Title: Im-ígyen szóla Zarathustra
Author: Nietzsche, Friedrich Wilhelm
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Im-ígyen szóla Zarathustra" ***

TÁRSADALOMTUDOMÁNYI KÖNYVTÁR

IM-IGYEN SZÓLA ZARATHUSTRA.

TÁRSADALOMTUDOMÁNYI

KÖNYVTÁR

NIETZSCHE

IM-IGYEN SZÓLA ZARATHUSTRA

1908.

GRILL KÁROLY KÖNYVKIADÓVÁLLALATA

BUDAPEST, IV., VERES PÁLNÉ-UTCA 16.

IM-IGYEN SZÓLA

ZARATHUSTRA.

IRTA

NIETZSCHE FRIGYES

FORDITOTTA

DR. WILDNER ÖDÖN.

1908.

GRILL KÁROLY KÖNYVKIADÓVÁLLALATA

BUDAPEST, IV., VERES PÁLNÉ-UTCA 16.

LÉGRÁDY TESTVÉREK KÖNYVNYOMDÁJA, BUDAPEST.

Feleségemnek és kicsinyeimnek,

Zarathustra egyik fejezetéről emlékezvén…

U. W. Ö.



Im-ígyen szóla Zarathustra.  Első rész.



Zarathustra előljáró-beszéde.


1.

Mikoron Zarathustra harminc éves vala, odahagyá hazáját és hazájának
tavát és a hegyekbe méne. Itt élvezé lelkét és magánosságát és nem
fáradt belé tiz álló esztendeig. Végezetre azonban elváltozék szívében,
egy reggel hajnal hasadtával kelvén, szembeálla a napnak és im-ígyen
szólítá meg:

„Hatalmas csillagzat! Mi volna boldogságod, ha nem volnának azok, a
kiknek világosságot adsz!

Tiz évig jövél ide barlangom fölé: megúntad volna fényed és ezt az utad
nélkülem, sasom és kigyóm nélkűl. Ám mi váránk téged minden reggel,
elvevők fölösleged és áldánk téged érette.

Ime, bételtem bölcseségemmel, mint a méh, a mely szerfölött sok mézet
gyűjtött; kezekre vágyom, a melyek felém nyúlnak.

Szeretnék ajándékozni és osztogatni, valamig az emberek bölcseinek újra
örömük telik az ő balgaságukban és a szegényeknek az ő gazdagságukban.

Ezért a mélységbe kell szállanom, valamiképen te tészed este, a midőn a
tenger mögé tünsz és még fényt viszel az alvilágnak is, te dúsgazdag
csillagzat!

Te hozzád hasonlatosan _le_ kell szállnom, így mondják ezt az emberek,
akikhez _le_ akarok szállani.

Áldj meg hát, te nyugodt szem, aki irigység nélkül nézed a túlságos
boldogságot is.

Áldd meg a serleget, a mely túl akar áradni, hogy a viz aranyosan
folyjék belőle és mindenüvé tükrözze gyönyörűséged fényét!

Ime! Ez a serleg ujra ki akar ürülni és Zarathustra ujra emberré akar
lenni.“

Im-ígyen kezdődék Zarathustra _le_szállása.

* * *


2.

Zarathustra magánosan szálla le a hegyről és senki sem vetődék útjába.
Midőn azonban az erdőbe ért, hirtelen aggastyán álla vele szemközt, a ki
elhagyta volt szent kunyhóját, hogy gyökereket keressen az erdőben. És
az aggastyán így szólítá meg Zarathustrát:

„Nem idegen nékem ez a vándor: évekkel ezelőtt erre ment vala.
Zarathustra volt a neve; ámde elváltozék színében.

Akkoron hamvadat vitted a hegynek: ma pedig tüzedet akarod völgynek
vinni? Nem féled-e a gyujtogató büntetését?

Igen, megismerem Zarathustrát. Tiszta a szeme és szájában nem lappang
utálat. Vajjon nem lépked-e táncos módjára?

Elváltozott Zarathustra, gyermekké lőn Zarathustra, ébren van
Zarathustra: mit akarsz hát az alvóknál? Úgy éltél a magánosságban,
miként tengerben, s a tenger vitt téged. Óh jaj, szárazföldre akarsz
lépni? Óh jaj, ismét magad akarod cipelni testedet?“

Zarathustra felelé: „Szeretem az embert.“

„S én“ – monda a szent – „ugyan miért vonultam erdőbe, vadonba? Nemdenem
azért, mivelhogy nagyon, de nagyon szerettem az embert?

Most Istent szeretem: az embert nem szeretem. Az ember nékem túlságosan
tökéletlen valami. Az emberszeretet megölne engem.“

Zarathustra felelé: „Mit beszéltem szeretetről! Ajándékot hozok az
embereknek.“

„Ne adj nékik semmit“ – mondá a szent. – „Inkább végy le róluk valamit
és hordozd velük együtt, ez lesz nékik a legüdvösebb, hacsak néked is
üdvös lészen!

S ha már adni akarsz nekik, ne adj nékik egyebet alamizsnánál, s hagyd
őket még ezért is koldulni.“

„Nem“ – felelé Zarathustra, – „én nem adok alamizsnát; ahhoz nem vagyok
eléggé szegény.“

A szent nevete Zarathustrán, és így szóla:

„Láss neki hát, hogy elfogadják kincsedet! Gyanakvók ők a remeték iránt
és nem hiszik, hogy ajándékozni jövünk.

Lépteink nagyon is magánosan hallszanak nékik az utcákon. S azonképen,
amint éjjel, ágyaikból, ember lépését hallják, jóval napfölkelte előtt:
ezt kérdezik maguktól, vajjon merre tart a tolvaj?

Ne menj az emberekhez és maradj az erdőben! Még jobb, ha az állatokhoz
mégy! Mért nem akarsz, példámra, medve lenni a medvék között, madár a
madarak között?“

„És mitévő a szent az erdőben?“ – kérdezé Zarathustra.

Felelé a szent: „Dalokat költök és dalolom őket, és ha dalokat költök,
kacagok, sírok és dörmölök; im-ígyen dicsérem istent.

Énekkel, sírással, kacagva, dörmölve dicsérem az istent, a ki az én
istenem. De mit hozol te nékünk ajándékul?“

Zarathustra hallván e szavakat üdvözlé a szentet és mondá: „Vajjon mi
adni-valóm volna számotokra! De ereszszetek el gyorsan, hogy csak ne
vegyek el tőletek semmit!“ És ilyeténképen elválának egymástól, az
aggastyán és a férfi, nevetve, ahogyan két fiú nevet.

Mikoron azonban Zarathustra egyedül maradt, im-ígyen szóla szívéhez:
„Vajjon lehetséges-e? Ez az öreg szent az erdejében még semmit sem
hallott volna arról, hogy _isten meghalt?!_“


3.

Midőn Zarathustra a legközelebbi városba ért, a mely az erdők mellett
fekszik, nagy tömeget talála ott a piacon egybegyűlve: mert híre ment
vala, hogy kötéltáncost lehet látni. És Zarathustra szóla a néphez:

_Hirdetem néktek az emberfölötti embert_. Az ember olyas valami, a minek
fölébe kell kerülni. Mit tettetek, hogy fölébe kerüljetek?

Eleddig minden lény teremtett valamit, őt fölülmulót: ti pedig ennek a
nagy árnak apadása akartok lenni és inkább váltok megint állattá,
semhogy az embernek fölébe kerüljetek?

Mi a majom az embernek? Nevetség avagy fájdalmas szégyen. És kell, hogy
ugyanez legyen az ember az emberfölötti embernek: nevetség avagy
fájdalmas szégyen.

Megtettétek az utat a féregtől az emberig és bennetek még sok van a
féregből. Egykor majmok voltatok és még most is az ember majomabb
akármelyik majomnál.

De még a ki a legbölcsebb köztetek, az is csak szakadék és felemás lény
növény és kisértet közt. De vajjon azt mondom-e néktek, hogy
kisértetekké avagy növényekké legyetek?

Ime, én az emberfölötti embert hirdetem néktek!

Az emberfölötti ember a föld értelme. Mondja akaratotok: az emberfölötti
ember _legyen_ a föld értelme!

Kérve kérlek benneteket, véreim, _maradjatok hívek a földhöz_ és ne
higgyetek azoknak, a kik túlvilági reményekről fecsegnek előttetek.
Méregkeverők ők tudván, tudatlan.

Az élet megvetői ők, haló-félben levők ők és maguk is megmérgezettek, a
kiket megelégelt a föld: hadd pusztúljanak tehát!

Valamikor az isten ellen való vétek volt a legnagyobb vétek, ámde isten
meghalt és ekkor kihalának ezek a vétkezők is. Most a legborzasztóbb: a
föld ellen vétkezni és a „kifürkészhetetlen“ beleit többre tartani, mint
a föld értelmét!

Hajdanta a lélek megvetette a testet és akkoron ez a megvetés volt a
legmagasabb dolog: – soványnak, iszonyatosnak, kiéhezettnek akarta a
testet. Azt gondolta, hogy loppal így szabadúlhat a testtől és a
földtől.

Óh, ez lélek maga is sovány, iszonyatos és kiéhezett volt: és
kegyetlenség vala ennek a léleknek az ő gyönyörűsége!

Azonban mondjátok még ti is, én véreim: mit nyilvánít testetek a
lelketekről? Nemdenem lelketek is csak szegénység, szenny és hitvány
kedvtelés!

Bizony, bizony; az ember szennyes folyam. Tenger legyen valaki, hogy
szennyes folyamot fogadhasson be és mégse szennyeződjék össze-vissza.

Ime, hirdetem néktek az emberfölötti embert: ő ez a tenger, belé
merűlhet alá nagy megvetéstek.

Mi a legnagyobb, a mit megérhettek? Ez: a nagy megvetés órája. Az óra, a
melyben még boldogságtokat is megutálhatjátok, valamint értelmeteket és
erényeteket.

Az óra, a mikor mondjátok: „Mit ér az én boldogságom! Szegénység az,
szenny és hitvány kedvtelés. Pedig éppen boldogságomnak kellene igazolni
a létet!“

Az óra, a mikor mondjátok: „Mit ér az én értelmem! Vajjon éhezi-e az
igazságot, miként az oroszlán az ő táplálékát? Szegénység az, szenny és
hitvány kedvtelés!“

Az óra, a mikor mondjátok: „Mit ér az én meggyőződésem! Még sohasem
gerjesztett vala őrületre. Mennyire bele fáradtam az én jómba és
gonoszomba! Mindez szegénység, szenny és hitvány kedvtelés!“

Az óra, a mikor mondjátok: „Mit ér az igazságosságom! Nem látom, hogy
izzó parázs lennék. Ámde az igazságos ember izzó parázs!“

Az óra, a melyben mondjátok: „Mit ér az én részvétem, vajjon a részvét
nem kereszt-e, a melyre azt szögezik, a ki az embert szereti? Ámde az én
részvétem nem keresztre-feszíttetés.“

Mondtátok-e már ezeket? Kiáltottátok-e ezeket? Óh, vajha már hallottalak
volna így kiáltani!

Nem bűnötök, – elégedettségtek kiált az égre, még bűnötökben is
fösvénykedéstek kiált az égre!

Ugyan hol van a villám, a mely nyelvével nyaldosna titeket? Hol van az
őrület, a melyet belétek kellene oltani?

Ime, hirdetem néktek az emberfölötti embert: ő ez a villám, ő ez az
őrület!“

Mikoron Zarathustra im-ígyen szólott, valaki a tömegből elkiáltá magát:
„Eleget hallottuk már a kötéltáncost, hadd lássuk is már!“ És mindenek
nevettek Zarathustrán. A kötéltáncos pedig, a ki azt hitte, hogy néki
szól a beszéd, dolgához láta.

* * *


4.

Zarathustra pedig nézé, nézé a népet és csodálkozék. Azután im-ígyen
szóla:

Az ember kötél, a mely állat és emberfölötti ember közé feszíttetett, –
kötél mélységes mélység fölött.

Veszedelmes általmenés, veszedelmes útonlétel, veszedelmes
visszapillantás, veszedelmes borzongás és meg-megállás.

A mi nagy az emberen, az az, hogy ő csak híd és nem cél: a mit szeretni
lehet az emberen, az az, hogy ő _által_menés és _le_menés.

Szeretem azokat, a kik nem tudnak élni, hanemha mint _le_menők, mert ők
az _által_menők.

Szeretem a nagy megvetőket, mert ők a nagy tisztelők és nyilai a tulsó
partra vágyakozásnak.

Szeretem azokat, a kik nem keresik valahol a csillagok mögött a mozgató
okot, hogy letünjenek és feláldozzák magukat, hanem feláldozzák magukat
a földnek, hogy a föld egykoron az emberfölötti emberé legyen.

Szeretem azt, aki avégre él, hogy megismerje a dolgokat és aki avégre
akarja megismerni, hogy egykoron éljen az emberfölötti ember. Im-ígyen
akarja tulajdon _le_szállását.

Szeretem azt, aki dolgozik és föltalál avégre, hogy az emberfölötti
embernek építsen házat és számára készítsen elő földet, állatot és
növényt: im-ígyen akarja tulajdon _le_szállását.

Szeretem azt, a ki erényét szereti: mert erénye _le_szállásának akarata
és nyila vágyakozásának.

Szeretem azt, a ki szemernyi szellemet sem tart vissza magának, hanem
egészen erénye szelleme akar lenni: így szellemként lépked által a
hídon.

Szeretem azt, a ki erényét hajlamává és végzetévé teszi: imigyen akar
erényéért élni-halni.

Szeretem azt, a ki nem akarja, hogy kelleténél több erénye legyen. Egy
erény több mint két erény, mert inkább csomó, a melyen a végzet csüng.

Szeretem azt, a kinek lelke pazarolja magát, a kinek nem kell köszönet,
a ki nem ád _vissza_: mert örökkön ajándékoz és nem akarja magát
megóvni.

Szeretem azt, aki szégyenkezik, ha a kocka jó szerencséjére vetődik s a
ki ilyenkor kérdezi: avagy hamis játékos vagyok-e? – mert tönkre akar
menni.

Szeretem azt, a ki aranyszavakat dob tetteinek elébe, s még mindig
többet tart meg, mint a mennyit igért, mert _le_szállását akarja.

Szeretem azt, a ki a jövendő embereit igazolja és a multéit megváltja;
mert a jelenéin akar tönkre menni.

Szeretem azt, a ki istenét feddi, mivelhogy szereti istenét: mert
istenének haragjától kell tönkre mennie.

Szeretem azt, a kinek lelke sebében is mély s a ki apró éleményen is
tönkremehet: így örömest megy át a hídon.

Szeretem azt, a kinek lelke csordultig megtelt, úgy hogy magát felejti
és mindenek benne vannak: így mindenek vesztére válnak.

Szeretem azt, a kinek szabad a szelleme és szabad a szíve: így feje csak
szívének csatornája, szíve pedig vesztébe hajtja.

Szeretem mindazokat, a kik olyanok, mint a nehéz csöppek, egyenként
esvén a sötét felhőből, a mely az ember fölött csüng: ők hirdetik, hogy
a villám jő és hirmondókként mennek tönkre.

Ime, én a villám hírmondója vagyok és nehéz csöpp a felhőből; és ennek a
villámnak neve: _emberfölötti ember_.

* * *


5.

Mikoron Zarathustra e szavakat mondotta volt, ismét végignézett a
tömegen és hallgatott. „Állonganak“ – mondá szivének – „röhögnek: nem
értenek engem; nem vagyok száj, ezeknek a füleknek való.

Avagy előbb össze kell zúzni fülüket, hogy megtanuljanak szemükkel
hallani? Avagy peregni kell dobok és kerepelni bűnbánat-prédikátorok
módjára? Vagy talán csak dadogónak hisznek?

Van valamijök, a mire büszkék. Hogy is hívják azt, a mi fölfújja őket?
Műveltségnek hívják; ez tünteti ki őket a kecskepásztorok előtt. Ezért
nem szeretik magukról ezt a szót hallani: „megvetés.“ Igy hát hadd
szóljak büszkeségükhöz.

Igy hát szólok nékik arról, ami legméltóbb a megvetésre: ez pedig az
„_utolsó ember_.“

És Zarathustra im-ígyen szóla a néphez:

Ideje, hogy az ember kitüzze célját. Ideje, hogy az ember elültesse
legmagasabb reménysége csíráját.

Földje még elég kövér erre. Ámde ez a föld egykoron sovány és kimerült
lészen s nem bír majd belőle nőni egyetlen magas fa.

Óh jaj! Eljövend az idő, mikoron az ember vágya nyilát már nem veti az
emberen túl és íjjának húrja elfelejt zúgni!

Mondom néktek: kell, hogy még khaosz légyen az emberben, hogy táncoló
csillagot tudjon szülni. Mondom néktek: bennetek van még khaosz.

Óh jaj! Eljövend az idő, mikoron az ember már nem szül csillagot. Oh
jaj! Eljövend az ideje a legmegvetettebb embernek, a ki már magát sem
tudja megvetni.

Ime megmutatom néktek az _utolsó embert_.

„Mi a szeretet? Mi a teremtés? Mi a vágyakozás? Mi a csillag?“ – ezeket
kérdi az utolsó ember és hunyorgat. A föld akkoron kicsinynyé lőn és
rajta ugrándozik az utolsó ember, a ki mindent kicsinynyé tészen.
Fajtája kipusztíthatatlan, valamint a földi bolháé; az utolsó ember él
legtovább.

„Föltaláltuk a boldogságot“ – mondják az utolsó emberek és hunyorgatnak.

Odahagyták vala a tájékokat, a hol kemény volt az élet: mert melegség
kell nékik. Szeretik még a szomszédot és hozzá dörgölőznek, mert
szükségük van a melegre.

Megbetegedni és csalódni: ezt bünnek tartják; nagy vigyázva
járnak-kelnek. Balgatag az, a ki még kövön vagy emberen megbotlik!
Koronkint egy kevés méreg: ez kellemetes álmokat okoz. S utoljára sok
mérget, kellemetes halálra valót!

Még dolgoznak, mivelhogy a dolog szórakozás. Ámde szorgoskodnak, hogy a
szórakozás ne támadja meg őket. Nem szokás már elszegényedni se
meggazdagodni: mind a kettő túlságosan megerőltető. Ki akar még
uralkodni? Ki még engedelmeskedni? Mind a kettő túlságosan megerőltető.

Nincs pásztor és egy a nyáj! Mindenki egyet akar, mindenki egyenlő: aki
máskép érez, önkéntesen bolondokházába vonúl.

„Valamikor mindenki bolond volt“ – mondják a legnagyobb rókák és
hunyorgatnak.

Bölcsek ők és tudói mindeneknek, a mik történtek: így hát nincs miért
gunyolódni. Még civakodnak, ámde hamarosan kibékülnek – máskülönben a
harag elrontja a gyomrot.

Megvagyon apró kedvtelésük nappalra és megvagyon apró kedvtelésük
éjjelre: de tiszteletben tartják az egészséget. „Föltaláltuk a
boldogságot“ – mondják az utolsó emberek és hunyorgatnak.

És itt végződik Zarathustra első beszéde, a melyet előljáró-beszédnek is
hívnak: mert ezen a helyen félbeszakítá őt a tömeg kiabálása és magas
kedve. „Add nékünk ezt az utolsó embert, óh Zarathustra“, – kiálták –
„tégy minket ezekké az utolsó emberekké! Akkor aztán elengedjük néked az
emberfölötti embert!“ És mindenki ujongott és csettentett nyelvével.
Zarathustra azonban elszomorodott és így szóla szívéhez: „Nem értenek
engem: nem vagyok száj, ezeknek a füleknek való.

Bizonyosan túlontúl soká éltem a hegyek közt, nagyon is sokat hallgattam
patakokat és fákat: most úgy beszélek nékik, mint a kecskepásztorok.

Mozdulatlan az én lelkem és derült, valamint a hegység délelőtt. Ők
azonban úgy vélik, hogy hideg vagyok és borzasztó tréfákkal gunyolódó.

És íme reám néznek és nevetnek s miközben nevetnek, gyülőlnek is.
Nevetésükben jég lakozik.“

* * *


6.

Ekkor azonban történt valami, a mi elnémíta minden szájat és merevvé tőn
minden szemet. Azonközben ugyanis dolgához látott a kötéltáncos:
kilépett volt egy kis ajtóból s nekiindúlt a kötélen, amely két torony
közé vala feszítve, im-ígyen, hogy a piac és nép fölött függ vala. Mikor
pedig éppen utjának közepére ért, a kis ajtó még egyszer kinyílott és
tarka fickó, komédiáshoz hasonlatos ugrott ki rajta s gyors léptekkel
követé az elsőt. „Előre, bénaláb“, – ordítá borzasztó hangon – „előre,
lajhár, orozva kereskedő, viasz-arc! Vigyázz, nehogy sarkammal
csiklandozzalak! Mit mívelsz itt tornyok között? A toronyba való
vagy,[1] oda kellene téged zárni, elzárod a szabad utat a náladnál
különbnek!“ S minden szóval közelebb és közelebb ért hozzá: midőn pedig
már csak egy lépésre volt mögötte, akkoron megtörténék a borzasztó, a mi
minden szájat elnémíta és minden szemet merevvé tőn: – ördög módjára
elbődüle és átugródék azon, a ki utjában állott. Ez pedig győzni látván
versenytársát, fejét vesztette s a kötelet; eldobta rúdját és ennél még
gyorsabban, kezek-karok örvényeképen bukék le a mélységbe. A piac és a
nép hasonlatossá lőn a tengerhez, valamikor a vihar beléjezúdúl:
Mindenek szanaszét és egymásra futának és leginkább oda, ahová a testnek
le kellett csapódnia.

Zarathustra azonban nem mozdult és épen melléje hullott le a test,
borzasztóan szétroncsolva, de még nem holtan. Egy kevéssé és a
szétzúzott ember magához tért és látá maga mellett térdelni
Zarathustrát. „Mit mivelsz itt? – kérdé végre, – „régen tudom, hogy az
ördög gáncsot vet nékem. Ime poklokra cipel engem: akarsz-e megvédeni?“

„Szavamra, barátom“, – felelé Zarathustra – „mindezek nincsenek, a
mikről beszélsz: nincsen ördög, se pokol. Lelkednek még gyorsabban
lészen halála, mint testednek: ime, már ne félj semmitől!“

Az ember gyanakodva nézett föl. „Ha igazakat beszélsz“ – mondá azután –
„akkor semmit sem veszítek, ha életemet veszítem. Alig vagyok több, mint
az állat, melyet táncolni tanítanak ütéssel-veréssel és sovány
falatokkal.“

„Nem úgy“ – mondá Zarathustra – „te a veszedelmet hívatásoddá tetted;
ebben nincs semmi megvetendő. Ime tönkre mégy hivatásodon: ezért
enkezemmel akarlak eltemetni.“

Zarathustra szavára a haldokló nem felelt többé: azonban kezét mozgatta,
mikéntha, hálálkodandó, keresné Zarathustra kezét.

* * *


7.

Azonközben beköszöntött az este és a piac sötétség leplébe rejtőzött:
akkoron szétfutott a nép, mivelhogy egyszer még a kiváncsiság és
ijjedtség is elfárad és elül. Zarathustra azonban a halott mellett volt
a földön és gondolataiba merült vala, im-ígyen időt felejte. Végezetre
éjszaka lőn és hideg szél fútt a magános körül. Akkoron felállott
Zarathustra és így szóla szivében:

„Valóban, szép halat fogott ma Zarathustra! Nem fogott egyetlen embert,
de fogott holttestet.

Borzalmas az ember élete és még mindig értelem nélkül való: még egy
komédiás-bolond is végzetessé válhatik számára.

Meg akarom tanítani az embert élete értelmére, aki: az emberfölötti
ember, villám az emberfelhő sötétségéből. De még távol vagyok nékik és
érzékeim nem szólanak az ő érzékeikhez; középütt feküszöm még én az
ember, a bolond és holttest között.

Sötét az éj és sötétek Zarathustra utjai. Jövel, hideg, merev pajtásom!
Oda viszlek, a hol enkezemmel temetlek el.

* * *


8.

Ezeket mondván, Zarathustra hátára emelte a holttestet és utnak indúlt.
Nem ment pedig még száz lépést, a midőn egy ember lopódzék melléje és
fülébe súga valamit – és lám, az a ki megszólítá, a torony bolondja
vala. „Távozz ebből a városból, óh Zarathustra“ – mondá – „imhol már
nagyon is sokan gyűlölnek. Gyűlölnek a jók és igazak: ellenségüknek és
megvetőjüknek hívnak; gyűlölnek az igaz hitet hívők s a népek
veszedelmének hívnak. Szerencséd volt, hogy nevettek rajtad: s bizony,
beszéded bolondéhoz hasonlított. Szerencséd volt, hogy a döglött
kutyához szegődtél; mikoron így megalázkodtál, magad mentéd meg magad
mára. Ámde távozz ebből a városból, különben holnap átugródom rajtad, én
eleven, rajtad, halotton.“ Igy szólván, eltűnt az ember; Zarathustra
pedig tovább méne sötét utcákon.

A város kapujánál találkozának vele a sírásók: fáklyájukkal szemébe
világítának, megismerék Zarathustrát és fennen gúnyolák. „Zarathustra
viszi a döglött kutyát: derék dolog, hogy Zarathustra sírásó lőn!
Mivelhogy a mi kezeink túlságosan tiszták erre a pecsenyére. Zarathustra
talán el akarja lopni az ördög falatját? Nosza! Kedves egészségére! Ha
csak az ördög nem ügyesebb tolvaj mint Zarathustra! – Ellopja
mindkettőjüket, fölfalja mindkettőjüket! – És összevihogának és
összedugdosák fejöket.

Zarathustra azonban semmit sem felelt és követé utját. Mikoron pedig két
órát ment vala erdők és mocsarak mellett, már nagyon is soká hallgatta a
farkasok éhes ordítozását és őt magát is meglepte az éhség. Megálla
tehát egy magános ház előtt, a melyben világosság égett.

„Rablómódra ront reám az éhség“ – úgymond Zarathustra. – „Erdőben és
mocsarak között ront reám éhségem, mélységes éjszakában.

Csodálatos szeszélyei vannak éhségemnek. Sokszor csak ebédem után jön és
ma naphosszat távolmaradt: vajjon hol lehetett?“

Ezek után Zarathustra kopogtatott a ház kapuján. Vén ember jött ki,
világosságot tartván és kérdezé: „Ki jön hozzám és rossz álmomhoz?“

„Egy eleven meg egy halott“ – válaszolá Zarathustra – „Adj ennem és
innom, mivelhogy napközben elfelejtkeztem róla. A ki az éhezőt táplálja,
tulajdon lelkét üdíti: im-ígyen szól a bölcseség igéje.“

Az öreg elment, de mindjárt vísszatért és megkinálá Zarathustrát
kenyérrel és borral. „Gonosz vidék ez éhezőknek“ – mondá – „ezért
lakozom itten. Állat és ember jönnek hozzám a remetéhez. De monddsza
társadnak is, egyék és igyék, ő fáradtabb náladnál.“ És felelé
Zarathustra: „Társam meghalt, így hát nehezen fogom rábeszélhetni.“ –
„Bánom is én“ – mondá az öreg zordonan; a ki házam ajtaján kopogtat,
kell, hogy el is fogadja, a mivel megkínálom. Egyetek és váljék
egészségtekre.“

Ezután Zarathustra megint két órát vándorlott és az útra, meg a
csillagok világosságára bizta magát: mert gyakorlott éjszakai vándor
vala és szeretett minden alvó dolog arcába nézni. Hajnalhasadtakor még
erdőben találta magát és nem látott többé útat. Akkoron fejéhez, kivájt
fatörzsbe fektette a holttestet – mert óvni akarta a farkasoktól – maga
pediglen lenyugvék a mohos földre. És hamarosan elaluvék fáradt testtel,
de megingatlan lélekkel.

* * *


9.

Sokáig aludt Zarathustra és nemcsak a hajnal pirossága vonult át
orcáján, hanem a délelőtt is. Végezetre azonban felnyilt a szeme.
Zarathustra ámulva pillantott az erdőbe és a csöndbe, ámulva pillantott
önmagába. Azután fölugrék, valamiképen a tengerjáró hajós, a ki
egyszerre földet lát és ujongott, mivelhogy meglátott egy uj igazságot.
És im-ígyen szóla szivében:

Fényesség szállott szememre: bajtársak kellenek nékem és pedig elevenek,
– nem halott társak és holttestek, a kiket oda viszek magammal, a hová
akarom.

Eleven bajtársak kellenek nékem, a kik követnek, mivelhogy _enmagukat_
akarják követni – és oda, a hová én akarom.

Fényesség szállott szememre: ne a tömeghez szóljon Zarathustra, hanem a
bajtársakhoz! Ne legyen Zarathustra egy akol pásztora és kutyája! Hogy
sokakat elcsaljak az akolból – e végre jöttem én. Hadd legyen haragosom
a nép és a nyáj: hadd hijják a pásztorok rablónak Zarathustrát.

Pásztorokat mondok, ámde ők jóknak és igazaknak hivják magukat.
Pásztorokat mondok én, ámde ők az igaz hitet hívőknek hivják magukat.

Nézzed a jókat és igazakat! Kit gyűlölnek legjobban? Azt, a ki széllyel
tördösi értékeik tábláját, a törőt, a törvénytörőt – ez pedig: a
teremtő. Nézzed minden hit hívőit! Kit gyűlölnek ők legjobban? Azt, a ki
széllyeltöri értékeik tábláit, a törőt, a törvénytörőt: – ez pedig a
teremtő.

Társakat keres a teremtő és nem holttesteket, nem nyájakat, nem hívőket.
A vele-teremtőt keresi a teremtő, azokat a kik uj értékeket uj táblákra
írnak.

Társakat keres a teremtő és vele-aratókat; mert íme, nála mindenek
megértek az aratásra. Ámde szükölködik a száz sarló nélkül: így hát
tépegeti a kalászokat és bosszankodik.

Társakat keres a teremtő és olyanokat, a kik sarlóikat köszörülni
tudják. Megsemmisítőknek fognak neveztetni és a jó és rossz megvetőinek.
Ámde ők az aratók és az ünneplők.

Vele-teremtőket keres Zarathustra, vele-aratókat és vele-ünneplőket
keres Zarathustra: ugyan mitévő legyen nyájakkal, pásztorokkal és
holttestekkel!

Én első társam, béke veled! Jól eltemetélek kivájt fatörzsedbe, jól
elrejtélek a farkasok elől.

Ámde én megválok tőled, az idő beteljesedett. Hajnalhasadás és
hajnalhasadás közt uj igazságot fedeztem föl.

Ne pásztor legyek, ne sírásó. Többé még beszélni sem akarok a néppel:
utólszor szólottam halotthoz. A teremtőkhöz, az aratókhoz, az
ünneplőkhöz akarok szegődni: a szivárványt akarom nékik megmutatni s
minden lépcsőfokát az emberfölötti emberhez vezető útnak.

A maguknak-lakóknak akarok dalolni és a párosan lakóknak: s a kinek még
van füle a hallatlan dolgok számára, annak szivét nehézzé akarom tenni
boldogságommal.

Célomnak tartok, a magam útján járok; a habozókat és tétovákat majd
általugrom. Im-ígyen menésem légyen az ő tönkremenésök!

* * *


10.

Ezeket mondotta vala Zarathusra szívében, midőn delelőjén állott a nap:
akkoron kérdezőleg nézett a magasba – mert egy madár éles szavát
hallotta feje fölött. És ime, sas keringett tágas körökben a levegőégben
és kigyó csüngött rajta, nem zsákmányképen, hanem baráthoz hasonlatosan:
mivelhogy a sas nyaka köré gyürüzve tartotta magát.

„Az én állataim!“ mondá Zarathustra és örvendezék szívében.

A legbüszkébb állat a nap alatt és a legbölcsebb állat a nap alatt –
kivonultak hírszerezni.

Hirét akarják szerezni, vajjon Zarathustra él-e még. Hát csakugyan
élek-e még?

Veszedelmesebbnek találtam az életet emberek, semmint állatok között,
veszedelmes utakon jár Zarathustra. Hadd vezessenek állataim!“

Mikoron Zarathustra ezeket mondotta, eszébe jutának az erdei szent
szavai, sóhaj szálla kebléből és im-ígyen szóla szivében:

Vajha bölcsebb lennék! Vajha bölcseségem oly mélységes volna, miként
kigyómé.

Ámde lehetetlent kérek: kérem tehát büszkeségemet, hogy mindég együtt
menjen bölcseségemmel!

És ha egykoron elhagy bölcseségem – óh, nagyon szeret elröppenni! – hadd
repüljön büszkeségem még balgaságommal is! –

Im-ígyen kezdődék Zarathustra _le_szállása.

* * *



Zarathustra beszédei.


A három változásról.

A szellem három szineváltozását mondom néktek: hogyan válik a szellem
tevévé, oroszlánná a teve és végezetre gyermekké az oroszlán.

Sok nehéz dolog rendeltetett a szellemnek, az erős teherbíró szellemnek,
a melyben tisztelet lakozik: a nehezet és legnehezebbet áhítja ereje.

Mi nehéz? kérdezi a teherbíró szellem s letérdel, hasonlatosan a tevéhez
és szereti, ha jól telerakják.

Mi a legnehezebb, ti hősök? kérdezi a teherbíró szellem, hadd vegyem
magamra, hadd örvendeztessem erőmet.

Nemdenem ez-e: önmagunkat megaláznunk, hogy dölyfösségünkön sebet
üssünk? Balgaságunkat kitüntetnünk, hogy bölcseségünkből gúnyt üzzünk?

Vagy talán ez: dolgunktól megválnunk, mikoron diadalt ül? Magas hegyre
hágnunk, hogy a kisértőt kisértetbe vigyük?

Avagy talán ez: a megismerés makkján és fűvén élnünk és az igazság
kedvéért lelkünket éheztetnünk?

Avagy talán ez: betegeknek lennünk, hazaküldenünk a vigasztalókat és
barátságot kötnünk a süketekkel, a kik sohasem hallják, mit akarsz?

Avagy talán ez: szennyes vízbe mennünk, ha az az igazság vize és hideg
békákat és meleg varangyosokat megtürnünk magunk mellett.

Avagy talán ez: szeretnünk azokat, a kik megvetnek bennünket és kezet
nyujtanunk a kisértetnek, ha meg akar borzongatni?

Mindezeket a nehézségeket magára veszi a teherbíró szellem: valamiképen
a teve, a mely telerakva a sivatagba siet, azonképen siet ő is tulajdon
sivatagába.

Ámde a legmagánosabb pusztában másodszor változik a színe: oroszlánná
lesz itt a szellem, szabadságot akar zsákmányúl ejteni és úrrá lenni
tulajdon sivatagában.

Utolsó urát keresi itt: ellensége akar lenni utolsó istenének, diadalért
akar küzdeni a nagy sárkánynyal.

Melyik a nagy sárkány, a kit a szellem nem akar többé urának és
istenének hívni? „Neked _kell_“: így hivják a nagy sárkányt. Ámde az
oroszlán szelleme azt mondja „én _akarok!_“

„Neked _kell_“ ez áll útjában aranyragyogással, pikkelyes állatképen és
minden pikkelyen aranybetűkkel ragyog: „neked _kell!_“

Ezeréves értékek ragyognak ezeken a pikkelyeken és im-ígyen szól a
minden sárkányok leghatalmasabbja: „a dolgok minden értéke – ez ragyog
rajtam.“

„Minden érték meg lőn már teremtve és minden megteremtett érték – ez
vagyok én. Valóban, ne legyen már több: „én akarok!“ Im-ígyen szól a
sárkány.

Én véreim, mi szükség van, hogy oroszlán légyen a szellemben? Avagy nem
elég-e a megterhelhető állat, a mely lemond és tisztel? Uj értékeket
teremteni – ezt még az oroszlán sem bírja: ámde szabadságot teremteni
magának uj teremtésre – ezt bírja az oroszlán ereje.

Szabadságot teremteni magának és szent „_nem_“-et mondani még a
kötelességgel szemben is: erre kell, óh én véreim, az oroszlán.

Jogot venni magának uj értékek számára – ez a legborzasztóbb vétel a
teherbiró és tisztelő szellemnek. Bizony, rablás az néki és ragadozó
állat dolga.

Legszentebbjeként szereté egykoron a maga „_kell_“-jét: íme, őrületet és
önkényt kell találnia még a legszentebben is, hogy szabadságot raboljon
szeretetéből: oroszlán kell ahhoz a rabláshoz.

De mondjátok, én véreim, mit bír még többet a gyermek, a mit még az
oroszlán sem bírt? Minek kell, hogy a ragadozó oroszlán még gyermekké is
légyen?

Ártatlanság a gyermek és felejtés, ujrakezdés, játék, magából kigördülő
kerék, első mozgás, szent _igent_-mondás. Valóban, én véreim, a teremtés
játékára kell a szent igent-mondás: íme _tulajdon_ akaratát akarja a
szellem, _tulajdon_ világát nyeri magának a világját vesztett.

A szellem három színeváltozását mondám néktek: hogyan lesz a szellem
tevévé, és oroszlánná a teve és az oroszlán végezetre gyermekké.

Im-ígyen szóla Zarathustra. És akkoron a városban mulatott, a mely
„tarka tehén“-nek neveztetik vala.

* * *


Az erény pulpitusairól.

Zarathustra hallá egy bölcs dicséretit, a ki jól tudna beszélni álomról,
erényről: az a hire, hogy nagy a tisztelete és jutalma érette és minden
ifjak körülülik pulpitusát. Hozzá méne Zarathustra és az ifjak
gyülekezetében pulpitusa előtt ül vala. És im-ígyen szóla a bölcs:

Tisztesség és szemérem adassék az álomnak! Ez az első! És mindenkinek
térjetek ki, a kik rosszúl alszanak és éjjente virrasztanak!

Még a tolvaj is szemérmes az álommal szemben: mindenkor halkan lopja
magát az éjszakán át. De orcátlan az éjnek őre, orcátlanul hordozza a
kürtjét.

Nem kis művészet aludni: bizony jó e végre egész nap virrasztani.

Tízszer kell magad nappal lebírnod: ez jól elfáraszt és a lélek mákja.

Tízszer kell viszont magaddal megbékülnöd: mert a lebírás keserü és
rosszul alszik, a ki nem békült meg.

Tíz igazságot kell nappal találnod: különben még éjszaka is igazságot
keresel és lelked majd éhen marad.

Tízszer kell nappal nevetned és vígadnod, különben megzavar éjszaka a
gyomrod, a szomorúság apja.

Kevesen tudják ezt: minden virtusod összeszedd, hogy jól alhass. Hamis
tanuságot teszek? Paráználkodom?

Bűnre kívánom felebarátom szolgálóját? Mindez rosszúl férne meg a
nyugodt álommal.

És még ha meg van is minden virtusod: kell, még egyhez érts: hogy a
virtusokat is tudd jókor aludni küldeni.

Nehogy egymással civódjanak, ezek a takaros fehér népek? És rajtad, óh
boldogtalan!

Béke istennel és felebarátoddal és a szomszéddal: úgy kivánja a jó álom.
S béke még a szomszéd ördögével is! Mert különben éjnek idején
meglátogat téged.

Tisztesség és engedelmesség adassék az előljáróknak s még a görbe
előljáróknak is! Igy kivánja a jó álom. Avagy tehetek-e arról, hogy a
hatalom szeret görbe lábakon járni?

Mindenkoron azt hívom legjobb pásztornak, a ki juhait a legzöldebb
mezőre viszi: ez egyezik a jó álommal. Nem kell nékem sok dicsőség, sem
nagy kincs: ez meggyulasztja a lépet. De rossz alvás esik jó hírnév és
egy kis kincs nélkül.

Kis társaságot szívesebben látok, mint rossz társaságot: de idejében
kell jönnie-mennie. Igy egyezik a jó álommal.

Nagyon gyönyörködtetnek a lelki szegények is: előmozdítják az álmot.
Boldogok ezek, különösen, – ha mindig igazat adunk nékik.

Igy telik az erényes napja. S ha az éj beköszönt, óvakodom, hogy ne
hívjam az álmot! Nem kell néki hívás, az álomnak, az erények urának!
Hanem arra gondolok, amit nappal tettem és gondoltam. Kérődzve,
türelmesen, valamiképen a tehén, kérdezem: ugyan mi is volt tíz
magad-legyőzésed?

S mi volt tíz kibékülésed és tíz nevetésed, mikkel szívem örömet
szerzett magának?

Ezeket és másokat megfontolva és negyven gondolattól ringatva, egyszerre
meglep az álom, a hivatlan, az erények ura.

Az álom ujja megérinti szememet: ekkor elnehezül az. Az álom érinti
ajkamat: akkor nyitva marad az.

Valóban, halk lábon jön hozzám a legkedvesebb tolvaj és ellopja
gondolataimat: s üres fejjel állok, mint az a pulpitus.

De azután már nem sokáig állok: íme már fekszem.

Mikoron Zarathustra a bölcset ilyeténkép beszélni hallá, mosolygott
szivében, mert közben így szólt szívéhez:

Bolondnak tartom ezt a bölcset az ő negyven gondolatával: de, úgy
hiszem, jól tud az álomhoz.

Már az is boldog, a ki ennek a bölcsnek közelében lakozik! Az ilyen álom
ragadós, s még vastag falon át is rád ragad.

Még pulpitusában is van varázs. S az ifjak nem hiába ülének az erény
prédikátora előtt.

Bölcsesége ez: virrassz, hogy jól aludj! S bizony, bizony, ha az életnek
nem volna értelme és az értelmetlenséget kellene választanom, én is
legméltóbbnak tartanám a választásra ezt az értelmetlenséget.

Immáron jól értem, mit kerestek egykoron mindenek fölött, amikor az
erény tanitóit keresték. Jó álmot kerestenek maguknak és hozzája
mákvirágos erényeket!

Álomnélküli alvás vala a bölcseség: a pulpitusok minden dicsőitett
bölcsei nem ismerték az élet jobb értelmét.

Bizony, bizony még ma is akadnak az erény e prédikátorához hasonlók, s
nem mindig oly becsületesek mint ő –: ámde idejük elmúlt. S nem állanak
már soká, immár fekszenek.

Boldogok ezek az álmosak: mivelhogy nemsokára elszunnyadnak.

Im-ígyen szóla Zarathustra.

* * *


A másvilágról álmodozókról.

Egykoron Zarathustra is az emberen túl szőtte az álmát, mint minden
másvilágról álmodozó. Az-idétt szenvedő és agyonkínzott isten művének
láttam a világot.

Álomnak láttam az-idétt a világot és egy isten költeményének; színes
füstnek, ami egy elégedetlen isten szeme előtt bodorog.

Jó és gonosz, – öröm és szenvedés – én és te: mindez színes füstnek
tetszett nekem, alkotó szemek előtt bodorgónak. A teremtő el akarta
szemét fordítani enmagáról, ekkor megteremté a világot.

Mámoros kéj a kínlódónak: elfordítani szemét tulajdon kínjától és
elveszíteni önmagát. Mámoros kéjnek és maga-vesztésnek tetszett nékem
egykoron a világ.

Ez a világ, az örökké tökéletlen, örök ellentmondás képmása és
_tökéletlen_ képmása – mámoros öröme tökéletlen teremtőjének: ilyennek
tetszett nékem egykoron ez a világ.

Ezenképen szövém én is egykoron álmomat az emberen túl, mint minden
másvilágról-álmodozó. Valóban az emberen _túl?_

Óh, én véreim! A kit én teremték, ez az isten emberi délibáb vala, mint
minden isten!

Ember vala ő, s csak nyomorult töredéke az embernek és énemnek: tulajdon
hamvamból és parazsamból kelt vala elém, ez a kisértet és bizony-bizony
nem jöve _túlról!_

Vajjon mi történt azután, én véreim? Legyőzém magamat, a szenvedőt,
tulajdon hamvamat vivém a hegybe, nagyobb lángot találék fel magamnak.
És ime, ekkor _eltávozék_ tőlem a kisértet!

Kín volna az most nékem és gyötrelem a meggyógyultnak, ilyen
kisértetekben hinni: kín volna az most nékem és megalázás. Im-ígyen
szólok a másvilágról-álmodozókhoz.

Kín vala és tehetetlenség – ez teremte meg minden másvilágot és az a
rövid mámora a boldogságnak, a melyet csak a nagyon szenvedő ismer meg.

Kimerülés, a mely egyetlen ugrással akar végezni, – halálugrással, a
szegény tudatlan kimerülés, a mely már akarni sem akar: ez teremte
minden istent és másvilágot.

Higgyetek nékem, én véreim! A test vala az, a mely a testen
kétségbeesett, – tapogatva kereste kezével, az eszeveszett szellem
újjaival az utolsó falakat.

Higgyetek nékem, én véreim! A test vala az, a mely a föld során
kétségbeesett, – és hallá a lét hasának szózatát.

És ekkoron fejével át akart jutni az utolsó falakon és nemcsak fejével,
– át, a másvilágra.“

Ámde az a „másvilág“ jól el van rejtve az ember elől; az az
embertelenített embertelen világ, a mely egy isteni semmi; és a lét hasa
nem szól az emberhez, hanemha embermódra.

Bizony, bizony, nehéz bebizonyítani minden létet és nehéz
megszólaltatni. Mondjátok, én véreim, vajjon minden dolog közt nincs-e
legjobban bebizonyítva a legcsodálatosabb dolog?

Valóban ez az „én“ és az „én“ ellentmondása és zűrzavara még a
legbecsületesebben beszél a maga létéről, ez a teremtő, akaró, értékelő
„én“, a mely a dolgok mértéke és értéke.

És ez a legbecsületesebb lét, az „én“ – az beszél a testről, s kívánja a
testet még akkor is, mikor költ és rajong és szárnyaszegetten repes.

Megtanul egyre becsületesebben beszélni, ez az „én“ és mennél többet
tanulja, annál több magasztalni valót talál a testen és a földön.

Uj büszkeségre tanított engem az én „én“-em, ezt tanítom az embereknek:
ne dugják többé fejüket a mennyei dolgok homokjába, hanem hordozzák
szabadon, ezt a földi főt, a mely a földnek értelmét teremt!

Uj akaratra tanítom az embert: _akarják_ ezt az utat, a melyet az ember
vakon megtett, tartsák jónak azt és lopva ne térjének le többé róla,
valamiképen a betegek, halódók!

Betegek és halódók valának ők, a kik megveték a testet és a földet és
kitalálák az égieket és a megváltó vércsöppet: ámde még ezt az édes és
sötét mérget is testtől és földtől vevék kölcsön!

Nyomoruságuktól akarának elfutni, a csillagok pedig igen távol valának
nékik. Ekkor így sóhajtozának: „Vajha volnának isteni utak, a melyeken
más, jobb létre lehetne lopódzkodni!“ Ekkor kitalálák álutaikat és véres
itókáikat!

Hogy testüktől és a földtől immár elragadtatának, azt hivék ők, ezek a
háládatlanok. De vajjon kinek köszönhették elragadtatásuk görcsös
kéjeit? Testüknek és ennek a földnek.

Töredelmes szívű Zarathustra a betegek iránt. Bizony bizony nem gerjed
haragra vigasztalásuk és hálátlanságuk nemein. Hadd gyógyúljanak, hadd
győzedelmeskedjenek és hadd teremtsenek maguknak magasabb rendű testet!

Azért sem gerjed haragra Zarathustra a gyógyuló ellen, ha gyöngéden
pillant csalóka álma után és éj közepén istene sírhalma körül
leselkedik: ámde még könnyeiben is betegséget és beteg testet látok.

Sok beteges szerzet akadt mindig azok között, a kik költenek és az
istent szomjuhozzák; őrülten gyűlölik a megismerőt és ama legfiatalabb
erényt, a melynek neve: becsületesség.

Egyre hátra pillantanak, sötét idők felé: akkoron persze őrület és hit
még más dolgok valának: az értelem őrjöngése istenhez hasonlóság és a
kételkedés bűn.

Nagyon is jól ismerem ezeket az istenhez hasonlókat: azt akarják,
higgyünk bennök és hogy a kételkedés bűn legyen. És azt is nagyon jól
tudom, miben hisznek ők legerősebben.

Bizony, bizony, nem másvilágban és megváltó vércsöppekben, hanem – a
testben hisznek ők is legerősebben és tulajdon testük nekik a
„magánvaló.“

Ámde beteges dolognak tekintik azt és szeretnének bőrükből kibújni.
Ennek okáért figyelik a halál prédikátorait és prédikálnak maguk is
másvilágról.

Ti pedig, én véreim, hallgassatok inkább az egészséges szavára:
becsületesebb és tisztább szava van ennek.

Becsületesebben és tisztábban beszél az egészséges test, a tökéletes és
egyenes szögü: és a föld értelméről beszél.

Im-ígyen szóla Zarathustra.

* * *


A test megvetőiről.

A test megvetőihez van mondókám. Nem akarom, hogy ezentúl mást
tanuljanak és tanítsanak, hanem csak hogy vegyenek búcsút tulajdon
testüktől – és im-ígyen némuljanak el.

„Test vagyok és lélek“ – így beszél a gyermek. S miért ne beszéljen az
ember gyermek módjára?

Ámde, a ki felserkent, a tudó így szól: test vagyok egészen, s kivüle
semmisem; és a lélek csak szó meg-megjelölni egy valamit a testen.

A test nagy értelem, sokféleség egynemű értelemmel, háború és béke
együttesen, egy akol és egy pásztor.

Én vérem! Tested szerszáma a te kis értelmed is, a melyet „elmé“-nek
hívsz, kis szerszáma és játékszere nagy értelmednek.

Azt mondod: „én“ – és büszke vagy erre a szóra. De nagyobb az, a miben
nem akarsz hinni – a te tested és annak nagy értelme: az _nem mondja_:
„én“, de _cselekszik_ mint „én“.

A mit az érzék érez, a mit az elme megismer, annak sohasincs vége
önmagában. Ám az érzék és elme szeretnének rábeszélni, hogy ők minden
dolog végső céljai: annyira hívságosak.

Szerszám és játékszer az érzék és elme: s még mögöttük vagyon a „magad“.
A „magad“ az érzékek szemével keres, ő is a szellem fülével hallgat.

Egyre hallgat a maga és keres: összehasonlít, legyőz, hódit, rombol.
Uralkodik és az „én“-eden is uralkodik. Gondolataid és érzelmeid mögött,
én vérem, áll egy hatalmas uralkodó, egy ismeretlen bölcs – kinek neve
„magad“. Testedben lakik, maga a tested.

Több értelem van testedben, mint legjobb igazságodban. S vajjon ki
tudja, mire kell testednek legjobb igazságod?

A „magad“ nevet „én“-eden és büszke ugrándozásain. „Mit nekem a gondolat
ez ugrásai és röptei? – mondja magának. Kerülő utak az én célomhoz. Én
vagyok az „én“ póráza és eszméinek sugalmazója.

A „magad“ így szól az „én“-edhez: „itt érezz fájdalmat“. S akkor szenved
és gondolkozik azon, hogy miképen szüntethetné meg szenvedését – és épen
e végre _kell_, hogy gondolkozzék.

A „magad“ így szól az „én“-edhez: „itt érezz örömöt!“ S akkor örül és
gondolkozik azon, hogy még sokat örüljön – és épen evégre _kell_, hogy
gondolkozzék.

Egy szavam van a test megvetőihez. Hogy ők megvetnek, ebben áll a
tiszteletük. Ugyan mi az, a mi tiszteletet és megvetést és értéket és
akaratot teremt?

A teremtő „magatok“ teremté magának a tiszteletet és megvetést, teremte
magának örömöt és jajt. A teremtő test teremté magának a szellemet,
akarata egyik karjáúl.

Testnek megvetői! Még boldogságtokban és megvetéstekben is a „magatok“
valóságát szolgáljátok. Mondom néktek: a „magatok“ akar meghalni és az
fordúl el az élettől.

Nem bírja már azt, a mit legjobban szeret: magán túl teremteni. Ezt
szereti legjobban, ez minden égő vágya.

De immár későnek látja erre az időt: – ezért a „magatok“ valósága le
akar tünni, óh testnek megvetői!

Le akar tünni, s ezért levétek a testnek megvetői. Mivelhogy nem bírtok
már magatokon túl teremteni.

S ime! ezért vagytok az élet és a föld haragosai. Tudattalan írígység
vagyon megvetéstek sanda pillantásában.

A ti utatok nem az én utam, óh testnek megvetői! Nem vagytok nékem hidak
az emberfölötti ember felé!

Im-ígyen szóla Zarathustra.

* * *


Az örömökről és indulatokról.

Én vérem, ha van erényed és az a te erényed, úgy az nem közös birtokod
senki mással.

Persze, te nevén akarod szólítani és becézni; meg akarod cibálni a fülét
és szórakozni akarsz véle.

És ime, nevét közösen bírod a néppel és magad is néppé és csordává
lettél erényeddel együtt.

Jobb volna azt mondanod: „kimondhatatlan és megnevezhetetlen, a mi
lelkem kínja és édessége s még beleimnek is éhessége“.

Erényed álljon magasabban, semhogy a nevek bizalmaskodhassanak véle: s
ha beszélned kell róla, ne szégyeld, ha dadogva teszed.

Szólj hát és dadogj: „Ez az én „jóm“, ezt szeretem, így tetszik nékem
igazán, csak így akarom én a jót.

Nem kell nékem, mint isten törvénye, nem kell nékem mint emberi szabály
és szükség: nem kell nékem, hogy mutassa az utat földfeletti földek és
paradicsomok felé.

Földi erény az, melyet én szeretek: kevés benne a bölcseség és
legkevesebb a mindenek értelme.

Ámde ez a mondás nálam rakott magának fészket: ezért szeretem és
bubusgatom – íme nálam ül aranyos tojásain.“

Igy kell dadognod és erényedet dicsérned.

Egykoron indulataid valának és gonoszaknak nevezéd őket.

Most pedig csak erényeid vannak meg: ezek indulataidból nőttenek.

S származzál bár a hirtelen haragúak neméből, avagy a buják vagy a dühös
hivők vagy bosszúszomjazók fajtájából:

Végezetre minden indulatod erénnyé vált és minden ördögöd angyallá.

Valamikor vad kutyák valának pincédben, de végezetre madarakká és kedves
éneklőkké váltak. Mérgeidből főzéd balzsamod; búbánat-tehenedet fejéd,
íme emlői édes tejét szívod.

S ezentúl nem nő belőled gonosz, hanemha a gonosz, a mi erényid harcából
nő.

Én vérem, ha szerencsés vagy, úgy egy erényed van és semmi több:
im-ígyen könnyebben mégy át a hídon.

Kitüntető dolog, ha sok erényed van, ámde nehéz sors; és sokan mentek a
pusztába és megölték magukat, mert belefáradtak, hogy erények csatái és
csataterei legyenek.

Én vérem, vajjon rossz dolog-e a háború s a csata? De szükséges ez a
rossz, szükséges az irígység és a bizalmatlanság és a rágalmazás
erényeid között.

Lám, mint sóvárog mindegyik erényed a legmagasabb után: egész szellemed
kivánja, hogy az _ő_ hirnöke legyen, minden erőd kivánja haragban,
gyűlöletben és szeretetben.

Féltékeny minden erény a másikra s a féltékenység borzasztó dolog. S
erényeket is tönkre tehet a féltékenység.

A kit a féltékenység lángja körülveszen, az végezetre skorpió módjára
maga ellen fordítja mérgezett fullánkját.

Óh, én vérem, avagy nem láttad-e még, hogy az erény önmagát rágalmazza
és szúrja agyon?

Az ember olyas valami, a minek fölébe kell kerülni s ezért szeretned
kell erényeidet: mivelhogy miattuk mégy majd tönkre.

Im-ígyen szóla Zarathustra.

* * *


A halovány gonosztévőről.

Birák és áldozópapok! Nem akartok előbb ölni, mignem az állat
lehorgasztotta fejét? Ime, a halovány gonosztevő lehorgasztotta fejét:
szeméből a nagy megvetés szól.

„Énem olyasvalami, a mit le kell győzni; énem az ember nagy megvetése“:
ez szól ebből a szemből.

Hogy önmagát elitélte, ez vala legmagasabb pillanata: ne engedjétek
vissza a fenköltet alacsonyságába!

Nincs megváltás annak, a kit énje szenvedtet, hanemha a gyors halál.

Öléstek, birák, irgalom legyen és ne bosszú. S miközben öltök,
vigyázzatok, hogy magát az életet igazoljátok!

Nem elég kibékülnötök azzal, akit megöltök. Szomoruságtok legyen az
emberfölötti ember szeretete: im-ígyen igazoljátok azt, hogy _még_
éltek!

„Ellenség“, – ezt mondjátok, de azt ne, hogy „gonosztévő“; „beteg“, –
ezt mondjátok, de azt ne, hogy „gaz“; „botor“, – ezt mondjátok, de azt
ne, hogy „bűnös“.

És te, vörös bíró, ha hangosan mondanád, mi mindent tettél már
gondolatban: minden kikiáltaná: „Pokolba a fertővel és a mérges
féreggel!“

Azonban más a gondolat, más a tett és más a tett képe. Az ok kereke nem
gördül közöttük.

Egy kép sápasztotta el ezt a sápadt embert. Egyforma nagyok valának,
mikor elkövette, ő és a tett: ámde nem tudta elviselni képét, miután
elkövette.

Immár mindig egy tett tettesének látta magát. Őrültségnek nevezem ezt: a
kivétel lényeggé változék szemében.

A mért vonal lebűvöli a csirkét; a csapás, melyet ő mért, lebűvölé
szegény eszét – a tett _utáni_ őrületnek hívom ezt.

Halljátok, ti birák! Van még más őrület is: a tett előtti. De ti nem
bujtatok eléggé mélyen ebbe a lélekbe!

Igy szól a vörös biró: „Ugyan minek ölt ez a gonosztévő? Rabolni akart.“
Ámde én azt mondom néktek: lelke vért kívánt, nem ragadományt: a kés
boldogságát szomjuhozá!

Szegény esze azonban nem fogta föl ezt az őrültséget és rábeszélte őt.
„Mit az a kis vér!“ – mondá – „nem rabolnál is egyúttal egy keveset? Nem
állnál egy kicsit bosszút is?“

És ő hallgatott szegény értelmére: ólomként nehezedett reá szava – s
gyilkolván, rabolt. Nem akarta szégyelleni őrültségét. És ime, bűnének
ólma ránehezedik és szegény esze ismét oly merev, oly bénúlt, oly nehéz.
Ha csak meg tudná rázni a fejét, úgy legördülne terhe: ámde ki tudná
megrázni ezt a fejet?

Mi ez az ember? Raja a betegségeknek, a melyek a szellem által
világszerte terjednek: így akarnak zsákmányt ejteni.

Mi ez az ember? Gomolyaga vad kigyóknak, a melyek ritkán vannak békén
egymás mellett – így hát szétválva mennek zsákmányt keresni világszerte.

Nézzétek ezt a szegény testet! Amit szenvedett és kivánt, azt magyarázta
magának ez a szegény lélek – és gyilkos örömnek és a kés boldogsága után
való sóvárgásnak magyarázta.

A ki most megbetegszik, azt megrohanja a rossz, a mi _most_ rossz:
fájdalmat akar okozni azzal, a mi néki fáj. De voltak más idők és volt
más rossz és jó.

Egykor a kételkedés és maga-akarás gonoszat jelentett. Akkoron a beteg
eretnekké és boszorkánynyá lőn: mint eretnek és boszorkány szenvedett
fájdalmat és akart fájdalmat okozni.

De ez sehogysem fér fületekhez: a ti „jó“-toknak árt, azt mondjátok. De
mit nékem a ti „jó“-tok!

Sok dolog a ti jótokon utálatra gerjeszt engem s bizony nem a rossza.
Hisz kivánnám, volna őrületük, a mely tönkretenné őket, miként ezt a
sápadt gonosztévőt.

Bizony, bizony, szeretném, ha őrületük neve igazság volna, vagy hűség,
vagy igazságosság: de erényük olyan, hogy hosszú életüek lehessenek és
hitvány kedvtelésben éljenek.

Karfa vagyok a folyón: fogjon meg, a ki tud! De mankótok nem vagyok.

Im-ígyen szóla Zarathustra.

* * *


Az írásról és olvasásról.

Minden írás közűl csak azt szeretem, a mit valaki vérével ír. Irj
vérrel: és meglátod, hogy a vér szellem.

Nem könnyű dolog idegen vért megérteni: gyűlölöm az olvasó naplopókat.

A ki ösmeri az olvasót, az többé nem tesz semmit az olvasóért. Még egy
évszázad olvasó – s maga a szellem is bűzleni fog.

Hogy mindenkinek szabad olvasni, ez idővel nem csak az irást rontja meg,
hanem a gondolkozást is.

Egykoron a szellem isten vala, azután emberré lőn, íme pedig még
csőcselékké lészen.

Ha ki vérrel irja igéit, az nem szereti, hogy olvassák, hanem, hogy
tanulják.

A hegyek között a legközelebbi út: csúcstól csúcsig; de erre az útra
kell, hogy hosszú lábad legyen. A mondások legyenek csúcsok, s a kikhez
szólanak: nagyok és magasnövésűek.

Ritka és tiszta levegő, közelvaló veszedelem, vidám, incselkedéssel
teljes szellem: ezek illenek egymáshoz.

Manókat szeretnék magam körül, mert bátor vagyok.

A bátorság, a mi elhessegeti a kisérteteket, maga teremt magának
manókat, mivelhogy a bátorság nevetni akar.

Nem érzek már veletek: ez a felhő, a melyet magam _alatt_ látok, ez a
feketeség és ólom – ép ez a ti víharfelhőtök.

Ti fölfelé tekintgettek, ha föl akartok emelkedni.

Én pedig _le_nézek; mivelhogy már fölemelkedém.

Ki tud közületek egyszerre nevetni és lelkesülni?

A ki a legmagasabb hegyre hág, az nevet minden szomorú-játékot és
szomorú-valóságot.

Gondnélkülinek, gúnyosnak, erőszakosnak: így akar a bölcseség; nőstény ő
és mindig csak harcost szeret.

Mondjátok: „az élet nehéz teher.“ De hát mire volna délelőtti
büszkeségtek és esteli megadástok?

Az élet nehéz teher: de hát ne tegyétek magatokat olyan gyöngéknek!
Mindnyájan, férfi és nő, teherbíró szamarak vagyunk.

Vajjon miben vagyunk egyek mi és a rózsabimbó, a mely reszket, mivelhogy
egy csöpp harmat nyugszik testén?

Igaz: nem azért szeretjük az életet, mert megszoktuk az életet, hanem,
mert megszoktuk a szeretetet.

Mindig van egy kis őrültség a szerelemben. De mindíg van egy kis okosság
is az őrületben.

S én is, a ki jó szívvel vagyok az élet iránt, úgy látom, hogy pillangók
és szappanbuborékok és az ő fajtájuk-emberek tudnak legtöbbet a
boldogsághoz.

Ha ezeket a könnyü, bohó, hímes, lebegő lelkeket röpdösni látja: ez
Zarathustrát könnyre, dalra csábítja.

Csak olyan istent tudnék hinni, a ki táncolni tud.

S mikoron ördögömet látám, komolynak, alaposnak, mélységesnek,
ünnepélyesnek látám: a nehézség szelleme volt ő, – általa _esnek_
mindenek.

Nem haraggal ölsz, hanem nevetéssel. Rajta, öljük meg a nehézség
szellemét!

Megtanulék járni: azóta futni engedem magam. Megtanulék röpülni: azóta
nem várom, hogy toljanak, ha mozdulni akarok.

Ime könnyű vagyok, íme repűlök, íme magam alatt látom magam, íme isten
táncol képemben.

Im-ígyen szóla Zarathustra.

* * *


A hegyi fáról.

Zarathustra észrevette volt, hogy egy ifju kerülgeti őt. És mikoron egy
este egyedül mendegélt a várost körülzáró hegyek között, a melynek neve
„a tarka tehén“: íme, menetközben találkozott ezzel az ifjúval, a mint
egy fához támaszkodva ült és fáradt tekintettel nézett a völgybe.
Zarathustra megfogá a fát, a mely alatt az ifjú ült és szóla im-igyen:

„Ha ezt a fát kezemmel meg akarnám rázni, nem bírnám.

Ámde a szél, a melyet nem látunk, kínozza és hajlítja, a merre csak
akarja. Legjobban hajlíttatunk és kínoztatunk láthatatlan kezektől.“

Ekkor megdöbbenve fölkelt az ifjú és mondá: „Ime hallom Zarathustrát és
ép most gondoltam reá.“ Zarathustra pedig felelé: „Miért, hogy ezért
megijedsz? – Ám az emberrel úgyanúgy áll a dolog, miképen a fával.

Mennél jobban törekszik magasba, fénybe, annál erősebben törekszik
gyökere a földbe, lefelé, a sötétbe, mélybe, – le a gonoszba.“

„Igen, a gonoszba!“ – kiáltá az ifjú. – „Hogyan lehetséges az, hogy
felfedezted lelkemet?“

Zarathustra mosolygva mondá: „Egynémely lelket sohasem fognak
fölfedezni, hanemha előbb föltalálják,“

„Igen, a gonoszba!“ – kiáltá ismét az ifjú. – „Valót beszélsz,
Zarathustra. Magam sem bizakodom magamban, mióta a magasba törekszem és
más senki sem bizakodik én bennem – vajjon miként van ez?

Tulságosan gyorsan váltok képet: mám ellene mond tegnapomnak. Gyakorta
átugrom a fokokat, ha fölfelé megyek, – ezt egyetlen fok sem bocsátja
meg nékem.

Ha fent vagyok, mindig egyedül találom magam. Senki sem szól hozzám, a
magánosság jege borzongat. Mit is akarok a magasban?

Mennyire szégyellem fölhágásom és botorkálásom! Mint gúnyolom heves
lelkendezésemet! Mint gyűlölöm! a röpülőt! Mily fáradt vagyok a
magasban!“

Ezzel elnémula az ifjú. Zarathustra pedig nézegeté a fát, amelynél
állának és szóla im-ígyen:

„Imhol ez a fa magában áll a hegyen; magasra nőtt ember, állat feje
fölé.

És ha beszélni akarna, nem volna, a ki megértené: oly magasra nőtt vala.

Ime vár és vár, – vajjon mire is vár? Túlon-túl közel lakozik a fellegek
székhelyéhez: nemdenem az első villámra vár?“

Zarathustra szavaira az ifjú heves taglejtéssel kiálta föl: „Igen,
Zarathustra, valót beszélsz. _Le_szállásom sovárogtam, a mikor _föl_, a
magasba törekedtem, s te vagy a villám, akire vártam! Ime, mi vagyok én,
mióta te megjelentél nékünk? A reád való _irígykedés_ az, a mi engem
szerte zilált!“ Igy szólt az ifjú és keservesen sírt. Zarathustra
azonban átkarolá őt és magával vivé.

Miután pedig egy ideig együtt menének, Zarathustra megszólala:

„Szívem szakasztja meg. Szavadnál jobban jelenti nékem szemed minden
veszedelmedet. Még nem vagy szabad, te még _keresed_ a szabadságot.
Álmatlan-lázassá tőn téged keresésed és beteg virrasztóvá.

A szabad magasságba törekszel te, csillagokat szomjuhoz a te lelked.
Ámde gonosz ösztöneid is szomjuhozzák a szabadságot.

Hogy ereszd szabadon, veszett ebeid azt akarják; gyönyörtől ugatnak
pincéikben, ha szellemed minden bilincsét széttörni igyekszik.

Még fogolynak látlak, aki a szabadságot forgatja eszében: óh, okossá
válik az ilyennek lelke, de alattomossá és gonosszá is.

Még a szellem szabadosának is meg kell tisztúlnia. Sok börtön és
dohosság maradt még benne; tisztúlnia kell még szemének. Igen, én
ösmérem veszedelmedet. De szerelmemre és reménységemre kérlek: ne vesd
el szerelmedet és reménységedet!

Még nemesnek érzed magad, s még nemesnek éreznek a többiek is, a kik
nehéz szívvel vannak irántad és horgas szemet vetnek utánad. Tudd meg,
hogy a nemes mindenkinek útjában áll.

_A_ jóknak is útjokban áll a nemes: és még ha jónak hívják is, ezzel
csak távoztatni akarják.

Ujat akar teremteni a nemes és uj erényt. Régit akar a jó és azt, hogy a
régi fentarttassék.

Ámde nem az a nemes veszedelme, hogy jóvá válik, hanem hogy orcátlanná
és gúnyolódóvá, megsemmisítővé.

Óh, én ösmerék nemeseket; elveszíték minden magas reménységüket.

Akkoron azután orcátlanul élék rövid élvezeteiket és céljukat alig veték
_egy_ napon túl.

„A szellem is kéj“ – mondák. Akkoron szellemük szárnyaszegett lőn: ime
földön csúszik és rágástól rondán.

Egykoron azt hivék, hogy hősök lesznek: most pedig kéjhajhászók. Bánat
és borzalom nekik a hős.

De szerelmemre és reménységemre kérlek: ne vesd ki lelkedből a hőst!

Im-ígyen szóla Zarathustra.

* * *


A halál prédikátorairól.

Vannak a halálnak is prédikátorai: s a föld tele van olyanokkal, a
kiknek az élettől-elfordulást kell prédikálni.

Tele van a föld a fölöslegesekkel, elromlott az élet a
túlontúl-sokaktól. Bárcsak az „örökélet“-tel el-kicsalnák őket ebből az
életből!

„Sárgák“-nak hivatnak a halál prédikátorai vagy „feketék“-nek. De én még
más szinekben is mutatom őket.

Imhol: a félelmetesek, a ragadozó állatot hordozzák magukban s nincs
egyéb választásuk, hanemha élvezet vagy a maguk marcangolása. És még
élvezetük is a maguk marcangolása.

Még emberekké sem lettek, ezek a félelmetesek: hadd prédikálják az
élettől-elfordulást s pusztuljanak maguk is!

Imhol: a sorvadó lelküek; alig születtek s máris a fáradság és lemondás
tanait sóvárogják.

Szivesen meghalnának s szeretnék, ha mi ezt az akaratukat
helybenhagynók!

Vigyázzunk, nehogy fölébresszük ezeket a holtakat és megsértsük ezeket
az eleven koporsókat!

Találkozik velük beteg vagy aggastyán, vagy holttest: rögtön azt mondják
„nyilvánvaló lőn az élet hivsága.“ Pedig csak az ő hivságuk lőn
nyilvánvaló és szemöké, a mely a létnek ezt az egyetlen látványát látja.

Vaskos buskomorságba burkolózva és sóvárogva az az apró történeteket, a
mik halált hoznak: így várakoznak fogukat összefogva.

Avagy: nyalánkságok után nyúlnak s közben gúnyolják gyerekségüket:
csüngenek szalmaszál-éltükön és gúnyolódnak, hogy szalmaszálon
csüngenek.

Ez a bölcseségük: „bolond, a ki élve marad, de még oly bolondok vagyunk!
És éppen ez a legnagyobb bolondságunk az életben!“

„Az élet csupa kín“ – mondják mások és nem hazudnak: úgy hát tegyetek
róla, hogy _ti_ megszünjetek! Tegyetek róla, hogy az élet megszünjék, a
mely csupa kín!

És tanítsa virtustok ezt: „öld meg _magad!_ Lopd el _magad!_

„A kéj bűn“ – mondja az egyik, a ki a halált prédikálja – „menjünk hát
félre és ne nemzzünk gyermeket!“

„Szülni fáradságos“ – mondja a másik – „minek még szülni? Hisz csak
boldogtalanokat szülünk!“ – Ők ís a halál prédikátorai.

„Részvétre van szükség“ – mondja a harmadik. „Vegyétek a mim van!
Vegyetek, engem, a mi vagyok! Annál gyöngédebben köt magához az élet!“

Ha pedig részvétük való volna, megkeserítenék felebarátjuk életét.
Gonoszság: ez volna igazi jóságuk.

Ámde ők szabadulni akarnak az élettől: mit bánják ők, hogy másokat még
szorosabbra láncolnak bilincseikkel és ajándékaikkal!

És ti is, kiknek az élet verejtékes dolog és vad hajsza: nemdenem nagyon
életuntak vagytok? Nemdenem nagyon megértetek a halál prédikációjára?

Ti mindnyájan, a kik szeretitek a verejtékes dolgot és a gyorsat, ujat,
idegent, rosszul fértek meg magatokkal, szorgalmatok megfutamodás és
vágya a magatok-felejtésének.

Ha erősebben hísztek vala az életben, kevésbbé vetitek magatokat
zsákmányul a pillanatnak. De várni nincs elég tartalmatok – még
lustálkodni sem!

Mindenütt hangzik a halál prédikátorainak szózata és a föld tele van
olyanokkal, a kiknek halált kell prédikálni.

Vagy „az örök életet“: ez nekem egyre megy, hacsak hamar elpusztulnak!

Im-ígyen szóla Zarathustra.

* * *


A háboruról s a harcosokról.

Nem kell nékünk, hogy legjobb ellenségeink kiméljenek, sem pedig azok, a
kiket szívből szeretünk. Hadd mondjam meg hát néktek az igazat!

Harcos testvéreim! Szívből szeretlek benneteket, hozzátok hasonló voltam
és vagyok. És én vagyok legjobb ellenségetek is. Hadd mondjam meg hát
néktek az igazat!

Tudom, hogy gyűlöletet és irigységet tápláltok sziveitekben. Nem vagytok
elég nagyok, hogy gyűlöletet és írigységet ne ismernétek. Legyetek hát
elég nagyok, hogy ne szégyenkezzetek miattok!

És ha nem tudtok a megismerés szentjei lenni, legyetek legalább a
harcosai. Mert ezek az ilyen szentségnek bajtársai és előőrsei.

Sok katonát látok: bár látnék sok harcost! „Egyenruha“-nak hívják
viseletüket: vajha ne lenne „egyenruha“, a mit alatta rejtenek!

Szemetek mindig ellenséget keressen – a _ti_ ellenségteket. És
egynémelyitek első pillantásra gyűlöletet kelt.

A ti ellenségteket keressétek, a ti hadatokat viseljétek és a ti
eszméitekért! És ha eszmétek elbukik, úgy becsületességtek még ezen is
üljön diadalt.

Szeressétek a békét de csak azért, hogy uj háborúk eszköze. És a rövid
békét jobban, mint a hosszantartót.

Nem munkára serkentelek, hanem harcra. Nem békére serkentelek, hanem
győzelemre. Munkátok legyen harc, békétek legyen győzelem! Csak akkor
ülhettek csöndben és békén, ha íjjatok és nyilatok van: különben
fecsegtek és nyelvet mértek. Békességtek legyen győzelem!

Azt mondjátok: az igaz ügy szentesíti még a háborút is. Én pedig azt
mondom néktek: az igaz háború szentesít minden ügyet.

A háború és a bátorság több nagy dolgot szültenek, mint a felebaráti
szeretet. Nem szánalmatok, hanem vitézségtek menté meg eleddig a
hajótörötteket.

Mi jó? kérditek. Vitéznek lenni jó dolog. Hadd beszéljenek a kis
leányok: „jó dolog az, a mi szép is, megható is“.

