Title: Balázs Sándor beszélyei (2. kötet)
Author: Balázs, Sándor
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Balázs Sándor beszélyei (2. kötet)" ***

This book is indexed by ISYS Web Indexing system to allow the reader find any word or number within the document.

KÖTET) ***

BALÁZS SÁNDOR

BESZÉLYEI.

II. KÖTET.

PEST, 1855.

KIADJA MÜLLER GYULA.

Müller Emil könyvnyomdája. 1855. Pest, Servitatér 1 sz.



TARTALOM.

  Egy túlszigorú nő  1
  Fanni és Julie  39
  Férjboszu  71
  Teréz  111
  Alvajáró  139
  Egy estély a menyben  179



EGY TÚLSZIGORÚ NŐ.

(Egy barátom úti naplójából.)


I.  ELMÉLET.

Nehány évvel ezelőtt Kézdi-Vásárhelyről Keresztúrra utaztam.

A kaland, mit beszélendő vagyok, nincs ugyan elválaszthatlan
összefüggésben e helyiséggel, s a világ akármely vidékén ép igy
megtörténhetett volna, de épen azért nem látom át, mi okom lenne idegen
szinhelyre tenni át, midőn ily gyönyörű tájékokon hordozhatom
olvasóimat?!

Hogy Erdély vidékei elragadók, úgy hiszem senkinek, ki csak egyetlen
egyszer utazott rajta keresztűl, nem jut eszébe kétségbevonni; de
minthogy nem mindenkinek jutott osztályrészül e szerencsét élvezhetni,
nem tartom fölöslegesnek megemliteni, miszerint utunk illatos réteken és
erdőkkel koszoruzott bérczeken vezet keresztül, melyeknek minden
kanyarulata egyegy új panorámát tár szemünk elé, miknek szépségét ugy
hiszem, legjobban kifejezem azon megjegyzéssel: hogy azoknak mindegyike
méltó lenne egyegy Markó ecsetére!

Minthogy az elbeszélendő kalandocska sajátképen itt veszi kezdetét,
egyenesen a „Riká“-ra vezetem az olvasót.

Rikának azon óriás bérczet nevezi a székely ember, mely Erdővidéken
Rákos és Hidvég falvak közt emelkedik, s melynek megmászására több mint
két óra szükséges.

De e két óra még a benszülöttek előtt sem tetszik hosszúnak és
unalmasnak, mert százszor járt legyen is bár valaki e királyi halmon:
kilátásai mindig nyujtanak valami ujat, valami megragadót, min jólesik
elmerengni a szemnek, s mi kellemes ábrándokba ringatja a lelket.

Minthogy azonban nem mindenki szeret ábrándozni, s olyan is
találkozhatik olvasóim közől, ki nem sok fogékonysággal bir a természet
szépségei iránt: nehogy bárki előtt ha csak pillanatokra is unalmassá
váljak: e két órát fecsegéssel fogom eltölteni.

Nem fogok-e ez által czélommal épen ellenkező eredményt eszközölni? nem
tudom; annyi bizonyos, hogy jó szándékomat senkinek sem lehet oka
kétségbevonni.

Fecsegjünk tehát. És pedig nem mormogó, és mindössze is egytagú
feleletekben társalgó kocsisommal, ki csak lovai iránt nem volt fukar a
szavakban, s kinek sajátságos tájbeszédét a nélkül is csak
magyarázgatások után érthetné meg az olvasó; nem, hanem egy fiatal
kellemteljes nővel, kinek nagy fekete szemei minden tájkiejtés és
nyelvkülönbség daczára a világ bármely nemzetbelie szivéhez eltalálták
volna a hangot, s kinek még csak szólani sem lett volna szüksége a
legérdekesebb dolgok megértetésére.

Nincs oka senkinek irigykedni: e kellemteljes nő, fájdalom! nem volt
utitársnőm!

Én egyedül utaztam két igen is fontolva haladó lovacskával, kényelmetlen
fakó szekeren, mig az ő ruganyos hintaját öt „sárkány“ röpítette.

De szerencsémre, ah talán szerencsétlenségemre!… a hegy meredeke
előttünk áll, s kocsisa kimélni látszik e gyöngéd figyelemre valóban
érdemes állatokat, mert a kocsi lassú léptekkel halad, s igy nyomban
követhettük.

Alig van rám nézve valami kellemetlenebb, mint kocsin ülni, midőn az
lassú vontatott léptekkel halad.

Leszálltam tehát azon szándékkal, hogy e hegyi utat gyalog fogom
megtenni.

Aztán meg kiváncsi voltam az előttünk haladó kocsi tulajdonosára, kinek
kényelmes helyzetét irigyelni döczögős szekeremen, nem kevés okot adott.

A kocsi mellett elhaladva, félfekvő helyzetben egy fiatal nőt pillanték
meg, könyvvel kezében, ki azon pillanatban, midőn lépteimet észrevevé,
felém pillantott.

Köszöntöttem őt azon szabadalomnál fogva, mit a szokás utközben idegenek
irányában is megenged, sőt némileg parancsol.

Gyönge fejbillentéssel fogadta üdvözletemet, ah de szemeit, melyek közé
elég volt egyetlen egyszer pillantanom, hogy megtudjam hogy ott a menny
lakik! ismét könyvére veté, s én életemben először átkoztam meg az irót,
ki tőlem ez édes tekintetet elrabolta.

Önkéntelenűl lassítám lépteimet, hogy arczán merenghessek.

De ő figyelemre sem méltatá jelenlétemet, könyvébe merült, s én
életemben először irigyeltem az írót, ki figyelmét és érdekeltségét
ennyire képes volt megragadni.

Mintegy negyed óráig haladtunk igy.

Elég időm volt fényes fekete fürteit, finom hajnal-ajkait, melyektől egy
gyönge, ah de elragadó mosoly sohasem birt végkép megválni, s picziny
kezecskéit, melyekkel a könyvet tartá, bámulhatni, hogy gondolataim,
melyek ez idő alatt agyam helyett szivemben fogamzottak, vágyak
alakjában jelenjenek meg.

Már-már kétségbeestem tekintetének báját még bárcsak egyetlen egyszer
élvezhetni, midőn a könyvet betevé, s kocsisának parancsolá, hogy álljon
meg.

– Gyalogolni akarok kissé! mondá!… Ha meg kellene énekelnem e hangot,
szörnyű zavarba jönnék: mily hasonlatokat használjak? Ezüstcsengés,
madárdal, csermelymoraj, üvegfuvola, mind, mind méltatlan lenne rá!

Szerencsémre prózát írok, és így elég lesz annyit mondanom, hogy e hang
szívembe hatolt, s hogy utórezgését még most is ott őrzöm!…

A kocsi megállt.

Hogy egész előzékenységgel siettem a kocsi ajtaját feltárni, s őt
lesegíteni, talán említnem is fölösleges. Ezt a nők iránt tartozó
udvariasság parancsolta, s helyzetemben mindenki igy cselekedett volna.

– Köszönöm! – mondá a nő napernyőjét feszítve fel, miközben én
öntudatomat kezdém veszíteni picziny lábainak láttára, melyeket, a kocsi
lépcsőzetén volt szerencsém megpillanthatni.

– Minő fölséges tájék! – kezdé elfogulatlan hangon, mi világbani
jártasságáról tőn tanuságot – én valahányszor csak e helyen
keresztülmegyek, mind annyiszor gyalog teszem meg ez utat. Oly jótevő ez
illatos légben a séta!

