Title: Elbeszélések
Author: Sebők, Zsigmond
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Elbeszélések" ***

ELBESZÉLÉSEK

ÍRTA

SEBŐK ZSIGMOND

HARMADIK KIADÁS

BUDAPEST

AZ ATHENAEUM IRODALMI ÉS NYOMDAI R.-T. KIADÁSA

5729. – Budapest, az Athenaeum r.-t. könyvnyomdája.



UTOLSÓ SZIKRÁK.

Sohasem voltam úgy megelégedve tanuló koromban lakással, mint avval,
melyről szó van. A szoba úgy diákosan egyszerű volt; de nyájas, tiszta.
Még egy pár virágcserép is díszlett az ablakban, valami növényárvákkal,
melyek mindegyre iparkodtak bimbót, virágot, illatot produkálni; de
sohasem sikerült nekik a magas fővárosi házfalak között. Azonkívül
csönd, tökéletes csönd vett körül, mely – amint bevonultam a lakásba –
azonnal megmártotta a lelkemet otthonos melegségben.

A legkülönösebb, hogy házigazdámnak három apró nebulója is volt; mégsem
hangzott a szobámban csetepaté. Meg is szólítottam a háziasszonyt.

– Miféle írral keni a gyerekeket, hogy megsem mukkannak naphosszat?

– Egyszer szépszó-olajjal, másszor friss mogyorófazsírral, – felelt az
asszony mosolyogva, – mert rá volt írva édes szelid anyaarcára, hogy
csak az első orvossághoz szokott folyamodni.

– De hiszen ilyen korban még csatarázni, hancurozni szokott az apró nép!

– Még csak az kellene ilyen-olyanjai! – pattant fel az asszony. Bele is
hánynám őket mind a Dunába, Tiszába… No, mi kell, te buksi?

Ez utóbbi szavak egy kis fekete fejhez valának intézve, mely anya
köténye mellől integetett fel titkos szemjátékkal, hogy valami fontos
mondani valója volna… Anyja lehajolt; a fekete buksi rátapadt a fülére
és susogott abba valamit. Nem tudom, mi volt a válasz, de Buksi nagyon
meg volt vele elégedve és, mint a fiatal sólyom, elröppent.

– Nem úgy vannak ezek nevelve, mint a városiak, – mondá a háziasszony
némi kevélységgel; aztán még hozzátette:

– Elek se tűrné, ha zajongnának.

Ez az Elek a férj volt; egy rendkívüli becsületes gyári asztalos, akivel
szivesen elbeszélgettem. Értelmes, szerény, komoly ember volt, avval a
bonhomiával arcán, mely a magyar embert jellemzi. Az a nyugodt, nyilt
kedély, mellyel a puszta néz reád ezernyi szemével, mozdulatlan, barna
szemöldökei, a nádasok alól. Ez a kép azért jutott eszembe, mert a
házigazdám is alföldi volt; szalontai fi. Valóban volt is valami benne
nagy földijének, Aranynak, nyugalmas egyszerüségéből; méltóságos mozgású
ritmusából; abból a sajátságos magyar jellegből, melynek zenéje, hangja,
szine egyszerre megkap – a táncban, a beszédben, a ruhában, az arcokban,
a szemekben, hogy úgy mondjam, a léptekben is.

Szóval, a derék Tóth Elek igen rokonszenves ember volt, dióbarna
szemeivel, nyirt, tömött, ércesen szilárdnak tetsző fekete szakálával,
izmos vállaival és karjaival és az ő nyugodt szerénységével, melyet
azonban öntudatlanul mindig árnyalt bizonyos kevélység. Legalább is
annyi, hogy suttyomban (nyiltan átalt kirukkolni vele) az asztalos
mesterséget tartotta a legkülönb foglalkozásnak a világon és néha, mikor
híres tudósokról, nevezetes találmányokról hallott, megjegyezte: »A
koporsónkat, fejfánkat, keresztünket utoljára mégis csak az asztalos
csinálja.«

Egy napon az asztalfiókban egy régi, sárgult levelű könyvet találtam:
Faublas lovag kalandjainak valami hajdani kiadását. Csodálkoztam, hogy
ezt a ledér könyvet itt lelem s átadtam a házigazdámnak.

Megnézte és halk, szánakozó hangon mondta:

– Bizonyosan a szegény öreg nagyságos úr hagyta itt.

– Hát előttem valami nagy úr lakott ebben a szobában?

Mosolygott jóakaróan:

– Csak olyan kikopott úr volt ő kelme; de valamikor valahol a Bácskában
gulyája sétálgatott és gyönyörű ménese rugtatta a port a pusztában. Ugy
mondják, – a feleségem hallott róla egyet-mást, – mindent elvitt az
ördög bibliája: a gulyát, a ménest, a kastélyt; még a legutolsó jóravaló
kabátját is… Nagyon lefelé ment már szegény feje; egészen lefelé a
szekér alá; de azért csupa becsületből megadtam neki a nagyságos úri
titulust; mert láttam, hogy jól esik neki. Azután nem is tiszta a
lelkiismeretem az ő dolgában.

– Hogy, hogy?

– Bizony a kisbíró gyakran zörgi idebenn, hogy mikor már úgy is csúszott
lefelé, én is löktem egyet rajta.

– Hogy történt ez, Tóth úr?

– Elmondhatom, ha nem úntatom vele.

Leült és rákezdte:

– Most két esztendeje lehet. Akkorjában ütött be éppen nagy úri mód az
asztalosoknak: a sztrájk. Négy hétig egy szikrát sem dolgoztunk a
műhelyekben, ellenben nagyokat ittunk a korcsmában. Mikor aztán láttuk,
hogy a jó zsíros pogácsák, amiért a sztrájkot csináltuk, nem jönnek el,
szépen visszakullogtunk a munkába és jó volt a száraz kenyér is. De
bezzeg eljöttek a jó zsíros adósságok, amiket a sztrájk alatt szereztünk
és akkor aztán már kenyér se volt. Azért egyszer mondom a feleségemnek:
Hallod-e Évi, húzzuk össze magunkat addig, amíg kitisztázkodunk az
adósságból, a konyhában; a szobát pedig kiadjuk valami jóravaló lakónak.
Feleségem, a jó lélek kapott rajta. Még azt mondta, hogy régen a nyelvén
volt ez a tanács; amiben, tisztesség nem esik mondván, egy kicsit
füllentett az én Évikém; mert (ne vegye rossz néven az úrfi) még most is
olyan kárvallott képet vág, mikor a csukott szobaajtóra néz, hogy szinte
megsajnálom. Mert instállom, úgy tessék venni a dolgot, hogy a bátyám
Harsányban jegyző; a sógorasszony pedig parádés szobában ül; – hát csak
megfogamzik az irígység a konty alatt. De, hogy a szót szóba ne öltsem,
kitettük a cédulát a kapura, hogy ebben a házban egy gyönyörüséges
bútorozott szoba kiadó uraknak, úrfiaknak, válogatott cigánylegényeknek.
Én azt mondom:

– Legjobban szeretnék egy pár életre való deákot. Azoktól egyszerre
megelevenedik a ház.

Az asszony azt mondja:

– Ugyan nagyot kivánt vele! Ha meg kell lenni, már csak jobb egy
tisztességes vaskereskedősegéd.

(Arra spekulált a lelkem, hogy a vasassegédre sokat kell mosni, mert
hamar bekeveri a vaspor a fehérnemüjét, – láttam az orra hegyéről!)

De az első lakónk nem lett se deák, se vasárussegéd; hanem a nagyságos
úr, akinek igen nagy úrnak kell lennie, – úgy gondolkoztunk, – mert a
vizitkártyáján korona volt s a neve igen úri hangzású: Kesztölczi és
Basaharczi Basarczy Döme. Hanem a podgyásza sokkal rövidebb volt, mint a
neve. Mikor hozzánk jött, nem volt nála egyéb, a testén levő ruhán
kívül, csak egy parupnyi. Azt mondta, hogy a »kadropja« vasuton jön… az
még most is jön.

Hát jól van. Az én nagyságos uram jön, megy; nagyon keveset beszél;
többnyire otthon fekszik a divánon és órahosszat, naphosszat a levegőbe
bámul.

Jön az elseje: no János, mondok magamban, ez egyszer se bú, se gond;
összeütöd a bokádat, még egy meszely bort is hozhatsz hozzá – azon a
temérdek pénzen, ami markodat üti a lakásért. Az ám, de múlik egy nap,
másik nap… és a nagyságos uram a fülét sem mozgatja. Évi már nagyon
zörög.

– Szóljon már a nagyságos úrnak, Elek. Tán elfelejtette, hogy elsején
kell fizetni… Azt se tudom, hol a fejem; száz felől zargatnak az
adóssággal; magának pedig hasztalan imádkozom, még szólni se mer az öreg
úrral a pénzért.

Nohát bementem hozzá.

Felugrott a divánról, leültetett és elkezdett velem diskurálni
mindenféléről; de olyan nyájasan, olyan finoman, hogy… hogy biz én
egészen megfeledkeztem az adósságról. Elő se hozom, ha ő maga nem keríti
szóba, mikor már nagyon megbarátkoztunk. Megfenyegetett az ujjával
tréfásan és azt mondta:

– Tudom ám, hogy alapjában miért keresett fel tisztelt barátja az
erénynek… Ugy-e a pénzért?

– Óh, dehogy – mondom elveresedve.

– No, no… nem is veszem zokon önöktől, uram, a türelmetlenséget. Magam
is szörnyen röstellem a dolgot, hogy az a pénz, amit várok, úgy késik a
postán. De legyenek nyugodtan, már nem késhet soká.

Ami engem illet, meg is nyugodtam; hanem az asszony nagyon megmosta a
fejemet gyávaságomért. Hogy micsoda pipogya Jankó vagyok én, aki ilyen
aprópénzzel fizettetem ki magamat? A pipogya Jankót elnyeltem. És hozzá
az ebédemet is elégette. Az elégett sültet is elnyeltem. Hanem a
legközelebbi alkalommal meg is mondtam Évikémnek, ha olyan híres vitéz
egri asszony, rajta, menjen be ő az öreg úrhoz a pénzért. Hát be is megy
ő! Bement mint egy sárkány. A félig nyitott ajtón hallom a feleségem
illedelmes panaszait; a nagyságos úr elegáns orrhangját; – és látom,
hogy a sárkány úgy jön ki a szobából, mint a kezes bárány. Azt mondja:

– Hiszen már holnap bizonyosan megjön az a pénz, nem kell mindjárt tüzet
kiáltani!

Egyet hunyorítottam a szememmel, azután csendesen döcögve elsompolyogtam
hazulról. De iszen, jól vagyunk már! Az én asszonykámat, látom,
elszédítette az öreg úr; már most aztán nem tudom, ki veszi meg rajta a
pénzt. Eh, mit, gyalu, fürész…! azért még nem kötjük fel a
koldustarisznyát! Majd elélünk valahogy!

Mikor egy este hazakerülök, azt mondja az én Évi lelkem igen haragos
kedvében:

– Hallja Elek, miféle furcsa szobaurat hozott maga a nyakunkra?

– Ugyan milyet?

– Hiszen ez nem is anyaszülte ember, hanem valami táltos vagy tündér,
aki szúnyoglábbal vagy mivel él!

– Hogy-hogy?

– Három napja várom, egyre várom, mikor megy ebédelni vagy vacsorálni;
de uramfia, még csak ki sem mozdul a szobából! Egyre ott hever a kanapén
és a plafondot bámulja… Pedig azt mondja, hogy nem beteg.

– Hát aztán mit tegyek most én vele?

– Mit tegyek… Mit?… Ha én lennék az ember, a gazda, majd tudnám, mit
tegyek!… Ma úgy is három személyre főztem vacsorát!

Ehen, értem már; eszerint az én Évikém megint olyat akar tenni, amit
utólag meg fog bánni és jó előre gondoskodik arról, hogy legyen kivel
perelni miatta. Azért hívjam én meg _először_ vacsorára a nagyságos
urat.

Nohát, gyalu, fürész… egy asszony kereplése nem a világ. Meghívtam
szerény asztalunkhoz az öreg urat s mondjam, ne mondjam? – ettől fogva
nálunk vendégeskedett. Nagyon megszerettük. Nemcsak én meg az anyjukom,
hanem a rajkók is,… azok valósággal belebolondultak. Ha barackot nyomott
a fejükre, mintha sárgacukrot szopogatnának; mikor elküldte őket a
boltba, mindig betörték az orrukat a nagy versengésben, melyik érjen
hamarabb haza. Jó ég tudja, mivel kenyerezte le úgy őket!

Eddig jól van; a pénz még egyre jön a postán… mi pedig várunk. Azon
vigasztalódunk, hogy majd jól esik egyszerre a nagy summa. Telik az idő;
szépen összeszokunk a nagyságos úrral; de azután meg mi összefogunk
magyarosan Évikémmel; dolgozunk éjjel-nappal; én fúrok, faragok,
gyalulok; ő meg mos; lassan törlesztgetjük az adósságot, sőt
összekaparítottuk valahogy a hátralékos házbért, valami nyolcvan
forintot. Akkor aztán, mikor minden szépen elsimul, az én bolond eszem
egyet kalamajkáz – és kész a baj.

Nyilván az ördög incselkedett velem, mikor fejembe vettem azt a
gondolatot. Szombat volt. Korán kerültem haza a gyárból. Évi nem volt
otthon; valami vén nénémasszonyokkal szedriázott késő estig, a sátán
örömére. A nagyságos úr megint ott hevert a divánon és olyan szomorú, de
olyan keserves arcot vágott, hogy szinte a szivembe nyilallott valami.
Azt mondja odabenn Belzebub valamelyik fia:

– Te, János, tudod-e miért olyan szomorú ez a szegény nagyságos úr? Nem
másért, mint amiért a szomjazó eleped víz nélkül, amiért a virág
elszárad napfény hián. A szegény nagyságos úr azért hervad el, mert
elvették tőle azt, ami neki a friss víz, a napfény, a levegő, – a
kártyát. Láthatod, hogy az öregnek nincs már egy veres rézgarasa sem,
hát nem is kártyázhat; hanem ha van benned egy kis szív, amíg az asszony
hazajön, ütsz vele egy-két krajcáros durákot!

János egyet gondolt, kettő lett belőle. Az almárium tetejéről előkerült
egy pakli vén kártya; leülünk; osztunk, nyerünk, vesztünk; csak veres
pénzbe játszunk; hanem azért az öreg úr oly friss, oly boldog és szürke
vizes szemei mintha egyre mámorosabban csillognának. Gondolom is
magamban:

– No, vén cimbora, úgy-e emelgeti most valami a rozzant bordáidat?…
Emlékszel-e, mikor az a kastély, meg az a gyönyörű erdő, meg az a szépen
kolompoló gulya úgy úszott el tőled, mint most tőlem a
csizmadia-tallérok?

De hogy játszik! Milyen nyugodtan, milyen elegánsan, és hogy otthon érzi
magát… akár a madár a levegőben. Azután meg én nem tudom, micsoda
boszorkányság űz velem játékot… Ugy tetszik egyre, hogy én nem a
szegény, jámbor asztalos vagyok; hanem a harsányi jegyző, a híres
gavallér, aki jukker-kocsin hajtat át a vármegyén és a kaszinóban az
alispánnal tarokkozik. És amíg így valami ködben, valami álomban
botorkázom, a rézpénz átváltozik ezüstté, az ezüstpénz bankóvá; aztán
azon veszem észre magam, hogy a nagyságos úr már nem tartozik a lakás
árával sem; lassan lekvitteltük az egészet és egyszerre csak szépen át
kezdenek sétálni hozzá a házbérre félrerakott tizesek is. A jó Isten
tudja, hogy van?… Többnyire jó kártya kerül a kezembe; de az az öreg
ember ott azzal az ő számító, okos játékával és kigyulladt szemeivel
mindig magához csábítja a szerencsét. Mindig jobb kártyája van
végezetül. Egyszerre aztán nagyot döng valami a fülem mellett; mintha
felébresztettek volna. Akkor úszott el az utolsó forint.

Fölkeltem és szó nélkül abba hagytam a játékot. Forgott velem a világ.
Nem látom, mint hajlik meg előttem a nagyságos úr olyan eleganciával,
mint egy gróf valami herceg előtt a játék után; nem hallom udvarias
köszöntését… A harsányi jegyző elpárolgott s itt maradt a jámbor
asztalos, aki érzi, hogy egy rettenetes bűnt követett el.

Kimentem az utcára és sokáig kóboroltam odakünn háborgó lélekkel, keserű
szívvel. Nagy, nagy keserüség rágódott odabenn és mindegyre
kegyetlenebbül… Eszembe jutott, mennyit éjszakázott a szegény Évi, amíg
összekuporgattuk azt a pénzt, amit most elvertem; mi mindent meg nem
vont magától… Nem röstellem: mikor erre gondoltam, egy pár könnycsepp is
végig gurult az orcámon. És – Isten bűnül ne vegye! – mind a bennem
összegyült méreg a szegény nagyságos úr ellen fordult. De már ilyen az
ember: annak minden áron bűnbak kell. Évinek én vagyok az; nekem pedig
jó lesz ez a vén ember… Mert ámbár én hívtam őt kártyázni és én
képzeltem magamat a harsányi jegyzőnek, mégis ő az oka mindennek. Az
csak világos… gyalu, fürész!

Mikor hazakerültem, az asszony már lefeküdt. Szerencsére, különben az
Isten tudja, hogy álltam volna meg a szeme előtt! De a nagyságos úr
kalitkája üres volt. A vén stiglic kiröpült.

Hajnal tájban vetődött haza. De milyen állapotban! A beütött
cilinderéről hosszú rózsaszínű tüllfoszlány lógott le és a hátára három
pezsgős vignetta volt ragasztva. Tántorogva ment át a konyhán, hol
fütyörészve, hol meg ezt zümmögte elnyujtott siralmas nóta szóban:

– Hej Obilics Milos… Kraljevics Márkó…

No, szép madár, te ugyan jó helyre tetted a mi keservesen kuporgatott
pénzecskénket! – gondolom még jobban nekikeseredve és hallgatom
bosszusan a szobából kihangzó füttyöt meg mormogást. Egyszerre nagy
recsegés riaszt fel.

– Még összetöri magát a vén fickó ebben az állapotban! – mondám
magamban, és felkelek; benyitok a szobába.

Uramfia, hát az asztal alatt fekszik nagy kényesen! A fogai közt egy
kialudt cigarettát szorongatott.

– Mit keres az asztal alatt nagyságos úr? – szólok be mérgesen.

– Nem asztal ez fiam, hanem mennyezet. Nem valami aranyos; hanem mégis
valamelyes, hehehe…

– De meghül ott az úr… jöjjön a puha, meleg ágyba!

– Nem lehet… az olyan ágy parasztnak való… kesztölczi és basaharczi
Basarczy Döme mennyezetes ágyban született, mennyezetes ágyban tud csak
jóízüt aludni és mennyezetes ágyban kiván meghalni.

Oh, te veszendő lélek! – gondoltam magamban és bár haragudtam rá, még
sem volt lelkem, hogy ott hagyjam a hideg, nyirkos padlón. Kihúztam az
asztal alól; felnyaláboltam és erőszakkal beletettem az ágyába. Az öreg
ezalatt egyre fecsegett valamit össze-vissza.

– Te, ez a rác fruska, azokkal a bogár szemekkel, avval a koromszínű
hajjal… mondom neked cimbora, ennivaló… Oszt’ hogy énekel a tambura
mellett, de hogy!

Megint elkezdte zümmögni keservesen:

– Hej Obilics Milos, Kraljevics Márkó…

Mikor másnap délben hazajöttem a gyárból, az asszony int, hogy lassan
járjak.

– Ne zörögjön a csizmáival! – súgja. – A nagyságos úr még alszik.

Hát persze, hogy alszik a tegnapi kirugás után. De én már nem bánom.
Csak azért is, úgy levágtam a zubbonyomat, hogy szinte porzott. Évi
egészen elképedt.

– Megbolondult maga? – dadogta – és úgy állt ott mint a sóbálvány. A jó
lélek annyira beleszokott már abba, hogy a nagyságos úr rabszolgája
legyen, hogy az én lázadásomtól egészen megrémült. Pedig én kiabáltam
ám!

– Meg hát; de akkor bolondultam meg, amikor rád hallgattam és ezt a vén
korhelyt tovább is itt tartottam a nyakunkon! Hát igen is kötözni való
bolond voltam akkor és ha kell, írást adok róla és aláírom: én Tóth
Elek, a főváros legnagyobb bolondja.

Mindjárt meg is bántam a heveskedésemet; kivált mert odabenn a szobában
megmozdult valami. Csakugyan felébresztettem a nagyságos urat. Hallottam
amint feltápászkodott az ágyból és amint csoszogni kezdett papucsaiban.
Haragom mindjárt lecsillapult. Elszállt mint a füst a széllel. És azt
gondoltam, bárcsak ne hallotta volna meg szavaimat. Szégyeltem nagyon,
hogy majd azt hiszi, sajnálom a pénzt; ami ugyan igaz, de kimutatni nem
nagy gavallérság. Elhallgattam és szótlan tűrtem, mint nyelvel az Évikém
és bizonyítja fejemre az én nagy, álnok, fekete hazugságomat, mikor azt
mertem állítani, hogy ő tartotta itt az öreg urat. Egyszer aztán nyilik
az ajtó és a nagyságos úr egyenesen kifelé tart. Elment ebéd nélkül.

Nem is jött többé vissza. Isten látja lelkemet, egy cseppet sem örültem
ennek; inkább sajnáltam. Hej no! gyalu, fürész, csak már ne hallotta
volna meg azt a gorombaságot, amit bolond fejjel kikottyantottam! De ki
hitte volna, hogy így a szívére veszi?

Eltűnt; se híre, se hamva nem maradt. Jó ideig nem hallottunk róla
semmit. Egyszer a gyárból elhivatnak a kórházba egy beteghez, aki velem
akart beszélni. Megyek; bevezetnek a nagy közös betegszobába. Hát,
uramfia! – ott haldoklott kesztölczi és basaharczi Basarczy Döme úr egy
kemény kórházi ágyon… mennyezet nélkül!

Bizony a nagyságos úr volt. Alig lehetett ráismerni, úgy elsoványodott;
– látni való volt, hogy a végét járja. Nagyon rútul lihegett már; a
lélekzet csak úgy sipolt a torkában.

– Kedves nagyságos úr, – szólok hozzá, – hivatni tetszett, eljöttem.

Mintha nagyon megörvendezett volna a látásomon. Azt susogja:

– Köszönöm Tóth úr, köszönöm. Egy nagy kő nyomja lelkemet; nem tudnék
nyugodtan meghalni, amíg nem könnyítek rajta.

Nagyon megnehezedett a szivem, mikor így hallottam beszélni. Elkezdtem
vigasztalgatni.

– Ugyan már mit beszél, gyalu, fürész a nagyságos úr? Koccintunk mi még
a gyógyulása örömére! A feleségem már úgyis panaszkodik, hogy azóta még
a főzőkanál se áll a kezében, amióta a nagyságos úr nem dicséri a
főztjét.

De ő csak rázza a fejét.

– Nem gyógyulok meg én soha Tóth úr; suhog már mellettem az a fekete…
Hanem addig nem halok meg, amíg maga meg nem bocsát.

– Már hogy én? De tán inkább én kérjek bocsánatot azért a gorombaságért…

Csodálkozva tekint rám; jó ideig hallgat; azután azt mondja:

– Hát nem tudja?

– Mit?

Csak úgy tördösi, alig hallhatóan az én nagyságos uram:

– Hogy én magát – megcsaltam.

Ehen, értem már, hova vág a beszéd. Az nyomja a lelkét szegénynek, hogy
csak úgy rövidesen kártyával fizetett ki, ami bizony hálának nem volt
valami szép. Azután az is igaz, hogy nem nagy dicsőség, ha az ember azt
se mondja, hogy befellegzett, csak elmarad rövidesen a kvártélyról. De
hogy a nagyságos urat valaha csalónak mondjam… Nohát, gyalu, fürész,
ördög vigye ezt az egész dolgot! Nagyon a lelkére beszélek, hogy ne
búsuljon. De rám sem hallgat. Azt motyogja:

– Akkor volt az, amikor elnyertem a pénzüket…

Nem értem. Hiszen én voltam a hibás; én vittem bele őt is a játékba azon
az átkozott estén. Akkor látom, hogy a szegény nagyságos úr arca olyan
veres mint a vér és hogy félrebeszél. Össze-vissza mindenfélét. Egyszer
ezt susogja: Ho-hó Csillag, Sármány… (No, ez bizonyosan a hajdani
lovaknak szólt!) Másszor, mintha valakivel beszélne: Édesem, maga akar
hajtani?… Aztán felkiált: Kergessétek ki azt a fekete varangybékátat a
tamburájával… (Ez meg alighanem a rác fruskának szólt, akit az én
pénzemen pezsgőztetett.)

Azután rám veti szemeit és elkezd susogni:

– Hé, hé, direktor, fizesse vissza ennek az embernek az ő pénzét, a
nyolcvan forintját… meg a többit… ezennel meghagyom és parancsolom… Ne
mondja senki Basarczy Döméről, hogy… hamis játékkal fosztotta ki…

Egy kissé elhallgatott és a szeme körüljárt a falakon meg ablakokon.
Egyszer megint rám tekint. Hát hirtelen felemelkedik az ágyban és elkezd
kiabálni rekedten valakinek a levegőbe:

– Gaz fickó, mért áll itt még ez az ember? Fizesse ki azt a rongyos
nyolcvan forintját vagy mennyijét, mert ha tovább váratja,
megkorbácsolom az urat és kihányatom minden pereputtyát az útra!

Elszáradt, csontos karját felemelte, mintha csattantana az ostorral.
Azután visszaesett a párnára és mint a lehellet, olyan gyöngén susogta:

– Adjátok el a lovaimat, az erdeimet, a kastélyt, az ezüstnemüt… adjátok
el az utolsó ingemet… de ezt az embert fizessétek ki…

Elhallgatott; már alig lélekzett, lassan egészen vászonfehér lett az
arca. Még le se forgott félóra és egy nagyfőkötés apáca lefogta örökre a
szegény nagyságos úr szemeit.



PALI.

Nem ismernék önök Palit? Lehetetlen. Nos hát, meg akarják ismerni,
hagyják oda az utolsó felvonás alatt a szinház nézőterét s menjenek ki a
legszellősebb előcsarnokba. Ott áll Pali egy sarokban, rá lehet ismerni
a vörös orráról és arról, hogy inkább ruhafogasnak, mint embernek
tetszik. Pedig jól megtermett három láb magas kis ember. Ha figyelmükre
méltatják a derék legénykét, a következő tárgyakat fogják nála találni:
_a)_ Egy hosszú rókamálos bundát, igen impozáns körvonalakkal. A szín és
minőség bizonytalan. Valószínüleg bársony és nem lehetetlen, hogy barna.
Pál úr különös nagy gonddal és szeretettel iparkodik e rengeteg
ruhaszörnyet oly módon venni szárnyai alá, hogy ne érintkezzék a föld
porával, amiből kitetszik, hogy az becses családi ereklye és a mamát
fogja előadás után lágy meleg keblével megóvni a zimankós idő mérgétől.
_b)_ Egy óriási kávébarna nagykendőt. Hivatása, hogy Ilonka kisasszony
gyöngéd vállaira boruljon hazamenet. A kisasszony ugyan lázongani fog
amiatt, hogy száz meg száz ember szemeláttára magára vegye a csúf
portékát; de a mama szeme egyet fog villámlani… és punktum. A lázadás le
van verve. Pál úr ráteríti a kendőt a szilfid termetre. _c)_ Egy világos
kabátkát Katica kisasszony számára. Katica kisasszony ugyanis erősebb,
izmosabb mint a »penészvirág« (ez Ilonka bece-neve), neki elég a hacuka
is. _d)_ Két esernyőt. _e)_ Két pár sárcipőt, egyet a mamának, másikat a
»penészvirágnak.« _f)_ Egy…, de ez még titok. Egy csomag sült
gesztenyét, mellyel meg fogja lepni szinház után testvéreit. A
kisasszonyok eleinte ugyan röstelkedni fognak a Kerepesi-úton, a mozgó
nép áradatában gesztenyét enni; de azután suttyomban egyik is, másik is
ki fog csenni egy szemet a csomagból és titokban rózsás ajkai közt
eltüntetni… tudjuk mi már azt jól!

Ami a Paliból ily túlzsufoltság mellett még kilátszik, az a következő:
pufók piros arc, eleven, hamis szemek (ilyenek vannak Katicának is),
szöszke selyem haj (egészen a »penészvirágé«), kikopott térdek, tintás
ujjak, félrehágott cipősarkak és a bal szem alatt egy ellenséges kéz
karmolásának hosszas nyoma. Meg kell adni, hogy az egész alak nagyon
harcias benyomást tesz és valahol, valamelyik gimnázium osztálykönyvében
sűrün szerepelhet bizonyos Pál úrfi neve clamantesek és excedálók közt.
E percben azonban Pali arcán nagy megindultság, szelidség tükrözik s
egész magatartása elárulja, hogy nem közönséges dolog történik családja
életében.

Mert az nagy eset. Képzeljék csak! Tavaly nyáron összeesküvés
keletkezett az özvegy árvaszéki ülnökné lakásában, melyben résztvettek
Ilonka és Katica. Célja az volt, hogy rávegyék a mamát, vigye el őket
egyszer szinházba. Hogyan, kérdik önök bizonyára, tavaly merült fel a
terv és még csak most ért sikert? Oh, mert önök talán nem tudják, miféle
nagy forrongás megy végbe egy szegény család körében, mikor szinházba
készül. A vagyonosok, kiket fogatok, bérkocsik röpítenek a szinház
csarnokához; kik akkor mennek előadásra, amikor kedvük tartja; kik
gyakran már unatkozva foglalnak helyet széküken és sajnálják az
elszalasztott vacsora-társaságot: nem is sejtik, hogy vannak a
szinházban olyanok, kik hónapok, teljes egy év álmait látják
megvalósulva, mikor a nézőtérre lépnek és hogy imitt-amott kis
lakásokban még nagyon sokáig fog csengni-bongni ennek a feledhetlen
estének emléke…

Ime, itt is miféle Scyllak és Charybdisek közt evezett a révig a jól
szervezett összeesküvés. Először is a mama kijelentette, hogy a
szinházból nem lesz semmi se.

– Varrjatok, kössetek beste lányai. No nézze meg az ember a tűzre
valókat! Ráértek szinházba járni, ha férjhez mentek, ha ugyan olyan
bolond uratok lesz, aki elereszt.

No de a szegény jó mamát még könnyű levenni a lábáról. Mi kell egyéb,
minthogy a »penészvirág« odasimuljon az áldott asszonyság amazoni
kebléhez és patyolat kezével megsimogassa tokás állát, meg hogy Katica
az ő lator tekintetű szemét egy párszor kérőleg ráemelje? Még egy pár
»pusztuljatok a nyakamról«, »nem viszed innen azt a hegyes orrodat«,
»rávennék ezek a bűnre még a szenteket is« után megvan a koncesszió:
»Jól van no, adta csuf macskái, majd összespóroljuk a jegyek árát!«

Igen ám, de ezzel a spórolással már nem lehet olyan könnyen beszélni,
mint a mamával. Mert hiába, drágák a jegyek, a garasnak meg száz helye
van. A kegydíj, amit a vármegye megszavazott az idő előtt elhúnyt ülnök
családjának, nagyon kicsi, a száj pedig sok, aki enni kér. Hát a házbér,
hát a ruha, hát a szén, fa, hát a cseléd, hát a mosópénz, hát a
kéményseprő… jajjaj gyerekek, beleőszül az ember, ha rágondol is! Aztán
lányok, mi nem mehetünk mindenféle helyre. Apátok oszlopos tisztviselő
volt a megyénél; öregapátok vicispán a tótok közt; én meg lánykoromban a
megyei bálokon táncoltam; hej lányok, az volt ám a valami, ott volt ám
ami volt stb. stb.

