Title: Degré Alajos novellái (3. kötet)
Author: Degré, Alajos
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Degré Alajos novellái (3. kötet)" ***

This book is indexed by ISYS Web Indexing system to allow the reader find any word or number within the document.

KÖTET) ***

DEGRÉ ALAJOS

NOVELLÁI.

HARMADIK KÖTET.

PEST.

MÜLLER GYULA SAJÁTJA.

1854.

Müller Emil könyvnyomdája. 1854. Pest Servitatér 1. sz.



EGY ARSZLÁN GAZDA.

Boldog ifjuságom tündérálma: nagyvilág! isten veled!

„Keblem őszinte baráti: a terített asztal, pezsgő és jó zene közt víg
czimboráim! isten veletek!

„Pesti angyalok, ti drága, szép nők, isten veletek!

„Regényes kalandim, ezernyi élvek! órám ütött, válnunk kell!“

Nedves szemeit törölgetve sohajtá ezeket Füzesy Ernő, s
visszapillangatott a feledhetlen városra, míg az látköréből elveszett;
ekkor nehéz sohajjal magát a kocsi párnái közé temetve, multjáról s
jövőjéről merenge.

Füzesy Ernő a pesti divatvilág hősei közt tekintélyes szerepet játszék,
hová őt nem összeköttetés, rokonság, és név emelék, hanem saját
ügyessége és – pénz! Atyja egyszerü kereskedő, szerencsés üzletei által
roppant vagyonra vergődvén, fia nevelésétől mit sem tagadott meg, s ifjú
éveit tetszése szerint engedé élni. Ernő már nagykoruságot haladván,
atyja komolyan felszólitá, hogy a fővárosból haza sietvén, ha kegyeiben
s kedvezésiben részesülni akar, az – általa most szerzett – jószág
kezelését átvevén, személyesen gazdálkodjék.

Szaggatott szívvel vőn búcsut, s az érintett jószágra utazott.

Harmadnap megérkezett. Atyja ott várta.

Ernő szemeibe könyek nyomultak, midőn a – hajdan igen díszes, most alig
lakható – urilakba lépett. „Itt éljem át napjaimat;“ e gondolat
czikázott át lelkén.

A derék atya azt hivé: a viszonlátás öröme idézi fia szemébe a könyeket,
s érzékenyebben ölelé meg.

Rövid társalgás után az öreg úr somfa-botot vőn kezébe, fiát hasonlóra
inté, s megindult vele, a földeket megmutatandó. – Hol járt Ernő lelke?

Több órányi járás után ismét az úrilakhoz tértek, mely előtt régi
franczia kert maradványa terült el.

– Itt, – mondá az öreg, miután kijelölgeté, hogy mit hová vettessen, – e
kertben sok üres tábla van, jó lesz lóherésnek. Mindent megjegyeztél
magadnak?

– Mindent, atyám.

– A mi iránt nem vagy tisztában, kérdd a gazdatiszt tanácsát, ő ügyes;
azért adám melléd, s becsületességeért kezeskedem.

– Köszönet!

– Meglátom, mire viszed? tőled négynapi járóföldre lakom, hol saját
gazdaságom igen igen elfoglal; tehát ritkán látandjuk egymást, de annál
több tudósitást várok.

– Igen, atyám.

– E jószág kissé el van hanyagolva, a gazdászati készletek pedig egészen
hiányzanak, tehát készpénzre van szükséged.

– Én is ugy hiszem.

– Itt van huszezer pgő, mond az öreg úr, tárczáját átnyujtva; fektesd be
ügyesen, s meglátod: hasznát veended.

Ernő gépileg nyult a tárcza után, s atyja kezét megcsókolá.

– S most, folytatá az öreg, miután jó állásba helyezélek, tudd meg, hogy
életemben többé fillérre sem számolhatsz.

– Meg vagyok elégedve.

Az öreg Füzesy búcsut vőn.

Ernő egyedül maradt. Több perczig földre szegzett szemekkel merenge, s
azután körültekintvén, felkiálta:

– Itt vagyok! és mit csináljak e bagolyfészekben?… Megőszülök! alig
nehány órája, hogy megérkezém, s máris halálra únom magamat: hát még
hetek hónapok, évek!… Ah, ez őrültté tesz!

– Van pénzem, mond, a tárczát maga elébe vágva; mit ér, ha nem
élvezhetem?! Vásároljak ekét gulyát s igásokat? hahaha! gazdálkodjam?…
igen gazdálkodni fogok! – Ezzel inasát csöngeté. – Kasznár urat!

A kasznár megjelent.

– Holnapután, kezdé Ernő, kőmíves, ács és asztalos legyen itt, e ház
lakhatlan.

– Értem.

– S nyolcz nap alatt, akár a pokol fenekéből is, nekem franczia kertészt
teremtsen.

– De uram…

– Akarom, esék szavába Ernő.

A gazdatiszt beléegyezőleg meghajtá fejét, s távoztakor fogai közt
dörmögé: „Az öreg ur csalódott; ezt nem fogom kormányozhatni.“

Negyed nap mulva száz kéz rombolt az épületen; a padolatokat
felszaggaták, közfalakat ledöntöttek, ablakfákat és ajtókat kidobtak, a
kertre nyilásokat törtek, szóval, a nagyszerü újitások kezdete
megtörtént. Franczia kertész is érkezett, kinek kormányzata alatt öt
legény, s hetven napszámos a nagyszerü vállalathoz fogott.

A költséget nem kimélték, a munka mesésen haladt, s a gazdatiszt őszülő
fejét vakargatá.

Két hó után díszelge az újjá varázsolt épület, óriási ablakaival, s
gyönyörü emeldével[1] a kertre, benn kárpitos működött.

Ügyesség és pénz, mit nem képes eléidézni? a kert valóságos édenné
varázsoltatott.

Nemsokára a termekben fény és izlés, a fogatokban urias gazdagság, s a
kertben tündéri változékosság mutatkozék.

Ernő csodát vitt véghez, s a vidék bámulta tetteit. Ő sok szórakozást
lelt az élénk munkálatokban.

Egy reggel tisztje belép.

Ernő festészi pongyolában pamlagra dőlve csibukozott.

– Épen jó, hogy jön, kiáltá az érkező elé, és széket jelöle neki.

– Teins úr! kezdé a tiszt, a jármasok végett jöttem; a munka ideje itt
van, gondolkoznunk kellene…

– A jármasok? hm, jól van, majd.. majd.. azt hallám a d*i urodalomban
fajlovak állittattak be, ránduljon el oda, s hozzon hírt, vajjon
érdemesek-e megtekintésre.

– Igen uram, de szántóföldeink…

– Máskor; most gondja legyen Ruszter Györgynek irni Pestre, hogy három
teremre való szép tapettet küldjön: a szőnyegek választását izlésére
bizom.

– De a vetések…

– A kertész háromszáz pengő forint áru virágmagvat s plántát rendelt,
fizesse ki.

– Az istenért, uram! hát a gazdasággal mi történik?

– Mi? az idén mindent haszonbérbe adunk.

E szavakra rémület s meglepetés tükrözé magát a tiszt arczán, szólni
akart, de a nyelv megtagadá szolgálatát.

A tiszt távozék e gondolattal: tüstént megirom az öreg úrnak.

Ernő „Monte Christo“ olvasását folytatá.

Darabig ez igy folyt; de Ernő únni kezdé magát, lelke zajt, társaságot
szomjazott. Vendégségeket rendeze, s hetenként kétszer háromszor magához
gyüjté a szomszédokat. Háza a leglátogatottabb lőn.

Csak rövid ideig érdeklék ez emberek eredeti sajátságai, mert mihelyt
bizalmasb lőn velök: terhére váltak örökös időjárás-, termés-,
aratásféle beszélgetéseikkel. Menekülni ohajtott tőlök. A
regényolvasásra adta magát, ez a nélkül is ábrándos lelkét, s föllengző
vágyait méginkább izgatá. A magán és tömérdek franczia könyvek
olvadékony szivét a szerelemre egészen kiképezék. Ah! de nem volt tárgy,
nem akadt lény, kire érzelmeit halmozhatandná.

Hány érzékeny szivet emészt igy el saját tüze!

Ernő atyjától eleinte oktató, később intő, s végre komolyan dorgáló
leveleket kapott. Ép oly kevéssé adtak más irányt gondolkozásának, mint
tetteinek.

Ismét egy levél. Ernő ismeré az irást, tartalmát is sejté, tehát fél
napig bontatlanul hevert; végre felnyitá, nem csalatkozott, atyjától
volt. Epés szavakban a legkeserűbb szemrehányások. Ernő mosolyga, de a
levél vége felé megdöbbent, mert atyja határozottan nyilvánitá, miként,
ha működésinek más irányt nem adand, s egész akarattal a gazdasághoz nem
lát: az átadott jószágot visszaveendi, s fiát, mint tékozlót, szűk
évpénzre szoritván, az örökségből kizárja. Záradékul a levélben
következő állt:

„Ohajtom, parancsolom, nősülj, s e lépésre három hó határidőt tüzök. A
leány, kit számodra kijelölék, Felhősy Irma, hajdan kereskedőtársam, s
most földbirtokos barátom egyetlen gyermeke. Ott tárt karokkal várnak.
Látogatásodról őt értesítém; remélem, igéretemet be fogod váltani.“

– Felhősy Irma?… elmélkedék magában Ernő. E leányról sok dicséretest
hallék… Atyám! ötleted dicső, fiad engedelmeskedik. – És egészen
felvidult; mert egyhangu életébe valami uj, s váratlanul ép olyasmi
vegyült, a mi után lelke sovárgott.

Rendelést tőn, és – Felhősre utazott.

Kitünő szivességgel fogadták, s az előkészületekből látható vala, hogy
Ernőt várták. Úr, szolga és az egész női személyzet roppant megelőzőleg
forgolódtak; szállásaul a legdíszesb szobát jelölték ki, s még
cselédségére is nagy figyelem fordíttatott.

Alkonyatkor több meghivott vendég érkezék ünnepélyi öltözetben.

Mennyi sajátságos alak, s minő feszesség!? Ernő egyszerüen urias
öltözetében, s fesztelen viselete által ugy tünt ki köztök, mint müvész
festvénye a tarka mázolások között.

Volt megjegyzés elég.

– Nézd, mond az egyik, agarász-ostorával a port csapkodva lábairól, hogy
játsza Füzesy a nagyurat, pedig alig szagolt le, s már fülig van
adósságban.

– És hányja-veti magát, tevé hozzá társa végig egyengetve magát; pedig
ruhái egészen divatkivüliek. – Az, ki ez észrevételt tevé, középtermetű,
szőke, pödrött bajszu ifju volt; legnevezetesb rajta, hogy haja feje
közepén volt elválasztva, s fülei körül karikákba gyürűdzött; széles
vállain szűk zöld frakk ragyogó érczgombokkal büszkélkedett, nyakán
fehér echarpe rubintűvel, biborbársony-mellény, sárga nadrág s gombos
topán egésziték ki öltözetét. Nyakán vastag aranyláncz kigyózott le
mellénye zsebéig, s ujjain több pecsétgyürű ragyogott. Ez ember Havasy
közbirtokos, s a vidék arszlána volt!

– Lám, lám! hangzék a másik körben, – hogy pöffeszkedik az a Füzesy,
mintha apjáról grófságot örökölt volna.

– Az igaz, egészité ki a mellette levő e rágalmat; pedig atyja nem volt
sem több, sem kevesebb, mint becsületes marhakereskedő.

– Fiának is okosabb volt volna a mellett maradni; legalább maholnap nem
állítnák a dobot szép kastélya elé.

– Hahaha! pedig azt el nem kerüli.

– Hogy tetszik? tevé harmadik helyen a kérdést egy ifju; a háziúr
Füzesyn kivül mást nem ismer, és e piperkőcz minket látni sem akar.

– Sohse gondoljunk vele, utoljára azt hinné, mi tartjuk szerencsénknek
ismeretségét.

– Ahoz mégis sok szemtelenség kellene.

E beszélgetések mind azalatt történtek, mig Felhősy családjának Ernőt
bemutatá.

A szokott udvariságok után a háziúr vendégeihez fordulva kérdé Ernőt:

– Ezen urakat..?

– Van szerencsém, esék szavába Ernő; s megindult kezet szorítni a
jelenlevőkkel.

Kik imént legizetlenebbül megszólák: most szemtőlszembe legmosolygóbb
arczot öltének.

A különzés választófalai lerontattak, a társaság összeolvadt.

Hajlongások közt bókoltak férfiak a nőknek, s ezek szégyenkedve süték
szemeiket a kezökben levő legyezőre, virágbokrétára, vagy kendőjök
himzetére.

Ernőnek ideje maradt szemlét tartani.

Sok falusi szépség, de tagadhatlan Felhősy Irma tündöklött valamennyi
felett. Gazdag szőke haj, epedő kék szemek, kissé telt, de finom arcz,
gondosan ápolt fogak, nem rút termet és szerény toilette.

Ernő nem volt ugyan elragadtatva, de nem is hibáztatá atyja választását.

Irma Ernőnek tetszett.

Meglehet, ha valamely pesti elegans bálban látandotta, fel sem tünt
volna neki, s ha udvariasságból megszólítná is: a vele társalgást minél
rövidebbre törekednék nyujtani; de itt, elszigeteltségében, e hölgyet
találá, s társaságát keresé, mit a zöld frakkos Havasy elég mérges
szemekkel tekinte.

Ernő nem érdek nélkül forgolódott Irma körül, s azt minden áron
kitüntetni törekvék. Társalgásában sok kellemet, modorában bájt fedeze
föl. Atyjának e perczben választásaért kész volt volna nyakába borúlni.

Irma sem mulasztá el a szülőitől kapott utasitást Ernő irányában
felhasználni, s ennek udvarlását nagyvárosi hölgy finom kaczérságával
fogadá.

A zöld frakkos nem veszté őket szem elől, s ajkait véresre harapá.

Mint a vidékiek rendesen: ugy ezek is a társalgásból kifogyván: táncz
inditványoztatott. Irma zongorához ült.

– Engedje, e szókkal lépett hozzá Ernő, hogy én legyek a szerencsétől
megfosztva kegyeddel tánczolhatni.

– Hogyan?

– A koszorúban a legszebb virág nem hiányozhatik, kegyed tánczoljon, e
hangszernél majd én kisértendem meg szerencsémet.

– Ön igen szíves.

A zöld frakkos ott terme, s Irmát az első négyesre fölkéré.

Ernő jelt ada.

A kör megalakult, s Ernő a „Rigoletto-négyest“ rákezdé.

Havasy, a zöld frakkos arszlán, ki csinos tánczosnője mellett ugy állt,
mint valami kérdőjel, fitymálva nézegetett a zongorán működőre,
kedvetlenül kiáltván oda: „csöndesebben!“ és száraz lábaival a tactust
veregeté, idétlen fejével is bólintván hozzá.

Ernő mosolygott.

– Kiállhatlanul játszik; mond a zöld frakkos Irmához fordulva.

– Gondolja?

– Minek kezd belé, ha nem ért hozzá?

– Inkább ohajtaná, hogy én játszam?

– Most nem, meg volnék fosztva e nagy szerencsétől. Ah! – tovább nem
folytathatá, mert Irma ellebegett.

Havasy szomszédait is kezdé lázitgatni Ernő játéka ellen, gúnyosan
mondván:

– Talán e szerencsétlen négyesnél nem tud egyebet; mégis sok
arczátlanság kell hozzá, feltolakodni vele. – Gyorsabban!

Ernő nem engedé magát megzavartatni.

A négyesnek vége lőn.

– Hála istennek! sohajta Havasy.

– Köszönöm, viszonzá Irma.

– Ah! nem kegyedet értém, bár oldalánál tánczolhatnám végig az életet;
de azt a szerencsétlen zenét!…

Ernő nem mozdult helyéről. A tánczzene után Wilmers „Pompa di Festa“ját
játszá.

Élénken tolongtak körötte.

Dreyschok, Liszt és Thalberg szerzeményeiből is remekelt.

A hallgatók tapsviharban törtek ki.

– Mit gondol? kérdé gúnyosan Ernő az ott ácsorgó zöld frakkostól, elég
csöndesen játszám?

– Nem értek hozzá, – viszonzá a megszólitott, s daczosan fordíta hátat.

Ernő ismét a billentyűkre vágta ujjait, hogy Straussféle keringőt
csörömpöljön le azokon.

Mindenki széditő tánczba röpült.

Alig végzé el Ernő, s kérelemmel ostromlák, hogy valami dalműből
játszék, s ő „Dom Sebastián“ – ból, rövid előjáték után, „Abayaldos“
bravour-áriáját csengő mély hangon éneklé: utána mindjárt „Ernani“-ból a
király szerepét.

El voltak ragadtatva, s a zöld frakkos agyonszégyenlé magát, hogy Ernő
zene-tehetségében annyira csalatkozott!

Ernő a nap hőse lőn.

– Kedves! sugá az egyik leányka.

– Érdekes, mond a másik.

– Müvelt!…

– Imádandó! kiáltának fel sokan.

Havasy zöld frakkjában feszelge, s hol itt, hol ott egyegy gúnyos
megjegyzést tőn, mit Ernő észrevevén, nyájasan közelíte hozzá, s kezét
vállára tevén, enyelgő hangon mondá:

– A mint éneklek és zongorázok: ép ugy tánczolok és vívok.

– Nem kételkedem, felelé nekihalaványulva Havasy.

– Ki azon úr, kérdé Ernő szomszédját, ki ott az ablakmélyedésben nagy
veres szakálát oly egykedvüen simogatja?

– Melyik?

– Ott,… éles tekintetét most ránk szegzé. Pongyolájáról azt gyanítom,
nem sokat törődik a világgal.

– Ah, az bátyámuram. Neve Sándory.

– Ön bátyja?

– Azaz, neki minden ifjabb „öcsém“ s mi „bátyámuram“-nak hivjuk. Tetőtül
talpig magyar ember, kissé nyers, de roppant becsületes.

– Azt kinéztem belőle.

– Az ármánykodók ostora, a gyávák réme, e vidéken minden becsületdolgot
nála intéznek el.

– Ismertessen meg vele.

– Szivesen.

Percz mulva Ernő Sándoryval szoríta kezet.

Ernő e társalgásban nagy élvet talált, Sándoryban sok alapos ismeretet
és jártasságot fedezvén föl.

– Mily bizalmasan beszélgetnek, kezdé Havasy czimborájához; ha az a két
ember jó egyetértésben élend, meg nem maradhatunk a vidéken.

– Igaz; egyik sima piperkőcz és sértegető –

– A felett jó vivó!

– A másik darabos, büszke…

– És czivakodó.

– Egymással kell összeveszítni őket, hogy mi békében maradjunk.

Havasy nem felelt, hanem ajkait fogai közé szoritván, gondolkodó arczot
ölte.

– Mit mondasz hozzá?…

– Adandó alkalommal bocsátkozzál Sándoryval beszédbe, s mondd neki, hogy
Füzesy roppant kalandorosan élt, Németország egyik kisebb városában
szinésznővel levén viszonya, mint énekes szerepelt s meg is bukott; hogy
Pesten kifizethetlen adósságai s párviadal elől szökött meg. Ezek iránti
felvilágositás végett utald hozzám.

– Ugy lesz. Ezzel szétváltak.

Havasy czimborája addig őgyelge, mig csakugyan Sándory mellé furódott.
Elmondá társa koholmányát.

– Ki meri ezeket állítni? kérdé indulatosan Sándory.

– Tessék Havasyt kérdezni.

Sándory csakugyan fölkeresé Havasyt, és szórul-szóra elmondá a Füzesy
ellen hallott vádakat.

Havasy csodálkozva voníta vállat e szókkal:

– Bámulatos!

– Tehát mindezekről ön mitsem tud?

– Most hallom először.

Hát micsoda éretlenségeket fecseg az a szájhős? hol is van?… Már
seholsem volt.

Havasyt e percztől a férfiakkal, sőt a nőkkel is lehete suttogva látni;
igen rejtélyes arczot ölte, s kikkel csak beszélt, szemet meresztének,
kezöket csapkodák össze, vagy homlokaikat szedték redőbe.

Ernő az egész estét Irma oldalánál tölté, s ha ezt házi kisasszonyi
kötelességei igénybe vevék: önelégülten mosolyga utána. Szíve és lelke
még nyugodt vala ugyan; de el akará magával hitetni, hogy szerelmes, s
érzelméről a piruló lánykának szólt is.

Mielőtt a társaság szétoszlék, Ernő haza utazott, nehány percz mulva
Sándory is követé.

Most Havasyé lőn a világ.

A Füzesyről költött rágalom szájrul szájra terjedt, s ő, ki két óra
előtt a nap hőse volt, most általános gúny, megvetés s nevetség tárgyává
lőn. Hogy az egész tényt Sándory beszélé, nyiltan senki sem vallá; hanem
titoktartás mellett mondván el egymásnak, nehány percz alatt mindenki
értesülve volt erről.

Havasy Irma oldalánál érzelgőn forgatá összevissza színetlen szemeit, s
midőn aljas tervének ily fényes sükerét látá: szakálát simogatván,
győzelmesen rágdicsálá azt.

Irma az egészet közönyösen vevé.

Ernő, a szép holdas éjen hazafelé utazván, az egész leányt regényes
alakban varázslá maga elé, s bármennyire törekvék is magával elhitetni,
hogy az szép, kedves, szeretetreméltó és érdekes, otthon mégis e
gondolattal szállt le kocsijáról: „Igen fiatal, válhatik belőle müvelt
nő.“ Nem merenge, jót alvék, másnap nem sohajtott… Ez még nem szerelem.

Harmadnap ismét rendelést adott készületre. Felhősyékhez vala utazandó;
midőn gyönyörű fogata előhajta, levél érkezék. Ernő felbontá, elébb
elhalaványult, azután haragosan kaczagott, e szókkal:

– Még meg sem kértem, s már is kosár! Hahaha! valóban nevetséges! –
Ezzel kocsiba veté magát, s kocsisára rivalga: Sándoryhoz!

Sándory örömmel fogadá váratlan vendégét.

Ernő hidegen érinté az elébe nyujtott kezet, s komolyan tekinte Sándory
szeme közé. Szünet után megindult hangon szóla hozzá:

– Sándory! nagyobb előszeretettel e vidéken egy emberhez sem közeledém,
mint önhöz.

– És több rokonszenvet egyik sem érezhet öcsém iránt, mint én.

– A körülmények, fájdalom! ellenkezőt bizonyitnak.

– Hogy értsem?

– Ugy, hogy én arczáról nyiltságot olvasék, ön azonban alattomos.

– Uram!…

– Tudom, ön a vidék réme; de bennem férfira talált.

– Abban pillanatig sem kétkedem: de mielőtt indulatos hajlammal lépnénk
fel egymás irányában, jónak látnám, hogy az ok felett jőnénk tisztába.

Ernő, válasz helyett, Felhősy levelét adá át.

Sándory olvasá, mint következik:

„Tisztelt úr!

„Ha Ön pénzemre számolt s nem leányomra, további látogatásai
fölöslegesek. Nem fog csodálkozni a hangon, ha megirom, hogy pesti
élete, németországi kalandozási előttem nem ismeretlenek, melyek
valódiságán nincs okom kétkedni; mert hitelt érdemlő egyéntől erednek,
ki nem más, mint Sándory. Sajnálom, hogy atyjának hozzám bizalommal s
jósággal irt levelére kedvetlen választ kell adnom. Isten Önnel stb.“

– Mit mond erre? kérdé Ernő.

– A silányak!

– Kik?

– Majd holnap. Találkozni fogunk.

– Hol?

– Estére vendége leszek. Váljunk mint idegenek; a holnap elhatározza: ha
barátok lehetünk-e, vagy ellenségek. – S utazásra tőn rendelést.

Feszült ingerültséggel várá másnap alkonyatkor Ernő Sándoryt.

A várt vendég megérkezék, s e szavakkal szállt le kocsijáról:

– Azokat ugyan szépen megijesztém.

– Kiket? kérdé Ernő.

– Két jó madarat.

– Neveiket nem szabad ismernem?

– Irásban hoztam. Tessék. – Ezzel lapot nyujta át.

Ernő belé tekinte.

– Havasy?

– Csak olvasd.

„Alulirt ezennel elismerem, hogy t. cz. Füzesy ur ellen gyáva rágalmat
koholtam, a szerelemféltés és gyülölet miatt, mellyel irányában
viseltetém, s mivel szavamnak állani gyáva vagyok: Sándoryval akarám
összeveszítni. Hibámat elismerem, s az illető uraktól irásban kérek
bocsánatot. Kelt.. stb.“

– Az ügyetlen! mond mosolyogva Ernő.

– Biz azt elég ostobául számiták ki.

– Köszönöm fáradságodat, mosolyga Ernő, s bűnbánólag nyujtá jobbját
Sándorynak.

– Kötelességem volt, viszonzá Sándory, hatalmasan csattantva széles
tenyerét az oda nyujtott kézbe.

Az izletes esteli és zamatos port-á-port bor mellett, Havasy
nyilatkozványa sok elmés ötletre s tréfás megjegyzésre nyita alkalmat,
mi az estet igen derültté tevé.

Éjfél után a gyönyörű holdvilágnál Sándory haza utazott, Ernő pedig
havannai szivarra gyujtván: a kellemes éji légben a susogó fák közt
sétát tőn, gondolatinak szabad tért engedvén.

Másnap azon gondolattal kelt fel Ernő, hogy Felhősyékhez utazik, – s
Havasy kéziratával magát igazolván: Irmának irántai érzelmét kikémlendi.
Elmerülve állt az ablaknál, midőn idegen bérruhás szolgát láta
közeledni.

Kevés percz mulva a szolga ezen izenettel állt előtte:

– Urnőm, báró Révyné s kisasszonya, átutaztokban itt kissé időzvén,
engedelmet kérnek, hogy azalatt t. uraságod szép kertében sétát
tehessenek.

– Vigye üdvözletemet, s mondja: szerencsémnek fogom tartani.

A szolga távozott.

Ernő inasára csöngete.

– A kerti pálmalugasban – igy adá a rendeletet – azonnal hűsitő reggeli
teremjen, több személyre; aztán könnyü kabátot vőn, svéd kesztyűt
húzott, firenzei szalmakalapot tőn, s az érdekes látogatók elé sietett.

Minő meglepetés! Ernő az urhölgyek irányában igen udvarias készült
lenni, s midőn előttök állott, alig birá magát bemutatni. Most látta,
mennyivel szebb szemek, delibb termet, s nemesebb vonások vannak a
világon, mint Felhősy Irmáéi. – A hölgyek ifjabbika tündérszép volt!

A szokásos üdvözletek után Ernő társaságát ajánlá. – Örömmel
fogadtatott.

Élénk beszélgetés keletkezett; a báróné elmondá, hogy hanyatló egészsége
végett a következő évszakot Olaszországban töltendi, s jelenleg oda
utazik.

– És a bárónő? kérdé Ernő, az ifjabbikhoz fordulva, könnyen válik meg
hazájától?

– Anyámat, ki engem szeret, kisérem…

– De nem, ki egyedül szereti?

– Biztosítom, hogy egyetlen részvevő gondolat sem kisér.

Ernő lelkesülten kiáltá:

– Lehetlen! lehetlen!

A hölgy gyönyörű szemeit mosolyogva veté fel: mert Ernő hangkiejtésében
annyi bensőség, annyi érzés feküdt, hogy ámbár az hatásra számítva nem
volt, észrevétlenül nem hangzék el.

A pálmalugashoz értek. Abban fényesen terített asztalka állott, melyen
ezüst talapzatok és kristály edények ragyogtak.

– Szabad kérnem nagysádtokat, hogy némi hűsitővel szolgálhassak?

A hölgyek beléegyezének.

Csakhamar fagykávé, czukorsütemények, válogatott gyümölcs s jégbe hűtött
forrásviz lőnek felhordva.

Ernő boldog volt, reggelije izlett.

Nagy utazókocsi robogott a kert kapuja elé, a hölgyek búcsut vőnek: Ernő
kocsiba segité őket, s midőn az távozék, sokáig merenge utána.

– Mennyi kellem, müveltség, s angyalszép!

A kocsi porfellegben tünt el; Ernő mélyen sohajta s nehezült kebellel
tért szobáiba. Egyszerre szemébe ötlik Havasy nyilatkozványa, ekkor
felkaczagott, kaczajában éles gúny feküdt.

Minő bolondot akartam tenni! elmélkedék; – mennyi különbség közte és
Irma közt! Mit veszélyeztetek? hogy atyám elveszi e jószágot? nem
nyerem-e akkor vissza a nagyvilágot, hol annyi élv és öröm van még
számomra. Igen, igen én követni fogom. – Felhősynek következőt ira:

„Tisztelt úr!

„Az ide mellékelt nyilatkozat az ellenem támasztott rágalmak
megsemmisitésére, ugy vélem, elegendő. – Ön háza tiszteletben fog állni
előttem ezentúl is; de hol nekem egyszer oly rútul ajtó jelöltetett: ott
a küszöböt többé át nem lépem, s e szerint igen sajnálom, de atyám
kivánatát nem teljesíthetem. Isten Önnel! maradok tisztelője

Füzesy Ernő.“

Havasy tértetvényét eredetiben melléklé leveléhez, s ez azonnal
rendeltetése helyére küldetett.

Felhősy személyesen hozá a választ, mert a sértett Ernő engesztelésére
siete.

– Füzesy úr?… kérdé egy ácsorgó szolgától.

– Nincs hon; lőn a felelet.

– Hol tehát?

– Olaszországba utazott.

– Mikor?

– Az éjjel.

Leforrázva es boszúsan hajtatott el Felhősy.

A fonák jószágkezelés miatt kétségbeesésig elkeserített gazdatiszt
mindenről értesité az öreg Füzesyt, kitől azon választ nyeré, hogy
legyen türelemmel, míg otthon munkálatit bevégzendi, s azután rögtön
teendő intézkedések végett eljövend.

Szavát beváltá, s ötödik hétre megérkezék.

Gazdasági szereket vásárolt, a kertésznek felmonda, s a rendeletet
kiadá, hogy a virányosok felszántatván: lóherrel vettessenek be, a
fényes butorokat eladásra hirdetteté.

– Levél Nápolyból, e szavakkal lépett be az egészen megifjodott tiszt.

Mérgesen nyult utána Füzesy, olvasni kezdé, és sötét arcza mindinkább
derülni kezde.

– Gazda! kezdé sugárzó szemekkel, miután a levelet szépen maga elé tevé;
– a kertész megmarad, a virányos nem szántatik fel, a butorok nem fognak
eladatni; mert fiam nejét, Révy Malvin báró kisasszonyt csak nem
vezetheti üres házba.

– Megnősült?

– Nem hallá? Révy Malvin báró kisasszonyt vevé el.

– Ugy kell, most megöli a méreg.

– Kit?

– Felhősyéket, kik mindenütt azt hirdeték, hogy a tekintet.. vagy akarám
mondani nagyságos úr tőlök kosarat nyervén: szégyenében utazott el.

– Hahaha! pedig fiam bárónőt vőn nőül. – Fogasson, oda megyek, hadd
hallják először is tőlem. Látni akarom, miként halaványulnak az arczok?



NÁSZÉJ.


I.

Az örömteljes napok vég felé hanyatlottak, s mohó vágygyal sietett
mindenki a farsang hátralevő részét élvezni. Zajos éj volt; a
bérkocsisok versenyteren képzelék magokat, s fáradt gebéiket erőre
ostorozván, merészen vágtattak egymás elé: mindenki vigadni sietett. A
várost elfedő hó olvadozván, a fehér lepel rongyai alól a mezetlen föld
fekete foltokban mutatkozék. A derült eget csillagok ezre ragyogá át, s
a hold ezüstlő mosolya a lámpák világát szükségtelenné tevé.

A bálványutcza nagyszerű házai egyikének első emelete fényesen vala
világitva, s a dús csillogás áttört a fehér kárpitokon. A zene csábitóan
hangzék le, s a ház előtt éji kóborlók ácsorogtak, álmatlan szemeiket
kiváncsian meresztvén az ablaknál ellejtő sötét árnyakra. Felvágyni
látszottak: némelyek tánczszenvedélyöket, mások hatalmas étvágyukat
kielégítendők. Villámként csapott közéjök egy ifju, beesett szemekkel,
zilált hajjal; arczán szenvedés és merész elszántság ült, fejét
indulatosan veté hátra, s szomszédjának kezét görcsösen megkapva kérdé:

– Ki lakja e ház első emeletét?

A kérdezett megorván voná vissza kezét, s az idegent eltaszitván felelé:

– Mi gondom rá.

– Üdvöm függ tőle – rimánkodék az iménti – minden szentekre! mondjátok:
kinél ez ünnepély?

– Ha annyira érdekében fekszik – jegyzé meg egyik utczahős – menjen föl,
s ott kérdje.

