erre tehát!“ kiáltott a tanár, „erre! a föld központja felé!“ tevé
hozzá dán nyelven.

Hansra tekintettem.

„Forüt!“ szólt kalauzunk nyugodtan.

„Előre!“ válaszolt nagybátyám.

Esteli egy óra és tizenhárom percz volt.



XVII.

Valódi utunk most kezdődött. Eddig a fáradalmak felülmulták a
nehézségeket; ezután azonban ezeknek mindegyre megujuló sokasága ellen
kellett küzdenünk.

Eddig még egyszer sem tekintettem le ama feneketlen mélységbe, melybe le
kellett szállanom. De most elérkezett az elhatározó pillanat. Még
választhattam, rászánhattam magam a vállalatra, vagy vissza is
léphettem; de ez utóbbit tenni a kalauz előtt szégyeltem. Hans oly
nyugodtan, oly tökéletes közönyösen, annyira nem gondolva a veszélyekkel
szánta magát e kalandra, hogy önmagam előtt pirultam azon gondolatra,
hogy nálánál kevésbbé bátor legyek. Ha magam lettem volna, elősoroltam
volna minden nagy argumentumaimat; de a kalauz jelenléte hallgatásra
birt; emlékezetem haza repült Németországba, kedves Margitomhoz, mialatt
a középső kémény, vagyis aknához közeledtem.

Emlitettem, hogy átmérője száz, s ennélfogva körülete háromszáz láb. Egy
szikla fölé hajoltam, mely az örvény fölött függött, s letekintettem;
minden hajam szála égnek meredt. Az ür érzete erőt vett rajtam. Ugy
tetszett, mintha a súlyközpont fejembe tétetnék át, mely szédülni és
forogni kezdett, mintha részeg volnék. Semmi ugy be nem töltheti az
ember fejét, mint a mélység által gyakorolt vonzerő. Már-már lezuhantam
volna, midőn erős kéz tartott vissza: Hans keze. Ugy látszik, hogy a
Kopenhágában, a Frelsers-Kirk tornyán vett örvényleczkék eredménye nem
volt tökéletes.

De bármi rövid ideig tekintettem is ama kútba, mégis megjegyeztem annak
belalakját. Oldalai, melyek csaknem függőlegesek voltak, számos kiálló
orommal birtak, s ezek megkönnyithették a lemenetelt; de ha igy lépcső
volt is, a korlát tökéletesen hiányzott. Egy, a torkolatnál megerősitett
kötél, szolgálhatott volna karfául; azonban miként vonjuk aztán ezt
magunk után, ha leértünk a kút fenekére?

Nagybátyám ez akadályt igen egyszerü módon háritotta el. Egy hüvelyknyi
vastagságú és négyszáz láb hosszu kötelet szélylyelbontott. E kötelet
azután közepén egy kiálló lávacsúcsba akasztotta s két végét levetette
az aknába. Igy mindnyájan lemehettünk, kezünkben tartva a kötél két
ágát, mely ekként nem bomolhatott szét; ha azután kétszáz lábnyira
értünk le, a kötél egyik végét elbocsátjuk és a másikat magunkhoz
huzzuk, s ujra kezdhettük e műtétet, melyet azután számtalanszor
ismételhetünk.

„Most,“ szólt bátyám, miután az előkészületeket befejezte,
„foglalkozzunk a podgyászszal; ezeket három csomagra osztjuk, s
egyet-egyet hátunkra kötünk; természetesen csak a törékeny tárgyakról
szólok.“

A vakmerő tanár bennünket, magunkat nyilván nem számitott az utóbb
emlitettek közé.

„Hans,“ folytatá a tanár, „magára vállalja az eszközöket és
élelmiszereket; te Axel, az élelmiszerek egy részét s a fegyvereket; én
magam az élelmiszerek utolsó harmadát s a törékeny műszereket.“

„De,“ mondám én, „hát az öltönyök, és e temérdek kötél és hágcsó, ki
vállalja magára ezeknek leszállitását?“

„Ezek magukban is leszállanak.“

„Hogyhogy?“ kérdém nagyon csodálkozva.

„Mindjárt meglátod.“

Nagybátyám szeretett rendkivüli módszereket használni s habozás nélkül
szokta azokat alkalmazni. Parancsára Hans egy csomagba rakta össze
minden nemtörékeny podgyászunkat, s e csomagot, miután kötéllel erősen
összekötötték, egész egyszerüen ledobták a mélységbe.

Sokáig hallatszott ama erős moraj, mely a légrétegeknek helyükből
kimozditása által idéztetik elő. Nágybátyám az örvény fölé hajolva
megelégedéssel tekintett utána podgyászainak, és csak miután szem elől
vesztette azokat, emelkedett fel.

„Helyesen,“ mondá. „Most rajtunk a sor.“

Lehetséges volt-e ily szavakat hallanom és nem borzadnom!

A tanár saját hátára kötötte a műszereket tartalmazó csomagot. Hans az
eszközöket vállalta magára, én pedig a fegyvereket. A lemenetel
következő rendben kezdetett meg: Hans, bátyám és én. A legtökéletesebb
csendben haladtunk, melyet csak a lábaink alatt olykor elváló s a
mélységbe zuhanó szikladarabok zaja szakitott meg.

Én ugyszólván lecsúsztatám magamat, egyik kezemben görcsösen szoritva a
kettős kötelet, mialatt másik kezemmel vasasvégü botomra támaszkodtam.
Egy rémgondolat vett erőt rajtam: attól féltem, hogy támaszunk
megtagadja a szolgálatot. E kötelet gyengének véltem arra, hogy három
egyén súlyát birja el, s ennélfogva lehető legkevésbbé biztam rá magam
és valóban csodálatos egyensúlyzási műtéteket vittem véghez a kiálló
sziklaormokon, melyeket megfogni igyekeztem lábammal, mintha ez kéz
volna.

Ha a csúszós lépcsőfokok valamelyike megindult Hans lábai alatt, ő
szokott nyugodt hangján mondá:

„Gif akt!“

„Vigyázz!“ ismétlé bátyám.

Mintegy félóra után egy szikla felületére értünk, mely a kémény
oldalából kiállott.

Hans elbocsátá a kötél egyik végét, a másikat pedig húzni kezdte, mire
amaz a légbe emelkedett; miután a felső sziklán végig húzódott, leesett,
kő- és lávadarabokat ragadva magával utközben, melyek záporként, vagy
inkább veszélyes jégesőként hullottak le.

Keskeny erkélyünkről letekintvén a mélységbe, észrevettem, hogy a kút
feneke még nem látható.

Ujra kezdénk a kötéllel való műtétet, s félórával később ismét kétszáz
lábnyival voltunk mélyebben. Nem tudom, hogy utközben a
legszenvedélyesebb földtudós is megkisérlette volna-e, tanulmányozni a
bennünket környező földréteg minőségét. Én részemről most nem
foglalkoztam azzal; legkevésbbé sem gondoltam vele, hogy pliocén,
miocén, eocén, kretacei, jurai, triasi, perni, kőszenes, devoni, siluri,
vagy ős rétegben haladunk-e. De a tanár, ugy látszék, hogy folyvást
figyelemmel kisérte környezetünk jellegét; mert egy ujabb
megállapodásunk alkalmával igy szólt hozzám:

„Minél mélyebbre hatolunk, annyival inkább növekszik bizalmam; e vulcani
rétegek elhelyezése tökéletesen igazolja Davy elméletét. Jelenleg már az
ős rétegben vagyunk, azon rétegben, melyben a lég és viz érintése
folytán meggyuladt fémek vegyészeti tüneménye ment véghez. Határozottan
tagadni merem a központi meleg rendszerének helyességét; egyébiránt
rövid időn meglátjuk.“

Bátyám minden okoskodását ez utóbbi szavakkal szokta befejezni, melyeket
nem igen vigasztalóknak találtam; egyébiránt nem bocsátkoztam most
vitatkozásba; bátyám hallgatásomat helyeslésre magyarázta s mi ujra
utnak indultunk.

Három órája volt, hogy haladtunk, és még sem láttam az akna fenekét. Ha
tekintetem fölemeltem, láttam annak nyilását, mely látszólag mind
szükebbé vált; az akna oldalai, nem lévén tökéletesen függőlegesek,
közeledtek egymáshoz; a homály folyvást tökéletesebbé vált.

Mindamellett folytattuk utunkat, nekem ugy tetszett, mintha az akna
oldaláról elváló kövek zaja, midőn legördültek, most tompább lett volna,
mint kezdetben volt, miből azt következtettem, hogy hirtelen elérjük a
feneket.

Miután gondom volt reá, hogy megjegyezzem, hányszor ismételjük a
kötéllel való műtétet, biztosan kiszámithattam egyszersmind a már elért
mélységet s a lefolyt idő tartamát.

Tizennégyszer ismételtük már e műtétet, melynek tartama rendesen félóra
volt. Hét órája volt tehát, hogy ekként haladtunk, nem számitva a
tizennégy negyedórai vagy összesen negyedfélórai pihenést. Pontban
tizenegy órakor indultunk volt meg, jelenleg tehát tizenegy lehetett.

Mi pedig az elért mélységet illeti, a kétszáz lábnyi kötélnek
tizennégyszeri megváltoztatása összesen kétezer nyolczszáz lábat tett.

E perczben Hans hangja szólalt:

„Halt!“

Rögtön megállottam, azon pillanatban, midőn lábaim már csaknem érték
nagybátyám fejét.

„Megérkeztünk,“ szólt ez.

„Hová?“ kérdém én, mialatt melléje bocsátkoztam.

„A függőleges kémény fenekére.“

„Nincs tehát egyéb kijárása?“

„De igen, látok valami alagut-félét, mely jobbra tőlünk kanyarodik be.
Majd megvizsgáljuk holnap. Most estelizzünk s azután aludjunk.“

A setétség még nem volt tökéletes. Felbontottuk az élelmiszereket
tartalmazó zsákot, ettünk és azután lefeküdtünk a kövekből és
lávadarabokból álló nyughelyre.

Midőn hanyattfekve, szemeimet felnyitám, e háromezer lábnyi cső végén,
mely óriási távcsővé változott át, ragyogó pontot pillantottam meg.

Csillag volt az, melyet helyzetünk tökéletesen megfosztott
csillogásától; számitásom szerint a gönczölszekerének egyik csillaga
lehetett.

Ezután mély álomba merültem.



XVIII.

Reggeli nyolcz órakor a napnak egy sugara költött fel bennünket. Az
aknaoldal ezer meg ezer apró lávalapja felfogta azt utjában s mintegy
szikraesővé bontotta fel.

E világosság elegendő volt arra, hogy a környező tárgyakat
felismerhessük.

„Nos Axel? hogy tetszik?“ szólt bátyám kezeit dörzsölve. „Töltöttél-e
valaha ennél kellemesebb, nyugalmasabb éjszakát königstrassei házunkban?
Itt nem háborgat a szekerek robaja, a házalók kiabálása, a hajósok
káromkodása!“

„Igaz, hogy ez akna fenekén tökéletes nyugalom honol; de magában e
nyugalomban is van valami rémitő.“

„Ugyan hadd el,“ kiáltá bátyám, „ha most is félni kezdesz már, mi lesz
belőled majd később? Még eddig egy hüvelyknyire sem hatoltunk a föld
szine alá?“

„Hogyan?“

„Eddig még csak a sziget szinvonalára jutottunk! E hosszu függőleges
cső, mely a Sneffels tölcsérébe torkol, körülbelül a tengerszin
magasságáig nyulik alá.“

„Bizonyos-e ez?“

„Tökéletesen bizonyos; tekints a légmérőre, s meglátod!“

Csakugyan, a higany, miután a szerint, hogy alábbszállottunk,
fölemelkedett a légmérőben, huszonhét hüvelyknyi magasságban állott meg.

„Látod,“ folytatá a tanár, „hogy eddig még csak a közönséges légkör
nyomása éri a higanyt; alig várom, hogy a légmérőt a manometrummal
cseréljük fel.“

E műszerre valóban szükségünk leend, mihelyt a lég súlya fölül fogja
mulni az Oceánra gyakorolt nyomást.

