Title: Magyar írók - Irodalmi arcképek és tollrajzok
Author: Schöpflin, Aladár
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Magyar írók - Irodalmi arcképek és tollrajzok" ***


MAGYAR ÍRÓK

IRODALMI ARCKÉPEK ÉS TOLLRAJZOK

IRTA

SCHÖPFLIN ALADÁR

MÁSODIK KIADÁS

BUDAPEST, 1919

A NYUGAT FOLYÓIRAT KIADÁSA



TARTALOM

  Előszó  3
  A két Vörösmarty  9
  A fiatal Gyulai  19
  Mikszáth Kálmán  30
  Petelei István  55
  Heltai Jenő  63
  Petőfi napjai  69
  Móricz Zsigmond  77
  Az uj magyar irodalom. Ady Endre és Móricz Zsigmond  89
  Gyulai Pál posthumus könyve  119
  Vajda János  130
  Eötvös. Gondolatok egy tanulmányhoz  156
  Kaffka Margit  164
  Lovik Károly  175
  Sebők Zsigmond  180
  Babits Mihály  186
  Baksay Sándor  194
  Bárd Miklós  200
  Vargha Gyula  212
  A fiatal Arany  226

Biró Miklós könyvnyomdája Budapest IX., Ráday-utca 26.



ELŐSZÓ

E kötetben összegyüjtött munkáim nem azzal a szándékkal írattak, hogy
valamikor könyvben összeállítva is kiadom őket. Folyóirat-cikkeknek
készültek annak idején, egy-kettő kivételével mind valami alkalomra; egy
könyv vagy könyvgyűjtemény megjelenése, egy író jubileuma, halála, vagy
más módon aktuálissá válása volt az ok, néha ürügy, amelyért az illető
cikkeket megirtam.

Ezért nem könnyen szántam rá magamat e könyv összeállítására és
kiadására. Mindig arra gondoltam, hogy talán mégis megjön a lehetősége
előbb-utóbb annak, hogy megírjam azt a fiatalkorom óta tervezett
könyvet, amely tervénél, céljánál és stíljénél fogva igazán könyv lesz s
összefoglalóan fogja tárgyalni a magyar irodalom újabb és legújabb
jelenségeit, azoknak a multtal való kapcsolatát s a magyar élet újabb
fejleményeihez való viszonyát. Fájdalom, mind jobban rá kellett jönnöm,
hogy amint az idő múlik, mind messzebb esem a terv megvalósításának
lehetőségétől, az okok, amelyek miatt a könyv megírását évről-évre el
kellett halasztanom, inkább szaporodnak, mint szűnnek. Hogy tehát az a
tendencia, amelyet irodalmi munkásságom velejének tekintek, némi
nyomatékot kapjon, hogy az a mód, ahogyan a magyar irodalom jelenségeit
nézem, erősebb megvilágításba jusson s esetleg kritikai diskusszió
tárgyává tétessék – bár erre irodalmi kritikánk mai viszonyai között
ugyancsak kevés a kilátás – mégis rászántam magamat elszórva megjelent
cikkeim összegyűjtésére.

Azt a célt, amely felé az irodalomról s speciálisan a magyar irodalomról
való gondolataim haladnak, azt hiszem, könnyen fel fogja ismerni e könyv
minden figyelmes olvasója. Én az irodalmat nem birom úgy nézni, mint
ahogy kritikusaink nagy része szokta: egyes írók vagy írói csoportok
önkényes, tetszésüktől és elszánásuktól függő alkotásai
konglomerátumának, sem valami külsőlegesen, logikailag megkonstruált s
hivatalosan fémjelzett tantételekhez való alkalmazkodásnak vagy velük
szemben való pártütésnek, még kevésbbé minden egyébtől független art
pour l’art játéknak. Az irodalom organikus valami, a nemzet életének
olyan életjelensége, mint akár a politika vagy a gazdaság s ezért minden
irodalmi jelenségnek megvannak, meg kell, hogy legyenek a gyökerei
valahol a társadalomban, amelynek az irodalom egyik megnyilatkozási
formája. Ezeknek a gyökereknek a megkeresése nézetem szerint előbbrevaló
és fontosabb feladata a kritikának, mint a hibák és erények pontos és
terméketlen mércsikélése. Azt hiszem, jobban meg tudom állapítani
valamely író vagy irodalmi mű jelentőségét, ha kitapintom azokat a
szálakat, amelyek a társadalmi élettel s a társadalom mindenkori lelki
állapotával összefűzik, mintha még oly éleselméjűen boncolgatom is jó és
rossz tulajdonságait. Megértetni az írót és művészt – ez a kritika igazi
feladata s abban a képben, amelyet ezzel a megértő módszerrel rajzol a
kritikus, megvan az érték-ítélet is. Végeredményben mégis csak az adja
meg valamely irodalmi jelenség értékét, hogy mennyi benne az
élettartalom.

Másik irányadó szempontom az írói egyéniség, és műve közötti kapcsolat
felkutatására való törekvés. Megkeresni a mű mögött világító emberi
egyéniséget, az író élményeinek viszonyát műveihez, azt a módot, ahogyan
ezek az élmények irodalommá válnak – ez talán a legérdekesebb és
legizgatóbb feladat, melyre a kritikus vállalkozhatik. Az írói egyéniség
kérdése az irodalom centrális problémája. Teljesen harmadrendű dolog
valamely irodalmi mű hibáinak vagy jelességeinek fejtegetése amögött a
kérdés mögött: milyen fajsúlyú s milyen lelki berendezésű egyéniség
keres a műben nyilvánulási formát s miképen találja meg. Az irodalom
psychológiai gyökerű valami és psychológiai introspectió útján érthető
meg – ezt nálunk erősen hangsúlyozni kell azokkal a bizonyos körökben
még mindig erősen uralkodó tendenciákkal szemben, amelyek az irodalmat
logikai kategóriákkal, nem az irodalomnak magának természeéből, hanem
eszthetikai dogmákból, morális, politikai vagy másféle előítéletekből,
sokszor egyszerűen egyéni önkényből eredő mértékekkel akarják mérni.
Minden irodalmi mű, amennyiben csakugyan az, valami psychológiai
kényszer eredménye s a kritikus dolga megvizsgálni azokat a tényezőket,
amelyekből ez a kényszer előállott.

Nem azért hangsúlyozom itt e két szempontot, mintha ezzel valami különös
eredetiséget akarnék a magam számára megállapítani. Az irodalmi
fejtegetés rég általános érvényűvé vált szempontjai ezek, de a nálunk ma
szokásos kritikai gyakorlatban igen gyakran elhomályosíttatnak s
konvencionális szólamokkal, megmerevedett kategóriákkal
helyettesíttetnek. Ép azokon a helyeken, ahol nálunk jóformán egyedül
gyakorolnak komoly számbavételre igényt tartó kritikát, minduntalan
találkozunk e szempontok elevenségének elhalványodásával, a kritika és a
való élet közötti kapcsolat ellazulásával s az írói egyéniségnek, annak
a különleges psychológiai és társadalmi alkatnak, amelyet az alkotó író
jelent, teljes félreértésével. S találkozunk azzal a különös
jelenséggel, hogy a régmulttal és multtal szemben helyesen alkalmazzák e
szempontokat, mihelyt azonban a jelen irodalmáról van szó, több-kevésbé
megfeledkeznek róluk. Fontosnak tartom tehát, hogy a kritika ez alapvető
szempontjaira itt is rámutassak.

Volt még egy harmadik szempontom is, amely inkább publicisztikai
jellegű. Irodalmunk az utóbbi évtizedben sajátságos harc színhelye volt.
Egy új irodalmi irány, vagy jobban mondva a fiatal irók egy csoportja
nyomult be az irodalmi életbe, amely nagyrészben új mondanivalókat
igyekezett közölni új formákban s másféle koncepciókat hozott magával az
irodalom feladatairól és lehetőségeiről, az élethez és különösen a
magyar élethez való viszonyáról. Fellépése és szereplése nagy
ellenmondásokat támasztott, heves, inkább zajos, mint tartalmas vitákra
szolgált alkalmul. Egyidőre egymással mereven szemben álló két párta
szakadt irodalmunk s ezt a szakadékot az ilyen vitákból rendszerint
kialakuló személyi ellentéek még jobban kiszélesítették. Én előttem
kezdettől fogva tisztán állott s ma tisztábban áll, mint valaha, hogy ez
a harc teljesen céltalan és fölösleges, jelszavai inkább képzelődésből
és előitéletekből erednek, mint valódi meggondolásból. Az új irány
teljes joggal kereste a maga érvényesűlését, aminthogy életben,
irodalomban egyaránt teljes joga van mindenkinek a maga belső törvényei
szerint érvényesűlni, ha megvan benne az erre való képesség. Soha nem
bírtam osztozni abban az aggodalomban, hogy bármi újság lerombolhat a
meglevőből bármit, ami értékes, mert az energia megmaradása nemcsak a
természetnek törvénye, hanem a szellemi életnek is. Ady lírája
rendkívüli értékének felismerése pl. sohasem akadályozott meg abban,
hogy Aranyt épp oly mélyen élvezzem, mint azelőtt s aki ilyesformát
állít, az előttem abba a gyanúba esik, hogy egyáltalán nem tudja a
költészetet élvezni. Mint minden organikus, élő jelenség, az irodalom is
folytonos megújhodásra törekszik, gazdagodása, erőteljesebbé válása
éppen abban nyilvánul, hogy folyton új meg új elemeket vesz fel magába.
Mindenben, ami új, immanensen megvannak a réginek eredményei épp úgy,
mint ahogy minden meglévőben megvannak az eljövendőnek csirái. Ebben az
értelemben nem képzelhető el a hagyománynyal való szakítás sem, csak
néha mélyebben rejlik s nehezebben felfejthető a hagyományossal való
kapcsolat, néha már felületes szemléletre is szembetűnik.

Az új irodalommal szemben, melynek értékét és fontosságát irodalmunk
fejlődésére nézve igen nagynak tartom, izgatott a feladat, hogy
megkeressem benne a már megvolttal, a hagyományossal s a magyar élet
újabb fejleményeivel való kapcsokat, viszont a multban és félmultban
erősen érdekeltek azok a csirák, amelyek a ma törekvéseire utalnak. Azt
reméltem ez irányú vizsgálódásaimtól, hogy sikerül velük hozzájárulnom
az irodalmi életünkben beállott szakadék kiegyenlítéséhez s annak a
megismerésnek propagálásához, hogy némi jóakarattal könnyen meg lehetne
építeni a megértés hídját a régibb és az új nemzedék között.

Ebbeli munkásságomnak csak egy része található meg e könyvben, mert nagy
része azokban a névtelenül írt rövid kritikai cikkekben van letéve,
melyekkel a Vasárnapi Ujság irodalmi rovatában irodalmunk újabb
jelenségeit több mint tíz éven át figyelemmel kísértem. Ugy érzem, az
idő mindinkább igazolja álláspontomat, nem egy annak idején többfelől
ellentmondással fogadott megállapításom ma már csaknem általános
érvényűvé vált s az új nemzedék munkájának értékéről való
meggyőződöttség napról-napra szélesebb tért foglal el az írók és a
közönség körében egyaránt. A Vasárnapi Ujság-ban megjelent kis cikkeim
sokkal inkább alkalomhoz kötöttek, semhogy bármit is fölvehettem volna
belőlük e könyvbe, de szükségét érzem, hogy utaljak rájuk e helyen, azok
kedvéért, akik törekvéseimet a maguk egészében kívánják megérteni.

Hogy egyáltalán rászántam magamat e könyv összeállítására és kiadására:
azért a felelősség egy részét a Nyugat kiadóira kell hárítanom, akiknek
sürgetése nélkül ez a könyv, most legalább, aligha jött volna létre. De
másfelől is oly gyakran és oly sokfelől láttam jeleit annak, hogy
írásaim az olvasók részéről figyelemmel találkoztak, hogy végre magamnak
is el kellett hinnem, hogy van bennük egy s más, ami megérdemli a
folyóiratok régi évfolyamaiból való exhumálást. A kritikai munka oly
parlag nálunk, hogy minden becsületes igyekezetnek megvan e téren a maga
értéke, legalább annyi, hogy felkelti a figyelmet az irodalmi
tevékenységnek ez iránt a köre iránt. A mienknél szerencsésebb helyzetű
nagy irodalmakban épen a folytonos és buzgó kritikai tevékenység az, ami
legjobban fentartja a kapcsolatokat az irodalom és az olvasó közönség
éliteje között, elevenné konszerválja a mult irodalomi értékeit, segíti
létrejönni és érvényesülni az új értékeket. Ilyen értelemben vett
kritikai irodalom fejlesztésében közreműködni az én törekvésem.



A KÉT VÖRÖSMARTY

Az egyik Vörösmarty, akit Gyulai Pál közvetítésével ismerünk. Kedves,
rokonszenves magyar úr, arcán, alakján, viseletén, beszédén a dunántúli
magyar falu bélyege. Életmódja egyszerű: kicsi örömök és kicsi izgalmak.
Nagy szenvedélyek sohasem rázzák, vágya nem terjed túl lehetőségei
körén. Aszony az életében alig szerepel. Egy ifjúkori szerelem, a mely a
maga mindennapi egyszerűségében, könnyű lemondásában inkább költői
motivum, mint igazi szenvedély, egy elkésett, komoly, nyugodt vonzalom,
mely boldog házassággal végződik. Igazán, a világ egyetlen irodalmában
sem éltek a költők olyan igénytelen életet szerelem dolgában, mint a
miénkben. Talán csak az egy Balassa Bálint, akinél a szerelem, az
érzékiség az élet forgató tengelye, még a Petőfi szilaj szerelmei is
inkább a költészetben voltak szilajok, nem a valóságban. Vörösmartynak
még költészetében sincs nyoma a szerelemmel való izgalmasabb
foglalkozásnak, az asszony neki nem probléma, amellyel szemben mindennap
újra állást kell foglalni, csak az élet egy szükséges és épen nem
kellemetlen járuléka, amelyből szép, bánatos vagy víg, de mindig jól
egyensúlyozott verseket lehet csinálni.

A haza, az már fontos dolog, sorsával szenvedélyesen foglalkozni méltó
kötelessége minden igaz magyar embernek. A költő első sorban hazafi, fő
gondja vezetni, eszmével és érzéssel eltölteni azt a harcot, amelyet a
nemzetiség fentartásáért folytat a magyar. Akkor még nem vált nagyhangú
politikusok magántulajdonává a hazafiság, nem is prostituálták még
annyira magán-, párt- és osztályérdekek takarójává. Ha Vörösmarty
kiejtette a haza nevét, emfázisa őszinte volt, a belülről kitörő érzés
tette hangját ünnepélyessé. A hazafiság eszméjének tartalmát a Széchenyi
programmja adta: a haladás minden téren, első sorban pedig a szellemi és
anyagi művelődés terén. Némi konzervatizmus a formákban, progresszivitás
a lényegben. A fejlődést a szabadság irányában lehet csak elképzelni.
Komolyan, férfi lélekkel kell dolgozni, mert egy nemzedék alatt kell
helyrehozni azt, amit más népeknél a nemzedékek egész sora végzett.
Nincs osztályérdek, magánérdek, csak nemzeti érdek van s ennek
szolgálatában minden magyar ember egyenlő. Vörösmarty a nemzeti
kaszinóban a magyar nemes ember szerény tisztességtudásával állott
szemben a mágnásokkal; a grófi gazdatiszt fia sem meg nem alázkodott
előttük, sem nem kapaszkodott közéjük. Este aztán a Csigában
elborozgatott a becsületes szabó- és asztalos-mesterekkel, leereszkedés,
gőgös pajtáskodás nélkül. Nem bánta, ha megszólták is érte; mert
megszólták, hiszen akkor még a mainál is erősebben benne volt az
emberekben a feudális osztályokra tagoltság tudata. Este csak kell egyet
borozni magyar embernek, de a nagy urak ehhez nem értenek (ma is úgy
van: Magyarországon mindenki kvaterkázik, csak a mágnás meg a zsidó nem
tud hozzá), aztán meg hisz azért alakult a Nemzeti Kör, hogy ott egyek
legyenek a hazafiságban s a polgár-erényben a honoratior urak meg a
mesteremberek. Vörösmarty nem volt ostentativ, programmszerű demokrata,
a mágnást nem gyűlölte, mint Petőfi, gazdagságát, előjogait tisztelettel
elismerte, mint meglévő tényt, nem is háborgott ellene. Az egyszerű
emberek társaságát sem elvi megfontolásból kereste, hanem mert jól
érezte magát benne. Közte meg a jobbmódú pesti mesterember között csak
kultúrabeli különbség volt, életmódja, az élettel szemben való igényei
dolgában körülbelül egy volt velük. Demokráciájának lényege a szolgaság
– a más és a maga szolgaságának – gyűlölete volt. Ez legjobban egy
levélben nyilvánúl, melyet öcscséhez intézett. Az öcscse azzal a
gondolattal foglalkozott, hogy beáll valami urasághoz komornyik-félének.
Ő erre erélyesen, szinte haragosan tudatja vele rosszalását s röviden,
pregnánsan, rá nézve jellemzően fejti ki a függetlenség értékét az
életben, szemben a szolgaszerep adta viszonylagos jóléttel.

Egész világfelfogását bizonyos józan egyensúly jellemzi. Vallja a
francia forradalom alapelveit, de forradalmi szinezet nélkül. A magyar
nemzet függetlenségeért lelkesül, de még a 48 mámora sem ragadja
magával, óvatos higgadtsággal áll elébe. Sarkalja a nemzetet haladásra,
de ostor nélkül. A jövőbe néz, de ugyanekkor a multba is bele tud
merülni. Szellemi érdeklődésében megfér Horatius és Hugo Viktor; az
egyikhez temperamentuma húzza, a másikhoz fantáziája. Élet- és
világismerete aránylag kevés, nem látott és tapasztalt annyit, mint
Kisfaludy Károly, nem olvasott és tudott annyit, mint Eötvös József. Az
ország határán túl nem jutott soha; magában az országban sem járt
annyit, mint Petőfi. Shakespearebe mélyen beleélte magát, de hogy rajta,
a latin költőkön s a korabeli francia és német romantikán kívül más is
hatott volna rá közvetlenül a világ irodalmából, annak alig van nyoma.
Az akkori magyar műveltség szinvonalán állott, csak tehetségben volt
fölötte. Ha egy-két helyen a nyomára akadunk is nála pl. Byron
világfájdalmának, ez is aligha közvetlen hatás dolga; akkor ez a
levegőben volt.

Mértéktartás jellemzi különben egész költészetét, személyiségéhez való
viszonyában. Közte és költeménye között mindig van bizonyos távolság,
nem merül el egész lényével a költészetben. Egy kicsit pózban áll
mindig, akkor is, amikor a legközvetlenebbül dalol. A hangja
többé-kevésbbé rhetorikai jellegű, akár Laurához ír, akár a hazáról,
akár Árpádot énekli, akár szinpadi hőseit szólaltatja meg. Mintha írás
közben mindig az a tudat feszélyezné, hogy a nyilvánosság előtt áll, egy
egész ország figyel rá, tehát vigyázni kell a hangjára, tartására,
mozdulataira. Az egész régi magyar kultura a rhetorikában központosult,
politikánk Mohács óta inkább politikai szónoklás volt, mint politikai
aktivitás s ez átragadt minden más térre. A Vörösmarty korában ez
fokozottan úgy volt: a közélet tartalmát a Nyugatról betódult új eszmék,
új törekvések és vágyak megvitatása adta, ez pedig sok szónoklással
járt. Az akkori hirlapi cikkek – a Kossuthéi is – inkább szónoki, mint
publicisztikai művek; Széchenyi is, bármily vulkanikus közvetlenséggel
szaggatta ki magából az eszméket, mindig parlamenti debatter marad írott
munkáiban. Az akkori költeményekben is mindig egyúttal egy kicsit szónok
a költő. S Vörösmarty, akinél jobban senki sem élt benne az akkori
Magyarországban, nem maradhatott mentesítve ettől az általános
járványtól.

Ezért érezzük legközvetlenebbnek, a tárggyal leginkább összesimúlónak a
hangját ott, ahol a tárgyból magából foly annak rhetorikai kifejezése.
Szerelmes költeményeiben majd mindig érzünk valamit, ami a dologtól
idegen, ami közénk és a vers közé áll, mert ott állott a költő és a vers
között is. Érezzük, hogy a költő moderálta magát, a nyilvánosság
folytonos tudata szerint temperálta érzését, csak annyit adott magából
az olvasónak, amenyit adni a maga lelke legbelsőbb titkaiból komoly
férfiúhoz illik. Ez lehet szemérmetesség, becses és szép emberi
tulajdonság, de nem kiegészítő része az igazi lírai költő ideális
képének. Vörösmarty néha tud művészien, fesztelen, majdnem közvetlen
hangon beszélni a szerelemről, de a szívét egészen ki nem teríti soha
elénk. Az önfeledtségig sohasem izgul fel.

Igy áll aztán elő az a különös dolog, hogy a tárgyánál fogva objektívebb
hazafias költészetben szubjektivebbnek mutatkozik. Itt az a rhetorikai
elem, amely költészetének egyik fő jellemvonása, nem ellenkezik a tárgy
természetével. A hazát szeretni, a hazának szenvedélyes szerelmet
fogadni, az érte való búnak vagy örömnek magát teljesen átadni, dísze a
legkomolyabb férfiúnak is. Ebben nem kell röstelkedő tartózkodás. A
normális szempontból nézve, a férfi, aki egy nő iránti szerelmében
megtépi köntösét és fenhangon jajgat, mindig egy kissé furcsa látvány.
De a hazafi, aki önfeledten zengi nemzete dicsőségét vagy homlokát
döngetve siratja pusztulását, mindig csak tiszteletet kelthet. Csak
őszinte legyen ez a hazafi-érzés. Pedig Vörösmartynál lehetetlen nem
érezni az őszinteségét. Legszebb hazafias elégiáinak egyikében, a Zalán
futása bevezetésében például a multra való visszaemlékezés olyan
kürtszó-páthoszszal van versbe foglalva, hogy okvetlen megérezzük,
minden rhetorikán keresztül: a költő csakugyan mélyen meg volt indulva.
S a magyar ember históriai hazafiságát csakis az igaz érzés divinációja
tudta úgy összefoglalni egy ódában, mint a Szózat. Ebben benne van a
magyar bánat, amely mint sok évszázadi életküzdelem maradványa szűrődött
bele az agyakba, amelyben igazán egy ezredévi szenvedés kér éltet vagy
halált; benne van az örökös bizonytalanság a jövőre nézve; a nagyszerű
halál örökös ottléte a lehetőségek sorában s ezek a szomorú, nyomasztó
gondolatok mégis felolvadnak a lelkesedésben, amely ellenállhatatlanul
ragad magával… Mégse véletlen, hogy a Szózat lett a magyarság nemzeti
éneke, mert a magyar hazafias érzést a maga összes elemeivel, a magyar
földből és történetből kinőtt jellemének teljességében így nem foglalja
ösze semmiféle más költői mű. Még teljesen szónokias formája is
szükséges ahhoz, hogy azzá legyen, ami. A Szózat marad Vörösmarty
pályájának legnagyobb dicsősége, ezzel vált históriai tényezővé. Ebben a
költeményben Vörösmarty elérte a legnagyobbat, amit elérhetett:
öntudatra hozta s formába alakította, ami az emberek millióinak lelkében
öntudatlanul és formátlanul élt. Csak így érthető, hogy szinte magától
vált általánosan elfogadott nemzeti énekké, nem valami meghatározott
eseményhez való fűződésénél fogva, nem is valami kicsinált mozgalom
eredményekép, hanem fokozatosan, a maga belső erejénél fogva.

Azért Vörösmarty, mint hazafias költemények költője is megőríz mindig
bizonyos higgadtságot. Nem hiába Deák Ferenc a legjobb barátja,
temperamentumban leginkább vele rokon s a hazáról való gondolatokban
vele találkozik legközelebbről. A Petőfi extatikus lelkesedését nem
ismeri, ő egyáltalán nem képes kikelni magából. Petőfiben elemi érzések
dolgoznak a máguk spontaneitásában, Vörösmartyban az elemi érzést okos
higgadtság szabályozza.

Azért nem hideg, csak tartózkodó. Meleg, mert őszinte és a szíve tele
van – ha nem is szenvedéllyel – érzéssel. Nem vates, akit samanisztikus
önkívületbe sodor az érzés; mindig ura magának, de temperamentuma
korlátain belül szabadon engedi játszani magában az érzés hullámait. S
ami benne tartózkodás és ünnepélyesség, az nem eltökélés dolga, hanem
lényének tartozéka. Nem is tudna más lenni, mint amilyen. A normális
ember életét éli és költészetében is megmarad a normális határokon
belül. Tudatossága nem az őszinteségét korlátozza, csak a
közvetlenségét. S ahol nem feszélyezi a tartózkodás, ott közvetlen is
tud lenni. A Csongor és Tünde, talán legszebb lírai költeménye egyes
helyein diadalt ül az ifjúi szerelem, olyan meleg hullámokkal ringatózik
az érzés, mint egyetlen olyan költeményében sem, amelyben egyenesen a
maga személyével áll elénk. Ugyanezzel a melegséggel énekli Szép Ilonka
gyöngéd, finom lemondását; ebben a költeményben van megirva az ő női
ideálja, amely különben koráé is volt: a mély, örök, de teljesen passzív
érzés, a szerelemben való teljes felolvadás, a szerelemért való küzdés
képessége nélkül. Meg tudott érteni más nőt is: a Csongor és Tünde
Ledérjében ő írta meg irodalmunkban először a bukott nő érzékiségből,
szentimentálizmusból, könnyelműségből és rosszaságból összeszőtt lelki
képét. Szeretni a Szép Ilonkát szerette: ez az alak, kevésbbé finoman
rajzolva, minduntalan megjelen epikai műveiben s a drámákban is…

Ez az egyik Vörösmarty, az egységes, nyugodt életű férfiú, a nemzet
költője a negyvenes évek értelmében. Költő, aki politikai szerepet visz,
mert abban a korban s utána is még jó soká a magyar költészet, valamint
az egész kultúra politikai cél szolgálatában áll. A magyar nem
jobblétéért, nem is hatalma kiterjesztéseért küzdött, hanem puszta
életéért, fenmaradásáért s az önfentartási ösztön szolgálatába hajtotta
élete minden funkcióját. Ezért a magyar költészet sokkal inkább
politikai költészet, mint akármely más népé. Vörösmartynak a mult nem
csupán művészi alakítás anyaga: a hazafiság ösztönzője, az önbizalom
fentartója; a Zalán futását azért írta, hogy figyelmeztesse nemzetét
arra a kötelességére, hogy amit ősei oly nagy harccal szereztek meg,
neki minden áron meg kell tartani. De ép azért, mert költészete
politikai jellegű volt, amint betöltötte politikai hivatását, történeti
jellegűvé lett. Ez a Vörösmarty ma már az irodalomtörténeté és az
irodalom finom lélekkel és tudással fölfegyverzett értőié, a közönség
egyeteméhez nem szól többé, csak egyes költeményeivel. Könnyen össze
lehetne számlálni, hány költeménye él ma is igazi, a könyvből kiemelkedő
életet s ezek jóformán mind – leszámítva a Szózatot, – a nem hazafiasok
közül valók. S az irodalom fejlődésének csak mint a nyelv művészete
tényezője ma is még, tartalmával nem hat többé a változott idők
változott irodalmára.

*

A másik Vörösmarty nagyon kevés verset írt, mindössze hármat és egy
töredéket. A 48 utáni Vörösmarty hazajött a bujdosásból, nagyobb
bántódása nem esett, de belsőleg össze volt törve. Ami lelkének
központja volt, egyedüli szenvedélye, reménye és szerelme, mindene:
elveszett. Annyira össze volt forrva a 30-as és 40-es évek
törekvéseivel, annyi reményt keltett benne annak a húsz évnek biztató
fejlődése, hogy mind ennek összeomlása összeomlasztotta őt is. Ime,
hazafisága, politizálása csakugyan nem volt külsőség, hanem lényének
gyökerébe beivódott, vérévé vált lényeg.

Soha nem lett többé ember belőle. Csak vegetált, próbálta elfoglalni
magát gazdasággal, irodalmi munkával (a Lear királyt fordította),
elvonult falura, Baracskára, aztán Nyékre, hozzá hasonló szomoru magyar
urakkal borozgatott és szidta a Bach-kormányt. Ha néha felvetődött
Pestre, régi barátai társaságába, megdöbbenést keltett szomoru
külsejével, gondatlan öltözetével, beesett, sápad arcával, tétova
tekintetével, közönbösségével. Csak akkor lobbant föl, ha a
Bach-rendszerről esett szó, haragosan tört ki ellene, de mindjárt
elfáradt, elaludt a társaságban, ott ültő helyében. Hova lett a régi
harmonikus élet? A bizakodás, a tisztes, higgadt magatartás, a lelki
egyensúly? Vörösmarty is a 48 vértanúi közül való, csak épen nem
egyszerre halt meg hóhér kezétől, hanem lassan, napról-napra halt meg,
darabonkint.

Van egy költeménye ebből az időből, az Előszó. Ennek a hatása egyenesen
borzalmas, ha mint a költő akkori lelki állapotának tükrét tekintjük.
Akármennyire rá akarjuk húzni a romantika uniformisát fantasztikus
képeire: Vörösmarty azelőtt is romantikus volt, de ez az egeket csapkodó
hang nem a 40-es évek Vörösmartyjáé. Aki ezt a verset irta, az egy
meghasonlott lélek, egy beteg képzelet, amely már-már közel jár a téboly
mesgyéihez. Ahogy a nagy nemzeti pusztulást symbolumokba foglalja, az
már nem is fantasztikum, hanem rettentő rémlátomány. S a végén olyan
elkeseredett, visszás szarkazmus van, olyan provokálása mindennek, amire
valaha valamit tartott, olyan kolerikus kitörése a végtelen kínlódásnak,
hogy az egész költemény úgy hangzik ki, mint egy rekedt süvöltés.
Vörösmarty, aki ki van kelve magából, akinek a végső kín feszítése alatt
rikácsolásba fulladt a hangja, aki ököllel döngeti az eget! Ez az új
Vörösmarty, a leromlott Magyarország lelkileg leromlott embere, az
árbocavesztett hajójának kezeit tördelő utasa.

Ez az Előszó a Vén cigány előszava. Még egyszer fellobant a költő lelke.
Egy pillanat reménykedése újra fölélesztette. Csak egy reménye volt
akkor a magyarnak: történik Európában valami, valami nagy felfordulás,
ami maga alá teperi Ausztriát s megnyitja a magyar koporsókat egy új
feltámadásra. Vörösmarty is ebben lángolt fel a krimi háború hírének
hallatára. Ha most az általános európai kavarodásba belekeveredik
Ausztria, ha megverik s állandó meggyöngítésére elválasztják tőle vagy
legalább függetlenné teszik Magyarországot? Aki magában nem bízhatik
többé, az tud bizakodni az effélékben is.

Ebből az eszmekörből kelt a Vén cigány. De új hangon van írva, nem a
Szózat költőjének hangján. A reménykedés az alaphangja, de a hátterében
ott van a tegnapi elkeseredett reménytelenség. A költő lázban ég,
izgatottan, tétovázva beszél, a gondolat és a szó nem simul össze oly
pontosan, mint valaha, a régi egészséggel és hittel együtt oda van a
régi biztonság és higgadtság is. A szenvedély lett úrrá a költő fölött,
mámorossá teszi, beleviszi a pusztulás képeinek rajzába s folyton a
végletekben csapong. A szavak minduntalan el akarnak szakadni a
gondolattól, eltávolodnak tőle, meg visszaesnek bele, a symbolumok
idegesen torlódnak egymásra, kisiklatják egymást helyükből, minduntalan
az olvasónak kell kiegészíteni a hangulat továbbrezgetésével, amit a
szavak félbehagynak. Nincs semmi rhetorika, a költő nem áll tetszetős
pózban; úgy, ahogy van, tépett lelkével, csapzott hajával, szenvedélytől
petyhüdt arcával, kíntól dadogva áll elénk. Homályos, egy szál
faggyúgyertyával világított, alacsony falusi szobában, kupa bor előtt,
hol kezébe rejtve arcát, hol a haját borzolva ül egy elkeseredett,
idegbeteg magyar. Körülötte romlás, a megsemmisülés riasztó árnyéka,
szeme előtt szörnyű látományok, benne égő, vergődő, testet ölteni nem
tudó kínok, amelyek belefúrnak az agyba, szívják a csontból a velőt,
tépdesik a májat. És a bús magyar hörögve, elcsukló hangon mondja
kínjait és egyszerre rácsap ököllel az asztalra: lesz még egyszer ünnep
a világon! Ezt kell mondania, különben megfullad. Az életösztön szól
abból a felkiáltásból.

Vörösmarty egyetlen költeményének sincs meg az a suggestiv ereje, mint
ennek. Mintha nem is költői alkotás volna, hanem élő valami, megfog,
belénk markol, lenyügöz. A költő nem áll rajta kívül, fölötte, nem
vezeti higgadt, tudatos művészettel vonalait, nem osztja harmonikus
foltokba képeit, hanem csak úgy nyersen, ahogy lelkéből kifakadt, veti
elénk s vele elénk veti egész lelkét. Semmi tartózkodás, semmi
szépítgetés. Minek is az, amikor minden mindegy, amikor az ember
leszerelve minden küzdő erejét, a távolba néző tekintettel, mereven
várja az ünnepet, hogy legyen még egyszer a világon.

A Vén cigány a maga közvetlenségével és Vörösmarty egyébkori
technikájától teljesen elütő formáival ma a költő leginkább élő műve.
Ezzel Vörösmarty átnyúlik a ma költészetébe. Ma leginkább s legelső
sorban közvetlenséget keresünk a költőben és szeretjük, ha húrokat üt
meg lelkünkben, inkább jelezve, mint végigjátszva a melódiát s ránk
hagyva, hogy egészítsük ki, amit ő nem pengetett végig. Mi nem látunk
benne dagályt, mint látott Gyulai, ha nem világlik is ki mindig egy
szempillantásra a szavakból, hogy mi élt s tört kifejeződésre a költő
lelkében. Nem lehet dagály ott, ahol igaz érzés közvetlenül szól a
versből s ebben a versben benne van a lehanyatló Vörösmarty egész
szegény, beteg, elkínzott szíve.

S ha az ifju magyar lírában itt is, ott is látjuk a törekvést, amely
tradiciót keresve magának, Vörösmartyhoz próbál csatlakozni, a
csatlakozó pont a Vén cigány, amellyel a költő tovább is ható tényezője
marad a magyar költészetnek. A mai emberhez az öreg, beteg Vörösmarty
áll közelebb, mert az ő lelkében ismerünk rá jobban a mi ellentétektől
szaggatott, diszharmóniák közt vergődő, bénulásában időnkint görcsösen
föllobbanó lelkünkre.

(1907.)



A FIATAL GYULAI[1]

Furcsa, nem furcsa, – csakugyan igaz, az öreg Gyulai is volt valamikor
fiatal. A szakálla fekete, mint a szén, a járása kopogós, kemény és
szapora, a szeme még elevenebben csillogó, mint amilyennek mi ismertük.
A hangja sem volt olyan tompa, frissen pattogott, férfias érc volt
benne. Fejét erősen szegte válla közé, – aki ránézett, láthatta, hogy ez
a fiatal ember nem puha, nem hajlékony, nem sokat töpreng önmaga és
eszméi fölött, hanem amibe belekapaszkodott, azt meg is fogja erősen és
nincs az a hatalom, amely eltérítse tőle.

Akkortájban jött Erdélyből Pestre, a nagy országos összeomlás után.
Fojtott, nehéz, bágyadt levegőbe jutott az erdélyi bércek friss, szeles
légköréből, – rögtön hozzálátott a szellőztetéshez, a romok közti
rendcsináláshoz. Felül jóindulatú, de kicsit megmerevedett maradiságot
látott, a negyvennyolc előtti tekintélyek, Toldy Ferenccel élükön a
harmincas évek ízlését, avatag romantikáját, Biedermayeres finomkadását
siratták vissza. Irodalmunk fénykora 1830-ban lezáródott, – vallotta az
öreg Toldy. Lent, a lapok körül kialakult bohème-irodalomban a fiatalok
már tudták, hogy Petőfi az uralkodó csillag, ő rája esküdtek, de
mindennapos szentségtöréseket követtek el rajta éretlen utánzásukkal,
amely a nagy költőnek épen kevésbé jeles tulajdonságait kapta ki, azokat
utánozta az éretlenségig s az ő nevével leplezgette fölszines
kulturátlanságát. Volt egy Petőfi-iskola, amely vásári zsivajával épen
azt takarta el a közönség elől, ami Petőfiben a lényeg s azt mutogatta
genialitásnak, ami benne éretlenség, modorosság és affektálás.

A fiatal Gyulainak szíve szerint való becsvágya bizonyára nem az volt,
hogy a kritikai rendcsinálásra adja magát. Ő költő és talán novella-író
akart lenni első sorban. S ez könnyebb is lett volna neki, mert szelid
verseivel és gondosan esztergályozott novelláival bizonyára nem
keveredett volna annyi harcba s az akkori elég szűkös termésben könnyen
az első helyek egyikét vívhatta volna ki alkotó tehetségével. De
dolgozott benne a harcra termett katona vére, nem tudta közömbös
türelemmel nézni sem azt az üres zsibongást, sem azt a copfos
maradiságot, amely az irodalmi berkeket meglehetősen kellemetlen
tartózkodási helylyé tette. A született kritikus azt súgta neki: ezt nem
szabad tűrnöd, itt szét kell ütnöd, mert addig nem lehet nyugodt
alkotás, amíg a zaj el nem ül s amíg ezeket a fülledt szobákat ki nem
szellőztetjük. S ő, ha egyszer valamiről azt gondolta, kötelessége
megtenni, – hát meg is tette, habozás, félelem, diplomatizálás nélkül.

Fölvette tehát a harcot és pedig két fronton egyszerre. Egyfelől ki
kellett küzdenie Petőfi és Arany elsőségét a régebbiek, még Vörösmarty
fölött is Toldyékkal szemben, másrészt ellene kellett szegülnie az
értelmetlen Petőfi-utánzásnak. Mondhatnók úgy, hogy meg kellett oldania
a Petőfi-problemát, az akkori magyar irodalom központi problemáját. Mert
neki az a természete, hogy ha egy dologra ráadja magát, nem sokat
settenkedik körülötte, hanem megragadja a velejét. Első nagyobb kritikai
tanulmánya tehát Petőfiről szólott: „Petőfi Sándor és a lyrai költészet“
(1854) ez a címe. Az első komoly kísérlet Petőfi jelentőségének pontos
eszthetikai megállapítására, formájára életrajzi essay, de voltaképen
polemikus irat. Azokat a szempontokat világítja meg, amelyekből nézve
leginkább kiviláglik Petőfi nagysága, de egyúttal hivatlan utánzóinak
éretlensége is. Ezek a maguk képére akarták alakítani a világ egyik
leglelkiismeretesebb, mesterségét legjobban tisztelő költőjét; borzas,
tanulatlan, bursikóz, felületes vadócot csináltak belőle, hogy
borzasságuk, tanulatlanságuk, bursikózságuk és fölületességük a
genialitás glóriáját kapja tőle. Gyulai rámutatott arra, hogy Petőfin a
geniális könnyelműség, az éretlenkedő nagyzolás csak kívülről magára
szedett szenvelgés volt, a fiatalság titánkodása, amely mély érzést,
rendkívüli művészi becsületességet, komoly tanulmányra való
hajlandóságot takart. Fiatal volt, kiforratlan s állítólagos követői
épen csak a kiforratlanságát utánozták – a fiatalság nélkül. Gyulai nem
hallgatja el Petőfi hibáit, nem akar belőle minden áron
operette-tenoristát csinálni, mint az újabb Petőfi-biografusok;
embernek, emberileg nézi. De arra mindig rámutat, hogy a nem egészen
kifogástalan külső alatt mily nemes szív, mily intelligens fogékonyság
és milyen előkelő művészi becsvágy lakott. S amíg erről beszél, szeme a
papir fölött az utánzók hadára tekint, éles, kissé gúnyos kifejezéssel.
Nem mondja ki, de még ma, ötven egynéhány év mulva is érezzük, hogy a
hangsúly nekik szól. Mikor állítólagos formabeli pongyolaságáról,
őszinteségéről, komoly tanulmányairól ír, akkor még szóval sem említi
őket, de mikor egyéni voltát, a népieshez való viszonyát fejtegeti,
akkor már nem állhatja meg, hogy bele ne vágja sarlóját az utánzók
gizgazába.

Csodaszámba mehet az, hogy milyen elfogulatlansággal, milyen zavartalan
tiszta látással tudja megítélni Gyulai már akkor, letünése után alig öt
évvel Petőfit. Míg Toldynak akkor még sejtelme sem volt róla, micsoda
tünemény vonult el pár év előtt az irodalomra lelki szeretettel
függesztett, de nem nagyon éles tekintetű szeme előtt, míg az akkori
fiatalok, Gyulai kortársai, csak a bálványt látták Petőfiben, Gyulaiban
már akkor olyan kép alakult ki róla, amely nagyjában-egészében ma is
fennáll s igazabb, hívebb és reálisabb, mint mindazok a képek, melyeket
mások, akik már negyven-ötven év távlatából nézhették, rajzoltak róla.
Vörösmarty életrajzán, nem tehetünk róla, megérezzük egy kis, talán
öntudatlan, kegyeletes retouche nyomait, a Petőfi-arcképben ennek
árnyéka is alig van. Talán a polemikus célzat szorította erre a teljesen
elfogulatlan nézésre. Vagy talán ezt a pontos boncolást, amely élesen
elválasztja a gyöngeségeket az erősségektől, Gyulainak, a kritikusnak
Gyulai, a költő sugallta, aki azzal akart szabadulni Petőfi
ellenállhatatlan hatásától, hogy teljesen öntudatossá teszi magában a
nagy előd szellemét?

Egy dolog már akkor is feltünik, mint Gyulainak egyik legrokonszenvesebb
vonása: a kultura lovagjának szegődik, hévvel, erővel vallja a művészi
komolyság és művészi lelkiismeretesség igéit, hittel hirdeti, hogy a
költőnek nem okvetlenül, sőt nem is szabad a természet vadvirágjának
lennie, tanulnia is kell egyet-mást. Ennek a tanulmánynak három forrása
van: az élet, önmaga a költő s a világirodalom nagy szellemei. Ezt egy
kis keserüséggel is fejtegeti. „Nem gúny-e – teszi hozzá a végén, – hogy
nálunk még ilyenekről is vitatkozni kell?“ S nem ezerszeres gúny-e, hogy
ez a vitatkozás még ma, ötven év mulva sem vesztette el teljesen
aktualitását? Legélesebbé akkor válik a hangja, mikor az ötvenes évek
lirikusainak kulturátlanságát tépdesi. Már akkor ki van benne alakulva
az az ideál, amelyet a magyar irodalom elé tűzött: a magyar nemzet
egyéniségét európai színvonalon művészileg kialakító irodalom. A mai
napig is ez maradt legfőbb kritériuma minden magyar irodalmi műnek az ő
szemében.

Általában egész kritikai pályájának mozgató elvei már ekkor
megállapodtak benne. Felfogása a későbbi évek nyugodt alkotó munkájában
bővült és mélyült, de nem változott. Az ő agyveleje az új benyomásokat
fölveszi, de magához alakítja; nem alakul át szerintük, a régieket soha
el nem engedi. Gyulai nem ismer kételyeket, ha egyszer valamiről
meggyőződést formált magának, ellenérvek nincsenek rá nézve. Egy-ember,
nem vitázik önmagával, nem gondolkodik párbeszédekben, amelyek egyszerre
mutatják a dolgok másik oldalát is. Bizonyos lenézéssel is szól az
effélékről, férfiatlannak tartja a meggyőződés ingadozását, az
elvtelenség pedig felháboritja. Emlékszem egy egyetemi órájára, vagy
tizenkét évvel ezelőtt. Szemere Pálról szólt. „Mindig a fiatal írók
pártján volt – mondta bizonyos kicsinyléssel a hangjában. – Épen úgy,
mint Jókai.“

Az ő kritikai felfogása Shakespeare s a francia romantikus iskola
alapján fejlődött ki s abban is állapodott meg. Sohasem érezte annak
szükségét, hogy átértékelje a maga értékeit, ugyanazok a dolgok ugyanazt
a benyomást keltették fel benne egy emberöltő mulva is. Sokszor a
szavairól is ráismerünk az ötvenes évek Gyulaijában a mostani Gyulaira.
Gondolkodásának ez az ereje a gyöngesége, mert ettől kapta merevségét,
mindinkább orthodoxszá váló dogmatizmusát. Az ő kritikai felfogása
velejében a negyvenes-ötvenes évek levegőjéből szűrődött le s ezért van
az, hogy amíg majdnem csalhatatlanul biztos, ha ennek a kornak
jelenségeiről van szó, jelentékeny távlati tévedéseket mutat később,
amikor ugyanezen az alapon akarja az újabb irodalmi jelenségeket
mérlegelni.

Sarkalatos elve az ő kritikájának az, hogy az irodalmi művet csak mint
egészet tudja nézni. „Én egyes részletekre keveset tudok hajtani, akár
mint ember, akár mint műértő, – mondja ő maga. – Engem valamely műben
pár szép hely, sikerült rész meg nem veszteget, ha az egész elhibázott s
a szellem összes hatása lehangol, untat vagy épen visszadöbbent“…
Bizonyára igaza van, – de nem lehet-e arra is eset, hogy pl. egy
elhibázott kompozicióért kárpótol az egyes részek lángoló szépsége? Ő a
tartalom és a forma teljes összhangját kívánja meg s amit legjobban tud
megbecsülni, az a kompozició tökéletes harmóniája. Lehet, hogy ebben
némi célzatosság is van, mert irodalmunkban épen a komponálás tudománya
volt mindig a legritkább erény. Gyulai pedig a legritkább esetben beszél
bizonyos tudatosan kihegyezett, vagy szándékosan elrejtett célzatosság
nélkül. Ha lelkesen dicsér vagy erősen elítél valamit, a finom szem
meglátja rajta, hogy egy-egy erényt azért dicsér olyan nagyon, mert
nálunk ritka, egy-egy hiba ellen azért kel ki olyan hevesen, mert nálunk
gyakori.

Ez a szomjazás az egész mű tökéletességére, a komponálás művészetének ez
a megbecsülése vonzotta legelsőbben Arany Jánoshoz. Mikor először szól
róla, 1855-ben, a „Szépirodalmi Szemle“ című hosszu cikksorozatban,
amelyben legrészletesebben foglalta össze az ötvenes évek irodalmi
termeléséről való nézeteit, – mindjárt a szeretet olyan hangján említi,
hogy maga is szükségét érzi, hogy állást foglaljon a személyeskedés
vádjával szemben. S épen Aranynyal kapcsolatban tisztázza felfogását
Toldyékkal szemben, megállapítva, mennyire elfogult Toldynak az a
nézete, hogy a magyar költészet aranykora 1830-ig tart s azóta csak
epigonok vannak. Ekkor mondja azt, amit mi hangoztatunk a mai irodalmi
vitában:

„Ők mindketten (Toldy és Greguss Ágost) annyira belemerültek a multba,
hogy nem tudják magukat feltalálni a jelenben, annyira rabjai bizonyos
eszméknek, hogy vizsgálódni sem akarnak tovább, pedig a fejlődő élet
jelenségei ezt igénylik. Azt hiszik, hogy kegyeletet sértenének, ha a
régibb irókat érdemük szerint ítélnék meg s ferde divatnak hódolnának,
ha az újabb íróban annyit mernének fölfedezni, mint a régiekben: például
ha elismernék, hogy Petőfi csakugyan írt olyan lyrai költeményeket, mint
Kisfaludy Károly, Arany epikai költeményei is csak kiállják valahogy a
versenyt a régiekkel, Jósika regényein kívül is vannak tehetséggel és
művészettel írt regényeink s talán a Faludiénál mutathatunk fel
szabatosabb prózát is.“…

Bizonyos vakságok nemzedékről nemzedékre öröklődnek és örökké élnek. Ma
is emlékszem egy különben igen derék és okos irodalom-tanár barátom
elképedt arcára, amikor évek előtt egy hosszas vita végén azt mondtam
neki, hogy Mikszáth Kálmánt különb regényírónak tartom, mint Jósikát s
Ambrus Zoltánt, mint Fáy Andrást. Derék barátom, azt hiszem, azóta is
álmélkodik kritikátlanságomon. Az épen most folyó inkább zajos, mint
tartalmas vitában vajjon nem az a szellem vezet-e az egyik oldalon,
amely miatt Gyulai Toldyt már 1855-ben ostromolta? Nem látjuk-e azt a
csökönyös multbanézést, amely sehogy sem tudja elgondolni, hogy ami ma
folyik az irodalomban, az épen úgy irodalom-történet, mint ami nyolcvan
év előtt volt s azért, hogy valaki ma a kenyérért keservesen küzködő
újságíró vagy véglegesítésre váró vidéki gimnáziumi tanár, esetleg
valamikor nevezetes alakja lehet az irodalom-történetnek. Nem hallunk-e
napról-napra olyan általános véleményeket mai irodalmunkról, amelyek azt
a hitet kelthetnék, hogy a magyar szellem produktiv képessége
husz-huszonöt év óta megállott s legfeljebb azok értek ezalatt valamit,
akiknek sikerült idejekorán meghalni? S nincsenek-e ma, az irodalom
tekintélyes állásaiban lévők között elegen olyanok, akik „annyira rabjai
bizonyos eszméknek, hogy vizsgálódni sem akarnak tovább, pedig a fejlődő
élet jelenségei ezt igénylik?“

*

Ezt a hosszabbacska kitérést Gyulaitól tanultam, mert az ő fiatalkori
kritikái tele vannak ilyen általános kitérésekkel elvi jelentőségű
kérdésekre, aktuális mozzanatokra. Ezek a munkái még nem haladnak olyan
biztosan egy egyenes úton, mint a későbbiek, nyilván nem azért, mintha
ekkor még nem tartotta volna szükségesnek az egységes kompoziciót, hanem
azért, mert ezek a kritikai dolgozatok tulajdonkép lapokban részletekben
közölt cikkek összefoglalásai s ez a lazább forma természeténél fogva
megbír egy kis csapongást.

Aranyról szólva folytatja azt, amit Petőfi-tanúlmányával megkezdett. A
népies-nemzeti költészet elsőbbségéért küzd s amint kimutatta Petőfi
fölényét a lirában, ép úgy igyekszik megállapítani – Toldi estéjéről
szólva – Arany fölényét az epikában. S amit erre vonatkozólag mond, az
ma is az irodalomtörténet álláspontja, – az utána jöttek bővítgették,
néha egy kicsit higítottak is rajta, de módosítani nem tudták. S ebben
van Gyulai kritikai föllépésének irodalomtörténeti jelentősége. Ezzel
vált irodalmunk nagy értékelőjévé, aki kritikailag feldolgozta azt a
nyers anyagot, amelyet Toldy Ferenc lelkesedése és szorgalma
öszehordott. Ő állította irodalmunk csúcspontjára Petőfit és Aranyt,
hogy azután mindig az ő szinvonalukról nézzük a multnak fölfelé haladó
vonalát s várva-várjuk azt a jövőt, amikor ez a vonal még magasabbra fog
emelkedni. S ebben van egyúttal kulcsa annak az álláspontnak is, melyet
Gyulai későbbi kritikájában a mindenkori irodalommal szemben elfoglalt.
Petőfi és Arany magasságából nézte a körüle hulámzó, hol tespedő, hol
fölcsapzó irodalmi életet, – nem csoda, ha sokszorosan kisebbnek és
jelentéktelenebbnek látta, mint amilyen.

Ez a vonása az ötvenéves években írt kritikáiban is feltünik. Tompát még
csak elismeri, bár szó sincs róla, hogy olyan magasra, egyenesen Petőfi
és Arany mellé állítaná, mint a későbbi kritika egy része. De már pl.
Tóth Kálmánban alig tud valamit fölfedezni egy-két csinosabb részen,
sikerült strófán kívül. Kritikusra vigasztaló látni, hogy igenis lehet
kortársról irodalomtörténeti érvényű ítéletet mondani, – csak az
ítéletmondó képességein múlik a dolog. Az ötvenes évekbeli Gyulai
ítéletei az ötvenes évek költőire ugyanazok, amelyeket mi alkotnánk
róluk, ha irodalomtörténeti távlatból nézzük őket. (Nem bizonyos tehát,
hogy a mi ítéletünket a mai irodalomról egy későbbi irodalomtörténeti
kritika teljesen el fogja söpörni.)

Ezekben a kritikai dolgozatokban látjuk Gyulait, mint a magyar irodalom
másik, még nyomósabb tényezőjét: mint a magyar prózai stil
megteremtőjét. Még nem egészen kész ekkor a prózája – megvan már benne
az egyszerű erő, a kifejezés plasztikai készsége, a hang variáló
képessége a nyugodt fejtegetéstől a pattogó zsörtölődésen és bosszankodó
gúnyon át a nemes páthoszig, de itt-ott még érzik rajta némi feszesség
és keresés. Nem olyan biztos erővel kapcsolódik a szó a gondolattal s
nem olyan közvetlenül árad, mint később, Vörösmarty életrajzában vagy az
Aranyról írt emlékbeszédben. De már művészi próza, amely nemcsak a
mondanivaló súlyával hat, hanem az elmondás formájával is. S ha
összehasonlítjuk legjelesebb kortársai, Toldy, Erdélyi János prózájával,
akkor látjuk, hogy az elsőnek színtelensége, a másiknak nehézkes
homályossága mellett mekkora haladás a művészi próza felé a Gyulai
stílje. A magyar líra nyelvét Petőfi csinálta meg, az epikáét Arany, a
regényét Jókai. Az utolsó bilincset Gyulai törte le a magyar irodalmi
nyelvről, ő szabadította fel az értekező prózát könnyű, hajlékony és
mégis súlyos és komoly megszólalásra. S keletkezhetnek új stilusok,
bővülhet, gazdagodhatik, differenciálódhatik prózánk még annyira,
Gyulaitól független soha többé nem lehet, mert belőle indult ki. A
kritikus, az eszthétikus, a történetíró, a publicista ő előtte nem
tudott több-kevesebb dadogás nélkül szólani, ő megoldotta nyelvünket. A
Gyulai utáni nemzedék már mind az ő tanítványa, ad valamit a magáéból,
külföldi példákból is ahhoz, amit tőle kapott, de a fődolgot tőle
tanulta. Ez pedig nemcsak irodalmi, hanem társadalmi esemény is, mert az
értekező próza hat legjobban az élő társalgó nyelvre s ha a magyar ember
intelligens dolgokról világosan tud beszélni vagy tisztességesen
megfogalmazott levelet írni, abban is megvan Gyulainak a maga része.

A jó Erdélyi János megrótta Gyulait, amiért bírálataival felül akarta
haladni szépségben a költőt, prózájával a verset. A tartalom
elhanyagolását látta benne a forma kedvéért, – pusztán csak azért, mert
ez a forma művészi volt. Tehát Gyulainak meg kellett védenie művészi
próza jogát a tudós vaskalappal szemben, pontosan megállapítani a prózai
és költői nyelv közti különbséget s a művészi forma jogosultságának
határait a tudományos tárgyalásban. S erről szóló tanulmányában szinte
önvallomáskép hat, s mikor a kétféle kritikusokat jellemzi: a könnyed,
felszínesen csevegőket s a komoly – vagy ahogy ő mondja – epés és
unalmas kritikusokat. Az utóbbiakról szólva egy-két vonás leszámításával
pontos képét adja a saját munkája irányának. „Előttük határozott eszmény
lebeg s élesen körvonalozott elvekből indultak ki. Következetesek a
kegyetlenségig, erélyesek az üldözésig s kiméletlenebbek, mint maguk
hiszik. Nem igen gyönyörködnek a kisérletekben, ki nem állhatják a
középszerűséget, sőt a nagy tehetségnek sem könnyen hódolnak.
Eszményeiken csüggve és szilárdan követve a kitűzött irányt, jogosítva
hiszik magukat mindenre. Vissza merik riasztani a kezdőt s megtámadni a
koszorut… Megengednek maguknak némi tisztességes személyeskedést s nem
veszik rossz néven, ha velük hasonlóképen bánnak. Nem keresik a közönség
kegyét, de meg sem vetik, néha élesen támadnak rá s kelletlenül is
tekintélyeivé válnak. Mindig rendszeresek, még akkor is, ha rendszerök
tisztán történeti alapon nyugszik… Mozgékonyságuk kevés, kedélyük nem
épen derült, nem könnyen felednek, nehezen remélnek: szóval nem igen
szeretetreméltó emberek s ezt maguk annyira tudják, hogy épen törekednek
reá… Lelkiismeretes alaposságuk tiszteletet vív számukra ellenségeik
előtt is s fejtegetéseik még akkor is becsesek, ha a dolog érdemére
nincs igazuk. Termékenyítőn hatnak az irodalomra. Néha megdöntik a rossz
irányt s előkészítik a jót. Koszorút vívnak az érdemnek és
megostromolják a csinált nagyságot. Őrzik a művészet és irodalom
méltóságát s megbélyegzik a nyegleséget… Az irodalmi korszakokat
rendszeresen együtt képviselik a költőkkel. A közönség azon része,
melyet az irodalom és művészet mélyebben érdekel, örömest fordul
hozzájuk s tekinti őket legfelsőbb törvényszékül… Hangulatjuk nem
változatos. Igyekeznek megtartani a kritikusi méltóságot, mely kerüli a
lelkesedést s nem esik egykedvűségbe. Egyébiránt alapjokban erős
szenvedélyűek. Érzik és tudják, hogy a szenvedélyes gondolkozó, kinek
szívén fekszik az igazság, egyszersmind a leglogikaibb gondolkozó is. És
mondhatni, belső szenvedélyességük csak akkor mutatkozik külsőleg is,
mikor vívni, ostromolni kell. Ekkor lelkesülten szenvedélyesek és ritkán
kerülik el a gúnyos hangulatot. E sajátságukból folynak hibáik is.
Határozottságok, rendszerességök könnyen teszi őket egyoldalúakká,
merevekké vagy vezeti rögeszmék és különcségekre. Kedvenc költőiket, kik
rendszeröket képviselik, hajlandók érdemökön felül becsülni, míg azok
iránt, kik elveikkel ellenkező úton haladnak, igazságtalanok. Annak alig
látják meg árnyoldalait, itt mind csak azt látnak, sőt még a tehetséget
is kétségbe hozzák… Polemiáik néha gyülöletesek, s erős harcoló
tehetségük könnyen vesz pusztán tagadólagos irányt. Hamar kétségbe ejti
őket a jelen, hol csak romlást s aljasulást látnak. Ekkor eltelve
keserűséggel, örömest fordúlnak a múlthoz, hol eszményeiket
feltalálhatják, vagy a jövő felé, melybe látnoki hitök van s írnak
irodalomtörténetet, mely többé-kevésbbé pártmunka, de az irodalmi
fejlődésben mint nagy horderejű tény jelen meg és ez a legjobb, amit
tehetnek.“

Mit írjunk, jellemzőt, Gyulai Pálról, mikor ő már 1855-ben így
jellemezte önmagát?

(1909.)



MIKSZÁTH KÁLMÁN


I.

Mikszáth Kálmánban az a magyar nemzedék testesül meg, mely gyermekkorát
még az abszolutizmus idejében élte ugyan, de már a kiegyezés utáni
világban cserepedett fel, legerősebb benyomásai már ebből a korból
valók, szelleme ennek a kornak lelkéből lelkezett. Ez a korszak még
majdnem jelen, a mai idősebb emberek még belőle jöttek át a mi
világunkba, a magyar közélet vezető pozicióiban levők még ennek
szellemét tükrözik, ha idők folyamán módosult alakban is.

Ez a nevezetes nemzedék hajtotta végre a modern Magyarország
kialakulását, eltakarította a régi rendi állam romjait s ami alapfalak
ebből maradtak, azokra új állami és társadalmi szerkezetet épített.
Parlamenti életet teremtett, állandó szervezetű pártokkal, az
esetről-esetre alakult csoportokra oszló rendi országgyűlés helyébe.
Városi intelligenciát fejlesztett, amely háromféle elemből alakult: a
nagyobbára német eredetű, de hamar magyarosodó régi városi polgárságból,
a falusi nemességnek abból a részéből, mely nem tudván hozzá idomulni az
új gazdasági rendhez, ősi vagyonát elvesztette s az állami hivatalokba
huzódott, végül az erősen szaporodó zsidóságból, mely felszabadulva a
régebbi idők nyomása alól, hamarosan magához ragadta a kereskedelem és
ipar legtöbb területét s ifiabb nemzedékével erős teret foglalt az
intellektuális pályák nagy részében is. Ez a nemzedék csinálta végig a
régi patriarkális gazdálkodási módból a modern gazdálkodási módba való
átmenetet, amely sok régi exisztenciát tönkre tett, de talán még több
újat teremtett. Ez látta kialakulni a mai értelemben vett ipari
munkásosztályt, amely hova-tovább mind fontosabb tényezője lett az egész
nemzeti életnek. Azok az intézmények, melyek szellemi életünknek
alapjai, e nemzedék kezén alakultak azzá, amiknek ma találjuk. E
nemzedék teremtette meg a közlekedés mai eszközeit s ezzel utat nyitott
a nyugati gazdasági és szellemi áramlatok egész tömegének, amelyek
hirtelen, úgyszólván előkészület nélkül törtek be és egy sereg
ellentétes erő folytonos játékává tették az egész társadalom életét. S e
nemzedék fejlesztette ki a modern élet legsajátszerübb és legjellemzőbb
jelenségét: a sajtót.

Jelleme, világfelfogása e nemzedéknek sok lényeges ponton elütő a
maitól. A politikában higgadt liberalizmus, nem olyan merev, mint a
negyvenes évek docrinaireié, nem is aggressziv radikalizmusra hajló, de
becsületes és őszinte. Jóhiszemű, de nem elég erélyes visszahatás azzal
a szalmalángos nacionalizmussal szemben, amely a forradalomból
táplálkozott s az abszolutizmus politikai elnyomásában nevelkedett
türelmetlenné. A parlamentárizmusban az angol minták kultusza: Fox,
Pitt, Palmerston, Gladstone e kor magyarjainak politikai példaképei,
Macaulay a történetírójuk. A társadalmi életben is bizonyos jóindulatú
liberalizmus, amely készséggel fogadja be a régi nemességből alakult
vezetőosztályba a polgárság gazdagabb és képzettebb elemeit, föltéve,
hogy igyekeznek tőlük telhetőleg hozzá alkalmazkodni. A tudományos
életben a német iskola túlsúlyra jutása, amely mellett francia és angol
hatások legfeljebb egyes egyéniségekben érvényesülnek s a régebbi
generáció egyes önmagukból s a régi magyar iskola hagyományaiból kinőtt
jellemzetes alakjai, mint pl. Gyulai Pál, Kerkápoly Károly, Kovács
József, a sebész, mindjobban elszigetelődnek. Az irodalomban Arany és
Jókai uralkodó hatása; Arany mellett azonban folyton él és hat Petőfi
szelleme, míg Jókai egyedül uralkodik a regényben, fejlődését a
fordulatos, ötletekben gazdag mese és a társadalmi élet eleven rajzának
irányába vezeti, a jellemrajz elmélyedésének háttérbe szorításával. A
szinházban eredeti magyar repertoire teremtésre való erőfeszítések s a
népszínmű népszerűsége.

