Title: Honszerző Árpád - Elbeszélés a honfoglalás idejéből
Author: Benedek, Elek
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Honszerző Árpád - Elbeszélés a honfoglalás idejéből" ***

[Illustration]

[Illustration: … Sziven találva roskad össze a csudaszép állat.]

HONSZERZŐ ÁRPÁD

ELBESZÉLÉS A HONFOGLALÁS IDEJÉBŐL

AZ IFJUSÁGNAK

IRTA

BENEDEK ELEK

MÜHLBEK KÁROLY RAJZAIVAL

BUDAPEST

LAMPEL R. KÖNYVKERESKEDÉSE

(WODIANER F. ÉS FIAI) RÉSZVÉNYTÁRSASÁG

1907.

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.



TARTALOM.

  Regék világa  1
  A farkas khán leánya  24
  A «kemény» Niketász  38
  Apa és fia  49
  A nemzetgyűlés  59
  Átkelés a Dunán  87
  Világszép Hajna  102
  Hajnáért Hajnát!  111
  A nagy leszámolás  126
  Indul a magyar Attila földjére  142
  Az alpári síkon  158
  A fehér ló  166
  Pusztaszer  176
  Kilencszázhét  188

[Illustration]



REGÉK VILÁGA.

A dnyeszter-menti végtelen síkságon tüzesen sütött vissza a lemenő nap.
Ennek a végtelen síkságnak közepe táján, szelid emelkedésű dombon állott
a fejedelem hatalmas nagy sátra, melynek arannyal, ezüsttel szőtt selyme
biborpiros fényben látszott égni a nap ráverődő sugaraitól. A színarany
oszlopok, melyeken a sátor pihent, szemet kápráztatóan ragyogtak, s az
oszlopok tetején az óriási aranyalmák, mintha pótolni akarták volna a
lemenő nap világát: messze bevilágítottak a végtelen, csendes
pusztaságba. Nyugat felől gyenge szél kerekedett s meg-meglengeté a
turulmadaras zászlót, mely uralkodni látszott a síkságon meghúzódó
nagyobb és kisebb sátrak tengersokasága felett.

Árpád népe készülődött az éjjeli pihenőre. A sátrak előtt lobogott a
tűz, s a fejedelem sátrától nézve úgy tetszett, mintha az égnek minden
csillaga leszállott volna, hogy itt megpihenve, újra visszaszálljanak az
égre s őrködő szemükkel vigyázzanak majd a pihenő, alvó magyar népre. Az
agg Álmos egyedül ült a fejedelmi sátor előtt s gyönyörűséggel pihent
meg lelke a felséges képen. Az alkonyat csendjében ide hullámzott a
tüzek mellől a hosszú, tikkasztó nyári nap után egyszerre megelevenült
élet zsibongó morajlása. Asszonyok, leányok forgolódtak a tüzek körül,
kipirult arcú fiúk forgatták nagy serényen a nyársra húzott vadpecsenyét
a csillogó parázson, míg a férfiak, kik most kerültek haza vadászatról,
a tűz mellé heveredve beszélték vadászkalandjaikat. Öregebb rendű
asszonyok a sátrak mellett csendesen kérődző tehenek és bivalyok tejét
fejték nagy sajtárokba s a feszült tőgyekből csorgó tej zubogása mint
távoli csendes eső zúgása jutott el a fejedelem sátrához… Az apró,
egyszálinges gyermekek settenkedve lesték, mikor telnek meg édes, meleg
tejjel a sajtárok s egyszerre hárman-négyen tartották oda fakannájukat:
tőtse meg, nannyó! Nekem is, nannyó! Ide is loccsintson egy cseppet,
nannyámasszony!

A legtöbb sátor mellett kancák is állottak. Szépen, nyugodtan álltak s
tűrték, hogy az asszonynép utolsó cseppig kifejje tőgyükből a forró
meleg, méznél édesebb tejet. Az öregebb rendű emberek, kik kancatejen
nevekedtek fel, többre becsülték azt a tehén meg a bival tejénél. Azt
mondták s tartották, hogy a kancatejből lesz az igazi vér. Tüzes
állatnak tüzes a teje. Kancatejet ivott Attila, az Isten ostora; azt
ittak a vitézei. Bezzeg meg is hódították az egész világot… De lám, hogy
csendes vérű tehénnek s bivalnak tejét is issza a magyar, mindenféle
népek belekötnek, nincs maradása sehol, örökös vándorlás a magyar élete…

Fel-felkapott egy-egy szót a szél s vitte szárnyán a fejedelmi sátor
felé. De a sátor előtt most csak Álmos ült, az agg Álmos, egyedül.

– A kancatej tűzzé-vérré válik, – mondotta egy erős hang, – a tehén- s a
bivaltejből savó lesz. Én mondom ezt nektek, a farkas khán. Hej, ha én!…

Tovább nem mondotta, úgy látszik, bölcsebbnek találta, ha nem folytatja,
fűzi szóval a gondolatját.

De az agg Álmos így is eleget hallott. Elkomorodva tekintett a farkas
khán sátra felé, mely egy nyillövésnyire volt a fejedelem sátrától.

– Ihatsz te akármiféle tejet, – dörmögte magában Álmos, – a véred baskir
vér marad. Hűtlen szívvel elhagytad a véreidet, te farkasfejű,
farkaslelkű cudar, merthogy főkhánnak nem fogadtak el. Hozzánk szegődtél
cselédjeiddel s azt szeretnéd, hogy nemzetség számba vegyük maréknyi
népedet. Mindig fursz, faragsz, virrongást szítsz a magyar nemzetségek
közt nagy alattomban. Bárcsak a hazádban vesztél volna, kutyalelkű,
kutyafejű khán!

Az utolsó szavakat fenhangon mondta az agg vezér, csak úgy zihált melle
a hófehér szakáll alatt. De lelke háborgásának senki tanuja nem volt.
Lent a domb aljában óriási máglyatűz körül forgolódtak a férfi s
asszonycselédek. A fejedelem legnagyobb fiával, Leventével s a
nemzetségek főbbjeivel már három hónapja járja az etelközi új hazát,
hadd lássa színről-színre az ő népét, melyet Lebediából az öt folyó közé
vezetett. Vajjon ez lesz-e az állandó haza? Vagy csakugyan az van írva a
csillagokban, hogy a magyarnak nem lesz addig állandó hazája, míg meg
nem szerzi Attila földjét?…

A sátor mélyéből csecsemő gyermek sírása hallatszott ki.

– A legkisebb unoka, – motyogja Álmos s szeme megtelik könnyel. – Nem,
nem hal ki a Megyeri nemzetség. Hatalmas fája újabb meg újabb ágakat
hajt.

Míg Árpád az új hazát járta, született a negyedik fiú. Hej, mely nagy
öröm vár reá, midőn országlátó útjából hazatér! Hogy repülne haza szelek
szárnyán, ha a csillagok megjelentenék: fiad született, Árpád! De
csillagok nem jelentik, eltitkolják, hadd járja végig Árpád az öt folyó
országát; hadd lássa, ismerje meg az új haza minden hegyét, völgyét,
vizét, forrását, erdejét: az ő népének való-e ez a föld?

A csecsemő már nem sír. Elszenderűlt az édes anya puha kebelén. A
hatalmas kozár király leánya gyönyörködve nézi szivéről szakadt
fiacskáját. Nézi, nézi s keresi arcán Árpádnak, a világ legdaliásabb,
legvitézebb s legbölcsebb emberének vonásait. Növendék leány volt Özséb,
a nagy kozár birodalom királyának egyetlen leánya, mikor Árpádot a hét
vezér pajzsára emelte. Ő látta a felséges jelenetet: mint tapadt a
magyarok szeme büszkén, áhítattal, reménységgel Álmos fiára. És
találkozott az ő szeme Árpád komoly tekintetével. Összevillant a két
szempár, s ez az összevillanás egész életre jegyzett el két szivet.

– Enyém leszel, – mondotta Árpád nyugodt tekintete, – mert nekem
születtél.

– Tied leszek, – felelte a leány tekintete, – mert te vagy az első
minden elsők közt. Az volnál, ha nem is volnál fejedelem.

A növendék leány a szerelmes szív ösztönével érezte meg, hogy ez a
férfi, kit a magyar vezérek pajzsukra emeltek, nagyobb, erősebb,
eszesebb mindazoknál, akiket eddig apja udvarában látott. Hogy fejedelem
az, igazi fejedelem, nagyobb lesz, hatalmasabb lesz királyoknál,
császároknál. Hogy ez a férfi senkinek sem lesz, még az ő apjának sem
lesz alattvalója, – pedig de nagy a hatalma, de nagy az országa az ő
apjának! És jöttek a kozár király udvarába keletről, délről, északról
hatalmas királyok fiai, vetekedtek Özséb kezéért: hiába!

– Hát mit akarsz? Kit akarsz? – förmedt rá apja, midőn a királyfiaknak
sorban ajtót mutatott.

– Árpád lesz az uram, senki más, – felelte a leány.

– Árpád! Az én alattvalóm?

– A te alattvalód? Nem volt ő s nem is lesz a te alattvalód, apám! Ő a
magyarok fejedelme. Ne nézd őt Lebediásnak, aki csak egy nemzetségnek
volt a vajdája s megelégedett egy atyádfiával. Hét törzsnek fejedelme ő
s meglásd, apám, hozzászegődnek a kabarok is. Mert Árpádot minden népek
szeretik.

– A kabarok? Az én népeim? Ki mondta ezt néked, leány? Az én alattvalóim
legyenek egy alattvalómnak alattvalói?

Mondotta Özséb:

– Ne felejtsd, apám, hogy a kabarok közelebb attyafiai a magyaroknak,
mint a kozároknak. Szinte egy nyelvet beszél magyar és kabar. Egy tőnek
a hajtásai. Csuda-e, ha összefonódnak s tőled, merthogy egy kicsit
mostoha is valál a kabarokhoz, elszakadnak?

– Hát szakadjanak! üvöltött a király. – S szakadj el velük te is! Mostan
jelenték a hírhozók, hogy újra rátörnek kedves magyarjaidra a bessenyők.
Hadd törjenek. Ujjamat se mozdítom védelmükre. Majd meglátom, mire megy
a magyar nálam nélkül?

– Apám, apám, ne káromold Istent. A magyarok híven segítettek téged
hadakozásaidban, de te gyengén viszonoztad az ő hűségüket, ha bajba
kerültek. Ők testvéreidnek tartották magukat, úgy is viselkedtek, te meg
alattvalóknak nézted őket. Azért ösztökélted Lebediást is, Álmost is,
hogy egyesítsék a hét törzset, mert gondoltad: nagyobb erővel támogatnak
téged. Hát – egyesültek. Megfogadták a tanácsodat. Úgy egyesültek, hogy
még a kabarokat is viszik magukkal. Jöhetnek a bessenyők, nem állnak ki
több csatára velök. Nem azért nem állnak, minthogyha félnének. De ki nem
unta volna meg azt a sok vége-hossza nincs betörést? Itt sohasem lenne
nyugodalma a magyarnak. Itt ők csak szállók. Mennek tovább, addig
mennek, míg megtalálják s visszaszerzik Attila földjét. Oda törjenek be
a bessenyők!

– Hm, – dörmögött a király, – de jól tudod minden dolgát a magyaroknak.

Felelt a leány s nyugodtan nézett apja szemébe:

– A fejedelemnek, az én jövendőre-lévendőmnek nincs titka előttem.

– Ej de bölcs ember a te jövendőre-lévendőd! Fehérnépre bízza a titkait!

– Az igaz, de ez a fehérnép király leánya, a te leányod, apám!

– Apja lánya, – dörmögte magában a király s bús büszke érzéssel nézett a
leány után, ki, mélyen meghajolva apja előtt, kiegyenesedve s büszkén,
boldogan távozott a sátorból.

Akkor este a király látta, amint nyugvóra tér leánya, s másnap reggel
rettentő lármára ébredett: volt királykisasszony, nincs
királykisasszony. Nem rabolták el: önként ment Árpád sátrába. Mondotta
neki:

– Ne fáradj apámhoz sem magad, sem nemzetséged eleit ne fáraszd hozzá az
én kezemért. Ha adná sem adná jó szívvel, talán meg is bántaná a te
büszke lelkedet. Ime, eljöttem önként, tied vagyok. Követlek, amerre a
szerencse vezet téged. Elfogadsz-e hitvesednek?

Mondotta Árpád:

– Önként hogy jöttél, jobban esik szivemnek. Lám, a kabar testvérek is
önként jőnek velem. A szeretet erősebb minden földi hatalomnál. Erősebb
a halálnál is. Téged Isten vezérelt az én sátramba. Ez órától fogvást te
vagy ennek a sátornak asszonya. A sátor földje változik, ma itt verjük
fel, holnap ott, de asszonya te maradsz halálig!

Mikor pirkadott a hajnal, hivatá Árpád Tordát, a vén főpapot s megáldatá
a frigyet Isten szabad ege alatt. És felkerekedék Árpád az ő népével. És
megszállták Etelközt. És teltek, múltak az esztendők. Éltek a vándor
magyarok sok esztendőkön által nyugodalomban. Sokasodtak, szaporodtak a
nemzetségek. Újabb meg újabb ágakat hajtottak a törzsek. És születék az
első esztendőben Árpádnak fia, kinek Levente lett a neve. Aztán telt,
múlt az idő, három esztendő multán születék a második fiú: Takarcs.
Ismét három esztendő telék el, születék a harmadik fiú: Jelekh. S mintha
meg akarta volna mutatni Isten, hogy az igazi nemes fának csak nagy
időközökben terem gyümölcse: már dali ifjú volt Levente, növendék
legényecske Takarcs és Jelekh, mikor a negyedik fiú született, akinek
Jutócs lett a neve…

Aludj, kicsi Jutócs, aludj, vigyáz reád a te édes anyád szeme. Mind a te
arcodat nézi, a te vonásaidat lesi: vajjon apád képét viseled-e?

– Apja képét viseli, – mondja Özséb, – de – s ezt mondván, szeliden
mosolyog – az én képemet is látom… – S gyöngéd csókot lehel a gyermek
homlokára.

Im, a földről már felszállottak a csillagok az égre. Hamvadoznak a
tüzek. Mély csend borúl a pusztaságra. A rengeteg gulyák, ménesek
szerteszét, nagy tömegekben szenderegve heverésznek s csak ritkán kondul
meg egy-egy kolomp, csendül meg egy-egy csengő. Békesség, csendesség,
nagy nyugodalom mindenütt: aki látja, nem gondolja, hogy vándornépnek
szállóföldje ez. Mintha itt élne ez a nép sok száz esztendő óta, olyan
békén alszik, a férfinép a hamvadó tüzek körül, az asszony, a
gyermeknép, a gyermeknépnek is a legapraja az esőtartó, széltartó sátrak
alatt.

Igen, a földről felszállottak a csillagok az égre. Vakító fehéren ragyog
a Hadak útja, ez a hosszú, széles fehér út, melyen egykor, réges-régen
Csaba vezér s halott vitézei visszaszáguldoztak Attila földjére… Az agg
Álmos szemére nem jön álom. Tekintete a Hadak útjára tapad s lelke
szárnyat öltve száll vissza a réges-régi időkbe, az ős hazába, hol a
hunok és magyarok bölcseje ringott. Látja az öreg Nimródot s két oldalán
két deli fiát: Hunort és Magyart, amint versenyt repülnek paripáikon a
széllel, űzve, hajtva a végtelen puszta vadjait. És száll a lelke,
nyomon kiséri Hunort és Magyart, kik ötven-ötven vitézzel felkerekedének
s vitte vadászkedvök rengeteg erdőkön, végtelen rónaságokon át, mígnem
egyszerre csak azon vették észre magukat, hogy messze elhagyták apjuk
országának határát. Az volt csak a szép, gazdag tartomány! Mi tenger vad
a rengeteg erdőségekben, a rónaságokon! Csordákban legeltek a bölények,
szarvasok, őzek. De im egyszerre külön, a csordáktól távol, felugrott
előttük egy szarvas. Azóta sem látott ehhez hasonlatos szépet emberi
szem. A két ágas-bogas szarva össze volt fonódva s lebegett a feje
fölött mint egy koszorú. A két szeme feketéllett, ragyogott mint a
fekete gyémánt. A dereka karcsú, hajlékony, mint a lengő nádszál. A lába
vékony s szaladván, nem látszott érinteni a földet.

– Utána! – kiáltotta egyszerre Hunor és Magyar.

– Utána! utána! – suttogja az agg Álmos s öreg teste megfiatalodik egy
pillanatra. Együtt vágtat Hunor és Magyarral tisztásról sűrűbe, sűrűből
tisztásra, hegyeken fel, völgyeken, folyóvizeken át. A csodaszarvas meg
hol eltűnt, hol felbukkant: csalta, csalogatta Hunort és Magyart. A
paripák habba keveredtek, de Hunor és Magyar vágtattak utána: elevenen
akarták elfogni a csodaszarvast.

– Utána! utána! – suttogja Álmos.

De hajh, leszállt a nap, esteledett, alkonyodott s a csodaszép szarvas
eltűnt az ingoványban, sűrű nádas rejtekében…

A szarvas eltűnt, de im elvezette Hunort és Magyart egy szépséges szép
szigetre. Itt, ezen a szigeten kalandozik most az agg Álmos lelke. Érzi
az övig érő, buja füvek, tarka virágok illatát. Látván látja a
faóriásokat, amint meggörnyednek tenger gyümölcsnek terhe alatt.
Belemerűl lelke a csendesen folyó vizek tükrébe, s gyönyörködik a nagy
és apró halak ezreiben. Hallja a madarak énekét: mintha égből szállana
minden hang. És ezen a tündéri szép szigeten napi járókra nincs ember,
senki lélek nem lakja. Talán ez a paradicsom, honnét Isten angyala
száműzte Ádámot és Évát? Hallga, hallga, megálljatok, figyeljetek. Nem
halljátok? Madáréneknél szebb ének hangzik amonnan a liget felől. Óriás
szádogfák, piros gyümölcsű berkenyék, rezgő nyárfák, szárnyas levelü
iharok közt széles selyempázsit, annak közepén csorgós kút, csorgós kút
körül, nézzétek, nézzétek! – tündérek táncolnak, lejtenek
karikába-körbe, szépen összefogódzva; kör közepén két
tündérkirálykisasszony, olyan szép, olyan gyönyörű, hogy a napra lehet
nézni, de rájok nem. Megbűvölten áll meg Hunor és Magyar, mögöttük a
vitézek.

– Rajta, rajta! – biztatja Álmos a megbűvölt daliákat. – Isten rendelte
számotokra. Úgy, úgy – suttogja tovább s arca, szeme lázban ég.

Már ott vannak a daliák a selyemfüves tisztáson. Nagy hirtelen
közrefogják a táncoló, daloló leányokat, mindahányan vannak, felkapnak
egyet a nyeregbe, s elvágtatnak sebes szélnél sebesebben, még a
gondolatnál is sebesebben. Velük vágtat Álmos lelke is. Átöleli lelke
Hunort és Magyart s a keblükön pihegő, remegő két leányt, a nagy hún és
magyar nemzetség ükeit. Isten vezérelte a csodaszarvast, nyomába Hunort
és Magyart, ő áldotta s termékenyíté meg Hunor és Magyar vérét s ama
száz vitézét. Ő akarta, hogy megsokasodjék Hunor és Magyar nemzetsége.
Úgy megsokasodjék, hogy ne lehessen maradása a csudaszép szigeten. Erdő
vadja, víznek hala, földnek kenyere nem volt elég a megsokasodott
nemzetségeknek. Tovább, tovább, nagyobb tartományba! S im fölkerekedtek
Hunor és Magyar maradvái, vándoroltak erdőkön, mezőkön, hegyeken,
völgyeken át, és megérkezének Szittyaországba.

– Szittyaország! Te drága, minden földek között a legszebb, az én
nemzetségemnek bölcseje! Kicsiny valál hunnak és magyarnak, ó mért nem
terülhetett ki határod messze, messze, hogy élhet vala itt, a te drága
földeden mindétig, örökkön örökké Hunor és Magyar népe! De lám az én
népemnek sem vala elég. Meg volt írva a csillagokban, hogy Hunor és
Magyar vére száz meg száz esztendőkön vándoroljon országról országra…
Mikor elégeled meg e nép vándorlását, Isten, magyarok Istene? Mért
kellett elszakadni Hunor és Magyar maradváinak, holott ők egy szívről
szakadtak?

Könnybe borul Álmos szemepillája, a könnyeken át látja a bús képet,
amint két testvérnép kettészakad: megy a hún nyugatnak, a magyar meg itt
marad. Hadban edzett férfiak sírva borulnak egymás nyakába, asszonyok,
gyermekek sírása felhat az égig: testvér testvértől szakad el s többé
egymást vaj’ látja-e?

Már indul a húnok rengeteg hada. Népének élén az öreg Mundzuk s két
oldalán két hős fia: Attila és Buda.

– Utánam, húnok! – mennydörög Mundzuk szava. – Több könnyet ne lássak!

S letörli hófehér szempillájáról az utolsó könnycseppet. Mintha tenger
csapott volna ki medréből, sepri maga előtt a népeket a húnok rengeteg
áradata. Az ég is elsötétül, amerre a népek e tengersokasága elhalad,
dübörög, reng a föld, recsegnek-ropognak a fák, megdagadnak a
folyóvizek: ellentálló népek vérétől dagadnak meg. Már nem Mundzuk,
hanem Attila vezeti e rettentő áradatot. Ő reá tapad minden tekintet
szörnyű félelemmel s nagy bizodalommal.

– Ihol a világ legszebb földje! – zúgja Attila s ég, föld megzendül
szava zúgásától.

A Duna s a Tisza földje volt ez. Óh, mennyit regélt erről Csaba vezér,
midőn visszatért az ős hazába megmaradt húnjaival! Ezzel a regével
altatta el Álmost is az édes anyja, Emese. Sohasem látta s ime, ismeri
minden halmát, völgyét, pusztáját a Duna-Tisza közének. Ha ő ezt a
földet megláthatná! Ha ő ezt a földet megcsókolhatná! De édes lenne
utána a halál!

Látja a szörnyű harcot, ő maga is ott van a hún sereg élén, amint
összeroppan a vasfejű Detre rengeteg hadával. Hallja sivítását a
nyílvesszőnek, mely az agg Mundzuk ijjából röppent ki s repült egyenest
a vasfejű Detre homlokának. Látja, mint szakítja ki Detre a nyilat s
roppantja ketté. És hallja az átkozódó fenyegetést: Megállj, Mundzuk,
kutyahitű Mundzuk! A hetedik nemzetséged is megkeserüli ezt!

Megkeserülte, meg… Nem volt neked elég, Attilla, az apád szerzeménye.
Telhetetlen valál s im nagy világhódításodnak mi lett a vége? Elveszték
fiaid apád szerzeményét is. Vajjon okul-e példádon a magyar?

De lassanként lecsöndesül lelke háborgása, arca, szeme fellángol, egész
valóját megbűvöli Attilának, a hősök hősének fenséges alakja. Látja a
nagy királyt, ki szeme pillantásával népeket igazgat s kényszerít
hódolatra. Látja, amint fapalotája nagy termében tünődve jár,
fonja-szövi világhódító terveit. Hallja, amint elémondja az
álomfejtőknek, a jövendőlátó táltosoknak az ő csudálatos álmát. Ősz öreg
ember szállott le hozzá a magas levegő-égből s ragyogó, szikrádzó kardot
kötött az ő oldalára. Aztán kerekedett sebes forgószél, az felkapta őt s
vitte erdők, hegyek, tengerek, végtelen rónaságok, rengeteg nagy városok
felett. S amint repült, repült, szállott a magas levegőégben,
le-lesujtott kardjával, folyók és tengerek két felé nyíltak, a városok
lángba borultak, hamuvá lettek. És látja az ősz Tordát, a legvénebb
táltost, mélyen meghajol a nagy király előtt s mondja, amint következik:
Az a kard, melyet az ősz öreg ember kötött oldaladra, Isten kardja volt.
Isten küldötte számodra. Meglásd, imetten is kezedbe kerül az a kard s
vele meghódítod az egész világot.

S im csakugyan ebben a szempillantásban nagy lelkendezve szalad feléjük
egy pásztorfiú s mondja Attilának: Felséges királyom, a pusztán egy
kardot találtam, ihol, fogadd el én tőlem.

Nézi Attila a kardot, megforgatja, villogtatja s ég, föld megzendül
belé, akkorát kiált nagy örömében: Ez az Isten kardja, emberek! És
fordul a pásztorfiúnak s kérdi: hol találtad ezt a kardot, fiam?

Mondja a pásztorfiú: Amint a nyáj után mendegéltem, láttam, hogy egy
tavalyi üsző sajnálja a lábát, sántítva lépeget. Nézem, mi baja lehet, s
hát vértől virágzik az utó-ballába. Tünődtem magamban: ugyan mi
vérezheté meg, mikor gyenge hajlós fűnél nincs egyéb a pusztán. Nézek
erre, nézek arra s ihol egy kard hegyét pillantom meg a földben.
Megfogom, hogy kihúzzam s hát abban a szempillantásban láng csap ki a
kard hegyéből. Megijedtem, elszaladtam, de visszanéztem s látom, hogy a
kard csak kipattan a földből s forog, forog, mintha szél forgatná.
Egyszerre csak ellobban a lángja s elterül a földön. Neki bátorodtam,
visszamentem s fölvettem a kardot.

– Az Isten kardja ez! – kiált Attila. És megforgatja a kardot s
háromszor vág vele a négy anyaszélnek, hogy csak úgy zúg belé.

– Az volt, az, az Isten kardja, – suttogja Álmos. – Azzal hódítá meg a
világot. A világot meghódítá s hajh, ebből a rengeteg nagy világból csak
egy darabocska föld maradott meg… Még mindig őrzik a székelyek, várnak
minket…

Hajh, Attila, hajh, ha te meg nem halsz időnek előtte! Bizonnyal állandó
hazája lesz a Duna-Tisza köze a hunnak, rég állandó hazája volna a
magyarnak is.

Búba merülten állapodik meg lelke Attila hármas koporsaja mellett.
Hallja a hún asszonyok egetverő sírását, látja a hún férfiak komor
arcát, hallja a gyászéneket s lassan, halkan, reszkető hangon elzümmögi
a csendes éjszakában:

  Attila, Attila, húnok nagy királya,
  Mundzuk sarjadéka, híres maradvája!
  Te ura, királya szittyák s germánoknak,
  Valál hódítója a rómaiaknak:
  Napnyugotiaknak, napkeletieknek,
  Valál rémülete, valál iszonyata
  Te minden népeknek!
  De ha könyörögtek, megengesztelődtél,
  Adófizetéssel te megelégödtél.
  Mindez nagy dolgokat te megcseleködted,
  Ez világnak hódítását mind te végbevitted,
  S sebzetlen maradtál!
  Ármányság, árulás meg is meg nem ejtett,
  Sűrű sok ellenség el sem is veszejtett,
  Haj, mégis meghalál!
  Valál vigasságban, fekvél nyoszolyádban,
  Puha nyoszolyádban, tornyos palotádban,
  Meglepett a halál a te mély álmodban,
  Húnok nagy királya,
  Mundzuk maradvája!
  Haj! ki mondja azt halálnak,
  Az orozva járó álmat!
  Halál, halál, csendes halál,
  Nem vagy te igazi halál!
  Rajtad boszút nem állhatunk,
  Beléd kardot nem márthatunk!
  Halál, halál, csendes halál,
  Nem vagy te igazi halál!

– Halál, halál, csendes halál, nem vagy te igazi halál, – suttogja újra
s könnybe borúl a szeme. Az vár én reám is. Meghalok csendes halállal,
soha meg nem látva Attila földjét… Óh, ha megláthatnám, csak egy
pillantásra. Ha megmutathatnám népemnek: ihol Attila földje, magyarok.
Eredjetek. Kövessétek fiamat, a vitézek vitézét, a bölcsek bölcsét.
Velem ne törődjetek. Fektessetek le Attila földjébe. Hadd vegyüljön
össze porom az ő porával…

Lehunyja szemét, de nem jő álom reá. Rettenetes bús képek kavarognak:
gyász, siralom, romlás, pusztulás, vérözön, testvér testvérnek ontja
vérét. Hah! a vasfejű Detre! Még ott van homlokában Mundzuk nyílvesszeje
– emlékeztetőnek. Barátságot színlel, úgy lopja be magát Attila fiainak
szívébe. Minden szava méreg. Az a lehellete is. Gonosz szíve fenekére
temeti gonosz szándékát, simándi szóval bujtja, tüzeli Aladárt,
világverő Attila idősebbik fiát: – Téged illet a királyság, téged, te
vagy az idősebb. S mikor méreggel megitatta, megy Csaba sátrába: – Te
vagy a vitézebb, téged illet a királyság. Vedd a kezedbe Isten kardját s
ha nem enged bátyád, öld meg!

S hajh, két táborra szakadnak a húnok. Testvér testvér ellen. Isten
kardjával öli meg bátyját Csaba. Óh te szerencsétlen, mit cselekedtél!
Testvéred vére szennyezé be Isten kardját – vége a húnok világverő
hatalmának, vége. Ez a kard nem öl embert többé. Utolsó szikrája lobbant
el Aladár vérével. Nézd, hogy rohannak rád elleneid, kiket apád ezzel a
karddal földre vert, megalázott. Nézd, hogy hullanak el oldalad mellől
legjobb vitézeid, hogy bár a te életed maradjon meg! A világverő
rengeteg sereg hová lett? Maréknyi had maradott, gyászos hírmondónak.

Megfogyva, törve, megalázva takarodik ki Attila földjéről a maréknyi had
– vissza az ős hazába.

– Óh jaj, mit cselekedtem! – jajong Csaba. – Megöltem a testvéremet.
Meggyaláztam Isten kardját, apámnak nevét, emlékét, jaj!

Iszonyattal nézi testvére vérét. Megáll Olt vize mellett, belemártja a
véres kardot: vajjon lemossa-e _ezt_ a vért? Lemossa, le.
Megkönnyebbedten tekint az égre. És felkiált: Halljad, hatalmas Isten,
halljad! Lemostam kardodról testvéremnek vérét. Visszaviszem az ős
hazába. És elhivom az én magyar testvéreimet. Visszaszerezzük apám
földjét, vissza! Halljátok, vitézek, halljátok! Úgy-e visszaszerezzük?

– Visszaszerezzük, vissza! Egy részünk itt marad. Várunk reátok, várunk!

És szakadt két részre a maréknyi had. Hazamegy az egyik, itt marad a
másik. Megtartani bár csak egy dombocskát Attila földjéből. És áldoznak
a _tűznek_, áldoznak a _víznek_, áldoznak a _levegő-égnek_ s áldoznak a
_földnek_. És megesküsznek mind a visszatérő vitézek, hogy még a világ
végéről is visszatérnek, ha ellenség támadná az itt maradottakat. Hírül
hozza nékik azt a _tűz_; ha az nem, a _víz_; ha a _víz_ nem, a _levegő_;
ha az sem: a _föld_.

Indulnak Csaba vitézei, száll velük Álmos lelke hegyeken, völgyeken,
erdőkön át. Hallga, hallga! Reng a föld! De szomorún hajladoznak,
integetnek a fák! Mi történt? Mit jelent e földindulás? Nem látjátok,
nem halljátok? – Vissza, vissza, bajba’ van a székely testvér! A fűszál
is feltámadott ellene!

– Vissza! vissza! – csendül Csaba hangja. – Utánam, vitézek!

És vágtatnak sebes szélnél sebesebben, még a gondolatnál is sebesebben,
vissza Attila földjére. Haj, mi tenger ellenség! Száz is jut egyre. De
im újra szikrát vet Isten kardja, lobogó lángban ég, s szalad az
ellenség eszeveszetten.

– Huj! huj! – kiáltja Álmos. – Üssed, vágjad, tiporjad!

Aztán lecsillapodik harci kedve, újra ott van a hazatérő húnok kis
hadában, megy, mendegél szép csendesen, hegyre fel, völgybe le,
simogatja, becézgeti fehér paripáját. De nézzetek csak ide, mi történt!
Meghorkannak a paripák, ágaskodnak, hiába sarkantyuzzák, forognak maguk
körül mint a forgó szél.

– Vissza, vissza, bajban van a székely! Nem látjátok, nem halljátok?
Folyó vize megdagadott, zúgva, bőgve csap ki a medréből s mind azt
zúgja, mind azt bőgi: vissza, vissza, bajban a székely!

És vágtatnak vissza, hét napi járót egy nap, nem ér nyomukba sebes szél
s haj de jókor érkeznek! Tenger sok nép fogta körül a székelyt.

– Üssed, vágjad, tiporjad! – mennydörgi Csaba.

– Üssed, vágjad, tiporjad! – visszhangzik Álmos lelkében a csatakiáltás
s reszkető karja megacélosodik, belevág a levegő-égbe…

Volt ellenség, nincs ellenség. Mintha föld nyelte volna, árvíz seperte
volna el. És indul harmadízben is Csaba, mennek, mendegélnek hegyeken,
völgyeken, folyóvizeken át. – Állj meg, Csaba, állj meg! – riad fel
Álmos. – Nem hallod, hogy zúg, búg a fergeteg? Nem látod-e, mint
döndülnek a földre büszke tölgyek? Nem hallod-e, hogy sír a szél?
Vissza, vissza, bajba van a székely! Mind ezt búgja, mint ezt sírja a
fergeteg: vissza, vissza! Hol vagy madár, ki sebesebben repülsz, mint a
hún vitézek? Hol vagy szél, ki megelőzöd őket? Hát ti hová lettetek,
merre tüntetek, székelyek ellenei? Föld nyelt-e el, árvíz sepert-e el?
Vaj’ ki áll ellent, ha Isten kardja lobogó lánggal ég?

Most már indulhatsz, Csaba, sem tűz, sem víz, sem föld, sem levegő nem
térít meg többet. Eredj, eredj, vezesd megfogyott népedet vissza az ős
hazába. Mert már elfértek ott… Haj de sokan indultatok s de kevesen
jövétek vissza!

Könnybe borúl Álmos szeme, ébren álmodja át a bús találkozást. Szegény
Csaba királyfi! Apád földjét nem látod meg többet. Élve nem. Hiába
regéled apád földjének szépségét, gazdagságát, lám, a fiatalok mennének
veled, arcuk, szemük lángban ég, harci kedvben tombol a szívük, de az
öregek lecsendesítik: várjatok, várjatok. Ne mozduljatok, míg Isten az
indulás idejét meg nem jelenti. És várják, várják a megjelentés idejét…
Im, már őszbeborult Csaba göndör fekete haja. Háta meggörnyedett. Már
ássák is a sírt neki. Már búg csendesen hármas koporsaja felett a
gyászének. Ennek is ez a vége:

  Halál, halál, csendes halál,
  Nem vagy te igazi halál!

– Nem vagy nem! dobbant Álmos. – Nem halt meg Csaba! Ki mondja, hogy
meghalt? Nézzetek az égre! Száz esztendő borúlt százra s még akkor is
élt Csaba: onnét vigyázta székely testvéreit. Ott, ott, a hadak útján,
ott vágtatott vissza, a székelyek földjére, hogy még egyszer poklok
fenekére űzze a székelyek elleneit. Mikor sem föld, sem víz, sem levegő
meg nem jelenté, im megjelenté a tűz, égő csillag tüze: bajba van a
székely! Haj, nézzétek, haj, hogy robog, hogy vágtat, hogy repül Csaba
fehér paripáján s utána mind a vitézek, hófehér paripán, hófehér
ruhában, végig a csillagos ég boltján, s ott, ott, ahol az ég ráhajlik a
földre, leszállanak: hajrá! huj! huj! Tűzbe borúl ég, föld, kicsapnak
medrükből a folyók, lángtenger zúgva hömpölyög s elnyeli, sepri a
cudarokat, kik a székelyre támadtanak.

– Vissza az égbe, vitézek! – csendül Csaba hangja, hogy ég, föld zeng
belé. S im felszállanak mind az ég boltjára, visszaszáguldanak azon az
úton, amerről jövének. Ragyogó fehér út verődik a paripák lábanyomán.
Ott van, ott a fehér út, fehérebb a tejnél, fehérebb a hónál. Ott is
marad örökkön-örökké! Hallod-e a hangomat, Csaba? Én szólok te hozzád,
Ügek fia, Álmos! Nem kell többet leszállnod az égből. Készül a magyar,
készül! Árpád vezeti, az én nagy fiam. Minden magyarok közt a
legnagyobb. Megjelenté Isten az én anyámnak, Emesének, álomban jelenté
meg, hogy az ő nemzetsége szerzi meg Attila földjét. Nem halok meg, míg
e földet meg nem csókolám. Nem, nem!

Kelet felől pirosodott az ég alja. Egymás után hunytak el a csillagok.
Hadak útjának hófehér színe egyszerre lángba borult: messze keleten, az
Ural hegy mögül lángveresen emelkedett fel a nap. Az agg Álmos
elbűvölten nézte a gyönyörű látványt. Nem vette észre, hogy háta mögött
áll valaki. Özséb volt. Mosolyogva érintette meg az öreg ember vállát.

– Te vagy, Özséb?

– Én vagyok, apám uram.

– Úgy-e, ma keltél először az áldott Nappal, mióta Jutócs született?

– Ma, apám uram, ma. Megálmodtam, hogy ma haza jő az uram.

– Én is álmodtam, bár le sem feküdtem. Bejártam Attila földjét. Igazat
regélt Csaba a mi ükeinknek, Özséb. Az a legszebb föld kerek e világon.
Ott halok meg, Özséb. Érzem, hogy ott halok meg. Hát te szeretnél-e ott
élni?

[Illustration]

[Illustration: … repül Csaba fehér paripáján s utána mind a vitézek…]

– Én ott szeretek élni, halni, ahol az uram.

Álmos megfogta Özséb kezét, szép gyengén megszorította.

– Áldott az óra, melyben az én fiam te veled találkozék.

Özséb lehajolt Álmos kezére. A felkelő nap ragyogó sugarai koszorút
fontak az aranyszőke hajra. Aztán egyszerre mintha megrendült volna a
föld nyugat felől. Özséb arca lángra gyúlt, hirtelen felkapta gyönyörű
fejét az öreg ember öléből, keble hullámzott az édes örömtől: jön az
uram, jön! Az én nagy uram! S az én dali szép fiam. Hallja a kürtszót,
apám uram, hallja?

– Hallom, menyemasszony, hallom.

– Hallja a lónyerítést, hallja?

– Hallom, menyemasszony, hallom.

– Ez az uram lova. Ezer ló közül megismerem a nyerítését. Úgy-e, apám
uram, érzi a ló, hogy ki ül rajta? Úgy-e, érzi?

– Érzi, fiam, érzi.

Hirtelen a sátor ajtaja felé fordult:

– Takarcs! Jelekh! Ébredjetek, keljetek! Jön az apátok. Jön Levente.

Már látszik is a turulmadaras zászló. Hogy ragyog, hogy tündököl a
napnak fényében! De büszkén leng, lobog! Mintha csatára vinnék.

– Nézze, apám uram, nézze. Ihol az uram dali alakja! Már kiveszem az
arcát. Komoly, mindég komoly, gondolkozó. Milyen mélyen fekszik a szeme,
a szép fekete, merengő szeme! Mintha sehová se nézne s mégis lát
mindent. Édes nagy uram!

Kitárt karokkal szalad Árpád elé, kinek szelid mosoly lebben meg ajakán.
Mire megáll a hófehér paripa, már ott áll a szerelmes asszony, félre
inti az odasiető cselédnépet, ő maga fogja a kengyelt, míg ura leszáll a
paripáról.

– Hát engem, édes anyám?

Levente ez, ki türelmetlenül várja, míg édes anyja kifejlik az ölelő
karokból. Akinek még legédesebb az édes anyai csók. S mikor vége
ölelésnek, csóknak, két felől megfogják Özséb kezét, úgy mennek föl a
sátor elé, az agg Álmos reszkető karjai közé.