„De,“ mondám én, „nem kell-e attól tartanunk, hogy e folyvást növekedő
nyomás nagyon gyötrelmessé fog válni?“

„Nem. Lassanként fogunk lehatolni, s igy tüdőnk hozzá fog szokni a
sűrűbb lég belélekzéséhez. A léghajósok a magas rétegekben olykor
kifogynak a légből; nekünk talán több is lesz, mint kellene. De jobb
igy. Ne veszitsünk egy pillanatot sem. Hol a csomag, mely bennünket
megelőzve jutott a hegy belsejébe?“

Ekkor jutott eszembe, hogy a csomagot tegnap este hiába kerestük volt.
Bátyám Hanstól kérdezé, ki miután éles szemeit körüljártatta, szólott:

„Der huppe!“

„Ott fenn.“

A csomag valóban egy kiálló sziklába akadt volt, mintegy száz lábnyira
fejünk fölött. Hans macska ügyességével kuszott fel oda, s néhány
pillanat mulva a csomag mellénk hullott.

„Most pedig,“ szólt bátyám, „reggelizzünk; de reggelizzünk, mint a ki
hosszu utra indul s egyhamar meg nem áll.“

Száritott hust és kétszersültet ettünk, s reá néhány korty fenyőnedvvel
vegyitett vizet ittunk.

Reggeli után nagybátyám zsebéből észleletek feljegyzésére szánt
könyvecskét vett elő; azután sorban végig nézte különféle műszereit s a
következőket jegyezte fel:

_Hétfő julius 1._

Chronometer: 8 ó. 17 p. reggel.

Légmérő: 29 h. 7 v.

Hévmérő: 6°.

Irány: K.–D.–K.

Ez utóbbi feljegyzés a setét alagut irányára vonatkozott s a delejtü
által jelöltetett ki.

„Most pedig, Axel,“ kiáltá a tanár lelkesülés hangján, „most indulunk
valóban a föld belsejébe. Elérkezett a percz, melyben valódi utazásunk
kezdődik.“

E szavak után bátyám kezébe vette a nyakán függő Ruhmkorff-féle
készüléket; másik keze által pedig összeköttetésbe helyezte az
elektrikus folyamot a lámpában levő gázzal, mire meglehetős világsugár
derité meg az alag homályát.

Hans a második készüléket vitte, mely szintén működésbe tétetett. Az
elektricitás ez elmés alkalmazása következtében, sokáig járhattunk
mesterséges napvilágtól környezve, még a leggyulékonyabb gázok közt is.

„Útra fel!“ kiáltott bátyám. Mindegyikünk hátára vette az illető
csomagot. Hans magára vállalta, hogy a köteleket és öltönydarabokat
tartalmazó nagy csomagot maga előtt fogja hengergetni; ezután beléptünk
az alagba, magam leghátul.

Azon pillanatban, midőn e setét folyosóba indultunk, még egyszer
fölemeltem tekintetemet a magasba, s megpillantám utoljára, ama roppant
cső végén, Izland ködös egét, melyet ekkor láttam utoljára életemben.

Az utolsó kitöréskor, 1229-ben, a láva ez alagon át tört volt magának
utat, melynek oldalai ennélfogva vastagon voltak bevonva a meghült
ragyogó lávával, mely az elektrikus világosság sugarait megszázszorozva
veté vissza.

Az út egyetlen nehézsége csak abból állott, hogy túlsebesen ne
csúszszunk le e mintegy negyvenöt fok hajlásu lejtőn; szerencsére egyes
gödrök vagy kidomborodások lépcsőül szolgáltak, s igy elég kényelmesen
haladhattunk le, podgyászunkat, mely magában csúszott lefelé, hosszu
kötelen tartva.

De a mi lábaink alatt lépcsőül szolgált, az alagoldal falain és
boltozatán cseppkővé vált. A láva, mely bizonyos részeken likacsos volt,
apró hólyagokat képezett; homályos kvarczjegeczek, melyeken átlátszó
üvegcseppek diszelegtek, csillárként függtek az alag boltozatán, és
érkeztünkkor kigyuladni látszottak. Azt lehetett volna hinni, hogy ez
üreg szellemei földi vendégeik fogadására kivilágitják palotájukat.

„Felséges,“ kiáltám akaratlanul, „mily gyönyörü látvány! Nézze bátyám,
mily gyönyörü szinezet, mint játszik át e láva észrevétlenül,
piros-barnából sárgába? S e jegeczek, melyek mint megannyi ragyogó
gömbként tünnek fel!“

„Ah, tehát tetszik,“ válaszolt nagybátyám, „te ezt gyönyörünek találod,
édes öcsém! Ennél még különb dolgokat is fogsz látni, reménylem.
Haladjunk, haladjunk!“

Bátyám helyesebben mondhatta volna „csúszszunk, csúszszunk“, mert az
elég meredek lejtőn minden fáradság nélkül bocsátkoztunk le; ez útra
ráillett Virgilius mondata: „Facilis descensus Averni.“ A delejtü,
melyet gyakran vizsgáltam, változatlanul délkeletet mutatott. E
lávafolyam sem jobbra, sem balra nem kanyarodott; vonala tökéletesen
egyenes volt.

A meleg azonban nem növekedett érezhetőleg; ez igazolta Davy elméletét s
nem egyszer csodálkozva vizsgáltam a hévmérő állását. Két órával
indulásunk után még csak tiz fokot mutatott, azaz négy fokkal
emelkedett. Ez azon meggyőződést költötte bennem, hogy inkább
vizirányos, mint függőleges irányban haladtunk. Egyébiránt igen könnyü
volt megtudnunk, hogy mily mélységre érkeztünk. A tanár pontosan
megmérte az út kanyarulati és lejtszögeit, de észleleteinek eredményét
elhallgatta.

Esteli nyolcz óra tájban jelt adott a megállapodásra. Hans rögtön leült;
a lámpákat egy lávacsúcsra akasztottuk. Ekkor egy nemében a barlangnak
voltunk, hol a lég nem hiányzott. Sőt ellenkezőleg; bizonyos fuvalmak
érkeztek hozzánk. Mi okozhatta ezeket? Mely légköri mozgalomnak
tulajdonitsuk eredetüket? E kérdéseket megfejteni e perczben nem
igyekeztem. Az éhség és a fáradtság képtelenné tettek a gondolkodásra.
Nem halad az ember hét óráig lefelé, egy huzamban a nélkül, hogy sok
erőt ne emészszen. Én részemről ki voltam merülve s az „állj“ szót
gyönyörrel hallottam. Hans néhány darab élelmiszert rakott egy
lávacsonkra, s mindnyájan jó étvágygyal ettünk. Igen nyugtalanitólag
hatott rám azon körülmény, hogy vizkészletünk fele elfogyott. Bátyám azt
remélte, hogy a földalatti forrásokban fogjuk kulacsainkat megtölthetni;
de eddig még vizet itt lenn nem találtunk. Kénytelen voltam tehát
bátyámat erre figyelmeztetni.

„A források hiánya téged meglep?“ kérdé a tanár.

„Kétségkivül, sőt nyugtalanit; nincs többé csak öt napra való vizünk.“

„Légy nyugodt, Axel; felelek róla, hogy fogunk vizet találni, még pedig
többet, mint kivánnánk.“

„És mikor?“

„Mikor kiérünk e lávarétegből. Csak nem kivánhatod, hogy e tömör
falakból forrás fakadjon?“

„De hátha e lávafolyam nagy mélységre terjed? Én ugy vélekedem, hogy
függőleges irányban még nem igen messzire jutottunk.“

„Miből következteted ezt?“

„Onnan, miszerint, ha a földkéreg belsejében nagyon mélyre jutottunk
volna, a melegnek nagyobbnak kellene lennie.“

„Igen, a te rendszered szerint“, felelt bátyám; „hány fokot mutat a
hévmérő?“

„Alig tizenötöt s e szerint csak kilencz fokkal emelkedett indulásunk
óta.“

„Nos, mit következtetsz ebből?“

„A következőket: A legpontosabb észleletek szerint a földgömb bensejének
hévmérséke minden száz lábon egy fokkal emelkedik. De bizonyos helyi
viszonyok e számot módosithatják. Igy Jakutszkban, Sziberiában, azt
vették észre, hogy a hévmérsék harminczhat lábanként emelkedik egy
fokkal; ez nyilván attól függ, hogy a környező sziklák jó vagy rosz
hévvezetők-e. Felemlithetném még, miszerint a tapasztalás bizonyitja,
hogy kialudt vulkánok közelében, s a csillámon keresztül, a hévmérsék
csak százhuszonöt lábonként emelkedik egy fokkal. Vegyük alapul tehát ez
utóbbi hypothesist, mely a legkedvezőbb, és számitsunk.“

„Számits, édes öcsém.“

„E számitás igen egyszerü“, mondám én, jegyzeti könyvembe leirva a
következő számokat: „kilenczszer százhuszonöt annyi mint
ezerszázhuszonöt; e szerint ezerszázhuszonöt lábnyi mélységen volnánk.“

„Ugy van, helyesen.“

„Nos tehát?“

„Nos tehát, az én számitásaim szerint tizezer lábnyira jutottunk a
tenger szine alá.“

„Lehetséges-e?“

„Igen, oly bizonyos, mint hogy e számok valóban számok!“

A tanár számitása csakugyan helyes volt; már is hatezer lábbal alább
jutottunk az ember által eddig elért legnagyobb mélységeknél, mint a
kitz-bahli bányák Tyrolban és a wuttenbergiek Csehországban.

A hévmérsék, melynek e helyen nyolczvanegy fokunak kellett volna lennie,
alig volt tizenöt. Ez nagyon megingatá meggyőződésemet.



XIX.

Másnap, junius 30-kán, hat órakor ismét utra keltünk.

Még mindig a láva által képezett alagban haladtunk; ez ama feljárókhoz
hasonlitott, melyeken kocsival lehet az emeletbe jutni, ama lejtőkhöz,
melyek egynémely régi házban még a lépcső helyét pótolják. Folyton
mentünk lefelé egész tizenkét óra utáni tizenhét perczig, mely
pillanatban Hans mellé értünk, ki megállott volt.

„Ah!“ kiáltott bátyám, „az alag végére érkeztünk.“

Körültekintettem; egy keresztút központján állottunk s előttünk két ut
nyilt, mindkettő sötét és keskeny. Melyiket válaszszuk? Ezt nehéz volt
elhatározni.

Mindamellett bátyám nem akart habozást mutatni sem előttem, sem a kalauz
előtt; a kelet felé vezető alagutra mutatott s csakhamar benne voltunk
mind a hárman.

Egyébiránt e kettős uttal szemben a határozatlanság nem érhetett volna
véget, miután nem létezett semmi jel, mi egyik vagy másik utat
ajánlhatta volna. A véletlenre kelle bizni a dolgot.

Ez uj folyosó lejtőssége kevéssé érezhető volt és átmérete igen
egyenlőtlen; olykor magas boltivek sorozata domborult fölöttünk, mint
valamely góth templom boltozata; a középkor müvészei itt
tanulmányozhatták volna a templomépitészet minden idomait, melyeknek
alapja a csúcsív. Valamivel távolabb meg kellett hajolnunk a román
stylus lapos, alacsony ivei alatt, és vastag oszlopok hordották a
domborulat lehajló széleit. Másutt pedig ez idomok alacsony
alapépitménynek adtak helyet, mely a hódok műveihez hasonlitott, s
ilyenkor azután négykézláb folytattuk utunkat a szűk üregeken át.

A hévmérsék folyvást türhető volt. Akaratlanul eszembe jutott, hogy mily
roppant forróság uralkodhatik itt, mikor a Sneffels által hányt láva
tódul e most oly csendes uton át. Képzeletemben láttam, mint törik meg a
tüz-zuhatag az alagut szegletein s mint tolulnak meg az izzó gőzök e
szűk helyen.

„Csak azután,“ gondolám, „e vén tűzhányónak ne jusson eszébe, hogy
ifjukori kicsapongásait ismételje!“

E gondolatokat azonban nem közöltem Lidenbrock bátyámmal, ő nem értette
volna meg azokat. Egyetlen gondolata ez volt: előre haladni. Hol járt,
hol csúszott, sőt olykor gurult is lefelé, oly elhatározottan, oly mély
meggyőződéssel, hogy nem tagadhattam meg tőle bámulatomat.

Esteli hat órakor, nem igen fárasztó séta után, két mértföldet haladtunk
volt dél felé, s alig egy negyed mértföldet mélységre.

Bátyám intett s mindnyájan megállottunk; a szünet ideje elérkezett;
falatozás közben nem sokat beszéltünk s azután álomra hajtánk fejünket.