No de hát végre együtt van a költség három körszékre. Azaz, hogy
többször is együtt volt biz az, de mindig lába kelt. Először Pál úrfi
iskolai könyveire ment el. Másodszor akkor, mikor a »penészvirág«
megbetegedett. No de az olyan ijedelem volt, hogy nem is gondoltak
sokáig szinházra, mulatságra. A harmadik eset meg egészen különös volt.
Már összekuporgatták megint a költséget, már zengett a ház a
készülődéstől, mikor emberek jöttek abból a faluból, ahol egykor a
vicispán nagyapa lakott és templomépítésre koledáltak. A rokonság minden
tagja alá volt már iratkozva, csak a szegény özvegy volt kénytelen
elrejtőzni előlük. De ettől fogva a jó asszonyságnak alig lehetett
szavát venni; szomoruan járt-kelt a szobában; az ételhez is csak hogy
hozzá nyult. Ezt már nem lehetett elviselni. Egyszer Ilona meg Katica
elfogták az utcán a kéregetőket, felvitték a lakásba és aláiratták a
mamával a jegyek árát. Ők pedig megint hoppon maradtak.

Végre azonban minden kétséget kizárólag bizonyos volt, hogy »mennek«.
Most aztán egy új nagy kérdés merült fel: a _darab_. Mert annak kell a
legszebbnek lenni, amit valaha poéta kigondolt, toll leírt, szinész
eljátszott, közönség megtapsolt. Istenem, de hát melyik az? Abban
egyetértettek, hogy a nagy dívának benne kell lennie a darabban; de a
többi részlet ködben úszott előttük. Már-már kiválasztották a
megnézendőt, de akkor Penészvirág meghallotta valamelyik barátnőjétől,
hogy annak a bátyja ennél is szebb darabot látott. Jaj, várjuk meg, amíg
azt adják! Máskor meg Katica futott haza ilyen vészhírrel. No de ezek
csak aranyszegélyű bárányfelhők voltak, melyek mosolyogva úsztak át a
kis lakás derült egén. Végre megállapodtak a darabban is.

Most vette kezdetét Pál úrfi szerepe. Ő bizatott meg avval, hogy kutassa
ki, melyik a legjobb hely a szinházban és váltsa meg a jegyeket. Pál
úrfi e megbizatásnak vitézül megfelelt. Tudod-e, ki az a buksifejű
legényke, aki már reggel nyolc órakor a szinház pénztárának ajtaja előtt
didereg, holott az csak tíz órakor nyílik meg? Tudod-e ki az, aki a
pénztárnyitáskor a tolongásban három hordárnak lesodorja a sipkáját,
másik háromnak pedig agyontapossa a tyúkszemeit? Aki mint egy diadalmas
hadvezér vonul hazafelé, zsebében a mai legjobb három körszék-jeggyel és
kabátja könyökén egy újabb szakadással? Akit izgatottan les Penészvirág
az ablakon s aki elé Katica százszor is kiszalad a lépcsőhöz,
összerezzenve, elsápadva, valahányszor léptek kopognak alulról? Aki
nemsokára ott ül méltóságosan az asztal mellett és egyfelől Katica,
másfelől Penészvirág diktálja bele a jól megérdemelt honoráriumot,
vagyis a túrós lepényt?

Nem más, mint Pali; ugyanaz, aki jelenleg ott áll a szinház külső
csarnokában, dúsan megterhelve ruhanemüvel. Áll és figyel. Lelke odaben
van testvéreinél és kis fantáziájával száz meg száz alakban elképzeli
őket, amint mulatnak, kacagnak, amint kipiroslik arcuk az örömtől s
feldobog szivük az édes-bús nóták gyönyörétől… Tisztán látja őket maga
előtt.

Úgy lesz bizonyosan. Ilonka mindenre könnyez, Katica pedig mindenre
kacag. De hogy kacag! Három gödör is képződik minden pofácskáján; a
szemei pedig eltünnek egészen. A mama néha rászól Katára: »Mindjárt
hazaviszlek adta lánya, ha így vihogsz!« Katica szájára tapasztja a
kendőt; egy darabig elcsendesül; de aztán kimegy valamelyik komikus a
szinpadra és van megint hahaha, hihihi… Ellenben Ilonka komolyan viseli
magát. Nagy, sötétkék szemeivel szinte felfalja az aranyos dívát és
dehogy engedne elröppeni szavaiból egyet a fülei mellett! Nem látja,
hogy szinházi messzelátók irányozódnak feléje; nem hallja, hogy mögötte,
előtte azt suttogják: ejnye be szép teremtés! Csak a mama morog magában:
»No nézd, milyen szemtelenül bámul ide az a sok pernahajder!«

Azt hinnék persze önök, hogy Pali most irígykedik testvéreire?
Éppenséggel nem. A szeme szögletében ugyan leselkedik egy szikrázó kis
gnóm, mely azt suttogja neki:

– Hát igazság ez Pali, hogy amíg ők mulatnak, te itt künn hallgatod a
légvonat süvítését?

Hess, kísértő! Pali nem tántorodik meg. Komolyan, kevélyen jár fel s alá
a kockákon, mint ahogy illik egy olyan emberhez, aki ma fontos szerepet
töltött be a családban. De hallga… Onnan belülről egy édes hang éneke
csendül ki fojtottan… Pali elsápad. Ez bizonyosan a híres énekesnő! A
halkan kiszűrődő ének is azt sziszegi füleibe:

– No Pali, hát te még sohasem hallottál engem?… Oh, oh… Hogy lehet az? A
pajtásaid már mind ismernek, mind tapsoltak nekem… No már még se járja,
hogy téged nem vittek el a szinházba… Oh te szegény Lázár!

Pali összeszorítja fogait. Azért se hallgat a lázító szavakra, azért se
irígykedik! Égő szemeit a libegő gázlángokon, a rendőrök bolyhos
süvegein, a szinházi szolgáknak az üvegfal mögött sikamló piros
egyenruháin jártatja, csakhogy elvonja figyelmét e gondolatoktól. Néha
urak jönnek ki a nézőtérről és a ruhatárban magukra veszik a téli
kabátot. Az egyik dudol magában; a másik ajkain mosoly játszik; a
harmadik kacagva beszél valamit kimenőben a társának, amiből Pali csak
annyit hall:

– Ennek a Kassainak az orra hallatlan… hát a grimaszai!

Pali szive összeszorul. Kassai orra! Istenem, milyen lehet az? Valami
csodálatos, mulatságos dolog! És ő nem láthatja… Már ez sok. Mintha egy
könny szivárogna végig arcán, mintha a sok gázláng, rendőr, ruhatáros
mind rezgő táncot járna körülötte. Jó, hogy vége az előadásnak és a
nézők már ömlenek ki a szinházból. Ott jönnek a lányok is. Csupa fény,
csupa derű az arcuk. Pali repül elébük és amíg rájuk rakja a cókmókot,
ezer kérdéssel rohanja meg őket. Milyen a darab? Hogy mulattak? Jó
volt-e a hely?… Igen ám, ha olyan könnyű lenne felelni! Katica ugyan
beszél, amíg hazaérnek, folyton beszél, de abból egy szót sem lehet
érteni. Hanem otthon, mikor kilihegik egy kissé magukat, átveszi
birodalmát az emlékezés. Pitteg-pattog a hasáb a kályhában.
»Penészvirág« szépen elbeszél mindent töviről-hegyire; néha közbefecseg
Katica is; Pali pedig buzgón hallgatja őket s mintha csak hájjal
kenegetnék.

Mikor lefekszenek, mikor a lámpa elalszik, még mindegyre folyik a mese;
egyszer egyik, másszor másik ágyból hangzik fel a szó; és a ragyogó est
képe átszövődik álmukba s ott folytatódik. Csak Pali hánykolódik ágyában
s egyszer óriási hahotában tör ki.

– Mi az, Pali? – riadoznak fel a lányok.

Pali álmosan motyogja.

– Nincs itt? Hová tűnt? Hisz világosan láttam…

– Kit? Mit?

– Kassainak az orrát.



KATICA.

Katica szőke hajú, eleven szemű és örökké pergő nyelvű leány. Életkora,
saját állítása szerint, tizenöt év (magunk közt azonban megvallhatjuk,
hogy csak 14 év) és szerencsétlen teremtésnek tekinti magát, mert
környezete állítása szerint igen közönséges, csunya arca van. (Magunk
közt azt is megvallhatjuk, hogy a környezet igazságtalan.) Azonban a
kisasszonyt az, hogy 15 évesnek és szerencsétlennek tartja magát, nem
akadályozza meg abban, hogy egész nap ne zajongjon és kacagjon.

Eme figyelemreméltó személy életrajzi adatait körülbelül megkapjuk, ha
elmondjuk annak az egy napnak a történetét, melyet életéből kiszakítani
bátorkodunk. Tehát kezdjük el a reggel. A napsugarak a szobát már
benyaldossák és többek közt egy hófehér ágyacskát is megérintenek,
játszadozva egy csomó kusza, szőke hajszállal s megcsiklandozva egy
kövér rózsaszin nyakat, mely… Ah, de nem… Senki sem kivánhatja, hogy az
indiszkréciót még tovább vigyem egy 15 éves kisasszonnyal szemben, aki
reggeli álmát alussza gyanutlanul. Hess, pajkos toll…

Különben is ki kell jelentenem, hogy a szőke hajnál és a rózsaszín
nyakrészletnél egyebet úgy sem lehet látni Katica kisasszonyból,
minthogy ez idő szerint az egész alak fülig egy kék paplan alá vonult,
még orrocskáját is alája temetve. A mai regg folyamán ugyanis már
másodszor riasztották fel azzal a rémhírrel, hogy ha tüstént fel nem
kel, elkésik az iskolából, – és eme hirek elől menekülendő, kénytelen
volt a paplan alá bujni.

Ime, most kinyilik az ajtó és valaki gyöngéden megcirógatja a fedetlenül
maradt nyakrészletet. A szunyadó kisasszony, aki éppen azt álmodja, hogy
a perzsa királyfi valami táncvigalomban a második négyesre foglalkozik
vele, összerázkódik és felveti álommámorosan a szemeit. Előtte áll
nénje, a szelid Ilonka (akinek halovány arcáért »penészvirág« a
bece-neve.)

– Katicám, kelj fel, a mama már nagyon haragszik!

Katica kisasszony persze életre, halálra biztosítja nénjét, hogy ebben a
pillanatban felkel és tényleg olyan tüntetést rendez felkelési
mozdulatokból, hogy a könnyen hívő jó Penészvirág elámítva megy ki a
konyhába, jelenteni a mamának, hogy Katica már »kel«. Ez azonban, amint
az ajtó nénje karcsú alakja mögött bezárul, villámgyorsan ismét a paplan
alá búvik, hogy folytassa az érdekes álmot, és dobogó szívvel hallgatja
a perzsa királyfi epedő szavait, melyeket a fülébe sugdos, nem törődve
azzal, hogy őt környezete csunya lánynak tartja.

A perzsa királyfi azonban rosszul számított, ha azt hitte, hogy egymaga
aspirál a második négyesre, mert azt a deli turkesztáni herceg is
követeli magának és minthogy egyik hős sem hajlandó lemondani arról a
túlvilági gyönyörről, hogy Katicával lejtsen és pörögjön a négyesben,
kardot rántanak… összecsapnak… a királyfi átdöfött szívvel borul hölgye
lábaihoz, akinek szivén metsző fájdalom fut át e látványra…

Katica csakugyan metsző fájdalmat érez, felsikolt, rémülten felnyitja
szemeit, de nem a perzsa királyfi megtört szemei tekintenek reá, hanem a
Pali öccsééi, aki könyvtáskával vállán áll előtte és azzal foglalkozik,
hogy az ő haját cibálja.

– Álmos macska, kelj fel, azt üzenik, sic öltözködni!

Katica méltó felháborodásában a tíz körmével megy a Pali képének, amely
védelmi művelet, úgy látszik, imponál ennek, mert kimenekül a szobából.
A kisasszony pedig duzzogva, dormogva a másik oldalára fordul és rossz
kedvében a szegény turkesztáni herceget úgy meggyötri, de úgy… tudom
holta napjáig megemlegeti!

Végre azonban jő maga az élő vihar: a mama. Erre aztán Katica nagy
gyorsan kiszökik az ágyból és nemsokára a következő párbeszédet lesz
alkalmunk hallani:

_Katica_ (boglyasan és félig öltözötten meglapul a konyha ajtajánál és
szepegve suttogja): Édes Penészvirág, gyere ki egy kissé…

_Penészvirág:_ Nos, mi történt?

_Katica_ (zokog).

_Penészvirág_ (ijedten): Mi bajod? Katica?… Istenem, milyen sápadt ez a
leány! No, ne sírj már te… még kiadja a lelkét a kis bolond… Katica,
mindjárt megharagszom, ha nem mondod el szép sorjában, mi történt?

_Katica:_ A macska az oka…

_Penészvirág:_ A macska?

_Katica:_ Igen, az a cudar!

_Penészvirág:_ De hát mit vétett a macska?

_Katica_ (szívszaggatóan felzokogva): A váza…

_Penészvirág:_ Összetört?

_Katica:_ Igen, lezuhant a szekrényről, darabokra tört, édes Istenem…

_Penészvirág:_ És a macska lökte le a szekrényről?

_Katica:_ Nem…, hanem én… sehol se találtam a macskát, s azt hittem,
hogy a szekrényen van… felmásztam… így esett meg a szerencsétlenség!

Ennek a párbeszédnek aztán az a következménye, hogy a konyhában
nemsokára valakit jól lehordanak a vázáért.

– Hallod-e, Ilonka, hangzik a mama perpatvara, ha az a szeleverdi Katica
tenne ilyet, hát egy szót sem szólnék. (Jaj, dehogy nem!), de hogy te,
te… aki nála öregebb vagy, okosabb vagy, te sem tudsz vigyázni, az már
sok! Ha mind a ketten elkezditek a rontást, akkor aztán nem tudom mi
lesz stb. stb.

A bűnös pedig ezalatt a nagyszobában csapot, papot, – azaz vázát,
Penészvirágot feledve, nagy vígan egy pajkos dalt énekel olyan
poziturában, amilyenben a hires énekesnő szokta, aztán hirtelen
megszakítja a dalt és mély páthosszal, tragikus hangon deklamál, úgy
ahogy a Nemzeti szinházban hallotta. Énekli és szavalja pedig mindezt a
tükörnek, azaz a tükörben levő Katicának.

Hogy eközben még egy vázát el nem tör, az csak annak tulajdonítható,
hogy nincs mára még egy nénje, aki a bűnt magára vállalja.

Ámde nem sokáig tart a vígság, mert bejő ismét a mama és ennek folytán
Katica pár perc mulva teljesen felkészülve áll az iskolába menetelre.
Könnyű, elegáns léptekkel halad végig a folyosón és lejt le a lépcsőn,
bodros fejecskéjét, melyen igen jól fest a kis tollas kalpag, kacéran
hátra vetve. Ő ugyan jobb szeretne hanyat-homlok lerohanni az utcára,
két-három lépcsőfokot szökve egyszerre át; de nem teheti, mert a második
emeletbeli orvosnövendék az ablakban áll és félő, hogy ilyen kevéssé
méltóságos ugrándozásban látva, kiábrándul szerelméből. (Mert az
bizonyos, hogy fülig szerelmes bele a szegény!)

Az utcaszögletnél szemeit szendén lesüti és úgy halad tova. Hogy, hogy
nem, egyszerre csak egy ifju kerül melléje, aki a kisasszonyt mély
hódolattal köszönti és szintén lesüti a szemeit.

A kabátja erősen duzzadt a mellén; nyilván azért, mert a könyvpaksamétát
a kabát alá rejtette; – nem lévén chic, hogy azt egy felső gimnázista
nyilvánosan a hóna alatt cipelje.

– Későn jött egy kissé, Katica kisasszony, – szól az ifju.

– Igen, Géza, – felel gyorsan Katica, – kissé elkéstem, majd ezentúl
korábban jövök…

– Oh, Katica nagysád, nekem akkor is nagyon későn jön, ha hajnalban jön!

– Maga nagyon udvarias, Géza.

Az ifju hálásan feltekint, Katica szintén; pillantásuk találkozik; aztán
gyorsan lesütik ismét szemüket.

– Hogy aludt Katica? – kérdi újra az ifju.

– Oh, nagyon jól.

– Álmodott szépeket?

– Oh igen…

– Rólam is?

Katica még jobban lesüti szemeit és félig mosolyogva, félig zavartan
szól:

– Maga nagyon kiváncsi Géza.

Az ifju ismét felveszi a beszéd fonalát:

– Hol mulatott, Katica, tegnap este?

– Oh, csak otthon.

– Kik voltak jelen?

– Senki… csak mi egyedül…

– Kótay Gyuri sem?

Gyors pir. Összerezzenés. Zavar.

– Aha, úgy-e nem felel?… Ez vallomás… Ott volt Gyuri?

– Egy negyed óráig mindössze.

– Hát mégis, hát mégis!

– Maga valóságos Otello, Török úr!

Az ifju fájdalmasan tekint fel, Katica is; pillantásuk találkozik; majd
megint a kövezetet keresi fel.

Hosszú hallgatagság. Keserüen szól az ifju:

– Oh, milyen ingatagok a nők!

– Hát még a férfiak!

– Ismeri ezt a dalt: Az asszony ingatag…?

– A férfiak hazugsága az is!

– Álnok és csalfa lény…

– Török úr!

– Azt mondja, hogy szeret…

– Megtiltom, hogy folytassa!

– S megfordul, kinevet.

– Ön egy kissé szemtelen, Török úr!

Katica haragosan elfordul, az ifju is, pillantásuk dacosan kalandozik a
földön. Egy világért se néznének fel egymásra.

– Katica?

– Nos, uram?

– Megenged egy kérdést?

– Halljuk uram!

– Mért van az úgy elrendezve a világon, hogy a szép leányok mind
szívtelenek?

– És ismer maga ilyen szép leányt?

– Oh, bár ne ismertem volna meg azt, aki itt megy mellettem!

– Ön nagyon igazságtalan, Géza!

Az ifju epedve tekint fel, Katica szintén, pillantásuk édesen találkozik
és lágyan mosolyogva szegzik le szemüket ismét a földre.

Még néhány feltekintés és összepislantás után elér kiki a maga
iskolájába, ahol szellemileg oly szerencsével folytatják a megszakadt
társalgást, hogy Török úr egy szekundával gazdagabban kerül haza,
szegény Penészvirág pedig egész délutánját avval tölti, hogy elkészíti
azt a feladatot, amit az iskolában Katicára szabtak büntetésül a
figyelmetlenségeért.

És Katica? Hol van ezalatt Katica? Jer szives olvasó, csatlakozzunk a
kisasszony mamájához, aki éppen arra kiváncsi, amire mi. A termetes
asszonyság kutató anyai szemekkel veszi szemügyre a lakás minden
zeg-zugát és szerelmes leánykáját végre csakugyan felfedezi a kamrában
egy bödönön ülve, amint átszellemült arccal olvas valamit.

Mit? Hm, első percben nem tudhatjuk meg, mert az olvasott tárgy vad
gyorsasággal eltünik Katica zsebében.

– Mi az, te leány?

– Ez mama, amin ülök?… Ez egy bödön…

– Nem az, hanem amit a zsebedbe dugtál?

– A zsebembe? (A kisasszony zsebébe nyul és kivesz belőle valamit.) Ez
egy Mária-kép, amit a hittanórán a tisztelendő úrtól kaptam.

– Még más is van ott, csak ki vele!

– Igen, van, (a zsebből újra kikerül valami) – egy félkeztyű…

– De szélhordta lánya, engem nem szedsz rá! Fordítsd ki a zsebeidet!

A kisasszony kifordítja készségesen a zsebeit és bár azokból egy egész
kis zsibvásár kerül napvilágra, a szigorú inkvizitor semmi gyanusat nem
talál közte. De azért nem bocsátja ki egyhamar áldozatát:

– Te leány, azért nem menekülsz… egy, kettő, elő a harisnyával!

S míg a szegény áldozat a szobában a harisnyával bajlódik, a mama egy
kis Kukliprédikációval szolgál neki, mely kezdődik azon, hogy az ő
lánykorában mi minden házias erényekben ragyogtak az olyan kisasszonyok,
amilyenek Katica, és végződik hosszú, hosszú út után azzal, amivel a
mamának minden multravaló visszaemlékezése végződni szokott: a
réges-régi bálokkal. Mert akármilyen alapról és úton indul a mama
emlékezete vissza a multba, ide mindig eljut. Hejh, gyerekek, az volt a
szép idő, az volt a gyönyörű világ… A só is sósabb volt, a méz is
édesebb volt!

De amint a mama oda eljut, ez azt jelenti, hogy Katica megváltása a
kényszerkötés alól közel van. És csakugyan, a mamai ellágyulás egy
percében sikerül is kivívnia a szabadságot.

A kiszabadult fogoly most oly észrevétlenül surran vissza a kamrába,
mint az egér. Ott óvatosan magára vonja az ajtót és egy befőttes üveg
mögül gyöngéden kihúzza ugyanazt a valamit, aminek olvastában a mama
meglepte. (Az Isten tudja, miféle ördöngösséggel sikerült neki a szigorú
inkvizició alatt a zsebéből a befőttes üveg mögé származtatni
észrevétlenül!)

Ez pedig egy rózsaszínű levél, amely alá azonban – ej, ej Katica! –
nincs írva sem Török úrnak, a gimnázistának, sem Kótay Gyurinak, a
reálistának, a neve; hanem egy harmadik úré, bizonyos Kádár Zoltáné,
aki, ha nem csalódom, a polgári iskola rabláncait cipeli. Reményteljes
költői lélek lehet. Rózsaszín papiron, csengő versekben, alaposan
megcáfolja Katica környezetének azt az állítását, hogy a címzett
közönséges rút leány lenne. Ellenkezőleg, hattyunyak, csillagszem,
őztermet, s a többi.

Katica minden strófára édesen összeborzong és úgy csavargatja orrát,
mintha valami ismeretlen illatot szívna. Az első vers hozzá!… Ah, ha a
poéta most itt ülne vele szemben, így szólna hozzá egy hálás tekintet
kíséretében:

– Ön veszélyesen szellemdús ember, Kádár úr!

A poéta nincs jelen, azonban valami nyávikolás mégis hallatszik. Katica
felveti fejét, fülel… A hangok a kuckóból származnak. Katica odaszökik,
felemel egy öreg kosarat és ott leli a hűtlen macskát, akit reggel
hasztalan keresett, – egész kis társaságban.

A hű állat családot alapított. Három kis vaksi cica buvik össze az
irháján. Három kis cica! Katica szinte felsikolt a gyönyörtől: – ez több
mint amennyit egy 15 éves boldogtalan kisasszony kivánhat magának!

És milyen gyönyörüek! Az egyik, egy tarka cica olyan kedvesen nyalogatja
a rózsaszínű nyelvével a száját, hogy Török úr örökre el van mellette
felejtve. A másik, fehér mint a hó, olyan ostobán prüszköl és rázza a
füleit, hogy Kótay Gyuri csillaga teljesen elhalványul az új kedvenc
mellett. A harmadik, egy cirmos cica, amint ölébe veszi, olyan ügyesen
megáll szétterpesztett négy lábacskáján, hogy – Kádár Zoltán emléke
rózsaszínű rigmusaival együtt elpárolog a levegőbe. Azaz a rózsaszínű
levélből csinos papirpántlikák kerülnek a cicák nyakára és lábaira,
amikkel azok oly szépen festenek, hogy az öreg macska is elégedetten
pislog a csemetéire.

El van döntve: Katica nem törődik többé fiatal emberekkel, hanem egész
életét a cicáknak szenteli.

A nap hátralevő részét új ismerősei közt tölti, úgy hogy este a
vacsorához is, meg utána ágyba is karhatalommal kell kergetni kis
kedvencei közül. Mikor ágya felett elkezdenek szárnyalni és zizegni az
álom arany pillangói, van dolga a turkesztáni hercegnek, amíg magára
tudja vonni a kisasszony figyelmét. Csak úgy sikerül néhány percre, hogy
egy parányi aranycsengőt hoz a kis cirmos nyakára…



A KAPÁSGYEREK.

Ismertem az anyját is az istenadta teremtésnek. Tanyai kapás felesége
volt egy szegedi pusztán s fiatalon halt meg. Azaz tudja Isten, fiatal
volt-e, vén volt-e, mert arcban nagyon el volt fonnyadva s olyan zörgő,
üres hangon beszélt, mint a vénasszonyok. Persze, ennek az lehetett az
oka, hogy akkor már nagyon meg volt rongálva a tüdeje, meg lépe, de egy
közönséges kapás ember feleségének az ilyesmit nem lehet tüstént
felvenni; s csak úgy emelgette a zsákot, kapálta a homoki szőlőt, mintha
egészséges lenne. És ez a kapás olyan rettentő fösvény, rút és
gyámoltalan ember, – biceg is hozzá, – hogy csak ilyen szegény, senkinek
se jó, senkinek se tetsző asszonyt kaphatott, ki éppen olyan nyomorult
volt, mint ő maga. A fennemlített kis teremtés tán negyedik esztendőre
köszöntött le a kapásházba s körülbelül egy esztendőt morzsolt le a sors
által neki ajándékozott életéből. A szomszéd tanyásasszony, mikor
született, így fejezte ki a vézna gyerek felett véleményét:

– Anyagyász!

Mily virágos nyelven beszél ez a mi népünk! A kis »Anyagyász« azonban
még nem érzett semmit abból, mit e szó kifejezett, mert még volt két
szem, melyek »aranyörömet« láttak benne. Majd hírül hozták, hogy a kapás
felesége meghalt. A tanyai ember, aki ezt a hírt hozta, azt mondta:
»Megszakadt a dologban«. S oly közönyösen mondta, mintha ez lenne a
világon a legközönségesebb halálozási mód.

Szép verőfényes nyári nap volt, mikor kimentem a tanyára. Sötét, ragyogó
kékség vonta be az eget; a homok szárazon fehérlett, csillogott az úton;
a mákvirág, mint valami rikító festékpamacsolás, virított a földeken. A
tanyán leheverésztem a fűbe s belemerültem a gondatlanság kéjes
érzetébe.

Mint illatos levegő érint meg a pusztán, a tanyán töltött csöndes
délutánok emlékezete. Oly szép, oly békítő ott minden! Szemléltem az
eget habos felhőnyájával, mely lassan gomolygott át övén; követtem
szemeimmel nyugalmas térését, fordulását a sudarszarvú ökröknek, melyek
az ekét vonták; roppanó hasadását a zsíros fekete földnek; ekeszarvat
tartó polgártárs konok flegmáját; messzire kísértem haladását a
láthatárra emelkedő szekereknek, melyeket már amott túl a siványos
homoktengeren a délibáb kapott fel vizére és ringatta kényelmesen,
csodálatos nagyságra növesztve lovakat, járműt, embereket; mutogatta
messziről acélos vizét a nádas tó, hol bibicek, szárcsák, folyton visító
cerkók, snepfek, rucák tanyáznak; hol halásztürelemmel szemléli a sötét
vizet a gém; hol a víz szélén, mint a gangesparti bölcsek, csöndesen
merengnek a gubbasztó gólyák; s vígan kergetőznek a nád lábán fekete
piócák… Körülöttem csöndes minden. Nagy messze hallik valami elmosódott
zörgés; valószínüleg a seregélyek riasztására kerepelnek. Vagy talán egy
harkály kopogtatja a fát valahol. Lusta gyíkok másznak a fák árnyékában.
A buckai szőlőből idefehérlik vézna váza egy csőszállványnak, meg egy
madárijesztő karónak. Bogárhátú házak bujkálnak a háttérben. Ah, az
ember érzi, mint tölti el lényét végtelen könnyüség érzete s mint olvad
bele gondolkozása a nagy harmóniába és nyugalomba, mely körülveszi.

Azt hittem egyedül vagyok a tanyán. Azonban csalódtam. A sövény alatt
egy vékony, sápadt arcot vettem észre, mely egyenesen felém volt
fordulva. Egy kopott garabolyban, még kopottabb vánkosok közt, kis
gyermek feküdt Istentől, embertől elhagyatva. Az ám, nini, hiszen ez a
kis »Anyagyász!«

Oh, de mennyire megöregedett apró ismerősöm! Valóban alig lehet
ráismerni. A homloka megkeskenyedett s tele van ránccal, valóságos igazi
gondok szántotta mély barázdákkal. Arcbőre sárgás, aszott s áttetszenek
rajta vézna, üreges kis pofacsontjai. Szeme alatt a finom bőr millió
ráncba futott össze, s pilláit lepörzsölte a nap. És a szemei! Azok is
oly öregek, nyugodtak s fáradtak voltak s oly végtelen szánalmas,
közönyös tekintettel nézett fel velük mély szemüregeiből, hogy megesett
rajta az ember szíve. Ha nem lett volna vékony, feketés ajkai közé
gyömöszölve egy rongydarab, amit hivatásból kelle szopni, azt lehetett
volna hinni, hogy egy mesebeli törpe aggastyánt ejtettek foglyul valami
ellenséges hatalmak s büntetésből ide zárták a pólya-börtönbe.

De ő volt, a kis kapásgyerek. Megrendülve álltam e veszendő lélek
kosárkoporsója előtt s kerestem annak a kis aszott öreg arcnak ráncai
közt élettörténetét. Soha gyermekarcon nem láttam jobban megírva az
árvaságot, mint ezen, melynek minden vonása sírt az elveszett anya után.
Bele volt írva ez halálosan fáradt, fénytelen szemébe. Az anya szemei
behúnyódtak s a kapásgyerek elvesztette vele az életadó napot s a
hatalmas természet minden létfejlesztő benyomását. Megvénült a pólyában,
körülvéve napsugártól, melegségtől, kék égbolttól, zsongó természettől…
Már alig piheg. Arcából már eltünt minden, ami az életre vallana, csak
még üres, nagy szemei fenekén lobog halványan egy kis fényszikra; de az
is ellobban csakhamar. Egy nagy bozontos kutya közeledik a kosárhoz s
füleit barátságosan rázza felette. A gyermek ránéz az ismert állatra, de
színtelen arcán nem fénylik át mosoly. Közönyösen nyugtatja rajta
szemeit. Pedig a gyermek első örömei egy pajtáskodó kutyához, egy
doromboló macskához vannak kötve; neki nincsenek gyermekörömei.

… Hallgasd meg érzelmes szívű felebarátom, ki a városban filantrop
eszmékkel, embert, állatot, fűt, fát védő ideálokkal vagy telve, a
kapásgyerek élettörténetét. A kapásné meghalt. Kis öcsénk örökölte tőle
azt a garabolyt, melyben az elárusítandókat vitte a városba s azóta ez
volt az ő háza, mint a csigabigának a magáé. Ezt a szűk házat huzamosabb
időre többé se éjjel, se nappal el nem hagyta, abban folytak le napjai,
jól, rosszul, mint más boldogabb egy esztendős lényeknek mamák és dajkák
karjaiban, zöld ernyős kocsiban s rengő rózsás bölcsőben. Napi
életrendjének programmja az volt, hogy a bicegő kapás-papa reggel
kivitte a garabolyban a sövény alá, szájába nyomta az élelmező rongyot s
azután ott hagyta napestig az ég madarainak gondjában. Igy ment ez az
egész nyáron. Senki a világon nem törődött azzal a lélekző emberi
lénnyel, mely a sövény alatt dobogtatta kis szívét. Néha jöttek arra
szánakozó asszonyok; azok megigazították a feje alját; megszoptatták
irgalomból; – de ez a kis kapásgyerek élettörténetének elején esett csak
meg, mert később annyira megszokta a tanya a sövény alatt levő
csigaházat, hogy észre se vette senki.

