Title: Berzsenyi báró és családja - Tollrajzok a mai Budapestrol
Author: Ambrus, Zoltán
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Berzsenyi báró és családja - Tollrajzok a mai Budapestrol" ***

Ambrus Zoltán Munkái

IV. KÖTET

BERZSENYI BÁRÓ ÉS CSALÁDJA

Ambrus Zoltán Munkái

IV.

BERZSENYI BÁRÓ ÉS CSALÁDJA

TOLLRAJZOK A MAI BUDAPESTRŐL

BUDAPEST MDCCCCVI

VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.

RÉVAI TESTVÉREK

IRODALMI INTÉZET R.-T.

Ambrus Zoltán



BERZSENYI BÁRÓ ÉS CSALÁDJA

TOLLRAJZOK A MAI BUDAPESTRŐL

BUDAPEST MDCCCCVI

VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.

RÉVAI TESTVÉREK

IRODALMI INTÉZET R.-T.

AZ ÖSSZES JOGOK FENTARTÁSÁVAL.

Révai és Salamon könyvnyomdája, Budapest, VIII., Üllői-út 18.



I.  CSÜTÖRTÖKÖN ÖTTŐL HATIG.

– Zsúr Berzsenyiéknél. Díszlet és rendezés: minden, mi jó és drága. Egy
kicsit sok is; de egészben bizonyos választékosság. A zsúron ez
alkalommal a következők szerepelnek: –

1. Berzsenyi Jacques. Feje a hires Loew és Berzsenyi czégnek. Mr. Dewey
álnév alatt futtat; az ő lovai azok, a melyek eladó versenyekben se
jönnek be soha. Mindig jó kedély; a franczia szavakat már helyesen ejti.
Pénz, mint köles. Alantasai a békásmegyeri admirálnak csúfolják.

2. Berzsenyi mama. Bánatosan kövér; nagyon boldogtalanná teszi, hogy
sokat kell öltözködnie. Hangversenyeken még ma is elég jól fest; akkora
boutonok, mint az öklöm. Egyébként jelentéktelen.

3. Berzsenyi Blanka. Azt mondják s elhitte, hogy nagyon okos. Nem
annyira szívtelen, mint inkább fennhéjázó. Egyetlen gyöngéje, hogy
bolondul a művészetekért. Szerelmes egy kitünő iróba, azzal a
föltétellel, hogy az illető tagja lesz a főrendiháznak.

4. Berzsenyi Elza. Szeczessziós leány, a mi itt azt jelenti, hogy
gyakran eljár a szája. Rajong mindenért, a mi természetes és igaz.
Gyűlöli a pózt s nagyon sok süteményt eszik.

5. Héthársyné. Született Szilassy bárónő. Unokahuga Szilassy Plátó
bárónak, a kitünő államférfiúnak. Berzsenyiék igen büszkék rá. Szeretnék
rámába foglalni és felakasztani a szalon falára. Mindig a kaszinóból
jön.

6. Soroksáry Miska gróf. Czímzetes segédfogalmazó. Nagyon szeretné
elvenni Blankát, esetleg »az Elzát.« Nincsenek kilátásai, de azért
szívesen látják, mert egyike azoknak a szeretetreméltó fiataloknak, a
kik se nem osztanak, se nem sokszoroznak, ellenben mindenütt ott vannak.

7. Bertalan Dóri. Jogtanácsos és czégjegyző egy iszonyatosan előkelő
banknál. Nagyszerű jövő. A férjjelölt ideálja. Tudja az értékét, s bár a
bajusza észbontó, alkalomadtán vicczes.

8. Rejtvényi Elek. A _Szeczesszió_ czímű heti lap segédszerkesztője.

Elza (leteszi Marcel Prévost regénygyáros urnak legujabb regényét: a
»Nyakatekert herczegnő« czímű kötetet): – Ez a fiú tetszik nekem; jól
ír, röviden és csak azt, a mi szükséges. Tudja, mi érdekli az embert, és
nem okoskodik sokat. De van egy nagy hibája. Nem meri nevén nevezni a
gyermeket. Hiába, a férfi gyáva marad, a míg lélekzik, még Párisban is.
(Jön Soroksáry gróf.) Jó napot Miska!

Soroksáry. – Jó napot, Elzácska!

Elza. – Milyen furcsán néz rám!

Soroksáry. – Még soha se voltunk így, egyedül, Elzácska! Muszáj magának
megvallanom valamit. Muszáj megmondanom, hogy én vagyok a
legboldogtalanabb ember a világon!

Elza. – Tudom. A Blanka, mi?… (Soroksáry igent int). Előttem eddig is
hiába kasirozta a dolgot. Én úgy teszek, mintha semmit se látnék, de
azért néztem magukat a paravent mögül.

Soroksáry. – Nem képzeli, hogy a Blanka milyen rosszúl bánik velem! A
multkor is, az operában, egy tekintete se volt számomra…

Elza. – Hja, édesem, annak maga az oka.

Soroksáry. – Hogyhogy?

Elza. – Hát, kérem, az ember vagy udvarol vagy kritizál. Magának mindig
más véleménye van a szinésznőkről, mint Blankának.

Soroksáry. – Becsületszavamra mondom, hogy alkalmazkodom. Higyje el,
Elzácska, soha se élt ember a világon, a ki olyan sokszor és olyan
arczátlanúl tagadta volna meg, a mit mondott, mint én: Soroksáry
Mihály!…

Elza. – De mindig későn.

Soroksáry. – Mit, későn! Csak később. Voltaképpen nem csinálok egyebet,
csak visszhangozom, a mit Blanka mondott.

Elza. – Igen, akkor, mikor Blanka már megváltoztatta a véleményét.

Soroksáry. – Tehetek róla? Ez az én tragikumom!

Elza. – S mit tegyek én ebben az ügyben?

Soroksáry. – Protezsáljon egy kicsit!

Elza. – Az nem olyan könnyü. Maga ellen egyéb kifogás is van.

Soroksáry. – S mi volna az?

Elza. – Beszéljünk nyiltan. Maga másfelé is angazsálta magát!

Soroksáry (ártatlanul). – Én?

Elza. – Őszinte legyek, vagy ne legyek őszinte? Ha igen, hagyjon fel a
komédiázással.

Soroksáry. – Nem értem.

Elza. – Maga, igaz, hogy csak másod sorban, a Naphegyi Tinkának is
udvarol. Különben a tény nem fontos, csak a körülmények graválók.

Soroksáry. – Most még kevésbbé értem.

Elza. – Jó, én felborított kártyákkal játszom. Az, hogy maga a talonban
ott tartogat valakit, az lényegtelen. Mai nap az épouseuröknél ez már
nem szokatlan. De hogy ez az illető a Naphegyi Tinka legyen, ez súlyos.

Soroksáry. – Mintha kinai nyelven beszélne, annyira nem értem.

Elza. – Ne tettesse magát! Hogy jön össze a Blanka a Naphegyi Tinkával?!
A ki szükségben a Naphegyi Tinkával is megelégszik, az ne emelje fel a
szemét egy Berzsenyi Blankára!

Soroksáry. – Komolyan beszél? Hogy jövök én a Naphegyi Tinkához?

Elza. – Letagadja, hogy ott lovagol másod sorban? Jó; ez a maga dolga.
Én csak annyit mondok, hogy: Blankának derogál egy sorban lenni a
Tinkával.

Soroksáry. – Lári-fári. Blanka azért nem akar tudni rólam, mert elémbe
vágott valaki. Ez a Bertalan, vagy hogy hívják.

Elza. – Magát rettenetesen rosszúl informálták. A Bertalan csak a mama
favoritja. Megmondjam, hogy ez idő szerint ki a komoly konkurrens?

Soroksáry. – Ha van egy kis bizalma hozzám.

Elza. – Hát megmondom, mert én jó fiú vagyok. Az illető: Rejtvényi Elek,
tehetséges ifjú költőnk, a »Szeczesszió« szerkesztője.

Soroksáry. – Maga tréfát űz velem.

Elza. – Ugy nézek én ki, mint a ki tréfál? Fiam, én olyan komoly vagyok,
mint a »Pompes funèbres«. Tudja meg tehát titok pecsétje alatt, hogy
Blanka népszínművet ír, s ebben a munkában Rejtvényi segédkezik neki…

Soroksáry. – Ugyan ne mondja!…

Elza. – Csitt!… A Blanka hangját hallom!…

(Jönnek: Blanka és Bertalan Dóri.)

Bertalan. – Annyi bizonyos, hogy Párisban sokkal jobban tetszett, mint
itt, a Vígszinházban.

Blanka. – Egyszerűen botrány, hogy előadják. (Üdvözlések.) Ebben talán
még Soroksáry is egyet fog érteni velem.

Soroksáry. – Tessék?

Blanka. – Arról van szó, hogy mit szól a Vígszinház új darabjához?

Soroksáry. – Én azt gondolom, a mit maga gondol.

Bertalan. – Különben a lapok is mind levágják.

Elza. – Mert az összes kritikusok képmutatók, nyomorult képmutatók! Az
ember azt hinné, hogy böjtben és imádkozásban nőttek fel, pedig
esztetikai ismereteiket nem az egyetemen, hanem a szeparékban szerezték!
Ismerem ezeket a szép maszkokat. Megírják a förmedvényeiket, leteremtik
a romlott francziákat, s aztán rohannak az Orfeumba! Igazán, ha egy pár
becsületes leány nem volna, ennek a szegény Feydeaunak éhen kellene
elpusztulnia!

Blanka. – Megint csak úgy beszélsz a levegőbe!

Elza. – Ugy beszélek, mint közönség. Én nem írok színdarabokat s nem
irigykedem a francziákra.

Blanka (Bertalanhoz). – Ő nagysága tudniillik azzal gyanusít, hogy
színdarabokat írok.

Elza. – Nincsen abban szégyen.

Soroksáry. – Mért ne, ha az ember ráér?

Blanka. – Van ugyanis egy barátnőm, a kinek nagy tehetsége van az
íráshoz; ennek a terveiről volt szó. Igaz, Dóri, erről jut eszembe…
Kérdezni akarok magától valamit.

Bertalan. – Parancsoljon.

Blanka. – A barátnőm alighanem pályadíjat fog nyerni egy munkájával. A
pályadíjat persze jótékony czélra szánta. Mondja, milyen czélra volna a
legalkalmasabb?

Elza. – Hallod, ez eredeti! Azt már hallottam, hogyha az ember sajnálja
a pénzét s mégis nagylelkű akar lenni, küld természetben: tépést,
szivarvéget, elhasznált levélbélyeget. De színdarabot ajándékozni
jótékony czélra, ez uj!

Blanka. – Kimélj meg a vicczeidtől.

Bertalan (éllel). – Legjobb lesz, ha szemérmes szegényeknek adja.
Iróknak, szerkesztőknek.

Blanka. – Maga Rejtvényit akarja előttem eláztatni? Nos én nem ugrom. A
talentum mindig talentum marad.

Elza. – A talentumnak fölösleges gyakran fürdenie. A szép pongyolában is
szép.

Soroksáry. – Különben is a szemérmes szegények már kimentek a divatból.

Blanka. – Aztán meg az adománynak nyilvánosnak kell lennie. Senkinek sem
szabad azt képzelnie, hogy barátnőm a díjat elfogadta. (Berzsenyi
belép).

Elza. – Itt a mi jó papánk!

Berzsenyi. – Szervusztok!… (üdvözlések.) Szervusz, Miska!… (Elzához:)
Te, láttad már a _Sport_ot?

Elza. – Nem.

Berzsenyi (előveszi háta mögül a berlini Sport legujabb számát.) – Közli
a kontinens összes nyertes istállóinak a lisztáját. Legelül vannak
Caillault és de Brémond 880,000 és 660,000 frankkal, leghátul én 50
korona nyereséggel. Nézd: »Mr. Dewey… 000,050.« Ezt az 50 koronát _White
Rose_-nak a harmadik helye hozta a kisujszállási handicapben; mindig
mondtam, hogy _White Rose_ a legjobb lovam.

Bertalan (nem minden irónia nélkül.) – És ez ötvenezer forintba kerül
évenkint?

Berzsenyi. – A manager-rel együtt annyiba. De ez nem kidobott pénz. Az
őrnagy egyébként is hasznomra van. Nagy az ismeretsége… (kijavítja
magát:) a szakkörökben. Különben jó, hogy nem nyertem még néhány száz
koronát. Így a lisztának a legfeltünőbb helyén vagyok; mindenkinek meg
kell látnia a nevemet. Ez majdnem annyi, mintha én nyertem volna a
legtöbbet.

Blanka. – Már az igaz, hogy derék managered van! Soha még csak egy
vigaszversenyt se tudsz megnyerni!

Elza. – Valld meg őszintén, papa, te csak azért tartasz managert, hogy
akármikor elcsaphass egy valóságos, igazi őrnagyot, a ki bár kvietált,
egyszer mégis csak őrnagy volt.

Berzsenyi. – A managert azért tartom, hogy tanácsoljon. Arról nem
tehetek, hogy mindig rossz tanácsot ad.

Soroksáry. – És így minden lovad annyiba kerül, mint egy miniszteri
osztálytanácsos.

Berzsenyi. – Hogy rosszúl képezi ki az én lovaimat, jól van, nem bánom!…
De ha már az én lovaim nem nyernek, nyernék legalább én az idegen
lovakon!… Egy pár száz forintot visszahozni az ötvenezerből, szintén
valami. De szó sincs róla. Az őrnagy mindig rosszúl tipel.

Elza. – Hálátlan vagy, papa; a multkor is megütöttél egy nagy
meglepetést, és öt forintra nyolczvanhármat kaptál.

Blanka (Soroksáryhoz:) – Azért nem vettem észre magát, mert nem is
néztem arra a vidékre. A Naphegyi Tinka engem nem érdekel annyira, mint
magát; az operában csak nem fogom őt nézni a _Walkürök_nél!…

Soroksáry. – Akkor nem is voltam benn a Tinkáéknál.

Blanka. – Megjegyzem, hogy attól előkerülhetett volna.

Soroksáry. – Egy egér se tudott volna beférni a páholyukba.

Bertalan (megkezdett társalgást folytatva, Berzsenyihez). – Tudod, ez
éppen olyan gazdasági szükség, mint például, hogy Transzválnak angol
uralom alá kellett kerülnie…

Elza. – Ne jöjjön nekem elő az angolokkal. Még a regényeiket sem
olvasom, annyira utálom őket a szegény búrok óta.

Berzsenyi. – Fiam, te ehhez nem értesz. Ez nem humanitás, ez
kereskedelem.

Bertalan. – Tessék! Tegnap még rövid ruhát viselt és a krémes fánkért
lelkesedett! Huszonnégy óra mulva a búrokért lelkesedik és politizál az
idős urakkal!

Elza. – Ó, kérem, én már régen benne vagyok a politikában! Tudja-e, hogy
én vagyok az egyik a magyar nők közül, a kik Krüger elnököt annak idején
üdvözölték?

Bertalan. – És hogy jött maga Krüger elnökhöz?

Elza. – Sehogy. A Hirschler Zelmával kuncsorogtunk az utczán…

Blanka. – Mit csináltatok?

Elza. – Kuncsorogtunk.

Blanka (Soroksáryhoz.) – Ez a leány úgy beszél, mint egy kutyamosó.

Elza (folytatva). – S a mint a főposta előtt megyünk, mendegélünk, a
rikkancsok azt kezdték kiabálni, hogy az angolokat nagyon megverték.
Nagyon megörvendtünk a Zelmával, bementünk a telegráf-hivatalba, s
feladtunk egy sürgönyt az öregnek, Pretoriába: »A magyar nők nevében
üdvözöljük, Berzsenyi Elza, Hirschler Zelma.«

Berzsenyi. – Szép diplomacziai bonyodalmakat csinálhattál volna nekem
ezzel a meggondolatlan heveskedéssel!… És mit szóltál volna ahhoz, ha a
búrok egy szép nap megszorúlnak, s azt mondják magukban: »Van nekünk egy
barátunk Budapesten, bizonyos Berzsenyi, és az átnyujthatna nekünk egy
kis hadi kölcsönt?!…«

Elza. – Nem féltelek én téged!

Berzsenyi. – Aztán nem szeretem, hogy olyan sokat mutatkozol ezzel a
Hirschler leánynyal. Kicsodák, micsodák ezek a Hirschlerék? Ez az öreg
Hirschler Menyus, az ő hédervári predikátumával, egy utolsó rangú
parvenű.

Elza. – Papa, te mindenkit lenézel, a kinek tiz forinttal kevesebb
vagyona van, mint neked.

Berzsenyi. – Gyermekem, az embernek mindig igaza van, ha valakit lenéz.
Nem lehet elég embert lenézni, ezt jegyezd meg magadnak.

(Megjelenik: Rejtvényi Elek, a »Szeczesszió« czímü hetilap
segédszerkesztője. Önérzetes tekintet, patinás mosdatlanság és párisi
nyakkendő.)

Blanka. – Papa, bemutatom neked Rejtvényi Elek urat, a kinek már
bizonyosan hallottad a nevét. Ő az a nagy tehetségű fiatal költő, a
kiről az utóbbi időben annyit beszéltünk.

Berzsenyi (jóságosan). – No hát az nem baj, nem baj. Az ember minden
pályán boldogulhat, csak tisztességes legyen. Hála Istennek, nem a pálya
teszi az embert, hanem megfordítva. Ismertem például nagyon tisztességes
embereket, a kik a jockey-pályán működtek. Itt volt ez a Rumbold. Nagyon
derék ember volt; kitörte a nyakát.

Blanka. – De papa, Rejtvényi úr költő, és…

Berzsenyi. – Az nem tesz semmit; azért szívesen látom. (Ujra megrázza
Rejtvényi kezét).

Rejtvényi (leküzdi zavarát, Blankához). – Nagysád már meggyőződött róla,
hogy melyikünknek volt igaza?

Blanka. – Igen, ön nyerte meg a fogadást. (Berzsenyihez). Nem akartam
elhinni, hogy Petőfi összes halhatatlan művei egy koronáért kaphatók.
(Rejtvényihez). Már meg is vettem az egy koronás Petőfit.

Berzsenyi. – Hogyan, te egy koronás könyveket vásárolsz nekem? Én
Petőfit helyeslem, mert műveltség kell a népnek, de nem szeretném, ha
azt mondanák mirólunk, hogy a könyvvásárlásban fukarkodunk. A pénz is
kötelez, barátom. Vásárolj díszműveket, albumokat, rókavadászokat, vagy
rococo-jeleneteket ábrázoló drága könyveket, de ne vásárolj egy koronás
kiadványokat. Ezt a költők se helyeslik, mert akkor miből éljenek meg a
költők, ha te is csak egy koronát juttatsz a haza oltárának, nem igaz?

Rejtvényi. – Ó, kérem…

Berzsenyi. – Vagy ha már éppen ez a könyv kell neked, vásárolj belőle
ezer példányt, s oszd ki Megyeren a nép között. Igen czélszerű, ha a nép
részegeskedés helyett Petőfit olvassa. Hadd tudják meg a parasztok is,
hogy szorgalommal mire viszi az ember.

Blanka. – Nagyon sajnálom, hogy nem mutathatom be a mamának. De ő még a
_Kék kereszt_-egyesületben van, a hol osztály-elnök.

Rejtvényi. – Hogyan? _Kék kereszt_ is van?!…

Berzsenyi. – Igen hasznos egyesület ez, melyre a költőknek fel kellene
hivniok a nép figyelmét. Helyesli ön a részegséget? Ugy-e nem? Lássa, ez
ellen küzd a _Kék kereszt_. És pedig igen egyszerű eszközzel. Üdítő
italokat mér ki alkohol helyett, aludttejet, limonádét, mindent, a mit
ön akar. Vannak munkások, a kik három, hat, kilencz, sőt tizenkét
krajczár ára pálinkát isznak meg egy ülésen. Már most azt kérdem öntől,
ha minden munkás csak kilencz krajczárt tesz félre naponkint, nem
szerezheti-e meg szerdán és szombaton egy-egy csésze kitünő tea
élvezetét? S a tea nem támadja meg a munkaképességet, a mi oly bosszantó
a gyárosra nézve, és ellenkezőleg fokozza a józanságot s erősíti a
kedélyt. Lássa, erről ön egy igen czélszerű költeményt írhatna.

(Berzsenyiné megjelenik.)

Elza. – Megjött Benoiton mama!… Mama, mama, hol maradtál olyan sokáig?

Blanka (Berzsenyihez). – Ezt a leányt ugyan megneveltétek!

Berzsenyi mama (miután kezet nyujtott Soroksárynak és Bertalannak). –
Már régen itthon vagyok, de az előszobában elfogott a Kovács, régi
szobalányunknak, a Züzannak a férje. Alig tudtam tőle szabadulni. Azt
akarja, hogy keresztanyja legyek a gyerekének. Mit csináljak vele?

Berzsenyi. – Adj neki pénzt.

Elza. – Ellenkezőleg; kereszteltesd meg a kis férget!

Bertalan. – Csak aztán úgy ne járjanak vele, a hogy a Várai-Fejér járt.

Berzsenyi. – Hogy járt a Várai-Fejér?

Bertalan. – Várai-Fejérnek a jockey-ja: Lightwood egy szép nap apának
érezte magát. Keresztapának elhívja a Várai-Fejért, s mindenekelőtt
elmennek az anyakönyvvezetőhöz. Ez előveszi a protokolumot, mire a
Lightwood azt mondja neki, hogy írja be a kis lányt ezen a néven:
Lightwood Nénémasszony. Az anyakönyvvezető persze azt hitte, hogy a jó
fiú megbolondult. Lightwood erre előadja, hogy náluk, Angliában, ez már
így szokás; a jockeyk többnyire a legkedvesebb versenylovaikról nevezik
el az ivadékaikat. Mornington Cannon például egy Mornington nevű lótól
kapta a nevét. És így tovább. Az anyakönyvvezető megmagyarázta neki,
hogy a mi szokásaink nem engedik meg az effélét. De Lightwood csak
tovább alkudozott: »Talán Lightwood Sárgarigó lehetne?« Képzeljék el a
Várai-Fejért.

Berzsenyi. – Nekem mindig nevetnem kell, ha a Várai-Fejérre gondolok.
Egy ember, a ki a kávéházban ellopja a czukrot s két milliót veszít a
fekete szombaton.

Elza. – Az bizonyos, hogy a mama nagyot nézne, ha Kovács kijelentené a
pap előtt, hogy a kis szobalánynak ezt a nevet akarja adni:
»Czirokseprő«.

Blanka. – Látják, én egy cseppet se találnám nevetségesnek, ha szokássá
válnék, hogy az emberek a kedves foglalkozásuk köréből választanának
nevet a gyermeküknek. Egy költő példáúl miért nem nevezhetné a leányát
Elégiának?! Alanyi Elégia! – nem is hangzanék rosszúl. És mond annyit,
mint Miczi vagy Rusi.

Berzsenyi. – No, én csinos neveket adhattam volna nektek! Mit szólnátok
hozzá, ha ma így hívnának benneteket: »Berzsenyi Gabona« és »Berzsenyi
Katonaélelmezés«?!…

Bertalan. – Barátnéjuk, a Zelma, még rosszabbul járt volna. Azt biztosan
»Hirschler Ganzgyár«-nak neveznék, mert az apjának a Ganzgyár-részvények
a legszebb emlékei.

Berzsenyi mama. – De nini, a mi kedves Héthársynénk! (Általános mozgás.)

Héthársyné (jön, lát és győz. A haja ezúttal aranyszőke; az első
pillanatra: mintha a tulajdon unokatestvére volna). – Csak egy perczre
jövök, kedveseim; várnak a választmányban. A bíbornok elnököl, s az öreg
urat nem szeretem várakoztatni… Igaz, beszéltem a miniszternével… Nini,
a jó Berzsenyi!… Jó napot, jó napot!

Blanka. – Kedves Ida!…

Héthársyné (mint a nap, mindenüvé süt). – Neked, édes Blankám, egy pár
szót kell mondanom… Hogy van, Elzácska?… (Berzsenyi mamához.) Tehát
eljöttök, ugy-e? Vagy még nem is mondtam? Szerdán egy kis _raut_ lesz
nálam…

Berzsenyi mama. – Mondd, édes Idám, csakugyan igaz?…

Héthársyné. – A főherczeg házassága? Sajnos, édesem, szóról szóra igaz.

Berzsenyi mama. – Az ember nem érti. Mésalliance, mésalliance, jó, de
ekkora mésalliance!… Ilyenek még sem történtek azelőtt.

Héthársyné. – És ha tudnátok, kedveseim, hogy a fenségek bennünket, még
a herczegnőket is, éppen úgy lenéznek, mint a hogy ti lenézitek a
szolgaszemélyzetet!… Bizony glédába kell állnunk előttük… s ha mindössze
ennyi volna!

Berzsenyi mama. – Mi lesz a világból, ha ez tovább is így tart?! Végtére
nem lesznek igazi főherczegek, félvér lesz mindenki, a legelőkelőbbek
is!…

Héthársyné. – De pá, édeseim, az én alelnöknőm már bizonyosan
türelmetlenkedik… (Elvitorlázik; a többiek is egyenkint. Csak Elza és
Berzsenyi maradnak a teremben.)

Berzsenyi. – Várj csak, kérni akarlak valamire. Ma este egy nagy
csomagot hoznak ide; vedd át, s vitesd be a dolgozó szobámba. Gondod
legyen rá, hogy senki ki ne bontsa. (Sugva.) Ez anyád karácsonyi
ajándéka. Egy kép.

Elza. – A te arczképed?

Berzsenyi. – Ez egy kicsit sablonos lett volna. Nem, _White Rose_ képe.
Lefestettem _White Rose_t, abban a momentumban, mikor a Kisujszállási
Handicap után lemossák róla az izzadságot. Nagyon szép munka, meg vagyok
elégedve vele. Nem állatfestővel pingáltattam, hanem egy
portraitistával. Remélem, anyád örülni fog neki.

Elza. – Hogyne, papa, hogyne.

Berzsenyi. – Remélem is. Közel háromszázezer forint néz le reánk erről a
vászonról.



II.  ASZFALTBETYÁROK.

– Esti fél tíz óra. Az ebédlőben – borongósan szeczessziós stil – három
izgatott alak: _Berzsenyi mama_, _Blanka és Berzsenyi papa_. –

Berzsenyi mama. – Ez már mégis hallatlan! Pont fél tíz és még most sincs
itthon!… Nincs más hátra, el kell menni a rendőrségre.

Blanka. – Igen, hadd tudják meg Bécsben is, hogy Berzsenyi Elza
kisasszony valami rettenetes ostobaságot követett el, az isten tudja
mit!

Berzsenyi papa. – Blanka, ne beszélj így! A leányomat ne bántsa senki, a
másik leányom se!

Berzsenyi mama. – Ez meg itt szaval! Jacques, ne boszants, nem vagyunk a
Nemzeti Szinházban.

Blanka. – De hát mi történhetett vele? Ebéd óta senki se látta; egy szó
nem sok, annyit se szólt, csak eltünt. S annyi bizonyos, hogy délután
fél háromkor nem szokták a leányokat elrabolni!

Berzsenyi mama. – Úgy beszélsz, mintha egy cseppet se aggódnál, s csak a
káröröm szólna belőled.

Blanka. – Köszönöm szépen! Én jobban restellem a dolgot, mint ti. S
éppen csütörtökön! Az első nagy _raut_ napján! Mert ez a mai nap nem
volt közönséges zsúr; vendégeink azt hihették, hogy a hölgykaszinóban
vannak. Két báróné, hárman a _Hólapda_ társaságból, egy miniszterné… a
volt iskolatársak társasága csak úgy sáppadozott az irigységtől. S ez a
boldogtalan leány épp egy ilyen napon szökik el nekünk! Szépen
neveltétek a leányotokat, mondhatom!

Berzsenyi mama. – Hallgass, mert úgyis mindjárt migrainet kapok az
aggodalomtól.

Berzsenyi papa. – Nem voltam ilyen izgatott másfél esztendő óta. Csak
akkor éreztem valami ilyenfélét, mikor _Dom Sebastian_ elbukott a rákosi
akadályversenyben, s eleinte azt hittük, hogy kitörte a lábát. Hárman
indultak a versenyben: _Ne szólj szám_, _Weaner Kind_ és _Dom
Sebastian_. Az elsőn Williamson ült, az enyimen Kucsera. Egy darabig
igen jól vették az akadályokat, de a hogy a nagy árokhoz értek, _Dom
Sebastian_, a ki vezetett…

Berzsenyi mama. – Ugyan hagyj békét! Nincs jobb dolgod, mint hogy ilyen
ostobaságokkal boszantasz?… (Csöngetés hallatszik; mindnyájan
hallgatóznak.) Ő az! No végre! Már majdnem szívdobogást kaptam az
ijedtségtől.

Berzsenyi papa. – Ugy-e megmondtam, hogy semmi okunk nyugtalankodni! A
mit az én leányom tesz, az jól van téve.

Blanka. – Látszik, hogy csak az apja vagy, s nem a férje.

Elza (bejön). – Itt vagyok. Hagytatok-e valami vacsorát?

Berzsenyi mama. – Hol voltál, szerencsétlen gyermek?

Elza (egyszerűen). – Az aszfaltbetyár-intézményt tanulmányoztam.

Blanka. – Tessék?

Berzsenyi mama. – Szent isten, csak nem történt valami kellemetlenséged?

Elza (nyugodtan). – Semmi. Szót se érdemel az egész. De meghalok éhen;
dél óta nem ettem egyebet, mint három vagy négy darabka süteményt.

Berzsenyi mama. – Egyél és beszélj. Hol jártál?

Elza. – Ne vágjatok olyan ijedt arczot. Délután a Zelmánál voltam, s
aztán egyedül kuncsorogtam az utczán.

Berzsenyi mama. – Gyönyörű história. S ezt ilyen jó képpel mondod?

Elza. – Hát milyen képpel mondjam? (Eszik).

Blanka. – Egyedül kuncsorgott az utczán! Szép! A korsó addig kuncsorog a
kútra…

Elza. – Szamár. (Eszik.) Mondom, nem flangálni mentem az utczára, hanem
társadalomtudományi czélzattal. Tisztába akartam jönni az
aszfaltbetyár-ügygyel.

Blanka. – No, és tisztába jött vele a kisasszony?

Berzsenyi mama. – Mi jutott eszedbe, boldogtalan?

Elza. – A dolog úgy történt, hogy a Zelmánál elbölcselegtünk ezen a
kérdésen. Azt mondom a Zelmának: »Nagyszerű! Gondoltad volna ezt? Én
soha!«

Berzsenyi papa. – Mit?

Elza. – Hogy az aszfaltbetyár-intézmény ilyen elterjedt. Bámulatosnak
találod, a mit mondok? A te lapodban olvastam!

Berzsenyi papa. – De mi közöd van neked az aszfaltbetyárokhoz? Remélem,
neked nem voltak efféle kalandjaid?

Elza. – Hisz éppen ez az. Olvasom, olvasom a czikkeket és eltünődöm.
Nagyszerű! Tehát vannak hölgyek, a kik nem tudnak végigmenni az utczán,
a nélkül, hogy egy-két kalandjuk ne akadjon! Némelyiket mindennap
megtámadja két-három aszfaltbetyár. Egy komoly ujság ankétet rendez, s
felszólítja a közönséget, mondja el kiki, vajon mit lehetne tenni e
társadalmi baj elhárítására? A kérdéshez hozzá szólnak: nők és férfiak,
üldözött gerlék és szakértő aszfaltbetyárok. Azok elpanaszolják, hogy
már nem tudnak hová lenni; tapasztalt, higgadt aszfaltbetyárok pedig jó
tanácsokat adnak nekik. A testület e tapintatos jelesei valóságos
reczeptet írnak, hogyan öltözködjék, viselkedjék, nézzen, járjon,
siessen az a hölgy, a ki nem kívánja igénybe venni az aszfaltbetyárok
szolgálatait. Mert így meg amúgy, mégis csak élniök kell szegényeknek;
mi rossz van abban, kérem, ha egy nem egészen kitünő házból való fiatal
ember, ismeretség híján, e nem szokatlan úton keres összeköttetéseket?!…

Berzsenyi mama. – Miket beszélsz itt össze vissza?

Elza. – Szóval, látom, a miről eddig sejtelmem se volt, hogy az
intézmény rendkívül elterjedt, s hogy egy-két aszfaltbetyárnak ma már
minden művelt család asztalán helyet kell foglalnia. A művelt nők már
lélekzeni se tudnak a sok ostromtól. Némelyik annyira oda van, hogy az
embernek kedve volna azt mondani: »Száli, te nem panaszkodol, Száli, te
dicsekszel!«

Berzsenyi papa. – Ne beszélj ilyen jockey-stilusban.

Elza. – Azt mondom a Zelmának: »Barátom, ha Magyarország egész művelt
nő-világa keservesen panaszkodik e társadalmi baj miatt, s ha vannak
nők, a kiknek se éjjelük, se nappaluk, földön nincs nyugtok, s égben
nincs várandóságuk az aszfaltbetyárok légióinak jóvoltából – ez
tulajdonképpen iszonyú sértés ránk nézve. Mert mi elég csinosak volnánk,
vagy mi, s nekünk még soha se volt efféle kalandunk.«

Berzsenyi mama. – Még csak az kellene!

Elza. – Erre a Zelma így felel: »Tudod, ez azért van, mert mi ritkán
járunk egyedül; aztán meg kacsintani is kell nekik.« »Jó – mondom én –
egyszer majd megpróbáljuk, de most pá, haza kell kefélnem a _rout_-ra.«
Jövök, s a hogy jobbra-balra nézelődöm, eszembe jut, hogy minek várjam a
Zelmát? Egyedül kóválygok; az alkalom kitűnő, kóvályogjunk tovább. S
megindulok tanúlmányutamra.

Berzsenyi mama. – Elment az eszed?

Elza. – Légy nyugodt; három aszfaltbetyárt sétáltattam meg, de azért nem
történt semmi bántódásom. Sőt, meg kell vallanom, eleinte sehogy se
tudtam beugratni az ifiurakat. Öt percz alatt rájövök, hogy a testület
egyáltalán nem reflektál olyan hölgyekre, a kiknek a toilettejéből
családi vagyon néz ki. Mikor aztán látom, hogy a puszta megjelenésemmel
nem tudom lépre csalni őket, eszembe jut, a mit a Zelma mondott:
»Kacsintani kell nekik.« Ettől fogva úgy sétálgattam, mint egy
operette-soubrette a színpadon. Csak éppen néger tánczot nem adtam elő.

Blanka. – Ez a nő totál meg van őrülve.

Elza. – Szüntesd könyűidet értem, szende hajadon, s hidd el, a piros
bóbitás leányok nem forognak akkora veszedelemben, mint képzeled.
Szóval, mögtapasztaltam az intézményt, s első kirándulásom alkalmával
három aszfaltbetyárt gyüjtöttem. No, nincs mit dicsekednem velök. Az
elsőről rövidesen le is mondottam. Mikor nagynehezen elszánta magát,
hogy megszólít, végig mustrálom, s azt mondom neki, őszinte
felháborodással: »Mit, maga még rendesen sincs öltözve, s
aszfaltbetyárkodik? Hallja, előbb vásároljon tisztességes nyakkendőt!«
Ötölt-hatolt valamit, de én nem irgalmaztam neki, s elutasítottam:
»Ilyen rongyos ember! Szégyelje magát!« Ezalatt csoportosulni kezdtek
körülünk, emberem zavartan mekegett valamit, megsajnáltam s szélnek
eresztettem.

Berzsenyi papa. – Vakmerő fruska! Hátha valami keményebb legénynyel
kezdesz ki? Mi történik akkor? Mit képzelsz?

Elza. – Semmi különös. Másodszor egy atlétába kötöttem bele. Ez már
comme il faut volt és óvatos. Csak akkor kezdett ugrani, mikor egy
mellékutczába vontattam. »Szép kis nénike!« – suttogott, de nem
engedtem, hogy hosszasan részletezze az ajánlatát. »Ön téved – vágtam a
szavába – s az, hogy ön ostoba, nem menti a tévedését. Vak ön, tisztelt
idegen, hogy éppen engem akar megtisztelni az ismeretségével? Nos hát én
nem szorultam rá, hogy az utczán szedjem fel az udvarlókat; a pénzére se
szorultam semmiféle majomnak!«

Berzsenyi mama. – Hallatlan ez a leány, hallatlan! S ez az én gyermekem
volna?

Elza. – Az atléta okvetetlenkedett; erre hamarjában megszólítok egy arra
menő idősebb asszonyt: »Kérem, nagyságos asszonyom, védelmezzen meg
ettől a tolakodótól. Úgy látszik, idegen szegény, s nem akarja
megérteni, hogy maflának találom.«

Blanka. – Tökéletesen Osztrigás Miczi.

Elza. – A harmadik aszfaltbetyárt már nekem kellett bátorítanom.
Elmondta, hogy mily elhagyatott életet él, s a fővárosban egy szegény
ifjúnak mily nehéz a keresetéből kijönnie. Valahol csak kell spórolnia,
nem igaz? Biztattam, hogy ne csüggedjen; majd csak talál egy önzetlen
kebelt. Könnyűit persze nem törülhettem le, de igazat adtam neki, hogy
ha az ember húsz forintot küld a mamájának havonkint, bizony nem igen
költekezhetik az éjjeli kávéházakban. Igen barátságosan váltunk el.

Berzsenyi mama. – Rettenetes!

Elza. – Tanúlmány-utamat ezzel be is fejeztem, mert abból az
eszmecseréből, a melyet utolsó kísérőmmel folytattam, már leszűrtem a
keresett tanulságot. Tehát a sokat emlegetett társadalmi baj csakugyan
létezik. Csakhogy ez a baj inkább a szegény aszfaltbetyárok baja, mint a
védtelen hölgyeké. Mert a védtelen hölgyek közül azokat, a kik
jómóduaknak és finnyásoknak látszanak, nem is meri megszólítani az
aszfalt lakója, a többi védtelen hölgy pedig minden nagyobb emóczió
nélkül megvédheti magát, a legrosszabb esetben: megvédhetik egymást. De
mit tegyen a szegény aszfaltbetyár? Mit tegyen a szűk körülmények közt
élő fővárosi ifjú, a ki takarékoskodni kénytelen, ismeretség,
összeköttetés híján? Mit tegyen, ha érző keble van, bár szegény és
elhagyatott? A virágnak megtiltani nem lehet.

Blanka. – Mondhatom, büszkék lehettek a leányotokra!

Elza. – Elég az hozzá, elhatároztam, hogy a Zelmával gyüjteni fogunk az
egyetemi templomban a szegény aszfaltbetyárok javára.

Berzsenyi mama. – Mars a szobádba, ne is lássalak! (Berzsenyi papához).
Látod, Jacques, hova vezetett a majomszereteted? Tessék a nevelésed!

Jacques (magában). – Nekem beszélhettek! Okos lány ez, csak az a kár,
hogy huszár nem lehet belőle. Különben mindegy. Így is többet tud, mint
az egész familia. Úgy tippel, mint egy trainer, s fogadni merek, hogy
máris tudja, melyik ló fogja megnyerni a Pzsedzvit-handicapot.



III.  A FEHÉRVÁRI BICSKA.

– A nagy szalonban; öt óra után. A teás-asztal körül: _Héthársyné,
Berzsenyi mama_ és _Soroksáry Miska_. _Héthársyné_ már semmit se tud
kitalálni, a mivel kifejezhesse, hogy: pénze minden zsidónak van, de
_Héthársyné_ már csak egy él a világon. _Berzsenyi mama_ asztmájának
részleteiről tart nem éppen közérdekű előadást; _Héthársyné_ látható
részvéttel és láthatatlan undorral hallgatja. _Miska_ gróf
udvariasságból nagyokat köhög; e krákogás vigasztalni kívánja _Berzsenyi
mamát_. De az ő részvéte is csak felszínes; titokban arra gondol: milyen
jó az asszonyoknak, hogy a beszélgetésben nem követhet el az ember
helyesírási hibát! Lám, _Berzsenyi mamát_ nem csúfolják ki, mint őt a
minisztériumban, nyomorult napidíjasok. Közben _Blankára_ pislog, a ki
_Berzsenyi papával_ egyetemben, _Rejtvényitől_ búcsúzkodik. –

Berzsenyi papa (melegen szorongatja Rejtvényi kezét). – Szervusz,
szervusz, szervusz. Gyere el máskor is, ne ülj mindig a kaszinóban. Ott
kényelmesebb, de a vendégszeretet se kutya. Egyszerű emberek vagyunk, de
becsületesek. (Rejtvényi el.) Szervusz, szervusz, szervusz. (Blankához.)
Te, ki ez a fiatal ember?

Blanka. – Mondtam már, hogy Rejtvényi Elek. Nagyon tehetséges fiatal
író.

Berzsenyi papa. – Azért megmosdhatnék néha. Különben nekem mindegy.

Blanka. – De, papa, hová gondolsz? Rejtvényinek olajbarna teint-je van,
a mi nagyon ritka és érdekes.

Berzsenyi papa. – Ebben igazad van; engem legalább kiváncsivá tett, hogy
vajon gőzfürdő után is ilyen szerecsen marad-e? És mit szokott írni ez
az Othello?

Blanka. – Verset, tárczát, vezérczikket, mindent. Nem olvastad a _Szabad
Sajtó_ mai czikkét a magyar iparról? Olvasd el; mondhatom, kitünő czikk.
Ő írta.

Berzsenyi papa. – Ne beszélj! Nem hittem volna, hogy ilyen komoly fiatal
ember. Látod, ez helyes, hogy egyszer megmondja a véleményét a magyar
iparról. Mert az már igazán nem járja, a mit a kormány akar.
Rákényszeríteni a kormánytól függő vállalatokra, hogy itthon vásárolják,
a mit csak lehet, esetleg húsz perczenttel drágábban – ez ostobaság.
Hogy én ezerkétszáz forinttal fizessem azt, a mit külföldön ezer
forinttal megkaphatok, hallott valaki ilyet? Helyes, hogy kikelt ez
ellen; látom, igazság-szerető ember. Nem rokonszenves, de
igazság-szerető. El fogom olvasni a czikkét.

Blanka. – Tudod, nem egészen azt írja, a mit te mondasz. Rejtvényi
inkább azt sürgeti, hogy pártoljuk a magyar ipart, áldozatok árán is.
Kikel azok ellen, a kik Londonból hozatják a ruhaszövetet s Párisban
mosatják az ingeiket.

Berzsenyi papa. – A fő az, hogy kimosassuk. Hol? az mellékes. Különben,
ha megmondja az igazat a Nemzeti Kaszinónak, ez kibékít vele.

Soroksáry (mint a kit darázs csipett meg). – Bocsánat, de a Nemzeti
Kaszinó ártatlan ebben a dologban. Én legalább nem ismerek a kaszinóban
senkit, a ki Párisba küldetné az ingeit. Egyáltalában, kissé különösnek
találom, hogy ezek a meggondolatlan író urak folyton a Nemzeti Kaszinót
piszkálják. Pártoljuk a magyart ipart, jó; de mért éppen a Nemzeti
Kaszinó kezdje meg a dolgot? Mindig, minden téren a szegény mágnást
molesztálják először. Én nem vagyok a Nemzeti Kaszinó tagja;
tárgyilagosan beszélek.

Blanka. – De, papa, csak nem fogsz agitálni a magyar ipar ellen? A
miniszterné is pártját fogta a magyar iparnak. Eljár a boltokba s csak
magyar tárgyakat vesz.

Berzsenyi mama. – A miniszternének könnyű. A miniszterné ha kalotaszegi
varrottasban jár, akkor is miniszterné marad.

Berzsenyi papa. – A miniszterné eljárt volna a boltokba magyar tárgyakat
vásárolni? Ez különös.

Berzsenyi mama. – Hiszen a mi engem illet, nekem semmi kifogásom. De
attól félek, hogy ez a mozgalom a Felségnek nem fog tetszeni.

Blanka. – De, mama, a Felség nem törődik vele, hogy te mit vásárolsz.
(Héthársynéhoz.) Hogyan, báróné, Te már itt hagysz bennünket?

Héthársyné. – Sajnos, kedves Blankuczim, a kaszinóba kell sietnem, a hol
értekezletünk van, s éppen a magyar ipar pártolásáról… Ah, mily unalmas
az élet!… Te azt még nem tudod, szegény Blankuczim! (Berzsenyi mamához.)
Fogadj szót, édesem, hivasd el a csoda-doktort. Tudod, az mesés. Egy
pirula naponkint eloszlatja a sápkórt, két pirula a köszvényt, s három
pirula valósággal véget vet az asztmának.

Soroksáry (Blankához, titkon). – Vajon hány pirula gyógyíthatna meg
engem?

Blanka (Soroksáryhoz). – Jó éjt, Soroksáry, jó éjt. (Soroksáry
meghajlik, s Héthársyné nyomában el.)

Berzsenyi papa. – Te, Blanka, nekem szeget ütött a fejembe, a mit
mondtál. Hát csakugyan a miniszterné is?…

Blanka. – Benne volt minden ujságban.

Berzsenyi papa. – Mert nem szeretném, ha azt mondanák, hogy smuczián
vagyok, a ki nem pártolja a magyar ipart.

Blanka. – Erről ráismerek az én jó papámra.

Berzsenyi papa. – Vásárolni fogok valamit. Akármit, csak magyar legyen.
De mit?

Blanka. – Tudod, azt hirtelen nem tudnám megmondani. Van üveg-iparunk,
bőr-iparunk… izé… Az üvegipart már mondtam?

Berzsenyi mama. – Én azt hiszem, hogy elkéstetek. Előbb gondoltatok
volna rá. Holnap már a házmester is a magyar ipart pártolja. A múlt
héten még kiírták az ujságba, de kezd egy kicsit közönségessé válni a
dolog.

Elza (benyit). – Jó estét.

Berzsenyi mama. – Hol voltál megint?

Elza. – Ne ijedj meg úgy, mert én is mindjárt megijedek. Semmi. A Zelma
hítt el, pártolni a magyar ipart. Mondok magamban: »Top! Mért ne lepjem
meg valamivel az én jó kis papámat? Nekem nem kerül semmibe, mert az ő
pénzét költöm, s örömet szerzek neki.«

Berzsenyi papa (nevet). – Te kis betyár!

Elza. – Bebarangoljuk az összes boltokat, de semmit se találunk, a min
rajta volna: »Made in Hungary.« Azt mondom a Zelmának: »No, öreg, hol a
magyar ipar?« A Zelma azt feleli, hogy Pesten nem kapni semmit, de fogad
velem, hogy Bécsben rögtön kapunk magyar iparczikket.

Blanka. – Úgy látszik, fel is mentetek Bécsbe, mert alaposan oda
maradtál.

Elza. – Francziaországi Margit, ne átkozódjál.

Blanka. – Ó, te New-York szépe!

Berzsenyi mama. – Ne veszekedjetek.

Elza. – Felhányunk a boltokban mindent: »Hol vagy, lelkem, magyar ipar,
hadd pártoljalak!« – hát, a mint kutatunk, kutatunk, végre is találok
valamit. Tudod, nem drága dolog, de szeczessziós. Mondok magamban…

Blanka. – Úgy beszél, mint egy paraszt.

Elza. – Mondok magamban: »Az én jó kis papámnak mindene van a világon,
de fehérvári bicskája még nincs. Hadd legyen neki fehérvári bicskája
is.«

Berzsenyi papa (nevet). – S vettél nekem fehérvári bicskát?

Elza. – Ime. Fogadd tőlem jó szívvel, s ha pénzzavarba jövök, ne
felejtsd el, hogy belőlem nem hiányzik az altruizmus.

Berzsenyi papa (Blankához). – Látod, most úgy beszél, mint egy gróf.

Blanka. – Elbarangolja a napot, hogy egy fehérvári bicskát vegyen! S az
ilyen nem lesz szinésznő!

Berzsenyi papa (Blankához). – Hallod, ne bántsd a leányomat. (Elzához.)
Teneked meg azt mondom, hogy ne beszélj ilyen tréfálkozó hangon a magyar
iparról. A magyar ipar, gyermekem, nagyon komoly dolog. Miniszternék,
grófnék fáradoznak a magyar ipar érdekében. Igaz, mindez eszünkbe
juthatott volna harmincz esztendővel ezelőtt is, s ha eszünkbe jutott
volna, akkor ma már volna magyar ipar. Ha harmincz esztendő óta
megvettünk volna minden magyar iparczikket, akkor ma már csinálnának
magyar iparczikkeket is. De jobb későn, mint soha. Hozzuk helyre a
mulasztásunkat; legyünk ezentúl jobb hazafiak. És én elhatároztam, hogy,
mint a miniszternék meg a grófnék, én is elül fogok járni a jó példával.
Egyelőre, mivel semmire sincs szükségem, nem tehetek egyebet, mint hogy
magyar neveket adok a lovaimnak. De ezt megteszem. Még ma. Kiki a maga
hatáskörében; kitől mi telik. Mind a tizennyolcz lovamnak magyar nevet
adok. Még ma; azonnal. Gondolkozzál magyar lónevekről, Elza. A te
tanácsaid nekem nagyon becsesek. Tudod mit? Hogy viszonozzam az
ajándékodat, megengedem, hogy te nevezd el az összes lovaimat. Csak
egyet kötök ki. Derby-crack-emet: _Szo szan mer alle_-t a mai nap
emlékére _Magyar Ipar_-nak fogom elnevezni. A fehérvári bicskáért pedig
kapsz egy szép párisi toilette-et.



IV.  ÚRNŐK A SZINPADON.

– Hat óra után. A vendégek már oszlófélben. _Héthársyné_, a ki legutóbb
_Blankával_ beszélgetett, szintén készülődik. –

Héthársyné. – Nos, eljöszsz?

Berzsenyi mama. – Hová hívod?

Héthársyné. – A Népszinházba. Nem most; holnap délelőtt.

Berzsenyi mama. – Délelőtt? A Népszinházba?

Héthársyné. – Tudod, édesem, ez még titok; de hisz ti nem fogjátok
elárulni. Vikus, a cousine-om, holnap énekel próbát a Népszinházban.

Berzsenyi mama. – A cousine-od szinésznő lesz?

Héthársyné. – Ó, nem olyan közönséges szinésznő, mint a többiek, de
végre is szinésznő. Miért ne? Nem fogják összetéveszteni a született
komédiás-néppel; a szinlapon is mindig rajta lesz: Dorozsmai Viki _úrnő_
első, második, harmadik fellépte.

Berzsenyi mama. – De mi jutott eszébe, hogy szinésznő lesz? Talán csak
nem…

Héthársyné (sértődve). – Mit képzelsz? Hála Istennek, Vikinek van miből
megélnie. Ötvenezer forint hozományt vitt magával; ehhez az ura nem
nyúlhatott hozzá.

Berzsenyi mama. – Ugy képzeltem, hogy talán az elvált férjét akarja
megtruczczolni.

Héthársyné. – Nem, az urával egyszerűen nem törődik többet. De mit
csináljon egy szép, fiatal elvált asszony, a ki hozzá van szokva, hogy
évenkint húszezer forintot költsön, s a kinek csak ötvenezer forint a
vagyona? A sutba üljön, harisnyát foltozni, vagy gépirást tanulni? Nem.
Viki igen helyesen úgy gondolkozott, hogy halálos vétek volna a
hangocskáját nem kamatoztatni. Mert van egy kis hangocskája. Nem akkora,
mint az oroszlánnak, de elég arra, hogy megszerezzen vele évenkint
hat-tiz-húszezer forintot.

Berzsenyi mama. – De mégis… valaki… az ő társaságából!… Tudom, hogy ha ő
megy szinpadra, az más, mint ha a házmesterném lánya áll ki néger
tánczot járni… De mégis szokatlan egy kicsit…

Elza. – Szokatlan? Nem találom. Az utolsó operettliben két olyan dáma is
játszott, a kikkel tavaly még csak a zsúrokon találkozott az ember. A
közönséges szinésznék csak a páholyból nézték őket.

Blanka. – És szeretném tudni, mit árt nekik, hogy a szinpadra léptek?
Függetlenek; pénzt szereznek; lázas, szép életet élnek; s valljuk meg,
irigyeljük őket.

Elza. – Annyi bizonyos, hogy a Zelmának ugyancsak szeget ütöttek a
fejébe. Azt mondja nekem tegnap, hogy ő, ha férjhez megy, csak azért
megy férjhez, hogy elválhasson és aztán a szinpadra léphessen.

Berzsenyi mama. – Hagyj nekünk békét a Zelmáddal. Ki kérdezett?

Elza. – Csak sokat vekszáljatok! Én is egyet gondolok, és elszerződöm
valahová! Én ugyan nem megyek férjhez csak azért, hogy a hivatásomnak
élhessek. Minek ehhez a házasság, elválás és egyéb kalandok? Betanulok
egy operette-et s isten megáldja édes szüléimet!

Berzsenyi papa. – Hallod, az efféle tréfákat kikérem magamnak!…

Elza. – No, ne ijedj meg minden kis mókázástól! Elképzelheted, hogy a te
házadat nem fenyegeti semmi ilyes veszedelem. Egyelőre eszem ágában
sincs azokat a jó házból való szerencsétleneket utánozni, a kiket
állítólag egy isteni szózat őrjített meg, de mégis inkább a lábukban
lakó ördög ösztökélt arra, hogy megszökjenek a jól fűtött szülei házból
s elkarikázzanak: az igét hirdetni, vagy jobban mondva: éhezni és fázni.
És remélem, hogy a bankjegyeidre rajzolt őrangyalok mindenkor meg fognak
óvni ettől a kísértéstől, hogy ne mondjam: tébolytól. Rémesen hangzó
megjegyzésemmel mindössze annyit akartam mondani, hogy tökéletesen értem
azokat a szegény nőket, a kik a mai világban seregesen tódulnak a
színpadra. És ha már ebben a házban minden blague-ot le kell fordítani
kereskedelmileg józan és ridegen száraz, egyszerű vagy összetett állító
mondatokra, megmagyarázom nektek azt is, hogy miért gondolkozom így.
Végre is az a szegény nő, a kinek a kényelméről senki se gondoskodott, s
a ki a kényelemért még nem akar lemondani minden társadalmi
szereplésről, csak a színpadon keresheti a boldogulást. Egy csinos,
fiatal, jóalakú nő, a ki alkalom adtán kedves is tud lenni és nincs
minden temperamentum híjján, ha nem túlságosan prűd és nem szenved se
köszvényben, se idült hangszálbénulásban, föltéve, hogy ügyesen
viselkedik és ért egy kicsit úgy az intrikálás, mint a reklámcsinálás
művészetéhez: ma már a színpadon mindent elérhet. Igenis, mindent. Szert
tehet fejedelmi toalettekre, ékszerekre, bankigazgatói jövedelemre, tíz
percznyi éneklésért egész vagyont tevő föllépési díjra, automobilra,
yachtra, saját külön vasúti szalonkocsira s végül herczegi férjre… És
azért nem kell lemondania a társadalmi szereplésről sem. A színésznőket
is a viselkedésükhöz képest ítéli meg a világ, mint akárki mást; ha
rosszúl viselkednek, többet néznek el nekik, mint annak, a kit a
művészet nem menteget; s ha jól viselkednek, még a tiszteletet is
kiénekelhetik maguknak, könnyebben, mint az, a kit kevesebb szem
ellenőriz. Bejuthatnak még a fejedelmi szalonokba is, s ha mindig
akadnak, a kik lenézik őket, vigasztalásukra lehet, hogy ez a lenézés
három negyed részében sárga irigység.

Héthársyné. – És vedd ehhez azt, hogy egy úri nőnek mindig több chance-a
van a színpadon a boldoguláshoz, mint egy közönséges színésznőnek, a
kiről nem tudni, hol kezdte, a ki csak úgy a sugólyukból lépett ki a
világba. Egy úri nőnek a nagy sikerig nem kell olyan hosszú útat tennie;
már az első föllépése is nagyobb érdeklődést kelt, mint egy olyan
színésznőnek a bemutatkozása, a ki a színpadon von Pike auf küzdötte fel
magát – honni soit, qui maly pense – s a kinek évek kellenek hozzá, hogy
észrevegyék. A ki a Vikussal valaha tánczolt, és a ki az életben csak
két szót szólt vele, az mind ott lesz azon az ünnepen, a hol az első
lámpaláz nyomban kiváló művésznővé avatja. Szeretném tudni, miért ne
gyümölcsöztetné azt az ismeretességét?!… és miért ne aknázná ki azt a
szenzácziót, a melyet a vállalkozása kelt?! Ha van egy gyűszűnyi hangja,
s ha olyan kecsesen sétálgat majd a színpadon is, mint a vigadóban,
tökéletesen elég megmutatnia a bokáját, és a sikere biztos. A mellett őt
soha se fogják afféle közönséges színésznőnek nézni; mert a nagyvilági
szereplés épp olyan eltörölhetetlen presztizst ad, mint az egyházi rend.
A Vikus nem lesz közönséges, hogy úgy mondjam: színpadi színésznő; a
Vikus mindig úrinő marad, a ki esténkint megjelenik a színpadon, mert
hiszen másképpen nem szedhetné be azt az adót, a melylyel a világ az ő
érdekes egyéniségének tartozik.

Blanka. – És milyen gyönyörű élete lesz! Csupa izgalom, taps és virág!

Berzsenyi mama (Héthársynéhoz). – Mégis, megvallom, csodálkozom rokonod
bátorságán. Én az ő helyén a nyilvános föllépésre soha se tudnám
elszánni magam. A műkedvelés, az más; és ha valaki olyan nagy hajlamot
érez a szinészkedésre, istenem, a műkedvelést még az egyház is
megengedi!… Ez ellen senkinek se lehet kifogása; a műkedvelői előadás
még a legelőkelőbb családokban is gyakran előfordúl.

Berzsenyi papa. – Nem fogjátok elhinni, és mégis úgy van, mert
szóról-szóra benne volt az én ujságomban, hogy legközelebb egy ilyen
műkedvelői előadás volt Bécsben, a hol még az inas szerepeket is
főherczegek játszották volna. Ez nekem azt az eszmét adta, hogy egy
műkedvelői előadás rendkívűl mulatságos legyen, és miután az én házamban
egy ilyen még nem volt, nem volna-e czélszerű, hogy az én leányomnak
színdarab-írását egy hasonló ünnepélylyel kötnénk össze, természetesen
megfelelő közönség előtt?!

Héthársyné. – Az eszme kitűnő, és ha lesz belőle valami, számítok rá,
hogy igénybe veszik az én rendezői tehetségemet. Nekem ebben nagy
gyakorlatom van. A mult héten Hilda grófnénál rendeztünk egy ilyen
nagyobbszabású műkedvelő előadást, és az egész olyan pompásan ment, hogy
egy színész, a kit meghívtunk közönségnek, kijelentette, hogy ilyen
meglepően mulatságos estét ő még nem mitmacholt. Különben nekem ez már a
tizedik műkedvelésem volt, s azóta már a tizenegyedikre készülök. De
sietek is haza, mert éppen próbám lesz. Viszontlátásra, édesem; jó
napot, Berzsenyi… Hogy miféle estét rendezek, édesem?… Ó, ez csak afféle
szerényebb műkedvelés lesz… polgári szereplőkkel… A _Szulamit_ot adjuk
elő… a katholikus legény-egylet javára… Á propos… képzeld, édes Blankám,
még most sincs Absolonunk!… Mondja, Berzsenyi, nem volna kedve hozzá?…
nem játszaná el Absolont? Nagy szivességet tenne vele!



V.  MAGYAROSODÁS.

– Pont öt óra. A nagy teremben _Elza_ egyedül. –

Elza (a _Pajkos férjek_ről szóló referádákat olvassa. Eldobja az egyik
ujságot s egy másikat vesz elő. Bele tekint, s ezt is elhajítja.)
Képmutatók! Nyomorult képmutatók!

Blanka (jön. Szórakozottnak látszik, s mintha egy kicsit izgatott
volna). – Nem volt még itt Rejtvényi?

Elza. – Mit akarsz Rejtvényivel? Már harmadszor keresed.

Blanka. – Miért felelsz a kérdésre kérdéssel?

Elza. – Mi bajod? Miért ne felelhetnék a kérdésre kérdéssel?

Blanka. – Mert az… (elakad.)

Elza. – Csak mondd ki! Azt akartad mondani: »mert az galicziai szokás.«

Blanka. – Megint ízetlenkedel.

Elza. – Kérlek, engem nevezhetsz annak, a minek akarsz. Kazárnak,
asszirnak, lengyelnek, spanyolnak. De ne felejtsd el, hogy a te őseid se
lovon jöttek ebbe az országba.

Blanka. – Ne kiabálj, még meghallják a cselédek.

Elza. – Úgy látszik, már grófnénak érzed magadat. (Kivülről csöngetés
hallatszik.)

Blanka. – Hallgass, azt hiszem, ez Rejtvényi. (Szünet.)

Elza. – Fájdalom, nem ő az; a papát kereste valaki. A szépirodalmár
késik. De hiszen ma már volt hozzá szerencsénk az ebédnél! Nem mondanád
meg, mért várod olyan szívszakadva?

Blanka. – Ha nem csinálsz rossz vicczeket, megmondom.

Elza. – Rejtvényiről? Kinek nézel engem?

Blanka. – Nos, hát meg akarom tudni tőle… Igazán bolondság tőlem, hogy
mindent elárulok előtted… Meg akarom tudni tőle, hogyan kell eljárni, ha
az ember pályázni akar. Kinél kell a pályaművet benyujtani, s a többi.

Elza. – Csak nem írtál tragédiát?

Blanka. – Nem, másról van szó. Az akadémia pályadíjat tűzött ki a
_reklám_ szó legjobb magyar kifejezésére.

Elza. – Az akadémia?

Blanka. – Igen.

Elza. – Ez különös. A magyar tudományos akadémia, a mely soha semmivel
se törődött a világon! És most a miatt fájna a feje, hogy a _reklám_
szóra nincs magyar kifejezés? Érthetetlen. De hisz az _ideál_ra sincs!
Az _ideál_ nem érdekli annyira, a mennyire a _reklám_?

Blanka. – Az ujságban legalább így olvastam.

Elza. – S te meg akarod nyerni a pályadíjat? Olyan ziláltak az anyagi
viszonyaid?

Blanka. – Nekem nem a pályadíj kell, hanem a dicsőség. A pályadíjat oda
ajándékozom jótékony czélra. A megfejtést elküldöm a katholikus
legényegyletnek; ők aztán váltsák be készpénzre.

Elza. – Ötletet küldeni ajándékba, ez új!

Blanka. – Már pedig ez így lesz. Rejtvényi tanácsolta.

Elza. – No, és te rájöttél, a mit az akadémia maga nem tudott kisütni?

Blanka. – Igen. Kíváncsi vagyok, mit szólsz hozzá. A _reklám_ magyarul:
_hűhó_.

Elza. – Nem rossz. Mondhatnám: frappáns. Csak egy hiba van a dologban. A
_reklám_ is mást jelent, meg a _hűhó_ is.

Blanka. – Ezentúl a _hűhó reklám_ot fog jelenteni, punktum.

Elza. – És te beéred ennyivel? Hisz ilyenformán három nap alatt
megtisztíthatod az egész magyar nyelvet. Várj, én is mondok egypárat.
Redoute = csuhaj, conférence = terefere, dráma = jajbefáj, ideál =
hajhaj, szeczesszió = noszahát, frivol = ejnyeejnye, plakát = neneked…

Blanka. – Már az igaz, hogy kár minden szóért, a mit előtted kiejtek.
Nyelvtudomány, magyarság, ezek neked túlságosan komoly dolgok.

Elza. – Nem, csak téged nem talállak túlságosan komolynak. És minél
inkább igyekszel az lenni, annál kevésbbé.

Berzsenyi papa (a ki időközben belépett.) – Már megint veszekedtek?!

Elza. – Nem veszekszünk, csak nem méltányoltam eléggé ő nagyságának a
tudományos igyekezetét.

Blanka. – Arról találtam egy komoly szót mondani, hogy ideje volna már,
ha nem használnánk mindnyájan annyi idegen szót, hanem, ha magyarul
beszélünk, beszéljünk magyarosan, és ő nagysága ezt mulatságosnak
találja.

Berzsenyi papa (Elzához.) – Gyermekem, nem a legszívesebben vettem észre
egy rossz szokásodat. Azt, hogy szeretsz gúnyt űzni a
legtiszteletreméltóbb dolgokból is. Ugy látom, ezen magyarosodást,
melyről testvéred szól, szintén nem itéled meg helyesen. Ez nálad, meg
vagyok győződve, csak gyermeki könnyelműség. Egy gyermek még nem tudja
megbecsülni azt a jót, a melybe bele született. Te hazánk nyelvét, mint
anyanyelvedet, ajándékba, úgyszólván ingyen nyerted a sorstól, és azért
nem tudod belátni egész értékét. De én, a ki önerőmből, sok nehézség
után, semmi fáradságot nem kimélve sajátítottam el országunk nyelvét, a
ti anyanyelveteket, mely most már nem csupán kedves anyátoké, hanem
egyszersmind az enyém is, én ezen ügyről egészen máskép gondolkozom,
mint te. Én megbecsülöm azon nyelvet, mely nekem sok erőfeszítésembe és
kitartásomba került, a költségekről, mint nyelvmester stb., nem is
beszélve. És látod, te nem fogod elképzelni, mily kellemetlenül érintett
engem az, hogy mikor a magyar nyelvet már tökéletesen elsajátitottnak
véltem, azon meggyőződésre kellett jutnom, hogy részben helytelen
dolgokat sajátitottam el, mert sok oly szót és kifejezést tettem
magamévá, melyek alapjában véve nem magyarok, hanem sajátlag idegenek.
Azért az anyanyelv tökéletes megmagyarositását már csak azért is
szükségesnek fogom fel, hogy a magyarul tanuló, jóakaratú idegeneket ne
vezessük félre valójában más nyelvű szók sűrű alkalmazásával. De
egyébként hazafias kötelességnek is tartom, hogy a parlagon heverő
magyar szóknak a kellő forgalmat biztositsuk. Azért én mindig hálával
fogadom, ha valaki a közkeletű nemzetközi kifejezések helyett számomra
valamely magyar kitételt ajánl fel, eredjen bár ez a jó szándék akár egy
szerkesztőtől vagy egyéb elhanyagolt embertől. És magam sokkal
örömestebb beszélek magyarosan, habár tévesen, mintsem kifogástalanul,
de idegen szavakkal. Megvallom, nagy megelégedésemre szolgálna, ha te
hasonlóan épp oly jó leánya lennél a hazának, mint a milyen jó leányom
vagy nekem, mert remélem, engedelmes leányomnak lenni soha se szünsz
meg.

Elza. – De, papuskám, én nem csúfolódtam a magyar nyelv rovására, és a
Blankával egészen máson vitatkoztunk. Csak annyit voltam bátor mondani,
hogy az idegen szó helyett nem lehet olyan magyar szót használni, a mi
egészen mást jelent, és hogy nem való az érthető idegen szó helyett
olyan magyaros körülírást használni, a melyet egyelőre senki se ért meg.
Különben nem tudom, honnan veszed azt, hogy én a tiszteletreméltó
dolgokból gúnyt szoktam űzni, mert én nem emlékszem ilyen esetre.

Berzsenyi papa. – És a mai ebédnél, a melynél nem akartam szólni, mert
idegenek is voltak jelen?!… Nem faragtál élczeket, hogy a Rothschild így
és a Rothschild amúgy?… és nem nevetgéltél folyton egy Rothschildon?

Elza. – No igen, arról volt szó, hogy a fiatalabb Rothschild, a ki most
a párisi ház feje lett és az egyik legnagyobb Rothschild-vagyont
örökölte, annak idején, mikor a Théâtre Français égett, berohant az égő
házba, hamarjában megbecsülte a foyer festményeit, és utasításokat
osztogatott, sorra megjelölve, hogy melyek azok az értékesebb képek, a
melyeket okvetetlenül ki kell vinni, és melyek azok, a melyeket bátran
ott lehet hagyni… Ezen, igenis, mulattam, mert furcsának találtam, hogy
valaki ilyen körülmények között ennyire józan és számító tudjon maradni,
és még furcsábbnak találtam, hogy valaki ennyire bízzék a tulajdon
műismeretében. Megjegyzem, nem mondtam többet, csak annyit, hogy nemcsak
a hősiességét csodálom, hanem a lélekjelenlétét is.

Berzsenyi papa. – Kedves leányom, tudod, hogy szeretlek. Nem is azért
mondom, hogy szemrehányásokat tegyek. De látod, édes leányom, egy olyan
emberről, a kit Rothschildnak hívnak, nem való élczelni!

Elza. – Már engedj meg, papa, de az az ember, a ki képeket becsül,
mialatt a ház ég fölötte…

Berzsenyi papa. – Jegyezd meg magadnak, kedves gyermekem, egy Rothschild
mindent megtehet, a mit akar. (Elgondolkozva.) Csak egyet nem tehet meg;
azt, a mit az a szamár szerkesztő mondott, a kinek mindig elfelejtem a
nevét… hogy öt milliót hagyjon jótékony czélra. Nevetséges! Öt millió
mindig öt millió marad; Rothschildnak is. (Eltünődik.) Micsoda
szemtelenség! Most már azt kivánják az embertől, hogy öt milliókat
ajándékozgasson, az ujságíróknak meg a lelenczeknek! Öt millió!… Ostoba
beszéd! Szamár beszéd! És egy ilyen embert szerkesztőnek nevezzenek ki!
Micsoda világ! Micsoda világ!

(Megjelenik: Rejtvényi.)

Blanka (Rejtvényi elé sietve). – No, csakhogy itt van! Már olyan régen
várom!

Berzsenyi papa. – Jó napot, doktor úr… kedves barátom… Nagyon örvendek,
hogy jön… Éppen önről beszéltünk.