– Nagysádnak igaza van. Ily vidéken vétket követünk el magunk ellen, ha
a mozgás gyönyörei helyett kocsinkba temetkezünk.

– Először utazik ön e vidéken?

– Fájdalom! először. Lakhelyem sokkal távolabb esik ide, semhogy ez utat
gyakrabban tehetném.

– Én igy e tekintetben előnynyel bírok ön felett, mert én minden év
nyarán meglátogatom az előpataki fürdőt, s rendesen ez útvonalt
használom. Most is épen onnan jövök.

– Vége már a saisonnak?

– Még nincs, engem családi viszonyok szólítnak haza.

– Pedig fürdőkön a mulatság rendesen a saison végén szokott legélénkebb
lenni, mikorra a vendégek tökéletesen megismerkednek és összeszoknak
egymással annyira, hogy utoljára a társaság egy nagy kiterjedésű
családkint tűnik fel.

– Igaza van. Rám nézt igen kellemetlen is, hogy Előpatakot oda kell
hagynom, mert ez évben kitünőleg jó társaság gyült össze, de férjem…

– Ah!.

– Beteg. Irja hogy siessek mielőbb haza. Máskor személyesen szokott
érettem jönni.

– Hogy alig van gyönyör az életben, mit háborítlanul lehetne átélvezni!

– Fájdalom! ugy van. Ah,… de nézze ön e fát!…

– E magas tölgyet itt?

– Nem, mellette jobbra a másodikat.

– Látom.

– Minthogy ön először utazik e vidéken, s igy talán még nem ismeri, egy
történetet mondok el felőle, melyet e vidéken minden ember ismer, s mely
úgy hiszem, önre sem tévesztendi el a kellő hatást.

– Nagysád végnélkül lekötelez…

– Oh ez semmi egyéb mint kötelesség. Bárki elmondaná önnek helyettem,
mert ki e fa alatt elhalad, s e történetet ismeri, nem teheti hogy
legalább pár perczet ne áldozzon ama szerencsétlen nő emlékének, ki e
helyen…

– Meggyilkoltatott?!

– Férje által; de hallja ön. Úgy adom elé, miként nekem beszélék.

– Egész figyelemmel!

– Mintegy tiz évvel ezelőtt Rákoson, itt az utolsó faluban a hegy alatt,
egy haszonbérlő élt fiatal nejével, kit rendkivül szeretett, s kit épen
azért rendkivül féltett.

– A valódi szerelem mindig féltékeny, s ez megbocsátható!

– Igaz, én is igy gondolkodom; de hallja ön a gyászos következményt.

– Most már kétszeres érdekkel.

– A fiatal nő nem kevesebb vonzalommal viszonozta férje szeretetét, s
viseletében misem volt, mi tápot adott volna férje aggodalmának
növelésére.

– Oh e boldogtalan indulatnak nincs szüksége tápszerre, ha egyszer
nyilatkozni kezd a szivben. Maga magát táplálja és növeli e vampir
mindaddig, mig csak a nyugalmat örökre tova nem űzi belsőnkből.

– Épen ez volt az eset e szerencsétlenhaszonbérlőnél is. Neje ugyan mi
okot sem adott rá, de a látszat ellene volt, s fiatal szomszédja iránt,
kivel mit sem gyanitó neje, mint gyermekkori játszótársával még mindig a
bizalom hangján szokott társalogni, féltékenység, s később
engesztelhetlen gyülölet támadt lelkében.

– E két indulat iker-testvér egymással, s egyszerre fogamzik mindkettő.

– A férj fölébredt gyanuját nem mulasztá el nejének értésére adni, de ez
őt ártatlansága érzetében kineveté. Szavait tréfára magyarázá, s mitsem
változtatott szomszédja iránti viseletén.

– Boldogtalan nő, akaratlanul mennyi kinokat okozhatott férjének.

– Kimondhatlan sokat. E szerencsétlen ember az idő óta hogy hitét és
bizalmát nejében elvesztette, a szó szoros értelmében boldogtalanná lön.
Sírt, káromkodott, átkozódott, s borzasztó fenyegetésekkel rémitgette
nejét, ha viseletével föl nem hagy. A nő átlátta végre, hogy ez nem
tréfa többé, visszavonult barátjától, s mindent elkövetett, hogy férje
nyugodalmát visszaszerezze. Azonban már késő volt.

– Ha egyszer e gyötrő gondolat megfogamzik az agyban, minden kisérlet
elűzésére, épen ellenkező eredményt eszközöl.

– Neje viseletét szineskedésnek, álarczoskodásnak vette; s látszólag
nyugodtabbnak mutatá magát, e változás óta még inkább szenvedett, s
kétszeres szorongással őrködött nejének minden pillantása, minden
mozdulata felett.

– Oh e tekintetben a szerelemféltőnél ki sem gondosabb, és különös!
örökös izgatottság okozza-e? de apró, jelentéktelen dolgokat észrevesz,
felfedez ugyan, de ha a nőnek kedvese van, s találkozni akar vele, nincs
az a féltékeny férj, ki ezt meg birja akadályozni!

– Köszönet e bókért nemem nevében. Ezzel ön ügyességünket ismerte el
önök felett. De hogy történetemre visszatérjek: a háztársak állása, mint
képzelhetni, igen feszessé, kellemetlenné vált. A férj örökösen komor
volt, s a nő hasztalan követett el mindent e komorság eloszlatására. Egy
napon a férj vállára vetvén fegyverét, ez erdőségbe vadászatra ment, s
nejének értésére adá, miszerint csak éjjelre fog hazatérni. Kisérlet
akart-e ez lenni, vagy más utógondolat rejlett e távozás alatt? nem
tudom; annyi bizonyos, hogy tapasztalatlan nejének ilyesmi eszébe sem
jutott, s hogy férjének meglepetést szerezzen, elhatárzá ez erdőbe jönni
s felkeresni őt, hogy ez által ismét ujabb bizonyságát adja irántai
ragaszkodásának.

– Sejtem a következést. E lépés volt a végcsapás e boldogtalan párra.

– Fájdalom, úgy van. A nő izletes étket készitett férje számára, s azzal
keresésére indult. Tudta hogy e tájékon találandja őt, s azért egyenesen
erre irányzá lépteit. Mily nagy lehetett azonban megrendülése, midőn
férje helyett, kit már pár óra óta sükertelenül keresett, szomszédját
látta felé közeledni, ki megpillantván őt, sebes léptekkel igyekezett
elérni őt. Képzelheti ön e szegény nő kinos helyzetét. Tudta hogy férje
közel van, tudta hogy ha őt vele találná, bizonyára soha sem sükerülne
őt meggyőznie a felől, hogy e találkozás nem volt egyéb esetlegességnél.
Sebesen jobbra fordult tehát, de csakhamar rémülten vette észre, hogy
barátja követi őt, s azon fánál, melyet mutaték önnek, egészen oldala
mellett pillantá meg őt. Hirtelen megállt, s elbeszélvén a történteket,
könyes szemekkel kérte őt: hagyná el sietve, s igyekezzék legalább
bizonyos ideig kerülni őt. Barátja mindent igért, s távozandó épen
utoljára szorított vele kezet, midőn a közelben egy lövés dördült el, s
a nő halva rogyott össze.

– A lövés bizonyára a férjtől jött?