Éjszakára való előkészületeink igen egyszerüek voltak; összes ágynemünk
egy-egy uti takaróból állott, melybe be szoktunk göngyölközni. Sem a
hidegtől, sem váratlan látogatóktól nem volt mit tartanunk. Azon utasok,
kik Közép-Afrika sivatagaiban bolyonganak, vagy Dél-Amerika ős erdőiben,
kénytelenek éjjel felváltva őrködni egymás fölött; de itt a magány s
ennélfogva a biztosság tökéletes volt; sem vad emberektől, sem vad
állatoktól nem lehetett félnünk.

Másnap reggel, midőn felébredtünk, felüditve éreztük magunkat. Ismét
utnak indultunk. Most is lávából készült uton haladtunk, mint tegnap.
Lehetetlen volt felismerni, hogy mely réteg közt jártunk. Az alagut, a
helyett hogy a föld belsejének tartott volna, mindinkább a
vizirányossághoz közeledett. Sőt ugy rémlett előttem, mintha most a föld
szine felé emelkednék. Ez irányzat reggeli tiz óra felé oly
észrevehetővé és következéskép oly fárasztóvá lett, hogy kénytelen
voltam járásunk sebességét mérsékelni.

„Nos Axel? mi baj?“ kérdé a tanár türelmetlenül.

„Nem birom tovább,“ válaszoltam én.

„Hogyan! Ily sima uton való három órai séta után?“

„Megengedem, hogy sima, de azért igen fárasztó.“

„Hogyhogy! Mikor folyvást lefelé megyünk.“

„Azaz, engedelmet kérek, felfelé!“

„Felfelé!“ szólt bátyám vállait vonagatva.

„Minden bizonynyal felfelé. Mintegy félóra óta a lejtő iránya
megváltozott, s ha ez utat követjük, kétségkivül visszajövünk Izland
földjére.“

A tanár fejét rázta, mint a ki nem akar hinni szemének sem. Megkisérlém
a társalgást folytatni, de ő nem válaszolt s jelt adott az indulásra.

Átláttam, hogy hallgatása nem egyéb összpontositott rosz kedvnél.

Bátran vállamra emeltem tehát csomagomat, és gyors léptekkel követtem
Hansot, ki bátyám mögött ment. Nem szerettem volna tőlük elmaradni;
rettentő volt előttem e gondolat: ha társaimat szem elől vesziteném s e
labyrinthus roppant üregeiben eltévednék.

Egyébiránt, az emelkedő ut fárasztó volt ugyan, de rám nézve annyiban
vigasztaló, mivel tudtam, hogy ez által a föld felszinéhez közeledünk. E
reményemet minden lépés igazolta.

Déltájban változás állott elő az alagut oldalainak tekintetében. Ezt az
electricus fénynek a falak általi visszasugároztatása gyengüléséből
vettem észre. A láva-kárpitokra most a mezitelen nyers szikla
következett, melynek tömege lejtős irányú és gyakran függőleges
rétegekből állott. Az átmeneti korszakra értünk, a sziluri réteg
legközepébe.[3]

„Világos,“ kiáltám én, „e palaköveket, e mész- és homokkövet a vizülepek
alkották, a föld második korszakában! Hátat forditunk tehát a
gránit-rétegnek! Ugy teszünk mint aki Hamburgból Lübeckbe akarván
utazni, Hannovernek indulna.“

Jobb lett volna ez észrevételeket elhallgatnom. De geologiai
szenvedélyem elragadott s igy kimondtam azokat. Lidenbrock tanár,
szavaimat hallván, kérdezé:

„Mi bajod már ismét?“

„Nézze bátyám,“ szóltam én, az egymást váltokozva követő homok- és
mészkövet s a palaréteg első jeleit mutatva neki.

„Nos?“

„Azon korszakba érkeztünk, melyben a földön legelőször termettek
növények és állatok!“

„Úgy, azt hiszed?“

„De nézze, vizsgálja meg maga.“

Rábirtam a tanárt, hogy lámpája világát az alagut falára vettesse. Azt
vártam, hogy meglepetve fog felkiáltani. De ezt távolról sem cselekedte
s ellenkezőleg szót sem szólva folytatta utját.

Megértette-e a mit mondtam, vagy nem?

Nem akarta bevallani, azt hitte, hogy tekintélyének, mint bátya és tudós
ártana, ha bevallaná, miszerint csalódott, mikor a keleti alagutat
választotta? vagy pedig meg akart ismerkedni e folyosóval is, legvégéig?
világos volt, hogy a láva utjáról letértünk s hogy ez ut nem vezethetett
a Sneffels tüzhelyére.

Mindamellett azt kérdeztem önmagamban, hogy nem tulajdonitok-e túlságos
fontosságot a földréteg e módosulásának? Nem csalódtam-e magam? Valjon
valóban a gránit-tömeg fölött levő sziklaréteg közt jártunk-e?

„Ha igazam van,“ gondolám, „ugy előbb-utóbb találni fogok valami őskori
növénymaradványt. Keressünk.“

Nem haladtam még száz lépést, midőn már czáfolhatatlan bizonyitványokkal
találkoztam. Ez nem is lehetett máskép, mert a sziluri korszakban a
tenger több mint ezerötszáz növény- és állatfajt tartalmazott. Lábaim,
melyek a láva kemény utjához voltak szokva, egyszerre növény- és
csigamaradványokból álló homokba sülyedtek. Az oldalfalakon tisztán
látszott a tengeri moha és a farkasláb (tengeri növény) lenyomata;
Lidenbrock tanárnak, ha nem volt vak, ezt látnia kellett, de úgy hiszem,
hogy behunyta szemeit, s változatlanul gyors léptekkel folytatta utját.

Ez már a makacsság legtúlzottabb foka volt. Nem voltam képes
ellentállani s egy, még tökéletes állapotban levő tengeri csigaházat
vettem fel a földről, mely egykor egy, a mostani rinyacsigához hasonló
állaté volt, s azt bátyám elé tartottam, mondván:

„Nézze bátyám.“

„Ez,“ válaszolt ő nyugodtan, „egy a trilobiták kiveszett fajához tartozó
kagyló maradványa; egyéb semmi.“

„De nem következteti ön ebből…?“

„A mit te következtetsz? De igen. Minden bizonynyal. Ott hagytuk a
gránitrétegek s a lávák utjait. Lehetséges, hogy csalódtam, de
csalódásomról csak akkor leszek tökéletesen meggyőződve, mikor e folyosó
legvégét fogjuk elérni.“

„Bátyám kétségkivül helyesen cselekszik s én nem is szólnék egy szót
sem, ha nem kellene tartanunk egy mindinkább fenyegetőbbé váló
veszélytől.“

„És mi az?“

„A vizhiány.“

„Majd megtöltjük kulacsainkat.“



XX.

Valóban nagy ideje lett volna már, hogy kulacsainkat megtöltsük.
Készletünk nem tarthatott három napnál tovább. Erről meggyőződtem
estelizésünk alkalmával. Már pedig, fájdalom, semmi reményünk nem
lehetett, hogy ez átmeneti korszakban forrásra találjunk.

A következő nap folyvást végtelen, számtalan boltivek alatt haladtunk.
Az egész uton alig szóltunk egy szót. Hans némasága ránk ragadt.

Az ut nem emelkedett, vagy legalább nem észrevehetőleg; sőt olykor ugy
látszott, mintha kissé sülyedne. De ez irányzat, mely különben alig
észrevehető volt, nem állithatta helyre a tanár meggyőződését, mert a
rétegek jellege nem módosult s mindinkább bizonyossá vált, hogy átmeneti
korszakban vagyunk.

Az elektrikus fény sugaraiban vakitón csillogtak az alag pala-, mész- és
régi verhenyes homokkövei; azt hihettük volna, hogy valamely devonshirei
kőbányában vagyunk, azon vidéken, melynek neve e rétegekre
átruháztatott. A falakat gyönyörü márványpéldányok fedték; voltak itt
agátszinüek szeszélyes kanyargásu fehér erekkel, voltak pirosak és
sárgák veres foltakkal; távolabb barna és piros pettyes példányokkal
találkoztunk, melyekben a mészkő élénk szinezetet öltött.

E márványdarabok legnagyobb részében őskori állatok nyomai voltak
láthatók. Csakhogy azon réteghez képest, melyben tegnap jártunk, a
természetnek nagy haladása volt észlelhető. A tökéletlen trilobitok
helyett itt már tökéletesebb fajok maradványait láttam; többek közt a
ganoid és sauropteris halakat, melyekben a palaeontolog szeme a
csúszók-mászók legrégibb idomait ismerte fel. A devoni tengereket nagy
számmal lakták ez állatok s maradványaik ezerenként találhatók az ujabb
korszak szikláin.

Világos volt, hogy felfelé haladtunk az állati élet lépcsőfokozatán,
melyen legfelül az ember áll. De Lidenbrock tanár erre nem látszott
ügyelni.

Ő kétfélét várt: vagy hogy lábai előtt függőleges akna nyiljék, melyen
át utját a központ felé folytathassa, vagy hogy valamely akadály
visszafordulni kényszeritse. De az est elérkezett, a nélkül, hogy e
remények valamelyike teljesedett volna.

Pénteken reggel ismét folytattuk utunkat a folyosó kanyargásaiban, habár
előttevaló éjjel már érezni kezdtem volt a szomjuság gyötrelmeit.

Tiz órai járás után észrevettem, hogy a lámpafénynek a falak által való
visszasugároztatása nagyot csökkent. A márvány, a pala-, a mész- és a
homokkő, melyek eddig fedték a falakat, most setét és fénytelen anyag
által váltattak fel. Egy helyen, hol az alagut igen keskeny volt, az
oldalfalnak támaszkodtam.

Mikor kezem visszahuztam, az tökéletesen be volt feketítve. Közelebbről
vizsgáltam s ugy láttam, hogy kőszénrétegben vagyunk.

„Kőszénbánya!“ kiáltottam.

„Bánya bányászok nélkül,“ válaszolt bátyám.

„Ki tudja?“

„Én tudom,“ felelt a tanár röviden, „tökéletesen meg vagyok győződve,
hogy e kőszénrétegen átfurt alag nem emberi kéz műve. De akár a
természet műve legyen, akár nem, ezzel most nem gondolunk. Az esteli
ideje elérkezett. Együnk!“

Hans kiszedte az élelmiszereket. Én részemről alig ettem, s néhány csepp
vizet, a mennyi jutott, ittam. Kalauzunk félig telt kulacsa volt összes
vizkészletünk, ebből kelle három embernek szomját oltania.

Vacsora után két társam lefeküdt s pokróczaikkal betakarózva, álomba
merülve, pihenheték ki fáradalmaikat; én részemről nem tudtam aludni s
reggelig számláltam a perczeket.

Szombaton hat órakor ismét utnak indultunk. Husz percz mulva terjedelmes
barlangba érkeztünk; ekkor meggyőződtem, hogy e kőszénbányát valóban nem
emberek áshatták, különben boltozata támogatva lett volna, mig igy
csupán az egyensúly tartotta azt csodás módon.

Ez üreg szélessége mintegy száz láb volt, magassága pedig százötven. A
földréteg itt valamely földalatti mozgalom ereje által hasadt meg. A
tömeg, valamely hatalmas lóditásnak engedve, kiment helyéből, s nagy ürt
hagyott, melybe most először hatoltak a föld lakói.

A kőszénkorszak egész története meg volt irva e sötét falakon s a geolog
könnyen követheti annak fonalát a különböző korszakokon át. A
kőszéntelepek, homokkő s megkeményedett agyagrétegek által voltak
egymástól elválasztva, s mintegy összezuzva a fölöttük levő rétegek
súlya által.

A világ e korszakában, mely a másodkorszakot előzte meg, a földet
roppant tenyészet boritotta el, mely a tropicai melegség s a tartós
nedvesség kettős hatásából származott. A földgömb minden részeit gőzös
légkör vette körül, mely még a napsugártól is megfosztotta azt.

Innen származik azon következtetés, hogy az akkori magas hévmérsék nem
az uj tüzhelyből, a napból, származott; e nagy csillag akkor talán még
nem is ért azon fejlődési pontra, hogy mostani ragyogó szerepét
játszhatta volna. Éghajlatok akkor még nem léteztek, s az egész
földgömbön a legnagyobb forróság uralkodott, az egyenlitő alatt csak úgy
mint a sarkokon. És honnan származott e forróság? A földgömb belsejéből.