VI.  RUMBOLD SZELLEME.

– Berzsenyiéknél délután öt órakor. Szin: a nagy szalon; az erkély-ajtó
nyitva. Jelen vannak: az intimusok s a család teljes számban. Rejtvényi
úr egy sarokban titokzatosan értekezik az összeránczolt homlokú
Blankával. Berzsenyi mama olyan nehezen lélekzik, hogy abszolúte nem tud
egyebet csinálni; ha influenzát kapna, nyomban meghalna. Elza Bertalan
urat azzal boszantja, hogy neki egy Sipido, a ki puszta hecczből rá mer
lőni a walesi herczegre, jobban imponál, mint egy gyomortágulásos
bankigazgató. Bertalan úr olyan finoman vitatkozik vele, mintha Paul
Bourget szelleme szállta volna meg: de titokban dühös, s azzal a
keresetlen magyarsággal szeretne megnyilatkozni, a melylyel kedves atyja
szokott, a kisujszállási regále-bérlő. Öt percz óta tisztában van vele,
hogy ha csakugyan feleségül veszi ezt a fiatal honhölgyet, ugyancsak meg
kell válogatnia a házibarátjait. A család ügyvédje: Várföldi Sebő, a ki
délután három órakor, segédje közbenjárásával, sikeresen bonyolított le
egy ötvenhárom forintos árverést, nem dicsekszik ezzel, ellenben
előadja, hogy mily aggodalmakat ébreszt benne a szinházi műsorok
hanyatlása. Zelma a figyelmes hallgatót szimulálja; egy hét óta az az
ambicziója, hogy azt mondják róla: »Ez a Hirschler tulajdonképpen egy
közönséges éhenkórász, de a leánya okos és búrul is tud.« Berzsenyi papa
szótlanul igazgatja a czvikkerjét; de akár fölötte, akár alatta néz a
világba, sehogy se tudja megérteni, hogy’ tudta feleségül venni a vele
szemben ülő kövér asszonyt, a ki oly idegennek tűnik fel előtte.
Soroksáry Miska, a kinek Elza előbb egy pár gorombaságot mondott, s a
kit Blanka ma még egyáltalán nem vett tudomásul, divatosan kiábrándult
arczot vág s latifundiumokról álmodik. Azon tünődik: miért, hogy a kor a
merkantil irányzatnak kedvez s nem az agráriusoknak? Ha még igazán
agrárius volna! De neki az agrár irányzatból egyelőre nem jutott egyéb,
csak a szép emlékek. A tea forr és duruzsol. Mintha azt duruzsolná: »El,
szép hazámba vissza! El, el, Moszkvába, Pétervárra el!« Egyszerre
felpattan az ajtó, s a búcsúzó napsugárral egyszerre megjelenik, utolsó
kegyeit osztogatni: Héthársyné. –

Héthársyné. – Hogyan, ti még fogadtok?

Elza. – Hogy fogadunk-e? Egyebet se csinálunk, csak fogadunk. Fogadjunk,
hogy a báróné a Park Klubból jön.

Héthársyné. – No lám, ez a herczig kis csipisz… Úgy értem, hogy még
itthon vagytok ezen a kedves csütörtökön?

Berzsenyi mama (mentegetőzve). – Ó, ez az utolsó napunk! Tulajdonképpen
már el kellett volna utaznunk…

Elza. – De a mama köhög, s így még nem mehetünk üdülni.

Héthársyné. – Megvallom, nem is reméltem, hogy benneteket itthon
talállak. Berzsenyihez jöttem, a kivel komoly ügyem van.

Berzsenyi papa (a »komoly ügy« hallatára, atavizmusból, önkéntelenül a
zsebéhez kap.) – Mennyi… azaz, mily szerencse rám nézve, báróné!

Héthársyné. – Nem képzelitek, mennyi a dolgom! Négy választmányi ülés
egy héten!… Egy miniszterné nem fárad annyit, mi? De hiába, a
kötelesség! Egy jó házból való fiatal embert kell elhelyeznem, a ki
igazgató szeretne lenni valahol. Mindegy akárhol; petróleum, patkógyár,
gáz, bakancs… nem zsenirozza őt semmi. A klubban eszembe jut: »Nini,
hisz itt van ez a jó Berzsenyi!«

Berzsenyi papa. – Nagyon megtisztel a báróné.

Héthársyné. – Azt hiszem, a dolog rendben lesz; védenczemnek a multja
kifogástalan. A neve és a lakása itt van feljegyezve ezen a papiron.
Megjegyzem, hogy a fiatal ember keresztény. Keresztényebb már nem
lehetne.

Berzsenyi papa. – Annál jobb, báróné: az ilyesmit mai napság már meg
kell becsülni. Egy igazi keresztény! És még sehol se volt igazgató?
Különös!

Héthársyné. – Tudom, hogy ezt az életpályát jó kezekbe tettem le. De, ó
istenem, már negyed hat! Mennem kell a többi szegényeimhez.

Blanka. – Hogyan? Nem maradsz itt a séanceunkon?

Héthársyné. – Mi az? Ti is tánczoltattok?

Blanka. – Ma fogjuk megkisérteni másodszor… Rejtvényi úr nagyon ért a
kopogtatáshoz. Engedd meg, hogy bemutassam neked Rejtvényi urat.

Elza. – Nincs az a szellem, a kit ki ne tudna bolygatni odvából.

Blanka. – De Elza!

Elza. – Eleinte Schopenhauer nem akart kompareálni neki. Ma már olyan
jóban vannak, hogy a frankfurti bölcs visszavonta előtte minden
tanítását. S a multkor Zelmáéknál ezt kopogtatta át a másvilágról:
»Éljenek a nők!«

Blanka. – Ma különösen érdekes lesz a séanceunk. Felszólítjuk Rumboldot,
hogy exkuzálja magát.

Héthársyné. – Rumboldot?

Blanka. – Igen, a jockeyt. A multkor tip-et kértünk tőle a Psedzvitre.

Héthársyné. – Nem értem.

Blanka. – Megkérdeztük tőle, hogy melyik ló nyeri meg a
Psedzvit-handicap-ot. _Tip-Top_ot tipelte.

Héthársyné. – No és _Tip Top_ nyerte meg a versenyt?

Blanka. – Nem, _Malteser_ nyerte meg. _Tip-Top_ második lett,
_Häng’di’an_ harmadik. De hisz éppen ez a különös.

Héthársyné. – Miért?

Blanka. – Mert a szegény Rumbold a legbecsületesebb jockey volt. Nem
lehet föltenni, hogy a másvilágon megváltozott volna a természete, s
hogy félre akart volna vezetni bennünket.

Héthársyné. – Talán maga se tudta bizonyosan.

Blanka. – Rejtvényi úr szerint ez ki van zárva. Életében tévedhetett, de
a szellemek nem tévednek.

Héthársyné. – Igy hát mivel magyarázod a dolgot?

Blanka. – Én így magyarázom. A szellem ezt kopogtatta: Tip-Top,
Häng’di’an. Mi ezt úgy értelmeztük, hogy _Tip-Top_ fog bejönni elsőnek,
_Häng’di’an_ másodiknak. Pedig tulajdonképpen a szellem megtagadta a
feleletet. Nem lóneveket kopogtatott ő, csak indulatszókat. Tip –
vagyis, tip-et kérdeztek tőlem? Top! – jó, majd megadom nektek, a mi
nektek dukál. Häng’di’an! – vagyis: akaszszátok fel magatokat s
hagyjatok engem békében! A boldogult kissé rusztikus angolsággal fejezte
ki magát, de korrektül felelt.

Zelma. – Én inkább azt hiszem, hogy Rumbold helyesen tipelt, s
voltaképpen _Tip-Top_nak kellett volna megnyernie a versenyt, de a
jockeyk, mint életében rendesen, most halálában is megcsalták.

Rejtvényi. – Bizonyára jóhiszeműen vezette félre a társaságot.

Héthársyné (szeméből egy Röntgen-sugarat bocsát keresztül Rejtvényi úron
s ezzel végez Rejtvényi úrral egy életre.) – És ön, Miska, mit gondol
ön?

Soroksáry. – Én azt gondolom, hogy Rumbold placzczra tipelt, nem
Sieg-re. Mi csak azt kértük tőle, hogy mondjon tip-et. Mondott is, s jó
volt mind a kettő. De mi rosszul értettük őt, s rosszul helyeztük el a
tétjeinket.

Héthársyné. – Az is lehet, hogy a sors könyvében _Tip-Top_ volt beírva,
de _Malteser_ véletlenül nagyobbat ugrott.

Blanka. – Nekem öt százasom úszott el, s Zelma meg se meri mondani, hogy
mennyivel ugrott be. De azt hiszem, a papa többet vesztett.

Berzsenyi papa. – Az igazat megvallva, én csak tiz forintot vesztettem.

Blanka. – Légy őszinte, papa, te kételkedtél.

Berzsenyi papa. – Kételkedni nem kételkedtem. De én nem hiszek a
jockeynek, a míg él. Ha meg van halva, az más. De ha meg is van halva,
még akkor se hiszek neki föltétlenül.

Elza. – A papa olyan szkeptikus, hogy még a spiritizmusban sem hisz,
kivált ha lóról van szó.

Berzsenyi papa. – Előttem mindjárt gyanús volt a dolog, mert a managerem
ugyanazt ajánlotta, a mit a szellem. S ha egy szellem félrevezet, az
hagyján; de engem eleven ember még nem csapott be s nem fog becsapni
soha.

Berzsenyi mama (magában.) – Szamár! (Tovább viaskodik a levegővel.)

Blanka. – Elég az hozzá, mindjárt megtudjuk, hogyan történhetett a
félreértés.

Héthársyné. – Csakhogy én azt már nem várhatom meg; máris elkéstem. Pá,
édeseim! Fájdalom, most már sokáig nem látlak benneteket. Istenem,
milyen gyorsan is múlik az idő! Egy pár kellemes óra, s télre ismét
tavasz…

Elza. – Farsangra Ős-Budavár! Még egy-két szinésznő, a ki elmegy vagy
visszajön, még egy pár szenzácziós szinházi este, meggyógyulással,
vasfüggönynyel, tomboló lelkesedéssel, s vége a szezonnak, báróné!…

Héthársyné. – Ugy-e, Berzsenyi, nem fogja elfelejteni az én kis
igazgatómat? (Hosszas búcsúzás után, mint a nap, lassan leáldozik.)

Elza. (Zelmához sugva.) – Tudod, hová megy?

Zelma (szintúgy.) – A szegényeihez?

Elza. – Mondd, hogy: a szegényéhez. A szegény kis igazgatójához.

Zelma. – Miért nevezed őt szegénynek?

Elza. – Ó, az nagyon szerencsétlen ember! Szenvedélyes football-játékos,
a ki azonban csak igen ritkán játszhatik footballt, mert hol ő rug a
labdán akkorát, hogy megrándul a lába, hol a labdát rugják hozzá úgy,
hogy hetekig fekszik bele. Szegény ember! És szegény asszony! Képzeld
el, hogy az ember nagynehezen felcsíp egy udvarlót, s ez az udvarló a
fele életét gipszben tölti el! Azt hiszem, azért akarja megtenni
igazgatónak, hogy ne játszszék többé footballt.

Rejtvényi. – Valami zörgést hallottam; Rumbold megérkezett.

Blanka. – Gyorsan, gyorsan a kis szalonba! Ne várakoztassuk, mert megint
megboszankodik. (Általános mozgolódás.)

Berzsenyi papa. – Elza, gyere csak! Mondok neked valamit. (Halkan.)
Tudod, én nem hiszek a szellemekben; de azért nem ártana megkérdezni,
hogy Rumbold kit tipel a Derbyre. Mert hátha mégis vannak szellemek?!…
Ebben az esetben ostobaság volna nem venni hasznukat. Az ember
biztosítsa magát minden eshetőségre.



VII.  LÓVERSENYEN.

– Pont fél négy; a nyergelőnél. Odafenn a második versenyre csöngetnek.
Elza _Vittoria Colonná_t nézi, a kit egy istálló-fiú mosdat. Angol
nyelven kérdéseket intéz a kis cseh ficzkóhoz, pusztán azért, hogy a
körülötte álló bámész kereskedő-segédek ne értsék, hogy mit beszél.
Egyszerre megjelenik Héthársyné. –

Héthársyné. – Hogyan, kedvesem, ti itt? Én azt hittem, hogy még
Abbáziában vagytok!

Elza. – Ó, édesem, mi most nem vagyunk sehol. A Kaszinó nyilvános
éttermében vagyunk. Kocsmából ki, kocsmába be. Nagyon elzüllött családi
életet élünk. A szegény mama…

Héthársyné. – Csak nincs valami baja?

Elza. – Nincs, de ő már, szegény, Ischlben van, s nagyon szomorú
leveleket ír onnan. Tudod, nem akart velünk maradni; őt nem érdeklik a
versenyek, a mi érthető, mert húsz év óta nagyon sok versenyt kellett
mitmacholnia. Szóval, ő már bevonult Ischlbe, fájdalom, nagyon korán,
mert ott iszonyatosan fázik. Azt írja, valahogy oda ne vigyük a szegény
papát, mert a szegény papa ott megfagy.

Héthársyné. – Ti csak a versenyek után mentek oda?

Elza. – Az alagi díj után. A papa föltétlenül tart rá, hogy az alagi
díjnál mellette legyek, s azért Blanka is velünk marad addig, a papa
kedvéért. Tudod, az őszszel, mikor egyedül flangáltunk Bécsben a
papával, s csak a Frőhlich kisasszony gardirozott bennünket,
mindenféléket kezdtek pletykálni a szegény papáról. Persze, Bécsben
senki se tudta, hogy a leánya vagyok.

Héthársyné. – E szerint már régen megjöttetek Abbaziából?

Elza. – Abbaziát már el is felejtettük! Különben rosszúl éreztük ott
magunkat, különösen a szegény mama nagyon sokat szenvedett a hőség
miatt. Mi most Rómából jöttünk.

Héthársyné. – Mit csináltatok Rómában?

Elza. – Nagyon melegünk volt. Pardon, édesem, azonnal, csak a számokat
jegyzem fel… (A nyergelővel szemben lévő táblán kiperczegtetik a lovak
számait)… 3. ez Gilchrist, 5. ez Wilton, 6. ez Bulford, 11. ez
Cleminson… 19… vajon ki ül ezen?… 23… ez a mienk… Igen, mondom, Rómában
nagyon sokat szenvedtünk a hőségtől. Azt hiszem, volt nap, hogy legalább
39 és fél kiló volt árnyékban… akarom mondani fok, nem kiló. Arra
gondoltam, hogy _Mitugrász_ 39 és fél kilóval veszedelmes lehet… Egész
nap a templomokban legyeztük magunkat, mert nem tudtunk mit csinálni.
Vagy két hétig tartott ez az állapot – képzelheted, mit tesz az két
hétig kalandozni Olaszországban a mama asztmájával – aztán felpakoltunk
és haza jöttünk, szammt Mamá… Most aztán, képzeld ezt a mispotályt: a
népek közül ki Abbaziában maradt, kit magával vitt a mama Ischlbe. Ugy
élünk, mint a diákok.

Héthársyné. – De hát mért mentetek Rómába?

Elza. – Abbaziában elkezdett esni az eső, jött a bóra, s azt hittük,
hogy Rómában szép idő lesz. Különben is, a mama egy idő óta mindig a
halálról fantáziál, s a fejébe vette, hogy ő nem akar meghalni a pápa
áldása nélkül. No és jött ez a zarándoklat; a papának eszébe jutott,
hogy egyszer már nekünk is részt kell vennünk egy zarándoklatban, mert
különben nem tudom miket képzelnek felőlünk, és top, megindultunk;
láttuk a magyarokat is.

Héthársyné. – No, és ő Szentsége fogadott benneteket?

Elza. – Külön nem fogadhatott, éppen a zarándoklat miatt; egy kisebb
társasággal voltunk nála, egy órával a főherczegnő után. De a papa több
biborossal tanácskozott a magyarországi helyzetről. Nagyon sok olvasót
hoztunk haza, persze megáldottat, neked is egy szépet, pedig csak tiz
centesimibe került. A papa vagy tizezer darabot akart venni, mert ez
igen terjeszti a vallásosságot a nép között. Sajnos, egy nagy
boszúságunk is volt. Tivoliban a kocsink egy kanyarodónál szembe került
az Esterházy Mancsiné kocsijával. Blanka köszönt, s a Mancsiné úgy tett,
mintha nem látna bennünket.

Héthársyné. – Ó, bizonyára nem látott benneteket! A Pepsa nem olyan,
nincs abban semmi póz. De á propos Blankuczi, hol van hát?

Elza. – A tribün alatt hagytam Rejtvényijével, most ez a legujabb
bogara. Különben a Miskának is ott kell lennie.

Héthársyné. – Te úgy jársz-kelsz itt, mint egy kis jockey.

Elza. – Hát, tudod, ez az a hely, a hol a legotthonosabb vagyok.
Különben a papa hítt félre, hogy beszéljük meg Lightwooddal, ne
plöndzsöljük-e meg _Vittoria Colonná_t, s aztán elszaladt, nem tudom
hova.

Héthársyné. – De milyen melegen vagy öltözve! Nincs terhedre ez a ruha?

Elza. – Tegnapelőtt könnyü ruhában jöttünk ki s a második verseny után
haza kellett küldeni a bundáinkért! És ezt mérsékelt égövnek nevezik! De
menjünk fel, már viszik a lovakat. Nézd, ez itt _Kente Fente Sárika_.

Héthársyné. – Hát ez a másik?

Elza. – A melyiken Clemi ül? Ez _Wotan_.

Héthársyné (menetközben). – Nincs valami jó tiped mára?

Elza. – A kétéves handicapban a névtelen kancza. Apja _Galaor_, anyja
_Hajfürt elrablása_. Ez ki van eresztve. Hacsak a startgép keresztet nem
húz a számitásomra. De adok neked egy jó tanácsot. Egy krajczárt se tégy
a mi lovainkra. Ezek máskor se jönnek be, de most pláne auszer form
vannak.

Héthársyné. – Fut lovatok ebben a versenyben is?

Elza. – Igen, a 23-as, _The Winner_. Azért hivják _The Winner_nek, mert
soha se nyer.

Héthársyné. – Nem bízol benne?

Elza. – Szó sincs róla. Tégy a _Linczi fiú_ra, az a legreálisabb tét.
De, végre, itt a papa!

Héthársyné. – Az ám, a jó Berzsenyi!

Berzsenyi papa. – Báróné!… (Félre inti Elzát.) No?

Elza. – No?

Berzsenyi papa. – Mit gondolsz?

Elza. – Mit mondott Lightwood?

Berzsenyi pápa. – Azt mondta, hogy _Vittoria Colonna_ köhög, s hogy
_Wotan_nak sok a chance-a. Úgy vettem észre, hogy ő, titokban, _Wotan_t
fogadta. No?

Elza. – Tudod-e, hogy _Mitugrász_ 39 és fél kilóval veszedelmes lehet?

Berzsenyi papa. – Nagyszerű! Micsoda szemed van! Az imént véletlenül
rájöttem, hogy _Mitugrászt_ az utolsó pillanatban plöndzsölni fogják.
Tudod, a két jó orrú fiú. No, mit gondolsz?

Elza. – Akkor hát ne várd meg, míg az odsza leesik. Tégy nekem is egy
százast. Azt hiszem, most még hatszorost is kapsz rá. _Linczi fiú_ heisz
favorit. Pá!

Berzsenyi papa. – Pá! (El.)

Elza (Héthársynéhoz). – Bocsáss meg, de…

Héthársyné (a ki ezalatt az igazgató-jelöltjét protegálta egy öreg
grófnál). – Kérlek, magától értetődik. Ti nem mulatni jöttetek ide. De
nini az én Blankám!

Blanka. – Báróné, te itt vagy!… Kérlek, engedd meg, hogy bemutassam
Rejtvényi urat. (Rejtvényi szalutál.)

Héthársyné. – Jó. (Kegyesen bicczent egyet a fejével.) Mire tettél?

Blanka (sugva). – _Kente Fente Sáriká_ra. Ez a jockeyk titkos tipje.
Rejtvényinek egy pinczér, a ki a jockeyk legjobb barátja, elárulta, hogy
a jockeyk ma ezzel a lóval egy nagy coup-t terveznek. Te még nem tettél?
Rejtvényi, menjen, s tegye meg a bárónénak… melyiket akarod? (Az emberek
össze-vissza szaladgálnak; a totalizatőr gépei csattognak, a bookmakerek
kiabálnak, jegyeznek, írnak, törölnek, s odakünn, az ezerhatszáz méteres
startnál egy ló magában röhög.)

Elza (messzelátóval nézi a lovakat). – _Mitugrász_ nyugodt… Jesszusom,
start! (Csöngetés; a lovak beszaladnak, s az emberek kiabálják a lovak
neveit. Egy végre elszalad a birói páholy előtt, nyomában a többivel.
Általános elszörnyedés: The Winner!)

Blanka. – Micsoda ló az? Melyik? A 23-as? Melyik a 23-as?

Elza. – A miénk!

Blanka. – _Kente Fente Sárika_?

Elza. – Nem, _The Winner_, a papa lova! Istenem, Istenem, a papát meg
fogja ölni az öröm!… Gyere, keressük meg, mert félek, hogy valami baja
lesz az izgalomtól. Ó hála Istennek, nem lett rosszul, ott áll!… Papa,
kedves papa! (Apjának a keblére borul.)

Berzsenyi papa (örömtől ragyogó arczczal, diadalmasan, a hogy Napoleon
állhatott volna Austerlitz után). – No, ugy-e, mit mondtam mindig?!



VIII.  KARLSBADBAN.

– Reggel hét óra; Puppnál. Berzsenyi papa egyedül ül egy első rangú
asztalnál s a _Pester Lloyd_ot olvassa. Két üres tojáshéj és egy
lábvizes teás-csésze; jelei, hogy Mr. Dewey a szolgaszemélyzettel kelt s
szokott búcsújárását már elvégezte. Blanka és Elza jönnek. –

Berzsenyi papa. – No, hogy aludtatok?

Blanka. – Kitünően, akár csak otthon.

Berzsenyi papa. – Majd meglátjátok, mennyivel jobb itt, mint Ischlben.
Ischlben egész nap esik s nem lehet semmit se csinálni. Az ember folyton
a zenekart hallgatja és mindig megbolondul tőle. Itt roppant változatos.
Az ember fölkel, elvégzi a sétáját, ujságot olvas, ebédel, ebéd után egy
kis pihenőt tart s elolvassa az ujságot, azután egyet sétál,
megvacsorál, átfutja az esti lapokat, lefekszik és elalszik. Közben, a
változatosság kedvéért, az ember elmegy valahová, ha akar, vagy nem megy
el sehová, hanem ujságot olvas. Pompásan fogtok mulatni, meglátjátok. De
hol hagytátok a mamátokat?

Blanka. – Elment előbb a templomba, csak aztán reggelizik. Tudod, neki,
ha valahová megérkezik, az első dolga az, hogy elmegy a templomba. Ma
különben a pápáért is imádkozni akar.

Berzsenyi papa. – Hát mi baja a pápának?

Blanka. – Tudod, ő már nagyon öreg. S a jó keresztény nem várja, hogy ő
szentsége éppen halálán legyen…

Berzsenyi papa. – Jobb szeretném, ha a pápa imádkoznék anyádért;
anyádnak több szüksége van rá.

Blanka. – Szerencse, hogy a mama nem hallja. (A leányok reggelizni
kezdenek).

Berzsenyi papa. – Tudod, itt annyi mindenféle nemzetség, japán, kinézer
és mindenféle vallás van, hogy az olyan konzervativ ember is, mint én,
hat hétre felvilágosodásba esik. Itt van például egy született kinai is,
a von Blasewitz báró, monarkiánk pekingi követe; holnap be fogom magam
mutattatni neki. Azt hiszem, örülni fog, hogy megismerkedhetik velem; ha
Pekingben marad a szegény Ketteler báróval, most már nem örülne
semminek. Ő is megmondhatná nektek, hogy Karlsbadban nagyon jó.

Blanka. – Mit csinál itt?

Berzsenyi papa. – Nézi, hogy a gyermekei hogyan tanulnak szamaragolni.
Mit csináljon egyebet egy követ, ha élve marad? Azért, hogy valami dolga
legyen, mondhatom, egyelőre nem fog visszamenni Kinába.

Blanka. – Ugy látszik, beteg gyomra mentette meg az életét.

Berzsenyi papa. – Vagy inkább egészséges orra. Nekünk mindenesetre
elégtételül szolgálhat, hogy a mi követünk volt Pekingben a legkülönb
diplomata. Meg fogtok ismerkedni a családjával. Szeretem, ha olyan
embernek a családjával barátkoztok, a ki elmondhatja magáról, hogy ő
volt a legokosabb ember egész Ázsiában. Hát te mért vagy olyan szótalan,
kis tipelő galambom?

Elza. – Attól félek, papa, hogy unatkozni fogok itt. Tudod, én még nem
vagyok úgy, mint a Blasewitz báró; nekem nem elég az, hogy élek…

Berzsenyi papa. – Unatkozni? Már hogy unatkoznál itt? Itt lehetetlen
unatkozni. Látod, én már harmadik hete vagyok itt; család, társaság,
urak, lovak, mindenki nélkül, de az ember sétálgat, mások is
sétálgatnak… Akarod talán a _Pester Lloyd_ot?

Elza. – Köszönöm, papa; nem kérem.

Blanka. – Kitől van benne tárcza?

Berzsenyi papa. – Azt nem néztem; gondolom Adolf Duxtól. Én csak a
csevegést olvastam az őszi búzáról, meg az Allerlei-t a német császár
beszédéről…

Blanka. – Micsoda ember, ugy e papa?! Micsoda nagy ember! Ez a beszéd
igazán óriási volt. Az embernek csak úgy dobogott a szive, a mig
olvasta!…

Berzsenyi papa. – Tudod, fiam, te nagyon szereted a költészetet és ez
nagyon illik egy fiatal leányhoz. De én már csak egy öreg konzervativ
vagyok, s én nem szeretem azokat a beszédeket, a melyektől a papirok
csak úgy bukfenczeznek lefelé. Én tisztelem a szép beszédet, leveszem
előtte a kalapomat, de legjobban azt a beszédet szeretem, a melyik
hasznos, ha nem is nagyon szép.

Blanka. – A német császár nem tehet róla, hogy a papirok a háborúnak már
a hírére is leesnek.

Berzsenyi papa. – Persze, hogy nem tehet róla. Én se tehetek róla. Senki
se tehet róla. Én csak azt mondom, hogy ha a német császár olyat
tósztozna, a mitől a papirok fölfelé ugrálnának, akkor még nagyobb ember
volna. Nem igaz?

Blanka. – Nekem hiába beszélsz, papa; én szerelmes, igen, szerelmes
vagyok a német császárba.

Berzsenyi papa. – Ne tedd azt, fiam; itt még a morganatikus házasság
lehetősége is ki van zárva. De itt jön jó anyátok. (Berzsenyi mama
megérkezik; Berzsenyi papa feláll és kezet csókol neki.) Szenvedő vagy
még, kedves Elizem?

Berzsenyi mama. – Nem, már könnyebben lélekzem; csak a vasút zakatolása
nem ment ki a fejemből. Az este nem is vettem észre, Jacques, hogy
milyen jó színben vagy!

Berzsenyi papa. – Igyál egy csésze teát, kedvesem. Nem akarsz egy
vánkost?… Garçon, egy vánkost! Meg egy tabouret-t! Egy tabouret-t is,
garçon!

Elza (Blankához sugva.) – Attól félek, a papa rossz fát tett a tűzre.

Blanka (Elzához, épp úgy.) – Ön is megtanulhatná végre: tisztelni a
szülőit. Még nem doktor kegyed, vagy mi?

Berzsenyi mama. – Megint veszekedtek? Az első órában, hogy a papával
vagyunk?

Berzsenyi papa (megpacskolja Berzsenyi mama kezét.) – Kedves, jó Elizem!

Berzsenyi mama. – Milyen rég nem voltunk igy együtt, mindnyájan, s
idegenek nélkül! Miért is, hogy a nyár legnagyobb részét egymástól távol
kell töltenünk, ki erre, ki arra?! Ó Jacques, mostanában gyakran
gondolok rá, hogy szűkebb viszonyok között talán kellemesebben élnénk!

Berzsenyi papa. – Valóban, kedves Elizem, csak a karlsbadi meeting
alkalmával élünk igazi bensőséggel teljes családi életet!… (A
leányokhoz:) – No, gyerekek, a mama most megreggelizik, aztán elmentek
valahová, vagy ujságot olvastok, ha akartok.

Blanka. – Igaz, papa, neked még nem is mondtuk, milyen érdekes utazásunk
volt!

Berzsenyi mama. – Igen, Jacques, képzeld, a vonatot, a melyen jöttünk…
soha se találnád ki, hogy ki vezette?

Berzsenyi papa. – A vonatvezető?

Berzsenyi mama. – De milyen vonatvezető! Lippe-Detmold Henrik, a
mingréliai fejedelem!

Berzsenyi papa. – Hogyan? Tán elűzték trónjáról s most
lokomotiv-vezető?…

Berzsenyi mama. – Nem. Csak műkedvelésből! Meg akarja tanulni ezt a
mesterséget.

Berzsenyi papa. – És rajtatok tanul? Akkor vezeti a vonatot, mikor ti
ültök rajta? Látjátok, mindig szidjátok Pestet, de azt Pesten nem
engedik meg, hogy ilyen gyakorlatlan egyének vezessék azt a vonatot, a
melyen mások is ülnek. Én nem bánom, ha a mingrélai fejedelem
vonatvezetést tanul, de akkor tessék bábokat, viaszfigurákat ültetni a
kocsikba, ne az én családomat!… Mi bajod neked, Elza?

Elza. – Szeretném, ha már kezdődnék a verseny. Olyan régóta ülünk itt.

Berzsenyi papa. – Mért nem olvasol ujságot?

Elza. – Mert nem érdekel. Mert könyv nélkül tudom, hogy mi van benne.
Azaz, hogy mégis…

Berzsenyi papa. – Igen, nézd csak meg, leányom, mit tipel az ujság a
»Sprudel-Handicap«-re?

Elza. – Papa, mondok én neked jobb tipet, csak már menjünk innen.

Berzsenyi papa. – Nos?

Elza (sugva.) – _Czaribrod_. De ne mondd meg Blankának, mert ha mindenki
megrakja: nagyon kevés osztalékot kapunk!

(Fölkelnek, és elmennek valahová; a kik azonban nem akarnak, nem mennek
el, hanem ott maradnak és ebédig átfutják az ujságot.)



IX.  SMEKSZEN.

– Délután három óra. Berzsenyi mama, Blanka és Elza lakosztályukban
időznek, a _Grand Hôtel Tátragyöngye et Bristol_ban, a hol két szoba
előszobával és cselédszállással naponkint: »jöttünk-mentünk – száz
forint«. Berzsenyi mama a fűtött kályha mellett ül, télibundában; nyakán
indiai sál, lába lópokróczczal betakarva. Blanka és Elza, távolabb,
egy-egy puffon dideregnek. Blanka korcsolyázó öltözetében; egy matráczot
tart az ölében, térdét párnákkal bástyázta körül. Elza magára vette
összes ruháit, meg a szobaleány és a fogadó szakácsnéjának
barhet-alsószoknyáit; feje, válla plaidbe takarva, orra czinkét fogott.
Nyögnek. –

Blanka. – Az orosz czár már a gonosztevőket se küldi Szibériába, és
nekünk itt kell lennünk!

Berzsenyi mama (sír). – A jó isten megbüntet bennünket, hogy magára
hagytuk jó atyátokat!

Blanka. – De hisz a jó papa maga akarta így!

Elza (magában). – A jó papának megérkezett a barátnője. A jó papa
roppant zavarba jött. A _Marienbadi dij_ futásakor egyszerre csak azt
mondja nekem: »Fiam, ne beszéljetek itt magyarul, az nem előkelő.« De a
hölgy azért felfedezett bennünket, s iszonyuan kezdett kaczérkodni
velünk. Szegény papát a hideg lelte, de sehogy se tudott elexpediálni
bennünket. Már közel volt hozzá, hogy nekem, a bizalmasának, elmondjon
mindent, s megkérjen, hogy menjünk már pokolba, de szerencsére én még
idejekorán elértettem őt, és most itt vagyunk!

(Szünet. Odakünn a zene _Sulamith_ból a Jajjajjajj!-t játszsza.)

Berzsenyi mama. – Te, Elza, csengess a főpinczérnek. (Megtörténik; egy
negyed óra mulva a hívott megjelenik.)

Főpinczér. – Parancs?…

Berzsenyi mama. – Frédéric, fűtsenek be jobban.

Frédéric. – Kérem alásan. Még egy kosár fa, igenis. (Előveszi a
jegyzőkönyvét, bejegyzi:) Detto, egy kosár fa, tiz forint.

Berzsenyi mama. – Micsoda?

Frédéric. – Tiz forint. Soknak méltóztatik találni, esetleg?

Berzsenyi mama, Blanka (egyszerre). – Nem, nem arról van szó!…

Elza. – Nem lehetne még egy kályhát állítani be ebbe a szobába?

Frédéric. – Igenis, kérem alásan. Csakhogy a kályhásért be kell küldeni
Késmárkra. (Bejegyzi a könyvébe.) Kocsi Késmárkra és vissza 40 forint,
egy kályha beállítása 110 forint, összesen 214 forint.

Elza. – Hogy mondja?

Frédéric. – Soknak méltóztatik találni, esetleg?…

Blanka. – Eh, nem arról van szó!… Ugyan kinek néz bennünket?

Elza. – Hát a bőrünket nem méltóztatik lenyúzni, esetleg?

Berzsenyi mama. – Jól van, elmehet.

Frédéric. – Igenis, kérem alásan. (Bejegyzi.) Értekezés és service tiz
forint. (El.)

Blanka. – Csak azt szeretném tudni, hogy mit keresünk mi itt, Smekszen,
ebben a farkasordító hidegben?!

Elza (hidegen, sőt tulzás nélkül szólva, fagyosan). – Várjuk a postát.
Aztán valahol csak kell lennünk!

Berzsenyi mama. – Talán már meg is jött a posta.

Blanka. – Ha csak a hófuvás miatt el nem késett a vonat.

Elza. – Vagy a postakocsist meg nem ették a farkasok.

Berzsenyi mama. – Le kellene küldeni valakit a postaépülethez.

Blanka. – Ugyan, mama, van lelked, ebben az időben?!… Egy kutyát is kár
volna kiverni a házból!

Elza. – Van itt egy orosz szolga, az már hozzá van szokva ehhez az
időjáráshoz.

Berzsenyi mama. – S talán jót tesz majd neki egy kis mozgás. Ujra
megindul a vérkeringése.

Blanka. – De hátha megfagy, mig a postáról visszaér?!…

Frédéric (benyit).

Berzsenyi mama. – Frédéric, nem jött meg a posta?

Frédéric. – Nem, a postással valami baj történhetett; ez már a negyedik
postás az idén. De egy levelet hoztak Nagyságod számára. A szolgabiró
ur, a kúrszalon körül vadászván, egy medvét lőtt; annak a szájában
találták meg ezt a levelet.

Blanka. – Üdvözlet Karlsbadból!… A papa irása!…

Berzsenyi mama. – Adjátok ide hamar.

Frédéric (jegyez). – Egy levél kézbesitése, két és fél forint.

Berzsenyi mama (felbontja a levelet és olvasni kezdi.) – Elza, Blanka,
menjetek át a másik szobába, hátha olyas valami van a levélben, a mi nem
tartozik rátok.

Blanka. – Hát olvasd magadban, mama.

Berzsenyi mama. – Az igaz. (Elolvassa a levelet.)

»Kedves, jó Elizem!

Nyugtatom folyó hó csütörtökrőli Ansichts-kártyádat, melyből örömmel
értesülök, hogy egészségetek hiánytalan, egyszersmind ajánlom
figyelmedbe, hogy a brómkálit ne hanyagoljad el, a mi pedig az
ülőfürdőket illeti, jól betartsd a szabványokat, mert jegyezd meg
magadnak, hogy egészséged nekem a legbecsesb.

Eltekintve a háborus hirektől, meglehetősen egészséges vagyok;
emésztésem ötven százalékkal javult, s a mennyiben látnád a Sprudel és
sétáimnak hatását, igen örülnél neki.

Elzának, k. leányomnak, mondd meg, hogy _Gay Lord_ Quexről
körülményesebb informácziót óhajtanék tőle, s mit szólna hozzá, ha ezen
telivérért magasabb összegű ajánlatot tennék? Egy pej heréltet, kit
akadályokra fogok kiképeztetni, név szerint: _Sleeping Car_, apja
_Slivovicz_, anyja _Vesztaszűz_, máris megvásároltam; örvendenél, ha
látnád ezen állatot, bár félszemére vak, s jelenleg köhög.

A legszomorúbb a dologban az, hogy társaságom éppen nincsen, de egy sem,
mert magyar részről csak kereskedők s más ily egyének időznek itt, a
hozzámvalók közül pedig többen, jelesül a szerb király s mások már
tovautaztak.

Természetesen minden gondolatomat ti birjátok, kedves jó Elizem, kivéve
a fölötte hűvös időjárásra irányulókat, melyek gyakori bosszúságokat
okoznak nekem.

Ugyanis, midőn e sorokat irom, fűtött szobában ülök, s várom, míg a
kereskedésből egy uj szalmakalapot hoznak, mert az ide hozott összeseket
már elfújta a szél.

És mit szólsz hozzá, hogy Budapesten most bizonyosan kellemes hőség
uralkodik, s nekem, az én Nádor-utczai Házamban, egy fürdőszobám van,
mely Budapesten egyetlen s oly magas Pénzösszegbe került, melyből mások
egy Házat épittettek volna?!

Nem egyszer, midőn ezen velenczei tükrökkel, drága függönyökkel,
gobelinekkel és reliefekkel diszitett fürdőszobában, meztelenül
pillantottam meg magamat, a nimfák és fiatal Ámorok faragott képeinek
közepette, arra kellett gondolnom, hogy mit keresek én ebben a
mythologiában?

Ezen esetben viszont arra kell gondolnom, mit keresek délután 2 órakor
Károlyfüreden, a hol hideg van, mikor helyesen Nádor-utczai Házamban
kellene lennem, a hol meleg van, s ezen kivül kényelmes fürdő,
nimfákkal, melyek közül egyet per 800 fl. Ö. W. kell számitanom?!

Azon reményben zárom ezen sorokat, hogy üdülésteket kellemes és enyhe
időjárás könnyiti meg.

Számtalanszor csókollak, kedves jó Elizem, úgyszintén Blanka és Elza k.
és jó leányaimat is,

melylyel jegyzem magamat

szerető, hű férjednek: _Jacques_.

P. S. Czimem tegnaptól fogva:

_Jacques de Berzsenyi_,

_Carlsbad_, Villa Trallalla,

mivel ablakaim a Hotel Erzherzog Rupprechtben szélnek feküdtek, én
ellenben sehogy se tudtam feküdni a czigányzene végett.

Ölel és csókol a te hű

_Zsakid_.«

Blanka. – Mit ir a papa?

Berzsenyi mama. – Szegény jó atyátok szintén igen fázik, és sokat
szenved a széltől.

Blanka. – De hát miért is kell nekünk hol erre, hol amarra csavarognunk,
sorra járnunk a havasokat és glecscsereket, meg az összes többi
helyeket, a hol mindenütt olyan hideg van, mint a havasokon és a
glecscsereken?! Mért kell nekünk három hónapig vaczognunk, idegen
helyeken, zord villákban és gyalázatos hotel-szobákban, mikor szépen
otthon csücsülhetnénk, s legalább kényelemben volnánk?!

Berzsenyi mama. – Ne beszélj ilyeneket, Blanka, mikor tudod, hogy a papa
egészsége, meg az enyim, ezt megköveteli. Aztán meg mit beszélnének az
emberek szegény jó atyádról, ha júliusban Budapesten ülnénk?!

Blanka. – De ha már okvetetlenül nyaralnunk kell valahol: mért nem
nyaralunk Kairóban? Ott talán nem fáznánk ennyire?

Berzsenyi mama. – Látod, ezzel már mondasz valamit. Ha jól meggondolja
az ember…

Elza. – Naiv leány, és te még hiszel Kairóban?

Berzsenyi mama. – Az igaz; lehet, hogy nyáron még ott is hideg van.

(Tovább vaczognak. Kinn csöndesen hull a hó s lassankint teljesen belepi
a _Tátragyöngyé_t. Végül már csak a tetőzet látszik ki a hótakaró alól.)



X.  ÁLLAMTITKOK.

– Történik: Karlsbadban. Berzsenyi papa, a ki reggeli sétáját végzi,
találkozik egyik kedves barátjával: Milosanácz urral. –

Berzsenyi. – Á, itt jön az én kedves barátom, von Milosanácz. Nos, hogy
szolgál egészsége, kedves von Milosanácz?

Milosanácz (meg akarja mondani).

Berzsenyi. – Különben az mindegy. És ő felsége, az én kegyes jóakaróm,
Arzén király? Tegnap este nem volt szerencsém az ebédnél. Önt is
nélkülöztük, kedves ezredes. Az én kedves barátom, Blasewitz báró is
megjegyezte, hogy a kit fölötte nélkülözünk, az a kedves Milosanácz
ezredes. Szeretném, ha a felség ma délben…

Milosanácz. – Hogyan? Ön még nem tudja?… (Titkolózva:) Ő felsége tegnap
este hirtelen elutazott!

Berzsenyi (megilletődve). – Áh!

Milosanácz. – A mindjárt megérkező bécsi lapok már tele lesznek ezzel a
szenzáczióval. Addig persze államtitok.

Berzsenyi (türelmetlenül). – Csak mondja, mondja!

Milosanácz (sugva). – A fiatal Tódor király feleségül akarja venni a
kedvesét. A minisztérium lemondott, az albán főváros forrong, ő felségét
sürgősen haza hívták.

Berzsenyi (megdöbbenve). – És ő felsége azonnal vasútra ült?

Milosanácz. – Igen, azóta már meg is érkezett Bécsbe.

Berzsenyi. – Bécsbe? Ne tartson semmitől. Nálam el lesz temetve a dolog.

Milosanácz. – Háromnegyed tizenegyig még államtitok. Szóval ő felsége
nem utazott Albániába; Bécsbe ment, egyenesen Bécsbe.

Berzsenyi (sugva). – Az udvarhoz?

Milosanácz (sugva). – Nem.

Berzsenyi (sugva). – Titok, hogy hova?

Milosanácz (sugva). – A hôtel Erzherzog…

Berzsenyi (sugva). – Ne mondja ki, már tudom. Persze incognito?

Milosanácz (sugva). – Mint Piaszter gróf.

Berzsenyi (álmélkodva). – Hallatlan, hallatlan! Na, hogy mi minden
történik manapság! Ezek a fiatal emberek!… Képzelem az apa fájdalmát. És
mit csinál Piaszter gróf (sugva) Bécsben?

Milosanácz. – Tárgyalásokat folytat az albániai vezető elemekkel. A
helyzet súlyos, nagyon súlyos. De azt hiszem, Piaszter gróf azóta már
összeköttetésbe lépett az albán nemzeti bankkal. Mindössze harminczezer
frankról van szó.

Berzsenyi. – Ezt a harminczezer frankot nem értem.

Milosanácz. – Harminczezer frank mindig érthető. Piaszter grófot szíven
találta a csapás. Mikor elolvasta a táviratot, leroskadt karosszékébe, s
pár perczig érthetetlen szókat hebegett… De aztán erőt vett magán,
letörölgette könnyeit, s gyönge hangon, mint a ki egyszerre tiz
esztendőt vénült, így szólalt meg: »Fiaim, telegrafáljatok az albán
nemzeti banknak… én olyan gyönge vagyok, hogy a tollat se birom a
kezembe venni!… Ó, ez a hálátlan fiú, ez a hálátlan fiú!… Harminczezer
frankot küldjenek, de táviratilag.«

Berzsenyi. – Ne folytassa, megreped a szivem! De a harminczezer frankot
még mindig nem értem.

Milosanácz. – Képzelheti, ez az irtózatos csapás!… Piaszter grófnak most
utaznia kell, erre-arra, megbeszélni a hívekkel a helyzetet. S a többi,
s a többi; a harminczezer frank nem is lesz elég. A gyász mindig pénzbe
is kerül.

Berzsenyi. – Vagy úgy! Persze, persze. Na, ön alaposan meglepett
engemet, kedves von Milosanácz. Micsoda ujság, micsoda ujság! Kérem, ha
írni talál Piaszter grófnak…

Milosanácz. – Éppen a telegráf-hivatalba indultam. Egy siffrirozott
sürgönyt küldök neki; magamnak kell papirra tennem.

Berzsenyi. – Kérem, közölje vele az én mély részvétemet is.

Milosanácz. – Mindenesetre. De itt vagyunk a telegráfhivatalnál. Tehát
háromnegyed tizenegyig… ugy-e?

Berzsenyi. – Legyen nyugodt. A mi államtitok, az államtitok. (Kézfogás;
Milosanácz el.) Hm, hm. (Eltünődik magában). Valóban, az uralkodás néha
fölötte terhes gondokkal jár. Ilyenkor látja az ember, hogy az egyszerű
magánzásnak is megvannak a maga előnyei. De nini, az én kedves barátom,
a kedves von Huber! Jó reggelt, kedves von Huber. S ő exczellencziája, a
kedves Flórián von Blasewitz báró?

Von Huber (sugva). – Nem hallotta?

Berzsenyi (sugva). – Mit?

Von Huber (sugva). – Ő Exczellencziája a déli gyorssal elutazik.

Berzsenyi (megdöbbenve). – Ah!

Von Huber (mint fentebb). – Egyenesen Polába. Megy Kinába, az első
hadihajóval, a melyet hirtelenében fel lehet szerelni.

Berzsenyi. – Kinába, a hol minden választékosság nélkül gyilkolják az
európaiakat! De hisz ez annyi, mint a halál torkába rohanni!

Von Huber (mint fentebb). – A császár parancsára. A császár szigorúan
gondolkozik erről a dologról. Olyan súlyos viszonyok közepette, mint a
minők Pekingben vannak, a nagykövetnek helyén kell lennie. S valóban, ő
Exczellencziája, tekintettel a zavaros helyzetre, kissé hosszasan vette
igénybe szabadságát.

Berzsenyi (elhülve). – De hisz akkor ő Exczellencziáját… aligha látjuk
többé!

Von Huber. – Megeshetik. De bizzunk istenben.

Berzsenyi. – S miben reménykedik ön, kedves von Huber? Nagyon
lekötelezne, ha megmondaná.

Von Huber (a látóhatárt kémlelve). – Na, tudja kedves von Berzsenyi,
mindent nem lehet kiszámítani, de annyi véletlen jöhet közbe… tudja, ezt
csak én képzelem így… az ember lekésik a vonatról; még egyszer lekésik a
vonatról; a vonatról, végre, háromszor is le lehet késni, abban nincs
semmi természetellenes… aztán az ember lekésik a hajóról… aztán késhetik
a hajó is… viharok a tengeren… a hajó eltévedhet Borneóba… vagy az ember
Takuban sárgalázt kap, a mikor persze nem lehet tovább menni, Pekingbe…
Bizzunk istenben.

Berzsenyi. – E szerint ön reményli, hogy a jövő nyáron viszontlátjuk ő
Exczellencziáját?

Von Huber. – Engem soha se hagy el hitem az isteni gondviselésben.

Berzsenyi. – Igaza van, kedves von Huber. A vallás az ember legfőbb
kincse.

Von Huber. – Nagyon örülök, hogy ebben egyetértünk, kedves von
Berzsenyi. De nem jön reggelizni?

Berzsenyi. – Én már reggeliztem. Különben is ez az ujság úgy megzavart!…

Von Huber. – Tehát a viszontlátásra!

Berzsenyi. – A viszontlátásra! (Kézfogás; von Huber el.) Se Arzén
király, se Flórián von Blasewitz báró!… A barátaim elutaznak, s én itt
üljek család, megfelelő társaság, minden nélkül, egyedül?!… Hé, jöjjön
csak, Poszpisil! Maga, maga! Nézze, szaladjon el az én portásomhoz, és
hozza el nekem az én menetrendemet!



XI.  NAPKELET GYÖNGYE.

– A lóversenytéren; lenn, a nyergelő körül. Az első futásnak vége; az
»all right« után Berzsenyi papa és manager-e, az őrnagy, le s fel
sétálnak a pázsiton, orrukat a földre irányítva, s kezüket hátul, a
derék táján, összekulcsolva. Oldalukon két roppant messzelátó, melyekkel
ellátni a holdba. –

Berzsenyi. – No?

Az őrnagy. – Kann sein, kann sein.

Berzsenyi. – Ja, olyan okos én magam is vagyok. De ha én hatvanezer
forintot fizetek évenkint azért, hogy tudjam, mikor feküdjem egy lóra
egy százassal, akkor szeretem tudni, hogy így vagy úgy néz-e ki a dolog?

Az őrnagy. – Ha azt hiszi, hogy ehhez csak pénz kell, akkor kínáljon a
lovaknak is pénzt; talán hamarabb bejönnek.

Berzsenyi. – Ön különösen jön elő nekem, őrnagy úr. Az én leányom, a
kisebbik kisasszony, kiszámítja nekem a papiron, hogy az ezernégyszáz
méteres eladóversenyben az én lovamnak, a _Kandur_nak, számtalan
hausse-akkal kell elsőnek bejönnie, és mi lesz? _Kandur_ számtalan
baisse-ekkel jön be, mint rossz utolsó. Jó, velem lehet beszélni. Szó
sincs többet _Kandur_ról, csak azt kérdezem öntől: Legyen, de mi van a
vigaszdijjal? Erre ön azt feleli nekem: »Ná, szo und szo!…« Ön meg fog
engedni, de ez nekem kevés a pénzemért.

Az őrnagy. – Tudja, erre azt mondhatnám, hogy: vegyen a pénzéért búzát,
az jobb űzlet. De nem mondom, mert én mindenkivel szemben és minden
körülmények között perfektül udvarias vagyok. Azért azt mondom, hogy ha
a ló rossz munkát végez, nem _fit_, kövér, köhögős, rossz lábú,
_roarer_, orrvérző, ideges, pókos, _rogue_, mi egy s más, ha a _trainer_
szamár s a jockey gazember: ön csak csináljon nekem családi jeleneteket,
ennek mind a _manager_ az oka. Legalább ön ezt mondja, s önnek értenie
kell ehhez, mert pénzt tesz bele.

Berzsenyi (magában). – Hogy’ vágnám pofon ezt az embert, ha nem félnék,
hogy előbb ő vág pofon! (Fenn). Ne kapjunk hajba, kedves őrnagy, mert
akkor kivel vacsorálok? Remélem, velem tart? (Magában). Ha valaki
megmondaná nekem, de úgy, egész bizonyosan, hogy ennek az én kedves
barátomnak miért kellett kvietálnia, nem sajnálnék az illetőtől egy
ezrest.

Az őrnagy. – Nagyszerű! Előbb össze-vissza sérteget, s most ki akar
békiteni egy vacsorával! De hát tulajdonképpen kinek néz ön engem? Azt
hiszi talán, hogy a köztünk lévő szerződés…

Berzsenyi (ijedten). – Hogy én sértegettem volna önt? Ments Isten!
(Magában). Ki kell engesztelnem, mert még provokál. (Fenszóval). Hogyan
jusson eszembe ilyesmi, pár nappal azelőtt, a midőn meg kell ujitanunk a
szerződésünket?!

Az őrnagy (látható elégtétellel). – Jól van, hisz én értem és ismerem
önt. (Előkelően). Tudom, hogy ön kissé hirtelen, de azért jó pajtás.
(Szigoruan). De nem szerettem volna, ha valaki hallván a
vitatkozásunkat, félreérti a kettőnket összekötő viszonyt.

Berzsenyi. – Ne is beszéljünk többet a dologról. Együtt vacsorálunk,
megállapítjuk az uj szerződést, és vége. Beszéljünk inkább arról, nem
volna-e jó egy amerikai jockeyt szerződtetni? Egy szerecsent vagy egy
indiánust? Végre is az én pénzemért olyan jockeyt kapok az én lovamra, a
milyet akarok. Egy olyat kellene, a ki a fején ül a lónak. Ha már nem
nyerünk, legalább bámulják meg a jockeyt.

Az őrnagy (gúnyosan). – Ezt a kisasszonytól kellene megkérdeznie; úgyis
ő igazgatja az istállót.

Berzsenyi (mérgében egy nagyot nyel). – Sajnálattal látom, hogy ön ma
fölötte ingerült. Remélem, a souper majd jobb kedvre hangolja.
(Halkabban). Hölgyeket is hívok. Ebből is meggyőződhetik róla, mily
teljes bizalommal vagyok ön iránt.

Az őrnagy. – Vigyázzon, kompromittálni fogja magát. Az imént is többen
észrevették, hogy Miss Bess szinte nyiltan integetett önnek.

Berzsenyi. – Ó, sokkal diszkrétebb társaságról van szó. Egy hölgy, a ki
a nővérével lesz jelen, gardirozva, és mi ketten, pont. Az egyik hölgy
gardirozza a másikat, a másik hölgy gardirozza az egyiket; ez csak
illedelmes dolog, nem igaz?

Az őrnagy. – S Miss Bess? Ennek a történetnek már vége?

Berzsenyi. – Azt nem mondhatnám, de ma reggel elhatároztam, hogy
megszakítok vele minden összeköttetést.

Az őrnagy. – Lári-fári.

Berzsenyi. – Mondom, hogy elhatároztam és pedig egy költemény hatása
alatt.

Az őrnagy. – Hogyan? Ön verseket is olvas?

Berzsenyi. – Kizárólag előkelő személyektől, igen. A pápa ő szentségének
például minden versét elolvasom, a mióta szerencsém volt ő szentségéhez.
Most is az ő verséről van szó, melyet Heracleus irói néven tett közzé,
latinul; Miss Bessnél olvastam, az én ujságomban. Olvasta ön is?

Az őrnagy. – Nem.

Berzsenyi. – Ez a vers engem gondolkodóba ejtett. Igy kezdődik:
»Gyönyörök fertőjébe vakon miért rohansz, oh Rúfusz? S kéjvágygyal miért
szedegetsz tiltott gyümölcsöt?« Az ujság megjegyzi, hogy ő szentsége ezt
egy tudós, jeles és vallásos barátjához irta, a ki lelépett az erény
ösvényéről. Azt kérdeztem magamtól…

Az őrnagy (gúnyosan). – Vajon ki lehet ez a tudós, jeles és vallásos
férfiu? Valóban, nincs kizárva, hogy önről van szó.

Berzsenyi. – Nem. Nem az jutott eszembe. Hanem az, hogy: micsoda világot
élünk ez idő szerint! Egy jeles, tudós és vallásos férfiu, a ki már a
multjánál fogva is számíthat minden diszkréczióra, véletlenül belép a
gyönyörök fertőjébe, s tessék, ezt azonnal tudja az egész világ, még
maga a pápa is megtudja! Az ember nem nyithat be egy szeparéba, a
nélkül, hogy ennek a híre fel ne hatoljon a legmagasabb körökig. Hát nem
borzasztó ez?… De nini, kit látok? Ott megy az én karlsbadi barátom, II.
Boris, vagyis jelenleg Maravedi herczeg, a multban úgynevezett Napkelet
Gyöngye, a száműzött illyr király! Ez bezzeg nem törődik vele, hogy a
pápa megtudja a viselt dolgait!… Pardon, kedves őrnagy, de üdvözölnöm
kell őt. (Elhagyja az őrnagyot s oda siet az ex-uralkodóhoz.) Sire,
fogadja legalázatosabb hódolatomat!

Napkelet Gyöngye (öreg, elhízott s egy kicsit kopott). – Jó napot,
kedves De Berjeine, jó napot! Minő szerencsés véletlen hozza önt ide? Ez
igazán megelégedésemre szolgál. Tudja-e, hogy miért jöttem Budapestre?
Egyes-egyedül azért, hogy önnel találkozhassam!

Berzsenyi (rosszat sejtve). – Hogyan, csak azért szerencséltet
bennünket, hogy legigazabb hivével értekezhessék? De minek köszönhetem e
kegyet?

Napkelet Gyöngye. – Tudja, némi differencziáim vannak Illyriával. Egy
váratlan politikai konfliktus következtében nem akarják folyóvá tenni
királyi tűzoltó-főparancsnoki és főpostamesteri nyugdijamat. De mindezt
részletesebben el fogom mondani holnap, az ön irodájában. Szóval, így
szólok magamban: van nekem egy barátom Budapesten, a kedves De Berjeine;
ő bizonyára segítségemre lesz egy nagyobb szabásu pénzügyi műveletben,
addig is, mig Illyriával lebonyolíthatom ügyeimet. A hogy ez eszembe
jut, vonatra ülök; a déli vonattal megérkezem s igy okoskodom: ha
szerencsével járok, a versenyen is megtalálom emberemet, kössük össze a
hasznost a kellemessel, s ime itt vagyok. Remélem, nem csalódtam önben?

Berzsenyi (elkomorodva). – Semmiesetre, semmiesetre.

Napkelet Gyöngye. – Megvallom, bizton számítottam önre, de azért
kellemes, hogy ön minden nehézség nélkül rendelkezésemre bocsátja magát.

Berzsenyi (a távolba mélyedő tekintettel). – Persze, mig nem tudom, hogy
miről van szó, nem vállalhatok garancziákat; de ha személyesen nem is
lehetnék szolgálatára, mindenesetre rajta leszek, hogy egy pénzügyi
csoportot hozzak össze, a mely kétségtelenül… Nem, én nem hagyom cserben
a barátaimat.

Napkelet Gyöngye. – Elvégre egyelőre mindössze ötvenezer forintról van
szó, a mi sokkal csekélyebb összeg…

Berzsenyi (savanyúan). – No, kérem, tekintettel a pénzpiacz mai
kedvezőtlen helyzetére, ez éppen nem megvetendő összeg. De majd
meglátjuk, majd meglátjuk.

Napkelet Gyöngye. – A boszantó csak az, hogy a készpénzt, a melyet
magammal hoztam, mindjárt az első versenyben elvesztettem.

Berzsenyi (ridegen). – Ez kellemetlen, igazán kellemetlen.

Napkelet Gyöngye. – De sebaj, mert hisz a kedvező véletlen épp a kellő
időben hoz össze bennünket, s ön addig is, mig a dolgot nyélbe üthetjük,
szives lesz, mondjuk, ötezer forinttal, kisegíteni e boszantó
helyzetből, hogy tovább játszhassam…

Berzsenyi (fagyosan). – Vigasztalhatatlan vagyok, hogy e csekélységgel
sem állhatok e pillanatban szolgálatára, de magam is elvesztettem a
nálam lévő összeg legnagyobb részét, azért nem fogja rossz néven venni…

Napkelet Gyöngye. – Mégis, mennyi az, a mennyit nélkülözhet?

Berzsenyi (bosszusan). – Ezer forintot átnyujthatok önnek, ha éppen
kivánja.

Napkelet Gyöngye. – Az is több semminél; a fő az, hogy tovább
játszhassam.

Berzsenyi (kotorász a tárczájában). – Úgy látszik, annyi sincs már
nálam. (Rövid lelki küzdelem után). De nem, egy még van. Tessék, kérem;
de ne tegyen a lovamra, mert elveszti.

Napkelet Gyöngye. – Köszönöm. S holnap… holnap mikor találhatom?

Berzsenyi (lenézéssel). – Mondjuk kilenczkor, vagy tizkor. Tiz és
tizenegy között mindenesetre. Igen, legkésőbb tizenegyig okvetlenül fel
fogok kelni.

Napkelet Gyöngye. – Tehát a viszontlátásra.

Berzsenyi. – Jó napot, kedves barátom. (Napkelet Gyöngye el.) Ez az
ember előttem halott!

(Az ötödik futam után:)

Berzsenyi (magában). – Ki akartam nyerni a souper-t, s elvesztettem
nyolczezer forintot. Mennyire igaza van a pápának! Kellett neked ez, oh
Rúfusz?

Napkelet Gyöngye (ifjan, ruganyosan, fölségesen). – De Berjeine! De
Berjeine!

Berzsenyi (megdöbbenve). – Ez az ember nyert! (Oda siet). Parancsol?

Napkelet Gyöngye. – Nézze, kedvesem, az ezer forintja. Fogja.

Berzsenyi (zavarodottan.) – Sire, végtelen boldogságtól foszt meg…

Napkelet Gyöngye. – No, vegye el már, kérem. Sikerült levetkőztetnem a
bookmakereket. 60,000 forint plusz.

Berzsenyi (kétségbeesetten). – De azért meg fogja engedni felséged, hogy
holnap legalázatosabb tiszteletemmel együtt rendelkezésére bocsáthassam
ama csekélységet?…

Napkelet Gyöngye (hanyagul). – Még nem tudom; még egy kis számítást kell
csinálnom. De majd meglátjuk, majd meglátjuk.

Berzsenyi (esengve). – S kegyes lesz megtisztelni szerény hajlékomat? E
nap, felséges uram, örökké emlékezetes lesz…

Napkelet Gyöngye (utólérhetetlen kézmozdulattal). – Jól van, de
Berjeine, jól van. No, isten áldja meg. (Kegyesen int és el.)

Berzsenyi (földig hajolva). – Felség! (Fölegyenesedik s hosszasan néz az
ex-uralkodó után.) Micsoda ember! Mily igazán királyi férfiú! A lovagok
dísze, virága! sans peur et sans reproche! Hja, a származás! Nincs
nagyobb dolog, mint a származás. Beszéljenek a fűszeresek akármit,
ezeket az embereket mégis csak más fából faragták!



XII.  KIT VAGY MIT IRIGYEL ÖN?

– A Nádor-utczában. Blanka saját külön szalonja. Blanka és Elza. Blanka
idegesen jár le s fel; Elza, szemben az állótükörrel, egy
chaise-longue-on dülöngél s Marcel Prévost _Erős szűzek_ czimű regényét
olvassa. –

Elza (a tükörbe néz:) – Te, Blanka! Tudod-e, mi jutott eszembe?

Blanka (érdeklődve megáll:) – No mi az? Mondd hamar; ne tégy még
idegesebbé!

Elza (álmodozva:) – Az jutott eszembe, hogy ha én anyai örömökhöz jutok,
tulajdonképpen nagyon csunya asszony leszek.

Blanka (dühösen:) – Ugyan, kérlek, hagyj békén! Azt hiszed, jó kedvem
van?! Ha minden áron froczlirozni akarsz, legalább válaszd meg az
időpontot. Akkor aztán beszélhetsz tőlem akármi szamárságot. (Szünet.
Blanka folytatja a sétáját; Elza mind a két könyökét a chaise-longue-ra
támasztva, megint neki esik a Prévost-regénynek.)

Elza. – Hja, hja!

Blanka. – Gyönyörü poziturát választottál, az igaz. (Századszor néz ki
az ablakon.) Ah, végre!

Elza (felugrik:) – Jön?

Blanka. – Igen. (Szünet; bejön a szobalány.)

A szobalány. – Rejtvényi úr van itt…

Blanka. – Jöjjön, jöjjön. (A szobalány el; ismét egy kis szünet, s
megjelenik Rejtvényi.)

Rejtvényi. – Kezeiket csókolom!…

Blanka. – Köszönöm, hogy eljött… ön az én egyetlen barátom! Egy nagy,
nagy, nagy szivességet kérek öntől!…

Rejtvényi (úgy hajlik meg, mint Odiot Maxime, Champcey márki, a Szegény
ifjú, Laroque Margit előtt.)

Elza. – Remélem, jól töltötte a nyarat? A _Szeczesszió_t minden héten
elolvastuk.

Blanka. – Nem veszi rossz néven, ugy-e?… de a dolog nagyon sürgős!…

Elza. – Elég az hozzá: mi kaptuk meg a 89-ik számu ívet!

Blanka. – Kérlek, igy Rejtvényi soha se fogja megérteni. Röviden: még
ma, azonnal felelnünk kell arra a kérdésre, a melyről talán már hallott:
»Kit vagy mit irigyel ön?«…

Rejtvényi. – Ah, úgy rémlik, mintha olvastam volna erről!… de…

Elza. – Igen, ön jól emlékszik. Argyll herczegné intézte ezt a kérdést
az uralkodó házak tagjaihoz, a kik meg is feleltek rá, s ez benn volt az
ujságokban. Sajnos, a mi kérdésünk nem _echt_, csak _contrefaçon_.

Blanka. – Kérem, ne hallgasson rá. Ugyanarról a kérdésről van szó,
csakhogy ezt most Reuss herczegné intézi a maga kis köréhez, és az e
körrel összeköttetésben álló családokhoz.

Rejtvényi. – Reuss herczegné?

Elza. – Igen, XXXVII. Reuss Egon herczegné, a detmold-strelitzi uralkodó
nagyherczeg felesége. Tudja, a kik haragban vannak Vilmos császárral!…
Biztosan olvasta annak idején… A császár meghagyta, hogy a tisztek ne
köszöntsék a nagyherczegi családot…

Rejtvényi. – Hogyne, hogyne!…

Blanka. – A nagyherczegné úgynevezett lavinaíveket küldött szét. Ő maga
tizet; a tiz czimzett mindegyike kettőt-kettőt; a húsz másod sorban
czimzett ismét kettőt-kettőt, végül ez a negyven egyet-egyet. Összesen
tehát száztiz ívet küldtek szét, többnyire Európában, de egyet-egyet
kaptak a Vanderbiltek, a Gould-ok és Astorok is. Magyarországba négy ív
érkezett. Egyet kapott Mancsi grófné, egyet Geksi herczegnő, egyet
Gyurka őrgróf, egyet mi. (Arcza lángba borult s tekintete, mint
csillagfényes éj.)

Rejtvényi (illő hódolattal:) – Áh!

Blanka. – Elképzelheti, hogy némi gondot fordítunk a válaszra. A dolog
azonban sürgős; az ívet még ma vissza kell küldenünk. Szóval, szükségem
van az ön tanácsára.

Rejtvényi. – Hálás vagyok érte, hogy ennyire megtisztel.

Blanka. – Ugy-e megfogalmazza nekem a feleletet? És mindjárt, azonnal?
Nem képzeli, mily lázassá tesz a nyugtalanság!… Értheti, hogy ilyen
társaságban nem akarok szégyent vallani.

Rejtvényi. – Csakhogy… őszintén megvallva… nem olyan könnyü megtalálnom
a kellő feleletet!… Bele képzelhetem-e magam az ön helyébe? Könnyű volna
megmondanom, hogy én kit írigylek vagy kit fogok írigyelni, de kit és
mit irigyelne ön?

Blanka. – Ó, istenem, ne beszéljen léhaságokat ilyen komoly pillanatban!

Rejtvényi. – Kérhetek némi gondolkozási időt? egy órát?

Blanka. – S akkor, egy óra mulva, el fogja küldeni?

Rejtvényi. – Igen.

Blanka. – Kezet rá! De siessen! Menjen egyenest haza és zárkózzék be,
hogy senki se zavarhassa. – Menjen kocsin; a mig leér a lépcsőn,
befognak… Akarja? (Csenget.)

Rejtvényi. – Csak azt szeretném, ha némi utbaigazitást adna a felelet
irányát illetőleg.

Blanka. – Nem bánom, akármint lesz, csak valahogyan hozza bele a
jótékonyságot. Tudja, a jótékonyság olyan, mint a fekete öltözet, mindig
jól ruházza az embert.

Elza. – S nem baj, ha nem leszünk elmések, ez már _démodé_; a fő az,
hogy előkelőek legyünk, rémesen, dohosan előkelőek!

Blanka. – Ugyan, kérlek, gondold meg, hogy nem érünk rá a vicczeidet
meghallgatni!… (Rejtvényihez.) Tehát számíthatok rá?

Rejtvényi. – Egy óra mulva itt lesz.

Blanka. – Köszönöm, nagyon köszönöm, kedves barátom! (Rejtvényi el;
Blanka kikiséri és visszajön. Elzához.) Megint olyan voltál, mint egy
utolsó rangu csirkefogó.

Elza. – Nem aspirálok az első rangra. Különben csak azért szóltam bele
az üzletedbe, mert nem szeretném, ha ez a mafla elbizná magát.

Blanka. – Találj ki valami okosat, s akkor nem szorulunk rá.

Elza. – Ha engem kérdeznének, én tudom, hogy mit irnék.

Blanka. – Halljuk hát ezt a bölcseséget.

Elza. – Azt irnám: »Egyes-egyedül a Longfellow leányait irigylem, a
kiket a rézbőrüek felavattak tiszteletbeli indiánusokká. A jól öltözött
emberek közül csakis ők azok, a kik nem kénytelenek czivilizált emberek
módjára viselkedni.«

Blanka. – Úgy látszik, a vicczeidet már a Longfellow leányaitól
tanultad. Nem lepne meg, ha valaki kiderítené, hogy annak idején
sziú-indiánok jártak az állatkertben s a mama megcsodálta őket.

Elza. – Szeretem, hogy mértéket tartasz a pikantériában.

Berzsenyi mama (bejön.) – Már megint veszekedtek?

Elza. – Csak enyelgünk.

Blanka. – Találgatjuk, hogy mit kellene irni. (Berzsenyi papa is
megjelenik.)

Berzsenyi mama. – Én már gondoltam valamit, de a ti atyátok nem hagy
engem helyben. Azt gondoltam, hogy: »Mindenkit irigylek, a ki szegény.«
Ez hasonlít ahhoz, a mit ő felsége írt, és, például, kinek lehetne
kifogása, ha valaki a szegényeket irigyli?! Aláírás: Berzsenyi Zalán,
mert Jacques, az magyarul Zalán, nem igaz?

Berzsenyi papa. – De hát irigylem én a szegényeket?! Miért irigyelném én
a szegényeket?!

Berzsenyi mama. – De hát ki kivánja, hogy irigyeld a szegényeket? Egy
szép mondásról van szó, ennyi az egész.

Blanka. – Nem mama, ez nem jó. Fitogtatni a pénzt, fuj… S ez kétszeresen
nevetséges volna ott, a hol a Vanderbiltek, az Astorok és a Gouldok is
nyilatkoznak.

Berzsenyi papa. – Aztán meg nincs benne a pápa.

Berzsenyi mama. – Nem értem, hogy mit akarsz a pápával.

Berzsenyi papa. – Ha egy Astorhoz, vagy egy Van derbilthez olyan szives
lett volna ő Szentsége, mint a milyen szíves volt mihozzánk, mit szólsz
hozzá, lehetne-e birni egész Amerikával?! A pápa nevét ott olvasnátok
minden plakáton. Aztán ez, engedjétek meg, másképpen nézne ki, mintha
azt írjuk, hogy irigylem a Policzert, mert jó étvágya van.

A szobalány (levelet hoz). – Rejtvényi urtól.