– Hát Takarcs és Jelekh? – kérdi Árpád s egy pillanatra elkomorodik az
arca. De abban a pillanatban már nyakába fonódik a két fiú karja.

– Jőjjön, édes apám uram, jőjjön! – S húzva húzzák a nagy, a hatalmas
fejedelmet a sátor legbelső szobájába. Annak a közepén aranybölcsőt
ringat egy leány s dalol halkan, zümmögve:

  Csicsiss, bábó,
  Nincs honn apó,
  Ha ma nem jő,
  Sohasem jő.
  Csicsiss, bábó,
  Hol van apó?
  Elment, elment
  Öt víz közé.
  Öt víz között
  Arany mező,
  A mellett van
  Gyémánt erdő.
  Abba szalad egy őzecske,
  Utána egy szekerecske,
  Szekerkében kerekecske.
  Csicsiss, bábó,
  Jön az apó,
  Ha ma nem jő,
  Sohasem jő,
  Csicsiss, bábó, csiss!

Megállanak mind a bölcső felett, hallgatják a dajkadanát s nézik, nézik
nagy gyönyörűséggel az alvó gyermeket. Az Árpád véréből való vért. A
negyedik fiút.

– Aludj, kicsi fiam, aludj, suttogja boldogan Árpád. – Ha élek, nem
öregedel meg ezen a földön.

– Úgy-e, nem a mi népünknek való? – kérdi Álmos s nem tudja
visszafojtani ezen való örömét.

– Nem, apám uram, ez a föld nem nekünk való. Sem nem elég nagy, sem nem
elég szép, sem nem elég gazdag. Vissza kell szereznünk Attila földjét…

[Illustration]

[Illustration]



A FARKAS KHÁN LEÁNYA.

A farkas khán, ki Baskiriából szakadt a magyarokhoz, kevés számú népet
hozott ugyan magával, de gazdagsága vetekedett a fejedelemével. Tizenkét
szekér hozta utána az aranyat, ezüstöt, a számasincs drágaköveket, a
mindenféle színek pompájában játszó selymeket, tarka virágú szőnyegeket.
A szekerek után három gulya és három ménes kolompolt, minden gulya s
ménes mellett kilencz-kilencz gulyás és csikós. Egy-egy gulya s ménes
akkora volt, hogy a szem nem győzte belepni. Baskiriában fegyveres
vitéze is volt annyi, hogy a főkhán is irigyelte ezért, de a farkasképű
és farkaslelkű khánt gyűlölték a katonái, mert ha vissza-visszatértek
egy-egy rablóhadjáratról, az osztozkodásnál mindig megcsalta embereit.
Mikor aztán rengeteg kincset harácsolt össze, fejébe vette, hogy ura
lesz az összes khánoknak, de katonái cserben hagyták s csak egy
töredék-néppel hagyta el Baskiriát, hol egykor a magyarok is
szállásoltak.

Lebediában szegődött a magyarokhoz, de a törzsek vezérei, bár
valamennyinél gazdagabb volt, nem ismerték el magukkal egyenlőnek. Nem
bíztak a farkasfejű khán hűségében. Arca inkább hasonlított a farkas
fejéhez, mint a rendes emberi archoz, s a magyarok, amint közéjük
került, mindjárt elnevezték farkas khánnak. Jedajk khán volt a
becsületes neve. A pásztoremberek esküvel erősítették, hogy a farkas
khán éjjelenkint igazi farkas képében jár s ólálkodik a magyar
nemzetségek ménesei körül, s ahány csikó a ménesből eltűnt, azzal mind a
farkas khánt gyanusították.

– Nem csuda, ha akkora ménesei vannak mint a fejedelemnek, – mondották a
magyar urak csikósai.

– A farkas khánnak a csikósai sem igazi emberek, ördöggel cimborálnak
azok, – panaszkodtak gazdáiknak a magyar csikósok. – Hiába megyünk az
eltűnt csikók után, látjuk messziről, hogy ott vannak a farkas khán
ménesében, de ahogy közeledünk, szörnyű forgószél kerekedik s a ménes
úgy eltűnik, mintha föld nyelné el.

Egy öreg csikós meg azt beszélte, hogy ő már egyszer meg is fogta a
farkas khánt. Vermet ásott s a verem szélére kikötött egy harmadfűre
menő csikót éjszakára. Reggel megy oda, hát a csikónak csak a csontja.
Néz a verembe: ott vergelődött egy farkas. Ugrált, vergelődött, ki akart
mászni a veremből, de mély volt a verem, valahányszor nekirugaszkodott,
visszaesett. Ő aztán hurkot vetett a nyakára, kihúzta s vágta, szabdalta
az ostorával, hogy a bőr leszakadt róla. Hát egyszerre csak mi történt!
Emberalakra változott az ebadta, de a képe farkas volt s összetett
kézzel könyörgött neki, hogy ne bántsa, hagyja meg az életét s neki adja
fele kincsét, fele ménesét s fele gulyáját. No, szabadon is eresztette,
de mikor elment a sátrába, hogy beváltassa az igéretét, szeme közé
vigyorgott s azt mondta – talán bizony álmot láttál, he?

Ez az öreg csikós beszélte azt is, hogy a sátor szögletében egy nagy
fekete macska dorombolt, de olyan macskát ő még nem látott világon való
életében. Szikrát hányt a szeme. Aztán egyszerre csak
keresztülbucskázott a fején s hát az Isten Istene ne legyen, ha leánnyá
nem változott. De ő még olyan leányt nem látott! A haja a bokáját verte
s tizenkét ágban volt befonva. A tizenkettőből hat ág lángveres, hat ág
fekete mint a fekete szurok. Az egyik szeme zöld volt, mint a fű olyan
zöld, a másik kék, olyan kék, mint az acél s úgy hányta a szikrát, hogy
ő szinte megvakult. Hát ő bizony ki is szaladt a sátorból s a ménesig
meg sem állott!

Levente, ki esténkint szeretett leheveredni a pásztortüzek mellé s
reggelig is elhallgatta a csikósok mesemondását, mosolyogva hallgatta a
vén csikós meséjét a macska képében járó leányról. Jól tudta, hogy mese
ez, együgyű csacska mese. Gyermekkora óta ismerte ő a farkas khán
leányát. Tudta, mi a mese, mi a valóság abban, mit _Birtikről_, a farkas
khán leányáról beszéltek. Mese volt, hogy Birtik hol macska, hol leány
alakjában mutatja magát, de az már nem volt mese, hogy Birtik haja
bokáig ért le s hogy ez a csuda-haj tizenkét ágba volt fonva. Az sem
volt mese, hogy hat ág lángveres volt, hat ág koromfekete. De még az
sem, hogy zöld színben játszott az egyik szeme, kék színben a másik s ha
nem is hányt szikrát, valóban úgy tetszett neki is néha, mintha
szikrádzanék, néha meg mintha lobogó lánggal égne. Szörnyű szép volt
Birtik, szörnyű szép, ki egyszerre ellenállhatlanul vonzotta magához az
ő szívét, ugyanakkor meg valami megnevezhetetlen félelmet, borzongást
érzett. Ha néha kezét kezébe fogta, egyszerre perzselő meleget és
dermesztő hideget érzett minden tagjában.

Félt a különös leánytól s mégis szerette volna látni mindig. Ha
közelében volt, sokszor irtózat fogta el s ha nem látta, sorvasztó
epekedés fogta el. Mosolygott, mikor a vén csikós arról mesélt, hogy
látta Birtiket macska képében, de hogy számon vette a leány természetét:
igazat adott neki. Mert macskatermészet volt Birtik. Doromboló,
hízelkedő, aki azonban mindig kész a karmolásra. Sok álmatlan éjszakája
volt Leventének a leány miatt. Anyja aggodalommal látta, mint sorvadoz
legnagyobb fia, mint húzódik beljebb-beljebb nagy, okos, fekete szeme s
az anyai szív ösztönével megérezte, hogy Levente testet sorvasztó,
lelket betegítő, tépelődő szerelem betege. Kedvetlenül látta, hogy
Levente mindennap ellátogat a farkas khán sátrába; hogy együtt
nyargalják be a végtelen pusztaságot, néha reggeltől estig űzve a vadat.
És nyomukban mindenütt a farkas khán, kit ösztönszerűleg gyűlölt. Anyai
szíve nagy veszedelmek sötét képeit látta készülődni s gyakran szelíd
szemrehányással illette urát, hogy a farkas khánt népe közé fogadta.
Hogy örült a jó Özséb, mikor ura legjobb vitézeivel felkerekedett, hogy
bejárja Etelközt, s magával vitte Leventét is! Legalább erre az időre
kikerül annak a leánynak gonosz varázslata alól. Mert csak gonosz
varázslat lehet, ami az ő fiát fogva tartja, szemmelláthatóan
sorvasztja. Ime, de más volt Levente, mikor az országjáró útról
hazatért! Melle kiszélesedett, megdomborodott, roppanásig megfeszült,
napsütötte arcán rózsák virultak, szeme a régi tiszta fényben égett –
mintha újra született volna. Még csak tizennyolc éves, de már oly magas
mint az apja, szinte oly vállas, erős. Ha egyszer az élére áll a magyar
vitézeknek, bizony meghódítja a világot, mint egykoron Attila!

Gyönyörködve legeltette tekintetét a legnagyobb fiún, amint a sátor
előtt felterített asztal körül ült a fejedelem egész háza-népe. A
színarany kerek asztal, melyet a görög császár küldött ajándékba
Árpádnak, a jó szomszédság okáért, arany és ezüst szálakkal átszőtt
abrosszal volt megterítve. Körülötte arany lócák, melyeknek nem volt
háta, hogy meg ne szokják a puha kényelmet. Özséb Álmos és Árpád közt
ült, szembe velük a három fiú. Mögöttük a dajka állott, ringatva,
csicsisgatva ölében a kis Jutócsot. A nőcselédek puha, fehér cipókat
raktak az asztalra, a kisebb fiúknak arany bokályokban frissen fejt
tejet, s pirosra sült őzpecsenyét, úgy amint megsült a nyárson, tettek
az asztal fejére.

Az agg Álmos vágta a pecsenyéből az első szeletet s Özséb szíves
készséggel segített a reszkető karú öregnek. Árpád megelégedetten,
mosolyogva nézte a kedves jelenetet.

– Még egy combot, apám uram. Szeljek-e még?

– Elég, fiam, elég. Gondoskodjál az uradról. Messzi útról jött ő.

– Nem olyan messziről, mint apám uram, – jegyezte meg Özséb s
rejtelmesen mosolygott az urára, ki kérdően tekintett reá.

– Hol járt, nagyapám uram? – kérdezték egyszerre a fiúk.

– Messze, nagyon messze, – mondotta Álmos. – Ma éjjel bejártam az
őshazát. Aztán mit gondoltok, hol jártam még?

– Attila földjén, – előzte meg a feleletben Jelekh a többit. – Nagyapám
uram lelke mindig ott jár.

– Igazad van, fiam, igazad, – s szeretettel pihent meg szeme a kis
Jelekhen, akiben legtöbb atyafivonást látott az ő rég porladó édes
anyjának, Emesének vonásaiból, s kit ezért legjobban kedvelt az unokák
közül.

– Attila földje, – mondotta halkan Árpád, mintha magával beszélne. Ott
akarok meghalni én is…

– Hát te, Levente, mit szólsz? Hol jár a te lelked? – kérdezte Özséb.

Levente felriadt a kérdésre.

– Az én lelkem még Attila földjén is messze túl jár. Nekem nem lesz elég
nagy Attila földje. Mind bírni akarom az országokat s népeket, melyeket
Attila leigázott… Megmutatom, hogy Attila vére van az ereimben!

Árpád elkomorodva hallgatta a fenhéjázó beszédet.

– Hogy mit teszel az én halálom után, – mondotta Árpád – az a te dolgod.
Én hazát akarok az én népemnek, állandó hazát. Végit vetem népem örökös
vándorlásának s ha ezt elértem, örömmel szállok az én koporsómba.

– Isten beszél a te szavaidban, a magyarok istene, – szólalt meg Álmos s
reszkető karjával átölelte nagy, hatalmas fiát. – Te pedig, – fordult
Leventéhez, – látszik, hogy gyermek vagy. Szeretnéd, hogy tied legyen az
egész világ. De ne felejtsd, hogy Attilának is végül csak egy darabocska
föld maradott, akkora, a mekkorába leeresztették a hármas koporsót s
hármas koporsó mellé a rabszolgákat… Mind ide jutunk, fiam. Azonban mely
boldog az a fejedelem, ki, ha behunyja szemét, kicsiny országot hagy bár
a népének, tudja, hogy ez a kicsiny ország az ő népének országa s az is
marad időtlen időkig.

– Nem mondok ellent nagyapám uramnak, mert az nem illendő, – mondotta
Levente, – de arca, szeme lángolása mutatta, hogy szertelen hírvágy
forrong a lelkében. Hogy az ő példaképe a világverő Attila.

Hirtelen felállott a lócáról s intett egy lovásznak:

– Nyergeld meg a vasderest!

– Már elmégy? – kérdezte megütődve Özséb. – Hisz még nem is pihentél.

– Pihenéssel nem lehet világot hódítani, édes anyám, – felelt Levente.

– _Arrafelé_ akarsz világot hódítani? – mutatott Özséb szomorúan a
farkas khán sátra felé.

– Nem, édes anyám, nem arrafelé. Érzem, hogy ma utoljára űzök vadat
Dnyeszter vize mentén. Itt én elsenyvedek, elsorvadok. _Ma_ mutatom meg,
hogy férfisorba léptem.

A lovászlegény elévezette a vasderest. Levente íjjat vetett a nyakába,
dárdát a vállára s szélnél sebesebben elvágtatott a farkas khán sátra
felé…

Tarkacs és Jelekh kivételével mind szomorúan néztek utána.

Álmos is, Árpád is egyszerre bús sejtelmet temettek el a lelkükben e
pillanatban, félve, hogy Özséb meg ne lássa: ez a fiú nem látja meg
Attila földjét. De hiába temették bús sejtelmüket oly féltve, titkolva:
Özséb látta jól. Mert az ő anyai szíve épen e bús sejtelemtől vonaglott…

_Arra_ felé, _arra_ felé, látni még egyszer Birtiket! Meg akarja
mutatni, hogy van ereje megszabadulni a bűbájos leány gonosz varázslata
alól. Maga sem ismer magára, mióta apjával bejárta az új hazát. Elemi
erővel támadt fel lelkében a vágy, hogy az ő híre, neve megreszkettesse
a földet s annak minden népeit. Eddig egész valóját nyügbe szorította a
bűbájos Birtik, kiben embernek és ördögnek vére egyesült: csuda szépsége
egyik pillanatban delejes erővel vonzotta őt a leányhoz, a másik
pillanatban pedig szörnyű félelemmel töltötte el szívét. Hiába
mosolygott a csikósok csacska meséin, ifjú szíve megérezte, hogy
romlásba kergeti ez a leány. Elsorvad ifjan, virágjában, elpusztul
dicstelenül, mielőtt a halhatatlanság márványkövére véste volna a
Levente nevet.

Amint nyargalt gyorslábú lován, szinte felujjongott a diadalnak
érzetében, mit romlásba kergető szerelmén szerzett. Lelki szeme előtt
egy más leánynak alakja jelent meg. Egy leányé, kit még nem látott soha,
de akit fel fog találni, meg fog ismerni ezer közül is. Aki méltó lesz
hozzá, a világ leendő urához. Aki bíborban született, arany bölcsőben
rengetődött. A mesék világszép királykisasszonya ez, kinek kezéért
császárok és királyok versengenek, de ő szolgaságba veri mind a
császárokat, királyokat s arany trónra ülteti maga mellé a világszép
leányt…

Mikor a farkas khán sátra elé ért, ott már nyergelve állott két
szénfekete paripa. A vasderes összenyerített jó ismerőseivel, kikkel oly
sokszor futott versenyt a sivatagon, királyi szarvasok nyomán. A
következő pillanatban kilépett a sátorból Birtik. Arca, szeme diadal
tüzében égett. Maga sem hitte, hogy Levente, alig megérkezése után,
felkeresse őt. A perzselő nap fényében lánggal égni látszott hajának az
a hat ága, mely világ csudájára rézvörös volt, míg a másik hat ága
feketébb a sötét éjszakánál. Vége, vége a férfiúnak, ki e hajszálakhoz
köti szívét, életét. S azok a szemek! Az egyik angyali szelidséggel
hiteget, a másik nem tudja rejteni a bűbájosok gonoszságát. S a hófehér
arc s ennek az arcnak gyenge pirossága! A kicsi száj s a vakító fehér
macskafogak! S a hófehér nyakon kilencsoros igaz gyöngy, minden szeme
kincseket érő! Ruhája kék selymébe görög takácsok művészi keze szőtte
bele arany, ezüst szálakkal a világ legszebb virágait.

Mintha érezte volna Birtik, hogy ma van a döntő ütközet napja: ma
varázsolja meg egy egész életre, vagy ma veszti el örökre a nagy, a
hatalmas fejedelem fiát, ki apjánál is nagyobb, hatalmasabb lesz,
világnak ura. S világ urának ő lesz az asszonya. Nem szolgálója, mint a
többi asszonyok, nem is felesége, aki egyenlő az urával, de több ennél.
Az ő kezében lesz a hatalom. Kő kövön nem marad Baskiriában, honnét az ő
apjának megalázva kellett elvándorolnia. Aztán végigsöpör a hatalmába
kerített népek áradatával az egész világon.

– Éreztem, hogy eljösz, – mondotta halkan, szelíden Birtik az ifjúnak.

Más volt ez a leány már, mint abban a pillanatban, mikor a sátorból
kilépett. Boldog szemérmetességgel sütötte le szemét, gyengén elpirult,
keze remegett Levente kezében.

– Látni akartalak, – mondotta Levente s érezte, hogy remeg az ő keze is.

Soha sem látta ily szépnek e leányt. Szépségének harmóniáját e
pillanatban semmi sem zavarta. Mint a tiszta azurkék ég, oly tiszta kék
volt most mind a két szeme s haja, ez a csudahaj is mintha egy színben
ragyogott volna, enyhe, szelíd fényben. Ez nem az a bűbájos, gonosz
varázslattal ifjú szíveket megejtő leány, hanem angyal, ki most szállott
le az égből, hogy a tiszta, bűnös gondolattól ment szerelem virágát
ültesse a földi emberek szívébe.

Ha mindig ilyennek látta volna! Ha mindig ilyennek láthatná!

– Apád is jön? – kérdezte Levente.

– Nem, ő kint van a méneseinél. Majd ott találkozunk vele.

– Hát ezen a lovon ki jön?

– Senki, ha te úgy akarod, – felelt a leány pirulva.

– Úgy akarom, – mondotta Levente, szinte parancsoló hangon s azzal
megfogta a leány kezét jó erősen s könnyű pehelyként emelte fel a
nyugtalanul prüszkölő fekete ménre.

Csendes ügetésben indították lovaikat. A leány tekintete szerelmesen
pihent Leventén s már jó messzire haladtak, mikor megszólalt.

– Tudod-e, – mondotta, – hogy mióta elmentél, minden nap magamban
kóboroltam s egymagam kergettem egy csudaszép szarvast – hiába. Mikor
már-már nyomába értem, bevette magát vagy a rengetegbe, vagy a nádas
közé s eltűnt, mintha föld nyelte volna el. Hiszed-e, hogy ennél a
szarvasnál szebb nem lehetett a Hunor és Magyar szarvasa sem? Egyszer
beugrottam utána a nádasba, de nyakig süppedt a lovam. Alig tudtunk
kivergelődni. Azt hittem, vége, itt pusztulok. Reád gondoltam, Levente,
s úgy féltem a haláltól! Megsirattál volna-e, ha meghalok?

– Meg.

– De röviden felelsz!

– Mondom, hogy meg.

– Mindég sirattál volna?

– A férfi nem sír, a férfi gyászol.

– Halálig gyászoltál volna?

– Halálig.

– De azért lett volna feleséged. Úgy-e?

– Úgy.

– Hát te így szeretsz?

– Az én nemzetségemnek nem szabad kiveszni.

Büszkén, szinte gőgösen mondta ezt Levente.

– Igaz, igaz, – mondta a leány színlelt alázatossággal. – Hanem azt a
szarvast – tört ki hirtelen – megölöm! Meg én! Addig meg nem nyugszom.

– Miért? – kérdezte Levente el nem rejthetett megdöbbenéssel.

– Mert háromszor huszonnégy napja, hogy folyton ingerkedik velem. Velem
senki se ingerkedjék! Meglásd, szemed láttára ölöm meg. Miatta
fenyegetett a cudar halál. Nézz reám, Levente! Arra születtem-e én, hogy
hideg ingoványnak fenekén kigyók marják testemet? Nézz reám!

Levente rá nézett, de alig tudta elfojtani borzongását: oly félelmes,
oly ijesztő volt most újra e leány. Farkas khán leánya ő, hiába!

– Látod? Látod? – ragadta meg hevesen Levente karját. – Lobogó lángban
égett mindkét szeme. Égett a haja is, a fekete haja is. Nem nő volt ez
többé, hanem szörnyeteg, ki dühtől lihegve veti rá magát arra, kit
áldozatul kiszemelt.

– Nem látod? Nem látod? Haj, utána, haj!

Igen, ott nyargalt előttük a csudaszép szarvas. Épp most ugrott föl egy
forrás mellől. Valóban, ilyen szép szarvast sohasem látott Levente. A
két ágas-bogas szarva koszorúba volt fonva, lebegett a feje fölött.
Ilyen lehetett az a csudaszarvas, csakugyan ilyen, melyet Hunor és
Magyar együtt üldözének, aztán eltűnt, örökre eltűnt az ingoványban.

– Oh de szép! – kiáltott Levente. – Ne öld meg! Fogjuk meg elevenen!

De Birtik nem hallja Levente szavát. Nem akarja hallani. Esze nélkül
sarkantyúzza, ostorozza a tűzvérű mént: haj, utána, haj! Nyomában
mindenütt Levente: Ne öld meg, ne! Fogjuk meg elevenen! Már elejbe is
kerül a vasderesen, mely sohasem száguldott így még: könnyű lába alig
éri a földet. Rengeteg erdő szélén hirtelen megfordul a szegény szarvas,
s megfordulván, reszketve, hökkenve áll meg: szemtől-szembe kerül az
amazonnal, ki háromszor huszonnégy napja üldözte hiába. Egy pillanat s
Birtik nyilától szíven találva roskad össze a csudaszép állat.

A diadaltól mámorosan ujjong a leány, aztán lekapja derekáról hétágú
ostorát s esze nélkül csap végig a nemes állat bőrén. S mintha hét ágú
kés hasított volna végig rajta, hét patakban omlik a csudaszép szarvas
vére s nézi a leány vad gyönyörűséggel. Egész teste reszket belé.

– Úgy-e, megmondtam? – kiált Leventének. – Megöltem a kutyát!

– Meg, meg, – mondja Levente komoran.

– Hát te nem örülsz?

– Nem.

– Nem örülsz? Az én örömöm neked nem öröm?

– Ez nem.

– Világosabban beszélj, Levente!

– Isten súgja nekem, hogy ez a szarvas ivadéka volt ama csudaszarvasnak,
melyet Hunor és Magyar hiába üldözött. De még sem hiába. Mert az a
szarvas vezette őket ama szép szigetre, mely a paradicsomhoz hasonlatos
vala. Ez a szarvas is paradicsomba vezetett volna minket. De te
megölted. S még halálában sem esett meg rajta a szíved. Van-e szíved, te
leány?

– Van. De nem gyáva, mint a tied.

– Leány!

– Meggyűlöltél, látom a szemeden, hallom a hangodon. Érzem, hogy
elvesztettelek. De jegyezd meg, Levente, hogy mint azt a szarvast
megöltem, úgy ölöm meg azt a leányt, kit sátradba hozol. Értetted-e,
Levente?!

Gyilkos szemmel mérte végig az ifjút s még egyszer rácsapva a kihült
testű szarvasra, torzra vált arccal vágtatott el, folyton ütve, vágva
habba keveredett lovát.

Néhány pillanat mulva elnyelte a szemhatár a leányt s Levente nagyot
sóhajtva indult tovább, más irányba, maga sem tudva, hová, merre.
Érezte, hogy könycsepp gördül le arcán.

Az utolsó könycsepp.

[Illustration]

[Illustration]



A «KEMÉNY» NIKETÁSZ.

A rekkenő hőségtől tikkadtan bolyongott Levente a síkságon, s nem nézve
se jobbra, se balra: egészen a lovára bízta magát. Az okos állat
vissza-vissza tekintett gazdájára, mintha kérdezné: hová vigyelek, édes
gazdám? De Levente nem vette észre a ló nyugtalankodását. Lelke nem
tudott megszabadulni attól a visszataszító képtől, melynek az imént
tanúja volt. Látta Birtiket, amint vadul, magánkívül szabdalja hétágú
ostorával a csudaszép szarvast; hallja a gonoszlelkű leány ádáz
fenyegetését. Fülébe cseng: Értetted, Levente? Testét, lelkét égeti,
perzseli a gyilkos tekintet, mellyel a leány végig mérte. Balsejtelmek
nehezedtek szívére s szorongó érzéssel nézett a jövendőbe. Mindenképpen
átka lesz neki ez a leány. Átka lesz, ha feleségként sátorába vezeti;
átka, ha más leányt vezet sátrába. Ezer szeme legyen, úgy is kelepcébe
ejti…

A lova hangosan elnyerítette magát. A messzeségből tompa nyerítés
válaszolt rá. Levente felrezzent gondolataiból. Körülnézett. Egy élő
lelket sem látott a végtelen pusztaságon. Messze keleti és északi
irányba látta a gulyák és ménesek halovány körvonalait, de a nyerítés
déli irányból jött.

Épp akkor ért egy óriás, terebélyes szádogfa mellé. Egyedül uralkodott a
régi magyarok kedves fája messze területen. Aljában széles köpűbe fogott
forrás vize csorgott durván faragott vállúba. Köröskörül letaposva a fű
jó messzire. Megismerte e helyet: egyik delelő helye volt a farkas khán
méneseinek.

Leszállott a lováról, a vállúhoz vezette, megitatta. Aztán kivette a
zabolát a szájából s szabadon eresztette, hogy legelésszen egy kicsit.
Magára nem gondolt. Leült a kút köpüjére s úgy nézett a messzeségbe,
déli irányba, honnét újra nyerítés hallszott. A vasderes felemelte
fejét, fülelt s hosszan nyerített. Újabb nyerítés válaszolt s most
megismerte Levente: a farkas khán arab kancájának a nyerítése volt.
Ennek a kancának nem volt párja az etelközi tartományban. Hányszor
alkudott rá Levente! De a farkas khán azt mondta mindig: Annyi az
aranyam, hogy a görög császárnak sincs több. De ilyen kancám csak ez az
egy van. Én nem adtam pénzt érte, mert azért nem adta a gazdája, Miriam
khán. Ha nem adta, hát – elloptam. Levente büszkén, megvetően felelte: –
Én nem lophatok, mert fejedelem fia vagyok! – Jó, jó, hiszen én is
lehetnék fejedelem, – mondogatta a farkas khán – ha ebben is olyan
szerencsés volnék, mint egyébben. Hanem, hallgass ide, Levente. Van a
kancának egy csikaja. A hasában hozta magával. Ezt _majd_ neked adom. –
Mikor lesz ez a _majd_? – faggatta Levente. – Azt neked kell kitalálnod!
– felelte rejtelmes vigyorgással a khán.

No, ahhoz nem kellett nagy kitaláló ész, hogy ezt Levente kitalálja. –
Hiszen csak _más_ volna az a leány, – mormogta magában Levente – már rég
alattam nyargalna az a csikó – az anyjával együtt!

Haj, nézzetek oda! Már túl volt a tizen a farkas khán kancája, s alig
éri lába a földet. Száján túrja a habot, fel-feláll hátsó lábára, mint a
forgó szél úgy forog maga körül veszett haragjában, hogy gazdája nem
engedi repülni, versenyt repülni a széllel. Széles, domború szügyén hogy
kifeszültek vastag izmai! Isten csodája, hogy szerte nem szakadnak!
Micsoda állat! S hogy ez a farkas képű, farkas lelkű kháné! Bizonyos,
hogy megvarázsolta. Máskülönben nem tűrné meg a hátán.

Két-három nyíllövésre lehetett a farkas khán a szádogfától, s most már
Levente éles szeme kivette, hogy nincs egyedül. A lemenő nap sugarától
megaranyozott vastag porfellegből egy kis csapat idegen vitéz alakja
bontakozott ki. Elől, a csapat élén a farkas khán, balján magas termetű,
széles vállú, hosszú szürke szakállas ember lovagolt. Hosszú köpenyege
egészen betakarni látszott a lovát s ló és gazdája csillogott-villogott
a nap fényében.

– A ruhája előkelő embert mutat, – mondotta magában Levente. – Nagy
csud’ám, ha nem görög. A Duna felől jő. Bizonyosan a görög császár
követje. Talán éppen a «kemény» Niketász, Bölcs Leó császár fő embere. A
hadban vitéz, tanácsban bölcs Niketász, ki ha nincs, már rég kő kövön
nem marad a görög császár birodalmában: úgy végig seper rajta Simeon, a
bolgárok hatalmas császára.

Már csak egy nyíllövésre volt a csapat: egyenkint látta Levente őket. Mi
tenger kincs Niketásznak a ruháján! Arany, rubint, smaragd, gyémánt
borítja aranyszálakkal átszőtt selyem kaftánját. Nyuszt kalpagján
öklömnyi gyémánt. Mekkora lehet a császárnak, ha ekkora van a
követjének. S im jött a nyomában tizenkét dalia. Mind magas szál
legények, csillogó, ragyogó köntösökben. S a tizenkét dalia mögött
huszonnégy szolga vezet huszonnégy lovat, a lovak hátán nehéz zsákok
átvetve, lelógva két oldalt. Ezek a zsákok bizonyosan meg vannak gyúrva
drágábbnál-drágább selymekkel, s mindenféle drágaságokkal. És bezárja a
menetet huszonnégy fegyveres vitéz.

– Attól a szádogfától háromszor egy óra a fejedelem sátra – hallszott a
farkas khán éles, rikácsoló hangja, s előre mutatott hét ágú ostorával a
sátor irányába.

– És csakugyan hallgat reád a fejedelem? – kérdezte Niketász, – mert ő
volt – s gyanakodva nézett a khánra.

– A fejedelem is, a fia is. Mondom neked, hogy Levente s Birtik annyi
már, mintha egy sátorban élnének.

Levente önkéntelen felkelt a kút köpűjéről s a szádogfa mellé húzódott,
hogy ne lássák. Hadd beszélje ki magát kedve szerint a khán. Elpirult a
gondolatra, hogy ő most hallgatódzik, de megnyugtatta magát: nem magáért
hallgatódzik. Hátha valami roszban sántikál gonosz lelkű khánja.

– Árpád akaratjával? – kérdezte Niketász.

– Árpád akaratja! – legyintett megvetően a farkas khán. – Neki csak egy
akaratja van, hogy a magyarokat elvezesse Attila földjére. Hát nem jobb
volna itt maradni az öt folyó között? Innét beüthetnénk hol ebbe, hol
abba a tartományba. Amikor nektek szükségetek lenne ránk, segítenénk
mindenféle ellenség ellen. Ti fizetnétek, mert van miből. Tenger kincse
lehet a ti császárotoknak.

– Összegyűlt egy kevés az idők során, – mondotta Niketász a dúsgazdag
ember dölyfével.

– No, nálam is összegyűlt egy kevés. Több kincsem van, mint Árpádnak.

– De hát többhöz több kell, úgy-e? – jegyezte meg Niketász gúnyosan.

– Régi igazság, – vetette vissza a khán. Abból a háromszor nyolc zsákból
legalább kettő az enyém lesz. Te is így számítottad?

– Az a fejedelem dolga, – mondotta Niketász határozottan.

– A fejedelem dolga? Az mind a vezérei közt osztja ki az ajándék javát.
Többet a vezéreknek, mint magának. S legkevesebbet nekem. Mindig azzal
fizet ki: neked úgy is több kincsed van, mint a vezéreimnek.

– A ti fejedelmetek igazságos ember lehet.

– Igazságos! Fél tőlem, a hatalmamtól. Hiszen csak Levente…

Nem fejezte be gondolatát, de a «kemény», a «bölcs» Niketász így is
eleget értett s folytatta a félbehagyott mondatot:

– elvegye a leányodat, te leszel a fő khán. Az igazi fejedelem. Árpád és
Levente csak amolyan árnyék fejedelmek. Értlek, Jedajk khán. Nekem
különben mindegy, mit csináltok, csak most kapjak bár ötezer vitézt a
cudar bolgárok ellen. Annyit csak kapok, úgy-e bár?

[Illustration]

[Illustration: «Mintha földből pattant volna ki, úgy termett a csapat
elé.»]

– Többet is, ha velem jól beszélsz, – mondotta a khán s falánk tekintete
rátapadt a zsákokra. Vagy hármat már el is nyelt a huszonnégyből.

– Jó, jó, nem leszek háládatlan, – nyugtatta meg Niketász – csak ember
légy a talpadon.

Éppen akkor haladott el a csapat a szádogfa mellett, de a farkas khán
nem is nézett a fa felé, az ő lelkét egészen elfoglalta a gazdag ajándék
s az ezt követő még gazdagabb zsákmány reménye. Hallotta a lónyerítést,
s ügyet sem vetett rá. Mikor aztán jó messzire haladtak, Levente
hirtelen felkapott a vasderesre s nagy kerülővel elejbök vágott. Mintha
földből pattant volna ki, úgy termett a csapat elé.

– Levente! – kiáltott a farkas khán s meglepődve nézett körül. Látszott
rajta, hogy keres valakit a közelében. – Hol hagytad Birtiket?

– Ő hagyott el, – mondotta Levente, de oly egykedvűen mondotta, hogy a
farkas khánnak arca belésáppadott.

– Összevesztetek?

Levente vállat vont.

– Szerelmes szívek szokása, – szólt közbe Niketász, kinek éles szeme
észre vette, hogy a szerelmesek közönséges virrongásánál nagyobb baj
történt.

– Idegenek vagytok, amint látom – terelte el Levente a beszédet, – s ha
jól szemlélem, Görögországból jöttök. A fejedelemhez igyekeztek?

– Árpádhoz, a magyarok nagy fejedelméhez, kinek vitézsége és bölcsessége
eljutott a hatalmas keleti császárnak udvarába.

– S a hatalmas keleti császárnak az a kérése, úgy-e bár, – mondta
Levente gúnyosan, – hogy Árpád, a magyarok nagy fejedelme verje ki
Görögországból a bolgárokat?

– Büszke hangod, dali termeted azt sejteti, – mondá Niketász hizelkedő
hangon – hogy te a nagy, a hatalmas fejedelem fia vagy. Eltaláltam-e?

– Eltalálhattad, mert hallottad nevemet, – felelt Levente, kit e
hizelkedő szavak nem ejtettek meg. Jól látta Niketász arcán, hogy
nehezen tudta elfojtani sértett büszkeségét s a segítségre szorult gőgös
ember kényszeredetten nyögte ki a hizelkedő szavakat.

– Hallottam nevedet, de vajjon nincs-e több Levente az öt folyó között?

– Több Levente? Ki merné az én nevemet viselni abban az országban, ahol
az én apám a fejedelem?

– Igazad van, – hagyta helyben alázatosan Niketász, de bensejében
szánakozást érzett. Mi kár, gondolá magában, hogy ennek a szép, dali
ifjúnak szíve gőggel vagyon tele!

– Bizony igaza van! – rikácsolt a farkas khán, ki merthogy még nem tudta
e pillanatban, hogy hányadán van Leventével, célirányosnak vélte a
hizelkedést. – Levente! Haj, Levente! – áradozott a farkas khán. – Az ő
nevétől még reszketni fog a világ! Meglássátok, úgy elsöpri a
bolgárokat, hogy hírük-poruk sem marad. Aztán neki vág nyugatnak, mint
egykoron Attila. Hej, ha meg nem hal Attila időnek előtte, bizony nem
jöttök ti most segítségért, görögök! Hol volnátok most?

– Jedajk khán! mordult rá Levente – ami szabad a fejedelem fiának, nem
szabad neked. Megesmerem, hogy Niketászt megbánthatták szavaim. Ifjú
hevem elragadott. Azt gondoltam, mikor Niketász azt mondta, hogy a
hatalmas görög császártól jő: ha a görög császár _hatalmas_, miért van
szüksége a maréknyi magyarra? Visszavágtam egyszer s azzal vége. De te
mi jogon sértegeted a görögöket? Mit tudod, mi lesz vala, ha Attila nem
hal meg hirtelen halállal?

– No, no, Levente, – hunyászkodott meg a farkas khán – látod, látod,
ifjú vagy te még. Én csak téged akartalak dicsérni, s tehetek-e róla, ha
szájam tovább szaladott? Mert, ami igaz, igaz, – fordult Niketásznak –
jaj lesz a népeknek, mikor Levente megmozdul…

Niketász a sokat látott, tapasztalt ember szemével nézett Leventére.
Világosan látta, hogy Levente lelke mélyéből megveti a farkas khánt, s
im mégis jól esik hallani, akárkitől ered, a csúnya hizelkedő szavakat.
Hogy ennek az ifjúnak lelke tele van messzelátó tervekkel. Világverő
Attila idejét akarja feltámasztani egy maréknyi néppel. Ámde Attila népe
szörnyű áradat volt, mely maga előtt seperte vagy maga köré habarta az
útjában talált népeket. Mit kezdhet Levente azzal a néppel, mely az öt
folyó közt kedve szerint elterülhet? Ha legalább együtt volna mind, aki
magyar. De a bessenyők két felé szakasztották már Lebediában. Az egyik
fele elbódorgott a perzsák földjére, a másik felét ide vezette Árpád.
Vajjon találnak-e egymásra valaha az elszakadt testvérek? Niketász éles
szeme hamar megvette a mértéket Leventéről. Különösen alkalmas arra,
hogy diadalmas harcra vezessen nehány ezer embert akár tízakkora sereg
ellen, de nem kitartó, nem körültekintő. Egy-egy diadalra nagyot alszik
s mire újra fellángol benne a világverő harci kedv – már késő:
sziklafalként állják útját mind a népek, melyek külön-külön tán meg sem
állhatnának előtte.

– De belemerültél a gondolatidba! – szólalt meg Levente. –
Megmondanád-e, hogy mit forgatsz elmédben, kemény és bölcs Niketász?

Niketász elmosolyodott. Hiszen csak az kéne, hogy megmondja a valóságot.

– Azt forgattam az elmémben, dali Levente, hogy áldott az óra, melyben
elindultam Bizáncból, ha apád, a nagy fejedelem, megsegíti az én
császáromat nagy bajában s te vezeted apád seregét a bolgárok ellen. De
hidd el nékem, te is áldhatod az órát, ha átkélsz a Dunán. Hallottad-e
hírét…

Itt megakadt Niketász szava.

– Mit akartál mondani? Mért nem mondod tovább?

Niketász lopva a farkas khánra tekintett.

– Hajolj közel hozzám.

Levente áthajolt egészen Niketászhoz, az meg belesúgta a fülébe:
Világszép Hajnának, Simeon bolgár császár leányának hallottad-e hírét?

Ám a farkas khánnak farkas füle volt: úgy hallott minden szót, mintha az
ő fülébe súgták volna. Arca elszederjesedett, szeme szikrát hányt, teste
vonaglott a magába fojtott dühtől. Ellenben Levente arca átszellemült,
nem tudott uralkodni magán, hangosan felkiáltott:

– Hírét is hallottam, láttam is. Láttam álmamban, nem egyszer!

– Cudar görög! – ordított a farkas khán, nem tudva tovább magába fojtani
indulatját. Aztán kétségbeesetten fordult Leventének: – Ne hallgass rá!
Megcsal. Mind csaló a görög. Megcsal, megvarázsol. Csak egy világszép
leány van. Az én leányom. Hallod, Levente? Ne higyj a görögnek!