Szívteleneknek hivattok: de szívetek igaz és én szeretem szívességtek
szemérmét. Ti szégyenlítek áradástokat és mások szégyenlik apadásukat.

Rútak vagytok? Nosza, én véreim! Vegyétek magatokra a fenségeset, a rút
köpönyegét!

És ha lelketek fölemelkedik, magas kedvre derül, fenségtekben gonoszság
vagyon. Ismerlek titeket.

A gonoszságban találkozik a magas kedvü és a gyönge. Ámde félreértik
egymást. Ismerlek titeket.

Csak olyan ellenségtek legyen, a kit gyülölni kell, s ne olyan, a ki
megvetendő. Büszkéknek kell lennetek a ti ellenségtekre: akkor
ellenségtek sikerei a ti sikereitek is.

Lázadás – ez a rabszolga előkelősége.

A tí előkelőségtek legyen engedelmesség! Még parancsotok is
engedelmesség legyen!

A jó harcos fülének kedvesebb a „neked _kell_“, mint az „én akarom“. És
ha valamit szeretnétek, azt előbb parancsoltassátok magatoknak.

Az élet szeretete legyen legmagasabb reményetek szeretete: és
legmagasabb reményetek legyen az élet legmagasabb gondolata!

S legmagasabb gondolatát hadd parancsoljam én néktek – és ez így szól:
az ember valami, aminek fölébe kell kerülni!

Éljétek hát élteteket, az engedelmesség és háború életét! Mit ér a
hosszú élet!

Melyik harcos akarja, hogy kiméljék!

Én nem kiméllek, – szívből szeretlek, én harcos testvéreim!

Im-ígyen szóla Zarathustra.

* * *


Az uj bálványról.

Valahol vannak még népek és nyájak, de nem nálunk, én véreim: itt
államok vannak.

Állam? Mi az? Nosza, nyissátok ki fületeket, mert most a népek haláláról
szólok.

„Állam“, ez a neve a szörnyetegnek, amely leghidegebb minden szörnyeteg
között. Hidegen hazudik is; és ez a hazugság csúszik-mászik ki szájából:
„Én, az Állam, vagyok a Nép“.

Hazugság ez! Teremtők valának, a kik a népeket teremték és föléjök
szegzének hitet és szeretetet: im-ígyen szolgálák az életet.

De megsemmisítők ők, a kik cselt vetnek sokaknak és államnak nevezik:
pallóst és száz éhes vágyat szegeznek föléjök.

Ahol van még nép, nem érti az államot és gyülőli mint álnok tekintetet s
bünt az erkölcs és jog ellen.

Ezt a jelt adom néktek: minden népnek megvan a maga nyelve jót, gonoszat
szólni: ezt nem érti a szomszéd. Erkölcsre, jogra tulajdon beszédet
talált ki.

Ámde az állam a jó és gonosz minden nyelvén hazudik; s valamit beszél,
hazudik – s valamije van, lopta azt.

Hamis rajta minden; lopott fogakkal harap, ő, a harapós. Hamisak még
belei is.

Jó és gonosz nyelv zavara: ezt a jelt adom néktek mint az állam jelét.
Valóban, halni-akarást jelent ez a jel! Valóban, a halál prédikátorainak
int!

Szerfölött sokan születnek: a fölöslegesek számára találták ki az
államot!

Lám, hogyan csalogatja magához a fölöslegeseket. Hogyan nyeli, rágdossa
őket és kérődzik rajtok!

„Nincs a földön nagyobb nálamnál: az Isten rendező ujja vagyok én“, így
bőg a fenevad. És nemcsak hosszúfülüek és rövid szemüek borúlnak előtte
térdre! Óh, nagy lelkek ti, bennetek is dörmögi sötét hazugságait! Óh
kifürkészi a dús szíveket, a melyek örömest tékozolják magukat!

Igen, titeket is kifürkész, a régi isten legyőzőit! Elfáradtatok a
harcban, s fáradságtok íme az uj bálványt szolgálja!

Hősöket és érdemdúsakat szeretne maga körül az uj bálvány! Szivesen
sütkérezik jó lelkiismeretek verőfényében, – ő, a hideg szörnyeteg!

Mindeneket meg akar _néktek_ adni, ha _ti_ imádandjátok, ő, az uj
bálvány, im-ígyen vásárolja meg magának a ti erényetek fényét és büszke
szemetek tekintetét.

Horogra akarja keríteni veletek a fölöslegeseket! Igen, pokoli praktika
találtatott itt ki, a halál paripája, isteni tisztelet cicomájában
csörögve!

Valóban, tömeges halál találtatott itt ki, a mely magát életként
dicsőiti: valóban szívszerinti szolgálat ez a halál minden
prédikátorának!

Államnak hívom, a hol mindenek méregivók, jók és gonoszok: államnak, a
hol mindenek elveszejtik magukat, jók és gonoszok: államnak, a hol
mindenek lassú öngyilkossága „az élet“-nek hivatik.

Lám, ezek a fölöslegesek! Ellopkodják a föltalálók míveit és a bölcsek
kincsét: miveltségnek hívják lopásukat – és minden nyavalyává és
gonoszszá változik kezükben!

Lám, ezek a fölöslegesek! Mindig nyavalyásak, kihányják epéjüket és
ujságnak nevezik. Elnyeldesik egymást s még megemészteni sem tudják
egymást.

Lám, ezek a fölöslegesek! Gazdagságot szereznek és egyre jobban
szegényednek véle. Hatalmat akarnak és először a hatalom feszítő vasát:
sok pénzt – ezek a nem-tehetősek!

Lám, mint másznak, ezek a gyors majmok! Átmásznak egymáson és im-ígyen
vonszolják egymást iszapba és mélységbe.

Mindnyájan a trónhoz iparkodnak: ez a bogaruk – mintha a boldogság
trónon ülne! Gyakorta iszap ül a trónon – és gyakorta a trón is iszapon.

Őrülteknek látom valahányát és mászó majmoknak és túlhevülteknek. Ronda
szagát érzem bálványuknak, a hideg fenevadnak: ronda szagukat érzem
valamennyiüknek, ezeknek a bálványimádóknak.

Én véreim! avagy meg akartok-e fúlni szájuk és éhes vágyaik gőzében? Még
jobb, ha szétzúzzátok az ablakokat és a szabadba ugortok!

Ugyan térjetek ki a bűzösségnek! Távozzatok a fölöslegesek
bálványimádásától!

Ugyan térjetek ki a bűzösségnek! Távozzatok ezeknek az emberáldozatoknak
gőzéből!

Még most is szabad a föld nagy lelkeknek. Magoknak-lakók és párosan
lakók számára még sok üres hely van, a melyek körül csöndes tengerek
illata lengedez.

Még most is szabad a nagy lelkeknek a szabad élet.

Valóban, a ki kevéssel bír, annál kevésbbé bíratik: dicsértessék a
szűkös szegénység!

Csak, a hol az állam megszűnik, csak ott kezdődik az ember, a ki nem
fölösleges: ott kezdődik a szükséges ember dala, ez az egyetlen,
pótolhatatlan dallam.

Ott, a hol az állam _megszünik_, – nosza tekintsetek oda, én véreim! Nem
látjátok, nem látjátok a szivárványt és az emberfölötti emberhez vezető
hidakat?

Im-ígyen szóla Zarathustra.

* * *


A piac legyeiről.

Menekülj barátom, magánosságodba! Látom, hogy elbódultál a nagy emberek
zsibongásától és hogy össze-vissza szurkáltak a hitvány legyek
fullánkjai.

Hozzád méltón tud hallgatni veled erdő és szikla. Légy ujra olyan, mint
a fa, amelyet szeretsz, a terebélyes: némán és hallgatva-figyelve borúl
a tengerre.

A hol a magánosság megszűnik, ott kezdődik a piac; és a hol a piac
kezdődik, ott elkezdődik a nagy színjátszók zsibongása és a mérges
legyek zümmögése is.

A világon a legjobb dolgok sem érnek még semmit, ha nincs valaki, a ki
először játékszínre hozza: nagy embereknek hívja a nép ezeket a
játékmestereket.

Csak kevéssé érti meg a nép a nagyot: azaz a teremtőt. De sok az érzéke
minden játékmester és a nagy dolgok komédiásai iránt.

Az uj értékek feltalálói körül forog a világ; – forgása szemmel nem
látható. Ámde a komédiások körül forog a nép és a hírnév: ez a „világ
folyása.“

Szellemes a komédiás, de szellemében kevés a lelkiismeret. Mindig csak
abban hisz, a mivel a legerősebb hitet ébreszti – a maga iránti hitet.

Holnap megint ujat hisz és holnapután megint ujabbat. Érző inai gyorsan
járnak, mint a népé és változékony a szimatja.

Fellökni, – ez néki annyi, mint: bebizonyítani. Elbolondítani, – ez néki
annyi, mint: meggyőzni. És a vért minden ok közt a legjobbnak tartja.

Az olyan igazságot, a mi csak finom fülekbe csúszik, hazugságnak,
buboréknak hívja. Valóban, csak olyan istenekben hisz, a kik nagy zajt
csapnak a világon! Tele van a piac ünnepélyes csepűrágókkal – és a nép
hivalkodik nagy embereivel! Őket tekinti a pillanat urainak.

Ámde a pillanat nyomja őket: így hát ők is nyomnak téged. S tőled is
igent vagy nemet akarnak hallani. Oh jaj! te a mellette és ellene szóló
okok közé akarod helyezni székedet?

Ezekre a föltétlenekre és tolongókra ne légy féltékeny. Te, az igazság
barátja! Az igazság még sohasem ment karonfogva föltétlennel.

Ezeknek a hirtelenkedőknek miatta térj vissza bátorságos magánosságodba:
csak a piacon támadnak reád igen?-nel vagy nem?-mel.

Lassan tapasztal minden mély kút: soká kell várnia, még megtudja, _mi_
esék mélységébe.

Távol a piactól és dicsőségtől teljesedik minden nagy dolog: örök idők
óta távol a piactól és dicsőségtől laknak az uj értékek föltalálói.

Menekülj barátom, magánosságodba: látom, hogy fene-legyek szurkálták
össze-vissza. Menekülj oda, a hol érdes, erős szellő fújdogál.

Menekülj, barátom, magánosságodba! Nagyon is közel éltél a kis
emberekhez és a hitványokhoz. Menekülj láthatatlan bosszújok elől!
Színbosszúval telvék ellened. Ne emeld többé karodat ellenök! Se szerük,
se számuk s nem a te osztályrészed, hogy légycsapójuk legyél.

Se szerük, se számuk ezeknek a kis embereknek és hitványaknak, pedig
esőcsepp és giz-gaz már sok kevély nagy házat döntött romba.

Te nem vagy kő és máris kivájt a sok csepp. Valamikor még széttörve és
szétrepedve látlak a sok csepptől.

Látom, hogy elkínoztak a fene-legyek, véresre sebeztek száz helyen; és
büszkeséged még csak nem is haragszik.

Vért kivánnak tőled angyali ártatlansággal, vért sóvárognak vértelen
lelkeik, ezért hát szurdosnak angyali ártatlansággal.

De te, mélységes, túlontúl mélyen szenvedsz még apró sebektől is; s
mielőtt meggyógyítnád magad, íme másik mérges féreg mászik át kezeden.
Túlontúl büszkének tudlak, semhogy ezeket a falánkokat megölnéd. Óvakodj
azonban, nehogy végzeteddé váljék minden ádáz igaztalanságaikat
viselned!

Dicséreteikkel is körülzsonganak: tolakodás a dicséretük. Ezzel csak
bőröd és véred közelébe akarnak férkőzni.

Hizelegnek néked, mint valami istennek vagy sátánnak; pityeregnek
előtted mint valami isten vagy sátán előtt. Ne törődj velök! Hizelgők ők
és pityergők s nem egyebek.

Sokszor kedves színben alakoskodnak előtted. De ez vala mindig a gyávák
okossága. Bizony, bizony, okosak a gyávák!

Sokan agganak rajtad szűk lelkükkel, – aggasztó vagy te nékik mindenha.
Valamin sokat agganak, az mind aggasztóvá válik szemükben.

Minden erényedért fenyítenek téged. Csak egy dolgot bocsátanak meg néked
tiszta szivből: botlásaidat.

Mivelhogy szelid vagy és igaz lelkü, így szólsz: „nem az ő bűnök, hogy
életük olyan alacsony.“ Ámde az ő szűk lelkük im-ígyen gondolkozik: „bűn
minden magasabbrendű élet“.

És légy bár szelid hozzájuk, mégis úgy érzik, mintha megvetnéd őket; és
jótéteményeidet rejtett kártéteményekkel fizetik vissza. Szótalan
büszkeséged soha sincs innyükre; ujonganak, ha egyszer elég szerény vagy
a hiuságra.

A mit valakin megösmérünk, meg is gyúlasztjuk rajta. Ennek okáért
óvakodj a kis emberektől!

Előtted kicsinyeknek érzik magukat és alacsonyságuk parázsa láthatatlan
bosszúra ízzik bennök.

Avagy nem veszed-e észre, hányszor némulának el, ha hozzájuk léptél és
miként távozék erejük, hasonlatosan a kialvó tűz füstjéhez? Igen,
barátom, a rossz lelkiismeretet jelented felebarátaidnak; mivelhogy
hozzád méltatlanok. Ennek okáért gyűlölnek téged és szeretnék véredet
szívni. Felebarátaid örökkön fene-legyek leendenek; valami nagy te
rajtad, kell, növelje mérgüket és a légyhez való hasonlatosságukat.

Menekülj, barátom, magánosságodba és oda, a hol érdes, erős szellő
fuvall. Nem a te osztályrészed, hogy légycsapójuk legyél.

Im-ígyen szóla Zarathustra.

* * *


A szeplőtelen tisztaságról.

Szeretem az erdőt. A városokban rosszúl él az ember: ott túlságosan sok
a párzó kedvü.

Nemdenem jobb-e gyilkos kezére kerülni, mint párzó kedvü
asszonyi-állatéra.

S nézzétek ezeket a férfiakat: – szemük elárulja – nem tudnak jobbat e
földön, mint asszonyi állatnál feküdni.

Iszap van lelkük mélyén és jaj, ha iszapjukban még szellem is lakozik!

Ha legalább állatokúl tökéletesek lennétek!

Ámde az állatoknak ártatlanság a tulajdonsága.

Talán azt javallom néktek, öljétek meg érzékeiteket? Én az érzékek
ártatlanságát javallom néktek.

Szeplőtelen tisztaságot javallok-e néktek? A tisztaság némelyeknél
erény, azonban sokaknál majdnem bűn.

Ezek ugyan megtartóztatják magukat: de a testi kivánság szuka-kutyája
sandán tekintget minden tettükből.

Egészen erényük magaslatáig, egészen belé hideg lelkükbe követi őket
ennek az állatnak békétlensége.

S mily kedvesen koldul a testi kivánság szukája egy kis lélekért, ha egy
kis húst megtagadnak tőle!

Kedvelitek a szomorújátékokat és mindazt, a mi a szivet megszakasztja?
Ám gyanakvó szemem a szukát keresi.

Szerfölött kegyetlen a szemetek és kéjre vágyva keres szenvedőket. Hátha
csak kéjetek alakoskodik az együtt-szenvedés mezében.

Ezt a hasonlatot is mondom néktek: sokan, a kik ördögüket akarták
kiüzni, ezenközben maguk is disznók lettek.

Ha kinek a maga-megtartóztatása nehezére esik, annak nem ajánlatos az:
nehogy a pokolba vezessen, azaz a lélek iszapjára és párzó kedvére.
Avagy szennyes dolgokról beszélek? Ezt nem tartom a legrosszabbnak.

A megismerő nem akkor húzódozik a víztől, ha az igazság szennyes, hanem
ha sekély.

Bizony, bizony, vannak, kik fenékig tiszták: szelidebb lelküek,
szívesebben s gyakrabban nevetnek, mint ti.

Ők a szeplőtelen tisztaságon is nevetnek és kérdezik: „Mi a szeplőtelen
tisztaság!?“

Nemdenem balgaság a szeplőtelen tisztaság? Ámde ez a balgaság maga jött
hozzánk, nem mi jöttünk ő hozzá.

Mi szívünk hajlékát ajánlók föl ennek a vendégnek: íme nálunk lakik, –
maradjon, valamíg jól esik néki!“

Im-ígyen szóla Zarathusra.

* * *


A barátról.

„Kelleténél egygyel mindig több van körülöttem“ – im-ígyen gondolkozik a
remete. „Mindig csak egyszer egy, ez elvégre kettőt tészen!“

„Én“ és „engem“ mindig túlon-túl szapora beszédüek; miként lehetne
kitartani, ha nem volna barátunk.

Mindig harmadmagával van a remete, ha egy barátja vagyon; ez a harmadik
a parafa, a mely meggátolja, hogy a két másik beszélgetése ne sülyedjen
a mélybe.

Óh, módfölött sok mélység fenyeget minden remetét. Ezért vágyódik olyan
nagyon barátra és magasságra.

Másokba vetett hitünk elárulja, mi részt hiszünk magunkban. Barát után
vágyódásunk a mi árulónk.

Gyakorta meg csak az írigységet akarjuk átugorni a szeretettel. És
gyakorta támadunk és ellenséget szerezünk, elrejtendők, hogy
megtámadhatók vagyunk.

„Légy legalább ellenségem“ – így szól az igazi tisztelet, a mely nem mer
barátságot kérni.

Barátot akarsz? Akkor háborút is akarj viselni érette: s hogy háborút
viselhess, _tudnod_ kell ellenségnek is lenned.

Barátodban még tisztelned kell az ellenséget is. Avagy egészen
hozzáléphetsz-e barátodhoz, a nélkül, hogy _át_lépnéd?

Barátod legyen legjobb ellenséged. Legközelebb légy hozzá szíveddel, ha
ellene tusakodol.

Nem akarsz barátod előtt leplet viselni? Megtiszteled azzal, hogy úgy
adod magad néki, a milyen vagy? De hisz ezért pokolba kiván téged!

A ki nem leplezkedik, megbotránkoztat: lám, nagy okotok van a
meztelenségtől félnetek! Persze, ha istenek volnátok, akkor szégyelnétek
köntöstöket!

Nincs cicomád barátodhoz elég méltó: mert kell, hogy neki nyílvessző
légy, az emberfölötti ember felé sóvárgó.

Nézted-e már valaha barátodat, ha aludt, megtudandó, minő az ábrázata?
Mert mi más különben barátod ábrázata? A magad ábrázata, érdes és
tökéletlen tükörtől visszaadva.

Láttad-e már valaha barátodat aludni? Avagy nem ijedtél-e meg, hogy
barátodnak ilyen az ábrázatja? Óh, barátom, az ember olyas valami,
aminek fölébe kell kerülni!

A kitalálás és a hallgatás mestere legyen a barát: nem kell mindent
látni akarnod. Álmod árulja el, mit teszen barátod ébren.

Részvéted kitalálás legyen: a végre, hogy megtudd, vajjon barátodnak
kell-e részvét? Lehet, hogy a száraz szemet és az örökkévalóság
tekintetét szereti rajtad.

Barátoddal való részvéted rejtőzzék kemény héjba, törj ki rajta egy
fogat. Igy lesz vele-szenvedésed finom és édes.

Tiszta levegő, magánosság, kenyér, orvosság vagy-e barátodnak? Némely
ember a maga béklyóit sem tudja magáról leváltani és mégis barátja
megváltója lészen.

Rabszolga vagy? Úgy nem lehetsz barát. Zsarnok vagy? Úgy nem lehetnek
barátaid. Túlontúl soká rejtőzék rabszolga és zsarnok az asszonyi
állatban. Ennek okáért az asszonyi állat még képtelen a barátságra: csak
szerelmet ismer.

Az asszonyi állat szerelmében igazságtalanság és vakság lakozik minden
iránt, valamit nem szeret. És még tudó szerelmében is van mindig
megrohanás, villám és sötét éjjel a fényesség mellett.

Az asszonyi állatok még képtelenek a barátságra: macskák még mindig és
azok is maradnak. Avagy legjobb esetben tehenek.

Az asszonyi állat még képtelen a barátságra. Ámde mondjátok meg nékem,
ti férfiak, ki képes _ti_ közületek a barátságra. Óh, mily szegények
vagytok, ti férfiak, és mily fukar lelküek! Amennyit ti barátotoknak
adtok, azt én szivesen adom ellenségemnek s nem szegényedem ezzel.

Pajtásság van a világon: bár volna barátság!

Im-ígyen szóla Zarathustra.

* * *


Az ezeregy célról.

Sok országot látott vala Zarathustra és sok népet: im-ígyen sok sok nép
„jó“-ját és „gonosz“-át fedezte föl. S nem talált vala Zarathusra
nagyobb hatalmat a földön, mint a jót és gonoszt.

Nem élhetne nép, a mely nem értékelne, ha pedig fönn akar maradni, nem
szabad úgy értékelnie, ahogy a szomszéd.

Sok, a mit ez a nép jónak hivott, más nép szemében gúny és gyalázat
vala: így tapasztaltam. Sokat találtam itt gonosz nevezettel bélyegezve,
ott meg bíbor díszszel cicomázva.

Sohasem értette meg a szomszéd a szomszédot: lelke mindig csodálkozott
szomszédja őrültségén és gonoszságán.

A javak táblája függ minden nép fölött. Ime, az a győzelmek táblája,
íme, az a hatalom akaratának szózata.

Dicséretes a népnek az, a mit nehéznek tart; a mi elengedhetetlen és
nehéz, azt jónak nevezi, s a mi végső szükségből szabadít, a ritka, a
legnehezebb, – azt szentnek magasztalja.

A minek uralmát, győzelmét, ragyogását köszöni, szomszédjának borzalmára
és írigységére: az neki magas, első, a mérték-érték, minden dolog
értelme.

Valóban, én véreim, ha egyszer megösmeréd egy nép szükségeit és egét és
szomszédját: úgy eltalálod maga-lebirása törvényét és hogy miért hág
ezen a lajtorján reménységei felé.

„Légy mindig első s magaskodj ki mindig a többiek fölött: féltő-írigy
lelked ne szeressen mást, mint a barátot“ – ez az ige megreszketteté a
görög ember lelkét: s ezzel követé nagysága ösvényét.

„Mondj igazat s bánj derekasan íjjal-nyíllal“ ezt tartotta kedvesnek is,
nehéznek is az a név, a melytől nevem ered, – az a név, a mely nekem
kedves is, nehéz is.

„Tisztelt apádat és anyádat, s testestől-lelkestől légy kedvökre“: a
legyőzésnek ezt a tábláját függeszté egy másik nép maga fölé és
hatalmassá és örökké lőn vele.

„Légy hű a hűség kedvéért, vess becsületet és vért gonosz és veszedelmes
dolgok kockájára is“: magát így tanítva győzé le magát ismét egy másik
nép, s igy legyőzve lőn méhe áldott és nagy reménységekkel terhes.

Bizony, bizony, az emberek önmaguk adták maguknak minden „jó“-jukat és
„gonosz“-ukat. Bizony, bizony, nem kapták azt, nem találták, nem esett
az közéjük felülről, mint mennyei szózat.

Csak az ember tőn értékeket a dolgokba, hogy magát fentarthassa, – csak
ő teremte értelmet a dolgoknak, emberi értelmet! Ennek okáért hívja
magát „ember“-nek, vagyis: az értékelőnek.

Értékelni annyi, mint teremteni: halljátok, ti teremtők! Értékelni: ez
minden értékelt dolog értéke és klenódiuma.

Csak az értékelés adja meg az értéket: és értékelés nélkül a lét diója
üres héj volna. Halljátok, ti teremtők!

Az értékek változása – ez a teremtők változása. Mindig megsemmisít, a
kinek sorsa, hogy teremtő legyen.

Először népek valának a teremtők s csak később egyének; valóban az egyén
maga is a legifjabb teremtmény.

A népek egykoron a „jó“ tábláját függeszték maguk fölé. Uralkodni akaró
szeretet és engedelmeskedni akaró szeretet teremtének maguknak ílyen
táblákat.

Régebbi a csorda szeretete, mint az „én“ szeretete: s valamíg a jó
lelkiösméret a csordánál vagyon, csak a rossz lelkiösméret mondja: „én“.

Valóban, a ravasz „én“, a szeretetlen, a mely a maga hasznát keresi
sokak hasznában: ez nem szüli a csordát, hanem megöli.

Szerető lelkek valának mindig és teremtők, a kik a jót, gonoszat
teremték. A szeretet tüze izzik minden virtusuk nevében és a harag tüze.

Sok országot látott vala Zarathusra és sok népet: nem talált vala
Zarathustra nagyobb hatalmat a földön, mint a szerető lelkek míveit:
„jó“ és „gonosz“ a nevük.

Valóban, szörnyeteg a hatalma ennek a dicséretnek és korholásnak.
Mondjátok, én véreim, ki fékezi meg őt nékem? Mondjátok, én véreim, ki
vet pányvát a fenevadnak ezer nyakába?

Ezer cél volt eleddig, mivelhogy a népek ezeren valának. Csak az ezer
nyak pányvája hiányzik még, hiányzik az Egy Cél. Az emberiségnek még
nincs célja.

De mondjátok hát, én vérem: ha az emberiségnek még nincs célja, él-e már
ő – _maga_ is?

Im-ígyen szóla Zarathustra.

* * *


A felebaráti szeretetről.

Tolongtok felebarátotok körül s ezt a cselekedetet szép szavakkal
jelölitek. De én mondom néktek: a ti felebaráti szeretetetek csak a
magatokhoz való rossz szeretetetek.

A felebaráthoz menekültök önmagatok elől s szeretnétek ezt erénynyé
tenni: ám én átlátom a ti önzetlenségteket.

A „Te“ öregebb, mint az „Én“; a „Te“ már szentté avattatott, de még nem
az „Én“: ennélfogva felebarátjához tolong az ember.

Vajjon a közel-való felebarát szeretetét javallom-e néktek? Sokkal
szivesebben javallom néktek a közel-való felebarát kerülését és a
legtávolabbi szeretetét!

A közel-való felebarát szereteténél magasabbrendü a legtávolabbi és
jövendő szeretete; s az ember szereteténél magasabbrendü előttem a
dolgok és délibábok szeretete.

Ez a délibáb, mely előtted szállong, én vérem, szebb mint te; miért nem
adod néki húsod és csontjaid?

Átalljátok és nem szeretetitek magatokat eléggé: ezért a felebarátot
akarjátok szeretetre csábítani és tévedésével akartok aranyozkodni.

Bár csak átallnátok mindenféle felebarátot és szomszédjait; akkor
magatokból teremtenétek barátot és túlbuzgó szívét.

Tanut hívtok, ha magatokról jót akartok mondani; és ha rácsábítottátok,
hogy jót gondoljon rólatok, magatok is jót gondoltok magatokról.

Nemcsak az hazudik, a ki legjobb tudása ellenére beszél. És így
beszéltek ti magatokról társaságban és magatokkal elámítjátok a
szomszédot.

Im-ígyen szól a bolond: „az emberekkel való közlekedés elrontja a
jellemet, különösen, ha valakinek nincs“.

Az egyik azért megy a felebarátjához, mert magát keresi, a másik azért,
mert szeretné magát elveszejteni. A magatokhoz való hitvány szeretetek
teszi számotokra a magánosságot fogsággá.

A távolabbiak rovására megy az, hogy közel-való felebarátotokat
szeretitek; és ha már öten vagytok együtt, egy hatodiknak mindig meg
kell halnia.

Ünnepségteiket sem szeretem; fölös számú komédiást találék ott és
gyakorta a nézők is komédiás-módra viselkedének.

Nem a felebarátot hirdetem néktek, hanem a barátot. A barát légyen
néktek a föld ünnepe és az emberfölötti ember sejtése.

Hirdetem néktek a barátot és kicsorduló szívét. Ámde értened kell hozzá,
hogy spongya légy, ha kicsorduló szívektől akarsz szerettetni.

Hirdetem néktek a barátot, a kiben készen áll a világ, a jónak csészéje
– a teremtő barátot, a kinek mindig kész világa van elajándékozni
valója.

S valamiképen őt mint gyűrűt szétgördíté a világ, épúgy ujra
összegördíté gyűrűkbe, mint a jónak létesülését a gonoszból, mint a
célok létesülését a véletlenből.

A jövő és a legtávolabbi légyen mád oka: barátodban szeressed az
emberfölötti embert, mint okodat.

Én vérem, a közel-való felebarát szeretetét nem javallom néktek:
javallom néktek a legtávolabbi szeretetét.

Im-ígyen szóla Zarathustra.

* * *


A teremtő lélek útjáról.

Akarsz-e, én vérem, a magánosságba menni? Akarod-e a magadhoz vezető
utat keresni? Habozz még egy kevéssé és hallgass engem:

„A ki keres, az maga is könnyen elvész. Minden magánosság bűn“: így szól
a csorda. S te már régóta a csordához tartozol.

A csorda szava még te benned is hangozni fog. És ha mondod: „az én
lelkiösméretem már nem a tiétek“, panasz és fájdalom lészen az.

Lám, még ezt a fájdalmat is a közös lelkiösméret szülte: és ennek a
lelkiösméretnek utolsó pislogása izzik még búbánatotokban. De te kész
vagy búbánatod utját járni, a mely nem egyéb, mint a magadhoz vezető út?
Mutasd meg hát nékem, hogy járni van jogod és erőd!

Avagy uj erő és uj jog vagy? Első mozgás? Önmagából gördülő kerék?
Vajjon bírsz-e még csillagokat is kényszeríteni, hogy körülötted
forogjanak.

Óh, annyian szomjuhozzák a magasság kéjét! Annyi a nagyralátók görcse!
Mutasd meg nékem, hogy nem vagy a kéjt szomjazók és nagyralátók közül
való!

Óh, annyi a nagy gondolat, a mi csak azt teszi, a mit a fujtató: fölfú
és üresebbé tészen.

Szabadnak hívod magad? Vezérlő gondolatodat akarom hallani s nem azt,
hogy járomból menekedtél ki.

Olyan vagy-e, a kinek _szabad_ volt járomból kimenekülni? Sokan vannak,
a kik utolsó értéküket vetették el, ha szolgáló-készségüket elvetették!

Hogy mitől vagy szabad? Mit törődik ezzel Zarathustra! De szemed
világosan hirdesse nékem: _mi végre_ vagy szabad?

Meg tudod-e magadnak adni a te „gonosz“-odat és a te „jó“-dat, tudod-e
akaratodat magad fölé szegezni törvényül? Tudsz-e magad bírája lenni és
törvényed bosszúlója?

Borzasztó az egyedüllét a magad törvényének birájával és bosszúlójával.
Ezenképen dobatik ki egy csillag az űrbe és az egyedüllét fagyos
lehelletébe.

Ma még a vakok miatt szenvedsz. Te Egy: ma még ép a bátorságod és épek a
reménységeid. Valamikor azonban magánosságod majd kimerít, valamikor
büszkeséged majd meggörbül és bátorságod fogat fog csikorgatni.
Valamikor jajongani fogsz: „egyedül vagyok!“

Valamikor magas tulajdonságaidat nem látod majd többé, alacsonyságuk
pedig egészen megközelít téged; még fenséged is megreszkettet majd,
miként egy kisértet. Kiáltani fogod: „minden hamis.“

Vannak érzelmek, a mik a magános életére törnek; mert ha ez nem sikerűl
nékik, magoknak kell meghalniok! De vajjon tudsz-e te gyilkos lenni?

Ösméred-e már, én vérem, ezt a szót: „megvetés.“ És annak a kinját, hogy
igazságosnak kell lenned olyanok iránt, a kik téged megvetnek?

Sokakat kényszerítsz, hogy megváltoztassák rólad való ismeretüket; ezt
mélyen róvásodra rójják. Közel jöttél hozzájuk és mégis odébbmenél, ezt
nem felejtik néked sohasem.

Te túlmégy rajtuk: ámde mennél magasabbra hágsz, annál kisebbnek lát az
irígység szeme. Legjobban gyülölik azonban a szárnyalót.

Hogyan lehetnétek irántam igazságosak! – így kell szólnod – én
igaztalanságtokat választom jussomúl.

Igaztalanságot és sarat dobnak ők a magános után: ámde, én vérem, ha
csillag akarsz lenni, azért nem szabad nékik haloványabban világítanod!
És óvakodj a jóktól és igazaktól! Szíves-örömest feszítik keresztre
azokat, a kik maguk találják fel erényeiket – gyűlölik ők a magánost.

Óvakodj a szent együgyüségtől is! Mi sem szent neki, a mi nem együgyü;
úgyszintén szeret játszani a tűzzel – a máglya tüzével.

Óvakodj szereteted rohamaitól is. Túlhamar nyujt kezet a magános annak,
ki utjába vetődik.

Olyik embernek nem szabad kezed adnod, csak öklöd: s akarom, hogy
öklödnek karma is legyen.

Ámde a legrosszabb ellenség, a kivel találkozhatsz, mindig önmagad lész;
magadra leselkedve barlangban és erdőben.

Magános, az önmagadhoz vezető utat járod! S önmagad mellett vezet utad
és hét ördögöd mellett.

Eretnek lész magadnak, bűbájos, jós, bolond, kételkedő, szentségtörő és
gonosztévő.

Kell, hogy magad égesd el magad tulajdon lángodban: hogyan akarsz ujjá
születni, ha nem levél előbb hamu!

Magános, te a teremtő utját járod: istent akarsz magadnak teremteni hét
ördögödből!

Magános, te a szerető utját járod: önmagadat szereted és ezért veted meg
magad, miként csak szeretők tudnak megvetni.

Teremteni akar a szerető, mivelhogy megvet! Mit tud az szeretetről, a
kinek nem kellett épen azt megvetnie, amit szeretett!

Szereteteddel menj magánosságodba és teremtéseddel, én vérem; s csak
későn fog utánad sántikálni az igazság.

Az én könnyeimmel menj magánosságodba, én vérem. _Szeretem azt, a ki
magamagán túl akar teremteni és így megyen tönkre._

Im-ígyen szóla Zarathustra.

* * *


Az öreg anyókáról és a fiatal nőről.

„Mit lopózkodol olyan félénken az esti szürkeségben, Zarathustra? S mit
rejtegetsz olyan nagy-vigyázva köpönyeged alatt?

Vajjon ajándék-kincset, avagy gyermeket, mit néked szültek? Avagy most
magad is a tolvajok ösvényét járod, te, a Gonosz barátja?

Bizony, bizony, én vérem! – mondá Zarathustra – kincs adatott nékem: egy
kis igazság az, a mit hordozok. De ficánkoló, mint a kis gyermek; s ha
száját fogom, annál hangosabban kiabál.

Midőn ma magamban menék utánna, az órában, hogy a nap lehanyatlik, öreg
anyóka vetődék elém és im-ígyen szóla lelkemhez:

„Sokat szóla Zarathustra, hozzánk, nőkhöz is, ámde még sohasem szóla
nékünk a nőről.

Én pedig felelém néki: „A nőről csak férfiaknak beszéljünk.“

„De beszélj róla nékem is“ viszonzá; „elég vén vagyok, mindjárt
elfelejtem.“

És én hajlék az agg anyóka szavára és im-ígyen szólék:

A nő minden ize találós mese s rajta mindennek egy a megfejtése: ennek
neve „terhesség.“

A férfi a nőnek csak eszköz: a cél mindenha a gyermek. De mi a nő a
férfinek?

Kettőt akar az igazi férfi: veszélyt és játékot. Ezért akarja a nőt,
mint a legveszedelmesebb játékot.

A férfi neveltessék a háborura, s a nő a harcos üdülésre: minden egyéb
balgaság.

Méz-édes gyümölcs, ez nem kell a harcosnak. Ezért kell neki az asszonyi
állat; még a legédesebbjük is keserű.

A férfinál jobban tud a gyermekekhez a nő, de a férfi gyermekesebb, mint
a nő.

Az igazi férfi gyermeket rejt magában: ez játszani akar. Nosza,
némberek, fedezzétek föl hát a gyermeket a férfiben!

Játékszer legyen a nő, tiszta és finom, hasonlatos a drágakőhöz,
beragyogva egy világ fényétől, a mi még nincs itt.

Csillagfény ragyogjon szerelmetekben!

Reménységetek szava legyen: „hadd szüljem az emberfölötti embert!“

Szerelmetekben legyen vitézség! Szerelmetekkel menjetek neki annak, aki
félelmet gerjeszt bennetek.

Szerelmetekben legyen becsület! Különben keveset ért az asszonyi állat a
becsülethez. De az légyen becsületetek, hogy mindig jobban szeressetek,
mint a hogy titeket szeretnek és sohse legyetek másodikok.

A férfi félje az asszonyt, ha az szeret: akkor meghoz minden áldozatot s
minden más dolog értéktelen ő előtte.

A férfi félje az asszonyt, ha az gyülöl: mert a férfi lelke fenekén csak
rossz, de az asszonyi állat gonosz.

Kit gyűlöl a nő leginkább? – Im-ígyen szóla a vas a mágneshez:

„Téged gyűlöllek leginkább, mivelhogy vonzol, de nem vagy elég erős,
hogy egészen magadhoz ragadj.“ A férfi boldogsága: „_én_ akarok.“ A nő
boldogsága: „_ő_ akar.“ „Ime, ebben a pillanatban lőn tökéletessé a
világ“ – ezenképen gondolkozik minden nő ha teljes szerelemből
engedelmeskedik.

És engedelmeskednie kell a nőnek és mélységet találnia felszinéhez.
Felszín a nő kedélye, mozgalmas, viharos réteg sekély vizek fölött.

Ám a férfi kedélye mélységes folyam, a mely földalatti barlangokban zúg:
a nő érzi erejét, de esze nem fogja föl azt.

Ekkor így válaszola nékem a vén anyóka: „Sok kedveset monda Zarathustra
s kiváltkép azoknak, a kik elég fiatalok hozzá.

Furcsa dolog; Zarathustra csak kevéssé ismeri a nőt, s mégis igaza van
felőle! Nemdenem azért van ez, mivelhogy a nőnél nincs lehetetlen. És
most fogadd köszönetem: apróka igazságom! Hisz elég vén vagyok hozzá.

Burkold be és fogd be a száját; különben nagyon fennen ordít, ez az
apróka igazság.“

„Ó asszony, add nékem kicsiny igazságodat!“ – mondám én.

És im-ígyen szóla az öreg anyó:

„Asszonyi állathoz mégy? Ne felejtsd el az ostort.“

Im-ígyen szóla Zarathustra.

* * *


A mérges kigyó marásáról.

Történt, hogy Zarathustra elaludt egy fügefa alatt, mivelhogy meleg
vala; és kezével takarta szemét. Akkor mérges kigyó csúszott hozzá és
nyakába harapott, úgy hogy Zarathustra fájdalmában fölordított. Midőn
kezét levette vala szeméről, ránézett a kigyóra: akkor az megismerte
Zarathustra szemét, ügyetlenül kigyózék és el akart suhanni. „Várj csak“
– mondá Zarathustra – „még nem fogadád köszönetem! Te idejében költöttél
föl, utam még hosszú!“ „Utad még rövid“ – mondá a kigyó szomorún;
„mérgem öl.“ Zarathustra mosolyga: „Vajjon halt-e meg valaha sárkány
kigyóméregtől?“ mondá. „De vedd vissza mérged! Nem vagy eléggé gazdag,
hogy nékem ajándékozhasd!“ Ekkor a kigyó ujból nyaka körül tekerődzék és
nyaldosá sebét.

Mikor Zarathustra egyszer ezt tanítványainak elbeszélte, kérdezék: És mi
a tanulsága ennek a történetnek, óh Zarathustra?“ Zarathustra im-ígyen
válaszola: Az erkölcs megsemmisítőjének hivnak a jók és igazak:
történetem erkölcstelen.

Ellenségetek lévén, ne fizessetek néki jóval a rosszért: mivelhogy ez
megszégyenítené. Hanem bizonyítsátok be néki, hogy valami _jót_ tőn
veletek.

S inkább haragudjatok, semhogy megszégyenítsetek. És ha káromolnak
benneteket, nem tetszik nékem, ha áldani akartok érette. Inkább
káromkodjatok ti is egy keveset!

És ha nagy igazságtalanság esett rajtatok, tetézzétek öt kicsivel! Csúf
látvány az, a kit csak az igazságtalanság nyom!

Tudtátok-e már? Megosztott igazságtalanság fél igazság. És az vegye az
igazságtalanságot magára, a ki hordani tudja!

Egy kis bosszú emberségesebb, mint semilyen bosszú. És ha a büntetés nem
egyszersmind sorsa és tisztessége a a törvénytörőnek, akkor büntetéstek
sem kell nékem.

Előkelőbb, ha nem adsz magadnak igazat, semmint ha igazságot kapsz,
kiváltképen, ha igazad vagyon. Csak elég gazdag légy hozzá.

Nem szívelem hideg igazságosságtokat s biráitok tekintetében mindig a
bakót látom és hideg vasát.

Mondjátok, hol találkozik igazságosság, a mely hálás szemű szeretet?

Rajta, találjátok föl nékem a szeretetet, a mely nemcsak minden
büntetést visel, hanem minden bűnt is!

Rajta, találjátok föl nékem az igazságosságot, a mely mindenkit fölment,
kivéve azt, a ki itél.

Akarjátok még ezt is hallani? Abban, a ki szíve mélyéből igazságos akar
lenni, még a hazugság is emberszeretetté válik.

De miképen akarhatnék szívem mélyéből igazságos lenni! Miképen adhatom
meg mindenkinek a magáét! Legyen nékem ez elég: megadom mindenkinek a
magamét.

Végezetre, én véreim, óvakodjatok, hogy ne legyetek igaztalanok egy
remetével szemben sem! Miképen feledhetne a remete! Miképen fizetne
vissza!

A remete hasonlatos a mély kúthoz. Könnyű beléje követ dobni; de ha a
fenékre szállt, mondjátok, vajjon ki fogja fölhozni?

Óvakodjatok, hogy remetét ne sértsetek! De ha megtettétek, jó, ha
ráadásul még meg is ölitek!

Im-ígyen szóla Zarathustra.

* * *


A gyermekről és a házaséletről.

Van egy kérdésem, egyedül számodra, én vérem: mint a mérő ónt, úgy vetem
ezt a kérdést lelkedbe, hogy megtudjam, milyen mély.

Fiatal vagy, gyermeket és házaséletet kivánsz. Ámde én azt kérdezem
tőled: olyan ember vagy-e, a kinek _szabad_ gyermeket kivánni?

Vajjon diadalmas, magad lebiró, az érzékek parancsolója, erényeid ura
vagy-e? kérdezlek én.

Avagy kivánságodból csak az állat és a szükség beszél? Avagy az
elhagyatottság? Avagy a magaddal-békétlenség?

Akarom, hogy győzelmed és szabadságod sóvárogja a gyermeket. Eleven
emlékeket építs győzelmednek és felszabadulásodnak.

Építs magadon túl. Ámde előbb kell, hogy magad is építve légy,
egyenesszögü termetre, lélekre.

Ne csak _tovább_ plántáld magad, hanem föllebb! Ehhez segítsen téged a
házasélet kertje!

Magasabb rendű testet teremts, első mozgást, önmagából kigördülő kereket
– teremtőt kell teremtened.

Házasélet: így hívom én azt, a mikor két akarat meg akarja teremteni az
_egyet_, a ki több mínt azok, a kik teremték. Házaséletnek nevezem a
felek tiszteletét egymás iránt, a tiszteletet azok iránt, a kik ilyen
akarat akarói.

Ez legyen házasságod értelme és igazságod. Ámde a mit a szerfölött sokak
– ezek a fölöslegesek – házasságnak hívnak – óh, minek nevezzem azt?

Óh, a léleknek ez a szegénysége kettesben!

Óh, ez a nyomorú kedvtelés kettesben!

Mindezeket házaséletnek hivják, s azt mondják, hogy házasságaik a
menyországban köttetnek.

Nos, nem kell nekem a fölöslegeseknek ez a menyországa! Nem, nem
kellenek nekem ezek a mennyei hálóba bogozott állatok!

Maradjon tőlem távol az az isten is, a ki odabiceg, feloldandó, a mit
nem ő illesztett egybe!

Ne nevessétek az ilyen házasságot. Melyik gyermeknek ne lenne oka, hogy
szülein sirjon!

Ime, ez az ember méltónak tetszett nékem és érettnek a föld értelmére:
ámde a midőn feleségét megláttam, a föld bolondok házának tetszék nékem.

Bizony, bizony, szeretném, ha a föld görcsöktől rengene, ha egy szent és
egy liba párzanak.

Ez a hős igazság-vadászni indúla s végezetre egy kis, cicomás hazugságot
ejte zsákmányul. Házasságának hívja ezt. Amaz tartózkodó volt a
társaságban és válogatósan válogatott. Ám egykor mindenkorra elrontá
társaságát: házasságának hívja ezt.

Ismét egy másik szolgáló leányt keresett az angyal erényeivel. Ámde
egyszerre egy asszony szolgálója lett és most már csak az kellene, hogy
ettől még angyallá váljék.

Mostanság minden vevőt óvatosnak látok; mindnyájuknak ravasz a szemök.
Ámde feleségét még a legravaszabb is zsákban vásárolja.

Sok rövid életü bolondság – ez nektek a szerelem. És házasságtok sok
rövid életü bolondságnak vet véget, mert hosszú életü ostobaság.

Szerelmetek a nőhöz és a nő szerelme a férfihez: óh, vajha lenne
együtt-szenvedés szenvedő és leples istenekkel! De többnyire megtalálja
egymást két állat.

De még legjobb szerelmetek is csak elragadtatott hasonlat és fájdalmas
izzás. Fáklya az, a mely magasabb utakra világítson néktek.

Egykoron magatokon túl szeressetek. Nosza, _tanuljatok_ meg előbb
szeretni! És ennek okáért kellett szerelmetek keserű kelyhét meginnotok.

Keserűség vagyon még a legjobb szerelem kelyhében is: im-ígyen sóvárgást
gerjeszt az emberfölötti ember iránt, im-ígyen gerjeszt szomjúságot
benned, a teremtőben!

Szomjúság a teremtőben, nyíl és sóvárgás az emberfölötti ember felé:
mondd, én vérem, vajjon így akarod-e a házasságot?

Szentnek mondom az ilyen akaratot és az ilyen házasságot.

Im-ígyen szóla Zarathustra.

* * *


A szabad halálról.

Sokan halnak meg túlon-túl későn és némelyek korán.

Még idegenűl hangzik e tanítás: „halj meg idejében!“

Halj meg idejében: ezt tanítja Zarathustra.

Persze, a ki nem élt idejében, hogyan halhatna meg valaha idejében?
Vajha sohase született volna! – Ezt javallom én a fölöslegeseknek.

Ámde még a fölöslegesek is fontoskodnak halálukkal, s még a legüresebb
dió is azt akarja, hogy föltörjék.

Fontos dolognak tartják valahányan a halált: ám még nem ünnep a halál.
Még nem tanulták meg az emberek, hogyan kell a legszebb ünnepet ülni.

A beteljesítő halált mutatom néktek, a mely az élőknek ösztökéjévé és
fogadalmává válik.

Diadalmasan halja halálát a beteljesítő, körülvéve reménykedőktől és
fogadalmat tévőktől.

Olyan halált kellene megtanulni, hogy ne lenne ünnep, a melyben haldokló
ne szentelne esküt az élőknek!

Igy halni a legjobb; a második pedig: harcban meghalni és nagy lelket
tékozolni.

Ámde a harcolónak szintúgy, mint a győztesnek gyűlöletes a ti vigyorgó
haláltok, a mely tolvajként sompolyog elő – és mégis úr módjára jön.

Az én halálomat dícsérem néktek, a szabad halált, a mely azért jön
hozzám, mert _én_ akarom.

És mikor fogok akarni? – Kinek célja van és örököse, az a halált a
céljára és örökösére alkalmas időben akarja. És a cél és örökös iránti
tiszteletből nem fog már száraz koszorúkat felakasztani az élet
szentélyében.

Bizony, bizony, nem akarok hasonlítani a kötélverőkhöz: hosszában húzzák
fonalukat és közben maguk mindig hátrább mennek.

Sok ember ki is öregszik igazságaiból és győzelmeiből: a fogatlan
szájnak nincs már joga miden igazsághoz. S mindenki, a ki dicsőségre
vágyódik, idején bucsúzzék el a tisztelettől és gyakorolja a nehéz
művészetet, hogy idején – távozzék.

Akkor kell felhagyni, ha esznek minket, mikor a legjobban ízlik: jól
tudják ezt, a kik azt akarják, hogy sokáig szeressék őket.

Persze van vackor izű alma, a melynek sorsa akarja, hogy az ősz utolsó
napjáig várjon: és egyszerre ér, sárgul ráncosodik meg.

Némelyiknek szíve öregszik el legelőbb, másnak meg a szelleme. És
némelyek aggastyánok már ifjúságukban: de késő ifjúság sokáig tart
ifjan.

Olyiknak balúl üt ki az élet: fene-féreg rágódik szívébe. Igyekezzék
hát, hogy annál jobban sikerüljön a halála.

Olyik sohasem édesedik meg, más már nyáron rothad. Gyávaság tartja csak
ágán.

Szerfölött sokan élnek és szerfölött sokan csüngenek ágaikon. Bár jönne
vihar lerázni a fáról mindezeket a rothadtakat és férgeseket.

Bár jönnének prédikátorai a _gyors_ halálnak! Ezeket tartanám igazi
viharoknak, megrázni az élet fáit. De csak a lassú halált hallom
prédikálni és a békességes türést minden földi dolog iránt.

Óh, ti békességes türést prédikáltok a földiek iránt? A földiek azok, a
miknek nagyon is sok türelme van veletek, ti káromló szájúak!

Bizony, bizony: túlontúl korán halt meg az a hebreus, a kit a lassú
halál prédikátorai tisztelnek; és sokaknak végzetévé vált azóta, hogy
túlontúl korán halt meg.

Még csak könnyeket ismert és a hebreus búskomorságát és a jók és igazak
gyűlöletét – ez a hebreus Jézus: ekkor elfogta szivét a halálvágy.

Bárcsak maradt volna a pusztában és távol a jóktól és igazaktól! Talán
megtanúlt volna élni és a földet szeretni – és nevetni is!

Higyjétek meg nékem, óh, én véreim! Túlontúl korán hala meg ő: enmaga
visszavonja vala tanítását, ha az én koromig él! Elég nemes volt ahhoz,
hogy visszavonja!

De még nem érett meg. Éretlenűl szeret az ifjú, s éretlenül gyülöl
embert és földet. Kedélye, lelke szárnya még kötve van és nehéz.

A férfiben azonban több van a gyermekből, mint az ifjúban, és kevesebb
búskomorság: jobban ért halni, élni.

Szabadon eltökélt a halálra és szabad a halálban, szent „nem“-et mondó,
ha már nincs ideje az „igen“-nek! Ezenképen ért halni, élni.

Hogy halástok ne légyen káromlása embernek, földnek, óh barátim: ezt
kérem lelketek mézétől.

Halástokban izzék még lelketek és erényetek, hasonlatosan az esthajnal
földre boruló pirosságához: vagy különben balul ütött ki meghalástok.

Ilyeténkép akarok magam is meghalni, hogy ti, barátim, a kedvemért
jobban szeressétek a földet; és földdé akarok ismét válni, hogy abban
légyen nyugodalmam, a mi szűlt.

Valóban, Zarathustrának volt célja, eldobta lapdáját: íme, barátim, ti
öröklétek célomat, néktek dobom aranyos lapdámat.

Mindennél jobban szeretem látni, barátim, hogy az aranyos lapdát
dobjátok! Igy hát engedek még magamnak egy kevés időt a földön:
engedelmetek kérem érte!

Im-ígyen szóla Zarathustra.

* * *


Az ajándékozó erényről.


1.

Mikoron Zarathustra bucsút vőn a várostól, mely szívének kedves vala és
a mely „tarka tehén“-nek nevezteték – sokan követték, a kik
tanítványainak mondák magukat és kikisérték őt. Igy érének egy
keresztúthoz: akkor Zarathustra megmondá nékik, hogy immár egyedül
szeretne menni, mivelhogy az egyedül-járás barátja vala. Tanítványai
pedig bucsúajándékul botot adának néki, a melynek aranyos fogóján kigyó
tekerőzék a nap körül. Zarathustra örvende a botnak és rátámaszkodék;
majd im-ígyen szóla tanítványaihoz:

Mondjátok csak: hogyan lőn az arany a legmagasabb értékü? Nemdenem
azért, mivelhogy nem közönséges és nem hasznos és ragyogó és szelíd
fényü: mindig ajándékozza magát?

Csak mint a legmagasabb erény képmása lőn legmagasabb értékü az arany.
Aranyosan ragyog az ajándékozó tekintete. Aranyos fény köt békét hold és
a nap között. Nem közönséges a legmagasabb erény és nem hasznos, ragyogó
és szelíd fényü: az ajándékozó erény a legmagasabb erény.

Valóban belétek látok, tanítványaim: hozzám hasonlatosan az ajándékozó
erényre törekedtek. Avagy mi közetek volna macskákhoz és farkasokhoz?

Azt szomjuhozzátok, hogy magatok legyetek áldozatok és ajándokok: és
ennek okáért szomjuhozzátok, hogy minden kincset lelketekbe halmozzatok.

Olthatatlanúl szomjuhoz lelketek kincseket és klenódiumokat, mivelhogy
olthatatlanúl szomjuhozza az ajándékozást.

Mindeneket magatokhoz és magatokba kényszerítetetek, hogy a ti
forrástokból áramoljanak vissza mint szeretetetek adományai.

Valóban, minden érték rablójává kell válnia az ilyen ajándékozó
szeretetnek; de üdvözlöm és üdvözítőnek mondom ezt a vágyakozást.

Van más vágyakozás, egy ágról-szakadt, éhező, a mely mindig lopni akar,
a betegek amaz önzése, a beteg önzés.

A tolvaj szemével tekint minden ragyogóra, az éhség kínjával méri azt, a
kinek bőven van ennie, s mindig az ajándékozó asztala körül somfordál.

Betegség beszél az ilyen éhségből és láthatatlan elfajzás; nyomorú
testből beszél az önzésnek ez a tolvaj éhsége.

Mondjátok, én vérem: mi rossz nékünk és legrosszabb? Nemdenem ez az
_elfajzás?_ – És elfajzást keresünk, valahol az ajándékozó lélek
hiányzik.

Fölfelé megy az útunk, a fajtól át a felsőbbrendű fajhoz. De borzalom
nékünk az elfajuló lélek, a melyik így szól: mindent magamnak.

Fölfelé szárnyal a mi lelkünk: im-ígyen hasonlata testünknek, egy
fölemeltetés hasonlata. Az ilyen fölemeltetések hasonlatai az erények
nevei.

Im-ígyen megy át a test a történeten, mint létesülő és harcoló. És a
lélek – mije néki? – harcainak és diadalainak hirnöke, bajtársa és
visszhangja.

Hasonlat a jó és gonosz minden neve: egyik sem mond ki mindent,
valamennyi csak intelem. Balga, a ki tudást kiván tőlük!

Figyeljetek, én véreim, minden órára, valamikor lelketek hasonlatokban
akar beszélni: mert ez erényetek forrása.

Testetek ekkor fölemelkedék és föltámada; gyönyörével elragadja a
lelket, hogy teremtővé válik és becsül és szeret és mindenekkel jót
tészen.

Ha szívetek megtelik és szélesre áradva hömpölyög, hasonlatosan a
folyamhoz, áldás és veszedelem a mellette lakozóknak: ez a forrása
erényeteknek.

Ha fölemelkedtek dicséret és korholás fölé és akaratotok úgy akar
parancsolni mindeneknek, valamiképen a szerető lélek akarata: ez a
forrása erényeteknek.

Ha a kellemeset megvetítek és a puha ágyat és nem tudtok magatoknak a
puha dolgoktól elég távolra ágyazni: ez a forrása erényeteknek.

Ha egyetlen akarat akarói vagytok és minden szükségnek ez a kénye nektek
kénytelenség: ez a forrása erényeteknek.

Valóban, új jó és gonosz ez! Valóban mély zúgás, új forrás hangja!

Hatalom az, ez az új erény; vezérlő gondolat és körülötte bölcs lélek:
aranyos nap és körülötte a megismerés kigyója.

* * *


2.

Zarathustra itt egy kevéssé elhallgatván, szeretettel nézett
tanítványaira. Annakutána im-ígyen folytatá beszédét, – és hangja
elváltozék:

_Maradjatok hívek a földhöz_, én véreim, erényetek hatalmával!
Ajándékozó szeretetetek és megismeréstek szolgálja a föld értelmét!
Im-ígyen fohászkodom ti hozzátok.

Ne engedjétek, hogy azok elröpüljenek a földiektől s szárnyaikkal örök
falakba csapdossanak! Óh, mindig oly számos vala az elröpült erény!

Hozzám hasonlatosan, vezessétek az elröpült erényt vissza a földre –
igen, vissza a testhez és élethez: hogy megadja a földnek értelmét,
emberi értelmét!

Százszor röpült el és tévedett eddigelé az elme, valamiképen az erény.
Óh, testünkben még mindig bennlakozik mindez a sok agyrém és tévedés:
testté és akarattá lőn benne.

Százszor próbálkozott és téveszté az utat eddigelé az elme, valamiképen
az erény. Igen, próbatét vala az ember. Óh, sok tudatlanság és balhit
lőn bennük testté!

Az évezredeknek nemcsak értelme – őrülete is ki-ki tör rajtunk.
Veszedelmes dolog örökölni.

Még lépésről-lépésre harcolunk a vakeset-óriással, és az egész
emberiségen eladdig az esztelenség, ész-nélküliség uralkodék.

Elmétek és erényetek szolgálja a föld értelmét, én véreim: és kezetek
által helyeztessék ujonnan mindenek értéke! Ennek okáért legyetek
vitézlők! Ennek okáért legyetek teremtők!

Tudással tisztúl a test; tudással próbálkozva magasztosúl; a megismerő
minden ösztöne szentté avatódik; az emelkedett lelke vidor lészen.

Orvos, segíts magadon: akkor még betegeden is segítsz. Az légyen legjobb
segítsége, hogy szeme lássa azt, aki önmagát meggyógyítja.

Ezer ösvény van még járatlan, ezer egészség és rejtett szigete az
életnek. Kimeríttetlen, fölfedezetlen még mindig az ember és az emberi
föld.

Vigyázzatok és figyeljetek, ti magánosok! A jövő felől szelek jőnek
titkos szárnycsapással és a fínom fülekhez jó üzenet megyen.

Ti, a ma magánosai, ti, kik kiváltok, egykoron egy nép leendetek:
belőletek, kik magatokat választátok ki, támadand a választott nép és
belőle ez emberfölötti ember.

Valóban, a gyógyulás helye leend még a föld! És immár uj illat
környékezi, üdvöt hozó, – és uj reménység!

* * *

Mikoron Zarathustra e szókat mondotta vala, elnémult, mint valaki, aki
még nem ejtette ki utolsó szavát; sokáig forgatá botját kezében,
habozva. Végezetre im-ígyen szól vala és hangja elváltozék:

Immár egyedül indulok el, tanítványaim! Most ti is távoztok és egyedül!
Igy akarom.

Bizony, bizony, tanácslom néktek: távozzatok tőlem és védekezzetek
Zarathustra ellen! És még jobb, ha szégyenlitek! Lehet, hogy megcsalt
benneteket.

Kell, hogy a megismerés embere necsak ellenségeit tudja szeretni, hanem
barátait is tudja gyülölni.

Hitvány hála az tanítónkkal szemben, ha örökké csak tanítványok
maradunk. És miért nem akarjátok koszorúmat megtépdesni?

Tiszteltek engem; de mi lészen, ha tiszteletetek egy szép napon megdől?
Vigyázzatok, nehogy faragott kép üssön agyon titeket!

Úgy mondjátok: hisztek Zarathustrában? De ki bánja Zarathustrát! Ti
hívőim vagytok, de ki bánja az összes hívőket!

Ti még nem kerestétek magatokat: ekkor megtaláltatok engem. Igy
cselekszik minden hívő; s ezért van minden hitnek olyan kevés értéke.

Ime parancsolom néktek: veszítsetek el engem és találjátok meg magatokat
és csak, ha mind megtagadtatok vala engem, csak akkor térek vissza
hozzátok.

Bizony, bizony, én véreim, az időben más szemekkel keresem elveszett
bárányaimat; más szeretettel szeretlek majd titeket.

És valamikor még kell, hogy barátaim legyetek és _egy_ remény gyermekei:
az időben harmadszor fogok nálatok lenni, hogy véletek üljem meg a _nagy
délnek_ ünnepét.

És a nagy dél az lészen, midőn az ember pályája delelőjén áll állat és
emberfölötti ember között és alkonyat felé vezető útját mint legfelső
reménységét ünnepli: mivelhogy ez az ut uj hajnalra vezet.

Akkoron a _le_menő maga áldandja önmagát, hogy ő _át_menő; és
megismerésének napja delelőn áll majd.

„_Meghalt minden isten: íme azt akarjuk, hogy az emberfölötti ember
éljen_“ – ez legyen egykoron a nagy délben végső akaratunk!

Im-ígyen szóla Zarathustra.

* * *



Im-ígyen szóla Zarathustra.  Második rész.

„– és csak, ha mind megtagadtatok vala engem, csak akkor térek vissza
hozzátok.

Bizony, bizony, én véreim, az időben más szemmel keresem elveszett
bárányaimat; más szeretettel szeretlek majd titeket.“

Zarathustra, az ajándékozó erényről. (I. 104. l.)


A tükröt hordó gyermek.

Ezek után Zarathustra visszatért a hegybe és barlangja magánosságába és
félrevonult az emberektől: várakozva, valamiképen a szántóvető, a ki a
magot elvetette vala. Lelke pedig megtelt türelmetlenséggel és
vágyakozással azok után, a kiket szeretett: mivelhogy még sok adnivalója
vala számunkra. Mert ez a legnehezebb: szeretetből marokra szorítani a
kezet és ajándékozás közben megőrizni a szemérmet.

Im-ígyen telének a magános hónapjai és évei; bölcsesége pedig öregbedék
és fájdalmat okoza néki bőségével.

Egy reggel azonban már hajnal hasadta előtt fölébredt, soká gondolkozék
heverő helyen és végezetre szóla szívéhez:

„Mi az, hogy úgy fölijedék álmomból? Nem lépett-e elém tükröt tartó
gyermek?

„Óh Zarathustra“ – mondá nékem a gyermek – „nézd meg magad a tükörben!“

Midőn pedig a tükörbe tekinték, elkiáltám magam és szívem megrázkódék:
mivelhogy nem magamat látám benne hanem sátán torzképét és gúnyos
hahotáját.

Valóban, nagyon is jól értem az álom jelét és intelmét: _tanításom_
forog veszedelemben; konkoly szeretné, ha tiszta búzának hivatnék!

Ellenségeim elhatalmasodának és eltorzíták tanításom képét olyannyira,
hogy szeretteimnek szégyelniök kell az én ajándékaimat.

Elveszítém barátaimat; ütött az órája, hogy elveszetteimet keresem!“

Igy szólván felugrék Zarathustra, de nem mint a szorongó, a ki levegő
után kapkod, hanem inkább jós és dalnok módjára, kit megszállott az
ihlet. Sasa és kigyója csodálkozva píllantának reá: mert ábrázatán –
hajnal hasadásához hasonlatosan – jövendő boldogság tükröződék.

Mi esék meg velem, óh állataim? – mondá Zarathustra. – Nem változám-e
szívemben! Nem lepett-e meg az üdvösség, valamiképen a vihar szele?

Bolondos az én boldogságom és bolondokat fog beszélni: még túlságosan
fiatal – legyetek hát türelmesek iránta!

Sebet kapott a boldogságom: minden szenvedő legyen orvosom!

Leszállhatok ujra barátaimhoz és ellenségeimhez is! Zarathustra ujra
beszélhet és ajándékozhat és kedveseinek megteheti a legkedvesebbet!

Türelmetlen szeretetem özönben árad túl, a mélységbe, napkelettől
napnyugatig. Hallgatag hegységből és a fájdalom viharaiból zúg le lelkem
a völgyekbe.

Nagyon is sokáig vágyakozám és nézék a távolba. Nagyon is soká valék a
magánosságé: így elfelejtém a hallgatást.

Száj lettem egészen és magas szikláról eső patak zuhogása: szavamat le
akarom zúdítani a völgyekbe.

S hadd zúduljon szeretetem árja úttalan utakra! Hogyne találná meg az ár
végezetre a tengerhez vezető utat?

Igaz, tó van bennem, magános, magával beérő; ámde szeretetem árja
magával sodorja le – a tengerbe!

Új utakat járok, új ígém támad; megúntam, mint minden teremtő, a régi
nyelveket. Elmém nem akar már elnyűtt talpon járni.

Túlontúl lassan fut nekem minden szó: kocsidba ugrom, vihar! És még
téged is nógatni foglak gonoszságom ostorával!

Kiáltás, ujongás módjára akarok messze tengereken átszállani, valamíg
megtalálom a boldogságos szigeteket, hol barátim időznek.

És ellenségeim ő közöttük! Ime, hogy szeretek mindenkit, valakihez csak
szólnom szabad! Ellenségeim is hozzátartoznak a boldogságomhoz.

És ha legvadabb paripámra akarok felszállni, mindig legjobban segít
dárdám: ez lábomnak mindenkor készséges szolgája: –

A dárda, mit ellenségeimre hajítok! Mily nagy a hálám ellenségeim iránt,
hogy, íme, szabad dárdám hajítanom!

Túlságosan erős volt a felhőm feszültsége: a villámok kacaja között
jeges záport zúdít a mélységekbe.

Hatalmasan emelkedik akkor mellem, hatalmasan fújja majd viharát a
hegyeken által: ekkép könnyebbül meg.

Valóban, viharhoz hasonlatosan jő a boldogságom és szabadságom! De
ellenségeim hadd véljék; a _Gonosz_ őrjöng fejük fölött.

Igen, barátim, még ti is megijedtek majd vad bölcseségemtől; és talán
megfutamodtok ellenségeimmel együtt.

Óh, vajha tudnálak pásztorsíppal visszacsalni! Óh, vajha
bölcseség-oroszlánom megtanulna gyöngéden ordítani! Pedig már sokat
megtanulánk együtt!

Vad bölcseségem megtermékenyült a magános helyeken; érdes sziklákon
szülé kölykét, a legfiatalabbat.

Ime pedig veszettűl fut a kemény sivatagon át és keresve keresi a puha
pázsitot az én vén vad bölcseségem!

Barátim, a ti szivetek puha pázsítjára, – a ti szeretetekre szeretné
ágyazni legkedvesebb kincsét!

Im-ígyen szóla Zarathustra.

* * *


A boldogságos szigeteken.

Fügék hullnak a fáról, jók és édesek; s miközben hullanak, megreped
vörös bőrük. Északi szél vagyok én érett fügéknek.

Miképen a fügék, azonképen hullanak öletekbe ezek az igék, barátim:
igyátok hát levöket és egyétek édes húsukat! Ősz van köröskörül, tiszta
ég és délután.

Ime, mily gazdagság van körülöttünk! És ebből a fölöslegből mi szép
kitekinteni távoli tengerekre!

Egykoron istent mondának, ha távoli tengerekre tekintének; én azonban
megtanítalak, hogy ezt mondjátok: „emberfölötti ember“.

Isten: csak sejtelem; én pedig azt akarom, hogy sejtéstek csak addig
érjen, valameddig teremtő akaratotok.

Tudnátok istent _teremteni?_ Hallgassatok hát minden istenről! De
teremteni tudjátok az emberfölötti embert. Talán nem ti magatok, én
véreim! Ámde az emberfölötti ember apáivá és eleivé teremthetnétek át
magatokat: és ez legyen java-teremtéstek! –

Isten: csak sejtelem; én azonban akarom, hogy sejtéstek az
elgondolhatóság határába essék.

Tudnátok istent _elgondolni?_ – Ámde azt jelentse az igazság-akarástok,
hogy minden átváltoztassék embernek elgondolhatóvá, embernek láthatóvá,
embernek érezhetővé! Tulajdon érzékeiteket gondoljátok véges-végig!

És a mit világnak neveztetek, azt teremtsétek meg előbb magatok: légyen
abból a ti értelmetek, a ti képetek, a ti akaratotok, a ti szeretetek!
És valóban a ti üdvötökre, megismerők!

És miképen viselhetnétek el az életet reménység nélkűl, ti megismerők?
Sem a megfoghatatlanba nem szabad gyökereznetek, sem az értelmetlenbe.

Hogy pedig szívem mélyét kitárjam néktek, barátim: _ha_ volnának
istenek, miképen viselném el, hogy én ne legyek isten! _Tehát_ nincsenek
istenek.

Igaz, én vontam ezt a következtetést, de most ő vonsz engem.

Isten csak sejtelem: ám ki inná ennek a sejtelemnek minden gyötrelmeit a
nélkül, hogy meghalna? Avagy elvétessék-e a teremtőtől az ő hite és a
sastól az ő lebegése sas-messzeségekben?

Isten csak eszme; minden egyenest görbévé tészen és minden állót
forgóvá. Hogyan? Az idő elmúlt volna és minden mulandó csak hazugság?

Ezt gondolni kergülés és szédület emberi váznak és még a gyomornak is
fölfordulás; valóban, kerge betegségnek hívom én az ilyen sejtelmet.

Gonosznak hívom én és ember-ellenesnek: mindezt a tant az Egyről,
Teljesről, Mozdulatlanról, Jóllakottról és Soha el nem múlóról!

Minden el nem muló – csak hasonlat! És a költők szerfölött sokat
hazudnak.

Ámde időről és létesülésről szóljanak a legjobb hasonlatok:
magasztaljanak és igazoljanak minden mulandóságot!

Teremteni – ez a szenvedéstől való nagy megváltás és az élettől való
megkönnyebbülés! De hogy a teremtő _legyen_, ehhez szenvedés kell és sok
átváltozás.

Igen, kell, hogy sok keserű meghalás légyen éltetekben, óh teremtők!
Legyetek hát szószólói és igazolói minden mulandóságnak.

Hogy a teremtő maga légyen a gyermek, a mely ujjá szülessék, e végre
kell, hogy ő akarjon a szülő is lenni és a szülő fájdalma.

Valóban, száz lelken át ment az utam és száz bölcsőn és vajudáson. Nem
egyszer vettem már búcsút, ösmérem a szívszakasztó végső órákat.

Ámde úgy akarja ezt teremtő akaratom, a végzetem. Vagy, hogy igazabban
mondjam meg néktek: ép ezt a végzetet akarja az én akaratom.

Minden érző szenved bennem és börtönben tengődik: ám akaratom mindig
szabaddá tészen és örömöt hoz nékem.

Az akarat fölszabadít: ez az akarat és szabadság igazi tanítása – így
tanítja néktek Zarathustra.

Többé nem akarni, többé nem értekelni, többé nem teremteni! – óh, vajha
örökkön távol maradna tőlem ez a nagy kimerülés!

A megismerésben is csak akaratom nemző- és létesülő-kedvét érezem és ha
van ártatlanság megismerésemben, onnan van, hogy nemző akarat vagyon
benne.

Istentől és istenektől el-messzecsábított engem ez az akarat; ugyan mi
volna teremteni való, ha istenek – volnának!

Ámde ujra meg újra az emberhez hajt engem az én forró teremtő-akaratom;
így hajtja az a pörölyt a kőhöz.

Óh, emberek, a kőben szunnyad képem, képeim képe! Óh, miért hogy a
legkeményebb, legrútabb kőben kell szunnyadnia!

Ime pörölyöm kegyetlenül dühöng börtöne ellen. A kőről szilánkok
röpülnek szerte-szét: mit törődöm véle?

Be akarom fejezni: mert árnyék jőve hozzám – a legcsendesebb és
legkönnyebb dolog jött egykoron hozzám!

Az emberfölötti ember szépsége jött hozzám árnyékképen. Óh, én véreim!
Mit bánom én már – az isteneket!

Im-ígyen szóla Zarathustra.

* * *


A szánakozókról.

Barátim! Gúnyos beszéd éré barátotok fülét: „Nézzétek csak Zarathustrát!
Nemdenem úgy jár-kél-e közöttünk, mikéntha állatok volnánk?“

De jobb így mondani: „A megismerő úgy jár-kél az emberek között, mint
állatok között.“

És az ember maga a megismerőnek állat, a kinek pirospozsgás orcája
vagyon.

Miért? Nemdenem azért, mivelhogy számtalanszor kellett pirúlnia?

Óh, barátom! Igy szól a megismerő: szégyen, szégyen, szégyen – ez az
ember története!

És ezért parancsol magára a nemes, hogy ne szégyenítsen meg mást:
szemérmet parancsol magára minden szenvedővel szemben.

Bizony, bizony, nem szívelem őket, az irgalmasszivüeket, a kik boldogok,
szánakozván: tulságosan kevés bennük a szemérem. Ha kell is, hogy
szánakozó legyek, legalább ne legyen az a nevem; és ha szánakozom is,
akkor mentől távolabbról.

Szeretem orcámat is eltakarni és megfutamodom, mielőtt fölismertek: és
mondom néktek, im-ígyen cselekedjetek ti is, barátim!

Vajha sorsom mindenha olyanokat vezérelne utamra, a kik – mint ti – nem
szenvednek és olyanokat, kikkel _szabad_ megosztanom reményem, lakomám,
mézem!

Valóban, tettem egyetmást jót a szenvedőkért: ámde mindig úgy láttam,
jobbat teszek magammal, ha megtanulok jobban örülni. Mióta csak emberek
vannak, az ember túlságosan keveset örült: csupán ez, barátim, a mi
eredendő bününk!

És ha megtanulunk jobban örvendeni, úgy legjobban elfelejtjük, hogy
másoknak fájdalmat okozzunk és fájdalmat eszeljünk ki.

Ennek okáért lemosom kezemet, a mely a szenvedőn segített, s ennek
okáért letörlöm még lelkemet is.

Mert, hogy a szenvedőt szenvedni látám, ezt szégyelém az ő szégyene
miatt; és mikoron segiték rajta, sulyosan megbántám büszkeségét.

Nagy lekötelezés nem hálássá, hanem bosszúállóvá tészen; és ha az apró
jótéteményt nem felejtik el, még őrlő szú válik belőle.

Legyetek tartózkodók az elfogadásban! Legyen tőletek kitüntetés, ha
elfogadtok! – ezt tanácsolom azoknak, a kiknek nincs mit
elajándékozniok.

Én azonban ajándékozó vagyok: szivesen ajándékozok mint barát a
barátnak. De idegenek és szegények hadd szakasszák maguk fám gyümölcsét:
ez kevésbbé szégyeníti meg őket. A koldus fajtáját azonban teljesen meg
kellene szüntetni! Valóban, az ember boszankodik, ha ád nékik és
boszankodik, ha nem ád nékik.

Épígy a bűnösöket és a rossz lelkiismeretűeket is! Higygyétek meg,
barátaim: a lelkiismeret mardosásai marásra nevelnek.

A legrosszabb azonban a kicsinyes gondolat. Valóban jobb rosszat tenni,
mint kicsinyesen gondolkodní!