Élt Isten irgalmából, kis lelke csodálatos, emberfeletti erejéből, a
létösztön rejtelmességéből, – de nem az emberek kegyelméből vagy
szívéből. Élt oly észrevétlenül, mint egy színtelen földi féreg; napról
napra elpihegte szűk keble az egy napra eső lélekzetet; napról napra
elvégzé testében a vér csöndes keringését: – de máskülönben semmiben se
részesült, ami kiválasztja őt az élő és élettelen tömegek közül emberi
lénynek. A hév napsugarak arcát égették, a zivatar ott verte a sövény
alatt. Arca elfakult, szeme beesett, szíve elveszté örömeit, lelkéből
eltűnt a gyermetegség, olyan volt mint a levél, mely betemetkezik a föld
sarába s többé nem tud senki semmit felőle. Szegény kis anyátlan
»Anyagyász«! Nem tudok másképp, csak mély megindulással gondolni
gyámoltalan, öreg alakjára, mely különben most már kibontakozott a
kosárlakásból s eltűnt a föld színéről.

A kapásgyerek azóta meghalt. Szemei mélyében kialudt a szikra. Néha az
éjben megzendülnek a pusztán csodálatos panaszos hangok, melyek
szülőokát senki se tudja. Ha az ember kitekint utánok, nem lát egyebet,
mint a felséges pompájában fürdő eget s a megvilágított mocsarat bolygó,
vérvörös lidérctüzeivel, melyek felett, a fénytől befestve, mint lengő
piros papirsárkányok, nesztelen szállnak a vadludak. Ki tudná e mosolygó
éjben, honnan származtak azok a hangok? Ilyen elhaló panaszos hang volt
a kapásgyerek élete is. Hatalmas, de szomorú is a puszta csöndes,
nyugalmas közönyében.



VILÁGOS.

Szép júliusi nap volt, mikor a pusztai kapitánnyal (a ...i pusztán
tartózkodtomban) hivatalos szemlére mentünk. A kapitány rendőri területe
van akkora mint egy kis vármegye, s korán kellett indulnunk, hogy a
dolgunkat is elvégezzük, meg hogy éjjelre hazavergődjünk a kocsival. Az
ilyen csavargó út meglehetősen fáradságos. A lovak hamar kimerülnek a
homokban és nem győzik a farkukkal kergetni a felettük nagy tölcsér
alakokban rajzó bögölyöket; estefelé a szegény állatok bőre már
valósággal vértől verejtékezik. De az ember se jár jobban. Lassankint
kifehérszik a szakálla, a bajsza a rárakodott finom homoktól és mikor
rátekintek kapitány barátomra, azt hiszem, hogy egy porlepte kopott
antik szobor ül mellettem, akit a múzeumi szolga restségből nem porolt
le. Hát a stációk! Megállunk valamelyik tanyai kapitány (gazdaemberek
által viselt tiszteletbeli hivatal) sövénye előtt, duruzsoló, csevegő,
sugár jegenyék alatt. A lovakat a sötét, lomha árnyékba állítjuk. A
hajdú leszáll a bakról és felveri a házat. De egy lélek sem mutatkozik.
Csak egy nagy lompos eb csahol a nyomában dühödten, és egy fekete kakas
nézi az ő szemétdombja csúcsáról megbotránkozva a jövevényeket.
Kiabálunk, hahózunk. A zajra előkocog valahonnan egy százesztendős
banya, sötét kékfestő ruhában, furcsán feltüzdelt konttyal, és amint
meglátja a hivatalos személyeket, »Jézus Máriát« mormog és elmenekül.
Nagysokára előkerül a gazda is, végig paroláz a hajdutól a kapitányig
mindenkivel és előhoz a pincéből valami nyúlós, piros, dohszagú
folyadékot, amit szinte vágni lehetne. Buckai karcos tanyai kezelésben.
Ezt aztán törik-szakad, meg kell inni, különben nagy csorba esik az
emberségen. Hát megisszuk. A gazda aztán bevonul a kapitánnyal a házba,
hogy elintézzék a hivatali dolgokat; míg egy öreg, hosszúhajú aggastyán
odaáll az ablakba, nagyfogú fésüvel üstökében s kurtaszárú pipával
agyarán s nagy közönnyel nézi a szobában levőket. Az ajtó előtt egy pár
panaszos is összecihelődik s türelmesen várnak a kapitányra; de néha
összeprézsmitálnak. Nagy huzavona után végre megint a kocsiban ülünk. A
gazda megint megitat egy félrőf karcost; paroláz; a kutya tombolva
csahol a lovak lába körül; a sövénynél egy cigánybarna parasztmenyecske
villogtatja ránk bogár szemeit, s egy ölében levő kis síró tanyai
polgárt – úgy látszik – velünk ijesztget; a háttérből napraforgók sárga
kerek arca kacag egymásra és a magasban égő tűzgömbre… Végre
megindulunk, hogy a szomszéd kapitányságban ismétlődjék mindez. Táj,
ember, unalom, szakasztott egyformaságban jelenik meg újra.

Öreg délután egy különös helyre értünk, amelyet még sohasem láttam.
Nagy, nyilt pusztaság volt, melynek homokján nem hajókáztak tanyák, nem
húzódoztak hosszú nyárfaligetek; üres, puszta, elhagyatott és kietlenül
néma volt az egész. A két szélén egy-egy ormótlan nagy fekete szélmalom
vitorlája sötétlett, de ezek is mozdulatlanul csüggtek alá… Mikor kissé
beljebb vonultunk, a puszta egyik sarkában egy nagy, hosszúkás tó
csillant fel ezüstösen, mely hol elnyuladozott, hol összezsugorodott,
mintha a tenger dagálya és apálya játszanék vele. A tó közepén, a fényes
hullámoktól nyaldosva, egy csomó nagy, fehér kőkocka feküdt, vakítóan
tündökölve a napfényben. Közelebb kerülve, a kövekről kitűnt, hogy lapos
födelű arabs házak, melyek közül néhány száz sugár minarét emelkedett a
légbe… egy egész keleti város. Soha sem láttam ezt a nagy tavat; soha
ezt a csodálatos várost; valami álomtündér lophatta ezt ide ebbe a sárga
pusztába. Csakugyan, tündér csente oda: a délibáb. Egy kis utazás után a
tó elfutott, a tornyok ledőltek, a házak felfordultak, azaz inkább
talpra álltak, még pedig négy lábra és csöndesen odábblépegettek a
korlátlanul uralkodó nap fényességében. Ökörcsorda volt; a gulyásbojtár
is ott kullogott utánuk békességben, göndörszőrű subáját a nyakában
cipelve. Nemsokára beolvadt a távolba ő is csordájával. Nem maradt a
pusztán egyéb, mint a két szélmalom, melyek azonban, akárhogy
törekedtünk az egyiktől el, a másikhoz közel jutni, mindig egyenlő
távolban sötétlettek.

Egyszer aztán végképp elakadtunk a két malom közt, mert a kocsi egyik
kereke eltört. Egy darabig még vergődtünk a homokban lőcstámasztékok
segedelmével, de aztán megrekedtünk. Már alkonyodott is… A nap vérpiros
gömbje a földkorongot érintette aljával s mind jobban alámerült
álommámorosan a sötétségbe; az a néhány aranyban fürdő keskeny felhő,
mely felette lebegett, szintén pirosas, majd pedig fáradt lilaszínt
öltött; s a szélmalmok alakzatai lassankint elmosódtak a messzeségben.

Éjjeli tanya után láttunk. Az úttól balra néhány nyárfa magasodott
(messzire elhallatszott nagy tereferéjük a búcsuzó napsugarakkal), egy
csordáskutat fogva körül. Ennél alkalmasabb hely alig kínálkozhatott
éjjeli pihenőre.

A hajdú tüzet rakott és nemsokára vígan sercegett a lángocskák felett a
szalonna, ami a tarisznyából került elő. Friss ivóvízzel a csordakútja
szolgált.

Gyönyörű est volt. A sötét légben gágogó vadlúdcsapatok, könnyű szárnyú
snepf-rajok húzódtak valami távoli nádas felé. Jött egy gólya is
méltóságosan szelve a levegőt; egyet keringett a tűz körül és mikor
annak fényénél meglátott bennünket, megfordult s hasonló ünnepélyes
szárnyalással úszott vissza, ahonnan jött, a homályba.

Az ég alján, nagy messze hangtalan villámok cikáztak játszadozva; fejünk
felett kiültek már a csillagok; s lassan görgött tova felettünk négy
csillogó kerekén a Göncöl szekere… A közelben a lovak ropogtatták a
füvet, olykor felhorkantva; alakjukat azonban már beburkolta a homály.

Az álom mákonya gyorsan rászállt szemünkre s nyugvóhelyet kerestünk. A
kapitány a kocsiba húzódott, a kocsis meg a hajdú a tűz közelébe
kuporodtak s ott bóbiskoltak, fél szemmel a lovakat tartva üggyel. Én a
kút közelében egy nyír alatt vetettem magamnak meg a subaágyat.

Gyorsan elszunnyadtam. Alig pislogtam össze néhányszor egy kis fényes
csillaggal, mely a kútgém felett lebegett, elnyomott az álom. De csak
rövid ideig aludhattam, mert mikor felneszeltem, a kis égi tűz még nem
távozott messzire a gémtől. A lég csöndes és illatos volt s csak igen
kevéssé hűtötte le az éjjeli párázat. Hogy mégis közeledtünk már a
hajnalhoz, azt csak a könnyedén lengő hűs szellő tudatta, mely a
levegőben kóborolt és kedvtelve hallgatta a nyárfa-nénikék (hosszú,
sovány perszónák) fojtott perlekedését, melyek az Isten tudja mit tudnak
annyit összenyelvelni ilyen gyönyörű éjszakában.

Körülnéztem. A nagy pusztaságból nem látszott más, mint három ellenkező
irányban, mérhetlen távolságban, három tűz; kettő pásztortűz lehetett, a
harmadik valami bolygó mocsári fény. Az égbolton minden csillag teljes
díszben ragyogott, mert még nem homályosította el fényüket a hold, mely
már későn kelt. A kékes, piros és halványsárga lángocskák
összevilágoltak a sötétkék mélységes mély égbolton; a közepén
méltóságosan húzódott le a tejút csillámló folyama; s a szikrázó nagy
égitestek körül Szent János-bogarakként rajzott a sok apró csillag,
fényfolt. És az ember szíve e tündérpompának láttára édesen
összeszorult…

Egyszerre pár lépésnyire fekvőhelyemtől, ott, ahol a hamvadó tűz
pislákolt, hangok hallatszottak. Idegen, öreges hangok. Valaki kérdezett
valamit; míg egy másik hang töredezetten válaszolt, mintha el lenne
foglalva. Most hirtelen fellobogtak ismét a szenes rőzsehalom alól a
lángocskák s ezek fényénél egy pár embert vettem észre, a földön
ültében. Az egyik, a kérdező, juhász volt, mert amint a földön guggolt,
a vállához volt támasztva az S végű birkafogó bot; különben széles
karimájú kalapja és bocskora szintén elárulta foglalkozását. A másik
háttal ült felém s így nem láttam az arcát. Öreg paraszt lehetett,
akinek hosszú haját nagyfogú fésű tartotta hátul össze. Az általunk
árván hagyott tűz szításával foglalkozott s a kis rőzsemáglya alul
fürgén emelkedett fel a légbe a pirosas füstoszlop, mely egy kis
kóválygás után rézsút dőlt, amerre a hirtelen iderobogó friss szél
ragadta. Úgy látszik, sütöttek is valamit maguknak.

Honnan került ide ez a két alak? Beszédjükből, mely jól hozzám
hallatszott, csakhamar megtudtam. Ügyes-bajosok, akik a kapitánnyal
akarnak beszélni, mert fülükbe jutott, hogy erre jár. A keresztútnál
várakoztak ránk, de mert nem érkeztünk oda, elénk jöttek a tanyánkhoz. A
tüzünkről tudták, merre találnak, mert arról mindjárt meglátták, hogy
nem pásztorember rakta. Persze megkéstek és csak a hajdut lelték ébren
közülünk (horkolt már az is!), s most kénytelenek a hajnalt megvárni,
hogy kiönthessék panaszukat a felsőbbség előtt.

Halkan beszélgettek. A juhász (amint néztem, a magasabb rangú
juhász-kasztba tartozott, valami akolfőnök lehetett) ezt kérdezte nagy
fejbólogatás közt:

– Hát oszt’ hogy keveredett a kend fia a verekedésbe?

A másik mérgesen felelt:

– A gőzmalom az oka mindennek, égetnék meg, aki kifundálta!

– A gőzmalom? – csodálkozott a juhász. – Hogy hogy?

– Csak úgy, hogy amióta ott füstöl a kéménye a város szélén, hát akár
meg se eresszük a vitorlát. Fujhat már alszél, felszél, nékünk
szélmolnároknak az mindegy. Alig alig fordítja felénk egy szekérke a
rúdját, mind a gőzmalmoshoz ballag, pedig jó kereszténynek nem kék hozzá
betenni a lábát, mert tudni való, hogy ő feszítette fel Krisztus
urunkat.

A juhász bólintott egyet e nagy vádra, melyet a konkurrencia adott a
szélmalmos szájába. A másik folytatta:

– Hát csak nézzük a fiammal, Jánossal, tudja kend, akit a tavasszal
huszárnak iratott a császár, csak nézzük az aratás után, hogy megy el
szekér, szekér hátán a malmunk mellett; mind a gőzmalomnak viszi az
életet őrlésre. Egyszer aztán azt mondja nekem a fiam János: Édes apám,
megverek valakit, vagy engem valaki! Mondom neki, ugyan már mire való a
bajban a baj? A gyerek hallgat: de látom, hogy felveszi a mándliját, a
botot és elmegy. Estére lepedőben hozták haza. A madarászi csárdában a
Csamangó Jóska két lyukat vert a koponyáján. Igy esett meg a baj.

– Hát most kend ezért keresi a kapitány urat? – kérdezte a juhász.

– Ezért hát. Csak nem hagyom a fiamat. Majd beüti a törvény három helyen
a Jóska kobakját!

Elhallgattak. A fésüs a tüzet kotorta s amint oldalt fordult, látni
lehetett kis tatár fejét, magasan kiülő rézveres pofacsontjaival s
keskeny állával. Szürke, mohos bajusz árnyazta tömpe orra alatt az
ajkát.

Összerezzentem. Hosszú csíkban, hirtelen zuhanással lehullt az ég
boltjáról egy csillag, úgy hogy szinte megdöbbentett váratlanságával. A
tengernyi égitest királyi közönnyel nézett a lebukó társ után és cseppet
sem törődve annak tragédiájával, szikrázva, csillogva enyelegett tovább
az éjjel… Közelünkben halk zaj támadt; valami nagy madár belekeveredett
a lengő füstbe, meg a tűz pirosan boltozó fényébe és kétségbeesett
vergődéssel menekült belőle; a távolban rekedt kiáltás hangzott
elhalóan.

– Kiabálhatsz, nekem már nem kedves a beszéded! – szólt a fésüs a hangra
figyelve, mely alighanem a nagy szélkiáltóé volt. Aztán megint a
juhászhoz fordult:

– No, úgy-e, hogy igazság az, hogy a pók megegye az apró legyeket?

– Régi dolog az már, Márton bácsi.

Kis ideig megint hallgattak. Már a természetükben volt ez a gyakori
hallgatagság; a foglalkozás mind a kettőt leszoktatta a sok beszédről.
Az egyiknél a kelepelő, lármás garat, a másiknál a nagy egyedüliség
tette ezt.

– Kend miben fárad? – kérdezte a szélmalmos végre.

– Az öreg Godó dolgában.

– Hát osztán, mi baja van az öregnek?

– Az, hogy törik, marják; már be is fogták.

Ez nagy újság lehetett, mert a fésüs egészen elámult.

– Befogták! Ne te, né! Ugyan már miért? Iszen légynek se vétett a
jámbor!

– Azért, mert Urnapján misézett a kápolnában, meg mert a mult héten
eltemete a Négyökrű Mihály fiát a Fekete szélbe. Mert hogy nem szabad.

– Nem-e? (A fésüs hangja egy kis csúfondáros csodálkozást fejezett ki.)

– A főszolgabíró úr mondta neki, mikor temetett és azonmód mindjárt
vasba tette. Már jártunk azóta a megyeházán, hogy eresszék ki az atyust;
de nem volt foganatja, mert a papok nagyon haragszanak… A csöngölei még
átkot is eresztett a fejünkre. Tyűh, hogy szikrázott a szeme!… Most
pedig megtudván, hogy a kapitány úr erre jár, nem hagytak békén a
bojtárjaim, meg a népek, hogy kísértsem meg, hátha tenne valamit az
öregért. No hát most itt vagyok, majd meglássuk!

– Pedig már régen miséz az öreg a kápolnában, eszemet se tudom, mióta? –
mondotta a szélmalmos elgondolkozva.

– Bizony már a _szabadság_ előtt is, még se akadt bele senki.

A szélmalmos keserüen legyintett a kezével.

– Szabadság? – mormogta. – Mégis el kell tűrni, hogy ide hozzák a
gőzmalmot! Micsoda szabadság az?

– Semilyen, mert eladták már azt régen, még a rác háboruban, – felelt
mély meggyőződéssel a juhász.

A szélmalmos halkan kérdezte:

– Hogy is volt azzal a rác háboruval?

A juhász elgondolkozott, szeme elrévedezett a messze pásztortüzek felé,
azután elkezdte a mesemondás hangján:

– Ugy volt, hogy a mi császárunk összeütközött a rác császárral… Nagy
oka volt rá a mi jó felséges urunknak, mert a rác császár csellel,
csallal elvette tőle híres Budavárát. Mondja erre a császár az ő
legvitézebb generálisának, Perczel Móricnak, akit a golyó nem fogott,
akiről a kard lepattant, mint a kőbálványról. Eredj fiam, Perczel Móric,
ülj fel a legszebbik lovamra, arra a hófehér aranyholdasra, arra a
könnyű szellő lábura; vedd kezedbe az aranybuzogányt és menj
Budavárához, annak a bástyájához, üss hármat a kapujára és mondd meg a
rác császárnak, adja vissza Budavárát, magyarok szabadságát, mert jaj
Rácországnak! Felült Perczel Móric hófehér lovára, arra az aranyholdas
fejüre, arra a szellő lábura és repült mint a fecske Budavára felé.
Amerre nézett, virág nyilt a réten; amerre lépett, rózsa virított a
nyomában. De a rác császár azt felelte néki: Nem adom vissza híres
Budavárát; nem adom vissza magyarok szabadságát; mert van nekem ezer
vörösköpönyeges szerviánom, ezer hosszú muskétám, ezer villogó kardom.
Mondja erre a mi felséges urunk nagy búbánatában megint az ő legvitézebb
huszárjának, Perczel Móricnak. Eredj fiam, Perczel Móric, ülj fel a
legszebbik paripámra, arra a cigányfekete ezüstholdasra, arra a szélvész
lábura; vedd kezedbe az ezüstbuzogányt; üss vele hármat Budavára
kapujára és kiáltsd be a rác császárnak, adja vissza Budavárát, magyarok
szabadságát, mert fekete gyászruhát húz minden anya, sírva fakad még a
halott is országjában! Felült Perczel Móric cigányfekete paripájára,
arra az ezüstholdas fejüre, arra a szélvész lábura és repült mint a
sólyom, Budavára felé. Amerre nézett, tüske termett a réten; amerre
lépett, tövis burjánzott fel a nyomában. De a rác császár megint csak
azt felelte, amit a multkor. Erre aztán megharagudott a mi felséges
urunk. Mondja megint az ő hűséges leventéjének: Eredj fiam, Perczel
Móric, pattanj fel a legszebbik lovamra, arra a vörös pejre, arra a
vihar lábura; vedd kezedbe a vasbuzogányt: eredj Budavára alá, üss
hármat a kapujára; de ne szólj semmit, a többit pedig tudod magad is.
Felült Perczel Móric vörös pej paripájára, arra a vihar lábura és röpült
mint a sas Budavára alá. Amerre nézett, lángot vetett az ország; amerre
lépett, szikrát hányt a kavics. Mikor először ráütött vasbuzogányával
Budavár kapujára, nevetett a rác császár. Mikor másodszor ráütött
vasbuzogányával Budavárára, elsápadt a rác császár. Mikor harmadszor
ráütött, feljajdult a rác császár. Mert, mint a csillag az égen, annyi
magyar vitéz állt Budavára előtt és mint a kasza a rendet, úgy vágta a
magyar szablya a vörösköpönyeges szerviánt. Igy kapta vissza a mi
felséges urunk Budavárát, így a magyar a szabadságát.

A juhász itt elhallgatott. Az nem lepett meg együgyü meséjéből, hogy
Perczel Móricot tette a szabadságharc hősévé, mert ezt a vitéz
honvédtábornokot most is legendás nimbusz övezi az alföldnek ezen a
részén. De annál jobban bámultam azon, hogy jobbágyság, robot, dézsma,
mind nem fordul elő meséjében. Pedig inkább ezt vártam. De a puszta
nagyon mély és titokzatos; kevés hang hatol oda be a külvilágból. Ő a
szabadságharc történetét bizonyára abból alkotta meg magának, mikor
juhait őrizve néhány csapat vörösköpönyeges szerviánt látott átrobogni a
fénylő pusztaságon, amint a Perczel Móric huszárgyerekei megeresztett
kantárral űzték; azután elhallgatott minden a nagy drámából, mely a
puszta zárt világán kívül zajlott.

Valami mély varázs fogott el, ha meggondoltam, hogy a nagy harsonából,
mely végig zúgott az országon s az egész világon, ide csak ez a pár
töredék jutott el. Egyszerre minden oly titokzatossá vált körülöttem. Az
ég rejtélyes világával; az éjszaka csodálatos hangjaival, melyek a
távolból ide csengtek; a tűzből beragyogott két ember… Mintha egy más
világba jutottam volna, heted-hétországon túlra, az operenciás tengeren
is túlra, oda, ahol a magyar népmese népszerű állatja, a kis kurtafarkú
disznó túr és az aranyvár csendesen forog a kacsalábon…

– És aztán, mégis eladták a szabadságot a nép ellenségeinek… meg a
gőzmalmosoknak, törte meg a szélmalmos a csendet.

– El azt, el bizony. Tudom, mert magam hallottam. Én még csak apró
siheder, olyan kis bojtár voltam a Vince bácsi mellett. Egyszer tereltük
a nyájat az akolba. Hát jön ám egy szép sugár legény deli fakó hátán.
Árvalányhajas pörge kalap volt a szemén, széplányvarrta borjuszájú ing,
rojtos gatya jó magán, módos szerszám a lován, fokos a kezében. Jön,
közeledik, a ló lába mintha a levegőben járna. Mikor hozzánk ér,
ledobban a földre; magának, lovának harapni valót kér. Akkor látjuk,
hogy a ló hátát feltörte a nyereg; az oldala pedig rongyos a
sarkantyútól. Adunk a lovasnak vacsorát, de nem nyúl hozzá. Megvetjük a
pihenő helyét, de csak a könyökére dől rajta s úgy búsul mint az
éjszaka. Mikor kipihente magát, felült a lóra, megköszönte a szállást és
azt mondta: No jó emberek, megmondom, ki vagyok, mi vagyok? Bujdosó
vagyok; nevem az akasztófán; mert ahonnan én jövök, az olyan hely, hogy
hallatára az ág is sírva fakad, a fű is elhervad; ott adták el a
szabadságot. Azután belevágta a sarkantyút a fakó oldalába és mint a
szél elvágtatott.

– Hát azt nem mondta meg, hol adták el a szabadságot?

A juhász révedezve nézett társára s elgondolkozva suttogta:

– Megmondta, megmondta… de régen volt… elfelejtettem…

A tűz az elszenesedett ágacskák alá húzódott s hamvadóban volt; csak
olykor futott fel egy lángocska nagy duruzsolással egy magasabban fekvő
ágacskára s vígan libegett rajta, mint egy kékszárnyú lepke. Az öregek
végképp elhallgattak. Lenn a láthatár szélén egy vékony ezüstcsík gyult
ki, jelentve a fejedelmi hold keltét s a csillaghárem közeledtére mintha
megreszketett volna. Szememre is álom ereszkedett. Lódobajra,
szekérzörgésre ébredtem fel. A kocsis jött meg frissen rekvirált
szekérrel, melyért hajnalban indult. Körülnéztem. Társaim már ébren
voltak; az égbolt keleten fényben úszva hirdette a nap jövetét. A két
világtól elmaradt öreg már nem volt sehol, s egy percre úgy tetszett,
mintha csak álmodtam volna róluk. De a láthatár szélén a két szélmalom,
mely búsan alálógatta szárnyait, eszembe juttatta, hogy egykor valahol
csakugyan eladták a szabadságot a gőzmalmosoknak.



AZ ÖREG KATUS.

Korán mentem este haza. Az ablak alatt csendes beszéd folyt; a cselédek
prézsmitáltak valami felett. Hol vastagabb, hol vékonyabb hangok vették
át a szót; néha a zsibongás meghalkult s ilyenkor csak egy fejletlen
vékony gyermekhangot lehetett hallani, amely valami történetet beszélt
el.

Felkeltem s az ablakhoz mentem. A fedett ambitusszerű folyosón négy-öt
cselédleány üldögélt, körülfogva egy kis pesztonkát, aki az első
emeletről jött fel a másodikra s a hallgatóságot szóval tartotta. Alig
tizenhárom éves vézna lányka volt, sápadt, sovány arcocskával és szőke
kenderhajjal. Úgy látszott, nagyon büszke arra, hogy ily díszes közönség
hallgatja (még a szakácsné is ott volt); de derekasan el is van fogódva
a nagy kitüntetéstől.

Az első szavakból megtudtam, hogy az öreg Katusról, az első emeletbeli
vén cselédről van szó, aki harmad napja gyufaoldatot ivott.

– Talán megszidta az asszonya? – kérdezte a szakácsné szánakozóan,
folytatva a tárgy megbeszélését.

– Jaj, dehogy, Isten mentsen! – felelt a pesztra élénken. – Egyszer
szidta meg a nagyságos asszony szegényt, hanem Katus néni se hagyta ám
magát… Úgy elkezdett sírni, de úgy… A nagyságos asszony azt mondta: No,
hallja Katus, még a szinházban se lehet ilyen sírást hallani, még ott se
tudnak így pityeregni. Azóta nem mert többet mérgesen szólni hozzá a
nagyságos asszony.

– Hát mi lehetett az oka?

– Én nem tudom, Anna néni, – szólt a leány szerényen. – A nagyságos
asszony is egyre azt hajtogatja: Csak azt tudnám, mi lehet az oka?

– Nem volt nagyon szomorú?

– Volt is, meg nem is. Reggel még dalolt is. Egy szép tót nótát énekelt
és azt mondta, hogy ezt a nótát már régen elfelejtette; de most
egyszerre az eszébe jutott. Azután mikor beszélt, hát olyan furcsákat
mondott.

– Mit mondott? – vágtak közbe többen.

– Azt mondja nekem: Julcsa, törüld fel a padlón a vizet. Veszem a
rongyot, szétnézek, keresem a vizet – nincs sehol. Katus néni, mondom,
nem látok sehol vizet. Nem szól semmit, hallgat, azután azt mondja: Te
leány, vedd le innen a polcról a mozsarat. Odamegyek, le akarom venni a
mozsarat, de nincs ott. Katus néni, mondom, nincs a polcon a mozsár. Rám
néz, azután mérgesen mondja: eredj a dolgodra, mit lopod a napot!

– Oh, a jó lélek! – sóhajtotta Anna asszony.

A pesztra folytatta:

– A dolgomra mentem. Katus néni is tett, vett amit kell; főzte az
ebédet. Csak elnéztem Katus nénit. Olyan furcsán csinált mindent, hogy
szinte nevethettem. Láttam, hogy fát akart tenni a tűzre, de a fakanalat
dobta a kályhába és a hasábfával akarta keverni a rántást. Már nem
birtam tovább, elnevettem magamat és rákiáltottam: Katus néni, mit
csinál? De azért jól elvégezte ám a dolgát!

– Nagyon akurátus személy volt a jámbor, – bólogatott Anna asszony
könnyezve.

– Mosogatás után – folytatta a lányka – azt mondja nekem: Julcsa lelkem,
állítsd fel a vasalódeszkát! Felugrottam, szaladtam, egy perc alatt
készen voltam. Katus néni pedig szenet rakott a vasalóba és elkezdte
vasalni a szoknyáit. Én a fás ládára ültem s vártam engedelmesen, mit
tetszik neki parancsolni.

Csak vasal, háromszor is végig vasal egy szoknyát. Én ott ültem, moccani
se mertem, mert úgy összeszorult a szivem, mikor láttam, hogy mindegyre
megégeti a drága ruhákat. Máskor úgy féltette, olyan gondosan, olyan
gyönyörüen vasalt, hogy a nagysága is megbámulta. Azt mondta, hogy ez a
Katus nagy művész a vasalásban.

Egyszer csak megszólalt. Azt mondja: Szép lány voltam ám én, Julcsa,
fiatal koromban. És olyan szeliden nézett rám. Azt mondja: tudod Julcsa,
szép hosszú hajam volt; két ágban eresztettem le a hátamon; de vastag
volt ám mind a két ága. Nézd csak Julcsa, ezért az öltő ruháért, akibe
ez a szoknya való, egy egész évig szolgáltam, mert selyem ez, aztán van
ám hozzá finom fehérnemű is. Azt mondja: nagyon rossz helyem volt;
többet sírtam mint ettem; de eltűrtem ezért a ruháért, mert akkor
szerencsém akadt.

Azután elhallgatott megint. Csak mosolygott szeliden; elkezdte csöndesen
magában dünnyögni azt a tót nótát, ami reggel jutott az eszébe. Aztán
megint hozzám szólt, de nem is nézett rám, csak vasalt tovább.

– Szerencsém akadt, – mondja, – pedig nem jártam se táncba, se
mulatságba, se promenádra… Tudod lelkem, nagyon ijedős voltam; nem
mertem volna a szemébe se nézni a legénynek. Vasárnap délután is otthon
ültem a konyhában; varrogattam, dolgozgattam; de egyszerre hipp, hopp,
mégis ott volt az a bizonyos.

A hallgatóság egyik tagja, egy szöszke szobaleány, olyan megindítónak
találta azt a fordulatot, hogy elkezdett keservesen zokogni. A lányka
hangja mint valami rezgő sipocska hatolt át a szepegésen.

– Igenis, kérem szépen – folytatja – azt mondta Katus néni, így mondta,
hipp, hopp, itt volt!

– Tudod-e honnan jött, kincsecském? – mondja.

– Nem tudom, Katus néni.

Megint nevetgélt, megint vasalt egy kicsikét, azután felmutatott a
stukaturra.

– A kéményből jött, – mondja.

– Talán csak nem a kéményseprő, – tört ki még keservesebben zokogva a
szobaleány.