– Tőle. De hogy nejének volt-e szánva, vagy a képzelt vetélytársnak?
megtudni sohasem lehetett, mert a szerencsétlent, midőn e borzasztó tett
után három nap mulva fegyvere és öltönyeinek legnagyobb része nélkül
házába tért, a rá várakozó törvényszolgák őrültnek találták, és semmi
orvosi ápolás sem volt képes többé visszaadni öntudatát.

– Borzasztó!

– Nemde? És mi véleménye van önnek e tárgyban?

– Sem a férjet, sem a nőt, sem a mitsem gyanító barátot nem találom
kárhoztatandónak. Ez eseménynél egyenesen a végzet a hibás, mely a
viszonyokat ily balul rendezé, s mindössze is szánalmat és részvétet
érezhetünk e szerencsétlenek iránt.

– Oh én nem igy gondolkodom. Hasonló esetekben mindig a nőt tartom, ha
vétkesnek nem is, mindenesetre hibásnak. Hogy férjénél e szerencsétlen
indulat ily magas fokra emelkedett, mely tökéletesen képtelenné tette őt
a józan okosság szavainak számbavételére, egyenesen ő az oka.

– Nagysád túlszigorú. Jelen esetben bizonyára a balvégzeten kivül senki
sem kárhoztatható. E nő ártatlan volt.

– De tapintatlan, eszélytelen, s ez volt hibája. Nem elég hogy jó és hű
legyen a nő: ez csak kötelesség; legyen okos, legyen tapintata: ez
erény. Higye meg uram, hogy a mely házasságban e tulajdonokat nélkülözi
a nő, ott a tökéletes boldogság és nyugalom sohasem otthonos: mert a
férfiak kisebb nagyobb mértékben mindnyájan hajlandók féltékenyek lenni.

– Nagysád engem bámulatra ragad!

– Miért?

– Mert… mert ha őszinte akarok lenni, meg kell vallanom, miszerint ily
nézetek épen nő szájából épen oly ritkák, mint különösek!

– Miért? mert e nézetek látszólag nemem ellen szólnak. Hát azt hiszi ön,
hogy a nőben nincs, nem lehet önmegtagadás?

– Isten mentse meg bűnös fejemet ez igaztalanságtól! Épen nem. De
bámulok e nézeteken, mert ezek szerintem a nőket bizonyos mértékben
alárendelik a férj önkényének, szeszélyeinek, balgaságainak; holott én
azt hiszem, miszerint a házasságban mindkét félnek egyenlő jogai és
kötelességei vannak.

– Nos? Azt hiszem mit sem mondtam olyat, mi önt azon gondolatra
hozhatná, hogy nekem is nem ugyan e véleményem van e tárgyban. De épen
azért, épen mert egyenlők a kötelességek, szükséges hogy a nő az
említett tulajdonokkal bírjon. Mert ha a férj az, ki munkásságával,
gyakran egész erejét és idejét igénybe vevő munkássággal tartja fenn a
házat, illő hogy a nő egyetértést és boldogságot igyekezzék
megtelepíteni, s e czélra jóság és hűség mellé eszély és tapintat is
igényeltetik.

– De akkor, midőn mint a jelen esetben, igaztalan és alaptalan
bizalmatlanságnál, és sértő gyanusítgatásnál nem egyéb a férj viselete?

– Akkor leginkább. Némi látszatnak ellene kell lenni, mert e nélkül nem
születik meg e boldogtalan szenvedély. Fürkéssze ki, találja el, miben
rejlik e látszat? s eszélyes viseletével igyekezzék ennek hamisságát
férje előtt földeríteni. Képzelt s nem létező vétek gyanuja alól
tapintatteljes viselettel nem nehéz magunkat kitisztítani!

– De hátha a nő nem, vagy sokkal kevésbbé szereti férjét, semhogy
érdemesnek tartaná e kellemetlen alakoskodást vállalni el? Oly férfi
iránt, kit nem szeret, nézetem szerint mi kötelezettségei sincsenek a
nőnek.

– Oly férfi iránt nincsenek, de a férj iránt mindig vannak! mig annak
nevét hordja, és azzal egy házban lakik. Aztán különben is, hogy a
házasság boldog legyen, nem annyira szerelem szükségeltetik, mint hűség
és gyöngédség; ezt pedig vonzalom nélkül is tanusithatunk férjeink
irányában.

– De hátha a nő mást szeret?

– Igyekezzék érzelmét leküzdeni, vagy legalább mélyen elpalástolni.

– Azt hiszi ön hogy ez lehetséges?

– Azt hiszem. Az akarat, csak szerezzünk számára erélyt, mindig kivívja
a kivánt eredményt.

– De hátha e szenvedély oly magas fokra hágott már, hogy a léleknek
többé nincs ereje, követeléseinek ellenállani?

– Akkor lépjen nyiltan férje elé, s valljon meg mindent.

– De ha e vallomás boldogtalanná tenné a férjet?

– Inkább tegye őt kötelessége által boldogtalanná nyiltan, mint
meggyalázza őt bűne által titokban.

– De ha a szenvedély már oly magas fokra hágott, s oly lépéseket
követett el, melyeket férje előtt nincs ereje bevallani?

– Ha volt ereje vétkezni, legyen ereje e vétket legalább némileg
jóvátenni. Azt mondja Georges Sand: „Hűségtelenséget nem akkor követ el
a nő, midőn szeretője karjai közé dobja magát, hanem akkor, midőn
kedvese távozása után férje által engedi magát öleltetni“. És e szavak
igazságát nem lehet tagadni!

– Családi viszonyok, félelem a botránytól, és sok más tekintetek
szolgálhatnak ebben gátul.

– Semmiféle viszonyok, semminemű félelem nem menti ki az aljasságot. Ha
a nő férje oldalánál mást szeret, de vonzalmát titkolni igyekszik, s
szeretőjét mire sem jogosítja, legfölebb rá nézt gyötrelmes; de ha a nő,
mig kedvesével tiltott viszonyban él, férjének mosolygó arczczal és
hazug szavakkal megy elébe, ez bűn, s a bűnt mi sem menti!

– Nagysád túlszigoru. Vannak gyöngeségek, melyek iránt kimélettel
tartozunk, s ez a szerelmesekkel szemben kétszeresen áll.

– Látom hogy ön nem ért, vagy nem akar érteni. Ha valaki, én bizonyára
türelmes és kíméletes vagyok a sziv gyöngeségei iránt, de vannak
kötelességek, melyeknek megszegését mi sem mentheti, s a nőnek férje
iránti kötelessége ezek sorába tartozik.

– Szerencsétlenségemre a tetőt elértük, nagyságod kocsijára ül, s nekem,
ha elméletileg lehetséges lenne is, gyakorlatban lehetlen meggyőzni
nézeteinek túlszigora felől.

– Biztosíthatom felőle, hogy szavai sükernélküliek lennének. Egyébiránt
ha valaha ismét összehoz a véletlen, folytathatjuk a vitatkozást, de
előre tudatnom kell önnel, hogy készen legyen a megveretésre, mert én
mit sem fogok engedni.

– Kissé lehangoló bizonyosság, hanem azért én sem fogom magamat oly
könnyen lefegyvereztetni engedni. Ah! de itt a kocsi. Mily korán!
Parancsolja nagysád hogy fölsegítsem?

– Ha oly szives akar lenni… Köszönöm, isten önnel!