Bár ti ezt mondjátok: „apró gonoszkodásokon való örömünk visszatart egy
némely nagy gonosztettől.“ Ámde itt nem kellene takarékosságra
törekednetek.

Tályog a gonosz tett: viszket, kapar, kitör, – becsületes a szava.

Ám gombához hasonlatos a kicsiny gondolat: csúszik-mászik, meglapúl és
szeretne seholsem lenni, – valamíg az egész test elkorhad, elfonnyad az
apró gombáktól.

Annak pedig, kit ördög szállott meg, ezt súgom fülébe: „Még jobb, ha
nagyra növeled ördögödet! Még számodra is nyitva áll a nagyság útja!“

Óh, én véreim! Mindenkiről kelleténél valamivel többet tudunk! És sok
ember átlátszóvá válik szemünknek, de azért még éppenséggel sem tudunk
rajta átmenni.

Nehéz az emberekkel élni, mivelhogy olyan nehéz hallgatni.

És nem azzal szemben vagyunk a legméltánytalanabbak, a ki ellenünkre
van, hanem az iránt, a kihez semmi közünk.

Ha pedig van szenvedő barátod, ne légy szenvedésének nyugovó-nyoszolya,
de kemény, tábori ágy: így szolgálod leginkább a javát.

És ha barátod megbánt, mondd: „Megbocsájtom néked, amit ellenem tettél;
de hogy magad ellen tetted – miként bocsájthatnám meg néked!“

Im-ígyen szól minden nagy szeretet: az legyőzi még a megbocsátást és
részvétet is.

Féken kell tartanod szívedet; mert ha megereszted gyeplőjét, mi hamar
elragad a fejed!

Óh, vajjon széles e világon, hol történnek nagyobb balgaságok, mint a
szánakozók között? És széles e világon mi okozott több bajt, mint a
szánakozók balgaságai?

Jaj minden szerető szívnek, kinek nincs magassága, a mely részvéte
_fölött_ vagyon!

Im-ígyen szóla hozzám a sátán egykoron: „Istennek is megvagyon a maga
pokla; ez: az emberszeretete.“

És a minap ezt a szót hallám tőle: „Isten meghalt; az emberrel való
együtt-szenvedése ölte meg az istent.“

Óvakodjatok hát a részvéttől: _onnan_ még nehéz felhő borúl az
emberekre! Valóban, én tudok az idők jeléhez!

S ezt a szót is jegyezzétek meg: minden nagy szeretet felette áll minden
részvétnek: mert szeretete tárgyát még csak ezentúl akarja –
megteremteni!

„Magamat áldozom szeretetemnek és _felebarátomat miként enmagamat_“ ez a
szava minden teremtőnek.

_S minden teremtő kemény!_

Im-ígyen szóla Zarathustra.

* * *


A papokról.

Egykoron pedig Zarathustra jelt adott tanítványainak és íly szókat
intézett hozzájuk:

„Imhol, papok! És bárha ellenségeim: csöndesen menjetek el mellettök és
szunnyadó szablyával! Közöttük is vannak hősök; sokan közülök túlontúl
szenvedtek –: ezért akarnak másokat is szenvedtetni.

Gonosz ellenség ők: nincs bosszúvágyóbb valami, mint alázatosságuk. És
könnyen beszennyezi magát, aki nekik támad.

Vérem azonban rokonvér az övékkel; és kivánom, hogy az én vérem még az
övékben ís tiszteltessék.

És mikoron eltávoztanak, Zarathustrán erőt vőn a fájdalom; de nem soká
küzködött fájdalmával, midőn ilyen igékre indúlt:

Siratom ezeket a papokat. Nincsenek inyemre, de ez a legkevesebb, mióta
emberek közt vagyok.

De velük szenvedek és szenvedék: foglyok ők szememben és
megbélyegzettek. Az, akit megváltónak hívnak, verte őket béklyókba:

Hamis értékek és csalóka igék béklyóiba! Óh, bárcsak megváltaná őket
valaki még megváltójuktól is!

Azt hitték egykoron, szigeten vertek horgonyt, midőn a tenger ide-oda
hányta őket; íme pedig alvó szörnyeteg vala!

Hamis értékek és csalóka igék: ezek a legveszedelmesebb szörnyetegek
halandók számára, – régen alszik és vár bennök a végzet.

Végre azonban eljő és leselkedik, fölfal és lenyel mindeneket, a mik
rajta kunyhókat építének.

Óh, nézzétek csak a kunyhókat, miket ezek a papok építettek!
Templomoknak hívják édes illatu barlangjaikat.

Óh, ez a meghamisított fény, ez a megdohosodott levegő! Itt, a hol a
léleknek föl, magasságához szárnyalni nem szabad!

Mert im-ígyen parancsolja hitük: „térdelve föl a lépcsőn, ti bűnösök!“

Bizony, bizony jobban szeretem látni a szemtelent, mint az ő szemérmük
és áhitatuk kiforgatott szemét.

Ki teremtett magának ilyen barlangokat és vezeklő garádicsokat? Nemdenem
azok, a kik el akartak rejtőzni és a tiszta ég előtt szégyenkezének?

És csak, ha a tiszta ég ismét széttört tetőkön át tekint be és le, fűre,
pipacsra, elomló falak mentén – csak akkor fordítom szívemet ismét ennek
az istennek háza felé.

Istennek hívták, a mi ellentmondott és fájdalmat okozott nékik: és
valóban, sok hősies volt imádatukban!

És istenüket nem tudák másképen szeretni, hanemha keresztre feszíték az
embert!

Holtakként szándékozának élni, fekete posztóval födék holttesteiket; még
beszédeikből is halottas kamarák rossz illatát érzem.

És valaki közelükben él, fekete tavak közelében él, a mikből varangyos
béka kuruttyolja édes, mély értelemmel a dalát.

Szebb dalokat kellene énekelniök, hogy megváltójukban hinni megtanuljak:
megváltottabbaknak kellene látnom tanítványait!

Meztelenül szeretném őket látni: mert csak a szépségnek kellene
bűnbánatot prédikálnia. De vajjon kit győz meg ez a maskarás szomorúság.

Bizony, bizony, megváltóik maguk sem jöttenek a szabadság országából és
a szabadság hetedik egéből! Bizony, bizony, maguk sem lépkedtek soha a
megismerés szőnyegein!

Hézagokkal teli volt ezeknek a megváltóknak elméjük; de minden hézagba
beletették csalóka álmukat, a hézagtöltőt, a kit istennek hívának.

Részvétükbe fúlt elméjük és ha áradoztak és túláradoztak a részvéttől,
annak színén mindig valami nagy botorság úszkált.

Szerényen hajták és ordítozva nyájukat az ő csapásukon: mikéntha a
jövőhöz csak egy csapás adatott volna! Valóban, még ezek a pásztorok is
juhok valának!

Kis eszűek, tág lelkűek valának ezek a pásztorok: ámde barátim, mily
kisméretű vala eleddig még a legtágabb lélek is.

Vérjeleket róttak az utra, a min mentek és balgaságuk azt tanítá, hogy
vérrel bizonyíttatik az igazság.

Ámde a vér a legrosszabb tanúja az igazságnak; vér még a legtisztább
tanítást is őrületté és a szívek gyűlölségévé mérgezi.

És ha ki tűzön is megy át tanáért, ugyan mit bizonyít ez! Valóban több
az, ha enlángodból jő entanod!

Forró szív és hideg fő: valahol összekerül e kettő, megszülemlik a
forgószél, a „megváltó.“

Bizony, bizony, valának nagyobbak is és magasabb születésüek azoknál, a
kiket a nép megváltóknak hív, ezek az elragadó forgószelek!

És még nagyobbtól, mint minden megváltó vala, kellend megváltatnotok, én
véreim, ha megakarjátok találni a szabadság útját!

Még sohasem élt emberfölötti ember. Mezítelenül látám mindkettőt, a
legnagyobb és a legkisebb embert.

Még szerfölött hasonlatosak. Bizony, bizony, még a legnagyobb is, úgy
találám, túlontúl ember!

Im-ígyen szóla Zarathustra.

* * *


Az erényesekről.

Égzöngéssel és mennyei tűzijátékokkal kell petyhüdt és alvó érző-inakhoz
beszélni. Ám a szépség szava halkan szól: csak a legéberebb lelkekbe
lopózik.

Halkan rezzent meg és nevetett ma pajzsom; ez a szépség szent nevetése
és reszketése.

Rajtatok nevetett ma, erényesek, szépségem. És szava im-ígyen jött
hozzám: „Azt akarják, hogy – megfizessék őket.“

Azt akarjátok, ti erényesek, hogy megfizessenek! Jutalmat akartok
erényetekért, eget a földért és örökkévalóságot mátokért?

És íme, haragusztok reám, mert tanítom, hogy nincs jutalmazó és fizető?
S, bizony, bizony, még azt sem tanítom, hogy az erény önmagának jutalma.

Óh, ez a siralmam: a dolgok mélységébe jutalmat és büntetést hazudtak –
és íme lelketek mélységébe is, ti erényesek.

Ámde a vadkan agyarához hasonlatosan szántsa föl szavam lelketek mélyét;
ekevas legyen a nevem néktek.

Lelketek mélységének minden titkai hadd jöjjenek napvilágra és ha
fölhányva és földarabolva feküsztök a napfényben, akkor majd hazugságtok
is szét lesz választva igazságtoktól.

Mert ez az igazságtok: ti túlságosan _tiszták_ vagytok e szavak
szennyére: „bosszú, bűntetés, jutalom, megtorlás.“

Ti szeretitek erényeteket, miként az anya gyermekét szereti; de ugyan ki
hallotta valaha, hogy az anya fizetést akart volna szeretetéért?

A ti erényetek legkedvesebb kincsetek.

A gyűrű szomjusága vagyon ti bennetek: hogy magát ujra elérje, azért
gyűrűzik és tekereg minden gyűrű.

És a kialvó csillaghoz hasonlatos erényetek minden műve; fénye örökkön
úton van és vándorol – és vajjon mikor nem leend már úton?

Ezenképen erényetek fénye is még úton van, ha a munka bevégeztetett. S
bárha mívetek feledve van és halott: fényének sugara még tovább él és
vándorol.

Hogy erényetek a magatok valója légyen, s nem idegen dolog, bőr, lepel:
ez a lelketek mélységéből vett igazság, ti erényesek!

De vannak, kiknek erény az ostor alatt való vonaglás és úgy vélem, hogy
szerfölött sokat hallgattatok ezeknek az ordítozására!

Vannak ismét, kiknek erény: bűneik ellustulása; s ha gyűlöletük és
féltékenységük egyszer kinyujtóztatja tagjait, „igazságosságuk“
fölserken és dörzsöli álomittas szemét.

És vannak, kík lefelé húzatnak; ördögeik húzzák őket. De mennél
mélyebbre sülyednek, annál izzóban ragyog szemük és vágyuk istenük után.

Óh és ezek kiáltása is elhatott fületekbe, ti erényesek: „a mi én _nem_
vagyok, az, az nékem isten és erény!“

Megint mások: terhesen és nyikorogva jőnek, miként a szekerek, a melyek
köveket visznek völgynek: ezek sokat beszélnek méltóságról és erényről,
– féküket hívják erénynek!

Mások felhúzott napi órákhoz hasonlatosak; tiktakoznak és azt akarják,
hogy tik-tak-ukat – erénynek hívjuk.

Óh, mily rútúl csordúl ki szájukból ez a szó: „erény“! És ha ezt
mondják: „én igazságos vagyok“, mindig olyanképen hangzik: „meg vagyok
boszulva!“

Erényükkel akarják ellenségük szemét kikaparni: és csak azért emelkednek
föl, hogy másokat lealázzanak.

És ujra mások mocsarukban ülnek és im-ígyen szólnak ki a nádasból:
„Erény – ez: csöndesen csücsülni a mocsárban.

Mi nem harapunk senkit és kitérünk annak, ki bennünket akar harapni; és
mindenben az a nézetünk, a mit belénk adnak.“

Továbbad: vannak, kik az izgés-mozgást szeretik és azt gondolják: erény
néminemü izgés-mozgás.

Térdük örökké imád s kezük magasztalja az erényt, ámde szivük mit sem
tud róla.

Ismét vannak, akik erénynek tartják, mondani: „az erény szükséges“, de
alapjában csak abban hisznek, hogy rendőrre van szükség.

És némelyik, a ki nem bírja látni az ember magasságát, erénynek hívja,
hogy alacsonyságát nagyon is közel látja: im-ígyen horgas tekintetét
hívja erénynek.

Egyesek meg szeretnének épülni és felemeltetni s ezt erénynek hívják és
mások fel akarnak döntetni – s ezt is erénynek hívják.

És így majdnem mindnyájan azt hiszik, hogy részük van az erényben, és
legalább is mindenki tudó akar lenni a „jó“-t és „gonosz“-at illetőleg.

De Zarathustra nem azért jött, hogy mindezeknek a hazugoknak és
bolondoknak megmondja: ugyan mit tudtok ti az erényről! Mit tud_hat_tok
ti az erényről!

Hanem azért, hogy ti, barátim, megunjátok az ócska igéket, miket a
bolondoktól és hazugoktól tanultatok vala: Megunjátok e szókat:
„jutalom“, „megtorlás“, „büntetés“, „bosszu“, „igazságosság.“

Megunjátok mondani: „valamely cselekedetet jóvá az önzetlenség tészen.“

Óh, barátaim! Hogy _tulajdon_ valótok benn legyen a cselekedetben,
miképen az anya benn vagyon a gyermekben: ugy tartom, ez legyen a ti
igétek az erényről!

Bizony, bizony, elvettem tőletek vagy száz szót és erényetek
legkedvesebb játékszereit, íme haragusztok reám, a hogy gyermekek
szoktak haragudni.

A tenger partján játszadozának, – ekkor jöve a hullám és elragadá
játékszerüket a mélységbe: íme sírdogálnak.

Ámde ugyanaz a hullám majd hoz nékik uj játékszereket és majd eléjök önt
uj iromba kagylókat!

Igy azután megvigasztalódnak és ezenképen ti néktek is meg lesz majd
vigasztalástok, barátim, – és uj iromba kagylótok! –

Im-ígyen szóla Zarathustra.

* * *


A csőcselékről.

Az élet az örömök forrása, de valahol a csőcselék is iszik belőle, ott
minden kútak mételyesek.

Minden tisztát kedvelek; de nem akarom látni a vigyorgó pofákat és a
tisztátalanok szomjuságát.

Szemöket vetették a kútba: most azután undok nevetésük felém fénylik a
kútból.

A szent vizeket béfertőzték mohó szomjukkal és mikoron szennyes álmaikat
gyönyörüségnek nevezték, megfertőzték még a szókat is.

Haragos lészen a láng, valamikor nedves szivüket tűzre tészik: maga a
szellem is sustorog és füstöl, valahol a csőcselék odalép a tűzhöz.

Émelyítő és szotykos lészen kezökben a gyümölcs: tekintetük a
gyümölcsfát esendővé teszi a szélnek és koronáját lombja-vesztetté.

És nem egy, aki az élettől elfordult, csak a csőcseléktől fordult el:
nem akart kutat, lángot és gyümölcsöt a csőcselékkel megosztani.

És nem egy, a ki a pusztába ment és ragadozó állatokkal szenvedett
szomjúságot, csak azt nem akarta, hogy mocskos tevehajcsárokkal üljön a
viztartó körül.

És nem egy, a ki úgy jelentkezik, mint valami megsemmisítő és mint
jégverés minden termőföldnek, csak a csőcselék torkára akarta tenni
lábát és im-ígyen betömni nyílásait.

És nem azon a falaton fuldokoltam legjobban, hogy megtudjam, hogy az
életnek magának, szüksége van ellenségeskedésre és halálra és kínzó
keresztekre:

Hanem megkérdém egykoron és majd, hogy meg nem fúlék kérdésemen:
„hogyan? hát a csőcseléknek is kell élnie?

Hát szükség van mételyes kutakra és bűzlő lángokra, fertőzött álmokra és
kukacokra az élet kenyerében?

Nem gyűlöletem, utálatom faldosott farkaséhséggel életemen! Óh, a
szellemet is nem egyszer megúntam, mikor a csőcseléket is szellemesnek
találom!

És hátat fordíték az uralkodóknak, látván, a mit most uralkodásnak
hívnak: a hatalomért való kufárkodást és vásárt, amit a csőcselékkel
folytatnak!

Idegen nyelvvel laktam a népek között, s bedugott fülekkel: hogy
kufárkodásuk nyelve idegen maradjon nékem, valamint a hatalomért folyó
vásáruk.

És orrom béfogva kedvetlenül mentem minden tegnapon és mán át: valóban,
bűzlik minden tegnap és ma a firkáló csőcseléktől!

Nyomorékhoz hasonlatosan, a ki megsüketült, megvakult, megnémúlt: élék
sokáig, hogy ne kelljen együtt élnem hatalombíró, iró- és
kéjenc-csőcselékkel.

Szellemem nehezen lépkedett a lépcsőkön és óvatosan; az öröm alamizsnái
valának üdülései: az élet mankón sántikált a vaknak.

De mi történt velem? Miképen váltám meg magam az utálattól? Ki ifjítá
meg szemem? Szárnyaim hogyan érék el a magasságot, a hol nem ül már
csőcselék a kútnál?

Avagy utálatom maga növelt nékem szárnyakat és forrást sejtő erőket?
Bizony, bizony a legmagasabba kellett röpülnöm, hogy ujra megtaláljam a
gyönyörűség kútfejét!

Óh, megtaláltam! én véreim. Itt a legmagasabban fakad gyönyörüségem
forrása! És van élet, miből nem iszik már velünk a csőcselék!

Majdnem túlontúl hevesen buzogsz nékem, óh gyönyörűség forrása! És
gyakorta üríted a serleget azzal, hogy meg akarod tölteni!

És még meg kell tanulnom, hogy szerényebben közelítsek feléd; még
túlontúl hevesen buzog szívem feléd: –

Szívem, amelyben nyaram ég, a rövid, forró, mélabús, boldogságos: mint
vágyódik nyári szívem hűvösséged után.

Elmúlt tavaszom tétova szomorúsága! Elmúlt juniusi hópelyheim
incselkedése! Nyár lettem egészen és nyári dél!

Nyár a legmagasabb helyen hűs forrásokkal és boldog csönddel: jövel,
barátim, hogy a csönd még istenibb legyen!

Mert ez a _mi_ magasságunk és a mi hazánk: túlmagas és meredek a
lakásunk minden tisztátalannak és szomjúságának.

Csak vessétek tiszta szemeteket gyönyörüségem forrásába, én barátim!
Hogy zavarodnék meg attól? Hadd nevessen reátok a _ő_ tisztaságával.

A jövő fájára építjük fészkünket; sasok hozzanak csőrükben étket nékünk
magánosoknak!

Valóban, nem olyan étek, miből szabad volna tisztátalannak és velünk
ennie! Azt hinnék, hogy tüzet falnak és megperzselnék szájukat!

Valóban, nincs menedékünk tisztátalanok számára! Jégbarlang volna
testüknek-lelküknek a mi boldogságunk!

S erős szelek módjára élünk majd fölöttük, szomszédjai a sasoknak,
szomszédjai a hónak, szomszédjai a napnak: im-ígyen élnek az erős
szelek.

És szél módjára akarok közéjök fújni és szellememmel elvenni szellemök
lélekzetét: így kivánja jövőm.

Bizony, bizony, erős szél Zarathustra minden alantfekvő szurdéknak és
ezt a tanácsot adja ellenségeinek, s mindennek, mi köpköd és pököd:
„vigyázzatok, nehogy szél _ellen_ köpködjetek.“

Im-ígyen szóla Zarathustra.

* * *


A földi tarka-pókokról.

Imhol a tarantella barlangja! Akarod magad is látni? Itt lóg hálója:
rángasd, hogy megreszkessen.

Imhol jő önként: légy űdvöz, tarantella! Hátadon feketéllik háromszöged
és jelvényed; és én tudom azt is, a mi lelkedben lakozik.

Bosszú lakozik lelkedben: valahová harapsz, fekete sebvar nő; mérged
bosszúval teszi kergévé a lelket!

Im-ígyen példálózom néktek, _egyenlőség_ prédikátorai! Tarantelláknak
tartalak és álarcos bosszútlihegőknek!

De búvóhelyeiteket majd napfényre hozom; ezért kacagom szemetekbe
magaslat-kacajomat.

Ezért rángatom hálótokat, hogy dühötök kicsaljon benneteket
hazugság-barlangjaitokból és bosszútok kiugródjék „igazság“ igétek
mögül.

Mert _hogy az ember megválttassék a bosszútól:_ ez legmagasabb
reménységem hídja és szivárványom hosszú viharok, cudar idők után.

De persze másként szeretnék a tarantellák. „Épen azt híjjuk
igazságosságnak, hogy a világ megteljék bosszúnk viharával“ – im-ígyen
beszélnek egymás között.

„Bosszúval akarjunk illetni és gyalázattal, valaki nem egyenlő velünk“ –
ezt fogadják meg egymásnak a tarantella-szívek.

És „az egyenlőség akarása“ – ez légyen ezentúl az erény neve; és
valaminek csak hatalma van, rátámadunk majd kiáltásainkkal!“

Ti, egyenlőség prédikátorai, a tehetetlenség zsarnoki őrjöngése
ordítozik belőletek im-ígyen az „egyenlőség“ után: legtitkosabb zsarnoki
kéjvágyatok alakoskodik im-ígyen erényes szavak leplében!

Magatokba fojtott önhittség, visszatartott irigység, talán még apáitok
önhittsége és irigysége: lángként tör elő belőletek és mint a bosszú
őrülete.

A mít az apa elhallgatott, az fiában beszédessé válik; és gyakorta úgy
látám, hogy a fiú a leleplezett titka apjának.

A lelkesülőkhöz hasonlítanak; azonban nem a szív lelkesíti őket, hanem a
bosszú. És ha finomakká és hidegekké válnak, nem a szellem, hanem az
írigység teszi őket finomakká és hidegekké.

Féltő írigységük a gondolkozók ösvényeire is vezeti őket; és ez féltő
irigységük ismertető jegye – mindig túlontúl messze mennek: úgyhogy
fáradságuk végtére kénytelen még hóra feküdni, csak hogy aludjék.

Minden jajukból bosszú hangzik, minden magasztalásukban bántás vagyon; s
boldogságnak tartják, hogy birák lehetnek.

Ámde ezt tanácsolom néktek, barátim: ne bízzatok senkiben, a kiben a
bűntetni akarás ösztöne hatalmas!

Rossz fajta és rossz nemzetség ez; tekintetükből bakó pillant ki és
szimatoló eb.

Ne bizzatok senkiben, aki sokat beszél arról, hogy ő milyen igazságos!
Valóban, az ilyennek lelkéből nemcsak méz hiányzik.

S ha magukat „a jók“-nak és „igazak“-nak hívják is, ne feledjétek, hogy
belőlük nem hiányzik egyéb, mint – a hatalom s legott kész farizeusok!

Barátim! Nem akarom, hogy összekeverjenek és összetévesszenek.

Vannak, kik ez életről szóló tanításomat prédikálják: de ugyanezek
egyben az egyenlőség prédikátorai és tarantellák.

Hogy az élet igazát hirdetik, jóllehet barlangjukban ülnek, ezek a
mérges pókok, és elfordúlva az élettől: ez azért van, hogy fájdalmat
akarnak vele okozni.

Olyanoknak akarnak vele fájdalmat okozni, a kik most a hatalom
birtokosai: mert ezeknél még leginkább otthonos a halálról szóló
prédikáció.

Ha másképen volna, a tarantellák is mást tanítanának: és épen ők valának
egykoron a világ leghangosabb becsmérlői és eretnek-égetői.

Az egyenlőség e prédikátoraival, nem akarom, hogy összekeverjenek és
összevétsenek. Mivelhogy így szól _nékem_ az igazságosság: „az emberek
nem egyenlők.“

S ne is legyenek azokká! Mert ugyan mi volna szeretetem az emberfölötti
emberhez, ha másképen beszélnék?

Ezer hídon és pallón tolongjanak a jövőhöz és egyre több háború és
egyenlőtlenség légyen közéjök helyheztetve: ezt adja ajkamra nagy
szeretetem!

Képek és kisértetek kitalálói legyenek ellenségeskedéseik közben és még
képeikkel és kisérteteikkel is harcolják egymás ellen a harcok harcát!

Jó és Gonosz, Gazdag és Szegény, Magasrangú és Alacsony és az értékek
minden neve: fegyverek legyenek és csörgő jegyei, hogy az életnek
únos-úntalan fölül kell magát múlnia!

Föl a magasba akarja magát építeni pillérekkel és lépcsőfokokkal, maga
az élet; távoli messzeségekbe akar pillantani és oda: boldogságos
szépségek felé – _ezért_ kell néki magasság!

És mert magasság kell néki, kellenek néki lépcsőfokok és ellentmondásai
a lépcsőfokoknak és hágóknak! Fölhágni akar az élet és fölhágva magát
fölülmúlni.

És lám barátim! Itt, hol a tarantella barlangja vagyon, ódon templom
romjai emelkednek – kivánom, pillantsatok oda megvilágított szemekkel!

Bizony, bizony, aki itt gondolatait kőbe tornyosította, tudója volt
minden élet titkának, valamiként a legbölcsebb!

Hogy harc és egyenlőtlenség vagyon még a szépségben is és harc a
hatalomért és a főhatalomért: ime, ezt tanítja nékünk legvilágosabb
példával.

Ime, mily isteni módon törnek meg itt a boltívek, páros viadalban: mint
nyomúlnak föl egymás ellen, fénynyel-árnynyal ezek az isteni nyomúlók.

Ilyen biztosan és szépen legyünk mi is ellenségek, barátim! Isteni módon
akarunk egymás _ellen_ nyomúlni!

Óh, jaj! Most engem is megmart a tarantella, régi ellenségem! Isteni
biztossággal és szépen harapott ujjamba!

„Kell, hogy büntetés és igazságosság legyen“ – így gondolkozik: – „ne
zengedezzen itt ingyen magasztaló énekeket az ellenségeskedésre!“

Igen, megbosszulta magát! És jaj, bosszujával még lelkemet is kergévé
teszi majd!

Hogy pedig _ne_ forogjak, én barátim, kössetek erősen ehhez az
oszlophoz. Hadd legyek még inkább oszlopos szent, semmint a bosszúszomj
forgatagja.

Bizony, bizony: Zarathustra nem forgószél; és ha táncos is, sohasem
tarantella-táncos! –

Im-ígyen szóla Zarathustra.

* * *


A híres-neves bölcsekről.

A népet szolgáltátok és a nép babonáját, valahányan, ti híres bölcsek! –
és _nem_ az igazságot! És épen ezért adózának néktek tisztelettel.

És annak okáért türék el hitetlenségteket, mivelhogy tréfa és kerülő út
vala a néphez. Ekkép hagyja az úr rabszolgáit múlatni és még kedvét is
leli pajkosságukban.

Ámde a ki a népnek gyűlöletes, miként a farkas az ebeknek: az a szabad
szellem, a bilincs ellensége, a nemimádó, az erdőkben lakozó.

Őt kiugrasztani lyukából – ez volt mindig a népnek az „igaz iránti
érzéke“: ellene uszítja még mindig legélesebb fogú kutyáit.

„Imhol az igazság, hisz a nép is itt vagyon! Jaj, óh jaj a keresőknek!“
– ez a szó hangzék kezdettől fogva.

Népetek tiszteletét akarátok igazolni: ezt hívátok „az igazság
akarásá“-nak, ti híres-neves bölcsek!

És szívetek mindenha így szóla magához: „a népből származám: onnan
származa reám isten szava is.“

Szamárhoz hasonlatosan csökönyesek és bölcsek valátok ti mindig, nép
szószólóí.

És sok hatalmas, a ki jól akara járni a néppel, paripája elé fogott még,
szamárnak, egy-egy híres-neves bölcset.

És most szeretném, ti híres-neves bölcsek, ha végre egészen ledobnátok
magatokról az oroszlán bőrét!

A ragadozó állat bőrét, a tarkát-foltost, és a kutató, kereső, hódító
cafrangját!

Óh, hogy a ti igaz voltotokban higygyek, előbb össze kell törnötök
tisztelő akaratotokat.

Igaznak hívom azt, a ki istentelen pusztákba megy és tisztelő szivét
összetörte vala.

Sárga homokban, naptól megégve persze szomjasan kancsalít a forrásdús
oázisok felé, a hol élők pihennek sötét fák alatt.

De szomjusága azért nem viszi rá, hogy ezekhez a jólélőkhöz legyen
hasonlatos: mert valahol oázis vagyon, ott faragott képek is vannak.

Éhesnek, erőszakosnak, magánosnak, istentelennek akarja magát az
oroszlán-akarat.

Hogy szabad legyen a szolgák boldogságától, megváltva istenektől és
imádatuktól, félelem nélküli és félelmetes, nagy és magános: ez az igaz
akarata.

Eleitől fogva pusztában lakának az igazak, a szabad szellemüek, a puszta
urai; ám városban laknak a jól táplált, híres-neves bölcsek – az
igavonók.

Mert ők mindenha, mint szamarak, húzzák – a _nép_ talyigáját!

Nem, mintha ezért haragunnám reájuk: de őket akkor is szolgáknak és
szerszám-hordóknak látom, ha aranyos szerszám fénylik rajtok.

És gyakorta jó szolgák és olcsók valának. Mivelhogy így szól az erény:
„ha már szolgának kell lenned, keresd azt, kinek szolgálatod legtöbbet
használ!

Urad szelleme és erénye növekedjék az által, hogy szolgája vagy: ekkép
magad is nőszsz az ő szelleme és erénye révén!“

És valóban, híres-neves bölcsek, nép szolgái, ti magatok is növekedétek
a nép szelleme és erénye által és a nép ti általatok! Dicsőségtekre
mondom ezt!

De nép vagytok ti szememben még erényetekkel is, nép bárgyu tekintettel
– nép, amely nem tudja, mi a _szellem!_

Szellem az élet, a mi maga vág belé az életbe: önnönkínjától öregbedik a
maga tudása – tudtátok-e már?

És a szellemnek is boldogságot ád, ha fölkenetik és könnyekkel
fölszenteltetik áldozati baromnak – tudtátok-e már?

És még a vak vaksága és keresése és tapogatozása is kell, hogy tanuságot
tegyen a nap hatalmáról, amelybe pillantott – tudtátok-e már?

És kell, hogy a megismerő tanúljon meg hegyekkel _építeni!_ Kis dolog
az, hogy a szellem hegyeket helyhez át – tudtátok-e már?

Ti a szellemnek csak szikráit ismeritek; de nem látjátok az üllőt, a mi
ő, és nem látjátok pörölye kegyetlenségét!

Valóban, nem ismeritek a szellem büszkeségét! De még kevésbbé birnátok
elviselni a szellem szerénységét, ha egyszer megszólalna!

És még sohasem adatott néktek szellemeteket havas gödörbe vetnetek: nem
vagytok erre elég melegek: így hát hidegsége gyönyöreit sem ösméritek. S
úgy tartom, hogy mindenben kelleténél bizalmasabb lábon álltok a a
szellemmel; és a bölcseséget gyakorta szegényházzá és és kórházzá
tevétek rossz költők számára.

Nem vagytok sasok: így hát nem tapasztaltátok a szellem boldogságát az
ijjedtség közepette. És a ki nem madár, ne tanyázzék mélységek fölött.

Langyosoknak látlak: ám minden mély megismerés hidegen buzog. Jéghidegek
a szellem legbelső kutai: üdítői meleg kezeknek és a tett embereinek.

Tisztesen álltok előttem és mereven és egyenes háttal, ti híres-neves
bölcsek! – titeket nem hajt erős szél és erős akarat.

Avagy sohasem láttatok vitorlát siklani a tengeren, dagasztva, fölfúva,
reszketve a szél rohamától?

A vitorlához hasonlatosan, reszketve a szellem rohamától, siklik
bölcseségem a tengeren által, – az én bősz bölcseségem!

De ti a nép szolgái, ti híres-neves bölcsek – miképen _tudnátok_ ti
velem menni! –

Im-ígyen szóla Zarathustra.

* * *


Az éjjeli ének.

Éj vagyon: íme hangosabb a szava minden szökőkútnak. És lelkem is
szökőkút.

Éj vagyon: íme csak most ébred a szerelmesek minden éneke. És az én
lelkem is egy szerelmes éneke.

Valami oltatlan, el nem oltható vagyon én bennem; ez akar megszólalni.
Sóvárgás vagyon bennem a szerelem után, ez maga is a szerelem szaván
beszél.

Fényesség vagyok: bárcsak volnék sötét éjjel! De az a magánosságom, hogy
fényesség ővez engem.

Óh, bárcsak volnék sötét és éjszakázó! Hogy szívnám akkor – a fényesség
emlőit!

És még titeket is áldanálak, ti apró fénylő csillagok és világító
bogarak odafent! – és mi boldog lennék fényajándéktoknak miatta.

De a magam fényében élek, visszaiszom magamba a lángokat, mik belőlem
kitörnek.

Nem ösmérem az elfogadó boldogságát; s nem egyszer mondtam, hogy lopni
még nagyobb boldogság lehet, mint kapni

Az az én szegénységem, hogy kezem sohasem piheni ki az ajándékozást; az
az én irígységem, hogy váró szemeket látok és világított éjszakáit.

Óh, minden ajándékozó boldogtalansága! Óh, napom elborulása! Óh, mohó
vágy a kivánság után! Óh farkaséhség a jóllakás után!

Elfogadnak tőlem egyet s mást: de vajjon hozzáférek-e szíveikhez is?
Szakadék vagyon adás és elfogadás között s a legkisebb szakadékot
legnehezebb áthidalni.

Éhség nő szépségemből: szeretném bántani azokat, a kiknek ragyogok;
szívesen megrabolnám azokat, a kiket megajándékoztam: – im-ígyen éhezem
a gonoszságot.

Visszavonva kezem, ha már kéz nyúl feléje; habozva, miként a vízesés, a
mely még zuhogva is habozik: – im-ígyen éhezem a gonoszságot.

Ilyen bosszút eszel ki bőségem: ilyen alattomosság fakad magános
voltomból.

Boldogságom, hogy ajándékozhatok, elhalt az ajándékozásban, erényem
belefáradt bőségébe!

Ha ki mindig ajándékoz, annak az a veszedelme, hogy elveszíti szemérmét;
ha ki mindig osztogat, annak keze-szíve hólyagos lészen csupa
osztogatástól.

Szememnek nem csordúl már könnye a kérők szemérmétől; kezem tulságosan
megkérgesült, hogy reszkessen, ha tele vagyon.

Hová lőn szemem könnye és szívem hamvassága? Óh, milyen magános minden
ajándékozó! Óh, milyen néma minden ragyogó!

Sok nap kering az üres térben: mindenhez, mi sötét, szólnak
fényességükkel, – nekem hallgatnak.

Óh ez a fényesség ellenségeskedése a világító ellen: könyörület nélkül
megy a pályáján.

Szíve mélységében méltányosság nélkül minden ragyogó iránt, hidegen
napok iránt – im-ígyen kering minden nap.

Viharhoz hasonlatosan repülnek a napok pályáikon, ez az ő _járásuk_.
Kérlelhetetlen akaratukat követik, ez az ő hidegségük.

Óh, csak ti, ti sötétek, éjszakások, teremtetek meleget a ragyogóból!
Óh, csak tejet és üdülést a fényesség emlőiből!

Óh, jég vagyon körülöttem, kezem megég a fagytól! Óh, szomjuság vagyon
bennem, az a ti szomjuságtokat sóvárogja!

Éj vagyon: óh, miért, hogy fényességnek kell lennem. És hogy az éjszaka
dolgait szomjuhozom! És hogy magános vagyok!

Éj vagyon: íme forrásként fakad belőlem kivánságom – a beszéd után
kivánkozom.

Éj vagyon: íme hangosabb a szava minden szökőkútnak. És lelkem is
szökőkút.

Éj vagyon: íme most ébred a szerelmesek minden éneke. És az én lelkem is
egy szerelmes éneke.

Im-ígyen szóla Zarathustra.

* * *


A táncdal.

Egy este Zarathustra tanítványaival az erdőben barangolt s kutat
keresvén, néma fáktól, bokroktól környezett zöld rétre ért. A réten
leányok táncolának egymással. Mihelyest a leányok Zarathustrát
megismerték, abbanhagyák a táncot; Zarathustra azonban nyájasan intve
hozzájuk lépett és e szókat mondá:

„Ne hagyjátok abba a táncot, kedves leánykák! Nem horgas szemű
játékrontó jött közétek; nem vagyok a leányok ellensége.

Isten szószólója vagyok a sátánnal szemben: ez pedig a nehézség
szelleme. Miképen lehetnék én, ti könnyüek, isteni táncok ellensége?
Avagy ellensége szépbokáju leánylábaknak?

Igaz, erdő vagyok és sötét fák éjszakája: de ha ki nem riad meg
sötétségemtől, rózsás lankákat is talál ciprusaim alatt.

És megtalálja a kis istent is, a kit a leánykák legjobban kedvelnek; a
kút mellett fekszik, csöndesen, behunyt szemmel.

Valóban, fényes nappal elaludt mellettem, ez a naplopó! Vagy talán
szerfölött sokat kergette a pillangókat?

Ne haragudjatok reám, ti szép táncolók, ha a kis isten egy keveset kikap
tőlem! Igaz, kiabál majd és sír, – ámde nevetésre gerjeszt még sírásában
is!

És könnyes szemmel kérjen föl titeket egy táncra és magam akarok dalt
énekelni táncához:

Táncdalt, csúfondáros nótát a nehézség szellemére, az én legfensőbb,
legnagyobb hatalmi ördögömre, kiről azt mondják, hogy ő a világ ura!

És ez a dal az, a melyet Zarathustra énekelt, mikoron Kupido és a
leánykák egymással táncot ropnak vala:

Szemedbe nézék az imént, élet! És úgy tetszék nékem, hogy feneketlen
mélységbe bukom.

Ámde te kihúztál engem aranyos horgoddal, csufolkodva kacagtál, midőn
feneketlen mélységnek hívtalak.

„Igy fecseg minden hal, – mondád – a miknek nem bir a fenekére jutni,
azt hívja feneketlennek.

Pedig csak változékony vagyok és vad és mindenekelőtt nőstény és pedig
nem erényes:

Bárha nálatok, óh férfiak, „mélység“ a nevem vagy „hűség,“ „az örök“, „a
titokzatos.“

De ti, férfiak, mindig a magatok erényeivel ajándékoztok meg – óh, ti
erényesek!

Im-ígyen kacagott ő, a hihetetlen; én azonban sohasem hiszek néki és
nevetésének, ha rosszat beszél maga felől.

És mikoron bősz bölcseségemmel négyszemközt beszélék, mérgesen mondá
nékem: „Te akarsz, te kivánsz, te szeretsz, s csak ezért _magasztalod_
az életet!“

Majd, hogy keményen válaszoltam és megmondtam volna az igazat a
mérgesnek; s az ember nem válaszolhat keményebben, mintha bölcseségének
„megmondja az igazat.“

Mert ez a hármunk viszonya. Lelkemből csak az életet szeretem – és,
valóban, a legjobban akkor, ha gyülölöm!

Hogy pedig a bölcseség iránt jó szívvel vagyok és gyakran nagyon is jó
szívvel: azért van, mivel nagyon, de nagyon emlékeztet az életre!

Megvan a maga szeme, nevetése, sőt még arany horgászó botocskája is:

És midőn egyszer az élet kérdezé tőlem: „Ki is az, a bölcseség?“ –
lobbal felelém: „Óh igen a bölcseség!

Szomjuhozzuk és nem lakunk jól; fátyolon át nézünk, hálón át kapkodunk.

Vajjon szép-e! Mit tudom én! De este még a legvénebb potykákat is hálóba
csalja.

Változékony ő és dacos; nem egyszer láttam, hogy harap ajkába és mint
tolja fésűjét haja növésének ellenébe.

Lehet, hogy rossz és hamis, és egészben véve asszonyi állat, de ha
maga-magáról beszél rosszat, éppen akkor csábít leginkább.“

Midőn ezeket mondtam az életnek, gonoszul nevetett és lehunyta szemét.
„Vajjon kiről beszélsz? – mondá – talán rólam?

És ha igazad is volna, szabad ezt így szemembe mondanod? De most beszélj
a te bölcseségedről is!“

És akkor újra felnyitád szemed, oh szeretett élet!

És ujra úgy tetszék nékem, hogy megint feneketlen mélységbe bukom.

 ;

Im-ígyen dalola Zarathustra. Mikoron pedig a táncnak vége lőn és a
leányok távozának, elszomorodék szívében.

„A nap már rég lement“ – mondá végre – „a rét nedves, az erdők felől
hűvösség csap meg.

Valami ismeretlen környékez és tünődve néz reám. Mit! Te még élsz,
Zarathustra?

Mely okból? Miért? Mi által? Hova? Hol? Hogyan? Avagy nem boldogság-e
még élni?

Óh, barátim, az este kérdez így belőlem. Nézzétek el szomorúságomat!

Beesteledett: nézzétek el nékem, hogy beesteledett!“

Im-ígyen szóla Zarathustra.

* * *


A síri dal.

„Ott van a sírok szigete, a néma; ott vannak ifjuságom sírhantjai is.
Oda viszem az élet örökzöld koszorúját.“

Szívemben ezt határozván: szállék tengeren túlra. Óh, ifjúságom
látományai és jelenései! Óh, ti a szeretet megannyi pillantásai, óh, ti
isteni szempillanatok! Mi hamar haltatok el számomra! Ma már mint
halottaimról emlékezem rólatok!

Tőletek, legkedvesebb halottaim, édes illat száll felém, szívet és
könnyeket oldó. Valóban, megrázza és feloldja a magánosan hajózó szivét.

Még mindig én vagyok a leggazdagabb és irígylésre legméltóbb – én a
legmagánosabb! Hisz ti enyéim _valátok_ és én még tietek vagyok:
mondjátok, vajjon estenek-e a fáról valaki elébe olyan rózsás almák,
mint az enyémek?

Még mindig szerelmetek örököse és dús talaja vagyok, emléketekre tarka,
vadon nőtt erényekkel virágzó, óh ti lelkemtől lelkezettek!

Óh, mi arra teremttettünk, hogy egymás mellett maradjunk, ti bájos,
idegen csodák; és nem bátortalan madarakhoz hasonlatosan jövétek hozzám
és vágyamhoz, nem: mint bizodalmashoz!

Igen, hűségre teremtve, miképen én, és gyöngéd örökkévalóságokra: s most
hűtlenségtekről kell neveznelek titeket, isteni pillantások és
szempillanatok: még nem tanultam más nevet.

Bizony, bizony túlontúl korán esett nékem halálotok, ti szökevények.
Mégis, ti nem futátok el tőlem, sem én nem futék el ti tőletek:
ártatlanok vagyunk mi egymással szemben hűtlenségünkben.

Hogy _engem_ megöljenek, ezért fojtottak meg titeket, óh reménységeim
dalos madarai! Igen, reátok, kedvenceim, reátok ajzotta nyilait a
kajánság – hogy szívembe találjon.

És bele talála! Hisz ti valátok mindig szívem kedvencei, birtokom és
birva-tartatásom: ezért kellett fiatalon meghalnotok és túlontúl korán!

Legsebezhetőbb birtokomra ajzották nyilaikat: ti valátok az, kiknek bőre
pehelyhez hasonlatos s még inkább a mosolygáshoz, a mely elhal egyetlen
tekintetre!

Ellenségeimnek pedig ezt mondom: mi minden embergyilkolás ahhoz képest,
a mit ti rajtam elkövettetek!

Gonoszabbat követtetek el rajtam, mint minden embergyilkolás:
visszaadhatatlant vettetek el tőlem: – ezt mondom néktek, óh
ellenségeim!

Hisz ifjúságom látományait és legkedvesebb csodáit gyilkoltátok meg!
Játszó pajtásaimat vettétek el tőlem, a megboldogúlt lelkeket!
Emléköknek szentelem ezt a koszorút és ezt az átkot.

Ezt az átkot ellenetek, óh ellenségeim! Hisz ti megrövidítétek
örökkévalómat, miképen egy hang megtörik hideg éjszakán! Alig jőve
hozzám, mint isteni pillantás megvillanása, – mint szempillanat!

Im-ígyen szóla egy jó órában tisztaságom: „isteni légyen nekem minden
lény“.

S íme szennyes kisértetetekkel támadtatok reám, óh hová menekült akkor
az a jó óra!

„Minden napom légyen szent“ – ez volt egykoron ifjuságom bölcseségének
szózata: valóban, vidám bölcseség szózata!

S íme, ellenségeim, ti elloptátok éjszakáimat és álmatlan kínokra
váltátok: óh, hová menekült akkor az a vidám bölcseség?

Egykoron kedvező madárjelekre vágyódtam: s íme ti undok bagoly-rémet
vezettetek utamra. Óh, hová menekült ekkor az én gyöngéd vágyódásom?

Egykoron megfogadtam, hogy leteszek minden utálatról: s íme azokat, kik
hozzám közel és legközelebb állának, mérges kelevényekké változtatátok.
Óh, hová menekült ekkor legnemesebb fogadalmam?

Egykoron vakon boldog utakon járék: s íme rondaságot dobátok a vak
ösvényére; s most utálja a régi vakösvényt.

És mikoron megtettem a legnehezebbet és magam-lebírásom győzedelmét
ünnepeltem: íme, ti azokat, akik szeretének engem, arra a kiáltásra
birtátok, hogy nékik okozok legnagyobb fájdalmat.

Valóban, mindig ekkép cselekedtetek: megmérgeztétek java-mézemet és
java-méheim szorgalmát.

Jótékony szívemhez mindég a legarcátlanabb koldusokat küldtétek;
könyörületességemhez mindig a leggyógyíthatatlanabb szemérmetleneket
tologattátok. Igy sebeztétek meg erényem reménységét.

És ha még legszentebbemet is az áldozat oltárára tevém: a ti
„jámborságotok“ tüstént zsírosabb ajándékokat tőn melléje: azonképen,
hogy a ti zsírotok gőzébe fúlt még legszentebbem is.

És egykoron táncolni akartam, ahogyan még sohasem táncolék: minden egek
fölött akartam eltáncolni. Ekkor rábeszéltétek legkedvesebb dalnokomat.

És íme borzalmas, tompa nótába kezdett; óh, mint valami mogorva kürt úgy
tülkölt fülembe!

Gyilkos dalnok, a kajánság eszköze, te ártatlanok ártatlana! Már
kiállottam a legjobb táncra: ekkor hangoddal meggyilkoltad
elragadtatásomat:

Egyedül a tánccal tudom a legmagasabb dolgok mását mondani: – s íme
legmagasabb hasonlatok kimondatlanul maradának tagjaimban!

Mondatlanul, megváltatlanul maradt legmagasabb reménységem! És meghala
minden látományom és ifjúságom vigasztalása!

Hogy is viseltem el? Hogyan birtam ki és birtam le ilyen sebeket? Hogyan
kelt ismét életre lelkem ezekből a sirokból?

Igen, sebezhetetlen, eltemethetetlen van bennem, sziklákat repesztő:
ennek neve az _én akaratom:_ Hallgatagon halad és változatlanúl az
éveken át.

Enlábamon akarja megtenni útját az én öreg akaratom; keményszivü és
bátor a szándéka és sebezhetetlen.

Csak sarkomon vagyok sebezhetetlen. Még mindig élsz és hű vagy magadhoz,
te leghosszabb türelmű! Még mindig minden síron keresztültöréd magad!

Te benned él még ifjúságom megváltatlanja is, és mint élet, mint ifjúság
ülsz itt reménykedve sárga síromladékokon.

Igen, még minden sír szétrombolója vagy nékem: légy üdvöz, akaratom! És
csak ahol sír vagyon, vagyon föltámadás is. –

Im-ígyen dalola Zarathustra,

* * *


A maga-legyőzésről.

„Az igazság akarása“ ennek hívjátok, bölcsek bölcsei azt, a mi titeket
hajt és ösztönöz?

„Minden létező elgondolhatásának akarása“: im-ígyen hívom _én_ a ti
akaratotokat!

Minden létezőt először elgondolhatóvá akartok _tenni:_ mivelhogy derék
bizalmatlansággal kételkedtek, elgondolható-e már?

De kell, hogy engedelmes és hajlékony legyen néktek! Igy akarja
akaratotok. Simává kell lenníe és a szellem szolgálatára, mint annak
tükre és tükörképe.

Ez minden akaratotok, ti bölcsek bölcsei: a hatalom akarása; s még akkor
is, ha jóról avagy gonoszról beszéltek és értékelésekről.

Meg akarjátok teremteni a világot, mely előtt térdelhettek: ez végső
reménységtek és mámorotok.

Persze az oktalanok, a nép, hasonlatosak a folyóhoz, min csónak uszkál:
s a csónakban beburkolva s ünnepélyesen ülnek az értékek.

Akaratotokat és értékeiteket rátevétek a létesülés folyamára; a hatalom
ősrégi akarását árulja el nékem az, mit a nép jónak és gonosznak hiszen.

Bölcsek bölcsei, ti tettetek ilyen vendégeket ebbe a csónakba és ti
adtatok rájok cicomát és büszke neveket, – ti és uralkodó akaratotok!

S a folyó most tovább viszi csónaktokat: tovább _kell_ vinnie. Mit
használ, hogy a megtört hullám habzik és haragosan szegül ellene a
csónak orrának!

Nem a folyó a ti veszedelmetek és jótok-gonosztok vége, óh bölcsek
bölcsei: hanem maga az az akarat, a hatalom akarata, – a ki nem
merített, nemző életakarat.

Ám, hogy jobban értsétek szavamat a jóról és gonoszról: egy szót mondok
még néktek az életről s minden élő minémüségéről.

Fürkésztem az élet nyomát, utána jártam a legkisebb és legnagyobb
utakon, hogy minémüségét megismerjem.

Százszoros tükörrel fogtam föl tekintetét, ha ajka zárva volt: hogy
szeme legyen nékem beszédes. És szeme beszédes vala nékem.

De, valahol csak élőt találék, mindenütt hallám az engedelmesség szavát.
Minden élő engedelmes.

És ez a második: annak parancsolnak, a ki önmagának nem tud
engedelmeskedni. Ez az élő sajátsága.

Ez pedig a harmadik, a mit hallék: parancsolni nehezebb mint
engedelmeskedni. És nemcsak hogy a parancsoló minden engedelmeskedő
terhét viseli, és hogy ettől a tehertől könnyen agyonnyomatik: –

Kisértésnek, kockázatnak tartok minden parancsolást; és valahányszor az
élő parancsol, önmagát kockáztatja.

S még ha magának parancsol is: még akkor is meg kell bünhődnie
parancsolatáért. Önnön törvényének kell birájává, bosszulójává,
áldozatává lennie.

Hogyan történik ez? kérdezém. Mi beszéli rá az élőt, hogy
engedelmeskedjék és parancsoljon és még parancsolva is engedelmességet
gyakoroljon?

Halljátok hát szómat, bölcsek bölcsei! Vizsgáljátok szorgosan, nemdenem
férkőzém az életnek szivébe és szivének egész gyökeréig?

Valahol élőt találtam, ott a hatalom akaratát is találtam; és még a
szolgáló akaratában is megleltem az akaratot, hogy úrrá legyen.

Hogy az erősebbnek szolgáljon a gyöngébb, arra beszéli rá akarata, amely
egy más, még gyöngébben akar urrá lenni: erről az élvezetről nem akar
lemondani.

S valamint a kisebb odaadja magát a nagyobbnak, hogy élvezete és hatalma
legyen a legkisebben: azonképen a legnagyobb is odaadja magát és a
hatalom kedvéért – életét teszi kockára.

Ez a legnagyobb odaadása, hogy kisértés és veszedelem és a halálért való
kockajáték.

És valahol feláldozó és szolgálat és szerelmes pillantások vannak: ott
is megvagyon az urakodás akarata. Álutakon lopózkodik a gyöngébb a várba
és be a hatalmasabb szivébe – és ott hatalmat lop.

És ezt a titkot mondá nékem maga az élet: „Lásd“, – szólt – „én az
vagyok, _a minek mindig magamagát kell legyőznie_.“

„Ti persze a nemzés akarásának avagy a célra, magasabbra, távolabbira,
sokszerübbre való ösztönnek hívjátok: de mindez egy és titok.

„S még inkább letűnöm, semhogy erről az egyről lemondjak; s valóban, a
hol letűnés vagyon és levélhullás, íme, ott élet áldozódik föl – a
hatalomért!

„Hogy nékem harcnak kell lennem és létesülésnek és célnak és a célok
ellenmondásának: óh, a ki akaratomat kitalálja, azt is kitalálja, mi
_görbe_ utakon kell annak járnia!

„Bármit is alkotok és bármint is szeretek valamit, – mihamar szembe kell
kerülnöm vele és szeretetemmel: így akarja az én akaratom.

És te is, megismerő, te is csak ösvénye és lábnyoma vagy akaratomnak:
bizony, bizony, hatalom-akarásom lépked a te igazság-akarásod lábán is!

Az persze nem találta el az igazságot, a ki ráröpítette ezt a szót „a
lét akarása“: mert ilyen akarat – nincs!

„Mert, a mi nincs, az nem is akarhat; a mi pedig már létezik, hogyan
akarhatna az még a létre törekedni!

„Csak, hol élet vagyon, vagyon akarat is; de nem az élet akarása, hanem
– így hirdetem néked – a hatalom akarása!

„Az élők sok dolgot nagyobb kincsnek tartanak magánál az életnél; de még
e kincsekből is kitetszik – a hatalom akarása!“

Erre tanított egykoron az élet: és innen, óh bölcsek bölcse, megfejtem
néktek szivetek rejtélyét.

Bizony, bizony, mondom néktek: „jó“ és „gonosz“, mi nem volna mulandó –
nincsen! Önmagából kell néki magát folyton-folyvást legyőznie.

A jóról, gonoszról szóló értékeléstek és szótok erőszakot mível, ti
értékelők: és ez a ti titkos szerelmetek és lelketek csillogása,
reszketése és túlbuzgósága.

Ám erősebb erőszak nő értekeléstekből és uj lebírás: az töri föl a
tojást és tojáshéjat.

És a kinek sorsa, hogy teremtő legyen jóban, gonoszban: valóban annak
előbb megsemmisítőnek kell lennie és értékeket kell széttörnie.

Im-ígyen a legfőbb gonosz hozzátartozik a legfőbb jósághoz, ez pedig a
teremtő jóság.

_Beszéljünk_ csak róla, óh bölcsek bölcse, bár ez kényes dolog.

De hallgatni róla még rosszabb; minden elhallgatott igazságba méreg
gyülemlik.

És hadd törjön össze minden, a mi igazságainkon összetörhet! Még sok ház
van építendő!

Im-ígyen szóla Zarathustra.

* * *


A fenségesekről.

Tengerem feneke csöndes! vajjon ki gondolná, hogy tréfás szörnyetegeket
rejteget!

Rendíthetetlen a mélységem: de uszó rejtélyektől és mosolygástól
ragyogó.

Ma fenséges, ünnepélyes embert láttam, a szellem vezeklőjét: óh, mint
nevetett lelkem az ő csúnyaságán!

Peckes mellel és hasonlatosan azokhoz, a kik visszafojtják lélekzetüket:
így állott ő, a fenséges, némán:

Teleaggatva rút igazságokkal, vadász-zsákmányával és gazdagon rongyos
ruhákban; sok tövis is lógott rajta – de rózsát még nem láttam közte.

Még nem tanulta meg a nevetést és a szépséget. Komor arccal tért haza ez
a vadász a megismerés erdejéből.

Vad állatokal való harcból tért haza, ám még komolyságából is vadállat
tekint ki – le nem győzött vadállat!

Ugrásra kész tigrishez hasonlatosan áll még mindig; ámde nem szívelem a
megfeszült lelkeket, izlésem nem kedvez mindezeknek a
visszahuzódottaknak.

És még azt mondjátok barátim, hogy nem lehet vitatkozni izlésen és
izlelésen? Hisz minden élet harc az izlés és izlelés körül.

Izlés: ez ép úgy súly, mint mérő serpenyő és mérő ember; és jaj minden
élőnek, a mi a nélkül akarna élni, hogy súlyon, mérőserpenyőn és mérő
embereken vitatkozzék!

S csak ha fenségét megelégeli, ez a fenséges: csak akkor kezdődik az ő
szépsége – s csak akkor akarom megízlelni és izletesnek találni.

És csak, ha önmagától elfordúl, csak akkor fog önnön árnyékán átugrani –
s valóban, bele az _ő_ napjába!

Túlontúl sokáig ült vala árnyékban, a lélek vezeklőjének orcái
elsápadoztak; majdnem, hogy éhen halt várakozása közben.

Tekintetében még megvetés vagyon; és utálat lappang szája szögletében.
Bárha most nyugszik, nyugalma még nem feküdt a napra.

Miképen a bika tészen, úgy kellene cselekednie; és boldogságának földes
íz kellene, nem pedig a föld megvetésének íze.

Fehér bikának szeretném látni, a mint fújva, bőgve jár az ekevas előtt:
és még bőgése is magasztalna minden földi dolgot!

Orcája még sötét; a kéz árnyéka játszik rajta. Szemének tekintetén még
árnyék ül.

S cselekedete is árnyékot mér reá; a kéz elsötétíti a cselekvőt. Még nem
tett túl tettén.

Igaz, hogy szeretem rajta a bikanyakot: de most még az angyal szemét is
látni akarom.

Hősi akaratát is el kell felednie: felemeltnek is kell lennie, nemcsak
fenségesnek – az éthernek kellene őt emelnie; őt az akaratnélkülit!

Lebírt fenevadakat, megoldott rejtélyeket: de még a maga fenevadjaival
és rejtélyeivel is el kellene bánnia, még isteni gyermekekké kellene
változtatnia.

Megismerése még nem tanúlt meg mosolygni és nem tanulta meg azt, hogy
féltő írígység nélkül legyen; áradó szenvedélye még nem nyugodott el a
szépségben.

Bizony, bizony, ne a jóllakásban hallgasson és merüljön el vágya, hanem
a szépségben! A báj a fenköltek nagylelküségéhez tartozik.

Karját fejére nyugtatva: így kellene a hősnek megpihennie, így kellene
még pihenését is legyőznie.

Ám a hősnek a _szép_ a legnehezebb minden dolgok között. A szépet nem
bírja kiküzdeni a heves akarat.

Egy kicsit több, egy kicsit kevesebb: ez itt épen a sok, a túlságos.

Laza izmokkal állani és lekantározott akarattal: ez néktek a
legnehezebb, ti megísmerők!

Ha a hatalom kegyessé válik és leereszkedik a szem látóhatárába:
szépségnek hívom az ilyen leereszkedést.

És senkitől se kivánok annyira szépséget, mint épen tőled, te
győzedelmes: jóságod legyen utolsó magad-győzésed.

Minden gonoszat elvárok tőled: ezért kivánom töled a jót is.

Valóban, gyakorta nevetém a pipogyákat, a kik jóknak tartják magukat,
mivelhogy béna karmaik vannak!

Az oszlop erényére kell törekedned: egyre szebb és finomabb lesz, de
belőlről annál keményebb és teherbiróbb mentől feljebb emelkedik.

Igen, te fenséges, egykoron még szépnek kell lenned és önnön
szépségednek kell tükröt tartanod.

Akkoron majd lelked isteni vágyaktól reszket; és imádat lészen még
hiuságodban is!

Mert ez a lélek titka: csak, csak ha a hős elhagyta, csak akkor
közeledik felé, álmában, – a hősfeletti.

Im-ígyen szóla Zarathustra.

* * *


A míveltség országáról.

Túlságosan messze repülék a jövőbe s borzadás szálla meg.

És mikoron körülnézék, íme a kor vala egyedüli kortársam.

Ekkor hátra, hazafelé futék – és egyre jobban sietve: ekkép eljövék
hozzátok, ti jelenkoriak, s a míveltség országába.

Először fordulék hozzátok látó szemekkel és jó indulattal: valóban,
vágyakozó szívvel jövék hozzátok.

Ámde mi történt velem? Bármikép félek is, nevetnem kellett! Szemem
sohasem látott hasonló tarka-barkaságot!

Neveték és neveték, miközben lábom még reszketett és szívem is: „hisz
itt van minden festékes fazék hazája!“ – mondám.

Ötven folttal telepackázva testeteken, arcotokon: így ülétek előttem
ámulásomra, óh jelenkoriak!

És körülöttetek ötven tükör, mik színjátékotoknak hízelgének és azt
visszahangozák!

Valóban, nem viselhetnétek jobb álarcot, ti jelenkoriak, mint a milyen
enorcátok!

Teleírva a mult jeleivel és e jelek megint telepingálva uj jelekkel:
im-ígyen jól elrejtőzétek minden jelmagyarázó elől!

És ha ki vesék vizsgálója is: ki hiszi, hogy vesétek vagyon! Mintha
színekből lennétek összesütve és színes cédulákból.

Fátyolaitok alól minden idők és népek tarkasága pillant ki; minden
szokás és hit tarkasága fecseg taglejtésteikből.

Ha ki lehúzna rólatok fátyolt és lepelt és szint és taglejtést: éppen
elég maradna belőletek – madárijesztőnek.

Valóban, magam vagyok a megijedt madár, a ki titeket mez és szin nélkül
láttalak egyszer és elröppentem, mikor felém csontváz integetett csókot.

Jobb szeretnék napszámos lenni az alvilágban és a Hajdan árnyékainál!
Hisz még az alvilágiak is kövérebbek és köpcösebbek nálatoknál!

A jövőnek minden félelmetessége s míndaz mi valaha megtévedt madarakat
megborzongatott, valóban, még bizodalmasabb, mint a ti „valóság“-tok.

Mivelhogy így beszéltek: „A valóság emberei vagyunk tetőtől-talpig, hit
és balhit nélkül“: im-ígyen veritek melleteket és – óh, bizony mell
nélkül!

Igen, hogyan _birnátok_ hinni, tí tarka-barkák! – ti, kik festményei
vagytok mindannak, a mit csak valaha hittek!

Két lábon járó cáfolatai vagytok a hitnek és minden idea inaszakadtai.
_Hitetelenek:_ im-ígyen hívlak _én_ benneteket, valóság emberei!

Minden idők feleselnek lelkeitekben; és még minden idők álma és
fecsegése valóbb vala éber-voltotoknál!

Terméketlenek vagytok: _ennek okáért_ vagytok hit híjjával. Ám kinek
teremtenie kellett, annak mindig meg volt a maga való-álma és
csillagjele – és az hitt vala a hitben.

Félig tárt kapuk vagytok ti, miknél sírásók várakoznak. És ez a _ti_
valóságtok: „Minden megérdemli, hogy tönkremenjen.“

Óh, mint állottak előttem, ti terméketlenek, s mi ösztövér bordákkal! És
közületek nem egy maga is belátta ezt.

És így szóla: „Bizonyára, míg aludtam, valami isten elcsent tőlem
valamit! Valóban eleget, hogy abból asszonyi állatot képezzen magának!

„Csodálatos csontjaim hitványsága!“ – im-ígyen szóla már nem egy
jelenkori.

Igen, nevetni késztettek engem, jelenkoriak! És leginkább, ha
önnönmagatok ámultak magatokon!

És jaj nékem, ha nem tudnék nevetni ámulástokon, és minden utálatost föl
kellene hajtanom csészétekből!

De így könnyebben veszlek, mivelhogy _nehezet_ kell vinnem; s mit bánom,
ha még bogarak és szárnyas férgek is ülepednek batyumra!

Valóban nem érzem nehezebbnek tőlük! És nem miattatok, jelenkoriak,
jövend reám a nagy fáradtság.

Óh, hová, hágjak még vágyammal! Minden hegyről kémlelek szülőföldeket.

Ám hazát seholsem lelek: állhatatlan vagyok minden városban és vándora
minden kapunak.

Idegenek és nevetség nékem a jelenkoriak, kikhez imént még szívem űzött;
és száműzve vagyok minden szülőföldről.

Igy hát még csak _gyermekeim földjét_ szeretem, a fölfedezetlent, a
legtávolibb tengereken: vitorláim hadd keressék és keressék ezt!

Gyermekeimen akarom jóvá tenni, hogy apáim gyermeke vagyok: és minden
jövőn jóvá tenni – _ezt_ a jelenkort!

Im-ígyen szóla Zarathustra.

* * *


A szeplőtelen megismerésről.

Midőn tegnap a hold fölkelt, azt hittem, napot fog szülni: oly
terpeszkedve, viselősen feküdt a szemhatáron.

Ámde hazudott terhességével; s még hamarabb híszek a holdban lévő
emberben, mint az asszonyban.

Persze, hitvány emberke ő is, ez a félénk éjszakázó. Valóban, bűnös
lelkiismerettel mászkál a tetők fölött.

Mivelhogy kéjszomjas és féltékeny az a szerzetes a holdban; szomjuhozza
a földet és a szeretők minden gyönyörűségét.

Nem, nem kell nekem ez a tetőjáró kandúr! Utálom mindazokat, a kik
féligzárt ablakok körül sonfordálnak!

Jámbor képpel és némán járdal csillagok szőnyegén: – de én nem
szenvedhetem a halklépésű férfilábakat, miken nem peng egyetlen
sarkantyú!

Minden igaz ember lépése beszél; ám a macska csak úgy lopja léptét a
földön. Lám, macska-módra jő a hold és csalárdul.

Ezt a hasonlatot mondom néktek, érzékeny képmutatók, néktek, a
„tiszta-megismerés emberei“-nek! Titeket _én_ – kéjszomjasoknak hívlak.

Ti is szeretitek a földet és a földit: jól átláttalak! – de
szégyenlősség vagyon szeretetekben és rossz lelkiisméret – a holdhoz
vagytok hasonlatosak!

A földiek megvetését beszélték bele lelketekbe, azonban nem beleitekbe:
pedig _ezek_ a legerősebbek rajtatok!

Ime, lelketek szégyelli magát, hogy beleiteket szolgálja, s szégyenében
jár álutakon, hazug utakon.

„Az volna nékem a legmagasabb“ – így szól hazug lelketek önmagához – „ha
az életre vágy nélkül tekintenék és nem – kutyamódra – lógó nyelvvel.“

„Boldogságot lelni a nézésben, halott akarattal, az önzés kapzsisága
nélkül – hidegen és hamuszürkén tetőtől-talpig, de mámoros
hold-szemekkel!“

„Az volna nékem a legkedvesebb“ – így csábítja el magát az elcsábított –
„ha a földet úgy szeretném, mint a hogy a hold szereti és csak szememmel
érinteném szépségét.“

„És azt tartanám minden dolgok _szeplőtelen_ megismerésének, hogy ne
akarjak a dolgoktól semmit, hanemha úgy legyen szabad előttük fekünnöm,
mint egy százszemű tükör fekszik.“

Oh, ti érzékeny képmutatók, kéjvágyók! Belőletek hiányzik a vágy
ártatlansága: s íme, ezért rágalmazzátok a vágyat!

Valóban, nem mint teremtők, nemzők, a létesülésnek örvendők szeretitek a
földet!

Hol van ártatlanság? Valahol nemző akarat vagyon. És a ki magán túl akar
teremteni, annak akaratát tartom a legszentebbnek.

Hol van szépség? Amikor minden akaratommal _akarnom kell;_ amikor
szeretni akarok és tönkremenni; hogy egy kép ne maradjon csak kép.

Szeretni, tönkremenni: ez rímre jár már öröktől fogva. Szeretni akarni:
ez annyi, mint késznek lenni a halálra is. Im-ígyen szólok hozzátok,
gyávák!

S kiherélt sandítástok szeretne „szemlélődésnek“ hivatni! S a mit gyáva
szemekkel meg lehet érinteni, az „szépnek“ kereszteltessék! Óh, ti nemes
nevek megszeplősítői!

Ámde az legyen átkotok, ti makulátlanok, ti „tisztán megismerők“, hogy
sohase szüljetek: még ha terpeszkedve, s viselősen feküsztök is a
szemhatáron!

Valóban, szájatok tele van nemes szókkal: s elhigyjük, hogy szívetek
árad túl, ti hazugok?

Az _én_ szavaim pedig szegényes, megvetett, nyomorék szók: szívesen
szedegetem lakomátok lehullott morzsáit.

Velök még mindig megtudom mondani az igazat a képmutatóknak! Igen,
szálkáim, kagylóim és tüskés leveleim hadd csiklandozzák a képmutatók
orrát!

Rossz szag környékez mindig titeket és ebédeiteket: hisz kéjvágyó
gondolataitok, hazugságaitok és rejtett dolgaitok szállingóznak a
levegőben!

Merészkedjetek előbb magatoknak hinni – magatoknak és beleiteknek! Mert
ki önnönmagának nem hiszen, mindig hazudik.

Egy isten álarcát akasztottátok magatok elé, ti „tiszták“, egy isten
álcájába mászott el a ti megfogható, gyűrűző férgetek.

Valóban, csaltok, ti „szemlélődők“! Zarathustra is egykoron bolondja
vala isteni bőrötöknek; s nem ismeré meg a kigyó-tekervényt, mely
bőrötöket kitömte.

Egykoron azt hívém, egy isten lelkét látom játszani játékaitokban, ti
tisztán-megismerők! Egykoron azt hivém, nincs jobb művészet a tieteknél!

A kigyó rondaságát és rossz szagát elrejté előttem a távolság: és azt,
hogy gyík csele csúszkál itt kéjsóváran.

De közeletekbe jövék: följő a napom, – íme néktek is följön – véget ért
a hold szerelme!

Nézzétek csak! Rajtakapatva és sápadtan áll itt – a hajnalhasadással
szemben!

Mert már jő, az izzó – az _ő_ szeretete a földhöz közelg! Ártatlanság és
teremtésvágy vagyon minden nap-szerelemben!

Nézzetek csak, mily türelmetlenül jő föl a tenger fölött! Nem érzitek
szerelme szomjuságát és meleg lehelletét?

A tengert akarja szívni, mélységét magához fölinni a magasba: ekkor a
tenger vágya ezer emlővel emelkedik.

Csókoltatni és szopatni _akar_ ő a nap szomjától; léggé _akar_ lenni, és
magassággá és a fényesség ösvényévé és maga is fényességgé!

Bizony, bizony, a naphoz hasonlatosan szeretem én az életet és minden
mély tengereket.

És ez _nékem_ a megismerés: minden mélység jőjjön föl – az én
magasságomhoz! –

Im-ígyen szóla Zarathustra.

* * *


A tudósokról.

Aludtam, s íme juh rágdosta fejem borostyán-koszorúját – rágdosta és ezt
mondta: „Zarathustra nem tudós többé.“

Szólt és büszkén elballagott. Egy gyermek beszélte el nékem.

Örömest fekszem itt, hol gyermekek játszanak, az elomlott kőfal mellett,
bogáncsok és piros pipacsok közepette.

Tudós vagyok én még a gyermekeknek és a bogáncsoknak és piros
pipacsoknak. Ártatlanok ők még gonoszságukban is.

De a juhoknak már nem vagyok tudós: így akarja sorsom – áldott légyen
az!

Mivelhogy ez az igazság: kiköltöztem vala a tudósok házából és az ajtót
becsaptam hátam mögött.

Túlsoká ült a lelkem éhesen asztaluknál: nem vagyok hozzájuk hasonlóan
kitanúlt, diót törni.

Szabadságot szeretek és friss föld fölött fuvaló levegőt; s még inkább
szeretek ökörbőrökön aludni, mint az ő méltóságaikon és tisztességeiken.

Izzóvá hevítnek a magam gondolatai: gyakorta mintha lélekzetem vennék!
Ilyenkor ki kell mennem a szabadba és el minden poros szobából.

Ők azonban hüvösen ülnek a hüvös árnyékban: mindennek csak nézői akarnak
lenni és óvakodnak, nehogy ott üljenek, a hol nap égeti a lépcsőket.

Miként azok, kik utcaszerte állonganak és a járókelőkre bámészkodnak:
azonképen várakoznak ők is és bámészkodnak gondolatokra, miket mások
gondoltak vala.

Ha hozzájuk nyúlsz: porzanak, miként a lisztes-zsákok és akaratlanúl: de
vajjon ki gondolná, hogy poruk gabonától való és nyári földek sárga
gyönyörüségétől?

Ha hogy bölcseknek mutatják magukat, kis mondásaik és igazságaik
megborzongatnak: bölcseségük olykor úgy szaglik, mikéntha mocsárból
származnék és csakugyan már a béka kuruttyolását is kihallani belőle!

Ügyesek ők és okos ujjúak: mit keres az _én_ együgyüségem az ő
sokügyüségüknél! Minden füzéshez és csomózáshoz és szövéshez értenek
ujjaik: im-ígyen kötik ők a szellem harisnyáit!

Jó órák ők: csak arról gondoskodj, hogy jól felhuzzad őket! Akkor azután
hiba nélkül mutatják az órát s szerény lármát csapnak ezenközben.

Malmokhoz és nyomtatókhoz hasonlatosan dolgoznak ők: csak vessed nékik
magjaidat! – ők azután tudnak hozzá, hogy a gabonát megőröljék és fehér
port csináljanak belőle.

Jól vigyáznak egymás ujjaira és nem valami nagyon biznak egymásban. Apró
csalafintaságokban találékonyok s olyanokra leselkednek, akiknek tudása
bénalábú, – pókokhoz hasonlatosan leselkednek.

Mindig úgy látám, hogy óvatosan kotyvasztják a mérget; s ezenközben
mindig üvegkeztyüket húznak ujjaikra.

Hamis kockával is tudnak játszani; s látám őket olyan buzgalommal
játszani, hogy beléizzadának.

Idegenek vagyunk egymásnak és erényeik még jobban undorítanak, mint
hamisságaik és hamis kockáik.

S midőn náluk lakám, _fölöttük_ lakám. Ezt vevék tőlem zokon.

Mitsem akarnak hallani arról, hogy valaki fejük fölött járkáljon, így
hát fát és földet és ganajt rakának közém és fejük közé.

Ilyeténképen tompíták lépteim hangját: és eleddig legrosszabbul hallának
engem a legtudósabbak.

Minden hibájukat és gyöngeségüket rakák maguk közé és közém: –
„ál-menyezet“-nek hívják ők ezt házaikban.

Mindazonáltal gondolataimmal az ő fejük _fölött_ járok, és még ha
enhibáimon is akarnék járni, még akkor is fölöttük lennék és fejük
fölött.

Mivelhogy az emberek _nem_ egyenlők: így szól az igazságosság. És a mit
én akarok, azt _nékik_ nem szabad akarniok.

Im-ígyen szóla Zarathustra.

* * *


A költőkről.

„Mióta jobban ismerem a testet“ – mondá Zarathustra egyik tanítványának
– „a szellem nékem már csak mintegy szellem: és minden „el nem múló“ is
csak hasonlat,“

„Ezt már hallottam egyszer ajkadról“ – felelé a tanítvány; – de akkor
hozzátetted: „és a költők nagyon is sokat hazudnak.“ Miért mondottad
vala, hogy a költők nagyon is sokat hazudnak?

