Title: Degré Alajos novellái (1. kötet)
Author: Degré, Alajos
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Degré Alajos novellái (1. kötet)" ***

This book is indexed by ISYS Web Indexing system to allow the reader find any word or number within the document.

KÖTET) ***

DEGRÉ ALAJOS

NOVELLÁI.

ELSŐ KÖTET.

PEST.

MÜLLER GYULA SAJÁTJA.

1854.

Müller Emil könyvnyomdája. 1854. Pest, Servitatér 1. sz.



AZ UTOLSÓ KÉP.


I.

Tanitsatok feledni! Egykor hosszu emlékezetért imádkozám, most átkozom
őket, kik ez ösztönt belém korbácsolák. Napjaim egyszerün, s nyugodtan
folytak le, de a véletlen közibe sodort egy napot, szépet, végtelenűl
szépet, egy napot boldogsággal és mennyel telvét; egy napot, mely ugy
áll eddig leélt napjaim közt, mint óriási sivatagon egy bájoló rózsa. És
e szép nap megzavará lelkemet. – Boldogtalan én! kinek olly kevés szép
jutott az életben, hogy még azon egyetlen, – azon tündéri nap
szépségeire csak kinnal emlékezhetem; de mikor vágyakat ébreszte bennem,
szilárdságomból és eszméimből kiforgatott, akaratomat meghajtá… átko…
nem, áldott legyen emléke, hisz e nap nélkül alig tudnám elképzelni,
minő lehet a valódi boldogság? Óh de azért kelle őt látnom, hogy ismerni
tanuljam: mennyire kopár vala eddigi éltem, s minő boldogtalan leendek
ezentul? Ily keserű tapasztalásra szükségem nem vala. E napot, ez
egyetlent ohajtnám emlékezetemből kitörülni.

Laura! téged, angyal vonásidat, hóditó szemeidet, arczod ifjusági
harmatát, zeneszerű hangodat is felednem kellene? Oh ugy nem akarok
feledni semmit, és ha az emlékezet emésztő lángja csikorgó kinok közt
minden perczben éltem – egy évét gyilkolandja is meg, feledni nem akarok
semmit! Laura! én láttalak és imádlak, Laura én láttalak s ha a lélek
halhatlan, örökkön – örökké fog élni emlékezeted.

Borzasztó volt az elkárhozott angyalok büntetése, ők a mennyet birták –
sokáig birták s élvezék; de a kéj, öröm és boldogság közepéből
kitaszitattak, – én csak láttam a mennyet, s mióta nem látom, keblemet a
pokol lángja emészti. Szegény bukott kegyenczek! mit ti a túlvilágon
szenvedtek, én e világon szenvedem.

Csendesülj szivem; sziv? mi az mit emberi nyelven igy neveznek? Sokszor,
mindig hallám, azon érzőtag, melyet öröm, fájdalom, részvét, és szerelem
érint, és én hittem mert hallottam. Boldogok! még a fájdalomban is
irigylendő boldogok ti, kiknek a szerelem kinai csak egyetlen tagukat
gyötri, ti más lények lehettek, mint én; vagy megőrültem? mert nem
tudom, hol fáj, nekem mindenem fáj; vagy minden tagom, minden csepp
vérem, még lelkem is sziv; mindenem fáj, mióta őt láttam, vagy mióta őt
nem látom. És nem éreztem-e egész testben és lélekben üdvet, midőn
először Laurát megpillantám? Hol hát a sziv, mely képes örömet és
fájdalmat érezni, a nélkül hogy egész lényünket megzavarná.

Illy tartalmu napló, s egy remek – bevégezetlen női arczkép hevert Jenő
előtt midőn Ákos az ifju müvészhez belépett.

Jenő mellre lankasztott fővel szendergett s arczából bánattenger vala
kiolvasható, álmán sok éji nyugtalanság utáni lélekfáradtság inkább,
mint nyugalom mutatkozék.

Ákos végig tekinté barátját, a naplót átfutá, s az arczképet
szemlélgeté.

– Fáradt vagyok – mond Jenő s bágyadtan törölgeté homlokát.

– Más bajod van, édes barátom – jegyzé meg Ákos.

– Ah! te itt – riada fel Jenő, s az asztalra kapkodott az elszórt
tárgyakat elrejtendő.

– Gyönyörü, remek arczkép! – kiálta fel Ákos

– Hitvány mázolás – viszonzá Jenő, s az érdeklett arczképet Ákos kezéből
kivette

– Bolonditni akarsz? – enyelge Ákos

– Együgyü világ! – kiálta fel Jenő – elhiteted velem, s magaddal, hogy
müvész vagyok? hahaha! Oh barátom! ha ismernéd az eredetit – igaz: e
szem, száj, orr, homlok és minden hasonlit hozzá; de még is nem tudom:
az öszhangzásban hiányzik a kifejezés, a lélek, s ez engem kétségbe ejt,
megöl

– Szerelmes vagy – mond Ákos kétkedve.

– Szerelmes? minő köznapi kifejezés! Szerelem? mit neveztek ti igy? ha
az ifju időtöltésből udvarol egy csinos hölgynek, s a hölgy hogy ne
unatkozzék, vagy hogy hiuságát kielégitse, szivesen hallgatja az ifju
sujtásos hizelgésit; örvendnek ha egymást látják, mert egymást látják,
feledik egymást ha mást látnak; a társaságot nem kerülik, vigságban
szórakozást találnak; ez önbolonditás; vagy ha szerelem, mi hát az, ha a
lélek tengerré válik? viharos és hullámzó tengerré, mely csak akkor
csendesül, ha villám, dörgés, s a sötétség felé indulatosan tornyosuló
hullámok küzdései után az elemek kifáradván, pillanatnyi lankadtságban
az eget tisztulni, s azon egy csillagot ragyogni álmodjuk: s mihelyt
szemünk zárja felpattan, a tengeri vész ismét előáll. Az érzelem benne
buvár, mely életveszély közt fenékre törekszik kincset keresendő, s e
kincs az imádott rokonérzelme. Mi hát az midőn fájdalom és szenvedély a
lelket indulatosan megrohanván, nem törünk ki kétségbeesett szitkokkal,
hanem önkénytelenül vonul el ajkinkon egy édes-keserü mosoly, s azt ki e
kint okozá, még lázrohamunkban sem átkozzuk. Mondjátok hát nevét e lelki
állapotnak.

– Betegség – mond komolyan Ákos – melynek orvosa az idő

– Igen betegség melynek orvosa a halál

– Tapasztaltam rajtad e változást, de nem akartalak faggatni; ámde most
kérlek, szólj

– Legyen.

Ákos szivarra gyujtván, egy kényelmes karszékbe veté magát. Jenő
keresztbe veté karjait, s kinos emlékezettel látszék küzdeni.


II.

Olaszországi utazásomból tértem meg; e földi éden minden szépségeivel és
gyönyöreivel még élénken állt emlékezetemben; előttem feküdt még – az
obcsináról tekintve – az ifju óriás, Trieszt, meglepő kikötőjével, ezer
nagyszerü hajóival, melyek árboczai, mint télen az erdő fái kopaszon
meredeztek ég felé; előttem terült el a végtelen tenger. – Velencze ezen
világ remeke, millio remekével, hajdani nagysága – és jelen
hanyatlásában a mult fényében, tömérdek müvészei, roppant kincse,
rettentő hatalma fényfokán és jelen sülyedésében; a nagy Milano
ragyogása, a villák, zene, és közélet, mind, de mindannyira eltölté
lelkemet, hogy visszatértemkor elhatárzám uj utat teendő, a természet
másik remekét a csodaszép Helvetiát megtekinteni.

Gyönyörü hajnal volt; a derült ég boltozatját egyetlen felhőcske sem
szeplősité, s tiszta kékjét a csendes Balatonnal látszék megosztani,
keblem nyugodt volt mint a Balaton síma tükre, midőn a „Kisfaludy“ czimü
– fénypazarral kiállitott – gőzösre léptem. – Nem érdekelt senki és
semmi, lelkem hol a multtal foglalkozék, Olaszország báj vidékeit
varázsolván elémbe, majd a jövőbe kaczérkodott Schweicz regényes földét
képzelvén el.

Az óra ütött, s a gőzös kerekei a Balaton síma tükrét megtördelék.

Én látcsövet vévén kezembe felléptem a kapitányi állásra, s a vidéket
nézdelém. A nap tiszta fényben ragyogott fel; ez gyönyörü látvány volt!
A szép Füred, szerényen a hegyek s erdők közé vonulva, ugy mosolygott a
Balaton partján, mint szerény ibolya tavaszkor a rét füvei közt; az ős
Tihany, mint sziklavár merészen tekinte alá aristocraticus állásáról, s
a hegyeken elszórt épületek, mint félénk jobbágyok remegni látszottak a
kényur hatalma előtt; a nagyszerü Balaton, a somogyi szép partok, a
szállongó vitorlás hajók és gőzös, a felkelő nap – mind ez, még egy
uzsorás lelkébe is költőiséget áraszthatandott, és hidegen maradhattam
volna-e én? én, kinek ingerlékeny vérét egy szép festvény is
felmelegiti? Többé nem voltam az, ki a hajóra léptem.

Tihanynál egy kanyarulatot tettünk, s Füred eltünt szemeink elől.

Én a hajóra pillanték, válogatott társaság volt a fedezeten Keszthelyre
kirándulást teendő. Oh! csak én ne lettem volna ott! A társasághoz
léptem, s a látcsőt kinálgatám. Mit láttam?! egy hölgyet, kihez hasonlót
legmerészebb képzetem sem vala teremteni képes; hölgyet, minőt nem
láttam még soha; egy alakot, kiben a leggenialisabb müvész phantasiája
megtestesült, kinek egyetlen vonala ugy ragyogott az eddig látottak
közt, mint e pillanatban a nap az egész természet fölött. Ő a látcső
után nyult, én remegve adám át; keze kezemet érinté, s csak az
erőtlenség őrze meg, hogy fel nem kiálték. Ő nézte a szép természetet, s
én őt a természet legremekebbét.

E pillanatban feledém müvészetemet, nem tudtam: festő vagyok-e vagy
költő? Rajzón után nyultam e kedves alak vonalait magamnak feljegyzendő,
és verselésen eszméltem; ugy akartam őt nézni mint müvész, és a nézésben
elkábultam; uti albumomba akarám őt lefesteni, de alakja szivembe
lopódzék. A legildomosb főn egyszerün simitvák a hollófürtök, s a
gyönyörün kiálló homlok kis részét két oldalon negédesen takargatták,
mely sötétség a bőr liliomfehérségével elragadó szép ellentétben volt; a
sokat mondó s üdvsugárt tüzelő kék szempár felett szabályos ivet képeze
a sürü szemöld, s átlátszó finom bőrén bal szeme alatt egy kék erecske
futott szét, mely arczának gyönge pirjában veszett el; orrmetszése nem
romai, nem görög, hanem épen ollyan minő e kedves arczhoz legjobban
illett; ajka a bimbajából feslő rózsához hasonlitott, mely alatt minden
fog egy-egy gyémánt; arczán az ártatlanság zománcza ugy ömlött el, mint
tavaszi virányon a hajnal harmatja. Felséges termetén egy barna battist
utiköntös bájolón hullámzott alá. E hölgy Laura volt.

Nem láttam többé senkit és semmit; a vidék érdektelen, s az utazók
unalmas társaság lőn előttem. Hiába kiáltozák: „ott van Badacson, im
látszik Csobáncz, nem messze van Szigliget!“ én végtelenül csak Laurát
ohajtám látni, s minél tovább néztem, szemeim annál több bájt fedeztek
fel benne. El akartam magammal hitetni, hogy csak müvészi elragadtatás,
s meglehet hogy még akkor csak az volt, – hogy egy más szép alak, vagy
remek kép hasonló hatást gyakorolt volna rám, hogy egy szép szobort is
igy tudtam volna csodálni, erőt vettem magamon, s elforditám róla
szemeimet; de önkénytelen ismét rá tapadtak. Többé nem voltam ura
akaratomnak.

Csipős éjszaki szél csapott felénk, s fokonként erősbülni érzém.

– Nagysád! – kezdém Laurához.

Ő rám tekintett – e tekintet! e szemek!! mellyik isten angyala
kölcsönözheté e szemeknek varázsbájait? Ajkaim remegtek, s alig birám
kidadogni.

– Az idő hüsül, óvja magát.

Ő tündérmellén kendőcskéjét összevoná, s mosolygva inte köszönetet.

A hajó mindig jobban és jobban kezde inogni, én ismét a kapitányi
állásra léptem, s merőn szegzém tekintetemet a perczenként növekedő
hullámokra. Két óra előtt és most?! istenem: minő különbség! Akkor is
itt álltam, nyugodt kebellel, eltelve a vidék szépségeivel, és a hajnal
kellemeivel; most keblemben veszett orkánként zajlott egy leirhatlan
neme az érzelemnek; akkor boldog, most szánandó valék. A mindig erősbülő
hullámok kiméletlenül pofozgaták a hajót, s az utazók egyes kiáltása
hangzott a kürtölyön átfütyülő szél közé. A dolog több kezdett lenni
tréfánál, a hajó négy-öt lánczádát vágott az elébe tornyosuló hullámokon
át egymás után, ugy hogy némely pillanatban azt lehete képzelni, mintha
a hajó orra egyenesen a fenékre törekednék, majd ismét ég felé
emelkedett, s akkor oldalról ugy vágta egy-egy hullám, hogy kereke, a
légben pergett. Az emberek eszmélet nélkül potyogtak össze, s a férfi
szitkok közé női sirás vegyült. Tökéletes tengeri betegség állott be.
Engem, kit a tengeri vész már megedzett, a Balaton játéka nem zavart, és
hasonlitgatni kezdém a sors kegyenczei s üldözöttjei közti türhetési
erőt a Balaton és a tenger viharához; azon apró baj, melyet az üldözött
észre sem vesz, a kegyenczet lesujtja.

Laurát halványulni láttam; villámgyorsasággal teremtem mellé,
balkezemmel kezét fogám meg, s jobbommal karcsu derekát gyöngén
átölelém. Istenem! mit éreztem e pillanatban… Oh! csak az ne történt
volna soha, vagy bár azon kéjperczben, melyhez hasonlót ez életben nem
érezhetendek, meghaltam volna. Én őt a hajószobába vezetém, s feje alá
vánkost illesztvén, mint orvos őrködtem felette. Czitronyost késziték
számára, s kezem reszketett, mint méregkeverőé. Valahányszor az italból
megkináltam, gyermeki engedelemmel elfogadá, s ha illyenkor rám veté
szemeit, érzém, hogy tekintete éget, mint midőn forró nyári időben a nap
perczekre a fellegek közül előbukkan. Ekkor láttam, hogy végem van, én
szerettem miként nem szerettem soha, szerettem végtelen lángjával azon
kebelnek, mely hasonló érzelemre még egy szikrát sem fecsérelt.

A dühöngő vihar nőttön nőtt, az utazó társaság kisebb-nagyobb mértékben
szenvedett, a legbetegebb még is én valék, nekem lelkem szédült el, s
esésemben véresre sebzém szivemet.

Tizenegy után Keszthelynél kikötöttünk, s a szárazon a felépült társaság
egymást kaczagá, egyedül én valék, ki nem kaczagtam.

Laura te nekem egy élettel tartozol, lelkem szebb részét, a jó kedvet
elsodortad, s ezt csak veled nyerhetem vissza, vagy örökre veszve marad.

Podgyászomat a legközelebbi fogadóba vitetém, s ismét a hajóhoz siettem,
Laurát még egyszer látni, miután a társaság az nap Füredre volt
visszatérendő. Déltájt a Balaton megcsendesült, s jó kedvel indultak
vissza; én magamat a hajón feledém, min legkevésbé sem boszankodám.

Sokat – felette sokat akartam Laurának mondani, s midőn elébe léptem
mindent feledék.

A hajón többi közt egy ifju is volt, kit jövetelemkor észre sem vevék,
ennek látása kellemetlen hatást tett reám. Magas volt, mint egy
statarium, s hosszu lőcslábai ugy fityegtek idomtalan testén, mint
zsibvásárra kirakott ruharongy; kordovánszín arczán látszék, hogy nem
nap-barnitotta, hanem legfeljebb is saját származási typusának színzete.
Iszonyu bulldog-pofa volt! ökölnyi nagyságu gömbölyü szemeiből
megtestesült ostobaság rítt ki, szélesre lapult ajkiról sületlenségek
hangzának le; szakálla deszka-keménységü vatermörderek közé volt
átkozva. És ez embercse egész tartásában valami követelő szemtelenség
tünt ki. Mi legjobban boszantott, gúnyos lenéző tekintete szünetlen
rajtam függött; ha Laurához közeledém, ő a hajó túl oldaláról egyet
lépett, s köztünk terme. Ördög vigyen el, ha nem volt kedvem őt
megusztatni.

– Ön, festő ur! – kezdé brutalis hangon leirt egyénem, midőn Laurával
társalgám

– Nevem Imrey Jenő – vágék szavába, nem legnyájasb hangon.

– Az enyém pedig Üszöky Zakariás – viszonzá ő.

Tuskóból válik az üszök, gondolám – e nevet méltán hordja.

– Tehát ön Imrey ur – folytatá Üszöky – tovább szándékozott utazni.

– És azt teendem holnap.

Laura rám nézett.

– Nem restel visszahajókázni.

– Akár gyalog tenném ez utat, csakhogy őt lássam.

Laura megértett, mert rólam elkapván szemeit, maga elé süté.

– És ki ő? – faggata Üszöky keserün harapván ajkába.

– Az még előtte is titkom, ha csak rokonszenvből meg nem érté.

Laura ismét rám emelé bájoló szemeit, mit boldogságomra értelmezék.

– Pedig kár idejét vesztegetni – jegyzé meg a fekete arszlán.

– Független vagyok, uram – viszonzám türelmetlenül – időmmel tetszésem
szerint rendelkezhetem.

Ez, azt hittem, elég hogy elhallgasson, de ő folytatni akará, azonban
válasz nélkül hagyám állni.

Asztalhoz szólitának, ő mintegy eltaszitva engem, Laurának nyujtá karát.
Én némán követém.

Ebéd közben a hajó négy-öt lökést kapott olly erőset, hogy a lepottyant
edények cserepeit alig győzték a szolgák szedegetni.

Üszöki Laurát a női szobába vezetendő karánál, s derekán átfogta.

Szemeim kápráztak.

Ismét egy hatalmas lökés, s az arszlán egyensulyt vesztve lerogyott,
magával rántva védenczét is.

– Ügyetlen! – kiáltám s Laurát felkaroltam.

Egy kifejezhetlen tekintettel válaszolt, szavakat látszott keresni engem
megtámadandó, mit azonban nem volt időm bevárni.

Fonyódnál a hajót legjobban megszokta hányni a Balaton, s épen ott ért a
legnagyobb vihar, igy a véletlen meggátolá arszlánomat velem
összezörrenhetni, mert midőn visszatértem az ebédhez, őt egy matróz
ápolása alatt lelém. Füredig orvosi szerepet vittem. A gőzös kikötött,
én Laurát karöltve szállására vezetém, s kezére egy hévcsókot nyomván, a
sétányra sieték.

Este a felső teremben táncz volt, én egy francziával Bouzy-t és Chateau
Laffitte-t üritgeték, mert Lauráék nem voltak jelen. Midőn a társaság
szétoszlott, a zenészeket imádottam ablaka alá állitám, s válogatott
darabokkal ohajtám őt szép álomba ringatni. Bús komolyan hagyám el
ablakát, keblem lángolt, velőm égett. Vállamat érinté valaki, én
visszatekinték – Üszöki volt. Sejteni kezdtem valamit.

– Uram! – mond ő – én t… szolgabiró vagyok.

– Az uram nem az én hibám – viszonzám.

– Kettőnk közt nagy a külömbség.

– Csak hogy ön is átlátja.

– E szerint barátok nem vagyunk, s nem lehetünk.

– Épen ez az én véleményem is.

– Pedig – folytatá ő magasra emelt hangnyomattal – ön ollyat mondott a
gőzösön, mit ha barátom mond: tréfa; ha más sértés.

Épen jókor gondolám – ebből párbaj lesz. Egykedvüen viszonzám:

– A mint tetszik.

– Na hát fejezé be gőgösen – imádkozzék istenének, hogy járásomba ne
vezesse. – Ezzel elrohant.

E neme az elégtételnek annyira meglepett, hogy feledém őt összezúzni.
Elébb boszankodám, később egyet kaczagtam és feledém az egész embert.

A Balaton partjára mentem; a fák közt gyenge szél suhogott, s az ágak
olly gyöngén hajlottak össze, mintha egymással titkot, vagy csókot
váltanának; a hold kaczér játékot üzött a viz felett elvonuló, s
perczenként más-más alakot öltő fellegekkel, s ezüstsugárai a Balaton
óriási tükrén ragyogó fényben törtek meg. Ébren, vagy is ábrándok közt
töltém az éjt.

Reggeli öt órakor ismét a boldog emlékezetü gőzösön valék – midőn
Keszthelynél megállapodánk, lefutottam s megtekintém a helyet, hol Laura
feküdt. Mit éreztem? Emlékszem gyermekéveimben, midőn az anyai háztól
először iskolába vittek, hasonló érzemények közt váltam el, csak hogy
akkor zokogtam, s most keblembe öltem a fájdalmat.

Azóta bejártam Stayert, Tirolt és Helvécziát, de szórakozást nem
találtam, a bánat és Laura emléke mindenütt velem volt. Rohicsot
tömérdek vendégei daczára üresnek, Graeczet unalmasnak, Ischlit
érdektelennek, Salzburgot élénktelennek, és Insbruckot holtnak találtam;
az isteni Genfet, Chamonuixl és Monte Blancot csak ugy tekintém, mint
egy a dunapartra kiállitott panorámát.

Szélgyorsasággal futottam át mindent. Gondolatom, imám és álmam Laura
volt, látni vágytam őt.

Tegnap megérkezém s láttam őt. Oh nem tudom mit kivánjak: el innen
tengereken túl? vagy ismét látni őt? – – Láttam őt de láttam oldalánál
Üszökyt is, kit más szemmel kezdék tekinteni, mint az előtt. Gyaniték
valamit, s ez őrültséggel fenyegetett.

Laurát lelkem mélyéből üdvözlém, ő kétséges fejbillentéssel fogadá,
azután kérdőleg tekinte körül, ha őt illeti-e üdvözletem? Üszöky pedig
felkaczagott.

Harag és szégyenpir futott el s minden csepp vér fejembe rohant. Alig
eszméltem, már hallám, hogy Üszöky százezret örökölt egy marhakereskedő
bátyja után, s Laura arája.

Illyen embereknek osztogat a sors százezreket, kik parányiságukban nem
ismernek sem istent sem embert a gőg miatt. Sors! te igazság pasquilje
vagy, téged a természet részegségében alkotott, s most Noe fiaiként
szemtelenül kicsufolod azt.

Laura Üszöky arája! hát a menny összebékülhet a pokollal.

A hölgyek szerelemre alkotvák, a természet rájok pazarlá minden
szépségeit, s ők abból vásárt ütnek; ez nem volt igy a teremtés óta;
XIX-ik század! ez a te müved.

Laurám angyalom! bocsáss meg, fájdalom csikarta ki belőlem ama keserü
itéletet, te nem lehetsz ollyan, s ha a világ minden hölgyeire rá
illenék is, te kivétel vagy, a te léted nem köznapi; annyi fenség, annyi
szellem mutatkozik arczodon, hogy mosollyal magát a kétségbeesést
elölhetnéd, ily arcz nem hazudhat, vagy ha igen, azzal a menny
őrangyalait is megcsalhatni.

Szólnom kell veled, Laura, s ha érzelmimet megveted, ártatlan itéltetém
pokolra. Igen, igen! én merni fogok, én merek mindent, én, ki nem
ártottam még soha senkinek, ma ártani fogok. Üszöky őt nem szeretheti
ugy, mint én; hisz igy szeretni kiégett kebel, s durva lélek nem képes.

Laura a vigalomba ma, igen: ma!

Ezzel a sétányra sietett.


III.

Füreden Anna nap körül roppant élénkség uralg; vidor ifjuság, szép,
szebb és legszebb hölgyek; kedv, zaj, öröm, pezsgő élet, fénypazar,
zene, játék, szerelem, elmés társalgás és táncz olly bőségben található,
hogy a bánatnak az ember itt tökéletesen sirját véli találni; oh! de
csak az tudja, kinek valódi bánata van, mennyire nem élvezheti mindazt,
s az örömek látása élvezhetés nélkül kettős gyötrelem. Igy volt Jenő,
látott vidor arczokat, boldog szerelmeseket, tarkaságot; de mind ez nem
érdeklé, s ugy járt fel s alá, mint egy börzehős ki kétes pillanatban
remegve várja a tudósítást, ha milliomos lőn-e, vagy koldus.

A vigság órája ütött, s a tánczterembe fényes közönség gyülekezett.

Jenő beléptekor körültekinte, s egyetlen ragyogó öltözeten vagy feltünő
szépségen sem akadt meg szeme. A zene csábhangjai is hatástalan maradtak
rá nézve. Jenő az ajtóban állt, hogy minden belépőre figyelhessen. Egyik
csapatocska a másikat érte, és Jenő mindig várt, már reménye hanyatlott,
midőn egyszerre Lauráék beléptek.

Jenő üdvözlé.

Laura édesen fogadá, s füzérkéjéből egy rózsát elejte. Jenő felragadá s
frakkjára tüzte. Laura mintegy helybenhagyólag mosolygott.

Üszöky e jelenetet látva, tetőtől talpig mérte Jenőt tekintetével s
boszusan harapott színe-hagyott ajkiba. „Tönkre teszlek“ susogá magában
s a tömegbe vegyült.

Most vagy soha! gondolá Jenő, s Laurához közeledék.

– Nagysád! – alig ejté ki e szót, s Üszöky mellette termett – mindenütt
ez ember!

Üszöky Laurát tánczra kérte.

– Ha még nincs mindenre elfoglalva, esedezném – mond Jenő.

Laura az elajánlott tánczok jegyzékét tartalmazó könyvecskét nyujtá
Jenőnek e szókkal:

– Jegyezzen – s azzal Üszöky tánczba ragadá.

Jenő hirtelen ezt irá bele: „Kegyedet imádom. Tagadó válasza egy
tour-keringő, igen-je a füzértáncz“ Remegve nyujtá vissza Laurának a
könyvecskét.

Laura beletekintvén elpirult.

Jenő halálsápadt lőn.

Istenem, minő pillanat! ugyanazon szenvedély mennyire különböző oldalról
ostromolt két kebelt… Csak egyetlen szó, mitől az egyik rettegett, s a
miért imádkozék; – csak egyetlen szó, mit a másik kimondani szeretett
volna, s még is félt…

Laura még egyszer tekinté könyvecskéjét, s remegő halk hangon mondá:

– A füzértánczra.

– Igen – i-gen – lihegé Jenő, s a fuladásig összeszorult mellét hirtelen
ugy megtágulni érzé, hogy ijedtében oda kapott, s eddig annyira
megkinzott szive most örömdobogásra lázadt. Szólni nem tudott, s ugy
érzé, mintha a menny minden üdve keblébe szállt volna; szeme Lauráéval
találkozék, s e forró pillanat összeölelkezésében egy szentnek dicsköre
fénylett.

Jenő lélekéberségét, s férfi erejét a vészek közepett sem érzé
hanyatlani, de most ájulás környezé. A szabadba rohant, s ott
összekulcsolt kezekkel hálálkodék teremtőjének. Az eddig hidegséggel
vádolt holdat most nyájasnak, s a csillagokat ragyogóbbaknak találta.

A várva várt füzértáncz végre megkezdetett. Jenő karját Laurának
nyujtván, a körbe álltak.

– Nagysád – kezdé Jenő – megértett?

– Már nehány hét előtt.

– S bejegyzett kérésemre.

– Szivből válaszolék.

Jenő tán térdre esett volna, ha e pillanatban Üszöky nem lép hozzájok.

– Laura kisasszony! – mond Üszöky – egy tourra kérem. Laura Jenőre
mutatott.

Üszöky ez intést fel sem véve, Laurát átkarolta, s vele tova lejtett.

Ez még is szemtelenség! gondolá Jenő, s Üszökyt rendre inteni készült;
Üszöky azonban Laurával egész más irányban állt meg. Jenőben a vér epévé
fort.

– Uram! – mond Jenő, Üszökyhez közeledvén – ha ön irányomban
gyöngédtelen is, viseltessék lovagiassággal tánczosnőm iránt. – Ezzel
karját Laurának nyujtá!

– Jöttment kalandor! hitvány mázoló! te leczkézel.

– Ezért elégtételt várok – mond Jenő méltósággal.

– Elégtételt? adok – gunyolódék Üszöky, s Jenő melléről a rózsát
lekapván, szeme közé dobta.

Laura egy sikoltással elfutott.

Az ifjuság zugott, Üszöky czimborái kaczagtak.

– Egyikünk meghal – mond Jenő síri hangon.

– Keresd a törvény utján – viszonzá a gyáva gaz.

– Törvény utján! – hol az a törvény? – fuldoklá Jenő, s körültekintett
valamit Üszöky fejéhez sujtandót találni. – Korcsmahős! e szót nyögve
erejét veszté.

Átalános zavar lőn, a táncz félbe szakadt, Jenőt eszmélet nélkül vitték
szállására. Üszökyt az előbbkelő ifjuság közül öten hivták párbajra, a
nyomoru gyáva egyet sem fogadott el.

– Én – mond ő – nem vivhatok; elvem ellen van.

Jenő ájulásából kétségbeesésre ébredt.

„Ki mossa le rólam e gyalázatot!? igy megbecstelenitve! és előtte kit
imádok! előtte, épen üdvöm küszöbénél! ez rettenetes! veszve minden,
futnom kell… őt többé nem látni soha, soha! mivé lettem?“

Vigasztalásra nem hallgatván környezőit eltávolitá s tollat ragadott
következőt irandó:

„Kedves Ákosom! Ily esemény után itt többé nem élhetek. Laurát kérd
bocsásson meg, az életben csak kevés perczekig voltam boldog, azt is
neki köszönhetem – naponként imádkozandom boldogságáért, de ő feledjen,
mert neki s a világnak meghaltam. Isten veletek. – Jenő.

Ő eltünt, hiába volt minden keresés.

Üszöky csakugyan megkérte Laurát, de a bál utáni napon kosarat kapott,
indokoltatván egyszerüen az elkövetett botrány által. Ő találván magához
illő pajtásokat, Cliquot-val fájdalom nélkül vigasztalá magát.


IV.

***i műkiállitásban roppant figyelmet gerjesztett egy kép, Ákos is
sietett azt csodálhatni. Midőn a műcsarnokba lépett, egy kijövő
családdal találkozék, köztök volt Laura is haloványan, s gyönyörü
szemeiben köny ragyogott. Minő érzés, mennyi emlékezet kapta meg e
pillanatban Ákos lelkét?

Ákos érdek nélkül futa át három termet; a negyedikbe sietett, hol a
remekmű volt látható.

Minő meglepetés! a remek mű egyik alakjában rögtön ráismert a Jenő előtt
talált arczképre, maga Jenő is megszólamlásig hűn volt találva, a
harmadik alak egy bull-dog pofa volt, görcsösen ökölre szoritott
kezekkel, bosszú és irigység minden szinezetével árnyékolva.

A kép azon pillanatot ábrázolá, midőn a könyvecske átadásakor Jenő
feszült kebellel a választ várja.

Valóban remek kép volt!

Szerzője nem volt megnevezve, de Ákos azonnal ráismert. Jenő tehát él,
csak az a kérdés: hol? utánna járt, s megtudá, hogy az érdeklett mű az
„Imperatrice“ hajó kapitánya által küldetett be Milanóból.

Ákos utnak indult.


V.

Szép őszi nap volt, a trieszti kikötőnél hemzsegett a kereskedői világ.
Az ‚Imperatricet‘ hajó épen utra készült, Ákos a hajóra lépett, a
kapitányt keresendő. Az első tengerészt megszólítá a hajón, az a hangra
feltekintett, és szó nélkül rohantak egymás kebelére. A tengerész Jenő
volt.

Ákos elmondá mi történt, hogy Üszöky kosarat kapott, hogy müve zajt
csinált, hogy imádottját hol látta könyezni, – és kérte, rimánkodott,
hogy Jenő térjen vissza.

Jenő tagadólag rázta fejét.

– Imádottad? – mond Ákos.

– Megesküvém őt többé nem látni – viszonzá Jenő.

Művészeted? Bevégzém azon képpel; – igen, az volt az utolsó. Lásd kezeim
hogy megdurvultak a kötélforgatásban rövid idő alatt.

– És hazád, édes hazád?

– Hazám, édes hazám! – itt szeméből könyet törle ki. – Hazám e hajó,
mert szeretem, mint szeretém hazámat; de ez hűbb, mint amaz, ennek
nincsenek korcs fiai. Polgártársaim egytől egyig mind bátor vitézek, jó
s rosz sorsban egyaránt osztályosak; itt nincs önzés, rangvágy, nincs
áruló; ha e hazánkat vész fenyegeti: kivétel nélkül éltünket áldozzuk
szabaditásáért. Igen, igen! mi jó polgárok, hű hazafiak vagyunk. Illyen
hazát álmodtam én valaha. És végre mit csinálnék fájdalmamban az
egyhangu szárazon? Itt a legkétségbeesettebb életnek is érdeke van,
midőn az élet egy pillanaton függ; küzdeni nem gyáva pimaszokkal, hanem
küzdeni az elemekkel. Nem tudjátok ti mi az, midőn a lét és nem-lét közt
csak egy biczczenés van.

Menj, menj, és mond meg, kiknek a szárazon halálra sebzék lelköket,
jőjjenek társamul szegődni, itt még megélhetnek.

Igen, barátom, éltem legérdekesebb pillanatát hiven festém, s az volt az
utolsó kép; ha többé nem leszek árát jó czélra forditsátok.

Egy lövés.

– Válnunk kell – folytatá Jenő fájdalmasan – e lövés nekünk szólt.

Ákos a kapitánnyal nehány szót váltott, ki megigérte, hogy Jenő sorsáról
időnként értesitendi.

Jenő és Ákos keserű könyek közt váltak el.

A hajó megindult, Jenő a partra kiáltott Ákoshoz „Laura!“ és arczát
elfedé.

A két barát sokáig integetett egymásnak. Ákos azután felment a ‚Principe
Metternich‘ fogadóba, s látcsővel kisérte a hajót, mig csak az est
homályában el nem tünt.


VI.

Egy halvány ifju beszélé nekem e történetet az érdeklett kép előtt.

– S honnan tudja ön ezt? – kérdém.

– Én Ákos Jenő barátja valék.

– Többé nem az?

– Fájdalom ő meghalt, tegnap kaptam tudósitást a kapitánytól. Jenő
csaknem önként keresve halált, egy vihar alkalmával merényének áldozata
lőn.

– És Laura? – kérdém.

– Hihetőleg feledni fogja.

– Oh a hölgyek hamar felednek!



NÁSZAJÁNDOK.

Armin! alig ismerlek ma – mond Elek – éljen a gondüző!

Armin szó nélkül koczinta társával.