A kocsi elrobogott, s én sohajtva foglalám el ülésemet kényelmetlen
szekeremen, s bárcsak egy futólagos pillantás kellett sovány lovaimra,
hogy ennek lehetlenségéről meggyőződjem: nem tehetém, hogy kocsisomnak
kétszeres borravalót ne igérjek, ha e kocsinak mindenütt nyomában leend.

– Mily nő! – sohajtám, – mennyi határozottság, mily szilárd elvek!
Boldog, kétszeresen boldog férj!

A benyomás, mit e nő e rövid párbeszéd alatt rám tőn, annyival
érdekesebb volt, mert először életemben, de minden bizonynyal utoljára
is! ohajtottam volna inkább férj mint szerető lenni.

A férj ha boldog, jogosan az; de épen ezért mindig zavarhatja
boldogságát azon kétely: hátha ez csupán a kötelesség kifolyása?

A szerető ha boldog, bár e boldogság jogtalan, de megkétszerezi azon
tudat: hogy kizárólag enmagának köszönheti!

Igy gondolkoztam akkor, s igy gondolkozom most is.

A tiltott szerelem üdvösségének egy percze többet ér a nyilt, a
jogosított viszony egy egész századánál!

Kocsisom a kétszeres borravaló igéretére mindent elkövetett, hogy arra
magát érdemessé tegye, de lovai, fájdalom! nem voltak vele egy
értelemben, s nem igen látszottak lelkökre venni gazdájok biztató és
fenyegető nógatásait.

Nehány percz mulva a kocsi közellétét már csak az általa fölvert
porfelleg gyaníttatá, de alig telt el egypár negyed óra, ez is megszűnt,
s nekem sohajtva bár, de le kelle a reményről mondanom, hogy őt
beérhessem.

Mi helyzetemet még boszantóbbá tette: az égen fellegek kezdének
tornyosulni, s rövid időn, mint forró nyári napokon szokott, oly rögtöni
zápor keletkezett, mi nemcsak tökéletesen átvizesített, hanem az útat is
annyira feláztatá, hogy a továbbmenetel is csaknem lehetlenné vált.

Szerencsére csakhamar egy falucskát értünk el, s meghagyám kocsisomnak,
hogy siessen fedél alá menekülni.

Ő sem várt erre másodszori parancsot, s nehány percz mulva egy roskadozó
rongyos épület kapuján hajtott be, melyet a falu egyetlen kocsmájának
lenni állított.


II.  GYAKORLAT.

Képzeljék önök édes meglepetésemet: az udvaron érdekes vitatkozó nőm
kocsiját pillantám meg.

Áldani kezdém a záport, mint pár perczczel azelőtt átkozám.

Pedig még akkor nem is sejtém egészen a szerencse nagyságát, mit neki
köszönheték.

– Legalább pár órát még együtt lehetek vele! – gondolám magamban –
hallhatom hangját… nézhetek szemébe… s e gondolat elfeledteté, ah!
fölszárítá vizes öltözetemet!

Midőn a szobába léptem, elémbe jött, s sajátszerű jóságos mosollyal
fogadá üdvözletemet, mely egészen magamon kivül ragadott.

– Nagysád ördögből percz alatt angyallá változtatott. Csak imént, alig
nehány pillanattal ezelőtt kifogyhatlan voltam a szitok és átokban e
zápor ellen, s im most alig találok gondolatot, mely méltólag kifejezze
hálámat iránta.

– S e rögtöni átalakulásnak én vagyok eszközlője?

– Egyedül nagysád.

– Örvendek, – és miként?

– Mert… mert…

– Nos?

– Mert végtelen boldognak érzem magamat, hogy itt találtam nagysádat!

– Én ellenkezőleg, boszankodom.

– Hogy ismét találkozánk?

– Nem. Hogy itt kell vesztegetnem az időt.

– Vigasztalja nagysádat azon tudat, hogy van valaki, ki ez által
végtelen boldog…

– Ej, ej, uram! ön, daczára vizes öltönyének, nagyon is tüzesen beszél.

– Érzek!

– Még jobb! S miért, ha szabad kérdeznem?

– Mert nagysáddal együtt lehetek!…

– Annyira szivén fekszik a vesztett csata?

– Épen nem. Sőt ha szabad kérnem…

– Mit kiván ön?

– Ne beszéljünk többet e tárgyról. Miután nagysád határozottan
nyilvánitá, hogy nem fog engedni, hiuságom hátralépni parancsol, s e kis
hiuság úgy hiszem megbocsátható.

– Általam annál is inkább, mert diadalomat tökéletessé teszi!

De nézze nagysád, a zápor a helyett hogy csendesednék, nőttön nő. Az ég
egészen el van borulva, az est itt van, az utak veszélyesek, az állomás
távol: nem lenne-e tanácsosabb az éjjet itt tölteni?

– Oh nem. Utam sietős. Mihelyest kissé szűnik az eső, legott indulok.

– De az nem fog megszűnni, hisz mind jobban esik. Ily időben, s ily
veszélyes helyeken valójában nem eszélyes dolog útra kelni.

– Köszönöm figyelmeztetését. Bár ha őszinte akarok lenni…

– Oh kérem legyen az. Az őszinteség mindig bizalom s megtisztelés jele,
s én igen boldog lennék, ha nagysád némi bizalomra méltatna.

– Viselete igen önzőnek tűnik fel. Ön maraszt, mert kocsisa hihetőleg
értésére adá, miszerint lovai annyira elálltak, hogy teljességgel nem
mehet tovább, s mert irtózik az unalomtól.

– Nagysád igaztalan. Igaz ugyan, nem is akarom tagadni! hogy némi önzés
is vegyül viseletembe, de ennek sokkal tiszteletreméltóbb alapja van,
mint az unalomtóli félelem… Különben is, én soha nem unatkozom, s azt
hiszem hogy oly ember, kinek csak némi emlékei vannak, s ki csak kissé
élénkebb képzelődő erővel bir is, nem unatkozhatik soha. E betegség csak
szellemtelen emberek átka, kik ha teendőjök nincs, gondolkodni nem
szoktak, vagy nem tudnak.

– Igaza van. De mondja csak: mellyek azon tiszteletreméltó okok,
melyekkel önzését menteni igyekszik?

– Nagysád engem őszinteséggel tisztelt meg. Megengedi nekem is nyiltan
beszélnem?

– Sőt kérem.

– Bármennyire nevetségeseknek tűnjenek is fel szavaim, el kell mondanom,
miszerint nagysád külsejében, szavaiban, hangjában, modorában van
valami, mi kellemessé, édessé, és – miért hallgatnám el – ohajtottá
teszi közellétét!

– Uram…

– Mi e rövid idő alatt, mit társaságában tölthetni szerencsés valék,
elragadt, elbájolt annyira, hogy a nélkül hogy okát tudnám adni, minden
remény nélkül közelébe vonzatám, s én kocsisomat ajándékokkal halmozám
el, hogy legalább a kocsija által fölvert porban gyönyörködhessem; ah!
mert e felleg elrejté bár sovár szemeim elől, de tudtomra adá legalább,
hogy még egészen nem vesztém el nagyságodat!

– Tudja ön uram, hogy ez egész szerelmivallomás!

– Nevezze bár minek, de boldog vagyok, hogy elmondhatám.

– A dolog mulatságossá kezd válni, s szinte hajlandó vagyok…

– Ön marad?!

