Title: Két nyár - Novellák
Author: Kaffka, Margit
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Két nyár - Novellák" ***

KAFFKA MARGIT

KÉT NYÁR

NOVELLÁK

KIADJA

A NYUGAT SZÉPIRODALMI SZEMLE

BUDAPEST 1916.

  Két Nyár  1
  Lirai jegyzetek  69

A Nyugat nyomdája, Budapest, IX., Lónyay-utca 18.



KÉT NYÁR


I.

Kába kis félmosolyú verőfény ült a házfalakon, kopottas félszeg februári
tavasz-intelem; tán maga is röstellte itt kicsit az embereket
bolondítani! Hisznek-e neki megint; mit hozhat a május, a nyár? Kinek
van kertje, fája, vetése, nyaralója a Hiúz-utcában; mely Budán van bár,
de úgy körül épült házzal, sikátorral az utolsó időben? Mikor Vitoriszék
beköltöztek most négy esztendeje a huszonegybe, az utcai pincébe, – még
füves zöld telek volt szemközt; és az olyan vékony jószág, mint
Vitoriszné átbujhatott a keritésléceken vadvirágot szedni egy csorba
tejesbögrébe. Most már sötét a pince a két nagy bérháztól, de mit
csináljon az ember? Nagy helyiség, száraz és nem stájgeroltak!

Erre gondol Veron és a két barna száraz karja szaporán tereget. Igen,
muszáj valami vidítóat gondolni ilyenkor: a házbérről, amely már
fizetve, a ruháról, ami holnapra szárad, a szomszéd pucerájról, mely
megbukott hálistennek; a letudott adósságról s az uráról, hogy most
megint munkába áll. – Ilyen mindenféle rendeset, mert az ember néha úgy
elszomorodik; csak idegességtől kész volna lugot inni. Ha tavasz
kezdődik mindig is ilyen furcsa változós! – Tavaly azt mondta ilyentájt
az urának: „Te, meglátod, hogy egyszer én csak megindulok menni és
megyek és mind futok, amíg látok!“ De tavaly rosszabb volt, mert
betegeskedett, klinikára járt, meg Károly kezdett a sörivásra szokni,
sok vitába voltak egymással ezen. Most már egyre tisztul az életük, az
adósság levan, új házaktól is mindig hoznak ruhát. „Vivát Gáribáldi!“ –
szerette volna kiáltani, mint apja, a néhai falusi asztalos szokta, ha
jól ment a munka vagy beszopott kicsit. De nem, még kinevetné az ura
odabenn az alkovban!

– Károly, te! Tudod, hogy az a csendőrtiszt is ideküldi a ruhát a
huszonhétből!

– Melyik? – hangzott az u-alakú helyiség egyik fülkéjéből, a zilált
ágyról, egy ásításba-nyúlt hang. – Az, aki a doktornénál szobaúr?

– Az! a doktorné új cselédje megszólított. Nagyon szives nő!

– Az a bukjel-frizurás?

– Bukjel… na nézd-a? Hát más nem megfésülködik, hát én nem? – és
mosolyogva csillogtatta meg a hollósötét hajába oly bőven tüzött
üveggyémánt csattokat, fülenfüggőt.

– De olyan csuszpájzostál képe van hozzá!

– Na nézze meg az ember a kis gusztusodat! – nevetett az asszony és kis
szemei, a fényes, fekete cseresznyemagvak felragyogtak. Tetszett neki,
hogy a teltarcú nőket nem kedveli az embere! Ő maga sovány volt, sötét
bőrű s a Hiúz-utca összes pincelakói hitványnak mondták; de a doktorné,
akinek mosott, sokszor dicsérgette: „Milyen cárt maga Vitoriszné! Milyen
csepp keze-lába van! Mint egy hercegnőnek!“ És Vitoriszné ilyenkor
mindég elmondta, hogy az apja taníttatni akarta őt, képezdébe járatni,
(mint legkisebbet, mert jó feje volt), de meghalt, mielőtt tehette
volna.

Vitorisz úr, a női kalapos, az ágyon hevert; ki akarta még urizálni
magát utoljára, mielőtt egy uj Király-utcai gyárban, holnap munkába lép.
Csinos ember volt és magára tartó. A ruhát tisztán és alig gyűrve tudta
viselni, barna haját oldalt kefélte, másodnaponként maga borotválkozott
és kis angol bajuszt nyirt az orra alatt. Ha így, mikor nem volt
munkában, együtt hivták őket valahová padlót kefélni, – (Vitorisz
korcsolyázva lejtett a kefén s az asszonyra csak a kőnnyebb munkát,
törülgetést hagyta), olyankor mindig pénzben alkudták az ebédet s egy
kis korcsmába mentek együtt. Károly udvariasan lesegítette a feleségéről
az ócskán vett kis kabátot, vizet töltött a poharába és megkérdezte:
„Mit parancsolsz kérlek?“ De nemcsak mások előtt, maguk közt is így
szólt hozzá: „Kérlek szépen!“ és nagyon szerette ezt a szót használni:
„korrekt“; de egy r-rel ejtve, így: „korekt“. A népszálló könyvtárából
sokszor hozott haza könyveket, gondosan ujságpapirosba fedte őket és
felolvasott Veronnak esténkint. Sokszor elbeszélgettek, elokoskodtak
együtt a világ minden dolgáról. Vitoriszné nagyon jól tudta hát, miért
tűri el urának némely pénzbeli könnyedségét, meg hogy nincs maradása
sokáig egy-egy helyen, gyárban; elunja. „Kell az embernek egy kis
szünet, egy kis változás!“ – mondta ilyenkor.

És mert gyermektelenek voltak, nem kerültek nagy bajba ilyenkor. Károly
szivesen liferálta egy utazó táskában a mosott ruhát; néha új kuncsaftot
is szerzett; a megjelenése imponált mindenütt. És a kis asszony oly
életrevaló, – a jég hátán is megélt volna! Szimatolt a zálogházak körül,
megvette pár hatosért a hiénákotthagyta holmit, szövetet, csipkevégeket;
– majd galandot, cérnát, kilószámra gombostűt hamisan bukó kis
üzletekből; Vitorisz kis táskába rakta a holmit és házalt vele
varrónőknél, ismerős urinőknél. A szövetfélét a szomszédos házak
finomabb cselédsége kapkodta szét blúznak, kötőnek; mindig nyertek jó
pár koronát. És ha egy-két hónapig így elvolt, rendesen lelt egy új
gyárat, új munkát Vitorisz; finoman dolgozott, de mire megösmerték,
megszerették, ő unta meg újra. „Igen, igen, de ha gyerek volna!“
sóhajtott az asszony néha; de ilyenkor mindig esett néhány éles szó
köztük, hát inkább ő hallgatott el. Mert Vitorisz, legalább is egész
életén át úgy mutatta, – nagyon vágyott volna arra a gyerekre. Mikor
összeköltöztek is a pár évvel idősebb asszonnyal, mindig azt hajtogatta:
„Ha úgy leszel kedves, rögtön megesküszünk!“ Nem lett úgy, de Vera
tudta, hogy az ember szereti. Apja, az özvegy asztalos még húszesztendős
korában kiátkozta, mikor egy gépésszel megszökött a faluból. Három évig
küzködött avval, halva szülte a gyerekeit, aztán egy özvegy
hivatalnoknál volt gazdasszony húsz koronáért meg szerelemért; amikor
megismerte, okos asszonyitélettel magához valónak találta és ügyesen
magához kapcsolta ezt a Károlyt. A családja tartotta a haragot. De
meghalt az asztalos, osztoztak s a csaknem kétezer koronácska örökségből
elsőnek az anyakönyvezetőt fizették, meg egy kis lakzit. Csak a világ
kedvéért! – mondta a kalapos. A pénzből saját mosódát nyitottak s egy év
alatt elúszott rajta majd mindenük; a maradékot felette az asszony
betegeskedése, mert még a gépész idejéből hozott egy kis bajt, amiatt
nem lett több gyerek. De Vitorisz-szal jóba-rosszba megvoltak mostanig,
Veron sok úri asszonyt ismert, nagy intimitásán, a szennyes ruháján
keresztül; s ahová bejáratos volt elbizalmaskodtak vele, elmondták
minden bajukat. De fürdőszoba, cseléd, harminc koronás blúzok gondolata
sohasem zavarta; oly távol volt becsvágyától és körétől, mint azoknak az
úri nőknek egy földszinti páholybérlet az operában, vagy hogy
udvarmesterük legyen. Veron sokszor főzött finomabban az urának, mint
azok mindenesei kotyvasztanak s ha nyáron, – mert az énekes szinész úrra
is mosott, – két erkélyszéket kaptak a szinkörbe; Veron háromkoronás
csipke-sálat dobott frizurás fejére és Károly húszért csokoládét hozott
felvonás közben; majd előadás után egy kis kávéházba mentek, piccolot
ittak, és vicclapokat néztek… ó igen, ilyenkor a környezetüknél, a
valónál finomabb, magasabb élet illuzióiba ringatták magukat; csak egy
fokkal, igaz, de ez rendszerint elég! Együtt nézték le a buta
házmestert, a durva pucerájost, meg az iszákos péket; de vigyáztak, hogy
a szomszédsággal külszínre nyájas viszonyban maradjanak. Önkénytelenül
tisztelték őket; urazta, asszonyozta még a füszeres is; de villamoson,
ligetben néha így szóltak idegenek: „Nagysád kérem, húzza arrébb a
ruháját! Pardon Nagysád!“ És a kalapos megszoktatta Veront, hogy ne is
érezze különösen megtisztelve magát ettől…

– Veron kérlek, még nem vagy készen? Gyere már, pihenj meg egy kicsit!

Az asszony friss mozdulattal csattantotta fel a villanykörtét, mely zöld
zsinóron lógott a helyiség közepén. A világítás megszokott enyhesége
kizárta a változó szinü alkonyborulatot, az oktalan levertséget; meleg
vidámság reppent az asszonyka szivébe és odaadó nagy hála egyszerre.
Lám, az ura így szól hozzá!… Goromba nem volt soha életében, csak néha
furcsán csufondáros és olyankor az asszony mindig zavarba jött,
elveszett, elidegenült; mintha egyszerre elszakította volna a másik az
összetartozás, szolidaritás szálait. „Húzd fel kérlek azokat a
mágnás-cipőket!“ „Jaj de bübájos vagy!“ „Grófnő töröld meg az orrod!“
Ilyenekkel mindig könnyen fölébe kerülhetett. De ma jókedvében volt
Károly; ilyenkor szép estéik szoktak lenni.

– Tudod mit fiam, – lelkendezett felé, – összetakarítok még itt egy
kicsit, most kedvem jött! Vidd át addig a Korona-utcába ezt a pár inget;
a pénzből meg, úgyse sok, vehetnél parizert a téren, meg huszér, teját,
huszér rumot; kockacukor van is még! Jó?…

Aggódva, kérdve nézett felé. „Hej, haj!“ – tápászkodott fel az ember, de
nem volt ellenére a dolog. Jó barátok voltak, megtudtak egyezni.

– Kis üveget vigyél a rumnak – szólt utána Veron és még abban a
pillanatban frissen, repesőn szívós kis teste minden energiájával,
feszült ideges életörömével dolgozni kezdett.

Meglepetést akart. Mult héten költözésben segített valahol; két ócska
törökös párnaforma székkel nem tudtak mit csinálni, a cselédszobába se
fért; handlénak nem kell az ilyen, még a szemetes se ingyért viszi ki.
De tudták, hogy Veron mindent elfogad, tört üvegcserépnek, ócskavasnak
örül: „Majd jó lesz valamire!“ – s mint egy zsibárus bolt, olyan a
lakása. Majd megszakadt, míg elcipelte a két ülőkét és hazárdul
kacérkodott a villamoskalauzzal, hogy fölvegye velük. Az ágy alá dugta
Károly elől. Kapott egy rongyos szőnyeget is, azt most elterítette a
tisztábbik fülkében; rá a két széket, aztán a divánt vonszolta oda,
melyet a poloskák miatt dobtak ki a házban, de ő kitisztálta. Új bútora
nem igen volt, arra mindig sajnált. Középre húzta a kis szapuló-széket
és beterítette asztalként, valakinek a mosásba adott kávésabroszával.
„Na, csitt, csitt!“ – vigasztalt meg két vinnyogó kölyökkutyát egy
kosárban. Két pár csésze került, ahány darab annyiféle, – egy csorba
teás-ibrik kék bádogfedővel. A villany-körte csomóba kötött zsinórját
megoldozta és kihúzta idáig, kampós szeget vert a falba, hogy
megakassza, aztán tűzre tett, megnézte művét és mosolygott: „Igazi török
szoba!“ Lihegve szaladt át a boltba tíz Duna-cigarettáért; odarakta
csinosan egy néhai szappantartó üres aljába, gyufát mellé. Végre
megmosta a kezét, megnézte pillanatra parányi tükördarabban a haját; az
rendben volt a gyémántüveg-csattokkal; – aztán egy mozdulattal levetette
a dolgozó rongyait és előkotorta pongyolát. Igazi pongyola volt ez,
japánujju, sárga, mutatós, olcsó krepp-szövetből; különösen adakozó
percében ajándékozta egy nagysága.

Abban a pillanatban, mikor a kiszellőzött lakást be akarta zárni,
nagy-soppos, szőke, női fej jelent meg fölötte az ajtóban.

– Hoztam már én is a kutyuskáknak egy kis csontot! – szólt be nyájasan
az özvegy doktorné cselédje. – A mi vicink mesélte, hogy milyen jószivű
az asszonyság; minden nyomorék kutyust, cicust felszed az utcán, itt
ápolgatja! Én is szeretem az állatot!

– Igen szépen köszönöm! felelt Veron és elpirult. Imponált neki az új
nő! Még csak harmadnapja jött a Hiúz-utcába s közbámulatra egyfogatú
kocsin, az óriás zöld ládájával, melyen oly sok volt a nyomtatott,
idegen nyelvű vámcédula: „American“. S a vici mesélte a fűszeresnél,
hogy tegnap kalapban, cérnakeztyűben ment a csarnokba; karján nagy
viaszos vászontáska. S Veron mindjárt rokonszenvezett a fehérbőrű, szőke
nővel, ki hímzett fehér blúzában, telt mellével, ünnepien frissnek,
virulónak látszott neki. S e percben örült, hogy elég világos van még
kinn s a leány jól láthatja az ajtóból az ő hosszú sárga pongyoláját a
bársony gallérral.

– Hát mikor hozzam el a hadnagy ruháját, asszonyság kedves?

– Ó kérem akármikor! Mindjárt is, ha tetszik! – kiáltott Veron mohón.

– Igen? Akkor leszaladok vele este! Az asszonyom szinházba megy úgyis,
magam leszek!

– Legyen szerencsénk egy kis teára! – felelt Veron és újra belepirult,
hogy ilyen jól meglelte a kifejezést. Észrevette, hogy „az asszonyom“
szót sietve, elmosva, kis ajkbiggyesztéssel ejtette a leány. Ez tetszett
neki és valóságos becsvágyat érzett az után, hogy ő is „imponáljon“ a
másiknak.

A leány világos körvonalú alakja ott állt még egy percig a
pinceküszöbön, lemosolygott rá a homályból, aztán nyájas, csengő szóval
szabadkozva köszönt el. „Milyen barátságos nő!“ – gondolta Veron már-már
egészen meghódítva.

*

– Füstölt nyelvet is hoztam, kérlek! Nem baj? – kiáltott be Károly
előre.

– Nem, nem! – mosolygott a szemébe Veron és legyintett, hogy semmi az,
nem krajcároskodik ő! – Gyere csak, ülj le, mindjárt forr a tejavíz!
Est-et is hoztál?

– Na nézd el! – állt meg a férfi a fülke bejárójánál. – De milyen jó
izlésed van neked!

Veron lihegve nevetett örömében.

– Na lám, igazi török szoba! És cigaretta, teja, – és ez a te érdekes
slafrokod!

– Diván, szőnyeg, csészék! – folytatta Veron és sorba végigsimított
mindenen a tenyerével.

– De milyen hamar csináltad, mint egy boszorkány! Nem lovagolsz te néha
seprün éjtszaka?

Veron megrettent, hogy megint csufolódni akar; de Károly szives örömmel
ült mellé. Leforrázták a kis asszúfüvet, lassan kitöltötték, lassan
kavargatták, szürcsölték nagy pihenőkkel, nézdegélvén közben magukat,
egymást s a kis illuzióikat. A sárga kimono szép ráncokban folyta körül
a Veron keskeny csipőit, aprós, gyerekes mellét. „Na lám, hogy illik
mindez hozzájuk! Hát ezt művelik, ezt tudják az urak! De nagy vicc!“…
Vitorisz kibontotta az ujságot. „Feszültség a külpolitikában… A légyott…
A szerb pátriárka síremléke… Öngyilkos rikkancsfiú…“ olvasta végig a
cimeket.

A pinceajtón hangosan kopogtak. „Kinn tágasabb!“ – súgta Károly. „Légy
finom hozzá!“ – súgta a nő. „Tessék, – tessék erre fáradni, kisasszony!“
A kisasszony arra fáradt tapogatózva a homályos helyiségen át. „Na
tessék! Milyen érdekesen ülnek itt! Na nézze meg az ember! – nevetett a
leány. – Igazi törökök!“ – A „kelet“-ről összekapkodott képzeteik
zagyvaságában mindent e néven hívtak. „Hová tegyem a szennyest?“

– Tessen csak ledobni akárhova! És foglaljon helyet nálunk!

– Á nem zavarom, ha jól érzik magokat! – állt meg, mintha habozna a
leány. – Vitorisz úr olvasni akart!

– Semmi, úgy is olyan üresek most az ujságok! – adta meg magát a férfi
is. – Tessék csak leülni! Veron a maga csészéjét átöblitette a
vendégnek, ő egy pléhcsuprot vett elő, mert több findzsa nem volt.
„Tegyél még hozzá, hogy erős legyen!“ – biztatta az ura, mikor újra
forrázott; – a zsirfoltos, sárga pongyola kis uszályát maga után
húzkodva a tűzhely körül, a hamuban. Most már a férfi is örült, hogy
idegen tanuja van az ő kényelmes, szőnyeges, teás, otthoni életüknek.

A nagyfrizurás leány mosolygott; szép, fehér fogsora látszott, telt
állán két gödröcske támadt ilyenkor. Egyébként igen egyszerü, nagy arca
volt; tömött galambbegy nyaka kiduzzadt a fehér, stikkelt bluzból;
fujtarany lóherlevelet viselt ezüst láncon. Károly rápillantott jól
felfűzött keblére: de a bőre szagát, ahogy a közelében leült; – kissé
erősnek érezte és nem-kellemesnek. A leány kiitta a teát, egy galuskává
gyúrt zsebkendőben megtörülte a száját és bőrféle ridikülből
csipke-horgolást vett elő.

– Jaj de szép! Mire lesz?

– Bugyogóra. Szeretem a kézimunkát, tudok mindenfélét. Bár itt nem igen
ér rá az ember a szolgálatban.

– Igaz, hogy Amerikában annyival jobbak a viszonyok? – érdeklődött
Vitorisz udvariasan.

– Ó, Amerikában húsz dollárt is megadnak egy jó szakácsnőnek; de
szobalány is, – én az voltam, – megkap tizenkét-tizennégyet. És szép
szoba, szombattól hétfőig kimenő, fogadó délután. A liften felhoznak
mindent: füszeres, mészáros, zöldséges, pék; minden van a házban, csak
le kell telefonálni. Persze, ott nem tart cselédet minden rongyos
hivatalnok, meg doktor; csak a nagyon pénzes népek. Az ember ott nem
kutya; elvégzi a kialkudott dolgát, aztán kézimunkázhat. Végszámra
horgoltam keskeny ingrevalót két dollárjával; szélesebbnek végje három
és féldollár; kéz alatt szétkapkodták.

– Igen, magyarázta Károly, – ott becses a kézimunka; mert ott minden
gyári, az asszonyok is gyárba járnak.

– Szép kis mellékkeresete volt! – élénkült fel Veron e gondolatra. – Sok
pénzt félrerakhatott Erzsike kisasszony!

– Ó, ne kisasszonyozzon már! Majd én is Veronnak tisztelem, jó? Hát azt
ne higyje, lelkem! Nagyon drága minden szórakozás; és az már úgy divat
vasárnap; ott erősen dolgozik mindenki, de mulat is! Mozi, ringli,
lufbalon, csolnak a tón, nagy hattyú az orrán fából; – mindenféle
kirándulás, fotografálás, sör, fagylalt, nyerésbe-fogadás;… és aki nem
gavalléros, azt megvetik. Négy-öt dollár elment sokszor hétfő hajnalig.
És sok kell ruhára, ott egy négerdada öltözik úgy, mint nálunk
akármelyik nagysága! Meg hát hazajövet drága a hajójegy.

– Négereket is látott? – hajolt előre az asszony felcsillant szemmel.

– Az ugyan nem nagy vicc ottan; minden ligetben nyüzsögnek, mint a
bogarak! De a finom parkokba nem szabad lépni nekik; csakis mint
dadusnak fehér gyerekkel.

– Igaz, hogy olyan szagosak?

– Az se egyforma! Tőlünk a szakácsnét elvette egy; az munkavezető volt
bőrgyárban, tizenhat dollárt keresett minden héten. Az olyan finom egy
férfi volt; bárcsak akadna olyan fehérbe! A felesége is, igaz, nagyon
tisztán tartotta; nem érzett azon semmi! A gyereküket én kereszteltem.

– Hát nem pogányok?

– De kérlek, – türelmetlenkedett Károly, – ne blamáld magadat! Ma már
nem emberevők a szerecsenek sem, mint ahogy te a plakáton láttad. Azt
csak a gyerekeknek tanítják úgy, ijesztésül.

– Ó, kérem, – mosolygott a leány, – én még ennyit se tudtam az egész
Amerikáról, mikor kimentem. Mindenki beszélte: ilyen, olyan ott; de
azért semmi fogalma nincs hozzá az embernek, mig nem próbálja.

Veron kedvtelve és elgondolkodva nézte a leány mozgó, tömpe ujjait,
áttört bluzát, kongré-kötőjét s nyakában az arany lóhert. „Mégis, miért
adta rá a fejét, hogy eljöjjön, Erzsike?“ – kérdezte habozva.

– Hogy visszajöjjek? Haza? – ismételte kissé gyorsan Erzsi. – Hát a
honvágy, lelkem!… Az, az!… Egyszer csak nem kell az embernek enni, nem
alszik: úgy néz ki, mint egy váltott. Csak haza… haza! Míg a hajón nem
ül, nincs nyugta,… úgy rajta van a happáré!

Mindnyájan hangosan nevettek a különös, parasztos szón, melyet ime,
tudva, csak szinezésül mondott ki a leány. Egy kis csend mulva
hozzátette.

– Csupa betegség az ilyen honvágy; – az amerikai csak kacagja már! Mert
bizony nincs miért olyan nagyon sietni!

– Ha csak nincs itt egy-két dominiuma! – csufolódott Károly; mint minden
munkás, elméletben legalább szocialista volt.

– Ó, mindjár’ megmondom, hogy mi van! – nevetett a vendég, megértve,
hogy csakis valami a földi javak közül lehet: „dominium“, – Szegény
papám tanító volt, felekezeti; három éves se voltam, mikor elhalt; egy
évre rá a mamám. A néném nevelt, – ahogy az árvát szokták, több
pofonnal, mint kenyérrel. A két idősebb testvérem iparosné mindegyik:
hallani se akarták, hogy szolgáljak. Amerikából azt írtam: üzletbe
járok. Most hívtak haza, de kérem, minek egyek én panaszosat nálok? Nem
igaz? Miért nem taníttattak ki legalább varrónénak? Amilyen kezem van;
horgolni, slingelni csak magamtól megtanultam, egyszeri mutatásra! De
nincs rosszabb, kérem, mint a rokon; segíteni, azt nem; csak
parancsolgatni…

– Igazsága van! – vélte Károly. – Legjobb is, ha független az ember!

– Érdekes, – vetette közbe Veron egy kis pirulással ura előtt, – hogy én
is majdnem tanítónő lettem; képezdébe akart adni a papám, (most ő is így
mondta), mert iparos volt ő is; én voltam a legkisebb, hát nagyon
szeretett. Ki tudja, hol lennék most, ha el nem hal ő is hamarosan!

– Na, – csitította a férje, – valami nagy rakás akkor se lennél! Mi az,
egy tanítóné? Már csak ne vegye zokon, hogy maga előtt mondom, – de csak
uri nyomoruság! Talán nem?

De a leány ráhagyta készséggel. Ilyen három lépésről bizalmasan, jóleső
tiszteletadások közt folyt le az este. Búcsúzáskor a leány is meghívta
Veront, hogy nézze meg holnap a ládájában a sok tengerentuli holmit,
levelezőlapot. Az asszonyka örült neki, de hogy csorba ne essék a
tekintélyén, most ő szólította fel tegezésre a leányt, a búcsúzáskor
cuppanón megcsókolta. Jártában-keltében tanulta, hogy annak kell
előretegezni, ki asszony, házinő, idősebb; – szóval rangosabb a világ
szerint. Ő ugyan nem sokat adott erre és a leány különösen tetszett
neki, már szinte becsvágya volt ez az ismeretség; de épen ezért
vigyáznia kellett, hogy alul ne kerüljön! Az szőke, telt és fehér;
(titkos álmaiban Veron is ilyen szeretett volna lenni!) tanitó leánya;
sok világot látott, ruhás, tán pénzes is; egészen más, az bizonyos, mint
az utcabeli cselédek. (A varrónőféle meg ugyancsak felfujja magát!) De
ő, Veron is tudta az értékeit: azért, hogy mosással foglalkozik az ura
mellett, – ügyes eleven nő; nem hiába született keddi napon és egyszer
egy naptárban olvasta versben: „Keddi gyermek magát ügyesen forgatja!“…
És akármilyen szegény, de nem szolgált sohasem; az ura mégis csak
iparosnak számít, kitanult, – ha gyári is! Ezeket forgatta, méregette
magában s elhatározta, hogy nem teszi magát nagyon alázatosnak.