Az ifju nem felelt, hanem kalapját szemére vonta s a kapun berohant. –
Nehány percz mulva szédelegve dölt ki, s homlokán egy sebnyilásból vér
patakzott alá. Kékült ajkait erősen fogai közé szoritá, s a falhoz
fogódzott.

– Hej czimbora! – szólamlék az egyik ácsorgó; téged nem jól vendégeltek,
ezt a legelső csapszékben is megkaphattad volna.

A többi mind talpraesett elmésségen jót kaczagott.

– Nincs igazság! – tört ki az idegen keserű fohásszal – az emberek
csalárdak, s megcsalnák magát az istent, ha lehetne; hazugok ama
csillagok, mert fényöket a naptól kölcsönzik; hazug az ég, mert reményt
mosolygva sirba vezet! – Ur isten! erőt, csak 24 órai erőt adj, s
feledni akarom annyi évi szenvedéseimet! – ezt oly felindulással, oly
szívrepedve mondá, mintha minden ejtett szó élete egyegy évébe került
volna.

Az ácsorgók elnémulva, a szenvedőhöz kérdő tekintettel közeledtek, nem
szórakozásból, nem részvétből, hanem, mint szinész ügyes játékától
meghatva, az őket nem sujtó fájdalmat látni; azonban mint valami
nagyszerü drámai jelenet után, a méla csöndet egy hang sem zavará.

Az utczahősek száma mindinkább növekedett. Nem messze egy kocsi
állapodék meg, s a kilépő férfi látván a tolongást, a tömeg közé
vegyült.

– Mi lelte önt? – kérdé, az ifjunak vérző homlokát megpillantva.

– Futni szeretnék, – mond a kérdezett – de oh istenem! lehetlen.

– Ön ingerültnek látszik.

– Őrült vagyok.

– Tán valami czivódás volt itt? ki bántotta őt?

– Senki – zugák mindnyájan.

– Tehát hol kapta e sebet?

– Ugy rohant ki a kapun.

A kérdezősködő a tömegről az ifjura forditá szemeit, kinek arczán annyi
szenvedés ült, mintha egy szenvedő kebel kíntengerének hullámi
csapkodtak volna ki rajta.

– Ifju barátom! – szólamlék ismét a derék férfiu – ön beteg és én orvos
vagyok, kövessen engem.

Az ifju felrezzent, az orvosra tekinte, s élénk fekete szeméből nehéz
könycsepp gyöngyözött le.

Az orvos előbbi szavait ismétlé.

– Egy tapodtat se – mond az ifju.

– Ön igen szenved – sohajtá az orvos – szóljon, miért?

– Nincs arra szó, s ha volna, oly megrázónak kellene lenni, hogy a
szentek szentjéig felhasson.

A jó emberbarát karon ölté betegét, s lakására átelleni házba – vonszolá
inkább, mint vezeté. Mig a szobatulajdonos világgyujtással foglalkozék,
bús vendége az ablakhoz szaladt, s tekintetével a falakon is át
szeretett volna törni, hogy a szemközt vigadók zajában egyetlen nőt
láthasson; hasztalan, az ablakfüggönyökön nem maradt rés, hol sovár
tekintete a tánczterembe sugározhatott volna.

– Most – kezdé az orvos – legyen nyilt, tán segíthetek.

– Lassan, lassan, – susogá az ifju szemeit az ablakra meresztve – mintha
azon árny, mely ott elvonult, ő lett volna.

– Kiről szól ön?

– Oh! ő szép volt! szép mint a mindenható eszméje a teremtés reggelén,
de nem isten alkotá ily bájosnak, az ördög bűvölé arczára csábjait, hogy
a kárhozatra szánt lelkeknek felpénzül fecsérelje! – ekkor az orvos
kezét megragadva, az átelleni ablakra mutatott, – nézze, ott egy nő
vigad, s kevés perczek múlva egy férjnek vetendi magát karjai közé, s
azon nő – törvényes nőm.

Ön – mond az orvos, vendégét tekintetével átjárva – vagy igen
szerencsétlen, vagy őrült. –

– Mindkettő, istenemre! mindkettő. Uram! italt adjon, mert torkom
kiszáradt. – Az odanyujtott vizet indulatosan taszitá el. – Bort nekem!
– kiáltá – bort! mely eszméletem elöli, s keblem fájdalmát
elzsibbasztja: bort, melytől velőm meggyulad, különben itt halok meg. –
Nem sokáig kelle várakoznia; s kivánata teljesült. A szeszes italból
több poharat fenékig üritvén, fáradtan veté magát a pamlagra, s ismételt
fölhivás után, lelki erejét kissé visszaküzdvén, ekkép szólt:


II.

Én gróf Belánszky vagyok, hajdan divaturacs itt. Boldog idők! még akkor
a nyomort nem ismerém. Atyám gazdag levén, nem kimélt tőlem semmit; de
én az elegen túl költvén, tömérdek évipénzemen fölül még adósságot
csináltam. Egy darabig vig czimborák közt dőzsölve, s fényüzve folytak
napjaim, de ez életrendszer mindennapivá, unalmassá válni kezdett, és én
új élvezetekről gondolkodám, midőn egy, még előttem ismeretlen
szenvedély ragadt meg: szerelmes levék. – Itt kínos emlékezettől
megkapatva felugrott. Oh én szerencsétlen! igen szerencsétlen! – sohajtá
az asztalhoz fogódzva.

– Hideg vér, hideg vér gróf ur! – biztatá vendégét Tanáry.

– Mondja a tengernek, legyen csöndes, ha fölötte vihar dühöng.

– Tovább; tán még nincs minden elveszve.

Ha a szerelmet tetőpontjára akarjátok csigázni, csak jó sok akadályt
görditsetek utjába. A hölgy, kit imádtam, sorsomhoz méltó levén, nőül
akarám venni, s atyámnak szándokomat nyilvánitám; ő ellenzette a nélkül,
hogy egyetlen sulyos okot állitott volna fel, ellenzése mellett
harczolót. Én ismét, és ismét, mindannyiszor szilárdabbul adám elő
dönthetlen akaratomat, ő időnként konokabb lőn. Mit tehettem mást, mint
vele daczolni, ennek eredménye lőn, hogy kegyéből s javaitól elestem.

– Oh! de én itt fecsegéssel pazarlom az időt, – jajdula közbe – pedig
szent isten! rettegek, hogy megtörténik a legborzasztóbb! Vigadnak-e még
oda át?

Tanáry kitekintett az ablakon.

– Még egyenlően nagy a tolongás, csak folytassa.

– Ismeri-e ön a nyomort ezer rémeivel, midőn az alig 24 éves ifjú
arczára egy negyvenes korhely vonásai ülnek, a szem üregeibe sülyed, s a
homlokra bú vés barázdákat; tudja-e mit tesz szenvedni? Oh én keserűn
tapasztalám, egyedül állék a nagy világban kérlelhetlen hitelezőim vad
körmeinek kitéve; kinlódtam, és éheztem, mig atyám termeiben henye
naplopók dőzsöltek. Elég erről. Én munkához szoktatám magam, s hivatalba
léptem. Mint önálló kértem most Hermine kezét, s képzelje: anyja
megtagadá!

– Miért?

– Mert oly hazában élünk, hol dolgozni szégyen, hol e szó
„kenyérhivatal“ elég arra, hogy az úgynevezett magasabb körökben
lenézzenek. Herminével többé nem találkozám; de reményem őt birni nem
hanyatlott, mert biztos levelezésünk által hittem valamit kivihetni.
Titkos összekelést határozánk, idő és hely ki lőn jelölve. Meghittebb
barátim egyikével a rendelt helyre rándultam. Szép májusi hajnal volt, a
fölkelő napot az egyház kűszöbénél üdvözlém; madár dalával, virág
illatával, ég derültségével, a nép munkával, s minden oly lelkesedve
üdvözlé az ifju tavasz e szép reggelét, s engem szent ihlet tölte el.
Nem sokáig kelle várakoznom, s a bájos Herminét egy érkező bérkocsiból
leemelém, engem barátom, Herminét szobalánya követé. – Alig mondá ránk
áldását a lelkész, már üldözőink, hihetőleg Hermine által gondatlanul
hátrahagyott leveleimből utba igazodva, utólértek, s mielőtt igazán
birtuk volna egymást, őt elszakíták tőlem. Isten előtt házasságunk
megköttetett, ez kevés az embereknek. Én őt örökre elvesztém. – Halált
keresve futottam, de eloltandó életemmel hasznot is ohajtva tenni, az
akkor keletkezett forradalomba mentem, a derék honfiak mellett
szabadságért vívni. Hol legnagyobb volt a vész; első harczoltam, az
ónzápor köröttem iszonyu pusztitást tőn, itt egy családatya, ott egy
boldog szerető, amott egy fényes ház végsarjadéka esett el: annyi köny
hullott, s én, kit nem sirat vala senki, épen állottam! Hosszu csata
után több bajnokkal fogságba estem, itt tőröm hegyét sokszor szegzém
szivemre, de azon gondolat, hogy sorsosim sirkeresztemre ütendik a
gyávaság bélyegét, velök együtt szenvedni késztete. Szabadulásról
gondolkozánk, és tervünket siker koronázta;… újra reméltem. Midőn
visszaérkezém, nőmet egy új férj karjai közt hallám lenni. Őrülten
rohanván oda, a boldog vőlegény nekem e bélyeget üté homlokomra, s
cselédei által üzetett ki.

– Most mindent tud, kérem, kényszerítem, találjon módot, hogy Herminével
még ez éjjel szólhassak. – Tanáry gondolkozott.

– Van – mondá hirtelen.

– S az?

– Irjon.

– A levelet?

– Azonnal kézhez juttatom.

– Jó. – Ezzel tollat ragadott, s következőt irá: „Asszonyom! Önnek első
férje megérkezék, e boldog összekeléshez sok szerencsét kivánni; azért
kövessen el mindent, hogy ezt saját ajkiról hallhassa, értette, mindent
elkövessen.. különben.. Isten önnel, válaszát elvárja

hű férje Belánszky Ede.

Tanáry e levelet szolgája ügyességére bizta.

Éjfél elhangzott; ismerős egyéneink lelki vihartól lesujtva a pamlagra
hanyatlának. A síri csönd ünnepélyes, és sokat jelentő volt; az orvos
mintha veszélyes beteg fölött őrködnék, mély gondolatokba merült;
Belánszky pedig a túlélt szenvedések emlékétől felizgatva
nyugtalankodék, s a türelmetlenség halvány homlokáról hideg izzadságot
facsart.

Az ajtónál zörej támadt, s mindketten némán rohantak a belépő szolga
elé, ki kérdések özönétől elhalmozva, alig juthatott szóhoz; végre
bizonyossá tevé a kiváncsiakat, miszerint a rábizott levelke eddig
rendeltetése helyén van, s ismét távozott, az illető szobalánytól az
igénylett választ átveendő.

Alig terveztetett egy a dolog kedvező kimeneteléhez vezető irány, midőn
az utczán nagy zaj keletkezett, a kocsik egymásután elrobogtak, a
függönyökön átlátszó árnyak rendetlen tévedésben futkostak, a terem
elhomályosult, s minden körülmények oda mutatának, hogy az ünnepélynek
vége szakadt.

– Mondtam, – kiáltá indulatosan Belánszky – hogy elkésem! s most – – –
itt elnémult, – mert figyelmét egy betoppanó idegen cseléd voná magára,
ki a rögtön rosszul lett mennyasszonyhoz orvosi segélyt kérvén,
elsietett.

– Megálljon – kiáltá Belánszky – nehány perczre én leszek az orvos.

– Igen de. – –

– Semmi kifogás, az alkalom kedvez, s önnek hajolni kell kérésemre. Csak
hamar más öltönyt, és én szólani fogok vele. Felséges körülmény! dicső
sors! az életben most látszol nekem először kedvezni, és én áldlak
értte.

Az egyezés megtörtént; Belánszky homlokán a sebet angol tapasz födé, s
villámgyorsasággal átöltözködék. Kezet szoritának, s elhagyá a szobát.
Előzzük őt meg, és siessünk az átelleni házba, kissé a mulatók zajába
vegyülendők.


III.

Minden oly díszes, szép és nagyszerű vala; aranyrojtos fehér kárpitok
gazdag redőkben hullámzottak végig a falakon; az óriási tükrök fényében
a pazar világot árasztó szövétnekek kettőzve ragyogának; a simára
viaszkolt padlaton vidoran lejtettek végig az ifjak, bájoló hölgyeket
fűzvén karjaikra. Az egész társaságon gyermekded szende öröm sugárzott
végig, s a megelégedés jó kedéllyel egyesülve, ezen estélynek oly
házias, oly családi színt kölcsönze, hogy az minden egyszerüsége mellett
fesztelen, és barátságos vala. A nők édes-enyelegve társalgának szerény
lovagjaikkal, s a szép hölgykoszoru ezerféle kelleme tündérkoronát
tüzött a fényes ünnepély fölé. A pajzán ifjak a sok bájtól elragadtatva
szellemittasan szállongtak hölgytül hölgyhez; szavaiknak megható erőt
kerestek, s egy szívlázitó pillanat a szerelem kéjtengeréből, édes
jutalom vala forró udvarlásukért. Nem vala arcz, nem pillantás, mely
eleven jó kedélyre nem mutatott.

Az emberi élet titkai kimeríthetlenek, gyakran túlboldogoknak véljük
magunkat, s nem sejtjük a csapást, mely kevés percz mulva oly ördögileg
sujt, hogy még csontjaiban is megrázza a velőt; sokan bú-gond nélkül
erőteljesen élik át a napot, s érte barátságtalan sír fogadja hideg
ölébe; hányan viradnak legválogatottabb gyönyörök mellett, megfeledkezve
mindenről, mi nem hoz kéjt, s a hajnal gyászt hoz fejökre! mi játszószer
vagyunk a nagy természet kezében!

A kedves női füzérben egy mind termetre, mind öltözetre kiválólag
érdekes vala. Magas homlokán sokat jelentő léleknagyság ült, ragyogó kék
szemeiből bánattal vegyes öröm mosolyga, biborajkiról mennyei kellem
zengett le, s gyönyörű szögfürtein egyszerű illatdús virágfüzér
negédeskedék, öltözetén nem annyira fénypazar, mint finom izlés
mutatkozott. E hölgy a szép Hermine, báró Rideky menyasszonya, s oly
boldognak látszott, mint ki előtt hosszu szenvedés után egy édeni élet
nyílik fel.

Mellette deli ifju állott, sovár tekintete szakadatlan a bájos Herminén
függe; keveset szólt, s merengésiből többnyire a szép ara szenvedélydús
beszéde riasztá fel; ugy látszott, neki a zaj, a vendégek, az egész
világ terhére vált. Ő egyetlen gondolattal küzdött, s e gondolat oly
édes, oly mennyei vala, hogy agyát, keblét, s lelkét tökéletesen
eltölté; ő zavartalanul s tanuk nélkül vágyott szíve szerint mielőbb
Herminét ölelni, mert ő vala a boldog vőlegény.

A szobalány rejtélyes arczkifejezéssel elelrettenve, s ismét neki
bátorodva sompolygott darab ideig Hermine körül, végre félelmén erőt vőn
a haszonlesés, és urnője öltözetén feltünő igazitni valót fedezvén fel,
őt egy mellékterembe szólítá. Rideky nehány lépésre követé Herminét, de
a távozás okáról értesülvén, a vigadók felé fordult. Egyedül valának, s
a szobalány rövid előbeszéd s hosszu mentegetődzéssel a levelet átadta.

– Hermine arcza lángba borult, midőn az irást megpillantá. –

– Egek! ezen irás – ki hozta e levelet? kérdé, miután a pecsét reszkető
újjai alatt elpattant.

– Egy idegen. –

Most minden vére keblébe szorult; arcza lassan halványulni kezdett; s
midőn a levél rövid tartalmát átfutá, mint sír arája oly sápadt lőn.

– Ez lehetetlen! – rebegé, s a lap kezéből kihullott – ez lehetlen, ez
ármány! – folytatá fuldokolva, s görcsösen kapván szivéhez, egy átjáró
sikoltással eszmélet nélkül rogyott össze.

E zajra átalános zavar lőn, minek már távulról tanúi valánk, a zene
elnémult, a vendégek haza széledtek, s csak azok maradtak a betegnél,
kiket közelebbi viszony csatolt a házhoz, s részvevően fonák körül a
szenvedő ágyát, az érkező orvosban mentő angyalt várván.

A teremben nehány elkésett vendég között Rideky óriási léptekkel sétált
fel s alá, homlokáról nyugtalanság üzte izzadságot törülvén.

– Az orvos jő; – jelenté a szolga.

– Valahára! – tört ki Rideky feszült kebléből, s egy mély sohajt
ragadott magával, – fuss eléje, mondd: siessen, aranyakkal fizetem
gyorsabb lépteit,

– Bocsánat! – mond Belánszky, hideg bókkal nyitván be az ajtót – de azon
orvos, kit önök várnak, nem jöhet, ő szinte veszélyesen beteg.

– Nem jöhet! beteg?! kiáltá Rideky.

– Épen nála virraszték, szinte orvos vagyok, ha szolgálatommal beérik,
szerencsémnek fogom tartani; – ezt oly külső nyugalommal, oly szinlelt
hidegséggel mondá, mintha a körötte levő személyzet, s az egész ház
iránt közönyösséggel viseltetnék, és csak annyi részvétet mutatott, a
mennyit egy betegnél melegérzésü orvostól igényelni lehet; jobb kezét
mellénye nyilásába dugta, s baljába kalapját szoritá; e színlelés
roppant erőbe került, mert belsejében vihar csatázott, minőről még egy
tengerésznek sem lehet fogalma. Ugy állt ott, mint egy eleven Aetna,
mely többszöri kilávázás után külsején barátságos, nyájas kerteket
visel, mig gyomrában a tűzanyag iszonyuan működik.

– Veszélyes a beteg? kérdé szünet után.

– Sziveskedjék befáradni – mondá Rideky egy oldalajtóra mutatva.

Belánszky hideg fejbillentéssel a felszólitásnak engedett. Térdei jobban
reszkettek, mint valaha feje lángolt, midőn a küszöböt, mely Herminéhez
vezetett, átlépte. Oly hosszu távollét után, annyi szenvedésért bizony
bizony kínos jutalom vala egy ily találkozás.

Hermine szobájába jutott, a beteg ágyát részvéttel, s gyöngédséggel
ápoló nők környezék, kik közől nehányan szívből, s többen szinből
sopánkodának, arczukon szomoruság ömlék el, de az emberi arcznak
főtulajdona a tettetés. Oh igen! légy csak boldog, és juss
szerencsétlenségre, ha kilenczen vannak körötted, mindnyájan sajnálkozni
fognak, de legalább is ötnek keblét káröröm dagasztandja; érjen
szerencse, örvendeni fognak külsőleg, de legalább is két harmadának
szivét az irígység fulánkja mardosandja. Az ember dicső és nagy tud
lenni, ha hivatását betölti, ha a ráruházott méltóságnak megfelel; de ha
egyszer elsülyedt, minden állatok föléje emelkednek.

Belánszky az ágyhoz lépett, remegve nyult a kéz után, melyet oly rég nem
érinte. Rövid gondolkozás után a benlevőknek távozást inte, s mint
ohajtá, Herminével együttmaradt.

Ott feküdt a szép hölgy, mint a kérlelhetlen éjszaki szél által letört
liliom, arczán nem mutatkozott élet, s mégis szép volt; szép, mintha
Raphael ecsete remekelte volna.

Hermine Belánszky kezét szivéhez vonzá – itt orvos ur! itt – – oh jaj!

Belánszky a kezet ajkihoz ragadá, azt köny- és csókzáporral halmozandó.

– Hermine! szerelmesem! én vagyok – rebegé tört hangon – tekints reám
szenvedőre – folytatá s önkénytelen térdre omlott.

A hölgy szemeit bágyadtan fölveté, összeborzadt, s mindkét kezével
arczát födé el. Rövid hallgatás után Belánszky férfierejét összeszedvén
fölegyenesedék, s makacs fájdalommal szoritván össze színehagyott
ajkait, átjáró éles tekintettel mérte végig Herminét; a szünetet lassu,
de mennydörgő szava bontá fel:

– Nem vártál ugy-e? –

Semmi válasz.

Ekkor indulatosan kapta le az arczfedő kezet, s vad tekintete
megszelidült, a feledhetlen szemeket könyárban pillantván meg.

– Nem vártál ugy-e? ismétlé szenvedő lágy hangnyomattal.

– Borzasztó! – csodálkozék Hermine – mi téged rég halottnak hivénk.

– S emlékemet sirba taszitád, mielőtt magam oda költözém. Egyedül te
valál hitem, te reményem és szeretetem! megfosztál hitemtől,
reménylámpámat kioltád, szeretetemet?!… szeretetemet, oh szólj,
képzelhettél emberi alakban lényt, ki melegebben szeretett, mint én?
vagy hallgass, vagy ne hallgass, tégy tetszésed szerint… Te engem
gyöngébbnek, én téged szilárdabbnak hittelek, mindketten csalódtunk.
Csak egyet Hermine: szeretsz-e még?

– Igen.

– Ugy birni foglak.

– Megállj: mit akarsz mivelni?

– A boldog vőlegényt meggyilkolom.

– Szerencsétlen!

– Értem szegény lélek! te is sokat szenvedél, téged hozzá erőltettek?

– Nem.

– Tehát önkénytesen?

– Igen.

– Tehát szereted? kérdé növekedő indulattal.

– Igen.

Belánszky elkeseredett ajkán gúnymosoly vonult el… ő meg volt
semmisülve. Herminére még egy sokat jelentő pillanatot vetett, és
kirohant.

Anya, férj, s ismerők a betegről tudakozók, az álorvost körülvevék.

– Ő veszélyben forog, rendelvényeimet azonnal átküldendem – veté
feleletül a kérdezősködőknek. A nők e nyilatkozatra elhalványulva a
beteghez siettek, Rideky is utánok indult, de Belánszky utját
akadályozá.

– Bocsásson Herminéhez! kiáltá kínosan a vőlegény.

– Önnek nem szabad ma Hermine küszöbét átlépni.

– Igen, de nőm…

– Annál inkább, okaim vannak.

– Tudni akarom azokat.

– Ugy kövessen barátom szállására, az átelleni házba; de rögtön, nincs
veszteni való időm. Ön neje igen roszul van. Siessünk, uram! siessünk!

– Igen de…

– Semmi kifogást, különben a bizonytalansággal hagyom tépelődni.

– Én követem, ön kérlelhetlen.

– Karöltve távozának.

– Hermine ádáz gyermekként zokogva hánykolódott ágyában, öltönyét és
haját tépte; majd fejéhez majd szivéhez kapkodott, időnként egy neme a
görcsnek lepte meg, ekkor lélekzete elakadt, ajka erősen összecsukódott,
s szemei a fölötte függő szent szűzre meredtek, majd ismét láz rohanta
meg, s ekkor összefüggés nélküli szavakat rebegett. Ő igen igen beteg
volt.


IV.

Rideky és Belánszky kivánt helyre jutának, Belánszky rögtön a nyugalomra
készülő orvoshoz fordult, s kérte, hogy halasztás nélkül betegéhez
siessen. – Virasszon mellette – mond erős hangon – enyhítsen fájdalmain
és vigasztalja, mert nagyon szenved. Az orvos baráti készséggel
engedelmeskedék.

Rideky kérdőleg hol egyikre hol másikra tekinte, s a távozó után indult,
de Belánszky ügyes ugrással az ajtónál termett, s a kulcsot ráforditván
zsebébe rejté.

– Megmondtam, hogy az éjjel nem szabad nejét látnia.

– Ki merészel engem gátolni?

– Én, egyedül én!

– Ez tréfának sok, én zajt ütök, fellármázom a ház népét.

– Akkor önt egy lövéssel elnémitom.

– Tehát tolvajbarlangba csalt, hogy kifosszon? itt van tárczám, órám,
önkénytesen adom.

– Tartsa meg, önnek nagyobb szüksége lehet rá.

– Mit akar hát velem.

– Mondtam már, beszélni.

– Ön szemtelen!

– Higye el, nem vagyok az?

– Ön álnok gazember!

– E tettemből mást nem itélhet, hanem félre a szóvitával, nekünk nagyobb
ügyet kell intézni, – ezzel az asztalhoz ült, és irt.

– Különös, kiváncsi vagyok a kimenetelre, s ha nőm nem volna beteg, a
kaland mulattatna.

– Alig hiszem – mond rejtélyes mosolylyal Belánszky.

– A dologra hát uram, s ne irjon most.

– Ez is a dologhoz tartozik!

– Mennyiben?

– Csak annyiban, hogy végrendeletemet irom.

– Miért? – kérdé Rideky, félelmesen tekintve körül.

– Mert egyikünk meg fog halni. Csak egy sor van még hátra, azután
értekezhetünk együtt. Igy… már készen van. Nemde rövid végrendelet?
Foglaljon helyet.

– Csak szaporán, mit ohajt?

– Lovagias viseletet és türelmet.

– Az elsőt nem érdemli, az utóbbiról nem állok jót.

– Később mondja ki itéletét.

– Türelmet ohajt tőlem, midőn ez már is elhagyott.

– Hát ha évekig tartana ezen helyzete, s naponként sulyosabban? lássa,
én is egykor, mint ön most, a kéj küszöbénél állottam, s mielőtt
élvezhettem volna csak egy csöppet is, elestem az üdvtől, és évekig üdv
helyett kárhozatot, menny helyett poklot, kéj helyett kínt tápláltam
szivemben, most itt vagyok.

Sorsát máskor is elbeszélheti, engem most jobban érdekel nőm.

– Neje? nyomorult! ahoz nekem is van szavam.

– Tán merészelte volna szemeit rá emelni.

– Még többet is. – Hallgasson meg: keblemen egy virány fakadozott,
véremmel s könyűimmel áztatám ezt, mig engem saját lángom emészte; a
bimbó enyém lőn, s én illetetlenül hagyám, harczoltam s szenvedtem azon
reményben, hogy a kifejlett virág illatával fog elárasztani, és eljöve
ön, ki nem cselekvék semmit, megilleté a rózsát, s birtokomból elrablá,
hogy bitorolhassa. Ért engemet?

– Nem uram!

– Nem? tehát világosabban szólok. Azon nő, kit ön nejének nevez, évek
előtt már törvényes nőm vala.

Rideky a beszélőtől hátra vonult, s szánakozással mondá: őrült szegény!

Belánszky történetét rövid vázlatban előadá, s Rideky borzalommal
hallgatá.

– Most véleményét szeretném tudni – mond Belánszky beszéde végeztével.

– Fusson ön, önnek futnia kell, nincs pénze? adok, adok mindent, csak
fusson! – esde Rideky.

– Miért én?

– Mert nekem nem lehet –

– Ugy mindketten maradni fogunk.

– És –

Egyikünk meghal.

– Jó, tehát reggel lövünk, vagy most mindjárt – kiáltá elszánttan
Rideky.

– Lassan; párbaj köztünk nem határozhat, az ügyesebb győz, s az aligha
én volna, mert csak elhiszi, gyakorlottabb vagyok én, ki annyit
forgattam a fegyvert, s oly sokszor álltam szemben a halállal. A sors
határozzon közöttünk.

– Ám legyen – de miként?

Rövid gondolkozás után Belánszky poharat ragadott, s ellenfelét
hasonlóra inté; szinig tölté mindkettőt az izletes bordeauxival.

– Koczintsunk – mond redős homlokkal – koczintsunk! de erősen, s kinek
pohara összetörik, az holnap ügyeit elintézvén, alkonyatkor költözzék az
enyészet honába.

– Tehát öngyilkos?

– Tanácsoljon jobbat, s gyáva, ki el nem fogadja.

– Önnek előterjesztése áll.

– Igen, hah derék, ön valódi férfi! Vessük el a koczkát hamar. Éljen
Hermine!

– Éljen! viszhangozá Rideky szorult kebellel, és reszkető kezeikben a
két tele pohár összevillant; egy tompa zörej, melyet finom csengés
követett, s Belánszkynak megvérzett kezében tört edény maradt, melynek
szertezuzott részei a padlaton borárban hevertek.

– Ön megsérté magát? – kérdé szánakozó részvéttel Rideky.

– Gyermekség! e seb, melyet sorsunkat eldöntő üvegdarab ejtett, többé
nem fog begyógyulni.

– Uram! én önt felmentem, visszaajándékozom életét, hanem fusson.

– Azt véli, hogy gyermekkel játszék? én nem fogok gyáva fattyuként
visszalépni. Azt mondók: egyikünk meghal, a sors engem ért, önt szinte
találhatta volna – ünnepélyes egyezkedésünk véremmel erősittetik. Semmi
kifogásom, s önnek mint győztesnek még kevésbbé lehet. Elég erről; én
meghalok a nélkül, hogy Herminét többé látnám, ne emlitsen neki soha,
szeresse őt, s a mi az éjjel köztünk történt, vigye magával sirjába.

– Ha Hermine utánam kérdezősködnék, – mondja: hogy őt szeretni és
szerettetni látván, nyugodtan hagyám el Europát, beszéljen neki mint
érett gondolkozásu józan férfiu. Most az ön és Hermine egészségeért még
egy poharat – igy, váljunk mint barátok. Siessen Herminéhez, s legyen
meggyőződve, hogy ön iránti tisztelettel szállok síromba. Öt évig
kicsinylelkü valék, nem imádkozám, hagyjon magamra, s imádkozzék ön is
beteg nejeért.

– Nem – Istenemre! ön nem halhat meg, én nem egyezem bele.

– Ugy azt kell hinnem, hogy ön elég alávaló lett volna, ha a sors önt
érendé – nem azt cselekedni, mit én.

– Vélekedjék felőlem roszul, csak ez öngyilkoszágbóli czinkosság alól
oldjon fel.

– Pfuj! pulya! imént szántam önt, most megvetem. Hermine! – sohajtá,
kezeit összecsapva – hát ennyire sülyedtél, hogy czudar divatbáb –

– Elég – vága közbe Rideky – akarom, követelem hogy ön meghaljon, s ha a
holnapi alkonyt egy órával tuléli, arczcsapásra számithat.

– Legyen gond nélkül, a déli harangszó lélekváltságom leend, arczcsapási
müvészetének egy példányát az örök életre viszem, a második – attól
tartok, nem találna ily remekül kiütni.

Itt homlokáról haját félresimitván, az angol tapaszt letépte. – Ismeri e
sebet? kérdé büszkén tekintve ellenére.

– Nem.

– Nem? majd rá emlékeztetem, Herminét ön karjai közől kitépendő a
lépcsőkön –

– Tehát ön volt az?

– Kit megbélyegze? igen.

– S boszulatlan hagyá.

– Itt jobbom, én mindenért megbocsátok, s most el innen.

Rideky melegen szoritá az odanyujtott kezet, Belánszkyt keblére voná, és
könyezett.

– Derék ifju! – rebegé szünet után – eleinte terhemre valál, s most
képtelen vagyok tőled megválni. Tul a siron isten jutalmazza földi
szenvedéseidet.

– Ez éj emlékére kérlek, szeresd s becsüld Herminét. – Forrón ölelték
meg egymást, egy békülő csókban végbúcsút veendők, midőn az ajtó nagy
zajjal felpattant, s Tanáry orvos ijedten rohant be.

– Nincs többé remény – a szép menyasszony szivgörcsökben haldoklik.

Mintha villám sujtott volna be. Rideky szó nélkül rohant ki; Belánszky
utána indult, azután megállt, ajkába harapott s mindkét kezével fejéhez
kapva orditá: Hirmondó! megfojtalak; – még szólni akart, de a fájdalom
nyelvét leköté, s erőtlenül hanyatlott egy székre. Tanáry kezeit
keresztbe foná s mellre lankasztott fővel állott előtte.


V.

A nap fölkelt, s a hóföllegeken át erővesztetten lövelé halvány
sugarait, s csak ittott törve kis rést, pillanatig mutatkozék imádandó
fönségében, midőn azon teremben, hol legközelebbi éjjel zene és vigalom
szerepelt – néma csönd uralkodék, az ablakok tükrén lobogó gyertyák
bágyadt fénye rezegve vöröslött. Az óriási falak, nehány óra előtt még
szükek az örömnek kitöréseit felfogni, – most őrült kín szülte sohajokat
viszhangozának, a lelkesitő zene melódiáját lassu ima váltá föl, a
vigadó ifjak helyei térdelő aggok-, és szent atyáktól foglalvák el; az
öröm számüzetvén, a csak kevés idő előtt még idegen bánat honosult meg.

Hol viruló élet zajlott, most a sápadt halál büszkén ülé diadalát; hol
gyönyört karolva lejtő füzér türelmetlenül várta a hanga megzendültét,
ott az enyészet jelképe – egy gyászpad emelkedék, s rajta a 21 tavaszt
élt Hermine, ki nehány óra előtt tagadhatlan éke volt egy fényes
gyülekezetnek, halva feküdt.