Mindketten fenékig üriték Medoc-kal telt poharaikat.

– Nem értelek – kezdé ismét Elek – évek óta a legbensőbb baráti viszony
fűz egymáshoz, ismerem lelked minden gondolatát, szűd legparányibb
vágyait; aggodalmidban résztvevék, fájdalmidban osztozám, hányszor
elhazudtolám kinaimat, csak hogy élted egyetlen perczét se keseritsem.

Armin forrón szoritá meg a beszélő kezét; búskomoly arcza egy pillanatra
kiderült, de mihelyt ajkiról a lekötelező mosoly elvonult, ismét az
iménti gondolkozó kifejezést ölté fel.

Elek kétesen rázta fejét, keserűn ejtvén:

– Titkolódzó kezdesz lenni, nem szeretem.

Armin a tele poharakra inte, némán emelék azokat ajkaikhoz, s midőn
üresen az asztalra tevék, fejbillentéssel üdvözlék egymást.

A fogadó étterme vendégekkel volt telve; a főváros kedvelt zenészei, a
remek Patikárus testvérek a legnyugodtabb kedélyeket is fölizgaták.

Ah! ezek megrészegitik a szivet!

Nem tudom más ember hogy van velök, de nekem tömérdek fájdalmat okozának
már. Szeretném egyszer boldog állapotomban hallani őket, vajjon az
örömet is képesek bennem annyira potencirozni mint a szenvedést? vagy
csak dult kebel olly fogékony, hogy a müvész testvérek elragadó
játékukkal abban vihart idézhetnek elő. Nekem müvészetök nem élv, ha
sirni tudnék, tán könyzáport csalnának ki szemeimből; ha szerelmes
volnék, s kedvesem jelenlétében játékuk mostani lélekállapotomban
találna, tán megőrülnék; és, a mitől olly messze vagyok, ha boldog
volnék, vajjon olly arányban növesztenék boldogságomat mint most az
ellenkezőt? ha igen, ugy sok vagyont óhajtanék mellé, hogy felét nekik
adhatnám… de illy kedéllyel, illy helyzetemben a tulságos feszültség
után hazatértemkor a lefeszültség beteggé tesz. Csak kerülni tudnám
őket!

Hogy mások idegeit sem kimélik az izgatástól, bizonyitja az étterem
jelen vendégeinek viselete: itt zajongás, örömkitörések hallhatók, ott
csendesen méláznak, másutt érzelegnek; egyik fejét tenyerére fektetve
merőn szegzi maga elébe szemeit, másik fürtei közé markolva egy sziszegő
hanggal elszánt pillanatot vet a bohózatra, a harmadik, kezében telt
pohárral áll a zenészek előtt, derült vonásain elégültség látszik.
Szóval: a tömérdek arczokon minden kedélyállapot látható, de közönyösség
nem.

Két ifju a legszélső sarokasztalnál elvonultan merenge. Az egyik
körülbelül 28 éves halvány s érdekes kinézésü volt. Fényes fekete haja
rendetlen árasztá el szabályos fejét, néhány fürt magas homlokán
gyűrűzött alá, mi különben szép, de dult arczával annyira összehangzék,
hogy szenvedélyt szikrázó nagy szemeit odavéve, az egész alak festőinek
mondható. Öltözete divatszerinti, a szinek választása izletes, s
mozdulatai fesztelenek valának. Külsejéről itélve ez ember sok világot
láta és tapasztalt. Ez, kit társa Arminnak szólita.

A másik hasonkoru, kedélyes kinézésü szőke egyéniség. Haja szépen
fürtözött, öltözéke keresettebb, a rajta levő színek kiáltóbbak, s
mozdulatai feszesbek valának. Neve Gyula.

Huzamos hallgatás után Armin órájára tekinte, egy pillanat alatt a
széket maga alól kirugta, kalapját fejébe nyomá s barátjának kezet
nyujtott.

– Távozol? – kérdé Elek.

Armin fejével igent inte.

– Látom valamiben töröd fejedet – mond az imént szóló – ohajtom jól
üssön ki, viseleted bizonyitja, hogy a kaland mellyre készülsz, nem
köznapi.

– Igaz – viszonzá Armin – kalandra megyek, de soha aggódóbb lélekkel és
nyugtalanabb szivvel mint ma. Előérzetem valami roszat sejtet.

– Hát ne menj.

– Gyáva legyek?

– Az még nem következés.

– Mivel mentsem elmaradásomat?

– Majd kigondolunk valami okosat.

– Hazudjak?

– Azt épen nem, de… de…

– De még is csak ollyasmit.

– Ha rosz sejtelmid vannak, tanácslom, maradj.

– És egy nőt várni hagyjak? ez lovagiatlanság. Történjék a mi akar, én
megyek.

– Tehát isten veled.

Kezet szoritva elváltak.

Armin az utczára érkezvén, egy lámpa alatt levélkét olvasa el. Darabig
határzatlan tekinte a lapra, azután összehajtva azt zsebébe rejté s
gyors léptekkel távozott.

– A tigris szálloda 20-ik számu ajtajánál kissé megállapodék,
körültekinte, s habozás nélkül benyitott.

Egy nő lépett elébe.

– Az egekre nagysád! – álmélkodék Armin, kalapját kezéből kiejtve.

– Nem engem vélt itt találni ugy-é? – mond epedő szelid hangon a nő.

– Inkább halálomat. De mi véletlennek köszönjem e szerencsét?

– Ön valóban szerencsének, s szivből nevezi igy?

Armin elpirult.

– Lelke mélyébe látok.

– Nagysád igaztalan.

– Nem szándokom önt faggatni – mond a nő, s széket jelöle, maga pedig a
pamlagon foglalt helyt.

A nő érdekes volt: huszonkét, huszonhárom évre mutatott kinézése,
azonban arczán egy neme az elvihatlan fájdalomnak olvasható. Hátra
fésült szőke hajára pongyolán volt egy sötét csipkekendő vetve, melly
fehér arczbőrén végig futva, álla alatt hanyagul köttetett össze; szemei
érzelgő kékek, s ajkai rózsapirosak valának; hamuszín öltönyét derékig
érő, s ugyanazon szövetből készült gömbölyü gallér fedé. Kecsteljes
mozdulatai, élénk taglejtése és mérsékelt magassága gyönyörű termetet
árulának el.

– Ön azt kérdi, mi hozott ide? ön kérdi Armin? hát nem ismeri szivemet?

– Mert alig merék hinni szemeimnek – kezdé Armin az első meglepetés
zavaraiból kibontakozva – azt sem tudom mit szóltam, hisz e váratlan
öröm… e nem remélt találkozás az első perczben kiforgatott önmagamból,
de most látom, hogy nem álom e drága jelenet; kezem kezét érinti, érzem
lehelletének melegét, hallom szavának csengését, és – boldog vagyok.

Igy, igy! e hang részegité meg lelkemet. Armin! én önt hallva, a világ
minden egyéb örömeit feledem.

– Mert szavaim szivből fakadnak, mert lelkem kegyed szerelme után
sovárg, s mert körében a mennyet élvezem. Örökre tied!

– Örökre, örökre!? – ismétlé a hölgy – e vallomás édenbe ragadna, ha – –

– Ha?

– Ha köztünk s érzelmink közt választó fal nem emelkednék.

– A melly – mond egy harmadik – e perczben leomlott.

– Férjem! – kiált a nő, s tenyerével arczát elfedé.

– Ön itt? – kérdé Armin gépileg felegyenesedve.

– Elég illetlen tőlem – viszonzá eléggé jól szinlelt nyugodtsággal a
férj – átlátom, de mit tehetek róla, hogy sejtelmem merészen teljesült,
hogy előérzetem megcsalni nem tudott. Nőm viseletében rég tapasztalám a
változást, de okát e perczig eltalálni nem tudtam. Darab idő óta
lépteire figyeltem, s utjaiban árnyékként követém, igy juték a furcsa
jelenethez.

– Semmisitsen meg uram! – zokogá a nő.

– Sőt ellenkezőleg, boldogitandom.

– Hagyjon fel a szinleléssel – türelmetlenkedék Armin – s teljesitse
szándokát, mert hisz ok nélkül csak nem aljasult kémmé.

– Ej, ej! végre hármunk közt még én vagyok a jellemtelen?

Armin ajkiba harapott.

A nő könyekben kerese menedéket.

– Tudja-é ön – kérdé a férj erősen ragadva meg Armin kezét – mi teendője
van?

– Igen uram, önnel a város végére sétálni.

– Átkozottul téved.

– Tehát gyáva?

– Nem, hisz ön egészen hatalmamban van, ha vérrel akarnék boszulni,
összetörhetném itt.

– Ugy hát távozom.

– Elég lovagiatlan volna vétkes társát, egy nőt a férj első boszujának
védtelen kitenni? pfui!

– Uram! türelmem fogyni kezd.

– Lassan, lassan, e hang engem illetne.

– Szóljon hát, mit kiván tőlem?

– Csekélységet, e lap aláirását.

– Mit tartalmaz?

– Elvíhatlan valót.

– S az?

– Elismerése annak, hogy önt ezen nap illy órában itt nőmmel egyedül
találám.

– Nem fogom aláirni.

– Ugy tanukat kell összehivnom – s az ajtó felé indult.

Armin utját állotta e szókkal:

– Botrányt akar ön elkövetni?

– Ki, én? ez mulattató, olly órában, mellyben a föld kerekén csak nekem
volna jogom nőm szobájába lépni, idegent találok ott, s nyugodt
viseletem mellett a botrányt mégis én követem el. Minő fogalma van önnek
a botrányról?… irja alá.

– Nem, soha.

A férj utjából félre taszitá Armint, s az ajtót megnyitá.

A nő kétségbeesetten esenge Arminnak, hogy ne vonakodjék a férj
kivánatát teljesítni.

Armin engedett, s az okirat alá lőn irva.

– Most még egyet – mond a férj – a válópert azonnal megkezdendem, adja
ön becsületszavát, hogy annak lefolyta után e hölgyet nőül veendi.

– Becsületszavamra, igen.

– Elég, isten önnel. Asszonyom! még ön nevemet viseli, fogadja el
karomat.

A nő ingadozó léptekkel közeledék, remegve ölté karját férjeébe és
zokogott.

– Uram! – kezdé komoly hangon Armin – kivánatit teljesitém, engedje hogy
én is kérjek öntől valamit.

– S az?

– Igérje, hogy mig hatalmában áll, e nőn boszuját nem töltendi, ez
eseményt vele éreztetni nem fogja, s kellemetlenségeket neki nem
okozand.

– Becsületemre, nem.

Armin meghajtá magát, a férj nejével távozott.

Alig hagyák el a szobát, s Arminnal minden keringeni kezdett. Szédelgő
fejét könyökére fekteté és hosszasan merengett. – ‚Megtörtént!‘ – kiáltá
helyéről felpattanva – ‚nincs szabadulás‘ – s villámgyorsan siete vissza
a fogadóba, hol barátját elhagyá.

– Egészen kikeltél arczodból – mond Elek az érkező Arminnak – s
tekinteted zavart.

– Jó – viszonzá a megszólitott – hogy még hasonlítok magamhoz, mert
többé nem vagyok az, ki valék.

– Nos?

– Vőlegény vagyok.

– Micsoda?

– E perczben lettem azzá.

– Nem értem.

– Azt meghiszem, magam is alig értem.

– Beszélj hát.

– Dehogy beszélek, dehogy beszélek, hanem iszom. Ferkó lelkem! reggelig
szivszaggató nótákat, s pinczér! jégbe hűtött pezsgőt! ti ketten
kábitsatok el, s ha lehet, fosszátok meg eszemtől.

Ferkó nem kéreté magát, a pinczér sem várt uj parancsot, egy percz alatt
minden ugy lőn, mint Armin ohajtá.

A zene meglágyitá szivét, a bor megoldá nyelvét, s ő barátjának mindent
elbeszélt; midőn a nőt megnevezé, Elek székéről felpattant.

– Mi lelt? – kérdé Armin.

– Semmi,… a bor nem elég hűs. Pinczér! jobban meg kell a jégben forgatni
az üvegeket. Károly! ide mellém, hadd sírjon az a hegedű.

E percztől a két pajtás elnémult, s csak a Patikárus testvérek
hangszerei beszélgettek, de oly hangon, minőn az angyalok is megértik
egymást.

Az éj viharos küzdelmek közt folyt le.

Hajnalban egy szivmetsző sohajjal vőn bucsút Armin a zenészektől,
üvegekkel halmozott asztaltól s mint maga is hivé, a legényi élettől.

– Mikor látlak – kérdé Elek hosszu kézszoritással.

– Nem tudom.

– El fogsz utazni?

– Nem tudom.

– Mik hát terveid?

– Nem tudom. Kérlek ne ostromolj kérdésiddel, hisz láthatod, hogy
öntudatom elvesztém.

– Élj boldogul.

– Isten veled.

E percztől kezdve Armin elzárkozott és mélázó lőn.

A válóper lefolyt, s Armin násza küszöbén állott, a nélkül hogy mint
boldog vőlegénynek e perczet siettetni, vagy óhajtani eszébe jutott
volna.

Ő egészen megváltozék, eleinte kétségbeesett, később vigasztalni kezdé
magát, majd a véletlen viszony teljes befolyásának tulajdonitá esetét,
végre… végre mint minden kellemetlent megszokunk, az eszmével, nősülni,
nemcsak kibékült, de pillanatonként elég merész volt jövő életében
fénypontokat fedezni fel.

Az elhatározó nap bekövetkezék, Armin oltárhoz vezeté aráját.

A nő tündérien szép volt. Armin halvány arczán komoly elhatározottság
ült.

Az ünnepély vendégei még együtt valának, midőn Arminhoz levéllel kezében
szolga lépett.

Armin a levélre tekinte – ismeretlen vonások – dörmögé redőzött
homlokkal, s a mellékterembe vonult. A pecsét ujjai közt elpattant, a
levélben egy parányi aranykulcs volt következő sorok kiséretében:

„Tisztelt ur! Senkinek sincs több joga szerencsét kivánni, mint nekem.
Fogadja e kulcsot nászajándokul. Neje hálószobájában egy ébenszekrényt
találand ön, ez megnyitja zárját, ha tökéletes boldogságot ohajt, ne
késedelmezzék hozzájutni.“

– Nyomorult! – kiálta fel Armin, s a levelet görcsösen gyűrte össze –
nem olvasom tovább – néhány lépést tőn a terem felé, s ismét megállt, a
lapot kiegyengeté s reszkető kék ajakkal folytatá:

„Ön felette szerencsés, irigylendő neje önt véghetlen boldoggá teendi;
mást elhagyott érttem, engem megcsalt ön miatt, s önhez, mielőtt nejévé
lett volna, hűtlen.“

– Hazug ördög! a féltés kigyóját akarod keblembe taszitni? tévedsz.

Szünet után tovább olvasá:

„Megölhettem volna önt midőn nőmnél találtam; e boszút keveslettem;
éljen, de megcsalatva, szerencsétlenül mint én. Vigasztalja magát azzal,
hogy nem egyedül van

sorsosa. Lormi.

Armin erőtlen roskadt a pamlagra, s homlokát tenyerére fektetve keserű
kaczaj közt szemlélte a levelet. Huzamosb idő után lelki erejét
összeszedé, s a társaságba vegyült.

Ki rá figyelt észreveheté, hogy valami rendkivüli érte. A társalgásokban
részt nem vőn, a hozzá intézett kérdésekre szórakozottan felelt, arcza a
szokottnál dultabb, tekintete zavartabb volt; helyét egy perczig sem
találá. Tévedezései közt egy mellékterembe nyitott, Elekkel sugdosó
nejét pillantá itt meg. A volt férj levele, jóslatai és átka egyszerre
átczikázák lelkét, észrevétlen vonult vissza, s őrültként rohant a nő
hálóteremébe.

Az ajtót maga után zárá, s rövid kutatás után az ében szekrényre talált;
fölnyitá, halmozva volt levelekkel. Armin reszkető kezekkel nyult bele,
egy köteget kivőn, végig tekinté, mind Elektől irvák; szerelem, hűség,
sors és eskü fő jelleme még csak a tegnapelőtt irottaké is.

Kétségbeesett mozdulatot tőn, mely elárulá, hogy kettejök közől
bármelyiket találandá maga mellett, felindulásának áldozata lett volna.
Sírt és kaczagott, fejétől szivéhez kapkoda, mig végre iszonyu lázát
leküzdve erőt érze alakoskodni, ekkor a társasághoz visszatért, a talált
leveleket zsebébe rejtvén.

Jó kedve mindenkit meglepett, darab idő óta át lőn alakulva; ötletei
nevettetők, elmésségei csipősek, s itéletei talpraesettek valának.
Mindenkinek mondott lekötelezőt, barátaival szives, s nejével enyelgő
volt. Irigylendő boldognak hivék őt, pedig keblében borzasztó vihar
dult. Kedélyével felvillanyozá a már lankadó társaságot, sokoldalu
beszéde uj derültség magvát hinté el a zajongók közt, és viseletével
átalános élénkséget idéze elő.

Csak rövid idő még, s a vendégek ezer szerencsekivánat közt oszlani
kezdének.

Azon arányban, mint a vendégek ritkultak, Armin is mindig komolyabb lőn,
s az utolsó kézszoritás után egészen elnémult.

Darabig heves léptekkel járt fel s le a kiürült teremben, neje lángoló
tekintettel kiséré lépteit. Huzamos hallgatás után Armin komornyikjára
csengetett. Az belépett.

– Ferencz! – mond Armin – tegyen készületeket utazásra, két óra mulva
indulunk.

– Hova?

– Külföldre.

Nő és szolga kérdő tekintetet vetének a szólóra.

– Én is készüljek? – kérdé a nő.

– Nem.

– De uram…? – kétkedék a komornyik.

– Évekig fogunk elmaradni – esék szavába Armin – szaporán dologhoz.

A komornyik távozott.

– Armin! – kezdé a nő – mit jelentsen ez?

– Hallá, hogy utazni fogok.

– Nélkülem?

– Nagyon természetes, miután öntől ohajtok menekülni.

– Megőrült ön?

– Akkor midőn szavamat adám, hogy önt nőül veendem.

– Ez kiállhatlan! ön engem megcsalt, ah szörnyeteg, megölöm magamat.

– Ugy legalább biztos leendek, hogy nevem a botránytól megmentetik.

– Ez sok! igy bánni velem, törvényes nejével a nász éjelén. Nem, nem
uram! ön tréfál.

– Életemben komolyabb nem valék.

– Oh én szerencsétlen! miként fog velem bánni jövőre?

– Ne essék kétségbe, mi nem látandjuk egymást többé soha.

– Armin, az egekért!

– Két óra mulva válni fogunk. Örök emlékül fogadja el kegyed tőlem ezt –
s a leveleket zsebéből elővonva átadá.

A nő elhalványult, merész szemei könybe lábadtak, ajka elnémult, s egész
lényében megsemmisülve esett térdre férje előtt.

– Adja isten – mond Armin – én legyek az utolsó kit megcsalt. Éljen
boldogul – és elrohant.

A nő felemelkedék, két lépést tőn a távozó után s erőtlen rogyott össze.

Midőn hajnalban az utazószekér a kapun kirobogott, egy férfi kalapemelve
kiálta: szerencsés utat!

Armin kihajolván köszönni: megrázkodék s ajkiba harapva daczosan veté
magát a kocsi párnái közé. Az üdvözlőben Lormira ismert.



KÉT ‚ROBIN DE BOIS.‘

Szerettem, ez kevés. – óh! mi nyomorult a világ minden nyelve, hogy azon
égi érzeményt, hol ész, szív, akarat, látás, hallás, tapintat, és izlés
egy magasztos lángba összerokonul, s az emberi romlékony kebel
megszentesül, egy szegény „szeretek“-kel fejezi ki, szeretjük az életet,
szeretünk egy jó állatot, szeretni lehet egy magunk ápolta fűszálat, de
azon szenvedély kifejezésére, mi több a szeretetnél, több az imádásnál,
még e földön nem született szó, s ha születendik valaha, jóltevőnek kell
lennie, hogy hallatára a természet kitavaszodjék; szentnek, hogy tőle a
bűnös irtózzék, érzékenynek, hogy hallatára a vadállat megszelidüljön:
ha ezt emberi tudomány kitalálandja, csak akkor mondhatja meg
hibátlanul, minő érzeményt öröklött Istenétől.

Adél! oh mi szép név! engedjétek ismételnem: Adél! midőn e nevet
kimondom, ereimben a vér felmelegül Adélnek hivták őt. Mennyi vonzó báj,
és kellem rejlik csak nevében is; vagy nem tesz-e ez sokat? – – – igen,
de felette sokat; egy szép hangzatú név fél bájt kölcsönöz a hölgynek,
csak nevessetek, én fogadni mernék, ha két minden tekintetben egyenlően
szép hölgy haladna az utczán ellenkező irányban, s valaki e két nevet
mondaná „Adél,“ és „Zsuzsi“ tiz férfi közül kilencz bizonyosan Adél után
rohanna, tehát az első benyomásra a név is bir befolyással, pedig az
első benyomás gyakran életkérdéseket dönt. És imádottam Adél volt; neve
e szerény négy betü egy egész füzet válogatott költészetet zár magába;
szemeiben a menny kéklett; – ő szép volt, mint Petrarchának eszménye, és
ifju mint marcziusi reggelen az ibolya, és én szerettem üdvével a
menynek, kinjával a kétségbeesésnek, és végtelen lángjával a
mindenségnek; és tudjátok kire pazaroltam ennyi szenvedélyt? egy nőre,
egy nőre, ki hajszálnyival sem volt jobb más nőnél, ki szavaimnak hitt,
ki viszonszeretett, ki értem tudott volna meghalni, kinek kivülem nem
volt más világa, esküvék, és megtartá hiven – – míg jött más férfi, ki
őt nőül vevé. Adél férjhez ment, és fájdalmában még meg sem halt – – –
óh! mondom nektek, ő is csak nő volt!“

E szavakat Győző barátom torka szakadtából susogván el, félig leégett
szivarát olly lelkesedéssel kapta szájába, mint éhes oroszlán az oda
vetett konczot, de a szerencsétlenség karöltve jár többed magával – a
szivar a hosszu beszéd alatt kialudt, Győző kettőt – hármat szippantott,
de eredménytelen, ismét kikapta szájából, egy búcsúpillanatot vetett rá,
s ugy vágta a falhoz, hogy az oda tapadt dohánydarabkák búsabban
fittyegtek, mint vidéki színpadokon a díszitmények. Én pipát töltöttem
számára, ő szótlan fogadá el, s miután meggyujtá, nem tudom abbeli
fáradságában-e? vagy berohanásakor elsorolt fájdalmai súlya alatt –
ollyat sohajtott, mintha lelke akart volna kiszakadni.

– Férjhez ment? – mondám én.

– Ah a hűtlen! – fuldoklá Győző, s erőtlen rogyott egy karszékbe.

Más helyzetemben – ég tudja – minő gyógyszerek használatát kapta volna
elő; én ismervén Győző alföldi jó természetét, egy – két ital bort
tétettem elébe. Ő rám nézett, ismét sohajtott, és ivott, és – – ismét
nagyokat ivott. Áldott jó természet!!!

Még mindég azt tapasztaltam, hogy bor a legcsendesb emberek nyelvét is
megoldja, de Győző minden pohárnál hallgatabb lőn, lassankint fohászai
is gyérültek, mig végre keserű fájdalmainak magát átengedvén bús
merengésbe sülyedt.

Ámbár szobámban a légmérséklet egyenlően állt a külsővel, lévén pedig az
idő december elején este, minden nagyobbszerü csillagászati tudomány
nélkül ráfoghatják, hogy az a fagyponton alul tévedezett a fakereskedők
kifejezhetlen örömére; és vendégeim még is elolvadtak, de nem csoda,
mert magam is – ámbár igen szerettem Győzőt, de még inkább szerettem
volna gánforrá válni, hogy nyomom se maradjon, mint lélekrenditő
állapotjában elébb végig nézni, s azután velőhasogató előadását végig
hallgatni, mert egy megcsalatott szerelmes társaságában „keresztények
sírjatok!“ vagy szellemi országtok bukik meg.

Kell-e gyönyörű mulatság? na hisz megcsipted, hogy még ötödnapra is
emleget, csak egy érzelgőnek ízetlen keserveit végig hallgasd.

Szerelmes ugyan nem vagyok – higye a ki akarja – elég hogy én állitom,
legalább e pillanatban nem; erre sokan felkaczagnak, csak rajta! mások –
különösen egy félgyászos – olyan szemeket csinálnak, mintha orruk alá
piritott vöröshagymát csavarnék; nem tehetek róla, azonban azoknak, s
különösen neki sem hazudtam, mert szeretem, mint minden szép nőt
mindenkor, minden viszonyok, és körülmények közt, mint más minden szépet
a világon határtalan szeretek, s hogy e szeretetet sem ők, sem ő
szerelemmé éleszteni nem tudták, vagy nem akarták, nem az én hibám, min
hihetőleg sem ő – sem ők kétségbe nem esendnek, s aggodalmuk
megszüntetésére én is nyilvánitom, hogy se miatta – se miattok magamat
mig élek főbe nem lövöm. Igen édes szépeim! így állnak most szívügyeim,
de hogy leend holnap arról kegyeteket nem biztosíthatom, mert még ma egy
sétát teszek, ott valamit láthatok, s ha történetesen egy Adél lesz,
akkor – – – akkor – – –? na megigérem, akkor magamról, s az én
Adélemről, vagy hogy is hivandják – nem bánom, ha mindjárt Betti lesz is
– egy uj beszélyt irandok; abban lesz ám még kín és epe, mert én nagyon,
kimondhatatlan nagyon tudok szeretni – lesz benne kétségbeesés – – és –
– – más semmi; a tőrt, és méregkeverést a lehetőségig kerülni fogom.
Kopogás, szabad! egy inas, rózsaszín levél… reszketve nyulok utána, hah!
szinte bele izzadtam, de nem az, nem szerelmes levél, hanem egy
szerencsétlen árjegyzék, s e szerint nem sültem hazudságba. Jobb is lesz
hát a dologra térnem, mig valami véletlen igénytelen egyéniségemről
beleszőtt néhány szerény soraimat velem ki nem törölteti; – mint mondám:
fájdalom! szerelmes e pillanatban nem vagyok, de ha az volnék, ha
mindjárt olly mértékben, mint voltam valaha – – na hisz az volt ám
egyszer a szerelem, mihent üdőm lesz, elbeszélem kegyeteknek, olly
költői szerelemről még maga Schiller sem irt, s tudják-e mi lett belőle?
Bertám férjhez ment, s én a lakodalmán tánczoltam, ugy van Győző
barátom, ő is csak nő volt! mondom, ha mindjárt olly szerelmes volnék
is, képes volnék imádottammali két órai magányos társalgásról inkább
lemondani, csakhogy kárpótlásul Győzőnek e magány társalgásától
valamikép szabadulhattam volna. Nagy áldozat, – ugy-e?

– Tehát férjhez ment?! – kezdém midőn magunkra valánk hagyva.

– A hűtlen! viszonzá Győző, s e gyönyörü duette néhányszor
ismételtetett. – Több percznyi szünet után kezemet tüzesen megragadván,
ekkép kezdé:

„Tanuló éveimet végzém, legszebb kor! a szabad polgári életbe léptünk
át, s lángoló érzelmekkel a legmerészebb eszméket egybekötjük, még a
kebel romlatlan, a szándék tiszta, s távol minden önzés, az emberekben
kivétel nélkül hiszünk, oh drága aranykor! – jól emlékszem, a város
kellő közepén megállapodám, s az istenadta nap tikkasztó hévvel sütött
árva fejemre, agyamban gondolatözön hemzsegett, ezer tervet ezer színben
léptetvén fel, végre kedvem pattant keblem áradó hullámait pezsgő
hullámival lefojtani, és erszényemre sujtva felsirt lelkemben a tudat,
hogy egy fillérnek sem vagyok birtokosa – keserű ébredés! kedvem lett
volna, ha összevissza csépelt vágyaim egy kis töredéke kedvnek
nevezhető, Hamlettből egy szívrázó magánbeszédet a legnépesb utczában
elszavalni, tudom, hogy a „Lenni vagy nem lenni“ helyett egy kis magamra
alkalmazással így ütött volna ki: „Inni, vagy nem inni“ és elkeseredtem,
miért hogy ennyi dúsan jövedelmező ház közül nekem egy sem jutott? Oh!
akkori fájdalmam a mostaninak csak parodiája volt! – Bús hangolatomból
kocsirobaj, s nevem hangzása riasztott föl; visszatekinték, bátyám, fél
év óta nem látott Adolf bátyám volt, épen illyen ember kellett nékem,
szerettem volna nyakába ugrani, ha most tanácsosbnak nem találom egy –
kettő – három! a kényelmes hintóba drága Adolfom mellé pattanni. Többé
semmi baj és még kevésb gond. – – – Másnap reggeli hat órakor „Pest“
gőzösön Bécsbe utazánk, hol bátyámnak dolgai valának, én elkisérém.
Szerencsétlen bécsi ut, neked örökre el kell vala maradnod! – Itt
kezdődik mostani szenvedésim catastrophája.“

Jámbor keresztények! és szilaj nem keresztények! hallátok-e? még csak
most kezdődik, s mit eddig elmonda, csak előzmény volt; ez valódi
birkatürelem „Miért kínzasz hát minket?“ kérdhetné valaki. – Miért? meg
akarom osztani a keserü poharat; de különben is Győzőnek igéretet tevék,
hogy „Erbia“ szomoruságu történetét elpanaszlom a nagy világnak; és
önnek pedig édes kis világ, kezdve a betüszedőtől fel egész a nyomdai
javitnokig, kik Győzőm tragicai eseményét olvasandják, ellenben azt
igérem, hogy a lehetőségig legrövidebb leszek, s előadásának annyira
kivonatát közlendem, hogy még a hatásra számitott „ah! oh! és éh!“-eket
tizedelni, sőt huszadolni el nem mulasztom.

„Az egész utazó társaság a hajó fedezetén volt – folytatá Győző – bátyám
egy megyénkbeli tekintélyes (?!) táblabiróval beszélgetvén, a repczéről
rögtön leányára tért át, kit a pesti angolnők nevelő intézetéből csak
tegnap hozott ki, s jelenleg magával Bécsbe utaztát. Bátyám engem is
mint végzett jogászt az érdemdús tbiró ur kegyébe ajánlott, ki azonnal
nyakon kapott, s oly kegyesen méltóztatott megcsókolni, mintha már
nyilatkoztam volna, hogy rendíthetlenül a pecsovics párt legalázatosb
szolgája leendek.

– Derék fiu! – mond a tbiró – aljegyzőt csinálunk belőle. – Én mélyen
meghajolva pinczért kiálték, hogy reggelimhez egy pohár madeirát hozzon,
s leültem egykedvüleg a sokaság élénk zaját, a viszonlátás, és az
ismerkedés örömeit hallgatandó.

– Adélem! – kiáltá ismeretes táblabiránk.

Én oda tekinték, szemeim elkápráztak, az ajkimhoz vitt pohár madeira
tartalmastól kiesett kezemből, s bámulásom nagyobb volt, mint az ezeregy
éjszakai kóborlóé, ki részegen elaludván, ébredtekor magát királyi
székben találá. – Voltál-e viharos éj után hegytetőn a felkelő napot
ellesendő? láttad-e egész fenségében az ég mocsoktalan kékjén feltünni?
élvezted-e a megtisztult légen átragyogó sugárainak jótevő hatását?
tapasztaltad-e, hogy feltüntekor első csókjára mint éledt fel az éj
zivatara által megrongált fű, és virág? hallottad-e mint üdvözlé a
természet királyát szép dalával a madár? ily hatással volt rám Adél
megjelenése, s mint felmelegült az egész természet a fénylő nap
felkeltekor, ugy melegült át keblem, midőn Adélt megpillantám. Oly szép,
és oly ifju volt ő! – Felemelkedvén ülésemből magam se tudom hogy, s
lábaim jobban inogtak mint vakhitűé ha szentséghez nyul hamisesküt
teendő. Oh! mit éreztem, midőn Adélhez közeledém? ily érzéshez nincs
szó, ily érzés az életben csak egyszer rohanhatja meg a lelket! Midőn
kölcsönösen bemutattatánk, Adél égkék szemeit a duna hullámzó habjaira
vetve félénken rebegé: „örvendek“, – én néma fejbillentéssel bókoltam.
Többé nem láttam kivüle senkit, és semmit, és magam sem tudom miként, de
bár merre járt, s bár hová vonult is, azon eszméltem, hogy nyomában
vagyok, szemeim ösztönszerüleg tapadtak rá, gondolatim, vágyaim, Isten
tudja hol szárnyaltak: én szerettem, éltemben először, és igen-igen
szerettem. Ötvenszer akartam megszólitani, és ötvenszer halt el ajkimon
a hang. – Ő a sorompóra könyökölve gondolkozott, én őt csodálám és nem
gondolkoztam, kezéről egy karperecz pattant le, én felvettem, szemeink
találkoztak, a felvett ékszert oda nyujtván reszkető kezem kezét érinté;
ő elpirult, és én meggyuladtam; ő fáradságomat udvariasan megköszöné, én
– – – én valami rémitő ostobát mondhattam! mert környezőink nevettek –
ezt iszonyuan restelve a lépcsőkön lerohantam a hajószobában hol egyedül
találtam magamat édeskeserü fájdalmammal.

Az ebéd ismét összehozott vele, s ügyességemnek sikerült mellette helyt
foglalni, mi – ugy látszék nem vala terhére. Most meginditám a
társalgást, s a kis zárdanevendék kitünő figyelemmel kiséré beszédemet,
néha elpirult nem szolgai bókjaimra, hanem szívemsúgalta, s drága
személyére vonatkozó őszinte megjegyzésimre. Az ebédnek vége lőn, a
nélkül, hogy egyetlen étket izleltem volna, lehet, mivel feledém, vagy
mivel becsesbnek tartám e rövid időt, mintsem evésre használjam;
ajkimmal még csak poharat sem érinték, mégis ittas valék, ittas! hogy
szinte szédültem bele.

A délután oly sebesen tünt le, mintha boldogságomat irigyelve egy
szélvész a hullámok közé sodorta volna, s midőn az éj beköszöntvén,
mindenki nyugalomra tért, akkor vevém észre hogy sokat – igen sokat
beszéltem vele, csak arról nem, miről leginkább akartam. A hajón csend
lőn, csak a katlan egyhangu zúgása; s a habok közé merülő hajókerekek
moraja keblem zajával öszhangozva alakitának egy kínos tercette-t,
mindenki aludt, csak én álmodtam ébren. A mennyire rövidnek találtam
napomat, ép oly végtelen volt az éj, pedig ő előttem állt mindig, a föld
felett elterülő éji félhomályban gazdag hajfürteit tekintém, s minden
csillagban szemeit képzeltem ragyogni; jaj! de a menny angyalainak
énekét nem hallhatám, s igy ha szemeimet megcsalhatám is, csengő hangját
képtelen valék fülembe hazudni.

Rám viradt, oly gyönyörüen a napot fellegfátyolai közül kibontakozni még
soha sem láttam. Hosszas várakozás után a többi utazónők között Adél is
a hajótetőre lépett, én melegen üdvözlém, ő nyájasan fogadá, és boldog
valék. Egész napom egy kiszakitott percz volt a mennyország üdvéből.