De nem is kellett, másnap délután Erzsinél örömmel látta, hogy a leány
nem nagyralátó, inkább szives és engedékeny, könnyű természetnek
mutatkozott. „Árva volt szegény! – gondolta Veron meghatottan. – Mint
én, ő is anyátlan!“ A kis zúg cselédszoba fala telistele volt akasztva
fényképpel, levelezőlappal, papirlegyezővel, – melyekre nagy bicepses
néger-akrobaták s teltmellű, trikós nők voltak föstve. A ládákban sok
öltözet ruha volt: battisztok, szövetek, egy pár selyemblúz. Egy
skatulyában kész stikkelések; s a leány rögtön felajánlott Veronnak egy
tálcakendőt, melyre azt mondta, hogy szép. Nagy szabadkozással
tukmáltatta csak magára; bár nagyon örült s elhatározta, hogy ennek a
kedvéért akárhonnét, de kerítni fog egy tálcát. „Milyen gavalléros vagy
te!“ – ismételgette a tetszős szót. „Én mindég ilyen voltam; mindent
szivesen odaadtam akárkinek. Már ilyen a természetem!“ – „Nekem is,
pedig látod, nem jó! Az embert csak bolonddá tartják a világon!“

Aztán elbeszélgettek a többi „emberről“ a világon, hogy milyen irigy,
pletykás, neveletlen, buta meg céda a legtöbb! Hát még a férfiak, –
azokról beszélni se jó! Erzsi megmondta, hogy neki elég volt belőlük,
eleget csalódott! Amerikában is volt egy magyar fiú, de ott ösmerte meg.
„Egy rendes nő… az mindig csalódik!“ – ebben a törvényszerűségben
megegyeztek; sőt a legtöbb barátnőre, is átvitték. Az is mind hamis;
csak persze van kivétel, de nehéz találni! Veron említett egy Etelkát, a
kovács lánykáját a falujokban, akivel úgy voltak, mint a testvérek,
mindig együtt jártak, minden pántlikán megosztoztak; valami jót egymás
nélkül meg nem ettek volna; hiresek voltak a faluban erről. És hogy ő
hetekig-hónapokig siratta, egészen belebetegedett, mikor más faluba
vitte férjhez egy dongásmester, özvegy pedig…

Igen. Vágyaiban, kedélyében helye volt mindég e tiszta és bensőséges
ideálnak: barátság. Finomnak és magasrendünek tetszett előtte bár nem
tudta volna jól kimagyarázni, az olyan mélységes kapcsolat, melyet nem
érzéki szálak tartanak össze; annál inkább, mert az ő köreiben oly
könnyen s közvetlenül érhető el a férfiakkal közösködés; – míg a
nőtársak, Istenem… „csak összebujni tudnak a férfíjokkal; csak annyira
van eszök; amit az állat is tud!“ Ő szerette az urát, de mikor csak
tehette, inkább kibeszélte magát előtte abban a részben,… az ember ki is
fárad, egész nap dolgozik; meg hát egy asszony csak arra való legyen?…
Jobban szerette, ha csak elbeszélgettek. Ám míg betegeskedett, Károly, –
ha nem is goromba, de hidegebb volt vele napközben is. Pedig Veron úgy
érezte, hogy ő egy betegségben még jobban, mert röstelkedés, gát nélkül,
zavartalan, ömlő odaadással tudná szeretni az urát… De egyszer egy
fiatal urikisasszony rábizott egy levelet, hogy postára adná, alig volt
leragasztva, – hát mért ne kukkant volna bele? – Volt zárdabeli
barátnőnek szólott; s Veront csodálatosan megfogták e szent, tiszta
gyöngédkedések, e végtelenül mély, lelkes és lelkies ömlengések, melyek
választékos szavait nem igen értette. Maga az a tény volt a szemében
olyan kifejezhetetlenül finom és emelkedett, – hogy két emberi lény ily
áradozón érez és érintkezik; – bár nem a „megmarkolásra“ kellenek
egymásnak… Veron csakugyan felszedett s magánál melengetett mindig vagy
féltucat beteg kutyát, eldobott macskakölyket; s ha magában volt velük,
néha oly édesen tulzó gyöngédségeket, millió becéző szót duruzsolt a
suta kis férgek fülébe, hogy kétségbeesett volna, ha Károly véletlenül
meghallja s holtig csúfolná ezért…

– Én velem nehéz jóba lenni! – mondta nemsokára a doktorné cselédjének.
– Mert én azt kivánom, hogy a barátném még mérgébe is szépen, szivesen
beszéljen hozzám; és a hátam megett rólam egy zokszót se mondjon, hanem
hű legyen, mint én, a sírig.

– Igen, Veronka, te nagyon érzékeny vagy, úgy-e? Na, nem jól mondtam? Én
a világért meg nem sértenélek.

… Ilyen ünnepi percek, mondások nem estek épen mindig; sajnos, a napi
élet nem bírja az ilyet, kivált a pincében, cselédszobában! De Veron
mégsem csalódott új barátnőjében; a leány szelíd, epétlen, adakozó és
nyájas volt vele szemközt. Nemsokára látta ugyan a hibáit is; a
viszonyuk egyre kevésbbé ünnepélyes volt, de mind össze-melegedtebb;
csakhamar nem lehettek egymás nélkül. Együtt sétáltak, egymás dolgában
segítettek, ajándékozgatták s mindenütt teli szivvel dicsérgették
egymást. Az egész környék csodálattal adózott ez előttük ismeretlen
szolidaritásnak s mindegyik fél nőtt az idegenek szemében általa. De a
doktorné, Erzsi asszonya fontoskodva csóválta a fejét és azt mondta,
hogy ez nem rendes, hanem abnormális dolog. Nem volt igaza pedig!

*

„Nem jó vége lesz!“ – mondta egy idő mulva néhány öreges szapulónő is a
mosókonyhában; de a fekete asszony hangos, szenvedélyes jó kis lelke
csak annál inkább nem tágított. Ha ezek morcognak, ezek az elbutult, vén
állatok, akkor csakugyan finom és szép dolog lehet, ahogy ők vannak a
leánnyal. Mit értenek ezek? Neki az ura, a kutyái, a barátnője mind arra
kellett, hogy érezhessen, hogy kiönthesse a szivét; legalább apró
tettekben, néma, nagy ragaszkodásban; – mert a szavakkal kifestést, bár
néha úgy vágyott rá, gátolta a szégyellés, a félelem, hogy
megmosolyogják, – meg hogy nem is igen voltak szavai: bánni nem tudott
velük. S a leány élni tudott mindezzel, jutalmazta s ki tudta mutatni,
hogy kell neki, tudott elfogadni is; viszont apró ajándékokban szinte a
könnyelmüségig pazar volt, – egy szóra mindenét odaadta volna és nem
bánta meg egy óra mulva; – nem is gondolt rá többet. Veron most már
tudta, miért nincs Erzsinek semmi félretett pénze; még azt is csodálta,
hogy ilyen ruhás; és feltette magában, hogy takarékosságra szoktatja az
ő érdekében. Néhányszor szép prédikációt tartott neki erről.

Vitorisz is megszokta lassan a dolgot. Eleinte szekálta vele néha az
asszonyt, azt mondta, hogy a tulság sohse jó és hogy ennek nincs
értelme. De Veron váratlanul jól kibeszélte magát. Hogy tán szeretőt
tartson, mint a többi munkásasszony? – Egyik nap az uruk éjtszakás a
gyárban, másikon a nőtlen, ágyrajáró szaktárs, – és felváltva alszanak
otthon. Neki az nem kellett soha, tudhatja Károly, semmi része nem
kivánta. Ágyrajárónak is a hatvanesztendős utcaseprő, szegény Sipita
bácsi volt nálok, míg kórházba nem vitte a rákbaja. De az ember kiván
még valakit az ura mellett, ha még olyan jó ura van is; és hát gyerek
nincsen. A férfi végre is megnyugodott. Ő most csakugyan sokat nincs
otthon, különóráz este. Nagy becsvággyal és kedvvel dolgozott egy
hermelinszőrméből vert, óriási, kétezerkoronás fehér filz-kalapon,
melyet Augusztának csináltak rendelésre, remekbe s egészen őrá bizták.
Csak egy ujjnyi vastag igazi-arany zsinór körül; – ez lesz minden dísze
két bojttal; – fő a façon; a főnök udvari szállítói címről álmodott
érte. Nagy testi munka volt, nehéz vasbunkókkal verik az ilyet a formán;
de Károly kedvvel csinálta, bár sokszor eszébehozta szándékosan, hogy
milyen nyomorult keveset kap érte ő, aki csinálja!

Erzsi egy-két hónapig jól megvolt az asszonyával; a doktorné kedvesnek,
ragaszkodónak találta. Nem volt nehéz hely; a fiatal özvegy szeretett
sétálni, szinházba, kávéházba járni; – elég jó módban maradt, de férjhez
vágyódott. Néha elmesélte a leánynak is, mennyivel szebb, jobb dolog a
fészkes élet, mint ez a bús, magános. „Jobb volna, ha Vitoriszné ügyesen
férjhez adná magát is, ha olyan jó barátnő!“ – De különben sok szabad
ideje s független járás-kelése volt itt a cselédnek. Az asszonya
névnapjára csinált Erzsi egy gesztenyetakarót s ibolyát vett egy
koronáért a piacon, köszöntőverset dugott a csokorba és bevitte, míg a
doktorné aludt. Az a hímzést izléstelennek látta, de azért örömet
mutatott s mindenütt eldicsekedett a cselédjével. Áprilisban falura ment
pár napra az úrnő s Erzsi kipingáltatta meglepetésül a konyhát egy
mázoló-segéddel, kivel a boltban megismerkedett. Csak nyolc koronát
fizetett; az asszonya erővel visszaadta neki, de aztán megmondta, hogy
híre nélkül ilyet azért ne csináljon másszor! Veron, mikor elbeszélte
neki, izgatottan érdeklődött a mázoló iránt. Kicsoda, hol dolgozik, hol
és hányszor látta? „Vigyázni kell az ilyen facér kölykekkel!“ –
figyelmeztette azután s a leány nem felelt.

Apró holmik, olcsóbb dísztűk, fésük, csipkék és zsebkendők sokszor
elkallódtak a háznál; de az özvegy tudta, hogy bizonyos idő mulva minden
cselédjével így van ez; kitanulják a gyöngéit. Néha, mintegy önmagát is
büntetve, mindennek hirtelen utánajárt, mindent számonvett, követelt.
Erzsi néha vissza-találta neki az eltünt granátmelltűt s ilyenkor
sértett arccal járt egy ideig; mire az asszony egyet gondolva benézett a
butorok alá s a lábasokba; tiszta-e minden? Sok hanyagság napfényre
jött; mint ahogy előre tudta is. Nem volt rossz, vagy szívtelen nő;
inkább jobbhajlamú, néha töprengő, igazságra, önjavításra kész; ha
olvasott, ebben is bizonyos izlés és komoly szándék vezette. De a
cselédügyen, – gondolta, – nem lehet segíteni a mai viszonyok közt.
Ennek a kapcsolatnak: úr és cseléd; – más, elmult kor volt igazi
levegője: a jobbágyi idő és szellem, mikor mindenki szolgált valakit,
végsőkben a királyt, az Istent; s a hűség ideálja magasztos volt és
tiszteletet keltő. Ma ez az eszmény az élclapokba került, minden
szolgáló egyéniség s az „úr“, ha kivált gondolkodik kissé félve,
lelkiváddal, szégyenkezve nyúl a másik élet szent jogába, a
függetlenségbe. S mert az özvegy belátta, hogy a cselédnek igaza van, ha
csak ellenszenvezni tud a gazdájával, kivált nő a nővel; vagy ha
közönséges, – (hisz másra nem nevelték) ha lázadva tűri sorsát s nem
tiszteli a tulajdont; – ép ezért szivesen és gyakran cserélte a
„lyány“-okat. Elve volt, hogy csak addig kell tartani egyet, míg nem mer
többet lopni, mint amenyit már a budgethez számított s míg a viszony
természetellenessége nyájasságba, elnézésbe, emberségbe takarható
kölcsönösen, – szóval pár hónapig. Mikép lehetne máshogyan: őszintén
üzletivé tenni, pontosan megszabni, vagy mellőzhetővé tenni ez áldatlan
viszonyt; ezen már nem ért rá gondolkozni; férjhez készült egyelöre.
Addig is, – már juniusban rokonokhoz, falura; s mert fűtés, korompiszok
már nincs, odáig takarítónővel is meglenne; sőt egy kis hajladozás őt is
fogyasztaná, meg egy kis kifőzésbeli, gyengébb koszt, – és olcsóbb
volna. Mindig rosszul járt, ha szentimentalizmusból tartotta és fizette
nyaralás időn a „jó“ cselédeit; mind elcábérodtak, mire ő hazakerült.
Szóval: nagyon kapóra jött neki némi éleskedések után, hogy a dult
hangulat végre valami ősszeszóláskor ideges kiabálásban sült ki, mint a
villamos feszültség. A cseléd feleselt, az asszony rendőrrel fenyegette;
a lány követelte a könyvét, az asszony „kegyelemből“ elébelökte a
konyhaasztalra – a fillérig kiolvasott pénzével együtt. „De most már
induljon rögtön!“ „Ne tessen félni!“ E drámai pillanatoktól kezdve
fokonkint alábbhagyott mindkettejük indulata, – némi katzenjammerral, de
a kibontott csomók, megoldott helyzetek enyhületével. Egyik sem bánta,
hogy így esett s egyik sem látott rendkívülit benne. Egy mindeneslány
külsőbbik, konvencionális, – mondjuk: policáj-lelkiösmerete sohasem
teljesen, s a multba visszamenőn nyugodt; – egy „nagysága“ meg, ha csak
egy babot ér, mindig és joggal röstelli kicsit az érdemtelen fölényét ez
egyoldalu szerződésben. „Neki is jobb, – mentegette magát gondolatban a
doktorné, – minek izetlenkedjünk? De előre fölmondani rossz politika
lett volna; akkor odáig a szemem is kilopja, elhordja és semmit nem
dolgozik! Jó, hogy ma bevasaltattam még vele!“… Szóval negyedóra mulva
maga csinált a búcsúzónak „még egy kis kávét“ s nem akarta megnézni,
hasztalan erőltette a leány, a zöld ládát, melybe elpakolt. Kis gúnyos
rezignációval legyintett s tán igaza volt; egy kis utikoffert a napokban
csakugyan levitt már Erzsi Vitoriszékhoz. Végre elég tisztességesen
elköszöntek egymástól.

Veron megtörülte lúgos karjait és kitörő örömmel, gyengéd öleléssel
fogadta a leányt; már tudott volt a bajokról és most megkönnyebbülten
sírtak egymás vállára borulva. „Otthagytam, mint szentpál az oláokat! –
kiáltott aztán vígan a leány. – Pedig ugyancsak hizelgett volna már a
nyavalyás, hordta utánam a kávét! De nem vagyok veszett!“ – „Ennyit se
kellett volna, hogy tűrjél!“ vélte az asszony, mély meggyőződéssel és
kicsorgatta a szennyes vizet. Erzsi oly sok rosszat beszélt neki utóbbi
időben a doktornéról s még az erkölcseit is hánytorgatta; – hogy Veron
szinte utálta! elhatározta, hogy nem is fog mosni rá!

Az ura még nem volt otthon. Károly a minap tett néhány megjegyzést arra
a kofferre, hogy jó lesz vigyázni! meg hogy vajon mi van benne? „Nekem
ugyan nem elvem az izé, – a „tulajdonjog bálványozása“; de az nem volna
szép, ha valaki bajt csinálna olyanoknak, akik pártolják és jók vele!“ –
Ám Veron megbotránkozva torkolta le: hogy gondol olyat?… Az „olyan“
alatt bensejében tulajdonkép csak ékszert, pénzt, nagyobbszabású dolgot
értett; olyat, amiért az embert a rendőrségen üthetik, nyaggatják,
becsukják. Apró dolgok, elügyeskedések! egy-két harisnya, zsebkendő,
mikor folyton mos-vasal az ember, (nyomtató lónak nem kötik be a száját)
– még egy ciha vagy lepedő is, ha nem monogrammos vagy épen szalagok,
hajcsattok, övek… Istenem, az ilyesmi inkább virtus, minden leánynak
hemzseg tőlük a ládája s mind nyugodtan hurcolja változatos jelzésü,
nagyságú s fajtájú darabjait a fehérnemű-gyüjteményének. Ő maga, Veron
például soha nem vett harisnyát, hanem minden mosni adott szennyesből
átöblített magának egy nehány párt s hordta, míg a többi ruha munkában
volt. – Az Erzsi csomagja nem nyugtalanitotta tehát.

– Tedd fel a vacsorát, szivem, mindjárt itt lesz a komád! – Na, de most
aztán nem engedünk el. Minek szolgálj te, mit szekáltasd magad; el
lehetsz miköztünk! Szegény Sipita bácsi úgyse jön már ki a kórházból,
hacsak nem szentmihálylován; – az a fülke tiéd lesz a matrác-surgyéval;
a vizvezetéknél mosdhatsz ott; aztán takarítni mégy. A szinész-urat még
holnap megfogom neked, annak a szobáját meg még egyet legfeljebb.
Délután segítesz nekem fizetés fejében putzwesch’t vasalni, neked jó
kezed van ahhoz. Na, hát nem is szólsz?

– Én szeretnék, de a koma mit szól?… (Igy nevezték Károlyt tréfásan.)

– Sohse búsulj, szivem; még ő mondta tegnap, neki jutott eszébe! –
hazudta az asszony hősiesen. De tudta: lesz annyi energiája, hogy ezt
keresztülvigye az otthonában.

*

Vitorisz csakugyan nem ellenkezett, sőt váratlanul készséges volt és
egyetértő. Igen, már hallotta volt a gyárban, hogy az üzemet a nyári
szezonra korlátozni fogják s csak az öt legrégibb embert tartják meg a
műhelyben. Vele szemben habozott a főnöke: jó és gyors munkás hírében
állt; de a könyve szerint egyetlen tartósabb helye, megállapodása nem
volt soha és ez döntött. A főnök már ismerte ezt a tipust és ki tudta
használni; szives, dicsérő szók közt igérte, hogy őszre, – őt elsősorban
– visszaveszi. Károly nem is bánta nagyon; nyár jött, az ember akárhogy
elél nyáron s Veron már félre is tett valamit. De jó lábon kellett
maradnia vele. Meg nem is baj, hogy a leány itt lesz a háznál az asszony
is jobbkedvű, az egész életmód elevenebb, vidámabb; még a nyomorúság is,
a szapulás-gőz meg a csuszpájzvacsora is. „Nem is rossz nő az a bumfordi
leány, csak egy kicsit buta!“ – gondolta Károly.

Pedig tán inkább lusta volt egy kicsit és néha beszédre, gondolatra is;
csak az egyforma babramunkát szerette. Mint egy jó meleg, dunnás ágyban,
úgy fészkelt meg a Veron eleven és tevékeny, jó szeretetében. Most már
nem igen erőltette magát komoly és tartalmas beszédekre az amerikai
viszonyokról, az életről, a családjáról, a világi rendről; amicskét
tudott vagy valaha gondolt, kiadta a legelső, ünnepieskedő idejében a
barátságnak. Itt, a pincében nem is öltözte, gondozta magát olyan
rendesen, mint cselédkorában; pedig Veron szivesen mosott rá is.
Mindenben ernyedtebbnek látszott, sokszor megállt, ellógott, mélázott.
Dologra kapni nehéz volt, de ha egyszer hozzákezdett, szépen és finoman
vasalt, pontosan és tisztán nyomkodta ki fonáján a fehérhimzést,
izléssel hajtogatott s úgy belejött, hogy abba se akarta hagyni. Csak
Veron készítsen kézhez neki mindent, azt szerette. De örült, ha az
asszony dicsérte a munkáját és mindent szerényen megkérdezett: „Jó lesz
így, anyuska?“

Csakugyan a Veron érzése és szerepe is egyre anyaibb lett vele szemben.
Jóságos elnézéssel mosolygott a leány nyalánkságán, tréfálkozott rajta,
de ha csak tudott, hozott vagy csinált neki egy-egy falatnyi jót.
Persze, olyankor Károlynak is, „a másik gyerekének“; dehogy is
hanyagolta volna el! Hanem a kis kutyákat mind elajándékozgatta
sorjában; jól megnézve, hogy kinek, hogy „jó sorsba jussanak“. – Sokat
mulatott azon is, hogy a leány szeretett soká a dunnák közt heverészni
reggel; s e tekintetben Károlyban megértő szívre talált. Nem volt baj,
mert a férfi most „szünetelt“; a leány meg csak délfelé ment takarítni a
két szinészére, mikor már próbán voltak. A fürge asszonyka hajnaltól
sürített, nyugtalankodott, sepert, kávét főzött nekik és néha
mindegyiknek odavitte az ágyba füles csuporban, karéj fehér cipóval;
olyan öröme telt ebben! – „Bujjunk el, hékám, mert kikapunk az
anyuskától!“ – kiáltott Károly és kacagva húzta fejére a dunnát, ha
Veron valami rosszalkodáson érte. Ő is jól érezte magát a két nő közt;
nem igen voltak férficimborái; inaskora óta „asszonyvitéz“-nek csúfolták
a műhelyekben. Nem ivott, nem kártyázott; olvasni meg szinházba menni
jobban szeretett, – meg csinosan tartani magát, külsejét. Méltányolta a
női kézimunkát, az uriasszonyok szép toillettejét; mindez féligmeddig a
szakmájába is vágott.

Veron egy zálogházban tizenöt méter piros battisztot fedezett fel,
megvette és két egyforma ruhát varratott pünköstre a házmesterné
húgával, ki varrni járt; kimosta érte kétszer minden szennyesüket.
Károly ismerős forrásból két nyári kalaphoz valót szerzett, csuda olcsón
megcsinálta; s meglepték Erzsit az ajándékkal; abban mentek az ünnepen
templomba, kirándulni; – Károly is velük. A Hűvösvölgybe másodnapján
kivittek egy regényt, a férfi felolvasott, megtárgyalta a feleségével a
történetet jóizüen ott a napsávozta, erdei füvön, mely szokatlanul édes
volt a szemüknek, bár poros kissé és til-tul ujságpapirosoktól
tarkázott. Veron ép úgy tudott élvezni, megérteni, befogadni, – mint
aktivkodni, dolgozni, ha kellett. Oly eleven, sistergőn meleg volt a
fényes, szép kis élete! – Közben meg-megigazította Erzsin az új ruhát,
hogy ne gyűrődjék. – Erzsi is figyelt a könyvre, szerette, ahol értette,
de megzavarták minduntalan az úton jövők-menők, az ünneplő ruhák,
beszédek, – majd az elemózsiás-kosárra pillantgatott; de a szúnyogok is
nagyon csípték a battiszt alatt dagadó karjait, meztelen nyakát. Károly
néha „viccből“ odanyúlt, segített ő is vakarni. „Na, majd én ott is,
hékám!“ – kiáltott kissé nyeglén, mikor a leány a harisnyakötő alá
nyult, dühösen a sok csípéstől. „Csitt legyen… Károly!“ – védelmezte
Veron a leányt. Esteledett, a nap pirosan szállt a halványzöldlombú,
szép hegyek mögé; Veron szinte kimeresztette a két fénylő, kis fekete
szemét a villamos-állomásnál, hogy többet befogjon, felszívjon még
beléjük e ritka gyönyörűségből búcsúzóra. Az ő szülőfaluja is Borsodban
ilyen enyhe, tisztarajzú hegyek koszorújában ült meg; és benne napos,
erdős, kislyánykori emlékei, szűz és nyugtalan szíve hajdan,… a kovács
Etelka lánya,… a gépész, az első,… nagy darab, erős férfi!… Erzsi a
tolongó embereket nézte és arról beszélt, hogy Amerikában még ilyenkor
kezdődik az igazi mulatság, sátorok vannak ilyen helyt itallal és
mindenféle jóval. „Egyikbe meg dupla ágyak felállítva, úgy-e hékám, csak
be kell menni?“ – kérdezte Károly durva kacajjal és megcsípte a lyány
kemény csípőjet. „Te, a bolhát meg lehetne ölni terajtad!“ –
Elvörösödött, mert Veron odanézett rémülten, majd lesve, nem hallották-e
mások? Az ura melléugrott, szolgálatkészen a karját nyujtotta neki, hogy
fölsegítse. Erzsi utánuk tápászkodott.

Károlyból néha csakugyan kiütközött a durva mesterlegény; e fölös és
fehér női hús látása ilyen hatással volt rá. Veron ilyenkor mindig
rendreutasította, komolyan védve meg a barátnőjét. „Egy rendes nővel,
pláne leánnyal nem illik így beszélni!“ – De Erzsit is elővette másnap
négyszemközt, igazi kisanyásan. „Fiam, egy férfinak nem szabad annyit
megengedni, illetlen szót, csúfolódást. Kivált egy leánynak tartani kell
magára; máskép a legkorektebb is vérszemet kap!“ Erzsi leszegett fővel,
némán szedte képére a dorgálást; a hallgatása sem dacot, sem megbánást
nem fejezett ki; de Veron jóra értette, megsajnálta, még ő kért szinte
bocsánatot. Nagyon kedvesnek látta ezt a „nagy gyereket“ duzzadt, fényes
bőrével, gödrös álla szelid mosolyával, engedékeny, lágy természetével.
„Árván nőtt szegény, nem volt aki tanítsa!“ – gondolta el és
eszébejutott, hogy tán ő se botorkált volna annyit az életben, ha anyja
él. Vagy ki tudja? Ilyen korában már, – maga is teherben, – ő szedte fel
az utca kövéről a csaknem naponta ittas gépészt.

Ilyen prédikációk után néha Erzsi is felfujta magát, félnapig haragban
volt Károllyal, nem szólt hozzá; de csakhamar megfelejtkezett,
kiengesztelődött; s akkor a férfi is tisztességesebb volt vele. Néha,
összebarátkozva, ártatlan, apró tréfákat csináltak „anyuska“
bosszantására; a végén együtt mulattak rajta hárman. Veron soha
intenzivebben nem érezhette, mióta élt, hogy szerettei szeretik,
tisztelik és szükségük van rá. – Esténkint segített az ura is teregetni
és zavarta, noszogatta a leányt, jöjjön, dolgozzon ő is, segítsen
anyuskának; – aztán bolondozni kezdett vele, kergette a vizes lepedők
alatt bujkálva, melyek lecsüngtek a kötelekről. Ha sok ruha volt és
padlást béreltek húsz fillérért, oda se engedte felfáradni az asszonyt.
„Neked megárt a lépcső, fiam, hadd jöjjön az a virágszál, eleget pihen
úgyis!“ – és felment a másikkal és jósoká maradtak. – Néha, nagy
jókedvében odahúzta az ágyra maga mellé mind a kettőt, vagy már úgy is
ott pletykáztak, vicceltek alsószoknyában körülte; – kétfelől átfogta
őket a két karjával és míg Veron felé sandított egyetértőn, cinkosan,
mintegy kicsúfolva a leányt; másik kezével marokra fogta annak a husát,
jól belecsípett. De Erzsi nem visított, hangtalanul, lágyan lapult el a
férfi hóna alatt, jól ránehézkedve. Néha még akkor is hancuztak ketten,
mikor Veron már kifáradt, lepihent; egymás haját cibálták kacarászva és
egymás fejéhez hajigálták a kockás ciháju párnákat. „Elég már,
gyerekek!“ – szólt Veron néhányszor félálmában. – „Le a villanyt! Erzsi,
eridj az alkovba!“ Nemsokára csend lett. Egy esetre később emlékezni
vélt; hogy reggelre ébredve még ott lelte a leányt Károlynál;
szoknyában, de mezitláb, félig a takaró alá csúszva rendetlenül; s
mélyen, nyitott szájjal aludt. Megrázta a vállát vigyázva, elvezette
kézenfogva; – az szinte alva járt, mormogott. „Gyere csak siess az
alkovodba, az ágyadba! Az már csak nem illenék, ha felébredne és ott
látna!“

Valami homályos és kelletlen félgondolat megdöbbentette néha; a gyanú
árnyéka. De csak egy pillanatig. Nem! Az nem igy szokott történni!
Hallott házasságtörő históriákat, mikor a férj megutálta feleségét a
másik miatt; avval ment sétálni, annak udvarolt, ráköltötte a pénzét. De
Károly sohasem volt hozzá jobb szívvel, – ezt érezte, – soha úgy a
kedvébe nem járt,… és a leányhoz, – bárcsak ne lett volna olyan
csufondáros, néha goromba is!… Inkább még ez volt a baj!

Egy meleg juliusi reggel Veron kovászbavaló ugorkát válogatott a közel
piacon; (azok otthon aludtak még,) mikor megszólítja egy szakácsnő: hogy
ő itt szolgál a téren egy orvosnál, az ura ápoló az Angyalföldön, a
tébolydában; csak azt szeretné megkérdezni, már sokszor akarta, hogy az
az Erzsi hogy viseli most magát? Rendes most? (Kezével táncos vonalat
írt le a homloka előtt!) Veron ámulva, meglepetve tudakozódott.

– Hát asszonyság nem tudta, hogy a tébolydába volt?

– Dehogy!… sápadt el Veron és szinte meg kellett fogódznia, hogy el ne
essék.

– Na nem kell úgy megijedni! Csak megfigyelésbe volt,… a konyhába tették
úgy használták, mint cselédet, utoljára is elbocsátották, hogy semmi
biztos bajt nem látnak a fejébe. Csak néha olyan… andalgós.

– Sohse vettem észre!…

– Biztosan nem is igaz; tán csak tette magát, hogy ingyen utazhasson
vissza a hajón. Így, mint bolondot, hazasuppolták.

– Suppolták?