Im az élet czélja, a sok küzdés borostyána! az ember nagygyá akar lenni,
csodás akadályokat ví le, merészen szembe száll hatalmasokkal és
gyávákkal egyaránt, ha a szerénység nem használ, szemtelenséghez
folyamodik, – nem ismer ösvényt, csak czélt, s mármár ohajtott jutalom
koszoruzza izzadságait, midőn megdördül fölötte az enyészet szava, és
minden megsemmisül. – Másik kényelmes jövőt tüz ki magának, ravasz és
aljas utakon nyujtja orkezeit a kincs után, s érczhalmai közepett nézi a
nyomort, az éhező előtte haldoklik, s szomjas lelkétől nem képes egy
fillért megtagadni, hogy felebarátjának életét visszaajándékozza, s
midőn a világ gyönyöreit élvezni készülő azt hiszi már elég: akkor kell
mindenétől megválnia, és nem vihet magával semmit, mert lelke nincs az
alávalónak! A szerelmes egy boldog jövőnek néz eléje, kéjittasan lesi az
elhatárzó perczet, s mindent birni hisz, a koporsó előle mindent elzár.
Az elnyomott rablánczai terhétől menekülendő, minden módokat megkísért
azokat szétzúzni, egy pillanat kedvez, ő megragadja az alkalmat, s alig
törlé le fegyveréről zsarnoka vérét, alig hajtja nyugalomra fejét a
munka után, felnyil a sir, s valót, reményt eltemet. Isten nem akarta
ezt igy! Isten nem akarhatá! de mégis van ut, a veszendőség örvényétől
megmentő, hisz az isten embert alkotván, nem e husgépnek mondá:
„halhatlan léssz;“ van egy mód, mely az embert félistenné emelheti, s ez
a szellemi nagyság. Isten saját kebléből lehelt az emberbe lelket, mely
e földön megedződvén, romlandó hüvelyéből urához száll. A kik azonban
csak anyagilag élnek, ragadják meg, mit a pillanat nyujt, mert mig egyik
kezöket élvezet után feszítik, a másikat a halál tartja, s ha egyszer
testi életök megszünt, megszünik mindenök. Lehet az élet dicső, de lehet
silány is! tőlünk függ, ezt szépnek vagy borzasztónak látni.

Minő szépen díszlett ama rózsa, illata kedves volt, s az alkonyodó nap
végsugaraival összecsókolózván az esti szellő játszin lebegteté. És
eljöve az éj; viharral lepé meg andalgó magányában a védtelen virányt,
rombolást tőn, s mielőtt elvonult, jegével elverte a kert büszkeségét.

A nap ismét felmosolyga, sietett kedvese kelyhéről a hajnali harmatot
felcsókolni, s csak emlékét találta; a megszaggatott levelek fonnyadva
hevertek a földön, s a bus szár kincsét veszítve szégyenülve hajolt meg,
mit terhe alatt meg nem teve. Igy találjuk Herminét, ki kevéssel ezelőtt
irigylésre méltó s imádandó vala, most egy kiszenvedett test, lelke
égben lebeg. A gyászpad mellett egy nő térdelt, kiben azonnal az
elhunytnak anyjára ismerünk, mert ily kebeldultan csak szerető anya
zokoghat egyetlen gyermeke koporsójánál. Belánszky ingatag léptekkel
közeledék oda, a lepelt levoná, s szilárdan tekinte nyugvó angyalára. És
ő most is szép! sohajtá szemeit a boltozatra emelve, mintha a
dicsőültnek lelkét keresné; Hermine anyja zilált hajjal, kisírt álmatlan
szemekkel, kezeit tördelve jajgatott.

– Sírjon asszonyom! – szólamlék Belánszky – zokogjon, elég oka van rá –
és e kiejtésben fájdalommal vegyült gúny feküdt.

A nő felpillantott, bámulás ragadá meg, mert a vonások perczenként
ismeretesbek lőnek.

– Nem ismer? – a beteghez mint orvos jövék.

– És nem mentheté meg, legyen átkozott!

– Oh asszonyom! ketten oltók el e szép életet, én, és kegyed.

– Én? ki annyira szeretém, ki nélküle nem lehetek, ki saját éltemet
adnám, ha csak egy órára feltámaszthatnám.

– Épen igy érzek én. Ki volt ő nekem?! Asszonyom, asszonyom! kegyed
vétke rettenetes! nézzen rám, és semmisüljön meg.

– Igen, igen! ön az, Ede!

– Igen én, s eljövék, kegyednek a legkeserűbb szemrehányásokat tenni. Ön
oka, hogy ez ártatlan kebel oly korán lehelt végsőt. Imádkozzék és
sirjon, én példáját követendem. Asszonyom! e földön két kebel vert, mely
ha egyesülhetett volna, most páratlan mennyet élne; az egyik kialudt, a
másikban pokol ég, mert ön elszakitá egymástól.

– Ön szívtelen! hogy tud egy szenvedő anyát reménye sírjánál igy
kínzani, nem látja, hogy kétségbeestem?

– És én őrült vagyok. Miért tagadá meg tőlem leánya kezét! itt e
dicsőült hamvakra kérem: mondja.

– Kérdje ön atyját, és nem fog kárhoztatni.

– Nincs nekem e földön atyám.

Itt megrázkodék, mert egy tisztes külsejü ősz nyitá be az ajtót.
Belánszky hirtelen összeszedte magát, a belépő elé rohant, s kezét
megragadá. Az aggastyán arczán a bú hirtelen örömmé változott, karjait
ölelésre tartá, s minden, mit érze, reszkető ajkinak ezen egyetlen
szavában tört ki: „fiam!“

Belánszky Ede visszalépett, s balkezét védőleg feszitvén ki maga előtt,
indulatosan mondá: Férfiu te a természet kötelékeit köztünk széttépted,
s most mint idegen állok előtted, becsületedre, földi boldogságodra, s e
hölgy lelki üdvére rimánkodom valld meg: miért ellenzéd e hölgy birását?

Az agg földre sülyeszté nedves szemeit.

– Nincs válasz? kérdé Ede rövid szünet után.

– Mert nővéred volt – fiam!

Belánszky térdre omlott, rövid imát rebege, s azután jobbját atyjának
nyujtva, legyőzött csöndes hangon mondá:

– Atyám! titkod nagy volt, de mégis iszonyu árt szabál neki, leányod ott
fekszik, s egy óra mulva fiad sem lesz.

Az öreg keblére voná a nyomor súlya alatt elaszott fiát, karjával
körülfoná, s egy ölelésbe szerette volna mind foglalni, mit évekig
méltatlanul tagada meg tőle. Engedd, hadd birjalak én!

– Meg kell halnom becsületem igényli.

– Atyád kér… maradj életben.

– Nem lehet.

– Most meghalni – hangoztatá a mellékteremből kijövő Rideky – gyávaság.
Te vesztél – én nyertem, a nyertes birandja őt.. „a vesztő meghal“ volt
feltételünk, nélküle mi az élet? őt birni most csak síron tul lehet.
Vagy én halok meg, vagy egyikünk sem.

– Atyám! sohajtá Belánszky – értted tovább is megküzdök az élettel, ősz
fürteid meginditottak. – Az öreg őt keblére ölelte, Rideky pedig meleg
kézszoritásba foglalta fájdalmát, búsan mondván: Mi egyszerre és igen
korán levénk özvegyek.


VI.

Egy szép tavaszi korányon Hermine sírjánál még egyszer kezet szoríta a
két özvegy, kevés napok után Rideky a városi zajt elhagyva falura
vonult, – Belánszky pedig utazásban keresvén szórakozást, Párisba ment.



CSAKUGYAN NEM SZINÉSZ.

Mennyi szép szó, s mennyi ecset lőn már felhasználva müvészek által a
szegénységnek költői szint adni, de azért az „egy szalmás gunyhó s az ő
szive“ féle eszmék aligha valakiben vágyakat ébresztének megszerettetni
a szegénységet?

Pénz! pénz! te vagy az élet sarkköve, te a hideg női kebleket érzelgésre
melegited, az éjsötét s égkék szemeket megszikráztatod, a sziveket
szerelemre villanyozod, s az egyik világ végétől a másikig élveket
szerzesz, sőt befolyással birsz a túlvilági boldogságra utat késziteni.

Kinek pénze van, az előtt nyitva a világ!

Báró Szeley Olivérnek volt pénze elég, élvezni is tudta. Tömérdek drága
szenvedélyei közül egy volt az utazás, s ezt szerette kalandokkal
fűszerezni.

Az utazók hamar ismerkednek, gyorsan hóditanak és az érzelem dolgában
nem oly követelők.

Olivérnek sok ismerete, tömérdek tapasztalása, érdekes külseje és elég
pénze volt. Ily előnyökkel huszonkét éves korában utazni felséges!

Hosszas utazásából hazafelé igyekezvén, egy szép holdas nyári éjen
Bádenbe ** szálloda kapuján behajtatott.

Alig foglalá el a számára kijelelt szobát, s kellemes zaj üté meg
füleit. Olivér a hangok felé indult; a zajos társalgás megszakadt, s
percz mulva gyönyörü zene hallatszék, később annyira elragadó női ének,
hogy Olivér magáról megfeledkezve majd benyitott.

A vendéglajstrommal érkező szobalegény zavará őt élvében, s szobájába
vonulván, az őt követő legénytől kérdé:

– A termet s mellékszobákat ki birja?

– Egy orosz grófnő.

– Rég?

– Egy hét óta, de csaknem naponkint estély van nála.

– S minő társaság?

– Ugy látszik imádja a müvészetet; mindig zeneestélyek. Ő is gyönyörün
énekel.

– Ifju-e?

– Mint a tavasz.

– Szép-e?

– Mint a nap melege után epedő rózsa – viszonzá a legény, s a lajstromot
kiterité.

Olivér gondolkozék. Szünet után kérdé;

– És sok müvész megfordul nála.

– Oh! különösen zenemüvészek.

Olivér tollat vőn, s a lajstromba irá: Mr. John Dawson, első Uj-Yorki
énekes.

– Igy ni! – kiáltá Olivér, midőn a pinczér távozott – ő az egyik s én a
másik világrészből; ő műbarát, én müvész; ő ifju és szép, – én pedig –
ezzel a tükörbe tekintvén felkiálta – ebből még kaland fejlődhetik, és
ez legyen aztán az utolsó. Atyám s Gizellától okvetlen levél vár itt
rám, holnap utána nézetek, aztán haza és megnősülök.

Másnap lehető legphantasticusb öltözetben hagyá el a szállodát, várt
levelei után nézendő, de se atyjától, se Gizellától nem kapott. „Annál
jobb – gondolá – időt nyerek.

Olivér zongorát bérelt, s érczteljes férfias szép hangját kezdé
hallatni.

Az érdekes vendég hire nehány óra alatt nem csak a szálloda falai közt,
de a városban is elterjedt.

Olivér különczöt játszék; külön asztalnál evett egyedül sétált, senkivel
sem beszélt, s az őt kiváncsian vizsgáló szemeket nem látszott
észrevenni.

Egy délelőtt az orosz grófnő gazdag bérruhás szolgája lépett be
Olivérhez.

– Úrnőm üdvözli önt – e szókkal jegyet nyujta át.

Meghivás volt, még az nap tartandó zeneestélyre.

– Azonnal tiszteletére leszek – ezzel bocsátá el Olivér a szolgát, s
öltözködéshez látott. Félóra mulva elegans reggeli öltözetben jelent meg
Olivér. A grófnőnél be lőn jelentve, s látogatása elfogadtatott.

A meglepetés mindkét részről olyszerű volt, hogy bár ki ráfogná, mikép
az betanult, s szinpadi.

– Istenemre! ő gyönyörü! – sohajtá magában Olivér, svéd kesztyüjével
végig simitván párisi kalapját.

És a grófnő?

Ah! ez igéző pongyola! nyaktól derékig himzet mousseline japonika takará
kecseit, mely alól sürü redőkben hullámzott a padló szőnyegéig battist
ruhája; nyakán patyolat gallér kihajtva, melyet elől mogyoró nagyságu
tejszin gömbölyü gyöngy tarta össze; dús hajára violárdféle csipkékből
szőtt finom fátyol könnyedén volt vetve, melly álla alatt festőileg
pongyola csokort képeze. Szép arczán véghetlen kellem, s vérveres ajkin
töndérmosoly ült. Nagy kék szemeivel nehány sajátszerű sebes pillantást
tőn, mi annyi kaczér bájt fejeze ki, hogy a belépő Olivérre hatástalan
elsiklania lehetlen volt.

– Ez nem szinész – mond magában a nő.

Szünet.

– Nagysád kegyes volt – kezdé Olivér.

A nő kecsteljes mozdulattal karszékre inte.

Olivér előre lépett, mélyen meghajtá magát, s a jelölt széket elfoglalá.

– Soha sem lettem volna oly merész – kezdé ismét Olivér – ha nagysád nem
bátorit vala e lépésre…

– És öntől igen szép, hogy nem késedelmezett…

– Tiszteletére sietni – vága belé hévvel Olivér – hát ha éltem,
üdvességem függött volna maradásomtól, tudtam volna-e maradni?

– Mi ragadá önt annyira hozzám?

– Nagysádnak a müvészet iránti vonzalma.

– Egyedül?

– És leirhatlan bájai.

– Hisz ön nem ismert.

– Hát nem volt-e elég ismernem szellemét?

– És ha ön csalódott volna?

– Nem, az lehetlen! kinek a müvészet annyira szenvedélye, ki oly
magasztos lélekkel bir – gondolám – az szép kell, hogy legyen. Mielőtt
szerencsés voltam kegyedet látni, teremték magamnak egy eszményképet, és
most pirulok.

– Képzelgése megcsalá.

– Képzelgésem nyomorult! azt hivém tündér kit alkoték, s most látva az
élőt megvallom zavarba jövök.

– Hizelgő! de nem csoda, hisz ez a szinpad titkai közé tartozik.

– Oh grófnő! ha kegyed csak azért emlité a szinpadot, hogy
elragadtatásomban parányiságomra emlékeztessen, jobb lett volna
ábrándvilágomból ki nem zavarnia.

– Ezt nem érdemlém; ugy ohajtám ismeretségét, vágytam egekig magasztalt
énekét hallani s ön ezekért oly szigoru irányomba.

– Bocsánat! egészen rendelkezésére állok.

– Szabad kérnem.

– Parancsát várom.

A grófnő közönyöséggel pattant fel üléséből, a zongorát fölnyitá, s
gyönyörű fejét festőileg balvállára hajtván, tündéri mosolylyal esde:

– Egy dalt.

– Ezret! kiáltá Olivér. Kalapját eldobván, kesztyüit letépé, s dobogó
szivvel zongorához ült.

Rövid előjáték után jelentőséggel függeszté szemeit a grófnéra, s
Lindából rá kezdé: „Láttalak te bájos angyal, s elrabolva lőn nyugalmam“
énekében az érzelem legbensőbb kifejezése feküdt, hangja mivelt iskolára
mutatott.

A grófnő meglepetéssel tapsolt.

– Uram! – kezdé a grófnő, miután Olivér nehány dalt énekelt – mai
estélyemre egy kettős dalra kérem önt fel, nem mintha versenyezni
kivánnék önnel, de kellemes éneke által remélem az enyim is nyerni fog.

Olivér bucsút vőn, szavaiban annyi lágyság, annyi érzelem fekvék, mint
énekében.

A grófnő epedve mereszté utána érdekes szemeit, s rövid merengés után
felsohajta:

– Ez se nem angol, se nem szinész!

Olivér egész lényében felzavarodva tért szobájába.

Megjött az est, a vendégek gyülekeztek, s Olivér szorgosban öltözködék,
mint valaha.

A grófnő egy orosz urhölgy fényüzésével s gazdagságával halmozá el
magát, ruhája khinai rózsaszin tafotából fekete bársony szegélyekkel
igen izletesen készitve a hölgy szépségét a költőiségig emelé; gyémánt
mellcsat s függő, öt sor igazgyöngy pihen a hófehérségü nyakon; fényes
ruha, dús ékszerek, valódi csipkék, s az egész pipere annyira
öszhangzék, hogy a nő izlését s elegantiáját azonnal be kelle vallani.

Olivér kitünő szivességgel fogadtatott, s ő magán kivül volt örömében; a
grófnőt tekintetével majd elnyelé, ha szemeik találkozának, lángvörös
lőn, s ha csak ruháját érinté a kecses teremtésnek, egész testében
remegett. Igen restelte gyöngeségét, de nem birt magán erőt venni.

A grófnő és Olivér közti kettős dal a legmagasb lelkesedést idézte elő.
A grófnő csalogány könnyüséggel özönlé gyönyörü hangját, előadásában
annyi kellem, énekében annyi iskola, s hangjában annyi gyakorlottság
feküdtt, hogy őt a legelső énekesnőkkel szerénytelenség nélkül bátran
összehasonlithaták.

Olivér eszmélet nélkül járt fel s alá.

– Ön valóban irigylendő – kezdé a grófnő Olivérhez – oly pályán
tündököl, melyen hir, név, dicsőség koszoruit aratja.

– Mondja inkább szánandó – viszonzá Olivér – a hir addig szárnyal,
meddig hangom terjedelme elbirja, e nemzedék halálával nevem is meghal,
s dicsőségem a lámpa világával egyszerre oltatik el, mert a szinpadon
kivül nincs mit keresnem, érzelmimet keblembe kell fojtanom… oh! tudná
kegyed mit szenvedek? – s e szavainál jelentőséggel nézett a grófnőre.

A grófnő őt érteni látszott, mi zavart ide s tova tekintéséből volt
látható.

Olivér egész estén át a grófnő lovagja volt.

Az elégült vendégek szétoszlának.

Olivér jobb kezét mellénye nyilásába rejtve, baljával pedig homlokát
simogatva egy ablak mélyedésben merenge.

– Nos uram? – mond a grófnő Olivér előtt kaczér állást véve – meg volt
ön estélyemmel elégedve?

Olivér felrezzent, körültekinte, s midőn látá, hogy csak ketten vannak,
merészen ragadá meg a grófnő kezét, s hevesen ajkihoz vonva – sohajtá!

– Elvesztem, ha kegyed eltaszit.

– Én az estélyt, hangversenyt s előadott müveket kérdem…?

– Mit nekem estély, hangverseny, zenemüvek, s az egész világ! keblemben
egy szenvedély támadt, oh grófnő! e szenvedély vagy megöl, vagy üdvözit.

– Távozzék.

– Lehetlen!

– Kérem.

– Én is kérem…

– Ohajtom, akarom.

– Tehát reményt.

– Holnap látjuk egymást.

– Kőszivü! – sohajtá Olivér.

A hölgy ismét kémlőn tekinte utána, s legyezőjét homloka előtt
billegtetve mondá:

– Vagy nagy ur, vagy kalandor, de nem szinész. Majd végére járok, ezzel
komornájának csöngete.

Másnap midőn Olivér a grófnőt meglátogatá, a kecses nő összekulcsolt
kezekkel fogadá:

– Meg tudna ön tőlem egy kérést tagadni? – mond véghetlen kedves
arczczal.

– Hát ha üdvem fügne tőle?!

– Ha ön kérésem teljesiti, viszontszolgálatra számolhat.

– Parancsoljon, parancsoljon, hisz első percztől engedelmes rabszolgája
vagyok.

– Egy a sorstól igen sulyosan meglátogatott család a könyekig megindita,
részvétét szeretném irántok kicsikarni.

– Tárczám rendelkezésére áll.

– Sokkal kevesbet kérek. A fürdői évszak sok fényes vendéget gyüjte
össze… szép jövedelem leend, hangversenyt akarok rendezni. Remélem
föllép?

– É… én?

– És én is.

Olivér megütközött.

– Mennyit igért, s első kérésemmel visszautasittatom. Igy járunk
szinlett érzelmekkel, vagy tán hangjával fukarkodik?

– A világért sem. Legyen szives a sorozatot elkészitni: büszkeségem
leend kegyeddel versenyt énekelni.

A grófnő örömmel nyujtá kezét Olivérnek.

Ez alatt a fürdői vendégek száma érdekes személyzettel szaporodott.

Egy másik szállodába gyönyörü utazó kocsi robogott, s belőle két nő lépe
ki: az egyik tiszteletre méltó s koros, a másik ifju és szép volt. Első
pillanatra felismerhető az anya és leánya. Félórával később négyes
postakocsi vágtatott a kapu alá, a bakról fényes vadász, s a kocsiból
csinos ifju pattant le.

Az ifju a nők után kérdezősködék.

A fogadós mély bókok közt adott felvilágositást.

Az ifju a jelölt szobába nyitott.

A nők öröm s meglepetés felkiáltásával fogadák.

– Endre – mond az ifjabbik – hát ön csakugyan követett.

– Árnyékként.

– És mi czélja? – kérdé a korosbik.

– Nem tudom, de egy belső szózat sugja, hogy törekvésem nem hasztalan,
hogy nagysádtoknak védőre leend szükségük.

– S ha ugy volna – viszonzá az ifjabbik – nem találjuk-e itt Olivért?

Endre arcza elsötétült.

– Miért e komolyság?

– Mert Gizella, inkább hallanám kegyed ajkiról halálos itéletemet, mint
e nevet.

– És ön barátomnak vallja magát, ön, ki gyülöli leendő férjemet.

– Endre ajkiba harapott.

A koros hölgy pogyászaik után nézett.

Alig tapasztalá Endre, hogy Gizellával magára hagyaték, hévvel ragadá
meg a hölgy kezét, s metsző fájdalommal sohajtá:

– Gizella! kétségbeesem, meghalok!

– De Endre!

– Ismerem vétkem sulyát, akartam küzdeni e szenvedély ellen, hasztalan!

– Jövőmet akarja megmérgezni?

– Jövőjét akarom mennyé varázsolni.

– Másé vagyok.

– Még nem.

– Birja szavamat.

– Módot találandok azt visszavehetni.

– Soha!

– Kegyed szereti őt?

– Becsülöm.

– Engem meg akar ölni, mert gyülöl.

A leány elfordult, s szemeiben könyet dörzsöle szét.

Szerencsére a koros nő megjelent, s ez a kedvetlen társalgásnak véget
szakita.

Még az nap a fürdővendégek, s valamennyi szálloda idegenek lajstroma
végig lön tekintve, de Szeley Olivér sehol sem találtatott.

– Megelőztük őt – mond az asszonyság.

Gizella sohajtott.

Endre busan tekinte ki az ablakon.

Óriás falragaszok hirdeték az adandó hangversenyt. Délelőtt a jegyek már
elkapkodvák.

Endre is páholylyal kedveskedett a hölgyeknek. Elfogadák.

Az est eljöve, a közönség özönlött, s a működendő személyek nehány
hangfutással előkésziték torkukat.

Az első áriát a grófnő éneklé; tapsvihar, virágözön és kihivás tölté a
házat; ezt egy zongora jeles változatai követék; a harmadik szám kettős
ária Lombardiból, előadják: Perieska grófnő s Mr. John Dawson, új-yorki
első énekes. Feszült figyelem s kiváncsi várakozás előzte meg
kiléptöket.

Olivér elővezeté a grófnőt.

Zaj és taps.

Olivér fülét egy metsző sikoltás üté meg.

A zenekar rá kezdé.

Olivér merészen jártatá körül szemeit.

A karmester felemelé pálczikáját, Olivér énekre nyitja száját,
elhalaványul, két lépést hátra tesz, keble összeszorul, s nem tud hangot
adni. A karmester integet, a grófnő sug; Olivér nem lát nem hall, szemei
a páholyra függesztvék, a páholyban csodálkozó női arczok, s mögöttük
gúnyos férfi arcz mutatkozék. Olivér mind a három arczot jól ismeré.

A közönség kaczagni kezdett.

Olivér villámgyorsan megfordult, s pisszegések közt elrohant.

– Nem csalódtam – sugá magában a grófnő – de mi zavarhatá igy meg?

A zongoramüvész kilépett a grófnőt elvezetendő. s jelenté, hogy Mr. John
Dawson hirtelen roszul lett, s helyét N… ur töltendi be.

Midőn a hangversenynek vége lőn, Olivér a grófnőhez siete.

A hölgy félig neheztelőleg, s félig mosolygva mondá:

– Ön ugyan szép zavarba hozott.

– Oh bocsánat! én kegyedet megcsalám.

– Megcsalt?

– Én nem vagyok az, kinek magam kiadám, de hogy kegyedhez közeledhessem,
hogy kezem kezét érinthesse, ez élvért vettem álarczot. Én báró Szeley
vagyok.

– Lám, lám – mond a grófnő meglepetés nélkül – mi szerepet cserélénk.
Őszinteségért őszinteség. Igaz, született Perieska grófnő vagyok, de e
névtől már gyermekkoromban elváltam, s most egyszerűn C… Valeria
szinházi énekesnő vagyok.

Olivér kérdőleg mereszté a hölgyre szemeit.

– Nos – kérdé Valeria – most kevésbé vagyok ön előtt érdekes?

Sőt inkább.

– Szóljon hát, mi lepte önt meg a hangversenyen egész a hangvesztésig?

– Ismerős arczok. Sietnem kell oda, a viszontlátásig – és elrohant.

Valeria cselédeinek rendelést adott uti készületekre – két óra mulva
elhagyom Badent, ha szeret, feltaláland.

Olivér szállására érkezvén Endrét ott találá.

– Mi hozta önöket Badenbe? – kiáltá Olivér.

– Én Gizellát követém.

– Ugyan, ugy-e?

– Igen.

– S azt oly őszintén bevalja?

– Nincs okom titkolni, annál is inkább, mert önnek semmi köze többé
hozzá.

– Még arám.

– Nem; általam kéreti kimélje őt, s ne tegyen nálok látogatást. Im
jegygyürűje, sajátját kéreti.

– Szivesen.

– Lássa mig ön hóditásokat tesz, kalandokba bonyolódik, dicsőségeket
arat, otthon aráját hóditják el.

– Máskor e szavakat gúnynak venném, s bárki emberfiának torkára
forrasztanám, most vigaszul szolgálnak. Ön küldetését bevégzé, isten
velünk.

– Éljen boldogul!

Olivér felkiálta:

– Hála isten! nincs vége a kalandoknak. Atyám haragudni fog… kibékitem.
– Egy szekrénykét vőn elő – Párisban készült menyasszonyi ajándok. Szebb
czélra forditandom – boritékba zárá, czimet irt rá s Valeriának küldé.

Valeria a kapott szekrényt kiváncsian nyitá fel, s midőn a remek ékszert
benne megpillantá, örömmel kiáltott:

– Ő csakugyan nem szinész!



EGY BUKOTT SZERELMES NAPLÓJÁBÓL.

Megbolondultam!

Ah! már hányadszor életemben? nem tudom, de elég az hozzá, hogy ismét
megbolondultam.

És miért?

Olly szemekért, minőket még képzetem nem teremtett soha, minőket még
egyetlen – lángész sem énekelt meg soha, de soha! még maga Benkert
Károly Mária sem, ki a pacsirta hangnak is tudott élő gyermeket
teremteni.

Hallottam éjsötét szemekről, minden változatokban előadva, olvastam, sőt
tán irtam is kökényszemekről, minőket csak a mesés világ tündérei
birnak, irtak ezren százezer modorban nefelejts, égkék és isten tudja
minő angyali szemekről, de oly szemek, minők engem elbolonditának,
ezelőtt nem léteztek soha, pedig e szemek is csak kékek valának.

Bár azokat ne láttam volna soha!

Hallottam gyermekeket szemmel megverni, s engem férfi koromban vert meg
egy pár szem, de ugy, hogy bele bolondultam.

Ah! de mikor oly szépek, oly égiek valának hogy minden pillantásaikból
egy-egy mosolygó angyalt hittem felém röppenni.

Miért nem valék e szemek látásakor huszonnégy éves?

Kik ifju koromban ismertek azt mondják, nem sokat értem akkor,
rágalmazók, én meg vagyok győződve, hogy mindenesetre többet értem mint
most.

Az ifjuság elmult, a sziv megmaradt tele vágyakkal, s kebelégető
lángokkal, s a fő ábrándképekkel, csak az átkozott tűkör mutatja, hogy
már nem vagyok huszonnégy éves.

Koromban bolondul szeretni nevetséges.

Hát tehetek én róla, hogy nem születtem hideg bankárnak, számoló
kereskedőnek, vagy kérges szivü uzsorásnak? jót állok, azoknál
huszonnégy év előtt is már uralg az ész a sziv felett, részvény
számokkal jobban szeretnek kaczérkodni, mint a világ legkékebb
szemeivel, s inkább udvarolnak egy teli tárczának, mint magának tündér
Ilonának, a börzét pedig nem adják akár melyik bálért, az ezüst és arany
csengésit jobban imádják mint valamennyi Liszt, Dreyschok, Vieuxtemps,
Briccialdi és Ernst hangversenyeit.

Vannak emberek, kik husz éves korukban már vének, s ezekre a világ azt
mondja: józan emberek, vannak ismét, kik negyvenes létökre is ifjak,
ezeknek könnyelmű a nevök.

Azok közé tartozom, kik teljes életökben szeretik a szépet; még magokat
a szép nőket is.

Viszonyaim huzamosb időre egy vidéki városba szorítának.

Sok jó fiut találtam ott, az isten áldja meg őket, sulyos napjaimban sok
jó órát élveztem társaságukban.

Midőn még kevésbbé valék ismerős, czukrászhoz mentem reggelizni. Ketten
schakkoztak. Én cognacot ittam.

Jő egy negyedik, azon arczok közé tartozott, melyekről nehéz az évszámot
leolvasni. A gyenge szakállal s rövidke veres bajuszszal ellentétben
mutatkoztak a szemek körüli redők. Éles hangja kellemes csengésü volt,
minden szavát eleven taglejtéssel kiséré, kezeivel hol bőrig nyirott
fejéhez, hol zsebeihez kapkodva. Talpraesett elmésségei gyakran
megnevettettek.

Egyenesen a schakkozókra rohan.

– Mikor jöttél Laczi?

– Schak a királynak… két óra előtt.

– Mi a patvar! s még sem tudtad megmattozni?

– Schak a király és királynénak.

– Két óra óta mindig?

– Mi gondod rá. „Két óra előtt“ ezt kérdésedre adám válaszul… matt.

– Még nem – mond a nyirott fejü.

– Fogadjunk.

– Egy üveg pezsgőbe.

– Áll.

A másik játékos helyt adott, s most Laczival ő kezdett játszani.

Érkeztek, társalogtak, a nyirott fejü sokért föl nem tekintett volna.

– Hol vagy szálva Berti – kérdi egy forgácsképü, s kérdőjel testalkotásu
ifju állát iszonyu vatermörderei közé húzva, s miután bal szemére üveget
nyomott, két kezét könyökig sülyeszté frakja zsebébe.

– Nem hallod? – ismétlé – hol vagy szálva?

Berti, ki nem volt más, mint nyirott fejü ismerőnk, a világért sem
pillantva fel a tábláról, húzás közben viszonzá:

– Provizorisch a vaspályánál Nro 7. definitiv az adósok börtönében.

– Akkor szükség megismerkednünk – mondám bizalmasan lépve hozzá.

– Ennyit kinéztem önből beléptemkor.

– Édes Bertim, – kiáltá Laczi diadallal – most csakugyan matt.

Soha jobbkor! Ide azzal a pezsgővel, ismerkedni akarok.

Nehány percz mulva poharaknál ültünk.

– Tizenegy óra – kezdé Laczi – most megyek frakkot ölteni, s azután egy
látogatást teszek.

– Ne bolondulj! – rivalgá rá Berti – hisz nem vagy már ezernyolczszáz
harminczkettőben.

– Már miért?

– Akkor megjárta tizenegykor látogatást tenni.

– Hát csak nem megyek délután mint valami vargalegény.

– Aztán délelőtt frakban? fehér mellény, fekete nadrág… ez délutáni
öltözet.

– Tán bizony reggel bagariában menjen az ember? ne tanits te engem, hisz
még pálczán lovagoltál, mikor én már udvarló voltam itt.

– És az volt 1832-ben, hja! most 1851 van. Azóta sok minden, különösen
pedig a divat megváltozott.

Laczi indulatosan vágta fejébe kalapját s elrohant.

Mi maradtunk.

Végre az egész világ ebédelni sietett, én és Berti rendithetlen
maradtunk.

– Ebédeljünk itt – inditványozá ő.

– Semmi kifogásom ellene.

A szardiniák, vestfáliai sódorok, chester sajt és thea felhordvák, nem
maradt egyéb hátra, mint hozzálátni, s mi nem késtünk. – –

Feloldhatlan barátságot a bor mellett kötöttünk s most a theánál
beállott az ismerkedés órája.

Hja! ily nagy lelkek mint mi, előbb barátságot kötnek, s azután kezdenek
ismerkedni.

– Mit itélsz felőlem? – kérdé Berti.

– Azt hogy eredeti ficzkó vagy.

– Az kevés.

– És lángész.

– Az sok

– Hogy szeretetreméltó vagy.

– Azt tiz év óta hallom a nőktől.

– Csak nem vagy költő?

– A mennyiben csaknem egész örökségemnek nyakára hágtam.