Blanka. – Adja, adja. (Felbontja a levelet). Ah, ez csakugyan nem rossz!
»Irigylek mindenkit, a ki letörölhette azt a könnyet, mely előttem
rejtve maradt.«

Elza. – Nagyon szép; kár, hogy egy csepp értelme sincs!

Blanka. – Annyi értelme van, a mennyit akarsz.

Berzsenyi papa. – De nincsen benne a pápa.

Berzsenyi mama. – A pápát bele lehet venni. Azt lehet mondani, hogy:
»írigylek mindenkit, a ki annyi könnyet töröl le, mint a mennyit ő
Szentsége…«

Berzsenyi papa (kiegészíti:) – … »a minek tanuja voltam«, mondjuk:
»többször tanuja voltam«. S aztán hozzá kell tenni, hogy: »és ki
csekélységemet több izben kitüntette.«

Blanka. – De, papa, igy a parvenük beszélnek!

Berzsenyi. – Akkor hagyd ki, fiam, a világért se akarok semmi
félreértést.

Elza. – Én, ha nektek volnék, azt irnám, hogy: »irigylek mindenkit, a
kinek nem kell albumba irnia.«

Berzsenyi. – Látod, kis leányom, ez sokkal komolyabb dolog, mint te
képzeled. Jegyezd meg magadnak, gyermekem, hogy az életben számos komoly
dolog van, a melyekre te nem is gyanakodol.

Elza (magában.) – De gyanakodom.

Blanka. – Nem ragaszkodom a Rejtvényi fogalmazásához, de a »könnyek«
határozottan tetszenek nekem.

Berzsenyi. – Semmi kifogásom a könnyek ellen; ha a könnyek az orosz
czárnak nem derogáltak, miért derogáljanak nekem? De szeretném, ha
helyet szorítanál a pápának, persze úgy, hogy ez ne legyen feltünő, a
világért se legyen feltünő!

Berzsenyi mama. – És talán be lehetne venni a szegényeket is…

Elza. – Koszorúba a pápa körül.

Blanka. – Kisasszony, kiméljen meg az élczeitől!

Berzsenyi (hunyorgat Elzának, hogy hallgasson.) – Nem, fiam, a szegények
nem tetszenek nekem. Már a zsoltárokban is benne van, hogy a szegény
halottnak tekintetik. A szegény nem _fair_. Nem akarom, hogy az én
ivemnek szegény szaga legyen. Nem igaz?

Blanka. – A papának igaza van; a »könny« is elég. Eddig tehát
megvolnánk. De már most hogyan helyezzük el a pápát?

– Berzsenyi fölteszi a szemüvegét, hogy jobban lássa, hol lehetne a
pápának helyet szorítani. Vita – Blanka és Berzsenyi mama közt – arról,
hogy mi az alany és állítmány. Ennek szerencsés eldöntése után tovább
tanakodnak, hogy: kit és mit irigyeljenek? Elza ekközben előveszi
regényét, s tovább olvassa. Nem irigyli az Erős Szűzek hősnőjét, a ki
oly büszke leányerényeire, de irigyli a betyár Marcel Prévost-t. –



XIII.  EGY ÜZENET.

– A kis szalon. Elza egyedül; olvas. Fellép: Berzsenyi Zoltán úr, 19
éves, joghallgató, Elza unokatestvére. –

Zoltán. – Szervusz.

Elza. – Szervusz.

Zoltán. – Mit olvasol, Elzácskám?

Elza. – Ennek a szegény Shaksperenek a hátrahagyott munkáit olvasgatom.

Zoltán (megnézi a könyvet, a melyet Elza letett). – »A félneműek«, irta
Jane de la Vaudére. Ejha!

Elza. – Pénzért jöttél, ugy-e?

Zoltán. – Ördögöd van, hogy eltaláltad. Mondd, néni, hogy jöszsz erre a
gondolatra?

Elza. – Te csak pénzért jöszsz hozzánk és ez nem szép tőled. Van a
családban egy született tánczos, de ezt ingyen soha se lehet megkapni. S
a míg van egy-két bükkje, pénzért se. Hát nem borzasztó ez?

Zoltán. – Itthon van az öreg?

Elza. – Nincs és ma már talán nem is jön haza.

Zoltán. – Tyű, kutyateremtettét!

Elza. – Miért nem kérsz az apádtól?

Zoltán. – Az most skartba van téve. Képzeld, azt meri mondani nekem,
hogy ne kerüljek a szeme elé! Mit szólsz hozzá? Az öreg Beer! Nekem!

Elza. – Csitt, mert ha a mama a _Beer_ szót meghallja, görcsöket kap, s
akkor aztán egy vasat se pumpolsz ki a papából. Mennyi kellene? Egy
ötvenes? Egy százas? Hatvanegy forintom nekem is van. Ha minden kötél
szakad, ezt odaadhatom.

Zoltán. – Köszönöm, de ilyen csekélységekre a praetor nem is hederit.
Igaz, hisz te nem tudsz római jogot!

Elza. – Remélem, nem akarsz ezresekben beszélni?

Zoltán. – Legalább is ezer bikáról van szó.

Elza. – Talán beteg vagy? Nem érzel egy idő óta fejfájást,
szédüléseket?…

Zoltán. – Hagyj békét, én komolyan beszélek. Olyan komolyan, hogy a pénz
nem is nekem kell!

Elza. – Talán valami szegény árvaleánynak, a kinek atyját leütötte a
hajókötél, anyja mosónő volt, és a ki most a Magyar Szinháznál van?…

Zoltán. – Miket kefélsz itt össze-vissza?! Mondom hogy őrült komoly
dologról van szó. Ez a pénz pártczélokra kell.

Elza. – Miféle pártnak a czéljaira?

Zoltán. – Nemzeti párt. Hallottál róla?

Elza. – Hogyne hallottam volna! Ott voltam a temetésén is. A világoskék
kabátom volt rajtam és úgy tapsoltam Apponyinak, hogy elrepedt a
keztyűm.

Zoltán. – Ki beszél Apponyiékról? Az egyetem nemzeti pártjáról van szó.

Elza. – Ah, olvastam! De én azt hittem, hogy te a másik pártban vagy.

Zoltán. – Elment az eszed? Hisz az a kazárpárt! Én a Nemzetinek a
főemberei közé tartozom.

Elza. – És részt vettél a verekedésekben is?

Zoltán. – Meghiszem azt! Még pedig ugyancsak tevékenyen. Én voltam a
választás egyik fő-vezetője; én intézkedtem, hogy hová hány pofozót kell
küldeni, hányat a bölcsészekhez, hányat a medikusokhoz, satöbbi.

Elza. – S te magad bölcsen a háttérben maradtál?

Zoltán. – Én? Barátom, mindenütt én voltam legelül. Magamhoz vettem négy
válogatott pofozót: Várai-Fejért, Hunhegyit, Grünspán Berczit és
Szilárdffy Nándit… Mit nevetsz?

Elza. – Azt nevetem, hogy ezeknek a híres pofozóknak az ősei
egytől-egyig kazárok voltak, nem is beszélve közös elődünkről, az öreg
Beer nádorról…

Zoltán (boszúsan). – Mit értesz te ahhoz?! Tőled kitelik, hogy
mohamedánnak fogod mondani Lederer báró tábornokot, és Schwarzenberg
herczeget, mert berg van a nevében. Különben ez nem tartozik a dologra.
Elég az hozzá, nem fogjuk eltűrni, hogy az egyetemen a Dob-utcza
diktáljon.

Elza. – Látod, ez férfias beszéd. Igy már szeretem a spanyolt.

Zoltán. – A főpapok közül is sokan segítik pártkasszánkat. Az úri
családok közül még többen. Nagyon nem szeretném, ha éppen a mi családunk
nem adna semmit. Az öregnek ki kell szúrnia egy ezrest.

Elza. – Nem fog könnyen menni.

Zoltán. – Pedig magamnak is kell az alkotmányos költségekre egy pár száz
forint. Beláthatod, hogy a hol egy Várai-Fejér ezrekkel rukkol ki, én se
viselkedhetem úgy, mint egy tandijmentes.

Elza. – Persze, persze. E szerint vagy ezerötszáz forint kell.

Zoltán. – Legkevesebb.

Elza (a ki egy kicsit elgondolkozott, s a kinek hirtelen eszébe jutott
valami). – Aztán mit kapok, ha megszerzem neked ezt a summát?

Zoltán (lelkesedve). – Fiam, a mit akarsz. Kivánd az életemet!

Elza. – Hja, az nekem nem elég. Hanem először is add becsületszavadat,
hogy senkinek se mondod el, a mit kérek; értsd meg: senkinek a világon!

Zoltán. – Férfiúi becsületszavamra!

Elza. – Átadsz valakinek egy üzenetet?

Zoltán. – Szerelmeset?

Elza. – No, nem egészen. De lehet a dologból valami.

Zoltán. – Jézus! Te kis fraczcz! Hát már te is?!…

Elza. – Semmi konfidenczia! Igen vagy nem?

Zoltán (habozva és egy kicsit szégyenkezve). – Attól függ, hogy mi az
üzenet, s kinek szól.

Elza. – Ennyi az egész: Valakinek, a kit ismersz, titokban ezt fogod
mondani: »Beszéltem valakivel, s az a valaki már nem haragszik senkire a
világon. Azt mondta nekem, hogy: annak az illetőnek minden meg van
bocsátva!«

Zoltán. – S ki az az illető?

Elza. – Az az illető cs. és kir. huszárhadnagy s azt hiszem, ezzel
minden meg van mondva. Különben megnyugtathatom a lelkiismeretedet:
házasság nincs kizárva.

Zoltán. – És én vagyok az első, a ki majd gratulálhat?

Elza. – Te vagy az első, a ki majd gratulálhat, ha a szíveket csakugyan
egymáshoz vezérli a kegyes ég. Nos, vállalkozol?

Zoltán. – Ha ismerem a jövendőbeli sógort, miért ne?

Elza (sugva). – Telegdy Miklós.

Zoltán. – Rendben vagyunk. Itt a kezem, nem disznóláb. De mit mondjak
neki, ha azt kérdi, hogy hogyan jövök én mindehhez?

Elza. – Mondd neki… Várj, egy kicsit gondolkozom, hogyan csinálják ezt a
szindarabokban?!… Mondd neki… igen, mondd neki azt, hogy az öregek, a
két Rantzau testvér, össze akartak bennünket házasítani, de mi ki nem
állhatjuk egymást, s ezt boldogan megvallottuk egymásnak.

Zoltán. – Angyal vagy.

Elza. – Imádlak. S mi több: este nálad lesz a pénz.

Zoltán. – Hanem, te, ez érdekes.

Elza. – Micsoda?

Zoltán. – Alig kóstoltam bele a politikába, máris nyakig vagyok a
korrupczióban.

Elza. – Ne légy ostoba, hanem gondolj arra, hogy egy cousine, egy vidám
kis hadnagyné, a kinek a Wertheimjában már ott a hozománya, mindig jobb
szövetséges, mint egy uzsorás.

Zoltán. – Carmen, te démon vagy!

Elza. – Hanem te, ha valaha elárulsz, gondolj a kútra és a vadmacskára!

Zoltán. – Be vagy biztosítva; hisz csak magamat kompromittálnám!

Elza. – És siess.

Zoltán. – Tőlem már holnap meglehet az esküvő.

Elza (sóhajt). – Sajnos, még nem tartunk itt. Az állapot bajos, nagyon
bajos!… Látod, te olyan fiatal vagy!… Úgy tekintelek, mint egy leányt.
Szóval, tudd meg, hogy: nagy akadály van közöttünk.

Zoltán. – Hogy nincsen pénze? Bah! Van neked elég.

Elza. – Nem az, hanem: a vallás. Ő protestáns, én tehát szerencsétlen
vagyok. Látod, ilyen az élet!

Zoltán. – Ne beszélj!

Elza. – A mint mondom. De eredj. Még ma beszélsz vele?

Zoltán. – Légy nyugodt: azonnal. De számíthatok rád, úgy-e?

Elza. – Mintha a zsebedben volna.

Zoltán. – Szervusz.

Elza. – Szervusz. (Kezet fognak. Zoltán el.)

(Elza leül s tovább olvassa _A félneműek_et. Egy óra mulva megjelenik
Berzsenyi papa.)

Berzsenyi. – Mit olvasol, gyermekem?

Elza. – Ennek a szegény Shaksperenek a hátrahagyott munkáit olvasgatom.

Berzsenyi. – Jól teszed, gyermekem. Úgy tudom, hogy ez igen helyes
nézetű és tudományos író.

Elza. – Nem találkoztál Zoltánnal?

Berzsenyi. – Nem, de annál jobb. Bizonyosan pénzt akart a gazember.

Elza. – Dehogy! Nagyon komoly dologban keresett.

Berzsenyi. – Kicsoda? Ez a csirkefogó? Az lehetetlen.

Elza. – Pedig úgy van. Igazán kár, hogy nem találkoztál vele.

Berzsenyi. – Nem tréfálsz?

Elza. – Mikor ilyen komoly dologról van szó?! Isten mentsen! Ejnye,
ejnye, igazán sajnálom.

Berzsenyi. – Hidd el, hogy be akart csapni. Ismerem ezt a ficzkót. S
ugyan mivel tudott téged elbolondítani?

Elza. – Ki van zárva minden rosszhiszeműség. Hisz nem is magának kérte a
pénzt.

Berzsenyi. – Miféle pénzt?

Elza. – Szót se érdemel. Mindössze ezerötszáz forint, s ez az adakozás
mindenesetre a legjobb hatást tenné azokban a körökben, a melyek mindig
exkluzivek maradnak.

Berzsenyi. – Látod, mindjárt mondtam, hogy pénzt akar.

Elza. – De a magyarság és a vallás czéljaira. Az egyetem nemzeti
pártjának a nemes törekvéseit kellene gyámolítani.

Berzsenyi. – Miféle egyetem? Miféle nemzeti párt? Miféle kellene? Az
egészből csak azt értem, hogy pénzt akar kiszedni a zsebemből.

Elza. – De papa, te, a ki olyan nagylelkű vagy, mikor magas czélokról
van szó!…

Berzsenyi. – Látod, gyermekem, én szívesen segélyezem a szép ügyeket.
Mikor azt hiszed, hogy ujságot olvasok, nem is képzeled, milyen gyakran
gondolok a nemes érzésekre! Most is, például, a hogy jövök, eszembe jut,
hogy gyöngédséget fogok tanusítani a nép érzése iránt. Mit szólsz hozzá?
Azt tervezem, hogy az egyik Jährlingemet Kölcseynek, a másikat pedig
Pázmány Péternek fogom elnevezni. Ez hazafias és vallásos gondolat, mi?
És nem kerül semmibe.

Elza. – De papa, ezzel, ellenkezőleg, megbotránkoztatnád az embereket!
Ilyen neveket adni lovaknak! Azt hinnék, hogy bagatellizálod a vallást
és a tudományt.

Berzsenyi. – Gondolod?

Elza. – Bizonyos vagyok benne.

Berzsenyi. – Jól van, hát legyen neked igazad! Pedig Kölcsey nagyon szép
név lett volna… De ennek a betyárnak azért nem adok egy fityinget sem!

Elza. – Ki beszél ő róla? Én a nemzeti pártról beszélek, melynek czélja
az előkelő magyarság összekapcsolása s a vallásos érzés terjesztése.

Berzsenyi. – Mit keres az előkelő magyarság ennél a tacskónál? Mért nem
jön az előkelő magyarság én hozzám, ha pénzt akar tőlem? Nem, gyermekem,
erről nem érdemes beszélni.

Elza. – Pedig mindössze hatan kaptatok ilyen felszólítást. Az
Esterházyak, a Pálffyak, már nem is emlékszem, ki… igen, még két gróf,
te, meg az öreg Várai Fejér. Persze, a főpapokon kivül, de ezek már
többnyire adakoztak.

Berzsenyi. – A főpapok már adakoztak volna?

Elza. – S miért ne adhatnál te annyit, a menyit a kalocsai érsek, a
kinek annyi felé kell adakoznia?! Mondhatom, nem válnék szégyenedre,
mert hisz nem marad titok, hogy kik azok, a kik a magyar ifjúság nemes
törekvéseit diszkrétül támogatják.

Berzsenyi. – Mondasz valamit s igérem, hogy meg fogom fontolni az
esetet.

Elza. – Az ilyesmi mindig kiszivárog. Esetleg még maga a pápa is
megtudja. S az ilyen diszkrét, háttérbe vonuló buzgólkodást a vallásos
ügyek körül megjegyzik maguknak azok is, a kik nem mondják el mindjárt,
hogy tudnak róla.

Berzsenyi. – Gondolod, hogy esetleg még ő szentsége is megtudja?

Elza. – Nagyon csudálnám, ha nem érdekelné ez a mozgalom.

Berzsenyi. – Hát tudod, ezernégyszáz forint, vagy ezerháromszázat
mondtál?…

Elza. – Ezerötszázat.

Berzsenyi. – Meinetwegen. Tehát ezerötszáz forint nem olyan nagy dolog,
s ha úgy gondolod, megtehetném a kedvedért, csak ez a fiú nem tetszik
nekem.

Elza. – A baj csak az, hogy a gyüjtést holnap lezárják, mert sietnek a
választásokkal, meg micsoda, így és amúgy… S Zoltán, a párt
megbízásából, tőled Hunhegyihez ment.

Berzsenyi. – Pedig Hunhegyit nem is akarták felszólítani, mi? Ennek nem
is volna semmi értelme, mindaddig, míg tekintélyesebb emberek nem
mondtak nemet. Jól van no, meglesz az ezerkétszáz forint, ha neked
örömet szerzek vele.

Elza. – Milyen jó vagy te, drága papuskám!… De el ne téveszd, ezerötszáz
forint kell. Még csak az kellene, hogy Várai-Fejér többet adjon, mint
te!

Berzsenyi. – Ne félj, ő inkább kevesebbet ad, mint többet.

Elza (megczirógatja apja arczát). – És el is küldjük még ma, ugy-e?

Berzsenyi. – Az érsekek is ugyanennyit adtak? Ezerötszáz koronát?

Elza. – Nem ezerötszáz koronáról, hanem ezerötszáz forintról van szó. Az
érsekek többet adtak, de mi nem arrogálhatjuk, hogy a lisztán egy
rangban szerepeljünk az érsekekkel. Ha ők nem is, esetleg ő szentsége
rossz néven vehetné… Nem, ne forszirozd a többet; ezerötszáz, se több,
se kevesebb. A tapintat és az ízlés is követeli.

Berzsenyi. – Látod, ha ez a majom itthon talál, még valami bolondot
követek el! Pedig, ha többet adok, mindenki azt mondja, hogy főrend
akarok lenni. Nem igaz?

Elza. – Természetesen. De remélem, hogy letettél erről?…

Berzsenyi. – Megvallom, jobb szerettem volna a kerek összeget.

Elza. – Nem, kedves jó papám, a világért se küldj többet! Hidd el nekem,
hogy ez nagy ügyetlenség volna! Kedves, aranyos apuskám, ugy-e,
megigéred?… (hizelegve:) megigéred a te kis leányodnak, hogy nem küldesz
többet ezerötszáz forintnál?



XIV.  BERZSENYI INCOGNITO.

– Történik: Melanienál. Polgárias, de kényelemre valló berendezés;
szigorú, de ízléses bútorok. Egy férfikalap és egy sétapálcza; Melanie
élénk beszélgetésben. –

A szobalány (bedugja a fejét). – Jön!

Melanie. – Melyik lépcsőn?

A szobalány. – A hátulsón.

Melanie. – Akkor erre. (A kalap és a sétapálcza eltűnik).

(Szünet).

Melanie (leül a zongorához és Chopint kezdi játszani. Megjelenik
Berzsenyi). – Áh, maga itt van?… (Abba hagyja a zongorázást).

Berzsenyi (kalapban és felöltőben, melynek a gallérja feltűrve. Egy
kicsit morcsos). – Melanie, magának ki kell költözködnie ebből a házból.

Melanie. Miért?

Berzsenyi. – Nagyon élénk ponton van. Nappal egyáltalán nem lehet ide
jönni. Az embernek el kell takarnia az arczát, a mikor besurran, s a
hátulsó lépcsőn is nagyon sokan járnak.

Melanie. – Nem értem, hogy miért retteg annyira?! Hát ha észreveszik is?
Mi szégyenletes van abban, hogy az ember koronkint meglátogatja a
barátnőjét? Azt hiszem, már senkinek se reped meg a szíve, ha kitudódik,
hogy maga se tartozik a szentek közé.

Berzsenyi. – Igen, de a leányaim! A leányaim, szerencsétlen gyermek! Azt
hiszi, nem tudják, hogy maga itt lakik?! S mintha tetten akarnának érni,
mindig erre járnak. Kisülne a szemem, ha rajta kapnának, a mint
slíszolok innen.

Melanie. – Hát nem jöhet maga ide a fogorvoshoz, ügyvédhez, vagy nem
tudom kihez?

Berzsenyi. – Mbah! Adjon be ilyet a modern leányoknak! Szóval: nem
akarok pirulni az erkölcstelenségemért. Én már elég öreg vagyok arra,
hogy nyugodtan lehessek erkölcstelen.

Melanie (némi lenézéssel). – A maga erkölcstelensége!… E felől nyugodtan
alhatik. Nagyon csudálnám, ha a jó isten ezért örök kárhozattal sujtaná
magát.

Berzsenyi. – Melanie, ne beszéljen így. Különösen ebben a pillanatban.

Melanie. – Mért éppen ebben a pillanatban?

Berzsenyi. – Mert egy komoly, nagy szívességet akarok kérni magától.

Melanie. – Hát csak rajta; azt tudja, hogy mindig számíthat rám. És ha
már komolyan beszélünk, ki is költözködöm, ha éppen akarja. De az
istenért, gondoskodjék róla, hogy ne kelljen költözködnöm minden
fertályban! Legyen óvatosabb a kisasszonyok előtt; nem értem, hogy’
tudják meg mindjárt a lakásomat. Igazán csodálatos, hogy olyan édes,
kedves gyermekek s még sincs bennök irántam semmi diszkréczió!…

Berzsenyi. – Ne folytassa, Melanie, ne folytassa! Higyje el… meg vagyok
győződve róla… úgy éljek!… mint hogy nagyon rokonszenveznének magával.
Lássa, a mit mondani akarok, a legnagyobb bizonyítéka annak, hogy
mennyire tisztelem… mondhatnám, hogy mindnyájan mennyire tiszteljük önt.
Tanácsot akarok kérni magától – családi dologban.

Melanie. – Ah!

Berzsenyi. – Igen. Nincs kihez fordulnom, ha maga nem mutatja meg, hogy
milyen irányban intézkedjem. A feleségem?! Ó, istenem, a szegény asszony
már igen kövér, és ez rendkivül szomorú; nekem lagalább nincs szivem,
hogy őt zavarjam. Megvallom őszintén, hogy máskor, komoly dolgokban, az
Elza leányomtól szoktam tanácsot kérni. Lóversenyen, vagy ha egy kötést
csinálok, sohase indulok el az ő tapasztalata nélkül. Ennek a gyereknek
olyan feje van, mint egy ispánnak. De most mellőznöm kell őt száz okból.
Először, mert erkölcsi kérdésről van szó, már pedig erkölcsi dologban
mégse illik a leányommal tanácskoznom, nem igaz?… és másodszor, mert
éppen ő róla van szó.

Melanie. – Na, már erre igazán kiváncsi vagyok.

Berzsenyi. – Képzelje, tegnap félre von, és azzal kezdi, hogy: »Papa,
egy édes titkot sugok a füledbe!« Micsoda stilus!

Melanie. – Hja, a mai nevelés!

Berzsenyi. – Ez nem elég, hanem igy folytatja: »Készülj el rá, hogy
engem egy örvendetes családi esemény fog érni.« Na, gondoljon egy ilyen
valamit! Azt hittem, hogy megüt a guta, de rögtön. Szerencsére hozzá
tette: »Menyasszonynak érzem magamat. Férjhez megyek Telegdy Miklóshoz.
Huszárhadnagy. Nincs egy megveszekedett krajczárja se, csak a kardja«.
Mit szól hozzá? Itt van nekem a szezon, a lóversenyek is megkezdődtek,
annyi a dolgom, hogy azt se tudom, fiú vagyok-e vagy leány, és ilyen
tégla esik a fejemre!

Melanie. – Már pedig ennek előbb-utóbb be kellett következnie. És nem
tudom, hogy mért csodálkozik rajta?…

Berzsenyi. – Hát azért taníttattam én a leányomat angol nyelvre,
mythologiára, gömbháromszögtanra, mit tudom én mire, hogy egy hadnagyhoz
adjam feleségül?! Egy bibornok nem tanul többet, mint az én leányom. S
mikor én azt hiszem, hogy ennek a leánynak olyan esze van, mint egy öreg
herczegnőnek a szindarabtól, akkor előjön nekem egy hadnagy, egyet
kaszál a lábával és el akarja venni az én leányomat!

Melanie. – Hja, kedves barátom, ez előjön a legjobb családokban is.

Berzsenyi. – De a legjobb családok is megpukkadnak, ha előjön. Tudja,
Melanie, engem nem az bánt, hogy ez a fiatal ember egy éhenkórásznak néz
ki. Egy Berzsenyi mindig van olyan jó, hogy ha a leánya megengedi
magának egyszer ezt a luxust, hát egy millióval többet ad neki
hozományul és spongyát rá. És én nem is haragudnám, ha az Elza, nem
tudom, egy bárócskával jön elő, egy akármilyen smuczián kis bárócskával,
a ki szegény, mint a templom egere, de legalább egy katolikus templomból
jött ki, és Prágában van egy öreg nagynénje, a kinek van egy
csillagkeresztje, legalább.

Melanie. – Most már aztán tökéletesen nem értem. Maga, a ki aznap lehet
báró, a mikor akar, és gróf is, ha nem sajnál egy pár lépést, maga ad
olyan sokat erre a czimecskére!…

Berzsenyi. – Lássa, Melanie, maga ezt rosszul érti. Én demokrata vagyok
és azt tartom, hogy az ember – ember, még akkor is, ha nincs pénze. De a
vejemben nem mindegy, hogy honnan került ki. Én megengedhetem magamnak,
hogy ne legyek még báró se. Én már az öreg Berzsenyi vagyok, a ki
megvárakoztatja a minisztereket, a mikor a miniszterek az országnak
pénzt koldulnak. De a vejemben már nem mindegy, hogy minden oldalról
hogyan néz ki. Ez engemet leszállít, leszállítja a családot, mindent
leszállít. A világ érzi, hogy az én leányaimnak kikhez kell nőül
menniök, s én ezt az érzést nem akarom megsérteni.

Melanie. – A világ mindig megért egy huszárhadnagyot.

Berzsenyi. – És ez még semmi. A kutya nem itt van eltemetve.

Melanie. – Hát hol?

Berzsenyi. – A kutya ott van eltemetve, hogy a fiatal ember protestáns.

Melanie. – Nem tudom, hogy mi kifogása van ez ellen a vallás ellen?

Berzsenyi (megütődve). – Hát a pápa?!…

Melanie. – A pápa be fogja látni, hogy nem maga megy férjhez, hanem a
leánya.

Berzsenyi. – A pápa azt fogja mondani, hogy Berzsenyinek, a ki hithű
ember, meg kellett volna tiltania ezt a vegyes házasságot. És aztán…
tegyük fel, hogy nem akadályozom meg… azt kérdem magától, Melanie, hogy:
hol fognak esküdni?

Melanie. – Ez mellékes dolog a polgári házasság óta.

Berzsenyi. – A polgári házasságot, Melanie, miniszterek csinálták, a kik
kölcsönöket koldulnak az országnak. Ez kőműveseknek való és utazó
ügynököknek. Nekem komoly házasság kell, püspökökkel, orgonával és egy
szopranistával az operától. Református templomba ereszszem az én
leányomat, a hol a pap egy tósztot mond neki?! Nem, Melanie, a hol nem
latinul beszélnek, az nekem nem házasság. Nézze Melanie, ha elmondanám
magának: mibe került nekem, hogy katolikus lehessek, maga sírna. Hát,
mondja, azért lettem én katolikus, hogy az unokám protestáns legyen?!
Nem, ne is beszéljünk erről; ez leszállítaná a családot. Erkölcsi
lehetetlenség, hogy beleegyezzem ebbe a házasságba.

Melanie. – Hát mit fog csinálni?

Berzsenyi. – Éppen azt kérdem magától.

Melanie. – Csakhogy én a kisasszony pártján vagyok.

Berzsenyi. – Annál jobb. Tudom, hogy maga is rokonszenvezik a
családommal… aztán maga finom lelkű, és tudja, hogy hogyan kell beszélni
a leánygyermekekkel… és okos… Maga meg fogja magyarázni nekem, hogy
miképpen mászszak ki ebből a szószból.

Melanie. – E szerint semmi áron se akar beleegyezni?

Berzsenyi. – Én? Hát úgy nézek ki én, mint a ki beleegyezik?

Melanie. – De azt se akarja, hogy a kisasszony szomorkodjék?

Berzsenyi. – Hát hiéna vagyok én?

Melanie. – Akkor a legjobb lesz, ha színleg beleegyezik, de kiköti, hogy
egy esztendeig szó se lesz az esküvőről, mert hátha csak szalmaláng,
leányoknál előfordul az ilyesmi. Aztán majd meglátjuk. Egy esztendő sok
idő; azalatt mindenféle történhetik. A fődolog: hogy nem szabad
ellenkezni, mert nagy baj volna, ha a kicsike megbokrosodnék.

Berzsenyi. – Nekem is ez volt a gondolatom.

Melanie. – Időközben tudakozódni fogok a fiatal ember után.
Megismerkedem vele, s majd meglátjuk.

Berzsenyi. – Melanie, ha elintézi nekem ezt a fiatal embert,
felhatalmazom, hogy reméljen valami nagyot.

Melanie. – Minek mond ilyeneket? Tudja, hogy én nem vagyok kapzsi.

Berzsenyi. – Maga egy angyal. No, rám bízhatja. Szóval: azt tanácsolja,
hogy egyelőre mondjak igent?

Melanie. – Mindenesetre.

Berzsenyi. – Ez könnyebb is. És nagyon örülök, hogy ezt tanácsolja;
szinte megnyugtatott. Maga olyan okos, de olyan okos, hogy egy cseppet
se aggódnám, ha maga csak egyetlenszer beszélhetne erről a leányommal.
Bizonyos vagyok benne, hogy mint tapasztalt nő, a lelkére tudna
beszélni. Tudja-e, mi jut eszembe?

Melanie. – Nos?

Berzsenyi. – Hogy minők a világ előitéletei! Maga rokonszenvezik velünk,
mi rokonszenvezünk magával, s maga még se érintkezhetik a leányaimmal.
Pedig meg vagyok győződve róla, hogy maga még a feleségemnek is igen
tetszenék. Bizonyos vagyok benne, hogy ha egyáltalán gondolna az
effélére, ő csak helyeselne engemet, és azt mondaná nekem: »Ha már ennek
így kell lennie, Jacques, akkor százszor inkább a Melanie, mint más«.

Melanie (részvéttel). – Hogy van ő méltósága? Sokat szenved még az
asztmájával?

Berzsenyi. – Ne is beszéljünk erről, Melanie, mert megreped a szivem.
(Igen gyengéden.) No, nem vezet be a kicsi fehér szobába, az én kedvencz
szobámba?!…

Melanie (szintúgy, némi szemrehányással). – Hálátlan! Milyen rég nem
gondolt rá, hogy van valahol a világon egy kis zug…

Berzsenyi. – Nézze csak!

Melanie. – Mi az?

Berzsenyi. – Nézzen ki az utczára. A túlsó oldalra. A leányaim!… Hát nem
felnézegetnek a maga ablakaira?!… Ó, ezek a mai gyermekek!

Melanie (hátrább húzza Berzsenyit az ablaktól). – Jeszszusom, akkor hát
jöjjön errébb!… valahogy meg ne lássák, az istenért!…



XV.  BERZSENYI AZ IRODALOMÉRT.

– Berzsenyi dolgozó szobája. Zöld posztóval párnázott ajtók, hat ablak a
Nádor-utczára. A homályos háttérben, mely sejtelmes és titokzatos, mint
egy bálványnak a szentélye, óriási alkotmány: Wertheim egy remekműve.
Berzsenyi iróasztalánál. –

Elza (bedugja a fejét az ajtón.) – Parancsolsz, papa?

Berzsenyi. – Gyere be és csukd be az ajtót. Kulcscsal.

Elza. – Kulcscsal?

Berzsenyi. – Igen. Nincs valaki a másik szobában?

Elza. – Senki. Azaz hogy Thomson kisasszony. Olvas.

Berzsenyi. – Küldd ki. Nem akarom, hogy hallgatózzék.

Elza. – De hiszen nagyot hall szegény!

Berzsenyi. – Nem bízom benne. Egy öreg nő, a ki a fülorvoshoz jár!…
Rajtam nem fogja gyakorolni magát.

Elza. – Mért ez a titokzatosság? (Bezárja az ajtót és közelebb megy az
apjához.)

Berzsenyi. – Egy nagyon fontos dologban akarom a tanácsodat kérni. Ülj
le.

Elza. – A tanácsomat? Papa, te megijesztesz!

Berzsenyi. – Azért nem kell aggódnod. Egy tervem van, a melyhez a
legnagyobb finessz szükséges. S az egész világon csak te érthetsz meg
engem.

Elza (szemében egy tuczat kérdőjellel). – Hallgatlak, papa.

Berzsenyi. – Csak veled beszélek őszintén erről a tárgyról, de nem
szeretném, ha félre értenél.

Elza. – Milyen sok bevezetés!

Berzsenyi. – Még több is van, a mit előre kell bocsátanom. Tudod,
gyermekem, én nem vagyok hiú. Előttem minden vallásfelekezet egyenlő. Az
érdemet elismerem, s a rangot csak isten adományának tartom, nem
érdemnek. Soha se hallottad tőlem, hogy a szegény ember komisz ember,
ámbár helyzetök a pénzpiacz mai viszonyainál fogva meglehetősen
kellemetlen. De én ilyet nem mondok, mert bennem van gyöngédség, igazi
könyörületesség, s az állatokat se tudnám bántani.

Elza. – Megvallom, nem értem, hogy mindez…

Berzsenyi. – Várj csak. Ez mind a dologra tartozik. Mondom, nem vagyok
hiú, s nekem az mindegy, hogy valaki ki- s bejár az udvarnál, vagy
szerényen meghuzódik az ő csendes tevékenységében. Szép, ha valaki
főajtónálló mester, de én az ilyesmire nem adok semmit. Ha én egyszerűen
von Berzsenyi vagyok, azért ő szentsége is tudja, hogy ki az a
Berzsenyi, s hogy Berzsenyi tisztességes ember.

Elza. – Mirevaló az a sok beszéd? Mindenki tudja, hogy te a legjobb
ember vagy a világon!

Berzsenyi. – Fogsz te engem strébernek mondani? Ugy-e nem? Hála
istennek, van hova lehajtanom a fejem, s azért, hogy a főherczegek
mindennap kétszer mondják nekem: »Jó napot, báró« – az olyan ember, mint
én, nem tesz egy lépést sem. Már egy római költő megmondta, hogy: úgy
vagyok, a mint vagyok, római polgár vagyok, és ha összedől az egész
világ, az ügyektől távol boldogan művelem kertemet.

Elza (észbe kap). – Az igaz, papa, csakhogy a jogos ambiczió…

Berzsenyi. – Várj csak. Szóval: nekem tökéletesen mindegy, hogy a
főrendiház tagja vagyok-e, vagy nem vagyok a főrendiház tagja. Mért ne
volna mindegy? Nem igaz?

Elza. – Nem vagy kevesebb, ha nem is vagy az, csakhogy a világ…

Berzsenyi. – Látod, éppen erre akarok kilyukadni. Nekem mindegy, hogy a
főrendiház tagja vagyok-e, de a világnak nem mindegy. A világ ezt
megköveteli tőlem. Már pedig, gyermekem, ha emberek között akarunk élni…

Elza. – Nemcsak a világnak tartozol ezzel, hanem magadnak is. Ez neked
úgy dukál, mint a korrekt öltözet. És valljuk meg, hogy a mama, a ki e
tekintetben nem olyan puritán gondolkozásu, mint te, mert ő végre is
csak asszony: a szegény mama nagyon örülne ennek.

Berzsenyi. – Hát éppen ezt akartam mondani. A szeretetnek is megvannak a
maga törvényei, s a szeretet azt diktálja nekem, hogy családomért
feláldozzam az elveimet s e tekintetben ne legyek oly mereven
elzárkozott, pláne visszautasitó, mint a milyen szeretnék lenni.

Elza. – Hogyan? Történt valami ebben az irányban?

Berzsenyi. – Nem. De eszembe jutott valami. S elmondom neked, hogy’
jöttem erre a gondolatra.

Elza. – Mondd már! Olyan kiváncsivá teszel!

Berzsenyi. – Hát a mint olvasom az ujságban, hogy Vörösmartynak szobrot
emelnek, s hogy Vörösmarty igy, Vörösmarty amúgy, azt mondom magamban:
»Jó, legyen, nem bánom, nekem Vörösmarty mindegy.« Tudod, ha az ujságok
olyan nagy lármát csapnak valakivel, az nekem gyanus. Hanem utóbb azt is
olvastam, hogy a városi tanács tizezer forintot szavazott meg
Vörösmartynak. A városi tanács! Barátom, ha már a városi tanács is a
zsebébe nyúl, s pláne ha ennyit vesz ki a zsebéből valakinek a kedvéért,
akkor ennek a valakinek nagyon jeles embernek kell lennie, akármit
kiabáljanak az ujságok. Tudakozódom, s hallom, hogy ez a Vörösmarty
egészen érdemes férfiú.

Elza. – Hogyan, papa, hát nem tudod…

Berzsenyi. – Dehogy nem! Tudtam én azt, csakhogy rosszul emlékeztem s
összetévesztettem egy antiszemita képviselővel. Ne gondold, hogy én nem
érdeklődöm az irodalom iránt. Nagyon szeretem én a szép tanulmányokat,
most is olvasom a felvilágosodás történetét, bizonyos Schultztól;
tanulságos könyv, majd odaadom neked olvasni, én úgy is elalszom rajta.
Többet mondok, még egészen fiatal ember voltam, s már megvettem kedves
mamádnak Schiller költeményeit díszkötésben, s nem fogod hinni, hogy
iskolás fiú koromban a vizsgálaton elszavaltam Börnétól a búcsút, hogy
hovavaló búcsút, arra már nem emlékszem, mert akkor még nagyon kis fiú
voltam. Húsz éves koromban pláne lelkesedtem a költőkért és a
szinészetért, még bokrétát is küldtem egy nagy, kövér, szőke
szinésznőnek a Gyapju-utczába. Tudod, te azt hiszed, hogy én rideg ember
vagyok, mert nem szeretem a Blanka barátait, pedig én a magam idejében
idealista voltam s igen szerettem a szép olvasmányokat. De nem
olvashattam őket, mert az én apám nem gondoskodott rólam úgy, mint én ti
rólatok, s nekem komolyabb dolgokkal kellett foglalkoznom, mint a
művelődés.

Elza. – Az igazi műveltség, édes papám, nem attól függ, hány könyvet
olvastunk.

Berzsenyi. – Ebben már neked van igazad. De ez nem gátol engem abban,
hogy azokat a szegény embereket, a kik könyveket írnak, ne pártfogoljam.
Én szívesen tennék valamit ezért a Vörösmartyért is. A baj csak az,
hogy, mint sajnálkozással hallom, már régebben meghalt.

Elza. – Hát persze!

Berzsenyi. – Tudod, ha egy törekvő fiatal emberről volna szó, egyszerűen
kiképeztetném, s nem kimélnék semmi áldozatot, hogy a költői pályán jó
előmenetelt tegyen. Kiadatnám a könyveit, akármennyit írna, és
rendelkezésére bocsátanám a könyvtáramat, én úgy se olvasom. Abból aztán
annyi könyvet irhatna, a mennyit akar. A szomorú az, hogy már nem él.
Pedig Auspitz, az én könyvvezetőm értesített engemet a szerencsés
találkozásról, hogy ez a Vörösmarty a miniszterelnök apósa legyen. Igaz
ez, fiam?[1]

Elza. – Benne van az irodalomtörténetben is.

Berzsenyi. – És az ujságok se czáfolták meg a hírt. Én azt mondtam az
Auspitznak, hogy a miniszterelnök dementálni fogja a dolgot, mert azt
már hallottam, hogy főherczegek czirkuszrájternékat vettek el feleségül,
mert ez nekik így tetszett, de hogy egy miniszterelnöknek az apósa
könyveket írjon, ezt nem értem. És mégis az Auspitznak volt igaza, a mi
sajátságos.

Elza. – Kezdem érteni a dolgot. Azt gondolod ugy-e, hogy ezen a czímen
kedvében járhatsz a miniszterelnöknek…

Berzsenyi. – Dehogy jut nekem eszembe kedvében járni a
miniszterelnöknek! Én egy miniszterelnökre nem adok semmit. Ha az
országnak nem kell pénz, akkor a miniszterelnök azt hiszi, hogy ő a
szadagorai csodarabbi. Ha aztán az országnak pénz kell, akkor a
miniszterelnök egyszerre ilyen kicsi lesz, ni! És én akkor is megmaradok
az öreg Berzsenyinek. De mit csináljak akkor, ha az országnak nem kell
pénz?

Elza. – Hát akkor miről van szó?

Berzsenyi. – Megmondom neked. Látod, a mint olvasom az ujságban, hogy
Vörösmarty így, Vörösmarty amúgy, egyszerre csak egy lámpa gyullad meg a
fejemben. Ez hivatalt akar a Vörösmartyval, ez czímeket akar a
Vörösmartyval, mindenki akar valamit a Vörösmartyval! Hát jól van, én
nem bánom. De mért legyek akkor én az egyetlen, a ki semmit se akar a
Vörösmartyval?! Nem igaz?

Elza. – Ez világos. Csak azt nem értem, hogy mit akarsz tenni
Vörösmartyért?

Berzsenyi. – Éppen ez az, a mit neked kell megmondanod. Sok pénz nem
elég ide. Ha én tizszer annyit adok a szoborra, mint egy püspök, az
emberek azt fogják mondani: »Lám, mekkora vagyona van a pénzes zsáknak!
Üsse meg a guta, de azonnal!« Sok pénz itt semmi, ide sok finessz kell.
Ha sok finessz és kevés pénz, annál jobb.

Elza (elgondolkozva). – Hm!

Berzsenyi. – Tudod, egy olyan dolgot kell csinálni, hogy az egész világ
eltátsa a száját. Kerüljön annyiba, a mennyibe. De mindenki vágódjék
hanyatt, s mondja azt, hogy: ha az irodalmat kell pártolni, akkor
Berzsenyi walkoverben győz! Gondolkozzál az ügyön, s eszelj ki nekem
valami szép programmot.

Elza. – Jó, de ezt alaposan meg kell gondolni, mert…

Berzsenyi. – Csak azt kötöm ki, hogy egy estély legyen benne, mert azt
akarom, hogy szegény mamád is szívből megünnepelje Vörösmartyt.

Elza. – Ez magától értetődik.

Berzsenyi. – Igaz. Ha már estélyt adunk, erre az estélyre meg kellene
hínunk a névrokonunkat is. Az Auspitz azt mondta nekem, hogy van egy
névrokonunk, a ki igen tehetséges költő. Valami Berzsenyi Dániel.

Elza. – De, papa…

Berzsenyi. – Az nem baj, ha nem járatos a mi köreinkbe. Nekem elég az,
hogy keresztény.

Elza. – Hallgass rám, papa! Hisz Berzsenyi Dániel már régen meghalt!

Berzsenyi. – Az is meghalt?

Elza. – Már a szobra is rég meg van. Nem láttad? Soha se voltál a
Múzeum-kertben?

Berzsenyi. – Hja, kedves leányom, ha én azzal töltöttem volna az időmet,
hogy egész nap a Múzeum-kertben csatangoljak, akkor ti most sehol se
volnátok!…

Elza. – Vagy gesztenyét sütnénk valahol az utczasarkon, ugy-e? Mig így…
ha csak egy ragyogó programm kell hozzá, akkor már előre gratulálhatsz.

Berzsenyi (nevet.) – Ugy-e, kis baronesz, neked is tetszik a dolog?
(Sugva.) Hálából a »vörösmarti« előnevet vesszük fel!



XVI.  A TÁRLATON.

– A műcsarnokban, délután három órakor. Berzsenyiék – az egész sátoralja
– bevonulnak. A hölgyek a ruhatárban leteszik ernyőiket s felszedik gróf
Soroksáry Miskát. Berzsenyi ezalatt katalógust vásárol. –

Elza. – Itt a szeczessziós fiú!

Miska. – Kisztihand.

Blanka. – Azt hittük, hogy már soha se látjuk többet.

Miska. – Becsületszavamra…

Elza. – Nem, akkor inkább ne mondjon semmit. A multkor láttuk a
Bölcsőnél.

Berzsenyi mama. – És a San Toynál. Azt gondoltuk, hogy benéz hozzánk.

Miska. – Nagyon zsúfoltak voltak. Igaz, Elzácska, szabad gratulálni?

Elza. – Merci. Tudja-e, mit hallottunk tegnap a konczerten?

Miska. – A Naphegyi Tinkáról? Nem igaz. Azaz hogy annyi igaz…
tulajdonképpen semmi se igaz. Előre megmondta, hogy kikosarazna, ha
megkérném.

Blanka. – És e szerint nem is kérte meg?

Miska. – Minek? Kaptam már én elég kosarat!

Elza. – Szegény fiú! Már megy?

Blanka. – Jöjjön vissza velünk, majd beszélünk a Tinkáról.

Berzsenyi mama. – És figyelmeztessen bennünket, melyik kép előtt kell
megállani.

Berzsenyi (az ajtóból.) – Gyertek már! Azt hiszitek talán, hogy mulatni
jöttünk ide? (Bemennek.)

Blanka (Miskához, a ki visszamegy velök.) – Majd tanácsot fog adni
nekünk, mert mi egy arczképfestőt keresünk.

Blanka (megáll egy kép előtt.) – Ah, ez gyönyörű! (Extázisba esik.) Ah,
ah, ah, ah! (Boldogan:) »Csavargó!«

Elza. – Ó, a szegény pára!

Miska (szeretne valamit mondani.) – Valóban… csinos, nagyon csinos!

Berzsenyi mama (köhögve.) – Nem értem, mért festenek ilyen képeket? A
nyomorúságból elég, a mennyi van, még festeni is hozzá!… micsoda
unszinn!

Blanka. – De mama, te ezt nem érted… akarom mondani, nézd meg
figyelmesebben, olyan messziről nem láthatod jól.

Elza. – Ejnye, be kedves ez itt!… »A völgyben«. Az embernek az a
gondolata támad: »Milyen jó volna, ha én is itt ülhetnék, a völgyben!«

Berzsenyi. – Nem tudom, mit keresnél te a völgyben?

Blanka. – De gyertek már! (Elzához.) Ugyan mit nézel ezen az unalmas
völgyön?! Minden képet meg akarsz nézni? (Soroksáryhoz.) Miska, kérem,
magyarázza meg a társaságnak, hogy így a második terembe se jutunk el, s
vezessen bennünket egyenest a kikiáltott képekhez.

Miska. – Nem tudom, melyiket érti.

Blanka. – Azokat, amelyekről a legtöbbet beszélnek.

Miska (zavarban). – A képek czímeit nem tudja? Megvallom, a magyar
festők nevét nem igen jegyzem meg magamnak. De nem is érdemes. Két hétig
annyit emlegetnek kettőt-hármat, mintha ők teremtették volna a világot,
s a jövő télen már a kutya se beszél róluk.

Blanka. – Igen, náluk nagyon gyors a »fel, le«. Ha egyetlen egyszer nem
csinálnak pofonvágó képet, akkor már auzisz, kimentek a divatból,
hanyatlanak, nyugodjanak békével. Hová mészsz, Elza?

Elza. – A napot keresem, de nem találom ezeken a tájképeken. Az ember
azt hinné, hogy ez a krumpliföld üvegházban van. Nézd: »Szeptemberben«
és »Falusi idill«. Falusi idill napfogyatkozáskor és szeptember a
naprendszeren kívül. És ez itt ni! Kék pacsmag, sárga pacsmag, szürke
pacsmag, a mit akarsz. Kiválaszthatod, a melyik a legjobban tetszik.

Blanka. – Ejnye, be kritizáló kedvben vagy!

Elza. – Te is leszóltad az én »völgy«-emet. Kvittek vagyunk.

Miska (Blankához). – Itt van egy a híresekből. »Őszi táj.« Hm, mi?

Blanka. – Nagyszerű!

Berzsenyi. – Örülök, hogy az ujságok nem hazudtak. Ez tetszik nekem,
igen helyesen van eszközölve. Ebből hatezer hold egy tagban igen szép.

Blanka. – Hát ez itt! Ó istenem, igazán gyönyörű!

Miska (boldogan, hogy mondhat valamit). – Józsefet eladják testvérei.

Elza. – Legszebb rajta a víz. Micsoda bibliai békesség, nem igaz?

Berzsenyi. – Csakhogy ha én ilyen pofonarczokat akarok látni, akkor
bemegyek az Orczy-kávéházba s nem pártolom a képzőművészetet.

Blanka. – De, papa, az istenért! Ha meghallja valaki!…

Elza (Blankához). – Hát ehhez mit szólsz? »Népünnepély a Kaukázusban.«
Nem értem, hogy a verekedést mért nevezik mindig népünnepélynek?

Berzsenyi (megnézi a katalógust). – Kedves gyermekem, ebben tévedsz.
Tizenhat ezer koronáért ennek a képnek igen jelesnek kell lennie.

Elza. – Már ezek a tolna-szántói pesztonkák jobban tetszenek nekem. Azt
hiszem, Miskának is volna hozzájuk pár szava.

Berzsenyi. – De keressük meg kedves mamátokat. Azóta talán kipihente
magát.

Elza. – Hová lett? Csak nem szöktette meg valami Folchi?

Blanka (a ki Miskával előbbre ment). – Menjünk át a másik terembe, a
mama már odaát van. (Átsétálnak.)

Elza. – Itt már több a portrait. Nézzétek ezt. »Arczképtanulmány.«

Blanka. – Ah, de hisz ez mesés! Nézd, mama, nézd!

Berzsenyi mama. – Nem tudom, mit látsz rajta. Micsoda toilette!
Leánykoromban viseltek ilyet.

Blanka. – De a lélek, mama, a lélek! Ha én ezt meg tudnám magyarázni
neked.

Berzsenyi. – Gyermekem, ne tanítsd anyádat arra, a mit ő jobban tud,
mint te. Inkább nézd meg a katalógusban, hogy ki festette le az én
barátomat, a minisztert. Vagy inkább azt nézd meg, hogy mi ennek a
képnek az ára?

Blanka. – Ez az arczkép nem eladó, papa.

Berzsenyi. – Jegyezd meg, fiam, hogy a kép mindig eladó. Ha az árát nem
írják ki, ez csak azt jelenti, hogy a rendesnél drágábbra tartják.

Blanka. – Csakhogy ezt a képet a miniszter már megvette. Gondolhatod,
hogy megrendelésre készült.

Berzsenyi. – Mindegy, azért éppen olyan gonddal készített mű, mintha még
nem fizették volna ki az árát. Ez a festő szorgalmasan működik, semmit
se hagyott a képen üresen.

Berzsenyi mama. – Talán ennél lehetne a gyerekeket megrendelni, Jacques?

Berzsenyi. – Az bizonyos, hogy a ki már minisztereket fest, az nem lehet
kezdő, az mindenesetre haladó. De úgy látom, hogy ez a művész inkább az
atyákat festi s nem a gyermekeket.

Elza. – Gyere csak, Blanka, itt vannak az »öreg honvédek«.

Blanka. – Milyen szép! Mennyi hangulat!

Elza. – Ugy találom, hogy a sok hangulat egy kicsit leszorította róla a
világosságot. Nem értem, hova mennek az öreg honvédek ebben a
vaksötétben.

Berzsenyi. – Az úgy lehet, hogy az öreg honvédek nem igazi
negyvennyolczasok, csak úgy felvétették magukat a honvédmenházba, és e
miatt szégyellik magukat.

Elza. – Azért csak csillagtalan éjszaka mennek ki az utczára, hogy fel
ne ismerjék őket? Meglehet.

Blanka. – Szerencse, hogy nincs itt piktor, a ki meghallja a
kritikátokat. Hát, ha nem tetszik, nézzétek azt a bibliai képet, az elég
világos.

Berzsenyi (megnézi a katalógust). – »Krisztus feltámasztja Jairus
leányát.«

Blanka. – Ez Krisztus?!… És aztán érdemes volt ezt a leányt
feltámasztani?!…

Berzsenyi. – Kedves leányom, te rosszul látsz. Ez a művész kitünő
családból való, komoly férfi, a ki passzióból fest s ráér meggondolni
műveit.

Blanka. – Nemcsak hogy rosszul látok, de úgy látom, hogy a harmadik
teremből már nem fogunk látni semmit, olyan sötét van. Azért csak
menjünk át. (Átvonulnak.)

Berzsenyi. – Már az igaz, hogy az én tagdijamért meggyujthatták volna a
villanyt.

Elza. – »Nászreggelen«? Ezt megnézem. (Oda megy.) Vagy úgy? Ez az egész?

Berzsenyi. – Különben, hál’ Istennek, már három fertály négy, s
nemsokára úgyis le kell mondanunk a műélvezetről.

Blanka. – Azért vessünk egy pillantást a szobrokra, s aztán a jobboldali
termeken át sétáljunk vissza.

Berzsenyi. – A szobrokat én is szeretem. (Soroksáryhoz.) Sokszor, ha az
utczán egy kiállhatatlan arczot látok, és nem tudom, hogy ki lehet ez az
ember, a szerencsés véletlen kiállít nekem a tárlatban egy mellszobort,
s örömmel látom a katalógusból, hogy a kiállhatatlan embernek X. vagy Y.
legyen a neve.

Elza. – Már alig látni valamit.

Berzsenyi mama. – És éppen a kis képek következnek! Ez boszantó.

Berzsenyi. – Igen helytelen beosztás. A sötétben a legnagyobb képekhez
kellene érnünk. No, majd megnézitek máskor, s a jó mama el fogja mondani
nekem az olcsóbb képek tartalmát.

Blanka. – Még csak nem is vásárolhattunk semmit!…

Berzsenyi. – Majd adok nektek pénzt s vesztek néhány jelesebb művet a
népéletből vagy a mit akartok. Én úgyis jobban szeretem otthon nézni a
képeket, mert minél kevesebb a kép, én annál inkább gyönyörködöm a
művészetben De most menjünk. Csak árvizet ne vegyetek, mert árvizet
jólelkü ember nem élvezhet.

Blanka. – Erre menjünk, mama.

(Megindulnak a jobboldali termeken át visszafelé. Blanka, jobbra-balra,
egy-egy futó pillantást vet.)

Miska. – Itt nem veszítettek semmit. Ezek a képek már fél kettőkor is
sötétek voltak.

Berzsenyi (Blankához). – Ha vásárolni fogsz, szólalj fel, hogy jövőre
vagy gyujtassa meg a társulat a villanyt, vagy a művészek fessék
képeiket világosabbra.

Blanka. – Korábban kellett volna jönnünk.

Berzsenyi. – Ezt nem lehet követelni a közönségtől. Nekem máris úgy fáj
a derekam, mintha nem is az enyém volna… Megálljatok!… Várjatok egy
kicsit!

(Hirtelen megáll egy arczkép-csoport előtt.)

Berzsenyi mama. – Mi az?

Berzsenyi (örömmel). – Ő Szentsége!… Gyertek, gyertek hamar!…

Berzsenyi mama. – Ah, és majdnem elhaladtunk mellette!

Berzsenyi (lelkesedéssel). – Ez aztán kép! Izről ízre találó! Mintha
csak megszólalna! Még a mosolya is ugyanaz volt, mikor utóljára volt
kegyes fogadni!… Ez az áhitatot gerjesztő megjelenés! Szinte hallom
jóságos szavait! És nekem sötétet csinál a társulat, mire
megpillanthatom ő Szentsége arczképét!… Vajjon, mit gondoltok,
megengedné nekem ő Szentsége, hogy megszerezzem ezt a gyönyörü képet?

Elza. – A magyar állam tulajdona, papa.

Berzsenyi. – S a festő nem jött hozzám ezzel a remekművel! Milyen
élhetetlen is az efféle művésznépség! Mindegy, azért pártolni fogom őt,
mert látom, hogy finom lélek. (Blankához.) S te még azt kérdezed, hogy
kivel festesselek le benneteket? Látod, te tanulmányozod a képeket;
alaposan tanulmányozod, közelről, távolról; így, meg úgy; forgatod,
nézegeted; s addig tanulmányozod, mig utóljára nem tudsz és nem látsz
semmit. Én pedig kijövök a ligetbe, végig megyek három-négy szobán, s a
sötétben is ráismerek az igazi művészre. Ezt a régiek, egy pórias
kifejezéssel, úgy hívták, hogy: a rabbinus tekintete!…



XVII.  KARÁCSONY ELŐTT.

– Elza szobája. A kisasszony íróasztalkája előtt ül és levelet ír. –

Elza (egyedül). – »… Nem, Miklós, te nem értesz engem!! Az, hogy
szabadon találkozhatunk, nemcsak hogy nem elégít ki, hanem boszant,
kétségbeejt!!! Mikor itt ülsz mellettem, egy túlságosan fűtött
szalonban, s a többiek, illedelmesen elhúzódva mellőlünk (minél
messzebbre, a lehető legmesszebbre), jóakaró tekinteteket vetnek felénk
– – – s azt lesik, hogy alattomban megfogtad-e a kezemet, mialatt te az
Azor kutya hőstetteit sugdosod el nekem s hosszasan, édesdeden
ábrándozunk el Muczi paripádról – – – akkor, kedves Miklósom, igaz, hogy
jól érzem magam, boldog vagyok; de – hogy is mondjam? – túlságosan is
jól érzem magam, tulságosan is boldog vagyok!! – – – Ilyenkor azt
képzelem, mintha már a férjem volnál, s ez untat – – – Végre is nem
szeretném elveszíteni a menyasszonyságom szép napjait, pedig ilyenkor
úgy tetszik nekem, mintha te is, ők is mind nagyon sietnének… Édes
Istenem, együtt kuksolni, arra még ráérünk, majd ha öregek leszünk!…
Órákon át suttogni, s nem mondhatni egyebet, mint hogy az uj énekesnő
nagyszerü s hogy ez vagy az a szinésznő megint jól domborított!…
Örökösen ügyelni, hogy a mama ellenőr-tekintete észre ne vegye egy-egy
bizalmasabb pillantásunkat!… Nem, Miklós, az én regényíróim nem ezt
igérték nekem! Igenis, én randevúzni akarok veled, kilovagolni
Békás-Megyerre, vagy nem tudom hová! Mily édes volna felöltözni
munkásleánynak és közvitéznek, aztán elmenni a Barokaldi-czirkuszba, ha
ugyan van még Barokaldi-czirkusz, de egyedül lenni és flangálni egy
kicsit, mi?… És levelezni akarok veled, titkon, naponkint
négyszer-ötször!… Nem bántó, kétségbeejtő, rettenetes gondolat-e, hogy
nemsokára férjhez megyek, nemsokára öreg asszony leszek, s még soha,
egyetlen egyszer se kellett megvesztegetnem, egyetlen egyszer se
lehetett megvesztegetnem a szobalányunkat!!! – – –«

Egy hang (kívül). – Szabad?

Elza. – Te vagy az, papa?

A hang (kívül). – Igen. Bejöhetek?

Elza. – Már hogyne jöhetnél be! (Elteszi a levelet buvard-jába s
feláll.)

Berzsenyi (bejön s körülnéz.) – Valamit elrejtettél, hehehe. (Nevet.)

Elza. – Én, papa?

Berzsenyi. – Tudom, tudom. Ismerem már én ezt. Ebben az időtájban az
ember nem léphet be a hölgyek szobáiba a nélkül, hogy valamit el ne
dugnának előle.

Elza. – S te mint illedelmes családfő, már előre kopogtatsz, hogy az
ügyetlenebb hölgyeknek idejök legyen elrejteni a készülő meglepetést.

Berzsenyi. – Hja, hozzá vagyok szokva! Több mint húsz esztendeje, hogy
karácsony táján kedves mamád mindig dugdos előlem valamit.

Elza. – S a vége rendesen egy pár himzett papucs, vagy más efféle.

Berzsenyi. – Igen, ez a papucs, míg élek, épp úgy kijár nekem minden
esztendőben, mint a koszorú, majd ha meghalok.

Elza. – Fuj, papa, milyen csunyákat beszélsz!

Berzsenyi (elmerengve). – Csak egyetlen egyszer nem kaptam meg a
szokásos papucsot. S az eredeti a dologban az, hogy épp akkor, mikor
kedves mamád már szeptemberben elkezdte rejtegetni a meglepetést. »No,
ez egyszer nem papucsot kapok, hanem más valamit!« – nevettem magamban.
De mulattatóan megcsalatkoztam, mert nem kaptam semmit, papucsot épp oly
kevéssé, mint valami mást. Kedves mamád valami nagyon bonyolított
kézimunkán kezdett dolgozni, és mit tesz isten?!… nem tudott készen
lenni vele karácsonyra. Ti persze erre nem emlékeztek, mert akkor még
nagyon kicsinyek voltatok.

Elza (miután pár pillanatig elgondolkozott, egy kis megindulással). –
Kedves, jó papa, mennyit s milyen régóta fáradozol értünk, csak azért,
hogy néha egy-egy papucsot csináljunk neked, vagy még azt se!

Berzsenyi. – Meg vagyok jutalmazva, mert, mondd nekem, volt olyan okos a
boldogult Ledochowski kardinális, mint az én Elza leányom?! (Könnyet
törül le a szeméből). De legyünk férfiak, és gondolkozzál egy kicsit,
mert le akarom tárgyalni veled ezt a karácsonyügyet.

Elza. – Mi van azon tárgyalni való?

Berzsenyi. – A milyen okos vagy, nem fogsz csodálkozni rajta, ha
megvallom neked, hogy ez az egész karácsonyi ügy engem untat.
Mindenesetre szívesen folyósítom hivatalnokaim számára a kérdéses
összegeket, és az én szolgaszemélyzetemnek is; miattam a szegények
részére, sőt a legszennyesebb szegények részére se tagadom meg a
hozzájárulást csekélyebb összegekkel; annál kevésbbé sajnálom tehát a
legmesszebb menő áldozatot az én családomtól. De hogy egy családatyának
még a saját fejét is törnie kellessen ilyenkor, miképpen intézze el
leghelyesebben ezt a kellemetlen ügyet, te, mint okos leány, szintén
boszantónak fogod találni. Vedd például kedves mamádat. Mit csináljak
vele? Akarod, hogy megint boutonokat vegyek neki? Ez unalmas.

Elza. – A mama nagyon igénytelen, s ha a karácsonyfán ő is talál valami
apróságot…

Berzsenyi. – A karácsonyfát egész rendesen fel fogom bútorozni, de csak
nem kivánod tőlem, hogy kedves mamádnak a karácsonyi ajándékán kezdjek
el takarékoskodni? De ő igen különös asszony. Mit akarsz? Kimegyek az
iparművészeti kiállításba, körülnézek, eltünődöm, és nem veszek semmit.
Az emberek körülöttem sipítoznak a szájtátástól: »Milyen szép! Mennyi
szép dolog!« És látok íróasztalt, a min nem nem lehet írni, szekrényt, a
mibe semmit se lehet tenni, bútort, a mire nem lehet leülni. Hát kedves
barátom, én tudom, hogy ez Louis Quinze, szeczesszió és minden egyéb, de
ha én ilyet veszek, akkor úgy tünöm fel magamnak, mint a ki leráz a
nyakáról egy öreg asszonyt. Legjobban szeretnék megvenni neki egy
iparművészt tulajdon használatra, a ki csak az én házamat szolgálja ki,
úgyis a legolcsóbb, a mit meglehet venni, maga az ember. És hová tegyem
ezt a szegény Blankát? Megvennék neki egy egész szerkesztőséget, a
szerkesztőtől le, egészen a portásig, hogy minden verset kiadhasson, a
mit csak akar, de hátha inkább egy szinházat kíván? Ez a két nő nagy
bizonytalanságban hagy engem.

Elza. – Tudod mit, papa? Holnap kisétálsz velem, és én majd intézkedem,
te csak fizetsz. Ki fogom találni, hogy mivel szerzed nekik a legnagyobb
örömet.

Berzsenyi. – Látod, erre akartalak kérni. És most már felőlük nyugton
alszom. De te? Nem tudom, meg leszel-e elégedve azzal, a mit te neked
szántam. Nem beszélek róla, hadd maradjon meglepetés. Azaz mégis. Meg
kell mondanod, ha nem tetszik, mert már megvan. Nézd, a te krisztkindlid
itt van ebben a levélben.

Elza. – Mi van ebben a levélben?

Berzsenyi. – Egy ló van benne.

Elza. – Jaj, papa, igazán? Lovam lesz, versenylovam?

Berzsenyi. – És minő lovad! _Álomherczegnő_. Nevezve a jövő évi Oaks-ra.

Elza (nyakába ugrik apjának). – _Álomherczegnő_! A század kanczája!

Berzsenyi. – Gyermekem, ha nem akarsz elszomorítani, ne használj előttem
ilyen sikamlós, hogy ne mondjam pajkos kifejezéseket. Mondd, hogy a
század lova, ez elég.

Elza. – És a saját színeimben fogok futtatni?

Berzsenyi. – A saját színeidben és a saját álneved alatt.

Elza. – Ó, papa, ki nem mondhatom, milyen örömet szereztél nekem!

Berzsenyi. – Igazán?

Elza. – S ha még megvennéd _Baká_t is, hogy szegény _Álomherczegnő_ ne
unatkozzék egyedül…

Berzsenyi (nevetve). – Ejnye, te kis követelő! De nem bánom, megkapod,
ha kisegítesz ebből a kellemetlen karácsonyi ügyből.

Elza (megczirógatva atyját). – És Miklós? Ugy-e, a szegény Miklós is
talál valamit a karácsonyfán?

Berzsenyi. – Ha már a szegény Miklósnak karácsony este itt kell lennie!
De csitt, anyádnak a lépéseit hallom!… Valahogy el ne áruld magadat
előtte! Tudod, ő már abban a korban van, mikor az ember ujra azt hiszi,
hogy a Jézuska hozza az ajándékokat!



XVIII.  KÉM-SZOLGÁLAT.

– Elza egyedül van a kék szalonban s Gabriele D’Annunzio-nak _Tűz_ czímű
regényét olvassa. Néha leereszti a könyvet ölébe és elgondolkozik.
Egyszerre kinyílik az ajtó s megjelenik cousinje: Berzsenyi Zoltán. –

Zoltán. – Szervusz.

Elza. – Szervusz.

Zoltán. – Csak te vagy itt?

Elza. – Csak én.

Zoltán. – Hát a többiek?

Elza. – Mit tudom én? A mai világban már olyan rosszul neveljük a
szüleinket, hogy soha se jelentik be előre, hol fognak csatangolni.

Zoltán. – Együtt mentek el?

Elza. – Nem. A mama Blankával ment el valahová. Azt hiszem, kéregetni
mentek a szegényeknek.

Zoltán. – Mit kéregetnek ők a szegényeknek? Ha olyan sokat törődnek a
szegényekkel, mért nem adnak inkább nekik?

Elza. – Kérdezd meg őket. Különben, adni: flanczolás, kéregetni pedig:
chic. Ahhoz semmi se kell, csak pénz; ehhez keresztényi alázat is kell.
Szóval: a Metternichné így szokta s a mamának ez elég.

Zoltán. – És te mért nem mentél velök?

Elza. – Először, mert nincsen jó szívem, másodszor, mert olyan náthám
van, mint az Eiffel-torony. A többit elengeded.

Zoltán. – Azt hittem, a vőlegényedet lesed.

Elza. – Szó sincs róla. Az olyan vőlegényt, a ki soha se találja ki,
hogy a menyasszonya mikor van egyedül, az olyan vőlegényt nem érdemes
lesni, mi? Nincs igazam?

Zoltán. – Tán összekülönböztetek? S azért vagy olyan mérges?

Elza. – Összekülönböztünk? Mi? Dehogy! Szobaáristomot kapott a szegény
feje. A multkor elaludt a lábamnál heverve.

Zoltán. – Hát az öreg?

Elza. – A papa?

Zoltán. – Hát persze.

Elza. – Azt nem tudom, hol van. Egy jól nevelt leány nem fürkészi a
papája útjait. Mit akarsz vele? Pénz kellene?

Zoltán. – Micsoda eszed van neked!… Miből találtad ki?

Elza. – No csak úgy gondoltam. Nem igen van hozzád szerencsénk máskor.

Zoltán. – Te igen hálátlan vagy. Máskor, ha öreg asszonyokat akarsz
megtánczoltatni, fordulj tánczosokért a bölcsészek segítő-egyesületéhez.

Elza. – De nagyra vagy vele, hogy a multkor az Orfeum-kávéházból
bekukkantottál hozzánk is! Megjegyzem, hogy akkor is pénzért robotoltál.

Zoltán. – Hja barátom, ha ingyen akarok tánczolni, akkor nem a ti vén
dámáitokat lötyögtetem előre, hátra. Fuj, a vén automobilok! Mondd, hol
szedtétek össze ezt a sok kimustrált lóvasutat?

Elza. – Csak folytasd ezen a hangon! Csak mondd el a papának, hogy mit
tartasz azokról a csillagkeresztes hölgyekről, a kik úri házát koronkint
megtisztelik!

Zoltán. – Gondolod, hogy akkor nem ad pénzt?

Elza. – Szegény fiú, erről tegyél le. Nagyon sajnálom, de ki kell
ábrándulnod.

Zoltán. – Mi az ördög! Talán csak nem ütött be nálatok is »a pénzpiacz
kedvezőtlen helyzete«?! Remélem, az öreg nem hiába jár ki a pénzpiaczra?

Elza. – Nem, hanem borzasztó dühös rád. Ajánlom, egyhamar ne kerülj a
szeme elé.