Bár mit mondjon Lidenbrock tanár, bár mily elméleteket állitson fel, a
föld belsejében mégis roppant tüz izzott; hatása érezhető volt még a
földkéreg legvégsőbb rétegeiben is; a növények megfosztva a nap jótékony
sugaraitól, sem virágokkal, sem illattal nem birtak, de gyökereik erős
életet meritettek az őskori forró földrétegből.

Fa ekkor kevés létezett; csupán fűnövények, roppant terjedelmü gyep,
harasztnövények, farkaslábak, mohák s egyéb növények ezer meg ezer
osztályu fajai boritották a föld szinét.

E buja tenyészetnek köszöni eredetét a kőszén. A földnek akkor még
ruganyos kérge engedett az általa környezett hig tömeg mozzanatainak.
Innen származtak azután a repedések, a gyakori elsülyedések; a növények
lemerültek a viz alá, s ott lassanként jelentékeny tömegek gyültek
azokból.

Ekkor közbevegyült a természeti vegyészet hatása; a tengerek fenekén a
tenyészeti tömegek kezdetben tőzeggé váltak; azután, a gáz befolyásának
következtében s a fermentatio által kifejlett meleg befolyása alatt
tökéletesen ásványokká alakultak át.

Ekként képződtek ama roppant kőszénrétegek, melyeket a föld minden
nemzeteinek fogyasztása, hosszu századokon át nem lesz képes kimeriteni.

Ez okoskodások merültek fel lelkemben, mialatt a földtömeg e részében
oly dúsan összegyült kőszénre függesztém tekintetemet. E kincs
valószinüleg soha sem fog a fogyasztás számára hozzájárulhatóvá tétetni.
E nagy mélységben levő bányának kizsákmányolása túlságos áldozatokat
kivánna; minek is, mikor a kőszén ugyszólván a föld felszinén található
számos vidéken? Azért ugy hiszem, hogy e telepek ép oly érintetlenek
mint most, midőn szemem rajtok nyugtatám, lesznek a világ végórájában
is.

Ezalatt folyvást haladtunk; én egyetlen voltam társaim között, ki az ut
hosszadalmasságát elfelejtém, geologiai elmélkedésekbe merülve. A
hévmérsék most is ugyanaz volt, mint mikor a láván és palakövön
haladtunk át. Csakhogy orromat kellemetlenül érinté a szénenyes vizeny
illata. Azonnal meggyőződtem, hogy ez alagban nagy mennyiségben létezik
ama veszedelmes gáz, melynek felrobbanása annyi rettentő balesetet
okozott már.

Mi szerencsére a Ruhmkorff-féle készüléket használtuk világitó eszközül.
Ha szerencsétlenségünkre, égő szövétnekkel indultunk volna ez alagba,
rettentő robbanás fejezte volna be vándorlásunkat, temette volna el a
vándorokat.

E kirándulás a kőszénrétegben egész estig tartott. Bátyám alig volt
képes türelmetlenségét leküzdeni, melyet az út vizirányossága költött
benne. Előttünk husz lépésnyire mindig a legmélyebb homály uralkodott,
minélfogva lehetetlen volt a folyosó hosszusága iránt itélni, s már
végtelennek kezdém azt hinni, midőn egyszerre hat óra tájban, váratlanul
kőszénfal merült fel előttünk. Sem jobbra, sem balra, sem felfelé, sem
lefelé nem nyilt út. Nyilván zsákutcza végére jutottunk.

„Annál jobb!“ kiáltott bátyám, „most legalább tudom, hogy mihez kell
magam tartanom. Nem a Saknussemm utján vagyunk s nincs egyéb
tennivalónk, mint hogy megforduljunk. Pihenjünk az éjjel s aztán
háromnapi járás után visszajutunk azon pontra, hol az alagutak metszik
egymást.“

„Igen, ha lesz annyi erőnk!“

„És miért ne lenne?“

„Mert holnap nem lesz többé egy csepp vizünk sem.“

„S egy csepp bátorságunk sem?“ szólt a tanár, szigoru tekintetet vetve
reám.

Nem mertem válaszolni.



XXI.

Másnap korán reggel indultunk utnak. Nagyon sietnünk kellett, mert
ötnapi járóra voltunk már a keresztuttól.

Nem fogom hosszadalmasan leirni a visszatérés szenvedéseit. Bátyám dühét
elfojtva tűrte azokat, mert érezte, hogy haragja által semmit nem
változtathatna! Hans békés jellemének teljes megadásával tűrt; én,
megvallom, sopánkodtam s kétségbeestem; annyi lélekerőm nem volt, hogy
ily bajjal daczoljak.

Mint előre láttam, ugy történt; vizünk már első nap elfogyott; ekkor
minden italunk a fenyőnedv volt; de e pokoli folyadék torkomat égette, s
még csak látni sem szerettem. A meleget kiállhatatlannak találtam; a
fáradság csaknem bénává tett. Nem egyszer annyira voltam, hogy kicsibe
mult, miszerint élettelenül nem rogytam össze. Ilyenkor azután
megállottunk; bátyám és az izlandi ápoltak és feléleszteni igyekeztek.
De bátyámon már lehetett észrevenni, hogy alig képes a fáradság s a viz
nélkülözéséből származó gyötrelmek ellen küzdeni.

Végre kedden julius, 8-kán, kezeinken s térdeinken vonszolva magunkat,
érkeztünk a keresztutra; fél halottak voltunk. Ott csaknem élettelenül
terültem el a lávakövezeten. Ekkor reggeli tiz óra volt.

Hans és bátyám, az oldalfalakhoz támaszkodva, igyekeztek néhány darabka
kétszersültet lenyelni. Dagadt ajkaim közől olykor hosszas nyögés
emelkedett; azután mély álomba, vagy inkább tökéletes zsibbadásba
merültem.

Némi idő mulva bátyám mellém jött, s felemelt karjaiba.

„Szegény gyermek!“ suttogá valódi szánalom hangján.

E szavak, mivel nem voltam a rideg modoru tanár részéről gyöngédséghez
szokva, mélyen meghatottak. Kezeimmel megragadtam reszkető kezeit;
tekintete rajtam függött és láttam, hogy szemei nedvesek.

Ekkor kezébe vette az oldalán függő kulacsot és nagy csodálkozásomra
ajkamhoz emelte azt.

„Igyál,“ szólt ő.

Jól értettem-e? talán megőrült nagybátyám? Zavartan tekintettem rá, nem
tudván elérteni, hogy mit akar.

„Igyál,“ ismétlé ő.

És felemelvén a kulacsot, annak egész tartalmát ajkaim közé tölté.

Mennyei élvezet! Egy ital viz áztatá kigyuladt számat, csak egyetlen
korty, de ez képes volt megujitani bennem a már-már elfogyó életet.

Kezeimet összekulcsolva hálálkoztam bátyámnak.

„Igen,“ szólt ő, „egy ital viz, az utolsó! hallod, az utolsó! Ez utolsó
cseppeket számodra tartogattam kulacsom fenekén. Százszor küzdöttem le a
mindig ujra felébredő vágyat; de ellentállottam. Számodra tartogattam.“

„Bátyám!“ suttogám én, mialatt szememet nagy könyek áztaták.

„Igen, szegény gyermekem, tudtam, hogy mikor a keresztútra érkezünk,
félholtan fogsz összerogyni s azért tettem el ez utolsó cseppeket, hogy
ekkor felébreszszelek.“

„Köszönöm, köszönöm!“ kiáltám.

Habár szomjuságom nem is mult el, mégis némileg megtért erőm. Gégémnek
addig görcsösen összezsugorodott izmai kitágultak; ajkaim gyuladása
enyhült s képes voltam szólani.

„Bátyám,“ szóltam, „most már nincs mit tétováznunk; vizünk elfogyott s
vissza kell térnünk.“

Mialatt igy szólottam, bátyám kerülte tekintetemet; szemei nem
találkoztak az enyéimmel.

„Vissza kell térnünk,“ kiáltám, „vissza a föld szinére. Isten adja, hogy
legyen annyi erőnk, miszerint feljuthassunk a tölcsérből!“

„Vissza!“ szólt bátyám, mintha inkább magának, mint nekem válaszolna.

„Igen, vissza, és ne veszitsünk egy pillanatot sem.“

Itt egy darabig mindketten elhallgattunk

„Hogyan Axel,“ szólt végre a tanár furcsa hangon, „ama néhány csepp viz
nem adta vissza erődet és bátorságodat?“

„Bátorságomat!“

„Csak oly levert vagy, mint azelőtt, most is csak oly kétségbeesetten
beszélsz.“

Minő volt e férfi jelleme, és miféle vakmerő terveket kovácsolt ismét!

„Hogyan, ön nem akar…“

„Lemondjak e vállalatról, azon perczben, mikor minden szerencsés
eredményt enged remélnünk! Nem, soha!“

„Ugy hát halálra kell magunkat szánnunk!“

„Nem, Axel, nem! térj vissza. Nem kivánom halálodat. Hans veled megy.
Hagyj magamra!“

„Én itt hagyjam!“

„Hagyj magamra, ismétlem! Ha megkezdtem ez utat, be is fejezem, eljutok
a czélig, vagy vissza nem térek soha. Térj vissza, Axel, térj vissza!“

Nagybátyám a legnagyobb izgatottsággal beszélt. Hangja, mely egy
pillanatig elérzékenyülést árult el, most kemény és fenyegető kifejezést
öltött. Sötét erélyességgel küzdött a lehetetlenség ellen! Nem
hagyhattam itt őt ez örvény fenekén, s mégis az önfenntartás ösztöne,
életem megmentésére visszatérésre késztetett.

A kalauz szokott közönynyel szemlélte e jelenetet. Pedig megérthette,
hogy utitársai között mily kérdés forog fenn; mozdulataink elég
világosan mutathatták, hogy mily ellentétes irányra kivántuk egymást
birni; de ugy látszék, mintha Hansot kevéssé érdekelné e kérdés, mely
saját élete fölött is határozott; ő kész volt útnak indulni, vagy itt
maradni, a szerint, mint gazdája kivánni fogja.

Óh miért nem magyarázhattam ki magamat most előtte! Szavaim,
sóhajtásaim, hangomnak kifejezése legyőzték volna jellemének fagyos
ridegségét. E veszélyeket, melyeket a kalauz sejteni nem látszott, én
megértethettem, kézzelfoghatókká tettem volna számára. És ketten együtt
talán legyőztük volna a tanár makacsságát. És ha máskép nem, erővel
vihettük volna fel őt a Sneffels tetejére!

Hans mellé léptem s kezem vállára tettem. Ő nem mozdult. Ujjal mutatám
neki a tölcsér utját. Ő mozdulatlan maradt. Dúlt arczom minden
szenvedésemet kifejezte. Az izlandi csendesen rázta fejét és nyugodtan
mutatott bátyámra.

„Master,“ szólt a kalauz.

„Urad?“ kiáltám én. „Őrült! hisz ő nem életednek ura! Jer, meneküljünk;
vigyük őt magunkkal; nem hallod, nem értesz meg?“

Megragadtam Hans karját és kényszeriteni akartam, hogy felálljon.
Küzdötten vele. Nagybátyám közbelépett.

„Csillapulj Axel,“ szólt ő. „E hajthatlan embert nem fogod
megingathatni. Azért hallgasd meg javaslatomat.“

Keresztbe fontam karjaimat és jól szemébe néztem bátyámnak.

„A vizhiány,“ mondá ő, „egyetlen akadály, mely szándokom végrehajtását
gátolja. Ama keleti alagban, mely lávából, homokkőből és kőszénből áll,
hig anyagból egyetlen parányt sem találtunk. De meglehet, hogy
szerencsésebbek leszünk, ha a nyugoti alagot követjük.“

Hitetlenül ráztam fejemet.

„Hallgasd meg szavaimat végig,“ folytatá a tanár emeltebb hangon.
„Mialatt te mozdulatlanul hevertél a földön, én megvizsgáltam ama
folyosónak rétegeit és alapját. Ez alag egyenes irányban a föld
belsejébe vezet, s benne haladva, néhány óra alatt a gránitrétegbe
jutnánk. Ott dús forrásokkal fogunk találkozni. Ez a szikla
természetéből következik, s a ösztön és a tudomány egyhangulag igazolják
meggyőződésemet. Azért én neked a következőket ajánlom: Mikor Columbus
hajószemélyzetétől még háromnapi időt kivánt ismeretlen szigetek
felfedezésére, emberei, habár betegek és rémülésben voltak, mégis
teljesitették e kivánságát s ő fölfedezte az uj világot! Én, e
földalatti világ Columbusa, tőled csupán egy napot kérek még. Ha ez
elmulik a nélkül, hogy az annyira nélkülözött vizet feltalálnánk,
esküszöm, hogy visszatérünk a föld felszinére.“

E szavak ingerültségem daczára is mélyen meghatottak, annyi szenvedély
volt bátyám szavaiban, oly önmegtagadásába került hogy ekként
szólhasson.