– A patvarba, hát mit itéljek?

Berti felegyenesedék e szókkal:

– Nézz meg jól, először született táblabiró, másodszor adósságcsináló, s
harmadszor a sírig jó czimbora vagyok.

– E szerint igen érdekes egyéniség.

– Sok kalandokon estem át, a többi közt egyszer nyakig úsztam… ah, de
nem a szerelem kéjeiben, nem az enyhet adó Balaton hullámaiban, hanem az
adósságok özönében.

Nem volt napom, nem éjelem.

Ha lefekvém, adósságimat számlálám, ha ébredtem, hitelezőnek kelle
mosolygó arczot vágnom.

Egyik levél a másikat érte, de nem szerelmi, – hanem idéző levelek.

És nem akadt egy kérlelhető nagybátya, ki épületes beszéd után,
hitelezőimtől megment vala; nem egy fukar nagynéne, ki viseletem feletti
bánatában méltóztatott volna meghalni. – Mint sirattam, mint gyászoltam
volna!.. Az ily rokonok csak regényekben élnek és halnak.

Három ut állott előttem: adósságim kifizetni, megszökni, vagy magamat
főbe lőni.

Egyikhez sem volt kedvem, azon egyszerü okból, mert adósságim
kifizetésére hiányzott a pénz, szöknöm nem volt hova, s végre, mert ki
hallotta valaha, hogy 29 éves korában valaki józan ésszel adósságért
magát főbe lőjje?

Képzeld gondjaim közepette kopaszodni kezdtem. Hollá! – gondolám – ez
sem fizeti ki magát, hajamra még szükségem van, mert a legrosszabb
esetben is nősülés által rántom ki magamat, pedig parókás ember csak
reményvesztett leányra számolhat.

Ezzel is felhagytam. Hozzon a szerencse a mit akar.

És hozott egy véghetetlen okos angolt, ki kavicsos, hegyes, és erdős
jószágrészemért, melyet fűnek fának ötezer váltó forintért kináltam,
huszezer pengőt adott. Hogy mi tervei vannak vele, a jó ég tudja, hallom
gyárakat s vashámort állittat, az isten segitse vállalatában.

Adósságaimat kifizetém, s most újak csinálásával foglalkozom.

– He! egy bouteille chateu Laffittet.

Négy óra után karöltve hagyók el a czukrászboltot.

Valóságos angol idő volt, a felhők alant úsztak, s az eső permetézett.

Berti barátom imádta ez időt, általában minden angolost szeretett, mióta
terméketlen jószágrészét eladta.

A széles utczán ballagva, Berti ugy oldalba szúrt könyökével, hogy majd
feljajdulék.

Kérdőleg néztem rá.

– Nem látod?

– Mit?

– Laczit.

– Hol?

– Ott.

A jelölt helyre pillanték.

Laczi keresztbefont karokkal egy saroknak dőlve, ég felé forgatá
szemeit.

Meg nem foghattam, hogy a felhőtengerben mit lát? ah, de szemeim
megnyiltak s egy második emeleti ablakból egy női alakot láttam lefelé
érzelegni.

– Lásd – jegyzé meg Berti – ez az ember tökéletesen 1832-ben él.

Laczi udvarlási modora kissé előttem is fonáknak tünt fel, mert ezen
körülbelől tanuló korában szokott az ember átesni. Azonban örökös
ismétlését az 1832-nek nem értettem.

Laczi megpillanta minket, makacsul fordult sarkán, szemeit összevonva
ránk sietett. A nő is visszavonult.

– Hol tanultátok az embert kalandjában háborgatni?

– Hát ez kaland volt? – kérdém.

– Ah! – sohajtá gúnyosan Berti – negyven év és pásztori szerelem! miért
nem állsz lanttal ablaka alá, mint valami troubadour?

– Jövőre ezt magamnak kikérem, én élveiben senkit sem szoktam zavarni –
ezzel a faképnél hagyott bennünket.

Engem e jelenet lehangolt.

– Lásd – kezdém – ő haragszik.

– A világért sem, sőt örvend, mert pajtásainknak el fogja mondani, kogy
mily szerencsével udvarolt, minő hóditást tőn, s ha mi nem akadályozzuk
vala, hát győz. Félóra mulva legbarátságosabban fog kezet szoritni. Ez a
Laczi – folytatá Berti, mialatt mindketten casadores szivarra gyujtánk –
ez igen különös ember. Tetőtől talpig szív, még pedig jó szív; barátait
szereti, a nőket imádja. Tizenkilencz év előtt mint tiszteletbeli
aljegyző, itt roppant divatban volt, bálokat rendezett, előtánczos és
első udvarló volt. 1832-ben megválaszták esküttnek s azóta mindig a
székvárostól tizenöt mértföldre hivataloskodott. A vidék örvendett őt
megnyerni s ő egyedül, vetélytárs nélkül folytatá ott is divatos életét,
tizenkilencz év alatt senki sem pályázott e téren vele, s ép azért ő sem
haladott semmit. Most 1851-ben ép ott képzeli magát, hol 1832-ben, s nem
látja át, hogy mi akkor szép volt, most rút, mi akkor divat volt, most a
zsibárusnál sem kapható, hogy a negyvenes többé nem husz éves ifju s
végre, kikkel ő akkor tánczolt, azok ma már leányaikat vezetik bálba.
Ezzel ő mit sem gondol s dühbe jő, ha mondjuk, hogy a szerelmi pályán
már leszerepelt. Gyöngéje másokkal elhitetni, hogy ő nőknél kedves, hogy
szerencséje több mint valaha, hogy az ifjakon ma is tultesz, pedig ha
társalgása közben azon bizonyos feszességet, erőltetett taglejtéseket,
egykor betanult mozdúlatokat látnád, ha szavaiban az örökös dicséretet,
fülénél fogva előrántott udvariasságot, örökös szép mondást hallanád,
ráismernél, hogy ez ember az ó világban szép szerepet játszhatott, de ma
1851-ben sem a modor, sem a divat, sem pedig az udvarlók, kik 1832-ben
léteztek, nem járják meg. Különben a legtisztább kebel s legőszintébb
barát, sőt szép tehetség is, de gyönge mint egy kaczér nő.

Az est beállott, mi szinházba gyaloglánk.

Figyelmemet Laczi voná magára.

Ott ült ő egy páholy sarokban s fejét szügyébe vágva mereszté szemeit
egy pontra, ép ugy, mint Hamlet, midőn atyja lelkét látá.

Szivemből kaczagtam, de a büntető sors nem késett boszújával.

A másodemeleti közép páholyból egy látcső villogott felém, s miután az
huzamosbban megpihent rajtam, hasonló fegyvert használék.

A látcső kihullt kezemből s ép a hangászkar felett lévén Berti barátom
páholya, szerencsém volt egy hegedűt agyon verni.

Az egész közönség felbámult.

Mit törődtem én szinházzal, mit közönséggel, mit egy agyongyilkolt
hegedüvel? midőn én oly szemeket láttam, minők előtt a festő ecsete
megakad, a költő tolla elnémul.

– Megsemmisültem! – sohajtám.

– Egy rosz hegedüért – viszonzá Berti.

– Meg van zúzva.

– Sőt összetörve.

– Még nem, hisz láttam.

– Szivemet?

– Ki a manó beszél szivedről, én a hegedüt értem.

– Hegedü? kinek jutna az eszébe? midőn a világ legszebb szemeit láttam.

– Hol?

– Ott, mutaték a középső páholyra.

– Szépek az igaz, de ott máskép meg nem jelenhetsz, mint számadó
könyvvel hónod alatt, s rőffel a kézben.

– Már miért?

– Szép szemek, tagadhatlan, s a rágalom sem vitázhatja el, hogy gyönyörü
leány, de az atyja valóságos nyárspolgár.

– De a leány?

– Szép, a mint látod, de az atyja…

– A leányt kérdem…

– Gyönyörü, hanem atyja…

– Mi gondom atyjával. Ah minő bájló tekintet, igéző szemek, hóditó
arcz,… ha még egyszer rám néz megbolondulok.

Alig mondám ki e szót, s látcsőve ismét rajtam pihent.

Én belebolondultam.

Előadás, szinházi és működő személyzet, a darab sőt Laczi is érdektelen
lőn előttem. Többé el nem forditám szemeimet a tündér alakról.

Szemeink gyakran találkoztak, s ilyenkor a két tekintet
összevillanásából egy-egy égő sziklát láttam a boltozat felé felcsapni.

A közönség kifelé zajlott, én siettem a kijáráshoz, hol elég kényelmes
helyt foglalva szépemet vártam.

Elmélyedtem gondolat nélkül, szemeimet kimeresztém, s az elmenők közől
nem láttam senkit; ha valaki szólt hozzám, igent vagy nemet inték
fejemmel, de ajkim szóra nem nyiltak. Szivem összevonult, mintha
mellemből minden léget kimeritettek volna.

Egyszerre előttem áll ő, keblem megtágult, szivem lázas dobogásra kelt,
s oly mozdulatot tevék, mint ki sebes golyó által halálosan találva
roskadoz a nélkül hogy a seb fájdalmát érezné.

A hölgy rám tekintett, és finom metszésü ajkain bájló mosoly lengvén,
gyönyörü fogsort láttam fehérleni.

Önkénytelen kalapomhoz nyultam s lopva üdvözlém. Ő nyájas szemintéssel
inkább mint fejbillentéssel fogadá.

Eltünt – – – – én ott maradtam.

Egy lélek sem volt már… én még ott maradtam.

És isten tudja meddig maradtam volna a helyhez bilincselve, ha a
szinházat be nem zárják.

Midőn vacsorához ültem, az egész társaság kalandomról beszélt.

– Barátom – kezdé Laczi – én érdekedben sokat tehetek, atyjával
összeköttetésben lévén, házuknál gyakran megfordulok.

Én némán szoritám meg kezét.

– Ne fogadd el – figyelmeztete Berti – ez mindent elront 1832-ki
modorával.

E percztől Laczi volt leghittebb barátom, hisz ő tudott nekem Etelkáról
legtöbbet beszélni, társaim közt ő volt egyedül, ki Etelkával
szólhatott.

Minden reggel, minden délután Laczit látogatám meg, s ha történetesen a
sarkon érzelge, hogy perczeimet vele nem tölthetém, lehangolt valék.

A szinházba naponként eljártam, s uj pillantásokkal mindig uj
nyugtalanságokat vittem haza.

Laczi által tömérdek izenetet váltánk.

Az őrülésig szerelmes valék, s mint izeneteiből, a szinházbani folytonos
szembeszélgetéseiből kivehetém, ő is… ah! boldog érzet… ő is szerelmes
volt!

Kellett-e több hogy eszemet veszitsem?!

Napok teltek, napok után hetek, én barátim körében élvezhetlenné levék.

Beh unalmas is egy szerelmes ember férfi körben.

Hallgat, sohajtozik, birkaszemeket csinál, s a legérdekesebb tárgy
mellett is – hacsak ideáljáról nem beszélgetnek – ásit.

Berti biztatott, hogy rohanjam meg Etelkát, bukni vagy győzni, s a kinos
helyzet megszünt.

Laczi az ellenkezőt ajánlá.

– Várd be – biztata – még a véletlen összehoz titeket, akkor te kezd rá
hü bele Balázs módjára, a kis városi nőkkel nem lehet nagyvilági
modorban bánni. Idő és kitartás kell. Ügyed a lánynál jól áll,
kezeskedem.

És én vártam, vérző szivemre homeopaticus ír lévén a Laczi által hozzám
hozott folytonos izenet.

És ismét vártam, mig a farsang beállott.

Társas bál adatott.

Én nemmenetelt határzék, s Laczi igen helyeslé feltételemet.

– Igy – mondá ő – érdeket gerjesztendesz, én rólad, s mindig csak rólad
fogok vele beszélgetni Megszámlálandom sohajit, ellesem lehangolt
perczeit figyelni fogok szavaira, s neked még ez éjjel mindent hirül
viendek. A jövő bálban aztán kissé közelitsd meg őt.

E mellett maradtunk.

A bál megkezdeték, a szurok serpenyők lángoltak; az esernyős urfiak
kőről kőre ugrándoztak a csábitó zene hangjai felé, a kocsik zajosan
robogtak, a szolgálók köpenyekkel, sárczipőkkel s esernyőkkel terhelve
ácsorogtak a kapu alatt.

Én a szokott helyre mentem estelizni.

Egyszerre betoppan Berti, tetőtől talpig báliasan.

– Szerencsétlen! – kiáltá – te itt vesztegeted a drága időt?

– Nem megyek bálba.

– Megfoghatlan ember! ideálod ott, s te csárdában ülsz, hetek óta
sohajtasz, epedsz, a szinházban esténkint majd kinézed két szemedet
rajta, s most midőn közelébe juthatnál, midőn vele beszélhetnél, midőn
kezét megszorithatnád, midőn karodat derekán átfonhatnád, te itt ülsz, s
cotteleteket falsz.

– Igazad van, az tőlem nagy élhetlenség.

– Kün áll kocsim, vágtasd haza, öltözködjél, s térj vissza. Én bevárlak.

Ugy lőn.

Félóra mulva Bertivel karöltve léptünk a tánczterembe.

Minő tarkaság! nemcsak a női toillettekben, hanem a férfiakén is. Kék
frakk, zöld quecker, fekete rok; bársony, fehér, szines, selyem és
virágos mellények; a tejszin kesztyütől a rózsaszinü kötöttig minden
volt.

Épen franczia négyest kezdtek.

Négy óriási kör.

Egy perczig határozatlan álltunk.

– Keressük fel – mondám én.

– Rajta hát! – egyezék bele Berti.

Megindulánk. Mindenik kört ostrommal kelle bevenni. Oda nem számitva a
nyert és osztott oldaldöféseket, nehány „alkalmatlanok“ czim után a
negyedik körig eljutánk. Ő ott tánczolt.

– Most – biztatá Berti.

Én Etelka tánczosához léptem.

– Uram – kezdém fülébe sugva – esedezném egy szivességért.

– Örömmel.

– Engedje át egy perczre tánczosnőjét.

– Tessék.

És visszalépett.

– De – mondám a tánczost karon fogva – mutasson be elébb neki, nevem
Vesztesi.

– Kisasszony – kezdé a tánczos iszonyú tenyereit felém terjesztve, –
Vesztesi ur.

A leány karpereczeire, onnan bouquetjára tekintve zavarttan kérdé:

– Mit vesztettem el?

A tánczos is zavarba jött.

– Egy perczre tánczosát, ha kegyes lesz megengedni, hogy csekély
személyem legyen az. Kikértem nagysádat, ő szives volt beleegyezni.

A tánczos visszalépett, Etelka oly pillanatot vetett rá, mely ezt
látszott kifejezni: „Medve!“

A táncz folyt.

– Nagysád! – szólitám meg Etelkát – nemde viseletem kegyedet kissé
meglepi?

Semmi válasz.

– Bocsánat, hogy az időt jobban nem tudám megválasztani magam
bemutatására.

Nagy szemeit rám mereszté.

– Rég vágytam e perczre, epedve lestem az alkalmat kegyeddel szólhatni,
végre megtörténhetett… nemde kegyed nem neheztel?

Ő tánczba lebegett, megvártam mig helyére tér.

– Tehát egy hangja sincs számomra?

Semmi válasz.

Körültekinték s előbbi tánczosát egy fejmozditással oda intém.

– Köszönöm.

– Ha tetszik az egész quadrille…?

– Elég volt ebből ennyi, – viszonzám s haragosan fordultam el.

Gúnyos kaczaj üté meg füleimet. Oda tekinték, Laczi volt.

– Igy udvarolnak 1851-ben, – jegyzé meg Mephistó pofával – s ily
eredménye van modortoknak.

Dühösen ronték haza.

A szinházban négy napig nem néztem rá. Ötödik nap oda pillanték,
látcsőve rajtam pihent.

Megfoghatlan.

Kezdém hinni, hogy a meglepetés, a zavar miatt nem jöhete szóhoz. Más
utat választék, irtam egy lángoló, egy véghetlen szerelmes levelet,
melynek végén, légyottat kértem.

Másnap iszonyu szappanszagu levelkét kaptam, hely és idő volt benne
megirva.

Pontosabb életemben nem valék.

A guta majd megütött, a rendez-vouz helyén, ki lép előmbe, a
quadrille-tánczos.

– Uram – kezdé – visszahozám levelét.

– Hogy jutott ez ön kezébe? – kérdém indulatosan kapva el azt.

– Etelka adá.

– Ah, az ügyetlen.

– Egyébiránt holnap leend Etelkávali eljegyzésem.

– E… el… eljegyzése? – hebegém.

– Igen.

Szünet után kezemet nyujtám neki e szókkal:

– Ugy bocsánatot uram e levélért.

Szót sem róla, hisz ön nem tudta.

– Becsületemre nem.

– E szerint szivesen látom holnap Etelkáéknál tartandó estélyre.

– Köszönöm, nem megyek.

– De ha szépen kérem.

– Nem igérhetem, de majd meglátom.

A tánczos, ki nem volt más, mint egy becsületes timárlegény, elment.

– Egy timárlegény! – sohajtám – és oly gyönyörü szemek! rinocerus bőrt
nyuzni való egy timárnak s nem oly gyönyörü szemekbe merengni. Ah! ő nem
foghatandja fel azok szépségét soha, ő nem fogja azt élvezni soha, de
soha! ugy mint tudtam volna én.

Meg valék semmisülve, jó hogy nem látott senki, mert kaczagtak volna, én
szemeimből könyeket töröltem.

Búsan mentem a szinházba.

Látcsőve ismét felém villogott.

– Hát meg akar ölni – sohajtám.

Ekkor a szomszéd páholyból egy „jó estét!“ üté meg füleimet, oda
tekinték, a quadrilletánczos a timár volt.

Minden tisztába jött előttem, hát a látcső a szomszéd páholybelit
illette.

Csak Laczival nem voltam még tisztában.

Az is megtörtént, este pezsgőzés közt bevallá hogy boszúból cselekvé,
mert kikaczagtam, s gúnyosan kérdém egyszer „hát ez kaland volt?“ midőn
ő csakugyan kalandon volt.

– Egyébiránt édes barátom – fejezé be beszédét – annyit vigaszodra
mondhatok, hogy a leány sokkal egyszerübb, hogysem szerelemről vagy
kalandról, szóval akármi másról, mint a nagymosásról, ebédről,
vacsoráról lehetne vele szólni, kinek a szerelemről mindössze annyi
fogalma van: hogy férjhez kell menni.

– És én azt hittem hogy angyal.

– A mennyiben – jegyzé meg Berti – az angyalokat is szárnyasan festik.

Búfeledésül nagyokat ittunk, s én lassanként józanodni kezdtem.



EGY HETI KACZÉRSÁG.

Esti hat óra volt.

A szél üvölte, a zápor szakadt.

Tömérdek bérkocsi, úri fogat, társas szekér és targonczás robogott végig
a váczi uton; gyalogost csak itt-ott lehete látni esernyő alatt
gubbaszkodva, vagy fülig köpenybe burkolva.

Az utazók a vaspálya váróteremébe szorultak, némelyek ujságokkal
kezeikben, mások társalogva, legtöbben pedig unalom közt várván a
csengetyűhangot.

Érdekes ifju toppan be. Közép termet, halovány arcz, nyilt tekintet,
haja kissé rendetlen, mozdulataiban keresetlenség s mégis annyi urias
volt. Öltözete skot nadrág és mellény, franczia tarka ing, pongyolán
kötött selyemkendő, rövidke vadászkabát, sötét keztyü, fehér kerek
kalap, fekete szegély és szalaggal; karján könnyedén odavetve egy felső
öltöny, s kezében gyönyörüen himzett kis uti táska volt.

Az ifju megállt, üvegét jobb szemére szurta s körültekinte, mint ki
ismerőst keres. Hirtelen elmosolyodék, fejével üdvözletet inte s egy
eléje érkező férfival kezet szorita.

A pamlagon félóra óta szótlanul ült egy bájos hölgy, epedő kék szemeit
merengve szegezvén maga elé; az érkezők nem érdeklék, a sokaság terhére
látszott, s csak a fenemlitett ifju érkeztekor, mint egy varázs intésre,
föltekinte, arczát gyönge pir futá el, s szomszédnéjához hajolva
sugdosott.

Az ifju figyelmét sem a nő, sem roszul palástolt zavarodottsága ki nem
kerülé, mert a férfival még kezet szoritva, szemeit a hölgyen nyugtatá,
s a hozzá intézett kérdésrei válasz helyett felsohajta: „gyönyörü arcz!“

A férfi felkaczagott.

– Igen, igen – kezdé az ifju szórakozottan – tehát utazol?

– Már elmondám, hogy nem, de az ég tudja hol jár eszed, csak egy
rokonomat kisérém ide, s te?

– Én utazom.

– Hová?

– Ostendebe.

A nő összerezzent.

– Vilmos! – kezdé az idősbik – ez valami kaland.

– Nem biz az.

– Tegnapelőtt mit sem szóltál ez utazásról.

– Mert akkor még eszemben sem volt.

– És ama nő ott – mond rejtélyes halk hangon az idősbik.

– Ma látom először – felelé Vilmos.

– Mégis annyi érdekkel néz rád, s ha szemeitek találkoznak, zavarttan
tekint le.

Vilmos könnyü vállvonitással felelt.

– Tehát Ostendebe utazol – vezeté vissza a beszédet – s mi okozá e
hirtelen határozatot?

– Távirati sürgöny.

– Hogyan?

– Beteges nagybátyám a fürdőket használja. Tegnap ily tartalmu sürgönyt
kaptam: Nagybátyja látni ohajtja, életéhez nincs remény, siessen.

– Ő az – sziszegé gyönyörű fogai közt a nő, s ajkiba harapott.

– Két órával később – folytatá Vilmos – ily tartalmu sürgönyt nyerék:
Nagybátyja veszélyen kivül van, nincs ok aggodalomra, ne siessen.

– Nos?

– Mit tennél helyzetemben?

– Sietnék.

– Természetes.

Jel adatott, az ajtók nyitvák, s a sokaság tolongott a pályaudvarra.

Vilmos az első osztályban kényelmes helyet foglala, többen érkezének, s
mindnyájan jó ülésről gondoskodtak. Egyszerre belép az érdekes hölgy.
Vilmos szemei szikráztak.

A hölgy körültekinte, társához nehány szót intéze, s habozva álltak.
Vilmos helyével megkinálá, a hölgy lekötelező mosolylyal köszöné meg
figyelmét. Más is jelöle ülést, melyet a társalkodónő fogada el. A szép
hölgy Vilmos mellé jutott.

Az utazók közt élénk beszélgetés keletkezett. Vilmos és szép
szomszédnéja szótlan maradt.

A nő könyvet vőn elő, s a derengő homály daczára olvasni kezde; darab
idő mulva kezét a könyvvel együtt ölébe sülyeszté.

Vilmos a könyvbe pillanta, franczia volt.

– Érdekes olvasmány lehet – kezdé Vilmos franczia nyelven – hogy kegyed
az alkony daczára is vesződik vele. Nem sajnálja szemeit?

– Szemeimet? inkább azok szenvedjenek kissé, mint czéltalan érzelmimmel
küzdjek.

A kiejtésből azonnal megismeré Vilmos, mikép a nő nem franczia; mindegy
– gondolá – elkezdtem, most csak ezen a nyelven folytatom.

– Szavait nem tudom értelmezni.

– Nekem szórakozás kellene, azért vevém elő e könyvet, de lapjait
értelem nélkül forgatám.

– Kegyed szenved… boldog halandó, ki e szenvedéseket okozá!

– Nem értem ön felkiáltását.

– Nem? mi más szenvedés dulhatna ily ifju tündér kebelt, mint a
szerelem. Szóljon, ugy-e eltaláltam?

A nő Vilmos szemei közé nézett.

– Eltaláltam? vallja meg.

– Követelő, alig nehány percze lát, s már bizalmas vallomást akar
belőlem kicsikarni. Ha még is…

– Mit mégis?

– Oly rég ismerne, mint én önt?

– Kegyed engem?

– Igen, Érváry Vilmos ur.

Vilmos a nő kezét e szókkal ragad meg:

– Oly szerencsés lettem volna valaha…

– Mi nem találkoztunk soha.

– És mégis…?

– Mégis ismerem. Vannak nyilvános helyek, séták, szinházak, hol egyes
szerény lények a tömegben látatlan vesznek el, mig mások a legnépesb
helyen megjelenvén, közfigyelmet ébresztenek. Az ember megkérdi
szomszédját vagy véletlenjut nevéhez, eleg az hozzá, megtudja – a nő
sohajta s Vilmos kezében feledett kezét visszavoná, nyomatékkal
folytatván – én önt gyakran láttam.

Vilmos álmélkodva tekinte a nőre, s annak szép szemeiben könyet láta
rezegni. Csaknem eszméletét veszté; nyugtalan feszelgett ülésén, s a
hely szűk kezde lenni. Nézésében egy kérdés feküdt, melyet ajkin
ellebbenteni nem mert.

A nő ábrándszerüen rázta meg fejét mintha nehéz gondolatoktól ohajtna
menekülni, az ablakot leereszté s homlokát tenyerére fektetve a nedves
légbe merengett.

A társalgás megszakadt.

A nő sokáig nem vonta vissza kecses fejét.

Vilmos a párnák közé temetkezék, szemeit behunyta, mint ki édes
dolgokról akar álmodozni. Átgondolá e nő minden szavait, viseletét, maga
elé képzelé tündér szépségét, szenvedélyes arczát, epedő szemeit,
elegans uti öltözetét. És ha rejtélyesen előadott érzelme csakugyan őt
illeti, honnan érdemli e szerencsét? Vajjon ki ő, kit a véletlen mellé
sodort, hogy szivét eszét megzavarja? Sokáig ábrándozott, s ábrándja
annál élénkebb lőn, minél inkább lankadt az utazók társalgása.

Az éj beállott, átalános csend lőn.

Vilmos tündérekről ezeregy-éji regéket álmodozott.

Ábránd és való, álom és éberség közt van egy vonal, midőn az idegek
megdelejezvék s a lélek költői világban leng; érezzük, hogy ébren
vagyunk, tudjuk miről gondolkozunk, de nincs erőnk gondolatinknak más
irányt adni.

Ily szendergő helyzetben volt Vilmos, midőn lábát két gyönge nyomással
érinteni érzé. Fölrezzent s körültekinte; mély csend, mindenki alvék,
még ő is, a szép angyal, ki eddig Vilmos egész lelkét elfoglalá.

Álmában is szép volt, ah! ő még halva is szép volna! az egyetlen lámpa
halovány sugarai ugy rezegtek az alvó szépre, mint Guido Renny Madonnája
fején a dicskör. Kék szemei hunyvák, keskeny rózsaajkin angyali mosoly
játszadozik; a megoldott csipkekendő alól gazdag fürtök aranylanak ki,
festői rendetlenségben; a pongyolán felöltött, s vigyáztalanság miatt
kissé szétnyilt jappanica alatt vakitó fehérségü kebel hullámként
emelkedék és sülyedt.

Vilmos elkábult. Ezerszer hunyta be szemeit, hogy előbbi álmodozásit
folytassa; lehetlen! pilláit egy perczig sem tarthatá csukva, hisz a
legköltőibb ábránd sem kárpótolhatá e látványt.

Az alvó szép jobbra balra bólinta fejével, s mindenütt párnákba ütközék,
egyszerre Vilmos vállára hajtá.

Vilmos villanyszerüen rezzent meg. Boldogsága rövid volt, a szép fő
másfelé billent. Vilmos kezét ovatosan csusztatá a nő kezéhez s azt
megragadá. A nő keze nem siklott ki az ifjuéból, hisz ő aludt (?) Vilmos
feje lángolt, ereiben a vér forrt.

A drága fő ismét Vilmos vállára hanyatla s ott is pihent.

Minő leirhatlan érzés!

Vilmos melle dagadt, lélekzete rövidült. Mozdulatlan maradt, nehogy a
pihenőt háboritsa. Tagjai zsibbadoztak, dereka megfájult és mégsem
mozdult volna egy világért.

Feledé fájdalmait, a távirati sürgönyöket, nagybátyját, örökségét,
mindent, mindent felede e perczben csak azt nem, hogy vállán angyalfő
pihen.

A nő forró lélekzetét Vilmos arczára lehellé. Melyik virág ne kapna e
harmatos lehelettől életet? A lég, melyet Vilmos beszítt, balzsamos lőn
és gyönyörbe kábító, hatását idegein átfutni érzé. Fejét kellemes mámor
szédité, s öntudatát vesztve kiszáradt ajkival a nő bársony homlokát
érinté. E merény után megtágult keblében eddig összeszorult szive
lázasan kezde dobogni. Minden mit ezentul érze, tündéri álom volt.

Átalános mozgalom lőn, az ajtók megnyittattak s „Pozsony!“ hangzék
mindenfelől.

Vilmos gyöngén érintve szép alvóját felkölté.

– Ki zavarja kellemes álmomat? – kérdé az ébredező battist kendőjével
szemeit törölve.

– Én – viszonzá Vilmos.

– Különös, ép önről álmodám. Haragszom miért költe fel?

– Mert Pozsonyba érkezvén, más pályára megyünk.

– Ah! beh rövid volt ez ut! még alunni szerettem volna.

Vilmos is felette rövidnek találá az utat, s akárhányszor egy
városligeti sétakocsizás hosszabbnak tetszék. A nőt lesegité s a kávézó
terembe vezette,

– Nos kialudta magát? – kérdé a nő párolgó csészéjéből egyet szörpölve.

– I.. gen – habozott Vilmos.

– Voltak kellemes álmai?

– Monte Christo, hogy utazási unalmait röviditse s magának szép álmakat
szerezzen, ‚hatchis‘-t evett…

– S ön?

– Én egy léget szítam kegyeddel, s utam percznyi, álmam mennyei volt.

Az utazók ismét helyre vergődtek, a harsány fütty végig szeldelé a
léget, s egy zökkenés után megindultak.

Ujra egy rövid álom, s a hajnal első sugaraival az utazók is elevenülni
kezdtek. Egyik szivarra gyujtott, másik a Pozsonyban eltett kalács
fogyasztásához látott, a harmadik „jó reggelt“ kivánt, negyedik
öltözékét rendezgeté, végre mindenki tőn valamit.

Ez tegnap félbeszakadt beszéde fonalát akará folytatni szomszédjával, ki
szemmeresztve néz rá; egész más egyén ül mellette. Az bocsánatért esd,
hogy tévedésből más köpenyét gyürte feje alá; itt szóváltás van
kicserélt kalapok miatt, ott uti táska után szitkozódnak; amott a
tegnapi Presse számát keresik. A fejek borzasak, az arczok gyűrödtek, a
szemek álmosak, s az öltözékek rendetlenek. Ah! egy ily vaspályai hajnal
érdekes! Miután mindenki rendben találá magát, holmiját maga körül
gyüjté, s mindenféle izetlen beszélgetésekre nj tér nyilt.

– Még nehány percz – kezdé nehéz lélekzettel Vilmos – és Bécsben
leszünk.

– Hova száll ön? – kérdé a nő.

– Sehova.

– Hogyan?

– Kötelességem int, azonnal tovább utazom.

A nő arcza elkomorult, s kendőjét ajkira nyomva busan forditá szemeit
Vilmosról a szabadba.

– Mi lelte kegyedet?

A nő fejét rázva, kendőjével inté: „semmi.“

– Igen de…

– Legyen nyugodt, s utazzék szerencsésen.

– Köszönöm szives ohajtását, de kérem legalább nézzen rám.

A nő teljesité, szemei könnyel telvék, arczán fájdalom ül.

– Az istenért! mi lelte?

– Ohajtja tudni?

– Igen, igen!

– Ne utazzék.

Vilmos fájdalmas sziszegéssel harapott ajkiba.

– Kérem – esenge a nő.

– Ah!

– Csak huszonnégy órát, kedvemért.

– Maradni fogok – határzá Vilmos, s a második sürgönnyel vigasztalá
magát: Nagybátyja veszélyen kivül van, nincs ok aggodalomra, ne siessen.

A nő arcza kiderült, ajkin örömmosoly lengett, s szemeiből elégültség
sugárzott.

Bécsben a szép utazónét, társalkodónéját, s a szobalányt Vilmos
bérkocsira segitvén:

– Lipótváros, aranybárány! – kiáltá.

– A kocsi elrobogott.

Darabig gondolatokba mélyedve tekinte a távozók után, s „már mindegy“
kiáltással kocsiba veté magát, s az iménti után hajtatott.

Vilmos a czimzett szállodába érkezvén, a szobalegényt azonnal
előcsengeté.

– Egy asszonyság, társalkodónéja s szobalánya kiséretében érkezék?

– Igen uram, az első emeleti 8. és 9-dik szám alatt.

– A bejelentési lapot ha megirták, egy pillanatra mutassa meg.

A szobalegény beleegyezőleg inte fejével.

– Most nekem is szállást.

– A tizenhetedik szám előszobával van.