Zoltán. – Aztán mért haragszik?

Elza. – Mert megint eljárt a szád.

Zoltán. – Nekem?

Elza. – Hja, édesem, a ki pénzt akar, az ne vicczelődjék. Én, látod,
méltányoltam a viczczet, de ő nem méltányolta.

Zoltán. – Miféle viczczet?

Elza. – Az uj bútorokról nem tudtad megállani, hogy ki ne jelentsd:
»Kazároknak Louis Quinze bútor! Tehénnek vitézkötés!« Mondtad vagy nem
mondtad?

Zoltán. – De, kérlek szépen…

Elza. – Nos, Blanka azon melegében elmondta neki. És most próbálj
beszélni vele!

Zoltán. – Tyű, kutyateremtette!

Elza. – Mondhatom, ezt elintézted.

Zoltán (egy kis szünet után, lesujtva). – Akkor hát szervusz!

Elza. – Azért ne menj mindjárt a Dunának. Várj csak. Hogy a papa tudni
se akar rólad, az bizonyos. De talán valahogyan nyélbe üthetjük a
dolgot. Mondd, mennyi kellene?

Zoltán. – Gyerekség: háromszáz forint.

Elza. – Nagyszerű! Teneked háromszáz forint gyerekség? S mi az ördögre
kellene neked háromszáz forint?

Zoltán. – Hát mire kell nekem a pénz? Párbaj-költségekre! Nekem egyébre
soha se kell pénz, nekem csak párbaj-költségekre kell. A pinczért, s a
többi, haza küldhetem a papához, mindenkit haza küldhetek, még a… izé…
mindenkit! De párbajköltségekért egy gentleman nem megy haza sírni.

Elza. – S teneked párbaj-költségekre mindjárt háromszáz forint kell?
Barátom, egy párbaj urasan számítva, hetven forintba kerül. Mondjunk
nyolczvanat.

Zoltán. – Kérlek, te ehhez nem értesz. Nálunk az nem úgy megy, mint
nálatok, katonáéknál. Egy egyetemi párbaj sokba kerül. Nálunk, kérlek, a
segédek három napig éjjel-nappal fiákereznek, de a mi a legtöbbe kerül,
az a kibékülési reggeli. Nem mondom, hogy ezt mindenkitől megkövetelik,
de én, a kit Van der Berzsenyinek szoktak nevezni, nem lehetek smuczig.

Elza. – Akkor jobban kellene vigyázni a bőrödre. És, ugyan, miért van
párbajod?

Zoltán. – A Klári miatt.

Elza. – Mi közöd neked a Klárihoz?

Zoltán. – Tudod, az egyetemen én vagyok a Klári-párt elnöke.

Elza. – Micsoda párt? Ilyen pártról még nem hallottam.

Zoltán. – Akkor el vagy maradva a világtól. Az egyetemen egy nagyon
nevezetes Klári-párt van, a mely sokkal hatalmasabb ugyan, mint a
Zsazsa-párt, de a Zsazsa-párt is erős. A Tezsa-párt az nem számít, de a
Zsazsa-párt nagyon erős. És most jön ez a fene angol-párt.

Elza. – Olyan párt is van?

Zoltán. – Látod, ezt én se értem. Mit akarnak azzal az angol
primadonnával? Nem mondom, hogy nem formás az öreg, hiszen ha arról van
szó… de neked ezt úgy se illik érteni…

Elza. – Csak folytasd; én nem vagyok prüd.

Zoltán. – Elég az hozzá, hogy a Klári-párt meg a többiek között most
roppant éles a villongás; különben talán hallottad, hogy az egész város
fel van fordulva.

Elza. – Nem hallottam. De hogy jössz te a Klárihoz?

Zoltán. – Tulajdonképpen igazad van. Én nem kapok a mosolyaiból egy
zsákravalót, mint az ujságírók. De már első éves koromban Klári-párti
voltam s most nem változtathatom meg az elveimet.

Elza. – Hogy a primadonnák háborúznak, azt értem. Egyed-uralkodó
primadonnának lenni voltaképpen a legmagasabb állami hivatal a mai
világban. Érdemes érte egy pár mosolyt mozgósítani. És átkozott kevés
ideig tart; a második siker után már mindenkit csak »a kövér öreg
asszony«-nak neveznek. De ha a primadonnák megfojtják egymást egy kanál
vízben, nem mindegy az nektek? Mit tüzeltek miattok ilyen rémségesen
ebben a pénzszűk világban?

Zoltán. – Éppen azért. Nincsen pénzünk és szórakozni csak kell
valamivel!

Elza. – Aztán, hogy keletkezett a párbajod?

Zoltán. – Mint a többi. Mondom, hogy az egyetemen a hangulat már hetek
óta rendkívül feszült. Mi elneveztük a Zsazsa-pártot Paprika
Janka-pártnak, ők meg elneveztek bennünket Népkonyha-pártnak, mert ránk
fogták, hogy a Klári népkonyha-jegyeket osztogatott szét köztünk. És
most egyszerre ránk szakad az angol párt is; képzelheted, az egyetem
három napja olyan, mint egy zsinagóga. Hát tegnap szembe jön velem a
Hirsényi Nándi és azzal köszönt, hogy: »Éljen Haltay Mariska!« »Menjen
vissza az Orfeumba!« – felelek én, hogy megvédelmezzem pártom és a
szinpadi erkölcs álláspontját. »Te beszélsz Orfeumról!« – gúnyolódik ő.
»Én hát – vágok vissza én – én még nem szolgáltam Orfeumban.« Erre ő azt
mondja, hogy ne pötyögjek, s mikor vissza felelek, oda vágja nekem,
hogy: »Pity, pity, Flórián!« Erre persze provokálnom kellett.

Elza. – Hát ez nagyon szomorú történet, mert nekem nincsen háromszáz
forintom.

Zoltán. – Mennyi van, az a kérdés?

Elza. – Úgy harmincz körül.

Zoltán. – Mindössze harmincz forintod van és lovagtörténeteket
beszéltetsz velem?

Elza. – Igen, de megszerezhetem neked a háromszázat is, egy föltétel
alatt.

Zoltán. – Előre el van fogadva.

Elza. – Hohó, ne siess, mert nem olyan egyszerű a dolog. Elképzelheted,
ha ilyen zord viszonyok között háromszáz forintot szerzek neked, meg
fogom fizettetni magamnak ezt a vastag szívességet.

Zoltán. – Csak rajta!

Elza. – Legelőször is felelj nekem, de egészen őszintén, kivel vagy
kikkel van neked viszonyod?

Zoltán. – De kérlek, hogy érted ezt?

Elza. – Úgy. A jó értelemben.

Zoltán. – Már engedj meg…

Elza. – Semmi kibuvó. Teljes őszinteség. Van valami kis szinésznő, egy
kis kardalosnő vagy mi, a ki meghallgatja a sóhajaidat?

Zoltán. – Mit képzelsz? Szinésznő? Kardalosnő? Nem vagyok én se főpap,
se gróf, se bankigazgató! Ma már csak ezek engedhetnek meg maguknak
efféle luxust. Talán az apám. Az meglehet. De én!… Hiszen én még a
Hőkömszinházbeli igényeknek se tudnék megfelelni.

Elza. – Nem vagy legalább járatos… hogy is mondjam?… tudod, olyan
magasabb horizontalekörökben? De magasabb rendűt értek, négy csillagost;
V. S. O. P.-ést?…

Zoltán. – Járatos? Na, a mi ezt illeti, szeretném én látni azt a helyet,
a hová én nem vagyok járatos!

Elza. – Nekem pedig csak ez kell. Arról van szó, hogy szeretném, ha
elcsalnád a Miklóst valahová, tudod…

Zoltán. – Szeretnéd, ha elcsalnám a vőlegényedet valahová…?!

Elza. – Igen, s aztán elmondanád nekem, hogyan viselte magát.

Zoltán (önérzetesen). – Szóval: kémnek akarsz felhasználni?

Elza (ridegen). – Ez a meztelen igazság.

Zoltán (egy hanggal lejebb.) – Nagyon visszaélsz a szorultságommal.
(Némi habozás után.) Minden irántad való jóakaratom mellett sem lehet…

Elza. – Azonnal el fogom csitítani a lelkiismeretedet. Az a reménységem,
hogy ezzel neki is szolgálatot teszel.

Zoltán. – Hogy-hogy?

Elza. – Nagyon örülnék, ha rosszat jelenthetnél róla.

Zoltán. – Csak nem akarsz szakítani vele?

Elza. – Nem. De azt hiszem, ha rosszat tudnék róla, akkor jobban
szeretném, mint így. Látod, ez az ember egy idő óta sehogy se tetszik
nekem. Azt hiszem, soha se csal meg. Pedig, ha arra gondolok, hogy talán
máris vigyáz magára… fuj, akkor úgy rémlik, hogy már egy cseppet se
szeretem. Ha azért vigyáz, mert reszket a gondolattól, hogy hátha
elszalasztja a kövér falatot!… Ha csakugyan ilyen volna, azonnal
meggyűlölném, mert az ilyen ember nekem nem imponál. Nekem olyan ember
imponál, a ki szembe száll minden veszélylyel, nyakon csíp minden
fehérnépet, s úgy bánik a nőkkel, mint a mosogató rongygyal.

Zoltán. – Te furcsa lány vagy, Elza. De azért mégse hiszem el, a mit
mondasz. Ma így beszélsz, holnap meg amúgy.

Elza (egy kicsit elgondolkozva). – Nem. De meglehet, hogy két különböző
lélek lakik bennem. Néha rettenetesnek tűnik fel előttem az a gondolat,
hogy egy szabad ember, ha nő is, egy egész hosszú életet, egész életét
egy másik embernek szentelje, annak az eszköze, bútora, tárgya legyen, s
ezt lássa élete czéljának. Tudod, nagy bennem a szabadság szeretete. Ez
annak lehet a következése, hogy ősanyáinknak, a szegény keleti
rabszolgáknak, mindenben volt része, csak éppen a szabadságban nem.
Megvolt mindenök, de gyémántjaikat csak otthon viselhették; az utczára
már csak titokban kandikálhattak ki. Én, barátocskám, imádom a szabad
levegőt, mindenekfelett imádom. S ha erre gondolok, néha kételkedni
kezdek, vajjon igazán szeretem-e Miklóst? Mindegy. Az bizonyos, ha egy
kis rosszat jelenthetsz róla, jobban fogom szeretni.

Zoltán. – Szóval, csak emberbaráti cselekedetről van szó, ha rossz útra
viszem a vőlegényedet, s az eredményről jelentést teszek?

Elza. – Szóról-szóra.

Zoltán. – Nem értem, de ha neked szívességet teszek vele, miért ne?
Végre is, te közelebb állasz hozzám, mint ő.

Elza. – E szerint megegyezel?

Zoltán. – Félig már rendben volnánk.

Elza. – Egy óra mulva egészen rendben leszünk. A lakásodra küldöm,
helyes?

Zoltán. – Köszönöm. De megyek, mert a segédeim várnak.

Elza. – Szervusz.

Zoltán. – Szervusz.

Elza (utána kiált). – Igaz, te, ha túléled ezt a párbajt, gondolj rám, s
ha a könyvkereskedésben valami nagyon pikáns regényt látsz, vedd meg
nekem.

Zoltán. – Az igazat megvallva, a könyvkereskedésekben nem igen vagyok
járatos. De pikáns levelezőlapjaim, azok vannak.

Elza. – Az nem kell, köszönöm. Tehát egy óra mulva.

Zoltán. – Köszönöm. Szervusz.

Elza. – Szervusz.



XIX.  BERZSENYIÉKET MEGSZÁMLÁLJÁK.

– Délelőtt tiz óra. Szín: a sötét udvari ebédlő. Berzsenyiné, teljes
toalettelenségben, egyedül. A frizirnőt várja. Éppen megreggelizett s a
_Pester Lloyd_ot olvassa. –

Berzsenyiné (magában). – Hiába, a regények mégis csak szebbek voltak
akkor, mikor az Ádolf Silberstein írta a Lloydot!… Mi az?

Katicza (a szobaleány, jön). – Kérem szépen, méltóságos asszony, egy
ember van odakünn, a ki minden áron be akar jönni. Igazán nem tudom,
hogy mit csináljak vele.

Berzsenyiné. – Miféle ember?

Katicza. – Azt mondja, hogy ő a népszámlálási biztos.

Berzsenyiné. – Mondja meg neki, hogy a méltóságos udvari tanácsos úr
nincsen itthon és hogy jöjjön máskor.

Katicza. – Már mondtam, de azt felelte, hogy akkor a méltóságos
asszonynyal kell beszélnie.

Berzsenyiné. – Én most nem fogadok.

Katicza. – Azt is mondtam, de az ember nem akar tágítani. Hogy ő nem
mulatságból jött, hanem hivatalból. Aszondja, hogy ő kiragasztotta a
vörös czédulát, bejelentette, hogy ma jön, és hogy ilyenkor valakinek
itthon kell lennie. Igy rendeli a törvény.

Berzsenyiné. – A törvény ilyen bolondokat nem rendel. Hol vannak a
leányaim?

Katicza. – Elmentek korcsolyázni.

Berzsenyiné. – Akkor küldje el az embert a méltóságos urhoz a
comptoirba.

Katicza. – A méltóságos úr aligha lesz ott, mert onnan is keresték.
Különben is a népszámláló ide, a lakásba akar jönni.

Berzsenyiné. – Micsoda szemtelenség! Nem akar mindjárt a fürdőszobámba
is bejönni?

Katicza. – Nem tetszik elhinni, de még a szobákat is meg akarja nézni.

Berzsenyiné. – No hát ez hallatlan. Az én házamban!

Katicza. – Kérem szépen, én tőlem olyanokat kérdezett, hogy ha nem a
törvény embere, bizony isten képen teremtem. Aszondja, hogy neki mindent
ki kell vallani, és még dicsekszik vele, hogy milyen furcsákat szokott
beszélni a partájokkal.

Berzsenyiné (magában). – Ha az ember regényben olvasná az ilyeneket, nem
hinné el. (Katiczához.) Rólunk is kérdezett talán?

Katicza. – Ne tessék haragudni, de azt kérdezte, hogy a méltóságos
asszony hányadik felesége a méltóságos urnak.

Berzsenyiné. – Hallatlan, hallatlan!… Bocsássa be azt az embert. Várjon,
előbb adja ide a fülbevalómat. Igen ott van. Ugy, most bejöhet. (Katicza
el; majd ujra megjelenik a népszámlálóval.) Katicza, maga maradjon itt.
(A népszámlálóhoz.) Meg fogom tudni, hogy mért kivánt engem zaklatni, és
hogy milyen czélból engedett meg magának különböző tréfákat az én
cselédeimmel?

A népszámláló. – Bocsánatot kérek, méltóságos asszony, én Doboz Elek
fővárosi tanító vagyok…

Berzsenyiné. – Mindjárt gondoltam. Olvastam önökről az ujságban.
Figyelmeztetem azonban, hogy itt nincsenek gyermekek, és hogyha
volnának, akkor sem engedném őket megverni.

A népszámláló (torkát megköszörülve) – … és mint népszámlálási biztos
voltam bátor jelentkezni.

Berzsenyiné. – Én nem vagyok nép, és engem ne tessék megszámlálni. Ha a
népet akarja megszámlálni, menjen ki a konyhába, de ne háborítsa az én
délelőtti nyugalmamat. A konyhában is illedelmes viseletet kérek; azt,
hogy valaki a cselédeimmel hanczurozzék, nem engedhetem meg s ezt
semmiféle törvény nem irja elő.

A népszámláló (sértődötten). – Engedelmet kérek, de a törvény nem ismer
különbséget, s nekünk kivétel nélkül mindenkit meg kell számlálnunk…

Berzsenyiné. – De önnek csak a számlálás a kötelessége, s ha önnek
mondják, hogy odabenn egy hölgy fésülködik, ez éppen elég. Felír egy
hölgyet és punktum. De ön úgy látom, azt fürkészi, hogy nincs-e itten
más valaki is? Ezt én kikérem magamnak.

A népszámláló. – Bocsánat, méltóságos asszony, de nem erről van szó. A
méltóságos úr kitöltötte a számlálólapokat, s én most az ellenőrzés
végett jöttem.

Berzsenyiné. – Az én férjem személyesen töltötte ki a számláló lapokat?

A népszámláló. – Igen.

Berzsenyiné. – Akkor nincs szükség semmi ellenőrzésre, mert az én férjem
nem mond be hamis adatokat.

A népszámláló. – Ezt senki se gondolja. De a számláló-lapok hibásan
vannak kitöltve, s nekem az adatokat helyesbítenem kell.

Berzsenyiné. – Honnan veszi ön azt, hogy az én férjem hibásan mondta be
az adatokat? Az én férjem mindenesetre tudja, hogy hányan vagyunk, és ha
ön jobban tudja, akkor mért kérdezősködik? Írjon be annyi embert, a
mennyit akar és hagyjon engem békében. Az én férjem pontosan fizeti az
adót, és annyi ember után fog fizetni, a mennyit be fognak írni. Ezért
nem való egy hölgyet öltözködés közben zavarni.

A népszámláló. – Nagyon sajnálom, méltóságos asszony, hogy alkalmatlan
időben jöttem, de nem mulasztottam el a bejelentést, s mivel csak néhány
kérdésről van szó, talán lesz kegyes kihallgatni.

Berzsenyiné. – Ha valamit meg akar tudni, mindenesetre inkább tőlem,
magamtól kérdezze, mint a cselédeimtől, a kiknek a kérdezősködésekre nem
szabad felelniök.

A népszámláló. – Első kérdésem a vezeték- és keresztnévre vonatkozik. A
méltóságos úr azt írta ide: »Lovag békásmegyeri Berzsenyi Jacques, pápai
szent birodalmi nemes, udvari tanácsos, a Lipót-rend k. keresztese,
venezuelai főkonzul.« Ez a beírás téves.

Berzsenyiné. – Már hogy volna téves? Remélem, nem akarja azt mondani,
hogy az én férjem svindler, a ki másnak adja ki magát?

A népszámláló. – Nem, hanem ebbe a rovatba csak a vezeték- és keresztnév
írandó be, s az utóbbi az állam hívatalos nyelvén. »Jacques«, ez nincs
magyarul, »Jacques« magyarul, ha nem csalódom, Jakab. Engedelmével
törülni fogom tehát a beírást, s helyébe szabatosan írom a nevet:
»Berzsenyi Jakab.«

Berzsenyiné. – Jakab! Berzsenyi Jakab! Mért nem mindjárt: »az Iczig
zsidó«?! Figyelmeztetem önt, hogy ha ön froczlirozni akar védtelen
hölgyeket, az én férjem meg fogja találni a módját, hogy önt főnökei
illendő viseletre tanítsák. Az én férjem nem Jakab, s nem tűröm, hogy ön
az én házamban élczelődjék.

A népszámláló (boszúsan). – Én csak kötelességemet teljesítem.
Hasonlóképpen a méltóságos asszony nevének a rovatába ez van beírva:
»Berzsenyi Elise, született szendrői Hirsch.« Ez nem helyes. Ide
egyszerűen azt kell írni: »Berzsenyi Jakabné.«

Berzsenyiné. – Berzsenyi Jakabné! No hallja, ez már mégis szemtelenség!
Persze, el kellett volna hivatnom az én ügyvédemet. De ez a leány
tanuskodni fog, hogy mulatni akart a mi számlánkra, s biztosítom, hogy
nem fogom elmulasztani önt bepanaszolni.

A népszámláló (ridegen). – A panaszt ebben az esetben felettes tanügyi
hatóságomnál kell beadni. Addig is, megengedi a méltóságos asszony,
folytatom.

Berzsenyiné. – Csak tessék. Kiváncsi vagyok, hogyan fogja elnevezni a
leányaimat.

A népszámláló. – Valóban az egyik kisasszony neve tévesen van beírva:
»Berzsenyi Elza.« Ezt így fogom helyesbíteni: »Berzsenyi Erzsébet.«

Berzsenyiné. – Berzsenyi Erzsébet! Nem rossz. Hallod, Katicza? Berzsenyi
Erzsébet! Jegyezd meg magadnak, mert erről még tanuságot kell tenned.
Berzsenyi Erzsébet! Hallatlan! (Idegesen kaczag).

A népszámláló. – A másik kisasszony neve helyesen van! »Berzsenyi
Blanka.« Ez korrekt.

Berzsenyiné (gúnyosan). – Már hogy volna korrekt! Korrekt így volna:
»Berzsenyi Fehérnye!« Vagy: Berzsenyi Sára, Zsuzsa, Mari, Erzsók néni!
Hahaha! Azt mondja, hogy Blanka helyesen van! Hallod, Katicza?!

A népszámláló. – Ellenben a foglalkozás-rovat kitöltése csaknem
mindenütt hibás. A méltóságos ur e rovatot így töltötte ki:
»nagybirtokos.« Úgy értesülök, hogy a méltóságos ur egyszersmind
gabonakereskedő, legalább nem hagyott fel teljesen az üzlettel, mert
részese a Beer-czégnek…

Berzsenyiné. – Gabonakereskedő! Írja, hogy: speczeráj, lámpagyujtogató,
szivarvég kereskedő! Írjon akármit. Mindegy.

A népszámláló. – A méltóságos asszony rovatába pedig ez van írva:
»Nagybirtokosnő.« Ez nem korrekt. Ide azt kell írni: »Háztartásbeli nő.«

Berzsenyiné. – Háztartásbeli nő! Hah!… (Dühében hamarjában nem talál
szavakat.)

A népszámláló. – Vagy van talán a méltóságos asszonynak valami kereső
foglalkozása? A postánál, távirdánál, telefonnál, iskolánál,
gyermekkertben, színháznál? Nincs?

Berzsenyiné (tehetetlen dühvel néz maga elé). – Van-e valami kereső
foglalkozásom? Jellemtelenség alávalóság, piszkosság!

A népszámláló. – Kérem, ne tessék engem sértegetni, én csak a köteles
kérdéseket intézem a méltóságos asszonyhoz. Ha a méltóságos asszonynak
nincs kereső foglalkozása, ki tartja el a méltóságos asszonyt?

Berzsenyiné (felcsattanva). – Hallja, ez már mégis sok!… (Köhögési roham
fogja el s fuldokolni kezd).

A népszámláló (miután megvárta a roham végét). – Ha a méltóságos
asszonyt a férje tartja el, akkor a méltóságos asszony csak
háztartásbeli nő.

Berzsenyiné (fölemeli szemét az égre és zsebkendőjét a szája elé tartja,
hogy a lelke valahogy kine szakadjon).

A népszámláló. – Nem helyes a kisasszonyok beírása sem. Az egyiknél az
van beírva, hogy: »nagybirtokos leánya«, a másiknál, hogy:
»versenyistállótulajdonosnő.« Mi ez?

Berzsenyiné (int Katiczának, hogy feleljen ő).

Katicza. – Elza kisasszonynak igenis versenyistállója van.

A népszámláló. – S a kisasszony abból el, a mit a lovak díjakban
nyernek?

Katicza. – Dehogy!

A népszámláló. – Tehát eltartja valaki, ugy-e?

Berzsenyiné (karjait emeli az égre).

A népszámláló (zavartalanul). – Ki tartja el? A méltóságos úr, ugy-e?
Akkor hát azt kell ideírni: »Leány.« A másik kisasszony dettó »leány.«
Ennél a családi állapot helyesen van feltüntetve: »hajadon.« De a
másiknál a családi állapot beírása is téves. »Menyasszony.« Mi ez?

Katicza. – Maga nem tudja, hogy mi az, ha valaki menyasszony?

A népszámláló. – Nekünk semmi közünk hozzá, hogy valaki menyasszony-e,
vagy nem menyasszony, Valaki lehet menyasszony és már négyszeresen
özvegy. A kérdés az, hogy Berzsenyi Erzsébet hajadon-e vagy már nem
hajadon?

Berzsenyiné. – Hallja!… ember… ne izéljen!… ne izéljen!…

A népszámláló (szenvtelenül:) – Jó, mondjuk hát, hogy: »hajadon.«

Berzsenyiné (levegő után kapkod).

A népszámláló. – Azt hiszem, hiba csúszott be a házassági vagy a
születési évek rovatába is. A házasság éve: 1879, hónapja: márczius. Ez
megfelelne a kisasszonyok életkorának, az egyiknek a születési éve:
1880, a másiké: 1882. De vajjon nem téves-e a méltóságos asszony
születési éve: 1864? A méltóságos asszony tizenöt éves korában ment
volna férjhez s tizenhat éves korában már fogant volna? Ez annál
csodálatosabb, mert a méltóságos úr már elmult hatvan éves. Itt van
születési éve: 1840.

Berzsenyiné. – Ember! Távozzék! Távozzék! (Köhögés). És nekem végig kell
hallgatnom ezt a sok infámiát! De hát nincs ebben az országban
rendőrség?! (Ujabb köhögési roham).

Katicza. – A méltóságos asszony igen fiatalon ment férjhez; különben
láthatja, ha szeme van.

A népszámláló. – Ne nyelveljen! Talán maga volt a bábája?

Katicza. – Ejnye be finom ember, lelkem!… Ha kérdi, hát felelek, mert a
méltóságos asszony úgy parancsolta. A magam jószántából bizony nem
állanék szóba az úrral.

A népszámláló. – Nem magát kérdeztem. Majd magára is rákerül a sor. Mi
van még? Igen… vallásnak a római katolikus van feltüntetve. Kérhetném
ugyan az okmányokat, de hagyjuk; a méltóságos asszony, látom, nagyon
ideges. Még csak egyet. Nincs senkinek valami testi fogyatkozása? Ezt a
leggyakrabban el szokták hallgatni.

Berzsenyiné (fuldokolva köhög).

Katicza. – Nincs senkinek.

A népszámláló. – A kisasszonyoknak sem? (Berzsenyiné elájul.)

Katicza. – Hogy a mennykőbe volna!

A népszámláló (Berzsenyinére tekintve). – Mért nem ad neki egy pohár
vizet?

Katicza. – Majd jobban lesz, ha magát elhordja a szélvész.

A népszámláló. – Mondom, hogy ne nyelveskedjék. Inkább arra feleljen, a
mit kérdek. Itt a maga lapján is hiba van.

Katicza. – Van ám a… majd megmondom hol!…

A népszámláló. – Hajadon?

Katicza. – Hallja, lelkem, ne sokat idétlenkedjék már, mert én nem
nézem, hogy törvény-e, vagy nem törvény…

A népszámláló. – Feleljen. Születési éve?

Katicza. – Tudom is én. A tavaszszal multam huszonkettő. Számítsa ki.

A népszámláló. – 1878. Egyez. Vallása?

Katicza. – Görög.

A népszámláló. – Egyesült vagy nem egyesült?

Katicza (türelmét vesztve). – Egyesült a fészkes fene!

A népszámláló. – Azt kérdem, hogy szakállas papja van-e, vagy borotvált
képű?

Katicza. – A pokol nézi a szakállát! De azt mondom magának, hogy most
már elég, mert látom, hogy megjött a méltóságos úr huszárja, s
mondhatom, hogy a nagyméltóságú fő-főkúria se veszi le magáról…

Berzsenyiné (a ki időközben magához tért). – Katicza, az
Eau-de-Cologne-omat!…

Katicza. – Igenis, csak hadd tuszkoljam ki ezt az urat. (A népszámláló
el.) Tessék itt van.

Berzsenyiné (még aléltan). – Elment?

Katicza. – El.

Berzsenyiné. – Szaladjon hamar utána, fiam, és kérdezze meg tőle, hogy
ki találta ki ezt a népszámlálási törvényt? Tudja meg, fiam, hogy ki
volt a törvénycsináló; meg akarok ismerkedni vele!



XX.  BERZSENYI LAPOT ALAPÍT.

– Délután két óra. A nagy ebédlő. Berzsenyi és Elza kaszinót játszanak.
–

Berzsenyi. – Nekem úgy látszik, te csalsz. Tizenkettővel vitted a
tizenhármat.

Elza. – Tessék, és igazad van! Lásd, papuskám, én néha úgy jövök elő
magamnak, mint a némajátékban a Bertram, a Róbert és Bertramtól, a ki
mikor már Hochstapler és bankot alapít, kilopja a vendégeinek a
zsebkendőjét. Nekem, ha kártyázom, muszáj egy kicsit csalni; c’est plus
fort que moi. Ugy látszik, a mi őseink is rablólovagok voltak, mert ez
már a véremben van.

Berzsenyi. – Akkor az egész nem gilt.

Elza. – Papuskám, ne légy smuczián. Hölgyekkel nem így szokás játszani.

Komornyik (bejön s tálczán egy névjegyet hoz. Óriási legény; hosszú,
mint egy meszelő, s komoly, mint egy államférfiú.)

Berzsenyi. – Mi az, Artur? Valaki keres, Artur? (Kegyesen.) Jól van,
Artur. (Fölteszi binokliját és megnézi a névjegyet, melyen ez áll: Dr.
Vrillényi Andor, országgyülési képviselő, a »Budapesti Kürt«
vezérkormányzója, a Centaur-patkógyár-részvénytársaság felügyelő
bizottságának alelnöke stb.) Jól van, Artur. Vezesse be a doktor urat a
nagy szalonba és mondja meg neki, hogy pár percznyi türelmet kérek, mert
igen el vagyok foglalva. (Kegyesen.) Menjen, Artur.

Elza. – Dolgod van?

Berzsenyi. – Nem olyan sürgős. Csak hadd várjon az egyházi tanuló.
(Kegyesen pillant a távozó komornyik után). Mondd, mit szólsz te ehhez
az Arturhoz?

Elza. – Nagyon tekintélyes. De azt hiszem, egy kicsit lenéz minket.

Berzsenyi. – Szó sincs róla. Nagyon jóakaratú cseléd. De öleb kora óta
mindig herczegi házaknál szolgált, ez a higgadtság tehát természetes.

Elza. – Talán ölbevaló gyereket akartál mondani?

Berzsenyi. – Az mindegy, nem vagyok én tanár. Elég az hozzá, ez az Artur
tetszik nekem, mert nincs benne semmi cselédgőg. Nem bánom, játszom
veled még két pártit, ha akarod: tiz forintba.

Elza. – S azalatt a gentleman, a kit te egyházi tanulónak mondasz,
várakozni fog?

Berzsenyi. – Miért ne várakoznék? A ki pénzt akar, az ne várakoznék? A
ki pénzt akar, az várakozzék. Azt hiszed, bánom, ha nem várakozik? Igaz,
erről meg akartalak kérdezni. Mit szólsz hozzá, ha lapot alapítok?

Elza. – S aztán minek neked a lap, papuskám?

Berzsenyi. – Két czikket akarok íratni, egyet az amerikai zsokékról és
egyet a főrendiházról. Fel kell világosítani a népet, hogy amerikai
zsokét hozatni nem pazarlás, hanem befektetés, és azt is meg akarom
írni, hogy a főrendiház korhadt intézmény, a melyet föl kell frissiteni.

Elza. – Értem. De ehhez nem kell az, hogy magadnak legyen ujságod.
Megíratod valahol, punktum.

Berzsenyi. – Az eszmének több súlya van, ha én magam finanszirozom. Nem
értem különben, hogy mért ellenzed az ügyet?

Elza. – Hát én nem értek a dologhoz, papa, de mindig azt olvastam az
ujságban, hogy egy ujság sokkal többe kerül, mint egy tánczosnő, és
aztán egy tánczosnő nem okoz annyi bosszuságot.

Berzsenyi. – Ha egy idegen hallaná, hogy milyen csiklandós tónusban
beszélsz velem, azt gondolhatná, hogy ajánlatosnak tartod, ha egy
tánczosnőt veszek magamnak. Azután nem gondolsz egy ujság sok előnyeire.

Elza. – Annyi bizonyos, hogy Blankának nagyon jó volna egy ujság a
háznál. Tele írhatná, ha akarja. És ezért tárgyalsz ezzel a
Vrillényivel?

Berzsenyi. – Nem dobhatom ki az ügyletből, mert ő hozta az eszmét.

Elza. – Annyit tudok róla, mert olvastam, hogy már vagy tiz ujságot
megbuktatott, és nem képzeled, mennyi millió fúlt bele azokba a
vállalatokba, a melyeket agyon kormányzott. De neked imponál, mert
nagyképü, és ugy beszél, mintha kanállal ette volna a bölcseséget.

Berzsenyi. – Nekem imponál? Egy beképzelt szamárpofa! Szegény boldogult
nagyatyád azt mondta az ilyen emberekre, hogy: egy egyszerü ótvaros. De
mit akarsz? A kalocsai érsek nem fog nekem ujságot csinálni. Ehhez
kitanult ujságíró kell, a ki elolvassa az angol könyveket és
vezérczikket írjon belőlük.

Elza. – Az ilyen vezérczikket nem olvassa el senki. Vagy te tán
elolvasod az efféle unalmas ostobaságokat?

Berzsenyi. – Ahhoz te nem értesz. A vezérczikk annál jobb, minél
unalmasabb. Kell, hogy politikai súly legyen benne, és ez unalmas. És
ezen a téren Vrillényi már a legránézettebb egyének közé tartozik.
Államférfiúnak még nem lehet mondani, de már egyike a jelesebb
államfiúknak.

Elza. – Én inkább csikókat vennék ezen a pénzen.

Berzsenyi. – Látod, én mindenre gondoltam. A lóversenyekről a tip-eket
te fogod írni, s milyen nagy örömet szerzünk kedves mamádnak, ha a
bálját széltében-hosszában kiírjuk az ujságba, még a tánczosokat is.

Elza. – Szóval ez fait accompli?

Berzsenyi. – Miattam mondjuk, hogy úgy van. De óhajtottam megismerni
nézeteidet és meg akartalak nyugtatni, hogy az egészbe nem teszek többet
százezer forintnál. Ha sikerül, jó, s ha nem sikerül, remélem, hogy
illetékes helyen ezt az érdemet nem fogják nekem elfelejteni.

Elza. – Akkor hát helyet csinálok ennek az urnak. Pá, papuskám.

Berzsenyi. – E szerint te helyeslesz engem?

Elza. – Mindenesetre. Ki tudja, mire lesz jó? Ha az ember ezt vagy azt
akarja, egy ujság mindig jó szolgálatot tehet.

Berzsenyi. – No látod!

(Megcsókolják egymást. Elza el. Berzsenyi csönget s parancsot ad, hogy
vezessék be a doktor urat. A doktor úr – köpczös, tömzsi, kissé kopasz s
nagyon vörös emberke – megjelenik).

Berzsenyi. – Nem fogja rossz néven venni, de rendkívül fontos
intézkedéseket kellett tennem. Tessék helyet foglalni. Már éppen írni
akartam, hogy legyen szerencsém, de ez a gyászeset…

Vrillényi (ijedten, nagy részvéttel). – Ó…!!…

Berzsenyi. – Igen, atyai jóbarátom, a boldogult szerb király halála
végtelenül lesujtott. Alig hogy elvesztettük ő felségét, az angol
királynőt, ez az ujabb csapás!… Ilyen fiatalon! Milyen jókedvü volt még
a nyáron is, Karlsbadban!…

Vrillényi (búsan). – Fájdalom, mindnyájan halandók vagyunk!…

Berzsenyi (erőt vesz megindulásán). – De térjünk át ügyünkre. Tehát
megfontoltam, alaposan, tüzetesen megvizsgáltam az ügyet, és arra az
eredményre jutottam, hogy a mennyiben egy-két kisebb jelentőségü
óhajtásomra nézve a kellő előzékenységgel találkozom, nem lesz nehéz
megegyeznünk.

Vrillényi. – Biztosíthatom, hogy a legmesszebb menő előzékenységgel
igyekszem…

Berzsenyi. – Tehát, hogy mindenekelőtt az anyagi ügyekkel végezzünk,
abban állapodtunk meg, ugy-e, hogy mind a ketten száz-százezer forintot
helyezünk az ügyletbe?

Vrillényi (ijedten). – Bocsánat, ez félreértés! Én anyagiakkal nem
működhetem közre, mert hisz vagyonom alig haladja meg a szóban forgó
összeget s a netaláni, bár nem valószinü, balsiker esetén… De hiszen,
kérem, talán nem becsülöm túl képességeim és munkám értékét, ha azt
állítom, hogy a szellemi tőke, melyet az ügyletbe fektetek, bőven
megfelel a kérdéses összegnek.

Berzsenyi. – Hm. Nem mondom, nem mondom… De, végre is…

Vrillényi. – Azonkívül nincs is szükség százezer forintnál magasabb
összegre. A »Budapesti Kürt«-nek megvannak a maga előfizetői, a maga
hirdetései, a maga jövedelmei, s ha a »Budapesti Kürt« átváltozik
»Haladás«-sá és mint uj lap, uj lobogóval és uj vezérrel folytatja
harczát a szabadelvüség érdekében, mindezt nem veszíti el. Szóval a
tranzakcziónak százezer forintnál többe nem szabad kerülnie. Viszont,
hogy teljes rekompenzácziót nyujtsak a befektetésért, kijelentem, hogy
tekintet nélkül sok évi munkásságomra s időközben megszerzett
tulajdonjogomra, a haszonból, szerkesztői fizetésemen kívül, csak
méltányos perczentuáczióra tartok igényt, egyébre nem, azaz: a
tulajdonjogot e százezer forintnyi befektetésért teljesen átengedem.

Berzsenyi. – Hm. Ez változtat a dolgon, mert, a mint már a multkor
említettem, az eszméért úgy sem lelkesedem. Tudja, kérem, az ujság a
számok emberének éppen nem szimpatikus. Mondhatnám, olyan sok dolog van
az ujságban, a mi nem igaz, hogy az embernek elmegy a kedve bele is
nézni egy ujságba. A napokban például egy ujságban azt olvastam, hogy az
én lovam, _Agesilaus_ köhög…

Vrillényi. – Bocsánatot kérek…

Berzsenyi. – Mindjárt. Ezért nem teszek önnek szemrehányást, de kívánom,
hogy az én álláspontomat ön megismerje. Ez pedig az, hogy ha én az ön
által említett alapon is belemegyek az ügybe, egyszersmind hangsulyozom,
hogy a kizárólagos rendelkezést merőn kívánom értelmezni, s kikötöm,
hogy ezentul csakis azon igaz dolgok kerüljenek bele az ujságba, a
melyeket én helybenhagyok, így például, hogy a főrendiház korhadt
intézmény, mely tetterős reformokra szorul, önzetlen, de egyszersmind
agilis férfiakra, kik készek tevékenyen és hathatósan gyámolítani a
magas klérust és a született főrendeket.

Vrillényi. – Ez magától értetődik.

Berzsenyi. – Örvendek, hogy e tárgyban egy véleményen vagyunk. De van
még egy pont, mely engem bizonyos aggodalmakkal tölt el. Ön oly mereven
hangsulyozta a szabadelvűséget, a mely merevség nekem őszintén nem
tetszik.

Vrillényi. – Kérem…

Berzsenyi. – Hagyjon kibeszélni, doktor úr. Bizonyára én barátja vagyok
a szabadelvüségnek, sőt nem idegenkedem a demokratikus elvektől sem,
mert az egyenlőség barátja vagyok, a ki én és egy gróf közt nem látok
semmi különbséget. De fel kell világosítani a népet, hogy nyugalmát
csakis a szentesített intézményekhez való ragaszkodás és a vallásos
érzések adhatják vissza, mint ön ezt, nem kétlem, czéltudatos
tapintattal fogja kifejteni.

Vrillényi (a szemüvegét igazgatva). – Természetesen, természetesen,
ebben tökéletesen egyetértünk. A baj csak az, hogy a »Budapesti Kürt«
oly hévvel, megvallom, koronkint némi túlzással, egyszóval oly
intranzigens módon képviselte a szabadelvüség ügyét, hogy attól tartok,
olvasói, legalább kezdetben, e hangot félreérthetnék. Belátom azonban,
hogy fokozatosan lecsillapodva, meg lehet találni a kellő mérséklet
hangját, de ehhez bizonyos átmenet szükséges…

Berzsenyi. – Semmi se oly kerülendő, mint a túlzás, s valóban ön
helyesen említi a mérsékletet, hozzá tehetném: a bölcs és vallásos
mérsékletet. Röviden, hogy összegezzem politikai elveimet, megjegyzem,
hogy attól, a mi a haladásban jó, nem kell elzárkózni, így például fel
kell a népet világosítani az amerikai zsokék hasznáról, de semmi se oly
kerülendő, mint a tekintélyek helytelen bírálgatása. Ön meg fogja
érteni, mily kellemetlenül érintene, ha Rómában intenczióimat
félreérthetnék. A meggyőződések embere vagyok, de azt akarom, hogy ő
szentsége, ha a bibornoki kollégiumban esetleg szó kerülne
csekélységemről, nyugodtan mondhassa el: »Berzsenyi nem ellensége a
helyesen értelmezett szabadelvüségnek, de olyan férfiu, a kitől nincs
okom megvonni áldásomat.«

Vrillényi (szemüvegét igazgatva). – Persze, persze. Mindezt értem és
méltánylom. Annyira, hogy eleve is hangsúlyoznom kell, mily csekély a
különbség ez elvek és az igazi szabadelvüség között. Az igazi
szabadelvüség a vallással és a politikai multtal szemben is szabadelvü.

Berzsenyi. – Ez oly egészséges elv, melyről egy szép czikket lehetne
írni, mindjárt az első számban s egyuttal a lótenyésztésről is nehány
egészséges elvet lehetne hangoztatni, melyeket valamely egyénnek le
fogok diktálni, illetve megjegyzéseket tenni, hogy az illető saját
eszméivel kibővítve erről egy szép czikket irjon.

Vrillényi. – Kétségtelen, kétségtelen. Mégis bizonyos átmenet…

Berzsenyi. – Nem bánom, egy számban írja meg ön a még hátralékos
szabadelvü eszméket, de aztán világosítsa fel a népet, hogy most már át
kell menni a vallásos mérsékletre. A főrendiházat illetőleg azonban
szigorúan ragaszkodni kell a szabadelvü eszmékhez, természetesen úgy,
hogy a szabadelvüség e bár korhadt, de tiszteletreméltó és fentartandó
intézményt nem eltörölni, hanem felfrissiteni igyekezzék.

Vrillényi. – Úgy hiszem, tökéletesen megértettem a főelveket, s örömmel
konstatálom, hogy a fontosabb kérdésekre nézve tökéletesen egyetértünk.

Berzsenyi. – Csekélyebb jelentőségű elveimet majd alkalmilag fogom
kifejteni. Fontosabb kérdésekben egy szerkesztőt vagy egy nyomdászt
naponkint el kell küldeni hozzám; ha nem vagyok itthon, az én leányom,
Elza kisasszony, fogja nézeteimet a szerkesztőség számára folyósítani,
ki e tárgyban általam pontosan meg lesz bízva. Megjegyzem továbbá, hogy
mikor kinyomtatják az ujságot, reggelig mindig egy darab helyet üresen
kell hagyni, a hova belenyomtathatom, a mit akarok.

Vrillényi. – Ez egy kissé nehézkes eljárás volna, de módját fogom
ejteni, hogy a késő éji órákban is rendelkezésére álljunk.

Berzsenyi. – Megjegyzem, hogy a szerkesztőségből egy egyén mindig
figyelemmel kísérje a jobb társaságban, a kastélyokban, a tennisz-pályán
stb. a viszonyokat, mert azt akarom, hogy az én ujságomat ne kocsisok,
hanem műveltebb felvilágosultak olvassák. Kivételt teszek, mikor az én
feleségemnél bál van, mert ekkor az én vendégeimet kell kiírni a lapba.

Vrillényi. – A társaság életét eddig is nagy figyelemmel kísérte a
»Budapesti Kürt«, de ezentul fokozottabb érdeklődéssel…

Berzsenyi. – Igaz, most jut eszembe. Bele kell írni a lapba, hogy a jobb
társaságokat milyen kínosan érintette egy utóbbi szindarab, melyről azt
állítják, hogy minden tisztelet nélkül emlékezett meg előkelő történelmi
alakokról s a legjobb családokról. Mint hallom, e darabot, bizonyos
»Párisi asszony«-t, egy Beck nevű ember írta, ki, mint értesülök,
valamely államhivatalban van alkalmazva, honnan el kell mozdítani. És ha
már a családomról beszélünk, megjegyzem, hogy az én családomból
mindenkinek tiszteletpéldányt kell küldeni, hogy a lapomat egyszerre
többen is olvashassák. Általában ki kell írni, hogy a színházakban ne
adjanak elő olyan színdarabokat, melyeken a nézők elalszanak. Azt is
előre megmondom, hogy az olyan szerkesztőt, a ki hazugságot ír, vagy az
olyan nyomdászsegédet, a ki hazugságot nyom ki, kiméletlenül elcsapom.
Most több elv nem jut eszembe. Holnap majd elhívatom az ügyvédet, a ki
az én irodámban a szerződést meg fogja írni. A szerkesztőknek és
nyomdászoknak nem kell nálam tisztelegni, csak tudassa velök, hogy a
hivatalos órákban pontosan működjenek.

Vrillényi. – Kérem.

Berzsenyi. – Még egyet. A kihordók, a kik az én lépcsőmön a
tiszteletpéldányokat hurczolni fogják, illedelmesen legyenek öltözve,
mert az én palais-mban gyanús alakok nem járhatnak-kelhetnek. Ha
egyelőre nincsen jó ruhájuk, ujévre majd igérek nekik valamit, és ha
ügybuzgóan teljesítik kötelességüket, az én leányom, a ki Miss Dewey
néven futtat, a lóversenyekre majd tip-eket fog mondani nekik.



XXI.  BERZSENYI BÁRÓ ÜNNEPLÉSE.

– Délután négy óra. Szin: az V. ker. független polgárok egyesületének
klubhelyisége. A díszterem közepén emelvény, s ezen lepellel letakart
aranykeretes arczkép. Az emelvényt notabilitások veszik körül:
polgármesterek, országgyülési képviselők, fővárosi bizottsági tagok.
Odább a Berzsenyi család: Berzsenyi Jacques báróné, Berzsenyi Blanka
bárókisasszony, Berzsenyi Elza bárókisasszony, továbbá a báró testvérei:
Berzsenyi Soma, Beer James és lovag Beer Nathaniel urak. Polgárok,
klubtagok, hölgyek, iskolás gyermekek. Pontban négy órakor három tagu
küldöttség vezeti a terembe: _békásmegyeri és berzsenyi Berzsenyi
Jacques bárót_, az V. ker. független polgárok egyesületének és a
Lipótvárosi Jótékony egyesület mint Betegsegélyző és Temetkezési
Szövetkezetnek védnök-elnökét. Éljenzés és taps. Az V. ker. polgári
iskola fiunövendékei eléneklik a Himnuszt. Majd előlép a kör alelnöke s
lendületes beszéddel üdvözli az ünnepeltet. Meleg hangon ecseteli azt a
szeretetet, mely a polgárságot az ünnepelthez fűzi. Nagy elismeréssel
szól szeretett elnökének és barátjának jótékonysági tevékenységéről.
Végül megköszöni az uj bárónak, hogy kitüntetése alkalmával nem
feledkezett meg az V. ker. független polgárokról s a vezetése alatt álló
kört megajándékozta arczképével, melyet egy tehetséges festőművész
festett. A szépen előadott beszéd után az arczképről lehull a lepel.
Viharos éljenzés és taps. –

Berzsenyi báró (megindultan:) – Tisztelt Uraim! Kedves polgártársaim!
Szeretett családom!

Őszintén megvallom, nem vagyok barátja az ünnepeltetésnek, mert egyszerü
ember vagyok s azt a fenhéjázást, melyet a rang és vagyoni előnyök
nyujtanak, ismerni nem kivánom. Mindig, valahányszor polgártársaim az
elismerés koszoruját nyujtják felém, nem keresem, mennyiben érdemeltem
ki polgártársaim háláját és ragaszkodását, ellenkezőleg példa gyanánt
Washington és Deák Ferencz lebegnek előttem, a kiket nem tántorított meg
se a hatalmasok kegye, se az alattvalók hizelgése, s mint én,
elutasítottak maguktól minden czéltalan kitüntetést, mondván: »Et si
fractus illabatur, vagy illabitur, mégis talán illabatur, orbis,
impavidum, mondom, feriunt ruinae.« (Éljenzés.)

Ezen és egyéb okokból, több ízben, ha polgártársaim ünneplése
megkiséreltetik, ez helyeslésemet soha se nyerheti meg. Nem adtam volna
beleegyezésemet e különben lélekemelő ünnepélyhez sem, mert a mennyiben
talán csekély érdemeim felette állanának a szokásosnak, előnyeimmel,
mint egyszerü ember, tüntetni nem kivánok. Hogy mégis helybenhagytam
azon szándékot, hogy mint ünnepelt jelenjek meg önök előtt, erre több
okaim vannak, melyeket nem fogok késni azonnal leleplezni. (Halljuk!
Halljuk!)

Tisztelt Uraim és kedves családom! Azon korban élünk, midőn elharapózott
kicsinyelni mindenkit, a ki a közpályán érdemeket szerzett, noha az
illetők jobban cselekednének, ha azt néznék, mi van saját zsebökben. Én
ugyan szerény véleményem szerint emelt fővel mondhatom, hogy már vagyoni
viszonyaimra tekintve is felette állok úgy a gúnyos kicsinylésnek, mint
érdemeim bonczolgatásának, mégis utóbbi időkben mindez oly
kedvetlenséget szült bennem, hogy elhatároztam a köztevékenység teréről
igénytelen cselekvéseimet visszavonni. De az a kitüntetés, melyben
szerencsém volt legutóbb részesülhetni, megmásította szándékomat s
felhagytam a foglalkozást azon eszmével, hogy a nyilvános szereplés
teréről sajnálatomra s talán remélhetem: polgártársaim sajnálatára is
visszalépjek. Ellenkezőleg megérlelte bennem azon meggyőződést, hogy
kötelességem szerény érdemeimmel továbbra is helyt állani azok sorában,
kiknek legbuzgóbb tényeit is visszájára értelmezi a helytelen
rosszakarat s példámmal kitartásra buzdítani a hasonlóan érdemeseket.
Ezért elhatároztam, és megnyugtathatom önöket, hogy továbbra se szünök
meg az önök érdekében közreműködni. (Éljenzés és taps.)

Csekély erőmet vizsgálva nem titkolhatom el önök előtt, tisztelt
barátaim, hogy midőn harmincz évvel ezelőtt e kör tagjává beiratkoztam,
s tagdijamat a kör pénztárába pontosan befizettem, nem is sejtettem,
hogy mint e kör elnöke a kitüntetések egész hosszu sorozatában fogok
részesülhetni. Én nem szégyellem, tisztelt uraim, hogy akkor még csak
egyszerü kereskedő voltam; először, mert kereskedőnek lenni nem szégyen,
és másodszor, mert azon tény, hogy egyszerű kereskedőből főurrá s
mondhatnám ő felsége zászlósai közé emelkedtem, mindenesetre szép munka
végzését tanusítja. (Zajos éljenzés.) Ha szégyellném, tisztelt uraim,
hogy egyszerü kereskedőből emelkedtem e helyre, nem érdemelném meg azon
sokszoros kitüntetéseket, melyben ugy felülről, valamint alant, az önök
bizalmából, elhalmoztatom! (Tapsok.) De akkor mint egyszerü kereskedő
még nem sejthettem, hogy majdan időt fogok szakíthatni az önök érdekében
csekély tehetségemhez képest közreműködni, mert a közügyek iránt nem
érdeklődvén, a vagyonszerzés nehézségeivel voltam elfoglalva. Továbbá
azon időben még nem birtam a magyar nyelvet, s mint önök bizonyára
emlékezni fognak, ezt megtanulni sokáig nem látszott érdemesnek.

Később azonban, midőn üres óráimban figyelmemet ráfordítottam a
közügyekre, s többek ellenkező véleménye daczára elhatároztam, hogy a
magyar nyelvet elsajátítom, rájöttem, hogy a közügyek nem lehetnek el az
érdemesebb polgárok hozzájárulása és vállvetett támogatása nélkül. Ez
okból mind szélesebb mederben folytam bele polgártársaim ügyeinek
intézésébe, és valamint nem hallgathatom el azon elismerésemet, hogy
soha se volt okom megbánni, hogy a magyar nyelvet elsajátítottam,
viszont el kell ismernem azt is, hogy a közügyek terén való szerény
fáradozásaimért az önök elismerése sok kárpótlással szolgált.

Tisztelt alelnök barátom szóvá tette az én működésemet a jótékonyság
terén. Őszintén megvallhatom, hogy szívesen tettem, a mi e téren csekély
buzgalmamtól kitelhetett, de egyébként is jól esett, hogy e téren
közreműködhettem, s azok közé tartozhattam, a kik nélkülözés helyett
adakozhatnak, a mit a jövőre nézve fokozottabb mérvben fogok megigérni.
(Éljenzés).

Köszönöm tehát, uraim, hogy csekély ajándékomat önök ily nagyszabásu
ünnepélylyel viszonozták, s lehetővé tették nekem, hogy e kitüntetésnek
tanuja legyen egész családom, első sorban kedves és igen tisztelt nőm, a
ki csekély érdemeimben mindenkor készségesen osztozott (Viharos
éljenzés), továbbá szeretetreméltó gyermekeim, a kik tökéletesen birják
a magyar nyelvet, s a kik különös kegyből az én czímemben és az én
rangomban engem, mint engedelmes gyermekek követnek (Viharos éljenzés),
végül testvéreim, kiknek egyike az általam elsajátított magyar nyelvben
velem osztakozott, másodika azonban ma is német, harmadika pedig pláne
franczia honos, a mi nem baj, mert minden hazában lehet a hazát
szeretni. (Éljenzés.) Ők talán ma se értik meg, miért lettem én elvből
magyar, de cselekedeteimet, tényeimet, működésemet mindenesetre
korrektnek ismerik el. A mai szép napon, mely remélem, fiatal
polgártársaimnak buzdításul is fog szolgálni, beláthatják ezen
testvéreim, hogy én nem cselekedhettem máskép, mert ezen hazának nemcsak
egy jelentékenynek mondható, szerény jólétet köszönhetek, hanem egy
általánosan tisztelt, mondhatnám: ünnepelt nevet is, mely a polgári
érdemek koronájául immár a bárói czímet és rangot szerezte meg! (Dörgő
éljenzés.)

Még egyszer köszönöm önöknek, hogy az én csekély ajándékom kapcsán
szívesek voltak engem megünnepelni. (Perczekig nem szünő, tomboló
éljenzés.)

(Az iskolás gyermekek eléneklik a Szózatot. A notabilitások s a kör
előkelői sietnek az ünnepelttel kezet szorítani. Az ajtóhoz közel állók
távozni készülnek.)

Blanka. – Papa! Papa! A táviratok!

Berzsenyi. – Tisztelt Polgártársaim, most már nem mint ünnepelt, hanem
mint elnök szólítom fel önöket, hogy ne méltóztassék még a termet
kiüríteni. Az én leányom, a bárókisasszony fel fogja olvasni a
táviratokat.

Blanka (felbontogatja a sürgönyöket). – »Elutazva lévén… melegen
üdvözlöm… képviselő… Távol lévén… melegen üdvözlöm… képviselő… Beteg
lévén… melegen üdvözlöm… képviselő… Rosszul lévén… melegen üdvözlöm…
képviselő… Hideg lévén… meleg lévén… képviselő…« Ah, egy zászlós ur!
Hallgasd csak papa! »Nagyon köszönöm, az egész haza nevében, hogy
kegyeskedett teljesen magyarrá lenni s nagyszabásu tevékenységét
Magyarország javára értékesíteni…«

Berzsenyi (meghatottan). – Szivesen! Szivesen!



XXII.  ABBAZIÁBAN.

– A Strandon; délelőtt tizenegy órakor. Berzsenyi Elza bárókisasszony,
barátnője: hédervári Hirschler Zelma társaságában, egy padon üldögél.
Gavallér is van velök: a kilencz esztendős hédervári Hirschler Gyuri, a
kinek czvikkeres, komoly fejét ellentengernagyi sipka takarja. –

Zelma. – Hát biz ez nagyon szomorú.

Elza. – Szavamra, ezt a félórai napfényt megint negyvennapi eső fogja
követni. Látod, ott bent, a hullámfodrok csillogását?

Zelma. – Ez rosszat jelent?

Elza. – Sirokkót jelent, fiam. Délután már szakadni fog, s kuksolhatunk
otthon, ki tudja meddig. Vagy látjuk egymást többet, vagy soha.

Zelma. – Micsoda időjós lettél!

Elza. – Mint egy vén tengeri farkas. Képzelheted, mily szomorú mult van
a tudományom mögött.

Zelma. – De hát mért is küldik ide az embereket?

Elza. – No, azt ne képzeld, hogy mulatni jöttünk ide. De az ember
ennyivel mégis tartozik a családjának. Úgy látszik, a betegeknek jót
tesz, ha jól fűtött szobából a folytonos esőt nézik. Az orvosi tudomány
lassankint különös dolgokra jön rá.

Zelma. – A mamád jobban van legalább?

Elza. – Tudod, az is valami, hogy nem hűtheti meg magát. Eddig mindössze
egyszer volt kinn: vasárnap a templomban.

Zelma. – És ti?

Elza. – Hála a missnek, hébe-hóba kikukkanthatunk. Nézd meg ezt a nőt, a
ki itt jön.

Zelma. – Ki volt ez?

Elza. – Ez az Immergrün Stefi, a kit Abbazia csillagának is nevezhetnék,
s a két rokkant, a ki kíséri, két herabgekommen herczeg. Azelőtt egy
igazi princze is volt, egy orosz miniszternek a megkergült fia, de azt
már haza vezényelték s azóta a Stefi egy kicsit lehempergett. Hanem
azért ma is ő itt az első személy, a mint látni, vagy legalább is
hallani fogod.

Zelma. – Elég csinos. Utolsó szorte, mi?

Elza. – No ná! Az a tisztes öreg dáma, a kit magával hurczol, egyike a
leghirhedtebb perszónáknak. Különben, ha még egy kicsit itt ácsorgunk,
meg fogod látni az összes érdekes személyeket. Ilyenkor mindenki kibúvik
az odvából.

Zelma. – Sok az ilyen érdekes fajta?

Elza. – Van itt minden, mint a jó boltban. Nagy rumli van például a
Schlumberger körül, a ki a Curtheater egyik csillaga. Iszonyu sleppet
hordoz a rokkantakból, s ez a leány, mondhatom, speczialitás. Az
illedelmes viseletből csinál magának panachet, a mi egyrészt felbőszíti
a rokkantakat, másrészt dühössé teszi az asszonyokat, mert ez már
tisztességtelen verseny, nem igaz?

Zelma. – Hát ez, ni?

Elza. – Ó, ez is nevezetesség. Ez Betty kisasszony, a vezetéknevét már
elfelejtettem, a herczeg kedvese.

Zelma. – Egy kicsit dajkaszerű.

Elza. – Hja, ez soha se megy ki a divatból.

Zelma. – De mért olyan szomorú? Végre is nem olyan előkelő személy, hogy
a szomorút lehetne adnia.

Elza. – Szegénynek sok baja van a mamáival. Minden héten haza expediál
egyet, mert nem bír velök. Az egyik pláne ellopta az összes smukkjait.

Zelma. – Én csak azt szeretném tudni, hogy az ilyen öreg herczegnek
minek a kedves?

Elza (filozófiával). – Az már a szegény öreg herczeg dolga. No nézd, a
Bertalan Dóri.

Bertalan Dóri (tisztelettel üdvözli a hölgyeket). – Jó reggelt,
baronesz. És a Zelmácska! Nem is tudtam, hogy maguk is itt vannak.

Zelma. – Már három napja.

Elza. – És maga? Mikor jött?

Dóri. – Ma. Nincs még egy órája. S mindössze öt percz óta tudom, hogy az
Artemisia-villában laknak. Stimmt?

Elza. – Auffallend. No, üljön le és udvaroljon egy kicsit.

Zelma. – Lehet magának gratulálni?

Dóri. – Mihez?

Zelma. – Azt hallottam, hogy visszament a parti.

Dóri. – Miféle parti?

Elza. – Ugyan ne játszsza az ártatlant. Frangepánnéról beszélünk, ha
megengedi.

Dóri. – Szavamra, egy szó se igaz az egész mendemondából.

Elza. – Tudjuk, tudjuk. De hisz maga nem is beszélhet. Csak
hallgathatja, a mit mi beszélünk, mint a préfet az _A hol
unatkoznak_-nál.

Dóri. – Ha meggondolom, hogy én ez elől a pletyka elől menekültem
Abbaziába!

Zelma. – Igaz, hogy Frangepánék már ki is békültek?

Dóri. – Mit tudom én? Maguk, úgy látszik, jobban vannak informálva.

Elza. – Annyit tudunk, hogy maga már szárazon van.

Zelma. – Fiatal ember, ez a szerencse becsületére válik az ön
ügyességének! – mint a papa írta a megszökött pénztárnokának.

Dóri. – Sajátságos, hogy a leányok mindig a legrosszabbat képzelik!
Akarják, hogy elmondjam a történetet? Nincs benne semmi. Én udvaroltam
neki, tisztára csak a porosz királyért, s ő egy szép napon azt mondta a
férjének: »Fiam, én szeretem a Dórit, elválok tőled, hivasd el az
ügyvédet.« Erre a Frangepán azt felelte: »Jó, hát akkor slúsz.« Az
asszony elment a mamájához, ő pedig elment az orfeumba. De az orfeumban
nagyon unatkozott, az asszony is mást gondolt és belátta, hogy még se
szeret engem, aztán egy hónapig még boudiroztak s végül kibékültek,
voilà tout. A többi mind hazugság.

Zelma. – Hm, hm.

Elza. – Hát nekem semmi kifogásom, de a rossz nyelvek azt beszélik, hogy
magának most, ha az Isten nem őrzi, meg kellett volna házasodnia, pedig
a Frangepánné nem a legjobb parti, mert az egész vagyona csipkében
fekszik.

Dóri. – No, anekdotát azt csináltak eleget. Köztünk szólva, csináltak
egyet, a melyik nem is rossz.

Zelma. – Nekünk elmondhatja, mi nem adjuk tovább.

Dóri. – Mint anekdotát elmondhatom, magam is mulattam rajta. De
megjegyzem, hogy egy szó se igaz belőle.

Elza. – Mennyi fölösleges bevezetés!

Dóri. – Elég az hozzá, Frangepán, mikor azt hitte, hogy a felesége
hozzám jön feleségül, mindenféle rosszakat beszélt volna a feleségéről,
már mint az én jövendőbeli feleségemről, vagy hogy is mondjam…

Elza. – Mondja egyszerüen: a feleségünkről.

Dóri. – Szóval a Matyikáról. Hogy a Matyika megcsalta volna őt, hogy én
alkalmatlan időben viziteltem volna stb…

Zelma. – Kérem, csak semmi részleteket! Az anekdotát ugy tessék előadni,
hogy meghallgathassuk.

Dóri. – Hisz épp ez az, hogy nem történtek részletek, csak éppen
Frangepán terjesztette volna a részleteket. Mikor aztán kibékültek, az
ügyvédjének, a rokonainak és a barátainak leveleket írt volna, a
melyekben korrekt kereskedői nyelven tudtul adja, hogy a részleteket,
mint félreértésen alapulókat, visszavonja, s örömmel jelenti, hogy hiba
nem történvén, házi tűzhelye…

Elza. – Vigabban lobog, mint valaha. Ő víg, mi is vigak vagyunk, de
mindnyájunk közül mégis csak maga a legvidámabb.

Dóri. – Maga úgy látszik, komolyan csúfol engem. Pedig, higyje el,
baronesz, ha komolyan veszszük a dolgot, nem mokirozhatja magát rajtam,
a ki egészen ártatlan vagyok. Nézze én őszintén rokonszenvezem a
Matyikával, de abból, hogy az ember bókokat mond egy szép asszonynak,
még nem következik, hogy az ember feleségül vegyen egy harminczhárom
esztendős asszonyt két gyermekkel és egy kevés csipkével, csak azért,
mert az asszony szeszélyes és nem tudom miféle őszinteségi rohamokban
szenved.

Elza. – Magának igaza van. Az egész érthető, csak egy van, a kit nem
értek, s ez a Frangepán.

Dóri. – Azt pedig meg lehet érteni. Először is igen jó, igen derék
ember.

Elza. – Szép, hogy dicséri.

Dóri. – Miért ne dicsérném? Én őszintén rokonszenvezem a Matyikával, s
tudom, hogy a mi rosszat beszélnek róla, az mind hazugság. És mégis azt
mondom, hogy a Matyika nem érdemli meg ezt a derék embert.

Zelma. – No hát, mit mondok én?!

Dóri. – Az ám, de tizenöt esztendő alatt egy macskát is megszokik az
ember, nemcsak a feleségét. És miért is küldené el az asszonyt, mikor
bizony isten nem történt semmi?

Zelma. – Ha az asszony magáért eped?

Dóri. – Az igazság az, hogy a Matyika nem szeret se engem, se az urát,
de ez még nem olyan nagy baj. Vegye hozzá, hogy gyermekek is vannak.

Elza (álmodozva). – Aztán meg ő férj! És úgy látszik, hogy: a férjek az
emberiségnek egy külön fajtája.

Dóri. – Az csak egy állapot.

Elza. – Nem, nem, én napról-napra erősebben hiszem, hogy ezt a hivatást
az emberiségnek egy külön fajtája látja el. Van, a ki férjnek születik,
mint a hogy a zebra zebrának születik és nem lónak. És ez az, a mi a
házasságban a legrettenetesebb: az ember nem mehet feleségül máshoz,
csak egy férjhez.

Dóri. – Maga igazságtalan a férjek irányában. Van köztük, baronesz, a ki
ellen már semmiféle czímen nem lehet kifogás. Maguk ismernek egy szép
asszonyt, nem régen vált el s férjhez ment ahhoz, a kit szeretett…

Zelma. – Vigyázzon, – mindjárt ki fogjuk találni.

Dóri. – Nem lehet, mert az ismertető jel kevés. Mindössze ennyi: az első
férj gazdag volt, a második szegény. Ez ráillik legalább is négy válási
esetre.

Zelma. – A következőkből majd ki fog derülni.

Dóri. – Azt hiszi? Soha se találná ki, ha nem mondanám meg, hogy kikről
van szó. Denique, az asszony hozzá szokott a kényelemhez, s a második
úrnak, a szívkirálynak, rosszul megy. Mit tesz Isten? Az asszony
egyszer, titokban, elpanaszolta baját az első férjnek, s ez azt mondta
rá: »Hát csak ez a baj?« S azóta az asszonynak ő veszi a kalapot, a
czipőt, talán még a rizskását is, persze úgy, hogy a szívkirály meg ne
sejtse a dolgot. S maguk azt hiszik, hogy ezt önzésből teszi, à cause
d’amour, a hogy a _Moritüri_ben mondják?… Szó sincs róla!

Zelma. – Bocsánat: moritsuri. Nem moritüri, hanem moritsuri. Angol szó.

Dóri. – Úgy? Nem gondoltam.

Elza. – Azt hiszem, Frangepán nem volna képes ilyen önzetlenségre. De
tudok én czifrább esetet is. Látták maguk a multkor nagybátyámat, a
németországi Beert? Ennek a története páratlan. Egyszer, van már tizenöt
esztendeje, beállít hozzá becses neje, sírva fakad, s bevallja, hogy ő a
háziorvost szereti. A németországi Beer megsimogatja hosszu szakállát s
azt mondja: »Az nem baj, liebes Kind; a háziorvos özvegy, férjhez fogsz
menni a háziorvoshoz.« – De baj – feleli a liebes Kind – mert a
háziorvosnak három gyermeke van, s én nem szeretem a gyermekeket! – »Nem
baj – szól a németországi Beer – majd meg fogod szokni őket, ha neked is
lesznek gyermekeid.« – De baj – mondja a nő – mert a háziorvos szegény
ember, alig van annyija, a mennyi a gyerekeknek kell. – »Nem baj –
viszonozza a németországi Beer – én majd kiházasítalak.« Úgy is történt,
a németországi Beer férjhez adta a feleségét, hozományt is adott neki, s
az emberek irigyelték nagybátyámat, a ki nyugodtan és egyedül élt, mint
egy görög bölcs. Egy pár éve azonban megint csak beállít hozzá az elvált
felesége, sírva fakad, s elmondja, hogy férje: a háziorvos, meghalt, s ő
szegényen maradt, mert az ura nem tudott félre tenni, sőt a hozomány is
elment. A németországi Beer megsimogatta hosszu szakállát, és így szólt:
»Nem baj, vissza fogsz térni hozzám.« – De baj – sirdogált az özvegy,
mert nekem azóta három gyermekem született s én nem akarok elválni a
gyermekeimtől. – »Nem baj – felelt a németországi Beer – a te gyermekeid
az én gyermekeim; haza fogod hozni a gyermekeinket.« – De baj –
sirdogált tovább az asszony, – mert a férjemnek is maradt három
gyermeke: azok már nem az enyimek, de mégse hagyhatom el őket. – »Nem
baj – szólt a németországi Beer – ide fogod hozni azokat is. Mert három
gyerek meg három gyerek, az hat gyerek, de három millió, meg három
millió, az szintén hat millió.« És megsimogatta hosszu szakállát. Ennek
már egy pár éve. Minthogy pedig azóta a vagyona felszaporodott kilencz
millióra, a felesége nyugodtan felszedhet még három gyermeket, szőkéket,
barnákat, vereseket; a németországi Beer rendületlenül azt fogja
mondani: »Nem baj!« Gyönyörü fajta, mondhatom.

Hirschler Gyuri (a ki eddig szomorúan nézte a tengert). – Én haza akarok
menni.

Zelma. – Hallod, ne szemtelenkedjél! Nem tudod megvárni, míg a nagyok
kibeszélgetik magukat?

Gyuri (szilárdan). – Én haza akarok menni.

Zelma (dühösen). – Ez a kölyök csak azért erőszakoskodik, mert
észrevette, hogy nekem kellemetlen, ha elhí.

Elza (Dórihoz halkan). – Nézze ezt a szegény fiút, ez is férjnek
született. Nézze az arczát, a mozdulatait… (Elhatározással.) No hát
menjünk. Beborult, mindjárt szél lesz, a víz már csunya, menjünk.
(Megindulnak s az ellentengernagyi sipka nemsokára eltünik a szomorú
szürkeségben.)