Dévényen tul valánk, köröttünk osztrák föld nyult el, s mi hazafiui
érzelmekről értekezénk, barátom! Adél több volt mint magyar hölgy, Adél
hazáját forrón szereté, s azon ritkák közé tartozott, kik e magasztos
érzelmet sem divatnak, sem csipős gúnynak fel nem áldozzák. Mi volt még
hátra, hogy őt imádandónak találjam.

– Bécs! Bécs! – hangzott mindenfelől, én Adélnek nyujtám karomat, ő
elfogadá, s mintha más emberek felett lebegtünk volna, oly könnyedén
vezettem a sokaságon át a hajó orráig. Zöld vidék terült el mindenfelől,
s itt-ott falvak házai fehérlettek; a távolban sz. István tornya
méltóságosan emelkedett a fellegek közé. Ő karomban feledé karját, s
mielőtt ohajtám, mielőtt észrevettük, a gőzös kikötött – Bécs alatt
valánk.

Adélt bérkocsira emelém, atyja mellé ült, s én merően tekinték a haladók
után. Midőn bátyám menésre inte, ugy érzém magam, mint ki szép álombul
rideg valóra ébred. Mi is bérkocsira ültünk.

– Ejnye – kezdé bátyám – feledém kérdeni a tbirót, hol szállásol?

Én válasz helyett kocsisunknak meghagyám, hogy a 98-as bérkocsit
kövesse. Ez lovai közé csapkodott, s még a Praterben elértük őket. A
Károly herczeg fogadóban ismét én segitém le kocsijáról Adélt, mi – mint
tapasztalám – nem vala kellemetlen meglepetés. Jól éreztem magamat vele
egy fedél alatt.

Másnap együtt jártuk be Bécs nevezetességeit, s a viedeni szinházba
mentünk, hol Devrient Emil vendég szerepelt. Adéllel egy páholyban
valék. Ő éltében először vala szinházban. Az „Ördög naplója“ adatott.

Ismered Devrient Emilt? képzeld magadnak a legszabályosabb férfi
termetet, s mindenki által szépnek elismert alakot, hangja? édesen
csengve a kebel zárjait megnyitja, s az érzelmek mélyéig hat; egy-egy
szivéből ejtett szava oly érzelemdúsan hangzik, hogy lelkedet lehelnéd
utána, csakhogy elfoghasd. Ő adá Robin de Bois-t; kedélyes játékában
annyi gyöngédség folyt össze férfias erővel, s merészség határozott
szándokkal, hogy a különben is igen érdekes műnek rendkivüli hatása a
nagyszámu közönséget elragadá. Édesen emlékszem azon élvdús estére! – A
második felvonásban Devrient a csinos ördögi álarcz alatt minő
könnyüséggel lejtett, midőn a bálban mulatók tömege őt körülhemzsegé;
látni kellett a derék müvészt, midőn a drága rokonoknak dolgokat monda,
melyek hallatára a szívtelenek fejeiben mulatsági vágy helyett még a
velő is megkövesült; – ügyes hajlékonysága, Marievali enyelgő társalgása
mindenkit elbájolt.

– Ha Marie volnék! – sohajtá Adél.

– És Robin? – sugám oly közel hajolva Adélhez, hogy lehelletem fürteit
megingatá.

– Robin? – viszonzá gyöngén elpirulva, s egy pillanatot vetett rám, mely
eléggé igazolá, hogy Robin én – és senki más.

Midőn a harmadik felvonással az előadás végződött, s az életrevaló derék
Robin de Bois az igénytelen kedves Mariet nőül nyeré, karomat Adélnek
nyujtva mondám:

– Ha Robin de Bois volnék?

Ő nem válaszolt.

– Lenne-e ön – kérdém szünet után Marie?

Ő földre szegzé szemeit, s bátortalanul igenlé. Hallottad-e? igenlé.

Az est szép volt, s mi gyalog tértünk a várba, a tbiró ur bátyámmal, és
én Adéllel karöltve. Mig a Glacis-t végig sétálók elég bátorságot vettem
Adélnek szerelmem megvallani.

Hat napig szakadatlan együtt valánk, és nem egyszer csókolám le ajkinak
harmatát, ő viszontszeretett. Az öröm, a boldogság majd őrülté tőn, oh!
bár inkább az tett volna azzá, s nem pedig most a kínos fájdalom.

Midőn elváltunk, én fohászkodám, ő könyezett; én esedeztem, hogy irandó
leveleimre válaszoljon: ő kért, hogy minél gyakrabban irjak. – Két év
alatt 37 levelet kaptam tőle, s egytől egyig telvék a legmélyebb
szerelemmel; minden sorbul a hűség olvasható, mindenik esküvel van
lezárva. És e nő megcsalt.

Utolsó öt levelem válasz nélkül maradt.

Ma hallám, hogy hét hó előtt férjhez ment, e tudósitás megtörte
szivemet. Oh! én szerettem, mint nem szeretheté senki más, szeretem most
is, hogy hűtlensége őrüléssel fenyeget, és szeretni fogom még sírom
szélén is! És ő megcsalt!“

Hogy jó szívü vagyok azt még a „Magyarkák“ czimü röpirat is elmondá
rólam, szükségtelen tehát okokkal támogatnom, mennyire hatott kedélyemre
barátom levert helyzete; vigasztalni nem mertem, rajta segítni nem
birtam, mi volt hát egyéb hátra, mint vele versenyt búsulni? és azt
tevém is oly érzékenyen, mintha csak Adél szerelmében compagnisták
lévén, most együtt buktunk volna meg. Na de meg is látszott rajtunk, és
én féltem egy bekövetkezendő nagyobb vésztől; képzeletemben már láttam
Győzőt, minden szerelemhősök csúfjára, s minden hűtlen hölgy rettentő
példájára mint egy kiéhezett lazarónit kétségbeesni, és meghalni.

Szórakozást ohajtott lelkem, szórakozást ajánlott az ész, és én nem
szegültem ellen, s magammal sodortam Győzőt is; minden szép hölgyre
figyelmeztetém őt, hogy szerencsétlen szerelmét valami uj szerencsés
szerelemmel kicserélhetném, – hasztalan szavaim visszapattantak róla,
mint aczél pánczélról a nyilvessző. „Gyógyítson hát az idő!“ gondolám,
és! ki hinné? gondolatom már – már valósult, mert Győző gyakrabban
feledé róla szólani, néha mosolygott, sőt emlékszem egyszer, kitörően
nevetett is; már vigalomról álmodoztam, midőn egy véletlen nyakát szegte
eddigi fáradságimnak, tiz napi kínos munkámat kigunyolá, és reményimet
felhőkbe röpíté: a nemzeti színházban az Ördög Naplóját adák. Csak ez
volt még hátra.

Volt megint keserü napom! Győző az egész bécsi utat, a boldog estét, és
mindent ujra végig beszélt és nekem magam se tudom hányadszor
türelemmel, sőt részvéttel kelle hallgatnom. Reggeltől estig nem
tágitott mellőlem.

Robin de Boist Lendvay játszá; – remekelt.

Én egész lélekkel az előadáson csüggtem.

Győző görcsösen ragadá meg karomat, s a második sor zártszékben egy igen
érdekes nőt mutatott.

– Hogy tetszik? – kérdé, s hallám, hogy szinte fogai vaczognak bele.

Én kapva a jó alkalmon, hogy annyi küzdés után Győző szivét szép női
szemek ismét áthatották, a tüzet jobban élesztendő egész elragadtatással
mondám:

– Szép! angyal szép!

– Ő az! – viszonzá Győző.

– Kicsoda? – kérdém remegve a választól.

– Ki más – mond keserű fájdalommal Győző mint a hűtlen Adél.

– Szegény barátom! – sohajtám, s akár hiszik, akár nem, én nagyon
szántam őt, pedig szánandóbb valék magam: Győző hozzám jött fekünni:
vagy többet is mondjak, önöket az alvás lehetlenségéről meggyőzendő? – –
Volt végtelen kifakadás, s én merő barátságból egész éjen át oly
hosszukat ásitoztam, mint egy jámbor öreg Nagypénteken.

E váratlan csapás Győzőt tökéletesen beteggé, engem pedig gondolkozóvá
tőn. Na hiszen nem is gyült baja még annak sem ki előre felteszi
magában, hogy fél év mulva bukást hirdet, mint meggyült uri személyemé.
Két ember sorsáért emészteni magát a 19-ik században? még is csak
hallatlan! – – – de nem fogom magamat dicsérni, nem akarom elmondani,
hogy minő tervek fordultak meg fejemben és miért buktak meg azok saját
gondolkozásom itélőszéke előtt – – elég az hozzá, hogy végre – azaz
háromheti tervezés után – belebotlottam a módba, miként szólhatna Győző
ismeretlenül Adéllel, ez tán külömben is megeshetett volna de egy uttal
barátom kigyógyulásának módját hittem feltaláltnak; – és örvendettem
mint hét heti bőjt után első ünnepnek a vakhitű. – – Rohantam, és
cselekedtem.

Nehogy keserü sorsomban más is osztozzék, s a gondolkozás sulya alatt
annyit izzadjon mint én, megsugom, miért találtam Győző számára oly
kedvező találkozást Adéllel; mert – – – mert szerencsére a farsang
nyakunkon nyargalt, és akkor természetes, hogy minden bohóskodásnak
nyilt mezeje van. Futottam tehát a szabóhoz és két egyenlő Robin de Bois
ördögi álarcz-öltönyt készitteték, Győző tudta, és akarata nélkül.

Már bérkocsiban ültünk A...ra utazandók, midőn tervemet közlém. Barátom
örvendett, csókolt, és fele jutalmam nyerve volt.

A...n nagyszerü álarczos tánczvigalom tartatott a német szinészek
felsegélésére, ez nem csoda, hisz A... magyar város, és ámbár a magasb
osztály két harmada Schillert, vagy Göthét nem érti; a német szinház
mindig megtölt, hálátlanság lett volna a lelkes közönségtől meg nem
jutalmazni a ponyvamüvészeket, kik a genialis Nestroy salon-műveivel oly
jó izlést szórtak e művelt város műértő közönsége közé, – még ellenben a
nem rég ott fáradozott magyar szinészek előadásai közönség hiánya miatt
többször elmaradván, felsegélés nélkül kinlódtak ki a város hosszu
utczáján. Ez csak mellékesen megjegyzendő a bál kedveért, hova Győzővel
oly igen készültünk.

Termetre hasonlitánk egymáshoz, ez Győzőnek nem nagy dicséretére válik,
de hadd legyen barátomról fogalmuk azoknak, kik engem ismernek, s kik őt
ismerik, tudjanak engem is képzelni, hát biz én csak kimondtam az
igazat, nyakra főre készültünk, s midőn az ördögi diszöltöny rajtunk
volt, s az álarczot feltevők hozzá, alig birtuk magunkat egymástól
megkülömböztetni. Az óra ütött, mi nagy csatára készek a tánczterembe
indultunk. A folyosón ácsorgó nép rémülve futott tőlünk, mi egymásnak
utasitásokat adtunk, s különösen engem néhány egyén titkaival bizott meg
Győző, miután e városban egész ismeretlen valék.

A terem ajtaja felnyilt előttünk, s Győző érdeklett uraimat és
hölgyeimet megmutatva alattomban tőlem elvált, s a minket körülzajongó
tömeg közé vegyült.

Nagyobb libavásárt életemben nem láttam! a bámulókat egy keringő
szelleme szélvészkint sodorta el mellőlem, s most magam is
körülnézheték:

Egy tetszelgő koros nő, utasitásomban áll.

– Lásd, lásd, hogy változnak az idők – szólitám meg őt. – Tizenöt év
előtt, és most.

– Igazad lehet csúf ördög.

– Nálad is letünt a szépség időszaka, emlékszem, midőn udvarlók, hódolók
és imádók vettenek körül; most elhagyatva vagy, mint gazdátlan kert.

– Vakmerő!

– Na, na, hisz az ördög csak tudhatja, lásd te a magadnál szebb, és
ifjabb hölgyeket rágalom és koholt hazudsággal törekszel alacsonyitani,
ez még a pokolnak is sok, azért vigyázz, mert mi ördögök a jól vegyitett
festék alatt is látjuk az arczokat elhalaványulni.

A nő egy kopott arszlán karjai közé veté magát, honnan czáfolólag
tekinte rám, és rohant a keringőben vén fejét jobban megszéditni.

– Jó éjt mult szépség!

Kevés percz mulva egy uracs vállamra ütvén megtámada:

– Ördög, panasz van ellened.

Rá tekinték, emberem volt, szinte Győző által kijelölt.

Vidd közgyülés elé – viszonzám.

Egy urhölgyel udvariatlankodál.

– Csekélység! azt hittem bitang pénzek miatt, bizonyos szolgabirói
eljárás.

Ő egyet mormogott, mint Pál fordulásakor odujában a medve, tetőtül
talpig megmért, és elsompolygott.

Én rá kiálték.

– Barátom lisztes vagy!

Győzőt is láttam ide s tova ugrálni, egyiktől másikhoz rohanni s a
honnan csak távozott, mérges tekintet villámlott utána. Mi egymással
mindig ellenkező irányban működtünk. Fél óra mulva az egész bál az
ördögrül beszélt, engem az ő, őt az én csipőségeimért vontak feleletre
nem egyszer.

De hogy első meglepetésemre visszatérjek, ujra feljajdulok; soha
életemben nagyobb libavásárt! nézzünk szét.

Négy hölgy karöltve; fejeiken egy egész erdő csinált-virág, mely minden
fejmozdulatra ugy zörög, mint őszi szélben a száraz falevél.

– Hallatlan boszuság! – mond az egyik – mindent utánunk majmolnak,
utójára nem is öltözködhetünk.

– Már az igaz – válaszolák egyhangulag mind hárman.

– Láttátok – folytatá az imént szóló – az X–i tisztartó leányát, egészen
úgy öltözött, mint a mult vigalomban én valék.

– Minő merészség!

– Pedig még sem tünik fel egész estén át, még egy katona sem tánczolt
vele.

– Nincs is nevelése lelkem adta – jegyzé meg a második – mindig magyarul
beszél. – És magok is ugy morzsolták azt a német nyelvet, mint második
iskolás a diákot.

– És szépsége is – tevé hozzá a harmadik – olyan parasztos.

Ezekkel jó laktam; lássunk másokat is.

Im egy csinos hölgy oldalánál jobbra egy katona feszeleg, balra egy
simára nyalt ifju sompolyog.

– Ah! – sohajtá a hölgy – minő különbség egy katonatiszttel (élénk
tekintet) és egy (megvető pillantás) czivilistával társalgani. Mon Dieu!

A tiszt öntetszőleg egyengeté magát. A jámbor ifju – ki mint később
hallám fülig szerelmes volt a hölgybe – ugy forgatá szemeit a
hallottakra, mintha incognito Hugo Victor lévén, magát istenitetni
hallotta volna.

– Az a gyöngéd bánásmód – folytatá a hölgy – terjedt olvasottság, uri
izlés, világ és emberismeret kizárólag csak katonában található fel.[1]

Bennem a vér epévé forrt, s egy ügyes ugrással előttök termettem e
szókkal:

– Az ördög nem alszik asszonyom!

Fidonc! ki ez?

– Mondám már, hogy ördög vagyok! és te – folytatám a tiszthez fordulva –
kérdem rojtodra, és katonai becsületedre, hiszed-e, s beleegyezel-e
mindazokba, mit e szép hölgy monda?

– Nem – válaszolá a tiszt kis szünet után – s a müvelt polgári rend
rovására dicsértetni nem is akarok soha – a tiszttel békülő kezet
fogtam.

– Nos asszonyom – kérdém – megtanultál pirulni? – az imádó ifjunak pedig
odavetőleg mondám – Gyáva fegyverhordozó mulatságot! –

És ő mély alázattal megrázta fejét.

Én tovább álltam.

Ismét négy hölgy együtt, szorosan összebujva egyikről másikról
itélgettek, pedig a naiv teremtéskéknek csak tűkörbe kell vala nézniök,
s egymás beszédét mérlegelni, tehát magukról annyi szólandót
találhattak; hogy másra még sor sem került volna. Nyomunkban három ifju
libapásztorkodott. Azt hallottam, hogy imádójok, de ezt pasquilnek
hiszem.

Egy állványon a magasrendüek, u. m. egy kimaradt alispán neje, a főbiró
két leánya, és egy városi tiszt életüdve leszemüvegezték az arra
sétálókat és a sok üdvözletet hideg fejbillentéssel alig győzték
viszonozni. – Oda is felléptem.

– Nos ördög! – kérdé az alispánné – mit akarsz itt?

– Fáradt vagyok, s haza jöttem pihenni.

– Az ördög nem fáradhat el – kezdé a városi tiszt neje, – kin a tömérdek
illatár daczára is keresztül tört a timár-bűz. Ő is valami okosat akart
mondani.

– Nagy vállalatba fogtam – felelém – egy a....i röpiratot irok,
„Zeitgeist“ czim alatt, s a kiadó vállalkozókat majd hozzád küldöm, mint
e város szelleméhez, ki azt oly angyalilag kormányozza. – Kedvem lett e
felfuvalkodott népet kissé megcsipkedni, de Győzőt e pillanatban Adélhoz
láttam közeledni, egy szögletbe vonultam, honnan a beállandó párbeszédet
kihallgathatom.

Győző Adéllel szemközt állt, karjait keresztbe veté, s fejét mélyen
mellére sülyesztve szigoruan tekinté Adélt.

– Te – kezdé Adél – engem igen édes estére emlékeztetsz.

– Annál keserűbbre magamat – viszonzá Győző.

– Hát ez öltöny előtted is bir némü varázszsal.

– Igen Adél!

– Hát ismersz?

– Én, az ördög? hahaha!

– Reméllem, nem tartozom kijelöltjeid közé.

– Választottaim között az első vagy.

– Köszönöm a bókot.

– Adél! emlékszel-e a bécsi Robin de Bois-ra?

– Mindig édesen.

– És a pestire?

– Szinte.

– Minő lélekkel nézted az elsőt, tudom, minő lélekkel a másodikat azt
magadtól szeretném hallani?

– Nevezd meg elébb magad, és elmondom.

– Robin de Bois.

– Mernéd is te, mint ő az álarczot letenni.

– Azt nem, de letépem a tiedet.

– Menj, menj – mond Adél – te nem vagy udvarias mint ő.

– Pedig tőle tanulám szerepemet, s miután te már Marie nem lehetsz, a
marquisnő szerepét néhány perczre nem lennél szives elvállalni.

– Lehetlen – viszonzá Adél könnyelmü zavarral – e tánczra el vagyok
igérkezve.

– Na, na! hát a marquisnő nem volt a parancsnokkal eligérkezve, hisz jól
tudom, a szép nőknél az ördög győzni szokott.

– De igen vastagon űzöd tréfádat.

– Tréfa? oh nem! én egykori szerelmedről akarok szólni.

– Hiába fárasztod magadat.

– És ha bécsi utadat, bizonyos szerelmes leveleidet hoznám föl.

– Honnan birod mindazt?

– Honnan? egy ördög, egy szegény ördög Holdváry Győző naplójából.

– Ő elárult volna?

– És te megcsaltad. Mi van ebben?

A bál hőse, egy ifju eskütt enyelgő könnyüséggel sietett Adél felé őt
tánczba viendő.

– Nem fog tánczolni – mond határozottan Győző.

– Ki vagy te, ki itt…?

– Ki vagyok – vága szavába Győző – kérd meg az alispánnét, birótársadat,
e szép nőt, kérd meg az egész társaságot, ki vagyok? hát ördög vagyok!

– Szemtelen vagy!

– Tán utitársamul akarsz szegődni a pokolba, vigyázz, mert előre
küldelek.

– Ah! – dühönge az eskütt – az egész világ panaszkodik e nyomorultnak
botrányos viselete ellen… le kell tépni álarczát. He! – kiáltá a
társasághoz fordulva.

Adél esdőleg ragaszkodott karjába.

Győzőről a figyelem egy pillanat alatt a hősieskedő esküttre esett; én
használva a perczeket, Győző mellé surrantam, s őt visszataszítván,
helyébe én álltam.

– Uraim! uraim! csak közelebb – harsogá az eskütt.

Adél elhalványult.

A közönség körülvett, s a zene elnémult, s e dicsőséges zavarban, miután
Győzővel sikerült magunkat kicserélni, jobban érzém magamat, midőn
láttam, hogy ő az ajtón kiillan.

– Halljuk! lássuk! mi az? – zugá annyi torok.

– Egy szemtelen álarczos – mond az eskütt – engem öltönyön ragadva.

– Le az álarczczal, le az álarczczal! – kiáltá az egész gyülekezet,
kiváncsiak lévén, ki az, ki titkaikat ismerve oly kiméletlen szórta az
igazat.

Eskütt barátom álarczám felé emelé kezét, a közönség előre nyomult.

Én övemből két pisztolyt ragadtam ki, a felém tolakodókra szegzém, és
sikoltva, jajgatva nyomultak vissza, én egyedül álltam.

– Im most megmutatom ki vagyok! mondám a megrémült közönséghez, s az
álarczot letettem, közbámulás, közzugás, és közmeglepetés, egy lélek sem
ismert.

Én a czukrász készitette egyik pisztolyom csövét leharaptam, s a másikat
több darabba törvén belőle a hölgyeket kinálgatám. Ezt kitörő nevetés
követte.

Roppant érdekkel kérdezősködtek kilétem iránt, s kiváncsiságukat főfokra
csigázá, hogy senkitől sem tudhatták meg. Engem ezer kérdéssel
ostromoltak, s én az ördög naplóját tökéletesen kizsákmányoltam a
lehetőségig onnan halászva el a legügyesb válaszokat. A nők
körülenyelegtek, a férfiak deli ördögnek neveztek, és valami ördöngös
fogalmuk volt is felőlem, – szivesen, és mégis tartózkodólag társalogtak
velem.

Alig nyilt egy pillanatnyi rés s Adélhez vonultam.

– És ön mindent tud? – kérdé tőlem.

– Szórul szóra – viszonzám.

– És a levelek? – –

– Mind a 37 kezeim közt.

– Higye el ábránd, gyermekjáték az egész, én tapasztalatlan ifju valék,
Győzőt soha sem szerettem.

E nyilatkozatra minden csepp vér fejembe szökött.

Holnap reggeli kilencz órakor egyedül várandom önt. A leveleket ne
feledje elhozni. – Ezzel eltünt.

– Majd – gondolám magamban – megfoglak lepni.

A vigalom kitünőbbjei lakomára hivtak meg, pezsgő közt akarták
kicsikarni nevemet – nem sikerült.

Egy zarándok öltönyü álarczos érinté vállamat, s titkon tudakozódék a
kaland kimenetéről.

Győző volt, kit helyzetem iránti aggodalom üzött vissza. Ő ismét elment,
én reggelig vigadtam. Midőn a társaságtól elbucsúztam, „éljen!“ zaj
hangzott utánam.


III.

Nyolcz órakor Győzőt pipereasztalhoz állitám, s kilenczig tetőtől talpig
ki volt csinositva.

– Menj – mondám neki – Adélhez, most tanu nélkül szólhatsz vele. Rám
vár.

Győző ingadozott.

– Tehát én megyek.

– Nem, nem! – kiáltá Győző – tükröt kell elébe tartanom – és elrohant.

Képzelem Adél meglepetését, midőn engem hideg szavakkal ostromlandó
várt, azonban felpattan az ajtó, Győző belép, és mondja: „én voltam
Robin de Bois.“ Mit gondolnak édes szépeim! megzavarodik-e ilyenkor a
hűtlen?

Én utazási készületekkel foglalkozám, kocsisunk befogott, és Győzőt
vártam. Kissé késett, de mégis eljött.

Midőn a városból kiértünk, Győző kétértelműleg rázta fejét, és
mosolygott.

Szünet.

Később szivarra gyujtva ismét mosolygott. Végre kitört belőle a szó,
egész örömmel mondván:

– Barátom! terved isteni volt, győztél, én meggyógyultam!

– És a kis zárdanövendék? – kérdém neki bátorodva.

– Kaczér nő lett. Mint férje járt, ugy járhattam volna én is. Szegény
férje!

Valóban?

– Tudod – kérdé szünet után Győző – hányat ütött az óra?

– Gyanitom.

– Tizenegyet – viszonzá kitörő kaczajjal óráját tekintve. És e nevetés
nem volt a kétségbeesés hangja.

Mi többé e tárgy felett nem búsultunk.



GAZDAG ÉS SZEGÉNY.

Dusan butorozott teremben két ifju ült, egyaránt bus és szenvedő
arczkifejezéssel. Egyik meglepően deli, érdekes külsővel birt, másika
ellenben a természet ez ajándokát nélkülözé.

A deli ifju épen beszédét látszék végezni, midőn a másik karszékéből
fölemelkedve éles fájdalommal mondá:

– Mit ér nekem az élet, ha csak látnom kell, mint élvezi más annak
gyönyöreit? – barátom én gyülölöm a napot, mert másokat az élet
kellemeivel áraszt el, mig engem uj fájdalmakra ébreszt; utálom az éjt,
mert mig mást kedves merengések közt, édes álmakban ringat, elém
rémképeket varázsol, hogy még akkor se feledjem nyomoruságomat.

– Arthur! – viszonzá az első – hisz te gazdag vagy.

– O Béla! – folytatá Arthur keserü mosollyal – hiszed-e, hogy még is
boldogabb nálamnál a napszámos, ki órákig ácsorog a nap széditő melege
alatt, hogy nehány fillérért homlokizzasztó munkát kapjon, mert ép teste
és nyugodt lelke van; boldogabb a világtalan, ki házról házra vezettetve
koldulja falat kenyerét, hisz ő nem látja mi a szép, s nem tudja,
mennyit tagadott meg tőle sorsa: pedig én öröklöttem nevet, mely előtt a
haza minden termeinek ajtai tisztelettel nyilnak meg; öröklöttem kincset
annyit, hogy gyöngeségeim mindenikét, százezrekkel tölthetném be; – és
mit használ nekem e nyomoru érczhalom, ha a természet oly mostohán
gondoskodott rólam?!

– De szived – vága közbe Béla – oly nemes – minővel legsimább arcz,
legdelibb termet sem dicsekedhetik.

– Szivem?! – jajdula fel Arthur – ne emlitsd, bár volna kemény mint
ércz, vagy téphetném ki keblemből, hogy ne dobogjon, ne érezzen – oh az
szeret forrón és lángolón, de a viszonszeretetnek csak reményét is
ápolnom megtagadá a természet átka. A hölgy szép, mint kit isten
angyalnak akara teremteni, ugy látszik, a természet, hogy reá mindent
gazdagon pazaroljon, tőlem mindent irigyen megtagada, ő oly kecses, hogy
elvétetvén tőle mi nálam pártolandó, ő még is ezerszer szebb maradna
nálam. És én szeretem, mint vakhitü lelke üdvességét, én általa s benne
csodálom a természet remekét, a tavasz minden kellemeit, általa imádom
magát az istent! érte lehellek, érte forr minden csepp vérem, és nem
merem ezt neki fölfedezni, mert szánakozó mosolyától pirulnék, gúnyja
megölne.

– Én is szeretek, de a hölgy vagyon és születésben annyira fölöttem áll,
hogy nekem szegény – névtelennek legmerészebb reményeim sem igényelhetik
birását. És én is átkozzam a sorsot? – Arthurom! kedves Arthurom! keress
megnyugvást abban, hogy sok más kebelt is dul hasonló szenvedés.

– S a hölgy? – kérdé Arthur.

– Légy kimélettel, kebled ezen szentsége után én nem ohajtok nyulni; nem
akarom szived titkát kifürkészni, cselekedd te is azt, mert eskütörés
nélkül nem vallhatnám a nő nevét. Én hallgatást fogadtam neki.
Hallgatást, mert hiszen ily ajkak mint enyéim, csak megfertőztetnék a
dicső nevet!

Arthur melegen szoritá meg Béla kezét, merően szemébe tekinte s
magasztos hangon mondá: munka és szorgalom, vagy bármely vakeset téged
gazdaggá tehet, s akkor mindened van; de – folytatá elszomorodva – ki
fog nekem ép testet adni.

A teremben csend lőn. Ezer indulat egymást, váltva vivott mindenik
keblében, ajkaikon koronként, egy-egy keserü mosoly lebegett.

Az óra esti tizet ütött. Arthur hirtelen felugrott e szavakkal már 10
óra, Béla! készüljünk gr. Lipkeyékhez.

Béla némán emelkedett föl üléséből s egyszerü kék, Arthur pedig fekete
dominot ölte magára.

* * *

Fényesen világitott s legjobb izléssel rendezett tánczterembe léptek ők.
A teremben álarczosok tarka vegyülete zajlott.

– Ez csalhatlanul Klementina – mond a fekete domino társához, egy
mellettök ellebegő csinos álarczosnőt pillantván meg – én követem. Társa
mélyen sohajtott.

– Légy üdvöz szép álzott! – szólita meg egy elegans fehér dominot, a
harmadik szobában jutván vele szóhoz. Ez bájoló fejével fogadást inte.

– Nem tévedhetek, neked kell lenned az ünnep királynéjának. – A nő
tagadólag rázta fejét.

– Te vagy Klementina, ne tagadd, hisz más nem lehetne oly szép, én
fogadok – százat egyre, hogy te Klementina vagy.

– Elveszted.

– E csengő hang, melyet még álmomban is zengeni hallok, nem csalhat. E
perczben egy drágaságokkal terhelt ékes keleti öltönyü álorczás
érkezett.

– Ej, ej! – szólitá meg a fekete dominot – gr. Szirtey oly öltönyt
gondolhatna ki, mely rőt haját is eltakarván, alatta ismeretlenné
válnék.

– És gr. Frigotti – viszonzá kezét a beszélő vállára sülyesztve az oda
érkezett kék domino – beszédmódját kissé változtathatná, nehogy mindig
gorombaságáról kellene ráismerni.

– A vétket, mellyel mást vádolsz – felelé a keleti – magad követed el.

– Féltem hogy különben meg nem értesz.

A keleti haraggal vevé ki óráját; most tizenegy, fél óra mulva meg tudom
ki vagy, s akkor gr. Frigottinak fogsz felelni szavaidért.

– És nekem – mond a fekete domino – ki fog számot adni a sértésért?

– A sors – viszonzá a gazdag öltönyü s gőgösen távozék. A fekete domino
követé.

– Klementina! – sohajtá a kék domino, – egyedül vagyunk. A hölgy levevé
álarczát; a domino szinte s Bélá állott a kellemdus hölgy közelében.

– Szigety! – mond a hölgy – ma tán utolszor szólhatok önnel ez életben.
E gondolat ezer tőrt nyilal szivembe. Nem akarom hinni önmagamnak sem, s
fájdalom! még is ugy van, nekünk örökre válnunk kell.

– Klementina! kegyedtől kell hallanom e rettentő határozatot?

– Anyám akarata s én alá vagyok rendelve.

– Igaz, kába, dőre valék vágyaimat oly magasra emelni. Vétkeztem, hogy
kegyedet szeretni bátorkodám. Nagysád! bocsánat, én vétkeztem, de
esküszöm az istenre, nem születésért, nem köznapi érdekekért szeretem
kegyedet, mert sokszor küzdöttem e gondolattal, miért nem szegény
kegyed, miért nem hasonsorsu velem, sokszor káromoltam a végzést, hogy
miért emel köztünk születés, és vagyon, választófalat. Oh Klementina! én
szeretem önt, mert szép és kecses, müvelt és jó. Én szeretem mert csak
látnom kelle, s bájai megfosztának akaratomtól. Tudtam hogy ez nem
szabad, tudtam hogy e szenvedély sírba visz, s én még is szeretem önt;
szeretem most, midőn magától eltilt, s szeretni fogom még akkor is, ha
utálattal néz le rám. De nem – folytatá elragadtatva – én nem vétkezem,
hogy kegyedet szeretem, mert a szent szüzet is szabad imádni, és ha
szerelmem csakugyan vétkes, ugy kegyed az oka, miért adott nekem
bátorságot, fölfedezéséhez, miért ragadott ki a porból, hisz én tudtam
volna hallgatni és szenvedni.

– Béla! ön fölötte igazságtalan. Én szeretem önt, miként ön tán engem
nem, én szeretni fogom önt, midőn e szerelem már tilos lesz, mert tudja
meg, kogy két nap mulva nőül kell mennem Frigotti grófhoz.

– Béla felugorván indulatosan kapott lángoló fejéhez, azután lassan
erejét vesztve pamlagra roskadt.

Több álarczosok érkezének, s Klementina álarczát fölaggatva távozott.

Béla föleszmélt szólni akart, de Klementina nem volt ott. El innen
gondolá, s e perczben az ajtóhoz támaszkodva a keletit pillantá meg egy
rablónak öltözött álzottal.

– És van pénze? – kérdé a keleti.

– Tárczája tömve bankjegyekkel, ezereket tesz egy blatra, és igen
járatlan a játékban – tevé utánna a rabló.

– Jó – fejezé be az imént szóló – várj alant bérkocsival, egy negyed óra
mulva mehetünk, – kezet szoritának, a rabló elment, a keleti pedig a
néptömeg közé vegyült.

Szigeti a távozónak végszavát hallván őt figyelemmel kiséré.

Az álarczok letétettek, de Frigotti és Szigety nem voltak ott, min
leginkább Szirthey Arthur és Klementina látszottak megütközni, Szirtey
boszankodott, hogy a sértő minden figyelme daczára is oly ügyesen
megszökött. Klementina keblét pedig félelmes sejtés tölté be: arczán
rettegés ömlék el, kedélye, szóval minden nyughatatlanságot árula el.
Szirteytől kérdezösködék és bizonyost nem hallhata.

* * *

Két bérkocsi sebesen robogott a kövezeten, s a Lipót külváros egyik
kávéháza előtt megállt. Az első kocsiból Frigotti társával, másikból
pedig Szigety lépe ki. Az előterem piszkos éji kalandorokkal volt tele,
kik részint tekéztek, részint kártyáztak, legtöbben pedig szegletbe
vonulva éhség – s álmatlansággal küzdtek; Frigotti sebesen haladt végig,
de Szigetit egy leirhatlan érzet ragadta meg e nyomorult nép látására,
szánakozék és borzadt, midőn e sok sápadt arczból a beesett szemeket
feléje látta villogni, félt és undorodott ez aljas csoporttól. Végre
neki bátorodva keresztül haladt a koldus-tanyán, három üres szobán át
csak tekeőrökkel találkozván, benyitott a negyedikbe is; itt kevés de
gazdagon öltözött fiatal emberekre talált, kiknek szemeikből álmatlanság
és szenvedély néze ki. Az asztalon négy gyertya égett, s midőn Béla
látatlanul belépett, már Frigotti a kártyát forgatá. A játszók átalános
figyelmét egy középkoru férfi voná magára, ki tetemes öszveget rakott
időnkint. A szoba – padlaton félig leégett kártya és szivardarabok
hevertek. A szobát füstfelleg és csend tölté be, mit csak a pénzcsörgése
s egy-egy hirtelen elejtett szitok zavara; Béla egy szegletbe rejtőzve
figyelt mindenkire.