– Igen, – én nem tudom, igazi-e, az én uram így hallotta az ottani
doktoroktól, – hogy odakinnt lopott volna. Na… nem valami nagyot, csak
úgy eldugdosott kis limlomokat a szolgálatban; valami legénynek adta, –
de ottan szigorúak, bevitték, nyaggatták magyar tolmeccsal a
kondzulátustó’, hát hogy akkor tetette volna gárgyúnak magát, hogy
megszabaduljon, még haza is jöhessen! Ha így volt, akkor még nagyon is
okos esze volt neki, – hát nem? – hogy ezt így kikomponálta! Na megyek,
Isten áldja meg!

Veront mintha fejbeütőtte volna az első megdöbbenés. Borzasztó! Hogy a
leány semmi ilyest nem említett neki! Hogy van az életének egy rejteke,
egy egész szakasza, amiről el nem számolt! Hogy látszólagos naiv
ártatlansága mögött mennyi ravaszság, titkolódznitudás van és ki tudja,
micsoda próbálások?… De ahogy hazafelé tartott szédelegve az izgalomtól
s a teli kosár súlyától a melegben; – lassan egyre tisztult a
gondolkodása, érzése. Hogy is volt csak? Elhallgatta, hogy ott volt?… Ez
csak természetes, ilyennel nem dicsekszünk; s nem kérdezték, hát nem is
hazudott. De az jó, hogy nem volt igazán,… ó Istenem!… Gyerekkorából a
legrettentőbb és legtitokszerűbb képét hozta az elmebetegségnek; ott a
faluban egyszer egy őrült suszter kiirtotta az egész családját!… De
Erzsi tette magát ravaszul, okosan – egy egész hosszú hajó-út alatt is,
ó,… hogy volt annyi bátorság benne? Hogy nem félt, hogy igazán megkapja?
De nem; egyszer azt mesélte, hogy a hajón a konyhán volt, mosogatott;
így ingyen hozták! Szóval, csak ott tette magát egy kicsit, – az
idegenben; hogy megszabaduljon, mert nyaggatták, – ó, szegényt,
szegénykét, ki tudja, mennyire? Holmi apróság miatt, hisz mondta az
asszony! Még azt sem maga használta el, hanem másnak adta, valami komisz
férfinek, kutya hálátlannak, akit szeretett!… S a Hiúz-utca sarkán már
drága melegség lüktetett a Veron szíve körül, csaknem sírt, csaknem
zokogott hangosan és fájó-boldogon, annyira sajnálta és szerette ezt a
sokat szenvedett teremtést.

– Asszonyság kedves! – szólította meg a fűszeres a boltajtóban. – Nem
azért mondom, csak említem, hisz magok rendes fizetők, bár mind olyan
volna! Csak hogy az a kis számla nem ment ki véletlenül az eszéből?

– Nekem – számla? Milyen, micsoda?

– Na, hát Erzsike vitte vagy kétszer-háromszor.

– Micsodát?

– Egyszer mandula meg malaga volt valami tésztához; egyszer
töltőtt-csokoládé, de csak törmelék; meg negyedkiló édes teasütemény;
négy korona hetven az összeske!… S a boltos fürge szemei kiváncsian
néztek rá.

– Igen,… persze, már tudom! – felelt hirtelen, bár kissé kényszeredett
hangon. Most nincs nálam, – de a napokban még, – hisz tudja, Petz úr!

– Kérem, ké-érem, asszonyság!

Veron a lelke mélyéig fel volt háborodva; minden megfordult benne ettől
egy pillanat alatt… Hogy lehet ilyet csinálni? Adósságot! (Ó, milyen
emlékei voltak e szóról, mit szenvedett, míg mind letörlesztette! Pedig
csak így, kicsin kezdődött akkor is!)… És egy másik szegényt csapni be,
magához hasonló sorsut!… Egész lénye hangosan, felháborodottan
tiltakozott. Már kiszállt belőle az iménti meghatottság; egy perc alatt
mély szomorusággal értette át, mennyire különböznek ők ketten, milyen
összeillőtlen a természetük a leánnyal.

Mikor Erzsi hazajött, egy ideig nem is birt neki szólni; s az, mintha
érzett volna valamit, némán somfordált körötte. „Ezt már nem hittem
volna rólad,… ilyet nem szabad,… nem becsület ilyet tenni!“ – szólt
végre és a sírás fojtogatta. Ha a leány is sirvafakad, bocsánatot kér,
mint annyiszor, – biztosan a szívére öleli. De az nem merte; némán,
összezavarva, megátalkodottan ült és sápadt volt. Károly hazajött,
vidáman, mert három koronát keresett véletlenül valami kis közvetítésen;
– kérdezte van-é ebéd, odaadta a kis pénzt negyven fillér híján, – és az
asszonynak nem volt szíve a csúnya, izetlen ügyet fölemlegetni előtte.
Délután liferálni kellett több helyre; s a leány halkan, lesütött
szemmel ajánlkozott, hogy felét ő elviszi. Megindultak hát együtt a
férfival; de különfelé volt útjuk.

Délután levelet hozott a postás Erzsi címével. „Mi a csuda!“ – gondolta
Veron és a legmélyebb meggyőződéssel jogosítottnak érezte magát, hogy
rögtön felnyissa. A forma kedvéért ugyan kötőtűvel srófolgatta fel a
borítékot; de egy percig se habozott. „Kedves hugám“ – így kezdődött és
az asszony nagy érdeklődéssel betüzte végig.

„Az a Maris, aki is az árvaházban szolgál, itthon vagyon és beszélli,
hogy talált téged piarcon, hogy elhagytad heled és kovártélba vagy
üsmerősnél. Csak kedves hugám, magadra igen vigyázzál, arra intelek. Ha
már odaátról csúnyán kellett, hogy hazagyőjjél, legalább most
megbecsülted volna az szolgállatod magános özvednél, hogy lett vólna egy
kiadós heled a könyvedbe, ne nézzenek cábérnak, ha már szolgálsz, egy
bárónőhöz is mehetnél, ha az a Nyika Julis el tudott menni, már két
esztendeje van ott, nyolcszázhetven korona spórpénze, de te annál külömb
is vagy, amikor jómagadat megbecsüllöd. Csak egy baj, hogy ideigóráig
van a te jóságod, akkor megúnod magad, valami rádgyön, mi istenverés ez
rajtad, hogy olyan gárgyú vagy némelykszer, kedves szeretett testvérem,
mint ha Isten szép eszed vette volna, mindent elhagysz olyankor, melyre
igen vigyázzál maoltátul fogva, kivált az férfiat ne kivánnyad, nincsen
abba semmi jó, inkább félretegyél, ne herdáld el mindened, miránk
szégyent ne hozzál, jól tudod, tanitó volt, szegény tatánk, népművellő,
nem olyan családból vagyunk, ha iparosék vagyunk is, mellre igen kérlek
tisztelettel öregeb testvéred Lakatos Teri.“

Veron úgy-ahogy, visszaragasztotta a levelet és nagy szerencsének
érezte, hogy hozzájutott; mintha izgató és nehéz titkokról hullt volna
le a lepel. „Hát mégis igaz, hogy tanító volt az apja!“ – ez volt az
első gondolata. Aztán eszébe jutott, hogy abban meg hazudott, hogy a
családja ellenezné a szolgálatát… De hogy kimesézte, cifrázta ezt, mikor
először itt volt Veron szive elszorult a gondolatra, mennyire tisztelte
ő akkor, milyen kitünőnek, összeszedettnek, deréknek látta, – milyen
rendes és okos volt, milyen új! Igen, ez az, ebben van igaza a levélnek:
csakugyan sokaknál külömb ez, ha megbecsüli magát. – De csak
ideig-óráig, akkor aztán rágyön… elhagyja magát; – így lehetett ez
mindég! „És kivált az férfiat ne kiványad!“… Hát ez is, olyankor ez is!
Persze,… Amerikában is!… De most már régen megbecsüli magát az ő keze
alatt. De vajon igazán?…

Kitett az ajtó elé az utcára egy kis széket, várta őket haza; vacsora
készen. „Hogy lehetne rajta segíteni?…“ A nap hanyatlott már, a nagy
házak falán nőttek az árnyékok, a görbe sikátorba be lehetett látni,
hogy táncol a por az ablakok előtt; fenn egyik ormon egy műterem
üvegfala pirosan lángolt fel, milyen szép volt! „Pedig tán nem is tehet
róla, csak ki kéne oktatni!“… Távolról oly erősen hangzott ma a sok,
városi zsivaj, messze hangok… mintha egészen a pesti oldalról. „Mi az,
de sokan kiabálnak máma! Vagy mert szép, tiszta idő van?… De már
jöhetnének!“ – Egyszer úgy tünt neki, mintha sokan egyszerre „éljen“-t
kiáltanának. De csak itt a közeli téren. Az utca megtelik néppel. Sokan
haladnak a tér felé sietve. „Mi, tán udvari kocsi!“ – gondolta
kelletlenül; annyira elfoglalva a maga gondolatával. A huszonnégyből
kijött a cseh szobalány karonfogva a vőlegényével, egy führerrel a
bosnyák ezredből, kivel már négy éve várnak egymásra kicsit unatkozva,
de híven. A lány szeme ki volt sírva, a legény, – ez a józan
katonasuszter, – mintha ivott volna kicsit. „Éljen a háboru!“ – kiáltott
felé és nevetett. „Mi az, mit beszélnek?“ „Hát asszonyság nem tud?
Menyünk mekverni kutya Szerbia!“ Veron nem értette. Mindig azt hitte a
piros bosnyák fez miatt, hogy a legény nemzetsége igenegy a szerbbel,
vagy efféle! Azt hitte tréfálnak, utánuk nézett soká… „Hát asszonyság
csak itt ül?“ – nevetett rá a házmesterék varrólány-huga; kalapban,
keztyüben lépett ki most. „Az egész világ betódul most Pestre, nagy hecc
van, a Gellérthegyen katonazene, lámpakivilágitás!“ – „Persze, –
éleskedett a lány nénje, – Vitoriszné asszony nem megy az Erzsi nélkül!
Az meg tán együtt mulat ma Vitorisz urral!“… Elmentek mind, a lárma,
embernyüzsgés tovább huzódott egyre, be a város felé. Csak gyerekek
maradtak az utcában, meg néhány cseléd a kapuk alatt; azok tárgyalták a
történteket hangosan, izgatottan. „A történelmet“… Ők már délben
hallották… Persze, Károly Budán liferált reggel… Minap említette, hogy
most érdekesek az ujságok. De hogy nem hallotta mégis, ő mindenről tudni
szokott?… Vagy csak neki nem mondta, hogy lesz ma valami mulatság
Pesten… Ó Istenem?… A házmesterné iménti szava a Veron lelkébe szúrt,
bár végig se gondolta még.

– Na, szomszédasszony, lesz egy kis hecc, úgy-e? – kiabált át a boltos.
– Mitőlünk is megy a segéd, holnap kell jelentkezni.

– Az én uram is?… riadt fel benne hirtelen, mindennél hangosabban a
kérdés, az egyetlen kérdés.

– Hogyne! Mikor volt katona.

– Nem volt az sohse! Mindég kidobták. Trachomás-szemű.

– Na, hát akkor nem megy most se!

– Biztos?…

– Hát persze! Hát mért legyen katona, mikor nem katona?… Én is úgy
vagyok! Ott van különben kiakasztva a plakáton.

A boltos bement; Veron szive egyszerre eltávozott a „köz“ ügyétől,
elnyugodott egy percre. De aztán gondolkodni kezdett újra. Hol járnak
azok, micsoda rendetlenség?… Mi lesz, ha csakugyan későre maradnak és
neki itt kell várnia?… Besötétült, egy lámpagyujtogató loholva szaladt
végig az utcán, létrával felsurrant a gázpóznákra, – egyébként szinte
kihalt volt az utca. Messze-messziről durrogás három egymásutánban, majd
a tramtadram hangfoszlányai, nagy embertömegek nyujtott kórusa, mint
valami visítás… „Csak kiabáljatok, bolonduljatok, – nekem más a bajom!“
– gondolta és karjára fektette arcát. Nem határozta még meg pontosan e
bajt; de a ruha ujja átnedvesedett a könnyektől. Így ült
összezsugorodva, magába temetkezve, mindenre elszántan, – sokáig.
Egyszer felvetette a fejét; a sarkon, a trafik előtt sötétlett két siető
árnyék, – ők voltak, megismerte a másik pillanatban. Mintegy
megszabadulva ugrott fel, besietett, melegre-tenni az ételüket, „Na,
asszony, – kiáltott be Károly előre, – felfordult a világ!“ – „Te,
anyuska, van akkora cécó Pesten, hogy olyat még Amerikában se…!“ – Veron
kissé arcához hajolt. „Ó Istenem, – te ittál? Érzem rajtatok; ittatok
mindaketten!“ – szólt reszketve és elfordult.

– Na, csak egy ilyen picurkát, kismama!

– Kérlek, Veron, – ilyenkor csak muszáj egy pohárral. A hazáért!

Veron a falnak dőlt, hirtelen lehunyta a szemét. „Haza“ – szép,
„ünnepélyes szó“, néha olvasta az ujságban és nem gondolt semmit. De ha
kimondta életében, beszédközben – egy kis falu állt a lelke előtt,
rajzos, borsodi hegyek koszorujában ellapuló fehér folt, erdők,
fa-virágos tavaszok, vasárnapi harang, szagos gyaluforgács a műhelyben,
a kovács lánya… És most jön valami borzasztó! Az emberek kiáltanak az
utcán… és a faluk, az olyan faluk határát elfogja lepni a fegyveres
katonaság. Majd tanyáznak az erdőn, kitörik a fát, a kerítéseket;
elhajtják a pásztoroktól az állatot, a jószágot a házból. Az asszonyok
sírnak és félnek, a hegyek oldalából ágyutorkok ásítanak, a templom
összedül, a kazal kigyul,… igen, így mesélte a nagyapja a negyvennyolcas
időből. A haza, a hazák,… mindenkinek van tán faluja!… De most kiáltanak
odaát Pesten!

– Hagyjatok békét nekem, hagyjatok! – nyögte.

– Na, ugyan, hisz a komának úgy se kell menni!

– Hát a többi! Az idegent ne sajnáljam?… Ó, hát nem értitek ti,… ti!
Hagyjatok nekem békét!

És zokogva esett az ágyra.


II.

A napok pedig tovább haladtak és a külső élet sok különös új zaja és
mozgalma csak mint felszínes napiszenzáció hatott le a Hiúz-utca e
pincéjébe. Vitorisz odaadóan bujta a krajcáros ujságokat, mindenre
kiváncsi volt és nehezen szokta meg, sőt nehezen hitte el, hogy nem
követelhet tájékoztatást mindenben a napisajtótól, melynek betűje
azelőtt tápláléka és szellemi tengelye volt, műveltsége fokához mért,
kellemes és kielégítő. – A város képe csodásan megelevenült, tömérdek
vidéki özönlött fel, az utcákat ellepték a félig-beöltözött
katonaruhások, fontoskodó arcú cserkészgyerekek vágtattak végig
közöttük. Sok síró asszonyt lehetett látni, de százszor több vidámat;
összekarolt párokat, nyílt, fesztelen megujult szerelmeket.
Villamosokban a fiatal népek úgy bujtak össze, hogy azért „rendes
időben“ rendőri beavatkozás járt volna.

Az élet általában fokozódni látszott. Nyakra-főre házasodott mindenki s
oly édes, üdítő volt e máskor ezerszer meggondolt, súlyos lépést
elkövetni bátran, hirtelen, gondolkozás nélkül; és ámulni rajta, hogy
nem is olyan nagy eset! Csak a Hiúz-utcában kilenc új-asszonyt számoltak
össze. A cseh szobalány kimenőt kért tizenegykor s délben már mint a
führer hitvese szolgált fel az asztalnál. A házmester húga is így tett
egy trénkáplárral kit nemrég ismert meg egy majálison; mesélte, hogy
hiba volt az iratokkal, de az urak a polgármesteri hivatalban füléhez
hajolva kérdezték tapintatosan, komolyan: „Baj van, kisasszony?“ – Ő
lehajtotta fejét és elhaló hangon „igen“-nel válaszolt, (pedig szó sem
volt bajról, magyarázta nevetve-pirulva), akkor aztán nem görditettek
akadályokat.

A kávéházak zsúfolva voltak, minden asztalnál beszéltek hangosan,
egyszerre; s ha az ember figyelt, észrevette, hogy mindig ugyanabban a
szellemben: az esélyeket vitatták, a közeli lehetőségeket. Mindenki
látnok és stratéga volt; „swarmlénia, front, csapatösszevonás,
offenziva, sturm“ és még egy sereg ilyen új szó ösmerete, – ki tudja
honnét? – de kötelezővé vált lenézetés terhe alatt. Viszont tekintélyre
tett szert, aki közámúlat közt kivágta, hogy egy drednaut hány tonna
súlyu, Mások komolyan azt állították, hogy ők már megtanulták „a sorok
között“ helyesen olvasni a mostani ujságokat. – „Karácsonyra végleg
itthon leszünk!“ – magyarázták fiatal önkéntesek a családi karavánnak,
mely néha az összes tántikkal és bácsikkal követte őket utcahosszat,
kávéházba, lerázhatatlanul. „Lesz abból tavasz is!“ – fontoskodott egy
beavatottabb; míg mélázó, hallgatag emberek egy-egy sarokban halkan
kifejtették, hogy „elvben, elméletben“ semmi se mond ellent annak, hogy
akár igen sokáig is el ne tartson. Kinevették őket vagy elhalmozták
praktikus ellenérvekkel, pszihikai, gazdasági meg ész-okokkal. – „Nem is
árt, – mondták némelyek, – ha egy kicsit megrázódik alapjában ez a
korhadt, büdös rend; ha azok, akik olyan disznó biztonságban ültek és
híztak az aranyaikon, legalább megszeppennek kicsit!“ Mindenki azt
hitte, hogy a gazdagok talán még jobban megszenvedik az idők e
rázkódásait. „Hiába van ma a bankba pénzed; éhen halhatsz, de ki nem
veheted:“ – ezen tünődtek őrömmel. Némelyek hangosan és szabadon
beszéltek, megmondták ellenvéleményeiket, kifejezték érzésüket; mások
riadtan és vésztjóslón figyelmeztettek óvatosságra; s akkor a
félénkebbek már a commune tilóját vélték nyakukon érezni, megborzongtak,
nem aludtak az éjjel. Mindenféle elfogatásokról meséltek; általában az
emberek elvesztették egy kicsit a lehetőségek, valószinüség mértékét.
Kivált az iskolázottak; ha még nehány Kemény vagy Jókai regényt is
elolvastak valaha.

Független gondolkodású emberek néha idegesen kerestek valami okot a
felháborodásra, de olyat, mely a közhangulattal megegyezzen és
visszhangra találjon. „Hős katonáink“ valami kis kényelemhiányát
hánytorgatták. Ám ami felülről jött, hivatalos helyről vagy az
ujságoktól; az örökös megnyugtatás jegyében volt tartva, – s ez néha
szárnyat adott a rémhireknek. Vidéki levelek rosszul jöttek civil
rokonoktól is; pedig ez emberek igen vigyáztak, hogy mit írnak. Néha
egy-egy anya vagy feleség már rég a harctéren hitte, rémlátásaiban
elesettnek siratta hívét; mikor egyszerü sürgöny hívta valamelyik messze
vidéki városba, melyet sohse hitt, hogy valaha meglásson. „Leveleimre
semmi válasz. Jöjj, még hetekig együtt lehetünk!“ S mentek, utaztak a
borzasztó tehervonatokon, zsúfolt kocsikban éjjel-nappal,
agyonellenőrizve, izgalomtól kimerülten, reszketve: „Ott lelem-é még?“ –
Kihamvadtnak vélt, elgyöpesedett, gondok-rágta vagy unalomba-halt
érzések, szeretetek ujultak meg, felfedeződtek, égtek sziporkázva a
megindultságok e rezgő levegőjében. Az asszonyok becsesek, drágák
lettek, kiki a maga formája szerint. Türelmetlen könyörület, dühös
részvét tartotta izgalomban az idegeket. Az igazi fájdalom, a rettegés,
kín megbujt néhol magárahagyva, nem is értve.

Mindennek fulladt visszhangja verődött a Hiúz-utcában is. A kapú alatt a
huszonegybeli viciné fogadkozott; hogy menten leöntené forró vízzel, ha
egy kutya szerb most véletlenül idetévedne elébe. A legöregebb
szapulóasszony a mosókonyhában az Isten büntetéseként fogta fel az
eseményeket, mert nagyon rossz volt már a világ, kivált az asszonyok. És
elmondta, – mert székelyföldi volt, – hogy háromszor járt fel
halottaiból Borbán Áron és tanította az embereket, hogy három zivatarja
jön az Istennek, ha meg nem térnek; egyik a háború lesz, utána majd a
sáskák jönnek, de harmadjára már a világ vége… De az utcákon, – fehér
battisztköpenyes, lebegő fejdíszű, szép, gazdag nők autóztak naphosszat
nagy vöröskereszttel a karjukon és valami titokzatos, de borzasztón
sürgős és fontos küldetésben. A legkomolyabbak közülök
eltitkolhatatlanul örültek, hogy, mint mondták, megtalálták önmagukat,
önérzetüket immár életfogytiglanra; mert megtudták, hogy fel bírnak
kelni hét órakor és nem kell már tisztelve csodálniok a dolgozó nőket, –
évtizedek, életek robotoló rabjait – Veronék láttak egy este kilenc
tájban, erre sietni két hóruhás, vöröskeresztes fiatal leányt
kiséretlenül és gyalog; a doktorné rokona volt a barátnőjével; mindenki
tisztelettel nyitott utat nekik. A tárt ablak alatt megálltak, az egyik
lihegve, nevetve felkiabált: „Ott van-e már Sanyi?… Nézzen ki, előbb
nézzetek ki ránk: kosztümben vagyunk!“ Kihúzta egy szőke hajtincsét a
kacér fejkőtőcske alul és nevetve szaladt fel a vőlegényéhez, ki ugyan
„fölmentett“ volt, de kivel egy hét mulva mégis sommás, „háborús“
egybekelésre készült. A férfiak, civilek kedve is megjött a házassághoz.
Általában a hungarákkal megszaporodott társadalmontúli nök hemzsegő
rajának nagy konkurrenciát csináltak a divatba jött és édes hites
szeretőkké kibomlott törvényes feleségek. A doktornénak is komoly
szándékkal udvarolt egy jóállásu, özvegy, vasuti mérnök. Az önkéntes
ápolónők tanfolyamára járt a Petz fűszeres sógornője is, egy nyúlánk,
barna leány; s „csakolyan“ volt az ő fehér jelmeze is, mint a doktorné
húgáé. Sőt ő „jobb társaságban“ tanult, csupa diplomás és úri nő közt. A
souterrain őt fogta körül és ostromolta kérdésekkel. Két kezét a fehér,
nagy zsebekbe sülyesztve leereszkedő fölénnyel beszélt az utcán.
Elmondta, hogy szegény öreg Sipitát operálták ma másodszor s azon
tanultak asszisztálni, az öreg ordított rémesen, mert már nem
altathatják, nem birná; de ő már el tudja hallgatni nyugodtan a
legőrjítőbb sikoltozást is, csak bele kell jönni! Egy „híres zenész
felesége“ a legbúzgóbb köztük, ő fogta a fejét, leborult, odaszorítota
arcához az utcaseprő verejtékes, kíntól torzult arcát és vigasztalón
suttogott a fülébe: „Bácsi!… No nem, nem… bácsi!“ Veron eltakarta az
arcát, de a vicinék nem erre voltak kiváncsiak; hanem hogy van-e már
sebesült, igazi, háborús sebesült Budapesten? Némelyek biztosan tudták,
hogy tegnap hozták az első ötvenet Szerbiából; mások meg már kétszázról
regéltek suttogva. „Minek is titkolja a kisasszony?“ – „Majd lesz
magának, – fenyegette a szomszédját egy testes szakácsné, – csak
terjesszen itt rémhíreket!“ De a kisasszony titkolódzó arccal diszkréten
összeszorított ajakkal hallgatta őket; végül, mintegy elszántan és
magát-erőltetve kijelentette: „Hát nincs, ha mondom, egy sincs! Nekem
csak elhihetik, lelkem!“ S mint a gigantikus világscéna egy igen jeles
szereplője; kit fontos tekintetek köteleznek, sarkonfordult, nehogy még
kiszalajtson a száján valamit. Ijedt megdöbbenésben hagyta hallgatóit,
azzal a biztos hittel, hogy elképzelhetetlenül nagyszámú sebesültet,
véres, csonkított, összekötözött szenvedők rémes, hallatlan tömegét, –
talán ezeret is rejtegetnek már itt Budapesten…

S mikor pár hét mulva igazán megjöttek és folyvást jöttek, – már nem
félt tőlük senki. Pár nap alatt megszokták s megkedvelték e sápadt és
bepólyált tagu, de többnyire vidám embereket, kik nyitott autók hosszú
sorában jöttek kényelmesen hátradőlve, ép kezükkel integetve, elkapkodva
a virágokat s viszonozva az „éljen“-t; ünneplő népek sorfala közt a
kórházig; hol már az ajtóban frissítőt kínáltak feléjük a hölgyek, – a
legénységnek töméntelen cigarettát, gyümölcsöt, szirupot és zörgő
aprópénzt. A kórházkertek rácsos kerítésen folyton cukorkákat dobáltak
be a kinn üdülőknek; azok felszedték, mint a cirkuszi szereplők, aztán a
rácshoz jöttek mesélni. „Igazán olyan rettentő az a háboru?“ – kérdezték
szomjasan; s a hősök elmesélték hajmeresztő komitácsi-történeteiket.

– Igazán, Veronka, te még egyszer sem voltál kórházban, látogatni! –
panaszkodott Erzsi. – Mióta hívlak, nem is szép tőled!

Veron némán, kicsit fáradtan hallgatta. Csaknem két hónap óta törték a
gondok és kételyek, figyelni kényszerítve azok tetteit, perceit, kikre
eddig nyugodt szeretetében az életét bízta. S míg elfoglalt, tépelődő
lelkére tompán hulltak az idegen, egészen külső dolgok szokatlan
hullámai; lehunyta szívét minden elől, ami nem ő volt és saját kicsiny,
de neki egyetlen élete. Lehunyta szívét és már választott: nem a férje,
hanem az idegen leány minden mozdulatát, szavát követte szándékos,
kinlódón szigorú itélettel, – őbenne méregette saját, eddigi balgaságát
és titokban sokszor sírt – Az arca meghalványult, keskeny ajkát szinte
elhagyta a vér; egyszer Károlynak is feltünt ez és egy percre részvéttel
kérdezte, hogy nincs-e baja?

Erzsi mitse vett észre ebből; ő most élénken és kifelé-élt, mint a
szenzációt vadászó, háborús utca, – kalandra, ujságra lesőn, a
kiváncsiság önző közönyével, felszínesen, élményeket habzsolva. Pár
napig néhány ujoncnakvaló, kik jelentkezni jöttek faluról, – náluk aludt
rögtönzött surgyékon; Erzsi hirtelen összebarátkozott velük és este
elhívta őket sétálni, – kacarászva jött haza az egyikkel éjféltájban.
Vitorisz akkor érthetetlenül dühbe jött hirtelen; többször is, idegesen
emlegette, hogy késik, – aztán „ronda cábér“-nak nevezte és még sokkal
rosszabbnak is. Veron alig felelt. Töméntelent dolgozott mostanában
úgyszólván a másik kettő helyett is, kik az „érdekes idők“ izgalmaiban
éltek és jártak szinte egész nap. Az Erzsi egyik szinésze is elutazott
hirtelen bevonulni valahová s félhavi takarítással adós maradt. A leány
szemrehányást tett dühében Veronnak: „Te ajánlottál hozzá, – egy ilyen
rongy komédiáshoz!“ A másiknál söpört még immel-ámmal; de a szintársulat
is oszlóban volt a napokban. „Azért van még egypár koronám!“ – mondta
néha újra vidáman, szivesen s erővel rátukmált Veronra kisebb
összegeket; mulatva az asszony csodálkozásán, ki rég nem volt már
ilyenhez szokva és sejtelme sem volt, hogy a leánynak „spórpénze“ van…
Már nem is akart gondolkozni semmin!… A leány félig így is ingyen evett
már nála, vasalásban soha nem segített; Károly csak liferált s néha
vidékieket vezetgetett pár hatosért, amig egy-egy ugrifüles cserkész
szalutálva át nem vette tőle a paliját útközben, hogy ingyen hurcolja
tovább ilyen kommandótól amolyanhoz, mutogatva a „nevezetességeket“. De
már csökkent az „idegenforgalom“ is – ahogy a sebesültek száma nőtt és
sorban megteltek a kisegítő kórházak.