XXIII.  HÓBORTOS RÓZSI.

– Délelőtt tizenegy órakor; két nappal azután, hogy a
Kisfaludy-Szinházban színre került Berzsenyi Blanka első drámai műve: a
_Csikós Bandi és Hóbortos Rózsi_ czímű eredeti népdráma. Színhely: a kis
szalon. Blanka egyedül. Boldog és fáradt, mint egy fiatal anya.
Hirlappéldányok hevernek körülötte. Koronkint előveszi hol az egyiket,
hol a másikat, s százegyedikszer olvassa végig a reczenziót. –

Blanka (olvas:) – »Ama perverz aljasságok után, melyek legutóbbi
példánya: _A párizsi asszony_ oly mélyen megbotránkoztatta Budapest
egészséges ízlésű közönségét, friss fuvalat gyanánt hatott ránk a
_Csikós Bandi és Hóbortos Rózsi_ czímű eredeti népdráma, mely ma este
zajos sikerrel került szinre. E mű szerzője: békásmegyeri Berzsenyi
Blanka bárókisasszony, a ki feltünő szépségénél és nagy műveltségénél
fogva az előkelő körök egyik legünnepeltebb s méltán körülrajongott
alakja«… Ez elég jól ír rólam, de a darabbal ugyancsak rövidesen végez.
Elmondja a mesét, megdicséri, de aztán mindjárt rátér az előadásra. Ez a
másik már sokkal szebben foglalkozik a tartalommal. (Olvassa:)… »de a
cselekvés csak ott válik igazán elementáris hatásuvá, a hol Rózsi nagy
fájdalmában, hirtelen hóbortossá válik«… Elementáris hatásuvá!…
Valamennyi kritikusom közül ez a legintelligensebb. A másik már
érthetetlenül sokat emlegeti a papát; mire való ez? »Az ismert pénzügyi
kitünőség«… »a Lipótváros ez egyik legtiszteltebb alakja«… de mi köze a
papának az én darabomhoz? Az _Esti Hiradó_ már sokkal tárgyilagosabban
bonczolja drámámat. (Olvas.) »Gyönyörü az a jelenet, a hol a
czigányasszony, kinek gyermekét a katonák elrabolták, a zárai érsekben
ráismer elveszettnek hitt fiára, s talán még ennél is szebb az, midőn
Rózsi a Bandi vállán látható lencsealaku anyajegyről megtudja, hogy
nagybátyjába szeretett bele.« Mind nagyon jól írnak, mind! »A születés,
a vagyon, a szépség és a szellem arisztokrácziája mintha találkozót
adtak volna egymásnak ez ünnepies alkalommal…« Az igaz, hogy olyan
közönséget nem egyhamar látni, mint a milyen az én premiéremen jelent
meg!… És egybehangzóan konstatálják, hogy nagy diadalt arattam. »Valóban
olyan volt ez a siker, – írja egyik kritikusom – mint a Montblanc: nagy,
tiszta és lélekemelő. Moliére óta nem találkozott drámaíró, kinek
munkája ily tiszta erkölcsiséget lehelt volna, s e lelki nemességet
sugárzó darab diadala intésül szolgálhat drámaíróinknak: »Quidquid agis,
prudenter agas, et respice finem.« Szóval: meg lehetnék elégedve. És
mégis… Az az egy sehogy se tetszik nekem, hogy a második előadáson olyan
kevesen voltak! Nem emlékszem ugyan határozottan, de úgy rémlik, mintha
a _Dolovai nábob_ második előadását jóval többen nézték volna. Pedig
Herczegnek nem volt olyan nagy sikere, mint nekem! (Megjelenik
Rejtvényi.) Ah, végre! Nos?

Rejtvényi. – Kitünő ujságot hozok. Darabunkat a jövő hétre is kitűzték.

Blanka. – Az egész jövő hétre?

Rejtvényi. – No, azt nem, ez még franczia és angol darabokkal se
történik. Hanem szerdára, a jövő hét szerdájára.

Blanka. – Kitűzték? Hát hogyne tűzték volna ki! Ilyen siker után!

Rejtvényi. – Tudja, a szinigazgatók előtt a siker mai napság semmit se
jelent. Ravasz rókák azok, a kik, mikor a premiére közönsége a
legeszeveszettebbül tombol, savanyú pofákat vágnak, s czinikusan
simogatva a szakállukat, így fanyalognak: »Várjuk be csak a három órai
vonatot.«

Blanka. – S mit akarnak ezzel mondani?

Rejtvényi. – Semmit… Tudja, az ő örömük a huszonötödik előadásnál
kezdődik.

Blanka. – De mi csak fölvisszük huszonöt előadásig?

Rejtvényi. – Na, nem kell éppen a számhoz ragaszkodnunk. Mai világban,
mikor a szinházaknak annyi értéktelen, de jövedelmet hajtó darabot kell
pusszirozniok…

Blanka. – Hát a mi darabunk, az nem hajt jövedelmet?

Rejtvényi. – Dehogy nem! Hiszen a tegnapi előadásra is ötszáz forint ára
jegyet vettünk meg és osztottunk szét.

Blanka. – E szerint tegnap nem volt üres a szinház?

Rejtvényi. – Már hogy lett volna üres? Hát nem volt éppen tele; de
vasárnap erre nem is lehetett számítani, mert a köznépnek nem kell az
efféle delikát csemege…

Blanka. – Szombaton kissé elszomorítóan hatott rám, hogy a nézőtér
majdnem egészen üres maradt. Nem tudom megérteni a dolgot.

Rejtvényi. – Pedig az természetes. Mindig így van ez a második
előadásokon. Tudja, a közönség ilyenkor még fáradt; nem tudta kiheverni
a premiére izgalmait.

Blanka. – Miért nem osztottunk ki több szabadjegyet?

Rejtvényi. – Ó, eleget szétosztottam! De a szabadjegyekkel csinján kell
bánnunk. Kell, hogy a fizetőknek is jusson; a fizetőket nem szabad
elriasztanunk azzal, hogy: »Mára az összes jegyek eladattak.«

Blanka. – Persze; de miért nem jöttek el a szabadjegyesek?

Rejtvényi. – A mi szabadjegyeseink vagy a szinház szabadjegyesei?

Blanka. – Úgy az egyik, mint a másik tábor.

Rejtvényi. – Más-más okból. Mi tulajdonképpen csak tiszteletjegyeket
küldözgettünk szét; mindössze hetven darabot tartottunk fenn a klakőrök
számára. A tiszteletjegyesekre pedig nem lehet ráparancsolni, hogy éppen
az nap jöjjenek szinházba. Némelyik eljön, némelyik otthon marad.

Blanka. – S a szinház szabadjegyesei?

Rejtvényi. – Az undok nép. Nem is képzeli. Úgy válogatnak, hogy az
skandalum. Ha nem külföldi a darab, még a szemtelenségre is képesek.
»Eredeti darabba nem megyek ingyen!« – hetvenkednek a kitanultabbak. De
nem csoda, hogy ilyen czinikusak; perverz darabokon nőttek fel.

Blanka. – De hisz ez baj.

Rejtvényi. – Nem baj.

Blanka. – Hogy-hogy?

Rejtvényi. – Egy pár üres ház, az nem tesz semmit. Láttam én már
akárhány darabot, a mely a tizenkettedik előadásig az ördögnek se
kellett, s egyszerre, mert nem adtak jobb darabot, tódulni kezdett hozzá
a nép. A fő az, hogy kibírjuk a tizenkettedik előadásig; azután már
sebaj.

Blanka. – S gondolja, hogy kibirjuk?

Rejtvényi. – Egy kis áldozattal miért ne?

Blanka. – Igaz, elhozta a jegyzéket?

Rejtvényi. – Parancsolatja szerint. Ime, itt van, valamint a hozzá való
iratok is. Ez az irat tünteti fel a szinháznak a jegyekért fizetendő
összeget, ez a virágárus számlája, a művésznők bokrétái stb., itt vannak
a klakőrök számlái is…

Blanka. – Hagyja a részleteket. Mennyit tesz ki az összeg?

Rejtvényi. – 3847 frt.

Blanka. – Az nem sok.

Rejtvényi. – Ahhoz képest, hogy darabunknak milyen kivételes nagy sikere
volt, én bizony sokallom. S ne feledje, hogy ha még tovább is
pusszirozzuk a dolgot, ez az összeg még emelkedni fog. Apropos, meddig
mehetünk el?

Blanka. – Hányadik előadásig?

Rejtvényi. – Nem, hanem hány ezer forintig?

Blanka. – Erre nézve még meg kell kérdeznem a papát. De két-három ezret
garantálok. (Berzsenyi belép.) Éppen itt jön, tant mieux.

Berzsenyi. – Nem láttad a lányomat?

Blanka. – Papa, te úgy beszélsz, mintha én nem is volnék a világon,
mintha csak egy leányod volna…

Berzsenyi. – Csak grammatikai hibából mondtam, de azt tőlem nem kell úgy
felvenni, mert egy öreg pápai nemes nem fogalmazhat úgy, mint te, a ki
egy Georg Szand vagy, mint egy czikkben olvastam… de az nem baj. Mutasd
be ezt az urat.

Blanka. – De, papa, hisz már régen ismered őt! Rejtvényi szerkesztő úr!

Rejtvényi (meghajol).

Berzsenyi. – Az nem tesz semmit, azért valaki a legkedvesebb ember lehet
a világon, ha mindjárt ír is. Ő Szentsége is ír; igaz, hogy latinul…

Blanka. – Papa, itt van a költségjegyzék, a melyről már beszéltem;
kérlek, utalványozd.

Berzsenyi (fölteszi binokliját, de nem nézi meg az iratokat). – Mennyi?

Blanka. – Háromezernyolczszáz egy nehány…

Berzsenyi. – Hány előadás?

Blanka. – Mind a három.

Berzsenyi. – Nnn… na, nem is olyan sok. Háromezernyolczszáz… hm,
hagyján, hagyján. Egy előadás ezer kétszázhatvan és még valami. Nem is
olyan sok. Persze, korona.

Blanka. – Nem, forint.

Berzsenyi. – Forint? Hm. No az se sok. A közönség nagyon szép volt, s
kedves mamádnak meg volt a maga élvezete. Határozottan láttam rajta,
hogy élvezett; rég nem láttam őt így élvezni. Mondhatom, nem sok ilyen
szép közönségért. Csak azt nem értem, hogy ha két-három előadás ennyibe
kerül: hogyan győzik pénzzel azok a szegény ördögök, a kiknek a
darabjait húszszor is előadják?!



XXIV.  BERZSENYIÉK A KÜLPOLITIKÁBAN.

– Szinhely: a báróné boudoirja. Délután három óra. Berzsenyi báróné egy
hintaszékben szenved s a lélekzetét keresgéli. Berzsenyi báró nagy
figyelemmel olvassa a _Pester Lloyd_ot. –

A báróné. – Jacques!

A báró (tovább olvas). – Mi az, virágocskám?

A báróné. – Már többször kértelek, hogy ne nevezz így. Először is
magyarul azt nem lehet mondani. És másodszor mit fognak gondolni az
emberek? Mondd, hogy: »barátnőm.« Ez fair, és elég.

A báró (felnéz az ujságból). – Csak ezt akartad mondani?

A báróné. – Nem. Azt akartam mondani, hogy szép tőled, hogy az én
gyengélkedésemben társaságot lájsztolsz nekem, és én nagyon hálás vagyok
neked, Jacques, mert tudom, hogy a te istállódban jobban is eltölthetnéd
az időt…

A báró (félszemmel tovább olvas). – No, és aztán?

A báróné. – De ha te egy óránál tovább olvasod az ujságot, akkor mi
hasznom van nekem a te szeretetreméltóságodból?

A báró (leteszi az ujságot és összecsukja a binokliját). – Látod, fiam,
milyenek vagytok, ti nők! Ha az ember a kis ujját nyujtja, ti mindjárt
többet kivántok. Ápolás közben egy kicsit belenézek az ujságba, és te,
kis krántig, mindjárt szczénát csinálsz nekem. Egyszer csak mégis el
kell olvasnom az ujságot! Nem?

A báróné. – Egy órát adsz nekem összevissza, és azt végig olvasod! Én
nagyon köszönöm, hogy olyan szives vagy, Jacques, de úgy jössz nekem
elő, mint a mikor megajándékoztál engemet a Meissonnier-képpel és aztán
betetetted a te irószobádba.

A báró. – Az ott is a tied maradt és nem passzolt a te lakosztályodhoz.

A báróné. – Azelőtt csevegtél velem, és emlékszel-e, a mikor erőszakkal
vetted el tőlem az angol regényt, mert kérdezni akartál valamit? Milyen
kedves voltál akkor, Jacques!

A báró. – De, szivecském, azóta megtudtam, a mit akkor kérdeztem, és
mért vegyek el tőled erőszakkal egy angol regényt, mikor nincs is nálad
angol regény?! Megjegyzem, hogy az ujságban egy érdekes dolgot olvastam,
a minek érdemes egy kicsit utána gondolni.

A báróné. – Beszéld el nekem, Jacques! Ez engem arra emlékeztet, mikor
Velenczében együtt olvastuk az ujságot. Én kihajoltam a hôtelben az
ablakon és az Illustrazione Italianat néztem, te pedig mindenféle
bolondokat találtál ki.

A báró. – Az nagyon szép esztendő volt, szivecském. Az ottomán vasutak
részvényeivel is akkor csináltam azt a kis tranzakcziót. Erről jut
eszembe, hogy a Kelet nekem mindig szerencsét hozott.

A báróné. – Mi jár a fejedben, Jacques? Olyan grűblirozónak nézel ki!

A báró. – Ezeken a szerb ügyeken hímezek, hámozok. Nem titkolom el
előtted, hogy a dolog egy kis szeget vert a fejembe.

A báróné. – Mi közöd neked a szerb ügyekhez? Vannak neked valami
összeköttetéseid Szerbiával?

A báró. – Éppen az a baj, hogy még nincsenek. De nem tudom, hogy meg
fogsz-e érteni, mert gyanum sincsen róla, hogy au fait vagy-e a
külpolitikában?

A báróné. – Miért ne? Nem tartod lehetségesnek, hogy egy asszonyt a
komoly dolgok érdekeljenek?

A báró. – Akkor tudni fogod, hogy a szerb királynak a trónja ujabban
nagyon megrendült, az országban mindenfelé elégedetlenség észlelhető, s
az irányadó körök máris komolyan értekeznek a trónutódlás
megváltoztatása ügyében. De, mondd, nincs véletlenül itt a góthai
almanach?

A báróné. – Nincs, de behozathatom, mert a hálószobámban van, a hol
esténkint olvasgatni szoktam, hogy az ember ne mondjon valami sottiset.

A báró (meglepetve). – Milyen előrelátó nő vagy te! Azt hiszed, nekem
eszembe jutott volna ez?

A báróné. – De mit akarsz a góthai almanachhal?

A báró. – Semmit, ha te is informácziókat nyujthatsz nekem. Arról van
szó, nem emlékszel-e, hogy a Gyorgyevics Fodri báró rokonságban van-e a
Gernyeszeghyekkel?

A báróné. – Már mért ne volna rokonságban? Ki mondta, hogy nincsenek
rokonságban?

A báró (nagyon elkomolyodva). – Senki; én is úgy emlékeztem. De ha így
van, akkor mindez nagyon sajátságosan jön össze!

A báróné. – Hogyhogy? Nem értem.

A báró (fölkel). – Olyan sajátságosan, hogy hirtelen nem tudom, mit
gondoljak.

A báróné. – Fel akarsz izgatni, s nem fogod magadat végre kimagyarázni?

A báró (le s fel jár a szobában). – A dolog egyszerű; egyszerűbb már nem
is lehetne. Az ujságban be van bizonyítva, hogy a szerb trón
legközelebbi várományosai a Gyorgyevics Fodri báró és a Gyorgyevics
Miska báró, a kik I. Milos fejedelemnek a szépunokái. Igen ám, csakhogy,
a mit nem fogsz elhinni, a Gyorgyevics Fodri báró mésallianceszal
házasodott.

A báróné. – Lehetetlen!

A báró. – Érthetetlen, de úgy van. És most jön, a mi még bonyolultabbá
teszi a kérdést. Maradna tehát a Gyorgyevics Miska báró, de, a mit
önzetlenül sajnálok, úgy jön nekem elő, hogy a Miska bárónak nincsenek
gyermekei. Vagy olvastál talán valamit az almanachban, hogy volnának
gyermekei?

A báróné (megütődve). – Nem, nem olvastam.

A báró. – Látod, mily sajátságosan jönnek össze a dolgok?! Már most
vedd, hogy a Gyorgyevicseknek nincsenek más rokonaik, csak a
Gernyeszeghyek, a kik gyermektelenek, s csak egy unokaöcscsel
rendelkeznek, a ki viszont az én leendő vejem, a Telegdy Miklós.

A báróné (elsápadva). – Ah, istenem, istenem, add hamar a flaconomat!

A báró (ünnepiesen). – Mivel pedig az én leendő vejem megfelelő anyagi
eszközökkel nem rendelkezik ahhoz, hogy jogait érvényesíthesse, apósa
ellenben czesszió és jogátruházás esetén a megfelelő akcziót kifejteni
képes is, hajlandó is…

A báróné (elfuladva, alig hallhatóan). – Ne mondd tovább!… Ne mondd
tovább!… Mindjárt elájulok!… (A báró kinyitja a flacont, s a báróné
lassan magához tér. Hosszú szünet.)

A báró (merengve néz maga elé s halkan megszólal). – Ha meggondolom,
hogy a Keleten milyen könnyü az embereket, egész tömeg embert, egész
pártokat megvásárolni!… S megjegyzem, hogy Szerbiában kitünő ágenseim
vannak, a kik nekem olcsóbban dolgoznának, mint másnak!…

A báróné (ugyanúgy, halkan). – Istenem, mily álom! (Suttogva): Első
Jacques, Szerbia királya!

A báró (köhög). – Tudod… mint uralkodónak… akarom mondani: abban az
esetben, ha sikerülne a dolog… más nevet kellene fölvennem… történeti,
fejedelmi nevet… tekintettel kellene lennem a szerb nép érzékenységére…
nemzeti nevet… például: Első Nikodém, Szerbia királya!… Nikodém, ez
izről-izre király… és nemzeti!

A báróné. – De vajjon mit szólnának az udvarok!… (Aggodalmasan): Európa…
a nagyhatalmak… (alig hallhatóan rebegve): fejedelem-társaid…
elismernének-e?

A báró (bizalmas suttogással). – Volna egy hatalmas pártfogóm… Nem
találtad ki? Ő Szentsége!… Látod, mily isteni szerencse, hogy hithű,
vallásos emberek vagyunk!… Ez nem érdem, ez kötelesség… de látod, minden
jó megleli jutalmát!

A báróné (elpirul örömében). – Igaz!… Igazad van!… Hogy is nem jutott
mindjárt eszembe?!… Ó, Jacques, micsoda istenáldás, hogy ha csakugyan
kiérdemeltük ő Szentsége jóindulatát!… (Elkomorodva): De, Jacques… mi
jut eszembe?… ah, istenem, a szerb trónon csak nem kellene elhagynunk a
vallásunkat?… Mert, Jacques, ezen az áron… (elhatározással): ezen az
áron, Jacques, nem akarok királyné lenni!

A báró (a füle tövét vakarja). – Tudod, a dolog egy kicsit bonyolult…
mert a szerb uralkodónak végre is az orthodox egyházhoz kell tartoznia…
viszont ő Szentsége semmiesetre se fog olyan egyént támogatni, a ki a
trónért elhagyja vallását. Mégis… azt hiszem… majd csak megtaláljuk a
megoldást… Végre is, a népnek nem az kell, hogy én mindenáron orthodox
legyek; a népnek, ellenkezőleg, pénz kell.

A báróné. – Nagyon jól beszélsz, Jacques… Semmi költséget nem kell
kímélni, hogy hitünket megóvhassuk.

A báró. – Csakhogy egy más baj is van… Vajjon hogyan itéli meg a világ,
ha azt a trónt, a melyen egykor felejthetetlen barátom egyetlen fia ült,
az idők változtával, éppen én foglalom el, az atyai jóbarát?!… Vajjon
nem fogják-e azt mondani, hogy valójában én vagyok az oka a Szerbiában
nemrég történt összes gyászos eseményeknek, mert az én beleegyezésem, az
én hajlandóságom utóbb a trónt elfoglalni… ez tette lehetővé, hogy a
szerbek összeesküdjenek barátom fia ellen és ideiglenesen egy
Karagyorgyevicset ültessenek a trónra, mert biztatást nyertek, hogy
később erősebb egyén fogja elvállalni az uralkodás súlyos feladatát?!…

A báróné (elkedvetlenedve). – Ó, Jacques, csak nem fogsz rémképeket
csinálni magadnak?… Mit mondanak, mit mondanak! Ki adna arra valamit?…
Hát nem mondtak nekem is terólad mindenféléket?… Nem, Jacques, te ezt
nem mondod komolyan. Férfi az, a ki mindjárt az első akadálynál
visszaijed beképzelésektől?

A báró. – Te azt nem is képzelheted, hogy én mi mindenre gondolok! Nekem
a külpolitikában olyan szemem van, mintha egész életemben csak ezzel
foglalkoztam volna. Különben légy nyugodt. Ha az uralkodói kötelesség
parancsol, az ember elnyomja egyéni érzelmeit.

A báróné. – De hátha a Gyorgyevics-család nehézségeket támaszt?

A báró. – Hja, barátom, a mésalliance, az mésalliance! Én nem tehetek
róla.

A báróné. – S nem fogják azt mondani, hogy te is mésalliance-ot követtél
el? Hisz én se…

A báró. – Bah! Egyenranguak között a házasság nem lehet mésalliance. Te
épp oly trónképes vagy, mint én magam.

A báróné. – Ó, Jacques! Ha el akarnak tőled választani!… Vagy ha az én
személyem lehetetlenné teszi, hogy a trónt elfoglald!… Nem, nem! Inkább
elválok tőled, minthogy utadban legyek!… Miért is voltál oly
vigyázatlan, hogy polgárnőt vettél feleségül?! A te tehetségeiddel!… Ó,
Jacques, taszíts el engemet és foglald el a trónt!

A báró (gyöngéden). – Erről beszélni még korai volna. Szó sincs róla,
gyermekeinkért meg kellene hozni még ezt az áldozatot is. (Elmélyedve.)
De ez még korai, időelőtti dolog… Ha kell, kell. De még időelőtti. Azt
kérdezem tőled, hogy ha a boldogult szerb király, néhai barátom fia,
királynévá tehette egy mérnök özvegyét, kinek már nem lehettek
gyermekei, miért ne tehetnélek királynévá tégedet?!… Utóljára te nem
vagy senkinek az özvegye és nem állottál ki semmiféle operácziót.

A báróné (szemlesütve). – Ó, Jacques!… Mit mondasz!… Igazán?… Gondolod,
hogy még fiutódaink is lehetnek?… (Kendőjével eltakarja arczát.)

A báró (kiegyenesedik). – Miért ne? Én még… azaz hogy… végre is, nem
vagyunk olyan öregek. S aztán, ha eljön az az idő, akkor mellőznünk kell
az egészségügyi rendszabályokat… mert ez is az uralkodói kötelességek
közé tartozik.

A báróné (álmodozva). – Ó istenem, micsoda szép álom ez, a mibe
elringatsz engemet!… Ha egyszer… istenem… százegy ágyulövés szólalna meg
s egy kis Nikodém… (Sirva fakad.)

A báró (leküzdve ellágyulását, férfiasan). – Őt Miklósnak kellene
kereszteltetnünk, felséges pártfogónk: a czár tiszteletére! (Kis
szünet.)

A báróné. – Jacques, csókolj meg! (Megölelik egymást.)

A báró (gyöngéden). – Na, na… légy erős! Gyermekeinkért.

A báróné (suttogva). – Édes!… Édes Nikodém! (Ölelkezés; jön Elza.)

Elza. – Jesszasz, ná! Micsoda családi jelenet! (Eltakarja arczát.)
Pardon, nem nézek oda.

A báró (ünnepiesen, de nem túlszigorúan). – Gyermekem, szüntesd a
pajzánságot; nagyon, nagyon komoly perczek előtt vagyunk.

Elza. – Jesszusom, megijesztetek!

A báróné (pihegve). – A gyermek… bizonyosan tudni fogja…

Elza. – Mit?

A báró. – Gyermekem, kedves anyád azt mondja, hogy te bizonyosan tudni
fogsz róla… Nincs-e a Gyorgyevics bárói család rokonságban a
Gernyeszeghy-családdal?

Elza. – Már miért ne volna rokonságban? Ki mondta, hogy nincs
rokonságban? Sőt ki mással volna rokonságban?

A báró és a báróné (egymásra néznek).

A báró. – Akkor hát a te leendő férjed közeli rokona Gyorgyevics Feodor
bárónak?

Elza. – Vagy úgy? Dehogy! Azok a Gernyeszeghyek, a kik rokonságban
vannak a Gyorgyevicsekkel, apáthi Gernyeszeghyek… (A báró és a báróné
rémült pillantást váltanak)… azok a Gernyeszeghyek pedig, a kik a Miklós
atyjafiai, babati Gernyeszeghyek. Gernyeszeghy és Gernyeszeghy, az nem
mindegy. Il y a fagots et fagots. (A báró és a báróné megsemmisülnek.)



XXV.  GÉPKOCSIZÁS UTÁN.

– Berzsenyi hálószobája. Két vöröskeresztes ápolónő, a kik nesztelenül
járnak-kelnek az ágy körül. Berzsenyi báró az ágyban fekszik és nyög.
Jön: Elza bárókisasszony. –

Elza. – Rosszabbul vagy?

Berzsenyi. – Miért? Mert nyögök? Csak nem fogok hahotázni!

Elza. – De mégis csak enyhültek a fájdalmaid?

Berzsenyi. – Az volna a szép, hogyha még most se enyhültek volna! A
mióta egyszerűen szenvedek, egy Daimlerrel eljuthattam volna Párisból
Toulouseba.

Elza. – Mit keresnél te Toulouse-ban?

Berzsenyi. – Csak mondom. Mikor fog jönni a tanár?

Elza. – A tanár többet nem fog eljönni. Azt mondta, semmi szükség rá.

Berzsenyi. – A tanár könnyen beszél. Szeretném tudni, mit szólna, ha ő
feküdne itten, és én írnék neki reczeptet.

Elza. – Nagyon ingerült vagy, látszik, hogy már lábbadozol. A tanár
pláne azt mondta, hogy nincs semmi bajod, csak dühös vagy.

Berzsenyi. – A tanár persze azt szerette volna, hogy kitörjem neki a
lábamat. Nem elég nekem az, hogy az én házam egy kórház lett s a
gyermekem majdnem megsántult, az anyádat mellőzve.

Elza. – Szerencsére nem sántult meg.

Berzsenyi. – De megsántulhatott volna. Mit csinál a szegény gyermek?

Elza. – A páris–berlini verseny leírását olvassa.

Berzsenyi. – Még az eltört lábával is olvas szegény!

Elza. – Mondom, hogy szó sincs törésről. Egyszerű zúzódásokat
szenvedett.

Berzsenyi. – Neked persze a nővéred zúzódása csak bölcsészet.

Elza. – Az ember azt hinné: felpanaszoljátok, hogy nekem nem esett
bajom.

Berzsenyi. – Miket beszélsz összevissza? Remélem, nem fogod megtiltani,
hogy sajnáljam a gyermekemet? Ki van mellette?

Elza. – Két ápolónő és a Jozefin.

Berzsenyi. – Hát szegény mamáddal mi van?

Elza. – Ő a legmakranczosabb mindnyájatok közül. Folyton sír és azt
mondja, hogy az ő belsejében megszakadt valami.

Berzsenyi. – Az könnyen lehet.

Elza. – Dehogy! Semmi baja. Csak nagyon megijedt.

Berzsenyi. – Nem szabad egy perczig se egyedül hagyni; az asztmájának
nem tesz jót, ha mindenfélével izgatja magát.

Elza. – Egy perczig sincs egyedül. Ott van a Matild, három ápolónő, meg
egy fiatal orvos, a ki, ha nagyon ideges, megnyugtatja.

Berzsenyi. – Mit csinál vele?

Elza. – Megnyugtatja.

Berzsenyi. – Az már más. De miért nem maradt mellette a tanár?

Elza. – A mama is azt akarta, de a tanár kijelentette, hogy erre a
czélra ez a szőke fiatal ember is elégséges.

Berzsenyi. – Ha a tanár ilyen beképzelt, megmondhattátok volna neki,
hogy kiegyenlítettem volna a fáradságát.

Elza. – De, papa, végre is egy professzor nem ápoló és egyéb dolga van a
klinikán, mint szerencsétlenül járt »töff-töff«-istákat vigasztalni.

Berzsenyi. – Az ember azt mondaná, hogy mokirozod magadat családodnak
szerencsétlenségén.

Elza. – Nem, csak nem találom a dolgot olyan tragikusnak, mint a mama, a
ki esküdözik, hogy többet nem ül automobilra.

Berzsenyi. – No, ez képtelenség volna. Végre is, nem az automobil az
oka, hanem a véletlen, hogy nem voltam veletek.

Elza. – És te, nehány órával később egy másik kocsival éppen úgy jártál,
mint mi.

Berzsenyi. – De nem azért, mintha a kormányzásban lett volna a hiba,
hanem mert rövidlátó vagyok, és este könnyü nekihajtani egy fának.

Elza. – Ó, te se vagy még egy Fournier, mert különben az eltaposásban
nem értél volna el olyan óriási rekordot… Különben majd meglátod a
kártérítési kereseteket.

Berzsenyi. – Miféle kereseteket? Embert egyet se gázoltam el, állatot is
csak hármat.

Elza. – No, nem akarlak előre megbosszantani. Úgyis elég korán tudod
meg, hogy mit követelnek rajtad.

Berzsenyi. – Ez engem nem érint, mert tudom, hogy nincs sport, mely ne
járna pénzáldozatokkal. Mikor meghozattam az én Daimlereimet, előre
felvettem az én költségvetésembe egy tekintélyes összeget kártérítési
költségekre. A míg nincs gondatlanságból elkövetett emberölés, a
sportsman meg lehet elégedve.

Elza. – Még csak az kellene.

Berzsenyi. – Hja, mindenkit érhet baleset, és az ember soha se tudhatja,
hogy holnap mit fog eltaposni. Én ezt mint bölcsész fogom fel, és
természetesnek találom, hogy a mi az emberiséget óránként
harminczöt-negyven, vagy ha akarod, hatvan, sőt kilenczven kilométer
sebességgel viszi előbre, az egyelőre áldozatokat követel. Ha a népek
meg fogják tanulni, hogy okszerüen kitérjenek az uj találmány elől, a
nagy horderejű eszme éreztetni fogja üdvös hatását minden irányban s a
népet boldogítani fogja. Én csak azt nem helyeslem, hogy fák s különböző
tárgyak állják útját a haladásnak; ennek czélszerüségét nem tudom
belátni. Azt is czélttévesztettnek vélem, hogy míg nekem csak nagy
nélkülözésemre szolgál ez a kénytelen szünet, melylyel a legközelebbi
napokig tartózkodnom kell az egészséges sport gyakorlatától, minden
valószínűség szerint lesznek, kik balesetemet s a letaposott állatok
balesetét azzal hozzák összefüggésbe, hogy esetleg nem a keresztes
hadjáratokban szereztem meg az automobil vezetéséhez kívánt ügyességet.
De mondd, mit írnak balesetemről az ujságok?

Elza. – Semmit se írnak róla.

Berzsenyi. – Hogyan? Semmit se írnak róla? Hát az én ujságom, melyet
személyesen alapítottam és tekintélyes összegekkel szubvenczionálok?…

Elza. – Abban sincs egy szó se.

Berzsenyi. – Nagyszerű! Hát miért támogatom én ezt az ujságot? Mit
hisznek ezek az emberek? Csak nem gondolják, hogy én azért teszek tönkre
két ötezer forintos Daimlert, és azért ficzamitom ki a tagjaimat, hogy
ők ezt az esetet szó nélkül elhallgassák az összes érdeklődők előtt?

Elza. – Azt gondolhatták, hogy talán nem lesz rád nézve kellemes…

Berzsenyi. – Igen, de ha egy kereskedőnek reklámot kell csinálni, annak
ki tudják írni a nevét! Ha egy kereskedő agyonlövi magát és így tovább,
ez már elég, hogy reklámot csináljanak neki; viszont az én ügyeimről nem
értesítik az olvasót.

Elza. – Minek is volt neked ez az ujság?

Berzsenyi. – Minek volt! Minek volt! Te azt nem érted. Hát minek volt
nekem automobilra ülni?! Látod, gyermekem, minden sport bosszuságokkal
is jár, még a lovak is letörnek, bemennek, megpókosodnak. De
kovácsolhatsz ebből indokot az automobil ellen?

Elza. – Az igaz, ha az automobil nem volna, kétségbe kellene esni, hogy
mit csináljon az ember, mivel üsse agyon az időt… (Kezébe veszi az
asztalon heverő ujságot.)

Berzsenyi. – Míg így gazdagabb vagyok egy rendkívül egészséges és
társadalmilag is hatékony szórakozással, mely míg egyrészt erősíti a
tüdőt…

Elza (a ki bepillantott az ujságba). – Tudod-e, papa, mi az ujság?

Berzsenyi. – Mégis csak megtaláltad a balesetünket, mi?

Elza. – Nem, hanem feltalálták a kormányozható léghajót.

Berzsenyi (egy kis csalódással). – No, az is érdekes.

Elza. – Valami Dumont. És úgy látszik, ezt a léghajót már csakugyan
lehet egy kicsit kormányozni.

Berzsenyi (elgondolkozva). – A kormányozható léghajó!… Hm, hm… Ó, emelni
fogja a forgalmat, s a közlekedési viszonyok!… Tagadhatatlanul érdekes.
Ha meggondolom, hogy kormányozható léghajója még senkinek sincs
Budapesten!… Te, Elza, telegrafálhatnál ennek a Dumont-nak… Mindenesetre
telegrafálj. Ah, ez már valami! És mily egészséges szórakozás! Az
automobilon járás is üditő hatással van a testre, de ez túl fog tenni az
automobilon is.



XXVI.  A SZALMAÖZVEGY.

– Történik: Melanie zugligeti nyaralójában. Esti kilencz óra. A nyaraló
előtt fiáker áll meg s a kocsiból Berzsenyi báró száll ki. Csaknem
ugyanabban a pillanatban a nyaraló hátulsó kis ajtajában egy sétapálcza,
egy szürke kalap és egy vakítóan fehér mellény jelenik meg. Ezek a
jelenségek a hozzájok tartozó mozgó valamivel együtt gyorsan eltűnnek az
esti sötétségben. Egy perczczel később: –

Melanie. – Mily kellemes meglepetés!

Berzsenyi. – Tartok tőle, gyermekem, hogy nem fogsz örülni
látogatásomnak. Egy boszantó história hozott ki s ez alighanem igen
kellemetlenül fog érinteni.

Melanie. – Ugyan?

Berzsenyi. – Azt hiszem, készségesen elismered, hogy szivesen egyeztem
bele, mikor arról volt szó, hogy a jövő hónapot Ostendeban fogod
tölteni. Nos, Ostenderól az idén le kell mondanod.

Melanie. – Ah!

Berzsenyi. – A tengert nem vonom vissza, de más helyet fogsz választani.
A terv az én házamban teljesen megváltozott s Franzensbad helyett a
báróné Ostendeba ment a leányokkal.

Melanie. – Ah!

Berzsenyi. – Be fogod látni, hogy a budapesti ismerősök igen helytelenül
értelmeznék, ha a tengerparton folyton szembe jönnél a bárónéval. Végre
is az ember nem affisirozhatja a barátnőjét, ha a családja is jelen van…

Melanie. – Ó, annyira belátom…

Berzsenyi. – Aztán ez mindenesetre ildomtalanság volna a bárónéval
szemben. Ő áldott jó lélek és tekintettel huzamos gyöngélkedésére,
szemet huny nekem, de ez már nem volna tőlem fair, nem igaz?

Melanie. – Természetes…

Berzsenyi. – Nem mintha a bárónénak kifogása volna éppen te ellened.
Ellenkezőleg, úgy hiszem, ő alattomban helyesli az én izlésemet és nagy
megelégedésére szolgál a te diszkrét viseleted, mely a legcsekélyebb
botrányt is lehetetlenné teszi.

Melanie (szerényen). – Mindig iparkodtam…

Berzsenyi. – A báróné ezt méltányolja, s ha bizalmasan cseveg velem, nem
kerüli ki nevednek felemlítését. A multkor például egyszerre csak azt
mondja nekem: »Ott láttam a Stefánia-uton a hogy is híjják Melaniet is«…
és megdicsérte a toalettedet.

Melanie (elpirulva örömében). – Hogyan, a báróné, a kinek olyan mesés
izlése van, kegyes volt?…

Berzsenyi. – Különben, mondhatnám, egész családomnak elnézését s hogy ne
mondjam becsülését birod. A leányaim persze tiszteletből nem árulhatják
el előttem, hogy ők is tudják a te létezésedet, de néha ártatlanul is
módját ejtik dicséretöket kifejezni. Most egy pár hete például, a mikor
a szinkörben megjelentünk s véletlenül, mert nem tehetsz róla, te is ott
voltál egy páholyban, a kisebbik leányom folyton téged látcsövezett s
úgy mondta a másiknak, hogy nekem hallanom kellessen: »Te, Blanka, annak
a hölgynek olyan intelligens arcza van, hogy első tekintetre megnyeri az
embert. Nagyon szeretném ismerni, mert nagyon jószivű hölgy lehet.« A
mire persze nagyot nevettem magamban és azt gondoltam, hogy: »Ezek a
betyárok azt hiszik, hogy én olyan szamár vagyok, hogy nem tudom, hogy
ők milyen nagy betyárok!«

Melanie (boldogan). – A baronesz bizonyosan észrevette a tekintetemen,
hogy milyen elragadónak találom bájos, szellemtől sugárzó lényét, kedves
frisseségét…

Berzsenyi. – Pláne, ha hallaná, hogyan beszélsz róla, egészen beléd
szeretne, a kis hiú gyermek! Szóval, meg fogod érteni…

Melanie. – Ó, vigasztalhatatlan volnék, ha a bárónét véletlenül abba a
kellemetlen helyzetbe hoznám, hogy észre kellessen vennie s azért a
világért se beszéljünk többet Ostenderól…

Berzsenyi. – Végre Scheveningen se kutya, és ha, nem bánom, mondjuk,
máshova kivánkozol, az már aztán nekem mindegy.

Melanie (aggódva). – Mindenesetre úgy válaszszuk meg a helyet, hogy a
bárónét bármely kellemetlen véletlentől megóvhassuk.

Berzsenyi. – Örülök, hogy nem csalódtam gyöngéd érzésedben. Bizonyos
voltam különben, hogy tapintatodra számíthatok. Azért előre
gondoskodtam, hogy egy kis cadeauval kárpótoljalak. (Egy selyempapirba
göngyölt kis csomagot vesz ki a zsebéből). Nesze, és nézd meg csak jól.

Melanie (kibontja a csomagot. Elragadtatással). – Egy gyönyörű miniature
imakönyv!… Ó, milyen kedves ez!… Milyen jól esik!… (Megcsókolja az
imakönyvet).

Berzsenyi. – Nézd meg jól, mert nem hinnéd, milyen drága volt.

Melanie. – Látom, hisz ez egy remekmű, egy csodálatos szép kis dolog…

Berzsenyi. – No, azért sohase hittem volna, hogy egy haszontalan
imakönyv kétszáz forintba kerülhessen.

Melanie. – Semmiség ilyen művészi dologért! És igazán nem tudom, minek
örüljek jobban: annak, hogy olyan imakönyvem van, mint talán senkinek a
világon, vagy annak, a mit ez az ajándék oly finoman és oly kedvesen
fejez ki, hogy a szegény Melanieban föltételez egy kis jóérzést, egy kis
tisztességes hajlandóságot…

Berzsenyi. – Tudod-e, hogy’ jutott eszembe ez az ajándék? A multkor
egyszer az én ekvipázsomon mentünk a miniszterrel, mikor láttalak
bemenni a barátok templomába. Látod, ez nagyon jól esett nekem. Nem
tudom ezt neked elmondani. De képzeld magadnak: ha kellemesebb egy
tiszta nőt sajátul tekinteni, mint egy tisztátalant – nem igaz? – jobban
esik sajátul tekinteni egy áhítatost, mint egyet, a ki csak
ficzkándozik, mert mintha annyival többet birna az ember. Az ember nem
élvez egészen egyszerűen, hanem élvezi a tisztaságot és a vallást. Nem
tudom, érted-e?

Melanie (szemlesütve hallgat. Észrevenni rajta, hogy megértette a
bárót.)

Berzsenyi. – De ne mondd azt, hogy smuczián vagyok és hogy
takarékosságra használom ki a vallást, hoztam neked a születésnapodra
két szép gyöngyöt is. (Kis ékszertokot vesz elő a zsebéből.)

Melanie (gyermetegül). – De hisz nem is most lesz a születésem napja!

Berzsenyi. – Nem baj, valamikor majd lesz. Egyszer csak születtél!… és
ez nekem elég.

Melanie (leküzdve megelégedését). – Mégis jobban örültem a másiknak!…

Berzsenyi. – Még ma este fel fogod tenni a fülbevalót és imádkozni fogsz
előttem.

Melanie (leküzdve meglepetését). – Itt marad?

Berzsenyi. – Igen. Nem mondtam, hogy már szalmaözvegy vagyok? A kérdés
csak az, hogy tudsz-e valami vacsorát adni?

Melanie. – Igen. Van két palaczk Pommery és Grenóm is.

Berzsenyi. – Mintha már vártál volna.

Melanie. – Tudtam, hogy, végre is, egyszer csak el kell jönnie!…

Berzsenyi. – Úgy hizelegsz, hogy mindig a kisebbik betyáromra
emlékeztetsz… No, küldesd el a kocsit, de ne adjanak többet neki, mint
három forintot. (Átmennek az ebédlőbe, a hol már meg is terítettek.
Vacsorálnak s megiddogálják a Pommery & Grenot.)

Berzsenyi. – Csodálatos, hogy a pezsgő egy idő óta iszonyu álmosító
hatással van rám. (Megnézi az óráját.) Még csak tizenegy? Mindegy, mért
ne aludnám el tizenegy órakor, ha már tizenegykor elálmosodtam? Hisz
úgyis itt maradok. Reggel majd csevegünk, nem igaz? Szervusz. Reggel
gyere be és költs fel. Majd csevegünk és fel fogod próbálni a
fülbevalót!



XXVII.  BALATON-KARÁDON.

– Az uj fürdőpalota és az uj szálló közötti uj sétatér két uj padján két
magános hölgy üldögél, a kik közül az egyik még meglehetősen uj. Az
utóbbiban, a ki Tauchnitz egy kötetét kissé ábrándosan tartja a kezében,
a figyelmes olvasó régi ismerősünkre: Berzsenyi Blanka bárókisasszonyra
ismerhet rá. A második hölgy a jó öreg »Revue Des Deux Mondes«-dal
kaczérkodik s félszemmel szomszédnőjét fixirozza. –

A kevésbbé uj hölgy (tökéletesen megbizonyosodván a felől, a mit tudni
akart). – Jézus Mária! Blanka, te vagy az, vagy csak a szellemed?
(Feláll és szomszédnője felé közeledik.)

Blanka. – Jesszusom! Héthársyné! (Felugrik.) Aranyom! Hol jársz te itt,
a hol a madár se jár? (Csókolóznak; Tauchnitz rátelepszik a Revue des
Deux Mondesra.)

Héthársyné. – Már nem járok, már megyek… Csak azt várom, a míg
bepakolnak. Hát ti mikor jöttetek?

Blanka. – Tegnap! Hisz ha egy hete jöttünk volna, akkor már nem volnánk
itt!

Héthársyné. – Mit szólsz ehhez a fészekhez?

Blanka. – Na, so was!… És te már régebben vagy itt?

Héthársyné. – Egy hete. Egy hétig kiállottam, de már nem bírom tovább.
Kérlek… igazán nem tudom, hogyan mondjam… de hisz te magad is
észrevetted!

Blanka. – Soha se zsenirozd magad! Azért, hogy nem tudom melyik ősömbe
néhány csepp belékeveredett, végre is nem vállalhatok közösséget ezekkel
az alakokkal!… Hisz ez már nem is Gödöllő, hanem a Szerecsen-utcza!…

Héthársyné. – Nem igaz?

Blanka. – Képzeld ezt a felsülést! A tanárnak az jutott eszébe, hogy a
mamának a Balaton jobb volna, mint a tenger, nem tudom miért! A papa
megjegyezte, hogy ez baj, mert végre Siófokra nem mehet az ember, ugy-e?

Héthársyné. – Persze!

Blanka. – Az ember vagy a társaságért megy fürdőbe, vagy azért, hogy
elkerülje a társaságot, de Siófokon nem lehet elkerülni a társaságot,
bevenni pedig még kevésbbé.

Héthársyné. – Ó, nagyon értem az aggodalmat!

Blanka. – A családi tanács erre szavazás alá bocsátotta a Balaton összes
fürdőhelyeit.

Héthársyné. – Nem sok hely közül választhattatok, mert az ember mégis
csak Európában akar maradni.

Blanka. – Le is szavaztuk mindegyiket. Végre a mamának eszébe jutott
Karád. Először, mert abban a hírben állott, hogy ide nem eresztik be a
lengyelországi elemet, és másodszor, mert a Zoltánék már itt voltak, s
azt írták, hogy itt az ember félrevonulva igazán a maga körében lehet.
Tudod, mi nem szeretjük a Zoltánékat, de ezt már a papa miatt nem
nyilváníthattuk.

Héthársyné. – Természetesen.

Blanka. – Szóval ide jövünk nagy fittyre, s mikor itt vagyunk, látjuk,
hogy ez lehet a Zoltánék köre, de nem a miénk!

Héthársyné. – Szakasztott az én történetem!

Blanka. – De hát hogy történhetett ez, nem tudod? Karádnak még tavaly is
szeplőtlen híre volt!

Héthársyné. – Kérlek, a dolog nagyon egyszerű. A kik ezt a helyet
paradicsomnak akarták kiépíteni, nagyon jól terveztek, csak egyet
felejtettek el: azt, hogy a vegyes elem a pénzével ki tudja böjtölni a
jobb családokat. A berendezkedés luxuriózus, de sokba került… a villák
ára se lehet alacsony… elég az hozzá, már tavaly megtörtént, hogy az
egyik legelegánsabb villát sehogy se tudták kiadni s végre is oda
kellett adni…

Blanka. – Mondd ki: az asszirnak! Az persze semmit se drágállott, mert
örült, hogy ilyenformán belekerül a legjobb társaságba.

Héthársyné. – De rosszúl számított, mert elég a hajón akármilyen kis
rés, hogy a víz betóduljon rajta. S így az történt, hogy az idén a
többiek is elárasztották Karádot, nagy rémületére a hajóban lévőknek, a
kik persze sietve menekülnek.

Blanka. – Mégis a dolog legujabb lehet, mert a Zoltán óvakodott volna
blamirozni magát. És azt az egyet meg kell adni neki, hogy tegnap már
egészen más tenorból beszélt.

Héthársyné. – Például?

Blanka. – Például, a hogy megérkezünk, kimegyek a Zoltánnal a balkonra,
s belátunk a szomszédba, a hol egy ingujjra vetkőzött gentleman valami
nótát énekel az anyósokról, selypitve, de szerencsére hang nélkül, vagy
jobban mondva: afféle »feine Waare, gute Waare«-kiáltásoktól rekedt
hangon. »Te – kérdem a Zoltánt – ezt nevezed a te körödnek? Körnek
nevezed ezt egyáltalán?« A Zoltán egy kicsit zavarba jött és így felelt:
»Hja, barátom, ide is jutott egy-kettő, az igaz; de légy nyugodt,
kinézzük őket!« És elmondta, hogy a nagy vendéglőt éjjel soha se zárják
be egy kis botrány nélkül.

Héthársyné. – Hallottam, hogy volt egy pár verekedés. Sőt mutattak két
ifjú gentlemant, a kiknek hol a feje, hol a karja van bekötve; ezekről
azt beszélték nekem, hogy nem igen titkolják néppárti érzelmeiket.

Blanka. – Ó, nekem már bemutatták őket! Ezek a Gabnaffy-fiúk, Zoltánnak
a barátjai és szekundánsai. Mert Zoltán megtartotta a szavát s még az
éjjel hozzálátott, hogy beváltsa az igéretét.

Héthársyné. – Igazán? Tegnap vacsora után, megint történt valami? Ejnye,
be sajnálom, hogy olyan korán lefeküdtem!

Blanka. – Ó, csak azután, hogy a hölgyek eltávoztak! Ekkor a Zoltán
felállott és így kezdett kiabálni: »Zsidót nekem! Zsidót akarok
vacsorálni!« Persze, a Zoltánt ki akarták dobni; nagy dulakodás lett, a
Zoltán nem hagyta magát, egy pár széket összetörtek egymásnak a fején;
azt hiszem, azóta a párbaj is megtörtént. Csakugyan! Már jönnek is a
leventék… nini, a Zoltán megsebesült!… (Három fiatal ember közeledik;
egynek a feje, kettőnek a karja van bepólyázva.) Te, bemutathatom őket?

Héthársyné. – Hogyne! Mily kérdés! (Az ifjak közelebb jönnek.)

Blanka. – Hurráh!… Éljen!… Brávó, Zoltán, remélem, nem komoly a seb? (Az
ifjak a hölgyekhez érve, mély tisztelettel köszönnek.) Édesem, engedd
meg, hogy bemutassam az urakat: Berzsenyi Zoltán, a mai nap hőse,
Gabnaffy Sándor, a tegnapi nap hőse, Gabnaffy Bandi, a tegnapelőtti nap
hőse… (Üdvözlések.)

Zoltán. – Semmi, szóra se érdemes.

Blanka. – Horzsolás?

Zoltán. – Még az se. Inkább csak megütöttem, a mikor leugrottam a
kocsiról. Ficzdag, egyszerű ficzdag.

Héthársyné. – És az ellenfél?

Gabnaffy Bandi. – Abból már azóta szalvaládét készítenek.

Zoltán (szerényen). – No, a maga lábán ment el.

Gabnaffy Sándor. – Azért nem lesz többször kedve felszisszenni,
valahányszor más mulatni akar!

(Csevegés. Lásd mint fentebb. Da capo. Pár percznyi barátkozás után:)

Héthársyné (Blankához). – Elkisérsz, édesem?

Blanka. – Hogyne. Pá, fiúk! (Általános búcsúzkodás.)

Héthársyné (miután elhagyták a gentlemaneket). – Kedves fiúk! De mondd
csak, Blanka, ezek a Gabnaffyak régi nemesek?

Blanka. – Hogyne! Már a nagyapjuk kapta a nemességet.

Héthársyné. – De azért ők is…?

Blanka. – Hát persze.

Héthársyné. – Hogyan? Itt még az antiszemiták is…?

Blanka. – Bizony, édesem, itt még az antiszemiták is keleti eredetűek.
És erről a helyről beszélték nekünk, hogy ide ezeket meg ezeket nem
eresztik be!… De könnyű neked, te már méssz!

Héthársyné. – Remélem, még találkozunk a nyáron.

Blanka. – No, mi se maradunk itt sokáig. Tőlem ugyan nem illik, hogy ezt
mondom, de előtted mért titkolnám el, a mit mindnyájan gondolunk?…
Képmutatás volna, ha elhallgatnám, hogy az én szememben a pénz csak úgy
hamarosan nem helyettesítheti a keresztvizet. Persze azok között, a kik
a pénzt soha se tudják megbocsátani senkinek, lesznek, a kik azt fogják
mondani, hogy ez parvenü-beszéd. De engem már nevezhetnek parvenünek!
Ennek már egy kicsit fölötte állok, nem igaz?



XXVIII.  CHINCHOLLE KISASSZONY TRAGÉDIÁJA.

– Berzsenyi báró ebédlőjében, villás reggeli után. A báró egyedül.
Karosszékében ül s ölében a berlini _Sport_tal, orrán szemüvegével,
ébrenlétet tettet. A szőnyeg ajtó megnyílik, s kalapban, kabátban,
keztyűben megjelenik Elza bárókisasszony. –

Elza (szelesen és a haragtól pirosan). – Csináljatok a leányotokkal
valamit, mert ezt én nem tűröm tovább?

Berzsenyi (felébred). – Mi az? Mi baj? Mi történt?

Elza. – Az történt, hogy a leányotok beleszeretett Perényibe, és
titokban találkozik vele!

Berzsenyi. – Kicsoda? Blanka?

Elza. – No nem is én!

Berzsenyi. – Nem értem. Beszélj magyarul. (Leveszi szemüvegét, megtörüli
és ujra felteszi). Mit mondtál?

Elza. – Azt mondtam, hogy a leányotok bele szeretett Perényibe, és
titokban találkozik vele. Szép história, mi?

Berzsenyi (végképpen magához tér). – Mit kiabálsz? Azt hiszed, hogy
siket vagyok? Vagy azt akarod, hogy szegény mamád is meghallja? Nem elég
neked, hogy csak engem üssön meg a guta?

Elza. – A mama nincs itthon, és őt hagyjuk ki ebből a csunya
históriából, mert egyszerűen belehalna. Nem szabad megtudnia, és hogy
meg ne tudja, cselekedni kell.

Berzsenyi. – Remélem, ok nélkül csinálsz nekem jelenetet, és…

Elza. – Ne remélj semmit, mert ha nem volnék bizonyos a dologban, nem
pukkadoznám. Ez az úgynevezett »lasciate ogni speranza.«

Berzsenyi. – Ne mondj nekem viczczeket a »Fliegende Blätter«-ből, hanem
magyarázd ki magad.

Elza. – Mit mondjak még egyebet? Mindent elmondtam. Még csak azt tehetem
hozzá, hogy sajnos, a dolgot már többen észrevették.

Berzsenyi. – Eh, hogy észrevették, az még nem bizonyíték. Én már sok
dolgot észrevettem életemben, a miből egy szó se volt igaz. Hogy az én
leányom, a kit gondosan neveltettem, titokban találkozzék valakivel,
miután én vegytanra, nyelvekre, mindenre, sőt mitológiára is taníttattam
őt, eh, fiam, egy tapasztalt embernek ne beszélj ilyen
Rittergeschichtéket. És különben mi oka volna neki egy öreg
szeszgyárosba szeretni bele?

Elza. – Nem a szeszgyárosról van szó, hanem az operett-komikusról.

Berzsenyi. – No persze, majd egy jól nevelt fiatal leány, angol és
franczia nyelvvel, vízfestészettel s több más tehetséggel, bele fog
menni egy ilyen mókás ügybe, nem tudom milyen szinészszel, egy török
sorsjegy nélkül! Ki hitette el veled ezt az ostobaságot?

Elza. – Először is a tulajdon két szemem. Már a tavaszszal észrevettem,
hogy kutya van a kertben. A hányszor sétára mentünk, mindig találkoztunk
a Perényivel. A szinész egy félívet írt le kalapjával a levegőbe s a
leányod elpirult. Ha láttad volna, micsoda szemjátékot eszközöltek! A
művész szinte ráomlott a tekintetével, s a leányod reagált, becsületemre
mondom, reagált neki!

Berzsenyi. – Látod, miféléket beszélsz össze-vissza! Ha egy bárónő
jóakarattal elfogadja egy törekvő szinésznek a köszöntését, annak még
semmi jelentősége; vannak nők, a kik úgy forgatják a szemöket, mint egy
haldokló, s még ez se jelent semmit. És ha egy ifju baronesznek örömet
okoz, ha egy kövér szinész elolvad a csodálkozástól, ebben nem találok
semmi különöst. Az isten azért adott szemet, hogy nézzünk vele; nézni
szabad még egy baronesznek is.

Elza. – Jó, de tudok egyebet is, a mi már nem illő egy baroneszhez. Ez
is a tavaszszal történt. Egy szép napon megindulunk sétálni Chincholle
kisasszonynyal és öt lovaggal. Egyszerre a leányod azt mondja, hogy neki
vásárolnia kell valamit, csak menjünk előre. Bemegy a boltba; mi nem
megyünk előre, hanem várjuk. Senki se veszi észre, csak én, hogy a
mellékutczára nyiló ajtón mindjárt kijön a boltból s egyszerüen
megszalad a mezőnytől. Fedeznem kellett az állapotot; tovább vonszolom a
népet s lassu iramban vezetek a nagy Kristófig. A kanyarodónál
megpillantom a szinészt egy kirakat előtt. Persze rögtön pullolok, s
tudod-e, mit látok? Blanka kijön a boltból, nem néz rá senkire, hanem
beül egy kocsiba és elhajtat. A másik perczben a szinész a
kocsiállomáshoz megy s utána hajtat Blanka kocsijának.

Berzsenyi. – Eh, a szinész kövér, hát elfáradt. Ez természetes.

Elza. – De az nem természetes, hogy Blanka csak egy félóra mulva
érkezett haza, s mikor szemrehányásokat tettem neki, a lovagokra
hivatkozva, azt felelte, hogy foglalkozzam a huszárság ügyeivel, ahhoz
értek, de ne avatkozzam az ő dolgaiba. A mi pedig a lovagok véleményét
illeti, azzal nem törődik.

Berzsenyi. – Hm. Ezt csakugyan a szinházban tanulta, midőn népszinművét
kétszer is oly nagy sikerrel adattam elő. De nem hihetem a művészről,
hogy ő, komoly és szép igyekezetü ember létére, ilyenekbe ártsa magát.
Tudhatja, hogy ha megkérni merészelné a leányomat, csak kompromittálni
fogja magát.

Elza. – Hogy a Perényi mit gondol, nem tudom. Az ő helyében én
mindenesetre ütném a vasat.

Berzsenyi. – Te fantáziálsz és ő irodalmat űz. Ez mind nem készpénz.

Elza. – Hát mondok olyat is, a mi már készpénz. Mióta hazajöttünk, a
leányod egyedül jár a fogorvoshoz. És ugyanahhoz a fogorvoshoz jár a
Perényi is.

Berzsenyi (dühbe gurulva). – Egyedül jár a fogorvoshoz? Hát a franczia
nő? A franczia nő, a kit fizetek? A franczia nő, a kinek kifizettem az
utiköltségét, Genftől Budapestig második osztályon? A franczia nő, a kit
leültetek az asztalomhoz? Hát mit csinál a franczia nő?

Elza. – A franczia nőt lerázza a nyakáról. Tőle magától tudom.

Berzsenyi. – Akkor a franczia nőt el fogom csapni.

Elza. – De most nem a franczia nőről van szó, hanem Blankáról.

Berzsenyi. – De igenis, a franczia nőről van szó és a fogorvosról. A
fogorvosra én nem adok semmit. A mamád is járt a fogorvoshoz, azért soha
se jutott eszembe rosszat gondolni, de nem is lehet megtiltani a
fogorvosoknak, hogy férfiak is járjanak hozzájok! Hanem a franczia nőt
el fogom csapni.

Elza. – Ez ugyan szép megoldás!

Berzsenyi. – Bízd rám. A versenybíró se ítél olyan csalhatatlanul, mint
én. Látod, a te dolgodat is ügyesen intéztem el. A többiek kétségbe
voltak esve, én pedig azt kérdeztem, hol van az a fiatal ember? És
csakugyan szerencsésen végződött a dolog. Ti eljegyeztétek egymást és
miután beláttad, hogy a Miklós nem az az ember, a ki téged huzamosabban
boldogíthatna, egész jól szétment a parti.

Elza. – A leányod tekintettel lehetne erre a malheurre is, ha már nincs
tekintettel rátok, agg szülőire. Végre is az én jó hírnevemnek tartozik
vele, hogy ne duplázzon rá az én meggondolatlanságomra. Szóval, adjátok
férjhez Opheliát, de gyorsan, mert ha sokáig hímeztek-hámoztok, úgy
elszeleskedi a jóhirünket, hogy soha se fogok férjhez menni.

Berzsenyi. – Attól te ne félj. Te feltartva fogsz férjhez menni, és ha
úgy gondoljátok, nem bánom, a Blanka férjhezmenetelét is
lebonyolíthatjuk. Azt hiszem, ilyen körülmények között a legillőbb lesz,
ha Perényi szeszgyároshoz adom.

Elza. – Ez a parti aligha fog tetszeni neki, de azért gyermek, hogy
sírjon és engedelmeskedjék.

Berzsenyi. – Mondom, csak akkor, ha mindnyájan akarjátok. A franczia nőt
azonban mindenesetre el fogom csapni. Válts neki a Cooknál egy harmadik
osztályú jegyet Genfbe; nem akarom látni többet. Egy nő, a kiben
teljesen megbíztam, karácsonykor fülbevalókat is vásároltam neki, és
most ilyen rútul visszaél a bizalmammal!

Elza. – De papa, Chincholle kisasszony nem hibás! Egyedül Blanka a
hibás…

Berzsenyi. – Ne folytasd, a gyermekemről nem hagyok rosszat mondani! Még
ha hibás volna is, pedig lehet, hogy nem az.

Elza. – Kérdezd meg tőle magától! Ó, ő nem tagadja a dolgot. Azt mondja,
hogy egy monológot írt a névnapodra s leczkéket vett a szinésztől, hogy
ezt a nem tudom mit művészettel adhassa elő.

Berzsenyi. – No látod!

Elza. – Milyen könnyenhivők vagytok ti férfiak!

Berzsenyi. – Csak nem teszed fel a testvéredről…?

Elza. – Én nem teszek fel semmit… Még csak az kellene, hogy föltegyek
valamit! De ha rosszul neveltétek a gyermeketeket, legalább térítsétek
észre. Tőlem tetszése szerint bolondulhat a művészetekért, de azt
megkívánhatom, hogy pletykára ne adjon alkalmat. Ebben a dologban a
látszat fontosabb, mint a valóság, de ti ezt nem akarjátok megérteni.

Berzsenyi. – Jól van hát, ha minden áron akarod, el fogom csapni a
francziát.

Elza. – Ugyan hagyj békét a boldogtalannak! Tehet is az róla, hogy
minduntalan elbrennelik!

Berzsenyi. – Akkor hát nem tudom, mit akarsz!

Elza. – Hja, ha te is igy gondolkozol, akkor semmit se akarok! Mosom a
kezemet.

Berzsenyi. – Inkább adj tanácsot, s mondd el, mit szólsz a
szeszgyároshoz?

Elza. – A szeszgyároshoz vagy az ördöghöz, az mindegy. De éppen ideje,
hogy férjhez menjen. Azokat a leányokat, a kiknek semmi önállóságuk
nincsen, vagy nagyon is sok az önállóságuk, férjhez kell adni.

Berzsenyi. – Mondd, honnan vetted te ezt a sok bölcseséget?

Elza. – Az élet, papa, az élet!… Egy vőlegényen kitanulja az ember az
egész komédiát… Igaz, még valamit!… El ne szóld magad a mama előtt! Ő
olyan naiv!… Túlságosan elszörnyüködnék a dolgon, s elég, ha nekünk fáj
a fejünk; semmi szükség rá, hogy őt mindenbe beavassuk!…



XXIX.  BERZSENYI FÖLLÉP.

– A Nádor-utczai palota első emeletén, a komorna szobájában. A báróné a
kanapén fekszik. Blanka egy szalmaszéken ül az ablak mellett, Elza egy
alacsony, fiókos szekrény tetején. Az ifjú hölgyek a komorna regényeit
olvassák: a »Sápadt grófnő«-t és »A diótörő gróf«-ot. A báróné nyög és
sápítozik. Az ajtó megnyílik s belép Berzsenyi báró, a ki kerületéből
érkezik. –

Berzsenyi. – Hát ti miért vagytok itt?

Elza. – Csitt, papa, beszélj egy kicsit csendesebben!… Szakcsyné éppen
itt, a szomszéd szobában fekszik!…

Berzsenyi. – Szakcsyné?

Blanka. – Igen, a jegyzőné, hisz tudod!…

Berzsenyi. – És azért jött Pestre, hogy egész nap aludjék?

Elza. – De, papa, Szakcsyné tegnapelőtt egy egészséges fiúgyermeknek
adott életet!

Berzsenyi (kissé meglepett, de azért helyeslést mutató ábrázattal). –
Úgy? Az más. És az uj választó polgár, akarom mondani: az uj világpolgár
mit csinál? Nem kért még pénzt?

A báróné. – Csudálom, Jacques, hogy olyan jó kedved van! Tudod, hogy így
élni rettenetes?!…

Berzsenyi. – Miért nem helyeztétek ezt a nőt a szalonba? Ott szülhetne
tőlem, a mennyit akar.

Elza. – A szalonba nem lehetett tenni, ott négy férfi alszik.

Berzsenyi. – De a kis szalon? Mire való a kis szalon?

Elza. – Ott meg a férj alszik. Azt mondja, hogy nem szereti a
gyereksírást.

Berzsenyi. – Ennek az embernek igaza van, de ha holnap reggelre megütné
a guta!… azaz nem, majd csak a választás után!…

Elza. – Milyen rekedten beszélsz! Csak nem hűtötted meg magad?

Berzsenyi. – No, nem éltem olyan kényelemben, mint tisztelt választóim
az én Nádor-utczai palais-mban!… Különben mit szólnak, meg vannak
elégedve?

Blanka. – A református papnak nem ízlik a cognac. Azt mondja, hogy az ő
pálinkája sokkal jobb.

Berzsenyi. – Baj, baj. Nem parancsoltak valamit?

Elza. – Mindent megkaptak, a mit kivántak. A takarékpénztári igazgató
fia meg is betegedett, mert elment az orfeum-kávéházba, s másnap
délelőtt alig tudott haza találni.

Blanka. – Gondoskodtunk mindenről. A mama meg is haragudott ránk, hogy
mit dajkáljuk őket.

Elza. – De Szakcsynénak egy speczialistát kellene hozatni Bécsből.

Berzsenyi (dühbe gurul). – Hát még mit nem? Pántlikás szivar, puttyogós
bor és még heje-huja is? Semmi speczialista! Máskor ne csináljon nekem
ilyen históriát az én házamban!

A báróné. – Jacques, te úgy jössz nekem elő, mint egy berekedt tenorista
az ötödik felvonásban!… Egy szót se értek, a mikor kiabálsz.

Blanka. – Tönkre szónokoltad a hangodat.

Berzsenyi. – Nem, hanem megittam minden disznóságot.

Elza. – És mért tetted azt, papa?

Berzsenyi. – Mert muszáj volt megmutatni, hogy hazafi vagyok. Mikor az
első pohár vitriolt köszönettel visszautasítottam, valaki hátul versben
kiáltott ki engem: Nem kell báró Versenyi, Mert nem mer… No, de ezt
nektek nem mondhatom el.

A báróné. – Sugd meg nekem, Jacques. (Megtörténik.) Hallatlan!… De azért
vannak kilátásaid?

Berzsenyi. Na, lehet élni, lehet meghalni.

Elza. – Beutaztad az egész kerületet?

Berzsenyi. – Az egész Texast. Azt hiszem, vagy kilencz helyen mondottam
programmbeszédet. De nem emlékszem tisztán, mert a harmadik naptól fogva
egy dunsztban látom a világot.

Elza. – Csak bele ne betegedjél!

Berzsenyi. – Mért betegedjem bele? Még azt is?

Blanka. – Voltak kalamitásaid?

Berzsenyi. – A hogy veszszük. A vasuton elvesztettem a programmbeszédet,
a mit a te barátod, a hogyhijják szerkesztő csinált. Keresem, keresem,
hogy majd elolvasom és betanulom, egyszerre eszembe jut, hogy tévedésből
más haszontalan iratokkal együtt kihajítottam az ablakon.

Elza. – Ez határozottan szerencse.

Blanka. – Kérlek, kimélj meg bennünket a megjegyzéseidtől.

Berzsenyi. – Megint veszekedtek? Mindig veszekedtek?

A báróné. – Ne hallgass rájok, Jacques. Társalogjál velem, Jacques.

Berzsenyi (folytatva). – Szerencsére, a hogy jól fogtok emlékezni, két
évvel ezelőtt egy üresedésben már megbuktam néppárti programmal. Az én
néppárti beszédemből több frázis behizelegte magát a fülembe, és az
ujság is nálam volt, több slágvorttal a politikai rovatban. De hogy
fogok én mint szabadelvüpárti jelölt előhozni néppárti frázisokat és
szabadelvü vegyeseket? Jól. Az én kerületemben ez egyre megy. Vegyétek
hozzá, hogy a pálinka után egy szót se lehetett érteni tőlem, és hogy a
választók részegek voltak, mert csak sört ezer forintért fizettem nekik.

Blanka. – Jézusom, papa, legalább ne mondd olyan hangosan! Hisz az uj
törvény óta az etetés és itatás tilos!

Berzsenyi. – Fiam, erről az uj törvényről eszembe jut nekem a
főtisztelendő úr, a ki mikor sokat veszített kártyán, felállott és azt
mondta, hogy: »Becsületszavamra fogadom, hogy soha többet kártyát nem
veszek a kezembe!… kivéve, ha vendégek lesznek nálam, vagy én megyek
vendégül valahová, vagy más egyéb körülmények között!« Én mint
törvénytisztelő ember semmi esetben sem fogok etetni és itatni, de ezt
nem is tehetném, a mint be fogod látni, ha ezt a törvényt elolvasod.
Mert ez kimondja, hogy a szükséges ellátás a választás helyén és idején
nem etetés-itatás; hogy ételt és italt fizetni szabad tekintettel a
megvendégelt személyekre, a megvendégelés alkalmára és egyéb
körülményekre… (fölteszi binokliját s egy ujságszeletkét vesz ki a
mellénye zsebéből. Olvassa az ujságszeletkét:) »nem tekintendő végül
etetésnek és itatásnak a választóknak a szokásos alkalmakkor a képviselő
házánál vagy azon kívül megvendégelése.« (Az ujságszeletkét visszateszi
a mellénye zsebébe s összehajtja binokliját.) Becsületszavamra mondom,
hogy az én választóim kizárólag a fent elősorolt czimeken itták magukat
holtrészegre, de kérdem tőletek, hogy miután lelkiismeretem ennyire
tiszta, ki foghatja rám, hogy én etettem és itattam vagy etetni és
itatni fogandottam?…

Elza. – Bravó, papa! Ha a programmbeszédet is ilyen jól kivágtad, akkor
mindenesetre ott leszünk a finishben!…

A báróné. – Ó, Jacques, te engemet nem nyugtattál meg, mert én vagy
olvastam, vagy hallottam, de bizonyosan olvastam, hogy ezeknek az
embereknek nem szabad pénzt adni, és én akkor az egész dolgot nem értem.