Vázlatosan odavetve, ezek azok a fő jellemvonások, melyek meghatározzák
annak a nemzedéknek a jellemét, amely a hetvenes és nyolcvanas években
lépett be a magyar világba s amelynek egyik legkiválóbb és legjellemzőbb
képviselője ma közöttünk Mikszáth Kálmán. Ő is az abszolutizmus idejében
töltött gyermekkor után, a kiegyezés korának szellemétől nyerte az ifjú
kornak azokat a benyomásait, melyek az egész életre, de kivált az író
jellemének kialakulására a legfontosabbak. A kis nemesség köréből,
faluról indult el, hogy aztán egész életét nagyvárosban élje, anélkül,
hogy a nagyvárosi élet természetéhez teljesen hozzá tudna alakulni.
Átmeneti ember a falusi nemes úr és a városi intellektuális között:
minden szép emléke, szeretete, vágya a falu felé húzza, de a falun élni
aligha tudna már. A falu nyugodt, kontempláló, passzivitásra hajló
temperamentumát nem bírja levetkőzni, de a körülötte zajló városi élet
akarata ellenére is fokozott tevékenységre szorítja. Az urbánus
társadalmi élet idegen előtte, nem is érdekli, a parlamenti folyosó és a
politikai klub teljesen kielégíti társaságra való igényeit. Szinház,
képzőművészet, zene nem izgatja, csak épen hogy tudomásul veszi.
Olvasmánya nem sok: az angol humoristák és történetírók, leginkább
Macaulay és Carlyle érdeklik, annak idején úgylátszik érdekelték az
oroszok is, de már a naturalizmus nagy világáramlatának nem volt rá
hatása. Szereti a kuriózumot, a furcsaságot emberben, dologban egyaránt
s bámulatos érzéke van minden iránt, ami jellemző és tősgyökeres. Nagyon
kifejlett a családi érzéke; azok közül való, akik odahaza élnek, minden
más helyre csak járnak. Szereti a politikát, de nem becsüli túlságos
sokra, inkább az érdekességét látja, mint a komolyságát, – hajlandó
mulatságos játéknak nézni, mint valami óriási arányú kártya-parthiet.
Nagy gyermekek komolykodó szórakozása, akik azt hiszik, ők forgatják az
idő kerekét, pedig az forgatja őket. Ragaszkodik parlamenti tagságához,
de politikai ambiciója nincs, nem kíván részt az ország ügyeinek
intézéséből; mintha csak azért ülne a parlamentben, hogy közelebbről
láthassa a benne folyó játékot. Párthoz, vezető államférfiakhoz való
ragaszkodását inkább a személyes rokonszenv irányítja, mint a politikai
elveik és módszereik helyességéről való erős meggyőződés. A képzelhető
legjobb nézőközönség, mindent meglát, mindent megfigyel, de mindent egy
kicsit felülről néz, különösen pedig az embereket. Talán csak Jókai és
Tisza Kálmán azok, akiket kortársai közül önmaga fölébe emelt, önmaga
mellé is keveseket, a többit mind önmaga alatt látja. Szereti a vidám
beszélgetést; nem azt a társalgást, amelyben az egyik beszélő inspirálja
a másikat, az egyik megjegyzés pattantja ki a másikat, hanem a
tréfálkozást, az adomázást, amelynek az a lényege, hogy mindig egy
beszél s a többi halgatja. A természetből csak a gyermekkorában
megszokott lombos nógrádi tájak vannak rá mély hatással; bár sokat járt
az Adria mellé s a stájer hegyekbe, kevés képet találni írásaiban,
melyet ezek sugalltak volna neki. Szkeptikus és irónikus, a lelkesedés
elragadtatását nem ismeri, mindig ura marad önmagának. De azért nem
sivár, mert van benne hit és melegség, csak nem mindig szereti elárulni;
nem is lágyul el máskor, csak amikor az ifjúságáról meg a családjáról
beszél. Nem kél ki magából soha, nem adja oda magát teljesen, pedig van
lírája, csak nagyon jól elrejti. Önmagában befejezett, kerek egyéniség,
nincs egyetlen olyan pontja sem, amelyen beleolvadna valami másba, rajta
kívül állóba. Viszont beleolvaszt magába mindent, ami kívülről éri. A
köznapi szó is úgy hangzik ajkán, mintha az ő legsajátabb tulajdona
volna. Ez nagyon fontos tulajdonsága, mert ezen alapszik stíljének
legjellemzetesebb vonása: a közvetlenség ép úgy, mint okosságán és
rendkívüli, a mi irodalmunkban társtalanul álló megirigyelő képességén a
humora.


II.

Már több mint harminc év óta él Budapesten és ennek írói munkásságán
alig látszik nyoma. Ez a nagy város kevéssé érdekli, csak lakik benne,
de életébe nem élte bele magát. Egy-két képéhez ha vett anyagot a
fővárosi életből, azok is azt mutatják, hogy olyasformán áll vele
szemben, mint aki az ablakból nézi az utca hullámzását, de maga nem
elegyedik bele. Ez a nagy megfigyelő sohasem tartotta érdemesnek, hogy
mindennapos élete szinhelyén körülnézzen és képet alkosson magának róla.
Mert már kialakult, befejezett egyéniség volt, mikor idejött s már
megkapta mindazokat a benyomásokat, melyekből összes későbbi munkáinak
színei alakultak. Az ember egyéniségének tartalmát azok a képek
határozzák meg, amelyeket gyermek- és ifjúkorában nyert; ezekből
táplálkozik aztán az író egész pályáján. Fejlődhetik, bővülhet, a
világfelfogása átalakúlhat, folyton új elemek nyomulhatnak lelkébe, de
ezek is hozzásímunak ifjúkori képeihez.

Mikszáth gyermekkorát a falusi kisnemesek és parasztok között töltötte,
serdülő korában ezekhez hozzájárultak a felvidéki kisvárosok
nyárspolgárai, legénykorában a vármegyei urak. Ezek maradnak szeme előtt
egész életében, ha lelkéből ír, csak róluk tud írni. Később még
gyarapszik galériája: a parlament alakjaival, kik között férfikorát
töltötte. Ezekről is sokat írt, de kevés kivétellel journalistikai
jellegű dolgokat, – még nagyszabású szatírája, Az új Zrinyiász is
alapjában véve nem más, mint az ő különleges journalistikai műfajának, a
parlamenti karcolatnak legnagyobb arányú s irodalmi magaslatra emelt
példánya. Képzelete a tornácos kúriák, falusi parókiák és a zsupfödeles
parasztházak körül jár mindig legszívesebben.

Meglátszik munkáin még az is, hogy ezek az ifjukori benyomások hogy
rakódtak le rétegenkint az emlékezetében. Mikor parasztokról ír, majd
mindig megérezzük, hogy ezeket az alakokat egy gyermek látta, ezeket a
történeteket egy gyermek hallotta, hogy aztán a férfi alkossa újra.
Legtöbb paraszt-történetében egy alakkal többet találunk, mint
amennyiről ír: a kis fiút, aki ott ténfergett a falusi emberek közt,
hallgatta beszélgetésüket, álmélkodott nevezetes történeteiken,
megbámulta virtusos cselekedeteiket, megdöbbent tragédiáikon, sejtő
szemmel figyelte szerelmeiket. Mindenütt észrevenni a történtekben a
gyermeki perspektíva nyomait, mint a hogy a fotografált képet átfestik
akárhogy, mégis meglátni rajta, hogy a fényképező lencse rögzítette meg.

Az úri gyerek, ha falun nevelkedik, sokat érintkezik a parasztokkal,
szeret is köztük lenni, mert nem mentorkodnak felette, nem is veszik
semmibe, mint a maga köréből való felnőttek, hanem megbecsülik,
megtisztelőnek érzik társaságát, meghallgatják szavát, nem tartják
magukat nálánál annyira okosabbaknak, mint apja, anyja, egyéb úri
emberek. Uri házból való származása disztinkciót szerez neki közöttük:
felülről nézhet rájuk, ő, akit odahaza mindenki lekicsinyel. Ebből a
helyzetből sokszor valóságos barátság fejlődik ki a felnőtt vagy öreg
paraszt és az úri gyerek között. Azért ez egy pillanatra sem felejti el,
hogy ő más valami, mint ők és pedig valami különb, mint ők. Ha aztán
falun tölti élete többi részét is, ez a viszonya a parasztokhoz
észrevétlenül átalakul a falusi úri ember és a paraszt rendes
viszonyává. Ha ellenben elszakad a parasztélettől s városba kerül, egész
életére a gyermek szemléletei maradnak meg elméjében s a felnőtt ember
is az egykori gyermek szemével néz vissza a parasztok életére.

Ez jellemzi Mikszáthnak azokat a rajzait, melyeket a palóc és tót
parasztokról írt. Sokszor meg is mondja a fiatal korra való
visszaemlékezés melancholikus hangján, hogy emlékeit írja meg, néha
szerepelteti is önmagát, a parasztok között ténfergő gyereket,
történeteiben. De a többi rajzokban is mindig érezzük, hogy milyen
szemmel nézte egykor azokat az embereket, akikről szól; osztozott a falu
közvéleményében, ezzel együtt nagyon okos embereknek, vagy bolondoknak,
furcsáknak, nevetségeseknek, félelmeteseknek tartotta őket; érezzük,
hogy mulatott vagy borzongott azokon a történeteken, amelyeket egykor a
cselédszobában, a mezőn, a georginás kertekben, a kis házak előtti
padokon tágra nyitott, mindent meglátó szemmel hallgatott s melyeket
most játszi humorral, megindulását csak néha engedve keresztül
csillogni, elmond.

Innen van, hogy bár a parasztokat is bizonyos távolságból, felülről
nézi, mégis valamivel közelebb van hozzájuk, kisebb távolságban
felettük, mint pl. ha megyei urakról ír. Innen van az is, hogy csak azt
rajzolja a paraszt életből, amit a gyermek is meg tud látni. A vasárnap
délutáni beszélgetések, a téli esték tréfálkozásai, a vidám
mesélgetések, a templomba járás, a falu nevezetes eseményeinek
meghánya-vetése, a kovács-műhely pletykái – ezekben s effélékben
alakulnak ki a történetek. Ha munkaközben rajzol parasztokat, akkor a
munka maga alig szerepel, annál többet a munkaközben folyó tréfák,
dalolások, tereferék. A paraszt szegénységét, nyomoruságos, egyhangú
életét, tudatlanságát – mindazt a sok nyomorúságot, melyben egész életén
át benne él, melyet úgy megszokott, hogy észre sem veszi, mint ahogy nem
veszi észre a levegőt, melyben lélekzik: ezt nem vette észre a gyermek,
aki a paraszt álláspontjáról nézi a parasztot és ezért nem szól róla az
író sem, aki a gyermek benyomásait rajzolja meg.

Minden pontos megfigyelő észreveheti, hogy a szemlélet dolgában mennyire
különböznek Mikszáth palóc-rajzaitól azok, amelyekben a szegedi
parasztoktól vette az anyagot. Ezeket már érett szemmel figyelte s a
felnőtt ember attitudejében áll velük szemben. Megrajzolásuk teljesen a
pontos, rendkívül éles megfigyelés műve, objektívebbek, markánsabb
körvonalúak, de egyoldalúbbak is: a parasztnak csak egy-egy vonása
domborodik ki belőlük. Nagyon biztos kontúr-rajzok, nincs meg bennük a
tónusnak az a gazdag árnyalása, mint a palóc-rajzokban. Ez az
összehasonlítás magyarázza meg a legvilágosabban azt, amit a gyermeki
szemlélet nyomainak mondok Mikszáth paraszt-történeteiben. A szegedi
parasztot úgy nézi, mintha egy nemét a kuriózumnak látná benne. A
palóc-rajzokban ez soha sincs meg; a palóc nemcsak egyes
különlegességeivel érdekelte, hanem egész lényével.

Senki egész irodalmunkban a parasztot jobban megeleveníteni nem tudta,
mint ő. De rajzai nem intímek, úgy ábrázolják a parasztot, ahogy
mindennap, sok ember szemeláttára viselkedik, sohsem úgy, ahogy
önmagával szemben áll. Ezek a rajzok látványon alapúlnak, nem
együttélésen: az van bennük, amit mindenki megláthatna, ha olyan jó
megfigyelő volna, mint Mikszáth, hiányzik belőlük mindaz, ami csak az
előtt nyilatkozik meg, aki valósággal benne is él a parasztéletben.
Szeretete a paraszt iránt nem is intimitáson alapszik, hanem a
megbecsülésen; a magyar parasztot, kivált a palócot, jóravaló, erős,
derék, tehetséges emberfajtának tartja s nagyon tud gyönyörködni benne,
mikor ezeket a tulajdonságait kimutatja. A keményfejű, ravasz,
mindenkivel egyforma hangon beszélő, érdekeit, igazát megvédő palóccal
szemben mennyire másnak látja a tótot! Ami abban energikus keménység, az
ebben jámbor szelídség, ami abban ravaszság, ebben félszeg együgyű
ravaszkodás, ami abban önérzetesség, ebben alázatos meghunyászkodás.
Becsületes, szelíd, derék emberkék ezek a tótocskák, de mennyivel
különb, imponálóbb a magyar! A két emberfajnak sarkalatos
temperamentumbeli különbözősége nyilvánul ebben a szembeállításban,
amint egykor egy eleven szemű gyermek lelkében tükröződött. A tót nép
fantasztikuma azonban néhány pompás kísértetlátó történetet adott neki,
még ma is érezzük bennük azt a borzongást, melyet egykor hallásukra a
szklabonyai kis fiú érzett.

A paraszt után időrendi sorban a felvidéki kisvárosok nyárspolgára
következik. Ez sokszor feltűnik egy-egy munkájában, ha nem adott is neki
annyi anyagot, mint a falu népe. Sokszor megtaláljuk itt is a diákkori
szemlélet emlékeit azokban a színekben és vonalakban, ahogy a kisvárosi
kosztadó gazdákat, iparosokat, szatócsokat, bérkocsisokat rajzolja és
alighanem diákkori epekedések emlékei azok a csinos, karcsú bokájú,
libegő szoknyájú polgárlányok, akik egy-egy történetén hirtelen
átlibbennek. A selmeci és egyéb felvidéki városok részben még ma is régi
állapotában megmaradt, de részben már átalakult polgárságának képei
ezek; olyan polgárságé, amelyben még elevenen élnek a régi bástyák közé
szorított élet hagyományai, kicsinyességeikkel, nagyzoló polgári
gőgjükkel, korlátoltságukkal. Érdekes dolog, hogy ezeket a polgárokat
Mikszáth csaknem mindig komikus, furcsa alakoknak rajzolja. Valamikor a
faluról a városi iskolába került diák is bizonyára furcsáknak,
nevetségeseknek látta őket, aminthogy a kisvárosi diákoknak mindig is
legnagyobb mulatsága volt a nyárspolgárokat megtréfálni. De van ennek a
dologban magában rejlő oka is: az a kicsinyes nyárspolgári élet
valósággal tenyésztője volt a bogaras, különcködő embereknek, akik épen
furcsaságuknál fogva legjobban ragadják meg a fiatal gyerek figyelmét s
később is legelevenebben bontakoznak ki emlékeiből. Aki húsz-harminc
évvel ezelőtt magyar kisvárosban élt, annak emlékezetében biztosan él
egy sereg efféle furcsa kabinet-alak s akinek, mint Mikszáthnak, erős
érzéke van a tipikus iránt, annak első sorban ezek a figurák nyomulnak
tollára. A felvidék protestáns gimnáziumainak tanári kara még
húsz-huszonöt év előtt is tele volt sajátságos, furcsa, de jellegzetes
alakokkal, – nem véletlen tehát, hogy Mikszáth, ha tanárt rajzol,
mindúntalan ilyennek rajzolja. Rendszerint tanúlt, tehetséges, de
fejlődésükben megrekedt emberek voltak ezek, akik idegennek, magukhoz
méltatlannak érezték azt a nyárspolgári környezetet, amelybe jutottak,
de mégis kénytelenek voltak benne élni s ebben az ellenmondásban, épen
azoknál a tulajdonságaiknál fogva bogarasodtak el, amelyek
legértékesebbek voltak bennük. A nyárspolgárok mosolyogtak rajtuk, a
diákhumor kifogyhatatlan forrásra talált bennük, de azért ösztönszerűleg
az áhitatnak egy nemével látták bennünk a tudomány embereit s
egyiküknek-másikuknak érdemén felül is kijutott a nagy tudós hírneve a
maga szűk körében. Mikszáthban ebből a tiszteletből már kevesebb van;
mikor róluk ír, inkább csak a bogaraikat látja. Általában a kisvárosi
élet alakjai közt kevés tiszteletre méltót talál, látszik, hogy csak
nézte őket, mulatott rajtuk, a szívével nem volt köztük.

Ugyanabból a korból valóknak látszanak – mindig a szemléletnek azt a
módját vesszük irányadóul, amely az egyes körökről rajzolt képekben
elárulja magát, – a falusi apró gentryre vonatkozó emlékek. Azon a
vidéken, ahol Mikszáth gyermekkorát töltötte, minden faluban van néhány
kicsiny birtokon, egyszerű életet élő nemesi, vagy fél-úri sorba került
paraszt család, amelyek bizonyos értelemben középen állanak a parasztság
és a vármegyei uralkodó nemesség között. Velük egy körben élnek s igen
gyakran belőlük is kerülnek ki a falusi papok, nótáriusok, tanítók is.
Mikszáth maga is ebből a körből emelkedett ki, – sokszor rajzol róla
egy-egy tipikus képet, amelyen megérzik, hogy a színeket hozzá odahaza,
a családi beszélgetésekből, környékbeli látogatásokból, mulatságokból
vette, a melyekben a vakációra hazajáró diák már részt szokott venni.
Ezek iránt a kis urak iránt, bár mint mindennek, meglátja ezeknek
humoros vonásait is, a tisztelet bizonyos nemét hozta gyermekkorából;
apjának a barátairól van szó, akiknek odahaza tudják és megbeszélik
minden dolgát, bajait, gonoszságait, de azért még akire haragusznak is,
idegenek, nem közülök valók közt kimélettel beszélnek róla, mert egy
közös egység tagjainak érzik magukat vele. Ennek az érzésnek nyomai
meglátszanak az apró gentry rajzain is, – megrajzolja furcsaságaikat,
humorizál róluk, de sohasem bánik el velük kegyetlenül, mint például
néha egy-egy nyárspolgárral. Ha pedig rossz embert rajzol közülök,
önkéntelenül tragikus vonások is jutnak a humoros színezetű rajzba. Egy
vonás pedig különösképen bizonyítja, hogy ezek a képek serdülő kori
emlékek alapján készültek: újra meg újra feltünnek bennük az apró gentry
lányai, olyan színezésben, ahogy egykor a serdülő diák-gyerek gyuladozó
képzelete látta őket. Ifjúi pezsgések emlékei remegnek még ma is ezeknek
a leányalakoknak a vonalaiban, mozdulataiban.

Mikszáth témáinak anyagában a harmadik legdúsabban termő réteg a
vármegyei nemes urak élete. Ezt már érett szemmel, a maga útjait, élete
pályáját kereső fiatalember szemével látta meg, abban az időben, amikor
maga is a vármegyei szolgálattal próbálkozott. Ennek a társadalmi
osztálynak egész körét megismerte, nemcsak a nógrádi vármegyeházán,
hanem később is, a parlamentben, amelynek összetételében akkor, amikor
Mikszáth legjobban benne élt a parlamenti élet sodrában, a
nyolcvanas-kilencvenes években, a vármegyei nemesség még sokkal
számosabb és nyomósabb elem volt, mint ma.

Ennek a társadalmi osztálynak ő a leghívebb és legpontosabb festője
irodalmunkban. Jókai egész lelkével a negyvennyolc előtti és közvetlen
negyvennyolc utáni életben élt benne, legtöbb regényének tárgya is ebből
az időből való s alakjai ennek a kornak a levegőjéből élnek. Ő tehát azt
a nemességet rajzolja, amely még hatalmának teljességében áll,
történelmi szereplésének legszebb ténye, az 1848-iki törvények
megakotása pillanatában. Ezért vagy idealizálja, vagy a régi táblabírói
világ képeivel humorizál róla. Mikszáth már a kiegyezés utáni nemességet
rajzolja, amely mint osztály, elméletben lemondott a politikai
hatalomról, de a valóságban foytonos erőfeszítéseket tesz megtartására,
amelynek hozzá kell alkalmazkodni a félig középkoriból egyszerre
modernné vált állami, társadalmi és gazdasági rendhez s amely ebben az
átalakulásban megtizedelődik, anélkül, hogy a hatalomért való harcot
feladná. A vármegyeház lett a fellegvára, amelyben gazdaságilag elesett
vagy megsebesült harcosai menedékre találnak, amelytől igyekszik távol
tartani mindenkit, aki nem közüle való, a maga képére átformálni azokat,
akiket kénytelen mégis befogadni.

Mikszáth gentry-képeiben érdekes fejlődést láthatunk. Kezdetben őt is
magával ragadta a pusztulás melancholiája. Bármennyire látta a gentrynek
azokat a hibáit, melyekből folyólag egy nagy részének szükségszerűen el
kellett pusztúlni, melancholikusan nézi, hogy csúszik ki a föld a régi
magyar urak ivadékainak lába alól, hogy foszladoznak, mállanak az egykor
büszke oszlopos kúriák. Kártya, asszony, politika, bor, négyesfogatok
vitték el a földet, a bőség, a luxus megszokottsága, a munka
szokatlansága bontotta szét az ősi téglafalat, az igaz, – de ez a luxus
s ez a munka nélküli jól élés régi tradiciók alapján mintegy
természetadta jog élt az osztály tagjainak gondolkozásmódjában. Minden
változás első sorban a gyöngébb exisztenciákat sodorja el s a gentry
rohamos pusztulásában is az anyagilag vagy erkölcsileg gyöngébbek
pusztultak el legelőbb. Nemcsak a maguk hibája pusztította el őket,
hanem egy rajtuk kívül eső tényező is: az állami és gazdasági rend
előkészület nélküli, hirtelen megváltozása. Bukását mindegyik ennek az
utóbbi tényezőjének tulajdonította s ezt a hitet nagyrészben elfogadta a
közvélemény is. A nyolcvanas évek közvéleménye csakugyan rokonszenvvel,
sajnálkozással és elnézéssel nézte a gentry pusztulását s ez tükröződik
Mikszáth régebbi gentry-rajzaiban. Ezeknek hangulata a pusztulás
humorának hangulata, szatira alig elegyedik bele. Az író rokonszenve még
ott van alakjainál. Ahol szatirikusan rajzol, mint a Gavallérok híres
szatirájában a sárosi gentryt, ott is csak a másokra ártatlan, önámító
nagyzolást, a szeretetreméltó léhaságot rajzolja, amelyen lehet
mosolyogni, de haragudni nem lehet rá, mert nem árt senkinek.

Újabb időben úgylátszik tovább fejlődött az író kritikája, újabb
gentry-képeiben sokkal sötétebben színez. A Noszty fiú-ban már egyenesen
hatalmas persziflázsát adja a vármegyei gentrynek. A családi politika,
mely egy család zsákmányává vagy néhány család vetélkedésének harcterévé
teszi a vármegyeházát, a határtalan léhaság, amelyben feloldódik minden
erkölcsi ellenállás, a pénzvágy, amely becstelenségtől sem riad vissza,
a komoly közdolgoknak léha játékká sülyesztése, a közhatalomnak
magáncélokra való felhasználása, – ezek azok a vonások, amelyek a Noszty
fiú-ban mint a vármegyei élet jellemző tulajdonságai tünnek elénk. Az a
hajsza, amellyel az egész vármegye nemessége mint a kopófalka veti utána
magát a Tóth Mari hozományának, – tükröt tart a vármegye urai elé.
Torzító tükör-e ez? Mikszáth nem annak szánta. Szatirikus nem élhet meg
bizonyos mértékű torzítás nélkül, Mikszáth ezen a mértéken nem megy túl,
az egész regényben érezteti, hogy az ő szeme csakugyan ilyennek látja a
vármegyei urakat, hogy tipust akart rajzolni, nem torzképet. S a kép
csak annál élesebb, mert odaállítja melléje ellentétül, mint az okosság,
becsületesség, jellemszilárdság megszemélyesítőjét, a meggazdagodott
iparost.

Semmivel sem jár jobban a gentrynél a mágnás, sőt még rosszabbúl: ha
sorra vennők Mikszáth nem nagyszámu mágnás-alakjait, keveset találunk
köztük, aki nem ellenszenvesnek van rajzolva. Míg Jókai szeretett
mágnásokat rajzolni, Mikszáth ritkán foglalkozik velük. Amikor mégis
hozzájuk fordul, a szatirikus szemével látja őket s ebben a szatirában
több a keserűség, mint a gentryről szólókban. A gentry akármennyire léha
is, mindig marad benne valami szeretetreméltó, a mágnás rendszerint
kemény szívű, rideg is egyéb hibáin kívül. Mikszáth nem szereti a
mágnásokat.


III.

Nem ismerek írót az egész világirodalomban, akinek elbeszélő hangja
annyira közel állana az élőszóhoz, mint a Mikszáthé. Mintha csakugyan
eleven beszéd csengene fülembe olvasásakor, folyton modulálódva: az
elbeszélés folyamán nyugodtan, kényelmesen ömlik, egy-egy jelenetnél
ellágyul, halk, alig észrevehető, de érzésemet épen ezért erősen ingerlő
remegések járják át, egy másiknál gyorsabb ütembe lendül, – szóval él és
a maga kifejező eszközeivel kiséri a történet folyamát. Mintha nem is
volna köztünk az a nagy távolság, amely az írót az olvasótól
elválasztja, hanem előttem ülne az író és mondaná nekem a
mondanivalóját. Ez Mikszáth közvetlensége, minden jellemvonása között a
legjellemzőbb. Nemcsak az előadás dolga ez a közvetlenség, hanem a mű
egész természetéé, a mese alkatáé, az ember és természet-látásé is.

Az előadás közvetlenségét a nyelv természetes könnyedségén és
plaszticitásán kívül főleg a hang eleven, emberi volta adja meg. Mintha
minden szó egyenesen az ajkról lebbent volna a papirosra, még rajta van
– hogy úgy mondjam – a test melege. Ezzel életet kap a szó, nem marad
csupán bizonyos képzetek és fogalmak kifejezője, hanem kifejezi ezeknek
a képzeteknek és fogalmaknak a hangulatát s a beszélő személlyel való
titokzatos kapcsolatait is. A szó mögött ott áll mindig az ember is, aki
kimondta: azáltal, hogy hallom, bizonyos viszonyba kerülök ezzel az
emberrel. Az élőszó hallásakor ez mindig így van, írott szó csak akkor
idézi elő ezt a hatást, amikor nagyon közvetlen. A száraz, élettelen
stíl csak fogalmakat közöl velem, a közvetlen stíl ezenfelül megrezdít
lelkemben bizonyos húrokat, úgy hogy nem maradhatok közömbös, vagy
rokonszenvet, vagy ellenszenvet kell éreznem. Ezt a személyes
kapcsolatot teremti meg Mikszáth maga és olvasója közt s ez nagyon
lényeges tényezője hatásának. Ha a hangját rokonszenvesnek találom,
akkor meg vagyok fogva, az illuziómnak föl van szántva a talaja.

A mese is mintha önkéntelenül buggyana ki lelkéből, mint a földből a
forrás vize. Semmi csináltságot nem érzek, aminek papiros íze volna, az
apparátus el van az útból takarítva s csak az eredmények vannak előttem.
A mese megindul és szabadon folyik, hol kiszélesedve, hol keskenyebb
mederben, nagyokat kanyarog, itt-ott kis tóvá szélesedik, hogy ismét
tovább menjen és képzeletemet viszik magukkal hullámai, mint a folyóvíz
a falevelet. A jelenetek nem egymásra következnek, hanem egymásba
olvadnak, nem látok köztük hézagokat, nem válnak el egymástól, – mintha
egyetlen jelenet volna az egész. Sehol semmi célzatosság, észre sem
veszem, hogy az elbeszélő bizonyos célokra tekint, bonyodalmat akar
bogozni, ismét kibogozni, nem látok egyebet, minthogy valami történetet
akar elmondani, amely megtörtént, itt folyik le a szemem előtt. Amint
beleolvasom magamat a történetbe, csakhamar eltünik szemem elől az író
is, csak a történetet látom magam előtt, minden közvetítő nélkül.
Érdeklődésem mindig élénk, kellemes, jóleső marad, sohasem csigázódik
feszültté, nem kelt bennem nyugtalanító izgalmat. Mintha maga a
szemmellátható élet állna szolgálatomra, hogy mulattasson, hogy érdekes
látványokat vonultasson el szemem előtt.

A közvetlenség az, ha egy szóra magamtól egész közel tudok férni az író
mondanivalójához, anélkül, hogy akár az író folytonos magyarázó
közvetítésére, akár a magam gondolkodásának, figyelmének megfeszítésére
volna szükség. Az író csak megcsiklandozza képzeletemet úgy, hogy ez
magától mozgásba jusson és vele menjen, ahova ő akarja, anélkül, hogy
észrevenné, hogy vezetik. Ez a teljes illuzió, amely nem oszlik el, amig
a történet véget nem ér. Ezzel aztán el is van végezve minden, a
történetre szívesen emlékszem mindig, de gondolkodóba nem esem rajta,
nem keltett fel bennem kérdéseket, melyekre magamnak kellene felelnem.
Az író elvégzett mindent azzal, hogy elmondta a történetet, én is
elvégeztem mindent azzal, hogy elolvastam. A mese nála önmagáért van,
hogy mese legyen, érdekes legyen, szép legyen. Utólag észrevehetem az
író apparátusát, hogy itt is elrejtett egy gépezetet, amelyen a mese
láthatalan kerekei forognak, onnan is elakarított egy sziklát, melyen
illuzióm megbotlott volna, szóval, hogy mégis csak konstrukció volt,
amit magától való folyamatnak gondoltam. Olvasás közben ebből nem vettem
észre semmit. Nem hallottam a gépezet zörgését, nem láttam a vetítő
lámpa fényét, – azt hittem, élet van előttem. Ha utólag rájövök, hogy
csak mozgó fénykép volt? Nem baj, akkor már nem törődöm vele. Az
élvezetem mégis csak megvolt, a történet mégis csak úgy marad az
emlékezetemben, mint valami élmény.

A meséknek szövevénye rendkívül egyszerű. Egy cselszövény, egy titok,
amelynek nyitját keresik, egy ötlet, amely fordulatra hoz mindent –
rendszerint ez a központja mindegyiknek. Könnyen átláthatnék az író
szitáján, ha engedne belenézni. De nem enged, folyton újabb meg újabb
érdekes dolgokra irányozza a figyelmemet, minden jelenet magában
érdekel, amíg olvasom és minden jelenet mintha csak arra való volna,
hogy megvesse az utána következő érdekességének az alapját.

Jókai is a mesemondás művésze volt, de az ő meséi annyira felizgatják a
kiváncsiságunkat s annyi túlerős, hatásra számított dologgal
narkotizálják ítélőképességünket, hogy végére jutva és visszanézve a
történetre, néha valami kellemetlen, szinte szégyenkező érzést érzünk.
Mintha az író rászedett volna, az orrunknál fogva vezetett volna.
Mikszáthnál ez a kellemetlen érzés soha sincs meg, nemcsak mert nem
csigáz fel annyira, nem hozza ellenünk mozgásba a hatáskeresés annyi
mindenféle eszközét, hanem azért is, mert nála a masinéria nem annyira
fődolog, mint Jókainál, csak arra való, hogy összetartsa a mesét; ha
kiküszöböljük is, az egész mégis érdekes marad, nem foszlik annyira
semmivé. A futórózsa felfut a drótra, betakarja egészen, úgy hogy a
szemem észre se veszi, de ha kihúzom belőle a drótszálakat, azért mégis
csak rózsa marad, egyes virágai, dús lombozata tetszik a szememnek. Ha
egy-egy ág kinyúlik is, azon sem akadok fenn, annál szebb az egésznek az
alakzata.

Mikszáth kompozíciójának épen az adja meg a művészi közvetlenséget, hogy
nem látszik kiszámítottnak; mintha önmagától, kitüzött cél nélkül folyna
a mese, az epizódok kiszélesednek, – más író nem merné őket annyira
kiszélesíteni, mert kiesnének az egészből, kuszálttá tennék. Nála ez a
kuszáltság nincs meg; mire az epizód visszatér a mese folyamába,
kiderül, hogy egy sereg szál volt benne, amelyek hozzácsatolják az
egészhez, amelyek miatt szükséges volt, hogy kiszélesedjék. Van arra is
eset, hogy maga a történet kanyarodik el eredeti irányából, mégsem árad
ki medréből, oda ér, ahova kellett, csak épen valami megkerülni való
akadály vetődött az útjába. Az olvasó különben is mindebből nem vesz
észre semmit, velemegy a mesével, nem érzi kanyarulatait, olyasformán
van vele, mint a léghajós, aki vele röpül a széllel, tehát nem veszi
észre, hogy szél fúj. Aki részese valami érdekes eseménynek, nem gondol
sem előre, sem hátra, belemerül teljesen. Ugyanúgy van Mikszáth
olvasója: mindig csak azt az eseményt, jelenetet, fordulatot nézi, amely
épen a szeme előtt van és vele megy át a következőre. A jelen érzése
tölt el egészen. Egy Jókai-regény közepe táján már folyton izgat a vágy:
hogy fog kibonyolódni a mese, mi lesz a szereplők sorsa, nem bírom
megállni, hogy bele ne kukkantsak az utolsó fejezetbe. Mikszáthnál ez a
kiváncsiság, – amely különben teljesen művészet-ellenes is – nem kél
fel. Ez a jelenérzés maga az élet: amikor igazán él az ember, mindig a
pillanatban él, a múltba vissza és a jelenbe előre csak az elmélkedés
óráiban gondolunk, amikor az élet-érzés le van fokozódva. Ezért olyan
elevenek a Mikszáth történetei. Ezt az elevenséget leginkább
közvetlenségük adja meg, amely annyira közel visz hozzájuk, hogy szinte
passziv szereplőivé válunk annak, a mi szemünk előtt lefolyik. Drámában
ezt a hatást könnyebb elérni, mert ott csakugyan a szemem előtt folyik
le minden, illuziómat a látási képzetek, tehát a gondolkodás számára
legközvetlenebb képzetek támogatják. A regényben sokkal nehezebb és ép
ezért ritkább, mert külön kell fölkelteni a látási illuziót, amely a
szinpadról magától adódik.

Ehhez az kell, hogy az írónak magának plasztikus legyen a látása. Iró
nem is lehet el enélkül, de akkora fejlettségben, mint Mikszáthnál, a
legnagyobb regényírókban is ritkán van meg. Dickensben megvan, a
franciák közül talán egyben sincs meg, a mieink közül Aranyban volt meg.
Gondoljunk a Toldi első részének arra a jelenetére, mikor az öreg Bence
nézi, hogy falatozik a fiatal Toldi. Az egész alak megelevenedik
előttünk, látjuk testének mozdulatát, kitátott szemét, arcának ráncait,
a levegőbe bele csámcsogó száját. Igy elevenedik meg Mikszáthnál minden,
nemcsak az alakok, hanem a tájak, az élettelen tárgyak, az események is.
Egy szempillantás alatt meglátok, észreveszek mindent, semmit sem kell
találgatnom, sehova sem kell még egyszer néznem, minden meg van
világítva, minden a szemembe szökken magától, a megelevenítés erejénél
fogva. Ez igazi epikus tulajdonság, megvan már Homérosznál is. Epikus,
Mikszáthoz fogható, nincs is ma egész Európában, amint hogy a mai regény
mindinkább távolodik az epikától.

Talán sikerült ezzel a sok szóval megértetnem, hogy Mikszáth legelőször
mindig a szemléletünket ragadja meg s azon keresztül jut el
képzeletünkhöz, hogy felgyújtsa benne a valóság illuzióját. Ő maga is
írás közben a szemével látja a történetet, az alakok mozgását, olyan
erősen, mintha előtte volnának. Mintha valami karzatról nézne alá a
világra, ahol az ő kedvéért, az ő mulatságára mozog minden.

Mondom: valami karzatról, – mert Mikszáth mindig felülről néz. Azért tud
egyszerre olyan nagy területeket befoglalni a pillantásával; ha benne
volna az eseményben, vagy mellette, vagy alatta, akkor csak azt látná,
ami feléje van fordulva, ami épen körülötte van. Jókainál rendszerint
így is van, rendszerint csak azt látja, amiről épen szó van, azt az
alakot, aki épen beszél vagy tesz valamit, a többi elvész szeme elől
vagy legalább is elmosódik. Mikszáthnál folyton, mindig látom az egész
jelenetet, az összes jelenlevőket, a szinhelyet, a változásokat,
melyeket a beszéd vagy az esemény a többieken, a passzív szereplőkön
előidéz. Ezt azzal éri el Mikszáth, hogy részint nagyon elevenen
belevéste a tudatomba a jelenet összes körülményeit, részint éreztetni
tudja a beszélő hangján, mozdulatain, egész magatartásán azokat a
változásokat, melyeken az esemény közben az egész jelenet keresztül
ment.

Felülről nézi az embereket, még pedig bizonyos távolságból. Nagyon éles
szemnek, mint az övé, ez hasznára válik, mert mindig azokat a vonásokat
látja, amelyek pillanatnyilag fontosak, amelyekkel az illető alak részt
vesz az épen most folyó dolgokban; elmarad a többi vonásoknak zavaró
hatása. Amint más vonásokra van szükség az esemény megváltozott
körülményei közt, eltünnek az előbbiek és helyükbe lépnek azok, amelyek
épen kellenek. Igy játszanak előttem az alak jellemvonásai: mindegyik az
élet, az akció pillanatában, amikor az illető lényének központjában
vannak, amikor a legfontosabbak rá nézve. Ezért jól, pontosan meglátom
őket s rajtuk keresztül jól, pontosan meglátom az embert. Ezzel
elevenedik meg előttem. Ugy láttam, ahogy az életben is látni szoktam az
embereket.

Ugy is lépnek elém a Mikszáth emberei, ahogy a valóságban szoktak. Jön
egy ember. Megpillantom. Meglátok az arcából annyit, amennyit egy
szempillantás alatt meg tudok látni: a legfeltünőbb vonásokat, amelyek
legjobban megkülönböztetik a többiektől. Aztán megszólal. Hallom a
hangját. Megértem a szavait. Ezekből megismerem, okos ember-e vagy
bolond, temperamentumos-e vagy lagymatag. Tovább beszélek vele,
különböző viszonylatokban látom – fokról-fokra megismerem és megértem
egész egyéniségét. Igy ismerkedem meg Mikszáth alakjaival is: megmutatja
őket nekem, nem magyarázgatja. Elvonultatja előttem és én a magam
szemével látom. Ez a Mikszáth ember-rajzának elevensége.

Az ő embereit sokkal jobban látom, mint a valóságban közelembe kerülő
embereket, mert az ő megfigyelésének segítségével látom, amely sokkal
élesebb és főleg elevenebb, mint az enyém. A szeme úgy van alkotva, hogy
nem kerüli el semmi, sem a lényeges, sem a lényegtelen és tudja mindig,
hogy az egyes vonások hogy módosulnak, miféle viszonyba kerülnek
egymással a különböző életjelenségek hatása alatt.

Mikszáth nagyon ritkán rajzol embert magában, amikor csak önmagával áll
szemben, a maga érzéseivel. S akkor is, ha ez előfordul, az illető
gondolatban együtt van másokkal, velük foglalkozik. Mikszáth emberei
nincsenek környezetüktől absztrahálva, mindig másokkal való viszonyukban
tűnnek elénk. Ez is az élet színét fokozza. A legritkább embernek volt
alkalma olyankor látni valakit, mikor élete egy fordulóján egyedül van
és elmélyed önmagába. Ha ilyet rajzol az író, felötölhetik a kérdés:
honnan tudja, hogy így viselkedett? Csak a psychológus eszközeivel
érhette utól. Mikszáth nem psychológus, nem a lelket boncolja és
mutogatja, hanem az embert úgy, amint bizonyos adott fizikai vagy lelki
hatások alatt viselkedik. Ezért nem látok bele olyan mélyen az ő
embereibe, mint pl. Kemény Zsigmondéiba; nem a bennük lezajló lelki
folyamatokat látom, hanem csak ezeknek külső nyilvánulásait. Ez a
mélység rovására esik, de viszont az elevenséget fokozza, mert az
életben sem szoktunk mélyebben belenézni az emberekbe.

Az emberrajznak ez a módja egyenesen a mesék természetéből folyik. Az ő
emberei sohasem jutnak olyan helyzetekbe, hogy kitárják lelkük
legbensőbb tartalmát, nagy, heves megrázkódások nem vetik bennük
felszínre a lelkük mélyén öntudatlanul szunnyadó erőket. Nem
marcangolják belsejüket nagy szenvedélyek, amelyek magukba roskasztanák
őket. Kicsiny köznapi emberek mind, akik kicsiny, köznapi harcokat
küzdenek, kicsiny, köznapi dolgokon mennek keresztül. Nekik azonban ezek
a kicsiny köznapi dolgok fontosak és jelentősek, mert az életükre
tartoznak.

Az az ellentét, amely a kicsiny ember kicsiny dolgai és a fontosság
között van, amellyel nézik és csinálják őket, adja a humor egyik legfőbb
elemét. Nem humoros dolog-e, mikor egy egész vármegye urai minden
eszüket, ravaszságukat, minden erejüket megfeszítik, hogy egy szolgabíró
számára megkaparintsanak egy hozományt? Vagy mikor emberek sorsa azon
fordul meg, vajjon megkerül-e egy esernyőnyél, amelybe egy hóbortos
ember belerejtette a pénzét? Mikszáth emberei majd mindig ilyen
bonyodalmakba keverednek s ilyenkor magából a történetből fejlődik ki a
humor. Még ahol tragikai is a történet: például a Beszterce ostromában,
ott is ez látjuk. Pográc gróf élete fogytáig élhetett volna a középkori
váruraság illuziójában, ha nem hozza hirtelen éritkezésbe a való élettel
egy kicsiny esemény: a cirkuszi nő megszökése.

Ilyen apróságok döntik el Mikszáth embereinek sorsát, nem pedig nagy, a
lelket összerázó külső vagy belső események. Általában ő, mert messziről
és felülről nézi az embereket, nagyon kicsinyeknek látja őket.
Olyasformán van velük, mint az óriás gyermek a német versben a
szántóvető emberrel. Fölveszi, megforgatja, megnézi őket, játszik velük,
mint valami játékszerrel. Humorának másik főeleme ebben van: ahogy az
embereivel viszonyba lép. Mulat rajtuk s rávesz minket is, hogy
mulassunk rajtuk. Érdeklik, szereti nézni, amint tesznek-vesznek, de nem
veszi őket nagyon komolyan. Nem szereti őket, nem is haragszik rájuk,
csak élvezete telik bennük. Nagy gyermekek játéka: ez az emberi élet.
Ahogy a gyermek katonásdit játszik és csakugyan katonának képzeli magát,
úgy játszanak a nagy emberek a pénzzel, a hiúsággal, a szerelemmel, az
egész életükkel. Mindenük illuzió, ők maguk komolyan veszik, aki
kivülről nézi őket – az iró – mosolyog rajta. Megfeszítik erejüket,
vesződnek, küzködnek, cselt szőnek, szeretkeznek – mind csak játék, nem
kell megijedni tőle. Közbe szenvednek is, ekkor megindul rajtuk kissé az
író; a szenvedés mégis komolyabb dolog, – de tragikusan nem kell venni
ezt se. Az emberi élet illuzóris volta van mindenütt Mikszáth történetei
és emberei mögött. S ahogy ezt megláttatja velünk, ebből fakad a humoros
hatás.

Ezért szereti Mikszáth az olyan embereket, akiknek az élete egy
hazugságon alapul, úgy hogy rájuk nézve ez a hazugság válik subjectiv
igazsággá. A gazdatiszt, aki tolvajnak hazudja magát, hogy így legalább
valamit megmentsen a vagyonból a tönkrejutott grófi család gyermekeinek.
A gróf, aki szuggerálja magának, hogy a középkorban él, kastélya
megvíhatatlan vár, szedett-vedett népe hadsereg. A szolgabíró, aki az
önzetlen szerelem hazugságával akarja megkapni a gazdag lányt. Butler
gróf, akit Dőryék egy galádul kitervelt kényszerrel hazudnak leányuk
férjének. A sárosi gavallérok, akik önmaguknak és egymásnak hazudnak a
kölcsönkért jóléttel és talmi pompával, holott valamennyien tudják
valamennyiükről, hogy áll a szénája. Amikor a hazugság így az ember
életének fontos elemévé válik, akkor elhomályosul a határvonal az
igazság és hazugság, a valóság és fantazma között, ami rendkívüli módon
fokozza az egész élet illuzórius hatását, humoros színben tünteti fel az
egész életet. Ha ennyire valósággá tud válni az, ami a képzelet
szüleménye, nemcsak a képzelet szüleménye-e az is, amit valóságnak
tudunk? S nem mulatságos-e mindig, ha képzelődésük képeit valóságnak
veszik azok, akik bennük élnek?

Harmadik forrása Mikszáth humorának a rendkívül ötletesség. Tele van
ötlettel, az elméje olyan, mint a leydeni palack, csak hozzá kell érni
és pattognak belőle az ötlet-szikrák. Olyan jól lát mindent, hogy össze
tudja kapcsolni a legtávolabb eső dolgokat, mindenből ki tudja
választani a szembeötlőt, föl tudja födözni a legkülönbözőbb dolgok
között a rejtett hasonlatosságokat. Az ötlet néha lényeg lesz nála.
Egy-egy embere nem egyéb, mint egy elmés ötlet, egy-egy története egy
ötlet alapjára van felépítve, mint valami kacsalábon forgó várkastély.
Ezért szereti a furcsa embereket, a bogarasokat, a különcöket. Minden
különcség egy ötlet, emberben megvalósulva. Minden regényében van
különc, néha több is, néha ez válik a történet főalakjává. Legmélyebb
elbeszélését, a Beszterce ostromát a különcség e kedvelésének
köszönhetjük. Viszont ötletre van alapítva ennek ellenképe, az Uj
Zrinyiász. Abban egy mai ember van rajzolva, aki a benne érlelődő téboly
hatása alatt a középkorba képzeli vissza magát, ebben egy középkori
ember kerül a mi mai életünkbe, – mind a kettőben két egymástól
különböző kor van összeházasítva.

Ötletes a komponálása és az emberrajzolása, ötletes a stílje is. Olyan
ez a stíl, mint a pezsgő, tele van ötlet-gyöngyökkel, amelyek kergetik
egymást, összeolvadnak, szétválnak, – külön színjátékok az egészben.
Minden hasonlata ötlet s mindent ötlettel jellemez. Egy-egy mondása
sokszor egész anekdota, aminthogy egész előadásmódja a magyar
anekdotázásnak művészi kifejlesztése. Tud tréfás, maliciózus lenni,
keserű ritkábban. Gyöngéd is tud lenni, elérzékenyülni nem tud.

Milyen gyöngéd a nők iránt! Kevés nőalakja van, voltaképen csak kettő: a
fölpezsdülő vérű szűzleány és a kikapós, szabadszájú asszony. Az előbbit
nagyon szereti. Micsoda élvezettel tudja leírni szűzies
szemérmetességét, amely tulajdonképen az öntudatlan érzékiség takarója!
A Szent Péter esernyőjében egy jelenet, amikor a fiatal lány levetkőzik
a sötétben és kikergeti a macskát, mert szégyeli magát tőle, –
feledhetetlen bájjal van teli. Csak férfi tud így rajzolni egy nőt,
férfit, aki finom, mámorító bor módjára szürcsöli a szűziességben az
érzéki gyönyörök igéreteit. Azok a leírások: a domborodni kezdő kebel, a
formás karcsú bokák, a ringó mozdulatok, a piros, csókos száj, a lehúnyt
szempillák alól kicsillogó szem! Ej, hol jár az esze az írónak, mikor
ezt mind olyan kedvtelve, olyan leplezetlen írja le?… Ahol minden
jóravaló férfié.

Nagy élvező Mikszáth, gyönyörködni tud mindenben, amit az élet nyújt.
Boldog ember.


IV.

Mikszáth a regényben egyenesen Jókai folytatója; élesen elválik tőle
temperamentumának, látása módjának különbségével, de ott folytatja, ahol
Jókai abbahagyta: a mesélő regénynél, amelyben minden hangsúly a
fordulatos mesére esik, a többi mind ennek szolgálatában áll. Magasabb
színvonalra emelte ezt a műformát. Jókai teljesen elmerül a meséjébe és
az alakjaiba, mint hívő áll velük szemben. Ugy bánik a mesével, mint a
gyermek, aki nemcsak élvezi, hanem hisz is benne. Alakjainak egyenesen
bámulójává válik, ezért halmozza el őket minden lehetséges és lehetetlen
tökéletességgel. Alatta áll mondani valójának. Mikszáth mindig fölötte
marad; nézi a történetet, az embereket, de nem vegyül közéjük. Ugy
gyönyörködik bennük, mint a felnőtt ember a mesében: szkeptikus
fölénnyel, kritikával. Nem a mese anyaga, ami gyönyörködteti, hanem a
színeknek és a formáknak benne nyilvánuló játéka. Az író, mikor illuziót
kelt, mindig a maga álláspontjára állítja az olvasót. Jókai magával
ragad, bele a mese forgatagába, elkábítja kritikai kétkedésemet, naivvá
tesz. Mikszáth maga mellé állít, hogy én is szkeptikus perspektivából
nézzek.

Jókai megrohanja, lenyügözi ítélőképességemet, hogy ne bírjam őt
ellenőrizni, Mikszáth nem nyúl hozzá, épen hagyja, de annyi dolgot ad a
képzeletemnek, hogy nem jut eszembe őt ellenőrizni. És Mikszáth
öntudatosabb művésze a stílnek. Jókaiból indul ki, de mindent tovább
fejleszt, ami Jókai stíljében szépség. Nincs olyan széles regisztere, de
a maga regiszterében mindig biztos és tiszta a hangja. Jókai sokszor
rhetorizál, pathetikussá válik, ahol jellemzőnek kellene lennie,
Mikszáth soha. Jókai nem egyszer megmámorosodik a maga hangjától, nem ő
viszi a hangot, az viszi őt, Mikszáth mindig tudatos, ura marad a
hangjának. Jókai sokszor túlterheli a stíljét színekkel, képekkel,
Mikszáth mindig egyszerű marad. Az a szonór bensőség, ami Mikszáth
stíljének legjellemzőbb tulajdonsága, Jókainál hiányzik. A Jókai beszéde
egy csodálatos hangszer hangjához hasonlítható, Mikszáthé az emberi
hanghoz, Jókain még érezhető egy kevés feszesség, Mikszáth a való élet
teljesen fesztelen nyelvén beszél. Jókaié marad az úttörés dicsősége, a
magyar elbeszélő stílust ő szabadította fel bilincseiből, de megérzik
rajta a küzdelem nyoma, amellyel ez a felszabadulás járt. Ő a
vagyonszerző s ez itt is, ott is meglátszik rajta. Mikszáth az örökös,
aki a készet kapta, a vagyonban nőtt fel, tehát előkelőbben tudja
felhasználni.

Amenyire a maga koráról ítélni tud az ember, – Mikszáthnak
irodalomtörténeti jelentőségét abban találom, hogy ő fejlesztette ki az
eddig képzelhető leggazdagabbra a magyar elbeszélő stílust az
ötletesség, a fordulatosság, a plaszticitás és a közvetlenség irányában,
a magyar humorba, amely Jókainál gyermeteg kacagás, Aranynál mélázó
mosolygás, új elemet vitt be: az iróniát; a tökéletesség képzelhető
legmagasabb fokára emelte a magyar mesemondás valószerűségét. Ebben
teljesen hazai forrásból merített, a népképzeletből, a nép elbeszélő
módjából, a magyar irodalmi hagyományból. Összes kiváló íróink közt ő
rajta láthatók legkevésbé külföldi hatások nyomai; az ő múzsája sohasem
járt túl a Lajthán. Ezt a virágot a magyar föld teljesen magából, a
benne ható erők erejével teremtette.

(1910.)



PETELEI ISTVÁN

A magyar novella a nyolcvanas évek terméke s a napisajtó kifejlődése
hozta virágzásba. Elhatalmasodása, hogy a legtermékenyebb és
legfontosabb írói műforma lett, az irodalom eljournalistásodásának, a
sajtó keresletéhez való igazodásának egyik tünete. A negyvenes évek
életéből kelt írók teljes erővel a regényre adták magukat s novella csak
a regény melléktermékekép került ki a kezük alól; még a kisebbek, a
rövidebb lélekzetűek is regénnyé szélesítették elbeszélni valójukat,
mert a közlés formája, amelyre gondoltak, a könyv volt s a könyvolvasó
közönség jobban szereti a regényt, amely elejétől végig feszíti az
érdeklődést, mint a novellagyüjteményt, mely minduntalan újra kezdi az
olvasóra is némi fáradságot hárító érdekkeltést. Jókai az alkotásnak
erről a módjáról sohasem tudott leszokni, mert mikorra erre rákerült
volna a sor, tekintélye és népszerűsége oly nagy volt már, hogy a lapok
alkalmazkodtak hozzá, nem ő a lapok kívánalmaihoz.

Aki azonban a nyolcvanas években került bele az irodalomba, annak már
számolnia kellett azzal, hogy munkájának teret első sorban az újság ad s
az újság a rövid, egyszerre leközölhető tárcanovellában támasztja a
legnagyobb keresletet. Igy fejlődött ki a tárca-novella, amelynek
kereteiben el kellett helyezkedniök olyan íróknak is, akiket tehetségük
természete és dolgozásuk módja talán inkább a regényre utalt volna s
innen van az, hogy míg a nyolcvanas évek generációjából igazi kiváló
regényírót alig tudnánk megnevezni, egész sora van köztük a jeles
novella-íróknak. Még Mikszáth is inkább novellistának számít, nemcsak
azért, mert ifjabb korszaka legnagyobb sikereit apró képekkel, rajzokkal
aratta, hanem még inkább azért, mert nagyobb, több kötetre terjedő
munkái is természetükre nézve inkább kiszélesedett novellák, mint annak
rendje és módja szerinti regények.

Sokféle hatás érvényesült a novellának ebben a kifejlődésében. Ott volt
a magyar tradició, legelső sorban a Jókai novellája, melyben az érdekes,
fordulatos mese kellemes elmondása, anekdotaszerű tárgyalása a hatás
legfőbb eszköze. Azután az angol eredetű sketch, amely az egy időben
annyira kedvelt rajzot hozta létre: egy jellemző alaknak érdekes
beállítása a mese háttérbe szorításával. Ebből a kettős hatásból
keletkezett a Mikszáth novellája, amely viszont egy sereg más írónak
adott példát. A francia novella-íróktól a stílus intim, finom
árnyalását, a gondos szerkesztést s a pointe-irozott előadást tanúlták
íróink s Maupassant-nal ez a hatás vált a legerősebbé s eldöntötte a
tulajdonképeni tárca-novella fejlődésének irányát. S akkor, a nyolcvanas
évek táján érvényesült egy egészen új hang nálunk is, mint
Európa-szerte: az oroszoké. Az orosz irodalom kivirágzása revelációképen
hatott nálunk is: megtanította a mi íróinkat is arra, amit sem a
franciáknál, sem az angoloknál nem találtak meg ilyen mértékben: a
mesének s az alakoknak erős, jellemzetes levegőbe állítására és a
témáknak gyökeresebb kimélyítésére. Mi nálunk annál jobb talajra talált
ez az orosz hatás, mert az orosz novellák és regények levegője s a
magyar levegő között a nagy különbségek mellett nagy, sokszor meglepő
hasonlóságok is vannak, melyeket a kultur-fok s az életmód
hasonlatosságai teremtenek. Különösen Turgenyev novellái
termékenyítették meg a mi íróink egyik-másikát, finom, csiszolt, a
franciákéhoz a formában közelálló, de velejében mégis specifikusan orosz
szellemükkel. Az ő tájképei, falusi urai és női, ha elmélyedésükben nem
is, de életük formáiban sok rokonságot tartanak a magyar Alföld tájaival
s a falusi kúriák és muskátlis kisvárosi házak lakóival s így érthető,
ha hasonlókra hangolták a magyar írókat is. Akad a nyolcvanas évek írói
közt olyan is, akit akkor a legjobbak közt emlegettek, de ha levonjuk
novelláiból Turgenyev hatását, alig marad belőlük valami.

Az oroszok és főkép Turgenyev hatása határozta meg Petelei István
alkotása módját is. Ő volt a legnagyobb tehetség azok között, akik főleg
orosz nyomokon indulva igyekeztek elérni az eredeti művészi alkotás
forrásait. A többieket el is mosta a feledés, alig emlékszünk rájuk;
Petelei nevének említésekor azonban eszünkbe jut ma is egy sereg alak,
akit ő teremtett meg, egy sajátságos milieu, amelyet ő érzékített
szemünk elé. Művész volt, aki fogékony lélek olvasta írásait, ezt az
olvasást belső életének eseményei közé számítja ma is. Petelei ma is
aktuális író, nem azért, mert csak most halt meg (hányan vannak
kortársai közül, akik még ma is élnek és írnak, holott az írásuk
teljesen közömbös, aktualitás nélküli, mert nem volt soha tényező sem az
irodalomban, sem az olvasóik lelkének fejlődésében!) hanem azért, mert
aki annak idején olvasta novelláit, még ma is újra meg újra érzi
hatásukat, aki pedig ma olvassa el először, legtöbbjüket újaknak, meg
nem fakultnak fogja találni.

Hogy van mégis, hogy ez az író, akit a komolyabb irodalmi közvélemény
mindig a legjobbak között sorolt fel, sohasem jutott többre az
atelier-tekintély rangjánál az írók között s jóformán teljesen incognitó
maradt a közönségnél? Nálánál sokkal jelentéktelenebb emberek
aránytalanul nagyobb hírnévre és olvasóközönségre találtak. Csodálni
való ebben nincs. Petelei csak a munkáival szerepelt az irodalomban, a
személyével soha. Csöndesen élt erdélyi magányában, amelybe elvonuló
természete vezette s betegeskedése megmarasztotta; Budapesten alig
fordult meg, az irodalmi mozgalmakban – melyeket csak a túlzás nevez
mozgalmaknak, mert alapjában többnyire csak apró-cseprő vetélkedések –
sohasem vett részt, nem keresett barátokat s így nem szerzett
ellenségeket sem, nem veszélyeztette senkinek sem érdekeit, sem
becsvágyát, mert nem akart vetélytársa lenni senkinek s arra sem volt
alkalmas, hogy nevéből jelszót csináljanak, amellyel valakik előbbre
juthatnának vagy valakit agyon lehetne ütni. Jellemző dolog, hogy róla
szólva, személyi adataink úgyszólván teljesen hiányzanak, leszámítva
élete külső folyásának lexikális adatait s egy-két másoktól hallott, de
teljesen felületes és kevéssé jellemző vonást. A legritkább dolgok
egyike ez nálunk, ahol a társadalmi élet köre oly szűk, hogy úgyszólván
mindenki tud mindenkiről mindent. Ennyire csak mesterségesen lehet
elzárkózni s ez az elzárkózás oka annak, hogy Petelei neve még
olyanoknak is, akik – mint e sorok írója – régóta érdeklődnek minden
iránt, ami reá vonatkozik, nem jelent semmi egyebet, mint vagy kilenc
kötet novellát, köztük olyanokat, amelyek az utolsó negyedszázad magyar
elbeszélő irodalmának legjavából valók. Munkái sokkal intimebb
természetűek, több fogékonságot és elmélyedést kívánók, semhogy a nagy
tömegekben maguktól fölébredt volna irántuk az érdeklődés; akkora
szellem pedig mégsem volt, hogy a saját súlyánál fogva, külső
támasztékok nélkül is magához tudta volna kényszeríteni az embereket.

Nem volt sem könnyed, sem mulattató író, ami nálunk a gyors és
széleskörű népszerűséget szerzi, abból alig volt benne valami. A
csillogó elmésség, amely az eredetiség lászata alatt többnyire
köznapiságot takar, a mesemondó könnyűség épúgy hiányzott belőle, mint
az az élelmesség, amely ki tudja tapogatni, mi tetszik a nép
többségének. Nem is kereste a köznépszerűség divatos alakjait, a
csillogó nyersanyagot, amelyből, akár csakugyan gyémánt, akár csak üveg,
könnyű dolog tetszetős fényszikrákat kicsiholni. Az ő alakjai
jelentéktelenek, kívülről nincs rajtuk semmi érdekesség s nem is
történnek velük olyan dolgok, amelyek valami különösebben csiklandoznák
az olvasónak akár idegeit, akár érzékeit. Kisvárosi, rossz kövezetű
utcák, zöld zsalus, muskátlis ablakú földszintes házak, melyeknek
szobáiban a levendula és bazsalikom-illatba mindig vegyül egy kis dohos
szag az ócska, többnyire szegényes bútorokból, a szekrényekbe zsúfolt
fehérneműkből, az egésznek ósdiságából. Ez a milieu mintha nem is
ismerné az időt, a fiúk úgy élik le bennük életüket, mint az apák s az
öregapák. Látszatra áll itt az élet s állnak, egy helyben, az emberek.
Itt teremnek azok az ábrándozók, akik egy ifjúkori fixa ideában
elmerűlnek egész életükre, azok a vén leányok, akik sírjukig melengetik
egy talán soha nem is létezett, vagy legalább soha végig nem élt
szerelem emlékét, azok a bogaras emberek, akiket hóbortba tévelyít a
kifejlődésre teret nem talált egyéniség. Fojtott, nehéz itt a levegő s
időnként heves villámok futkároznak keresztül-kasul benne: a soha el nem
fojtható emberi szenvedélyek villanásai. S ezek a szenvedélyek is fojtva
lappanganak, amíg egyszerre olyan feszűltség támad, hogy a maguk
energiájánál fogva tragédiákba lobbannak, hirtelen, egy pillanat alatt.
Vagy csak sustorognak, kitörésre sohasem jutnak – önmagukban emésztődnek
fel. Aki itt él, azzal kevés történik, de ez a kevés mélyen beleévődik
lelkébe. Az emlékek sohasem felejtődnek el, a sebek sohasem gyógyúlnak
be teljesen. A szigorú formák, a szűkös életviszonyok között annál
gyilkosabb belső tűzzel égnek az indulatok; a lezárt ajkak, lehúnyt
szemek emésztő szenvedélyt rejtegetnek s a néma éjszakák fojtott
könnyekkel és lázas álmokkal terhesek. Akiken pedig ezek a szenvedélyek
keresztűlvágtak, akik ezeket a könnyeket egyszer elsírták, ezeket az
álmokat átálmodták, azok vagy belepusztúlnak, vagy örökre nyomorékok
maradnak. Petelei novelláiban igen gyakran van öngyilkos vagy elzüllött
ember, vagy félszeg félbolond. S ezt mindegyiknél egy halk, kevés szavú,
de annál viharosabb tragédia előzte meg.