Levente szánakozva nézett a farkas khánra.

– Eredj a sátradba, Jedajk khán. Csendesüljön véred. Már közel a
fejedelem sátra. Nem állhatsz elé ilyen felindultan. Eredj haza, Jedajk
khán!

Ezt már parancsoló hangon mondta Levente.

– Megyek, megyek! – hörögte a farkas khán. – De ezt az órát el ne
felejtsétek. Hallod-e, Niketász? Hallod-e, Levente?

Abban a pillanatban fájdalmasan felhorkantott az arabs kanca, rettentő
ugrásokban vágtatott el a farkas khán sátra felé.

Niketász aggodalmasan csóválta fejét.

– Ezzel még meggyűlhet a bajunk. Kár volt elárulnod magadat, Levente.

– Mit rejtegessem, amit érzek!? Különben is ő hallotta minden szavadat.
Mértföldekről meghallja a hangot, kiveszi a szót. S mit bánom én,
hallotta, nem hallotta: ami a szívemen, a szájamon.

– Magyar vagy, – mondotta Niketász. – Hallottam a magyarnak erről a
természetéről. Sok kárt vallotok még emiatt.

– Az lehet, – mondotta büszkén Levente – de azért a természetünkön nem
változtatunk!

E pillanatban feltűnt Árpád sátra. Niketász önkéntelen végig nézett
magán, rendbe rángatta köpenyegét. Aztán szigorúan vissza nézett a
kiséretre. A hosszú úttól kissé meghajlott hátak kiegyenesedtek, a
daliák rendbeszedték magukat. Minden arcon különös érzés tükröződött.
Nemsokára színről-színre látják Álmos fiát, a nagy, a hatalmas Árpádot.
Akinek csak egy maréknyi népe van s még sem hajtotta meg fejét Kelet
leghatalmasabb királya, a kozár király előtt. Ezek a vitézek, akik annyi
császárt, királyt, fejedelmet láttak, Árpád sátrához elfogódva
közeledtek.

[Illustration]

[Illustration]



APA ÉS FIA.

Alkonyodott, mikor a görög császár követei Árpád sátra elé értek. Az
idegenek láttára nagy tömegekben verődtek össze a magyarok, férfiak,
nők, gyermekek. A férfiak, különösen az öregebbrendűek, jól ismerték a
«kemény» Niketászt, hisz gyakran fordultak meg a görög császár
városában, a fényes Bizánczban. Ide vitték foglyaikat, ide a pusztákon
és rengetegekben elejtett vadak bőrét s hoztak cserébe selymet,
bársonyt, drága ékszereket s csengő aranyakat. Jó ismerősként fogták
körül Niketászt és embereit s az asszonyok vágyakodva szemlélték a
zsákokat: mi drága selymek lehetnek azokban! Vajjon jut-e nekik azokból?
A cselédnép serényen forgolódott a követek körül, leemelték, vitték a
zsákokat a sátor elé, egy halomba rakták. Egy része meg a lovakat vette
gondjába, vezették a szárnyékokba, megkötötték s illatos szénát vetettek
eléjük.

– Juthatunk ma a fejedelem színe elé? – kérdezte Niketász Leventét.

– Ma nem, – mondotta Levente. – A magyarok fejedelme csak a törzsek
vezéreinek jelenlétében fogadhatja más országok követségeit. Nemcsak a
fejedelemnek, de a vezéreknek is hallani kell, hogy miben jártok. Akkor
aztán egybehívják mind a nemzetségek főbbjeit is s együtt határoznak:
mit feleljenek a ti kérésetekre. Ez a magyar törvény.

– Bölcs törvény, – jegyezte meg Niketász. – Tanulhatnánk tőletek.

– Most jertek a vendégsátorba. Pihenjétek ki magatokat. Holnapra
egybehivatjuk mind a vezéreket s a nemzetségek főbbjeit.

A fejedelmi sátor mögött díszes sátor állott: a vendégsátor. Itt
szállásolták el Niketászt s az előbbkelő görögöket.

– Mintha csak otthon volnék, – mondotta megelégedetten Niketász, a nagy
kényelem láttára.

Drága selymekkel bevont széles diványok, rajtok dagadó vánkosok,
aranyszövetű terítők: többnyire a görög iparművészet remekei. Nehéz
függönyök osztották szobákra a nagyterjedelmű sátort s közepén óriási
terem volt: ebédlő-terem. A hosszú, arany-, ezüstdíszekkel ékített
asztal patyolat fehér abrosszal volt megterítve, rajta öblös arany
tálak, tányérok, serlegek szépen elrendezve, mintha előre várták volna a
követeket.

– Mennyi kincs csak ezen az asztalon s ez mind a mienk volt, – dörmögte
magában Niketász. – Mennyi kincs! – ismételte fenhangon Niketász. – Mi
lehet akkor a fejedelem sátorában!

– Sokkal kevesebb, – mondotta Levente. – Apám az egyszerűség embere. A
pompának nem kedvelője. Meglátod holnap, milyen egyszerű belől az ő
sátra.

– Az a része, hol a követséget fogadja?

– A követséget nem sátrában fogadja. Arra külön sátrat emelnek. Magas
rudakra hosszú, széles selyem ponyvát feszítnek ki.

– S alatta arany trón, magas aranypádimentumon, úgyebár?

– Nem – mosolygott Levente. – A fejedelem lóháton trónol, nemkülönben
körülötte a vezérek, s oldalt a nemzetségek főbbjei.

– És a követség?

Levente megütődve nézett Niketászra.

– A magyarok fejedelmével nem lehet lóhátról beszélni!

– Ugyanúgy, mint a görögök császárával! – vetette vissza Niketász, – nem
fojthatva el bosszúságát.

– Ugyanúgy, – hagyta helyben Levente, – jól megnyomva a szót.

Közben a cselédek egész raja lepte el az ebédlőtermet s hozták ezüst-
meg aranytálakon a ropogós, nyárson sült pecsenyéket, hatalmas kannákban
üdítő méhsert, tüzes borokat s Levente asztal mellé tessékelte Niketászt
és főbb embereit.

– Mintha otthon volnátok, – mondotta Levente. – Egyetek, igyatok, senki
meg nem háborít. Nyugodalmas jóccakát, Niketász! Nektek is, vitézek!

Azzal magára hagyta a követséget s sietett a fejedelem sátrába. Árpád
akkor már a sátor előtt ült, a terített asztal mellett háza népével. Ő
nem szeretett behúzódni a sátor alá. Isten szabad ege alatt érezte csak
jól magát, étel, ital jobban esett itt, hol messze elnézhetett népeinek
sátra felett. Láthatta a sátrak előtt égő tüzeket, hallhatta az
ideverődő hangokat: az ő népének hangját. Méla dallamú nóták szállottak
föl a tüzek mellől s szálltak csendesen az alkonyatban, hová, merre?
Kelet felé? Nyugat felé? Egyik-másik sátor előtt eleven vikotába
vegyültek a férfiak. Összeverődtek a nemzetségek egy-egy hatalmas tűz
köré, s vitatták keményen: hogy lesz jó, mint lesz jó. Bizonyos, hogy
hadba hívják a görögök a magyart. Kára lesz-e, haszna lesz-e, ha mennek?

– Itt van Levente! – kiáltotta egyszerre Tarkacs és Jelekh.

Szerettek volna felugrálni az asztal mellől, elébe szaladni, tarsolyát
kikutatni, nem hozott-e nekik valamit. De a fejedelem komor tekintete
helyükre szegezte a kandi fiukat. Levente különben most ügyet sem vetett
öccseire, arca, szeme lelkes tűzben égett s boldogan borult anyja
kebelére.

– Hadba megyek, édes anyám!

– Jó, jó, – hárította el magáról gyöngéden Leventét Özséb – nincs itt
senki rajtam kívül?

Levente kissé meghunyászkodva lépett apja elé, alázatosan lehajlott
kezére s zavartan hebegte:

– Engedjen meg, édes apám uram.

– Ülj a helyedre, – intett a fejedelem – s komolysága mintha enyhült
volna ennek a deli szép ifjúnak, az ő véréből való vérének láttán. Szép
deli ifjúságát látta megelevenedni Leventében. Ő is épen ilyen volt:
fellegekbe járó, nagyot, rendkívülit akaró, de a férfi korra csendesebb
lett a vére, nyűgbe verődtek szertelen indulatai, s más szemmel látja a
maga s népe jövendőjét, mint könnyen lobbanó ifjú korában. Majd
lecsendesül Levente is. A szilajságot magát mérséklő, edzett erő, a szív
féktelenkedését az elme bölcsessége, higgadtsága váltja fel s uralkodása
áldás lészen az ő népének.

Levente elfoglalta helyét, de bár egész nap étlen-szomjan csatangolt,
alig evett-ivott valamit. Az ő lelke már messze járt, túl a Dunán,
Fekete-tenger partján, onnét száguldott tovább, tovább, beszáguldotta a
bolgárok földjét, azon is messze túl – vajjon mi lehet azon túl?

– Jelentették, – szólalt meg hosszú hallgatás után Árpád, hogy követség
jött a görögök császárától.

– Én kalauzoltam a farkas khán kútjától idáig, – mondotta Levente.

– A kemény Niketász vezette a követséget, úgy jelenték nekem. Mit
akarnak?

– Segedelmet a bolgárok ellen. Úgy-e, megyünk, édes apám uram?

– Ha a törzsek s nemzetségek többsége e mellett szavaz, – menni kell, –
mondotta Árpád kedvetlenűl.

– Hát édes apám uramnak nem lesz kedve szerint?

– Nem. Elég vért vesztett már a magyar. Eleget volt bolondja más
népeknek. Ma ennek segítsünk, holnap annak s csak gyengül a nép,
ahelyett, hogy gyüjtené az erejét Attila földjére.

– Szabad-e elémondanom, édes apám uram, amit az én ifjú elmém forgat?

– Hadd mondja elé, – nézett Özséb kérően a fejedelemre. – Lássuk, hogy
vált az esze.

– Lássuk, lássuk, – mondotta Árpád s szeretettel nézett Özsébre. Arcának
komorsága eltűnt, mint mindannyiszor, ha hallotta szavát annak az
asszonynak, ki érette elhagyta apja fényes udvarát, el a hatalmas kozár
birodalmat s lett a felesége, osztályosa egy vándor nép fejedelmének.

– Az én ifjú elmém azt forgatja, hogy megrenyhül a magyar vér a tunya
pihenésben. Inkább kevés magyar, de annak a kevésnek lobogjon a vére,
mint a tűz, semhogy sok legyen s aludjék a vére, mint a tej. Meg kell
mutatni az erőnket. Hadd menjen világgá a hírünk. Ha most hadba
szállunk, s végig pusztítunk a bolgárok földjén, bezzeg másként
beszélnek a magyarokról! Egy kicsit arra jártunkban benézünk Attila
földjére is: hadd lám, csakugyan olyan szép, olyan gazdag-e, mint a hogy
eleinknek Csaba regélte?

– Jól vált az esze? – suttogta Özséb.

Árpád nem felelt, de szemében ott volt a felelet. Látható gyönyörűséggel
hallgatta Levente okoskodását.

– Tűz a vére, de az esze is, – azt mondotta Árpád tekintete.

– Sok igaz van abban, amit elé mondtál, – szólalt meg végre Árpád. –
Csak egy a bökkenője. Hátha elpártol a szerencse a magyarok fegyverétől?

– Bátraké a szerencse! – tüzeskedett Levente. – Érzem, édes apám uram,
hogy velünk lesz a magyarok Istene. Diadalmasan hordozzuk meg a turulos
zászlót. Én mindig elől járok, – elől, előre! Előre! Utánam a magyar.
Tűzön, vízen át! Úgy-e, én leszek a vezér, édes apám uram?

– Várj, várj, – csitította Árpád, s csak alig tudta elrejteni
mosolygását. – Azt a nemzetgyűlés határozza meg. Hátha még fiatalnak
tartanak? Hátha a hadba szállás ellen szavaznak?

– Óh, ismerem én a magyart. Rég megunta ezt a tunya életet. Csak
vadászat, vadászat, hadijáték, de igazi csata soha! Csak ellene ne
szóljon, édes apám uram, tudom, hogy egyakarattal száll hadba minden
nemzetség.

– Lám, lám, te felkerekednél az egész néppel s védtelen hagynád az öt
folyó közét. Hány ezer vitézt kiván Niketász?

– Öt ezeret.

– Tudod-e, hány fegyverfogható marad itthon, ha ötezer hadba száll?

– Hétszer ötezer.

– Lesz az nyolcszor ötezer is. De kell is, hogy ennyi itthon maradjon.
Minden órában rajtunk üthetnek a bessenyők.

– A bessenyők! – kiáltott fel Levente s szertelen gyűlölet lángja
lobogott a szemében. – A jó atyafiak. A testvérek! S a bolgárok! Ezek is
testvérek. S nem e két testvértől szenvedett-e legtöbbet a magyar? S nem
Simeon császár volt-e, ki elrabolta Lebediás egyetlen leányát: világszép
Hajnát!

– Igaz, igaz, – hagyta helyben Árpád s komoran nézett maga elé. Pedig
mit nem cselekedhetnénk, ha megértenők egymást! Mióta hún és magyar, e
két főnemzetség elszakadt, gonosz Ármány gonosz lelke tüzeli egymás
ellen a testvér népeket. Irigylik egymástól azt a darabka földet is,
hova sátrukat felütik. Bizony meglátjátok, itt sem lesz maradásunk. A
kozárnak fáj, hogy elszakadtunk tőle, sőt elhoztuk tőle a kabart is. A
bessenyőnek jobban ízlik az étele, ha feldúlhatja a mi tűzhelyeinket.
Nem kezdhet a magyar békés munkába. Nem szánthat, vethet. Vadak bőrén
szerzi a kenyeret. Vadak, halak húsa – ez az övé. Minden egyebet idegen
földön kell megszereznie. Ez nem élet, fiam. Örökös föld kell e népnek.
Örökös. Ahol szánthat, vethet, arathat. Ahol az asszonynép szőhet,
fonhat, szabhatja, varrhatja háza népének ruháját. Maga kovácsolja a nép
a fegyverét s ha kell, meg is védi vele földjét. De a népnek érezni
kell, hogy ez a föld az övé. Ez örökös. Addig hiábavaló minden
igyekezet. Az öt folyó közén nem érzi, hogy az övé. Vetted-e észre?

– Vettem, vettem. Itt nem is maradunk sokáig. De szabad-e szólanom még,
édes apám uram?

– Szabad, szabad.

– Ne induljunk üres kézzel Attila földjére. Ne nézzenek minket szegény,
jövevény népnek. Szerezzünk kincseket, sokat, sokat. Hadd káprázzon a
népek szeme a magyarok gazdagságán.

Árpád feddően nézett fiára.

– Vigyázz, Levente, vigyázz. Jó, ha van kincs, de ne kapj a csillogás, a
ragyogás után. Félek, hogy elragad a kincs telhetetlen vágya s az jóra
nem vezet. Nem kincsekkel akarom én megvenni Attila földjét, de elmém s
kardom élével. A gazdaságot szerezze meg a munka. A becsületes munka. A
prédának sohasem voltam barátja. Mindig csak a kényszerűség hajtott reá.
Ne felejtsd, hogy fejedelem fia vagy s egykor te is fejedelem leszel.

Levente hallgatott. Az ő szíve ily kevéssel nem tudott megelégedni. Ő
másnak gondolta az örökös hazát. Hiszen legyen örökös haza, de abból
szerteszéjjel száguldhasson világverő népével, minden népeknek
iszonyatára. Népek, királyok, császárok, reszketve ejtsék ki nevét, mint
egykoron Attiláét. Felprédálni idegen országokat, a világ minden kincsét
egy országba hordani össze: erről álmodott ő, ez a szörnyű szép álom
kisérte őt alva és imetten. De mindebből, ami most végig nyargalt
elméjén, szívén, egy szót sem árult el apjának. Hiszen csak egyszer túl
legyen a Dunán azzal az ötezer emberrel! Csudát fog látni a világ, minek
lesz képese ő maréknyi emberrel is. De most hallgatott.

– Megértettél-e, fiam?

– Meg, – riadt fel Levente.

– És most add ki a parancsot a hírvivőknek, hogy holnap a vezérek s mind
a nemzetségek fejei gyűljenek egybe.

Azzal felemelkedett Árpád az asztal mellől s gyengéden átkarolva
Özsébet, visszahúzódtak a sátorba.

Tarkacs és Jelekh már rég aludták az igazak álmát. Aludott az agg Álmos
is, ki ma vacsora előtt tért pihenni. Hosszú, nagyon hosszú utat tett
előző éjjel…

Özséb félre lebbentette a nehéz selyem ajtó egyik szárnyát, az agg Álmos
fekvő helye mellett haladva el, s bepillantott.

– Csendesen alszik nagyapó, – mondotta az urának. – Nézze, kigyelmed,
mintha más világban járna, mennyei fényesség az arcán.

– Bizonyosan Attila földjén jár, mosolygott Árpád. Feküdjünk le mink is.
Hátha minket is odavisz az álom?…

[Illustration]

[Illustration]



A NEMZETGYŰLÉS.

Árpád sátrától három nyíllövésnyire magas fensík terült el. Nem a
természet, emberi kéz alkotása volt az a fensík: ide gyülekezett Árpád
népe, ha nemzetgyűlést hivott össze a fejedelem. A fensík közepén
zászlókkal ékített óriás faoszlopok meredtek az égnek. Nem otromba,
durván faragott oszlopok voltak ezek: az ácsmesterségben jeles kabarok
mester keze állatok és virágok képeit faragta rájok. Turul-madár és
tulipán volt ez oszlopok fődísze, közbe-közbe csatajelenetek is
tarkították a nagy gonddal faragott madár- és virágképeket. Az oszlopok
tetején hullámosan hintázó selyem födélen felséges színekben játszottak
a nap sugarai. A görögök, kik megszokták a szemkápráztató fényt,
ragyogást otthon, a császár városában, bámészan nézték a nagyszerű
képet. Nem volt e képen semmi mesterkélt. Egyszerű emberek kezemunkája
volt az oszlopok faragványa s mégis mesteri. Hatalmas látvány volt a
rengeteg selyem födél: ezer asszony talpig öltözhetett volna abból, mit
a magyarok az oszlopokra kifeszítettek nap égető sugarának, eső áztató
cseppjének, vihar verésének.

Alighogy derengett a keleti ég alja, megmozdult a végtelen puszta népe.
Lovas vitézek, hangos harsonaszóval nyargalták be a pusztát, megállva
külön a vezérek, a főbb emberek sátrai előtt.

– Halljad, ember, halljad! Árpád fejedelem parancsolja, minden
meghallja, dolgát félbehagyja: nemzetgyűlés lesz ma!

Ezt kiabálták a harsonások s im egyszerre talpra kerekededett a sátrak
népe. Egy szempillantás, kettő: nyergelve, kantározva nyerítettek a
széles szügyű, hosszú sörényű ősi magyar fajta paripák. Egy
szempillantás, kettő: nyeregben ültek a vezérek, a nemzetségek főbbjei,
dárda a vállukon, kard az oldalukon, fényes, forgós sisak a fejükön. S
hogy legyen mit látni az idegennek, mind magára szedi, kinek ami drága,
csillogó ékszere van. Arany-, gyémántgombokkal kivert öveken lógnak a
görbe kardok: mindnek markolatja, hüvelye kincseket érő. A mentegomb
mind egy-egy arany alma. Mintha arany almákat teremnének a fák.

Ihol már indulnak a vezérek: Előd, Kund, Ond, Tas, Huba, Töhötöm.
Valamennyi mögött nemzetségük színe-java. A fejedelem sátra előtt
gyülekeznek. Elsőnek érkezik Előd, Lebediásnak anyáról testvére.
Lebediás teste ott porladozik Lebediában, a második hazában, mely az ő
nevéről nevezteték el. Most Előd a Nyéki törzs feje. Őt illette volna,
hogy fejedelme legyen a magyaroknak, de öreg volt már ő is: nem
vállalta. Így került sor a második törzsre, a Megyeri törzsre. Álmos
vala ennek a feje, de ő is öregnek érezte magát a fejedelemségre. Ám ott
volt a fia, Árpád, a legvitézebb, a legbölcsebb valamennyi közt. Áldott
legyen a pora is az anyának, ki őt a világra szülte. Bizony elzüllődik a
magyar, ha Isten meg nem áldja vele a vándor magyart.

Lengő fehér szakálla Elődnek – lengő fehér zászló. Vele az öregségben
csak Álmos vetekedik. A többi vezér mind javakorbeli ember. Ím jön az
óriás Kund, oldalán deli fia Kusid, s mögöttük a Kourtigyarmat törzsnek
szine-virága: mind harcban edzett vagy harcra vágyó daliák. Ond, a
vasgyúró, kinek markában négy patkó roppan össze egyszerre. Mellette a
fia, Botond, igazi apja fia. Küzsdég a termete, de széles a melle, a
válla. Aminek ez vállát veti: szikla legyen, mégis összeomlik. S mind
hozzá hasonlatos a Tarján törzs férfinépe. És ihol a Jenek, Kari és Kazi
törzsek fejei, vezérei: Tas, Huba, Töhötöm. Mint egy-egy szálfa
emelkednek ki a tömegből. Megrendül a föld alattuk. És jön legvégül a
nyolcadik törzs, a kozároktól elszakadt kabar-törzs feje: Bánk.
Fejedelmi alak. Ha nem is volt ott a hét vezér közt, mikor Árpádot
pajzsra emelték, egyenlő a többi vezérrel. Az ő népe éber szeme őrködik
a határon. Eleven, fürge ravasz nép, elszánt, vakmerő.

A fejedelem sátra előtt is már felnyergelve toporzékolnak a paripák.
Nyeregben ül már a kisérő csapat, mind csupa válogatott dalia. A
fejedelem testőrei. Valamennyi egy-egy óriás. Lovászlegények tartják
féken a tüszkölő paripákat, a szilajabbakat kettő-három. S im két felé
lebben a nehéz selyem ajtó. Elsőnek Árpád lép ki, két oldalán az agg
Álmos és Levente. A mult és a jövő. Nyomukban Özséb, kézen fogva
kétfelől Tarkacsot és Jeleket. És jön az ősz Torda, a kharkász, az
igazságot tevő, törvénycsináló. A magyar nemzet főpapja és birája.

Egy pillanatra megáll Árpád s szeme gyönyörködve pihen meg a vezérek
során. Háromszoros éljen zúg fel, ezer kard éle villan ki egyszerre
hüvelyéből; ezer kard villanása mondja: Te vagy a mi fejedelmünk,
követünk téged, amerre a szerencse vezet. Ezer büszke fej hajlik meg
hódolattal a legnagyobb előtt. Mint egy földre szállott Isten áll
előttük Árpád fenséges alakja. Azt hinnéd, a hősök hősének márványba
vésett szobra áll itt. Széles, domború mellének nem látod hullámzását:
mélyen el van temetve, a mit e pillanatban érez. Napsütötte arcának
merevsége a legbátrabbat is megdöbbentené, ha mélyen beesett szemének
merengő nézése nem enyhítené a merev vonásokat. Atyai jóság szelid
sugara ragyog e szemekből. Magas, széles homlokán nehéz gondok
szántottak mély barázdákat, de im egyszerre eltűnnek a barázdák, s a nap
sugarai dícskoszorút fonnak a szép, a fenséges homlok körül.
Gesztenyeszín haja dús fürtökben omlik vállára, két oldalt aranyfésű
szorítja le, nem engedve illetlen játékot a pajkos szellőnek.

Az agg Előd szemében köny csillan meg.

– Isten küldötte nekünk, – suttogja csendesen szomszédjainak.

Aztán leszáll Árpád lassan, méltóságosan a dombról s felül a fekete
ménre, mely szeliden megjuhászodva áll most, hogy nyakán érzi a
fejedelem kemény kezét. Ott ül már Özséb is hóka lován, veregeti nyakát,
becézgeti. Két oldalán két kis fia. Hej, de boldogok! Ma jelennek meg
először a nemzetgyűlés előtt. Az agg Álmost Levente segíti a paripájára,
nem engedi, hogy cselédkeze érintse nagyapót. Egy pillanat s nyeregbe
pattan ő is. Két arcán két rózsa, mintha oda festették volna. Két lábra
áll a paripa, merthogy ő úgy akarja s kényesen forog maga körül, Levente
pedig, mint a föld fenekébe gyökeredzett sudár fa, úgy gyökeredzik bele
a nyeregbe: foroghatsz, vasderes, toporzékolhatsz, hányhatod, vetheted
magadat, ügyet sem vet reád Levente. Eleven járásu szeme végiglebben a
daliák során s kigyúl az örömtől, a büszkeségtől. Ezekkel ő meghódítja a
világot!

[Illustration]

[Illustration: Levente és Hajna.]

– Előre! zendül meg Árpád érces hangja. Széles görbe kardját kirántja, a
fensík felé villant vele, aztán megindul a gyönyörű sereg. Megharsannak
a rézharsonák, búgnak a szádogfakürtök, tüszkölve, horkolva, nyerítve
táncolnak a paripák, fel-felzendül az éljen, aztán száll tovább, végig a
pusztaságon. Rengeteg tömeg verődik össze s zúgja vissza: éljen Árpád,
éljen!

Niketász és társai ott állanak már a fensíkon s elbűvölten nézik a
felséges látományt. Csak úgy dagad Niketász szive a reménységtől. Már
látja, mint rohan esze nélkül a bolgárok hada s nyomában a magyar sereg.
Látja, mint alázkodik meg a gőgös Simeon császár, aki az ő urát úgy
megalázta, ahogy még soha görög császárt meg nem aláztak. Felforr a
vére, valahányszor erre gondol. Az ő elfajult vérei gyáván nézték a vár
bástyái mögül, amint a gőgös Simeon a vár alját megszállotta vitézeivel.
Óriási máglyákat rakatott, a máglyák lobogó lángjai csapkodták a vár
falát s hallották, mint serceg a máglyák közé dobált foglyok és állatok
áldozati vére. Aztán kevélyen, felemelt fővel a tenger partjára sétált,
leült, lábait belelógatta a tenger vizébe. És ott voltak körötte a
szolgáló népek, azok mosták, mosdatták a császár lábait. Majd
felemelkedett, ő is vízzel meglocsolta népeit, miközben asszonyai – volt
vagy háromszáz, szebbnél szebb, ékesebbnél ékesebb – dicsőítő dalokat
énekeltek a legyőzhetetlen császárnak. És nem volt egy görög, rajta
kívül, aki bősz haragjában bár egy dárdát hajított volna le.

– Több nincs? – kiáltott fel csufondárosan Simeon.

Nem, nem volt több. S megvetően legyintett a kezével.

S ezzel nem elégedett meg. A görögök kozár foglyait, akiket elvett
tőlük, megcsonkított orral s füllel küldötte vissza. Azt üzente a gőgös
Simeon Bölcs Leónak:

– Visszaadom a foglyaidat, hadd legyenek gyáva népeid közt bátrak is!

De hát nemcsak kemény, bölcs is volt Niketász, s Árpádnak színe előtt
állván, erről a rettenetes gyalázatról bölcsen hallgatott. Ne lássa
Árpád és népe, hogy egy meggyalázott nemzet követe áll előtte. Nem
meggyalázott, csak szerencsétlen. Elvesztett egy ütközetet – ez ugyan
más nemzetekkel is megesik. Háborítják a bolgárok a görögöt békés
munkájában s úgy-e ebben a magyarnak is kára van? Ha a görög mesterember
nem dolgozhatik, ki csinál a magyarnak kardot, dárdát, nyilat, vértet?
Ki sző selymet? Hát az a tengersok csillogó-villogó drágakő, arany-,
ezüstjószág honnét kerül Etelközbe?

Bölcs volt Niketász s bölcsen is végezte a dolgát. Midőn Árpád és
vezérei elhelyezkedtek a selyem menyezet alatt, a fő helyen, Niketász
kettős sorba állította embereit, ő maga elől lépdelt, megőrizve a görög
császár követének méltóságát, lassan, kimérten. Hozták a nehéz zsákokat
is: két ember fogta a két végén, úgy cipelték, nagyokat nyögvén, hadd
lássák s hallják, hogy nem holmi könnyű, lenge holmival van tele. Maguk
a zsákok is kincset értek. Arany és ezüstszálak széles csíkokban
tarkálták a finom selyemszövetet s aranyrojtos kötőkkel volt bekötve a
zsákok szája. Mi drága holmi kerülhet ki ezekből, ha megoldódnak a
vonítóslag kötött aranybojtos kötők!

Vagy tiz lépésnyi távolságra a fejedelem előtt megállott Niketász s
mélyen meghajtva magát, mondá, amint következik:

Vitéz magyarok hatalmas fejedelme, minden fejedelmek közt a legnagyobb,
a leghatalmasabb! Általam, kinek neve hazámban a kemény Niketász,
fejedelmi üdvözletét küldi a görögök nagy császára, Bölcs Leó! Fogadd
kegyelmesen alázatos követjét az én uramnak, császáromnak, aki mindég
szives hajlandósággal volt Hozzád és néped iránt. Valamiképpen a dicső
magyarnak nincsen nyugodalma a bessenyőknek miatta, azonképpen van a
dicső görög nemzet is, mióta a bolgár szomszédja lett. Nem munkálódhatik
tőlük békében a mi népünk, mely a te népednek eddig cserében fegyverrel
s mindenféle hasznos és szép portékákkal szolgált. Te is meg fogod
sínyleni a mi nyomoruságunkat, ha nem jösz segedelmére az én
császáromnak, ki a te vitéz néped karja erejétől várja a szabadulást.
Ötezer válogatott vitézt kér tőled, hatalmas fejedelem, az én császárom.
És ajánl néked ezért huszezer bizánci aranyat, küldvén általunk
foglalóba ötezeret s azonkívül ajándékban világhires selyemportékáink
közül a legdrágábbakat. Fogadd jó szivvel csekély ajándékunkat s ha
szerencse kiséri vitéz néped fegyverét: igérem uram, császárom nevében,
többel is pótoljuk.

– Helyesen beszél! – rikkantotta el magát egy erős hang a vezérek s főbb
emberek háta mögé verődött népből.

– Ez a beszéd! – zúgta egyszerre a rengeteg ajándék láttára fellelkesült
tömeg.

Mert Niketász jól tudta, hogy zsákban macskát nem árulhat, egy nagy
széles selyemlepedőt teríttetett le a földre s sorba önttette rá a
zsákok tartalmát. Egy szép kis halom emelkedett az ötezer darab bizánci
aranyból. Aztán nagy halmokká verődtek a mindenféle színekben pompázó
selymek, mentekötők, övek, drága prémes asszonyi bundácskák, kész
selyemszoknyák, menték – mind arannyal, ékkövekkel gazdagon rakottak.

A tömegen álmélkodó morajlás zúgott végig, de Árpád, kinek egy arcizma
sem rándult meg a tenger kincs láttára s tekintete közömbösen suhant el
felette – csendet intett. Alig emelintette meg jobb kezét, abban a
pillanatban halálos csendre vált a moraj.

És megszólalt Árpád s mondá, amint következik:

– Meghallgattam s megértettem minden szavadat, Niketász. Ti is
hallottátok s meg is értettétek ugy-e, vitéz vezéreim? És ti mind, kik
megjelentetek? Kivánjátok-e egyértelemmel, hogy a görögök nagy
császárjának ötezer vitéz menjen a segedelmére?

– Kivánjuk! – kiáltották mind egyértelemmel.

– Elfogadjátok-e a görög császár ajánlatát?

– Elfogadjuk! – kiáltották ezt is egyértelemmel.

– Eszerint kivánjátok, hogy ötezer vitéz a görög császár segedelmére
menjen. A huszezer arannyal megelégedtek. Mostan pedig kivánjátok-e,
hogy e hadba én vezessem az ötezer vitézt, avagy a vezérek közül
valamelyik?

Előlépett ekkor a sorból Előd s mondá, amint következik:

– Hatalmas fejedelem! Vitéz magyarok! Testvérek! Valóképpen az a
törvény, hogy vagy a fejedelem vagy a gyula vezesse hadba népünket. De
ötezer ember nem fejedelemhez illő sereg. Máskülönben is a fejedelemnek
itt kell élni népe közt. Nem mondja a törvény, de én így gondolom. A
fejedelem után első személy Álmos vezér. Ő a gyula. De ő kigyelmét is
aggság terhe nyomja, miként engem. A többi vezér közül akármelyik
vezethetné a hadat: rá bizhatnók bizodalommal. De mért legyen emiatt
virrongás köztük? Ihol itt van a mi nagy fejedelmünk fia, Levente, a
magyar nép jövendő reménysége. Vezesse ő a hadat. Melléje ajánlom
Kundnak és Ondnak fiait: Kusidot és Botondot.

– Helyes! Elfogadjuk! – kiáltották egyértelemmel.

Ujra csendet intett Árpád s mondá, amint következik:

– A magyarok Istenének áldása legyen e mái munkánkon. Ime, határozott
népemnek eleje, holnap indul ötezer vitéz, Niketász! Fejedelmi
üdvözletemet uradnak, császárodnak! Téged és társaidat szerencse
kisérjen utadon!

Ezzel vége volt a gyülésnek. Ám mielőtt eloszlottak volna, a fejedelem
intett az öreg Tordának, a kharkásznak, s mondá:

– Hivasd ide az osztókat s osszátok el az ajándékokat a törzsek közt
igazságosan.

Egyszerre megmozdult a gyülekezet, de senki sem tartott az osztók felé.
Azokat nem volt szabad zavarni a munkájukban. Tizenkét tisztes öreg
ember volt az osztó s ezek Torda felügyelete mellett végezték a nehéz
munkát. Kilenc felé kellett osztani a pénzt is, a portékákat is. A nyolc
törzsnek, ide számítva most már a kabar törzset is, s a fejedelemnek. A
fejedelemé volt a fele rész. Az ötezer aranynak s az ajándékoknak is
fele. De fejedelemnek is, törzsek fejeinek is tovább kellett osztani,
amit kaptak, a nemzetségek közt. Ez volt a magyar törvény.

Mikor a gyülekezet eloszlott, Niketász és követtársai is lóra ültek, s
Árpád kiséretéhez szegődve, együtt haladtak a fejedelmi sátorhoz.
Niketászt az a nagy tisztesség érte, hogy a fejedelem balján
lovagolhatott. Nyomukban a vezérek.

– Császárod meg lehet veled elégedve, – szólalt meg Árpád hosszú
hallgatás után. – Jól végezted a dolgodat, Niketász!

– Nem az én érdemem, – mondotta Niketász alázatosan, – egyenes szivü s
bölcs elméjű fejedelemnél könnyű a követ dolga.

– A hizelkedő szavaknak nem vagyok embere, – szólt Árpád elkomorodva.

– Nem hizelkedés beszél belőlem, nagy fejedelem, a való igazság
megmondása nem hizelkedés. Hanem…

– Mit akarsz mondani, Niketász?

– Ha meg nem bántlak, magyarok nagy fejedelme, megterhelnélek egy
kérdéssel.

– Beszélj, Niketász.

– Tegnap, midőn erre felé igyekeztem, a véletlen összetalálkoztatott
Jedajk khánnal, akinek, mint hallám, farkas khán a közönséges neve. Úgy
viselkedett, míg fiad, Levente, közénk nem toppant, mintha ő volna
legelső embered. Mintha az ő szava döntene béke s háború sorsában. Ma
folyton kereste szemem a vezérek közt, aztán a vezérek mögött, de nem
találtam. Mit jelent ez?

Árpád szép magas homloka borús ráncokba verődött.

– Jedajk khánnak nincs helye vezéreim közt. Ő jövevény s hűségének
próbáját még nem adta. Rengeteg kincsnek ura, de tisztessége még nincs
az én népem előtt. Az én népem szabad, független, a vitézséget, a
hűséget, a becsületességet minden kincsnél többre becsüli. Gyüléseinken
neki is van helye, de ritkán mutatja magát itt, mivelhogy nem állhat az
elsők sorában.

– S nem tartasz, ó nagy fejedelem, hogy Jedajk khán zavart csinál? Hogy
jól végzett munkánk megrontásán jár ravasz elméje? Mert ravasznak,
kutyahitünek szemléltem őt.

– Szemmel tartatom, – mondta Árpád nyugodtan. – Neked semmitől sem kell
tartanod.

Megérkeztek a sátor elé. Mi más volt a képe a sátor előtt elterülő
széles, hosszú térnek most, mint reggel vala! Körül volt tüzdelve
zöldleveles ágakkal s a tér közepén rengeteg hosszú asztal nyult el,
mely szinte roskadozott a felhordott ételek s italok terhe alatt.

– Az én vendégeim vagytok, – szólt Árpád Niketásznak. – A
fejedelemasszony oldalán a te helyed.

Niketásznak káprázott a szeme. Bizáncban sem igen látott ilyen gazdagon
terített asztalt.

– Lásd, – szólította meg Niketászt az agg Előd, – a mi fejedelmünk, ha
családja körében van, rendszerint fatányérból eszik, fakupából iszik,
csak akkor tűri meg a pompát, ha idegen vendége van.

Itt ezen az asztalon minden edény színarany volt: tálak, tányérok,
serlegek, kések. Köröskörül ezüstabroncsu hordókból nagy aranyserlegekbe
folyt Kelet legtüzesebb bora: arany volt a színe ennek is. Óriási
aranykupák sorban álltak az asztal szélein, tele gyöngyöző borral s
Niketász félve nézett rájuk: mi lesz vele s vitézeivel, ha egy ilyen
kupát fenékig kell üríteni s többször is egymásután. De félelmét
egyszeribe csodálkozás váltotta fel a renden, mit az asztalnál való
elhelyezkedés körül tapasztalt. Elsőnek Árpád ült le az asztalfőn,
mellette két oldalt Álmos és Özséb. Aztán Özséb helyet mutatott
Niketásznak a jobbja mellett. Niketász jobbján üresen maradott egy hely:
Tordának. Az asztalfőn helyezkedtek el a fejedelem fiai is. Amint a
fejedelem háza népe helyet foglalt, egyszerre foglalták el helyüket a
vezérek, elosztva maguk közt a követeket, s alább két oldalt a
nemzetségek előkelőbbjei. Csendesen, zajtalan, egy szóváltás nélkül
történt az elhelyezkedés.

– Minő rend! – mondotta magában Niketász s megelégedetten gondolt arra
az időre, mikor az ötezer vitéz majd csatarendbe áll. – Lám, – fűzte
tovább a gondolatját, – szabad, független ez a nép, de kemény kéz tartja
itt a gyeplőt. Ez a nép még csodákat fog művelni!

A lakoma még nem kezdődött, megérkezett az öreg Torda: mély hajlással
jelentette a fejedelemnek, hogy az osztást elvégezték, aztán elfoglalta
helyét.

– Nehéz munkád volt, bölcs kharkász, – mondotta Niketász. – Hogyan lehet
oly sokféle mineműségü portékát igazságosan elosztani?

– Nehéz s mégsem nehéz. Nem tesszük serpenyőre az ajándékokat, nem
mérjük, szemre csináljuk az osztályt. Egyszer egyik kap valamivel többet
érőt, másszor másik. Ezt felrójjuk s más alkalommal pótoljuk annak, aki
talán megrövidült.

– Jutott-e Jedajk khánnak? – kérdezte hirtelen Niketász.

Az ősz Torda meglepődve, gyanakodva nézett Niketászra.

– Kedves embered talán a farkas khán?

– Dehogy kedves emberem, – nevetett Niketász. – Ám szeretném tudni, hogy
mit kapott. Tegnap hosszú úton kalauzolt s beszéd közben észrevettem,
hogy sokra számít.

– Hiszen kap ő is valamit, de sokat nem. Ámbátor úgy hallám, hogy nem is
jelent meg a résziért.

– Csudálom, – mondotta Niketász. – Mert olyan embernek ismertem meg, aki
nem marad el, hol valamit remélhet.

Niketász és Torda beszélgetését Özséb zavarta meg.