Berzsenyi. – Pénzt? Ki beszél pénzről?

A báróné. – Látod, Jacques, kettő közül egy. Ha nem adsz pénzt, ki fog
téged megválasztani? És ha adsz… ó, Jacques, talán még be is csuknak!

Berzsenyi. – Gyermekem, te ezt nem érted. Te így okoskodol, női
fejeddel: »Vagy – vagy«, pedig ész szerint gondolnod kellett volna,
hogy: »sem – sem«. Én a pénzemet már azért se fogom osztogatni, mert
magam is kiméletlen híve vagyok a tiszta választásnak. De ha én titokban
meg akarom téríteni az én jóbarátaimnak, a mit az én választásomra a
saját zsebükből elköltöttek, kinek mi köze ehhez, pláne ha senki se
tudja meg a dolgot?!…

A báróné. – És kellett neked ez az egész történet? Több vagy te ezzel,
mint voltál, a pénzedért?

Berzsenyi. – Az országháznak kereskedőkre van szüksége. Független
előkelőkre, a kik tanácsot tudjanak adni, ha valami szaktörvény kell az
országnak…

A báróné (szomorúan). – Te akarsz tanácsot adni az országnak? És ezt
nekem mondod, Jacques, nekem?

Berzsenyi. – Aztán a képviselőség semmi, az igaz, s valóban helytelen,
hogy ma már mindenki képviselő, a ki egy expenz-nótát ki tud állítani.
De egy kabát is semmi, és azért kabát nélkül még se mehetek ki az
utczára.

Elza. – Csitt, papa, légy egy kicsit csöndesebben!… (Hallgatózik.)

Berzsenyi. – Mi az?

Elza (a falnál). – Már késő. Felköltötted a Szakcsyné gyerekét.
(Gyereksírás hallatszik a szomszéd szobából.)

Berzsenyi. – Én költöttem fel? Anyád költötte fel az aggodalmaival!

A báróné. – De hát hol van a dajka?

Elza. – Az előbb a takarékpénztári igazgató fiát ápolta.

Berzsenyi. – Szaladjatok és állítsátok elő akárhonnan; a gyereket a
választásig egy pillanatra se szabad várakoztatni! A takarékpénztári
igazgató fia hozasson magának dajkát az orfeumból, a dajka pedig
szoptassa meg a gyermeket, azért fizetem!…

A báróné. – Az istenért, ne beszélj pénzről, valaki meg találja hallani!
Becsuknak, Jacques, becsuknak!

Elza. – Légy nyugodt, mama, ez nem »etetés-itatás.« Ez csak »vendéglátás
a jelölt lakásán egyéb körülmények között!«



XXX.  BERZSENYIT MEGVÁLASZTJÁK.

– A báróné szobájában, reggeli kilencz órakor. Berzsenyi, a ki még
útiruhában van, s az egész család ijedten sürög-forog a báróné körül, a
ki férje megérkezésének hírére örömében elájult. –

Berzsenyi (körülkarolja a bárónét s tehetsége szerint dajkálja). – Eliz,
babuskám, térj magadhoz!… Ne legyél nekem beteg, angyalom!… Ne keverj
egy ürömcseppet az én örömömbe!…

A báróné (éledezve). – Jacques!… Hát igaz?… Csakugyan megvagy?…

Berzsenyi. – 1719 szóval 1716 ellen! Képzelhetitek, micsoda küzdelem
volt!…

Elza. – Három szótöbbség! Milyen disznóban voltál, papa!…

A báróné. – Ne beszélj így az atyádról!… Micsoda kifejezések egy ilyen
eseményről!…

Blanka. – Ezt a három embert szeretném megölelni, megcsókolni…

Elza. – Hát a többi 1716-tal mit fogsz csinálni?… Azok is rászolgáltak
kegyeidre!…

A báróné. – Reggeltül estig veszekesznek, reggeltül estig!… Az ember még
rosszul se lehet tőlük!

Berzsenyi. – Gyermekeim, hagyjátok anyátokat!… Én is alig állok az én
lábamon az izgalomtól!…

Blanka. – Keveset aludtál, szegény papa?

Berzsenyi. – Mit képzelsz? A választás hajnali háromkor ért véget és
éjfél tájban már úgy volt, hogy le fognak lovagolni… Már most add hozzá,
hogy az ember reggel háromnegyed ötkor vonatra ül s lötyög a vasúton
egészen Budapestig!… Egy betüt se aludtam, egy betüt se!…

A báróné. – Jacques, az istenért, ne szenvedj, ne legyél beteg!

Berzsenyi. – Most már jól van, de fél egykor, mikor a másik jelölt
ötvennyolcz fórba jött, a vesém egészen beteg lett.

A báróné. – Istenem, Jacques, ha megbuktál volna!…

Elza. – No ugyan nagy baj lett volna!… Szeretném tudni, mivel több így a
papa, hogy megvan, mint hogyha nem lett volna meg?!…

Blanka. – Ha te jobban tudod a választást, mint a papa, hát beszéld el
te!

A báróné. – Ezek a nők engem meg fognak ölni!

Berzsenyi (a leányokhoz). – Fogtok rám hallgatni, igen vagy nem? (A
bárónéhoz fordul.) Szóval, mikor már hatvankilencz mínuszra visszaestem,
ti rátok gondoltam, kedves családomra, és eszembe jutott, hogy mit
tipelt (Elzára mutat) ez a gyerek, ni… Ez megjósolta, hogy a Ne neked be
fog jönni, és a Ne neked bejött, és mikor elmentem, megjósolta, hogy:
»Ne félj, papa, be fogsz jönni!«… és csakugyan, én is bejöttem!

Blanka. – Az utolsó órákban behoztad a hatvankilencz mínuszt?

Berzsenyi. – Be és aztán derékfutásban mentünk a czélig, a hol egy
nyakhoszszal lehúztam a másikat.

Elza. – Bravó!

A báróné. – Szegény Jacquesom, milyen sokáig kellett izgatnod magadat!

Elza. – A fő az, hogy finish-t tudjon lovagolni az ember.

Blanka. – Persze, a másik párt is megfeszítette erejét?

Berzsenyi. – Hallatlan erőszakoskodások történtek. Mondhatom, szégyen
gyalázat, hogy a tiszta választások idején ilyesmi megtörténhetik.
Étlen-szomjan háromszáz választó várakozott reggeli nyolcz óra óta a
sötétben, és nem eresztették őket az urnákhoz! A választási elnök
terrorizmusa nem ismert határt. Szerencsére párthiveim végig kitartottak
mellettem. A derék emberek tűzbe-vízbe mentek volna… mit mondok?…
meghaltak volna értem!… annyival inkább, mert szerencsére az éjszaka nem
volt hideg és néhány hordót csapra üttettem a derék embereknek! Már
táviratozni is akartam a miniszternek, de aztán láttam, hogy mindig
előbbre jövök, s ekkor elhatároztam, hogy futni hagyom a választási
elnököt.

Blanka. – Igazán felháborító, hogy mit csinálnak a szegény parasztokkal!

Berzsenyi. – Na, tudod, a nép fiairól ne beszélj nekem, mert ezúttal
keserves tapasztalatokat szereztem kapzsiságukról. Tíz napja, hogy
legnagyobb jóltevője vagyok a kerületnek, sőt ingyen példányokat is
küldettem nekik az én ujságomból a főemberek részére. És mi történik? A
mint az egyes községekben előadom beszédemet a föld népének és
takarékosságra, kitartásra és más hasznos dolgokra tanítom, oktatom,
nevelem őket, és önzetlenül jó tanácsokat adok nekik, minden községben
mindenfelül pénzért jönnek hozzám. Megmondom nekik, hogy: atyámfiai,
tisztelt nép, ezt a tiszta választás miatt nem tehetem, de egyszersmind
megsugom a főkorteseknek, hogy az ellenjelölt vesztegetéseit ne engedjék
a parasztoktól elfogadni, mert a költségek egy ismeretlen által jobban
fedezve lesznek, mint ezt az ellenjelölt tehetné. Erre mit kell látnom?
Azt, hogy az én választóim leszállanak az én kocsijaimról és az én
vendégségemtől részegen oda járulnak az urnákhoz és az én fuvarpénzemen
leszavaznak az ellenjelöltre, mi több, a hogy a szavazásban visszaesem,
a főkortesek egyre több pénzért jönnek hozzám. (Blankához:) A te néped,
a kiről te színműveket irsz és nyolczezer forintért elő adatsz, képes
lett volna rá, hogy engem megbuktasson, ha véletlenül nem vagyok jelen!…

Elza. – Nagyszerű! Hát baj lett volna az? Neked a képviselőség nem dísz,
nem haszon, semmi. Megbuknak néha a legjelesebb emberek is; emlékszem
jól, hogy Tisza Kálmán akárhányszor megbukott. És most is!… Látod,
megbukott a miniszterelnök veje is; megbukni nem szégyen. Az ujságok
tele vannak vele, hogy a képviselőház szellemi színvonala az uj
választással nagyon alászállott…

Berzsenyi. – Gyermekem, jegyezd meg magadnak, a mit egy Falstaff nevű
jeles író mondott, hogy jobb alacsony színvonalú eleven egérnek lenni,
mint magas színvonalú holt oroszlánnak. Ha az ember képviselő, igazad
van, az semmi; de ha az ember még csak nem is képviselő, az a semminél
is kevesebb. Engem az, hogy a népakarat képviselővé választott,
bizonyára nem diszít fel, mint például ha ő Felsége kegye az örökös
főrendiházi tagsággal fog kitüntetni, de megbukni a
képviselőválasztáson, ez csak egy ujságpennászt nem fog zsenirozni.

Elza. – Föl se kellett volna lépned, valaki vagy te így is. Vagy tán
nem?

Berzsenyi. – És látod, gyermekem, magad mondod, hogy annak idején Tisza
Kálmán is többször föllépett, pedig neki több élettapasztalata volt,
mint neked.

Elza. – Aztán mire volt jó, hogy Tisza Kálmán, mikor már nem volt
miniszterelnök, a helyett, hogy visszavonult volna a politikától, megint
csak föllépett képviselőjelöltnek, és alkalmat adott arra, hogy
megbuktassák?!

Berzsenyi. – Gyermekem, ne hasonlíts engem össze olyan nagy
államférfiakkal, a milyen Tisza Kálmán volt, mert itt a politikai
helyzet nem ugyanaz. Mikor Tisza Kálmán egyszer-másszor megbukott, az
emberek azt mondották: »Lám, lám, a tiszta választás tulságosan jó, mert
a jeles emberek sorra kibuknak.« De ha én véletlenül megbukom, az
emberek azt mondták volna: »A pénzeszsák megbukott, mert tiszta
választás van.« És teljesen téves az is, ha te engem a miniszterelnök
vejével hozol össze. Mondok neked erre egy történetet. Volt egyszer egy
közönséges öreg pénzzsidó, a kinek azonban megvolt a maga házi esze. Ez
az öreg egyén pénze daczára igen mérsékelten élt, s egyszer valaki azt
mondja neki: »Hogy van az, Kohn úr, hogy a maga fia, a kinek nincsen
semmije, Havanna-szivarokat szí, maga pedig, a kinek vagyona van, egy
rossz virzsinián rágódik?!« – »Éppen azért – felelte a Kohn. – Neki
könnyű! Ő szíhat Havannát, mert neki van apja, a ki vagyonos, de én csak
virzsiniát szíhatok, mert nekem nincsen apám, a ki vagyonos. Ha nekem
vagyonos apám volna, én is Havannát színék.« Ha a miniszterelnök veje
megbukott, neki könnyű, azért az ő apósa mégis miniszterelnök marad, de
ha én megbuktam volna, nekem nincs miniszterelnök apósom, a ki engem
kinevezzen örökös főrendiházi taggá, a mi talán nektek se lesz
ellenetekre.

A báróné. – Engem csak egy aggaszt, Jacques. Mit fog mondani Ő Szentsége
ahhoz, hogy te szabadelvű programmal választattad magad képviselővé?

Berzsenyi. – Babuskám, te azt nem érted. A szabadelvűség nem azt
jelenti, hogy a zsidók holnap rögtön házasodjanak össze velünk
keresztényekkel. A szabadelvűség csak azt jelenti, hogy a zsidóknak is
szabad élniök, a mit talán meg fogsz engedni, annyival inkább, mert maga
Ő Szentsége is szabadelvű e tekintetben. Légy nyugodt, azért én néppárti
maradok, bár a taktika úgy kívánta, hogy szabadelvű kerületben lépjek
fel. Én síromig a nép barátja leszek, ha a nép nem is érdemli meg, hogy
pártoljam őt.

Elza. – Sokba került a heccz, mi?

Berzsenyi (őszintén). – És ezt tiszta választásnak nevezik! Ugyan
mennyibe került volna a tisztátalan?!…



XXXI.  INFLUENZÁBAN.

– Berzsenyi hálószobája. A báró az ágyban fekszik, s az ágyat borító
olvasó-asztalon kaszinót játszik Elzával, a ki az ágy mellett ül. A
báróné egy ottománon a _Pester Lloyd_ot olvassa. Blanka, az ablak
mellett, egy hintaszékben mélázik s pro forma valami regényt tart a
térdén. Alkonyodik. –

Berzsenyi. – Elza, te megcsalsz engem!

Elza. – Én?!… Kinek nézel te engem, papuskám?

Berzsenyi. – Nekem beszélhetsz! Az előbb tizenegygyel vittél
tizenhármat, most meg tizenkettővel vittél tizenegyet. Megfigyeltem.

Elza. – Engedj meg, papuspám, de az nem lovagias dolog: megfigyelni a
tulajdon leányodat! Nem vagy te detektiv!

Berzsenyi. – Csak véletlenül vettem észre. De nem bánom: oszd ujra.

Elza. – Ja, ha már csalni se lehet, akkor nem játszom tovább.

Berzsenyi. – Félreértettél. Én csak kérdeztem, hogy mért csalsz meg
engem?

Elza. – Hát kit csaljak meg, ha nem téged? Remélem, nem kívánod, hogy
egy idegen fiatal embert csaljak meg?

Berzsenyi. – Mondom, hogy nem erről van szó. Úgy értettem, hogy mi
czélból? Olyan nagy szükséged van erre az öt forintra?

Elza. – Ojjé, de még mennyire!

Berzsenyi. – Aztán minek neked a pénz?

Elza. – A titkaimat hiába fürkészed, nem fogom magam elárulni. Tudod,
van nekem valakim, de nem mondom meg, hogy: ki, elég az hozzá, így
karácsony előtt nem illik ilyenekről kérdezősködni.

Berzsenyi (elérzékenyedve). – Jól van, jól van… nem akarok tudni
semmiről… (Elza fölkel.) Hát igazán abba hagyod?…

Elza. – Persze. Nem passzió játszani olyankor, ha az embert minduntalan
leleplezik.

Berzsenyi (nevet). – Utóljára még nekem kell bocsánatot kérnem, a miért
ő megcsal engem!…

Elza. – Hogy legyen az embernek öröme a csalásban, ha a csalás nem
sikerül? Teszem fel azt, ha egy asszony megcsalja a férjét, s a férj
mindenre rájön, és így szól: »Asszonyom, így meg úgy«, világos, ugy-e,
hogy az embernek elmegy a kedve a regény folytatásától? Érdemes
randevúkra járni, ha a sarki hordár is tudja, hová megyünk?…

Blanka. – Na ezt a hölgyet aztán kikészítettétek!

Berzsenyi (Blankához). – Mit tudja ő, hogy mit beszél?! és úgy látszik,
te se tudod! (Elzához). Itt hagysz?

Elza. – Majd visszajövök.

Berzsenyi. – Jól van, jól van… nem akarok tudni semmiről… Hanem gyere
vissza nemsokára. (Elza kimegy.) Ha ez a gyerek nem kártyázna velem, meg
kellene halnom a betegségtől, mint a sarki hordárnak.

A báróné. – A szerencse az, hogy én még betegebb vagyok, mint te, de én
már fel se veszem ezt a kis influenzát.

Berzsenyi. – Mondhatom, egy cseppet se mulatságos, ha az egész ház
beteg. Ha ez a kis leány nem volna…

Blanka. – Még ebben is szerencsésebb, mint más! Nekem majd szétreped a
fejem, ő meg vigan sétál le s fel, mint egy őrangyal. De azért a
panaszokat nekem kell meghallgatnom.

Berzsenyi. – Én nem panaszkodom, én csak konstatálok. Remélem, meg fogod
engedni, hogy ne tánczoljak, mikor az egész házam egy kórház.

Blanka. – Mit gondolsz? Nekem talán kedvem van tánczolni?

Berzsenyi. – Már az igaz, hogy ugyancsak egyszerre ért utól bennünket a
betegség! S ha meggondolom, hány szegény család van, a melyik egy
csekélységért átvállalná tőlünk ezt a komisz influenzát! Ők is jól
járnának; mi is megszabadulnánk az alkalmatlanságtól. De ha a világ már
így van berendezve!

A báróné. – Hagyd el, Jacques, minden rosszban van valami jó. Ha nem
volnánk betegek, nem volnánk így, családi körben. Nem panaszképpen
mondom, Jacques, de egy idő óta jóformán csak akkor látlak, a mikor
beteg vagy.

Berzsenyi. – Gondolod?

A báróné. – Már szinte örülök, mikor hallom, hogy rosszul érzed magad.
No hála istennek, egy kis ideig megint lesz férjem, mert a beteg férj is
többet ér, mint a semminő.

Berzsenyi. – Látod, én ezt nem vettem észre. De lehet, hogy igazad van;
az ügyeim nagyon lefoglalnak. Egyet azonban el fogsz ismerni. Azelőtt e
tekintetben nem voltál ilyen érzékeny. Fiatalabb korunkban jöhettem,
mehettem, és megint mehettem, jöhettem, nem igen vetted észre.

A báróné. – Az igaz, Jacques, nekem is sokszor jut eszembe, hogy:
furcsa, mintha most még jobban szeretnélek, mint régen. Pedig ma már…
vagy talán éppen azért?…

Berzsenyi. – Hm, hm. (A szemével int, hogy Blanka is jelen van.) A
fődolog az, hogy szeretsz, s ez nekem elég.

A báróné (szemrehányóan). – Te oly kevéssel beéred, Jacques?

(Elza jön.)

Elza. – Hát most már mit csináljunk? Az ékszerésztől eljött egy fiatal
ember, hogy megvizsgálja az ékszereket. Úgy vettem észre, hogy a
szobaleányt már meg is vizsgálta.

Berzsenyi. – Miféle ékszerek?

A báróné. – Én hivattam, Jacques, mert olvastam az ujságban, hogy sok
hamisításnak jöttek a nyomára s meglehet, hogy a legjobb családokban is
hamis ékszerek jönnek elő. Egy szép nap arra ébredhet az ember, hogy a
boutonjai nem érnek semmit; e felől jobb, ha előbb jön tisztába az
ember.

Berzsenyi. – Szerencsére a vagyonunk nemcsak ékszerekbe van letéve. De
ha ez neked örömet okoz…

A báróné. – Csakhogy akkor még nem tudtam, hogy mire az ékszerész eljön,
mindnyájan betegek leszünk. Már pedig a vizsgálatnál ott kell lennie
valakinek, mert egy ismeretlen fiatal emberre csak nem bízzuk rá a
drágaságainkat. Ki tudja, hátha éppen ő az ékszer-hamisító?!

Berzsenyi. – Meg kell mondani neki, hogy jöjjön máskor. Sajnáljuk, hogy
hiába fárasztottuk…

Elza. – Soha se sajnáld, papa. Úgy látszik, nem vesztegette el az
idejét, s meglehet, azóta már a szakácsnét is megvizsgálta.

Blanka. – Hogy egy felnőtt leány ilyen stílusban beszéljen!

Elza. – Ez a nő maga a hálátlanság. Neki ajándékoztam összes
Kecskeméthy-emléktárgyaimat: a sikkasztók királyának a névjegyét, a
körömtisztítóját, egy czédulát, melyre sajátkezűleg írta a Zelmának,
hogy: »I love you«, a múzeum kincseket adott volna ezekért az
ereklyékért, s ez a nő mégis naphosszat zsörtölődik velem! (A
bárónéhoz.) Mit mondjak az ékszerésznek?

A báróné. – Mondd neki, hogy jöjjön máskor.

Berzsenyi. – Mondd inkább, hogy fölösleges még egyszer fáradnia. Ha a
hamis ékszerek az én családomban is előjönnének, akkor nincsenek többé
igaziak!



XXXII.  BERZSENYIÉK A NÉMET SZÓ ELLEN.

– Elza szobája. Elza egyedül; Crébillon _Sopha_ját olvassa. Lépteket
hall s hirtelen eldugja a könyvet. Megjelenik Berzsenyi Zoltán. –

Elza. – Vagy úgy? Te vagy?

Zoltán. – Szervusz.

Elza. – Nem szégyelsz a szemem elé kerülni?

Zoltán. – Miért? Mi bajod?

Elza. – Így? Elnadrágolva?

Zoltán. – Ugyan hagyj békét. Lettél volna csak ott!

Elza. – Elnadrágoltak!… Elnadrágoltak!… Fuj!…

Zoltán. – Nem lehet veled okosan beszélni?

Elza. – Elnadrágoltak, elnáspángoltak, megraktak, kiporoltak, és te a
válladat vonod?

Zoltán. – De hát mit csináljak? Tulerővel állottunk szemben és vereséget
szenvedtünk.

Elza. – Mit szenvedtetek? Szenvedtetek ti ördögöt! Elnadrágolást
szenvedtetek, punktum.

Zoltán. – Hja, barátom, sok lúd disznót győz.

Elza. – És még bölcseleg! Azok a dijbirkozók, csepűrágók, vagy mit tudom
én mik, a kik elagyabugyálták őket, még élnek, szuszognak, horkolnak,
semmi bántódásuk, vígan falatoznak, nevetve beszélgetnek az esetről,
kiállnak az utczára és bottal várják őket… ő pedig ezalatt a vállát
vonja és bölcseleg! Eh, szégyellem, hogy egy nevet viselsz velem!

Zoltán. – No, hallod, ha Berzsenyi Dániel szégyellené, azt még érteném…

Elza. – És te férfiúnak tartod magad?

Zoltán. – Elza, ne boszants, mert istenucscse… a következő pillanatban…
(megindultan:) halott vagyok!…

Elza (szigorú tekintettel). – Fuj!…

Zoltán. – Eh, mit is disputálok veled! Az öreg nincs itthon?

Elza. – Nincs és nem ajánlom, hogy megvárd.

Zoltán. – Miért? Boszantotta az eset?

Elza. – Nagyon haragudott.

Zoltán. – Nem hittem volna, hogy ennyire kurucz. De mindegy, majd
megmagyarázom neki.

Elza. – Hát hogy történt? Beszéld el.

Zoltán. – Mint a thermopylaei szorosnál… Vagy nem, nem a thermopylaei
szorosnál… inkább talán a Sipka-szorosban… nem tudom bizonyosan.

Elza. – Hagyj békét a történelemnek, nem vétett az neked semmit. Csak a
dologra.

Zoltán. – Elég az hozzá, hogy a kávéház kettős ajtaján át egyszerre csak
ketten-hárman mehettünk be, s a hátul jövők a bejárat függönyétől nem
láthatták, hogy mi történik odabenn.

Elza. – És így valamennyien beleestetek a csapdába.

Zoltán. – A többit képzelheted.

Elza. – Képzelem. No és ez az egész?

Zoltán. – Ez az egész. A dijbirkozók, a csapos legények, a pinczérek,
mind nekünk estek; azt hiszem, a rendőrök is segítettek nekik. Mire
kettenkint bebujtunk, az előttünk érkezett már le volt teperve.

Elza. – Hát most már mit fogtok csinálni?

Zoltán. – Mit csinálnánk? Semmit se csinálhatunk.

Elza. – Még csak egy párbaj se lesz belőle?

Zoltán. – Párbaj? Kikkel? A csaposlegényekkel és a díjbirkozókkal?
Különben közülünk is sokan csatlakoztak a párbajellenes mozgalomhoz…

Elza. – Na hát engem ne híjjon tánczolni az, a ki csatlakozott ehhez az
úgynevezett mozgalomhoz! Ne legyen párbaj? Mért? Ha nincs párbaj, nincs
költészet, nincs hit, nincs szerelem, nincs semmi. S ha ti ifjúság
ennyire siettek nem párbajozni, akkor én fütyülök az ifjúságtokra!

Zoltán. – Ejnye, be harczias vagy!

Elza. – Csak dühös vagyok. Mit? Elvernek benneteket, mint a kétfenekű
dobot, akkor, mikor a magyar szó védelmében jártok!… a mikor meg
akarjátok torolni, hogy egy gyalázatos zengerájban kicsúfolták a a
magyar nyelvet!… megrugdalnak, kiröhögnek benneteket, s erre a
többieknek nincs más felelete: mint hogy ezután nem párbajoztok! És
benneteket ifjúságnak neveznek?

Zoltán. – Ugyan, hát mondd meg, mit csináljunk?

Elza. – Mit? Hát süssétek, messétek, öljétek, vágjátok őket! – mint a
Hugonottákban éneklik. Verjétek be a kávéház ablakait, rugassatok
csillagot a bérelt csaposokkal, s húzzátok fel a lámpásokra a dijbirkozó
urakat! Hisz ha magatokon hagyjátok száradni ezt a vereséget, ez azt
jelenti, hogy ebben a városban már nincs egy szikrányi magyarság s a
fiatalságotokban nincs egy cseppnyi vér, s akkor a ti elnadrágoltatástok
szomorúbb dátum Magyarország történetében Mohácsnál!…

Zoltán. – Soha se hittem volna, hogy ilyen Dobó Katicza vagy!

Elza. – Már én ilyen vagyok, apám! Remélem különben, hogy te is
igyekezni fogsz visszaszerezni becsülésemet.

Zoltán. – À la »süssétek, messétek«? Nem, nekem már elég volt.

Elza. – Hát mit fogsz csinálni?

Zoltán. – Mit? Elutazom Berlinbe. Éppen azért jöttem.

Elza. – Hogyhogy?

Zoltán. – Tudod, az öregemet egyelőre nem volna tanácsos fölkeresnem.
No, nem azért, mintha tajtékoznék a rajtam esett sérelem miatt, hanem, a
mint hallom, rendkivül dühös a miatt, hogy mért járok olyan helyekre, a
hol megverik az embert.

Elza. – Ebben van némi igaza.

Zoltán. – Azért Jacques bácsira gondoltam. Azt hiszem, örvendene, ha
látná, hogy megkomolyodom, s addig, míg az én öregem megpuhul, erre az
istenes czélra nem sajnálna egy pár forintot.

Elza. – Ingyen nem komolyodhatol meg? Csak pénzért?

Zoltán. – Nem úgy gondoltam. De addig is, míg az öregemmel megérthetjük
egymást, élnem kell, s tudod, Berlin meglehetősen drága város…

Elza. – Aztán mit akarsz te tanulni Berlinben?

Zoltán. – Hát közjogot, magánjogot…

Elza. – Szegény fiú, hagyj fel minden reménynyel! A papa nem fog felülni
ennek az otromba hazugságnak.

Zoltán. – De becsületemre mondom…

Elza. – Beszéljünk komolyan. A papától egy darabig nem látsz pénzt;
nincs nála már egy garas hiteled. Hanem én adok neked pénzt: egy
föltétel alatt.

Zoltán. – S mi az?

Elza. – Ujjá szervezed csapatodat s boszut álltok a multkori vereségért.
Semmi költséget nem sajnálok ezért.

Zoltán (meglepetve). – Te szutenálni akarod a háborúpártot?

Elza. – Igen.

Zoltán. – És mennyit szántál erre a czélra?

Elza. – Egyelőre ötven aranyat. Most nincs más pénzem, csak az az ötven
császári arany, a mit még a nagymama hagyott rám.

Zoltán. – No majd felváltják… Hallod-e, ez az idea nem rossz! Magam is
úgy éreztem, hogy nem lehet abba hagyni a dolgot.

Elza. – E szerint vállalkozol rá?

Zoltán. – Hogy vállalkozom-e? Viharos lelkesedéssel!

Elza. – Akkor hát mindjárt hozom az aranyakat. Mit nevetsz?

Zoltán. – Semmit… eszembe jutott valami… Mondd, igazán a nagymama hagyta
rád ezeket az aranyakat?

Elza. – Hát persze.

Zoltán. – Tudod, az jutott eszembe, hogy a mikor: hajrá, rátörünk a
németekre, s ezek rémülten fognak kiáltozni: »Itt jönnek az
antiszemiták! Itt jönnek az antiszemiták!« vajjon lesz-e valaki, a ki
megsejdíti, hogy miféle pénzen viseljük ezt a háborút? Mert a nagymama
még nem volt katholikus, ugy-e?…

Elza. – Kikérem magamnak az efféle tréfákat!

Zoltán. – Elzácska, ne haragudjál! Tudod, csak az öröm… A pénz gondolata
hirtelen elszédített. Ne haragudjál, aranyos honleány!… Meglásd, úgy
fogok hadakozni, mint Kinizsi Pál!



XXXIII.  KEGYELET.

– Történik: Melanienál. Mindenszentek napján, délelőtt tizenegy órakor,
a báró éppen akkor állít be barátnőjéhez, a mikor az előszobában a
virágárus szolgája egy szép, ötven koronás sírkoszorút helyez el. A
koszorú széles fekete szalagján nagy, aranyozott betűk ezt a felírást
alkotják: »Jóltevőmnek«. –

A báró. – A temetőbe készülsz?

Melanie. – Igen.

A báró. – És kinek viszed ezt a koszorút?

Melanie. – A jóltevőmnek.

A báró. – No jó, azt láttam. De hát ki volt a jóltevőd? Hogy hívták?

Melanie. – Azt nem tudom. A nevét sohase mondta meg nekem.

A báró. – Nem tudod, hogy mi volt a neve?

Melanie. – Nem. Nekem azt mondta, hogy nevezzem őt egyszerűen Béla
bácsinak. De tudom, hogy nem Béla volt a keresztneve; a monogrammjában
nem is volt B. betű. Nem akarta, hogy tudjam az igazi nevét. Nagyon
titkolózó és rejtőzködő természetű volt; sehol se mutatkozott velem.
Bizonyosan nagy családja volt és borzasztóan félt a botránytól.

A báró. – Szóval olyan barátod volt, mint most én, mi?

Melanie. – A barátom is, de azonkívül az első és, mielőtt a báró urat
ismertem, egyetlen jóltevőm.

A báró. – Hogyhogy?

Melanie. – Ó, az már régi történet! Akkor még Jutkának hívtak és
masamód-lány voltam a Madame Evelinenél. Mondhatom, nagyon rossz dolgom
volt akkor. Otthon is, meg a Madamenál is, igen sok pofont kaptam. Aztán
meg hol csak maradékot ettem, hol pedig éhesen feküdtem le. Egyszer, a
mint kalapokat vittem haza a vásárlóknak, egy szép öreg úr megszólított
az utczán s beszédbe ereszkedett velem. Aztán felkarolt; kétszobás
lakást vett ki nekem, szépen bebútorozott és kiöltöztetett. Még
czimbalmozni is taníttatott, és mindig nagyon szépen bánt velem. Persze,
a hogy kistafirozott, egyszerre nagyon megcsinosodtam, s hamarjában
annyi barátom akadt, hogy válogathattam közülök. De ez mind nem történt
volna, ha az öreg úr fel nem karol. Mert előbb a kutya se vett észre,
olyan penészes és éhes kinézésű voltam. Ha Béla bácsi nem olyan jószívű,
akkor a férfiak most rám se néznének, a báró úr se vett volna észre
soha. Akkor még most is Jutkának hívnának, még most is skatulyákat
hordanék haza, még most is maradékot kellene ennem, és akkora pofonokat
kapnék, mint egy-egy czipó. Azért én nagyon szerettem a Béla bácsit. De
egyszerre hirtelen elmaradt és elsején nem hozta el a havi pénzemet,
mert meghalt. Szerencsére a házbér már ki volt fizetve.

A báró. – Talán nem is halt meg, csak eltűnt. Alighanem már elég volt
neki ez a barátság.

Melanie. – Hogyisne! Először is nagyon szeretett engem, a mi onnan is
látszik, hogy mindennap eljött, pedig már nagyon öreg volt. Másodszor
pedig bizonyosan tudom, hogy meghalt. Mert akkor már több ismerősöm volt
és egyszer egy Gyuszi nevezetű, a kinek el kellett bujnia, a kamarából
nagyon jól látta a Béla bácsit. Először ettől a Gyuszitól tudtam meg az
esetet. Felszaladt hozzám és azt mondja: »Hallod-e, a Béla bácsi
meghalt! A kávéházban kártyázott és megütötte a guta, mert
megkontrázták. Éppen ott voltam és láttam jól, hogy a Béla bácsi volt!«
És a Gyuszi csakugyan igazat beszélt, mert a Béla bácsit nem láttam
többet.

A báró. – De ha nem tudod, hogy ki volt, akkor azt se tudhatod, hogy hol
van eltemetve! Hogyan vihetsz hát neki koszorút?! Hová teszed a
koszorúdat?

Melanie. – Az egyik évben ide, a másik évben oda. Megnézem azokat a
sírokat, a hol nincsen koszorú és nincs diszítés, meg a hol nem ég
lámpás, és ha találok olyat, a hol olyan férfi van eltemetve, a ki
kilencz évvel ezelőtt halt meg és hetvenegy évet élt, – Béla bácsi is
hetvenegy esztendős volt – hát oda leteszem a koszorúmat, mert azt
gondolom: »Talán ez volt a Béla bácsi!«

A báró. – No hallod! Ennek semmi értelme!

Melanie. – Dehogy is nincs értelme! Nem volna nyugodt a lelkiismeretem,
hogyha megfelejtkezném az én jó Béla bácsimról, a kinek mindent
köszönhetek. Aztán, lássa, báró úr, én babonás vagyok és azt hiszem,
hogy a halottak nagyon jól tudják, ki visz nekik koszorút, és ki nem.
Talán éjfélkor a szellemek meg is nézik a koszorúkat.

A báró. – Hallatlan! Hogy egy okos nő, a ki eldicsekedhetik vele, hogy
annyi pénzt tud kizsarolni belőlem, mint soha senki!… Már hogy
képzelhetsz ilyen szamárságot!

Melanie. – No és aztán! Ha már nem is tudja meg szegény! Kinek teszek
ezzel rosszat? Ha másnak jut, az se baj. Talán olyannak jut, a kinek már
nincs senkije. Vagy ha talán olyannak, a kiről csak megfelejtkeztek,
azzal se vétek. Egy sírral kevesebb, a melyik nincs elhanyagolva.

A báró. – Hiszen nem mondom, hogy rosszat teszel vele, bár rossz néven
veheti valaki, hogy ha ő nem diszítette fel a hozzátartozója sírját, egy
idegen tegyen oda koszorút. Nem lehet sérteni valakinek a kegyeletét, ha
ő személyesen meg is felejtkezik a kegyeletről. De nem erről van szó.
Hanem arról, hogy minek ez a koszorú? Kell, hogy te koszorút vigyél
valakinek, mikor neked senkid sincs odakinn?!

Melanie. – Tudja, báró úr, ezzel én úgy vagyok, mint a karácsonynyal.
Karácsonykor, mikor mindenki karácsonyfát állít, gyertyákat gyujtogat és
ajándékokat oszt szét, nekem olyan furcsa, hogy nincsenek gyermekeim, a
kiknek én is karácsonyfát állíthatnék és játékokat vehetnék! Azért
karácsonykor mindig krisztbaumot és ajándékokat küldök a papának meg a
mamának, mindenfélét vásárlok a cselédeimnek és karácsonyfát állíttatok
a házmesterné gyerekeinek. Odalenn aztán én is gyertyákat gyujtogatok,
és nézem, hogy a gyerekek hogyan örvendeznek. És ilyenkor, mindenszentek
napján, éppen úgy vagyok. Mindenki siet ki a temetőbe; a legszegényebb
is kiviszi a maga olcsó koszorúját, a gazdagok pedig úgy feldíszítik a
sírokat, hogy a temető ilyenkor csupa látványosság. Mindenkinek ott kell
lennie; csak én ne legyek ott?! Milyen szomorú elgondolni, hogy nekem
még halottaim sincsenek! Pedig nincsenek. A barátnőim kimennek a
szüleik, a testvéreik, a gyermekeik sírjához; nekem nem voltak
gyermekeim és testvéreim, a szüleim pedig élnek és házmesterek a
körúton. De hát igazán ennyire árva legyek?! Nem, hiszen nekem is van
halottam: a szegény jó Béla bácsi; neki odakünn kell lennie, csak azt
nem tudom, hogy hol. Hát azért mégis kiviszem a koszorúját; ez
megkönnyebbíti a lelkemet… így nem érzem magamat olyan elhagyatottnak.

A báró. – És te, a ki olyan kapzsi vagy, nem sajnálsz ötven koronát
annak a koszorújára, a kinek még a nevét sem tudod?

Melanie. – Már mért sajnálnám?! Tizannyit se sajnálnék, úgy szerettem a
szegény Béla bácsit! Aztán úgyis a báró úr zsebéből megy, nem az
enyimből!



XXXIV.  FARSANG A NÁDOR-UTCZÁBAN.

– A hölgyek kis szalonja; délután két óra. Blanka Rejtvényi szerkesztő
úrral cseveg. Megjelenik: Elza, s nyomban Berzsenyi. –

Elza. – A papa azonnal jön, sőt már itt is van. (Berzsenyi belépett;
Rejtvényi feláll.)

Berzsenyi. – Értésemre esett, hogy ön szivélyes felszólításomra sietett
megjelenni. Ezen önzetlen ügybuzgalmát, valamint családom irányában
tanusított érdekeltségét nem mulaszthatom el megköszönni.

Rejtvényi. – Báró úr, nagyon örülök, ha szolgálatára lehetek.

Berzsenyi. – Leányaim bizonyára felvilágosították önt az ügy
mibenlétéről. Én a farsang folyamán több zenereggélyt kívánok rendezni,
az én házamban.

Blanka. – De, papa, eddig úgy volt, hogy a konczerteket nem délelőtt
vagy délután, hanem este tartjuk meg.

Berzsenyi. – Igen, Blanka leányom helyesen jegyzi meg, hogy a
reggélyeket este tartjuk meg, kilencztől tizenkettőig bezárólag.

Elza. – Szóval soirée-t akartál mondani, és nem matinée-t.

Berzsenyi. – Ki beszél itt matinéeról? Mondom, hogy a zene-regélés este
fog folyamatba ejtetni, több különböző alkalommal.

Blanka. – De, papa, kérlek, ezt nem nevezik reggélynek, ezt…

Berzsenyi. – Mit szóltok bele az én szavaimba minduntalan?! Bánom is én,
akárhogy nevezik!… Ezen dolgok úgy fognak lefolyni, a hogy én nevezem el
őket. Elég az hozzá, több mulatságot kívánok adni vendégeimnek, az én
házamban, este, három óráig tartó konczerttel kiegészítve, melyen a
legjobb és legdrágább művészek annyi zenét regélhetnek vendégeim
számára, a mennyit akarnak.

Rejtvényi. – Tökéletesen értem, báró úr.

Berzsenyi. – Leányaim kedvéért, a kik engem hiányos nyelvésznek
ironizálnak, hozzáfűzöm, hogy valóban nem zene-reggélyt akartam mondani,
hanem zenesegélyt. Segélyezni, pártolni kivánom a zenét, de nem csekély
arányokban, hanem olyan alakban, hogy míg egyrészt a hazai művészek a
kellő keresethez juthassanak, másrészt ne legyenek kizárva a versenyből
a külföldi művészek sem, kik a kellő magasabb színvonalról
gondoskodnának.

Rejtvényi. – Valóban báró úr, ez nemcsak nagylelkű, hanem egyszersmind
finom ízlésre valló gondolat!…

Berzsenyi. – Megjegyzem, hogy minden egyes alkalommal meg lesznek híva:
több miniszter, számos arisztokrata, exczellencziás és méltóságos
hölgyek, s több más kisebb-nagyobb személyiségek. Úgy, hogy a szereplő
művészek, a kiket előadás után szivélyesen vendégül is meghívok,
érintkezésbe juthatnak a legmagasabb személyiségekkel, mi által ujabb
anyagi előnyben részesülhetnek.

Elza. – De, papa, nem erről van szó…

Berzsenyi. – No, ezt csak úgy közbevetőleg mondom. Arról nincs szó, hogy
ezt a honoráriumba beszámítanám. És irányeszméül az ön használatára
megjegyzem, hogy az én házamban költségkimélés nem létezik.

Rejtvényi. – Tudom, báró úr.

Berzsenyi. – Viszont megvárom, hogy az egyes fölléptetett művészek úgy
legyenek odaállíthatók, hogy ez által soirée-im színvonala semmit se
szenvedjen.

Rejtvényi. – Ez magától értetődik, báró úr.

Berzsenyi. – Mielőtt azonban a részletekbe bocsájtkoznám, mindenekelőtt
arra nézve kivánom tanácsát kikérni, hogy hány legyen a száma ezen, a
farsang folyamán vendégeim részére nyujtandó zene-élvezeteknek? Két
eszme merült fel erre nézve családom körében. Az egyik eszme az, hogy
csupán hat soirée legyen a legelőkelőbb külföldi márkákkal; a másik
eszme pedig az, hogy tizenkét vegyes legyen, oly módon, hogy a jelesebb
hazai erők is érvényesüléshez jussanak. Én, megvallom, a fölvetett
eszmék egyikéhez se csatlakozhatom. Az én eszményem az, hogy középütt
rejlik az igazság, s hogy kilencz zene-estben kell megállapodnom. Mert
egyrészt csak így kerülhetem el a kicsinyes takarékoskodás látszatát, s
másrészt így senki se foghatja rám, hogy nem tudom mily mellékczélzatból
vagyonomat és nagylelkűségemet kívánom fitogtatni.

Rejtvényi. – Föltétlenül a báró úr nézetéhez kell csatlakoznom…

Berzsenyi. – Nagyon örülök, hogy magáévá teszi eszmémet. Annyival
inkább, mert leányaim már bizonyára tudatták önnel, hogy ez estélyek,
(vagy nem bánom: soirée-k) rendezését önre óhajtom ruházni. Teszem pedig
ezt azért, mert ön, mint szerkesztő, járatosabb nálam a különböző
művészek fölvezetésében, és másodszor, mert ön, mint családomnak
önzetlen barátja, szivélyesen fogja teljesíteni azt a sok lótás-futást,
a melyre én koromnál és társadalmi helyzetemnél fogva nem vagyok
hajlandó.

Rejtvényi. – Nagyon megtisztel, báró úr.

Berzsenyi. – Midőn ehhez még csak azt fűzőm hozzá, hogy én semmit se
becsülök és semmit se jegyzek meg magamnak annyira, mint az
önzetlenséget, egyelőre csak köszönettel veszem tudomásul az ön baráti
szolgálatát.

Rejtvényi. – Ó, kérem!…

Berzsenyi. – Most már nem marad egyéb hátra, mint hogy megismertessem
önt a főbb irányelvekkel.

Rejtvényi. – Figyelek, báró úr.

Berzsenyi. – Úgy a külföldi kitünőségek, mint a pártolásra érdemes hazai
erők kiválasztását teljesen önre bizom. Leányaim különben örömest fogják
tanácscsal segíteni. A magam részéről e tekintetben csak azt az óhajtást
fejezem ki, hogy az öreg nőket lehetőleg mellőzni sziveskedjék. Nem
tartom ugyan kizártnak azt a lehetőséget, hogy egy öreg nő sok művészi
képességet összpontosítson magában, mindamellett tagadhatatlan, hogy egy
öreg nő visszás benyomást tesz a vendégekre.

Blanka. – De, papa, kérem…

Berzsenyi. – Fiam, ezt én jobban értem, tapasztaltságomnál fogva.
(Rejtvényihez.) Szóval, e kérésemet különös figyelmébe ajánlom, azzal,
hogy e szabály alól csakis a legkipróbáltabb külföldi márkák képezhetnek
kivételt.

Rejtvényi. – Nem felejtem el, báró úr.

Berzsenyi. – A mi már most a zene-anyagot illeti, ennek kiválasztására
nézve már több az észrevételem. Az irányadó az, hogy első sorban a
legmagasabb, a legtudományosabb, a legklasszikusabb zenére reflektálok,
s óhajtásom az, hogy a kilencz est programmja kimerítse mindazt, a mit a
zeneirodalom mint legfinomabbat, mint első márkát, mint legértékesebbet
és legdrágábbat produkál. Kivánom, hogy a mi a zene minőségét illeti,
estélyeimet még a szakavatott hangversenyek se árverezhessék túl.

Rejtvényi. – Értem, báró úr.

Berzsenyi. – Minthogy azonban tapasztalásom szerint a legjobb zenétől a
vendégek mind elaludnak, estélyeim tarkítása végett vendégeim számára
némi változatosságról is gondoskodni kívánok, s azért megvárom, hogy a
programmon a könnyebb zene is, mint pl. Tarara-boom-de-ay, helyet
találjon…

Blanka. – De papa, az istenért!

Berzsenyi. – Egyébként e végből is leányaimra utalom önt. A végleges
helybenhagyás őket illeti.

Rejtvényi. – Minden egyes esetben előre beterjesztem a programmot, s
kifogás esetén…

Berzsenyi. – Mondom, a felügyeletet leányaimra ruházom, mert nekem a
kották forgatására, s a többi, nincsen időm, koromnál és társadalmi
helyzetemnél fogva. E pontra nézve még csak azt jegyzem meg, hogy a mi
személyes izlésemet illeti, kedvenczem: az egyházi zene, s nagyon
szeretném, ha ön erre súlyt fektetne. Rendkivül lelkesedem például
azokért a vallásos szellemü dalokért, melyeket annak idején egy olasz
pap vezetett elő, ha jól emlékszem: a Vigadóban, orgonán vagy cellón,
már nem tudom, csak a nevére emlékszem, hogy P-vel kezdődött…

Blanka. – A papa talán Perosi műsorára czéloz…

Berzsenyi. – S különösen kedvelem azokat a számokat, a melyeket
véletlenül ő Szentsége is azzal tüntetett ki, hogy kedvenczeiül
választotta őket. Erről jut eszembe, hogy a Pester Lloydban az Allerlei
czím alatt olvastam, hogy ő Szentsége személyesen is foglalkozik
csekélyebb zeneművek költésével. Ha ezek közül valamelyik felkutatható
volna, valóban igen kellemes meglepetésemül szolgálna…

Rejtvényi. – Mindent el fogok követni, báró úr…

Berzsenyi. – Még csak egy kérdés volna hátra: az elővezetendő művészek
anyagi segélyezésének kérdése.

Blanka (Rejtvényihez). – A papa a közreműködő művészek tiszteletdíját
érti.

Berzsenyi (Blankához). – Mit javítsz engem mindig, mint egy iskolai
feladatot?! Ha olyan nagyon tisztelem őket, akkor nem adhatok nekik
díjat, mert az sértés volna; ha pedig kell nekik a díj, akkor mi értelme
a tiszteletnek?… (Rejtvényihez.) Nem igaz?

Rejtvényi. – Tessék csak a dolgot rám bizni; kellő tapintattal fogom az
ügyeket elintézni.

Berzsenyi. – Itt kettőt ajánlok az ön figyelmébe. Az első az, hogy a
külföldi jelesekkel szemben igen óvatosnak kell lenni, mert ezek úgy
alkudnak, mint a piaczi nők. A másik az, hogy a hazai erőket nem kell
figyelmen kívül hagyni, de viszont ők ne felejtsék el, hogy azért ők
csak hazai erők maradnak. A folyamodó művészek terjeszszék elő
árszabályaikat; majd ki fogom választani közülök az előnyösebbeket. A
vendégek, legyen ön nyugodt, nem fogják észrevenni a különbséget. Ebből
láthatja ön, hogy mindent, a mi művészi, önre ruházok, de a pénzügyi
felügyeletet fentartom magamnak.

Rejtvényi. – Egy lépést se teszek a báró úr helybenhagyása nélkül.

Berzsenyi. – A többit esetről-esetre fogom megjegyezni. Egyelőre közölje
a jelesebb operai nőkkel, hogy a tarifával mielőbb jelentkezzenek, és
terjeszszék elő, hogy több pièce-t mily árengedménynyel hajlandók
szolgáltatni. Határozatomat ön majd tudatni fogja velök.

Blanka. – De, papa, a művésznőkkel szemben…

Berzsenyi (óráját nézi).

Rejtvényi (Blankának a szavába vágva). – Még csak egyet volnék bátor
kérdezni…

Berzsenyi. – A csekélyebb és úgynevezett művészi részletekre nézve
tanácskozzék leányaimmal; nekem most dolgom van a juta-gyárban.



XXXV.  A BOHÉMEK.

– Estély Berzsenyiéknél. Fényözön. A lépcsőházban délszaki növényzet.
Kilenczkor Berzsenyi báró felrakja összes rendjeleit, s az inasok
fölhúzzák fehér keztyűiket. Féltizkor megjelenik az első bouton;
nyomában Golkonda egész gyémánttermése. Tiz óra tájban, mikor a
szinháznak vége, bevonulnak a Bohémek: Schaunard, a nagy zenész, Marcel,
a nagy festő, Rodolphe, a nagy költő, Colline, a nagy bölcsész, és
Auguszt, a nagy művész. Az előcsarnokban az inasok lesegítik a Bohémek
felöltőit; minthogy a felöltők akasztó-szalagja el van szakadva,
Colline, a nagy bölcsész, egy szobaleányt hivat. Katicza sietve jő, s
megkezdi az akasztószalagok felvarrását. A Bohémek ekközben felvonulnak
a hallba. A hallban: –

Schaunard, a nagy zenész. – A kérdés az, hogy minő a puttyogós bor?

Arthur, a főkomornyik. – A nagyságos úrnak tréfálni méltóztatik. Csak
nem gondolja, hogy a báró úr »Talizmán«-nal sérti meg a vendégeit?

Marcel, a nagy festő. – E fiú művelt s tudja, hogy az ital
Francziaországban kezdődik.

Schaunard, a nagy zenész. – Csakhogy én a fanyar pezsgőt nem szeretem.
Én csak Moët et Chandon-t iszom.

Arthur. – Hat különböző márka áll Nagyságod rendelkezésére, mindenféle
fajtából. Édes, sec, demi sec, vin brut. A márkák: Moët & Chandon,
Irroy, Pommery & Greno, Georges Goulet, J. Mumm, Heidsieck.

Marcel. – Nekem mindig Heidsieck sec-et hordjon. Jó lesz, ha félre tesz
számomra három üveggel. Dugja el a kis fehér szalonban a nagy állótükör
mögé.

Rodolphe, a nagy költő. – És mi van a pántlikás szivarokkal? Hol vannak
a pántlikás szivarok?

Arthur. – Még vacsora előtt parancsolja Nagyságod a havannát?

Rodolphe. – Nem, egyelőre csak egy skatulya czigarettát adjon. Egy vagy
két pakli »Szfinx és Obeliszk«-et.

Colline, a nagy bölcsész. – Én nem itt szívom el a szivart, hanem
odahaza. Csomagoljanak be egy ötven darabos skatulyát a nagy
Menendez-ekből.

Schaunard. – De hol van a menu? Lássuk a menut!

Colline. – Engem föltétlenül olyanok közé ültessen, a kik nem esznek
osztrigát, mert én a szomszédaim osztrigáit is meg szoktam enni.

Arthur. – Nagyságod Csalavéri Torkos Frigyesné ő méltósága és Naphegyi
Tinka ő nagysága között fog ülni.

Colline. – Nekem nem kell hölgy, nekem osztriga kell. Cserélje meg a
kártyákat s ültessen engem a szélütött főapát mellé; az nem eszik
osztrigát.

Marcel. – Engem öreg hölgyek közé ültessen, mert a fiatalok szeretik
kiszolgáltatni magukat, és én nem azért jövök ide, hogy imádkozzak és
dolgozzak.

Rodolphe. – Én mellém fiatal és kövér asszonyokat jelöljön ki, jól
dekolletálva. Ez nekem étvágyat csinál.

Schaunard. – A fődolog az, hogy a kocsik megvárjanak bennünket; nem úgy,
mint a multkor. A fenének van kedve gyalog kutyagolni haza a pokolba,
mikor az ember a pukkadásig tele pakolta magát.

Colline. – A legnagyobb ostobaság az, hogy a mikor az ember ehetik,
ihatik, a mennyit akar, a szobalányok nem ülhetnek az asztalhoz.

Auguszt, a nagy művész (a ki eddig némán tekintett maga elé). – Nos?

Arthur. – Tessék?

Auguszt (fagyos ábrázattal). – Nos?

Arthur. – Parancsol Nagyságod?

Auguszt. – Nos? A csekk?

Arthur. – Miféle csekk?

Auguszt. – Vagy talán azt hiszi a gazdája, hogy én az ő szép szeméért
jöttem ide? És hogyha megetet és megitat, akkor én ingyen fogok
monológokat előadni? Engem nem lehet inggombokkal lefőzni! Hol van a
csekk? The money, l’argent, das Geld? Las millreis, soldi, baksis,
penyaz?

Arthur. – Holnap reggel Nagyságod lakásán lesz.

Auguszt. – Holnap? A holnap az istené! De jól van, nem bánom, most az
egyszer. Jövőre azonban tanuljanak modort. A modor az, hogy az ember
mindenekelőtt átnyujtja a csekket.

(A vendégek átsétálnak a nagy terembe. Harmadfél órai szünet.
Éjféltájban a hall ujra benépesül. Megjelennek: Berzsenyi Blanka és
Elza, hédervári Hirschler Zelma, Héthársyné, Gabnaffy Ariadne és Nyuszi,
Várai-Fejér Nandine és Piczu, Soroksáry Miska gróf, Csalavéri Torkos
Frigyesné, Pschutt Tilda, Beteg Puszi, Bertalan Dóri, Várföldi Sebő, a
Hunhegyi-család, Grünspan Berczi, a Gabnaffy-fiúk, Szilárdffyék,
Berzsenyi Zoltán, Hirsényi Nándi, Rejtvényi Elek, még igen sok hölgy és
úr s végűl a bohémek.)

Csalavéri Torkosné (Rodolphehoz). – Nagyon örülök, hogy végre
megismerkedhettem egy szellemes emberrel; mindig kiváncsi voltam rá,
hogy egy szellemes ember hogyan öltözködik és milyen magaviseletet
tanusít a magánéletben. Mondjon, kérem, hamar valami szellemességet,
mert égek a vágytól önön mulathatni!

Rodolphe. – Valóban, asszonyom… (összefüggéstelen szavakat hebeg.)

Colline. – A szellemességről jut eszembe, hogy hallottam ma egy igen
sikerült anekdotát. Volt egyszer egy kis fiú, a ki mindig együtt aludt a
szüleivel…

Rodolphe. (Schaunardhoz). – Dobjátok ki ezt a vízilovat. (Collinet
eltávolítják és biztonságba helyezik.)

Gabnaffy Nyuszi (Marcelhez). – Ó, én Musette kisasszonyt nagyon jól
ismerem! Sokat hallok róla a szabónémtól; különben egyforma a
derékbőségünk.

Auguszt (Várai Fejér Piczuhoz). – Ezt a monológot elő fogom adni
magának, ha majd asszony lesz.

Piczu. – Akkor már nem fog érdekelni. A legszebb monológnál is szebben
beszél a tett.

Hirsényi Nándi. – Jön a boston! Jön a boston!

Rejtvényi (Blankához halkan). – Ha csak egy fordulót tesz a gróffal,
engem nem lát többet!

(A vendégek átszállingóznak a tánczterembe. A szin üres marad. Egy
félórai szünet. Megjelennek: Berzsenyi báró, Csalavéri Torkos és Várai
Fejér.)

Berzsenyi. – Én csak egyet ismerek közülök, ezt a Rejtélyi Sándort. Igen
szakavatott fiú, de tőlem nyugodtan kitörheti a nyakát.

Csalavéri Torkos. – Akkor hát mért hívod meg őket?

Berzsenyi. – Először: nem hívom meg őket. Másodszor: azért hívom meg
őket, mert ez az asszonyok dolga, nem az enyém. Harmadszor: ti is
meghívjátok őket. Negyedszer: mert nem akarom, hogy ti azt mondjátok: a
báróéknál igen unalmas. Ötödször: mert azt gondoltam, hogy tudnak
czigánykereket vetni, és nem tudnak. Hatodszor: miattam itt épp úgy
felfordulhatnak, mint másutt. S a mi a fő: én kezdjem meg eltávolítani
őket?

Csalavéri Torkos. – Te már megteheted.

Berzsenyi. – És te?

Csalavéri Torkos. – Rólam azt mondanák, hogy sajnálom a bort meg a
szivart az irodalom és művészettől.

Várai Fejér. – Hát bocsáss meg nekem, kedves báró, hogy az előbb majdnem
megütött a guta, mikor ezt a festészt megpillantottam, de ezt nem fogod
megtiltani nekem, valahányszor ilyen egyének tolulnak elém.

Berzsenyi. – Kérlek, kérlek, a mint parancsolod. De igazán nem értem,
miért ügyelsz föl ilyen selejtes vendégekre.

Várai Fejér. – Ha tudomásodra hozom, hogy ez a festész mint vejem
kivánna szerepelni, azonnal érteni fogsz engemet. Ez a személy ma pofát
vett magának megkérni tőlem a Piczut!

Berzsenyi. – És ez komoly?

Csalavéri Torkos. – Na hát ez igazán hallatlan!

Berzsenyi. – Nem tudom magam elé helyezni, hogy így legyen.

Várai Fejér. – De hát mit akarnak még ezek az emberek? A vacsorát,
pezsgőt, szivart akarjátok, jó; és hogy ne sokat társalogjunk, én
belátok egy adag vidám koldulást, velem lehet beszélni. De a lányomat
elvenni feleségül! – ez már mégis csak szemtelenség!

Csalavéri Torkos. – Én ebben egészen otthon vagyok. Nálam is ismeretes
egy ilyen alak; sőt teljesen befészkelte magát házamban, mert az
asszonyokkal ilyes ügyekben nem lehet komolyan értekezni. Először
ellopta a feleségemtől szerelemből az összes zsebkendőket; azután az
asszony mindenféle foulard-okat és selyemkendőket ajándékozott neki,
hogy meg ne hűljön, úgy, hogy mikor nem találtam meg mindjárt a
törülközőt, azt kellett hinnem, hogy ez az alak vitte el. És most végül
ez az alak folyton ide-oda küldözgeti az inasaimat, úgy, hogy ha énnekem
szükségem van valamire, mehetek magam!

Várai Fejér. – Eh, ha csak a feleségemről volna szó!… De a leányomat
akarja feleségül venni, a leányomat!

Berzsenyi. – És aztán… fiatalság: bolondság… az ember, jól van, nem
bánom, be tud látni egy kis időtöltést…

Várai Fejér. – De ő nem az ő idejét akarja tölteni, hanem el akarja
venni az én pénzemet! Reggel megiszsza a kávét, délben megeszi az
ebédet, és így tovább, à la bonne heure, miattam legyen úgy. De hogy
este, miután már minden egyebet befalt, lenyelt, zsebrevágott, el akarja
venni tőlem a leányt, a hozományt, és mindent, a mit egy hosszú életen
át előállítottam!…

Berzsenyi. – És ezek bohémeknek nevezik magukat!

Csalavéri Torkos. – Kétségtelenül a cseh körzőtől… Tessék, megint itt
vannak!

Várai Fejér. – Azért nem kell szólni az illetőnek. Ilyen mindenre képes
embernek inkább elnyelem az egészet.

Csalavéri Torkos. – Legalább kipanaszoltuk magunkat.

(A nagy társaság újra bevonul a hallba.)

Mind. – A monológot! Halljuk a monológot!

Hirsényi Nándi. – Tisztelt Társulat! Auguszt, a nagy művész, elő fogja
adni Rodolphenak, a nagy költőnek, ez alkalomra írott monológját.

Sokan. – Éljen! Éljen!

Auguszt. – Hölgyeim, uraim! »A tolvaj szarka« Rodolphetól!

Mind. – Halljuk! Halljuk! (Helyet foglalnak. Várai Fejér, Csalavéri
Torkos és Berzsenyi el a balfenéken.)



XXXVI.  BERZSENYIÉK NYARALNAK.

– A karlsbadi »Savoy Westend Hôtel« legszebb termében. Esti tíz óra.
Békásmegyeri Berzsenyi Jacques báró és leánya: Blanka bárókisasszony
terített asztal mellett ülnek, vacsora után. Blanka ujságot olvas; a
báró szivarra gyujt és gondolataiba mélyed. –

A báró (magában). – Ha egy hajszállal elhibázom és egy czollal erősebben
meghajtom magam, mint a tapintat kijelöli, a sah azt fogja mondani: »Ez
a báró finom ember, de mégis csak meglátszik rajta, hogy alulról
küzdötte fel magát a magasba, mert a dereka nincs egyenesre
kiszoktatva.« Ha pontosan kimért és hanyagul hűvös vagyok, a sah így fog
szólni magában: »Ez a báró megbízható férfi, de úgy néz ki, mintha
nyársat nyelt volna. Úgy jön nekem elő, mint a ki csak azért gőgös, hogy
ne látszassék közrendűnek és alázatosnak.« Ha fidélis vagyok, a sah azt
mondhatja: »Ez a báró jó fiú és kellemes udvaroncz, de nem lehetett
valami magasan elsőrendű nevelése, mert nem tudja, hogy meddig lehet a
nagyurakkal komázó hangot használni.« Ha tartózkodó vagyok, a sah le fog
nézni és azt jegyezheti meg rólam: »A báró derék ember, de ha egyszer
egy államfővel van dolga, a szokatlanságtól és az örvendetes ijedtségtől
alig tud lélekzethez jutni.« Ha egy krajczárral több borravalót adok
jelenléte alkalmával, mint az ízlés és finom viseletű kényelem kiutalja,
a sah mosolyogni fog rajtam és azt az aperszüt fogja tenni a kiséret
előtt: »A báró méltányos főur, de mint _von Pike auf_ ember egy kicsit
komikus, a midőn erőködik és nem tudja hova tenni a pénzét.« Ha pedig
egy krajczárral kevesebbet adok, így gondolkozhatik és bizonyosan
mokirozni fogja magát rajtam: »A báró eszélyes főnemes, a kiben semmi
flancz, és nem csodálom, hogy szorgalmával oly magaslatra vitte, de
azért mégis csak kiüti a fejét a szeg a zsákból.« Az embernek meg kell
őrülni.

Blanka (leteszi az ujságot). – Papa!

A báró (felriad). – Mi az? Mit mondtál?

Blanka. – Te még most se tetted le a rendjeleidet?

A báró. – Ejnye, be furcsa vagy! Csak nem fogom szégyellni a
rendjeleimet?!

Blanka. – Szégyellni, persze hogy nem, de családi souper alkalmával nem
szokás feltenni a rendjeleket…

A báró (egyre boszúsabban). – Te igen jól tudod, hogy nem a souper
alkalmával tettem fel, mert bárha ma a csirke fogja tanítani a tyúkot,
azt kioktatás nélkül is tudom, hogy ha én a leányommal akarok
vacsorázni, ehhez nem szükségesek a rendjelek. És ha te véletlenül nem
mondod, hogy fel kellene próbálni, nekem talán eszembe se jut úgy a
vitézségi érem, mint az oroszlán-rend.

Blanka. – Felpróbálni felpróbálja az ember, de remélem, csak nem akarod
viselni?

A báró. – Hát mire való a rendjel, ha nem arra, hogy viseljék?! Különben
megnyugtathatlak, ismerem családomnak szeczessziós és mindent gúnyoló
eszmeirányzatát, és egy pillanatig se foglalkoztam azzal a gondolattal,
hogy a kitüntetéseket állandóan viselni fogom, bárha én nem úgy
gondolkozom, mint némelyek, és abban, hogy fejedelmi barátom: a sah ő
felsége engem legnagyobb érdemrendeivel tüntet ki, abban én, egyszerű
gondolkozású ember, nem találok semmi restelni valót.

Blanka. – De, papa, kérlek, én csak arra akartalak figyelmeztetni, hogy
családi körben nem szokásos rendjelekkel vacsorálni, és ha a pinczérek
folyton a vitézségi éremmel látnak…

A báró. – Én figyelmeztetés nélkül is tudok annyit a savoir vivre-ből,
mert folyton leczkéket veszek a baronesz leányomtól, hogy ha az ember
például egy uszónadrágban a tengerbe megy fürödni, akkor az ordókat nem
kell feltenni. De mivel már úgy fordult a szóbeszéd, hogy fel kellene
próbálni, hát felpróbáltam, érdeklődésből, hogy a szines szalag és arany
mint állanak a fekete ruhán? És ha már felpróbáltam, mert nem értem,
hogy mért ne próbálhattam volna fel, hát rajtam van, punktum, akár
tetszik ez a pinczéreknek, akár nem.

Blanka. – Papa, kérlek, ne haragudjál, nem akartalak megboszantani, csak
éppen azt akartam mondani, hogy ha a pinczérek látják rajtad ilyenkor, a
mikor bizalmas körben vacsorálsz, elfecsegik, és az emberek azt fogják
képzelni, hogy valami nagyra vagy vele.

A báró. – Ezt senki se fogja képzelni rólam, a kiről mindenki tudja,
hogy milyen egyszerű és egyenes gondolkozású ember vagyok. És ha már
erről beszélünk, megmondhatom neked, hogy én az ilyenre nem adok semmit,
mert szerintem nem a rendjel különbözteti meg az embereket egymástól,
hanem a szívjóság. Én nem arra vagyok büszke, hogy számos rendjeleim
vannak a legelőkelőbb udvaroktól, a szerb és más kitüntetésekről nem
beszélve, hanem arra, hogy mindenki azt fogja mondani, akárkit kérdezel
meg felőlem, hogy a nevezett Berzsenyi, akárhogyan eszi a halat, késsel
vagy villával, de egyszerű, jó ember. Vagy talán családom szeczessziós
nézetei szerint én csak egy pöffeszkedő grand seigneur vagyok, de nem
egyszerű, jó ember?

Blanka. – Ó papa, azt tudja mindenki, hogy te a legjobb ember vagy a
világon, arany szívű, mintája a tisztességnek és az egyéni
korrektségnek, a ki soha senkinek nem vétett, soha senkit meg nem
károsított, és mindenkivel csak jót tesz, a ki a közelébe jutott, de…

A báró. – Nos, ha jó ember vagyok rendjelek nélkül, akkor jó ember
vagyok rendjelekkel is. Nem értem, hogy ez a jelentéktelen, bár csinos
szalag és érem mit változtatna a jellememen. Maradok, a ki voltam. Hogy
aztán a pinczérek miket fecsegnek össze-vissza, az az ő dolguk. Mit
nekem az ő fecsegésök? Az ő fecsegésök az én jellememen nem változtat,
és végre is, csak nem fogom megsérteni a sahot, a ki engem barátságára
méltat és kitüntetésekkel halmoz el, és nem fogom éretlen gyerkőcz
módjára eldobni az oroszlánrendet és a vitézségi érmet, melyekben ő csak
a legjelesebbeket részesíti?!

Blanka. – Ebben tévedsz, mert a sah éppen nem fösvénykedik az ordóival.
Éppen most olvasom az ujságban, hogy egy ötesztendős főherczegnek is
megküldte a vitézségi érmet.

A báró. – No látod, hogy kívülem csak főherczegek kapják meg!

Blanka. – Nem érted, papa? Vitézségi érem egy ötéves főherczegnek!

A báró. – Az lehetetlen vagy egyszerűen sajtóhiba. Egy zérus kimaradt a
főherczeg mellől az ujságban. Annak a főherczegnek, a ki vitézségi érmet
kapott, legalább ötven esztendősnek kell lennie.

Blanka. – Dehogy! Az ujságban meg van irva az is, hogy a sah azért adta
a vitézségi érmet a kis főherczegnek, mert ez nem ijedt meg, a mikor a
katonák lövöldözni kezdtek.

A báró. – Hát tessék, nem mondtam?! A sah tudja, hogy mit csinál. Mit
gondolsz, mi lesz az én koromban egy olyan főherczegből, a ki már mint
ötéves gyermek sem fél a csatazsivajtól?! Kinek adjon a sah vitézségi
érmet, ha nem egy ilyen bátor gyermeknek, a ki a pólyából kilépve
azonnal megkezdi a katonai pályát?

Blanka. – Kinek adjon, kinek adjon? Mit tudom én! Egy főhadnagynak, a
kinek az arcza csupa forradás, vagy, nem bánom, egy életmentő
tűzoltónak, de hogy jön ehhez egy ötéves fiú?

A báró. – Egész jól. Ha a sah vitézségi érmet adna az én könyvelőmnek,
az Auspitznak, mindenesetre csodálkoznám rajta. Mert Auspitz kitűnő
ember, de az ő szakmája egészen másutt fekszik. Ellenben így nem
csodálkozom, mert a tapasztalás is mutatja, hogy a magas családokból
eredő sarjakkal az a vitézség, mely más jeles férfiaknál hosszú évek,
kitartás és az előrehaladottabb kor munkája, mint például a keresztviz,
vele születik.

Blanka. – Mért nem kap vitézségi érmet mindjárt a pólyájában?

A báró. – Gyermekem, te nem tudod, milyen jól beszélsz, mert az ilyen
esetek sokkal számosabban fordulnak elő, mint gondolnád. Így a
történelem több kitűnő férfit jegyzett fel, kik ötéves korukban már
czímzetes hadvezérek és valóságos püspökök voltak és mint ilyenek
eljegyezték magukat olyan főherczegnőkkel, a kik akkor még meg sem
születtek. De különben is a vitézségi érem csak egy egyszerű érem, s az
oroszlánrendet még e jeles fiatal főherczeg se kaphatta meg. És ez
egészen más.

Blanka. – Megkapták mások. A sah ezt is fűnek-fának osztogatja.

A báró. – Honnan veszed ezt a légből kapott állítást?