– Igazán, Veronka, te tán nem is sajnálod szegény katonákat! – (Ez hat,
úgy sejtette!) – Ez egy magyar nőnek kötelessége!… Gyere no, ne
gúnnyassz itthon örökké, attól leszel beteg! Milyen rég volt rajtunk a
piros ruhánk! Gyere, vegyük fel ma, csípd ki magad te is, háromkor van a
látogatás!

– Azt mondják, most már nehezen engedik be; aki nem tud nevet mondani,
hogy ki-beteget akar látni!

– Attól sohse tarts, ösmer engem az ápoló! Az önkéntes szobába megyünk!

Fölvették a ruhát, a nyári kalapot, együtt, mint harmóniájuk régi, szép
idején; Erzsi segített betűzni Veron gyémánt-díszes hajcsattjait s
odaadta a kis ollóját egy skatulyából, hogy a körmét is kitakarítsa.
„Azért a keztyűt, úgye anyuska, nem fogjuk lehúzni!… Nem muszáj
mindenkinek tudni, hogy nem vagyunk nagyságák, – igaz? Nekik most
mindenki „nagysám“, szegénykéknek, aki cigarettát viszen!“

Hát elindultak nagysámnak öltözve a kissé dohszagú, de szépszínű,
tűzpiros, fodros ruhákban, Erzsi ránevetett az őrtálló altisztre és egy
marék cigarettát tartott felé. „Tudja már, kihez!“… A fiú némán vette

megőrizve a hatalom-adta tekintélyét. Az emelet egy nyitott ajtajában
termetes, fehérzubbonyos ápoló állt egy feldtrage előtt, köszöntést
mormogott és végigmustrálta Veront. Az önkéntes-szobában, ahová
beléptek, nem volt húsz ágynál több; néhány mellett már látogató
suttogott odahajolva, – nők; koránjött, közeli rokonok, kiknek tán külön
bejárócédulájuk van. Erzsi egy ablaksarok felé tartott; ott volt a
pódiumon egy iskolai falitábla is még a hajdanból. – „Mit félsz,
anyuska, – hisz ezek csupa könnyüek! A sulyosaknál unalmas, ott csendbe
kell lenni!“ – Veron félrehuzódott, hogy utat engedjen két néne előtt.
Erzsi hangosan bemutatta: „Vitoriszné barátnőm, tanítónő!“ – Veron
elpirult, de az egyik fiatal katona, kerekarcú kis barna, rámosolygott
és hadarva szólt. „Kisztihand, nagysám, tessék helyet foglalni!“
Láthatóan örült, hogy neki is hozott valakit a leány, „fess, pesti nőt“;
– mert Erzsi maga előnyt adott a pajtásának egy igen nyurga legénynek,
ki igazi sebesült volt a vállán, – míg ő csak hurútból, csúzból
lábbadozó. Kereskedősegédek voltak, együtt érettségiztek. Krausz volt az
egyik s egy nagy, faipari raktárban volt alkalmazva Hunyadon; Weisz volt
a másik és Csiksomlyón vasárú-üzletet vezetett. Most ifjú hősök s a
pesti nőkre elméletben kiváncsiak; hiszen először voltak idefenn. És
szivük teli volt elismerő hálával a honleányok iránt, kik cigarettát
hoztak, mulattatták őket. A csiksomlyói kivált nagyon megszokta Erzsit;
nem volt fárasztó neki, mert a stilusa, modora teljesen ismerős: a
somlyói centrál kaszirnőjeé, kivel legkiadósabban társalgott eddig. De
ez nagyvilágibb, – Amerikában is járt, ott társ volt egy virágüzletben,
szóval kolléga. Weisz a kis barna álmodozóbb természet volt; már
megalkotta titokban kissé morózus véleményét a pesti hölgyekről s valami
finomabb, költőibb kalandra vágyott. Veron halvány és kedves arcát,
élénk, ragyogó szemét nagyon vonzónak találta az első pillanatban s
melegen megszorítva ajkához vitte feketekeztyüs, kis kezét. Hiszen ez
férjes asszony; tanulta, hogy így illik! Vitorisznéval először esett ez
életében; szörnyű zavarba jött és szörnyen bántotta, hogy zavarban van.
„Most először méltóztatik itt lenni?“ – kérdezte Weisz, a vajdahunyadi
és melegen, de félénken nézett rá; mert szíve úgy vágyott már a
tisztelet-érzésre. Annyira tudatában volt, – fiatalosan, komolyan,
kedvesen, hogy ő az édes hazáért lett légcsőhurutos Krasznik táján.

Veron Erzsire pillantott; az épen felállt a székről s a Krausz ágya
szélére ült: a takaróra a beteg dereka táján. Az asszony szétnézett; s
úgy találta, hogy sok beteghez ül igen közel a női látogatója; idős
asszonyok simogatták a fiúk dúshaju fejét, fiatalok kézben tartották a
kezüket, „Fiacskám!“ – néha: „Kis uram!“ – hangzott ki sokszor a félhalk
suttogásból. Idegen látogatók, érdeklődök a hazafias közönségből; igen,
elmaradoztak már ekkora vagy a vezetőség állta útját a hangos
búcsújárásnak, a tömérdek szirupnak, össze-vissza nőknek és
nyalánkságoknak. Őket is nyilván rokonnak nézik… Erzsi e percben
gyujtott rá a Krausz fiú cigarettjéről a magáéra! megfészkelődött s
keztyüs kezével kétujjra fogva a szopókát, gyakorlatlanul pöfékelt;
bután, de vigan és nagyon feltünően. És Veront elöntötte a harag; igazi
pulykaméreg; – szeretett volna rákiáltani: „Te, te szolgáló, – kicsapott
cseléd!“ – A fiatal Weisz oly illedelmesen pihent ágyában, óvakodott meg
is mozdítni kinyujtott lábait a takaró alatt, kedvesen diskurált; de
azért Veron idegesen tolta hátrébb a székét. „Csak nem fogom ezt
majmolni?“ – gondolt Erzsire érthetetlen gyűlölettel. „Úgy hát nagysám
is vidéki, azaz inkább falusi!“ – folytatta a fiú és mindig mosolygott;
most örült csak, hogy jó modora van. – „Annak örülök, hogy nagysám sem
pesti; vidéken, úgy-e szebb az élet mégis! Több idealizmus van az
emberekben!“ – „Igen is, kérem!“ – hebegett az asszonyka és
kétségbeesett, hogy semmi nem jut most eszébe abból a sokból, amit
magában ezerszer elgondolt emberekről, világról, életről. Károly előtt
jobban ki tudta fejezni magát; hogy meg is szokta ő azt, mindig azt az
egyet; mennyi esztendeje már! De így jó; ő egyszer akarva, befejezte a
csatangolást; ellene is volt mindig; törvénytelen hitves volt ő a két
elsőnek oldalán is, arra született! – Pedig milyen kedves, finom ez a
kis beteg katona; uri fiú, ki tudja, milyen előkelő! S ő hogy becsapja
itt! Elszégyelte magát. „A vidéki emberben, kérem, mindig megmarad
valami… valami… az kérem tud érezni, igenis! Én a szeméből meglátom itt
Pesten mindenkinek!“… Az asszony hallgatta, kicsit kábulón, – milyen
különös, jó helyzet volt ez!… De újra a leányra kellett néznie, mert
csattanón csapott a Krausz ép keze fejére, „Vörös pecsenyét!“… hallotta
a kuncogó, csiklandós, fojtott nevetését. „Én a fehér pecsenyét
szeretem!“ – felelte különösen mély hangon a hosszú fiú és nagycsontu
arca pipacsvörösen tüzelt az ágyban. E percben Veron szeme gépiesen
elsiklott a leány alakján, a jobbkezét kereste, nem ezt, amelyben
kiégett cigarettcsutka reszketett,… és elképedve, émelygő utálattal
ugrott fel a székről. Szó nélkül fordított hátat a kis Weisznak, rá sem
gondolt már, csak el innen! – A harmadik ágynál egy hang hördült felé,
tompa, fuldokló: „A… a csészét,… kérem a köpőcsészét!“ – nyögte egy
beteg és megragadta keményen a csuklóját, nem engedte. „Ó, rögtön! Itt
van már!“ – Egyszeriben meglelte, biztos kézzel fogta; a baljáról közben
ráért letépni a cérnakeztyüt egy mozdulattal s vörös, szikkadt kis
kezével, melyen beszakadoztak a körmök, – odaszorította a borogatóruhát
az idegen férfi szőrös melléhez, mert csaknem leesett, amint
előrehajolt; – görcsös köhögésben rázkódott, majd néhány hatalmasat
köpött az edénybe. Csakhamar megcsöndesült, visszadőlt a párnára,
könnyebben lélekzett. „Már jobban van?“ – kérdezte a kis mosónő és
szolgálatkészen hajolt fölé. „Persze, csak egy nagy fene hurút!“ –
mosolygott a beteg és már visszanyerte rendes arcszinét. „Hanem igaz,
valamit kérdeznék magácskától, fiam!“ – Veron jól látta jegygyűrűs
kezét, borostás, viseltes arcát; az asztalkán mellette nagy, nyitott
könyvben aranyszélü szemüvegét. Negyven körüli népfölkelő hadnagy
lehetett. – „Mondja meg nekem, édes fiam őszintén; ki az a nő?…“ Erzsi
felé intett; Veron bizonytalanul követte a tekintetével. „Magával jött:…
de csak nem rokona? Az Isten áldja meg, miféle az,… mivel foglalkozik?“
– „Nem, nem olyan, kérem,… nem mindig teszen így!“ – hebegett Veron.
„Jaj, bocsásson, meg, fiam! Nem akartam hinni, hogy hozzátartozója!“ A
néne odalépett és elvette a köpőcsészét, hogy megnézze; Veron
sarkonfordult és kiillant a szobából.

Egyenesen, gyorsan ment az utcán; nem is töprengett, nem is fájt. Ő már
készen volt ezzel a históriával.

– Hát az Erzsit hol hagyta asszonyság? – kérdezte a házmesterék
új-menyecske húga a kapuban, mert ép az urát várta a kaszárnyából.

– Ottmaradt! – felelte az asszony hangosan, szinte kihivón.

– Ne mondja? Hát mikor jön haza?

– Az is az ő dolga? – vágta rá és vont egyet a vállán, hogy nincs köze
hozzá.

– Na, csakhogy egyszer kinyilt a szeme magának is. Vitoriszné asszony!
Elég soká volt vak, vagy tette magát, hogy se lát, se hall.

– Micsodát? Mit nem látok?

A menyecske rábámult.

– Rögtön megmondja nekem, ha jót akar, azt mondom!… Nézze, ha nem
ellenségem maga is, hát megmondja! – fogta kérőre a végin.

– Dehogy vagyok ellensége, sose legyen jobb akarója, asszonyság! Amit
tudok is, az Erzsijétől tudom; őmaga beszél néha olyanokat az a veszett,
hogy az embernek a gyomra kifordul. De azt hiszi, csak énelőttem?…
Akivel épen összeakad, mikor rájön a beszélőkéje; csak egy pár szót
mond, de ollyat!… Minap mesélte a boltos is!… Én nem is hiszem, hogy nem
bolond az néha!

– Dehát mit, – mit, az Isten áldja meg!

– Ó, nem is érdemes emlegetni:… Hogy a Vitorisz úr őtet szereti, nem az
asszonyságot, hogy mán a doktornétul is ő csalta el, hogy régen jóba
vannak!

– Gyalázatos!… Ezt?…

– Ójé, – ezt! Hát még miket? Hogy az asszonyságnak türni muszáj, ha
szeme előtt csókolgatja az ura őtet, – meg hogy ő aludt a Vitorisz úrral
egy ágyba, asszonyságnak meg oda kellett vinni nekik reggel a kávét,
kiszolgálni; mert máskép Vitorisz úr elkergette volna asszonyságot, hát
inkább eltürt mindent…

Elhallgatott, mert Veron felkacagott és ezen megijedt egy pillanatra:
olyan érdesen hangzott, rikácsoló némberi dühvel. De nem, – a folytatása
már tiszta, éles nevetés volt, végtelenül fölényes gúnyú és biztos. Csak
az nevethet így, aki nagyon biztos a dolgában!

– Na, majd megláthatják máma, hogy ki megy el innét elkergetve!…

Lesték és egy óra mulva látták is a leányt bemenni; és félpercre rá
kifordulni megint a pinceajtón, – sompolyogva és révetegen. Az asszony
egy kurta, parancsoló szavára, fölemelt keze egy mozdulatára kioldalgott
semmitsem kérdve, mindent sejtve zavaros, homályos bűntudattal; – mint a
kidobott kutya, melynek ismerős ez a szó: mars!

Nyolc órát harangoztak, mikor Vitorisz hazajött; leült, várta a
vacsorát. Az asszonynak még nem volt szava hozzá.

– Na, nem is keresed a drágalátost – kérdezte végre halkan, mert elfuló
hanggal.

– Miért?

– Mert kidobtam, – ha tudni akarod!

Károly várt egy pillanatig. Csönd. Akkor vállat vont.

– Te hoztad a házhoz, akkor nem kérdeztél. Most is a te dolgod!

S halkan fütyült, míg az asszony kitálalt.

*

Veron nagy megkönnyebbülést érzett, fellélegzett; alig várta, hogy
rendbeszedje az életüket megint; hogy tisztán takarítson, kiadósan és
olcsón főzgéljen az urára, jól kiszámítva, okosan beosztva; mert az
Erzsi idején sokszor ettek hidegvacsorát, sokszor hoztak ebédet
kifőzésből; s az utolsó házbérbe tizenhat koronával adós maradt, ami rég
nem történt már és nagyon izgatta. A mosást is jól el akarta látni és ha
csak lehet, többet vállalni még, – mert biztosan nagy lesz a drágaság a
télen. Sokan már is buzgón gyüjtötték a lisztet, cukrot, kávét; ezekben
– hitték – nagy hiány lesz; de főleg ész nélkül; – az ezüstpénzt.
Vitorisz is komolyan gondolkozott most ebben; buzgón utána-járt és be is
jutott a tisztisapka-műhelybe; azzá a Király-utcai gyárat alakította át
hamarosan új gazdája.

Erzsiről hallani se akart Veron; de ezért hallott eleinte. Mondták, hogy
akkor éjtszaka a huszonkilencben húzta meg magát, egy üres lakás puszta
padlóján aludt a szép, piros ruhában. Hogy tönkre gyürte, piszkolta! –
Csak negyednapra küldte el a vicit egy emberrel a ládáért; attól kezdve
sok holmit eladogatott potom pénzen. Később galiciai menekültek laktak
ott; azok is csak úgy a földön batyuztak szegények; de pénz volt náluk
ezüstben; – Erzsi kotyvasztott nekik, mosott kicsit a fürdőkádban,
egy-szalmán hált velük; angolul beszéltek valamit, mert mind megjárták
ezek is Amerikát. De hamar összeveszett e gyanakvó, ideges, boldogtalan
néppel: novemberre beköltöztek úgyis a rendes lakók; Erzsi eltünt az
utcából. – Veron úgy hitte, az ő életéből is, minden nyommal, emlékkel
együtt.

De nem állta meg, hogy elő ne hozza, hogy ne faggassa néha Károlyt.
„Csak egyszer mondd meg már! Hisz úgyis megbocsátok, csak tudjam, mi
volt köztetek és hogy meddig? Mikor?“… „Hagyj békén, kérlek, a
barátnőddel! Minek hoztad ide? Hiszem rám-mászott, simogatott, falt, –
hisz láthattad! Nem hagyott békét, pedig tudta, hogy utálom! Úgy
elengedte magát előttem az a lusta tehén,… de hiszen itt voltál! Akkor
miért nem járt a nyelved?… Úgy tettél, mintha magad is akarnád…!“ – Az
asszony sápadtan, merev arccal hallgatta, nem bírta tovább kérdezni,
pontos adatot, részletet, mindent kitudni, – ahogy elhatározta néha.
Kétségbeejtőn összezavarta a lelkét az a gondolat is, hogy igen, – hisz
ő itt volt, hisz előtte, vele voltak! Dehát nem tudott-e csakugyan
valamit? Hiszen asszony volt, nem is gyerekasszony, nem is az első férfi
ez, akit ösmert! Vak volt ő akkor, vagy csak fel se’ vette, nem volt
fontos, nem vágott az életébe, – tán még kényelmesnek is érezte; – amíg
idegenek ki nem mondták, az utcán nem beszélték, míg az a szájas őrült,
az a szerencsétlen el nem kiabálta, túl nem hazudta otromba
dicsekvésében?…

– Ő róla hallani se akarok! De te, te! Hogy tudtál hajlani neki, – itt,
itthon, minálunk, – hogy piszkoltad be magad? – Te is csak olyan vagy,
mint a többi!

Már faledni látszott, hogy annak idején neki mennyire tetszett külsőleg
is a leány; hogy még vitatkozott az urával ezen; – s hogy mennyire
szivéhez volt nőve a nyomorult. Hisz egyideig oly rendesen viselkedett,
oly kedvesen,… igen, hisz talán még hallgatagon meg is osztotta volna
vele ura szerelmét tudva is, – ha szó nem esik róla vagy ha egy puszta
helyen éltek volna hárman s nem egy népes kis pestbudai utcán szemfüles
szomszédok, pletykáló cselédek közt!…

– Hogy is jutott eszedbe legelőször, hogy ránézz úgy?… Azzal a ronda
férfitermészeteddel!

– Ugyan, kérlek, mit regényezel? Mit úgy…? Kellett is arra nézni, nagyon
érti az azt?… Egyszer azt mesélte nekem a padláson, – ha már olyan
kiváncsi vagy, – hogy míg a doktornénál szolgált, az asszonya maga
mondta egyszer neki, mert látott engem az utcán: „No, ez csinos ember,
lássa! Ezt fogja meg magának, ha ügyes!“ – Persze, én tudtam, hogy csak
hazudik, hizeleg, hogy meglegyen a testi akarata… De ha még egyszer,
Veron kérlek, felhozod nekem ezt a komédiát, – én szeretlek téged,
Veron, azt jól tudod, krajcárt se költöttem más nőre életemben, se nem
bántottalak, – de ha engem így szekirozol, úgy elmegyek, Veron, hogy
soha nem látsz többet!

Megijedt e fenyegetéstől és hallgatott; de nemsokára módját kereste,
hogy beszélhessen a doktornéval. Kérte a házmesternét, tudja ki, – nem
mosatna-é vele megint? Csakugyan jó kuncsaft is volt, félhétben váltott
tisztát, nem sok dörgölés kellett a ruhának… Az úrnő örült neki,
felhivta. Veron kávét kapott, trécseltek: persze mindjárt az
„Erzsiügyről“, – végre is feltálalta csupa tréfakép a kerítés e cifra
meséjét. Az özvegy majdnem megharagudott, alig győzte békítgetni. „Ilyen
butaságot. Hogy jut eszükbe? Foglalkozom én ilyen cselédpletykákkal?“…
Feledte, hogy e percben is foglalkozik; de Veron meggyőződött, hogy
megint hazudott volt Erzsi. De miért is volt neki ez a szamárság most
fontos, mit érdekelte? – „Lássa, Vitoriszné, én akkor is csodáltam
magát. Ilyen okos asszony létére, hogy ezt fel nem érte ésszel, hogy
ebből jó nem lehet! Két asszony egy férfivel! Egy szobában, – az
Istenért! Amúgy se jó soha egy harmadik a házaséletben! Se testvér, se
rokon; mióta a világ, mindég bajt csinált!“ Veronnak eszébe jutott, hogy
hisz faluhelyt, a nép emberei, – de iparosfélék közt is, ojjé, egész
familiák alusznak együtt, meg a szolgáló,… meg az aratók a boglya
alatt,… hát hisz van, hogy baj esik, de nem olyan sűrűn, nem muszáj!…
Hanem már másról beszéltek, szégyelt rá visszatérni. A doktornét folyton
a háború foglalkoztatta, erről beszélt, bölcselkedett a vőlegényével;
erről olvasott el mindent Tolstoj nagy regényétől kezdve a
sajtóhadiszállás hőseinek sok olcsó és cukros romantikájáig. Néhányszor
már arra vetemedett, hogy: „Egy mai nő“ aláirással lejegyezze
gondolatait s beküldje valami feminista ujságnak; két ízben ki is
nyomtatták, – ó, ez különös látvány volt neki, különös érzés, – de
másodízben nagyon sokat kihúzott a cenzura.

A fölmentett vasuti mérnök tisztbarátaitól, ha hazajöttek sebbel vagy
betegen, – oly sokfélét hallott; és mindent megjegyzett. Eleinte sokan
emlegették az „ölés kéjé“-t, a „vérontás ősi férfigyönyörét“ s
hasonlókat az utóbbi évek „freudista“ szalonjainak egész zagyva
szókincsével. Mások fogadkoztak, hogy ámbár minden veszélyben ott voltak
a bőrükkel; személy szerint nem öltek soha! Ám tél derekára elfogytak
ezek az „érdekességek“ s már csak ujságirók sajtoltak magukból háborus
anekdotákat, türelmetlen dühre lobbantva velük sok frontbeli katonát.
Pedig ezeknek itthon, szegényeknek élni kellett ebből; s életben maradni
általa! A szabadságolt tisztek lassankint már nem nézték megbotránkozva
a pesti szinházak, kabarék plakátjait s a fényes kávéházakat éjjel,
vasuttól bejövet; s nem kérdezték: „Hogy képesek itt mulatni azalatt; a
családunk, a barátaink…?“ – hanem maguk is szomjasan és néha
halálos-hazárdul estek neki minden szórakozásnak és mámornak; mások a
családi örömek szépségét itták szivükbe habzsolva; sokan vásároltak a
kinn felgyült tisztfizetésből derüre-borura: szőnyeget, ékszert,
vadászfelszerelést, ezer apró disztárgyat, ajándékot, tán utolsó
emlékül. Igen, a „tán utolsó“ gondolata minden mögött ott leskedve
rohamos, ideges csengést adott a lelkekben mindennek; a csókba riadt és
fájdalmas új gyönyört lopott. De igen sokaknak nem volt ilyesmi iránt
érzékük!

Vasuti állomások táján naponta lehetett látni roskatag, vánszorgó
csapatokat, végsőkig kimerült emberroncsokat, – amint szemükben bamba,
elmeredő közönnyel haladtak valami kórház felé. „Ezekből sohse lesz
ember!“ – sugták a járókelők egymásnak a megszokástól tompult
döbbenettel. De csodálkozhattak volna pár hét mulva, ha látják ez
embereket az ágy melegében kipihenten, néhányszor jóllakva, megnyugodva,
szinte derülten; amint durákot vagy huszonegyet játszottak naphosszat, s
egymásközt a termésről beszéltek, gazdaságról, családi meg bonyolult
örökségi ügyeikről. A háboru egyre kevésbbé volt már théma és minden
inkább, mint szenzáció; s legangyalibb nagysága párnaigazgató kacsójánál
nagyobb eset volt a beteg parasztnak, ha bejöhetett hozzá az asszony, a
szögletes, szégyellős, koravénre szikkadt, falusi némber, ki nem is
tudta, mit mondjon, bámult vagy tüsténkedett; de mórikálása,
nehéz-szava, megszítt, kemény valója oly ösmerős volt, oly övé,
hozzáközeli, értett és otthonszagú. A kórházakban is inkább hivatásos
vagy fizetett ápolónők voltak már s aki „önkéntes“ megmaradt; –
különösen komoly és elszánt nők, kik egy-vagy más okból kötelességet
vállaltak önmaguk előtt. A sokdolgú orvosok azonban szivesebben nézték a
csendes, öreges népfelkelöket, kiket bármikor kurta paranccsal
felverhettek éjtszaka: „Vigye ki az ágytálat! Tartsa a szondát!
Vigyázzon, magasabbra!“ – Igen, az utcai romantika már lekopott,
lekopott az egészről; őszintébb lett így s jobban meglátszott, hogy az
„ember“-nek mennyire természetéhez való; mily hozzáillő! Már senki szive
nem dobbant meg, ha a rikkancs „rendkivül kiadást“ ordított, senkisem
várt csodát, legkevésbbé gyors kibontakozást. A „hősi halál“ és a „ki
tud róla?“ rovatok cime külön betüklisét kapott az ujságnyomdákban. Kinn
a sereg vonult előre, vissza és megint előre; másodszor már senkit meg
nem ijesztett, bár senki nem hitte, hogy érti a tervet, s valamennyi
titkos hadicselt. Az emberek mukkanás nélkül ették a kukoricakenyeret;
egy hires professzor felolvasást tartott róla, hogy a legtáplálóbb étel
s minden betegség ellen kiválóan hasznos, sőt hosszú életet biztosít.
Szinte nap-nap után indultak marsbatallionok; zászlós, virágos fiuk,
néha már szakállas férfiak; a banda szólt mögöttük; oldalt tapiskáló
gyerekek, fáradtan ügető, verejtékes asszonyok, poros és könnyes arccal,
nagy elemózsiás batyuval: „az útra szegénynek“. – A sort álló
villamosokban vagy fenn a rollós ablakok mögött még felsírt egy-egy
kalapos nő; gyászfátylasok ajka szárazon összerándult: „Én már nem
veszthetek!“ – mondta a sötét közönyü tekintet; mások szivében lelkesült
érzések kóvályogtak s ujságjuk vezércikkének aznapi mondatai.
Mindazonáltal a legtöbb ember a maga bajával gondolt.

Vitoriszné is a Hiúz-utcából, – ó, mennyire! Karácsony előtt megint
sorozták Károlyt. Veron több éjtszakán nem aludt s aznap, csontigjáró
ködü, vizes reggelen négy és félórát ácsorgott a kaszárnya előtt, – egy
sarkon föl, a másikon vissza a kapuig, már-már gondolattalan kábulatban,
az összerogyásig kimerülve. Egyetlen motivum volt, ami zaklatott agyába
folyton visszajárt hogy ők nem éltek jól eddig, egész együttlétük
hiányos volt, felületes; ő századrészét sem adta urának, mint amit
adhatott volna; ó, alig tett valamit érte, ki sem mutatta a szeretetét!
– „Csak most adj, te jó Isten, egy kis időt! Csak egy kicsit
kipótolhassam! Csak megmutathassam igazán, hogy milyen asszony vagyok
én! – Milyen áldott jó volt hozzám mindig – és én még szekáltam! – Te jó
Isten!… Csak egy pár hónapot még!“ – A lélekzete eltikkadt, két térde
reszketett. Félegykor mosolyogva jött felé Károly… „Kellek is én, – kell
is oda ilyen nyavalyás, vaksi!“ – mondta illendő rezignációval.
Karonfogta, bevitte egy faschirtra s egy pohár sörre a kis vendéglőbe.

A karácsonyestjük néhány nap mulva oly szép volt, oly meghitt és drága,
– elmosott minden haragot, féltékenységet, vádat az a sok hirtelen-jött,
találékony jóság, mellyel körülvették egymást a szegénységben. Ez
emberek számára a szóval-gyengédség új és csodált, eleven forma volt,
maguk-találta friss út, melyre szülőiket, magukat fölülmulva léptek; s
mily büszkék, mennyivel külömbek lettek általa ép ezért!…

Veron erősen felfogadta, hogy bármi is történne köztük, soha egy szóval
szemrehányással meg nem bántja többé az urát. Károly is felfogadhatott
egyetmást; ez időtől fogva az asszonynak nem lehetett többé panasza,
hogy késön jön haza munka után, tizenegyig is kimaradoz este, – mi az
utolsó idökben újra megesett volt néha és sok keserűséget okozott neki.