– De igen is, a kéményseprő, – folytatta a lányka. Azt mondja Katus
néni: jaj Julcsa lelkem, de hogy megijedtem, mikor belépett a kéményt
tisztítni. Éppen a piacról jöttem; a kosarat elejtettem; a krumpli, a
celler mind széthullt; ő pedig csak bámult rám avval a fekete képével,
meg fekete szemeivel. Jaj de csúf volt! Azt mondja: Alásszolgája
kisasszony…

– Galant kéményseprő! – hagyta helyben a cicus.

– Mondja tovább Katus néni: Nem vagyok én kisasszony, nem kell nekem a
maga alászolgája, hogy ráijeszt a becsületes emberekre, illik az, így,
úgy, idegen helyen; dirr, durr, pattogtam, pereltem. Ő szegény
motyogott, mentegetőzött, kipkedett-kapkodott a krumpli után, kettőt
felvett, hármat elejtett…, be sokat nevettem rajta. Hanem milyen derék
szál legény volt Akkora mint egy jegenyefa, majd beütötte a fejével a
stukaturt. És akár a kezes bárány. Olyan szeliden, olyan szépen tudott
az beszélni, akár csak könyvből olvasta volna. Mert mondtam-e már, hogy
azóta minden héten eljött? Mindig szuvatosnak találta a mi kéményünket;
jaj de nagy bolond volt! Egyszer aztán, úgy bizony lelkem, egyszer csak
azt mondta, hogy legyünk mi egy pár, Isten is egymásnak teremtett
bennünket. Oh be szép lett volna az, Julcsa! Felöltöztetik a
menyasszonyt; elviszik a templomba; mindenki csodálkozik, hogy milyen
szép, milyen jó és mennyit sír… Aztán van lakzi; a sok vendég mind a
menyasszonnyal akar táncolni; az pedig forog, perdül mint az orsó… mert
szépen táncoltam ám én, Julcsa! De nem lett a dologból semmi… Hozz csak
egy kis parazsat, galambom!

– Úgy volt az, – mondja Katus néni, – mikor elhoztam a parazsat, hogy
egyszerre csak beállít a konyhába egy vastag asszonyság. Hol van az a
személy, kiáltja, hadd lám azt a szép madarat, aki elcsavarta a fiam
fejét! Hát te vagy, oh te görcs, te céda, hogy mered a szemedet a fiamra
vetni? Tudod-e, ki vagyok én? Zsuppon vitetlek a fatornyos hazádba, ha
még egyszer rá mersz nézni. No lám, mit nem forgat a fejében az efféle
jött-ment rossz cseléd… Jaj, Julcsa, majd meghaltam szégyenemben. Két
hétig, három hétig nem ettem, nem ittam, csak sírtam, mint a záporeső…

Katus néni elszomorodott, egy kicsit sírt is, aztán azt mondja:

– Mese, mese, mesd ketté. Régen volt, talán nem is igaz. Dolgos,
szorgalmas lány voltam, nem mint most – ilyen semmire se jó. Annyi ruhát
szereztem magamnak, hogy az asszonyaim mind azt mondták: no Katus, az
ugyan jól jár, aki magát elveszi. Nézd csak lelkem, nézd!

Egyenkint előszedte a ládából, meg a sifonból a drágalátos ruhákat. Jaj,
majd beleveszett a szemem világa! Oh be gyönyörű kasmirkendői voltak,
micsoda csipkék, micsoda szép selymek, jaj milyen aranystikkolások!…
Szinte repesett a szivem és még a lélekzetem is elállt. Nincs annyi szép
ruhája a király lányának se!

A lányka szemei égtek és fonnyadt arcocskája egészen kipirult. A
hallgatóságban is izgatott moraj támadt erre a lelkes ecsetelésre.

– Katus néni is gyönyörködve nézte a hummit, némelyikét meg is
simogatta, mint valami kedves bárányát. Egy szép blúzra még a szeméből
is ráesett a könny.

Azt mondja, ezt egy jó asszonyától kapta, akinél nem volt áldottabb
lélek a világon. Hogy ez az egy úgy bánt vele mint a saját gyermekével;
nem szidta, nem bántotta; ha bánata volt, megvigasztalta; áldja meg az
Isten a haló porában, valamennyi virág az ő sírján virítson.

Azután amint rakosgatta, amint bontogatta a ruhákat, amint mosolygott,
beszélt erről is, arról is, megint csak elszomorodott, megint csak
lehajtotta a fejét.

– Hát érdemes volt ezekért a ruhákért élni?

– Bizony érdemes! – feleltem én.

– Mit tudsz te ahhoz! Te még gyerek vagy. Mit ér az már nekem? Nyomorult
vagyok, öreg vagyok, a mellem fáj, a karomat alig birom, rosszul esik
még a szó is. Olyan fáradt vagyok, olyan hitvány! Aztán az ember ide-oda
vetődik, hol itt, hol ott, mint az Orbán lelke. Úgy, úgy fiam, csak
húzzuk, húzzuk, amíg bírjuk, azután megszakad a gebe…

Csak látom, hogy Katus néni feje leesik a mellére; csak látom, hogy a
képe egészen fehér; csak nézem, hogy ül ott helyén összekuporodva,
sokáig, sokáig. Azután megint olyan különöseket kezd beszélni, mint
délelőtt. Azt mondja:

– Menyasszony lánya van!

– Kinek? – kérdem.

– Mi közöd hozzá! – torkol le; de azért csak beszél, susog tovább, Isten
tudja miről.

– Láttam őket a templomban. Ott voltak mindnyájan. Az örömapa, az
örömanya, a menyasszony, a vőlegény. Most hirdették ki harmadszor a
fiatalokat. Oh be szépen prédikált a pap!… Mikor lenézett, csak mintha
megnyilt volna alattam a föld; mikor felnézett, mintha meghasadt volna
az ég és onnan angyalok integettek volna le énekelve, hárfázva. Olyan
szépen beszélt az Isten embere, olyan szomoruan, hogy se élő, se halott
nem voltam, csak forgott velem minden s majd megszakadt a szivem.

Már megint nem szól egy jó órát, csak aztán kezdi:

– Hej, de van nekem egy fekete kendőm, ha azt a fejemre veszem, minden
bánatomat elfelejtem; van nekem egy aranyos papucsom, ha azt a lábamra
veszem, ott leszek, ahol akarok; van egy szekér, felülök rá, hallom már
az ostorhegyes csengőjét, itt lesz nemsokára!

Nem értettem belőle egy szót se. Vacsora után egy darabig még
motoszkált, tett-vett a konyhában; azután lefeküdt. Engem odahitt az
ágyához.

– Loptál-e már valamikor? – kérdi.

– Nem én, soha, Katus néni! – mondom.

– Hát hazudtál-e?

– Azt se?

– Nincs se apád, se anyád, úgy-e?

– Nincs, Katus néni, – árva vagyok.

– Akkor jól van, – mondja, – de lassan, hogy alig hallom. Téged
meghallgatnak odafönn. Állj ide a fejem fölé és mondd el a miatyánkot!

Elmondtam; Katus néni megsimogatta a képemet, és azt kérdezte, tudok-e
zsoltárokat?

– Tudok.

– Énekelj hát egyet, lelkem.

Énekeltem; Katus néni összetette a kezeit és behunyta a szemeit. Egyszer
felriadt:

– Hangosabban, gyermekem!

– Felébred a nagysága, meghallja – mondom.

– Meg, meg… felébred odafönn… meghallja… ő is meghallja…

Ilyesmit beszélt össze-vissza a szegény Katus néni. Azután aludni
küldött és elfujta a gyertyát. Reggel fel akarom kelteni: nem mozdul.
Nézem az arcát, olyan sárga mint a halál. Sírva fakadok, rázom,
kiabálok: Katus néni, Katus néni! A nagyságos úr, a nagyságos asszony
beszaladnak; elküldenek doktorért, biztosért, a mentő urakért; de bizony
Katus néni többet nem ébredt fel.

A lányka elhallgatott. Gyönge, vézna mellét csöndes szepegés
reszketette, amint befejezte a szegény együgyű Katus halálának
történetét. A lámpa fénye éppen ráesett szöszke fejecskéjére s
megvilágította hervadt arcát, melyen már mintha ott lebegne néhány vonás
abból a szomoruságból, mely az öreg cselédet sírba vitte. Fejletlen
gyermekhangját sokáig nem tudtam elfeledni.



MARISKA.

Mariska felébredt, természetesen rosszkedvüen. Mindig rosszkedvüen
ébred. A szőkehajú bábú, aki vele hált, meg a csöngetyüs bárány, aki az
asztalon állva töltötte az éjt, gondba borultan nézik kis
gazdasszonyukat, s vigasztalhatlanoknak látszanak, hogy ügyet se vet
rájuk. Igen, az egész Mariskából nem látszik egyéb, mint egy sírásra
görbült durcás szájacska.

Személyleírását még kiegészíthetjük a következőkkel: pufók arcocska, két
nagy kék szem, szöszke lenhaj, 23 fog (egyet, éppen a középsőt, elvitte
az egér), rózsás kövér karok és kacsók.

Különben Mariskának teljesen igaza van, hogy szivecskéjébe egy kis
reggeli világfájdalmat engedett belopózni. A világ a négyéves emberrel
határozottan ellenségesen bánik reggel. Minden önálló akarattól
megfosztják.

Mariska például azt tartja, hogy a mosdás szükségtelen valami és meg van
győződve, hogy szurtos ábrázattal is meg tudna élni. És mi történik? Az
egész világ ellentétbe helyezkedik az ő életfelfogásával és kaján
kárörömmel azt kiáltja:

– Mosdasd meg Mariskát! gyötörd meg Mariskát!

Tudniillik, a dadának kiáltják ezt, aki nem is késik követni a világ
parancsát. Mariska átéli a szivacs és hideg víz keserveit.

Mariska véleménye szerint a fésülködés sem feltétlenül szükséges ahhoz,
hogy az ember megreggelizhessék. A reggelihez elég a kávé, a zsemlye, a
kanál, meg a kendő, amit az ember nyakába kötnek. De sőt ez az utóbbi
sem feltétlenül szükséges, mert sokkal jobban ízlik a kávé, ha az ember
leöntheti vele a ruháját. És az egész világ, amely pedig illetéktelen,
mert nem négyéves, azt a tant hirdeti, hogy a reggelihez szükséges a
fésű is.

Mariskát megfésülik.

De hogy visszatérjünk a ruhához, Mariska véleménye szerint a legnagyobb
igazságtalanság, amit a világ egy négyéves lénnyel szemben elkövet, a
ruhakérdés. Azt követelik tőle, hogy ne csak tépetlen legyen a
ruhácskája, hanem, hogy mind a két harisnyája meglegyen, sőt még az
egyik cipőjét sem engedik elveszteni. Ha nem volna az embernek függője,
amit hébe-korba elveszthet, bizony nem lenne érdemes élni ebben a
korban!

És ha még kivánná azt, hogy harisnyát, cipőt huzzanak rá. De szó sincs
róla. Ő nem barátja az öltöztetésnek, sőt többnyire világosan tiltakozik
is ellene, s így méltán csodálkozik a nagy emberek eszejárásán, akik
mégis megvárják tőle, hogy vigyázzon a ruhájára.

Mariska, átesvén a torturákon, kibocsájtja szivéből a világfájdalmat.
Hess, fekete bogár… Mariska átadja magát a nap élvezeteinek.

Ezek közt az első helyet a reggeli foglalja el. Mariska, mint egy kis
királyné, egy székbe helyezkedik s teljes önérzettel várja a kávét. Az
étvágy nagyban követeli jogait; lábacskái türelmetlenül dobognak; de
azért nem feledkezik meg kis barátairól: a báburól s a bárányról sem. A
viaszkisasszony nyakára kis asztalkendő kerül.

– Baba, jól viselje magát! Be ne piszkítsa a ruháját, mert Mariska
megharagszik. Bari, te is légy szófogadó, mert jön az ördög és elvisz!

A bari olyan ostobán néz gyapjas pofájával kis gazdasszonyára, hogy
abból minden jó kimagyarázható a világon. Baba is egészen csöndesnek
igérkezik. Mariska meg van elégedve, s mikor a dada behozza a reggelit,
az első kanál kávé ugyan Mariskáé, de a második bizonyosan a babáé, a
harmadik a barié, sőt gyakran még a negyediket sem tartja meg magának a
nagylelkű Mariska. Az többnyire apáé, aki az asztalnál az ujságot
olvassa. A dada és a mama nem kapnak, mert hisz övék a hatalom és a kávé
birodalma. Ők annyi kávét ihatnak, amennyit csak akarnak.

Ilyen módon aztán mindenki jóllakik; még a cica is jókedvüen dorombol a
szék lábánál (az is kapott néhány kanállal a kávéból). Mariskának most
az a kitünő gondolata támad, hogy milyen jó lenne egy kanállal
megkínálni a levegőt.

A gondolatot tett követi s egy kanál tartalma szétfröccsen a levegőben…
A kávé túlnyomó része apa arcába röppent, aki prüszkölve törülgeti
bajszát és szakállát. Ez jó tréfa volt. Mariska sikongat örömében; a
viaszkisasszony nevet gyöngyszemeivel; bari nyakán megcsendül a kis
csengő; a cica a szék vállára ugrik, hogy jobban lássa a jelenetet; – és
ami fő, a papa is nevet. Igy hát a dolog rendben van.

Csak a dada és a mama nem nevetnek. Azoknak külön véleményük van, sőt a
mama általános meglepetésre megpacskolja azt a kezét Mariskának,
amelyikkel a sikerült tréfát elkövette.

A mécses persze eltörik. Mariska sír, még pedig olyan kétségbeesetten,
hogy az egész társaság meg van döbbenve. (Kivéve a mamát, meg a dadát.)
De csak egy-két percig tart a búbánat és Mariska gyorsan napirendre tér
felette. Azaz nem egészen, fejecskéjében tovább fűződik az eset, s egy
kis bölcselkedés után a következő eredményre jut:

A mama haragszik az ő jobbkezére, mert az rosszul viselte magát. Csunya
jobbkéz! Mariska jó kis leány s elhatározza, hogy többé rá sem néz a
haszontalanra. Sőt ő maga is rádupláz a szegény kacsóra. (Nesze, te
rossz!) Igen, de a balkéz ártatlan. Arra nem haragszik a mama. Mi lenne,
ha avval próbálnók meg azt, ami az előbb oly gyászosan végződött?

És Mariska most már balkézzel föccsenti szét a kávét a semmiségbe.
Tessék, igyatok ti is napsugarak, abrosz, papa szakálla… Mariska
diadalmasan néz szét, hogy a hatást lesse. Ah, a hatás még gyászosabb.

Mama most már nemcsak a balkezet paskolja meg, hanem a kávét is elviteti
előle. Mariska sír egy verset és igen haragos mindenre. Hogy is ne,
mikor az ember manapság már azt sem tudja, melyik kezével szabad szerte
föccsenteni a kávét?

A reggeli szórakozásai imigy véget érvén, következnek a többiek. A
második helyet a sorban az ujjszopás foglalja el. Ez az élvezet
kiadósabb mint a reggeli, mert egész nap részesülhet benne az ember és
érdekesebb is, mert tiltva van. Ha rajta csipik Mariskát, sokkal
terhesebb következményekkel jár, mint a kávémanipuláció, mert ez ellen
már nem csak a mama, meg a dada esküdtek össze, hanem apa is, a bácsi
is, a szakácsné is, az egész világ. Alig hinnék, mi történt a minap?

Mariska a konyhában volt. Egyedül, egészen egyedül! Ilyesmi már hetek
óta nem történt vele. Szive lázasan dobogott, arca kipirult a
gyönyörtől, lator szemei még egyszer kémlelve futottak végig a tányérok
és kemence felett; – és a másik percben ujjacskája a szájában volt. Ah,
ez feledhetetlen, isteni élvezet volt.

És a mama mégis megtudta. Soha sem találják ki azt, hogy ki volt az
áruló? A kéményseprő, aki a kemencét tisztogatta és nem lehetett látni.
A kéményseprők mindig kiállhatatlanok voltak, hátha még így viselik
magukat!

De azért Mariska nem mond le az ujjszopás örömeiről. Ime, mi történik
most is? A mama a szobájában fésülködik. Mariska besompolyog hozzá s a
következő párbeszéd fejlődik köztük:

_Mariska:_ Jaj, mama, mit csinált tegnap a Pista!

_Mama:_ Mit, kis lányom?

_Mariska:_ Az borzasztó volt, mama… jaj de furcsa… így tett… (Mariska
tétovázó arcot vág, mintha nem merne belefogni a mutatványba.)

_Mama:_ No hát, mutasd meg már, mit tett az a Pista?

_Mariska:_ Megengeded, mama?

_Mama:_ Meg, fiam.

_Mariska:_ Igy ni. (A kis ujjak egyike a gyöngyfogak közé kerül. Amint
kiderül a mutatványból, Pista tegnap az ujját szopta.)

_Mama:_ Ezt tette Pista? Látod, Mariskám, milyen csúf dolog ez. Az ilyen
gyerekeket szokta a Mikulás a puttonyba tenni s elviszi őket a kútba.
Ott aztán szophatják az ujjukat. Te, kicsikém, ugy-e, sohasem teszed
azt?

_Mariska_ (mohón áldozva az ujjszopásnak): Én, mama, sohasem.

_Mama:_ Tudom, hogy nekem jó leánykám van… De Mariska, vedd ki már az
ujjadat a szádból; eleget láttam már, milyen utálatos fiu az a Pista.
Igy. Meg vagyok veled elégedve, angyalom!

A dada, akitől az imént megugrott Mariska, megjelenik a szinhelyen s
Mariska vígan szökell ki a gyermekszobába. Ám kis idő mulva szerét ejti
apa szobájában is ilyen kis párbeszédre:

_Mariska:_ Apa, tudod-e, mit csinált tegnap az a rossz Pista?

_Apa:_ Mit, kincsem?

_Mariska:_ Nem merem megmutatni, apa. Jaj, jaj, milyen az a Pista!

_Apa:_ De csak hadd lássuk!

_Mariska:_ Ezt, ni! (A mutatvány ugyanaz, ami az imént volt.)

_Apa:_ Micsoda, irgum, birgum, makkalsó! Ezt tette Pista? No, majd
összeállunk az apjával és hátrakötjük a gézenguz sarkát. Nem viszi el ám
szárazon!

Mariska ilyen fifikával kimerítvén napi élvezeteinek második pontját is,
egészen az ő kis országának, a gyermekszobának szenteli magát.

Sebesen röppen itt a nap. Mariskának ezer dolga van a bábuval, aki
mindig rossz; s még több baja a báránnyal, aki nagyon ostoba.
Szerencsére ott van a macska, az nagyon eszes teremtés és igen jól
megértik egymást Mariskával.

Közben pedig fogadja látogatóit. Mindennap vizitbe jönnek hozzá piros és
zöld borítékban a cukorkák. Ezekkel a kedves vendégekkel egy
nagybajuszos és szakállas úr is jön, a nagybácsi; de az egészen
mellékes.

A bácsi imádja Mariskát, nem tudna ellenni egy napig sem, hogy az ölébe
ne ültesse s különösen nagy kedve telik benne, ha összeborzolja a
szakállát. Mariska ezt szivesen megteszi, mert még nincs itt a
szomszédék Pistája. Akkor a bácsi csillaga elhalványul.

Pista apró-cseprő feketeszemű legényke, egy évvel idősebb mint Mariska,
és valóságos ezermester. Olyan kártyavárat tud építeni, hogy abban egy
törpe király ellakhatnék az egész udvarával; s egy szájdorombon olyan
furcsa nótákat fuj el, hogy Mariskának eláll a szeme-szája. Oh, az
gyönyörű! Pista fujja; Mariska táncra kerekedik a bábuval; lebeg a
szöszkisasszony aranysárga haja… hipp, hopp, sohase halunk meg!

Azután Pista egy kis papirhajót készít. Van rajta vitorla, zászló, az
elejébe befog hat legyet s vígan indul a hajócska az
Operenciás-tengerre, vagy még annál is messzebbre. Gyí, lovak, gyí! A
két gyerek összebúva nézi, merre veszi útját a különös fogat. A
szőkefürtös fejecske, meg a borzas fekete buksi egymáshoz tapad; a két
kis pajtás karja egymás nyaka köré fonódok bizalmasan… És az öreg fali
óra barátságosan beszélget le hozzájuk: tik, tak, tik, tak. Majd zöngve
hirdeti az idő szállását a szobácska csöndjén át: egy, kettő, három,
négy…

A kis pajtások megéheznek. A doromb elhallgat; a papirhajót felfordítják
a szárnyas lovacskák; bari a kuckóba kerül. Most érdekesebb dolog
foglalja el Mariskát, Pistát: a vajaskenyér, amit uzsonnára hoznak be
nekik.

Kedves vajaskenyér! A Pistáé gyorsan eltűnik, mikor Mariska még alig
nyult a magáéhoz. Pistát, úgy látszik nem elégítette ki a maga része,
mert epedő szemmel nézi pajtásáét. Szophatná bár az ujját (ha ugyan igaz
a Mariska legendája), rajta nem zsarnokoskodhatik dada, aki a sarokban
köt valami százesztendős harisnyán; de ő az ujjánál ízesebbnek tartja a
vajaskenyeret. A buksiban önző terv fogamzik meg:

– Mariska! hozok neked holnap egy szarvasbogarat.

Mariska csaknem elejti a kenyerét meglepetésében.

– Szarvasbogarat? – dadogja hihetetlenül.

– Igen, Mariska, két nagy szarva van és sok lába.

– És nekem adod?

– Neked, ha te is nekem adod a vajaskenyered felét.

Mariska arca elborul. A dolog komoly megfontolást érdemel. A
szarvasbogár nagyértékű, csábos valami, de az ár sem megvetendő. Pista
azonban ravaszul segít a dolgán:

– Ha nem adod, akkor a szarvasbogarat Esztinek viszem.

Ez hat. A kenyér kettétörik s a pajtások megosztoznak rajta.

Az aranyos percek elfutnak. Az öreg falióra beszólítja a szobába az
estét; Pistát hazaviszik; a vacsorának is vége; a macska álmosan kucorog
az asztal alatt, alszik a bábú, szundikál a bárány; Mariska
felkivánkozik az anyja ölébe és ott összekuporodik, mint egy kis
gombolyag. Arcát elönti az álom tűzpiros mámora, szemei letapadnak és
édesen elalszik.

Lefektetik ágyacskájába, melléje a bábut; apa, anya lábujjhegyen jár-kel
még egy darabig körötte, s a gyermekálmok édesen lebegnek fejecskéje
felett. Elhozzák a kis papirhajót vitorlájával, zászlójával újra;
Mariska beleül, mellé telepedik a viaszkisasszony meg a bárány, meg a
nagy agancsú, soklábú szarvasbogár, s csingling, indul a hajócska. De
ni, Pista is rajta van; kezében egy nagy darab vajaskenyér és uram,
teremtőm, alig hinné az ember, megkínálja a felével Mariskát! A saját
kenyerének a felével! Ah, mily gyönyör… Mariska első diadala! És a
hajócska csöndesen ring a hullámfodrokon.



MAROSSZÖGÖN.

– Egy államkölcsönös város életéből. –

Marosszög, a nagy alföldi város, kettőről nevezetes: árvizéről és
halpaprikásairól. Mikor én Marosszögre kerültem, az árvíz-szezón már
véget ért és így kiváncsiságom elsősorban kizárólag a halpaprikásban
koncentrálódott.

Amint kissé megismerkedtem a városbeliekkel, felvetettem a kérdést: hol
lehet halpaprikást enni?

– Most sehol… – felelték a bennszülöttek. – Hanem a jövő hónapban
nagyszerű halpaprikás-estélyek lesznek a »Durbincsban« és az
»Aranykecsegében.«

– Hát jelenleg nincs elég hal a Tiszában?

– Hal csak lenne a Tiszában, de étvágy nincs hozzá a városban.

– Ah, ah – miért?

– Mert az év e hónapjában Marosszög mindig gyászba van borulva.

– És miért gyászol Marosszög?

– Majd megtudja, ha itt lakik pár esztendeig… kivált ha viszi valamire!

Eszerint tehát egy időre le kellett mondanom a halpaprikásról. Ám ez
időtájt egyéb meglepő tapasztalatoknak is jutottam birtokába.
Elsősorban, hogy a marosszögiek az év bizonyos szakaiban csak nyűtt,
kopott öltözetben járnak. – A polgármester (egy igen tekintélyes külsejű
alak) kis szőrement gombakalapban sétált az utcán, melynek karimáját az
idő foga úgy körülrágta, hogy egyszer, amint köszönt valakinek, a
kalapjából csak a karima maradt a kezében. (A többi kiesett belőle.)

– Mért járnak önök Marosszögön mind ócska ruhában? – kérdeztem egy ízben
a főjegyzőtől.

– Majd megtudja azt ön, amint kissé megmelegszik a falaink között.
Kivált ha véletlenül házat talál venni. (Ez utóbbi szavakat a város
pennája némileg fenyegető hangsúllyal mondta.)

– De a polgármester a városi tekintélye érdekében mégis jobb kalapot
hordhatna!

A főjegyző ünnepélyes arcot öltött.

– Ne bántsa, uram, azt a kalapot! Az együtt korosodott és szenvedett
szeretett városunkkal. Az a kalap gondolkozott, szónokolt, ha kellett,
sírt az érdekünkben húsz esztendő óta.

– Talán még sem csupán a kalap, hanem az is, aki alatta volt: a
polgármester? – vetettem közbe.

– Nos igen, egy kicsit a polgármester is, de főképp a kalap.

Nem értettem, amit arcom eléggé elárult. A főjegyző megveregette
vállamat:

– No csak lakjék nálunk néhány esztendeig, majd megnyílik önnek is a
marosszögi politika misztériuma. Kivált ha házat talál venni fiatal
barátom!

(Ez utóbbi szavakra már megint rátette a fenyegető hangsúlyt.)

Ebből mindjárt sejthettem, hogy házat venni nem a legbátorságosabb dolog
lehet Marosszögön.

A másik meglepő tapasztalat az volt, hogy a marosszögiek az év bizonyos
szakaiban nem borotválkoznak. Mikor tehát Szikora Mihályhoz, a
legnépszerübb marosszögi borbélyhoz betértem, igyekeztem ez ügyben
informáltatni magamat.

A borbély nagy, vörös szakállú, bikanyakú ember volt, olyan termettel és
vállakkal, hogy mintául szolgálhatott volna egy Vulkán-szoborhoz. Mikor
borotválta az embert, szinte úgy tetszett, mintha egy őskori ciklops
incselkednék egy boldogtalan modern halandóval, akinek minden áron el
akarja metszeni a torkát. Az Isten tudja, hogy barátkozott össze két
olyan ellentétes valami, mint Szikora Mihály és a borbélymesterség.

Tehát, mint említém, egyszer szóba is hoztam a kérdéses ügyet az
officinában. Szikora uram beléptemkor a fogait piszkálta unalmában.

– Úgy látom, Szikora úr, mostanában rosszul megy az üzlet! – kezdtem a
szóba.

– Hazafias marosszögi ember ilyenkor nem borotválkozik, – felelt mély
flegmával a borbély.

– Ah, áh… és miért, ha szabad kérdenem?

– Azért, mert most esedékes a marosszögi árvizes államkölcsön és a
borotválatlan arcok olyan szomorú külsőt adnak városunknak, hogy megesik
rajta a pénzügyigazgató szive és megadja a fizetési haladékot.

Kezdtem hajzani hozzá, hogy ebben az időtájban Marosszögön mért
nincsenek halpaprikás-estélyek, mért nincs étvágy, mért járnak ócska
ruhában az emberek, – szóval mi okozza a közgyászt?

A következő hónapban Marosszög megkapta a haladékot; ámde a polgárok
ábrázata ezután is szomorú, mogorva, tüskés maradt.

– Hiszen most sem simák az állak városunkban? – szólítottam meg újra
Szikora uramat.

– Bölcs marosszögi ember most sem borotválkozik.

– Hát most már mért nem tetszik?

– Mert most kezdődik a vadászat a fácányosban.

– De hiszen a fácán nem kivánja a marosszögiektől ezt az áldozatot!

– A fácán nem kivánja és nem is az ő kedvéért tesszük, hanem az
államtitkár urért, akit a főispán úr megszokott hívni a fővárosból a
vadászatra. Az okvetlenül behajtaná a jövő évben az államkölcsönt, ha
sima állakat és szépen nyirt szakállakat látna a városban.

– És mit szól ön, az iparos, ehhez, akinek az üzletét tönkreteszi ez a
politika?

Szikora uram olyan bölcsen felelt, mint egy görög és oly önzetlenül mint
egy római:

– Bennem zokog a borbély, ezt látva, de elégülten nevet az
államkölcsönös polgár.

– És nem kap hajba ez a kétféle Szikora Mihály?

– De néha megesik ez is. Ilyenkor úgy állítom helyre köztük a rendet,
hogy elmegyek a »Durbincs« című polgári bormérőbe; ott maradok hajnalig;
és mikorra onnan hazakerülök, akkor már a borbély van vígan és az
államkölcsönös polgár sír. Amint illik.

Ily módon lassankint lehullott szemeim előtt a lepel a marosszögi
politika misztériumairól. E politikának alapja a panasz volt. A panasz,
mely ott lebegett a borotválatlan arcokon, a kopott öltözékeken, minden
szóban, a gyűlésekben, a társaságokban, a boltok ajtóiban, sőt a cipők
és csizmák bánatos csikorgásában is. Ennek a politikának képezte csúcsát
a polgármester szőrement gombakalapja, mely úgy sírt és panaszkodott a
város fejének bubján, mint egy posztóba formált elégia.

Kinek lett volna szive behajtani a kölcsönt azon a városon, melynek
polgármestere is rongyos kalapban jár?

Egyébiránt pedig gyorsan otthonosan éreztem magamat a városban.

Kedvesen üti meg szivemet mindig a marosszögi kávéházban töltött
délutáni órák képe! Látom az asztalok körül üldögélő polgárokat, amint,
szájukban a rózsaszínüre szítt hatalmas tajtékpipával, mély
hallgatásban, komoly érdeklődéssel kísérik a tekeasztalokon folyó
játszmát.

Csörögnek az ibrikek; lebeg a füst illatos kék felhőket képezve a légben
(marosszögi ember csak szűz dohányt szí, ámbár azért szidja a trafikot);
a lapok érintetlenül szomorkodnak a falon (marosszögi ember nem olvas,
hanem csinál politikát); és ha a dákó kezelője jó lökést csinál, az
egész kávéházban olyan mormogás fut át, az arcok olyan kifejezést
öltenek, mintha azt mondanák:

– Végre marosszögi emberre is mosolyog a szerencse annyi sorscsapás
után!

Ha pedig a teke a legutolsó pillanatban várakozás ellenére cserben
hagyja emberét, keserű sóhaj emelgeti a kebleket:

– Ilyen is csak marosszögi emberrel történhetik meg!

Ezek a tekeasztalok voltak a marosszögiek legnagyobb gyönyörüségei,
legvonzóbb látványosságai. Az államkölcsönön és adókon kívül még csak
azok a partik érdekelték őket, melyeket azokon vívtak Marosszög tekéző
bajnokai. Ebéd után a város összes számot tevő eleme találkozót szokott
adni e helyen, sőt igen gyakran megjelent a küzdő téren a polgármester
gombakalapja is; – fájdalom, a katasztrófa óta már újdonaj új kiadásban.