Blanka. – Az ujságból, mert benne van az is, hogy a sah igen kitüntetett
egy budapesti kis fiút, a ki bátran mondta meg papája nevét s a kivel a
sah leült sakkozni. A fiú és apja erre az oroszlánrendet nyerték.

A báró (összeránczolja homlokát). – Félreértésnek kell rejtőznie ebben
az ügyben. Egyszerű vitézségi éremről lehetett szó, mert a fiú bátran
mondta meg, hogy hová való.

Blanka. – Oroszlánrendről van szó, s a sah még azt is megkérdezte volna
a budapesti úrtól: nem tud-e néhány urat, a kiket a sah szintén az
oroszlánrenddel tüntetne ki.

A báró (elkomorodva). – Ezt semmit se jelent. Az oroszlánrend a
vitézségi érem nélkül csak egyszerű udvariassági tény. A kettő együtt,
ez már egészen más. Ha a sah ki akar tüntetni valamely előkelő egyént, a
kettőt együtt adja. Vagy megtilthatom talán a sah-nak, mint perzsa
kitüntetés-tulajdonos, hogy figyelmességet gyakoroljon, lényegtelen
figyelmességet, melyből az avatatlan ujságok, nem tudom, holmi nagy
dolgot fujnak fel?

Blanka. – Elég az hozzá, a sah, úgy látszik, boldognak-boldogtalannak
nyakába akasztja az ordóit. Azért nincs mit dicsekedni se az
oroszlánrenddel, se a vitézségi éremmel…

A báró (borúsan). – Nem tudom elhinni, hogy a sah, a ki mint
tapintat-ember valóban hibázhatatlan gentleman, ily módon lejebb akarná
szállítani saját helyezettjeit. Ez még oly jeles embertől is hiba és
czélszerűtlen dolog volna, de egyszersmind erkölcsi lehetetlenség, hogy
így legyen. Nem véled te ezt?

Blanka. – Én azt hiszem, a sah egy nagy humorista, a ki minden
alkalommal kimutatja, hogy semmit se ad az ordókra, és mulatságból
mindenkinek kínál, a kinek ez örömet okoz. És ha az ember nem akar
gyermekekkel és ismeretlen egyénekkel egy kalap alá kerülni, szépen
megköszöni a kitüntetést és elteszi azonnal a fiókba.

A báró (megdöbbenve). – Csak nem jut eszedbe azt a tanácsot adni nekem,
hogy mint lopott süveget dugjam el úgy az oroszlánrendet, mint a
vitézségi érmet?!…

(Megjelennek a báróné és Elza.)

Elza. – Na, örökre sajnálhatjátok, hogy nem jöttetek el! Olyan gyönyörű
skandalum volt a szinházban, hogy sírtam örömömben!

A báróné. – Képzeljétek ezt a leányt! Pisszegett, fütyölt, lármázott, a
lábával ütötte a lózsét, és oly neveletlen volt, mint egy klakőr.

Elza. – Még czitromot is dobtam a szinpadra. Az orrára czéloztam a
rendezőnek, de csak a lábát találtam.

Blanka. – Mi történt?

Elza. – Egy szinész gorombaságokat mondott le a szinpadról. Hogy a
közönség nem érti őket és hogy ők nem ilyen közönség előtt szoktak
játszani. Persze lármát csaptunk, és ekkor előkerült a rendező, a ki
jóvá akarta tenni a dolgot, de még jobban belemászott. Éppen ez kellett
nekünk. Nosza elő a sípokkal, fütyülőkkel és automobil-jelzőkkel! Soha
életemben nem nevettem ennyit!

A báró. – Nagyon csodálkozom, hogy egy olyan estén történhetik ilyesmi,
a mikor az én családom is a szinházban van. Ki eresztette be ezeket a
szinészeket?

A báróné. – És te ezt nyaralásnak nevezed, Jacques? Mindig jöttél nekem,
hogy Karlsbad így és úgy, és hogy ez a rangelső hely a világon, és mikor
aztán mindnyájan ide jövünk pihenni, itt legelőször is a szinészek
gorombaságokat mondanak a legjobb családok szemébe.

Elza. – Különben a szinészeknek igazuk volt, mert a nézőtér tele volt
contrefaçon-előkelőségekkel. Az egyik páholyban ott ült a Várai-Fejér
Nandine, a ki csak akkor boldog, ha a vidéki pasasok összetévesztik a
gróf Thurzó Bélánéval, mert azt hiszi szegény, hogy ő hasonlít a szőke
comtesse-hez, és ezért mindig ugyanazt a hajvizet hozatja, a mit a
grófné. És ez nem elég, hanem még hozzá ki vet rá a földszintről
birka-szemeket? A Winterstein Aurél, a ki úgy utánozza a Thurzó Bélát, a
görbe járástól az »Es ist erreicht«-ig, hogy a szegény gróf már nem
tudja kitalálni, mit csináljon a hajával, hogy ne hasonlítson erre a
boldogtalan fiúra, a kit még a legjámborabb gebe is ledob a hátáról. Hát
nem igazuk volt a szinészeknek?

A báró. – A szinészek maradjanak nyugalomban, mikor jó családok is
vannak a szinházban, és éppen azért holnap vissza fogom őket űzetni
Berlinbe.

Elza. – Az istenért, papa, ne tégy lépéseket! Hátha még holnap
megismétlődhetik a heccz!

A báróné. – Az egésznek te vagy az oka, Jacques, mert nem kisértél el
bennünket a szinházba. Ha a szinészek látták volna, hogy jelen van egy
idősebb úr is a vitézségi éremmel, semmi se történt volna, mert akkor
tudják, hogy kikkel van dolguk.

A báró (felvidulva). – Gondolod?

Blanka. – Mama, ne lovagold bele a papát ebbe a vitézségi érembe.

A báróné. – Miért? Olyan katonás külsőt ad neki, mely igen jól áll
mindenkinek.

Blanka. – Azért még se lehet máskor viselni, csak ünnepies alkalommal.

A báró. – Hát ki akarja máskor viselni?… Persze, ünnepies vagy más
alkalmakkor mégis csak viseli az ember, mert végre is, a sahot csak nem
fogom megsérteni?!

Elza. – De, papa, a sah nem törődik vele, hogy mikor teszed fel!

(A báróné és Elza megvacsorálnak. Elza elbeszéli a szinházi botrány
részleteit.)

A báró (magában). – A leányaim egy kissé gőgösek és ez nem csoda, mert
az én vérem van bennök. De ezt a dolgot heveskedés nélkül kell megítélni
és egy idősebb embernek az ilyen ügyekben már jobb itélete van.
Mindenesetre meg fogom választani az alkalmakat, de ma este még nem
teszem le, mert mért ne viselhetném a hálószobámban, éjjel, a mikor
senki sem lát?!…



XXXVII.  BERZSENYIÉK A PAPA NÉLKÜL.

– Karlsbadban. Szin: a báróné szalonja a »Savoy Westend Hôtel«-ben. A
báróné egyedül. De nemsokára jelentkeznek: Blanka és Elza is, a kik a
vasúti állomásról jönnek, a tizenegy óra huszonegy perczre várt
gyorsvonat megérkezése után. –

Blanka. – Képzeld mama, a papa még most se jött meg!

Elza. – Határozottan kutya van a kertben.

A báróné. – Szép nyugtalansággal beszélsz kedves atyádról!

Elza. – Én nem nyugtalankodom, én gyanakszom. A papa egy kis
szalmaözvegységet intrikált ki magának. Nincsen abban szégyen. Előjön ez
a legjobb családokban is.

Blanka. – És ez a hölgy az édes testvérem volna! (A bárónéhoz:) Mondd,
te nem nyugtalankodol? Én már oda vagyok az aggodalomtól.

A báróné. – Már nem nyugtalankodom, mert a míg a vasútnál voltatok,
levelet kaptam tőle. Atyátok nem jön meg se ma, se holnap.

Elza. – Ugy-e, mondtam?

Blanka. – Történt valami?

A báróné. – Igen, történt valami, de még nektek se szabad elmondanom.

Blanka. – Akkor mért kelted fel a kiváncsiságunkat?

Elza. – Ne mondd el, hanem felejtsd kinn a levelet. Bátran megteheted,
mert ha eldugod, akkor is kézre kerítjük. No, add már ide!

A báróné. – Nem adom oda, hanem fel fogom olvasni. Mert különböző dolgok
vannak benne s az illő részeket ki fogom hagyni.

Elza. – Az illő részeket hagyd ki, de az illetlen részeket olvasd fel.

Blanka. – Az ember nem tudja, min boszankodjék jobban: azon-e, hogy
valaki így vicczelődjék, vagy az arczátlanságon.

A báróné. – Ne veszekedjetek, mikor ilyen komoly ügyről van szó. Atyátok
azt írja, hogy még nektek se tegyek említést a dologról. Csak az én
tanácsomat kéri. De én nem tudom elszánni magamat se erre, se arra. S ha
nem fogadok szót atyátoknak, csak azért teszem, hogy halljam a
véleményteket.

Elza. – Nem fogjuk eltitkolni.

Blanka. – De mi van hát?

A báróné. – Halljátok. (Előveszi Berzsenyi Jacques bárónak egy, nem a
nyilvánosság számára írt levelét, s olvasni kezdi:) »Bécs, huszonegyedik
júliusban. Kedves Elizem! Nem mulaszthatom el, hogy Téged egy kellemes
találkozásról értesítselek, melynek tárgya egy régi jó ismerősünk. Ebből
meggyőződhetel, hogy tévesen tapogatózol és nem könnyed vérű társaság
tartóztatott vissza Bécsben«… (Egy pillanatra abbahagyja az olvasást.)
Ezt nem kellett volna előttetek felolvasnom.

Elza. – No mindegy. Nem vesszük tudomásul.

Blanka. – Csak folytasd.

A báróné (olvas). – Hát »tévesen tapogatózol és nem könnyed vérű
társaság tartóztatott vissza Bécsben, hanem fontos egyéniségek jöttek
közbe, kik megakadályozták, hogy Karlsbadba visszatérve, szeretteimhez
csatlakozhassam.«

Elza. – Ismerem ezt a fontos egyéniséget. A Josefstadti szinháznál van,
Venust játszsza a »Szép Helená«-ban és paprikaszínűre festi a haját.

Blanka. – Ne légy olyan szemtelen.

A báróné. – Akkor nem olvasom tovább.

Elza. – No, nem szólok többet egy szót se.

A báróné. – Ha megjavulsz, folytatom, de ha még egy aperszüt teszel, ki
foglak küldeni a szobából. (A levelet nézegeti, hogy megkeresse, hol
hagyta félbe.) Hol is van csak?… Igen, itt. No hallgassátok. (Olvas):
»Bizonyosan emlékezni fogsz névről a szeretetreméltó Flórián von
Blasewitz báróra, monarhiánk pekingi képviselőjére, a ki a boxer-lázadás
idején nagykövet volt Pekingben és mint ilyen Karlsbadban tartózkodott.
Ő ugyanis kiváló diplomácziai érzékével előre látta az eseményeket; még
a német nagykövet meggyilkolása előtt hosszabb ideig tartó szabadságot
kért egészségének helyreállítása végett, s a Felség egyenes parancsára
mindenáron vissza akart térni Kinába, ez azonban az akkori zavaros
viszonyok miatt lehetetlenné vált, és csakugyan nem is tért vissza, csak
miután a német császár kiküldött katonái táviratilag jelentették, hogy
Flórián báró egészségével egy időben a rendes diplomácziai viszonyok
Pekingben helyreállottak.«

Blanka. – Flórián von Blasewitz báró?… Nem emlékszem. Hogy jön ez a
papához?

A báróné. – Eleinte én se tudtam hová tenni, de aztán eszembe jutott,
hogy alkalmasint egy karlsbadi ismerős legyen.

Elza. – Halljuk tovább, mi van Flórián báróval?

A báróné (olvas). – »Ezen táviratot Flórián báró Karlsbadban várta meg,
teljesen nyugodtan, tudván, hogy Rüstig követségi tanácsos élete
koczkáztatásával is helyesen vezeti a követség ügyeit. Így azon évben
huzamosabb ideig érintkezhettünk, sőt a következő télen Bécsben is, a
hová Flórián báró felrándult, hogy a kinai háború következtében
megrongált egészségének helyreállítására szabadságot kérjen. Azóta
azonban a szeretetreméltó Flórián báróval csak egy ízben találkozhattam,
midőn nevezett félévi szabadságidejét mint monarhiánk pekingi követe
részben a Rivierán, részben Karlsbadban és Bécsben töltötte. Képzelni
fogod tehát, hogy mindenre gondoltam, csak nem ilyen messze
foglalatoskodó és ritka vendéget láthatni, és kit látok, midőn az
Archiduc Charlesból a Kärnthnerstrasséra kilépek? Az első ember, kit
Bécsben találok, nem más, mint a szeretetreméltó Flórián von Blasewitz
báró, monarhiánk pekingi képviselője! Azt fogod vélni, hogy egészségének
helyreállítása végett rándult fel Bécsbe; de tévedsz.«

Blanka. – Hová akar mindez kilyukadni?

A báróné. – Csak hallgasd, majd paff leszel te is. (Olvas): »Ezen
örvendetes találkozás részleteit a következőkben jegyzem fel számodra:

Flórián báró hivatalos ügyben érkezett Bécsbe. Pekingben ugyanis kolera
ütvén ki, monarhiánk pekingi képviselője kötelességének tartotta ezt a
bécsi udvarnak személyesen bejelenteni. Egy követségi futár kiséretében
indult el, de a futár minden igyekezete mellett sem tudott vele lépést
tartani, s így történt, hogy monarhiánk pekingi képviselője Pekingből
Moszkván és Varsón át vasúton tizenkilencz nap alatt, tehát két nappal
előbb tette meg az utat, mint a monarhia leggyorsabb futárja.«

Elza. – De hisz ez sport és nekem szól!

A báróné. – Ne szólj mindig közbe. (Olvas): »Ezen rendkívüli
menetsebességet annál inkább méltányolni fogod, mert Flórián báró a
rendelkezésére álló és gondolom _Utólérhetetlen_ nevezetű hadihajón is
elindulhatott volna, de attól tartott, hogy a pekingi kolera miatt sok
időt kell majd a vesztegzárban töltenie s nem akarta, hogy a kolera így
a vesztegzárra is ráragadjon. Állomását különben teljesen nyugodtan
bizta sorsára, tudván, hogy Rüstig követségi tanácsos, kit a boxerek
Flórián báró helyett annak idején megostromoltak és felgyujtottak, élete
koczkáztatásával is helyesen vezeti a követség ügyeit, noha a báró
kormányzati bölcseségét nélkülözni kénytelen.

Elza leányom sport-jegyzőkönyvébe vezesse be…

Elza. – No, ugy-e mondom?

A báróné. – Fogsz már hallgatni egyszer? Ez sokkal komolyabb, mint
gondolod. (Olvas): »Elza leányom sport jegyzőkönyvébe vezesse be, hogy
Flórián báró ezen gyors menetelésével világ-rikordot teremtett.
Gyorsfutár tudniillik már futott ily gyorsan, bár sokkal kisebb
távolságra, bizonyos Zalánról is följegyeznek ilyesmit, tehát, mondom,
gyorsfutár már futott így, de nagykövet még soha.«

Elza. – Ormonde se futott így, a század legjobb lova.

A báróné. – Most már neked ki kellene menned a szobából, atyád
rendelkezése szerint. Hallgasd. (Tovább olvassa a levelet): »A következő
sorokat azonban ne mutasd meg még Elza leányomnak se…

Elza. – Ahá, most jön a tiltott gyümölcs!

A báróné. – … »mert ezt csakis neked sughatom meg. Megjegyzem, hogy
szerintem a férji hűség«… nem, ez nem nektek való.

Elza. – Előttünk bátran beszélhettek a férji hűségről, mi úgy sem
hiszünk benne. No lássuk csak. (A báróné háta mögött állva, belenéz a
levélbe s hangosan olvassa): »Megjegyzem, hogy szerintem a férji hűség
azt is megköveteli, hogy az ember alkalmilag a csekélyebb jelentőségű
szószegéstől se riadjon vissza.« No ennyit még el tudok képzelni a férji
hűségből.

A báróné. – Mindig kizavarsz engem a sodorból. Blanka is itt van talán,
mi? és akkor mért háborgatsz bennünket? (Olvas): »Elég az hozzá, a
szeretetreméltó Flórián báró bizalmasan megsugta nekem, hogy már nem
igen birja az állásával járó sok idegrontó munkát és pihenést nem ismerő
fáradságot. Kina égalja se tesz jót neki, úgy hogy minden nap, mit
Kinában tölt annyit ront egészségén, a mennyit félévi európai üdüléssel
kénytelen és alig képes helyrepótolni. Kiszámította nekem, hogy
egészségének teljes helyreállítása végett nyolczszázharminczhét és három
negyedévi európai pihenésre volna szüksége.

Ez okból komolyan foglalkozik azon gondolattal, hogy ha a kolera és a
lázadások Kinában napirenden maradnak, vissza fog vonulni azon
rendelkezési állománynak nevezett elsődleges nyugalomba, melyet sok évi
szakadatlan, veszélyekben és viszontagságokban gazdag, ernyedetlen
munkával és egészségtelen égalji fáradalmakkal oly jól kiérdemelt.
Megsugta továbbá, hogy bár Rüstig követségi tanácsos iránt
megelégedéssel és elismeréssel kell viseltetnie, fölötte díszes és
előkelőséget követelő állásról lévén szó, utódjául engem óhajtana
ajánlani.«

Blanka. – Ah!

Elza. – No ezt nem vártam.

A báróné. – No, ugy-e? (olvas): »Írd meg nekem express-levélben: mit
szólsz ehhez? Végre is a nagykövetség oly díszes állás, melyet megszünte
után is mindig javára írnak az embernek.

Nb. Sok munkával, koromnak megfelelően nem járna, mert Rüstig mindent
elvégezne helyettem és Kinába csak egyszer kellene elmenni, bemutatkozás
czéljából, azután az évet mint monarhiánk pekingi képviselője
Karlsbadban, Bécsben és a Rivierán tölteném.

Felelj gyorsan habozó férjednek egy szöggel a fejében. Mindenkit a
családból csókol sírig hű férjed és azután is: Zsaki báró.« Na hát mit
szóltok hozzá?

Blanka. – Nagykövetnek lenni, de hisz ez gyönyörű! Ha aztán valami nem
tetszik, az ember mindig visszaléphet.

A báróné. – Igen, de a fáradságos út! Egyszer mégis csak el kellene
menni Kinába.

Blanka. – Az út is nagyon szép volna. Egy egészen más világ… a sárga
ember… a tea-ültetvények…

A báróné. – Igen, de a kolera, meg a lázadók!… Én már öreg vagyok, én
már nem szeretnék meghalni. (Elzához.) No és te, mit szólsz hozzá?

Elza. – Én a mellett vagyok, hogy igent kell mondani. Ez kötelesség.
Mert a személyváltozás már nagyon előnyére válnék a monarhiának… igen, a
monarhiának még ez is előnyére válnék. (Mind a hárman elhallgatnak és
elmélyednek gondolataikba.)



XXXVIII.  ISCHLBEN.

– Történik: Witlaf-Hohenthurm herczeg ischli villájában. Szereplők:
Witlaf-Hohenthurm Siegwart herczeg, az Urakháza tagja. Shamyl-Boleslav
herczeg, a száműzött Shamyl-Alexis, cserkesz herczeg fia. Békásmegyeri
és berzsenyi Berzsenyi Jacques báró. Tedeschi, műtárgy- és
régiség-kereskedő. A villa erkélyén. A szereplők egy négyszögletű
kártyaasztal körül ülnek. Siegwart herczeg és Shamyl herczeg
tolókocsikban. Az előbbi automobiljából bukott ki és kitörte a lábát. Az
utóbbi a lóról esett le és egy tejeskocsi ment keresztül a baloldalán.
Filléres alsóst játszanak. Alant a Traun sebesen hömpölyög. –

Berzsenyi (a ki fölvette »eredeti makk«-ra). – Vonok, tercz, kassza,
tous les trois, ultimo.

Tedeschi. – Vonok, kvárt, kontra játék, kontra kassza, kontra tous les
trois, kontra ultimo.

Berzsenyi. – Vonok felsők.

Tedeschi. – Vonok ászok.

(Kijátszszák a pártit; Berzsenyi mindent elveszít.)

Berzsenyi (harminczöt esztendő óta nem volt ilyen dühös). – Ön a
legsajnálatosabb együgyű, a kit valaha az életben láttam.

Tedeschi (nevet). – A ki veszít, az haragszik. Mért nem vigyázott
jobban? A tous les trois-t és az ultimót megcsinálhatta volna.

Berzsenyi. – Ön akar engem tanítani kártyázni, ön? Akkor korábban reggel
keljen fel.

Tedeschi. – Az igazság az, hogy önnek egyetlenegy fogalma sincsen a
játékról.

Berzsenyi. – Először önt még akkor fehérneműbe csavarták, a mikor én,
mint felnőtt férfi, reggeltől estig alsóztam…

Tedeschi. – Paperlapapp.

Berzsenyi. – És másodszor, hogy merészli ön velem ilyen hangnemben
beszélni? Akarja, hogy megmondjam a véleményemet? Ön egy közönséges
pudli-ugró!

Tedeschi (akkorát ugrik, mintha nyomban keresztül akarná vetni magát a
pudlin). – Báró úr, mérsékelje magát, mert én tréfaértő ember vagyok és
magam is tréfacsináló, de tréfa ide, tréfa oda, vannak dolgok, a
melyekre nézve kikérem magamnak…

Berzsenyi. – Úgy nézek én ki, mint a ki tréfál? Én csak magamhoz hasonló
komoly egyénekkel szoktam tréfálni és nem fogom eltűrni, hogy egy
közönséges rőfös…

Siegwart herczeg. – De uraim!

Shamyl herczeg. – Hagyják már abba, és folytassuk a játékot.

Tedeschi. – Jegyezze meg magának…

Berzsenyi. – Én nem jegyzek meg magamnak semmit, hanem még egyszer azt
mondom, hogy egy életen át pacczolni és egy véletlen disznóban
froczlirozni egy korban és mindenben rangelsőbb embert, ez egy egészen
közönséges szatócs-tempó.

Tedeschi. – Én pedig azt mondom, hogy ha ön a rőföst nem vonja vissza…

Berzsenyi. – Azt mondtam, hogy rőfös? Na hát ezt rosszul mondtam. Ön még
csak nem is rőfös; ön egy speczeráj.

Siegwart herczeg. – De uraim!

Shamyl herczeg. – Uraim, hagyják abba! Folytassuk a játékot.

Tedeschi. – Mindenki átláthatja, hogy efféle állításokat nem hagyhatok
rajtam száradni. Valaki, a ki jelen volna, azt találná képzelni, hogy én
csakugyan… (Megborzong.)

Berzsenyi. – Siegwart, te hagyj engem békében. Te azt igen jól tudod,
hogy én nem vagyok az az ember, a ki leczkéket hagy magának adni egy
krajzlertől.

Tedeschi (tombolva). – Krajzler! Ki a krajzler? Ki lát itt krajzlert?
Hogy merészli ön engem krajzlernek nevezni?

Siegwart. – De uraim!

Shamyl (Berzsenyihez). – Tényleg ő nem froczlirozta önt, s ha ön le fog
csillapodni…

Berzsenyi. – Én nem fogok lecsillapodni. Én szabadelvű ember vagyok és a
rangkülönbségekre nem adok semmit, mert szerintem a születésnél sokkal
fontosabbak az érdemek, és azért nekem sem egy született
csillagkeresztes nő nem a Dalai Láma, sem ellenkezőleg nem fogom lenézni
a templomszegény embert, a ki rangban mélyen alattam áll, mivel
szívjóság lehet benne, és ebben mindnyájan emberek vagyunk. De viszont
nem fogom magamat kinevettetni, hogy minden boltossal úgy legyek, mint
fivér és malacz.

Tedeschi. – Na hát ez már mégis sok!

Siegwart. – De Jacques, be fogod látni, hogy Tedeschi és egy boltos
között…

Berzsenyi. – Én tisztelek-becsülök minden kereskedőt, még a legutolsót
is, mert kis emberekre van szüksége az országnak. És szivesen nyujtok
kezet nekik, ha a legfelsőbb körökben találkozom velök és itt befogadják
őket, mert szerintem az egyenlőség azt követeli, hogy az alsóbb rendű
egyénekkel is jól bánjunk. Más oldalról, ha arról van szó, hogy belőlem
valaki gúnyt csináljon, hát jól van, ha ez a gúnycsináló ő Szentsége,
vagy tisztelt barátom, a perzsa sah. De hogy jövök én ahhoz, hogy egy
ember, a ki ócska vasat árul és öreg szemetet tesz ki a kirakatba, nekem
holmi olyan tréfákkal jöjjön elő, melyek sem koromnak, sem
képzettségemnek és társadalmi állásomnak meg nem felelnek?!

Tedeschi. – Báró úr, ön ezekért a sértésekért még számolni fog! (Fölkel,
elrohan, s a két szerencsétlenül járt partner nem tud utána szaladni.)

Shamyl. – Mondhatom, hogy ön igen igazságtalan volt, nem is szólva
arról, hogy hármasban igen sokat kell osztani.

Siegwart. – Én nem tudom, Jacques, miket képzelsz. Ez a Tedeschi nem
speczeráj, hanem a maga nemében első czég az egész világon, és
ezenkívül, a mi szintén nem megvetendő, tudós ember, kinek tanácsait
múzeumigazgatók is ki szokták kérni.

Berzsenyi. – Mint tudós ellen semmi ellenvetésem, bár nem értem, hogy
miféle bölcsészet kell ahhoz, hogy valaki drágábban adjon el egy öreg
kardot, mely ritka, mint egy gyárból hozottat. A mi ellen kifogásom
volt, az azon commis voyageur-hang, melyet én már nem fogok megszokni,
és azt hiszem, ezt te érted, Siegwart, és ön is, fenség.

Shamyl. – Csupán kiélesíteni nem kellett volna a dolgot és odáig
engedni, hogy affairet csináljon belőle; pedig egy kis jóakarattal pár
kiegyenlítő szót mondhatott volna neki, miután annyira megsértődött a
pudliért.

Berzsenyi. – Azt hiszem, a zsibárus inkább kétszer fogja meggondolni a
dolgot, mint egyszer, mert én már többszörösen elmultam hatvan éves, és
az én unokaöcsém, a ki huszártiszt a rezervben és most volna alkalma
először az én sok pénzemért kitüntetni magát és háláját, a mit irántam
érez, hát ez az én unokaöcsém nem érti a tréfát és tudtommal már több
izben megfogadta, hogy alkalmilag egy antikvárt úgy meg fog
tánczoltatni, hogy ez az összes pudlikon keresztül fog ugrani. Különben
a békesség kedvéért nem bánom, a speczerájt és a rőföst visszavonom, ha
az egész párti nem gilt, se a kassza és az ultimo.

Siegwart (becsöngeti a komornyikot s néhány sort ír egy névjegyre). –
Ezt Tedeschi úrnak. (Komornyik el.) Csak azt nem értem, Jacques, hogy
mért haragszol annyira a kereskedőkre? Úgy tudom, hogy fiatal éveidben
te magad is kereskedő voltál.

Berzsenyi. – Kereskedő, kereskedő! A mai világban mindenki kereskedő. Az
egész angol arisztokráczia kereskedő. Én úgy voltam kereskedő, mint a
norfolki és westminsteri herczegek, a kiknek gyáraik, ipartelepeik és
kereskedelmi vállalataik vannak. Ebben az értelemben mindenki kereskedő.
Te is kereskedő vagy, a mikor az erdődből eladod a fákat. Nem tagadom,
hogy ilyen értelemben én jelentékeny fokig kereskedő voltam. Mondhatnám
kizárólag kereskedő voltam mindaddig, míg elhatároztam, hogy ezentúl a
közpályán fogom munkásságomat gyümölcsöztetni a szegények javára. És én
éppen azért tisztelem a kereskedelmet, mert én tudom, hogy mi a
kereskedelem. Ezt senki se tudja jobban, mint én, még Auspitz se, az én
könyvelőm. De engedj meg, egy ilyen értelemben vett kereskedő, meg az
apró kalmár, a ki a boltajtóig kíséri a vevőt és azt mondja: »Máskor is
legyen szerencsém« – ez ég és föld. Én tisztelem-becsülöm a kis kalmárt,
mert én mindenkit tisztelek-becsülök, a ki dolgozik, s a ki kénytelen
dolgozni, még a mezei munkást is, minthogy ők művelik meg földeinket és
a kis kalmárok adják el árúinkat, de ha össze akarom téveszteni magamat
valakivel, csak nem fogom összetéveszteni magamat a kis emberrel és a
földhöz ragadt mezei munkással?!

Siegwart. – Ebben igazad van. »Király nem lehetek, princzecske nem
akarok lenni, _Rohan_ vagyok!« Nem igaz?

Berzsenyi. – Igen, ezt akartam mondani.

Shamyl. – No, hála az égnek, itt jön Tedeschi. Úgy emlékszem, ő fog
osztani. (Tedeschi megjelenik.)

Berzsenyi (fölkel, Tedeschi elé megy, ünnepiesen). – Barátom, a herczeg
már szíves volt megírni önnek, hogy nem szándékoltam önt megsérteni, s
hogy a speczerájt és egyéb kereskedelmi czímeket visszavonom. De a velem
született loyalitással és nyiltszívűséggel ehhez hozzá kell
függesztenem, hogy felindulásomat annyival inkább sajnálom, mert a
kereskedelmet távolról sem akartam sérteni, s az ön szakmáját és
személyét különösen nagyrabecsülöm.

Tedeschi. – Ha semmi sem gilt, akkor nem gilt a parti sem.

Shamyl. – A kérdés csak az, hogy ki fog osztani?

Siegwart. – Spongyát rá, a mi azóta történt. A báró oszt ujra.

Berzsenyi. – Igen, de nekem már abba kellene hagynom a játékot, mert
Karlsbadban várnak, s az én vonatom egy óra mulva indul. No, miattam! A
kibékülés örömére ma még itt maradok.

Siegwart. – Éljen!

Berzsenyi. – Csak egy táviratot küldök az enyémeknek. Papirost és
czeruzát kérek. (A herczeg csönget s a komornyik elhozza a kivánt
tárgyakat.)

Shamyl. – Addig oszthatna talán másvalaki.

Berzsenyi (ír). – »Baronin Berzsenyi von Békásmegyer. Karlsbad. Hôtel
Savoy Westend. Politikai tárgyalások végett csak holnap indulhatok.
Jacques.« (Átadja a telegrammot a komornyiknak.)

Siegwart. – Már ki is osztottam.

A cserkesz. – Passz!

Berzsenyi (fölveszi »eredeti makk«-ra). – Vonok, tercz, kassza, tous les
trois, ultimo!

Tedeschi. – Azt hiszem, megadhatjuk. (Megadják.)

Berzsenyi (oszt. Tedeschihez). – Éppen arról beszéltünk barátommal, a
herczeggel, hogy kereskedelem nélkül egy napig se állhatna a világ.

(Tovább játszanak. Alant a Traun habjai sebesen hömpölyögnek tova.)



XXXIX.  BERZSENYIÉK HEGYET MÁSZNAK.

– A Pokol-hegy Menedékházában, kétezerhatszáz méternyire a tenger színe
fölött. Délután öt óra. Az eső szakad; fönt és alant: fellegek és köd.
Öt lépésnyire se látni. A Menedékház verandáján három alak: Berzsenyi
báró, stájer vadásznak öltözve, de puska helyett bundával a vállán, és a
két bárókisasszony, stájer leány kosztümben, de plaidbe burkolózva. Elza
fel-alá jár; Blanka, lábtól derékig és nyaktól övig plaidben, a veranda
kiugróján ül s a ködöt nézi. A báró áll, s szótlanul néz maga elé, olyan
arczczal, mintha nem értené, hogyan került ide. A vezető és az inasok, a
kik a kiránduláshoz szükséges holmit hozták, a Menedékház konyháján
melegszenek; az őr gyermekei kiváncsian nézik az inasok czilindereinek
fekete selyem rozettáit. Az őr felesége borsó konzerv levest főz a magas
uraságok számára. Az őr a kályha mellett pipázik és mintha nevetne
magában. –

Blanka (a ki eddig hallgatag szemlélődött, mély megilletődésében
felkiált): – Isteni!… Nincs más szó rá, csak az, hogy: isteni!…

Elza (bámulatában megáll). – Hát te mit ádázódol itt?

Blanka. – Nem hozzád szóltam.

Elza. – Talán mégis megmondhatnád, hogy: ki vagy mi legyen »isteni«?!…
Megint velem méltóztatol foglalkozni?

Blanka. – Hagyj már egyszer békében. Erre a látványra mondtam, hogy
isteni.

Elza. – Úgy? Az más. Nem gondoltam, hogy te azt látványnak nevezed, ha
nem látsz semmit. Én ezt vak szürkeségnek nevezem.

Blanka. – Neked nincs érzéked semmi iránt, a mi nagyszerű. Én még nem
vagyok olyan blazirt, én még gyönyörködöm a természetben. Nézd papa, nem
gyönyörű ez? Fölöttünk fellegek, alattunk fellegek; köröskörül, fenn,
lenn, sűrű, vastag köd, mindenütt köd!… Mintha az északi mythológiában
volnánk!

Elza. – Jobban szeretnék a szobámban lenni, otthon, vagy akár idelenn, a
hôtelben.

Blanka. – De, ugy-e papa, te élvezed ezt a látványt?

Berzsenyi. – Nem látom a zergét. Hol van a zerge?

Blanka. – A zerge fenn van a csúcson.

Berzsenyi. – Nem értem, hogy ha én feljöhettem kétezerhatszáz
méternyire, a zerge mért ne jöhetne le, négyszáz méternyire. A zerge
könnyebben ugrik, mint én, egy megülepedett öreg ember.

Blanka. – Ha nem volna ilyen köd, már bizonyosan láthatnád a zergét.
Reggel, ha majd kitisztul az idő és feljebb megyünk egy kicsit,
ugrándozni fog előttünk akárhány.

Berzsenyi. – Gyermekem, ha én délután öt órakor a pápa ő Szentségét
óhajtom látni, és a kamarás azt mondja nekem: jöjjek holnap reggel, ez
egészen más. De hogy egy ostoba állat várakoztasson engem, ennek nincs
értelme. Előre fogom küldeni a vezetőt, és az én legényeimet, hogy
hajtsák fel az állatokat és vezessenek elő nekem lövésre néhány pár
zergét, kövéret vagy soványat, az nekem mindegy.

Blanka. – De papa, ebben a szakadó esőben! Aztán meg éjszaka lenne, mire
felérnének. És a zerge is elbúvik ilyenkor…

Elza. – Nem, papa, a világért se! Egy pillanatig se tudnék aludni, ha
magunkra maradnánk ezekkel az ismeretlen emberekkel.

Berzsenyi. – Akkor hát mit keresek én idefent a szakadó esőben, ha
egyetlen egy zerge sincs készen a lövésre?! Nincs zerge, nincs zerge… de
hogy egyetlen egy zerge sincsen, ez már sok!

Elza. – Már azt magam is szeretném tudni, hogy mit keresünk mi idefenn?

Berzsenyi. – Azt ajánlottátok nekem, hogy a hegymászástól meg fogok
soványodni. Úgy látom, ellenkezőleg, meg fogok őszülni és kopaszodni,
míg haza érkezünk, a legcsekélyebb zerge nélkül!…

Blanka. – Ugyan ne zsörtölődjetek! Ki tehet róla, hogy hirtelen rosszra
vált az idő? Reggel, mikor elindultunk, egy felleg se volt az égen.
Örüljünk, hogy bőrig nem áztunk. A hogy elkezdett esni, tüstént elértük
a Menedékházat; mit akartok még egyebet?

Elza. – Ez egyszer éppen nem vagy követelő.

Berzsenyi. – A vezetőnek már reggel figyelmeztetnie kellett volna, hogy
az idő rosszra fordulhat; egy szakképzett vezetőnek könyv nélkül kell
tudnia az időjárást. De ez az ember az ő tíz forintjáért a pokol
fenekébe is elvitt volna bennünket.

Elza. – Bár inkább oda vitt volna, mint ide, onnan talán hamarább haza
jutnánk. Gyönyörű Nachtlagerünk lesz, mondhatom.

Blanka. – Hja, ilyen helyütt nem csinálnak külön alvótermeket a
princzesszek számára. Ebbe már bele kell nyugodni, barátom. Mert ha,
tegyük fel, egy óra mulva el is áll az eső, ma már nem fordulhatunk
vissza. A csúszós úton, pláne sötétben, minden perczben elesnénk.

Elza. – Még örül neki, a kis kedves!

Berzsenyi. – Ne veszekedjetek. Egy zergevadászat sok bajjal jár; ebben
Blankának igaza van. Ha zergét vadászni nem volna kunszt, a legelőkelőbb
egyéniségek nem vadásznának egy ilyen élhetetlen állatra, melynek a húsa
se jó. Blanka csak abban hibázta el a dolgot, hogy nem a Salvator
Rainer-jégmezőre mentünk, mert ott, tekintettel a legmagasabb
uraságokra, bizonyosan éjjel-nappal gondoskodva van zergékről.

Blanka. – Ott ugyan megjártuk volna. Még most is mennénk az esőben, vagy
előre, vagy vissza, mert a jégmező ezer méterrel magasabban van, mint ez
a Menedékház. És ott nincs még egy kunyhó se.

Elza. – Kiderül, hogy anyailag gondoskodtál rólunk. Azt tetszett ugyan
mondanod, hogy három órakor már a csúcson leszünk…

Blanka. – Nem tehetek róla, hogy a papa lassabban jött, mint képzeltem.

Elza. – Hagytuk volna hátra a papát, mi?

Berzsenyi. – Úgy beszéltek rólam, mint egy öreg bőröndről. Tőlem
mehettetek volna előre; ebben az esetben bizonyosan jutalmazóbban
vadásztam volna.

Blanka (Elzához). – Egyébként nem tudom, hogy mit kötekedel velem. Ki
hítt téged?

Elza. – Mi közöd hozzá? Ha nem beszéled agyon a papát, hogy nem tudom
hány kilót fogsz neki lehozni, engem ugyan invitálhattál volna. De a
papát nem lehetett rád bízni; felőled bele eshetett volna a legelső
mélységbe.

Blanka. – Szerencsére te itt vagy és így kint vagyunk a vízből.

Berzsenyi. – Hagyjatok már föl! Ha a zerge meghallja ezt a lármát,
holnap se mer előbujni.

Blanka. – Már az igaz, csak azért, hogy veszekedjünk, nem volt érdemes
ide feljönni.

Elza. – Hát ugyan miért volt érdemes? A kilátásért?

Blanka. – Miért jönnek ide mások? Mások is bolondok? Tiz napig itt lenni
a völgyben, és fel nem jönni a hegyre, nem tenni meg az egész tájék
leggyönyörűbb partie-ját, a miért a touristák messze földről sereglenek
ide – igazán nevetséges lett volna. Hisz ha elmondod valakinek, hogy
Rómában jártál, de a pápát nem láttad, Párisban voltál, de Versailles-ba
nem mentél ki, Nápolyból jössz, de Sorrento-t nem nézted meg: a szemedbe
kaczag.

Elza. – Csalódol, ez mind nem olyan nevetséges, mint a te örökös
félelmed a nevetségességtől. Hogy az ember egész életén át a mások
gusztusa szerint igazodjék, mitmacholja a másnak való mulatságot, bár
neki ez nem jelent egyebet, csak kényelmetlenséget, vesződséget és
boszuságot, lihegjen egész nap, izzadjon és fázzék egyszerre, keresse a
tüdőgyuladást, gyalogoljon annyit, mint ha robotban csinálná, elfárassza
magát a gyötrődésig, aztán ne lásson még csak egy sánta kutyát se, csak
azért, mert ha véletlenül mindezt el találja mulasztani, akadhat valahol
egy szamár, a ki ezt furcsának találja – van-e ennél nevetségesebb dolog
a világon?

(Az őr felesége jelenti, hogy a borsó-konzerv-leves elkészült. A magas
uraságok bemennek az egyik szobába, a hol az asztalt lilásvörös
abroszszal terítették le tiszteletökre. A három elégületlen iszonyú
étvágygyal ül le, s a báró a harmadik kanál után kijelenti, hogy soha
életében nem evett ilyen jó levest. Megeszik továbbá a hazulról hozott s
utközben még el nem fogyasztott hideg ételeket is – a mi egy félóra
multán feltünő lelki békét idéz elő. Diner után egy pillanatra
kikukkantanak a verandára. Az eső már nem ömlik, csak szitál, de arról,
hogy visszaindulhassanak, nem lehet szó. Felleget se látni többé, csak
ködöt, vastag ködöt. Beesteledik. A báró a kisasszonyokkal visszamegy a
rögtönzött ebédlőbe, s kártyát kér az őr feleségétől. A kártya
megjelenik. A rajta látható fekete zsirrétegről és egyéb nemes patináról
itélve, még maga Gringenőr készíthette. Azonkívül mindössze harminczegy
levele van, de szerencsére csak a makknyolczas hiányzik. A báró és
kisasszonyai filléres alsóst kezdenek játszani. A bárónak soha életében
nem volt ekkora szerencséje; ezer point-nel előzi meg mindegyik
partnerét. Ezek persze adósok maradnak. Kilenczkor a báró visszavonul
alvószobájába. A kisasszonyok együtt alusznak; nemcsak egy szobában,
hanem egy ágyban is, mert mind a ketten annyira félnek, hogy erre a
kivételes esetre czélszerűnek látják fegyverszünetet kötni és
összebújni, hogy egymást bátoríthassák. Éj.)

A báró (mielőtt lefekszik, kipillant az ablakon, hogy meggyőződjék róla,
vajjon nem tévedt-e a verandára egy hajléktalan zerge. Nem lát egyebet,
csak a vezető pipájának a tüzét. Körülnéz, hogy a puskáját
beállították-e a szobájába; a puska csakugyan ott van az egyik sarokban.
De azért ruhástul fekszik le és sokáig nem tud elaludni. Végre elpihen,
s azt álmodja, hogy Salvator Rainer főherczeg társaságában a glecscser
csúcsa felé ugrál, a midőn egyszerre a zergék küldöttsége jelenik meg
előttük, hajbókolva. Mire fölébred, hat óra. Kinéz. Már nem esik, de az
idő borúsnak látszik; a ködtől még most is keveset látni. Megpillantja a
vezetőt, a ki már ismét a verandán pipázik.) – Hé, földi!…

A vezető (mintha egy kérdésre felelne). – Bizony, exczellencziás úr, jó
lesz sietni, ha szárazon akarnak haza jutni.

A báró. – Hát a csúcs? Mi van a csúcscsal?

A vezető. – A csúcsot most már látni innen, de a csúcson nincsen
menedékház, még csak egy várta se. A magas uraságoknak bizonyosan
kellemetlen volna, ha a vihar ott érne utól bennünket.

A báró. – Akkor hát jobb lesz visszafordulni, mi?

A vezető. – Igen, még pedig minél hamarább. Úgy nézem, egy pár óra mulva
megint esni fog, és meglehet, hogy két napig se tisztul ki az idő.

A báró. – Jól van, jól van. (Magában:) Ez az ember az ő tiz forintjáért
azt kivánta volna, hogy ki se mozduljunk hazulról. És jöjjenek elő nekem
még a szegény emberekkel!…

(Kopogtat a kisasszonyok ajtaján, s bekiáltja nekik a rossz ujságot.
Mire a kisasszonyok felkászolódnak, a reggeli is elkészül. Blanka és
Elza kávé czíme alatt olyan czikóriát isznak, a melyben van
borsó-konzerv is, kakaó is, csak éppen kávé nincsen. A báró óvatosabb
volt, s borsó-konzerv-levest reggelizik. Ezalatt a legények
becsomagoltak, s a hogy a báró lehörpintette az utolsó kanál levest, már
meg is indulnak visszafelé, az egész karaván. Egy órai lefelé
bukdácsolás után a báró odaszól leányainak, hogy szép lassan haladjanak
előre, mert ő egy kicsit hátramarad. A kisasszonyok megijednek, mert azt
képzelik, hogy papájok hirtelen rosszul lett. De a báró oly vidám
titokzatossággal integet nekik, hogy megnyugodnak és engedelmeskednek.
Alig maradt el a báró, puskadördülés hallatszik.)

Blanka. – A papa zergét lőtt!

Elza. – Majd olyan bolond az a zerge, hogy lejöjjön tisztelegni a
papához!

Berzsenyi (megjelenik). – Képzeljétek, nem találtam el!

Blanka. – Zerge volt?

Berzsenyi. – Zerge, határozottan zerge. Csak nem is fogok egy kecskére
lőni! (Halkabban, hogy a magyar inasok ne hallják:) A zergéből egy szó
se igaz. Csak kilőttem a puskámat. Nem fogom magamat kinevettetni, hogy
vadászni jöttem és el se sütöttem a fegyvert. Vannak, a kik vadásznak,
és nem találnak akkor se, ha tiz zerge ugrál előttük. Én, meglehet,
találtam volna, ha a zerge lejebb jön. Szóval vadásztam. (Mire leérnek a
hegy aljába, már gyönyörűen süt a nap.)

Elza. – Hát nem méreg ez?!…

Blanka. – Na, nincs szerencsénk, az igaz.

Berzsenyi. – De a borsóleves, az jó volt.



XL.  KERESZTUTON.

– A baden-badeni »Grand Hôtel Bellevue« reggeliző termében. Bősz
előkelőség; diplomata külsejű és modorú pinczérek. Reggeli kilencz óra.
Az egész Berzsenyi-család együtt van, az idős angol hölgygyel
egyetemben, a ki egy kherubhoz hasonlóan, szótlanul ül a kisasszonyok
között. –

A báróné. – Nem tudom elhatározni magamat.

Blanka. – Én azt hiszem, nem maradhatunk el a gyászszertartásról.

Elza. – Én azt hiszem, a gyászszertartáson senki se fog keresni
bennünket.

A báró (gondjaiba elmerülve hallgat).

A báróné. – Milyen jól jött volna, ha a gyászeset három vagy négy nappal
korábban következik be, a mikor még Gmundenben voltunk! A szegény
herczegnének ez egészen mindegy lett volna, hisz az ő élete már csupa
szenvedés volt!

Blanka. – Akkor még senki se gyanította, hogy ilyen közel a katasztrófa.

A báróné. – Látjátok, a szívbaj! Így leszek egyszer én is.

Elza. – De, mamuska, neked nincs szervi szívbajod!

A báróné. – Nem azért mondom; tudom, hogy én már idősebb vagyok, semhogy
meghaljak. De ti nem gondoltok rá: mi történhetnék akkor, ha az én
szívbajom is oly gyorsan elhatalmasodnék, mint a hogy fiataloknál
gyakran jön elő. Szegény herczegné! Milyen kegyesen nézett rám még
tavaly az esplanadeon! Mintha azt mondta volna: »Ennek a jó asszonynak
is sokat kell szenvednie, már csak koránál fogva is.« Ki gondolta volna
akkor?!…

Blanka. – Rokonszenveseknek talált bennünket, és határozottan
kitüntetett, a hol tehette. Egyszer, mikor tenniszeztünk Elzával, öt
perczig nézte a játékunkat, pedig nem igen szeretett a nagyközönség
előtt mutatkozni. Egy más alkalommal pedig, mikor a papa
tiszteletteljesen beköszönt a villába, tisztán hallottam, hogy
megkérdezte: »Ki legyen ez a jó arczú öreg úr?«

A báróné. – Az idén már okvetetlenül megszólított volna bennünket, ha
nem olyan nagy beteg, hogy már alig jöhetett ki a szobából. És ki tudja,
mi történik, ha korábban eszünkbe jut, és már öt hat év óta járunk
Gmundenbe?!…

Elza (a bárónéhoz). – No, a sleppjét nem hordozhattad volna, még ha a
legközelebbi környezetébe kerülsz is, mert Gmundenben nincsenek
reczepcziók.

Blanka. – Miért ne? Fenséges látogatások alkalmával?

Elza. – Vagy például, hogy neked egy kis örömet okozzon, mi?

A báróné. – És az ilyennek meg kell halnia! Egy főherczegnőnek, a kinek
semmije se hiányzott a világon!… (Szünet.)

A báró (a kin meglátszik, hogy gondolatai másfelé kalandoztak, hirtelen
megszólal). – Ugy-e, mindig mondtam nektek ezt a _Purdé_t?!… Mikor még
mint ótvaros kis csikó egyszer rám nézett, mint tulajdonosra, már akkor
valami azt sugta nekem, hogy ez az értelmes kis állat egykor nagy
dicsőséget fog hozni a fejemre!…

Elza. – Tudod, papa, tegnap, mikor láttam, hogy a távoszlopnál milyen
könnyen nyúlik, pedig Sopp még hozzá se nyúlt az ostorhoz, azt hittem,
hogy a szivemnek meg kell szakadnia a nagy örömtől! No és aztán, mikor
láttam, hogy canterben jön, és kiabálni kezdtek körülöttem, hogy: »A
magyar ló!… _Purdé_!… A kilenczes!…« – akkor egyszerre csak elsötétedett
velem az egész világ, nem láttam semmit, csak azt éreztem, hogy össze
kell csókolnom mindenkit, a ki a közelembe kerül!…

A báró. – Látjátok, soha se akartátok elhinni nekem, mire képes egy
telivér, ha az én kezeim közül került ki!

Blanka. – Csak az a kár, hogy olyan kevés magyar volt a versenyen! Ha
látták volna a pestiek, hogyan csodálták meg _Purdé_t, nemzetiszín
szalagú koszorújával, az egész kontinensről összesereglett szakértők, a
legridegebbnek is megdobbant volna a szíve.

Elza. – Hát bizony én nem szégyellem megvallani, hogy mikor verseny után
a banda rázendített a Rákóczy-indulóra, nekem könny szökött a szemembe a
hazaszeretettől.

A báró. – Gyerekek, nem fogjátok elhinni, mint hatott rám, öreg emberre,
az a körülmény, hogy ebben az idegen világban egy huszonnégy óráig
mindenki és minden csak az én magyar dicsőségemet magasztalja!

Elza. – A propos! Mit adtál a bandának?

A báró. – Száz forintot. Mindenkinek száz forintot adtam.

A báróné. – Így váltakozik öröm és gyász, mint a »Säckingeni trombitás«
énekli. Tegnap még csupa örömben voltunk; én magam is, bár nem voltam
jelen, részt vettem veletek, és azt hittem, hogy még csak ma fogok
igazán örülni, a mikor az ujságok is tele lesznek férjem és a ló
nevével. De tessék! Közbe jön ez a gyászeset, és most már nem tudok
örülni annak sem, hogy apátok egy egész lóhosszal legyőzte az egész
kontinenst.

Blanka. – Nem is illenék valami nagy lármát csapni a győzelemmel, mikor
a szomszéd nagyherczegséget olyan csapás érte, mely nekünk is gyászunk.

A báró. – Nektek igazatok van és én teljes mértékben osztozom mindabban,
a mit mondani fogtok. De azért a _Purdé_-bankettet már nem mondhatom le,
mert még a versenyen élőszóval meghívtam franczia és berlini jelesebb
kollégáimat. És mit mondanának otthon, ha szó nélkül tovább megyek
Baden-Badenből az én ezüst sarkantyúmmal? Azt mondanák, hogy ez a
Berzsenyi egy külföldieskedő magyar, a ki az ő honi lovával egyszerűen
zsebre vágja a magyar dicsőséget és kozmopolitának adja ki nemcsak
magát, hanem a lovát is, holott csak ő egyedül az elfajult magyar, akár
ezüst sarkantyúval, akár a nélkül. Míg ellenben, ha egy áldomást adok,
melyen kellőképpen kiemelem hazámat, mindenki azt fogja mondani, hogy ez
a Berzsenyi egy derék, öreg fiú, a ki külföldön is fényt szerez a magyar
névnek.

Blanka. – A baj csak az, hogy könnyen találkozhatik, a ki azt mondhatja,
hogy egyszerűen a gyászszertartás elől utaztunk el Gmundenből. Nem értem
ugyan, hogyan lehet ilyesmit éppen ránk fogni, de rossz és irigy emberek
mindenütt akadnak. Nagyon jól tudod, hogy bizonyos körökben az efféle
dolgok iránt nagyon érzékenyek szoktak lenni. No és pláne ha te dáridót
csapsz, két nappal később, a mit a sajtó siet közhirré tenni!

A báró. – Mit akarsz? Egyszerűen kitépni a szívemet? Hidd el nekem, egy
öreg embernek, a ki mindig tenyerén hordozta a szívét, hogy a herczegnét
nálam jobban senki se gyászolja, mert én nemcsak a főherczegnőket
sajnálom, hanem minden szegény fiatal asszonyt, a ki beteg és meghal.
Biztosítalak, hogyha én tőlem függne, soha se halna meg senki; erről
kezeskedem. De mit csináljak a vendégeimmel? És mit feleljek, ha valaki
azzal vádol, hogy mindig fölfelé nézek, az udvari körökre, és a
magyarság ügyeit elhanyagolom?!…

Elza. – Akartok egy salamoni itéletet?

Blanka. – Köszönjük, nem kérünk a vicczeidből.

A báró. – Csak hallgassátok meg őt, mert bizonyos vagyok benne, hogy
eltalálja a szeget a fejemen.

Elza. – Eszem ágában sincs vicczelni. Azt akarom ajánlani, hogy ha olyan
szükségesnek látjátok, utazzék el a mama Blankával Gmundenbe, mi pedig
megtartjuk itt a bankettet, szép csöndben, de azért
fecskefészeklevessel, hogy ne sajnálják a magyart.

A báró. – Hát nem mindig neki van igaza?

A báróné (Elzához). – És a míg megjövünk, addig te egyedül járkálsz itt
előre, hátra?

Elza (kedvesen mosolyog az angol kisasszonyra). – Az öreg daru velem
marad.

Blanka. – El ne rontsd, szegényt, azalatt, míg oda leszünk. Attól félek,
hogy mire visszatérünk, ő is cocotte-nyelven fog társalogni.

A báró. – Hagyj békét a leányomnak. Ennek a leánynak helyén van a feje,
és a szíve tősgyökeres magyar.

Blanka. – Te úgy beszélsz, papa, mintha a nemzet ügyét kellett volna
megvédeni az én aulikus érzéseimmel szemben…

A báró. – Nem úgy beszélek, csak mint jó honfi, a ki örül, hogy
hazájának szolgálatot tehet. Látjátok, gyermekeim, én nem fogom
előttetek eltitkolni, hogy azelőtt, kora fiatalságomban, nem
tevékenykedtem eléggé a magyarság érdekeiért. De mikor már vagyont
szereztem, s a közpályán megismertem kötelességeimet, egészen más ember
lett belőlem. Most boldog vagyok, ha a magyar névnek itt vagy ott
dicsőséget szerezhetek. Ezt különbözőképpen lehet elérni; én magyar
tenyésztésű lovaimmal szolgálom a czélt. De ha személyesen is olyan
gyorsan tudnék futni, hogy ebből hazánkra fény derülne, akár el fogjátok
hinni, akár nem, a magyar név dicsőségéért én magam is szaladnék.



XLI.  BERZSENYI HÁZASÍT.

– Melanienál. Berzsenyi báró egy karosszékben. Melanie a karosszék
előtt, lenn a szőnyegen. Sírdogál és a báró kezét csókolgatja. –

Berzsenyi. – No, no, azért ne pityeregj.

Melanie. – Soha, soha se fogom elfelejteni!… Igazán, mi is lett volna
belőlem a báró jó szíve nélkül!…

Berzsenyi. – Na, na, szót se érdemel. A mit mondtam, megtartom, ennyi az
egész. Nem mondtam mindig, hogy ki foglak házasítani? Nohát! Vagy azt
hitted, hogy éppen a te hozományodon fogom megkezdeni a
krajczároskodást?!

Melanie. – Ó, nálam senki se tudja jobban, hogy a báró nagylelkű, mint
egy király!… Vagy mit is beszélek?!… A királyok már nem nagylelkűek,
csak a mesékben. És én minden nagylelkűséget mesének tartanék, ha a
bárót nem ismertem volna. Ó, tudom én azt jól!… De mégis!…

Berzsenyi. – Mit mégis? Nem vagyok smuczig, punktum. Azt hiszem, az öreg
Berzsenyi, egy élet munkája után, már megengedheti magának azt a luxust,
hogy ne legyen smuczig.

Melanie. – A báró megengedhetné magának azt is, hogy egy cseppet se
törődjék a szegény Melanieval, különösen mikor ez a Melanie azzal áll
elő, hogy férjhez akar menni. A báró fölötte áll annak, hogy egyátalán
foglalkoznia kellene a dologgal. És más a báró helyén, bizony nem is
törődnék velem. Más egyszerűen azt mondaná: hát, jó leány, le is út, fel
is út.

Berzsenyi. – Más istállószolga, én pedig az öreg Berzsenyi vagyok.

Melanie. – A báró kivétel mindenben, tudom. De a báró se azért
nagylelkű, mert grand seigneur. Nagylelkű daczára, hogy grand seigneur,
mert aranyszíve van. Azért hogy zárkozott természetű vagyok s csak a
könyveket búvom, ismerem én az életet s keresztüllátok a nagyurakon.
Emlékszik az Altmünster Irénre, a ki a Teréz-körúton egy gangon lakott
velem?

Berzsenyi. – Emlékszem. Szép leány volt és sok grófot megevett.

Melanie. – No ez aztán ismerte őket!… Persze, nem kerülhettem ki, hogy
egyszer-egyszer szóba ne álljak vele. Tudja-e, mi volt minden harmadik
szava? »Melanie, őrizkedjék a nagyuraktól, mert a nagyurak mind smuczig
disznók.« Én csak nevettem, mert nekem ugyan nem volt okom panaszra: az
az egy nagyúr, a kit én ismertem… (hosszasan csókolgatja a báró kezét)…
de tudom, hogy az Irén durva szavaiban sok életismeret volt.

Berzsenyi. – Annyi igaz, hogy vannak beképzelt mágnások, a kik azt
hiszik, hogy ha ők minden fillérből nemzetgazdaságot csinálnak, azért ők
mégis nem tudom kik, mik maradnak. Ebben is különbözni akarnak egy
modern főúrtól, a kit ők csekélyebbnek itélnek, és a ki mindenesetre
reprezentálni fog. Nem nevetséges ez? Ha egy modern főúr utánozni akarná
őket, mint vélik, biztosítalak, már csak neveltségénél fogva is
canterben le tudná győzni őket a takarékosságban, az ő embertelenségeik
és ügyetlen fösvénységük nélkül. De hatvanadik évemen túl csak nem fogok
ebben örömet találni? És látod, mondok neked valamit. Csodálni fogod te
őket azért, hogy a mikor a paraszttól a krajczárt lealkudják, ők egy
nagy művön pózolnak és latifundiumot spórolnak össze ivadékaik számára?
No, én nem fogom csodálni őket. Mert akár így nézem, akár úgy, annyi
bizonyos, hogy nem azért tesznek így, mert már az őseiknek is nagyon sok
volt, hanem azért, mert nekik már nincs nagyon sok. És ha ő nekem
parvenükről beszél maguk közt, én erre nem mondok semmit, de azt
gondolom, hogy ő azért mégis egy ótvaros.

Melanie. – Éppen azért.

Berzsenyi. – Mit éppen azért?

Melanie. – Minél inkább tisztában vagyok vele, hogy milyen a világ,
annál inkább habozok… Minél bizonyosabb vagyok benne, hogy a báró az
egyetlen, ki ilyen nagylelkűségre képes, annál jobban bánt, hogy
visszaéljek ezzel a páratlan nagylelkűséggel, és elfogadjam ezt a
nemeslelkű, pazar… (Sír és a báró kezét csókolgatja.)

Berzsenyi. – Bolond vagy? Csak nem fogod kéretni magadat?

Melanie. – Végre is, a báró nem olyan ajándékot kínál nekem, a milyet
egy barátnőnek szokás adni… Ilyen hozományt egy apa ad a leányának…

Berzsenyi. – Hát talán nevetni fogsz, Melanie, de ezt nem mondhatom
másképpen, mint hogy én csakugyan apai érzésekkel vagyok irántad. Hogyan
mondjam másképpen? Eleinte nem volt így, de mióta megszoktalak, így van.
Talán az én koromnál fogva van így; vagy mert te olyan csöndes, komoly,
finom leány vagy… hogyan tudjam én ezt megmagyarázni magamnak? Azért
hogy én téged, mint nőt ismerlek… ez nem csökkenti apai érzéseimet, sőt
ellenkezőleg. Egy szóval, én téged egy harmadik leányomnak tekintelek.

Melanie. – Ó, báró, ezt lehetetlen nem érezni… De éppen ez az… Hogyan is
fejezzem ki az aggodalmaimat? Akármilyen boldoggá tesz ez az érzés,
szabad-e visszaélnem vele?!… Ha lehetséges így mondanom, nekem
kötelességeim vannak a báró tisztelt családjával szemben… Néha úgy
érzem, mintha a vonzalommal, melyet a báró irántam tanusít, meglopnám
kedves leányait… És most, lehetek-e oly undelikát, hogy megrövidítsem
őket?!… Tudom, hogy a bárónál ez nem szerepel… de nélkülem ez is az övék
maradt volna.

Berzsenyi. – Látod, talán ezért a finom gondolkozásért tekintelek úgy,
mintha a leányom volnál. Légy te csak egészen nyugodt. Biztosítalak, ha
ezt az ügyet a családomban tárgyalhatnám és pénzügyekben tanácsot
fogadnék el valakitől, a leányaim igen szivélyesen megszavaznák neked
ezt a hozományt.

Melanie. – Ó, a bárókisasszonyok oly előkelő szelleműek és oly gyöngéd
gyermekek!…

Berzsenyi. – Többet mondok Ne légy igazságtalan az én szegény jó nőmmel
szemben. Ő beteg, már régóta, és mint jólelkű, betegnőnek belátása van.
Természetesen, gyöngédségből, erről nem szoktunk beszélni, de bizonyos
vagyok benne, hogy ő hallgatag, mindenben egyetért velem, és mert a
távolból rokonszenves figyelemmel nézett téged, kellemetlenül érintette
volna őt, sőt esetleg javadra szólt volna, ha, mondjuk, el akartam volna
válni tőled, egy más nem érdemesért.

Melanie. – Ó, ha egyszer megcsókolhatnám a bárónénak a kezét!…

Berzsenyi. – Remélem, most már nem fogsz sírni és el fogod mondani
egyszer azt is, hogy miért akarsz férjhez menni? Te olyan komoly vagy,
társaságba nem vágyódol, mindened megvan, mondhatnám hideg természettel…
azt is mondod, hogy nem szerelemből méssz férjhez… szóval hogy értse meg
ezt az ember?

Melanie. – Igazán nem tudnám megmondani. Azt hiszem, csak azért megyek
férjhez, hogy öregségemre ne maradjak egyedül. Oly csunya egy
elhagyatott öreg nő, a ki a multjából él! Ettől mindig borzadtam. És
most még kinálkozik tisztességes parti; ki tudja, ha sokáig halogatnám a
dolgot, később nem ugranám-e bele valami bolondságba? Nem mennék-e
valami korhely fiatalhoz, a ki csak a hozományomért venne el?

Berzsenyi. – A jövendőbelid szolid ember? Megnyugtathatsz e felől?

Melanie. – Ó, nagyon komoly gondolkozású, szorgalmas, szolid ember! Most
magánhivatalnok, de a hozományommal egy kis vállalkozásba akar fogni.
Elmondta, mik a tervei, s erről is látszik, hogy alapos, munkás ember, a
ki a házasságot komolyan fogja fel. Persze, a báró nagylelkűsége nélkül
nem vehetett volna el, de nem jobb, hogy ezt nyiltan megmondja? Mi nem
bolondítjuk egymást.

Berzsenyi. – Ez szép tőle. És egyébként is megfelelő ember?

Melanie. – Igen. Már nem gyerek; harmincznyolcz éves, egészséges, jó
külsejű.

Berzsenyi. – És úgy… rokonszenvezel vele?

Melanie. – Hát igen. Csak egy rossz tulajdonsága van. Nagyon féltékeny
természetű. Maga is mondja.

Berzsenyi. – Talán én rám féltékeny?

Melanie. – Ó, a báró, ez egészen más!… Én nem akartam őt félrevezetni, s
ő teljesen tisztában van velem… Sőt, ha már erről beszélünk, nem is
tudom, hogyan mondjam el… Szóval, ha megtaláltuk volna a formáját, ő is
szerette volna megköszönni a báró nagylelküségét…

Berzsenyi. – Majd később, ha megismerkedünk. Igaz, hát te hogyan
ismerkedtél meg vele? Te nem jársz sehová, látogatásokat nem fogadsz,
egész nap olvasol… nem tudom kitalálni, hogyan történhetett a
megismerkedés.

Melanie. – Távoli rokonom. Egy nagynéném üzenetével keresett fel.

Berzsenyi. – Rokonod is? Annál jobb, annál jobb. És aztán, hogyan
gondolod, ha majd férjhezmeneteled után találkozni óhajtok veled?…

Melanie. – Ó, a hogyan, a hol és a mikor a báró parancsolja! Nem merem
remélni, de talán… ha a báró megengedné, hogy bemutassam a férjemet…

Berzsenyi. – No majd meglátjuk. Hanem te, mondd, nem találod furcsának,
hogy téged hamarább adlak férjhez, mint az én igazi leányaimat? Két-két
millió hozományuk van, még több vár rájok, csinosak, ügyesek, tudnak
geografiát, mitologiát, mindent… és te mégis hamarább méssz férjhez, a
ki nem jársz társaságba és így meg amúgy.

Melanie. – A királykisasszonyok mennek férjhez a legnehezebben. Nekik
kell a legjobban válogatniok.

Berzsenyi. – Azt hiszem, a milyen okos leány vagy, néhány jó tanácsot
adhatnál nekik…

Melanie. – Ó, milyen jó hozzám a báró!…

Berzsenyi. – Nem mondom, hogy magasra tartják az orrukat… mert miért ne
tartanák az orrukat magasra?… de mégis, az egyik már elmult huszonegy és
vihetem a legmagasabb helyekre, a jobb partikra fütyöl, itthon pedig egy
mosdatlan költővel sétál előre, hátra. A másik meg néha rágondolja
magát, de három hónapi jegyesség után megunja és kineveti a
legsnájdigabb vőlegényeket. Ezzel már nem is merek próbálkozni. Pedig
olyan jó és házilag okos leányok!

Melanie. – És kedvesek! És bájosak!

Berzsenyi. – Te, a ki tapasztalt és jó irányú nő vagy, határozottan útba
igazíthatnád őket a tekintetben, mert szegény jó mamájok, azt kell
gondolnom, nem is akarja őket komolyan férjhez adni, hogy mint beteg
vidám társaságban maradjon. De mit mondasz te a világhoz? Hogy ha én
elviszem őket a bálba, a legnagyobb dekoltázsban, aztán előjön egy
dragonyos, megöleli őket és azt mond nekik, a mit akar, ez jól van; de
ha én azt akarnám, hogy egy finomlelkű, világlátott és nekem bizalmas
nő, a kikre ők igen kíváncsiak, ismerkedjék meg velök, mint titokban ők
is szeretnék, az emberek azt mondanák, hogy engem a bolondok házába kell
vinni.

Melanie. – Ez érthető; pedig én nem tanítanám őket semmi rosszra.

Berzsenyi. – No és ha te nevelőnő volnál a házunkban? Akkor mindenki meg
volna elégedve. Mondhatom neked, minél öregebb vagyok, sok dolgot annál
inkább nem értek. Meglehet, ez a korral jár, és úgy kell lennie, hogy a
mikor az ember nem igen tud erkölcstelenséget elkövetni: akkor végképpen
megszűnik erkölcsös lenni. (A szobalány jelenti, hogy tálaltak.)

Melanie. – Nem vacsorálhatna velem? Semmi esetre?

Berzsenyi. – De veled vacsorálok. Megtartjuk az eljegyzési lakomát.
Persze csak így, kettesben. A férjed majd úgyis eleget lesz veled.



XLII.  BERZSENYIÉK HAZA JÖNNEK.

– A nagy ebédlőben, esti fél tiz órakor. Minden csillár ég, de az ünnepi
hangulatot némi naftalin-illat mérsékli. A báróék már megvacsoráltak;
egyelőre ki is beszélték magukat. A báró, a báróné és Blanka hallgatnak;
azon törik a fejöket, hogy mi módon alkothatnának uj otthont ebből az
»unheimlich« palotából, mely most oly kietlennek tűnik fel. Elza le s
fel jár a teremben és koronkint megszólal. De mintha egy láthatatlan
lényhez beszélne. –

Elza. – Adieu, adieu, adieu!

A báróné. – Hát te mit lamentálsz ott magadban?

Elza (se lát, se hall). – Adieu, adieu, adieu!

Blanka. – A külföldtől búcsúzik, az édes!

A báróné. – Ez, ez deczemberben is ott fürdene Ostendeban! A mint
javában készülődöm, és azt se tudom, hol van a fejem, egyszerre csak
elkezdi nekem tördelni a kezét, és jajgat, mint a Sulamith: »Mért
megyünk el Ostendeból?! Mért megyünk el Ostendeból?!…« De hát mit
csináljunk Ostendeban, mikor már olyan hűvös van, hogy csak a
bravúr-emberek fürdenek, és azok is, titokban, görcsöt kapnak?!…

Elza (a láthatatlan lényhez). – Ó, a digue!… Ó, az estacade!…

Blanka. – Láttátok volna ma hajnalban a vagon folyosóján! Mikor Bruckba
értünk, én is fölébredtem. Kimegyek, hát ott áll az ablaknál,
mosdatlanul, fésületlenül és szaval: »Szervusz, művelt nyugat! Pá, csau,
puszi!…«

Elza (még folyvást a láthatatlan lényhez szól, de úgy, hogy a nénje is
értsen belőle). – Tán nem volt okom keseregni, mi?!… Persze, ennek a
Rozgonyi Cziczellének iszonyúan dobogott a szíve az örömtől, mert a
vonat minduntalan megállt a nyilt pályán, s ebből észrevette, hogy már
honi földön járunk!…

Blanka. – No, ha az egri nők is így beszéltek volna, most szépen néznénk
ki!