Egy februári reggel Veron, ahogy a Nagy-csarnok felé loholt; találkozott
Erzsivel. A leány mosolyogva, szelíden köszönt neki; kosár volt a karján
s öltözete, haja megint egész rendesnek, csinosnak látszott. Elmondta,
hogy már harmadik hónapja szolgál, mint „tésztaszakácsné“ egy
iskolakórház konyháján. Szép fizetést kap, negyven koronát; egész
délelőtt gyúrni kell, az igaz, de az olyan jó, egyforma dolog, nem
rángatja senki ide-oda. Ha délben kifőzi, szétosztja; más dolga nincs
aznap, szolgálók mosogatnak, ő akár alhatig estig; s ehet, amennyi belé
fér. Kimenő nem is kell, mert van ott „társaság“; este összejönnek,
szórakoznak. Egy ápoló ismerőse ajánlotta be ide őt is… Veron figyelte,
hogy a leány most, hogy „jó raptussa van“, újra megtanult választékos,
biztos kifejezésekkel és bőven beszélni. Eszébe jutottak a mult-tavaszi
szép idők, mikor annyira tetszett ez neki: de mindjárt elöntötte a
keserüség. Már túlsokat tudott, már túljól ismerte.

„Elhívnálak, hogy látogass meg egyszer fiam, – mondta gőgösen, – de az
uram nagyon megtiltotta!“ – A leány hallgatott érzéketlen, semmitmondó
arccal. „Nem tudom mivel haragitottad úgy meg, hogy annyira gyaláz
téged, mindennek elmond! Ilyen a férfi!“ – Erzsi néma maradt. „Kérlek,
már csak megmondom, hisz neked mindegy; – azt mondja mindig: „Az az
aljas személy, az a disznó be ne tegye a küszöbön a lábát!“ A másik nem,
– nem reagált semmire… Veronnak a nyelvén lebegett még, hogy ura
szavaiként mondja: „És még azt hazudozta itt a nyomorult, a piszok, hogy
én hozzáalázkodtam, hogy bepiszkoltam magam vele!“… De valami
szégyellés, bizonytalanság nem engedte ki a torkán, – inkább ezt
helyette: „Hát ha olyan jól megy dolgod, most meg is adhatnád azt a kis
tartozásod: négy korona hetven a boltban édességekért; a pékné is egy
koronát követelt rajtam!“… Veron megszokta már, hogy ismerősök,
szomszédok előtt is mind ezt a kis pénzt emlegesse, az apró csalásokat
legfőbb sérelmül, ha Erzsit emlegették neki; már maga is hitte néha,
hogy főleg ez bántja,… pedig jószántából mennyit ráköltött, ráadott
volna akkortájt szivesen! De ez a panasz mindig értő szivekre lelt és
elburkolta az igazit, a szégyen teljest, a zavarosat, csúnyábbat, mely
csak lenéző részvétet keltene!… Erzsi azt felelte, hogy most épen nincs
nála pénz, hanem legközelebb átviszi egy délelőtt, mikor „a koma“ nincs
otthon. – Veron nem tudott mit felelni, hirtelen elbucsúztak; s ettől
fogva hetekig félt e látogatástól. Mit szólnak az utcában? Mi lesz a
folytatása? Inkább szivesen lemondott a már úgyis ki-izzadt pénzről, –
minek is szólt neki? – De nem volt oka aggódni; a leány nem jött el. –
Különben is Veront csakhamar új, nagyobb félelem zavarta meg: azt
beszélték, hogy Károly alighanem megint sorozásra fog kerülni a
tavaszon. Még nem volt róla plakát, csak a boltos erősítgette, mert most
megy ő is; de a pék azt mondta, hogy: „nem létezik!“

Tavaszi nap játszott újra a házfalakon, kopottas, rozsdás; a sikátorból
kiszabadultak a hangok, eleven gyereksikolyok, – az esték megfülledt
levegőjében táncolt a por, fenn az elhagyott műterem ablaka égett
véresen; – hol járhat ez a piktor, mit fest vagy mi festi? – De a kapu
alatt vidám sebesültek cicáztak a cselédekkel, a pince előtt
szomszédasszonyok pletykáztak, az élelem-árakon sopánkodtak, mint
akármely más esztendőben. Odakinn messze az intézményes emberirtásnak
nem volt már régen az utcára, a kedélyek izgult részvételére szüksége; –
pontosan és a legtökéletesebb bürokratikus rendben, szervezve,
szabályosan és korlátlanul haladt kipróbált, őrületes útján. – Veront
ujabban igen kedvelték az asszonyok itt; kevésbbé különálló és idegen
volt már köztük; inkább a nyelvükön beszélt, – erőltetve is
asszimilálódott, közönségesedett a kedvükért, ki-kiült velük este; az
ember mégsem bírja ki egyedül! – Egy szombaton egyik harmademeleti lyány
(az udvarból) hozta le vihogva, nagy szenzációkép a hatásos hírt. – Ő a
klinikán volt, a gyűlt ujját felvágatni, – meg is nézhetik, nehogy mást
gondoljanak, – hát ott találta azt az Erzsit, aki itt lakott most egy
éve. Himezett-hámozott, de ő kileste, kivárta azért is; a szülészetire
szólt bizony a cédulája! Azt mondta: nagyot emelt, egy kis női baja
támadt; de ő megnézte jól a termetit; ő csak leány, nem tudhatja
biztosra, de az ember lát, ha van szeme, – hát nem igaz? Esküdni merne,
hogy „kicsi bántja a nagyot!“

Veron első gondolata az volt, hogy a kilenc ujján végigszámlálta,
titokban elzongorázta a székfal mögött a hónapokat. Aztán rájött, hogy
legfeljebb négy ujjra van szükség, ha még nem látszik világosan, ha még
klinikára megy kérdezni… És őtőlük a leány elment még szeptemberben!…

Aztán egyszerre minden vére a fejébe szállt, mert eszébe jutott, hogy ez
magában semmit nem bizonyít…

De Károlyt nem faggatta akkor este, sem később; – megfogadta volt
magában még az első sorozáskor, hogy nem teszi ezt többé. Csak
odavetőleg és ártatlan hangon, mint valami ujságot mondta el az urának:
„Hát az Erzsinek gyereke készül!“ – nem is tett hozzá becsmérlő szókat.
De egy idő mulva, vacsora után a férfi maga firtatta kissé a
körülményeket, látszólag odavetőn, lenéző kiváncsisággal; – hogy ki
mondta, biztos-e és mióta lehet úgy? – Mikor észrevette, hogy az asszony
elszántan állja, nem tör ki vádakban, nem izgul fel, – a következő
napokon is visszatért erre halk, óvatos kérdezgetéssel:… És Veron most
megint nem sejtett, nem gondolt semmi rosszat; míg egyszer az egyik
bejárós mosóné, egy különösen csunya, fogatlan boszorka, olyasmit nem
ejtett ki (biztosan nem akaratlanul) azon az írígy, csúf száján, hogy:
hiszen látta is ő egyszer a télen úgy estefelé Vitorisz urat az
Erzsivel,… a budai lánchíd tájékán mentek egy kis kerten át, ő jól a
képükbe nézett,… de igen siettek!…

Ez a banya nem is hazudott. – Vitorisz egyszer-kétszer véletlenül
találkozott még ősszel, az utcában a leánnyal s a szokott modorában
váltott vele néhány szót; azzal a nyegle és bosszus, rosszindulatú
érzékiséggel, ahogy soha még nem érzett más némber iránt. A lyány, –
másokkal feleselő, illedelmes kacér, vagy rögtön engedő, ahogy épen a
„raptus“-a hozta, – ezzel szemben elnémult, meglippent mindig. Inkább
butának tette magát, csakhogy passziv maradhasson, egész valóját a lágy,
suta ösztönnek engedve átal, melyben ő tudattalan volt szinte és
teljességgel gyámoltalan; akár az időszakos könnyelmüségeiben, beteges
le-lezülléseiben. E férfi „vicces“ enyelgése, oly kifejezetten megvető
birtoklása nem is boldogította pedig; csak kellett, hogy így legyen
vele, így álljon meg előtte; maga sem tudva, mit vár. Számítás és
gondolat, sőt szívbeli nagy vonzalom nélkül is, – csak… mert hogy ez már
így volt mindjárt eleinte, már így kezdődőtt köztük,… egy nap a férfi
lerántotta volt magához, és nem is volt olyan nagy eset. De azután sem
szólt az neki semmit, hogy így legyen eztán, vagy amúgy akarja, vagy
hogy miért, hogy lett ez; – s a nő nem mert volna maga változtatni; itt
a másik vezetett, – már ez így formálódott ki köztük. Sokszor bánt vele
nyersen, majd mindig gúnyosan, de néha szólt egy pár jóindulatú,
barátságos szót, – és ő nem volt vele tisztában, nem tudta, mit gondol
róla, mit akar vele, kell-é csakugyan neki? Tán kis asszony-esze ebben
zavarodott össze, arra várt, hogy egyszer még mellé vagy fölé kerüljön.
Ó, ha jól megkönyörögtette, megríkathatta volna egyszer!… De csak
meglapult előtte s azzal szolgált buta megadásban, mit ez legalább
tartott valamire benne; néha megdicsérgette a csipejét, a búsos lábát, a
fehér nyakát.

Károly nem tudta akkor még, miért ment el tőlük valójában a leány; s nem
is nagyon akarta firtatni otthon. Szidta nevetve, hogy így lerongyollott
a pajeszeseknél! Egyszer, hogy a vastag ápolóval látta; az este nem is
köszönt neki vissza, fütyülve haladt el mellette. De novemberben
megfogta a leány, hogy elmondja, milyen jó helye került. „Na, azt
szeretném egyszer látni, bizonyosan füllentesz, hékám megint?“ A leány
erősködött; s meg kellett igérnie, hogy majd elmegy, meggyőződik.
Tulajdonkép ezt akarta: néhányszor mostanában kívánást érzett iránta;
zavarta ez és röviden végire akart járni. De otthon mégis mást gondolt,
nem ment el; míg végre hetek mulva, – igen, emlékezni tud, az december
hónap eleje táján lehetett… a nő maga várt rá munka után, hosszan
ácsorgott a műhely kapujánál s ő még meg is váratta szándékosan. De
aztán elment vele… Igen, biztos, hogy mindössze csak kétszer, legföljebb
háromszor, december elején… Egy este, hogy váratlanul hamarabb lépett
ki, szemközt, a keskeny utca tulsó oldalán egy önkéntessel látta; egy
lámpavashoz támaszkodva állt és nevetett, hajladozott, – mert a katona a
nyakánál be akart dugni valamit, papirospénzt vagy gesztenyehéjat, ezen
vihogtak. Károly gonoszkodva nézte egy darabig; de a leány meglátta,
íziben szaladt át hozzá; ám Vitorisz jól hallotta, hogy az úrfi
utánaszólt: „Hát tízre, mint tegnap!“ Károly elébb bevárta, aztán
mosolygott és fütyülve, gőgösen ment odább, ahogy szokta. „Elmaradj, te
rongy, mert rögtön rendőrt hívok!“ – sziszegte elmenőben.

Ennyi volt, erre emlékezett a férfi mindössze. Akkor az ösztönszerű
féltést vagy hiuságsérelmet végső utálatnak hitte magában. „Mégis
disznóság tőlem, hogy ezzel töltöttem egy félórát is, még viccből is, –
ezzel a csuszpájzostál-képű szeméttel! Mikor otthon vár a feleségem,
szegényem! – Hogy tudnám én azt ma szeretni, ha semmitse kérdene, nem
szekírozna! Erre nem is köpök többet!“

Csakugyan, – nem is látta azóta mostanig. Jött a sorozás, a Veron nagy
izgalma, szép, forró ragaszkodása, – jött az a karácsony!… „Be jól is
érti, ez a lelkem, hogy énvelem, hogy kell!“ – gondolta sokszor
megindultan. „Csak egy kicsit pihentebb volna, egy kicsit vérmesebb! –
Én nem vagyok magam se valami vadmarha, dehát az ember nem Isten!“… Ám
Veron ebben is változni látszott, fejlődni az ura kivánsága szerint, –
vagy tán csak hitegette csupa szeretetböl; de akkor jól hitegette! A
szegénységűk sok baja most összezsugorodott; már boldogak lesznek, úgy
érezték, – ha a háborúnak, bizonytalanságnak egyszer vége szakad.

… És most mégis érezte a férfi, hogy foglalkoztatja, jobban, mint
akarná, annak a rongyosnak a dolga „Hol az Istenbe szedte az fel a
bajt?“ – sokszor kapta tépelődésen magát. – Régi és már eltemetett
problémája az életének, aminek soha végére nem járhatott, – izgatta
ujra. Lehet-é őneki, – őtőle egy asszonynak gyereke?… Érthetetlen
ambiciót helyezett ebbe, néha valami ösmeretlen testi hibáját sejtette
tanulatlan észszel, tán ezért! Veron régebben néha mondta neki: „Ha jól
megy a pucerájunk, gazdagok leszünk, – akkor nem bánom kerestesd fel
ügyvéddel valami inaskori fattyú gyereked, – akárki az anyja, én
elveszem, felneveljük, mint enyémet!“ – s ő ilyenkor érthetetlen, ijedt
szégyennel gondolt rá, hogy nem tud efféle esetről!… És most, – most az
a féleszű lám még rá is foghatná, ha akarná!… Bár épen annyira nem
féleszű, hogy egészséges kölyke ne lehessen rendes apától! – De, hogy ő
mellette mivé nő a szerencsétlen poronty? Lám, ilyenekből lesznek a
betörők, gyilkosok! Az ilyentől az államnak el kéne venni a gyereket! Az
állam,… no hiszen,… annak más a gondja, mint a lélekmentés! – De mit
izgatja ő magát valami vadidegennek a kölykéért? Fülével hallotta;
akkor, hogy a kis ifiur estére tizre igérkezett; de hány lehetett annak
még ott, a kórházban, ahol szolgált, – akár egy regiment! Hiszen ha
biztosan tudná az ember!…

Ha sejtette volna, hogy felesége tud vagy hallott a decemberi
találkákról! De Veron a világért meg nem szegte volna babonás háborús
fogadalmát; szóval sem említette. Hanem álmatlan órákon éjtszaka; és
nappal is, dolog közben ennek az ügynek izgalma emésztette – valami
rettentőn kínzó féltékenységgel, mely épen erre a dologra irányúlt. Nem
nyugodott – bár maga sem tudta, mi célja ezzel, – míg ki nem kutatta
Erzsi mostani lakását: megint kvártélyban volt a boldogtalan; heted
magával egy asszonynál. Ott nem beszélhet vele nyugodtan, azt tudta; írt
hát neki pár sort és bevitte Pestre; az utcája sarkán (hogy olcsó
legyen) rábízta egy hordárra. Az volt benne, hogy eljöjjön hozzá másnap
reggel kilencre, mert sürgős beszéde van vele!

Nyitvahagyta a pincét a meleg májusi levegőnek, dologba nem fogott,
tiszta kötőt vett magára és rongytalan, mosott blúzt; „egész alaposan“
ki akarta kérdezni a leányt; egyszer, akárhogy, de biztosat tudni. – Az
jött végre lassan, félszegen, – telt, sápadt arccal, mellén jól
összefogott kendővel iparkodva, hogy egészen rendesen lépkedjen lefelé a
pincelépcsőn. Veron ülve maradt az ágy sarkában, mozdulatlanul, villogó
szemekkel nézte. „Ülj le, te boldogtalan!“ – kiáltott végre rá őnála
szokatlan, tragikai hanglejtéssel.

Erzsi habozva ereszkedett egy székre; a kendő szétnyílt. Bizony, már
észre lehetett venni, ha nem is tulságosan; nagy mellei szétestek, a
blúzról két helyen is lepattant a gomb. Szeliden, szinte bárgyun nézett
széjjel e réglátott helyen.

– Nekem most felelni fogsz a szavamra sorba, ahogy kérdezem! –
parancsolta Veron kemény, feszült akarattal, hangosan. A leány nem is
biccentett; de egész lényén tehetetlenség ült és közönyös, végső
megadás.

– Idehallgass! Először is megmondod pontosan, hogy hány hónapos az a…!

Elakadt, fulladozva az izgalomtól. A leány szeme eltévedt egy
pillanatra, nyers zöldséget látott az asztalon, szörnyen megéhezett
idáig és gyötrelmesen kivánta, de nem mert kérni.

– Hallod, mit kérdek! Hány hónapja vagy így?

– Vagy öt – azt hiszem?…

– Azt hiszed… ó, te tönkrejutott! Te Isten nyomorúltja, hát így kell,
hogy lássalak! – Érzed-e már mozogni, arra felelj!

– Igen, – némelykszer!

– Te elvetemült, mi lesz belőled, mire neveled azt a porontyodat;
gondolsz te arra? – Máma, mikor annak is kár lenni, aki van; mikor a
gazdag úriasszonyok is óvakodnak; amilyen világ most fog jönni, azt
szaporítod te egy fattyú koldussal, aki bolond lesz világéletében, mint
az anyja? De nekem, hallod-é jó mindegy! Én csak azt akarom tudni, igen…
tudni akarom, hogy ki az apja.

Erzsi hallgatott, megrémitve nézett körül, „Kitől van!“ – faggatta az
asszony enyhébb hangon, de el nem eresztve hatalmából.

– Egy ápolótól… Aki itt volt előbb az iskolakórházban,… te is láttad.

– Attól?… Hisz most is hazudsz nekem!… Az egész világ beszéli itt, – azt
hiszed, nem tudnak az emberek mindent, – hogy egy önkéntesé voltál jó
pénzért, te gaz! Hisz szememmel láttam, te szemét, – majd kisült érted
mind a két szemem; hogy viselted magad akkor is, most esztendeje, a
kórházban! – Beszélj, mert kettéváglak! Miféle önkéntestől van?

Azzal… nem voltam én akkor.

– Nem akkor?… Mit tudod te, már magad is összetéveszted! Hol az ápoló?
Engem most rögtön oda fogsz vinni hozzá! Beszélni akarok azzal az
ápolóval!

– Elment az a harctérre már!…

– Hazudsz, látod, – most megfogtalak! Te, ha egy csöpp szemed volna, meg
se állnál a Duna fenekéig. Olyan nőnek, amilyen te voltál valaha, – ide
kellett zülleni?… Ha legalább tettél volna idejébe valamit! Anya lenni,
– ilyen természettel; vétek még meg is engedni az ilyennek! – Elébb
tanul meg lopni, mint beszélni az a poronty! – De nekem semmi közöm
hozzá, – nekem csak azt kell tudni, de rögtön, mert innen addig ki nem
mégy, hogy nincs-é benne az uram? Hogy ha énbelőlem, az én tiszta
testemből, – mert mióta ismerem, még nem is néztem más férfira, – ha
éntőlem, hallod-e, – (és egyre jobban kiáltott) – tőlem nem tudott lenni
neki; – hát hogy egy ilyen rongy, világ-szekere elmondhatja-é a piszkos,
hazug szájával…

Elhallgatott, maga is megrémült a rikácsoló, eszelősen dühödt hangjától.
Már nem volt nyugodt, elvesztette a szuggesztiv hatalmát, igy célt nem
ér! – A leány két tenyerébe fektetett arccal, gyermekies friss, hangos
nyögésekkel sírt, – sirdogált előtte. Az utolsó mondatokat tán nem is
hallotta már, – meleg esőként hullt rá a szidás, melyből veletörődést
érzett ki, valami személyes, benső érdeklődést. A legszűkebb család
tiszte a megesett nőt négyszemközt szidni, gyalázni, néhányszor elverni,
– minél nagyobb vir-várral, minél tragikaibb, keserübb zokszókkal, annál
erősebbek még a szálak a jó-rendhez, annál biztosabb a későbbi védelem,
vállalás. De Erzsit senki nem szidta eddig; a klinikán magától-értetődő,
hűs emberiességgel bántak vele, idegenek kiváncsi vigyorgással néztek
arcába, – a rokonai óvakodva végkép visszahuzódtak, jelezve, hogy nincs
közük hozzá. – Most ez a régi meleg szív, e régi, kedves hang mondta el
nyomorultnak, szerencsétlennek, tönkrement sorsúnak, kiért kár, hogy
idejutott! – Egyszerre fölengedt minden érzése, törődöttsége, testi
aggodalma, elhagyottsága, – e jóizű, szuszogó, mély és enyhe sírásban…

A pincelépcsőn Károly jött lefelé, döbbenten állt meg egy percre,
hallotta az asszony rémítőn izgult hangját, látta a leányt zokogni.
Elsápadt és csendes, fáradt léptekkel, rájuk se nézve, nem is köszönve
bement a fülkébe, ledőlt az ágyra. „Most eridj innét rögtön!“ –
sziszegte az asszony villámgyorsan a leány felé. – „Majd egyszer tán
felkereslek, folytatjuk, – most kifelé innét!“ – A polcról előkotort egy
csorba, cifra tányérkán valami maradék disznósajtot, futtában tört hozzá
a kukoricakenyérből, odanyomta neki, segített felállni, szinte
lódította. S az ment kifelé szó nélkül, még szipogva, a kendő alatt már
törve a kenyérből. – Veron halkan, bizonytalanul, nagyon megszégyenült
és bánatos arccal indult a férje felé; még mindig ott feküdt az ágyon
hanyatt.

– Kár izélni, Veronka, – mondta nagyon halkan, szelíden, – úgyis megyek
az utadból nemsokára; máma bevettek!… Nem akartam mondani előre, hogy
hiába ne aggódjál, – bizony, ma kilenckor beváltam.

Eleinte csak úgy látta, mint valami nagy szerencsétlenséget. Itt
valakik, valamiért élete ellen törnek annak, akit ő szeret; neki meg
kell tenni mindent, hogy megmentse.

– De hiszen szembajos vagy!

– Ugyan, kérlek, mikor zavart az engem valamiben? Meg se látszik!

Egyszer mégis elment a helyőrségibe, az őrnek azt mondta könyörgő,
rémült szemmel, hogy operálják fenn az urát; – felsompolygott, egy sötét
folyosó-zúgban megvárta a főtörzsorvost. Az öreg úr nyájasan nézett a
szomorú kis nőre, de mikor kinyögte, miről van szó, bosszusan legyintett
a kezével. „Ach, was denn nicht!“ – s tovább sietett!

– De hiszen te katonaruhakészítőnél dolgozol!

– Kélek, Veronkám, ne nevettesd ki magad! A tisztisapka-üzlet
magánvállalkozás. Majd kisasszonyt fogadnak helyettem!

– De ha lőport, municiót csinálnál?…

– Ugyan – no!

Megint nekiindult; lehetetlen utakon-módokon kért, próbált; – nem is
remélve már, épen csak hogy a lelkét megnyugtassa. Résztvevő mosollyal
vagy haraggal utasították el. „Az én fiam is ott van!“ – „Az én uram
is!“ – mondták neki gazdag és hatalmas emberek. S ez előtt el kellett
némulnia.

Akkor egy nagy, végleges elszánással belenyugodott. „Itt vége, a szép
életünknek vége!“ Igyekezett elgondolni, hogy másnak még annyi se jut,
mást a részeges ura üt-ver, jó napja sincs. Hány asszony még örül máma,
hogy a rossz emberét elvitték, a segélyből békén és rendesen élhet a
gyerekekkel. Hiába, mindent az olyanoknak kell megszenvedni, akik jobbak
a többinél. Hát most vége! Sokat sírt titkon, de már nem lázadva a sors,
az emberek ellen, akik megrabolják életét: hanem csendes, meghatott,
mély fájdalommal siratta el urát; mint egy drága, nagy beteget, ki oly
erős és jó, hogy vidám arccal, kedvesen jár-kel még övéi között. És
mindent elkövetett a végső erőfeszítésig, hogy ezt az időt, e szép,
nyári napokat kellemessé tegye számára.

Kétség, aggodalom már nem hánykódott a lelkén; valahogy leszámolt. Hogy
visszakerülhet-é egyszer ura épségben vagy nyomorékon, hogy ő még
dolgozhasson érette, áldozhasson neki? Megőrzi-e a sokféle véletlen
közül valamelyik életét? Vége lesz-é hamar a háborúnak? Ezek a kérdések,
– már látta, – akarata határán kivül estek, tehát számításai, tervei
határán is. Ha úgy történne, még ha darabokban kapná is vissza, csak
élne; – ő, – ő azt a Gellérthegyet ki tudná mozdítni a helyéből a
jóvoltáért, a tíz körmével is kaparna neki, boldog lenne! De ez akkor
már újrakezdés lesz; most, mostanigra: vége! Mert egy lépés nincs
hatalmában, egy szalmaszálat keresztbe nem tehet, hogy elősegítse. S
passzive várni, reménykedni, imádkozni, bizonytalankodni; erre nem volt
képes. Mit használ az?

Inkább tett, készült, tervezett, hogy mindent tőle telhetőn
megkönnyítsen. Legyen majd annyi pénze, hogy csomagot adhasson vele,
finom elemózsiákat, amit Károly szeret. És azontúl is, úgy dolgozhasson,
hogy elküldésre is jusson gyakran pár korona, kis harmincötdekás
postadobozokba egy-egy kis jó, néha füzetes könyvek is, majd kunyorál a
doktornétól, – zálogházi selyemből fehérnemüt varr. Már olcsó tetűvíz
receptet is felírt. S a fő, hogy annyi kis tartalékpénze mindig legyen a
föld alól is, hogy – ha étlen-szomjan, ha tehervonaton, de elmehessen
bármilyen messzi városba; ha hirt kapna, hogy Károly ott van betegen,
sebesülten. Ha meg kell is halnia, – ő legyen mellette, hazahozassa,
(még erről is álmodott,) itt pihenjen a Farkasréten a közelében! Majd
takarítani is jár, mos, kifőz, amit tehet, – lyányokat fogad kvártélyba,
de a huszonegyes pincéből ki nem megy; itt volt a szép idejük, ide
találjon vissza, itt keresse őt, még ha ráontaná is a házat valami bomba
azalatt…

Károly fáradtan, kiizzadva rohant haza néha a kaszárnyából a csúf,
plötyögős bakaruhában. A szép, kinyalt fiú kopaszra-nyírt volt,
kaszárnyaszagú, mocskos körmű; Veron sebtiben vizet forralt, a
legnagyobb mosóteknőbe ültette, úgy szapulta. Aztán tömte belé a
félrerakott, innen-onnan összekerített jó falatokat.

– Rosszul bánnak veled, mondd, a kiképzésnél? – kérdezte halkan,
aggódva.

– Azt ép nem lehet mondani! Tekintettel vannak, az látszik, a korunkra
is; már csak nem vagyunk taknyosok! De kiabálni mégis muszáj, ha sok
embert össze akarsz tanítni valamire. És ilyen gyorsan, hetek alatt! –
És ilyen kutya, kánikulai melegbe!…

Csakugyan úgy beszélték, hogy szeptemberben már indulnak ezek a baonnal.
Jobb szoktató inkább egy pár hét még a front mögött.

Veron csakugyan selyemalsót varrt éjszakánkint; szárazat, erőset s oly
könnyűt, hogy három rend elfért a köpenyzsebben. A zsákot inkább tartós
ételnemüvel tömte meg, teával, sacherinnal, kávékockákkal. Lopva néhány
olcsókönyvtári füzetet rakott közé, kissé büszkén, de inkább gondolomra;
– s néhány finomabb, drága édességet, – elálló mogyoróstésztát.

Károly nem akarta, hogy gyalog kisérje ki, a marsolók oldalán tipegve a
teherrel, mint a parasztasszonyok. Kalapot, sőt fátylat kössön, öltözzék
fel rendesen és villányossal előre ki. Akkor egy-állomásig szóló
jegygyel ügyesen kisurranhat a perronra, elbujhat valahol és együtt
lehetnek vonatindulásig.

Ám ez nem sikerült, az őr kétszer is visszakergette; feldcugok
indulásakor nincs helye civilnek, asszonynak a sinek táján. „Még tán
hogy elébe feküdjenek nekem!“ – mormogott az őszbajuszú. A folyosón
várta meg, ott sétáltak még pár percig karonfogva a tömérdek loholó,
síró, búcsuzó ember zűrzavarában.