– De hát nem látja ön mily idő?…

– Megengedi, hogy kocsisának tudtára adjam parancsát?

– Ha oly szives akar lenni. De csak azon esetre, ha a vihar meg nem
szünnék.

A parancsot mindkét kocsis örömmel fogadá, s intézkedtem arról is,
miszerint ha az idő föl is találna tisztulni, mitől ugyan nem volt okom
sokat tartani, a tovább utazásnak ezer akadályai merüljenek föl.

Midőn a kiosztott rendeletek után a szobába visszatértem,
ismeretlennőmet, ki felől hallgatagnak épen nem rágalmazható kocsisától
már némi tudositásokat nyertem, táskájában keresgélve találtam, mi
azonnal sejteni engedé, hogy neki sincs igen nagy kedve utra kelni – –
ily rosz időben.

– Először is uram, ha már e nyomorult kocsmában kell töltenünk az éjt,
intézkedjék ön, hogy estelit készítsenek, mert meg kell vallanom,
étvágyam tűrhetlenül kezd jelentkezni.

Annál örömestebb teljesítettem kivánatát, mert költői elragadtatásom
daczára, minek csak imént adám oly fényes bizonyságát, én sem valék
egészen mentt e földi vágytól.

Azonban az élet apró bajai itt ugyancsak vállainkra nehezedtek!

A kocsmárosné, egy duzzogó, dörmögő teremtés, röviden de annál
érthetőbben értésemre adá, miszerint mije sincs, és igy mit sem adhat.

Azok előtt, kik a városi vendéglőkön kivül a kisebbszerű falusi
kocsmákat nem ismerik, hihetetlennek és rágalomnak fog e körülmény
tetszeni; de kik elég szerencsétlenek voltak valaha vihar, vagy más uti
malheur következtében ily helyeken keresni menedéket, tudhatják, hogy
itt bizony az ellátás kényelmességétől akár éhen meghalhat az ember.

A vidéki utazók ismerik már e körülményt, s azért jól felszerelt
utitáskák kisérete nélkül nem is indulnak ki házukból, de nagyvárosi
ember nem egyszer kénytelen több rendbeli nélkülözés árán ismerni meg ez
óvatossági rendszabály jótékonyságát.

Midőn ismeretlennőmnek intézkedéseim ez eredménytelenségét értésére
adám, sohajtva jegyzé meg, miszerint utikamrája tökéletesen üres, s
kérdé, ha e tekintetben nem vagyok-e gazdagabb?

Tudtára adám, hogy nálam is ürülőfélben van ugyan a mozgó szekrény, de
azért még mindig találhatni annyit, mennyi elégséges leend étvágyunk
kielégitésére, s nehány pillanat mulva épen annyi vidorsággal és kedvvel
estelizénk, mintha legkitünőbb franczia szakács remekei párologtak volna
előttünk, keményedésnek indult pogácsánk, és fogyatékán levő hideg
pulykánk helyett.

Én bort rendelék, s a pezsgő borszéki savanyúvíz kedveért, melyet a
székely föld bármely zug csapszékében is találhatni, szép ismeretlennőm
sem vonakodott pár poharacskával kiüríteni.

Mondják: a bor bátorságot ad.

Igaz.

A mily mértékben ürült az előttem álló üveg, épen oly mértékben tünt
tova tartózkodásom; rövid idő eltelte után már csak kevéssé zavartak, s
végre egészen elfeledém ismeretlennőm szigorú elveit, melyeket csak pár
órával ezelőtt még kétségbeejtőknek találtam.

Ismeretlennőmnek viseletében fedeztem fel némi bátorítót, s huszonnégy
éves fiatal embernek, még hozzá ha habzó pohár csillog kezei közt, ennyi
bizonyára elég, hogy magánkivül ragadtassék.

Magamon kivül ragadtattam.

Marie (nemde szép név? igy híták őt) csak mosolygott badarságaimon.

De hogy mosolygott!

Ne kivánják önök, hogy leirjam e mosolyt, ez lehetlen!

Megfogám kezeit – nem vonta vissza.

Mennyi gyönyör fekszik egy kéz érintésében, ha az a kéz picziny, finom,
puha, s ha annak a kéznek oly szép, oly igéző tulajdonosnője van, mint
Marie!

Betemetém tekintetemet sötét szemeibe, s a mit nem mert, remegett
elmondani a gyáva ajk, azt mind és sokkal melegebben elmondák tüzes
pillantásaim.

Ő felelt e pillantásokra, s e felelet minden inkább volt, mint
kétségbeejtő.

De nem is estem kétségbe.

Sőt ellenkezőleg. Ha óra kongott volna a szoba falán, bizonyára nem vert
volna még két órát el, midőn már a hideg „asszonyom vagy nagysád“
helyett, Marienak szólitám őt, s midőn, ha szenvedélyesen ajkaimhoz
vivém kezét, hogy csókjaimmal halmozzam el, nem rettegtem többé hogy azt
egy kérdő, s visszariasztó tekintet kiséretében vissza fogja vonni.

Szóval, alig telt bele pár óra, midőn mi okom sem volt titkolni többé
azon édes hatást, mit mosolyai és szemének tüzpillantásai eszközlének.

Mit beszéltünk? minő kifejezéseket használtunk? minek mondjam el?

Beszélhettem volna én akármiről a széles világon: szavaim mindegyikének
egyetlen értelme ez lett volna: imádlak!

S felelhetett volna ő beszédemre bár miként: a hang, melyen szavait
kiejté, a mosoly, mellyel azokat kiséré, s pillantásai, mikkel
megajándékozott, mégsem mondtak volna egyebet, mint elragadót,
részegitőt, üdvözítőt…

A bizalmasság egy bizonyos határon túl villámgyorsasággal halad.

Mi közel érénk e határhoz, s midőn pár óra eltelte után a szoba ajtaja
nyikorogva feltárúlt, s azon a dörmögő kocsmárosné gurult be,
ösztönszerűleg kissé távolabb rántám székemet, s Marie arczán egy futó
pír suhant végig.

– Mi kell? – kiálték a kocsmárosnőre szelidnek épen nem nevezhető
hangon?

– Azt jöttem kérdeni, hogy az ifju úr parancsolja-e hogy ágyat készitsek
számára?

– Minő kérdés? természetesen!

– De csak nem ide?! ijedt meg Marie.

– Hát hova? hisz nincs több szoba az egész házban, magam is a pitvarban
alszom. Künn pedig úgy csorog az eső, mintha csak öntenék. Brr!!

– De hát az állásban? Oda csak nem esik be?

– Volt, nincs, nagyságos asszonyom! Épen tavalyi kukoricza fosztáskor
mult két esztendeje, hogy porrá égett.

– De hát mit tegyünk? mert itt csak nem alhatik ön?

– Egyetlen egy mód van e bajon segíteni.

– Minő mód?

– Álmos nagysád?

– Épen nem.

– Felséges! az éj rövid, korán hajnallik: virasszuk át az éjszakát!

– Nem bánom, beszélgessünk. Kocsmárosné, hozzon még egy szál gyertyát, s
mondja meg kocsisomnak hogy készen legyen, mert hajnal hasadtakor
indulok.

A kocsmárosné nyugalmas éjt kivánt s távozott.

Úgy lőn miként tervezők.

Átvirasztók az éjszakát, s bár pillanatig sem hunytuk le szemeinket,
mégis voltak álmaink, még pedig sokkal szebbek, édesebbek magának a
mákonynak álmainál is!