– Menjünk hát.

Kimerülten veté magát Vilmos a pamlagra s két tenyerével homlokát sujtva
felkiáltott:

– Mi történt velem minden?! Én őrültem meg, vagy azon nő, vagy
szerencsétlenségünkre mindketten!? oh jaj nekem! beteg vagyok, fejem
zug, eszméletem elhagy… mit tegyek? hát ha ő is igy szenved, bizonyosan
szenved, vagy nem láttam-e arczát elhalaványulni, szemeiben a könyeket?…
de hát mi ez, szerelem? lehet-e annak tizenkét óra alatt ily fokra
fejlődni? nem, nem! az lehetlen, ez nem szerelem, ez őrültség! midőn
tárczáját az asztalra sujtá, abból egy hervadozó rózsa hult ki, Vilmos
fölvevé, epedőn nézett rá, s ismét eldobá – Hermin! szegény Hermin!
igazad volt tegnap, midőn melleden e pihenő rózsát kérém, azt mondani:
minek, hogy első szeszélyénél a légbe szórja?… mit érdemlek én, mögöttem
egy ártatlan lányka szivepedve vár, előttem haldokló nagybátya, dús
örökség, és én? én itt megbüvölve veszteglek.

A szobalegény elmélkedésiben zavará, egy beirt s egy beirandó lapot
nyujtván át.

Vilmos belepillantott. „Árkay Jolán, földbirtokos stb.“

– Jolán? – sohajtá magában – legalább nevét tudom. Jolán… mint illik
neki e szép név.

Két éji álmatlanság után pihenni kivánt, lenyugvék, de oly izgatott
volt, lelke annyira hullámzott, hogy erőlködései daczára sem birt egy
percznyi türelmet szerezni. Járt, tombolt és sohajtozott; kezét szivére
nyomta, s mig ajkin boldogitó mosoly ült, éghez emelt szemei könyben
usztak.

Igy folyt le nehány óra, mig végre az öltözködés ideje megjött.

Mi történt az alatt a 8. és 9-dik számu szobákban?

Jolán reggelizett, az ablakokat lefüggönyözteté, s tizenegyedfélig
aludt.

Mennyire különbözik az emberi természet, két lényt ugyan egy szenvedély
emészt, s az egyik éhség, álmatlanság s lelki viharoknak teszi ki magát,
mig a másik jó étvágy mellett sohajtoz, álomba temeti szenvedéseit s
gyönyörökben keres szórakozást. Jolán tükör előtt fejékét rendezgeté,
többi piperéjén is némi igazitást tőn, s egy kaczér fordulat után
önelégült mosolylyal mondá társalkodónéjának:.

– Jöhet.

Egy percz mulva Vilmos állott előtte.

Jolán végtelen bájjal üdvözlé az érkezőt.

Vilmos öntudat nélkül ejté el kalapját, s kezeit összecsapva
felkiáltott.

– Igéző lény! engedje hogy csodáljam.

– Hizelgő!

– Nem, nem! oh nem! kegyed imádandó.

– Szólásmód.

– Elhiszem, hogy kegyed milliószor hallá.

– Jól van, jól. Akar lovagom lenni?

– Minden a világon kedveért, csak engedje, hogy körében maradhassak.

– Karját kérem.

– Akár éltemet – viszonzá Vilmos s nagyot sohajta, midőn a szép hölgy
karját karjába ölté.

– Előbb rövid gyalogsétára kérem föl, aztán kocsizásra, igy az ebéd
jobban fog izleni.

– És estére melyik szinházba?

– Daljátékba.

Vilmos páholyért külde.

„Borgia Lucretia“ adatott.

A páholy főüléseit Jolán s társalkodónéja foglalá el, mögöttük Vilmos
merenge.

Az előadás javában folyt. Jolán Vilmoshoz fordul e kérdéssel:

– Hol képzeli ön most magát?

– Az egekben.

– Ne oly fellengzőn,… itt a földön értem… lám én egészen Pesten vagyok,
Csillag Róza és Stéger…

– Ah! igen ők?…

– Nemde rövid idő előtt ott éneklének együtt?

– Ott emelkedének fel, s majd ha az egész világban leszerepeltek, oda
térendnek vissza jó díj mellett elenyészni.

– Hallgassa csak, e kettőst felségesen éneklik.

Hasonló megjegyzések közt ment végbe az előadás.

A szállodába tértek. A lépcsőkön a társalkodóné előre futott, Vilmos
körültekinte; ‚senki‘ gondolá, s ezzel Jolánt hirtelen átölelvén,
megcsókolá.

Jolán arcza haragra gyuladt s szemei szikráztak; Vilmost magától
eltaszitá e szóval:

– Vakmerő!

– Bocsánat.

– Soha.

– Jolán!

– Nem akarom hallani.

– Szépsége elkábita, szenvedélyem elragadott… vétkezém, de ne tegyen
semmivé. Tekintsen rám.

– Nem akarom látni.

– Mivé legyek?

– Utazzék – ezzel Jolán szobájába tünt.

E rövidke jelenet Vilmost villámként sujtá, mozdulatlan, s gondolat
nélkül ált meg helyén.

– Utazzam? – sohajtá nagy sokára – utazzam most, s haragját magammal
vigyem? hát ha az épület falai összeomlással fenyegetnének, tennék-e
egyetlen lépést e szállodából, mig ki nem engesztelem. Szegény
nagybátya, én ugy sem segithetek rajtad… s a dús örökség?… inkább
vesszen az, mint üdvem! Jolán! a viszontlátásig – e felkiáltás után
ingadozó léptekkel távozott.

Másnap Jolánnál látogatást tőn, elutasittatott; délután ismét, s tudtára
adatott, hogy Jolán lázban szenved.

– Ő beteg! – sohajtá Vilmos – oh! hát én, ki ennyire kinoztatom?

Levelet írt: lefesté szenvedélyét, fájdalmát, kétségbeesését.
Kihallgatást esde, s bocsánatot vétkeért. Elküldé Jolánnak, félóra mulva
engedelmet nyert a szép hölgynél megjelenhetni.

Vilmos arczán a nyugtalanság eleven szinekkel volt festve, midőn
Jolánhoz belépe, szenvedő hangon mondá:

– Kegyetlen!

– Azt hiszi, csak ön szenved? – viszonzá a halaványság által még
érdekesbbé lett Jolán.

– Remélhetek…

Jolán kezét nyujtá, s Vilmos azt lángoló csókjaival halmozá.

– Most – kezdé Vilmos egészen neki szellemülve – birom engesztelését,
reggel utazni fogok.

Jolán megrezzent.

– Egy hét mulva látandom.

– Soha!

– Akkorára visszatérek.

– Egy hét mulva megjő férjem.

– Történjék hát a mi akar, én nem mehetek – Vilmos ezen szavaiban annyi
bensőség, oly meleg érzelem feküdt, hogy lehetetlen volt rajta meg nem
indulni.

Jolán szánakozó mosolylyal fordult felé, kezét édesen megszoritá s
töredezett hangon rebegé:

– Nem tartóztathatom, isten önnel.

– De nem mehetek.

– Fusson.

– Elüz?

– Nem, de kérem.

– Hasztalan.

– Én önnek ártottam, ön meg fog átkozni.

– Átkozni én?… veszitsem el bár mindenem kegyed által, nyomoromban is
imádni fognám, öljön meg, s én lábainál kegyedet áldva adandom ki
lelkemet.

– Hagyjon el kérem, lázam visszatér, fejem szédelg – töredezé Jolán
homlokát tenyerébe rejtve – siessen.

– Az istenért!

– Küldje a szobalányt. Tagjaim zsibbadoznak… esedezem.

– A viszontlátásig – sohajtá Vilmos s távozott.

Alig lépett ki, Jolán a pamlagról felugorván kínosan kapkoda fejéhez,
kis lábával tombolt, szép szemeiből könyet törle, kendőjét elébb
összegyüré s aztán ketté tépte… végre fájdalmas sziszegő hangon sohajtá:

– Mit miveltem?… erőm hanyatlik, akaratom ingadoz, érzem gyengülök…
szegény Vilmos! és szerencsétlen én! nem akarom őt többé látni.

Két egymásutáni nap Vilmos azzal utasittatott el Jolán előszobájából: „ő
nga alszik, ő nga roszabbul van, lázrohama növekszik.“ Harmadnap Vilmos
kimerülten veté magát a karszékbe, s még az nap betegen az ágyba. Most
Jolánon volt a sor a szenvedő állapota után tudakozódni.

Vilmosnál inkább izgatottság, nyugtalan élet, álmatlan éjek volt, mint
betegség; huszonnégy óra alatt mind kiheveré.

Első dolga volt Jolánt meglátogatni.

A nő egészen megváltozott, szemeiben bánat, vonásain félelem s ajkain
keserüség volt.

Vilmos okát kérdé.

– Elég korán fogja megtudni – nyeré válaszul.

– De én most ohajtnám – sürgeté Vilmos.

– Közelg egy percz, melytől rettegek.

– Férje érkezte?

– Mely mielőtt bekövetkeznék – folytatá Jolán Vilmos közbeszólásától nem
zavartatva – önnek egy kínos vallomással tartozom.

E perczben az ajtón ifju lép be, tetőtül talpig mély gyászban, arczán
boszú s elégületlenség ül.

Jolán és Vilmos egyszerre kiálták:

– Ottó!

– Ah férjem! – mond az érkező elé sietve a nő.

– Unokavérem! – mond Vilmos, s zavarodva tőn egy lépést hátra.

– Nagybátyánk meghalt – kezdé Ottó.

– Hogyan? – sohajtá Vilmos.

– Ostendeből jövök.

– Férje unokabátyám, s Ostendeből jő?… ugy van, mindent értek. Oh álnok
világ! –

– Hasztalan minden – szóla keserü hangon Ottó – az örökös te vagy; nekem
nyomoru huszezer fttal törlé ki szemeimet, pedig én fogám be az övét
örökre.

– Mit nekem örökség, vagyon, én többet vesziték… oh mint meg vagyok
semmisülve! – Perczig tartó fájdalmas küzdés után szemeit megtörlé,
fejét daczosan fölemelé, büszkén tekinte körül s távozni akart, ekkor
irószer ötlik szemébe, tollat ragad s hevesen nehány sort ir, a lapot
összehajtja, s Jolán elé dobván, mondá:

– E szinlett érzelmeknek ár volt szabva; nem akarom önöket meglopni – s
elrohant.

Jolán reszketve bontá fel a lapot.

„Kötelezvény százezer ftról.“

A hölgy szét akará tépni, férje kikapá kezéből s e szókkal rejté
zsebébe:

– Isten és ember előtt jogom van hozzá.

Jolán fejét a pamlag támjára fektetve, keserü könyekbe tört ki.



KÉT LÁNGÉSZ.

Ez valóságos farkasorditó – harsogá Szálkay Gyula – a könyv kifagy az
ember kezéből. „Oh nyomor! oh müvészet!“ e kevés szavakben egy egész
országa feküdt a kétségbeesésnek, s nem ok nélkül, mert a szó teljes
értelmében szegényes szoba már becsületes nyolcz nap óta fűtetlen volt:
a zöldes falból kiszivárgó nedv nehéz gyöngyalakban fagyott össze, hol
az ablakon belopózó nap sugára költői szépségben tört meg, s ez
természetesen arra mutatott, hogy csakugyan dermesztő hideg vala, mit
fűtetlen szobában kitörés nélkül türni nem minden nagy léleknek adatott.
Fentebbi szavai után Gyula csakugyan egy falhoz támasztott három lábú
székre vágta Rousseaut, szerinte igen kedves olvasmányát, s kétes szinü
köpenyét daczosan burkolván maga körül, a szalmazsákra terült Anglia
adósságiról elmélkedendő. A ministeriumot összevissza forgatta; az
aristocratiát megdönté, a népet felemelte, és sok más nagy dolgokat vitt
ki, mig pajtása Honthy Alfréd az irótollat időnként füle mellé
illesztvén, dermedő tiz körmére lehelt. Valami igen nevezetes tárgyon
rágódhaték, mert irt és ismét törlött, és ujra irt, majd szemeit hunyta
be, hihetőleg, hogy a lelkében felragyogó mennyei képzeteket a körötte
elszórt tárgyak szemlélése meg ne zavarja: sohajtott, és fohászkodék;
tombolt, és bal keze néha hajába tapadt, mig jobbjában toll működék;
néhanéha színfali rángatózásokat is tön, szóval ő túlemelkedett volt. De
mielőtt egyéneimről tovább beszélnék, a szoba elrendezéséről kell nehány
szót ejtenem.

Kezdem az ablaknál, mint a világosság egyik eszközénél; itt két tábla
minden vers-nemmel összeirkált papirral van beragasztva; a már emlitett
falon egy földabrosz függ tele jegyzetekkel; a fehér deszka asztal egyes
költői és költőietlen, rímes, és rimetlen kitételekkel volt tele
rajzolva: rajta egy nagy üveg, melyen dugó szolgálatot egy félig leégett
fagyugyertya tőn, s kölcsönösség fejében az üveg ismét gyertyatartó
szerepet vitt; egy ágy, mit, mint mondám Szálkay oly kényelmesen
elfoglalt, egy három lábú szék, keserves állapota miatt haszonvehetlen,
egy rosz láda, mely az asztal mellett nyert alkalmazást. Alfréd nem ült,
hanem ezen térdelve, kinosan foglalkozék. A szoba nyomorult butorzatát
egy benfülő vas kályha egészité ki.

Alfréd tüzesen rugta ki maga alól koránsem a széket, hanem a ládát,
honnan minden történhető sértés nélkül szabad következtetni, hogy az
üres volt, mint valami fővárosi arszlán erszénye.

– Ennek lesz hatása, kiáltá a kéziratot egyik kezével magosan emelve, s
a másikkal önelégülten ütött rá.

Gyula villámként pattant fel, mert a hatás volt gyöngéje, e szóval
„hatás“ tán még haldokló ágyából is fel lehetett volna riasztani; ő
tehát azonnal talpon volt, és feledve a nyomort, feledve a hideget,
feledve az éhséget, kiváncsian kérdé: mi az?

– A második felvonás ötödik jelenése kész. Hah! e magánbeszéd! ez felér…
de hallgasd, majd itélj;… és olvasni akará, de Gyula sértett
büszkeséggel rohant hozzá, a kéziratot kikapta pajtása kezéből, merően
tekinte rá, és kérdé:

– Vágtam-e valaha tisztedbe? vagy nem bizol bennem?

– Attól tarték, viszonzá Alfréd lehangolva, hogy irásomon nem mehetsz
el.

– Balgaság! – mond Gyula – tehát hol kezdődik? – itt: Üdvem üdve,
Konrád!

– Igen, igen, rajta hát, szavald el.

Az asztal helyéből kimozdittaték, Alfréd az ágyra ült, és Gyula a szoba
közepére állt. Fejét megsimitá, szemeiben a lelkesedés égi szikrája
ragyogott, ajkát megnedvesité, egyet, kettőt, hármat köhintett, és tele
torokkal rá kezdé:

„Üdvem üdve Konrád! a tavasz ismét felzöldel“…

A szavalás megszakadt egy éltes ur közbejötte miatt.

– Üdvet, uraim! mond az idegen.

– Ah! téns Kertesy úr – fogadá Alfréd a jöttet – mily szerencse!… és
habozva tekinte körül s kezeit dörzsölé – nem méltóztatik? – hebegett,
és lángvörös lőn; Gyula szinte forgolódott, köhintett, szóval: a zavar
tetőpontra ért, mert nem volt hova vendégüket üléssel kinálnák.

– Köszönöm – ejté csipősen Kertesy – köszönöm, nem ülök.

E nyilatkozatra a rokonlelkü két szobatulajdonos szivéről mázsányi suly
szakadt le, s a világ kincseért sem kisértették volna meg, ujonnan
üléssel kinálni a látogatót.

– Szabad tudnom, mi ok vezérlé a téns urat ide? kérdé Alfréd, biztosan
vetvén vállat az ingatlan falnak.

– Elébb engedjék meg, hogy itt körültekinthessek, – viszonzá Kertesy.

– Az felesleg – jegyzé meg Gyula, és Alfréd ismét pirult.

– Nem mondhatnám, Alfréd atyja körülményes tudositást vár tőlem, és –

– Atyám!? – esék szavába Alfréd – Atyám! ismétlé bágyadtan – ő engem nem
szeret.

– Csalatkozik – mond Kertesy – szenvedett-e ön szükséget tanuló éveiben;
vagy mig mellettem mint táblai jegyző foglalkozék?

– Soha.

– Nem egy éve-e már, hogy atyja önt hazamenetelre sürgeti?

– Épen ez gyanittatja velem, hogy –

– Hogy önről – vága közbe Kertesy – még mindig gondoskodni ohajt.
Legközelebb azt irá, hogy bírjam önt hazamenetelre, hol önre hivatal
vár.

– Én elhagyjam Pestet, az ifjú szép Pestet; a müvészet, lángész és
tapasztalás nagy hazáját? én, Uram! ezt nem cselekszem.

– Van más ut is atyja kegyét megnyerni, én önt szivesen befogadom
segédnek: ön derék ügyvéd leénd, esze van hozzá, gyakorlata lesz
mellettem, a kedv is majd megjő, és igy –

– Nem, nem! – kiálta Alfréd – nem fogadom el. Miért temetném éltemet a
poros periratok halmazába, midőn az irói pálya viruló mezején
borostyánokat arathatok? Oh uram! ön nem képzeli minő édes dij egy
müvelt közönség kegyét birni, nem ismeri még, minő felséges, ha viharzó
tapsok a költő lelkét égbe ragadják, ha neve a két magyar hazán
áthangzik; – melyik hivatalért mondanék le ezen dicsőségről, mennyi
jövedelem nyujtana ezért kárpótlást?!

– Mind szép – jegyzé meg mosolyogva Kertesy – de az ön neve még
ismeretlen, még ön nem aratá a tapsokat.

– Mindegy, van jogom reméleni; vagy ön azt hiszi, hogy e pályáról
lemondok? soha uram! én iró vagyok, iró leszek, iró akarok lenni, és
hogy más ne lehessek: im lássa – ügyvédi oklevelét felkapta, hevesen
rohant a kályhához – a lángok – itt keserün harapott ajkiba, mert a
kemencze jéghideg volt; ez indulatát megkettőzteté, boszúsan bontá szét
az oklevelet – vagy hasztalan rongyai a szemeten vesszenek – folytatván,
széttépni készült, de Kertesy hirtelen kikapta kezéből, s hidegvérüen
összehajtogatván, zsebébe rejté, e szókkal: – Ha szüksége leend rá,
nálam találja – ezzel távozott.

Gyula az egész jelenés alatt majd fellelkesült, majd boszankodék, majd
örvendett, de mindig szótlan, csak midőn csábító vendégök távozék,
rohant Alfrédra, tele torokkal kiáltván:

– Szerencsétlen! mit miveltél?

– Hogyan?

– Utolsó pénzforrásunkat el engedéd vinni. Tudod, nincs több egy
tizesünknél, se fa, se ebédünk, és a zsidó azt igéré, hogy okleveledre
holnap pénzt kölcsönöz. Szerencsétlen! és százszor szerencsétlen!!

– Igaz, de türhettem-e ezen pimasz prózai ember bántalmát kitörés
nélkül? az ablakon dobtam volna ki, ha leányát nem imádnám; de leánya! –
oh Etelka! te szép, és imádandó vagy. Hidd el barátom, csak szárnyai
hibáznak, hogy –

– Hogy liba legyen, elménczkedék Gyula.

– Hogy angyal legyen, hülye te!

– Vagy ugy.

– Egy tizesünk van még? ada más irányt a beszédnek Alfréd, hozz valamit
enni!

– És fát? te dolgozni akarsz az éjjel, én szerepet tanulni, mit
csinálunk?

– Oh kérlelhetlen sors! oh ég! mikor szüntök meg ellenségeskedni a
müvészettel?… Itt nagy vita támadt, ha fát kell-e hozni, vagy eledelt. A
vélemények megoszlottak, és könnyebbnek látszék tigrist szelidítni, mint
egyik magy másikat elvében megingatni, s minthogy egyik sem engedett, a
pénzt megoszták, s igy történt, hogy meleg szoba, és fris czipó is
jutott.

De ime, most kezdődik a hadd el hadd, az óra négyet üt, mindkettő
felpattan, Gyula ki akar rohanni! Alfréd visszatartja.

– Az istenért! a köpenyt ide, mennem kell!

– Én a köpenyt, én? e pillanatban, ha meghalsz sem.

– A köpenyt add ide, vagy megfojtalak.

– Fel ne ingerelj, azt mondom, Alfréd! Alfréd, csendesité Gyula barátját
egyik kezével a kilincsbe, másikkal a köpenybe ragaszkodván.

– Őrültté akarsz tenni, harsogá Alfréd, nem tudod, hogy e pillanatban
sorsom, azaz létem vagy nemlétem felett határoznak.

– E köpenyt csak holttestemről veheted el. Bocsáss az idő mulik, és
ötödfélkor sorsomat elhatárzó első színi próbára kell megjelennem, ez
nem tür halasztást.

– A választmány drámámat megbirálandó most ül össze, ez sem tür
halasztást.

– Nélküled megbirálhatják a darabot, de nélkülem nem lehet próba,
bocsáss, vagy – – –! – Nem, nem! és alig ejté ki a második nem-et, már
Gyula egyet kanyaritván magán, kirontott az ajtón, s Alfrédnak csak a
köpeny szögletéből egy darabka maradt kezében.

– Átkozott komédiás! megbuktatlak gyalázatos tettedért. Kifütyöltetlek!…
tönkre tettél, de ki fogsz fütyöltetni. Szerencsétlen komédiás! és
boldog-ta-lan é-én! e szókat épen oly modorban ejté, mint Kean
kétségbeesése közepett, midőn a báró rá kiált; és hősöm lassan erejét
vesztve, visszatántorgott, megsemmisülve rogyván, pamlag hiánya miatt, a
ládára. Oh bonjour, miért születtél? sohajtá még egyszer, s fejét
kínosan lankasztá epedő mellére.

Egy percznyi türelemért esedezek, csak mig két bajnokommal önöket
megismertetem. Honthy Alfréd költő volt, a könzönség ugyan még nem
ismeré, de ő nem tehetett róla, hogy a pártoskodó szerkesztők egyetlen
czikkét sem tarták közölhetőnek; a drámai világ sem ismeré, de ez szinte
nem az ő hibája, mert szegény eleget dolgozott, de a mostoha sors
ügyeiben nagy szerepet játszék. Pajtása, Szálkay Gyula, erőnek erejével
szinész volt, noha még a deszkavilágon soha sem forgolódott, de ez
semmi, reánk csak annyi tartozik, hogy hajlamukat kissé kifürkésszük,
mit meg is tevénk; embereink felette jó barátságban éltek, már nem
tudom, azért, hogy szegénység köté össze, vagy tisztán rokonszenvből, de
ők ekkorig a szó legnemesb értelmében hű barátok voltak, ám de alkalom
szül ellent, körülmények tépik le a barátot baráti kebelről; ne
botránykozzék meg tehát senki a fentebb látott tragicai jeleneten, mert
a két nagyreményü müvésznek csak egy közös köpenye volt, s életbevágó
tárgy szólitván el mindkettőt – szerencsétlenségre – ugyanazon órában
hazulról, a rendes szokás, vagyis még egyik kün jár, másik honn üljön –
megbomlott, mi nem kis viszályt szült, Alfréd szivesen elment volna
köpeny nélkül, de minden felső öltönyét, egy bonjour tevé, s ő nem
annyira a hidegtől, mint gúnyos megvetéstől rettegett.

– Dráma! Etelka! bonjour! sohajtá, s ajkin a hang elhalt.

Ha szinházban volnánk, a halotti csendet feszült figyelem kisérné – –
azért képzeljék, mintha ott volnánk: s Alfréd mélyen hallgatna, mig a
kenetlen ajtó nyikorgása fel nem serkenti.

Ki merészli e csendet zavarni? egy táblai jegyző. Hol legnagyobb a
szükség, ott legközelebb van a segély.

– Jó napot, szomszéd – mond a táblai jegyző – hol van Gyula?

– Ne e szót többé, mert fellázitja velőmet. Ah kaján, áruló!

– Csak nem remélem…?

– De igen, mi örökre meghasonlánk. Ne is kisértse, a kibékülésről szó
sincs.

– Sajnálom. Hm, hm, de egy kérésem azért teljesitendi, hogy a másodszori
alkalmatlankodást kikerüljem.

– Mit kiván?

– A jegyző lekanyaritá válláról a köpenyt, s az ágyra veté e szókkal:

– Ha Gyula haza tér, mondja meg nevemben, hogy e köpenyt sziveskedjék a
szokott helyre vinni, a pénzért majd alkonyatkor eljövök.

Alfréd tekintete a köpenyre esett, arczát örömsugallat szállta meg, s
üléséből felemelkedve, hálahangon rebegé: – Ezer örömmel. – Midőn a
jegyző ur a szobát elhagyá, Alfréd magas lelkesedéssel tört ki e
szavakban: – Ezt jó angyalom küldé! – valamit dörmöge még, mialatt a
köpenyt Zampaként maga körül foná, s feledve a haragot, elrohant.

* * *

Este van, azaz: gondolják önök, hogy este van, a két müvész árva
hajlékában az üvegbe helyezett gyertya szomoruan pislog. A csend
tulvilági volt, s a csendben uszkáló kínsohajok rémesen, azaz: ugy
hangoztak, mintha sötét éjjelen valamely sirkertben a vándorlelkek ide s
tova surranva kalandoznának. Gyula halavány volt, Alfréd szinte; Gyula
szemében a kétségbeesés ült, Alfrédéban szinte; Gyula sohajtott, Alfréd
szinte, s mindkettő keblében gyilkos fájdalom fészkelt; Gyula keresztbe
veté kezeit, és semmit sem csinált, Alfréd ellenben irt. Az utóbbi
hirtelen felugrott, a beirt lapot megcsókolván, szivéhez szoritá:

– Isten veled, Etelka! – kiáltá keseredve – egykor vagy borostyánaimat
osztandom meg veled, vagy örökre isten veled! – E hangos magánbeszéd
után szeméből egy könycseppet törle ki, s a levélre czimet irt. Miután a
levelet epedő szivvel még egyszer megcsókolá, a gyötrelem égő hangján
mondá:

– Gyula! válnunk kell.

– Alfréd, válnunk kell – viszhangozá Gyula.

– Oh Gyula! sopánkodék Alfréd – ne képzelj oly gyöngének, nem a mai
események tépnek ki bajtársi karjaid közül, oh nem! hisz mi rég ismerjük
egymást, az ármány és fondorkodás emel köztünk választó falat.

– És te – sohajtá Gyula – oly gyöngének hivél, hogy öt évi barátságunkat
egy kis összezörrenésért elszakitani tudnám? csalatkozol. Engem más
kerget. Gyula sokat jelentő arczot vágott, s Alfréd szemeit mereszté. –
Képzeld, kezdé rövid szünet után Alfréd – müvem a választmány
visszautasitá.

– És azt tehette volna?

– Bámulásomra, mert nincsenek benne dalok, oh Shackespeare! fordulj meg
sirodban! – mert nevem még ismeretlen. Oh ti tudósok! mert, mert
rettegtek, hogy egy ifju iró homloktokról a röpkényt letépi. Oh elfajult
kor!

– Végy erőt, engem hasonló csapás ért.

– Merészeltek volna?

– Engem fel nem léptetni? igenis, mert, de képzeld, hallatlan! mert nem
tudtam énekelni. Egy szinmüvész, és énekelni!? A szavalás nem hoz
jövedelmet, jó hang kell. Szoborrá merevültem, nem akarám hinni, de
elutasitottak, mert hang kell. Oh Kean! jer, és bámuld elkorcsosult
utódidat. Barátom, te ármányról szólsz; menj, és a szinfalak közt
találsz eleget.

– Meg vagyunk semmisülve!

– A lángészt igy elnyomni!

– Mit? – pattant fel Alfréd – elnyomni? megmutatom, hogy nem, meg fogja
látni a világ, miszerint itt a kenyér-irigység akart megbuktatni, de
irigyeimen felül fogok emelkedni.

– Én is.

– Felül akarok emelkedni. Kékesy társasága hallom, jól áll, oda viszem
szinmüvemet.

– Mi.. mi.. t hallok? tehát egy szándokunk volna? én is oda irányzám
terveimet.

– A nagy lelkek találkoznak. Tehát nem válunk, mond Alfréd
örömkitöréssel, és széttárá karjait.

– Soha! – fejezé be Gyula, s barátja keblére rohant.

A jelenet griseldisi volt, s szinpadon akármelyik német drámában amugy
istenigazában megtapsoltatott volna. A két sziv ismét összeforrt, a két
lélek ujonnan összeölelkezett, s a baráti frigy örökre és elválhatlanul
kötve lön.

Másnap az ismert butorok egy zsidónál köpenyért feleseréltettek, s az
emlitett levél kézbesittetett. Alfréd irományait, Gyula pedig
hosszuszáru pipáját kezébe ragadta, s a füstös négy faltól búcsút vőnek.

– Utjokat gyalog folytaták.

* * *

N*** városában legalább is két lábnyi nagyságu szinlap, melynek
homlokzatán óriási betűkkel vala olvasható: „Uj eredeti dráma“, alatta
pedig: „Szálkay Gyula, mint vendég“ a közönséget nem kis mozgalomba
hozta. A nép tódult a szinházba, a karzat szinte recsegett a tanulók
terhe alatt, s mindenki türelmetlenül várta a kezdetet.

Az öltözőszobában hevesen beszélgetett Alfréd Gyulával, az első
utasitásokat adván az utóbbinak. A hanga megzendül, s a két szilárd
férfi megdöbben. Alfréd szive lázasan dobogott, s Gyula egész testében
remege, azonban egymást bátoriták. Az igazgató is közibök lépett, s
mivel oly szép jövedelmet szereztek vendégei, Alfrédet három, Gyulát
pedig két arannyal tisztelé meg.

A függöny felgördül, Gyula elszánttan ront a szinpadra, hol taps, éljen!
és füzérhalom özönlé el. A látványra a költő szeme könnyel telt meg, s a
szinészt bátorság karolta fel. A jelenés végeztekor zajos kihivás
történt. Alfréd a szinfalak mellett érzékenyen omolt barátjára, mondván:

– Müvem szerencsédet alapitá.

– És én müvednek koszorukat aratok.

A játék változó sikerrel folyt, a közönség türelme pedig fogyott. A
második felvonásban zugás, a szomoru jeleneteknél kaczaj hallatszék,
miből egy nagyszerü bukás előzményeit lehet kivonni. Alfréd dühöngött,
haját tépdesé, és kékülő ajkain szitkok hangzának el.

– E közönségnek nincs izlése, müvem szellemét nem képes fölfogni…
okoskodék, s okoskodásából füttyek rázták fel.

A felvonásnak vége lőn. Gyula őrjöngve rohant Alfrédra e kitöréssel:

– Nyomorult, müvednek köszönhetem bukásomat..

– Te nyegle komédiás te! – orditá Alfréd – megbuktattad darabomat! mit
csináljak veled? mit!? szólj… szeretnélek megfojtani.

– Inkább öltél volna meg, mint hogy földönfutóvá tettél.

A függöny harmadszor is föllebben. Alfréd elhagyá a szinházat, s Gyula
nem akar tovább játszani. A közönség zajong, tombol; az igazgató
Gyulával czivódik; a szinpad üres, a közönség fütyöl. Végre a rendező
kilép „halljuk! halljuk!“ Ezer bocsánatkérés után jelenti, hogy előre
nem látott akadályok miatt az előadás nem folytattathatik.

Kész volt a forradalom, a fellázadt ifjuság boszúsan ugrált a szinpadra,
költő és vendégszinész keresteték, de már ekkor az utóbbinak is sikerült
„ill a berek, nád a kert“ elillanni, az igazgatónak pedig volt mit
izzadni.

E szomoru catastropha után a két lángész örökre elvált, egymás iránti
nem csekély gyülölséggel.

* * *

A fentebbi események után három évvel Pest egyik népetlen utczáján egy
szép külsejü diszesen öltözött ur haladt, s nem nagy távolságra egy
rongyos igen nyomorúlt kinézésü embert pillantott meg; erszényéhez nyult
s a szegényhez sietett, annak segélyt nyujtandó; az utóbbi sértett
büszkeséggel emelé zavart tekintetét az alamizsna osztóra. Mindkettő
megütődék:

– Gyula!

– Alfréd! hangzott egyszerre.

– Gyilkosom! – kiáltá Gyula, – futok tőled! szavait tett követé, Alfréd
visszatartani ügyekvék, de sikeretlen.

– Ismeri ön azon embert, mond egy ott elmenő szinlaphordó.

Tán útba igazithatna, öt forintot adok, ha szállására vezet.

– Szivesen, de csak éjfél után.

– Jó, fejezé be Alfréd – nevem Honthy ügyvéd, szállásom Dorottyautcza.
Elvárom.