A város notabilitásai a nagy asztalt ülték körül, a polgármester
természetesen a főhelyet foglalván el, ahonnan, mint valami bércről, az
asztalok zöld csatasíkjait felségesen be lehetett látni. Körülötte ültek
a főemberek, a főjegyző, a főkapitány, a tanácsosok és a polgárság
kimagasló vezéralakjai, a gyógyszerész, a város legnagyobb gavallérja,
az ügyvéd, a város leghiresebb pörvesztője, Szücs Pál uram, a pék, a
város legnagyobb szája, akinek olyan nagy szája volt, hogy állandóan el
volt rekedve és évek óta egy szavát sem lehetett meghallani (ilyen is
csak marosszögi nagyszájú emberrel történhetik meg!), és az asztal
végére Szikora uram, a borbély, aki úgy került a nagyságok közé, hogy
neki van a városban a legnagyobb szakálla.

Itt ismerkedtem meg az imádottam apjával… Mert beleszerettem rövid idő
alatt egy marosszögi leányba, még pedig a képzelhető legtisztább és
áldozatkészebb szerelemmel, aminek legfőbb bizonyítéka, hogy imádottam –
államkölcsönös leány volt.

Marosszögön ugyanis kétféle leány van: olyan, akinek az apjának van
valamije, ez az államkölcsönös leány és a rossz parti; továbbá olyan,
akinek apjának nincs semmije, tehát államkölcsöne sincs, ez a jó parti.
Az előbbiek a háziurak, az utóbbiak a lakók gyermekei. Az ifjuság
Marosszögön ez utóbbiak körül röpköd, nekik udvarol, őket adorálja, őket
táncoltatja a bálokban, ők csillognak, ragyognak; míg a háziurak leányai
többnyire a hamupipőke szerepét játszák. A helyi lap farsang idején
gyakran fakad ki ekképp: »A lakók leányai toilettekben ma is oly
fényüzést fejtettek ki, hogy a háziurak szegény leányai, kiknek nem
telik új ruhára, hovatovább kénytelenek lesznek elmaradni a bálokból.« A
telekkönyvet sem abban a reményben nézik meg, hogy van háza a leánynak,
hanem abban, hogy nincs és Marosszögön már számos válópernek képezte
alapját az, hogy utólag kisült, hogy az asszonynak van hozománya (értsd:
államkölcsöne); holott a férj abban a jó hiszemben vette el, hogy
vagyontalan.

Imádottam atyja Tarcsay Gábor úr azzal keltette fel érdeklődésemet, hogy
ő volt a legszomorubb ember a kávéházban, – amely szomoruságra akkor
neki nagy oka volt, mert felmondott a lakója!

Idegen ember nem tudja, mit jelent ez! Csak marosszögi ember szive
érezheti át teljes valójában, mi az, mikor valakiről szétröppen a hír:

– Felmondott a lakója!

Szomoruan kongnak e szavak. Sírnak hallatára még a levelek is az ágon. A
szél felkapja és zokogva hirdeti a fáknak, a mezőknek és a madaraknak:
felmondott a lakója!

Úton-útfélen résztvevő arcok állítják meg a szerencsétlen férfiut;
szorongatják kezeit, veregetik vállát és hangzik a szánakozó
kérdezősködés:

– Felmondott?

– Fel bizony, kedves Csomainé nagysád, felmondott.

– Istenem, istenem… vajjon mi lehet az oka?

– Én nem tudom… én ártatlan vagyok… én a tenyeremen hordtam, óvtam még a
széltől is, mégis felmondott.

A másik utcasarkon új vigasztaló fogja el:

– Fogadd részvétemet… Hidd el, úgy érzem magamat, mintha a saját lakómat
vesztettem volna el.

– Köszönöm részvétedet… – rebegi amaz.

– Barátom, csak nyugalom… ne hagyd el nagyon magad! Gondold meg, Isten
adta a lakót, Isten elvette!

– Isten adta, Isten elvette… – tördösi a boldogtalan háziúr és fejét
rázva, szomoruan baktat tovább.

Hja, mert Marosszögön sok a háziúr, de kevés a lakó. A lakások többnyire
üresek, nem jövedelmeznek; a gazdán kívül egyedül csak az államkölcsön
lakik a házban, melyen az árvíz után felépítette.

Ilyen állapotban ült Tarcsay is a kávéházban és valahányszor ránéztem,
mindig elfacsarodott a szivem. Annyi bánat lebegett arcvonásain és ha
néha tett is valamely megjegyzést a játszmára, mindjárt elhallgatott és
lesütötte fejét. Mintha ezt mondaná:

– Azaz, mit is beszélek?… Az olyan ember, akinek felmondott a lakója,
húzza össze szerényen magát és hallgasson!

Mély részvét fogott el e szomoruság láttára és elhatároztam, hogy
kifogadom a felmondott lakást. Mérnöki hivatásom ugyan gyakran a
környéken tartóztatott és nem volt szükségem nagy lakásra (eddig egy
fogadóbeli szoba is elég volt), de már nem állhattam ellent ennyi
nyomornak.

Azért, mikor legközelebb a kávéházba mentem, bemutattam magamat Tarcsay
úrnak:

– Török Elek, mérnök.

– Örvendek a szerencsének! – felelt búskomolyan rám nézve, de ismét
lesütötte fejét. (Miféle szerencsének örvend az olyan ember, akinek
felmondott a lakója!)

– Azt hallom, hogy Tarcsay úr házában egy lakás volna kiadandó.

Emberemet mintha villamáram érte volna. Felegyenesedett, arca kipirult,
szemei csillogtak szemöldökei alatt:

– Uraságodnak lakásra van szüksége? – rebegte.

– Azt keresek, mert megúntam a vendéglői életet.

Megragadta hálásan a kezemet:

– Az Isten áldja meg ezért, – mondotta. – Igen, igen, csak az önálló
lakás ér valamit! Mert mi a lakás? Oh a lakás! Az a tűzhely, a haza…
minden!

Denique, kivettem a lakást. Kényelmes, csinos ház volt, az udvaron kis
kerttel. Első reggel a házigazdám mindjárt karon fogott és minden zugot
megmutogatott.

– Ez itt galambduc… de a mi galambjaink illedelmesek. Csak moderate
turbékolnak, nem zavarják a lakókat. Emezek itt a ketrecek… a
baromfiakat ketrecekben tartjuk, hogy ne lábatlankodjanak a lakóknak.

– De mért vannak feketébe vonva a ketrecek?

– A kakasok félrevezetésére.

– Mi szükség van arra?

– Hogy fel ne keltsék hajnalban a lakókat álmukból. A ketreceket este
bevonjuk fekete posztóval és a bevonatot csak reggel nyolc órakor
vesszük le. A kakasok azt hiszik, hogy nyolc órakor van hajnal és addig
nem kukorékolnak.

(És volt szive az én elődömnek felmondani! Oh a marosszögi lakók
hálátlanok!)

– Ez pedig itt Erzsike lányom, – mondá a házi gazdám, mikor felvezetett
a lakására, és egy kedves fejecske került elém olyan szőke hajjal, mint
egy nagy nyaláb kúpba csavart kalász. Az »államkölcsönös leány.«

– Erzsikém, – Török Elek mérnök úr, a mi új lakónk.

Azok a dévajan mosolygó szemek, melyek rám néztek, miközben a lágy
kezecske egy percre a kezeimbe simult, azt jelentették, hogy már
alaposan ki vagyok kémlelve holmi ablakfüggönyök mögül.

És ezt a két mosolygó szemet többé nem tudtam elfelejteni. Mikor délután
künn húztam a láncot a határban, folyton egy kedves hang csengett a
fülemben:

– Úgy-e elmegyünk, mamácska, délután öt órakor a Tiszapartra sétálni?

Ezt Erzsike kérdezte Tarcsay mamától, kinek persze szintén bemutattak.
És a kék szemek kérdőleg sugaraztak rám:

– Nos, jó vitéz, hát érted-e, hogy mért kérdem én ezt most és mért
jelölöm meg oly pontosan az időt és helyet?

A vitéz persze, hogy értette és félbe-szerbe hagyva a sürgős munkát,
délután öt órakor ott illegett a szőke kalászkúp és a kék szemek mellett
a jó öreg Tisza partján.

Ámde e perctől fogva marosszögi ismerőseim titokzatos szavakat
röpítgettek el füleim mellett, melynek értelmét sokáig nem tudtam
eltalálni.

A főjegyző, kivel másnap találkoztam, igen komoly arccal állított meg az
utcán. Hangja oly ünnepélyesen rezgett:

– Vigyázat, fiatal ember, vigyázat!

– Mi történt?

– Többet nem mondok. Atyailag tanácsolom, legyen óvatos!

A gyógyszerész (kivel szintén bizalmas barátságot kötöttem) elmenőben
ezt súgta fülembe:

– Memento – az államkölcsönre!

Szikora uram pedig, mikor az officinában munkába vette a fejemet, nagyot
sóhajtva mondá:

– Oh fiatalság! Milyen könnyelmüen sétál az az örvény szélén!

Séta! Megvan! Világosság gyult agyamba… Hiszen az én marosszögi
ismerőseim azért aggódnak értem, mert az államkölcsönös leánnyal láttak
sétálni. Marosszögön ugyanis azt a legényembert, aki egy fiatal leánnyal
egyszer a sétálás bűnébe esett, elveszettnek tartják.

Ami azonban engem illet, el kellett ismernem, hogy az ismerősök jól
szimatolnak. Komolyan beleszerettem a kis államkölcsönös leányba. Azért
tehát megadással tűrtem, hogy Szikora uram hatalmas tenyereivel úgy
megmossa az én könnyelmű fejemet, hogy szinte szikrázott bele a szemem.

Igen, igen; bizalmas barátaim intelmei dacára tovább sétáltam az örvény
szélén, azaz jobban mondva a Tisza szélén, mely ott ömlik el Marosszög
mellett, hol szilajon harsogva megdagadt kebellel, hol szeliden mormolva
és összehúzódzkodva. A Tisza a marosszögi séták egyedüli célpontja; a
Tisza, mely folyton új meg új ábrázattal, új meg új szereppel mulattatja
nézőit, akár egy sokoldalú szinész. Csupa érdekes néznivaló: az áradó
meg apadó víz; a rakpart, melyet az állam építtetett a marosszögieknek
az árvíz után s mely azóta a lakosokat folyton azzal szórakoztatja, hogy
hol kidől, hol bedől; a tiszavirág ideje, mikor a sárga habokon az a
csillogó lepedő úszik…

Milyen édesek azok a sétatervezgetések, melyek ugyancsak mindig egy pont
körül forognak (merre is vennénk utunkat egyebüvé?), de mindig
változatosak!

– Hová megyünk ma sétálni?

– A Tiszához. Megnézzük, árad-e?

Elmegyünk a marosszögiek örök ellenségéhez és mégis bizalmas, régi
barátjához, az öreg Tiszához, melynek megáradt, sárga hullámaiban este
ingó táncot járnak a fürdő csillagok. A habokban a csillagok, az én
nyugtalan lelkemben pedig két szelid kék szem. És agyamra dől az est és
a szőke haj illatának mámora…

Másnap megint felmerül a kérdés:

– Hát ma hova megyünk?

– A Tiszához. Megnézzük, apad-e már?

Harmadnap, mondjuk csütörtökön, megint ez a jelszó:

– Jerünk a Tiszához… Tekintsük meg felépült-e már a rakpart?

Péntek délután:

– Nos, mi a mai programm?

– A Tisza… Hátha bedőlt megint a rakpart? (Hiszen ugyis péntek van.)

Egy szép augusztusi napon végre – a rakpart éppen újra fölépült –
nyilatkoztam. Ott történt a vén Tisza partján. Az alkalom kitünő volt. A
mama ugyanis nem mert rálépni az új rakpartra, attól tartva, hogy bedől
alatta, és mi Erzsikével egyedül maradtunk rajta.

Oda hajoltam a kedves fejecskéhez és remegő hangon suttogtam:

– Erzsike, a mama nem bízik az állam mérnökeiben… használjuk fel ezt a
bizalmatlanságot… beszélhetek?

Gyors, lihegő hang felelt.

– Beszéljen…

– Én szeretem magát.

– Én is magát, Elek.

– Akar az én kis feleségem lenni?

– Igen… Oh Elek!

Én is éppen azt akartam visszarebegni, hogy »oh Erzsike«, mikor a
rakpart elkezdett veszedelmesen inogni és kénytelenek voltunk
visszamenekülni a nem államilag készített szilárd területre. A mama nem
tudta, mitől legyen jobban meghatva: a veszedelemtől-e, melyben
forogtunk, vagy az én vallomásomtól?

Tarcsay papa természetesen tüstént ránk adta áldását, mikor megkértem
Erzsike kezét. Csak az esküvő idejére merültek fel akadályok.

– Nos, gyermekek, mikor tartjuk meg az esküvőt? – kérdé jövendőbeli
apósom örömtől ragyogó arccal.

– A jövő hónapban, – feleltünk Erzsikével, minthogy erre nézve már
megállapodtunk.

– Akkor nem lehet, édeseim, – szólt Tarcsay úr, felvéve újra a szomorú
marosszögi arcot. Akkor esedékes az államkölcsön és a pénzügyigazgató
nem ad haladékot, ha lakzit tartunk.

– Hát legyen októberben!

– Jaj, az még rosszabb! Októberben van a vadászat a fácányosban, melyre
az államtitkár… a jövő évben behajtaná az államkölcsönt bizonyosan
rajtam.

– Hát mikor lehet Marosszögön lakzit tartani?

– Augusztusban, most. Augusztusban a pénzügyigazgató fürdőre megy, s
akkor fellélegzik kissé Marosszög. Aztán minek húzni, halasztani?

Megtartottuk tehát augusztusban a lakodalmat.

Az esküvőn jelen volt a város egész intelligenciája. A vacsorán a
polgármester mondta reánk, az ifju párra, az első felköszöntőt, és mikor
mélyen megindult hangon megemlítette, hogy immár én is valóságos
marosszögi és jövendőbeli államkölcsönös polgár lettem, az egész
társaság felzokogott. A főjegyző elérzékenyülten megszorította a kezemet
és ezt rebegte:

– Bátorság fiatal barátom, bátorság! Az élet rögös, de nem
elviselhetetlen!

A gyógyszerész megölelt:

– Barátom, a végzet útjai kiszámíthatatlanok. Még jóra fordulhat minden!

Szikora uram pedig csak a kezével legyintett egyet-kettőt felém.

Sohasem láttam ilyen esküvőt!

Azóta beletörődtem a marosszögi viszonyokba egészen. Mind ez ideig még
csak lakó vagyok, de most nagy veszély fenyeget. Apósom beteg és
éjjel-nappal attól remegek, hogy rám testálja a házát. Tegnap már
rávettem, hogy egy távoli rokonára hagyja; de ma valamin felbőszült
ellenem és új végrendeletet készített.

Én azonban ki fogok rajta. Elhozatom a leghíresebb professzort az
egyetemről és kigyógyíttatom az apósomat, ha addig élek is; ha az orvosi
honoráriumra rámegy egy évi keresetem; ha a lábam térdig kopik is a
parcellázásban.



A SZÖKEVÉNY.

Egy barátságos családnál vacsoráltam. Az egész este arra voltam ítélve,
hogy egy kis sápadt gyermeket bámuljak, aki mindnyájunkat elbájolt az
okosságával. Rendkívüli gyermek volt. Csacsogott, nevetett és pityergett
is, de mindezt annyi utánozhatlan bájjal cselekedte, hogy odáig voltunk
elragadtatásunkban. Még a behozott kacsasültről is meg tudta mondani,
hogy ezek azok a fekete madarak, amiket tegnap a Nancsi a piacról
hozott. Névről a szegény kis szobavirág már nem ismerte a kacsákat.
Mikor már egészen telítve voltam a beszedett gyermeki okosságokkal,
minden további következmények elhárítására egy alkalmas pillanatban
búcsut vettem.

Későn volt már. A főváros utcái üresen tátongtak; a házak idegenül,
siváran néztek le rám. Még számban volt az íze az elkényeztetett gyerek
okosságának. Szegény, széltől, levegőtől óvott, félszeg teremtés te,
akiben kicsavartak a helyéből mindent, ami igazán gyermeki! Mennyivel
szebb, okosabb lennél te, ha olyan volnál, mint azok a pillangókergető,
napsütötte arcú golyhók, akik együtt növekednek a pajtáskodó macskákkal,
csengetyüs bárányokkal és unalmas okosságok helyett mosolygó
ostobaságokat fecsegnek. Mennyi okod lesz egykor megsiratni elveszett
gyermekségedet!

Szerencsére sokáig nyitotta ki a házmester a kaput és elég idő maradt
arra, hogy kipárologjon belőlem az okos gyerek emlékezete. Megszabadulva
tőle, sokkal könnyebben jártam meg a lépcsőket.

Egyszerre összerázkódtam. A sötét, fedett folyosón, melyen elhaladtam,
botom egy heverő emberi testbe akadt. Borzongás futott a hátamon végig;
gyorsan gyufát gyujtottam.

A folyosó szögletében egy összekuporodott kis alak feküdt. Feje egy kis
butyron pihent. Aludt; pihegését, bár igen halkan, hallani lehetett.
Közelebb világítottam. Valami hét-nyolc éves leányka volt.

A világosságra felnyitotta szemeit, s anélkül, hogy megmozdulna helyén,
álmos, de egészen nyugodt tekintettel nézett rám.

– Mit keressz itt te? – kérdeztem tőle.

Felült helyén. Kémlelni látszott a gyufa libegő lángjánál arcomat.
Azután térdre ereszkedett, megigazította szöszke haja varkocsát, fejére
kötött egy kis piros kendőt, felkelt s kezébe vette a parányi butyrot.

– Nem szabad itt hálnom? – kérdezte.

Oly búsan, sajátságos szomorú hangon mondotta ezt a gyermek, hogy
egészen meghatott. Különösen a hangjának érett, komoly csengése lepett
meg. Mintha egy öreg ember szavát hallanám.

– Itt nem maradhatsz, mert ha a házmester meglát, kikerget.

Szó nélkül megindult a lépcsőház felé.

– Hová mégy?

– Tovább.

Megállt és kissé a korlátfának támaszkodott, batyuját kezében tartva.
Tovább… Ismét ez a vigasztalan, értelmes, komoly hang. A kis fruska
ezzel az ő szűkszavú beszédjével, öreghez illő elszántsággal egészen
zavarba hozott.

– Hova mennél ebben a hidegben? Nincsen anyád vagy valami rokonod,
akinél otthon lehetsz?

A lányka rám emelte szemeit és nyiltan felelt, mint aki tudja, hogy
jussa volt arra, amit tett:

– Megszöktem hazulról, oda nem mehetek vissza.

– Hm. Teringette! No, mindegy, odakünn megfagynál. Gyere be, itt az
előszobában meghúzhatod magad.

A leányka tétova nélkül követett. Az előszobában mindjárt kikeresett
magának egy alkalmas zugot, ahol mint egy becsülettudó utas, aki
szívbeli hálát ad az Istennek, hogy éjjeli szállást kapott és lehetőleg
kevés bajt akar okozni a jó embereknek, meghúzta magát csendesen. Ráült
a kis batyujára, összekuporodott ülőhelyében s mindenképp azon volt,
hogy lehetőleg kevés helyet foglaljon el a szobából. Szegény kicsi!
Hiszen amúgy is olyan apró és vézna volt, akár egy csigaházban is
meghálhatott volna.

A lélekzetéből tudtam, hogy nem alszik. Kiszóltam hozzá:

– Hogy hívnak lányka?

– Annának – felelt illedelmesen.

– Gyere be, Anna.

A gyermek bejött s megállt előttem, még mindig azzal az elfogulatlan,
bátor magatartással, mint először. A lámpa rávilágított. Valóban az
érett hang nem illett ehhez a szegény, gyámoltalan, törékeny alakhoz.
Lenszőke, gondozatlan haja, színtelen, sovány kis arca, szánalmas, vézna
tagjai, kopott perkál-ruhácskája, az idomtalan, bizonyára öregebb
emberről lekerült nagy cipői, mind a kis oktondi csavargót gyaníttatták;
hanem fáradt, bús kifejezésű kék szemei és öntudatos, komoly viselkedése
mást mondtak.

– Mért szöktél meg hazulról Anna?

– Oh, kérem, higyje el, sokáig tűrtem, de ma – már nem birtam tovább.

– No lám. Hát ki bántott?

– Az édes apa.

A leány elhallgatott. Az igaz, nem is kellett többet beszélnie. Egy nagy
daganat a homlokán, amit eddig nem vettem észre, eléggé beszélt
helyette. Azután – ez is most tűnt csak fel – sántított. Nem úgy mint a
bénák, hanem mint akinek minden tagja össze van törve. Ezt is
kétségkívül az édes apának köszönhette.

– Többen vagytok testvérek?

– Négyen vagyunk most, de azelőtt hatan voltunk.

– Két testvéred meghalt, szegény kis Anna?

Oly kevés volt e néhány közönséges részvevő szóban, de a lányka mégis
szívig ható, hálás, megindult tekintettel nézett rám értük.

– Igen, azok meghaltak. De először a mama halt meg. Apát akkor becsukták
áristomba valamiért. Azután a Julcsa halt meg, aki legöregebb volt
köztünk. Az emberek akkor is bejöttek hozzánk és nagyon lármáztak
apával; de apa erősebb volt náluk és kidobta az embereket. Akkor bezárta
az ajtót és azt mondta nekünk, aki egy kukkot mer szólni róla valahol,
azt tüstént agyonlövi. Hallgattunk is ám. Azután a Kata halt meg. Mikor
nagyon beteg volt a szegény Kata, oda hívott az ágyához és azt mondta:
Anna, én meghalok; most már te vagy a legöregebb. Vigyázz, kis
Annácskám, a gyerekekre. Ha apa este hazajön, először bujjatok el és
csak akkor jöjjetek ki, mikor lefeküdt. Ha a Pista éjjel sírni kezd,
meséld el neki a kis kacsát, aki a fekete tóban fürdik, vagy a
jávorfácskát, furulyácskát; attól elalszik; de a száját fogd be, mert ha
apa felébred, agyonüti. Reggel mosdasd meg őket; fésüld meg a hajukat;
este altasd el a szegényeket; reggel menjetek el a majorosnéhoz, az ad
egy kis tejet; délben menjetek a pékhez, attól kaptok egy kis kenyérkét;
– mondjátok, hogy az Isten fizesse meg. Cipőt is adnak a jó emberek.
Hanem a Lajcsinak mondd meg, hogy a fecskéket ne bántsa, mert akkor
megharagszik rátok az Isten. – Ezt mondta a Kata, mikor meghalt, mert az
nagyon okos leány volt.

– Hány éves volt akkor a Katátok?

– Oh, az már nagyon idős volt. Nyolc esztendős.

Az igaz, nagyon öreg volt kiszenvedésekor a szegény Kata. Mosolyognom
kellett a gyermekek örökös tervszerű védekezésén az apa ellenében.
Hasonlított ez a gyámoltalan bogarak, hernyók sztratégiájához, a nekik
rettentő madárszörnyek ellen. Szegény bogarak! Fájdalmas, elvénült
alakja ennek a gyermeknek azt bizonyította, hogy nem mindig sikerült a
sztratégia.

– Azóta te viseled a gondjukat a gyerekeknek?

– Igen, már egy esztendeje vagyok a legöregebb. Lajcsi még csak hat
esztendős, Mariska csak négy, Pista pedig három. Én már majdnem olyan
öreg vagyok mint Kata volt.

Ezt különös büszkeséggel mondta a kis bujdosó. Beszédessé lett, csevegni
kezdett. Egészen oly beszédessé mint az asszonyok, mikor apró házi
dolgaikról beszélnek. Szaporán felelt arra a kérdésemre, mivel töltötték
a napot?

– Reggel korán felkeltettem a gyerekeket, felöltöztettem őket. Pistát a
hátamra vettem, Marcsát a szoknyámhoz varrtam, hogy el ne maradjon. A
Lajcsival nem bírtam, mert az úgy ugrált mint egy kis csikó. És
elmentünk messzire a tehenesnéhez. Ott van az istállóban öt tehén, akik
mindjárt elkezdtek bőgni, mikor megláttak bennünket, úgy ismertek már.
Oda ültünk mind a négyen az ajtóküszöbre. A tehenes bácsi mindig ránk
kiáltott: hej, éhes verebek, rixum, rexum, takarodtok innen! De nem
haragudott, mert a fejés után mindig hagyott egy kis tejet a sajtárban
és azt mondta: No, babszemjankók, egy, kettő, igyatok! Hé, az volt a jó,
az volt az öröm! A tehenes bácsi is nevetett rajtunk és a bajszát
pödörte. Délben elmentünk a pékhez. Ott van a kapuban egy nagy kutya,
Sajónak hívják. Az nem ereszt más népeket az udvarba, csak minket. Ránk
nem haragszik a Sajó, mert tudja, hogy szegények vagyunk. Ott a
pékházban van nekünk két pártfogónk, a Dani úrfi, – tetszik tudni, az a
fehér sipkás fiú, aki perecekkel sétál a Városligetben – és a szakácsné
asszonyság, a Léni néni, aki a péklegényeknek főz. A Dani úrfi mindig
hozott ki nekünk cipódarabot vagy törött perecet, a Léni néni pedig
ételmaradékot. Néha együtt ebédeltünk a Sajóval és még el is kísért egy
darabra, mikor elmentünk. Sokat járkáltunk a mezőn is. Néha oláhok
jöttek az Angyalföldre, ahol mi lakunk és medvét táncoltattak; akkor
nagy nevetség volt, a gyerekek mindig a medvét akarták nézni és enni se
kivánkoztak. Azután, mikor már elég volt a szaladgálásból, hazamentünk,
lefektettem a gyerekeket és elaltattam őket. Éjjel nagyon féltünk.
Otthon mindig féltünk. De vannak az égen olyan kis csillagok, amik
vigyáznak ránk, mikor alszunk. Egy szomszéd asszony azt mondta nekünk,
hogy azok az Istenke szemei.

– Hát apátok nem ment mindennap haza? – kérdeztem.

– Oh, sokszor egy hétig se jött haza, de mikor aztán hazajött, mindig
nagyon haragos volt. Mindent összetört és mindjárt azt kiáltotta: hej,
gyerekek, ide veletek, most már kitekerem a nyakatokat! Mink
összebujtunk a konyhában és nem mertünk bemenni. De ha apa nagyon
parancsolta, hogy menjünk be, akkor csak én magam mentem a szobába. Azt
gondoltam, no, most végem van. Apa rám nézett, nevetett és azt mondta:
megijedtél, úgy-e, égetni való? A kicsik pedig a konyhában sírtak
keservesen, mert azt hitték, apa kitekeri a nyakamat. Hej, volt nevetés,
lárma, öröm, mikor kimentem. De ekkor meg ez a baj, mert apa kijött és
nagy bottal csendet csinált. Hé, de volt is ám csend! Azt is hallottuk,
hogyan muzsikáltak az egerek a lyukban. Mikor apa nem jött haza, nagy
mulatság, ugrándozás volt a szobában. Télen, mikor fáztunk, én meséltem
a gyermekeknek, úgy amint a Kata mondta, hogy elaludjanak. De ha a Pista
nagyon éhes volt, akkor nem volt neki elég a kis kacsa meg a
jávorfácska. A gyermek még nagyon ostoba. Több kellett neki.

Itt megállapodott s elfogódottan, tétovázva nézett rám, mintegy ezt
kérdezve szép szerényen, szabad-e neki tovább is beszélnie ezekről a
dolgokról? Úgy látszik, azt olvasta le az arcomról, hogy kiváncsi vagyok
arra, mit kivánt még a telhetetlen Pista, mert újra belefogott a
mesemondás kissé énekes hangján:

– Akkor meséltem a négy szegény gyermekről, akik elmentek vándorolni;
mentek, mendegéltek, egy sötét erdőben eltévedtek és majd meghaltak
éhen. Egyszer csak jön elibük egy angyal, akinek nagy, aranyos szárnyai
vannak, a derekára fehér kötény van kötve és a kezében főzőkanál. Azt
mondja, Isten hozta, vándorok, tessék beljebb kerülni, ebbe a kis
kunyhóba, éppen most készítettem jó ebédet, fel is van terítve, egyenek,
igyanak, amit szemük, szájuk kiván, tessék, tessék helyet foglalni! A
vándorok, esznek, isznak; asztal felett összesúgnak, ki lehet az angyal?
De nem kérdhetik meg tőle, mert a mennyországban harangoztak és az
angyal eltűnt. Eddig van. Lajcsi meg Marcsa azonnal kitalálták, hogy az
az angyal nem lehet más mint a mi Katánk. Azután elmeséltem nekik a
farkast, aki meg akarta enni a gyermekeket. Nagy foga van neki és egyre
azt kiabálja: gyereket keresek, a Pista gyereket keresem! A Pista sír,
el akar szaladni, de nem lehet, háta mögött a farkas. Egyszerre kiszalad
a bokorból egy leány: négy fél dióhéjat tesz a farkas útjába, amikben
szurok van; a farkas jön, hopp, belelép a dióhéjakba. Farkas bácsi
bosszankodik, mert a dióhéjban nem tud jól szaladni, a Pistát nem bírja
megfogni, oda a jó pecsenye. A gyerekek nevettek a farkason és azt
kiáltották, hogy az az okos leány is, aki a dióhéjat hozta, a Kata volt.
A Pista is örült, hogy nem birta utolérni a farkas és most már elaludt.
Mind örültünk, nevettünk a farkason, susogtunk a Katáról, szépen
elaludtunk. Úgy ám!

A lányka arcán álmadozó, édes mosoly futott át a mesékre, melyet
valószínüleg ő maga talált ki. Hosszan fellélekzett és elhallgatott. Azt
kérdeztem tőle, hát ma miért hagyta el a gyerekeket? Erre elkomolyodott,
fejét lehajtotta.

– A multkor bejöttem a városba, – mondotta lassan. – Oh, milyen szép itt
minden! A boltok tele vannak bábuval, cukorral, gyertyával… mennyi szép
kocsit láttam! Úgy szerettem volna örökre itt maradni. Láttam egy olyan
leányt is, amilyen én vagyok, aki kis gyermeket vezetett, napernyőt
tartott a kezében, gyönyörű ruhája volt és úgy nevetett! Meg is
kérdeztem tőle, kitől kapta azt a szép napernyőt meg azt a ruhát. Azt
mondta, a ruhát az asszonytól kapta, a napernyő a kis gyermeké, ő pedig
annak a dajkája. Olyan szomorú lettem erre. Úgy szerettem volna én olyan
dajka lenni, mint a szép ruhás leány! Azóta mindig szomorú voltam. Csak
jártam, jártam, a gyerekekkel, se nem ittam, se nem ettem, azt hittem,
meg kell halnom. Már most nem birtam tovább, bejöttem a városba.

A lányka szivét határozott nagyravágyás szállta meg. Dajka akar lenni.
Gondoltam, nem lesz nehéz beszerezni gyermekek mellé. Azért
megnyugtattam.

– Jól van, Anna, van egy ismerősöm, aki éppen most keres ilyen kis
lányt, mint te vagy. Most eredj aludni. Feküdj le künn a divánra.

Nemsokára már hallatszott szaggatott pihegése.

Kora reggel előttem állt a kis szökevény. A batyú megint a kezében volt,
mintha útra készen lenne. Szemei vörösek voltak a sírástól; kissé most
is lihegett a zokogástól. Alighanem egész éjszaka sírt.

– Ni, hát hova készülsz ilyen korán? – szóltam rá meglepetve.

– Elmegyek haza, – felelt halk, megreszkető hangon. – Nem bírok… Vissza
kell mennem… mit csinálnak ők nélkülem?… Egész éjszaka hallottam a Pista
sírását… Ki öltözteti fel őket most? Ki fésüli meg a szegényeket?