A virágjában levő leány szerelmes kis huga kedvéért, akit ő nevelt fel,
megutáltatja magát azzal a férfival, akit gyermekkora óta szeret. Az
elnyomott, elnyomorodott lelkű kis kereskedő inas, akit az
öngyilkosságig kétségbeejt, hogy egyetlen barátja, a gazdája nyomorék
kislánya is kigúnyolja. A boltoslegény, aki éppen diadala napján tudja
meg, hogy ez a szűkkörű s éppen ezért kegyetlen társadalom sohasem
bocsátja meg az ifjúkori botlást s éppen attól tudja meg, akinek
kedvéért a botlást elkövette. A pedagógus, aki azt hitte, hogy fényes
diadalt arat, mint nagy fölfedező s a halálba kergeti dicsőségének
közderűltségbe fulladása. A komikus kis púpos skatulya-csináló legény,
aki a hősi lovag pózába ábrándozza bele magát. A megcsalt férj, aki
megvárja, amíg felesége bűne leplezhetetlenné válik s így áll néma
boszút. A kóbor bohém felesége, akinek csak látnia kell visszatért
hűtlen urát, hogy utána szaladjon, pedig tudhatja, hogy a biztos
nyomorba, pusztulásba szalad. Vén leányok, kiknek egész élete egyetlen
ábrándba sorvad el. Ezek s effélék a Petelei alakjai és meséi. A
kisvárosi életből, a kispolgárságból valók. S hasonlók a parasztok, a
falu fiai és leányai is: a háborodott asszony, aki már-már megtalált a
vallásos rajongásban valami lelki egyensúly-félét meghalt ura utáni
bánatában, amikor egy az elhalthoz hasonlító legény láttára tombolásba
tör ki. A parázna parasztasszony, aki védi-menti urát, mikor miatta
embert ölt s csak a babonás félelem csikarja ki belőle a rettentő
vallomást. A kemény, rideg paraszt, akit a halállal való érintkezés –
apja halála – meglágyít még állatai iránt is. A szerelmes paraszt nő,
aki visszakönyörgi a férfit a csábítótól. (Ez a kedves alakja
Peteleinek, többször is visszatér hozzá épp úgy, mint a fiatal paraszt
szerelmes pár boldog kötődéshez.) Szereti rajzolni a városi életnek a
vele érintkező parasztra való bomlasztó hatását, – népünk életének ezt a
fontos elemét; a magyar városi élet gyors kifejlődésének ezt a jellemző
következményét alighanem ő vette először észre irodalmunkban.

Alakjai mind a magyar kisvárosból és faluból nőttek ki, de nyoma sincs
rajtuk annak a piros-pozsgás egészséges színnek, mellyel irodalmunk
legnagyobb része a szabad természethez közelebb élő embert jellemzi. A
falu nem idillek, egyszerű élet, egyszerű boldogság tanyája Petelei
szemében, amilyennek Rousseau még mindig élő hatása alatt plein-air
iróink látni szokták, hanem végzet-tragédiák szinhelye, amelyek úgy
hatnak ránk, mintha zuhanást hallanánk a sötétben. A szűk kör, amelyben
itt az emberek élnek, az a sok korlát, mely mindenfelől elébük
tornyosodik, bizonytalanná teszi járásukat, lehúzza fejüket, földre
csüggeszti szemüket, ólmos nehézzé teszi gondolatukat. Az érzés, a
szenvedély nem kinyilik, hanem úgy szakad fel bennük s elrombolja, ami
életet talál. Mintha nem is önmagukból jönne, hanem valami sötét végzet
hárítaná rájuk. Lobbanás az alkonyatban – ez Petelei egy novellájának a
címe, de ezt a képet idézi fel legtöbb novellája. Többnyire olyan
életeket rajzol, amelyeknek egész története egyetlen lobbanás, – előtte
az alkony szürkesége, mögötte ismét az alkony szürkesége vagy az örök
éjszaka.

Vajjon ilyenek-e az erdélyi kisváros és az erdélyi falu emberei és
ilyen-e ez életük? Bizonyára nem, de bizonyára vannak köztük ilyenek s
Petelei csak ezeket látja meg, szeme csak ezekre volt beigazítva. Ezek
találtak az ő egyéniségéhez, ezekkel tudott együtt érezni, ezeknek
története visszhangzott a lelkében. Apróra kidolgozott, részletező,
látszatra teljesen objectív rajzába beleszövődik az egyéni vonás. Csak
azt tudta újraalkotni, amivel rokonságot érzett. Objectív formáinak
felszine alatt líra rejlik. Nem véletlen, hogy Petelei alakjain oly
gyakran lehet konstatálni bizonyos idegrendszerbeli abnormitásokat, –
neki magának is, tudjuk, idegbaj tette élete nagyobb részét kínossá. Nem
véletlen az sem, hogy a szinekben gazdag Erdélyből leginkább a télbe
forduló őszi ködben borongó tájakat látja meg s éppen az hiányzik
tájképeiből, ami az erdélyi tájban a legjellemzőbb: a változatosság.
Petelei nem tudott önmagából kikelni, nem tudta önmagát kiszélesíteni
úgy, hogy minden hangot és minden színt felfogjon és vissza tudjon adni.
Valami merevség van benne, amelytől nem tud hozzásímulni az élet
különféle jelenségeihez, hogy felfogja és visszatükrözze őket. Olyan,
mint a hangvilla, amely csak azt a hangot tudja hangoztatni, amelyre
hangolva van. Ezért a kör, melyet átfog, szűk és akármennyire kimélyíti,
nem tudja gazdaggá tenni. Önmagába sülyed, ahogy alakjai is önmagukba
sülyedt emberek.

Aránylag kevés az alakja és kevés a története s így kénytelen gyakran
ismételni magát. Formakészlete sem gazdag s ezért formáit is ismétli.
Igy novelláiban gyakran ír le öngyilkosságot (többnyire vízbe ölik
magukat az emberek) s ezeknek az öngyilkossági jeleneteknek legtöbbjében
csak a szavak különbözők, a kép ugyanaz marad. A prózájában sok az
erdélyies szépség, jellemző erő, a nyelve teljesen az övé, önmagából
fejtette ki. De ennek sincs hajlékonysága s kevés a hangja. Egy bizonyos
hangnemben tisztán, erőteljesen szól, de aztán ki is merül s ha
hangnemet akar változtatni (néha megpróbálkozik a tréfás enyelgéssel),
szinte esetlenné válik. Stíljében csak ritkán tud bizonyos feszességtől
szabadúlni, mintha mindig kissé elfogódottan keresné a szavakat. Talán
mert szűkre szorította élete körét s szűk volt a kör, melyet a
körülöttünk áradó életből látott és rajzolt – modorossá vált. Művész
volt, de a nagyságának csak némely elemei voltak meg benne.

(1910.)



HELTAI JENŐ

Hol vannak azok az idők, amikor megütődve, egy kicsit meg is botránkozva
olvastuk Heltai Jenő első verseit? Vörösmartyn, Aranyon nevelt szemünk,
amely elé az iskolai irodalomtörténet Petőfit is pathetikus
szobor-pózban állította s amely megszokta, hogy a költő mindig az
emelkedettség kothurnusában lépjen eléje, visszásnak, könnyelműnek, sőt
léhának is látta azt a fiatalembert, aki akkor a fiatalság
nembánomságával tréfált verseiben velünk, önmagával, a saját érzésével.
Haragudtunk rá, mert arra kényszerített, hogy módosítsuk azt a
romantikus, rhetorikával teli képet, melyet akkor, a kilencvenes évek
legelejének ifjai, a költőről alkottunk magunknak. Akartunk rá haragudni
s mennél inkább éreztük, hogy báj, szeretetreméltóság, frisseség van
benne, hogy mégis csak költő – annál jobban. Azokat a hangulatokat
énekelte, amelyek bennünk is éltek, de rösteltük önmagunk előtt is s úgy
éreztük, mintha leleplezett volna minket, mintha valami szégyenünket
takarta volna fel. Semmi sem szigorúbb, mint a romantikus fiatalság
nagyképűsége s mi szigorúan elítéltük Heltai Jenőt a verseiért, hogy
ezzel expiáljuk azt az élvezetünket, melyet olvasásukban találtunk. És
verseket írtunk, Arany Jánosra gondolva és a Heltai Jenő hangja szólalt
meg a verseinkben, bármennyire nem akartuk is. A kis csúnya
kalaposlányunkból fantáziánk romantikus hősnőt akart volna csinálni s
hogy, hogy nem, a Heltai Szerája és Katója lett belőle mégis.

Benne kellett élni a kilencvenes évek elejének a levegőjében, hogy
megérthesse valaki a Heltai Jenő akkori hatását. A hangja, a nótája, a
nyelve olyan új volt akkor, hogy már csak azért is idegenszerűnek
kellett, hogy érezzük. A költőnek addig legfontosabb gondja volt, hogy
komolyan vegye és vétesse magát, hogy költő mesterségében szent dolgot
lásson és láttasson. Heltai pedig azon kezdte, hogy tréfált önmagával,
gúnyolódott a saját érzésén, mintha szégyelné, mintha félne, hogy
érzékenységének nyilt bevallásával gúny tárgyává válik s ezt a gúnyt
akarná megelőzni. Ennek az önmaga ellen fordított iróniának, ami
legjobban bántotta hozzá nem szokott fülünket – ennek nem láttuk még
példáját magyar poétánál. Hisz ez nem vesz komolyan semmit, sem magát,
sem az olvasóját, sem a szerelmet, amiről énekel, se a szerelme
tárgyait. Léha költő ez – mondtuk ki a szentenciát. Valami varázsa mégis
kellett, hogy legyen ennek a léhaságnak, mert nem tudtunk a hatásától
szabadulni. Ellene szólt minden, ami tudatos volt bennünk; a hagyományos
irodalmi megszokottságok, a tanult kritikai kategóriák, fiatalos
komolykodásunk, a belénk nevelt és hajh, sohasem követett szigorú
erkölcs. Mellette csak egy hang szólt, öntudatlan, de erős: a magunk
ifjúságának elfojtott, de mégis mindent túlzengő hangja. A mi fiatal
vérünk szégyelt, titkolt, titokban annál hevesebb pezsgése volt ezekben
a dalokban s ezért nem tudtunk ellenállani hatásuknak. Az öregebbek még
sokáig dohogtak ellene, mi fiatalok hamarosan megadtuk magunkat neki.

Akkor még nem volt annyira öntudatos bennünk, mint ma, majd húsz évi
távolságból visszatekintve, Heltai Jenő szokatlan hatásának titka. Benne
szólalt meg először a városban élő fiatalember poézise. Nyomai ennek
megvoltak már a nyolcvanas évek egyik-másik költőjénél, leginkább talán
Reviczkynél, de egyiknél sem olyan kifejeződött, tipikus formában.
Könnyen elérhető, könnyelmű, máról-holnapra való szerelmek, mindenre
hamar reagáló érzelmesség, melynek hangját letompítja a városi élet
szükségszerűen halkabb, diszkrétebb tónusa s amely könnyűvérű, keserűség
nélküli cinizmusba burkolózik, a routineos könnyedség a szóban s a
mozdulatban, irtózás minden nehézkességtől és nagyképűségtől, a dolgok
finomabb, differenciáltabb árnyalatai iránti fogékonyság s ebből
folyólag a beszédben odavetett célzásokkal, alig észrevehető
fordulatokkal való jellemzés, a külső formában könnyed biztonság és
zökkenéseket nem ismerő simaság, mindez egyenesen városi termék, csupa
olyan vonás, amely a városi embert elkülönbözteti a nehézkesebb,
vaskosabb, súlyosabb falusitól. S ebből a dispositióból olyan virágok
fakadnak, mint a Heltai Jenő versei: könnyedek, mint a csipke,
játékosak, az érzés puhaságát iróniával leplezők, minden pózolást a
pongyolaságig kerülők, parodisztikus hajlamúak, árnyalásban gazdagabbak,
mint színben, tartózkodók és elegánsak, elmések és kissé felületesek. A
világfi, a gamin, a diák, a trubadur keveredik bennük össze, azok az
elemek, amelyekből a tipikus városi fiatalember alakul.

A hangulat, amelyből ezek a versek szövődnek, merő romantika, a
nagyvárosi fiatalság különleges romantikája. Az alapja egy adag
szentimentálizmus, mely azonban nem larmoyant formában jelenik meg,
hanem fiatalos életvágytól mérsékelve és gyors észjárású elmésséggel
szeretetreméltóvá alakítva. Nem jön azzal az igénnyel, hogy az élet, az
emberiség nagy problémáit feszegesse, semmit sem kerül jobban, mint a
nagy hangot. Még szenvedélyes kitöréseire is szordinót tesz. Annak az
embernek a hangján beszél, aki sokat van más emberek társaságában, ahol
szégyenszámba megy az érzelmesség leplezetlen nyilvánulása és tilos a
hangos szó. Ezért csöndesen, mosolyogva, feltünés nélkül szól, az elmés
beszélgető módján. Ebben a modorban a forma, a külső megjelenés feltünő
eredetisége is megütközést kelt: ezért Heltai verseinek külső formája
minden inkább, mint feltünően eredeti. A nyelve rendkívül egyszerű,
kevés a színe, inkább a fordulatosságával jellemez, alig különbözik a
mindennapi prózától; nem az eredeti szavak, kifejezések gazdagságával
hat; még a banalitást is jobban szereti, mint a hangos beszédet. Aki a
verseket úgy olvassa, hogy hozzájuk képzeli a költő hangját, azt kell
higyje, hogy Heltai meleg, lágy tenor hangon, kissé halkan, erős
akcentusok nélkül inkább elmondja, mint énekli dalait. S ez a hang az,
ami verseinek előadását kedvessé teszi, mert bensőség, valami bizalmas
közvetlenség van benne. Heltai legjellemzőbb tulajdonsága, a
szeretetreméltóság, leginkább a hangjában kap meg. Azok közül a hangok
közül való, amelyekből rögtön ráismerünk a két legbecsesebb sajátságra:
az okosságra és a jóságra.

Valamikor laza erkölcscsel és cinizmussal vádolták. Igaz, nem vett
komolyan némely tilalomfákat, melyeket a szigorú erkölcsű magyar
hagyomány állított a költő elé. Képmutatás nélkül beszélt a szerelemről
s szerelmei, melyekről szólt, nem voltak a Plató iskolája szerintiek.
Kedves, csinos, ledér és hűtlen kis grizettek hamis, mosolygós arca
kandikált ki rímei közül s betöltötte őket valami illatos, fiatalos
érzékiséggel. Ez nálunk szokatlan hang volt s mert a falusi életet élő
magyarságnál ez a grizettkultusz ismeretlen volt, megérzett rajta, hogy
a költő képzelete alakította a pesti kis Katókat párisias grizetté.
(Ebből a stilizált grizett-levegőből lettek aztán később Heltai
novellái.) De kedves volt, mert a pillanatból fakadt benne az érzés,
megérzett rajta a pillanat frissesége s megérzett a fiatalság életvágya
és pezsgő vérű életteljessége. Nem örökké tartó, tragikus szerelmekről
van itt szó, hanem a fiatal vér bohó fellobbanásairól, amelynek hevesek
a vágyódásai, fájdalmasak a csalódásai, de aki érzi, maga is tudja, hogy
sok hozzájuk hasonló fog még jönni, a hűtlen Szerafin után a még
hűtlenebb Kató fog következni, Kató után pedig még egy sereg más. A
fiatalság szerelmeskedése ez, készülődés az érettebb, mélyebb, az élet
gyökereit jobba megfogó érzésekre. Van benne egy kis koraérettség: az
igazán fiatal ember nem tud mindig úgy fölötte maradni a saját
érzésének, mint a fiatal Heltai. Ez épen az ő okossága: ő sohasem merül
el teljesen magamagában, kicsit mindig fölülről nézi önmagát s mintha
maga is mosolyogna a saját ifjúi felbuzdulásán. Ez a forrása
iróniájának. S ebben az iróniában már kiütközik első jele annak a belső
meghasonlásnak, mely később, majd tíz-tizenöt év mulva uralkodó vonása
lesz az új magyar lírának.

Szerelem és halál, ez a két motivuma van ennek a lírának. Majdnem oly
gyakran beszél arról, hogy mi lesz, ha majd meghal, mint a friss
leánykák csókjairól. S a halállal is játszik, beleszövi
szerelmeskedésének vidám motivumaiba, nem fél tőle, kissé tiszteletlen
vele szemben. Nem félelmetes, szent probléma számára a meghalás, hanem
csak hangulat, épen olyan, mint minden más hangulata. Ez is a
fiatalságból fakad: a fiatalember sokat foglalkozik a halállal, de épen
mert fiatal s tele van az élet nedveivel, nem veszi komolyan ezt a
legkomolyabb valóságot, az életnek egyetlen igazi valóságát. Olyan
messze van tőle, életérzésétől annyira idegen, hogy könnyen tréfálhat
vele. „Egy csöndes este eljön értem, az ágy előtt némán megáll, a
kaszanyéllel fejbekólint a vén kaszás, a zord halál.“ Igen, eljön, de
mikor lesz ez? Talán nem is igaz, hiszen olyan fiatal vagyok, annyi élni
valóm van még, annyira az életé vagyok – sipkát teszek a zord kaszás
fejébe, hogy mulatságosabb legyen, az én könnyűvérű hangulatomhoz
közelebbálló.

De mindennap meghal az ember egy kicsit. Ezt megérzi a költő is és
egyszerre megszólal benne egy új húr: a melanchólia, a fiatalság
elmulásának merengő bánata. Ebből fakadnak Heltai legmélyebb, legszebb
és leghatásosabb versei. Okos, vidám szemére néha felhőt von ez a bánat,
elmult érzések száraz leveleit csörgeti meg lelkében az elmúlás hűvös
szele s ő megborzongva húzza összébb a vállát, lecsüggeszti elgondolkozó
fejét. Olyan ez a melanchólia, mint egy nyárvégi délután, amikor még
megvan a nyár mele és a nap is fenn van még az égen, de már halk, alig
észrevehető hüvösségek jönnek és finom, bánatos szürke színek elegyednek
a nyár gazdag pompájába. Heltai is meg tudja még találni a régi, friss
hangot, a régi, vidám ritmusokat, de a hangja tompábbá és mélyebbé
válik. És amire eddig nem ért rá: magába száll és búsan néz mindannak
utána, ami elmúlt, ami tegnap még volt, ma már nincs. Heltai lírai
tenorjába ezek a hangulatok olvasztják bele a legtöbb és legnemesebb
ércet.

Ma, hogy újra olvassuk, egészen más szemmel, mint ahogy anak idején
olvastuk Heltai verseit, különösen vagyunk velük. Azok a hangulatok,
melyeket annak idején keltettek bennünk, fölébrednek és összekeverednek
a mai, egészen más hangulatokkal. Valami finom, fonyadt ízét érezzük a
verseknek, azt az ízt, amely némely régi, nemes borokban szokott
meglenni. Ami akkor új, sokszor meghökkentő is volt bennük, azon ma már
rég túl vagyunk; ma önmagunktól, a költőnek belőlük kibontakozó arculata
által hatnak ezek a versek. Ugy vagyunk velük, mint bizonyára a költő
maga is: eltünt ifjúságunkat keressük bennük, régi hangulatainkat,
melyek vággyal, melanchóliával töltenek el, de megfogni már nem tudjuk
őket.



PETŐFI NAPJAI.[2]

Egy kis vidéki város. Polgársága, német, rác és görög kereskedők, apró
iparűzők csöndesen tengeti életét, nem törődve, csak a maga mindennapi
nyárspolgári gondjaival, amelyek között egy történelmi esemény
szenzációjával hat egy-egy országos vásár, világra szóló probléma egy
kis utca kikövezése. Apró kurtakocsmákban, egy-két füstös kávéházban
hallgatagon pipázgató vagy semmiségeken veszekedő filiszterek. Az ódon,
egyemeletes házak szobáiban, az ablakoknál polgárlányok varrogatnak s
szemérmesen, tükörből nézik az utcán járó-kelőket, a csoszogó öregeket,
kosaras cselédlányokat, kardcsörtető jurátusokat. Az asszonyok a
konyhában szidják a cselédet vagy az udvaron teregetik a fehérneműt.

Banális, üres, egyhangú kis város, amilyen ezer van mindenfelé, amerre
német polgárok házakat építettek és körülvették magukat nagy, otromba
kövekből összerótt falakkal. Mintha megálltak volna az összes órák;
évtized számra semmi változás, a fiúk abban a szobában születnek és
halnak meg, a melyben az öregapáik születtek és meghaltak, a lányok alig
hogy kijöttek mirtuskoszorúval a fejükön a dunaparti
plébánia-templomból, pár év mulva olyanok már, mintha a saját maguk
anyái volnának és a saját maguk apáihoz mentek volna nőül. Mintha itten
soha többé nem akarna lenni változás, harc, forrongás, fejlődés, új
dolgok jövetele, – élet. Egy nagy népfajnak elszakadt töredéke: elvágva
a maga törzsétől, hogy ne kaphasson tőle többé megifjító friss nedveket,
önmagából pedig nem tudva tápláló új gyökereket verni a földbe. Egy
város, amelynek csak hétköznapjai vannak, nincsenek ünnepei, amelynek
nincs lelke, mert nicsen kultúrája, amely néma, mert nincsen irodalma,
sem művészete. Német szinháza halvány visszhangja a bécsinek, egy-két
tengődő újságjának semmi szinvonala, tudománya egy-két jóravaló orvos
vagy tanár dilettantizmusa, sehol semmi nyoma az önálló, élő, a fejlődés
csiráival tele szellemi életnek. Ebből a városból nem lesz soha semmi,
vagy ha lesz valami, az el fogja söpörni ezt a várost, mert nem belőle
magából sarjadzik ki, hanem úgy plántálódik bele kívülről, tőle idegen
talajból, akarata nélkül, anélkül, hogy csak észre is venné.

Pest a negyvenes évek elején. Ebben a lomha tömegben feltünik egy pár
különös ember. Egészen mások, mint a benszülött lakosság, nem elegyednek
össze vele, csak élnek közte, idegenül, csak annyira törődve vele,
amennyire éppen muszáj. Komolyképű magyar urak: itt telelő falusi
birtokos nemesek, vármegyei urak, lassú járású táblabírák, fiskálisok,
jómódú, emberséges gombkötők, asztalosok, csizmadiák és egyéb
mesteremberek, duhaj jurátusok, diákok. Idegenek, furcsák, de érdekesek
a német polgárok szemében; legtöbbjüknek nemesi címere, úri módja vagy
hivatala tekintélyt parancsol, faluról hozott büszkeségük, amellyel rá
lenéznek, tiszteletet szerez nekik a tekintélyeket szívesen tisztelő
pugrisság előtt. Megadatik nekik minden tisztesség, a melyet az ország
fölött uralkodó fajta megkívánhat. Csak a jurátusok ne kötnének bele
minduntalan a mesterlegényekbe és ne pislognának rájuk olyan szíves
szemmel a lányok az ablakból, mikor sarkantyújuk végig peng a csöndes
utcán! Alig pár száz ember ez az egész magyarság – és ez fogja
szétrobbantani a város másfélszáz éves rendjét, fel fogja verni a
nemzedékek óta megülepedett, poros csöndet, széttöri az ódon
városfalakat s a mintegy álmukból ébredő és még káprázó szemeknek
kilátást nyit a hatvani kapuból az Alföld felé, egész az erdélyi
Kárpátokig, a rozoga hajóhíd és a budai Várhegy fölött egész Bécsig.
Ennek a pár száz magyarnak lelkében ködös álomképen, alaktalanúl, de már
lassankint bontakozva, majd hirtelenül kibontakozva Budapest forrong,
egy főváros, az ország közéletének lüktető középpontja, egy a maga
útjait kereső, kínosan vergődő, hirtelen fellendülő kultúra székhelye,
milliónyi embertömegekből kiváló tehetségek, szellemi erőfeszítések,
energiák gyűjtőmedencéje.

Annak a néhány könyvolvasó, papirosfogyasztó és vitatkozó magyarnak az
elméjében már élnek a gyors léptekkel közeledő új kor eszméi, amikor a
német polgárok, a város tulajdonképeni lakosai nem is sejtik még, hogy
ha ők nem tettek egyebet, mint ismételték apáik életét, a fiaik már nem
folytatják őket, egészen más életet fognak, egészen más környezetben
élni, s az ő csöndes, nyugalmas, kérődző életük örökre el fog tünni e
föld színéről. Széchenyi már kiadta jelszavait, a pozsonyi
országgyűlésen már két évtizede viaskodott az ellenzék, Kossuth már
feltünt, de ezt Pesten csak az a kis magyar csapat figyelte izgatottan,
a benszülött polgárok még mindig úgy nézték az országgyűlés, az országos
politika eseményeit, ahogy évszázadok óta mindig nézte a magyarországi
városok német polgársága: mint valami tőle messzeeső, az ő életét nem
érintő, rá nézve közömbös színjátékot. Pest nem volt még színhelye a
politikának, amely Pozsonyban székelt, az országgyűlésen.

De székhelye volt már az irodalomnak vagy három évtized óta. Ide
gyülekezett, vagy ide törekedett, aki magyar író volt, vagy az akart
lenni. Itt volt az Akadémia, itt voltak a kiadók, a lapok, itt volt
egyedül lehetséges, hogy legalább néhány ember úgy, ahogy, meg tudjon
élni az írás mesterségéből. Ez is csak kicsinyes kezdete volt az
irodalmi életnek; egy-két tengődő napilap, két-három civakodó vidékies
divatlap, egy ideig a Bajza–Vörösmarty–Toldy triász areopag-tekintélyű
Athenaeuma. Az a tizenöt-húsz fiatal ember, aki akkor a lapok körüli
irodalmat jelentette, szorosan egymás mellett élt, tudott egymásról
mindent, belelátott egymás zsebébe, akarva-akaratlan folyton egymásba
botlott. Hát persze, sok volt köztük a civakodás, az irigykedés. Az
öregedő Vörösmarty, a szókimondó Bajza kívül állottak ezen a körön, az ő
tekintélyük, koruk, a közélet előkelőségeivel való összeköttetésük nem
engedte, hogy belekeveredjenek ebbe a kicsinyes, marakodó életbe; ők
jelentették egy pár tollforgató birtokos úrral, Fáy Andrással, Szemere
Pállal s a többiekkel együtt az irodalmi élet arisztokráciáját. A többi,
a lármás had, csupa közepes tehetségű és készültségű, fiatal és szegény
emberből állott; egy Magyarországon még akkor egészen új társadalmi
típus jelent meg bennük először: az újságíró.

Ebben az életben jelenik meg egyszerre Petőfi. Koplalásban gyakorlott,
kopott vándorszínész, a modora szögletes, a viselkedése faragatlan, de
rajta van már a disztinkció: az Athenaeum avatta költővé, Vörösmarty
állt be tehetsége első hírnökének. Föllépése nem arra való, hogy
megkedveltesse az emberekkel; érzékeny, sértődő, indulatos, gőgös, egész
személyét a nyilvánosság elé hajító fiatalember, aki barátságát úgy
osztogatja, mint valami fejedelmi kegyet s aki egy ferde tekintetért
mindjárt összevész mindenkivel. Az „úri tempót“ nem érti, tehát megveti.
De a versei tetszenek a közönségnek; a szerkesztők hamar észreveszik ezt
és kapnak rajtuk. 1844 január 11-én már megjelenik az első kritika is a
Garay János Regélő-jében s ezt mondja: „A lyrai pályán valamennyi
felett, kik 1840 óta léptek fel, kiemelkedő Petőfi Sándor. Az ő
költeményei több álnév alatt saját meglepő jelleműek, mélységben és
világosságban egyaránt kitűnőek; úgy tetszik, hogy akár az örömet jó
humorral (csak hogy itt őrizkedjék a soktól), akár a szenvedést győzi
fájdalommal, szóval neki oly életének kell lenni, hol közel van hozzá
minden költői anyag s nem kell zaklatni a phantasiát képekért s
érzésekért.“

A fiatal költő zavartalanul élvezheti a siker első mámorát és édességét
s hosszas hányódás-vetődés, nyomorgás után végre legalább valamelyes
exisztenciához is jut, mint Vahot Imre Pesti Divatlap-jának
segédszerkesztője. Vahotnak jó szerkesztői szimatja volt, mikor teljesen
lekötötte magának az akkori legnépszerűbb fiatal költőt, aki e mellett
még személyes szereplésével is folytonosan élesztette az érdeklődést
maga iránt s így a lap iránt is, amelybe dolgozott. Petőfiben nem volt a
legcsekélyebb irtózás sem a nyilvános szerepléstől, nem volt benne semmi
abból a szemérmetességből, amely el szereti takarni a világ előtt
magánéletét. Ő kereste, óhajtotta a nyilvánosságot; azért rajongott a
színészségért is, mert ez adja meg a nyilvános szereplés legtágabb és
legközvetlenebb lehetőségeit. Egész költői pályáján minden magánügye,
egész személye annyira exponálva volt a közönség előtt, mint ahogy a
szinész személye exponálva van a szinpadon. Az önbizalmának nem voltak
korlátai, soha egy pillanatra sem ötlött eszébe skrupulus, hogy amit
tesz vagy mond, az vissza is tetszhetik. Ebből folyt a gorombaságig menő
türelmetlensége az ellenvéleménnyel és kritikával szemben. Aki nagyon
biztos magamagában, az könnyen hajlandó ostobának és gonosznak
minősíteni mindenkit, aki nincs tőle annyira elragadtatva, mint ő maga.
Kivált ha ezt a véleményét támogatja a támadók kiléte és a támadás
módja.

Petőfit az első támadások a kicsinyes irigykedés, a hirlapi konkurrencia
zavaros forrásaiból érték. A kis embereknek azt a éhes világát, amely az
akkori pesti lapok körül csoportosult, hamar felbosszantotta a közéjük
toppant vándorszinész hallatlan sikere s a versenyző divatlapok sápadt
irígységgel nézték a Pesti Divatlap kitünően bevált új akvizicióját.
Megjelent a Versek első könyve, – zajos, nagy siker. Csakhamar rá a
Helység kalapácsa. Ez is tetszett, de már megjött rá az első rosszmájú
kritika a pozsonyi Hirnök-ben egy Poór Jenő aláírású cikkben, amely a
semmit megérteni nem tudó s nem is akaró rosszhiszemű ostobaság
valóságos iskolai példája. Csakhamar kiadták a jelszót, amelyet aztán
ötvenféle változatban, únos-úntig kiabáltak bele a költő és közönség
fülébe. Petőfi tehetségét nem vonjuk kétségbe, de szigorúan meg kell
róni póriasságát, mely sokszor aljasságig fajúl, bordalait, melyek a
borízű duhajkodást terjesztik, pongyola technikáját, amely a műgond
hiányából folyik. Több-kevesebb változatossággal mind csak ezt mondja,
hol nyilt rosszakarattal, hol meg bujkálva, a jóindulatu oktatást
affektálva, ami kritika ellene megjelent. S a bíráló cikkek ez
áradatában nem találni egy épkézláb megjegyzést, egy helyes megfigyelést
a költő egyéniségéről vagy költői természetéről. Ha Petőfi nem lett
volna is olyan türelmetlen a kritikával szemben, akkor sem lett volna
csodálni való, hogy olyan goromba szavakkal rázta le magáról a
divatlapok kritikusait. A haragot ellene szította a Pesti Divatlap
azzal, hogy ahol csak lehetett, az émelygésig magasztalta a maga
költőjét és rendre közölte azokat a többnyire elég silány versezeteket,
melyek szerzői fellengző módon dicsőitették Petőfit. Alig volt száma az
akkori Honderűnek meg az Életképeknek, amelyben ne lett volna vagy egy
döfés Petőfi ellen; akkor még virágjában volt az a furcsa divat, hogy a
lapok számról-számra kölcsönösen lebirálgatták egymás közleményeit s
mivel Petőfi a Pesti Divatlap minden számába írt valamit, hát mindig
volt alkalom egy tüskét szúrni bele.

Bizonyos, hogy soha Magyarországon senki nem foglalkoztatta annyit és
oly szünet nélküli folytonossággal a nyilvánosságot, mint Petőfi. A vele
s szereplésével való foglalkozásnak ez az intenzitása az egyedüli, ami
az akkori sajtó közleményeiben arra vall, hogy itt egy nagy szellemről
van szó. Mert egyébként Petőfi dicsőitőinek épp oly kevéssé volt
fogalmuk nagyságáról, mint becsmérlőinek. Bőven aggatták rá a magasztaló
jelzőket, de sehol egy szó, amely azt éreztetné, hogy kimondóját egy
géniusszal való közvetlen érintkezés ihlette meg. Még olyan okos és
fogékony elme is, mint Pulszky Ferenc, amikor szól róla, fogalma sincs
Petőfi méreteinek históriai voltáról. Az egyedül komoly számba vehető,
irodalmi szinvonalon álló kritika, amely Petőfi életében megjelent, az
Eötvös Józsefé, tele van ugyan érdekes megfigyelésekkel s Petőfinek a
magyarsághoz való viszonyát nagyjából helyesen világítja meg, de szintén
olyan hangon van megírva, amelyen megérzik, hogy írója egyáltalán nem
érezte meg Petőfi művészetének korszakos nagyságát. Pedig ez a kritika
már 1847-ben kelt. Eötvös is bizonyára elcsodálkozott volna, ha valaki
anticipálja előtte a mi mai felfogásunkat s fölébe helyezi Petőfit
Vörösmartynak s minden más addig élt magyar költőnek. Hogy is hihette
volna az előkelő kortárs, hogy az a szögletes modorú, lármás, feltünően
öltözködő, kávéházba járó, ujságcsináló fiatalember a legnagyobb és
legeredetibb szellemek egyike, akiket a magyar föld valaha nemzett! Az
ember külső helyzete, a hely, melyet a társadalomban elfoglal,
meghatározza azt a módot, ahogyan súlyát a kortársak mérik. Még az
irodalomtól távol élők, a közönségből valók egy-két dadogó, naiv
nyilatkozatán érzik leginkább, hogy igazán elteltek a költő nagyságával,
– nekik nem kellett röstelkedni, hogy kortársak, tehát önmaguk fölébe is
emelik a társadalmilag jelentéktelen, szegénységgel küzködő költőt. Az
előtte járó költők, írók, ha szegény emberek voltak is, mégis csak az
úri osztályból, a nemességből származtak s annak hangján és lelke
szerint írtak. A parasztkorcsmáros fia nem csatlakozott az uralkodó
osztályhoz, a néphez fordult s hamar ráalkalmazták a „népies“,
„népköltő“ jelzőket, melyek nem voltak ugyan megróvás-értelmüek, de
mégis volt valami olyan mellékízük, ami valami alacsonyabb rendüt
fejezett ki.

Az 1847. évvel elhallgat Petőfi kritizálása. A költő új szerepben áll
elé: teljes erővel a politikára veti magát. Izgalmas rövidségü idő alatt
végigcsinálja egy zajos politikai pálya fázisait: jön 1848 március 15-e,
a népszerűség szárnyain a fellegekig repül, majd híres versével a
királyok ellen heves ellenzést kelt a mindhalálig loyális magyarok közt.
„Tény, hogy még a márciusi napokban is a magyar nemzet egyik kedvence
voltam… néhány hét s íme, egyike vagyok a leggyűlöltebb embereknek“ –
írja egy nyilatkozatában. Nem volt igaza, mert nem lett gyűlölt emberré,
csak éppen, hogy politikai szereplését a maga medrébe szorította az
események gyors fejlődése, melyet nem a márciusi ifjak irányítottak
többé. Aztán a bukás a képviselőválasztáson, a haragnak szenvedélyes
kitöréseivel, majd a háború Bem oldalán – s egyszerre elhallgatnak a
kortársak Petőfiről. Az utolsó szó, amely mint talán még élőről szól
róla, 1849 augusztus 7-én, a kolozsvári Szabadság-ban jelent meg, egy
rövid tudósításban a segesvári csatáról, amely így végződik: „koszorús
népköltőnk, a hőslelkű Petőfi Sándor hír szerint elveszett“. A
szerkesztő ehhez megjegyzést fűzött: „Nagyszerűbb nemzeti csapás lenne
tisztelt barátunk elvesztése, semhogy a valóság esetében eddig hivatalos
tudósítást nem kaptunk volna felőle. Minthogy pedig ily tudósításunk
maig nincs, alaptalan mende-mondának hisszük és valljuk azon hírt“.

(1911.)



MÓRICZ ZSIGMOND

Olvasókönyvi közhellyé vált az aratás, mint a magyar paraszt legnagyobb
munkabeli erőfeszítése, mikor néhány napra a munkában központosul az
egész élet, a munka láza feszíti meg az egész idegrendszert, minden izom
kiadja teljesen, ami erő csak van benne s a mező, a levegő is fülledtté
izzik a munka gőzétől. Szent extázis tölt el minden élőt és élettelent,
mint egy munka-ünnep ujjongó, lihegő orgiáján s a primitiv népdal a
munka zsolozsmájává válik. Móricz Zsigmond is írt le egy ilyen aratási
jelenetet a Sárarany néhány lapján.

Az aratásnak ez a diadalmas és ünnepi áhitattal teljes képe, akarva, nem
akarva szimbolumává válik lelkemben a Móricz Zsigmond dolgozása
módjának. Mintha egy nagy búzatábla volna előtte és azt kellene
learatnia: úgy gyürkőzik neki témájának, azzal az elszánással, hogy ki
kell facsarnia magából, ami erő csak van benne és mintha valami belső
láz hajtaná mind előbbre, gabona-tábláról gabona-táblára,
jelenetről-jelenetre, mind beljebb, az emberi lelkeknek külső kérgén át
a gyökerükig. S mikor készen van a mű, úgy hat, mint egyetlen hatalmas
nekifeszülés eredménye, amelybe bele van fojtva mind az az izgalom, az a
lázas, mohó energia, amely az íróban dolgozott munkája közben. Ez az író
nem veszi könnyedén a dolgát, általában nem vesz könnyedén semmit a
világon, nem tud közönbös maradni, nyugodtan, izgalom nélkül jeleneteket
fűzni, alakokat összekeverni, mesét szőni, – kavarogva forr benne a sok
szemlélet, kép, gondolat, hangulat, ami egy mű nyers anyagát teszi, s ez
az erjedő massza minden pillanatban azon van, hogy szétveti a hordót,
amelybe bele akarják szorítani. Móricz minden regénye heves belső
konvulziókból alakult ki s alig birom elképzelni, hogy valamennyi, de
különösen a legerősebb feszültségü Sárarany ne jelentene számára egy
nagy belső rázkódást. Bizonyos mértékig az olvasóra nézve is elvesztik
az olvasmány hatását s élményekké válnak, intenzivebben átélt, lényünket
jobban felrázó élménnyé, mint életünk akárhány eseménye. Az íróra magára
nézve elképzelhetetlen, hogy ne valóságos, pozitiv események legyenek,
életének legalább oly fontos mozzanatai, mint akár egy szerelem, egy
gyermek születése vagy halála, vagy akármi más legfontosabb dolog. A
regények minden részlete tele van élet-izgalommal, amely ott vibrál a
sorok között, fölöttük, alattuk s ez az izgalom átszuggerálódik az
olvasóra, szorosan, csaknem egységbe kapcsolja össze a könyvvel és az
íróval s teljesen eltűnik a dolognak irodalmi olvasmány természete: az
az érzés kél, hogy itt valósággal történik valami, amiben cselekvő
részesek vagyunk, mi is, az író is. Egy darab forró, vonagló életbe
kerültünk bele s nem birunk közönbös, szórakozást kereső szemlélők,
páholy-publikum maradni, átugrunk azon a keskeny korláton, melyet a
könyv betű és papiros mivolta szab meg s beállunk a porondra, az
események közé. Szép-e a történet, rokonszenvesek-e a szereplők,
láthatók-e a lélektani motivumok – és minden más megszokott kritikai
kérdés s kategória érvényét és értelmét veszti. Az író nem behálózni,
megvesztegetni akar az írói tehetség mesterfogásaival, hanem birokra kél
velünk, lenyügözi gondolatunkat és visz magával a maga világába.

Van Móricz Zsigmondnak egy nagyon jellemző mozdulata, melyet bizonyára
jól ismer mindenki, aki őt ismeri. Kerek fejét kissé előre szegi, a
szemét valami komor, dacos sötétség árnyékolja be s a homloka a szeme
közt ráncokba húzódik össze. Olyankor látni ezt rajta, mikor valami
szöget üt a fejébe, gondolkodóba ejti, amikor kivülről, beszélgetés vagy
valami esemény révén valami izgató anyag kerül a gondolkodásába. Mondom,
jellemző reá ez az arckifejezés; elárulja, hogy az izgató gondolat
legelőször is elkomorítja nyugodt állapotában nyilt és derült lényét. Ez
a sötét, komor alaptónus jellemzi a munkáját is. Nem derült író, aki a
maga belső harmóniájának derült képeit vetíti ki magából, hanem a maga
lelkével és az élet jelenségeivel harcbaszálló, dacos bajvívó, nyers,
darabos, kiméletlen, néha durva is, haragos indulat forr a lelke alján.
Minden erőfeszítése egy-egy nekibúsulás, – ez a legspecifikusabban
magyar vonás benne; a nekibúsulás fogalma a magyar lélekben, a magyar
életben termett, más nyelvben nincs is szó rá.

Mikor Túri Dani a buzaaratás közben fürjfészekre akad, izgalmas munkája
közben is megsajnálja a boldogtalan kis családot, gondosan körülkaszálja
a szent helyet, hogy valami kárt ne tegyen bennük. Ehhez a rendkívül
finom érzéssel meglátott mozdulathoz hasonlít, mikor Móricz Zsigmond
története folyamán valami szelídebb, kedvesebb alakhoz vagy jelenethez
ér. Körülkaszálja a szent helyet, ahol ilyenek is vannak és azután megy
tovább a maga zordabb útjaira. Az ilyen enyhe helyek azonban ritkák; a
regény folyton növekvő izgalommal megy jelentről jelentre, a levegő
mindjobban megfűlik és mind jobban megtelik villamossággal. A
Sárarany-ban ez a feszültség egy rettentő robbanással, szinte már az
irodalmi lehetőség korlátait is szétvetve, sül ki. A Galamb papné-ban az
utolsó pillanatban egy biztosító szelep nyílik ki. Az Isten háta
mögött-ben önmagukban torpadnak össze a történet folyamán
összesűrűsödött gőzök.

Mindegyikben azonban már a kiindúló pontban be vannak fűtve a szereplők
s a fűtő anyagoknak nagy halmaza gyűlik össze körülök, amely rendre
beledobálódik az izzó kohóba. Nagy indulatok dolgoznak a lelkekben,
nagyon is szűk lehetőségek vasabroncsaival befogva s ezeknek az
abroncsoknak feszegetésében morzsolódik el az életük. Túri Daniban egy
óriási, országra szóló dolgokra hivatott egyéniség szorul a szűkös
paraszti élet határai közé s rettenetes tettereje önemésztő vívódásokban
őrlődik s hitvány szerelmekben ég ki. Az óriási temperamentum nem talál
teret a maga számára, hát az asszonyokkal marcangoltatja szét és falatja
föl magát. A Galamb papné házaspárját a falusi élet eseménytelen, ólmos
egyhangusága hajszolja egymásra s a folytonos súrlódásban összegyűlt és
kiéleződő ingerültségek, melyek sehol másutt nem találnak enyhítő
kifolyást, keserű marakodásban emésztik fel a szerelmet, mely összehozta
őket. Az Isten háta mögött tanítónéjában a heves, mohó életvágy áporodik
férfivadító érzékiséggé a kisvárosi szegénység testi és szellemi
sivárságában. A környezet mindenütt úgy nehezedik az emberekre, mint az
ólmos levegő, lefojtja, összenyomorítja, békóba veri őket és éppen azt
fordítja visszájára bennük, amit a természet nagy dolgokra hivatott
erényül oltott beléjük. Mindegyikre mint valami fátum nehezedik az a
levegő, amelyet magukba szívnak – ők maguk nem is tudják, pedig az
sodorja őket a tragédia felé. Az ember csak forog, mint a bika a
porondon, mindjobban nekivadulva támad a korlátoknak, míg aztán
összetöri magát. A vége: rettentő, katasztrófális falnak-menés, vagy
sivár magábaroskadás.

Móricz Zsigmond nem nézi az amoralitás irónikus belenyugvásával az
embernek ezt a vívódását az élet lehetőségeivel. Morális lélek s ezért
haragos, indulattól remegő felháborodással szemléli a harcot. A
közönséges ember beleszületett az élet viszonyaiba, öntudatlanúl vagy
legjobb esetben fél-öntudattal él bennük, észre sem veszi őket. Móricz
Zsigmond úgy áll velük szemben, tompulatlan látással, megszokottságoktól
el nem fogúlt, friss ítélettel, mintha most került volna közéjük
először, nem tud beléjük nyugodni; fellázad ellenük. Csupa jobb sorsra
hivatott embert lát maga körül és haragban borúl el a szeme, hogy miért
nem érhetik el ezt a jobb sorsot. Innen az a haragos indulat, mely néha
– főleg a Sárarany néhány helyére gondolok – olyan jeleneteket rajzoltat
vele, amelyek úgy hatnak, mint egy dühös káromkodás. Brutálisak, durvák,
de nagy és nemes harag enyhül meg bennük.

*

Három regényben három különböző körét rajzolja a magyar életnek Móricz
Zsigmond: a Sárarany-ban a parasztvilágot, A galamb papné-ban a falusi
lateiner-osztályt és Az Isten háta mögött-ben a kisvárosi
hivatalnok-nyárspolgárságot. Mind a három osztály rajzolásával
megpróbálkozott csaknem minden magyar regényíró Jókai óta. Bizonyos
hagyomány is fűződött rajzolásukhoz s két-három nemzedék tudatában az
életnek ezek a körei alakultak a specifikus magyar genre
megtestesítőivé. A régebbi nemzedéknél ez érthető is volt: apáink és
nagyapáink magyar nemzete csakugyan falun és falusias kisvárosban lakó
nemzet volt, amely joggal tekinthette idegen ízűnek az akkor még csaknem
teljesen német városi polgárságot. Részben a rousseaui reminiscentiákon
táplálkozó mult század közepi liberalizmus világfelfogásából kifolyólag,
részben pedig amiatt a nemzeti nimbusz miatt, mely körülvette, ennek a
falusi milieunek a rajza idealizáltan stilizált lett. Azok az írók, akik
a faluból kerültek a városba s csak átvedlettek, nem hasonultak át
teljesen városi emberekké, az elmult dolgokra való visszaemlékezés
szépítő üvegén át néztek a rég elhagyott falura, amelyben gyermekkorukat
töltötték s amelybe mindig vissza-visszavágyódtak. Ezért a falusi életet
emlékezetük olyasformán idealizálta, mint ahogy gyermekkorunknak
szenvedéseire is úgy tekintünk vissza, mintha csupa édesség lett volna
mind. Ezenkívül ennek a kornak az írói csaknem mind a falusi birtokos
nemesség vagy az ezzel egyforma életet élő falusi intelligencia ivadékai
voltak, akik gyermekkorukban a falusi életnek inkább csak a
kellemességeit élvezték, akik a paraszt-élettel nem életközösségből,
hanem úgyszólván csak látásból, csak bizonyos alkalmi nyilvánulásaiban,
nem pedig egész bensőségében ismerkedtek meg. Mindezekből a lélektani és
társadalmi hatásokból alakult ki a régebbi magyar irodalom hagyományos
paraszt-képe, amely – egy nemrég még közkeletű és közérvényű fordulattal
szólva – ünnepi ruhájában ábrázolta a parasztot, azokban a
tulajdonságaiban, melyeket a nem közüle valókkal, nála különbekkel
szemben kifelé fordít. A falusi élet egyszerűbb, tehát tisztább és
nemesebb, mint a városi; a falusi ember is egyszerűbb, tisztább és
nemesebb, mint a városi. Ez a gondolat volt a régebbi magyar
paraszt-képnek alapszíne s ezt szentesítette a közönség is, mert
megfelelt saját emlékeinek, tehát valószínűnek találta. A mai nemzedék
már máskép látja; megérzi, hogy ennek a paraszt-képnek bizonyos exotikum
jellege van, kívülről van nézve és külső rétegeiben van ábrázolva.
Közben az élet mind komplikáltabbá vált sodrában maga a paraszt s élete
is átalakult; a mai magyar paraszt minden konzervatizmusa mellett is
igen lényeges dolgokban más életet él, mint az ötven év előtti.

Ez az átalakult paraszt-kép a maga teljességében először Móricz
Zsigmondnál jelentkezik. Ő abból az oszályból való, amely még csak egy,
legfeljebb két generáció óta rajzott ki a parasztságból, még erős
gyökerekkel van hozzánőve. A falu és a falusi kisváros neveltje, még
rajta a falusi por: de lelkileg már elszakadt a falutól, életét nem
látja a minden lehetséges életek legboldogabbikának és legszebbikének.
Egy előretörő, az élettel kemény harcot vívó fajtának az ivadéka, aki
már atavisztikusan is az idegeiben hordja és a maga tapasztalatán is
megismerte a falusi szegény ember életének keservességét, nélkülözéseit,
folyton a szűkkörű lehetőségek korlátaiba ütköző küzködését, testet
elgyötrő, lelket tompító verejtékezését. Ő tehát a lelkében más képét
hozta a falunak, mint a birtokos urak, papok és más urak fiai s ezek az
emlékek fanyarabb ízű, kevésbé idillikus hangulatot vegyítenek gyermek-
s ifjúkori visszaemlékezéseibe. Szereti a falut, szenvedélyesen
érdeklődik iránta, jobban, pontosabban, többoldalúan ismeri, mint
legtöbb elődje az irodalomban, de nem vágyik vissza bele s úgy tudja
nézni, minden idealizálás nélkül, amilyen a valóságban. Látja – mennyire
látja! – a szépségeit, a nagyszerű, érdekes vonásait (olyan nagyméretü
paraszt-alakot, mint Túri Dani, soha nem látott egyetlen magyar író
sem), de látja bűneit, csúnyaságait és kicsinyességeit is, amelyek a
verejtékkel trágyázott, szegénységgel, tudatlansággal, tehetetlenséggel
vert falusi földből zsendültek ki.

Ez a lélektani magyarázata annak, amit úgy hányt a szemére egyik kitünő
kritikusa, hogy egyetlen írónk sem szerette a parasztot oly kevéssé,
mint ő. A tévedés itt abban áll, hogy az elfogulatlanságot
szeretetlenségnek minősíti, holott Móricz Zsigmondnak minden a faluról
rajzolt képén megérzik a szeretet, de nem az elfogult, dédelgető
szeretet, hanem a haragos, keserű felháborodás a parasztember sorsán,
azon a jellemképen, melyet ez a sors kifejlesztett benne s amellyel épen
legjobb tulajdonságait fordította visszájára. Mennyi szépséget, hősi,
nagyszerű vonást tud belerajzolni Túri Dani grandiózus alakjába, mennyi
gyöngédséggel, megértéssel tudja rajtakapni természete egy-egy nemesebb
megindulásán s mennyire meg tudja magyarázni bűneit is!

Hogy régebbi íróink mennyire kívülről nézték a parasztságot, legjobban
az mutatja, hogy az egészet egyetlen egységnek látták és nem vették
észre szociális tagoltságát, amely egy falu népét, mint önmagában teljes
társadalmi alakulatot mutatja meg. Móricz Zsigmondnál a falu népében
megvannak kicsinyített arányokban a nagy társadalom összes osztályai: a
néhány nagy gazdából alakuló, a maga különb voltát erős gőggel érző és
különállását életmódjában, szokásaiban, társadalmi és házassági
kapcsolataiban gondosan megóvó arisztokrácia, az ehhez szívesen
kapaszkodó középrend meg a parasztból lett és félig paraszti életet élő,
de a maga különállására büszke iparosság és ezek alatt a proletáriátus,
a szegénység: a zsellérek, munkások, cselédek elnyomott hada. Mindezek
felett pedig mint külön réteg, a javarészben a parasztságból kivált,
rangban, műveltségben fölötte álló, de tőle függő műveltek osztálya, a
papok és a tanítók. Ezek adják ki a falu népének képét, mert a többi úri
nép, a kisebb földesurak, szolgabírák már csak lazább kapcsolatokkal
függenek össze a falu tulajdonképeni életével s tőle elkülönítve élik a
maguk külön, zárt területen lefolyó életét. Ez a megfigyelés is képet ad
arról, hogy mennyire bensőbben és pontosabban látja Móricz Zsigmond a
falu életét: a maga egész valószerű voltában látja, mint önmagában zárt
társadalmi alakulatot, amely más, vele egyező, tőle csak negyedórányi
távolságokra eső faluktól jóformán teljesen elzárva, magamagában él,
mintha valami rejtelmes centripetális erő húzná össze a népét, hogy ki
se tudjon mozdulni a maga telkei körén túl. A magyar faluknak erre az
elkülönözöttségére Móricz Zsigmond mutatott rá egyik Nyugatbeli
cikkében, az Ököritóról szólóban s erre jellemző az is, hogy a
Sárarany-ban, amelyben megtalálhatni a falusi élet minden lényeges
mozzanatát, egyetlen egy eset sincs arra, hogy valamelyik falusi
embernek valami más falubelihez csak valami köze volna is. Mintha az az
egy falu egymaga volna a világon.

És mennyire ismeri Móricz Zsigmond a maga faluját! Olyan
paraszt-interieuröket még senki sem rajzolt irodalmunkban; a ház, a
környéke, a szobái, berendezésük, használatuk módja; ahogy a paraszt
öltözik és vetkőzik, alszik és ébred, étkezik és iszik; minden
mozdulata, minden szokása, amelyet munkája, lakásának minéműsége,
ruhájának szabása, étele és itala határoz meg – a mezei munka a maga
egyszerű sokféleségével, mindenféle fogásaival, a hozzátartozó
tudnivalókkal – mindez és sok más megelevenedik a lelkében és
megelevenedik az írásában, mert a legapróbb részletekig kiterjedő
pontossággal és hűséggel van megfigyelve s e közül az ezernyi részlet
közül mindig rendelkezésére áll éppen az, amely a pillanatnyilag adott
képhez szükséges. Ez a realisztikus megfigyelés és emlékezet adománya.
Ezért teszik képei a szemmel látott dolgok hatását. Nekem a Sárarany
olvasásakor sokszor volt az a benyomásom, hogy Móricz Zsigmond nemcsak
elképzeli, hanem a szó szoros értelmében szemmel látja, nem
viziószerűen, hanem testileg, a valóságos látás realitásával, alakjait,
amint mozognak, dolgoznak, évődnek, civakodnak, – szóval, amint élnek. S
ugyanilyen a dialógusa is: néha valóságos hallási benyomásokat kelt,
mintha fonográffal volna felfogva. Ez a teljes realitás magyarázza meg
nála a parasztbeszéd trágárságait is. Aki élt falun, az tudja, hogy a
parasztok beszédjében, ha teljesen maguk közt vannak, csak úgy röpköd a
trágár szó, amely a folytonos használattól már elvesztette eredeti aljas
ízét és bizonyos gondolatok és indulatok sztereotíppé merevedett
kifejezésévé vált. S a paraszt-életnek leplezetlenebb, illendőségi
formáktól kevésbbé korlátozott mivolta magyarázza meg Móricz Zsigmond
erotikus képeinek meztelenségét. Az a nagy szerep, melyet az erotika
játszik munkáiban, bizonyára más, mélyebb, egész egyénisége energiájával
kapcsolatos tényezőkből magyarázódik, – a képeket azonban, melyeket a
Sárarany s némely novella erotikus részleteiben rajzol, a
paraszt-életnek a stilusa határozza meg. Egész másképen, rejtettebben
nyilvánul az az erotika, amelynek egy különös és psychológiailag is igen
érdekes faja a Galamb papné cselekményének alapja s amely Az Isten háta
mögött tanítónéját emészti izzadt gerjedelmeiben. Ugyanilyen
realisztikus megfigyelés eredménye a kisvárosról rajzolt kép Az Isten
háta mögött-ben. A különbség csak az, hogy míg a falu Móricz Zsigmondnak
minden szépségével és minden bűnével együtt kedves, a kisvárost nem
szereti, alig lát benne szépséget, sőt még enyhítő körülményei is alig
vannak számára. Amúgy is hajlandósága van a sötéten látásra s az a mód,
ahogy a kisvárost nézi, még sötétebbé teszi látását. Az Isten háta
mögött-ben egész más a hangulat, mint a Sárarany-ban: a komor, sötét
hangba bizonyos ingerült bosszúság, sőt megvetés is vegyül. A kisvárosi
ember, aki a regényben felvonul, mind silány, kicsinyes alak, egyetlen
vígasztaló vonás nélkül; még a regény központjában álló tanítónét is
csak a belőle öntudatlanul kiáradó heves érzékiség emeli fölébe
környezetének. A nagyvárosból odakerült albíró, aki némely helyen, úgy
látszik, az író nézeteinek tolmácsa, szóval is kifejezi a lenézést, mely
a kisvárost sújtja. Apró, kopott, úriasságot színlelő, alapjában rongyos
és ízlés nélkül épült házak, elhanyagolt, rosszul kövezett, tisztátalan
utcák, poros akácfák, legyektől hemzsegő, szennyes fehér terítékű söröző
korcsma-szoba, olcsó bútorraktárakból összehordott szobák, mindezekben
lélek, minden nemesebb rezdülés nélkül élő, kicsinyes, apró bűnökkel
terhelt, pletykázó, félművelt, borissza emberek. Akiben közülök még él
valami máshonnan hozott ösztöne valami jobb, szebb és szinesebb életnek,
az is felőrlődik ebben a lelketlenül, ritmus nélkül zakatoló malomban.
Valóban, minden ez országban lehetséges helyek között a legutolsó az
olyan kisváros, amilyet ez a regény rajzol: egyesíti magában a falusi
élet minden kicsinyességét és egyhanguságát a városi élet mindenféle
bűnével és szennyével, anélkül, hogy akár a falu, akár a város kellemes
oldalaiból bármi is megvolna benne. De bizonyára nemcsak ez az oka
annak, hogy Az Isten háta mögött városa, Ilosva olyan sivár, örömtelen
fészek. Móricz Zsigmond azok közül való, – s ez ma már egész nemzedék –
akik a faluról a kisvároson át jöttek Budapestre s életük benne
eltöltött idejében folyton kikívánkoztak belőle, hol vissza a faluba,
hol előre a nagyvárosba, tehát rosszul érezték benne magukat, nem bírtak
benne megmelegedni. Az átmeneti állomás sorsa éri a kisvárost:
kellemetlenségei fokozottabban érződnek, örömei elrejtőznek. Talán
személyes kellemetlen emlékek is szították Móricz Zsigmondban ezt az
ellenszenv-érzést; azok az idők, melyeket kisvárosokban töltött,
bizonyára életének keservesebb, örömtelenebb időszakai közé tartoznak.
Hogy például iskolai éveire nem sok örömmel és szeretettel gondol
vissza, azt nyilvánvalóan látni abból a képből, melyet az ilosvai
iskoláról ad. A vidéki protestáns középiskolák élete tipikusan egyforma.
A regény iskolai jeleneteiben én is, aki szintén ilyen iskolában
tanultam, pontosan ráismerek a magam diákéletének emlékeire. Töltöttem
én is zajos estéket olyan füsttől, kályhagőztől vastag levegőjü
diákszobában, mint a Móricz Zsigmond diákjai, én is úgy beszéltem
tanáraimról, úgy készülődtem az érettségire s állottam én is vacogó
fogakkal, csukladozó térddel, konok, sápadt félelemmel a vallató tanár
előtt. Láttam s a magam bőrén tapasztaltam én is a rosszindulatnak, a
gyermeklélekről fogalommal sem bíró korlátoltságnak, a
lelkiismeretlenségnek kiáltó példáit. De én bennem, ha az iskolára
visszaemlékezem, nem ébred Móricz Zsigmond haragja, nem lázad semmi
indulat: inkább komikus színben látom a visszaemlékezésen keresztül
mindezt és végeredményben megmozdul bennem az a szeretet és gyöngédség,
amellyel gondolatom bevon mindent, ami szomorú és kínlódó gyermek- és
fiatalkoromhoz tartozik. Nyilván temperamentum és világlátás dolga ez a
különbség kettőnk között. Móricz Zsigmond minden dolgába beleviszi erős
indulatát, bizonyára belevitte annak idején gyermekül és ifjan, az
iskolába is és haragosan harapdálta a pedagógia láncait, melyek alól én,
aki az egész dolgot elég közömbösen vettem s csak annyi fontosságot
engedtem neki életemben, amennyit muszáj volt, könnyebben kisiklottam.

*

Ebből a hézagos és igen fontos pontokat szándékosan mellőző vázlatból is
bizonyára kiviláglik, milyen természetű az a regény, melyet Móricz
Zsigmond a maga felfogásával, a maga motivumaiból csinál. A magyar
regény, mely Eötvössel, Jósikával és Kemény Zsigmonddal előbb fejlődött
ki, mint a novella, Jókai óta egészen elnovellásodott. Jókai volt az
utolsó magyar regényíró, ha a regényt nem tekintjük egyszerűen
hosszabbra részletezett, több alakot mozgósító, epizódokkal tarkított
novellának, amilyen a Mikszáth regénye, hanem a sokrétűséget, a
monumentális felé hajlást, a szélesebb kört befoglaló világképet s a
nagyvonalú, epikai ábrázolási módot tekintjük a regény és novella közti
elválasztó sajátságoknak. Herczeg Ferenc tett ebben a formában egy
kisérletet A pogányok-kal, de az expoziciója szélesebb, regény-szerű
alépítményére csak novellává szűkülő szerkezetet tudott felépíteni.
Gárdonyi kisérletei a történeti regény felélesztésére szintén
beleszaladnak a novella stílusába. Az egy Ambrus Zoltán jutott egészen
közel az igazi regénystílushoz, a psychológiai elmélyítésben keresve a
nagyobb vonalak hatását; ebben a tekintetben egyedül áll, talán éppen az
uralkodó divattól való különválása miatt sem méltányolták eléggé a maga
generációjában. Az ő regénye a Jókaiétól is egészen különválik s inkább
a Kemény Zsigmond tradicióját fűzi tovább.

A tulajdonképeni társadalmi regényre, amely a nemzet társadalmának
valamely szélesebb területét fogja össze egy képpé, Jókai óta az első
igazi példákat Móricz Zsigmond adta. Az ő regényeiben, de különösen a
Sárarany-ban, valóban egy széles, lendülettel teljes nagy vonalakkal
megrajzolt társadalmi képet kapunk, nagy szenvedelmeknek rajzával s egy
nagyszabású egyéniségnek részletesen kidolgozott képével, aki körül a
megfelelő távlatba helyezett mellékalakok nagy tömege forog.

A mai fiatal generációt talán az különbözteti el legjobban az
előttevalótól, hogy amíg ez mindenben elaprózta magát, amaz próbál
visszatérni a nagy stílushoz. Ezt látjuk Ady lírájában, amely ha
egészében nézem, a grandiózus voltával ragad meg, ez teszi Móricz
Zsigmond regényeit a mai irodalmi törekvések legjellemzőbb képviselőivé.

(1911.)



AZ ÚJ MAGYAR IRODALOM,  ADY ENDRE és MÓRICZ ZSIGMOND[3]

Beállni még el sem mult idők történetírójának? Tudományos
objektivitással írni ma arról, amiben tegnap még kombattáns volt az
ember s még ma is folyton résen kell, hogy legyen, mert a harc csak
elpihent, de még nem szűnt meg, az egyik részen még nincs meg a teljes
győzelem, a másikon még nem akarnak tudni a meggyőzetésről?

Miért ne kísérelnők meg? Irodalmi dolgokban objektivitásról beszélni
úgyis illuzió, sohasem fogunk eljutni a Taine ideáljáig, hogy egy
irodalmi jelenséget olyan szenvedélytelenül, a magunk egyéniségének,
hangulatának olyan teljes kikapcsolásával vizsgálhassunk, mint ahogy a
botanikus vizsgálja a virágot, letépegetve szirmait, porzóit,
bibeszárait. Irodalmi műnél úgyis mindig az egésznek harmonikus formája,
a színek összekapcsolódása és a hangulat a fődolog, szóval az, amit a
szenvedélytelen botanikus teljesen kihagy vizsgálata köréből, mert nem a
tudományos vizsgálat, hanem a művészi megérzés dolga. Az irodalommal és
az íróval szemben nem adatokon fordul meg az állásfoglalásunk, hanem egy
viszonyon, az olvasónak viszonyán az íróhoz.

Mégis, próbáljunk meg higgadtan, harci él és polemikus szándék nélkül
visszanézni arra a nálunk példátlanul élénk és nagy zajt keltett
irodalmi mozgalomra, amelyet a mai fiatal generáció fellépése támasztott
és amely olyan hullámokat vert fel, amilyeneket alig átott a magyar
irodalmi glóbus a negyvenes évek óta.


I.