– Alfréd haza sietett, s csinosan butorzott szobáin végig nejéhez
rohant.

– Nőm! Etelka! örvendj, régi bajtársamat feltalálám. Istenem! hála
neked. Oh minő elhagyatott, szegény! Javaimnak, s befolyásomnak most
örvendek legjobban, én segíthetek rajta, ez valódi boldogság.

Etelka szemei könyben ragyogtak, jobbját férjének nyujtá, érzékenyen
mondván:

– Van-e boldogabb nő, mint én? férjem oly nemeslelkü.

– És te, és atyád? nem nektek köszönhetem boldogságomat? atyád állást és
te üdvet adál. Atyád kiábrándított, nélküle ki tudja nem lettem volna-e
ollyanná, mint szegény barátom? és te ifjukori álmaimat valósítád.

Alfréd munka közt várta az éjfélt és embere csakugyan eljöve.

A királyutczán le követé Alfréd vezetőjét, innen egy sikátorba mentek,
hol balkézre egy leomlott ház kapuján beléptek. Alfréd borzadott;
vezetője egy pinczeajtót emelt fel, a mélységből gyönge lámpavilág tört
fel; Alfréd nem akart belépni, de vezetője biztatásira felbátorult. A
pincze gyomrában egy asztalon pohárlámpa pislogott, a vakolatlan
falakról víz csepegett, s a nedves földön körül zsupszalma volt
elszórva, hol sürüen egymás mellett a legaljasabb nép. Alfréd e
látványnál szemeit bezárta, s lelkében kínos érzés jajdult fel. Vezetője
az elsőnél olvasni kezde, s a 17-nél megállapodék.

– Ez ő – mondá.

Alfréd a mélyen alvót felrázta.

Gyula talpra ugrott.

– Ki vezetett ide? – kérdé dühöngve; hát még nyomorult fészkemet is
felkutatod, hogy üldözz? nem elég téged álmomban látni?

Alfréd zokogni kezdett, s csaknem térden esengett barátjának, hogy
kövesse.

Gyula elérzékenyült, s a multak emléke felébredt benne. Ő elhagyá a
barlangot.

Másnap nem lehete rá ismerni, – oly csinos volt.

Alfréd több hónapokig tartá házánál, a leggyöngédebb barátsággal
viseltetvén iránta, s midőn munkához szoktatá, s a szükséges tárgyakkal
megismerteté, alkalmazást szerzett számára egy uradalomban.

És részvétlenség igy vont el a hazától két lángészt; fel-feltámadt ez a
két jámbor emlékezetében, de a jólét ismét csakhamar feledteté.



A JÓ ÖREG.

Váray birtoka a legterjedelmesb volt két megyében, és jól rendezett
gazdaságát az egész környék csodálta. A kezelést ügyes tisztei vivék, s
ő mégis óriási gondok közt tért nyugalomra, s aggodalommal ébredt föl.
Társaságban víg és élczes, magányában bús és merengő volt.

Egyetlen fia, a közszeretetü megyei aljegyző, nehány év előtt elhúnyt.

Ifjabb testvérének két fia, Robert és Vilmos, jogászok, a szünnapokra
hazaérkezvén, Váray őket tárt karokkal fogadá.

Az öreg úr sokáig nem tudta elhatározni, melyiket szereti jobban.

Ha Robert a tudományokról s a gazdászat ügyében értekezett vele,
tökéletesen azt hivé: ez értelmes, derék, gondolkodó, szeretetreméltó
fiu… övé az előny; ha pedig Vilmos enyelge örökké vidor kedélyével
körüle, s elmés ötleteivel megnevetteté, ehhez húzott szive, s önelégült
mosolylyal dörmögé: „Kedves, eleven ficzkó!“

Nem tudott kiokosodni: melyiket szeresse inkább?

Egy szép reggelen beszólitá a két ifjat, s mindeniknek ötszáz pengő
forintot adott.

– Robert! kezdé az öreg úr, egyik négyes fogatom rendelkezésedre áll, a
szomszéd megye székvárosába fogsz utazni.

– Parancsát várom.

– Az ötszáz pengőt el kell költened: tetszésed szerint végy rajta, vagy
csinálj vele, a mit akarsz, de 24 óra alatt egy fillér se legyen belőle.

Robert meghökkent. Ennyi pénze sohasem volt.

– Remélem, enyelge Vilmos, én nem azon utasitást kapom, hogy 24 óra
alatt ugyanannyit szerezzek!

– Azt kell tenned, mond az öreg Váray, mit Robertnek, s a tarka fogaton
másfelé fogsz utazni.

– Magam hajthatom?

– A mint tetszik.

– És csakugyan el kell költenünk az egészet? kérdé Robert csodálkozva.

Utolsó fillérig.

– Ily felséges eszmék előtt meghajlok, kiálta Vilmos, és szikrázó
szemekkel rohant ki; Robert merengve követé.

A két ifju elutazott.

Váray nyugtalanul várta visszajöttöket.

Másnap déltájban, iszonyu csönditések közt, Vilmos a kapun berobogott.
Öltözete rendetlenül, s arcza álmatlanul néze ki.

– Nos fiu? kérdé ölelés közt Váray, szerencsésen jártál?

– Reménységemen fölül.

– Hogyhogy?

– A városba sem kelle mennem.

– Tehát?

– Csak Rétkertig.

– S pénzedet elköltéd?

– Sőt többet tettem.

– A patvarba!

– Kétszáz forint adósságot csináltam.

– Arra nem volt hatalmad.

– Hm, én igy okoskodtam: ha bátyámuramnak örömet csinál az, hogy 24 óra
alatt ötszáz forintot elköltsek: mennyivel inkább fogja elragadni az, ha
négy óra alatt hétszáznak hágok nyakára?

– Nem rosz. Lássuk hát, mit vettél rajta?

– Nem vettem semmit, hanem tanultam.

– Mit?

– „Lansquenet“et.

– Mi az?

– Gyönyörű játék… megtanitom bátyámuramat is, hoztam hozzá kártyát.

– E szerint pénzedet eljátszád, mond mosolygva Váray.

– Legalább, viszonzá könnyed vállvonitással

Vilmos, nem fárasztám a városig szép tarka lovait. Az igaz, hogy
átkozottul mennek.

Később Robert is megérkezék, ízletes angol öltözetben, aranygombos
ostorral, csinos félvér-paripán; nyomban a négyes fogat követé, melyen
távozék.

– Hogy tetszik? kérdé Robert, kedvesen veregetve szügyét a kapálódzó
állatnak.

– Mindjárt megmondom, felele Vilmos, s villámgyorsan pattant a
fölnyergelt lóra. Nehány lovardai fordulat után szilaj vágtatva ereszté
neki ároknak, bokornak.

– Lovamat! kiáltá Robert, neki sápulva.

– Nyakadat! orditá Váray félénken.

A legmerészebb kisérletek után egy vízhordó szekeret átugratván,
felkiálta:

– Robert! nem dobtad ki pénzedet: jó lovad van; s tánczosi ügyességgel
szökött le. – Becsületemre! nem csaltak meg.

Robert szabadabban érzé magát, mert Vilmos zaklatásitól a ló
megmenekült.

Az öreg úr pedig könnyebbülve mondá:

– Szeles fiú! nyakaddal játszál.

– Még hoztam valamit, kezdé szerényen Robert – találtam egy ládácska jó
állott „cárvajal“ szivart. Tudom, bácsi igen szereti.

– Helyesen! kiáltá Vilmos; Robert, kedves fiú vagy! zsebedben annyi
pénz, s te jó nagybátyánkra gondolál.

– Szép tőled, mond Váray. – A szivarokat elfogadom.

– Hát te mit hozál? kérdé Robert Vilmostól.

– Sokat, felette sokat!

– Mit?

– Adósságot.

– S a pénzen?

– Nem sokáig törtem fejemet, hogy mit vegyek?… Elkártyáztam.

– Szerencsétlen!

– Szabadsága volt azt tennie, mond Váray – tehát semmi szemrehányás.

– A mi pedig a büntetést illeti, egészité ki Vilmos, nem elég-e a
gyaloglás? s hogy te velem ezentúl lóhátról beszélj?

A szűnnapok vígan teltek. Robertet Váray mindig nemével az elégült
büszkeségnek tekinté, szívesen társalga vele, némely dolgokban
véleményét is kérdé. Vilmossal enyelge, nevetett, játszék és tréfált; de
komoly tárgyról vele sohasem értekezett.

Midőn az elválás közelge: az öreg úr levertebb volt, mint a két fiú;
pedig ők, az élvekről lemondás mellett, szigorú tanodai törvényeknek s
tanulásnak néztek elébe.

– Vilmos, kérdé Váray, hol ohajtod ez évet végezni?

– Hol másutt, mint Pesten?! ott a tanulóknak legtöbb szabadalmok van; a
város nagy, az élet zajos, a nők szépek, a vigalmak fényesek. Pestet
szomjuhozza lelkem.

– Jó, Pestre fogsz menni.

Vilmos elragadtatással ugrott az öreg úr nyakába.

– És te, Robert?

– Hallám, hogy Nagy-Váradon igen jeles jogtanár van, de különben a város
is olyan, hogy az élvek nem igen vonják el a tanulástól az embert…
tehát, ha kérnem szabad, tanodai pályám ez utolsó évét ott szeretném
végezni.

– Helyesen öcsém; egyezék belé Váray.

– Aztán, jegyzé meg daczosan Vilmos, menj egyenesen barátnak.

Az elválás percze ütött.

Váray érzékenyen búcsuzék a szeretett fiúktól.

Robert Váradra ment, magát a tudományoknak szentelendő; Vilmos Pestre
sietett a főváros gyönyöreit élvezni.

Nehány hét folyt le.

Vilmosnál több víg czimbora mulatott.

Levél érkezett.

Vilmos társaitól elnézést esd, s a levélolvasáshoz fog. Szünet mulva
felkiálta:

– Ki hinné, hogy az ember boldogsága felett egy ló határoz!

– Hogyan?

– Nagybátyám…

– Ő volna…

– Dehogy! Olvassátok. – – Ezzel a levelet átnyujtá.

Az egyik pajtás elővette, s teli torokkal kezdé:

„Édes öcsém, Vilmos!

„Te kedves, eleven és jókedvű fiú vagy, de szeles és könnyelmű is. Sok
vagyon veszedelmedre szolgálhatna; a mennyire kiismertelek, azt
bizonyosan eltékozolnád, s azután a nélkülözés isten tudja, mire
vezetne. Robert egész ellentéted; én tehát komolyan s visszavonhatlanúl
elhatározám őt örökösöműl nevezni.

„Míg élek, tőlem évenkint ezerötszáz pengőre számolhatsz;… halálom ntán,
a tett végrendelet következtében, ezen összeget Robert fizetendi ki.

„Mos tudod, mire számolhatsz, tehát a szerint intézkedjél… Válassz
magadnak pályát;… légy katona vagy hivatalnok, szóval tanulj; mert, ha
úriasan akarsz élni, azt eszed és tehetséged által érheted el.

„Isten veled! – ölelő bátyád

Váray.“

A czimborák felkacagtak, s velök Vilmos is.

– Szerencsés kópé az a Robert! mond Vilmos; hatvanezer forint évi
jövedelmet köszönhet egy lónak.

– Már megint nagybátyádat?…

– Dehogy őt, dehogy őt! az egész onnan ered, hogy a szűnnapok alatt
Robert pénzén lovat vőn, s én pénzemet elkártyáztam.

– Azért neked is hagyott…

– Igen, ezerötszáz forint évi jövedelmet.

– És jó tanácsot.

– Azt nagyon köszönöm, de nem kell.

Vilmost az esemény nem fenyegeté kétségbeeséssel. Harmadnap feledé a
levelet és az örökséget, melyhez oly közel állott.

Vilmos nem irígylé Roberttől a szerencsét, nem is haragvék rá, de látni
sem ohajtá. Ő többé feléje sem ment azon tájnak, hol nagybátyja és
Robert volt.

Évek folytak le, s ők nem találkozának. Robert külföldre utazott, Vilmos
még nem választa pályát.

Vilmos csekély jövedelmével ugy tudott intézkedni, hogy a világ előtt ő
az elegansokhoz tartozék. Megtanult nélkülözni, s a hol ragyogni kelle:
bőkezü volt. Ő száz forintot ugy tuda felhasználni, hogy az kétezer
forintára zajt csinált; öltözete választékos ízlésű s mindig divatos,
viselete finom, társalgása művelt s egyénisége kedves volt;
magánkörökben szerepelt, a vigalmakba lelket önte s közhelyeken
bámultatott. Tömérdeken utánzák modorát, sokan irigylék szerencséjét; de
ellensége nem volt senki, mert mindenrendű egyéniségnek az ő társaságát
élvezni csak egyszer is, elég volt arra, hogy őt megszeresse.

Ki nem ismeri Pesten a nyári havak unalmait? és ki nem törekszik ezek
elől menekülni? Kalmári mozgalom, iszonyú por, árnytalan séta s
egyhangu, végtelen napok, mik nyári évszakban az embert Pesten gyötrik:
mig falun hűs ligetek, virányos kert, fesztelen magány, illatos jó lég,
kocsizás, lovaglás és tömérdek más ad élvet; vagy fürdőkben, új és gyors
ismeretségek, reggeli séták, esti vigalmak, társas ebédek és örökös
együttlét. Nem csoda, hogy ez évszakban mindenki legnagyobb áldozattal
is, ugy törekszik a fővárosból távozni.

Vilmos Áldayhoz ment.

Álday nőtlen, gazdag és vendégszerető ifjú volt. Roppant örömére Vilmos,
barátja meghivásait elfogadván: a nyáriszak egy részét jószágán tölteni
igéré. Kedves vendégének alig találta helyét.

A napok kellemesen folytak.

Több ismerők érkeztek, s mint ifjaknál szokás, beszéd, regélés s
válogatott borok mellett az estelinél reggel két óráig időztek.

Gyönyörű éj volt. Vilmos lovat nyergeltetett, s míg a többiek nyugalomra
távozának; ő egész kalandszerűen elvágtatott.

Az ember sohsem oly ideges, mint álmatlan éj után. A vér lázas, az eszme
izgatott, a vágyak túlcsapongók.

Vilmos ment; s nem tudni: lova ragadta-e jobban, vagy phantasiája? mert
az éji harmat által felüdült fa, virág és fű illatárja; az ébredező
madárkák dalai, s végre a napnak ragyogó fényében megjelenése, lelkének
minden költőiségét fölébreszték. A szép alkony magasztos; de a tiszta
hajnal isteni!

Gyönyörű fasorba érkezék, s csak ott kezde eszmélni, hogy egész utazást
tőn, s majd a tikkasztó hőségben kellend visszatérnie.

Csekély távolságra lovagló kis csapatkát vőn észre, hirtelen jobb
szemére nyomá üvegét, s kiveheté, hogy a vágtatók egyike nő.

– Látnom kell őket! kiálta fel. Minő érdekes találkozás leend? – Ezzel
sarkantyúba kapá lovát, az országutról s fasorokból letérité, s egy
középszerű árkot átugratván: a megpillantott társaság felé tarta.

Alig haladt nehány száz lépést, s két csősz neki szegzett fegyverrel
útját állja.

– Le a lóról! – kiált az egyik.

– Csak nem vagytok betyárok?

– Ki áll jót, hogy az úr nem az? jegyzé meg a másik.

– A patvarba, ficzkók! hát olyasmit néztek ki belőlem?

– Mi az úrból, viszonzá az első, ugyan semmit sem nézünk ki; de mivel a
tilost tapossa, hát megzálogoljuk.

– De jó borravalóért csak tovább fogtok ereszteni.

– Egy tapodtat sem! Azért csak le arról a lóról, s tessék gyalog
visszasétálni oda, a honnan jött.

Vilmos zsebébe nyúlt.

A két csősz összenézett.

Vilmos meghökkent, mert zsebében látogató jegynél egyebet nem talált.

– A földesúr jó barátom; kezdé Vilmos – őt véltem arra lovagolni, s
üdvözletére sieték. Im adjátok ezt át neki.

A két csősz leemelé kalapját.

Vilmos a jegyet oda dobá, s lovát megfordítván, villámgyorsan vágtatott
el.

A hőség, fáradalom és álmatlanság miatt tikkadtan érkezék haza, de
mégsem mulasztá el Áldaynak kalandját elbeszélni.

– A lovagló nő bizonyosan Vermey Flóra volt. Gyönyörű teremtés.

– Ejnye! azok a gazemberek, mily érdekes találkozásban gátoltak. Honnan
gyanítod, hogy ő volt?

– Mert az egész vidéken egyedűl ő lovagol, s mert a fasornál az ő
birtokuk kezdődik.

Másnap Álday és Vilmos közönyös tárgyakról beszélgettek, midőn egy
szolga belép, s Vilmosnak e szókkal:

– Nagysád után kérdezősködtek – látogató jegyet nyújt át.

Vilmos belétekinte s elhalványult.

– Mi kell? kérdé Álday.

– Vermey! viszonzá Vilmos megütközve.

– Fogadjuk őt illően.

Alig készültek neki, s egy vidor arczú aggastyán toppant be.

– Én nem sok előzményre várok, mond hahotázva az ősz; és tetszik bár,
vagy nem, megjelenek ott, hol bejelentenek.

– Üdvözlöm önt, kezdé Álday.

– Tudom, folytatá Vilmos, engem illet látogatása.

– Eltalálta.

– Bocsánat, uram!…

– Semmi bocsánat, ön hozzám fog jönni. Hát illik az, csőszök által
jegyét megküldeni?… Mit akar? kalandot most? azok ideje lejárt…
Érdekessé tenni magát? az szükségtelen, rég várjuk.

Vilmos iszonyúan bókolt.

Álday szoborrá merevült.

– Tudja-e nagybátyja, hogy ön itt van? kérdé Vermey.

– Nem.

– Azt remélem is, különben örökös harag keletkeznék köztünk. Most
azonban szót se erről. Én jegyéből megtudám ittlétét, és siettem
embereim hibáit jóvá tenni.

– Oh kérem!…

– Semmi kérés. Mikor lesz szerencsém?

– Akár ma.

– Szavánál fogom.

– És én örömest engedek.

Rövid idő múlva Álday négyes fogata állott elé.

Vermeyéknél a vendégeket kitünő szivességgel fogadák.

A házi kisasszony oly szép volt, hogy mit Álday róla mondott,
csekélység.

Vilmost cselédség, úr és nők Vermey házánál annyira megelőzék, hogy az
nem egyszer jött zavarba.

Flóra látásánál új érzelem tölté be szivét, s új eszmék foglalák el
lelkét.

Flóra szép volt, s Vilmos végtelenűl szereté a szépeket.

Hazatértökben oly édesen esett a holdnál merengnie; mit Álday látván,
egyetlen kérdéssel sem terhelé őt.

Szótlan érkezének meg.

– Nos? mond Álday a gyeplőt kocsisának dobva.

– Végem! sohajtá Vilmos.

– De nem komolyan? kérdé Álday, karon öltve Vilmost.

– Azt hiszem, igen!

– Annál jobb, igy huzamosb ittmaradásodra számolhatok.

– Vagy pedig holnaputáni elutazásomra.

– Midőn érdek köt ide?!…

– S ha azon érdek előtt én érdektelen volnék?

– Az más; de nem hiszem.

Másnap Vilmos sietett Vermeyékhez, s azontúl naponkint.

Flóra alig várta a pillanatokat, Vilmost viszontláthatni, s ha az a
szokott időn túl késék: elkomolyodék, s az érkezőnek szemrehányásokat
tőn.

Magányban a szerelem gyorsabban fejlődik, mint a zajos világ közepett.

Vermey elragadtatással látta Vilmosnál nőni a szenvedélyt, s leánya
szívében ez érzelmet potencirozni segíté: az ifjú örökös magasztalásával
s jelességei elsorolásával.

Tiz nap boldogan folyt le. Vilmos Flóra szerelméről meggyőződék. Vermey
szíves fogadása és tömérdek példázgatásai minden jót reméltetének. Az
egész háznál nemhogy akadályra talált volna; de a körülmények s az
egyének mintha mind összeműködve az ő boldogitására törekednének.

Az óra ütött, mely Vilmos sorsa felett határozzon. Ő lóra ült,
Vermeyékhez menendő azon szándokkal, hogy Flórával értekezvén, atyjától
kezét megkérje.

A fasorhoz érkezvén, önkénytelen visszagondolt itteni első kalandjára; s
felsohajta:

– Mily jelentéktelen dolgok határoznak az ember sorsa felett! Rétkerten
zápor ért, bementem a földesúrhoz, ott kártyáztak, elvesztém ötszáz
forintomat, s e miatt kicseppentem az örökségből, tehát azon záporeső
tőlem legalább harminczezer forint évi jövedelmet mosott el; itt egy
árkot átugraték, s ez által földi mennyemhez jutottam. Hasonló
elmélkedések közt érkezett az úrilakhoz.

A cselédek jelenték, hogy az uraságok a kertben vannak.

Vilmos oda siete.

Vermey komoly s Flóra egyhangú volt.

Vilmos meghökkent, mert nem ugy fogadtaték, mint egyébkor.

Sokáig sétálgattak. Vilmos ohajtott volna Flórával egy perczig egyedűl
értekezni; de ma lehetlen, mert az öreg úr egy pillanatra sem hagyá el
őket.

– Valaminek történni kellett, gondolá Vilmos; s midőn Flórára tekinte:
az kisirt szemeivel „igent“ látszék inteni, mintha Vilmos gondolatát
tudná.

Egy virányos mellett haladának, hol Flóra Vilmosnak mindig virágot
szakíta, s ma elmulasztá.

Vilmos chinai jázmint szakíta, s enyelegve nyujtá Flórának.

Flóra könyekbe tört ki.

– Távozzál szobádba; mond szelíden Vermey.

A lányka engedelmeskedék.

Vilmos bámulva tekinte majd a távozó után, majd a letört virágra.

– Megsértettem volna? sohajta végre.

– Nem, a világért sem, viszonzá Vermey. – Más adta elé magát.

– S nem szabad tudnom?…

– Olvassa! Ezzel levelet nyujta át. – Az este érkezett.

Vilmos reszkető kezekkel nyitá meg.

„Igen tisztelt Vermey úr!

„Nagybátyám ohajtását teljesitendő, a napokban látogatására megyek.
Hiszem, Flóra kisasszonyt oly szépnek találandom, mint a hir és
képzelődésem őt velem megismerteté. Törekvésem lesz hajlamát megnyerni.
Addig is fogadják forró üdvözletemet.

Váray Robert.“

– Hogy értsem ezt? kérdé Vilmos.

– Én, viszonzá Vermey, barátomnak szavamat adám, hogy leányom az ő
örököseé leend, s ő viszont, hogy örökösének nem szabad mást nőül
vennie.

– Miért, oh miért kecsegtettek hát engem annyi reménnyel? miért hozott
ön házához? hisz nekem sohsem jut vala eszembe!…

– Mert azt hivém, hogy… hogy…

– Hogy én vagyok a gazdag örökös?

– Eltalálta.

– Tehát a rokonszenv, a szíves fogadtatás, s nyájas arczok az örököst
illeték, s nem engem?…

– Önt is… hisz ön igen szeretetreméltó, kedves ifjú; de…

– De nem örökös!

– Szavamat adom: szeretném, ha ön volna az.

– Elég, uram! Mielőtt szivemből játékot üze, meg kellett volna tudnia,
ki vagyok?

Vilmos búcsut vőn.

E perczben iszonyú robajjal gyönyörü négyes fogat áll elé, és Robert
száll ki a hintóból.

Vilmos felede mindent, s karjaiba rohant az évekig nem látott
testvérnek.

Mindnyájan a terembe mentek, hova nehány percz mulva Flóra is
megérkezék. Arczáról a szenvedés leolvasható.

Robert egy futó pillanatot vete arájára, s azután Vilmosra…
elmosolyodék, mit Vilmos észre vőn, s távozásra készült. Hidegen érinté
Vermey oda nyujtott kezét, s Robertnek „istenhozzádot“ monda.

– Még találkoznom kell veled, jegyzé meg Robert.

– Ha fölkeresesz.

– Hogyan? kérdé Vermey? s nem számolhatnék többé a szerencsére
házamnál?…

– Ne hagyjon el! sohajtá félhangon Flóra.

– Leszek oly bátor, mond határozottan Vilmos, és elrohant.

Robert Vermey házánál nemcsak rokonszenvet nem ébreszte, hanem
huszonnégy óra alatt mindenki megúnta tudós értekezéseit.

Vilmos öt nap alatt egyetlenszer látogatá Vermey házát. Fájdalmat vitt
oda keblében és ezerszeres kint hozott vissza; látta Flóra szenvedő
arczát, látta könyeit… és ő kétségbeesett.

Készületeket tőn a fővárosba utazni, midőn Vermeyéktől a sebes vágtatva
jövő lovász levelet hozott.

Vilmos megismeré nagybátyja irását. Ő Vermeyékhez érkezék, s Vilmos
ittlétéről értesülvén, őt magához hivatá.

– Oh! sohajta Vilmos, hogy még egyszer át kell azon ház küszöbét lépnem!
még egyszer látnom Flórát! De mit tegyek? bátyám parancsol: kötelességem
engedelmeskedni. – És ugy lőn.

Váray és Vermey gyermekkori pajtások, nem győztek eleget beszélni a
multról.

Flóra az öreg Váraynak igen tetszett; csak egyet nem szeretett az öreg,
azt: hogy Robert nevét még ajkain nem hallá elhangzani, de annál többet
Vilmosét. Vermey is sokat emlegeté a derék, müvelt ifjút.

– Kiváncsi vagyok látni őt, mond Váray. A merre csak járok: dicsérni
hallom; a ki csak emlegeti, lelkesedve szól róla. Az igaz, eleven, elmés
fiú volt.

– De most, jegyzé meg Vermey, komoly is tud lenni, s ha rólad beszél: a
legnagyobb tisztelettel és szeretettel szól.

– Igen? és soha felém sem jött.

Vilmos megérkezék.

Váray könyezve ölelé keblére a deli ifjat.

– Rosz fiú! pirongatá, annyi éven át felém sem jönni.

– Higye el bátyám, szívem annyiszor húzott oda, de okaim voltak… Hagyjuk
azt; csakhogy ismét látom, még pedig, hála az égnek, jó egészségben.

– Most egy családi dolog elintézéséről akarok értekezni. Ki tudja, mikor
jövünk ismét igy össze, az én és Vermey barátom napjai, megszámlálvák.

– Hoho! kérem, – enyelge Vermey.

– Bizony, barátom, nem vagyunk mai legények

– Fájdalom!

– Én leányodat, folytatá Váray, örökösömnek megkérém.

Vilmos halálsápadt lőn.

Flórával az egész ház keringe.

Robert nyugodtan állt.

– És én, viszonzá Váray, örömmel mondék igent.

– Bátyám! rebegé Flóra.

Vermey szigorún tekinte rá; s a szegény leányka elnémult.

Az öreg Váray szünetet tarta, s a küzdelmekben gyönyörködék.

– Most tehát megujitom kérésemet.

Vilmos felugrott, s ingadozó léptekkel indult kifelé.

– De miután két örökösöm van – kiáltá Váray.

Robert elhalaványult.

Vilmos támszékbe fogódzék.

– Flórára bizom a választást – fejezé be örömsugárzó arczczal a beszédet
Váray.

– Bátyám! kiáltá Vilmos, ön végtelen jó, ön nagylelkü!

– Jer, ölelj meg derék fiú. Kizártalak az örökségből, de azért te
szerettél.

– Mindig!

– Sohasem zúgolódtál intézkedésim ellen.

– Ahhoz jogom sem volt.

– Nos, Flóra?

Flóra zokogott, nem a fájdalom, de az öröm miatt.

– Ő az enyém! kiáltá Vilmos, Flóra kezét ajkaihoz vonva.

– Örökre! sohajtá a boldog leányka.

A két öreg szívből szorita kezet.



URAM BÁTYÁM ÉS AZ ARSZLÁN.

Mi birta Eleket oly rettentő határozottságra, hogy gondolkozzék, hisz ő
arszlán, még pedig a javából? Isten az állatot oktalannak teremté; ész
helyett erővel, munkásság helyett ragadozással, szabad lélek helyett
csupán alárendelt ösztönnel látván el. Valamennyi fölött fejedelmileg
áll az arszlán; ez nemes faj ugyan, de mégsem több, mint állat, s azt
hiszik önök, hogy fennevezett arszlánom ide soroztatik? nem, az ujabb
divatvilág egy harmadik ágát födözte fel az állatosztálynak, majom- és
szamár-részekből állót, s emberi alakot bitorlót, és arszlánnak
nevezvén, a házi állatok közé sorozá. Azonban fölötte különbözik a
valódi arszlántól, mert ez állat-király, az csak féreg; ez vad
rengetegben futkos, az járdát tapos; ez uralkodik, az görnyedez; ettől
remegnek, azon szánakoznak, azt megvetik vagy kikaczagják; ez vad, az
szeliden hizelgő; ez ragadozó, az nyalakodó; ez merész, az szemtelen;
ezt lövik, az lő – többnyire bakot. – Ennyi ellentét, s legkevésb
rokonság nélkül! megfoghatlan, miként lehetett e csodalényt oly
tekintélyes névvel felruházni? De nem érdemes erre legkisebb fejtörést
is vesztegetni, csak egyet kell még megjegyeznem, t. i. ezen
csodabogárnak emberi alakja van, hihetőleg: hogy az emberi faj előtt
példa legyen, mivé törpülhet a lelkes állat, ha magát sülyedni engedi.
Lovagom bemutatásaul elég ennyi.

Ő tehát gondolkozott – de nem! hisz ő még csak ösztönszerüleg sem tud
gondolkozni, mert hiszen feje hasonló az üres üsthöz, mely alatt azonban
szíve lángot kapott, – azt hiszik önök a szerelemtől? hahaha! tud is az
arszlán divaton kivül mást szeretni! Ő egy más, vagyis több más eddig
nem ismert érzelemtől lobbant fel, például: egész nap nem kapott idéző
levelet, a szabó hitelre kiadá a megrendelt ruhákat, egy óra alatt három
nő mosolygott reá képzeletében, erszénye pedig nem volt egészen lapos;
im üres fejébe egy eszme cseppen, s a fölmelegült üst sustorogni kezd,
ehhez az arszlán szokatlan volt, ez leszédité, és ő gondolkozott. Miről?
im közlöm: „Az életben mindenki mellett legalább egyszer elsurran a
szerencse, könnyü azt megragadni, csakhogy a kedvező pillanatot nem
tudja mindenki ellesni. Nekem ma annyi kedvező körülményim valának!
megvan! üstökénél tartom, vele e nagy világot bekalandozandó. Most csak
társat, kivel megosszam e nagy munkát, mert egyedül nem birom.“ – És ő
indult, nem, ment; azt sem, tán futott? nem, nem, ő rohant, egyikébe
azon kávéházaknak, hol arszláni méltóságához illő társat kiszemelni nem
volt fáradság.

A kávéházban jobbra két divaturacs erősen tépi szabatosan rendezett
fürteit, köröttök mulató sereg zajlik, egy szerencsevitéz békebiróként
sujt közibök négyhuszasos Elszlerláb-botjával; balra az álmatlan pofájú
tekeőr borzas fejére bámészkodásáért iszonyu szitkok hullanak; mert a
játék nagy pénzbe megy. Félig meddig utczai jelenetek! de beljebb
érdekesb leend: itt egy kerék asztalnál kávé mellett roppant füstözön
közt törvényt alkotnak; ott a betűfalók az irodalom egyik vagy másik ága
fölött pálczát törnek, vagy dicsőitik kedveltjeiket; amott egy műkedvelő
kis csapatocska a müvészet titkairól értekezik, érdektelen tárgyak; de
végre mégis csak akadunk olyanra, mi figyelmünket nehány perczre
lekötheti: ezek elmés, és vidám fiatalok, kik egymás rovására jót
kaczagnak. Az elnöki székben egy sajátszerü aggastyán ül; szemében a
lelkesedés szikrája rejlik, s ennek villogásával gyönyörü ellentétet
képez komoly redős homloka; midőn aszott ajka szólásra nyilik,
beszédének sulyt, előadásának méltóságot s arczának tekintélyes
kifejezést törekszik adni. Szónoklatának tárgya a győri csata, hol az
országot, és világot megrenditő szittyák futási dicsőségében ő is
osztozék. Fogai közé gazdagon rezezett pipát szorit, melyben mutató
ujjával a pernyét időnként lenyomkodja. Vállán az idő viszontagságai és
sok használat által igen megrongált veres gállérú köpeny lengedez.
Hősünk, ugy látszik, a kis körnek kedves embere, mindnyájan kivétel
nélkül „Uram bátyám“-nak szólitván őt, s ha valaki pipát gyujtandó az
asztalhoz közeledik, elébb fenn kitett rokoni megszólitás hangján őt
üdvezli, s ugy nyujtja papirkáját a szeszlánghoz. Népszerüsége honszerte
ismeretes. Mellette egy kedves kinézésü ifju egészséges ötleteivel
gyakran megnevetteti a társaságot; második szomszédságban egy ujoncz –
vagy az itteni nevezés szerint – vad fiu ül, ki még a szolgák nevét sem
tudja, s a kávé ára után kérdezősködik; s igy tovább számszerint heten
környezik az asztalt. Uram bátyám – mint emlitém, hacsak szerit teheté,
s hallgató seregre talált, a győri futásról értekezék.