– Hallottam Niketász a te szavaidból, hogy kozár foglyaitok a bolgárok
kezére kerültek. Kiktől kaptátok ti a kozár foglyokat?

– A bessenyőktől, felséges királyné.

Özséb elmosolyodott.

– Hizelkedő vagy, Niketász. Az én uram fejedelem.

– De király leánya vagy, a hatalmas kozár király leánya!

– Voltam, – felelt szomorúan Özséb. – De hiába, a vér vizzé nem válik.
Fáj a szivemnek, ha hallom, hogy véreimet fogságra hurcolják.

– Ne búsuljon, édes anyámasszony, – fogadkozott Levente, – hozok én majd
bolgár foglyokat a kozárok helyett!

– Ne hozz nekem foglyokat, – szólt szeretettel Özséb, – csak jer vissza
vitézeiddel együtt, diadallal!

– Visszajövünk, vissza, diadallal jövünk vissza.

E pillanatban fehér ruhába öltözött leányok serege rajzotta körül az
asztalt. Gesztenyeszín hajuk hosszú kettős fonatban, végén piros selyem
pántlikába kötve, szinte a földet verte. Megkapó szép látvány volt:
Niketász szeme gyönyörködve pihent meg rajtuk.

– Mely szépek a magyar leányok!

– Se nem szőke, se nem barna, ez az igaz magyar fajta, – magyarázta
Levente.

Nehéz aranytálakat hordoztak körül a leányok s szemérmes pirulással
tartották a fejedelem és vendégei elé.

– A görög császár udvarában férfiak szolgálnak fel, – jegyezte meg
Niketász.

– Fehérnép kezébe való a kalán, férfi kezébe a kard: régi magyar
törvény, – mondotta Torda.

[Illustration]

[Illustration: Dal a csudaszarvasról.]

S ezt mondván, felállott, végig simította hosszú ősz szakállát, aztán
egybefogta kezét s reszkető hangján elrebegte az asztali áldást. A
magyarok utána rebegték:

– Isten, magyarok Istene, áldott a te neved. Te igazgatod a Földnek
rengését, Víznek folyását, Levegőégnek zengését, Szeleknek járását. Te
termékenyíted meg a Földet, a Vizet. Te vezérled a te népedet hegyeken,
völgyeken, vizeken, pusztaságokon keresztül. Te vezéreltél a mai
munkánkban is. Te vezérelj ezután is s akkor soha az igaz útról el nem
tántorodunk. Hallgasd meg öreg szolgádat, magyarok Istene!

– De szépen imádkozik a pogány magyar, – rebegte meghatottan Niketász. –
Szebben, mint a görög.

Torda leült helyére s most már kezdődött a lakoma. Csendben, szinte
zajtalan folyt. Össze-össze csendültek itt-ott az aranyserlegek, az
elevenítette egy kissé a Niketásznak szokatlan csendességet, egyébként
alig hallott egy-két szót.

– Úgy látszik, ez is magyar szokás, – gondolta magában Niketász. –
Szavuk is alig van azalatt, míg esznek.

Csak mikor már háromszor körüljárták az asztalokat a felszolgáló
leányok, elevenedett meg egy kissé az asztal, lett sűrűbb a serlegek,
kancsók összecsendülése. A küzsdég, zömök Botond serlege erős
csendüléssel ütődött a Kusid serlegébe.

– Jót kivánok, ját!

– Én is neked, ját!

– Mit jelent a ját? – kérdezte Niketász Tordát.

– Azt jelenti, hogy pendelyes gyermekkorukban játszótársak voltak s
azután is együtt nevelkedtek. Együtt vadásztak, együtt játszottak hadi
játékot. Most meg együtt mennek csatába, először igazi nagy csatába.

– Kemény fejü, bátor szivü daliának látszik mind a kettő.

– Kund fia az egyik, Ondé a másik, – felelt büszkén Torda. – Apja fia
mindakettő.

Aztán megint hallotta Niketász, amint összecsendítette serlegét a két
dalia, de most más szóval vegyítve:

– Jót kivánok, ját!

– Jót is várok, ját.

– Kitől várod, ját?

– A kardomtól, ját.

– Igyunk erre, ját.

– Én nem bánom, ját.

Ittak, fenékig hajtották a serleget. Aztán visszafordultak: színültig,
szép hugám, színültig!

S hogy tele volt a serlegük, lekönyököltek az asztalra, hosszan egymás
szemébe néztek.

– Ne búsulj, ját!

– Búsuljon a ló, ját.

– Hát a mátkád, ját?

– S hát a tiéd, ját?

– Én nem féltem, ját.

– De még én sem, ját.

Felkapták a serleget, koccintottak s fenékig hajtották.

Nézte, nézte Niketász a két daliát s oda szólt Tordának:

– Meglásd, ma asztal alá kerülnek.

Felelte Torda:

– Mondtam már, hogy Kund fia az egyik, Ond fia a másik.

Egyébként ugyanazt cselekedték az öregek is: Kund és Ond. S az asztal
körül mind: öregek és ifjak.

Feltünt Niketásznak, hogy össze-összecsöndítik a serlegeket, alig
egy-két szót eresztve utána, néha egy szót sem. Aztán hosszan maguk elé
bámulnak. Isten tudja, hol jár a lelkük.

De ím, egyszerre megjelenik a fejedelem előtt egy sudár szép dalia, lant
a kezében. Mélyen meghajtja magát s várja a fejedelem parancsát. Minden
szem a hegedősre tapad, s mintha lángba borulna minden arc, minden szem,
lélekzetüket visszafojtva várják a lant pendülését, nótaszerző dalia
hangjának édesbús csendülését.

– A csudaszarvas történetét daloljad, – szól a fejedelem – s amint
megpendül a lant, átszellemül Árpád arca, átszellemül valamennyié.
Érintetlen állanak a serlegek. Csak a testük van itt ezeknek az
embereknek, a dallal együtt száll lelkük arra a szép szigetre, hol
egykor régen, nagyon régen, Hunor és Magyar reggeltől estig űzték a
csudaszarvast, mígnem az eltünt egy ingoványban…

Az ifjú ujjai végig futnak a lant hurjain s kezdi a dalt a
csudaszarvasról, lassú pengetéssel kisérve mélán csengő énekét.

  Egyszer régen, nagyon régen, haj!
  Nimród király idejében, haj!
  Vadászni ment két dalia,
  Mindakettő Nimród fia:
  Hunor, Magyar, haj!

  Mondta Hunor: hallod, öccse, haj!
  Kicsi a mi apánk földje, haj!
  Menjünk átal a határon,
  Mondta Magyar: én nem bánom.
  Hunor, Magyar, haj!

  Mentek, mentek, mendegéltek, haj!
  Szép csendesen eregéltek, haj!
  Száz dalia ment utánuk,
  Vissza-visszanéztek rájuk,
  Hunor, Magyar, haj!

  Addig mentek, mendegéltek, haj!
  Selyemfüves rétre értek, haj!
  Meg-megálltak, csudálkoztak,
  Osztán tovább kalandoztak,
  Hunor, Magyar, haj!

  Hallgassatok reám mostan, haj!
  Csudát mondok néktek nyomban, haj!
  Selyemréten szarvast láttak,
  Hajrá, haj, utána vágtat
  Hunor, Magyar, haj!

  Szarvast ők sokat vadásztak, haj!
  Ilyen szépet még nem láttak, haj!
  Arany szőre minden szála,
  Csak utána, csak utána!
  Hunor, Magyar, haj!

  Arany szőre minden szála, haj!
  A szarvának minden ága, haj!
  Szeme gyémánt, éjfekete, –
  Utána most dárdát vete
  Hunor s Magyar, haj!

  Csudaszarvas visszanéze, haj!
  Mindeneket megigéze, haj!
  Eltünék egy ingoványba,
  Soha többet meg nem látta
  Hunor, Magyar, haj!

  A vadászok megfordultak, haj!
  Szomorúan elindultak, haj!
  Mentek, mentek, mendegéltek,
  Csudaszarvasról beszéltek,
  Hunor, Magyar, haj!

  Mentek, mentek, mendegéltek, haj!
  Gyönyörű szigetre értek, haj!
  Soha ide nem találnak,
  Nálad nélkül, csudaállat,
  Hunor, Magyar, haj!

  Tovább mentek, mendegéltek, haj!
  Szádogfa ligetbe értek, haj!
  Szádogliget illatozik,
  Ti reátok várakozik,
  Hunor, Magyar, haj!

  Szádogliget közepében, haj!
  Dalolnak, de milyen szépen, haj!
  Tündérlányok karikába,
  Most bámulnak igazába
  Hunor, Magyar, haj!

  Im halljátok, csudáljátok, haj!
  Mit dalolnak a leányok, haj!
  «Fordulj, fordulj, angyalmódra!»
  Hallgatja ezt elfogódva
  Hunor, Magyar, haj!

  Lányok, lányok, tündérlányok, haj!
  Napra nézhetsz, de nem rájok, haj!
  Benn a körben forog kettő,
  Király lánya mindakettő, –
  Hunor, Magyar, haj!

  Összenéznek a vitézek, haj!
  Gondolnak ők nagy merészet, haj!
  Leányokat közrefogják,
  Szép gyengén nyeregbe kapják –
  Hunor, Magyar, haj!

  Mindeniknek akadt párja, haj!
  Magáét keblére zárja, haj!
  Ottan mind sátrat verének,
  Onnét el sem is menének,
  Hunor, Magyar, haj!

  Halljad, Hunor s Magyar vére, haj!
  Az énekem véget ére, haj!
  El is el ne feledjétek,
  Akiktől mind eredétek:
  Hunor, Magyar, haj!

– Hunor, Magyar, haj! – zümmögték minden versszak után a magyarok, s
midőn a dal véget ért, az utolsó sort már nemcsak zümmögték,
csatakiáltásként zendült, búgott fel: Hunor, Magyar, haj! És
összecsendültek a serlegek mind az asztal felett, felálltak a magyarok s
ég, föld megrengett belé, kiáltván: éljen Árpád!

Most már zajosabbá lett a lakoma, megeredt a szó a kevés szavú magyarok
ajkán s csak akkor tért vissza a csend, mint medrébe a kiöntött folyó,
ha meg-megpendült a lant mélán, halkan, mintegy mondva: mostan ide
figyeljetek, zengek nektek szép éneket, régi magyarokról, vitéz
daliákról, hadi szerencsének forgandóságáról…

Az esthajnali csillag már feltetszett az ég alján, mikor a fejedelem
asztalt bontott. A magyarok lármás kedvben oszlottak szét. Ugyanazok az
emberek, kik némán, borongva hallgatták a kobzos dalia énekeit, most
egyszerre mind a bolgárok ellen viselendő csatáról beszéltek, élénken
vitatták hazafelé mentükben: vajjon elég lesz-e öt ezer ember? Vajjon
nem nagyon fiatal-e még Levente a hadviselésre? Mi más volt a sátrak
képe is, mint rendesen! Férfiak, nők nagy tömegekbe verődtek a sátrak és
a tüzek körül, s mintha csak valami nagy ünnepségre készültek volna,
kigyúlt arccal beszéltek az eljövendő nagy hadviselésről. Büszkeségtől
csillogtak a szemek: lám, a hatalmas görög császár a magyarokra szorult.
Nem hiába, atyafi nép a bolgár a magyarral, még a görög császár sem bir
vele. De bir a magyar! Ám voltak, akiknek nem tetszett a dolog. Mért
hogy a magyar idegent segítsen az ő attyafiai ellen? – Úgy biz a’ –
mondották a harcvágytól égő fiatalok – hát a bolgárok jobbak-e nálunk?
Néztek-e az atyafiságra?

A legtöbb sátor körül már serényen készülődtek a vitézek. Az egyik
kardját köszörülte, a másik a lószerszámokat szedte rendbe: fényesítette
a kengyelvasat, kente olajjal a kantárt, toldozta-varrta vastag szurkos
cérnával a szakadozó szíjjat. Pelyhedző állú legények mátkájuktól
bucsúzódtak: ki tudja, nem kell-e már holnap reggel indulni nagy
Görögországba? Mert ha egyszer Árpád hadba indítja népét, nem sokat
készülődik. Minden épkézláb embernek a nap, az éjszaka minden órájában
készen kell állani. A hírvivők benyargalják a pusztát s a kivont kard, a
kürtszó jelenti mindeneknek: lóra, magyar, lóra! hadba indulsz menten!
Egyenkint tudják, hogy kinek szól a parancs. Ki következik sorra? Ki
megy hadba s ki marad otthon őrizőnek. Elsőnek a fejedelem
sátortáborának hadi népe indul s mire ez a szomszéd szállásra ér, ennek
hadi népe már lóháton ülve várja azt, hogy hozzá szegődjék. Így verődik
össze szállásról-szállásra a had s egy hét, két hét alig telik belé:
lovon ül Etelköz hadi népe, az, amelyik soron van.

– Térjetek pihenni, – mondotta Árpád kegyelmesen Niketásznak, mikor
asztalt bontott –, reggel innét indul ezer vitéz s hét nap mulva öt ezer
vitézem áll a Duna partján, hogy hajóitokra szálljon.

Niketász hitetlenül nézett a fejedelemre.

– Óh, nagy fejedelem, hogyan lehetséges ez? Az én hazámban hetekig,
hónapokig tart a készülődés.

– Az én népem mindig harcra készen áll, – mondotta a fejedelem
nyugodtan, szinte közömbösen. – Isten áldjon, kemény Niketász. Üdv a
császárnak.

Niketász mélyen meghajolt a fejedelem előtt, nemkülönben társai s
látható megilletődéssel távoztak szállásukra. Még le sem pihentek, végig
hömpölygött a sátrak között a szádogfa-kürtök méla búgása.

– De különös harci riadó! – mondotta Niketász a társainak. – Mintha
temetésre készülnének. Csudálatos nép ez a magyar.

– Bizony temetésre készülünk, – mondotta egy magyar vitéz, ki Niketászt
és társait a szállásukra kisérte – a bolgárok temetésire.

El-elhalt a kürtszó, majd újra hallani lehetett méla, bánatos búgását.

– Meglássátok, – mondotta a magyar vitéz – mire pirkad a piros hajnal,
lóháton ül ezer magyar, indulásra készen. Jóccakát!

Kivánhatta a jó éjszakát a görögöknek. Leheveredtek, de szemükre nem
jött álom. Nem is mertek volna elaludni. Az lett volna csak a szégyen,
ha az induló hadinép lármája veri fel álmukból. Hiszen ha
bepillanthattak volna a fejedelem sátrába, láthatják vala, hogy a
fejedelem le sem heveredett. Még az agg Álmos sem. Talpon volt a
fejedelmi sátor népe, csak a kicsi Jutócs aludott bölcsőjében édesen.
Sem Tarkacs, sem Jelek nem feküdt le: hiába biztatta az édes anyjuk. Ha
már nem mehetnek hadba még, legalább lássák a készülődést, lássák a
vitézek indulását. Özséb szerető gondossággal rakosgatta össze Levente
ruháit: a legszebbeket, a legékesebbeket. Ne valljon szégyent a görög
császár előtt. Hadd lássa a görög császár, hogy a magyar fejedelem fia
nemcsak vitézségben, de vitézi pompában is vetekedik bármelyik
királyfival. Drágakövektől terhes övek, nehéz arany láncok, gyémánt
sisakforgók, arany gombok, a pompás fejedelmi ruhák mindenféle ékességei
szép gondosan el voltak rendezve átalvető zsákokban. Csak arra kell tíz
ló, hogy vigye a sereg után Levente holmiját. Durva kenderingek mellett
puha selyemingek: hadd legyen minden alkalomra. Ruhák, melyeket hadban
visel, ruhák, melyeket vadászatra ölt fel – hátha arra is lesz közben
ideje? És egy zsákban hamuban sült pogácsa, izletes pecsenye, szalonna,
sódar – amíg ebben tart, ne szoruljon az ő szívéről szakadt édes fia
idegen népek főztjére-sütjére. Mindent az ő gondos anyai keze rendez,
másnak nem engedi. Árpád meg-megáll a sürgölődő asszony mellett s
megilletődve nézi.

– Nem fáj a szíved, Özséb? – kérdi gyöngéden. – Ki tudja, látjuk-e
valaha legnagyobb fiunkat?

Özséb szemében köny csillan meg.

– Egy kicsit fáj, édes uram. Hogyne fájna, hiszen az én szívemről
szakadt. És a kigyelmed szíve?

Mondotta Árpád:

– Az én szívemnek nem szabad fájni.

Ám egy könycseppet ő sem tudott eltitkolni: legördült a fenséges szép,
komoly arcon.

Oda tipegett az agg Álmos is.

– Hamar kezdi a fiú, de csak kezdje. Én is olyan fiatalon kezdettem. S
lám, velem volt a szerencse: elkerült a halál. Annyi sok csatában még
sebet sem kaptam.

– Miként a nagy Attila! – mondotta Özséb s szeretettel nézett az ő
urának édes apjára.

E pillanatban lépett be a sátorba Levente. A pislogó mécsek gyenge
világú félhomályában megdöbbentő volt az arca: fehér, mint a fehérített
vászon. Valami nagy elfojtott indulattól látszott hullámzani széles
melle, reszketett a dühtől egész testében.

– Mi történt veled? – kérdezte egyszerre Árpád és Özséb.

– A farkas khán…

Itt elakadt a hangja Leventének. Lihegve, fuldokolva kezdett a beszédbe,
nem tudott tovább beszélni.

– Csendesülj le, – mondotta Árpád s arca elkomorult, rosszat sejtve a
farkas khán neve hallatára. – Szedd össze magad s beszélj.

Levente nehányszor fel s alá szaladt a nagy széles teremben, aztán kissé
lecsöndesülve megállott.

– Lóra ültem, – kezdé – hogy bejárjam az egész tanyát. Hadd lássam a
készülődést. A farkas khán sátrához közel megcsendesítettem lovamat.
Mert az úgy volt, édes apám uram, feledtem mondani tegnap, hogy a farkas
khán a követséghez szegődött, mikor az errefelé igyekezett. Véletlenül
hallottam, amint nagy szájjal dicsekedett Niketásznak, ki ő, s mi ő.
Hanem mikor közéjük toppantam s nehány szót halkan váltottam
Niketásszal, féktelen dühvel vágtatott el a sátra felé. Meghallotta a
kutyafűlű, hogy mit súgott nekem Niketász. A bolgár császár leánya…

Itt Levente elpirult s akadozó hangon folytatta:

– Igen, a bolgár császár leányáról beszélt nekem Niketász. Hogy ahhoz
hasonlatos szép nincs kerek e világon… Világszép Hajna világszép leánya.
Hajna az ő neve is…

– Mindent értek, – mondotta Árpád kedvetlenül.

– Mikor ma este a sátorhoz közeledtem, láttam, hogy éppen akkor indul a
khán tanyájáról tíz lovas. A khán emberei. Köztük volt Birtik is – férfi
ruhában, az apja arab ménjén. Ő volt, senki más. Láttam megvillanni
vörös hajából egy tincset: nem tudta jól sisak alá szorítani. De ha ezt
nem is látom, akkor is tudom, hogy ő, mert a khán arab ménje a khánon
kívül eddig csak Birtiket tűrte meg a hátán. A khán ott állott a sátra
előtt. Megállítottam a lovamat.

– Hová mennek az embereid? – kérdeztem.

– Vadászni! – felelt röviden a khán, de nem titkolhatta el a kaján
vigyorgást. Sohasem láttam ilyen ijesztőnek farkas képét.

– A te leányod éjjel nem szokott vadászni, – mondtam én.

– Az én leányom alszik, – mondotta a khán.

– Hazudsz! Láttam vörös hajának egy tincsét. Láttam arab ménedet.

– Káprádzott a szemed, Levente, – vigyorgott a khán s abban a
pillanatban szétvonta a sátor ajtaját. Nézz oda: ott alszik a leányom.

Szinte sóbálvánnyá váltam a megdöbbenéstől. Csakugyan ott feküdt selyem
ágyán. Vörös és fekete hajának tizenkét ága kibontva betakarta a testét
egészen. – Eh, ez ördöngösség! – kiáltottam én s leszöktem a lovamról,
hogy lássam közelről. De a khán hirtelen összecsapta az ajtó két
szárnyát s elémbe állott.

– Ki vagy te? Ura vagy az én leányomnak? Csak holttestemen át lépsz az
én sátramba!

– Hát akkor azon lépek át! – kiáltottam én magamon kívül. – Húzd ki a
kardodat, farkas lelkű, farkas képű khán! Ne mondd, hogy védtelen
kergettem ki gonosz lelkedet.

Erre ő kardot rántott. Összecsaptunk. Ledöftem a kutyát. Hörögve esett
össze. Aztán beléptem a sátorba. Oda léptem a nyoszolya mellé.

– Ébredj, Birtik! – kiáltottam – megöltem az apádat. Ébredj! Ébredj!

Meg sem mozdult. Akkor megragadtam a vállát, dühvel ráztam meg. –
Ébredj, Birtik! Megöltem az apádat. Nem hallod?

Nem hallotta, nem. Hogy hallotta volna. Viaszbáb volt az, nem Birtik.
Most már megvilágosodott a sötétség: tisztán láttam, mi történt. Birtik
előre vágtatott, hogy megelőzze a magyar hadat. Ez a szörnyeteg
megesküdött, hogy megöli azt a leányt, kit majd sátramba vezetek… Tudom,
bizonyosan tudom, hogy a bolgárokhoz szökött: elárulni jövetelünket.

[Illustration]

[Illustration: Hajóra szállnak a magyar vitézek.]

– S nem küldöttél utána embereket? – kérdezte Árpád látható
felindulással.

– Ötven vitézt ültettem lóra mindjárt. Utánuk vágtattak. S mindjárt
megyek én is, édes apám. Nem várom a hajnalt. Kusid és Botond induljon
hajnalban a sereggel. Leghívebb vitézeimet magam mellé veszem s indulok
nyomban. El kell fognunk, mielőtt a Dunán átkelnének.

– El kell fogni, el! – mondotta a fejedelem. – Isten áldjon, vezéreljen.

Megölelte fiát, gyöngéden végig simított szép göndör haján s még egyszer
elrebegte: Isten vezéreljen!

Levente hevesen ölelte, csókolta édes anyját, egy pillanatra keblén
felejtkezett, aztán hirtelen leszakadt az édes anyai kebelről, s az agg
Álmos elé lépett: – Áldjon meg engem, nagyapám uram!

Álmos reszkető kezét az ifjú fejére tette.

– Áldásom kisérje minden lépésedet. Térj vissza diadallal.

Akkor Levente sorba megölelte, megcsókolta öccseit, lehajolt a kicsi
Jutócs bölcsőjére s megindultan suttogta, gyönge csókot lehelve rá:
aludj, kicsi öcsém, aludj, s válts fel majd, ha én meghalok.

A következő pillanatban esze nélkül rohant ki a sátorból, felpattant a
vasderesre. Ott állott a sátor előtt ötven dalia. Mind egy-egy szálfa.
Levente a csapat élére állt, kardját megvillantotta a sötét éjszakában –
mintha villám hasított volna végig az égen – s a kis csapatot egy-két
pillanat mulva teljesen elnyelte a sötétség.

[Illustration]

[Illustration]



ÁTKELÉS A DUNÁN.

Ott, hol a Pruth vize beleömlik a Dunába, húsz árbocos hajó várta a
magyar hadat, a Dunának az etelközi tartományra néző partján. Az első
hajó födélzetén óriás termetű, széles vállú ember állott, magas
szálfaként emelkedve ki a körülötte álldogáló hajóslegények tömegéből.
Barkalász Mihály volt, a görög hajók főkormányosa, ki most feszülten
nézett abba az irányba, honnét a magyar sereg érkezését várni lehetett.

– Ha szerencsével járt Niketász, – dörmögte magában Barkalász – ma meg
kell érkezni a magyaroknak. Csak későn ne jöjjenek!

Mintha csak felelet akart volna lenni Barkalász sóhajtására, a Pruth
vize mentén, a messze távolban, nagy porfelleg kerekedett.

– A magyarok! – kiáltott föl Barkalász. – Mégis csak jóban járt az a tíz
magyar, kit tegnapelőtt a túlsó partra szállítottunk, hogy előre
jelentsék a császárnak a magyarok jövetelét.

– Én meg – mondotta egy öreg evezős legény – most is azt tartom, hogy
rosszban jártak. Nekem az a furcsa szemű vitéz, aki a többit vezette,
semmiképpen sem tetszett. Gonosz szándékot olvastam ki a zöld szeméből,
még inkább a kékből, merthogy éppen oly nagyon ártatlannak tetszett. Még
mindig azt vallom: kár volt átvinnünk. Hátha árulók? Nem a mi
császárunkhoz, hanem a bolgár császárhoz igyekeznek azok.

Barkalász megvetően legyintett.

– S ha árulók volnának is! Mi nagy kárt tehetnének? Egy-két nappal előbb
tudta meg Simeon császár, hogy segítségünkre jönnek a magyarok.

A porfelleg mind közelebb, közelebb szállott, szinte beborította a kék
eget. Már ki-kicsillantak a ragyogó sisakok, vértek, a lovak szügyén a
fényesre csiszolt vaspáncélon megütközött a delelő nap sugara.

– Nézzétek! – szólt Barkalász, – mint a szél úgy vágtat erre felé, vagy
száz lovas vitéz. Alig éri lábuk a földet. Micsoda lovak! A legtöbb alig
látszik ki a földből, de a szügye széles, domború, csakúgy hajtják,
zúgatják maguk előtt a levegőt.

Még jóformán be sem fejezhette Barkalász a szavait, mintha földbe
gyökerezett volna mind a négy lába, úgy állott meg hirtelen a vasderes,
épen a part szélén. A hajóslegények már-már attól tartottak, hogy a ló
beleugrik a Dunába. De ím, ép a part szélén, a lovas mindössze annyit
mond, azt is halkan, szinte súgva: hó! s a habba keveredett állat
reszketve áll meg. Nyomában mind a ló: sugár, hosszú derekú, vékony lábú
paripák s vastag lábú, széles szügyű apró lovak: egyik sem enged a
másnak a futásban s a fegyelmezettségben. Megtorpanva áll meg
valamennyi.

Az a dalia, ki a vasderesen ül, bekiált a hajón:

– Hé Barkalász Mihály! Te vagy-e?

– Én vagyok, – felelt Barkalász. – Hát te ki vagy?

– Árpád fejedelem fia, Levente. Láttál-e erre vágtatni tíz daliát?

– Láttam biz én. Arab ménen ült a vezetőjük – ezeket kérdezed-e?

– Ezeket, ezeket. Merre vágtattak?

– Nem vágtattak azok semerre, hanem nagy hirtelen, épp ahogy ti,
megállottak s azt mondták, hogy ők a magyar fejedelem hirvivői: előre
jöttek jelenteni a mi császárunknak a ti jöveteleteket.

– A cudarok! – ordított Levente. – Mégis megelőztek! S átvittétek őket?

– Hogyne vittük volna? Ki gondolta volna árulóknak? Szép magyar szóval
szóltak hozzám, hittem nekik s egy nagy bárkán átküldöttem őket.

– Árulók voltak. A farkas khán leánya a vezérök.

– No úgy-e, – dicsekedett az öreg evezős legény. – Láttam én a
gonoszságot abban a kétszínű szemben.

– Kék az egyik, zöld a másik, – mormogta Levente bosszúsan. – Megállj,
Birtik, megállj! Kezem közé kerülsz!

Azonközben a partra értek a magyar csapatok is. Nem mind az ötezer
ember, legfönnebb fele. Azok, kik a Pruth és Szeret vidékről verődtek
össze s csatlakoztak Levente csapatához. Két nap is beletelik még, míg
megérkeznek azok a csapatok, melyek Kusid és Botond vezetése alatt
indultak el. Mert hiszen ha csak maguk jönnének a fegyveres vitézek! De
ős magyar hadi szokás szerint, valahányszor harcba mentek a magyarok,
rengeteg gulyák és ménesek követték a hadat. Kellett az ökör, a borjú a
húsáért, a tehén a tejéért. A ménes pedig arra volt jó, hogy ha kidőlt
egy ló valamelyik vitéz alól, válasszon mást a ménesből. Az előbbkelő
vitézek után tíz lovat is vezettek felkantározva, felnyergelve. Aztán
egy nagy sereg ökör arra kellett, hogy vigye a had után a mindenféle
eleséget, ruhaneműt, dárdákat, nyilakat. Óriási nagy szekerek voltak
ezek. A kerekeknek nem volt küllője (ha vasból vannak, úgy is
összetörnek az úttalan útakon), egy darab fából voltak azok kifaragva
tálformára. Akkora volt egy-egy kerék, hogy két ember is beléizzadott,
míg a tengelybe beleforgatta. Egy-egy szekér előtt tizenkét hosszú
szarvú, szürkés szőrű, nagy csontos ökör volt igába fogva. Igazi magyar
fajta ökrök: csontosak, erősek, szívósak s szépek, méltóságos járásúak.
Valamennyinek a nyakán vagy a homlokán kolompolt a nehéz, mély zengésű
harang. Csak akkor vették le a kolompokat, ha közelben sejtették az
ellenséget: nehogy árulójuk legyen.

Barkalász azt hitte, a rengeteg gulyák, ménesek, szekerek, átalvetős
zsákokat cipelő lovak láttára, hogy együtt van az egész magyar sereg.
Tekintete végigszaladt az emberek és állatok tenger sokaságán s fejét
csóválva hümgetett. Nem húsz, de száz hajó sem lenne elég, hogy ezt a
tenger sokaságot egyszerre átszállitsa. Kilépett a partra, tisztelettel
megsüvegelte Leventét.

– Várom a parancsodat, felséges királyfi!

Leventének láthatóan jól esett, hogy Barkalász királyfinak tisztelte.

– Tüstént hajóra szállnak a fegyveresek, – mondotta Levente.

– S a gulyák és ménesek?

– A gulyák itt maradnak. Csak a teherhordó állatok jönnek velünk meg a
tartalék lovak. Van a bolgároknak ökre, tehene elég, úgy tudom. Hát
akkor nekünk is lesz.

Barkalász megkönnyebbülten lélekzett föl.

– Eszerint elég lesz a hajó. Mind itt vannak a fegyveresek?

– Csak fele, Barkalász. A másik fele két nap mulva lesz itt. De ezekre
nem várunk. Nincs vesztegetni való időnk. Itt hagysz tíz hajót, a
többire rászállok itt levő vitézeimmel. Nem nyugszom meg, míg az
árulókat kézre nem kerítem.

Kardját megvillantotta a fegyveres csapatok felé s intett, hogy
szálljanak be a hajókra.

Barkalász csudálkozva látta a nagy rendet s fegyelmet. Mintha hetek óta
gyakorolták volna magukat a magyar vitézek a hajóraszállásban, sorba,
csapatonként, tolongás nélkül léptettek be a hajóhídakon s telepedtek
meg a hajó fedelén. Szépen elrendezkedtek tíz hajón, kiki a maga
lovával, aztán bevezették a tartaléklovakat, az igás ökröket a nagy
szekerekkel. Egy óra sem telt belé, rendben volt tíz hajó: indulhatott
minden pillanatban.

Barkalásznak csak az indulás pillanatában jutott eszébe, hogy a görög
követeket még nem látta.

– Indulhatunk! – intett Barkalásznak Levente.

Barkalász habozva nézett körül.

– Mit habozol? – mordult rá Levente türelmetlenül.

– Felséges királyfi, nem látom a kemény Niketászt és embereit. Náluk
nélkül nem mehetek az én császárom színe elé.

Levente elnevette magát.

– Elhiszem, hogy nem látod, derék Barkalász. A kemény Niketász a másik
sereggel jön. Az pedig a fejedelmi szállásról indult. Egyszerre
indultunk, csakhogy én ötven vitézzel nem lépést jöttem, mint ők.
Versenyt vágtattunk a széllel, hogy utólérjük a farkas khán leányát. Ne
legyen hát aggodalmad Niketász miatt. Két nap mulva ő is ott lehet a te
császárod színe előtt.

Barkalász hosszan nézett Levente nyílt, becsületes tekintetébe.

– Hiszek neked, felséges királyfi. Érzem, hogy hazug szó még nem hagyta
el a te ajkadat.

Azzal intett a hajóslegényeknek, a vitorlákat kifeszítették, az evezősök
elfoglalták helyüket s elindult a hajó, melyen Levente s válogatott
vitézei voltak. Utána nyomban még kilenc hajó. A Duna nagy széles
hullámokat vetett a hajók nyomán. A magyarok némán álltak lovaik
mellett, csak a lovak nyerítése s az evezőlapátok lassú, ütemes csapása
zavarta a csendet. Alig eveztek azonban a hajók túl a széles Duna
közepén, egyszerre nagyot recsegett Levente hajója s megtántorodva
hőkölt vissza.

Az evezőslegények felugráltak helyükből. A lovak, melyek eddig nyugodtan
álltak egy helyben, horkolva, tüszkölve ágaskodtak, némelyik a nagy
ütődésben elesett, aztán ijedten ugrott fel s ha keményen nem fogják a
legények, mind ahány ló volt a hajón, vakon rohan bele a Dunába.

– Árulás! – ordított Barkalász, ki magánkívül szaladt a hajó orrára.

Csak egy pillantást vetett a vízbe s tisztában volt azzal, mi történt.

– Baltára, legények! – intett az evezősöknek.

Levente is a hajó orrára sietett.

– Mi történt?

– Vastag köteleket s láncokat feszítettek ki a bolgárok a víz alatt,
hogy át ne mehessünk.

– S ezt ti nem vettétek észre? – kérdezte Levente.

– Éjjel dolgoztak, – felelt Barkalász. Tegnap s ma éjjel is szuroksötét
volt.

– Ez a Birtik dolga, – kiáltotta Levente s egész testében reszketett a
dühtől. Ide egy baltát nekem is! Hé, magyarok! Baltát ragadjatok!
Vágjátok a kötelet!

Mind, akinek balta jutott, munkának látott. Az óriás Barkalász egy
csapásra vágta ketté a vastag kenderköteleket, annyi volt az neki, mint
egy vékony cérnaszál. De a ravasz bolgárok hatalmas vasláncokat is
feszítettek ki. Ez már megizzasztotta Barkalászt is, meg az izmos karú
magyar vitézeket is. Levente erejét megsokszorozta a szertelen düh. Ő
repülni szeretett volna a gonosz lelkű leány után s ime ott tartóztatják
fel, hol nem is gondolhatá.

– Egy lánc már elszakadt! – kiáltotta Barkalász.

– Ez is elszakadt! – kiáltotta nyomban Levente. – Tovább! tovább!
Vágjátok, magyarok!

– Tovább! tovább! vágjátok, görögök!

Versenyre keltek a két nemzet fiai.

– Hej, ha Botond itt volna! – mondták a magyarok, miközben szakadozott,
zörrent a lánckötél s egymásután merült a Duna fenekére.

A küzsdég termetű, nagy erejű Botond bizony nem volt itt, de a
kifeszített láncok mégis rémes sikoltással, zörgéssel merültek el
egymásután. Egyszerre szabad lett a vízi út.

Az evezősök összeszedték minden erejüket, hogy helyrehozzák az
idővesztést. Levente fáradtan ült le a hajó orra mellett s görcsösen
szorított kezében egy vastag kötelet. Aztán mikor kifújta magát,
kezdette szétfejteni a kötél keményen összesodrott ágait.

– Mit mívelsz, felséges királyfi? – kérdezte Barkalász.

– Kötelet az árulóknak, – felelt Levente komoran.

– A leánynak is?

Levente megütődve nézett Barkalászra. Arcán gyenge pirosság lebbent
végig. Aztán tompán maga elé nézett.

– Nem, nem. Annak más halált szántam.

A többit már utána gondolta, nem mondotta. Azt gondolta: egyszer mégis
szerettem talán azt a gonoszlelkű leányt…

S a kötél tíz ágából egyet beledobott a Dunába… A hajók kikötöttek a
Duna túlsó partján. A magyarok kiléptek a bolgárok földjére.
Megmérhetetlen pusztaság terült el előttük: az Al-Duna és Fekete tenger
közén. S ezen a megmérhetetlen pusztaságon, ameddig a szem ellátott, nem
láttak egy eleven lelket. Sem embert, sem állatot. A fű letaposva,
összenyomkodva, mintha hetek óta lovas hadak tanyáztak volna itt. Sehol
egy födeles hajlék. Ahol volt, korom és üszök jelezte nyomát.

– Mindent elpusztítottak, elégettek előlünk, – mondotta Levente.

– Vissza kell mennünk a gulyákért, – tanácsolta Barkalász.

– Vissza, vissza, – mondotta Levente s a düh fojtogatta a torkát. De én
megyek a vitézeimmel. Nekem nincs maradásom. Itt marad egy csapat, az
várja be Botondot és Kusidot – jőjjenek utánam.

Barkalász figyelmeztette Leventét:

– Ha szabad beleszólnom, felséges királyfi, a vigyázat nem árt. Simeon
császár be akar csalni a hegyek közé. Bekerít a te maréknyi seregeddel.

– Hát csak kerítsen! Ott leszek! Utánam, magyarok!

Kétezer magyar ült már akkor a lován. Dárda a vállán, íjj a nyakában,
kard az oldalán mindannyinak.

– Tíz annyit állít szembe veled Simeon, felséges királyfi, – aggoskodott
Barkalász.

– Azt szeretem én, – mondotta Levente – s a következő pillanatban
rengett a föld a kétezer száguldó lovas nyomán.

– Micsoda nép! – mormogott magában Barkalász. De más, mint az én
elsatnyult népem! Hiszen, ha kétezer ilyen kar volna, mint az enyém! – s
önkéntelen felemelte karját, belevágott az üres levegőbe.

Egy félóra sem telt belé, Levente seregét elnyelte a messzeség.
Barkalász még aznap átszállította a gulyákat s a hátrahagyott csapat
vezetése mellett az összetaposott pusztán bús bőgéssel eregéltek elébb
az állatok, mindenütt a kétezer vitéz nyomán. Mikor a gulyákat is
elnyelte a messzeség, Barkalász újra visszaindította a hajókat, de most
már óvatosabb volt: itt hagyott tíz hajót, nehogy ismét megcsúfolják a
bolgárok.

Levente jól számított: két nap mulva érkeztek meg a Botond és Kusid
vezette csapatok. Niketász elkomorodva hallgatta Barkalász jelentését.

– Vesztébe rohan Levente, – mondotta Niketász. – Kár ezért az ifjúért. S
nekünk is kárunkra lesz a hirtelenkedése. Egyszerre kellett volna
megmozdulni a görög és magyar seregeknek: így tán leverjük a bolgárokat.

Kusid is helytelenítette Levente dolgát. Bár fiatal volt, alig idősebb
Leventénél, az ő elméje mindig cselvetésen járt. Elébb jól kitapogatta
az ellenség erejét, számát, a helyet, hol legalkalmasabb a támadás.
Hideg, számító eszű volt, mint az apja, Kund. De Botond éppen ellentéte
volt Kusidnak. Ez a küzsdég termetű, széles, bivalymellű magyar nem birt
az erejével, a tüzes vérével. Az ő eleme a harc volt mindig, minden
körülmények közt. Nem válogatta az időt, az alkalmat, nem nézte az
ellenség számát. Nagy erejében való elbizakodtában kész volt egymaga
nekivágni egy egész seregnek. Aminthogy ahol az ő vaskeze forgatta a
mázsás bárdot, halomra hullott az ember körülötte.

– Meg kellett volna minket várni! – mondotta Kusid.

– Utól kell őt érni, – vágta vissza Botond.

– Utól, utól, – mondotta Kusid, – csak aztán halva ne találjuk.

– Ha meghal, nem hal meg ingyen! – heveskedett Botond.

– Jó, jó, – csillapította Kusid – csendesülj, ját. Nem veszünk mi össze.
Azért erős a mi barátságunk, mert más-más a természetünk. Igaz-e?

– Igaz, ját, igaz, – mondotta Botond s szeretettel nézett Kusidra. –
Indulunk, úgy-e?