„Miért?“ – mondá Zarathustra. – „Miért? kérdezed. Nem vagyok azok közül
való, akiktől szabad miértjüket tudakolni.

Avagy éleményem talán tegnapról való? Régen volt az, hogy nézeteim okait
megéltem.

Nem volna-e valóságos hordó az emlékezetem, ha okaimat is magamnál
akarnám tartani?

Már azt is sokallom, hogy nézeteimet megtartsam; és nem egy madaram
elrepül.

És galambdúcomban néha odatévedt madarat is találok, mely idegen nékem
és reszket, ha kezemet ráteszem.

De mit is mondott vala néked Zarathustra egykoron? Hogy a költők nagyon
is sokat hazudnak? De hisz Zarathustra is költő.

Hiszed-e, hogy itt igazat mondott? Miért hiszed ezt?“

A tanítvány felele: „Hiszem Zarathustrát“. Zarathustra azonban rázá a
fejét és mosolyga.

„A hit nem űdvözít engem“, – mondá – „s legkevésbbé a belém vetett hit.

De hahogy valaki egészen komolyan mondaná, hogy a költők nagyon is sokat
hazudnak: igaza van, – _mi_ nagyon is sokat hazudunk.

Mi túlságosan keveset is tudunk és rossz tanulók vagyunk: azért hát
hazudnunk kell.

És melyik költő nem hamisítja meg borát? Nem egy mérges kotyvaszték
kevertetett pincéinkben, nem egy leirhatatlan dolog esett meg ottan.

S mivelhogy keveset tudunk, ezért tetszenek szívünknek a szellemi
szegények, – ha fiatal fehérnépek.

És még azokat a dolgokat is megkivánjuk, miket estenden vén asszonyok
mesélnek egymásnak. Ezt hivjuk önmagunkon az „örök nőinek“.

És mikéntha volna a tudáshoz külön titkos bejárat, mely _elöntetik_
azoknak, a kik valamicskét tanulnak: hiszünk a népben és az ő
bölcseségében.

S ezt minden költő hiszi: hahogy valaki a fűben vagy elhagyatott
bokorban fekve fülel, megtud valamit a dolgokról, mik föld és ég között
lebegnek.

És ha gyöngéd gerjedelmeik támadnak, a költők mindig azt hiszik, hogy
maga a természet szerelmes beléjök.

És fülükhöz lopózkodik, hogy titkot súgjon belé s szerelmes
hízelgéseket: ezzel hivalkodnak, páváskodnak minden halandó előtt!

Óh, annyi minden van ég és föld között, amikről csak a költők álmodoztak
valamit!

És kivált az ég _fölött_, mert minden isten: költők hasonlata, költők
leleménye.

Valóban, mindig vonz minket valami – a felhők birodalmához: ezekre
rakjuk tarka léggömbjeinket és azután isteneknek és emberfölötti
embereknek hívjuk őket.

Hisz ülhetnek felhőkön: elég könnyűek mindezek az istenek és
emberfölötti emberek.

Óh, mennyire megelégeltem mindazt a ki nem elégültet, mindazt a ki nem
elégítőt, a mi mindenáron esemény akar lenni! Óh, mennyire megelégeltem
a költőket!

Zarathustra beszédét zokon vette az ífju, de hallgatott. És Zarathustra
is hallgatott; és szeme befelé fordult, mikéntha messze távolba nézne.

Végtére sóhajta és lélegzetet vőn.

Azután mondá: Máról és hajdanról való vagyok, de van bennem valami, az
holnapról és holnaputánról és valamikorról való.

Megelégeltem a költőket, a régieket valamiképen az ujakat: felszínesek
ők nekem, valahányan és sekély tengerek.

Nem gondolkoztak eléggé a mélybe: ezért van, hogy érzésük nem sülyedt
fenékig.

Egy kis kéj, egy kis unalom; ez vala tünődésük.

Kisértetek lehe és suhanása: ennek tartom minden hárfa-pengésüket; ugyan
mit tudának eleddig a hangok bensőségéről!

S nem is eléggé tiszták nékem: felzavarják vizeíket, hogy mélyeknek
lássanak.

És ezzel szeretnek kibékítőként szerepelni, ám előttem csak középszer
keresői és keverők maradnak, felemásak és tisztátalanok!

Óh, belevetém hálómat tengereikbe, jó halakat akarván fogni, de mindig
valami öreg isten fejét húztam föl.

Igy az éhezőnek követ adott a tenger. És lehet, hogy maguk is a
tengerből származnak.

Igaz, talál az ember gyöngyöt is bennök: annál hasonlóbbak ők maguk
kemény kagylókhoz. És lélek helyett gyakran sós nyálkát találtam
belsejükben.

És a tengertől eltanulták hívságát is: avagy a tenger nem a pávák
pávája-e?

Még a legrútabb bivaly előtt is kibontja pávafarkát, sohasem telik be
ezüstös selymes csipkelegyezőjével.

Dacosan nézi a bivaly, lelke közel van a homokhoz, még közelebb a
sürüséghez, de legközelebb a mocsárhoz.

Mit neki szépség, tenger, páva ékessége! Ezt a hasonlatot mondom a
költőknek.

Bizony, bizony, szellemük a pávák pávája és tengere a hívságnak!

Nézők kellenek a költő szellemének – még ha bivalyok is!

De megelégeltem ezt a szellemet: és eljőni látom az időt, mikoron
megelégeli önnönmagát is.

Már elváltozva látám a költőket és önmaguk ellen szegzett tekintettel.

A szellem vezeklőit látám jőni: közülök jövének.

Im-ígyen szóla Zarathustra.


Nagy eseményekről.

Van egy sziget a tengerben – nem messze Zarathustra boldogságos
szigeteitől – a melyen szüntelen tűzhányó hegy füstölög; erről mondják a
népek, és különösen a vén anyókák a népből, hogy sziklatömbként az
alvilág kapu elé vagyon helyheztetve: és magán a tűzhányón át lefelé
vezet a szűk ösvény, a mely az alvilágnak ehhez a kapujához szolgál.

Akkortájt tehát, midőn Zarathustra a boldogságos szigeteken időzék,
történt, hogy egy hajó horgonyt vetett a szigeten, amelyen a füstölgő
hegy emelkedik; és legénysége kiszállott, hogy tengeri nyulakra
vadásszon. Dél felé pedig, mikor a kapitány és emberei együtt valának,
hirtelen egy embert látának a levegőn át közeledni és érthető szó
hallék: „Siessetek! Itt az utolsó pillanat!“ De midőn az alak egészen
közelükbe ért – gyorsan suhant el mellettük mint az árnyék, abban az
irányban, a merre a tűzhányó feküvék – szörnyen megdöbbenve ismerék föl,
hogy az Zarathustra; ugyanis mindnyájan látták vala már, – kivéve magát
a kapitányt, – és szereték őt, a hogyan a nép szeret: hogy egyenlő
részben van benne szeretet és félelem.

„Nézzétek csak!“ – mondá az öreg kormányos – „Zarathustra poklokra
száll!“

Ugyanakkor, hogy ezek a hajósok a tűzszigeten kikötöttek, híre ment
Zarathustra eltünésének; és barátai megkérdeztetvén, azt beszélék, hogy
éjjel hajóra szállott, a nélkül, hogy megmondotta volna, hová
szándékozik utazni.

Ennek okáért nyugtalanság keletkezék; három nap múltán pedig ehhez
járult a matrózok esete – s most már mindenki azt mondá, hogy
Zarathustrát elvitte az az ördög. Tanítványai ugyan nevették ezt a
mende-mondát, sőt egyikük azt mondá: „még előbb hiszem, hogy Zarathustra
vitte el az ördögöt! De valójában mindnyájan nagyon aggódának és
vágyakozának utána: nagy volt ezért örömük, mikor ötödnapra megjelent
körükben Zarathustra.

És ez a története Zarathustra beszélgetésének, mit a tűzkutyával
folytatott vala:

 ;

A földnek – mondá – bőre vagyon; és ennek a bőrnek betegségei. Egyiket
például úgy hívják, hogy „ember.“

És egy másikat úgy hivnak, hogy „tűzkutya“, erről sokat hazudozának
egymásnak az emberek és hagyták, hogy hazudjanak nékik.

Ezt a titkot kifürkészendő szállék át a tengeren: és meztelenül láttam
az igazságot, valóban; nyakig mezitláb.

Immár tudom, mi a tűzkutya: és hasonlóképen minden hányó és fölforgató
ördög, a kiktől nemcsak öreg anyókák félnek.

Ki veled! tűzkutya, mélységedből! – kiálték – és valld meg, milyen mély
a te mélységed! Honan van az, a mit itt felénk fújsz?

Bőven iszol a tengerből: ezt elárulja sós bőbeszéded: és valahányszor
fölforgató és hányó ördögöket hallék, hozzád hasonlónak találám őket:
sós, hazug és sekély volt valahány.

Ti tudtok ahhoz, hogy kell bőgni és tűzzel elsötétíteni! Ti vagytok a
legigazibb nagyszájúak és úntig megtanultátok a mesterséget, hogy kell
az iszapot felkavarni.

Valahol vagytok, kell, hogy iszap legyen a közelben, és sok gombás,
üreges és beszorúlt: ennek föl kell szabadúlnia.

„Szabadság“, ezt bőgitek mindnyájan a legszívesebben: én azonban letevék
a „nagy események“-be vetett hitről, mihelyest sok bőgés és füst
környékezi.

És hidd meg nékem, pokoli lárma-barátom:

A legnagyobb esemény – nem a mi leghangosabb, – hanem a mi legcsöndesebb
óránk.

Nem az uj lárma kitalálói: uj értékek föltalálói körül forog a világ;
_hallhatatlanúl_ forog.

És valld meg! Vajmi kevés történt, ha lármád és füstöd elvonúlt. Mert ki
bánja, ha város lőn múmiává és oszlop hever a mocsárban!

És ezt az igét mondom még az oszlopok ledöntőinek. Bízonyosan legnagyobb
balgaság sót dobni a tengerbe és oszlopokat a mocsárba.

Megvetéstek mocsarában feküdt az oszlop: de épen az a törvénye, hogy a
megvetésből uj élet kél számára és eleven szépség!

Ime, istenibb arcvonásokkal áll föl és szenvedésre csábítóan; s bizony
köszönetet mond még néktek azért, hogy ledöntöttétek, fölforgatók!

S ezt a tanácsot adom királyoknak, egyházaknak és mindannak, a mi
gyöngült korú és erényű – tűrjétek csak, hogy ledöntsenek! A végre, hogy
ujra éledjetek s ujra hozzátok költözzék – az erény!

Igy beszéltem a tűzeb előtt: ekkor azonban dühösen félbeszakított és
kérdezé: „Egyház? Mi a csoda ez?“ „Egyház?“ – felelém – „az valami
állam-fajta, még pedig a leghazugabb.“ De hallgass, képmutató eb! Hisz
fajtádat bizonyosan úgy is jól ösméred!

Hozzád hasonló képmutató eb az állam; hozzád hasonlatosan szeret füsttel
és bőgve beszélni, – hogy elhitesse, mint te elhiteted, hogy a dolgok
hasából jő a szava.

Mivelhogy mindenáron a legfontosabb állat akar lenni a földön, ő, az
állam; s az emberek el is hiszik nékie.“

Szavaimra a tűzeb irigységtől mintegy őrjöngve ugrándozék. „Mit“ –
ugatott – „legfontosabb állat a földön? S az emberek el is hiszik
nékie?“ És oly sok gőz és oly borzasztó hangok jövének torkából, hogy
azt hivém, megfúl dühében és írigységében.

Végtére lecsendesedett és loholása alább hagyott; mihelyest azonban
elhallgatott, nevetve mondám: „Dühöngsz, tűzeb: ennélfogva igazam van
veled szemben!

És hogy igazam maradjon is, hallj egy másik tűzebről: az ígazán a föld
szivéből szól.

Aranyat lehel lehellete és aranyos esőt: így akarja szíve. Mit neki hamu
és füst és meleg nyálka!

Nevetés röpköd ki belőle, mint valami tarka felleg; nem állhatja torkod
köszörülését, okádásodat és beleid korgását!

S az aranyat s a nevetést – ezt a föld szivéből veszi, mert hogy tudjad
– _a föld szíve aranyból való!_“

Ezt hallván a tűzeb, nem hallgathatott tovább. Megszégyenülve húzta be
farkát, bátortalanúl mondá „vau, vau!“ azzal lekuncsorgott barlangjába.

Im-ígyen meséle Zarathustra. Tanítványai azonban alig hallgaták: annyira
vágytak néki a hajósokról, a tengeri nyulakról és a röpülő emberről
mesélni.

„Mit tartsak róla! – mondá Zarathustra – avagy kisértet vagyok-e?

De lehet, hogy árnyékom vala. Hisz ti minden esetre hallottatok már
egyetmást a vándorról és árnyékáról?

Ez azonban biztos: rövidebbre kell fognom, – különben még elrontja a
hírem.“

És Zarathustra ujra rázta a fejét és csodálkozék. „Mit tartsak róla“ –
mondá megint.

Miért, hogy a kisértet kiáltá: „Itt az ideje! Ez az utolsó perc!“

„Ugyan _mire_ az – utolsó perc?“

Im-ígyen szóla Zarathustra.

* * *


A jós.

„– és nagy szomorúságot láték az emberekre borúlni. A legjobbak
belefáradának munkáikba.

Tanítás terjede el, hit futa mellette: „minden üres, minden mindegy,
minden _volt!_“

Igaz, hogy arattunk: de miért üszkösödött és barnult meg minden élet? A
gonosz holdból mi hullott le a múlt éjszaka?

Hiábavaló volt minden munka, borunk méreggé lőn, gonosz pillantás
perzselé el földjeinket és szíveinket.

Megannyian kiszáradánk; s ha tűz hull reánk, hamuhoz hasonlóan porzunk
szét: – igen, még a tűzet is kifárasztanók.

Minden kutunk elapadt, a tenger is hátrált. Minden föld ragadni akar, de
a mélység nem akar nyelni.

„Óh, hol van tenger, melyben megfulladhatnánk“: így hangzik panaszunk
sekély mocsarak fölött.

Bizony, annyira elfáradtunk, hogy meg sem tudunk halni, íme virrasztunk
és tovább élünk sirboltokban!

Ily szókat hallott Zarathustra egy jóstól; és jóslata szivére hatott és
elváltoztatá. Szomorúan járt-kelt és fáradtan; és hasonlatossá vált
azokhoz, a kiről a jós beszélt vala.

Valóban – mondá tanítványainak – egy kevéssé és eljövend ez a hosszú
alkonyat. Óh, mint menthetem magammal világosságomat!

Csak belé ne fulladjon ebbe a szomorúságban! Hisz távoli világoknak kell
fényeskednie és még a legtávolibb éjszakáknak is!

Ilyeténkép szomorodott szívvel járt-kelt Zarathustra; és három nap nem
vőn magához sem ételt, sem italt; nem volt pihenése és elnémula.
Végezetre mély álomba esék. Tanítványai pedig hosszon virrasztva ülének
körötte és aggódva várák, hogy fölébredne és ujra szólana és
meggyógyulna szomorúságától.

És ez az a beszéd, melyet Zarathustra mondott, mikoron fölébredett;
hangja pedig mikéntha messze távolból jött volna tanítványaihoz:

 ;

Halljátok csak álmomat, barátim, és segitsetek értelmét felfejteni!

Mert rejtély nékem ez az álom; értelme belé van rejtve-fogva és nem
röpköd fölötte szabad szárnyakkal.

Azt álmodtam, hogy minden életről lemondék. Éjjeli és temető-őrré lettem
vala, ott a halál magános hegyi várán.

Ott fönn őrizém koporsóit: a dohos sírboltok zsúfolva valának az ilyen
győzedelmi jelektől. Üveg koporsóból legyőzött élet pillanta reám.

Porral lepett örökkévalóságok szagát lélekzém! tikkadva és porral lepve
feküvék lelkem. S ugyan ki is szellőztethette volna ott lelkét!

Körülöttem mindig világos éjszaka vala: mellette magánosság kuporga; és
harmadikúl hörgő halálcsönd, leggonoszabb barátom.

Kulcsokat hordozék, minden kulcs közt a legrozsdásabbakat; és velök föl
tudtam nyitni a legcsikorgóbb kaput is.

Ádáz krákogásképen futott a hang hosszú folyosókon végig, ha a kapu
szárnyai szétnyíltak: csunyán csipogott ez a madár; nem akarta, hogy
fölköltsék.

De még borzasztóbb és szívet szorongatóbb volt, ha hallgatott és
köröskörűl csend lőn és magam ülék ebben az alattomos némaságban.

Igy telt és mászott időm, ha ugyan volt még idő egyáltalában: mit tudom
én! Végtére azonban megesett, a mi fölserkentett.

Háromszoros ütés hallatszék, hasonlatos az ég dörgéséhez és háromszor
visszhangzott és űvöltött a boltozat: ekkor a kapuhoz menék.

Alpa! – kiáltám, – ki hordozza hegynek hamvát? Alpa! Alpa! ki hordozza
hegynek hamvát?

És megforgatám a kulcsot és emelém a kaput és erőlködém! De még ujjnyira
sem nyíla meg:

Akkoron zúgó szélvész szakítá szét szárnyait; fütyölve és élesen sikolva
fekete koporsót vetett elém:

És zúgás és éles fütty közben megrepedt a koporsó és ezerszeres hahotát
hányt ki.

És gyermekek, angyalok, baglyok, bolondok és gyermeknagyságú pillangók
ezernyi torzából hallék a hahota és gúnykacaj és zúgás ellenem.

Rémítően megrémülék ettöl: földre dobott. És borzalmamban úgy ordíték,
mint még sohasem.

De enkiáltásom fölébresztett: – és magamhoz térék.

 ;

Im-ígyen mesélé Zarathustra álmát és azután elhallgatott: mivelhogy még
nem tudá álma magyarázatát. Legkedvesebb tanítványa azonban gyorsan
fölemelkedék, megragadá Zarathustra kezét és mondá:

„Tulajdon életedet magyarázza nékünk ez az álom, óh Zarathustra.

Nem magad vagy-e az éles füttyű szélvész, mely fölszakítja a halál
várának kapuit?

Nem vagy-e magad az iromba gonoszságokkal s az élet angyaltorzaival telt
koporsó?

Valóban, ezerszeres gyermeki kacagáshoz hasonlóan lép Zarathustra minden
halottas kamarába, kacagva ezeket az éjjeli és sír-őröket és az
egyebeket, akik komor kulcsokkal csörögnek.

Kacajod megrémíti és föllöki majd őket; ájulás és ébredés bizonyítják
majd, hogy hatalmad vagyon fölöttük.

És még ha eljövend is a hosszú alkonyat és a halálos fáradság, akkor sem
fogsz egünkön leáldozni, te szószólója az életnek!

Uj csillagokat láttatál velünk és az éj uj gyönyörűségeit; valóban, a
nevetést is tarka kárpítként feszítéd fölénk.

Immár mindig gyermeknevetés fakad majd a sírokból; immár mindig erős
szél győz majd minden halálfáradságon: ennek magad vagy a záloga és
jósa!

Valóban _magukat ellenségeidet álmodád meg:_ ez volt legnehezebb álmod!

De valamiképen fölébredtél tőlük és magadhoz tértél, azonképen kell,
hogy ők ébredjenek – és hozzád térjenek maguktól!“

Igy szólt az ifjú és íme a többiek mind Zarathustra köré tolongának és
megragadák kezét és rá akarák beszélni, hogy hagyja el ágyát és
szomorúságát és térjen vissza hozzájuk. De Zarathustra idegen
tekintettel ült nyoszolyáján. Olyan volt, mintha valaki hosszú idegen
útról tér haza, tanítványaira nézett és nem ismeré meg őket. Midőn
azután fölemelék és lábára állíták, íme, egyszerre eltávozék a szeme:
mindent megértett, a mi történt vala, végig simogatá szakállát és erős
hangon mondá:

„Nosza! Ennek hát megvan az ideje; de gondoskodjatok, tanítványaim, jó
ebédről, még pedig hamarosan! Im-ígyen akarok vezekelni a rossz
álmokért!

A jós pedig oldalomon egyék és igyék: s valóban, mutatok még néki
tengert, miben megfúlhat!“

Im-ígyen szóla Zarathustra. Azután pedig hosszan ránézett az álom
magyarázójára és közben fejét rázta.

* * *


A megváltásról.

Midőn Zarathustra egyszer átment a nagy hidon, körülvevék őt a
nyomorékok és koldusok és egy púpos im-ígyen szólítá meg:

„Nézd, Zarathustra! A nép is tanúl tőled és kezd hinni igédben: de hogy
egészen higygyen benned, egy a hijja – még minket nyomorékokat is rá
kell beszélned! Ime, szép választékod van és alkalmad, valóban, több
mint egy üstökű! Teheted, hogy vakok lássanak és bénák fussanak; és
arról, a kinek sokja van a háta mögött, egy keveset le is vehetsz: – úgy
hiszem, – ez volna az igazi módja, hogy a nyomorékok hitelt adjanak
Zarathustrának!

Zarathustra pedig im-ígyen felele a beszélőnek: Ha elveszed a púpos
púpját, eszét veszed el – így tartja a nép. És ha a vaknak visszaadod
szeme világát, kelleténél több rossz dolgot lát majd a földön: úgy hogy
megátkozza azt, a ki meggyógyította. Az pedig, a ki a bénát futóvá
teszi, a legnagyobb kárt teszi benne: mert alig hogy futni tud,
elragadják bűnei, ezt tartja a nép a nyomorékokról. És miért ne tanulna
Zarathustra is a néptől, ha a nép tanúl Zarathustrától?

S mióta emberek közt vagyok, ez nékem a legkevesebb, hogy látom: „ennek
félszeme hiányzik, annak meg fél füle, egy harmadiknak a lába, s ismét
vannak, kik nyelvüket, vagy orrukat, vagy fejüket veszíték.

Még rosszabbat is látok és láték és nem egy olyan ocsmányságot, hogy
nincs kedvem mindegyikről beszélni sőt némelyikről hallgatni sem:
tudniillik azokról az emberekről, kiknek mindenük túlkevés, azonkivül,
hogy egygyük túlsok – az emberekről, a kik nem egyebek, mint egy nagy
szem, vagy egy nagy száj vagy egy nagy has, vagy valami egyéb más nagy;
fonák-nyomorékoknak hívom az ilyeneket.

És mídőn magánosságomból jöttem és első ízben léptem erre a hídra: nem
hivék szememnek és oda néztem és ujra oda és végre mondám: „Ez egy fül!
Fül, olyan nagy, mint egy ember!“ Még jobban oda néztem: és csakugyan, a
fül alatt mozgott még valami, a mi szánalomra méltóan kicsi és nyomorúlt
és vézna vala. És valóban, a roppant nagy fül kis és vékony száron ült
–, a szár pedig ember vala! A ki nagyítót tőn szemére, még egy kis,
irígy arcocskát is megismerhetett, és hogy egy töpörödött lelkecske
ingott-bingott a száron.

A nép pedig azt mondá nékem, hogy a nagy fül nemcsak ember, hanem nagy
ember, lángész. Én azonban sohasem hittem a népnek, ha nagy emberekről
beszélt – és megmaradtam hitemnél, hogy fonák-nyomorékkal vagyon dolgom,
a kinek mindene túlkevés, csak egygye túlsok.

Miután Zarathustra így beszélt vala a púposhoz, és azokhoz, kiknek ez
szócsövük és szószólójuk vala, mélységes rossz kedvvel fordult
tanítványaihoz és monda:

Bizony, bizony, barátim úgy járok-kelek az emberek között, mint emberek
töredékei és elszakadt tagjaik között!

Az a borzasztó szememnek, hogy az embert darabokra törve látom, és
szétszórva, mintegy csata- és vágótéren.

És ha szemem a „mostan“-tól a „hajdan“-hoz menekül: mindig ugyanazt
találja: dirib-darabokat és elszakadt tagokat és rémítő véletleneket –
de nem embereket!

A „mostan“ és a „hajdan“ a földön – óh, barátim, – ez _nékem_ a
legelviselhetetlenebb; és nem tudnék élni, ha nem volnék látnoka annak,
a minek el kell jőnie.

Látnok, akaró, teremtő, maga is jövő és a jövőhöz vezető híd – és, óh,
maga is még mintegy nyomorék ezen a hidon: Zarathustra mindez.

És ti is gyakorta kérdezétek egymást: „Ki nekünk Zarathustra? Kinek
hivjuk?“ És, miként én magam, ti is felelétek kérdéstekre: „Vajjon
igéző-e? Avagy bételjesítő? Hódító? Avagy örökös? Ősz? Avagy ekevas?
Orvos? Avagy lábbadozó beteg?

Költő? Avagy igaz ember? Szabadító? Avagy megfékező? Jó? Avagy gonosz?“

Úgy járok-kelek az emberek között, mint dirib-darabjai között a jövőnek:
annak a jövőnek, mit én látok.

És arról költök és arra törekszem, hogy egygyé költsem és összehordjam,
ami dirib-darab és rejtély és szörnyű véletlen.

És hogyan viselhetném el, hogy ember legyek, ha az ember nem volna
egyben költő is és rejtély fejtő és a véletlen megváltója!

A múlt embereit megváltani és minden „volt“-ot „úgy akartam, hogy
legyen“-né teremteni, ezt hínám csak megváltásnak!

Akarat – így hivják a szabadítót és öröm hírhozóját; ezt tanítám nektek,
barátim! De most tanuljátok hozzá: az akarat még maga is fogoly.

Az akarat fölszabadít: de hogy hivják azt, a mi még a szabadítót is
bilincsekbe veri?

„Volt“: így hivják az akarat fogcsikorgatását és legmagánosabb
búbánatát. Tehetetlen lévén azzal szemben, a mi megtétetett – minden
múltnak sanda nézője.

Visszafelé nem tud az akarat akarni; hogy nem tudja megtörni az időt és
az idő mohó vágyát, – ez az akarat legmagánosabb búbánata.

Az akarat megszabadít: mit talál ki maga az akarat, hogy megszabadúljon
búbánatától és gúnyolja börtönét?

Óh, minden fogoly megbolondúl! Bolondúl szabadítja meg magát a fogoly
akarat is.

Hogy az idő nem fut vissza, ez az ő titkos dühe: „az, a mi volt,“ – így
hívják a követ, mit nem tud elgörgetni.

Igy hát a titkos indulat és roszkedv köveit görgeti és bosszút áll
mindenen, a mi nem érez hozzá hasonlóan indulatot és rossz kedvet.

Im-ígyen lett az akaratból, a megszabadítóból, egy jajtévő: és mindenen,
a mi csak szenvedni tud, bosszút vesz azért, hogy nem tud visszafelé
akarni.

Ez, igen, csak ez merő _bosszú:_ az akarat akaratossága az idő és az ő
„volt“-ja ellen.

Valóban, nagy őrültség lakozik akaratunkban; és minden emberi átka lőn,
hogy ez az őrültség szellemet sajátított el!

A _bosszú szelleme:_ óh barátim, ezen töprengtek eleddig az emberek
legtöbbet; és a hol szenvedés volt, ott, szerintük, mindig büntetésnek
is kellett lennie.

„Büntetés“ – így nevezi önmagát a bosszú; hazug szóval mímel magának jó
lelkiismeretet.

És mert mindenben, a mi akar, vagyon szenvedés, mivelhogy nem tud
visszafelé akarni, – ennélfogva azt tartották, hogy maga az akarat és
minden élet – büntetés!

És azután felhő felhőre tornyosúlt a szellemen: míg végre az őrület
elkezdé prédikálni: „Minden elmulik, ennélfogva minden megérdemli, hogy
elmúljék!

És az is merő igazság, az időnek az a törvénye, hogy gyermekeit föl kell
falnia.“ Ezt prédikálá az őrület.

„A dolgok erkölcsi rendjét jog és büntetés adja. Óh! hol van megváltás a
„dolgok folyásától“ és a „lét“ büntetésétől!“ Ezt prédikálá az őrület.

„Lehet-e megváltás, ha van örök törvény? Óh! elgördíthetetlen a „volt“
köve: öröknek kell lennie minden büntetésnek is!“ Ezt prédikálá az
őrület.

„Nincs tett, a melyet meg lehetne semmisíteni: hogy lehetne a
büntetéssel meg nem tetté tenni! Az, az teszi örökké a „lét“ büntetését,
hogy a létnek örökké megint tetté és bűnné kell lennie!

„Ha csak az akarat végre nem váltja meg magát és az akarás nem-akarássá
nem lészen“: hisz ismeritek, én véreim, az őrület e dajkameséjét!

Tova vezetélek titeket ezektől a dajkameséktől, mikor – azt hirdetém
nektek, hogy: „az akarat teremtő.“

Minden „volt“ dirib-darab, rejtély, szörnyű véletlen – valamíg a teremtő
akarat nem mondja: „hisz úgy akartam!“

– Valamíg a teremtő akarat nem mondja: „Hisz így akarom! Igy fogom
akarni!“

De vajjon mondta-e már ezt? És mikor fogja mondani? Leveté-e már az
akarat tulajdon balgaságának szerszámát?

Lőn-e már az akarat a maga megváltójává és örömhírmondójává? Feledé-e
már a bosszú szellemét és a fogak csikorgatását?

És vajjon ki tanítá, hogy megbékéljen az idővel, ki tanítá magasabbra,
mint minden megbékélés?

Minden megbékélésnél magasabbat kell annak az akaratnak akarnia, a mely
a hatalom akarása – de hogyan éri el ezt? Ki tanítaná magát még akarásra
is?

– Ámde beszédének e helyén történt, hogy Zarathustra hirtelen
félbeszakítá magát és mintha borzasztóan megrémült volna. Rémült
szemekkel nézett tanítványaira; szeme nyílként furta át nyilt és titkos
gondolatukat. Ám kis vártatva már megint nevetett és megjuhodva mondá:

„Nehéz emberekkel élni, mivelhogy hallgatni oly nehéz, különösen a
szószátyároknak.“

Im-ígyen szóla Zarathustra. A púpos pedig végig hallgatta a beszélgetést
és ezenközben elfödte arcát, mikor azonban Zarathustrát nevetni hallá,
kiváncsian pillantott föl és lassan mondá:

„De miért beszél Zarathustra velünk másképen, mint tanítványaival?“

Felelé Zarathustra: „Mit csodálkozol ezen! Púposokkal szabad púposan
beszélni!“

„Jó – mondá a púpos – és tanitványokkal szabad iskolásan beszélni.

De miért beszél Zarathustra máskép a tanítványaival mint enmagával?“

* * *


Az emberi bölcseségről.

Nem a magasság: a lejtő a borszasztó.

A lejtő, melyen a szem _lefelé_ zuhan és a kéz _fölfelé_ nyúl. Ekkor a
szív szédül ágas akaratától.

Óh, barátaim, vajjon kitaláljátok-e szívemnek ágas akaratát?

Az, az az _én_ lejtőm és az én veszedelmem, hogy szemem a magasságba
zuhan, kezem pedig a mélységbe szeretne kapaszkodni és reá támaszkodni.

Az emberekbe kapaszkodik akaratom, láncokkal füzöm magam az emberekhez,
mivelhogy valami fölragad, föl az emberfölötti emberhez: mert oda
törekszik az én másik akaratom.

És a végre élek vakon az emberek között, mintha nem ismerném őket: hogy
kezem ne veszejtse egészen hitét, hogy van szilárd dolog.

Nem ismerlek titeket, emberek: ez a sötétség és vigasztalás gyakorta
környékez engem.

Minden gaznak ott ülök a kapu küszöbén és kérdem: ki akar engem
megcsalni?

Ime első emberi bölcseségem, hagyom, hogy megcsaljanak, hogy ne kelljen
óvakodnom a csalóktól.

Óh, ha óvakodnám az emberektől, miképen lehetne az ember léghajóm
horgonya! Tulságosan könnyen ragadna föl és el!

Az a gondviselés lebeg sorsom fölött, hogy nem kell magamra gondot
viselnem.

És a ki az emberek között nem akar elepedni, annak meg kell tanulnia
minden pohárból inni; és a ki emberek között tiszta akar maradni, kell,
tudjon ahhoz, hogy szennyes vizzel is mosakodjék.

És gyakorta im-ígyen vigasztalám magam: „Rajta! Nosza! Öreg szív!
Elvétetted a sorsod? élvezd, mint a te – boldogságodat!“

És ez másik emberi bölcseségem: jobban kimélem a _hiúkat_, mint a
fenhéjázókat.

Nemdenem sértett hiuság az anyja minden szomorújátéknak? De a hol
büszkeség sértődik, ott valami jobb is nő, mint a büszkeség.

Hogy az élet jó látvány legyen, jól kell játszani játékát: de erre jó
színjátszók kellenek.

Jó játékosnak találtam minden hiú embert: játszanak ők, és azt akarják,
hogy szívesen nézzék őket, – egész lelküket eltölti ez az akarat.

Színre hozzák magukat, kitálalják magukat; közelükben szeretem az életet
nézni, – meggyógyít a búskomorságtól. Azért kimélem a hiúkat, mert
búskomorságom orvosai és az emberhez bilincselnek, mint valami
színjátékhoz.

És azután: ugyan ki méri a hiún szerénysége egész mélységét!

Tőletek akar hitet meríteni önmaga iránt; pillantástokból táplálkozik,
kezetekből faldossa a dícséretet.

Még hazugságtoknak is hisz, hahogy jól hazudtok neki, mert szíve
mélyében így sóhajtozik: „mi vagyok _én_!“

És ha az az igazi erény, a melyik nem tud magáról: nos, a hiú nem tud a
maga szerénységéről!

Harmadik emberi bölcseségem pedig az, hogy a _gonosz_ nézésétől nem
térit el félénkségtek.

Boldog vagyok, hogy láthatom a csodákat, miket forró nap költ ki:
tigriseket, pálmákat, csörgő kigyókat.

Az emberek között is van forró nap szép szülöttje és sok csodálni méltó
a gonoszon.

Ámbátor, valamiképen legnagyobb bölcseiteket sem látom olyan nagyon
bölcseknek, úgy az emberek gonoszságát is jobbnak találom hirénél.

És gyakorta kérdezém fejem rázva: minek csörögtök csörgő kigyók?

Valóban, a gonosznak is van jövője! És a legforróbb delet még nem
fedezték föl az ember számára.

Mennyit hivnak ma már a legnagyobb gonoszságnak, pedig szélessége csak
egy tucat lábnyi és hossza három hónap.

Egykoron azonban majd nagyobb sárkányok születnek. Mert, hogy az
emberfölötti embernek ne hiányozzék sárkánya, az óriás sárkány, méltó
hozzá: még kell, sok forró nap perzselje a nyirkos őserdőket.

Vadmacskáitoknak előbb tigrisekké kell válniok és mérges varangyaitoknak
krokodilusokká: hogy a jó vadásznak jó vadászata essék!

És ti, jók és igazak! Rajtatok sok a nevetséges, hát még attól való
félelmetek, mit eddig „ördög“-nek hittak!

Oly idegen lelketeknek a nagy, hogy nektek az emberfölötti ember
jóságában is _rettenetes_ lenne!

És ti, bölcsek és tudósok, elmenekülnétek a bölcseség napjának
perzselésétől, miben az emberfölötti ember élvezve föröszti
meztelenségét!

Ti legmagasabb rendü emberek, kikkel szemem valaha találkozék, íme,
kételkedem bennetek és titkon nevetlek benneteket: azt hiszem,
emberfölötti emberem előtt – ördög volna a nevetek!

Borzongás futott végíg rajtam, midőn ezeket a legjobbakat mez nélkül
látám: ekkor szárnyaim nőttenek, hogy ellebegjek messze jövőkbe.

Messzibb jövőkbe, délibb délre, miről egy alkotó valaha álmodott: oda,
hol az istenek minden mezüket szégyenlik!

De _titeket_ lepelben akarlak látni, felebarátim és embertársaim, és
szépen felcicomázva és hiúknak és tekintélyeseknek, mint „a jók és
igazak.“

És lepelben akarok köztetek ülni magam is, hogy titeket és magamat
_félreismerjelek:_ mert ez az utolsó emberi bölcseségem.

Im-ígyen szóla Zarathustra.

* * *


A legcsöndesebb óra.

Mi történt vélem, barátim? Megzavarodva láttok engem, s elűzve,
kedvetlenül engedve, távozásra készen, óh, – a _tőletek_ távozásra
készen!

Igen, Zarathustrának még egyszer vissza kell mennie magánosságába: de a
medve ez egyszer kedvetlenül megy vissza barlangjába!

Mi történt vélem? Ki parancsolja ezt? Óh, mérges úrnőm akarja így, ő
szólott hozzám; említém már néktek nevét?

Tegnap este tájban szólott hozzám legcsöndesebb órám: ez a neve rettentő
úrnőmnek.

És úgy történék, – mert mindent meg kell néktek mondanom, hogy szívetek
ne kérgesedjék meg a hirtelen való iránt!

Ösméritek az álomba merülő ember rémületét?

Velőkig megrémül, hogy a föld kisiklik alóla és elkezdődik az álma.

Ezt mondom néktek hasonlatúl. Tegnap, a legcsöndesebb órában, a föld
kisiklék alólam: elkezdődött az álmom.

A mutató haladt, életem órája lélekzetet vőn – sohasem hallék ily
csöndet magam körűl: úgy hogy szívem megrettent.

Azután hangtalan szózat szóla hozzám: „_Tudod-e Zarathustra?_“

És fölordíték ettől a susogástól és vérem visszaszökött orcámról: de
hallgaték.

Ekkor ismét hangtalan szózat szóla hozzám: „Te tudod Zarathustra, de nem
beszélsz!“

Végtére azután dacosan felelém: „Igen, tudom, de nem akarom kimondani!“

És ekkor ujra hangtalan szózat szóla hozzám: „Te nem _akarod_,
Zarathustra? És azután igaz-e ez? Ne rejtőzz dacod mögé!“

És én sírék és reszketék, mint a gyermek és mondám: „Óh szeretném, de ha
nem bírom! Csak ezt engedd el nékem! Meghaladja erőmet!“

Ekkor ujra hangtalan szózat szóla hozzám: „Mit törődsz magaddal,
Zarathustra! Mondd ki szavad és törj össze!“

És felelém: „Óh, hát az _én_ szavam? Ki vagyok _én?_ Méltóbbra várok;
nem vagyok méltó, hogy rajta csak össze is törjek.“

Ekkor ujra hangtalan szózat szóla hozzám: „Mit törődsz magaddal? Még nem
talállak elég alázatosnak. Az alázatosság bőre a legvaskosabb.“

És felelém: „Mit nem türt már alázatosságom bőre?

Magasságom lábánál lakom: mily magasak csúcsaim, még senki sem mondá meg
nékem. De völgyeimet jól ösmérem“.

Ekkor ujra hangtalan szózat szóla hozzám: „Óh, Zarathustra, kinek
hegyeket kell áthelyeznie, az völgyeket és sikságokat is tud
áthelyezni.“

És felelém: „Szavam még nem helyeze át hegyeket és a mit beszéltem, még
nem éré el az embereket. Igaz, hogy elmentem az emberekhez, de még nem
érék hozzájok.“

Ekkor ujra hangtalan szózat szóla hozzám: „Mit tudsz te _erről!_ A
harmat akkor hull a fűre, ha az éjszaka legnémább.“

És felelém: „Kigunyolának, mikor a magam útját megtaláltam és jártam:
pedig igazában reszketének lábaim.

És így szólának hozzám: elfeledted az utat, íme elfeleded a járást is!“

Ekkor ujra hangtalan szózat szóla hozzám: „Mit törődsz csúfolódásukkal!
Olyan vagy, a ki az engedelmességet elfeledted: íme parancsolnod kell!

Tudod-e, ki a legszükségesebb mindenkinek? A ki nagyot parancsol.

Nagyot véghezvinni nehéz; de a nehezebb: nagyot parancsolni.

Ezt bocsáthatni meg néked a legkevésbbé: meg van a hatalmad, s nem
akarsz uralkodni.“

És felelém: „Híjjával vagyok az oroszlán hangjának, hogy
parancsolhatnék.“

Ekkor ujra mintegy susogás szóla hozzám: „A legcsöndesebb szavak idézik
föl a vihart. Galamblábon jövő gondolatok kormányozzák a világot.

Óh Zarathustra, menj mint árnyéka annak, minek jönnie kell: úgy
parancsolsz majd és parancsolván elöljársz.“

És felelém: „Szégyenkezem.“

Ekkor ujra hangtalan szózat szóla hozzám: „Még gyermekké kell lenned és
szemérem-nélkülinek.

Még benned van az ifjuság gőgje, későn levél fiatal: de a ki gyermekké
akar lenni, annak még ifjuságát is le kell győznie.“

És sokáig töprengtem reszketve. Végre azután azt mondám, a mit először
mondék: „Nem akarok.“

Ekkor hahota hallék körülöttem. Óh jaj, mint tépé szét ez a hahota
beleimet és mint hasítá föl szívemet!

És utoljára szóla hozzám: „Óh Zarathustra, gyümölcsöd érett, de te nem
vagy érett gyümölcsödre!

Igy megint vissza kell térned magánosságodba: mert még meg kell
puhulnod.“

És ujra hahota hallék és futás: azután csend lőn körülöttem, mintegy
kétszeres csönd. Én azonban a földön feküdtem és a verejték csorgott
tagjaimról.

– Ime mindent hallottatok, miért kell visszatérnem magánosságomba.
Semmit sem hallgattam el előttetek, barátim.

De azt is hallottátok tőlem, _ki_ minden ember közt a leghallgatagabb –
és az akar lenni!

Óh barátim! Még volna mondani valóm, még volna adni valóm néktek! Miért
nem adom? Avagy fukar vagyok?

Ezt mondván, Zarathustrát elfogta a fájdalom ereje és a barátaitól
bucsúzás közelsége, azonképen, hogy hangos sírásra fakadt; és senki sem
tudta megvigasztalni. Éjszaka azután magában távozék és elhagyá
barátait.

* * *



Im-ígyen szóla Zarathustra.  Harmadik rész.

„Ti fölfelé tekintgettek, ha föl akartok emelkedni.

Én pedig _le_nézek, mivelhogy már fölemelkedém.

Ki tud közületek egyszerre nevetni és lelkesülni?

A ki a legmagasabb hegyre hág, az nevet minden szomorú-játékot és
szomorú-valóságot.“

Zarathustra, az olvasásról és irásról. (I. rész, 51. l.)


A vándor.

Éjfél táján Zarathustra a sziget hátának vevé útját, hogy kora reggel a
túlsó partra érjen; mivelhogy ott szándékozott hajóra szállani.

Jó rév vala ott, a melyből idegen hajók is szerettek kiindúlni; ezek
magukkal vitték, a ki a boldogságos szigetekről tengerre akart szállani.

Midőn tehát Zarathustra a hegy hátán fölfelé mendegélt, útközben
megemlékezék a sok magános vándorlásról, miben ifjuságától kezdve része
vala, s megemlékezék arról, mennyi hegyet, hátat és csúcsot hágott már
meg.

Vándor vagyok és hegymászó, mondá szívének, nem szeretem a síkságot és
úgy látszik nem tudok sokáig nyugton ülni.

És bármi légyen is még sorsom és éleményem, – vándorlás lészen benne és
hegymászás: végezetre az embernek nincs egyéb éleménye, mint maga-maga.

Elmúlt az idő, midőn még véletlenek eshettek meg vélem; és mi eshetnék
még ölembe, a mi nem volna már tulajdonom!

Csak hazatér végre, hazatér – az én „én“-em, és a mi része sokáíg
idegenbe járt és szerteszórva minden dolog és eset között.

És még egyet tudok: most utolsó csúcsom előtt állok és az előtt, a mi
legtovábbra tétetett félre számodra: Óh, legkeményebb utamnak kell
nekivágnom! Óh, legmagánosabb vándorlásomat kezdtem meg!

A ki pedig fajtámból való, az nem menekül az ilyen órától: az órától
mely igy szól hozzá: „Csak most járod a nagyságodra vezető utat! Csúcs
és mélység – ime egygyé olvasztatott!

A nagyságodra vezető utat járod: íme végső menedéked lőn, ami eleddig
végső veszedelmed vala.

A nagyságodra vezető utat járod: íme, kell, az bátorítson leginkább,
hogy mögötted nincs már út!

A nagyságodra vezető útat járod: itt ne leselkedjék senki sarkad után!
Lábad maga törlé ki mögötted az utat, és fölébe ez vagyon írva:
„lehetetlenség.“

És ha most már minden lajtorja híjjával vagy, tudnod kell hozzá, hogy
még a tulajdon fejeden járj: ugyan, hogy akarnál máskép fölfelé hágni?

Tulajdon fejeden és tulajdon szíveden keresztűl! Most a legpuhábbnak is
meg kell keményednie benned.

A ki mindig sokat kímélte magát, az utóvégre a sok kimélet miatt
betegeskedik. Dicsértessék, a mi keménynyé tészen! Én nem dicsérem a
földet, a hol vaj és méz folyik!

Ha ki _sokat_ akar látni, meg kell tanulnia, hogy magától _el_tekintsem:
– erre a keménységre szüksége van minden hegymászónak.

A kinek pedig a megismerés mívénél tolakodó a szeme, hogy láthatna
minden dologból többet felszínénél!

Te azonban, Zarathustra, minden dolognak fenekét és hátterét akarád
látni: ezért hát át kell hágnod magad – előre, föl, valamig még a
csillagaid is _alattad_-valók lesznek!

Igen! _Le_nézni magamra, sőt csillagjaimra: csak, ha oda érnék, csak ezt
hívnám majd az én _csucsomnak:_ az _utolsó_ csúcsom van még hátra.

Im-ígyen szóla magához Zarathustra hegynek-menet, kemény igékkel
vígasztalván szívét: mivelhogy szíve vérzett, mint még sohasem. És a
hegy hátának tetejére jutván, íme, előtte feküvék a másik tenger
szétterjedve: és ő nyugodtan állt és sokáig hallgatott. Az éjszaka pedig
hideg vala ebben a magasságban és tiszta és csillagoktól ragyogó.

Megismerem a sorsom, – mondá végre búsongva. – Rajta! Kész vagyok. Ime
elkezdődék utolsó magánosságom!

Óh, ez a fekete, szomorú tenger itt alattam. Óh ez a fekete, éjjeli
borús kedv! Óh sors és tenger! Ime hozzátok kell _le_szállanom!

Legmagasabb hegyem előtt állok és leghosszabb vándorlásom előtt: ezért
még mélyebbre kell szállnom, mint valaha: – mélyebbre a fájdalomba, mint
valaha, bele egészen legfeketébb hullámáig! Igy kivánja sorsom: Rajta!
Kész vagyok.

Honnan jőnek a legmagasabb hegyek? – kérdezém egykoron. – Ime
megtanulám, hogy a tengerből jöttenek.

Ez a tanúság rajta van kövükön. Kell, hogy a legmagasabb a legmélyebből
jusson föl magasságába.

Igy szóla Zarathustra a hegy csúcsán, a hol hideg vala, mikoron pedig a
tengerhez közel ért és végre a szirtek alatt állott, azonközben elfáradt
és még erősebben vágyódék, mint az imént.

Most még minden alszik, mondá; a tenger is alszik. Szeme álomittasan és
idegenül néz reám.

De melegen lehell, azt érzem. És azt is érzem, hogy álmodik. Álmában
hánykolódik kemény párnáin.

Hallga! Hallga! Hogy nyög a rossz emlékektől! Vagy talán mert rosszat
vár?

Óh, veled szomorkodom, sötét szörnyeteg, és magamra is haragszom te
miattad.

Óh, hogy kezem nem elég erős! Valóban szíves-örömest megváltanálak rossz
álmaidból!

És midőn Zarathustra ezeket mondá, búsan-keserüen nevete maga-magán.
Hogyan Zarathustra! – mondá, – hát még a tengert is vigasztalni akarod
énekeddel?

Óh, te kedves bolond Zarathustra, te bizó boldogok boldoga! De ilyen
valál mindenha: mindig bizodalmasan közelítettél minden borzasztóhoz.

Minden szörnyeteget meg akartál simogatni. Egy kis meleg lehellet, egy
kis puha lágy pihe szőr a lábon: – és mindjárt kész valál szeretni és
csalogatni.

A szeretet a magános veszedelme, a szeretet _minden élő iránt!_ Valóban
kacagni-való, milyen bolond és szerény vagyok a szerelemben.

Im-ígyen szóla Zarathustra és ujból kacagott: azután megemlékezék
elhagyott barátairól, – és mintha gondolatával vétkezett volna ellenök,
neheztelt gondolataira is. És mihamar megesék, hogy a nevető elsírá
magát: – indulattól, vágytól sírdogála Zarathustra keservesen.

* * *


A látomásról és a talányról.


1.

Híre terjedvén a hajósok között, hogy Zarathustra a hajón van – mert
egyazon időben szállott vele hajóra egy ember, a ki a boldogságos
szigetekről jött, – nagy kiváncsiság és várakozás keletkezék.
Zarathustra azonban hallgatott két napig és hideg és süket vala a
szomoruságtól, úgy, hogy sem pillantásaikra, sem kérdéseikre nem
válaszolt. Második nap este azonban bár még szótlanul ujra megnyitá
fülét: mivelhogy sok különös és veszedelmes dologról lehetett hallani e
hajón, mely messziről jött és még messzebbre igyekezett. Zarathustra
pedig barátja vala mindazoknak, a kik messze-utat tesznek és nem akarnak
veszedelem nélkűl élni. És lám, utoljára a hallgatás megoldá az ő
nyelvét és szívének jege megtörék: – ekkor im-ígyen kezde beszélni:

Néktek, a merész keresőknek, kisértőknek, s a ki csak valaha csalárd
vitorlákkal borzalmas tengerekre szálla,

néktek, a talány-ittasoknak, a homály-kedvelőknek, a kiknek lelkét
fuvola csalogatja minden tévelygés barlangjához:

– mert ti nem akartok gyáva kézzel fonál után kapkodni; és ha
_kitalálni_ tudtok, gyülölitek, hogy arra okok fonalán rávezessenek –

néktek, csak néktek beszélem el a talányt a mit _láték_, – a
legmagánosabbnak látomását.

Komoran menék minap halott-halavány alkonyatban, – komoran és keményen,
összeszorított ajkakkal. Nemcsak _egy_ napom áldozott le.

Egy ösvény, mely dacosan vezetett föl zuhanó kőtörmeléken keresztül,
gonosz, magános ösvény, melyen nem nőtt már se fű, se fa: egy hegyi
ösvény csikorgott lábam daca alatt.

Némán lépkedve kavicsok gúnyos nyikorgása közt, széttaposva a követ,
melyen elcsúszott: im-ígyen kényszeríté magát lábam fölfelé.

Fölfelé: – hogy dacoljon a szellemmel, mely lefelé húzá, a mélységbe
húzá, a nehézség szellemével, sátánommal, esküdt ellenségemmel.

Fölfelé: – ámbátor rajtam ült, a félig törpe, félig vakondok; bénán,
bénítóan, fülembe ólmot, agyamba ólmos gondolatokat csöpögtetve.

„Óh Zarathustra – mormogá keserü gúnynyal, szótagot szótag után hebegve
– óh, bölcsesség köve! Magasra dobtad magad, de minden földobott kőnek –
esnie kell!

Óh Zarathustra, bölcseség köve, te parittyakő, te csillagromboló!
Magadat dobtad magad oly magasra, de minden földobott kőnek – esnie
kell!

Magadra ítéltetve és tulajdon megkövezésedre: óh Zarathustra, messze
dobtad ugyan a követ, – de _te reád_ esend az vissza!“

Erre elhallgatott a törpe; és ez soká tartott. Hallgatása azonban
nyomasztó volt nékem; és az ilyetén együttlétben az ember valóban
magánosabb, mint magában!

Fölfelé hágtam, tovább, tovább, álmodék, gondolkodám, – de minden
nyomott. Beteghez valék hasonlatos, kit elfáraszt gonosz kínja, és kit
álmából még gonoszabb álom ébreszt föl. –

De van bennem valami, a mit bátorságnak hínak: ez eleddig agyonütött
bennem minden bátortalan kedvet. Ez a bátorság parancsolá, hogy végre
megálljak és így szóljak: „Törpe! Te! Vagy én!“ –

Mert bátorság a legjobb agyonütő szerszám, – bátorság, a mely _támad:_
mivel minden támadás pengő játék.

Az ember pedig a legbátrabb állat; ezzel bírt le minden állatot. Pengő
játékkal bírt le minden fájdalmat is; az emberi fájdalom pedig a
legmélyebb fájdalom.

A bátorság agyonüti a mélység szédületét is: és hol nem áll az ember
mélységek szélén! Avagy látni nem annyi-e, mint – mélységeket látni?

Bátorság a legjobb agyonütő szerszám: a bátorság agyonüti az
együtt-szenvedést is. Az együtt-szenvedés pedig a legmélyebb mélység: a
milyen mélyre belenéz az ember az életbe, olyan mélyre néz a szenvedésbe
is.

Bátorság a legjobb agyonütő szerszám, a bátorság, a mely támad; az még a
halált is agyonüti, mert igy szól:

„_Ez_ vala az élet? Rajta! Még egyszer!“

Az ilyen szóban pedig sok a pengő játék. Kinek füle van az hallja. –

* * *


2.

„Megállj, törpe! – szólék. – „Én! Vagy te! De én vagyok az erősebb
kettőnk között –: te nem ösméred mélységes gondolataimat! Azt – te nem
bírnád elviselni!“ –

Ekkor megkönnyebbített valami történet: mert a törpe leugrott vállamról,
a kiváncsi! És ott gunyasztott előttem egy kövön. És éppen kapubejárás
előtt állánk meg.

Lásd ezt a kaput! Törpe! – folytatám –: ennek két arca vagyon. Két út
találkozik itt: ezeken még senki sem ment végig.

Ez a visszavezető hosszú utca: örökkévalóságig tart. És az a hosszú utca
kífelé – ez egy másik örökkévalóság.

Ellentmondanak egymásnak ezek az utak: éppen egymás fejéhez ütődnek: –
és itt, ennél a kapunál találkoznak. A kapu fölött ez vagyon irva:
„Pillanat.“

De ha ki egyikükön tovább menne – és mindig távolabb: hiszed-e, törpe,
hogy ezek az utak örökké ellentmondanak egymásnak?“ –

„Minden egyenes hazudik“ – mormogá hányi-vetin a törpe. – „Minden
igazság görbe, az idő maga is körvonal.“

„Te, nehézség szelleme! – mondám haraggal, – „ne vedd túlságosan könnyen
a dolgot! Különben ott hagylak gunnyasztani, a hol gunnyasztasz, te béna
– pedig én _magasra_ vittelek!

Lásd, – folytatám – ezt a pillanatot! Ettől a pillanat-kaputól hosszú,
örök utca vezet _visszafelé:_ mögöttünk örökkévalóság vagyon. Nem
kell-e, hogy az, a mi mindenek közül megeshetik, már egyszer megesett,
megtétetett, mellettünk elfutott légyen?

És ha már minden volt: mit tartasz, törpe, erről a pillanatról? Nem
kell-e, hogy már egyszer ez a kapubejárás is volt légyen?

És vajjon nincsenek-e mindenek oly erősen egymásba bogozva, hogy ez a
pillanat minden jövendőket maga után vonjon? Tehát – még magát is?

Mert mindennek, a mi futni tud: ezen a hosszú úton _kifelé_ is – _kell_
még egyszer futnia! –

És ez a lassú pók, a mely a holdvilágban mászik, és maga ez a holdvilág,
és én és te a kapubejárásnál, egymással susogva, örök dolgokról susogva
– nem kell-e, hogy már egyszer mi is voltunk légyen –

és nem kell-e visszajönnünk és azon a másik utcán futnunk, kifutnunk,
magunk előtt, ezen a hosszú borzadályos utcán, – nem kell-e
_örökkön-örökké visszatérnünk?_“

Im-ígyen beszélék és egyre halkabban, mivelhogy féltem tulajdon
gondolataimtól és rejtett gondolataimtól. Ekkor, hirtelen, kutyát hallék
a közelben _vonítani_.

Hallottam-e valaha kutyát így vonítani? Gondolatom visszafutott. Igen!
Mikoron még gyermek valék és legtávolabbi gyermekkoromban – akkor
hallottam egyszer kutyát így vonítani: és látám is, borzas, felemelt
fejét, reszketve, a legnémább éjszakán, mikor kutyák is hisznek a
kisértetekben:

– úgy, hogy megesék a szívem. Mert éppen akkor ment el a ház fölött a
teli hold, halálos csöndben, éppen akkor állott meg, ő, a kerek izzás, –
csöndben lapos tetőn, miként idegen tulajdonon:

ezen rémült meg akkor a kutya: mert a kutyák hisznek a tolvajokban és
kisértetekben. És mikoron másodszor is hallám ezt a vonítást, megesék a
szívem.

Hova lőn ekkor a törpe? És a kapubejárás? És a pók? És minden susogás?
Avagy álmodtam? Fölébredék? Vad szirtek közt állék egyszerre, magamban,
síváran, a legsívárabb holdvilágban.

De _egy ember feküvék itt!_ És ott! A kutya ugrándozva, borzasan,
szükölve, – mert látta, hogy közeledem – majd megint vonított, majd
_kiáltott:_ hallék-e valaha kutyát így kiáltani segítségért?

És valóban, a mit láték, olyant még nem láttam soha. Fiatal pásztort
láték, a ki vonaglott, fuldoklott, rángatózott, eltorzúlt arccal;
szájából pedig fekete, nehéz kigyó lógott ki.

Láték-e valaha ennyi utálatot és halovány borzadályt _egy_ arcon?
Bizonyosan aludt! Ekkor a kigyó bemászott torkába – és mélyen
beléharapott.

Kezem rángatta a kigyót és egyre rángatta: – hiába! nem rántá ki a
torokból. Ekkor bődült belőlem a szó „Harapd! Harapd!

Harapd le a fejét! Harapd!“ – így bődült belőlem a szó, borzadásom,
gyülöletem, utálatom, szánalmam, minden jóm és gonoszom egyetlen
kiáltással bődült belőlem.

Ti bátrak körülöttem! Ti keresők, kisértők és a ki csak valaha csalárd
vitorlákkal ki nem kutatott tengerekre szálla! Ti talány-kedvelők!

Találjátok hát ki talányomat, mit akkor láték, magyarázzátok meg a
legmagánosabb látomását!

Mert látomás vala és jövőlátás: – vajjon _mit_ láték akkor hasonlatban?
És _ki_ az, a ki egyszer még eljövendő?

_Ki_ a pásztor, kinek im-ígyen torkába mászott a kigyó? _Ki_ az az
ember, kinek im-ígyen torkába mászik majd minden legnehezebb,
legfeketébb?

A pásztor pedig beleharapott, ahogyan kiáltásom javallá; derekasan
beléharapott! Messzére köpte a kigyófejét, – és fölugródék. –

Nem pásztor többé, nem ember többé, – hanem szinében elváltozott, egy
ragyogó fényességtől környékezett valaki, a ki _kacagott!_ Ember még nem
kacagott úgy a földön, miképen _ő_ kacagott!

Óh, barátim, hahotát hallék, mi nem vala emberi hahota, – – és íme
szomjúság epeszt, sohasem szunnyadó vágyakozás.

Epeszt a vágy ez után a nevetés után, óh, hogyan viselem el még az
életet! És hogyan viselhetném el most – a halált! –

Im-ígyen szóla Zarathustra.

* * *


A kéretlen üdvösségről.

Ilyen talányokkal és keserüséggel szívében szálla Zarathustra tengerre.
Midőn pedig a boldogságos szigetektől és barátaitól négy napi járásra
vala, akkor már lebírta minden fájdalmát –: diadalmasan és erős lábon
állá megint a sorsát. És az időben im-ígyen szóla Zarathustra ujongó
lelkéhez:

Magam vagyok megint és magam akarok lenni, magam a tiszta éjszakával és
szabad tengerrel; és megint délután van körülöttem.

Délután találám először barátimat, délután másodizben is: – az órában, a
mikor minden fényesség enyhül.

Mert a mi boldogság még úton van ég és föld között, az még derüs lelket
keres szállásáúl: boldogságtól enyhült minden fényesség.

Óh életem délutánja! Egykoron az _én_ boldogságom is völgynek szállott,
hogy szállást keressen magának: akkor találá föl ezeket a vendégszerető
nyílt lelkeket.

Óh életem délutánja! Mit nem adnék oda, hogy Egyet szerezzek:
gondolataimnak ezt az eleven ültetvényét és legmagasabb reménységemnek
ezt a hajnalhasadását!

Társakat keresett egykor a teremtő és az _ő_ reménysége gyermekeit: s
íme, úgy esett, hogy nem találá őket, hanemha maga teremté őket.

Im-ígyen művem közepén tartok, gyermekeimhez menet és tőlük jövet:
gyermekei kedvéért kell magának Zarathustrának beteljesednie.

Mivelhogy igazában csak gyermekünket és mívünket szeretjük: és a hol
nagy a magaszeretet, ott az várandós állapot jele, – úgy találám.

Gyermekeim még első kikeletükben zöldelnek, közel állva egymáshoz és
közösen rázatva szelektől, fácskái kertemnek és legjobb földemnek.

És valóban! Valahol ilyen fácskák állnak egymás mellett, ott _van_
boldogságos sziget.

Egykoron azonban ki akarom ásni őket és mindegyiket magába állítani:
hogy tanuljon magasságot és dacot és óvatosságot.

Görcsösen és görnyedten és hajlékony keménységgel álljon azután mindenik
a tenger partján, eleven világító tornyául a győzhetetlen életnek.

Ott, hol a viharok a tengerre zúdulnak és a hegy orrmánya vizet
szürcsöl, ott tartson mindenik egyszer éjjel-nappal őrséget, hogy _ő_
megpróbáltatassék és megismertessék.

Meg kell ismertetnie, meg kell próbáltatnia, vajjon az én fajtám és
származásom-e, – vajjon hosszú akarat ura-e, szólván is néma és
engedékeny akképen, hogy adva _vesz:_ – hogy egykoron társam legyen és
Zarathustra teremtő és ünneplő társa: olyan, a ki az _én_ akaratomat az
_én_ tábláimra irja; mindenek teljesebb beteljesedésére.

És az ő és hozzája hasonlók kedvéért kell _magamnak_ is beteljesednem:
ezért térek most ki boldogságom elől és kínálkozom minden balsorsnak –
hogy _én_ ís utóljára megpróbáltassam és megismertessem.

S bizony, bizony, ideje volt, hogy menék és a vándor árnyéka és
legnagyobb unalma és legcsöndesebb órája – minden rábeszélt: „itt a
legfőbb ideje!“

A szél kulcslyukomon fúva mondá: „Menj!“

De én gyermekeimhez láncolva feküvék: a sóvárgás veté nekem ezt a cselt,
a sóvárgás szeretet után, hogy zsákmánya legyek gyermekeimnek és
elveszszek bennök.

Sóvárogva kivánni – ez nékem már annyi, hogy elveszítettem magam.
_Enyéim vagytok gyermekeim!_ Ez a birtok töltsön el nyugalommal, s ne
zavarjon semmiféle kivánság.

Ám a nap heve forrón rátüzelt szeretetemre, a maga nedvében főtt
Zarathustra, – ekkor árnyék és kétség elröpült fejem fölött.

Már-már dérre, télre vágyódtam: „óh, hogy megint dér és tél ropogtasson
és csikorgasson engem!“ – sóhajték: – ekkor fagyos ködök szálltak föl
belőlem.

Multam törte föl sírját, nem egy elevenen eltemetett fájdalom ébredett
föl –: csak kialudta magát s csak alakoskodott halotti köntösben.

Im-ígyen minden jel ezt kiáltá felém: „itt az idő!“ Én azonban – nem
hallám; mig végre megmozdult mélységem és furdalt a gondolatom.

Óh, mélységes gondolat, ki az _én_ gondolatom vagy! Vajjon mikor lesz
erőm, hogy áskálni hallván többé ne reszkessek?

Torkomig ver a szívem, ha áskálni hallak! Még hallgatásod is fojtogat,
te mélységesen hallgató!

Még sohasem kisérlém meg, hogy _föl_szólítsalak: elég már, hogy magammal
hordoztalak! Még nem valék elég erős az utolsó oroszlán-bátorságra és
oroszlán-pajkosságra.

Elég borzasztó vala már nékem nehézséged: egykoron azonban meglelem majd
az erőt és oroszlán-hangot, a mely téged _fölhív!_

S ha csak egyszer lebírtam ezt, még nagyobbat is lebírok; és _győzelem_
legyen beteljesedésem pecsétje! –

Ezenközben még bizonytalan tengeren hajtatom; a vak eset hizeleg nékem,
a símanyelvű; előre és hátra nézek, – s még nem látok véget. Még nem
ütött utolsó harcom órája, avagy talán éppen most üt? Valóban, csalárd
szépséggel néz rám köröskörül tenger és élet!

Óh, életem délutánja! Óh est előtti boldogság! Óh dagadó tenger réve! Óh
béke a bizonytalanságban! Mily bizalmatlan vagyok mindnyájatok iránt!

Miképen ő maga előtt tuszkolja szerelmesét, gyöngéden még keménységében
is, a féltékeny, – azonképen tuszkolom én magam előtt ezt a boldog órát.

El veled, boldog óra! Benned kéretlen üdvösség jőve hozzám! Mert
legmélyebb fájdalmamat akarva állok itt: – rossz időben jövél!

El veled, boldog óra! Inkább végy szállást ott – gyermekeimnél! Siess!
és még este előtt áldd meg őket az _én_ boldogságommal!

Ime közelg az est: a nap leáldozik.

Vége – boldogságomnak!

Im-ígyen szóla Zarathustra.

És egész éjjel várá balsorsát; de hiába várá. Az éjszaka világos és
csöndes maradt, a boldogság maga pedig egyre közelebb jöve.

Reggel felé azonban Zarathustra szívére mosolygott és gúnyosan mondá: „A
boldogság sarkom után fut. Ez azért van, hogy én nem futkosom fehérnép
után. Mert a boldogság fehérnép.“

* * *


Napkelet előtt.

Óh, Ég fölöttem, te tiszta! Mély! Te fényesség mélysége! Téged nézvén
isteni vágyaktól borzongok.

Magasságodba akarom vetni magam – ez az _én_ mélységem! Tisztaságodba
akarok rejtőzni – ez az én ártatlanságom!

Mert isten elleplezi szépségét: így rejted el csillagaidat. Nem
beszélsz: _így_ hirdeted nékem bölcseségedet.

Hullámzó tenger fölött keltél föl ma nékem, szereteted és szemérmed
kinyilatkoztatásképen szól hullámzó lelkemhez.

Hogy szépnek jösz hozzám, szépségedbe rejtőzve, hogy némán szólsz
hozzám, nyilvánvalóan bölcseségedben: „Óh, hogy ne találnám ki lelked
minden szemérmét! Napkelet előtt jövél hozzám, a legmagánosabbhoz.

Barátok vagyunk kezdettől fogva: közös a bánatunk, borzadásunk és
fenekünk; még napunk is közös.

Nem beszélünk egymáshoz, mivelhogy nagyon is sokat tudunk –; hallgatunk
egymással szemben, átmosolyogjuk egymásnak tudásunkat.

Nem vagy-e a tüzemhez tartozó fényesség? Lelked nem testvére-e
belátásomnak?

Együtt tanulánk mindent; együtt tanulók, mint kell magunk fölé magunkhoz
fölszállani és felhőtlenül mosolyogni: felhőtlenül _le_mosolyogni derűs
szemekkel és mérföldnyi távolságból, midőn alattunk kényszer és cél és
bűn esőként gőzőlögnek.

És ha egyedűl vándorlék: vajjon _mire_ éhezett lelkem éjszaka és
csal-utakon? És ha hegyeket hágék, vajjon _kit_ kerestem mindig a
hegyekben, ha nem téged?

És minden vándorlásom és hegyhágásom: szükség volt csak és gyámoltalan
kisegítője: – _röpülni_ akar egész akaratom, beléd röpülni!

És mit gyülölék hevesebben, mint vándor-felhőket és mindent, mi téged
beszennyez? És tulajdon gyülöletem is gyülölém, mivelhogy beszennyeze
téged!

Haragszom a vándor-felhőkre, ezekre a sompolygó vadmacskákra: elrabolják
tőled és tőlem, a mi közös tulajdonunk – a rengeteg, határtalan „igent“-
és „áment“-mondást.

Haragszunk ezekre a közvetítőkre és keverőkre, a vándor-felhőkre: ezekre
a felemásokra, mik sem áldani, sem isten igazában káromkodni nem
tanulnak.

Még jobb szeretnék beborúlt ég alatt hordóban ülni, jobb szeretnék ég
nélkül a mélységben ülni, mintsem hogy téged, fényesség ege,
vándor-felhőktől besszenyezve lássalak!

És sokszor kedvem kerekedék, cikkcakkos arany villám-drótokkal
lefeszítenem őket, hogy az égzöngéshez hasonlatosan, üthessem
katlan-hasukon a dobot:

– mint dühös dobverő, mivelhogy elrabolják nékem „igen“-edet és
„ámen“-edet, te Ég fölöttem, Te tiszta! Fényes! Te fényesség mélysége! –
mivelhogy elrabolják tőled az _én_ „igen“-emet és „ámen“-emet.

Mert még jobb szeretek dörgést és égzöngést és viharos átkokat, mint ezt
az aggodalmas-kételkedő macskanyugalmat; és az emberek között is
legjobban gyűlölök minden halkan lépőt és felemást és kételkedő, habozó
vándor-felhőt.

És „ha ki nem tud áldani, az tanuljon meg átkozni!“ – ez a derűs tanítás
hullott ölembe a derüs égből, ez a csillag ragyog egemen még koromsötét
éjszakákon is.

Én azonban áldó- és igent-mondó vagyok, ha csak te körülöttem vagy, te
tiszta! fényes! Te fényesség mélysége! – minden mélységbe beviszem még
áldó igent-mondásomat.

Áldóvá levék és igent-mondóvá: és sokat küzdék és küzködésem célja az,
hogy kezeim egykoron szabadok legyenek: áldani.

Áldásom pedig ez: az ember mint tulajdon ege álljon minden dolog fölött!
álljon mint kerek tetője, azúr harangja és örök biztossága; és boldog
az, a ki ezenképen áld.

Mert mindenek az örökkévalóság forrásánál és túl a Jón és Gonoszon
kereszteltettek; s Jó és Gonosz csak közbenső-árnyékok és nyirkos
borulatok és vándor-felhők.

Valóban, áldás és nem káromlás, ha hirdetem: „a véletlen ege, az
ártatlanság ege, a történetesség ege, a csapongás ege áll mindenek
fölött.“

„Történetesen“ ez a világ legrégibb nemessége, ezt adám vissza minden
dolognak, megváltám a cél rabigájától.

Ezt a szabadságot és égi derűt borítám azúr harangképen mindenek fölé,
mikoron hirdetém, hogy nincs „örök akarat“, mi fölöttük és általuk
akarna.

Ezt a csapongó kedvet és ezt a bolondságot tevém helyére annak az
akaratnak, midőn hirdetém: „mindenek mellett egy a lehetetlen – az
értelmesség!“

Egy _csöpp_ értelem ugyan, egy-egy szemernyi bölcseség szétszórva
csillagról csillagra – ez a kovász minden dologba bele van keverve: a
bolondság kedveért van bölcseség minden dologba keverve!

Egy kis bölcseség bizony lehetséges; de ezt a boldogító biztonságot
találám minden dologban: hogy még jobban szeretnek a véletlen lábán –
_táncolni_.

Óh! Ég fölöttem, te tiszta! Te magas! Az nékem tisztaságod, hogy nincs
örök értelem-pók és értelem-pókháló:

– hogy tánctér vagy nékem isteni véletlenek számára, hogy isteni
asztalom vagy isteni kockák és kockavetők számára.

De te elpirulsz? Talán mondhatatlant mondtam? Káromlálak, midőn áldani
akartalak?

Avagy négyszemközti szemérem az, mi elpirít téged? – Mennem s hallgatnom
parancsolsz-e, mert íme, jő a _nappal?_

A világ mély –: és mélyebb, semmint valaha a nappal gondolta vala. Nem
mindennek szabad megszólalnia a nappal előtt. De a nappal jő: váljunk el
hát!

Óh, Ég fölöttem, te szemérmes! Izzó! Óh, napkeletelőtti boldogságom! A
nappal jő: váljunk el hát!

Im-ígyen szóla Zarathustra.

* * *


A kisebbítő erényről.


1.

Midőn Zarathustra megint száraz földet ért, nem indúlt tüstént hegyének
és barlangjának, hanem sok utat és kérdést tőn, és tudakolá ezt is, azt
is, úgy hogy tréfásan ezt mondá magáról: „láss folyót, a mely sok
tekervényben foly vissza forrásához.“ Mert meg akarta tudni, mi történt
ez alatt az _emberrel:_ vajjon nagyobb lőn-e vagy kisebb. És egyszerre
csak egész sor uj házat pillantott meg, elcsodálkozék és mondá:

Mit jelentenek ezek a házak? Bizony, bizony nem nagy lélek tette oda, a
maga képéül!

Avagy talán balga gyermek szedte elő játékos fiókjából? Bárcsak tenné
egy másik gyermek megint vissza a játékos fiókjába!

És ezek a szobák és kamarák: vajjon járhatnak-e itt ki-be _férfiak?_ Úgy
vélem, selyembábúknak valók, avagy nyalánk macskáknak, a melyek
bizonyosan magukon is _hagynak_ nyalánkkodni.

 ;

És Zarathustra megállott és gondolkodék. Végre bánatosan mondá: „Minden
kisebb lőn!

Mindenütt alacsony kapukat látok: a ki az _én_ fajtám, még átmegy ugyan
rajta, de – meg kell hajolnia.

Óh, mikor térek megint hazámba, hol nem kell többé meghajolnom – nem
kell többé meghajolnom a _kicsinyek előtt!_“ – És Zarathustra sóhajtva
pillantott a távolba.

És egyazon a napon mondá beszédét a kisebbítő erényről.

* * *


2.

E nép sorait járom és nyitva tartom a szemem: nem bocsátják meg nékem,
hogy nem irígylem erényeiket.

Harapósan utánam kapnak, mivelhogy mondom nékik: kis embereknek kis
erényekre van szükségük – és mert sehogysem akarom fölfogni, hogy kis
emberek _szükségesek_ lennének!

A kakashoz vagyok hasonlatos, amely idegen udvarba kerűlvén, utána
kapkodnak a csirkék; de nem veszem zokon ezektől a csirkéktől.

Udvarias vagyok irántuk, mint minden apró bosszúság iránt; a kicsiség
ellen tüskésnek lenni: sűndisznónak való bölcseségnek tartom.

Mindnyájan rólam beszélnek, ha este körülülik a tűzet – rólam beszélnek,
de senki sem gondol – én reám!

Ez az uj csönd, melyet megismerék: körülöttem csapott lármájuk
köpönyeget borít gondolataim fölé.