Egy órai heves játék után az idegen, ki utolsó tételét veszté el,
hirtelen felugrott e szókkal:

– Hallatlan szerencse! ön e kártyalapokat ismeri.

– Ez rágalom! viszonzá Frigotti, a pénzt kalapjába seperve, nem éhezem
nyomorult filléredre.

– Most tudom minő zsiványbarlangba jutottam. E gazember itt – Frigotti
társára mutatva – barátság szine alatt magát hozzám behizelegte, hogy
kiváltságotok legyen engemet kifosztani.

– E sértést tovább nem türhetem, uram! ön nekem elégtételt fog adni.

– Mihelyt bebizonyitja, hogy nem hamis játékos, hogy becsületes ember.

– Holnap.

– Jó.

– Nevét uram?

– Önnek czimborája fogja tudni.

– Lakását.

– Angol királynő 20-ik szám.

– Ön elégtételt fog adni – kiálta a távozó után.

– Mínden becsületes embernek, – mond az idegen erősen csapva be maga
után az ajtót.

– Hahaha! kaczaga Frigotti – tetszik nekem az ily járatlan ficzkó
kitörése, ha pénzét elveszté. No de ez vig szüret volt, kinyertem a
jegyajándék árát.

– Alkunk szerint – mond Frigotti czinkosa – most minket is részesits a
zsákmányból.

– Mennyi a nyereség kérdé egy második.

– Hétezer pengő; válaszolá Frigotti.

– Több! kiálták mindnyájan.

– Ugyan ki fogna garasokat számolni? Háromezer forint tietek.

– Fele mienk s fele tied; viszonzá az első.

– Én pénzem veszélyeztetém, tehát többet érdemlek s fáradtam is
mellette.

– No ugyan – jegyzé meg egy második czinkos – könnyü volt ott
veszélyeztetni hol csak nyerhetél.

– Egy szó mint száz itt van 3000 frt, még egy pár pezsgőt üritünk
barátságunkért. Nekem ugy is több kell, házasodom. Akarjátok?

– Legyen – egyezének mindnyájan, s mig a pezsgőt meghozák, az igért
pénzt Frigotti asztalra olvasá. A palaczkok egymás után pattogtak.

– Barátságunkért – mond Frigotti poharat emelve, s valamennyien fenékig
üriték.

– Arád egészségeért – dadoga az első ittasan.

– Inkább erszényeért – jegyzé meg Frigotti s fajtalan röhögés tölté el a
szobát.

– Megengeded-e, kérdé a másik, hogy majd nődnek udvaroljak?

– Szives örömest, csak aztán aranyaira ne kaczérkodjál.

– Isten őrizz, hisz ha szükségem leend, fogsz te rajtam segiteni.

– Jó barátok maradunk.

– Hanem, szólamla a harmadik czimbora, mit csinálsz majd Emmivel?

– Világos örökösödés utján rád marad.

– Nem bánom, csak a gyerekekről illően gondoskodjál.

– Grófiasan, hisz holnapután vagyonával együtt birtokomban van a dus
Klementina.

– Ne többé e szent nevet ily bünfészekben, riada egy hang a szegletből,
s Szigety Béla villogó szemekkel lépe elő.

A leázott czimborák ijedve vánszorogtak föl üléseikből.

– Miért nem – kérdé Frigotti – hisz Klementina…

– Ismétlem – vága közbe Béla – ne mond ki e nevet mert undok szádban
beszennyeződik.

Frigotti széket ragadva gunyosan mondá.

– Uracskám! ismerkedni szeretne.

– Kezedbe való a szék, mert ily aljas emberekhez csak korcsmai verekedés
illő.

– Ez sok – kiálták mindnyájan, s ki székkel ki gyertyatartóval rohanta
meg Bélát.

– Vissza alacsony gazemberek! – dörgé Béla izmosan ragadva meg egy
asztalt, – különben velőtlen koponyátokat zuzom össze.

Az öt szerencse lovag – mert ennyien valának – rémülve nézett egymásra,
s midőn bámulásokból felocsudtak, Béla már elhagyá a szobát. Az éji
kalandorok fejcsóválva ismét poharakhoz ültek kivéve Frigottit, ki
közülök eltünék.

Az éj dermesztő hideg vala, s a tiszta hold rezgő sugarait a folytonosan
szállongó hó ezüstlő fényben lövelé vissza.

Az utczák gyászcsendét csak egyes haladók lábai alatt recsegő hó zavará,
ugy látszott, mintha minden kihalt volna s a hólepel alá temetett
természet elhunytát a bús hold néma fájdalommal kesergé.

A Bélautcza szegletén hirtelen fordult be egy ifju, könnyü
tánczöltözetben, csak vállán lebegett rövid palást. Az ifjn sebesen
haladt, s a fagyasztó hideg daczára kalapját kezében tartván, kendőjével
homlokát törlé.

– Megállj! riada utánna egy nyers hang.

Béla határozatlan állott meg, s el nem gondolhatá, hogy futásban
keressen-e menedéket, vagy bevárja e gyanus embert? midőn egy álorczás
előtte terme, s tőrt vonva haraggal suttogá:

– Silány féreg! meggyaláztál én tanu nélkül állok boszut.

– Fegyveres kézzel éji időben valakit megtámadni! ez haramiaság – mond
Béla egy lépést hátrálva – ez orgyilkosság!

– Nevezd tetszésed szerint, csakhogy engem czélhoz vezet.

– És mi az?

– Téged elnémitani – viszonzá az álzott s indulatosan rohant Bélára. Egy
sikoltás, s a hó tiszta fehérét a lecsorgó vér veres foltokkal szinezé.
A két ferfiu izmosan ragadá meg egymást, rövid küzdés után földön hevert
a megtámadó, s Béla mellére térdelve csavará ki annak kezéből a tőrt.

– Mindenekelőtt szemtelen pofádat akarom látni – mond Béla a hóban
fetrengőnek álarczát letépve. – Tudtam, hogy ily alacsonyságra más nem
vetemülhet – folytatá, Frigottira ismervén. – Hah bukott olasz gróf!
gyalázatosan elüzendő hadnagyocskám, hamis játékos, haramia czimbora és
orgyilkos, kezemben van életed!

Frigotti rémülve tekintett föl, mert Béla magasra emelé a vértől pirosló
tőrt.

– Kegyelem! hörgé Frigotti – vagy siessen gyilkos szándékát –
teljesiteni.

– Nem Frigotti – én nem ölök, csak ismerd el, hogy életed kezemben van.

– Elismerem.

– S most hogy szemtelen pofádat oly körökbe ne told többé, egy örök
bélyeget ütök rá.

– Oh irgalom!

– Gyilkosnak?

– Legyen ön nagylelkü.

– Gyáva semmirekellő! menj czinkosaid közé dőzsölni, de emlékezzél! még
halálod órájában is emlékezzél ezen éjre! – Frigotti elvánszorgott, s
Béla kendőjét vérző sebére nyomva, lakába melytől csak nehány lépésnyire
volt, tért.

* * *

Lámpája gyönge világánál ült Arthur. Eszméi különös tárgyon
édeleghettek, mert ajkán gyakran lebegett egy-egy édes mosoly; majd
ismét komoly lőn, szemei elsötétültek s homloka összeredősödött; minden
neszre felriadt s szemeit erősen ajtóra szegzé, mintha rég várna
valakit.

A ajtó nagyot csattant, Béla jött be s fáradtan veté magát egy
karszékbe.

– Hol késtél? kérdé Arthur.

– Engedj kissé pihennem mert erő kell – viszonzá Béla.

– Mit látok te vérzesz.

– Csak karom van megsebesitve.

– Az egekért! te veszélyben valál szólj, hol? mikor?

– Arthur! – kezdé Béla üléséből fölemelkedve s válláról palástját
ledobva – Arthur! – folytatá Béla a legérzőbb hangnyomattal – ismered
Frigotti grófot.

– Igen.

– Csalatkozol.

– Nem értelek.

– Elhiszem. Oh barátom nincs név elég aljas ezen embert nevezni, nincs
szín elég fekete őt lerajzolni. Frigotti uram egy hamis játékos egy
orgyilkos.

Arthur őrülten szökött fel pamlagáról, s Béla kezét erősen megragadva
kinosan mondá: lehetlen, te hibázol.

– Tehát a gazdag keleti öltönyü csakugyan?

– Frigotti volt – vága közbe Béla.

– Ő engem érzékenyen megsérte – mond Arthur villogó szemekkel – menj,
hivd őt ki élet-halálra. A holnapután csak egyikünkre derülhet föl.

– Mit? te oly bélyegzett gazzal, oly silány féreggel vivnál? Nem az meg
nem történhetik. Különben sem fogadná el a gyáva, ezt a sértés után
ejtett kétes szavai is gyanitatják.

– Igazad van.

Arthur egy szenvedő sohajjal roskadt vissza pamlagára. Klementina az ő
neje! – s a szó elhalt ajkain; Béla merően nézett barátjára, s nagy
megilletődésének okát rettegve taglalá. Egy gondolat borzasztó és
szivrepesztő villámként nyilalta át agyát, megrázkodott a gondolattól, s
keblét ezer rémes sejtés tölté el, ő le vala sujtva. Arcza elhalványult,
ajkai remegtek, feje égett, midőn Arthurhoz közelitve annak kezét
gyöngéden érinté.

– Arthur – mond síri tompa hangon – te szereted Klementinát.

– Igen – lőn a halálos válasz.

Béla az asztalhoz fogódzott hogy erejét vesztve porba ne omoljék. Lelkét
erősen rázta meg Arthurnak egyetlen szava, szivébe gyilkot nyilalt, s az
ajk, melyről csak mennyeit hallott, melyről a barátság üdvét oly édesen
csokolá, most megnyilt hogy halált mondjon. Béla lassan székére
ereszkedett, fejét karjára lankasztá, s keblének hullámzó kintengerével
küzde. Halálcsend és két szenvedő lélek vala a teremben. A két bajtárs
eszméje egy határnál állapodott meg, a két kebelt azon egy veszteség
marczangolá, s a két kebelt ugyanazon fájdalom dulta, ők mindketten
Klementinát szereték.

Két ifju egyaránt szellemdús, látta maga előtt a vélt mennyet elzárni,
ábrándképeit eltünni s szerelmét letiporni, – oh ez rettenetes!
Mindkettő szeplőtlen jellemű, müvelt és értelmes. Egyike gazdag, s
kincshalmai közt szenvedő, mert mi neki hiányzott azt a világ minden
kincse pótolni képtelen volt.

Sok irigy szem tekint a gazdagok csillogó termei felé, azon hiedelemben,
hogy ott boldogság, gyönyör és kéj egymást váltva minden szenvedést
kizárnak, hogy a fényhez, mely onnan leragyog, nem fér bánat, hogy ott
minden bir a fény, vigalom és megelégedés özönébe merül; pedig tekintsük
figyelemmel házi életök rejtekeit, s fogunk találni boldogtalant,
aránylag tán többet, mint a szegényebb sorsuaknál. Meg van nekik is
saját fájdalmuk, s ők azt hiszík, hogy más kebel nem érezheti oly mélyen
a sors súlyos csapásait, és szinte csalatkoznak. Két dolog van, melyet
születésével mindenki örököl a szenvedés és halál.

Másika ellenben szegény vala, – de e perczben egy keleti fejedelem
minden értékeit rakhatták volna lábaihoz, s ő megvetendné, mert vágyai
nem vagyon után sovárognak, boldogságát nem egyedül kincs föltételezé,
hisz ha ő Klementinának Frigottivali összekelését meggátolhatná is,
barátja áll előtte, kinek szivét megvérzeni minden vétkek vétkének
képzelé.

Arthur nem gyanitá, hogy Béla Klementinát szereti, s igy fájdalma sokkal
szelidebb volt, mint kesergő barátjáé.

Szótlan s epedve viraszták keresztül a kinos éjt, gondolataik gyakran
találkozának, mert mindkét kebelt egy tüz emészté, mindkét szivnek egy
tüz ásta sirját, de a gondolatot nem követé szó, különben is ez
méregként csak halált osztott volna.

Arthur levelet kapott, s az üdvözlő nap, közelfekvő jószágaira vezető
uton, társát pedig ágyban találta. Béla testi és lelki beteg volt.
Lázrohamában rémesen látta feltünni Klementinát Frigotti karjain, majd
Arthur kétségbeeséseit nézte, mint zagyva beszédéből érteni lehetett, az
egész napi folytonos küzdés után végre erőt vőn rajta az álom.

Arthur eltávozott, részint a sürgetős levél folytában, részint azért,
hogy látni ne kénytessék, mikép vezeti halálos ellene oltárhoz azt,
kinek egyetlen mosolyáért vagyonát, csókjaért életét, szerelmeért lelki
üdvösségét is elhagyta volna, nehogy látni kénytessék, miként emel egy
gaz, boldogságot, szive romjain. Ő az egybekelést gátolni akarta, de
félt az emberek éles gúnyától, rettegett, hogy szive szentségét,
szerelmét a mérges nyelvek nevetség tárgyaul használandják, s még ezt is
eltüri vala másoktól, de ha Klementinát e lépésért guny, vagy őt az
imádott hölgy haragja éri, ugy őrült szenvedése a legborzasztóbb sirt
nyitotta volna meg előtte. Czélszerűbbnek találta hát elhagyni a helyet
hol szivvirágait durva lábakkal letiporják, nem látni a kezet, mely élte
rózsáját leszakitja, s nem nézni a kéjt, mely vérén vásároltatik. Minden
módhoz ragaszkodott, sorsával kibékülendő, minden utat megkisértett
bánata lecsillapitására, de szive sokkal melegebben szeretett, hogysem
rövid perczek alatt keblében a lángoló tüzet elnyomhatná. Elméjét ezer
tárgyakra árasztá, s még is e gondolatnál akadt meg: vajjon Klementina
boldog leend-e? – ha könyvet vőn, a lapokat értelem nélkül forgatá el,
mert szivét, agyát csak Klementina foglalá el.

Fusson bár hova a szenvedő szerelmes, átokként kiséri szerencsétlen
szenvedélye, s mínél tovább van a kedves alaktól, annál mélyebben eszi
magát marczangoló fájdalma a kebelbe. Ily esetben nincs maradása, mert
ha az ember nem szerettetik, az imádottnak tekintete éget, szava öl,
vidorsága lankaszt, bánata kétségbe ejt, mosolya búsit, enyelgése
megzavar, – s futni vágy a szerető; ha távol van, elméje kifárad a sok
gondtól, álma inkább gyilkoló, mint erősitő, keblét öntüze emészti s
vére lázadva tódul szive felé, ugy rémlik neki, mintha a kedves
közelében a fájdalom édes lenne, mert csak látásából is kéjt remél
szihatni, – és vissza vágy a szerető.

Egy hetet tölte Arthur jószágán, éltében a leghosszabbat. Itt uj csapás
érte; a levél agg atyja veszélyes betegségét tárgyazta. Nem viraszhatott
a kedves beteg ágyánál, mert alig ért ki elég korán arra, hogy atyai
áldást nyerjen. Arthur ismét uton vala a város felé, semmivel sem
nyugodtabb kedéllyel, mint elmentekor, mert atyját elveszté; s mert ez
vala a nap, melyen Klementinának Frigottival örökké egyesülni kellett.

* * *

– Hány óra? – kérdé Béla lázas álmából felriadva.

– Tiz – válaszolá szolgája.

– Tiz!? – egek! még egy óra s Klementina keblén azon alávaló gaz
háboritlan élvezendi a menny kéjeit! még egy óra s a szabaditásnak még
csak reménye is sírba hanyatlik. Isten adj erőt! mert mindenkép gátlanom
kell az egybekelést. Arthur nincs hon, irnom kell – – – nem, nem! én
reszketek, fejem ég, de inkább összezuznám, mint e gondolat gyilkolja,
hogy Klementina szerencsétlenségét én akadályozhatám vala, s nem tevém.
Klementina! te mentve léssz! – Egy szolga fölsegité az ágyból s roppant
gyorsasággal öltözködött, kalapját vevé s lankadtan rogyott vissza.
Arthur! sohajtá, tenyerét erősen nyomva homlokához – Arthur! – ismétlé
oly hangon mely szerelmet és félelmet gyanittat.

Hosszu szünet után könyt törüle szeméből, fölugrott s magasztosan mondá:
Legyen! birja ő, én nyugodtan türöm veszteségemet, s mint élethalálra
küzdő elszántan rohant ki.

*

Gr. Lipkeyéknél diszöltönyü vendégsereg zajlott a csarnokban, gróf
Frigottit szerencse kivánások örömével környezék a férfiak, Klementina
pedig, a szép hölgykoszorú legszebb virága, zokogva csüggött anyja
nyakán. Az óra megkondult s gr. Lipkeyné ihletett lélekkel adá egyetlen
gyermekére áldását; – a kocsik előrobogtak.

Az ajtó megnyilt s Béla halálsápadtan jött be. Frigottin tekintete rövid
ideig fönakadt, azután Klementina anyjához közeledve remegő hangon
mondá:

– Nagysád! kegyeddel szólani szeretnék.

– Egy óra mulva, ha sürgetős, viszonzá gőgösen a grófné.

– Késő lesz; jegyzé meg Béla egész bizonyossággal.

– Nem hallá ön, egy óra mulva – rivallá közbe Frigotti.

– Igen, no tehát szólok. Nagysád! ha kegyed leánya boldogságát, háza
becsületét érdekében tartja, ugy e frigytől visszalépend.

A jelenvoltak kérdezőleg tekintének egymásra.

– Őrült ön? mond Frigotti, vagy mi köze e frigyhez?

– S ön kérdi azt? hahaha! hisz ha képzelhettem volna, hogy ön grófocskám
csakugyan képes ily szemtelenségre, most az igért bélyeget homlokán
viselné.

Gr. Lipkeyné eltávolitá Klementinát.

– Igen uram! – folytatá Béla előbb kezdett beszédét, én kimélni szoktam
mindenkit, mig hallgatásom bünné nem fajul; azért mondjon le igényeiről
s távozzék, különben itt tépem le álarczáját, nem pedig az utczai
kövezeten.

– Uracskám! kezdé fölindulva Frigotti – előbb őrültnek hivém, de most
azt kell tartanom hogy semmirekellő.

– Hidje azt, ha e hite boldogítja. Most azonban utoljára kérdem: el
fog-e távozni, mielőtt itt bemutatnám.

– Azt tartom, itt engem mindenki ismer.

– Csak én nem ugy-e? – veté hozzá Béla éles hangon – no tehát
ismerkedjünk. Kié e tőr?

– Ez – állitá Frigotti – a multkori álarczos bál éjjelén lopatott el
tőlem, mint emlitém is már. Föltalálta a tolvajt?

– Szemtelen! kiálta Béla, hát karomon nem önnek orzkeze ejtett e tőrrel
sebet, ugyanazon álarczos bál éjjelén?

– Minő silány rágalom! no lássa uracskám, ha ön megrontásomat csakugyan
czéljaul tüzé ki, valószinűbb hazudságokkal kell vala előállania, nem
pedig nevetségesekkel.

– Hazudság? – o gyáva Frigotti! tehát tudják meg, hogy ezen Frigotti egy
fosztogató társulat tagja, gazczimborák főnöke, hamis játékos.

– A vád – mond elkomorodva a házinő – súlyos, én sajnálnám, ha…

– Igen – vága szavaiba Frigotti – ki fogja mindezeket bebizonyithatni?

– Én – hangzott egy belépő férfi ajkiról.

Frigotti elnémult, s kékült ajkait fogai közé szoritá, az érkezettben a
bál éjjelén kifosztottat ismervén meg.

– Öcsém Gyula! te nálam…? – csodálkozék gr. Lipkeyné.

– Bár fogadásom volt, kegyed házába többé nem lépni, azt meg kelle
szegnem, mert szinte érdekemben fekszik Klementina sorsa. Őt jöttem
megmenteni. – Gróf ur! ismer-e engem.

– Soh se láttam.

– Ugy hát a velem jött egyéneket sem ismerendi – s egy nőt két
gyermekkel vezetett be a megnyitott ajtón.

Frigotti megdöbbenve szemeit földre süté.

– Tekintsen ide gróf ur, e gyermekek öntül kenyeret fognak kérni.

Frigotti szemeit elfödé s kevés ideig habozott, azután körültekinte s a
jelenlevők szemeiben könyüt látván rezegni, érzékenyülve kiálta fel:

– Igen, én e gyermekek atyja vagyok! – s szivéhez ragadá a kisdedeket.
Huzamos csend, zavar, követé e jelenetet. Némelyek arczán nemes részvét,
másokén káröröm mutatkozott.

– De – mond Frigotti – ki adott önnek uram jogot, gyermekeimet
szégyenszemlére kiállitani, e nőt meggyalázni.

– Saját viselete.

– Istenemre! ez többé nem fog megtörténhetni. Emilia kövess oltárhoz e
perczben.

– Megálljon – mond az idegen – legyen ön jó atya, munkás polgár, de
előbb eddigi büneiért lakolnia kell. Önt mint hamis játékost, mint
csalót a haditörvenyszék elé állitom.

– Engem? – ön? – haha! kicsoda ön.

– Én uram? én gr. Várdai ezredes vagyok, ön pedig foglyom. Mig ön
fenyiték alatt büneiből ki fog tisztulni, e gyermekek atyja én leszek.

– A törvénynek engedelmeskednem kell – fejezé be Frigotti a beszédet s
némán követé az ezredest.

Klementina tapsolt e nem várt szerencsés fordulaton.

* * *

Ez alatt Arthur haza érkezvén, szolgáit eltávolitá szobájából, s egyedül
maradt keserü bánatával. Azt hitte hogy az elhatározó óra már ütött, s
Klementina elválhatlanul Frigottié. Miért e bánat – gondolá – s
megnyugvást keresett abban, hogy Klementina, Frigotti kebelén, még
boldog lehet, hisz engem – sohajta utánna – soh se szerethetett volna.
De hát ha boldogtalan leend, hátha mégis szivét megnyerhettem volna, ugy
legyen világom a pokol, hogy nem iparkodtam gátolni. Ekkor egy levél
ötlött szemébe, önkénytelenül nyult a lap után s olvasá. A levél
Klementinának Bélához irt levele volt. Mint villámtól sujtott
megrázkodék, ujra átfutá tartalmát, és szoborrá merevült. A lapot
görcsösen szoritá markába arczszine elváltozott, s a meglepetéstől
kábultan tántorga a közel falhoz, szeme harmadszor is a lapra esett,
kékült ajka megnyilt s e szókat rebegé: „Béla! te hallgattál, te nem
vagy őszinte barát. Istenem! sohajta utánna – két lénynek boldogsága
függött egyetlen szavamtól, s őrült szenvedélyem annyira elkábita, hogy
a szenvedőnek nem értém panaszát. – E perczben Béla toppant be az ajtón,
szemeiben öröm s ajkán mosoly ült.

– Klementina? kérdé Arthur hirtelen barátja elé sietve. – Szabad,
viszonzá Béla oly hangon, mely éleszt és sujt.

– Szabad! oh hát oknélküliek valának kifakadásaim. Bélám! e nem várt hir
egekbe emel.

Bélának főgyönyöre volt mindenkor barátja örömein örvendeni, s most ez
zavará meg őt, ez ejté kétségbe. Roppant küzdések közt veté magát Béla
Arthur karjai közé, barátját keblére ölelé s szenvedőn sohajtott.

– Béla! – kezdé Arthur – te valamit titkolsz s ez téged emészt?

Béla hallgatott.

– Tehát egy szavad sincs barátod számára.

– Oh Arthur! kiálta Béla erős kitöréssel – Arthur! nekem futnom kell.
Most utoljára dobogott szivem sziveden, utoljára szoritom baráti
kezedet. Oh ez rettenetes! ha álmodtam volna, hogy valaki kebledről le
akar szakitani, elátkoznám az éjt, mely e borzasztó képet varázslá elém,
ha félreértés, irigység s rágalom szakadást eszközlött volna köztünk, az
Istent leimádtam volna az égből, hadd boszulja a vétket, vagy földultam
volna a poklot, hogy a sátán segitségével kiirthattam volna faját az
ármány koholóinak; ha harag taszitott volna el valaha egymástól,
kezeimet öngyilkossággal fertőztettem volna meg, mert te igaz, te
istenadta barát vagy. Távol tőled éltem kopár, kedélyem bús, szivem
megszaggatott leend, és mégis mennem kell. Arthur! holnap mulhatatlanul
elutazom, tán sokára, tán örökre. Okát ne kérdd.

Arthur egy meleg könycseppet törle ki szeméből, s Béla kivánatában
megegyezett.

Az utazási előkészületek megtétetvén, Arthur kérte Bélát, hogy gr.
Lipkeyekhez kisérné el. Béla szivét erős fájdalom ragadta meg, szólni
akart, magát kimentendő, de azt nem tehette a nélkül, hogy szive titkát
el ne árulná. Barátjára tekinte, ki angyalszeliden s nyugodtan mosolyga.
Béla nem állhatott ellent s hullámzó kebellel követé induló barátját.

*

A napi események után a grófné rosz hangulatban volt, ezt választásábani
keserü csalódása okozhatá. Rettegett azonban attól is, hogy látogatói
elég gyöngédtelenek lesznek volt kegyenczét Frigottit emliteni, s
zavarodása fokonként növekedett. Klementina ellenben vidor és enyelgő
volt.

Oh ifju kebel! irigylendő boldogságod, mig nem tudod a bút eltitkolni, s
az örömet divat s illedelem korlátai közé szoritani; romlatlan szived
Istenhez dobog, mert ismeretlen előtted az emberek álnoksága, szavad
mennyei zengzetü, mert érzelmeid hű tolmácsa. Ó százszor boldog kebel!
melyhez nem fér még a tettetés kigyója.

Beszélgetésük darab ideig közönyös dolgokról folyt; végre Arthur a
grófnéhez fordulva tudtára adá, hogy jövetele czélját szeretné
kijelenteni.

A grófné őt meghallgatni késznek nyilatkozván Arthur ünnepélyesen kezdé.

– Nagysád! Klementina szabad; – a nevezett elpirult, Béla reszketett.

– Szeretném – mond a grófné – ha ön erről hallgatott volna.

Őszinteségemhez nem férhet sértés, tudja meg tehát én mint kérő vagyok
itt.

– Kimélet az egekért kimélet! esdeklé a szép Klementina.

– A grófnét ha e nyilatkozat meglepte is, tetszését nem palástolhatá el,
s feddőleg tekinte remegő lányára.

Béla ereiben a vér majd felhevült, majd jéggé fagyott; arcza majd
halálsápadt, majd lángvörös lőn. Ajka elkékült, s görcsösen fogódzott
székébe, mert feje szédült, szeme káprázott. Oh Arthur! gondolá magában,
ha tudnád, hogy szavad ereimbe mérget csöpögtet, keblembe kétségbeesést
hoz, s szivembe gyilkot döf, elhallgatnál.

Rövid csend lőn, mialatt Béla székéről fölvánszorga s távozni akart.
Arthur kérése őt akadályozá s leült a kinpadot végig türni. Arthur,
Arthur! – füzé gondolatit tovább Béla – tudtodon kivül mi drága árt
szabtál barátságodnak.

– Nagysád! – mond Arthur – az ifju, ki Klementina birásaért esd, gazdag.

– És én – sohajta magában Béla – földhöz sujtott szegény.

A grófné kétértelmüen válaszolt.

– Mondom gazdag – folytatá Arthur gazdagabb mint én.

– Tehát nem te?! vága közbe őrült kitöréssel Béla.

– Nem, kinek nevében jövök, Klementinától is szerettetik Nagysád! adja
megegyezését – Klementina s Bélára mutatva – s e két nemes kebelt
boldogitandja.

Béla szoborrá merevült. Klementina zokogott s a grófné arczán haragpir
ömle el. Arthur szelid mosollyal közelite a grófnéhez s halkan mondá:

– Béla nagybátyja gazdag, mig ő az örökség birtokába jut, javaim
kölcsönözzenek neki fényt, Klementina sorsához méltót. Adja Klementinát
Bélának Nagysád, sok kellemetlenséget fog elháritani. Szabad válaszát
kérnem?

– Két óra mulva.

– De Arthur – kezdé Béla most föleszmélve – honnan?

– Pszt! – vága közbe a kérdezett – e levél? sokat fölfedezett.

– Mit? – riada a grófné – leányomtól levél! hah! minő lealacsonyitás.

– Hidje el Béla miatt soh sem lesz oka pirulni – mond Arthur a grófné
szavait neheztelve.

– A tatárba! már annyit szaladgáltam s hasztalan – hangzott a belépő
Gyulának ajkiról. – –

Ah bocsánat hogy ily szelesen rontok be. Üdvet barátim de mi oka hogy
ily zavart helyzetben vagytok.

Klementina a kérdező karjai közé szaladt, s megvallá szerelmét, Arthur
ajánlatait.

– Hogyan – csodálkozék Gyula – s ön kedves néném?

– Többé semmi kifogásom, – adá megegyezését a grófné, legyenek boldogok.

– Igy szeretem önt – mond Gyula nénje kezeit csókolva.

A szerelmes pár előtt a nem várt menny megnyilt. Béla Arthur kezét
melegen szoritá, s az eszközölt üdvet megköszönni nem volt szava.
Arthur! kezdé végre Béla, hisz multkori nyilatkozatod egészen mást
gyanittatott velem, – Arthur mély lélekzetet vőn s egyik kezét Bélának
másikat Klementinának nyujtva mondá.

– Láttam a szerelem országa nem az én országom, mert mig más virágos
téren rózsát szed, engem tövisei marnak, de egy férfiunak nem szerelmi
érzelgés egyedüli hivatása, s azért bánom hogy egy perczig kétségbe
estem sorsomon. Más téren keresek gyönyört, szinte szellemit, más virág
nyujtsa illatát, szinte kellemest; más istennő adja nekem ihletét,
szinte fellengzőt, s én boldog leszek: ezentul napjaim müvészetnek
szentelvék. Kedvesim én elhagylak, utamban kisérjen azon öntudat, hogy
kiket forrón szeretek, boldogok. Holnap Olaszországba utazom, s onnan
tovább.

– Tehát együtt mehetünk – kiállta közbe nagy örömmel Gyula.

– Legyen – fejezé be Arthur a beszédet – de előbb szent kötés egyesitse
a boldog párt.

Kevés óra mulva kivánata teljesült.



EGY ÁLZOTT TRÉFA.

Reggeli kilencz óra mult; ez különben elég késő, de báléj után
dicséretre méltó és példás szorgalomra mutat, ha valaki ezen időben
foglalkozásai után lát. Én ásiték, szemeimet vörösre dörzsölém, s ajkim
közé szivart gyujtva, kalapomat fejembe nyomtam. Ki valék menendő.

Ajtóm felpattan, s Házay Gyula ront be.

Nevetségesb alakot alig láték. Arczában különös vegyülete volt a
boszankodás, gúny, álmatlanság és jókedv kifejezésének.

– Hova készülsz? kérdé, magát egy karszékbe vetvén.

– Dolgaim után látok viszonzám.

– Negyed órát nem szentelhetnél nekem?

– Szivesen.

– Először is adj reggelit.

– Azonnal.

A gép alá tüzet gyujték, s két percz mulva zamatos thea párolgott
előttünk.

– Mit mondék neked teljes életemben? – kezdé Gyula iszonyu füstfelleget
fuva a boltozat felé.

– Sok jót és roszat.

– Jót, rám vonatkozólag? csalatkozol, roszat? eleget.

– Most hát valami kedvezővel jösz?

– Ideje volna. Barátom! a mennyi apró boszantás, kellemetlenség és baj
van a világon, az mind engem kinoz.

– Mint mást is, csakhogy te érzékenyebben veszed.

– Hidd el, ha én egy lányba szeretek, az három hét alatt okvetlen
férjhez megy; ha pedig hölgy történetesen rám veti szemeit, az, ha nem
világ csufja is, legalább irtózatosan szeplős, vagy sánta; ha az előadás
vagy egy páholyi szép érdekel, s az egész szinházban csak egyetlen magas
ember van, az okvetlen előmbe vetődik, hogy szemeim előtt azt, mit látni
szeretnék, eltakarja; ha valaki titokban akar hozzám jönni, két
dologtalan szolgaló ajtóm előtt kezd fecsegni, két óráig el nem mozdul,
s a ‚légyott‘ elmarad; ha nővel, az előre kitervezett jel ajtóm előtt
egy köhintés, hiába lesem, mert az udvarban elkezdenek fát vágni, hogy
valamennyi ajtó és ablak rezeg belé; ha érdekem kivánja, hogy holdas éj
legyen, előre fogadok rá, hogy beborul.

Tölts kérlek theát, s halld mi történt ismét.

– Kiváncsivá teszesz.

– Mint láthatád, tizenegy órakor oda hagyám a fényes bált.

– Vettem észre.

– Ah! pedig mennyi dicső alak, eszményi szépség, drága öltözék, ragyogó
világitás, elragadó zene és eleven társalgás volt. Tündérországban
képzelé magát az ember.

Öt gyönyörü teremtésnél mutattatám be magam. Mindegyiktől egy tánczot
kértem, mindenre el valának igérkezve; a hatodiknál sikerült a harmadik
négyest megnyernem.

Egy oszlophoz dölve az unatkozót játszám, pedig lehető legjobban
mulaték; a terem hullámzott, az arczok mosolyogtak, itt-ott érdekes
szembeszédeket tapasztaltam. Sohaj, bók, csipős megjegyzés, elmés ötlet
és sületlenségek hangzának mindenfelől fülembe.

A zenészek négyest jelentének.

Siettem fölkeresni tánczosnémat. Majd elájulék, ő már körben állott egy
ifju piperkőcz karán.

– Nagysád! – szólitám meg – ez a harmadik négyes.

– Igen – viszonzá egykedvűen.

Az ifju ajkán villámkint láttam egy mosolyt elvonulni.

– Feledé – kérdém a szépet – kinek igérte a tánczot?

– Oh nem.

– E szerint én leszek oly szerencsés…

– Ön téved – viszonzá sebes pillantásokkal, merően rászegzett tekintetem
fulánkit nem birván el – önnek szünóra után igérém a harmadikat.

– Igen fogok örvendeni, ha az igért négyest jövő farsangon tánczolhatom
el nagysáddal, ma csak részesitsen mást e kegyben, én várni fogok –
ezzel balsarkamon megfordulék, s a ruhatárig meg sem álltam.

Ilyen kellemetlenség csak engem érhetett!

Ha dús örökség nézne rám, s nagybátyám haldoklanék, fogadom, engem a
guta ütne meg halála előtt két órával; a csatában az első ágyugolyó, ha
mindjárt nem az ellenség lőné is, okvetlen engem találna.

Köpenyemet vállamra vetém, s álarczos bálba sieték.

Emlitést sem érdemel, hogy a bérkocsi üvegtáblái csörömpölve hulltak a
kövezetre, midőn az ajtót magam után bevágtam.