– Hát attól nem félsz, hogy nagyon megver apád, mert elszöktél?

– Most már nem bánom. Most már verhet!

Nyugodtan tekintett fel szemeivel. Sápadt kis arcán ott látszott jövendő
rémülete, de még inkább kis lelke gondja, szeretete. Megköszönte a
szállást, csöndesen megfordult s ment oda, hova szive ellenállhatatlan
kötelességérzete vonta. Ment bátran, elszántan, tétovázás nélkül, a
piros kendőbe kötött batyut kezében tartva.



MARENGO.

Marengó, büszke nevéhez éppen nem méltón, munkás, teherszállító ló volt.
Hűségesen szállította évek óta a bútorokat, lévén az ő gazdája
bútorkereskedő. Csontos, magas állat volt, sötét pej: vén, roskatag és
bozontos, mint az alföldi csárda. Lábai pókosak, egyik szemére vak, az
oldalbordái kidülledtek, tomporán hosszú, mély fakó nyomot horzsolt a
kötőfék. Sántított, mint egy nyugalmazott báli vezértáncos és pedig hol
az első lába valamelyikén, hol a hátsón, aszerint, amint a pók sajogni
kezdett rajtuk; hörgött, köhögött húzás közben, mint egy fürdővendég,
mélyen, szakadozottan, gyötrelmesen. A feje – csodálatos! – az a
szegény, félig világtalan nagy fej, az a mindig lecsüggő borzas,
keféletlen bús fej elütött többi sorsosának bárgyú formájától. Csinos,
szabályos idomok, régi szépség helyes vonásai ködlöttek a szikár,
ideges, hosszúkás fején s a megmaradt egyetlen szeme sajátságos
értelemmel csillogott elő csontos homloka alól.

Marengót ismerte a városban minden gyerek. Fenhéjázó neve miatt, melyről
senki sem tudta, hogy ragadhatott rá, olyan általános bűnbak, mindenki
vesszőparipája volt; s ha végigdöcögött a bútorokkal az utcákon,
keservesen fujtatva öreg tüdejével, bizonyos közös derültség kapta el az
emberetek. A szó teljes értelmében népszerű volt s a kisvárosi élcelők
sohasem mulasztották el, amint meglátták, hogy meg ne csipkedjék avval
az attikai sóval, mely feles mennyiségben van raktározva náluk. A
legtöbb élc ugyan abban nyilvánult, hogy végig húztak a Marengó hátán;
de ennek a hatása frenetikus volt. Minden ember lelkéből kacagott rajta.

Tulajdonképpen a szórakozások kiapadhatlan forrása volt Marengóra nézve
egy-egy út a bútorraktártól a célig. Minden ember barátságosan nógatta
útközben a szorgalmasabb haladásra; a víg bérkocsisok robogtukban
pártfogó ostorsuhintással biztatták; az ifju nemzedék hógolyóval,
nyáron, egyéb hián, görönggyel bombázta; nem egyszer tüzes taplót dugtak
titkon a fülébe; – szóval általános volt az érdeklődés és rokonszenv
Marengó iránt.

A hálátlan Marengó azonban fel sem vette a jóakaró kedveskedéseket. Élc,
ostor, bomba hatástalanul pattant le az ő bőréről; még a tüzes taplót is
elhordta békén a fülében, amíg az ott magától ki nem hamvadt s a
világért se szaporázta lépteit. Sőt, mi több, figyelmesebb szemlélők azt
is észrevették, hogy Marengó lópofáján ilyenkor mindig bizonyos gúny
kifejezése ömlik el, mintha jóízüen nevetne magában az emberek hasztalan
igyekezetén.

Igaz, hogy az a terű, amelyet Marengónak naponta a vasúthoz kelle
vonszolnia, pogány módon nehéz volt. Igaz, hogy a pókos lábai láthatólag
roskadoztak vonszolásában a szekérnek és nem egyszer szakadt ki a jámbor
állat melléből kínos, éktelen hörgés, szinte azt lehetett hinni, kiadja
tüstént a páráját. Igaz, hogy silány szalmakosztra volt fogva és
hajnaltól napestig húzta inaszakadtából, becsületes munkás módjára a
társzekeret. És ennélfogva nem rajta mult, hanem öreg csontjain és az
emberek könyörtelenségén, hogy gyorsabban nem szedegethette lábait.

De ha Marengó nem is nevetett az emberek hasztalan fondorlatain, tevé
azt teljes mértékben mr. John Hurchuk, a kocsis, aki nem kevésbbé volt
népszerű a lovánál. Tulajdonképpen Hörcsök Jánosnak hívták; de egyszer
valamikor felcsapott jockeynak és akkor angolosan írta a nevét: azóta
megmaradt »Hurchuknak«. Mr. Hurchuk igazi angol flegmával ült a szekér
elején és nyugalmasan mosolygott a sok incselkedésen, amelyen útközben
átestek. Kocsis és ló egyformán vén, bozontos, viharverte volt.
Egymáshoz illettek. Marengó néha hátrahajtotta a fejét és a fél szemét
rajtcsillogtatta hűséges társán. Mr. Hurchuk nem késett a barátságos
megemlékezésre valami gyöngéd, kocsisi duruzslással felelni: »gyű te,
nohó, hé.« És haladtak.

* *

Egy ízben olyan esemény történt a mi városkánkban, amelyről teljes
joggal imitálhatta a helyi lap I. Napoleont e büszke szavakban: »Az
évezredek és a Bagolykő bámulva tekintenek le reánk.« T. i. lóversenyt
rendeztünk s ilyet még itt csakugyan nem láttak se az évezredek, se a
vén Bagolykő, mely becsületes öreg váromladék minőségében regényeskedik
határunkban.

Az igazat megvallva, nekünk soh’sem jutott volna eszünkbe ily módon
ingerelni az időket és a Bagolykövet bámulatra, ha – mint lapunk
szellemesen mondá – »Karthágó veszedelmes konkurrenciája tettre nem
serkenti a helyi Scipiókat.«

Karthágó a szomszéd Marosvár volt, ahol ez időtájt nagy rablógyilkosság
történt. Marosvárt ez egyszerre kiemelte a feledés homályából, mert a
pesti lapok napról-napra óriási tudósításokat hoztak a »marosvári
vérfürdőről«. Eleinte mi is érthető izgalommal olvastuk a részleteket, –
derék és erényes rendőrkapitányunk némi kárörömmel is, – de később
megsokaltuk a dolgot.

Marosvár és mindig Marosvár! A lapok már nemcsak azt írták, mit csinál,
merre jár, mit sejt a marosvári rendőrség, hanem nagy ismertetéseket
kezdtek közölni Marosvár múltjáról, jelenéről és jövőjéről.

S minél nagyobb fénnyel emelkedett ki Marosvár az éjből, mi ezzel
arányosan sülyedtünk a legfeketébb homályba.

Titkos elégületlenség kezdett falaink közt terjedezni. Kivált mikor a
szép Basarczyné, akit az ura Bácskából, tehát viharosabb tájról hozott
csöndes városunkba, gúnyosan a helyi gavallérok szemébe vágta:

– No, mondhatom, ez a maguk fészke ugyancsak unalmas. Mindenütt történik
valami… csak maguk alszanak.

Ez a lesujtó kritika arról a cseresznyeajkról, azok közül a csodásan
ragyogó fehér fogsorok közül, megsemmisítően hatott ránk.

Rettenetes volt elgondolni, hogy a szép menyecske, akibe titkon mind
szerelmesek voltunk, unatkozik városunk falai között és Marosvárra
vágyik, ahol mégis történik valami, – habár rablógyilkosság.

– Persze, persze… a mi rendőrségünk! – mondogattuk fitymálóan, mert
eszünkbe jutott, hogy Pesten is a rendőrséget szidják az emberek, ha
unatkoznak.

– De uraim! – védekezett derék rendőrkapitányunk, csak nem hozhatok
önöknek ide rablógyilkosokat?

– De elfoghatná a marosváriakat! Hadd hallaná a világ, hogy mi is élünk,
mi sem alszunk. (Ez a Basarczyné szavainak hatása alatt mondatott.)

Még ez sem volt elég. A következő héten a »Marosvári Tárogató« azt
indítványozta, hogy minekutána nálunk nem történik semmi, ő náluk még
rablógyilkosság is, ennélfogva el kell venni tőlünk a járásbíróságot,
ahol nincs semmi értelme és áttenni hozzájuk, ahova a gyakorlati élet
utalja.

Erre aztán megmozdultak nálunk még a kövek is. Mindnyájan egyetértettünk
abban, hogy tenni kell valamit, amivel ellensúlyozzuk Marosvár
dicsőségét és magunkra vonjuk a figyelmet. Igy pattant ki a lóverseny
eszméje, mely egyszerre meghódított mindenkit.

Városkánkra nem lehetett ráismerni. Forrt, lángolt és fenekestül
felfordult. Nagy reformerünk, a gyógyszerész a verseny előtt már
hónapokkal jockey-sipkában, trikónadrágban és angol czizmában járt; egy
nyugalmazott huszárkapitány mindennap őrült galoppban átvágtatott az
utcákon, hogy a lóverseny előre vesse árnyékát; a kaszinóban
éjjel-nappal gyűlések tartattak; tömérdek bizottság alakult, mely mind
sürgött, forgott, és »a gőz és villám századának magaslatán állott«
(helyi lapunk mondása); a város mellett egy nagy réten köralakú
versenypályát készítettek, tribünöket emeltek… Versenyző is tömérdek
jelentkezett. Akinek csak lova volt, az mind futtatni akart. Még a
cigányvajda is.

Minden pompásan ment, mikor egyszerre beütött a mennykő.

Úgy történt, hogy Basarczyné az utcán sétált az ő udvarával. Ragyogott,
mosolygott, mint a hajnal és sötétkék szemeitől, melyek mélységesek
voltak, mint a nyáréji égboltozat, szegény helyi gavallérjaink viaszként
olvadoztak.

– Nos, választottak már favoritot, amelyre fogadnak? – kérdezte a szép
asszony kísérőitől.

– A jelszót várjuk… arra fogadunk, amelyet nagyságos asszony favorizál,
– válaszolt udvariasan nagy reformerünk, a buzgó gyógyszerész és
sportsmann.

– Hát én jelöljem ki?

– Boldoggá tesz vele bennünket.

Basarczyné az ajkát biggyesztette:

– Kedves barátom, maguk kiállhatatlanok az udvariasságukkal. De így nem
menekülnek! Maguk már rég kiszemelték a favoritjukat s én tudni akarom,
melyik az. Értették?

A gyógyszerész megadta magát.

– Ha városunk legszebb hölgye…

– A nevet!

– Éjtündér.

Ez gyönyörű név volt, meg kell adni. Méltó a cserkoszorura és az első
díjra. Éjtündér! És ami fő, a polgármester lova volt, tehát szinte
predesztinálva gazdája állása folytán arra, hogy a többi ló előtt
fusson.

Fájdalom, egyről megfeledkeztek gavallérjaink: arról, hogy a
polgármester felesége, egy csinos barna asszonyka, Basarczyné egyetlen
számbavehető vetélytársa volt városunk gyöngédnembeli lakosságában.
Basarczyné tehát felduzta orrát.

– Ugyan ne tréfáljanak! – kacagott. – Az a macska?

A társaság hüledezett.

– A polgármester lova macska?

– Láttam a minap a hátán Katót. (Ez a polgármesterné volt.) Mondhatom
összeillettek! Én a maguk helyében jobban bíznám az első cigánygebében.

Egyszerre felvetette a fejét s ajkán dévaj mosoly lebbent el.

– Jól van, ha maguk úgy, én is úgy… Akarják látni, melyik az én
favoritom?… Ott van.

Napernyőjével egy irányba mutatott.

– Melyik? Hol van?

– Az a fekete! Amelyik azt a szekeret húzza.

Abból az irányból Marengó döcögött elő a bútoros szekérrel és mr.
Hurchukkel.

– Marengó? – kiáltott és csaknem hanyatt esett ijedtében nagy
reformerünk, a gyógyszerész és sportsmann. Nagyságos asszonyom, csak
tréfál!

– Nem tréfálok, – duzzogott Basarczyné.

– Mert Marengó nem versenyképes.

– Annyi joggal az is futhat mint Éjtündér.

– A jury nem fogadja el.

Basarczyné felsóhajtott.

– Pedig épp oly szép lenne… Nézzék, milyen csinos feje van! És a neve
nagyszerű! Marengó! Pesten azt hinnék, hogy telivérek futottak gyepen. A
kocsisról azt mondják, hogy valaha jockey volt… Az lenne a diadal, ha
Marengó megverné Katót… azaz Éjtündért!

A két »lenne«, meg a feltételes »megverné« egészen úgy hangzott már,
hogy Basarczyné lemondott a hirtelen támadt bohóságról. Ha derék
gyógyszerészünk e percben hallgat, kétségkívül baj nélkül elvonul
városunk egéről a viharfelhő. Ámde Basarczyné arca a lemondás után oly
kedvetlenné vált, mintha semmi öröme sem telnék többé a lóversenyben,
sőt semmi az egész világban. Ezt nem viselhette el lovagias
gyógyszerészünk; neki meg kellett szólalnia, hogy megvigasztalja a szép
asszonyt, – és ezzel kinyitotta Pandora szelencéjét.

– Ej, – szólt rezgő hangon, – nagysád egészen elszomorodott…
Vigasztalhatatlanok lennénk, ha mi volnánk az oka.

– Pedig bizony maguk!

– Mi? Marengó miatt?

Basarczyné vállat vont. De milyen elkeseredéssel!

– Meg is érdemli az a vén gebe, hogy ez a szép homlok elboruljon miatta!

– Én érdekesnek találom a lovat. És ez nem elég maguknak?

– De az ég szerelmére, ez a ló sánta is, vak is, öreg is, nem
kompromittálhatjuk vele a versenyünket!

– Legalább mulatságos lenne!

– De ilyen makranc!

Oh bár ne ejtette volna ki a száján soha ezt a szavat nagy reformerünk,
a buzgó gyógyszerész és sportsmann! Evvel mindent elrontott. Makranc!
Basarczyné szemei úgy felvillantak, mintha egy üteg ágyut sütöttek volna
el. Isten tudja, miért, halálos sértésnek vette ezt a szavat.

– Azért is futni fog az a ló! – sziszegte. – És elfogadja az önök
juryje, ha a feje tetejére áll is!

Azután gonoszul mosolygott kísérői megdöbbenésén:

– Ha nem mernek fogadni a favoritomra, felmentem igéretük alól… Éjtündér
ellen pedig kettős pénzt tartok!

Gavallérjaink megszeppenve hallgattak. Tudták, hogy a szeszélyes asszony
megvalósítja szándékát, ha törik, ha szakad és vége versenyünk
komolyságának.

Úgy is volt. Pártok keletkeztek Marengó mellett és Marengó ellen. A
nyugalmazott huszárkapitány, akit bájos Bellonánk (ahogy a helyi lap
elnevezte a viszály szitóját) egészen levett a lábáról, párbajjal
fenyegetett mindenkit, aki Marengó ellen kinyitni meri a száját; egy-egy
nyájas szó elegendő volt, hogy a legmakacsabb tigris báránnyá
szelidüljön; s végül beadta a jury a derekát: »Isten neki, hadd fusson a
gebe!« – Ez volt az egyetlen felhő dicsőségünk szemhatárán.

* *

A lóverseny napja elérkezett. Az egész város künn forrt a »gyepen.« A
tribünön hölgyek, a pályán sportsmannjeink. Basarczyné szőke hajú szép
fejével, sárga ruhájában úgy tündöklött fenn magas trónusán, mint egy
királyné. Ah, szép nap volt az, soh’sem feledjük el! Még most is úgy
úszik előttünk, mint egy szép álom.

Gyönyörű paripák táncolnak, ágaskodnak a gyepen. Egyiknek délceg teste
úgy tovaömlik, oly könnyedén mint a hullám; a másik szikár, ideges,
pompás állat impozáns körvonalakkal; a harmadik kicsi, filigrán, könnyű
zerge-lábakkal; a negyedik tüzes, tomboló alföldi példány, hatalmas
mellkasa úgy zihál, erős első lábai oly vadul kapálják a földet, mintha
most szakasztották volna ki a ménesből… S hátul, a jury-tagok mögött,
szerényen meghúzódva egy sötét árnyék, lesoványodott, pókos lábú gebe.
Az Marengó. Mellette régi jockey-sipkájában, veszettül kifaggyúzott
bajusszal mr. Hurchuk.

A vén ló körül nagy a gaudium. Tréfa és gúny záporként hull mr. Hurchuk
nagy fejére. Éppen annyi évődést kell eltűrnie a szép protektornak is,
aki azonban mindezt boldog mosollyal fogadja. Soha sem volt annyira
megelégedve magával, mint most, hogy így sikerült megtréfálnia a várost.

A starter felállítja a lovakat. Mr. Hurchuk is ráveti magát Marengóra.
Mind a kettőn meglátszik a láz. A ló egész testében reszket, melle
kínosan zihál, néha épp oly szakadozottan, mélyen hörög, mint akkor,
mikor a nehéz társzekeret húzta. Alig tud egyenesen megállni a lábán,
bokában el is bicsaklik; teste mindinkább összeroskad; förtelmesen
kiélesednek bőrén ormótlan bordái…

– Vén csontok, vén csontok!… – mormogja az öreg lovász, érezvén, mint
roskadozik alatta a ló.

Hajrá! Az adott jelre megindul a pariparaj. Hátul poroszkál egyedül
Marengója hátán mr. Hurchuk. Ujjongva, hahotázva biztatják a pálya
mentén a régi ismerősök. De ím… egyszerre elnémul a kacaj, elhal még a
szó is… A vén paripa fut… nem fut, valósággal úszik; úszik a légben, a
föld fölött, mint egy sötét felhő… lábai alig érik a földet; csak négy
hátracsuklott térd látszik… már elérte a lovak csapatját, el is hagyta,
még csak egyetlen ló száguld vele egy vonalban, az is elmarad. Mind
nagyobb a távolság Marengó és a többi ló közt. A nemes állat percről
percre nőni látszik, izmosabb, erősebb, vaskosabb, mintha egyszerre
levetette volna a vénséget. A nézők alig térnek magukhoz, már közeledik
a célhoz. Már hallatszik súlyos dobogása. Már az emelvény előtt, már a
célnál viharzik el sötét alakja, majd megáll…

Nyaka, teste, lábai reszketnek; messzire hallhatóan fújja a lélekzetet;
véres habrongyok szakadoznak le szájáról; és fejét lelkesen, kevélyen
felemeli. De hirtelen összeesnek a roskatag térdek, a vén paripa lerogy
a földre. A porból még egyszer felveti fejét s melléből megrenditő vad
nyerités tör elő, mely egyszerre úgy hangzik, mint egy mulató duhaj
legény szilaj kurjantása, és mint valami szivetrázó fájdalmas panasz,
mely esztendőkön át összegyült mellében és most kiszállt belőle… és
hosszas vijjogással tova repült.

Azután erős dobbanással visszahull a ló feje a porba, lassú vonaglás
rángásai vonulnak át testén, csöndesen hörög, szájából vér ömlik, s
megtörő félszeme mereven szegződik a tribünre, hol égő szinek dús árja
kavarog… amelynek mását, százszoros nagyságú képét ki tudja hol, ki
tudja hányszor látta.

Száz meg száz ember fogja körül a vén paripát.

– Honnan hozta ezt a lovat? – kiabálnak minden oldalról mr. Hurchukra.

A lovász hallgat, fejét mélyen lehorgasztva.

– Hisz ez valódi versenyló! Ez valahol diadalokat arathatott! Hogy
került ide? Ez volt mindig a neve? Hol futott?

– Az Isten tudja!… – suttog az öreg lovász. – Csak úgy véletlenül
kerültünk össze, mikor már mind a ketten rongyok voltunk.



RÖPPENŐ ÉVEK.


December 29.

Főfoglalkozásomra nézve kávéházi sakkozó vagyok; mellesleg pedig
hivatalnok, még pedig állami. De nem afféle elegáns miniszteri titkár
vagy fogalmazó, hanem csak a kezelő személyzetből. A nevem Pimoda Pál.
Látnivaló, hogy ilyen névvel csak nagyon kis hivatalt tölthet be az
ember. Mint sakkozó pontos s mint hivatalnok hanyag vagyok. Emelkedésre
kevés kilátásom van, de azért bízom a lajtorja, a mi kis lajtorjánk
igazságos lépcsőiben.

Kollégáim előtt főismertető vonásom, hogy egész életemben csak egyetlen
egy asszonnyal keveredtem bizalmas, benső ismeretségbe: a fekete
királynéval a rendes sakkpartiek alatt, amiket én mindig a fekete
figurákkal játszom. Igaz, nekem is voltak egyéb szerelmeim, de azok mind
olyan különösen keletkeztek és végződtek, hogy alig tételezné fel az
ember egy Pimoda Pálról, aki a bürokrácia legalsó rétegeiben körmöl és
egyetlen strébersége, hogy ellenfelét a sakkasztalnál megverje.

Ah, igen, »voltam én is király Boeotiában«.

Ifjuságom abban telt el, hogy Álomváros leghosszabb utcáit naponta
néhányszor végig jártam s e sétáim közben különféle torlaszokat másztam
meg, ódivatú szuronyos puskával kezemben és ódivatú katonákkal
verekedve. Néha voltam diadalmas hős, néha babérkoszorus mártir. Első
szerelmem tárgyát is a nagy forradalomból választottam, a barnabőrű
Théroigne kisasszonyt, aki iránt való vonzalmam még akkor se hült meg,
mikor Michelet negyedik kötetében igen kompromittáló dolgok sültek ki
rá…

Később, mikor Álomváros rombadőlt s félig nyilt szemmel a Való utcáin
ődöngtem, közelebb mentem az emberekhez. Akkor egy szinésznőbe voltam
szerelmes, – de csak a nézőtérről. Torlaszhősből udvaronccá lettem, mert
a szinésznő csak előkelő személyeket játszott, Stuart Máriákat, Medicis
Katalinokat, Pompadourokat. Mekkora hanyatlás! Denique szerelmes voltam
bele. Esténkint elmentem a szinházba és tele szívtam magam a fenséges
nemes arcvonásaival, aranyos szőke hajával, ömleteg édes hangjával és
nem ritkán kecses szóbotlásaival. Nappal… nappal verseken törtem a
fejemet. De a versírásból nem lett semmi. Amíg az utcán jártam,
aranyruhás gondolatok bolyongtak agyamban, de ezeknek az a rossz
szokásuk volt, hogy amint hazaértem, nem várták meg, míg leírom őket,
hanem azonnal kényelembe helyezték magukat, levetették az aranyköntöst
és közönséges kopott kabátot öltöttek magukra. E viszonyom úgy szünt
meg, hogy a fenséges egyszer infámis módon játszott. A sansculotte
fellázadt bennem s azt mormogta:

– Asszonyom, még egy ilyen hamis hang és ön elveszti leghívebb rabját!
Már most is úgy látom, hogy komornájának ragyogóbb szeme van, mint
önnek.

Harmadik szerelmem tehát egy szinpadi soubrette lett volna, ha ki nem
rekesztenek abból a világból, ahol az ember torlaszokon mászkál,
verseket ír, csodás sejtelmek és csodás hóbortok háborgatják. Tudniillik
kirekesztettem az álmadozó, aranyos ifjukorból s ettől fogva szürkén,
színtelenül folydogáltak el éveim, s mégis oly gyorsan, oly
észrevétlenül, mintha nesztelen denevér-szárnyakon repültek volna el
fejem felett. Hipp, hopp, vége a tavasznak… hipp, hopp, el készül
lobogni immár a nyár is… hipp, hopp, piroslanak már a dércsipte levelek,
hinti már szomorú mosolyát a vénasszonyok nyara. S lettem Pimoda Pál
kávéházi sakkozó és kishivatalnok. Lakom a harmadik emeleten. Reggel –
nem nagyon korán – felkelek, lebotorkázom az utcára s betérek a legelső
trafikos boltba, hogy ellássam magamat az egy napra szolgáló
burnót-mennyiséggel… Nem. A burnótozáshoz még csak ezután remélek
eljutni. Ebben a boltban találok egy anyókát, akin minden oly öreg mint
ő maga. Tőle kapom az egy napra való ujságokat.

– Elmegyen-e az ifj’úr a temetésre?

Ezt vagy valami effélét Mayerné kérdi szokott gondbaborult, szomorú
hangján.

– Ki halt meg Mayerné asszony?

Mayernénál mindig van raktáron egy sereg halott. Csak éppen azt várja,
hogy túladhasson legalább egy-kettőn. Elkezd sopánkodni.

– Jaj, ne is kérdezze. Úgy hull az ember, mint a légy ősszel. Tegnap
reggel egy háziúr halt meg a Józsefvárosban, ugyanazon szent nap délután
pedig egy generális az omnibuszon. Omnibuszon, lelkem, képzelje csak!
Megütötte a guta a konduktor mellett.

– A konduktor mellett? Csodálatos!

– Képzelje, oh Istenem, még egy generálist is megüt a guta, az
omnibuszon!

– Szomorú, nagyon szomorú, Mayerné asszony.

Már csak úgy kimenőben hallom Mayerné kárvallott sopánkodását, amivel
egy igen sovány, vörös szakállú kőművest búsít, aki egy pakli
kapadohányt vásárol, mert csakugyan igaz is, hogy »hát akkor mit várjunk
mi szegény emberek, ha még egy generálissal is megtörténhetik ilyesmi«.

Mayerné boltját elhagyva, délutáni két óráig puhafaíróasztalok, rozsdás
tollak, kék ívek, rezes orrú vagy májfoltos arcú kollégák, sörtehajú,
faggyúzott bajszú hivatalszolgák, ködös, homályos ablaküvegek a
társaságom, melyből alig várom, hogy meneküljek. Ha valaki talán
kiváncsi arra, milyen lehetett az epedő Tantalus, sziveskedjék
megtekinteni e sorok jámbor íróját úgy délutáni egy óra tájban az
íróasztala mellett, amint tollát nehézkesen vonszolja végig a kék
papiroson és szemei égve merednek a fali óra mutatójára, mely mindig
hihetetlen lustán mászik a megváltó 2-es felé.

S amíg tollát vonszolja, nagy forrongás dúl bensejében. Lelke, mint egy
Marat, vijjog le a forradalmi szószékről:

– Rab, rab, nyomorult irodamoly!… Törd össze azt a láncot, dobd a sutba
azt az acéltollat s menj, menj… lépkedj el büszkén, kevélyen amellett a
mindenkinél vörösebb orrú és májfoltosabb arcú zsarnok mellett, aki
amott trónol a főnöki íróasztalnál, repülj le a lépcsőn, el az aszfaltos
úton, oda, hol a nagy üvegtáblák csillognak, hol száz meg száz cilinder,
bajusz, ibrik, pohár nyüzsög össze-vissza s a kék szivarfüstös lég
aranyos órákat renget számodra! A szabadság, a függetlenség óráit.

A rab azonban ezt nem fogja megtenni. Egy percre átfut szivén egy hullám
az ifjusági álmokból, azokból az édes-bús emlékű, büszke
fellengzésekből, melyek a csillagokig emelkedtek; egy perc a
torlaszhősből, a gondtalan kövezetkoptatóból, amikből nem maradt semmi;
azután szerényen visszavonul a higgadt jelen csigaházába és kegyre,
kegyelemre megadja magát a májfoltos zsarnoknak és az óramutatónak.

Igen ám, ha az olyan könnyen menne! Sőt még csak most kezd zúgni
körülöttem a kisértés. Hirtelen egy csepp fekete alak lebeg elém s
belefú egy ezüst kürtöcskébe. Azután elkezd szónokolni:

– Én, a rendes sakktábla tagja, a fekete futár, követségben jövök
hozzád, emberséges férfiu. Azt üzeni az udvar és a sereg, hogy jöjj
szaporán, mert már mindenki fogytán van a türelemnek. A parasztok
lázongnak, a lovak nyerítnek, – szeretnék már megpróbálni azt az új
ugrást, amit ma éjjel fundáltál ki, – a bástyák morognak, a király azzal
fenyegetőzik, hogy a falhoz veri a koronáját, ha sokáig késel, a
királyné pedig már migrént kapott a türelmetlenségtől és kétségbe ejti
sopánkodásaival az egész palotát, illetőleg szekrényt, amelyben
lakozunk. Tehát ne késlekedjél!

Ezzel a kis futár újra megzendíti kürtjét s eltünik. Ah, de nyugalmam
utolsó maradványát is magával viszi. A toll megáll kezemben; asztal,
ablak, kopasz tarkó eltünik előlem s csak őt látom, őt, az én utolsó, de
legigazibb szenvedélyemet: a sakktábla fekete nemzetének bájos éjsötét
királynéját.

Látom, amint fekete fejecskéjével kacérkodva int felém. Látom, amint
felmosolyog rám a kockás tábláról s biztatva susogja fülembe: Előre,
barátom! Látom, amint kecsesen lejt, bujkál a tarka mezőn; besiklik
dévajan az ellentábor kellő közepébe, pajkosan megkergeti a túlsó király
ő felségét, megtépázza egy kicsit a fehér királyné kontyát s fellökve
egy pohos ellenséges bástyát, kacagva visszapiruettezik helyére. Ah,
nincs ehhez fogható gyönyör a világon!

És mennyi bizalmas titkunk van nekünk! Királynémnak és nekem. Mennyi
ravasz csínyt gondolunk ki s hajtunk végre azokon a nyájas délutánokon,
mikor összekerülünk! Mennyi kaland! Hányszor dobogtatja meg szivünket
valami veszedelmes lépés! Igen, mert ő is izgatott ám. Ne higyje senki,
hogy a sakkfigura nem érez. Bizonyosan tudom, hogy ő is ismeri a lépés
súlyát s velem együtt érzi át a kockázat édes borzalmait. Aggodalmasan
tipeg a veszélyes kocka-úton; csöndesen meghúzódik valami zugocskában;
néha álnokul átpislant hozzám, mintha azt mondaná: »eddig sikerült a
kaland«; majd ijedten integet, ha valahonnan vész tornyosul; aztán az
alkalmas percben előront, szétüt az ellenségben s oly büszkén foglalja
el diadala helyét, mint az alkonyi árnyék a lebukott napét. Hiszen úgyis
az éj gyermeke fekete fejecskéjével s ruházatával.

S én büszkén… nem, nem, ez a szó hideg; igazi szerelemmel nyugtatom
rajta szemeimet s mellette elhomályosul minden eddigi szenvedélyem:
Théroigne kisasszony, Stuart Mária, meg a kis soubrette. Neki áldozom
délutánjaimat, gyakran estéimet, sőt néha éjjeimet; s mikor végül az
édes kicsike aludni tér udvarával s a skatulya teteje ráborul
fekhelyére, vele tépelődve baktatok vissza a harmadik emeletre, a kis
hónapos szobába, hol még sokáig pitteg-pattog körülöttem a mult órák
izgató emlékezete. Képzeletem újra meg újra visszavisz az elhagyott
kockás táblához; újra meg újra elém varázsolja az izgalmas helyzeteket;
futtatja a futárt, szökteti a lovat, királynémat pedig hirtelen
megnöveszti, ad neki testet, lelket, vakító szemet, ingó termetet, s
átviszi oda, ahonnan származott, az Ezeregy-éj birodalmába, a
hattyuszakállú sah oldala mellé, hárfák pengése, költők epedése közé,
mitsem törődve azzal, hogy holnap a szegény marqueurnek egyenesen
Perzsiába kell fáradnia, hogy ő felségét haza hozza a rendes játszmához.