Zajonganak maguk között: „mit akar ez a komor felhő? vigyázzunk, hogy ne
hozzon reánk valami járványos betegséget!“

És minap egy asszony magához rántá gyermekét, a ki felém tartott:
„Vigyétek el a gyermekeket“ – kiáltá – „az ilyen szemek elperzselik a
gyermekek lelkét.“

Köhécselnek, ha beszélek: úgy vélik, a köhentéssel gátat vetnek az erős
szeleknek – mit sem találnak ki boldogságom zúgásából!

„Még nincs időnk Zarathustra számára“ – vetik ellen; de mit nekem az az
idő, a melynek Zarathustra számára „nincs ideje?“

És ha magasztalnak is: hogyan nyughatnám az _ő_ magasztalásukon? Tüskés
öv nékem az ő dicséretük: még akkor is karcol, ha levetem magamról.

És azt is megtanultam közöttük: az a ki dicsér, úgy tesz, mintha
visszaadna, pedig igazában azt akarja, hogy őt ajándékozzák meg még
jobban!

Kérdezzétek meg lábamat, vajjon kedvére van-e, ahogy dicsérnek és
csalogatnak! Valóban, az ilyen taktusra és tik-takra nem akar se
táncolni, se állni. A kis erényre szeretnének csábítani dicséretükkel: a
kis boldogság tik-takjára szeretnék lábamat rábeszélni.

E nép sorait járom és nyitva tartom a szemem: _kisebbek_ lettek és egyre
kisebbekké válnak: – _ennek pedig oka tanításuk a boldogságról és
erényről_.

Mivelhogy az erényben is szerények – mert jóleső kényelem kell nékik.
Kényelemmel pedig csak szerény erény fér meg.

Igaz, hogy a maguk módjára ők is megtanulnak lépni és előre-lépni: ezt
azonban én _botorkálásuknak_ hívom. – Mindenkinek lábatlankodnak, a
kinek sietős a dolga.

És közülök nem egy előremegy és ezenközben hátranéz kíficamult nyakkal:
az ilyenbe szeretek belerohanni.

Láb és szem ne hazudjanak s ne hazudtolják meg egymást. Kis embereknél
azonban sok a hazudozás.

Olyik közülök akar, de legtöbbjük csak akartatik. Olyik közülök igaz, de
legtöbbjük rossz komédiás.

Van közöttük tudtán kivül való komédiás és komédiás akarata ellenére –
az igazak mindig ritkák, különösen az igaz komédiások.

Férfiból édes kevés van itt: ezért férfiasodnak el asszonyaik. Mert csak
az, a ki elég férfi, fogja a nőben a _nőt – megváltani_.

És ezt a színlelést találám bennük legrosszabbnak: hogy azok is, a kik
parancsolnak, azok erényeit színlelik, a kik szolgálnak.

„Én szolgálok, te szolgálsz, mi szolgálunk“ – így imádkozik az uralkodók
színlelése is – és jaj, ha az első úr _csak_ az első szolga!

Óh, képmutatásukba is jól bekandíkált szemem kiváncsisága; és jól
eltalálám minden légy-boldogságukat és zümmögésüket napsütötte
ablaktáblák körül.

Amennyi jót látok, megannyi gyöngeséget is látok. A mennyi
igazságosságot és részvétet, megannyi gyöngeséget is.

Símák, jogosak és jóságosak egymás iránt, mint a homokszemek símák,
jogosak és jóságosak homokszemek iránt.

Szerényen kis boldogságot ölelni – ez nekik „megadás!“ – és ezenközben
már szerényen kancsalítva lesnek egy uj kis boldogságot.

Tulajdonkép csak egyet akarnak a jámborok: hogy senki se bántsa őket.
Ennélfogva mindenkit megelőznek és jót tesznek véle.

De ez _gyávaság:_ jóllehet „erény“-nek hívatik.

És ha valamikor keményen beszélnek, ezek a kis emberek: _én_ csak
rekedtségüket hallom ki beszédükből – – mert hát minden szélhuzat
rekedtekké teszi őket.

Okosak ők, erényeik okos ujjúak. De nincs öklük, ujjaik nem tudnak
hozzá, hogy öklök mögé bujjanak.

Erény nékik az, a mí szegénynyé és szelíddé tészen: ezzel a farkast
kutyává és magát az embert az ember legjobb házi állatává szelídítik.

„Mi székünket _középre_ tevők – ezt mondja nékem mosolygásuk – és époly
távolra a haldokló bajvivótól, mint a víg disznóktól!“

Ez pedig – középszerűség, jóllehet erénynek hivatik.


3.

E nép sorait járom és némely szót ejtek: de ők sem venni, sem megtartani
nem tudnak.

Csodálkoznak, hogy nem jövék vágyakat és vétkeket kárhoztatni; és
csakugyan, azért sem jövék, hogy zsebmetszőktől ójjak!

Csodálkoznak, hogy nem vagyok kész okosságukat még öregbíteni és
élesiteni: mintha nem bővelkednének okoskodókban, a kiknek hangja
fülemben palavesszőként csikorog a táblán.

És ha kiáltám: „Átkozzatok meg minden gyáva ördögöt magatokban, a kik
szeretnének szükölni és kézösszetéve imádni“: viszontag azt kiáltják:
„Zarathustra istentelen“.

És kiváltképen magadást-tanítóik kiáltják ezt –; de éppen nekiek
szeretem fűlükbe kiáltani: Igen! _Én vagyok_ Zarathustra, az istentelen!

Óh ezek a megadást-tanítók! Tetűmódra mindenüvé odabújnak, a hol valami
kicsiny és beteg és varas: és csak utálatom tart vissza tőle, hogy
agyonropogtassam.

Nosza! Ez az én prédikációm az _ő_ fülüknek: én vagyok Zarathustra, az
istentelen, a ki így szól: „ki istentelenebb nálam, hadd élvezzem
oktatását!“

Én vagyok Zarathustra, az istentelen, hol találok magamhoz hasonlót? És
mindazok hozzám hasonlók, akik maguk szabják meg akaratukat és
levetkőzik a megadást.

Én vagyok Zarathustra, az istentelen, én még minden véletlent is a
_magam_ fazekában főzök. És csak ha ott megfőtt, van ínyemre, mint az
_én_ eledelem.

És valóban, nem egy véletlen úrhatnám-módra jőve hozzám: de még úrabb
módra szólt rá az én _akaratom_, s íme már kéregetve térdepelt előttem.

Kérve, hogy szállást, szívet leljen nálam és hízelegve beszél rá: „Lásd
Zarathustra, úgy jövök hozzád, mint a legjobb barát a baráthoz!“

De mit beszélek, a hol senki füle az _én_ fülem! így hát kikiabálom
minden szélnek: Mindig kisebbek lesztek, ti kis emberek! Lemorzsálódtak,
ti kényelmesek! Még látlak tönkre menni:

– a ti sok apró erényeteken, a ti sok apró mulasztásokon, a ti sok apró
megadástokon!

Nagyon is sokat kimél, nagyon is sokat enged: ez a ti talajotok! De hogy
fa _nagyra_ nőjjön, kemény sziklák közé kemény gyökereket kell vernie!

S a mit elmulasztotok, az is szövi minden emberjövő szövetét; semmitek
is pókháló és pók, a mely a jövő véréből él.

És ha vesztek, az olyan, mintha lopnátok, ti apró erényesek; de még
tolvajok közt is így szól a _becsület:_ „csak ott lopj, a hol nem lehet
rabolni.“

„Majd adódik a dolog“ – ez is a megadás tanítása. De én azt mondom
néktek, ti kegyesek: az _veszen_ magának s egyre többet veszen tőletek!

Óh, vajha minden _fél_-akarást levetkőznétek és elszánnátok magatokat a
lustaságra, épúgy, mint a tettre. Óh, vajha megértenétek igém:
„Tegyetek, a mit akartok, de legyetek előbb olyanok, a kik _tudnak
akarni!_

„Ám szeressétek felebarátotokat, miképen önmagatokat, – de előbb
legyetek olyanok, a kik _önönmagukat szeretik_.

– Szeretik, a nagy szeretettel szeretik! a nagy megvetéssel. – Im-ígyen
szóla Zarathustra, az istentelen!

De mit beszéllek ott, a hol senki füle nem az _én_ fülem! Itt még egy
órával túlságosan jókor vagyon számomra.

A magam kajdásza vagyok e nép közt, a magam kakas-szója sötét utcákon.

De eljövend az ő órájuk! És eljövend az enyém is! Óráról-órára kisebbek,
szegényebbek, terméketlenebbek lesznek, – szegény giz-gaz! szegény
talaj!

És _nemsokára_ úgy állanak előttem, mint száraz fű és pusztaság, és
valóban! magukba-fáradtan – és viznél még inkább szomjuhozva a _tüzet!_

Óh, áldott órája a villámnak! Óh délelőtti titok! – Egykoron még futó
tüzeket csinálok belőlük és tüznyelvvel hirdetőket:

– egykoron még tüzes nyelvvel hirdessék: Jön, közel van, Ő, a _Nagy
Dél!_

Im-ígyen szóla Zarathustra.

* * *


Az olajfák hegyén.

A tél, a kelletlen vendég, otthonomban ül: kezem kék baráti
szoritásától.

Tisztelem őt, ezt a kelletlen vendéget, de szeretem magára hagyni.
Szeretek elfutni tőle; és, ha az ember _jól_ fut, megmegmenekül tőle!

Meleg lábbal, meleg gondolatokkal oda futok, hol szélcsend vagyon, –
olajfám napos zugolyához.

Ott nevetem szigorú vendégemet, és hálás vagyok néki, hogy odahaza
elfogdossa legyeim és sok apró lármát elcsittít!

Mert nem szereti, ha muzslica zümmög, vagy épen kettő; még az utcát is
kiüriti, hogy a hold fénye is fél ott éjjente.

Kemény vendég ő – de én tisztelem és nem imádkozom a kényesek módjára a
potrohos tűzbálványhoz.

Inkább vacogjon egy keveset fogam, mintsem hogy bálványt imádjak! – így
parancsolja természetem. És kiváltképen nem szívelem a buja, gőzőlgő,
dohos tűzbálványokat.

A kit szeretek, jobban szeretem télen, mint nyáron, jobban és bátrabban
gúnyolom most ellenségemet, mióta a tél házamban ül.

Valóban, bátran, még akkor is, ha ágyba csúszom; még akkor is kacag és
incselkedik bebujt boldogságom; nevet még csalóka álmom.

Én csúszó-mászó? Életemben soha nem csúsztam-másztam hatalmasok előtt;
és ha valamikor hazudtam, szeretetből hazudtam. Ennek okáért vagyok
vidám még téli ágyamban is.

A szerény ágy jobban melegít, mint a gazdag, mivelhogy féltékeny vagyok
szegénységemre. És télen a leghűbb hozzám.

Incselkedéssel kezdek minden napot, hideg fürdővel gunyolom a telet:
ezért morog szigorú barátom.

S szeretem csiklandozni is viaszgyertyácskával: hogy végre kibocsássa
nékem az eget hamvasszinü szürkületből.

Mert különösen incselkedő kedvű vagyok reggel: kora reggel, a mikor
vödör nyikorog a kút száján és gőzölgő paripák nyerítenek szürke
utcákon:

Türelmetlenűl várom ilyenkor, hogy kivirradjon a derült ég, a havas
szakállú téli ég, az agg és fehér hajú

– a téli ég, a hallgatag, a mely még napját is oly gyakran elhallgatja!

Talán tőle tanultam a hosszú, derűs hallgatást? Avagy ő tanulta tőlem?
Avagy mindketten magunktól találtuk ki?

Minden jó dolog ezer forrásból ered, – minden pajzánság örömében ugrik a
létbe: hogy tenné azt csak egyszer!

Jó és játszi dolog a hosszú hallgatás is; és a téli éghez hasonlatosan
nézni világos, kerekszemű képpel: – hozzá hasonlatosan elhallgatni a
napot és hajthatatlan nap-akaratát: valóban ezt a művészet és ezt a téli
pajzánságot jól megtanulám!

Legkedvesebb incselkedésem és mesterkedésem: hallgatásom megtanulta,
hogy ne árulja el magát hallgatással.

Szavakkal és kockákkal peregve szedem rá az ünnepélyes várakozókat:
mindezek elől a szígorúképű vigyázók elől elillan akaratom és célom.

Hogy senki be ne lásson lelkem mélységébe és végső akaratába, – e végre
találám ki magamnak a hosszú, derűs hallgatást.

Nem egy eszélyest találék: ez fátyolt vőn arcára és megzavará vizeit,
hogy senki ne lásson át rajta és belé.

De éppen ő hozzá jöttenek az eszélyesebb gyanakvók és diótörők: éppen
neki halászták el legrejtettebb halát.

A derűltek, a derekak, az átlátszók – ezek előttem a legeszélyesebb
hallgatók: a kiknek olyan _mély_ a fenekük, hogy még a legtisztább viz –
sem árulja el azt!

Te havas szakállú, hallgatag téli ég, te kerekszemű fehér fej fölöttem!
Óh te mennyei hasonlata lelkemnek és játszi kedvének!

És nem _kell_-e elbujnom, mint a ki aranyat nyelt vala – hogy ne
hasítsák föl lelkem?

Nem _kell_-e falábon járnom, hogy ne lássák hosszú lábam, – mindezek az
irígykedők, fenekedők, kik körülvesznek?

Ezek a füstös, szobától fülledt, elhasznált, megpenészedett,
besavanyodott lelkek – hogy bírná elviselni írigységük az én
boldogságomat!

Igy hát csak a jeget és a telet mutatom nékiek csúcsaimon – _nem_ pedig
azt, hogy hegyem minden napővet magára ővez!

Csak téli viharaim fütyülését hallják: _nem_ pedig azt, hogy meleg
tengereken hajózom át, miképen vágyódó, nehéz, forró déli szelek.

Még szánakoznak viszontagságaimon és vak esetemen: – az _én_ ígém pedig
így szól: „engedjétek hozzám a vak esetet: ártatlan ő, mint a kisdedek!“

Hogy _bírnák_ elviselni a boldogságom, ha nem környékezném
viszontagsággal, téli szükséggel, jegesmedve sapkával és havas
menny-köpennyel!

– ha nem könyörülnék magam is _részvétükön:_ ez irígykedők és fenekedők
részvétén!

– ha magam nem sóhajtoznám és nem vacogtatnám fogam előttük és nem
_hagynám_ magam türelmesen részvétükbe pólyázni!

Ez az én lelkem bölcs pajzánsága és jóakarata, hogy _nem rejti_ el telét
és fagyos viharait; nem rejti el fagyott bütykőit sem.

Egyik magánossága a beteg futása; a másik magánossága a beteg _elől_
való futása.

Hadd _halljanak_ vacogni és sopánkodni a téli hidegtől, mindezek a
szegény bandzsal gazfickók körülöttem! Ezzel a sopánkodással és
fogvacogtatással még fűtött szobáikból ís menekülök.

Hadd szánjanak engem és hadd sopánkodjanak rajtam fagyott bütykőim
miatt: „még _megfagyni_ látjuk a megismerés jegén!“ – így siránkoznak.

Ezenközben pedig én meleg lábbal keresztül-kasúl futkosom a magam
olajfa-hegyén: olajfa-hegyem napos zugolyában dalolgatok és nevetek
minden részvétet.

Im-ígyen dalola Zarathustra.

* * *


Az átmenésről.

Zarathustra im-ígyen, sok szép és sok fajta város során lassan lépkedve,
kerülő utakon visszatért hegyébe és barlangjába. És íme, ezenközben
észre sem véve magát elérkezék a _nagy város_ kapujához: itt azonban
tajtékzó bolond ugrék elébe kitárt karokkal és útját állá. Ez pedig
ugyanaz a bolond vala, a kit a nép „Zarathustra majmá“-nak hivott:
mivelhogy ellesett vala némineműt beszédéből és hangjából és szívesen
kölcsönzött bölcsesége kincséből is.

S a bolond im-ígyen szóla Zarathustrához:

„Óh Zarathustra, ímhol a nagy város: itt nincs semmi keresni valód és
itt mindeneket elveszthetsz.

Miért akarál átgázolni ezen az iszapon? Irgalmazz lábadnak! Inkább köpd
le a város kapuját és – fordulj vissza!

Ez itt pokol a remete-gondolatok számára: itt nagy gondolatokat elevenen
apróra főznek.

Itt elrothad minden nagy érzelem: itt csak zörgő vázú érzelmecskéknek
szabad zörögniök.

Nem érzed-e már a szellem vágóhidait és lacikonyháit? Avagy nem
gőzölőg-e ez a város levágott szellem gőzétől?

Nem látod-e a lelkeket petyhüdt piszkos rongyokként lógni? – És még
ujságokat gyártanak ezekből a rongyokból!

Nem hallod-e, mint lőn itt a szellem szójátékká? Utálatos szó – moslékot
hány ki! – És még ujságokat gyártanak ebből a szó-moslékból.

Kergetik egymást és nem tudják, hová? Hevítik egymást és nem tudják,
miért? Csörömpölnek bádogjukkal, csörögnek aranyukkal.

Fáznak és égetett szeszben keresnek meleget; hevülnek és fagyott
szellemekben keresnek lehülést; mindnyájan betegek a közvéleménytől és
mégis sóvárogják azt.

Minden bujaság és bűn otthon van itt; de vannak itt erényesek is, van
itt sok alkalmazkodó alkalmazott erény:

Sok alkalmazkodó erény van itt iró-ujjakkal és kemény üleppel és
türedelmesen váró hússal, megáldva kis mellcsillagokkal és kitömött
ülepnélküli tagokkal.

Van itt sok jámborság is és hivő lévnyalás, hizelgés-sütet a seregek ura
előtt „Felülről“ csöpög a csillag és a kegyes lév: felülre vágyódik
minden csillagtalan kebel.

A holdnak meg van az udvara és az udvarnak meg vannak a maga borjúi:
mindent, ami az udvartól jő, imád a koldus-nép és minden ravasz
koldus-erény.

„Én szolgálok, te szolgálsz, mi szolgálunk“ – így fohászkodik minden
ravasz erény föl a fejedelemhez: hogy a jól megérdemelt csillag végre a
szük mellre tüzessék!

Ám a hold forog még minden földi körül: s úgy forog a fejedelem is a
legföldibb dolog körül –: ez pedig a kalmár aranya.

A seregek ura nem ura az aranyrudaknak; a fejedelem tervez, ámde a
kalmár végez.

Óh Zarathustra! mindenre, a mi világos és erős és jó te benned: köpj a
kalmárok városára és hagyd hátad mögött!

Itt minden vér csosztatottan, lagymatagon, tajtékozva csorog minden
erekben: pökj a nagy városra, a mely nagy szemétdomb, a hol minden
moslék mocska összefolyik!

Köpj a behorpadt lelkek és szűk mellek városára, a szuró szemek, a
ragadós ujjak városára –

a tolakodók, az orcátlanok, a firkáló és ordító népség, a túlfütött
törekedők városára: – a hol minden rozoga, rohadó, kéjsóvár, komor,
porhanyó, gyúladásos, gyúlékony gyülevészhad meggyülemlik: –

– pökj a nagy városra és hagyd hátad mögött!“

Ekkor azonban Zarathustra félbeszakítá a tajtékzó bolondot és befogá
száját.

„Hallgass el végre!“ – kiáltá Zarathustra – már rég megutáltam
beszédedet és fajtádat!

Miért lakozál olyan sokáig a mocsár mellett, hogy magadnak varancsos
békává kellett válnod?

Avagy nem csorog-e már a te ereidben is posványos, tajtékos mocsár-vér,
hogy im-ígyen megtanulál kuruttyolni és mocskolódni?

Mért nem menél az erdőbe? Mért nem szántád a földet? Avagy nincs-e tele
a tenger zöldelő szigetekkel?

Megvetem megvetésed; és ha engem tudsz óva inteni, miért nem
óvtad-intetted vala magadat?

Csak a szeretetből szálljon föl megvetésem és intő madaram: de nem a
mocsárból! –

Majomnak mondanak, te tajtékzó bolond; én azonban röfögő disznómnak
mondalak –, röfögéseddel még elrontod a bolondok dícséretit, mi számból
folyik.

Mi röfögtetett meg legelőször? Az, hogy senki _hizelgésével_ be nem
teltél: – azért ülepedtél ebbe a pocsolyába, hogy legyen okod sokat
röfögni, –

Legyen okod sok _boszúra!_ Mert bosszú minden tajtékzásod, hívságos
bolond; jól átlátlak!

De bolond beszéded árt _nékem_, még ha igazad van is! És ha Zarathustra
szavának százszor is igaza _volna: te_ az én szavammal mindig –
igazságtalanságot _cselekednél!_“

Im-ígyen szóla Zarathustra; végig nézett a nagy városon, elsóhajtá magát
és soká hallgata. Végre azonban megszólala:

Utálom ezt a nagy várost is, nem csak ezt a bolondot. Sem egyiken, sem
másikon nincs mit javítani, nincs mit rontani.

Jaj ennek a nagy városnak! – Vajha látnám már a tűzoszlopot, a melyben
meg fog emésztetni!

Mivelhogy ilyen tűzoszlopoknak kell a Nagy Delet megelőzniök. De ennek
meg van a maga ideje, a maga sorsa. –

S ezt a tanítást adom néked, te bolond, bucsuszóra:

a hol az ember már nem szerethet, onnan – _menjen odébb!_ –

Im-ígyen szóla Zarathustra és odébb mene a bolondtól és a nagy várostól.

* * *


Az elpártolókról.


1.

Óh, hát már minden hervadt és szürke, a mi még az imént zöldelt és
tarkállott a réten? Pedig a reménység mennyi mézét hordám innét
méhkasaimba!

Ezek az ifjú szívek már mind megvénhedtek – nem, nem vénhedtek meg, csak
elfáradtak, elposványosodtak, elkényelmesedtek: úgy mondják: „ujra
jámborok lettünk.“

Csak az imént láttam őket kora reggel bátor lábbal kifutni: ámde
megismerésük lába elfáradt, s íme még reggeli bátorságukat is vádolják!

Bizony, bizony, közülök nem egy úgy emelé lábát, mint egy táncos,
bölcseségem mosolya inte néki – ekkor meggondolá magát. S éppen most
látám, a mint görnyedve-csúszva – vezekel a keresztnél.

Egykoron muzslicák és ifju költők módjára fény és szabadság körül
röpködtenek. Egy kicsit vénültek, egy kicsit hültek: s máris sötétben
bódorgók, mormogók és suton ülők.

Talán hitét veszté szívök, hogy engem elnyelt a magánosság, mint valami
cethal? Fülük talán hosszan-vágyakozva _hiába_ várá szavam és harsonám
híradását?

– Óh! Mindenha csak kevesek szívének van kitartó kedve; ezeknek esze is
türelmes marad. De a többi mind _gyáva_.

A többi: ezek mindig a legtöbbek, a mindennapiak, a fölösek, a
fölöslegesek – mindezek gyávák!

A ki az én fajtámból való, annak olyanfajta élemények is vetődnek
utjába, mint nékem: úgy, hogy első társai szükségképen holttestek és
csepűrágók lesznek.

További társai pedig – hivőknek fogják hívni magukat: nyüzsgő raj ez,
sok szeretet, sok merészség, sok szakáltalan száju tisztelet.

Ne kösse szivét ezekhez a hivőkhöz, a ki az én fajtámból való az emberek
között; ne higyjen ezeknek a kikeleteknek és tarka réteknek, a ki a
csélcsap, pipogya emberfajtát ismeri!

Ha mások _tudnának_ lenni, máskép is _akarnának_. A felemások elrontanak
minden egészet. De hát, ha a levelek megsárgulnak, ok ez a panaszra?

Hadd halljam őket, Zarathustra, s ne panaszkodj! Jobb, ha sürgető
széllel közéjök fuszsz –

– és fujj e levelek közé, óh Zarathustra, hogy minden _hervatag_ még
gyorsabban fusson előled.

* * *


2.

„Ujra jámborak lettünk“ – ezt vallják az elpártolók; és közűlök nem egy
még túlontúl gyáva, hogy ilyeténkép valljon.

Az ilyeneknek szemükbe nézek, – az ilyeneknek szemükbe mondom és
orcájukra pírítom: ujra _imádkozók_ vagytok!

Ámde imádkozni: szégyen! Nem mindenkinek az, de az nékem és néked és
mindenkinek, a kinek lelkiismerete fejében lakozik. _Néked_ szégyen,
hogy imádkozol.

Jól tudod: bensőd gyáva ördöge, a ki szereti kezét összetenni és ölbe
tenni és több kényelemre vágyódik – ez a gyáva ördög susogja füledbe:
„_van isten!_“

_Ezen a réven_ pedig a fénykerülő szerzethez tartozol, amelyet a
fényesség nem hagy nyugodni; íme most napról-napra mélyebbre kell dugnod
fejedet éjszakába és ködbe-gőzbe!

És valóban, jól választád meg az órát: mivelhogy éppen most röpülnek ki
ujra az éj madarai. Ütött minden fénykerülő népség órája, az esti ünnepi
szünet, a mikor nem – ünnepel-szünetel az ember.

Érzem és szagolom; ütött vadászó cserkészésük órája, nem ugyan vad
vadászaté, hanem jámbor, béna, szaglászó, halklépésü, halkimájú
vadászaté –

alamuszi lelkekre menő vadászaté: megint fölállítottak minden
szív-csapdát! S valahol megemelem a kárpitot, éjjeli pille röppen ki
onnan.

Talán együtt lapúlt meg egy másik éjjeli pillével? Mert itt is ott is
szagolok apró, elbúvott felekezeteket; és valahol kamrácska van, ott
prézsmitáló barátok is vannak és prézsmitáló barátok szaga.

Hosszú estéken egymás mellett üldögélnek és mondják: „hadd legyünk ujra
olyanok, mint a kisdedek és hadd mondjuk ujra: „édes istenem!“ s
ajkuk-gyomruk már romlott a jámbor cukorsütemény-készítők
nyalánkságaitól.

Avagy hosszú estéken csalárd leselkedő keresztespókot figyelnek, a mely
a pókoknak okosságot prédikál és ezt tanítja: „keresztek közt jó hálót
szőni!“

Avagy nappal horoggal ülnek mocsarak partján és azt hiszik, hogy ők
_mélyek;_ de azt, a ki ott halász, a hol nincs hal, még felületesnek sem
hívom!

Avagy megtanulják jámbor-jókedvvel pengetni hárfájukat egy dal-költőről,
a ki szeretné magát fiatal asszonykák szivébe hárfázni: – mivelhogy
megúná a vén asszonyokat és mézes-mázos beszédüket.

Avagy megtanulnak borzongani egy nagytudományu félbolondtól, a ki sötét
szobában várja, hogy szellemek jelenjenek néki, miközben az ő szelleme
egészen elpályázik.

Avagy vén vagáló dudást hallgatnak, a ki siró széltől tanulá el a hangok
sirámait; most szél szerint dudálja gyászos sirámait.

És némelyik még éjjeli őr is lőn: az ilyenek értenek most ahhoz, hogy
kell tülkölni, éjjel cirkálni és ócska dolgokat fölébreszteni, a melyek
már rég elaludtak.

Öt szót hallék ócska dolgokról tegnap éjjel a kert falánál: ilyen öreg
szomorú száraz éjjeli őrök öt szavát.

„Arra, hogy apa, nem gondoskodik eleget gyermekeiről: emberi apák jobban
gondoskodnak!“ –

„Már nagyon is öreg! Egyáltalában nem gondoskodik már gyermekeiről“ –
im-ígyen felele a másik éjjeli őr.

„Hát _vannak_ gyermekei? Senki sem tudja bebizonyítani, ha maga be nem
bizonyítja! Régtől fogva szeretném, hogy világosan bebizonyítaná
egyszer.“

„Bebizonyítani? Mintha bizony _az_ valaha bebizonyított volna valamit!
Bebizonyítani nehezére esik; sokat tart arra, hogy _higygyenek_ néki.“

„Igen, igen! A hit üdvözíti, a beléje vetett hit. Ez az öreg emberek
szokása! Igy szoktuk mi is!“

– Im-ígyen beszéle egymással a két vén éjjeli őr és fényellenző és búsan
fúvának tülkükbe: így esék meg ez a kert falánál.

Az én szívem pedig ugrándozék kacagtában és meg akart szakadni és nem
tudta, hová? és leomlott a rekeszizmomba.

Bizony, bizony, még az lesz a halálom, hogy megfúlok kacagtomban, ha
szamarat mámorosan látok és éjjeli őröket ilyeténkép hallok istenben
kételkedni.

Hát nem múlt el már _réges-régen_ az ilyen kétségek kora is? Kinek
szabad ilyen ócska, elaludt, fénykerülő dolgokat fölébreszteni!

Hisz a régi isteneknek már régen bealkonyodott: – és valóban jó és vidám
istenek-alkonyata jutott osztályrészükül!

Nem „alkonyodtak“ halálra – ezt csak hazudják! Sőt inkább: egyszer
halálra – _nevették_ magukat!

Ez akkor esék meg, a mikor magától egy istentől eredt ez a
legistentelenebb ige; az ige: „_Egy_ az isten! Kivülem ne legyenek
idegen isteneid!“

Egy öreg szakállas morgó, féltékeny isten feledkezék meg im-ígyen:

És akkor minden isten kacagott és hánykolódék a székén és kiáltá: „Hát
nem az-e az isteni, hogy istenek vannak, de isten nincs?“

A kinek füle van, hallja.

Im-ígyen beszéle Zarathustra a városban, melyet kedvelt és a melyet úgy
is hívnak „Tarka Tehén“. Innen pedig csak kétannyi járóföldre volt
barlangjától és állataitól; s lelke folytonosan ujjongott, hogy
hazatérése oly közel vagyon.

* * *


A hazatérés.

Magánosság! Te _hazám_, magánosság! Nagyon is sokáig éltem vadúl vad
idegenben, hogy ne térnék hozzád könnyes szemmel haza!

Fenyegess csak ujjaddal, miként az anyák fenyegetik fiaikat, mosolyogj
csak reám, miként az anyák mosolyognak magzataikra, monddsza nékem: „És
vajjon ki volt az, aki egykoron szélvihar módjára rohant tova tőlem?

– „aki váláskor kiáltá: túlsoká ülék magánosságban, ezért elfeledém a
hallgatást! _Ezt_, ugy-e hogy megtanulád már?

„Óh Zarathustra, mindent tudok: és hogy a sok ember közt
_elhagyatottabb_ valál, te _Egy_, mint nálam valaha!

„Más az elhagyatottság és megint más a magánosság: Ime, _ezt_ tanulád
meg! És hogy emberek közt mindig vadidegen lész:

„– vadidegen akkor is, ha szeretnek: mivelhogy mindenekfölött és
elsősorban _kiméletet_ akarnak!

„Itt azonban magadnál és otthonodban vagy; itt mindent kimondhatsz és
mindent fenékig kiönthetsz, itt misem szégyel rejtett, makacs
érzelmeket.

Itt mindenek kedveskedve jőnek beszédedre és hízelegnek néked: mivelhogy
hátadon akarnak lovagolni. Itt minden hasonlaton lovagolsz minden
igazsághoz.

„Itt mindenekhez egyenesen és nyiltan szólhatsz: és valóban,
dicséretképen hallja fülük, hogy valaki mindenekkel – egyenesen beszél!

„De más dolog az elhagyatottság. Mert, tudod-e még, Zarathustra? Mikoron
madarad fejed fölött vijjogott, midőn az erdőben álltál tétovázván,
merre menj, tanácstalanúl, holttest közelében:

„– midőn mondád: hadd vezessenek állataim! Veszedelmesebbnek találtam az
életet emberek között, mint állatok között: – _Ez_ vala elhagyatottság!

„És tudod-e még, Zarathustra? Mikoron szigeteden ülél, üres vödrök közt
boros kútként, adogatva-osztogatva szomjasok közt adogatva-osztogatva:

„valamig végre magad ülél szomjuhozva mámorosok gyülekezetében és
éjjente panaszkodál „elfogadni nemdenem nagyobb boldogság, mint adni? És
lopni nemdenem még nagyobb boldogság, mint elfogadni?“ – _Ez_ vala
elhagyatottság.

„És tudod-e még, Zarathustra? Mikoron eljöve legcsöndesebb órád és elűze
magadtól, mikoron gonosz susogással mondá néked: „Szólj és törj össze!“

„– mikoron minden várakozásodat és hallgatásodat megbánatá veled és még
alázatos bátorságodat is elbátortalanítá: _Az_ vala elhagyatottság!“

Óh magánosság! _Hazám_, te magánosság! Mi boldogítón és gyöngéden szól
hangod!

Nem kérdezzük egymást, nem vádoljuk egymást, nyiltan megyünk együtt
nyilt ajtókon át.

Mert nálad minden nyilt és világos; és itt az órák is könyebb lábon
futnak. Mivelhogy sötétben nehezebb az idő terhe, mint világosságban.

Itt ki-fölpattan előttem minden lét szava és szó-szekrénye: itt minden
lét igévé akar lenni, itt minden létesülés tőlem akar beszédet tanulni.

Ott lenn azonban – ott minden beszéd hiábavaló! Ott feledni és
odébbmenni a legbölcsebb dolog: Ime, _ezt_ tanulám meg!

A ki mindeneket meg akarna érteni az emberen, annak mindenbe bele
kellene nyúlni. De erre nagyon is tiszta a kezem.

Még lehelletük belehellését sem szenvedhetem; óh, hogy oly soká élék
lármájuk és büzös lehelletük között!

Óh, boldogító csönd körülöttem! Óh, tiszta illatok körülöttem! Óh, mint
vesz a kebel mélyéből tiszta lélekzetet ez a csönd. Óh, mint hallgatózik
ez a boldogitó csönd.

De ott lent – ott mindent beszél, ott semmit se hallgatnak meg. És ha ki
öreg haranggal harangozza is be bölcsességét: a piaci kalmárok
túlcsörgetik filléreikkel!

Náluk minden beszél, de már nincs ember, a ki értsen is. Mindenek vizbe
esnek, de semmisem esik már mély kútba.

Náluk minden beszél, de semmisem sikerül, semmisem jut befejezésre.
Minden kotkodácsol, de van-e még olyan, aki nyugodtan akarna tojásán
ülni, hogy azt kiköltse?

Náluk minden beszél, ők mindent agyonbeszélnek. És ha mi még tegnap
túlkemény vala magának az időnek is és fogának, ma már szétnyuzva,
szétrágva lóg ki a maiak szájából.

Náluk minden beszél, ők mindent elárulnak. És ha mit valaha titoknak
hivának és mély lelkek rejtekének, ma az utcai trombitásoké és utcai
pillangóké.

Óh emberi lény, te csodálatos! Te sötét utcák zajongása. Ime ismét hátam
mögött vagyon – legnagyobb veszedelmem hátam mögött vagyon!

Kimélés és könyörület mindig a legnagyobb veszedelmem és minden emberi
lény akarja, hogy kiméljék és könyörüljenek rajta.

Magamba fojtott igazságokkal, bolond kézzel, elbolondított szívvel és a
részvét apró hazugságainak halmazával élék mindig az emberek között.

Alakoskodva ülék közöttük, arra készen, hogy _magam_ félreismerjem, csak
hogy _őket_ elviselhessem és örömest biztatám magam: „te bolond, nem
ismered az embereket!“

Pedig az ember akkor ismeri félre az embert, ha emberek közt él: minden
emberben tulságos az előtér, – mi haszna _ott_ messzelátó, messzevágyó
szemeknek.

És ha félreismertek engem: én jó bolond, e miatt jobban kiméltem őket,
mint magamat: mivelhogy keménységre valék szokva magam ellen, és
gyakorta magamon állék bosszút a kiméletért.

Mérges bögölyöktől összeszurdosva és kőhöz hasonlatosan kivájva a
kajánság sok csöppjétől: ülék közöttük és még bizonykodám magam előtt:
„a kicsi nem tehet kicsiségéért.“

És kivált azok, akik magukat a „jók“-nak hivják, legmérgesebb bögölyeim,
szűzi ártatlansággal szúrnak, szűzi ártatlansággal hazudnak; hogyan
_tudnának_ ők, én irántam – igazságosok lenni!

A ki a jók között él, azt a részvét hazudni tanítja. A részvét nyomottá
teszi a levegőt minden szabad léleknek. Mivelhogy a jók ostobasága
feneketlen.

Hogy elrejtsem magam és szabadságom: _ezt_ tanulám meg odalent: mert
mindenkit szegénynek találtam lélekben. Azzal hazudott szánalmam, hogy
mindenkiről tudám, – hogy mindenkin meglátám és megérzém, hogy a
szellemből mit _elégelt_ már meg és mit _sokallt!_

Merev bölcseik! Bölcseknek hivám őket, nem mereveknek – igy tanulék meg
szavakat lenyelni. Sirásóikat kutatóknak és vizsgálóknak hivám – igy
tanulék meg szavakat cserélni.

A sirásók betegséget ásnak maguknak. Öreg törmelék alatt kártékony gőzök
lappangnak. Ne kavard föl a mocsarat! Élj hegyen!

Boldogan szívom be ujra a hegyi szabadságot! Arcom végre megváltatott
minden emberi lény szagától!

Éles szellőktől miként pezsgőbortól csiklandozva: tüsszent lelkem, –
tüsszent és ujjongva kivánja magának: Kedves egészségedre!

Im-ígyen szóla Zarathustra.

* * *


A három gonoszról.


1.

Álmomban, utolsó, hajnali álmomban egy hegyfokon állék – a világon túl;
mérleget tarték és _megmérém_ a világot.

Óh, miért hogy túlkorán jöve hozzám a hajnal pirossága: ő, a féltő-irígy
fölserkentett izzásával: Mindig féltő-irígy hajnalí izzó álmaimra.

Hogy megmérheti az, akinek ideje van, megfontolhatja a jó fontoló,
szárnyakkal elérheti az erős szárnyú, rejtélyét megfejtheti az isteni
diótörő: ilyennek találá álmom a világot: –

Álmom, a merész vitorlázó, félig hajó, félig szélvész, lepkemódra
hallgatag, nemes sólyomként nyugtalan: íme, ma mégis milyen nagy vala a
türelme, milyen sok vala az ideje arra, hogy fontolójára vegye a
világot!

Avagy talán titkos bölcseségem biztatá, nevető, éber nappali
bölcsességem, amely gúnyol minden „végtelen világot?“ Mivelhogy így
szól: „valahol erő van, a _szám_ is mesterré lészen: mert több ereje
vagyon.“

Mily biztosan nézte álmom ezt a véges világot, sem ujra, sem régire nem
kiváncsiskodva, nem félve, nem kérve: –

– mintha érett alma kinálkoznék kezemnek, érett aranyalma, enyhén hűs,
bársonyos bőrü: – ilyenként kinálkozék nékem a világ.

– s nem vala annyira rejtvény, hogy az ember szeretetét elriasztotta
volna, s nem vala annyira megfejtett, hogy az emberi bölcseséget
elaltatta volna: – emberi jó dolog vala nékem ma a világ, amelyre annyi
kigyót-békát kiáltanak!

Milyen hálás vagyok hajnali álmomnak, hogy ilyenképen mérém ma korán a
világot! Emberi jó dologként jöve ma hozzám ez az álom és szívem
vigasztalója!

És hogy példáját kövessem nappal és legjava tulajdonait eltanuljam tőle:
íme, a serpenyőbe tészem most a három legrosszabb dolgot és emberien jól
lemérem.

A ki áldani tanított, megtanított káromkodni is: melyik három dolgot
káromolják legtöbbet a világon? Ezeket akarom a serpenyőbe tenni.

_Kéj, uralom-szomj, önzés!_: ezt a három dolgot káromolták eddig
legtöbbet; ezek valának leghíresebbek és leghírhedtebbek, – ezt a hármat
akarom emberien jól lemérni.

Rajta! Itt van előhegységem, s ott van a tenger: ez felém hömpölyög,
cafatosan, hizelegve, a hű öreg százfejü eb-szörnyeteg, akit szeretek.

Rajta! Mérlegem hömpölygő tengeren akarom tartani: és tanút is hívok,
szemtanút – téged, remete-fát, téged erős illatút, a terebélyeset, akit
szeretek!

Melyik hidon megy egykoron a „most“? Mi kényszer alatt kényszeríti magát
a magas az alacsonyhoz? És mit jelent még a leggunyosabbnak is ez, hogy
„felnőni.“?

Ime a mérleg nyelve nyugodt és egyenlőt mutat: három sulyos kérdést
veték belé, három sulyos válasz vagyon a másik serpenyőben.

* * *


2.

Kéj: ezt a tövise, ez a nyársa a test minden ciliciumos megvetőjének;
„világi hivság“-ként káromolja valahány másvilág-hivő: mivelhogy az
minden tévtanítót kikacag és orránál vezet.

Kéj: lassu tűz a csőcseléknek, amelyen megégettetik; minden szúette
fának, minden bűzlő cafatnak készenálló párosító és rotyogtató kemence.

Kéj: a szabad sziveknek ártatlan és szabad valami, a föld édenkertje,
minden jövő túláradó hálája a „ma“ iránt.

Kéj: csak a fonnyadtnak édes méreg, de az oroszlán akaratunak nagy
sziverősítő és áhítatosan kinált borok-bora.

Kéj: a magasabb boldogság és legmagasabb reménység előképének nagy
boldogsága. Mert sokaknak igérteték házasság és több mint
házasság-sokaknak, akik idegenebbek egymásnak, mint férfi és nő: – és ki
fogta föl valaha egészen, _mily idegenek_ egymásnak férfi és nő!

Kéj: – de bekerítem gondolataimat és még szavaimat is: hogy kertjeimbe a
disznók és rajongók be ne törjenek!

Uralomszomj: a kőszivüek kőszivüinek lángostora; a kegyetlen kín, amely
a legkegyetlenebbekre vár: eleven máglyák fekete lángja.

Uralomszomj: a gonosz bögöly, amely a leghiúbb népekre tétetik; minden
bizonytalan erény gunyolója; a mely minden paripán és minden kevélységen
nyargal.

Uralomszomj: földrengés, ami minden korhadtat és kivájtat megtör és
kihány; te dörgő, dübörgő, büntető felszabadítója festett koporsóknak;
villámló kérdőjel korai feleletek mellett.

Uralomszomj: minek pillantása előtt az ember csuszik-mászik, meglapul,
szolgál, s mélyebben fetreng, mint kigyó és disznó: – mig végre felordít
belőle a nagy megvetés.

Uralom-szomj: a nagy megvetés borzasztó tanítója, amely városoknak és
birodalmaknak szemükbe prédikálja: „el veled“ – mig azután magukból is
ez az ordítás kél: „el _velem;_“

Uralom-szomj: amely azonban fölszáll a tisztákhoz és magánosokhoz is, az
önelégült magaslatokra is, izzón mint a szeretet, amely csábítóan
biboros üdvösségeket fest a föld egére.

Uralom-szomj: de ki hívná _szomjúságnak_ azt, ha a magas a hatalomért
_le_kivánkozik! Valóban nincs semmi beteges és szomjas az ilyen vágyban
és alászállásban!

Hogy a magános magaslat ne különüljön el örökre s ne érje be magával
örökké: hogy a hegy a völgybe szálljon és a magánosság szelei alantra: –

Vajh! ki találna jó kereszt- és erénynevet az ilyen vágyakozásra?
„Ajándékozó erény“ – ennek mondotta egykoron a mondhatatlant
Zarathustra.

És ugyanakkor történék – bizony először történék! – hogy szava az
_önzést_ is magasztalá, az ép egészséges önzést, a mi hatalmas lélekből
fakad: –

– hatalmas lélekből, amelyhez magas, szép diadalmas, tetszetős test
illik, a mely körül minden dolog tükörré válik:

– a ruganyos, rábeszélő test, a táncos, a melynek hasonlata és kivonata
a maga-élvező lélek. Az ilyen test és lélek maga-élvezése önmagát hívja
„erény“-nek.

A jó és rossz szavaival, mint szent berkekkel veszi magát körül az ilyen
maga-élvezés; boldogsága nevével száműz magától minden megvetendőt.

Száműz magától minden gyávaságot; ezt mondja: rossz – annyi mint gyáva!
Megvetendő néki az, a ki mindig aggódik, sóhajtozik, sopánkodik s a
legapróbb hasznot is fölkaparítja.

Megvet azután minden jajgató bölcseséget, mert valóban, van olyan
bölcseség is, a mi sötétben virágzik, éjszakai árnyék-bölcseség: a mely
mindig ezt sóhajtozza: „Minden hívságos!“

A sanda gyanut kevésbe veszi, valamint azt, a ki esküt akar szembenézés
és kézadás helyett, – mivelhogy ez gyáva lelkek sajátsága.

Még kevesebbre becsüli a szolgálatkészt, az ebként simulót, a ki
mindjárt hátára fekszik, az alázatosat; és olyik bölcseség is alázatos,
kutyás, jámbor és szolgálatkész.

Azt meg éppen utálja, gyülöli, a ki soha sem akar védekezni, a ki mérges
nyálat és gonosz pillantásokat lenyeldes, a hosszú türelmü, a mindent
türő, a mindennel beérő: mivelhogy ez szolgalelkek sajátsága.

Egyre megy, hogy valaki istenekkel és isteni rugásokkal szemben szolga,
avagy emberekkel és bárgyú emberi véleményekkel szemben: _minden_
szolgalelkűséget leköp ő, ez a boldog önzés!

Rossz néki minden, a mi görnyedt és görnyedő, szolgai, a rab pislogó
szeme, a nyomott szív és az a hamis engedékenység, a mely széles, gyáva
ajakkal csókol.

És álbölcseség néki minden, mit szolgák és aggok és fáradtak eszeltek
ki: és kivált a papok egészen gonosz, babonás, szellemeskedő háboruja!

Az álbölcsek, mindezek a papok, világfájdalmasok, a kiknek, a lelke
némberi avagy szolgai, óh mennyit ártottak praktikáikkal öröktől fogva
az önzésnek!

És szerintük éppen az lenne erény és hivatnék annak, hogy az önzésnek
ártanak! És jusst emel, hogy „önzetlennek“-nek hivassék, mindez a
világfájdalmas gyáva és keresztespók!

De mindezekre eljövend a nap, a változás, a birói pálca, _a Nagy Dél:_
akkoron sok minden megnyilatkozand!

És a ki az „én“-t szentnek és üdvözítőnek mondja és az önzést
boldogítónak, valóban, azt mondja, mint jövendőmondó: _Ime, jő, már-már
itt a Nagy Dél!_

Im-ígyen szóla Zarathustra.

* * *


A nehézség szelleméről.

Szájam – a népé: túlságosan durva és szivből jövő a szavam selymes
nyulak számára. És még idegenebbűl hangzik minden tintahalnak és
pennarágónak.

Kezem – bolondkéz: jaj minden asztalnak, falnak és mindennek, a hol még
elfér bolond-eszmecsere, bolond-szenny!

Lábam – lóláb; azzal kacagok és ügetek árkon-bokron át, keresztűl-kasúl,
és veszett kedvű vagyok ilyen gyorsan futván. Gyomrom – bizonyára
sasgyomor. Mivelhogy legjobban kedveli a bárányhúst. De bizonyos, hogy
madár gyomra.

Ártatlan dolgokkal táplálkozva és kevéssel, türelmetlenül – készen, hogy
elröppenjen – íme ilyen vagyok én: hogyne lenne bennem valami a
madártermészetből!

És kivált az madártermészet, hogy ellensége vagyok a nehézség
szellemének: és valóban ádáz ellensége, esküdt ellensége, ellensége
öröktől fogva! Óh hová röpült és tévedt el már ellenségeskedésem! Tudnék
erről dalt énekelni – és akarom is énekelni, bárha magam vagyok üres
szobában és tulajdon füleimnek kell énekelnem.

Vannak persze dalosok, a kiknek csak telt ház láttára enged föl torkuk,
válik beszédessé a kezük, kifejezővé a szemük, ébred a szívük: – nem
vagyok ezekhez hasonlatos.


2.

Ha ki egykoron röpülni tanítja az embert, az elmozdított minden
határkövet; minden határkő maga is levegőbe röpül előtte, a földet ujra
fogja keresztelni – „könnyü“-nek fogja keresztelni.

A strucmadár gyorsabban fut mint a leggyorsabb ló, de még ő is befúrja
nehéz fejét a nehéz földbe: ezenképen az ember is a ki még nem tud
röpülni.

Nehéznek látja a földet és az életet; ezért _akarja_ a nehézség
szellemét! Ha ki pedig könnyű akar lenni, madár akar lenni, annak
önmagát kell szeretnie: – im-ígyen tanítom _én_.

Persze, nem a betegek és sóvárgók szeretetével: mivelhogy ezeken a maguk
szeretete is – bűzlik!

Tanuld meg magad szeretni – im-ígyen tanítom én – ép és egészséges
szeretettel: a végre, hogy kitarts magadnál és ne kalandozz ide s tova.

Az ilyen kalandozás a felebaráti szeretet keresztnevét veszi magára:
eleddig ezzel a szóval hazudtak és ámítottak legjobban, s kiváltkép
azok, a kik az egész világnak nehezére esének.

És valóban, nem mára-holnapra szóló parancsolat, hogy _tanuld_ meg magad
szeretni. Sőt inkább valahány művészet közt ez a legfinomabb,
legravaszabb, legvégső és legtürelmesebb.

Mert tulajdonosának minden tulajdon jól el vagyon rejtve; s minden
kincses bánya közt legutoljára ássuk föl a magunkét; – így akarja a
nehézség szelleme.

Már majdnem a bölcsőben nehéz szavakat és értékeket adnak velünk
útravalóúl: „jó“ és „gonosz“ ennek az örökségnek a neve. Ezekért
bocsátják meg nékünk, hogy élünk.

És azért engedik magukhoz a kisdedeket, hogy jókor eltiltsák őket a
maguk-szeretetétől: így akarja a nehézség szelleme.

És mi – mi hűségesen hordozzuk, a mit ránk adtak, kemény vállakkal, zord
hegyeken át! És ha elönt a verejték, azt mondják nékünk: „Igen, az élet
terhe nehéz!“

De csak az ember hordozza nehezen a maga terhét! Mivelhogy fölösen sok
idegen dolgot cipel vállán. A tevéhez hasonlatosan térdel le és tűri,
hogy jól tele rakják.

Különösen az erős, teherbíró ember, kiben áhítat lakozik: fölösen sok
_idegen_ nehéz szót és értéket rak magára, – s íme az élet sivatag néki!
És csakugyan! Sok _tulajdon_ dolog terhe is nehéz! És az ember sok belső
dolga olyan mint az osztriga, azaz utálatos, síkos, és nehezen
megfogható,

– azonképen, hogy nemes díszű nemes héjnak kell helyette helyt állania.
De ezt a művészetet is tanulni kell, hogy valakinek _legyen_ héjja és
szép látszata és okos vaksága.

Viszont az is sokszor tévedésbe ejt az emberen, hogy némely héj csekély
és szomorú és nagyon is héj. Sok rejtett jóságot és erőt sohasem
találnak ki; a legpompásabb csemegét nem izlelik meg!

Tudják ezt az asszonyi állatok, az édesek: kicsit több kövérség, kicsit
több soványság – óh mennyi sors lappang ilyen kicsiségben!

Az embert nehéz fölfedezni és önmagának a legnehezebb: a szellem
gyakorta hazudik a lélekről. Igy akarja a nehézség szelleme.

De az fölfedezte magát, a ki így szól: „ez az _én_ jóm és az _én_
gonoszom“: ezzel elnémította a vakondokot és a törpét, a ki így szól:
„mindenkinek jó, mindenkinek gonosz.“

S bizony azokat sem szívelem, a kiknek minden jó s ez a világ éppen a
legjobb. Az ilyeneket hívom én a mindennel-beérőknek.

A mindennel-beérés, a mi mindent izletesnek talál, nem a legjobb ízlés!
Tisztelem a finnyás, válogatós nyelveket és gyomrokat, mik „én“-t,
„igen“-t és „nem“-et mondani megtanulának.

De mindent megrágni, megemészteni – ez igazán disznó-természet! Mindig
i–á-val „igen“-t bólintgatni – ezt csak a szamár tanulta meg és a vele
rokonszellemek!

Rozsda-sárga és vér-píros: ez az _én_ gusztusom – az vért kever minden
színbe.

De a ki fehérre meszeli a házát, meszelt lelket árul el nékem.

Egyik mumiákba szerelmes, a másik kisértetekbe, s mindkettő ellensége
minden húsnak és vérnek – óh! mennyire utálom mindkettőt. Mert én
szeretem a vért!

És nem akarok ott lakni, időzni, a hol folyton köpködnek: ez az _én_
gusztusom, – még inkább élek tolvajok és eskűszegők között. Senkinek
sincs arany a szájában.

S még undorítóbbak nékem a lévnyalók: és a legundorítóbb állatot, a mit
találék, élősdinek keresztelém: az nem akart szeretni és mégis
szeretetből akart élni.

Boldogtalannak hívok mindenkit, a kinek nincs más választása, mint hogy
vadállat legyen vagy vadállat-szelídítő: nem ütném föl ilyennél a
sátorfám.

Boldogtalanoknak hívom azokat is, a kiknek mindig _várniok_ kell, – nem
az én szájam íze szerintiek: mind ezek a vámosok és kalmárok és királyok
és más ország- és boltbakterek.

Valóban, magam is megtanultam a várást istenigazában – de csak a
_magamra_-várást. És megtanultam, hogy mindenen álljak, járjak, fussak,
ugorjam, másszam, táncoljak.

Ez pedig az én tanításom: a ki egykoron a röpülést akarja megtanulni, az
előbb tanuljon állni, járni, futni, mászni, táncolni: – nem éred el
egyszerre szárnyaddal a röpülést!

Kötéllétrán tanultam sok ablakot megmászni, fürge lábbal hágtam magas
árbocokra; a megismerés magas árbocain ülni nagy boldogság nékem, –

apró láng módjára lobogni magas árbocokon: kis fényesség ugyan, s mégis
nagy vigasztalás hányatott hajósoknak és hajótörötteknek!

Sokféle úton-módon értem el igazságomat: nem egy lajtorján hágtam a
magasba, a honnan az én szemem az én messzeségembe kalandozik.

És csak nem szívesen tudakolám az utat, – ez megint nem volt ínyemre!
Inkább magukat az utakat kérdezém meg, kisértém meg.

Minden léptem kisértés és kérdés vala – és valóban, felelni is _tanulni_
kell az ilyen kérdésekre! De éppen ez – az én gusztusom –

– nem jó, nem rosz, hanem az _én_ gusztusom, a mit nem szégyellek, nem
titkolok.

„Ez – íme ez az _én_ utam, – merre van a tied?“ – így felelek azoknak, a
kik tőlem „az“ utat tudakolják. „Az“ út tudniillik – nincs!

Im-ígyen szóla Zarathustra.

* * *


Ódon és uj táblákról.


1.

Imhol ülök és várok, körülvesznek ódon összetört táblák, s uj, félig
teleirtak is. Vajjon mikor jön el az én órám?

– _le_menetelem, tönkremenetelem órája: mivelhogy még egyszer el akarok
menni az emberekhez.

Ime erre várok: mert előbb kell, hogy jelek jőjjenek nékem, hogy az az
_én_ órám, – a nevető oroszlán a galambsereggel.

Azonközben magammal beszélgetek, mint a kinek ideje van. Senki sem mesél
ujat: így hát magamat mesélem enmagamnak.

* * *


2.

Mikoron az emberekhez jövék, öreg balhiten ülve találám őket: mindnyájan
azt hivék, már régen tudják, mi jó, mi rossz az embernek.

Öreg, fáradt dolognak tartának minden beszédet az erényről, s ha ki jól
akart aludni, lefekvés előtt még „Jó“-ról, „Gonosz“-ról beszélt vala.

Ezt az álmosságot rebbentém én föl, tanítván: mi Jó, mi Gonosz, _azt még
nem tudja senki:_ hanemha az, a ki teremt!

Ez pedig az, a ki az ember célját megteremti és a földnek megadja
értelmét és jövőjét: s csupán ez _teremti meg, hogy_ valami Jó vagy
Gonosz.

És meghagyám nékik, döntsék föl vén pulpitusaikat és mindent, valahol
csak az az ócska balhit ült vala; meghagyám nékik, nevessenek nagy
erénymestereiken és szentjeiken és költőiken és világmegváltóikon.

S hogy komor bölcseiken nevessenek, azt is meghagyám nékik: és
mindenkin, a ki valaha fekete madárijesztőként óva-intve ült vala az
élet fáján.

Nagy temetőjük útjára ülék, dög és keselyű mellé – és kacagék minden
„hajdan“-ukon és korhadt, esendő dicsőségén.

Bizony, bizony a bűnbánat prédikátoraihoz és bolondokhoz hasonlatosan
kiálték kigyót-békát minden nagy és kicsiny dolgukra – hogy legjobbjuk
is annyira kicsiny! Hogy legnagyobb gonoszságuk is annyira kicsiny! –
ilyeténképen kacagék.

Bölcs vágyódásom ordíta és kacaga belőlem im-ígyen, a mely hegyeken
született vala, valóban, vad bölcseség! – az én nagy, zugó szárnyu
vágyódásom.

És gyakorta kacagás közben el-tova-föl ragada engem: akkor bizony
borzongva repülék, nyilként, napsugártól mámoros elragadással:

– el-ki távoli jövőbe, mit még nem látott álom, melegebb Délre, mit
valaha képirók megálmodának: oda, hol a táncoló istenek minden mezet
röstelnek: –

hogy hasonlatokban beszéljek és költők módjára sántítsak és dadogjak: és
bizony, bizony, szégyellem, hogy még költőnek kell lennem!

Hol minden létesülést körülöttem istenek táncának és istenek magas
kedvének láték és a világot szabadjára eresztve, játszva, futkosva és
önmagához visszamenekülve:

– mint sok isten örökös egymástól-futását, egymás-keresését, mint sok
isten boldog ellenmondását, maguk ujra-tartását ujra együvé-tartozását:

Hol minden idő úgy tünék föl nékem, mintha boldog gúny volna a percekre,
hol a szükségszerűség maga volt a szabadság, a mely boldogan játszadozék
a szabadság tövisével; –

Hol én is viszontlátám régi ördögömet és ősi ellenségemet, a nehézség
szellemét és mindeneket, miket teremtett: a kényszert, a szabályt, a
szükséget, a következményt, a célt, az akaratot és a jót és a gonoszt: –

Mert nem kell-e valaminek lenni, a mi _fölött_ eltáncolni lehessen? Nem
kell-e a könnyüek, legkönnyebbek kedvéért – vakondoknak és lomha
törpéknek is létezniök?

* * *


3.

S ott vala az is, a hol ezt a szót: „emberfölötti ember“ fölszedém az
útról és azt, hogy az ember olyas valami, a minek fölébe kell kerülni,

– hogy az ember híd és nem cél: a ki boldognak magasztalja magát dele és
estéje miatt, mint uj hajnalhasadás felé vezető út

– a Zarathustra szót a Nagy Délről, s valamit még az ember fölé
függeszték, biboros második esthajnalhoz hasonlatosan.

Valóban uj csillagokat is láttaték velük uj éjszakákkal együtt; és felhő
és nap és éjjel fölé feszítém még a nevetést, mint tarka kárpitot.

Megtanitám őket minden költeményemre, iparkodásomra: egygyé költeni,
összehordani a mi az emberben töredék, és rejtély és szörnyű véletlen, –

– mint költő, rejtélyfejtő és a véletlentől megváltó megtanítám őket,
hogy a jövő teremtésén munkálkodjanak és hogy mindent, a mi _volt_ –
teremtve megváltsanak.

Megváltsák az ember múltját és minden „volt“-ot átteremtsenek, valamig
az akarat így nem szól: „De hisz így akartam! Igy fogom akarni.“

– Ezt hívám én előttük megváltásnak, s úgy tanítám, hogy csak ezt híjják
megváltásnak.

Ime az én megváltatásomra várok, – hogy utoljára hozzájok menjek.

Mert még egyszer akarok az emberekhez menni, _közöttük_ akarok
tönkremenni, haldokolva nékik akarom adni legdúsabb ajándékomat.

Ezt a naptól lesém el, ha leszáll, ő, a dúsgazdag, aranyat szór ekkor a
tengerbe, kimeríthetetlen gazdagságából – azonképen, hogy még a
legszegényebb halász is _arany_lapáttal evez! Mert így látám egykoron és
könnyes szemem nem lakék jól a látvánnyal.

A naphoz hasonlatosan akar Zarathustra is leszállani: imhol ül most és
vár; körülveszik ódon összetört táblák és uj táblák is, – félig
teleírtak.

* * *


4.

Imhol egy uj tábla: de hol vannak az én véreim, a kik őket velem
völgynek és hús-szívekbe viszik?

Ezt követeli nagy szeretetem a legtávolibb iránt: _ne kíméld közelvaló
felebarátodat!_ Az ember olyan valami, a minek fölébe kell kerűlni.

Sokféle az útja-módja a túlszárnyalásnak: láss _te_ néki! De csak bohóc
gondolja; „az embert _által is lehet ugrani_.“

Bírd le magad még felebarátodban is: és ha rabolhatsz jogot, ne adasd
azt magadnak!

A mit te tész, azt nem teheti néked senki se viszont. Lám, nincs
visszafizetés.

A ki nem tud magának parancsolni, az csak engedelmeskedjék. És olyik
_tud_ magának parancsolni, de még sok a híjja, hogy engedelmeskedjék is
magának!

* * *


5.

Im-ígyen akarja a nemes természet: semmit sem akar _ingyen_, legkevésbbé
az életet.

A ki a csőcselékből való, ingyen akar élni; de mi többiek, a kiknek az
élet adá magát, – mindig azon töprengünk, _mi_ legjobbat adjunk
_viszont_ érette.

És valóban, előkelő szó az, a mi így szól: „a mit _nékünk_ az élet igér,
azt _mi_ meg akarjuk – az életnek tartani!“

Ne akarj élvezni ott, a hol nem adsz élvezni valót. És – _ne akarj_
élvezni!

Mivelhogy az élvezet és az ártatlanság a legszemérmesebb dolgok: egyik
sem akarja, hogy keressék. Kell, hogy _meglegyenek_ bennünk, – de még
jobb, ha vétket és fájdalmat _keresünk!_

* * *


6.

Óh, én véreim, a ki első valamiben, az mindig föláldoztatik. Mi pedig
elsők vagyunk.

Megannyian titkos áldozati oltárokon vérzünk; megannyian égünk és sülünk
ódon faragott képek tiszteletére.

Javarészünk még fiatal, ez izgatja a vénhedt torkokat. Húsunk zsenge,
bőrünk csak báránybőr: – hogy ne izgatnók mi az öreg bálványok papjait!

S még bennünk lakozik ő, az öreg bálványpap, a ki javarészünket lakomára
süti. Óh, én véreim, hogy ne lennének az elsők: áldozatok!

De így akarja a fajtánk; és én szeretem azokat, a kik nem akarják
magukat megóvni. A _le_menőket szeretem teljes szívemből: mivelhogy
_át_menők.

* * *


7.

Hogy igazak legyenek – erre csak kevesen _képesek!_ S a ki tud is az
lenni, az még nem akarja! S legkevésbbé tudnak azok lenni: a jók.

Óh, ezek a jók! – _Jó emberek soha sem mondják az igazat;_ s betegség a
szellemnek, ha ilyen jó.

Ezek a jók engednek, megadják magukat, szivük kajdácsol, lelkük mélye
engedelmeskedik: de a ki engedelmeskedik, _az nem hallja önmagát!_

Mindennek, a mit a jók gonosznak neveznek, össze kell jönnie, hogy az
igazság megszülessék: óh, én véreim, azután elég gonoszok is vagytok-e
_erre_ az igazságra?

A vakmerő merés, a hosszas gyanakvás, a kegyetlen „nem“, a keserű
indulat, az elevenbe vágás – mi ritkán egyesűl _az!_ Pedig ilyen magból
– nemződik az igazság!

A gonosz lelkiismeret szomszédságában növekedék eddig minden _ismeret!_
Törjétek össze, törjétek össze nékem az ódon táblákat, ti megismerők!

* * *


8.

Ha a vízen van gerenda, ha palló és karfa vezet át a folyón: bizony,
senkinek sem hisznek, ha így beszél: „Minden folyóban van.“ Hanem még az
együgyűek is ellentmondanak néki. „Hogyan? – mondják az együgyűek –
minden folyóban volna? Hisz a gerenda és palló a folyó _fölött_ van!“

„A folyó fölött minden szilárd, a dolgok minden értéke, a hidak,
fogalmak, minden „jó“ és „gonosz“: mindez _szilárd!_“

S ha eljő a kemény tél, a folyó – állatszelidítője: akkor még a
legélesebb elméjűek is megtanulnak gyanakodni; és, valóban, nemcsak az
együgyűek mondják akkoron: „Nem _áll-e_ minden?“

„Alapjában minden áll“ – ez igazi téli tanítás, jó terméketlen időknek,
jó vigasztalás téli álmot aluvók és suton űlők számára.

„Alapjában véve minden áll“ –: _de ez ellen_ prédikál az olvadás szele.

Az olvadás szele, bika, aki nem szántó bika – megvadúlt bika, törő-zúzó,
aki dühödt szarvával jeget tör! S a jég – pallót tör!

„Óh jaj! Óh öröm! Az olvadás szele fú!“ – prédikáljátok, én véreim,
utcaszerte!

Im-ígyen szóla Zarathustra.

* * *


9.

Van egy régi képzelődés, annak neve „jó“ és „gonosz.“ Jövendőmondók és
csillagjósok körül forgott eddig ennek a képzelődésnek a kereke.

Egykoron _hittenek_ jövendőmondóknak és csillagjósoknak: és _ezért_
hittenek ebben: „Minden végzetszerű: így kell tenned, mert kénytelen
vagy vele!“

Azután ismét bizalmatlanok valának minden jövendőmondó és csillagjós
iránt: és _azért_ hivék, hogy „minden szabadság: bírsz, mert akarsz.“

Óh, én véreim, eleddig csak képzelődtek a csillagokról és jövendőről,
nem pedig tudtak is: _éppen ezért_ eleddig csak képzelődtek a jóról és
gonoszról, nem pedig tudtak is!

* * *


10.

„Ne rabolj! Ne ölj!“ – ezeknek az igéknek egykor szent volt a nevük; az
emberek fejet-térdet hajtának nékik és saruikat leveték előttük.

Ámde azt kérdezem tőletek: volt-e valaha nagyobb rabló és emberölő, a
minők ezek a szent igék valának?

Avagy nincs-e minden életben magában – rablás és emberölés? És hogy
ilyetén igéknek szent volt a nevük, vajjon nem öletett-e meg ezzel maga
az _igazság?_

Vagy talán a halál prédikációja volt, hogy szentnek mondaték, a mi
minden élet ellen szólt és ellene adott tanácsot?

Óh, én véreim, törjétek, törjétek össze nékem az ódon táblákat!

* * *


11.

Azért szánok én minden elmúltat, hogy látom: ki van szolgáltatva, –

– ama nemzetség kénye-kegyelmének, szellemének, őrűletének, a mely
eljövend és mindent, a mi _volt_, a maga hídjává magyaráz át!

Nagy zsarnok jöhet, csalafinta szörnyeteg, a ki kegyelmével és
kegyetlenségével minden multat addig kényszerítene és gyötörne, valamig
az ő hídja és előjele és hirnöke és kakasszója lenne.

Ez pedig a másik veszedelem és másik részvétem: – a ki a csőcselékből
való, annak emlékezete visszanyúlik tán a nagyapjáig, – a nagyapjával
pedig megszűnik néki az idő.

Im-ígyen minden múlt ki van szolgáltatva; mivelhogy eljöhet az idő, a
mikor a csőcselék leend az úr és sekély vizekbe fojt majd minden időt.

Ezért, óh én véreim, ezért kell egy _uj nemesség_, a mi minden
csőcseléknek és minden zsarnoknak ellensége és a mely uj táblákra
ujonnan írja ezt a szót: „_nemes_“.

Sok nemesre van szükség és sokfajta nemesre, _hogy nemesség lehessen!_
Vagy, miként egykor hasonlatképen mondám: „Éppen az az isteni, hogy
vannak istenek, de nincs isten!“

* * *


12.

Óh, én véreim, uj nemességre avatlak és utallak titeket: kell, hogy
nemzői és tenyésztői és magvetői legyetek a jövendőnek, –

valóban, nem olyan nemességre, a mit kalmármódra kalmárpénzen
megvehettek: mivelhogy csekély az értéke mindennek, valaminek ára
vagyon.

Ezentúl ne az adja becsületetek, a honnan jöttök, hanem a _hová_ mentek!
Akaratotok és lábatok, a mely túl akar rajtatok menni – adja uj
becsületetek!

Bizony, bizony, ne az, hogy fejedelmet szolgálátok – mit nekünk még a
fejedelmek! – vagy hogy annak, a mi fennáll, védőbástyái levétek, hogy
szilárdabbúl álljon!

Ne az, hogy nemzetségtek az udvarnál udvaronccá lőn és ti megtanultatok
iromba flamingóhoz hasonlatosan, órákhosszat, sekély tavakban állani:

– mert állani-_tudni_ érdem az udvaroncoknál; és minden udvaronc azt
hiszi, a halál utáni boldogsághoz tartozik, – hogy _szabad lesz_ ülnie!

S ne az, hogy egy lélek, a kit ők szentnek magasztalnak, eleiket szent
földre vezette, a melyet én nem magasztalok „szent föld“-nek: mivelhogy
azon a földön, a hol a fák legrosszabbja nőtt vala: a keresztfa – nincs
mit szentnek magasztalni! – és valóban, bárhová vezeté ez a „szentlélek“
lovagjait, hadaik _élén_ mindig – kecskék és libák és kótyagos fejűek
futának!

Óh, én véreim, nemességtek ne _hátra_ tekintsen, hanem _ki, előre!_
Száműzetve legyetek minden szülő- és öregszülő-földről!

A _gyermekföldet_, gyermekeitek földjét szeressétek: ez a szeretet
légyen uj nemességtek, – a fölfedezetlen, a legtávolibb tengereken fekvő
földeket! Azt mondom néktek: ezt keressék, keressék szüntelenűl
vitorláitok!

* * *


13.

„Minek élni? Minden hívságos! Élni annyi mint szalmát csépelni; élni
annyi mint megégetődni és még sem melegedni.“

Ilyen ócska fecsegés ma még mindig „igazság“-számba vétetik; s hogy
ócska és dohosszagú _éppen ezért_ nagyobb a tisztelete. A korhadás is
nemesít. – Gyermekeknek szabad így beszélniök: ők _kerülik_ a tüzet,
mert megsütötte őket! Sok a gyerekes a bölcseség salabektereiben.

És ha ki mindig „szalmát csépel“ hogy szólhatná meg a csépelést! Az
ilyen bolondnak be kellene kötni a száját!

Az ilyenek asztalhoz ülnek, de nem hoznak semmit se magukkal, még
derekas étvágyat sem: és íme igy szólják meg a világot: „Mínden
hivságos!“ De jól enni, jól inni, óh én véreim, valóban nem hívságos
művészet!

Törjétek, törjétek össze nékem a sohasem vigadók tábláit!

* * *


14.

„A tisztáknak minden tiszta“ – úgymond a nép. Én pedig mondom néktek: a
disznóknak minden disznósággá válik!

Ennek okáért prédikálják a rajongók és fejhorgasztók, a kik szivüket is
lehorgasztják: „maga a világ is sáros szörnyeteg.“

Mert ezek mind tisztátalan lelkűek; különösen pedig azok, a kik nem
ismernek nyugodalmat, pihenést, hanemha _hátúlról, túlról_ nézik a
világot, – ezek a túlvilág-hivők.

Nékik szemökbe mondom, bárha nem hangzik kedvesen: a világ abban
hasonlít az emberhez, hogy hátulja van – _ennyi_ igaz!

Igaz, van a világon sok sár: _ennyi_ igaz! De azért a világ még nem
sáros szörnyeteg!

Van abban bölcseség, hogy a világon sok pocsolya bűzlik: de az utálat
maga szárnyakat növel és forrástsejtő erőket!

A legjobban is van még valami utálatos, és a legjobb is még valaki, a
kit túl kell szárnyalni!

Óh, én véreim, sok bölcseség vagyon abban, hogy sok sár vagyon a
világon!

* * *


15.

Hallám, hogy kegyes túlvilág-hivők ilyeténkép beszélnek
lelkiismeretükhöz és pedig rosszaság, hazugság nélkül, – jóllehet nincs
a világon rosszabb, sem hazugabb:

„Hagyd a világot! Egy ujjadat se emeld reá!“

„Hadd őket, hadd fojtogassák, szurdossák, nyúzzák, vakarják egymást: egy
ujjadat se emeld ez ellen! Ez majd megtanítja őket, hogy lemondjanak a
világról.“

– Törjétek, törjétek össze nékem, óh én véreim, a kegyeseknek ez ódon
tábláit! Szedjétek ízekre igéitekkel a világot ócsárlók igéit!

* * *


16.

„A ki sokat tanúl, az megtanúlja, hogy letegyen minden heves
kivánságról“ – ezt sugdossák egymásnak ma minden sötét utcában.

„A bölcseség elfáraszt, semmi sem éri meg a fáradságot; ne kivánkozz
semmi után!“ – ezt az uj táblát találám még nyilt piacokon is.

Törjétek össze, én véreim, törjétek össze ez az _uj_ táblát is! A
világot únók függeszték oda és a halál prédikátorai és a porkolábok:
mert íme az rabigába hajtó prédikáció is!

Mivelhogy rosszúl tanulának és nem a legjobbat és mindent túlontúl korán
és mindent túlontúl hamarosan; mivelhogy rosszúl _evének_, azért ronták
el gyomrukat,

– mert rossz gyomor a szellemük: _az_ javalja a halált! Mert bizony,
bizony: a szellem gyomor!

Az élet az öröm kútfeje: de a kiből rossz gyomor szól, a búbánat apja,
ennek minden forrás mételyes.

Megismerni: _öröm_ az oroszlán akaratának! De a ki elfáradt, azon idegen
akarat az úr s minden hullám játszadozik véle.

És az mindig a gyenge emberek természete, hogy eltévednek utaikon. És
végezetre még azt kérdezi fáradságuk: „miért menénk valaha egyáltalában
utakon! Minden egyre megy!“

_Ezek_ fülének kedves az íge: „Semmi sem éri meg a fáradságot! Ne
akarjatok!“ De ez rabigába hajtó prédikáció.

Óh, én véreim, friss pezsgő szél Zarathustra minden fáradt utasnak; még
sok orrot csavarint tüsszentésre!

S még falakon is átfú az én szabad lehelletem, és börtönökbe és
bebörtönzött lelkekbe!

Az akarat felszabadít: mivelhogy akarni annyi, mint alkotni: így tanítom
néktek. És _csak_ a végre tanuljatok, hogy alkothassatok.

És még a tanulást is csak tőlem _tanuljátok_, a jóltanulást! – A kinek
füle van, az hallja!

* * *


17.

Itt áll a csolnak, – oda át talán a nagy Semmibe vezet az út. – De
vajjon ki akar ebbe a „talán“-ba beszállani?

Közületek senki sem akar a halál csolnakjába szállani! Hogyan lennétek
hát világ-únottak!

Világ-únottak! És még a földtől sem váltatok meg! Még mindig a földet
sóvárgóknak látlak titeket, szerelmeseknek tulajdon föld-unalmatokba!