A tarkaság, zaj, fesztelenség s álzottak sivitó beszéde eleinte
felvillanyozott; pezsgő segedelmével e hangulat mindinkább élesztve lőn
bennem. Enyelegtem, mulattam, sőt szokásom ellenére elménczkedtem is,
mint ki ügyeit roszul kezdé, de felségesen végezte, egész megnyugvással
szállásomra sieték. Alvásra nem volt kedvem, tehát pongyolába öltözve
karszékbe vetém magam s elmélkedtem az élet örömeiről, mulandóságról és…

– Kérlek csak nem akarod elbeszélni okoskodásidat?

– Nem, de most kezdődik regényem.

– Tehát regény?

– Figyelj csak. Merengésimből az előszobábani erős csengetés riaszta
fel. Másodszor ismét. „Ki zavarhat éjfél után fél háromkor?“ gondolám, s
a gyertyát kezembe ragadva, kimenék ajtót nyitni. Szemem szám elállott.
Álzottan egy női teremtmény dőlt be. Kezemet hevesen megragadá; érzém,
hogy egész testében remeg.

Karcsu derekát gyöngén átöleltem, s kifejezhetlen érzések között
bevezetém a pamlagra.

– Ön férfi és lovag – kezdé ő – védjen.

– Ki ellen? – kérdém büszkén neki egyenesedve.

– Mindenekelőtt kérem – esenge – intézkedjék, hogy üldözőim itt ne
találjanak.

– Azonnal. – A lépcsőkön lerohanék, a házmesternek öt forintot nyomtam
szurkos markába azon utasitással: hogy idegent semmi ürügy alatt a házba
ne bocsásson, s kinek keresni valója van, engem reggel is megtalál.

A házmester előbb a bankjegyre pillantott, azután rám, végre karait
mereszté ki annak jeleül, hogy ő kész értem birkozni.

– Aludjék nyugodtan – mondá – jót állok, nem fogja önt s kedvesét
háborgatni senki.

Alig végzé szavait, midőn a kapuostrom megkezdetik.

– Ha ügyesen végez – biztatám a ház cerberusát – reggel két annyit kap.

– Bizza csak rám – ezzel a kapu felé lépdelt s én visszasieték.

Ajtómhoz érve kissé megállapodám, hallgatandó a szóvitát. Egy percz
mulva a kapu becsápódék, zárjában a kulcsot nyikorogni, s rá mindjárt a
házmester lábcsoszogását hallám. Vidor tekintettel léptem az ismeretlen
elé.

Ő nyájasan nyujtá nekem kezét. Minő kéz volt az! parányi, puha és meleg.
Ajkimhoz vonám.

Darabig szünet volt, keze kezemben pihent. – Érzém a villányszikrákat,
mint szöknek át ereimbe. Egy percz alatt vérem forrt, fejem lángola s
lélekzetem rövidült.

– Ah! – gondolám – a balsors elég soká üldözött, de én kitartartó valék,
s valahára feltünt szerencsecsillagom.

Ismeretlenem hirtelen felugrék, az ablakhoz rohant, homloka körül két
tenyerével a gyertya világa ellen árnyat képeze, s szemeit az utczai
sötétbe mereszté.

El valék ragadtatva! a gyönyörü termeten festői redőzettel hullámzott
végig egy fehér atlasz bő köntös, melyet a karcsu derékhoz kék selyem
vastag zsineg szorita, s elől két nagy bojtban végződék, a nyakcsigánál
pongyolán visszaesett fejtakaró hegyes végén háromszinü és nagyságu bojt
fityegett. A mérséklett magasság, széles váll, karcsu derék a legkecsesb
termetet árulák el; a tömött fekete haj, kék szemek, parányi kéz és láb
meggyőzének a nő szépségéről; tüzes tekintete, a rózsaajkak s eleven
mozdulatai fiatalságát bizonyiták. A köntöst diszitő széles bruxelles-i
csipkék izletes használata némi elegancera mutatott.

– Szerencse fia! – kiáltám.

– Gondolod? én ís gondoltam, először életemben czikázott át agyamon e
merész gondolat.

– A mennykőbe! álzottad csak nem volt boszorkány?

– Több volt.

– Nos, nos?

– Hirtelen megfordul, engem kézen ragad, s egy átelleni ablakra mutatva
kérdé:

– Mit lát ön ott?

– Gyertyavilágot – viszonzám.

– Hát még?

– Két árnyat.

– Nézze jól, nem vehetné ki?

– De igen, az egyik férfi a másik nő.

– Tehát nem csalatkozám! – zokogá fejét tenyerére fektetve.

Én siettem őt vigasztalni, magam se tudtam miért.

– Uram! – kezdé szinpadi állásából neki egyenesedve – én önnek sokkal,
felette sokkal tartozom.

Én szerényen bókolék.

– Férjem zsarnok, kedvesem hűtlen, láthatja hogy igen szánandó vagyok.

Én fejemet lógázva sohajték.

– Ön férjem boszuja ellen megvéd, s ön által kedvesem hűtlenségéről
meggyőzödöm. Az ott – monda a világitott ablakra intve – ő.

– A boldog! – sohajtám.

– Hogyan? – kérdi álzottam egy lépést előre téve – ön boldognak nevezi
azt, ki nekem ily pokoli helyzetet szül.

– Irigylendő boldognak – mondám kézen ragadva őt, – ki ennyi szépséget,
ily bájt csak egy pillanatig is sajátjának neveze. Legyen könyörületes,
s csak egy perczre tegye le álarczát.

– Az lehetetlen.

– Bizott védelmemben, lovagiasságomban, bizzék hát hallgatásomban is –
ezzel bársony álarcza után nyultam.

Ő arczához kapott, egy lépést tőn hátra, feddőleg mondván:

– Ön visszaél helyzetemmel. Illik ez?

Válasz helyett karszékbe vetém magam, tenyeremet égő homlokomra nyomtam
s hullámzó keblem indulatival küzdék.

Teremtettél valaha magadnak eszményképet? bizonyosan, hisz túl vagy az
első ifjuság évein, pedig e nélkül a férfikort elérni lehetlen. Ideálod
a legjobb esetben csak félig hasonlithata az enyémhez. Remek festő ha
képzelődés után teremt, soh sem adkat oly sikerült müvet, mintha
gyönyörü minta áll előtte. Én ideálom termetét, ajkait, szemeit
láthatám, kezét érintém, s hallám csengő hangját; mi több, hatalmamban
volt! de ő helyzetére és lovagiasságomra hivatkozék, ez engem
lefegyverze. Mennyi indulatroham viharzott át keblemen!? mennyi költői
eszme hasogatá velőmet!? azt hivém, megőrülök.

Harmatos puha kezét homlokomon végig simitám. Sajátszerű érzés futá el
idegeimet, s delejes álom környeze.

– Megjelenésem s e viselet – kezdé kedves hangon – nemde rejtélyes ön
előtt?

– Megvallom, igen.

– Eloszlatom kételyeit. Férjem mogorva, hideg, vén és számoló; őt soh
sem szeretém. Családi vagyon-állapot miatt nejévé kelle lennem, mint nő
szánandó valék; szerelmemet egy férfi birá, az megcsalt, mint kedves
szerencsétlen vagyok!

– De bizonyos arról? – kérdém részvéttel.

– Oh igen; már régen gyanakodva rá, meggyőződést szerzendő, ma az
álarczos bálba mentem és nem csalódtam, ő ott volt, s mindig egy nő
oldalán.

Ismeri ön a féltékenység kinait? oh azok rettenetesek!

Mindig szemmel tartám, s midőn együtt távozának, nyomba követém. Férjem
ugy látszik rám ismert, miután hasonlót tőn. Kinzóim ama házba tüntek
el, férjem már már utolért. Kétségbeesetten tekinték körül, ön ablakait
világitva láttam, s a nélkül hogy gondolkoztam volna, becsengeték.
Ismeri helyzetemet, remélem, irántami itélete nem leend szigorú.

– És az a nyomorult önt megcsalá!

– Pedig ifju vagyok.

– És szép.

– Legalább udvarlóim azt mondák.

Nehány kisérletet tevék a leálarczozásra, de sikeretlen, mit különben
nagyon erőtetni sem merék, nehogy a bennem helyzett bizalmat s
lovagiasságot sértsem.

– Uram! az idő eltelt, nem volna szives eltávolitásom iránt intézkedni?

Egyet sohajték, s bérkocsi után küldtem, az rövid idő alatt a kapu elé
robogott, s miután az utczát végig vizsgáltatám, ha nem leskelődik-e
valaki, a szép ismeretlennek köpenyét vállaira adám.

– Önzéstelen védelme, udvarias viselete s lovagias bánásmódja örökre
lekötelezett – igy vőn bucsut.

– És ne halljak kegyedről többé semmit? helyzetéről, mely annyira
érdekel, ne kapjak tudósitást?

– Szavamat adom, fog kapni.

– Mikor?

– Még ma.

Ezzel karomba fogózék, s engem az ajtó felé vonczolt. Lábaimra ónsuly
nehezült.

– Csak el fog kocsimig kisérni.

– Ah – igen.

A sötét előszobában még egyszer megállapodám.

– Mit akar? – kérdő ő.

Ez kegyetlenség, tőlem ily hidegen megválni.

Válasz helyett álarczát levevé, s ajkaimra forró csókot nyoma.
Megszédültem ez élvben.

– Most siessünk – sürgete.

Én engedelmeskedém.

Midőn a kocsi tova robogott, szivemet vélém utána szakadni.

Mellre lankasztott fővel, s lehangoltan térék szobámba.

Az egész oly álomszerű, oly mesés alakban tünt fel előttem.

Szavait, alakját s megjelenését emlékembe visszaidézve sokáig
elmerengtem. Kész regényt láték belőle, s hatásra számitólag tervezém ki
azon pillanatot, midőn rejtélyes hölgyem magát megismertetendi. Láttam
vért folyni, hol a magamét, hol az áruló kedvesét; a férjt is
elképzelém, halovány arcz, keskeny szederjes ajkak, apró de eleven
szemek, őszbevegyült fő és kezében villogó tőr.

Sokáig, felette sokáig ábrándoztam s egyszerre azon ébredék, hogy az
utczán már javában járkálnak.

Most jő a java, vigyázz el ne ájulj. Iróasztalomhoz lépdelék, órámon
megtekintendő: ha vajjon érdemes-e még lefeküdni? képzeld – arany
horgonyórámat nem találám helyén. Jól emlékszem, haza jövetelemkor még
felhuzám s halomba emelkedő hosszu arany lánczra rézsint fektetém, az
óra lánczostól hiányzott.

Hova tünhetett? mindent felkeresék, mintha csak a föld nyelte volna el.

Szobámban az álzotton kivül azóta senki sem járt.

Ajtómon kopogás.

– Szabad.

Egy idegen férfi lép be.

– Uram! – kezdé szokott idvezlet után – önnél az éjjel egy álzott volt.

– Ismeri? – kérdém elragadtatással, többé nem a személy érdekelt, hanem
órám után aggódék.

– Nem – viszonzá hidegen – ép azért jövék önhöz, én a ruhatárnok vagyok.
Azon hölgy a mult bálra egy ékes öltözéket bérelt ki, s megszökött vele.
Én nyomban követém a házig, itt a házmester ellenszegült, s azt mondá,
ha követelésem van, reggel jelentsem magam önnél. Itt vagyok uram, vagy
a fehér atlasz dominot, vagy 45 pftot követelek.

– Kára 45 pgő ftra rug?

– Igen uram, itt az árjegyzék.

– Szerencsés ember!

– Hogyan?

– Mert az enyim négyszáz negyvenre megy.

– Nincs időm tréfálni, fizessen vagy bepanaszlom.

– Igen uram, de engem jobban meglopott.

– Az a kegyed hibája, miért fogadá be.

Különben ez embernek igaza volt… fizetnem kelle.

Két órával ezelőtt e levelet kapám. Olvasd.

„Nemes lovagom!

Sorsomról tudósitni igérém. Bátorságban vagyok, köszönöm irányomban
tanusitott gyöngéd viseletét.

Ön mivelt férfi, tehát tudni fogja, hogy egy álzottnak igen sok szabad,
bocsánat hát a kis tréfáért, mit önnel üztem, hiába, ez szabadalmunk.
Mit zsarnok férjemről, hűtlen szeretőmről regélék, egy szó sem igaz.
Annyi azonban igaz, hogy önnél kellemes órát tölték, minek emlékeül
óráját vivém el, ön cserében szivemet birja.

Nekünk soh sem szabad többé látnunk egymást, isten önnel örökre. Ha nem
fogja tudni, hányat ütött az óra, emlékezzék rám

lekötelezettje a fehér domino.“

– Mit mondasz hozzá? – kérdé tőlem Gyula.

– Azt, hogy ily érdekes esemény után lehetlen theát reggelizni, – ezzel
egy üveg cognacot nyiték fel.

– Nem bánom, hát tölts, de senkinek se szólj, szégyenlem, hogy igy rá
szedtek.

– Szólni? szavamat adom, senkinek, hanem irni fogok. Széped egészségére.

– Ne gunyolj, ilyesmi rajtad is megtörténhetik.

– Teljes lehetetlen.

– Miért?

Mert… mert… az okát elhallgatom. Éljen a farsang és az elmés álzottak!



LEKÜZDÖTT SZENVEDÉS.

Pestbuda fölött sűrü felhőtömeg fátyolozá az eget, s mintha tengert
karolt volna magához, oly nehéz cseppekben özönlött az eső; a gyéren
aggatott lámpák kétes világot árasztának szük körükben, az utczák
népetlenek valának, pedig az esti kilencz óra még nem hangzék el, s azt
lehete hinni, hogy egész város mély álomba szenderült, ha az
ablakfüggönyökön áttörő gyenge fény nem bizonyitja, hogy a kietlen őszi
est zivatara elől mindenki barátságos hajlokába vonult.

A Terézkülváros egyik elhagyatott utczájában egy bérkocsi ázott. Nem
messze tőle két egyén, szorosan esernyő alá rejtőzve suttogott, fölöttük
történetesen egy lámpa pislogott, melynek segitségével az egyikben
aszott nőre, a másikban divatos uracsra lehete ismerni.

– Lépteket hallok, – mond a nő az ifju köpenyét megrántva, s mindketten
falhoz vonultak. E perczben férfialak közelite hozzájok, s a gyanus
személyzetet megpillantván, észrevétlenül lopódzott egy közel kapu alá
az előtte rejtélyeseket kihallgatandó.

– Ugy, ugy, – folytatá az ifju félbeszakitott beszédét – Sára lelkem!
számitásom nem csalhat.

– Hej téns ur! – sopánkodék a nő – e kisérletben sokat veszélyeztetek.

– Ugyan mit? a Bőgőzy család kegyét? aranyokon vásárlom meg.

– De ha tényen kapatva igazság elé állittatom.

– Ne szabadkozzék oly soká, itt van 20 arany felpénzül, ha Jankát
elhozza, kétannyit adok, s ha vállalatunkban baj éri, pártfogásomra
számithat. No azt hiszem ezzel beérheti, most pedig ne pazarolja az
időt, hanem lásson dologhoz.

– No hát Isten nevében – fejezé be a bérkocsira vánszorgó nő. – Egy
percz mulva az ifju egyedül állott.

Több ifju hölgy s gyermek vidoran mosolygó arczczal ült teritett asztal
körül, s ártatlan enyelgés, jó kedély füszerezé az egyszerü estelit;
rejtély, elmés mondat a barátságos társaságot gyakran hangosb kaczajra
inditá, s ilyenkor az elnöklő korosabb hölgy illedelem korlátiba utasítá
a kis pajzánkodókat. Itt egy magánintézet növendékeit látjuk, aggodalom,
bú és fájdalom nélkül, izletes vacsora mellett egészséges étvágygyal.

Már hálaima zengett le a tiszta ajkakról, midőn a szobalány azon
tudósitással jött be, hogy Janka kisasszony kerestetik.

Egy alig 16 évet haladott delitermetü igen-igen szép leányka lebege
végig a teremen; kiváncsi társnői közől néhányan utána lejtettek. Kevés
idő mulva Janka visszatért; arczán öröm s ijedtség nemét, a zavart
bizonytalanságnak láttatá.

– Nos – mi hir? – kérdé a nevelőné.

– Elíz kisasszony! – mond Janka örömmel – kedves mamám megérkezett; de –
folytatá könycseppet morzsolva szét emlényszemében – roszul van.

– Megtörte kissé az utazás.

– Engem magához kiván.

– De e nedves, hideg időben.

– Sára, a házgondviselőné mondá, – ő jött ide.

– Én nem tagadhatom meg anyád kérését, ámbár megvallom, nincs kedvem
téged éj idején elbocsátani. Na, de ha jó anyád szeretne látni, siess. –
Ezzel a szép lányka derült homlokára nyomá ajkit nemével az anyai
szeretetnek.

Janka köpenyt vőn, s futtában társnéit sorba csókolván, nyilsebességgel
szaladt le a lépcsőkön. Sára már a bérkocsiban várt, midőn Janka annak
ajtaját szelesen becsapva, bizalmasan ült a különben igen fecsegő, de
most hallgatag Sára mellé.

– Sára! ön ma oly különös előttem, oly gondolkozó, mond hosszu szünet
után a kecses leányka.

Sára közönyös mosolyt erőltetett redős ajkira. Szóljon – folytatá
agállyal Janka – tán veszélyben forog anyám.

– Dehogy viszonzá a fölszólitott – legfölebb kis főfájása van.

– Atyám is megjött?

– Nem.

– Bátyám tudja már anyám ittlétét?

– Alig hiszem. – Itt a társalgás megszakadt, mert Janka kérdéseire
száraz feleleteket kapván, unta tovább is ostromolni társnéját, de
mindemellett igen türelmetlennek látszék.

– Mikor érkezett anyám? – kérdé hosszu szün után Janka.

– Félóra előtt. – Lőn a válasz, s a beszélgetés ismét megszakadt.

Végre a kocsi megállapodék, ajtaja felnyilt, s az angyalszelid szüz
dobogó kebellel pattant ki belőle, kedves anyja ölelésére sietve; de
mennyire meg lőn lepetve, midőn egészen ismeretlen helyen találta magát;
saját szemeinek sem akart hinni, az uralkodó sötétségben keresvén
tévedést; de minden erölködése daczára is képtelen volt magát tájékozni.

– Az Istenért hol vagyunk? – kérdé a még mindig ülésén veszteglő
Sárától.

– Igen jó helyen – viszonzá a homályból egy férfihang.

A kocsis előre megfizetett szerepét jól betanulván, a gyeplőt
megrángatá, és tova haladt átkozott terhével – Sárával.

Janka egy sikoltással utána akart futni, de férfikéz tartá vissza, s e
pillanatban ezer alakban ezer rém lézengett előtte; hangja elakadt, s
ájulás környezé.

– Mit remegsz angyali gyermek? – hisz bátorságban vagy, biztatá az ifju
a gyöngélkedőt.

– A mennyire – riada egy dörgő férfihang – gazember keze között lenni
bátorságos – s izmos kéz ragadá galléron azon ifjut, kit Sárával oly
meghitten láttunk tanakodni. Egy kanyarítás, s a párisi köpeny, nemes
tulajdonosával együtt sárban fetrengett.

– Ördög és pokol! kém! – orditá a földhöz sujtott, – ezért véres
elégtételt fogsz adni.

– Neked? bitófát süttetnék homlokodra, ha tehetném; neked a
becsületrablónak, az erkölcstolvajnak? hordd el magad, különben
féregként tiporlak össze, s hogy most többet nem kaptál, köszönd e
szegény hölgy ijedtségének.

A kalandor nem mondatá magának másodszor az elutasitó szót, hanem sáros
kezét görcsösen ökölre szoritván, homlokára sujtott, s boszút lihegve
rohant el.

Az idegen Jankához fordult, ki reszketve függött karján.

– Kisasszony! – szólitá – hová vezessem?

Janka akadozva rebegé ki szállását, s karöltve elindultak. Hosszú csend
után a hölgy elvesztett öntudatát visszanyervén, mennyei édes hangon
mondá:

– Uram! én önnek mondhatlan hálával tartozom ön éltemet menté meg.

– Nem nekem – viszonzá vezetője – a gondviselésnek, hogy engem ezen
alávaló terv fölfedezéséhez vezérlett. Mit én tevék, az kötelesség volt.

– Oh uram! éltemben ma érzem először parányiságomat! Ön annyit tőn
értem, s én nem tehetek önért semmit.

– Legyen nyugodt – mond az idegen, s köpönyét összébb vonva, Jankát is
figyelmezteté, hogy magát hűlés ellen védné: a hölgy gyermekileg
engedelmeskedék. Némán haladtak; a csöndet csak az ereszekről leomló
vizroham zavará. Halt! – kiálta a férfi egy hazatérő bérkocsisra; ez
ügyes fordulattal mellettök teremvén, további parancsra várt, az
ismeretlen közlé vele Janka szállását, s a kétszeresen követelt díjt szó
nélkül lefizetvén, a lyánkát kocsira segité.

– Szabad-e tudni mentőm nevét? – rebegé esdve a hölgy.

A férfi mellőzve a választ, hajtást parancsolt a kocsisnak, ki e szóra
gépileg emelvén ostorát lovaira, elrobogott. Az ismeretlen kissé
gondolkozék, mintha e kaland valami keserü érzelmet lázított volna föl
kebelében; néhányat lépett, s ismét merengésbe sülyedt; azután olyat
sohajtott, mintha sulyos tehertől szabadulván, megkönnyebült volna s
elsietett.

A rózsatéren megfeszitett erővel rángatá egy lyányka a csengetyüt – nem
sokára lábcsoszogás volt hallható, ezt zárnyikorgás követé, a kapu
megnyilt s az ott pislogó lámpa gyönge sugárival Janka halavány arczára
világita, ki sebesen szaladt föl a lépcsőkön, félelemmel tekintvén
vissza, mintha rém követné; s néhány percz mulva hófehér karát
nevelőnéje nyaka körül fonván, zokogva panaszlá el a vele történteket,
itt szerető kebelben meleg részvétre talált. Szegény gyermek! ő sirt a
nélkül, hogy tudta volna, a derék férfi minő botránykövet tiprott össze
előtte. Azt hitte, halálra akarták hurczolni, és nem gondolhatá el,
miért? ellenben a nevelőné tekintetéből ki lehete venni, mikép ő a
dolgot eredeti szennyében látja ugyan, de azt az ártatlan növendék előtt
elhallgatá, szilárdul eltökélvén magában, Sárát reggelre törvényhatóság
kezébe adni, ki azonban elég jós szellemmel birván, még azon éjjel
mindjárt a gaztény után elillant.

Janka lefekvék, gyöngéd tagjai remegtek, s a kellemetlen esemény csak
most kezdé teljes hatását gyakorlani idegzetére, gyakran összeborzadt,
vállán ama férfikéz súlyát érezvén; majd ismét élesre fent kést látott
dobogó szive felé villogni, s minden nemeit az erőszakos halálnak
átgondolván, félénken rejté gazdag fürtű fejecskéjét a takaró alá, majd
ismét csontvázakat szemlélt sírjaikból kiemelkedni, fülét gyászmeneti
hangok tölték el, mig lassan erejét veszítve elaludt.

Álma sem volt sokkal nyugalmasabb.


II.

P...i vendéglő éttereme a mindennapi szokás ellenére üres volt, s csak
egy félreeső asztalnál ült néhány ifju méla csöndben, gyakran
koczczantva poharaikat.

– Gazsi! mond az egyik – nem türhetem a teli poharat, valaha fenékig
szoktad volt színi.

– Dejszen – viszonzá a megszólitott – most sem cselekszem máskép, s
azonnal tettleg bizonyitá.

– Szinte azt hittem – folytatá az első – hogy hanyatlottál egykori
borfogyasztó erődben.

– Soha – erősité Gazsi – vagy legalább halálos ágyamig nem.

– Igy szeretem a vig czimborát, te csak lelke maradsz a dőzsölő
társaságnak, – dicséré az imént szóló – de, veté utána, a többiekhez
intézve szavait – mit szuszogtok oly álmosan? Istenemre gyávaság! ennyi
ember, s képtelen egy kis pezsgőt elfogyasztani. Poharat kézbe: éljenek
a jó pajtások!

– Éljenek! – viszhangozák mindnyájan.

– Élj te is Feri barátom! – tevé utána egy szőke ifju, ki szavát eddig
nem hallatá. – Ezt élénk mozgás követé, a poharak összecsengtek, a
palaczkok tartalma fogyni kezdett, s a lankadt arczokon kedvsugár ömlött
végig.

– A felköszöntés engem is illet – mond egy ujdon érkezett vendég.

– Mennykő! üdvezlé Gazsi a hivatlant, – te az ördöggel czimborálsz.

– Meglehet.

– De ugy van – erősité Gazsi – különben ily zivatarban födél alatt
ülnél.

– Hát a kalandok hol maradnának?… Pinczér! vizet – ekkor előlépett,
bemocskolt köpenyét egy székre dobá, s mosdani kezdett.

A vig társaság a fülig sáros uracsot bámulá.

– Bárócskám! – kezdé Feri kaczagva – te ugyan megmérted az utczát!

– Ördög és pokol! – dühönge báró Garády – nyakát tekerem ki annak a…

– Kinek? kinek? – kérdék egyhangulag.

– Hm! egy bérkocsis teli torokkal rám kiálta, – én hirtelen el akartam
ugrani, megcsúsztam… és… és…

– És a sárba terültél, vága közbe Gazsi.

– A mint látjátok! – No ez se baj; pinczér! taszíts elő még két palaczk
pezsgőt, – de a javából ám.

– A mint látom – ásitozá egy gyönyörü példája az éjjelezőknek – mi ott
folytatjuk, hol három hét előtt elhagyók.

– Ugy is kell azt – erősíté Gazsi – hisz egészen kiestünk a mulatsági
modorból; – három hétig szünetet tartani, istenemre! az ily korhely
ficzkóknak sok! most ujra bele kell okulnunk.

E perczben egy magas halvány ifju toppant be arczán komolyság mély
gondolkozással látszék összeolvadni. Első tekintete báró Garádyra esett,
ki zavarodva forditá el róla szemeit. Hideg fejbillentéssel üdvözlé a
jelenlevőket, s nem messze teritett asztalhoz ült. Az étlapot hirtelen
átfutá, s kirendelé vacsoráját.

A vigadók fejeiket összedugván gúnymosolyogva suttogák: „A különcz!“
azután napi eseményeikről beszéltek: egyik „rendezvous“-t mulasztott el,
másik egy bizonyos győzelemnél lépett vissza, s mindenki elbizottan
dicsekvék valamivel, kivevén Garádyt; ő szótlanul hallgatá társait.

– No s – kezdé az ugynevezett különcz – báró Garády! miért nem regéli el
ön is mai kalandját? hiszem, igen mulattatna.

A felszólitott fölpattant, öklével az asztalra sujtott, s lángveres lőn,
szeme tűzszikrát villogott a felhivóra, ajka megnyílt, szitkot dörgendő
a vakmerőre, de az indulat annyira elönté, hogy csak ezt rebegheté:
Uram!

– Csak ugy gondoltam – mond a jeleneten legkevésbé sem indulva meg az
érdeklett egyén – hanem volt-e valami kalandja?

– Nem! veté feleletül báró Garády s leült.

– Ez rendkivüli esemény – elmélkedék meglepetéséből fölocsudva Gazsi –
az örökké közönyös Áldányit valami mégis érdekelni látszik, átkozott
hideg vére melegülni kezd, s nyelve megoldatott. És a derék Garády
nélkülem itta le magát, – kell-e ennél több?

– Valóban – füzé tovább Feri a beszéd fonalát – Áldányi változásán magam
is bámulok, és becsületemre! saját rovásomra még tiz pezsgőpalaczkból
pattogtatnám ki a dugót, ha vele elbeszéltethetném csak egyetlen
kalandját.

Ezt harsány kaczaj követé.

– Kár volna – ellenveté Áldányi – költségeskedni, mert beszédem egynek
önök közül gazbélyeget sütne homlokára.

E szók felrázták a társaságot, s zajosan rúgván ki maguk alól a széket,
megtámadásra állottak készen.

– Ez általános sértés – dühönge Feri – vagy nevezze meg – kire
irányozvák szavai.

– Ma nincs hozzá kedvem.

– Mert gyáva vagy! – mond az imént szóló.

– Fattyu! – kiáltá Áldányi – belőled bor beszél.

– Hah én fattyu! ki merte ezt egy Bőgőzynek mondani? harsogá Feri teli
torokkal, s az indulat első rohamában dühösen tekinte körül, valamit
Áldányi fejéhez sujtandót találni.

– Vessük ki! – határozá zajosan az ittas társaság. Bőgőzy lassan
összeszedvén lelki erejét: Ha valaki – mond ő – hozzá merészel nyulni, –
velem leend baja.

– Ő czudarul megsértett – mond Gazsi.

– Az az én gondom, majd elintézem vele. – Csak nem aljasodunk korcsmai
verekedésre?

Ezt általános helyeslő morgás követé.

Áldányi fizetett, s Ferinek sokat jelentőleg mondá: Mi meg fogjuk
egymást még érteni, – s erősen csapta be maga után az ajtót.

– Hallatlan hiba volt – jegyzé meg Gazsi – csak igy szárazon
elbocsátani.

– Persze – igazolák mindnyájan.

– Mit értitek ti? – korholá őket Feri – igyatok! veté utána erőltetett
mosollyal, s feledjük mára e kedvetlen jelenetet.

– Csak nem fogod annyiban hagyni? – tudakozá az egyik.

Bőgőzy Feri, mert ő volt az, a szép Janka fivére, sértett önérzet
büszkeségével nézte le a kérdezősködőt, s miután a fönebbi kérdést
valamennyien ismétlék, nemes haraggal hagyá el a vendéglőt, bizonyossá
téve pajtásait, hogy ez ügybeni viselete sem reá, sem társaira nem
hozand szégyent. –

Fél óra után a többiek is elszéledtek.


III.

Mennyeibb ihlet egy család keblét meg nem szállhatja, mint hosszas
távollét után a viszonlátás öröme. A gyermek sok édes álmát véli szerető
anyja karjai közt létesülni; szerencse, és baleset oly melegen
közöltetik, hogy a bizodalom szent hangja égi malasztként vonul át a
kedélyen, s legőszintébb részvétre hevíti a szíveket. A szülők szerette
gyermekeik tekintetében élni, és halni szeretnének: a világ legnagyobb
kincsét hiszik keblökre ölelni, őket forróan zárva karjaik közé, s
azoknak kedves beszédében magasra épitett reményök fokozatán látják
magokat. Az Isten nem hiányzik ily jeleneteknél, hogy a cselekvésben
imádkozókat üdvezítse.

Ily fölséges helyzetben találjuk a Bőgőzycsaládot beszélyünk kezdete
után két hétre. A szerető anya Janka kezét melegen szoritva figyelmezett
annak beszédére; az atya komolyan gondolkozó arczot ölte, s keresztbe
font karokkal asztalhoz támaszkodva hallgatá leányát. Feri pedig gyors
léptekkel föl s alá járkált.

– Holnap – mond Bőgőzy – de még ma tüstént rendeléseket teszek Sára
felkutatására.

– Dejszen – jegyzé meg Janka – Eliz kisasszony mindent elkövetett, a
rendőrségnek díjt igért, de hasztalan.

– A gazembernek – folytatá kis szün után Bőgőzy, csak annak szeretnék
nyomába jutni. Megismernéd-e? – kérdé Jankától.

– Oh atyácskám! hisz sötét volt, mint az enyészet éjjelén.

– Hát ama derék férfiút? – kérdé az anya.

– Ezrek közől is felelé Janka – ő oly derék, csakhogy nem akará magát
megnevezni.

– Minő szerénység! – kiáltá lángoló tekintettel Feri

– Különös – tanakodék az öreg ur – mindkettőket azonegy estve környeze
baj – de csakhogy veszély nem ért.

– Hah! – mond Feri tombolva – én ráakadok enyémre. – Istenemre! ovakodni
fog valaha engem megsérteni, vagy soha többé kezembe nem veszem
pisztolyim!

Az atya feddő tekintetet vetett rá, s bizonyossá tevé, hogy erről még
szólandnak együtt.

A harangok delet zúgtak, a szép idő sok embert csalt ki, s különösen a
vácziutczában hemzsegett a nép. A dorottyautczán díszes fogatok robogtak
végig, s a dunapart felé vonuló sokaságtól el valának lepve a járdák.
Több ismerőseink közt a fönebb említett Bőgőzycsaládot is ott látjuk
haladni. A sokaság a casinóban adandó hangversenyre sereglett össze, a
jeles Staudigl’ férfias csengésü mély hangján bámulandó. Mennyi igéző
alak! ah ifju Pest! büszke lehetsz szépeidre, s vádolható-e a pajzán
ifjuság, ha ily isteni szemlénél vére föllángolván, meghitt barátok közt
a bájos hölgyekrőli észrevételek elragadó, vagy érzelgő modorban, szün
nélkül bizalmas suttogásban tétettek? Egyik élete angyalát, másik földi
üdvét, harmadik mennyei boldogságát nézte hullámzó kebellel, nézte, mint
hat rá a lágy ömlengésekben áradó, majd ismét viharként felzúduló
felséges hangmüvész, s mindenik imádottja arczáról akará leolvasni, minő
hangulatba hozá lelkét a zenészet

Huszonnégy év, és semmi szenvedély, ifju kebel vágy nélkül: kihamvadt
szív, és semmi remény! ez szinte hihetetlen, – de nézzétek a baloldali
ablakpárkányzatok egyikéhez támaszkodó azon halvány ifjút, kinek
tekintete lankadtan merül a tömegre a nélkül, hogy merengéseiből fölrázó
tárgyra akadna – ez Áldányi: ha lát egy szép hölgyet, megnézi, mert
szép, mint mi remek szobrot vagy müvészi festvényt, – érzelmei nem
melegülnek föl, vére nem kering lázasban, lelke elveszité rugékonyságát.
– Igen szenvedő állapotja lehet, – ugyan mi nyomhatja annyira?… ez az ő
titka.

Feri Janka mellől hirtelen fölpattant, udvarias bocsánatesdeklések közt
a szük helyeken átvergődve Áldányi előtt megálla, őt kezének gyöngéd
érintésével elmélyedéséből fölvervén. – Janka távozó bátyját szemmel
kiséré, s látszatólag megdöbbent, Ferit az emlitett egyénnel látván
beszédbe eredni. – Örömtül zavarttan fordult anyjához, valamit súgott
neki, s midőn mindketten oda pillantának, Áldányi épen tárczáját nyitá
meg, abból jegyet vön elő s Ferinek adá, ki egy tekintetet vete rá,
zsebébe rejté, s keresőleg tekintvén végig, a teremből kirohant. Janka
szemei annyi jóság, – oly részvéttel függtek most Áldányin, mintha
szenvedéseit megértené, s fájdalmaiban osztakoznék, s ha annak tekintete
feléje tévedt, az ifju hölgy szorulni érezé kebelét, de ereje nem volt,
csak egy perczig is elvonni szemeit a rég keresettről.

A hangversenynek vége lőn, s a hallgató közönség taps, és megelégedés
közt oszlott el. –

* * *

Egyszerüen, de feltünő csinnal, s legválogatottab izléssel butorozott
teremben egy tág karszék dagadozó vánkosai közt ült Áldányi olvasásba
sülyedve. A léget hamvadó havanaszivar finom illata tölté el.