Az éj tovatűnt, az ég kiderült.

A hajnal pírjának első sugarára csengetyűszó és lódobogás értésünkre
adák, miszerint kocsisaink nem felejtkeztek meg a vett parancsokról.

Nehány percz mulva jelenték, hogy be van fogva.

Bucsúnk rövid de szivélyes volt, s csak midőn kocsijára segitém a
kissé halvány, ah, de igy még sokkal érdekesebb Mariet, csak akkor
érzém, mennyire fáj hogy nem követhetem őt, hogy nem ülhetek oldala
mellé!

De lakása alig volt négy órányi távolságra.

A kocsi elrobogott, s én hasztalan igérék kocsisomnak kétszeres,
tízszeres borravalót, hogy nyomában maradjon: pár negyedig követhettük
őt, de aztán a távolság mindinkább nőni kezdett közöttünk, mig végre
egészen eltünt szemeim elől, s az éjjeli zápor még azon végső gyönyörtől
is megfosztott, hogy a kocsija által fölvert porfellegben találjak némi
vigaszt és reménységet!

Hogy e napon is miként az azelőttin, gondolataim szünetlenül vele
foglalkoztak, említenem is fölösleges.

A különbség csak az volt, hogy férje boldogságát most már kevésbé
találám oly tökéletesnek, oly írígylendőnek, mint akkor, midőn Marie még
„ő nagysága“ volt.

* * *

Mintegy egy év mulva e kalandocska után itt a fővárosban egy azon
környékről érkezett fiatal emberrel találkoztam, ki Marieval és
házkörével közelebbi ismeretségben állott.

Tudakoztam felőle.

Nem tudom midőn Georges Sand ismeretes szavait idézte: komolyan
beszélt-e? vagy magára nézt némi kivételt engedett meg? Annyi bizonyos,
hogy férjével a legszebb egyetértésben él, s hogy hazája környékén
mindenki csak túlszigoráról beszél.

Ezen azonban mi ok sincs megbotránkozni, mert:

„A női sziv ellenmondásokból van összerakva.“



FANNI ÉS JULIE.

Reggeli tiz óra. G. ügyvéd várakozóterme tele van védenczekkel, kik
türelmetlenkedve várják, hogy a sor rájok kerűljön védőjökkel
értekezhetni. Mindenki első akar lenni, s az inasnak, ki a belépőket
sorozatba veszi, nem kis fáradságába kerül a türelmetlenkedők között a
rendet követni.

Hirtelen nagy robajjal felpattan az ajtó, s azon egy izgatott arczu
férfi lép be, ki a helyett, hogy mint a többiek, megvárná mig a sor
rákerül: egyenesen a dolgozó-szoba felé tart.

A védenczek megbotránkozva bámulnak e szerénytelenségen, de az inas,
kinek szigoru utasitásai vannak ilyszerű rendellenességek meggátlására,
gyöngéden feltartóztatja őt s szerényen mondja:

– Bocsánatot kérek uram, de G… úrnál e perczben látogató van, s különben
is a házi szabályok szerint az előbb érkezőnek előbb van joga ügyvéd
úrral értekezhetni.

Az újonjött e szavakra haragosan egy pamlagra veti magát s tárczájából
egy jegyet vevén elő, arra nehány szót ir, s azt az inasnak átadja.

– Ha azon úr, ki e pillanatban G… úrnál van, távozik, kérem e jegyet
kézbesiteni urának. Ügyem sürgős, pillanatig sem késedelmezhetem.

Az inas meghajtja magát és a védenczek, kik e modort igen feltünőnek
találják, kiváncsian találgatják magokban az ujon érkezett kilétét és
szándékait.

Mintegy öt percz telik el. Az idegen türelmetlenkedve ugrik fel helyéről
és izgatott, sebes léptekkel kezd a teremben járkálni és arczkifejezése
világosan mutatja, hogy igen élénk érzések és gondolatok
foglalkodtatják.

Végre a dolgozó-szoba ajtaja megnyilik s azon egy idegen lép ki. Az inas
bocsánatot kérve attól, kin a sor volt, a jegygyel urához távozik.

Alig egy percz után az inas visszatér s az idegen előtt tisztelettel
meghajolva szól: – Tessék uram, G.. úr kész önt elfogadni.

Az idegen mohón a szobába lép s az inas a jelenlévőktől ura nevében
bocsánatot kér, értésökre adván, hogy az ujonérkezett szerfelett fontos
és pillanatnyi halasztást sem szenvedő ügyben jár.

Amint G.. a szobájába lépőt megpillantá, székéről felkelt, elébe lépett
és kezét megszoritván, fölkiáltott:

– Az istenért Viktor, mi történt? Arczod halvány és dúlt. Valami
szerencsétlenség!

– Igen barátom, szerencsétlenség, nagy szerencsétlenség. Azért jövök,
hogy tanácsodat és segélyedet kikérjem.

– Beszélj, beszélj gyorsan.

Viktor egy székbe veti magát, s nehány másodpercznyi hallgatás után,
mialatt gondolatait látszott rendszerezni, igy kezdi:

– Emlékezhetel, mintegy két hóval ezelőtt történt, midőn értésedre adám,
hogy nőmet nem szeretem többé…

– Mit én muló szeszélynek, pillanatnyi kedélybajnak nevezék, mely nem
sokára meg fog szünni.

– Csalatkoztál. Akkor megszüntem szeretni, most már gyülölöm őt.

– Mi történt az istenért! Luiz maga a hűség, szendeség…

– Hallgass végig. Tudod hogy szerelemből vettem őt nőül, valamint azt
is, hogy másfél évig az emberek legboldogabbikának tartottam magamat.
Nőm szeretetreméltó, nyájas volt hozzám, s én szerelemmel és
gyöngédséggel árasztottam el. Akkor éreztem magamat legszerencsésebbnek
ha honn, nőm körében leheték, s azon napon, midőn fiam született, meg
voltam győződve, hogy boldogságomat mi sem leend képes megzavarni… Ah
fájdalom, csalódtam, keserüen csalódtam…

– De Viktor, hátha csak árnyképek, képzelődés által engeded magad
gyötörtetni? Vannak-e biztos adataid, bizonyitványaid?

– Ha bizonyos vagyok-e? Hallgass tovább. Nem sokára, hogy fiam
született, kezdém észre venni, hogy nőm viseletében változás történt. Ő
megszünt nyájas, szeretetreméltó lenni. Gyöngédségeit, figyelmét egészen
gyermekére forditá s nem látszott többé azon fáradságot venni magának,
hogy nekem tessék.

– Talán csak nem vagy féltékeny saját gyermekedre.

– Én nem veszem rosz néven az anyától, hogy gyermeke iránt jó, gyöngéd,
érzékeny; de a nőtől is megkivánom, hogy férjét ne hanyagolja el. Azon
nap óta, melyen e szót először mondá: gyermekem, hideg, közönyös lőn
hozzám, s én fájdalommal kezdém tapasztalni, hogy én sem vagyok többé a
régi. Nem vettem észre ha sohajtott, nem érdekeltek mosolyai s ah,
miként azelőtt a boldog napokban, hangjának csengése nem okozá többé
azon édes, azon varázsszerü izgatottságot, mi keblemnek mennyországa
volt.