Nem hiába, hogy lelóg az ajkatok: – egy-egy apró földi vágy ül még
rajta! És szemetekben nem uszkál-e apró felhője az el nem felejtett
földi örömnek?

Sok jó találmány van a földön; egyik hasznos, a másik kellemes: ezekért
kell a földet szeretni.

És sok jól kitalált dolog van rajta, a mi olyan mint a fehérnép keble:
hasznos és kellemes is egyszersmind.

De ti világ-unottak! Ti föld restjei!

Rajtatok vesszővel kell hegedülni! Vesszőcsapásokkal kell lábatokba
kedvet önteni.

Mert ha nem vagytok betegek és kiélt fickók, a kiket megúnt a föld,
akkor ravasz lajhárok vagytok vagy torkos elrejtőzött kéjenc-macskák. És
ha nem akartok ismét vigan _futni_, úgy szálljatok poklokra!

Ámde nagyobb _bátorság_ kell ahhoz, hogy az ember az életet befejezze,
mint uj versét: tudja ezt minden orvos és minden költő.

* * *


18.

Óh, én véreim, vannak táblák, miket az elfáradás és vannak táblák, miket
a bűzlő lustaság teremtett: bárha egyformán beszélnek is, nem akarják,
hogy egyformán hallgassák őket.

Lássátok ezt az elepedőt! Már csak arasznyira van céljától, de nagy
fáradságától dacosan lecsücsült a porba: ez a bátor!

Nagy-fáradtan ráásít útra, földre, célra és önmagára: egy tapodtat sem
akar tovább tenni, – ez a bátor!

Ime a nap ráizzik és ebek nyaldossák verejtékét: de ő itt hever dacosan
és inkább eleped!

Valóban, még hajánál fogva kell majd egébe felhúznotok ezt a hőst!

De jobb, ha fekve hagyjátok ott, a hová feküdt vala, hogy rájöjjön
szemére az álom, a vigasztaló, üdítő záporával:

Hagyjátok fekve, valamíg magától fölserken, – a míg magától visszavon
minden fáradtságot és mindazt, a mi fáradságot hirdet belőle!

Csak az ebeket kergessétek el tőle, én véreim, a lusta sompolygókat és a
dongó légysereget: –

– a „müveltek“ mindezt a dongó raját, a mi minden hős verejtékén –
lakmározik.

* * *


19.

Köröket vonok magam köré és szent határokat; egyre kevesebben hágnak föl
velem egyre magasabb hegyekbe: hegységet építek egyre szentebb
hegyekből.

De bárhová hágtok is velem, én véreim: vigyázzatok, hogy ne tartson
veletek _élőskődő_!

Az élősködő, csúszómászó, simulékony féreg, a mi beteg, kisebzett
gödreiteken akar hízni.

És _az_ a mestersége, hogy kiszimatol föltörekvő lelkeket, a mikor
fáradtak: bánatotokba, kishitetekbe, gyöngéd szemérmetekbe rakja ronda
fészkét.

Valahol gyönge az erős, túlszelid a nemes, odarakja fészkét: az élősködő
ott lakik, a hol a Nagynak apró kisebzett gödrei vannak.

Mi minden létező legmagasabb példánya s mi a legalacsonyabb? Az élősködő
a legalacsonyabb; a ki pedig a legmagasabb példány, az táplálja a
legfőbb élősködőt.

Az a lélek, a melyiknek leghosszabb a lajtorjája és a legmélyebbre
nyúlik: miképen lehetne, hogy ne ezen ülne a legtöbb élősködő?

– a legterebélyesebb lélek, a melyik legtávolabbra tud önmagában futni,
tévelyegni, kalandozni; a legszükségszerübb, a mely csupa kedvből rohan
a véletlenbe: –

– a létező lélek, a melyik a létesülésbe merül; a bíró lélek, a melyik
az akaratba és kivánságba _akar_ merülni: –

– az örvényből menekülő, a melyik enmagát a legtávolibb körben ujra
utóléri; a legbölcsebb lélek, a melyet a bolondság legédesebben unszol:
–

– az enmagát legjobban szerető, a melybe minden dolog áramlik és
visszaáramlik és árad és apad: óh miképen lehetne, hogy ne a
_legmagasabb lelken_ rágódnának a leghitványabb élősködők?

* * *


20.

Óh, én véreim, kegyetlen vagyok-e? De azt mondom: a mi esik, azt még
taszítsátok is!

A „ma“ minden dolga – esik, szétesik: ki akarná még tartani! De én – én
még taszítani is _akarom_!

Ösméritek, milyen élvezet köveket gurítani meredek mélységbe? A „ma“
emberei, lássátok, mint gurulnak mélységembe!

Előjátéka vagyok jobb játékosoknak, óh én véreim! Példájuk!
_Cselekedjetek_ példámra!

És a kit nem tanítottok meg röpülni, azt tanítsátok meg – _gyorsabban
esni_!

* * *


21.

Szeretem a bátrakat: de nem elég, hogy üss, vágj, – azt is kell tudnod,
_kit_ ütsz-vágsz!

És gyakorta több bátorság kell ahhoz, hogy szablyádat hüvelyében tartsad
és ellépkedj valaki mellett, _hogy_ méltóbb ellenfélre gyüjtsd erődet!

Csak olyan ellenségetek legyen, a ki gyülöletreméltó, de nem olyan, a ki
megvetendő is: büszkéknek kell lennetek az ellenségetekre: erre
tanítálak már egyszer.

A méltóbb ellenségre gyüjtsétek erőtöket, barátim! Ezért sok mellett el
kell lépnetek. – Különösen a sok csőcselék mellett, a ki népről,
népekről lármáz fületekbe.

Tartsátok tisztán a szemeteket az ő érveiktől, amelylyel valamit
védenek, támadnak. Sok itt az igazság, sok itt a hamisság: a ki nézi,
dühre gerjed.

Belénézni, beléverni – az itt egy dolog; ezért távozzatok az erdőbe és
altassátok el szablyátokat!

Menjetek _a ti_ utatokra! Hadd menjenek a nép és népek a magukén! –
valóban sötét utakon, miken nem villog a reménység egyetlen sugara.

Hadd uralkodjék itt a kalmár, a hol minden, a mi még fénylik – kalmár
aranya! Nem a királyok korát éljük: a mi ma népnek nevezi magát, nem
érdemel királyt.

Lám, mint cselekednek ezek a népek maguk is a kalmárok példájára: még
minden szemétből is fölszedik a legapróbb hasznot!

Egymásra lesegetnek, egymástól lesegetnek el egyetmást – ezt „jó
szomszédság“-nak hivják. Óh boldog, távoli idők, a mikor a nép azt
mondá: „_úr_ akarok lenni a népeken!“

Mert, én vérem: uralkodjék a legjobb; a legjobb _akar_ is uralkodni! És
valahol máskép hangzik az íge, ott – _nincs_ meg a legjobb.

* * *


22.

Ha _azok_ – ingyen kapnának kenyeret! Óh, jaj! Mi után orditoznának
_azok_! Kenyérkereset: ez az ő igazi mulatságuk; s hadd keressék
keservesen!

Ragadozók ők: „munká“-jukban is van még rablás, keresetükben – is van
még rászedés! Hadd keressék hát keservesen!

Legyetek hát jobb ragadozók, finomabbak, okosabbak, _emberhez
hasonlóbbak_; mert az ember a legjobb ragadozó.

Már minden állat erényeit elragadta az ember: mivelhogy minden állat
közt az ember sorsa volt a legkeservesebb.

Már csak a madarak vannak fölötte. S ha az ember még röpülni is
megtanúl, óh jaj, vajjon _hova föl_ – röpülne ragadozó kedve!

* * *


23.

Ilyennek akarom a férfit és a nőt: derék harcosnak az egyiket, derék
szülőnek a másikat, s mindkettőjüket derék fejen-lábon táncolónak.

És kárbaveszett napunk légyen, a midőn nem táncoltunk egyszer! És hazug
légyen nékünk minden igazság, a melyet nem kisért nevetés.

* * *


24.

Házasságkötéstek: vigyázzatok, ne legyen rossz kötés! Nagyon hamar
kötétek: ezért _következik_ belőle házasság-törés!

És még jobb a házasság-törés, mint a házasság-hajlás,
házasság-hazudtság! – Egyszer egy asszony ezt mondta nékem: „igaz, hogy
megtörtem a házasságot, de előbb a házasság tört meg – engem!“

A rosszúl párosítottakat mindig a leggonoszabb bosszúvágyóknak látám:
mindenkin megtorolják, hogy már nem futkoshatnak külön-külön.

Ennek okáért akarom, hogy a becsületesek így szóljanak egymáshoz: „most
szeretjük egymást: _lássuk_, hogy megőrizzük szeretetünket! Avagy
igéretünk bal-látás volna?“

– „Adjatok nékünk haladékot és rövid házasságot, hogy lássuk, vajjon
rátermettünk-e a nagy házasságra! Nagy dolog az, mindig négyszemközt
lenni!

Im-ígyen szól a tanácsom minden becsületesnek; és ugyan mi lenne
szeretetem az emberfölötti emberhez és minden eljövendőhöz, ha mást
tanácsolnék és beszélnék!

Hogy ne csak tovább nemzzetek, hanem _fölfelé_ – erre, óh véreim, erre
segítsen titeket a házasság kertje!

* * *


25.

A ki megismeré a múlt eredetét, lám, az végezetre a jövendő forrásait
fogja keresni és uj eredeteket.

Óh, én véreim, egy kevéssé és _uj népek_ támadnak majd és uj források
zuhognak uj mélységekbe.

Mert a föld rengése sok kutat betemet, sokat elszikkaszt: de belső
erőket és rejtett dolgokat is hoz napvilágra!

A föld rengése uj forrásokat tár föl. Vén népek földrengéséből új
források fakadnak.

És a ki így kiált: „Imhol egy forrás sok szomjuhozónak, _egy_ szív sok
sóvárgónak, _egy_ akarat sok eszköznek,“ – köréje nép sorakozik, azaz:
sok próbálkozó.

Ki tud parancsolni, ki tud engedelmeskedni – ez _tétetik itt próbára!_
Óh, mely hosszú kereséssel, találgatással, nem-találással, tanulással és
ujra próbálással!

Az emberi társadalom: próbálkozás – ezt tanítom – hosszas keresés: de a
parancsolót keresi! –

– próbálkozás, óh én véreim! És _nem_ „társadalmi szerződés“! Törjétek
össze, törjétek össze nékem a puha szívüeknek és felemásoknak ezt a
szavát!

* * *


26.

Óh, véreim! kik fenyegetnek a legnagyobb veszedelemmel minden emberi
jövendőt? Nemdenem a jók és igazak? –

– nemdenem azok, akik ezt mondják, és érzik is szivükben: „mi jól tudjuk
már, mi jó és mi igaz s birjuk is ezt; jaj azoknak, a kik itt még
keresnek!

Pedig bárminő kárt tesznek is a gonoszok: a jók-okozta kár a legkárosabb
kár!

És bárminő kárt tesznek is a világ rágalmazói: a jók-okozta kár a
legkárosabb kár.

Óh, én véreim, a jók és igazak szívébe látott az, a ki egyszer ezt
mondá: „farizeusok.“ De nem érték meg őt.

Még a jók és igazak sem értheték meg őt: lelkük jó lelkiismeretük
kalitkájába van fogódva. A jók ostobasága feneketlenűl bölcs.

Az igazság pedig ez: _kell_, hogy a jók farizeusok legyenek, – nincs más
választásuk!

_Kell_, hogy a jók keresztre feszítsék azt, a ki tulajdon erényt talál
ki magának! Ez az igazság!

S a második, a ki földjüket fölfedezte, a jók és igazak földjét, szivét
és talaját: az vala, a ki kérdezé: „kit gyülölnek legjobban?“

A _teremtőt_ gyűlölik a legjobban, azt, a ki táblákat tör és ócska
értékeket, a törőt – törvénytörőnek hívják.

A jók ugyanis – nem _tudnak_ teremteni: ők mindig a vég kezdete: –

– keresztre feszítik azt, a ki uj értékeket ír uj táblákra, föláldozzák
maguk_nak_ a jövőt, – keresztre feszítik az ember minden jövendőjét!

A jók – ők mindig a vég kezdete valának.

* * *


27.

Óh, én véreim, és megértétek-e ezt az igét? És a miket egykoron az
„utolsó emberről“ mondék? – –

Kik fenyegetik a legnagyobb veszedelemmel az ember minden jövendőjét?
Nemdenem a jók és igazak?

Törjétek össze, törjétek össze nékem a jókat és igazakat! – Óh, én
véreim, és megértétek-e ezt az igét?

* * *


28.

Menekültök előlem? Megijedtetek? Reszkettek ettől az igétől?

Óh, én véreim, mikoron azt mondám néktek, hogy törjétek össze a jókat és
a jók tábláit: csak akkor szállítottam az embert magas tengerére.

És íme csak most jön reá a nagy rémület, a nagy maga-körül-nézés, a nagy
betegség, a nagy utálat, a nagy tengeri betegség.

Hamis martokat és hamis biztosságokat hirdetének néktek a jók; a jók
hazugságainak révében születtetek és ott óvtak titeket. Gyökeréig
összehazudának és elgörbítének mindent a jók.

Ámde, a ki ezt a földet fölfedezé, hogy „ember“, az fölfedezé ezt a
földet is, hogy „az ember jövendője“. Ime, legyetek tengerjáró hajósok,
derék és türedelmes hajósok!

Emelt fővel járjatok már korán, óh én véreim, tanuljatok meg emelt fővel
járni! A tenger viharzik: sokan akarnak rátok támaszkodva fölemelkedni!
A tenger viharzik: minden tengerben van. Nosza! Rajta! Ti vén
hajósszívek.

Mit nekünk a szűlőföld! _Oda_ tart kormányrudunk, a hol _gyermekeink
földje_ van! Oda felé, oda _ki_ viharzik, tengernél viharosabban, a mi
nagy vágyódásunk!

* * *


29.

„Miért vagy oly kemény!“ – mondá egyszer a gyémántnak a fűtőszén –
„avagy nem vagyunk-e közeli rokonok?“

Miért vagytok oly lágyak? Óh, én véreim, ím-igyen kérdezlek _én_
títeket: vagy nem vagytok-e az én véreim?

Miért vagytok oly lágyak, tágítók és engedékenyek? Miért vagyon annyi
hazudság, letagadás szivetekben? Miért vagyon oly kevés végzet
pillantástokban?

És ha nem akartok végzet lenni és kérlelhetetlenek: miképen –
győzhetnétek ti velem?

És ha keménységtek nem akar villámlani és szélylyelválasztani és
szétvágni: miképen – teremthetnétek vélem egykoron?

Mert a teremtők kemények. És boldogak lehettek, hogy kezeteket
rányomhatjátok évezredekre, mint valami viaszkra –

– boldogak, hogy évezredek akaratára írtok, mint valami ércre, –
keményebbre, mint az érc, nemesebbre, mint az érc. Nincs igazán kemény,
hanemha a legnemesebb.

Ezt az uj táblát függesztem fölétek, óh én véreim: _Legyetek kemények!_

* * *


30.

Óh, én akaratom! Te minden szükségnek megfordítója, te
szükségszerűségem! Óvj meg engem minden apró győzelemtől!

Te lelkem végzete, a melyet sorsnak nevezék! Te bennem lévő! Te fölöttem
lévő! Óvj meg, tartogass engem nagy sorsra!

És utolsó nagyságodat, akaratom, tartogasd legvégső mívedre, – hogy
kérlelhetetlen lehess győzedelmedben! Óh, kit nem győzött le még a
győzedelme!

Óh, kinek szeme nem sötétült el ebben a mámoros félhomályban! Óh, kinek
lába nem tántorodék meg és felejtett el – állani!

– Hogy egykoron kész legyek, érett legyek a Nagy Délben: kész és érett,
mint az izzó érc, villámmal viselős felhő és tejjel-teli emlő: –

– kész önmagamra és legrejtettebb akaratomra: nyílvesszeje után sóvárgó
íjj, csillaga után sóvárgó nyílvessző: –

– csillag, kész és érett delelőjén, izzó, általszúrt és boldogított
megsemmisítő napsugár-nyilaktól: –

– nap maga is és kérlelhetetlen nap-akarat, kész győzve megsemmisíteni!

Óh, akarat, te minden szükségnek megfordítója, _én_ szükségszerűségem!
Tartogass engem nagy győzedelemre!

Im-ígyen szóla Zarathustra.

* * *


A lábbadozó.


1.

Egyszer reggel, nemsokára, hogy a barlangba visszatért, Zarathustra,
mintha őrjöngene, úgy ugrék föl nyoszolyájáról, borzasztóan elordítá
magát és úgy hadonásza, mikéntha még valaki volna a nyoszolyán, a ki nem
akarna onnan fölkelni. És Zarathustra hangja azonképen hangzék, hogy
állatai megrémülve jöttek oda és minden barlangból és szurdékból, a
melyek Zarathustra barlangjával szomszédosak valának, minden állat
elsuhana, – röpdösve-repesve, csúszva-mászva, ugrálva, minek milyen lába
vagy szárnya vala. Zarathustra pedig szóla ím-ígyen:

Nosza, kelj föl, legrejtettebb gondolatom, mélységemből! Én kakasod és
reggeli szürkületed vagyok, álomszuszék: föl, föl! Hangom majd
fölkukorékol téged!

Nyisd meg füledet: hallgass! Mert hallani akarlak téged! Föl, föl! Van
itt elég mennydörgés, hogy sírok is megtanuljanak hallgatni!

És törüld ki szemedből az álmot és minden bárgyúságot, vakságot! Hallj
engem szemeddel is: hangom meggyógyítja még a vakonszülötteket is.

És ha már ébren vagy, akarom, hogy örökké ébren maradj. Nem az _én_
természetem, hogy nagyanyám-nagyanyját serkentgessem, hogy azt
parancsoljam nékik: aludjanak tovább!

Mozdúlsz, nyujtózkodol, hörögsz? föl! föl! Ne hörögj, beszélned kell
nékem! Zarathustra szólít, az istentelen!

Én, Zarathustra, az élet szószólója, a szenvedés szószólója, a kör
szószólója – téged szólítlak, legrejtettebb gondolatom!

Üdvöz legyek! Jősz, – hallak! Mélységem _beszél_, utolsó mélységem
ragadtam napvilágra!

Üdvöz legyek! Jövel! Addsza kezedet – – ha! engedd! Haha! – – Utálat,
utálat, utálat – – – óh jaj nékem!

* * *


2.

Azonban alig hogy ki mondta e szavakat, halottként bukott a földre és
sokáig élettelenűl feküvék. Midőn pedig ujra magához tért, sápadt vala
és reszketett és fekve maradt és soká nem akart enni, inni. Hét napig
vala ilyen; állatai azonban nem hagyák el se éjjel, se nappal, hanemha a
sas kirepűlt, hogy táplálékot hozzon. És a mit hozott és összerabolt,
odatevé Zarathustra nyoszolyájára: úgy, hogy Zarathustra végezetre sárga
és piros bogyók, szőllők, almácskák, szagos füvek és pinia-tobozok
között fekűvék. Lábánál pedig két bárány terült el, miket a sas nagy
nehezen rabolt a pásztoroktól.

„Óh Zarathustra“ – mondák – „imhol már hét napja fekszel így, nehéz
pillákkal: avagy nem akarsz-e végre megint lábadra állani?

Lépj ki barlangodból: a világ mint virágos kert vár reád. A szellő nehéz
illatokkal játszadozik, mik feléd tartanak; és minden patak utánad
szeretne futni. Mindenek utánad vágyakoznak, mivel te hét napig egyedül
maradtál, – lépj ki barlangodból! Mindenek orvosaid akarnak lenni!

Talán uj megismerés látogatott meg, savanyú és nehéz? Élesztős
tésztaként feküvél, lelked megkelt és minden szélén túldagadt“. –

– Óh, állataim, – felelé Zarathustra – csak fecsegjetek im-ígyen tovább
és hadd halljatok! Fölüdít, hogy csevegtek: a hol csevegnek, a világ
nekem már virágoskert.

Mily kedves, hogy vannak szavak és hangok: avagy a szavak és hangok nem
szivárvány és délibáb-hidak-e olyan dolgok között, mik örökre szét
vannak választva?

Minden lélekhez más világ tartozik; minden léleknek minden más lélek
másvilág.

S a leghasonlóbbak között hazudik legjobban a látszat; mivelhogy a
legkisebb szakadékot a legnehezebb áthidalni.

Számomra – hogyan volna egy kivülem-való? Nincs kivűl-való! De ezt
elfelejtjük minden hangnál; mily kedves, hogy feledünk!

Avagy nem azért ajándékoztatának a dolgoknak nevek és hangok, hogy az
ember gyönyörködjék a dolgokban? Szép bolondság a beszéd: vele eltáncol
az ember mindenek fölött.

Mily kedves minden beszéd és a hangok minden hazugsága! Hangokkal tarka
szivárványon táncol szeretetünk. –

– „Oh Zarathustra“ – felelék az állatok viszontag, – „azoknak, kik a
magunk-módjára gondolkoznak, mindenek maguktól táncolnak, jönnek,
mennek, kezet adnak, nevetgélnek, el-elfutnak – és visszajőnek.

Minden megy, minden visszajő; örökké forog a lét kereke. Minden meghal,
minden ujra fölvirágzik; örökké pereg a lét éve.

Minden eltörik, minden ujra összeillesztetik: örökké ugyanaz a háza épül
föl a létnek. Minden elválik, minden ujra üdvözli egymást; örökké hű
marad magához a lét gyürűje.

Minden szempillanatban kezdődik a lét; minden „itt“ körül az „ott“
golyója forog. A közép mindenütt van. Körbe megy az örökkévalóság
örvénye.“ –

– Óh ti csélcsapok és kerepelők! – válaszolá Zarathustra és ujra
mosolygott, – mi jól tudjátok, minek kellett hét nap alatt betelnie: –
és mint mászék torkomba az a szörnyeteg és mint fojtogatott! De én
leharaptam a fejét és elköptem magamtól.

És ti – ti már sípláda-dalt faragtatok belőle? Én pedig imhol fáradtan
fekszem ettől a harapástól és elköpéstől, betegen a magam megváltásától.

_És ti még végig nézitek mindezeket?_ Óh állataim, hát ti is kegyetlenek
vagytok? Nézői akartatok lenni nagy fájdalmamnak, miként az emberek
cselekszik? Mert az ember a legkegyetlenebb állat.

Szomorújátékok, bikaviadalok és keresztrefeszítések tevék eddig
boldogabbá a földön; és midőn kitalálá magának a poklot, íme, ez lőn
földi menyországává.

Ha a nagy ember ordít –: röptében ott van a kicsi és nyelve kéjtől kilóg
a szájából. Ő azonban „részvétének“ hívja.

A kis ember, különösen a költő – mi buzgón vádolja az életet szavakkal!
Ám hallgassátok, de ne legyetek süketek az élvezet iránt sem, ami minden
vádban rejlik!

Az élet ilyen vádolóit az élet egy szemhunyorítással lebírja. „Szeretsz
engem? – mondja az orcátlan – „várj még egy keveset, még nincs számodra
érkezésem“.

Az ember a legkegyetlenebb állat maga iránt és ha csak ezt hallod, hogy
valami „bünös“-nek és „kereszthordó“-nak és „vezeklő“-nek hívja magát,
ne légy süket a kéj iránt, a mely ebben a panaszban és vádban rejlik!

És én magam, – talán én is vádolni akarom ezzel az embert? Óh, állataim,
csak azt az egyet tanultam meg eleddig, hogy az embernek a legrosszabb
is kell a maga javára, –

– hogy minden legrosszabb teszi legjobb _erejét_ és a legmagasabbat
alkotónak legkeményebb kövét: és hogy kell, hogy az ember jobbá _és_
gonoszabbá váljék: –

Nem azért szögeztetém erre a kínzófára, hogy megtudjam, hogy az ember
gonosz, – hanem kiálték, miként ember még nem kiálta:

„Óh, miért hogy legnagyobb gonoszsága is oly kicsiny! Óh, hogy
legnagyobb jósága oly kicsiny!“

Az embertől rám jött nagy csömör – _az_ fojtogatott és mászott torkomba:
és a mi jövendőt a jövendőmondó mondott: „Minden egyre megy, semmi sem
érdemli a fáradságot, a tudás fojtogat.“

Nagy szürkület sántikált előttem, halálrafáradt, halálvágytól mámoros
szomorúság, a mely ásító szájjal beszélt. „Örökkön-örökké visszatér az
ember, akibe belefáradtál, a kis ember“ – így ásíta szomorúságom és
vonszolá lábát és nem tudott elaludni.

Barlanggá változék szememben az ember, földje melle besülyedt, minden
élő emberi csonttá, porrá és korhadt múlttá lőn nékem.

Sóhajtozásom ott ült minden emberi síron és nem bírt többé fölkelni,
sóhajtozásom és kérdezősködésem ott kuruttyolt, fojtogatott, rágdosott
és panaszkodott éjjel-nappal: – „óh, az ember örökkön-örökké visszatér!
A kis ember örökkön-örökké visszatér!“ –

Mez nélkül látám egykoron mindkettőjüket, a legnagyobb és a legkisebb
embert: túlságosan hasonlítának egymáshoz, – nagyon is emberi vala nékem
még a legnagyobb is!

Túlontúl kicsiny a legnagyobb is! – Ez vala embercsömöröm! És még a
legkisebbnek is örökös visszatérése! Ez vala minden léttől való
csömöröm!

Óh, utálat! utálat! utálat – –

Im-ígyen szóla Zarathustra és sóhajtozék, megborzonga; mivelhogy
betegségére gondolt. Ekkor azonban állatai nem hagyák tovább beszélni.

„Ne folytasd, te lábbadozó!“ ezt felelék néki állatai, – „hanem menj ki,
a hol a világ virágos kertként várakozik reád.

Menj ki a rózsák és méhek és galambrajok közé! Különösen pedig az énekes
madarakhoz: hogy eltanuld tőlük az _éneket_.

Mert ének való a lábbadozónak; az egészséges hadd beszéljen. És ha az
egészséges is kivánja a dalt, még is más dalokat kíván, mint a
lábbadozó.“

– „Óh ti csélcsapok és kereplők, hallgassatok!“ – felelé Zarathustra és
mosolygott állatain. – Mi jól tudjátok, mi vigasztalást találék ki
magamnak hét napon!

Hogy ujra énekelnem kell, – _ezt_ a vigasztalást találám ki magamnak és
_ezt_ a lábbadozást: avagy talán ebből is tüstént sípláda-dalt akartok
faragni?

– „Ne folytasd“ – ismétlék állatai – „még jobb, ha lantot készítsz
magadnak, te lábbadozó, új lantot!

– mert, íme, Zarathustra! Uj dalaid uj lantra szorúlnak!

Énekelj, áradj túl, óh Zarathustra, gyógyítsd lelkedet uj dalokkal: hogy
elviseld nagy sorsodat, a mi még nem volt embernek sorsa!

Hogy néked, mint elsőnek kell ezt az igét hirdetned – miképen lehetne,
hogy ez a nagy sors ne válnék legnagyobb veszedelmeddé és betegségeddé!

Lám, tudjuk, mit tanítsz: hogy mindenek örökkön-örökké visszatérnek és
mi is ő velük és hogy már számtalanszor léteztünk és mindenek mi vélünk.

Hírdeted, hogy a létesűlésnek egy nagy éve van, szőrnyeteg nagy év:
ennek, homokórához hasonlatosan, ujra fordulnia kell, hogy ujra
le-kifusson: –

– úgy hogy mindezek az évek hasonlatosak önmagukhoz, a legnagyobbak,
valamiképen a legkisebbek, – úgy hogy, magunk is minden nagy évben
hasonlatosak vagyunk önmagunkhoz a legnagyobban, valamiképen a
legkisebben.

És ha most meg akarnál halni, óh Zarathustra, azt is tudjuk, mit
mondanál magadnak – de állataid kérve-kérnek, ne halj még meg!

Azt mondanád és reszketés nélkül sőt boldogan fölsóhajtva: mert nagy kő,
nagy hőség vétetnék el tőled, te tűrők tűrője!

„Ime meghalok és eltűnöm“ – mondanád – „és egy pillanat alatt semmivé
leszek. A lélek ép oly halandó, a milyen a test.

Ámde az okok csomója visszatér, a melybe be vagyok bogozva, – az majd
ujra megteremt engem! Én is az örökös visszatérés okai közé tartozom!

Ujra visszatérek, ezzel a nappal, ezzel a földdel, ezzel a sassal, a
legnagyobban és legkisebben egyaránt

– örökkön-örökké visszatérek erre a, szakasztott erre az életre, a mely
ugyanaz a legnagyobban és legkisebben egyaránt, hogy ujra mindenek örök
visszatérését hirdessem –

– hogy ujra hirdessem az igét a nagy földi és emberi Délről, hogy ujra
hirdessem az embernek az emberfölötti embert.

Kimondám az igét, összetör az igém: így akarja örök sorsom –, mint
hirmondó megyek tönkre!

Ime, ütött az óra, hogy a lemenő önmagát áldja meg. Im-ígyen –
_végződik_ Zarathustra lemenetele.“

A mint az állatok ezeket az igéket kimondották vala, elhallgatának és
várák, hogy Zarathustra mondana nékik valamit: de Zarathustra nem hallá,
hogy hallgatának. Sőt nyugodtan fekűvék, behunyt szemmel, hasonlóan az
alvóhoz, jóllehet nem aluvék; mivelhogy éppen lelkével tanácskozott. A
kigyó pedig és a sas, a midőn ilyen hallgatagnak láták, tisztelék a nagy
csöndet, a mely őt körülvevé és szép vigyázva eltávozának.

* * *


A nagy vágyról.

Óh, lelkem, megtanítálak, hogy a „ma“-t „egykor“-nak és „hajdan“-nak
ejtsed és körtáncot ropj minden „itt“, „ott“ fölött.

Óh, lelkem! megváltálak minden zugolytól, lesöprék rólad port, pókhálót
és félhomályt.

Óh, lelkem, lemosám rólad a kicsinyes szemérmet és a zug-erényt és
rábeszélélek, hogy meztelenül állj a nap szeme elé.

Viharral, a mi „szellem“-nek neveztetik, fúvék hullámzó tengeredre;
minden felhőt elfúvék s megfojtám magát a fojtogatót, kinek neve a
„bűn.“

Óh, lelkem, jogot adtam néked, hogy „nem“-et mondj, mint a vihar és
„igen“-t, valamiképen a nyílt ég „igen“-t mond: világossághoz
hasonlatosan csöndesen állsz és jársz „nem“-et mondó viharok közepette.

Óh, lelkem, visszaadtam szabadságodat a teremtett és még nem teremtett
dolgokban: és ki ösméri úgy, miként te, a jövendőnek gyönyörüségét?

Óh, lelkem, megtanítálak a megvetésre, a mi nem úgy jő, mint a
féregrágás, megtanítálak a nagy, a szerető megvetésre: ez legjobban
szeret ott, a hol legmélyebben megvet.

Óh, lelkem, megtanítálak úgy rábeszélni, hogy szavaddal átcsábítod
magadhoz az okokat: valamiképen a nap, a mely még a tengert is
fölcsábítja szavával a maga magasságára.

Óh, lelkem, elvevék tőled minden szófogadást, térdhajtást és „ur“-azást;
azt a neved adám néked magadnak: „sors fordítója“, magad is „sors.“

Óh, lelkem, új neveket adék néked és a „kerületek kerületé“-nek, az
„idők köldökzsinórá-“ nak és „azúrharang“-nak.

Óh, lelkem, földedet itatám minden bölcseséggel, minden uj borral és a
bölcseség minden, emberemlékezetnél régibb erős boraival.

Óh, lelkem, minden napot reád önték és minden éjszakát és minden
hallgatást és minden vágyat; – s fölnövél, mint a szőllőtő.

Óh, lelkem! roskadásig telve s gazdagon állsz most itt, dagadó tölgyü
szőllőtő, tömött barna aranyszemekkel:

– tömötten és nyomatva boldogságodtól, bőséged miatt várakozva és
várakozásod miatt szemérmesen.

Óh, lelkem, nincs lélek, amely szeretőbb és átfogóbb és tartamasabb
volna náladnál. Lehetne-e máshol jövő és múlt egymáshoz oly közel, mint
a mily közel te benned vagyon?

Óh, lelkem, od’adék néked mindent és kezem reád ürítém: – és ime! Ime
mosolyogva mondod nékem és búbánattal telve: „Kettőnk közül ki adós a
köszönettel? – nem tartozik-e köszönni az ajándékozó, hogy az elfogadó
elfogadta ajándékát? Vajjon az ajándékozás nem szükség-e? Vajjon az
elfogadás nem – könyörület-e? –

– Óh, lelkem, értem búbánatod mosolygását: a te túlságos gazdaságod maga
is vágyakozván tárja ki kezét!

Bőséged pezsgő tengereken pillant végig és keres és vár; a túlságos
bőség vágyakozása beszél mosolygó szemed-egéből!

És valóban, lelkem! Van-e ki látta mosolygásodat és nem olvad könnyekre?
Még az angyalok is könnyekre olvadnak mosolygásod túljóságán.

Jóságod és túljóságod nem akar panaszkodni, nem akar sírni és, lelkem,
mosolygásod mégis könnyekre vágyódik és zokogásra reszkető ajkad.

„Avagy nem minden sírás panasz-e? És minden panasz vád?“ Im-ígyen
beszélsz magadhoz és ezért, lelkem, inkább akarsz mosolyogni, semhogy
fájdalmadat kiöntenéd.

– könnyek zuhogó árjába öntenéd minden fájdalmad, mit bőséged okoz és a
szőllőtő sürgetése vincellér után és vincellér kése után!

De ha nem akarod kisírni bíboros búbánatodat, úgy _énekelned_ kell, óh,
lelkem! Ime, magam is mosolygok, ilyeneket jósolván néked:

– énekelni, zugó énekkel, valamig minden tenger elnémul, hogy vágyadat
hallgassa, –

– valamig csöndes, vágyódó tengereken lebeg a csolnak, az aranyos csoda,
a melynek aranyát körültáncolja minden jó-rossz csodadolog: –

– valamint sok nagy és kis állat és minden, minek könnyű, csodalába van,
a mi ibolyaszinü ösvényeken tud futni, –

– elfutni az aranyos csodához, az önkénytes csolnakhoz és urához: ez
pedig a vincellér, a ki gyémántos késsel várakozik, – a te nagy oldód,
lelkem, a névtelen – kinek még csak jövendő énekek fognak nevet találni!
És valóban, lehelletedben már jövendő énekek illatoznak, – már izzol és
álmodol, már szomjasan iszol a vigasztalás minden mély csengő kútjából,
búbánatod már jövendő énekek boldogságában pihen!

Óh, lelkem, íme megadék néked mindent, megadám az utolsót és minden
kezem kiűrítém reád: – _hogy azt mondám néked: énekelj_ – íme ez vala
utolsóm!

Hogy azt mondám néked: énekelj, mondd, mondd csak: melyikünk adós most –
a köszönettel? De még jobb, ha énekelsz, énekelj nékem, lelkem! És hadd,
hogy én köszönjek!

Im-ígyen szóla Zarathustra.

* * *


Másik táncdal.


1.

„Szemedbe pillanték a minap, óh élet: aranyat láték csillogni éjszakai
szemedben, – szivem megálla ennek gyönyörétől: – aranyos csolnakot láték
csillogni éjszakai vizeken, sülyedő, merülő, ujra intő, aranyos himbáló
csolnakot!

Lábamra, a tánc bolondjára, vetél egy pillantást, nevető, kérdő,
olvasztó, himbáló pillantást:

Csörgőd csak kétszer csörgetéd meg kis kezeddel, – s íme lábam már
himbálódzék a tánc dühétől.

Sarkam ágaskodék, lábam ujjai hallgatának, hogy megértsenek: hisz a
táncos füle ott vagyon – a lába ujjaiban.

Hozzád ugrám: te visszahőkölél ugrásom elől; és futó, menekülő hajad
kigyója felém kigyózék!

Elugrám tőled és kigyóidtól: s íme itt állál már, félfordulattal,
vágygyal telt szemmel.

Görbe pillantásokkal – görbe utakra tanítsz; görbe utakon lábam –
ármányt tanúl!

félek, ha közelemben vagy, szeretlek távolból; futásod csábít, kérésed
megdöbbent: – szenvedek, de mit nem szenvednék éretted szívesen!

A kinek hidegsége gyújt, gyűlölete elcsábít, futása köt, csúfolkodása –
megindít:

– ki ne gyülölne téged, te nagy kötő, behálozó, kisértő, kereső, találó!
Ki ne szeretne téged, te ártatlan, türelmetlen, szeles, gyermekes bűnös!

Hová vonszolsz most engem, te féktelen, rakoncátlan? És íme megint futsz
előlem, te édes vadóc és hálátlan!

Utánad táncolok, követlek gyenge nyomon is. Hol vagy? Addsza kezed! Vagy
csak egy ujjadat!

Imhol barlang és csalit: eltévedünk! – Várj csak! Állj! Nem látsz-e
baglyokat és denevéreket surrogni?

Te bagoly! Te denevér! El akarsz bolondítani? Hol vagyunk? Kutyáktól
tanulád ezt a vonítást és kaffogást.

Kedvesen vicsorítod rám fehér fogad, gonosz szemed fürtös sörény közűl
szökik rám!

Árkon-bokron át táncolunk: én vagyok a vadász – kutyám vagy zergém
akarsz-e lenni?

Most mellém! Gyorsan, te ugró! Most föl! És át! – óh jaj! Én vágódom el,
ugorván!

Óh, láss fekve, te magas kedv és láss kegyelmet kérni! Szívesen mennék
véled kellemesebb ösvényeken!

– a szerelem ösvényein csöndes, színes bokrok között! Vagy ott a tó
mentén: aranyhalak uszkálnak, és táncolnak benne!

Elfáradtál? Odaát juhok és esthajnal hasadása: nem szép-e aludni, ha a
juhászok furulyáznak. Annyira elfáradtál? Elviszlek, csak bocsásd le
karodat! Szomjuhozol, – volna valamim, de szád nem akarja inni!

– Óh ez az átkozott fürge, hajlékony kigyó és búvó boszorkány! Hová
levél? De orcámon kezedtől két pettyet és foltokat érzek!

Valóban belefáradtam, hogy mindig megjuhodott juhászod legyek! Te
boszorkány, eleddig énekeltem néked, most _te_ fogsz – ordítani!

Ostorom ütemére fogsz táncolni és ordítani! Csak nem feledtem el az
ostort? – Nem!“ –

* * *


2.

Ekkor az élet im-ígyen válaszola nékem és közben befogá kicsinyke fülét:

„Óh Zarathustra! Ne pattogj ostoroddal oly rettenetesen! Hisz tudod: a
lárma megöli a gondolatokat, – és éppen oly gyöngéd gondolataim
támadtak!

Mindketten igazi mihasznák vagyunk. Túl a jón és gonoszon találók
szigetünket és zöld mezőnket – mi ketten egyedül! Ezért hát már jóknak
kell lennünk egymáshoz!

És ha nem is szeretjük egymást szívből, – kell-e, hogy haragudjunk
egymásra, ha nem is szeretjük egymást szívből?

És hogy jó vagyok hozzád és gyakorta kelleténél jobb is, tudod jól: és
pedig azért, mert bölcseségedre féltékeny vagyok. Óh, bölcseség, ez a
vén bolond!

Ha bölcseséged egyszer elfutna tőled, óh, akkor szeretetem is gyorsan
elszöknék.“

Az élet erre gondolatokba mélyedve pillantott maga mögé és maga köré és
halkan mondá: „Óh, Zarathustra, nem vagy hozzám elég hű!

Nem szeretsz engem annyira, a hogy mondod; tudom, arra gondolsz, hogy
csakhamar elhagyj engemet.

Van egy régi, súlyos, súlyos kongó harang: fölkong-fölbong éjjente
egészen barlangodig: – ha hallod, hogy ez a harang éjfélt üt, akkoron
egy és tizenkettő között arra gondolsz –

– arra gondolsz, óh Zarathustra, jól tudom: hogy csakhamar elhagyj
engemet!“

„Igen“ – felelém habozva – „de azt is tudod –“ És valamit sugék fűlébe,
boglyas, sárga, bohó hajtincsei közé.

„Te _tudod_ ezt, óh Zarathustra? Ezt senki sem tudja – –“

És egymásra nézénk és a zöld rétre nézénk, a melyen éppen hideg alkonyat
futott végig és sírdogálánk egymással. – Akkoron pedig kedvesebb vala
nékem az élet, mint minden bölcseségem valaha.

Im-ígyen szóla Zarathustra.

* * *

_Egy!_

Ember! Figyelj a szóra!

_Kettő!_

Mit mond az éjji óra?

_Három!_

Mélységes álmom

_Négy!_

Váltotta virradóra –

_Öt!_

Létünk mi mély!

_Hat!_

Nap nem gondolta volna.

_Hét!_

Fájdalma mélyre nyúl –

_Nyolc!_

Mélyebbre az örömvágy:

_Kilenc!_

Bú mondja: „Múlj!“

_Tíz!_

A _kéj_ örökkön élni vágy –

_Tizenegy!_

Örökké élni vágy!

_Tizenkettő!_

* * *


A hét pecsét.

(Vagy: az Igen és Ámen dala.)


1.

„Ha jós vagyok, s telve azzal az igazmondó szellemmel, a mely magas
hegyek nyergén két tenger közt vándorol:

Mult és jövő közt vándorol mint nehéz felhő, – tikkasztó völgyeknek
ellensége s mindennek, a mi fáradt s nem tud se élni, se halni:

villámra s megváltó fénysugárra készen, sötét méhében villámokkal
terhesen, a melyek Igen-t mondanak, Igen-t nevetnek, igazmondó
jós-villámsugarakra készen:

– s boldog az im-ígyen terhes! S valóban soká kell annak nehéz
viharfelhőként hegyek fölött csüngenie, a ki egykor a jövendő fényét
akarja meggyujtani!

Óh hogyne vágyódnám szerelmesen az örökkévalóság után, s a gyűrük
nászgyűrüje után – s a visszatérés gyűrüje után?

Még sohasem lelém meg a nőt, a kitől gyermeket szerettem volna, ha csak
nem ez az a nő, a kit szeretek: mert szeretlek, óh Örökkévalóság.

_Mert szeretlek, óh Örökkévalóság!_

* * *


2.

Ha haragom valaha sirokat bonta, határköveket elmozgata, s ódon táblákat
összetörve meredek mélységekbe guríta:

Ha gúnyom valaha elporhadt szavakat szétfúva és seprője levék a
keresztes pókoknak s tisztító szele ódon, dohos sirboltoknak:

Ha valaha ujjongva ülék régi istenek sirhalmain, világot-áldóan, világot
szeretőn a vén világ-rágalmazók emlékoszlopai mellett:

– mert még a templomokat s az istenek sirjait is szeretem, ha az ég
tiszta szemével bepillant összetört tetőikön; örömest ülök, fűhöz,
pipacshoz hasonlatosan templomok romjain –

Óh, hogyne vágyódnám szerelmesen az örökkévalóság után, s a gyűrük
nászgyűrüje után – a visszatérés gyűrüje után?

Még sohasem lelém meg a nőt, a kitől gyermeket szerettem volna, ha csak
nem ez az a nő, a kit szeretek: mert szeretlek, óh Örökkévalóság.

_Mert szeretlek, óh Örökkévalóság!_

* * *


3.

Ha valaha lehellete jőve hozzám a teremtő lehelletnek s annak az égi
szükségnek, a mely még véletleneket csillagtáncra kényszerit:

Ha valaha kacagék a teremtő villámkacajával, a melyet a tett hosszu
dörgése dübörögve, de engedelmesen követ:

Ha valaha a föld isteni asztala mellett istenekkel kockázék, hogy a föld
renge, és megszakada és tűzfolyamokat fúva,

– mert isteni asztal a föld s remeg a teremtő uj szavaktól és isteni
kockavetésektől:

Óh hogyne vágyódnám szerelmesen az örökkévalóság után, s a gyűrük
nász-gyűrüje után, a visszatérés gyűrüje után?

Még sohasem lelém meg a nőt, a kitől gyermeket szerettem volna, ha csak
nem ez az a nő, a kit szeretek: mert szeretlek, óh Örökkévalóság!

_Mert szeretlek, óh Örökkévalóság!_

* * *


4.

Ha valaha hosszan ivék abból a habzó fűszeres vegyítőkorsóból, a melyben
minden dolog jól el vagyon vegyítve:

Ha kezem valaha hozzáönté a legtávolabbit a legközelebbihez és a tüzet a
szellemhez és örömöt a fájdalomhoz és legrosszabbat a legjóságosabbhoz:

Ha magam is szeme vagyok annak a megváltó sónak, a mely elvégzi, hogy a
vegyítő-korsóban mindenek jól vegyűljenek: –

– mert vagyon oly só, a mi a jót a rosszal összeköti, s még a
legrosszabb is érdemes a füszerezésre s az utolsó túlhabzásra;

Óh hogyne vágyódnám szerelmesen az örökkévalóság után s a gyűrük
nászgyűrüje után – a visszatérés gyűrüje után?

Még sohasem lelém meg a nőt, a kitől gyermeket szerettem volna, hacsak
nem ez az a nő, a kit szeretek: mert szeretlek, óh Örökkévalóság.

_Mert szeretlek, óh Örökkévalóság!_

* * *


5.

Ha kedvelem a tengert, s mindent, a mi tengerszerü, s legjobban azt, ha
haragosan ellenem mond:

Ha bennem vagyon a kereső kedv, a mely a fölfedezetlen felé hajtja a
vitorlákat, ha kedvemben benne vagyon a tengerjáró kedv:

Ha ujongásom valaha így kiálta föl: „a part eltünék, íme lehulla rólam
az utolsó bílincs –

– a végtelen hullámzik körülöttem, messze – távolra ragyog tőlem a tér
és idő, rajta! fel! öreg szív!“

Óh hogyne vágyódnám szerelmesen az örökkévalóság után, s a gyűrük
nászgyűrüje után – a visszatérés gyűrüje után?

Még sohasem lelém meg a nőt, a kitől gyermeket szerettem volna, ha csak
nem ez az a nő, a kit szeretek: mert szeretlek, óh Örökkévalóság.

_Mert szeretlek, óh Örökkévalóság!_

* * *


6.

Ha erényem a táncos erénye, s én gyakran ugráltam mindkét lábammal
aranysmaragd ujongással:

Ha kajánságom nevető kajánság, rózsabokrok és liliomok közt lakozó:

– a nevetésben tudniillik együtt vagyon minden gonosz, de megszentelve s
fölmentve a maga boldogsága által;

S ha az az alfám és omegám, hogy minden nehéz könnyüvé, minden test
táncossá, minden szellem madárrá váljék; pedig valóban ez az én alfám és
omegám!

Óh hogyne vágyódnám szerelmesen az örökkévalóság után s a gyűrük
nászgyűrüje után – a visszatérés gyűrüje után?

Még sohasem leltem meg a nőt, a kitől gyermeket szerettem volna, ha csak
nem ez az a nő, a kit szeretek: mert szeretlek, óh Örökkévalóság.

_Mert szeretlek, óh Örökkévalóság!_

* * *


7.

Ha valaha csendes egeket feszíték magam fölé s a magam szárnyaival
röpködém a magam egeibe:

Ha játszva úszám mély fénytávolokba s szabadságom megtelék
madár-bölcseséggel: –

– s a madár-bölcseség így szól: „Lám, nincs se fönt, se lent! Vesd magad
ide s tova, ki, vissza, te könnyű! Énekelj! ne beszélj többé!“

– nem készült-e minden szó csak a nehezeknek? Nem hazudik-e minden szó a
könnyü fülének! Énekelj! ne beszélj többé!“

Óh hogyne vágyódnám szerelmesen az örökkévalóság után, s a gyűrük
nászgyűrüje után – a visszatérés gyűrüje után?

Még sohasem lelém meg az aszonyt, a kitől gyermeket szerettem volna,
hacsak nem ez az a nő, a kit szeretek: mert szeretlek, óh Örökkévalóság.

_Mert szeretlek, óh Örökkévalóság!_

* * *



Im-ígyen szóla Zarathustra.  Negyedik és utolsó rész.

„Óh, vajjon széles e világon hol történnek nagyobb balgaságok, mint a
szánakozóknál? És széles e világon mi okozott több bajt, mint a
szánakozók balgaságai?

Jaj minden szerető szívnek, kinek nincs magassága, amely részvéte fölött
vagyon!

Im-ígyen szóla hozzám a sátán egykoron: „istennek is megvagyon a maga
pokla; ez: az emberhez való szeretete“.

És a minap ezt a szót hallám tőle: „isten meghalt, az emberrel való
együtt-szenvedése ölte meg az istent.“

_Im-ígyen szóla Zarathustra_ (II. rész 120. lap.)


A méz-áldozat.

És megint hónapok, évek suhanának el Zarathustra lelke fölött és ő nem
vevé ezt észbe; haja azonban megfehéredék. Egy nap barlangja előtt kövön
ülvén és hallgatagon pillantván ki maga elé – ott pedig a tengerre
pillant ki az ember és el-tova tekervényes mélységektől –, állatai
mélázva kerülgeték őt és végre eléje állának.

„Óh Zarathustra“ – mondák – „talán boldogságodat kémleli pillantásod?“ –
„Mit nékem a boldogság!“ – felelé –, „már régóta nem törekszem
boldogságra; mívemre törekszem.“ – „Óh Zarathustra,“ kezdék ujra az
állatok, – „ezt olyaténkép mondod, mint a ki jóllakott a jóval. Avagy
nem nyugszol-e a boldogság égszinkék tengerében?“ – „Óh, ti csélcsapok,“
– felelé Zarathustra mosolyogva – „mi jól választátok meg a hasonlatot!
De azt is tudjátok, hogy boldogságom sulyos és nem folyékony hullám:
nyom engem s nem akar tőlem távozni és hozzám ragad, mint a megolvadt
szurok.“

Ekkor az állatok ujra mélázva kerülgeték és ujra eléje állának. „Óh
Zarathustra“ – mondák – hát _ezért_ sárgulsz és barnulsz, egyre jobban,
jóllehet hajad fehérül és fakúl? Lám, szurokba akadtál!“ – „Mit mondtok,
állataim,“ – viszonzá Zarathustra nevetve, – „valóban káromlás volt,
hogy szurokról beszélék. Sorsomra jut minden érő gyümölcs. _Méz_ az a mi
ereim vérét sűríti és lelkem is csillapítja.“ – „Ez lehet, Zarathustra,“
– felelék az állatok és hozzá szorulának – „de nem akarsz ma magas
hegyre mászni? A levegő tiszta és ma többet látni a világból, mint
valaha.“ – „Igen, állataim“ – válaszolá ő – „tanácsotok kitünő és szívem
szerint való: ma magas hegyre kivánok mászni! De gondoskodjatok, hogy
ott méz várjon reám, sárga, fehér, jó, jéghideg aranyos lépesméz. Mert
tudjátok meg, hogy ott fönn méz-áldozatot akarok bemutatni.“

Mikor pedig Zarathustra fölért vala a magaslatra, hazaküldé vezérlő
állatait és immár egyedűl találá magát: – ekkor szíve mélyéből kacagott,
körültekintett és im-ígyen szólott:

Hogy áldozatról beszélék és méz-áldozatról, csel vala csupán beszédemben
és valóban, hasznos bolondság! Itt fenn már szabadabban beszélhetek,
mint remete-barlangok és remete-háziállatok előtt.

Mit, áldozni! Tékozlom, a mi nékem adatik, én ezer kézzel tékozló:
hogyan nevezhetném én ezt – áldozatnak!

És mikor mézre vágyódám, csak csalogató-étekre, édes mézgára vágyódám, a
mire morgó medvéknek és furcsa morgó, gonosz madaraknak ís elfolyik a
nyáluk:

– a legjobb csalogató-étekre, mi vadásznak, halásznak kell. Mert ha a
világ vadaskert és minden vad vadász mulatsága, még inkább és
szivesebben látom mélységes dús tengernek,

– tengernek telve tarka halakkal és rákokkal, mik után istenek is
vágyódnának, hogy halászhatnák hálóikkal: úgy dúskál a világ a nagy és
kis csodákban.

Különösen az ember-világ, az ember-tenger: – _erre_ vetem hát ki aranyos
horgom és mondom: nyílj meg, emberi mélység!

Nyílj meg és vesd elém halaid és villogó rákjaid! Legjobb horgommal
fogdosom ma a legkülönösebb ember-halakat!

– s magát boldogságomat vetem ki minden messzeségbe, napkelet és dél és
napnyugat között, nem ráncigál-e és rángatózik-e sok ember-hal
boldogságomon.

Valamig, beléharapva hegyes, rejtett horgomba, föl kell nékik jönniök az
_én_ magasságomba, ezeknek a tarka fenék-halaknak, föl a leggonoszabb
ember-halászhoz.

Mert _ez_ vagyok elejétől fogva, vonó, vonzó, fölhuzó, fölnevelő,
nőttető, tenyésztő, fegyelmező, a ki nem hiába mondtam valaha: „Légy
azzá, a ki vagy!“

Jöjjenek hát _föl_ hozzám az emberek: mivelhogy még várom a jelt, hogy
órája üssön _le_menetelemnek; addig nem szállok alá az emberek között, a
mi a sorsom.

Erre várok itt, csalárdúl és csúfondárosan magas hegyen,
nem-türelmetlenkedve, senem türelmesen, hanem mint valaki, a ki a
türelmet elfelejté – mivelhogy nem „tűr“ már többé.

Mert végzetem időt hágy nékem: talán bizony elfelejtett engem? Avagy
árnyékban nagy kő mögött ül és legyeket fogdos?

Valóban, hálás vagyok örök sorsomnak, hogy nem űz és nem hajt és időt
hágy nékem bohóságokra és csinyekre: im-ígyen hogy ma is hal-fogni hágék
erre a magas hegyre.

Vajjon fogott-e már egyszer valaki magas hegyen halat? És ha bolondság
is, a mire itt fönn készülök és a mit itt űzök, mégis jobb, mintha
odalenn ünnepélyesen várnék és belezöldülnék, belesárgulnék a
várakozásba –

– a várakozástól merevülten, dühösen fújva, szent, hegyi
bömbölő-viharként türelmetlenkedve, aki lebömböl a völgyekbe:
„Hallgassatok meg, különben megostorozlak az isten ostorával!“

Nem mintha haragudnám az ekkép dühöngőkre: hisz legalább kacaghatok
rajtuk!

Tudom, hogy szükségkép türelmetlenkednek ezek a lármás nagy dobok, a kik
vagy ma jutnak szóhoz, vagy sohasem!

De én és végzetem – mi nem beszélünk a „má“-hoz, mi nem beszélünk a
„sohá“-hoz sem: nekünk van szólani türelmünk és időnk és sok időnk.
Mivelhogy egykoron még is meg kell jönnie és nem szabad távoznia…

Minek kell egykoron eljönnie és nem szabad eltávoznia? A nagy
„hazar“-unknak, nagy messzeséges emberországunknak, az évezredes
Zarathustra-országnak.

Mily messze vagyon az ilyen messzeség? Mit törődöm véle! De azért époly
szilárd földnek tartom –, két lábon biztosan állok ezen a földön, – örök
földön, kemény, ős kövületen, ezen a legmagasabb, legkeményebb
őshegységen, melyhez mint vihar-választóhoz jő minden szél kérdvén: hol?
honnan? hová?

Kacagj, kacagj, derüs üdvözítő gonoszságom! Magas hegyről vesd le
villogó, csúfondáros hahotádat! Kerítsd horgomra villogásoddal a
legszebb ember-halakat!

És ami minden tengerben az _enyém_, az én tulajdonom minden dolgokon –
_azt_ halászd ki nékem, _azt_ hozd föl hozzám: arra várok én, a
leggonoszabb halász.

Ki, ki veled horgom! Be, le veled boldogságom csalogató étke!

Csorgasd legédesebb harmatodat, szívem méze! Horgom, akaszkodj bele
minden fekete búbánat hasába!

Ki, ki veled szemem! Óh mennyi tenger körülöttem, milyen pirkadó emberi
jövendő! És fölöttem – minő rózsaujjú csönd! Milyen felhőtlen némaság!

* * *


A vészkiáltás.

Másnap Zarathustra ujra barlangja előtt ült a kövön, míg állatjai
szertekószáltak a világban, hogy uj eleséget hozzanak, – és uj mézet is:
mert Zarathustra mézének utolsó csöppjén is túladott és eltékozolta vala
azt. Midőn pedig im-ígyen üldögéle, bottal kezében és utánarajzolá a
földön alakjának árnyékát, mélázva –, és nem magán és árnyékán mélázva –
egyszerre megijedvén összerezzene: mivelhogy árnyéka tőszomszédságában
még egy másik árnyékot pillantott meg. És midőn sebtiben körülnézett és
fölállott, íme, a jövendőmondó állott mellette, ugyanaz, a kit egykoron
asztalánál etetett, itatott, a nagy fáradság hirdetője, a ki tanítá:
„Minden egyre megy, semmi sem éri meg a fáradságot, a világnak nincs
értelme, a tudás fojtogat.“ De orcája időközben elváltozék, és mikoron
Zarathustra szemébe nézett, szíve megint megrettent: annyi balhír és
hamuszürke villám cikázott végig ezen az ábrázaton.

A jós, a ki észbe vette, mi ment végbe Zarathustra lelkében, végig törlé
orcáját, mikéntha el akarta volna törűlni; s ugyanígy cselekedék
Zarathustra. És miután im-ígyen mindketten összeszedték és
megerősítették magukat, kezet fogának annak jeléül, hogy ujra ismerni
kivánják egymást.

„Légy üdvöz“ – mondá Zarathustra – „te a nagy fáradság jövendőmondója,
ne lettél légyen hiába asztalom vendége egykoron. Egyél, igyál ma is
nálam és bocsásd meg, hogy vidám öreg ember ül veled egy asztalnál!“ –
„Vidám öreg ember? – mondá viszontag a jós fejét rázva – de bárki légy,
vagy akarsz lenni, Zarathustra, nem lész az már többé ide fönn, –
csónakod nemsokára nem ül majd szárazon!“ – „Hát szárazon ülök?“ – –
kérdé Zarathustra nevetve. – „Hegyed körül a habok dagadnak, dagadnak“ –
válaszolá a jós – „nagy szükség és szomoruság hullámai: nem sokára
sajkád is fölemelik és elvisznek téged.“ – Zarathustra csodálkozva
hallgatott. „Nem hallasz még semmit?“ – folytatá a jövendőmondó – „nem
zúg, nem forr-e még föl feléd az ár a mélységből?“ – Zarathustra ujólag
hallgatott és hallgatózott: ekkor hosszú, hosszú kiáltást halla, a mit a
mélységek egymásnak vetének és továbbadának, mivelhogy egyik sem akará
megtartani: oly borzadályosan hangozék.

„Te gonosz híradó“ – mondá végre Zarathustra –, „ez vészkiáltás és oly
ember kiáltása, a ki biztosan fekete tengerből jő. De mit törődöm én az
ember veszedelmével! Utolsó bűnöm, a mely megőrizteték nékem, tudod-e,
hogy hívják azt?“

– „_Részvét!_“ – felelé a jós túláradó szívvel és mindkét kezét fölemelé
– „óh Zarathustra, azért jövök, hogy utolsó bűnödre csábítsalak!“

S alig hogy e szavakat mondá, ismét hallatszék a kiáltás és még
hosszabban és még kinosabban, mint annak előtte, és már sokkal
közelebbről. „Hallod? Hallod-e, Zarathustra?“ – kérdezé a jós, – „hozzád
szól-e kiáltás, téged szólít: jővel, jővel, jővel, itt az ideje, itt a
végső ideje!“

Zarathustra erre hallgatott, zavarodottan és megrendűlve; végül habozva
kérdezé: „És vajjon ki az, a ki engem ott szólít?“

„De hisz te tudod“ – válaszolá hevesen a jós – „miért tetteted magad? _A
fensőbbrendű ember_ az, a ki utánad kiált!“

„A fensőbbrendű ember?“ – kiáltá Zarathustra borzadással eltelve – „mit
akar _az?_ Mit akar _az?_ A fensőbbrendű ember! Mit akar az itt?“ – és
bőrét elönté a verejték.

A jós azonban nem vetett ügyet Zarathustra szorongására, hanem csak
hallgatózék, hallgatózék a mélység felé.

Midőn azonban soká semmi sem hallatszék föl onnan, visszanézett és látá,
hogy Zarathustra áll és remeg.

„Óh Zarathustra,“ – kezdé bús hangon – „valóban nem úgy állsz itt, mint
a kit kergévé tesz boldogsága: táncolnod kell majd, hogy el ne dőlj!

De ha táncolnál is előttem és jobbra-balra ugrándoznál szokásod szerint:
ne mondhassa nekem senki: „Lám, imhol táncol az utolsó vidám ember!“

Hiába jönne valaki erre a magaslatra; a ki _azt_ itt keresné:
barlangokat találna és barlang-zugokat, bujkálók buvóhelyeit, de nem
találna boldogságos tárnákat, kincses kamarákat, uj boldogság aranyos
ereit.

Boldogság – hogy találhatna az ember boldogságot ilyen eltemetkezett
remetéknél! S vajjon az utolsó boldogságot a boldogságos szigeteken
kell-e keresnem és távol elfeledett tengerek között?

De minden egyre megy, semmi sem éri meg a fáradságot, s boldogságos
szigetek sincsenek már sehol!“

Im-ígyen sóhajtozék a jós; utolsó sóhaja után azonban Zarathustra megint
fölvidula és visszanyeré biztosságát, miként az, a ki mély szorosból jön
föl a napvilágra. „Nem! Nem! Háromszor nem!“ – kiáltá fennhangon és
végigsimítá szakállát – „_ezt_ jobban tudom én! Vannak még boldogságos
szigetek! Hallgass _erről_, te sopánkodó, szomorú flótás!

Szünj meg erről cseperegni, te délelőtti esőfelhő! Avagy nem ázám-e már
át szomorúságodtól, mint az eb, kit vízzel végig öntének?

Ime megrázkódom és elfutok előled, hogy megint megszáradjak: ne
csodálkozz ezen! Avagy udvariatlannak tartasz? De hisz ez itt az _én_
udvarom!

És fennsőbbrendű embered? Nosza, mindjárt kiszállok, hogy abban az
erdőben megkeressem: _onnan_ jött vala kiáltása. Talán vadállat
szorongatja.

Az _én_ területemen vagyon: itt ne történjék bántódása! S bizony, van
elég vadállat nálam.“

Igy szólván, Zarathustra útnak indula. Ekkor a jövendőmondó: „Óh
Zarathustra, nagy kópé vagy!

Tudom már: meg akarsz tőlem szabadúlni! Még inkább futsz az erdőbe és
űzöl vad állatot!

De mihaszna? Este megint vendéged leszek; tulajdon barlangodban ülök
majd itt, tűrelmesen, tuskómódra és várlak téged!“

„Legyen!“ – viszonzá Zarathustra távozóban – „és a mi az enyém
barlangomban, az a tiéd is, vendégem!

Ha pedig találsz még mézet, csak nyald föl bátran, te morgó medve, és
édesítsd meg véle lelkedet! Mert este mindketten vigan leszünk,

– vigan és vigadván, hogy ennek a napnak vége! És te magad, mint
táncosmedvém fogsz nótámra táncolni.

Nem hiszed? Rázod a fejed? Ám jó! Vén medve! De én – én is igazmondó jós
vagyok.“

Im-ígyen szóla Zarathustra.

* * *


Beszélgetés a királyokkal.


1.

Zarathustra még alig vala egy órát úton hegyeiben és erdőiben, a mikor
egyszerre különös fölvonulást pillanta meg. Éppen azon az uton, a melyen
le akart szállani két király jőve vele szembe, koronával és biboros
övekkel ékesítve és tarkán-barkán mint valami flamingó madarak; s
teherhordó szamarat hajtának maguk előtt: „Mit akarnak ezek a királyok
országomban?“ mondá Zarathustra csodálkozva szívéhez és hirtelen
elrejtőzék egy bokor mögé. Midőn pedig a királyok egészen közelébe
érének, félig hangosan, mikéntha magában beszélne, mormogá: „Furcsa!
Furcsa! Hogy illik ez egybe! _Két_ királyt látok – és csak _egy_
szamarat!“

Ekkor mind a két király megállott, mosolygott oda pillantván, a honnan a
hang jött vala és azután egymás szemébe nézett. „Ilyesmit gondolnak
alattvalóink is,“ – mondá a jobb felől levő király, – „de nem mondják
ki.“

A király pedig, a ki balfelől vala, vállát vonván válaszolá: „Bizonyosan
kecskepásztor. Vagy remete, a ki túlsoká élt sziklák és fák alatt. Mert
a semilyen társaság is megrontja a jó erkölcsöket.“

„A jó erkölcsöket“ – felelé ádáz rossz kedvvel a másik király – „hát mi
elől menekülünk mi, ha nem a „jó erkölcsök“ elől? A mi „jó társaság“-unk
elől!

Bizony, bizony, jobb remeték és kecskepásztorok közt élni, mint
aranyfüstbe göngyölt, hamis, kendőzött csőcselékünkkel, – jóllehet a „jó
társaság“-nak hívja magát,

– jóllehet „nemesség“-nek hívja magát. De ott minden hamis és rohadt,
elsőben is a vér, hála vén rossz betegségeknek és a még rosszabb
gyógyító-művészeknek.

Legjobbnak tartom, legjobban szeretem ma még az egészséges parasztot, a
ki goromba, ravasz, nyakas, kitartó: ő ma a legelőkelőbb faj.

A paraszt ma az ember java; és a paraszt-fajtának kellene uralkodnia! De
ma a csőcselék birodalmát éljük, – engem ugyan nem csalnak meg többet. S
csőcselék annyi mint zagyvalék.

Csőcselék-zagyvalék: benne minden összevissza vagyon zavarva, szent és
gaz, nemes úr és zsidó és valahány barma Noé bárkájának.

Jó erkölcsök! Nálunk minden hazug és rohadt. Már senki sem tud
tisztelni: _éppen ez_ elől futunk. Mézes száju tolakodó ebek ők,
pálmaleveleket aranyoznak.

Az az utálat fojtogat, hogy mi királyok magunk is hamisakká levénk,
teleaggatva öregapáink ócska elsárgúlt cicomás maskarájával, mutatványos
érmekké levénk a legostobábbak és legcsalafurdibbak s mindazok számára,
a kik ma a hatalommal kereskednek.

Mi nem _vagyunk_ az elsők – és mégis kell, hogy az elsőket _jelentsük:_
jól laktunk végre ezzel a csalással és megcsömörlöttünk tőle.

A csőcselék utjából térénk ki, kitérénk mindezeknek a teliszájuaknak és
firkász-kullancsoknak, a kalmár-szagnak, nagyravágyás fickándozásainak,
a bűzös lehelletnek –: fuj, mily utálatos a csőcselék közt élni,

fuj, mily utálatos a csőcselék közt elsőt jelenteni! Óh, undok! undok!
undok! Királyok, mik vagyunk mi még!“

„Régi betegséged jön rád“ – mondá erre a balfelől levő király – „az
utálat jön rád, szegény testvérem. De tudod-e, valaki hallgat minket!“

Tüstént fölegyenesedék erre buvóhelyéről Zarathustra, a ki erre a
beszélgetésre szemet-szát tátott, odalépett a királyokhoz és ily
szavakra fakada:

„A ki titeket hallgat, a ki titeket szívesen hallgat, királyok,
Zarathustrának hivatik.

Én vagyok Zarathustra, a ki egykoron mondá: „királyok, mik vagyunk mi
még!“

Ez pedig az _én_ birodalmam és urodalmam: vajjon mi keresni valótok
lehet az én birodalmamban? De talán _megtalálátok_ útközben, a mit én
_keresek:_ tudniillik a fensőbbrendű embert.

A királyok ennek hallatára mellökre verének és egy szájjal mondák:
„Megismerteténk!“

E szó szablyájával széllyelvágod szívünk legvastagabb sötétségeit.
Fölfedezéd szükségünket, mert, íme, azért vagyunk úton, hogy megtalálnók
a fensőbbrendű embert,

az embert, a ki magasabb rendű, mint mi, jóllehet mi királyok vagyunk.
Néki visszük ezt a szamarat. Mivelhogy a fensőbbrendű embernek
egyszersmind a legfelsőbb úrnak is kell lennie.

Nincs keservesebb balsors az emberi sorsban, mintha a föld hatalmasai
egyuttal nem a legelső emberek is. Mert ilyenkor minden hamissá, ferdévé
és szörnyeteggé lészen.

És kivált, ha ők az utolsók és inkább barmok, mint emberek: akkor
följebb, egyre följebb száll a csőcselék ára és végezetűl így szól a
csőcselék-erény: „Ime, csak én vagyok erény!“

„Mit hallék ebben a pillanatban?“ – mondá Zarathustra viszontag – „Mily
bölcs beszéd egy királytól! El vagyok ragadtatva és valóban, már
csikland a vágy, hogy rímet faragjak reá; –

– és ha olyan rím is, a mi nem való minden fülnek.

Már rég letettem arról, hogy kiméljem a hosszú füleket. Nosza, rajta!

(Itt pedig megesék, hogy a szamár is szóhoz juta: s érthetően és
gonoszúl monda reá igent „i-á“).

  „Egyszer – az üdv első évében tán –
  Panasz kélt Sibylla mámoros ajkán
  – Látni se látott bort szegény –:
  „Óh jaj, hogy elhagy minden remény,
  Nézvén, hogy itten
  Mint gördül és sülyed fenékig mínden!
  Róma ríma lőn és ríma-fészer
  Caesarja barom s az isten is – héber!


2.

És a királyok gyönyörködének Zarathustra rigmusában és a jobb oldali
király így szóla: „Óh Zarathustra, mily okosan cselekedtünk, a mikor
kivonultunk, hogy téged látnánk!

Mert ellenségeid képedet az ő tükrükben mutaták nékünk! s onnan
rém-képen, sátáni vigyorgással néztél reánk: úgy, hogy félénk tőled.

De mihaszna! Igéid egyre fülünkbe és szivünkbe hatolának. Ekkor végre
így szóltunk: ki bánja, milyen az ábrázatja!

_Hallanunk_ kell őt, a ki hirdeti: „szeressétek a békét de csak mint uj
háború eszközét és jobban szeressétek a rövid békét, mint a hosszút!“

Senki sem mondott még ilyen harcias szavakat: „Mi jó? Bátornak lenni jó
dolog. A jó háború az, a mi mindeneket szentesít.“

Óh Zarathustra, apáink vére pezsdűlt meg testünkben e szavakra: mikéntha
kikelet szól vala öreg boros hordókhoz.

Ha a kardok vöröspettyes kigyókhoz hasonlatosan fonódtak egybe, akkor
apáink szépnek találták az életet: minden béke napja lagymatag és
bágyasztó volt nékik, és a hosszú béke szégyent keltett bennök.

Hogy sopánkodának apáink, ha villámfényű kardokat kiszáradva látának a
falon! S mint ezek, ők is szomjúhozák a háborút. Mert a kard vért akar
inni és villog a vágytól.“ – –

– Midőn a kírályok ilyeténképen hévvel fecsegének-locsogának apáik
boldogságáról, Zarathustrának nagy kedve kerekedék, hogy kigúnyolja
hevüket: mert szemlátomást nagyon békés királyokkal állott szemben, vén
és finom ábrázatú királyokkal. De erőt vett magán. „Rajta“ – mondá –
„ott megy az út Zarathustra barlangjához; s ennek a napnak legyen hosszú
az estéje! De most hamarosan vészkiáltás szólít el tőletek.

Tisztesség a barlangomnak, ha királyok ülnek és várnak benne: de,
persze, soká kell majd várnatok!

De, ez nem baj! Az ember manapság hol tanul meg jobban várni, mind az
udvarnál? Mi a királyok minden erénye, a mi még megmaradt – nemdenem így
hivatik: _várni – tudni?_“

Im-ígyen szóla Zarathustra.

* * *


A pióca.

És Zarathustra gondolatokba mélyedve ment tovább és mélyebbre, erdőkön
át, ingoványok mellett; de – a mint az már mindenkivel megesik, a ki
nehéz dolgokon gondolkozik – közben váratlanúl egy emberre lépett. És
íme, egyszerre egy jajkiáltás és két káromkodás és húsz ronda szó
fröcscsent arcába: úgyhogy ijedtében botot emelt és még végig is vert
azon, a kit megtaposott. De rögtön észretért és szíve nevetett
balgaságán, a mit éppen elkövetett.

„Bocsáss meg“ – mondá a megtaposotthoz, a ki közben zordonan fölült vala
– „bocsáss meg és hallj mindenekelőtt egy hasonlatot.

Mint a vándor, a ki távoli dolgokról ábrándozik, váratlanúl, magános
úton alvó kutyába botlik, napon heverő kutyába:

– mint pattan föl erre mindkettő, mint támad egymásnak, halálos ellenség
módjára ez a két halálra rémült: azonképen jártunk mi is.

És mégis! És mégis – mily kevés hijja volt, hogy kedveskedtek volna
egymásnak ez a kutya és ez a magános vándor! Hisz mind a ketten –
magánosak!“

– „Bárki légy“ – mondá még mindig zordonan a megtaposott – „te
hasonlatoddal is bántasz, nemcsak lábaddal!

„Tán kutya vagyok?“ – Ezzel fölkelvén kihúzá meztelen karját a
mocsárból. Előbb ugyanis hason fekve lapúlt a földön, elrejtőzve és
fölismerhetetlenül, mint a ki mocsári vadra les.

„Ugyan mit mívelsz!“ – kiálta Zarathustra ijedten, mert látá, hogy a
meztelen karon sok vér csorgott végig – „mi baj ért? Talán vad állat
mart meg, szerencsétlen?“

A vérző ember nevetett, de még mindig haragosan. „Mi közöd hozzá!“ –
mondá és tovább akart menni. „Én itt itthon vagyok és a magam területén.
Kérdezzen, a ki akar, de fajankónak aligha felelek.“

„Csalódol“ – mondá Zarathustra résztvevően és megfogá őt – „csalódol:
itt nem vagy otthon, hanem az én birodalmamban és itt senkinek se essék
bántódása.

Nevezhetsz annak, a minek akarsz, – én az vagyok, a kinek lennem kell.
Zarathustrának hívom magam.

Nosza! Ott megy az út Zarathustra barlangjához, nincs az messze –, nem
akarod-e nálam sebeid gyógyítani?

Pórúl jártál, boldogtalan, ebben az életben: először megmart az élet,
azután – megtaposott az ember!“

Mikoron azonban a megtaposott Zarathustra nevét hallá, elváltozék. „Mi
történik vélem!“ – kiáltá – „_kivel_ törődöm még világéletemben, hanemha
egyetlen emberrel: Zarathustrával és azzal az egyetlen állattal, a mely
vérből él, a vérszopó piócával?