A mult század második felének magyar irodalma két nagy egyéniség
ellenállhatatlan hatása alatt állott. Az egyik, Arany János, a versre
nyomta rá a maga bélyegét; a másik, Jókai, a regényre. Mind a kettő
úgyszólván teljesen a maga számára abszorbeálta a maga területén a
közfigyelmet; nem állván velük szemben más, csak megközelítően is
egyenrangú vetélytársak, kisebb jelentőségü kortársaik csak a tanítvány
másodrangú szerepében érvényesülhettek, vagy ellenkező esetben
meghallgatatlanul hangzottak el s a kellő visszhang, a közízléssel való
kontaktus hiánya miatt nem is tudtak, mint Vajda János, teljesen,
egésszé kifejlődni.

A két nagy költő bizonyos az egykorúsággal magyarázható egyezések
mellett lényeges ellentéteket mutat. Arany az alföldi magyar paraszt
nehézkes, meggondolt, óvatos, félénk, szenvedélyt magába fojtó, minden
hevesebb rázkódtatástól és zajosabb gesztustól visszariadó, szemérmetes
temperamentumát hozta magával. Jókaiban a lateiner-pályákra szorult,
földnélküli, kisvárosi életet élő kisnemesség nyugtalanabb,
szélsőségekre inkább hajló, korlátokba nehezebben beilleszkedő,
mobilisabb, a felszínen hevesebb hullámzást mutató, de kevésbé mély
természete testesült meg. Amaz mélyebb, súlyosabb, arisztokratikusabb és
az abszolút művészihez közelebb jutó: ez fürgébb, könnyedebb, modernebb
és népszerűbb, a tömeghez közelebb álló. Arany arra hivatott, hogy a
keveseknek, a kiváló szellemeknek, a művészi élvezőknek, a férfiaknak
költője legyen; Jókai a nemzet nagy sokaságának s különösen a nőknek és
az ifjúságnak a költője. Arany a maga belső forrongásait és évődéseit
magába fojtja, csak akkor hozza ismét napvilágra művészi formában, ha
már objektivizáltan, a személyi kapcsolatok elhomályosulásával tudnak
előtörni. A maga személyiségének teljességével sohasem áll az olvasó
elé. Jókaiban ebből a férfias, visszahúzódó szemérmetességből nincs
semmi, ő mindig egész személyiségével áll a közönség előtt, ön-kontrol
nélkül s szabadjára ereszti egész lényét. Arany jobban megközelíti,
emberi és költői valójával az igazi férfi ideális tipusát, Jókai
nőiesebb, szeszélyesebb, több benne a geniális vonás. (Ezért néztek rá
olyan egész-férfi szellemek, mint Gyulai, visszatetszéssel.)

Két ilyen ellentétesen különböző egyéniségnek a nemzethez, az olvasó
közönséghez való viszonya is különböző kellett, hogy legyen. Az
abszolutizmus idején és utána a kiegyezésben Arany már temperamentumánál
fogva is teljesen és fentartás nélkül ahhoz a politikai irányhoz
csatlakozott, amelynek Deák Ferenc a képviselője s ezzel társadalmilag
is a magyarságnak ahhoz a rétegéhez, amely Deák poltikájának diadalával
az uralomra jutott. Annak a rétegnek volt a költője, amely
tagadhatatlanul a magyar intelligencia legműveltebb, legkomolyabb és
legtöbb veszteni valót féltő rétege volt s amely alkatnál és érdekeinél
fogva egyaránt a konszolidált állami és társadalmi rend híveinek élén
haladt. Jókai, a szabadságharci reminiszcenciák, a szabadságharc előtti
nemzeti ellenzéki szellem és az abszolutizmus alatti ellenállás
szellemének legnagyobb hatású élesztője, a Deákkal szemben ellenzéki
Tisza Kálmán pártjához csatlakozott, amely akkor az ellenzéki
kuructradiciók képviselője volt. Jókai ennek a tradiciónak a szellemét
akkor sem tudta teljesen elrejteni, mikor Tisza kormányra jutásával a
hatalom közelébe jutott; az egyes nyilatkozataiban túl-aulikus költő
regényeiben minduntalan átüt a népszerű kuruc-szellem.

Abból a körből, melyhez Arany csatlakozott, alakult ki a magyar
hivatalnoki arisztokrácia. Arany maga sem bízta anyagi exisztenciáját
tollára, egyéniségének nem is lett volna való az írásból élő modern
literátor küzködő, a közönséggel kötött kompromisszumok közt hányódó
élete. Elvonult az akdémiai főtitkárság szerény, de dekórumot adó
menedékébe. Jókai, bár élvezte a hatalomhoz tartozás előnyeit is,
mindvégig a tollából élő író maradt, ami a lassabban, több műgonddal és
a tömegtől független művészettel dolgozó Arannyal újabb ellentétbe
juttatta: akaratlanul is a népszerűség keresésére, a tömeg-ízléshez
közeledésre és túlfokozott produkcióra utalta. Míg Arany munkája a
species aeternitatis jegyét viseli magán, Jókaién megérzik, hogy első
sorban az egykorúak, a napi fogyasztás számára készült. Aranynál az
irodalom minden zsurnaliszta-íz nélkül jelentkezik, Jókainál a
zsurnaliszta-író modern tipusa már csaknem egész teljességében valósult
meg. Kettőjük közül tagadhatatlanul Jókai a modernebb, a tizenkilencedik
századi irodalmi élethez közelebb álló jelenség s részben ezért is volt
a külföldön nagyobb hatása, mint a röghöz kötöttebb Aranynak.

Két ily különböző egyéniség természetesen két különböző iskolában
folytatódott.

Az Arany-iskola inkább a kritikusok iskolája volt, akik Gyulai Pál
vezérlete alatt az Arany nevével jelzett magaslat szempontjából
igyekeztek áttekinteni irodalmi multunkat, megvetni az Arany-kultusz
kritikai alapjait, a hivatalos kulturális szervezetek: a középiskola, az
egyetem, az Akadémia stb. révén belevinni ezt az Arany-kultuszt a nemzet
mennél szélesebb rétegeibe. Csak ennyiben lehet beszélni
Arany-iskoláról, mert Aranyból kiinduló költői fejlődés alig volt, alig
is lehetett, hiszen Arany a fejlődésnek bizonyos irányban tetőpontját
jelentette s a további fejlődésnek más pontról kellett kiindulni.
Nyomában már csak epigonok jöhettek.

Jókaiból már inkább indult közvetlen fejlődés: az ő nyomába lépő
generáció kezén, Mikszáthtól a kilencvenes évek íróin, Bródy Sándoron,
Gárdonyin, Herczeg Ferencen át egész Móricz Zsigmondig a magyar regény
és novella fejlődése alig képzelhető nála nélkül, nem véve ki még a tőle
leginkább független írókat sem, mint Petelei és Ambrus Zoltán. Hogy az
irodalmi fejlődés súlypontja a versről átment a regényre és a novellára,
az a társadalmi viszonyok hatása mellett első sorban Jókai hatásának
tulajdonítható. Ő, aki – mint mondani szokták – egymaga egész
regény-irodalmat jelentett, megnyitotta a közönséghez vezető utat
általában a regényirodalom számára.

A napi sajtó fejlődése, mely a nyolcvanas évek folyamán kezdett feljutni
a régibb idők vidékies kicsinyességéből a nyugat-európai nemzetek
sajtójának szinvonalára, magával hozta, hogy a Jókai-féle író tipusa
fejlődött tovább minálunk is: az az író, aki elsősorban a
sajtófogyasztás számára dolgozik, munkája minéműségében számol a sajtó
kívánalmaival, mert anyagi exisztenciáját elsősorban tollára alapítja s
az ehhez való eszközöket a sajtó tudja legbővebben megadni. A korszak
tipikus írója már nem az, aki közhivatalból él s csak az ótium óráit
fordítja írói munkára, hanem az, aki az irodalomból akar megélni s
legfeljebb, ha az írói mesterségével leginkább rokon ujságírásra adja
magát. Míg az Arany kultusza körül csoportosuló úgynevezett hivatalos
irodalom képviselői a hivatalos kultura intézményeit szállották meg s
főleg az iskola útján akarták a maguk felfogását, a sajtó körüli
irodalommal szemben ellenséges vagy a legjobb esetben is tartózkodó
kritikájukat érvényesíteni: addig a másik irodalmi csoport, mely
külsőleg is mindig tüntetőleg vezéréül emelte pajzsra Jókait, a sajtó
elevenebb, fürgébb, a közönséggel szorosabb és közvetlenebb kapcsolatban
élő szervezetét használta fel a maga népszerűsítésére. Az előbbi
csoportnak főgondja a tradicionális irodalmi kincs megóvása és elevenen
tartása volt, az utóbbié az új irányba való továbbfejlődés, az
olvasóközönség igényeinek változásával való együtthaladás.

Ennek a generációnak irodalmi törekvéseivel esik egy időbe a magyar
városi élet kifejlődése és a nem-magyar eredetű városi lakosság óriási
tömegeinek nyelvben is megmagyarosodása. Ez utóbbi fontos históriai
fejleménynek egyik jellemző tünete épen az, hogy míg az előbbi korok
írói csaknem kizárólag a tősgyökeres magyarságból származtak: a
nyolcvanas-kilencvenes éveknek épen legkiválóbb írói javarészben olyan
német vagy németül beszélő zsidó családok ivadékai, melyek vagy
egyenesen az ő személyükben vagy apáik-nagyapáik személyében
csatlakoztak a magyarsághoz.

A magyar kulturális törekvések súlypontja ezzel az átalakulással
teljesen áthelyezkedett. Míg régebbi kulturális törekvéseink csaknem
kizárólag a falun vagy falusias jellegű kis városokban élő törzsökös
magyar nemességre s a nép intelligensebb elemeire támaszkodtak s azokra
is igyekeztek hatni, addig az újabb törekvések már elsősorban a városi
lakossággal számoltak, már csak azért is, mert a városok népe minden
kulturális produkciónak készségesebb, közvetlenebb és szaporább
fogyasztója s minden kulturális haladás a városi lakosság révén szürődik
át a faluba. Míg még Arany János a régi magyar társadalom számára írt,
maga is az alföldi falu letörölhetetlen bélyegével bélyegzett természet
volt s hosszas fővárosi élete során is lelkileg mindvégig a falu
érzésvilágában élt – az újabb generáció már csak kedves ifjúkori emlékek
alakjában hozta magával a falut s lelkében, gondolkodásában, izlésében
hozzásimult a városhoz.

A magyar életnek s az író társadalmi helyzetének ez az átalakulása
szükségképen megérzett az irodalmon is. A kultura általános fejlődése,
az egyre szorosabbá váló közgazdasági kapcsolatok s a nagyra növekedett
sajtó közvetítése egyre szorosabb közösségbe juttatta a magyarságnak
legalább mozgékonyabb, frissebb, minden hatásra fogékonyabb részét a
nyugati nemzetek szellemi áramlataival. Mintha Dévénynél új kapu nyílt
volna, melyen egyre erősebben áramlottak be a nyugati légáramlatok,
amelyek természetszerűen a kulturának legérzékenyebb szervét, az
irodalmat érték legelőbb. Hozzá még Európa irodalma is heves
forrongásban volt: ekkor vívta meg harcait, egyelőre teljes diadallal a
francia naturalizmus, ekkor nyomultak be ellenállhatatlan erővel Európa
tudatába a nagy orosz írók, ekkor lépett be a skandináv irodalmi szellem
is a népek közösségébe s főleg Ibsennel átalakítólag hatott a dráma
formájára és a színpad egész művészetére. Ezek a hatások, melyek
többé-kevésbé megérződnek minden európai nép irodalmán s például a német
irodalmat, mondhatni, kiforgatták sarkaiból, mélyreható hatással voltak
a magyar irodalomra is. Az egész irodalmi termelés, az irodalmi
törekvések célja és stílusa teljesen megváltozott.

Míg a régebbi irodalmi fejlődés súlya első sorban a versre esett, ennek
az újabb irodalomnak legfőbb erőfeszítése a magyar regény és a magyar
dráma megteremtése lett. Jókai és a külföldi irodalmak példáján
bebizonyult, hogy a regénnyel és drámával lehet legjobban közel jutni a
közönséghez, e két tér művelése kínálja a legtöbb erkölcsi és anyagi
sikert, tehát a tehetségek java erre vetette magát. A vers irodalmi
luxus-cikké vált a regény és színmű, mint életszükséglet mellett. A kor
realizmusával, mely teljes szakításra törekedett a romantika
páthoszával, széles színkezelésével és heves, nagy vonalaival, uralomra
jutott az irodalomban a magánélet kisebb körű, de társadalmilag és
pszichológialag kimélyített problemáinak rajza. Még Jókainál a regénynek
majd mindíg van valami közéleti háttere, amely még a közelmúltból vagy a
jelenből merített regényeit is a Walter Scott-i értelemben vett
történeti regény tipusához közelíti, még Arany költészete fővonalaiban
históriai és hazafias költészet: a nyolcvanas évektől fogva a regényből
mindjobban kimarad a közéleti háttér, a históriai és politikai probléma
s mindjobban az egyszerű ember életének, társadalmi és erkölcsi
állapotának rajzára esik a súly, a líra pedig mindjobban egyéni lírává
lesz, mindjobban kimarad belőle a hazafias páthosz, a politikai hatásra
való törekvés.

Emelett épen a líra a nyolcvanas években Arany Jánossal szemben új
utakat keres. Az ő útjain még magasabbra jutni nem lehetett, tehát, hogy
valami újat nyujthasson, szembehelyezkedett vele. Kiss József még
megpróbálja – több külső, mint belső sikerrel – folytatni Arany
ballada-költészetét, újszerű tárgyakkal, formában közvetlenebbül
közeledve a székely népballadához, de a többiek még ezt a laza
kapcsolatot is elszakítják. Arany epikájával és ódai-elégiai,
objektívebb lírájával szemben az egyéni érzelmeket festő tiszta,
dalszerű lírát kapják fel, a nemzeti röghöz tapadó Arannyal ellentétben
a modern európaira vetik a hangsúlyt. Arany szentenciózus komolyságával,
nyelvbeli plaszticitásával, zárt formáival, specifikus magyar
verstechnikájával ellentétben a könnyed hajlékonyságot, a
fordulatosságot és színt, a szabadabb formákat, a jambust fejlesztik.
Ezt az ellentétet érezte meg Arany, mikor kiadta a kozmopolita költészet
jelszavát s ez az ellentét magyarázza meg, hogy Arany iskolája meg
tudott békülni a kor regény- és drámaíróival, versköltőivel szemben
azonban mindíg ellenséges állásban maradt. S tehette ezt annál inkább,
mert a kornak nem volt igazi, döntő erejű költője.

A kilencvenes évek eleje élénk mozgalmat jelent ebben a fejlődésben. Egy
sereg új tehetség nyomult be majdnem egyidejüleg az irodalomba s a
nyolcvanas évek kiválóbb tehetségei is mintha hirtelen új fejlődésbe
lendültek volna. Mikszáth ekkor tért át az anekdotikus, rövid lélekzetű
rajzról a szélesebb medrű novellára és regényre. Ambrus Zoltán ekkor
kezdte meg a Midász királlyal regényeinek sorozatát, Kiss József, aki
eddig első sorban mint balladaköltő kereste a kissé theatrális hatásokat
s a lírában csak ritkán jutott túl a heinei visszhangoknál, öntudatára
ébredt a saját lírai hangjának. Az ekkor fellépő Herczeg Ferenc a
mindjobban városiasodó gentry rajzával igyekezett népszerű, új elemeket
keresni, Gárdonyi Géza új szinben állította be a paraszt és a falusi
apró fél-intelligencia életét, Szabolcska Mihály új formában próbálta
felújítani a Petőfi-féle hazafias dalt és népéleti genreképet, Kóbor
Tamás a naturalista moralizáló pesszimizmust szólaltatta meg, Heltai
Jenő a francia chanson és a heinei hatás szintéziséül a könnyed iróniát
hozta magával, Ignotusban a modern dekadencia előhangjai pendültek meg s
benne egyúttal gondolatokban gazdag polemikusára és apologétájára talált
az új irány. A magyar irodalom, amely eddig meglehetősen egyszinű volt,
egyszerre változatossá, sokhúrúvá vált, olyan hangok szólaltak meg
benne, ha egyelőre halkan és bátortalanul is, amelyeknek a tradicióban
alig vagy egyáltalában nem volt előzményük. Mint a társadalomban és
politikában, az irodalomban is mindjobban érzett a magyar élet
elvárosiasodásának és ebből folyó differenciálódásának hatása. Előre
jelentette magát egy új generáció, amely majd máskép fog gondolkozni,
máskép érezni és más nyelven szólni, mint apái. Egyelőre gyöngén és
félhangon jelentette magát, de az érzékenyebb fülűek megérezték
jövetelét, a konzervatívek, a tradicióhoz ragaszkodók tiltó szóval
igyekeztek megállítani útjában, az újnak befogadására készebbek
reménnyel néztek elébe.

A még gyönge újító mozgalmat egy pillanatra megállította útjában a
millennium. A magyar társadalom, melynek zöme, hangadó tömege még mint
kortárs, mint szemtanú élte át a dolgok nagy változását a kiegyezéstől
akkorig, amely napról-napra látta a politikai, gazdasági és szellemi
kultúra hatalmas fellendülését s amely egy diadalmasan megvívott
harcnak, az egyházpolitikai harcnak még friss emlékeivel ment a nemzeti
ünnepre – készségesen engedte át magát a nemzeti dicsőség mámorának, az
önmagával való hazafiúi mgelégedésnek és szorosabban csatlakozott a
tradiciókhoz, melyeknek ünnepét ülte. A magyar társadalom akkori rendje,
a melyben úgy ahogy egyensúlyba jutottak az összes erők, a
szabadelvűpárti uralom, amely históriai cégér alatt tulajdonképen a maga
diadalünnepét ülte a millenniumban, beláthatatlan időkig
megszilárdultnak látszott az ünnepi illuziókkal teli világításban. Az
emberek, amint visszatekintettek a multra, beleszédültek a nemzeti
dicsőség, a magyar hatalom, a magyar államalkotó képesség mindeneken
diadalmaskodó erejének kábulatába – a nemzeti hiúság orgiája
elhallgattatott minden kritikát, minden elégedetlenséget.

Az irodalom is úgyszólván egyhangúlag az ünneplés szolgálatába állott,
ami egyúttal azt is jelentette, hogy az uralkodó rétegekhez csatlakozott
s azoknak gondolatvilágát igyekezett tükrözni, izlését eletalálni. Ujra
feltámadt a történeti témák és hangulatok kultusza még a lírában is,
Endrődi Sándor kurucnótáival s az ál-kuruc verseknek ezek nyomában
felburjánzó áradatával; és újra felhangzott a hazafias ünnepi ódák
harangszava.

Társadalom, irodalom, politika olyan egységesnek látszott, mint talán
soha s az illuzióktól fátyolozott szemek előtt ez az egység állandónak,
nemzedékekre kihatónak tűnt fel. Pedig már akkor érezni lehetett azt a
földalatti rezgést, amely alig néhány évvel később teljesen kiforgatta
ezt a békességet a nemzeti élet egész vonalán. Már ekkor megmutatkoztak
a régi szabadelvű uralom s általában az egész magyar parlamenti rend
épületének repedései, amelyek csakhamar másfél évtizedre megbontották az
egésznek normális funkcióját s a nagyon előrelátók már akkor kezdték
sejteni, hogy közeledik a gyökeres politikai reform kora, az a harc,
amelyben új egyensúlyi helyzetre fognak törekedni az ellentétes
társadalmi erők s amely a parlament teljes átalakításának, az általános
választói jognak a jelszava körül fog forogni. Emlékezhetünk rá, a
millenium körüli időben hangzottak fel először komolyabb és
nyomatékosabb hangok az általános választói jogról s ezeknek csak annál
nagyobb sulyt adott az, hogy a munkásság egyelőre még mint parlamenti
politikán kívüli, de politikai célokra szervezkedett organizmus, a
kilencvenes évek közepe táján kezdte hathatósabban megmutatni, hogy van
és követeli részét a dolgok intézéséből. Ez a feltörekvő elem mindjárt
kezdettől fogva a választójog jelszavát tette politikai akciója
középpontjába.

Az iskolából ekkor sereglett elő egy új ifjúság, amely már az új magyar
élet levegőjében serdült fel, amelynek lelkében már nem éltek a
személyes tapasztalat élénkségével a szabadságharc és az abszolútizmus
emlékei, amely már készen kapta azt, ami apái idejében nyomról-nyomra,
évről-évre fejlődött. Ez az ifjúság egyszerre mindent egészen máskép
látott, mint apái, akik összehasonlították a negyven év előtti
állapotokat, melyeket még szemükkel láttak, a maiakkal és büszkeséggel
teltek el a nagy fejlődés láttára, mindent az önelégültségnek ebből a
szempontjából értékeltek. Ez az ifjúság már magukban nézte a magyar
állapotokat és nem talált bennük akkora okot az elégedettségre.
Észrevette a hatalmas hézagokat, a hiányosságokat, a külső haladás
vékony rétege alatt meghúzúdó nagy elmaradottságot, a gazdasági javak, a
politikai hatalom, a társadalmi erők elosztásának nagy
igazságtalanságait, egész kultúránk felszines, látszatokra berendezett
voltát, az alsóbb társadalmi rétegek kulturális gondozásának teljes
hiányát, mindazt a sok bajt és fogyatékosságot, amely a magyar életet és
a magyar képességet megbénítja, nyomasztó voltával összezsugorítja. Ez
az ifjuság, faluról a városokba került s a városi élethez csak
félig-meddig asszimilálódott apáknak már a városi életben nevelkedett,
városi idegrendszerű ivadéka, nevelkedéséből magával hozta a
nyugtalanságra való nagyobb fogékonyságot, a kritikai hajlamot, a
nehezebben kielégíthető igényeket. A külföldi viszonyoknak mindjobban
terjedő ismerete minduntalan összehasonlításra csábított s ez az
összehasonlítás csak annál élesebbnek tüntette fel bajainkat. Az egyre
fokozódó politikai zavarok, melyekben közvetett úton, de
félreismerhetetlenül a nép tömegeinek a létező állapotokkal való
elégedetlensége nyilvánult s amelyek a huszadik század egész eddig
lefolyt részében folytonos lázbetegségben tartották a közéletet – csak
megerősítették az ifjúságot a maga elégedetlenségében. Az apák egyszer
csak azon vették észre magukat, hogy nem értik meg a fiaikat, azok nem
értik meg őket, a két egymásra következő nemzedék között olyan szakadék
támadt, amely elkeseredéssel töltötte el az egyik felet is, a másikat
is. Az apák, akik mint az apák mindig, a saját ideáljaiknak
továbbfolytatását szerették volna látni fiaikban, haraggal nézték, hogy
a fiúk új, előttük érthetetlen, szemükben veszedelmeseknek látszó
ideálok után futnak. A fogalmak, a törekvések, az erkölcsi, társadalmi
és szellemi értékek új értékelést kaptak az ifjúság gondolatvilágában.
Két világnézet került összeütközésbe ebben a két generációban s ez az
összeütközés minden téren mozgást, hullámzást, harcot támasztott. Minket
ebben a pillanatban az irodalmi harctér érdekel.


II.

A nyugtalanság már forrott az elmékben, itt-ott hangot is kapott, de
arra a hangra, mely öntudatra keltette a még csak félöntudatosan,
félénken lappangó gondolatokat, amely felébresztette a neki megfelelő
visszhangot, mely úgy hatott, mint az első ágyulövés a háborúban, a
huszadik század kezdő éveiben még várni kellett. Még valahol a vidék
homályában kereste nagy belső nyugtalanságok között önmagát az, aki majd
megindítja és felszinre hozza a titokban erjedő folyamatot, aki utat fog
törni, amelyen az új nemzedék irodalmilag is kifejezheti magát. Egyelőre
csak azt lehetett látni, hogy szokatlanul nagy csapata jön egyszerre,
nem tudni honnan, a kiforratlan, de új mondanivalójú, dadogva, de
érdekesen megszólaló tehetséges fiatalembereknek, akik türelmetlenkedve,
hangosan követelik a maguk érvényesülési jogát, elkeseredve, de
hasztalanul döngetik azokat a gátakat, amelyek a fiatalember előtt
nálunk erősebben, mint bárhol másutt, eltorlaszolják az utat, kivált ha
új dolgokkal jön. Aztán jött Ady Endre.

Az ősi, tiszta magyarságból jött, de arról a vidékről, ahol a népek
keveredése, a magyarságnak a románsággal való folytonos érintkezése s az
ezzel járó folytonos erozió-folyamat sohasem engedi pontosan
megállapodni az etnográfiai határokat, ahol sohasem szűnik meg, fojtva,
magában évődik s csak néha lobban fel a népek örök nyugtalansága. Abból
a társadalmi osztályból jött, amelynek helye a magyar társadalomban
sohasem volt állandóan megállapítva, amely folytonosan ide-oda libegett
az uralkodó úri osztály és a parasztság közt, szerencse vagy tehetség
hirtelen felvihette az ország nagy urai közé, balszerencse
lesülyeszthette a bocskoros, paraszti életmódba. Ez a réteg, a falusi
kisnemesség adta mindig az orzágnak nyugtalan elemeit, mert küzködő,
sivár, mindenfelől megkötött helyzetében, ősiségénél, féltékenyen őrzött
faji tisztaságánál fogva minden jóra jogot tartva, de minden jóból
kizárva, csak jobbat várhatott a dolgok minden változásától. Aki erről a
vidékről és ebből a rétegből jön, ha eszes és tehetséges, mindig van
benne valami nyugtalanság. (Ennek az eredetnek a nyomait filologiai
pontossággal kimutathatnók Ady Endre költészetében.)

Ady Endre pályájának kezdete tipikus a vidéki származású intelligens
magyar fiatalember pályájára. Félreeső faluban töltött gyermekkor,
kisvárosi gimnáziumokban töltött diákság után, amely kevés, de mély
benyomással tölti meg a lelkét, abban a korban kerül igazi városba,
amikor az ember leginkább fogékony minden hirtelen átzökkenésre, a
világról való fogalmainak egyik napról a másikra való átmenet nélküli
felforgatására. Adyt is megrészegítette a városi élet a maga
összehasonlíthatatlanul szélesebbkörű lehetőségeivel, nyugtalanabb,
mozgékonyabb szellemével, benyomásainak gazdagságával, egész életének
magasabb szinvonalával. Az új élet, melyet kezdett, gyors fejlésbe hozta
lelkének minden öntudatlan csiráját, a végsőkig felizgatta eredendő
nyugtalanságát, amit még fokozott az is, hogy azért a gyermekkor erős
benyomásai is, mint egy legalsó, legmélyebb sedimentum-réteg megmaradtak
benne, az új rétegektől csak betakarva, de el nem fojtva. Újságíró lett,
vagyis olyan pályára került, amely nem hozza magával az egy bizonyos,
meghatározott nagy társadalmi osztályhoz való csatlakozás kényszerét,
nem burkolja be egyéniségét valamely osztály világnézetével,
elfogultságaival, erköcsével, hanem engedi, mint mindeneken kívül állót,
élni a maga életét, a maga egyéni kifejlődését. Az újságírói foglalkozás
a maga változatosságával és sokféleségével fogékonnyá tesz az élet és az
ismeretek minden oldalának azonnali és könnyű percipiálására és szabad,
önálló, könyvtudás ballasztjától félénkké nem vált áttekintésére.

Nagyjában ezek az előzmények, melyekből Ady kiindult. Visszhangtalanul
elhangzott első kisérletek után, talán szívében egy kis
elkedvetlenedéssel is Nagyváradról, ahol újságírói és írói kezdő-éveit
töltötte, Budapest megkerülésével egyenesen Párisba került. Ez az utazás
meg az első nagy szerelmi szenvedély nyitotta meg benne teljesen a
költészet forrását, amely addig fiatalos tétovázással, a pályakezdés
nehézségeinek nyomása alatt lefojtva, bizonyára nehéz küzdelmek között
kereste a maga útját kifelé.

Nyugtalan lelke ebben az időben bontakozott ki békóiból s tudatosan
bizonyára ekkor érezte meg költői programmját. Ekkori lelkiállapotát
fejezi ki Uj versek című könyve, az a könyv, amellyel úgyszólván
egyszerre, merész rohammal tört be az irodalomba.

Ennek a könyvnek hatását e sorok írója alighanem tipikusan élte át
önmagán. Véletlen körülmények folytán ekkor találkozott először Ady
nevével úgy, hogy zsámolnia kellett vele. Az első, felületes benyomás
nyugtalanító, zavarba ejtő és ellenmondásokat provokáló volt, de a költő
már ekkor megnyerte a csatát olvasója ellen: versei ellenállhatatlanul
ingerelték a továbbfoglalkozásra. Az egész annyira új volt, annyira
szokatlan, annyira ellenkezett mindazzal, amire az eddigi magyar
tradició rátanította az embert, de viszont annyira tele volt hangokkal,
sejtelmekkel, hogy az idegenkedő, szinte megdöbbent érzés maga izgatta
az olvasót önmaga ellen a mélyebb, behatóbb elmerülésre.

Petőfi és Arany óta megszoktuk az első pillanatra fülbemászó, erősebb
gondolkodás kényszere nélkül primaer módon érthető beszédet, amely nem
bíz semmit az olvasóra, mindent megmond közvetlenül a mondanivaló és a
szó pontos összezáródásával. A szimbolikus kifejezésmód, a hirtelen és
merész gondolatátvitelekkel, széles ívű ugrásokkal való beszéd, a lírai
benyomásnak impresszionista modorú visszaadása, amelyben a mondanivaló
nem tett meg előbb hosszú utat a gondolkodáson keresztül, hanem abban az
első formájában lép ki, amelyben a tudat felszinére jutott – teljesen
idegen volt annak számára, aki a magyar versen nevelkedett fel s
homályosaknak tüntette fel Ady verseit, az érthetetlenség mindenütt
felhangzó vádját vonta fejére. Pedig csak annyi igaz, hogy rá kellett
jönni olvasásuk módjára, meg kellett ismerni a költő egészen egyéni
eszejárását, kissé bele kellett élni magunkat a költő differenciáltabb,
többféle elemből összetevődött s épen ezért bensőbb foglalkozást,
közvetlenebb veleélést megkívánó lelkiállapotába. Minden költő és minden
vers csak arra hathat a maga teljességében, akiben megvannak, legalább
csirák alakjában, azok a lelki elemek, melyeknek a költő, a vers a
kifejeződése s egy kicsit Ady Endrévé kell válni annak, aki Ady Endrét
teljesen érteni akarja. Ez természetesen csak behatóbb, előzetes
elfogultság nélküli és szeretetteljes foglalkozás mellett volt
lehetséges.

Uj, idegenszerű és mégis közelebbi ismeretségre ingerlő volt Ady
verseinek tartalma is. Egy szenvedéllyel teli szerelem, amely nem a
hagyományos trubadúr-szerelem, a szeretett nőnek minden szépséggel és
erénnyel való felruházása, merőben érzéki szépségeken elvakuló
megmámorosodás, hanem a szerelemnek az az eredeti, ősi, a
kultúr-tradicióktól eltakart, a tudatból visszafojtott, de tudattalanul
is mindig érvényesülő formája: az örök, keserű, harc a nővel, a nemek
nagy, jóvátehetetlen meghasonlása, amely száraz ajkú epedéssel sóvárogja
az egyesülést, az eggyé válást, időnkint elpihen az érzéki mámor
tobzódásaiban, hogy a beteltség sivár pillanataival ismét kiújuljon. A
férfi-ember lázadozása a nő ellen, akit egészen, fentartás nélkül, külön
lényét megsemmisítve vágyik magáévá tenni s aki mindig megmarad
különállónak, idegennek, megfoghatatlannak. Gyönyörök, melyekben még
bennük vonaglanak az imént elmult kínok és bennük remegnek az előre
sejtett új szenvedések, láncot csörgető lázadozások, melyek zokogó, lágy
bánatokba omlanak, keserűséggel teljes, indulatos kitörések, melyek
alázatos önmegadásokban olvadnak fel. Bűntudat, mely megkeseríti a
gyönyörök óráit, nekibúsult dac, a mely anyaszült meztelenségében tárja
fel önmagát, a minden szerelem természetes végcélja, a gyermek utáni
epekedés, mely nem tud beletörődni a meddőség gondolatába. Petőfi
hamvasan fiatalos, szinte kisdiákos szerelmi lobogása, Arany tartózkodó,
hallgatag szemérmetessége után ez a szerelem szinte visszásnak tűnt fel:
az új, mai ember szerelme volt.

Ugyanígy álltak akkor szemben az Uj versek könyvének másik
főmotivumával, hazafias költészetével szemben. Akkor hazafiatalannak, a
magyar önérzet provokálónak mondták ezeket a verseket, mert nem értették
meg, hogy elkeseredett kitörései, kemény, fájó ostorcsapásai a magyar
faj és a magyar föld végzetes, eredendő szeretetéből fakadnak, hogy
szegénységünk, elmaradottságunk, bűneink csak abban tudnak ilyen lázadó
haragot felriasztani, aki szenvedélyes szeretetében minden kincscsel,
minden haladással, minden erénynyel felruházottnak szeretné látni
szeretete tárgyát. Nem értették meg, hogy a káromló szavak egy
türelmetlen, nagyokat akaró fiatal nemzedék heves elégedetlenségét
szólaltatják meg, amely másnak, különbnek, fejlettebbnek, az emberi lét
csúcspontja felé haladónak akarja látni apái Magyarországát, amely
dolgozni akar ezen a felmagasztaláson, de nem találja meg hozzá az
eszközöket, amely szűknek találja a magyar glóbusz korlátait és
nekikeseredett fejével döngeti őket keserves fájdalmak közt. A hang, a
mozdulat, a szavak lázadás voltak, nem a magyar faj ellen, hanem a
magyar közállapotok ellen. Akik erre a lázadásra tüzet kiáltottak, azok
elfogultságukban nem vették észre, mennyi sok van ebben az ősi kuruc
virtusból. Az eddigi magyar hazafias költészet – legnagyobb költőinké is
– a magyar nehéz sorsán való elegikus elbúsongás, a régi vitézi dicsőség
képein való mélázás, a nemzeti önérzetet buzditó s – az epigonok ajkán –
a nemzeti hiúságot csiklandozó politikai költészet volt: Ady félreverte
a harangokat, tüzet kiáltott, hogy a rémülettől ismerjünk magunkra. Akik
ellene támadtak, jól vették észre forradalmi voltát, mert költészete
annak a lelkiállapotnak volt a kifejezése, mely akkor a magyar
intelligens ifjúság önállóbban gondolkodó részét addig nem képzelt
számmal vitte a politikai, társadalmi és tudományos radikálizmus vagy a
szocializmus táborába, annak a politikai konjunktúrának volt a művészi
megfelelője, mely úgyszólván máról-holnapra a nemzeti élet előterébe
juttatta a radikális jelszavakat s két élesen szembeálló ellenséges
táborra osztotta egész társadalmunkat; a régi állapotok fentartására
törekvőket s azokat, akik a mai Magyarország politikai és társadalmi
erőviszonyainak felforgatásából akarták felidézni az új Magyarországot.
Innen magyarázható az a nálunk irodalmi dolgokban példátlan ostrom, mely
Ady költészete ellen indult, irodalmi jelszavakkal politikai cézatokat
takarva s amelynek legfőbb, csaknem egyedüli eredménye az lett, hogy
Adynak csak annál jobban megnövekedett a súlya s csak annál jobban
felélénkült az iránta való érdeklődés.

Lélektanilag Ady egész forradalmisága, egyáltalán egyéniségének minden
nyilvánulása egy forrásból fakad: a korlátokat nem tűrő, az egész lelket
gyökerében megrázó sóvárgásból az élet teljessége felé. Minden poharat
fenékig kiinni, minden gyönyört, minden ragyogást kiélvezni, minden
lehetőségét az életnek kimeríteni: ez az epekedés hajtja és tartja
feszültségben egész lényét, ez nem engedi megpihenni sehol, ez kergeti
mindenütt a szertelen végletek felé. A szerelem minden kéjét és kínját,
a gazdagság minden káprázatát kívánja, minden, ami ebben akadályozza,
tűrhetetlen nyüg és bilincs. Az emberi élet egyik fő rugóját, az aranyat
azért kívánja a szegénység, az anyagi korlátozottság elkeseredésével.
Azért hirdet forradalmat, mert teljes, gyökeres változást kíván, amely
lehetségessé tegye a ma lehetetlent, mert az új, a változás hordja
magában minden teljesülés illuzióit. S későbbi korának a misztikushoz
közeledő elborongása, harangkongásra emlékeztető esenkedése Isten, a
vallásban való megbékélés, a halál szükségszerűségébe való belenyugvás
után, velejében ennek az életvágynak a reakciója. És ugyanilyen reakciót
jelentenek a pihegő elfáradás bánattal és megbánással telt pillanatai
is, amikor a lélek megereszti húrjait, fatalista megadással engedi
átzuhogni magán az élet hullámait, mintegy kikapcsolva magát mindenből.
A halál rokona, máig is legszebb verseinek egyike s egyáltalán a
legszebb magyar versek egyike, érezteti legjobban, hogy itt egy két nagy
csata közben aléltan pihenő lélek halk könnyei peregnek.

A zaj, melyet Ady első könyve támasztott, még nagyobb lett a másodiknak,
a Vér és Arany-nak megjelenésekor. Ekkor vált Ady Magyarország legtöbbet
emlegetett embereinek egyikévé, akivel többet foglalkoztak, mint a
legtöbbet szereplő politikussal. Petőfi óta nem volt erre eset
Magyarországon s talán Petőfivel sem foglalkoztak annyit, mert neki nem
volt számottevő ellenzéke. Alig volt ujságolvasó ember, aki állást ne
foglalt volna vele szemben, újságok és folyóiratok cikkeinek özöne
vitatkozott vele, támadta, védte; irodalmi társaságok ülései
visszhangzottak ki nem mondott, de ott érzett nevétől, kávéházi
asztaltársaságok, úri szalónok irodalmi viták csatatereivé váltak s aki
csak valamennyire exponálta magát mellette, minden lépésével olyanokba
botlott, akik állásfoglalását számonkérték tőle. Körülötte valóságos kis
felekezet keletkezett híveiből, akiknek kitartását csak fokozta a
mindenfelől felhangzó ellenzés. Csupán irodalmi okokból nem is lehetne
ezt az izgalmat megmagyarázni, de Ady verseit szeretni és dícsérni
többé-kevésbbé politikai és társadalmi szinvallást is jelentett.
Mindenki érezte, öntudatosan vagy öntudatlanul, hogy Ady költészete is
egyike az ütközőpontoknak azokban a hadműveletekben, amelyek még ma is
folynak s előreláthatóan a mi nemzedékünk egész életét befogják tölteni.

Azokkal az argumentum-fegyverekkel, melyeket ekkor Adyval szemban
felhasználtak s amelyeket néha használnak még ma is, kár volna bővebben
foglalkozni, csaknem valamennyire rácáfolt a közbeeső néhány évnyi rövid
idő. Csak egyre akarok itt közbevetőleg kitérni: a nemzetietlenség
vádjára. Ady külföldi hatásoktól elbüvölve, külföldi példaképeket
utánozva megbontja a magyar hagyomány folytonosságát, költészete nem a
magyar lélekből fakad, idegen talajban gyökeredzik, tehát veszélyezteti
irodalmunk végső célját, mely nem lehet más, mint a magyar faji karakter
művészi kifejezésére való törekvés. Körülbelül így lehet megfogalmazni
ezt a vádat.

Ami a külföldi hatásokat illeti, bizonyára Adyra sem voltak bizonyos
külföldi példák hatás nélkül. De akik benne nem akarnak vagy nem tudnak
mást látni, mint Baudelaire vagy Paul Verlaine s általában a modern
francia, úgynevezett dekadens költők utánzóját, azok csak azt árulják
el, hogy ezeket a költőket nem ismerik eléggé. Paul Verlaine, Baudelaire
is, talán egy-két más francia költő is volt Adyra bizonyos hatással;
kizsendített lelkében bizonyos csirákat, amelyek öntudatlanul lappangtak
benne, felbátorított benne bizonyos olyan elemeket, melyek e nélkül a
bátorítás nélkül nem, vagy csak félénkebben, teljesség nélkül mertek
volna megszólalni, figyelmeztette olyan dolgokra, amelyek szintén
tárgyai lehetnek a művészi megalakításnak, holott az eddigi magyar
tradicióban nem volt rájuk példa, megerősíthette önmagába és
mondanivalóiba vetett bizalmát, amelynek volt oka elcsüggedni az itthoni
általános, eleinte majdnem egyhangú meg nem értéstől. Magyar költőnek,
akit kulturánk viszonylagos kicsinyessége és önállótlansága, a
lehetőségek korlátoltsága, a közönség közömbössége, az igazán
kongeniális megértők csekély száma mindig nyomaszt, ha újra és nagyra
tör, – mindig szüksége van a külföldi példáknak ilyen bátoritására.
Ennél több hatásról azonban Adynál nem lehet szólni, s alig hiszem, hogy
bármi részletes filológiai vizsgálat is ki tudna ennél többet mutatni.

A jóhiszeműeket itt az ejtette kétségbe, hogy Ady formában és
tartalomban annyi újat hozott, hogy csak újságánál fogva is
természetszerűen idedegenszerűnek kellett feltünnie. Csak a közelebbi
vizsgálat és bensőbb elmerülés érteti meg, hogy lénye és költészete
teljesen a magyar földből, a mai magyar életből nőtt ki. Egész lénye azt
a sajátságos, egyedül csak a mai Magyarországban feltalálható kavargást
mutatja, amelyben heves konvulziók között szerves egységbe igyekszik
összeállni az ázsiai örökségből magával hozott, eredeti faji elem a
nyugat kulturájának legfrissebb és legújabb elemeivel. Mintegy a
magyarság ősi alapvonásait foghatjuk meg benne rudimentumaiban: az Ázsia
síkjairól hozott duhaj harckeverő kedvet, az életerő heves, nagy
fellobbanásai és a mélázó, hamar kifáradó elbúsongás közti folytonos
ide-oda lengést, a szilaj nekibúsulást s a nagy kimerűléseket; a
fatalisztikus hangulatokba való ellankadást és a bárminemű fegyelem
fékét csak haraggal tűrő fakciózus szellemet. Csak a felületig hatol,
aki nem hallja ki például Ady politikai költészetéből az eb ura fakó
távoli hangjait.

Egész költészete a magyar föld és a magyar élet képeitől van átitatva. A
hepehupás vén Szilágyság, a magyar Alföld és a magyar kisvárosok képei
adják meg minden szemléletének gyökereit; ha figyelmesen vizsgáljuk az
egyes képei mögött meghúzódó szemléleti emléket – nagyon kevés költőnek
képes beszéde áll ennyire tisztán saját szemléleti emlékekből és
élményekből, mint az övé – csaknem mindig teljesen eredeti magyar
jelenségekre bukkanunk. Ezekben a képekben ütköznek ki leginkább a
magyar faluban töltött gyermekkor benyomásai, mint ahogy általában a
lelkünk öntudatlan kincstárába alámerült gyermekkori benyomások szoktak
egész életük folyamán, élénk lelki élmények alkalmából, magunk se tudjuk
hogyan, magunk se tudjuk honnan, felmerülni. Ezt részletesen kimutatni
és illusztrálni nem engedi e kísérlet tere és célja, – de elvégre az
ehhez szükséges megfigyeléseket minden jóindulatu és vájtabb fülü olvasó
megteheti. Még Ady sokat hánytorgatott Páris-imádata, mely néhány
rendkívül szép költeményét inspirálta, – még az is épen magyarságát
bizonyítja. Ugy, ahogy Ady belemámorosodott Párisba, semmiféle nemzet
fia nem mámorosodhatik bele, csak a Magyarországból – és pedig nem
Budapestről, hanem egyenesen Nagyváradról – odavetődött magyar fiú, aki
ott megtalálja mindazt, aminek idehaza legnyomasztóbban érezte hiányát:
a nagy, beláthatatlanul széles arányokat, a szinte korlátlan
lehetőségeket, egy hatalmas kulturának valóságos életté válását, a
művészet, fényűzés, a gazdagság káprázatos képeit, azt a teljes
szabadságot, melyet az élet kicsiny és nagy dolgaiban egy akkora és ily
szabad szellemü város nyújt. Ady Páris-imádatának, mely költészete első
korszakának egyik érdekes vonása, mert az egész mai intelligens
fiatalság Párisba vágyását juttatja költői kifejezésre, alaphangja
tulajdonképen mindig a magyar szegénység és kicsiség miatti fájdalom.
Amit ő Párisban érzett, az hasonlít ahhoz, amit Bessenyei érzett
Bécsben.

Leginkább azonban azt bélyegezték idegenszerűnek, ami benne úgynevezett
dekadencia. Ennek a magyar tradicióban alig volt előzménye, annyi igaz.
A régebbi idők egyszerűbb, patriarchálisabb, raffináltság nélküli
életében nem fejlődhetett ki az a szóval alig kifejezhető nagyon finom
árnyalatokba szétfoszló, örök meghasonlás bélyegével bélyegzett, beteges
érzékenység kínjaiban fetrengő, örökös nyugtalan izgalomban, a fantázia
lidérces játékaival élő neuraszthéniás lelkiállapot, amelyet ezzel a
szóval szoktak jelölni. De ez is csak történeti fejlemény. Ha eddig nem
volt meg, ezután már meglesz, mert a mai generációban jutott a magyar
lelki fejlődés addig a pontig, ahol szükségszerűen jelentkeznie kell.
Budapest ma tele van rusztikusabb apák olyan fiaival, akiknek lelkében
már benne van ez a meghasonlás s ha az apák nem értik meg fiaikat,
bízvást gondolhatunk arra, hogy beléjük ütött ezekbe a fiúkba is a
kornak ez a szellemi járványa. Ady dekadenciája nem egy a magyar életben
nem létező, külföldről mesterségesen beplántált elemet foglal magyar
versekbe, hanem megszólaltatja a fiatal magyar lelkek egy részének egy
olyan újonfejlődött elemét, amelyről csak hittük, hogy nincs, mert addig
senki nem szólaltatta meg.

Különben is Paul Verlainetől sok mindenfélét lehet tanulni, csak épen
dekadenciát nem, mert a dekadencia nem valami megtanúlható dolog, hanem
lelki állapot, amely vagy kifejlődik valakiben, vagy nem, az illető
akaratától nincs semmiféle függésben. S hogy mennyire egy generáció
közös lelki állapotát fejezte ki Ady, leginkább az mutatja meg, hogy a
vele egyidőben vagy közvetlenül ő utána kifejlődött fiatal költők –
köztük nem egy kiváló tehetség – mind osztoztak vele a dekadencia s
ezzel a külföldieskedés vádjában.

Ezeknek a fiatal költőknek egy része Ady hatása alatt fejlődött,
egy-kettő köztük talán nála nélkül is azzá tudott volna lenni, ami – de
valamennyinek ő nyitott kaput s az egész generáció csak azon a résen
nyomult ki a nyilvánoságra, amelyet ő vágott a megcsontosodott
hagyományokon, a lelkekbe belenevelt elfogultságokon, az ellenfelek
ellenállásán és a közönség közömbösségén át. Minden új dolog
ellenállással találkozik, kell előbb jönnie egy első, elhatározó
ténynek, amely elsőül töri át ezt az ellenállást, megingatja az illető
dolog elfogadhatatlanságában való hitet – a többi aztán könnyen megy.
Minálunk, ahol csak kicsiny és hivatalosan nem hitelesített súlyú
csoport, nem pedig egy nagy és széles társadalmi réteg azoknak a serege,
akik az új dolgoknak pilótái szoktak lenni a mozdulatlan nagy tömegekkel
szemben, épen a mai időben, mikor minden tényező, amely a közhatalom
bármekkora részét is gyakorolja, a konzervativ világnézethez
csatlakozik, csak annál erősebb ez az ellenállás az új dolgok ellen.
Emellett irodalmi viszonyaink kicsinyessége, az érvényesülésre nyíló tér
szűk volta s a nyilvánosság kapuinál őrt állóknak a nagy tömeg izlésétől
való bátortalan függése csak még jobban nehezítette a fiatalok
érintkezésbe jutását a közönséggel.

Éppen ez az utóbbi körülmény vetette fel szükségét egy olyan folyóirat
indításának, amely maga köré gyűjtse a nyilvánosságra törekvő, elfojtott
új tehetségeket s szerve legyen az új irodalom s a közönség közti
közvetítésnek. Erre a célra indult meg épen az Ady s az új irodalom
körüli leghevesebb harcok idején a Nyugat. Nyiltan, mint az új irodalom
zászlaját bontották ki s Ady mellett odacsoportosult melléje az ifjúság
csaknem minden komolyabb és számottevő tehetsége. Nem volna helyénvaló
itt e folyóirat eddigi pályájának kritikai történetét adni, csak egy
pontra kell figyelmeztetni, amely elmélkedésembe, mint főfontosságú
dolog, belekívánkozik. A Nyugat nem megkötött irodalmi programm alapján
indult, hanem a szabadság és tehetség jelszavával, amennyire én tudom és
látom a dolgokat, sohasem bizonyos meghatározott esztétikai tételek vagy
dogmák szerint válogatta közleményeit, hanem kész harcteréül kinálkozott
minden valóban értékes tehetségnek. A legkülönbözőbb esztétetikai
programmú írók egyesültek benne. S ez volt a szerencséje, épen a
szólásszabadságnak ezzel a szellemével vált egy szellemi
felszabadulásnak eszközévé, amelynek értékét nem szabad alábecsülni.
Általa jutott nyilvánosságra egy sereg kiváló tehetség, amely az akkori
viszonyok nyomása alatt csak sokkal nehezebben, sokára, talán későn is
jutott volna a nyilvánosság elé. Nálunk az író csakis a lapok hasábjain
keresztül juthat a nyilvánosság elé s mindenki tudja, mily ritkaság,
hogy figyelmet tudjon kelteni egy könyv, melynek szerzője nem vált előbb
a lapok útján ismeretessé. A lapok pedig, melyeket csak a legritkábban
irányítanak tisztán irodalmi szempontok, a fiatal tehetségek java része
előtt el voltak zárva vagy a legjobb esetben is csak kelletlenül és
veszedelmes engedmények és megalkuvások árán nyíltak ki. A hírlap
természeténél fogva fél az újszerű dolgokkal való kisérletezéstől s csak
olyan új dolgokat fogad el, melyeknek a nagyközönségre való hatása már
előbb ki volt próbálva. A Nyugat megnyílt mindenki számára, akiben
tehetséget látott. Még olyan, a nagy nyilvánosság előtt már pozicióval
biró egyéniségek is, mint Ady és még néhányan a Nyugat régibb emberei
közül, élvezték hasznát a folyírat e szabad szellemének, mely egyedül
csak a művészi szinvonal korlátját emelte az író és a nyilvánosság közé.

Az időpont szerencsés volt. Szerkesztőségek homályba vesző asztalai
mögül, vidéki középiskolák tanári szobáiból, az egyetemek padjairól
csoportosan jöttek figyelemreméltó tehetségek, hogy a Nyugat üsse őket
az irodalom lovagjaivá. Néhányan közülük ma már – alig pár év mulva –
fiatal irodalmunk büszkeségei, nagy irodalmi sikereknek győztesei.

Mint Ady a lirába, legtöbb új és értékes elemet hozott közülük a
regénybe és novellába Móricz Zsigmond.


VI.

Nem felel meg célomnak, hogy akár Adynak, akár Móricznak, akár az egész
irodalmi mozgalomnak kimerítő kritikai és esztétikai jellemrajzát adjam,
csak mai társadalmi mozgalmainkkal való kapcsolataikra, a magyar életbe
nyúló gyökereikre akarok e fejtegetésben rámutatni. Móricz Zsigmondra
vonatkozólag még ebben a tekintetben is utalhatok róla irt kis
tanulmányomra,[4] amelynek gondolatait talán fölösleges volna itt ujra
elmondani.

Móricz Zsigmond is abból az országrészből jött, ahonnan Ady, de már oly
vidékről, melynek ethnográfiai helyzete teljesen megállapodott, talán
egy évezred óta változatlan, amelyben egymás mellett tiszta magyar faluk
sorakoznak. Ő is egy társadalmi helyzetében meg nem állapodott, mobilis
rétegéből jött a vidéki magyarságnak. Hasonló körülmények között élte át
ő is a tanuló évek idejét, szintén kálvinista jellegű levegőben. Némely
egyezések mellett azonban másfajta anyag, mint lirikus kortársa.
Súlyosabb, energikusabb, kevésbbé hajlékony természet, – Ady élénken
kidomborodó asszonyos vonásaival szemben a férfi-tipushoz áll közelebb.
Képzőművészeti analogiával élve az inkább festői jellegű Adyval szemben
plasztikai jellegű egyéniség, egész természete inkább a formára irányul,
mint a színre. Megfigyelő és itélő, az eleven látás adományával és a
morális felháborodásra való hajlammal. Jobban tapad a valósághoz, röghöz
kötöttebb s közelebb áll a magyar tradicióhoz. (Ő az egyedüli az uj irók
közt, akit nem ért a nemzetietlenség vádja.) Egész írói egyénisége
realisztikus s az erő irányában koncentrálódik. A lirikus Ady mellett az
epikai jellemet testesiti meg.

Mint a magyar népélet irodalmi ábrázolója jelent meg és általában ma is
a legtöbben annak látják, holott az ő látóköre nem ér véget a népnél,
hanem magába foglalja a vidéki magyarság egész testét. Az Alföld fia,
azoké a vidékeké, ahol nem váltak olyan élesen külön az egyes társadalmi
osztályok, az intelligencia nagyrészt a megvagyonosodott parasztságból
sarjadt ki és még érezteti életmódjával, világfelfogásával ezeket a
gyökereit, a parasztság pedig egész nagy vidékeken sohasem volt
tulajdonképeni jobbágyi sorban s csak a vagyon és a tanultság különbsége
által érzi magát elválasztottnak az uraktól. A parasztság rétege alatt
azonban ott van a falusi proletárság, a zsellérek, a szegény
mesteremberek elkeseredett, irigykedő, nyomorgó rétege.

A legnevezetesebb uj dolog, amit Móricz Zsigmond a falusi és kisvárosi
magyar népélet rajzához hozott, épen az, hogy nála jelenik meg először a
falu társadalma a maga egész rétegezettségében. Az ő szemében – ez a
legjobban Sárarany regényében látható – a falu egy teljes zárt
társadalmi egység, melyben benne vannak a nagy társadalmi szerkezet
összes rétegei, a legalsóbb proletárságtól fel a
paraszt-arisztokráciáig, – a Sári biró kedélyes cselekvénye mögött pedig
ezeknek a rétegeknek a falu közdolgai körüli súrlódása terül el komoly
háttérül. Félig ehhez a parasztosztályhoz tartozik, féllábbal kinn van
belőle, a falu osztálytalanja, a tanitó, aki bejáratos a falusi
honorácior-osztályba, de együtt mulat a módosabb parasztgazdákkal is és
mindenütt ő az utolsó, mert mindenütt a legszegényebb és egyképen függő
helyzetben van mindegyik osztálytól. A parasztság és az intelligencia,
amely papokból, jegyzőkből és közepes birtokosokból áll, egymástól
messze elkülönítve él. Jellemző, hogy a Sárarany regényben a tanító az
egyetlen kaputos ember (a grófokat nem számítva, mert azok külön lapra
tartoznak), viszont a Galamb papné és Árvalányok kis regényekben,
amelyek a kálvinista papok élete körül forognak, csak egészen mellékesen
játszik szerepet paraszt. Ez a kálvinista papság is egészen máskép tűnik
fel, mint ahogy megszoktuk az irodalomban látni. Eddigelé Baksay Sándor
volt a magyar falusi kálvinista papság legnagyobb hatású rajzolója, de ő
nála teljesen idealizálva, optimista szemüvegen nézve jelenik meg a pap,
legfeljebb a szerető humor enyhíti beállításának kenetességét. Móricznál
mindnyájunkkal egyforma szenvedélyekkel felruházott, egyforma bűnökben
fetrengő, az élet kicsinyes gondjaival küzködő ember a pap is, akinek a
papság csak ép olyan munka, olyan routine, mint a hivatalnoknak a
hivatal s foglalkozásának természete, amely alapjában véve mindig
vallásos érzésekből megszállott lelket kívánna meg, csak modorosságok
alakjában nyilatkozik meg rajta.

A falu Móricznál nem a csöndes, idillikus nyugalom tanyája, hanem
fülledt, nehéz, fojtó levegőjű, mindenfelől ezer korláttal
körüldeszkázott börtön, amely nyomasztólag hat minden egyéni
nyilvánulásra, amelyben befelé emésztődve évődnek, elrejtekezve s a
válságok pillanataiban annál brutálisabban kitörve az emberi
szenvedélyek. Móricz minden regényében, de legtöbb novellájában is sűrű,
villamossággal telített a levegő s ez a megsűrűdöttség csak nagy
robbanások alakjában tud könnyíteni magán. Milyen más képet kapunk tőle
a faluról, mint a gyönyörködő Jókaitól, a mulatságot szerető Mikszáthtól
és az idillizáló Gárdonyitól! Neki más a szempontja, a benne élt,
gyökereit még ma is benne érző, de szellemileg és erkölcsileg belőle
kiemelkedett ember szólal meg, amint a város magasabb kulturájú,
szabadabb levegőjű, szélesebb mozgási körű életéből visszatekint az
elhagyott faluba, mint egy olyan fázisába az életnek, melynek hatását
még érzi magán, de már tulfejlődött rajta. Mennyire tipikusan mai magyar
dolog ez!

Móricz falu-rajza több oldalú, teljesebb, a dolgok gyökereit és
árnyalatait jobban felmutató, mint akármelyik elődjéé. Neki legerősebb
tulajdonsága a szemlélet elevensége, amely mindent egyszerre, egész
teljességében tud meglátni és plasztikailag megrajzolni s ez érvényesül
a falu rajzában is. A nagy realisták módján, rendkivül objektiven lát s
objektivitását csak egy indulai elem szinezi meg: a felháborodás,
melyben moralista szelleme nyilatkozik. Ez a morális felháborodás
legvilágosabban erotikus részleteiben érezhető; az erotikum nála mindig
végzetes, tragikus, fekete lánggal lobogó, az embernek a érzékiségével
vívott örök harca ég benne. Munkáinak ez az eleme találkozott legtöbb
ellenmondással. A magyar irodalom eddig nagyon szemérmetes irodalom
volt; a nyilt erotikát félénken kerülte, a paraszterotika brutális
őszintesége, durvasága, érintetlensége a kulturától, mely az uraknál a
szerelmi ügyeket a pikantéria gáláns fátyolával vonja be, sokakban
kényelmetlen érzést támasztott. A magyar intelligencia különösen van a
paraszttal: a valóságban nem törődik, rendszerint rossz viszonyban van
vele, nem érti, ha lehet, elnyomja, mindenesetre elhanyagolja, az
irodalomban aztán idealizálja, megdicsőiti s ebben az idealizálásban
valami hazafias dolgot lát. Móricz azonban máskép bánik vele: cseppet
sem idealizálja, összes hibáival, bűneivel mutatja be, de érti, átérzi
és törődik vele, megértő szemmel kiséri el élete legkisebb zúgába, az
idősebb, jobb és kulturában különb testvér haragjával korbácsolja
bűneiben s a testvér együttérző szeretetével öleli magához
szenvedéseiben. Ez általában a magyar társadalom minden rétegéhez való
viszonya: mindenütt családtagnak érzi magát köztük s érzi a családtagok
közösség-érzetét, de érzi azt a jogát is, hogy megmondja nyiltan,
brutálisan a maga véleményét.

Minden előtte járt írónknál a paraszt mint egyszerű, néhány elemien
tipikus vonásból összetevődött, kevés komplikációjú lény jelenik meg.
Móricz megmutatja, hogy a paraszt is ép olyan sokrétű, komplikált, az
érzés, az indulat, a szenvedély, az érdek végtelen sokféle árnyalatából
összetevődő lény, mint minden ember s ép oly hullámzó, viharos,
válságoktól gyötört, hevülésektől felmagasztalt belső életet él. Egész
irodalmunkban, Kemény Zsigmond óta, alig találunk olyan komplikált,
annyi sokféle szálra felbontható regény-alakot, mint a Sárarany Túri
Danija. A lelki komplikációknak, az ember belső életének ez a gazdagabb
rajza az, ami Móriczot az irodalom modern áramlatához köti. Az emberrajz
nála is, mint minden modernnek nevezett irónál, a pszichológiai
komplikációk rajza.

A másik vonás, ami legközvetlenebbül köti a magyar irodalom legifjabb
nemzedékéhez: az elégedetlenség szelleme, amely tisztán láttatja vele a
magyar élet minden baját, elmaradottságát, bűnét. Innen a dacos vonás
benne, a haragos igazmondás, az öklével az asztalra csapó felháborodás.
Minden nagyobb munkája egy-egy indulatos tiltakozás a magyar élet valami
jelensége ellen. A maga módja szerint ő is forradalmi szellem – nem
politikai forradalmár, mint Ady, inkább morális forradalmárnak lehetne
mondani. Minden irónk közt ő mondja a leglesujtóbb kritikát a mai magyar
társadalomra, ő mutatja fel legvérzőbb sebeinket, még pedig épen azokon
a társadalmi rétegeken, melyeket eddig az egészség, az érintetlen épség
illuzióival vettünk körül.


V.

Nem mi vetjük fel itt először a kérdést: mi az, ami mint közös vonás
összeköti és egységbe foglalja az egész új irodalmi nemzedéket. Nem
vagyok barátja a szellemi élet mozgalmaiban a jelenségek túlságos egy
pontra centralizálásának, de annyit meg kell engedni, hogy bizonyos
közös vonásokat már csak az egyazon generációból valóság is megállapít.
Esztétikai egységbe szorítani annyi és oly különböző egyéniséget,
akiknek mindegyike önálló művészi jelenség, bizonyára hiábavaló
kisérletezés volna, csak szaporitanók vele azoknak a túl-elasztikus
fogalmaknak a számát, amelyek csak a dolgok tisztázódásának
megnehezitésére valók. A lelki motivumoknak bizonyos közössége azonban
meg szokott lenni az egy ivadékból való szellemekben.

Ez a közös vonás a mi legfiatalabb irodalmunkban: az intellektuális
nyugtalanság szelleme, amely míg egyfelől a lelki motivumok
kimélyitésére, erősebb és hevesebb átélésre sarkal, másfelől fokozza a
lelki érzékenységet, az egész lelki életet árnyalatokban gazdagabbá,
erősebb hullámzásúvá teszi. Ebből származik az elégedetlenség szelleme
is, amely az embereket eltölti, a tiltakozás a meglevő és megvolt ellen,
amely az újnak, az eddig még nem próbáltnak keresésére vezet. Olyan
világézetet teremt ez a lelki állapot, amelyben nem maradnak helyükön az
eddigi értékek, új értékek alakulnak és régiek szűnnek meg. A formákban
is innen az újnak keresése, a kisérletezés szelleme, amely
legtipikusabban e nemzedéknek Ady és Móricz mellett legkiválóbb
tehetségén, Babits Mihályon figyelhető meg. S ez fűzi az egész irodalmi
mozgalmat legszorosabban a mai politikai progressziv mozgalmakhoz: ennek
is, annak is az a törekvése, hogy megküzdjön a régivel, a tradiciókban
megcsontosodottal, hogy megteremthesse az újat. Mindegyik mozgalom a
maga külön területén dolgozik, de kiegésziti egymást, az egyiknek
terjedése a másiknak is sietteti diadalát. Mind a kettő a magyar
lelkeknek egyazon pszichológiai állapotából fakad s egy tőről
metszettségük, ha néha a területek egymástól távoleső volta miatt
elhomályosodik is, a legfontosabb pontokon mindig nyilvánvaló annak
számára, aki a dolgokat figyelmesen és magasabb szempontokból szemléli.