– Álljunk ide egy percre a sarokba, – a rácsnak megtámaszkodhatsz! –
súgta a férfi.

Szeretett volna még sok szépet, biztatót mondani, de a nagy virvár,
kavarodás, a percek bizonytalansága lefoglalta és elszórta figyelmét.
Aztán mindent, mindent elmondtak már egymásnak az utolsó napokban s ezen
az éjszakán; mert lopva bár, hajnalig együtt voltak otthon. Minden
kavargott bennök és körültük; de szorosan, görcsösen fogták egymás
kezét.

– Ha egyszer ráérsz,… eridj, nézd meg azt a rongyosat meg a porontyát! –
mondta egyszer egész halkan a férfi. Veron bólintott némán, értőn.

Egy percnyi csönd után másféléről kezdett mondani valamit Károly. Hogy
világosan címezze a kártyákat és mindennap írjon; a postán megmondják a
tábori számot, amig ő megirhatná. S ilyen százszor megbeszélteket.

– Van-e hazafelé villamosjegyed?…

Csengetés, trombitaszó, recsegő-vezényszavak, gyors, szakadó ölelések.
Egy perc mulva nincs itt egyéb az elnémult folyosókon, mint kábult kin,
vánszorgó asszonybánat, tétova, ijedt léptek a nagy ürességben: –
egy-egy zokogás.

Veron is ment a többivel kifelé.

Az utcákon már kora délelőtt aranylott, villamosok csengtek, kocsisok
káromkodtak, kövező öregember baltája csattant, szikrát hányt; cukorkás
kofa énekelve kinálgatott. Veron utána bámult.

– Néni! No jőjjön hát! – Cukros mandula van? Hát török méz? Meg húsz
piskóta, de a skatulyásból!

Választott, fizetett; vakon tudta, hogy ezt kell most tennie. „Az a
rongyos“ szereti a mandulásat… Ma negyednapos a fia… Csak meg kell most
a rendőrt kérdezni, melyik villamos legközelebb a „Szülőnő-Menhely“
kórházig.

S a dolgos, hangos reggel közönyében így indult munkára; loholva vitte
szent kis ösztöneit, elfojtott anyasága serény, feszülő izgalmát e korcs
méhike, e fürge kis dolgozó. Sietett a hely felé, hol a lét fölös és
meleg terheit, gőzölgő piciny testgomolyokat raknak le jajban és
vérlucsokban, de ép ily akaratlanul-akarva, ily tehetetlenül-téve, –
akik arra kirendeltek. Hogy húsz és száz és ezer év mulva is még több
élő hordozhassa életét, valamivel mindig több, – mint ahányat a
legszörnyűbb fegyverekkel, ezerszeres vérengzéssel éveken át ki tudnak
irtani maguk közül – egymás közül. Hogy legyen újra, aki öl és legyen,
kit pusztíthat szédületes tömegben, a számok, a létek, a porszemnyi
egy-ek leirhatatlan sokaságában… Rendje szerint a töméntelen,
szörnyűséges köpünek, melyből ha izlel-e valaha mézet, használ-e hasznot
egy ösmeretlen gazda? Soha, senki ezt nem sejtheti a kasban, melyet
önmagából megérteni nem lehet, sem fölsegíteni, – soha megváltani; s
mely mindenestül tán még csak nem is örök!



LIRAI JEGYZETEK EGY ÉVRŐL


I.

Perugiába érkeztünk délnyugat felől, juliusban. A szakadékos hegyvidéken
át az esteli út; füstös tunnelekben ügető gyorsvonat szédülete; egy-egy
város lámpasürüjétől parázsló ormok, ahogy elrobogtunk alattok, – és egy
kellemetlen levél hazulról a tárcámban… elfáradtam. A társam szemébe
füstpernye csapódott az ablakon, – rossz volt, nem tudtuk kiszedni.
Végre ott voltunk, – fel, fel, magosra kanyarodott velünk a kis
fogaskerekü, – és soha én enyhébbet, otthonabbat, kedvesebbet, mint a
Hotel Belle Arti kőpadlós, nagy, tiszta szobája friss, fűpárnás ágyaival
s a balkonnal, mely holdfényes, messze halmokra nézett; bugyborékos,
aprós dombvidékre meg rücskös cseréptetőkre a bástyák nagyon régi
házain. „Itt most megpihenünk pár hétre, – eleget jártunk és néztünk, –
itt szép, jó. Itt egyszerű!“

Napokig mondtuk és éltük ezt. Sokat aludtunk, nagyokat reggeliztünk lenn
az ócska ebédlőben. Egy szép, öreg pohárszék két oldalán a falon két
olajnyomat lógott: az egyik Margheritát ábrázolta a házikoronával, a
másik egy ádázul vicsorgó oroszlánfejet; s a töméntelen múzeum,
kultúrhistória meg nyaktörős plafonbámulások után ezek kedves két
barátunk lettek. A szomszéd asztalnál négy anyányi angol leány
szaporázta a szót versengve; de lám kevésbbé köpték és szörpögték, mint
idehaza az ötödik kerület anglofiljei,… ezt figyelgettük meg egy öreg
német dámát örökös képeslapjaival. Az ügyeinket is lustán halogattuk; –
végre körmünkre égett és sürgönyözni kellett haza, cimet, hogy
küldhessék a pénzt. – Küzködtünk a telegráftiszttel, hadarva beszélt,
bizonykodott, magyarázott, – azt értettük csak, hogy nem veszi fel a
sürgönyt. Végre megütött egy szava; többször mondta, a közönségből is
hümmögték: la guerra… Mi ez? Mit mondanak?… Hivtuk a Belle Arti
német-tudó pincérét. Hát igaz? Hát lehetséges?…

Otthon a hallban elővettük a Corriera Della Serát. (Milyen dallamos név,
ha firenzei rikkancsok éneklik lágy, olvadó, mégis pathetikus
melódiára!) Szótárral böngésztük, még-még tréfába fullasztott
megrettenéssel. „Belgrádban minden kávéház csukva“… sikerült kiértenünk.
„Ej, hát okvetlen oda kell menni nekünk délutáni feketére?“… Ily
hirtelen, ilyen közelről nem tudtuk látni még: mi történt, mi lesz? Mi
részünk benne? Lassankint tette torkunkra kezét az aggodalom… Ó, Istenem
ki tudja ma elgondolni, milyenek voltunk; mily érintetlenek és
elfogulatlanok, mily ámulók és megütközöttek, – két ember, kik
évtizedeken át és soha napilapot nem olvastunk.

Körültünk már összesugtak kiváncsian és tisztelettel. „Osztrák,…
háború!“ – A kis német néni bólintott a képeslap mögül, a missek döngő
léptekkel vágtattak libasorban a folyosón s az ajtóban megfordultak,
hogy minket jól megnézzenek. Jónak láttuk a főpincér tudtára adni, hogy
bár megakadt a pénzesforgalom hazulról; még van nálunk elegendő. – Az
arca mindjárt felderült. Istenem, de hátha kifogytunk volna véletlenül!…
Mi lett egyszerre a meghittségből, az otthonosságból? Átvirrasztottam az
éjszakát, néha sírtam már; – és reggel sürgönyök mentek a római,
firenzei konzulátusokhoz: mit tegyünk? Délre hazulról is itt volt az
express hivás. Vissza se néztünk a házra, a balkonra, – el se búcsúztunk
Margherita ártatlan arcától s a boglyas oroszlányfejtől. A vasutnál, –
nem is tudom, hogyan, – bemutatkozott két úr, két tartalékos tiszt, akik
voltak Lybiában. Egyikük lovaglóostorral verdeste a gamásniját. Mások is
odajöttek, – már tudták, kik s honnét vagyunk. A kettő biztató,
kárörvendő, mosolygós arccal beszélt, tódított, kiváncsiskodott, –
keverte franciával a kedvünkért, ahol tudta. „Nálunk nem lehetne háború,
– nem engednék a szociálisták!“ – mondta valaki a többiek közül
komolyan, de a gamásnis irónikus mosollyal fordította le nekünk.

Az anconai vonat zsúfolva volt búcsúsokkal; nagyfülönfüggős, piszkos
banyák, feketeképű délolasz vénasszonyok káráltak szakadatlan; nem is
jutott helyünk egymásmellett a kupéban. Külön, magunkra voltunk
gondjainkkal egymásért. S a kései délutánban, – a kocsi sűrű
levegőjéből, a töméntelen szomorúságból, mely rajtunk volt már, – ahogy
kitekintettünk egyszer az ablakon: Falconara kacér villáit láttuk, a
rózsaszinfényű tengert, búbos strandkosarakat és tarka, fürdőző
asszonyokat, kik mozdulatlan ültek a homokban, bámulták az estellő eget
és vizet. Ó, nyugalom, béke, paradicsom!… Város, te sohase látott, te
friss idegen; – te független magány, üde pihenés, nyügöktől
megkönnyülés, sorsunktól eltávolodás, – te álom!… Így robogtunk el
mellette. Csaknem egyszerre intettünk át egymásnak dacos biztatással:
„Semmi! Szembenézünk: mit tehetnénk? De mához egy évre, azért mégis itt
nyaralunk!“

Hosszú ideig volt álmaink szimbolikus neve – ez ösmeretlen városé… Egy
évre rá, – lőtték Falconárát! Stratégiai pont lett a haditérképen, sokat
emlegetett hely; az újságokba került. Vége! Buona notte!


II.

Reggel. – Fiuméban szuronyos altiszt állt a hajóhidon, – igazolást kért.
A vámhivatalnál szuronyos baka, a bank előtt, a rakodón, a vasuti
állomáson; csupa szurony, uniformis, tilalom. „Ezt mind joguk van a
testembe ütni, magyarázat nélkül!“ – ez volt az érzésem, ahányat láttam.
„Most ilyen világ lesz!…“

Csak este indult vonat; a pénzünk alig egy ebédrevaló, szállóról,
lepihenésről szó se lehetett. Éjtszakai hajóingástól törődötten, könnyes
és kormos arccal, gyűrött ruhában, – két szegény száműzött mi, –
ődöngtünk bizonytalan és fáradt lélekkel, nem is sejtve a legközelebbi
jövőt; mostantól minden vak véletlenek kezébe tétetett.

Az úton, melyre friss vággyal indultunk, – sokszor játszottunk
hercegesdit, hercegnésdit. „Mikor indulunk ferrarai kastélyunkba,
fenség?“ – „Ma megtekintjük hű alattvalóink, a kapucinus barátok
klastromát!“ „E lejtőkön dúsabban teremnek szőlőbirtokaink!“ „Szólítsam
az udvarmestert, úrnőm?“ Minden hotel saját palotánk volt, minden pincér
kamarásunk, minden piccolo apródfiunk; s az olcsó carozzák udvari
batárok. – De most, itt, – hogyan szólitsuk egymást negédes, udvari
nyelven az aszottbokru liget kis fapadján, ahol megpihentünk,
elcsigázott hajléktalanok, bús ideiglenesek már; – rossz kiskorcsmai
ebéd után, nehéz út előtt. „Igen, most hadrakelünk irigy szomszédaink
ellen! Igen, most közruhában népünk közé vegyülünk, hogy kilessük
indulatát. Nem, most önkéntes száműzetésbe megyünk, míg a hálátlan nép
észretér!…“ Így kinlódott a mesével még, mosolyogtunk bús erővel
egymásnak; aztán összehajolt fejjel el is szúnnyadtunk ott, mint két
elgyötört csavargó a tengerparton. Mit gondolhatott, aki arrajárt?… A
ferrarai hercegi pár!… Sós szél borzolta fésületlen hajunkat; alkonyult,
mire felébresztett. „Hercegnőm, – van még háború?“… kérdezte álmos
szemét dörzsölve. Van, ó Istenem, – nem lehet átaludni!

Csak megérteni lehetne ébren!

A vasuti állomás tájékán szörnyü csődület. Szegény emberek, rongyos
munkások; a vézna asszony sírva és alázattal viszi ura után a kis
butyrot; bambán lépked nyomukba néhány gyerek. Majd harminc-negyven
férfi egy csapatban, összefogózva, együtt dülöngve szinte, – akár üres
nádfejek a szél iránt, – horvátul ordítottak, éljeneztek is, nehéz
alkoholfelhő szállt előttük. „Eli-jen a haberú-ú!“ Nagycsípőjű,
citromsárga és egyébszínű blúzos cselédek tipegtek riszálva kétoldalt
mellettük s ők is visítottak: „El-i-jen!“ Egy percig néztem őket, –
aztán nekidőltem egy távíróoszlopnak és sírtam… A tömeg volt!…

Ezt az utazást is nehezen felejthetném. Egy harmadosztályú kocsiba
zsufolódva fiumei katonatisztnékkel; – a férjük után szaladtak valahová,
még egy búcsúszóra. Sokan voltak, szépen kiöltözöttek s még nagyon benne
a tegnapban: a garnizon asszonyainak apró klikk-pletykáit folytatták, –
szúró, eleven szókkal szidtak egy ezredesnét. De egy koszorúba-fésült
fiatal szőkére emlékszem, minden pillanatban várandósra, – mereven ült a
sarokban és hosszú pillái alól folyton szivárgott a könny. Egyre többen
szálltak be, gyerekek, öreg nők, – emberségből át kellett adni a helyet,
kiszorultunk a folyosókra, szinte még kijebbre; kis gyerekeknek ott
ágyaztak plédekből, kofferekből. Éjfél után kinéztem egyszer: ismeretlen
építésű, csinos, falusias hely, zokogó asszonyok, búcsúzó katonák.
„Laibach.“ Merre nem kalandozott el a „fiumei gyors“ velünk?… Másnap
délutánra voltunk Pesten.

A vonatnál, – vagy odább valamivel egy ember szaladt felém, kivel mindig
szivesen pajtáskodtam s türelemmel voltunk egymás hóbortjai iránt. Jól
fűtött szalonban, esti teánál sok mindenről lehet beszélni
felelőtlenül!… Most felémrohant, megragadta a két kezem és kiáltott:
„Üdvözöllek e csodálatos napon! Örvendjünk! Kortársak vagyunk!“… A
torkomba, fejembe szaladt a vér, el kellett fordulnom, hogy rá ne
kiáltsak: „Pojáca!“… Soha az életben többet jó szemmel nem nézhetek rá!

Mások is jöttek és mondták fejcsóválva: „Mi volt itt tegnapelőtt! Ezen a
cinikus, fád Pesten, – ha látták volna!“… De mi nem láttuk, nem tudtunk
semmit; sohasem éltünk ujságpapirossal.

… Már egyedül bolyongtam itt, – megzilált utcákon, elváltozott kirakatok
közt. Mennyi háborus iparcikk, tiszti felszerelés egyszerre! Az
üzlettulajdonosok fiai is elmentek?… Kinek gyüjti pénzét, kinek
spekulál, ha a fia el talál esni?… Termoszüveg, öngyujtó, konzervnyitó,
ágyzsák, hátizsák, ivópohár, töményspiritusz, masina, plaid, sebtapasz,
vatta, selyemalsók, revolverek. Milyen friss, eleven dolog is szokott
lenni a csomagolás, az indulás valahová! S most milyen szivetszorító,
kegyetlen mindez!

A könyvkereskedőmhöz bemenekülök! – Ott ül a kis vézna házaspár a kassza
mellett, az üres boltban, az arcuk ragyog rám lelkesen, boldogan. „Most
megtanítjuk a kutya szerbeket!“ Kérdem, árulnak-e valamit? „Bizony, csak
haditérkép megy, husz fillér darabja, – egy nap háromszázat is
elvisznek!“ Az hat korona egy nap alatt! „Bizony nem több, –
mosolyognak, – de nem baj, ha tönkremegyünk is; a kutya szerbnek
megmutatjuk!“… Egy nagy angoramacska ült az elszánt menyecske ölén, –
jól ismertem, kissé különc, de érdekes egyéniség. „Hát Bolyhos nem megy
a háboruba, – rác torkot harapni?“ – kérdem. „Isten őrizz, – még sebet
kapna!“ – nevet és magához szorítja ijedten. – Nem csoda, –
gyermektelenek, hát ragaszkodnak a szép macskához.


III.

Mondtam a kávéházban Schöpflinnek: „Este indulok az uramhoz Szegedre,
egy hétig vagy tán tovább is még együtt lehetünk!“ – „Isten legyen
magával a hosszú úton. Lebeszélni úgyis hiába próbálnám! Nem mondom,
hogy írjon, úgyse kapnók meg!“ – „Ha kémnek néznek az úton, elfognak,
főbelőnek tévedésből… tartson jó emlékezetben!“ „Hát bizony azt mi meg
se tudnók itt, – tán soha! Nem jó kimozdulni ilyen időben, mondom! Meg
kell jól gondolni!“ Így beszéltünk, de egészen komolyan!

Hazamentem csomagolni és tele voltam bizonytalansággal, aggodalmakkal.
Ott lelem-e még? (Melyik asszony nem utazott így ez évben?) Ilyenkor úgy
összehúzódnak az igények; abban az órában úgy éreztem, beérném már egész
életemre evvel az egy héttel. Csak biztos lenne! Semmire nem
számíthatunk! A polgári élet szabad kontrolja egyszerre szünt meg; nem
kérdenek, nem magyaráznak, nem készítenek elő semmire; őt ez éjjel
elvihetik; a kupémat lekapcsolhatják s napokig vesztegelhet a nyilt
pályán, elállhatják az utam, visszahozhatnak: – ha már ott vagyok,
közelébe nem engednek – s nem fogják megmondani az okát, hogy miért.
Semmi nem bizonyos, minden megtörténhet. Ott lenn, a délvidéken…

Furcsát gondolhattam, kinyítottam az ő levelesfiókját. Kinn Hannoverben
a negyvenéves orosz diák, a finom Da Wac volt legjobb barátja – s a
japán Ivasakival, kivel együtt dolgoztak, komolyan és kölcsönösen
tisztelték egymást. Összekerestem a két ismeretlen ember leveleit,
kikről annyiszor beszélt és elégettem gondolkozás nélkül. (Az első
persze Szibériát is ült; a másik csendesen pancsolt, technikázott éveken
át.) – De most háború van! Ha uram combattans volna, tán lőnie kellene
Da Wacra!… Egyszer Zágrábban összeismerkedtem egy kellemes, horvát
írónővel; könyveket küldött nekem, mert kértem, – délszláv novellákat
németre fordítva. Most megnéztem őket, – sajnáltam, hisz el se olvastam
még, – aztán bedobtam a tűzbe a levelek után. Isten irgalmazzon érte,
mennyi szép lehetett bennük, – de akkor így volt. Féltem; a
hirtelenségben elvesztettük a valószinűség mértékét, hogy mennyi
lehetséges, mi történhet még, ha már ez megtörténhetett!…

Este volt, a vasuton mindenki a háboruról beszélt. Már akkor szembetünt,
milyen sokat lehet elérni a szavak symbolikus, letompított
használatával: „bevonult,“ „elesett,“ „megverjük,“ „kiporoljuk az
ellenséget.“ Közkeletű, enyhe, sőt humoros képzeteket keltenek, nem
kiséri így őket az a borzadály, mely az erőszakos halál, vérontás
gondolatát. Egy katonai posztószállító cég alkalmazottja, akit épen
fölmentettek, nivón alul kezdett udvarolni egy varrónőnek, ki a
gyerekével szintén urától búcsuzni jött. Nagyon utálatos volt mindenki,
nagyon egymáshozillő; egyedül voltam. Jött a kalauz, hogy megnézze az
igazolványokat. Megadóan kiteregettem; de csak a fényképemre vetett egy
pillantást: „Már tudom!“ mormogta és legyintett. Másokét tovább
vizsgálta.

Mit tud?… Különös!… Zaklatott idegeim ernyedten ejtették el az okság
szálait, minden megzilálódott a fejemben. Éjjel volt, – az utasok rémes
kivégzési történetekkel mulattatták egymást… „Már tudja, – csak az
arcképemre nézett?… Figyelmeztetve volt a beszálláskor?“… Hogy nem volna
miért?… Elgyötört, megzavart itéletem annál inkább fennakadt ezen. Már
semmi valószinütlent nem láttam benne. Hát úgy érzek, úgy gondolkodom
én, mint ezek itt mind a kupéban?… Tudnék-e úgy írni, mint egy napilap
mostani vezércikke?… Nem! Tehát más vagyok, mint akik sokan vannak – és
ez bizonnyal elég! A maguk részéről igazuk is lesz.

Már úgy láttam, a többiek gyanakodva néznek rám. Egyedül utazom, kicsit
másféle tán a ruhám; s ők már mind elmesélték egymásnak: kicsodák, mi
járatban vannak? – Megpróbálom, kimegyek a folyosóra!… Egy idő mulva
arra jött a kalauz, hátam mögött ment el a lámpával. Tán visszanéztem
rá, tán kissé bizonytalanul, várakozón, – tán túlhirtelen kaptam vissza
a fejem; egy pillanatra megállt, megnézett és azt mondta: „Tessék
bemenni!“ Nem fenyegetőn vagy zsarnokosan, – inkább udvarias hangon.
Talán részvéttel?…

Beültem és már most biztosan tudtam! – Kevés rohamra-induló katona
lehetett azóta is, ki biztosabban érezte közeli halálát, mint én azon a
hajnalon. Tisztán, világosan láttam a felém fordított fegyverek csövét,
hallottam a parancsszót. Hogy miért?… Semmi nehézség nem volt e
kérdésben. Hát a többit érthetem-e, ami most történik?… Tehát ma reggel!

Szép, csendes tanyák bomoltak ki a nyári pirkadatból… Jó lett volna
mégis egyszer beleülni ketten ilyenbe, ha ez a vész elvonul; – könyveket
vinni és egy nagy pipát neki és ritkán látni embert; – zöldséget
termelni és baromfiat; kertünkből élni!… Rossz lesz, hogy már nem is
láthatom!… Aztán erről is lehullt agyonfáradt érzésem, – elhagyta őt is
s a fiamat, – magam voltam; de nyugodt és szeliden sajnálkozó. Végre, ha
ép muszáj – hát elég is volt; sokfélét éltem, – de most mégis kár! Most
új és eddigieknél tetszőbb formában ösmertem volna meg magam! Boldogság…
teljes méltányoltság,… végre, az is csak egy életforma; de most s csak
rövid ideje figyelhettem: hogyan is illik nekem?… De ha mégis így kell
történnie, legyen! Csak netaláni zaklatásokra volt rossz gondolni;
szerettem volna csak így lehajtani fejem a vasútpárnára: tessék!

Kiszálltam, habozva és csudálkozva, hogy csak így engednek. Kissé
ődöngtem is a pályán még; semmi! Végre megindultam a szabad kijáróhoz.
Két altiszt ült kétoldalt, az egyik megnézte az írásokat,… most az
enyimet is. Visszaadta, mehetek;… tán tévedett? Csakugyan kiáltanak
valamit; készséggel visszafordulok, de mi ez, nem nekem szóltak! Hát
valóban szabad vagyok? – Csak a kocsiban ülve kezdtem elhinni félig –
még a hotelben szívdobogva írtam az igazoló-lapot.

A kaszárnya előtt két sanitäts, – két „jó magyar embör“ – csupa szíves
készség. A kapú alatt egy fiatal hadnagy, már udvariaskodik, elkísér,
megkeressük. Az öreg törzsorvos mosolyog; persze hogy mehet, most
mindjárt, úgy sincs dolga! – Csak lenn a kávéházban, amikor együtt
ültünk megint, meséltem el nevetve az éjtszakai képzelgésem. „Csacsi!“…
De ez a kávéház vajon nem a Rossini-é, vagy a Viviani, – s a Tisza nem
az Arno? Mert épen úgy vagyunk együtt. Nekünk már minden hely egyforma
jó!


IV.

Fekete Péter, a „legény“, kit más néven emlegettem már, – a kis
vaskályha előtt ült és fújta a faparazsat; mert hűvösek voltak már az
októberi esték errefelé. De a nappalok tiszta verőfényben ragyogtak a
szép felvidéki város úri házacskáira s a Csermely völgye rózsaszin,
oliv, bibor, terrakotta, okker meg skárlát ezer, aprós, összemosódó
szinében ragyogott; a madárhagyta ligetek csendje elfolyt szinte, mint
az olvadt arany. Hogy ilyen völgyekben „rajtá“-zni, rohanni, ölni,
szúrni tudnak!…

Hamar gyógyuló kis bajjal, rövid időre küldték vissza ide a Péter
gazdáját, ám az őszi szépség, a nap, a finom városka s az együttlétünk
halk optimizmust öntött a szivünkbe és könnyelműen élveztük a
napjainkat, a jelent. – Talán már nem is tart soká az egész! – Hogy
jobban lett, sétáltunk és tanakodtunk: hogy is kell csinálnunk majd, ha
vége lesz, hogy minél előbb dolgunkhoz láthassunk mind a ketten, melyből
kizavart és megakasztott az emberiség nagy epidémiája. Már így kezdtük
látni. Járvány, mely néha jön titokzatos, de emberi okból terjed
feltarthatatlanul, – de nem „üdvös“ vagy „szükséges“ semmire, – ragad,
mint szent Vitus őrjöngő tánca, melynek árja csak a legkülönbeket nem
sodorta el, – és bár mindig volt, elképzelhető, hogy valamikor ne legyen
majd, mint némely leküzdött járványok vagy más, a brutalitásban és
esztelenségben rokon emberi szokások, a kerékbetörés, párbaj vagy
keresztrefeszítés, – melyek mind ember-ösztönösek és önkényesek is
voltak egyszerre. Ösztön és önkény; emberi kiváltság e kettő együttese;
ebben szörnyűbb a magafajtát nem bántó állatnál, – de ezért szabad
reménykedni is.

Ily tétova, abbamaradó és naiv theóriákkal mulattunk; de egy dolog
bizonyos volt már. Hogy az én-nek, a legbecsesebbnek nem árt. Aki
általában nem inklinált a lélek apróbb tömegbetegségeire, szabad volt
társashóborttól, előítélettől, – az ebben a tombolásban is magános,
szenvedő, de független marad. A gondolkodás embere, a testi épség és
élet tiszteletében nevelt orvos, a belső őszinteséghez szokott lélek –
igen, néha heteken át nem foglalkozik mással mint küzdeni az őrülés
ellen, – de ha ez sikerül, semmi komoly és igazi vonásában meg nem
támadhatja, ki nem forgatja ez. Hiszen csupa külsőség mind: a
fegyverzaj, tömeg, virtuskodás, versengés, kitüntetés, vér, jajszó,
halál.

„Ha legalább élmény volna!“ A fiatal író, Józsi Jenő panaszkodott így,
mikor itthon járt. „Az ember agyonfáradt, kábult, eltompult,
összezsufolt és ami ott történik is, oly áttekinthetetlen, oly gépies
rendbe rejtőzö… Egy szép, hamvas este itthon, zsibbadt alkonyat, mikor
egy álmos madár utolsót csirren a bokron, elbágyadnak a szinek, bujkál a
homály, felkúszik lassan a hold… mennyivel egyénibb szenzáció, mélyebb,
felejthetetlenebb emlék!“ Igy éreztük mi is és ez vigasztalt. „Csak a
magadé maradni! Nem felejteni azt, akivé magadat küzdelmek közt
nevelted! A jóságod!“

Nagyon megerősödtünk egymásban; – de hát könnyű is így; kéz kézben, a
sok rettegést, könnyet felejtve! Lao Tse-t olvastam neki a patak mellett
egy padon; a harmadfélezeréves tanítót, ki sárga császárok alázatos
könyvtárhivatalnoka volt és tekercsei közé gubózta életét; de
nyolcvanéves korában könyvet írt az emberhez. Nem voltak tanítványai,
sem követői: de Con-Fu-Tse, a népszerű apostol eljárt hozzá magánosan s
azt mondta: „Az ő tanításai magasabbak, az ő erkölcse tisztább annál,
amelyet én hiszek, vallok és hirdetek a sokaság használatára!“

„A férfiú, ki megőrizte magában a nőies tulajdonságokat is, gazdag és
dús, teljes és mély, mint a termékeny Birodalmi Csatorna. – A bölcs
ember elköltözik arról a helyről, ahol fegyvereket mutatnak neki. – Ha
kis népem volna, csak maroknyi; megtanítanám, hogy az élet egyetlen;
egyszerű étkeket enne és darócban járna, – és bár a szomszéd
birodalomból áthallatszanék a szekerek zörgése, mégsem kivánkozna senki
által. – Megösmerheted a világot anélkül, hogy kilépnél házadból,
kinéznél ablakodból. – Óvakodjatok, emberek, lakástokat kibővíteni
azért, mert elégedetlenek vagytok a meglévő állapotokkal. – Ha két
hatalom harcba keveredik, az győz, amelyik megbánta harcias kedvét. – A
bölcs elmerül Tao eredeti egyszerűségébe, elhagyja a durvaságot,
szerényen és megértően néz mindent és jósága erőszakosság nélkül való,
nem hirdeti azt kérkedve, nem tudákos, nem kapkod és nem ravaszkodik.
Mert ami nem Tao, az mulandó!“… Milyen szép King ez, – s mennyivel
régibb, mint Attila, Timurlenk, Napoleon!