Kopogás; ezt az ajtónak rögtöni megnyitása követé, s Bőgőzy Feri b.
Garádyval toppant be. Üdvezlésöket Áldányi hideg fejbillentéssel fogadá,
s a lapot megjelölve könyvét letevé. B. Garádyra átjáró tekintetet
vetve, üléséből fölemelkedék, s óráját tekinté.

– Ön – mond enyelgő mosollyal Ferihez – igen pontos.

– Mert férfiu vagyok.

– Annál könnyebb lesz önnel végeznem.

– Jövetelem okát tudja?

– Gyanítom.

– Ön engem fattyúnak nevezett.

– Mert akkor megérdemlé.

– S a mellett marad?

– Tanu nélkül szeretnék önnel szólani. Igenigen tisztelem a bárót – mond
sajgó gúnynyomattal a háziur – de most fölötte lekötelezne, ha lakomat
elhagyná.

– Én Bőgőzy segéde vagyok – szólamlék b. Garády – s igy itt kell
maradnom.

– Ha szükség lesz önre – jegyzé meg Áldányi – nekem kevés beszélni valóm
van Bőgőzy úrral.

– Itt – viszonzá b. Garády – csak az határozhat, hogy visszavonja ön a
sértést, vagy

– Ön távozni fog – vága közbe felindulva Áldányi.

– Legyen – egyezék bele Feri – hagyj magunkra.

– Keress hát más segédet – mond Garády erősen csapva be maga után az
ajtót.

Áldányi a pamlagra mutatott – Feri nem fogadá el.

– Csak röviden, – mond ez.

– A mennyire lehet – felelé a megszólított.

– A dologra hát.

– Azonnal – kezdé Áldányi: önnek egy bátyja volt.

– Igen – mit tartozik ez a dologhoz?

– Ő szinte…

– A becsület mezején esett el. Ez engem el nem rettent.

– Van-e atyjának több fia?

– Nincs.

– Önnel nem víhatok.

– Úgy szavát fogja visszavonni.

– Mihelyt ön azt cselekszi.

– Én ismétlem, – kiálta Feri.

– S én még sem vívok.

– Mert gyáva!

– Állitása mellett marad még akkor is, ha szavamat adom, hogy az
emlitett „bélyeg“ önt még távolról sem illette.

– Igen.

– Ugy önt megvetem.

– Nevetséges módja az elégtétnek. Ön mátul fogva bizonyos lehet felőle,
hogy bárhol találjam, megpiszkolom. Evvel kalapját minden illedelem
ellenére föltette, s kirohant; kevés percz mulva lakásán volt, hol Janka
nyugtalanul várta, sokat akart vele szólani; de komoly tekintetétől
visszarettent.

Feri atyja után kérdezősködék, s honn nem létéről értesülvén, őt legénye
által haza kéreté.

– Édes Feri – rebegé Janka tartózkodólag, ki volt azon ifju?

– Mellyik? – dörgé a kérdezett ingerült hangon.

– Kivel a hangversenyen beszéltél.

– Ismered?

– Ha ismerem-e? – mond Janka, ujjai közt hervadt rózsalevelet morzsolván
szét – hisz ő volt.

– Ő volt!? – vágott közbe Feri, – ő volt a nyomorult!? – nem kétszeres,
százszoros boszú érje a czudart!

Garády báró épen a perczben toppant be, midőn az elsápadt Janka szólásra
nyitá ajkait.

– Feri távozásra kérte nővérét, s ez engedelmeskedék azon esdéssel, hogy
mielőtt Feri elmenne, egy rövid perczet szánna vélei igen fontos
magánybeszédre. Feri megigéré.

– Nos – kérdé Garády, midőn háborítlanul valának – mire mentél?

– Megöl átkozott hidegvérüségével.

– Tehát megtagadá?

– Makacsul.

– Előre tudtam, hanem tőlem egy szó, s elég őt rá birni, hogy
akármellyikünkkel kilépjen. Lovagias uton nem végezhetünk vele, szükség
kényszeritő eszközhöz nyúlni.

– Derék – most bánom, hogy atyámért küldék.

– Miért tetted azt?

– Tanácsát ohajtám.

– Hát gyermek vagy? ha ha ha! atyai tanácsot ilyes ügyekben! jőjj, még
ma vért kell látnunk, s szinte erővel vonszolá.

– Várj! – Jankának adott igéretemet…

– Később teljesítheted.

– Nem – felelé – s magára hagyá Garádyt, ki egykedvüen kezdé nézdelni a
falra aggatott festvényeket.

– Egy óranegyed mulva mellére lankasztott fővel lépett ki Feri, s
gondolkozni látszék.

Garády a teendőre figyelmezteté; de ő tagadólag rázta fejét.

A báró épen hatályos beszéddel készült barátját ezen előtte fejthetlen
helyzetből kiemelni, s alig esett át az előzményeken, midőn roppant
bosszuságára el kelle némulnia Bőgőzy közbejötte miatt; arcza haragszint
ölte, s néma hajlongás után atyjával hagyá Ferit.

– Atyám! esde Feri – tégy jóvá mindent, én azon férfit, ki mindnyájunk
tiszteletét, háláját érdemli – sértettem meg.

– Kit!

– Ki családunk becsületét, atyám reményeit, Janka boldogságát minden
önzés nélkül megmenté. Oh! én pirulok viseletem miatt, de az átkozott
bor, és társaim izgatása vittek oda, hogy alacsony sértéssel halmozzam
őt, ő bánásomat hasonlóval torlá vissza, én következetes akarván
maradni, lakába toltam magam, hol minden jogról megfeledkezve,
illetlenkedém, s egy szócska Janka ajkiról elég volt, hogy megbánjam
tettemet, hogy enmagam előtt piruljak.

Az ősznek elég volt, hogy fia lelkébe egy vizsgáló pillanatot vessen, s
szemében köny ragyogott, nemesb indulatot látván a szenvedély fölé
emelkedni. Szeretettel szoritá meg az ifju kezét, s azonnali
kikocsizásra rendelést tőn.

Áldányit roppant zavarba hozá az öreg Bőgőzynek fiávali megjelenése, s
bármint iparkodott is annak eltitkolásán, összefüggés nélküli beszéde őt
elárulá. Az ősznek szigoru tekintete elől lesüté különben merész
szemeit, arczszine elváltozék, s kebléből elnyomott sohaj tört fel.

– Tudom – mond, miután vendégei helyet foglaltak, – tisztes férfiu! mit
jött ön tőlem követelni.

– Barátságát – viszonzá az ősz oly hangon, melly a szivet megrázza.

Áldányi kérdőleg veté föl szemeit, s Feri állott előtte, ki nemes
szavakkal esde bocsánatot méltatlanságiért. Áldányi egyiknek jobb,
másiknak bal kezét nyujtá, s mintha iszonyu súly zuhant volna le
szivéről, oly lelkesült lön hirtelen s e meglepő szerencse okát
tudakozá.

Az öreg hálatelt kebellel köszöné meg azon szolgálatot, melyet lányának
s általa mindnyájoknak tön. Feri ugyanazt ismétlé, és Áldányi szerény
kitérésekkel válaszolt, figyelmeztetvén őket, hogy ez kötelesség volt.
Rövid társalgás után az öreg ur kikéré Áldányit házánál gyakran
üdvezelhetni, s a felhivottnak sok ellenzés után a szives meghivásra
hajolnia kellett.


IV.

Áldányi sokat jelentő külsővel bírt, arczán annyi lélek ült, hogy az
minden komolysága mellett is inkább vonzó, mint visszataszitó volt; ő
kerülte a világ zaját nem különczségből, mint sokan jellemzeni
szerették, hanem balesetei miatt, mert 24 éve daczára egy hosszu élet
minden keserveit kimerité; ő nem futott az emberektől, de nem is keresé
azokat; azonban ha társaságba lépett, terjedt olvasottsága, dus
tapasztalása, minden tárgyróli ismerete, érett elméje, fitogtatás
nélküli tudománya, szerény viselete átalános rokonszenvet ébresztének a
nemesb lelkekben. A hölgyeknél finom társalgása, ékes előadása, s
zenészetbeni ügyessége tevék kedvessé. Mely körben őt egyszer ismerni
tanulták, ott jeles tulajdonai mellőzés nélküli elsőséget víttak ki
számára.

Minő boldognak érzendé magát ama hölgy, ki Áldányi hódolatával
dicsekhetnék! minő elégedettnek az, ki egyetlen mosolyt lett volna képes
bus ajkaira csalni! De ő keserü hangulatát mindenkor megtartá a nélkül,
hogy a legvidorabb körnek is terhére lett volna viseletével.

* * *

Mellőzve minden kitérést, s a kölcsönös ismerkedés első időszakát
átugorván, ugy mutatom be Áldányit, mint Bőgőzynek kedvenczét. Jelenleg
is ott találjuk őt, épen egy új dalmű kedvesb részeit remeklé zongorán.
Az öreg ur mögötte állott keresztbe font karokkal, – Feri a zongorára
támaszkodva hallgatá, – Janka pedig az ablaknál himzéssel foglalkozott.

– Jankám, kedvesem! – mond az atya szeretettel, mi lelt? te különben oly
nagy barátyja a zenének most oly hideg gondolkozó vagy?

– Arától – nevete Feri – ilyesmit kérdeni? ő a jövendő gyönyöreiben
mereng.

– Persze – csak tudnátok – ellenveté a hölgy.

– De hol is késik? – tanakodék Feri.

– Ki? – kérdé önkénytelenül Áldányi.

– Garády. –

– Ő!? – kiáltá Áldányi székéről fölpattanva, ő? nem igaz, – hazudik! ő
ki… hah! nyomorult! – e szókat oly fuldokolva töredezé, mintha
rendkivülit akarna mondani, de a titok magát keblébe visszabirkozá.

Atya, és fiu bámulva tekinte egymásra. E kitörés megzavarta őket, de
Jankát egy sejtelem szállta meg, sok édes ábrándait valósító.

Kis szünet után Áldányi leküzdé lázrohamát, s homlokáról verejtéket
törülve kezdé:

– Bocsánat! – nekem őrült perczeim vannak, s ilyenkor fris levegőre kell
futnom.

– Menni akart, de Feri őt visszatartá. Bőgőzy nemével a
bizonytalanságnak rázta fejét, s Áldányira kémlő pillanatot vetve
elhagyá a teremet. – Ezt halálcsend követé.

Ferit atyja hivatá, s ő kérte Áldányit, hogy visszajöveteléig
várakoznék, ki megegyezőleg inte fejével.

– Nagysád! – kezdé Áldányi hosszu hallgatás után, – mit itél felőlem?

Janka himzésre szegzé szemeit, s mit szive sugallott, ajkain nem meré
elhangoztatni.

– Hogy szerencsétlen vagyok – nemde?

– Ön kevésre becsüli az életet.

– Mert üldöz.

– S nem édesitik azok, kiket szeret?

– Én nem tudok szeretni, sem gyülölni; csak tisztelni, és megvetni.

– S ha találkoznék egy kebel, mely titkon önért lángol, hölgy, ki első
szerelmével önt árasztaná el, ki mindent elkövetne ön boldogithatására.

– Szánni tudnám; de…

– De? –

– De viszonszeretni soha!

– Ön szívtelen!

– Kitől boldogitást igényeltem… megcsalt. – Én nős vagyok.

Janka elhalványult, szemei könnyel teltek meg, s a zokogást elnyomva
benyitott a mellékterembe.

Áldányi utána nézett. – Mi volt ez? – ő részvevő? nem, nem! oh én
boldogtalan! ő engem szeret. Itt kezeit egymásra kulcsolva arczára
emelé, – s merengéséből Feri hangja riasztá föl.

– Atyám magához kéret néhány szóra.

– Mondd: ma nem lehet, ma képtelen vagyok mindenre. – Isten veled! – és
elrohant. A lépcsőn b. Garádyval találkozék, ez ujra föllázított benne
minden indulatot.

– Báró ur!

– Mivel szolgálhatok? – mond a megszólitott.

– Merészel ön még e ház küszöbén átlépni?

– A mint látja.

– S ármányos tervét folytatja?

– Erre nem felelek.

– Mert ugy van.

– Nos?

– Nem fél, hogy mindent fölfedek, hogy önt innen csúfosan kiűzetem?

– Ön igen feledékeny, mint látom, nem emlékszik szent György napjára, –
pedig gyönyörü hajnal volt, a nap szépen emelkedett, és…

– Elég – esék szavába Áldányi – ön a pokolé.

– Ha ha! lám nekünk szükségkép jó barátoknak kell lennünk, mert egymás
titkait tudjuk.

– Inkább az ördöggel.

– Ugy hárman leszünk – Jó éjszakát!

– Megálljon! – mond Áldányi karon ragadva a bárót, ki a tolakodót egy
lökéssel visszataszitva észre nem vevé, hogy kezéből egy összegyürt lap
esett a földre. Észrevétlenül vevé föl azt a távozó Áldányi, s egy lámpa
alá vonulva, női kéz által irt ezen sorokat olvasá: „Esti 8 órakor önt
az új épület bal szárnyánál várandom.“ Áldányi darabig határozatlan
állott, azután visszafordult, s egyenesen Bőgőzyékhez sietett. Az ősz
épen könyveivel foglalkozék, midőn ez hozzá betoppant.

– Uram! – kérdé az érkezett reszkető hangon – áldozhat nekem egy kevés
időt?

Önnel kivántam szólani, midőn fiam által magamhoz kéretém.

– Hallgasson hát meg: Ha ön ifju volna, tele lángoló érzelmekkel, s
volna egy neje, kit imádna keble minden szenvedélyével; és volna egy
barátja is, kit vérrokonként szeretne, kiért fölötte sokat, s e két
lényért mindent megtenne!

– Boldog volnék! – viszonzá az ősz mosolyogva.

– És ha eljőne azon jó barát, s elcsábítaná a szerette nőt, – akkor.

Akkor… akkor… egyikünknek halni kellene.

– Kegyed mondá! Ime lelkem megkönnyebbült. Oh öreg! te kimondád a
rettenetes itéletet, ne törj hát fölöttem pálczát, mert a nő enyém, s a
jó barát saját fiad volt! –

– S fiam gyilkosa?

– Én valék; – a sors őt érte.

– Én megbocsátok – mond az ősz szilárdságot színlelve; de a hang,
mellyen ezt kiejté, s a szemeiből fölmerülő könyár a viszemlék
fájdalmait árulák el.

– Ön – kiáltá – Áldányi – ritka férfiu!

– Igen, én megbocsátok, mert tudom mit tesz szeretni, ismerem az ifju
vért és szenvedélyeket; de az atyai szív érzelmeit sem nyomhatom el,
azért kérem távozzék, s kerülje tekintetemet.

– Nem, mielőtt a széditő mélységet, mely önök előtt tátong, meg nem
mutatom: nem, mielőtt egy alávaló tényt le nem leplezek.

– Még többet is kell hallanom.

– Azt hiszi ön, hogy elég gyöngédtelen lettem volna a multak emlékével
nemes szivét megvérzeni? – – soha! de cselekednem kelle ezt, hogy
angyali leányát megmentsem. Ön fiának segéde b. Garády volt, az enyém
elhunyt, s igy ketten tudók a dolgot. Láttam a nyomorultnak gazságait,
és nem téphetém le álarczát, mert ha a végzetszerü napot csak emlité, el
kelle némulnom. De most midőn látom, hogy egy tiszteletreméltó családot,
– melyen én már sebet ejték, – ő teljesen el akar tiprani, most szólnom
kell: Garády b. ön leányát megkérte? a nyomorult! tiz hó előtt
Velenczében egy olasz nőt vezetett oltárhoz.

– Lehetlen!

– És az alacsony, kinek erőszakoskodásától Jankát megmentém.

– Garády volt! Hah gyalázatos! kiálta felbőszülten az öreg.

– Most uram… mindent tud, gyülöljön, vagy adjon törvény kezébe, mint
gyilkost, én nem fogom önt átkozni.

Az ősz reszketve karolá keblére Áldányit, s férfi keblén könyeze.

– Isten önnel örökre, – rebegé Áldányi, az ősz karjai közől kifejtődzve.

Bőgőzy a távozó után kiáltott; de hasztalan – ő nem tért vissza.

Kevéssel később Garády báró sértett büszkeséggel szitkok özöne közt
rohant ki Bőgőzyéktől; az utczán megállapodék, ajka dühös kaczajra
torzult, kezeit görcsösen ökölre szoritá, s erősen összecsukódott fogai
közől félhangon sziszegé: velem ily csúfot űzni, a házból, mint tolvajt
kitiltani. Hah! Áldányi – e müvedért lakolnod kell! és te vén cerberus!
vigyázz, hogy e bánásmódot meg ne sirasd.

A harangok esti imára zúgtak, s Garády, mintha uj tettekre hivatnék,
kalapját szemére vonva a homályba tünt.

* * *

Az uj épület körül rémes sötétség uralkodék, s a hold az egymásba
ölelkező fellegeken csak néha tört magának egy kis rést, mi a
rákövetkező sötétet még vakitóbbá tevé.

A nagy épület balszárnyán a nedves falhoz erősen lapult egy sötét
férfialak, minden neszre kémlőleg meresztvén előre fejét.

– Pszt! hallatszék jelentéktelen távolról.

– Pszt! – viszonzá a falmelletti, s e jeladás néhányszor ismételtetett,
mindig egymáshoz közel irányban.

– Ah! báró úr! – kezdé az egyik, kinek hangja elárulá, hogy nő – már azt
hivém, hogy az utczasuhancz nem adá át bizományomat, pedig egy huszast
fizettem neki. Miért nem tartá meg a szokott helyet?

A férfi erszényt vőn elő, s több darab ezüst pénzt nyomott a nő markába.

– Nagyságod mindig nagylelkü marad, köszönöm. Ott a szél igen érte, ezt
mindjárt gondolhattam volna, no de én nem sajnálom fáradságomat,
csakhogy nagyságod nem neheztel hogy várakoztatám, ámbár nem vagyok oka.

– Tudom.

– No hát tudja meg azt is, a szép kis polgárlány gyámanyja meg van
nyerve, nehéz követeléseket tőn ugyan, de sokat engedett belőle; remélem
holnap a kis dőre részéről is minden ellenvetést elhárithatok. Páratlan
fogás!

– Derék!

– Azon asszonyságnak tartózkodását is fölkutatám. – Ó-Budán 105 szám
alatt elhagyatva sínylik egy nyomorult szobában. – Igen beteg, azért
tanácslom, siessen, hogy elég korán érjen Áldányit beszennyezni. –
Remélem megelégszik eljárásommal?

– Meg, te vén bűnanya! – dörgé boszusan az előtte álló férfi, izmosan
ragadván meg a nő karját. – Istenemre meg! s jaj legyen bűnös lelkednek!

A nő segitségért kiáltott.

– Ordits! – ordits! – biztatá a férfi, legalább fölmentesz a
fáradságtól, hogy magam hurczoljalak a rendőrséghez; – de menekülni nem
fogsz.

E pillanatban a hold kifoszlott a felhőtömegből, s különös látványra
világita: Áldányi izmosan tartá Sárát, mögötte b. Garády fölemelt
gyilokkal, – a hold ismét elmerült, teljes sötétséget hagyva maga után.
Egy erőteljes férfihang fájdalmasan jajdula föl, – s ezt rögtön futás
követé.

– Garády! – ez a te müved – mond a megsebesített Áldányi, de kezeim közt
van gaz czimborád – folytatá karjánál görcsösen tartva a menekülni
törekvő Sárát – s csak halálom által szabadulhatsz.

A nő első meglepetés által vesztett erejét vissza kezdé nyerni, mig
Áldányit a vérvesztés mindig jobban gyöngité; miért is ez utóbbinak
minden erőlködése daczára már szabadulandó vala a jó madár, midőn hangos
beszéd hatott füleikbe.

– Sorsod el van döntve, – diadalmaskodék roskadozva Áldányi.

A nő válasz helyett tele torokkal segélyért kiáltozott. Ekkor két férfi
terme ott, s minden előzmény nélkül Áldányit mint fosztogatót
megtámadák, a nő e kedvező pillanatot használva futni kezdett, de
Áldányi idején megkapá még ruháját, s a nő súlyegyent veszítve földre
zuhant.

A férfiak bámulák Áldányi vélt merészségét, ki ámbár erős kezekbe
jutott, a nőn még sem szünt méltatlankodni.

Már sujtni akart az egyik, midőn a vért megpillantván a felvánszorgó
Sárára rohant.

– Te vagy a gonosz, szemtelen! – ama férfi meg van sebesítve.

Sára reszketett.

– Uraim! – rebegé Áldányi – igen roszul vagyok, hozzatok bérkocsit.

– Szivesen – viszonzá az egyik, s készséggel indult, mig társa a
gonosztevőt izmosan tartá. Nem sokára előrobogott a kocsi, – Áldányi
lankadtan veté magát belé, s a férfiak becsületére köté, hogy Sárát a
rendőrség kezébe adják, kik e megbizást rögtön teljesíték.


V.

Janka, az angyalszép Janka égre emelt szemekkel sohajtozott, mert az,
kiről még imájában is oly édesen emlékezék, – egyetlen őszinte szóval
keble minden reményvirányit elfagyasztá. Oh be keserü jövő nyilt előtte;
létét a rémitő eszmék egész halmaza rohanta meg, s ő kinos érzelmeit még
önmaga előtt is titkolandó rejtekmagányba vonult, hol melegen ápolt
keserve gyümölcsein élődék. Vidor képe komoly lőn, arczrózsái
elhalaványultak, s egész lényén a keserü csalódás epéje ömlött el. Az ő
fájdalmát nem érté senki, ő egy ifju nőkebel minden szenvedélyével
szerette Áldányit, s ki mérheti föl azon szenvedés súlyát, mely Janka
szívét nyomta életüdvének ily váratlan eltiprásán. Ki irhatja le
Áldányinak ez egyetlen szavából: „Nős vagyok“ Jankára irányzott csapást?
– És ő mégis szerette Áldányit, szerette ama nőt, ki boldogsága előtt
elhárithatatlan akadály, mert Áldányi neje – s minden – a mit gyülölt –
saját léte volt.

Épen reggelinél ült a család, – midőn egy szolga papirtekercset nyujtott
Ferinek, ki meglepetve lenni látszék, midőn annak tartalmát átfutá. Mire
hirtelen fölugrott, s kalapot vőn.

– Hová? – kérdék mindhárman.

– Áldányihoz – viszonzá Feri – az éjjel megsebesíték.

Janka kebléből metsző sikoltás szakadt. Bőgőzy és neje kérdőleg
tekintének egymásra.

* * *

A seblázban fekvő Áldányi őszinte szívjósággal nyujtá jobbját a belépő
Ferinek, elmondá a történteket, s Feri nagy felindulással hallgatá.

– És most – kezdé Áldányi – arra kérlek, hogy az ó-budai 105. szám
alatti nőt keresd föl, tudd ki sorsát; – és ha nyomor környezi – enyhíts
szenvedésein; e czélra tárczám is rendelkezésedre áll. Ne mondd, hogy
küldöttem, vagy, – ne említsd nevemet, mert sejtek valamit, – s e
szavaknál keserü fájdalom mutatkozék arczvonásin.

Ferit gyermeki öröm árasztá el, barátjának valahára szolgálatot
tehetvén. Ő elsiete.

* * *

Egy hét folyt el, mialatt Áldányi följavult, ő karszékben ült, előtte
Feri állott.

– És nem fogada el semmit? – kérdé Áldányi?

– Semmit.

– Szegény nő.

– Sorsát nyugodtan türé, – a haláltól nem remeg, és semmi ohajtása
nincs, mint téged láthatni, s veled kibékülni.

– De miért is nem sietünk?

– Türelem, a bérkocsit csak be kell várnunk.

– Jó, jó. – Rövid idő után a szoba üresen maradt – ismerőink a
császárfördő felé kocsiztak.

Egyszerü, s igen barátságtalan külsejü ház előtt állapodtak meg. Feri
előrement, barátja előtt ajtót nyitandó.

A szobában haldokló nő feküdt, s Áldányi szive mélyéből „Vilmát“
sikoltva, az ágyhoz rohant, keblére emelé a haldoklót, s zokogott.

Félórával később egy utósó meleg csókot nyomván a hideg ajkakra,
társával együtt kirohant a szobából.

Könnyebbnek érzem magam – kezdé kevés szün után – boldogtalan nőmnek
megbocsáthaték, s karjaim közt hunyt el.

– Szegény özvegy!

– Én őt rég elvesztém, s szívben és lélekben gyászolám; mert egykor
imádtam, s most arra, mi a multban édes volt, a feledés fátyolát akarom
vonni, hogy fájdalmam némileg enyhüljön. Nem, nem! én őt soh’sem
gyülölém, inkább szánakozám rajta, s mi bennünket elválaszta, nem
annyira haragom, mint saját büntudata volt. Mi ketten számolánk az
élettel.

– Ne oly komolyan – biztatá barátját Feri – te most ismét vissza vagy
adva a világnak és embereknek.

Áldányi keserün mosolyga.

– Nem sokára – folytatá Feri – sebeid begyógyulandnak, s te ujonnan
élvezni fogod az élet kellemeit.

Hosszu szün következék, mit Áldányi szakíta meg:

– Barátom! – kezdé – egy teendőm van, hiszem, hogy segédkezet
nyujtandasz.

– Szivesen.

– Garádyt, az alacsonyt ugy megszoritani, hogy többé árthatlan legyen;
ama nőt is ő taszitá vesztébe.

– Sára vallomásiból is iszonyu aljasságok sültek rá, s ezen oknál fogva,
de főleg azért is, mivel negyed nap előtt a csőd ellene kimondatott…

– Hála az égnek, esék szavába Áldányi – ő le van fegyverkezve.

– A bekövetkező fenyitőper elől megszökött.

– A gyáva!

– Valószinüleg Olaszországba, neje vagyonának romjain élődni.

– Elég szemtelen hozzá – fejezé be Áldányi, és párbeszédök megszakadt,
mert Bőgőzyék előtt valának, hol Áldányi búcsút vevén barátjától, magát
keble viharainak átengedé.


VI.

Közel két év folyt le a fönebbi események után, midőn a zajló dunaparton
sétálgatott Áldányi, karján a kedves Janka mint neje lebegett. A boldog
férj az utczaseprő rabnők egyikének segélyt nyujtott.

A megilletődött Janka az inséges arczvonalmakban Sárára ismert.



PESTI URACS.


I.  A KÁVÉHÁZ.

Dávid! pénzt, pénzt mondom, különben… tudod, titkaidat ismerem.

– Nekem titkaim?

– No hát gazságaidat, ha úgy akarod.

– Hm, tán még ijeszteni akar? bir ellenem tanukkal? azt hiszi ön, hogy
Dávidnak olyan kevés esze van?

– Majd meglássuk.

– Csak csendesebben, hisz én nem mondtam, hogy nem akarok önön segiteni,
nem mintha félnék, nem, erre semmi okom, csak azért… Tudja már én rég
becsületes ember vagyok.

– Hiszen ki kétkedett abban? Hát lesz, lehet? jaj de csak rögtön, mert,
oh Dávid, talpam alatt ég a föld.

– De elébb szóljon, – tudakozódék a zsidó, – van-e otthon valamije?

– Minő kérdés?… Hát csak megvallom, minthogy kivánja, nekem semmim
sincs, hanem lesz; becsületemre! lesz, mihelyt bátyám meghal, akkor
Dávid, majd akkor… csak most…

– Igen jól van, tehát ön nem is akar fizetni?

– Akarok, Dávid, igazán akarok, mihelyt lesz… becsületemre.

– No de tegyük fel, hogy nem lesz?

– Hiszen bátyám csak meg fog halni.

– Ez kétes kilátás. Maradjunk csak annál, hogy ön nem fog fizetni.

– Nos?

– Holnap lesz pénz, de semmi esetre sem kevesebb 2000 pfnál.

– Minél több, annál jobb.

– De fele engem illetend?

– Szivesen.

– Legyen ön itt reggeli 8 órakor.

– Pontban. De addig is, Dávidkám, vagy három huszas kellene.

– Itt van; holnap, ha a pénzt megkapjuk, 6 pft. ád értte.

– Hisz ön megérdemli, isten velünk! Ezzel elrohant. E párbeszéd egy
divatos külsejü ifjú, s egy a röstség, dologtalanság miatt szélesre
hizott izraelita között történt * kávéházban, mely a fővárosban pár
évvel ezelőtt, igen fontos tanya volt. Itt lőn akkoriban határozattá:
melyik szinész fütyültetik ki, kit illet taps és koszorú; itt
osztogattattak szét az ingyen – jegyek; itt füzék a kedvencz költő
homlokára a babérkoszorut, persze csak szóval, a fővárosi ujságok irója
gondterhes fejére itt szórták leginkább az indulatok méregszikráját; itt
adtak a népnek képviseletet, egyszersmind meg is tagadták azt stb. stb.
stb. – Uracsunk érdekes megjelenése, s a különös viselet igényli, hogy
kövessük.


II.  KIS VÁLTOZÁS.

Alig csapta be uracsunk az *–kávéház ajtaját, már egy másik sokkal
diszesb kávéházba lépett. Ez a város legkeresettebb részén tárja ki
üvegszárnyait, oltalma alá fogadandó a naplopókat, ha csakugyan nem
tartanák véteknek a naplopást. Itt müvelt közönséggel találkozhatni;
tekejáték nagy pénzben, szóbőség és elvvita, elmésség és dohányfüst,
gorombaság, fricska, gúny és rágalom apróbb és nagyobb csoportozatokban,
s több illynemü kedvtelések foglalják el a halhatlan elméket; ittott
hunyászkodó zsidó rágdicsálja körmeit, lesvén az alkalomra, midőn valaki
valamicskét olvasztóba (zálogba) küldeni kegyeskedik. De lépjünk ki e
kellemetlen gőzfördőből. Künn tisztább a lég, s nem sérti az ember
szemét a sok kétségbeesett arcz. De hol van uracsunk? csak nem tévedt el
a tömegben? Hollá! hollá! ah! alázatos szolgája, meg van; hisz hogy is
lehetne őt eltéveszteni, mikor ezrek közül is kiragyog: ujjai s
óraláncza telvék a legdrágább gyürükkel; öltönye párizsi; beszéde gőgös
és átható; tartása feszes; tekintete lenéző, hajlongása betanult;
taglejtése kimért; megesküdnék rá akárki, hogy bölcsőjében már
törvényhozó nagyságos volt, vagy legalább is javából a tekinteteseknek,
s mihelyt lábra kapott, a legroszabb esetben öt tigris volt nyomában;
pedig… de nem rontom hitelét, – mert gyönyörüen felkopnék az álla, és
nem szeretem a szenvedést látni, vagy azért, mivel ismerem, akár pedig
jószivüségből, hadd ügessen mig bir. A patvarba! nevét szinte elfeledém
emliteni. Viola János ő; állása uracskodás; hivatása járdataposás;
foglalkozása nem annyira szerelmi, mint főzési kaland. – Félre ne értsük
egymást; ezen szó, „főzés“ őt gyanuba hozhatná, s ha valaki elég merész
volna hamis játékkal bélyegezni: kardot kötök mellette, uraim; ő nem
kártyával, hanem váltóval főzi, egy részről a világot, más részről pedig
– a tőkepénzeseket. E pillanatban Földy Endrével beszélget; ennek semmit
jelentő sületlen pofája van, de szája hét országra szól: egyébiránt
öltözetéből egy kövér uradalom jut az ember eszébe. Tán birja is?
Mindenhol birtokos a széles Magyarországban, ha pénzt vesz fel, de a
fizetésnél kereskedhetik az elszomorodott hitelező a holdvilágban.
Uracsaink hosszu léptekkel méregetik a keskeny folyosót; – vigan
csevegnek, sem jelen – sem jövőről nem gondolkozva, mert az elmét
fárasztani szokásuk ellen van. Bizony csak felséges ez a fővárosi élet!

– Nos Jancsi hanyadán van a pimasz sváb? – kérdé Endre.

– Még nehány nap győzi, aztán az ebek harminczadjára jut.

– Ki kell színi addig is zsirját; miért jutna még az is más kezekre,
midőn mi vagyunk körötte.

– Hiszen világos.

– Estére lakomát adand egyik külváros vendéglőjében.

– Jó kilátás, ilyenkor jócskán szokott nekünk jutni, csak őt az asztal
alá ihassuk.

Ekkor egy harmadik egyén csapott közibök; melegen üdvözlék a csinos, de
szögletes ifjút, egymásra szemet hunyoritának s uj fordulatot
csavaritának beszédöknek.

– Hát estére? – kérdé nyájasan az ujanérkezett.

– Ott leszünk; – válaszolák egyhangulag.

– A vig czimborákat mind össze kell szedni, Jancsi!

– Gondoskodtam már s fejemmel állok jót, egy sem fog hiányzani.

– Emberem vagy! – fejezé be a társalgást az ifjú, s meleg kézszoritással
bucsút vön, s a kettő ördögileg mosolyga utána. Tán észre vették már
önök, hogy a harmadik egyén épen az volt, kiről hőseink oly meglepően –
barátilag értekeztek. Neve Vilhelmi Vilhelm; atyja dús mészáros az
alföldön, ki, miután eleget szerze, hogy fia bőségben éljen, nagy
bölcsen elhatárzá, egyetlen Vilhelmjéből urat nevelni, s roppant örömére
kitapintá, hogy fiának ehhez igen nagy hajlama van, mert semmit sem tud,
tanulni nem szeret, a pénzt szórja – természetesen – semmire, mert
czélszerüen sokat költeni nem uriaskodás, hanem minden látszat, s
jótevés nélkül, mint mondani szokták „a kutba vele“; nincs szive, nem
ismer hazát, szépet és jót; szóval él, mint sok más tömérdek pénzzel.
Uralják és hizelegnek körötte; s ez roppant apai és anyai öröm.

– No öcsém! – mond Viola a távozó után ördögi gúnnyal – nehány nap mulva
te is körülnézheted magadat.

– És, mint mások, – jegyzé meg Földy, – barátságunkra, ha sirig nem is,
de nehány évig bizonyosan emlékezni fogsz.

– Hiszem azt. No, de most mennem kell.

– Hová?

– Brr! a mamihoz.

– Ugyan mikor hagysz fel már vele?

– Dőre te! mihelyt erszényébe nyultam oly mélyen, hogy könyes szemmel
néz utánam.

– Hej, czimbora! mikor lesz az?

– Ugyan ostobának nézesz, ha azt hiszed, hogy hét hónapig kilátás nélkül
bolonditottam. Ma, holnap, legfölebb holnapután emlékemet fogja siratni.
A viszontlátásig.

– Estére?

– Csak betegség gátolhat.

Ezzel elrohant, s pajtása elégülten inte jóváhagyást a távozó után.