„Legyen meg tehát bátyám akarata,“ kiáltám én, „és adja isten, hogy
emberfölötti erélye megjutalmaztassék. A sors ellen már csak néhány
óráig küzdhetünk. Előre!“



XXII.

Megindultunk a nyugoti irányban lefelé vezető folyosóban. Hans szokása
szerint legelől járt. Még száz lépést sem haladtunk volt, midőn bátyám
lámpája világát a falakra vetve, kiáltott fel:

„Ime az ős réteg! Jó uton járunk; előre, előre!“

Mikor a világ őskorában a föld lassanként meghült, terjedelmének apadása
következtében a kéreg sok helyütt kiment helyéből és hasadások, nagy
üregek támadtak. Ez alagut is efféle hasadás volt, melyen egykor a
megolvadt gránit bugyogott fel; ez alagut ezer meg ezer kanyargatával
roppant labyrinthust képezett az ős rétegben.

A mint lefelé haladtunk, az őskori földréteget képező telepek mindinkább
felismerhetőbben követték egymást. A földtan ez ős réteget ugy tekinti,
mint az ásványos kéreg alapját, s a tudomány és tapasztalás
bebizonyitották, hogy az három különböző telepből áll: a palából, a
csillámból és a csillámpalából, melyek mindhárman ama megrendithetetlen
sziklán nyugosznak, mely gránitnak neveztetik.

Oly csodás körülmények között még soha ásványtudós nem folytathatta
tanulmányait a hely szinén. A mit a földfuró, e tökéletlen eszköz, nem
volt képes a föld belsejéből a földszinre felhozni, azt mi most
szemeinkkel láthattuk, kezeinkkel érinthettük.

E szép, különböző árnyalatu zöld palarétegek közt itt-ott fémerek
kigyóztak, mint réz, cseleny, sőt aranynak és platinának is volt nyoma.
Elgondoltam, hogy e kincseket, melyek a föld méhébe vannak eltemetve, a
sovár emberiség soha sem fogja birtokába kerithetni. E kincseket az
őskori forradalmak oly elérhetetlen mélységbe temették, miszerint sem a
csákány, sem az ásó nem lesznek képesek azokat sirjokból kiemelni.

A pala után csillám következett, mely réteges alkatu, és leveleinek
párhuzamossága által tünik ki; ezután következett a palacsillám, mely
szintén nagy rétegekből áll, melyek között a fehér csillám szikrázott a
lámpa fényében.

A Ruhmkorff-féle készülékek sugarai, melyek e sziklatömeg apró lapocskái
által visszavettettek, minden lehető szögekben metszették egymást, s ugy
tetszett, mintha egy gyémánt belsejében utaznánk, melyben millió és
millió vakitó sugár törik meg.

Esteli hat óra tájban e fénytenger csillogása szünni kezdett, sőt
csaknem tökéletesen megszünt; az oldalfalak ugyan most is jegeczekből
állottak, de setétebb szinezetüek voltak; a csillám mindinkább nagyobb
mennyiségével kezdett vegyülni a feldspátnak és a kvarcznak. Mely
végyület képezi azt, mely tulajdonképen neveztetik sziklának, mely
minden kövek között a legkeményebb és maga fölött hordja a földgömb
telepeinek négy emeletét, a nélkül, hogy összezuzatnék általa. Mintegy
roppant gránitbörtönbe voltunk befalazva.

Esteli nyolcz óra volt. Vizet még nem találtunk. Rémitőn szenvedtem.
Most bátyám haladt legelől; ő még most sem akart megállani. Éber füllel
figyelt a csendben, hogy nem szakitja-e meg azt valami forrás mormogása.
De nem hallatszott semmi!

Lábaim mindinkább elnehezültek, de ellentállottam a gyötrelemnek, nehogy
bátyámat megállani kényszeritsem. Tudtam, hogy a legnagyobb kétségbeesés
sujtaná őt, mert a nap végéhez közeledett, s ez volt az utolsó nap, mely
még övé volt.

Végre minden erőm elhagyott, nagyot kiáltottam és összerogytam.

„Meghalok!“

Nagybátyám visszajött hozzám; keresztbe font karokkal tekintett rám;
azután tompa hangon e szavakat suttogá:

„Mindennek vége.“

Szemeim, melyek rajta függtek, még egy rémitő mozdulatot láttak, melyben
haragja tükröződött, s azután lecsukódtak.

Midőn ismét felnyitám szemeimet, két társamat mozdulatlanul,
pokróczaikkal betakarva, láttam a földön feküdni. Aludtak-e? Én
részemről egy percznyi álomra sem voltam képes; ezt szenvedéseim nem
engedték, sem azon gondolat, hogy bajom többé nem orvosolható. Bátyám
utolsó szavai még fülemben hangzottak: „Mindennek vége!“, mert oly
gyenge voltam, hogy még azt sem remélhettem, miszerint a föld szinére
visszajuthassak.

Másfél mértföldnyire voltunk a föld kérgében! Ugy véltem, mintha e
roppant tömeg egész súlyával nehezednék vállaimra. Összezuzottnak
éreztem magamat, és minden erőködésem daczára nem voltam képes
gránit-ágyamon megfordulni s a másik oldalra feküdni.

Néhány óra mult el igy. Körülöttünk mély csend uralkodott, valóban síri
csend. Nem érkezhetett hozzánk hang e falakon át, melyek közől a
legvékonyabb is ötezer lábnyi volt. Mindamellett, mély zsibbadásom
daczára, ugy tetszett, mintha valami zajt hallanék; ugyanekkor az alag
elsötétült. Figyelmesebben tekintettem körül s ugy tetszett, mintha az
izlandi, kezében tartva a lámpát, eltünne.

Miért ment el? Itt akart bennünket hagyni? Nagybátyám aludt. Kiáltani
akartam; de kiszáradt ajkaimból nem tört elő hang. Most a setét
tökéletessé vált s a zaj végkép elhangzott.

„Hans itt hágy bennünket!“ kiáltám, „Hans, Hans!“

E szavakat bensőmben kiáltottam. Rajtam kivül senki nem hallhatta
azokat. Mindamellett, a pillanatnyi rémület után, szégyelni kezdtem,
hogy ily gyanut táplálhattam ez ember iránt, kinek viselete addig semmi
okot nem adott erre. Igaz, hogy elment, de nem azért, hogy bennünket
itthagyva meneküljön, mert a helyett, hogy visszatérne a merről jöttünk,
lefelé haladt. Ha rosz szándoka lett volna, ellenkező irányban indult
volna. Ez okoskodás némileg megnyugtatott és egyéb okokat kerestem.
Hansot, e nyugalomkedvelő embert, csak komoly indok birhatta arra, hogy
most felkerekedjen. Valami felfedezésre indult tehát? Az éj csendében
talán valami mormogás ütötte meg fülét, melyet én nem voltam képes
kivenni.



XXIII.

Egy óra hosszat hagymázos agyamban meghánytam-vetettem minden
elképzelhető okot, mi a vadászt e lépésre birhatta. A legképtelenebb
gondolatok üzték egymást fejemben; azt hittem hogy megőrülök.

De végre léptek zaja hangzott fel az üreg mélyéből. Hans tért vissza. A
lámpa derengő fénye láthatóvá kezdett lenni a falakon, azután betölté a
folyosó torkolatát és Hans megjelent.

Hans bátyámhoz közeledett és kezét annak vállára téve, felkölté őt.
Bátyám fölemelkedett.

„Mi baj?“ kérdé.

„Vatten,“ felelt a vadász.

Ugy látszik, hogy a nagy fájdalmak ihlettségében mindenki nyelvtudóssá
lesz. Egy szót sem tudtam dánul és mégis ösztönszerüleg megértettem a
kalauzunk által ejtett szót.

„Viz, viz!“ kiáltám kezeimmel tapsolva, s őrült módjára hadonázva.

„Viz!“ ismétlé bátyám. „Hwar?“ kérdé izlandi nyelven.

„Nedaet,“ felelt Hans.

Hol? ott lenn! Én mindent megértettem. Megragadtam volt a vadász kezét s
szorongattam azt, mialatt ő nyugodtan tekintett rám.

Nem soká készülődtünk az utra, és csakhamar lefelé haladtunk ez alagban,
melynek lejtője ölenként két lábat mélyedett.

Egy óra mulva mintegy kétezer ölet haladtunk volt és kétezer lábbal
mélyebben voltunk.

E perczben tisztán hallottunk egy szokatlan hangot, mely a gránitfalakon
futott végig, valami tompa morajlásforma volt, s távoli mennydörgésre
hasonlitott. Ez első félórai járás alatt, nem találkozván az igért
forrással, aggodalmaim ujra felébredtek; ekkor azonban bátyám tudatá
velem, ama mindinkább erősödő zaj miből származik.

„Hans nem csalódott,“ szólt ő, „a mit hallasz, valóban zuhatagnak
zúgása.“

„Zuhatagé?“ kérdém.

„Nem kételkedhetünk, hogy az. Földalatti folyam kanyarog körülöttünk!“

A remény által ösztönözve gyorsitánk lépteinket. Nem éreztem többé
fáradságot. E moraj maga is, a viz zúgása képes volt felfrissiteni; a
zaj mindinkább növekedett; a zuhatag, miután sokáig fejünk fölött, most
a balra levő oldalfal mögött folyt, zúgva és rohanva. Kezemet gyakran
végig huztam a sziklán, remélve, hogy ott találok néhány átszivárgott
cseppet. De hiába.

Egy félóra mult el igy, s még egy fél mértföldet haladtunk.

Belátni kezdtem ekkor, hogy a vadász, távolléte alatt nem folytathatta
volt utját egész idáig. Ő azon bizonyos ösztön által indittatott, mely a
hegyi lakók, a hydroscopok tulajdona, s e zuhatagot a sziklán át
megérezte, de semmi esetre sem látta volt ama felséges folyadékot, és
szomját nem olthatta benne.

Sőt csakhamar arról győződtünk meg, hogy ha utunkat ez irányban
folytatjuk, eltávozunk a folyamtól, melynek zúgása csendesedni kezdett.

Visszafordultuk tehát.

Hans azon helyen állott meg, hol a zuhatag, moraja után itélve,
legközelebb lehetett.

Én leültem a fal mellé, mialatt a viz roppant erővel rohant el mellettem
mintegy két lábnyira. De gránitfal választott el tőle.

A nélkül, hogy egy perczig is gondolkodnék a fölött, hogy nem létezik-e
módszer, mely által e vizhez lehetne jutni, ismét a legmélyebb kétségbe
estem.

Hans rám tekintett, ugy véltem, mintha ajkán mosoly jelenne meg.

A kalauz felállott s kezébe vette a lámpát. Követtem őt; a fal mellé
lépett, fülét a száraz sziklához nyomta és figyelmesen hallgatódzva
haladt a szikla mellett. Megértém, hogy azon pontot keresi, melyen a
folyam zuhogása legerősebben hallatszott. E pontot a balra levő
oldalfalban találta fel, három lábnyira a földtől.

Mennyire meg voltam indulva! Sejteni sem mertem, hogy a vadásznak mi
szándéka! De mégis megértettem végre s örömömben összeöleltem őt, mikor
láttam, hogy csákányát fogja fel s a sziklát megtámadni készül.

„Meg vagyunk mentve!“ kiáltám én.

„Igen“, kiáltott nagybátyám lázasan, „Hansnak igaza van! Derék, okos
kalauz! Nekünk ez soha nem jutott volna eszünkbe!“

Elhiszem! Ez eszköz, bármily egyszerű volt is, soha nem jutott volna
eszünkbe. A föld e gerinczének csákánynyal való megingatása, roppant
veszélyt okozhatott! Bedőlhetett s eltemethetett bennünket az alagut!
Vagy magával ragadhatott bennünket a sziklán áttörő folyam! E veszélyek
épen nem voltak valószinűtlenek; de akkor a beszakadás-, vagy az
elöntetéstől való félelem nem tartóztathatott vissza bennünket;
szomjuságunk annyira forró volt, miszerint ekkor az Ocean fenekét is
megfurtuk volna, csakhogy azt olthassuk.