– És uram bátyám minő tisztségben volt? – kérdé a hetyenkedőt egyik
szomszédja. Ő gondolkozott, hogy tekintélyéhez illő állást mondhasson,
de mégis olyat, melynek valóságát hallgatói kétségbe ne vonhassák. –
Főhadnagy – mond hegyezett hangnyomattal.

– Nem igaz! zugák valamennyien. Uram bátyám sértett önérzettel kérdé:
miért?

– Csak – viszonzá egy jókedvű uracs – mert hitelesen tudom, hogy
kapitány volt.

Uram bátyám tetszéssel mondá: Ah! uram öcsém a kapitányságot csak később
nyertem.

– Ez csakugyan nem áll! – kiált föl a második.

– Már hogy ne állana? tudakozódék Uram bátyám.

– Hisz uram bátyám atyámmal szolgált együtt.

– Hogy hivják uram öcsémet?

– Lejtényi.

– Atyja derék vitéz volt.

– Tőle hallám, hogy uram bátyám ezredes vala.

– Hisz uram öcsém: én nem szoktam dicsekedni.

– Tábornagy volt! – erősité a harmadik.

Uram bátyám meredten fordult hozzá, tetőtül talpig mérte tekintetével, s
határozottan mondá: De már az hazudság uram öcsém!

– És most micsoda ön? – kérdék négyen is.

– Most ügyvédkedem.

Ekkor egy magas termetü ifju lépett közibök, társainak egyet vágott
szemével, s közönyös hangon tudakozá, ha nem ismerik-e Várayt?

– Miért? – kérdé Uram bátyám, nevét hallván emliteni.

– Csak – viszonzá a fentebbi – a mint a városligetből az imént haza
gyalogoltam, egy korcsmába tértem be vizért; ott siralmas hangon
tudakozódék a korcsmáros a nevezett ur után: mert – ugymond – 20 év
előtt ügyvédi oklevelét nála beitta, s maig sem váltá ki.

– Nem igaz! – pattogá Uram bátyám – nem is volt oklevelem soha.

E gyönyörü következetességet hangos kaczaj követé.

Elek, az arszlán, szegletbe vonulva, komoly figyelemmel kisérte az
eredményeket, s uram bátyám feltünő jelességeit csakhamar kiemelkedni
látván, félhangon susogá: ilyen ember kell nekem; ezzel előlépvén,
udvariasan, mint egy arszlánnak illik, idvezlé a társaságot.

– Uram bátyám! kérdé Elek, reggelizett-e már – a kérdés nem egészen volt
helyén, már igen dél felé járván az óra.

– Az ebédet várom, felelé ő.

– De ha én szívesen meghívnám?

– No hiszen uram öcsém kedvéért csak megteszem – vága hirtelen az
arszlán szavába, s azonnal parancs osztaték, – egy percz mulva teli
csésze párolgott kezében, s előtte egész Araráthegy tornyosult a soknemü
süteményekből, s uram bátyám mind a mellett, hogy az ebédet várta,
iszonyu pusztitást tőn, mindent fölemésztvén, mit elébe adtak, azon
egyszerű elvből: hogy, ki evéssel veszti étvágyát, mit sem veszít.

A déli harang megkondult, midőn Uram bátyám az utósó harapást tette,
azután kényelemmel töltött pipára, természetesen más dohányából – s
értekezni kezdett az adóról és czéhekről: mellékesen megjegyzendő, hogy
ő dühösen nem adózó, noha neki, a jámbornak, csak azon esetben lehetne e
tehertől rettegnie, ha a légre, és fillentésekre adót vetnének.
Fejtegetései akármelyik hus-árszabásnál virágzóan szónokló táblabiró
urnak becsületére szolgálhattanak, s okai inkább hasra, mint talpra
estek; beszédében semmi összefüggés, rend, s erősités nem volt, szóval,
megesküdhetnék rá az ember, hogy a zöld asztal mellett már gyakran
megéljenezték, mit ő szigoruan követelt is.

A kinek pénze volt, mind elrohant, s kinek csak egy huszas kongott
zsebében, az ellézengett – ebédre, de uram bátyám rendithetlen a kerek
asztalnál maradt; azt hiszik, mivel étvágyát megrontá, koránsem; miért
hát? – mért – – de önök, kiknek az életben szerencséjök jutott őt
ismerhetni, már bizonyára eltalálták; és önök, kik nem ismerik, vonják
be emlékkönyveiket a kesergés kinzó fátyolával, mert nem ismerik
századunk egy ritka emberét, önök előtt maradjon az örökös rejtély.

Elek indulóra figyelmezteté Uram bátyámat, ez félválával egyet
legyintett köpenyén, és követé az arszlánt, kinek állitólag komoly dolga
leend vele. Midőn az „aranykéz“ mellett ballagtak, az ételnek csábitó
zamatja megrázta őket, megállapodtak, s két nagy lélek összeforrt, hogy
egy törpévé silányuljon, két gondolat összelángolt, hogy egymást
föleméssze. Az arszlán uram bátyámra, s ez arra nézett, ők megérték
egymást, s betértek, az angyali eszmét valósítandók. A bor bátorságot
önt, megoldja a nyelveket, és barátot teremt; ki ütköznék meg tehát
azon, hogy a két derék hős már bizalmas egyetértésben beszélgetett a
hetedik üveg neszmélyinél.

Ebéd után mámor, gond, vagy mi nehezité annyira fejeiket, azt nem
tudhatom, de elég az, hogy ők iszonyúan tántorogtak egész hazáig.

– A mellett maradunk – szólt uram bátyám, s hangja nem annyíra finom
csengéssel, mint inkább recsegő brugóhanggal lepte meg szomszédját.

– Nekem – viszonzá határozottan az arszlán – a lány erszénye tetszik,
épen kikaphatna a szurokból; én tehát házasodom.

– Felséges számitás! és igy:

– Holnap odarándulunk, s uram bátyám utitársam leend. Ön ügyességétől
sok függ.

– Tapasztalni fogja kész szolgálatomat.

Fölséges jelenést képezett, midőn e két – minden tekintetben gyönyörű
férfi, – életdöntő határozottsággal ittasan készitgeté a józan tervet
beállandó boldogságuk fölött, ekkor már természetesen Elek szállásán,
minden világi zajtól elvonulva. Uram bátyám tudákossága kimerithetlen
hatalmával kaczérkodott egy bájos jövő titkaival, s a rugalmas pamlag
szokatlan kényelme őt minden nagyra, és szépre bátoritá. Az arszlán
földig terülő tükre előtt uj mozdulatokat tanult uj hóditásokhoz, nem
szalasztván el azonban figyelmetlenül egy hangocskát sem uram bátyámnak
nagybecsű beszédéből: kinek ajkán a hang lassankint hanyatlani kezdett;
utóbb egészen elhalt, szeme lecsukvék, édes üdve, egyetlen pipája, fogai
közül kihullott, és oly hangokat rögtönze, minővel szélesre hizott
táblabiráink az álom karjai közt tulterhelt gyomruk küzdő életjeleit
szokták adni. Elek végig pislogta őt, a ritka jellemű férfiut, nemével a
magasztaltságnak, azután hórihorgas teste egész sulyával ágyra terité
magát, s kevés perczek mulva uram bátyám horkolását tőle telhető
legnagyobb müvészséggel viszhangoztatá. Nem zavarom álmukat, mert vannak
lények, kik ébren mitsem használnak, s alvásuk a köztársaságra nézve
üdvös; sokáig tartó szunnyadást ohajtva tehát bajnokimnak, rájok zárom
az ajtót, s bizván a pesti csaplárosok nemesitett borában, elázott
embereimet csak jövő reggel látogatandom meg.

* * *

Bámulj ember! nem, ez kevés – bámulj Europa! még kilencz nem hangzék el,
s hőseink nyomát már bottal lehetett ütni; ők rövid előkészület után
csakugyan utra indultak.


II.

Négyszer negyvennyolcz óra telhetett el az indulás perczétől számitva, s
hazánk hegyes vidékein egy kisvárosi vendéglő előtt két egyén tanakodék:
Uram bátyám, és az arszlán.

– Uram öcsém! – kezdé az idősbik – én nem türöm tovább.

– Ugyan eszén van ön? hisz kaland nélkül mit érne utazásunk – mond a
másik.

– Dejszen ifju embernek való az, 24 óráig gyalogolni, 12-ig koplalni,
6-ig szakadatlanul ázni; köszönöm az ilyen kalandot.

– No de már czélnál vagyunk. –

– Magam is azt vélem, mert czégért látok; ekkor a zápor elől kapu alá
vonultak, óriási tervet készitendők. Előszóliták a pinczért, s a város
körülményeiről tudomást szereztek. A földesurról elég volt annyit
hallaniok, hogy a müvészetnek határtalan tisztelője; és nem késtek
tiszteletére ügetni. Az urilak előtt barátságtalan komondor fogadá őket,
s kénytelenek voltak addig sompolyogni, mig egy suhancz kün terme a
házőrt elzavarni, ekkor dobogó szivvel, és szorult kebellel
beoldalogtak.

– De öcsém! – szólt uram bátyám roppant fontossággal rázván
felleghajtójáról a vizet – minő ürügy alatt és kihez kopogtunk itt be?

– Pszt! itt Málnay birtokos lakik, kinek leányát Pesten láttam,
megszerettem, s nőül venni határozám. Ő ugyan nem ismer, de mi ez Pest
arszlánjának!

– Hm, hm.

– Mint müvészek állunk elő, a többit bizza rám.

Uram bátyám még egyet sohajtott, s egész tisztelettel beszólottak.

És tervök nem csalt, Málnay szivesen látá őket, Elvira szinte. A mi
pedig uram bátyámnak leginkább tetszék, jó bort, izletes estelit, végre
pedig kényelmes fekvést kapott. És elgondolá, hogy szép, de még inkább
kedvező, müvésznek lenni, s szinte rá szánta vén fejét; de midőn
módokról gondolkoznék, fáradt tagjait az álom elzsibbasztá; eszméi
elzagyvalodtak, s a kivihetőséget szerencsésen elalvá. Az arszlánnak
ellenben egész éjen át kinzó bizonytalanság ostromlá fásult szivét, nem
a győzelem végett, mert erről kétkedni lovagias büszkesége sem engedé,
hanem a lemondás, a lepkézés – a sok szívvadászatnak egy sujtással véget
vetni – oh egy arszlánnak ilyesmi nem csekély küzdésébe kerül; de már
benne van, s kétezer hold földet igen szép aranyokká lehet olvasztani.

A reggel rájok virradt, s az őszinte vendégszeretet nyilt karokkal
tárult elébök, mi uram bátyámnak nem kedvezett annyira, mint a
kimerithetlen kávéforrás díjtalan élvezése.

– Szabad tudnom müvészetök ágát? – kérdé Málnay vendégeit.

– Én – hadará az arszlán – hét nyelvet beszélek… magyarul…

– És én – ragasztá hozzá uram bátyám – ugyanannyit tökéllyel, s értek…
németül is…

– Tehát önök…?

– Festészek vagyunk – esék Málnay szavába az arszlán.

Uram bátyám erősen ránczigálta a hazugnak köntösét, s mint midőn maga
sem szól valót, zavartsággal köhécselt, mert soha kezében ecset nem
forgott, s igy méltán örvendhetett, hogy hüvelykujja be vala kötözve,
azonban mégis szurkolt, hogy barátját a hazudságban utolérvén, e mennyei
potyától szép ütlekszóval elugratják. Most azonban rémülését borjúi
bámulás váltá fel, mert a vendégeinek hasznosan szolgálni kivánó házi úr
által leánya arczképének levételére szólíttatván fel az arszlán, ez
annak teljesitését egész készséggel igéré. Uram bátyám tövisen ült, s
alig emészté el reggelijét, iparkodott az udvarból kijutni, kevésbé
számitván egyébre csapszéki kidobásnál, természetesen útravaló mellett,
kétségtelennek tartván e kalandozásbani cselnek ily körülmények közt
minél elébbi kibonyolódását. Pestre rendes hallgatói közé szerette volna
most magát varázslani, – az ég nem könyörült rajta, s azért tanácsosbnak
látta a falu mesteréhez, mint az ivásban hires természetbuvárhoz
sántikálni. Veres gallérú köpenyét okvetlen vállára kapta, hahogy
távolléte alatt ármányos utitársát kiebrudalnák, ne kénytessék ő is oda
fáradni a szép reményekkel biztató áldás átvétele érdekében. Ő kitűzött
irányában férfiasan haladt, daczára azon akadályoknak, miket a falu ebei
elébe ugatának. A keresett egyénnél rokonkebelre talált, s igy
szükségtelen elmondanom, hogy a barátság megszentesitésénél több kanna
bor elfogyott.

Arszlánunk ezalatt a kigondolható legnagyobb merényre vetemült. Tágas
terem közepén a festészi támasz, mely a házi úr boldogúlt fiának sajátja
volt, fel vala állítva, előtte Elek ült kezében ecsettel. A pamlagon
Málnay terült el, s szájában öblös pipa füstölgött. Elvira pedig
diszköntösben megelégedést sugárzó tekintettel függe az álmüvészen.

Elek addig piszmákolt, mig a csend és unalom Málnay szemeit lezárá,
ekkor nagy tudákossággal kifeszité a vásznat, jobb kezével rá
nehézkedett, s szemeit oly élesen szegzé a lerajzolandó alakra, hogy az
ártatlan hölgyecske ama merész nézés alatt nem egyszer zavarodott meg.

Málnay hortyogott.

Elek pajzánul forgatá az ecsetet, s hol a hölgyre, hol vásznára pislogva
szemtelenül susogá:

– Gyönyörü homlok – egykét vonást tön, s ismét folytatá: égi szemek –
rózsaajk, – rövid szünet után – holló fürtök, – tavaszában viruló arcz,
– jóságot lehelő hókébel. Ekkor az ecsetet lesujtá, s a hölgy kezét
gyöngéden megragadva, mondá: „Nem nem! én a természetet ennyire meg nem
hazudtolhatom, nincs müvész, ki ennyi szépségi tökélyt lemásolhatna; s
ha igen, volt, van, vagy lesz-e hatalom, mely megengedhetné az ő remekét
utánozni gyarló emberi kézzel? Oh Elvira! ily szépséget csak egy
mindenható alkothat!“

A hölgy remegett, s e nyilatkozaton meglepetésében örvende, hogy atyja
alszik, magát hivén bűnösnek.

Elek használá Elvira zavarát, lábaihoz omlott, s lelkesedve folytatá:
„Van egy gondolatom, mely mióta láttalak, erem minden lüktetésével
szivemhez küzdi magát, s e gondolat: téged, oh égi lény, szeretni; ez
életem, ez halálom!“

– Mi az? – kérdé az álmából fölrezzent Málnay, arszlán uramat nemes
foglalkozásában meglepve.

E hang, s Elvira sikitása az arszlánt kissé gyöngéjén találta, mert
őszintén mondva, jobban félté hátát, mint lelki idvességét. Ő tehát,
mint ki csizmadiát fogott, keserűn harapá össze ajkait, de gyakorlott
szemtelensége már több ily szorult helyzetből kisegíté, s igy boldog
régi szokásához nyult, miért is kézzel lábbal tombolva, tele torokkal
orditá: Lovat! egy országot egy lóért!

– Kötelet! – harsogá Málnay – hisz ön őrült.

Elvira rémülve futott el.

– Játékom megnyerve – mond az arszlán elbizott kaczajjal – s a világ
minden szinészei közt ma víttam ki legnagyobb diadalomat.

– Mit? mit? – tudakozódék Málnay.

– Azt uram! – viszonzá Elek – hogy nem adnám koszorúim feléért e napot,
alkalmam nyilván önöket müvészetemmel igy megismertetni.

– Vagy ön bolond, vagy én! az ördög vigyen el, ha egy szót értek ön
beszédéből.

– Azt elhiszem; értsen meg tehát: én nem vagyok képiró, hanem szinész.

– Tehát miért nem járt igaz uton?

– Úgy nem lett volna mezőm tolakodás nélkül magamat önök előtt
kitüntetni.

– Hm, de mit keresett lányom lábainál?

– Egy szerepet szavaltam Schiller Hamletjéből.

– Schiller Hamletjéből? csodálkozék Málnay.

– Igen – esék szavába Elek – gyöngeségem, hogy a franczia drámákat
szenvedéllyel játszom, s dicsekvés nélkül mondva, hatással.

Szinte hihetetlen, egy arszlántól ilyesmit hallani, de legyenek
meggyőződve, hogy az ily lény a könyvnek betűjét sem tudja hogy fekszik,
szinházba jár, nem a művet hallgatni s a játszókat látni, hanem magát
mutogatni; itt ragad rá nehány szó, itt hallja: franczia hatás, Schiller
stb.; Hamletet csak onnan ismeri, hogy adatásakor nem levén kivel
kaczérkodnia, első felvonás után oda hagyá az üres házat.

– Nem lenne szíves abból a Schillerféle Hamletből még valamit szavalni,
mert én is szeretem a franczia műveket – kezdé hosszu szünet után
Málnay.

Arszlánunk az átjáró tekintet alatt összeborzadt, s szinte nem jót
sejtett, de már benne uszott, azért csak rá rebegé a „szivesen“-t, s
lelkendezve kezdé:

Lenn a hegyen…

Fenn a völgyön – megakadt; ujra kezdé, s ismét elakadt. De a bitangoknak
a szerencse kedvezni szokott, erre építnek ők, és ritkán csalatkoznak.
Ki hinné, e nyomorultat kimenté szurkoló helyzetéből egy kis utczai
mozgalom. Az ablak alatt zajongó nép vonult el. Málnay kipillantott,
Elek is használá a kedvező alkalmat, a fris légre osont. Alig örvendett
szabadulásának, már ismét kétségbe kellett esnie, mert az utczai
zajongók vasvilla közt – alig merem kimondani – Uram bátyámat kisérték!

Mit véthetett a jámbor törvénytudó? azonnal értesülünk. Elek utána rohan
a szolgabirói lakhoz. Utközben a mesterrel találkozik, ki borból sokat
rugott ugyan be, de mégis elbirja mondani, hogy uram bátyám vendége
volt; kissé leszítta magát, azután a helység szérűjébe sétált kopasz
fejét szellőztetni; egy boglya mellé ült, pipájába tüzet csaholt, és
mint gyujtogatót elfogták. Balsors, ez a te műved!

Arszlánunk iszonyu dühében szinte fuldokolt, de hogy is ne, hisz uram
bátyám, kinek hazudságira annyit számitott, inkább iszapba sülyeszti,
mint segítené; és veszni, vagy bitóhoz köttetni engedte volna, de saját
érdekében hűtelen czimborája sorsán segítni szükségkép kellett. Ő tehát
minden fontolgatás nélkül a szolgabiróhoz rohant.

Két vasvillás pór közt uram bátyám állott, s mögötte a megyei pandur
minden intésre készen tartá rezes fokosát. Tekintetes szolgabiró uram
pedig kényelmes karszékében heverészve, törökpipából eregeté pattanásig
felfujt arcza körül saját illatos termesztményét, s perczenkint
kétségbeejtő tekintéllyel szuszogott egyegy hatalmast, mely menydörgő
szavának előfutára volt.

A vallatás annak irtózatos rende szerint megindíttatott, s közszeretetű
uram bátyám eléggé redős arczán különféle színek vegyülete játszadozott;
méltatlanság, bor, és gyakori hetvenkedései daczára is, a félelem őt
különös lázba ejté.

A szolgabiró, miután rögtöni biróságra hivatkozék, s uram bátyámat több
rendbeli sértésekkel illeté, a tanuk előadásából átlátá, hogy a vádlott
ártatlan. Épen ki akará mondani határozatát, midőn mentő angyalként
lebbent elő az arszlán, s egykét felvilágosító körülménnyel utitársát
szabaddá tevé. Az őrök eltávolíttattak, uram bátyám ismét szabad ur lőn,
s a szolgabiró bocsánatkéréseire engesztelőleg válaszolá:

– Emberek vagyunk, és tévedünk.

– De most – kérdé a szolgabiró – szabad-e tudnom, hogy tulajdonkép kihez
van szerencsém?

Uram bátyám szokott lassusággal feleletre készité ajkait, de az arszlán
szélvészgyorsasággal kapta ki szájából a hangot, magát müvésznek, uram
bátyámat pedig drámairónak mutatván be.

A szolgabiró rendkivül örvendett a szerencsén, maga is iró levén,
csakhogy politicus, – szerinte – a mennyiben a közgyülések után a megyei
határozatokat egyik hirlapban közleni szokta.

Most élénk társalgás kezdődött, a szolgabiró mint olvasott egyén, azt
kérdé, hogy az uj franczia iskolát követi-e uram bátyám az irodalomban,
vagy Shakespearet?

Uram bátyám mutatóujját fontossággal illeszté borvirágos orrára, s
komolyan válaszolá: hogy ő Cicerot követi.

Tovább nem elmélkedhettek; mert a csarnok elébe egy négyes fogatu kocsi
robogott, belőle tisztes férfiu, a megyei alispán lépett ki.

De mi ez? az arszlánnak szűk kezd lenni a hely, jobbra balra kapkod,
homlokáról izzadtságot töröl, és rést keres szabadulhatni. Mi
szorithatja annyira? türelem, majd rá jövünk.

Az alispán beköszönt; az arszlán nem meri arczát mutatni, az alispán
megáll, merészen néz a divathősre, ez zavarodva pislog rá.

– Tán ismerik egymást? – kérdé a szolgabiró.

– Valóban – hebegé az arszlán – nem volt szerencsém…

– De nekem igen, gazember! – mond az alispán – he György! – szólitá
tenyeres legényét – verjétek vasra, s az arszlánra mutatott.

– Uram! rebegé a hálóba került szép mákvirág, ön tévedésben van.

Uram bátyámnak szeme – szája elállt, s midőn eszmélni kezde, félelmesen
mondá: uram öcsém! nem jót sejdítek.

E hangra az alispán uram bátyámra tekinte, elmosolyodék, s felkiáltott:

– Váray! mi ismerjük egymást.

– Meglehet, az insurrectióból.

– Iskolatársak voltunk, s azóta Pesten is találkozánk.

Uram bátyám ujra éledni kezdett, szerette volna, ha fél Pest bámulhatná,
hogy ő egy alispánnal baráti kezet szorít, s mi több, tegezik egymást.
Uram bátyám vígan töltött régi ismerősénél nehány hetet, s gyönyörű
négyes hozá vissza Pestre azon biztatással, hogy barátja az ő számára
hivatalt szerzend. Édes várakozásban él azóta itt. Boldogok a
könnyenhivők!

Az arszlánról szinte feledém megemlíteni – no de ki tudná eltalálni,
miért csipték fültövön? – mivel az arszlánbőrben most az egyszer nem
telivér szamár, hanem tigris volt, ki midőn ezen fajt még inasnak
nevezék, az alispántól szép csomó pénzzel elillant, s most jó szerével
hurokra került.



PESTI TANULMÁNY.

Szánandó, ki Pest gyönyöreit élvezni nem tudja; és szerencsétlen, kinek
azt élvezni nem szabad.

„Vidor ifjú, zajgó szép Pest! van-e oly kiégett kebel, melyet
hullámzatod föl ne villanyozzon?

„Pest megszellemesít, a lelket edzi, a szivet megifjítja, az izlést
müveli s az érzelmet gazdagítja.

„Pesten az életúnt szórakozást, a szenvedő enyhet, a kétségbeesett
reményt talál.

„Pest! én imádlak!“

Hányszor hallá Futaki Lajos az idézett kitételeket ismételni? A
lelkesedés-szülte sok dicséret végre felizgatá kiváncsiságát; ő tehát
sok szép gyapjú és repcze árát tárczára rakván, a fővárosba sietett.

Futaki Lajos nap-barnitotta izmos ifjú volt; arczából egészség,
szemeiből megelégedés sugárzott. Atyja szorgalmas kereskedő levén, Lajos
sem nyert oly nevelést, mint kiből szalonférfi vagy arszlán telnék ki.
Gyermekségében szigorhoz és nélkülözéshez szoktaták; tanulmányai
kereskedés meg gazdászat valának, s egész világa azon vidék, hol
született és élt. Lajos önállóságra jutván, körültekinte örökségében, s
ugy találta, hogy ő gazdag, s vagyona elegendő arra, hogy úriasan
élhessen. Urrá lőn, mit azonnal meg is kezde: vett egy angol fogatot,
két arab paripát; házát selyem- s bársonybútorokkal halmozá, a falakra
óriási tükröket aggata; foglalványok, csillár, s még sok butordarab
lábai is aranyozvák. Szobáiban minden, mi drága, fel volt található; de
hiába keresők az izlést a rendezésben. Lajos a szomszéd megyék
székvárosain túl még nem volt.

Egyszer eszébe jut: mennyit hallott már Pest szépségéről és élveiről:
roppant előkészület után fel is utazott.

A fényes épületek, utczai mozgalmak, kocsizaj, tarkaság s ragyogó boltok
annyira meglepék, hogy álmélkodásából alig birt föleszmélni; de ez négy
öt napig tartván, az utczai életet megeléglé s unatkozni kezdett. A
„magyar király“ szálloda ablakán kikönyökölt, s reggeltől estig egy
szivart a másik után felfüstölve, a bérkocsik nézdelésében gyönyörködék.

Szidni kezdé azokat, kik Pestet oly kedves színben festék előtte, s
feljöttekor összevásárolt tömérdek öltözeteit szemlélgeté.

Reggeli kilencz óra volt.

Lajos reggelizett, ásitott, fölkelt, ismét leült, kedvetlenül nézvén egy
hosszú nap rettentő unalmai elé.

Ruhatárát még egyszer szemle alá vevé, s öltözködéshez kezde.

Nehány percz mulva tetőtől talpig fölkészülve a nagy tükör előtt
hegyesre pödrött fekete bajszát egyengeté.

Egy tekintetet vetni rá elég volt, hogy a vidéki arszlánt megismerjük.

Himzett finom ingébe mellén nagy gyémánttűt szúrt, s daczára annak, hogy
délelőtt volt, fekete frakkot, fehér mellényt s fekete nadrágot vőn
magára, mely öltözethez kirivó ellentétet képeze a színes s oldalt
ragyogó gombokkal ellátott szép topán; fekete nyakkendője csokrába
hasonlóan gyémánttűt alkalmazott, fehér kalapot tőn; vajszín keztyűt
huzott, s a várost szándékozék nyakába venni.

Alig fordult a harmadik utczába, s topp! Érdeky Endre, hajdan megyebeli
ismerőse állt vele szemközt.

Örvendve szoritának kezet.

– Mióta vagy Pesten? kérdé Endre.

– Már tiz napja.

– S mit mívelsz itt?

– Unatkozom.

– Unatkozol?

– Halálig!

– Hallatlan!

– Az igaz, hogy rászedettem;… de annyit is beszéltetek nekem Pest
élveiről, hogy lelkemnek már nem is volt más ohajtása, mint Pestet
ismerni.

– Nos?

– Jóllaktam vele.

– Tréfálsz.

– Szavamat adom. Holnap visszautazom, s életemben legutolsó gondom lesz
ismét Pestre kivánkozni.

– Ezt valóban sajnálom; de legyen mindenkinek izlése szerint.
Reggeliztél már?

– Nem.

– Jöjj hát velem.

– Szívesen.

Endre karon ölté Lajost, s a váczi-utczában Schmidthez vezeté. Izletes
sütemény, vesztfáli sódor, finom kotteletek s egy üveg madeirai lőn
elébök feladva.

– Lám, lám, kezdé Lajos; minő jó étkek, felséges bor! és e helyről eddig
mitsem tudtam. Kün népes utcza, ben örökké társaság: hány jó órát
tölthettem volna itt fenlétem óta, míg a szállodában elzárkozva a
felhordott étel sem izlett.

– Azonnal tiz óra, mond Endre, választ sem adva Lajos beszédére;
fizessünk. – S miután ez teljesítve lőn, Lajossal a dunapartra sétált,
hol Győr gőzösre szállván, kellemes társaságban a császárfürdőbe
hajóztak.

A jó zene, sétálgató nővilág Lajost egészen felvillanyozák. Néhány
fordulat után sajkára ülvén, a Margitszigetre rándultak, hol illatos
carvajal-szivarfüstöt eregettek a tavaszi légbe.

A tizenkét órai hajón ismét Pestre tértek s Emmerling szállodája előtt
partra lépvén: alig birta Endre Lajost elvonni.

– Mit mereszted szemeidet ugy azon hajó után, mintha kedvesidet röpitné
más világrészbe.

– Semmi, semmi! viszonzá Lajos, s Endrét „Europá“ba követé, hol
Dreyschok, e világhirű zongoramüvész ada épen hangversenyt.

Válogatott közönség, remek játék s bájoló szerzemények Lajost hetedik
égbe ragadák.

A hangverseny zajos kihivásokkal s tapsviharban végződék. A közönség
lelkesedési felkiáltások közt hagyá el a márványteremet.

Két ismerősünk bérkocsiba ülvén, a sok diszes fogat után a városligetbe
hajtatott, hol a körben néhányat fordulván, kocsijok ismét a városba
robogott.

– Barátom! kezdé Lajos, láttad a gőzösön azt a szőke, kékszemű nőt,
érdekes vonásival?

– Melyiket?

– Violaszín kalapban, fekete fátyollal.

– Nem.

– Kár.

– Miért?

– Mert szép volt.

– És?

– És.. érdekes.

– Nos?

– Nem elég?

– Elég; de Pesten annyi szép érdekes nő van, mikép az még nem elegendő
arra, hogy az ember óra mulva visszaemlékezzék rá.

– Hátha rövid idő alatt a szemek találkoznak?

– Az más.

– S a nő eleinte zavarodva süti le?

– Az már más!

– S végre ha kiszálláskor annak arcza egészen elkomorúl?

– Ah! az már egészen más!

Lajos sohajtott.

– Mi lelt? kérdé Endre.

– Semmi.

– Annál jobb, itt ebédelni fogunk.

A kocsi megállt, s a két ifjú karöltve lépett az „angol királynő“
éttermébe.

Midőn helyet foglalának, Lajos Endre kezét melegen szoritva felkiáltott:

– Ily kedves reggelem még az életben nem volt!

– Örvendek.

Darabig némán étkeztek; a Chateau-Laffitte megoldá Lajos nyelvét.

– Ah! sohajtá, beh bánom, hogy nem mutattam a hajón azt a nőt.

– Bizony, viszonzá Endre, kár volt elmulasztanod.

– De hát képzelhetém, hogy figyelmedet kikerülendi?

– És mégis ugy volt.

– Fájdalom! de feltalálandjuk.

– Vagy, vagy sem.

– Lehetséges volna-e oly felséges teremtménynek a tömegben rejtve
maradni!

– A város nagy, hol kereshetnők?

– A mulatóhelyeken.

– Az tömérdek; ki tudja: hová jár?

– Mindenüvé elmegyünk.

– S hátha, míg mi az egyik helyen keressük, ép akkor a másikon van?
Pesten hetekig lehet igy kergetőzni.

– Ah! te lesujtasz.

– Hát annyira érdekel?

– Véghetlenűl!

Az óra ötöt konga.

– Menjünk, inditványozá Endre.

– Hová?

– Csak te kövess.

A „lovardába“ mentek.

Lajos ismét elemében találta magát; szeme szája elállt midőn iszonyu
tapsvihar közt négy és fél lábnyi korláton át az érdekes halovány
Carréné asszony fekete bársony lovagöltönyben Hasszánon elragadó
kellemmel a körbe ugratott.

Lajos eleinte a bámulat miatt mozdulatlan maradt, s percz mulva keztyüit
széttapsolá. Hát később, midőn ugyancsak Carréné asszony Esmeraldán a
spanyol iskolát lovaglá?!

Innen a nemzeti szinházba mentek, a „hugonották“ eléadására. Lajos nem
tudott szóhoz jutni, mindig Carrénét látta szemei előtt lebegni. Az
eléadás javában folyt, ő lelkileg mindig a lovagkörben volt.

Hirtelen megragadja Endre karját, az rá néz, Lajos nem tud szólni, s
csak szemeit mereszti egy zártszékre.

– Mi lelt? kérdé Endre.

– Ő az?

– Ki?

– Hajói szépem.

– Hol?

– A negyedik zártszékben hatodik.

Endre üveget tőn szemére s oda tekinte.

A nő mosolyogva forditá el rólok szemeit.

Endre Lajoshoz fordult, s ajkin kétértelmű mosoly lebegett.