– Édes barátom, ez sem nem az ő hibája, sem nem a tied. Ez barátom a
megszokás, mely gyilkosa a szerelemnek. Ah ha mindvégig megmaradnának
illusióink!…

– Nehány nap telt el. Szemrehányásokkal illettem viseleteért, ő könyekre
fakadt, eskükkel erősité, hogy még mindig forrón, szenvedélyesen szeret,
de mégsem birtam többé benne feltalálni azt, mi őt előttem oly kedvessé,
oly elragadóvá tevé… Lassankint hozzászoktam az uj Luizhoz. Már nem volt
kirivó többé átalakulása… ah, de tüzhelyem is megszünt paradicsomom
lenni. Kerűltem házamat. Idegen helyeken kezdtem keresni és találni
szórakozást, s lassankint visszavettem legényi, nőtlenkori szokásaimat.
Buzgó látogatója levék szinházaknak, sétányoknak, vendéglőknek, mely
helyek mindegyikén kalandok, viszonyok után futkároztam, a mint azt
nőtlen életemben tevém.

– És nőd, szegény elhanyagolt nőd?

– Napról napra kiállhatlanabbá lőn. Sohajokkal kisért ha távozám, örökös
könyekkel fogadott ha hazatérék, és panaszos arczával s gyakori
szemrehányásaival oly unottá, kiállhatlanná tevé előttem házamat, hogy
csak akkor érzém magamat némileg szabadabban, ha távol valék, s ezért
kimaradásaim gyakoriabbakká levének.

– Szegény nő, mennyit szenvedhetett?!

– Ki volt oka e változásnak? Én-e, ki csak akkor feledkeztem meg
kötelességeimről, midőn azok már rám nézve fájdalmasokká levének, vagy
ő, ki átalakulásával e viseletemet előidézte?

– Édes barátom, nincs házasság, melyben a szerelem örökké tartson, de
azért a kötelességek megmaradnak. Ha nőd megszűnt előtted
szeretetreméltóvá lenni, az nem az ő hibája. Nem ő, te alakultál át. Nem
ő változott, hanem a te izlésed, nem az ő kellemei fogytak el, hanem a
te illusióid!

– Ily természetellenes életet folytattam mintegy két hóig, midőn egy
napon levelet veszek női kéz által czimezve, de mely kézirat előttem
tökéletesen ismeretlen volt. E levélben egy nő, ki mint irá, irántam
régóta érdekkel viseltetik, találkozásra kér, s tudtomra adja, hogy
visszautasittatása esetében örökre boldogtalanná leend. Sokkal kevésbé
szerettem már nőmet, és sokkal inkább szükségem volt szórakozásokra,
semhogy e meghivásnak örömmel ne engedtem volna. Megjelentem a kitűzött
helyen, mely egy laktalanabb városrész egyik félreeső utczájában volt. A
kijelölt ház bejáratában egy éltes nő fogadott, ki tudtomra adá hogy már
várnak rám, s megmutatá a szobát, hová mennem kell. Az ajtót zárva
találtam, de az első zörgésre egy hang megszólalt s kérdé: Ön az Viktor?
Igenlém e kérdést, s az ajtó föltárult. A szobába lépve nem
tartóztathaték vissza egy meglepetési felkiáltást: e szoba oly sötét
volt, hogy mintha vak lettem volna, mit sem valék képes
megkülönböztetni. Ösztönszerüleg visszaakarék fordulni, hogy e
kétségenkivül kiszámitott cseltől szabaduljak, midőn egy kéz kezemet
megragadja s az ajtó zárját csattanni hallom.

– Kétségkivül valamely rablótanya?

– Első pillanatban én is ezt hivém, s boszankodni kezdék magamra, hogy
ily meggondolatlanul engedém magamat rászedetni; azonban csakhamar
kitünt, hogy aggályom alaptalan volt. – Viktor, szólita meg szeretőm, ne
ütközzék meg ön e különös fogadtatáson. Tartsa ön szeszélynek vagy
elővigyázatnak, de elhatároztam, ön előtt ismeretlen maradni mindaddig,
mig kétségbevonhatlan bizonyitványait nem birandom szerelmének. – E
szavakkal egy pamlagra vezetett, melyen oldalamnál helyet foglalt.

– De hogyan képzelheti ön édes ismeretlennőm, hogy szerelmes legyek önbe
a nélkül, hogy arczát láthatnám?

– Én meg fogom kisérteni elcsábitani önt, s csak midőn már nem leend
kétségem többé diadalom felől, akkor fog ön megismerni, mert őszintén
szólva, ha ön e pillanatban látna engemet, aligha sikerűlne e hóditás,
pedig rám nézve ez a világon mindennél fontosabb. Ettől függ
boldogságom, életem, üdvösségem. E szavakkal megragadá kezemet,
csókjaival halmozá el, s nehány forró könyet érzék ráperegni.

– Lelkemre mondom, ez érdekessé kezd válni! Bizonyára valamely érzékeny
ötvenes hölgy, kinek fiatalkori bájaiból csak hangja maradt meg, s ki e
végső eszközt sem akarja felhasználatlanul elvesziteni? A gondolat uj,
jutalmul megérdemel egypár pásztorórát.

– Nem birom előtted hűn lefesteni azon lelki állapotot, melybe e
sajátságos helyzet hozott. Haboztam, nem birtam magam elhatározni,
miként viseljem magam ez ismeretlen nővel szemközt, hogy ne váljam
előtte nevetségessé. Hosszas szünet állott be. Arról gondolkozám mit
mondjak neki, de egyetlen eszmém sem jött, melyet elfogadhatónak
találtam volna.

Végre ismeretlennőm ismét megszólalt. – Ön hallgat, sokat mernék
rátenni, hogy eltalálom gondolatait. Ön töprenkedik magában, és nem
birja kitalálni azon modort, melyet velem szemben fölvegyen. Ön
találgatja magában: mi oka van e nőnek, külsejét rejtegetni előttem.
Bizonyára rút, öreg… De hát csak a szépeknek és fiataloknak van joguk a
boldogsághoz? Nem dobog-e épen annyi vágygyal azok kebelében is a sziv,
kiknek szemök nem nap, ajkok nem rózsa és mosolyuk nem szivárvány. –
Nemde ily bókokat mondanak önök kedveseiknek? Ön tart, hogy hiúsága
elpirulna, ha ön magának velem szemben egy kis gyöngédséget, egy kis
kalandvágyat engedne meg. Bocsásson meg, nem találok jellemzőbb
kifejezést. Ön kezeimről és hangomról igyekszik kitalálni koromat. De
figyelmeztetem önt, hogy ősz fürtök és ránczos arczok mellett is lehet
finom puha kezeket találni, és hallottam már ötvenen felüli nőkről is,
kiknek hangjok oly vidám, oly csengő volt, mint azt gyermeteg leányoknál
tapasztalni, és különben is hallhatja ön, hogy nem beszélek természetes
hangomon, hogy igyekszem ön előtt azt fölismerhetlenné tenni.