Hans megkezdte a munkát, melyre sem bátyám, sem én nem lettünk volna
képesek. Türelmetlenségünkben kézmozdulatainkat nem korlátolhattuk volna
s a szikla heves csapásaink alatt darabokra szakadt volna. A kalauz
ellenben szokott higgadtságával, gyorsan ismételt apró ütések által
lassan-lassan furta meg a sziklát, félláb átmérőjű lyukat nyitva rajta.
A zuhatag zaja növekedett s már ugy rémlett, mintha a jótékony nedv
ajkimat áztatná.

A csákány csakhamar féllábnyira hatolt a gránitfalba; a munka ekkor már
félóra óta folyt; tagjaim vonaglottak a türelmetlenségtől! Nagybátyám
segiteni akart s alig voltam képes őt visszatartani; már megragadta volt
csákányát, midőn egyszerre erős füttyenés hallatszott. Vizsugár lövelt a
sziklából s a szemben levő falon tört meg.

Hans, kit a viz ereje a földhöz vágott, nem volt képes egy
fájdalomkiáltást elnyomni. Ez akkor lett előttem megmagyarázhatóvá,
midőn kezeimet a vizsugárba meritve, szintén fájdalmasan kiáltottam fel.
A viz forró volt.

„Százfoku viz!“ kiáltám.

„Majd meghül“, válaszolt bátyám.

Az alagut gőzzel telt meg, mig a viz kis patakká alakulva folyt lefelé a
földalatti ut göringyei között.

Oh mily mennyei élvezet! mily leirhatatlan kéj! Miféle viz volt ez?
Honnan jött? Nem törtem rajta fejemet. Viz volt és bár még meleg, mégis
visszavarázsolta belém a már-már kifogyó életet. Ittam, gyorsan nyeltem,
még csak nem is izleltem.

Csak miután már egy perczig élveztem volt az üditő folyadékot,
kiáltottam fel:

„Hiszen ez vastartalmu viz!“

„Igen jó a gyomornak“, válaszolt bátyám, „nagyon ásványos viz! Ez utazás
egészségünkre oly hatást fog gyakorolni, mintha Spaaba vagy Teplitzbe
mentünk volna.“

„Ah! mily jó!“

„Elhiszem hogy jó az ily viz, melyet két mértföldnyire a föld alatt
meritenek! bizonyos téntaize van, mely épen nem kellemetlen. Hans
valóban felséges forrást nyitott számunkra. Azért azt ajánlom, hogy az ő
nevére kereszteljük e patakot.“

„Legyen!“ kiáltám.

És a patak e percztől kezdve Hans-bach nevet viselt.

Hansot e kitüntetés nem kevélyitette el. Miután mértékletesen ivott,
szokott nyugalmával ült le egy zugba.

„Ne hagyjuk e vizet kárba menni“, mondám én.

„Miért?“ szólt bátyám, „azt hiszem, hogy e forrás kiapadhatatlan.“

„Mindegy! töltsük meg a tömlőt és kulacsainkat s azután, ha lehet,
tömjük be a nyilást.“

Tanácsom el lőn fogadva. Hans megkisérlé a nyilást gránitdarabokkal
betömni. De a feladat nem könnyü volt. Az ember összeégette kezét és még
sem ért czélt; a viz ereje nagy volt s törekvéseinknek nem lőn
eredménye.

„Világos,“ mondám, „hogy e viznek felszine nagy magasságban lehet; ezt
lehet következtetni a sugár erejéből.“

„Erről semmi kétség,“ válaszolt bátyám; „ha e vizoszlop magassága
harminczkétezer láb, ez annyi, mintha ezer légkör nyomása lenne rajta.
De valami jutott eszembe.“

„Mi az?“

„Miért igyekszünk oly makacsul e forrást betömni?“

„Azért, mert…“

Nem voltam képes valamirevaló okot találni.

„Ha kulacsaink megürülnek, lesz-e azokat miből megmeriteni?“

„Ezt nem tudhatjuk.“

„Hadd folyjon tehát e viz, mely természetszerüleg lefelé fog tartani és
igy egyszersmind utmutatóul fog szolgálni azoknak, kiket vándorlatukon
felüdit!“

„Ez jó gondolat!“ kiáltám én, „hanem ha e patak utitársunk lesz, többé
nincs akadály, mely tervünk sikerét gátolhatná.“

„Ah öcsém, belátod ezt végre!“ szólt a tanár nevetve.

„Tökéletes meggyőződésem.“

„Előbb azonban néhány óráig pihenjünk.“

Én csakugyan elfelejtettem volt, miszerint éjjel van. A chronometrum
azonban felvilágositott. Csakhamar elegendőkép fel levén üditve,
mindnyájan mély álomba merültünk.



XXIV.

Másnap kiállott szenvedéseink már el voltak felejtve. Kezdetben
csodálkoztam, hogy már nem vagyok szomjas és önmagamtól kérdém, hogy
miért; a lábaimnál mormogva folyó patak válaszolt kérdésemre.

Reggeliztünk és azután ittunk e felséges vastartalmu vizből. Erőm és
bátorságom tökéletesen megtért és kész voltam bármily hosszu utra.
Valóban oly határozott és mély meggyőződésű férfi mint bátyám, miért ne
érhetett volna czélt oly ügyes kalauztól, s oly „határozott“ öcsétől
kisérve, mint én? Ily magasztos eszmék termettek agyamban! Ha valaki azt
ajánlotta volna, hogy térjünk vissza a Sneffels tetejére, megvetéssel
utasitottam volna vissza e javaslatot.

De szerencsére csak utunk folytatásáról volt szó.

„Induljunk!“ kiáltottam én lelkesedés hangján, melyre a földgömb
viszhangja válaszolt.

Pénteken reggeli nyolcz órakor keltünk utra ismét. A gránitfolyosó
számos kanyarulattal és zuggal birt s valóban labyrinthusra hasonlitott;
de azért főiránya mégis délkelet volt. Bátyám gyakran megvizsgálta a
delejtü állását, hogy utunk irányára nézve biztos legyen.

Az alagut csaknem vizirányos, lejtője ölenként legfeljebb is csak két
hüvelyknyi volt. A patak lassan, mormogva folydogált mellettünk; ugy
tekintettem őt, mint valamely jótékony szellemet, mely a földön át vezet
bennünket és kezemmel gyakran barátságosan megsimitám a langyos najádot,
melynek éneke vándorlásunkon kisért. Jó kedvem még a mythologiát is
eszembe juttatá.

Bátyám sokszor kifakadt az ut vizirányossága ellen; ő mindig függőleges
vonalban kivánt volna haladni. Utunk ez által valóban nagyon meg is
hosszabbodott s a helyett, hogy a föld átmérője irányában haladt volna,
a fenékoldal irányában távozott el attól, bátyám szavai szerint. Azonban
nem volt miben válogatnunk, s addig, mig a központhoz, habár kevéssé
közeledtünk, nem lehetett panaszunk.

Egyébiránt olykor-olykor a lejtő meredekebbé vált, ilyenkor a patak
zúgva rohant le és mi követtük azt a mélységbe.

Mindössze e napon és a következőn függőleges irányban keveset,
vizirányban igen sokat haladtunk.

Pénteken este, julius 10-kén, bátyám számitása szerint harmincz
mértföldnyire voltunk Reykjawiktól délkelet felé.

Ekkor lábaink előtt kissé rémes akna nyilt. Bátyám a lejtő meredekségét
látva, kezével tapsolt.

„Ez a jó ut,“ kiáltott a tanár, „ez vezet czélunkhoz s kényelmesen is
fogunk haladhatni, mert a szikla kidomborodásai valódi lépcsőt
képeznek.“

A kötelek a már leirt módon rendeztettek el, hogy balesetnek elejét
vegyük. Azután megkezdtük a lemenetelt. Nem nevezhetem azt veszélyesnek,
miután az efféle uthoz már hozzá voltam szokva.

Ez akna keskeny hasadása volt a gránittömegnek és nyilván a földkéregnek
meghülésekor való összeapadása által idéztetett elő. Ha ez valóban a
Sneffels által hányt lávának szolgált egykor csatornául, meg nem
foghatom, hogy az semmi nyomot nem hagyott benne. Valóságos csigalépcsőn
haladtunk le, melyet emberi kéz müvének lehetett volna tartani.

Negyedóránként kénytelenek voltunk megállani, hogy kipihenhessünk és
izmaink visszanyerjék ruganyosságukat. Ilyenkor valami kiálló oromra
ültünk, s mialatt lábaink lelógtak az örvénybe, beszélgettünk és ettünk,
s a patakban oltottuk szomjuságunkat.

Magában értetődik, hogy ez aknában a Hans-bach vizeséssé változott, mi
által szélessége csökkent s a sugár megvékonyult; de azért tökéletesen
elég, sőt a szükségesnél több vizet is tartalmazott; tudtuk egyébiránt,
hogy ha később a lejtő meredeksége megszünik, ismét csendesebben fog
folyni. Jelenleg türelmetlensége és hevessége által érdemes bátyámat
juttatá eszembe, mig a kevésbbé meredek lejtőkön az izlandi vadász
nyugalmával birt.

Julius 6-án és 7-én ez akna csigavonalát követtük, és ismét két
mértfölddel mélyebbre jutottunk a földkéregben; eszerint öt
mértföldnyire voltunk a tenger szine alatt. De 8-án déltájban, az akna
iránya megváltozott; délkeletnek tartott mintegy negyvenöt foknyi
lejtővel.

Az ut ekkor sokkal kényelmesebbé és tökéletesen egyhanguvá lett. Ez nem
is lehetett volna máskép. Utunkat nem tehette változatossá a vidékek
különböző volta.

Végre szerdán julius 15-én, hét mértföldnyire voltunk a föld alatt és
mintegy ötven mértföldnyire a Sneffelstől. Habár némilég fáradtak
voltunk is, de egészségünk folyvást a legjobb állapotban maradt s uti
gyógyszertárunk még érintetlen volt.

Nagybátyám minden órában feljegyezte a delejtü, a chronometer, a
manometer és a hévmérő állását. E jegyzetek azok, melyeket utazásunk
tudományos leirásában közölt. Ő tehát mindig tisztában volt helyzetünket
illetőleg; midőn tudatá velem, hogy vizirányos vonalban ötven
mértföldnyire haladtunk, meglepetésemben nem nyomhattam el egy
felkiáltást.

„Mi lelt?“ kérdé bátyám.

„Semmi, eszembe jutott valami.“

„Micsoda?“

„Az, hogy ha bátyám számitása helyes, ugy többé nem vagyunk Izland
alatt.“

„Azt hiszed?“

„Erről könnyű meggyőződnünk.“

Összehasonlitottam a delejtü állását s a távolságot a földképen.

„Nem csalódtam,“ mondám; „túl vagyunk a Portland-fokon, és ha igazán
ötven mértföldet haladtunk délkelet felé, ugy a tengeren vagyunk.“

„A tenger alatt,“ válaszolt bátyám kezeit dörzsölve.

„E szerint hát,“ kiálték, „az Ocean fejünk fölött terül el!“

„Ebben semmi meglepő nincs. A newcastlei kőszénbányák is messzire
benyulnak a hullámok alá.“

A tanár, ugy látszék, e helyzetben semmi különöst nem talált; de engem,
megvallom, hogy némileg megzavart azon gondolat, hogy a viztömeg alatt
járunk; habár feltéve, hogy a gránitgerincz szilárd, nem tehetett
különbséget, akár Izland síkjai és hegyei nehezednek arra fejünk fölött,
akár a tenger hullámai. Egyébiránt csakhamar hozzászoktam e gondolathoz,
mert az alagut, bár hol egyenes, hol görbe volt, s lejtői, valamint
kanyarulatai szeszélyesen váltakoztak, főiránya mégis délkelet volt és
mindinkább meredekebbé válván, rövid idő alatt nagy mélységre jutottunk
benne.

Négy nappal később, szombaton, julius 18-án este, elég terjedelmes
barlangba érkeztünk; bátyám átadta Hansnak három tallérnyi hetibérét s
elhatároztatott, hogy a következő nap pihenni fogunk.



XXV.