– Ismered? kérdé Lajos.

– Csakugyan tetszik?

– Igen, igen! de hát ismered?

– Be foglak mutatni.

– Ah ah!

Endre felkaczagott.

– Mit nevetsz?

– Hogy oly érzelgős vagy.

– De, ha oly szép!

– És szeme ismét rajtad függ.

– Mit csináljak?

– Ne üvegem, nézd vissza.

– Nem látok rajta.

– Mitsem tesz, annak ugy kell lenni.

Lajos megtámasztá magát, az üveget szemére emelé, s hosszú öt felvonáson
át helyét el nem hagyá.

Midőn a függöny legördült, Endre Lajos karját érinté e szókkal:

– Most már mehetünk.

– Még nem.

– Mit vársz? hisz az eléadásnak vége.

– Vége?… kár!

– Nemde, gyönyörű zene?

– Gyönyörű arcz! sohajtá Lajos, s barátjától vezetni engedé magát.

Az „Europa“ éttermében vígan zajonga a sokaság, Patikárus Ferkó egészen
neki szellemülve állt a terem közepén, szenvedő arczát hegedűjére
fekteté; s tüzelő szemeit balkezének működő ujjaira meresztvén, a
legolvadékonyabb hangokat bocsátá a közönség közé; az elhízott Károly,
mint valóságos ellentét, holdvilágarczát jobb vállára hajtván ragyogó
szemeivel hol egyik, hol másik hevült egyén szemei közé tekintve,
csaknem hegedűjét kinálgatá: ugy közeledék a hallgatóhoz, s testének
minden izmával tactusra mozgott, de kitérései daczára méltó helyt
foglalt lángeszű öcscse mellett! Imre legnagyobb nyugodtsággal
müvészkedék remek brácsóján, s Jancsi – az egész világ komája – neki
keseredve veré türelmes bőgőjét. E négy ritka testvér többi ügyes
társaik közreműködésével a magyart lelkesedésre, az idegent bámulatra
ragadák. Van is szivhez szóló nótáikban, s azok páratlan előadásában oly
megragadó valami, hogy ugyan hidegvérű legyen, kit nem foszt meg elébb
keservétől, azután eszétől, s végre erszényétől.

Jól jegyzé meg egy barátom, hogy ez a Patikárus Károly kihegedüli az
ember zsebéből az utolsó ötforintost is.

A közönség víg volt, Lajos és Endre Cliquot-val telt poharaikat
koczintgaták.

Éjfél után oszlani kezdének.

– Vegyünk búcsut, mond Endre, te holnap utazol; isten veled.

– Mit? én utazom?…

– Magad mondád.

– Ily élvezetdús nap után?

– Pest unalmas.

– Akkor még nem ismerém. Holnap szépemnél be fogsz mutatni. Én maradok.

– Tehát a viszontlátásig.

Elváltak.

Lajos annyit látott, hallott és élvezett egész nap, hogy kábultan tért
szállására. Az éjt álmatlanul tölté.

Másnap Endre kilencz órakor Lajosnál bekopogtatott.

Lajos készen várá, tetőtől talpig tegnapi öltözetében.

Endre sokáig köhécselt, habozott, barátján végig tekinte, s ismét
habozott, szerette volna tudatni vele, hogy öltözete, ámbár finom,
drága, de nem öszhangzó, s nem reggeli öltözet. Sokáig gondolkodott,
miként lehetne azt sértés nélkül értésére adni. Szerencsére szemei egy
skótszövetű nadrágra estek.

– Ah! minő szép! kiálta fel Endre; vajjon szabása is oly jó-e?

– Igen.

– Mutasd.

Lajos készséggel teljesíté.

Nézzük, folytatá Endre, hogy áll hozzá e színes mellény?

Lajos felölté.

– Valóban összeillik, jegyzé meg Endre; s e sötétzöld kabát… vedd fel
csak.

Lajos szó nélkül engedelmeskedék.

– Maradj ezen öltözetben, ajánlá Endre.

– Igen? kétkedék Lajos; nem lesz uriatlan igy kimenni, itt a fővárosban?

– Sőt ellenkezőleg, ez elegans reggeli öltözet.

Még a két tűt szerette volna Endre valahogy nem illő helyeikről
eltüntetni.

– Lajos! tőled mi emléket sem birok.

– Kivánj.

– Inggombom lesz oly értékű mint az odaszúrt melltű, nem cserélnők el?

– Szívesen, s azonnal átnyujtá; Endre pedig keleti gyöngygombját Lajos
ingébe helyzé.

– Nyakkendőd kissé rendetlenül van kötve, kezdé Endre, s némi igazítást
tőn; a tű most nem illik oda, tedd el, s ne is hordd, csak télen.

– Gondolod, igy kimehetek? kérdé Lajos.

– Ugy nézesz ki, mint elegans embernek illik, évszakhoz s időhöz
alkalmas öltözetedben.

– Még járatlan vagyok, rád bizom magamat; kérlek, légy útmutatóm.

– Örömest. Tehát ha tetszik?

– Mehetünk.

A nap ép oly kevéssé volt unalmas, mint a tegnapi. Zugliget, muzeum,
perzsa müvészek, lovarda, Rigoletto s az estelinél Sárközy zenéje
szerzének mulatságot.

Midőn Lajos éjfél után karszékbe veté magát, neki hevülve felkiálta:

– Igaz, igaz! Pest felséges város!

A mint kibontakozott a mulatságok zajából, visszaeszmélt hajói szépére.
Soká merengett, s türelmetlenül várá a perczet e drága lénnyel
szemtől-szemben lehetni.

Endre sem kéreté többé magát, mert másnap délútán egyenest azon
szándokkal lépett be Endrénél, hogy érdekes látogatásukat megtegyék, s
miután Lajosnak az öltözködésben leggyöngédebb modorban utasításokat
ada, sőt sajátkezűleg némi igazításokat is tőn, megindultak.

– Endre! kezdé Lajos menet közben, ki azon nő, hová engem vezetsz?

– Szép.

– Láttam.

– Érdekes.

– Tudom.

– Hát mit ohajtasz még?

– Nevét.

– Neve, Vandai Kandida.

– Igen regényes.

– Mint maga, tevé hozzá Endre, sajátszerű mosolylyal.

– S rangja?

– Özvegy.

– Özvegy? ah, ez dicső!

A sétatéri 17-dik számú ház kapuján beléptek.

Az első emeletben csinos leánykától kérdé Endre:

– Urnője?

– Itthon van, viszonzá a szobalány, s üveges ajtót nyita meg előttök.

Lajos szíve dobogott s erősben szoritá magához barátja karját.

Endre érzé társa reszketegségét, s mosolyga.

Fénypazarral bútorzott, szőnyegekkel elborított szobába léptek.

– Majd jelenteni fogom, mondá a szobalány s távozott.

– Te, kezdé Lajos meglepetve, e nő igen előkelő lehet.

– Első a maga nemében, viszonzá kaczagva Endre.

– Kérlek, távozzunk.

– Már késő.

Kandida választékos pongyolában fogadá látogatóit, s nyájasan üdvözölve
helyt jelöle számukra.

– Barátom, Futaki Lajos – mutatá be barátját Endre.

A nő nyájasan billente fejével, Lajos ügyetlenül hajlonga.

– Kegyed szép nő, kezdé Endre; mindenütt hódit, sétatéren, színházban,
bálokban, s még a gőzhajón is. Szegény barátom szívét a gőzösön rablá
el.

Lajos lángveres lőn.

– Bizonyosan nem oly veszélyes, viszonzá a nő, nemde, Futaki úr?

– Én?… igen, nem tudom… de…

– Udvariasságból nem akar nekem igazat adni.

– Szeretném… ohajtanám, hogy…

Endre látván Lajos zavarát, beszédébe vágott:

– Hogy én szóljak helyetted? szivesen; csak félek, mert a szép Kandida
aligha nem inkább téged hallgatna meg.

– Bárkit inkább, mint önt, viszonzá pajkos mosolylyal a nő.

– Na lásd barátom, saját érdekedben szólva többet remélhetsz, mint
közreműködésem által.

Kandida kendőjével véghetlenül kaczéran fenyegeté Endrét.

Lajos köhinte, feszelgett, szólni akart; de a hang torkán akadt. Nem is
erőködött többé, a hozzá intézett kérdésekre rövided „igen“ vagy
„nem“mel felelt, s Endre könnyed, fesztelen társalgását csodálá.

Búcsukor a nő továbbra is kikéré magának a szerencsét Lajos részéről, s
meghivását oly hóditó tekintettel tevé, hogy a szédelgő Lajos majd
lábaihoz omlott.

Lajos alig várta a más napot, s kisérő nélkül ment oda… oly boldogan,
oly elégülten tért szállására, hogy az egész világot keblére szerette
volna ölelni.

Naponkint megtevé látogatását, Endre tetteiben legkevésbbé sem
akadályozá.

Három hét mulva Lajos egészen más volt, nem a régi. Viseletében a
feszességet elveszté, öltözni tudott, a divatos ruha jobban simult rá, s
társalgásában is haladás és könnyüség mutatkozék.

Endre oktatásai s Kandida társasága városi arszlánt képeztek a falusi
egyszerüségből.

Egy szép reggelen Lajos izgatva toppant be Endréhez.

– Mi lelt? kérdé Endre vendégét.

– Nősülök.

– Nem remélném..?

– De igen, nőm Kandida lesz.

– Lajos! gondold meg…

– Mindent meggondolék. Ő szép, én szeretem; ő jó s én ilyen nőt ohajtok.

– Tudod-e hogy…

– Nem akarok tudni semmit, eleget tudok, s a mit tudok, elégséges arra,
hogy boldog legyek.

– Szóltál vele már erről?

– Most megyek hozzá.

– Halaszd, kérlek, holnapra.

– Lehetlen!

– De ha szépen kérlek…

– Nem tehetem.

– Ezt érdemli tőled barátságom?

Lajos érzékenyülve nyujta kezet Endrének, s kivánságában megegyezék.

– Most még egyet; délután pontban öt órakor légy nálam.

– Miért?

– Akarom.

– Jó.

– De egy perczet se késsél, öt órakor, s addig Kandidához ne menj. Igérd
meg ezt.

– Igérem.

– Elvárlak.

Öt órakor Lajos megjelent.

Endre a mellékszobába vezeté őt, s kérte, hogy ott kevés türelemmel
legyen. Endre ismét az első szobába lépett.

Néhány percz mulva egy nő kopogtatott be hozzá.

– Ah! Kandida! – kiáltá Endre.

– Igen én.

– Valahára lehetek oly szerencsés.

– Az a falusi ügyetlen, kit nyakamra hozott, igen elfoglalt.

– És nem köszöni meg?

Kandida könnyü vállvonítással felelt.

– Ő szerelmes kegyedbe, folytatá Endre.

– Tudom, viszonzá Kandida, kitörő kaczajjal.

– És kegyed?

– Én?… hahaha!

– Mi czélja hát?

– Mi? ő gazdag, nekem pénzre van szükségem; ő szenvedélyes, én tudok
számolni; ő kisvárosi szerelmes, s én nagyvilági kaczér vagyok. Én unom
őt.

– És én megvetem kegyedet, mond halálsápadtan Lajos, a mellékszobából
előlépvén.

– Ah! mond Kandida, meglepetés nélkül, szép tulajdon, hallgatódzni.
Gyönyörű eljárás!

– Mindenkivel érdeme szerint.

– És ön, Endre, ezért hívott meg?

– Igen.

– Kislelküek! mond megvető mosolylyal Kandida, s villámgyorsan eltünt.

– Miért nem mondád nekem mindjárt hogy ilyen? kezdé Lajos.

– Mert akartam, hogy iskolába járj hozzá. Magad sem képzeled: mennyit
tanultál.

– Pesti nők! sohajtá fájdalmasan Lajos.

– Hohó! nem mind ilyen. A falusi modorból kivetköztél, holnap érdemes
társaságokba vezetlek.



NAGYVILÁGI ERÉNY.

Szenvedélyes szív megmérgezi az életet, a tapasztalást megveti, a józan
észt kigúnyolja, mert női szeszély s ábrándos kaczérság rabja. Kit
olvadékony női hang egekbe ragad, s komolyan ejtett szó lesujt; kinek a
nyájas arcz mosolyára vére hevül s a sötét tekintetre veleje megfázik;
ki bátoritó intésre merész, s parancsoló hangra hunyászkodó tud lenni:
jaj annak, ha szivét ingatag vagy cseles nő hatalmába kerité.

Idali Vilma szép volt; hanglejtésével, valamint arczának minden
árnyalatával müvészileg tudott játszani. Ha félóra alatt négy emberrel
külön társalga, mind más véralkatot fedeze föl benne; egyik szenvedő,
másik kedélyes, a harmadik víg, elmés, s a negyedik szellemdús
lelkületnek találá.

És Tarczay Lajos szenvedélyesen szereté e nőt; e szerelem lelkét dulá
szét. Ha Lajos lángolt, Vilma jeges tekintetével lehűté, s ha komolyan
hidegülni kezdett, szemeinek könnyüséggel odavetett szikrája megszédité
hősét.

Vilma csodálatos szeszélyei Lajost néha kétségbe ejték. Voltak
pillanatok, midőn megesküdött volna, hogy e nő érte él-hal, s máskor
ezer ok hiteté el vele, hogy gyűlöli. Ha érzelmére vonatkozólag szólt:
kitérő vagy kétértelmü válaszokat nyert.

Néha azt hitte, meg kell őrülnie.

Ha közeledék, Vilma eltaszitá; ha futni akart, hóditó hatalmával
visszavarázslá.

Egyik perczben angyala, másikban ördöge volt!

Reggeli tizenegy óra.

Vilma himző asztalánál ült, előtte gyönyörü edényben kedvenczvirága
terjeszté illatárját. Haja hanyagul rendezett, s reggeli öltönyében
egész alakja rendkivül kedvezőn vette ki magát. Külsejében valami
leirhatlan kedves feküdt.

Lajos hevült arczczal lépett be. Nehány határozott lépést tőn Vilma
felé, s csak azután érzé, hogy nincs ereje a rá szegzett szép szemek
kérdő tekintetét elviselni. Szünet után arczának lángját hirtelen
haloványság váltá fel, s ezzel bátorsága is megtért.

– Áldozzon egy pillanatot nekem, esenge: legyen kissé elnéző. E
találkozás halálfájdalmival hat rám, noha hetek óta lesem a kedvező
alkalmat, és most…

– És most?

– És most végre, midőn az megjött, most, midőn tanúk nélkül kegyed
körében az észszéditő leget szivom –

– Ön félrebeszél.

– Meglehet, de nem tehetek róla, kegyed körébe hiába lépek nyugodt
elmével, s hiába hozok nyugodt kedélyt; itt minden megzavarodik,
szenvedélyem elragad, mert szeretem, végtelenül szeretem! mert birnom
kell.

– Irgalmas ég! mit akar ezzel mondani?

– Azt, hogy szenvedélyemnek parancsolni nem tudok, hogy lábainál várom
itéletemet – ezzel Vilmát át akará ölelni.

– Nevetséges volna színlenem, hogy szándokát nem értem; hanem szabad
kérdenem, miszerint viseletemmel vagy tetteimmel ily őrült lépésre
adtam-e jogot?

– Tiporjon el; de ha eddig mentem, vissza nem lépek.

Vilma haragtól lángoló kifejezéssel ugrott a csengetyühuzóhoz; e
perczben hangos beszéd és zajos léptek hallatszának.

Vilmának, mintegy varázsütésre, arczáról az ingerültség és
haragkifejezés eltünt, villogó szemei megszelidültek.

Lajost félénk zavar fogá el.

Idali, Vilma férje, és Zengey Elek léptek be.

Vilma szokott nyugodtsággal fogadá őket.

Lajos zavarát csak az nem vette észre, ki nem akarta. Idali és Zengey rá
nem figyeltek.

Zengey iránt Vilma mindenkor közönyösséget s több ellen-, mint
rokonszenvet tanusita, s férje gyakran kéré, hogy erőt véve magán,
barátja irányában több nyájasságot tanusitson.

Zengey sem törekvék mások felett kitüntetni Vilmát semmi alkalomkor. Sőt
egymás közti beszélgetéseik rendesen rövidek, udvariasak s végtelen
hidegek valának.

Igy történt most is; a szokásos kérdések s válaszok után Vilma egész
figyelmét s nyájasságát Lajosra forditá.

Ez nem tudta, hányadán van. Oly leverő előzmény után ily meglepő viselet
fokonkint növelé zavarát.

Huzamos társalgás után Lajos, ki egész idő alatt kínpadon volt, búcsut
vőn.

– Mikor látom? kérdé titkon Vilma.

– Soha! tekintetet lövelt a nőre, s összerezzent. Vonásaiban annyi
lágyság, szemeiben oly kérés feküdt, hogy iménti feleletét rögtön
megsemmisité ezzel: holnap.

Mi történt velem? kérdé önmagától Lajos zaklatott idegzettel futkosva az
utczákon; Vilma iszonnyal fordult el tőlem s pillanat mulva szeliden,
engesztelően s esengve tekinte rám… Hogy értelmezzem ezt?… igen, igen!
én hibáztam, hevem elragadott, nyers viseletem meglepé, de később, midőn
eszméletre tért, angyallá alakult… Kell-e több bizonyitvány szerelméről?
„Mikor látom?“ e kérdést tevé, s mennyi feküdt hangjában, szemeiben s
egész lényében? most majd eszélyesben intézendem.

Másnap lángoló érzelmekkel halmozott levélkét tőn zsebébe, s Idaliékhoz
siete.

Többnyire férfiakból álló kis társaságot lelt ott.

Vilma zongoráját pengetve ábrándozott.

Lajos nyugtalan változgatá helyét, a hozzá intézett kérdésekre
szórakozottan felelt.

Gondolatokba mélyedve sokáig állt Vilma himzőasztalánál, mig végre
szemei a zongoránál érzelgő Vilmáéival találkozának. Ekkor Lajos
lángvörös lőn, s valamit az ott heverő könyv alá rejtve, visszafojtott
lélegzettel hagyá el a helyet.

Vilma folytonos játék közt kedélyes mosolylyal Lajost oda inté. Ez magát
a mennyet látá megnyilni.

– Forditson, mond Vilma.

Lajos reszkető kézzel nyult a hangjegyekhez.

– Mit rejtett el himző asztalomnál? kérdé suttogva Vilma.

– Egy levelet a könyv alá.

– Vegye vissza.

– Nem.

– Akarom.

– Lehetlen.

– Nem fogadom el.

– És én sorsára hagyom szerencsétlen levelemet. Vilma boszúsan hagyott
fel a játékkal; de arcza pillanat alatt közönyössé változván, egykedvüen
monda:

– Férjem! himző-asztalkámon van a „La dame aux perles“ 3-dik kötete,
ezen urnak mutatni akarok valamit, add ide.

Lajost villámkint sujták e szavak, a könyv után akart rohanni, de
ingadozó lábain megállni sem tudott a nélkül, hogy a közel karszékbe
fogódzék.

A férj fölvevé az érdeklett könyvet s enyelgő hangon monda:

– Ej, ej! drága nőm, itt más is van.

– Mi?

– Levél neved felirásával.

– Oh jaj! sohajta Lajos, s megsemmisülve roskadt a karszékbe.

– És ugy látszik, folytatá a férj felmutatva a levelet, szerelmes
levél,… felséges illatu.

Lajosnak halálverejték gyöngyözött homlokán.

– Férjem előtt nincsenek titkaim, mond Vilma; azért mintha csak neked
szólna, bátran bontsd ki, s olvasd el.

– Asszonyom! irgalom! suttogá elhaló hangon Lajos.

– Nem, nem! ellenveté Idali, lássák, uraim minő az udvarias férj, maga
teszi nejének a szerelmi postaszolgálatot; ezzel a könyvet levéllel
együtt átnyujtá.

Vilma a könyvet főbillentéssel elfogadá, de a levelet nem.

– Nézze itt, mond Lajoshoz a könyvet keresés nélkül megnyitván
„Figurez-vous mon cher monsieur..“ olvassa csak.

Lajos gépszerűn veté át a könyvet, de annak minden betüje ugy káprázott
szeme előtt, mintha míndenik Stuwer tűzjátékából egy-egy forgócsillag
volna.

– Nos, asszonyom! mi történjék e levéllel?

Vilma hanyag vállvonitással viszonzá:

– Sorsára hagyom a szerencsétlent.

– Kegyetlen, suttogá Lajos, s vaczogó fogai elárulák lázas állapotát.

– Nos, uraim! mondjanak hát önök itéletet.

– El kell olvasni, s aztán megbüntetni a szemtelent, ajánlá Zengey.

Lajosban a vér megfagyott.

– Miért volna azért szemtelen, hogy neki nőm tetszik?… én jobbra tudom
használni; ezzel sorba kinálá carvajal szivarait, s a kérdéses levelet
gyujtani szaggatá szét.

Lajosnak kebléből e látványra könnyebbülő sohaj merült fel, s midőn a
háziur a lángoló papirkát ajki közt ingó szivarához tartá, káprázó
szemei az elhamvadó szeletkékben angyalokat láttak röpködni.

Még néhány elmés ötlet, sületlen élcz, s az egész történet feledve lőn.

Bucsuzáskor Lajos levert hangon suttogá Vilmának:

– Nagysád borzasztó volt!

– Csak nem haragszik?

– Nem akarom látni igéző arczát, mert képes volna kiállott kínaimat
feledtetni; nem nézek bünös szemeibe, mert ellágyithatnának. Kérje
istenét, hogy többé ne lássuk egymást.

E fenyegetődző hang kissé meglepte Vilmát, s midőn válaszolni akart,
Lajos elrohant. Kissé gondolkozott utána, s aztán egykedvü mosolylyal
mondá: Szegény bolond!

Lajos az utczára érkezvén ugy érzé magát, mint a vizbefuladozó, ha
egyszerre ladikba emeltetik. Borzadálylyal gondolt vissza az
eseményekre, s minden kínokat újra átérze. Izgatottságát napokig nem
tudá kiheverni.

Többé nem ment Idaliékhoz. Élénk ábrándja az igéző nőt minden
pillanatban elébe varázslá, de ő harczolt ellene. Meghivást kapott,
visszautasitá. Azt hivé, az idő feledtetni fogja; csalódott. Hetek
multak, s ő mindig merengőbb, fájdalma élénkebb, és szenvedélye
lángolóbb lőn. Zengeyvel naponkint összejött, de Vilmáról soha sem volt
emlités.

Föltette magában, hogy utazni fog, s erre előleges készületeket is tőn.

Egy nap alkonyán Zengeynél volt; a háziur nehány perczre távozott.

A szobában félhomály derenge, Lajos még sötétebb eszméivel eltelve
merengett, midőn az ajtó megnyilt, s egy nő e szóval:

– Zengey úr! levelet nyujta át.

Lajos e hangra fel lőn villanyozva, a levelet görcsösen kapá ki a nő
kezéből, ő a hangot ismeré, kínos időkre emlékezteté, a hang Vilma
komornájaé volt, ki az átadás után rögtön távozott.

Iszonyú eszmék czikázták át Lajos agyát, ölni tudott volna e
pillanatban.

Mit tegyen?… mit? ezt ezerszer kérdé magától, s végre válasz helyett
zsebébe rejté a levelet.

Sok indulatroham s ellenmondó okoskodás oly helyzetbe ejték, hogy, midőn
Zengey hazatért, vendégét csaknem eszmélet nélkül találá.

– Mi történt? kérdé méltó megütközéssel.

Lajos rövid ideig habozott, s ismételt kérdés után vontatva mondá:

– Bizonyos dolog kellemetlen zavarba hozott.

– Mi?

– Igen gyöngéd.

– Ha nem közlöd, nem segithetek.

– Egy nő, ki a félvilágért sem akar láttatni, titkos találkozásra
szólit.

Zengey jóizűt kaczaga.

– Nemde, kellemetlen dolog?

– Sőt ellenkezőleg.

– Hogyan?

– S oly együgyű volnál?

– Nem képzelhetem, miként?

– Hány félreeső fogadó van… ott szobát bérelsz, a többi az
összebeszéléstől függ.

– Igen de…

– Semmi de, én az X** fogadóban félév óta hónapos szobát tartok, a 9-ik
számot; stranierám fátyolozottan jő, a nélkül, hogy valakivel
találkoznék, a rendelt időre én is megjelenek, s két kopogásra az ajtó
megnyilik. Ennyi az egész.

Lajossal keringett a ház. Távozásra az alkalmas perczet alig birta
ellesni, az idő végtelenre nyult.

A társalgás mindkét részről lankadtabban folyt, s Lajos nehézkés
egykedvűséggel bucsút vőn. Midőn a lépcsőkre ért, két-három fokozatot
ugrált át, s eszeveszettkint rohant szállására, hol szorgosan
elzárkozván, a tudvalevő levelet zsebéből elévoná.

„Drága Elekem! hangzott az. Mióta az a szerelmes bolond kerüli házunkat,
helyzetünk kínpaddá lőn… ha lehetséges, édesgesd őt vissza, a többi az
én gondom. Holnap a szokott helyen és módon vár epedő kedvesed hat
órakor.“

– Kigyó! orditá Lajos oly hangon, hogy az ablakok csengtek belé. Boszút
ez álszenten, példátlan boszút!… de miként? magam menjek oda lerántani
álarczát? ez kevés!

Rövid tanakodás után felkiálta:

– Megvan! el hozzá.

S a késő est daczára Rózához, a külvárosok egyik szépségéhez siete.

– Róza! szólitá meg az álmélkodót; Idali kegyednek fényes ajánlatokat
tőn.

– Uram!

– Félre az eféle hangokkal, mi ismerjük egymást. Egyébiránt a világért
sem jövök Idali érdekében.

– Nem értem.

– Fölösleg is volna. Kegyednek pénzre mindig van szüksége.

– De kérem…

– Csak két sort, s husz arany a jutalom.

– A két sor tartalma?

– Holnap hat órakor az X** fogadó 9-dik szám alatt epedve várja önt… s
nevét.

– Ennyi az egész?

– Utánirás: az ajtó két kopogásra megnyilandik.

– S a következmény?

– Semmi, a világon semmi!

– A felelősség?

– Enyém.

– Megirom, s mialatt e néhány szót leirá, Lajos az aranyakat elébe
halmozá.

E levél még azon este Idalinak elküldetett.

Másnap hat órakor Vilma szaggatott rövid lélekzettel ült a nevezett
fogadó 9-ik számu szobájában. Minden neszre összerezzent, s a legkisebb
neszre lélegzetét visszaszoritá.

Feszült várakozás után a sokat jelentő kettős kopogás elhangzott.

Az ajtó megnyilt… éles sikoltás, s nő és férj reszketve állott szemközt.

Mindkettő az ijedség, meglepetés, s bámulat élő kérdjele volt.

Ha az agy működésénél alélt állapot képzelhető; ha az ész perczekig
eszme, gondolat vagy elfoglalás nélkül képes ellenni: ugy a szemközt
levő érdekes egyéneknél ezen helyzetet föltehetjük.

A vér elhűlt, a tagok megzsibbadtak… a csend kisérteties volt.

Végre a férj szólni akart, de érthetlenséget hebege össze.

Találékony nőnek ily helyzetben megfizethetlen fegyveré van… Vilma
kendőjét arczára nyomta, s hangos zokogással veté magát a pamlagra.

Idali helyzete kétségbeejtő, félt a siránkozóhoz egyetlen vigaszszót is
intézni.

– Nőm! rebegé kínos szünet után Idali, drága nőm! végy erőt, távozzunk e
helyről.

– A nő keserű zokogás közt tagadólag rázta fejét.

– Ha már szivünkben a tőr, legalább a botrányt kerüljük el. Siessünk
haza!

– Ön házához, töredezé zokogva Vilma, soha többé!

– Borzasztón akarsz büntetni, az igaz, botlás volt tőlem… de… de –

Vilma nedves szemeit kérdőleg veté föl, a férj dult arczczal bűnbánolag
állt előtte. A ház keringeni kezdett vele, s ájulás környezé.

– Nem tudom, kezdé újra Idali, minő ármány sodort e verembe, nemis
akarom kifürkészni soha… Megvallom, gyenge valék; de meg nem érdemlem,
hogy elhagyj. Ha gondolkozni fogsz kissé, ha izgatottságod elmulik, ha
haragod csilapuland: nem leszesz oly szigorú. És én erre neked időt
engedek, egy óra mulva falura távozom, s nem térendek vissza, míg csak
tőled nem kapok meghivást.

Vilma Idali viseletét eleinte nem érté, de beszéde, alatt lassan idülni
kezdett, minden szóból új életet nyert, s midőn az elhallgatott,
nyomatékos

– Jó-val adá megegyezését.

Idali heves kézcsók után karát nyujtá nejének és szótlan távozának.

Néhány lépésre a kaputól Lajos leste az elmenőket, s megfoghatlan lőn
előtte ezen udvarias viselet azok közt, kiknél a legelkeseredettebb
meghasonlást várá.

Idali szavát tartá, egy óra mulva falura utazott.

Vilma a szaggató kétség, s kínos bizonytalanság között otthon maradván,
rögtön Zengey után küldött, az eseményről némi felvilágositást nyerendő.

Küzdelmes várakozás után zajos lépteket hall.

– Ez ő! gondolá, s az érkező elé siet.

Az ajtó megnyilik, Vilma inogva hátrál néhány lépést. Az érkező Lajos
volt.

– Kérje istenét, hogy többé ne lássuk egymást, volt búcsum Kegyed roszul
imádkozék.

– Mi… mit jelentsen ez?

– Hol férje?

– Falun.

– Ott is megtalálom.

– Arczáról olvasom, hogy szándoka rettenetes. Mit akar?

– Mit? kegyednek férje előtt nincsenek titkai. A nagysádhoz czimzett
leveleket férje elolvashatja, tehát a kegyed által másokhoz irottakat
is. Egy ilyen tévedt hozzám, azt akarom neki átadni.

– Irgalmas ég! tehát ön volt…?

– Ki ezen mulatságos találkozást rendezé? igen. Férje egy Rózát vélt ott
találni.

– Ember!

– Kegyed igen ért a tettetéshez, ki tudja mi uton, s mit hitete el
férjével? de e levél csalhatlan bizonyitvány, hogy kegyed nem őt
meglepni ment oda.

– Térdeimen kérem!

– Kérlelhetlen vagyok.

– Ön szeretett engem, azt vallá, értem semmi áldozat sem nagy,… én… én
csak… ez… egyetlent… kérem…

Szünet.

Vilma remegve szegzé földre szemeit.

Lajos darabig e kínokban gyönyörködött.

– Keresztűlérezte-e már mind azt, miket én szenvedék, midőn levelem
férje kezében volt?

– Ön rettenetesen büntet.

– És mégis nagyobblelkű vagyok. Im vegye levelét, még csak azon ár sem
kell érte, melyet sülyedésében ajánl. Megvetem! ezzel a levelet odadobá
és elrohant.

Később Zengey érkezék.

– Lajost láttam innen távozni, ezzel üdvözlé Vilmát; mi történt?

– Rettenetes dolgok.

– Az egekre! szóljon, dúlt arcza elrémit.

Vilma szaggatva elmondá a történteket.

Zengey bőszülten kiáltá:

– Lajosnak ez életébe kerülend.

– Az istenért!

– Nincs kegyelem.

– De…

– Meg fog halni.

– De a párbajhoz tanúk kellenek, és – –

– És?

– És azok előtt az okot nem lehet titkolni. Nevem… én jövök szóba.

– Igaz, igaz, de hát mit tegyek?

– Most ugy is csak a gondviselésnek köszönhetem szabadulásomat. Ha
valaha szeretett: engedjen kötelességemnek élni, s utazzék el.

Zengey bánatosan csüggeszté mellére fejét.

– Legyen barátom, esenge Vilma.

– Utazni fogok, egyezék belé Zengey oly hangon, mely repedő szívre
mutat.

– Tudtam, midőn önt szeretém, hogy nem fogok csalódni.

Mihelyt a válás első fájdalmai elviharzottak, s a sok lelki rázkodásból
kissé kiépült Vilma, férjének nem irt, hanem személyesen rándult hozzá
falura, ott lehető leghosszabb időt töltendő.



Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Terrasse.]



TARTALOM.

  Az arszlán gazda  1
  Nászéj  23
  Csakugyan nem szinész  51
  Egy bukott szerelmes naplójából  67
  Egy heti kaczérság  87
  Két lángész  107
  A jó öreg  125
  Uram bátyám és az arszlán  145
  Pesti tanulmány  165
  Nagyvilági erény  183


[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

27 |az orvss |az orvos

29 |sersomhoz méltó |sorsomhoz méltó

48 |kíben |kiben

53 |zemeket |szemeket

55 |evettt |evett

56 |annyí |annyi

76 |életé- |életét,

81 |talpig báiasan |talpig báliasan

95 |erzés |érzés]




*** End of this LibraryBlog Digital Book "Degré Alajos novellái (3. kötet)" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.