(1912.)



GYULAI PÁL POSTHUMUS KÖNYVE

Az a Gyulai Pál, akit mi ismertünk, a kilencvenes évek Gyulaija, egy
bájos, peckes öreg úr, aki mint egy darab történelem járt közöttünk,
történelmi nagy idők szemtanuja és részese, történelmi emberek barátja s
küzdőtársa, egy hátrahagyott emléke a multnak, amely nagy volt, szép
volt, dicső volt és – mult volt. Ami eszmét nem nagyon gazdag, de
erőteljes agya termett, az már nem volt új számunkra, az előttünk járt
nemzedék köztudatként hagyta ránk; amiért valaha küzdött, az már ki volt
küzdve és nemcsak Gyulaié volt, hanem az egész nemzeté, mindenkié. Már a
gimnáziumból úgy jöttünk, hogy tudtuk mindazt, ami Gyulai tudásában
lényeges volt, persze mi úgy tudtuk, hogy tankönyveink, tanáraink készen
adták át nekünk, ő pedig úgy tudta, hogy egy életen át verekedett
érette. Az egyetemen, az Akadémiában, a Kisfaludy-társaságban, ha
előadást tartott, vagy jobban mondva felolvasott, akár előre tudhattuk,
mit fog mondani s vajmi ritkán is mondott már olyat, amit valamelyik
régi munkájában megírva ne találtunk volna. Nekünk ő már történeti alak
volt, csak testileg a jelenhez tartozó, lelkileg egy régebbi generáció
maradéka, akinek a jelennel vajmi kevés kapcsolata van. Az új idők új
nemzedékét nem értette, nem is igen akarta érteni, nem volt épen
ellensége, csak kívülről, kissé csodálkozva, kissé bosszankodva nézte,
lelkileg egészen idegen volt tőle. Szellemileg, akkor még, nem volt
megcsökkenve, az értékeset még az új dolgokon is meg tudta látni, de
fejlődésében már régen megállott, különben sem elasztikus gondolkodása
már nemcsak átalakulni, de bővülni sem tudott. Az ő gondolatainak
világa, egész gondolkodásának köre és jelleme már kész volt a hatvanas
években, azóta nem termett benne semmi új s a haladó életkor csak egyre
kiszélesítette az űrt, amely közte és a felnövekvő új generációk között
meredezett. Negyven évvel élte túl az utolsó alakító benyomást, melyet
az élettől, az irodalomtól és a tudománytól kapott, negyven éven át csak
állott az idő sodrában, engedte magán keresztülfolyni hullámait.
Hatással nem voltak rá, mint ahogy nincsenek hatással az ablaküvegre,
melyen átömlenek, az egymásután kelő napok sugarai. Aközött a Gyulai
között, aki a Vörösmarty életrajzát írta és aközött a Gyulai között,
akivel a milennium ideje táján az egyetemen vitatkoztunk, nincs semmi
különbség, legfeljebb némi quantitativ különbség, amely az öregségből
magából folyt.

Példátlanul egységes lélek volt, hullámzás, átalakulások, belső válságok
és ellenmondások nélküli ember. A tizenkilencedik századi ember
szkepsziséből nem volt benne egy szikra sem, nem volt tehetsége a
kételkedésre, amit egyszer kigondolt és igaznak ismert, az többé nem
lehetett előtte vita tárgya. Valamit átgondolni annyit jelentett, mint
örökre elintézni, úgy hogy többet ne is kelljen, ne is lehessen róla
gondolkodni. Nemcsak a tartalma nem változott nála az egyszer elgondolt
gondolatnak, hanem a színe, a formája, a hangulata sem, mert nála a
szín, forma és hangulat is szervesen hozzá tartozott a gondolathoz s
csak ezzel együtt tudott változni. Ez a szilárd egységesség, amely
egyúttal fejlődésre való képtelenséget is jelent, volt az ő lényének
alapvonása s ez határozta meg az élettel és az irodalommal szemben való
helyzetét is.

Nem tartozott a nagy megértők közé, akik bele tudják magukat élni
mindenbe, ami elébük kerül, a dolgokat minden oldalukról és minden
vonatkozásukban meg akarják érteni és hozzá tudnak alakulni mindenhez,
amit átélnek vagy olvasnak. Mindig ő maga volt, semmihez és senkihez nem
hasonuló. A költőkből csak annyit tudott magába fölvenni, amennyi vele
vegyileg rokon volt, tulajdonkép csak önmagát olvasta ki mindenből,
Vörösmartyból csak annyit látott meg, amennyi ő benne Vörösmartyval
rokon volt. Az igazi Vörösmarty tízszerte gazdagabb és sokfélébb, mint
az ő Vörösmartyja, ezt most kezdjük csak igazán észrevenni, amikor
mindjobban szabadulunk Gyulai rendkívül szuggesztiv egyéniségének
szuggesztiója alól. Petőfit ő méltatta legelőször értékéhez méltóan, de
csak az eszthetikai értékeket tudta benne méltatni, egyéniségét, amely
övétől lényegesen különböző volt, soha nem tudta egészen megérteni, sőt
igazán rokonszenvezni sem tudott vele. Arany a legjobb barátja volt, az
az ember, aki érzelmileg és szellemileg a legnagyobb hatással volt rá,
de Arany tépelődése, önmagával való küzködése, kételyektől és a belső
válságoktól szaggatott lelke legfeljebb baráti szánalmat keltett benne;
hogy Arany lényének ez volt a lényege, költői alkotásának igazi
meghatározója, az talán az eszébe sem jutott.

Sajátságosan egocentrikus lélek volt, aki sohasem tudott kihelyezkedni
magából, semmit tudott a saját szempontjából nézni, hanem mindent csak a
maga egyéni szempontjából. A világ örökös, hullámzó változásaiban
egyetlen fix pontja volt: önmaga, minden más a világon csak ehhez a fix
ponthoz viszonyítva létezett.

Mindezért az ő egész gondolkodásában és kivált kritikájában nem a
megértésen van a hangsúly, hanem az értékelésen. Megállapitott magában
bizonyos erkölcsi és eszthetikai értékeket, amelyek tulajdonképen az ő
emberi jellemének és írói gyakorlatának érték-fogalmakká való
átfogalmazásai voltak s ezekhez mért mindent. Ami ezeknek megfelelt, azt
elfogadta, ami velük ellentétben állott, azt elvetette. Értékei tehát
teljesen egyéni értékek voltak, de mivel egy jelentékeny, erős és
hatalmas egyéniség fejeződött ki bennük, megvolt az általános érvényük
is. Komolyság, emelkedett erkölcs, szilárd lelki és szellemi egyensúly,
erős művészi ösztön, föltétlen emberi és művészi becsületesség, bizonyos
merev, de nem inhumánus puritánság, eleven szimmetria-érzék, szinte
csalhatatlan stílus-érzék, jóravaló polgári realitás, ezek voltak az ő
fő qualitásai s ezeket kereste másokban is. Ami ezeken belül esett, azt
meg tudta érteni és szeretni tudta. Ezek velejükben klasszikai, még
pontosabban római qualitások s az ő kritikai felfogása alapjában véve
egy sajátságos, magyar talajba oltott klasszicizmus, a római kultúra
emlőin nevelkedett generációk izlésének leszűrődése. Ami a költészetben
a klasszicizmussal ellentétben álló: a misztikus elmélyedés, a
fantasztikus szertelenség, a vergődő meghasonlottság, kínzó kételkedés,
az aszimmetria szépségei, a forradalmi szellem, a szabálytalanság heves
lendületű tobzódása, az Gyulaitól annyira idegen volt, mintha egy más
glóbuszról való volna. Heinét szerette, élvezte, lírájára – miután hamar
levetkezte Petőfi hatását – Heine volt a legnagyobb hatással, de csak
elmésségét, metszően éles elméjét, mély hangulatait értette és érezte
át, meghasonlása, iróniája, önkínzása előtt idegenül állott. Ugyanígy
állott Vörösmartyval és Petőfivel szemben s általában minden költővel
szemben.

Azért tudta annyira megőrizni mindenkivel szemben a maga önállóságát.
Nem is tud nem önálló lenni az olyan ember, mint ő, az olyan kerek,
mindenfelől erős korlátokkal körülhatárolt egyéniség, mert nem tud semmi
másba átolvadni, nem tud semmi máshoz hozzáhasonúlni, minden
centrifugális erőt kiközönbösít magából, csak a centripetális erőket
engedi hatni magára. Ez az önállósága idővel az elszigeteltség egy
nemévé alakult, élete utolsó szakában úgyszólván egymaga képviselte az
ellenzéket az egész új irodalmi fejlődéssel, az izlések, a tendenciák és
a művészi formák egész átalakúlt világával szemben. Hogy ez
elszigeteltségében is rendkívüli hatása volt, az nem mindig azt jelenti,
hogy igaza volt, hanem sok esetben abból magyarázható, hogy vele szemben
nem állott a másik, többségben levő párton egyetlen hozzá fogható
nagyobb szabású egyéniség, a fejlődés ügye többnyire gyenge kezekbe volt
letéve s az az új ízlés, amely őt ellenmondásra sarkalta, nem tudott
olyan remekművekben nyilvánulni, amelyeket cáfolatára lehetett volna
felmutatni.

Méltó ellenfele csak az egy Jókai volt. Egész kritikai pályáján, melynek
első felét közhelyeslés kisérte, mert ismert vagy legalább sejtett
nemzeti értékeket mutatott fel – Petőfit, Vörösmartyt, Katonát stb. – a
legnagyobb ellentmondást Jókaira alkalmazott kritikája támasztotta.
Jókairól való ítéletét együtt kapjuk 1861 és 1903 közt írt bírálatainak
most megjelent gyüjteményében.[5] Három cikk szól itt Jókairól, az 1869,
1873. és 1875. évekből s még egy-két más cikkben is vannak rá
hivatkozások vagy alluziók. Könnyű volna belőlük egy kis Jókai-essayt, a
nagy regényíró összefoglaló képét összeállítani, úgy ahogy ez a kép
Gyulaiban tükröződött. S amit ez az essay mondana, annak tartalmával
többnyire egyetértenénk mi is, akiket már nem téveszt meg a kortársi
viszony, akik a mult perspektivájában látjuk Jókait. És mégis, az a
Jókai, aki bennünk ma él, más, mint akit Gyulai megrajzolt. Ha még
annyira igaz is ennek a rajznak minden vonása, az egész kép lényegesen
máskép alakul, mert az egyik vonáson túlerős, a másikon túlgyönge a
hangsúly. Gyulai kitünően meglátta Jókainak fogyatkozásait és erényeit
egyaránt, de nem tudta megérteni Jókai egyéniségét. Másfajta volt, mint
ő, tehát tőle idegen. Még rokonszenvezni sem tudott vele, kritikáján
mindig keresztülérzik valami akaratlan ingerültség, amelyet a kritikusi
tárgyilagosság csak elleplezni tud, elhallgattatni nem.

Jókai a modern író tipusának első kifejezett jelentkezése irodalmunkban.
Regényíró, akinek munkássága átvetette a magyar irodalmi termés
súlypontját a versről a prózai elbeszélésre. Az irodalom nemcsak
művészete, áhítatos áldozásának tárgya, hanem kenyéradója is, ebből s
csak ebből akar élni, sőt jól akar belőle élni. Ez magával hozza a
közönséggel való kontaktus keresését, a népszerűség fontosságát, a
tömeges, tehát gyors és kevéssé megfontolt termelést, munkája sikerének
azokra a tulajdonságokra való támaszkodását, amelyek könnyen, bármikor a
kezeügyében vannak s elhanyagolását oly posztulátumoknak, amelyek a
könnyű, gyors és népszerű munkának akadályára szolgálnak. Főgondja az
olvasó szórakoztatása s ezért nincs szüksége elmélyedésre, sem a
szerkesztés zárt, mindenfelől teljes harmóniával ható művészetére, elég
neki a kellemes, hol vidám, hol megható előadás, az olvasó fantáziájának
lángra gyujtása s azok a fogások, amelyek a könnyen szuggerálható
tömegben hamar felkeltik az illúziókat. Amit adni akar, az alig több az
úgynevezett „unterhaltungslektür“-nél s valóban Jókai ennek a sokat
becsmérelt, de nélkülözhetetlen és soha ki nem irható irodalmi fajtának
egyik legkiválóbb képviselője a tizenkilencedik század egész
irodalmában. A világfelfogás szinvonala dolgában nem több, nem is akar
több lenni átlagos olvasójánál, csak írói tehetségével emelkedik ki
belőle.

Gyulaiban az írónak egészen más ideálja élt. Már maga az is, hogy valaki
anyagi eisztenciáját teljesen az irodalomra alapítja, visszás volt neki.
Ő olyasforma világi pályát tartott méltónak az íróhoz, amilyen az övé
vagy az Arany Jánosé: egy, ha nem is fényes, de tisztes megélhetést
nyujtó közhivatal, mely bizonyos társadalmi dekórumot is ad s amely
mellett mintegy az áhitat óráiban, a közönség kegyétől függetlenül,
legfeljebb a kevés kiválasztottak helyeslésére támaszkodva lehet
dolgozni az irodalomért. Az ő erősen kifejlett morális hajlama valami
immoralitást látott abban, hogy az író anyagilag és társadalmilag is
függővé tegye magát az olvasók tömegeitől. Álláspontjában volt valami
abból a régi felfogásból, amely a költőben valami az emberi
gyarlóságoktól menteset, erkölcsileg is példaadót, igazi vatest akar
látni. Az írók társadalmának mintegy kötelességeül érezte, hogy
olyasféle társadalmi disztinkcióra törekedjék, mint amilyent a köztudat
a bírák vagy a papok magasabb tesületeinek tulajdonít. Valahogy az írói
gentlemanlikebe ütközőnek érezte a szabad író helyzetét, aki függ a
kiadótól, az olvasóktól, a közízléstől s nagyon kevés dolgot tudott
kevésbé megérteni, mint a bohémeséget. Polgárias józansága előtt
érthetetlen volt, hogy valaki, aki egy egész ország közfigyelmének
tárgya, ne úgy rendezze be életét, hogy annak minden részlete
köztiszteletet kelthessen. Bizonyos, hogyha a magyar író tipusa a
fejlődés során a Gyulai ideálja szerint alakul, az írók társadalmi
kasztja ma sokkal előkelőbb, tiszteltebb és dekórumban gazdagabb sorban
állna társadalmunk hierarchiájában, csak az a baj, hogy a Gyulai ideálja
ellenkezik az író psychológiai tipusával és azzal a szereppel, melyet az
író a társadalmi fejlődés rendje szerint mindenütt a világon betölt. S
ha az írók társadalmi megbecsülésének talán nem használt, az irodalomnak
mindenesetre használt az író tipusának az a modern kifejlődése, melyet
Gyulaival szemben Jókai képviselt, mert jelentékenyen kitágította az
irodalmi alkotás lehetőségeinek körét, nem szorította az írókat egy
bizonyos magasabb társadalmi osztályba, hogy éppen csak annak
világnézetét és ízlését fejezzék ki, hanem kívül emelte az összes
társadalmi osztályokon s ezzel lehetővé tette, hogy az egész társadalom
tükröződjék bennük, minden osztályával és minden árnyalatával.

Jókai zsurnaliszta is volt és pedig született
zsurnaliszta-temperamentum, akiben elsőül jelentkezik kifejezetten az
irodalomnak a zsurnalizmussal való kapcsolata, sőt bizonyos tekintetben
tőle való függése. Gyulai világnézetéből kifolyólag ellensége volt a
zsurnalizmus modern formájának. Ő a hirlapíró foglalkozást is irodalmi
mértékekkel mérte – abból a nemzedékből való volt, melyben a lapok
ujdondásza is irodalmi ambicióval írta a naphíreket. Egész életében
harcban állott a sajtóval – soha nem tudta megérteni a szemeláttára
kifejlődő modern hirlapírást, amely az értesülés gyorsaságára, a
percipiális friss impulzivitására, a közönség pillanatnyi
szükségleteinek kielégítésére van alapítva s ezeknek érdekében háttérbe
juttatja a tájékozódás alaposságát, az ítélet megfontoltságát, a
közönség pedagogikus kezelését. Jókai impulziv, kissé könnyelmű és
hangulatoknak készségesen engedő szelleme kiélezetten mutatta Gyulainak
a modern zsurnaliszta fogyatékosságait, sőt megmutatta ezeknek az
irodalmi termelés területébe való behatolását is – ez is nyomós ok volt,
amiért túlélesen látta és fejtette ki Jókai hibáit s nem birta eléggé
méltányolni nagyszerű művészi tulajdonságait. Féltette hatásától az
irodalmat, ellenszenvvel nézte benne a zsurnaliszta-szellemnek irodalmi
térfoglalását, mely csakugyan, ha bizonyos hasznokkal járt is, sokkal
többet ártott s mely alól csak ma kezdi nagy nehezen függetleníteni
magát az irodalom, – amely azonban az irodalmi fejlődésnek szükségszerű,
kimaradhatatlan következménye volt.

Gyulai nem szerette a genialitást, már t. i. abban az értelemben, ahogy
ő ezt a szót használni szokta. Nagy tehetség szertelenséggel,
egyenetlenséggel párosulva, a genienek bizonyos középszerűségekkel való
elegyedése, a fellobbanások és ellankadások közti váltakozás, egészben
véve tökéletlen művek, melyek egyes vonásaikban vagy részleteikben
nagyszerűek, másokban viszont eltörpülők – ezt nevezte ő genialitásnak.
Ő a részletek szépségét csak a szép egészben tudta igazán élvezni,
sohasem nézte a dolgokat részleteikben, csak egészükben. Jókaiban pedig
óriási tökéletességek, nagy, gyakran szinte naiv tökéletlenségekkel
járnak együtt s Gyulai, aki egyáltalán nem volt az eszthetikai
megbocsátások embere, nem tudta úgy élvezni Jókai regényeinek
szépségeit, hogy tökéletlenségeik ne lettek volna folyton a tudatában.

Jókai lelke a magyar közvéleménynek érzékeny manométere volt, a közönség
hangulataitól irányított finom készülék, amely reagál a közönség köréből
jövő nyomás minden változására. Neki életeleme volt a népszerűség, ettől
kapott minden impulzust munkájához. Gyulai ebben valami jellembeli
fogyatkozást érzett, férfiatlan hajhászását a népszerűségnek – ő a férfi
és különösen az író elsőrendű kötelességének tartotta, hogy justus ac
tenax legyen, tudjon szembeszállni a közvéleménnyel az igazságért,
amelynek az ő szemében csak egy arca volt. Szemmellátható, hogy
eszthetikai ellenvéleményein kívül Jókaival szemben őt bizonyos erkölcsi
antagonizmus is tüzelte. A népszerűség különben is mindig gyanús volt
neki, szatírát is írt ellene. Disputáló, ellentmondani szerető ember
volt, akit sokszor ellentmondásra csábított már az is, hogy valami
népszerű, a tömegek tetszésének megfelelő s aki gyönyörködni tudott a
maga népszerűtlenségében. Amit mi már csak mint öreguras zsörtölődést
láttunk benne, az java erejében kemény, harcias szellem volt. Ezért
Jókai népszerűsége már magában is bántotta és arra vezette, hogy
ellentmondjon neki.

Sokféle emberi, eszthetikai és társadalmi incompatibilitás magyarázza
meg Jókaival szemben elfoglalt álláspontját, de egyúttal figyelmeztet
arra is, hogy az a kép, melyet Jókairól rajzol, ha nagy részben megfelel
is a valóságnak, sok tekintetben korrektúrára szorul s irodalmunk
legnagyobb igazságtalanságainak egyike volna, ha legnagyobb regényírónk
képe teljesen úgy menne át a hagyományba, ahogy Gyulai megrajzolta.

Gyulai nem tartozott a sok szempontú írók közé. Azok a szempontok,
amelyekből Jókaival szemben való állásfoglalását igyekeztem
megmagyarázni, magyarázatát adják egyúttal más írókkal és irodalmi
jelenségekkel szemben elfoglalt állásának is. Kritikaiból, de még inkább
a Budapesti Szemle szelleméből, míg e folyóiratot ő szerkesztette,
tudjuk, hogy egyálatlán ellenzéki állásban volt az egész körülötte folyó
és fejlődő irodalommal. Vajda Jánosra nem volt egyetlen elismerő szava,
Rákosi Jenővel, Dóczy Lajossal folytonos harcban állott, Kiss József
ellen munkatársai kíméletlen polémiát folytattak, Mikszáthról egyetlen
egyszer írt, akkor is egyik legkevésbbé jelentékeny művéről, melyet
azonban alkalmasnak talált arra, hogy bizonyos fogyatkozásait – melyek
mintegy Jókai hasonló fogyatkozásainak továbbfejlesztései – pellengérre
állítsa. Az ő kritikáinak gyüjteménye számra is nagyon kevés –
negyvenkét évi időközben harminckilenc cikk s ezek között is néhány
teljesen jelentéktelen felszólalás jelentéktelen ügyben és
lexicon-cikkszerű vázlatos életrajza Arany Jánosnak – s egyáltalán nem
adja semmiféle képét irodalmunk 1861–1903 közé eső fejlődésének. A kor
legnevezetesebb jelenségeiről sohasem írt, aki jelentékenyebb írót
megkritizált, rendszerint kevésbbé fontos és jellemző műveikkkel
foglalkozott. Hogy az akkori irodalmi közvéleményre mégis nagy hatása
volt, az elsősorban személyiségének hatásából magyarázható: nézetei –
mert azért mindig figyelte az irodalmi jelenségeket s egész élete végső
szakáig tájékozva volt mindenről – megíratlanul is elterjedtek mintegy
szájhagyomány útján s ha nem hatottak is alakítólag az irodalmi
termelésre, ha az írók úgy írtak az ő dacára is, ahogy írniok adatott,
az irodalomról való közvélemény alakulására mindig nagy hatással volt.
Kritikánk nagy részben az ő szempontjai szerint igazodott, az akadémiai
kritika voltaképen csak az ő kritikájának visszhangja volt, a
középiskola, az egyetemről a tanári székekbe került tanítványai révén
úgyszólván a maga egészében vette át az ő érték-ítéleteit irodalmunkra
vonatkozóan.

Az a kritika, melyet ő űzött, lényegében véve ellenőrző, polemikus
kritika volt, nem az értékek felkutatása, megmagyarázása és
elfogadtatása, hanem a hibák, fogyatkozások, az irodalomra esetleg
ártalmas tulajdonságok kimutatása. A valóságos értéket fel tudta ismerni
még a lényével ellentétes írókban is, de kritikájában mindíg túlnyomó
helyet foglal el a nyesegető munka, az íróval való vitatkozás olyan
dolgokról, melyeket a műben helytelennek tartott.

Mint a fajtájabeli erős, zárt karakterű emberek, mindvégig megmaradt a
maga nemzedéke s a maga írói köre ideáljai mellett s ezért nem tudott az
előtte felnövekvő új nemzedékek új törekvéseiért fölmelegedni. Egyes
jelenségeket, egyes írókat, egyes műveket tudott méltányolni, de az
egész fiatal irodalmi élet, amely lábánál felzsendült, mindíg kissé
idegenszerű maradt előtte. Fiatalkorából nagy szellemekkel, Petőfivel,
Vörösmartyval, Arannyal, Kemény Zsigmonddal, Eötvössel való társalkodás
emlékeit hozta magával, lelke a fiatalabb kortárs tiszteletével vagy az
egykorú jóbarát s azonos világszemléletű pályatárs benső érzéseivel
fűződött hozzájuk. Értük tudott lelkesedni, róluk szeretettel,
melegséggel, bámulattal tudott szólni. Az utána jövő nemzedékek nem
vezettek elé hasonló nagyságokat s ezért a valóságnál is törpébbeknek
tünhettek fel szemében, másféle ideáljaik, másféle törekvéseik, másféle
izlésük idegenek voltak a számára. Ami jót elismert bennük, azt
megdicsérte, de alapjában véve mindig a zsörtölődő, öregségére pedánssá
vált öreg úr attitudejében állott előttük. A lelki kontaktust mindinkább
elvesztette velük. Hatása, mely egykor közvetlen és eleven volt, mind
közvetettebbé vált s az az irodalom, amely a század fordulója táján
zsendült fel, már nem is az ő ellenére, hanem ő nélküle fejlődött ki.

(1913.)



VAJDA JÁNOS

Vajda Jánossal egyetlen egyszer találkoztam életemben. 1894 őszén, mint
akkoriban Budapestre került egyetemi hallgató, véletlenül ismeretségbe
jutottam Nagy Miklóssal, a Vasárnapi Ujság akkori szerkesztőjével,
akinek lapjában még vidéki diákkoromban néhány apró munkám jelent meg. Ő
meghítt magához s mikor sok, hosszas habozás után elszántam magamat és
meglátogattam, egy erősen ősz, császárszakállas, szikár, csontos
férfival találtam a szobájában. Vajda János volt.

Akkor állott oly gyöngén sikerült jubileuma előtt s a jubileumra készülő
öreg írók rendszerint igen udvariasak szoktak lenni a fiatal írók iránt.
Vajda is tőle telhetőleg kedves igyekezett lenni. Rám mosolygott – a
mosolygásában volt valami a buldogg vicsorításából. Mondott néhány
udvarias szót s én éreztem, hogy nem is gondol arra, amit mond. Ezzel
alaposan zavarba hozott, könnyen zavarba jövő, mértéktelenül félénk
fiatalembert. Még aznap este találkoztam vele az utcán s a módból, ahogy
köszöntésemet fogadta, láttam, hogy nem ismer meg. Sok mindenféle
anekdotát hallottam morcosságáról, hát nem is köszöntem neki többet,
pedig még három évig, amig élt, igen gyakran láttam az utcán sétálni,
mindig morózus arccal, mindig kemény, feszes lépésekkel és mindig
egyedül.

Legjobban a tekintetére emlékszem. Ugy nézett rám, mintha üvegből
volnék, mintha keresztülnézne rajtam, valami messze, mögöttem levő
dologra. A befelé fordult tekintet ez: olyan embernek a nézése, aki
egész életében nem látott az emberekből, a világból semmit – a látási
benyomás nem hatolt bele a lelkébe. Munkáinak olvasása, régi embereknek
róla való beszéde alapján ez a magába forduló nézése egész lényének,
pályájának, alkotása módjának szimbólumává lett gondolatomban.

Az ember a megfigyelése által jut leginkább bizonyos viszonyba a
világgal. A megfigyelt dolgok sok millió részletéből részben
öntudatlanul, részben tudatosan alkotom meg magamnak a világ képét,
értékelem a magam haszna vagy kára szempontjából az élet jelenségeit s
meghatározom a magam álláspontját mindezekkel szemben. A megfigyelés
segítségével értem meg az engem körülvevő dolgok mindenféle
kapcsolatait, a nyilvánosakat és a rejtetteket egyaránt. S a megfigyelés
vezet rá leginkább a minden ismeretek leghasznosabbikára: az
emberismeretre s az emberekkel való bánni tudásra. A nagy
karriercsinálók, a szerencsések rendszerint kitűnő megfigyelők. Ők azok,
akik fel tudják találni magukat az élet minden helyzetében s ösztönné
vált érzékkel tudnak megragadni minden alkalmat, amely kedvez nekik.

Vajda nem tartozott ezek közé a szerencsések közé. Ő sohasem tudta magát
beletalálni semmiféle helyzetbe, még hetven éves korában sem értett meg
semmit a körülötte zajló életből; a külső világ képeiből csak az
általánosságok ragadtak meg a figyelmében, nem értette meg az embereket
– köztük legkevésbbé önmagát. Azt mondják, akik érintkeztek vele, hogy
öreg korában is úgy gondolkozott a világ dolgairól, mint egy gyermek.
Korlátoltnak, félszegnek, sőt együgyűnek tünt fel ő, a kultureszmékért
lelkesedő, nyelveket tudó, olvasott, művelt ember. A műveltség nála merő
nyersanyag maradt, csupa absztrakció, mert megfigyelés híján nem tudott
annyi élettapasztalatra szert tenni, hogy ismereteit életbenyomásaival
világnézetté forrassza össze. Erre vallanak kisérletei a politika terén:
ifjabbkori politikai röpirataival mindig az ellenkezőjét mondotta annak,
amit abban a pillanatban a politikai okosság tanácsolt – akkor
hangoztatta a kiegyezés szükségességét, mikor ez a nemzet hangulata
szerint hazaárulás számba ment és akkor támadt ellene a kiegyezésnek,
mikor az egész ország a kiegyezés örömmámorában úszott. Mind a két
esetben pórul járt, mert nem tudott számolni azzal, hogy minden
politizálásnak a pillanatnyilag adott helyzetekből és hangulatokból kell
kiindulni. Nem volt világos tudata arról, hogy mi megy végbe körülötte a
világban, nem megfigyelt, tapasztalati tényeken alapuló meggondolások
vezették, hanem teljesen magában, absztrakt módon elgondolt, merőben
önkényes szempontok. A megfigyelés csaknem teljes hiánya látszik meg
elbeszélő versein, amelyekben irreális emberek irreális viszonyokba
kerülnek egymással és irreális dolgokat cselekszenek. Lírájából sem
alakul ki a világnak semmiféle határozott képe, alaktalan általánosságok
közt zajlanak belső viharai, nincs egy kép, egy mozdulat, amely átvezető
kapocs volna a valósághoz, alig van szál, amely érzéseit hozzáfűzné a
többi emberek érzéseihez, az emberiség érzéseinek egyeteméhez. Egy kopár
és lakatlan szigeten élő ember gondolkodása és költészte ez, nem egy
társadalomban, emberek közt élő emberé.

Ilyen lelki alkat mellett természetes, hogy Vajda sohasem tudta
megérteni az embereket. A maga tapasztalatlanságával nem tudta
elsajátítani még azokat a mindennapos társadalmi formákat sem, amelyek
az emberekkel való érintkezés elengedhetetlen feltételei. Csak kétféle
modort ismert: vagy érdesen visszautasító volt vagy édeskésen alázatos.
Leginkább azért is idegenedett el az emberektől, mert nem tudta a velük
való érintkezés módját, nem tudta magát megértetni velük s állandóan
félreértette őket. Csekély, sokszor igazán semmi okokból összeveszett
legjobb jóakaróival, kész volt gyanúval kísérni legjobb indulatú
tényeiket, de viszont kész prédája volt a hízelgésnek. Igy aztán korán
elvadult az emberektől, de nem a maga akarata szerint, hanem
kényszerűségből, átoknak, a gonoszság üldözésének érezve
egyedülvalóságát s folyton kikívánkozva belőle az emberek közé, a
világba, mely – úgy érezte – adósa neki s amelytől joga volna behajtani
az adósságát. Sokat emlegetett embergyűlölete tulajdonképpen nem egyéb,
mint az embereket nem ismerő, a világi dolgokban járatlan, félszeg
embernek mindenben sérelmet kereső résenállása. Olyasfélekép járt az
emberek közt, mint az ügyetlen, szögletes modorú szegény diák, aki
hirtelen fényes társaságba csöppen s úgy érzi, mintha itt mindenki
rosszindulattal volna iránta s mindenki csak őt nevetné ki. Az élet
legcsekélyebb apró kényelmetlenségeit vagy kellemetlenségeit személyes
sérelemnek tekintette és mértéktelen haraggal viszonozta. Képes volt
valakit gazembernek tartani egy szóért, amely rosszúl esett neki.
Egyáltalán csak kétféle embert ismert: feneketlen sötétlelkű gazembert
és angyalt. Az utóbbiak persze nagyon kevesen voltak s csak ideig-óráig
voltak azok. Az emberek aztán nem tudták, hogy bánjanak vele s mivel
akárhogy bántak vele, mindig csak keserűség lett a vége – csakhamar
visszahúzódtak tőle vagy nem is mertek közeledni hozzá. Magányossága ily
módon kettős kényszerűségből fakadt s természetesen annál rosszabbul
esett neki, annál jobban haragudott az emberekre, mennél jobban
elriasztotta őket magától.

Hogy állítólagos embergyűlölete mennyire nem volt belső meggyőződés,
hanem külső kényszerűség, saját megférhetetlen természetének folyománya,
arra több illusztráló példát találunk a róla szóló följegyzésekben.
Endrődi Sándor idézi egy szavát, amelyet akkor mondott előtte, midőn
jubileumakor átadta neki az írók üdvözletét tartalmazó iratot:

– Egy vallomással tartozom neked, édes barátom. Én körülbelül harminc év
óta azzal a gondolattal járok föl-alá a világon, hogy itt mindenki
gazember. Nem volt igazam…

Lehet-e igazi embergyűlölő az, akit kiforgat harminc évig táplált
embergyűlöletéből egy olyan semmiség, egy rosszul sikerült jubileum
roncsa? Akkor, amikor még az aktualitás élénkségével volt emlékezetben
Jókai jubileumának világraszóló fényessége és Gyulai jubileumának meleg
bensősége, az ő jubileuma mindössze egy néhány száz ember által aláírt
üdvözlő iratban fejeződött ki. És az ünneplésnek ily kicsiny, semmis
jele is könnyekig és a megengesztelődésig fel tudta olvasztani
embergyűlöletét. Nem volt ő embergyűlölő, csak nem értette, vakon nézte
az embereket, szerette volna magához édesgetni őket, de nem tudta a
módját. Ezen elkeseredve, az embereken kereste az önmagával való
számadását. E miatti keserűsége tört ki szeszélyességeiben, melyekből
ugyan nem hitte volna senki, hogy egy nevezetes költővel állt szemben.

Mindent és mindenkit végletekben látott. Az apjában, a szegény
jobbágyból lett erdészben egy Napoleon nagyrahivatottságát látta, Petőfi
annyira elkápráztatta, hogy emiatt nem tudott vele közelebbi viszonyba
jutni. Viszont – ami hallatlan dolog a világon – az anyjában sohasem
látott egyebet, csak a tudatlan, faragatlan parasztasszonyt. Kortársai
legnagyobb részét megvetésre méltó hitványnak tartotta. Ember- és
világismeret híján csupa elfogultságon keresztül látott mindent s
elfogultságait a teljesen indokolatlan rokonszenv vagy ellenszenv
szinezte fényesre vagy pokoli sötétre.

Az évek folyamán aztán mind jobban és jobban elidegenedett az
emberektől, az egész élettől, mind jobban behúzódott önmagába, saját
keserű, tehetetlen gondolataiba. Igy lett ő, aki sokféle jel
tanúbizonysága szerint társaságos, vidám életre érezte magát
születettnek, a nagyváros remetéje, aki évtizedeken át élte
eseménytelen, üres életét egy kis, szegényes földszintes udvari
lakásban, amely egész világa volt. Korával együtt fejlődött betegsége,
amely úgylátszik alapjában véve neuraszthénikus hypochondria volt s ez
is fokozta kedélyének elkeseredettségét. Ha aztán véletlen, vagy
kényszerűség mégis kivitte az emberek közé, folyton résen álló
apprehenzivitásával csak újabb sérelmeket hozott haza. Nehéz természetű,
tüskés különcködő lett az élet minden java, jólét, társaság, úri mód,
népszerűség, hirnév után áhítozó emberből, kiben a magány, a folytonos
önmagával foglalkozás, a kapcsolatok és érdekek nélküli, napról-napra
való élet mind jobban elhomályosította azt a kevés alkalmazkodó
képességet is, ami eredetileg volt benne.

A dolgok reális megfigyelésére való képtelenség és a beteges érzékenység
az a két határpont, amellyel psychológiai képét meg lehet jelölni. A
központban aztán a tehetetlenség, az erős, elszánt akaratra, céltudatos
cselekvésre való képtelenség áll, amely ama két tényezővel szorosan
kapcsolatos. Soha életében nem tudta magát következetes, valami
meghatározott cél felé törekvő cselekedetre elszánni, mindíg passziv
maradt, hagyta az eseményeket lefolyni kedvük szerint, mintha rá nem is
tartoznának, mintha csak kivülről nézné őket. Ebből az akaratlanságból
származik szkepszise. Nem volt benne igazi hit. Már egész fiatal korában
is ilyen passziv szkeptikus volt. A forró márciusi napokban, a
Pillwaxban, mikor az egész ifjuság lángban volt, heves gesztusokkal,
lelkes szónoklatokkal volt tele a kávéház s a forradalom illúziója
részegített meg mindenkit: a fiatal Vajda vállát vonogatva
billiárdozott, míg a többiek lelkesedve szónokoltak az asztalok tetején.
A szabadságharcban honvéd volt, de hit és lelkesedés nélkül, – maga
mondja – csak azért, mert mit szólnának a többiek, ha ő otthon maradna?
Egész életében ilyen volt: kételkedve nézte a fejleményeket, az élet
lehetőségeit, soha nem nyúlt feléjük. Ez a szkpszise volt az oka, hogy
mindíg kívül állott az időn, sohasem volt kontaktusban vele, mintha más
korból, sőt egész más világrészből csöppent volna bele. Volt érzéke az
aktualitás iránt, megvolt benne a jó újságíró néhány igen fontos
tulajdonsága, kellő vezetés mellett igen jóravaló ujságirómunkát is
tudott végezni. De lélekkel belemerülni a világ sodrába nem tudott s
ezért mindíg kimaradt mindenből. A béna akaratú szkeptikus mindig akkor
szólalt meg benne, mikor ösztönszerű, önfeledt cselekvésre lett volna
szükség. Amit aztán tett is, ferdén tette, nem a maga idejében és nem a
maga módján.

Helyzetét az irodalmi életben is ez határozta meg. Nem lehet mondani,
hogy pályája kezdete ne lett volna biztató. A forradalom előtt mindjárt
abba a társaságba – a Petőfi körébe – jutott bele, amely az akkori
irodalomban hangadó volt s amelynek kezében volt a jövő minden igérete.
Az ötvenes évek zajos, de szegényes vásárjában rögtön feltünt a
Petőfieskedőknél komolyabb törekvésével, nagyobb ambiciójával és
szélesebb lendületével. De mert lelkével nem élt benne korának sodrában,
nem bírt az akkori irodalmi és ízlésirányzatok egyikével sem
összekapcsolódni. Akkor vívta meg a maga diadalmas harcát az
Arany-Gyulai iskola s ő nem tudott sem az iskolához csatlakozni, sem
vele szemben pártot ütni. Hozzá vonzotta volna magasabb irodalmi
kulturára s nemesebb művészi célokra törő iránya, de elidegenítette tőle
egész szelleme, amely semmitől, sem állott távolabb, mint Aranyéknak a
népiest tovább fejlesztő tősgyökerességétől. Maga is érezte, a benne, ha
fejletlenül is, meglevő aktualitás-érzékkel, hogy a kor divatja, a siker
ezen az oldalon van, meg is próbált úszni az árral, de efféle kisérletei
bizonyítják legjobban, mennyire idegen a lelkétől az a hang, melyen
szólani próbál. Néhány Petőfi modorában játszinak, egyszerűnek, naivnak
lenni akaró lirai verse csak a hozzá nem illő pózban való esetlenségét
mutatja, az Ábel és Aranká-ban és többi verses meséjében, melyek a János
vitéz-zel és talán a Toldi-val is versenyre akartak volna kelni,
nyomról-nyomra elárulja, hogy valójától idegen területen kisérletez.
Hasztalan próbálta magát hozzákapcsolni Petőfihez, ő a Vörösmarty
romantikájának volt az utódja, olyan korban, mely szintén romantikát
akart, de egészen másfélét. Az ő korának ízlése a romantikának a
realisztikus felé való elhajlása s ő épen a realisztikussal ellenkező
irányba, az absztrakt és a szimbolisztikus irányába fejlesztette a
Vörösmarty romantikáját. Mint Ignotus találóan mondja róla, az utolsó
romantikus és az első modern. Ez annyit jelent, hogy máshova tartozott,
mint ahol élt, félig a multhoz tartozott, félig a jövőhöz és
egyáltalában nem a jelenhez. Ez volt főoka a népszerűtlenségének, mert
népszerűvé az irodalomban csak az válhatik, ami a maga korának, a
jelennek levegőjéből való, azoknak a szellemi és erkölcsi tényezőknek
valamelyikéből ered, melyek a jelen szellemét és izlését meghatározzák.
Abban a korban, mikor a nemzet tömegeire, egész egyetemére való hatás
volt mindenben az uralkodó jelszó, ő a tömegtől való elzárkózás
arisztokratikus hangját szólaltatja meg s beleburkolózik a zord fenség
palástjába. Nála sokkal nagyobb szellem sem tudta volna ily módon a
hatást kierőszakolni, – ő a maga egyenetlenségével, nagy tulajdonságok
mellett is kirívó tökéletlenségeivel egészen idegen maradt a maga
korában. Nem volt az irodalmi fejlődés tényezője, tagja a közös
középpont körül keringő s egymással folytonos vonzásban levő csillagok
egy rendszerének, hanem – hogy egy versének allegóriáját idézzem –
egyenes pályán, egyedül végighaladó üstökös volt, amely ismeretlen
messzeségekből jött és ismeretlen messzeségekben tünt el.

Ilyen lelki dispoziciókból, a világban és az irodalomban elfoglalt ilyen
helyzetből miféle költészet keletkezhetik?

Első sorban nyilvánvaló hogy csakis líra keletkezhetik. Az olyan állandó
ingerültségben élő, szüntelen izgatottsággal fűtött lélek, mint a Vajdáé
volt, teljesen képtelen önmagának objektiv formákban való kialakítására
s ezt mutatják Vajdának elbeszélői kísérletei is. Valamennyi mélyen
alatta áll költészete általános színvonalának. Az Ábel és Aranka, mint
már mondottuk, nem különben a Béla királyfi és a Törzsök Jankó
középszerűen sikerült utánzatok, melyeknek utánzat volta annál kirívóbb,
mert szerzője nem tudja a maga igazi mivoltát eléggé elrejteni, a
naivnak látszani akaró hangba minduntalan belevegyül a maga minden
naivitástól mérföldre messze eső igazi hangjával. A Találkozások annak a
sikernek a visszhangja, melyet az Anyégin keltett nálunk a Bérczy-féle
fordításban, csak épen a Puskin világfiassága és mindenekfelett elragadó
szeretetreméltósága hiányzik belőle. Az önkritika s az önismeret
csodálatra méltó hiányára vall, hogy Vajda épen Puskinnal próbált
versenyre kelni. Itt is az ő élhetetlensége nyilvánul. Észrevette, hogy
most (1877-ben) sikert lehetne aratni egy Anyégin-stilusú verses
novellával, de annyi öntudatosság már nem volt benne, hogy felismerje,
mennyire alkalmatlan épen ő arra, hogy ezt a sikert learathassa. Nem is
egyéb az ő elbeszélése, mint egy külső és belső valószínűtlenségekkel
terhelt, nehézkesen és erőltetetten elméskedő történet, ép oly nyomós
bizonyítéka szerzője járatlanságának a világ dolgaiban, mint az önmaga
határai felől való tájékozatlanságának. Legjelentékenyebb még az Alfréd
regénye. Ez is Byron és Hugo Viktor utánzat, tele színfalhasogató,
szertelen romantikával, de itt a hang, az egész stílus jobban talál a
költő egyéniségéhez és valami heves, izgatott líra vibrál a hangos
bombasztok mögött, amely elárulja, hogy a költemény mégis csak valami
átélés eredménye. Érezzük, hogy nem csupán az írói becsvágy szüleménye,
hanem ott áll mögötte a költő maga is a maga zaklatott, szertelen,
önmagában szétszaggatódó lelkével. A Gina iránti szerelem egész életre
szóló, tátongó sebe vonaglik a költemény páthosza mögött.

Vajda lírája, – hogy az ő szótárából vett szavakkal fejezzem ki magamat
– cikázó villámokkal terhes, sötét felhőktől övezett havas hegycsúcs,
melyen sívár szenvedélyek süvöltő förgetegei szágúldoznak, amelyen virág
nem nő, csak kopár sziklák, tátongó hasadékok ásítoznak. A felhőkben
fekete fényben villan meg néha-néha a villám, a vakító hómezők
el-elborulnak, sötét árnyékokban. Minduntalan attól kell tartanunk,
elveszítjük az útat, amely elérhetetlen csúcsok felé vezet. Néha kigyúl
fölötte a napfény és ilyenkor csodálatos, kápráztató hideg ragyogású
színek tünnek fel, hogy mindjárt beleolvadjanak az általános zord
hangulatba.

Normális nyelven szólva: Vajdánál a líra alapja mindig valami igen
heves, túlfeszített, folyton elpattanással fenyegető és épen
túlfeszítettségénél fogva tehetetlen indulat. Könnyed, futó hangulat,
hirtelen fellobbanó, forró szenvedély, lágy elborulás, az élettel és a
saját lelkével való művészkedő játék, a líra annyi más szelidebb eleme
nála ismeretlen. A feloldódást nem találó nagy diszharmóniák költészete
ez; folytonos díszharmóniája az anyagnak és a formáknak. Sehol a
megnyugvás, az ellágyulás egy pillanata, a folyton háborgó indulat
felett sohasem száll olajágat vivő galamb. Békétlenül évődő, nyugtalan,
önmagát véresre hasogató költészet ez: egy nagy, gyógyulásra képtelen
meghasonlás égő szenvedése szólal meg benne. És megvan benne a
legszörnyűbb emberi kínlódás; a szavakban való kifejeződésért vívódó
némaság vergődése. Mintha a költőben roppant nagy, kimondhatatlan dolgok
forrnának, melyek épen kimondhatatlanságukkal kinozzák legjobban, hogy
tépje, korbácsolja, facsarja magamagát, amíg ki tudja mondani, ami benne
dúl.

Vigasztalan, sívár költészet ez, örömtelen és zord, amily örömtelen és
zord volt az élet, amelyből fakadt. Jellemző, hogy a leggyakrabban
előforduló két szó Vajda szókincsében: átok és kárhozat. Egy elátkozott
világ az ő költészetének világa, amelyen át egyetlen kietlen, még oly
csekély enyhülést sem nyújtó út vezet át. Nincsenek derült völgyek,
szélesen elterülő, szabad kilátást nyújtó síkságok, az út egyetlen
folytonos szakadékon vezet keresztül, mely fölött szédelgő fejjel,
minduntalan botló lábbal halad a költő. Egyhangú vidék, amelynek
egyhangúságában szinte körvonal nélküli összeolvadásban sötétlenek a
képek és bizonytalanokká válnak a formák. Mindenfelől érthetetlen
rejtelmek meredeznek fel, amelyeknek megfejtését tehetetlenül vívódva
keresi a költő és tompa elfásulással jut el mindíg újra
megfejthetetlenségük tudatáig.

Az ilyen vidék nagyon kevés változatosságot nyújt. Vajda lírájában
rendkívül kevés a változatosság: egész költészete visszavezethető néhány
motivumra s a formák és a nyelv tompasága még hangsúlyozza ezt az
egyhangúságot. A hang pedig – leszámítva a költő gyakran megújuló
kísérleteit fölvett, hozzá nem illő hangokkal – mindig változatlanúl
egyetlen erősen megfeszített húrra van hangolva, átmenet nélkül és
modulációk nélkül. Néha halkabban szól, néha hangosabban, néha rekedten,
néha tisztábban csendül, – de mindig egy és az a hang.

A virrasztók sötét allegóriája nyitja meg Vajda líráját. Amit addig írt,
inkább fiatalos próbálkozás, önmagának keresése, – ebben a költeményben
szólal meg először a maga egyénisége szerint. Ez is a legismeretesebb
verse, belekerült majd minden irodalmi olvasó könyvbe és anthologiába.
Annak a forradalom utáni hangulatnak a szülötte (1855-ből van keltezve),
amely egész kis hazafias allegóriaköltészetet fejlesztett ki s amely
Tompa néhány allegóriájában jutott legnagyobb hatású kifejeződésre.
Vajda verse joggal állítható a Tompáéi mellé. Már az első szavaival
megfogja az embert, megadja az egésznek sötét alaphangulatát, a tompa,
reménytelen kétségbeesést, amely fásult elfáradással néz ki a
csillagtalan, tenger éjszakába s csak az a rettegő gondolat tartja benne
a lelket, hogy a halott, aki körül virrasztanak, „hátha meg nem volna
halva s lehetne még valami“. Az egész hangulatban van valami halkan,
titokzatos lépésekkel járó sejtelmesség, melyhez jól illik a beszéd
fojtott, suttogó, minduntalan homályosságba bujkáló hangja. Teljesen
előttünk áll a ravatal, egy falusi, nagy, sötét szobában, gyéren
világító gyertyák közt, amelynek reszkető lángja csak a homályt növeli,
elmosódóvá teszi a formákat. A halott körül, a szobában, nesztelenül
járó, árnyszerű, félig felismerhető alakok mozognak. Az egész kép valami
félelmetes, ijesztő érzést kelt, melynek félelmetességébe ideges
ingerültségek siklanak bele. Ily teljes hangulatú, a képet vasegységgel
összefogó, első szavától az utolsóig mindig célbataláló verse Vajdának
csak kevés van. Még a ritmusnak ólmossága és a rímeknek tompa csengése
is mintha hozzátartozna a hangulathoz és belőle folyna. Tompa hasonló
allegoriái a maguk fájdalmas páthoszával egyszerűbbek és ép ezért
közvetlenebb hatásúak, a Vajda verse komplikáltabb, a hangulat több
ágból összefonó és mélyebb, tónusban gazdagabb képet nyujtó. Tompa
allegoriáiban egy nagy fájdalom nyilvánul, a Vajdáéban egy mély, a
lelket gyökeréig fölrázó megrendülés. De valami sivárság settenkedik a
sorai közt, könnytelen, konok fájdalmában, amely megrendít és egyúttal
vissza is ijeszt. Nagyon erősen a hatása alá lehet kerülni, nehéz tőle
megszabadúlni, de hatása úgy marad a lelkünkben, mint valami
lidércnyomás emléke.

Ime, már fiatal korában megvan és még a hazafias fájdalom allegorikusan
átvitt értelmű ábrázolásában is nyilvánúl Vajdának az a tulajdonsága,
amely végigvonúl egész költészetén és egész emberi valójában: a sívár, a
szeretet ellágyulásait, a megértés kiegyenlítődéseit nem ismerő,
semmivel lelkileg összeforrni nem tudó kiábrándultság. Neki nem voltak
illuziói, csak előítéletei, nem voltak megindulásai, csak indulatai, nem
volt szeretete, csak elfogultsága, nem volt gyűlölete, csak dühe.
Vágyott mindenre, amije nem volt és nem tudott egészen emberi lenni:
mintha teremtésekor bizonyos emberi tényezők kimaradtak volna
szervezetéből. A teljes emberi életre való vágyódás elérhetetlensége az
ő folyton vérző belső tragédiája. Lényének ez a tökéletlen alkata adja a
kulcsot egész egyéniségének, pályájának és költészetének megértéséhez.
Ezért nem tudott teljessé válni sem mint ember, sem mint költő, ezért
nem tudta elérni a maga egyéniségének teljes kifejezését a költészetben,
ezért nem tudta kiélni a maga életének lehetőségeit. Szertelensége a
teljesség felé viaskodó erőfeszítés, egyenetlensége heves erőfeszítések
és csüggesztő ellankadások folytonos váltakozása, fájdalma a kötelét
tépdeső bika bőszült elkeseredettsége, amely öntudatlanúl, elvakúltan,
irányt, tájékozást elvesztve, leszegelt fejjel feszíti rohamra izmait,
hogy a következő pillanatban a kötelek erejétől hátrarántva
visszaroskadjon önmagába.

Azt a teljes kihangzást, amely A virrasztók-at kora lghatalmasabb versei
közé emeli, nem találjuk többé Vajda hazafias költészetében. Akkor egy
egyetemes fájdalom, az egész magyarság lelki állapotával való kapcsolat
s egy nagy belső rázkódásnak még idegeiben remegő emléke adott hangjának
biztonságot. Későbbi hazafias költészete politikai költészet, még pedig
a politikát ferde szemmel néző, a világot megérteni nem tudó, elsötétült
kedélyhangulatú ember verses politizálása. Az egykor sokat emlegetett
Luzitán dal és néhány politikai szatírája inkább egy sötéten látó,
megértés és világismeret nélküli ember haragos kifakadásai, mint igazi
költői művek. A Luzitán dal rhetorikájában itt-ott érzik még valami
lendület, a szatirákból teljesen hiányzik a szatirikusnak az a fölénye,
mely a gúnynak egyedüli jogcíme. Vajda soha sem tudott fölébe emelkedni
a maga mondanivalójának, mindig benne van egész testtel s ez sehol sem
olyan kirívó, mint szatirikus verseiben.

A köztudatban, jobban mondva, közemlegetésben (mert költészetét sokkal
kevésbbé ismerik, semhogy köztudatról lehetne szó) Vajda leginkább mint
szerelmi költő, mint a Gina-dalok költője él. Életében egyetlen egy,
egész életére szóló szerelme volt: Gina. Ez a nő, tudjuk, egy akkor még
nálunk meglehetősen ritka női tipus karakterben és sorsban egészen
tipikus megszemélyesítője, akinek élete is olyan, mint egy erkölcsös
ponyva-regény kliséje. Egyszerű polgári családból való, igen szép,
jólétre, fényűzésre sóvárgó leány, aki a szerény és különben sem valami
megnyerő természetű költő szerelme helyett inkább egy nagystílű
demimonde életpályáját választotta; szeretője lett egy Bécsben lakó nagy
úrnak, vagyont szerzett, vagyonát kalandos vállalkozásokban
elpusztitotta, elszegényedett, elzüllött s nyomorúltan, kórházban halt
meg. Ezt mind a kortársak előadásából tudjuk, mert Vajda verseiből
néhány általánosságon kívül alig tudunk meg Gináról valamit. Egyetlen
versben van valami életrajzi adat: az A kárhozat helyén czíműben, amely
egy Ginánál, már mint nagyúri maitressenél tett látogatás emléke s
végletes szavakban fejezi ki a költőnek szerelmese elcsábíttatása miatt
érzett dühös, átkozódó fájdalmát s olyan hangon szól erről a mindennapi,
de őt egész életére megmérgező eseményről, mintha a világtörténelem
legnagyobb gazsága lett volna.

Vajda János egyenesen rászületett a boldogtalan szerelemre. Bizonyosnak
vehető, hogy soha életében nem tudott egyetlen nőben sem olyan érzést
kelteni, amely csak hasonlit is a szerelemhez. Egyetlen egy sem volt meg
benne azokból a tulajdonságokból, amelyek a nőkre hatnak. Első
pillantásra elég szép férfi volt, minden különösebb, feltünőbb egyéni
vonás nélkül. Öreg korában bízvást nyugalmazott katonatisztnek lehetett
volna nézni, fiatal korában sem lehetett másféle, mert a kor csak
megöregítette, de nem változtatta meg külsejét. Szeretetreméltó sem
volt, nem tudott simulni, alkalmazkodni, még kedveskedése is olyan
lehetett, mint egy komondor acsarkodása, hajlékonyság, figyelmesség,
szolgálatkészség nem volt a természetében, tartózkodó, szögletes,
morózus és zsörtölődő volt. Erős érzékiség élt benne, amely verseiből is
néha forró gőzzel csap ki, de nem szerette a nőket szeretettel, nem
becsülte őket semmire és nem volt az az emberismerete, hogy bánni tudjon
velük. Hozzá még a szegénység visszariasztó bélyege is elidegenítette
tőle a nőket. Tragikus véletlen volt, hogy vére fiatal pezsgése idején
éppen egy olyan nőt vetett elébe a sors, akiben minden nők között a
legkevésbbé lehetett meg a képesség, hogy mindezeken túltegye magát.

Vajda nem tudott női ideált alkotni magának. Az ő szerelmi lírája nem
trubadúr-líra, amely az ideál oltárára emeli a szeretett nőt, telerakja
a szépség és jóság minden ékszerével és vakon, az imádat odaadásával
hódol neki. Ő nem tudta odaadni magát a nőnek, nem tudott kilépni
önmagából, hogy összeolvadjon vele. Megmarad önmagában és illuziók
nélkül nézi a nőt: csak szépsége vonzza, amely felgyújtja érzékeit és
vad sóvárgásban emészti egész valóját. Dühös kiváncsisággal veti magát
feléje, faggatja, nagyítóval vizsgálná, darabokra vagdalná és tehetetlen
dühvel vicsorog, hogy nem bírja megérteni. Önmagában is kínlódva vájkál,
keresi saját lelki állapotának értelmét és egyetlen kérdésre sem tud
feleletet kapni, egyetlen pillanat sem hoz számára kielégülést. Az ő
szerelme folytonos zsörtölődés és marakodás a nővel. Érzékeinek tüze
csak izzik, de nem tud lángot vetni. A nő nem párja neki, hanem
ellenfele, akit le kell igázni, maga alá gyűrni s ez a viaskodás
tulajdonképen a szerelem lényege. Szadisztikus szerelem, amely nem jut a
maga természetének öntudatára s a versekben is csak tökéletlenül
nyilvánul; inkább visszakövetkeztetésből, a verseknek hangjából tudjuk a
lényegét megfogni, semmint szavaikból.

Merőben érzéki szerelem ez, melyre nem hat semmi más, mint Gina
szépsége; sóvárogva festi ki magának azokat a gyönyöröket, melyeket ez a
szépség igér s nincs egyéb vágya, gondolata, mint Ginát ölelni. A vér
elönti agyát, ha Ginára gondol, vad, fantasztikus képek tolulnak szeme
elé, lihegve tör ki ajkán a szó. Erdő-égéshez hasonlítja szerelmét,
melyet a lány szerelme gyújtott meg: kérlelhetetlen mérgű tűzláng legel
a gyepen ropogva, nem marad az erdőnek egy zöld ága, hol egy madár
eldalolja: Átkozott a nap sugára!! Átkozott a romboló láng, mely nem úgy
hervaszt el kéjben, együtt élve, ott elhalva virágaid mézkelyhében.

Gina szépsége végzetes, mindenható, ellenséges hatalom, a költő haragos
daccal küzd ellene s mindig visszaesik rabságába. Valami sötét
elégtétellel gondol ismételten a szépség mulandóságára, arra az időre,
amely elrútítja Gina arcát, testét s amig maga elébe festi azt az időt,
mikor

  Hódító szépséged csodája
  Még rajtad, élőn elenyész,
  Arcod tündöklő színpompája
  Végkép örökre odavész,
  Hóhér idő, ádáz kezével
  Letörli ajkad bíborát,
  Bepókhálózza csúf redővel
  Fönséges arcod himporát –

egyben fellázad ennyi szépség pusztulása ellen.

Mindig s mindenütt csak ez a szépség foglalkoztatja. Tisztában van Gina
fejének, szívének ürességével, tudja, hogy nem való egyébre, mint hogy
felgyújtsa az érzékeket, de ez mintha csak annál jobban magához vonzaná,
mintha csak annál jobban fölhevítené érzékiségét. Még arra sem tartja
képesnek, hogy szeretni tudjon, hidegnek, érzéketlennek képzeli és arra
gondol, hogy majd egykor, ha az idő eljár Gina fölött, ha egyedül marad
és elhagyatott, mint hazajáró halott emelkedik fel előtte a múlt és
ekkor meg fogja bánni hidegségét. Ha erről a jövőről beszél, vésztjósló
páthosz van a hangjában, amelybe beleolvad keserűsége és tragikus
színnel tölti el.

Vajda szerelmének mindig tragikai a hangja s mély, sötét háttereket
nyit, mintha a költő érezné, hogy itt valami nagy emberi tragédia folyik
le, ami kapcsolatban van az emberiség egész sorsával, mert a legnagyobb
és legemberibb dolog: a férfinak a nőhöz való viszonya nyilvánul benne.
A régi fajta trubadúr-szerelem költőinél a szerelem egy megható,
szimpatikus magánügy, egy embernek vágya egy nő után, boldogsága vagy
boldogtalansága. Vajdában az a sejtelem dolgozik, hogy az ő szerelmében
van valami egyetemes vonás, mintha az egész férfinem szenvedése,
rabsága, az érzékiség láncaiban való vergődése tükröződnék az ő
fájdalmaiban. Ezért hangja mindig páthosszal teli s ez a páthosz még ott
is kiütközik, a költő akarata ellenére, ahol enyelgő, könnyed hangon
próbál szólani. Nem egyszer egyetemes eszmék szövődnek bele a szerelmi
versekbe, a mulandóságról, a halálról, a megtörtént dolgok
eltörölhetetlenségéről, az elmulasztott dolgok visszaidézhetetlenségéről
való gondolatok. A szerelmen keresztül a költő filozófiai perspektivákba
tekint.

Egy nagy szenvedés fejeződik ki Vajda szerelmi lírájában, nagyobb a
visszautasított, kielégületlen szerelem minden kínjánál. A költőileg
legritkábban megalakított érzések egyike: a szenvedélyes féltékenység.
Már Gina iránti szerelme első fázisában, a lány bűnbeesése előtt is ott
settenkedik az égő vallomások mögött a gyanú, amelyet Gina
érzéketlensége, hiúsága, a sok hódolat, amelyet kelt, csak mindjobban
táplál. Mikor pedig Gina bűnbe esik, ádáz, toporzékoló féltékenység
fogja el a költőt. Elviselhetetlen, irtóztató neki a gondolat, hogy
Ginát más öleli, szavai a szó szoros értelmében testi kíntól vonaglanak,
önmagából kikelt dühvel jajgat, gúnyolódva marja önmagát, a győzelmes
vetélytársat és egy világkatasztrófa rettentő összeomlásaként érzi, hogy
ami után ő az elérhetetlenség belenyugvást nem ismerő szenvedésével
áhítozott, azt más könnyen, játszva megnyeri a pénzével. Őrjöngő
fájdalmában, rekedt gúnyba csuklik a szava: egyetlen elképesztő és
önmagába visszaroskadó átkozódás.

Gina emléke sohasem hagyta el Vajdát. Több szerelme nem volt életének.
Versein utóbb még átsuhan pillanatokra két-három más nő árnyéka – csak
futó árnyékok, amelyek el is tünnek nyomtalanul, mint a fecske a nagy
viharok után elcsöndesült tó fölött. Ginához szinte periodikusan
visszatér. És a visszaemlékezésben mintha valahára, legalább
pillanatokra harmóniába jutna önmagával ez a disszonanciákkal teljes
szerelem. Az Utolsó dal Ginához című versbe még minduntalan
belevillannak az alig elült belső harcok villámai, mintha a terhétől
megkönnyebült felhő távozóban a láthatár szélén meg-megvonaglana. A Húsz
év mulva már teljes kiegyensúlyozottságában mutatja érzését. Szive
elcsöndesült, nem bántja újabb szenvedély, de Gina emlékétől szabadulni
nem tud:

  De néha csöndes éjszakán,
  Elálmodozva egyedül,
  Mult ifjuság tündértaván
  Hattyúi képed fölmerül.
  És ekkor még szívem kigyúl,
  Mint hosszú téli éjjelen
  Montblanc örök hava, ha túl
  A fölkelő nap megjelen.

Ez a költemény nemcsak Vajda két-három legszebb versének egyike, hanem a
legszebb, legteljesebben hangzó és legmélyebb perspektívájú versek közé
tartozik az egész magyar irodalomban. A szenvedélyt és szenvedést túlélt
lélek erővel teljes nyugalma és biztonsága van benne, amikor az
összeomlott világ romjaiból már felépítette magának az emlékezés
kunyhóját és benne él. A fájdalom már le van győzve: él még, de nem
mardos többé, a sebeknek behegedtek az ajkai, sajognak, de nem véreznek
többé. Az elcsöndesedett fájdalom hangjába valami titokzatos gyönyör
vegyül, amely eltölti a legnagyobb fájdalmainkra való visszaemlékezést
is, ha már messze túl vagyunk rajtuk. A lázongó vad keservből szomorúság
lett, mert kihalt a vágy, elcsitultak az érzékek, kihamvadt a hajdani
tűz, csak a fénye maradt meg. Így szépül meg minden az emlékezetben,
mikor az élet párolgó vérnyomait már behavazta az idő.