– Bezzeg, hogy indulunk.

Kusid és Botond egyszerre adtak jelt a kürtösöknek. A szádogfa kürtök
mélán búgtak végig a pusztaságon, a magyarok tömött rendekbe álltak,
indulásra készen.

– Várjatok még egy pillanatot, – intett Niketász a két daliának. Ha jól
látom, görög hírvivők vágtatnak felénk.

Csakugyan keleti irányból, Bizánc felől, egy csapat görög lovas
vágtatott a Dunának.

– A császártól hoznak üzenetet, – mondta csendesen Niketász.

Néhány pillanat mulva már meg is érkezett a csapat. Por lepte ruhájukat,
arcukat, a lovak habba keveredve, reszketve állottak meg. A csapat
vezére tisztelkedve lépett Niketász elé s lihegve mondá, amint
következik:

– Kemény Niketász! A hatalmas császár parancsolatjából jelentjük te
néked, hogy urunk császárunk békét kötött a bolgár császárral. Mondjad
tehát a vitéz magyaroknak: térjenek vissza békével a hazájukba. Mire a
nap újra felkel, itt lesznek embereink, kik a magyaroknak igért
aranyakat hozzák.

Niketász arca a beszéd alatt színt váltott, ami Botondnak és Kusidnak
nem kerülte el a figyelmét.

– Mit akar ez a görög? – kérdezte Botond s görcsösen szorította meg
bárdja nyelét.

– Nem értesz görögül? – kérdezte Niketász, nyilvánvalóan azért, hogy
időt nyerjen s összeszedje magát.

– Minden nemzetségem szittya magyar volt, – mondotta büszkén Botond – s
egy sem vette be az idegen szót.

– Hát halljatok ide, – mondotta Niketász. – A hatalmas Leó császár azt
üzeni, hogy békét kötött Simeon császárral, míg én nálatok jártam.

– Békét kötött? Az öreg apádat tedd bolonddá, kemény Niketász!

– Mondom, hogy békét kötött.

– Bizony, ha békét kötött, az az ő dolga. Én vereködni jöttem, nem
békélni. Szégyenszemre nem térek vissza.

– Csillapodjál, ját, – engesztelte Kusid. – Csak fizessen a görög, mit
bánom én.

– Hozzák az aranyakat, – kapott a szón Niketász.

– Egye meg az aranyát a császárod, – kiabált Botond. – Én vereködni
jöttem!

– Ne helytelenkedj, ját, – csillapította Kusid.

– Tedd el az eszedet máskorra, ját, – mordult rá Botond.

De Kusid nem hagyta magát s szót kért.

– Hallod-e, kemény Niketász. Szép a császárodtól, hogy küldi az
aranyait. De hogy minket ide bolondított, megpótolja még annyival. Lesz
rá ideje, mert hiába kötött békét, Botondnak igaza van, nekünk csakugyan
vereködnünk kell. Levente elment, eddig vágja a bolgárt, mi nála nélkül
vissza nem térhetünk.

– Ez már okos beszéd, ját.

– No, úgy-e, ját?

Mondotta Niketász:

– Elémondom az üzenetet az én császáromnak s bizonnyal állítom, hogy még
annyi aranyat küld mint amennyit igért. Ha csakugyan nem fordultok
vissza Etelközbe, Isten vezéreljen, segéljen, vitéz magyarok.

– Elhiszem, hogy kivánod, – mondotta Botond. – A te császárod békét köt
s mi mégis verekszünk a bolgárral. Kinek van haszna belőle?

– Hiszen, – felelt Niketász, – lesz hasznunk belőle, de nektek is lesz.
Rengeteg prédával tértek vissza, bizonyosan tudom.

– Hát előre! – türelmetlenkedett Botond.

– Várj csak, ját, várj csak. Nem addig a. Kötve hiszek én a görögnek.
Hallod-e, kemény Niketász. Velünk jösz te mostan s velünk jönnek
vitézeid is. Ha eligazítottuk a bolgárokat, szépen ide visszajövünk; s
ha itt találjuk az aranyakat, megpótolva, akkor mehetsz a te hatalmas
császárod színe elé.

– Ját, ját, – mondotta Botond mosolyogva – hogy birod el az eszedet!

– Úgy, ahogy te a bárdodat, ját.

Niketász kékült, zöldült, mindenféle színeket váltott.

– Hát te nem hiszel nekem? – kérdezte Kusidot.

– Én hiszek, – felelt ravaszul Kusid – de Botond nem hisz.

– Üssön beléd a tüzes istennyila, ját! – kacagott Botond Kusid ravasz
beszédjén.

Hogy Kusid hisz és ő nem! Hisz éppen az volt a baja Botondnak, hogy
hiszékeny volt, mint a legtöbb szittya.

– Eszerint, – mondotta Botond, kinek erősen tetszett ez a tréfa – te is
velünk tartasz, kemény Niketász. Sebaj. Úgyis rég nem vereködtél, csak
bölcselkedtél mostanában. Meglássuk, ki bírja jobban.

Szent igaz, hogy Niketász nem volt gyáva ember, nemcsak ésszel, de
karddal is szolgálta Bölcs Leó császárt, de a kardot már rég hüvelyébe
dugta s ésszel, bölcseséggel szolgálta mostanában a császárt. Ám a bölcs
és kemény Niketász bölcsebbnek találta, ha nem akadékoskodik, jó arcot
vágott a tréfához s mondta:

– Helyes, Kusid. Veletek megyek. Ahány bolgárt levág rég pihenő kardom,
annyival kevesebb ellensége lesz császáromnak és hazámnak.

Botondnak tetszett a beszéd. Megszorította Niketász kezét, hogy szinte
kiserkedt a vér belőle.

– Derék görög vagy, Niketász. Kár, hogy elvétetted a születésedet.

Vagy száz válogatott vitézt ott hagytak a hajók mellett az aranyak
átvételére, aztán elindult a magyar sereg.

Niketászt megbecsülték: Botond és Kusid között lovagolt a sereg élén.

– Előre, magyarok! Levente után! – mennydörgött Botond hangja s a pihent
lovak büszke, táncos járással vágtak neki a végtelen pusztaságnak…

[Illustration]

[Illustration]



VILÁGSZÉP HAJNA.

A farkas khán leánya két egész nappal előzte meg Leventét. Még akkor
éjszaka, mikor tizedmagával útnak indult, apjának egyik ménese mellől
tíz csikóst lóra ültetett s ezeknek megparancsolta, hogy tőle nem
messze, látszólag egy irányban vágtassanak. Arra is volt gondja, hogy
vitézi ruhába bujtassa őket. Mire Levente utólérte az üldöző csapatot,
akkor már ezt csalútra vezette Birtik. Egész éjjel s egész nap a
csikósokat üldözték. Mire észrevették a cselt, akkor már oly nagy
hiábavaló utat tettek meg, hogy Birtiket nem tudták utólérni.

A bolgár sereg egy része a Dunától félnapi járóra táborozott, mikor
Birtik átkelt a Dunán. Bessenyő vitéznek adta ki magát, akit a bessenyők
küldöttek a bolgárokhoz, hírt adni a magyarok jöveteléről. Ám a bolgár
sereg vezére nem hitt Birtiknek: a magyarok kémjének tartotta s erős
fedezettel egyenesen a császár városába, Preszlávba kisértette. A régi
Marcianopolis helyén épült ez a város, a Kamcsik folyó mentén, mely a
Fekete-tengerbe szakad. Itt székelt Simeon császár fényes udvarával. Ő
már keresztény hitre tért népével együtt, de lelkében még nem volt igaz
keresztény. A meghódított szlávoktól ráragadt a keresztény vallás,
ráragadt a nyelv, egyébként azonban a nép megőrízte az ősi bolgár
szokásokat. Simeon császár, éppen mint egyik őse, a híres Krum király,
aki sok borsot tört a görögök orra alá, pogánymódra élt, a soknejűségnek
híve maradott. Háromszáz szebbnél szebb asszony volt udvarának az
ékessége. Ez a rengeteg asszony valóképpen az udvar pompájához
tartozott, rablott vagy pénzen vásárolt leányai voltak ezek mindazoknak
az országoknak, hol a kalandvágyó bolgár nép megfordult. Egy volt
közülök igazi feleség: a világszép Hajna, a magyar Nyék nemzetség
virága, Lebediás sarjadéka. A magyarok nem tudták elfelejteni Simeonnak,
hogy az első nemzetség sarjadékát nem tisztes módon vette feleségül. Őt
is épp úgy rabolta el, mint asszonyainak nagy részét. Sokszor próbálták
visszaszerezni Hajnát, de sikertelen. Aztán telt, múlt az idő, Hajna is
megadta magát a sorsának, különösen, hogy ő lett Simeon első felesége.
Három fia s egy leánya született Hajnának, s a császárnak a kicsi Hajna
lett kedvence: ezt a gyermeket nem adta volna a világ minden kincseért,
minden dicsőségeért. Mint a mesebeli királykisasszony, úgy nevelődött
Hajna. Külön várat építtetett Simeon, itt serdült nagy leánnyá, apján,
testvérein kívül férfit alig látva. Babonás félelemmel őríztette Hajnát
Simeon: nem hagyta pihenni a gondolat, hogy egy óvatlan pillanatban
anyja sorsára jut, elrabolják őt is. S vajjon hozzá méltó ember
rabolja-e el? A népek csak messziről láthatták s csodálhatták Hajnát, ki
szebb volt az anyjánál is, a világszép Hajnánál.

Hajna vára a császári palota mellett épült s vár és palota földalatti
folyosóval volt összekötve, melyen át a császáron és cselédjein kívül
más nem járhatott. Akik ezt a folyosót építették, ott haltak szörnyű
halálnak halálával. A folyosóból oldalt óriási termek nyíltak, pazar
keleti kényelemmel berendezve, melyek ember nem látta, rejtett ablakokon
kaptak felülről gyenge világosságot. Ezer ördög lakjék abban az
emberben, ki ide talál, – s ha ide talál, vajjon látja-e többet Isten
áldott napját?

Birtiket egyenesen a császár palotájába vezették, a császár színe elé.

– Egyedül a császár hallhatja, mit mondandó vagyok, – szólt Birtik az
udvarmesternek. – Féltek, hogy rossz szándékkal vagyok? Im, nézzetek
reám. Azzal levette sisakját s abban a pillanatban végig omlott testén
csuda-haja. Szinte egészen beborította.

– Leány! – kiáltott az udvarmester s megdöbbenve lépett hátrább, hogy
jobban szemügyre vegye a természet e csudáját.

– Sokáig ne habozz, nagy veszedelem fenyegeti császárodat s különösen a
leányát.

– A császár leányát! A világszép Hajnát! Bolgárország legszebb virágát!

Az udvarmester rémülten rohant be a császár elfogadó termébe s a
következő pillanatban Birtik egyedül állott Simeon előtt.

Szép öreg ember volt Simeon. Fehéredő szakálla övig ért: feltünően
hasonlított Álmoshoz. Hosszú palástszerű köpeny fedte testét, derekán
széles, drágakövekkel kirakott biborpiros selyemöv. Fején alacsony,
kerek korona, mely alól hosszú tincsekben lógott le őszülő haja. Mélyen
ülő szeme bizalmatlanul nézett a leányra.

– Azt jelentették nekem, – szólt Birtikhez, ki mélyen meghajolva állt
előtte, hogy bessenyő vagy. Arcod mást mutat. Úgy tetszik nekem, magyar
és baskir keverék vagy.

– Jól látod, bölcs és hatalmas Simeon császár. Apám baskir, anyám
magyar. Jedajk khán leánya vagyok.

Simeon összeráncolta homlokát.

– Hallottam hírét apádnak.

– Rossz a híre, pedig nem rossz ember ő. Baskiriában nem becsülték meg,
úgy szegődött a magyarokhoz. És a gőgös magyarok sem becsülik meg. Engem
pedig…

Itt zokogásba fulladt a leány szava.

– Mi történt veled? – kérdezte a császár s arcának merev vonásai kissé
szelidültek.

– Óh, hogy mondjam el! Megöl a szégyen! Árpád fia, Levente, ez az
ördögfajzat, meggyalázott…

– Meggyalázott!

– Meggyalázott. Szép szavakkal megejtett s elhagyott… És most betör a te
országodba. Tudod-e, hatalmas császár, mely gonosz szándékkal jön?

– Tudom, tudom, – kacagott föl Simeon. – A görög császár húszezer
aranyat adott Árpádnak, hogy nemzetemet kiirtsa. De elkésett. Mert a
görög császárral békét kötöttem s aki magyar átkelt a Dunán, egy se tér
többé vissza hazájába, esküszöm Krum király emlékére.

– Hatalmas császár, – mondotta Birtik mély alázatossággal, – hallottam
hírét a te néped vitézségének. De ne felejtsd, hogy a magyar is vitéz s
Levente nem azért jött, hogy országodat meghódítsa, hanem azért, hogy
annak legdrágább kincsét elrabolja.

– Mit mondasz? Ismételd még egyszer: jól hallottam-e?

– Országod legdrágább kincsét akarja elrabolni: világszép Hajnát!

– Hajnát! – ordított Simeon.

Abban a pillanatban fegyveres vitézekkel telt meg a terem. A kerek terem
falán látatlan ajtók nyiltak meg: ötven ajtó egyszerre. Minden ajtón
kivont karddal lépett be egy állig fegyverzett vitéz. Mind az ötven
egy-egy óriás.

– Bogul! – intett a testőrség parancsnokának. – Háromszoros őrízetet
rendelj a leányom vára körül. S nyargaljanak szét országomba a hírvivők:
fegyvert fogjon minden épkézláb ember. Külön hírvivők nyargaljanak a
Duna felé. Az ottan táborozó sereg húzódjék vissza, be a hegyek közé.
Csak egyszer ide bekapjuk a cudart, innét nem viszi el a fogát!

Egy pillanat alatt megmozdult az egész palota. Jött Hajna, Simeon
felesége, még mindig gyönyörű szép asszony: fekete haja dacolt az
idővel. Egy fehér hajszál sem volt közte. Jöttek Simeon fiai, mind a
három dali szép vitéz: méltó ellenfelekre talál ezekben Levente. Míg
arról volt szó, hogy a görög császár magyar segítséggel hadat indít, a
császár palotája oly nyugodt volt, mint a pihenő tó; most azonban, hogy
Birtik elárulta Levente szándékát, vége volt a hősi nyugalomnak.

– Hajnát akarja elrabolni! A császár leányát! A vakmerő! Hadd jőjjön! –
kiabáltak össze-vissza az udvarbeliek.

Birtik alig tudta elfojtani örömét. Maga sem hitte, hogy ekkora hatása
legyen majd a szavainak. Im, közeledik a bosszú órája. De az ő bosszúja
nem azzal lenne teljes, ha látná, mint ölik meg Leventét, midőn a
világszép Hajnáért vívja a várat. Nem, nem, ő azt szeretné, hogy birja
egy pillanatra Hajnát s mikor legboldogabbnak hiszi magát, akkor döfjék
át szerelmes szívét! Ha ezt a pillanatot megérhetné! Ha a végzetet így
tudná kormányozni!

A teremben csak a császár és családja maradt. Birtik alázatosan, szinte
földön csúszva közeledett a császárnéhoz, kezét elkapta s zokogva borult
rá.

– Kegyelmes császárné…

– Mit akarsz, leányom? Kivánj akármit, teljesítem.

– Csak egy kivánságom van, hogy szolgálója lehessek a te leányodnak.
Vitézeid kardja nem védi úgy meg világszép Hajnát, mint ahogy én
megvédem őt, ha mindég közelébe lehetek. Ármány ördögi lelke lakozik
Leventében s jaj Hajnának, ha közelébe juthat.

– Ezer vitéz őrzi, hogy juthat közelébe? – szólt közbe Simeon megütődve.

– Ne feledd, hatalmas császár, hogy Levente szerelmes szívvel jő, bár
sohasem látta Hajnát. Niketász beszélt róla… Apám hallotta… A te ezer
vitézed sem védi meg Hajnát, ha szabadjára ereszti a benne lakozó
ördögöt!

A császár megdöbbenve hallgatta Birtik szavait. Babonás lelke egyszerre
megtelt rémes, ijesztő, nyugtalanító képekkel.

– Igaza lehet a leánynak – mondotta a császárné, ki belesáppadt a
gondolatba, hogy a szívéről szakadt gyermeknek ugyanaz a sorsa lesz,
mint ő neki egykor.

A szíve a magyarokhoz húzott, a véréből való vérekhez, de lelke
felháborodott a gondolatra, hogy leányát elrabolják s ne egy császár
leányához méltón szakítsák le kebléről… Másként gondolta ezt ő magános
óráiban. Hallotta hírét Árpád fiának. Álmokat szőtt arról, hogy egyszer
eljön Levente nagy, fényes kisérettel s illendő módon megkéri Hajna
kezét. A magyar s bolgár testvérek egymás keblére omlanak. A két
testvérnép örökös frigyet köt… S ím a magyarok, nagy balgán, ahelyett
hogy felednék a régi sebeket, miket egymáson ejtettek, betörnek az ő
urának országába s Levente, Árpád fia, még mélyebbre akarja vágni a be
sem heggedt sebeket…

Lelkét annyira elfoglalta ez a szomorú gondolat, hogy alig vetett ügyet
Birtikre; nem nézte, vizsgálta e leányt, ki mélyen meghajolva állott
előtte. Szelíden megfogta Birtik kezét.

– Jere velem – a leányomhoz.

Birtik elérte, amit akart. Álmodni sem merte, hogy ily hamar közelébe
juthasson a világszép leánynak. Már első este egy szobában hált
Hajnával, bár Hajna gyermekszíve ösztönszerű tartózkodással fogadta a
csuda-teremtést. Nem is maradott vele egyedül, maga mellett tartotta
öreg dajkáját s egy leányt, ki kicsi korától játszótársa volt. Egész
éjjel nem jött álom a szemére, nyugtalanul hánykolódott nyoszolyájában.

– Nem alszol, világszép Hajna? – szólalt meg Birtik színlelt
bátortalansággal.

– Nem tudok aludni, – felelt Hajna. – Megzavart a beszéded. Megzavartál
te magad. Csak a mesékben hallottam olyan leányról, mint te. Két szín a
szemed, két szín a hajad, – félek, hogy két szín a lelked is.

– Lám, a császár s a császárné nem féltek tőlem, pedig napvilág láttak.
Isten átka ez rajtam – inkább sajnálnod kellene s nem félned tőlem.

– Lehet, lehet. De a vörös hajad mintha égne. A szemed, a zöld szemed
mintha szikrát hányna.

– Ég a hajam, ég a szégyentől; szikrádzik a szemem, szikrádzik a bosszú
vágyától.

– Hát csakugyan tőrbe ejtett Levente? Nem ilyennek rajzolták nekem. Az
öreg dajkám ismerte kis fiú korában. Azt mondja, szeme mint két ragyogó
csillag. Haja puha, mint a selyem. Az ajaka beszédes, nevetős, csak
ritkán haragos. Könnyen felhevül, könnyen lecsendesül. A szíve arany.

– Igen, igen, szép ő, csudaszép, de ez nem Isten ajándéka. Ördöngössége
teszi csudaszéppé. Látod, te félsz tőlem, mert ijesztő a külsőm, pedig a
lelkem igaz. Levente viszája annak, ami én vagyok.

– Lehet, lehet, s mégis úgy szeretném látni! Csak egyszer!

– Hisz nemsokára kedved telik. Egy-két nap nem telik belé s Levente itt
lesz, döngetni fogja várad kapuját. Ha ugyan addig meg nem ölik…

– Nem ölik meg. Érzem, hogy nem ölik meg, mielőtt nem láttam egyszer!

– Aludjál, Hajna.

Az öreg dajka szava volt ez.

– Nem tudok, édes öreg dajkám.

– Nem, mert bűnös gondolatot forgatsz elmédben. Vigyázz magadra, Hajna.
Rosszat érzek.

– Amit te rossznak érzesz, olyan édes az nekem.

A dajka fölkelt. Betakargatta Hajnát, ráhajolt, bubusgatta, csókolgatta.

– Aludj, bubám, világszép bubám, aludj.

– Alszom, alszom…

– Aludj te is, Birtik. Egy szót se halljak többet.

– Alszom, alszom…

Mindakét leány lehunyta szemét. De csak Hajna aludott el. Elaltatta
dajkája csókja. Birtik behunyt szemmel virrasztotta az éjszakát. Mind
azt a vidéket kereste, ahol most járhat Levente, s vad kárörömtől
reszketett meg a teste, szinte látván, mint rohan oktalan fejjel, bolond
szívvel Levente a veszedelembe…

[Illustration]

[Illustration]



HAJNÁÉRT HAJNÁT!

Már két napja mult, hogy a Botond és Kusid vezette sereg elindult a Duna
mellől Levente nyomán: akkor találták az első élőlelket. Öregedő magyar
vitéz volt, egy magános tölgy árnyékában ült, hátát a tölgyfa vastag
törzsének vetve. Ruhája össze-vissza volt szakadozva, kardja, dárdája
ketté törve hevert mellette. Arcát sebek borították, hosszú haja vértől
csapzott s nyitott mellén hosszú patakban aludt meg a vér.

– Hé, ki vagy? – kiáltott rá Botond. – Mit csinálsz?

– Ülök, – felelt röviden a magyar.

– Hisz ez a kabar Bekő, – mondotta Kusid. – Mi bajod, öreg?

– Nincs nekem semmi bajom, csak nem tudok felkelni. Tiszta seb a testöm.

Botond leszállott a lováról, elévette kulacsát, odatartotta Bekőnek.

– De inni tudsz, úgy-e?

– Mindig, – felelt Bekő s nagyott hajtott a kulacsból. – No, most
adjatok lovat, megyek veletek.

Feltápászkodott a földről, egy kicsit megtántorodott, belefogódzott
Botondba.

– Sok sebet kaptál?

– Eleget.

– Vereködtetek a bolgárokkal?

– Egy kicsit.

– Mikor?

– Tegnap.

– Esett-e el sok magyar?

– Esett kettő-három.

– Hát bolgár?

– Hagytunk vagy tízet hírmondónak.

Lóra ültették Bekőt, továbbhaladt a sereg. Alig mentek egy
nyíllövésnyire, rengeteg sas, holló s mindenféle ragadozó madár
repkedett a puszta felett. Az ég is elsötétült, annyi volt a szárnyas.

– Itt volt a csata, – szólalt meg Bekő.

Hát azt nem kellett mondani. Sebektől borított, halott s haldokló
vitézek hevertek a pusztán szerteszét, néhol halomban.

– Nappal volt a csata? – kérdezte Botond.

– Virradatkor, – felelt Bekő. – Megleptük a bolgárokat, mikor éppen
ébredeztek. Tízannyian voltak, mint mink. Mire összeszedték magukat –
másvilágra küldöttük.

– Futottak?

– Nem lehetett. Bekerítöttük.

– Vitézül vereködtek?

– Akár a magyarok.

– Kapott-e sebet Levente?

– Egyet-kettőt.

– Pihentek-e a magyarok a csata után?

– Igen, akik elestek. Aki élve maradt, tovább száguldott, mint a
veszedelem. Haj, de sírt a lelkem, hogy nem tarthattam velük. Aztán
gondoltam: ha már úgy van, ahogy van: visszavánszorgok felétek.
Négykézláb másztam a fáig. Ott kifogyott az erőm. Hát csak siessünk.
Levente eddig döngeti Preszláv kapuját.

– Előre, magyarok! – mennydörgött Botond.

– Előre! Előre! – zúgták mind.

Niketász megszólalt:

– Nem pihentek egy keveset? Mind kidőlünk, mire Preszláv alá érünk.

– Pihenni? Hallottad, mit mondott Bekő? Majd pihenhetünk eleget a
másvilágon.

Mielőtt azonban továbbmentek volna, benyargalták nagy hirtelen a
csatamezőt. Bekőnek igaza volt: nagyon kevés magyar esett el a csatában.
Találtak néhányat életben is. Egy magyar vitéz, akinek testén nem
lehetett volna összeszámlálni a sebeket, éppen kötözgette a – saruját. A
saruját, nem a sebeket.

– Ilyen a magyar! Nézz ide, Niketász, – mutatott Botond büszkén a
saruját kötöző magyarra. – Lovat neki!

A következő pillanatban lóháton ült a vitéz, peckesen, mintha most
indult volna hazulról.

Egész nap pihenő nélkül haladt a magyar sereg. Alkonyattájt összeszorult
a puszta, óriási erdős, sziklás hegyek meredtek elébök.

– Itt tábort ütünk, – mondotta Kusid. – Jól mondtam-e, ját?

– Jól mondtad, ját, jól, – hagyta helyben Botond. – Magam sem szeretném,
hogy megcsúfoljanak a bolgárok.

Megálljt parancsoltak a vezérek s nagyhirtelen tábort ütöttek. Niketász
és társai holtrafáradva terültek el a gyepen, de a magyarok le sem
szállottak a lóról, leborultak a ló nyakára s úgy szundikáltak egy
keveset a csendesen legelésző lovakon.

– Micsoda nép! – áradozott a kemény Niketász, s egy hosszú ásítással el
is aludt menten.

Éjféltájban nagy kolompolással érkeztek meg a táborba a sereg után
eregélő gulyák. A tábor megmozdult. Az álom kiszaladt a szundikáló
vitézek szeméből. Óriási máglyák gyúltak föl a táborban s a máglyák
körül gulyások, csikósok forgolódtak, hatalmas nyársakon forgatták,
sütötték a hirtelenében lebunkózott ökröket. Két napja mult, hogy
étlen-szomjan, megállás nélkül haladt előre a magyar sereg – ki tudja,
hány napra kell most jóllakniok? De a lovas vitézek most sem szállottak
le lovaikról, odavitték mindeniknek a pirosra sült nagy darab
pecsenyéket. Egyik-másik kapott hosszúra vágott két szelet nyers húst
is. Ezek levették a nyerget, a húst szépen a ló hátára fektették s úgy
kötötték vissza a nyerget. A görögök már tudták, mire való ez. Nem arra,
mint azt a magyarokról hiresztelték, hogy megpuhítják nyereg alatt a
húst s aztán megeszik. Ha a lónak felmarta hátát a nyereg, nyers húst
tettek rá, hogy szenvedni tudja a kemény fanyerget. Hanem az már nem
volt ráfogás, hogy mikor vége volt a lakmározásnak, a megmaradt
csontokkal dobálták egymást a magyarok. Ez volt csak az igazi mulatság.
Volt kacagás, ha egymást jól fejbetalálták. Oda se neki! Ebcsont hamar
forr.

Mikor gyengén derengeni kezdett a keleti ég alja, Botond és Kusid kürtöt
fuvattak: egyszerre vége szakadt a csontokkal való hajigálásnak, úgy ült
minden magyar a lován, mintha oda cövekelték volna. Megrendült a föld,
amint egyszerre megmozdult a sereg s rengett tovább, amerre húzódott.
Szűk völgyben haladott a sereg, az égből csak egy darabocskát láttak.
Oldalt, előttük, mindenütt erdő, sziklás hegyek. Majd kissé kitágult a
völgy, szélesebbre terültek az erdők, a hegyek s ím egyszerre a felkelő
nap fényében megcsillantak a messzeségben Preszláv keresztes tornyai. És
megvillant a város hátterében, sziklás hegy oldalában Hajna sok tornyú
vára.

– Előre! Előre! – zengett, zúgott végig a völgyön Botond hangja.

– Magyarokat látok! – kiáltotta el magát a sasszemű Kusid. – Felénk
vágtatnak!

Valóban magyar vitézek vágtattak a sereg elé, vagy ötven lovas vitéz.
Messziről hallszott a patkók csengése a havasi patak kövein.

– Baj van, ját, – mordult fel Botond.

Egy-két pillanat mulva összetalálkoztak a vágtató csapattal.

– Előre! Előre! – zengett, zúgott a völgy. – Bajba Levente!

A csapat hirtelen megfordult s hadnagyuk vágtatás közben mondta el, mi
történt.

Levente kiverte a bolgárokat Preszlávból, a császár a fiaival s mind ami
fegyveres népe volt a város körül, elmenekült Mundraga várába. A
császárkisasszony azonban ott rekedt az ő várában. Levente, hiába
tanácsolták, hogy üldözze a császárt, nekivágott Hajna várának. Sok
magyar vitéz esett el a vár előtt. Felülről mint a verebet, úgy
nyilazták le a magyarokat. Hiába! – Ha mind itt veszünk, úgy is
bevesszük a várat! – kiáltotta Levente s féktelen dühvel esett a vár
kapujának. Nem hallottátok a kapu döngését? Csuda. Aztán egyszerre
megnyilt a kapu.

– Betörtétek?

– Nem törtük biz azt. Az őrök nyitották ki. Levente vagy ötven vitézzel
berohant a kapun. Akkor aztán hirtelen bedöndült utánuk. Kelepcébe
csalták.

– Kelepcébe! – ordított fel Botond s megforgatta bárdját, hogy csakúgy
surrogott-burrogott a levegő. – Utánam, magyarok!

Sebes szélnél sebesebben vágtatott a magyar sereg s egy félóra sem telt
belé, döngött, recsegett a kapu. Az első ütésre Botond akkora likat
vágott a kapun, hogy egy ember könnyen bebujhatott volna. Aztán
egyszerre csak szörnyű reccsenés reszkettette meg a levegőt: a kapu
recsegve, ropogva döndült be a várba.

– Hé, ját! Te maradj kívül a te seregeddel! – kiáltott Botond s a
következő pillanatban ezer magyar vitéz lovának patkója szikrádzott az
udvar sziklás földjén.

– Haj, Levente, haj! Haj, magyarok, haj! Éltek-e, haj?

Fent a bástyákon kétségbeesetten viaskodott a maroknyi csapat, mely
Leventével került be a várba. De Leventét nem látták sehol.

– Haj, Levente, haj! – mennydörgött Botond újra meg újra, de Levente nem
felelt.

Jaj volt annak, ki Botond bárdja s kardja elé került. Egyszerre tízen is
fogták közre Botondot s a másik pillanatban már halomban hevertek. Igy
még sohasem verekedett a küzsdég, nagyerejű magyar. Niketász, ha nem
marad kívül Kusid mellett, most láthat vala csudát. A bolgár vitézek
utolsó emberig védték a vár ama részét, melyben Hajna lakott, nem is
sejtve, hogy Hajna már rég nincs a várban. Az ezer bolgár vitézből
hírmondónak sem maradott s az ajtó előtt, mely Hajna lakosztályába
nyilt, óriási halomban hevertek a halálos sebekben hörgő bolgárok. De
aki meghalt, akit seb borított, halált, sebet nem kapott ingyen. Gazdag
aratása volt a halálnak a magyarok közt is.

Botond leugrott lováról, követték példáját a magyarok s egy
szempillantás alatt szétdobálták az ajtó elől a holttesteket, a
sebesülteket. Egy ütés s betört az ajtó. Üres volt az első szoba, üres a
második, a harmadik. A hetedik szobában meglepődve állott meg Botond.
Ott állott összehuzódva egy sarokban – Birtik. Megtörten, reszketve,
megalázkodva állott.

– Hol van Levente? – ordított Botond s abban a pillanatban oly erővel
ragadta meg Birtik kezét, hogy ez fájdalmában felsikoltott. – Meghalt?

– Él, él, ne bánts! – könyörgött Birtik.

– Vezess hozzá.

Birtik reszketve mutatott a padlóra. Egy nagy széles kőlap volt a padló
– egy darabnak látszott az egész.

– Beszélj, boszorkány, s igazat beszélj.

– Igazat beszélek. Nekem már mindegy, – mondotta csöndesen, végtelen
szomorúsággal Birtik. – Kelepcébe akartam csalni Leventét s én kerültem
abba. Azt akartam, hogy Levente lássa Hajnát. De csak lássa. Meg se
ölelhesse s haljon meg. Mindaketten szerették egymást, mielőtt
találkoztak volna. Hajna halálos epekedéssel várta Leventét. S mikor
meglátta a vár fokáról, ő könyörgött nekem, hogy lopva nyissam ki a
várkaput. Kinyitottam, de volt rá gondom, hogy a bolgárok résen
álljanak. Ám Levente keresztülvágta magát a bolgárok tömött rendjén.
Mégis halál fia lesz, hiszen száz is volt egy ellen, ha Hajna le nem
inti a bolgárokat. – Élve fogjátok el! – kiáltott a vitézeknek. – Más
halált szántam neki! Azt hitték a vitézek, hogy Hajna valami rettenetes
halálra szánta Leventét. Annyian fogták közre, hogy mozdulni sem tudott.
Lefegyverezték. Megkötözték. Bevezették ide. Akkor Hajna intett a
vitézeknek: most mehettek. Védjétek tovább a várat. A vitézek távoztak.
Én a szomszéd szobában voltam, vártam, mi történik. Fojtogatott a düh,
mert tudtam, hogy Hajna csalútra vezette apja vitézeit. – Téged
vártalak, Levente! – ez volt első szava. – Te éretted jöttem! – Ez volt
Levente szava. Abban a pillanatban leoldozta Leventéről a kötelet,
láncot, aztán hirtelen lehajolt, megnyilt a csapóajtó s egymást átölelve
tüntek el.

Ki akartam szaladni, hogy hírt adjak. Minden ajtó le volt zárva,
eltorlaszolva. Kiabáltam, nem hallották a szörnyű lármától, fegyverek
csattogásától. Tehetetlenül szaladgáltam össze-vissza. Fel akartam
nyitni az ajtót. Nem tudtam.

Mondta Botond:

– Mindent értek idáig, Birtik, csak azt nem, hogy a császár elmenekült a
fiaival s Hajnát itt hagyták. Hogy lehet ez?

– Azt hiszed, nem akarták magukkal vinni? Egész éjjel döngették alulról
a padlót, kiabáltak föl hozzá. Hajna visszafelelt: nem megyek. Ti csak
szaladjatok, megvédem én az én váramat.

– Csakhogy él Levente! – lélekzett föl Botond. Aztán Birtiknek fordult.
– Hallod-e, Birtik, te elárultad a magyart, halálba akartad csalni
Leventét, tudod-e, mit érdemelsz ezért?

Birtik szomorúan mosolygott. Mintha teljesen kialudott volna szemének
szikrádzó tüze.

– Levente nem szeret – a halál nekem jutalom.

Botondnak megesett a szíve rajta. Ím ez a leány, kit gonosz
boszorkánynak tartottak a magyarok; kitől annyira féltették Leventét:
éppen olyan, mint a többi leány. Szeretett, csalódott s a csalódás
megtörte a szívét. Szerelme vitte az árulásba. S most, hogy nem sikerült
a bosszúja, közömbösen, fásultan várja sorsát: mindegy neki, máglyán
égetik meg, hosszú kínos halállal halatják meg, ízekre szedve testét
vagy halálig tartó börtönben senyvesztik. Levente nem lett az övé – az ő
világa összeomlott.

– Itt maradsz, vagy velünk tartasz? – kérdezte Botond.

– Veletek? Soha! Inkább ölj meg. Hogy lássam Leventét és Hajnát!

– Uram, – szólt közbe egy öreg magyar, – vigyázz, mert Levente majd
számon kéri tőlünk.

– Nem fog számon kérni! – kiáltott Birtik s e pillanatban újra kigyúlt
szemében a hamvadó tűz. Isten áldjon, Botond!

Egy pillanat műve volt, hogy Birtik felszakította az ónkarikás ablakot,
mely a szédítő mélységbe nézett alá, a másik pillanatban, mielőtt
megakadályozhatták volna, a boldogtalan leány lezuhant a sziklák közé, a
mélységbe. Nem látta senki összeroncsolt testét: eltakarta kibomlott
hajának sátora…

– Szegény leány! Talán mégsem volt boszorkány, – mondta megilletődve
Botond. – Eredjetek s temessétek el.

Kimentek a vár udvarára. Ott újabb meglepetés várt Botondra. A magyar
vitézek ujjongva, a diadaltól mámorosan lepték el a vár udvarát, egy
része a vár fokán állott, onnét integettek le a lent táborozó
testvéreknek s ég, föld zengett a lelkes kiáltástól: él Levente, él!
Ihol Levente, ihol!

– Haj, Levente, haj! – kiáltott Botond s felkapott lovára.

És jött Levente, oldalán Hajna. Fehér paripán ült mindakettő. Mintha
csak nekik hagyta volna szándékosan a császár a gyönyörű állatokat.
Végtelen boldogság ragyogott a szerelmesek arcán. A magyar vitézek
elfogódva nézték a gyönyörű leányt.

– A napra lehet nézni, de rá nem, – áradoztak az ifjabbak, de azért
mégis csak rá néztek, mind a világszép Hajnát nézték, csudálták.

– Szakasztott az édes anyja, – mondogatták az öregebb rendűek.

A magyarok hadirendben fogadták Leventét s várták parancsát. Levente a
sereg élére léptetett s kardját megvillantván, csendet intett:

– Vitézek! Magyarok! Karunk, kardunk erejét megmutattuk, nincs itt több
dolgunk, induljunk haza. Ím lássátok e hajadont: Lebediásnak vére ő.
Hajnáért Hajnát viszek apám sátorába. Nem erőszakkal viszem, szíve
szerint jő velem.

[Illustration]

[Illustration: Árpád indul a nemzetgyülésbe.]

Hajna igéző mosollyal erősítette meg Levente szavait.

Megvillantá erre Botond is a bárdját, csendet intett, merthogy a
magyarok hármas éljenétől zengett, zúgott a levegő s mondá, amint
következik:

– Megkövetlek téged, Árpád fejedelem fia, Levente. Eredj haza te a te
szép mátkáddal, vigy magaddal annyi vitézt, hogy bátorságban lehess
hazafelé mentedben. De én még bele sem kezdettem a hadakozásba. Ha nincs
ellenedre, körültekintek egy kevésség a bolgárok földjén.

Mondotta Levente:

– Nincs ellenemre, Botond, csak egy a kérésem. Jegybéli mátkámnak apját,
anyját s testvéreit ne bántsad. Igéred-e, fogadod-e?

– Igérem, fogadom s meg is tartom – felelte Botond.

Megszólalt erre Kusid is:

– Árpád fia, Levente, nekem is van egy szóm. Ha nincs ellenedre, én is
Botonddal tartok. Te csak siess haza, éljed világodat.

– Nincs ellenemre, Kusid, – mondotta Levente. – Veletek tartanék én is,
ha nem félteném az én szép mátkámat. Vezéreljen Isten! Ám erős messze el
ne kalandozzatok. Igyekezzetek hazafelé.

Mondotta Kusid:

– Erős messze nem kalandozunk, de szeretnénk betekinteni Attila
földjére. Hadd lássuk bár egy részecskéjét. Hadd vigyünk hírt a
fejedelemnek s mind a magyaroknak, kik Etelközben laknak.

Levente arca elkomorult. Lám, úgy illenék, hogy ő is betekintsen Attila
földjére. Hányszor repülte be nagyralátó lelke Attila földjét s mind az
országokat, melyeket Attila meghódított vala. Hányszor álmodott Attila
világbirodalmának feltámasztásáról – s ím, alig indult el, már is megáll
útjában: megállította egy ragyogó szempár!

Hajna észrevette Levente elkomorodását.

– Szeretnél velük tartani, úgy-e, s miattam nem mehetsz? Ne tartsalak
vissza, Levente. Veled megyek, bárhová mégy, hadba, vészbe, halálba.

– Nem, nem, – rezzent meg Levente e gondolattól. – Elébb hazaviszlek,
édesanyámhoz. Karomat megbénítaná, ha veszedelemben látnálak, ha
életedért aggódnom kellene. Majd elkövetkezik az én időm is, Hajna. Most
még fiatal vagyok. Nem ver meg a magyarok Istene, ha megízlelem a
szerelem édes italát. Úgy-e, nem?

– Nem, nem, – suttogta Hajna megindultan.

És felkerekedék még aznap Levente az ő hadával. S felkerekedék Botond és
Kusid is a magáéval. Keletnek az egyik, nyugatnak a másik. S nem mese
az, hogy a magyar sereg végigpusztított Bolgárországon, három nagy
csatában verte meg a bolgárok nagyobb számú hadát. Hanem Attila földjére
mégsem nézhettek be ez alkalommal. Megfogyatkozott erősen Botond és
Kusid serege.