Ma délben is olvastuk a pataknál; de most hűvös az este és Péter tüzet
gerjeszt a szálláson, mert hazavárjuk a gazdáját. Két kis öreg
zipserkisasszony tisztaszobája ez; kedves szoba! A régi díván, székek,
ágyak letakarva, behúzva valami furcsa kézimunkával, melyet maradék
rongydarabokból, nyűtt ruhák tarka foszlányaiból szabdaltak, csillagos,
kockás, bogas mustrákat slingoltak össze. Az asztal lapján pappendeckli,
hogy ne kopjék; a szőnyeg is rongyból varrott, – a festett fásláda
oldalára régesrégi divatlapokból kivágott dámák ragasztva dísznek,
krinolinban, legyezővel. Legszebb egy nagy kitömött bagoly; alatta
félkerek falipolc, a polcon kézimunka-drapéria, egy vásott barna
szoknyából való szövetre hímezve; annak pedig az ablakvilág felé eső
oldala bevarrva papirosba, apróbetűs, sárgult, régi levélbe, hogy a fény
ki ne szívja a szinét. Vagy húsz év óta nem látta senki e
hárászpamut-rózsákat, nefelejcseket! – Kedves, rendes szoba! „Gyujtson
lámpát, Péter!“ – Az asztalon kirakjuk az apró ajándékot, könyvet,
kedves süteményeit, – holnap születésnapja van! A széles ablakpárkányra
teavíz készítve a tábori forralóján. Péter egész délután tanulta a
köszöntőverset a pitvarban. Ó, még mindig beletelhet három negyedóra,
míg szabadul a kórházból, ahol segítget. Oly lassan mulik! – Beszéltetni
fogom Fekete Pétert!…


V.

„Bízon, az ezredünk folyvást ütközik azóta is, hogy mi elgyöttünk!“

A tűznél guggol a bő, rogyós komisznadrágban, ormótlan bakkancsa
nyikorog; az egész ember tagbaszakadt, testes; kerek arca most csupa
ravaszdi megelégedés. Dorombol a melegen, mint a macska.

„Ahogy rám tetszett bízni, vigyáztam is én a gazdámra, mintha csak apja
vónék. Nem hiába vagyok vénebb egypár esztendővel. Amilyen szótalan,
kedvetlen vót odakinn, mindig is avval viccelték: amit ez a Péter
eliberak, megeszi szó nélkül; ha Péter oda nem tenné neki, el is
felejtené a menázsit. Nem is ett, csak mint a madár, – peíg ott falni
kell, ha van mit… Ott is, abba a lengyel kastélyba, ahunnat én a
selyemridikült csaptam a nagyságos asszonynak, – elették előle a
tiszturak a nagy lakoma ebédet, míg ű a korelásokat járt temetni velünk,
azt a négy honvédot (mán csak a testeket), amik tán egy hete is rohadtak
ott egy színbe.“

Jókodik, naivkodik nekem, tüsténkedve, – ahogy tapasztalta, hogy tetszik
az uraknak a paraszti beszéd. Elfordul, széles markában tördesi a
gerjesztőt fölösen már, hiszen ég; belenéz, húzgálja a bajuszát.

„Hát aztat elolvastam, amit ide tetszett adni tennap, – ahogy megírta a
doktor úr a tapasztalatunkat ujságba. Jól ki van írva! Csakugyan benne
vagyok még én is, ahogy ezt-azt mondom. ’Isz ha tudtam vóna én, hogy így
szerkesztik a nagyságáék, hogy nem a hadiművelet kell, csak amit humi
bakák beszélnek ott egymással; ’isz ahho’ én többet tudtam vóna mondani,
mer’ én mindenhun kószáltam, hússzal is beszéltem, míg a gazdám eggyel…
Na, hanem, egyér’ mán mégis szólok, ha meg nem sértem.“

Kinyitja, becsukja a kályhaajtót; úgy tesz, mintha igazi zavarban volna.

„Azt a teafőző kis lábost, – úgy van írva, hogy a szolgája eltörte neki.
Hát az a lábos, – nem is törtem, hanem elmaradt tüllem valahogy, –
(megmondom, kérem, ahogy van; nincs abba semmi!) az az enyém vót,
tulajdonom. Mikor venni kelletett, (egy vaksi cserepesnél, Orlón,) nem
vót nálam elég a gazdám pénze, éppen a lábosravalót magamébul pótoltam.
Este kellett vón elszámolni, – hát ebédután mán nincs az edénke sehol;
perdű, lába kőtt. (Tudom is, kire gyanakodok!) Egyszóval este én azt már
fel nem irtam; mikor elvesztődött, még nem volt a doktor uré. – ’Isz nem
baj, nem azér,… csak ha el tanálja olvasni az uraságom, Celestina grófnő
őméltósága, – maj’ nevet. Tizennégy esztendeje vagyok nála belső,
asztali inas; még egy poharát el nem törtem!“

Elszégyenkezve hallom. Biz ezt a másolásnál én stilizálhattam így; az
uram jegyzései pontosan hívek a valósághoz. Ő is majdnem neheztelt az
irodalmi csinyemért; most még szegény Pétert is megbántottam, hiába, –
élete, munkája ambiciójában. Ő nem tör bögréket!… Ördög vigye az
irodalmat!

Megigérem neki, hogy kiírom ujra, igazságot szolgáltatok neki. – Majd
másra terelem a beszédet.

– Hanem nyalkán kiberetválkozott mára, Fekete Péter! Hány órára várja a
menyecskét?

„Tízórási vonathoz, ha kitetszenek engedni elejibe. – Öhöm, hát meg kell
tisztelni a hitvest; pocsék is az a sörtés pofa! Az uraságnál világér’
nem szabadna, ott minden harmadnap tisztálkodok! Igen, hát meg is áhítja
ott a harctéren az ember a családot, hiába! Csupa magaformájut lát az
ember, követem, csupa nadrágosat; egye ki a fene, – köpedelem mán az a
sok férfi együtt! Azt áhítja mind: csak a család! – meg hát az enyém
derékszép asszony is, testes, nem valami hitvány, nem lehet rá semmitse
mondani! Meg tetszik látni máma!… Nem én, tessék elhinni, nem néztem én
a harctéren se’ senkire! Azok a tetves rutén banyák, – ha, követem, ü
fizetne nekem, akkor se! Hászen azelőtt se vótam én éppen parázna sose!
Azér’ is írtam meg haza a harctérről: az anyjának én soha, – az
anyósomnak meg nem bocsájtok! Mer’ meggyanusított, rámbiztatta a
feleségemet is. Vót ott valami kulcsárné minálunk a kastélyba! – – –
Nagyon megsértett éngem avval, – megírtam: a siron-tul, ott megengedek;
– de míg élek, soha! Rosszul eshetett neki, de nem baj! Ugyse tud
olvasni!“…

Oly lassan mult az idő; uristen, még mindig csak félhét!… Mi is van
avval a kulcsárnéval, Fekete Péter?

„Na, kérem, hát ahogy ott jár-kél az ember azokba a diszes, feszt
libériákba, oszt könnyű munkát végez, finomat eszik, kihízik! Nem így
nézek én ki otthol, ne tessék azt gondolni!… Hát a sok nőcselédnek csak
szembetünik, – akkor oszt egyik a másikra les irigységbül. A kulcsárné,
– isz vót a mán ötven éves is tán; (igaz, hogy annál bolondabb az
asszony), – de meg olyan fél-úri; hogy jön az énhozzám, parasztemberhez,
– hát nem igaz? – Derék, feszt nő vót, nem mondom; meg hát olyan helyt,
tetszik tudni, kéz kezet mos. Hát nem vót minekünk együtt, igaz, semmi
bajunk; kezire jár olyan helyt egyik cseléd a másiknak. De mán abba a
részbe nem vót jó felgondolása a feleségemnek, hogy hászen csak neki vót
abbul is haszna; csak az ü konyhájára mentek a félzsák lisztek, bödön
túrók, finom lekvárok, szemes kávék! – Kérem, ha egy asszonynak megvan a
gyerekeivel együtt az élelme, ellátása, az ura kiszerzi neki, – nehéz
dógot nem teszen, tisztán jár; mi kell egyéb? Nem szabad, hogy szava
legyen, – semmi!… Hiszen csakis az anyja isztikélte akkor is! Azóta se
vót nekünk bajunk együtt!“

Észreveszi, hogy nagyon belement, szépítgetné is; de az öntelt
férfimosoly nem tud elsimulni a barna bajusza alól. Megkérdem, mi lett
hát a vége.

„A kulcsárné elment osztán: csúnyán ment el. A grófnénak besugtak
valamit, tudtam, hogy gyanakodik. Gondoltam; majd még rám tanál hárulni!
Nem igaz? Egy félvéka borsót jelentett a szakácsné; a kertész behozta
vót, letette a kamaraajtóba: eltünt kéz alól, – perdű! Én tudtam, hol
van eldugva a borsó, láttam a padfeljáró garádján, odatámasztva a
grádicshoz a zacskót. Azt is tudtam, hogy a kocsisné most a jóasszonya
neki, – nyalka prádés kocsis jött két hete az udvarba. – Őméltósága maga
kerülte meg az udvart velem, nézett, vizslatott széjjel; én meg arrafelé
irányítottam, – a borsó felé. Hadd lássa meg! – Mán akkor én haragba
vótam a kulcsárnéval, két hét óta; a feleségem is mindig rítt. Menjen a
fenébe, gondoltam. Hát nem igaz? Nagy vizsgálat vót ellene, minden
kisült, – én nem vallottam rá a magam részit, – még végkielégítést is
kapott a rosszféle. Köszönje meg, hogy be nem csukták. Hát nem?…“

– Ajhaj! Férfiak!… Ahá, jön már! – Gyujtson hamar a tea alá!


VI.

Nincs levél!… Tiz nap óta nincs levél!…

Azok a sokak, kik ma „nacionális érdek“-nek, „diplomáciai kérdés“-nek,
„hadászati problémá“-nak hívják e szörnyen szórakoztató életben
játszódásukat; – elbirhatnák-é vajon ezt?… Az ember asszony;
kisemmizett, kérdetlen, mellőzött, – az ember ittmarad és jár-kél a
dolgai után; néha tompán, néha tébolyultan, máskor agyontépve a
megszaporodott gondtól és vár… mindennap monomániásabb reménységgel,
sivárabb kétségbeeséssel; – és nincs és megint nincs tábori levél.

Az ember hazatart, lihegve siet, (hisz csak azért ment el, hogy időt
engedjen a sorsnak,) elfulladva kanyarodik fel az utcába, szívdobogást
kap a lépcsőn, rámered a levélszekrényre, – s a pléh kegyetlenül
visszacsillog belülről, a szekrény hátát látni; – üres megint!…

Talán délután lesz! (Az ember alig nyul ételhez!)… Hánykor jár a
postás?… Volt-e már?… Elébemegyek, megvárom a sarkon!… Most jönnek, hol
a mi öregünk?… Igen, ö az, – esdekelve és rémülten nézek elébe, de int
már messziről a kezével: „Nincs, – semmi sincs!“

Többször nem jön már; így kell végigélni a reménytelen napot,
fogvacogtató éjszakát. És elülről kezdeni holnap.

Él-e még? Mi történik vele e percben? Úgy temették-e deszka hijján,
arcára, ajkára szórták a fagyos, téli földet?… Szent Isten, – de hisz
holnap jöhet hír! Örökké nem tart a bizonytalanság! Igen, de milyen hír
jön? Nem lesz-e úgy, mint minap, – leugortam a szaladó villamosról, mert
láttam levéllel inteni a postást, – és csak késett írásai voltak,
régebbiek az utolszor kapottnál?… Igen, hisz ép ilyenből látszik, hogy
csak a posta az oka, – csapatszállítás, hófuvás; – vagy lehetetlen
feladnia!… De ha baj van, – mikor tudom meg? elbirom-e nélküle az életet
egyéb kötelességekért? Miért is találkoztunk?… Nem, nem voltam hozzá
mindig jó, elég türelmes, gyengéd! Nem voltam-e? – Semmi sem biztos,
hányszor hallani, hogy tévedett a hivatalos halálhír! Tán nem is jó,
hogy mindig oly sokat írt, elkényeztetett, – most nem bírom el, ha
egyszer fennakadás van. Mások nem is aggódnának tíz napért! Hátha már
hazafelé tart, mint a minap? Igen, s ha amputált karral vagy láb nélkül?
Inkább a lábat! – Ha a kezével dolgozni tud, ha ép esze megmarad,
egészen boldog lehet. Csak meg kell szokni! A vakság, az volna a
legszörnyübb, de még úgy is,… csak éljen! – Istenem! Nem befolyásolja-e
a titokzatos végzetet az én suggestiv rettegésem?…

Ilyen pillanatban hoztak egy girhes betűjű írást, keserűn akartam már
félredobni, hisz nem övé; de mindjárt mohón estem olvasásnak, – egyre
csillapodottabb szívvel, egyre boldogabb, mélyebb, szelídebb
elnyugovással: Fekete Péterné írt.

„Drága jó nagysága kérem Tudósítom, hogy most gyött az embertől levél
hetfün írta azaz most péntek vagyon és drága jó doktorúr is Egésségbe
megvagyon írja mindennap hosszú leveleket sebesültek maródik tarsolyába
egy Hadnagy bécsbe menendő egész könyvet adott átal annak maga kezével
irottat énmagam Nullás liszttel vasárnap virradóra pesten leszek üzente
kedves doktor ur emberemmel hogy kügyek magam Felvisszem tessék mari
Szakácsnét vasuthol elejbem küldeni megyek mint teris szamár lisztel
téfelel pár csirkével ha meg nem sértem fekete Ternó ruhát háládatosan
köszönöm finom szövet pesti kérem a lisztér ne tessen drágában fizetni
csak rendes ár melyhez kívánok szíves jóegésséget kezét csókolom maradok

Fekete Péter hitvese Rozál.

… Milyen oktalan az a megnyugvás is, mely ilyenkor elkővetkezik! Mintha
hétfő óta nem százszor lehetne baj!… De még írt, mindennap írt, fogom
olvasni megint a naplóját „maga kezével írottat“; – mondhatom az
embereknek: „Nincs baj, most kaptam hírt hálistennek!…“ Vagy csak mert
úgy elfárasztott a kétségbeesés, hogy most pihenni kell, remélni a
téboly ellen! Mintha minden baljóslat, szerencsétlenség megszünt volna;
a meghajszolt érzés elsimul. Az ember hosszú levélíráshoz kezd, tábori
csomagot küld, olvasni próbál, este elmagyarázza a gyereknek a
csörgőkígyót és megmutatja a lexikonban a hottentottát.

Mire Fekete Péterné beállított, – már itt volt egész csomó megkésett
levél a táborból…

Szép, piros-szőke aprószemű asszony; liheg és csudálkozik és hálálkodik;
nagy, erős hangja beteli a lakást, babos festőszoknyája feltűzködve; a
hátán kas, szatyor, butyor. „Ne tessék avval fáradni!“ „Köszönöm
kérdését!“ „Nem vagyok én arra érdemes!“ Kissé zavarban van, hát erősen
tartja magát, kivált Marival szemben, ki fiatalabb mint ő, csak
cselédleány és itt mégis tájékozottabb, „világibb“ nála. A moziból, hova
elküldöm, hamar visszajön, unja, vagy röstelli, hogy ilyet még sohse
látott s itt az utolsó utcagyerek mindennapos benne. Az országházra azt
mondta: „Mit nézzek rajta? Nem az enyém!“ De lopva azért jól
megvizsgálta, hogy elmondhassa. Egészben véve ámulja és megveti ezt a
nagyvárost koldus drágaságával, éhenkórász, finnyás, kitanult népével.
„Jaj, hogy itt mindenér’ pénzt kérnek!“ – Őnekik ott a kanaánban van
most is minden dulásig, kommenciót is kapnak, magukföldje is terem; ő
bizony gazdalány volt, nem jött üresen a házhoz… Alig tudom itt tartani
hálásra, meggyőzni, hogy nincsen féreg nálunk. Mert arra nagyon büszke,
hogy olyat még nem látott életében.

Estére beinvitálom teára; szép, enyhe csend van, a gyerek alszik odaát.
A férfiszobában telepszünk meg, az ő könyvei, műszerei árnyékába, –
kivel most egy bajban, egy számkivetésben, tán egy almon, egy kenyéren
ennek az asszonynak az ura. És minden barátnémnál közelebb van tán
hozzám e percben.


VII.

– Lássa, – mondom óvatosan, – nem jó őket azért ok nélkül gyanuba fogni.
Mondta az ura, hogy milyen zokon vette egyszer!…

– Mondta? – érdeklődik fülig pirosodva és előrántja a fejkendőjét. – Mit
mondott még? Ugyan, tessen mán beszélni!

Ám úgy fordul, hogy jobbadán én kérdezek. Kicsit tüsténkedik, –
(töltsünk még egy teát!) – de csakhamar szóra hozom, mint az urát néhány
hónappal ezelőtt.

– „Isz jó ember, nem mondhatok rá semmit azóta; egészen más hozzám, mint
az első két esztendőbe. Mer’ ha úgy visszaemlékszek, mord vót e’, mint a
téli idő, a szót is pénzér adták nála. Mer teccik tudni, nem úgy vót a’
hogy ű éngem valami nagyon szeretett vón, mikor elvett. Másat szeretett
biz’ ű, egy Laskó Maris nevezetűt, két esztendeig járt hozzá. Peig a
szegény vót, tán nem vót egyebe a rajtavalójánál; meg éngem szebbnek is
tartott mindenki; – (régen vót, elmondhatom) csak az úgy nyelvesebb,
merimondóbb; én mindég szégyellősebb vótam, azér’ aszondták rullam, hogy
büszke vagyok a vagyonomra. Na, úgy történt oszt, hogy az a Maris eccer
megbosszantotta; truccbul vagy mibül-i,… hozzáállott ahhó a Franci
Danihó, aki most prádéskocsis az udvarba. Csak két hétig járt vele; de
hiába kérte osztán az engedelmet Pétertül. E’ mégjobban truccolt, felé
se’ ment, ha üzengetett, peig nem is ett búvába hat hétig, aszongya a
testvérje, olyan lett, mint az árnyék. Na, akkor elkezdett ű háromhó is
járni, egyik én vótam; de olyan esze vót mán akkor, úgy megfigyelte az
embert, nem lehetett bolonddá tenni. – Akkor mán jó fizetése vót, mint
inasnak, de hazakeresett! az apja aszonta, köteles a nevelésér’. Egy
darab szőlőt vett az öreg hitelre; aszonta: „Na, fiam, ha letörleszted,
tied a szőlő!“ Hát mikor levót, akkor mást gondolt a vénember,
hümmögött, hogy oszt mit szólnának ahhó a testvérek, meg hogy míg a
férfigyerek nem házas, úgyis tartozik hazaadni a keresetet. „Na, –
aszongya az én uram mérgibe, – tudja meg idesapám, mátul fogva vőlegény
vagyok!“… Oszt még mennyaszon sehun se vót! Akkor választott ki oszt
engem a háromból, mer’ felgondolta, hogy ennek legtöbbje van, meg
legszebbnek is hírelik. Én meg elmentem, mer szép legén vót, józan is,
meg uradalmi. – El is látott engem mindennel, ami kellett; de azér én
nem tudtam, tessék elhinni, – mi a szeretet. Két gyerekem má’ megvót,
még se tudtam. Hogy e’ valaha úgy hizelkedett vón, mint más fiatal!…
Aszongya idesanyám: „Te Rozi, megcsókol-i téged ez a te urad valaha?“
„Jaj, ne mongyon má’ olyat, idesanyám!“… Még szégyeltem, hogy kérdi.

Ép akkor vótam viselős a kislánnyal, mikor az a kulcsárné odajött a
kastélyba, a rossz egye ki ott, ahol van! Teccik mondani, hogy idős vót?
Ajaj, hamis szeme vót azér még annak! Én nem is tudom, tán boszorkány
vót! Oszt, hogy tudott énnekem is hizelegni: „Rozika így s úgy!“ – adta
a jótanácsot, orvosolt, ha fájt valamim. Csak eccer feltünt; bemegyek
valami kommencióér, – hát a cselédház gangján ki kávézik ott a
vadszőllők közt, mint ü meg az uram. „Mi az Isten?“ – mondok. De
mingyár; hogy csak üjjek le közibek, nekem is készített findzsát. – Telt
múlt az idő; én mán szoptattam is, nem nagyon jöttem-mentem, de azér
olyan furcsa vót nekem, hogy az emberek nem úgy beszélnek velem, mint
azelőtt. Mintha mindnek valami mondanivalója vóna, oszt mégse mondaná!
„Mi lel éngem, – gondoltam, – elcsunyúltam vagy rüh van énrajtam?“

Hát eccer is hajnalfelé gyön haza az én emberem; peig a korcsmázást, azt
sohasem cselekedte. Nem is mondhatom, hogy ittas lett vón akkor is! Én
se szóltam hozzá, csak ríttam magamba az ágyon. – Másnap reggel aszongya
nekem a bót előtt az igáskocsisné: „Rozika, mérnem vót az estve? Csak
maga hibádzott a fiatal menyecskék közt.“ „Hol?“ mondok. „Hát a
kastélyba, nem tudja, fosztó vót, az uraság tolluját fosztottuk, a
cigánt az ispán fogadta, a maga ura meg tálcázott, hordta a rúmos teját,
kőttes sütemént!…“ Csak álltam ott, mint a sóbálvány szégyelletembe.
„Vagy igen, – mondok, – aztat mongya Julis néném? Nem mehettem, mer
változása van a kicsinek!“ – „Na, aszongya, – de máma elgyöjjön, mer ma
is lesz, megrepetálják, hogy nem fosztódott fel mind a tollyu. Ha az
urának elébb van dóga; gyöjjön be hozzánk oszt mennyünk együtt!“ – Ebbe
maradtunk.


VIII.

Megtörüli a száját illendőn, asztalkendőbe, – köszöni alássan, – úgy
mondja tovább a nehezét. „Lesem én az én uramat délebéd után; szedi ki a
komótbul az ünneplő liberiát, huzza a harmonikás csizmát; de énnekem egy
szó nem sok, annyit se szól; csak megyen úgy öt óra tájt, bevágja maga
után az ajtót. – Úgy elfakadtam ríva, csak lerogytam a karosszékbe.
Hogyne! Rosszul esett! Fiatal pár cseléd vótunk, mér nem mehettünk mi
együtt emberek közibe? Mondok, mér nem vagyok én arra érdemes?
Szégyelnivaló van énrajtam?

Felőtözök osztán nagy könnyhullatás közt, megszoptatok. Nem bánom, –
mondok, – ha agyonvér is (peig nem ütött meg soha), de most
megtruccolom, elmék utána! Az igásék a Szilváskert alatt laktak,
arrakerülök, bezörgetek az ablakon, – mán setét este vót. De ahogy nyilt
az ajtó, a lámpavilág rám esett, aszonya Julis néném: „Hát maga minek
rítt, Rózika?“ „Nem ríttam én!“ mondok. De a kocsis is, az ura: „De
bizon, ne is tagadja, rítt maga!“ Akkor elmondtam az egészet. „Na e mán
csunyaság az urátul, abba igaza van!“ – így biztattak. Ahogy kifordulunk
az utra, aszongya a kocsis: „Ejnye a rossz üsse ki azt a büdös embert;
mi az Istent lél azon a vén… (megmondta, hogy micsodán) – hogy úgy
utánabagzik!“… Igy pártolt a kocsis, mer ezek mindig jóembereim vótak.
Nekem meg ettől a szótul kezdett megnyilni a fejem. Hát ezér lett vón az
a sok szivesség; hogy az Isten fullassza bele abba a dög aszonyba.
Szinte megszédültem! – De tán nem is igaz? Hogy lehetne az igaz! Uriféle
nő egy ilyen vadparaszttal, mint az enyim. Hogy tudhat ez üvele bánni,
mikor még én is nehézellem a természetit. Így háborogtam magamba!…

Odaérünk a kisudvarba, hallik a muzsikaszó; mán aznap csak az
öregasszonyok fosztottak, – a fiatalság ott járta a pitvarba meg az
udvaron. Ahogy belépek, elfog engem az ispán úr. „Na, Rozika lelkem,
csak magát vártam én, maga lesz az, akit én megtáncoltatok, nem más!“
Vitt a cigány elejbe, szépen rakta, urasan; – belemelegültem én is,
szoptatós létemre, eszembejutott a jánkorom. Alighogy elhagyta, elkap a
kertész; avval is jártam jódarabig. „Gyüjjön mán velem is eccer!“ –
mondja a kocsis bácsi. Mindenki úgy kedvelt ott éngem, dicsérgettek az
asszonyok is, mintha sajnáltak vóna. „Ejnye, – gondoltam, – hát hektikás
vagyok én, dögrováson vagyok én? Mit dicsérnek, mintha búcsuztatnának?“…
Eszembe jut, amér gyöttem, hol is hát az uram? Keresem szemmel, nincs
semerre! Akkor mondom a kocsisnak: „Mingyár, mingyár, Ferus bácsi, csak
ekkis vizet iszok!“ Avval megyek ki, végig a gangon, a házhiján; – ott
egy benyiló vót a kulcsárné szobájába. Jaj kérem szépen, amit én akkor
láttam, ahogy rájoknyítottam az ajtót! Nem is jó arra gondolni! Ott
vótak együtt a diványon… S még milyen szemet vetett az énrám, az a
gyalázatos, hogy ott nem sijedt el szégyelletibe a föld alá. De énvelem
egyet fordult a világ, ki az udvarra, a kertek alatt haza, mint aki
lopni jár; úgy fogott fel az anyám mint a gyereket, úgy szedte ki
belülem nagy sírás közt, ami történt.

Nem telik egy félórába, benyit az én uram. Majd sóbálvány lettem, ahogy
meglátom; ott ültünk az ágyon oszt rittunk. De az én anyám, ahogy belép:
„Hát te gyalázatos, lator, zsivány, világszégyene, falurossza! Te
rimafattya, te himpellér, minek gyösz ide?“ – A meg felragad az
asztalrul valami tálat, vágná anyámho’, énrajtam tört össze, mer’
elibeugrottam. Megvérzett, anyám sikoltott, a nagyobb gyerek is ébren
ritt az ágyon; akkor megszégyelte magát, kiment a szinbe hálni.

Na, énvelem nem is azontul, – tán félesztendeig. Napközbe se sokat
szóltunk, mer jó neve nem vót előttem, csak: „Te lator, te zsivány!“ –
megbátorodtam, mer nem emelt rám kezet többet, érezte, hogy lúdas.
Eccer-eccer próbált okosítani: „Ládd-é, – aszongya, – csak neked van
ebbül hasznod, gyön ekkis humi a házho’, amér befogod a szád!“ De én
csak jajkeserüt ettem abbul, soha jóízüet! Ű meg azt hajtotta egyre,
hogy éngem csak anyám biztat, minden azér’ van. Hász’ igaz, hogy éngem
igásbarmának tett vón, amilyen jámbor vótam, – ha anyám ki nem tanit.