Vasárnap reggel tehát felébredtem a nélkül, hogy a rögtöni indulás által
okozott izgatottságot kellett volna éreznem. És ez, daczára annak, hogy
a föld legmélyebb üregeiben voltunk, mégis kellemes volt előttem.
Egyébiránt már hozzászoktunk volt e földalatti élethez. Nem igen
jutottak már eszembe nap, csillagok, hold, fák, házak, városok és
mindazon földi fölösleges dolgok, melyeket a hold alatt élő lények
nélkülözhetetleneknek gondolnak. Mi ugyszólván már kövületekké váltunk,
és mint ilyenek nem sokat gondoltunk ama fölösleges csodadolgokkal.

A barlang elég terjedelmes termet képezett; a gránittalajon csendesen
folydogált a hű patak. Ily távol forrásától vize már csak langyos
hévmérsékü és rögtön megiható volt.

Reggeli után a tanár néhány órát akart napi jegyzeteinek rendezésére
szánni.

„Mindenekelőtt,“ mondá ő, „pontosan ki fogom számitani helyzetünket,
hollétünket; mivel szándokom, hogy visszatértünkkor utazásunkról
földképet készitsek s annak vonalait, a mint föggőlegesen átmetszik a
földgömböt, szemmelláthatókká tegyem.“

„Ez igen érdekes munka lesz, bátyám; de a jegyzetek valjon eléggé
pontosak-e erre?“

„Igen. Gondosan feljegyeztem a kanyarulatok és a lejtők szögeit s
bizonyosan tudom, hogy nem csalódhatom. Lássuk mindenekelőtt, hogy hol
vagyunk. Keresd elő a delejtűt és vizsgáld meg, hogy mely irányt mutat.“

A műszerre tekintettem és figyelmes vizsga után szóltam:

„Kelet-negyed-dél-kelet.“

„Jól van!“ szólt a tanár az irányt feljegyezve s azután gyorsan végezve
számitásait. „E számitásokból bizton következtethetem, hogy kiindulásunk
pontjától nyolczvanöt mértföldnyire vagyunk.“

„E szerint hát az atlanti tenger alatt utazunk.“

„Ugy van.“

„S e perczben ott talán rémitő vihar dühöng, mely hajókat temet a
hullámok alá fejünk fölött?“

„Az meglehet.“

„És a czethalok farkukkal börtönünk falait csapkodják.“

„Ne félj, Axel, nem fogják azokat megingathatni. De térjünk vissza
számitásainkra. Mi most a Sneffels alapjától nyolczvanöt mértföldnyire
vagyunk délkelet felé, és eddig tett jegyzeteim szerint, tizenhat
mértföldnyire jutottunk a föld szine alatt.“

„Tizenhat mértföldnyire!“ kiáltám.

„Ugy van.“

„Hisz ez végső határa a földkéregnek, a tudomány szerint, mely annak
vastagságát ennyire határozta.“

„Megengedem.“

„És itt, a hévmérsék növekvéséről való elmélet szerint, ezerötszáz
foknyi melegnek kellene uralkodnia.“

„Kellene, öcsém.“

„S e gránit nem lehetne szilárd állapotban, hanem tökéletesen meg lenne
olvadva.“

„Látod, hogy ebből semmi sincs, és hogy a tények, szokás szerint
megczáfolják az elméletet.“

„Ezt csakugyan nem tagadhatom, de nagyon meg vagyok lepetve.“

„Mennyit mutat a hévmérő?“

„Huszonhét egész, hat tizedrész fokot.“

„E szerint csak ezer négyszáz hetvennégy és négytizedrész fok hijja,
hogy a tudósoknak igazuk legyen. A hévmérsék aránylagos növekvése tehát
tévedés, és e szerint Davy Humphry nem csalódott; én pedig helyesen
cselekedtem, hogy reá hallgattam. Mit felelhetsz erre?“

„Semmit.“

Pedig sok ellenvetésem lett volna. Davy elméletének helyességéről most
sem voltam meggyőződve; most is hittem a központi melegségben, habár
annak hatását nem éreztem. Inkább akként magyaráztam a dolgot, miszerint
e kiégett tűzhányó kémény, melyet a meleget át nem bocsátó láva környez,
ez oknál fogva nem birhat a rétegnek egyéb részeiben uralkodó magas
hévmérsékével.

De a helyett, hogy ujabb argumentumokat kerestem és adtam volna elő, a
helyzetet ugy fogtam fel, a mint feltünt.

„Nagybátyám,“ mondám, „én meg vagyok győződve ön számitásainak
helyességéről; de legyen szabad azokból következtetést vonni.“

„Csak rajta öcsém.“

„Azon ponton, hol jelenleg vagyunk, Izland szélessége alatt, a föld
sugarának hosszasága mintegy ezer ötszáz nyolczvanhárom mértföld?“

„Ezer ötszáz nyolczvanhárom és egy negyed mértföld.“

„Kerek számmal ezer hatszáz. Eddig tehát tizenhat mértföldet haladtunk
az ezer hatszáz mértföldnyi uton?“

„Helyesen mondod.“

„És ez nyolczvanöt mértföldnyi vizirányos utba került?“

„Ugy van.“

„Mintegy husz nap alatt.“

„Husz nap alatt.“

„Már pedig tizenhat mértföld a földsugárnak épen egy századrésze. Ha igy
folytatjuk, kétezer nap alatt, vagyis körülbelül hatodfél év mulva
fogjuk elérni a föld központját!“

A tanár nem válaszolt.

„Hátha még tekintetbe veszszük, hogy miután tizenhat mértföld függőleges
irányban, nyolczvan mértföldnyi vizirányos utat igényel, délkelet felé
nyolczezer mértföldet kell haladnunk, s igy okvetetlenül ismét a
földgömb körületére, a felszinre jutunk, minekelőtte a központot
elérhetnők.“

„Ördög vigye a számitásaidat!“ válaszolt nagybátyám haragosan. „Ördög
vigye a hypothesiseidet! Mire alapitod őket? Honnan tudod, hogy e
folyosó nem egyenes irányban a központnak tart? Egyébiránt nem első
járok ez uton. Mit tenni akarok, más is tette s reménylem, hogy nekem is
sikerülni fog szándokom.“

„Reménylem, de utoljára is, szabad legyen…“

„Szabad legyen hallgatnod, Axel, sőt ez tanácsos lesz, valahányszor ily
badarságok jutnak eszedbe.“

Ugy vettem észre, hogy utitársam szerető rokonból ismét rettenetes
tanárrá kezdett válni s ennélfogva hallgattam.

„Most pedig vizsgáld meg a manometrumot. Mit mutat?“

„Igen erős nyomást.“

„Jól van. Ebből láthatod, hogy lassankint szállva le, hozzászokunk a
légkör sűrűségéhez és hogy az egyáltalában nem okoz szenvedést.“

„Kivéve némi fülfájást.“

„Csekélység; ezt egyébiránt megszüntetheted, ha a külleget gyors
közlekedésben tartod a tüdődben levő léggel.“

„Ugy van“, feleltem, el levén határozva, hogy többé ellent nem mondok
bátyámnak. „Sőt valódi gyönyört okoz e sürü légkörben mozogni. Vette
észre bátyám, hogy a hang itt mily erővel terjed el?“

„Kétségkivül, itt a siket is tökéletesen jó hallana.“

„De e sűrűség kétségkivül növekedni fog?“

„Igen, egy nem tökéletesen meghatározható törvény szerint; igaz, hogy a
nyomás ereje csökkenni fog azon arányban, a mint mélyebbre hatolunk.
Tudod, hogy a nyomás hatása legérezhetőbb a földnek felszinén, és hogy a
földnek központján a tárgyak nem birnak semmi súlylyal.“

„Tudom; de nem hiszi-e nagybátyám, hogy a lég végre a viz sűrűségével
fog birni az alantibb rétegekben?“

„Hétszáz tiz légkörnyi nyomás alatt mindenesetre.“

„És mélyebben?“

„Mélyebben e sűrűség még növekedni fog.“

„De mint fogunk akkor alább szállani?“

„Köveket rakunk zsebeinkbe.“

„Valóban, bátyám mindenre tud felelni.“

Nem mertem a hypothesisek mezején messzebb haladni, attól tartván, hogy
ismét valamely lehetetlenségre bukkanok, mely a tanárt kihozná
türelméből.

Pedig világos, hogy a lég oly nyomás alatt, mely több ezer légkörnek
súlyáig emelkedhetik, végre szilárd testté válnék és hogy ekkor,
feltéve, hogy testeink e nyomásnak ellentállhatnak, meg kellend
állanunk, daczára a világ minden okoskodásainak.

Azonban nem igyekeztem ez argumentumot érvényre emelni. Nagybátyám ismét
az annyit emlegetett Saknussemm példájával felelt volna, mely pedig
előttem semmi nyomatékkal nem birt; mivel ha valónak ismertük is el a
tudós izlandi utazását, mégis igen könnyen lehetett ellenvetést találni,
és pedig a következőt:

A tizenhatodik században sem légmérő, sem manometrum nem voltak még
feltalálva; miként tudhatta tehát Saknussemm, hogy valóban a központig
hatolt! Ez ellenvetést azonban elhallgattam, be akarván várni, hogy az
események igazolják azt.

A nap hátralevő részét számitgatással és társalgással töltöttük. Én
minden tekintetben készségesen osztottam Lidenbrock tanár véleményét, és
irigyeltem Hans tökéletes közönyösségét, ki sem okokkal, sem hatásokkal
nem törődve, vakon ment, merre a végzet vitte.



XXVI.

Nem tagadhattam, hogy eddig az események folyama elég kedvező volt és
nem volt okom panaszra. Ha a nehézségek átlaga nem növekedett, ugy
czélunkat minden esetre el kellett érnünk. És akkor mi dicsőség várt
reánk! Okoskodásaim hasonlitani kezdettek Lidenbrock tanáréira. Valjon
ama különös környezetnek, melyben éltem, volt-e ez tulajdonitható?
Talán.

A következő néhány nap meredekebb lejtők, közöttük valóban rémitő
függőlegesek is, gyorsan juttatának bennünket a földgömb mélyebb
rétegeibe; voltak napok, melyeken másfél, sőt két mértfölddel is
közeledtünk a föld központja felé. E veszélyes utakon nagy hasznunkra
szolgált Hans ügyessége és csodás hidegvérüsége. E hajthatlan jellemü
izlandi valóban megfoghatatlan elszántsággal birt, és csak neki
köszönhettük, hogy egynémely nehézséget leküzdöttünk, melylyel különben
meg nem birtunk volna.

Hallgatagsága napról napra növekedett; sőt azt hiszem, hogy ránk ragadni
kezdett. A kültárgyak valódi hatással birnak az agyvelőre. Az, ki négy
fal közé zárkozik, végre elvesziti az eszmék és szavak csoportositásának
képességét. Hányszor történik, hogy egyesekbe zárt foglyok
elbárgyusodnak, ha meg nem őrülnek, a gondolkodó képességek
gyakorlatának hiánya miatt!

Az utóbbi társalgásunkra következett két héten, nem fordult elő
emlitésre méltó esemény. Csupán egy igen fontos eseménynek emlékezete
maradt meg lelkemben. Ennek részleteiről valóban bajos is lett volna
elfelejtkeznem.

Augusztus 7 kén, folytonos alábbhatolás után, harmincz mértföldnyi
mélységre érkeztünk volt; azaz fejünk fölött harmincz mértföldnyire
sziklák, tenger, szárazföld és városok tornyosodtak. Ekkor mintegy
kétszáz mértföldnyire lehettünk Izlandtól.

E nap az alagut, melyben haladtunk, nem nagyon lejtős volt.

Én legelől jártam; nagybátyám vitte a Ruhmkorff-féle készülékek egyikét
s én a másikat. A gránitrétegeket vizsgáltam.

Egyszerre megfordulván, azt vettem észre, hogy magamban vagyok.

„Nagyon sebesen jártam,“ gondolám, „vagy pedig Hans és bátyám utközben
megállottak. Vissza kell térnem hozzájuk. Szerencsére az ut nem nagyon
meredeken emelkedik.“

Visszamentem tehát. Egy negyedóráig jártam, körültekintettem és nem
láttam senkit. Kiáltottam és nem nyertem választ. Szavam elhangzott a
tompa viszhang között, melyet költött.

Nyugtalankodni kezdtem. Testemen hideg borzongás futott át.