Mondta Botond:

– Én így is benézek, ját.

– Én nem, ját. Nem szabad szégyent vallanunk. Tolvaj módjára pedig csak
nem járunk, úgy-e, ját?

– Igazad van, ját, – adta meg magát Botond.

Rengeteg zsákmánnyal fordultak vissza a Dunának. A szegény görögök, kik
kénytelen-kelletlen végigkalandozták Bolgárországot, megkönnyebülten
lélekzettek föl, midőn a vezérek határozatáról értesültek.

Hetek multán értek vissza a Duna partjára. A hajók ott hevertek azóta.
Egyszer mozdultak meg, mikor Leventét s hadát átvitték a Duna etelközi
partjára. A görög császár emberei, akik az aranyakat szállították, hetek
óta várakoztak a magyarokra.

– Hány ezer aranyat hoztatok? – kérdezte Kusid.

– Amennyi ki volt kötve, – felelt egy öreg, hosszú szakállú görög.

– S hát a pótlás?

– Pótlás? Pótlás nincs.

– Nincs? – ordított Kusid.

– Nincs? – mennydörgött Botond. – Akkor nem is megyek haza, míg Bizánc
kapuját meg nem döngetöm. Nekem nem kell az aranyotok, de kell a
vitézeimnek. Azt hiszitek, tréfából jöttek el hazulról?

Niketász félrevonta az öreg görögöt:

– Igazán nem hoztátok el a pótlást?

– Hogy nem hoztuk-e el? Elhoztuk, uram, – hunyorított ravaszul az öreg,
– de elébb megpróbáltam, hátha anélkül is megelégszenek.

– Hát csak elé a pótlással, – parancsolta Niketász. – A magyarokkal nem
lehet tréfálni.

Niketász most visszafordult Botondhoz és Kusidhoz.

– Csendesüljetek. Elhozták a pótlást is. De hát ami igaz, igaz, a görög
szeret alkudozni.

Botond elnevette magát. Amilyen könnyen felindult, oly könnyen
csillapult le. Odament az öreg göröghöz, vállára eresztette vas kezét.

– Ne félj, öreg, nem töröm be a kaputokat. De jegyezd meg jól a nevemet.
Botond vagyok. Vigyázzon a császárod, hogy meg ne látogassam.

– Sok beszéd szegénység, – mondotta Kusid, az egyetlen bőbeszédű a
magyarok közt. – Hamar, számoljuk a pénzt, öreg.

Egész nap a ragyogó bizánci aranyokat számolták s vitték a hajóra. Az
aranyakat s a mindenféle drága kelméket. Mikor aztán indulásra készen
állottak a hajók, Botond és Kusid melegen paroláztak a kemény
Niketásszal s az előbbkelő görögökkel.

– Ég veled, Niketász! – búcsúzott Kusid. – Ne haragudj ránk, hogy egy
kicsit meghordoztunk.

– Máskor is jó szívvel látunk a hazánkban! – mondotta Botond s
hatalmasan megrázta Niketász kezét.

A kemény Niketász megindultan nézett az ifjú vezérekre s mondá, amint
következik:

– Nem sajnáltam meg, hogy voltam a hazátokban s nem sajnálom, hogy végig
kalandoztam veletek Bolgárországot, habár öreg testemnek nem vala
könnyű. Sok néppel volt dolgom s csak a magyar az, kit megszerettem.
Bizony, mondom néktek, nagy jövendője, hosszú élete lesz a magyarnak.
Két fajtáját ismertem meg a magyarnak: te benned, Botond, az egyiket, te
benned, Kusid, a másikat. Az egyiknek a harc az élete, a másiknak a
vagyonszerzés. Az egyik az ingét is oda adja annak, akit szeret, a másik
sem fösvény, de nem szórja pénzét oktalanul, számít, ravaszkodik, gyüjt
– s ez így van rendjén. Ha majd megmozdultok, hogy visszaszerezzétek
Attila földjét, meglássátok, nem lesz nehéz a dolgotok, mert fognak
szeretni a népek, akiket ott találtok. Én mondom ezt, Niketász.

– Ne te né! – kapott a szeméhez Botond – mi történt velem? Hull a
könyvem, ját.

– Ne te né, hull az enyém is, ját.

– De csak az egyik szemedből, – jegyezte meg mosolyogva Niketász – a
másik nevet.

Mindaketten megölelték Niketászt. Alig tudtak elválni tőle.

A hajók elindultak. Niketász és társai ott állottak a parton s végig
kisérte tekintetük a távozó magyarokat.

– Ha az én császáromnak ilyen népe volna a sok kincse mellett, –
mondotta magában Niketász – meghódítanám vele az egész világot!

[Illustration]

[Illustration]



A NAGY LESZÁMOLÁS.

Ideje volt, hogy Bolgárországból haza kerüljenek a magyarok, mert míg
odakalandoztak, követség jött Arnulftól, a németek császárától, kinek
Szvatoplukkal, a morvák hatalmas fejedelmével gyűlt meg a baja. Két faj:
a német s a szláv vívta élethalál harcát Attila földjének a Dunán túl
eső vidékén. Ennek a harcnak eldőltétől függött: melyik lesz itt az úr.
A német-e, a szláv-e? És meg volt írva a végzet könyvében, hogy a magyar
legyen az elválasztó ék a két faj között. Hogy közéje kerüljön e két
népes fajnak, ezeknek szerencséjére, magának pedig örökös
nyugtalanságára… De hát az Etelközben lett volna-e nyugodalmas élete a
magyarnak?…

Az is meg volt írva a végzet könyvében, hogy bármerre vezesse a sors a
magyart, sohasem lesz nyugodalma. Hazája lesz, állandó hazája, de
nyugodalma nem…

Árpád örömmel fogadta a német követséget. Ennek a segítségnek más volt a
célja, a rendeltetése, mint annak, melyet a görög császárnak adott. Itt
a jó alkalom, hogy ne csak megmutassa erejét nyugat felé a magyar, de
körül is tekintsen Attila földjén. Vajjon csakugyan igaz valóság-e, mi
apáról fiúra szállott Attila földjének szépségéről, gazdagságáról, az
állandó megtelepedésre való alkalmatosságáról, vagy csak egy szép rege?
De meg kellett várni, míg Bolgárországból hazajön a magyar sereg. Hiszen
Árpádnak mindössze 35–40,000 fegyveres vitéze volt, s ha csak öt ezeret
küld Arnulf segedelmére, mielőtt Bolgárországból visszatérnének vitézei,
menten rajtuk üt a bessenyő s hírmondó sem marad a maroknyi magyarból.

Mikor Botond és Kusid megérkeztek, már készülődött a magyar sereg
kiszemelt része, csak az ő érkezésüket várták, hogy induljanak. Töhötöm
volt kiszemelve vezérnek.

– Te itt maradsz, – mondotta Leventének Árpád. – Nem hagyhatod el ily
hamar Hajnát. Ha majd visszajön Töhötöm s jó hírrel jön – indulunk mind.

– Elpuhulok, – búsongott Levente.

– Nem puhulsz el, – mondotta Árpád s arca elkomorodott. – Azt hiszed,
Simeon el tudja viselni megaláztatását? Meglásd, eljön rengeteg sereggel
s akkor majd szükség lesz a te kardodra. Az enyémre is. Látva látom,
hogy a bolgár és bessenyő egyesül ellenünk. Meg kell még egy harcot
vívnunk velük. Akkor aztán – indulunk. Nem lesz itt maradásunk, nem.

– Ha úgy lesz, amint édes apám uram gondolja, nekem akkor itt kell
maradnom. Ha eljön Simeon, Hajnáért jön valóképpen. Őt pedig nem adom
vissza, míg karomat mozgatni tudom.

– S ha te meghalsz, meghalok én is…

Hajna volt, ki e pillanatban lépett Levente mellé. Szép fejét Levente
vállára hajtotta s végtelen szerelemmel nézett Levente szemébe.

A kedves jelenetet Botond jövetele zavarta meg. Széles melle csak úgy
hullámzott, napsütötte arca lángolt a haragtól.

– Nagy fejedelem, megkövetöm! – lihegett Botond.

– Mi baj, fiam, Botond? – nézett rá szeliden Árpád.

– Nagy az én bajom, uram. Hallom, hogy készülődnek Attila földjére. Hogy
reám nem is gondoltak. Hát én mit csinálok itthon?

– Pihensz, fiam, pihensz. Eleget fáradtál.

– Megkövetöm a fejedelem személyit, én vereködni akarok. Én megyek.

– Jól van, fiam, eridj.

– De Kusid is vereködni akar.

Erre a szóra jött oda Kusid.

– Igen, én is vereködni akarok. Ahová a ját megy, onnét én el nem
maradok.

– Jól van, fiam, Kusid, eridj te is. De aztán jól kinyisd a szemedet.
Mindent jól megnézz, ahol jártok, keltek, hadakoztok. Úgy lesz-e, Kusid?

– Úgy lesz, uram, fejedelem, úgy lesz.

– Szerencse vezéreljen! – emelte fel Árpád áldóan a kezét. – Szerezzetek
dicsőséget a magyar fegyvernek.

– Szerzünk! – fogadta Botond.

– Egyebet is! – nyomta meg a szót Kusid.

Levente pirulva fogott kezet az ifjakkal.

– Lássátok, nekem itthon kell maradnom – sátorőrzőnek.

– Csak jól őrizd, Levente, – mondotta Kusid. – Ezer szemed legyen.
Egyszer csak itt lesz a bolgár császár s akkor…

Nem mondotta tovább, merthogy jelen volt Hajna. De Hajna nem hagyta szó
nélkül, folytatta:

– S akkor, talán békességre válik a nagy harag…

Botond és Kusid felvidulva siettek sátrukba, hogy nagy hirtelen neki
készülődjenek. Árpád sokáig nézett utánuk nagy gyönyörűséggel.

– Megér ez a két ifjú egy egész hadsereget. Úgy-e, Hajna?

– Meg, édes apám uram, meg! – s gyenge ágként hajlott át a fiatal
törzsről az öreg törzsre: Árpád mellére. És mondta, úgy a szívéből
mondta: – Olyan boldog vagyok, édes apám uram!

Közben kijött a sátor elé az agg Álmos, kijött Özséb, jöttek a fiúk,
kihozták a gügyögő Jutócsot is: együtt volt Árpád háza népe. És ott
állottak egy helyben, míg el nem vonult a sátor előtt az Attila földjére
induló sereg. Elől az óriás termetű Töhötöm, két oldalán Botond és
Kusid. Minden csapat előtt lobogott a turulos zászló s Árpád előtt
tisztelkedve hajtották meg sorba valamennyit. Búgtak a szádogfa-kürtök,
nyerítettek a lovak, csengtek a kardok, dárdák, ragyogtak a delelő nap
fényében a sisakok – felséges egy kép volt az. Az agg Álmos szeme könybe
lábbadt. Áldást intve emelte föl reszkető kezét.

– Eredjetek, eredjetek, s jőjjetek vissza szerencsével. Hamar jőjjetek,
mert meg vannak számlálva az én napjaim.

A nap rég lehajlott az ég közepéről, mikor az utolsó csapat is
meghajtotta zászlaját. Távolabb, a pusztán terelgették össze a gulyákat,
indultak a szekerek, a féken vezetett tartaléklovak. Az asszonynépek
messze elkisérték a férfiakat. De nem lehetett hallani asszonyi
jajgatást. Mind büszke volt, akinek urát vagy fiát érte a szerencse,
hogy hadba mehet…

Aztán egyszerre elnyelte őket a messzeség. Árpád és háza népe
visszahúzódott sátrába. Csak Levente és Hajna nem tartott velük. Ő nekik
külön sátruk volt a fejedelemé mellett.

– Már? – kérdezte Hajna s Levente nyaka köré fonódott hófehér karja.

– Jere, édes szép virágom, jere, – suttogta Levente. – Ma az enyém vagy,
ki tudja, mit hoz a holnap?… Nézzed, nézzed, Bolgárország felől borúl az
ég…

Hajna sóhajtva tekintett hazája felé.

– Borúl az ég, borúl! – suttogta s szenvedelmesen ölelte meg Leventét.
Lelki szemével látta a boszús készülődést. Hallani vélte a hadba hívó
kürtök búgását. Látta, mint áll talpra Bolgárország minden vitéze; mint
indul rengeteg had, oly rengeteg, hogy az ég is elsötétül tőle, indul
Etelköznek, hogy megbosszúlja a nagy vereséget. A nagy, a megalázó
vereséget s az ő – elrablását. Hátha még megtudja majd a császár, hogy
elárulta őt, az édes apát! Hogy önként hagyta el hazáját Árpád fiával!

Hajna jól látta, hogy mi történik otthon. Simeon kicsinylette a maroknyi
magyart, s merthogy közben békét kötött vele a görög császár, azt hitte,
a magyar sereg, ahogy jött, vissza is fordul. A bolgár sereg zöme
elszéledett s mire újra összeverődött, a magyarok végigpusztítottak
országán. De ami igaz, igaz: így is tíz bolgár jutott egy magyarra s
Simeon Isten büntetésének tulajdonította, hogy a maroknyi magyar sereg
őt így meg tudta gyalázni.

– Megvert az Isten! – ordított féktelen dühvel, mikor hírül vitték, hogy
Levente elrabolta Hajnát. – Hát halljad, Isten, halljad! Ha én
elraboltam Lebediás leányát, Árpád fia is elrabolta az enyémet. Most már
mellém kell állanod, hallod-e, Isten? Mellém állasz, vagy elpártolok
tőled! – Hé! nyergeljétek fel legjobb paripámat! – kiáltott a
cselédeknek.

Felesége, fiai azt hitték, hogy indul egyenest Etelköznek, meg sem
várva, míg összeverődik a sereg.

A császárné szeliden megfogta, kérlelte.

– Oh uram, ne hirtelenkedd el dolgodat. Vakká tesz a harag. Csendesüljön
a szíved.

– Eressz! – szólt Hajnára nyersen – beszélni akarok a keresztények
Istenével!

– Engedd meg, uram, hogy bár egy fiad veled mehessen! – könyörgött
Hajna.

Simeon megállt egy pillanatra. Ugy tetszett, mintha csendesült volna
lelke háborgása.

– Csak maradjatok. Egyedül akarok beszélni az Istennel!

Gyönyörű fekete mént vezettek elő. Simeon ifjúi könnyedséggel pattant
reá s elnyargalt, mint a szél.

– A klastromba megy, nagyapóhoz! – mondotta Zalán, Simeon idősebb fia, a
tiszamenti bolgárság fejedelme, ki a Tiszamentéről jött látogatóba
szüleihez.

Fent, magas hegy tetején állott egy klastrom, ott élt Simeon apja, az
agg Mihály császár, elvonulva, imádkozásban töltve még hátralehető
napjait. Míg fia s népe csak színből vallotta még a keresztény hitet, az
agg fejedelem egész lélekkel meghódolt a keresztnek. Bőjtölt és
imádkozott a hitetlenekért.

Mire Simeon felért a hegy tetejére, nemcsak meghiggadott, de csudálatos,
eddig ismeretlen érzés szállotta meg szivét. Isten megmérhetetlen
hatalmát látta most mindenben. A szerencsének forgandóságában, a
megaláztatásban, mit szenvedett. Az ő hatalmának tulajdonítá, hogy apja,
a hatalmas császár, kinek kardját rettegték a népek, visszahúzódott a
szent klastrom falai közé s egyedül Isten dicséretében él. Megalázkodva
lépte át a szent küszöböt. Az agg Mihály az oltár előtt térdelt s
imádkozott. Ő is letérdelt melléje. A remete császár egy tekintetre sem
méltatá, míg imáját be nem fejezte. Aztán felemelkedett térdéről, s
megvárta, míg Simeon elrebegi imáját.

Akkor megszólalt s mondá, amint következik:

– Eljövél Istenhez, úgy-e, mert érezteté veled az ő haragját?

– Eljövék, el, atyám! – mondá megtörten Simeon. – Beszélni akarok az
Istennel.

– Bőjtölj és imádkozzál, – így beszél az igaz keresztény Istennel.
Bőjtöljön és imádkozzék házad népe is, és mind a népeid, csak így
remélheted Istennek bocsánatát. Mert nagyok a te bűneid. Felvetted a
keresztény hitet, de annak törvényeit meg nem tartottad. Mi vagy te? Sem
pogány, sem keresztény. Palotádat megtöltéd hivalkodó, cifrálkodó
fejérnépekkel, kik istentelen életet élnek, ahelyett hogy a szegényeket,
árvákat ápolnák, gyámolítanák. Eredj vissza a te néped közé. Építs
templomokat, zárdákat…

– És akkor… akkor… visszaadja Isten a leányomat?

– Isten jósága megmérhetetlen! – mondotta kenetteljesen Mihály.

A szürke falak, a sötét boltívek visszaverték az agg remete császár mély
zengésű hangját: Isten jósága megmérhetetlen.

Simeon alázatosan csókolta meg az elébe tartott feszületet, aztán apja
reszkető kezére hajolt. Megcsókolta azt is. És elhagyá a szent helyet
szótlan, néma áhítattal. Az agg Mihály hosszan nézett utána s mikor fiát
elnyelte a messzeség, leborult az oltár elé s imádkozott tovább megtért
fiáért…

Simeon lelkében csudát művelt a klastromi látogatás. Míg egyik kezében
fegyvert villogtatott, készülve népével a nagy élet-halálharcra, másik
kezében kereszt tündökölt. Épültek a templomok, zárdák, búgtak az
orgonák, zengtek az ájtatos énekek, háza népe bőjtölt, imádkozott – így
készültek a nagy háborúra.

Két holdnapja múlt már, hogy a magyar sereg végig gázolt Bolgárországon
s a harmadik hold első napján harangok zúgása közt indult Simeon harminc
ezer lovas élén Etelközbe. Két kisebb fiát otthon hagyta az anyjuk
mellett, csak Zalán ment vele, a nagy erejű Zalán, ki férfikora
virágában volt ekkor. Ugyanazok a hajók szállították át a Dunán a
bolgárokat, melyek nemrég a magyarokat áthozták bolgár földre. A görög
császár megelégedetten dörzsölte a kezét. Visszakapta a szállítás
fejében, ami pótlást fizetett a magyarnak. Ennél azonban jobban örült a
testvér háborúnak. Hadd pusztítsa egymást a bolgár és magyar – csupa
haszon ez a görögnek. Két félelmetes ellenséggel kevesebb lesz, ha
elpusztul mindakettő.

Harminc ezer bolgár vitéz lépett egyszerre az etelközi földre! S
Árpádnak sem volt több fegyveres vitéze otthon. S ha csak a bolgárral
kell vala megküzdenie! De Simeonnak gondja volt rá, hogy hírt adjon a
Don mellékén táborozó bessenyőknek is. Ezek kapva kaptak az alkalmon.
Most lesz vége vagy soha a magyarnak. Két tűz közé szorul. Nyugatról a
bolgár, keletről a bessenyő.

De Árpádot sem találta készületlen a kettős támadás. Mikor Levente
megjött a diadaltól mámorosan, redőkbe borult homloka, nem tudott
szívből örülni a diadalnak. Ismerte Simeont, ismerte népét. Tudta, hogy
Simeon nem pihen, míg a kudarcot meg nem torolja. Tudta jól, hogy a
magyarok régi ellensége, a bessenyő, csak alkalomra les s beüt
Etelközbe, mint ahogy annyiszor beütött Lebediába.

A magyar sereg harcra készen állott, mióta Levente megjött. Árpád
ismerte a maga erejét. Tudta, hogy ez lesz a magyarok utolsó csatája
Etelközben. Nem azért, mintha meg tudná semmisíteni a magyart bolgárnak
és bessenyőnek egyesült serege. Nem, nem! Tisztában volt azzal, hogy
diadallal harcolja végig a rettentő harcot. Hogy minden idők népe
regélni fog keleten a magyarok utolsó csatájáról, mit Attila földjére
indulásuk előtt vívtanak. De azzal is tisztában volt, hogy ez a
diadalmas csata sok magyar vitéznek életébe kerül. Hogy a magyar akkorát
fogyatkozik, amekkorát még soha, mióta az őshazából elindult – hazát
keresni. Tovább kell menni a magyarnak. Nem maradhat a bolgár és
bessenyő közé ékelődve. Tovább, oly földre, mely maga is védő, nem bíz
mindent a rajta lakó nép karjára.

Két részre osztotta seregét. Az egyiket keletnek állította fel, a
másikat nyugotnak. Ő maga a nyugoti hadoszlop élén állott. Oldalán
Levente. Oly nyugodt fenséggel ült lován a fejedelem, mint egy élő
szobor. Ameddig a szem ellát, végtelen hosszú hadirendben álltak a
magyarok, átfogva a messzi rónaságot. Itt nincs, hová elrejtőzzék a
gyáva. Hírhozók száguldanak mindegyre Árpád elé s lihegve jelentik a
bolgár sereg közeledtét. Kétannyira is becsülik, mint amekkora
valóképpen. S száguldanak kelet felől is a hírhozók: rengeteg bessenyő
had tört be kelet felől.

Árpád nyugodtan hallgatja végig a híreket. Egy izma sem rándul meg. A
magyarok soraiban nincs egy nyugtalankodó ember: a fejedelem fenséges
nyugalma mindre ráragad. De belől ég a tűz, mint az égő katlan: a
harcivágy tüze. Mind érzi, hogy ez lesz itt az utolsó, a nagy, a
végzetes csata, aztán aki életben marad, fölkerekedik – el az új hazába,
Attila földjére.

Egyszerre csak megvillan Árpád kardja, ragyogása, villogása végig szalad
a hadi renden, zúgnak, búgnak a kürtök, ágaskodnak a toporzékoló,
nyugtalankodó lovak, zendül Árpád érces hangja: haj, magyar, haj!

Dobban a föld, rettentőt dobban, reng, ring a lovak lába nyomán:
megmozdult a magyar sereg. Mi történt? Im, már feltűnt a bolgár sereg a
szemhatáron. Nem várja Árpád a támadást, bár ő van itthon. Zúg-búg a
levegő, amint a rónaságon eszeveszetten száguld a magyar sereg, mintha
egyszerre akarná kiseperni az ellenséget a haza földjéről.

– Haj, magyar, haj!

A bolgárok jól ismerik a magyarok hadi szokását. Egy iskolában
nevekedtek ők a régesrégi időkben. Ím, Simeon is megvillantja kardját, s
a bolgár sereg, a magyarokéhoz hasonló hosszú hadi rendre nyúlva,
száguld előre, mint a sebes szél – még egy pillanat s összeroppan a két
sereg.

Fele sincs a magyar a bolgárnak. Két felől két hosszú szárny csapkod a
bolgár sereg testén, ez a két hosszú szárny hirtelen félkörbe kanyarodik
s mire a magyar had összeroppan a bolgár derékhaddal – a két szárny
kerek kört formál: be van kerítve a magyar sereg.

– Haj, bolgár, haj! – hallszik Simeon menydörgő szava.

– Haj, magyar, haj! – felel rá Árpád.

Már szemben áll Simeon és Árpád. Egyszerre emelkedik két kard, már össze
is cseng, szikrát vet mindakettő. Egy pillanatra mintha megmeredne a
kard minden harcos kezében: mi lesz? Még meg sem indult s mindjárt eldől
a csata.

Simeon ádáz dühvel csap Árpád felé.

– A leányomért! – ordít Simeon.

– Lebediás leányáért! – felel Árpád s oly erővel vág vissza, hogy Simeon
kardja ketté törve surrog el a levegőben. Egy pillanat és Simeon véres
fővel bukik le lováról. A bolgár had dereka esze nélkül fordul meg,
hirtelen felragadva a lebukott császárt.

– Él! él! – kiáltják össze-vissza, de már megbomlott a rend.

– Haj! haj! – kiáltják a magyarok s űzőbe veszik a szaladó középhadat.

[Illustration]

[Illustration: Zalán és Levente párviadala.]

– Utána! utána! – ordít Zalán, ki meg a bolgár sereg két szárnyával
üldözőbe veszi az üldöző magyarokat.

Minő csata! Az üldöző üldözött is egyben. De Árpád hirtelen int
Leventének.

– Fordulj meg a sereg felével.

Csak azt várja Levente, hogy egy nyíllövésnyire távolodjék az üldöző
seregtől, hirtelen visszafordul s míg a fejedelem tovább űzi a közép
hadtestet, melynek csak egy a gondja, az, hogy se élve, se halva ne
kerüljön az ő császáruk a magyarok kezébe, – Levente szilaj haraggal
vágtat serege élén: a fiú a fiúnak.

– Erre, Levente, erre! – ordít Zalán.

– Itt vagyok, Zalán! – felel Levente. – Hajnáért jöttél, úgy-e bár?

– Hajnáért s a te véredért, kutya!

– Véremet megihatod, Hajnát meg nem kapod! – adta vissza Levente s abban
a pillanatban már össze is csendült a két dalia kardja.

De haj, mi történt? Im, Levente hű lova, a vasderes, meghorkan,
visszatántorodik.

– Holló vájja ki a szemedet! – kiált rá Levente féktelen dühvel – mitől
ijedtél meg?

Meg is felelt mindjárt magának s arcán végig villant a babonás félelem,
amint kiáltotta:

– A farkas khán lova!

Az összecsapás hevében nem vette észre Levente, hogy Zalán a farkas khán
híres arab lován ül. Azon a lovon, melyen Birtik Bolgárországba szökött.
Azt sem vette észre, hogy az arab mén szügybe vágta előlábával a
vasderest: attól tántorodott vissza.

Levente vad haraggal sarkantyúzta meg lovát, de az reszketve állott egy
helyben s mire megmozdult, Zalán lova két hátsó lábára ágaskodott s
egész erővel vágott másodszor is előlábával a vasderesnek.

– Nesze! – ordította Levente. – Menj a gazdád után! – s szügybe szúrta a
lovat. De abban a pillanatban lesujtott rá Zalán kardja s Levente s a
farkas khán lova egyszerre döndült a földre. Mindakettő holtan…

– Haj, magyar, haj! – búgta Levente lováról lefordultában. Ez volt az
utolsó szava. Dali testén száguldó lovak tapostak végig, a rettenetes
gabalyodásban nem akadt senki, aki fölemelje: most minden magyarnak egy
a gondolata, egy a vágya – megtorolni, kegyetlenül megtorolni Levente
halálát. Nem szalad szét a vezérét vesztett sereg, de mérhetetlen dühvel
osztja a halált. Ím, mint valami nehéz fekete felleg, szakad le Zalán
seregére a magyar seregnek az a része, mely a bessenyők ellen vívta
győzelmes harcát. Visszaverték a bessenyőt, fut esze nélkül, a magyar
sereg minden erejével ránehezülhet a bolgárra. Patakban foly a vér: nem
tudja felinni a puszta homokja. Százával hullanak el a bolgárok Zalán
mellől s csak sebektől borítva tudja megtartani életét.

– Vissza! vissza! A Tisza mellé! – kiáltja Zalán s esze nélkül vágtat a
megfogyatkozott sereg nyugat felé. A magyarok nyomában. Ihol feltűnik
Árpád fenséges alakja. Ő már szétverte Simeon hadát. A hatalmas császár
– volt, nincs. Seregének romja ért csak a Dunához, ám ő már nem látta
azt: szemét lezárta a halál fagyos keze. Magyar vitézek hozták
holttestét leveles ágakból font ágyon. Viszik Árpád sátrába. Onnan
lészen eltemetése, fejedelmi személyhez illően… Árpád még nem tudja fia
halálát. Azt hiszi, hogy Levente ott száguld a Zalánt üldöző sereg élén.

– Haj, magyar, haj! – kiált Árpád s seregével a Zalánt üldöző magyarok
mellé kanyarodik: együtt verik, hajszolják, űzik Zalán hadát.

S felzendül újra Árpád hangja:

– Haj, Levente, haj! Erre, erre!

De felelet helyett vérbe borult vitéz vágtat Árpád elé. Az öreg Tas ez,
a hét vezérek egyike.

– Hol van Levente? – kiáltja Árpád.

Tas szomorúan ereszti le kardját.

– Elesett?

Tas némán csüggesztette le fejét.

– Meghalt… – búgott Árpád hangja mélyen, szívet szaggató szomorúsággal.

– Meg, uram, meg. Ne űzd te tovább a bolgárt. Zalán kisiklott a kezünk
közül seregének romladékával.

A fejedelem hirtelen felemelte kardját, belevágott nyugat felé a
levegőbe:

– Találkozunk még, Zalán!

Aztán intett Tasnak:

– Vezessetek a fiamhoz.

Halomra hullott holttestek között, néma fájdalommal haladott, lassan,
csendesen Árpád, s körülötte válogatott vitézei. Szörnyű aratása volt a
halálnak.

– Legalább kétszer tízezer bolgár harapott fűbe, – szólalt meg Tas.

– Én többre becsülöm, – mondotta Huba.

Ezzel akarták vigasztalni a fejedelem apai szívét.

– De a fiam – volt – nincs!

– A császár is meghalt, – mondotta bátortalanul Tas.

– De – a fiam volt – nincs, – ismételte Árpád s szemét erősen a földre
szegezte, hogy ne lássák a könnyét.

Volt, nincs! Ím, ép most fektetik összeroncsolt, taposott testét leveles
ágakból font ágyra. Ím, ép most emelik fel szép gyöngén komor arcú
daliák.

A fejedelem leszáll lováról. A holttest fölé hajlik, végigvonaglik
testén a visszafojtott zokogás.

– Vigyétek, vigyétek, – int a vitézeknek. Aztán felül lovára. Néma
fájdalommal kisérik a halott daliát. Aki világhódításról álmodozott, s
lám, alig bontotta ki szárnyait, a porba hullott. Akinek ajka még alig
ízlelte meg a szerelem édes italát, fagyos kezét már rátette a halál.
Csókolhatja ajkát anyja, apja, szerelmese, ez az ajk többé nem érzi.
Költögetheti anyja, apja, szerelmese, nem hallja, szemét fel nem nyitja:
nem látja többé ezt a szép világot, az eget, a földet, a végtelen
rónaságot s nem látja többé a világszép Hajnát.

Mennek, mennek, némán, szomorúan s egyszerre csak összetalálkozik a két
gyászmenet. Öreg Simeon, hát te mért hagyád el hazádat? Mért nem tudott
megnyugodni lelked abban, hogy a szerelem erősebb mindennél. A halálnál
is erősebb. Öreg napjaidnak nagy gyönyörűséget igért két ifjú hű
szerelme s neked nem kellett ez a gyönyörűség. Hatalmába kerítette
szívedet a féktelen bosszú vágya s ím most halálba kergeted azt, ki
legközelebb volt a szívedhez: leányodat. Hallod-e az egekig ható jaj-t?
Csak egy jaj – s ezzel a jajjal megszakadt egy szív: leányod szíve. Ha
feltámadnál, újra meghalnál. Oda hullanál te is ama holttest mellé,
amely mellé a világ legszebb virága hullott, kettétörve, halálra
hervadva.

Ím, már ássák a mély, a széles sírt: abba fektetik Leventét, Hajnát és –
Simeont. Velük kedves lovaikat, fegyvereiket. És egy nagy temető lesz
Etelköz. Magyar, bolgár együtt kerül a föld alá.

Árpád komoran tekint szét a temetővé vált tartományon. Arcáról
leolvasható a bús gondolat, még egy ilyen temetés s nem marad magyar.
Majd szóra nyílik ajka. Csak egynéhány szót mond s ebben a néhány szóban
lezáródik a magyar nép történetkönyvében egy nagy fejezet s kezdődik egy
újabb.

– Készülj, magyar. Megyünk Attila földjére.

[Illustration]

[Illustration]



INDUL A MAGYAR ATTILA FÖLDJÉRE…

A bolgárokon s bessenyőkön szerzett diadalnak nagy ára volt. Húszezer
bolgár mellett tízezer magyar vére áztatta Etelköz pusztáit. Sok magyar
vér folyt el Bolgárországban is, sok folyt el Pannónia földjén, az
Arnult császár segedelmére vívott csatákban is. Botond és Kusid erősen
megfogyatkozott sereggel kerültek vissza. Egy nagy temetőt találtak,
melyet egy megritkult nép vett körül. A tizennégy esztendős fiúkat a
fegyveresek közé számították: így számoltak össze vagy harmincezer
magyar fegyverest a nagy vérvesztés után. Öreg férfiak, asszonyok,
gyermekek, innét-onnét összefogdosott rabszolgák kerekítették ki az
Attila földjére készülő magyart egy félmillióra.

Ez a maroknyi nép kerekedik föl, hogy visszaszerezze Attila földjét. Ily
nagyot csak magyar merhetett! Ezt csak Árpád cselekedhette meg, kiről
feljegyezé Bölcs Leó császár, hogy _méltóságos_ és _körültekintő_,
_okos_ és _vitéz_ vala…

Ám minekelőtte felkerekedék Árpád és népe, a fejedelem egybehívatá a
nagy nemzetgyűlést. Megjelentek mind a törzsek és nemzetségek fejei, a
főbb tisztet viselő öregek, s midőn együtt valának, a fejedelem elé
lépett Töhötöm s két oldalán Kusid és Botond.

Árpád csendet intett s akkoron megszólalt az ősz Töhötöm. Elémondá szép
rendiben, hogy merre jártak. Látták egy részét Attila földjének. Lovaik
ittak a Tiszából és a Dunából, Attila földjének két legnagyobbik
folyamából. A magyar vitézek fegyvere megtörte a német császár nagy
ellenfelének, öreg Szvatopluknak hatalmát. Túl a Dunán esett meg a nagy
hadakozás. Szvatopluk futással mentette meg életét. Zobor hegyére,
rengeteg erdőbe menekült s midőn ők visszatértek, halála híre jött a
rengetegből. Meghalt nagy bánatában. Ám maradott két fia: az egyiknek
szintén Szvatopluk a neve, a másiknak Moimir. Bizonnyal tovább
folytatják majd a hadakozást a németek ellen s ha most indul a magyar
visszaszerezni Attila földjét, jókor indulna épen. De elébb a Duna s
Tisza közt még nagy csata vár a magyarra: nagy, erős serege van ott
Zalánnak, kinek népéből egy szál sem vett részt az etelközi
hadakozásban, merthogy Zalán Simeon hadával tört be ide.

– Zalán! Zalán! – zúdult fel egyszerre a gyülekezet s egyszerre ezer
kard villant meg. Bosszú tüzében lángolt minden arc.

De a fejedelem csendet intett újra. Elrejtette lelke háborgását.

– Beszélj most te, Kusid.

S mondá Kusid, amint következik:

– Nagy fejedelem s testvéreim! Ahol jártam, mindent jól megvigyáztam.
Bizony mondom, nem rege, mit Csaba vezér a mi őseinknek beszélt Attila
földjéről. Rengeteg erdők kerítik mindenfelől a végetlen síkságokat.
Folyóknak s patakoknak vizében nyüzsögnek a halak. Erdőkön, mezőkön
csordaszám legelnek a vadak. Duna-Tisza közén övig érő fűben gázoltak
lovaink. Ám ne gondolja senki, hogy mesét mondok, ihol a tarisznyámban
hoztam egy darab földet s egy marék füvet. Nézze minden: mely fekete ez
a föld s mely puha!

Azzal kivette tarisznyájából a földet s felmutatta. Kézről-kézre járt a
föld s vala nagy csodálkozás. És mondák mind áradozva: mely fekete s
mely puha!

Akkor felmutatá a füvet.

– Nézze minden: zöldebb s puhább a zöld selyemnél!

Kézről-kézre járt a fü is s áradozva mondták a magyarok:

– Zöldebb, puhább a zöld selyemnél!

Vala pedig egy nagy kulacs Kusid nyakában, azt átadá a fejedelemnek:
ízlelje meg a vizet. A Dunában meríté meg a kulacsot.

– Édes mint a méz, – mondotta Árpád.

És sorban ízlelék a vezérek, a főbbek s mondák egyértelemmel: édes mint
a méz!

Akkoron felállt Árpád s kezét áldásra emelve mondá a gyülekezetnek:

– Íme, elkövetkezék a mi indulásunknak ideje. Akarjátok-e egy akarattal,
hogy elmenjünk s visszaszerezzük Attila földjét?

– Akarjuk!

– Hirdesse hát ki-ki a maga nemzetségének s szolganépének, hogy
készüljön, mert kétszer hét napnak leforgásán indulok minden népemmel.
Kétszer hét napnak leforgásán vegye számba minden a maga lábas és
lábatlan jószágát, csak a föld maradjon itt utánunk s amit a föld
eltakar. Bármerre vezessen a szerencse, ne mondja senki sem, hogy üres
kézzel járó, jött-ment nép a magyar. Úgy legyen!

– Úgy legyen! – zúgták a magyarok s eloszlának szép rendiben. És
vágtatának szerte Etelköz minden részébe kivont kardú hírvivők s búgó
kürtszóval jelezték a fejedelem s a főbbek akaratát.

– Halljad, magyar, halljad! Készülj Attila földjére, készülj! Kétszer
hét nap multán mind talpon legyetek!

Láttátok a hangyabolynak megbojdulását? Igy bojdult meg Etelköz népe.
Összevisszaság, zürzavar, így látod messziről, holott ez
összevisszaságban, e zürzavarban rend van: a hangyaboly minden lakója
egy célt szolgál, egy munkában fárad: más helyre készül, hol nagyobb
biztosságot remél magának s ivadékainak. A szegénynek is ezer gondja,
mert a hasznavehetlen holmi is szivéhez nőtt: mindent akar vinni
magával. Ki tudja, mit talál, ahová jó vagy rossz sorsa vezeti?
Idomtalan nagy szekerek állnak a sátrak előtt s az asszonynép még a
guzsalynyelének is helyet szorít: _más_ ez, mint amit majd az új haza
erdejében vág az ura. És égnek szakadatlan a tüzek, sütik a kovásztalan
kenyeret, mert ki tudja: lesz-e megállapodásuk a hosszú vándorlásban?
Szakadozott ruhanéműnek is nagy a becse, mert itt készült, itt, ezen a
földön, melyhez már hozzá kezdett nőni a szívük. Mely zaklatott volt itt
az életük s mégis hogy rájuk nehezedik a válás bánata! Egy sincs köztük,
kinek szivét ne kötné ide egy sirhalom. S most elhajtja innét messze,
messze a magyar nép kegyetlen végzete, mely nem ismer irgalmat: hajtja,
folyton hajtja egyik tartományból a másikba: vajjon hol lesz megállásuk?

Borongva jár a fejedelem a népe közt. Mint ahogy a haldoklónak egy rövid
percenetben átvillan lelkén egész élete, úgy villan át az ő lelkén is a
magyar nép sok százados multja, tenger küzdelme, sanyargása,
viszontagsága – haj, lesz-e vége ennek? És ránehezül lelkére a
felelősség súlyos terhe. Ő reá tapad minden szem. Ő benne bizakodik
minden szív. Az ő redőkbe borult homlokát lesik: vajjon mi rejtőzhetik a
redők alatt? Jaj, ha tovább üldözi a balszerencse ezt a népet! Ha
pusztulásba vezeti!

És végig villan lelkén saját élete s megállapodván az alig múlt napok
rettenetes emléke mellett, szíve elfacsarodik. Egy egész világot hagy ő
itt abban a sírban, melyben Levente alszik. Levente! Levente! Ez a
nagyratörő, nagyratermett fiú, apai szívének büszkesége, legfőbb
reménysége. Ő már megmutatta az oroszlánkörmöket. Tarkacs és Jelekh
nevendék gyermekek. Már forgatják a kardot, de gyengék még a
hadakozásra. S ha majd ők is hadba szállnak, nem sepri-e el a harci
fergeteg, mielőtt nevüket beírhatják a történetnek könyvébe? És a kicsi
Jutócs? Aki még csak most mondogatja: anyó, apó. Akinek még csak egy
fájdalma volt: mikor leszakadt az édes anya emlőjéről. Aki nem tudja
még: mi az, elhagyni a földet, ahol születtünk.