De így se tudom, mi lett vón a vége, ha megint ugyanaz a tulajdon Franci
Dani ki nem segít a bajbul. Mer az gyütt oda prádéskocsisnak: nyalka vót
meg özvegy is, szeretőnek alkalmasabb; avval adta magát össze az a
disznó. Az én uram arra, hogy hát így megutálta; bevádolta, kiturta a
szolgálatbul. Énnekem meg mindenkép kedvem kereste osztán, szidta,
gyalázta a másikat, elmondta mindennek előttem. Anyám is aszondta: „Te
meg most mán ne fancsalogj, hé; – vágd el, míg meleg! Most kapasd
magadho’, többet el se engedd!“ Hát hajlottam én is a gyerekekre
nézvést; most meg mán régen vót; elmult, háborus világ van, tán vissza
se gyön; – ne sujtsa az átok! Én mán szivembül megengedek! De azt el
tessen hinni nékem, hogy ez az ember még csókolni is csak azóta tud,
mióta az a jómadár megtanította, az a fraj, az a boszorkány; de csak
énnekem oskolázta ki! Hát nem igaz?“…

Tizenegyet üt,… minden csendes; az ernyős lámpa fényében mosolyogva
nézzük egymást. Ami vót elmult, – Fekete Gányó Rozál! Így emlékezésben
milyen lefokozott, illedelmesen elmesélhető minden, – ami könny, átok és
halálos szégyen volt eleven korában! Lám, humor szellőzi a régi
tragédiát! És a szorongást szép, gyenge remények! Minden, minden újra
fog kezdődni, – frissen, tisztán, elülről!… Tizenegyet üt. Odakinn
valahol messze már elcsitult az ágyúszó; nyitott szájjal, dult idegekkel
rólunk álmodnak a szalmán.


IX.

Az első tavaszias este ránehezült a világra súlyos illataival, epesztő
igéreteivel. Egy gyászoló asszonytól jöttem, akinek ura meghalt mint
orosz fogoly tifuszban, egy moszkvai kórházban. „Lám, túl lehet élni, –
gondoltam, – ő túlélte!“ A két gyászruhás gyereke közt ült és olvasta
nekik a mesét az engedelmes asszonyról, aki jó bolondistók urának minden
ügyetlenségét helybehagyta, balgaságait megdicsérte, – míg egyszer meg
is áldotta érte az Isten. „Te, anyám, épilyen voltál!“ – kiált a kisfia.
„Hagyd, ne beszélj, dehogy voltam ilyen jó!“ „De igen, mindég ilyen
voltál apához, én tudom, – ne nyakaskodj, hanem hidd el! Érted?“…
Bementem a halott ember szobájába; az íróasztalán minden rendben; a
jegyzetei, a legutóbb olvasott könyve, félbenhagyott munkája… És
dermesztően éreztem meg egy különös dolgot: ez az asszony nem hiszi,
hogy az ura meghalt. Érzésben nem hiszi, nem ment át a vérébe, az
idegeibe, – noha szörnyű, okmányi bizonyságai vannak. Egészségesen,
virulón látta utoljára, napokkal ezelőtt kapta kártyáját, noha két
hónapja halott. És egyre rajtakapom, úgy emlegeti, mint élőt, jelen
időben; élénken, bizalmasan beszél róla, apró szokásairól, terveiről,
munkájáról – s folyton a leveleit olvassa. Őrület!

Most hova menjek?… Féltem az üres lakástól, – a kis fiam pár napra
látogatóban. Itt kinn tavaszi zsongás, szépruhás nők, sok civil,
katonák; finom szivarok füstje, virágszagu fuvalmak és mesterkélt
illatok szédülete. Mint más évben ilyenkor, mint más tavasszal! Ezeknek
épolyan! Akár a fáknak, a felhőknek, úgy nincs közük a ma rettenetéhez,
akiket egészen közelről nem érint. Emlékszem, mikor szomszédos országok
voltak véres és kegyetlen háborúban; – milyen derüs közönnyel futottuk
végig egy ujságlap címeit; s aki elolvasta, milyen jót reggelizett
hozzá. Akár a Marson történne mindez! S így, csaknem így vannak most is;
– úgyszólva csak etikettből szomorkodnak az emberek sokezrei, a
„nélkülözhetetlenek“, az „alkalmatlanok“, a „jól elhelyezettek“
családjai. Milyen távol van egymástól ember és ember!

Fullasztó, mély keserűség csapott fel bennem; utána dacos elidegenedés.
Elzárkózni, igen, – ővele vagy egyedül, – külön lenni nem erőlködni
többé udvariasan, mint eddig, hogy magamévá tegyem formáikat, életemre,
lelkemre alkalmazzam kicsinységüket. Szegény, vak állat ez, függő és
gondolattalan csordalény, rászedhető néhány frázis kolompszavával,
megrészegíthető egy tarka és cifra figurával, amit mellére tűzhet és jár
vele, mint a gyerek. Ki kiváncsi tettei, szavai, szenvedelmei és
szenvedései okára, értelmére ma? Szavakat tudnak feleletül, pukkanó és
üres szókat, zavarba jönnek, elfordulnak csudálkozva és rosszalón. Én
vagyok-e őrült, hogy nem érthetem őket? Ma biztosan látom: nem! Ketten
vitatkoznak, egyik nem győzi érvvel, – akkor arculüti az ellenfelét… Ez
ők! S ami ma van, hozzájuk illő, rájuk hasonlít, bírják, élik,
játszódnak vele és benne; s feledni tudják kurta időn. Rászolgáltak, nem
jobbak nála, törvénye törvényük, – nincs mit szánni őket! Mit is akarnék
velük? – Ó, csöndes hely, eldugott kis tanya, fák, állatok, könyvek,
ártatlan dolgok s az ő szép bölcsessége, lelke tisztasága!… Nem lesz
soha! Nem érdemlem meg én, ki eddig köztük éltem és játékaik játékaim
voltak, kacér önáltatásaik komoly ügyem. Kultura, humanitások,
szépségek! Most lerántódott a lepel s alatta vigyorog a vérivó, parázna
állat. – Ó, csak magamom kell kétségbeesni, – csak magunkon.

Lábam sok utcán vitt át, kimerülve, félig öntudatlanul jártam az emberek
közt és gyülöletem fojtó ködében láttam a mosolyokat; a sok buta,
gondolattalan, állati mosolyt. Utálatos, ártó, szirupos gőze a
tavasznak, szinte látható volt a kábult fejek körül! egymásra néznek, az
ajkuk mozog, hogy oktalan, negédes kis szavaikkal elburkolják az
egyetlen, vak, akarattalan tendenciát, mely rajtuk hatalmaskodik; míg
ajk ajkot keres. Hogy lehessenek húsz év mulva is egymást pusztító
milliók! A véráradás enyhébb véletlenei most partravetik itt-ott a
sebzetteket, váltják, cserélik, frissítik, fokozzák így a kába szerelem
esélyeit, – s az emberek mosolyognak. Fegyverrel és új nővel az
oldalukon járnak e csömörletes tavaszban és boldogok, hogy nem kell
gondolkodniok!

… Nem bírtam tovább! Irtózatos volt, hogy éreztem: nincs bennem egy
hajszálnyi szánalom. Nem szabad így néznem őket, kik alakra hozzám
hasonlók! El közülük a magányba, – nincs jogom így elfogadni tőlük még
ezt se, e kétes szórakozást, a düh erejét, mely összefogja lelkemet az
őrület ellen. El, haza!…

A kapuban elébem sietnek egy távirattal. Most érkezett. – Betegen hozták
az ismerős, kedves városba megint… kórházban fekszik és vár engem!

Mikor hozták?… Hány óra? A menetrendet! Igen… ma még utazhatom! Milyen
boldogság, – milyen jó, hogy hazasiettem! Dehát igaz ez?… Mi baja lehet?
Mindegy, mindegy, – hisz él! Az utolsó levél egy héttel ezelőttről. Meg
is hallhatott volna! Utitáskába néhány rongyot, akármit; de nem, jó
ruhát is, hátha kérnem kell az érdekében? Hogy hazaengedjék feküdni. A
cseléd, a házmesterné mind segít, – a szomszédném felhozza a vasalt
ruhát szivességből, a vice kocsiért szalad. Milyen jók hozzám! Még
telefonálok gyorsan egy-két barátomnak, egy ujsághoz. Kórházat
ajánlanak, utánanéznek, helyet csinálnak neki. Milyen jók hozzám az
emberek!…


X.

S a hamvas reggelben ott jártam már a dóm elegáns terén, számláltam a
boltok korai nyilását s az óraütést; csodálatosan friss lélekkel vártam
az időt, hogy hozzá mehessek. Fekete Péter fogadott az állomáson és
elmondta, miről van szó. Megkönnyebbültem; tehát hosszabb tartamú
betegség, haza jöhet!… Pár sort küldtem hozzá a legénnyel, pár boldog
sort és ibolyát. Engem csak tízkor engednek hozzá.

De már nem voltam türelmetlen. Hadd pihenjen csak! gondoltam és élveztem
a reggel üdeségét, a levegőt, a biztosságot, a nem remélt örömet. Ott,
egy távoli utcasarkon látszik az épület orma, ahol őt tudom biztos
helyen, nyugodtan, veszélyen kivül. Ő is tudja, hogy közelben járok.
Milyen szépek ez órák!

Orosz foglyokat láttam, párosával mentek munkára, ásóval, gereblyével a
vállukon, csevegtek vidáman, egyszerü szemük kék mosolyával rám néztek s
a tág világra, – frissen, mint a tavaszi ég. Egy altiszt ment utánuk
fegyvertelenül, – az is mosolygott. Istenem, tavasznak ura!… Fehéren
csillant meg a napfény a templom nemes ormán. Holnap husvét van!
Krisztos voskres! – mondják akkor az ő hazájokban, testvéri csókot vált
úr és szolga, szomszéd és haragos, mindenki; – „Krisztus feltámadt!“
szól hangosan az, aki csókol s a másiknak hittel kell ráfelelnie:
„Valóban feltámadt!“… Milyen szép ez! A szívem feldobog érettük,
egyszerű hymnusok csendülnek bennem. Milyen jó, hogy ezek mindnyájan
haza fognak kerülni téres földjeikre, a szellős jurtákba, hol apró
muzsikok várnak rájuk a szérüs, kietlen udvarokon. Az ő vérük nem száll
ránk és maradékainkra! Halleluja!

Gyakorlatra menő ujonccsapat jön, barna legények. A szívem
összébbszorul; – sejtéssel, babonásan szálalom őket, mint a deli erdőt.
Hány fog elesni, melyik?… Elgondolom őket; az arcukat egyenkint a
rombolás tébolyában, a vész őrületében, kidülledt szemekkel és állati
ajkakkal, fogvicsorgatva, vért áhítva, hajadont gyalázva; – és
elgondolhatom! Aztán akarom látni, sorban az arcokat mind, – otthoni
portól lepetten, munka után, harangszós, teljes nyári estében, ha jönnek
haza a nyájjal vagy kaszával a vállon, ráncos ingujjban, pörge kalappal,
fáradságtól gyöngéd arcvonásokkal – s a rozmarinos kapuban egy-egy leány
várja őket; és ezt is látni tudom! Mindent, – ugyanez arcokkal; ó
rettentő janusfejek! Ó, százlelkű ember!

Elhaladnak s szememmel a napfényt keresem, a színeket, a vigasztaló
életet. Népesül a tér, kofák jönnek, megtelepülnek, kirakják a falvak
zsenge gyümölcsét, halovány parajt, sóskát, tavalyi almát, friss tojást.
Észreveszem, hogy a szemem egy zsömlyés kosárra mered; odább szalámik
lógnak, megcsap az erős hússzag és beleszédülök; Uristen, hogy kivánom!
Reggeli előtt vagyok és tegnap nem vacsoráztam, az izgalomban rá se
értem; – hónapok óta nem evés az, mit úgy hívok; a konyhalány
fejcsóválva hordja ki a teli tálat. – De most, most csend és öröm van
bennem, most lehet enni! Még ráérek. Szép, tiszta kávéház a szomszéd
sarkon, – milyen pompás, nagy szaga van a kávénak! Enni!… (Egy csokoládé
három zsömlyével; két tojás vajaskenyérrel; két szepesi virstli
tormával; édes sütemény).

Szép lassan, nyugodt deliciával fogyasztom. Az ujság itt, – még a
tegnapi. S tegnap már olvastam ugyanezeket a harctéri híreket, –
szorongó, tompa érzéssel, nehéz lélekzettel – s kerestem az általános
szavakban valami vonatkozást vele, az eggyel, a tömegbe-veszettel, ki
szivemhez tartozik. S most, – ó milyen máskép olvasom, mások a szók, a
betűk! Közönyös zsurnalisztastílben értesítnek bizonyos messzi
hadállásokról, hol bizonyos politikai szempontoknak kell majd
tisztázódniok… Ó, de hisz e sivár szók mögött halál van, vér, rettegés,
romok, sebek, anyák könnyei, feleségek jajja!… De én nem tudom ezt
érezni most. Elfárasztott a részvét vagy megrontott az öröm. Ő tiszta
ágyon pihen, mellette a virág, mit én küldtem ma már, hozzá sietek, csak
ezt érzem. (Hát én is rosz vagyok?)… A kávéház, az utca, a piac csupa
napfény!


XI.

Kórházi ágyak pedáns, tiszta rendei egy festett padlójú, tág
iskolateremben. Pesti, kültelki iskola ez; most egy éve apró, polgárista
fiúk drukkoltak itt a tintafoltos padokban. A kathedrán, – hol most
borogatóruhák, karbolvizes üvegek, vatták, – e komoly, tanári asztalon
osztálykönyv állott és noteszmumus. A falitábla itt maradt; most
láztabellákat írnak rá a krétával.

Egy sarokágy mellett ülök naphosszat és most e két négyszögméternyi
hely: az otthonunk. Az éjjeli asztalon fénykép, virágok a kis firenzei
vázánkban; az ablakpárkány teli könyvekkel. Suttogva beszélünk; egy
külön, halk sziget a sarokban; a szoba többi lakója, mintha mögöttünk
volna, távolabb kissé, – a derüs szemlélet vonalában. Szinte kedvesek
így.

Csupa férfiak, harctérről jött tisztek, nagyobbrészt könnyű vagy
gyógyuló betegek; hangosan beszélnek, töméntelen sokat kártyáznak; azt
hiszem, többnyire unják magukat. A fennjáró fiatalok az első
sarokablaknál tolongnak, egymásnak adják, felváltva őrzik naphosszat;
mert a szemközti házból két világosblúzos nőszemély könyököl nekik
fáradhatatlanul, délutánhosszat s még tovább a terhes, májusi
alkonyatban. Milyen élményteljes órák, ó – mennyi idegen férfi;
messziről jött, fiatal katona! Szegény, nélkülöző nőszivek itt a
Ferencvárosban, a szűk utcán, a harmadik emeleten! Két
testvérkisasszony, érettek, férjetlenek, – a papájuk szenzál vagy
ócskabútoros, diplomás férjet akart venni nekik, dolgozott, gyüjtött, –
s most itt a háború; – s a mindeneslányuk már a harmadik szép
„diner“-szeretőt keríti odaátról a kórházból. De ők regényt olvasnak az
ablakban; összesúgnak „érdekes“ profilt mutatva; csipkeujjas, telt,
fehér karjukat kivánatos mozdulattal emelik a frizurájukhoz gyakran…
Jaj, ha hallanák, ha tudnák, micsoda beszédekkel fűszerezik idebenn a
játékot; hogy milyen szórakozás tárgyai lettek!…

Valami tréfás, könnyű könyvet olvasunk itt a sarokban; csak színből,
hogy odaneszelhessünk néha a többire; – mint utazásainkban a vonaton
beszélgetőkre: ágáló, hangos, furcsa, idegen utitársakra. Milyen jól
tudunk így együtt figyelgetni; szemecskélve felszedni idegen dolgokat,
szókat, jeleneteket! Mi „két cinkostársak a világgal szemben!“

… „Ajaj, de sok repülőgépre lődöztem én odakinn, urak, – tizet,
istenucscse nyolcat legalább is eltaláltam!“ A beteg főorvos fogadkozik
így! Hihetetlenül naiv tódító; – mondják, tegnap egy szerb zászlót
emlegetett, mit az ellen kezéből neki adatott kicsavarnia; – sőt
tegnapelőtt, (ha a hallgatósága nem nagyit viszont) a
kilencszáztizenkettes mozgósítási érmet valami nagyon ritkán nyerhető
orvosi, hadi-medálnak mutogatta. – Ah, igen, persze, – gonoszkododik
sunyin a fiatal medicíner, – nálunk is a legtöbb repülőgépet a vitéz
doktor urak puffogtatták le!“ Néhányan halkan kuncognak a paplan alatt;
a doktor hirtelen áttér három darab tízezreket érő, régi olajfestmény
leírására, melyeket egy lengyel, főúri kastély lovagtermében vágott ki a
rámáikból. Most a keretezőnél vannak; milyen kár, szeretné megmutatni!

A fiatal csúfolódó azalatt öltözni kezd; szép, elegáns, ezüstös
toalettkészletben kotorász, finom parfőmszag árad az ágya felől. Ma
urlaubja van, nagy vacsorára hivatalos. Borotvaszappant kenve módját
leli, – immár harmadszor, hogy kiejtse a nevet, egy exminiszter
kegyelmes úrét, kihez ma estélyre megy. Két lány van a háznál, az
egyiket szeretnék neki elsózni; de akkora orrhoz, – mondja az elegáns
ifjú, – több pénzt kellene adniok.

Az öreg, sovány, fizetéses ápolónő a leghűbb publikuma; az ágy fejére
könyököl és kopott, nagy fejével élénken bólogat. Majd ő is
belemelegszik, gyorsan beszél, nem győz várni a lélekzettel, befelé is
szívja a szókat. Mily tájékozott a „társaság“ legbensőbb pletykáiban! A
negyedik kerület szereplőit, a bálkirálynékat bizalmasan a
keresztnevükön emlegeti; s ó, mennyit, mennyit tud felőlük, – mily
hivatott kárhoztatója hibáiknak, mily szuverénül oszt elismerést! Mert
hiszen ő is, – ó Istenem, ha a boldogult férje nem oly könnyelmű, ha nem
játszott volna el mindent lóversenyen s a kaszinóban!… (És mindez igaz!
Valaha csakugyan szerepelt s az álláshoz, presztizshez nyilván illő
modora is volt, biztos, sőt méltóságos föllépése… De ennyire külsőség
ez, – csak a helyzettől függő?…) Most oly félszeg, túlserény, ügyetlenül
buzgó, alázatos e hivatalban, – egyre sürögne, ki akarná érdemelni a
havi nyolcvan koronát.

Hogy összeretten, mikor az öreg, címzetes őrnagy szólítja. „Jöjjön csak
maga! Már megint összetört valamit, az én jó kis szipkámat, milyen
ügyetlen!“ A hangja lassú, kenetes, nyögdécselő; a többiekhez fordul
bizonykodni. „Ké-érem! Ez a szipka, tudják-e, milyen régen van ez nekem?
Most harmincöt esztendeje vettem Bécsben, hadnagykoromban, negyven
krajcárért. Aj, de sajnálom! Éjnye, éjnye!“ – Ez a „kedves jó öreg úr“
nem volt a harctéren, ez helyi szolgálatban betegedett meg; ennek van
egy kis háza Cinkotán, kétezer korona kapitányi nyugdijból szerezte,
abból élt a családjával a háborúig, – s a szipkái harmincöt esztendeig
tartanak. De a harctéri helyzet mérhetetlenül izgatja, soha még nem volt
megelégedve a tábornokok taktikájával, a vezérek stratégiai
tehetségével. „A lelemény hiányzik belőlük, a lelemény!“ Ezt panaszolja
most is nagy sóhajok közt az ulánus hadnagynak.

Ó, az ulánus! Osztrák báró, ötvenkétéves, önként jelentkezett a háború
elején. Donkihotét így szokták fösteni, ilyen horgas, bús-humoros
figurának a szegény, lógó karvalyorral, a mély bánatú, merev szemekkel.
A leggazdagabb osztrák hercegcsalád oldalági rokona; kis évjáradékot húz
kegyelemből a majorescotól, de abból nevelteti két unokahugát. Itt
keveset beszél; ideges, szenvedő és közönyös; gőgös és félszegen
bizonytalan egyszerre. Éjszaka nem tud aludni, jár-kél, botorkál az
ágyak közt, s ha sikerült az uramat felébresztenie, odaül hozzá,
hirtelen generozitásból kitünteti a közléseivel.

„Tudod, én vagyok az utolsó a családomban. Agglegény. A testvéreim mind
elhaltak, magunkra maradtunk a mamával. Nem volt szinte semmink már,
csak az ócska bagolyfészek a hegyen; – de ő olyan ügyeske volt, szegény
muti, úgy tipegett, gazdasszonykodott, mindég kiteremtette, ami kellett.
Gondold csak, kilencvenkétéves volt; én voltam az utolsó gyereke. Már
egészen összeszáradt; de milyen helyeske volt; s milyen okoska. Könyv
nélkül tudta mind az ősőket, a kihalt ágakkal s a házasságokkal
ezernégyszázhatvantól kezdve; téli estéken mindig erről beszélgettünk.
Te nem tudod mi az, így összeszokni ilyen öreg korban. És egyszerre
meghalt, sohse hittem volna; tavaly meghalt. Én megbolondultam volna, ha
nem jön szerencsére ez a háború. Mi lesz velem, ha élve maradok! Mindig
egyedül az üres házban; nincs, akivel a családról beszélgetne az
ember!“… Szegény, bús, öreg túzok, a szívszakadásig igaza van neki. A
harcoló seregnek csupa ilyen emberekből kellene állni, – pont
ilyenekből!

Nagy kardcsörtetés a folyosón; a főhadnagy sántít be; a korzón volt,
naponta kijár a csúzos lábával; sohase láttam ilyen élénk, szinte heves
bicegést. Most mellén a signum laudis. „Hát megkaptad?“ „Na, végre!“
„Grratulálok örregem!“ Körülveszik, tapogatják; mindenki tudja, mennyire
várta már; hogy bosszankodott, amiért késett; előre megvette, hónapok
óta hordja a zsebében. Most ragyog a képe, hevült és liheg az örömtől, –
de közönyös arcot vág, legyint megvetőn: „Á, semmi! Marhaság az egész!
Bizonyisten, nem adok rá semmit!“…

Be kell zárnom e portrék sorát! Nyolc óra van, vacsorát hoznak. Ilyenkor
fel kell szedődnöm; indulni haza, egyedül, – míg itt idegenek mérik meg
a lázát, vetik fel az ágyát éjtszakára.


XII.

Itthon végre, – itthon és együtt!… És milyen szörnyű rossz írás volna,
ha erről írnék!

Az ember gyáva, gyáva, hunyászkodó állat! Nemcsak a hatalom és
intézményes önkény vághat fát meggörbített hátán; – de a sorssal szemben
is alázkodóvá, kezessé teszik a rettegések, kinok, kiszolgáltatottságok.
Hová lett világnézetünkből a fölény, kissé kesernyés gőgünk biztossága,
az „én“-ek excluzivitása, a magány, a finomság, az elkülönültség s az
irónia?… Korbács alatt szükülő állatok vagyunk; a templomok tömve vannak
és sok értékesebb veszteséggel együtt elvesztettük a stílusunk. A
gyerek, aki verés alatt lett szófogadó, – nagyon szégyelli magát; és az
Úristen most nem jó pedagógus. A nagy brutalitás, ami lelkiéletünkkel
történt, majdnem minden esetben sülyesztette azt. Ha máshol nem: az
izlés irányában.

Mert itt látszik, hogy a primitivitás mily sokszor nem erény! A
közelmultban, mondják, „túlkomplikáltak“ voltunk finom disszonánciákkal,
megkülönböztetett voltunkkal, nagyon-belső történeteinkkel, „csendes
válságainkkal“. – (Most örüljenek, akiknek botránykövei voltunk!) Most
lelkünk állapota nagy, nyers, százmázsás eseményeken mulik, külső
dolgokon, melyeknek nincs több közük belső vonásaink karakteréhez, mint
egy redves, otromba szikladarab ránkzuhanásának. Sorsunk kalapácsa
kiesett dolgos két kezünkből, – naiv imára vagy a „görcsös tördelés“
vásári vagy theátrális gesztusára kell kulcsolnunk e kezeket. –
Érzéseink arányai frescoszerüek; a nagy arányokhoz nem szokott kifejezés
ezért téved könnyen a torzba, még könnyebben az émelyítőbe.

Elválás, búcsú, halálhír, életért-rettegés, sebek, elnyomorodások,
özvegység vagy boldogság, várás, viszontlátás; halál;… Gigászokká
váljunk-é egycsapásra, hogy e torz-ballonokkal „művészi“ játékhoz
értsünk? Amit érzünk, rettegésünk, gyászunk, áhításunk mindenkié; – s
ami ennél sokkal rosszabb: „akárkié“. – Ki óv meg a trivialitástól: s az
elemi iskolás olvasókönyvek; a „Jézus szive“ cimű igen tiszteletreméltó,
kolostorokba járatos ifjusági hetilap; vagy a kései „negyvennyolcas
tárgyú“ novellák reminiscenciáitól? Egy már agyonkopott, – de még nem
patinás modor kísért!

Az intimitás segítne tán! Apró dolgok: ahogy a hosszú, harctéri
betegségből lábbadozó ember végigmegy először a régnemlátott szobán;
lehajol és kicsit félszegen, nagyon kedvesen megtapogatja a szőnyeg
csücskét. (Milyen is egy szőnyeg? Milyen a fogása? Igazán van-e, –
valóság?) – Vagy ahogy leszedi a polcról, kinyitogatja sorba a könyveit,
csak nézni, – és végigsimít a lapokon gyöngéden, szerető kezekkel. Vagy
ahogy bezárkózik és titokban, tükör előtt sorra próbálja mind a
civilruháit!… Ó, és a legkedvesebb, hogy egy nyári este, hidegvacsorra
után esztétikai kérdésekről lehetett beszélni vele, a másmunkájuval, más
érdeklődésűvel – és milyen furcsa, merész dolgok jöttek ki ebből!… „Szép
az, ami érdek nélkül születik!“

Aztán feküdni készült, kivette az órát, ami apjáé volt még, szép
rendesen felhúzta és a szekrény márványára tette… És ez a mozdulat a
szívemig ért, ahogy semmi egyéb! Ez az egyszerű, mindennapi, szinte
reflexes kis cselekvés, e nyárspolgári, lefekvés-előtti, mely száz és
száz egyforma, eseménytelen napot szokott befejezni s a ma
igénytelenségével a holnap biztos bíztatása van benne. Ó, egyhangú,
szürke életidőimben, hogy kivántam néha felrázó változást, nagy
kockavetést, akár nagy fájdalmakat is bolond fiatalságomban; és most mit
nem tennék érte, ha tudnám, hogy leszünk még egyszer együtt a szelíd
egyhanguság poézisében, – robotos, biztos, csendes hétköznapok estéinek
tiktakkos harmóniájában.

Egy hét mulva vissza kell mennie a harctérre.


[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

6 |gazdssszony |gazdasszony

7 |jódedvében |jókedvében

15 |luha |ruha

15 |felajánrott |felajánlott

19 |leánynak ís |leánynak is

21 |Otthagytam |„Otthagytam

22 |jók vele! |jók vele!“

27 |Le a villanyt! |„Le a villanyt!

31 |az apja! |az apja!“

32 |segíteni?… |segíteni?…“

32 |kocsi! |kocsi!“

34 |temetkezva |temetkezve

36 |leszünkl“ |leszünk!“

36 |tavasz is! |tavasz is!“

44 |falusi! |falusi!“

45 |a nő?… |a nő?…“

48 |uvalamit? |valamit?

50 |kihúzottt |kihúzott

63 |Elsápsdt |Elsápadt

82 |hogz tetszik |hogy tetszik

87 |hálistennek!… |hálistennek!…“

90 |igáskocsísné |igáskocsisné]




*** End of this LibraryBlog Digital Book "Két nyár - Novellák" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.