A pióca kedvéért fekűvém itt a mocsár szélén, halászmódra és kinyujtott
karom már tízszer harapta a pióca és íme, még szebb pióca kap vérem
után, maga Zarathustra!

Óh boldogság! Óh csoda! Áldott légyen a nap, a mely ebbe a mocsárba
csalogatott! Áldott a legjobb, legelevenebb köpűlyöző, a ki ma él,
áldott légyen a lelkiösmeret nagy piócája: Zarathustra!“

Im-ígyen szólott a megtaposott; és Zarathustra megörült beszédének és
finom, tisztességes módjának. „Ki vagy?“ – kérdezé és kezét nyujtá neki
– „Közöttünk sok a fölvilágosítani, földeríteni való: ámde, úgy látom,
már tiszta, világos nap derűl.“

„Én vagyok a _leglelkiismeretesebb lélek_“ – válaszolá a kérdezett – „és
alig akad, a ki lélek dolgaiban szigorúbb, keményebb volna mint én,
kivévén azt, a kitől én tanulám el, magát Zarathustrát.

Jobb, ha az ember semmit sem tud, mintha sokat tud, de csak
félig-meddig! Jobb, ha az ember bolond, de a maga feje szerint, mint
bölcs, de a más esze szerint! Én – a föld mélyére szállok:

– akár nagy, akár kicsiny, ki bánja! Akár mocsár, akár ég a neve? Egy
tenyérnyi föld elég nékem: csak ha igazán föld és talaj!

– egy tenyérnyi föld: azon már lehet állani. Ha az ember a megismerést
igazán lelkiösmeretesen veszi: ott nincs semmi nagy és nincs semmi
kicsiny.“

„Akkor talán a pióca megismerője vagy?“ – kérdezé Zarathustra – „és
kutatod a piócát fenékig, te lelkiismeretes?“

„Óh, Zarathustra“ – felelé a megtaposott – „az óriás dolog volna; hogy
fognék ilyenbe!

A minek azonban mestere és ismerője vagyok, az a pióca _agyaveleje:_ –
az az _én_ világom!

És az is világ! De bocsáss meg, hogy erre büszke vagyok, mert itt nem
akad párom. Azért mondám, hogy itt „itthon vagyok“.

Milyen régóta kutatom már ezt az egyet, a pióca agyavelejét, hogy a
csuszamlós igazság ne csúszék ki kezemből! Itt az _én_ birodalmam van!

– ezért veték el minden mást magamtól, ezért lévék közömbös minden más
iránt; és tudásom tőszomszédságában tanyászik sötét tudatlanságom.

A lélek-ösmeretem kivánja tőlem, hogy ezt az egyet ismerjem, és semmi
egyebet ne ismerjek; utálok minden felemás-lelket, minden ködös,
imbolygó, rajongó lelket.

Valahol becsületességem megszűnik, vak vagyok és az is akarok lenni.
Valahol azonban tudni akarok, ott becsületes is akarok lenni, tudniillik
kemény, szigorú, kegyetlen, kérlelhetetlen.

Hogy _te_ mondád egyszer, óh Zarathustra: „Lélek az élet, a mely maga
vág az életbe“ – ez vezetett és vonzott engem tanításodhoz. És valóban,
envéremmel öregbítém tudásomat!“

– „Ahogy a szemlátomás is tanítja“ – veté közbe Zarathustra: mert még
mindig csorgott a vér a Lelkiismeretes meztelen karjából. Mivelhogy tiz
pióca szopdosá azt.

„Óh, furcsa fickó, mennyire tanít engem ez a szemlátomás, azaz te magad!
És talán nem is volna szabad mindent szigorú füledbe öntenem!

Jó hát! Váljunk el! De szeretnék veled ujra találkozni. Ott megy az út
barlangomhoz: ma éjjelre légy ott kedves vendégem:

szeretném testeden is jóvá tenni azt, hogy Zarathustra megtaposodott:
ezen tünődöm. Most azonban egy vészkiáltás hamarosan elszólít tőled.“

Im-ígyen szóla Zarathustra.

* * *


A varázsló.


1.

Midőn pedig Zarathustra sziklák közé került, nem messze, ugyanazon az
úton egy embert pillantott meg, aki úgy őrült módjára hadonászott és
végre hasra esett.

„Megállj“ – szóla Zarathustra szívéhez – „annak kell a fensőbbrendü
embernek lennie; tőle jött ez a jajkiáltás – hadd lám, lehet-e rajta
segíteni.“ Midőn pedig odafutott, ahol az ember a földön feküdt,
reszkető öreg embert pillanta meg, merev nézésüt: és bárhogyan erőlködék
Zarathustra, hogy fölemelje és lábra állítsa, hiába volt az erőlködése.
S úgy látszik, a szerencsétlen észre sem vevé, hogy valaki mellette van,
sőt inkább egyre, meghatóan, kérlelően hadonászva tekintgetett maga
köré, mint a ki mindenkitől elhagyatott, magára hagyatott. Végezetre
mégis, sok reszketés, rángatózás és gubbaszkodás után ily panaszra
jajdúla:

  „Jaj, ki melenget, ki szeret engem?
  Forró kezeket!
  Szív parazsát nékem!
  Földreterítve, borzadva-fázva,
  Halálraválva, kinek lábát melegítik –
  Rázatva idegen láztól,
  Reszketve hegyes, jeges dér-nyílaktól,
  Üzetve tőled, Gondolat!
  Te mondhatatlan, beburkolt, szörnyűséges!
  Te felhők mögé bújt vadász!
  Lesujtatva villámidtól,
  Gúnyosan kacagó, sötétből rámmeredö szem:
  – im-ígyen feküszöm én,
  Csavarózom, tekerőzöm, gyötretvén
  Minden örök gyötrelmektől,
  Megsebezve
  Tőled, kőszivű vadász,
  Te ismeretlen – isten!

  Mélyebbre döfj!
  Döfj még egyszer!
  Törd-zúzd e szívet!
  Mi haszna tompafogú
  Nyilakkal kínzásnak?
  Mit nézel rám ismét,
  – Bé nem telve emberi kínnal,
  Kárörvendő isteni villámszemeddel?
  Nem ölni akarsz,
  Csak gyötörni, gyötörni?
  Gyötörni _engem?_
  Minek, te kárörvendő ismeretlen isten? –
  Hah! Hozzám lopózol?
  Ilyen éjszaka!
  Szólj, mit akarsz!
  Hajtasz, űzöl –
  Jaj! már sarkomon vagy!
  El! El veled!
  Hallod lélekzetem,
  Kihallgatod szívem,
  Te féltő-írigy –
  Mire vagy féltő-írigy?
  El! El!
  Minek a létra?
  Belé akarsz mászni
  Szivembe,
  Legtitkosabb gondolatimba?
  Orcátlan! Ismeretlen – tolvaj!
  Mit akarsz kihallgatni?
  Mit akarsz kigyötörni belőlem,
  Bakó!
  Te hóhér-isten!
  Avagy eb-módon
  Fetrengjek előtted a porban?
  Odaadva, lelkendezve
  Fejemet vesztve
  Csóváljak szeretetet feléd?

  Hiába!
  Csak döfj tovább,
  Kegyetlen tövis!
  Nem, nem vagyok ebed – csak vadad,
  Kőszivű vadász!
  Legbüszkébb foglyod,
  Felhő mögötti rabló!
  Szólj végre!
  Mit akarsz, utonálló, _tőlem?_
  Te rejtett villám! Ismeretlen, mondd,
  Mit _akarsz_, ismeretlen – isten? – –

  Mit? Váltságot?
  Mennyit követelesz?
  Sokat – büszkeségem tanácsa ez!
  És röviden – ez másik büszkeségemé!

  Haha!
  Engem – akarsz te? Engem?
  Engem – egészen?

  Haha!
  És kínzol engem, bolond aki vagy,
  Halálra kinzod büszkeségem?
  Szeretetet nékem! – ki melenget engem?
  Ki szeret engem? – Forró kezet,
  Adj szív-parazsat,
  Adj nékem a legmagánosabbnak,
  Kit jég, óh jaj, jég hétszeres kérge
  Megtanított még ellenséget is
  Epedve – várni!
  Add, igen, add meg
  Kegyetlen ellenség,
  Add meg _magad_ – nékem! – –

  El-tovament!
  Elmenekült
  Utolsó, egyetlen társam,
  Esküdt ellenségem,
  Ismeretlen
  Hóhér-istenem! –

  – Nem! Jövel vissza,
  Minden gyötrelmeddel!
  Az árvák árvájához,
  Jövel vissza!
  Minden könnypatakom
  _Feléd_ folyik!
  Szívem utolsó lángja –
  _Reád_ lobog!
  Jövel vissza,
  Ismeretlen istenem! Jajjom! Utolsó – boldogságom!

* * *


2.

– Ekkor azonban Zarathustra nem tudta magát tovább tartóztatni,
fölemelte botját és teljes erejéből ütni kezdé a jajgatót. „Hallgass el!
– kiálta rá bőszült kacagással:

– „hallgass el, komédiás! Te pénzhamisító! Te hazug májú, hamis zúzájú!
Jól átlátlak már!

Majd megmelengetem lábadat, gonosz bűbájos, jól tudok hozzá, mint kell
az ílyen szerzetnek – befűteni!“

– „Hagyd abba“, – mondá az öreg ember és fölugrott – „ne üss többet,
Zarathustra! Csak játékot űzök ezzel!

Ez mesterségemhez tartozik; próbára akartalak tenni, a midőn ezt a
próbát mutatám néked! És, csakugyan, jól átláttál a szitán!

De te, – te is nagy próbát adtál magadról: _kemény_ vagy, bölcs
Zarathustra! Keményen dorongolsz „igazságaiddal“, furkósbotod
kikényszeríti belőlem – _ezt_ az igazságot.

– „Ne hizelegj“ – felelé Zarathustra, még mindig izgatottan és sötét
nézéssel, – „te tetőtől-talpig komédiás! Hamis vagy: mit beszélsz te –
igazságról!

Te pávák pávája, hiuság tengere, _mit_ játszol előttem, gonosz bűbájos,
_kit_ higygyek magam előtt, midőn ilyen alakban jajgatál?“

„_A szellem vezeklőjét_“ – felelé az öreg ember, _azt_ – játszám: magad
találád ki egykoron ezt a szót –

– a költőt és varázslót, a ki végre maga ellen fordítja szellemét: az
átvedlettet, a kit rossz lelkiismerete megfagyaszt.

És valld meg Zarathustra: ugy-e soká tartott, míg átláttál
mesterkedésemen és hazugságomon! Te _hittél vala_ szükségemben, a midőn
két kézre fogád fejemet:

– hallálak jajgatni „nagyon is kevéssé szerették, nagyon is kevéssé
szerették őt!“ Hogy ennyire sikerült vala megcsalnom téged, ezen
ujongott benső gonoszságom“.

„Lehet, hogy csalafintábbakat is megcsalál“ – mondá Zarathustra
keményen. – „Én nem vagyok résen a csalafurdiak ellen; _kell_, hogy
vigyázatlan legyek: így akarja a sorsom.

Neked viszont – _kell_ csalnod: úgy ismerlek! Neked mindig két-három,
négy- és öt értelműnek kell lenned! S a mit most megvallál, azt sem
tartom távolról sem elég igaznak, sem elég hamisnak!

Te gonosz pénzhamisitó, miképen cselekedhetnél mást! Még betegséged is
kendőznéd, ha orvosodnak mez nélkül mutatkoznál.

Épúgy kendőzéd előttem hazugságodat, mondván: „_csak_ játékot űzék
ezzel!“ Mert valami _komoly_ valóság is volt ebben, benned _van_ valami
a szellem vezeklőjéből!

Jól átlátok rajtad: varázsolója lettél mindeneknek, de magad ellenében
már nem maradt hazugságod és cseleiden megtört a bűbáj!

Utálatot aratál, egyetlen igazságodúl. Egy íz sincs rajtad már valódi,
hanemha a szád: vagyis az utálat, a mely szádon tapad.“ –

– „De ki vagy te!“ – kiáltá ekkor az öreg varázsló dacosan, – „kinek
szabad _velem_ im-ígyen beszélnie, velem, a legnagyobbal az élők
között?“ – és zöld villám lövellt szeméből Zarathustra felé. De mindjárt
elváltozék és búsan mondá:

„Óh Zarathustra! Megunám, utálom praktikáimat, én nem vagyok elég
_nagy_, minek alakoskodom! De te jól tudod, – én _keresém_ a nagyot.

Nagy embert akarék ábrázolni és sokakkal elhitetém: ámde ez a hazugság
meghaladta erőmet. Összetör engem.

Óh Zarathustra, rajtam minden hazugság; de hogy összetörök – ez az
összetörésem _igaz!_“ –

„Becsületedre válik“ – mondá Zarathustra, komoran félrepillantva –
„becsületedre válik, hogy nagyságra törekedél, de ez el is árul téged.
Nem _vagy_ nagy.

Gonosz, vén varázsló, _az_ rajtad a legjobb és legbecsületesebb, a mit
tisztelek benned, hogy megunád magad és kimondád: „nem vagyok nagy!“

_Ezt_ becsűlöm benned, a szellem vezeklőjében: és ha csak egyetlen röpke
szempillantásra is – igaz valál.

De mondd, mit keresel itt az _én_ erdőmben és szikláim között? És ha az
én utamat állád, milyen próbát kivánál tőlem? –

– mit kisértél meg _bennem?_ –

Im-ígyen szóla Zarathustra és szemei szikráztak. Az öreg varázsló
hallgatott egy ideig, ezután mondá: „Kísértélek? Én csak – keresek.

Óh Zarathustra, keresek egy igaz, derék, egyszerű, egyértelmű embert, a
minden becsűletesség emberét, a bölcseség edényét, a megismerés
szentjét, keresek egy nagy embert!

Hát nem tudod? Óh Zarathustra? _Zarathustrát keresem_“.

– És erre hosszú hallgatás támadt közöttük; Zarathustra pedig mélyen
összegubbaszkodott azonképen, hogy szemét is behunyá. Utóbb azonban ujra
eszmélve beszélgető társára, megragadá a varázsló kezét és így szóla,
illemmel teljesen és ármányosan:

„Rajta! Ott fönn vezet az út Zarathustra barlangjához. Benne szabad
keresned, a kit szeretnél megtalálni.

És kérj tanácsot sasomtól és kigyómtól: hadd segítsenek néked keresni.
Mert barlangom nagy.

Én magam persze – én még nem láték nagy embert. A mi nagy, azt
fölfedezni még a legfinomabbak szeme is durva manapság. A csőcselék
birodalmát éljük.

Már nem egyet találék, a ki terpeszkedett és fuvalkodott és a nép
kiáltá: „Ime, nagy ember!“ De mit használ minden fujtató! Végezetre is
kiillan belőle a szél.

Végezetre szétpukkad a béka, a mely nagyon fölfútta magát: a szél
kiillan belőle. Puffadt hasút hasba szúrni derék mulatság! Halljátok
azt, fiúk!

A „ma“ a csőcseléké: avagy ki _tudja_ még, mi a nagy, mi a kicsi! Ki
keresett – és talált itt nagyságot. Csak a bolond: bolondnak bolond a
szerencséje.

Nagy embert keresel, fura bolond? Ki _tanított vala_ erre? Ma volna
ennek az ideje? Óh gonosz kereső-kisértő, miért – kisértesz engem? –

Im-ígyen szóla Zarathustra megvigasztalódott szívvel és nevetve folytatá
útját.

* * *


Szolgálaton kivűl.

Nemsokára azután, hogy Zarathustra megszabadúlt vala a bűbájostól, ismét
meglátott valakit útján: sovány, álmos arcú, fekete, hórihorgas embert:
_ez_ nagyon megbosszantá. „Óh jaj, – mondá szivének, – álarcos keserűség
gubbaszt ott, – úgy látom – csuhásokhoz hasonló, mit keresnek _ezek_ az
én birodalmomban?

Hogyan! Alig menekülék attól a varázslótól: s íme ismét más
szemfényvesztő akad az utamba, –

– valami kézföltevéssel hókusz-pókuszozó, valami isten kegyelméből való,
sötét, csodatevő, kenetes világócsárló, a kit hadd vinne el az ördög!

De az ördög soha sincs helyén, a hol helyén való volna: mindig későn jő
ez az átkozott törpe és lőcslábú!“ –

Im-ígyen káromkodék Zarathustra indulatos szívvel és azon törte a fejét,
hogy félrefordított tekintettel elsuhan a fekete ember mellett: de, lám
másként történt a dolog. Mert ugyanabban a percben már észrevette őt az
ülő: és, mint a kit váratlan szerencse ér, felugrott és Zarathustrának
indult.

„Bárki vagy is, vándor“ – mondá – „segíts egy eltévedten, egy keresőn,
egy aggastyánon, a kit könnyen érhet baleset!

Ez a világ itt vad idegen nékem; vadállatok ordítását is hallám; és az a
ki megoltalmazhatott volna, már nem él.

Keresém az utolsó jámbor embert, a szentet és remetét; csak ő nem
hallott még itt, erdejében arról, a mit ma már az egész világ tud.“

„_Mit_ tud ma már az egész világ?“ – kérdezé Zarathustra. – „Talán azt,
hogy az öreg isten már nem él, kiben egykor az egész világ hitt vala?“

„Te mondod“ – felelé búsan az aggastyán. –

„És én szolgálám ezt az öreg istent utolsó órájáig.

Most azonban már „szolgálaton kivűl“ vagyok, gazda nélkűl és mégsem
szabad, s egy órára sem vidulok föl többé, hanemha emlékezem.

Azért vonulék föl ezekbe a hegyekbe, hogy végre megint ünnepet űljek, a
minő egy öreg pápát és egyházatyát megillet – mert tudd meg, én vagyok
az utolsó pápa! – hogy a kegyes emlékek és istenitiszteletek ünnepét
űljem.

Immár azonban ő is meghalt, a legjámborabb ember, az az erdei szent, a
ki istenét szüntelenűl énekelve-dörmölészve dicséré.

Nem találám őt magát, bár kunyhóját megtalálám – de rábukkanék két
farkasra, a melyek halálán vonítának – mivelhogy minden állat szereté
őt. Ekkor elfuték.

Hát hiába jövék ezekbe az erdőkbe és hegyekbe?

Ekkor elhatározá a szívem, hogy más valakit keressek, a legjámborabbat
azok közűl, a kik nem hisznek istent – hogy Zarathustrát keressem!“

Im-ígyen szóla az agg és élesen ránézett arra, a ki előtte állott.
Zarathustra pedig megragadá az öreg pápa kezét és soká szemlélé
csodálattal.

„Lám, tisztelendő“, – mondá aztán – „milyen szép, hosszú kéz! Olyannak a
keze, a ki mindig áldást osztott. Ime azonban azt tartja, a kít keressz,
engem, Zarathustrát.

Én vagyok, az istentelen Zarathustra, a ki mondja: „Hol van az, a ki
istentelenebb nálam, hadd élvezzem tanítását!“

Im-ígyen szóla Zarathustra és tekintetével keresztűl fúrá az öreg pápa
gondolatait és hátsógondolatait. Végezetre emez így kezdett beszélni:

„A ki legjobban szerette és bírta őt, íme az veszté el legjobban:

– íme, kettőnk közűl bizonyosan én vagyok az istentelenebb? de vajjon ki
örvendhetne ennek!“

– „Végsőkig szolgáltál néki – kérdezé Zarathustra mély hallgatás után, –
te tudod, _mi módon_ halt meg? Igaz-e, a mit mondanak, hogy a részvét
fojtá meg, – hogy látá, mint függ az _ember_ a kereszten és nem viselé
el, hogy az emberhez való szeretete pokla és utoljára halála lőn?“ –

Az öreg pápa nem felelt, hanem vad, és fájdalmas komor arccal
félrenézett.

„Hadd el!“ – mondá Zarathustra hosszas gondolkozás után, még mindig
egyenesen szemébe nézvén az öreg embernek.

„Hadd el, neki vége! És bár becsületedre válik, hogy jót mondasz erről a
halottról, époly jól tudod, mint én, _ki_ volt ő és hogy különösek
voltak az ő útjai“.

„Három szem közt mondva“ – viszonzá a pápa felderűlve (mert félszemére
vak vala), – a mi az istent illeti, fölvilágosodottabb vagyok mint maga
Zarathustra és – szabad is annak lennem.

Szeretetem évek hosszú során szolgálá őt, akaratom mindenben követé az ő
akaratát. A jó szolga pedig tud mindent és még sokat, a mit ura még
önmaga előtt is rejteget.

Bujkáló isten vala, titokzatossággal teljes. Bizony, bizony még fiához
is csak titkos utakon jutott. Hitvallása küszöbén a házasságtörés áll.

A ki őt a szeretet istenének magasztalja, nem gondolkozik elég
fennkölten magáról a szeretetről. Nem akart-e ez az isten biró is lenni?
Ámde a szerető szeretete túl van jutalmon és megtorláson.

Midőn ifjú volt, ez a napkeleti isten, akkor még kemény volt és
bosszúálló és poklot épített kedvencei gyönyörűségére.

Végezetre elvénhedett és megpuhult és porhanyó és résztvevő szivű lőn,
hasonlatosabb egy nagyapához, mint egy apához, de leghasonlatosabb egy
roskatag öreg nagyanyához.

Ott üle – bánkódván lába gyengeségén – a suton, fonnyadtan, életunottan,
kimerűlt akarattal, s egy szép napon megfojtá őt túlságos szánalma.“

„Te vén pápa“ – veté közbe Zarathustra – „s _ezt_ tulajdon szemeddel
láttad volna? Lehet, hogy így történt: így _és_ máskép. Ha az istenek
meghalnak, mindig sokfajta halállal halnak.

De mindegy! Akár így, akár úgy, – neki vége! Nem tetszett se fülemnek,
se szememnek, egyéb rosszat nem szeretnék róla mondani.

Szeretek mindent, ami nyílt szemű és becsűletes beszédű. De ő – hisz te
tudod, öreg pap, – volt benne valami a fajtádból, a papfajtából –
sokértelmű vala.

És nem is vala érthető. Mennyire dühöngött reánk, ez a dűhtől fúvó, hogy
rosszúl értjük őt! De miért nem beszélt tisztábban?

És ha fülünkben volt a hiba, miért adott nékünk füleket, a melyek
rosszúl hallák őt? S ha iszap vala fülünkben, vajjon ki tette belé?

Sokat elfuserált ez a kontár fazekas! Hogy azonban fazekain és
teremtményein áll bosszút, azért hogy nem sikerűltek, – ezzel a _jó
ízlés_ ellen vétett.

A kegyességben is van jó ízlés: s _ez_ utoljára így szólt: „el az
_ilyen_ istennel! Inkább ne legyen isten, inkább legyünk a sorsunknak
magunk a kovácsai, inkább legyünk bolondok, inkább legyünk magunk az
isten!“

„Mit hallok!“ – mondá az öreg pápa fülét hegyezve – „óh Zarathustra,
jámborabb vagy, mint hiszed, ezzel a hitetlenségeddel! Valami bensődben
lakozó térített istentelenségedre.

Avagy nem maga jámborságod az, a mi nem engedi többé, hogy istent higyj!
És nagyon is nagy becsületességed egyszer még túlvezet jón és gonoszon!

Ime, mi várakozik még reád? Van szemed, kezed, szád; öröktől fogva
áldásra teremtvék. Nemcsak kézzel áld az ember.

Közeledben, jóllehet a legistentelenebbnek mondod magad, hosszú áldás
titkos tömjén-illatát szimatolom: édesbús érzés száll meg tőle.

Hadd legyek vendéged, Zarathustra, egyetlen éjszakára! Most sehol a
földön nem érezném magam jobban, mint nálad!“

„Ámen! Úgy legyen!“ – mondá Zarathustra elbámulva, – „oda föl vezet az
út Zarathustra barlangjához.

Valóban nagyon szeretnélek magam oda kisérni, tisztelendő atyám,
mivelhogy szeretek minden jámbor embert. De most vészkiáltás szólít el
tőled hamarosan.

Területemen ne essék bántódása senkinek; barlangom jó rév. És legjobban
szeretnék minden szomorú embert ujra szilárd földre s szilárd lábra
állítani.

De ki venné le a _te_ búbánatodat válladról? Erre én nagyon is gyönge
vagyok: Valóban soká kellene várnunk, míg valaki megint felköltené
istenedet.

Mivelhogy ez az öreg isten már nem él: az halott, mint annak a rendje!“

Im-ígyen szóla Zarathustra.

* * *


A legrútabb ember.

És Zarathustrát sietős lába megint tovább vivé hegyen-erdőn és szeme
keresett és egyre keresett, de sehol sem látta azt, a kit szeretett
volna látni, a nagy veszedelemben forgót és vészkiáltót. S egész utján
ujongott a szíve és hálával telt el. „Mily jókat ajándékozott nékem ez a
nap“ – úgymond – kárpótlásúl azért, hogy oly balúl kezdődék! Milyen
furcsa beszélgető-társaim akadtak!

Szavaikon még soká rágódom majd, mint jó magokon; fogaim hadd morzsolják
és őröljék, valamig tejként folynak lelkembe!“

Midőn azonban az út ismét szikla köré kanyarodott, egyszerre
megváltozott a vidék és Zarathustra a halál birodalmába lépett. Itt
fekete és vörös szirtek meredeztek: se fű, se fa, se madárhang. Ezt a
völgyet minden állat kerülé, még a ragadozók is; csak egy fajta undok,
vastag, zöld kigyó jött ide, ha elvénhedett, meghalni. Ennek okáért a
pásztorok ezt a völgyet „kigyó-halál“-nak hívák.

Zarathustra pedig sötét emlékekbe merült, mert úgy érzé, hogy már
egyszer volt ebben a völgyben. És sok minden nehezedék lelkére: úgy,
hogy lassan ballagott és egyre lassabban, míg végezetre megállott. S
ekkor, fölpillantva, meglátott valamit, a mi az úton ült, emberformájút,
de alig embert, valami kimondhatatlant. És egyszerre elfogta
Zarathustrát a nagy szégyen, hogy ilyesmit lát: elpirulva egészen
ezüstös hajáig, elfordítá tekintetét és ezt a gonosz helyet már elhagyni
készült. Ekkor azonban hangos lőn a holt pusztaság: a földből valami
fölbugygyant bugyborékolva, hörögve, mint a hogy éjjente a víz bedugult
csöveken át bugyborékol és hörög; és végtére emberi hang és emberi
beszéd lőn belőle, s ez így hangozék:

„Zarathustra! Zarathustra! Találd ki talányom! Szólj, szólj! _Milyen
bosszú vétetik a tanún?_

Visszacsallak, itt tükörsima a jég! Vigyázz, vigyázz, hogy büszkeséged
itt ne törje lábát!

Bölcsnek állítod magad, büszke Zarathustra! Hát találd ki a talányt,
kemény diótörő – a talányt, a ki vagyok! Szólj hát: ki vagyok _én!_“

– Midőn azonban Zarathustra e szavakat hallotta vala, – mit gondoltok,
mi ment végbe lelkében? _Szánalom szállá meg_, s egyszerre lebukék,
valamiképen a tölgyfa lebukik, a mely soká állott vala ellen a sok
fejszésnek, lebukik tompa zuhanással, nagy hirtelen, megijesztvén még
azokat is, a kik ledönteni akarták. De íme megint felugrék és ábrázata
kemény lőn.

„Megísmerlek“ – mondá érces hangon – „_te az isten gyilkosa vagy!_ Hagyj
utamra mennem.

Nem _viseléd_ el, a ki téged látott, – a ki át meg át látott rajtad, te
undokok undoka! Bosszút állottál ezen a tanun!

Im-ígyen szóla Zarathustra és elindult; ám a kimondhatatlan megragadá
köntöse csücskét és elkezde ujból bugyborékolni és szavakat keresni:
„Maradj!“ mondá végre –

– maradj! Ne menj el mellettem! Eltaláltam, milyen fejsze döntött le:
Légy üdvöz, hogy ujra állasz!

Jól tudom, eltaláltad, mi nyomja annak a lelkét, a ki őt megölé, az
isten gyilkosának lelkét. Maradj! Ülj mellém, nem kérem híába.

Kihez törekedhettem, ha nem hozzád? Maradj, ülj le! De ne nézz reám!
Becsüld meg im-ígyen – rútságomat!

Üldöznek: íme, _te_ vagy utolsó menedékem. _Nem_ gyülöletükkel, _nem_
„fogdmeg“-eikkel; – óh, az ilyen nyomon-követést kígúnyolnám, büszke és
vidám lennék!

Avagy nem diadalmaskodott – eleddig mindig az, a kit nyomomon üldöztek?
És a ki jól követ nyomon, az könnyen megtanúl _követni:_ – hisz már a
dolognak nyomában van! De _részvétük_ az –

részvétük az, a mi elől menekülök és hozzád menekülök. Óh Zarathustra,
védj meg te, utolsó menedékem, te egyetlen, a ki kitaláltál engem:

– kitaláltad, mi nyomja a lelkét, annak, a ki _őt_ megölte. Maradj! És
ha már menni akarsz, türelmetlen: ne menj azon az úton, a melyen én
jövék. _Az_ az út rossz.

Haragszol reám, hogy már nagyon is soká töröm a szót? Hogy tanácsot adok
néked? De tudd meg, én adom, én a legrútabb ember, a kinek lába is a
legnagyobb, legnehezebb. Minden utat agyontaposok, pocsékká taposok.

Hogy azonban te elhaladtál mellettem, s némán, hogy elpirultál – jól
látám –: arról rád ismerék, Zarathustra.

Bárki más alamizsnáját dobja vala nékem, részvétét szemmel, szóval. De
erre nem vagyok eléggé kedves, ezt kitaláltad –

– erre tulságosan _gazdag_ vagyok, gazdag nagy borzasztó, rút és
kimondhatatlan dolgokban! Szégyenkezésed, Zarathustra, _megtisztelt_
engem!

Csak ügygyel-bajjal kerűlék ki a szánakozók tolongásából – hogy
megtaláljam az egyetlent, a ki ma hirdeti „szánakozni tolakodás“, – hogy
megtaláljalak téged, óh Zarathustra!

– akár isteni, akár emberi részvét: a részvét a szemérmet sérti. És
segíteni nem akarni, úgy lehet, előkelőbb dolog, mint az az erény, a mi
segítségre siet.

Ma azonban minden legkisebb ember is erénynek hivja a részvétet: – ezek
nem tisztelik a nagy szerencsétlenséget, a nagy rútságot, a nagy
nem-sikerűlést.

Míndezeket semmibe sem véve tekintek tova, miként a kutya tovatekint a
nyüzsgő juhnyáj háta fölött. Apró, jó gyapjas, jó akaratú szürke
emberkék ők.

Miképen a kócsag megvetve néz el, tova, sekély tavak fölött, hátravetett
fejjel: azonképen nézek én el, tova kis hullámok, kis hajlamok, kis
akaratok és lelkek fölött.

Nagyon is soká adának igazat nékik, ezeknek a kis embereknek: _így_
végre a hatalmat is megadák nékik s ők most azt tanítják: „csak az a jó,
a mit kis emberek hagynak jóvá“.

És „igazság“ ma az, a mit a prédikátor is mondott a ki maga is közülök
eredt vala, az a különös szent és a kis emberek szószólója, a ki magáról
ezt a bizonyságot tette: „én – vagyok az igazság“.

Ez a szerénytelen ember már régóta duzzasztja a kis embereket, – ő, a ki
nem csekély tévedést tanított, tanítván: „én vagyok az igazság“.

S kapott-e a szerénytelen valaha udvariasabb feleletet? – Te pedig,
Zarathustra, elmenél mellette és mondád: „Nem! Nem! Háromszor nem!“

Óva-intél tévedésétől, óva-intél s mint első, a szánalomtól – nem
mindenkit, nem senkit, hanem téged és a magadfajtáját.

Szégyelled a nagyon szenvedő szégyenét; és valóban, ha így szólsz: „a
szánalomtól nagy felhő borúl reánk, vigyázzatok, emberek!“ – ha azt
tanítod „minden teremtő kemény, minden nagy szeretet fölülemelkedik
szánalmán“: óh, Zarathustra, mennyire betanulád a vihar-jeleket!

De te magad – magad is intsed-óvjad _tulajdon_ szánalmadtól is! Mert
sokan készűlnek feléd; sok szenvedő, kétkedő, kétségbeeső, fuldokló,
fázó-didergő.

Magam elől is óva intelek. Kitaláltad legjobb, legrosszabb talányomat,
enmagamat és azt, hogy mit tevék. Ismerem a fejszét, a mely megejt
téged.

De ő neki – meg _kellett_ vala halnia: _mindent_ látó szemével látá az
emberlélek mélységeit és fenekét, minden rejtett gyalázatot és rútságot.

Szánalma nem ismert szégyent: belebujt legrondább zugolyaimba is. Ennek
a fölötte-kiváncsinak, fölötte-tolakodónak, fölötte-szánakozónak meg
kellett halnia.

Mindig _engem_ látott: az ilyen tanún bosszút akarék állani – vagy
inkább magam sem élek.

Az istennek, aki mindent látott, _még_ az _embert_ is, ennek az istennek
meg kellett halnia! Az ember nem _viseli_ el, hogy ilyen tanu éljen.“

Im-ígyen szóla a legrútabb ember. De Zarathustra fölállt és útnak
indúlt: mivelhogy velőkig vacogott.

„Te kimondhatatlan“ – úgymond – „óva-intél utadtól. Hálából dicsérem
néked az enyémet. Lásd, ott fönn fekszik Zarathustra barlangja.

Barlangom nagy és mély, és sokzugolyú; az is, a ki nagyon szeret
bujkálni, elbujhat ott. És tőszomszédságában száz búvólyuk és üreg van
csúszó-mászó, repeső, ugró állatok számára.

Te kiközösített, te, a ki _magadat_ kiközösítetted, nem akarsz emberek
és emberi szánalom közt lakni? Nosza hát, tégy úgy, mint én! Igy tőlem
is tanulsz; csak a tettes tanúl.

És mindenek előtt beszélj állataimmal! A legbüszkébb állat és a
legbölcsebb állat – ők bizonyára mindkettőnk igazi tanácsadói lehetnek!“

Im-ígyen szóla Zarathustra és utjára ment, még jobban elmerűlve és
lassabban ballagva, mint annak előtte: mivelhogy sokon tanakodék és nem
talált egykönnyen feleletet.

„Mily szegény az ember!“ – gondolá szívében – „mily rút, mily hörgő,
mennyire eltelve titkos szégyennel!

Azt hallom, hogy az ember szereti önmagát: óh, mily nagynak kell ennek a
maga-szeretetnek lennie! Mennyi megvetés az ellenese!

Ez is szereté magát, a hogyan megveté magát – nagy szeretőnek és nagy
megvetőnek tartom.

Nem találék még senkit, a ki magát mélyebben megvetette volna: _ez_ is
magasság. Óh, jaj, avagy talán _ez_ vala a fensőbbrendű ember, a kinek
kiáltását hallám?

Szeretem a nagy megvetőket. Az ember olyas valami, a minek fölébe kell
kerülni.“ – –

* * *


Az önkénytes koldús.

Midőn Zarathustra elhagyta volt a legrútabb embert, didergett és
elhagyatva érezé magát: mivelhogy sok hidegség és magánosság ment át a
lelkén, úgyhogy tagjai is áthülének tőle. Miközben azonban tovább ment
és ismét tovább, föl, le, majd zöld legelők mellett el, majd vad, köves
ösvényeken át, a hol valaha bizonyosan nyugtalan patak feküdt vala
ágyába: ekkor hirtelen megint melegebb lőn és megnyílék a szíve:

„Mi történék vélem?“ – Kérdé enmagától, valami meleg és eleven üdít föl,
minek közelemben kell lennie.

Már kevésbbé vagyok magános; tudattalan bajtársak és testvérek
keringenek körülöttem; meleg lehelletük megindítja a lelkem.“

Mikoron pedig szeme szertekémlelt és vigasztalást keresett a
magánosságban: íme, tehenek állának egymás mellett egy magaslaton; ezek
közelsége és szaga melegítette föl szivét. S úgy látszék, ezek a tehenek
buzgón hallgatják valaki beszédét és nem ügyelnek arra, a ki közeledik.
Midőn pedig Zarathustra egészen közelükbe ért, világosan hallá, hogy
emberszó beszélt a tehenek köréből; és ők valahányan szemlátomást a
beszélő felé fordíták fejüket.

Ekkor Zarathustra nekik rohant és széllyelkergeté az állatokat, félvén,
hogy itt valakinek baja esett, a kin tehenek részvéte aligha segíthet.
De ebben csalatkozott; mert, íme, agg ember ült a földön és rábeszélni
látszék a teheneket, hogy ne féljenek tőle; békés ember és hegyi
prédikátor vala, a kinek szeméből maga a jóság prédikált. „Mit keressz
itt?“ – kérdezé Zarathustra megütközve.

„Hogy mit keresek itt?“ – felelé az – „Ugyanazt, a mit te keresel, te
békebontó! Tudniillik a földi boldogságot.

S e részt ezektől a tehenektől szeretnék tanulni. Mert, tudd meg, már
fél délelőtt beszélek nékik és éppen most akartak felelni. De miért
zavarod őket?

És ha nem fordulunk meg és nem leszünk olyanok, mint a tehenek, nem
jutunk a mennyeknek országába. Mert egyet kellene tőlük tanulnunk: a
kérődzést.

És bizony, bizony, ha az ember az egész világot elnyerné és nem tanulná
meg az egyet: a kérődzést: mi haszna! Nem szabadúlna meg búbánatától –

– nagy búbánatától: ezt pedig ma úgy hivják, hogy undor; kinek szíve,
szeme, szája, ne volna ma undorral telve? Te néked is! Te néked is! De
nézd csak ezeket a teheneket!“

Im-ígyen szóla a hegyi prédikátor és azután Zarathustra felé fordítá
tekintetét – mert az eddig szeretettel csüngött a teheneken –: ekkor
azonban elváltozék. „Ki az, a kivel beszélek?“ – kiáltá megriadva és
felugrék a földről.

Ez az utálat nélkül való ember, ez maga Zarathustra, a nagy utálat
legyőzője, ez a szeme, ez a szája, ez a szíve magának Zarathustrának.“

És im-ígyen szólván könnye-árja közben megcsókolá annak a kezét, a kihez
beszélt és egészen úgy viselkedék, mint a kinek váratlanul értékes
ajándék és klenódium esett ölébe. A tehenek pedig mindennek tanui
valának és bámulának. „Ne beszélj rólam, te csodálatos! Te kedves!“ –
mondá Zarathustra és szabadkozott gyöngédsége elől, – „beszélj előbb
magadról! Vajjon nem te vagy-e az önkénytes koldus, a ki egykoron nagy
gazdagságot vetett el magától. –

– a ki gazdagságát és a gazdagokat szégyellé és a legszegényebbekhez
menekült, hogy nékik ajándékozza bőséges szivét? De ők nem fogadák el.“

„De nem fogadának el engem“ – mondá az önkénytes koldus – „hisz te
tudod. Igy hát végtére a barmokhoz és ezekhez a tehenekhez jövék.“

„Ekkor megtanulád“ – szakítá félbe beszédét Zarathustra – „mennyire
nehezebb igazat adni, mint igazat venni és hogy jól ajándékozni
_művészet_ és a jóság végső, legfinomabb remekelése.“

„Különösen manapság“ – felelé az önkénytes koldus: „manapság, a midőn
minden alacsony föllázadt és neki vadúlt és a maga módjára úrhatnám lőn:
tudniillik csőcselék-módra.

Mert itt az ideje, hisz te tudod, a nagy, gonosz, hosszú, lassú
csőcselék- és rabszolga-lázadásnak: nőttön-nő az!

S íme az alacsonyrendüeket föllázít minden jótevés és kis ajándok; és a
dúsgazdagok legyenek résen!

A ki ma hasas üveg módjára túlszűk nyakból csöpög: – az ilyen üvegnek ma
szeretík nyakát törni.

Kéjvágyó mohóság; epés írígység, megkeseredett bosszúvágy,
csőcselék-dölyf: ez mind orcámba frecscsent. Ma már nem igaz, hogy
boldogok a szegények. A mennyeknek országa pedig a teheneknél vagyon.“

„És miért nincs a gazdagoknál?“ – tapogatózott Zarathustra, miközben
elkergeté a teheneket, amelyek bizalmasan rászuszogtak a béke barátjára.

„Mit kísértesz engem?“ – válaszolá ez. – „Hisz magad jobban tudod, mint
én. Mi hajtott engem a legszegényebbekhez, Zarathustra? Nemdenem a
leggazdagabbjaink iránt való utálat?

– az utálat a gazdagság fegyencei iránt, a kik hasznukat minden
szemétből fölszedegetik, hideg szemmel, sóvár agygyal, – az utálat ez
iránt a csőcselék iránt, a melynek bűze égbekiált, – ez iránt az
aranyfüstbe göngyölt, meghamisított csőcselék iránt, a kinek apái enyves
újjuak vagy dögre szálló keselyük vagy rongyszedők valának, ezek az
asszonyi állatok módjára engedékenyek, kéjvágyók, feledékenyek: mert
egyikök sem esett messze a rimától. –

– Csőcselék fenn, csőcselék lenn! Mi ma még ez: „szegény“, „gazdag!“
Letevék erről a különbségről – és ekkor el-tovafutottam, egyre messzebb,
valamig ezekhez a tehenekhez értem.“

Im-ígyen szóla a béke-barátja és maga is szuszogott és ízzadt e
szavaknál: úgy, hogy a tehenek ujra bámulának. Zarathustra azonban
folyton mosolyogva nézett arcára, a midőn ilyen keményen beszélt és
közben némán rázá a fejét.

„Erőszakot tész magadon, te hegyi prédikátor, ha ilyen kemény
beszédekkel élsz. Az ilyen keménységre nem termett rá sem szád, sem
szemed.

Sőt, úgy látom, gyomrod sem: _az_ föllázad az ilyen harag, gyűlölet
túláradása ellen. Gyomrod szelidebb dolgokra vágyódik: nem vagy
mészáros.

Sőt inkább növény- és gyökérevőnek tartalak. Talán magot őrölsz. De
bizonyos, hogy nem vagy a hús gyönyöreinek barátja és szereted a mézet.“

„Jól eltaláltad mivoltom“ – felelé az önkénytes koldus könnyült szívvel.
– „Szeretem a mézet, magot is őrölök, mert azt kerestem, a mi kellemesen
izlik és tisztítja a lehelletet:

– s a minek hosszú idő kell, napi és szájmunka szelid semmittevőknek és
naplopóknak.

Persze a legtöbbre vitték ezek a tehenek: kitalálták maguknak a
kérődzést és a napon heverést. S minden nehéz gondolattól is
tartózkodnak, amelyek a szívet fölfújják.“

– „Nosza!“ mondá Zarathustra – „látnod kellene az _én_ állataimat is,
sasomat és kigyómat, – nincsen párjuk manapság a föld kerekségén.

Ime, ott vezet az út barlangomhoz: légy ma éjjel vendégem. S találsz
nálam uj mézet is, jéghideg aranyos, lépes mézet: azt egyed!

De most szaporán végy búcsút teheneidtől, te furcsa! Mert ők legmelegebb
barátaid és tanítóid!“

„– Kivéve egyet, a kit még jobban szeretek“ – felelé az önkénytes
koldus. „Te magad jó vagy és még tehénnél is jobb, óh Zarathustra!“

„El, el veled! Te hizelgők hizelgője!“ – kiáltá Zarathustra dühösen –
„mit rontasz meg ilyen mézes-mázos dicsérettel?

El, el tőlem!“ kiáltá még egyszer és a kedveskedő koldús felé suhintott
botjával: ez pedig szaporán elillant.

* * *


Az árnyék.

Alig illant el az önkénytes koldús és maradt magára Zarathustra, uj
hangot hallott háta mögött, a mely így kiáltott: „Állj meg Zarathustra!
Várj hát! Hisz én vagyok, Zarathustra, az árnyékod!“ De Zarathustra nem
várt, mert hirtelen bosszúság szállotta meg, hogy annyian tolúltak és
tolakodtak hozzá hegyeiben. „Hová lőn magánosságom?“ – monda.

Valóban sokallom; ez a hegység nyüzsög, az én országom már nem erről a
világról való, uj hegyek kellenek nékem. Árnyékom szólít? Mit bánom
árnyékomat! Hadd fusson utánam! én – elfutok előle.“

Im-ígyen szóla Zarathustra szivéhez és elfutott. De az, a ki háta mögött
vala, követé; úgy hogy nem sokára három futó kergette egymást: elől az
önkénytes koldus, utána Zarathustra, és harmadikúl, leghátúl árnyéka.
Nem soká futottak így, a mikor Zarathustra ráeszmélt botorságára és
egyet rázkódván, lerázott magáról minden bosszúságot, csömört.

„Hogyan!“ – mondá – „nem történének-e a legnevetségesebb dolgok
mindenkoron nálunk, öreg remetéknél és szenteknél?

Valóban, botorságom nagyra nőtt a hegyekben! Ime hat vén bolond-lábat
hallok egymás után zörögni!

De szabad-e Zarathustrának egy árnyéktól félnie? Azután azt hiszem, a
lába hosszabb is, mint az enyém.“

Im-ígyen szóla Zarathustra, szívből nevetve, megállott, hirtelen
megfordult – és lám, ezzel majd földhöz vágta utódját és árnyékát:
annyira sarkában vala már az és annyira elgyöngült.

Midőn ugyanis tekintete megvizsgálta, megijedt tőle, mint valami
hirtelen kisértettől: oly vékony, feketéllő, üres és kiélt volt utódja
színe.

„Ki vagy te?“ – kérdezé Zarathustra hevesen, – „mit űzöl imitten? És
miért hívod magad árnyékomnak? Nem tetszel nékem.“

„Bocsáss meg“ – felelé az árnyék – „hogy én vagyok; és ha nem tetszem
néked, lásd Zarathustra, ezért dicsérlek téged és dicsérem jó
gusztusodat.

Vándor vagyok, a ki már sokat jártam sarkodban; mindig úton lévő, de
céltalan, hontalan: azonképen, hogy kevés híjja, örök, bolygó zsidó
vagyok, kivévén, hogy nem vagyok örök és nem vagyok zsidó.

Hogyan? Mindenha úton kell lennem? Minden széltől forgattatott,
állhatatlan, tovaűzött legyek? Óh föld, nagyon is kerek lől nékem!

Minden felületen űlék már, fáradt porhoz hasonlatosan alvám tükrökön és
ablaktáblákon: minden csak vesz tőlem, semmi sem ad nékem, elfogyok –
majdnem árnyékhoz hasonlítok.

De te utánad röpültem és húztam legtovább, óh Zarathustra, és ha
elrejtőzém előled, mégis legjobb árnyékod valék: s valahol csak ülél,
ott ülék én is.

Veled vándoroltam a legtávolibb, leghidegebb földrészeken is,
kisértethez hasonlatosan, a ki jó szántából téli havas tetőkön futkos.
Veled törekedtem minden tilosra, veszélyesre, legtávolíbbra: és ha van
mi rajtam erény, az: hogy nem ijedék meg semmiféle tilalomtól.

Veled vesztém hitem a szavakban és tevék le az értékekről és nagy
nevekről, Ha az ördög vedlik, nem hull-e róla neve is? Mert az is bőr.
Talán az ördög maga is – bőr.

„Semmi sem igaz; Minden szabad!“ – így állítám magam előtt. A
leghidegebb vízekbe ugrám fejjel, szívvel. Óh, meztelenűl hányszor
pirulék ezért rákmódra!

Óh, hová lőn mínden jóságom és minden szemérmem és minden hitem a
jókban! Óh, hová lőn az a hazug ártatlanság, a mely egykor megvolt
bennem, a jók és nemes hazugságaik ártatlansága!

Bizony, bizony, nagyon is gyakorta valék egészen sarkában az igazságnak:
ekkor fejemre hágott. Sokszor azt hivém, hazudom, s íme, éppen csak
ekkor bukkantam – igazságra.

Nagyon is sok világosodott föl előttem: s most már nincs közöm hozzá.
Nem él már semmi, a mit szeretnék: – hogy szeretném még magamat?

„Élni kedvemre, vagy nem élni“ – úgy akarom, így akarja a legszentebb
is. De, óh jaj! van-e még _nékem_ – kedvem?

Van-e még _nékem_ – célom? Révem, a mely felé fut az _én_ vitorlám?

Jó széllel? Óh, csak aki azt tudja, _hová_ hajózik, az tudja azt is,
melyik szél jó néki, melyik az ő szele.

Mi vár még reám? Fáradt és vakmerő szív; állhatatlan akarat; repeső
szárnyak; szegett hátgerinc.

Ez a keresés az _én_ otthonom után: óh Zarathustra, tudd meg, ez a
keresés volt az _én_ kísértésem, ez fölfal engem.

„Hol van – az _én_ otthonom?“ Ezt tudakoltam, keresem és keresem; ezt
nem találám. Óh, örök „mindenütt,“ óh örök „sehol“ – óh örök, „hiába
való.“

Im-ígyen szóla az árnyék és Zarathustra ábrázata megnyúlt szavaira.
„Árnyékom vagy!“ – mondá végre szomorúan.

Veszedelmed nem csekély, te szabad szellem és vándor! Rossz napod volt:
vigyázz, hogy ne légyen még rosszabb estéd!

Az ilyen tefajtád állhatatlannak utoljára a börtön is boldogság.
Láttad-e valaha, mint alszanak bebörtönzött gonosztévők? Nyugodtan
alszanak, élvezik uj biztonságukat.

Vigyázz, hogy végtére ne ejtsen foglyúl valami szűk falú hit, valami
kemény, szigorú hóbort! Mert téged csábít és kisért már minden, a mi
szűk és szoros. Elvesztéd a célod: óh jaj, miként hevered ki ezt a
veszteségedet? Ezzel – az utat is elvesztéd!

Te szegény kóborló, rajongó, te fáradt pillangó! Akarsz-e ma estére
nyugalmat és otthont? Menj hát föl barlangomba.

Ott vezet az út barlangomhoz. És most megint gyorsan elfutok tőled.
Már-már árnyék borúl reám.

Egyedűl akarok futni, hogy ujra minden világos légyen köröttem. Hozzá
még soká fürge lábon kell lennem. Mert este nálam táncolnak!“

Im-ígyen szóla Zarathustra.

* * *


Délben.

– És Zarathustra futott, egyre futott. Nem talált már senkit, hanem
folyton csak magát találá meg és élvezé és szürcsölé magánosságát és
órákhosszat jó dolgokra gondola. Dél tájban, hogy a nap épen feje fölött
állott, Zarathustra vén, görbe, görcsös fa mellett haladt el, a mely egy
szőllőtőke gazdag szerelmétől ölelve önmaga előtt is elrejtőzék: róla
sürű sárga fürtök csüngének és kinálkozának a vándornak.

Ekkor kedve támadt, hogy kicsit oltsa a szomjuságát és szakasszon egy
fürtöt, midőn azonban már már utána nyúlt, más valamire még nagyobb
kedve támadt: hogy tudniillik a fa alá feküdjék, midőn most a nap épen
delelőn áll és aludjék egyet.

Ezt meg is cselekedé Zarathustra; és mihelyt a földön feküdt, a
tarka-barka, csöndes és otthonos pázsiton, már el is feledte vala kis
szomjuságát és elaluvék. Mert mínt Zarathustra igéje mondja: Egy
szükségesebb, mint a másik. Csakhogy szeme nyitva maradt: – mert nem
telék be a fa és a szőllőtő szerelmének látásával és dicséretivel.
Elszunnyadozva im-ígyen szóla Zarathustra a szivéhez:

„Hallga! Hallga! Nem teljesedék-e be éppen most a világ? Mi történik
vélem?

Miként lenge szellő, láthatatlanúl könnyedén, pehelykönnyűen táncol a
tenger tükrén: úgy táncol az álom én rajtam.

Nem hunyat velem szemet, lelkem ébren hagyja. Valóban könnyű,
pehelykönnyű.

Rábeszél engem, nem tudom, miként? – bensőm hizelgő kézzel érintgeti,
kényszerít engem. Igen, kényszerit engem, hogy lelkem kinyújtózzék: –
óh, hogy nyúlik és fárad, az én csudálatos lelkem! A hetedik nap estéje
épen délben jöve rá? Talán már nagyon is soká időzött boldogan jó és
érett dolgok között?

Kinyujtózik hosszan, hosszan – még hosszabban!

Csöndesen fekszik, az én csudálatos lelkem. Már nagyon is sok jót
ízlelt, ez az aranyos szomorúság nyomja, félrehúzza az ajkát.

– Mint a hajó, a mely legcsöndesebb öblébe futott: – íme a szárazföldhöz
támaszkodik, belefáradva a hosszú utakba és a bizonytalan tengerekbe.
Vajjon nem hűbb-e a tenger?

A midőn egy ilyen hajó a szárazföldhöz támaszkodik, hozzá símúl: – elég,
ha a szárazföld egy pókja hozzáfonja fonalát. Nem kell erősebb kötél.

Miképen az ilyen fáradt hajó a legcsöndesebb öbölben: íme azonképen
nyugszom én is a földhöz közel, hűen, benne bízva, várva, a leghalkabb
fonalakkal hozzákötve.

Óh boldogság! Óh boldogság! Bizonyosan énekelni szeretnél lelkem? A
fűben fekszel. De ez most a titkos, ünnepélyes óra, a mikor nem fújja
pásztor a sípját.

Vigyázz! Forró dél alszik a mezőkön. Ne énekelj! Csönd! A világ
beteljesedett!

Ne énekelj, fűvi szárnyas lelkem! S ne is susogj; Lám – csönd! az öreg
dél alszik, mozgatja a száját: nemdenem éppen egy csöpp boldogságot
iszik. –

– az aranyos boldogság, aranyos bor egy vén, barna csöppjét? Elsuhan
fölötte, boldogsága mosolyog, csak – egy isten nevet. Csönd! –

– „A boldogságra, – mily kevés elég boldogságra!“ Így szólék egykoron és
bölcsnek alítám magam. De káromlás volt: _ezt_ tanulám meg most. Bölcs
bolondok beszéde jobb.

Éppen a legkevesebb, a leghalkabb, legkönnyebb, gyík neszelése,
lehellet, suhanás, szempillantás – a _kevés:_ a _legnagyobb_ boldogság
java. Csönd!

– Mi történék vélem: Hallga! Talán elröpült az idő? Nem esem-e? Nem
esém-e – hallga! – az örökkévalóság kútjába?

– Mi történik vélem? Csönd! Óh jaj, szívembe szúr? Szivembe! Óh szakadj
meg, szakadj meg szív, az ilyen boldogság után, az ilyen szúrás után!

– Hogyan? Nem teljesedék-e be éppen most a világ? Nem lőn-e kerek és
betelt karika? Óh, hová röpűl az aranyos kerek karika? Utána futok!
Huss!

Csönd – –“ (és ekkor kinyújtózott Zarathustra és érezé, hogy alszik.)

„Föl!“ – így szóla magához – „föl, te álomszúszék! Nosza lábra, vén láb!
Itt az ideje, nagyon is itt az ideje; még jó darab út vár reád.

Most kialudád magad; ugyan meddig? fél örökkévalóságig! Nosza föl, öreg
szívem! Ugyan meddig szabad az ilyen álom után – virrasztanod?“

(Ekkor azonban mindjárt megint elaludt és lelke ellenkezett véle és
védekezvén megint eldőlt.) – Hagyj hát! Csönd! Nem lőn-e a világ éppen
most tökéletes? Óh, aranyos kerek labda!“ –

„Kelj föl“ – mondá Zarathustra – „te kis tolvaj, te kis naplopó! Hogyan?
Még mindíg nyujtózkodol, ásítsz, sóhajtsz, mély kútba zuhansz?

Hát ki vagy! Óh lelkem!“ (Ekkor megijedt, mert a nap egy sugara az égről
arcára esett.)

„Óh ég, fölöttem“ – mondá sóhajtva és fölült – „engem nézel? Csudálatos
lelkem hallgatod?

Mikor iszod azt a csöpp harmatot, a mi minden földiekre lehullott, –
mikor iszod ezt a csudálatos lelket –

– mikor, örökkévalóság kútja, te verőfényes, borzadályos, déli mélység!
mikor iszod vissza lelkem magadba?“

Im-ígyen szóla Zarathustra és fölkelt heverő helyéről a fa mellől,
mikéntha idegen mámorból ocsúdnék: és íme, a nap még mindig éppen feje
fölött állott. Ebből valaki joggal azt következtethetné, hogy
Zarathustra akkoron nem soká aludt vala.

* * *


Az üdvözlés.

Zarathustra csak késő délután, hosszas, hiábavaló keresgélés-kószálás
után tért haza barlangjába. Midőn pedig bejáratánál állott, alig húsz
lépésre attól, megesék, a mit most a legkevésbbé várt volna: ujból
meghallá a nagy _vészkiáltást_. És, csuda! az egyszer tulajdon
barlangjából jőve. De hosszú, sokszerű, különös kiáltás vala és
Zarathustra világosan megkülönbözteté, hogy sok hangból tevődik össze:
bárha távolból egy szájból való kiáltásnak hangzék.

Ekkor Zarathustra barlangjába rohant és íme, milyen színjáték várakozék
reá ez után a hangjáték után! Mert ott űlének egymás mellett valahányan,
a kík mellett nap közben elment: a jobb oldali király és a baloldali
király, a vén bűbájos, a pápa, az önkénytes koldus, az árnyék, a
lelkiösmeretes, a szomorú jövendőmondó és a szamár; s a legrútabb ember
koronát tett vala fejére és két bíborővvel övezte magát, – mert minden
rút módjára szereté magát álarcba burkolni és pingyózni. S a neki búsúlt
társaság közepette borzas tollal, nyugtalanúl állott Zarathustra sasa,
mert sok mindenre kellet válaszolnia, mire büszkeségének nem vala szava;
s a bölcs kígyó nyakán csüngött.

Mindezt Zarathustra álmélkodva nézte; azután mindegyik vendégét nyájas
kiváncsisággal fürkészé, leolvasá lelküket és ujból csodálkozék.
Ezenközben az összegyültek fölálltak vala és áhítattal várák Zarathustra
beszédét. Zarathustra pedig szóla im-ígyen:

„Kishitüek! Csudálatosak! Hát a _ti_ vészkiáltástokat hallám? Most már
azt is tudom, hol kell azt keresni, a kit ma hasztalan keresék: a
_fennsőbbrendü embert_ –:

– tulajdon barlangomban ül ő, a fennsőbbrendü ember! De mit csudálkozom!
Vajjon nem csaltam-e magam ide, mézáldozattal és boldogságom cselvető,
csalogató szavával?

De, úgy látom rosszúl illetek egy társaságba, egymás szivét ádázzá
teszitek, ti vészkiáltók, ha így együtt ültök. Még csak ezután kell
eljőnie egynek,

– egynek, a ki ujra megnevettet, egy jó, vidám Paprika Jancsi, táncos,
szél- és ördögmotola, valami vén bolond: – mit mondtok hozzá?

Bocsássatok meg, kétségbeesők, hogy ilyen hitvány szókat ejtek, mik
valóban méltatlanok az ilyen vendégekhez. De ti nem találjátok ki, _mi_
teszi pajzánná szívemet; –

– ti magatok teszitek azzá és a ti látványtok, – bocsássatok meg! Mert
mindenki bátorságra gerjed, a ki kétségbeesőt néz.

Hogy egy kétségbeesőt bátorságra intsen, erre mindenki elég erősnek
alítja magát.

– Nékem is megadátok ezt az erőt – jó adomány, magas vendégeim! Derék
vendégajándék! Nossza, ne haragudjatok, hogy a magaméból is megkinállak.

Imhol az én birodalmam és az én uradalmam! de a mí az enyim ez este, az
éjjel legyen a tiétek. Állataim legyenek szolgálatotokra: barlangom
legyen pihenő helyetek!

Otthonomban ne essék kétségbe senki, területemen megvédek mindenkit a
vad állatok elől. És az első, a mivel megkinállak: biztonság!

S a második: kis ujjam. És ha már bírjátok _azt_, vegyétek egész kezem,
s nossza, ráadásúl még a szívem is! Legyetek üdvöz, üdvöz,
vendégbarátaim!“

Im-ígyen szóla Zarathustra és szeretettel incselkedve nevetett. Ez után
az üdvözlet után a vendégek viszontag meghajlának és tisztelettel telve
hallgatának; felele pedig nevökben a jobb oldali király:

„Arról, a hogyan nékünk kezet, üdvözletet nyujtál, óh Zarathustra, rád
ismerénk, hogy Zarathustra vagy. Megalázkodál előttünk; kis híjja, hogy
tiszteletünket nem sértéd –:

– és ki tudná magát olyan büszkén megalázni, mint te megalázod magadat?
_Ez_ minket is fölemel, gyönyörüség szemünknek, szivünknek.

És csak, hogy ezt lássuk, szívesen hágnánk ennél magasabb hegyre is.
Mint a látásban gyönyörködők jővénk, látni akarók, ami homályos szemet
földerít.

És íme, minden vészkiáltásunk elmúlott. Szemünk, szivűnk íme megnyílott
és el vagyon ragadtatva. Kevés híja és merészségünk vakmerő lészen.

Óh Zarathustra, nem nő a földön örvendetesebb valami a nagy, erős
akaratnál: az a föld legszebb növénye. Egész vidék fölüdül az ilyen
fától.

A piniához hasonlítom azt, a ki hozzád hasonlatosan nő föl: hosszan,
némán, keményen, egyedül, java-hajlékony fából, pompásan –

– végezetre azonban erős, zöld ágait kinyújtva az _ő_ uralma után,
kemény kérdéseket kérdezve széltől, vihartól s valami a magasságban
otthonos, – keményebben felelve, mint parancsoló, győzedelmes: óh, ki ne
hágna, ilyen növényt nézendő, magas hegyre?

Fád, óh Zarathustra, üdíti a komort, pályavesztettet is, látásod az
állhatatlant is biztossá teszi és meggyógyítja szívét.

És valóban hegyedre, fádra ma sok szem tekint; nagy vágyódás kélt vala
szárnyra és sokan tanulák kérdezni: „Ki az a Zarathustra?“

És a kinek valaha dalod és mézed fülébe csöpögtetéd: mindazok az
elbúvottak, maguknak-lakók, kétlakiak egyszerre így szólának szívükhöz:

„Hát él még Zarathustra?

Hisz már nem érdemes élni, minden egyre megy, minden hiábavaló: vagy –
mi nekünk Zarathustrával kell élnünk!“

„Miért nem jön ő, a ki oly soká hirdeté magát?“ – im-ígyen kérdeznek
sokan – „avagy elnyelé őt a magánosság? Vagy talán mi jőjjünk hozzá?“

S most megesik, hogy a magánosság maga is megkorhad és összetörik,
valamiképen a koporsó összetörik és nem tudja már halottait tartani.
Szerteszélylyel föltámadottakat lát a szem.

Ime, a hullámok emelkednek hegyed körül, óh Zarathustra. És bármily
magas is a magasságod, sokaknak kell hozzád föl menniök; sajkád ne üljön
már soká szárazon.

És hogy mí, kishitűek, most barlangodba jövénk és már nem vagyunk
kishitűek: ez csak intő- és előjele annak, hogy jobbak is úton vannak
már feléd jövendők –

– mert már ő maga is úton van feléd, isten utolsó maradványa az emberek
között: a nagy sóvárgás, a nagy utálat, a nagy csömör emberei, –
mindazok, a kik nem akarnak élni, hanemha ismét _remélni_ nem tanulnak –
avagy tőled nem tanulják meg, óh Zarathustra, a _nagy_ reménységet!“

Im-ígyen szóla a jobboldali király és megragadá Zarathustra kezét, hogy
megcsókolja; ámde Zarathustra elhárítá magától ezt a tiszteletet és
megijedve visszahőköle némán és mintegy messze távolba menekülve. Kis
vártatva azonban ismét vendégeinél vala, rájok nézett derűs, vizsga
szemmel és mondá:

„Vendégeim, fensőbbrendü emberek, magyarúl és magyarán akarok veletek
beszélni. Nem _reátok_ várék én e hegyekben.

Lehet, hogy valahányan magasabbrendüek vagytok: de nékem – nem vagytok
sem elég magasak, sem elég erősek.

Nékem: vagyis a kérlelhetetlennek, a mi bennem hallgat, de nem fog
mindig hallgatni. És ha hozzám tartoztok is, nem úgy, miként jobb karom.

Mert a ki maga is beteg és gyönge lábon áll, mint ti, az mindenekelőtt –
akár tudja, akár nem – _kiméletet_ akar.

Én azonban nem kimélem karom, lábam, _én nem kimélem harcosaimat:_ hát
hogyan volnátok az _én_ harcomra valók?

Hisz veletek minden diadalomat elrontanám: És sokan közületek eldőlnének
harsonáim puszta hangos szavára.

S elég szépek sem vagytok nékem, sem jó születésüek. Tiszta, síma
tükröket kiván a tanítás; a ti fölszineteken tulajdon képem is eltorzúl.

Vállatokat sok teher, sok emlék nyomja; redőitekben nem egy manó kuksol.
S van rejtett csőcselék is bennetek.

És bárha magas növésűek és magasabb fajtából valók vagytok is: sok a
görbe és ferde rajtatok. S nincs olyan kovács a világon, a ki titeket
nékem kedvemre és egyenesre ütne.

Csak hidak vagytok: ám hadd keljenek át rajtatok magasabb fajtájuak!
Lépcsőfokok vagytok: ne haragudjatok hát arra, a ki rajtatok el, az _ő_
magasságába hág!

Magvatokból egykoron talán kikél szerelmes fiam és tökéletes örökösöm
is: de ez távol vagyon. S titeket nem illet jószágom és nevem jussa.

Nem reátok várok itt a hegyekben, nem veletek szállok le utoljára.
Előjelekül jövétek hozzám, hogy már magasabbak is úton vannak felém –

– _nem_ a nagy vágyódás, a nagy utálat, a nagy csömör emberei s nem az,
a mit isten maradványának hívátok, – nem! Nem! Háromszor is nem!

_Másokra_ várok itt e hegyekben és nem akarok nélkülök odébb mozdúlni,

– magasabbakra, erősebbekre, diadalmasabbakra, jobb kedvüekre,
olyanokra, a kik testben-lélekben egyenes szögűek, termetűek: _kacagó
oroszlánoknak_ kell jönniök!

Óh, vendégbarátaim, ti csodálatosak, – még nem hallátok semmit
gyermekeimről? És hogy úton vannak felém?

Beszéljetek hát nékem kerteimről, boldogságos szigeteimről, uj szép
fajtámról, – hogy nem beszéltek erről?

Azt a vendégajándékot kérem szeretetektől, hogy gyermekeimről
beszéljetek nékem. Ezért vagyok bús, ezért levék szegény: mit nem adék
oda, – mit nem adnék oda, hogy egyet bírnék: bírnám, _ezeket_ a
gyermekeimet, ezt az ültetvényt, akaratomnak és legmagasabb reményemnek
_ezeket_ az életfáit!“

Im-ígyen szóla Zarathustra és hirtelen elfúlt a szava: mert meglepé a
vágyódása és ő becsuká szemét, száját, szive indulatja elől. És vendégei
is valamennyien hallgatának és némán, megdöbbenve állongának: s csak az
öreg jövendőmondó adott jeleket kezével és taglejtésével.

* * *


A vacsora.

Ekkor ugyanis a jövendőmondó félbeszakítá Zarathustra és vendégei
üdvözlését: előre tolakodék, mint a kinek nincs veszteni való ideje,
megragadá Zarathustra kezét és kiáltá: „De Zarathustra!

Egy dolog szükségesebb, mint a másik, ezt mondod magad is: nossza,
_nékem_ is egy szükségesebb most, mint minden más.

Egy szó a kellő időben: nem híttál-e engemet _lakomára?_ És itt sokan
vannak, a kik hosszú utat tettek vala. Csak nem akarsz beszéddel jól
lakatni?

És, úgy tartom, már is sokat emlegettétek a megfagyást, vizbefúlást,
megfúlást és egyéb testi bajt: de senki sem emlegette még az _én_
bajomat. Tudniillik az éhenhalást.“

(Im-ígyen szóla a jövendőmondó; mikor azonban Zarathustra állatai ezeket
a szavakat meghallák, ijedtükben elfutának. Mert láták, hogy bármennyit
is hordoztak haza napközben, nem lesz elegendő, hogy csak ezt az _egy_
jövendőmondót is megtömje.)

„Hozzászámítva a szomjanhalást is“ – folytatta a jövendőmondó. – „És
bárha vizet hallok csobogni, mint a bölcseség beszédét, azaz bőven és
szüntelenűl; én nekem – _bor_ kell!

Nem mindenki született vízívó, mint Zarathustra. S víz nem jó
fáradtaknak, fonnyadtaknak: _minket_ bor illet – csak _ez_ ád hirtelen
gyógyulást és szapora egészséget.“

Most, hogy a jós bort kivánt, megesék, hogy a baloldali kírály, a
hallgatag, is szóhoz juta. „Borról“ – mondá – „_mi_ gondoskodánk, én,
testvéremmel a jobb oldali királylyal: nekünk van elég borunk, – egy
egész szamárra való. Igy hát csak kenyerünk hiányzik.“

„Kenyerünk?“ válaszolá nevetve Zarathustra. „Hisz a remetéknek éppen
kenyerük nincsen. Ámde az ember nemcsak kenyérből él, hanem jó bárányok
husából is és nékem van két darabom:

– _Ezeket_ hadd öljék le hamar és fűszeresen, iratosan készítsék el: úgy
szeretem. S a gyökereknek és gyümölcsöknek sem vagyunk hijjával, van itt
olyan, a mi jó még nyalánkoknak, falánkoknak is, s van diónk és más
föltörni való rejtélyünk is.

Im-ígyen hát rövidesen jó lakomát csapunk. De a ki velünk akar enni,
annak magának is neki kell látnia; a királyoknak is. Mert Zarathustránál
a király is lehet szakács.“

Ez a javaslat mindnyájuk szíve szerint vala s csak az önkénytes koldus
szabódott a hús, bor és fűszer ellen.

„Lám, lám, milyen dobzódó ez a Zarathustra“ – mondá tréfálva – „hát
azért vonulunk barlangokba és magas hegységbe, hogy ilyen lakomát
csapjunk?

Most már értem, a mit egykoron nékünk tanított vala: „Áldott légyen a
kis szegénység!“ És hogy miért akarja a koldusok szerzetét
megszüntetni.“

„Légy békével“ – válaszolá néki Zarathustra – „a mint én békével vagyok.
Maradj csak szokásodnál, te derék, morzsold magvaidat, idd vized,
dícsérd a magad konyháját: csak ha vidámmá tészen!

Csak az enyéimnek vagyok törvény, nem vagyok törvény mindenki számára.
De a ki hozzám tartozik, attól megkivántatik, hogy erős-csontú legyen, s
könnyü lábu is,

harcra, ünnepségre kész legyen, nem pedig gubbaszkodó, ábrándozó; kell,
hogy kész legyen a legnehezebbre is, – mintha ünnep volna, – s ép,
egészséges.

A legjobb az enyéimé és az enyém; és ha nem adják ide, elvesszük: – a
legjobb táplálékot, a legtisztább eget, a legerősebb gondolatokat, a
legszebb asszonyt!“ –

Im-ígyen szóla Zarathustra. S a jobb oldali király felelé viszontag:
„Furcsa! Hallottatok már valaha ilyen dolgokat egy bölcs szájából?

És valóban, az a legfurcsább a bölcsön, ha ezenfelül még okos is és nem
szamár.“

Im-ígyen szóla a jobb oldali király és elcsudálkozék. A szamár pedig
beszédére gonoszan iáz-ott. S ez vala kezdete annak a hosszú lakomának,
a mit a krónikák „vacsorának“ hívnak. S ez alatt semmi egyébről sem vala
szó, mint a _fensőbbrendü emberről_.

* * *


A fennsőbbrendü emberről.


1.

Midőn első ízben jövék az emberek közé, elkövetém a remete-balgaságát, a
nagy balgaságot: a piacra állék.

És midőn mindenkihez szólék, nem szólék senkihez. Estenden pedig
kötéltáncosok és holttestek valának társaim; és magam is majdnem
holttest valék.

A másik regellel azonban uj igazság jőve hozzám; ekkor tanulám a
beszédet: „Mi közöm a piachoz, piaci csőcselékhez, csőcselék lármájához
és hosszú füleihez!“

Fensőbbrendű emberek, tanuljátok meg ezt tőlem: a piacon senki sem hisz
magasabb emberfajtában! És ha ott beszélni akartok, ám legyen! De a
csőcselék hunyorgat: „mi mindnyájan egyenlők vagyunk!“

„Ti fensőbbrendű emberek“ – így hunyorgat a csőcselék – „nincsenek
fennsőbbrendű emberek, mi mindnyájan egyenlők vagyunk. Ember ember;
isten előtt – mindnyájan egyenlők vagyunk!“

Isten előtt! – Ime azonban ez az isten halott. S a csőcselék előtt nem
akarunk egyenlők lenni. Fensőbbrendü emberek, távozzatok a piacról!

* * *


2.

Isten előtt! – Ime azonban ez az isten halott! Fensőbbrendű emberek, ez
az isten vala legnagyobb veszedelmetek.

Mióta sírban nyugszik, csak azóta támadtatok föl ujra. Csak most jő a
Nagy Dél, csak most lesz a fennsőbbrendű ember – úr!

Megértétek ezt a szót, én véreim? Megriadtatok, szívetek szédül? Itt
háborog előttetek a szakadék? Itt halljátok a pokol ebének ugatását?

Nosza! Rajta! Fennsőbbrendű emberek! Csak most vajudott az emberiség
jövőjének hegye. Isten halott: íme azt akarjuk _mi_, – hogy az
emberfölötti ember éljen.

* * *


3.

A legjobban szorgoskodók azt kérdezik ma: „hogy marad fön az ember?“
Zarathustra azonban egyetlenül, elsőül ezt kérdezi: „hogyan lehet az
_embernek föléje kerülni!_

Az emberfölötti embert hordozom szívemen, _az_ az én elsőm és
egyetlenem, – és _nem_ az ember: nem a felebarát, nem a legszegényebb,
nem a legszenvedőbb, nem a legjobb.

Óh, én véreim, ha mit szeretni tudok az emberen, az, hogy ő _át_menet és
_le_menet. És rajtatok is sok van, a mi szeretetre és reményre indít.

Hogy megvetni tudtatok, ti fensőbbrendű emberek, az reményre indít
engem. Mert a nagy megvetők a nagy tisztelők.

Hogy kétségbe estetek, az nagyon tiszteletreméltó. Mert nem tanulátok
meg, miképen kell magatokat megadnotok; nem tanulátok meg az eszélyesség
apró fogásait.

A mi asszonyfajta, a mi szolgarendből származik és különösen a
csőcselék-zagyvalék: íme _az_ akar uralkodni minden emberi sorson – óh
undok! undok, undok!

_Az_ kérdezi, egyre kérdezi és nem fárad belé: „miképen tartja meg magát
az ember a legjobban, legtovább, legkellemesebben?“ S ezzel – válnak ők
a ma uraivá.