Elza (elábrándozva). – Micsoda rend volt odakünn! Abból, a mit az ember
maga körül látott, blindre meg lehetett igazítani az órát.

Blanka. – Az ember vesz magának egy jól járó órát, és nem felejti el
mindjárt, hogy magyar volna, vagy mi.

Elza (most már Blankához). – Hogy jön a magyarság ahhoz, hogy én nem
szeretek Budapesten lenni?! Ki szeret Budapesten lenni?… és ettől még
nem kell elárulni a hazát. Különben én tisztelem a gusztusodat, és ha te
szeretsz itt ülni, fogadd áldásomat!… Én, kivált olyankor, mikor egy
szebb világból jövök, visszataszítónak találom ezt a várost. A hogy a
vonat elhagyja Kelenföldet és az ember közelebb jön Budapesthez, az
orrodat egy gőz csapja meg, a mivel itt nem mondom, hogy élned, halnod,
de minduntalan találkoznod kell. Mikor másutt az emberek őszi kabátba
bujva sétálgatnak a holdvilágnál, itt a falak fojtó meleget sugároznak
ki. Egy város fák, park, levegő nélkül! És nincs óra, a mikor az utczán
végig mehetnél a nélkül, hogy egy pokolgép az arczodba ne szórja a
szemetet és a port. Ez neked a »hazádnak rendületlenül«?

Blanka. – Én nem élek az utczán.

Elza. – Hát hol élsz? Élsz csakugyan? Másutt jársz-kelsz a szabadban, és
társaságban élsz. Itt se levegő, se társaság. A budapesti élet: kávéház,
szinház és zsúr. A kávéházba, szerencsére, nem járhatsz, mert a mi
köreinkben ez már mégse szokás… legalább egyelőre, mert Budapesten
nemsokára a bibornokok és a csillagkeresztes hölgyek is el fognak járni
a kávéházba. A szinház? A budapesti szinházak csak a papának jók, mert ő
mindenütt tud aludni. Én nem tudok aludni, ha nekem rosszul komédiáznak.
És azért jöjjek a szinházba, hogy egész bizonyosan ne bujhassak el a
nekem kellemetlen alakok elől?! Aztán a zsúrok, a hol csak ostobaságokat
beszélnek!… Mért zsúr, mért nem zsibvásár?… Szerencsére a zsúrok
kimennek a divatból, mert nálunk is majmolni fogják a párisi petit
goûter-kat… egy ürügygyel több: kocsmába és kávéházba járni. Marad nekem
életnek: a Marcel Prévost regényei.

Blanka. – Ejnye, be el vagy szontyolodva!

A báróné. – Nekem úgy jössz elő, mintha nem a helyet, hanem az embereket
találtad volna külföldön inkább kedvedre!…

Elza. – Parbleu!

A báróné. – És én nem vettem észre semmit!

Blanka. – Ah, ez érdekes! Szőke vagy barna az illető?

Elza (a bárónéhoz). – Nem volt mit észrevenni: az illetőtől én olyan
sokat követelek, hogy soká kell készülnie, a míg tip-top kondiczióban
lehet kihozni a pályára… Nincs »illető«; legalább még nem jelentkezett.
No, Budapesten nem is fog!…

A báróné. – Mon Dieu, az emberek mindenütt egyformák!

Elza. – Dehogy egyformák! A hányszor a külföldön kilépek az utczára,
mindig elbámészkodom: »Nini, az emberek tudnak járni az utczán, és –
csodálatos! – köszönnek egymásnak!« Mert itthon nem tudnak az utczán
járni, csak tülekedni tudnak… a mi pedig a köszönést illeti, ugyan ki
köszön itt?!… A budapesti ember gesztussal és mimikával értésedre adja,
hogy: »tőlem, neked, ennyi leereszkedés vagy nyájasság jár, sem több,
sem kevesebb, inkább kevesebb, mint több«, ezt értésedre adja, de nem
köszön. Egyformák! Ördögöt egyformák! Hol látsz alakokat, a kik úgy
mennek a sokaság között, mint a vak villamos kocsi, elfoglalva kemény
könyökével a kényelmének dukáló helyet, félrelökve útjából öreg embert,
gyermeket, vénasszonyt, leánykát, a ki nem csinos, nyomorékot, mert ő
erősebb, mint ezek?!… Az utolsó budapesti emlékem: egy gavallér, a ki a
vele szembejövő aggastyán gipszbe kötött, beteg karjára egy jót döfött a
könyökével, hogy megmutassa hölgyének: milyen úr ő, s milyen vitéz
legény!… Ma sem bocsátom meg magamnak, hogy rá nem kiáltottam: »Fuj! Nem
szégyelli magát?!«…

Blanka. – Egyszer még megjárod!

Elza. – Itt azon se csodálkoznám. Itt és Ohióban minden megtörténhetik.
Arra, nyugaton – szervusz, édes nyugat, pá, isten veled! – egy férfi úgy
néz rám, mint egy másik emberre, mondjuk így: mint egy csinos ismeretlen
hölgyre. Itt nincs az az ágrólszakadt aszfaltfi, a ki jogot ne formálna
magának, hogy a tekintetével kifejezhesse: »Tetszel nekem! Csinos vagy!«
És én nem kiálthatok rá: »De nekem nem tetszel, rongyos pimasz! Hogy
mered rám emelni a vizes tekintetedet?!…« És mért van ez? Mert sehol
sincs annyi férfira éhes asszony…

Blanka. – Szeretem ezt a stílust. Marcel Prévost úr büszke lehet rád!

A báróné. – De, Elza! Az atyád előtt!…

A báró (a kit kisebbik leányának a sottise-a zavarba ejtett). – Hát
Budapest így, Budapest amúgy… mondasz valamit. De viszont… látjátok, én
Amerikát nem ismerem, pedig szeretném ismerni, és ha ügyeim engedni
fogják… de ez már úgy se ér semmit. Annyi bizonyos… nem fogjátok
elhinni… de ha ujra kellene kezdeni az életet, Amerikában óhajtanám
kezdeni. Mégis csak más lehet ott von Pike auf egy vagyont szerezni!… A
Munkácsytól vagy Rafaeltől láttam egyszer egy képet egy öreg
admirálisról, a ki a mankójával nézi a tengert, mert letört és már nem
futhat többé. Így nézek én Amerika felé; ez meg van tagadva tőlem,
Amerikában mint hajóifjú kezdeni a milliárdokig. De Amerikát félretéve,
Budapestnek is megvannak a maga komoly érdemei, és ez előnyök felett nem
lehet pálczát törni. És aztán, gyermekem, én nem mondom, hogy ne
gondolkozzál helyesen, de, látod, a nyilatkozatban egy magyar főnemes
leánya kell, hogy még családi körben is tapintatos legyen a főváros
irányában, és az eshetőleges gyöngéd érzelmeket ne sértse.

A báróné. – Ne vedd fel, Jacques, olyan komolyan ezeket a szeleburdi
nézeteket. Ma így beszél, s holnap egész nap a Szózatot fogja énekelni,
vagy más egyebet a hazáról.

Elza. – Ohó, persze hogy jó magyar leány vagyok!… A szívem, az már
Magyarországé, pour une éternité!… Imádom a magyar parasztot, és a
puszta az én hazám, ez már el van végezve egy életre. De Magyarország és
Budapest, az kettő, és Budapest még távolról se Magyarország! Nem, hála
Istennek!

Blanka. – Tudja is ő, hogy mit akar!

Elza. – Hogy neked örömet okozzak, megmondhatom, hogy mit akarok. Egy
olyan férjet akarok, a ki harminczötéves létére lovassági tábornok
legyen a német hadseregben, és olyan jellem, a ki szemtől-szembe
megmondja Vilmosnak az én nézeteimet. Ezenkívül finom és elmés legyen,
mint a legkülönb franczia, józan és komoly, mint egy angol
orvosprofesszor, zseniális, mint egy spanyol festő, derült, mint egy
olasz csirkefogó, rettenthetetlen, büszke, gyöngéd, hű, daliás, szép,
nagylelkű, szerető szívü, elsőrangú vívó és lövő, röptében lőjje le a
galambot, de soha se lőjjön galambra… Aztán még azt akarom, hogy soha se
kelljen férjhez mennem, de azért mégis boldog legyek, mert minden férfi
utálatos, csak egy van, a ki imádnivaló, az én drága jó apám, a ki a
legnemesebb ember a világon!

A báró (nevetést tettetve, büszkén és boldogan). – Mit szóltok hozzá?!



XLIII.  BERZSENYIÉK FÖLÉBREDNEK.

– Berzsenyiék a katholikus nagygyűlésről jönnek, a redouteból, és
leülnek ebédelni. –

A báróné. – Na, ez aztán beszéd volt!

Blanka. – Én nem tudok ebédelni. Nekem még most is remeg minden
idegszálam. (Félretolja a teknősbékalevest.)

Elza. – De hát honnan kerül elő ez az ember?! Szedlacsek! És még hozzá
Venczel!

A báróné. – Az pedig úgy van. Nekem már az ujságban is előjött ez a név.

Elza. – Csakhogy nem olvastad el, a mi róla állott, mert ha ujságot
veszel a kezedbe, úgyis mindjárt elalszol.

A báróné. – Azért mégis többet tudok a vallásból, mint a mai leányok. Ki
mondta, hogy el kell menni a nagygyűlésre? Talán te? Szeretném látni,
hogy neked jusson eszedbe ilyesmi!

Elza. – De hát várta ezt valaki?! Én, mikor hallom, hogy valami
Szedlacsek Venczel fog beszélni, azt hittem, hogy nevetni fogunk.
Szedlacsek Venczel! Hallott valaki ilyen nevet? Mért nem mindjárt a kis
Kohn?! Persze, alig hogy megszólalt, mindjárt paff voltam.

Blanka. – Légy megnyugodva, holnap már az egész ország ismerni fogja ezt
a nevet.

Elza. – Az igaz, és ha én a nagy primadonnának volnék, ma nem tudnék
aludni a féltékenységtől.

A báró. – Gyermekem, itt nincs helye a kislányos tréfálkozásnak, mert
ehhez te nem értesz. A legkomolyabb férfiak, mint számos főrendek és más
kartársaim elismerték, hogy ezen tudós pap igen higgadt és tájékozott
eszméket adott elő, és nagyon élvezetes szóbőséggel.

Elza. – De, papa, hisz senki sincs annyira elragadtatva, mint én! Ha
Blanka fel van zaklatva és nem tud enni, ez semmi; mert engem ez a pap
egyszerűen levett a lábamról.

A báróné. – Micsoda kifejezések!

Elza. – A primadonnával csak azt akartam mondani, hogy ez az uj ember
holnap canterben fog verni mindent, a mi ma lábon van, és hogy az ilyen
papot egy Kapisztrán Jánosnak kellene nevezni, legalább is!

Blanka. – Keresem az emlékezetemben, volt-e már az egyháznak ilyen tüzes
harczosa, a kiben a meggyőződés, a vér heve, és a lélek indulatja
hasonló erővel tudott megszólalni? Ilyen hatalmas szellem és ilyen
elragadó szónok? Talán az Abraham a Santa Clara jönne számba, de az egy
durva barát volt, míg itt egy tetőtől talpig modern ember, egy nagy
tudós, egy merész bölcselő…

Elza. – Azt mondhatná az ember, hogy egy szeczessziós pap…

Blanka. – Ne beszélj közbe bolondokat. Már nem tudom, hogy mit akartam
mondani. Igen, hogy a prófétákhoz kell visszamenni ekkora lángolásért, a
bölcsészekhez ilyen mélyrelátásért és a nagy költőkhöz ennyi
zsenialitásért!

A báróné. – Azelőtt mindig hol ezzel, hol azzal jöttek nekem elő, hogy
milyen jelesül beszéljen… Na hát, egyszer elmentem direkt a
képviselőházba, a hol igen nagy czúgban ültem és egyik szónok sem
elégített ki egy cseppet se. Különben én rám politikus szónok még soha
sem tett semmi benyomást.

Blanka. – Ki beszél ma a politizáló szónokokról? Ezek a Szedlacsekhez
képest valóságos öreg asszonyok.

A báróné. – De ma, na hát ez már egészen más! Pedig eleinte igen rosszúl
éreztem magamat a nagygyűlésen. Azt hittem, hogy migrainet kapok, mert
egy milimáriné ült mellettem, és sehogy se találtam a helyemet.
Blankának mutattam is a könyökömmel ezt a kalapot, mert boszantott a
rendezés ügyetlensége, és nem tudtam, haragudjak-e vagy nevessek? Mi ez?
– mondom – a ferenczvárosi búcsú legyen ez? Hogy jövök én a
ferenczvárosi búcsúhoz? De mikor a Szedlacsek beszélni kezdett, akkor
elfelejtettem mindent. Az ember azt hitte, hogy templomban van, és csak
a lelke van jelen.

Blanka. – Hát rosszúl rendezték a dolgot, az bizonyos. Az ember egy
kicsit furcsán érezte magát a sok mindenféle asszony közt, a kik hívők
ugyan, de igen különösen öltözködnek. Volt ott egy pár alak, a ki
ugyancsak rosszúl festett, ott mellettünk. Ha a mennyországban is együtt
lesznek velünk: én nem bánom, az ott más lesz; de itt, egyelőre
szétválaszthattak volna bennünket.

Elza. – Aztán köröskörül az a sok pap! Minden nőre tíz pap esett. Nem
csoda, ha ebben a helyzetben az ember zavarba jön.

Blanka. – Ne kotyogj mindig, a mikor komoly dolgokról beszélünk.

A báróné. – Míg a Szedlacsek beszélt, azt is elfelejtettem, hogy a
második sorban ülök. Kár, hogy az ilyen beszédet csak egyszer hallhatja
az ember. A legostobább szinházi előadásokat többször megismétlik, és az
ilyen gyönyörű beszédekből meg kell elégedni egy előadással.

Blanka. – Szerencsére följegyeztem a legszebb mondatokat. Magammal
vittem az albumomat, hogy majd lerajzolok egy pár alakot, ha nagyon
unatkoznám. De mit tesz Isten?! Jöttek a szellemi rakéták és én örültem,
hogy leírhatom a Schlagwortokat.

A báróné. – Nem fogjátok elhinni, de engem mint szívbeteg nőt úgy
föllelkesített ez a beszéd, hogy elment az étvágyam.

Blanka. – Én totál össze vagyok törve, mint a Parsifal után Bayreuthban.
De mit, egy Wagner-opera! Mikor azt mondta, hogy: »Gyávák vagytok!
Szolgák uralkodnak rajtatok!« – könny gyült a szemembe, a kezem
görcsösen összeszorult, és a szívdobogásomtól nem tudtam tapsolni.

Elza. – A leghatalmasabb mégis az volt, hogy: »Az alvó pimaszt nyakon
kell ütni, hogy felébredjen.« Egyszerre eszembe jutott, milyen sokszor
mulasztottam el az esti imádságot, a bőjtöt, meg a gyónást, eszembe
jutott, mennyit nevettem, mikor a legkomolyabb dolgokról volt szó, és
úgy éreztem, mintha ez a kemény pap nekem is oda ütött volna a nyakam
közé, úgy hogy kéjes borzongás fogott el, elpirultam, és
gyönyörűségemben vörösre tapsoltam a tenyeremet.

Blanka. – Hallgass már el egyszer. Kérdezett valaki?

A báró. – Annyiban igaza van, hogy a pap tényleg komoly és tanulságos
eszméket mondott, a melyeket Ő Szentsége is dicsérettel tüntetett volna
ki.

A báróné (Blankához). – Ha úgy se eszel, olvasd fel, a miket
följegyeztél.

Blanka (előveszi könyvét, lapozgat és olvas). – »Mi vagyunk az ecclesia
militans, de kibontott zászlóink mögött a világi katholikusok gyáváinak
milliói meddig fognak még sompolyogni?!« Ez beszéd, mi? »A humanizmust a
katholiczizmus nevelte nagyra s most ez a nagy kamasz az anyja ellen
merészel fordulni.«

A báróné. – Ez meg tudja mondani!

Blanka (tovább olvas). – »Nem adunk meleg tejet és ingyen kenyeret?
Adunk egész embert, a ki hitével, ép lelkével és dolgos kezével
megkeresi a maga kenyerét.«

A báró. – Nagyon helyes eszme.

Blanka. – Ez a gyönyörű, a mi jön: »Schopenhauer azt mondja: a világ
rothadt, rothadjon el egészen, alászszolgája! Nietsche pedig vaspatkós
csizmáival rugdossa a szegényt.« Hát ehhez mit szóltok: »Tizezer
misszionárius hordozza Európán kívül a czivilizáczió fáklyáját; s
tizezer misszionáriust hajt Európa a szabadkőműves kormányok igája
alá«?!

A báró. – Ez sikerült.

Blanka. – Most jön a legszebb: »A redoute felett hollók kóvályognak,
temetést várva. Itt nincs temetés, itt Pünkösd van, a hol tűz esik az
égből, hogy apostollá legyen minden ember, a ki tudjon beszélni,
küzdeni, tűrni, élni!«

A báró. – Egyet nem írtál fel, a mikor azt mondta, hogy a katholikusokat
a közélet minden terén visszaszorítják. Látjátok, ez rendkívül igaz
mondás volt, melyet magam is tapasztaltam.

Elza. – Nekem akkor tetszett a legjobban, a mikor kitört. Hogy is mondta
csak?! »A nyaka közé kell ütni a kereszténységnek, hogy fölébredjen és
éljen.« Az istenit, be szép!

A báróné. – Kár, hogy nem fejezhettük ki valamiképpen, például jótékony
czélú adománynyal, a mit az ujságok is hoztak volna, hogy ez a beszéd a
mi érzelmeinket fejezte ki. Gondoltam rá, hogy be kellene lépni a Regisi
Szent Ferencz-egyesületbe. De mit kezdjünk mi a vadházasságban élőkkel,
a kiket a grófok a törvényes házasságra akarnak segíteni?

Blanka. – Szeretnék ezekhez az idézetekhez egy szép mondást fűzni a
magaméból. Mit mondotok hozzá, ha ezt irom a Stammbuchba: »Gladstone
hangja, írta Macaulay, a parlament zenéje; Szedlacsek beszéde a vallás
Marseillaise-e.«

A báró. – Írd oda. Egy leánytól ez nagyon jó.

A báróné. – Én csak azt sajnálom, hogy csupa katholikusok voltunk a
gyűlésen. Ott kellett volna lenniök azoknak, a kik a valláson
mosolyognak.

Blanka. – Ne félj, majd el fogják olvasni az ujságból, és prüszkölni
fognak.

A báróné. – Az igaz, hogy megadta nekik. De csakugyan már nem lehet
tűrni, hogy élni se akarták hagyni azokat, a kiknek vallása van.

Blanka. – Különben ez a beszéd inkább nekünk szólt, a kik eddig mindent
közönbösen vettünk.

A báróné. – No majd fel fogunk ébredni.

Blanka. – Nevetséges is, hogy mi, a sok millió, tűrtük, hogy
bagatellizáljanak bennünket. Majd másképpen lesz ez is.

A báróné. – Valamelyik katholikus egyesületbe be kell lépnünk, juszt is.
Meg kell mutatni a világnak, hogy ha eddig gyávák voltunk is: mi nem
szégyelljük a vallásunkat.

A báró. – Nekem csak egy nem tetszett ebben a beszédben. Mikor azt
mondta, hogy: »Éljen a szabad verseny a szellemi világban! Legyen szabad
verseny a a katholikusok és mások között.« Így egy alkusz beszéljen vagy
egy községi választó: »Éljen a kisiparos!« Az egésznek olyan üzleti
szinezete volt és nekem gyanúsnak jött elő. Vegyétek hozzá, vagy talán
nem gondoljátok, hogy ez a tudományos férfiú mindig slágereket mondott,
mint egy zsurnaliszta?! Én ezt különösnek találom. Bizonyosan tudjátok,
hogy mindig Szedlacseknek hívták ezt a papot? Nekem ez magyarosított
névnek látszik.

Blanka (megbotránkozva). – De, papa, mit képzelsz?

Elza. – Ó, papa, ne beszélj így Venczelről!

A báró. – Micsoda Venczel?

Elza. – Én már csak Venczelnek fogom őt nevezni! Végre egy férfi, az
első a Vasgyáros óta, a kihez érdemes volna feleségül menni, mert ez
ugyan a nyaka közé tudna ütni az asszonynak, és ez a férfi – pap!
Micsoda pechem van nekem!



XLIV.  BERZSENYIÉK AZ OPERÁBAN.

– Tiz perczczel hét óra után. Berzsenyiék az Operaház főbejárója előtt
kiszállnak a most felavatott uj landauerből. Áthaladnak az előcsarnokon,
a hol még nagy a szabadjegyesek sürgése-forgása. A míg eljutnak a
földszinti páholyba, Berzsenyit néhány siető alak kerüli ki, hogy előre
rohanhassanak, a ruhatár felé. –

Berzsenyi. – Csak azt az egyet szeretném tudni, hogy az emberek mért
sietnek úgy az Operába? Nem úgy rohan ez az ember itt, mintha odabent
pénzt osztogatnának?!…

A báróné. – Nagyszerű vagy te, Jacques! Hát sietnek az emberek, mert nem
akarnak elkésni. Az elejéért is pénzt adtak, vagy nem?

Berzsenyi. – Éppen ez az. Már az én kocsimból láttam, hogy mindenfelől
hogyan szaladnak. Ez olyan falánkságnak látszik nekem, mintha egy
szegény hit tanuló az idegen családnál ebédel, és már előre nyujtja a
kezét, hogy belenyuljon a tálba, mikor a cseléd az ajtóban hozza a
babfőzeléket, pedig még elég marad a babból, midőn a hittanuló már
megpukkadt.

Blanka. – Hja, papa, mások jobban szeretik a zenét, mint te, és sok
ember van, a kinél ez élet-szükséglet.

Berzsenyi. – Én is szeretem a zenét, és mint fiatal férj a filharmóniai
konczerteken is többször jelen voltam, kérdezzétek csak meg anyátokat.
De kevés jó zene többet ér, mint a sok állandó hangzavar, mely
megrongálja az idegeket és elalszik tőle az ember.

A báróné. – Ez nem szép tőled, Jacques, hogy egyszer jössz el kedvünkért
az operába, és már előre felpanaszolod, hogy áldozatot hozol
családodnak.

Berzsenyi. – De, kedves Elizem, hogy tudsz te ilyet képzelni? Én igen
szivesen pártolom a zenét, és a ballet után is itt maradnék, ha
véletlenül nincsen ez az ülésem a tőzsdetanácsban.

A báróné. – Én nem értem, mért tartják a legkülönbözőbb üléseket éppen
akkor, mikor az ember az operába megy?

Elza. – Ha még a Házban is behozzák az esti üléseket, téged abszolúte
nem fogunk látni, és azt fogjuk hinni, hogy te vagy az az idegen úr, a
ki vasárnap nálunk ebédel.

Berzsenyi (nevet). – Mint látom, összeesküdtetek, hogy egy tökéletes
zenebohócz legyen belőlem. (Belépnek a páholyba.)

Blanka (mialatt leteszi a belépőjét). – No már én akár vissza is
mehetnék, mert már készen vagyok a kritikámmal.

Elza. – Ez a darab neked nem kávéház, mi?

Blanka. – Hát nem hallod? A legszegényesebb Wagner-imitáczió. Hogy jön
ez a cseh Wagnerhez?

Elza. – Én inkább azt mondanám, hogy csinos operette-muzsika. (Leülnek.)

Blanka. – De hisz csupa üres deklamáczió! Így deklamál a teve, a mikor
köhögni akar.

A báróné. – Jacques, húzd közelebb a székedet, hadd büszkélkedjünk veled
egy kicsit.

Elza (hátra fordul). – Igen, papa, engedd meg nekünk ezt a kis flanczot.
Hisz ráérsz még ott hátul aludni!

A báró (összeránczolja a szemöldökét). – De hisz ebben énekelnek! Ez nem
lehet balett!

Blanka. – A balett majd azután jön.

Elza. – Nemsokára, mert az opera rövid.

A báró. – Hát azt ti hogyan tudjátok, ha ez a darab, mint mondtátok,
egészen uj legyen? (Leül a leányai mögé.)

Blanka. – Mi már az egész operát olvastuk az ujságból.

A báró. – Az czélszerűbb és kényelmesebb is. Micsoda darab ez?

Blanka. – A »Lengyel zsidó«. Ha most oda figyelsz, megérted az egészet.
(A szinpadon Schmitt erdész elénekli Anettnek és Krisztiánnak, hogy mi
történt tizenöt évvel ezelőtt a lengyel zsidóval.)

Elza. – A szán-motivum herczig.

Blanka. – Tisztára operette, ha mondom.

A báró. – Ez a nagyszakállú megfelel nekem, de magyarázzátok meg, hogy a
csendőr és a nő mért nem sajnálják a lengyel zsidót?

Elza. – Hát tudod, papa, azok most a szerelmükkel vannak elfoglalva.

A báró. – Talán azért, mert az csak egy szegény lengyel zsidó legyen? Na
hát én konzervativ ember vagyok, és mindig ellene fogok nyilatkozni a
bevándorlásnak, de ha nekem elbeszélik, hogy egy szegény kereskedőt csak
úgy mir nix, dir nix meggyilkoltak, én akármilyen szerelmes legyek,
sajnálni fogom a szegény embert.

Blanka. – Operában, papa, ez nem úgy van, mint egy szindarabnál.

A báróné (a ki elkészült a nézőtéren tartott szemléjével). – Láttátok a
normafai Normannét?

Blanka. – Azt ugyan bajos volna meg nem látni.

A báróné. – Már nem állhatta meg, hogy egy kis keresztet ne tegyen a
nyakába.

Blanka. – Ehhez ábrázat kell. (A normafai Normanné kellő reverencziával
köszön át; általános szíves viszonzás.)

Elza. – Nézd, papa, ez itt a Takáts, a ki megölte a lengyel zsidót.

A báró. – Ismerem tenorista korából. Azóta nagyon megerősödött a hangja.

Elza. – Tévedsz, papuskám, a Takáts soha se volt tenorista.

A báró. – Az nem baj; ez a hiány nem látszik meg rajta. A ki már
fiatalon ilyen erős hanggal bir, attól idős korában, mikor a hangja még
mélyebb lesz, nagyon sokat lehet várni.

Blanka. – Ó, papa, a Takáts már most is remek énekes!

A báró. – Mindenesetre szép jövővel biztat. De ez a darab kezd nagyon
nem tetszeni nekem.

Elza. – Mért, papuskám?

A báró. – Mert ez mégis ocsmányság. Harminczezer frank hozományt ad a
leányának, és azt énekli, hogy megháromszorozta azt, a mit elrabolt.
Tehát tizezer frankért, vagyis a mi pénzünk szerint összesen 4795
forintért ölte meg a szegény kereskedőt. Mit gyönyörködjem én egy ilyen
gazemberben?!

A báróné (a leányokhoz). – Ugyan nézzetek már a szegény Soroksáry
Miskára. Mindenáron köszönni akar.

Blanka. – Én már rá se tudok nézni erre az emberre.

A báróné. – Mért?

Blanka. – Mert azzal gyanúsítom, hogy miután nem kellett se nekem, se
Elzának, se Zelmának, most, elkeseredésében el fogja venni a Zelma
mamáját. Csak a regényekben vannak ilyen éhes grófok.

A báróné. – Egy gróf éhesen is gróf marad.

A báró. – Gyermekeim, én azt hiszem, hogy hátra ülök és egy kicsit
gondolkodni fogok erről a szindarabról.

Elza. – Várj, papuskám, most táncz lesz. Látod, már készülődnek a
lakodalomra! Itt egészen csinos a muzsika, nem igaz?

A báró. – Legalább sok személy jön a szinpadra.

Blanka. – Kár, hogy az ember már könyv nélkül tudja az egészet a Nemzeti
Szinházból.

Elza (a báróhoz). – Megmondjam neked, melyik szép leányt hogy hívják?
Várj, majd megmutatom a legszebbeket.

A báró. – Te annyit beszélsz itt nekem, mintha én vidéki volnék, a kinek
a szent jobbkézt kell elmagyarázni. Azt gondolod talán, hogy én még soha
se láttam tánczosnőket, és fiatalabb nőket a kórusból? Vagy talán nem
jártam azelőtt eleget valamennyi szinházba?

Elza. – Pszt, papuskám… A mamának úgy se tetszenek az esti ülések… Aztán
meg, mit gondolsz, mindjárt zavarba jövök!… Nézd inkább azt a szőke
leányt, ott balra!… Herczig pofácskája van, nem igaz?

A báró (egy kicsit megzavarodva). – És a zene is jobb egy idő óta, bár
még mindig sok. (A szinpadon a lakodalmas nép asztalhoz ül.) De mért
ültették a papot a czúgba?

Elza. – Tessék?

A báró. – Nem látod? A papot az asztal szélére ültették, a hol nyitva
van az ajtó. És vele szemben is nyitva van az ajtó. Egy rangelső embert!
Ez a darab nem jó.

Elza. – Ezért a papért nem kár, ha meghűl, mert nagyon mulatós pap
lehet. Nézd, mindig nevet.

A báró. – Mindegy, én nem akarok ott jelen lenni, a hol az egyházi
férfiak ily kevés tiszteletben részesülnek, és a czúgba ültetik őket.

Blanka. – Papa, most csak nem méssz el?! Már kezdődik a táncz!

A báró (állva). – Ezt megvárom, mert igen szépen járják. Látszik, hogy
kiképzett ballerinák, a kik egy falusi kocsmában nem jönnek zavarba.

A báróné. – Nézzétek, a Takáts is tánczolni akar! Lásd, Jacques, ez
neked soha se jutna eszedbe.

A báró. – Ne gondold azt. Egy öreg ember mindig szivesebben tánczol,
mint jajgat a köszvénytől.

Elza. – Megint a szán-motivum! Jön a lengyel zsidó!

A báró. – Még egy lengyel zsidó! Nem találjátok, hogy ez az opera
tulságosan népszerű és pórias?

A báróné. – Jacques, most ne beszélj egy kicsit, mert a zene itt igen
érdekfeszítő.

A báró. – Éppen azt akartam mondani, hogy hátra ülök, mert messziről a
zene sokkal élvezetesebb. (Hátra vonúl, felül a pamlagra s behunyja a
szemét.) Higyjétek el, így sokat nyer a zene. A képeket nem szabad
közelről nézni, és a zenét távolból kell hallgatni. (Elábrándozik, de
időközben a függöny legördül, s a páholyban megjelenik az első
látogató.)

Elza. – Papa, nem szabad megszökni!

A báró. – Mit képzelsz? Ha meghallgattam az operát, a balett elől csak
nem fogok elmenni?! (Egy úrhoz, a kit már tizszer mutattak be neki, de a
kiről nem tudja, hogy kicsoda:) Én rám rendkivül hat a zene, és mint
ideges ember elalszom tőle. A balett, ellenkezőleg, mindig felüdít, és
utána kivétel nélkül a legnyugodtabban alszom. (Kimegy a czukrászdába,
és csak egy negyedóra mulva tér vissza, mikor már a második felvonás
járja.)

A báróné. – Már azt hittem, hogy itt hagytál bennünket!

A báró. – Hát mért jöttem, ha nem a balettért? (A szinpadon csöndes jó
éjt kívánnak Mathisnak.) Hogyan? Még mindig énekelnek?

Elza. – Mindjárt vége lesz.

A báró. – Ha egy darab rossz, az még hagyján, de ha hosszú, ez
megengedhetetlen. És még most is ez a Takáts énekel?

Blanka. – Hát ki énekeljen, ha nem ő?

A báró. – Csak mondom, mert már nagyon elfáradhatott. Én legalább
elfáradtam, pedig a czukrászdában egy kicsit pihentem. De mindig mondtam
nektek, hogy az Operának kicsiny a személyzete, és az egyes művészeket
túlfárasztják. (Leül a pamlagra.)

Blanka. – De, papa, ez nem úgy van…

A báró. – Nem fogod tagadni, mert olvastam az én lapomban, hogy a
multkor már egy zenésznek kellett énekelnie, és szép sikert aratott. A
többi zenészeknek is énekelniök kellene, hogy felváltsák a fáradt
művészeket.

Elza (részvevőleg). – Nem gondolod, papuskám, hogy inkább a közönséget
kellene felváltani?

A báró. – Engem hiába csúfolsz; én csak azért húnyom le a szememet, mert
ilyenkor már bánt a világosság. (Mathis elalszik; a báró is.)

Elza. – Szegény papa! Mennyit kell szenvednie nem tudom melyik
ballerináért!

Blanka. – Talán több tisztelettel beszélhetnél az atyádról?!

Elza. – Még te beszélsz?! Te, a ki ide vonszoltad, szegényt?!

(A sötét háttérben váratlanul felharsan az álombeli kórus, mely Mathist
leszámolásra szólítja fel; a trombiták vadul dolgoznak és a nagy dob
mintha megveszekedett volna.)

A báró (felriad). – Mi az? Na hát ez már mégis gyalázat! Ez egy opera
legyen, ezzel a lármával! Mért nem ágyuznak mindjárt? És legalább
figyelmeztetnék az embereket előre!

Blanka. – Papuskám, légy egy kicsit csendesebb! A Boriska grófné már
folyton bennünket néz. És mindenki meglátja rajtad, hogy nem sokat jársz
az Operába.

A báró. – Hát bánom is én, ha meglátják rajtam, hogy nem sokat járok az
Operába!… Ha én egyebet se csináltam volna, csak folyton az Operában
lebzselek, akkor szépen néznénk ki!… te talán mint rongyos kis fiú
krajczáros ujságot árulnál az utczán, és én itt ülhetnék az Operában,
mint statiszta!… Ez egy opera?! A papot a czúgba ültetik, és engem a
műélvezetemben felágyúznak!

Elza. – Végre is a papának igaza van.

A báró (Blankához, Elzára mutatva). – Látod, ennek a gyereknek van zenei
érzéke. De ne nézegess mindig hátra, mert elvonod a figyelmemet a
zenéről. (Behunyja a szemét, hogy a világosság ne bántsa, és csak akkor
ébred fel, mikor a függöny legördült, s az egész közönség lelkesen hívja
Takátsot.)

Blanka. – Na biz ez nem sokat ér.

A báróné. – Ha egy kicsit vígabb volna, egészen elmenne.

Blanka. – Még víg is legyen ehhez a szöveghez?!

A báróné. – Úgy gondolom, ha például kiderülne, hogy a lengyel nem halt
meg, mert az egész csak álom volt, és Mathis örömében eljárná a
mazurkát.

Elza. – Hát igaz, hogy én a véleményemet nem hoztam készen a Rejtvényi
úr ujságjából, de nekem sok részlete tetszett.

A báró. – Engem örvendetesen lepett meg, hogy a második fele, onnan, a
hol a szinpad és a nézőtér elsötetedik, sokkal jobb és sokkal rövidebb,
mint az első fele. A végét már határozottan élveztem. Csak azt az egyet
nem értem ebben a darabban, még most se, a mikor már minden szerencsésen
végződött, hogy a papot mért ültették a czúgba?



XLV.  BERZSENYITŐL PÉNZT KÉRNEK.

– Szín: a báró dolgozó-szobája. A báró íróasztala mellett ül s egy
ujságot tart a kezében. –

A báró (magában). – El kell olvasnom, mert olyan sokszor olvasták fel és
lármában, hogy utóljára már egy szót se értettem a megjegyzésektől.
Mindenesetre igen jól van írva; ez a fiatal egyén az öreg lakkczipőben
jelesül forgatja a tollat. Nincs nekem mindig igazam? Azt mondja az én
jó Elizem: »Ki legyen az az egyén a buffet-nél, a ki mindent megeszik?«
Én már akkor megmondtam: »Hagyd el; olyan éhesen néz ki, hogy nagyon
jeles írónak kell lennie.« És valóban beható czikket írt, melylyel meg
lehetek elégedve. (Leteszi binokliját és pápaszemet tesz föl.) »Estély
Berzsenyi bárónál«! A czím egyszerű, de én szeretem az egyszerűséget és
a betűk elég kövérek. És sajátságos, mily jó irálya van ezzel a
jelentéktelen alakkal! »A műszeretetéről ismeretes pénzfejedelem
vendégszerető palotájában« – ez oly sikerült kifejezés, melyet
személyesen se mondhattam volna jobban. »A nagy művész borongós lelkének
egész fenségét bele fektette vonójába…« – no, ezer forintért ezen nem
csodálkozom. Kár, hogy nem voltam a teremben, a mikor produkálta magát,
mert mégis érdekes, hogy egy hegedülésben mi legyen ezer forintért?
Őszintén sajnálom, hogy nem is láttam őt a pénzemért, de meglehet, hogy
az a kis fekete volt, a ki úgy tett, mintha ismerném, és a kit először
az egyik kölcsönzött inasnak gondoltam. »De az est fénypontját mégis…« –
ahá, itt jön a Blanka az ő zongorázásával! »A baronesz, kinek nagy stílü
előadását bármely világhírü zongorás megirigyelhetné, valósággal
fanatizálta a csupa előkelőségből álló, raffinált ízlésű közönséget.«
Ezért az egy mondatért megérdemelné a biráló, hogy megjutalmazzam őt
néhány pár lakk-czipővel. »Jelen voltak…« – itt egy kis hiba van, mert,
mint látom, a notabilitások közül a czímzetes püspök kimaradt,
szerencsére az érsek, bár lemondott, ki van nyomtatva. »Leányok:
Dontheöy Tecza és Dontheöy Bubu grófkisasszonyok, Trenchény Ili
baronesz, Várai Fejér Nandine, Piczu, Dalma és Nünüke, Honthy-Peéry
Duda, Beszterczey Alma és Sisi baroneszszek, Wynand-Focking Poppaea,
Hidegkuthy Angela és Didi, Vázay Huhu, Chermely Dada és Baba,
Wheöreösváry Alfa, Rezeda és Csuhajka, Hirschler Zelma és Polka,
Gabnaffy Tente és Pimpi, Zalán Gambetta, Szirtfoky Lala, Hopla és
Kuczkucz…« Azt hiszem, hogy ez a Kuczkucz az a kis lány a nevető szemmel
és kövér nyakkal, a ki úgy feltünt nekem. Kár. Az ilyen életrevaló kis
lánynak szinésznőnek kellene lennie egy bécsi szinháznál. »A fényes
társaság a késő éji órákig együtt maradt« – na, azt hiszem, hogy jól
mulattak! Én magam is jól mulattam volna; kár, hogy a vendégek közül a
legtöbbeket nem ismertem. De az az urlovas, a kit az én Elzám állított
elő, egy igen jó eszmét vetett fel. A _Halifax_ csakugyan a legjobb öreg
ló legyen kis távolságra; és ha eladó, miért ne szerezném meg? Erről jut
eszembe, hogy hol van az őrnagy? Utasítani kívánom őt, hogy a
_Halifax_ért menjen el húszezer forintig és az őrnagy ilyenkor nincsen
sehol! És még hozzá az én Sport-rovatomat sem találom meg az ujságomban.
(Az ujságot lapozgatja.) Ahá, itt van… no, tessék! »_Halifax_ kimúlt.«
Kár; elmentem volna érte húszezer forintig. Mégis jól van szerkesztve ez
az én ujságom; az őrnagy nincsen sehol, de az ujságomból értesülök, hogy
megtakarítottam húszezer forintot. Az bizonyos, hogy kis távolságra igen
jó ló volt; és ez okos, hogy nem az én színeimben múlik ki. A doktor
Vrillényi egészen megfelelően szerkeszti az én ujságomat; sokfélét
nyomtat ki ugyan, a miket nem fogok elolvasni, de mégis jó több czélra,
ha az embernek van egy saját lapja, melyet szivesen támogat… (Egy inas
jön.)

Az inas. – Méltóságos báró úr, a doktor Vrillényi úr van itt, és
kérdezi, hogy Méltóságod elfogadja-e?

A báró. – Jöhet. (Vrillényi belép.) Jó, hogy jön, kedves doktor. Éppen
most jegyeztem meg magamnak, hogy az ujsággal igen meg vagyok elégedve,
és ön helyes irányban szerkeszti a lapot. A betűk tisztán olvashatók, a
közlemények tárgyilagosak, a kihordók illedelmesen vannak öltözködve, és
annak a fiatal embernek, a ki a rossz lakkczipőben jött ide, olyan
irálya van, a mely engem Goethe számos munkáira emlékeztet.

Vrillényi. – Nagyon örülök, báró úr, hogy oly szerencsés voltam
megelégedését kinyerhetni. Annyival inkább, mert, sajnos, uj áldozatot
kell kérnem.

A báró. – Hogyan? (Arcza elsötétedik.)

Vrillényi. – Szerencsére mindössze tizezer forintról van szó. De erre
halaszthatatlanul szüksége van a lapnak.

A báró. – Szsz – szsz – szszsz!

Vrillényi. – A lap nem megy oly jól, mint joggal reméltük. A kilátásaink
rendkívül kedvezőek, de a kilátásainkat, fájdalom, nem lehet
eszkontálnunk. Hirdetésekben jelentékeny követeléseink vannak, de ezek
nem folynak be rendben; az az akczió pedig, a melyet közelébb
megkezdettünk, nagy mértékben fogja propagálni a lapot, de ez az akczó
költségekkel jár…

A báró. – Na, ön igen rosszkor jött, barátom. Nem képzeli, hogy milyen
rosszkor!

Vrillényi. – De, báró úr, tizezer forint, ez nem olyan nagy summa!… és
olyan tizezer forintról van szó, mely a kamatok kamatjával fog
megtérülni!… Végre is minden perczben megér a lap…

A báró. – Megér! Megér! Persze, hogy megér valamit! Hogyne érne meg
valamit! De ön nem képzeli, hogy milyen kevés most a pénz, ezt ön nem is
képzeli!

Vrillényi. – Én azt nagyon jól tudom, báró úr, hogy a viszonyok
nyomasztóak. Ha nem így volna, egy szót se szólnék, hanem magam tenném
bele a lapba ezt a tizezer forintot, a mely ilyen vállalatnál
csekélységnek mondható…

A báró. – Hogy ön ezt tudja? Nem tudja! Önnek erről fogalma sincs! Mit
tud ön? Ha önnek szüksége van egy rongyos ezer forintra, és ez
véletlenül nincsen, hát ez semmi. De ha az embernek szüksége van itt egy
félmillióra, ott háromnegyed millióra, és nincsen! Sehol sincsen!
Abszolúte sehol sincsen… ha az ember végre is nem akarja megtámadni a
megtakarított filléreit!… Mit tud ön erről? Önnek fogalma sincs arról,
hogy mi a gond. Én mondom önnek, hogy kétségbeejtően nincs pénz,
kétségbeejtően! Senkinek, sehol! A leggazdagabbnak mondott embereknek
leginkább nincsen! Ha önnek nincs pénze, baj ez? Nem. Majd egyszer lesz,
vagy nem lesz, önnek nem is kell. De ha nekem nincs pénzem, el fogja
képzelni, hogy ez sokkal komolyabb dolog! Lehet az, szabad az, hogy
nekem ne legyen pénzem?!

Vrillényi. – De a báró úrnál tizezer forint úgy sem numerál…

A báró. – Numerál vagy nem numerál, az mindegy. Tizezer forint mindig
tizezer forint marad. És éppen az a szomorú, hogy nem numerál! Nekem
harmadfél millió kellene, a mi nincsen, és ön még tizezer forintról
beszél nekem! Hogy képzeli ön ezt? Hisz ha csak tizezer forintot
kérnének tőlem! Miattam szivesen odaadnám ezt a tizezer forintot.
Boldogan odaadnám. Nemcsak a lapnak. Odaajándékoznám szivesen az ön kis
fiának. Mért ne ajándékoznék én az ön kis fiának tizezer forintot? De
tőlem nem tizezer forintot kérnek, hanem tizszer tizezret, százszor
tizezret! Hol vegyem? Mondja, kérem, hol vegyem? És hozzá ráadásul még
harmadfél milliót, a mit ki kell fizetnem az egyik zsebemből.

Vrillényi. – Igazán nem zaklatnám a báró urat, ha azt hinném, hogy ez a
tizezer forint elveszhet. De csak elhelyezésről van szó…

A báró. – Aztán a lap már nem olyan jó, mint volt. Azelőtt többször meg
voltam elégedve, de egy idő óta a lap mindig rosszabb és rosszabb. A
betűk túlságosan nagyok, a közlemények túlzottan tárgyilagosak, a
kihordók úgy öltözködnek, mintha lopnák a pénzt, és az a fiatal ember, a
ki nem tud írni, olyan öreg lakkczipőben jár, hogy az szégyen-gyalázat!
Hogyan akarja ön, hogy tekintélye legyen a lapnak ezzel a
lakk-czipővel?! Ezért nem akar senki se előfizetni, és a mit ön a lapra
költ, az kidobott pénz.

Vrillényi. – Bocsánat, báró úr, de éppen csak az imént…

A báró. – Éppen csak az imént az ön lapja egy igen nagy bosszúságot
szerzett nekem. Azt kell olvasnom benne, hogy egy _Halifax_ nevű ló
kimúlt. Majdnem kidobtam ezért a lóért húszezer forintot, és képes lett
volna az én színeimben menni be, miután megvásároltam! Ha az ön lapja
jól van szerkesztve, akkor ki kellett volna nyomtatni, hogy a ló kis
távolságra már nagyon öreg és be akar menni. Akkor ön nem hoz engem abba
a helyzetbe, hogy kidobjak egy lóért húszezer forintot, csak azért, hogy
kimúljon.

Vrillényi. – Pedig a mi a sport-rovatot illeti, legyen szabad
megjegyeznem, hogy sport-rovatunk, továbbá a társaságból közölt czikkek…

A báró. – Erről jobb nem beszélnünk. A mai czikkből is kimaradt a
czimzetes püspök. Hogy értsem ezt, hogy a czimzetes püspök kimaradjon az
én estélyemből? Az érsek ott legyen, a ki nem volt ott, és a czimzetes
püspök, a ki ott volt, kimaradjon? Micsoda munka ez? És hogyan értsem
azt, hogy, ha az érsek bejött a czikkbe, a mit nem kifogásolok, többen
nem jöttek be, a kik szintén meg voltak híva?!… Talán én tehetek róla,
hogy az a fiatal egyén mindig a buffetnél volt, és nem törődött
senkivel, legyenek bár ezek érsekek, zászlósurak, és legjobb barátaim?!…

Vrillényi. – Erről igazán nem tudok, és szigorú vizsgálatot fogok
indítani…

A báró. – Ön egy idő óta semmiről se tud és mindennek személyesen kell
utána néznem. Azt hiszi talán, hogy nekem semmi dolgom? Ön azt nem
képzeli, hogy mennyit kell nekem dolgoznom, éjjel úgy, mint nappal, hogy
a legszükségesebbet előteremtsem! Gondolja, hogy ingyen adják nekem az
ilyen estélyeket, a melyeket társadalmi állásom megkövetel? És ön másnap
tizezer forinttal jön nekem elő, a mi nincsen! A mikor én ki vagyok
merülve a dologtól, és nem tudom, hogy hol van a fejem? Nem csodálkozik
ön, hogy itt talál engem az én dolgozószobámban, gondoktól és munkától
görnyedve, most is, mint különben mindig?

Vrillényi. – Végtelenül sajnálom, báró úr, ha zavartam. Belátom, hogy
rosszúl választottam meg az időt…

A báró. – Nem az időt választotta meg rosszul, hanem az eszmét. Daczára
elfoglaltságomnak, szivesen társalogtam volna önnel a komolyabb
eszmékről, a miket meg kellene irni, de ön egy nagyon időszerűtlen
tárgygyal jön elő, a mi nincsen. Úgy nézek én ki, mint a ki szivesen
mond nemet? Én mindig örömmel hozok áldozatot, ha van, és a puszta
sajnálat egy kínos migrainembe kerül. A mint ön itt engem lát, én egy
igen beteg ember vagyok. Nekem elég, hogy valaki pénzről beszéljen, és
már rosszúl érzem magam. És mikor én ilyen beteg vagyok, ön a
legkínosabb ügyeket hozza nekem elő!

Vrillényi. – Várni fogok addig, míg egyszer jobb kedélyben találom a
báró urat. Egyelőre a magaméból fedezem a lap kiadásait, de nem mondok
le a reményről, hogy a báró úr később…

A báró. – Ne siessen, mert én egy igen beteg ember vagyok, és ha jobban
leszek, azonnal el kell utaznom, az egészségemet gondozni. Majd ha
visszajövök, alkalmilag talán szóba hozom, hogy mit kellene kigondolni
az ügyről.

Vrillényi. – Remélem, megbocsátja báró úr…

A báró. – Isten áldja meg. (Vrillényi el.) És aztán ne legyek beteg a
haragtól, a mikor látom, hogy ha esetlegesen egy jó anekdotával kezdi,
figyelmetlenségemben képes lettem volna odaadni a tizezer forintot!



XLVI.  BERZSENYI KÖNYVET AKAR VENNI.

– Történik a Nádor-utczai palais-ban. Színhely: a pánczélszobába nyíló
nagy ülésterem. Középütt zöld posztóval letakart hosszú asztal és sok
karosszék. Az ablakokkal szemben lévő világos falon Berzsenyi báró
olajfestésű arczképe; a leghomályosabbik falnál hatalmas könyvszekrény.
A könyvszekrény üres. –

A báró (le s fel jár a teremben, s koronkint megáll a könyvszekrény
előtt.)

Arthur (az óriási lakáj, megjelenik az előszobába nyiló ajtónak a
küszöbén). – A bárókisasszony azonnal itt lesz.

A báró. – Jól van, Arthur. (A szolga el.) Ez az Arthur, a milyen jól van
a természettől kiállítva, kiindulási pontját képezhetné egy nemes
testőrségnek, és én nem értem, kinek volna nagyobb szüksége a mi
napjainkban testőrökre, mint egy pénzembernek, a ki… (Bejön Elza, utczai
ruhában, kalappal, keztyüsen.)

Elza (az előszobába nyíló ajtónál). – Mi az, papuskám?

A báró. – Ki akarsz menni a városba?

Elza. – Mért? Parancsolsz talán valamit?

A báró. – Mondd, mit szólsz ehhez a könyvszekrényhez?

Elza. – Hogy kerül hozzád ez a könyvszekrény?

A báró. – Nem fogod elhinni; én ezt örököltem.

Elza. – Hogyhogy?

A báró. – Sajátlag nem én örököltem, hanem az én manageremnek, az
őrnagynak a felesége, a ki egy nem tudom micsoda baronesz. Ez a szegény
nő éveken át türelmesen és bizalmasan várakozott egy vagyonra az ő
öröklési nagybácsijától. Az őrnagy egészen bizonyosra vette a
történetet, és te igen jól tudod, hogy mikor én kérdőre vontam: mi az,
hogy a lovak nem akarnak futni? – többször még velem is elkezdett
stenkerkedni, és én őt csak azért nem ütöttem pofon, mert mint rabiátus
embert, a ki katona volt, képesnek tartottam arra a szemtelenségre is,
hogy visszaüt. Ez onnan volt, mert az őrnagy mindig biztatta magát a
felesége örökségével. Az öröklési nagybácsi azonban alattomos fiú volt,
a ki igen nevetett magában, és titokban elköltötte az egész vagyonát,
úgy hogy mikor végre meghalt és gondolta magában, hogy: na, ezek nagyot
fognak nézni! – nem maradt utána semmi, csak ez a könyvszekrény. Most
már el fogod képzelni a szegény rászedett nőnek a kétségbeesését. Az
őrnagy elpanaszolta nekem az esetet, és kért, hogy legalább vegyem meg a
könyvszekrényt, mert minek nekik a könyvszekrény?! Erre én azt gondoltam
magamban: »Miért ne venném meg a könyvszekrényt?! Ha nem veszem meg, az
őrnagy a szomorú eset alkalmából előleget fog kérni, a mely esetleg
nagyobb összegű; és így legalább van a pénzemért egy könyvszekrényem.«
Azért eltekintettem attól, hogy az őrnagynak ez jól történik, és
gyakoroltam a kívánt jótékonyságot, annyival inkább, mert a
könyvszekrényt a védnökségem alatt álló demokrata-körnek szándékoztam
ajándékozni. Most aztán elhozták nekem az én könyvszekrényemet; én
megnéztem, igen csodálkoztam, és így szóltam magamhoz: »De hisz ez egy
egész jó könyvszekrény! Mért ajándékoznám én ezt a körnek?!« Nem igaz?

Elza. – Hát persze.

A báró. – Csak az a kellemetlen a dologban, hogy egy könyvszekrényhez
könyvek is kellenek.

Elza. – Mért nem kérdezted meg, hogy hát ebből hova lettek a könyvek?

A báró. – Azt hiszed, nem kérdeztem meg? Sőt hajlandó voltam megvenni az
egész könyvtárt, és azt mondtam az őrnagynak, hogy a könyvtárral együtt,
nem bánom, egy pár forinttal többet is fizetek. De az őrnagy elbeszélte,
hogy az öröklési nagybácsi még életében elsikkasztotta az összes
könyveket, a miket az antikvár megvett, és nem hagyott hátra egyebet,
mint számos évfolyam _Gartenlaube_t és _Ueber Land und Meer_t, mert igen
művelt uriember volt, és nagy magyar, a ki a választásra költött el
mindent, aztán visszavonult a kastélyába, melyet a Bodenkredit
elliczitáltatott, és ott folytonosan olvasott, sőt a számottevő lipcsei
ujságokat mind végig olvasta. A mi engem illet, én szivesen honoráltam
volna ezeket a régi ujságokat is, mert jól emlékszem, hogy mikor kedves
anyáddal a mézesheteket töltöttük, a nászúton figyelemreméltó
_Allerleio_kat olvastunk a _Gartenlaube_ból, de az őrnagy sajnálattal
értesített, hogy már felfűtötték őket.

Elza. – Azokat úgy sem lehetett volna benn hagyni a könyvszekrényben.

A báró. – És miért nem?

Elza. – Mert ezek, mint afféle kis polgárok olvasmányai, azóta már
kimentek a divatból.

A báró. – Akkor szerencse, hogy elégtek, mert az egyetlen elavult holmi,
a mit én az én lakásomban megtűrök, én magam vagyok, személyesen. Hanem
már most itt van nekem a kellemetlenség.

Elza. – Hogyhogy?

A báró. – Mert ha én, teszem fel, zabot vagy szilvát akarok vásárolni,
akkor egyszerűen kiadom a parancsolatot az Auspitznak, hogy rendeljen
nekem zabot vagy szilvát, ilyen árban és ennyit. De azt már nem
parancsolhatom az Auspitznak, hogy rendeljen nekem a könyvkereskedőtől
könyveket egy ilyen összegért.

Elza. – Bocsáss meg, papuskám, de ha szilvát akarsz vásárolni, akkor is
megmondod, hogy milyet akarsz: boszniait vagy szerbiait, és ha zabot
vásárolsz, megmondod, hogy milyen kell: elsőrendű vagy középminőségű?

A báró. – Ez nem kérdés. Csakis első minőségű könyveket akarok
vásárolni, egy bizonyos összeg, mindenesetre minél csekélyebb összeg
erejéig. De ez nem elég a könyvkereskedőnek, és éppen ezért hívattalak.

Elza. – Parancsolj, papuskám.

A báró. – Ne gondold, gyermekem, hogy én, bár látszólag Lebemann vagyok,
nem érdeklődöm a könyvek iránt. Látod, én fiatalkoromban sokszor
terveltem, hogy majd öregségemben, mikor már a komoly dolgok nem
foglalják el az időmet, és tetszés szerint szentelhetem magamat a
henyélésnek, el fogom olvasni az összes jobb könyveket. És mikor nőül
vettem kedves anyádat, az első dolgom az volt, hogy megvettem neki
díszkötésben Schiller összegyüjtött költeményeit, az összeseket, kivétel
nélkül. Sőt később föltettem magamban, hogy, ha már megvan, el is fogom
olvasni Schiller műveit, és olvasni is kezdtem, de több izben elaludtam
s így az előrehaladás lassan ment, annyival inkább, mert ezen művek
rendkívül sok kötetet képeznek, és én nem értem, hogyan ért rá Schiller
annyit összeírni, a mennyit magunk közül egy ember elolvasni se képes.
De azután is gyakran foglalkoztam az eszmével, és ha időm engedte volna,
a _Presse_ből a feuilletont többször szerettem volna elolvasni.
Elannyira, hogy már korábban elhatároztam könyvtárt alapítani, egyrészt,
mert ha az ember nem is ér rá a könyveket mindjárt végig olvasni, egy
könyvtár mindig oly bútorzat, a mely egy teremnek választékos és
tetszetős szinezetet ad, másrészt, mert a könyvek értéke mindig
megmarad, és miért ne gondolnék az utódokra, a kik a könyveket esetleg
el fogják olvasni?! Ebből láthatod, gyermekem, hogy én jobban értek a
könyvekhez, mint az emberek gondolnák. Csakhogy most részint nem jut
eszembe, micsoda könyvek azok, a miket mindig el szándékoztam olvasni,
részint nem találom a szemüvegemet.

Elza. – Majd megkeresem, papuskám.

A báró. – Ne bántsd; ha te itt vagy, nincs többé rá szükségem. Tudom,
hogy nagyon szakavatott vagy a könyvek terén, és számítok rá, hogy
segíteni fogsz nekem ebben az ügyben. Nem szeretem ugyan, hogy a sok
haszontalan olvasással mindig rontod a szemedet, de most véletlenül jól
jön, hogy kiismered magadat a könyvészetben és a könyveknek a czíme a
kisujjadban van. Mikor elhozták a szekrényt, mindjárt eszembe jutott,
hogy tegnap egy szakkönyvet találtam az asztalodon, és megnéztem a
czímét, melyről meglepetve láttam, hogy a karthauziak egy portásának a
története.

Elza (elpirul a haja gyökeréig).

A báró. – Azonnal eszembe jutott, hogy, ha az én leányom annyira
belemélyedt a tudományba, hogy a barátoknak egy egyszerű portásáról egy
egész könyvet olvas el, akkor ő a legjelesebb történelmi munkákat és más
egyebeket, teszem fel, a tudományos és humorisztikus műveket, könyv
nélkül tudja, a czimekkel és bolti árral együtt.

Elza (meggyőződvén róla, hogy a báró nem lapozta végig a karthauziak
portásánák illusztrált és véletlenül az asztalon felejtett történetét,
megkönnyebbülten pillant fel.)

A báró. – Látom, hogy ki akarsz menni a városba, és én nem is
tartóztatlak vissza, de előbb ird fel hamar egy papirra a legdrágább és
legjobb könyveket, a mi egy szalon-könyvtár számára kapható.

Elza. – Hogyan? Most mindjárt?

A báró. – Csak egy czédulára; nem kell tisztázat. Az Auspitz majd
letisztázza.

Elza. – De, papuskám, az nem megy olyan hamar!

A báró. – Miért nem? Te tudod a czímeket és a bolti árakat, a könyvek
pedig megvannak a boltban, tehát ez igen egyszerű.

Elza. – De ha az ember egy nagy könyvszekrényre, egy egész könyvtárra
való könyvet akar vásárolni: válogatni kell a könyvek közül, valami terv
szerint, és én még azt se tudom, körülbelül milyen könyveket akarsz,
például: tudományos vagy szépirodalmi műveket?

A báró. – No, ez világos. Azt kívánom, hogy a tudományos művek szépen
legyenek írva, mert szerintem az a tudomány, a mit nem lehet elolvasni,
helytelen tudomány, és másrészt, ha az irodalomban nincsen tudomány, ez
nem szép.

Elza. – Igen, de mintha azt mondtad volna, hogy humorisztikus műveket is
akarsz.

A báró. – Természetesen: úgy tudományos, mint humorisztikus műveket,
mert nem egyedül olyan könyveket akarok, a melyek a könyvtárban csak ki
legyenek állítva, hanem, ha egyszer, a mikor nagyon öreg leszek, eszembe
jut, hogy elő akarok magamnak valamit olvastatni, ez ne csupán olyan
legyen, a mitől elalszik az ember, hanem a min, addig, a míg elalszik az
ember, nevetni is lehet.

Elza. – És azt se tudom, hogy inkább csak az olvasmányt keressem, vagy
főképpen díszműveket akarsz?… mert azt mondtad, hogy irjam le a
legdrágább könyveket is, meg a legjobbakat is.

A báró. – Gyermekem, te félreértettél engem. Én nem azt akarom, hogy ha
a társaságban valami drága könyvről van szó, én mindjárt előjöjjek a
könyvtárammal, és azt mondjam, hogy ez nekem megvan otthon és ennyibe
meg ennyibe került. Ezt hagyom a proczoknak; a jóléti és műveltségi
henczegőknek; ezen én már felül vagyok emelkedve. De azt sem akarom,
hogy a drága könyvek az én családi gyűjteményemből hiányozzanak, mert én
nem azért csinálok könyvtárat, hogy takarékoskodjam, és nem szeretném,
ha valaki megnézné a könyvtáramat, aztán így szólna: »A Berzsenyi
bárónál jól lehet enni, de a könyveit úgy szedte össze az utczán.« Én,
mint egyszerű ember, abban a véleményben vagyok, hogy a díszműveknek,
mint legdrágábbaknak, a legjobbaknak kellene lenniök. A te
felvilágosításodból sajnosan tapasztalom, hogy ez nem így van, a mit
különben nem értek, mert szerintem a rossz könyvek drágaságának semmi
értelme. Azért ezt a kettőt tartsd szemmel. Legyenek díszművek is a
vendégek számára, drága kiállításban, és jó könyvek is, hátul, a
díszművek mögött, az utódok számára.

Elza. – Még egyet. Csupa magyar könyvet akarsz, vagy külföldieket is?

A báró. – Mért nem teszed fel a kérdést megfordítva? De így vagy úgy,
elismerem, hogy ez fogas kérdés. Természetesen, ha egy napon a
főrendiház tagja vagyok, nem tehetem ki magamat annak, hogy valaki a
könyvtáramra azt mondja: ez a zászlósúr nem jó hazafi, mert a magyar
könyveket mellőzi. És nincs is ok a magyar könyveket teljesen mellőzni,
mert például Petőfinek helyes, józan, czélszerű eszméivel szóról-szóra
egyetértek. Azonkivül semmiféle magyar törekvéstől nem akarom megvonni
pártolásomat és szivesen hozzájárulok a magyar kiadók fölsegéléséhez,
annál inkább, mert nagyon szép tőlük, hogy nem német könyveket adnak ki,
a mi sokkal czélszerűbb és jövedelmezőbb volna. De ne feledd, gyermekem,
hogy a hazai ipar e téren még nem veheti fel a versenyt a külföldivel;
sőt azt hiszem, bár e szakmában nem vizsgálódtam eléggé, hogy nálunk
könyvipar még nem is létezik.

Elza. – De papuskám…

A báró. – Hagyj kibeszélni. Ez onnan van, hogy az írók és egyéb
könyvcsináló munkások, mint: nyomdászok, szedők és könyvkötők, nálunk
még nem tudják a könyveket jól készíteni. Ez kitűnik a bécsi lapok
vasárnapi mellékletéből, hol csak a legritkább esetben olvasod egy
magyar könyvnek elkészültét, pláne helyesen elkészültét. És éppen egy
magyar lapban olvastam, véletlenül, mert nem az igazi lapra fordítottam,
hogy a magyar írók még csak a gyermekek számára tudnak jól írni, a
felnőttek igényeinek nem képesek megfelelni. Ezt egy tanár írta, a ki
maga is a gyermekek számára ír, tehát tudja, hogy így van; és a kinek
tanítania is szabad, hogy a felnőttek számára még ő se tud irni… Nem
mondom, hogy a magyar írók később, ha szorgalmasak lesznek és nem
hanyagolják el magukat… de még sokat kell tanulniok, és előbb jól rágják
meg, hogy mit akarnak mondani, ha azt óhajtják, hogy én elolvassam vagy
csak támogassam is iparkodásukat. Azonkívül a magyar könyvkiállítók és
kiadó munkások már csak mostoha viszonyaiknál fogva se tudják
illedelmesen kiállítani a kezdő magyar irók műveit; Ausztria nem ad
nekik kölcsön jobb papirt és elég nagy betűket, úgy hogy aztán a magyar
könyv oly rosszúl sikerül, hogy végül, többnyire, meg se jelenik.

Elza. – De, papuskám, te tévedsz! A magyar írók között sok van, a kiknek
a munkáit lefordítják németre…

A báró. – Te ezt összetéveszted azzal, hogy a magyar írók németből
fordítanak tanulás és gyakorlat czéljából…

Elza. – És más nyelvekre is. A magyar könyvek kiállítása pedig jobb,
mint a németeké…

A báró. – Már látom, hogy te nekem többnyire magyar könyveket fogsz
felírni, de nem bánom, mert ez hazafiasabb, és azt hiszem, jutányosabb
is. Aztán előttem fő az utódok, a kik, meglehet, már nem is kívánnak
német könyveket olvasni, míg én rám nézve előnyösebb kevés számú magyar
könyvet olvasni, mint sok külföldi művet, melyek elrontják a szemet, és
utóvégre is az van belőle, hogy csak elalszik az ember. Azonfelül
miattam lehet, hogy neked van igazad, és tőlem senki se veheti rossz
néven, ha én az én leányomnak jobban hiszek, mint a _Neue Presse_nek.
Csak a humorisztikus művekben nem adok neked igazat. Ezek maradjanak
németül; mert a legjobb viczcz is magyarul nem hangzik olyan
mulatságosan, mint az eredetiben. És mivel most el akarsz menni, nem
tudom hová, állítsd nekem össze a jegyzéket holnapra.

Elza. – Meglesz, papuskám. De mondd, egyéb utasítást nem adsz? Nem
akartál még valamit mondani a könyvekre nézve?

A báró. – Na, magától értetődik, hogy a tudományos könyvek
vallás-erkölcsös szellemben legyenek; és legyen egy pár díszkönyv a
rókavadászokról, a hol a rókavadászok az ő vörös frakkjukban ki legyenek
festve, arra az esetre, ha netán egy előkelő vendégünk jönne, a ki a
szalonban olvasni akar valamit. Megjegyzendő, hogy egy-két forintra ne
nézz, és gondoskodjál könyvekről, a mikben a képek a fő, és a nyomtatás
csak arra való, hogy ne kelljen elolvasni. Végül az összes könyvek
vastag papirra és nagy betűvel legyenek nyomtatva, széles margóval és
üres lapokkal a fejezetek között; mert, mint egy feuilletonban olvastam
egy jó író tollából, a sűrűn nyomtatott rossz könyv nem ér annyit, mint
a ritkán nyomtatott jeles. Általában egy könyvtárnál az a fő, hogy
mindenben mértéket tartsunk; a tulságosan sok olvasmány soha se
élvezetes, ellenben mindig van valami jó vagy legalább kellemes abban az
olvasmányban, a melyik kevés.



Lábjegyzetek.

[Footnote 1: A Berzsenyi-család életírójának e helyütt meg kell
jegyeznie, hogy az itt leirt jelenetek abban az időben zajlottak le, a
mikor Széll Kálmán volt Magyarország miniszterelnöke.]



TARTALOM.

  I.  Csütörtökön öttől hatig  1
  II.  Aszfaltbetyárok  15
  III.  A fehérvári bicska  22
  IV.  Urnők a szinpadon  28
  V.  Magyarosodás  34
  VI.  Rumbold szelleme  40
  VII.  Lóversenyen  47
  VIII.  Karlsbadban  53
  IX.  Smekszen  58
  X.  Államtitkok  64
  XI.  Napkelet gyöngye  69
  XII.  Kit vagy mit irigyel ön?  76
  XIII.  Egy üzenet  83
  XIV.  Berzsenyi incognito  92
  XV.  Berzsenyi az irodalomért  100
  XVI.  A tárlaton  107
  XVII.  Karácsony előtt  115
  XVIII.  Kém-szolgálat  121
  XIX.  Berzsenyiéket megszámlálják  130
  XX.  Berzsenyi lapot alapít  139
  XXI.  Berzsenyi báró ünneplése  149
  XXII.  Abbaziában  155
  XXIII.  Hóbortos Rózsi  163
  XXIV.  Berzsenyiék a külpolitikában  169
  XXV.  Gépkocsizás után  177
  XXVI.  A szalmaözvegy  183
  XXVII.  Balaton-Karádon  188
  XXVIII.  Chincholle kisasszony tragédiája  194
  XXIX.  Berzsenyi föllép  200
  XXX.  Berzsenyit megválasztják  206
  XXXI.  Influenzában  212
  XXXII.  Berzsenyiék a német szó ellen  217
  XXXIII.  Kegyelet  222
  XXXIV.  Farsang a Nádor-utczában  227
  XXXV.  A bohémek  234
  XXXVI.  Berzsenyiék nyaralnak  241
  XXXVII.  Berzsenyiék a papa nélkül  250
  XXXVIII.  Ischlben  257
  XXXIX.  Berzsenyiék hegyet másznak  264
  XL.  Keresztúton  272
  XLI.  Berzsenyi házasít  278
  XLII.  Berzsenyiék haza jönnek  285
  XLIII.  Berzsenyiék fölébrednek  291
  XLIV.  Berzsenyiék az Operában  298
  XLV.  Berzsenyitől pénzt kérnek  307
  XLVI.  Berzsenyi könyvet akar venni  314


[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

12 |erősítí a |erősíti a

38 |Es a mai |És a mai

61 |kezdi. |kezdi.)

62 |_Zsakid_.“ |_Zsakid_.«

75 |Gyöngy (ifjan |Gyöngye (ifjan

75 |Micsoda ember Mily |Micsoda ember! Mily

125 |Es most |És most

134 |»Berzsenyi Fehérnye! |»Berzsenyi Fehérnye!«

153 |ne meltóztassék |ne méltóztassék

163 |ki s szalon |kis szalon

166 |eladattak.» |eladattak.«

207 |tudní |tudni

208 |egyes közsegekben |egyes községekben

211 |mondani O Szentsége |mondani Ő Szentsége

213 |meg úgy» |meg úgy«

227 |NÁDOR-UTCZABAN. |NÁDOR-UTCZÁBAN.

261 |tísztelem |tisztelem

263 |Atadja |Átadja

315 |«Miért ne |»Miért ne]




*** End of this LibraryBlog Digital Book "Berzsenyi báró és családja - Tollrajzok a mai Budapestrol" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.