Formában is oly teljes, tiszta, egyenletes ez a vers, amilyet alig
találunk Vajda egész költészetében. Nyelvének van valami különös
merevsége, amely Vajda minden versében megvan, de itt nem zavar, sőt még
erősebbé teszi a hatást, mert teljesen megfelel azoknak a képzeteknek,
melyeket az egész költemény fölidéz, összevág a vers hangulatával.
Befejező és záróképe a Montblanc csúcsáról oly jellemző, annyira
megérezteti a költő lelki állapotát s annyira közel hozza
képzeletünkhöz, hogy a maga teljes valóságában vésődik tudatunkba a
költő érzése: az érzékekből az emlékezetbe szívódott szerelem hideg
ragyogása. Ez a két sor pedig:

  Mult ifjuság tündértaván
  Hattyúi képed fölmerül –

a legszebb, amit Vajda valaha leírt. Úgy hat, mint valami csodaszép zene
zengése. Ebben a versben sikerült Vajdának teljesen kifejezni magát.

Még egyszer fölmerül Gina képe a költőben: Harminc év után. Egy késői
fájdalmas találkozás hozta össze a már a lejtő aljára siklott nőt s az
öregedő költőt. A testi látás erősebben felidézi a mult fájdalmát, amely
még egyszer átvonaglik a szíven, de már nem tud erőt venni rajta és
megadó szomorúságban oldódik fel. Még egy utolsó, szép, férfias bánatú
költemény és Gina eltűnik örökre Vajda költészetéből s eltűnik vele az
ifjúi vér lobogása, a szerelem.

Vajda szerelmi lírája – jobb szó híjján ezt kell használnom – a modern
szerelem első nyilvánulása a magyar irodalomban. A magyar szerelmi líra
Balassától Petőfiig a nőimádó lovagi szerelem nyilvánulása, amely
naivul, káprázó szemmel közeledik a nőhöz, megmámorosodik tőle és
teljesen, fentartás és kritika nélkül adja oda magát neki. A nővel
vívódó, benne ellenfelet látó, lényének megértésére és lenyűgözésére
vágyó szerelem, melyben az érzékiség intellektuális momentumokkal
elegyedik, a XIX. század közepe táján jelenik meg a költészetben
tipikusan, nálunk először s a legújabb időkig egyedül Vajdánál. Ma
nekünk ez teszi költészetét psychologiailag érdekessé, a maga idejében
ez is egyik akadálya volt annak, hogy megértsék. A hang s az érzés
egyaránt idegen volt az akkori magyar lélek előtt, amely akkor még
teljesen benne élt a régi egyszerűbb formákban, kevesebb komplikációt
mutató érzések körében. A nőről és a férfinak a nőhöz való viszonyáról
akkor egészen más fogalmak éltek az emberek tudatában s az egész magyar
lírai tradíció egyhangúlag ezeket a fogalmakat támogatta. Akik Petőfi
bájos, fiatalosan lobbanékony, a dal pillanatában kelő s vele eltűnő
szerelmeinek élvezetében nevelkedtek, azok visszariadtak a Vajda
bonyolultabb, viharfelhővel és végzetességgel teli, megdöbbentő lelki
szakadékokat nyitó szerelmi lírájától. Talán visszásnak találták, talán
érthetetlennek és mindenesetre nyomasztónak. Vajda lírája
tömegnépszerűségre úgy sem alkalmas, a maga idejében még kevésbbé volt
az. A Gina-dalok hatástalanul hangzottak el és még a költői dicsőség és
népszerűség oly forrón epedett vígasztalását sem hozták meg a költőnek.

Vajda egész költészete csupa emésztő, fájdalmas kérdés, amelyre nem bir
választ kapni. A nő mint rejtelmes, megfejthetetlen kérdőjel áll előtte
s a természettel, a világgal és a léttel szemben is mint szenvedélyes,
nyugtalan, semmi feleletben megnyugodni nem tudó kérdező áll. A
természetben nevelkedett költő – gyermekkorát apja erdészlakában
töltötte, egész öreg koráig passzionátus vadász volt s vadászkönyvet is
írt Cserszilvási Ákos álnéven – ép oly absztrakt nézéssel szemlélte a
természet képét mint a nőt, ki szerelemre lobbantotta. Gyakran fordul a
természethez képekért és színekért, de ezek a képek és szinek is inkább
gondolatiak, mint szemléletiek, ami bennük természeti eredetű, az
bizonytalan általánosságokba vész. Csak azt látja a természetből, ami a
legfelületesebb szemléletre is szembetűnik, sehol semmi nyoma a
gyöngédebb, bensőbb megfigyelésnek, a természettel való szorosabb
kapcsolatnak. Jellemző reá, hogy ép oly gyakran fordulnak elő nála olyan
természeti képek, melyeket csak elképzelésből vagy olvasmányból
ismerhetett, látni sohasem volt módjában, – pl. trópikus motivumok –
mint abból a környezetből valók, melyben élete nagy részét töltötte.
Verseiből a legagyafurtabb filológus sem tudná megállapítani, hegyes,
dombos vagy sík vidéki ember volt-e – a természet nem töltötte be lelkét
látási emlékekkel s képei elárulják, hogy soha nem is látta igazában a
természetet. Igy van ez azokban a verseiben is, amelyekben a természet,
a tájképhangulat a tulajdonképeni tárgy. Néhány ilyen verse mégis valami
igen erős természeti hangulatot éreztet, mintha a természet nem a szeme,
füle révén hatolna beléje, hanem valahogy a pórusain vagy
lélekzetvételével szívódna bele. Példa erre Nádas tavon című igen szép
verse, amelyben nincs egyetlen szó, amely saját egyéni szemléletet
árulna el és mégis oly erős a természeti hangulat, mintha a költő a
természetnek egy szerve volna, akibe önmagától, természetes vezető
utakon áramlik át a természet minden rezzenése. A költő lelke itt
egyesült a természettel. Legtöbbször azonban csak szimbólum számára a
természet, elvont filozófiai eszmék sorát megindító kiinduló pont. A
bölcselkedés beleelegyedik a természethez legközelebb jutó verseibe –
pl. az említett Nádas tavon-ba is – a legtöbb esetben pedig megrajzol
néhány széles, pontos körvonalakat nem is adó vonással egy tájképet s
képzettársítás vagy hasonlat révén átsiklik filozófiai eszméi
feszegetésébe.

Filozófia alatt nála nem szabad valami pontosan körvonalazott,
tudományos alapokra épített világnézetet, egy meglévő filozófiai
rendszerhez való csatlakozást vagy önálló filozófiai világkép alkotására
való törekvést érteni. Amennyiben mégis előfordulnak, sőt nagy szerepet
játszanak költészetében filozófiai eszmék, ezek a metafizika elemi
kérdései, melyekbe lépten-nyomon beleütközik s amelyekkel ép oly
tanácstalanul áll szemben, mint akár a filozófia csecsemőkorának
elmélkedői. Egész filozófiai programmja benne van Végtelenség című
versében. Borzasztónak tűnik fel előtte az örökkévalóság gondolata: hogy
aki van, az lesz is, nem létezővé nem válhatik soha. Mivé leszünk a
halálon túl, mi jogon s mivégre jutottunk akaratunk, megkérdezésünk
nélkül a világra, holott talán jobb lenne nem születni soha? Vajjon a
sír nemcsak fiókja-e a nagy végtelenségnek, pillanatnyi szünete a
létnek? Mindezek kérdések, amelyekre nem talál feleletet, legfeljebb ha
a hit ősi menedékébe lehet előlük elbújni.

  Ragadd kezedbe
  A hit koporsókötelét szilárdul
  S el ne bocsásd soha.

Ő azonban nem tudja megragadni ezt a koporsókötelet, mert nincs benne
hit – az örök kérdések folyton kínozzák, belevegyülnek minden
gondolatába és megmérgezik nehezen megszerzett nyugalmát. Alig van
verse, kivált későbbi idejében, amelyben ezeknek a kérdéseknek egyike
vagy másika ne foglalkoztatná. Különösen a lét illuzórius volta, a
mulandóság és állandóság ellentéte foglalkoztatja s az a gondolat, hogy
a mindenség

  Nem lett se több, se kevesebb
  S Isten se dönti azt le végkép,
  Mi egyszer itten megesett.

Ezek mintegy vezérmotivumai lírájának, anélkül, hogy egyetlen-egyszer is
közelebb tudna férkőzni értelmükhöz s anélkül, hogy bele tudna nyugodni
megoldhatatlanságukba. A világ, a lét, mint a folyton forgó malom,
zakatolja bele agyába mindig ugyanazokat a gyötrő kérdéseket s ő mindig
szenvedélyesen, vergődve, néha eszeveszett dühvel facsarja, tépdesi
agyát, beleszédül és nem tud egy tapodtat sem tovább jutni.

Vajda bölcselkedése olyan, mint mikor valaki hirtelen egy sötét üregben
találja magát s nem tudja hova került, próbálna előre jutni s minden
mozdulatával valami áthághatatlan falba ütközik, mindenfelől
érthetetlen, rejtelmes erők zárják el az útját. Szabadúlni akar
börtönéből, végsőig megfeszíti szemét s mégse lát, végsőig megfeszíti
erejét s mégsem bírja az útját elzáró falat meg se mozdítani. Vakon
tapogatódzik, bősz, tehetetlen dühvel, szenvedélyes kitörésekkel
ostromolja a sötétséget s mindhiába. Nem filozofálás ez, hanem a lét
elemi erőivel való kínos viaskodás, melyben százszor leteperik és mindig
újra támad. Megostromolja az egész mindenséget és mindíg csak a saját
tehetetlenségének tudatával esik vissza a semmibe.

Vajda ahogy képekben aránylag szegény, gondolatokban sem gazdag. Egész
gondolkodása visszavezethető kevésszámú hatalmas eszmére s ezekben
sincsenek gazdag árnyalatok, a gondolkodás differenciáltságát eláruló,
finom átmenetek. Ezért gondolkodása olyasforma, mintha mázsás,
faragatlan terméskövekkel dobálózna, melyek minduntalan azzal
fenyegetik, hogy visszaesnek rá. Nem bír a gondolattal, nem uralkodik
fölötte, inkább a gondolat ragadja magával sötét mélységeibe, melyekben
félvakon topog. Vajda nem birt soha életében semmin uralkodni, sem
önmagán, sem az élet, sem a gondolat világán, mindenben láncait vad
haraggal tépdeső rab maradt. Indulata ragadja még legelvontabb
gondolatai közben is, gondolkodása mindíg nagy lelki izgalom eredménye.
A művészi nyugalomtól senki sem áll távolabb, mint ő, akinek vizei
sohasem csöndesednek le, aki folytonos háborgásban van s akinek örök
nyugtalansága nem ismer pihenő pontot. Csak az életből kivezető küszöbön
ömlik el rajta a fájdalmas megnyugvás érzése. Két utolsó költeményében,
a Búcsú a naptól és a Hosszú éjjel címűekben (az utóbbit úgyszólván
közvetlenül halála előtt írta) – még egyszer visszatekint azokra a kínzó
kérdésekre, amelyek egész életében gyötörték, még egyszer megforgatja
elméjében a lét halhatatlan problemáit, de már nem az egykori
indulattal, nem a semmibe belenyugodni nem tudó lélek vívódásával, hanem
a változhatatlanban megnyugodott, kitisztult lélekkel, megvilágosodott
elmével, az élettől való végleges elszakadás elborongó bánatával. E két
költemény teli, tiszta hangjában lebben át lelke a díszharmóniákkal teli
életből a halál mindeneket feloldó harmóniájába. S aki csak a legritkább
esetekben tudta megtalálni a kifejezés teljességét, a halál közelségében
fölemelkedik a formai művészet magasságára. Két utolsó versében
kristályosan, biztosan halad együtt a szó a gondolattal, amelyet a maga
teljes valóságában ad át tudatunknak, a hozzátapadó hangulattal együtt.

Vajda János költészete az önmagába sülyedt ember lírája. Aki, mint ő,
soha nem tudta megérteni, önmaga előtt tudatossá tenni sem a világot,
sem saját magát, aki nem tudott szervesen összeforrni semmivel és nem
tudott uralmat nyerni sem önmaga, sem az őt körülvevő dolgok felett, –
az önmagába menekül és önmagában elmerülve keresi az élet minden
megoldását. Minden, ami van a világon, alaktalanúl, ködszerűen gomolyog
körülötte, az egyedüli pozitív, megfogható valóság egymaga ő. De mivel
ez a valóság is körül van véve megoldhatatlan rejtelmekkel, folytonos
nyugtalanságok közt, belső viharról belső viharra vergődik és nem tud
megállapodásra jutni.

Ezért maradt Vajda egész életére kiforratlan költő. Nem volt világos,
körvonalozott tudata semmiről és ezért nem tudott semmit önmagában
tisztázni. Egész költészete a felelet nélküli kérdések, az eldöntetlen
harcok költészete. Minden verse új csatára hívja lelke katalaunumi
kísérteteit és mindegyikből diadal nélkül, végleges vereség nélkül hozza
vissza őket, meglapulva új csata jöveteléig.

Ezért nincs benne igazi fejlődés sem: öregkori verseiben ugyanazon a
ponton van, mint a fiatalkoriakban, sem a kérdéseire való feleletekhez
nem jutott közelebb, sem a formák művészi megoldásaihoz. Egész
költészete egy helyben topogás, előrejutás nélkül. Egy-egy pillanatban
meg tudja közelíteni a művészi teljességet, de öregkorában sem
gyakrabban és jobban – igaz, hogy ritkábban és kevésbé sem – mint fiatal
éveiben. Verseinek abban a válogatott gyüjteményében, melyet ő maga
állított össze élete végén, 1895-ben s melyben meglepő kritikával
végzett selejtező munkával gyüjtötte össze mindazt, amit verseiből
maradandónak, költői pályája megítélése szempontjából fontosnak tartott,
– nem ragaszkodott szorosan az egyes versek időrendjéhez. Magukból a
versekből, akár tartalmukból, akár formájukból teljesen lehetetlen volna
csak nagyjában is megítélni, melyik való korábbról, melyik későbbről,
annyira egyhúrról való valamennyi s annyira nem nyert s nem is vesztett
biztonság dolgában a kéz, amely a húrt pengette. És ha könyvét betéve át
akarjuk gondolni verseit, észrevesszük, hogy összeolvadnak
emlékezetünkben. Egy-egy hang, egy-egy kép, egy-egy gondolat, néha csak
szó felvillan emlékezetünkben, néhány vers is különválik a többitől s
önállóan cseng bennünk, – az egész költészet, mint egyetlen alaktalan
tömeg gomolyog agyunkban, mint egy vége-érhetetlen monológ, amelyben
nincsenek szünetek, elválasztó pontok, csak ellankadások és
fellendülések, amelyben összefolynak a formák és egymásba olvadnak a
valőrök. Az olvasó is olyan lesz ezzel a költészettel szemben, amilyen a
költő: tudatosság nélkül való.

Az önmagába roskadó tudatosság-hiány tette, hogy Vajda csak alkotása
ritka pillanataiban tud művészi egészet adni. Alig van tíz verse, amely
teljes hatással hozza ki mondanivalóját, a többi mind csupa
egyenetlenség, csetlés-botlás. Nagyszerű lendületű sorokat prózai
ellapulások húznak le, életerős eszmék fennakadnak egy rímen és a
legszebb színeket fakulttá teszi egy odafércelt rikító folt. Vajda
legtöbb költeményében vannak fordulatok, képek, amelyek csakis egy
geniális költő agyából pattanhattak ki és majd mindegyikben akadnak
olyan kisiklások, melyeket bármely tucatból való versfaragó játszva
eltudna kerülni. Némelyik vers olyan, mintha ketten írták volna: egy
zseniális költő és egy esetlen rigmus-gyártó, annyira idegenek
egymástól, annyira egyenetlenek az egyes részletek. Néha
háromszor-négyszer is nekigyűrkőzik ugyanannak a gondolatnak és
mindannyiszor tehetetlenül esik vissza. Mint a dadogó, néha tisztán,
folyamatosan, sőt szépen, kifejezően tud szólani, aztán egyszerre
elbotlik a nyelve és elveszti az uralmat fölötte. Technikája is néha
bosszantóan kezdetleges, soha nem tudott eljutni még az átlagos jó
verselésig sem, melyet gyakorlattal és kitartással mindenki
elsajátíthat.

Megvolt benne a nagy költő néhány igen fontos tulajdonsága, néhány ép
oly fontos tulajdonsága azonban teljesen hiányzott belőle. A lángész és
a kontár csodálatos, megdöbbentő keveréke, amilyennek alig találni
párját az irodalmakban. Egy hatalmas, nyers márványtömb, melynek egyes
részeit nagy művész keze faragta ki csodálatos tökéletességűre, más
részei megmaradtak a maguk nyers bárdolatlanságában. A teremtésnek egy
érthetetlen töredék-műve, amelyet ott hagyott félbe, ahol a tökéletesség
utolsó véső-vonásait kellett volna megtenni rajta.

A magyar irodalmat mindenesetre nagy, új szépségekkel tette gazdagabbá.
Legalább tíz olyan költeménye van, amelyek egész líránk leges-legjavából
valók. Többi verseiben is egész tömege van olyan szépségeknek,
amelyekhez hasonlókat csak nagyon kevés költőnk képzelete tudott
létrehozni. Ha verseire visszagondolunk, mintha mindúntalan színes,
kápráztató tüzek lobbannának ki a hamuból és bevilágítanák egy-egy
pillanatra az egész tájékot. Alig van magyar költő, akiben több volna a
lendület a líra nagy stílusához és ha lendületét mindúntalan lehúzzák is
belső nagy tökéletlenségei, igen gyakran bámulatos erejű kilendüléseket
mutat. Élete és költészete egyike azoknak a cselekménytelen, nagy belső
tragédiáknak, melyek mellett nem lehet megrendülés nélkül elhaladni.

(1912.)



EÖTVÖS  (GONDOLATOK EGY TANULMÁNYHOZ)

Nem kell éppen a százévi évforduló naptári alkalma hozzá, báró Eötvös
József mindennap aktuális ma is. Akárhova nézünk, a magyar élet akármely
területére, még ma is mindig találkozunk vele: majd minden politikai,
társadalmi és kulturális intézményünkhöz vagy ő adta az első
gondolatokat, vagy ő vetette meg az alapjukat, vagy ő csinálta meg őket,
vagy legalább is benne volt a csinálásukban. Amit hetven-nyolcvan év
alatt kultúra dolgában csináltunk, azt mind vagy ő gondolta ki, vagy
legalább gondolkodott róla, ami megoldatlan problémánk van, annak
probléma voltát már ő is felfedezte és próbálta a maga módja szerint
keresni megoldása módját. Ahogy az egész modern gondolatvilág
embrionálisan benne van Rousseauban, úgy van benne az egész magyar
gondolatvilág Eötvösben. Nem hiába indult ki Rousseauból s igézete alatt
maradt egész pályáján, – igazán rousseaui lélek volt, folyton,
izgatottan gondolkodó, a gondolatok nyugtalan egymásra halmozódásával
túlfűtött világboldogító, aki szüntelenül érzi az egész emberiség és
benne minden egyes ember fájdalmait, vágyait és hiányosságait és
agyveleje szüntelenül azon dolgozik, hogy mikép lehetne mindezeken
segíteni. Alaptermészete a rousseaui szentimentális humanitás, amely
vele érez mindenki bajával, felháborodik minden igazságtalanságon,
felizgatódik attól a legigazságtalanabb látványosságtól, melynek élet a
neve, keresi a világrend megtalálhatatlan harmóniáját és azzal próbálja
helyre állítani a maga egyensúlyát, hogy mindig a gyöngék, az
elnyomottak és a szenvedők pártjára áll. Folyton filozófiai eszmmékkel
bajlódik, holott nincs benne semmi a filozófus temperamemntumából, mert
belsejében minden lírává olvad és minden gondolata lírailag színezve tör
elő lelkéből. Folyton művészi formákat keres, holott nem művészi
természet, mert kevés érzéke van a konkrét, az egyéni, a megfigyelés, a
művészi értelemben vett reális iránt, amit megérez, az rögtön
absztraktióvá sűrűsödik elméjében. A tudomány, a költészet, a cselekvés
határai elmosódnak benne, mindig van benne valami mind a háromból. Egyik
irányban sem differenciálódott, a benne egyesülő irányok nem
szervesülnek össze nagyszabású szintézissé, mint az igazi nagy
filozófusokban és az igazi nagy költőkben, hanem egymásba szövődve,
külön-külön, elválaszthatóan és megkülönböztethetően elegyednek. Talán
nem is volt Rousseaun kívül annyira rousseaui lélek, mint Eötvös. Csak
épn Rousseau gyermeteg, mindenen a ma világba lépett gyermek módjára
elképedő és mindent egy gyermek öntudatlan naivitásával újra gondoló
közvetlensége tompult benne az élet dolgain tépelődő aggodalmaskodássá.

A magyar életben magában álló alak. A magyar agyvelő, amely évszázadok
óta tunyán, gondolattalanul tenyészett s mikor lassacskán derengő
félöntudatra ébredt, akkor is beérte idegen gondolatok félénk,
lassankint nekibátorodó utángondolásával, ő benne jutott először
öntudatára a gondolkodás gyönyörének és a gondolkodás kínjának.
Eötvösben egyszerre egész raja lebbent fel a gondolatoknak, amelyeket,
ha nem is ő gondolt ki először, de átélte valamennyit, átmelegítette a
maga lényén, új, egyéni, saját életet adott nekik és belemélyesztette
őket a magyar élet talajába. Ő az első gondolkodó magyar a szónak igazi
értelmében, ahogy Széchenyi volt az első cselekvő magyar. S máig is ő a
leginkább gondolkodó magyar, azóta sem volt emberünk, aki annyi
gondolatot termelt s dobott bele a magyar életbe s akinek általában
annyira a gondolkodás volt a élete. A negyvenes évek nagy politikai
átalakulásához ő szállította a legtöbb eszmét; azt lehet mondani, Eötvös
az egész nemzedék helyett gondolkozott. Semmi sem jellemzőbb, minthogy
gondolatai, melyek kezdetben idegeneknek, koraiaknak, aktualitás
nélkülieknek tetszettek, igen rövid idő alatt, három-négy év, sőt
sokszor rövidebb idő alatt is megértek a megvalósulásra s meg is
valósultak. Ő, az utópista, bizonyult az igazi gyakorlati gondolkodónak
s ő, a külföldi példákon és külföldi tanulmányokon induló elmélkedő
látta meg leghamarább a magyar élet szükségleteit. Eszméit mások
valósították meg, akik hajlandók voltak megfeledkezni arról, hogy amiket
megvalósítanak, azok az Eötvös eszméi, de Eötvös már akkor új eszméken
tépelődött, mert folyton működő agyveleje nem ismert szünetet. Annyira
átgondolatlan, kritikailag feldolgozatlan volt az egész magyar élet,
hogy akármerre nézett, mindenütt új gondolatok támadtak benne, a
mindenüvé a javítás szándékával nézőben.

A mai korban talán szervesebben alakult volna ki egész valója. Talán
teljesen a tudomány felé fordult volna, talán felemelkedett volna a
nagyszabású költészet magasságaiba. Mai életünk már megadja a
lehetőségét annak, hogy a gondolatok embere bármely tér felé
koncentrálja magát és bármely téren nagyot és hasznosat művelhessen.
Eötvösnek a maga idejében, akármennyire nem volt a politikára termett
természet, okvetlen a politikára kellett adnia magát, mert csakis ott
volt szükség reá, tehát csakis ott fejthette ki magát. Mi helye lett
volna abban a politikailag izgatott és csakis politikában élő korban az
elvonult tudományos gondolatnak? Mikor még a költők is át voltak hevülve
politikával s a történetírás is teljesen politikai célok és politikai
szempontok igazolását tűzte maga elé. S olyan humanista szellem, mint
Eötvös, akiben a gondolkodás szenvedélyénél csak a magát hasznossá tevés
szenvedélye volt erősebb, még kevésbbé maradhatott a tisztán tudományos
gondolkodás hűvös magaslatain, csak gondolataival törődve, nem pedig
gondolatainak az életre való hasznosságával is. De nem maradhatott a
költészet virággyüjtő szépségeinél sem, mert búzát kellett vetnie, hogy
a kalász-éréskor jövendő aratóknak legyen mit learatni. S a költőt, aki
mégis csak benne élt, a magvetés szolgálatába hajtotta; hadd tegye magát
hasznossá, segítsen érlelni a magvakat. Az olyan lázasan tevékeny
korban, mint az övé volt, eszközzé vált az is, ami tulajdonképen
természete szerint az önmaga célja lett volna.

Európéerek, a nyugati műveltséget ismerők és a nyugati intézmények és
eszmék iránt lelkesedők voltak előtte is, mellette is, de ő az első
igazán európai magyar. Európaibb Széchenyinél is, mert teljesebben és
egyetemesebben vette fel magába az európai kultúrát, nem maradt előtte
idegen egyetlen eszméje és egyetlen törekvése sem. S nem a tanítvány
attitudejében állott ezzel az európai kultúrával szemben, mint Széchenyi
is, hanem a benne élő s alkotólag résztvevő kultúr-ember attitudejében.
Annyi és olyan köze volt a nyugati kultúrához, mint akármelyik hozzá
hasonló sorsú és képességű német vagy angol embernek. A magyar politikai
gondolkodás és a magyar irodalom benne emelkedik igazában európai
színvonalra. Annak a szellemi golfáramlatnak, amely akkor egész Európán
végigömlött s meghatározta az egész kor szellemmi karakterét, ő volt a
legkeletibb hulláma. Rousseauból kiindulva, a byroni mélabún, a kor
egyetemes gyermekbetegségén átesve, törvényszerűen fejlődött az
irodalomban a romantizmusig, s a politikában ennek egyenértékeséig, a
liberalizmusig. Eötvös mind a kettőbe beolvasztott valamit az angol
utilitarizmusból, ami egész világfelfogásának humanisztikus és szociális
ízét adja meg. Az európai kultúra ily teljességének magaslatáról
belenézve a magyar életbe, jobban meglátott minden hiányt, hézagot,
jogtalanságot és szegénységet, mint azok, akik egészen a magyar
levegőben éltek, s csak onnan tekintgettek ki Dévényen túlra. Ezer
dolog, ami a szellemileg itthonülőknek magától értetődő, természetes,
változhatatlan és változást nem is kívánó volt, őt izgatta és bántotta s
változás után kiáltozott benne. Élesebben látta a magyar élet
bűneit-bajait, mint más, mert nem volt bennük elfogulva. Mindenki tudta
például a megyei rendszer bűneit és hibáit és mégis mindenki mint valami
fetist imádta a vármegyét. Eötvös mert először általános rohamot
indítani ellene, mert csak ő látta meg, hogy itt nem szimptomatikusan,
toldó-foldó intézkedésekkel gyógyítható bajokról van szó, hanem maga a
szervezet beteg s nem lehet addig rendszeres reformja a magyar életnek,
amíg ezt a beteg szervezetet ki nem küszöbölik belőle. Bizonyos dolgokat
kívülről kell nézni, hogy az ember jól megláthassa; Eötvös is azért
látta meg olyan pontosan a magyar élet szükségleteit és betegségeit,
mert kissé kívülről nézte, egy nyugateurópai kultúr-ember szemével.

S kívülről nézte a magyar életet azért is, mert nem volt szorosan
hozzánőve a hagyományos magyar társadalmi osztályok egyikéhez sem.
Nemcsak műveltségével vált el tőlük, hanem származásával és helyzetével
is. Az arisztokráciából származott, de nem a nagybirtokos
arisztokráciából, amely éppen nagybirtokos érdekeinél fogva tömörült egy
egységes társadalmi osztállyá, hanem a hivatalnoki arisztokráciából,
amely a nagybirtokos arisztokráciával mérsékeltebb vagyonánál fogva csak
lazább természetű érdekkapcsolatokban állott, a középnemességtől pedig,
melyből eredetileg kiemelkedett, a városi élethez idomított másféle
életmódjával, magasabb műveltségével, arisztokrata voltával és külön
érdekeivel többé-kevésbbé elidegenedett. Arra pedig ez a hivatalnoki
arisztokrácia nem volt elég erős és nem volt elég számos, hogy különálló
társadalmi osztállyá szervezkedjék, – így tehát bizonyos osztályközi
állást foglalt el. Eötvös ennél a helyzeténél fogva mentes maradt
azoktól az osztályelfogultságoktól, melyek Széchenyiben is megvoltak a
nagy arisztokrácia, Kossuthban pedig a köznemesség irányában. Ezért
látta meg olyan jól az összes osztályok bűneit és bajait s ezért tudta a
Falu jegyzőjé-ben olyan – akármit mondanak is – hű, pontos és valószerű
képét megrajzolni a magyar vármegyének az arisztokrata főispántól az
analfabéta bocskoros nemesig s ezért fordult őszintébb, fenntartásoktól
mentesebb hévvel az elnyomott föld népe felé, mint akárki más. Anélkül,
hogy a szó igazi értelmében demokrata lett volna, a lázadásig fel tudott
izgatódni a jobbágynép százados elnyomatásán; különben szenvedélyesség
nélküli hangja jóformán csak akkor izzik szenvedélyessé, ha erről szól
és vasvesszővel sietteti az időt, amely meghozza a sok százados bűnök
jóvátételét. Kívülről néző helyzeténél, osztályhoz nem kötött voltánál
fogva látta a magyar társadalmat egész osztályok szerinti
rétegezettségében: az osztályok bűneinek és szenvedéseinek
visszatükröződését az egyesek sorsában, az osztályok harcát az
intézményekben. A Falu jegyzője a magyar kiváltságos osztályok s
különösen a vármegyei nemesség kritikai képe, a Magyarország 1514-ben a
magyar történelem egyetlen nagy osztályforradalmának rajza. Eötvös látta
először a magyar társadalmat a maga különleges szociális
tagozottságában, ahogy azóta sem látta senki. Munkásságának szociológiai
fontossága még ma sincs kellő világításba helyezve, ami nagy mulasztása
szociológiai kutatásunknak.

Eötvös gondolkodásának az adja meg sajátságos jellemét, hogy nála a
gondolatot mindig valami érzelmi megindulás indítja meg. Ebben is
hasonlít Rousseauhoz. A lélektani folyamat nála ilyenformán megy végbe:
meglátja az élet valami jelenségét, amely valami érzést, legtöbbnyire
szánalmat vagy részvétet kelt benne. A kiinduló pont tehát az érzelmi
ember kiinduló pontja. Fájdalmas érzésétől szabadulni akar, tehát módot
keres, hogy mikép lehetne megszüntetni az okokat, melyek megindulását
előidézték. Az érzésből ezzel áttér a gondolkodásba. Mikor a gondolat
megvan, akkor keresi megvalósításának módjait, – innen ered nála a
politikai cselekvés vágya. Igy megy végbe a költői művet nemző lelki
folyamat is; az érzés mindig és pedig hamar átolvad reflexióba s a
cselekvést itt a minduntalan előtörő tendencia helyettesíti, az olvasó
meggyőzésére, cselekvésének maga felé hajlítására való törekvés. Ezért
nem lehetett soha művész a szó igazi értelmében, pedig sok megvolt benne
a művész anyagából. A felindulás, az érzelmi forrásból szakadtság
azonban mindig meglátszik minden gondolatán s innen van gondolkodásának
páthosza, amely bizonyos költői szint ad olyan gondolat-sorainak is,
melyek látszólag messze esnek minden költészettől. Gondolatai úgy, ahogy
keletkeznek, sorakoznak mondatokba: az olvasó előtt, szemeláttára
gondolkozik s innen mondatainak terheltsége, mely azonban lassú
nehézkessége mellett is néha művészi hatásúvá tud lenni. Nem stiliszta,
de gondolatának néha olyan lendülete és súlya van, amely lendületet és
súlyt ad a kifejezés formájának is. Ahhoz azonban, hogy a nagy stílushoz
eljusson, hiányzik belőle a szenvedély: sokkal hamarabb válik benne
minden reflexióvá, semhogy szenvedéllyé tudjon hevülni.

Mint írót nem annyira az ember érdekli, inkább az emberi csoportok, a
társadalmi osztályok, voltaképen az egész emberiség. Psychológiája ezért
nem gazdag és nem mély, ellenben a tömegeket erővel és igazsággal tudja
rajzolni. S ugyanezért inkább típusokat ábrázol, akikben szélesebbkörű
emberi közösségek tükröződnek, mint különlegesen bélyegzett egyéneket. A
maga módszerén belül azonban megközelítette, bizonyos tekintetben azt
mondhatni, jobban, mint bárki más magyar író, a regény csúcspontját:
nagy összefoglalásban, hatalmas képét tudta adni az élet nagyarányú
darabjainak. Az ő regényeiben tükröződik nálunk először s maig is csak
részben felülmultan az élet s különösen a magyar élet egy egységes
világnézet kereteibe összefoglalva. Nemcsak a magyar regény, hanem
általában a magyar irodalom ő benne jut először európai érvényre. Az ő
regényei voltak a magyar irodalom első termékei, melyek a külföldön is
hatást tettek, nagy olvasóközönségre és irodalmi megbecsülésre találtak.
Vele vonult be irodalmunk az európai kultúra közösségébe s még ma is –
másod, harmadmagával – ő képvisel itt bennünket a legtöbb nyomatékkal.

(1913.)



KAFFKA MARGIT

Kaffka Margitról csak most, két regényének megjelenése után vesszük
észre, hogy ő, aki mint különös, ideges, lelkendező nyugtalanságú és
zárkózottan rejtezkedő lírájú versek és erősen, de rendszerint
elnagyoltan kidolgozott, belső rezgésekkel teli, a dolgokat a fényszóró
fénysávjaihoz hasonlóan megvilágító novellák írója állt előttünk,
tulajdonképen regényírásra termett író. Verseiben, novelláiban majd
mindig találtunk olyan dolgokat, amelyek kikívánkoznak megszabott
korlátaikból s szélesebb lendületű forma felé kívánkoznak: alakokat,
amelyek egy-két pontjukon a divináció biztosságával vannak megjelenítve,
mégse tudnak teljesség híján egészen megelenedni, történeteket, melyek
vázlatosaknak tünnek fel, helyzeteket, melyek mögül hiányzik a széles
hattér. Csalódtak azok, akik ezt az író ereje fogyatékosságának
tulajdonították és csalódtunk, akik azt hittük, ezeknek a
disszonanciáknak feloldódására egy további fejlődésre van szükség. Most
látjuk, hogy nem a készség, nem is az eszközök feletti uralom hiányzott
belőle, hanem a neki való forma, amelyben teljesen, külső korlátok és
feszélyező megkötöttségek nélkül beszélheti ki magát. Ebben az utólagos
megvilágításban egész máskép látjuk novelláit is, mint azelőtt: egy
részük úgy tünik fel, mint elnagyoltan kidolgozott, novellává préselt
regény, másik részük mint összefüggéséből kikapott s új összefüggésbe
erőszakolt regényfejezet és csak kisebb részük az, ami akart lenni:
igazi novella, mely koncepciójánál, a mondanivalója természeténél fogva
novella, nem pedig külső körülményeknél vagy az író novellaírási
szándékánál fogva az. A maguk nemében kiváló, nem egyszer fényes munkák,
de legtöbbjüket akkoriban bizonyos kielégítetlen érzéssel tettük le. Sok
szépet, sok értékeset kaptunk belőlük, de azt az érzést is, hogy ezeken
kívül még többre is lett volna jogunk.

Most aztán a teljesség, a kielégítettség érzését is meghozták regényei.
Egy százféle megkötöttségből hirtelen, egyetlen iramodással kibontakozó
tehetséget látunk regényeiben, amelynek fővonásai már eddig is
ismeretesek voltak, de egész sereg olyan új, meglepő vonás került
hozzájuk, melyekről még az író legjobb ismerőinek is alig lehetett
fogalma. Ez a kibontakozás, eddigi írói valójának ez a
megtöbbszöröződése úgy hat, mint egy nagy fellélegzés: végre rátalált a
módjára, hogy mikép adhassa ki magát egész valójában, egész
sokszínűségében, – megtalálta azt a formát, amelyre rendeltetve van.
Innen regényeinek, különösen az elsőnek, a Szinek és évek címűnek
meglepetésszerű hatása mindenkire, aki Kaffka Margit eddigi munkáit
ismerte. Móricz Zsigmond czikke, melyre a Nyugat olvasói még emlékeznek,
ennek a meglepetésnek a felkiáltása – még pedig sokak meglepetéseé.

Kaffka Margit tehetségének lényege a megfigyelés. A megfigyelés abban
áll, hogy az ember agyveleje állandóan gyűjti magába öntudatosan, de
legtöbbnyire öntudatlanul a látott, átélt, tapasztalt dolgok tömegét,
ezek hosszú ideig elrejtőzve szunnyadnak valahol tudata alatt,
ismeretlen mélységekben, de egyetlen képzettársulás vagy másféle
vegyrokonság nyomására hirtelenül felébrednek és a tudat előterébe
nyomulnak olyanformán, mint ahogy egyetlen elefántcsont-gomb megnyomása
után a mindenfelől összefutó villamosvezetékek mentén egész óriási
rendszere gyullad ki a villamoslámpáknak. A dolog azon múlik, hogy
azoknak az elraktározott életbenyomásoknak van-e elegendő rejtett
energiájuk, amely az adott pillanatban a felszínre lendíti őket, mint
ahogy a nyomással mozgásba jutott áram kilobbantja a lámpák fényeit.
Akiben ezek az áramok erősek, abban könnyen és nagy számban támadnak fel
az elraktározódott képzetek, azt erős megfigyelőnek nevezzük s az
csakugyan élesebb megvilágításban látja a dolgokat, mint más, akinek
emlékképei nehezen vagy egyáltalán nem tudnak a kellő pillanatban
kezeügyébe jutni.

A megfigyelés a művészetben analitikai, apró részletekkel jellemző
módszert jelent s minden irodalmi forma között a regény a leginkább
analitikus természetű, megfigyelésre utalt. A nagy regényírók mindig
nagy megfigyelők is és mindenki, akinek lényege a megfigyelés,
előbb-utóbb a regényre terelődik.

Kaffka Margit regénye – maradjunk egyelőre a Szinek és évek-nél – az
apró megfigyelések rendkívüli tömegéből van összerakva. Az egész
tulajdonképen nem egyéb, mint egyetlen asszony élettörténete, azoknak a
lelki, gazdasági és társadalmi bonyodalmaknak a története, melyekből ez
az asszonyi sors kialakúl s egyúttal története azoknak a rezonanciáknak,
melyeket ezek a bonyodalmak az asszony lelkében keltenek. Minden, ami a
regényben történik, erre az egyetlen asszonyra van vonatkoztatva, az
olvasó mindent ennek az asszonynak a lelkén keresztül lát. Ennek
megfelelően kitünő érzékkel van megválasztva a forma is: az asszony maga
néz vissza, mindenbe beletörődött s mindenből kimaradt öregségében,
életére s úgy mondja el annak eseményeit, ahogy most utólag elfeledett
vagy eddig soha tudatossá nem is vált benyomások nyomán feltámadnak
benne. Eleitől végig az ő szemén keresztül látunk mindent, csak olyat
látunk, amit ő átélt és látott. Ezzel a dolgok maguktól, organikusan
lépnek kapcsolatba vele magával. Ő pedig, a főalak, teljes, minden
oldalról való megvilágítottságában áll előttünk. Nemcsak látjuk és
értjük élete folyását, hanem vele együtt átéljük úgy, ahogy ő is
viszatekintésében újra átéli. A végén aztán az egész történet: az
asszony alakja és sorsa úgy áll előttünk, olyan mindenfelől
megvilágitott teljességben, hogy az egész teljesen az élmény hatásával
van ránk. Ez a teljes megvilágítottság pedig az apró, sokszor egészen
aprólékos részletek roppant tömegéből keletkezik. A regényírónak, hogy
mondanivalóját az olvasó élményévé fokozhassa, részletesebben és
pontosabban kell a dolgokat felmutatnia, mint ahogy az élet a maga
dolgait felmutatja, mert csak ezzel egyenlítheti ki a differenciát a
valóság és a valóság illuziójának hatása között.

Az ilyen részletekben való ábrázolás szükségszerűen magával hozza a
rajznak realisztikus voltát: minden valóságokra bomlik, az egész
történet számtalan apró történetnek eredő vonala s mindig meglátszik
rajta ez az összetevődött volta. Semmi rendkívüli dolog nem történik:
Pórtelky Magda élete egészen közönséges izgalmaknak, beletörődéseknek,
viszontagságoknak, bajoknak a története – ezer meg ezer magyar
kisvárosban élő, a szegényedő és degenerálódó, belsőleg is elgyengült,
társadalmi és erkölcsi tartalékaikat elköltő úri osztályból való magyar
asszonynak a története lehetne. Báli diadalok, egy fellobanó és
félbemaradt szerelmes felhevülés, beletörődés a házasságba egy
kelletlenül fogadott, de aztán könnyen elviselhetővé váló férjjel,
kisvárosi jólét és apró társasági sikerek, bosszantó, dacosan provokált
és mégis rettegett pletykák, hirtelen összeomlás a férj
öngyilkosságával, vergődő, akarat és céltudatosság nélküli, az ötleten
túl alig jutó kisérletek valamiféle exisztencia alapítására, egy
szavakban, hosszú levelekben kimerülő szerelem, menekülés az új
házasságba, amely sívár, ideget ölő, lelket elsilányító civakodásokba
fullad s végül megszelidült, tompa, mindent megértő, semmit sem bánó,
mindent mintegy kívülről, idegenül néző öregség – egy asszony élete.
Igazi szenvedély és akarat nélkül folyt le, nem volt benne küzdelem, nem
volt célja, nem voltak szándékai, sohasem volt benne semmi, amiben az
asszony erősen kiélte volna magát – csak történt vele minden, csak
sodródott mindenben, csak zuhogott le rá, tehetetlenre, minden ami vele
történt.

De épen ezzel a mindennapiasságával válik Magda története szimbólikussá.
Egy asszony-ivadék egész sorsát példázza magában, az anyáink ivadékáét,
az önállóságra soha nem jutott, mindig máshoz kapcsolt és mástól függő,
szűkös anyagi és társadalmi lehetőségek magas korlátai között mozgó
asszonyok sokaságáét, akik nemcsak nem tudtak a maguk sorsának uraivá
lenni, hanem eszükbe se jutott, hogy ez lehetséges, akik beleszülettek
az úri cselédsorba, természetesnek, végzetszerűnek érezték, se akaratuk,
se gondolatuk nem volt rá, hogy kiszabaduljanak belőle. Nevelésük nem
szerelte fel őket az életküzdelem semmiféle eszközével, tulajdonképen
nem is állt egyébből, mint bizonyos társadalmi és osztályelfogultságok
átörökítéséből. A maguk helyén, egy, az ő származásuknak megfelelő s
elég szerény anyagi igényeiket kielégítő férj oldalán, szóval egészen
normális körülmények között be tudták tölteni a maguk szűkös, kicsinyes
szerepét, amely nem állt egyébből, mint apró-cseprő háztartási és
gyerektisztogatási gondokból és kicsinyes társasági diadalok utáni
versengésekből. De amint útjuk a normálistól eltért, elvesztettek minden
tájékozást, tehetetlen bárányok módjára hajtották elébe a fejüket
mindennek, ami akárhonnan rájuk jön. Régebbi nemzedékekben, amikor az a
társadalmi osztály, a magyar vármegyei úri rend még szilárdúl állt ősi
vagyonában, hagyományos világnézetében, egységes erkölcsében, az
asszonyi sorsok ilyen kisiklása ritkaságszámba ment. Abban a nemzedékben
azonban, amelybe Pórtelky Magda beleszületett, már minden feloszlott
vagy legalább is ingadozott, a régi gazdasági, erkölcsi és szellemi
kapcsok meglazultak s ennek a feloszlásnak az asszonyok voltak első
áldozatai, mert ami feloszlott és meglazult, az nekik egyetlen
menedékük, fentartó erejük volt – ők az átalakulásban elvesztettek
mindent, amijük anyáiknak még megvolt. A teljes asszonyi
kiszolgáltatottság – ez Pórtelky Magdának a sorsa s ebből ered minden
külső-belső komplikációja. Ennek az átmeneti asszony-tipusnak
átfejlődése egy új, legalább a létfentartásban fegyverzettebb nő-tipussá
már jelezve van a Szinek és évek-ben, Magda leányainak
silhouette-képeiben s ennek mélyebb, differenciáltabb, lelkiebb, de épen
ezért degeneráltabb komplikációiról szól Kaffka Margit másik regénye, a
Mária évei. A gyökér, önmagának ez a tompa, akarattalan, iniciatívára
képtelen átengedése a vak végzetnek, itt is megvan. A Magda életének
erotikátlansága Máriánál már a szerelmi vágyakat a fantáziába szűrő
hisztériává fejlődik s a vak történésből sikoltó tragédia lesz – a két
regény két egymásután következő nemzedék hirtelen átzuhanását jelenti
két ellentétes világba. A régi asszony alól kiszaladt a talaj s az utána
jövő új asszony még nem tudja hova akasztani a gyökerét. A Szinek és
évek a régi asszonyi tipus kipusztulását szimbolizálja, a Mária évei a
még meg nem gyökeresedett, önmagát még meg nem találó és magát a számára
megnyilt új világban fel nem találó új asszonynak tragikus katasztrófába
rettenő nyugtalan vibrálását. Mind a kettő a mi mai életünkből való, a
két tipus egyes példányai mindennap a szemünk előtt vannak – Kaffka
Margit két regénye a mi átmeneti, a régitől már elszakadt, az újba még
bele nem nőtt magyar életünk fontos és gyökeres jelenségeit példázza a
nőnek az életben elfoglalt helyzete szempontjából. S ebben mind a két
regény megközelíti a regény műformájához kötött és belőle folyó
követelményt, hogy cselekvénye sugarával az életnek egy széles ívet
befoglaló szelvényét világítsa meg.

Az alakok mögött háttérül a magyar kisváros áll, az első regényben
részletesen, az alakok egész sorában megrajzolva, a Mária éveiben csak
néhány vázlatos vonással odavetve. Ezt a levegőt, mely pedig a magyar
életnek legjellemzőbb része, a mai irodalom fedezte fel. Kicsinyességét,
füllesztő voltát, perspektiváinak szükösségét, amely mindent, embereket
és dolgokat eltörpít, gondolattalan ürességét, családi összeszövődéseit,
társadalmi tagozódását a paraszt-néptől fel a vármegye, fel a grófi
kastély uraiig, a Szinek és évek a megfigyelés és a megjelenítés megkapó
erejével mutatja elénk. Az előtérben csak Magda rokonsága áll, megannyi
típus-szerű, mindenütt megtalálható alak, de a háttérben, egyes
alakokban ott vannak az idegen eredetű nyárspolgárság, a cselédnép, a
parasztok képviselői is, – meg vannak a megyei gyülésre, megyebálokra
időnkint beránduló falusi urak alakjai is, – szóval minden, ami egy
vármegyei székvárosnak színét és rajzát adja. Kaffka Margit kitünően ért
az alakok beállításához, egymással kapcsolatba hozatalához, néha egy-két
vonással, néha részletesebb rajzzal, de minden alakot meg tud
eleveníteni. Lehetetlen menekülni attól a gondolattól, hogy itt csupa
látott alakokról van szó és mindig bámuljuk azt az átható tekintetet,
mely mint az üvegen néz keresztül minden emberen és fel tud fedni
mindent, ami bennük van. Ebben a tekintetben nincs még két modern
regény, amely a magyar élet ekkora körét ily mindenfelől való
plasztikusságban tárná fel. Mint társadalom-rajz a Szinek és évek
mindenesetre a legnagyobbszabású magyar regények közé tartozik.

Kaffka Margit látásában van valami objektivítás, amely sokszor szinte a
kegyetlenség és kegyelettelenség hatását teszi. Olyan dolgokat rajzol,
amelyekhez valamikor lelkileg is köze volt, de nagyon messze elszakadt
tőlük, nagyon is magasra fölébük került s úgy néz rájuk, mintha valami
tőle egészen idegen világot nézne. Minden van benne: megértés, elnézés,
megbocsátás; megvan az a megnyugvás is, hogy minden úgy történik, ahogy
történnie kell, csak az elfogultság nincs meg, amely a szeretetből
fakad. A nagyon éles, penetráló intelligencia hűvös fénye ez, amely
pótolja a veleérzést, de csak pótolja és nem feledtetheti el hiányát. Ő
benne is megvan az, ami a Mária évei hősnőjének tragikuma: a mindig
résen álló, önmagát soha egy pillanatra sem felejtő tudatosság. Ez a
különös vonás adja meg sajátságos hideg ragyogását verseinek is,
melyekben mindig lefojtva vagy az öncontrollon átszűrve találjuk az
önkéntelenül feltörő érzést s regényeinek ez adja meg tulajdonképeni
alaphangulatát. Talán ez a legspecifikusabban asszonyi dolog Kaffka
Margit egész írói lényében. Csak asszonyok tudnak olyan mindent látó
kegyetlenséggel szólni mindenről, amin érzelmileg túl vannak, amitől
elszakadtak és különösen mindenről, ami asszonyi dolog. A mások dolgán
való megrendülés nem asszonyi kenyér; hiába beszélnek ezer év óta
asszonyi lágyságról, az élet legtöbb dolgában a férfi a lágyabb,
megindulásokra képesebb, impulzivebb, hangulatoknak könnyebben engedő.
Kaffka Margit pillantása az acél hegyességével, de az acél keménységével
is fúródik mindenbe és mindenkibe, – látva a módot, ahogy alakjaival
bánik, mindig az az érzésem van, hogy nem szeretnék a tolla hegyére
kerülni. Regényeinek egész hadseregnyi alakja közt nincs egy sem, akivel
lágyabban bánna el a többinél – legkegyetlenebbül pedig azzal bánik, aki
szemmelláthatólag lelkileg legközelebb áll hozzá: Máriával. Épen ezzel
árulja el azokat a kapcsokat, melyek tőle alakjához vezetnek.

Kegyetlensége nemcsak abban áll, hogy mindent meglát, hanem épen úgy
abban is, hogy mindent szavakba foglal. A szónak talán egy írónál sincs
olyan fontos szerepe, mint éppen ő nála. „A természet legdrágább
ajándéka a szó“ – ilyesformát mond a Szinek és évek-ben s a másik
regényben is ismételten előfordul, egész kis elméletté kiszélesítve ez a
gondolat. Az emberi élet túlnyomó része nem akcióban folyik le, hanem
szavakban s a szó lényegesebb az emberre nézve, mint a tett, – ez az
alapja ennek a gondolatnak. Objektiven nézve teljesen hamis alap, a szó
magában véve nem rejt életet, csakis valami akcióval kapcsolatban válik
élővé; az ember egész életét nem a szavakban öntudatra jutott belső
rúgók irányítják, hanem az öntudatlanok, a szó tudatosságáig sohasem
jutók. A szónak, mint életértéknek ilyen túlbecsülése csakis olyanoknál
lehetséges, akik az életet nem élik, hanem elgondolják, mint a Mária
évei hősnője s a nőknél éppen azért van a szónak nagyobb fontossága,
mint a férfiaknál, mert a nők a maguk korlátozottabb helyzetében sokkal
kevesebb alkalmat találnak arra, hogy teljes életet éljenek, tehát
szavakban pazarolják el fölösleg élet-energiájukat. Kaffka Margit női
mind töredék, csonka életet élnek s náluk csakugyan szavakba foszlik
minden. S éppen ebben a mindent-kimondásban, amely lelküket mintegy
üvegen keresztül láttatja, van meg a kegyetlenség: a minden sugarat
átbocsátó üveg hidegsége.

A szónak ez az uralkodása bélyegzi Kaffka Margit előadása módját. Innen
kifejezésének nagy szóbősége; mindent teljesen, tisztán akar látatni,
semmit sem akar a sejtésre bízni, tehát sok szóra, a jelzők, a mondatok
halmozására van szükség. Novelláiban ez néha modorosságokra vezet,
itt-ott regényeiben is, bár a Szinek és évek ebben a tekintetben is
legérettebb és legtisztább munkája. Itt a nagy szóbőség nagy
feszültséget is jelent s nem esik a tömörség rovására, nem csupán a
mindent kifejezni törekvést árulja el, hanem a mindent kifejezni tudást
is. A Mária évei nyugtalan szóhalmazása ismét más hatást kelt.
Összekapcsolódik az egész regénynek psychologiájával, hiszen itt nem is
történik egyéb, mint hogy Mária beszél – másokkal és magamagával – a
szerelemről és ezekben a beszédekben éli fel minden szerelmi képességét,
úgy hogy mikor tettre kerülne a sor, már nem marad semmije.

Beszédközben gyönyörü szók, szólások, ragyogó ötletek pattannak ki
Kaffka Margit tollából, nyelvének megragadó belső ritmikája van. A mai
magyar stilus legfinomabb művészei között kell őt emlegetni; nyelvi
készsége, anyagbeli bősége, ereje, egyéni zamata, az a simulékonyság,
amellyel a nyelv a mondanivaló tartalmához és hangulatához alkalmazkodni
tud – talán ez a legigazibb művészi vonás Kaffka Margit írásában. S mint
megfigyelésének s általában munkája egész tartalmának, a stilusának is
leginkább jellemzője az átéltség; minden szón, amelyet kimond, az élet
hamva érzik, a kimondó belső életével való kapcsolat s mondatai is
életet kapnak ebből a kapcsolatból. Stílusa roppantul feszült gondolati
életet árul el, mintha csak érintenie kellene az agyát, hogy dúsan
pattanjanak ki belőle a villamos szikrák. Mennyire ki tudja adni ez a
stílus nemcsak a dolgok tartalmát, hanem a hangulatukat is, annak fényes
példái a Színek és évek-ben a nagy tűzvésznek zakatoló rémülettel teli,
borzalomtól és valami szinte gyönyörteljes izgalomtól reszkető s mégis
szűkszavú leírása, vagy az a messziről hangzó melódiához hasonló
gyöngéd, ellágyult hangulat ugyanannak a regénynek talán legszebb és
mindenesetre legmelegebb jelenlétében, mikor az öregedő, fáradt,
elgyötört Magdához betér hajnali muzsikaszóval lánykori szerelmese.
Ennek a képnek szavaiban olyan visszasíró őszi hangulat bujkál, hogy
mindig és mindig elfogódottan gondolunk rá vissza.

*

Körülbelül Kaffka Margit a magyar irodalomban az első asszony, akiben az
író minden asszonyi kézimunka-dilettantizmustól megtisztulva, igaz
művészi mivoltában nyilatkozik meg, de asszonyosságának teljes
megőrzésével. Elődei csaknem kivétel nélkül meglehetősen kompromittálták
az irónő nevet, amely selejtes minőségű és gyanús jóhiszeműségű írással
vált egyértelművé. Kaffka Margitot mindenekfelett írásának
becsületessége emeli ki; ő csak magát adja, a maga különös asszonyi
lényét, amely kissé még nyugtalankodva, magát jövevénynek érezve mozog
az új gondolatok világában, sokon meglepetten csodálkozik, amit a
messzebb gondolkodási tradiciójú férfiagy már rég magától értetődőnek
tart, sokat újra gondol, ami a férfi számára már régen végig van
gondolva, sok olyan problémával elbajlódik, ami már nem is probléma
többé, sokat vakmerőség számba vesz, amin a férfigondolkodás már régen
túl van. Ép ez az asszonyos álmélkodás, a gondolat dolgai iránt szinte
gyermekes kiváncsiság adja meg Kaffka Margit gondolatvilágának újságát
és frisseségét. Sok olyan gondolat, amelyet már rég hátunk mögött
tudtunk, ő nála új életet kap, mert másféle, másképen működő, asszonyi
agyon szűrődött keresztül. Irása néha úgy hat, mint valakinek hirtelen
öntudatra eszmélése: a lelkileg szunnyadó asszony-generációk hosszú sora
ébred fel benne és néz körül a világban, először hályogtalan szemmel.
Kicsit meg is részegszik ennek a hirtelen feleszmélésnek a kábulatától s
tobzódik újonnan felfedezett látó és gondolkodó ereje élvezésében.
Minden eredendő asszonyi képesség felfokozódik ebben a mohóságban és új,
eddig nem sejtett, de egészen asszonyra való képességek pattannak elő.
Ravaszkodó rejtőzködésébe olyan teljes lelki odaadás vágya burkolózik,
amely közvetlen egyenértékese a szemérmes, de fentartás nélküli testi
odaadás örök asszonyi erényének. Izgalmak dolgoznak benne, melyek a mai
asszonyi nem izgalmai, elégedetlensége, kritikája, lázadása mind az
asszonyi sors ellen tiltakozik. Még az irodalmi formái is, mintha nem
egy hosszú irodalmi tradícióból származtak volna hozzá, mintha magától
jött volna rájuk. Nincs ilyen asszonyias író több, talán az egész
világon.

(1913.)



LOVIK KÁROLY

Nemrégiben Lovik Károly egy önéletrajzában melyet a Pesti Futár számára
írt, csöndes iróníával állapítja meg, hogy dolgozik már vagy húsz év
óta, írt novellát, ujságcikket sok százat, adott ki könyvet tíznél
többet és soha a kritika érdemlegesen nem szólt róla, irodalmi társaság
nem vette észre, könyveit alig vette valaki. Szóval mindabból, az író
észre tudja venni, van-e munkájának valami hatása az emberekre,
foglalkoznak-e vele, figyelembe veszik-e a szavát, ő neki nem volt semmi
része. Az a visszhangtalanság, amellyel a magyar iró küzködik s amely
egyik főoka annak, hogy a magyar írás nem tud igazi és benső kapcsolatba
jutni a magyar élettel, az ő esetében a rendesnél is némább volt.

Most azonban, legutóbb, mintha változott volna ez is. Lovik Károlyt
kezdik észrevenni. Itt is, ott is bámuló szavakat hallunk róla, élvezői
támadtak, akik ki is mondják, mennyire élvezik, fiatal írók esküsznek rá
s a fiatal írók értékelését szankcionálja a tartózkodó s olyan írókkal
szemben, akik csak írók és semmi egyebek, rendszerint szigorú
magatartású Budapesti Szemle is, amely szívesen közli novelláit és róla
írta legteljesebben elismerő kritikái egyikét. Az a bizonyos százszavú
visszhang, amelyre az írónak olyan szüksége van, mint a színésznek a
közönség szeretet-nyilvánítására, még mindig csak kevés szavú, de ma
Lovik Károly sem szólhat olyan teljes visszhangtalanságról, mint még
néhány hónappal ezelőtt.

Aki ismeri Loviknak a kilencvenes évek közepe táján kezdődő írói
munkásságát, az kissé meg is lepődhetik, hogy mért csak most kezdik
észrevenni s mért veszik most észre, ha eddig nem vették. Nem látni
rajta a tehetség váratlan kiterjeszkedését, sem hirtelen felszökkenését,
új dolgai csak annyiban különbek a régieknél, amennyiben teljesebb
zamatú a télire eltett alma a fáról most leszedettnél: megférfiasodott,
kitelt a szava, biztosabb és nyugodtabb lett a keze és végkép
meghatározódtak a lelki perspektivái. Azért ugyanaz a szó, ugyanaz a kéz
és ugyanazok a perspektivák. Az egyes munkák közt semmi lényeges
színvonalbeli különbség. Az író nem változott, csak úgy látszik, a
beállítása változott és úgylátszik olvasói egy részének ízlése
változott. Az író nem tett egy lépést sem az emberek felé, akiknek
novelláit, regényeit írja, – megvárta, hogy ezek jőjjenek hozzzá.

Ez az úrias tartózkodás, az emberek véleményével való udvarias
nemtörődés a legjellemzőbb vonása Loviknak írásának is. Mikor az ő
munkáit olvassuk, – s ha az új könyve elébe tett jegyzék minden munkáját
felsorolja, akkor e sorok írója annak idején, megjelenésükkor
valamennyit olvasta – mindig ilyenformán marad meg bennük az író képe.
Egy hűvösen, előkelően tartózkodó ember, aki sokat ad a társadalmi
formák, a külső megjelenés korrektségére, gondosan ügyel arra, hogy
egy-egy kelleténél szenvedélyesebb gesztus, hangosabb szó, erőszakosabb
fordulat meg ne zavarja ezt a korrektséget s aki férfiúi
szemérmetességgel és úri self-controllal csak éppen annyit mutat meg
önmagából, belsejéből, kicsi és nagy lelki ügyeiből, amennyi
elkerülhetetlenül szükséges. Írtózik a feltünéstől, mint valami
közönséges dologtól, az eredetiség pózaitól s inkább eltűri, hogy mások
hatása alatt állónak látszassék, semhogy túlságosan hangsúlyozza saját
különállását. S éppen ezzel éri el, hogy mégis külön áll: nem megy
semmihez igen közel, nem bocsát semmit igen közel magához, nem olvad
bele teljesen semmibe, mindig ura marad önmagának és mondanivalójának.
Mégis mindig elárulja magát, bár semmit nem mond ki közvetlenül,
mindent, csak úgy éreztet, legnagyobb felindulásait közvetetten közli
velünk a hangjának modulációival, egy-egy önkéntelen, diszkrét, de
eláruló mozdulattal, egy-egy hirtelen és mindenbe bevilágító
hangsúllyal. Elegáns tartózkodása folytonos küzdelemben van az ember
természetes közlékenységével, hűvössége palástja alól nagy érzékenység
melegszik ki és biztosan, másíthatatlan zártsággal, szűkszavúan
odavetett formáin mindig érzik a kéz ideges remegése. Írói intelligencia
fékezi beszédét, ezzel tud fölébe emelkedni a „dolgok könnyei“-nek és a
maga könnyeinek, de ez alól a fölény alól valami megbékélt szomorúság
fojtott sóhajai szállnak fel. E kettőnek elegyedéséből lesz az irónia.

Az ilyen dispoziciójú emberekből lesznek a kellemes elbeszélők, akik
diszkrét hangon, külsejükben, mozgásukban, beszédjükben egyforma
választékossággal, hatásvadászat nélkül, mégis el nem ejtve semmi
hatást, ami az elmondandó dolgokból magukból jön, egyszerűen és mindig
finoman tudnak elmondani finom és elmés, kellemesen izgató és elegánsan
szomorú történeteket. Effélék lehetnek azok a francia marquisk és
vicomteok, akik finom illatú szivarral a kezükben, kényelmesen elvetve
magukat az angol karosszékben, a párisi nagyúri klúbok megértő
látogatóinak szórakoztatására mindig tudnak elmondani valami diszkrétül
meglepő történetet, – ha ugyan hinni lehet Maupassantnak és más francia
íróknak, akik ezekkel az előkelő clubmanekkel megismertettek minket.
Történeteikben nagy szerepet játszanak a szabad levegőn űzött férfias
testgyakorlatok, a vadászat, lovaglás, mindenféle sport s elbeszélők és
hallgatók mind szakértők bennük; szerepet játszik a galantéria, a
szerelem örök, fájdalmas játéka, az asszonyi nem örök, megoldhatatlan
rejtelmén való elcsodálkozás, egy kis diszkrét romantika is színezi a
történeteket, elmult időknek képei tünnek fel egy-egy pillanatra,
préselt virágok rég elföldelt szerelmeket hívnak vissza az életbe, de
mind e dolgok fölött valami halk, finom és bánatos illat lebeg, valami
csöndes lemondásnak az illata, az emberi dolgok illuzórius voltának az
illata.

Ezt az előkelő attitudeot lehet pózolni is és nem kell éppen messzire
menni, hogy meglássuk, hogy ez a póz mennyire ellenszenves és
kellemetlen. Aki azonban – mint Lovik – nem pózolja, hanem ez az igazi
természete, a természetéből folyó megnyilatkozási formája, amely, mint
mindennemű distinguáltság, rokonszenvet kelt még abban is, akinek
egészen más a természete, az ízlése, a kultúrája. Az attitude uriassága,
ha nem affektált, mindig lelki uriasságot is sejtet. Régi, az idegekbe
edződött és vérré vált kultúrára gondolunk, olyan kultúrára, amely nem a
nyilvánosság számára készült díszruha, hogy tetszés szerint lehetne
levetni és fölvenni, hanem maga a test, amely meghatározza az ember
minden mozdulatát, érzését és gondolatát. Ez a belső kultúra Lovik
minden szaván, minden mondanivalóján megérzik.