„Nyugalom!“ szóltam hangosan, „semmi kétség, hogy utitársaimat fel fogom
találni. Hiszen csak egy ut van! Miután elől jártam, tehát vissza kell
térnem.“

Egy félóráig ismét fölfelé haladtam. Hallgatództam, hogy nem szólit-e
valaki; e sürü légkörben messziről eljuthatott hozzám a hang. De a
roppant folyosóban rendkivüli csend uralkodott.

Megállottam. Nem tudtam elhinni, hogy csakugyan magamban vagyok.
Elhagytam társaimat, gondolám, de nem tévedtem el. Ha el is hagytam, de
könnyen feltalálhatom őket.

„Miután csak egy ut létezik, s ők ezen járnak,“ ismétlém magamban,
„okvetetlenül találkoznom kell velök, ha visszafelé megyek. Kivéve azon
esetet, hogy ha, engem többé nem látván és felejtve, hogy előttük
jártam, ők is visszafelé mennek. De még ez esetben is, ha sietek,
utolérem őket. Ez bizonyos!“

E szavakat azonban már nem tökéletes meggyőződés hangján ismételtem.
Egyébiránt nagyon sok időmbe került, mig ez egyszerü eszméket
lánczolatba hozhattam, és okoskodás alakjában egyesithettem őket.

Ekkor kétely ébredt bennem. Valjon igazán elől jártam-e? Minden
bizonynyal. Hans mögöttem volt, és őmögötte bátyám. Sőt néhány perczig
még meg is állott volt s podgyászát erősebben kötötte vállához. E
részlet most eszembe jutott. Azon perczben, folytatván az utat, kellett
őket elhagynom.

„Egyébiránt,“ gondolám, „biztos utmutatóm van, mely nem engedi, hogy
eltévedjek; a fonal, mely e labyrinthuson át biztosan vezet s el nem
szakadhat, ez a Hans-bach. Csak ennek ellenében kell járnom s
okvetetlenül nyomára akadok társaimnak.“

Ez okoskodás visszaadta bátorságomat, s elhatároztam, miszerint egy
percznyi késedelem nélkül utnak indulok.

Mint áldottam ekkor nagybátyám óvatosságát, mint örültem, miszerint nem
engedte, hogy a gránitfalban tört nyilás betömessék! Igy tehát e
jótékony forrás, miután az uton szomjuságunkat oltotta, most a földkéreg
kanyargásai között vezetőül szolgál.

Ugy gondoltam, hogy jó lesz, ha, minekelőtte a fölfelé vezető uton
megindulnék, kissé megmosdom és felüditem magamat vizével.

Lehajoltam tehát, homlokomat a Hans-bach vizébe mártandó.

Meglepetésem leirhatatlan volt.

A viz helyett homlokom száraz és durva gránittal találkozott! A patak
többé nem mellettem folyt.



XXVII.

Nem irhatom le kétségbeesésemet; az emberi nyelvnek nincs szava, mely
képes volna érzéseimet kifejezni. Elevenen el voltam temetve s előttem
az éhség és szomjuság kínos halála állott.

Gépiesen tapogattam ide-oda kezeimmel a talajon. Mily száraznak tetszett
e szikla!

De mikép térhettem le a patak mentéről? Mert a patak valóban nem volt
többé mellettem. Ekkor megértettem, hogy honnan származott ama
rendkivüli csend, midőn utóljára hallgatództam, hogy társaimtól nem
érkezik-e hozzám valami kiáltás. E szerint, mikor lépteim először vittek
a tévutra, nem vettem észre a patak távollétét. Világos, hogy azon
perczben a folyosó kétfelé ágazott előttem, mig a Hans-bach, egy más
lejtő szeszélyeinek engedelmeskedvén, társaimmal együtt ismeretlen
mélységnek tartott!

De mikép térjek hát vissza? Nyom itt nem létezett. Lábam helye meg nem
látszott a grániton. Hiába törtem fejemet e megfejthetetlen talányon.
Helyzetem tökéletesen ki volt fejezve ez egyetlen szóban: eltévedtem.

Igen! eltévedtem oly mélységben, mely előttem mérhetetlennek látszott! E
harmincz mértföldnyi földkéreg irtózatos súlylyal nehezedett vállaimra!
Összezúzva éreztem magamat.

Igyekeztem gondolataimat ismét földi dolgokra irányozni; de erre alig
voltam képes. Hamburg, a király-utczai ház, szegény Margitom, ama egész
fölszini világ, mely alatt tévelyegtem, gyorsan lebbent el zavart
emlékezetemben. Szokatlanul élénk hallucinatióban utazásunk eseményei
ismétlődtek; ismét átkeltünk a tengeren, láttam Fridriksson urat, a
Sneffelst! Ugy véltem, hogy helyzetemben a reménynek csak egyetlen
sugarát is táplálni, valóságos őrültség volna, és hogy ennél a
kétségbeesés is jobb.

És csakugyan lehetett-e emberi erő képes arra, hogy e roppant vastagságu
falakat, melyek fejem fölött boltozódtak, megnyissa s engem fölemeljen a
föld szinére! Ki mutassa meg nekem itt a jó utat, ki vezessen vissza
társaimhoz?

„Oh! nagybátyám!“ kiálték kétségbeesés hangján.

Ez volt az egyetlen szemrehányás, mely ajkamra került, mert felfogtam,
hogy e szerencsétlen ember, ki most engem szintén keres, mennyi
gyötrelmet áll ki.

Midőn ekként minden emberi segély lehetőségén kivül, és képtelennek
éreztem magamat életem megmentésére, a mennyei segélyre gondoltam.
Gyermekkorom emlékei, anyám emléke, kit nem ismertem volt, csak a csókok
idejében, fölébredtek lelkemben. Habár nem éreztem jogot arra, hogy ily
későn folyamodjam istenhez, mégis imádkozni kezdettem, forrón, buzgón
imádkoztam.

E megtérés a gondviseléshez némileg visszaadta nyugalmamat, és ezután
képes voltam minden értelmi képességeimet helyzetemre öszpontositani.

Élelmiszerekkel három napra voltam ellátva és kulacsom még teli volt.
Mindamellett ennél tovább nem maradhattam magamban. De fölfelé menjek-e,
vagy lefelé?

„Fölfelé,“ gondolám, „minden esetre fölfelé!“

Ha ez irányban haladok, okvetlenül ama ponthoz kell jutnom, hol a
pataktól letértem, hol az ut kétfelé ágazik. Ott, miután a patakot
megtaláltam, lehetséges lesz a Sneffels csúcsára visszatérnem.

De hogy is nem jutott ez eszembe korábban? Igy nem volt lehetetlen a
menekvés. Mindenekelőtt tehát arra kellett törekednem, hogy a Hans-bach
mentére akadjak.

Felállottam, és vasalt botomra támaszkodva fölfelé kezdtem haladni a
folyosóban. Lejtője elég meredek volt. Reményteljesen és zavartalanul
haladtam előre, mint olyan ember, ki nem válogathat az utban, melyet
követnie kell és lehet.

Mintegy félóráig haladtam a nélkül, hogy lépteim akadályozva lettek
volna. Igyekeztem utamat megismerni, s visszaemlékezni az alagut
alakjára, némely kiálló sziklákra, a kanyarulatok helyzetére. De semmi
nem emlékeztetett arra, mintha már jártam volna itt, és csakhamar
meggyőződtem, hogy e folyosó nem vezet vissza a keresztutra. Ez alagut
nem birt kijárással. Áthathatatlan szikla tornyosult előttem, melynek
tövében megsemmisülve rogytam össze.

Mily rémület, mily kétségbeesés vettek rajtam erőt, le nem irhatom.
Tökéletesen meg voltam semmisülve. Utolsó reményem e gránitfalban tört
meg. Miután eltévedtem e labyrinthusban, melynek számtalan kanyarulatai
minden irányban metszették egymást, nem lehetett többé menekülést
kisérlenem. Meg kellett halnom, a legrettentőbb halállal! És, különös, e
perczben, e helyzetben eszembe jutott, hogy ha kővé vált testemet valaha
feltalálják, itt harmincz mértföldnyire a föld szine alatt, e fölfedezés
a tudományt foglalkodtatni fogja és fontos kérdéssé váland.

Hangosan akartam szólani, de kiszáradt ajkaimról csak rekedt kiáltások
hangzottak. Lelkendeztem.

Ez aggodalmakhoz még egy ujabb rettenet is járult. Lámpámat elejtettem
volt, s az megromlott. Lehetetlen azt megigazitanom. Fénye mindinkább
halványult és csakhamar végkép ki fog aludni!

Meredten néztem, mint fogy a készülék üvegcsövében a fény. A setétedő
falakon mozgó árnyak látszottak egymást üzni. Többé nem mertem
szemhéjaimat lecsukni, nem akarván e muló világosságnak egyetlen
parányát is elvesziteni! Minden perczben azt hittem, hogy már végkép
kialszik, és hogy setétség környez.

Végre az utolsó fénysugár derengett és remegett a lámpában. Rászegezve
tartottam tekintetemet, mintegy magamba akarván azt színi szemeimmel,
melyeknek minden erejét oda összpontositottam, e világosságra, melynél
többet nem fognak látni sohasem. Most borzalmas setétség környezett.

Rémesen felkiáltottam! A földön, még a legsetétebb éjszakán is, a
világosság tökéletesen soha le nem mond jogairól; eloszlik, megfinomul,
megritkul, de a szemhártya mégis képes azt felfogni! Itt semmi. A
tökéletes homály a szó valódi értelmében vakká tett.

Ekkor fejem forogni kezdett. Fölkeltem és kiterjesztett karjaimmal
tapogatódzni kezdtem; majd futásnak eredtem, és rohantam, a véletlenre
bizva magamat, a kibonyolithatlan labyrinthuson át, futottam, mindegyre
lefelé, a földkérgen keresztül, mint a barlangok lakója, kiáltva,
sikoltozva, orditva, gyakran a kiálló sziklákba ütve magamat, olykor
elesve és azután véresen állva fel, meginni igyekezvén a vért, mely
arczomat elöntötte, azt várva, hogy valamely sziklafalban zuzom össze
fejemet, rohantam lefelé.

Mely irányban vitt ez őrült futás? Ezt soha nem fogom megtudni. Néhány
óra mulva, mikor erőmből tökéletesen kifogytam, mint valamely élettelen
test terültem el a sziklatalajon és eszméletemet tökéletesen
elvesztettem.

(Vége az első résznek.)



Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Rumkorff készüléke egy Bunsenféle oszlopból áll, mely
festenysavanyos haméleggel hozatik működésbe, s épen nem szagos; az
oszlopban keletkezett elektricitás összeköttetésbe hozatik egy különös
alkatu lámpával, e lámpában egy üvegcső s ebben kőszén-gáz van. Mikor a
készülék működésbe tétetik, a gáz csillogóvá válik s fehéres és
folytonos világosságot szolgáltat. A készülék bőrzacskóban tartatik,
melyet az utas derekán visel. A lámpa, mely kivül marad, eléggé
megderiti a legmélyebb setétet; ezzel a leggyulékonyabb gázak közt
haladhat az ember, a nélkül, hogy felrobbanástól kellene tartani; e
mellett még a viz alatt sem alszik el. Rumkorff ur tudományos és ügyes
physikus. Feltalálásáért 1864-ben elnyerte az ötvenezer franknyi dijat,
mely Francziaországban az elektricitás legelmésebb alkalmazására volt
kitűzve.]

[Footnote 2: Mintegy harminczhat forint o. é.]

[Footnote 3: Szilurinak neveztetik e réteg, mivel Angolországban igen
gyakran előfordul s e vidék egykor a Szilur celta népfaj által
lakatott.]



      *      *      *      *      *      *



Transcriber's note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

15 |miaalatt |mialatt

20 |„oseibo“, Világos. hogy |„oseibo“. Világos, hogy

46 |születtem. |születtem.“

46 |csodál kozva |csodálkozva

76 |„az üres |az üres

80 |év óta. |év óta.“

88 |tizenket |tizenkét

92 |tartok. |tartok.“

120 |kér dezte |kérdezte

125 |tehetik. |tehetik.“

152 |a pala,- |a pala-,

152 |akár enm |akár nem

156 |foly osó |folyosó

159 |pillanatot sem. |pillanatot sem.“

160 |magamra! |magamra!“

161 |magingathatni |megingathatni

166 |hallhattta |hallhatta

171 |fájdaldalmasan |fájdalmasan





*** End of this LibraryBlog Digital Book "Utazás a föld központja felé (1. rész)" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.