A ma ez urait győzzétek le, én véreim, – ezek a kis emberek: _ők_ az
emberfölötti ember legnagyobb veszedelme!

Győzzétek le, fensőbbrendű emberek, kis erényeiket, kis bölcseségeiket,
a homokszem-kiméletet, a hangyabolyt, a nyomorú kedvtelést, a „legtöbb
ember boldogságát“ –!

És inkább essetek kétségbe, semhogy megadjátok magatokat! És bizony,
bizony, én szeretlek benneteket azért, hogy ma _nem_ tudtok élni,
fennsőbbrendű emberek! Mivelhogy így éltek _ti_ – a legjobban!

* * *


4.

Vagyon bennetek bátorság, én véreim? Erős a szivetek? _Nem_ tanúk előtti
bátorság, hanem a remete és a sas bátorsága, a mit már isten sem lát?

Hideg lelkeket, öszvéreket, vakokat, részegeket nem tartok bátraknak.
Bátor szívű az, a ki ismer félelmet, de _kényszeríti_ a félelmet; a ki
lát mélységes szakadékot, de _büszkén_.

A ki a szakadékot látja, de sas-szemmel, a ki sas-karommal _megragadja_
a mélységet: annak vagyon bátorsága.

* * *


5.

„Az ember gonosz“ – mondá vigaszomra minden bölcs. Óh, ha csak ez még
manapság is igaz volna! Mivelhogy a gonoszság az ember java ereje. „Az
embernek jobbnak is kell lennie, de gonoszabbnak is“ – ezt tanítom _én_.
A leggonoszabb szükséges az emberfölötti ember legnagyobb javára.

Lehet, hogy az jó volt a kis emberek ama prédikátorának, hogy szenvedve
hordozá az emberi bűn terhét. Én azonban mint nagy _vígasztalásomban_
gyönyörködöm a nagy bűnben.

Ez azonban nem hosszú füleket illet. S nem mindegyik szó való minden
szájba. Ezek fínom, távoli dolgok: ne nyúlkáljanak utánok juhkörmök!

* * *


6.

Azt vélitek, fennsőbbrendű emberek, azért vagyok itt, hogy jóvá tegyem,
a mit ti rosszúl tettetek?

Avagy, hogy ezentúl kényelmesebb heverő helyet vessek néktek,
szenvedőknek? Avagy, hogy néktek, állhatatlanok, eltévedtek, rossz
helyre mászottak, új, könnyebb ösvényt mutassak?

Nem! Nem! Háromszor is nem! Hadd menjenek tönkre egyre többen, egyre
jobbak a fajtátokból. – mert sorsotoknak mind rosszabbnak és
keményebbnek kell lenníe. Csak úgy –

– csak úgy nő az ember _abba_ a magasságba, a hol villám éri és töri
össze: mikor elég magas a villámnak!

Kevésre, hosszúra, távolira irányzom gondolatom és vágyódásom: mi közöm
lehetne apró, sok, rövid nyomoruságotokhoz!

Ugy tartom, még nem szenvedtek eleget! Mivelhogy magatok miatt
szenvedtek, s nem szenvedtetek még _az ember_ miatt. Hazudtok, ha mást
mondotok! Egyiktek sem szenved a miatt, a mi miatt _én_ szenvedék.

* * *


7.

Nem érem be azzal, hogy a villám már nem árt. Nem elhárítani akarom én:
meg kell tanulnia, hogy _érettem_ – dolgozzék.

Bölcseségem már régóta gyűlik, mint a felhő; csöndesedik, sötétedik. Igy
cselekszik minden bölcseség, mi egykoron _villámot_ lészen szülendő.

Nem akarok ezeknek a mai embereknek _világosság_ lenni, nem akarok tőlük
világosságnak hivatni. _Őket_ – vakítani akarom: bölcseségem villáma!
szúrd ki a szemöket!

* * *


8.

Ne akarjatok erőtökön felül: gonosz hamisság vagyon olyanokban, a kik
erejükön fölülvalót akarnak.

Kívált, ha nagy dolgokat akarnak! Mert bizalmatlanságot keltenek a nagy
dolgok iránt, ezek a finom pénzhamisitók és alakoskodók; –

– valamig végre magukkal szemben is hamisak, kancsalok, szú cifrára
mázolt zsákmányai, nagy szavak, cégérerények, ragyogó hamis dolgok
leplében.

Jól vigyázzatok ilyenkor, fennsőbbrendü emberek! Mert ma mi sem
értékesebb és ritkább nékem, mint a becsületesség.

Vajjon nem a csőcselék birodalma-e ez a „ma“? S a csőcselék nem tudja,
mi nagy, mi kicsiny, mi egyenes, mi becsületes: az ártatlanúl ferde, az
mindig hazudik.

* * *


9.

Legyetek ma bizalmatlansággal eltelve, fensőbbrendű emberek, ti bátor
szivüek! Ti nyílt szívüek. És tartsátok titokban okaitokat! Mert ez a
„ma“ a csőcselék birodalma.

A mit a csőcselék valaha _okok_ nélkül megtanúlt hinni, vajjon ki
dönthetné meg azt néki okokkal?

És a piacon hadonászással győz meg az ember. De az érvek bizalmatlanná
teszik a csőcseléket.

És ha egyszer győzött az igazság, kérdezzétek gyanuval eltelve: „minő
erős tévedés harcolt érette?

A tudósoktól is óvakodjatok! Gyűlölnek titeket: mivelhogy ők meddők!
Szemök hideg és kiszáradt, nekik minden madár megkoppasztott.

Az ilyenek hivalkodnak, hogy nem hazudnak: de a hazudni-képtelenség még
távolról sem jelenti az igazság szeretetét. Óvakodjatok!

Láztól való mentesség még távolról sem megismerés! Kihült lelkeknek nem
hiszek. A ki nem tud hazudni, nem tudja, mi az igazság.

* * *


10.

Ha magasra törtök, járjatok a magatok lábán! Ne _vitessétek_ magatokat
föl, ne üljetek idegen vállakra és fejekre!

Lóra szálltál? Rajta barátom! De béna lábad is rajt ül a lovon!

Ha célhoz érél, ha leszállasz a lóról: te magasabb rendű, éppen a te
_magasságodon_ fogsz megbotlani!

* * *


11.

Teremtők, fensőbbrendű emberek! Csak a magunk gyermekéért vagyunk
viselősek.

Ne hagyjátok, hogy megcsaljanak beszédeikkel! Ki a _ti_ felebarátotok?
És ha felebarátotokért cselekedtek is – még sem érette teremtetek!

Tegyetek le már egyszer erről az „ért“-ről, ti teremtők: éppen erényetek
akarja, hogy ne tegyetek semmit, valami_ért_, valami _végett_, valami
_miatt_. E hamis szócskák ellen dugjátok be a fületeket.

Csak a kis emberek erénye „a felebarátért“, az ő mondásuk „ma nékem,
holnap néked“ és „egyik kéz mossa a másikat“: – se jussuk, se erejük a
_ti_ önzéstekre!

A ti önzéstekben, óh teremtők, a viselős vigyázata és előrelátása
vagyon. Mit még nem látott emberfia, a méh gyümölcsét: azt védi, óvja és
táplálja minden erénytek! A ti mívetek, a ti akaratotok: ez a ti
„felebarátotok“; ne adjatok hitelt hamis értékek hirdetőinek.

* * *


12.

Teremtők, fensőbbrendű emberek! A ki szülni akar, beteg az; a ki pedig
szült, tisztátalan az.

Kérdezzétek meg az asszonyokat: nem szülnek kedvtelésből. A fájdalom
kotkodácsoltatja a tyúkokat és költőket.

Teremtők! Bennetek sok a tisztátalan. Ez onnét vagyon, hogy anyáknak
kellett lennetek!

Uj gyermek! Óh mennyi uj szenny is jöve vele a világra! Vonuljatok
félre! S ha ki szült, mossa tisztára lelkét!

* * *


13.

Ne legyetek erényesek erőtökön fölül! S mit se kivánjatok magatoktól a
valószinűségen felűl!

Járjatok a nyomon, a melyen már apáitok erénye is járt vala! Miképen
akartok magasra hágni, ha nem hág veletek apáitok akarata is?

S a ki első akar lenni, vigyázzon, hogy ne légyen utolsó is! És miben
apáitok bűnösök valának, ne akarjátok, hogy abban titeket szenteknek
tartsanak!

Ha kinek apái asszonyokkal, erős borokkal, vaddisznókkal töltötte a
kedvét: mi volna, ha az ilyen szűzességet kivánna?

Botorság volna! S bizony, bizony nagyra veszem az ilyentől, ha egy, két,
vagy három asszony férje.

És ha megannyi kolostort alapítana és kapuira irná: „a szentek útja“ –
mégis azt mondanám: minek az! hisz ez csak uj botorság!

Önmaga számára alapított fegyházat, menházat: váljék egészségére! De nem
hiszek neki.

A magánosságban megnő, a mit kiki magával visz belé, megnő a belső állat
is. Ilyeténkép sok embernek nem tanácsos a magánosság.

Volt-e valaha piszkosabb valami a földön, mint a pusztaság remetéi?
_Körülöttük_ nemcsak az ördög garázdálkodott – hanem a disznó is.

* * *


14.

Sokszor láttam, fensőbbrendű emberek, hogy vadúl, megszégyenűlten,
ügyetlenűl, tigrismódra, a melynek nem sikerült az ugrása, sompolyogtok
félre. Egy _dobástok_ nem sikerült.

De baj is ez, kockavetők! Még nem tanultatok játszani és gúnyolódni, a
hogy játszani és gúnyolódni kell! Avagy nem ülünk-e mindig egy nagy
játékasztalnál, a hol csufolózás is járja?

És ha valami nagy dolgotok célt vétett, célt vétettetek-e ezzel ti is?
És ha magatok célt vétettetek – célt vétett-e ezzel – az ember is? És ha
az ember célt vétett: ám legyen! rajta!

* * *


15.

Mennél magasabb fajtájú valami, annál ritkábban sikerűl. Ti
fennsőbbrendű emberek, nem vagytok-e valahányan „nem sikerűltek“?

Ne bánkódjatok, baj is ez! Mennyi maradt még lehetséges! Tanuljatok meg
magatokon nevetni, a hogy nevetni kell!

S csoda-e, hogy balúl sikerültetek s csak félig sikerültetek, ti
félig-meddig összetörtek! Avagy nem tolong és törődik bennetek – az
ember _jövője?_

Mindaz, a mi az emberben legtávolibb, legmélyebb, a mi legmagasabb
reménységének csillaga, az ő roppant ereje: nem habzik-e mindaz egymásra
a fazékban?

Csuda-e hát, ha olyik fazék szétreped? Tanuljatok meg magatokon nevetni,
ahogy nevetni kell! Fennsőbbrendű emberek, óh, mennyi lehetséges még!

És valóban, mennyi sikerűlt már! Mily dús ez a föld apró, jó, tökéletes
dolgokban, jól sikerűlt dolgokban!

Vegyétek magatokat körűl jó, tökéletes dolgokkal, fennsőbbrendű emberek!
Ezek aranyos érettsége meggyógyítja a szívet. A tökéletes megtanít
remélni.

* * *


16.

Mi volt eleddig itt e földön a legnagyobb bűn? Nemdenem annak a szava, a
ki mondá: „Jaj azoknak, a kik imhol nevetnek!“

Hát ő maga nem talált okot a nevetésre a földön? Úgy rosszul keresett;
még a gyermek is talál itt arra okot.

Ám ő – nem szeretett eléggé: más különben szeret vala minket is, minket,
nevetőket! De ő gyülölt és csúfolt minket, s sírás-rívást és fogak
csikorgatását igéré nékünk.

Avagy mindjárt káromkodni kell-e, ha nem szeretünk? Úgy tartom, ez rossz
gusztusra vall. S ő ezt cselekedte ő, a Föltétlen. A csőcselékből való
volt.

De ő nem szeretett eleget: máskülönben nem haragszik vala annyira, hogy
nem szeretik őt. A nagy szeretet _nem akar_ szeretet: – az többet akar.

Térjetek ki minden ilyen föltétlennek! Szegény, beteg szeretet az,
csőcselék-fajzat: sandán nézi ezt az életet, tekintetével _veri_ ezt a
földet.

Térjetek ki minden ilyen föltétlennek! Lábuk ólmos, szivük fülledt: –
nem tudnak táncolni: Hogyan lehetne az ilyeneknek a föld könnyű!

* * *


17.

Minden jó dolog tekeregve közelíti meg célját. Macskamódra domborítja a
hátát, magában dorombol közeli boldogságát sejtő érzetében, – minden jó
dolog nevet.

A lépés árulja el, vajjon valaki már a _maga_ utján lépked-e már,
lássátok, úgy jártam én! Mi pedig céljához közel ér, az táncol.

És, bizony, bizony, nem váltam szoborrá, nem állok még merevülten,
némán, megkövülve, mint az oszlop: én szeretem a gyors futást.

És ha a földön van ingovány és mély búbánat is: a kinek könnyü a lába,
az még az iszap fölött is elfut és eltáncol akár simára söprött jégen.

Föl a szivekkel! Véreim! Föl! Följebb! És ne feledjétek lábatokat sem!
Emeljétek a lábatokat is, jó táncosok és még jobb ha – fejetekre álltok!

* * *


18.

A nevetőnek ezt a koronáját, ezt a rózsakoszorú-koronát: magam tevém
fejemre, magam nyilvánítám szentnek nevetésemet. Ma még senki mást nem
találék erre elég erősnek.

Zarathustra a táncos, Zarathustra a könnyű, a ki szárnyaival int, a
röpülésre kész, minden madárnak intő, röpülésre hajlandó és könnyű, a
boldogan könnyelmű:

Zarathustra az igazmondó, Zarathustra az igaz nevető, a nem-türelmetlen,
a nem-okvetetlen, valaki, a ki szereti az ugrást és félreugrást: magam
tevém föl fejemre ezt a koronát!“

* * *


19.

Föl a szívetekkel, véreim! Föl, följebb! És ne feledjétek lábatokat sem!
Emeljétek lábatokat is, jó táncosok, és még jobb, ha – fejetekre álltok!

Van, a ki boldogságában is medve, olyik eredettől fogva esetlen lábú.
Furcsa módon erőlködik, miképen az elefánt, a mely tótágast állni
igyekszik.

De még jobb, ha boldogságtól vagytok mámorosok, semmint a
boldogtalanságtól: jobb esetlenül táncolni, mint bénán járni. Tanuljatok
hát tőlem bölcseséget: még a legrosszabb dolognak is két jó oldala van:

– a legrosszabb dolognak is jó táncos lába van; tanuljátok meg hát,
emberebb emberek, a jó lábra állást!

Tegyetek hát le a sopánkodásról és minden csőcselék-búsongásról! Óh,
mennyire szomorúnak látom ma még a csőcselék bohócait is! Ámde ez a „ma“
a csőcseléké.

* * *


20.

Legyetek hasonlatosak a hegyi barlangból kirohanó szélhez: az a maga
fütytyére akar táncolni, a tengerek megremegnek és ugrándoznak léptei
nyomán.

Üdvöz légyen az a jó, féktelen szellem, ami szamárnak szárnyat ád,
nőstény-oroszlánt megfej, s a mi minden „má“-ra és minden csőcselékre
„viharos szélként jő“, – a mely ellensége a bogáncs- és bogaras
fejűeknek és minden fonnyadt levélnek és dudvának: üdvöz légyen ez a
vad, jó, szabad viharszellem, amely ingoványokon és búbánatokon úgy
táncol, mintha rét volnának!

A mely gyülöl csikasz kutya-csőcseléket és minden nyomorék komor
szerzetet: űdvöz légyen minden szabad szellemnek ez a szelleme, a kacagó
vihar, amely minden feketén látónak, minden poklosnak port fú a szemébe!

Emberebb emberek, az a legnagyobb hibátok: egyiktek sem tanult úgy
táncolni, ahogy táncolni kell – _el_táncolni magatok fölött! Baj is az,
hogy nem sikerültetek!

Mennyi lehetséges még! _Tanuljatok_ hát magatok fölött eltáncolni! Föl a
szívetekkel, jó táncosok, föl, följebb! És ne feledjétek a jóizű
nevetést sem!

A nevetőnek ezt a koronáját, ezt a rózsakoszorú-koronát: néktek vetem
ezt a koronát, én véreim. Szentnek nyilvánitám a nevetést; fensőbb
emberek, _tanuljatok_ meg hát – nevetni!

* * *


A búskomorság dala.


1.

Mikoron Zarathustra ezeket mondá, a barlang bejáratánál állt, azonban
alig fejezé be szavait, máris elillant vendégei elől és kis időre a
szabadba futott.

„Óh tiszta illatok körülöttem – kiálta – „óh üdvözítő csönd körülöttem!
De hol vannak állataim! Jertek, sasom és kigyóm!

Mondjátok, állataim: vajjon ezek az emberebb emberek talán valamennyien
– nem jó _illatúak?_ Óh, tiszta állatok körűlöttem! Csak most tudom és
érzem, mennyire szeretlek titeket, állataim.“

– És Zarathustra még egyszer ismétlé: „szeretlek titeket, állataim!“ S a
sas és a kigyó hozzá simulának, midőn ezeket mondá és fölpillantának
reá. Ilyeténkép csöndesen valának hármasban és együtt szimatolák és
szürcsölék a jó levegőt. Mivelhogy a levegő ide künn jobb vala, mint a
fennsőbbrendü emberek közelében.

* * *


2.

Alig hagyta el azonban Zarathustra barlangját, fölkelt a vén bűbájos és
ravaszul körülnézvén így szóla:

„Kiment!

És fensőbbrendű emberek – hogy ezzel a dicsérő és hízelgő névvel
csiklandozzalak titeket, miképen ő – már is megszáll gonosz
szemfényvesztő és bűbájos szellemem, az én búskomor ördögöm,

– a ki Zarathustrának esküdt ellensége: bocsássátok meg néki! Ime
varázsolni _akar_ szemetek láttára, ép most van az _ő_ órája; hiába
harcolok ezzel a gonosz szellemmel.

De titeket mindnyájatokat, – bármily névvel tisztelitek meg magatokat,
akár „szabad szellemek“-nek, akár „igazak“-nak, akár a „szellem
vezeklőinek“, akár a „fölszabadultak“-nak, akár a „nagy vágyokozók“-nak
hívjátok is magatokat – titeket mind, a kik a _nagy utálatban_
szenvedtek, miképen én szenvedek, a kiknek régi istene meghalt és még
nem fekszik számotokra bölcsőben, pólyában új isten – titeket
mindnyájatokat kedvel az én gonosz szellemem és bűbájos manóm.

Ismerlek titeket, fensőbbrendü emberek s ismerem őt, akit akaratom
ellenére szeretek, ezt a Zarathustrát: őt sokszor hasonlatosnak látom
egy szép szent-álarchoz – hasonlatosnak egy uj, furcsa maskarához, a
melynek szinében gonosz szellemem, a búskomor ördög tetszeleg:
Zarathustrát, – úgy érzem gyakorta – gonosz szellemem kedvéért szeretem.

De már is megszáll engem _az_ és kényszerít a búskomorságnak ez a
szelleme, ez az esti szürkület ördöge: és, valóban, fennsőbb emberek –
kedve kerekedik

– nyissátok tágra szemeteket – kedve kerekedik, hogy _mez nélkül_
jőjjön. Hímként? nőstényként? még nem tudom: de jő, kényszerít, óh jaj!
figyeljetek!

A nap elhangzik, minden dologra rászáll az est, rászáll a legjobb
dolgokra is; halljátok, lássátok ím, fennsőbbrendű emberek, micsoda
ördög, hím-e? nőstény-e? az esti szürkűlet komorságának ez a szelleme!“

Im-ígyen szóla az öreg bűbájos, ravaszul körülnézett és azután
hárfájához nyúlt.

* * *


3.

  Fénytelenedő ég alatt,
  Hahogy a harmat vígasza
  Hull már a földre,
  Láttatlanúl – hallatlanúl –
  Mert fínom
  Czipellőt hord a harmat,
  Mint a szelíd vigasztalók szokása –:
  Gondolsz ilyenkor, hő kebel,
  Gondolsz-e arra,
  _Hogy_ szomjazál te egykor
  Mennybéli könnyeket és harmat-
  Csöppeket!
  _Hogy_ szomjazál, elégve, elalélva,
  Miközben a sötét
  Fák lombján át,
  Leáldozó nap-pillantások
  Incselkedének véled sárga pázsiton
  Körülötted kergetőzve,
  Vakító izzó nap-tekintetek, a
  Kárörvendők?

  „Te lennél az _igazság_
  Kérője? Ha! Igy kaczagának ők –
  Nem! Nem! Csak költő!
  Ravasz, sompolygó fenevad
  Minek
  Hazudni kell,
  Tudván-akarván kell hazudni:
  Zsákmány-sováran,
  Iromba álczában.
  Magának is álcza,
  Magának is zsákmány –
  _Ez_ lenne az igazság
  Kérője. Nem!
  Csupán bolond! Csak költő!
  Csak tarkát fecsegő,
  Bolond-álarcból tarkán bőgő,
  Hazug szók hídjain csavargó,
  Iromba szivárványhídon
  Hamis menny és hamis föld
  Között tekergve, ide- s tova lengve
  Csupán bolond! Csak költő!

  Mit? Ez igazság vőlegénye?
  Ki nem nyugodt, sima, merev
  Hideg szobor,
  Istennek oszlopa,
  Nem áll az isten háza előtt,
  Istennek ajtónállója:
  Nem! Ellensége ily igazság-oszlopoknak,
  Ki otthonosb bármely vadonban,
  Macskakölyök kedvével
  Ugrik ki minden ablakon –
  Huss! Minden véletlenben,
  Ez őserdőkben szímatolva
  Éh-vágygyal szímatolva,
  Az őserdőkben
  A pettyes ragadozók közt
  Bűnösen épen, irombán szépen,
  Futál a vágytól lelkendezve,
  Boldog kaczajjal, boldog sátánként, boldog vérszomjjal
  Rabolva, sompolyogva futkosál: –

  Avagy valál hasonló
  A sashoz, mely soká, soká
  Kémli merev szemmel a
  Mélységet, a _maga_ mélységét: – –
  Óh mint tekerődznek
  Imhol le, le, most be
  Egyre csak mélyebb mélységekbe! –
  Majd,
  Nagy hirtelen, egyenesen,
  Nyílként röpülve,
  _Bárányra_ csapnak
  Vad éhesen, bárányt éhezve,
  Bárány-lelkek haragosai
  Mord haragosai
  Mindennek mi juh-fajta,
  Bárányszemű, minek fodros
  A gyapja, – a mi szürke, juh jó indulatú! –
  Im-ígyen
  Sasos, párduczos
  A költő vágya
  És a _te_ vágyad ezernyi álcza közt,
  Te bolond, te költő!

  Te ki az embert
  Majd istennek tekintéd,
  Majd juhnak: –
  Az istent szélylyel tépni
  Emberkebelben miként a juhot is
  És tépve _kacagni_ –

  _Ez, az_ a boldogságod!
  Párduc, sas boldogsága!
  Költő,-bolond-boldogság!“ – –

  Fénytelenedő ég alatt
  Ha már a hold sarlója
  Irígyen-zölden sompolyog:
  – a napnak ellensége, –
  Minden léptével titkon
  Szeldesve rózsák láncait,
  Mignem lehullnak
  Holt-halaványan lehullnak éj ölébe: –

  Im-ígyen estem én is egykoron
  Igazság-lázálmomból,
  Nappali vágyaimból,
  Naptól fáradtan, fénytől betegen
  – estem le alkonyat felé,
  est-árnyék irányában:
  Egyetlen igazságtól
  Elégve, szomjasan:
  – emlékszel még, emlékszel hő kebel,
  _Hogy_ szomjazál te akkoron? –
  _Hogy minden igazságtól_
  _Száműzve látom magamat,_
  _Csupán bolond!_
  _Csak költő!_

* * *


A tudományról.

Im-ígyen dalolt a varázsló; és valahányan együtt valának, madarak
módjára észrevétlenül ravasz és búskomor kéjének hálójába kerültek. Csak
a „lelkiismeretes szellemű“ nem fogódott be: röptében elkapta a varázsló
hárfáját és így kiáltott: „Levegőt! Ereszszetek be jó levegőt!
Ereszszétek be Zarathustrát. Fűlledté teszed, megmérgezed ezt a
barlangot, gonosz vén varázsló!

Te hamis, ravasz, ismeretlen vágyakra és vadságokra csábitasz. És jaj, a
magad-fajta _igazságról_ beszél és nagyképűsködik!

Jaj minden szabad szellemnek, aki nincs résen az _ilyen_ varázsló ellen!
Oda szabadságuknak: igéddel visszigézed őket a fogságba –

– te vén, buskomor ördög, panaszodból csalogató síp hangzik, olyan vagy,
mint a kik a szűzesség dicséretivel titkon kéjre hivogatnak!“

Im-ígyen szóla a lelkiismeretes; a vén bűbájos pedig körülnézvén, élvezé
győzedelmét és ezért lenyelé a bosszúságot, amelyre a lelkiismeretes
gerjesztette. „Hallgass el!“ mondá szerényen, „jó dalnak jó visszhang
kell; jó dal után soká kell hallgatni.

Lásd, a fennsőbbrendű emberek mind ezt teszik:

De te – ugy-e – keveset értettél dalomból? Benned kevés bűbájos szellem
lakozik“.

„Te, dicsérsz“ – felelé a lelkiismeretes viszontag – „amidőn
elválasztasz magadtól. Ám jó! De, mit látok, ti többiek? Még valahányan
kéjsóvár szemekkel űltök itt:

Ti szabad lelkek, hová lőn szabadságtok? Majdnem azt hinném, azokhoz
vagytok hasonlatosak, akik soká nézének csintalan, táncoló, meztelen
leányokat: lelketek is táncol:

Bennetek, fennsőbbrendü emberek, kell, hogy több legyen abból, a mit a
varázsoló az ő gonosz, igéző szellemének neve:

– mi bizonyosan különbözünk egymástól.

És valóban, eleget beszélénk és gondolkozánk egymással, – mielőtt
Zarathustra hazatért barlangjába – hogy tudjam: mi _csakugyan_
különbözünk egymástól.

Ti is, én is mást és mást _keresünk_ itt fönn. Mert én több
_biztonságot_ keresek, ezért jövék Zarathustrához. Mert ő még a
legerősebb torony és akarat –

– ma, midőn minden inog, midőn minden föld reng. De ha a ti tekinteteket
nézem, majdnem azt hinném, hogy ti _több bizonytalanságot_ kerestek,

– több borzadást, több veszedelmet, több földrengést. Majdnem azt
hinném, – bocsássátok meg tévhitemet – fensőbbrendű emberek, hogy ti –
hogy ti a legrosszabb, legveszélyesebb életre vágytok, a mitől _én_ a
legjobban félek, a vadállatok életére, erdőkre, barlangokra, meredek
hegyekre és útvesztő szorosokra.

S nem azok a kalauzok tetszenek néktek legjobban, akik a veszélyből
_el-ki_vezetnek titeket, hanem azok, akik minden útról levezetnek, a
félrevezetők. Ámde, bárha _csakugyan vagyon_ ilyetén vágyakozás
bennetek, mégis _lehetetlennek_ állítom.

Mert félelem az ember eredendő és gyökeres érzelme; félelem a
magyarázatja mindennek: eredendő bűnnek és eredendő erénynek. A
félelemből nőtt ki az _én_ erényem is, minek neve: tudomány.

A vad állattól való félelmet tenyésztették legtovább az emberben,
beleértve azt az állatot is, mit a maga bensejében rejt és fél:
Zarathustra a „belső marhának“ hívja.

Az ilyen hosszas félelem, végre átfinomúlva, lelkivé[2], szellemivé
válva – ma, úgy vélem, _tudománynak_ hivatik“. –

Im-ígyen szóla a lelkiismeretes; Zarathustra pedig, aki éppen visszatért
barlangjába és hallotta és eltalálta az utolsó beszédet, egy marék
rózsát vetett a lelkiismeretesnek és nevetett „igazságain“. „Hogyan!“ –
kiáltá – „mit hallék éppen? Valóban azt hiszem, bolond vagy, vagy pedig
én magam vagyok az: és „igazságod“-dal menten és röptiben tótágast
állatok.

Mert a _félelem_ – a mi kivételünk. Ellenben a bátorság és kaland és a
bizonytalan a még-meg-nem-merészelt gyönyöre, _bátorság_, ebből áll
szerintem az ember egész ősi története.

A legvadabb, legbátrabb állatoktól leste és rabolta el minden
virtusokat: csak ezzel lőn azután – ember.

_Ez_ a bátorság, végre átfinomúlva lelkivé, szellemivé válva, ez a
sasszárnyú, kigyó-bölcseségü emberi bátorság: úgy vélem _ennek_ a neve
_ma_ –

„_Zarathustra!_“ kiálták mindnyájan, a kik együtt ülének, szinte egy
szájból és nagy hahotával. De tőlük valami, nehéz felhőhöz hasonlatos
szálla föl. A bűbájos is kacagott és bölcsen mondá: „Nosza! Eltávozott
gonosz lelkem!

És nem intélek-e titeket magam is tőle, mondván, hogy csaló ő, hazug és
szemfényvesztő szellem?

Különösen, ha mez nélkül mutatkozik. De mit tehetek én az ő alattomos
cselekedeteiért! Avagy _én_ teremtettem-e őt és a világot?

Nosza! Béküljünk meg és vigadjunk megint! És bárha Zarathustrának horgas
a tekintete – nézzétek csak – haragszik reám –;

– mielőtt az éjszaka beköszöntene, megint megszeret és magasztal engem,
mert nem tud soká élni, anélkül, hogy ilyen botorságokat ne cselekednék.

Ő – szereti ellenségeit: ezt a művészetet ő érti legjobban mindazok
között, akiket valaha láttam. De bosszút vesz érette – barátaim!“

Im-ígyen szóla az öreg bűvös-bájos, és a fennsőbbrendü emberek helyeslék
beszédét: úgyhogy Zarathustra körüljárkálván, hamissággal és szeretettel
rázá meg barátai kezét, – valamiképen az, akinek mindenkinél vagyon
valami jóvátenni és kérlelni valója.

Midőn pedig eközben barlangja ajtajához ért, íme, megint megkivánta a jó
levegőt oda künn, vágyakozék állatai után – és kiakart osonni.


A sivatag leányainál.


1.

„Ne menj el!“ – mondá ekkor a vándor, a ki Zarathustra árnyékának hívá
magát, – „maradj nálunk – különben megint reánk jöhet a régi nyomasztó
szomorkodás.

Már az a vén bűbájos ugy is elénk tálalta legrosszabb étkét és íme, a
jó, jámbor pápa is könyezik és megint egészen a búskomorság tengerén
hajóz.

Igaz, hogy ezek a szemközt lévő királyok talán még jó arcot vágnak: _ők_
ezt legjobban értik mindnyájunk között! De ha nem volnának tanuik,
fogadom, ő náluk is ujra kezdődnék a gonosz játék –

– a vándorfelhők, a nyirkos búskomorság, a beborult egek, a lopott
napsugarak, a vonító őszi szelek gonosz játéka,

– vonításunk és vészkiáltásunk gonosz játéka: maradj nálunk Zarathustra!
Itt sok a rejtett nyomorúság, mi meg akar szólalni, sok az esti homály,
sok a felhő, sok a dohos levegő!

Erős férfi-koszttal és erősítő igékkel táplálsz minket! ne engedd, hogy
ebédvégi csemegéül ismét lágy, asszonyos szellemek vegyenek rajtunk
erőt!

Csak te tészed a levegőt körülötted erőssé, üdévé! Találtam-e valaha
olyan jó levegőt, mint nálad, barlangodban?

Sok fajta országot láték, sok fajta levegő illatát tanulám vizsgálni és
becsülni: ámde nálad találja szimatom legnagyobb gyönyörüségét!

– Ha csak nem – ha csak nem – bocsáss meg nékem egy régi emléket!
Bocsáss meg nékem egy régi ebédvégi éneket, mit egykor a sivatag leányai
között költék:

nálunk szintoly jó, derűs, napkeleti levegő vala; s ott legtávolabb
valék a felhős, nyirkos, búskomor öreg Európától!

Akkoron kedvelém az ilyen napkeleti leányokat és egyéb kék menyországot,
amely fölött nem boronganak felhők és gondolatok,

Nem is hiszitek, milyen kedvesen, ha nem táncolának, elmélyedve, de
gondolatok nélkül, mint apró titkok, mint szalaggal ékesített talányok,
mint csemegediók –

valóban tarkán és idegenül, de felhők nélkül: talányok, melyek engedik,
hogy kitalálják őket; az ilyen leányok kedvére gondolék ki akkor egy
ebédvégi – zsoltárt.“

Im-ígyen szóla a vándor és árnyék: és mielőtt még valaki felelt volna,
máris megragadta az öreg bűbájos hárfáját, keresztbe tevé lábát és
nyugodtan, bölcsen maga köré tekintett; – orrcimpáival pedig lassan és
kérdezve szívá be a levegőt, mint aki uj országokban uj, idegen levegőt
ízlel.

Azután ordításhoz hasonlatosan kezde énekelni:

* * *

  _A puszta nő: jaj annak,_
  _Ki pusztaságot rejteget!_

  – Ha! Ünnepélyes!
  Valóban ünnepélyes!
  Kezdetnek méltó!
  Afrikai módra ünnepélyes!
  Méltó oroszlánokhoz
  Avagy morális bőgő
  Majmokhoz – óh de nem
  Hozzátok gyöngyeim,
  Akiknek apró lába mellett
  Pálmák alatt ülhetni
  Európa fiai közül
  Először nékem van szerencsém.
  Sela![3]

  Valóban ez mesés!
  Im-itt ülök,
  A pusztaság határán és megint
  Oly messzeségben tőle,
  Miben sem elpusztulva még:
  Mivelhogy elnyele
  Ez a picinyke pirinyó oázis –:
  – ásítva tárta ki éppen
  Kedves kis száját,
  Minél nincs illatosb’ száj:
  És ím’ belé esém,
  Le, rajta át – közétek
  Kedves kis gyöngyeím!
  Sela!

  Üdv néked, üdv te cethal!
  Ha ily jól tartád egykoron te is
  Vendégedet! – hisz értitek
  Mire célzok nagy tudósan! –
  Üdv, üdv, gyomrának,
  Ha ilyen kedves
  Oáz-gyomor vala, miként
  Ez itt, ámbátor
  Tamás vagyok benne
  – Im nem hiába jöttem én
  Európából, a mi
  Tamásabb minden
  Vénecske feleségnél.
  Fordítsa jobbra isten!
  Amen.

  Im itt ülök,
  A legpirinyóbb oázis
  Ölén, miként megbarnúlt
  Cukros, dagadt, arany
  Datolya, sóvárogván
  Kerekded, lányajk bársonya
  Vagy inkább még leányok
  Fagyos, friss hófehér metsző
  Fogát, mivelhogy ezután eped
  Minden forró datolya-szív.
  Sela!

  Im itten fekszem
  Hasonlón a fenttisztelt
  Déli gyümölcshöz, túlontúl-hasonlón;
  Körülszimatolnak
  Keringve apró
  Bogárkák és még
  Apróbb bohóbb
  Bűnös vágyak megöltetek, –
  Körültem őrködtök ti
  Sejtelmes néma macskaszemek:
  Zulejka és Dudu –
  – imitten fekszem
  Körülsz_finkszelve_, – ho
  _Egy_ szóba sok-sok érzést tömjek:
  (Bocsássa isten
  Nyelv-bűnömet!) –
  Szürcsölve a legtisztább levegőt,
  Valóban paradicsomit,
  Arany-verőfény súgarast,
  Nem hulla mennyből jobb soha –
  Véletlen ez eset vagy inkább
  Pajkosság, a miként
  Öreg költők regélik.
  De én kételkedő Tamás
  Vagyok benne megint
  – Hisz nem hiába jöttem
  Európából, ami
  Tamásabb minden
  Vénecske feleségnél
  Fordítsa jobbra isten!
  Amen!

  Szürcsölvén ezt a szép levegőt
  Serleggé duzzadt orrcimpával
  Jövő nekül, emlék nekül
  Ülök ím itten
  Drágáim, gyöngyeim,
  És nézem a pálmát,
  Ahogy táncosnő-módra
  Hajtong, símul, csipőjén ringatózik
  Soká ha nézed, véle tészed! –
  Táncosnő-módra, aki – úgy hiszem –
  Már túlsoká, mindig csak, egyre csak
  Fél-lábon álldogála vala?
  – Mennek miattá aztán – úgy hiszem –
  Felejté másik lábát?
  Legalább hiába
  Kerestem a hiányzó
  Iker-klenódiumot
  – tudniillik másik lábát –
  Legaranyosabb, legtorkosabb
  Libegő, legyező-légi
  Rokolyája szent közelében.
  Sőt, ha Egészen hinni
  Hajlandók vagytok a szavamnak:
  Csakugyan elveszíté!
  Odavan
  Örökre odavan,
  A másik félláb!
  Mi kár ezért a másik kedvesért!
  Hol-hol lehet, hol búsul egyedül?
  Ez a magános félláb?
  Talán remegvén
  Mord, sárgasörényes oroszlán
  Bőgését hallva; vagy talán
  Már szétharapva és lerágva –
  Nyomorultúl, irgalom, lerágva!
  Sela.

  Ne sírjatok
  Lágy szívek!
  Ne sírjatok ti
  Datolya szívüek! Tej-kebelüek
  Édesgyökér-szívzacskók!
  Ne sírj többet
  Te sápadt Dudu!
  Zulejka légy férfi, merész, bátor!
  – Avagy szükség van imhol egy kis
  Erősítőre, szíverősítőre
  Kenetes igére?
  Ünnepélyes biztatásra? –
  Hah! Rajta, méltóság!
  Erény-méltóság! Európai!
  Fújd újra, fújd megint
  Erények fujtatóját!
  Hah!
  Ordíts megint,
  Ordíts morálisan,
  Morális-oroszlánként
  Ordíts a puszta leányai előtt!
  – Mivelhogy édes gyöngyeim,
  Erény-bőgés az, amit
  Mindennél inkább
  Buzgón sóvárog és szomjuhoz
  Európa népe!
  S ím itten állok máris
  Mint európai,
  S isten segíts! nem birok
  Mást tenni!
  Amen.

  _A puszta nő, jaj annak_
  _Ki pusztaságot rejteget!_

* * *


A fölébredés.


1.

A vándor és árnyék dala után a barlang egyszerre lármával és hahotával
telt be és mivel az összegyült vendégek mindnyájan egyszerre beszélének
s ezen fölbátorodva a szamár sem maradt nyugton, Zarathustrát gyönge
undor és csúfondáros kedv szállá meg vendégei ellen: jóllehet megint
örvende ujonti vidámságukon. Mivelhogy azt gyógyulásuk jelének vevé. Igy
hát ki osont a szabadba és mondá állatainak:

„Ime, hová lőn szükségük?“ – és már maga is kifúvá kis bosszuságát –
„nálam, úgy alítom, letettek a vészkiáltásról!

– bár, sajna, a kiáltozásról még nem“. Zarathustra befogta fülét, mert
éppen akkor a szamár iá-zása furán vegyült az emberebb emberek ujongó
lármájába.

„Vigadnak!“ – kezdé ujra – „és ki tudja, talán a gazda számlájára! és
jóllehet tőlem tanultak nevetni, még sem az _én_ nevetésem, amit
eltanultak.

De baj is ez! Ők öreg emberek: a maguk módjára gyógyulnak meg, a maguk
módjára nevetnek; fülem már tűrt rosszabbat is és még sem bőszült föl.

Ez a nap győzelem: már enged, már menekül ő, a _nehézség szelleme_, öreg
ősi ellenségem! Mily jól fog ez a nap végződni, amely oly rosszul és
nehezen kezdődött vala! És _akarja_, hogy végződjék. Ime már közeleg az
est: a tengeren át _üget_ a jó lovas! Hogy himbálódzik a boldog,
hazatérvén, biboros nyergében!

A menny derülten nézi; a világ mélyen fekszik: óh ti csodálatosak,
valahányan hozzám jövétek, bizony érdemes nálam élni!“

Im-ígyen szóla Zarathustra. És ujra kihallszék a barlangból a
fensőbbrendü emberek kiabálása és hahotája: akkor ujra megszólala:

„Beléharapnak, csalogató étkem használ, tőlük is enged már a nehézség
szelleme. Már megtanulják, hogy magukon is nevessenek: csak jól hallom?

Férfias kosztom használ, az én zamatos, erősítő igém: és valóban, nem
tápláltam őket fölfuvó főzelékkel! Hanem harcos-koszttal,
hódító-koszttal: uj vágyakat ébreszték bennök.

Uj remények lakoznak karjukban, lábukban: szivük kinyujtózik. Uj szókat
találnak bennök: lelkük nemsokára pajkos kedvet lehell.

Persze, az ilyen koszt, úgy lehet, nem gyermekeknek való, sem sóvárgó
öreg és fiatal asszonyi állatoknak. Ezek belsejét más szerrel
beszélhetni rá; nem vagyok az ő orvosuk és tanítójuk.

Az _utálat_ távozik ezekből a fensőbbrendű emberekből: nosza! ez az én
győzedelmem. Birodalmamban bátorságosan lesznek, minden esztelen
szemérem elfut, s ők kiöntik magukat.

Kiöntik szivüket, jó óráik visszatérnek, ünnepet ülnek és kérődznek, –
_hálásakká_ válnak.

_Ezt_ veszem a legjobb jelnek: hálásakká válnak. Nemsokára ünnepségeket
találnak ki és emlékszobrokat emelnek öreg barátaiknak.

_Lábbadoznak!_ Im-ígyen szóla Zarathustra vidám szivéhez és kitekinte;
állatai pedig hozzá tolongának és tisztelék boldogságát és némaságát.

* * *


2.

Egyszerre azonban megijedt Zarathustra füle: mert a barlangban, amelyet
eleddig lárma és hahota töltött el, ízíben halálos csönd állott be; –
orra pedig jó illatú füstgomolyt és tömjént, mintha égő pínia-toboztól
eredőt szagolt.

„Mi történik? Mit mívelnek? kérdezé önmagától s a bejárathoz
sompolygott, hogy vendégeit észrevétlenül nézhesse. De csudák csudája!
mit kelle ekkor tulajdon szemével látnia!

„Mindnyájan megint _jámborok_ levének, _imádkoznak_, megkergültek!“ –
mondá és szerfölött elcsudálkozék. És, csakugyan, mindezek a
fensőbbrendü emberek: a két király, a kiszolgált pápa, a gonosz bűbájos,
az önkéntes koldus, a vándor és árnyék, az öreg jövendőmondó, a
lelkiismeretes szellemű és a legrútabb ember: mindnyájan gyermekek és
öreg anyókák módjára térdelének és imádák a szamarat. És a legrútabb
ember éppen elkezde bugyborékolni és fújni, mikéntha valami mondhatatlan
készült volna ki belőle; midőn azonban csakugyan eljutott a szóig, íme,
jámbor, különös litánia vala az imádott és körűlfüstölt szamár
magasztalására. Ez a lítánia pedig szóla im-ígyen:

Ámen: És adassék dicsőség, tisztesség, hála, erősség istenünknek,
örökkön-örökké.

– S a szamár i-á-val igen-t ordíta rá.[4]

Hordozza a terhünk, szolga képébe öltözék, tűrő-szívű és sohasem mond
nem-et; és aki istenét szereti, az megvesszőzi őt.

– S a szamár i-á-val igen-t ordíta rá.

Nem beszél, hanemha igen-t mond a világra, melyet teremte: im-ígyen
dicséri világát. Az ő ravaszsága, hogy nem beszél: így ritkán
ellenkeznek vele.

– S a szamár i-á-val igen-t ordita rá.

Szerényen megy át a világon. Szürke az ő szíve, a melybe erényét
burkolja. Ha esze van, elrejti; s mindenki azt hiszi, hogy hosszú fülű.

– S a szamár i-á-val igen-t ordíta rá.

Mily rejtett bölcseség az tőle, hogy hosszú fület hord és csak igen-t
mond és sohasem mond nem-et? Avagy nem teremté-e a világot a maga
képére, azaz oly ostobának, amint csak lehet?

– S a szamár i-á-val igen-t ordíta rá.

Egyenes és görbe utakon jársz, kevés ügyet vetsz rá, mit tartunk mi
emberek egyenesnek, görbének. Túl a jón és túl a gonoszon van a te
birodalmad. Az az ártatlanságod, hogy nem tudod, mi az ártatlanság.

– S a szamár i-á-val igen-t ordíta rá.

Ime senkit sem taszítsz el magadtól, se koldust, se királyt. Magadhoz
engeded a kisdedeket és ha gonosz fickók csalogatnak, együgyűen mondasz
rá i-á-val igent.

– S a szamár i-á-val igen-t ordíta rá.

Szereted a nőstény-szamarakat és a friss fügéket, nem vagy finnyás.

Egy bogáncs is megcsiklandozza szivedet, ha éppen éhes vagy. Ebben
isteni bölcseség vagyon.

– S a szamár i-á-val igen-t ordíta rá.

* * *


A szamár-ünnep.


1.

Azonban a litánia e helyénél Zarathustra nem tűrtőztetheté többé magát s
maga is i-á-t ordítván megbolondúlt vendégei közé ugrék. „De hát mit
műveltek ti itt, ember fiai? – kiáltá, miközben fölráncigálá az
imádkozókat a földről. „Jaj volna néktek, ha más valaki látna titeket, s
nem Zarathustra:

Mindenki így itélné, hogy új hitetekkel a legnagyobb istenkáromlók
vagytok, vagy a vén anyókák legesleghóbortosabbjai!

És te is, öreg pápa, hogy illik ez hozzád, hogy ilyeténkép szamarat
imádsz istennek?“

„Óh, Zarathustra“ – felelé a pápa viszontag, „bocsáss meg nékem, de
isten dolgában fölvilágosodottabb vagyok náladnál. És ez jól van így.

Jobb, ha im-ígyen imádják az istent, mint sehogyan! Gondolkozz ezen a
mondáson, nagytekintetű barátom: mihamar kitalálod, hogy ebben a
mondásban bölcseség vagyon.

Az, a ki mondá: „Isten szellem“ – az lépett és ugrott eddig legnagyobbat
a földön a hitetlenség felé: az ilyen igét azután többé már alig lehet
jóvá tenni a földön!

Öreg szívem ugrándozik, hogy van még a földön valami imádni való.
Bocsásd meg ezt, Zarathustra, egy öreg, jámbor pápa-szívnek!“ –

– „És te, – mondá Zarathustra a vándornak és árnyéknak – „szabad
szellemnek mondod és állítod magad? És ilyen bálványimádást és papi
szolgálatot mívelsz?

Valóban, még rosszabbakat mívelsz itt, mint rossz, barna leányaidnál, te
rossz új hívő!“

„Elég rossz“ – viszonzá a vándor és árnyék – igazad vagyon: de mit
tehetek én róla! Az öreg isten ujra él, Zarathustra; beszélhetsz amit
akarsz.

A legrútabb ember az oka: az támasztotta föl újra. És ha azt mondja,
hogy egyszer megölte őt: a _halál_ az istenekre értve mindég csak
elhamarkodott itélet, előitélet.“

– „És te“ – mondá Zarathustra – „te gonosz öreg bűbájos, mit tevél te!
Ebben a szabad korban ki hinne benned, ha _te magad_ ilyen isteni
szamárságokban hiszel?

Ostobaságot cselekedél; miképen cselekedhetél te, bölcs, ekkora
ostobaságot!“

„Óh Zarathustra“ – válaszolá a bölcs varázsló, – „igazad van, ostobaság
vala, – eléggé rám is nehezedett.“

– „No, és te!“ szóla Zarathustra a lelkiismeretes szelleműhöz – „fontold
csak meg és tedd ujjad az orrodra! Hát ebben semmi sem sérti a
lelkiismereted? Vajjon lelked nem tulságosan tiszta-e imádkozó
társaidnak prézsmitálására és gőzölgésére.“

„Van valami“ – felelé a lelkiismeretes és ujját orrára tevé, – „van
valami ezen a színjátékon, a mi lelkiismeretemnek még jót is teszen.

Lehet, az, hogy nem szabad istenben hinnem: de bizonyos, hogy az isten
ilyenképen még legérdemesebb a hitelre.

A legjámborabbak bizonykodnak: az ísten örökkévaló, akinek olyan sok az
ideje, az nem siet. Olyan lassan, olyan kábán, ahogyan csak lehet:
_ezzel_ az ilyen csakugyan nagyon messze érhet.

És akinek nagyon is sok az esze, az könnyen bolondul belé még az
ostobaságba és őrültségbe is. Gondolkozz csak magadon, Zarathustra!

Te magad – bizony, bizony, belőled is könnyen válhatnék szamár a
bölcseség fölöslegéből.

Avagy a tökéletes bölcs nem jár-e szívesen a leggörbébb utakon? Szemed
látja ezt nyilvánvalónak, Zarathustra – a _te_ szemed!“

– „És végtére te magad“ – mondá Zarathustra a legrútabb ember felé
fordulva, aki még mindig a földön hevert, karját a szamár felé emelve
(mert boritalt nyújta néki) – „szólj, mondhatatlan, mit cselekedtél te!

Úgy tetszik nékem, elváltozol színedben, szemed ég, magasztosság
köpönyege fedi rút voltodat: _mit_ cselekedél?

Csakugyan igaz-e, amit amazok mondanak, hogy te ismét föltámasztottad?
És mi végre? Nem volt-e ő alaposan agyonütve és eltávolítva?

S úgy tetszik nékem, hogy te magad is ébren vagy: mit cselekedél? Mit
téritél _te_ visszájára? Mit térítéd meg _te_ önmagadat? Mondd, te
mondhatatlan?

„Óh Zarathustra“ – felelé a rútak rúta“, – nagy kópé vagy!

Hogy él-e _az_ és ujra éledt-e, avagy szörnyet halt-e – kettőnk közül ki
tudja azt jobban? Én kérdezlek.

De egyet tudok – éppen te tőled tanulám egykoron, Zarathustra: aki
igazán alaposan akar agyonütni, az _nevet_.

„Nem haraggal, hanem nevetéssel ütünk agyon“ – igy szóltál egykoron. Óh,
Zarathustra, te titokzatos, te harag nélkül megsemmisítő, te veszedelmes
szent – nagy kópé vagy!“

* * *


2.

S ekkor történt, hogy Zarathustra, elámúlva, csupa kópé-feleleteiken,
visszaugrék barlangja ajtajához és vendégeinek gyülekezete felé
fordulva, erős hangon kiáltá:

„Óh, ti bohócok, valahányan vagytok, csepűrágók! Mit alakoskodtok és mit
búvtok előlem:

Hogy ugrándozék mindegyiktek szíve az örömtől és gonoszságtól, hogy
végre megint olyanok levétek, mint a gyermekek, az az jámborak –

– hogy végre azt tevétek, a mit a gyermekek tesznek, vagyis
imádkoztatok, kézösszetéve és „jó isten“-t mondtatok!

De most hagyjátok nékem _ezt_ a gyermekszobát, tulajdon barlangomat,
ahol ma minden gyermekség otthonos. Hűtsétek le itt künn gyermeki heves
pajkosságtokat és lármázó szíveteket!

Persze! ha nem lésztek, mint a kisdedek, nem juttok _abba_ a
menyországba. (És Zarathustra fölfelé mutatott.) De mi nem is akarunk a
mennyeknek országába jutni: férfiak lettünk – _így hát a földet
akarjuk_.“

* * *


3.

És még egyszer rákezdé Zarathustra a beszédet. „Óh, uj barátaim“, –
úgymond – „ti csudálatosak, ti fennsőbbrendü emberek, most mennyire
kedvemre vagytok, –

– mióta megint fölvidultatok! Valóban mindannyian fölnyíltatok: úgy
hiszem, magatokfajta virágnak új _ünnepek_ kellenek,

– egy kis, bátor esztelenség, valamelyes isteni tisztelet és
szamár-ünnepség, valami vén, vidor Zarathustra-fajta, bolond fergeteg,
amely lelketeket derűsre fújja.

Ne feledjétek ezt az éjszakát, sem ezt a szamárünnepet, fennsőbbrendü
emberek! _Ezt_ nálam találtátok kí, ezt jó jelnek veszem, – ilyesmit
csak lábbadozók találnak ki!

És ha megismétlitek ezt a szamárünnepet, tegyétek kedvetekre, tegyétek
az én kedvemre is! És az _én_ emlékezetemre!

Im-ígyen szóla Zarathustra.

* * *


A mámoros dal.


1.

Ezenközben egyik a másik után kilépett vala a szabadba és a hűvös,
andalgó éjszakába; Zarathustra pedig kézenfogta a rútak rútját, hogy
megmutassa néki éjszakai világát, a nagy kerek holdat és a barlangja
mellett lévő ezüstös vízeséseket. Végre egymás mellett állának, csupa
vén ember ugyan, de vigasztalódott, bátor szivű, azon csodálkozván, hogy
ilyen jól érzik magukat a földön; s az éjszaka titokzatossága egyre
jobban közeledék szívükhöz. És Zarathustra ujból elgondolá: „óh,
mennyire tetszenek nékem ezek az emberebb emberek!“ – De nem mondá ki,
mert tisztelé boldogságukat és néma ajkukat.

S ekkor esék meg az, ami azon a csudálatos hosszú napon a
legcsudálatosabb vala: a rútak rútja elkezdett még egyszer és utóljára
bugyborékolni és fújni, s mikor szóhoz jutott, kerek és tiszta kérdés
ugrék ki szájából, jó, mély, világos kérdés, a mely megindítá mindazok
szivét, akik hallgaták:

„Barátim! valahányan vagytok, hogyan vélekedtek? Ezért az egyetlen
napért – _én_ első ízben vagyok megelégedve, hogy egész életemet éltem.

És nem elégszem meg, hogy ennyiről tegyek tanubizonyságot. Érdemes a
földön élni: egyetlen nap, egyetlen ünnep Zarathustrával, megtanított
engem, hogy a földet szeressem.

„Hát _ez_ – ez volt az?“ – ezt mondom majd a halálnak – „nosza akkor!
Még egyszer!“

Barátim, mint vélekedtek? Nem akarjátok-e ti is a halálnak mondani: „Hát
_ez_ volt – az élet? Zarathustra kedvéért, nosza! Még egyszer!“

Im-ígyen szóla a rútak rútja; s akkoron közeljárt az idő az éjfélhez. És
mit gondoltok, mi történék akkor? Mihelyest a fensőbbrendű emberek
meghallák kérdését, iziben tudatára jutának átváltozásuknak és
gyógyulásuknak és, hogy kinek köszönhetik azt: Zarathustra felé
iramodának hálálkodva, őt tisztelve, neki kedveskedve, kezét csókolva,
már kinek-kinek természete szerint: úgy, hogy olyik nevetett, olyik
sírt. Az öreg jövendőmondó pedig gyönyörűségében táncra perdült; és ha
csakugyan mámoros is volt az édes bortól, mint némelyek mesélik, még
mámorosabb volt az élet édességétől és letett minden fáradtságot. Sőt
vannak olyanok, akik azt beszélik, hogy akkoron a szamár is táncolt:
mert nem hiába adott vala innia a rútak rútja. Lehet, hogy úgy volt,
lehet, hogy máskép volt; és ha nem is igaz, hogy _az_ este a szamár
táncolt, akkoron még nagyobb és különb csudadolgok esének, mint a
szamártánc volna. Szóval, a mint Zarathustra szokta mondani: „baj is
az!“

* * *


2.

Midőn pedig ez történék a rútak rútjával, Zarathustra úgy állott ott,
mintha ittas volna: szeme fénye megtörék, nyelve dadoga, lába meginga. S
ugyan ki találná ki, közben minő gondolatok futának át Zarathustra
lelkén? De szelleme szemlátomást távozék és előrefuta és messze-távol
vala, amint írva vagyon s mintegy magas nyergen két tenger között,

– „múlt és jövendő között nehéz felhőként vándorolván“. Azonban,
miközben az emberebb emberek karjukban tartották, lassan-lassan magához
tért és elhárítá magától a tisztelők és szorgoskodók seregét, de nem
szóla semmit. De egyszerre hirtelen fejét fordítá, mert hallani látszott
valamit: akkor szájára tevé ujját és mondá: „_Jertek!_“

És tüstént mély csönd lőn; s a mélységből lassú harangszó hallék föl.
Zarathustra hallgatá, szintúgy az emberebb emberek; azután másodízben is
rátevé ujját a szájára és megint mondá: „_Jertek! Jertek! Éjfélre jár az
idő!_“ – és hangja elváltozék. De még mindig nem mozdula helyéről: ekkor
még mélyebb lőn a csönd és minden fülele, a szamár is és Zarathustra
díszállatai: a sas és kigyó is, szintúgy Zarathustra barlangja és a
nagy, hideg hold és maga az éjszaka is. Zarathustra pedig harmadízben is
rátevé kezét a szájára és mondá:

_Jertek! Jertek! Jertek! Menjünk!_

_Ütött az órája! Barangoljunk az éjszakába!_

* * *


3.

Fensőbbrendű emberek, éjfélre jár az idő: fületekbe súgok valamit, amint
az a vén harang fülembe zúgja, –

– oly titokzatosan, oly borzalmasan, oly bensően, amint hozzám szól, az
az éjféli harang, amely már többet élt át, mint egy ember:

– amely már apáitok szív-verését, sors-verését is számolá – óh! óh! Hogy
sóhajtozik! Hogy kacag álmában! Az öreg, mélységesen mély éjszaka!

Hallga! Hallga! Hallik itt sok, a minek nappal nem szabad hangoznia; de
most, hűs levegőn, amikor szíveitek minden lármája is elült –

– most beszél, most hallik, most belopózik éjszakai, virrasztva-virradó
lelkekbe: óh! óh! Hogy sóhajtozik! Hogy kacag álmában!

– nem hallod-e, mily titokzatosan, borzadalmasan, bensően szól _te_
hozzád, az öreg, mélységesen mély éjszaka?

_Ember! Figyelj a szóra!_

* * *


4.

Jaj nékem! Hová lőn az ídő? Avagy nem esém-e mély kútba? A világ alszik
–

Óh! Óh! Az eb ugat, a hold süt. Inkább meghalok, meghalok, semhogy
megmondjam, mit gondol épp most éjszakai szívem.

Ime, meghalék. Vége! – Pók, mit szősz körülöttem? Vérem kellene? Óh! Óh!
A harmat húll, az óra üt –

– az óra, midőn fázom, didergek; kérdi egyre kérdi, kérdi: „kinek elég
erős hozzá a szíve?

– ki légyen a föld ura? ki mondja: _így_ rohanjatok, nagy és kis
folyamok!“

– az óra közelg: óh ember, fennsőbbrendű ember, hallga! Ez a szózat
finom füleknek való, a te fülednek –

_Mit mond az éjji óra?_

* * *


5.

Elragad. Lelkem táncol. Napi munka! Napi munka! ki légyen a föld ura?

A hold hűvös, a szél néma. Óh! Óh! Elég magasra röpültetek már?
Táncoltatok: de a láb még nem szárny.

Jó táncosok, ime minden kedv elmúlt: a bor seprővé lőn, minden pohár
elkorhadott, a sírok dadognak.

Nem repülétek elég magasra s íme a sírok dadognak: „Váltsátok meg hát a
halottakat! Miért oly hosszú az éjszaka? Nem részegít-e minket a hold?“

Fensőbbrendű emberek, váltsátok meg hát a sirokat, ébresszétek föl a
holtakat! Óh, miért áskál még a féreg? Közelg, közelg az óra –

– a harang bong, a szú még perceg, a szú még áskál, a szú-szúja. Óh! Óh!

_Létünk mi mély!_

* * *


6.

Édes lant! Édes lant! Szeretem hangodat, ittas varangy-hangodat! – mily
régtől, mily messziről jön hozzám hangod, messziről, a szeretet
tavairól! Öreg harang, édes lant! Minden fájdalom szívembe döfött: apai
fájdalom, nagyapai fájdalom, ősi fájdalom; szavad megérett, –

– megérett, mint az aranyos ősz és délután, mint az én remete-szívem –
íme megszólalsz: a világ maga is megérett, a szőlő barnúl, –

– íme meg akar halni, csupa boldogságtól meghalni. Magasabb emberek, nem
érzitek? Titkos illat száll föl,

– édes illata az örökkévalóságnak, rózsás barna, aranyos bor-illata a
régi boldogságnak,

– a mámoros éjszakai, halálos boldogságnak, a mely dalolja:

_Létünk mi mély! Nap nem gondolta volna!_

* * *


7.

Hagyj békében! Hagyj békében! Túlságosan tiszta vagyok számodra. Ne
érints! Avagy nem éppen most teljesedék-e be e világom?

Bőröm nagyon is tiszta kezednek. Hagyj békében, ostoba, kába, nyomasztó
nap! Avagy nem derültebb-e az éjszaka?

A legtisztábbak legyenek a föld urai, a kiket legkevésbbé ismertek meg,
a legerősebbek, az éjféli lelkek, mik derültebbek és mélyebbek, mint
bármely nappal.

Nappal, utánam tapogatózol? Boldogságom után? Dús vagyok néked és
magános, kincsesbánya, aranykamara?

Világ, _engem_ akarsz! Világi vagyok néked? Lelki[5] vagyok néked?
Isteni vagyok néked? De nappal és világ, ti nagyon is otrombák vagytok,
–

– legyen kezetek okosabb, nyúljatok mélyebb boldogság után, mélyebb
boldogtalanság után, nyúljatok valamely isten után, de ne nyúljatok
utánam:

– boldogtalanságom, boldogságom mély, te csudanappal, de mégsem vagyok
isten, nem vagyok isteni pokol, melynek _fájdalma mélyre nyúl_.

* * *


8.

Isten jajja mély, te csuda-világ! Nyúlj isten jajja után, ne én utánnam!
Mi vagyok én! Mámoros édes lant

– éjféli lant, harang-varangy, akit senki sem ért, de akinek beszélnie
_kell_ süketek előtt, emberebb emberek! Mert ti sem értetek!

Vége! Vége! Óh ifjuság! Óh dél! Óh délután! Ime eljöve az est és az
éjjel és az éjfél – az eb vonít, a szél:

– avagy nem eb-e a szél? Nyöszörög, csattog, vonít. Óh! Óh! Hogy
sóhajtozik, hogy nevet, hogy hörög és köhög az éjfél!

Mily józanul beszél éppen ez a a mámoros költő! Talán ittasságán is túl
ivott? Nagyon is éhes lőn? Kérődzik?

– kérődzik jajján, álmában, a vén, mély éjfél, és még inkább örömén!
Mert bárha létünk _fájdalma mélyre nyúl_, a jövő is mély:

_Mélyebbre az öröm vágy!_


9.

Szöllőtőke! Mit magasztalsz engem? Hisz megvágtalak! Kegyetlen vagyok,
vészes –: mit akarsz, hogy ittas kegyetlenségemet magasztalod?

„Ami beteljesedett, minden érett meg akar halni!“ – így beszélsz. Áldott
legyen, legyen áldott a vincellér kése! De minden éretlen élni akar: óh
jaj!

A jaj úgymond: „Múlj el! El veled, te jaj!“ De minden, ami szenved, élni
akar, hogy megérjen, s vidám és vágyódó legyen,

– vágyódó távolabbi magasabb, derültebb dolgokra. „Örökösöket akarok, –
mondja minden szenvedő, – gyermekeket akarok, nem _magamat_.“ –

De az örömnek nem kellenek örökösök, nem gyermekek, – az öröm önmagát
akarja, örökkévalóságot akar, visszatérést akar, azt akarja, hogy minden
örökké egyforma legyen.

A bú így szól: „Szakadj meg, vérezz, szív! Láb, lépj el! Szárny, röpülj!
Rajta! Föl! Fájdalom!“ Nosza hát! Rajta! Óh, öreg szívem: _Bú mondja:_“
_Mulj_.“

* * *


10.

Fensőbbrendű emberek, mint vélekedtek? Jövendőmondó vagyok? Álmodozó
vagyok? Mámoros vagyok? Álomfejtő vagyok? Éjféli harang vagyok?

Egy csöpp harmat? Az örökkévalóság köde és illata? Nem halljátok? Nem
érzitek? Világom épp most teljesedék be; az éjfél is dél, –

a fájdalom is gyönyör, az átok is áldás, az éjjel is nap, – távozzatok
vagy tanuljátok meg: a bölcs is bolond.

Mondátok-e valaha „igen“-t egy örömre? Óh, barátim, úgy „igen“-t
mondátok _minden_ jajra is. Minden dolog össze van láncolva, egybe van
bogozva, egymásba szerelmesen –

– akarátok-e valaha az egyszert kétszer, mondátok-e valaha: „tetszel
nekem, boldogság! Kergetlek! Pillanat!“ – így _mindent_ visszakivánátok!

– Mindent ujból, mindent örökre, mindent összeláncolva, egybebogozva,
egymásba szerelmesen, óh, így _szeretétek_ a világot, –

– ti örökkévalók, szeressétek hát örökkön-örökké: és a jajhoz is így
szóljatok: „múlj el, de térj vissza!“ Mert: –

_A kéj örökkön élni vágy._

* * *


11.

Minden öröm mindenek örökkévalóságát akarja, mézet akar, bor-söprűt
akar, ittas éjfélt akar, sírokat akar, síri könnyek vigaszát akarja,
aranyos alkonyati bíbort akar –

– mit nem akar az öröm! Hisz szomjasabb, kivánóbb, éhesebb, borzasztóbb,
titkosabb, mint minden jaj, _önmagát_ akarja, _önmagába_ harap, a gyűrű
akarata küzd benne, –

– szerelmet akar, gyülöletet akar, dúsgazdag, ajándékoz, hány-vet,
koldúl, hogy valaki elfogadja adományát, hálálkodik az elfogadónak,
szeretné, ha gyülölnék, –

– olyan gazdag az öröm, hogy jajra szomjuhozik, pokolra, gyülöletre,
gyalázatra, a nyomorékra, a _világra_, mert ez a világ! Hisz ösméritek!

Fensőbbrendű emberek, utánatok vágyódik az öröm, a féktelen, a boldog –
a ti jajotokra, ti nem-sikerültek! Nem-sikerültre vágyódik minden örök
gyönyör.

Mert minden gyönyör önmagát akarja, azért akar szívfájdalmat! Óh
boldogság, óh fájdalom! Szakadj meg, szív! Fensőbbrendű emberek,
tanuljátok meg, hogy a _kéj mindenek_ örökkévalóságát akarja.

_Örökké élni vágy!_


12.

Megtanultátok-e hát dalom? Kitaláltátok, mit akar? Nosza! Rajta!
Fensőbbrendű emberek, énekeljétek hát nékem körénekemet!

Énekeljétek magatok a dalt, minek neve „még egyszer“, minek értelme
„örökkön-örökké!“ – énekeljétek, fensőbbrendű emberek, Zarathustra
körénekét!

  _Ember! Figyelj a szóra!_
  _Mit mond az éji óra?_
  _Mélységes álmom_
  _Váltotta virradóra:_
  _Létünk mi mély!_
  _Nap nem gondolta volna._
  _Fájdalma mélyre nyúl –_
  _Mélyebbre az örömvágy:_
  _Bú mondja: „Múlj!“_
  _A kéj örökkön élni vágy –_
  _Örökké élni vágy!_


A jel.

Ez éjszakára virradó reggelen Zarathustra fölugrék nyoszolyájáról,
körülövezé ágyékát és kilépe barlangjából, ragyogó erőben, mint a
reggeli nap, amely sötét hegyekből lép elő.

„Te nagy csillagzat“ – mondá, mint egykoron mondotta vala – „te mély
szeme a boldogságnak, mi volna minden boldogságod, ha nem volnának
_azok_, akiknek világítsz!

És ha ők kamaráikban maradnának, mig te már ébren vagy és jősz,
ajándékozol, s kiosztasz: mint haragudna ezért büszke szemérmed!

Nosza! ők alszanak, ezek a fensőbbrendű emberek, míg _én_ már ébren
vagyok: _nem ezek_ az én igazi bajtársaim! Nem ő reájuk várok én imhol
hegyeimen.

Művemre törekszem, naponta: de ők nem értik, mik az én reggelem jelei;
az én léptem – nem ébresztő szó nékik.

Még alszanak barlangomban, álmuk még mámoros dalomat szürcsöli.

De a fül, amely az _én_ szavam fogadná, – a _szófogadó_ fül hiányzik
tagjaik közül.

– Ezeket mondá Zarathustra szivének, mikoron a nap fölkelt: ekkor
kérdőleg a magasba pillantott, mivelhogy sasa éles vijjogását hallotta
feje fölött. „Rajta“ – kiáltá föl, – „így tetszik nékem, ez illet meg
engem. Állataim ébren vannak, mert én is ébren vagyok.

Sasom éhes és velem együtt tiszteli a napot. Saskörmökkel nyúl az uj
világosság után. Ti vagytok az én igazi állataim; szeretlek titeket.

De igazi embereim még hiányzanak! –

Im-ígyen szóla Zarathustra: s ekkor történt, hogy hirtelen mintha
számtalan madár rajongta, röpködte volna körül – s a sok szárny
berregése és a tolongás feje körül oly nagy vala, hogy behunyá szemét.
És valóban felhőként zúdúlt reá, nyilzáporfelhőként, amely uj ellenség
fejére ömlik. Ime azonban, ez itt a szeretet felhője vala, mely uj barát
fejére ömlék.

„Mi történik vélem?“ Kérdezé Zarathustra elámult szivében és lassan
leereszkedék a nagy kőre, amely barlangja kijárata mellett feküvék.
Ámde, miközben kezével maga körűl, feje fölé és lefelé hadonászott és a
gyöngéd madarakat elhárítá magától, még különösebb dolog esék meg véle:
ugyanis eközben sűrű, meleg sörénybe nyúlt, s akkor bőgés hallék előtte
– szelíd, hosszas oroszlánbőgés.

„_Jön a jel_“ – szóla Zarathustra és szíve elváltozék. És valóban, midőn
világos lőn előtte, íme, sárga, hatalmas állat feküvék lábánál és
térdéhez simula fejével és nem szüne meg kedveskedni és úgy tőn, mint az
eb, amelyik régi gazdájára talál. S a galambok szeretete sem vala
lanyhább és valahányszor egy-egy galamb az oroszlán orra fölött
átsuhant, az megrázá a fejét, csudálkozék és kacaga rá.

Zarathustrának mindezekre csak egyetlen szava volt: „_Gyermekeim vannak
körülöttem, az én gyermekeim_“ – azután végképen elnémula. Szíve pedig
fölordíta, szeméből könnyek csöpögének és kezére hullának. És már nem
ügyele semmire és mozdulatlanúl üle, és már nem hessegeté állatait.
Ekkor a galambok ide s tova röpködének és vállára ülének és csókolgaták
fehér haját és nem ernyedének gyöngédségükben és ujongásukban.

Az erős oroszlán pedig folyvást a könnycseppeket nyaldosta, amelyek
Zarathustra kezére esének, közben félénken bőgve és mormogva. Im-ígyen
cselekedének ezek az állatok.

Mindezek soká tartának, vagy rövid ideig: mert, igazat szólva, az
ilyeneknek itt a földön _nincs_ időmértékük. – Közben pedig a
fennsőbbrendű emberek is fölserkenének Zarathustra barlangjában és szép
sorba sorakozának, hogy Zarathustra elé mennének és üdvözölnék őt
reggeli üdvözlettel: mivelhogy fölébredvén megláták, hogy nincs már
köröttük. Midőn azonban a barlang ajtajához értek és lépteik zaja
megelőzte őket, az oroszlán nagyon fülelt, egyszerre elfordult
Zarathustrától és vadul ordítva rohana a barlangnak; s a fennsőbbrendü
emberek, ordításának hallatára, egy szájból elordíták magukat, vissza
futának és íziben eltűnének.

Zarathustra maga, elkábulva és idegenül, fölemelkedék, körültekinte és
ámulva álla, szivét kérdezgeté, eszméle és egyedül vala. „Mit is hallék“
– mondá végre lassan – „mi is történt velem e percben?“

És máris föleszmélt és egy pillantással észbe veve mindeneket, mik
tegnap és ma közt történtek vala. „Hisz itt a kő“ – mondá, szakállát
megsimogatván – „_ezen_ ültem tegnap reggel; és itt lépett hozzám a
jövendőmondő és amott hallottam először a kiáltást, mit az imént hallék,
a nagy vészkiáltást.

Óh, fensőbbrendű emberek, hisz a _ti_ veszedelmetekről jövendölt nékem
tegnap az az öreg jövendőmondó –

– a ti szükségtekre akart engem elcsábítani és kísérteni: óh
Zarathustra, mondá, azért jövök, hogy utolsó bűnödre csábítsalak.

Utolsó bűnömre? – kiáltá Zarathustra és indulatosan kacagott tulajdon
szaván: _mi_ tartatik még fönn számomra utolsó bűnömül?“

– És Zarathustra még egyszer elmélyede magába és megint ráüle a nagy
kőre és tünődék. Egyszerre fölugrék: –

„_Részvét! A fennsőbbrendű ember iránt való részvét!_“ – kiáltá és
orcája érccé változék. No hát! _Annak_ – ütött az órája!

Szenvedésem és részvétem – ki bánja? Avagy _boldogságra_ törekszem?
_Művemre_ törekszem!

Rajta! Az oroszlán eljöve, gyermekeim közel vannak. Zarathustra
megérett, imhol az órám: –

Ez az _én_ reggelem, az _én_ napom hasad: _fől hát, föl, te nagy Dél!_“

Im-ígyen szóla Zarathustra és odahagyá barlangját, izzó erőben, miként a
reggeli nap, amely sötét hegyekből tűnik elő.

– Vége. –



Lábjegyzetek.

[Footnote 1: T. i.: a bolondok tornyába.]

[Footnote 2: Lelki = „geistlich“, „ecclesiasticus“ értelmében;
„elpaposodva“. L. _Nyelvtörténeti szótár_.]

[Footnote 3: Zenei jel a Zsoltárok Könyvében, valószinüleg a strófa
végét jelölte énekben, zenében.]

[Footnote 4: Az eredetiben szójáték a német ja-val („igen“) és a szamár
hangjával.]

[Footnote 5: A már emlitett „geistlich“ (ecclesiesticus) értelmében.]


[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

14 |akar lenne |akar lenni

38 |álutaikait |álutaikat

58 |szükség |szükség“

58 |Gonoszág |Gonoszság

84 |kogy öklödnek |hogy öklödnek

109 |„Óh Zarathustra |„Óh Zarathustra“

110 |es eltorzíták |és eltorzíták

136 |páros vidalban |páros viadalban

178 |messsze |messze

183 |Minde föld |Minden föld

198 |ntolsó |utolsó

219 |mjndnyájatok |mindnyájatok

253 |megfontoltolhatja |megfontolhatja

255 |sulyos kerdést |sulyos kérdést

255 |édenkerjte |édenkertje

313 |szerettem valna |szerettem volna

389 |„ma? |„ma“?

411 |ez merés! |ez mesés!]




*** End of this LibraryBlog Digital Book "Im-ígyen szóla Zarathustra" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.