III.  SZERELMI LÁTOGATÁS.

Kelendiné a tükör előtt rendezgeté vendégfürtjeit s redős arczán a fehér
szinnek pirosbani átvegyitését müvészi gyakorlattal vevé kisérlet alá;
szemével egyet kettőt kaczéran hunyoritott; nyakán az angolcsipkét
megegyengeté, finom kendőjét kölni vízbe áztatá, s az álló nagy tükör
előtt öntetszőleg fordult meg, mint bálba készülő 16 éves leány, pedig
erről még emlékezni sem szeretett. Úgy látszik, e nő önmagát törekedett
megcsalni, midőn gyermekded könnyüséggel lejte végig szőnyeges teremein
a harmadikig. E terem gazdagon, de izlés nélkül vala butorozva. A nő
ablakhoz sietett s a vörös függönyöket félig bevoná, mi a terembeni
tárgyakra hajnalszint árasztott. Kelendiné kecsesen helyzé magát a
ruganyos pamlagra, s a szőnyegre hullámzó drága öltönye redőit kissé
megigazgatá, Sand György „Lelia“ czimű regényét kezébe vette; s hogy
olvasott-e belőle, azt nehéz volna kimutatni, de mindegy, ha értelem
nélkül is, ő a becses mű lapjait forgatá, s a bársony kötés illett egy
úrnő kezébe.

Kelendiné azon szerencsések, vagy inkább szerencsétlenek sorába
tartozott, kik sirig vágynak tetszeni, s szép tőkepénzök biztositja,
hogy imádók hiányában szükölködni nem fognak, s ábrándos
gondolkozásukból csak akkor üdülnek fel, midőn az elhunyt férjeiktől
öröklött szép vagyonból kipusztittatván, egy két járdataposóból kész
urat teremtettek. – – – Szegény nők!

Kelendiné, – mint mondani szokta – most van élte tavaszában; pedig élte
már este felé közelg.

Épen nyilik az ajtó. Hah! ki az, ki oly finom hajlongások közt lépdel
Kelendinéhez, kezét ajkihoz szoritja s szivhangon üdvözli a drága nőt?
ki az, ki oly fesztelenűl veti magát a pamlagra? mintha már hallottuk
volna szavát, mintha ismernők némileg testmozdulatait… tekintsünk szeme
közé. Le a kalappal uraim! hisz-e hatalmas egyén: Viola János.

Kelendiné száraz ujját fenyegetőleg emelé lovagjára; Viola esdően
tekinte rá.

– Mondhatom, – kezdé a nő gyermekded szendeséggel, – nem szép öntül,
szerelmesét csak nem két napig agyon gyötreni.

Viola szivmetszőleg sóhajtott.

– Védje magát, – folytatá Kelendyné Jánoska homlokáról egy rendetlen
fürtöt félre simitván, – szóljon csak egy szót is megnyugtatásomra.
Viola úr ismét sohajtott, szemeit tenyerével elfedé és… és biz én nem
tudom, mit csinált, s még kevésbé, hogy mit gondolt.

– Ah! – jajgata a fülig szerelmes nő – ön hütlen, ön…

– Esküszöm! – kiálta János, s egy zuhanással a nő lábainál volt. – Oh,
ne vádoljon, hisz ha ön tudná,… de nem szabad tudnia,… elég magamnak
viselni a fájdalmat, s kit szeretek: az egyedül örömimben osztozzék.
Egyetlenem! a menny gyönyöreivel árasztanálak körül, ha tehetném;
szenvedéseimet mind magamba színám, hogy neked csak öröm jusson, oly
angyalilag imádlak, s te hűtlenséggel vádolhatsz? Oh! ha tudnád, miért?…
de én nem jöttem panaszkodni.

– Szóljon, kedves, mit ha tudnék, hisz az ön sorsa enyém is.

– Igaz, Hermin, a mi sorsunk, ha külömben nem is, de most egy.

– Ön elrémit.

– Hermin! utószor látsz lábaidnál, utószor mondhatom „imádlak“; e
gondolat velőmet égeti.

Hermin elájult, vagy is csak szeretett volna elájulni.

Viola felmosolygott, midőn drága terhét vétkes karjai közt tartá; ajkin
e szó lebbent el: – győztem!

– Szóljon, – kezdé a nő szünet után, – most már elég erőt érzek, szóljon
mi választ el minket.

– Atyai hatalom, s gazdag házasság.

– Házasság! jajdula fel Hermin és – kérem ne ijedjenek meg, nála ugyan
könnyen ment az ájulás, de most az egyszer czélszerűbbnek látta Jánoskát
keblére vonni.

– Házasság! – ismétlé – és szerelmünk?

– Emlékezetben élni fog siriglan.

E felelettel egy 16 éves érzelgő leányka tán beérte volna, de
Kelendynének több esze, vagy is akarám mondani több követelései voltak.
Miért is határozottan mondá.

– Nem fogsz elmenni.

– Daczoljak atyám akaratjával?

– Nem vagy-e független?

– Fájdalom! nem.

– Azzá teszlek én.

– Hermin!

– Maradj.

– Oh de ha elgondolom, a fővárosban minden segély nélkül tengődni; igaz,
érted azt is szivesen tenném, de nem pirulnál-e, ha lovagod szegényül,
elhagyatva tengődnék?

– Esküszöm, soha! neked nem lehet, nem szabad szükséget szenvedned.

– Hermin!

– Te úr vagy, s az leszesz, ha minden rokonid kitagadnak is!

– Fájdalom! úrnak neveltetém.

– És mi hiányzik hozzá?… pénz? itt szekrényem kulcsa, tiéd mindenem.

Viola nem ismételteté az elkábult nő ezen szavait, hanem rablóként
ragadá ki kezéből a kulcsot, felnyitá a zárt, s pénzben ugyan nem
számolása szerint, de hozzá adván az elzsebelt ékszereket, csinos fogást
tőn.

A nő elégülten nyujtá csókra kezét, s Jánoska háladatossan ragadá azt
ravasz ajkihoz.

– Szeretsz-e, s megérdemlem-e? – kérdé Kelendyné, ön müvében büszkén.

– Szeretlek véglehelletemig, s megérdemled, mint senki más.

Most egy szenvedélyes „ah“! és egy sulyos „hm“-mel magukhoz hazudták a
szerelem édenét.

– Tied vagyok örökre! – mond Jánoska, örvendve az alkalmon, hogy
valahára rés nyilik menekülni.

– Örökre! – viszonzá Hermin, vagy is Kelendyné, mi jobban rá illik, s
arczát Viola keblére rejté, hihetőleg a szégyen miatt, hogy nem tud
pirulni. Ah! minő drágán megfizetett volna e perczben egy pillanatnyi
pirulásért.

„Soha nem látom“ fejében, egy drága karpereczet az elcsent ékszerekből
kezére kapcsolt, újjait gyémántokkal terhelé, egy alávaló mosoly vonult
el ajkain, s szélvészként rohant le a lépcsőkön.


IV.  VÁLTOZÁS.

Viola János azonnal egy csinos virágkészitő hölgyhöz rohant. Itt már
egészen más alakban látjuk János urat; az alázatos modort pöffeszkedés
váltá fel és csak egyetlen vonásban hasonlita az előbbi kalandorhoz: ő
itt is, ott is iszonyú nyomorúlt vala.

Mintha legalább is két német herczegségnek volt volna birtokosa, oly
gőggel terült az ingékony pamlagra; lábait a szoba közepéig nyujtá;
ajkai közé egy szivart bigyeszte s tüzet kért; Róza egész készséggel
szolgált.

– Rózám! – mondá Viola – egy csókot!

– Róza nem késedelmeskedett, hanem válasz nélkül elcsattantá a csókot
Jánoska ajkain, s szerényen vonult az ablakhoz, dolgozó-asztala mellé
ült, és – – és munkához akart fogni.

– Ön megbocsát; sok végzendőim vannak; mi azért beszélgethetünk, habár
én dolgozom is – mond Róza nyájas hangulattal.

– Hogy dolgoznál te? – kérdé Viola némi felsőbbséggel.

– Ah! tudom, hogy ez roszúl jő ki; de holnapután szállásbért s más
egyebet kell fizetnem: azért elnézésért esedezem.

– Félre az effélékkel, hát nem adott nekem annyit a sors, hogy nehány
pillanatot gondtalan együtt élvezhessünk. – Im itt a szállásbér negyed
évre, s vásárolj holnap új bútorokat! – ezzel Kelendyné bankjegyeiből
nehányat a lányka asztalára vetett. Igy mossa egyik kéz a másikat.

– Uram! ön…

– Semmi hálálkodás; mi enyém, az tied is. Én csak szerelmedet óhajtom
birni.

– Az rég öné.

– De egyedül ám!

– Változhatatlanúl csak önt szeretem. – És lőn szerelmi ömlengés egész
az áradásig.

Viola egy érzékeny ölelés után, párizsi kalapját félfülére vágta, és ha
Földi uramnak beszélgetéséből itélhetünk – hihetőleg a külvárosi
vendéglőbe készült. Bocsássuk kissé el, ő úgy is bérkocsin fog oda
hatolni, mi pedig gyalogolva is elérünk, hogy neki jó étvágyat
kivánjunk. Lássuk addig, mit csinál Róza? Alig lépe ki a küszöbön
lovagja, gyermeki örömmel rohant az asztalhoz, felszámlálja a kapott
pénzt s terveket kohol. Most kezdődik még a vig élet; egy szilaj kis
jogász pattan be az ajtón; Róza karjai közé veti magát, és az új vendég
keblén lehelli ki Jánoska iránti szenvedélyét. De most siessünk Viola
János után különben…


V.  LAKOMA ÉS REGGELI.

Gazdagon teritett asztal körül közel 20 ifjú ül; előttök különnemü
poharakban, bordeauxi, rhenusi, cziprusi, és champagnei bor habzik, s a
hangos beszédet Sárközi Feri hangászkara fojtja el. A társaság, mely az
asztalt környezé, még nincs egészen jó kedvében, s itt-ott rikkant
egy–egy rekedt hang, az összehangzó zene közé.

A vigadók elnökletét Vilhelmi foglalá el, a társaságot poharainak
gyakori üritésével lelkesité s a szerény vendégek az elnök példáját
unszolás nélkül követték. Im egy ismerős alak emelkedik fel üléséből;
csendet kér; Sárközi Feri hegedüjét kikapta álla alul, s a hangszerek
elnémultak; egy általános „halljuk“ viharzott a teremen végig s az
ismerős egyén, ki nem más mint Földi Endre – magasra emelvén poharát,
igyen szónokolt. – „A mi szeretetreméltó barátunk, a legőszintébb
magyar, az alföld legkitünőbb embere, ki az úri teremekben oly igen
keresett, s kinek számtalan mágnás örvendne barátja lenni, ki leszáll a
magosból hozzánk, hogy őszinte meleg keblekre találjon, megnyitja
élvezésinknek erszényét s barátságunkban boldog, – a mi kedves Vilhelmi
barátunk éljen!…

– Éljen! – harsogott valamennyi torok, hogy szinte az épület rezgett
bele s a roppant orditás zajos zenében veszett el mert Ferko kenyeresei
a nagy „éljen“-re ugyan dühösen megragadták hangszereiket.

Vilhelmi is felált, vendégeire mekegé poharát s a társaság perczenkint
élénkülni kezdett; végre maguk a poharak neki lelkesülve ugrálni és
sulyegyent veszitve dülöngözni kezdtek.

– Egyik felköszöntés másikat érte, s a tisztelt gyülekezet arczán gyanus
lángfoltok mutatkozának; szóval a mulató arszlánok felküzdték magokat
odáig, hol a józan gondolkozás hanyatlani kezd.

– Egy harsány „éljen“! tört ki valamennyi ajkon, s Viola Jánost, a
gyönyörü mákvirágot, az ohajtva várt vendéget, teritett asztalhoz, nyilt
karok fogadák. Ez azután az élet! ennyi jó barát egyszerre!!

– Hozott a zivatar, – szól az elnök – hol késtél eddig?

– A szép nők! ah az isteni nők! – viszonzá Viola szemeit gunyos
érzelgéssel forgatván s szivét tapogatván.

– Az ám – jegyzé meg Földi – tervet készitgete otthon, mikép lehetne
Pesten egy új utczát emelni, hol hitelezőknek tilos a járkálás, igy
valahára fényes nappal ő is sétálhatna.

Ezt kitörő nevetés követé.

– Ugyan – mond Viola – te veted ezt szememre? hisz magad is elég tékozló
vagy.

– Nem az én hibám – felele Földi – hanem a fővárosi életé?

– Éljen a főváros!!! – kiálták egyhangulag.

János helyet foglalt, s két három poharat rögtön fenekéig ürite; ismét
poharat ragadott s egy csinos szőke ifjura köszönté. Ez egykedvüleg
jóváhagyást inte.

– Mi lelt Ronkoly – csodálkozék Viola – te, a megtestesült jó kedv, most
oly komolyan – szomoru vagy; nincs pénzed?

Ronkoli igenlé s pohara tartalmát mohón szíta magába.

– És azon busulsz? jó az isten, hat nap alatt egy egész világot teremte.

– Azt teheté – mond Ronkoly – de nekem 16 nap alatt sem teremthet
elegendő pénzt.

Mindenfelől helyeslő zugás.

– Hát te – kérdé Vilhelmi Violától – mit tennél ha 200,000 ft. évi
jövedelmed volna?

– Mit? – kissé gondolkozott – hát biz én 400,000 ft. költenék.

– Helyes! Helyes!! – És a talpra esett válaszra nagyot ittanak.

Igy folyt darab ideig a társalgás, s hogy végre minden nyomorult
elmésség megfizethetlen ötlet lévén, körömpróbaüritésre nyujta alkalmat:
azt emlitenem is felesleg; igy aztán mindnyájan emberül eláztak, ide
értve magát a szélesre hizott vendéglőst is.

Vilhelmi nyelve s lábai megtagadák a szolgálatot, oldalzsebébe nyúlt,
kivoná tárczáját, s szótlan nyujtá Violának, ki azt elfogadá, Földy
Endrét a mellékszobába inté, hol parancsoló hangon számadást kért.

A számadás 350 ftra rugott.

Viola a tárczából egy fillérrel sem vőn ki többet az emlitett összegnél,
de azt koránsem a vendéglős kielégitésére forditá, hanem czimborájával
osztozott.

– Endre!

– Nos?

– Küld be Ronkolyt.

Endre engedelmeskedék.

– Viola az alatt a vendéglőst vonta hálóba.

– Uram!

– Parancsoljon – viszonzá a vendéglős, teste egész sulyával ereszkedvén
egy székre.

– Ismeri Ronkolyt?… Mi vendégei vagyunk, s őszintén megvalva ő mostan
tehetségén túl költött, nem lenne ön szives a mai árjegyzék fejében egy
általa három hétre kiállitott váltóval beérni?

– Miért nem! – Ezt józanon alig cselekedte volna az embernyuzó – vagy is
akarám mondani emberszerető korcsmáros, de most oly szives, oly jó volt,
hogy az egész világot megölelte volna.

– Tehát ön megelégszik?

– Ronkoly váltójával tökéletesen. –

E pillanatban a szóban lévő közibük lépett, Viola karon ragadá s egy
szögletbe vonult vele.

– Mennyi adóságod van?

– Ne kérdezd, atyám főbe lő.

– Haljam tán segithetek.

– Tizenötezer, s nehány nap mulva…

– Teljeskorú leszek! Istenem! előre látom, mint rohanják meg atyámat s
én veszve vagyok.

– Gyermekség! – biztatá Viola – Vácz ide nincs messze… egy kis
kirándulás, jól szerkezett irat: s hitelezőidet halgatásra s egyezésre
kényszerithetjük.

– Nem értelek.

– Mire való a káptalan? mondd, nincs adósságom, és – nem lesz.

– Menj menj aljas terveddel.

– Hisz nem következés meg nem fizetni, csak hatalmukat feletted
eltörleni.

– Igaz.

– Tehát?…

– Készen vagyok.

– Ember vagy. Hanem a többi közt még ezen pár forint is elcsuszhatnék; a
mai költségekről adj váltót a korcsmárosnak.

– Hisz Vilhelmi vendégei valánk?

– Inkább magam fizetem, de általa vendégeltetni nem akarok.

– S miért?

– Nem sértené e ez méltóságunkat? holnapután uton utfélen dicsekednék,
hogy az ő kegyéből…

– Igazad van – esék szavába Ronkoly, mert Viola gyöngéjét eltalálta – én
nem leszek senkinek lekötelezettje.

– Ez illik egy magyar úrhoz, igy szeretlek.

– Hol a váltó.

– Itt.

És két percz alatt el lőn fogadva a váltó; Ronkoly aláirá s az elázott
vendéglős, mint valódi értéket bankjegyei közé csusztatá.

A társaság zajos kurjongatások közt oszlott el.

Jánoska Rózához sietett. A kecses hölgy szobája még világitva vala, s
János az ablakfüggönyökön át két árnyat látott benn; az ajtóhoz
közeledék, s férfihang üté meg idomtalan fülét. Láttátok-e Othellót?
nem, ez kevés; képzeljetek egy felbőszült arszlánt?! Leirhatlan lőn a
kalandor dühe.

Alig kopogtatott az ajtón, a szobában setétség lőn; ez még inkább
felizgatá haragját. Hosszas zörgetés után az ajtó fölpattant, s ezen
pillanatban János mellett egy sötét alak akart elsurranni; János torkon
csipte az iramlót, hangosan parancsolván gyertyát, és mint isten szavára
– lőn világosság.

A két férfi egymásra ismert…

A sötétben János csipte fülön az elsurranót, s mihelyt a gyertyafény a
tárgyakat különböztetni engedé, a szerepek a nevetségig nagyot
változtak. János bocsánatesdések közt engedé szabadon foglyát, de most a
jogász állott fölebb, s mellen ragadván Jánost, egyszer kétszer jó a
falhoz simitá.

– Hah, gyönyörü mákvirág! – mond a jogász, – nem fohászkodám hiába,
balsorsod kezem közé vezetett – s kiáltozásai közben Jánost emberül
megrázogatta.

– Kedves barátom! – védé magát a különben országos szájhős, – hisz
gondolatom sem volt önt…

– Semmi gondolatom;… én önt megfojtom, – s elébbi műtételét folytatá.

– Hát vétettem ön ellen?

– Egyebet nem csak megraboltál. Azt hiszed nem tudom mit cselekvél
délután? Aljas kalandor! rendőrök kezébe adnálak, ha a játékban nem
forogna egy nő, kinek neve… – itt látszólag fájdalom ragadta meg az
ifjut, – igen, kinek neve az öné által beszennyeződnék. Elégtételre
hivnám önt, de arczátlan, – gyávának ismerem, s e szerint tekintélyem
alatt áll önnel vívni, hanem boszút állok igy, – s arczon csapá Jánost,
hogy a villanyozás által fürtei mind a légbe repültek, – és – folytatá
indulatosan az ifjú, – ha még egyszer csak pillantani is mersz házunkra,
hitvány ebként lelőlek.

– Nem, esküszöm soha! – mond a nyárfalevélként reszkető János.

És Róza, Róza egykedvüen sülyeszté ölébe kezeit, közönyösen várván a
harcz végét.

János örvendett szabadúlhatásán, s oly mohón rohant a lépcsőkön le, hogy
Róza gúnykaczaját sem hallá. Egyébiránt kalandorunk annyira megszokta
már az efféle bánást, hogy hazaérkeztekor tökéletesen feledvén a vele
történteket, fáradt tagjait nyugalomra hajtá.

A nap már kellő fényben ragyog, s Viola úr még is alszik. Ne háborgassuk
hát őt. Hisz délbe is elég korán ébred rosszat cselekedni! Nézzük addig
nemes czimboráit.

Vilhelmi sohajt szitkozódik, őrjöng, mert erszénye meglapult. Földi
Endre Ronkolyval bizonyos irományok kiséretében bérkocsiba ült, mert
János szép tanácsa fogott Ronkoly pajtáson s nem késett soká czélszerüen
intézkedni.

És most szerencsés utat kivánva a vándoroknak, kövessük Viola János
nyomdokait, ki a Dávid zsidó izenetére nagy gyorsan ágyából felkelvén s
felöltözvén, szokott feszengések közt egy bérkocsiba veté magát.


VI.  AZ UZSORÁS ÉS HAJHÁSZ.

Képzeljenek kegyetek egy beesett, fonnyadt arczot, mellynek sürü redői
közt két apró szem, üregébe sülyedve élesen villog, az arczon
sötét-vörösbe átmenő kék foltokat, egy rezes tompa orrot, torz bajuszt,
keskeny sápadt ajkat, s ezalatt sötétlő fekete fogsort, keskeny
homlokot, s őszbe vegyülő zilált hajat, s mindezekhez kiaszott hosszú
testet vagy csontvázat, – és fogalmuk lehet Uhlrich tőkepénzes
külsejéről, ki e pillanatban szennyes szobájában bankjegyei és váltói
közt a kamat felrugtatásáról elmélkedik.

Kopogás. Uhlrich roppant zavarban rejté el ezreseit, s szánandó
bágyadtsággal mondá – szabad!

Az ajtón egy alacsony, de annál terjedelmesebb kétlábú alak lógatá magát
Uhlrich felé; ajkán szemtelen mosoly, és szemeiben aljas bizalom ült.
Ismerjenek rá kérem szépen; hisz láttuk már őt, János urfi szerint – a
becsületes derék Dávidot, ki sajátságos fejbillentéssel üdvözlé
Uhlrichot.

– Nos, jó barátom – megszólamlott Uhlrich – mi hir? – igen közönséges
megszólitás, de azért ne botránkozzanak meg rajta, hisz köznapi lélekhez
illik.

Dávid összecsapván cserepes kezeit, s kóczos fejét emelkedő vállai közé
sülyesztvén, keserü mosollyal lehellé a – semmit.

– Az nem sok – viszonza Uhlrich, s a társalgás rövid időre megszünt.

Dávid burnótszelenczéjébe markolt, s egy éles sohajjal helyet foglalt, a
nélkül hogy megkináltatott volna.

– Nincs pénz, – panaszkodék Uhlrich – az emberek nem fizetnek.

– Azt mi szegények érezzük legjobban; pedig nekem most pénzre, sok
pénzre volna szükségem, és nincs; arany gescheft van előttem és nem
birtam többet beszedni 300 forintnál.

– Sok kellene? – kérdé Uhlrich egyik kezével hervadt ajkait csipdesvén,
másikkal pedig fültövét vakarván.

– Mintegy két ezer forint, – lőn a válasz.

Uhlrich gondolkozott, Dávid tenyerét vakarta.

– Én nem idegenkedném az emlitett pénzt kiszoritani, ha a hely biztos.

– Biztos, hiszem azt; ah! ha pénzem volna vagy ha beszedhetném: örökre
meg volna alapitva szerencsém.

– És mintegy mennyit irna két ezerért?

– Négy ezeret.

– Neve.

– Nem mondom meg előbb, mig meg nem igéri, hogy háromszáz forintocskámat
a kétezer fthoz csatolandja, hadd legyen nekem is utánna hasznom.

Uhlrich örvendett az ajánlatnak, meg lévén győződve, hogy Dávid fukarabb
semhogy 300 ftot csak úgy véletlenre kidobna; kétségtelennek tartá tehát
a pénznek igen biztos helyre leendő kiadását, s egész készséggel fogadá
az ajánlatot.

Dávid elment, s alig félóra mulva Viola Jánossal tért vissza. Uhlrich
átjáró pillantást vetett Violára, kezeit görcsös ökölre szoritá s
elfojtott epével susogá: – gazemberek!

Dávid Viola Jánost, mint tehetős urat mutatá be; Uhlrich örömet
szinlelt. Rövid társalgás s még rövidebb ellenvetés után, a kivánt 2000
ft. ki lőn olvasva, s a betöltött váltó aláirás végett előterjesztetett.
János szerelmi tekintetet szórt a pénzre, a nélkül hogy keztyűjét
lehuzná, gyönyörü nevét lemázolá s a pénz után akart nyulni.

– Megáljunk, – mond az uzsorás mutató-ujját homlokára illesztvén: –
Dávid, ön ezen urat jól ismeri?

– Mint magamat, – viszonzá széles tenyerét mellére terjesztvén; s
Uhlrichnak titkon sugá – különben 300 frtot nem adtam volna bele.

– Jó – jegyzé meg az uzsorás, tehát ön nem fog vonakodni a jótállástól.

– É...é..n? – hebegé Dávid, s oly lankadt lőn, mint a légy őszkor.

– Ön, ön, – erősité Uhlrich; Viola pedig az ajtó felé kaczérkodott.

Rövid szünet lön mialatt Uhlrich arczán káröröm, Violáén némi jelei a
nyugtalanságnak, s Dávidén tökéletes gondolkozás mutatkozék.

– Azt is megteszem, – szakitá meg Dávid hirtelen a csendet tollat
ragadván, Uhlrich jóváhagyást intett fejével Violának, ki Dávid szavaira
újra éledett, s a pénzt kezdé átszámlálni. Ez alatt a hajhász gyorsirói
ügyességgel recsegteté a tollat, az irást beporozá, s midőn Uhlrichnak
sápadtan s remegve átnyujtá a váltót, a porzó teljes kéjében rajta
ragyogott „elfogadom“: Wisz Dávid.

Uhlrich elégült mosollyal rejté a váltót szekrényébe, Viola és Dávid
pedig iparkodtak minél elébb magukat ajánlani. A friss levegő jótékony
hatását nagyobb mértékben tán sohasem élvezték. Félórával később a
pénzen barátságosan megosztoztak. Dávidnak természetesen sokkal több
jutott.


VII.  VISSZAPILLANTÁS.

Miután megkisértém a lehetőségig rövid vázlatban kimutatni a forrást,
honnan bizonyos fővárosi uracsok pénzeiket szerzik, a felhozott többi
személyzet érdekében nem lesz felesleg a történtek után egy hónappal
később körültekinteni.

Kelendyné ujra tükör előtt áll, fényt üz, piperézi magát, sohajt; e
pillanatban nincs imádója; Jánost már rég feledé, s fonnyadt szivét az
vonja fájdalmas görcsökbe, hogy azóta uj lovagra szert nem tehetett,
pedig a napok mulnak s bizonyos korban egy nap is sok idő.

Róza pénzéből pipereboltot nyitott; a kis jogász most is hű imádója,
hogy egyedül-e? azt aligha maga is merné álítani.

A külvárosi vendéglős, hol uraink vigan lakomáztak, busúl, a nyakára
tolt váltót fele áron kinálgatja; de javaslom, még negyedáron se vegye
meg senki. –

Vilhelmi, – kivéve azon egyetlen esetet, ha tömérdek adóság sujt ád, –
oly könnyü állapotra jutott, hogy egy léggolyó is haza röpithette volna,
de ő még is csak gyorskocsin mászott az alföldre.

Ronkolynak nincs többé adósága, ő ismét ur, új adóságokat csinál,
lovagol, kivéve a *–kávéház előtt, mert a minap sok hölgy sétálván ott,
ő szokása szerint lóháton arszlánkodván, midőn ajtaja megnyilt,
zsidócsapat özönlött ki, s egyhangú felkiáltás volt: – nézzétek a
nyomorultat, lovagol, uraskodik a mi pénzünkön! – Ő sarkantyút adott
lovának és eltünt.

Kérem a türelmes olvasót, sziveskedjék még egy hosszú lélekzetet venni,
s azonnal bevégzem életképemet, de Uhlrichnál kissé mulatnunk kell, hogy
bizonyos tényt megfejthessek.

A drága uzsorás váltói között keresgél, rátalál Viola Jánoséra. – Meg
van – morgá sajátszerü vigyorgással – ez lejárta, be kell hajtanom.
Dávid kezembe kerültél, hahaha! – s kaczaja ördögi volt. A váltót
szétbontá; de oh rettenetes! oh, megfoghatatlan!! szédülve rogyott
vissza székébe s ha több vér csergedez vala ereiben, tagadhatlanul
megütötte volna a guta, mert, – de csodálkozzanak hát önök is – az
érdéklett váltóról a jótálló Dávid neve elenyészett. Sokan, valamint
Uhlrich is – itt valami bűvöset képzelnek, ámde én megmondom, hogy az
ügyes Dávid eltalálta téveszteni, s tollát nem kalamárisban, hanem bünös
szájában nedvesíté meg, s a rögtön ráragadt porzó okozá a tévedést.
Kell-e emlitenem, hogy a pénzszomjas ur kimerithetlen fájdalmára az
összeg örökre veszve lőn.

És Viola János a halhatlan iparlovag? ő él és uralkodik, naponként a
Dunasoron és a váczi-utczában teszi Földi Endrével, kenyeres pajtásával
sétáját, s néha azon gondolkoznak, kit kellene ismét befonni.



KITAGADÁS.


I.

Ismerem a szenvedélyek határtalan csapongásait; láttam sok ifjú életén a
kétségbeesés ördögét rágódni; tudom mit tesz könyelmű léptek után a
lelkiismerettel komoly számvetést tartani; mert évek óta a sors kényétől
ide s tova hányatva, elleshetém kor, és rangkülönbség nélkül egy
lépésnek, egy pillanatnak mennyi befolyása van az életre. És annyi
álmatlan éj, annyi kínos küzdelmeknek egyedüli jutalma keserü
tapasztalásom.

Nem czélom vén csalót festeni, ki bukások, s buktatásokban őszült meg,
még is négyes fogatokban jár; ki csőd alatt van, azért mégis jószágán
nyaral, hol jobbágyainak utósó filléreit elzsarolja, s ha nem fizethet
bőrén veszi meg; nem azt, ki az éhséggel küzdőt, ha egy-két forint
értéküt oroz maga, s szükölködő családja megmentésére – bitófához
kötteti, s ő a százezres tolvaj súlyos itéletet hoz, a szükségből
tévedettre. Nem szólok azokról, kiknek ősz fürtei szenny, és gyalázat
ingatja, lelkeikre pedig vétek, és átok nehezül, ilyeket naponkinti
események állitnak elénk. Ifjuról szólok, kinek ha vezetője akad a
jóban, magát nagygyá képzendhetné; ifjuról, kinek minden hibája csak az:
hogy ifju, és tapasztalatlan.

E rövid előzmény után Tivary Vilmost mutatom be. Ő távol a nagyvilági
zajtól, gazdag nagybátyja Tivary Kálmán mellett, mint ennek kegyencze s
örököse, bőségben növekedett, s tanulmányit végezvén, az alispáni
gyakorlaton, a tánczban, és agarászatban magát kiképezvén, óriási
reményekkel Pestre rándult, táblai jegyzővé leendő.

Pest éber lelke előtt új vala, az élvek önként ajánlkozának, s nem
keresve is gyönyört talált. Ah! minő kedves vala előtte Pest, s ő a deli
egészséges ifju, ép szív, s lángoló kebellel, minő boldog, hogy Pesten
lakhatik. Derült homlokát még nem övedzé a bánat föllege, nem ismeré a
szükséget, s lelkét nem szaggatá a fájdalom soha, ki kétlené tehát
boldogságát. – Ismeretségei nőttön nőttek, a divaturacsok egész serege
hemzsegé körül rövid idő alatt; s ők a járatlan ifjuból derék városi
lovagot törekedtek faragni. Vilmos lelke hajlékony, és tárczája tömött
volt, s igy baráti szerint birta a szép tulajdonokat arszlánná lehetni.

Kálday vidor kedélyével, elmésségével, s megelőző szivességével
leginkább békózta magához Vilmost; ő butorozta ennek szobáit, ő rendezte
a baráti estélyeket, ő szédité egyik élvezet mámorábol a másikba; szóval
az egyszerű Vilmost fényüzésre szoktatá, s meghittje lőn.

A még mindig mocsoktalan jellemű Vilmos végre alig nyerhetett tolakodó
társaitol annyi időt, hogy az előtte oly kedves nemzeti szinházba olykor
olykor eljárhasson, s szinte unni kezdé ismeretségöket; de ha ismét
velök poharazott: önmaga előtt pírult, a rajtok csak gondolatban is
elkövetett méltatlanságért.

Két hónap folyt el, s Vilmos merengni kezdett. Tán pénze fogyott el?…
Merész gondolat! hisz nagybátyja az elégen túl látta el őt. Nem, ő Alfay
Lottit ismerni tanulá, s lelke a – szerinte – szellemdús hölgy tiszta
kebléhez hajolt. Élénk szemei az angyali arcz láthatásáért égtek, ha
ajka nyílt, a szép Lotti szellemét akarta magasztalni, szive érte vert,
s érte lángolt kebele, őt keresé ébren, s álmában, mert lelke minden
tüzével szereté. Észképet teremte magának, harczolt a politicai téren,
szabad szelleme, ékes előadása, s népszeretete Lotti rokonszenvét
fölébreszté; ő tovább küzdött, a hölgy őt kitünő figyelemmel kezdé
kisérni, s ez neki kettős ösztön; ő nem csak szól, hanem cselekszik is;
ajkán igazság lebeg, jelszava: hon, és nép! a hölgy keblében fellángol a
szerelem, szíve sugalja, hogy megérdemli, előlép, és – – – – ajtaján egy
zörgés elbüvöli a menynyet, és nyers robajjal törnek elő az alkalmatlan
pajtások.

– Vilmos! – kezdé Kálday – te unatkozol?

– Nem – viszonzá egykedvüen Vilmos.

– Fiúk! – mond Kálday társaihoz – távozzatok a mellékterembe, Vilmossal
van nehány szóm.

A czimborák szemhunyoritva, titkos mosollyal engedelmeskedtek.

– Vilmos! – kezdé ismét Kálday, midőn egyedül valának! – ugy hiszem
megérdemlem hogy nyilt légy, mi bajod?

– Csekélység.

– Ne légy tartózkodó. Nincs pénzed? egy óra alatt lesz – a mennyi kell.

– Köszönöm, nincs szükségem.

– Mi lehetne más?

– Te ugy látszik becsületes ifju vagy.

– Igy érzem.

– Tudd meg hát: szerelmes vagyok. Imádottam Alfay Lotti.

E névre Kálday kissé illetődve látszott, de rögtön vissza nyervén
szokott modorát felkaczagott.

– Bohóság; – – s ez sülyesztett gondolatokba? Istenemre az unalom
szüleménye! néked szórakozásra van szükséged. – Hé fiúk!

– Mit? mit? – kérdék a mellékteremből kirontva.

– Vilmost vidítsuk föl.

– De mivel? az idő oly esős – ásítozá az egyik vendég.

– Mivel? tanakodék Kálday – kártyázzunk.

– Kártyázzunk – viszhangozá valamennyi torok.

– Nos Vilmos?

– Kedvetekért ám legyen.

Nehány percz mulva kártya-lap, és pénz özönlé el az asztalt.

Első fokozata a sülyedésnek a játék, s jaj azon háznak, hol a küszöbön a
pokol ecsetével remekelt ezen csábfestvény átvitetik, mert az ördög
kiséretében jő, s dúló vészt hagy maga után, vagy kiirthatlan.

Im egy kétségbeesett férj, zokogó nő, elpusztult vagyon, éhező gyermekek
és felbomlott házi boldogság: kártya szüleménye; ez kitagadott, az
földönfutó, harmadik tolvaj, negyedik rablánczokat visel, az ötödik
öngyilkos, s mi tette azzá? – a kártya. És kit a kártya egyszer ez
örvény szélére édesget, besodorja a mélységbe, ha angyalok őrködnek is
fölötte, mert oly ördög ez, mely reményt mosolyogva közelít az emberhez;
a szilárd ellentáll, a gyönge meggörnyed előtte, s jaj! kinek csak egy
hajszálát is megragadja, ő közel van a sülyedéshez, s csak isteni kéz
mentheti meg. Ocsmány találmány! milliók átka, s könye ég rajtad; ördög
vagy, kit sem a vadkor féktelensége, sem a műveltebb század törvénye
vagy szelleme ki nem irthatott. Meddig fogsz még gyilkolni emberi
lelkeket?!