… Ah, de a mutató a 2-eshez ért. Tantalus gyötrelmei véget értek, s a
hihetetlen gyorsasággal bekapott ebéd után menten ott ül a sakkasztal
mellett, amelynél már morogva várja a hűséges partner, aki épp oly
szerelmes a sakkfigurák fehér felekezetébe, mint ő a feketébe.

De különös… Ma furcsa előérzetem volt. Éreztem, hogy ma nem mindennapi
dolog fog történni velem; izgatott, figyelmetlen voltam és – akár
hiszik, akár nem – a fekete királyné is osztozott hangulatomban. Egész
délután nagyon szomorú volt. Búsan, kissé durcásan állt helyén s csak
immel-ámmal, nehézkesen engedte tolatni magát a húzásnál.
Egyszer-kétszer rossz helyre is tévedt, sőt – amit azelőtt sohasem tett
– el hagyta fogatni magát egy paraszttól. Egy szimplex paraszttól! Mikor
pedig úgy esti tíz óra tájban abbahagytuk a játékot, a pincér ujjai
közt, ki a szekrénykébe hányta a sakksereget, még egyszer felemelkedett
s fejecskéjével oly szomoruan intett felém búcsut, mintha azt mondaná:

– Jó éjt, jó éjt… sohasem látjuk többé egymást!

Hideg éji levegő érintette künn arcomat. A magas, sötét űrből súlytalan
ezüstszikrák hulltak alá, bár nem havazott s az égbolton háborítlanul
világítottak át egymásnak a csillagok. Mégis egyre omlott alá a légből
az ezüstfelleg, ragyogva, szikrázva s csodásan kápráztatva a szemet…
mintha Tündérországban járna az ember.

Magam, mint rendesen, most is a lefolyt sakkjátszmában kérődztem. Az
igazi, a hivatott sakkjátékos mindig kombinál. Minden vesztett partiját
újra meg újra eljátsza fejében s nem nyugszik, míg a dönthetlen
húzásokat fel nem fedezi. De ma sehogy sem ment a kombinálás.
Minduntalan szétszaggatta a csataláncot a durcás királyné, ki vállát
vonogatva duzzogott:

– Hagyjon békén! Maga úgy se jő vissza többé a sakkasztalhoz.

– Hm, de miért? Mi okozná ezt a hirtelen változást? E sejtelmeken
töprengtem akkor is, mikor a lépcsőkön botorkáztam fel s egyszerre
meglepetve álltam meg.

A lépcsőház oszlopa mellett egy karcsú női alak állt, félig
meggörnyedve, fejét mélyen áthajtva a korláton, mely alatt a három
emeletnyi mélység tátongott. Háttal állt hozzám s gyöngéd, vékonyka
vállaiból ítélve, melyek lassan követni látszottak a lefelé csüggő
szöszke fejet, félig még gyermekleányka lehetett. Valami olyan tizenhat
éves. Néha összerezzentek vállai, mintha zokogna, azután hirtelen
megmozdult egész alakja, mintha át akarná vetni magát a korláton.

Egy pillanat alatt mellette termettem és átkapva derekát,
visszarántottam a veszedelmes helyről. Egy rövid másodpercre karjaimban
nyugodott nyulánk alakja… És mintha valami illat dőlne vállamra. És
mintha valami mámor agyamra. A leányka felsikoltott és – mi tűrés,
tagadás – a tíz körmével oly alaposan beleragaszkodott a hajamba,
amilyet az ember alig várna ilyen, a világgal leszámolt hölgyecskétől.

– Mit akart tenni? – lihegtem szinte magamon kívül.

A leányka egy jaguárhoz illő szökkenéssel kitépte magát karjaimból. Csak
az egyik keze maradt kezemben. Parányi puha kis keze. Ő maga úgy állt
előttem, mint egy kigyulladt lobogó szövétnek. Arca, amint azonnal
láttam, igen csinos kis arca, cseresznyepiros volt a dühtől; szemei úgy
villogtak mint a vadmacskáé; s aranyszöszke haja, melyet csak igen kis
részben fedett el egy kacér fekete kalap, mintha együtt lángolna a
gázfényben a haragos kis teremtéssel. Folyton kisérleteket tett keze
kiszabadítására.

– Bocsásson el! – tört elő végre a szó remegő ajkai közül.

– Mit akart tenni? – ismételtem szinte hangtalanul.

– Bocsássa el a kezemet! – sziszegte felelet helyett.

– Azt nem teszem.

Egy egész felhő zöld szikra hullott rám fenyegetőleg a jelenleg még
meghatározhatlan színű szemekből.

– Tüstént megharapom!

– Az már más. Akkor bizony inkább eleresztem. Hanem előbb fogadja meg,
hogy…

Kérdőleg tekintett rám, és egy pár mélységes szem kékesszürkesége
ragyogott ki a haragos felhők alul. Kékesszürke, mint a holdsugaras tó.

– Mit?

Zavarba jöttem. Nem tudtam, mint fejezzem ki azt a gyanut, amellyel
jelenlétét összekötöttem.

– Hogy a harmadik emeletről… csak a lépcsőn megy le.

Durcásan elfordult, s úgy látszik, egy darabig még ingadozott a harapás
és az igéret közt. Azután teljesen nyilt, de igen szomorú arccal fordult
vissza:

– Hát ki mondta magának, hogy… hogy más úton akartam lemenni?

– Hiszen már csaknem rajta volt azon az undok úton!

A leányka oly sötéten, oly kétségbeesetten nézett maga elé. Vigasztalan,
komor hangon mondá:

– Miért is nem engedett tovább rajta!

Igen komoly arcot vágtam.

– Ha így beszél, sohasem bocsátom el a kezét. Nos, igéri-e vagy nem?

– Igérem.

– Nagyon jól van. (A kezecske eltűnt egy karmantyúban, amit a kicsike
nem felejtett el magával hozni a szomorú, de hideg útra.) És most… igen,
lássuk csak, most mit teszünk?

– Mit? Hát hazamegyek.

– Igaz. Hol lakik?

– Azt nem mondom meg. Mire való is lenne?

– Hogy hazakísérjem.

– Nem, nem… nem szabad… egyedül megyek.

– Ne ellenkezzék. Mit gondol, éjjel, egyedül nem mehet az utcán egy
fiatal leány! Hiszen a házmester is végignézné nagyon, mikor a kaput
kinyitja.

Az utóbbi érv hatott. Arra, hogy az utcán egyedül menjen végig, még
dacosan rázta meg a fejét, mintha azt mondaná: »én, aki felmentem a
harmadik emeletre, nem félek senkitől a világon«; de arra a kilátásra,
hogy a házmester nagyon végignézné, megjuhászodott. Szép csöndesen
elfogadta kíséretemet.

Lassan lépegettünk egymás mellett. Néha lopva végig tekintettem csinos
alakján, mely nekem, aki addig a női nemből csak az egy sakkirálynéval
ismerkedtem meg közelebbről, elragadónak tetszett. Minden oly tökéletes
volt rajta!

A légből még egyre hullt az ezüstfelhő. Az egész világ
csillogott-villogott. Egy-egy szilánk rátapadt a leányka kalapja alól
kiduzzadó hajszálakra s ott szikrázott merészen fehér homlokán. Mindez
csak növelte elragadtatásomat. Mikor pedig arra gondoltam, hogy én
tartottam meg ezt a szép teremtést az életnek, a gyönyör borzalma futott
végig tagjaimon. Úgy tetszett, hogy valami jogot szereztem hozzá.

A leányka alighanem kitalálta gondolataimat, mert egyszerre megszólalt
kissé negédesen:

– Nagyon messze voltam ám még »attól az úttól!«

– Messze? – mormogtam sajnálkozva.

– Igen bizony. A jóakarat ugyan megvolt, hanem a bátorság, az hiányzott.
Tudja, mikor ott fenn van az ember, azután lenéz… brr… Odalenn a kövek
és a sár… meg a piszkos papirdarabok… És ma három házban is megpróbáltam
és sehol sem sikerült.

– Háromban?

– Igen. A harmadikban még azt is megvártam, amíg becsukja a házmester a
kaput, csakhogy ki ne mehessek többé… De azért nem ment, nem ment. Ha
maga nem jön, talán reggelig ott kuksulok a korlátfán. De köszönöm,
amiért elkísért, én már itthon vagyok.

Egy földszintes házacska elé értünk. A leány kivette zsebéből a
kapukulcsot.

– Megálljon egy percre. Hát azt ne tudjam meg soha, miért akart azon a
korlátfán átugrani?

Gondolkozott, egyszer-kétszer rám nézett, azután halkan felelt:

– De igen. Majd egyszer elmondok mindent. Azt akarom, hogy maga ne
gondoljon rosszat rólam.

– Mikor?

– Majd egyszer, egyszer. Most sietek, mert enyéim már bizonyosan
türelmetlenkednek elmaradásomon. (Egy ugrással benn termett a kapu
alatt.)

– Legalább a nevét!

– Liza… suttogta vissza.


December 30.

– Az én történetem igen egyszerű, – kezdé Liza… Mert találkoztunk
hamarabb mint hittük volna. A fekete királynénak igaza volt. Tantalussal
tíz év óta most történt meg először, hogy a két órát nem várta oly
türelmetlenül s nem rohant a sakkasztalhoz. Sőt mi több, valami
otthoniasságot kezdett tapasztalni a hivatalban. Az ablaküvegek mintha
tisztábbak lennének, a tollak ragyogóan fényesek, a kollégák arca
derült, tekintetük barátságos, sőt mintha a főnök arcáról is lemosott
volna a mult éj néhány májfoltot s orrának szine a vörösrézből a
sárgarézbe szelidült volna.

És íme, milyen könnyen fut a toll a kék íven! Mintha apró kerekeken
gördülne tova kezem. A hátralék varázslatos gyorsan apad asztalomon s
valami fiatalos kedv pezsdül ereimben. Úgy tetszik, mintha egyszerre
kitörtem volna a régi kerékvágásból s új, szebb mesgyén ballagok dagadó
munkakedvvel.

– Az én történetem igen egyszerű… – zeng a Liza kedves hangja felém.

Alig vettem észre, hogy a hivatali időnek vége s én megint ott
csatangoltam az utcákon össze-vissza, mint egykor, süldő legény
koromban. Gyönyörű téli nap volt. Mint azok a régiek. Az utca moraja
andalítóan zúgott körülöttem. Mint hajdan, gondatlan sétáim alatt. Egy
percre ugyan mintha átzengene a kerékzörgésen a kis fekete futár
kürtjének hívó szózata, de hangját elnyomja az igazi élet zaja. Megyek a
nyüzsgő csoportokkal, de nem álomképeket kergetve, mint egykor, hanem
egy igazi, valóságos emberi lényt keresve, kékesszürke szemmel,
aranyszőke hajjal és kacér kalappal fején. És meg is találtam.

– Nem hall valami különöset, az én történetem igen egyszerű – szólt
Liza, mikor bolyongva, csevegve s már baráti bizalmassággal egymás
mellett haladtunk az utcán. – Mi hatan vagyunk testvérek, de csak Katica
meg én vagyunk nagyok, a többi mind kicsike még. Katica köztünk a
legöregebb. Mikor szegény édes anyánk három esztendeje meghalt, Katicára
maradtunk mindnyájan, mert apám olyan álmodozó-féle. Tudja-e, hogy mi
az? Nyáron egész nap lepkéket fogdos a Rákoson és a budai hegyekben a
lepkegyüjteménye számára, télen pedig behúzódik egy kuckóba és nagy
vaskos könyveket olvas. Szegény apus! Azok a csúf szomszédok egyre
nyelvelik, hogy a gyerekei nyakán él, hogy nem keres semmit, ami igaz
is; de ha látná, milyen boldog, mikor egy szép lepkét fogott, ha
hallaná, mennyi mindenfélét beszél össze-vissza erről a fogásról, maga
sem haragudnék rája! Nem, nem lehet haragudni rá, olyan kedves, olyan
gyöngéd, alig hallani a szavát napestig… Mikor édes anyánk halála után
Katica lett a mi »kis mamánk« (mert így hívjuk mindnyájan), tüstént nagy
tervei voltak velünk. Azt mondta, te Liza, belőled művésznő lesz,
Károlyból orvos, Lajoskából ügyvéd, Tinire és Izára nézve egy időre
felfüggesztette végleges határozatát, mert olyan kicsik voltak, hogy
alig látszottak ki a porból. Mikor aztán ily szépen ki voltak osztva a
szerepek, engem beadott egy énekesnőhöz éneket tanulni (mert elhitette
magával, hogy tüneményes hangom van), Károlykát, az orvost, pedig a
gimnáziumba. És hogy bennünket taníttathasson, meg kenyeret is adhasson,
bement a gyárba.

Egy kicsit elhallgatott és hosszú pilláin könnycseppek csillantak meg.

– Bement a gyárba – ismételte szomoruan. – Mikor bement, olyan szép volt
mint egy királyné és olyan ragyogó mint a hajnal. És mi lett belőle!
Amíg én ott annál az énekesnőnél énekeltem és gondatlanul kacagtam,
mulattam szeleverdi társnőimmel, Katica egész nap porcellánvázákra,
majolikaedényekre festegetett, abban a rideg, undok gyárban. Oh, mily
gonosz voltam teljes életemben! Hányszor engedtem, hogy felcicomázzon,
mint egy grófkisasszonyt, pedig jól láttam, hogy ilyenkor pár hétig
mindig később jő haza és a kék karikák megszélesednek szemei alatt. Nem,
nem, semmit nem láttam! Nem láttam folyton halványuló arcát, nem
megnyúlt állát, nem összeeső mellét, sovány kezeit, még a köhécselését
sem hallottam, s csak akkor ébredtem fel szívtelen közönyömből, mikor
már ott feküdt az ágyon s nem tudott mozdulni. Oh, hogy téptem le akkor
magamról a grófi cifraságokat; oh, hogy dobtam a sutba a megúnt
zenedarabokat; oh, hogy öntöztem könnyeimmel én kis mártir mamácskám
erőtlen kezeit, aki feláldozta magát értem! Hogy szerettem volna
meghalni lábainál, hogy megbűnhődjem szívtelenségemért!

Képzelheti, mi lett belőlünk Katica nélkül! Az orvos azt ajánlotta, hogy
télre vigyük Katicát Meránba, s nekünk betevő falatunk sem volt. Azok a
szomorú éjszakák, azok a szomorú nappalok! Még apus is elvesztette
flegmáját és eltökélte, hogy eladja lepkegyüjteményét. Azokat a szép,
aranyszárnyú lepkéket! Én pedig félig álomban, félig ébren folyton
valami csodára vártam, mely megszabadít irtóztató helyzetünkből. Igen,
igen, mosolyogjon, mindenből csodát, varázslatot vártam, ami körülöttem
volt, mint a mesékben. Egyszer apus lepkéi valóságos aranypillangókká
váltak, zizegve ölembe szálltak, én pedig örömrepesve kötényemből Katica
ágyára öntöttem. Másszor, mikor a lámpa libegő lángjába néztem, onnan
mindjárt kiszállt egy aranypalástos szerecsen herceg és térdre
ereszkedve felajánlotta nekem kezét és drágaságait. Mikor pedig már nagy
volt a kétségbeesés, megnyilt fölöttünk az ég és egy fényes szárnyú
angyal ereszkedett le a kis lakásunkba, hozván mindnyájunk számára
vigaszt, boldogságot. És egyszer csakugyan megérkezett a csoda.

– Megérkezett? Hogyan?

A leányka szomoruan felnézett a kalapka karimája alul.

– Úgy van, eljött; de nem az angyal, hanem a fekete herceg.

– Hogy értsem ezt, Liza?

– Egy nagy úr, – szólt oly hangon, mintha fojtogatná valami a torkát,
míg arcát elöntötte a vér – egy nagy úr, aki igért nekem fogatot, fényes
toiletteket s Katica számára költséget Meránba vagy akár Olaszországba.

Szinte elállt a lélekzetem.

– Rettenetes, amit beszél Liza, – dadogtam. – És maga mit tett?

– Visszautasítottam. De lássa, mikor tegnap este hallottam Katica
fuldoklását, apám sóhajait, a gyerekek sírását, úgy tetszett, hogy nekem
vagy fel kell áldoznom magamat Katicáért vagy meghalnom! Más választásom
nincs.

– És… – hebegtem.

– Elmentem meghalni, de amint látta tegnap – s hangja zokogóvá lett – én
ahhoz sem értek. De ha még egy olyan éjt kell átélnem, mint a tegnapi
volt, s az az ember újra kísérteni fog, Isten tudja, mi lesz velem… No,
ne nézzen rám így! Soha, soha sem fogadom el azt az ajánlatot!

– De igérje meg, hogy a tegnapi esztelenséget sem kísérti meg újra!

Jó darabig nem felelt. Arca álmodozó kifejezést öltött s halkan, alig
hallhatón, ahogy a széncinke csicsereg, elkezdett dudolni egy sort egy
vidám, könnyüvérű operettből… Isten tudja, hogy jutott az most eszébe!

– Mást gondoltam – szólalt meg egyszerre. – Elmegyek én is a gyárba,
dolgozom mint Katica, s nem bánom, ha úgy kerülök is vissza mint ő.
Faragok én a Károlykából orvost, Lajoskából ügyvédet, magam helyett majd
a kis Tiniből csinálok művésznőt. Nagy, világhírű énekesnőt, amilyenről
a mi kis mamánk álmodozott. Jaj, csak Katica ne köhögjön az éjjel sokat…
tudja, akkor én mindjárt olyan gyáva leszek, de olyan… mintha a gyárra
is a harmadik emeletről néznék le, mintha az is ott lent volna a sárban,
a piszkos papirdarabok közt…

– Most már tudja, mi vitt a harmadik emeletre, – suttogja Liza, mikor
elbúcsuzunk; s este egy harmadik emeleti szobácskában egy savanyú s már
meglehetősen kopott ifju ember, aki még érzi egy kis kéz meleg
szorítását, különféle kisérletekkel foglalkozik. Igy többek közt
megkísérti maga elé varázsolni az öreg álmodozót az ő
lepkegyüjteményével s ez annyira sikerül, hogy mindjárt megbarátkoznak s
az öreg neki ajándékozza a legkedvesebb, legaranyosabb pillangóját… Az
aranypillangó – hogy, hogy nem – lassankint, mint az álom, átváltozik
egy szöszke hajú, kékesszürke szemű emberi lénnyé, aki egy kis boldog
fészekben sürög-forog s egészen olyan formája van, mint egy ujdonsült
menyecskének… De egyszerre száraz köhécselés szólal meg valahonnan, majd
egy könnyelmű, halk énekszó: a ledér operettből… S mintha egy sugár
futna ki a világból.


December 31.

Elveszett.

Elutazott a »fekete herceggel«.


Január 1.

Keserün, únott kedvvel ébredek. Valami rossz álom emléke háborgat a mult
esztendőből, melytől nem tudok megszabadulni; de nem is tudom
összeszedni egy egésszé töredékeit. Mintha hűtlenné lettem volna a
sakktáblához, a régi játékos cimborámhoz, hűséges fekete seregemhez s a
hivatalban olyan szorgalmasan dolgoztam, mint valami stréber, sőt úgy
futkostam a szoknya után, mint valami miniszteri fogalmazó. Lehetetlen.
Ezt csak úgy álmodhattam össze-vissza. Im, itt szürkéllik előttem az új
esztendő s abban a régi kerékvágás, melyen újra megindulok a rendes
módon.

Nem, nem változott semmi. Mayerné is csak azon a síró hangon kérdi, mint
eddig, hogy tudom-e, ki halt meg az éjjel?

– Tudom, tudom, Mayerné asszony. Az esztendő halt meg. Az évek gyorsan
röppennek.

A hivatalban még soh’sem voltak ily homályosak az ablakok, soha ilyen
kelletlenek a kollégák, a főnök orra már nem is rezes, hanem violaszínű,
s az óramutató sem mászott oly nehézkesen még a kettősig mint ma. Hanem
a kávéházi levegő sem volt még oly illatos, a sakkpartik sem oly
érdekesek mint ma. A fekete királyné eszeveszett jókedvvel siklott,
zúdult végig a kockautakon s oly diadalmasan emelgette fejét, mint aki
tudja, hogy most küzdött meg az utolsó eleven vetélytárssal s ezentúl
már egyéb szenvedély nem rezzentheti meg szivemet, mint az, mely a
sakktábla világához tartozik. Az évek röppennek s én maradok, ami
voltam, Pimoda Pál, igen szerény férfiu, főfoglalkozására kávéházi
sakkozó, mellesleg kishivatalnok a minisztériumban. Mind a világ végéig.



MESE.

Született egyszer egy nagy papirgyárban egy kis piros irka. Több anyja
volt: mindenféle különös alakú gép és egyszerre néhány ezer
testvérkéjével jött a világra. Mikor megszületett, a bábák, akik
szakállas, bajszos munkásemberek voltak, szép piros ruhába öltöztették,
cérnával lapjait összefűzték s aztán behányták egy kereken forgó ládába.

A gyárból a piros irkát egy nagy raktárba vitték, mely tele volt
mindenféle színű és nagyságú társaival.

A raktárban egy ideig mély csönd fogta körül. Nem hallatszott egyéb,
csak az egerek futó halk nesze és apró fogaik rágicsálása. Az ő
társainak lapjait ették a kis banditák.

Végre egy napon kinyitották a raktárt és a piros irkát társaival együtt
kétkerekű kocsira rakták. Mikor pakoltak, egy hivatalnok folyton
mormogott:

– Hm, ezt is megrágták az egerek. Ezt nem a boltosok kapják, hanem az
intézetek, melyekkel szerződésünk van. A boltosok kényesek.

Utazott a kis piros irka. Utazott tengelyen, vasuton, virágos, erdős
tájékon, míg végre egy szép fényes papirboltba került, ahol elegáns
segéd urak hajlongtak a mappákkal, glóbusokkal, könyvekkel megrakott
hosszú asztalok előtt és olyan édeskésen mosolyogtak a levegőbe, mintha
csiklandozná valaki őket. Pedig csak hivatalból mosolyogtak.

A piros irkát egy magas polcra helyezték s egy darabig ott lepte a por.
A boltba jöttek hiányosan kefélt ruhájú urak, kik a tudós folyóiratokat
lapozták; selyem-, bársonyruhás elegáns hölgyek, akik képeskönyvecskéket
vásároltak; és hogy szivesen látott vendégek voltak, teljesen
kiviláglott abból, hogy a segédek kétszer oly édesen mosolyogtak rájuk,
mint a hiányosan kefélt urakra. Végül jöttek apró buksi fickók, nagy
könyvpaksamétákkal hónuk alatt és rózsás arcú kis leánykák, takaros
könyvestáskákkal. Ezek voltak a legszivesebben látott törzspublikum,
mert ezek irkát, plajbászt, palavesszőt s több ily hasznos és fontos
tárgyat vásároltak.

A piros irka sokáig hevert a polcon. Társait egyenkint elvitték a kis
Muzsafiak; végül egyedül maradt a rekeszben. Ekkor egy pirinyó
selyemfürtös leányka jött a boltba, pillangós szoknyácskában, picided
cipellőkben, rangos kalpaggal aranyos haján, mely alatt kék szem, pufók
arcocska és duzzadó csepp száj mosolygott.

A kedves teremtés csengő hangon, bátran odaszólt a segéd uraknak, mintha
egzámenten a leckéjét vágná ki:

– Kérek egy irkát!

Az egyik segéd úr, mint az evet, felmászott erre a létrán oda, ahol a
piros irka nyugodott a rekeszben és aztán oly rangos pukkedlival,
amelynél különbet egy kis királyné sem kivánhatott volna, átadta a
leánykának az irkát. Az pedig kikapcsolta a táskát és gyöngéden
belehelyezte a piros irkát, de előbb egy szépet mosolygott gyönyörű
borítékjára és pompás kék léniáira. Azután, mint egy új irka
tulajdonosához illik, büszkén távozott a boltból s tipegett az utcán
hazáig, hol azonnal tollat fogott és hatalmas nagy betükkel, néhány
elnézendő malacka társaságában ráírta a piros irka táblájára:

Ilonka első osztálybeli tanuló.

A piros irkának ettől fogva jól ment dolga. Együtt járt az iskolába a
selyemfürtös leánykával, aki mikor először kivette ott a táskájából, a
többi iskolás leányka alig győzte megbámulni: Ejnye be szép piros irka!
Azután, mikor bejött a tanítókisasszony, az irka kis gazdasszonya
rátette kincsét a padra, piros tábláját hátrahajtotta s egy ezüstös
tollal olyan betüket kanyarított a kék léniák közé, mint a parancsolat.
Amelyek oly feszes glédában álltak egymás mellett, mint egy regement
katona, mikor a generálisnak szalutál.

Otthon pedig megmutatta a leányka a piros irkát a mamának és azt is,
amit írt. A kis mama erre ölbe kapta Ilonkát s annyi csókot adott neki,
ahány betü volt a lapon. De ez még nem volt elég honorárium. A mama
behívta a papát, aki a szemüvegén oly álmélkodással nézegette a betüket,
mint valami ritka drágaságokat. És aztán sugdolóztak, apa és mama, hogy
mivel kellene Ilonka írói működését illendően megjutalmazni.
Valószínüleg meg is találták a kellő formát, mert valahány néni és bácsi
aznap a házhoz került, azoknak kivétel nélkül bemutatták a piros irkát
és nem találkozott senki, aki kis Ilonkát méltónak nem találta volna a
papa és mama által kieszelt jutalomra.

Egy napon… hm, egy napon nagy dolog történt. Ezen a napon Ilonka éppen
az iskolába sietett, vállán a táskával, a táskában a piros irkával. Nem
lehet tudni mitől, de szomorú valóság, a táska alja kiszakadt s amint az
első osztálynak ez a szorgalmas növendéke sebesen tipegett a nagy téren,
a nagy házak tövében, a piros irka kihullott a szakadékon s ott maradt a
kövezeten, anélkül, hogy kis gazdája észrevette volna.

A téren éppen egy csoport rabot kísértek át. Párosával mentek a rabok,
szürke darócruhában, elől szuronyos őr, hátul szuronyos őr. Volt köztük
egy öreg ember aki a legszomorubb volt valamennyi közt. Ez a szomorú rab
meglátta a piros irkát a földön s midőn elhaladt mellette, gyorsan
lehajolt és észrevétlenül felemelte.

Sötét cellába került a piros irka az öreg rabbal.

Éjjel, mikor a cellák mind elcsöndesültek s csak az őrök kopogó járása
hangzott a börtönudvar kockás kövezetén, az öreg rab elővette a piros
irkát és a folyosóról beszivárgó halvány lámpafénynél nézegetni kezdte.

– Ilonka! – mormogta magában. – Téged is Ilonkának hívnak, szegény kis
leányom!

Azután kinyitotta a piros irkát és hosszan nézte a szabályos, gyermekes
vonású betüket.

– Éppen olyan betük mint az övéi – suttogta. – Éppen ilyen betüket írt ő
is, mikor kezecskéjét vezettem. Ez a »b« betü egészen az övé, evvel a
nagy tölcsérrel és evvel a kis karikával. Éppen ilyen gömbölyű »A« betüt
majszolt a papirra, mikor azt írta: Apa…

Amióta idekerült, egy betüjét sem látta. Bizonyosan azt mondták neki,
hogy ő meghalt, vagy nem engedik meg, hogy írjon.

A rab ráborult a piros irkára és könnyei benedvesítették a »b« betük
tölcséreit és karikáit és az »A« betük gömbölyű termetét.

Az öreg rab azután nagy beteg lett. Küzdelmes, epesztő órákon, napokon
át a kórágyon feküdt. Egy ízben, az éjszakai sötétségben, hangokat
hallott maga felett, melyek öreg szivét eltöltötték csodálatos
örömökkel. Zengő harangok szavát hallotta, melyek úgy tetszettek neki,
mintha egyenesen az égből származnának. Több harang is szólt, az egyik
ünnepélyesen, érces, zúgó torokkal, a másik vígan csevegve, ringva a
légben, de valamennyi édes malasztban fürödve. Az öreg rab hallgatta az
éjféli harangokat, melyek halkan rezgették a kórház ablakait.
Kitekintett. A börtön templomának ablakai kifényesedve néztek feléje és
párosával alakok árnyai húzódtak mögöttük.

– Karácsony éjjele lenne? – kérdezte magában a beteg rab álmélkodva.

– Gilang-galang… – felelt nagy komolyan, mélységes bongással igenelve a
kérdést az öreg harang.

A beteg önkénytelenül keblébe nyult, elővette onnan a durva ing alá
rejtett piros irkát és merőn nézte a kék léniák közt sorakozó betüket.
(»Tótantal, tótantal…« szólt közbe erősebben nekizendülten, köszöngetve,
bizalmaskodva a magasan csengő harang.) Úgy tetszett neki, hogy egy kis
kéz mozog a lapon és újra ráírja azokat az ismerős szép betüket, ő pedig
vezeti azt a kezet gyöngéden, mint egykor, s a fekete bogár szemek
vidáman rámosolyognak írás közben, mint egykor. (»Gingalló, szent ajtó…«
énekelte éppen most leghangosabban odakünn nótáját a legkisebb harang,
az a vékonyan csengő, az a gyermekesen fecsegő, az az édes emlékeket,
honvágyat ébresztő.) Oh, most már más értelmük van a betüknek mint
azelőtt; oly kedves, érdekes a tartalmuk mint egy naiv levélnek tőle;
mint ártatlan gügyügésnek ajkairól, amint hívja, szólítja… és ő soh’sem
látja többé!

Másnap reggel a börtönmester azt jelentette az igazgatónak, hogy egy rab
az éjjel meg akart szökni, de az őr észrevette és lelőtte. Mikor az
orvos megvizsgálta a halottat, meglepetve mondta:

– Ni! egy piros irka van az inge alatt. Vajjon mit akart vele?



A KIS EMIGRÁNS.

Kezébe veszi a vándorbotot s fehér ingecskében, mezitláb, halvány
orcával indulni készül az ismeretlen világrészbe. Legtöbbször
összebeszél egész hadsereg ilyen kis emigráns s egyszerre felkerekedik
az útra, könnyedén, mint egy raj vándorfecske.

Ennek az emigrációnak megakadályozására hasztalan mondanak szép
beszédeket a képviselőházban; hasztalan tagadják meg az útleveleket a
belügyminisztériumban; hasztalan állítja ki a szolgabíró a csendőröket
az útfélre. A rettenetes rút kivándorlási ügynökök, mindenféle nyavalya
formájában, belopóznak a kulcslyukon, a falakon s a kis emigránst
kiragadják játszótársai közül, s felültetik a kék kocsira, mely megindul
vele arra az útra, ahol a közbeneső stációk a sír meg a csillagok.

A lovak kényesen tartják világoskék tollbokrétával diszített fejüket;
könnyedén emelgetik lábukat; nem kell megerőltetniök magukat a kocsi
húzásában, hisz a kis emigráns terhe alig nagyobb, mint azé az óriási
koszorué, mely koporsóján nyugszik.

Az első stációnál végképp elbúcsuznak a rokonok és ismerősök a kis
vándortól s hazatérnek. Itthon aztán vagyonkáján megosztoznak
atyafiságosan az örökösei.

A képeskönyveit Aranka huga örökli; a hintalovát az ostorral öccse, a
csepp Pista. A gyermekek nagyon meg vannak elégedve evvel a vásárral és
eleinte öröm is lopózik szivükbe afelett, hogy Béla otthon hagyta a
játékait. De mi is jutott az eszébe annak a fiunak?