De ím egyszerre felderül a borongó arc. Állván a sátor előtt, látja
közeledni Tarkacsot és Jelekhet, versenyt vágtatnak a széllel, arcuk
lángban ég: a diadalmas öröm lángja ez. Nyomukban dali leventék
száguldanak. Tűzben ég arcuk ezeknek is.

– Apám! apám! – kiáltja egyszerre a két fiú. S egyszerre beszélik
lihegve a mai nap nagy eseményét, mint ejtették el az első igazi vadat:
rettentő agyarú vadkant, még pedig kettőt. Tarkacs az egyiket, Jelekh a
másikat.

– Célba vettem, surrant a nyílvessző, egyenest a szügyibe, – mondja
Tarkacs.

– Én is célba vettem s az én nyilam is egyenest a szügyibe surrant, –
mondja Jelekh.

– Mástól halljam, – szól a fejedelem. – Hogy történt, Bekő?

A kabar Bekő, kinek arcát össze-vissza szántották Bolgárországban,
előlép s mondja:

– Nem tódítom, nagy fejedelem, egyszerre került lövésre két vadkan, az
egyik Tarkacsnak, a másik Jelekhnek szaladott. Egyszerre surrant a
nyílvessző, egyszerre torpant meg mind a két vad. Visszatántorodtak, de
csak egy percentésre, osztég megrázkódtak s neki az egyik Tarkacsnak, a
másik Jelekhnek. Egy hajításnyira voltunk tőlük s mondom az embereknek:
térüljünk, forduljunk a legénykék felé, mert mindjárt szörnyű halálnak
halálával hal meg mind a kettő. Hát mire oda térültünk-fordultunk,
halljuk, hogy puff! nagyot döndül a föld. Egy percentésben döndült a
földre mind a két vad – egy-egy dárdaütésre mind a kettő. Ez így volt!

– Ez így! – hagyták helyben mindannyian.

Akkor aztán a két fiú az apja mellé sompolygott, megfogták a kezét,
felnéztek, olyan szépen néztek fel a szemébe s mondták:

– Úgy-e, most már mi is szállhatunk hadba, édes apám uram? Ugy-e, ezután
csak az egyik szeme könyvedzik, a másik majd mosolyog?

Árpád a fiúk fejére tette kezét s megindultan rebegte:

– Ezután csak az egyik szemem könyvedzik. A másik mosolyog. Édes
csemetéim!

Né, hogy felvidult az a szép szomorú arc! Levente meghalt s ím egyszerre
két fia lép az ő nyomába. Hová tűnt arcáról a borongó felleg?

– Jer, Özséb, jer! Jőjjön édes apám uram! Ihol az én két szép dali fiam,
kedvemnek megujítói, nevemnek, házamnak fentartói! Jer, Özséb, jer,
hullasd egyszer az örömnek könnyeit is!

Állottak egy helyben a daliák, a marcona képű vitézek s no lám, ki hitte
volna, köhintgetnek, törülgetik a szemüket s egyszerre csak szégyenkezve
elódalognak. Hogy velük ez megeshetett. Hogy az ő szemükből ki tudott
csorranni egy könnycsepp!

– Áldott legyen az Úr, ki megvigasztalta az én uramnak szívét! – rebegte
Özséb.

Az ő szíve sebektől vérzett s ím nem gondol az ő sebjeivel. Csak az ő
urának, az ő nagy urának szíve megvigasztalódott! És keblére ölelte a
szívéről szakadtakat s hullottak könnyei, mint a záporeső. Az örömnek s
a bánatnak könnyei. Nem, nem, az anyai szív nem tud felejteni, soha,
soha!

Az agg Álmos nyugtalanul tipeg, nem találja helyét. Az ő lelkét már csak
egy gondolat foglalkoztatja: vajjon meglátja-e Attila földjét. Csak egy
tekintetet vethessen a földre s örömmel száll koporsajába.

– Még kétszer két nappal s kétszer két éjszaka, úgy-e? S akkor indulunk,
úgy-e, fiam?

– Igen, apám uram, igen.

Minden nap s minden éjszaka egy esztendő az öreg ember lelkének. Hiszen
az ő napjai már megvannak számlálva. Ő már látja a Halál angyalának
szárnyalását, hallja éjjelenként, amint erős szárnycsapásokkal
végigzugat a levegőégben. De ímé, kegyelmes, irgalmas hozzá a magyarok
Istene: felvirrad az az utolsó reggel is s úgy érzi, mintha tovább
lebbent volna a Halál angyala. Még vár, várakozik, míg megpillantja
Attila földjét. S mely csudát művelt a nagy Láthatatlan, a minden földi
fejedelmeknél nagyobb, hatalmasabb! Az elaggott testbe fiatalos erő
száll s hiába rak puha ülést dagadó selyem vánkosokból Özséb a maga
szekerére, maga mellé, nem lehet ráerőltetni az agg embert: elévezetteti
fehér paripáját, alig kell rásegíteni s délcegen üli meg, mint egykor
régen, Lebediában! Két büszke cser: ez Álmos és Árpád. Mellettük két
sudár fiatal fa: erő, élet, elevenség mind a kettő. Gyönyörűséggel pihen
meg a magyarok szeme a felséges képen. Nagy, erős bizakodás szállja meg
a sziveket: nincs-e jövendője, nagy fényes jövendője annak a népnek,
melynek az aggja is fiatal?

Vélnéd, megmozdult az egész föld, a végtelen pusztaság, amint indulásra
jelt adnak a kürtösök. Elől a lovas vitézek zöme: élén a fejedelem,
Álmos, Tarkacs és Jelekh. S két oldalt két vezér, Ond és Kund s ezek
fiai: Botond és Kusid. Húszezer lovas megy a vándor nép élén, azt
követik a fejedelem s a vezérek szekerei hosszú sorban s ezek körül
válogatott vitézek: még a szélnek sem szabad odaférni, hol a
fejedelemasszony s kicsi fia vagyon. Lovas- és gyalogvitézek körítik,
kisérik a végtelen hosszú sorokban baktató szekereket, a rengeteg
gulyákat, méneseket. Az aggok, a gyermekek, szekereken, az erőse, a
fiatalja, férfi vagy asszony, gyalogszerrel. Egyik-másik asszony karján
viszi csecsemőjét, csicsisgatja, babusgatja: ne sírj, ne sirj, babuska,
viszlek, viszlek, messze földre, szép országba.

Megmérhetetlen pusztaságokon, rengeteg erdőkön keresztül húzódik a
vándor nép, meg-megállva, pihenőket tartva: nincs ellenség, aki
feltartóztassa. Itt hozzá verődnek, ott menekülnek előle a zagyva nyelvű
népek. Ki jó, ki rossz kedviből. Áradat ez, mely ragad magával mindent,
mi eléje kerül: embert, állatot. Szerencsés, ki önként szegődik hozzá:
sohasem volt ilyen jó dolga, holott ha fegyvert fogna ellene, szolga
sorba jut. Napi járó földeken rettentő hírek szárnyalnak a vándor nép
előtt, de aki nem mozdul s félve-remélve bevárja, csakhamar látja: nem
vad nép ez. Nyíltszívű, becsületes, jólelkű, adakozó, a falatját is
megosztja a soha nem látott idegennel, kinek szavát sem érti. – Nesze,
egyél te is, ne éhezzél, mint – otthon!

Hiszen ez jó kedvű nép!

Így szaporodik, növekedik a hömpölygő népáradat s nehány ezerrel
megsokasodva ér égnek meredő, messze elnyúló, sűrű erdős hegyláncnak
aljába. Az Attila földjén járt magyarok szíve hangosan dobog.

Botond, Kusid s a többiek egyszerre törnek ki eget-földet rázó
kiáltásba:

– Haj, magyar, haj! Túl! Túl! A hegyen túl!

Ember, állat fáradt, alig vánszorog olyik s im senki sem gondol
pihenőre.

– Előre, baltások! – kiált Botond.

Árpád kardja nagy ívet hasít a levegőben, s a fáradt nép új erőre kap.
Mind egyszerre szeretné megszállani, megmászni a hegyláncot, egy
pillanatra szinte megbomlik a rend, de köröskörül kivont kardú daliák
medrébe szorítják a kicsapni készülő áradatot: tömött sorokban, szép
rendben vágnak neki a nyiladozó hegyszorosnak. Ám így esztendeig is
eltartana, míg átvergődik a félmilliónyi nép: széles, nagy utakat vágnak
a baltások a szoros mentén. És a föld megreng belé, amint százával
döndülnek le az óriás cserfák, a sudár fenyők. Nyílik, szakadozik az
erdő, fel-felzendül a «haj, magyar, haj!» kiáltás, visszaveri a
rengeteg, száll a letarolt hegyen, fel a magasba, át – Attila földjére.
Szekerek rekednek el az úttalan utakon, a heverő tönkökben, de ott
vannak körülöttük erős vállú, izmos karú férfiak, átemelik a göbbenőkön,
a tönkökön, éleseket csendülnek a szíjjostorok, zúg-búg az erdő az
össze-vissza lármától: hi, hó! elé Szilaj, Darú, Vidám, Rendes! Fogjad,
emeld, taszítsd, billentsd, no még egyet – előre!

Hajnalpirkadáskor vágott neki a vándor nép eleje a hegynek s nap
leszállta lett, mire a hegy tulsó oldalán belejtett: Árpád rálépett
Attila földjére!

A nap épen visszavetette sugarát a nyugati hegyek felől: megaranyozva a
kedves tájat, mely a vereckei szorosból kilépő magyarok elé a Latorca és
Ung vize közén terült. Szelíd hajlású hegyek, szűken induló s szép
lassan kiterülő völgyek, s messze, messze, homályos körvonala a kezdődő
végtelen rónaságnak: ez volt a kép, melyre honszerző Árpád tekintete
esett. A völgyeken át csendesen folyó vizek, gyorsan szaladó patakok
kigyózva ragyogtak a lemenő nap sugaraiban. Árpád sokáig szótlanul,
elbűvölve nézte a bájos képet. Merő ellentéte volt a rengeteg, a
félelmes, rejtelmes erdőnek, mely beszegte ezt a gyönyörű tartományt.
Keleten, északon, nyugaton, ameddig éles szeme ellátott, végtelen
láncolatát látta az erdős hegyeknek, melyeket Istennek bölcsessége
védőfalnak állított ide, segedelmére a maréknyi magyarnak. Az agg Álmos
leszállott lováról, könnybe lábadt szemmel borult a földre s megcsókolá.
Követte példáját Árpád s mindazok, kik körülötte valának. Azonközben
omlott a nép a szorosból s a szoros mentén letarolt meredek hegyek
oldalán is sűrű rajokban ereszkedett le a honszerző magyar. Óriási
máglyák gyúltak föl az Erdős Kárpát mind a két oldalán, lent a hegy
aljában, hová napvilág ért a vándor nép eleje – s a lobogó máglyák
világa mellett húzódott Árpád népe s terült el lassan a völgyben. Mire a
nap újra felragyogott a keleti ég alján, a sátrak ezrei hirdették, hogy
Árpád népe Attila földjén megjelent. Kusid boldogan járt-kelt a sátrak
között s egy volt a kérdése szakadatlan: láttatok ehhez hasonlatos szép
földet valaha? A folyók s patakok mentén elterülő rétek búja füvén
ragyogott, csillogott a harmat a felkelő nap fényében s mintha olvadott
ezüst kanyargott volna, ameddig a szem ellátott, a folyók s patakokban.

[Illustration]

[Illustration: Fehér lovat áldoznak a magyarok Istenének.]

– Úgy-e, szép föld, úgy-e, szép?

– Szép, szép, gyönyörűséges tartomány! – volt az áradozó felelet
mindenfelől.

Szelíd hajlású domb tetején már rakják a máglyát, melynek lobogó tüzén
fehér lovat áldoznak a magyarok Istenének. Aki, úgy tetszik, megelégelte
népének vándorlását, elvezette Attila földjére, mely örökös hazája
lészen a magyarnak. Áttellenben, magasabb domb tetején teljes pompájában
emelkedett Árpád sátra, turulos zászlaján gyönyörködve pihent meg a nap.
S mintegy földre szállott Isten állott Árpád sátra előtt, körülötte háza
népe. Ameddig szeme elátott, a sátrak tengersokasága borítá a völgyet.
Ímé, megszállotta népe Attila földjének egy részecskéjét s még vér sem
áztatá. Itt-ott egy rozoga, leveles ág fedte kaliba jelezte, hogy e
tájon szórványosan nép lakik. Nehányat összefogdosnak a magyarok. Csupa
elcsigázott, tengődő emberek, nyilvánvalóan szolganépek, kik másért
hullajtják véres verejtéküket. Árpád elé vezetik a sovány, aszott testű
férfiakat, a ráncos képű, korán vénült fehérnépeket, a csenevész
gyermekeket.

– Ki népei vagytok? – kérdi a fejedelem.

– Zalán fejedelemé, – válaszolnak szomorúan, csüggedten.

– Most te leszel az urunk? – kérdi reménykedve egy öreg ember.

– Én leszek, jó emberek, – mondja Árpád s szánakozva néz végig a
kiéhezett arcokon. Én nem sanyargatlak, ha hűséggel lesztek hozzám.

– Akkor Isten vezérelt ide, fohászkodik fel az öreg ember. – Oh, mert
nagy a mi nyomorúságunk uram. Hiába hullatjuk véres verejtékünket,
mindent elszednek tőlünk Zalán katonái. Mások voltunk mink, míg a nagy
Szvatopluk karja védett. De ő meghalt. Fiai versengenek, pusztítják
egymás népét, mi meg itt prédája lettünk Zalánnak.

– Az én népeim vagytok ez órától fogvást, megvéd az én karom, ne
csüggedjetek.

Földre borultak Árpád előtt a szegény emberek s aki hozzá jutott,
csókolta ruhája szegélyét.

Keljetek fel, intett Árpád. Eredjetek s hirdessétek testvéreiteknek,
hogy eljött Árpád, Attila ivadéka, visszaszerezni ősének földjét. Aki
fegyverbiró, fogjon fegyvert, tartson velem. Aki járt-kelt ember e
földön, szegődjék hozzánk s mutassa az utat nekünk. Én mondom nektek,
Árpád, a magyarok fejedelme, hogy testvérül fogadlak, s vége lészen a ti
sanyarúságotoknak!

Közben kigyúlt a máglya tüze, szállott a füst, csapkodott, lobogott a
láng s két keménykarú dalia ugyancsak megküzdött a toporzékoló, ágaskodó
fehér ménnel, a mint a máglya felé vezették. De ím egyszerre fájdalmasan
nyerít fel a mén, piros vére vastag sugárban csap ki szügyéből, lezuhan
a máglya tövében. Egy öreg táltos szúrta szügybe a mént s körötte
állottak társai, kik felhasíták a nemes állat hasát, nagy gondosan
megvizsgálták beleit – aztán egyszerre csak ott hevert az izzó
zsarátnokon, a lobogó lángok leperzselték selyem szőrét – néhány
pillanat, s csak csontjai fehérlettek ki a lobogó lángok vakító piros
fényéből.

– Halljad, magyar, halljad, – zendült meg az öreg táltos messzedörgő
hangja, – ne csüggedj, veled lesz a magyarok Istene. Vérednek hullásával
bár, visszaszerzed Attila földjét, letiprod minden ellenségedet s a
magyaré marad e föld időtlen-időkig!

Sok ezer kard villan a levegő égbe, s megzendül ég és föld a magyarok
örvendező kiáltásaitól. Harcban edzett férfiak szeme könnybe lábbad,
egymás keblére borulva sírnak. Ami harag, virrongás volt eddig
egyik-másik között, vége szakad a nagy, a szertelen nagy örömben.
Halálos ellenségek örök testvérséget fogadnak. Nagyot, kicsinyt, főbb
rendűt, alsóbb rendűt, urat, szolgát eggyé forraszt a nagy cél: Attila
földjének megszerzése. Békésen, szép szerint, ha lehet, vérrel,
halállal, ha másként nem lehet.

Még csak megpillantották Attila földjét, még nem tudják, mi tenger vér
folyhat el, míg övék lesz a három halom és négy folyó hazája s íme tele
a szivük, csordultig tele. Hiába rendelt Árpád negyven napos pihenőt,
egy-egy csapat éjnek éjszakáján lopva elkalandoz, bejárnak nagy darab
földeket, itt-ott összetalálkoznak Zalánnak kémlelődésre küldött
csapatjaival a felső Tisza és a Sajó vidékén s hogy hiába ne jártak
légyen, bolgár foglyokkal térnek vissza. Mire a negyven nap letelik, sok
bolgár vitéz harap a fűbe, de még több szegődik a magyarhoz, önként, jó
kedvéből, merthogy száll a híre: Árpád fejedelem jósága megmérhetetlen.

De hajh, mi történt! Az Árpád arcát még sohasem látta ily komornak népe,
mint most az öröm e napjaiban. Száll a hír sátorról sátorra: halálos
ágyán fekszik Álmos, azért oly szomorú a fejedelem. Szájról-szájra
adják, mint vigasztalja fiát Álmos: – Mért vagy szomorú, fiam? Lásd, én
örömmel szállok az én koporsómba. Láttam, csókoltam Attila földjét.
Ezért imádkoztam a magyarok Istenéhez: áldott legyen neve, imádságomat
meghallgatá. Ne sírj, Özséb. Tarkacs, Jelekh, ne lássam könnyeteket.
Örüljön, örvendezzen a szívetek.

És száll a hír sátorról sátorra, hogy Álmos kiviteté magát halálos ágyán
Isten szabad ege alá, a sátor elé. S hogy száll a hír, gyűlnek,
gyülekeznek mindenfelől a magyarok, rengeteg nép lepi el a fejedelmi
sátor táját. Látván látják, amint felemelkedik Álmos s révedezve tekint
le a völgybe. Lassan, nehezen felemeli karját: áldásra emeli. Megáldja a
földet, megáldja a népet.

Árpád és Özséb átölelve tartják a haldokló vezért.

– Áldjon meg minket, édes apám uram.

Erőtlen keze ráhanyatlik Árpád és Özséb fejére. És mondja lassan, alig
hallhatóan:

– Temessetek oda, hol először áldozánk e földön. Csak lovamat s
fegyvereimet temessétek mellém. Embert ne. Nem apasztom a te népedet. Ne
szolgáljon senki engem a másvilágon. Csak legyen a magyaré ez a föld.
Időtlen-időkig…

Átszellemült arca ég felé fordult. Mosolyogva hívta, szólította: jere,
jere, szárnyas Halál, jere. Várlak.

Álmos utolsót lehelt.

– Meghalt, morajlott végig a sokaságon.

Özséb fehér lepelt terített reá.

Csak a szemekből serkedező könnyek mutatták a gyászt, hangos sírás nem
zavarta a nagy némaságot: a legnagyobb gyászt.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Megásva a sír: az első sír, mióta a magyar Attila földjére lépett. Ím,
már eresztik le a mély gödörbe Álmos vezér hármas koporsaját: meg van
szentelve a föld, Attila földje. Már ott fekszik mellette hű paripája.
Ott a kard, a dárda, a nyíl.

– S hát szolgái nem lesznek a másvilágon Álmos vezérnek? – zúg végig egy
kiáltás a gyászoló gyülekezeten.

S ím e pillanatban két öreg magyar törtet át a sokaságon. Álmos hű
cselédje mind a kettő. Együtt növekedtek. Együtt játszottak a porban. Ők
vitték Álmos után, ha hadba szállott, súlyos fegyvereit. Nézzetek ide! A
két öreg ember megáll a sír szélén, kardjába ereszkedik, s egyszerre
zuhan két holttest a sírba.

Pihenj békében, Álmos vezér! Halálod nem apasztotta a te népedet. Akik
itt fekszenek melletted, megértek a halálra. Gyenge karjuk nem birta
volna már a fegyvert. De téged szolgálnak tovább hűséggel a másvilágon.

Pihenj békében, Álmos vezér!

[Illustration]

[Illustration]



AZ ALPÁRI SÍKON.

A negyven nap leteltével Árpád rendbeszedte hadinépét. Nem vaktában
indult visszaszerezni Attila földjét. Nem tévesztette meg az északi
tájakon talált népek gyér volta. Tudta, hogy a Duna-Tisza közén s utána
túl a Dunán minden talpalatnyi földet karddal kell megszereznie. A Tisza
s az erdélyi hegyek közé eső területen ellentállásra alig talált. A Duna
s Tisza közén volt Zalán hadának zöme. Itt, amint huzódott népével a
Tisza s Erdély közén, egy-egy földvár állotta útját, jelezve, hogy még
itt bolgár az úr, de már erősen megfogyott erővel. A harcszomjas
magyarok békételenkedve huzódtak végig a gyér népességű pusztákon, s a
bihari meg a csanádi földvárak védői, Zalán katonái, futva menekültek át
a Tiszán, hírül adni Zalánnak a népáradatot, mely nőttön-nőtt az önként
meghódolt vagy elfogott bolgár és szláv népekkel.

– Itt nem lehet vereködni, ját, – morrogott Botond.

– Annak is mink vagyunk az oka, – csitította Kusid.

– Nem értem a szavadat, ját.

– Ha mi «körül nem nézünk» Bolgárországban s ha Simeon császár népét meg
nem tizedeljük Etelközben, csak látnád, mint omlanék erre a bolgár az
alsó Duna felől. No, de ne búsúlj, ját, van még bolgár elég a Duna s
Tisza közt. Vereködhetsz.

– Vereködök is.

Húszezer lovas a vándor nép élén, húszezernyi körötte, mögötte védőnek,
így húzódott nagyszerű hadi rendben a magyarság, itt-ott a főbb helyeken
el-elhagyva egy-egy csapatot őrizőnek. S mikoron pedig értek a Tisza
partjára, átellenben Szeged tájékával, hol hajdan Attilának fatornyos
palotája állott – elrendelé Árpád, hogy a magyar sereg felerésze
maradjon itt, s felerészével átkelt a Tiszán. Egy nagy darab övé volt
már Attila földjéből. Alig kellett kihúzni a kardot érette.

– A kezdet kezdete ez, – mondotta Árpád vezéreinek. – Míg Zalán és
Szvatopluk fiainak hatalmát meg nem törjük, nem lesz állandó hazánk.
Halljátok, magyarok?

Hej de más világot találtak, amint átkeltek a Tiszán! Hatalmas földvár
állotta útját a magyar seregnek, alig indultak el a Tisza mentén,
felfelé. A csongrádi földvár volt ez. S a földvár környékén, messze
vidéken rajzottak a bolgár hadak. Mint valami nehéz fekete felleg
huzódott tovább, csalva, csalogatva Árpád hadát a bolgárok hada, mintha
védetlen akarná hagyni a csongrádi földvárat. De Árpád ismerte a
bolgárok hadi fogását. Egy volt az a magyaréval. Lassan, óvatosan
huzódott utánuk, egy-egy csapatot előre küldött, az össze-összecsapott a
bolgárok szélső csapataival, aztán nagy hirtelen visszaszáguldott a
sereg zöméhez. Napokig kerülgették egymást, egyszer aztán, mikor
koromsötét éjszaka borult a síkságra, mint a fergeteg, úgy szakadt a
földvárra a magyar sereg – mire felkelt a nap: a várat s környékét
halomra hullott bolgár vitézek teste födte.

– Előre! – kiáltott Árpád.

– Előre! – zúgták tovább Ond, Kund, Tas, Botond és Kusid.

– Haj, magyar, haj!

A végtelennek látszó síkság peremén sűrű fekete fellegként, csatarendben
állott Zalán serege. Ő maga áll serege élén. Tudja, hogy ez a nap a nagy
leszámolás napja. Simeon vére ő: nem bujik el a leszámolás elől. Hiába
kérik Árpádot is vezérei, hada élén villogtatja kardját, két oldalán két
dali fia: Tarkacs és Jelekh. A hadtest jobb és balszárnyán Botond és
Kusid. Mind előbbre-előbbre huzódik a sereg két szárnya, aztán mintha
összebeszéltek volna a játok, hirtelen egybefonódik a jobb és balszárny,
eleibe vágva a had derekának.

Amíg lehet, nem engedik, hogy a fejedelem kockára tegye drága életét. Mi
lesz a magyarokból, ha Árpád vérétől piroslik a föld, mielőtt még a
magyaré lenne?

– Haj, magyar, haj! – zúg Botond kiáltása s a következő pillanatban
összecsap a két fekete fergeteg, egybegomolyodik a magyar s a bolgár
sereg.

Árpád Zalánt keresi, de a szörnyű forgatag elzárja előle. Hiába akarja
önkezével torolni meg Levente halálát, im már szemben áll: Botond és
Zalán. Haj, hány bolgár vitéz, a sereg virága, hullott le a porba Zalán
oldala mellől, míg szembe kerülnek!

– Botond a nevem! – kiáltja a küzsdég magyar s abban a pillanatban
rettentőt suhint bárdja s halálos nyerítéssel rogy a földre Zalán
paripája.

– Ülj más lóra! Nem öllek meg így, – mondja Botond s már nyeregbe is
pattan Zalán és újra kezdődik a rettenetes viadal.

– Kardra, Botond, kardra! – kiált Zalán. – Fejedelemmel verekszel.

– Tudom, – mondja Botond s kettéhasad Zalán vértje a küzsdég magyar
kardjának egy suhintására.

– Minden jó kölcsönbe jár, – adja vissza szóval s tettel a vágást Zalán
s reccsenve esik szét Botond vértje is.

– Igy jó! – kiált Botond s nyilsebes szúrással markolatig döfi kardját
Zalán mellébe. – Leventéért! – ordít Botond.

Mire Árpád utat vág magának, Zalán holtan fekszik lova mellett.

– Vigyétek félre, – parancsolja Árpád. – Fejedelem volt, vitéz volt,
lovak patkója ne gázoljon rajta.

De a bolgár nem a fajta nép, mely vezérét vesztve, hanyathomlok rohan,
amerre lát. Most hogy vezére halálát látja, még nagyobb dühvel osztja a
halált.

– Fejedelmünkért fejedelmet! – zúg át a bolgárok hadán, s a nap megáll
csudálni a rettentő vérontást, minő századok óta nem volt a Duna s Tisza
közén.

– Haj, magyar, haj!

– Haj, bolgár, haj!

– Haj, Tarkacs, haj!

– Haj, Jelekh, haj!

Össze-visszazúg, búg a csatakiáltás, felbomlott a hadirend mind a két
részen, csak Árpád mellett áll szorosan vagy száz dalia, mint a
sziklafal, a többi rendetlenül, összegabalyodva vívja a szörnyű tusát,
ember ember ellen.

Haj de hová lett, merre tünt Tarkacs és Jelekh! Mintha föld nyelte volna
el, eltüntek Árpád oldala mellől, míg apjuk egy pillantásra megállt
Zalán holtteste mellett. Mintha keselyüsas éles körme vágna Árpád
szívébe, feljajdul a nagy fejedelem. Nem, nem a fejedelem, az apa.

– Előre! Előre! Utánuk!

Eszenélkül száguld, tör előre, kegyetlenül osztva a halált a száz dalia,
de hajh, nem látják Tarkacsot és Jelekhet sehol. Ifjú szivüket elragadta
a harci vágy s mint a madárfióka, mely időelőtt próbálja a repülést,
szárnyaszegetten hullott porba mindakettő. Piros vérük hullásával
szentelték meg Attila földjét. Mintha isteni sugallat küldötte volna a
halált: halljatok meg, piros véretek öntözze meg a földet, hogy apátok
népe jobban megfoganjon.

Mire a nap lehanyatlott az ég alján, sok ezer magyar s bolgár vitéz
holtteste borítá az alpári síkot. A bolgár had tönkre volt verve, ki
halott, ki fogoly, csak egy kis töredéke menekült el a magyarok kardja
elől, hírt vinni Bolgárországba: vége a bolgár uralomnak Duna s Tisza
mentén, vége! Árpád lett itt az úr.

Árpád az úr. Övé a diadal. Övé a Duna s Tisza köze s szíve majd
megszakad a nagy diadalban. Ím, alig temette el Leventét, temetnie kell
újra. Diadalmenet helyett gyászmenet. Némán, lesütött fővel halad a
rendbeszedett had Tarkacs és Jelekh holtteste után. Viszik ama táj felé,
hol egykoron Attila székelt. Ott van már Árpád sátora. Ott várja Özséb
remegő szívvel urának s fiainak érkezését. Már szaladgáló fiú Jutócs, a
legkisebbik. Van neki kicsi nyilacskája, kardocskája. Alig látszik ki a
földből s nincs más játéka: kard és nyil. Oda-oda szalad anyjához,
százszor, ezerszer kérdezi: mikor jő apó? Hát Tarkacs? Jelekh? Mit
hoznak neki? Arany kardot? Ezüst nyilat? Gyémánt forgót? Úgy-i bár?

De hajh! egyszerre csak felkapja kicsi fiát Özséb, hevesen keblére
szorítja, zokogásban vonaglik a teste. A gyermek rémülten igyekszik
szabadulni anyja karjai közül. De az már szalad esze nélkül a szomorú
menet elé. Még nem látja, de anyai szíve érzi már, hogy két holttestet
hoznak a komor arcú vitézek: az ő fiai holttestét.

– Isten, Isten, de versz! Jaj, miért versz! – sír fel Özséb s jajszava
felhat az égig.

Árpád minden erejét összeszedi, hogy ne lássa népe gyengének. Némán
öleli meg Özsébet, hosszan tartja keblén s elcsukló hangon rebegi:

– Isten adta, Isten elvette. Ne sírj, Özséb. Még van egy fiunk…

De Özséb ruháját, haját tépve esik a két holttest mellé. Könnyes szemmel
állnak körül a vitézek.

– Kelj fel, fiam, kelj fel, édös szép virágom, – szólítja egyenkint. –
Az anyátok szólít. Az édös anyátok. Óh, jaj, nem halljátok. Szívemről
szakadott édös szép fiaim, gyönyörűségeim, óh, jaj, ébredjetek! Nem
értik szavamat. Nem hallják jajomat. Nem látják könnyemet. Ébressze
kigyelmed! Szép zengésű szavát talán meghallanák.

Árpád szép gyöngén megfogja Özsébet, felemeli fiai mellől.

– Ne ébreszd hiába, nem ébrednek ők fel.

– Jaj nekem, anyának, legbúsabb anyának! – jajong szegény Özséb. – Mire
szültem őket nagy-nagy fájdalommal! Mire neveltem fel szivemnek vérivel!

Átöleli Árpád két erős karjával, ölébe fekteti s úgy viszi sátrába az
örjöngő asszonyt. Aztán sötét éjszaka borul a pusztára. Sötét éjszakával
halálos csönd. Gyászban a magyarság. Nem tud örülni a nagy diadalnak. A
fejedelem álmatlan virrasztja át a bús éjszakát. Ő nem engedheti át
magát a bánatnak. Őt Isten küldötte s vezérelte ide, hogy állandó hazát
szerezzen népének. Az ő lelkét, az ő elméjét nem foglalhatja el egyéb
gondolat. Szeme fiainak holttestére tapad, de lelke egyebütt jár.

Látja, világosan látja, hogy még nincs befejezve a nagy mű. Csak a
közepén van.

Duna- s Tiszamente adhat kenyeret népének, legelőt s vizet a barmoknak,
– de nem ad állandó hazát.

Folyó nem lehet egy ország határa.

Tovább! Tovább! Túl a Dunán! A hegyek felé.

Még meg kell vívnia a nagy Szvatopluk fiaival is. Míg Pannonia földje
nem lesz az övé, fele munkát végzett.

Haditerveket szőtt egész éjszakán.

Gondokba merülten találta a felkelő nap. S göndör gesztenyeszín hajában
sűrű fehér szálak csillogtak a felkelő nap fényében. Egy éjszaka tíz
esztendőt öregedett…

– Nincs sok időm hátra, – mondotta magában a fejedelem. – Sietnem kell.
Ell kell végeznem, mire a magyarok istenétől elhivattatám…

[Illustration]

[Illustration]



A FEHÉR LÓ.

Az alpári csata megfogyasztotta Árpád hadát, de minden elesett magyarra
jutott két bolgár fogoly s valóképpen Árpád népe ismét növekedett. Túl a
Tiszán s Duna és Tisza közén, a mi népet talált, bolgárt és szlávot, ki
önként, ki félelemből Árpád népéhez szegődött. Egy-két hónap ahogy
eltelt, az itt talált népek örömmel nyugodtak meg a cserében: a zsarnok,
a kegyetlen Zalán helyett egy nagy, nemeslelkű fejedelem fogadta védő
szárnyai alá. Árpád örült a növekedésnek, mert a szláv népek
foglalkoztak szántás-vetéssel, ha kezdetleges módon is (otromba
tönkökkel, melyekbe nagy faszeg volt verve, hasogatták fel a
homokföldet), míg a magyarok a folytonos hadakozásban elszoktak a
földmíveléstől: hadakozás és pásztorkodás, ez volt a magyar nép
foglalkozása. A szlávok már ekkor keresztények voltak, de Árpád és népe
nem törődött a vallásukkal, nem háborgatta hitükben s ezzel még
szorosabbra fűzte magához a magyar a szlávot és bolgárt. A magyarnak ma
is tündöklő erénye: a türelmesség más népek nyelve, szokásai, hite
iránt, nagy hasznára vált a honfoglaló magyarnak. Hozzáédesedett
lassankint az itt talált népség, mert a magyar urak nem bántak durván,
lelketlenül a hatalmukba került föld népeivel, mintahogy bántak e föld
eddigi urai.

Árpád egy heti pihenő után végigvezette seregét a Duna-Tisza közén,
megállapodott a Duna könyökénél, Etelvárosa mellett, a mai Óbuda táján,
családját, cselédjeit, népe egy részét elszállásolta a Csepel-szigeten –
itt nem félthette hirtelen megtámadástól őket. Köröskörülfogta a
gyönyörű szigetet a Duna. Itt érte Árpádot, minekelőtte hadba indult, a
nagy gyászra a nagy öröm: Isten megajándékozta az ötödik fiuval, kinek
Zsolt lett a neve. Hej, de nagy volt a magyar nép öröme! Nem vesz ki
Árpád nemzetsége, nem! Attila földjén született, meg is gyökeredzik
ebben a földben! – mondták az öreg magyarok. Mert Jutócs, a kicsi Jutócs
nem indult kedvük szerint. Hiába óvták, védték széltől, naptól,
sanyarúságtól, a hosszú vándorlás megviselte a gyermeket. A lelke, a
szíve Árpádé volt, a teste csenevész.

– Isten küldötte e gyermeket az én szívem felvidítására, az én lelkem
edzésére, – mondotta Árpád szertelen örömmel. Eddig meg-megszállotta
lelkét a csüggetegség, most újra erősnek, ifjúnak érezte magát.
Erősebbnek, ifjabbnak mint valaha.

Árpád újult erővel készült bevégezni a nagy művet. Kedvező híreket
kapott északnyugat felől. A nagy Szvatopluk fiai, Moimir és Szvatopluk
hadban állanak apjuk örökéért. És hozták a hírt, hogy Moimir követséget
küld hozzá: segítséget kérni Szvatopluk ellen.

– Adok, – mondotta Árpád, – ha megelégszik Morvaországgal. Ám az apjuk
megszállotta Attila földjének is egy részét. Innen takarodnia kell mind
a kettőnek.

Jött is a követség Moimirtől. Azzal jött, hogy Szvatopluk kiverte őt a
Dunántúli tartományból. Ha Árpád kiveri onnét Szvatoplukot, ő meg ennek
fejében békén hagyja a magyart a Duna s Tisza mentén.

– Mit üzent Moimir? – kérdezte Árpád s ijesztő ráncokba verődött
homloka. – Mondjátok meg neki: Szvatoplukot kikergetem innét, de nem az
ő kedvéért. Kikergetem, mert az a föld Attila földje volt. S ha ő
beteszi a lábát ide, őt is utána kergetem. Jól megértettétek?

– Megértettük, – felelt a követ. – A mi urunk azzal is megelégszik, ha
Szvatopluk hatalmát megtöritek s békében élhet tőle nagy Morvaországban.

– Ez már értelmes beszéd, – kottyant belé Kusid.

Mikor pedig a követek eltávoztak, Kusid meghajolt mélyen a fejedelem
előtt s mondá, amint következik:

– Nagy fejedelem, szót kérek. Kapok-e?

– Beszélj, fiam, Kusid.

– A magam vérét nem sajnálom, de igen a magyarét. Engedd meg nékem, hogy
néhány barátimmal menjek Szvatoplukhoz. Beszélek a fejével. Hátha okos
ember s szépen kitakarodik az országból.

Árpád elmosolyodott.

– Tudom, mit akarsz mondani, Kusid. Az én elmémben is megfordult ez.
Halljátok hát mind közönségesen, amit én akarok. Nyergeljetek fel egy
szép fehér lovat. Aranyos féket a fejébe, gyémántos nyerget a hátára s
vigyétek el Szvatopluknak. És mondjátok meg neki az én üzenetemet: Árpád
fejedelem, Attila maradvája küldi neked ezt a lovat, Szvatopluk fia.
Azért küldi, hogy ülj rá s hagyd itt népeddel Attila földjét szép
szerént. Majd meghalljuk viszont-üzenetjét s aszerint cselekszünk.

[Illustration]

[Illustration: «Ki népei vagytok? Mit kerestek?»]

Mind helyeselték a vezérek s a főbb emberek Árpád szavait, egyedül a
küzsdég Botond mondott ellent.

– Mit! Még lovat küldjünk a murvának! S aranyos féket, gyémántos
nyerget. Bárdot az ebadtának! Ne üzengessünk, – verjük ki. Én vereködni
akarok!

– Csendesülj, ját, – csillapította Kusid. Inkább tarts velem. Jó tréfa
lesz ez, meglásd.

– De jó legyen! – fenyegetődzött Botond, kicsit megjuhászodva, – mert
különben összeveszünk, ját!

– Mi-e, ját? Mi nem, soha!

Botond legyintett a kezével.

– Eb, aki veled összevesz, ját!

Száz daliával indult Botond és Kusid még aznap követségbe. Két erős
markú csikós vezette a szép fehér paripát. Aranyos féke, gyémántos
nyerge csakúgy csillogott-ragyogott a nap fényében. Csillogtak,
ragyogtak a daliák ruhái is. Drágakövek, a messze keletről hozott
ékességek: ne mondhassa Szvatopluk, hogy valami jött-ment nép megy hozzá
követségbe. Etelvárosából indult a magyar követség, átkelt a Duna
balpartjára s így haladt a Duna partján nyugat felé. Szvatopluk a
Csallóközben táborozott rengeteg hadával, ő maga a Dunához közel ütötte
föl sátrát. Mikor a magyarok megpillantották a morva tábort, Kusid egy
kicsit elszontyolodott.

– Sokan vannak, – mondta Botondnak.

– Mondtam, úgy-e, hogy bárdot neki, nem lovat.

– Most már mindegy, benne vagyunk, ját.

– Fenékig, ját.

Rőt szakállú, szőke hajú, veres arcú, nagy, csontos férfi volt
Szvatopluk. Arcáról lerítt a telhetetlen kapzsiság s az erejében
bizakodó gőg.

– Nem mutat gyáva embert, – súgta Kusid, megpillantván egy jó
hajításnyira a sátra előtt ülő Szvatoplukot, ki hatalmas nagy karszékben
ült. Messzire kiterpesztette lábát s kétfelől két szolga verte el
arcáról az alkalmatlankodó legyet.

– Ne is legyen gyáva, ha jót akar, – fenyegetődzött Botond. – Gyávával
ki vereködik?

Közben a sátor elé értek. Szvatopluk félreállította a legyező szolgákat.
Egy sereg morva vitéz vette körül a magyarokat, úgy kisérték a hatalmas
úrhoz.

Kusid és Botond tisztelkedve állottak meg. Még szóhoz sem juthattak,
Szvatopluk gőgösen szólt hozzájuk:

– Ki népei vagytok, mit kerestek?