Ilyen dispozicióból ritkán fakadnak nagy dolgok, mert semmi sem áll tőle
távolabb, mint az erőszakos, vakmerő újítás és az elviselhetetlenül
súlyos problémákkal való viaskodás. Lovik a kis genre müvésze, a zárt
formájú novelláé, amely kicsiny réseket nyit és azon láttat meg inkább
mély, mint széles perspektívákat az életbe. Mondanivalói is inkább erre
a formára utalják; neki az élet jelenségeinek a hangulata a fődolog, az
a líra, ami a dolgokból és tényekből árad, amely mint valami finom pára
betakarja őket és éppen evvel mutatja meg igazi vonalaikat. Maguk a
történetek igen egyszerűek, csak a rajz pontossága teszi őket meglepőkké
és szimbolikusan jellemzőkké. Minden az előadáson múlik, a stílus finom,
halk muzsikáján, a mondatok ritmusán, amely a dolgok külső megjelenését
csak annyiban érezteti meg, amennyiben a hangulat közlésében szerepe
van: teljesen és tisztán adja ki belső természetüket. A rajz azért
nagyon pontos: nem az aprólékos, minden kicsi részletet egyaránt
konstatáló rajzolásmód pontossága, hanem az egyszerűsített, összefoglaló
vonalaké, amelyek csak azt foglalják magukban, ami jellemző és fontos,
de azt aztán megelevenítő erővel. Lovik egyike a legfinomabb
stilisztáknak: mondatai kristálytisztán peregnek, lágyan és halkan,
csillogva és néha színesen megvillanva, mint a gyöngyszemek. Minden
tudatossága mellett sem látszik meg a kiszámítottság: a stílus, a
mondanivaló formája mintha egyszerre születnék meg a mondanivaló
tartalmával, a gondolat készségesen, magától simul bele a szavakba, nem
maradnak hézagok, nem ejtődnek fölösleges szavak, – Lovik dolgaihoz
igazán nem lehet semmit hozzátenni és nem lehet elvenni belőlük;
organikus egészül tünnek fel a forma és tartalom pontos
összezáródásában.

A szélesebb formának kevésbé mestere. Néhány regénye tele van
finomsággal, különösen előadás dolgában, de hiányzik belőlük a széles
perspektiva és erősebben érzik, mint a novellákban, az író fogékonysága
idegen hatások iránt Egyik regényén (A leányvári boszorkány) kissé
zavaró módon éreztük Mikszáth Kálmán hatását, másokban Herczeg Ferencét.
Ezek a regények is tulajdonképen terjedelmesebb és szélesebb
részletrajzú novellák, de sem társadalmi, sem psychologiai hátterük nem
olyan mély és világító, mint némely novelláé. A nagyvonalú művészet nem
a Lovik genre-e, – finom, érzékeny kezű kis-plasztikus ő, aki az apró
művészi formák nemes és biztos alakításával tud közel jutni a
monumentalitáshoz.

Legkészebbnek, minden tulajdonságában legérettebbnek legutóbb megjelent
könyve[6] mutatja, amely már alig mutat rést, amelyen át útja nyílnék a
változásra változásra, önmaga megújítására.

(1914.)



SEBŐK ZSIGMOND

Sebők Zsigmondot mint Mikszáth tanítványát szokták emlegetni. Az is.
Talán közelebb állt Mikszáthhoz, mint a korából valók bármelyike: egy
ideig mellette ujságíróskodott Szegeden, ahova ő is idegenből került s
érdeklődve, kicsit a Mikszáth szemén át nézte a szegedi nép életét. A
népies iránti érdeklődését megtartotta akkor is, mikor Mikszáth
érdeklődése már más szférák felé fordult s a magyar paraszt rajzának
néhány tipikus vonása, melyet Mikszáth vett először észre s melyet tőle
tanult mindenki, megismerszik Sebők paraszt genre-képein is. Néha
egy-egy fordulat, egy-egy elmés közbevetés is emlékeztet a mai Sebők
írásában a Jó palócok és a kaszát vásárló paraszt – a legszaporább
ivadékú magyar írásmű – szerzőjére. Effélék: „A subás ember átillegett a
téren és eltünt egy akkor nyíló boltajtóban, melynek tábláján ezt
lehetett olvasni: Hitelszövetkezet. – Sejtettem – gondoltam magamban.
Úgy van, ez az ősmagyarokkal jött be.“

Ezt a Mikszáth-hatást azonban, melyen keresztülment csaknem mindenki a
közvetlenül Mikszáth után jött generációból, Sebők teljesen kiforrta,
már csak egy-két olyasféle apró vonás maradt meg belőle emléknek, mint
ahogy kora fiatalkorunkból átjön a férfikorunkba egy-egy diákos
szólásmód, amiről a hozzáértő ráismer, hol jártunk iskolába, még akkor
is, mikor minden iskola porát már réges-rég leráztuk magunkról. Sebőknek
már akkor, fiatal korában is megvolt a saját hangja és mondanivalója s
ma már csak ez hallatszik ki a szavából, tisztán, teljesen egyéni
mivoltában, mindenki más hangjától és mondanivalójától elkülönülten. Ha
azokat a novelláit olvassuk, melyeket Ifjúkor és néhány más elbeszélés
című legújabb könyvében gyűjtött össze, – egy bevégzett, önállóan
kifejlődött és mindenfelől elhatárolt körvonalú írói egyéniség képét
kapjuk.

A magyar tradicióból jött, abból, amely Jókaiból indult ki. Ez a
tradició a három egymás után következő nemzedékben érdekes fejlődésen
ment keresztül: a fonala, mely kezdetben csodálatosan sokrétű, de kissé
egyenetlen szövésű, fokonkint keskenyebb lesz, de egyúttal finomabb
szövésű is. A széles, minden dimenzió felé életkedvtől duzzadtan
kitáruló Jókaira a már jóval szűkebbre foglaló, de finomabb és
érzékenyebb ideg-kultúrájú Mikszáth következik, ő rá pedig a kilencvenes
évek írói, akik a kört még szűkebbre szorítják, de ezen a körön belül
még több kultúrát vesznek fel. Mint mikor a robusztus apáknak egyre
vékonyabb pénzű, de fogékonyabb idegrendszerű ivadékai következnek a
fajok örök degenerálódó processzusának folyamán. A lelkialkat
kisebbszerű lesz és egyúttal komplikáltabb. Jókai gondtalanul optimista
gyermekkacagása Mikszáth férfias, csintalanságában is könnyen
melancholiába vagy iróniába forduló derültségévé érik, ez pedig a Sebők
szomorkás mosolygásává.

A csöndes, halk, elmélázó szomorúság hangja csendül Sebők minden
írásából. Az ő emberei csupa apró, igénytelen emberek, akikkel apró,
igénytelen, mindennapi történetek esnek meg. Öreg parasztasszony, aki
unokája születését jelenteni s egyúttal okulárét venni megy be a városba
s az úton találkozik az öreg paraszttal, aki meg tizenhatéves lánya
halálát indult jelenteni. A hajóállomás szolgája és a kisvárosi rendőr,
akik élő csecsemőt találnak a Dunában, kinyomozzák a lányt, aki
beletette a vízbe a bibliai Mózes késői, de nagyon is korán jött utódját
s aztán ráboríják a fátyolt a dologra, mert hát az apa a polgármester
tulajdon fia. Az elzüllött mérnök, aki favágó lesz és ha ki akarják
emelni züllöttségéből, váltig visszaszökik bele. A szocialista
parasztlegény, aki emésztetlen szocializmusa ürügye alatt szerelmi
bosszúját hűti le… Csupa efféle alakok és történetek. Mind olyanok
azonban, mint a hirtelen, pillanatig tartó villanás az éjszakában, amely
ha csak egy szempillantásra is, megvilágítja az egész tájékot, mintha
hamar becsukódó rés nyilt volna a sötétségbe: az apró alakokon és
történeteken átvillan az élet nagysága, bonyodalmassága és leplek
hullanak le letakart titkokról.

Az egyes és esetleges dolgok mögötti összefüggéseket, mindennek, kicsi
dolognak, nagynak, egyetemességét megmutatni: ez Sebők novelláinak örök
tárgya. Az élet organikus valami, minden parányi részecskéje az egészet
tükrözi, – az az író művészet, a részecskéknek az egészhez való
viszonyát megmutatni vagy legalább megéreztetni. Sebőknél ez nagyon
finom munka: a novella minden szála többféle színt mutat, aszerint
ahogyan nézzük és minden szál számtalan új, még finomabb szálra
bontható. Fölfejteni ezeket a szálakat nagyon kényes, dolog, roppant
finom mikrotom kell hozzá, mert egyetlen rikítóbb vagy a többiből
kifoszló szál sincsen, valamennyi pontosan össze van hangolva, alig
lehet őket széjjelfejteni. Csöndes, szinte észrevétlen szavakban, halk
hangsúlyokban sokszor súlyós dolgok rejlenek, melyeknek súlyossága csak
utólag derül ki. Sebők olvasójának figyelmes, fogékony és kényesen
reagáló olvasónak kell lenni; aki lármás, erőszakos hatásokra van
berendezve, az épen azt ejti el, ami benne lényeg. S aki bármit is
elejt, az többé nem tudja megkapni az egészet, mert a legapróbb vonások
is szorosan összefüggnek, mindnek megvan a maga jellemző szerepe, mindre
szükség van a kép teljességéhez. Még az a körülményesség is, amellyel
néha tulajdonképeni elbeszélni valóját előkészíti, hozzátartozik
komponálása lényegéhez: gondosan, apróra meg kell csinálnia a levegőt,
melyben története lejátszik, mert ez a történet, így; csakis ebben a
levegőben játszhatik le s mert az aprólékos milieu-rajz minden vonása
valamikép belefűződik a tulajdonképeni történet szövetébe vagy pedig a
milieu és a történet összekapcsolódásából kél ki az életnek az a
tanulsága, amelyért az egész megiratott. Ez bizonyos párhuzamosságot hoz
magával: Sebők szeret úgy jellemezni, hogy két egymás mellé állított
alakot ragad meg, akiket egy-két vonás közössége hoz egymáshoz mind
közelebb, hogy aztán a mondani való során mindjobban egymáshoz
füződjenek, vagy két eredetileg egymással csak érintkező történet
fonódik egy közös személy tapasztalatain vagy érzésein át egymásba,
máskor mint kép és ellenkép vannak az alakok és történeteik egymás mellé
állítva. Az első mód érdekes példája az A két piros című novella, az
öreg parasztasszony és parasztember egymás mellett haladó történetével,
mely csak a véletlen találkozás révén fonódik egymásba, mint két külön
szálból összefont fonál: hol az egyik kerül fölülre, hol a másik,
könnyen szét lehet őket bontani, de amíg együtt vannak, egy fonalat
alkotnak. A parallel történetek összefonódása az Ifjúkor című
novella-sorban látható legjobban: itt az író együtt, egyszerre mondja
el, ahogy emlékében összeszervesedett, a maga kamaszkora botorkáló
tapogatózását az előtte nyiladozni kezdő életben, mely meghozza első
szerelmi válságát és öreganyja történetét, akinek lelkén rideg, kemény
kéreggel hegesedett be egy folyton fájó seb, legkedvesebb gyermekének,
fiának nyomorúságos elpusztulása. (Ez a novella-sor, tulajdonképen
koncentrikus perspektivájú képekben egységes novella, körülbelül a
legszélesebben kihangzó és legmélyebb intimitású dolog Sebők minden
írásai között.) A kép és ellenkép konstrukciójára A mennyei orgonabokor
ad legjobb példát: a paraszt kaszt-szellem, kicsinyes vagyoni
különbségek miatt való elkülönülés és engesztelhetetlen irigykedés
csöndes szatirájú képe a gazdag Csabainé és a szegény Csabainé
imakönyvének egyszerű történetében.

A csöndesen folyó, temperált hangon elmondott történetek mögött
szemérmetes líra búvik meg, gondosan rejtőzködve, hogy ha napfényre
kerül, annál erősebben hasson. Az emberek mind kicsiny, tehetetlen
eszközei valami fölöttük álló hatalmas erőnek, nem csinálják, csak
viselik sorsukat és úgy menekülnek tőle, ahogy tudnak, vagy a fásult
beletörődésbe, mint a gályarabok, akikről Mikes Kelemen néhány sorát
megelevenítve szól Sebők, vagy pedig félre állva az útból és
beleroskadva ömmagukba, mint a Baráber. Az író a maga lelki egyensúlya
magasságából nézi őket, bizonyos atyáskodó jóindulattal és részvéttel,
de mindig melankólikusan elboruló szemmel. Minden történeten halk,
rejtett szomorúság lebeg végig s mint levegő veszi körül őket; az író
nem lázad fel semmin, nem háborog, de a szomorúságán és a bágyadt
mosolyán érzik, hogy közösséget tart alakjaival és történeteivel, csak
éppen hogy ő már lelkileg átélte azokat a dolgokat, amelyekben ezek az
alakok most előttünk vergődnek és túl is van már rajtuk. Humora is
olyan, mint a szomorú mosolygás, mint a túlélt és legyőzött bánat. Jó
messze van Mikszáth anekdotázó humorától; nem olyan magával ragadó, de
nagyon intim és személyes. Egy harmóniába jutott jó ember csöndes
beletörődése a világ gyógyíthatlan szomorúságába ez a humor. Néha
derültebben csillog, néha halk, csípősség nélküli szatira futtatja be,
de a mélyén mindíg ott van a melancholikus alaphang.

Jószívű, atyáskodó hajlama tette Sebőköt a gyermekek írójává is. Az a
meghatott szeretet, mellyel egyik-másik novellájában gyermekalakjait
körülveszi, elárulja benne a gyermekek barátját. Lényének gyökeréhez
tartozó szomorúságától csak a gyermekszobában tud teljesen szabadulni.
Itt még hangosan kacagni is tud, bohóskodni, messzire elfeledkezni a
realitások keserűségeitől és fel tudja éleszteni önmagában az évtizedek
súlyos rétegei alá temetett egykori gyermeket. A mi ifjúsági
irodalmunkban, melynek legfőbb baja, hogy mindig felnőttek beszélnek a
gyermekhez, a felnőttek fölényes, igazi naivitás nélküli hangján s ezzel
eltévesztik a gyermek szívéhez vezető útat, – Sebők Zsigmond
mackó-történetei páratlanul állanak friss, igazán naiv vidámságukkal,
bohón csapongó fantasztikumukkal, melynek mindig megmarad valami köze a
realitáshoz és az emberi és az állat-vonásoknak azzal a játszi,
szeszélyes és mélyértelmű összeszövésével, amely Lafontaine
állatmeséinek is a lényegét teszi. S ha a felnőttek között Sebők
megbecsültetése inkább a finomabb lelkek által őszintén érzett,
zajtalan, de megtisztelő renommé, – a gyermekek tetszése annál
hangosabban és édesebben kacagó ünnepléssel veszi körül. Sebők
gyermekkönyvei az utolsó két évtized legnagyobb irodalmi sikerei közé
tartoznak és nem tudom, nem a legkedvesebb és legboldogítóbb sikerek-e
mindazok között, melyeket korunkból bárki elért.

(1914.)



BABITS MIHÁLY

„Kissé szégyenlem, ebben a kinőtt ruhában megjelenni az emberek előtt.
De ime: ha kinőtt is, tiszta ruha és sehol sem foszladozó. És régi napok
illata szívódott szövetébe.“ Ezekkel a szavakkal fejezi be Babits Mihály
azt a néhány sornyi előszót, melyet első könyve, a Levelek Irisz
koszorújából második kiadásának elébe írt.

S ezekben a szavakban, aki ismeri, megtalálja Babits Mihályt.
Szerénységét, amely tulajdonképen szemérmetes, érzékeny önérzet
takarója. Egyszerűségét, melyben csodálatos komplikációk
egyensúlyozódnak ki. Tudatosságát, mellyel önmagát nézi s ugyanazzal a
pillantással mérlegelni tudja a környezetéhez való viszonyát is.
Tömörségét, amellyel éppen csak annyit mond, amennyit mondani akar, de
azt egészen megmondja. Átható intelligenciáját, amely tulajdonképen az
érzés intelligenciája: amit gondol, azt egyúttal érzi is és gondolja is,
amit érez. Kifejező képességét, amely egy halk mozdulattal, egy könnyen
odatűzött képpel meg tudja érzékiteni, amit mondania kell.
Tartózkodását, amely nem egyéb, mint közvetett közlékenység: nem lármás
szavakban, hanem a szavak összerakásának, egymásra következésének,
összehangzásának titkos ritmusaiban árulja el magát.

S akárhol fogjuk meg Babits írását: mindenütt megtaláljuk benne ezt az ő
arcképét, minden versében s minden versének minden szakaszában megvan
ennek az arcképnek minden lényeges vonása, mint ahogy a vízcseppben
megvan az egész tenger vizének minden tulajdonsága. Elbújik álarcok
mögé, kölcsönvett hangok mögé – megismerjük. Ha Horatius ritmusaival és
szavaival szól, ha hűvös, objektiv hangon teríti elénk az élet valami
jelenségét, ha életétől látszatra teljesen távolálló dolgok leírásával
bibelődik, – mindig elárulja magát. Néha mint a gyermek, aki nem birja
sokáig a bujócska rejtekezését és odakiált a keresőknek: itt vagyok!
Néha csak a mozdulata árulja el alig észrevehetően, mint ahogy a
mozdulatáról modern ruhában is felismernénk az ókori rómait; néha az
izgatott hang, amelyen közömbös dolgokról szól, figyelmeztet arra, hogy
a közömbös dolgok valami különöset akarnak velünk közölni. De mindíg,
minden versében, tárgyuk, hangjuk, terjedelmük, formájuk, mondanivalójuk
minden rendkívüli változatosságán keresztül folyton érezzük az
összetartozást egy egyetlen egységgel, a költővel magával, sohasem
halványodik el tudatunkban, hogy itt Babits Mihály beszél. Mintha minden
verséből látható sugarak vezetnének az egy focusba, a költő
egyéniségébe. Olyan egyéni, mindenki mástól elkülönített a hangja, hogy
lehetetlen összetéveszteni mással. Mint ahogy ráismerek élő hangjára,
akármit mond és akármilyen hangsúllyal, akármilyen lélekállapotban
mondja, épp így ráismerek: az írott hangjára is. Ez nem olyan gyakori
dolog, mint az ember gondolná. A legtöbb íróra rá lehet ismerni, de ha
pontosan megfigyeljük, hogy miről, hát rendszerint azt találjuk, a
modorosságairól, nem pedig a hangjának egyéni voltáról. Ha az egyéniség
az, ami az embert elkülöníti az egész többi világtól, akkor Babits a
legpregnánsabb, minden egyébtől legjobban körülhatárolt egyéniségek
egyike. Belepillantani az egyéniségnek ebbe a zárt világába azokon a
réseken át, melyeket a versek gondolatai, szavai, ritmusai és rímei
nyitnak, a legérdekesebb élmények közé tartozik. Tudatossá tenni, amit
az ember odabenn látott, szavakba és formulákba fejteni nem könnyű dolog
s nem is szándékom e sorokban, melyek nem akarnak egyebet adni, mint egy
megértő kézszorítást a költőnek azok szemeláttára, akik jóformán egész
fejlődésének rokonszenvező tanúi voltak.

Babits bármennyire különálló egyéniség, egy sajátságos embertípust
személyesít meg magában, olyan típust, amely számra elég ritka, de annál
értékesebb, mert a kultúra legteljesebb felszívódását az ember
szervezetébe ez a típus jelenti. Izgatott értelmi és érzelmi
kiváncsiság, amely ismerni és érezni akar mindent, ami a világban és
önmagában van, a füle élesen felfigyel minden hangra, amely kívül a
világban, belül önmagában megszólal, a szeme áthatóan néz maga körül,
keresve minden jelenség értelmét és lényegét s minden érzéke minden
pillanatban kész minden benyomás felfogására. Ismerni az összes
ismereteket, elolvasni minden könyvet, látni minden országot és
világrészt, épp úgy olthatatlan vágya, mint élvezni minden gyönyört és
szenvedni minden kíntól. Mindez pedig összevéve annyi, mint élni az élet
összességét, mindent, ami értelemmel, érzéssel, vággyal átélhető. Az
intellektuális életvágy teljessége ez. Ez vonzza a filozófia
mélységeibe, a mathematika törvényszerűségeibe, a történelem virágos
temetőjébe, a filológia céltalan, elmés játékaiba, – ez állítja meg
minden könyv előtt. Tudni mindent: ez is az élet teljességének egyik
eszköze; a tudás is a benne dolgozó kielégíthetetlen világérzés egy
megjelenési formája, ezért vágyik rá, nem azért, hogy mint a tudós, az
ismeretek mennél nagyobb halmazát hordja össze magában s ezáltal új
ismeretekre jusson rá. Kifejezni mindent szintén az élet teljességéhez
tartozik s ez vonzza az íráshoz s ez vonzza vissza mindig a vershez,
mert mégis csak a versben lehet legteljesebben kifejezni az embernek az
élethez és a világhoz való viszonyát, a versben lehet legteljesebben
élni az életet annak, akinek számára az élet a lelki élést jelenti.
Babits, mint minden az ő típusából való ember, teljesen lelki életet él,
a materiális életjelenségek csak formák számára, amelyekbe a lelkiek
beleömlenek. S ehhez a lelki élethez is úgy fordul, mint az élet teljes
átélésének módjához; materiális életünk lehetőségei korlátoltak, a nagy
mindenségnek csak parányi részét tudják magukba foglalni, – a lelki élet
ezzel szemben korlátlan, kiterjeszthető a csillagokig és az alvilágig,
behatol az élet legrejtettebb titkaiba. Mit tudunk fizikailag átélni?
Majdnem semmit ahhoz képest, amit lelkünkkel magunkba tudunk ölelni. A
világtól elzárt fogarasi szoba maga válik az egész világgá a költő
számára, aki a lelkével néz bele az életbe. Még a realitások határánál
sem kell megállni, ezen túl egy másik, még nagyobb és korlátlanabb világ
nyílik számára, a fantasztikum világa, amelynek számára nincs idő és
nincsen tér és amelynek számára csak egy korlát van: a forma, amelybe
ömlik minden, ami költő lelkét érinti. A fantasztikum a nagyon erős
lelki életet élők kiterjeszkedése; aki a fizikai életet éli erősen, az
hozzátapad a valósághoz, legfeljebb ha meg tudja változtatni arányait és
széttágítani formáit, – a lelki életet élő el tud lebbenni a valóságtól,
meg tud szabadulni a nehézkedési erő nyügétől s át tud röppenni a
végtelenségbe, ahol a fantázia éli a maga korlátlan játékát. Valami a
fantasztikumból Babits majd minden munkájában, csaknem minden versében
van, ha több nem, hát egy-egy képben, amely egy pillanatra túl-billen a
reális valóságon, egy élettelen tárgy megelevenítésében, egy irreális
rímben. Kedvelt játéka a szavakkal, némely rímeinek sajátságos, első
pillanatra mesterkéltnek látszó, de finomabb fül számára azonnal
meggyőző összecsendülése, a különös vagy elavult vagy nagyon is újszerű
formákkal való kisérletezés sem merőben filológiai kedvtelés eredménye,
hanem a fantasztikumra való hajlamában gyökerezik. Szójátékai a nyelv
fantasztikumát érintik és technikai kisérletezései a fantasztikumnak a
technikába való bevitelét próbálgatják. A fantasztikum a művészet
metafizikája; ugyanaz a kiváncsiság vezeti Babitsot hozzá, amellyel
időnkint elmerül a filozófia meg a mathematika tanulmányozásába.
Megszabadulás ez neki az élet milliónyi apró realitásának terhétől, mely
éppen az erősen reagáló s belül koncentráltan élő lelkeket azzal
fenyegeti, hogy agyonhalmozza és elfödi előlük önmagukat. Lehetőség
arra, hogy a részleteken túl megtalálja az összefoglaló nagy egész
hatalmas körvonalait.

Teljesen hamis beállítás, mikor Babitsot mint a való élettől
elvonatkozott, önmagával játszó art pour l’art művészt akarják
megérteni. Ellenkezőleg: az életérzés benne minden, az életnek semmi
benyomása nem marad idegen tőle. Csakhogy az élet drámája nem kívüle, a
külső világban játszik, hanem belül a lelkében; nem gesztusokkal és
cselekvésekkel éli az életet, hanem belső izgalmakkal s ezért alapjában
véve intenzivebben éli, mint a cselekvők, mert mindennek azt kapja meg,
ami a lényege: a a feszültségét, az izgalmát, a hangulatát. S ahogy így,
mintegy leszürten kapja a benyomásokat, ép úgy szűri át önmagán az
érzést; többnyire nem közvetlenül, a maga primär mivoltában közli, hanem
közvetve, objektiv képek és gondolatok közegén át. Sokszor első
pillantásra úgy tünik a szava, mintha egyszerűen, egész tárgyilagosan
csak konstatálni akarna bizonyos jelenségeket, de a hangjában mindjárt
megérezni az áruló remegést, amely tudtunkra adja, hogy a költőnek
valami nagy köze van a dolgokhoz, amiket elmond. Mint ahogy nyugodt
szavakkal beszélő embernek megérzik a hangján a belső feszültség, amely
fűti. Egy helyen „rejtett kincsnek“ és „takart sebnek“ mondja ő maga a
líráját. Úgy is van; mintha el akarná rejteni objektiv képek mögé,
szimbolumok mögé. Az önérzetesen érzékeny, tartózkodó ember szemérmes
lírája ez, amelyet elfogódottá tesz a teljes nyilvánosság, félszegül
érezné magát benne. Ebben lelki rokon Arany Jánossal, – e rokonságának
tudatában is van, hozzá fordul a sérelemnek órájában, mikor hidegnek,
érzéstelennek mondják. Ellenkezőleg, az érzékenység túlsága van benne;
ami másoknál kitombolja magát a cselekvésben, ő benne az is érzéssé
fojtódik le s azt az érzelmi fölösleget termi, amely szüntelen
nyugtalanságban tartja. Ez a meggyülemlő belső izgalom néha áttör a
magára vont fátyolon s ilyenkor mintha megmámorosodnék a saját
merészségétől, ideges, lelkendező szavakkal, önmagából kikelve mondja el
dithirambusait. Ilyenkor mindenki megláthatja, a belső nyugtalanságnak
milyen lávája kavarog bene; olyan ez nála, mint a vulkanikus kitörés,
mikor a belső tűz egy szempillantás alatt leolvasztja a külső, kihült
fedő réteget s a mélyből jött forróság sustorogva, a kráter szélein
túláradva robbanna ki. Van néhány verse, mely úgy süvít fel, mint egy
önmagába bebörtönzött léleknek sikoltása a szabadulásért. A félénk,
érzékeny ember, amint átvetette magát félénkségén és érzékenységén, a
legnagyobb vakmerőségekre képes. Másfelől azokban a dolgokban, melyek
kívül esnek félénksége körén, szeret játékból is vakmerősködni, – Babits
bizonyos vakmerőségeit a tárgy megválasztása s a kifejezés módja
dolgában ez magyarázza.

Aki a maga érzését megszokta rajta kívül álló dolgokba vetíteni, abban
idők folyamán bizonyos élénk közösség-érzés fejlődik ki minden körülötte
levő dologgal, mindenbe bele tudja önmagát érezni és mindent magába tud
átömleszteni. Innen az intim együttérzés a környezettel, az élettel
szemben passziv tárgyakkal és gondolatokkal. Ruhadarabok, házak, tájak
épp oly benső intimitást nyernek, mint a könyvekből hozzá áradó eszmék,
objektiv szemlélet útján hozzájutott emberi jelenségek. Amihez Babits
hozzányúl, amire szemét ráveti, amit elgondol, az valami különös életet
kap; a költő az önmaga életét leheli bele. Élettelen tárgyak is idegeket
kapnak, izgalmakon mennek át, – a lachrymae rerum nagyon kevés más
költőnél szemlélhető annyira, mint nála. Ebből néha bámulatosan finom
hatásokat tud kiváltani, néha monumentális arányokig tudja sejtésünket
kitágítani. Van benne erős misztikus érzés, amely nem ismer igazán
élettelen dolgot, a maga életének fölöslegével elárasztja az egész külső
világot. Még a szavaknak szokott súlya és értéke is elváltozik, új
értéket, új tartalmat kapnak egy rájuk vetett hangsúly, egy finom, alig
észrevehető moduláció révén. Babits nyelvművészetének legfőbb értéke
éppen abban áll: újra teremti a maga számára a nyelvet, magáévá, egyéni
tulajdonává teszi a szavakat és szó-összerakásokat, – olyan különös
zamatot kapnak, mintha külön az ő számára volnának kitalálva. Amint hogy
minden dolgában nagyon tudatos, erősen tudatos a nyelvhasználata is; nem
csupán a nyelv elméletében, történetében és a különböző nyelvek
összehasonlításában jártas filológus tudatossága ez, – bár ebből a
filológiai szellemből is sok van benne – hanem az ösztönszerű
tudatosság, amely mindig ismerni igyekszik a maga eszközeit és örömét
találja biztos, merész, mindig célbataláló használatukban. A nyelvvel
való bánásnak ez a gyönyörűsége vitte nyilván a műfordításra s tette a
legkiválóbb magyar műfordítók egyikévé. A fordításban, mikor
másvalakinek más nyelven megadott mondanivalóit kell egy más nyelv
formáiba átönteni, a nyelvvel való bánás eszközből öncéllá válik s a
velejáró gyönyörűség kedvére kitombolhatja magát. Babits fordításai
mindig tele vannak e gyönyörűség izgalmával.

Ennyire tudatos és emellett önmagába zárt lélek tulajdonképen mindig
kettős sugártörésü lélek. Az egyik átérzi az élet izgalmait, a másik
pedig figyeli ezt az érzést, hol a rokonszenves figyelő, hol a bíráló
ellenőr módján. Épen ott, ahol Babits leglíraibb, ahol legközvetlenebbül
adja magát, ott érezni ezt a kettősséget legjobban; az érző lélek mintha
a másiknak, az ellenőrzőnek mondaná a maga szenvedéseit és
elragadtatásait. Máskor a gondolatok sora mintegy párbeszéd formájára
láncolódik a két lélek között. Vannak versei, melyekben szinte látom az
előtérben az egyik, a figyelő lelket, amint lejegyzi a másiknak a
jelenségeit. Ez a kettősség az elfogódottságnak, a közvetett
megnyilatkozásra való hajlamnak a forrása: ami az emberben ösztönszerű,
tudattalan, tehát közvetlen, a tudat folytonos ellenőrzése alatt áll, az
ember mintegy tükörben látja mindig magamagát, kihelyezkedik énjének
egyik részével önmagából s ez sokkal tudatosabbá, szándékoltabbá teszi
mozdulatait, semhogy megmaradhatnának teljesen ösztönszerűeknek.
Babitsnak mélyen a lényében gyökerezhetik ez a kettősség s nyilván ez
vitte – akár tudatosan, akár tudat alatti indítékok révén – a kettős
élet fantasztikus képének rajzára a Gólyakalifa regényében.
Többé-kevésbbé mindegyikünk ilyen kettős életet él, csak nem
mindegyikünk és nem mindig tud róla; a bomlasztó és alkotó, a rossz és
jó, tiszta és tisztátalan elemek, amelyekből össze vagyunk téve, nem
alakultak bennük szerves vegyületté, csak össze vannak keverve s
pillanatnyi körülmények dolga, hogy mikor melyik kerül a cselekvés, az
élet előterébe.

Babits költészete kétségkívül az új magyar irodalom legtöbb figyelmet
érdemlő jelenségeinek egyike. Bár bizonyos pontokon Arany Jánoshoz,
itt-ott, sokkal közvetettebben, Vörösmartyhoz csatlakozik, mégis egészen
új jelenség, aminthogy a mi kulturánkban új az az emberi tipus, amely
benne megszólal.

(1914.)



BAKSAY SÁNDOR

Nekem Baksay Sándor szívbeli ügyem: első irodalmi élményem fűződik
hozzá, szemem megnyílása irodalmi dolgok iránt. Talán nyolc éves
lehettem, akkor kezdtem először érdeklődni a betű iránt, egy csomó
bekötött évfolyam Vasárnapi Ujság volt a házunknál. E testes nagy
kötetek egyikében elkezdtem olvasni Baksaynak egyik elbeszélését.
Kimondhatatlanul gyönyörködtem a félig megértett történetben, nem tudtam
betelni vele s azóta lettem szenvedélyes olvasó, a nyomtatott betű
elkárhozottja.

Ettől az emléktől nem tudok szabadúlni, ha Baksay Sándorról van szó.
Akármikor később olvasgattam könyveit, néhányszor ha alkalmam nyílt
személyesen találkozni vele – sajnos, vajmi kevésszer és felületesen –
mindig erőt vett rajtam ez az érzés: kicsit mindig az egykori gyermek
szemével néztem rá. Nem lehet soha szabadulni azoktól, akik az élet első
nagy szenzációival kapcsolatban érintették az ember életét. És nekem
zokon esik, mint valami személyes sérelem, ha azt látom, hogy fiatalabb
társaim már nem ismerik úgy Baksayt, mint az a generáció, amellyel én
felnőttem. Hát elfeledik, ami nekem feledhetetlen? Pedig elfeledik – ezt
látni a nekrológok nagy részéből, amelyekkel most, halálakor, a lapok
elbucsúztatták: az íróik nem igen tudtak mit mondani Baksayról, mert nem
igen ismerték.

Igaz, Baksay már rég nem volt aktív író. Nagyon öreg volt már, a
nyolcvanon túl. Sok gonddal és dologgal is járó egyházi méltóságot
viselt, püspöke volt a dunamelléki református egyházkerületnek, kevés
ereje és ideje maradt az irodalomra. Élete utolsó két évtizedét
úgyszólván teljesen Homérosz-fordításai foglalták el, novellát – pedig
mégis ez munkájának lényege, igazi jogcime az emlékezetre – talán húsz
esztendeje sem írt. Ki is öregedett ebből a mai világból, puritán
kálvinista lénye nem tudta felfogni a mai élet izgalmasságát, patinás
konzervatizmusát bántotta a mindent kiforgató megújulás, elidegenedett
az irodalmi élettől, az új áramlatokra értetlenül nézett, sehol nem
találta többé az ő ideáljait, melyek egy régebbi nemzedék ideáljai
voltak és ezzel együtt eltűntek, hogy újak lépjenek helyükbe. Egyszer
meg is mondta egy körinterview alkalmával, hogy őt a mai irodalom nem
érdekli, különben is hasztalan erőlködés minden, a magyar irodalomnak,
mint a rómainak, egy aranykora volt, ezt elérni úgy sem tudjuk soha
többé. Az ő lelke Arany Jánossal élt együtt, ami azóta történt, az
számára csak időtöltő döngicsélés.

Nemcsak kortársa volt Arany Jánosnak, hanem lélekben és igazságban vele
szolidáris: egy a felfogása a világról és a világnak irodalmi
ábrázolásáról. Járni a világ irodalmának kertjeiben, gyönyörködni minden
virágban – de idehaza a magyar falusi kert virágait ültetni, amelyek a
magyar talajból keltek ki, ehhez hozzá hasonultak, a színük, illatuk,
formájuk a magyar természethez szabott. Gyönyörű az angol-park,
válogatott százados fáival, széles gyepszőnyegeivel; szép, bár régimódi
magyar szemnek kissé furcsa a ravaszul nyírt-nyesett francia kert
kanyargós labirintusaival, szemnek tetsző az olasz kert illatozó
olajfáival, sötét ciprusaival és piniáival, – de azért mégis csak az a
kert az igazi szép, amely egy magyar kálvinista parókia mögött tarkállik
mályváival, georgináival, akácosaival és dúsan termő gyümölcsével.

A kálvinista paplak az a középpont, amely körül Baksaynak egész
szemlélete mozgott. Ide jártak ügyes-bajos dolgaikban azok az alakok,
akikből novellái lettek: megfontolt, nagy hivatásuk tudatában élő
kurátorok, okoskodó iskolamesterek, civakodó egyháztagok, siránkozó
özvegyasszonyok, rátartós parasztleányok és a kálvinista magyar falunak
sok mindenféle érdekes alakja. Akárhány közülük mintha az
ótestamentomból lépett volna ki, – a magyar kálvinizmusban jobban,
elevenebben élnek Mózes és a próféták könyveinek alakjai, talán még mint
magukban a zsidókban is. Valami mély konzervativizmus van ebben a
világban, mintha időtlen idők óta ugyanazokon a kérdéseken veszkődnének
az emberek és ugyanazt gondolnák ugyanazokról a dolgokról. Baksay
nemcsak a maga korabeli kálvinista falut rajzolta meg, hanem a
tizenhatodik századbelit is (Patak banya című novellájában) – a kettő
csalódásig hasonló egymáshoz, pedig mindig érezni, hogy a negyedfélszáz
év előtti falu képe históriailag híven van rajzolva.

A magyar kálvinizmusnak Baksay a reprezentativ írója. Jókai és Arany is
kálvinisták voltak, meg is van rajtuk a kálvinizmusnak erős bélyege, de
Baksaynak az egész levegője kálvinistasággal van telítve, Kálvin
szellemének azzal a speciális variánsával, amely a magyar falukban
fejlődött ki. Olyan felfogás a világról, amilyet ő szerzett magának, nem
szerezhető másutt, mint a kálvinista paplakban, műveltsége a régi
kálvinista kollégiumok százados zamatú, konzervativ, de koncentrált
tudásán épült fel, képzelete azokkal a képekkel van tele, amelyekből a
magyar kálvinizmus ideológiája tevődik össze. Csaknem minden novellája
egy falusi paplak és templom körül játszik le, a papi alakok szép kis
gyüjteményét állította össze az ünnepre járó légátustól kezdve a vén
salabakter fóliánsaiba elmerülő grapsa öreg papig, a diákok, akiknek
kollégiumi életéről még Jókai sem rajzolt kedvesebb, igazabb képeket,
egész lelkükkel a paplak felé vannak fordulva, amelyet elhagytak és
amelybe vissza fognak térni. S a többi embereknek, tanítóknak,
kurátoroknak, parasztoknak is folyton a paplakon a szemük, – a falusi
kálvinista emberek egyik legkedvesebb dolga a pap dolgait figyelni és
bírálgatni, ha lehet beléjük is ártani magát.

Ezt a levegőt ismeri, érti Baksay, jobban, mint bárki más. Ismerete,
megértése a benne-élésen alapszik: neki magának is ez a levegője. Teljes
közösséget érez alakjával és történeteivel, fölöttük áll szellemi
kiválóságánál és írói tehetségénél fogva, mint az apa a gyermekeinek, de
úgy is beszél róluk, mint az apa a gyermekeiről: kedvét lelve bennük,
meghitt szeretettel, szelid korholással, büszke, tetszelgő
ellágyulással, kedveskedő tréfálkozással. Minden szavukat, minden
mozdulatukat érti, mint a magáéit, hiszen ő is ugyanúgy él, mozog és
ugyanazon a nyelven beszél. Nagyon reális, életszerü lesz ettől a rajza,
az alakjainak megvan a karakterisztikus reliefjük, kilépnek a
történetből és megelevenednek. Majd minden embere egész valójával
előttünk áll, a cselekvésével, szavával, lényének összes gyökereivel, a
talajjal együtt, amelyből kinőtt. A történetek levegője pedig, az a
láthatatlan, de mindig érezhető valami, ami az egyes alakokat és az
egészet egységbe fogja, távlatokba helyezi, organikussá teszi – olyan
erős, jellemző, magától értetődő, hogy úgy szívjuk magunkba, mint az
igazi levegőt.

A hang is a falusi ember hangja: szélesen, kényelmesen csergedező,
nyugodt, kedveskedve enyelgő, csöppet sem sietős, akár az esteli
beszélgetés hangja, végzett napi munka után, a paplak lugasában, meghitt
körben. Az elbeszélés nem folyik gyorsan, kényelmesen elmaradozik
egy-egy részletnél, félrekanyarodik egy ötlet után, meg-megszakad valami
közbevetésre, de szivesen követjük, mert kellemes hallgatni, mert sok és
eleven képzetet kelt, tele van élettel és optimizmussal. Baksay a
legoptimistább író: neki az emberek mind jók, rossz embert ha mégis kell
rajzolnia, nem tud vele mit kezdeni, nem bír neki életet adni, túlesik
forgalmai körén, – az egész világ berendezésével meg van elégedve, semmi
sem esik tőle messzebb, mint a lázadozás, a kételkedés, a kritikai
szellem. A világ ilyen, tehát ilyennek kell lennie.

Mindebből természetesen következik, hogy egész felfogása a világ képének
csak igen kis szelvényét foglalja magában. Kicsiny emberek kicsiny
történtei, melyeknek csak az ő előadása ad fontosságot, egyszerű,
átlátszó lelkek kicsiny problémái, melyekben vajmi kevés a komplikáció,
az egész egyszerű, kissé egyhangú is, mint maga a falu. Viharos
szenvedélyek, mély lelki válságok, összetett lelki jelenségek sohasem
fordulnak elő. Ma már a kálvinista falu élete sem ilyen primitiven
egyszerű, a modern élet komplikációi többé-kevésbbé oda is behatoltak –
a Baksay világa hovatovább a multé lesz. De erősen meg van rögzítve:
mindig meg fogjuk tudni az ő novelláiból, hogyan, milyen életet élt a
magyar kálvinistaság a tizenkilencedik század közepe táján.

Egyszer megpróbált Baksay valami szélesebbet, nagyobbat, az egész magyar
nemzet sorsát befoglalót. A mohácsi vész Magyarországát akarta
megrajzolni, megmutatni azokat az okokat, amelyekért el kellett buknia,
az embereket, akik meg akarták menteni vagy bukásába beletaszították,
azt az életet, amely a mohácsi sík vérözönébe belefulladt s azt is,
amely a romok alól serkedezni kezdett. Hatalmas koncepció, a
legnagyobbak egyike a magyar regényirodalomban, de csak koncepció,
megcsinálni csak egyes részeiben sikerült. A Dáma című „történeti
körkép“-nek – ő így nevezte el – vannak megragadó lapjai, nagy íróhoz
méltók, de az egész inkább csak anyaga egy kitűnő műnek, szervetlen,
komponálatlan, nincs formába hozva. A nagy perspektívákkal és a hozzájuk
való nagystílű komponálással Baksay nem bírt. Talán későn fogott hozzá,
mikor már lankadóban volt ereje.

Öregkora legkedvesebb munkájáról, Homérosz-fordításáról annak idején
sokan és sokat vitatkoztak. Szabad-e a Homérosz epikai stíljét
transzponálni a magyar epikának Arany János által megállapított
stíljébe? A kérdés nyitva áll, mindenki a maga érzése szerint döntheti
el. De hogy Baksay a problémát úgy, ahogy beállította magának, kitűnően
oldotta meg, hogy az ő megmagyarosított Homérosza kitűnően van
megmagyarosítva, hogy amit ily módon meg lehet menteni Homéroszból, azt
meg is mentette hiánytalanul és a magyarosítás stílust jelent nála, nem
pedig sallangot, hogy a hang, ha nem is teljesen a Homéroszé, de mindig
egységes, természetes, naiv és emberi, – azt nem lehet tagadni. Még aki
a klasszikai formához és a hexameterhez ragaszkodva, csak
kuriózum-jelentőséget hajlandó neki tulajdonítani – annak is el kell
ismernie, hogy Baksay Homérosza a maga nemében érdekes poétai mű.

(1915.)



BÁRD MIKLÓS[7]

Egyszerű vidéki ház. Előtte eleven-sövénnyel elkerített kis előkert,
tele rózsatővel, árvácskával, a falon örökzöld fut fel, az ablakban
örökké nyíló muskátli. A kapu barátságosan nyitva áll. A ház mögött öreg
nagy fák látszanak, szép, gondozott, de nem cifra, agyonnyesett kert
lehet ott.

Belépünk. Üdvözlésünkre – vendég, aki érkezett, – nyájasan előlép a
házigazda: dereshajú, jóízű, magyaros képű, még mindig daliás magyar úr,
otthonias huszárruhában, közvetlen, hangos szóval üdvözli a vendéget és
bemutatja kedves, nyugodt, átélt szenvedéseket elrejtő, a derűs
boldogságot szerényen eláruló tekintetű feleségének. Bármily szíves az
invitálás, kissé elfogódva engedünk neki – aggódunk, megismerik rajtunk
a másfajta embert és elhidegülnek, – az utóbbi időben rossz
tapasztalatokat tettünk és sok rossz hírünket költötték, akiknek ez az
érdekük, vagy vesszőparipájuk. De hamar otthon érezzük magunkat a
meghitt, régi bútorok között, a nappali szobában, ahol a falon néhány
kőnyomat: Arany János, Deák Ferenc, Széchenyi arcképe, híres lovak,
híres lovaglások képei és sok fénykép: egy deli huszártiszt, az egyik
régi képen még fiatal hadnagy, másik újabbon már kapitány, a házigazdát
ismerjük fel benne, egy szép barna asszony, hol egyedül, hol
gyermekekkel: egy kis fiúval, majd kettővel, majd hárommal, – egy
vadászhadnagy, két más derék fiatalember és még sok családi kép, –
színes fénykép egy adriai fürdőhelyről. A sarokban egy polcon könyvek:
nem sok, de válogatott, csupa magyar költők: Arany, Tompa, Vörösmarty,
Petőfi, néhány kötet Jókai és íme Vas Gerebentől is egy-két kötet. A
háziasszony pohár borral kínál meleg zengő hangján, a házigazda szivart
tesz elénk egy ládikával, beleülünk a kényelmes öreg bőrkarosszékbe,
elmúlik minden elfogódottságunk, jól érezzük magunkat, nem sokat
szólunk, inkább hallgatjuk a házigazda mély, gordonkahanghoz hasonló
beszédének tiszta magyar ritmusát, mondatainak gyökeres zamatú
fordulatait, erélyes, férfias hangsúlyát, egy kis katonás keménységet
hangjában…

Ezzel a hangulattal telik el az ember, mikor Bárd Miklós verseit
olvassa: tisztán, világosan lerajzolódik belőlük a költő egyéniségének,
fellépésének, szavajárásának, gondolkodásmódjának – egész életének a
képe, környezete, sorsa, azok az arcok, melyek neki a legkedvesebbek, az
életnek az a ritmusa, amely neki életeleme. Mindez annyira nyíltan,
őszintén nyilvánúl a versekben, hogy alig marad ki belőle lényeges,
jellemző vonás és mindez annyira tipus, hogy egy sereg hasonló, saját
szemünkkel látott jut eszünkbe. Első pillanatra látni, itt nemcsak egy
egyéniség, egy magában, párja nélkül álló emberpéldány tárja ki magát
előttünk, hanem egy egész csoportja az embereknek, akik hasonló
előzményekből lettek, hasonló színűek, modorúak, hasonló helyzetekben
hasonlóan viselkednek és az élet alapvető dolgairól hasonlóan
gondolkoznak.

Nincs a ma élők közt magyar költő, akiben olyan tipusosan és
jellemzetesen nyilatkoznék meg egy magyar társadalmi osztály, mint Bárd
Miklósban. Száz meg száz magyar ember képét kapom meg az ő képében:
vidéki városokban lakó nemes urakét, akik már nem élnek az apai rögön,
de még rajtuk van az ősi televény íze; szolgabírák, bírák, ügyvédek,
huszárkapitányok – hivatalból élnek, de „úri“ hivatalból (tanár,
pénzügyi hivatalnok, orvos nem igen akad köztük, mérnök is csak a fiatal
generációban) és maguktartásában, szavukjárásában, ízlésükben és
gondolataikban ma is megvan a régi úri tempó, magától értetődőnek
találnók most is, ha hirtelen ott teremne a négyesfogat és felkapnának
rá. Tartják is a kapcsot a birtokban maradt gentryvel, hisz csak egy
szerencsés fordulat és még visszajuthatnak ők is apáik állapotába. Még
nem vált egészen vérükké, hogy ők más életű emberek, más a munkájuk,
mások az életük feltételei, mások az érdekeik. Ez a végső átváltozás
majd csak a fiaikban vagy csak azoknak a fiaiban fog végbemenni. Eszméik
köre nem bő, de erősek, a hagyományból mélyen beléjük gyökeredzettek,
vérükké váltak az eszméik, amelyek annyira maguktól értetődők, annyira
kétségbevonhatatlanok a számukra, hogy más eszméknek még csak
figyelembevételére is nehezen képesek. Úgy tekintik ezeket az eszméket,
mint az igaz magyarság ezeréves gondolatkincsének esszenciáját, amely
azonos a magyarság szellemével s ezért könnyen rámondják, hogy idegen,
nem-magyar, mindarra, ami túl esik ez eszmék körén, vagy nem foglalható
beléjük. Pedig legnagyobb része ennek a gondolatkészletnek, száz éve
sincs még, épp oly új volt, épp oly idegennek tünt fel apáik előtt, mint
előttük a mai ifjúság eszméi. Műveltségük teljesen magyar forrású,
irodalmiakban inkább Arany az eszméjük, mint Petőfi, Jókait úgy
szeretik, mint egy gyermeket, zenéjük a sírva-vigadó magyar nóta, inkább
a természethez mennek színekért és formákért, mint a festőhöz vagy
szobrászhoz, meglehetős hidegen, a konvencionálisnál alig több
élvezettel állnak meg kép és szobor előtt. Vadászat, szemlélődés a
természetben, egyszerű társas örömök, egy-egy pohár jó magyar bor, amíg
a fiatal vér feszűl bennük, egy-egy módjával duhaj, nótás mulatság,
szolid kártyajáték, egy kis politizálás, régi dolgokra melancholikus
visszagondolás, jóféle anekdota – ezek a szórakozásaik. Családi érzésük
igen erős, asszonnyal, leány-gyermekkel szemben kissé fölényes, de
becéző gyöngédség, a fiúgyermekkel katonás pajtáskodás a bánásmódjuk, de
minden szavuk elárulja az apa büszke szeretetét élete folytatói iránt.

Ezt a képet egy sereg efajta magyar úrról írtam le, akiket ismertem s
teljes pontossággal ráillik arra a képre is, amelyet Bárd Miklós
költeményeiből kap az ember. Ez a kép egy kissé idealizált, nem azért,
mintha a költő akarta volna idealizálni önmagát, hanem mert
szemérmetességből, férfias tartózkodásból csak azt a részét tárja fel az
életének és lelkének, amelyet a világ elé valónak tart, – ahogy a
huszártisztnek csak attilában illik, blúzban nem, a nagy nyilvánosság
előtt megjelenni. A magyar nemes ember keleties ünnepélyessége ez:
megvolt Vörösmartyban és Aranyban, de nem volt meg a par excellence
lírikusokban, mint Balassi, Csokonai, Petőfi.

Bárd Miklós lírája érdekes kereszteződése Vörösmarty és Arany lírájának.
Az utóbbi a túlnyomó, belőle vette egész formakészletét, jóformán
változatlanul, tőle tanulta a szavak költői összerakásának módjait, de
itt már néha Vörösmarty kürtszava is megismerszik. Még jobban
gondolatainak lendületében. Egész konzervativ lénye a magyar tradicióban
gyökerezik s onnan táplálkozik költészete is, ritmusaiban,
mondanivalóiban egyaránt. Témáinak köre is a tradicionális: családi
élet, hazafias érzések, természet, barátság, az ifjúkorra való
visszaemlékezés, a mulandóság melancholiája, a vallás, a magyar élet
néhány képe a kizárólagos témái, – ehhez, mint specifikusan sajátja, a
huszárélet hangulatai járulnak még. Egész gondolkodása a létező alapok
elfogadásán nyugszik, nem ismeri a kételkedés válságait, a régi
értékeket új mérlegre tevő kritikát, a fennálló renddel szembeszálló
lázadást, a nyugtalanságot, az elégedetlenséget, a mindent önmagához
hasonító szubjektivitást, a nemzedékek által átélt és átöröklődött
eszmék és érzések újraátélésének forradalmi vágyát. Az ő világának
rendje szilárdan, rendíthetetlenül áll a hagyományos erkölcs, a meglévő
társadalmi állapotok, az egyházak tételeiben kifejeződő hit s a tisztes
családi élet pillérein. Lelkének sohasem volt olyan válsága, amelyben
ezek a pillérek meginogtak volna s a magyar életnek az a belső
válságokkal teljes átfordulása, amely a mai fiatalságot kivetette élete
sarkaiból és nyílt szakításba sodorta apáinak nemzedékével, őt nem
érintette, hire ha hozzájutott, csak értetlen álmélkodással és kelletlen
vállvonogatással reagál rá. Életének szűk, de szilárd alapokon épült
köre lényegében ugyanaz maradt, ami az előtte járt nemzedéké volt.

Olyan életkorban lépett be az irodalomba, amikor a férfi karaktere,
világnézete már változhatatlanul meg van állapodva. Csaknem negyven éves
volt, mikor költővé lett – néhány korábbi verse inkább csak próbálkozás.
Az író pályája nem akkor kezdődik, amikor első művét írja, vagy első
műve megjelen, hanem akkor, mikor feléje fordul a közfigyelem s meggyőzi
őt hivatottságáról és tehetsége ebben a meleg atmoszférában
kiteljesedik. A fellépés sikere termékenyítő volt Bárd Miklósra;
verseinek zöme az 1897 – fellépése – utáni esztendőkre esik, aztán egyre
csappan a termékenység s az 1910-es évtől fogva évenkint alig több
egy-két versnél. A költő kidanolta, ami legjobban nyomta a szívét, azóta
már csak akkor szólal meg, ha valami erősen szóra készteti.

Fejlődést, változást, külső vagy belső átalakulást nem mutatnak versei,
még a formai nehézségek leküzdésére való ügyesség dolgában sem:
időrendben közölt verseinek egymásutánját bízvást fel lehetne forgatni
anélkül, hogy bárki is észrevenné, – költészetének tartalmi és formai
köre annyira zárt és körülhatárolt, annyira nem vesz fel új élményeket
és új elemeket, hogy minden változás természete ellen való volna. Maga
is érzi az érett kornak ezt a korlátozó hatását; egy szép versében
(Árnyak) vallomást teszt a közeledő öregségről:

  A befagyó tónak minden kínját érzem
  S elhallgat az ének.

Igazság szerint azonban ez csak a termés mennyiségére vonatkozhatik és a
kifejezés könnyűségére, – nem hisszük, hogy fiatalabb korban szélesebb
körű és több színt magába vevő lett volna a fogékonysága. Talán több
könnyedségre tett volna szert s nem érzenék annyiszor versein a küzködés
a kifejezéssel. Már a belső forma hiányossága, melyre annak idején, Bárd
Miklós első könyve megjelenésekor Riedl Frigyes is rámutatott, inkább
szervi gyöngéje s nyilván tehetségének veleszületett korlátaira
figyelmeztet: mondanivalójának nem tud mindig teste lenni a forma, néha
csak a ruhája, a szó gyakran nem talál bele pontosan a célba, hanem
egy-két vonallal melléje, hézagok vagy fölöslegek mutatkoznak, a kép és
szimbólum néha több, néha kevesebb annál, amit magyaráznia kellene,
egy-két esetben a vers egészen félresiklik s nem tud többet beletalálni
pályájába. Ez az, amin rutin, tudatosság, technikai tapasztalat sohasem
tud segíteni, ezt vagy tudja a költő, vagy nem tudja, – megtanulni nem
lehet. Bárd Miklós néha túlságosan megmagyarázza, amit mondani akar,
néha el-elharapja a szót, ahol fontos volna kimondani. Aránylag gyakran
homályos – nem az a homály ez, amely a hatásnak erős eszköze, a hangulat
felkeltője ott, ahol a hangulatból fakad ki a gondolat, mint Ady
verseiben, hanem az a homály, amely elárulja, hogy vagy a mondanivaló
nincs elég szervesen kialakulva elméjében, hogy magától formába ömöljön
vagy a kifejező képesség nem elég biztos a maga dolgában. Példa erre
„Siratók“ című verse, amely a benne ábrázolt jelenet hasonlóságánál
fogva könnyű összehasonlítás alkalmát kínálja Vajda János híres
versével, „A virrasztók“-kal. Vajda verse is homályos, de itt a homály a
szervezethez tartozik, fölkelti és kifejleszti a hangulatot, amelyet a
költő át akart az olvasóra oltani s végeredményben előbb sejtésképen,
utóbb teljes világossággal megmutatja azt, amit a költő mondani akart.
Bárd Miklós versében – melyben különben a siratók szavai egy-két helyen
szinte a görög tragédia kórusainak erejére emlékeztetnek, – mindvégig
homályban maradunk afelől, mire céloz a költő, mi az, amiből az egész
versben szó van, allegória-e az egész és ha igen, mit allegorizál. Még
nyilvánvalóbban meglátszik a kifejezés biztonságának hiánya ott, ahol a
homály egy-egy versnek csak egyes passzusaira vonatkozik s ezek a
passzusok kirínak a vers többi részének nyílt, egyszerre megérthető
menetéből. Vannak dolgok, amelyek csakis szimbólumokkal, messziről vett,
homályos célzásokkal, távolról vett és merész gondolatkapcsolatokkal,
látszólag laza összetartozású asszociációkkal fejezhetők ki. Ezeknek
lényegéhez tartozik a sejtető, sőt látszólag eltakaró kifejezésmód, a
lényegüket, a bennük élő életet venné el a nyílt kimondás. Bárd Miklós
mondanivalója a teljes megvilágítást kívánja meg s ahol mégis azt
látjuk, hogy a szavak alatt el van takarva a gondolat, vagy hogy a
szavak nem nyitnak elég rést a mondanivaló azonnali megpillantására, ott
nyilvánvalóan alkati bajjal találkozunk.

Van azonban egy-két verse, amelyben a sejtető, szimbolumokban való
beszédmód szorosan a mondanivalóból folyik és tiszta, erős hatást tesz.
Ezekben az elmúlás gondolata szólal meg, – úgylátszik, ennek mégis csak
ez az egyedüli igazi kifejező lehetősége. A „Végzetem“ című vers, amely
az életből való kikészülődést foglalja erőteljes, mély és nagyon
hangulatkeltő képbe s az „A végzet útján“, amely az élet céltalanságát
énekli:

  Mi célra, meddig és hova fut?
  Hiába kérdem, hallgat az út
  S messze kígyózva csillog a napban –
  A végzet lova nyargal alattam.

Az előbbi versben kissé zavar a fölöslegesen magyarázó utolsó strófa,
mintha a költő csak azért tartotta volna szükségesnek, mert félt, hogy
nem értik meg – a másik teljesen, tisztán hangzik ki s az egyes képek
szorosan foglalódnak össze a mögöttük lappangó gondolattal. Akik Ady
verseit érthetetlennek bélyegzik, azoknak oda lehetne adni Bárd
Miklósnak ezt a két versét előtanulmányul, – ha ugyan képesek arra a
penetráló, nemcsak logikai, hanem érzelmi és hangulati megértést is
kereső olvasásra, amelyet az ilyen versek kívánnak.

A halálgondolat jóformán csak ebben az itt említett két versben jut
nyomatékos költői kifejezésre Bárd Miklósnál, pedig az elmúlás
melancholiáját sokszor énekli, az őszi természet konvencionálissá vált,
de nála nem egyszer friss, élményszerü színben felmutatott képeivel.
Leginkább az öregedés melancholiája szólal meg nála, őszülő haját
emlegeti búsan, az egykori fiatal vér lassúbb lüktetését, a fiatal izmok
ernyedését, a szürkület hüvös árnyainak suhogó közeledését.

  Mit ér, ha a szíved tele késő vágygyal,
  Költöző madárként, leeresztett szárnynyal
  Sietünk az árnyba.

Ez a melancholia gyakran belejátszik a családi élet derült boldogságát
zengő verseibe is, mikor visszanéz az együtt töltött évekbe, mikor
fiait, mint az öregedő sas a fiókáit, kibocsátja az életbe vagy amikor
átlép az élet bizonyos fordulópontjain. Ez az átsuhanó borulat
megmélyíti azokat a boldog képeket, melyeket családjáról felidéz. Erről
ha beszél, megmelegszik a hangja, ellágyul, mélyen gyengéddé válik –
ilyenkor árulja el leginkább érzése mélységét és tüzét. Nincs a hitvesi
szeretetnek nálánál buzgóbb szavú költője, öregedő korban is kedvesen
udvarló, negédesen gyöngédeskedő szerelemmel veszi körül asszonyát, aki
nyilvánvalóan életének egyetlen nagy szerelme; sejteti, hogy nagy
küzdéssel, nehéz akadályok letörésével tudott vele egyesülni, mélyen
emberi, sok szenvedéssel emlékezetes előzményekre tesz néhány célzást,
rejtőzködve, óvatosan, ahogy behegedt, de néha még felsajgó sebekhez
nyúl az ember. Ebből a harcból végleges lelki összeforrása, egy életre
való harmóniája támadt két emberi életnek. Ha fizetni kellett egyszer
érte vérrel, könnyel, fájdalommal – megérte az árát. Finom, gyöngéd
vonásokkal, szinte akaratlanul, elragadó bájosságú arcképét rajzolta meg
hitvesének, hasonlót azokhoz a művészi silhouette-képekhez, amelyek
egy-egy szép profil karakterét sokszor teljesebben és szebben adják ki,
mint bármily részletesen, pontosan kirajzolt arckép. Sehol sem tárja ki
magát oly teljesen, fentartás nélkül, csak a férfiúi tartózkodás által
korlátozottan, mint családi verseiben. Ezeket sugallta a legmélyebb
szeretet és megértés.

Egészséges érzésű, derék ember, – ez Bárd Miklós lelki alkatának, amint
verseiben tükröződik, a jellemzése. Van benne bizonyos józanság, amely
lehűti érzése közvetlenségét, nem engedi elereszteni az élet fékeit,
hogy megismerje a lélek legnagyobb, végletes elragadtatásait, amelyekből
a nagyszabású, a végtelenségbe szárnyaló költészet származik,
távoltartja azoktól az irrealitásoktól, amelyeken át el lehet jutni a
legfőbb realitásokig, az élet és érzés legrejtettebb titkáig, beéri egy
bizonyos idealizmussal, amely egy átöröklött ideológia légkörébe emeli
az élet mindennapi valóságait, megszépíti vonalaikat, lesimítja színeik
érdességét, összehangolja rikító tarkaságukat. A teljes, józan egészség
sohasem lehet egészen mély és nem foglalhatja magában az életnek
teljességét.

Az emberből is csak a maga fajtáját tudja egészen magába ölelni, a
másfajtához csak a szánalom, a gyöngék iránti részvét ad neki kulcsot.
„Az orosz“ című verse, egyike a legszebbeknek könyvében, érdekes példája
annak az úri részvétnek, amely a krisztusi megértés szellemével telik el
a részeg, nyomortól elbutult rutén paraszt láttára. Ugyanez tör ki, de
már felháborodott haraggal „A hajtó“-ról szóló versben, a rutén fiúról,
akit hajtás közben meglőttek a vadászok s ott hagyták a téli erdőben. A
részvét s a felháborodás izgalmában itt jut el az élet legszélesebb
ívének átkarolásáig s itt már kilép – de csak a nemes felindulás hatása
alatt – a maga szorosabb eszmeköréből, az élet nagy szociális
igazságtalanságát érinti. Csak érinti, – gondolata nem lendül ki a
születése és életkörülményei által megszabott korlátokból, nem érzi meg
a részvétet fölkeltő egyesnek kapcsolatát a tömeggel, a leírt jelenetek
perspektívájának az egyetemesbe való kitágulását. Az a humanizmus ez,
amely az urak jótékonyságát sugallja s ezzel befejezettnek érzi
szerepét.