Ámde az új huszár még becsületesen ki sem nyargalhatta magát a
faparipán, már feldöntve fekszik az a sarokban s a cifranyelű ostor, a
Pista vágyainak netovábbja, teljes árvaságban hever a padlón. Aranka is
csak ímmel-ámmal lapozgat a képeskönyvekben; egyszer durcásan félre
veti, s egy székre könyökölve, álla alá helyezi kezeit s elgondolkozik.

– Vajjon hova utazott Béla és mikor jön vissza?

Szeretné megkérdezni a mamától, de ahhoz most nem lehet bemenni. Zsófi,
a cseléd sem akarja megmondani, csak egyre a szemét törli. A gyermekek
összebujnak és addig találgatják a Béla elutazásának titkát, míg egyszer
sírva fakadnak és pityeregve, duzzogva követelik, hogy kis bátyjuk
jöjjön haza. Nekik szükségük van rá a játéknál. Most már érzik hiányát s
igen elkeserednek először azon, hogy nincs itthon, másodszor, hogy ha
Béla elutazott, őket itthon hagyták. Ez pedig sehogy sem igazságos.

Mérgesen sirdogálnak, makacsul visszautasítják a Zsófi vigasztalásait,
sőt a fenyegetésére sem reagálnak, s csöndesen belesírják magukat az
álomba. Éjjel igen nyugtalanul alszanak, folyton hánykolódnak s hol
egyik, hol másik ágyacskából hangzik a félig szepegő, félig ujjongó
hivás:

– Béla, Béla… jer ide, Bélácska!

Reggelre kelve, Pista szemei elsősorban a lóra lopóznak. A tegnapi
könnyű felhő kivonult gyermekszivéből s fürgén a szögletbe fut, ahol az
árvaságra jutott Bucefalus felfordulva hever. Pista felállítja a lovat,
kezébe veszi az ostort, nyeregbe pattan s hipp, hopp, nyargal, vágtat
Bergengóciába, vagy annál is messzebbre.

Olykor azonban megáll s az új gazda megrezzenve tekint hátra:

– Jaj, ha most bejönne Béla s üstökénél fogva a földre rántaná? Mert így
szokott tenni, ha rajtacsipte, hogy a lovára ült.

Aranka is úgy találja, hogy tegnap nagyon igazságtalan volt a
képeskönyvekhez. Hiszen ezek gyönyörüséges jószágok! És könnyen lobbanó
szive ragaszkodó szerelemre gyullad egyenkint a bennük látható szépséges
házikók, tarka madarak, furcsa arcokat vágó Paprika Jancsik iránt s úgy
érzi, nem is tudna többé megválni tőlük.

Gyorsan halványul a kis emigráns emléke-zete a gyermekszobában; a
pajtások puha szivéből sebesen elillannak a régi képek és újak nyomódnak
bele.

Ám a mellékszobában nem olyan könnyen felejtenek. Valaki ott meghúzódik
egy zugban s amíg kezei valami munkán babrálnak, gondolatai szüntelenül
azon az egy hónapon járnak, mely a kicsike betegségével kezdődött s
halálával végződött. Százszor, ezerszer elképzeli a betegség részleteit.
A szomoruan virradó reggeleket, a kétségbeesett éjszakákat, a szeliden
felcsillanó reményt, mely egyszer váratlanul egy mosoly képében
megjelent a kis beteg sebes ajkain.

De hamar elillant a remény s most, hogy annyiszor visszaálmodja a
megrendítő napokat, valami szomorú energiával keresgéli azt, ami
megtörtént, de nem lett volna szabad, és mi meg nem történt, de meg
kellett volna történnie. És mindig az ő virrasztástól és bánattól
hervadt alakját látja ott, ahol a hibák megestek.

No, de az idő csöndes munkája itt sem szünetel és tartózhatatlanul
szitálja láthatatlan porrétegeit az eltávozott fiu lábnyomaira.
Lassakint belepi a finom homok a kis nyomdokokat; néhány ősz szele
besodorja száraz levéllel.

Ámde azért emléke nem mulik el. Az ismeretlen tartományból csöndes
estéken néha hajók érkeznek, melyek vissza-visszahozzák apró árnyalakját
s a hajnali széllel ismét elviszik. Sőt mikor testvérei iskolába
kezdenek járni s a gyermekszoba elnéptelenedik, akkor egy időre ismét ő
foglalja el helyüket a játékoknál. A szülők most sűrübben látják ott
aranyfürtös fejecskéjét. Testvérei nőnek, szálasodnak, de ő mindig
olyannak marad meg, amilyen volt.

Azok változnak, arcuk, szivük új vonásokat vesz fel, csak ő nem
változik, mikor néha nagy ritkán bekopog a szülei házba. Könnyű
gyermekalakja meghitten tipeg piros cipellőiben testvérei közt, akik
azonban már nem is ismernek rá. A kis emigráns idegenné vált hazájában.

Már most mind jobban elmaradozik, s csak igen hosszú időközben jelenik
meg s felette véletlenül. Úgy jő meg, mint mikor egy véletlen széláram
egy aranyszárnyú pillét hajt be a nyitott ablakon s az halk zsibajjal
végig száll a szobán. Aranka első báljába készül. És hirtelen eszébe jut
a rég meghalt bátya. Lehet, hogy az album vastag lapjain át érkezett
meg, mely arcképét őrzi s beszállt Aranka fejecskéjébe, mely most ezer
csodás gondolattal van tele. Míg a leány a tükörben nézegette magát s
elméje össze-vissza röpdösött minden lehető és lehetetlen ismerősön és
ismeretlenen, akikkel az első bálján találkozni fog, hát ennek a
nyugtalan elmének egy hátulsó zugocskájában felbukkant egy mosolygó
szemű, rég elfeledett arcocska. A kis emigránsé.

– Jaj, ha a szegény Béla élne… és így látna!

Nos igen, ha a szegény Béla élne, hát bizonyosan elragadónak találná az
ő hiu kis huga első báli toilettjét és még bájosabbnak őt magát. És igen
büszkén vezetné abba az első bálba. De Aranka nem így látja a dolgot. Ő
nem tudná felnőtt embernek elképzelni Bélát, ő úgy hiszi, hogy Béla
olyan lenne, amilyen volt s most felmásznék örömében a nyakába és az
arcához dörzsölné piros arcocskáját. Bizonyosan össze is gyűrné a
ruháját, – de a nagylelkű Aranka nem törődnék evvel egy cseppet sem.
Megbocsátná neki azért, hogy él.

Azután egy napon Aranka koszorus fővel ül egy asztalnál. Aranka
menyasszony, Pista pedig vőfélye. Az örömanya büszkén, boldogan
nyugtatja szemét bájos menyasszony leányán és szive egyszerre igen
ellágyul. Csudás boldog és fájdalmas érzések hánykódnak benne; úgy
tetszik, mintha valami felbolygatná benne a rég elnyugodott emlékeket, a
rég elhangzott bölcsődalokat s ki akar ömleni belőle az egész mult.
Látja szép leányát gyermekkora és leánykora minden fázisában; azután
végig fut deli legényfia multján és – amint a poharak összecsengenek, –
csing-ling… hajó érkezik a rejtelmek birodalmából s megjő rajta a kis
emigráns is.

Mulik az idő. A nagymama lábainál három unoka játszadozik nagy zajjal. A
nagymama kézimunkál és olykor közbeszól:

– No, no, gyerekek, jön a mumus, ha nem lesztek csöndben!

Az unokák elhallgatnak s meghökkenve néznek az ajtóra. Hála istennek,
nincs semmi baj, nem nyílik meg az ajtó s a gyerekek csakhamar
napirendre térnek a mumus felett. (Hiszen be sem engedné a nagymama,
tudják ők azt jól!)

A nagymama pedig mosolyogva nézi az újra meginduló csatarát. Hát ím,
egyszerre, csakugyan felnyílik nesztelenül az ajtó és no lám, ki jő be
rajta? Egy kis halvány arcú, fáradt vándor, mezítláb, fehér ingecskében.
Kissé elfogódva áll meg az ajtóban, mert úgy látszik, nem volt arra
elkészülve, hogy az apróságokat itt lelje, és mintha azon tünődnék, ne
oldjon-e kereket? De az anyja int neki (mert nyilvánvaló, hogy a kis
emigráns a jövevény) s ő fürgén hozzáfut, felmászik az ölébe és gyermeki
ártatlanság örökös fényétől övezett fejecskéjét keblére hajtja. Anyja
öreg szivéhez szorítja az elveszett gyermeket, aki, mint ő is behunyja
szemeit örökre, vissza se jő többé. Soha, soha többé. Beszél, susog
vele, megmutogatja neki az unokákat, elmondja, kit hogy hívnak, s milyen
kedvesek, ámde azért korántsem olyan jók, mint ő volt. A kis emigráns
nagyon büszkének látszik erre a dicséretre.

– Ni, a nagymama elaludt – szólnak az unokák, összevillantva szemüket s
felhasználva az alkalmat, mint a fiatal sólymok, kiröppennek a szobából.



A SZALMASZÁL.

– Igen, igen… a főherceghez megyek… Csodálatos, hogy ez csak most jut az
eszembe!

Összefonta karjait s egy darabig mereven maga elé bámult.

– Vajjon megismer-e ő fensége? – susogta bátortalanul és szomoruan tette
hozzá: Vagy talán nem is akar…

De aztán újra remény szállta meg. Megint felemelte fejét.

– Lehetetlen, hogy egészen elfelejtsen egy régi bajtársat. Nem, nem,
bizonyosan emlékszik reám, mint ahogy én emlékszem gyöngéd, fehér arcára
és szelid kék szemeire… Minden bizonnyal elfogad és meghallgat. Milyen
bárgyú vagyok, hogy csak most gondolok rá!

Sírni és káromkodni szeretett volna egyszerre, hogy ez az ötlet, mely a
nyomortól minden bizonnyal megszabadítja, csak most jut az eszébe.
Hiszen ez a megoldás oly közel állott hozzá, mint a mesebeli tündér
alma: csak a feje fölé kelle nyulnia, hogy leszakassza. Még se látta
meg. Éveken át éjjel-nappal azon töprengett, kihez forduljon, aki
kétségbeesett helyzetéből kiszabadítsa; de bárhogy törte a fejét, nem
jutott senki az eszébe. Vagy akire gondolt, abban csalatkozott.

De kihez is fordult volna? Volt ezredeséhez? Sohasem viselkedett jó
szívvel hozzá. Hiszen ha az védelmébe veszi, azért a csekélységért, amit
meggondolatlanságában elkövetett, nem fosztották volna meg a tiszti
rangtól. De meg különben is mit tehetne az érdekében? Talán küldene tiz
forintot. Bajtársait, a könnyelmű, vidám hadnagyokat és főhadnagyokat
zaklassa leveleivel, akik lehet, hogy néha még rokonszenvesen gondolnak
reá a pezsgő aranyhabjának csillogása s a cigány mámoros muzsikája
közben és egyszer-egyszer talán szomoruan össze is néznek, mintha azt
kérdenék: Vajjon az a boldogtalan Jenő hol lehet most? Hol? Nem, nem, ne
tudják ők meg, hogy hol van ő most; de valószínüleg úgy sem tartanák
összeegyeztethetőnek a katonai becsülettel, hogy egy diszkvalifikált
tiszt levelére válaszoljanak, pláne, mikor az pénzt kér. Holott
részvétet is csak igen kimért adagban mernének küldeni.

Nem, valóban, tiszttársai nem segíthettek rajta s az a csekély
ismeretségi kör, melyre katonai pályája alatt szert tett, hamar
kimerült. Többnyire befolyás nélkül való emberek voltak s amellett
nagyképüek. Unatkozó arccal, kényszeredett hangon kérdezték a szegény
volt tiszttől, mikor ez valami foglalkozásért kopogtatott náluk:

– Hm, hát tulajdonképpen mihez ért?

»Tulajdonképpen« semmihez sem értett, kivéve, amit egy csapattisztnek
tudnia kell. Az pedig nem igen volt alkalmas valami polgári foglalkozás
betöltésére. Az ismerősök tehát hamarosan elpárologtak s az ő lelkébe
minden kudarcnál valami gyávaság, valami szomorú fáradtság lopózott s
nemsokára már oly óriási nehézségnek tetszett előtte az, hogy valaha
tisztességes foglalkozáshoz jusson, hogy alig mert rágondolni.
Valahányszor este lefeküdt egy új csalódással gazdagabban, mindig úgy
érezte magát, mint akin egy nagy szikla hempergett át, tagjai össze
vannak törve, lelke összezsugorodott s bátorsága végleg elenyészett.
Mikor pedig reggel felkelt, oly gyámoltalannak érezte magát, mint a
gyermek, akinek még gyönge a lába a járásra. Aki nem mer megmoccanni a
nagy, rejtélyes, ismeretlen világban, mely környezi s egy kézre vár,
mely szeretettel vezesse.

A volt tisztnek könnyek gyültek a szemébe, ha eszébe jutott az a boldog
idő, mikor ő is ifju bajtársai, gondtalanul csörtetve a kardot, szuverén
megvetéssel s bizonyos naiv kiváncsisággal néztek le az idegen polgári
világra, mint valami távol morajló erdőre, melynek rejtekeit nem
ismerik; ha eszébe jutottak a jövendő háború csataképeiről való
ábrándok, a puskatűzzel elűzött ellenséges ütegek, a halomra lőtt
ellenséges lovasezred, az utolsó emberig védelmezett, ronggyá lyuggatott
zászló, mely képekben mindenütt látható egy nyugodt, energikus
főhadnagy, ki hidegen áll a golyók záporában s századával a
legképzelhetlenebb helyzetekből diadalmasan vergődik ki…; míg most
ugyanaz a bátor tiszt félénken, kábultan bolyong az idegen erdőben s
megdöbbenve áll meg minden göröngy előtt, mely útjába kerül s nem érez
annyi életrevalóságot sem magában, hogy felemelje s félrelökje… A
tehetetlenség érzetének nehéz, keserű könnyei voltak azok, melyek a
tiszt lázban égő szemeiből kisajtolódtak és arcán végig gördültek.

Mi mindent élt is át ezalatt a szörnyüséges két év alatt! Mikor feljött
a fővárosba és ismerőseiben megcsalódott, neki is az volt első
gondolata, ami annyi másnak, aki kenyér után kapkod: a vasút.

Mikor a folyamodványt elvitte a hatalmas palotába, melynek lépcsőin oly
sűrün hullámzik a hozzá hasonló aggodalmas arcú népség, kissé el volt
ugyan fogódva, de még elég keményen, bátran kopogtatott be a hivatalos
helyiségbe… Kip, kop… A hivatalszolga szinte meg volt illetődve ettől az
erélyes két koppanástól és sietett ajtót nyitni a belépőnek, aki
egyenesen a méltóságos úrral óhajtott beszélni. Fekete szalonkabát volt
rajta, ami új, fényes magas kalapjával együtt imponáló hatást gyakorolt
Jánosra, a hivatalszolgára, aki csak akkor hökkent meg egy kissé, mikor
az elegáns kabát belsejéből is csak az bontakozott ki, mi a kopottakból
szokott: a jól ismert kétrét hajtott miniszterpapiros.

Már a második alkalommal, mikor a kérvény sorsáról jött el tudakozódni,
sokkal csendesebben lépett be az előszobába; nem is fekete szalonkabát
volt rajta, hanem egy, az időjáráshoz éppen nem alkalmazkodó szürke; s
nem óhajtott a méltóságossal »értekezni«, megelégedett az
irodavezetővel, aki közönyösen adta tudtul az ő makogó hangján:

– Az ön kérvénye még nincs elintézve, kedves barátom.

Harmadszor, negyedszer, ötödször s Isten tudja hányadszor már, csak úgy
lopva surrant be az előszobába, meghúzódott egy sarokban, s alázatosan
várt arra, amíg az irodavezető kegyes lesz elfogadni, hogy elmakogja a
rendes nótáját:

– Sajnálom, kedves lelkem, de az ön kérvénye még nem került sorra.
Jöjjön el a jövő hét valamelyik napján, vagy talán jobb lesz, ha a jövő
hónap első felében. Addigra elintézik bizonyosan.

Végre is megszánta a hivatalszolga. Ez vén obsitos lévén, úgy látszik
megérezte az előszobában lábatlankodó tapasztalatlanban a volt tisztet s
rokonszenvezett vele.

– Ugyan ne bolondíttassa az úr magát tovább is azoktól a tintanyalóktól!
– szólt hozzá bizalmasan, négyszemközt. Ha az én szavamra hallgat, vegye
vissza azt az instanciát és vágja valamelyik tollkoptató fejéhez, aztán
felénk se nézzen többet. Hiszen háromezer ilyen folyamodvány lesi az
elintézést, mint a magáé, olyik két esztendő óta!

Az első menedék terve így dugába dőlt s gyors egymásutánban következtek
mind azok a stációk, amelyekhez egy züllőfélben levő intelligens ember
el szokott jutni, legelső sorban is az iszákosság. Először díjnokság a
törvényszéknél, a városnál, másodszor irnokság valami ügyvédi irodában,
s mikor mindez nem sikerült, jő az utolsó szalmaszál: korrektorság
valamelyik lapnál.

Beállít a szerkesztőhöz s elfogódottan, az izgalomtól kissé fuldokló
hangon adja elő kérelmét, mely oda irányul, hogy adjon az neki
foglalkozást lapjánál; bármily szerényet, esetleg a korrektorságot s
örökre lekötelezi őt szivességével.

A szerkesztő jó ember, bizonyosan érzi is, hogy ennek az embernek
alázatosan lesütött feje, vérpiros arca és reszkető hangja valami
katasztrófát jelentenek, melyen átment és segítene is rajta szivesen, –
ha nem járt volna itt előtte ma már öt ilyen kérelmező, akik épp oly
elfogódott félénkséggel kérték azt a korrektorságot (ami különben nincs
is üresedésben).

Mit tegyen? Feljegyzi a nevét, megigéri, hogy amint valami alkalmas hely
megürül, azonnal értesíti, s előzékenyen kéri a címét, hogy esetleg
írhasson neki.

A cím? Az idegen tétovázik, hol elsápad, hol meg biborpirossá válik az
arca s azután rekedtes hangon dadogja:

– Bocsánat, címmel nem szolgálhatok… majd inkább magam jövök el
tudakozódni… megengedi úgy-e szerkesztő úr?

Persze, hogy megengedi szó nélkül. Csak nem vasalhatja ki ebből a
szerencsétlenből azt a vallomást, hogy azért nem adhat címet, mert ez
idő szerint nincs is lakása. Az pedig vállait összehúzza és
meghunnyászkodva botorkázik a szobákon keresztül, ki megint a rejtélyes
erdőbe, mely most is oly titokzatos és idegen előtte, mint tisztkorában,
bár már vagy másfél esztendeje hánykódik ide-oda benne.

El is jő tudakozódni néhány hétig gyakrabban; azután csak egy hónap
mulva kerül fel s végezetül teljesen elmarad. Elvész, eltünik örökre
szem elől s a hirlapírók, akiket a tömérdek kilincselés egyre kiránt a
munka sodrából, megkönnyebbülve sóhajtanak fel:

– Hál’ Istennek, megint elpusztult a nyakunkról egy kölönc!

A »kölönc« pedig künn úszik a város szennyében, olyan állapotban, mely
lehetetlenné teszi, hogy intelligens ember elé kerüljön. Ruhája
lerongyollott, cipője oldalán kifordul a harisnya s haja, szakálla is
úgy elburjánzott, hogy teljesen szalonképtelenné tették viselőjüket.
Félénken surrant el a falak mellett, ha az utcán ment s többnyire a
külvárosi apró lebujokban tanyázott; reggelenkint beesett, sápadt arccal
és összecsapzott borzas szakállal bujt elő onnan. Már most minden
ellentállás nélkül engedte sodortatni magát balsorsától, kábán, vakon,
vízmentében.

Egy álmatlanul töltött éj után künn kóborolt a kültelkeken s egy gépgyár
elébe ért, melynek kapujában nagy embercsoport zsivajgott, egymást
szorítva, törve. Megtudta, hogy a gyár most hirtelenében vagy száz
napszámost fogad fel s a vegyes publikum azért tolong úgy a kapuban,
mert itt is nagyon sok az ember a kevés fókához; aki hamarabb bejut, az
kap munkát.

Még korán volt. A hatalmas épület ablakaiból még áradt a villamos napok
vakító fénye, zúgás, zaj, csörömpölés közepette. A volt tiszt megállt s
míg fejét a fehér sugárözönben s a munkazajban fürdette, szívén
egyszerre valami melegség hatott át.

A nagy épület fellegbe nyúló kéményével s fényben úszó ablakaival olyan
volt előtte, mint az Isten háza, ahol a földresujtottak és nyomorultak
irgalmat és menedéket találnak, mikor körülöttük már minden szál
elszakadt. Ennek a szentegyháznak a kémény a tornya, a munkazaj
kebelében a zsolozsma, a kiáradó fény a tévelygők útmutatója, mely
messzire löveli a sötét külvárosi utcákba sugarait, mintegy hivogatóan
beszélve: ide, ide összezúzott emberek, ebben a házban is egy Isten
lakik, aki felemel benneteket válogatás nélkül: a munka!

– Eh, félre veled ostoba előítélet, – mormogá a volt katona. Minden
munka tisztességes és a legbecsületesebb az, amit az ember a két kezével
végez. Mért ne lennék én is munkás?

Ő is a tolongók közé ment és szerencsésen bejutott a gyárba. De
csakhamar meggyőződött, hogy az Isten, aki ebben a modern szentegyházban
lakik, nagyon önző és kegyetlen, aki drágán fizetteti meg az alamizsnát,
s pártfogoltjait halálra hajszolja. Akinek nincsenek a durva gyári
munkához szoktatott izmai; aki nem hajt elég hasznot neki: azt előbb,
amint lehet, kihasználja s aztán, mikor már végképp kimerítette,
irgalmatlanul összezúzza és kiveti szentélyéből. A volt tiszt is
hasztalan igyekezett a rideg istenség oltárán tetszetős áldozatot
mutatni be; az mindegyre jobban elfordult tőle; ő maga kimerült,
kifáradott a szokatlan munkától; lassankint alig tudta a kezét, lábát
mozgatni s egyszer végül a nagy gép kereke úgy földhöz találta vágni,
hogy bajjal lehetett felszedni onnan.

– Teringette, sziszegte a gyár orvosa, mikor a földhöz lapított embert
megvizsgálta s konstatálta, hogy a gép ez egyszer csudálatosan humánus
volt, nem tört csontot, – ezekkel a finom, asszonyos kezekkel akar ön a
vasfúrásnál dolgozni? Kedves fiam, maga pályát tévesztett, maga ne
hozzánk jöjjön, hanem menjen képviselőnek vagy főispánnak, vagy más
ilyen kasza-kapa kerülőnek az ilyen kezekkel!

Heti bérét kifizették és elküldték a gyárból.

Tehát mindennek vége volt s még hozzá egy idő óta oly különösen érezte
magát. Folytonosan izzadt s a torka úgy égett, mintha egy világ lobogna
a mellében. Járni se volt kedve, folyton otthon lebzselt a tömeges
munkásszálláson, mereven maga elé bámulva.

És íme, most, a végső kétségbeesés percében felmerül előtte, kilép a
ködből, mint a szent legendákban az aranyhajú, glória-koszorús tünemény,
mely megmenti őt. A főherceg. És pedig egy véletlen ötlet alakjában.

– Csodálatos, igazán megfoghatatlan, hogy csak most jut az eszembe, –
mormogta, míg lesoványodott arcára keserű bánat ült ki.

Emlékezete megbolygatott hullámaiból kikel a főherceg gyöngéd, lányos
alakja, szöszke hajával, nyájas, ábrándos, kék szemével, lágy hangjával.
Együtt kezdtek hadnagyoskodni az ő ezredénél s a kis főherceg
megtisztelte őt néhányszor azzal is, hogy egy szatócs fitos orrú
lánykája iránt táplált vonzalmának fázisaival megismertesse.

– Igen, elmondok neki mindent. Ah, mindjárt hozzá kellett volna
fordulnom, akkor nem veszik el a kardomat azért a hiábavalóságért!

Felvánszorgott az ágyról s elment a főparancsnoksághoz, hogy megtudja,
merre van a főherceg. Valami kis osztrák városban volt helyőrségen.

– Messze van, – morogta kimenőben. – De sebaj! Még sincs a világ végén,
majd elutazom hozzá.

De hogy miként utazik oda pénz nélkül s mint jut be hozzá rongyaiban, a
részletekkel nem törődött. Minek is. Amióta a kis főherceg aranyfürtös
feje megjelent előtte s szemei, mint kék napok, ráragyognak, oly
könnyünek, oly egyszerünek tetszett előtte minden, mint a gyerekjáték.

– Jobban tenné, ha kórházba menne, mint hogy folyton utazásra gondol,
mondotta annak a munkásszállásnak a gazdasszonya, ahol az utolsó éjt
töltötte. Hiszen alig birják el a csizmát a lábai.

– Katonadolog! – mormogta a beteg. – Egy kissé fáradt vagyok, ez az
egész.

Hanem az igaz, hogy gyalázatosan érzi magát. Már az bizonyos, hogy el
kell halasztania azt az utazást néhány napra, amíg kipiheni magát. De e
pár nap alatt még rosszabbul lett. A láz egyre égette s a fejében
sajátságosan összezavarodott minden. Néha úgy összeszorult a torka,
mintha egy nagy durva kéz fojtogatná s a melle úgy zihált, mintha
folyton valami nagy súly nyomná.

– Egy percig sem késem tovább, ez a dohos lyuk megöl, mielőtt ő
fenségéhez jutnék, – szólt magában türelmetlenül.

Feltápászkodott, nyakába vette régi katonaköpenyét, amit nem tudott
eladni s kiment az utcára, a késői őszben elhagyatott liget felé vette
útját, amerre a vasuti sinek futnak napnyugatnak. Az járt agyában, ha
gyalog is, de meg nem áll addig, amíg a főherceghez nem ér. Nehezen
vánszorgott, szinte a végkimerüléshez közeledett, de alig vette észre.
Folyton egy dal csapongó refrénje csengett fülében, mely a kis főherceg
kedves nótája volt: Dali dali haj… Messziről a multból érces hangokat
hoz a szél, melyek egy csoport fiatal tiszt ajkairól ömlenek s melyek
egyesülnek az ifju májusi erdők illatával és vadgerlék szerelmes
turbékolásával. Dali dali haj… Hangzik a multból az ő férfias baritonja,
mely ha magasan emelkedett, zengzetes volt, mint a havasi kürt s ha
zokogott, epedőn lágy, mint a juhász furulyája. Hányszor hallgatta
elmerengve a kis fenség! Dali haj… Pipacsos, vadvirágos fűben,
napsütötte erdei tisztáson, öreg bükkök ünnepi tanuzása mellett egy
csoport derék ifju tiszt örök barátságot köt s egy finom kéz, melyet
koronák fénye aranyoz, kézből-kézbe vándorol… Ah, övébe is belesimul.
Érzi még a gyöngéd ujjak meleg szorítását; látja a barátságos, őszinte
szemeket, melyek oly melegen tapadnak a társak szemeibe, mintha emlékébe
akarná vésni arcuk vonásait; mintha lelkébe akarná szívni vidám zajukat,
éneküket. Minden oly szép, oly ifju s a szivek úgy tele vannak
barátsággal, tavaszi fénnyel!

– Fenség, mint a fuldokló a szalmaszálat, úgy ragadom meg én is kezeit…

Igen, igen, ezekkel a szavakkal fog elébe lépni. Vagy talán elébe
rogyni. S megmutatja beesett arcát s míg a kék napok szeliden
ráragyognak, elmondja hosszan, mi lett abból a gondtalan fiatal
bajtársból, kinél egykor kegyes volt letéteményezni ifjui ábrándjainak
néhányat és kinek dalait is oly szivesen hallgatta. S ha mindezt
elmondja, ha kitárja előtte szenvedéseit mérhetetlenségükben, óh, akkor
a szőkefürtös fej bizonyára lehajlik hozzá, mint ahogy Isten követe, a
mosolygó szivárvány lehajlik a föld felé s felemeli a porból, a
szennyből valami tisztább, napsugarasabb régióba. Hogy hová? Maga se
tudja. Még arra se gondolt, mit kér a főhercegtől, ha elébe kerül, csak
annyit érzett, hogy e lépéstől kezdve határozatlan formában új élet
kezdődik.

Hideg, őszies idő volt. Alig vette észre, hogy kikerült a liget
legvégére s az alacsony bokrok közt bolyongott. Cél nélkül ment mind
beljebb a galyak szövevényében, nehezen lábalva a sárhabarcsban. Oly
fáradt, oly álmos volt; forgott vele a világ s minden csontja
lekivánkozott a földre, valami bokor tövébe. De ő csak azon rágódott még
mindig, mit fog a főhercegnek mondani. Folyton az zsongott agyában.

– Igen, fenséged az én utolsó menedékem, az én utolsó horgonyom… Oh,
fenség, ámbár elszálltak az ifjui álmok, melyeket kegyes volt egy
szegény tiszttel megosztani, az mégis elég vakmerő emlékeztetni reájuk
fenségedet, mert neki ezek az egyetlen kincsei, melyek a tavaszból
megmaradtak. Ezekre az emlékekre hivatkozva kiáltok fenségedhez a
mélységből, fenségedhez, ki maga is ifju korunknak egy szép legendája,
egy fényes alakja…

Megállt egy bokor mellett, zihálva, fuldokolva, azután szédülten ledült,
fejét a föld puha, de hideg keblére hajtva. S amint ott feküdt,
lassankint nagy könnyüség érzete töltötte el. Ugy tetszett, mintha egy
vonat kerekei dübörögnének alatta s versenyt repülne a futó felhőkkel.
Erdők, hegyek, városok gyorsan maradoznak el mögötte a csillagos
alkonyban s a hajnal arany fényességéből halk morajjal bontakozik ki az
osztrák városka, a hova utazni készült. Még alig csillan meg a távolban
tornyának keresztje, immár ott is a vonat s ő maga, Isten tudja mikép,
egyszerre csak ott áll a kis főherceg előtt, aki szöszke fejével
szakasztott olyan most is, mint akkorjában volt. A szelid kék szemek
részvéttel tekintenek reá.

Szólni akar, de nem tudja mozgatni a nyelvét. Kiáltani akar, de torka
összeszorul. Szempillái egyre mélyebben csúsznak alá megtörő szemeire.
Végre nagy erőlködéssel, elhalóan susogja:

– Fenség, mint fuldokló… a szalmaszálat… úgy ragadom meg… kezeit…

S a szalmaszál mindegyre jobban kicsúszik megmerevülő kezéből, míg végre
ki is fut belőle. Egy pár csavargó veréb csicsereg felette a kopasz ágon
olyan altató félét s néhány lehulló sárga levél befogja szemeit örökre.



TARTALOM.

  Utolsó szikrák  3
  Pali  17
  Katica  24
  A kapás gyerek  33
  Világos  38
  Az öreg Katus  50
  Mariska  58
  Marosszögön  66
  A szökevény  80
  Marengo  89
  Röppenő évek  100
  Mese  118
  A kis emigráns  124
  A szalmaszál  130


[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

21 |karcag. De hogy kacag! |kacag. De hogy kacag!

24 |megvallhatjuk-hogy |megvallhatjuk, hogy

24 |közön‘séges |közönséges

27 |fest a a kis |fest a kis

30 |csebébe nyul |zsebébe nyul

47 |Mindja megint |Mondja megint

77 |Erszike, a mama |Erzsike, a mama

84 |istáillóban |istállóban

101 |hazaértom |hazaértem

110 |ros zat |rosszat]




*** End of this LibraryBlog Digital Book "Elbeszélések" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.