Botond hevesen markolta meg bárdját, de Kusid intett neki s felelt
Szvatopluknak:

– A magyarok fejedelmének, dicső Árpádnak követei vagyunk.

– Magyarok vagytok! – ordított Szvatopluk s felugrott helyéből. –
Magyarok! Akik az én apám ellen hadakoztak?

– Azok vagyunk.

– Azok, azok, – tódította Botond.

– S ide mertek jönni az én földemre? Talán bizony szállást kerestek?

– Szállást nem keresünk, van nekünk szállásunk, Szvatopluk. Kivertük a
bolgárt, megöltük Zalánt.

– S most engem akartok megölni, úgy-e bár?

S kacagott, akkorát kacagott, hogy a föld is ekhót vetett a kacagásától.

– Nem akarunk megölni, de sőt javadat akarjuk. Ime, a mi fejedelmünk
küldé neked ezt a fehér paripát ajándékba. Aranyos a fékje, gyémántos a
nyerge. Fogadd jó szívvel.

Szvatopluk arca egyszerre nyájasra változott.

– Ajándékba. Ez már más. S mit üzent Árpád? Úgy-e, szolgálatomba
szegődik?

A magyarok arca lángba borult, de tartóztatták magukat. Kusid hirtelen
Botond karjához kapott, így intette nyugalomra, merthogy nem szólhatott.

– Igen, – folytatta nyugodtan Kusid, – a lovat is, a nyerget is, a féket
is ajándékba küldte, hogy illendőképen, a nagy Szvatopluk fiához méltón
hagyhasd el Attila földjét.

– Mit ebegsz te, kutya? Ismételd még egyszer! – orditott Szvatopluk
magánkívül.

– Mondtam s újra mondom, most már világosabban: ülj fel erre a lóra s
hagyd el e földet, különben Árpád felkerekedik egész hadával – –

– Szót se többet! Hé, legények! Vigyétek dög lovát. Bunkós bottal
verjétek fejbe. A féket vessétek a Dunába, a nyerget a fűbe!

Mondotta Kusid:

– Hát csak üttesd meg a lovat, Szvatopluk. A mi kutyáink eszik meg a
húsát. Dobasd a Dunába a féket: kihalásszák a mi halászaink. Dobasd a
nyerget a fűbe, megtalálják a mi kaszásaink.

De Szvatopluk már alig hallotta Kusid szavait. Reszketett a dühtől,
torkát fojtogatta a mértéktelen felháborodás.

Két szolga nagy hirtelen elvezette a lovat, de Kusid éles szeme
észrevette, hogy a lovat bevitték egy szárnyékba, ott jászol elé
kötötték s eszükben sem volt, hogy lebunkózzák. Ismerték a gazdájukat.
Tudták, hogy a következő pillanatban őket bunkóztatja le, ha most
megfogadják a parancsát s e drága szép állatot lebunkózzák. Azt is
észrevette, hogy a gyémántos nyerget a Dunába dobta egy legény, de a
szélére, hol selymékes, alacsony volt a víz. Kilátszott a nyereg a
vízből. A féket a fübe dobták – no ott könnyen megtalálják, amint ők
eltávolodtak. De szó ami szó, meleg lett a föld a talpuk alatt s
merthogy mindössze százan voltak a rengeteg morva tábor közepén,
tanácsosnak vélték hirtelen kanyarodással hátat mutatni a dühöngő
Szvatopluknak. Mire Szvatopluk magához tért, a magyarok kivágtattak a
táborból. De Kusid nem állhatta meg, hogy vissza-vissza ne tekintsen
vágtatás közben is.

– Már emelik ki a nyerget a vízből, ját! Nézz oda!

Csakugyan jól láthatták messziről, amint egy legény vállára emelte a
nyerget s kimászott vele a Duna partjára.

Botond egész lelkéből felkacagott.

– No, ez jó tréfa volt, ját! Az istennyila üssön Szvatoplukba! Micsoda
nép ez!

– Csak bízná rám a fejedelem, ját. Mind egy szálig megvenném sárig
aranyon. Szvatoplukot magát legelébb.

– Bárdot neki! – mordult fel Botond. – Hadd el, arany!

Másnap déltájban értek Etelvárosába a magyar vitézek. Árpád összehivatta
a főbb embereket, hogy meghallgassák, mivel jártak a követek.

Kusid elémondta szép rendjiben, hogy jártak, mivel jártak. Mire oda ért
beszédében, hogy Szvatopluk mire gondolt: arra, hogy Árpád az ő
szolgálatába akar szegődni, tűzbe borult arca s kardot rántva kiáltá:
elég! Ne többet! Fuvassatok kürtöt!

De Kusidnak volt rá gondja, hogy felderítse a fejedelmet. Elémondta azt
is, mi történt az ajándékkal.

– A Dunába dobatta a nyerget? – kérdezte Árpád lehiggadva. – Jó.
Odakerül ő is. Én mondom ezt, Árpád!

– Oda, oda! – rikkantott Botond. – Hej, fujjátok a kürtöt!

Im, már talpon a magyar sereg. Szörnyű haragtól ég minden arc. Árpádnak
merte üzenni, hogy szolgája legyen! Hallod, magyar, hallod?

Az ég is elfeketedett, amint elhúzódott a magyar sereg a Duna mentén. A
Duna vize meg-megállott, mintha vissza akarna fordulni s vinni a hírt
Szvatopluknak: szaladj, Szvatopluk, szaladj, jön Árpád! szaladj!

De Duna vize, ha nem is jelentette, vitte a hírt a porfelleg, mi
kerekedék a magyar sereg nyomán. Szállott, szállott a porfelleg előre,
előre, nyugat felé, arra, hol Szvatopluk nyargalt a fehér paripán, Árpád
ajándékán. Hej, hogy repült a fehér mén! Hogy elröpítené az Szvatoplukot
túl a határon! De a botor, önhitt Szvatopluk a táborát nyargalja,
biztatja, bátorítja hadát: ne féljetek, mert egyedül támad a magyar, nem
mint apámra. Hírmondó sem marad a kutyahitűből.

De hiába bátorítja, félelem vert fészket a morvák szívében. Sokan voltak
itt olyanok, kik látták, mint verekszik a magyar. Sokan látták Botondot,
amint halomra döntött nehéz bárdjával százakat. Már hallják, amint végig
zúg-búg a levegőn: haj, magyar, haj! Lábuk alatt már reng a föld.
Kényszeredetten rohannak Szvatopluk után, aki tiz helyett verekedik
egymaga, de hiába, ha nem tud lelket önteni hadába. Pedig mennyivel
nagyobb, mint a magyar sereg!

– Haj, magyar, haj!

Már megfordult Szvatopluk, néhány sebtől borítva fordul meg s eszenélkül
vágtat a Dunának. Talán nem is ő akarja, hanem a fehér mén. Ott ugrik a
Dunába a nemes állat, hol Szvatopluk a nyerget bedobatta, aztán nekivág
a mély, hömpölygő víznek, ott megrázkódik egész erejéből s Szvatopluk
lefordul róla. Egy pillanat: elmerül a vízben. Felbukkan, ismét elmerül
– örökre elmerül. A fehér mén visszafordul a Duna közepéről, kiugrik a
partra s vidám nyerítéssel szalad a magyarokhoz. Fejében az aranyos fék,
hátán a gyémántos nyereg.

– Itt vagyok, édes gazdám! – ezt nyeríti a fejedelemnek.

– Mienk Attila földje, magyarok! – zendül meg Árpád szava, végig zeng a
magyar seregen s ég, föld megzendül belé, amint a magyar vitézek ezrei
kiáltják: Mienk Attila földje, mienk! Éljen Árpád, éljen!

Szép gyengén leemelik lováról a fejedelmet, pajzsukra emelik s úgy
hordozzák körül a diadaltól mámoros táborban. Árpád áldóan terjeszti ki
két kezét, szeme könnybe lábbad. De nem törli le könyét. Hadd szárassza
meg arcán az áldott nap fénye.

Ezt a könnyet nem titkolja, nem szégyelli.

Megszerezte népének Attila földjét.

[Illustration]

[Illustration]



PUSZTASZER.

Még nem mult tíz esztendeje, hogy Árpád felkerekedett népével
Etelközben, s ímé, övé volt már Attila földje. Idegen, ha hallja,
regének mondja, pedig történet, való történet: az Úrnak 896-ik
esztendejében indult Árpád, hogy népének megszerezze Attila földjét s a
906-ik esztendőben már be volt fejezve a honszerzés nagy műve. Hát nem a
regék világába illő történet ez? Elindul egy félmilliónyi nép (némely
történetíró annyira sem becsüli), ebből alig negyvenezer férfi a
fegyverviselő, s ez a maréknyi nép sátrat ver a Duna Tisza közén, túl a
Dunán, túl a Tiszán, Erdélynek földjén, az Aldunán, közben bekalandozza
Itáliát, újra meg újra becsap németek, bajorok földjére s amerre jár,
ahol megfordul, rémület, iszonyat tölti el a népek lelkét: feltámadott
Attila ideje, újra végig nyargal, végig pusztít a világon «Isten
ostora».

Pedig Árpád nem volt «Isten ostora». Nem világhódításra, de honszerzésre
indult ő. Nem látta szívesen, hogy egyik-másik vezére messze földekre
kalandozott, oktalanul fogyasztva a magyar vért. Az ő éles szeme hamar
megjelölte a magyar haza határait: kevés eltéréssel azt a Magyarországot
bírja az ezer esztendős magyar, amelyet ő megszerzett népének. Isten
ellátta természetes határokkal a három halom és négy folyó földét s
Árpád messze jövendőbe néző bölcsessége e határok között akarta földhöz
kötni a magyart. Ő megérezte, mit csaknem ezer esztendő multán a költő
így fejezett ki:

  A nagy világon e kívül
  Nincsen számodra hely,
  Áldjon vagy verjen sors keze,
  Itt élned, halnod kell.

Még nem volt teljesen befejezve a honfoglalás műve s Árpád nemzetgyűlést
hívott a mai Pusztaszerre, «Körtvélytó közelében, gyümölcsös erdő
árnyékába.» Nem azért ide, mintha itt, a Duna-Tisza közén, a végtelen
pusztaságon akarta volna felütni magának és nemzetségének sátrait, de
itt gyűjthette össze leggyorsabban népének főbbjeit. Magának s
nemzetségének a Csepel-szigetet s túl a Dunán Fehérvárt s annak vidékét
szemelte ki. Minél közelebb a nyugati határhoz. Ott legyen a fejedelem
széke, a magyarság magva, ereje, mert nyugat felől kellett tartani
legtöbb veszedelemtől. Hatalmában kellett tartani túl a Duna földjét:
védőnek nyugat felé s ha kell, menedéknek, ha tán kelet s dél felől
támadnák a magyart. Lehetne-e megvédeni a hazát, ha a Duna s Tisza, két
folyó közé szorulna össze a nemzet zöme?

Földhöz kell kötni a népet: ez volt Árpád szüntelen való gondja, amint a
honfoglalás művének végéhez közeledett.

Ha ez nem sikerül, vándor nép marad a magyar s akár ki se mozdult volna
az öt folyó országából. Amíg földhöz kötve nincs, oktalan
kalandozásokban leli kedvét. Egyik-másik erejében elbizakodott vezér nem
ismer már maga fölött urat, a maga kénye-kedve szerint csatangol
idegenben s zúdítja idegen népek haragját, gyűlöletét az egész népre.

– Amerre a szerencse vezet, követünk téged! – fogadta esküvel a hét
vezér még Lebediában.

– Im, én elvezettem őket az igéret földjére. Én még csak féken tudom
tartani e féktelen, szilajvérű népet, de mi lesz halálom után? Vajjon
elismerik-e fejedelmüknek fiamat? S ha el is, nem lesz-e egy fejedelem
helyett hét, talán több is? Pártokra, felekezetekre szakad a magyar, kit
az én kezem, az én elmém ereje összetartott – s akkor vége a magyarnak,
vége. Rászabadul morva, német, bolgár, görög. Felkerekedik majd halálos
ellensége, a bessenyő is. – Vége a magyarnak, vége!

E bús gondolatok közt emésztődött a honszerző Árpád lelke, midőn a
pusztaszeri gyűlést egybehívatá. Ott azon a tájon, hol egykoron Attila
fatornyos palotája állott… Sok száz hírvivő száguldotta be a haza
földjét: Árpád akarja, Árpád rendeli, hogy jöjjenek minden vezérek,
törzseknek, nemzetségeknek fejei Duna-Tisza közé, Körtvélyestó közelébe,
Gyümölcsös erdő árnyékába.

És jöttek a törzsek, a nemzetségek fejei Tiszántúlról, Dunántúlról,
északról, délről – mind, aki nem volt távol, messze földön, idegenben.
Hej, hogy ragyogott arca Árpádnak, amint nagy tömegekben megszállották a
pusztát a magyarok! Egy-egy vezér akkora nemzetséggeljött, hogy ez maga
kitett egy sereget. S mind élnek még a vezérek, kik őt pajzsukra
emelték, csak egy alszik hazai földben, Attila földjében: az ő édes
apja. Ihol a fehér szakállú Előd, körötte fiai, mind meglett, deresedő
hajú emberek, unokái, csupa dali leventék. Óriási körben állnak
nemzetségeikkel Ond, Kund, Tas, Huba, Töhötöm s a kabar Bánk.
Mindeniknek van «váltója», aki felváltsa – egy egész sereg, egytől-egyig
híres vitézek, kik már beírták nevüket a magyar történet könyvébe.

Árpád végig tekint népe elején, meg-megállapodik szeme egyik-másikon,
kit rég nem látott vagy most lát először, de a nemzetségi vonásról
megismer azonnal. Büszke örömmel telik meg a szíve. Aztán közelébb
léptet hófehér ménjén, sorban üdvözli őket, kikérdezi valamennyit a
fiai, a nemzetsége felől. Kund mellett csak kisebbik fiát, Csörszöt
látja.

– Hát hol maradt Kusid? Nincs két napja, hogy láttam.

Kund zavartan néz a földre.

– Kalandra ment, úgy-e? – kérdi a fejedelem s ráncba verődik szép
homloka.

– Mi tagadás, fejedelem, Botonddal átkelt az Al-Dunán, merthogy
hallották: mozgolódik a bolgár s a görög.

– Arról én is tudok! – mondja szigorúan a fejedelem. – De oktalanság egy
kis csapattal ütni rájuk.

Ám gondja van rá, hogy mindjárt jókedvét is mutassa:

– Hallod-e, Kund, Etelvárosától Keveházáig tied a föld s a vár védelme a
te gondod. Ám a vár – a nemzeté.

Igy jár sorba Árpád, osztogatja a földet a vezéreknek, a nemzetségek
főbbjeinek. Ő már magában felosztotta az egész országot bölcsen,
igazságosan. S im, ahogy rendre elé mondja, kinek-kinek mit szánt, nincs
egy panaszos szó.

Hadd tudja ki-ki, mielőtt a gyűlés kezdődik, ki mire tarthat számot, ne
zavarja a gyűlés folyását osztozkodás.

Krónikások jegyezték fel, hogy harmincnégy napig tartott a pusztaszeri
gyűlés. Ezen a gyűlésen hirdették ki, hadd hallja minden, kinek mely
földdarab jut Attila földjéből. Minden kikiáltásnál Árpád megkérdezé a
gyűlést:

– Van-e szava ez ellen valakinek?

S mikor aztán meg volt a nagy földosztás, akkor sor került a _szerre_: a
törvényhozásra. És elhatározák egyértelemmel, hogy kinek a földjén vár
van, a föld csak az övé, a vár nem. Tartozik azt megvédeni, merthogy az
a vár az egész nemzeté, de magáénak nem mondhatja senki. Elhatározák,
hogy a nép egy része védi a várat, más része szántja-veti a földet, s
ellátja élelemmel azokat, kik fegyvert viselnek. Hogy a földet közösen
bírják a nemzetségek. A nemzetségek minden tagjának egy a jussa. És
megújíták esküvel a lebediai fogadást: valameddig Árpád nemzetsége ki
nem hal, más nemzetségből fejedelme nem lehet a magyarnak. S merthogy
Zsolt még gyermek vala, Árpád halálának esetére mindjárt választának
kettőt a vezérek közül, kik Zsolt helyett az ország dolgát igazgassák.
Előd és Kund volt e két vezér s az ő haláluk esetére ezeknek két
legidősebb fia: Szabolcs és Kusid.

Földhöz volt kötve a magyar s ezzel Árpád megkoronázta nagy művét.
Nemcsak a magyart kötötte földhöz, de mind a népeket, melyeket itt
talált. Nagy darab földeket adott az itt talált népek főbbjeinek is,
vagy meghagyta őket régi birtokukban. Nem hiába írta Bölcs Leó Árpádról,
hogy okos és körültekintő vala, tudta, mit cselekszik, mikor az idegen
fajta népeket is a földhöz köti, azoknak főbbjeit nagylelküségével
magának meghódítja… S hátha egyik-másik vezérnek fejébe megy a hatalma s
nem akar magánál nagyobbat ismerni?…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Lelkem ott jár a pusztaszeri síkságon, színről-színre látni vélem a
honfoglaló magyarokat – a nagy munka után. Kik hadban vitézek, tanácsban
bölcsek, körültekintők valának. Akik vérrel váltották meg Attila
földjét, de megváltván, emberségesen bántak a más nyelvű, más szokású,
más hitű népekkel. Látom, amint felgyúlnak a tüzek a végtelen pusztán,
közepén óriási máglya: fehér lovat áldoznak rajta a befejezett munka
örömére, hálaadásul a magyarok Istenének. Látom a tüzek körül sürgölődő,
forgolódó asszonyokat, férfiakat, gyermekeket – minden tűznél a búja
legelőkön hízott ökrök húsa sül ropogós pirosra, merthogy ma nagy
áldomást tart a magyar. Rengeteg hordókat ütnek csapra: magyar föld
termelte, magyar nap érlelte szőlő nedűje csorog a kupákba.

Most tudják meg csak a más fajta népek, hogy kihez szegődtek. Csak úgy
öntik beléjük a vérgyújtó nedűt.

– Igyál, testvér, igyál!

Árpád s vezérei, a «hét magyar», ezeknek fiai, egy helyen kerekednek
össze, a puszta közepén, köröskörül rengeteg sokadalom.

– Hej, ha Botond itt volna! – rikkantja el magát Szabolcs, Előd fia. –
Igyunk az ő kalandjára!

– S a Kusidéra! – üti serlegét Szabolcs serlegéhez Bulcs.

– Hé, Lehel, vedd elő a kürtöt! – biztatja Örs.

Lehel, Tas fia, nem kéreti sokáig magát, eléveszi ékes faragású fehér
csontkürtjét s amint belefúj, egyszerre nagy csend lesz a pusztaságon.

Diadalmas dallam búg át a pusztán, de hiába, már ilyen a magyar nóta:
mélabánat zokogva kíséri a diadalmas, fel-felharsanó szilaj hangokat.

– Haj, magyar, haj!

Mintha mindezt búgná a kürt. Csak a magyar érti, hogy e kiáltás nemcsak
harcra tüzelő, de sok száz esztendő búja, keserve sír benne.

– Haj, magyar, haj! – zúg fel egyszerre az áldomásozó magyar. S ím, – mi
történt? – megmozdul messze, a szemhatárig elterülő magyarság széle,
mintha váratlan ellenség lepte volna meg. Riadtan szöknek fel mind,
összegomolyodik a tömeg, ember ember hátán.

Árpád s vezérei kardjukhoz kapnak. De a következő pillanatban ujjongó
kiáltás hömpölyög végig. Süvegüket lengetik, dobálják a magyarok:

– Botond! Kusid! Botond! Kusid! Haj, erre, haj!

Ihol már itt is a két dalia, nyomában nehány száz főnyi csapat.

Egyenest a fejedelemhez tartanak s tisztelkedve állanak meg Árpád előtt.

A fejedelem arca hirtelen elkomorul, de aki jól vigyázza, láthatja, hogy
magára erőlteti most a komorságot – a felleg mögül kimosolyog az áldott
nap fénye.

– Merre jártatok? – menydörög rájuk Árpád.

A két dalia félig dacosan, félig restelkedve szegzi szemét a földre.
Kusid kap szóhoz.

– Ami igaz, igaz, nagy fejedelem, ami nem igaz: hazugság – átalnéztünk
egy keveset Görögországba.

– S megvertek? Kivertek!?

Most már Botond kapta el a szót:

– Akkor nem állanánk itt.

Hová lett a komorság Árpád arcáról? Eltűnt, elenyészett, de azért
feddően néz a két daliára:

– Legyen vége a kalandozásnak. Akkor s ott húzzátok ki a kardot, ahol s
amikor kell. Oktalanul nem szabad fogyasztani a magyar vért. Tudjátok-e
mi történt, míg ti oda kalandoztatok? Felosztottuk Attila földjét a
törzsek s nemzetségek közt. Mind megkapta részét, ki itthon volt. Hátha
ti rólatok elfeledkeztünk?

Mondta Botond:

– Nekem elég egy sátornak való hely s a lovamnak legelő. A többit én
eligazítom.

– Botond! Feleded-e, hogy ki fia vagy?

– Nem feledtem, nagy fejedelem. Ond fia s vére vagyok. Ha apám kapott
földet, jut abból nekem is. Osztán ha lehiggad a vérem, ott ragadok én
is. De most vereködni akarok.

– És te, Kusid? – fordult a fejedelem Kusidhoz.

– Nekem is vereködnöm kell! – felelte Kusid – míg a ját vereködik.

– Szálljatok le a lovatokról! – parancsolta Árpád – telepedjetek asztal
köré! – s mosolyogva legyintett a kezével.

– Majd meghiggad a vérük! – szólalt meg Előd. – Mink is ilyenek voltunk.
Ne búsúljon emiatt fejedelem öcsémuram.

Árpád serleget emelt s mondá, amint következik:

– Vezérek! Magyarok! Nem búsít engem a magyar vitézsége, de búsít, ha
könnyelműen hullatja vérét. Áldjuk nevét a magyarok Istenének, hogy
eddig megsegélt s oktalan harcokkal ne hívjuk ki haragját. Éljen a
magyar!

– Éljen a magyar! – zúgott a pusztán végig s összecsendültek mindenütt a
kupák és serlegek.

– Igaza van a fejedelemnek, ját! – bökte oldalba Kusid Botondot.

Botond rámordult Kusidra:

– Ma összeveszünk, ját.

– Mi-e, ját? Mi osztán soha míg a világ s még két nap!

Azonközben elvegyültek a két daliával hazakerült vitézek is az
áldomásozó nép között. Hangos, szilaj kedv áradott szét, sokan táncra
kerekedtek, sokan nótára gyújtottak. Nem messze a fejedelem asztalától
éktelen kacagás kisért egy nótát.

– Miféle nótát énekelnek? – kérdezte a fejedelem.

Mondta Kusid:

– Most csinálták a fiúk, amint hazafelé jődögéltünk Görögországból – a
görög császárra, meg a görög óriásra.

– Hadd hallom, Kusid!

Kusid felállt s énekelé, amint következik:

  Görög császár kapuja,
    Csillárom, haj!
  S’ eleje, se hátulja,
    Csillárom, haj!
  Botond bárdja betörte,
  Sír a császár fölötte,
    Csillárom, csillárom, csillárom, haj!

  Hé te görög óriás!
    Csillárom, haj!
  Ugyan bizony mit csinálsz?
    Csillárom, haj!
  Kapu likán jere ki,
  Vár rád Botond ide ki,
    Csillárom, csillárom, csillárom, haj!

  Az óriás kijöve,
    Csillárom, haj!
  Szeme haragot löve,
    Csillárom, haj!
  «Kutya magyar, megeszlek,
  Másvilágra elviszlek!»
    Csillárom, csillárom, csillárom, haj!

  «Kutya görög, ne ebögj,
    Csillárom, haj!
  Ha kijöttél, vereködj!»
    Csillárom, haj!
  «Hiszen minnyát verekszöm,
  Lelködöt kieresztöm!»
    Csillárom, csillárom, csillárom, haj!

  Né te, né te, óriás,
    Csillárom, haj!
  Ez volt csak a puffanás,
    Csillárom, haj!
  Botond egyet üt vala,
  S az óriás meghala!
    Csillárom, csillárom, csillárom, haj!

  Görögország, ne neked,
    Csillárom, haj!
  Kiesett a feneked,
    Csillárom, haj!
  Ha kiesett, rakasd bé,
  Ott a császár, fódja bé!
    Csillárom, csillárom, csillárom, haj!

Nézzétek csudát: a fejedelem arca, szeme nevet! Ki látta még ezt az
arcot, ezt a szemet nevetni? Hej, még csak most kerekedik nagy vígasság
Árpád asztala körül.

Bizony nevet arca, szeme a fejedelemnek.

– Ez a magyar, ez! – mondja magában. – Vitéz, eszeváltó, tréfakedvelő,
ocsmányságot kerülő; ma villámokat szór haragja, holnap
szivárványszínekben játszik, enyeleg jó kedve, – élet, hosszú élet, örök
élet van igérve a magyarnak!

– Botondra és Kusidra, bennök a magyar népre emelem serlegemet! – zendül
meg Árpád érces hangja – fenékig ürítsük a serleget.

Fenékig ürültek a serlegek. S ím lásd, egyszerre mind maga elé bámul a
vígadó magyar, a szilaj kedv mélabúba csap át, ott áll már mögöttük a
hegedős, pengeti lantját s száll a dal a csodaszarvasról… Az égen
felragyognak a csillagok s gyönyörködve hallgatják:

– Hunor, Magyar, haj!

[Illustration]

[Illustration]



KILENCSZÁZHÉT.

Mikor Arnulf császár Etelközből segítségül hívta a magyarokat a morvák
ellen, bizony nem sejtette, hogy ez a nép közel időben veszedelmes
szomszédja lesz az ő tartományainak. Németeknek, bajoroknak, szászoknak
nagy volt az öröme a hatalmas morva birodalom romlásán s csak lassanként
vették észre, hogy a morvánál veszedelmesebb szomszédot kaptak: a
magyart. Ugyan ki is gondolta volna, hogy ez a kóbor, harcos kedvű nép
állandó megtelepedésre gondoljon Pannonia földjén? De ím, egyszerre csak
feltűnik hol itt, hol ott egy magyar csapat, nehány száz főnyi s amerre
elhalad, kő kövön nem marad. Rémülten menekülnek előlük faluról-falura,
városról-városra, prédául hagyva minden vagyonukat, csakhogy
megmenthessék puszta életüket. A német, a bajor, a szász anyák a
magyarokkal ijesztgetik a síró gyermeket: – jön a magyar! S a gyermeknek
torkán akadt a sírás. Rémes történetek keringenek a magyarok
kegyetlenségeiről: jaj annak, ki kardjuk élire kerül!

Árpád kedvetlenül nézte a magyarok kalandozásait, de nem akadályozhatá
meg. Míg ő az új hazát járta, hogy színről-színre lássa az
elhelyezkedést, itt is, ott is felkerekedett, összeverődött egy-egy
csapat, mely nem találta helyét a békésen meghuzódó sátrak közt s csak a
kalandozásban, a rablásban találta kedvét. Mire Árpád befejezte a
honfoglalás nagy művét, a nyugoti népek ádáz haraggal készültek
visszakergetni az alkalmatlan népet – Keletre. Keservesen megbánták,
hogy egykor segítségül hivták a magyart. Azt hitték, hogy ez a nép ma
itt, holnap ott segít jó pénzért, aztán szépen visszahuzódik az öt folyó
közé s várja, míg valahová újra segítségül hívják.

Mely keservesen csalódtak!

Imé, a magyar megvetette lábát nemcsak a Duna és Tisza közén, de a
Dunától nyugatra és északra is és eszeágában sincs, hogy visszamenjen az
öt folyó országába. Maga a fejedelem a Duna könyökénél ütötte fel sátrát
– a Duna két oldalán. Két udvara van: Csepelszigeten az egyik, ott
vannak összehalmozva kincsei, ott legelnek megszámlálhatatlan ménesei,
gulyái; Fejérvárt a másik. Azt a területet foglalta le magának,
nemzetségének, azon a területen táboroztatja hadának zömét, honnét
legjobban szemmel tarthatja nemcsak a maga népét, de ellenséges népek
mozgolódását is.

A megdöbbenés moraja zúgott végig a nyugati népek lelkén. Ma még csak
kóbor csapatok látogatnak el hozzájuk, de mi lesz, ha egyszer Árpád
meggyökeredzett az új hazában, felkerekedik hadával nyugatnak, további
foglalásra. Ezt cselekedte Attila is, Isten ostora, kinek nevét még
mindig rémülettel, iszonyattal ejtik ki! Pedig Árpádnak eszeágában sem
volt a hódítás. Ő már megállapította az ország határait, északon, délen,
keleten, nyugaton ott állottak az őrök, többnyire kabarok, hogy
nyugodtan fejezhesse be a honszerzés müvét, földhöz kösse, békés
munkához szoktassa a harcos kedvű, szilaj vérű magyart. Gyönyörködve
látta a magának tartott területeken, mint kezd mezei munkába a magyar.
Már sokan megfogják az ekeszarvát, hintik a magot a gazdagon termő
földek keblébe. A sátrak előtt asszonyok üldögélnek s vígan pereg
kezükben az orsó. Itt-ott hallszik a súlyos pörölyök csattogása,
puffogása: fegyvert kovácsolnak meg – ekevasat. A nép zöme még a gulyák,
ménesek körül heverész, vagy a folyók partjain üldögél, lesve, várva,
mikor rándul meg a vízbe eresztett háló, de már sokan kedvet kaptak
szolgáiktól, a szántóvető szlávoktól szántásra, kaszálásra s öröm látni,
amint az izmos karok erős neki lendüléssel vágják a búja füvet, hogy
csak úgy harsog az a kasza nyomán.

Kezdenek már hegedni a sebek apai szívén is. Mind eltemette fiát, akik a
régi hazában születtek (elsorvadott, elszenderült a csenevész Jutócs
is), de annál erősebb, épebb itt született fia, Zsolt. Még csak tíz éves
s már nagy serdülő legénykét mutat. Csodás erővel forgatja a kardot,
mint a mesebeli Hirtelennőtt. Már van jegybéli mátkája is Zsoltnak: a
kozár király leánya ez is. Özséb testvérének a leánya. Nem kellett
elrabolni. Árpád híre bejárta a világot, s midőn nagy fényes követség
ment az őshazába: a fiatal kozár király örömmel adta át kicsi Özsébet a
magyar uraknak.

– Örömmel adom az én hugom fiának: anya helyett anyja lesz Özséb a kis
Özsébnek!

Ezt mondá a kozár király s a kicsi Özséb, ki különben is anya nélkül
nőtt fel, jaj de örült, hogy neki anyja lesz. Özséb néne, kiről neki
annyi szépet meséltek a dajkái!

Zsolt és Özséb: e két gyermek megaranyozza a fejedelmi szülők öreg
korát. Mert hajh, fehér hajszálak lepték el mindakettő fejét. Mi tenger
bánat érte szívüket, Istenem! Négy fiút temettek. Négy fiút adtak
áldozatul a magyarnak, a magyarok hazájának. Így rendelte Isten, a
magyarok Istene s ők megnyugovának a minden földi hatalom felett álló
Hatalom bölcs rendelésében. Ők elvesztették szivükről szakadt négy
gyermeküket, de a magyarnak hazát szereztek. Hazát, állandó hazát!
Hallod, magyar, hallod, állandó hazát!

De ím nehéz fekete fellegek gyűlnek, gyülekeznek nyugat felől. Bajor,
szász, német fejedelmek indulnak együtt, összeszövetkezve, rettentő hadi
erővel, hogy kiseperjék Attila földjéről a magyart. Hallod, magyar,
hallod, mint zúg-búg a levegő nyugat felől? Nézzed, nézzed, hogy
cikáznak a villámok, hogy hasítnak végig a magyar égen? Haragszik reád
talán a magyarok Istene, hogy tüzes nyilait ontja sátraidra? Állandó
hazát szerezni indultál s nem elégedtél meg Attila földjével, tovább
kalandoztál, országokat, népeket pusztítottál – hátha most elsöpör
boszús haragja?

Ne félj, magyar, ne félj, él Árpád még, bár látja már el-el suhanni feje
fölött a Halál szárnyas angyalát. Nem hal meg, míg Nyugat felé is meg
nem mutatja kardja erejét. Haj, hogy árad, omlik be a nyugati határon a
bosszúszomjas sereg! Talpra, magyar, talpra! Élet vagy halál! Együtt a
magyar sereg. Öreg, ifjú, aki csak fegyverfogható, mind hadba száll:
Árpád vezeti! Mind érzi, sejti, hogy utolsó csatája lesz ez a honszerző
Árpádnak. Most dül el: lesz-e maradása e földön a magyarnak, vagy örök
vándorlás csakugyan a végzete.

– Haj, magyar, haj! – zendül Árpád szava.

És a föld megrendül, amint a magyar sereg végig robog, végig száguld a
Duna mentén, s a bánhidai síkon összeroppan a két sereg. Hull az Isten
nyila, magyarok kardjából hull, s – patakokban folyik bajorok, németek,
szászok vére. Halmok emelődnek holttestekből s magyar lovak táncolnak a
halmokon.

– Haj, magyar, haj! Utánam!

Lengeti a szél Árpád hófehér szakállát: ez most a magyar zászlaja. A
merre ez a zászló leng, arra tart mind a magyar s irgalmatlanul veri,
hajtja a szaladó ellenséget.

– Ki Attila földjéről! Ki!

Nincs itt megállás. Eszenélkül rohan a megtizedelt sereg, nyomában
mindenütt a győzedelmes magyar s meg nem pihen, míg Lech vizéig nem ér.
Mintha meg akarná mutatni az ellenségnek: ihol, a te hazád, a te földed.
Maradj itt veszteg, ne bántsd a magyart!

Azzal megfordulnak s szép csendesen mennek, mendegélnek hazafelé: Attila
földjére, az örökös hazába.

Árpád némán vezeti hadát, egész úton alig hallani szavát. Arcáról eltűnt
a komorság: ezt az arcot nem látta többé a magyar. Átszellemült arc ez,
mely untalan az ég felé tekint, mintha számot adna a magyarok Istenének
egész életéről, végzett munkájáról. Még csak egy kérése van: látni,
ölelni egyszer, utoljára élete hű társát, Özsébet, látni, ölelni Zsoltot
s a kicsi Özsébet. Aztán nyugodt lélekkel fekszik le koporsajába:
állandó hazát szerzett a magyarnak.

Duna két partján, Etelevárosa mellett, hullámzik a nép: várják a
diadalmas hadat. Özséb is eljött a gyermekekkel Csepel-szigetéről s mint
egykor régen Etelközben, maga fogja a kengyelvasat, míg leszáll ménjéről
az ő nagy, hatalmas ura. Aki hófehér hajával, szakállával, átszellemült
arcával Istennek képe mását mutatja: ilyen lehet Isten, a mennyországban
trónoló, hatalmas Isten.

Ott áll a fejedelmi sátor Attila palotájának romjai felett. Még áll
egy-egy ház a régmúlt időkből, midőn még Róma volt itt az úr. Romokban
hever a régi dicsőség, de itt van Árpád népe, hogy majdan a romok felett
új várost teremtsen. Vajjon teremt-e?

Szép gyengén megfogja Árpád kezét Özséb, úgy vezeti a sátorba. Egetverő
éljen riadal kiséri a minden magyarok közt legnagyobb magyart. Árpád
szomorú mosollyal vet egy futó tekintetet népére, aztán eltünik kissé
görnyedő alakja a sátor selyem függönyei mögött. Eltünik örökre…

– Fáradt vagyok, – mondja Özsébnek.

Most hallja e szót először Özséb s szivén bús sejtelem nyilallik át, de
arca elrejti, mit érez. Maga vet puha ágyat urának: dűljön le, édes
uram. Hogyne volna fáradt?

A fejedelem hosszan néz Özsébre.

– Özséb… Látom a Halál angyalát. Hallom szárnya suhogását. Adj reám
hófehér inget. Nemsokára Isten előtt állok.

Özséb nem tudja elfojtani a kitörő könnyet, ráborul a nagy emberre,
zokogva mondja:

– Követem a halálba!

– Nem, nem. Neked élned kell. Szüksége van reád fiamnak. Szólítsd be
őket.

Belép Zsolt, kezén a kis Özséb. Göndör gesztenye haj takarja el
mindakettő vállát. Mintha egy anyának volnának gyermekei. Édesen
símulnak egymáshoz. Aztán letérdelnek Árpád ágya előtt. Lassan fejökre
ereszkedik két reszkető kéz.

– Legyen áldott a frigyetek. Te Zsolt, légy erős és igazságos. Ne csak
vezére, ura légy a te népednek, de testvére is. Jóban, rosszban
osztályosa. Szívedet meg ne zavarja a hatalom. A népnek, a népért élj.
Úgy legyen.

Nem látja, hogy lassan begyülekeznek a vezérek. Földre szegzett szemmel,
megindultan állanak, várva, nincs-e hozzájuk egy szava bár.

– Uram, a vezérek, – szólal meg Özséb bátortalan.

– A vezérek… A vezérek… – s hosszan pihen meg rajtuk tekintete. – Áldjon
Isten, vezérek! Tartsatok össze. A sírban sem lesz nyugodalmam, ha
virrongás gyengíti a magyart. Halljátok, vezérek?

Már nem néz senkire, ki körülötte áll. Készül a nagy lélek, a nagy, a
végtelen útra!

– Haj, magyar, haj! – suttogja a haldokló fejedelem. Előre! Előre! Haj,
magyar haj!

S egyszerre elhal a szó ajkán. Árpád lelke elszállt őseihez. Csendes
zokogás búg a sátorban, s lassan kitör a szabad ég alá, száll, száll,
ajakról-ajakra, hegyről völgybe, völgyből hegyre, rónákon, hegyeken,
folyókon át: meghalt Árpád! Haj, magyar, haj!

Irja pedig a Névtelen jegyző: «Tisztességesen eltemették egy kis folyó
kútfejénél, mely kőmederben folyik le Etele városába. Hol is később a
magyarok megtérése után egyházat építettek, a boldogságos Szűz
tiszteletére, melyet Fejérnek neveztek.»

Egy kis folyó kútfejénél… Ahol később egyházat építettek a boldogságos
Szűz tiszteletére…

Akárhová temették, a legnagyobb magyart temette a magyar az Úrnak 907-ik
esztendejében. A templom, melyet az első magyar király, dicsőséges Szent
István király építtetett a honszerző Árpádnak, föld alá került.

… S elmultával ezer esztendőnek új templomot épít a rejtett sír fölé a
magyar – építhet, az idő megőrli, elsöpri ezt is…

Mit keresitek a sírját? Avagy nincs-e ott minden magyar szívében?

Ám hadd csak épüljön Istennek háza a sejtett sír felett. De az ő hamvait
ne keressétek. Hadd pihenjenek megbolygatatlanul a szent hamvak; hadd
pihenjenek tovább az édes anyaföld porával összevegyülve. E földnek
minden darabkája zarándokhelyünk: akármerre lépünk, Árpád jut eszünkbe,
aki nékünk megszerzé e földet. Árpád, minden magyarok közt a legnagyobb
magyar. Hallod, magyar nép, hallod? A legnagyobb.

Pihenj békében, Árpád!

[Illustration]


[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

8 |vonásaidat esi |vonásaidat lesi

12 |Es hallja |És hallja

41 |Es bezárja |És bezárja

51 |O nem |Ő nem

57 |Es most |És most

67 |Kusido és Botondot |Kusidot és Botondot

75 |Arpád arca |Árpád arca

104 |rabolje-e |rabolja-e

139 |Arpád még |Árpád még

145 |a a kovásztalan |a kovásztalan

148 |Ozséb, jer, |Özséb, jer,

179 |ra gyogott |ragyogott

180 |a a föld |a föld]




*** End of this LibraryBlog Digital Book "Honszerző Árpád - Elbeszélés a honfoglalás idejéből" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.