Kevés mai költőnk van, aki annyira tisztán és kizárólag a magyar élet és
a magyar természet képeiből táplálkozna, mint Bárd Miklós. Képeinek és
szimbolumainak egész készlete a természetből való s mindig rajta van a
magyar táj félreismerhetetlen bélyege. Igaz, hogy e képek nagy részére
előtte járt nagy költőink már ráütötték a magyar bélyeget, de ahol
felismerhetően egyéni szemlélet emlékképeivel dolgozik, ott is mindig
megismerszik a magyar szín. Úgy látszik, nem is ismer más tájat, mint a
magyart, de bizonyára nem hatott rá más. Ilyen magyar vonás – hogy
példával illusztráljam – a lombos erdő kedvelése, – a tölgy, a bükk, a
nyír, az ákác az igazi fa; a fenyő, amely oly nagy szerepet játszik a
német képzeletben és hagyományos metafora-kincsben, a magyar képzeletnek
jóformán idegen, nyilván mert ahol magyarok laknak, ott nem igen van
fenyőerdő. (A székely ebben is különálló fajta.) Ahol nem a
természetből, hanem az emberi dolgokból vett hasonlatok tolulnak
képzeletébe, ezeken is megismerszik a magyar élet sajátságos bélyege. Ez
bizonyos valószínűséget és hitelt szerez szavainak, érezteti, hogy a
költő saját szemléletből vagy élményből dolgozik s még olyan képeinek is
tud frisseséget adni, amelyek nyilvánvalóan a költészet közhasználatra
szánt ősi kelléktárából vannak véve. Jellemző rá a lovaséletből vett
képek gyakorisága, – lovaskatona, aki élete jó részét lovon, lóval
bajlódással, lóban gyönyörködéssel töltötte el s a lóhoz fűződő
számtalan élmény képek alakjában szívódik fel költészetében.

Sajátságos, hogy a magyar nemzet évszázadok óta máig is büszke arra,
hogy lovas nemzet s a ló mégis aránylag mily kevés szerepet játszik
költészetében. Harcos, katonanemzet is volnánk, de a katonaélet, a
katona lelki dispoziciója, amely népdalaink javarészének adja tárgyát,
költőinknél alig van lírailag feldolgozva. Balassi Bálint talán az
egyedüli kivétel. Kisfaludy Sándor is katona volt, de ennek a Himfy
lírájában vajmi kevés a nyoma. Mondhatni, Bárd Miklós Balassi óta az
első magyar költő, aki átéli a magyar katona, a huszártiszt
érzésvilágát. Első verse is, mely még 1887-ből való, a magyar
huszártiszt életkörülményeiből fakadt s azután is többször felcsendül
nála a huszárság dicsérete, büszkélkedő, kényes, daliás strófákban,
visszaemlékező melanchóliával, mikor neki már ki kellett állni a sorból.
Valamikor húsz-huszonöt év előtt nagy divatja volt, Herczeg Ferenc
huszárai nyomán, a magyar novellában, színdarabban a huszárnak, a sok
utánzat hamar elfakította, élettelenné tette, megúnatta, – Herczeg
Ferencnél sem mutatkozik a magyar huszárélet oly jellemzetesen,
élet-elevenen és frissen, mint Bárd Miklós néhány versében. A lelki
közösség, a teljes együttélés adja beléjük az életet… Van szó e
versekben az eljövendő harcról, amelyre a magyar huszár készül – mindig
az északi ellenség elleni harcról. Érdekes bizonysága ez annak, hogy
mennyire benne élt hadseregünk, de az egész magyarság elméjében is az
orosz elleni eljövendő harc kikerülhetetlen szükségszerűségének tudata.

A magyarság sorsával való együttérzés is gyakran megszólal Bárd
verseiben. Hazafias költészete érzése őszinte komolyságával kiválik a
nyolcvanas-kilencvenes évek lármás, pohárköszöntős hazafias
költészetéből, – neki ez az érzés nem frázis, átérzi a régi szabású,
konzervativ magyar urak hazafias gondját, aggodalmát a közélet sok beteg
tünetén, érzi a magyar élet sokféle lenyügözöttségét. A magyar nemesség
ideális hivatásában rendületlenűl hisz, – s ez is a
nyolcvanas-kilencvenes évek liberalizmusához tartozik, – biztatva küldi
Árpád katonáinak utódait, akik alól kiszakadt az ősi telek, menjenek,
hódítsák meg maguknak a modern életet a munka, a tudás fegyverevel,
adják meg a magyar színt a „még kissé kusza, tarka, zagyva“ új
Magyarországnak. A mai apák már kissé óvatosabbak ezzel a búzdítással,
amióta észrevették, hogy fiaik munkakörükkel együtt világnézetet is
cserélnek s olyan eszmékkel telnek el, amelyek nem igen tudnak megférni
az ő tradicionális eszmevilágukkal. Bárd Miklós hazafias líráján a régi
szabadelvűpárti kálvinista magyarok hazafias ideológiája tükröződik.
Higgadt, józan, meggyőződött hazafi, – de ebből a diszpozicióból bágyadt
dalok keletkeznek.

Magyar nemesi konzervatizmus, mindannak, ami a mult század közepén
reform, ujság, előretörekvés, fiatal erő volt, a második generációban
hagyománnyá sűrűsödése – ez az a lényeg, ami Bárd Miklós költészetét
teszi. S ez a lényeg szépen, erősen, pregnánsan fejeződik ki benne, de
megmutatja ennek a hagyományos élettartalomnak térfogatban való
csökkenését is. Ami egykor Vörösmartyban és Aranyban nagyszabású, új,
átalakító nemzeti költészet volt, az itt egy önmagába zárt rétegnek a
lírájává kisszerűsödött, ami az apákban a nemzet egész szellemét
tükrözte, az a fiúban egyetlen osztály költészete lett.

(1915.)



VARGHA GYULA

1871-ből van keltezve Vargha Gyula első verse. Arany János akkor az
Akadémia főtitkári szobájában dolgozgatott, szívében az apai fájdalom
még be nem hegedt sebével, elvágyva a fővárosból az ősi rögre. Eötvös
József a magyar kultúra vezérlő helyén állott. Jókai ereje bőségében
virágzott. Gyulai Pál harcos szelleme legszebb alkotó korát élte. A
politikában Deák Ferenc még állott, mint a magyar ész és a magyar jog
szimbóluma, gróf Andrássy Gyula geniális szelleme Európát reprezentálta
Magyarországban, Magyarországot Európában. Kossuth szelleme a
messzeségből világitott be határainkon.

Aki ekkor lépett a magyar irodalomba és közéletbe, úgy érezhette magát,
mintha a héroszok csarnokában járna. Mindenfelől már életükben
történelmi fontosságra jutott nagy emberek fogadták. Ha volt kor,
amelyben csak oldott sarúval lehetett belépni a nyilvánosságba, ez volt
az. Soha olyan példája a szellemnek, tehetségnek és erkölcsi erőnek. A
belépőnek mindig fölfelé kellett emelni tekintetét: a fény, ha
kigyulladt szemében, a nagy szellemek visszfénye volt.

Az ifjút, aki ekkor tette meg pályáján az első lépéseket, szerénységre
intette minden. Gyermekkora az abszolutizmus nyomott levegőjében telt,
mikor még a láthatár mélyén ott cikáztak az alig elmult forradalom
vonagló emlékei. Egy tragikus, roppant képben látta maga előtt az erőn
felül való erőfeszítés végzetességét. Ébredése éveiben átélte a jobb
fordulat sarjadozó reménységeit s ezek kivirágzását. Látta, hogy a nagy
válságon azok a nagy szellemek vezették keresztül a magyarságot, akiknek
körébe lépni óhajt, akiknek nagysága mint elérhetetlen ideál állott
előtte. A kor levegőjében benne volt az emberi nagyság iránti hódolat, a
hero-worship szelleme. A nagyok nyomdokába lépni, példájukra mint
zsinórmértékre nézni, a nagy örökség hű megőrzését élete feladatává
tenni – csak ez lehetett az akkori fiatal generáció elszánása. Ennek a
fogadalomnak a korlátaiba szorult ifjúi erőérzete, ez fékezte életvágyát
s ez determinálta munkája módját. Ez a generáció csak konzerváló
lehetett, a még fiatal, de máris történelmivé vált hagyomány
tiszteletteljes őrzője – semmi sem lehetett tőle távolabb, mint a
forradalmi gesztus, az újítás romboló vágya, az originalitás mindenek
felett való kultusza. Azok ellen akart volna lázadni, akiknek alkotása
már akkor, életükben nemzeti kinccsé vált, akiknek érvénye és dicsősége
örök időre megdönthetetlen volt? Ez a generáció csak a fiúk generációja
lehetett az apákkal, a tanítványoké a mesterekkel szemben, – epigonok
nemzedéke, amelynek büszkesége az, hogy közvetlen örököse lehet a nagy
elődöknek.

Vargha Gyula tipikusan ennek a második generációnak a fia.
Egyéniségében, amint pályája és munkája elénk tárja, van valami
tanítványi szerénység, amely örömmel, jószántából hódol meg mindennek,
amit nagyságul ismert fel. Passziv és lágy lélek, eredendő hajlama nem
az energikus cselekvés, az egyéniségnek szabad érvényesítése, hanem az
érzelmes szemlélődés, az elmult dolgokra való visszaemlékezés, az élet
és a lélek harcai elől való aggódó elvonulás. Nincs benne egy szikra sem
a lázadás luciferi szelleméből, könnyen és természetesen bele tud
illeszkedni a számára adott keretekbe, a világ azon rendjébe, amelybe
beleszületett. Lelkében nem támad soha heves ellenmondás azokkal az
intézményekkel, erkölcsi és szellemi berendezésekkel, azzal a társadalmi
renddel szemben, amelyet maga körül talál s erős meggyőződéseket alkot
magának, a világhoz való viszonya alapjául, a fennálló állami és
erkölcsi rend örök érvényességéről. A kétkedés, a kritika, a meghasonlás
kínjait és bús haragját ép oly kevéssé ismeri, mint a korlátokat romboló
szenvedély sívár lázadásait. Egész lelki berendezkedése arra
predesztinálja, hogy beleilleszkedjék a maga generációjának a feladatába
és sorsába, a vagyonszerző apák fiának a helyzetébe, akinek egy
rendeltetése van: az örökölt vagyont összetartani és az utána következő
generációk számára konzerválni.

Vargha Gyula már fiatalon így is helyezkedett el az akkori magyar
világban. Mint költő azzal a körrel keresett és talált érintkezést,
amelynek feje Arany János, éles pengéjű harcosa Gyulai Pál,
legtevékenyebb és legtermékenyebb munkása Szász Károly volt. Politikai
állásfoglalása – bár aktiv politikai szerepet sohasem vállalt s nem is
keresett, egész a legújabb időkig – a Deák Ferenc politikája felé
vonzotta, korán az állam szolgálatába lépett, amelyet Deák csak az imént
vezetett át a foradalom és abszolutizmus zavarain a nyugodt fejlődés
partjára s amelynek hirtelen fejlődő intézményei a fejledező magyar
intelligencia munkaerejének javarészét abszorbeálták. Nyugodt,
harmonikus, nagy ugrások, erőfeszítő küzdelmek, külső-belső
meghasonlások nélküli pályát választott ki önmagának irodalomban és
életben egyaránt. Ez felelt meg szellemi és erkölcsi alkatának s azzal
az elszánással indult pályájára, hogy tehetsége szerint becsülettel fog
szolgálni minden ügyet, amelynek szolgálatába lépett.

Milyen költészet keletkezik ilyen egyéni hajlam s ilyen korbeli
benyomások összeszövődéséből? Vargha Gyula élete költői munkájának
gyűjteményét forgatjuk, e kérdésre választ keresve. A könyv, amelyben e
gyűjtemény megjelent, külsejével is mintegy szimbolizál: a
Kisfaludy-társaság kiadványainak azt a patinássá vált kötését és
címlapját mutatja, amelynek formáját, rajzát és betűt talán még Arany
János és Gyulai Pál válogatták ki a hetvenes évek nyomdai és könyvkötői
divatjának mintáiból. S ennek a letünt kornak az erkölcse, ideáljai és
formái tünnek elénk a könyv tartalmából is, de a költő korának
haladtával mind észrevehetőbb változatokat mutatva fel a régi alapon,
amint mindjobban belejátszanak a fejlődő és megújúló magyar élet
nyugtalanságai, új jelenségei és változásai.

*

Vargha Gyula költészete nagyon élesen és megkülönböztethetően két részre
oszlik: az ifjúkor és az érett férfikor költészetére. Az előbbi csaknem
kizárólag szerelmi líra, a másikban a szerelem alig, legfeljebb egy-egy
pillanatnyilag átfutó emlék formájában jut szóhoz, a líra teljesen a
fiatal szerelemmel leszámolt, érzékeiben megnyugodott férfiember lelki
élményei körében mozog s a nyugodtabb, reflexióba mélyülő hangokat
szólaltatja meg. Sajátságos módon, ahol ezt a két részt
legtermészetesebben elválaszthatjuk, az éppen a közepe a könyvnek, oly
pontosan, mintha ki volna számítva. Csak az időközökben van különbség:
amíg az első tíz év termését adja 1881-ig, a második az innen 1914-ig
terjedő harminchárom év költői virágait foglalja magában. Fiatalon a
költő termékenyebb és könnyebb ihletésű volt, később hosszú időkre
lefoglalták a közpálya gondjai, a komoly és fáradságos férfimunka s az
elmélyedőbb líra nehezebben, hosszabb érlelési időt kívánva tör elő a
lélekből, mint a friss, könnyű, csak a hangulat szárnyán lebegő dal.

A dal, ahogy a német mintákon elinduló régi magyar poétika meghatározta,
Vargha ifjabbkori lírájának jóformán egyedüli formája. Első verseskönyve
Dalok címmel jelent meg 1881-ben, egy kis 184 oldalas, piros kötésű,
aranymetszésű kötetben. S csupa dalok is vannak benne, legtöbb köztük a
két strófás apróság s a többi között is kevés akad három-négy strófánál
hosszabb. Címük sincs, a régi könyvben számokkal vannak jelölve, az
újban rendszerint a kezdősoruk szerepel cím gyanánt.

Azonnal ráismerünk, ez a Heine-féle dal stílusa és formája, amely a mult
század közepe tájától utolsó negyedéig a német költő hatása alatt
általános lett Európa-szerte s különösen nálunk, ahol kész talajt talált
a magyar népdal tradiciójában és a kor ízlésén uralkodó lírikus, Petőfi
költészetében. Heinét éppúgy a népdalkincs inspirálta, mint Petőfit s a
nyomában induló magyar lírikusok csapatát, de mig Petőfi közvetlenebbül
a népdalból merített kifejezési formákat és tartalmat, naivabb maradt, a
néphez közelebb álló, az utána következők s köztük Vargha Gyula is,
kevésbé demokratikus életforma gyermekei, az érzés és kifejezés módjában
kevésbé naiv, finomultabb, urbánusabb szellemben reagáltak a lelkükben
támadó lírai hullámokra. Ebben a tekintetben bizonyos mértékig
visszatérnek Heinéhez.

Hangulati líra, az érzékeny lélek könnyed, de erős elborulásainak és
hullámzásainak megszólaltatása rövid, sóhajtásszerű dalokban, erős belső
muzsikával, amely éppúgy nyílvánul a dalok strukturájában, mint szavaik,
rímeik megválogatásában, a mondanivalónak bizonyos pointera való
kihegyezése, úgy hogy a pointe mint a búcsúzó vendég elmés búcsúszava
vesse végét a versnek, még tovább is egy ideig hatása alatt tartva az
olvasót, – a belső szerkezetben hangulatkeltő intonálás, utána a
közlendő hangulatnak néhány színből álló képpel való szuggesztiv
jelzése, hirtelen lezárás egy kontraszttal, nyelvi fordulattal, élccel
vagy szójátékszerű rímmel, – ez körülbelül a heinei dalnak a lényege. S
ez a formája Vargha Gyula dalainak is. A kapcsolat illusztrálására itt
egy példa:

  Mind a mi kéj csak emberszívben élt,
  Mind érzeném:
  Szívet virító kedves, szép virág
  Csak te volnál enyém.
  Mind a mi kín csak emberszívben élt,
  Mind érzem én:
  Másnak virító kedves, szép virág
  Hogy nem lehetsz enyém.

Vargha e verse mellé állítjuk Heinének ezt a versét:

  Ich bin ein deutscher Dichter,
  Bekannt im ganzen Land,
  Nennt man die besten Namen,
  Wird auch der meine genannt.

  Ich bin ein kranker Dichter,
  Bekannt im ganzen Land,
  Nennt man die schlimmsten Schmerzen,
  Wird auch der meine genannt.

A két versnek tartalmában, szavaiban nincs semmi közösség, még kevésbé
lehetne reminiscentiát vagy épen átvételt megállapítani, – még is
szembeszökő, mennyire egyforma mind a kettőnek a struktúrája és
alaprajza, mennyire egyezik a képek és szólamok összeszövésének a módja.
A kettő egyazon poétikai elvből ered.

Talán még inkább heinei karakterű ez a vers (mint sok más is Vargha
könyvében):

  Oh hadd hajtsam puha öledbe
  Szegény forró fejem!
  Hadd legyen ott legalább egyszer
      Édes nyugvó helyen.
  Ne félj, hogy csintalan leszek tán,
  Vagy hogy gonosz vagyok:
  Szelíd leszek, miként egy gyermek,
      S csöndes, mint egy halott.

Ami Heinénál felettébb gyakori, itt is az első és utolsó sorban van a
vers: az első adja meg a hangot, az utolsó elzendíti egy elboruló
hangulatba s a közbülső sorok csak arra valók, hogy a vers két végét
hangulatilag összekapcsolják. Itt már a mondanivaló minémüségében is van
egyezés: Heinénél is minduntalan elkomorúl, mintegy akaratlanúl, az
epekedő szerelmi tűz s a vágy szorosan asszociálva van a halál
képzetével.

Heine hatása szinte uralkodó volt két magyar generáció költészetében, –
a legerősebb külföldi hatások egyike a magyar lírában s egyúttal a
legtermékenyebb is. Petőfinél is erős nyomai érezhetők, még jobban az
utána jött lírikusokon, mint Gyulai, Szász Károly s a náluk egy
nemzedékkel fiatalabb lírikusok egész sora. Hosszú ideig a magyar líra s
különösen a szerelmi líra fölött csaknem kizárólag Heine szelleme
lebegett, az ő formái, versszerkezetei, hangulat-ábrázoló módjai, – a
lírai vers fogalmának Heine szerint való fogalmazása volt uralkodó.
Ennek a hatásnak olyan költők sem tudtak ellenállani, akik természetre,
karakterre, hangolódó képességre Heinével egészen ellenkező
embertipushoz tartoznak.

Mindabban, ami az emberben fontos és jellemző, alig lehet elképzelni
ellentétesebb lelki alkatot, mint Heine és Vargha Gyula. Csak a fiatal
vér pezsgése és a dallamra való vágy teremt köztük némi kapcsot. Heine
mély, minduntalan elsötétülő tüze, heves érzékisége, mazochista
kínlódása, lobogó szenvedélyessége, gyötrő meghasonlása, diabolikus
fintora, szkeptikus kriticizmusa ép úgy nincs meg a magyar költőben,
mint haragos lázadása, gyilkos rosszmájúsága, önmaga és mások érzésével
csúfolódó cinizmusa és mély psychológiai perspektívái. Ahogy Arany
Jánosban sem volt semmi Byronból s csak a műfaj külső és belső formáit
mintázta le a Don Juanból Bolond Istókja számára, – ugyanígy határozható
meg Vargha Gyula viszonya Heinéhez. S kettejük közt van az a világ,
amely a XIX. század első felének nemzetével s egész környezetével
meghasonlott, zsidó fajtájú német költőjétől elválasztja a forradalom
utáni nemzedék konzervativ hajlamú, kora szelleméhez híven alkalmazkodó
magyar lírikusát.

Vargha Gyula ifjúkori lírája csaknem kizárólag szerelmi líra, egy
szelid, lágylelkű, finom érzésű, temperált vérmérsékletű magyar úri
fiatalember lírája. Egész megjelenésében van valami választékos
egyszerűség; érzésvilága épen nem komplikált, nincsenek benne nagy
ellentétek, nem lobognak emésztő, sötét füstű lángok, a szenvedély
mámoros elragadtatásai és sivár jajszavai ép úgy hiányoznak belőle, mint
a nagy belső válságok sötét rejtelmei s azok a szakadékok, amelyeket a
nagyon mély és nagyon nagy feszítőerejű vágy szaggat föl a lélekben. Egy
szép fiatal leány képe felgyújtja a költő fiatal érzékeit, szíve epedve
lobban fel iránta, de a lány életideáljai mások, mint az övéi,
szereplésre, élvezetekre, pompázásra vágyik. Eltávolodnak egymástól, a
költő sebesült szívvel vonul félre, a halál képzetei futó felhőkként
vonulnak át lelkén (nem kell félteni, egészséges idegrendszerű
fiatalember akkor van legmesszebb a haláltól, mikor szerelmi bánatában
róla képzelődik) – végre egy új szerelem meggyógyítja bánatát. Egyszerű,
illedelmes kis szerelmi regény, egyszerű, meleg, finom, közvetlen kis
dalok fakadnak belőle; megvan a maguk bájos színessége, illata, mint a
mező virágainak, halk ezüst-hangon csilingelnek a rímeik, epedve,
szomorúan, a tiszta fiatalság üde érzése támad fel olvasásukkor. A
képek, melyek emlékünkben felcsillannak, kedvesen idillikusak, tarka kis
virágok nyiladoznak, daloló madárkák röpködnek, derült bárányfelhős
júniusi ég kéklik fölöttünk, melynek felhői, ha összetornyosúlnak is,
tudjuk, nem vihar lesz belőle, csak friss nyári záporeső. Mintha szép,
zöldellő völgyben járnánk, ahol elfeledjük, hogy fenyegető sziklák,
viharoktól látogatott havasok és félelmesen zajló tengerek is vannak a
világon. S mindez őszintén, természetesen ilyen, nincs benne eleve
elszántság, semmi affektáltság, semmi póz és erőlködés, – ez a költő
igazán azt adja, ami benne él, olyannak akar látszani, amilyen.
Közvetlen is, nem abban az értelemben, hogy lelke és élete minden titkát
kiteregetné, de azt, amit el akar mondani, teljesen, kerülgetés nélkül
mondja el. Rendkívüli gyengédség van benne a nővel szemben, nincs iránta
egyetlen tisztátalan gondolata s még mikor érdemetlennek bizonyult is
szerelmére, harag és kemény szó nélkül válik el tőle. S képe olykor
megháborgatja azután is, mikor már új szerelem illette szívét. Egyik
legbájosabb dalában elhagyott kúthoz hasonlítja szívét:

  Két bájos lányka képe,
  Mint két arany veder,
  Merül csendes vízébe
  Folyvást: le, fel.

De a második szerelem hamar elhatalmasodik rajta, új vággyal, új
forrósággal tölti el, mindjobban elmélyül, erőteljesebb, néha komorabb,
néha pirosabb lánggal lobban ki – ez a szerelem már nem az a játékszerű
pezsgése az ifjúságnak – ez már komoly élet-ügy. Előbb félénken, alig
merve hinni, közeledik a lányhoz, reménykedik, elveszti hitét, újra
megtalálja s a boldog szerelem hangjai fejezik be a dalok sorát;
újjongásukba csak az élet komolysága visz felhőző hangulatokat.

Csupa olyan szerelmi élményt mondanak el a dalok, amilyenen
keresztülment fiatal korában minden jóravaló s egyenletes, harmonikus
életre induló fiatalember. Nem tudom, mekkora hatást tettek a maguk
idejében Vargha Gyula dalai, de csodálnám, ha nem hatottak volna széles
köreire a fiatal olvasóknak, hiszen ezren és ezren fedezhették fel
bennük önmagukat, az önmaguk szívének ifjúi hullámzásait. S még ma is
azon frissiben hatnak, – a könnyed, suhanó szárnyú dalnak talán ma már
nincs akkora divatja, a mai fiatalság belső élete talán koraérettebb,
komplikáltabb és koncentráltabb, az új költészet más lelki húrokat
pendített meg benne, – de lehetetlen nem élvezni ezeket a játszi, bájos,
meleg dalokat, amelyek újra megkedveltetik és megkívántatják azzal,
akinek volt, üde, ártatlan ifjúságát.

Semmi avultság a félszázad előtt kelt dalokban. Nem egy költő dalai
lettek azóta olyanokká, mint a szárított virág, melynek elfakúlt színe,
halvány illata már csak emlékeztet egykori friss színére, illatára, –
másoké olyan lett, mint a konzervált gyümölcs, az íze, zamata töményebb
lett, de fonnyadtabb és főképen más. Vargha dalaiban csak néhány azóta
divatból kiment vagy értelmi árnyalatában módosult szó emlékeztet egy
régibb korra, – ha mai fiatal ember mint mai műveivel jönne velük,
bízvást el lehetne hinni. Természetes közvetlenségüknek köszönhetik ezt,
annak, hogy keletkezésükkor valóban frissek voltak. S nem utolsó sorban
a formájuknak köszönhetik. Vargha Gyula már fiatalkori verseiben is kész
mestere a magyar verstechnikának ép úgy, mint a forma belső
kiképzésének. Ritmusa mindig tiszta, arra a dallamra szól, amelyre írva
van, pongyolaság nélkül, rímei tiszta csengésűek, frissek, sokszor
meglepőek és ma is újnak hatnak. S a forma nagy konzerváló ereje a
versnek, amelyről legfeljebb az igazi genie mondhat le büntetlenül, de ő
is úgy, hogy új formát alkot. Egy nagy költő félreértett példája nyomán
– erről már írtam nemrég, – a mi költőink nagy része, mint valami
mellékeset, mesterkélt cafrangként elhanyagolhatót vetette el a technika
művészi készségét, vétve az ellen az egészen elemi törvény ellen, hogy
művésznek, amit vállal, meg kell tudni csinálni, ha rímes, bizonyos
mértékre szabott verset vállal, hát azt mennél tökéletesebben kell
csinálni.

*

Vargha Gyula lírája, ott ahol az 1881-ben megjelent kis kötet végződik,
leszámolt a szerelemmel. Még egyszer megszólal a szerelmi húr
hangszerén, Esküvőm előtt című versében, utoljára. Ettől fogva leszámol
az ifjúi buzgással, de ezzel mintha lírai vénája is ellanyhult volna,
mind ritkábban szólal meg s akkor is objektiválódva. Néha megkapja az
élet valami képe, megpendíti lelkében a belső muzsikát, – legtöbbnyire
azonban hazafias érzése szólal meg, ünnepi alkalmakra, vagy a magyar
múlt képeit rajzolgatja rövid históriai énekekben. Hazafias felfogása a
tradició hangulatkörében él, borongva, a hagyományos magyar bánat
szellemében szemléli multunkat és jelenünket s jövőnk komorsága, amely
később oly sötét képeket rajzol elébe, már ekkor elfátyolozza hangját.
Mégis, minduntalan érezzük, hogy a tiszta líra az ő igazi hangja.

Ez a líra öregkori költészetében bukkan föl újra, mint a Karszt meszes
sziklái alól az elbujt patak. A magyar költészet érdekes jelensége az a
nagy szerep, amelyet az öregkor költészete elfoglal benne. Arany
Jánosból is csak hanyatló öregkorában buzgott ki az egészen szubjektiv
líra. Gyulai, Lévay József a késő öregkor nem egy szép dallamával
ajándékoztak meg. Vargha Gyula lírája épen öregkorában ér el
tetőpontjára, öregkori verseiben mutatja a legigazibb és legmélyebb
művészt. 1900 után írt versei között van néhány, az utolsó másfél
évtized magyar lírájának legjavából való, igazi gyöngyei a modern magyar
költészetnek.

Sokban emlékeztet ez az időskori líra az Aranyéra. Hasonló motivumok
pendülnek meg: az elhagyott szülőhely utáni vágyódás, a türelmes, megadó
belenyugvás az életbe, minden igazságtalanságaival, a magába vonuló,
lelki életet élő ember megvető mozdulata, amellyel elutasítja magától a
körülötte zajongó vásári lármát, Budapest néhány képe, utcai jelenetek
keltette hangulatok. Néha a forma is emlékeztet Aranyra: egy-egy
életképnek a saját élete szimbólumává való kiszélesítése, egy zsörtölődő
felsóhajtás epigrammai éllel. S a nyelv is, mintha az Arany János hangja
hallatszanék belőle. Mindez azonban inkább a kor, temperamentum,
életfelfogás hasonlósága. Vargha Gyulát úgy szokták emlegetni, mint az
Arany-iskola egyik tanítványát. Ez csak annyiban áll, hogy technikája
jórészt Arany költészetének tanulságain épült fel s életideálja, a
magyarságról való koncepciója nagyjában azonos az Aranyéval s bizonyára
az ő tudatában is, mint sokunkéban, úgy él Arany János alakja, mint a
magyar ember egyik ideálisan jellemző tipusképe. Költészete azonban
sokkal függetlenebb Aranytól, mint ahogy az említett meghatározás
föltételezi, már csak annál a gyökeres különbségnél fogva is, hogy az
epikus Arannyal szemben ő lényege szerint lírai természet.

Öregkori lírájában érdekes változást vehetünk észre a fiatalkorihoz
képest. Bizonyos melancholikus hangulat, mint minden hullámzó kedélyű
fiatalemberben, már ifjúkorában is volt benne, de az ifjúi pezsgés
mindig visszafojtotta – öregkorában már teljesen átadja magát
melancholiájának. Szín- és képanyaga is, amely egykor csaknem teljesen a
tavasz és a nyár dús, erőteljes színeiből egészült ki, mindinkább az ősz
és tél motivumai felé fordúl. A gyermekkor emlékei is mind gyakrabban
melengetik szívét. Ebben a mélázó hangulatban páratlanúl gyöngéddé tud
lenni, – egy télen a nyaraló tört ablakán beröpülő cinege, az időelőtt
kinyílt ibolya, a télben fázó pacsirta remegően gyöngéd, meghatott
hangokat szólaltat meg szívében. Gyöngédségre nem ismerek e néhány
vershez foghatót a magyar lírában.

A természet képei azelőtt is erősen hatottak képzeletére. Dalai tele
vannak természeti színekkel, de ezek gyakran csak díszek vagy
szimbólumok s inkább a költői hagyományból, mint szemléleti átélésből
erednek. Öregkori versei valami mély, benső szentferenci szolidaritást
éreztetnek, teljes közösségérzést fűvel, virággal, fával, madárral, a
természet színeivel és hangjaival. Minden melanchólia mellett valami
sajátságos életöröm fejeződik ki ebben a kívüle élő világgal való
szolidaritásban, újjongó elragadtatással, hálával telt szívvel örül a
látás és hallás gyönyörének. Úgy érzem: ez az költészetében, ami egészen
az övé; ez tört ki lelke legmélyéből. S egész pályája legszebb virágait
ezekben az öregkori versekben kell keresni.

Másik feltűnő vonás öregkori lírájában hazafias költészetének sötét,
kétségbeesett hangja. Kölcsey óta nem volt költő, aki a magyarság sorsát
oly vigasztalannak tartotta és oly reménytelennek érezte. Úgy látszik,
az utolsó húsz év magyar közéletének erős marakodásai, a politikai
fegyelemnek az a megbomlása, amely a millennium óta oly sivárrá és
terméketlenné tette a magyar politikát, benne, a belsőleg fegyelmezett,
higgadt és józan hazafiságú, a nagyszájú kortes-lármát és céda
hazafiaskodást megvető magyarban azt az érzést riasztotta fel, hogy
fajunk az öngyilkos pusztulásnak rohan elébe. S a magyar élet
alakulásának azon a megfigyelő-helyén, ahol mint a statisztikai hivatal
igazgatója állott, talán tapasztalatai is fokozták kétségbeesettségét.

Sajátságos párhuzam: ugyanazokban az években egy másik magyar költő
ajkáról hasonlóan kétségbeesett hangjait hallottuk a magyarság sorsának.
Ez a kétségbeesés más élményekből, más premisszákból s más
élet-ideálokból fakadt fel, de épp oly sötét képeket festett
megdöbbenésünk elé. Ady Endre hazafias költészetére gondolok. Ady kezébe
a kétségbeesés a szenvedélyes harag karikás ostorát adta, amellyel
nekibúsultan csapkodott mindarra, amit romlasztót maga körül látott. A
szelidebb, lemondásra hajló Vargha Gyulában is felgerjed olykor az
átkozódó harag, de az alaphangulat mégis a zokogó bánat nála. A két
ellentétes természetű költő egy pillanatra, egy érzésben találkozik,
aztán a temperamentum különbözőségeivel ismét elválnak.

*

„Azon is töprengtem, hogy megérti-e az új irodalmi ízlésnek hódoló
közönség azt a költészetet, mely gyökerének minden szálával a multba
fogódzik?“ – mondja Vargha Gyula verseskönyve előszavában. Azt hiszem,
téves premisszákból indúl ki ez a kérdés, amint hogy hitem szerint
mesterségesen, téves föltevések alapján van konstruálva az az ellentét,
amelyet általában föl szoktak tételezni, különösen ama konzervativ
szféra részéről, az új és régibb magyar költészet között. Az állítólagos
kiegyenlíthetetlen ellentétek félreértéseken alapuló volta igen könnyen
kimagyarázható volna, legalább azok között, akiknek mindkét részen
csakugyan az irodalom ügye a fontos, ha ennek az útját nem zárná el
éppen ama részről a gondolattalanok és terrorizálók elvakult lármája, a
sértett érdekek és megsebzett hiúságok dühöngése.

Vargha Gyula költészete még nem tartozik a multba, ahova előszavában
némi csöndes rezignációval sorolja. Az a generáció, amelyhez ő tartozik
s e generáció érzésvilága, életkoncepciója épp úgy hozzátartozik a mai
magyar élethez, mint a fiatalságé. Öregkori költészete pedig éppen
szervi kapcsolatban áll a ma érzésével: nem egy szép költemény termett
benne, melyet bizvást a magáénak vallhatna egy a fiatal nemzedékhez
tartozó költő is. S ha egy gyüjteményben megkapnók tőle szétszórtan
megjelent műfordításait is, különösen a francia költőktől valókat,
melyek a magyar műfordítás remekművei közé tartoznak: akkor pályája
egész értékében állna a mai olvasó előtt is.

Mint dokumentum is, e pálya jelentékeny és jellemző dokumentuma a magyar
társadalom egy fontos rétege lelki és morális alkatának. Az a magyar
hivatalnoki nobilitás, amely a kiegyezés után a régi magyar
köznemességből és a hozzá felszívódott egyéb társadalmi elemekből
alakult s ma is kezében tartja a közhatalom jelentékeny részét, a maga
szellemi és erkölcsi állapotának ideálképét találhatja meg Vargha
költészetében, teljesebben és szemléletesebben, mint bárhol másutt. Ez
az úri magyarság az utolsó évtizedekben aránytalanúl kevesebb részt kért
magának az irodalmi munkából, mint két-három nemzedékkel előbb s
irodalmi fogékonysága is csökkent ahhoz a fejlődéshez képest, amelyen a
közönség más rétegei ez irányban keresztülmentek. Ennek tulajdonítható,
ha Vargha Gyulában sem ismerte fel úgy, ahogy megérdemelte volna, a maga
költőjét. Az az egy-két kritikai visszhang, amely könyve megjelenésekor
éppen azokból a körökből felhangzott, minden egyebet elárult, csak az
igazi benső megértést nem. Ez is egyik lehangoló jele a magyar
konzervatizmus elművészietlenedésének és gondolatbeli
elsekélyesedésének.

(1916.)



A FIATAL ARANY

Hosszan-szélesen elterülő alföldi város. Nagyon tágas főutcáján
kényelmesen, nagy telkeken elterpeszkedő földszintes házak, ki zsuppos,
ki cserepes, – nem néznek ki nyiltan az utcára, a homlokzatuk az utcának
keresztbe van építve, előttük léckerítés, széles kapu a szekerek, külön
kiskapu az emberek számára. A terjedelmes udvar közepén kerekes vagy
gémes kút, oldalt istállók, ólak, kocsiszín, az udvar mögött szérü,
rajta szalmakazal, szénakazal, trágyadomb. Lassú mozgású, kevésbeszédű
férfiak tesznek-vesznek az udvarban és a szérün, az öregebbje többnyire
kövér, nehézkes; a baromfi-ólak körül, a konyhában asszonyok
csattognak-pattognak, csörömpölnek, tereferélnek. Nélkülük majdnem néma
volna az utca, legfeljebb ha egy-egy fiatal legény fütyülése verné fel,
meg a vásott gyerekek csatarája. Az emberek, asszonyok, férfiak, mintha
mind egyformák volnának, egyforma a ruhájuk, akár a nyári hétköznapok
fehérje, akár az ünneplő sötétszinü, akár a téli gubaféle. Uniformisba
öltöztetett világ, még a gyerekek is mintha kisebbített másai volnának
az öregeknek, az öltözetük szabása, anyaga ugyanaz, csak kisebb
mindenük. A fehér és a fekete vagy sötétkék egyformaságába legfeljebb a
fiatal lányok tarka kendője, pruszlikja hoz némi színt, de az is csak
módjával. Egyforma az emberek mozgása, a munkája, a beszédje is.
Ugyanazok az egyszerű gondolatok foglalkoztatják őket, ugyanazokkal a
szavakkal fejezik ki, alig lehet dolog, amiben véleményeltérés támad
közöttük, hacsaknem valami anyagi érdekösszeütközés, szomszédi
perpatvar. Életmódjuk, foglalkozásuk, érdeklődésük szűk köre ugyanaz,
ami apáiké, dédapáiké volt, – a törökök kiverése óta itt nem változott
semmi az emberek belsejében, nem támadt új gondolat, a világnak a
reformációkor kialakult szemlélete változatlan érvényben maradt. Szinte
fölösleges volt itt az embereknek a gondolkodás, hiszen mindent, amin az
embernek gondolkodni kell, készen kaptak az ősök örökségéből. Ujság alig
volt, könyv csak a kevésszámú uraknál ha volt található, az is a mult
századból való nagyobbrészt. A messze világból hír csak elvétve tudott
idehatolni, idegen legfeljebb vásárokkor vetődött a városba, akkor is
vagy az idevalósiakhoz teljesen hasonló falusi fajta, vagy jött-ment
kupec, akivel nem volt érdemes törődni. Idevalósi embernek Debrecen volt
a világ közepe és vége, ennél túl vajmi kevesen jártak életükben. Honnan
jött volna ide nyugtalanító ujság, izgalom, változásra való vágy? Az
emberek jól érezték magukat ebben a kényelmesen egyforma életben, amely
minden igényüket kielégíti s amelyben minden nemzedék híven megismétli,
amit az előttevalók csináltak, mindenki azt érzi az élet egyedülvaló
lehetőségének, ami itt folyik, senkinek eszébe sem jut mást, többet,
jobbat, változatosabbat kívánni. A keleties, lanyha temperamentumnak ez
az életforma felel meg, – az életfilozófia, amely így kialakult és
apákról fiúkra öröklődik, ezer esztendő ősi patináját hordja magán s oly
mélyen beleszívódott a lelkekbe, hogy nincs az az erő, mely kiverje
sarkaiból.

Az egymással való érintkezés is ősi módon megállapított formák között
folyik: hajszálnyi pontosan meg van állapítva a hang, melyen az
egymáshozvalók egymással s a tőlük különbözőkkel beszélnek, a módos
gazdának a hangján, a szóhasználatán, a mozdulatain meg lehet ismerni,
magához hasonlóval beszél-e vagy zsellérrel, avagy béressel,
mesteremberrel-e vagy úrral. Uniformisra van berendezve az életmód is:
mindenki gazdálkodásból él, tehát ugyanabban az időpontban mindenki
nagyjában ugyanazt a dolgot végzi, mindenkinek ugyanaz az érdeke,
ugyanazok az örömei, ugyanazok az életigényei, különbség csak abban van,
hogy az egyik jobban ki tudja elégíteni ez igényeket, a másik kevésbé. A
kulturához való viszonya is nagyjában azonos mindenkinek: némi elemi
iskolai ismeretek meglehetősen általánosak, de ezentúl aztán semmi. Ez
is úgy van, mint a reformáció ideje óta. Művészete nincs e népnek, itt
nem faragnak cifra szép kapukat, mint Erdélyben, nem hímeznek csodálatos
ingvállakat és terítőket az asszonyok, mint Kalotaszegen vagy
Mezőkövesden, nem formálnak agyagból furcsa cserepeket, edényeket,
tarkamintás tálakat, mint az ország más vidékein. Egykét tő egyszerű
virág a ház előtti kiskertben, az eladó leány kedvéért, egy-két busongó
vagy szilaj nóta – a világ szépségéből ennyi ha megvillan az emberek
előtt. Józan, kényelmes, prózai világ ez, – a fantázia lidérctüze
sohasem lobban fel a búzatermő televény felett. A búzán, a tengerin,
lovon, szarvasmarhán jár mindenkinek az esze, nincs kedve elcsavarogni
tudja Isten, miféle idegen tájakra.

Az a kevés számú úrféle, aki a városban él, csak néhány külső vonásban
üt el a jobbmódú gazdáktól. Még vagyonosabbak s ez adja meg nekik a
tekintélyt. Megjárták a debreceni kollégiumot, de nem hoztak haza belőle
szorosabb egységet a világ kulturájával; egy kis, hamar elfelejtett
latinság, egy sereg soha gondolataik rendszerébe bele nem illeszkedő
adat – ennyi a tanultságuk, igazi kultur-ösztön alig ébredezett fel
bennük. Lényegükben ép olyanok, mint a kikből kiemelkedtek, a
földesgazdák. Itt nincs úr és jobbágy, itt mindenki egyforma hajdú,
egyenrangú származás s a vagyon és műveltség dolgában való különbség sem
olyan nagy, hogy az osztályokat élesen elválassza egymástól. Külön áll
mégis a valóban tanult emberek kis csoportja: a tiszteletes, a tanitók,
a város nótáriusai, talán egy-két fiskális és – ha van – az orvos. Ezek
szellemi munkából élnek, tehát más vágású emberek, bár a környezet
asszimiláló hatása megérzik rajtuk, kin erősebben, kin kevésbé. Nagyobb
tekintélye legfeljebb, ha a tiszteletesnek van, annak is csak akkor, ha
arravaló ember, a többivel szemben érzi a nép törzsöke, alkalom adtán
érezteti is, hogy belőle élnek s hogy munkájukat kevésbé fontosnak és
főképen kevésbé lényegbe vágónak tartja, mint a maga szántó-vető
foglalkozását. Testi munkával élő ember sohasem tudja igazán fölérni
ésszel, hogy a szellemi munka is csakugyan munka.

Ebben a levegőben nevelkedett fel Arany János. Ezeket a képeket látta
maga előtt, ezeknek a hatása szívódott be lelkébe s meghatározta azokat
a gyermekkorban szerzett alapfogalmakat, amelyeken aztán az egész életen
át, mint valami pilléreken, nyugszik az embernek az életről és a
világról alkotott képe. A szalontai nádfödeles viskó kiskapujából nézte
a világot nemcsak kis gyermekkorában, hanem később is mindig egy kicsit
s öntudatlanúl mindent azokhoz a mértékekhez s méretekhez formált,
amelyeket akkor alkotott magának.

Csak szemlélte ezt a szalontai világot, igazán benne azonban nem élt.
Származása is elkülönítette tőle: az ő családja, bár ép olyan törzsökös
hajdúivadék, mint akárki más, de elszegényedett s ez által kiesett a
maga eredeti osztályából, anélkül, hogy elhelyezkedett volna más
osztályban. Nem élhette a módos hajdú-gazdák életét, de nem is vegyült
el a zsellérek és a cselédnép közé. Valahol a parasztarisztokrácia és a
szegénység közt lebegett. A világban való helynek ez a
megállapítatlansága mindenféle külső-belső komplikációknak szülője,
amelyek miatt az ember nem élhet a többiekkel egyformán, külön, a
másokétól elütő életformákra szorul, kiesik a környezetében általános
érvényű normák alól és lelki berendezkedése is másféle lesz, mint a
többieké. Az ilyen osztályonkívüliek szokták képviselni egy társadalmi
elrendezkedés állandóságában a változások csiráit, bennük támadnak
mindenféle nyugtalanságok, bennük ébrednek gondolatok, amikor a többiek
beérik a tradicióból készen kapott gondolatkincs megőrzésével. Mint a
természetben minden, ők is állandó elhelyezkedésre vágynak, de nem
tudják elérni a normális, mindenki számára nyitott útakon, az
equilibrium felé hajtó ösztön tehát abnormis utakra sodorja őket. Az
ilyenek rajzanak ki a földmíves népből városi emberekké s ha tehetség és
jószerencse engedi, tanult emberekké válnak, belépnek a kultúra nagy
közösségébe s ott végre megtalálják helyüket, bár lelkükben még sokáig,
nem egyszer generációkon át sajog még az öröklött nyugtalanság
diszharmóniája. Művészi természet alakulására s művészi tehetség
kifejlesztésére kiválóan alkalmas talaj ez, – a legtöbb született művész
ilyen osztályán kívül került családból szokott kikerüni.

Arany családja már több generáció óta élhetett ilyen életet. Még éltek
benne az egykori jobb elhelyezettség emlékei, egyre halványabban és
kilátástalanabbúl, – az elveszett vagy érvényességében bizonytalanná
vált nemeslevél, családi pörök lehetőségei mint nyugtalanító momentumok
lebegtek az egymásra következő generációk szeme előtt. A hosszas
küzködésben a fajta elvesztette a fizikai munkára való alkalmasságát.
Aranynak már szülei is gyönge szervezetű, sarlóra, kaszára nem termett
emberek voltak, semmi kilátás sem volt tehát arra, hogy sikeres
gazdálkodás útján emelkedhessenek följebb. A fizikai gyöngeséget, a
betegségre fogékony szervezetet Arany is magával hozta végzetes
örökségül a szalontai kis házból, – tudjuk, talán soha életében nem volt
teljesen egészséges. Vézna, gyönge gyerek volt s ez kizárta az izmos
parasztgyerekek pajkos, többnyire elég durva játékaiból, félénkké tette
velük s mindenkivel szemben. Alighanem szenvedett is miatta bosszantó
csínyt, megalázó csúfságot. Ezért magába vonuló lett, elmélkedésre
hajló. Fizikai inferioritása siettette ily módon szellemi fejlettségét.
Máskülönben is szerencséje lett testi gyengesége: mezei munkában úgyse
lehetett volna sok hasznát venni, tehát tanulásra fogták a nagy
tehetséget mutató fiút. Nem lehetetlen, hogy ez a szerencséje óvta meg
attól, hogy afféle alak váljék belőle, amilyet a Kósza Gyurka képében
megrajzolt. Ő benne pedig már meg volt érve természetétől fogva minden
arra, hogy a kultúrával való első érintkezésbe jutás elkötelezze a
szellemi életre.

Mindez sokat magyaráz Arany psychológiájából. Az ő lelki élete két pólus
között hányódott egész életében: a minden meglevőhöz makacsul ragaszkodó
konzervatizmus az egyik, a mindenünnen elkívánkozó s minden helyzettel
elégedetlen sóvárgás a másik. Az a szalontai levegőből szívódott bele,
ez családi öröksége volt. Amaz termette eszméit, a világról való
fogalmait, morális állásfoglalását, emebből költői természete, alkotó
módja, lényének művészi kiélésre szorító belső feszültsége sarjadt. A
higgadt, óvatos, megfontolt, józan Arany a szalontai polgárok ivadéka, –
az örökké évődő, sóvárgó, önmagába mélyedő, a maga kelletlen életéből a
másokéba – alakjaiba – s a jelenből a multba menekülő költő a társadalmi
súlypontjából kiszorult családjának ivadéka. Az élettől, a nagy döntő
elhatározásoktól irtózó félénksége a szegénységben, megalázott
helyzetben eltöltött gyermekkor maradványa, ép úgy minden tekintély
előtt meghajolni kész szerénysége. Akit a gyermek maga előtt látott, az
majd mind több, nagyobb, tekintélyesebb volt, mint ő és hozzátartozói,
az emberekkel való érintkezésnek ezt az attitudejét rögzítette meg
lelkében az idegalkatában rejlő, veleszületett tartózkodás és félénkség,
az eredendő energia-hiány, rendkívüli érzékenysége pedig zárkózottá
tette mindenkivel szemben. Arra nem volt ereje, hogy – mint a hasonló
sorsból, de egészségesebb szervezetű fajtából eredt Petőfi – merészen,
kiméletlenül, friss energiával maga alkossa meg sorsát s belemerüljön a
szegény fiatalember életének keserves küzdelmeibe. Ő az első balsiker,
az első csalódás elől csüggedten megfutott s elbújt az élet elől a
csöndes jelentéktelenségbe, a cselekvés elől a rezignációba, a harc elől
az önmagában való évődésbe. Magaviseletében, életmódjában, külső
megjelenésében szerényen óvakodott minden feltünőtől, az általánosan
elfogadott érvényű normák közül kirívótól, magában pedig, titkolózva és
restelkedve, egy fantaszta álmait álmodhatta. Ami életvágy és életösztön
volt benne, azt csaknem egészen gondolataiban, ábrándjaiban és
tervezgetéseiben élte ki s azt kell hinnünk, ezeket senkivel, még
legközelebbi bizalmasaival sem közölte. Hiában is közölte volna. Úgy
kell őt képzelnünk, mint akiről tudják Szalontán, hogy kitünően tudja
fogalmazni a nótáriusi aktákat, példásan lelkiismeretes a hivatalában,
odahaza szeret olvasgatni, de hogy nagyszabású ábrándokat forgat
agyában, hogy költői álmokat sző gondolataiban, azt sikerült mindenki
előtt eltitkolnia. Az életerős, józanul önző, az anyagira
berendezkedett, a gazdasággal összefüggő adás-vevésben kitanult
szalontai magyarok úgy nézhették őt, mint egy nagyon derék és
becsületes, élhetetlen fiatalembert, akit meg kell becsülni, mert
példásan elvégzi hivatalos dolgát s társaságban a maga kedves, szerény
módján rokonszenvet tud szerezni magának, de valami sokra sohasem fogja
vinni. Hogy valami különös dolog rejtőzik benne, hogy valamikor országra
szóló hírnevű ember lesz belőle, a város legnagyobb büszkesége és
dicsősége, – azt ugyan senki se látta volna ki belőle.

Az öröklött képzelődő természet, az önbizalom hiánya ép úgy oka annak,
hogy oly későn, harminc éves korában jutott el a maga megismerésére és a
tehetségéhez méltó alkotásra, mint az a levegő, amely Szalontán
körülvette. Soká és nehezen s akkor sem teljesen és fentartás nélkül
tudott ráeszmélni a maga originalitására s az originalitáshoz való
jogára. Mintaképeket látott maga előtt: nemcsak fiatal korában, de
később sem tudott teljesen szabadulni a mintaképektől, nem mert teljesen
fölébük emelkedni. Sohasem tudott eljutni az egészen szabad és merész
alkotásig, mindig kellett neki valami előzmény, példakép, kivülről jövő
serkentés. Élete fogytáig mindig egy kicsit tanítvány maradt a
világirodalom nagyságaival s a magyar tradícióval szemben. Invencióját
is ez a bátortalan szerénység bénította, – sohasem lett volna bátorsága
a minden mástól független, minden előzménnyel szakító alkotásra, sem
teljesen új, soha nem látott, minden hitelességi alap nélküli
kitalálásra. Természetének ebből a félénkségéből, invenciójának ebből
folyó röghöz tapadtságából, tudjuk, elvet csinált, az epikai hitel
elvét, amely amilyen kitünő kulcs az ő kitalálási módjának megértésére,
ép olyan kevéssé fogadható el általános érvényű eszthetikai
principiumnak.

Neki valami talajra volt szüksége, amelybe belekapaszkodhassék
gyökereivel. De hol talált volna ilyen talajt Nagy-Szalonta akkor
csaknem teljesen művészet nélkül való földjén? Bizonyára nem akadt volna
ott egyetlen emberre, aki megértette volna sóvárgását, akivel közölhette
volna ábrándjait a nevetségessé válás veszedelme nélkül, vagy akiben
csak egy kis érdeklődést is tudott volna kelteni tervei iránt. Ébredező,
magával küzködő, irányát ide-oda libegve kereső költői ösztönével
magányosan élt lelke Robinson-szigetén, körülvéve a megértetlenség, a
közöny Oceánjától. Ugyan kivel közölhette volna titkos gyönyöreit,
amelyeket irodalmi olvasmányai szereztek neki? Kivel beszélhetett volna
az akkori Nagyszalontán Shakespeareről vagy Byronról, akiknek a nevét is
alig egy páran tudták a városban? Az ilyen szörnyű elszigeteltség,
teljes lelki magány, a hozzáillő társaságnak, a rokonérzésű
szellemeknek, az önmaga szóbeli, bizalmas közlésének lehetetlensége
megbénít és meglassít minden szellemi fejlődést. Az olyan csüggeteg,
bizalmatlankodó természetnek, mint Arany volt, csoda, ha nem szegte
örökre szárnyait. Micsoda megváltás lehetett neki, mikor odakerült a
derék Szilágyi István s ők ketten felismerték egymásban a rokonlelket, a
kölcsönös irodalmi érdeklődést. Milyen gyönyörrel beszélhetett vele
először mindarról, amiben már-már örök némaságra kárhoztatottnak hitte
magát, milyen fogékonyan vette magába az irodalmi dolgokban verzátusabb
s máris tisztes irodalmi sikerekre visszatekintő jóbarát tanításait,
útmutatásait! Arról már szóltak mások is, hogy milyen fontos szerepe
volt Szilágyinak Arany irodalmi ambicióinak táplálásában, irodalmi
műveltségének kiegészítésében – gondoljunk arra is, mennyi szép örömmel
gazdagította ez a művelt és okos ember és jóravaló író a költő életét,
mennyire felderítette borús, mind sívárabbnak látszó szellemi
láthatárát! Iróember, aki fiatal korában elszigetelten, megértés
nélküli, vagy épen ellenséges környezetben élt s szenvedett emiatt, meg
tudja érteni, mit jelentett Aranynak a Szilágyi Istvánnal való
társalgás. Bizonyos, hogy nélküle még később és még nehezebben szánta
volna rá magát a fellépésre s önbizalma még nehezebben tudta volna
áttörni azokat az akadályokat, melyeket csüggetegsége emelt elébe. Nem
lehet számára nagyobb szerencsét képzelni, mint egy ilyen jóindulatú,
érdeklődő és művelt jóbarát társasága abban az időben, amely
fejlődésére, alkotó kedve érvényesülésére talán éppen válságos volt.

Más környezetben bizonyára könnyebben és hamarabb kifejlődött volna,
önbizalma és bátorsága jobban megszilárdul. Az ő szalontai környezete
azonban mindenképen megnehezítette fejlődését. Az ottani emberek
ítéletében csupa olyan értékfogalmak forogtak, amelyek az életnek csakis
prózai részét ismerték el s nagyon kevesen lehettek a mult század első
felének Szalontájában, akik egyebet is fontosnak tartottak, mint a
gazdálkodás kérdéseit, a helyi politika, a városi és vármegyei
közigazgatás, a kálvinista eklézsia ügyeit. Az irodalom fontosságának
értékelésére, az irodalomnak, mint az életöröm fokozójának méltánylására
vajmi kevés hely juthatott elméjükben. Az írónak, különösen amíg fiatal
s a maga helyét még nem találta meg, szüksége van arra, hogy a
környezetén lássa az írói mesterség hatását az emberekre, hogy minden
nap újra meg újra meggyőződjék arról, hogy ami neki az élet fődolga,
amire rá akarja szánni teljes lényét, egész életét, az csakugyan fontos,
életbevágó ügy. Sőt szüksége van arra is, hogy túlzottan lássa maga
körül az irodalom fontosságát, mert ebben talál csak kellő egyensúlyt a
küzködő élet ezerféle gátló erejével szemben s ebből táplálja
önbizalmának elszántságát. Energikus fiatal természet inkább szakít az
ellenséges levegőjű környezettel, bátran kiteszi magát az élet
mindenféle küzdelmének és sanyarúságának. Aranyban nem volt meg ez az
energia, a rövid és siralmas végű szinész-epizód után rezignáltan vonult
vissza szülőházába s készségesen belehajtotta fejét a köznapi élet
igájába. A más, szebb, igazibb élet, a nekivalóbb környezet utáni
nosztalgia sóvárgott benne tovább, olvasmányai, irodalmi
perspektivájának folytonos tágulása mind szebbnek és nagyobbnak mutatták
az igéret földjét, amelyről azt hitte, lemondott örökre, holott csak
öntudatlanúl érlelődött benne a géniusz, hogy aztán szinte akarata
ellenére, elemi hatalommal kitörjön belőle.

Bármennyire kedvezőtlen volt fejlődésére s bármennyire hozzájárult
horizontja szűkítéséhez az a környezet, amelyben gyermek- és ifjúkorát
és férfikora elejét töltötte, – szerencsés hatással is volt rá. Döntő
fontosságú e tekintetben az, hogy életének épen ezt a részét teljesen és
kizárólagosan magyar környezetben töltötte. Hacsaknem az iskolában, más
beszédet, mint magyart, nem hallott soha (nem is tanult meg a hat-hét
idegen nyelven olvasó költő idegen nyelven beszélni világ-életében!),
szeme előtt mindig a magyar élet képei, a magyarság tipikus alakjai
voltak, minden emberi indulatot, minden élethelyzetet úgy ismert meg,
ahogy az a korabeli alföldi magyar emberben nyilvánult, szeme előtt
mindig csak a magyar természet képei tárultak fel. A speciális magyar
észjárás, a magyar embernek fogalmai a világról, a tradicionális
kalvinista magyar erkölcsi világ normái voltak az irányítók mindenben,
amit maga körül látott s ezek adták meg az ő szellemi és erkölcsi
világának az alapját is. Az olyan röghöz kapaszkodó természetre nézve,
mint az övé, amelynek mindig szüksége van valami reálisra, tényleg
meglévőre, saját szemével látottra, fokozott fontosságú ez. Ő nem tudott
lerombolni egy világot, hogy újat alkosson romjaiból, ő egyáltalán nem
alkotott új világot, hanem a meglévőt emelte magasabb színvonalra, azt,
amelyben felnőtt és élt. Ő pedig tulajdonképen sohasem élt másutt, mint
az alföldi kisvárosban. Élete utolsó szakát Pesten töltötte ugyan, de
itt csak lakott, nem élt igazában, a nagyváros képei még szemléletébe is
csak felületesen nyomultak bele, lelke mindig Szalontán volt s ami
emlékképre, élettapasztalatra, ábrázoláshoz való mintára szüksége volt,
azt mind onnan hozott emlékeiből vette. Csak öregkori lírájában tűnnek
fel sűrűbben a városi élet képei, nagy műveinek minden vonala, minden
színe Szalontáról indúl ki. Toldit ha jól megnézem, vitézi páncélja
alatt hamar megismerem a virtusos, duhaj, faragatlan, de tiszta és
becsületes nagyszalontai parasztlegényt, a hún királyokban a módos,
tekintélyes, méltóságteljesen mozgó polgárokat, asszonyaikban a
civakodó, megbékülő polgárasszonyokat, az egész világban, amely Arany
műveiben elém tűnik, az alföldi város világát. Olyan világ ez, amely
specifikusan magyar, a maga nemében páratlan, sehol másut fel nem
található s olyan világ ez, amelyet, akárhova vetette is a sors, az
emlékezetében, a fantáziájában, a szívében magával hordott Arany János
korának minden magyarja. Innen van, hogy az Arany műveiben megrögzitett
lelkiállapot teljesen és pontosan összeesik Arany kora magyar
társadalmának lelkiállapotával. Ezzel válik ő a mult század középi
magyarság legjellemzőbben reprezentáló költőjévé.

(1917.)



Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Gyulai Pál: Kritikai dolgozatok. 1854–1861. Budapest, M. T.
Akadémia kiadása.]

[Footnote 2: Petőfi napjai a magyar irodalomban cím alat Endrődi Sándor
összegyűjtötte, a Petőfi-könyvtár pedig egy testes kötetben kiadta
mindazokat a közleményeket, melyek az egykorú sajtóban 1842–1849 közt
Petőfiről megjelentek. E könyv alkalmából és anyagából készült ez a
cikk.]

[Footnote 3: Ez tulajdonkép csak első része egy nagyobbra tervezett
tanulmánynak, amelyben a huszadik század elején megindult irodalmi
mozgalmakat egész terjedelmükben szerettem volna feldolgozni. Egyéb
kötelességek és kénytelenségek, sajnos, nem engedték e tervemet sem
megvalósítani. Innen e dolgozat kompozicióbeli egyenetlensége.]

[Footnote 4: A Nyugat 1911. december 1. számában. Lásd e könyv 77.
lapján.]

[Footnote 5: Gyulai Pál: Bírálatok. 1861–1903. Budapest,
Franklin-társulat.]

[Footnote 6: Keresztúton. Irta Lovik Károly. Budapest, Singer és
Wolfner.]

[Footnote 7: Bárd Miklós költeményei (1887–1913.). Kiadja a
Kisfaludy-társaság.]


[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

3 |Folyórat-cikkeknek |Folyóirat-cikkeknek

11 |aárnylag kevés |aránylag kevés

14 |temperamenuma |temperamentuma

15 |öszönzője |ösztönzője

15 |töréneti |történeti

16 |rá karjuk |rá akarjuk

23 |állpodott |állapodott

23 |visszadöbbent |visszadöbbent“

24 |Mikszáth Kálmnát |Mikszáth Kálmánt

29 |mutakozik |mutatkozik

30 |abszolutizfus |abszolutizmus

31 |forradlomból |forradalomból

33 |blolvadna |beleolvadna

36 |nevetségesekneü |nevetségeseknek

36 |terefrék |tereferék

43 |erősen ingerő |erősen ingerlő

48 |frodulva |fordulva

48 |körülötte vn |körülötte van

49 |hatása alatf |hatása alatt

50 |felszníre a lekük nélyén |felszínre a lelkük mélyén

50 |köznapi dolgo |köznapi dolgok

55 |mlléktermékekép |melléktermékekép

56 |Tugenyev |Turgenyev

64 |routfneos |routineos

65 |erdti |eredti

70 |nmagából |önmagából

72 |akarva-akaralan |akarva-akaratlan

74 |intenzitáse |intenzitása

84 |mefigyelve |megfigyelve

87 |házagos |hézagos

100 |foytonos |folytonos

101 |változásától |vátlozásától

103 |Ady Enrévé |Ady Endrévé

109 |költemányét |költeményét

111 |elfgultságokon |elfogultságokon

111 |vaó hitet |való hitet

116 |kompilkált |komplikált

119 |szemtanulja |szemtanuja

122 |Vörösmaryval |Vörösmartyval

127 |Mikszáhról |Mikszáthról

128 |ártalmes |ártalmas

130 |egytlen egyszer |egyetlen egyszer

136 |utdja |utódja

151 |nm tudja |nem tudja

160 |mádta |imádta

161 |helyezva |helyezve

167 |részltesebben |részletesebben

169 |rgénye |regénye

174 |erénynk |erényénk

181 |fátyolt a dolorga |fátyolt a dologra

189 |világa, amlynek |világa, amelynek

205 |tchnikai |technikai

208 |mgértés |megértés

210 |lenyägözöttségét |lenyügözöttségét

213 |töténelmivé |történelmivé

214 |gnerációjának |generációjának

214 |szellemi és erköcsl |szellemi és erkölcsi

219 |fiatalmber |fiatalember

223 |késégbeesettségét |kétségbeesettségét

233 |ketleni |kelteni]




*** End of this LibraryBlog Digital Book "Magyar írók - Irodalmi arcképek és tollrajzok" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.