A játék hevesen folyt, s Vilmosnak izzadságot sajtolt homlokára. – Egy
óra mulva a zöldasztal hősei tárczába tömvén a nyereséget, oszlani
akartak. – – Nem ugy uraim! – kezdé Vilmos – ti az én vendégeim lesztek
estvére is, azért vigadni fogunk, mert nehány száz pengő forint
veszteség engem le nem sujt. Ma nekem, holnap neked.

– Persze – igazolák valamennyien, holnap vagy máskor egy percz alatt
visszanyerheted.

– Eh! szót se erről többet – mond Vilmos; de arczán mégis kiüté magát
neme a komolyságnak, mit az erőltetett vigság biborába nem rejthetett.
Ennyi veszteség kissé megzavará.

Egy urasági inas kopogtatott be, s Tivary Vilmos után kérdezősködék.

– Mi jóért? – kérdé Vilmos.

Az inas Alfayékhoz másnap adandó barátságos estélyre hivá meg. Vilmos
lángpiros lőn, szomszédjának valamit súgott, s e pillanatban a kedves
hírt hozó szolga markát egy arany nyomta.

– Ördög és pokol! egy fillérig elvesztém pénzemet. Kálday!?

– Mennyit parancsolsz.

– A mint gondolod. És most legvigabban kedves vendégeim!

Kálday távozék, s egy óra mulva másodmagával tért vissza; társa, kinek
villogó apró szemeiből ocsmányság rítt ki, szederjes keskeny ajkai alól
a fekete fogromokon át mérgezett lég rohanta meg az embert, kinek
csontjára kérgezett sárga bőrén az irigység és gúny fészkelt, s szikár
termetére hányt hitvány öltözetén a fukarság szennye ünnepelt: a
szabadalmazott tolvaj Nadályi az uzsorás volt.

– Itt hozom – kiálta Kálday – a derék polgárt, édes mindnyájunk hű
barátját.

– Örvendünk, örvendünk.

– Valóban nagy szerencse – kezdé a fonnyadt kigyó sziszegő hangon – ily
tekintetes uraktól szerettetni, de Istenemre! iparkodtam is
megérdemleni.

– Ön derék jeles férfi – mond Kálday.

– Az nem – szabadkozék Nadályi, – csak olyan mindennapi, de becsületes
ember. Minő nagyszerűn élnek a tens urak! pezsgő és más válogatott borok
– mond ügyesen uj fordulatot adva a beszédnek – bizony csak boldogok. –
Engedelmükből egy pohárral.

– Tessék. No de ön is jól él.

– Igen roszul; sokszor egész nap nem eszem, csakhogy nehány fillért
kaparíthassak agg napjaimra.

Vilmos elrémült e nyilatkozatra, s Káldayt karjánál félre vonva mondá,
honnan kölcsönözend e nyomorult, kinek még élelme sincs?

– Kell százezer pengő – ellenveté Kálday – csak vagyonod, s teljes korod
legyen, pengőben vágja le asztalodra egy kis hitvány iratért. Ismerem. –
Azután Nadályinak egyet intett szemével, Vilmost pedig karon ölté s
mindhárman a mellékterembe lépvén, az ajtót magukra zárták.

– Elég lesz nagyságodnak 1500 pengő forint? kérdé az uzsorás alázatos
pofával.

– Mindenesetre – felelé Vilmos.

– A fizetési határidő?

– Három hónap.

– Sok – erősíté Nadályi – ily hosszu időre nem adhatok.

– Kevesebbre meg én nem vehetek.

– Sajnálom – mond az uzsorás – igy vége az alkunak.

– Nem tudtok segítni? – vág közbe Kálday – irj egy hónapot, ha nem
fizethetsz meghosszabítod csekély kamattal stb.

– Tetszik? kínálá az uzsorás.

– Hát lehet így? – hol a váltó, s rövid szóvita után 2000 pengő forint
kiállitatik.

Vilmos keze reszketett, midőn a váltót aláirá, de rögtön társai közé
rohant, s jó kedve szélsőségekig tört ki.

– Nadályi és Kálday kissé hátramaradtak.

– Nos – kezdé az utóbbi – nemde fölséges hálózás?

– Ön valóban sokat érdemel – viszonzá az utóbbi, nehány bankjegyet
csusztatva a dicsekvő markába – de meg is halálom…

– Majd ha jobban befontuk – – he? nem kerüli ki! No de most váljunk.

– Magam is azt vélem – fejezé be Nadályi a rövidke párbeszédet, és
szolgai bókok közt távozék.

Vilmos időnkint elkomorodék, de a gondolat, hogy a jövő estet Lotti
körében töltendi, minden föllegét eloszlatá, s derűlt hangulatba hozá
őt, és e kedély pezsgőzés közben kitörő vígságba ment át.

Kálday kileste az alkalmát, s midőn látta, hogy Vilmos az egész világot
keblére ölelné, félrevonta, s csak 200 pengő forint kölcsönt kért tőle.

Vilmos olvasatlanul adá a legnagyobb szívesség mellett.

A mulatságot kártya fejezé be.

Másnap délelőtti órákban Kálday egy piperkőcczel meghitten tanakodék,
kit beszéde, Vilmos közel rokonának gyanittat.

– Mondom Endre – erősíté Kálday már folyamatban levő beszédében – Vilmos
bukása oly igaz, mint jövendő fölemelkedésed. Ő ügyes kezek közt van, s
én utójára ugy behálózom, hogy kivergődnie képtelenség leend. Úgy hiszem
elég bizonyitvány erre, miszerint tegnap 1500 pengő forintot vett fel, s
ma korán ismét pénzért hajhászott engem. Gondoskodtam oly társaságba
keverni, hol a kártyalapokat elég ügyesen forgatják, a ez biztosít, hogy
naponkint mindinkább elsülyed, mig te tervedhez egy-egy óriási lépéssel
közelítesz.

– Derék! becsületemre mindig ügyes ficzkónak tartálak, de ily életbevágó
dolgot alig mertem rád bizni.

– Istenemre – másnak is születtem én; érzem, tudom, hogy jobb sorsot
érdemeltem volna, de –

– Csak azt kivivjuk, hogy nagybátyám őt kirekessze az örökségből – urrá
teszlek, – ezt fogadom, – mond Tivary Endre – mert akkor a vagyon enyém
leend, s a vén bolond kegyét megnyernem gyermekjáték, csak kedvenczét
tegyük gyülöletessé.

– Minden meglesz, hanem fösvénykedned nem szabad.

– Erszényem, s ha ez sem elég, hitelem legyen a czélnak áldozva. Hanem
engem a játékból egészen ki kell hagynod, mert én egészen más leszek
ezentul, az emberek részvétét akarom megnyerni.

– Álarczot ölts, melyen még Robin de Bois szemei se hassanak át.

– Szerepemet bizd rám, csak te jól vidd a magadét.

– Szerencse velünk, – bucsúzék Kálday – estére látni fogod Vilmost
Alfayéknál. – Lottiba már szerelmes.

– Igen? s szereti Lottit? ha ha ha! majd meg látjuk gazdag örökös, majd
meglátjuk, kié a szerencse? Számodra a háló ki van vetve, ám kisértsd a
szabadulást, – ha ha ha! – s kaczajában az elfojtott düh hangzék, – Én
is ott leszek – folytatá kis szünet után – ott, még pedig – – a többit
fogai közt sziszegé.

Kálday jó mulatást ohajtva távozék, Tivary Endrét pokoli eszmékkel
hagyván tépelődni.

* * *

Tivary Vilmos türelmetlenül várta a bekövetkező estét, gondolatai költői
lelkességgel szárnyalák körül a kedves Lottit, édes ábrándai a jövő
kéjeiben merengtek, mert szerette a hölgyet egy forró kebel minden
tüzével.

Ajtaján egy ifju nyított be, szenvedő alakja nyájas kifejezést ölte,
midőn Tivary Vilmost üdvözlé, kitől szivesen fogadtaték.

– Uram! – kezdé az idegen – ön a minap történetesen meghallá, midőn
szerencsétlenségemet kétségbeesetten panaszlám egy tehetetlen
barátomnak.

– Felügyelése alá bízott pénzeket veszte el, nemde?

– Igen, s ön a nélkül hogy ismerne, hogy nevemet tudná, megmentett a
legborzasztóbbtól. Oh uram! ön nem tudja nem tudhatja, mit cselekvék,
egy egész családot mente meg a nyomor és gyalázattól.

– S ön – csodálkozék Vilmos – már családos?

– Anyám, öcsém, és alig tíz éves nővérem élnek kis keresményemből, kik
naponkint nemes szabadítónkért imádkoznak.

– Köszönöm. Mindenesetre én vagyok a szerencsés, hogy ily derék munkás
ifjún segítheték.

– Most – mond az idegen – rajtam a sor. Önt fosztogatók környezik,
társai megbélyegezett csalók, kik mindenéből kivetköztetik. Kálday
kigyó, ki képes saját jótevőjét szíven marni, ha haszon néz ki belőle.
Ovakodjék kérem, üzze el e csoportot magától, hisz az emberek előre
szánakoznak ön jövendőjén. – Nem folytathatá tovább, mert az ajtó ismét
nyílt, s Kálday Nadályival lépett be.

Rövid idő mulva az idegen búcsút vőn.

– Hol tettél ismeretséget Szekfű ügyvéddel? – kérdé gúnyhangon Kálday –
s mit keres itt?

– Minap 300 pengő forintot kölcsönöztem neki, azt hozá meg, – viszonzá
Vilmos.

– Nem inyem szerinti emberke, – jegyzé meg gőgösen Kálday.

– De becsületes.

– Talán mivel azt a nehány garast meghozta? csak azért tette, hogy
máskor jobban behúzzon. Hagyj fel, kérlek, ismeretségével, koldus az.

– Nem szeretem az ily megjegyzéseket – mond neheztelőleg Vilmos.

Kálday kémlő tekintetet vetett rá, s teendőikre inté, mi egy uj váltó
aláirásából állott.

Alfayék termeiben vígan zajlott a kis vendégsereg, midőn Vilmos dobogó
szívvel a mulatók közé vegyült. Rövid kémlődés után Lottit egy ifju
karján megpillantá, oda sietett s édes hangon üdvözlé a szép teremtést;
az ifjuval pedig hidegen kezet szoríta.

– Rokon! – kezdé Vilmos – ön a legboldogabb.

– Remélem, nem irigyli.

– Megvallom, igen.

Endre gúnyosan mosolygott.

Lotti és Vilmos közt élénk társalgás kezdődék, mi Endrének nem igen
látszott terhére, alkalmat lesvén őket egyedül hagyhatni.

Vilmos elhatározá minden áron tudatni Lottival szívharczát, és rövid
előzmény után teljesíté is.

Lotti szemeit a sokaságra veté, Vilmos kezét gyöngén megszorítá, és
eltünt. Vilmos utána indult, de egy férfikéz karján ragadá, hátra
tekinte, s Endre állott előtte, őt különszobába szólító. Mindketten
távoztak.

– Vilmos! – kezdé Endre keserű hangon, midőn egyedül valának – mit
vétettem én önnek, hogy minden boldogságom előtt ön, s mindig csak ön az
akadály. Ha indulatos vagy gyülölő volnék, azt mondanám: egyikünknek
halni kell, de én szeretni tudok, ön örömein örvendek, s ha fájdalmai
volnának önnel sírnék.

– Bátyám! – esék szavába Vilmos – miért itt e szemrehányás?

– Anyagi jólétem nincs, és miért? mert ön érdemeket tett az általános
örökségre, nem átkozám önt, nem zúgolódtam soha, sőt barátságát
kerestem, és most ismét ön áll elő, engem szellemi kincsemtől
megfosztani, vagy nem tudja, hogy üdvöm, boldogságom és mindenem Lotti
szerelme?

– Nem – rebegé Vilmos halványultan.

– Ön tehát vissza fog lépni, igérje ezt nekem.

– Máskor kérem, most ez igen-igen meglepett… kérem, hagyjon kissé
magamra.

Vilmos távozék, s az ajtóban győzelmes mosollyal inté magához Káldayt.

– Nézd, le van szédítve.

– Hol a hölgy, e pillanat igen kedvezőnek látszik.

– Ügyes légy azt mondom – figyelmezteté Endre – mert a legkisebb
körülmény elárulhatna, pedig közel ötezer frtban van e játék. Csak ez a
ház mennyit emészt, Lotti piperéje, stb. Azonfölül mindig attól tartok,
hogy ez fölösleg költség leend, valaki rájok ismer. –

– Kezeskedem hogy nem, hisz a nő alsó, a leány pedig felső
Magyarországbóli, s egyszerre ily urhölgyek, ki is gyanithatná?

– Most menj, s küld hozzá Lottit.

– Jó; – ezzel mindketten eltüntek.

Vilmost alélt helyzetéből mennyei édes hang verte föl, s ámulva pillantá
meg maga előtt az aggódó leánykát.

– Mi lelte önt? – kérdé a hölgy, s hangjában kellem, szeretet, és
félelem olvadt össze.

– Oh! ha tudná, ha sejtené, minő vipera fonódék e perczben szívem körül,
részvétét bizonnyára megnyerném.

– Szóljon, az egekért szóljon.

Vilmos fájdalmasan tekinte a leányra, s huzamos szünet után szaggatott
kebellel mondá: bár kegyedet sohasem láttam volna, bár e ház küszöbe
előttem örökre elcsukódott volna. –

– Oh! Lotti! bocsánat e nyilatkozatért.

A hölgy szemébe könycsepp nyomult, arcza elsötétült, s éles fájdalommal
látszék küzdeni.

– Kegyed – folytatá Vilmos – szerencsétlenségem!

– Honnan érdemlem e gyilkoló szavakat? kérdé a hölgy neheztelőleg – ön
igaztalan.

– Ne vádoljon, ne halgasson rám, mert szavaimat kétségbe-esésem erölteti
ajkimra. Hisz ha kegyedet nem imádnám – –

– És ha én önt nem szeretném, sohajtá közbe a hölgy.

– Mit, kegyed szeret? – mond Vilmos fölpattanva üléséből – ugy omoljon
rám a világ, ha ezen üdvöt másnak engedem. Vigyék el javaimat, vesszen
el mindenem, s én boldog vagyok kegyed szerelmével. – Lotti kezét
ajkihoz voná, azt a szerelem meleg csókjaival elhalmozandó. Sokat akart
még elbeszélni, de az érzés nyelvét leköté.

Vilmos még menthető vala, de őszinte baráti kéz nem hajólt felé, s
Szekfűt egyedüli emberét, a fondorkodó czimborák tőle elzárni
czélszerünek tartották. Vagy mozgott volna más körben is, hol alávaló
társait saját valóságukban megismertetik vala; de ezek minden történhető
fölfedezéstől rettegvén, távoltarták őt, minden müvelt, s becsületes
körtől, s ő, ki feledé már, hogy egy ember törekedett szeme elől a
fátyolt elvonni, meg nem látta az ármány körmei által ásott mélységet,
melynek annyira szélén állott, hogy csak egy moczanás hiányzott még, s ő
örökre elvész.

Egy hó folyt el, s ő imádottjánál rendes látogatásait megtevé naponta, s
honn a megkezdett pálya, és társak nem vőnek más irányt.

Arczán a rendetlen élet, szenvedély, és álmatlan éjek beteges szinben
mutatkoztak. Már hitelezői szoritani kezdték, a kiállitott váltók
határideje lejárt, s ő hosszabitást kért, másodannyival többet irván, –
csakhogy nyugalmat vásároljon. Hitele csökkenni kezdett, adóságai
óránkint szaporodtak, és csak most kezdett világosabban látni.

Leült, irandó levelében bátyját izzasztó körülményeivel nyiltan
megismertetni; de fájt neki a gondolat: a derék ősz nyugodt lelkét
megzavarni. Ezt többször ismétlé, de a levelet mindannyiszor ízekre
tépte.

– Kártya vont veszélybe, kártya szabadítson meg! s mit eddig
időtöltésből, és udvariasságból tőn, most szükségkép cselekvé.

Feledni kezdvén szerelmét, feledni ifju szép álmait, virágzó napjait a
kártyabarlangok füstös falai közé temeté. A reggel mindenkor ujabb, s
ujabb veszteséggel nyomta ágyába, hol fáradt lelke borzasztó képeket
állita eléje.

Már minden forrás kiapadt, ékszereit, ruhatárát butorait, szóval mindent
elemésztett szerencsétlen lépése, és nem volt ki őt megmentse.

Ismét Káldayhoz fordult, őt pénzért zaklatá, és a hajhász uracs minden
lehetőséget megigért.

* * *

Három férfi elrejtve titkosan tanakodék együtt: Tivary Endre, Nadályi,
és Kálday. Huzamos okoskodás után Tivary Endre tárczájából kétezer pengő
forintot olvasa Nadályi asztalára, s szorosan szivére köté a
bitófáravalónak, hogy csak azon egyetlen feltétel alatt adja ki ezen
pénzét a szóban levő egyénnek, ha ez az ő nevére irt váltót adand.

Nadályi sokat tudó arczot torzíta, s mig jobbjával fültövét vakará,
baljával azt intette: hogy tökéletesen érti gonosz czimborája kivánatát,
s mint kik lényeges tervnek hágtak nyakára, bizalmas kézszoritás közt
büszke öntudattal váltak szét.

Egy órával később Tivary Vilmost zilált hajjal, kétségbeesett
arczkifejezéssel, ugyanazon teremben Nadályival szemközt látjuk.

– Hm, hm, – dümmögé a fonnyadt uzsorás – más föltétel alatt nem adhatok
önnek pénzt, ugy is Isten tudja mi történik az önnek kölcsönzött
tőkével; egy gondolat, s ön visszavonja adóságait, vagy nagybátyja
megházasodhatik, vagy önt kitagadhatja, s én földönfutó leszek. Nem
tudom, hol volt az eszem.

– Ön csaknem rendkivüliekre eszmél.

– Rendkivüliekre? ezer példa van rá naponkint.

– De gondolja meg –

– Egy szó mint száz – vága közbe Nadályi – ha Tivary Endre önért
elfogadja a váltót, kétezer forint szolgálatára áll, különben nem
segíthetek önön.

– Ám legyen – határozá Vilmos – én megkisértem, s egy betöltött váltót
magával vitt.

Nadályi győzelmesen vigyorgott utána.

Vilmos őrülten rohant szobájába, s iróasztala előtt térdre omolva
zokogott, azután fölemelkedék, irószert vőn, s reszkető kézzel a váltóra
Tivary Endre aláirását utánzá. Elismerte tettének alávalóságát, önmaga
előtt remegett büne iszonyu sulyától; – de más részről az ösztön: nyerni
fogsz! e vétek telyesitésére készteté. „Igen nyerni fogok, nyernem kell,
s holnap mindjárt kiváltandom e bünös lapot“ – igy biztatá önmagát, s
terhelt lelkiismerettel tért Nadályihoz, ki az aláirás szorosb
vizsgálása nélkül átadá a mondott öszveget.

Még éjfél nem hangzék el, s Vilmos a szokott helyen már tetemes öszveget
vesztett, utósó ezer forintját tevé most föl, és nem gondolta meg, hogy
jövendője, boldogsága, s becsülete ettől függ. A kártya hullott, az
osztó nyert, s Vilmos aléltan rogyott össze.

Mellette vad kaczaj hangzék. Tivary Endre ütött diadalt a megtört kebel
romjai fölött.

Tivary Kálmánnak egy levél által értésére adaték, mikép ha a család
névtisztasága, saját becsületében fekszik, rögtön Pestre siessen.

Endre jól számolt; csak azt várta, hogy Vilmos tökéletesen elmerüljön, s
azonnal terve végbeviteléhez látott. Megadta neki az utósó döfést, mely
alatt a tapasztalatlan ingadozó léleknek dőlni kellett.

A fönnebbi levél tartalma folytában az öreg ur megérkeztét Endre jobban
leste, mint ujoncz orvos első betegének üdülését. És számitása nem
csalt, mert az öreg ur a várt napon megérkezék.

A hir őt igen lesujtá, Vilmost egyetlen örömét, reményét, s boldogságát
a romlottság főfokán lenni értvén. Agyát ezer eszme, s szivét ugyanannyi
fájdalom hasogatá.

Alig váltá fel útköntösét, s szállása már hitelezőktől vala ellepve. Az
ősz nem hitte, hogy Vilmos nehány hó alatt annyi ezer forintnyi adóságot
csinálni képes lett volna; csalást vélt benne rejleni, s e hitegetés
szivének jól esett. Elküldött érte; öröm, s fájdalom között várta,
elképzelvén: mi szerencsésnek érzendné magát, ha szerette öcscse e vádak
irányában férfiasan lépne fel, megczáfolná a hírt, az adóságokat csak rá
költötteknek ismerné. Kétannyit szivesen fizetett volna, csak őt a
kedves Vilmost mocsoktalannak találandná. Ellenben meggondolá, mit
teend, ha csakugyan tévedett, ha e nagy öszveget czél nélkül fecsérelte
el, ha tartozásait igaznak ismeri?… „akkor jobbulást várva kifizetem“,
hogy Vilmos gonoszságra is vetemedhessék, arról nem is álmodott. Szivét
különféle érzés szállá meg, s keblében fájdalmas indulat viharzott.

Végre Vilmos előtte álla, halványan, mintha gyászpadról kelt volna föl;
szemeit nem merészlé a nyilt-tekintetü nagybátyára emelni. Keble
szorult, lábai reszkettek, arczán a lelki küzdés ugy működött, mint
itélőszék elé állitott nagy bünösnél.

Az ősz szemében könycsepp ragyogott.

– Fiam! – kezdé dorgáló szeretettel – hát csak ugyan igaz, hogy annyi
pénzt szedtél föl?

– Fájdalom – sohajta Vilmos – igaz.

– Ismered-e ez embereket? – kérdé Tivary Kálmán a követelőkre mutatva.

Vilmos zavart tekintetét körüljártatá, s elhaló hangon mondá:

– Mind.

Nagybátyja, homlokára nyomván tenyerét, kissé hallgatott.

– Nézd át a váltókat, – talán van közte nem általad kibocsátott, tán nem
ismered mind magadénak.

Vilmos rettegve áttekinté: – Egytől egyig enyém – sohajta, s lelke uj
erőt nyert, a hamisat nem találván köztük.

Tivary Kálmán szó nélkül elégíté ki a követelőket, s midőn eltávoztak, a
tévedettnek hatályos erkölcsi beszédet tarta. –

Vilmosnak minden idegeit átfutá a tiszteletben megőszült öreg beszéde, s
már nyelvén volt őszinte nyílatkozatot tenni, midőn az ajtó fölpattan, s
Alfayné kétségbeesetten rohant be.

– Ah itt van ön gyalázatos! – ordítá villogó szemeit Vilmosra feszítve.

Tivary Kálmán összeborzadt, a nő dühét, s öcscse ijedtségét látván, és a
tán kiütendő botrány kikerülése végett, az ingerült nőhez nehány szelid
szót intéze.

A nő kissé csillapulni látszék, s Vilmos öntudat nélkül támaszkodék a
falhoz.

– Fejtse meg asszonyom – tudakozódék az öreg – mi ad okot e
megtámadásra, ezen előttem rejtélyes viseletre? – szóljon.

– Igen uram, szólni fogok, de szedje ön össze férfierejét, mert szavam
önt lesujtandja. És mégis mi lesz ön fájdalma az enyémhez mérve? ön
szíve vérzeni fog uram, s még sincs mód benne, hogy az anyai szívembe
mártott gyiloknak csak egy századrészét is érezze.

– Mit fogok hallani?

– Retteneteseket uram! – orditá a nő. –

– Rajta asszonyom én el vagyok készülve. –

– Leányom szép volt, mint a tavasz első viránya, lelke müvelt és jó,
mint leghivebb angyalé. Tivary Endre mátkája volt. És eljöve ezen
pazarló divaturacs, az ifju leánykát elszédité, édes szavakkal halmozá,
és leányom, egyetlen gyermekem hitt a csábítónak; de ez miután az
ártatlannak megnyeré szerelmét, kerülé házamat, megcsalta gyermekemet.

– Igaz-e az? – kérdé a megszomorított öreg.

Vilmos lelkébe egy kinos visszaemlékezés merült fel, s szivén erős
szurást érze.

– Hallottad a vádat, szólj igaz-e?

– Igaz – fuldoklá Vilmos, s erejét vesztve rogyott egy székre.

– Boldogtalan! – kiálta nagybátyja.

– Oh még ez nem minden – folytatá a nő – leányom szerelmét s reményét
vesztve látván az éjjel eltünt, s tán hullámok közé temeté magát. Itt
ezennel követelem leányomat! – Most Tivary Endre bánatos arczczal lépett
be, Kálday kiséretében. Endre szomoruan fordult társához, s kérte, hogy
a szerencsétlen nőt vezesse szállására, s iparkodjék fájdalmin
enyhiteni, mert ő erre képtelen, miután nehéz volna meghatározni: ha e
nő fájdalma sulyosb-e a veszteség fölött, vagy az övé.

Kálday teljesité.

Endre levert hangon üdvözlé az édes reményeiben keserűn csalódott
rokont.

Röviden szükség megemlitenem, hogy Tivary Kálmán ily rögtöni, s
egymásutáni megrohanását korántsem a véletlen okozá, mert Endre, és
Kálday pokoli műhelyéből került ez ily jól kidolgozottan elő! Alfayné,
mint az olvasó már észreveheté, szinte szövetséges, és Lotti Endre által
megbérlett eszköz volt a csel végrehajtásához.

Endre áhítatos bánattal görnyedt meg rokonai előtt.

– Miért ez iszonyu leverttség? – kérdé az öreg.

– Két okom van: kit az életben legjobban szereték, mátkám elveszítém. –
–

Nagybátyja hirtelen oly mozdulatot tőn, mindha Vilmost akarná
megrohanni. Endre őt visszatartá.

– Higyje, e gyászhirt ön sohasem tudandja vala meg, ha ezen
szerencsétlen nő, kit a fájdalom őrültté tőn –

– Átok reád Vilmos! tört ki a hang az öreg reszkető ajkán.

– Mérsékelje magát, én neki megbocsátok.

– Öcsém! – mond az öreg – te félisten vagy.

– Oh bátyám! csak kevesebb volnék, ugy nem kellene önt még mélyebben
szomoritanom.

– Nincs még vége? –

– Egyébiránt ezen föl se akadjon, egy kis könnyelműség, mely ugyan
veszélyt és gyalázatot vont volna maga után, ha meg nem előzöm.

– Szavaid uj rettegést öntnek tagjaimba.

– Higyje, hacsak kétannyit bírnék is, mint a mim van, hallgatnék, de
ötezer forint, csaknem fél tőkém.

– És, és? – sürgeté az öreg.

– És Vilmos öcsém; egy ennyiről szóló váltón aláirá nevemet. Szót sem
érdemel, önök gazdagok, a baj el van hárítva, mert a váltót én
kifizetém.

– Tehát váltóhamisitás! – jajdula föl az öreg szívmetsző fájdalommal –
és te cselekvéd ezt Vilmos?…

– Kegyelem! – rebegé a megkövesült Vilmos, bátyja térdeit átölelve.
Hosszu szünet lőn, az ősz szemeit eltakará, Vilmos megtörve lankasztá
fejét mellére; Endre pedig jól titkolt örömmel vete egyikre, és másikra
is diadalpillantást.

Tivary Kálmán hirtelen összeszedé magát, s Endrét szeretettel keblére
ölelve – mondá – te lész örökösöm, s ama hálátlan fattyu, ki
szeretetemért epével fizetett, ki nevünkre, s ősz fejemre gyalázatot
hozott, – küzdjön meg a nyomorral, én róla végkép levonom kezeimet, az
örökségből kizárom.

Vilmos fájdalmas sohajjal fölemelkedék, tenyerét égő homlokára nyomta, s
mintha nehéz álombul ébredne, oly bizonytalanul tekinte körül mondván:
sorsomat megérdemlém, tiszteld jobban mint én e derék ősz férfit. –
Ezzel kirohant.

Még ez nap alkonyatkor, meleg részvéttel környezé Vilmost egy derék
család. A hajnali harmatnál ártatlanabb szép kis Etelka egy zsámolyon
ülve sirt; Szekfű Vilmos kezét jobbjába zárva, szilárd, és férfias
cselekvésre inté egykori mentőjét, s a jámbor anya áhitatos beszéddel
halmozá el a csüggedettet.

Vilmos az első fájdalom iszonyait leküzdvén, nemével a vidultságnak
mondá mosolyogva:

– Ti nem utáltok hibámért? oh! én még sem vagyok oly szerencsétlen, mint
hivém. Birom ezen erényes család szeretetét, én nem vagyok egészen
boldogtalan. Bár ily hajlékba kopogtattam volna be először, most nem
volnék kitaszítva a becsületesek sorából.

– Ön még vidám napokat fog élni.

– Soha. Lelkemet örökké nyomni fogja az önvád súlya.

– Hamisság, árulás és fondorkodás sodorta önt be, majd ha távolabbról
nézendi lefolyt napjait, lassankint ki fog bontakozni ön előtt egykori
környezőinek nyájasságba burkolt alávalósága. – Most csak türelmet
ajánlok.

– Mind lehetséges, de Lottit én taszítám sírba, ez lelkemet nyomja.

– Fogadni mernék, hogy itt is gazság rejlik, de én kifürkészendem.

– Hiszi ön? nem, nem, lehetlen – érzem itt – mond, szivére mutatva. Késő
bánat! – folytatá – előbb kelle vala meggondolnom.

– Minden jobban lesz – bíztatá Szekfű, maga sem adván hitelt szavainak.

Vilmos keserűn mosolygott. Rövid szünet után igéretet tőn Szekfűnek,
hogy bárhová vezesse is őt sorsa, mint egyetlen barátját hollétéről, s
körülményeiről időnkint értesítendi; azután testvérileg szoritá keblére.

Etelka sírva kérte, ne hagyná el őket; Vilmos homlokon csókolá.

Egy vég Isten veletek! – s elhagyá a szerény lakot.

Szekfű e naptól fogva Tivary Kálmán, és Endre kegyét vadászá, s nem
sikeretlenül, mert félév alatt a tivari uradalom ügyvivője lőn.

* * *

Vilmos a fönnebbi búcsu után örökre eltünt, s egy év mulva az öreg ur
végrendeletet hagyva, jobb létre szenderült.


II.

Öt évvel később Tivaron roppant ünnepélyre tétettek előkészületek, a
szomszéd uraságok és megyei tisztviselők serege özönlé el az uri lakot.

Az uradalmi ügyviselő háza előtt kényelmesen pipázgatott a kisbiró, s
egykedvűen tűré, hogy még ma borravaló nem üté markát. – De már lesz
kinézés, gondolá, midőn egy négyes előfogatu kocsit láta sebesen feléje
közeledni. Benne egy fehér köpenyegbe burkolt férfi ült. A kocsi
megállapodék.

– Itt lakik Szekfű ur?

– Csak be kell járni, viszonzá a kisbiró egyet emelintve kalapján, s
megindult kaput nyitni.

Szekfű elragadtatva rohant, mint látszik, régvárt vendége elfogadására,
mellette a gyönyörü teremtéssé fejlődött Etelka lejtett.

A rendkivüli fogadásból itélve, az érkezettben kedves rokont, vagy
mélyen szerető barátot üdvözlének. Hagyjuk őket azonban a viszonlátás
örömeivel eltelni, s térjünk Tivary Endre lakába.

– A törvényes bizonyság jelenlétében nyilvánitatott, miszerint Tivary
Kálmán végrendelete folytában, mely következőleg hangzik (kihagyván a
kihagyandókat):

„2-or. Ha azonban Vilmos öcsém megjavul, s hajdani lépéseit nem
roszaságból, hanem tévedésből származottaknak bizonyitandó – a
végrendelet felnyitásától négy év alatt tisztes állásra emelkedik,
összes javaimban örökösödjék. Ellenkező esetben pedig, – ugy szinte, ha
négy év alatt holléte fel nem födöztethetnék, mint a 2-ik pontban,
Endrét nevezem örökösömül.“

– Minthogy a négy év épen ma tölt el, szóla folytatólag egy nagy hasu
tisztviselő tekintéllyel – a jószág törvényes átadása következik.

– Kevés türelemért esedezem – kezdé Szekfű – a boldogult ur halála ágyán
valamit bizott rám; – azzal gyakornokának valamit fülébe sugott, ki
rögtön távozék.

Időtöltésből a gazda örökös nehány rekedt éljent kapott.

Az ajtó hirtelen felnyilt, egy napbarnitotta csinos huszártiszt jött be.
Szekfű eléje sietett, s Vilmost a törvényes örököst mutatá be, ki
ekkorig Olaszországban katonáskodott.

Vilmos megszólalt:

– Hogy becstelen nem vagyok, arról kezeskedik rojtom, hogy hajdan
roszaságból sülyedtem-e vagy tévedésből? itéljen maga Endre. Itt egy
nyilatkozat Nadályitól, ki börtönbe jutott; itt van Káldayé, kit Pestről
elűztek; itt van Lottié, kit halottnak véltem, s Páduában találtam, hol
az, mi volt… Ily csordával szövetkezett Endre, hogy engem megbuktasson.
Szégyen, gyalázat reája!

Endre ezek hallatára megsemmisült.

– És most – mond Vilmos a társasághoz – uraim! legyen szerencsém, önöket
mint vendégeimet Szekfű barátom, s mentőm szálásán tisztelhetnem.

– Lassan uracskám! – orditá düh, és kétségbeesés hangján Endre – azt
tehette ön, hogy mint követelő föllépjen, eziránt még perelni fogunk, de
hogy ön vendégeimet merészli – –

– Sajnálnám – esék szavába Vilmos – hogy ennyi becsületes ur önnel csak
egy födél alatt is egyék.

Menjünk uraim ha tetszik.

– Éljen az igazi örökös!

Endre negyven egyénre terített asztala mellett egyedül maradt. Még az
nap epeláz dönté ágyába.

* * *

Kevés mondani valóm van még: Vilmos elhagyá az ezredet, s közjóért
munkáló hű polgár lőn. Házi életét egy kecses nő bájolá menyeivé, mert
Etelka imádta férjét, és a derék Szekfű a házasság által Vilmossal
közelebbi viszonyba jutván, az emberek legboldogabbika volt.

Endre utóbb Vilmos kegyéből élősködött.



Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Hogy ily jelenetnek fül- és szemtanuja valék A...n, állok
érte.]



TARTALOM.

  Az utolsó kép  1
  Nászajándok  25
  Két Robin de Bois  41
  Gazdag és szegény  69
  Egy álzott tréfája  97
  Leküzdött szenvedés  111
  Pesti uracs  143
  Kitagadás  169


[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

9 |ott van |„ott van

49 |“ah! oh! és éh!“ |„ah! oh! és éh!“

105 |kallgatásomban |hallgatásomban

116 |fetregentt |fetrengett

117 |eugem ezen |engem ezen

151 |György, Lelia“ |György „Lelia“]




*** End of this LibraryBlog Digital Book "Degré Alajos novellái (1. kötet)" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.