– Valóban asszonyom, meg kell önnek adni, hogy ön birja azon titkot:
maga iránt érdeket gerjeszteni! – Ön kezdi a bókokat, ez már egy lépés.
Oh én meg vagyok győződve, hogy ön nem sokára nekem szépségeket és
udvariasságokat mondand épen ugy, miként az rendesen szokás az
udvarlóknál. Valóban kiváncsi vagyok, miként fogja vallomásait kezdeni,
midőn nem mondhatja, hogy azon pillanat óta midőn először látott… midőn
először érezte pillantásaimnak lángját… midőn először ragadtatott el
mosolyaim varázsa által… na de ezek mit sem változtatnak a dolgon; ön
sokkal ügyesebb, semhogy ne találjón uj képeket, uj bókokat, mert hiszen
az éjnek is vannak csillagai, tündérei, pásztortüzei…

– De elég a tréfa, beszéljünk végre komolyan. Uram, ön érdekel engem,
több… én szeretem önt. Ön kezemet szoritja… ez nagyon kényelmes neme a
vallomásnak… de mindegy, le vagyok érette kötelezve. A mint mondám
tehát, én szeretem önt, de vagy igen rút, vagy igen öreg vagyok arra,
hogy ön által ismerve reményem lehetne viszont szerettetni, vagy csupán
puszta szeszély, puszta játsziságból elhatárzám, önt a nélkül hóditani
meg, hogy arczomat látná, mindaddig mig bizonyos nem leendek
viszonszerelméről. Oh ne mosolyogjon ön, nem fog elámithatni, én fogok
tudni magamnak kétségbevonhatlan bizonyitványokat szerezni. A kérdés
tehát az: beleegyezik-e ön e játékba? Megengedi-e ön magát
elcsábittatni? Én nem kivánok öntől sokat. Mindössze is mit kérek, annyi
hogy mindannyiszor, valahányszor én irni fogok önnek, jelenjék meg itt,
és igérje meg nekem becsületszavára, hogy semmi lépést nem teend kilétem
fölfedezésére. Nos uram, feleljen ön: beleegyezik ön ebbe?

– Igérem önnek, asszonyom!

E perczben az ajtón háromszoros kopogás volt hallható.

– Ah, épen jókor végzők be szerződésünket, távoznom kell. Isten önnel,
isten önnel kedves barátom!… Még egyet! kérnem kell önt, hogy nehány
perczig maradjon még, azután távozhatik. Bocsásson meg, de ez
elővigyázat szükséges, mert ha ön szándékosan, vagy véletlenül föl
találna ismerni engemet azelőtt, mielőtt én ezt önkénytesen tenném,
akkor vége volna mindennek. Mert én esküszöm önnek Viktor, hogy ez
esetben nem látna és nem beszélne velem többé soha. Isten velünk
barátom! a viszont együttlétig.

E szavakkal egy mellékajtón, mely szinte egy sötét szobába nyilt,
eltűnt, s hallám midőn az ajtót maga után becsukta.

Mint megbűvölt, maradék nehány perczig magamra azon fél éber, fél
álomszerü helyzetben, melyben mindent tudunk, mi körülöttünk történik,
és mégis ugy tetszik mintha egy más, egy tündérvilágban lennénk, hol
álmaink valósulnak meg. Végre a mellékszoba ajtaja megnyilt, s azon az
öreg nő jött elé, ki aztán ajtót tárt előttem.

Midőn a házból az utczára értem, az egészen üres és csendes volt. Csak
egy az utcza végén robogó kocsi okozott némi zajt, és egy homályos
sejtelem azt sugá, hogy e kocsiban ismeretlennőm távozik.

Szavamat adván nem kisértém meg, az öreg nőt megvesztegetni, hanem
távozám és utközben kibékitni igyekvém magamat azon gondolattal, hogy
egy szeszélyes nő játékszere vagyok, de ki épen azon titokszerüsége
által, mellyel magát körülvette, már némi érdeket keltett fel bennem
maga iránt, és különben is nekem minden áron szórakozásra volt
szükségem, s őszintén szólva, e kalandban föltalálni hittem azt.

Nehány nap telt el, midőn egy levelet vevék ismeretlennőmtől. A
légyottra megjelentem. Mindent ugy találtam, miként először. Az öreg nő
ott volt elfogadásomra, s a szoba még mindig pokolsötét. Ismeretlen nőm
már várt rám.

– Végre, valahára itt van ön Viktor. Tudja-e ön uram, hogy én már negyed
óra óta várok önre, hát lovagiasság-e, nőt várakoztatni?

– Bocsánat, ezer bocsánat szép ismeretlennőm… de én egyetlen perczet sem
késém, a kijelölt idő épen most van.

– Épen ez boszant, hogy ön egyetlen perczczel sem jött korábban a
kijelölt időnél. Tudja-e ön uram, hogy épen ugy mutatkozik, mintha
idejőve ön egy kellemetlen kötelességnek engedett volna? De legyen, ez
egyszer megbocsátok, hisz igazat beszélve még nincs is jogom öntől
türelmetlenséget követelni.

– Asszonyom…

– Ne, ne beszéljen ön Viktor, ön nekem most érzelmekről szólna, miket
nem érez, vagy üres bókokat mondana, miket igen unalmasoknak találok.
Találkozásaink oly ritkák és oly rövidek, használjuk fel e perczeket
kellemetesebben, és hagyjuk a szemrehányásokat és mentegetőzéseket
azoknak, kiknek elég idejök van rá.

– Igaza van önnek, szép ismeretlennőm, – mondám kezét megragadva, a
perczek oly drágák, miért elragadni azokat a szerelemtől, a
boldogságtól. – E szavakkal átöleltem derekát, csókokkal igyekvém
elárasztani arczát, de ő gyorsan kifejté magát karjaim közől s
tovaillant, és én nem birván magamat tájékozhatni nem követhetém őt.

– Ön roszul értelmezi szavaimat Viktor ur; szólt ismeretlennőm? a szoba
tulsó végéből – a bohóságok ideje nincs még itt. Én csevegni akartam
önnel kissé szerelmem, reményeim, vágyaim felől, de ön visszaél
védtelenségemmel. Büntetésül most már nem fogok ön közelébe menni.

– Asszonyom!

– Hasztalan, hasztalan kér, én kérlelhetlen vagyok. – E szavakat nehány
percznyi csend követé, ezután némi zajt hallék, mi igen hasonlitott
ahoz, midőn valaki egy zongorát tár fel. Nem csalatkoztam, zongorához
ült, és képzeld meglepetésemet, midőn a darabban, mit végtelen
ügyességgel és érzéssel játszott, Schubert „Ständchenét“ a szerelemnek
ez édes dalát ismerém fel, melyet sohasem vagyok képes bizonyos
elragadtatás, bizonyos édes felindulás nélkül hallgatni, s melynek
minden hangjában boldog óráimnak emlékei beszélnek hozzám. Ah barátom,
nem tudom mily tündér hatalom adta neki e gondolatot, hogy épen e dalt
válassza, mely ellenállhatlan hatalommal uralkodik felettem, de e percz
óta e kaland több lőn rámnézve játéknál, s érzém hogy a szeszélyes
ismeretlennő némi hatalmat nyert szivem felett. Midőn bevégzé a dalt,
hosszas szünet következett. – Nos Viktor, ön mit sem szól, talán bizony
elaludt? Ah ez fölséges lenne! Már csak rendkivüliségeért is
megbocsátnám önnek!

Mindössze egy sohajban birtam válaszolni. Szivem ugy tele volt, hogy nem
birtam szavakat találni. Ő kigúnyolt e sohajért és egy játszi keringőt
kezdett, melynek vigsága bántott.

– Asszonyom! – kiálték – kérem önt, hagyjon fel e keringővel, melynek
játszi vigsága sért!

Felhagyott a keringővel és egy csárdásra kezdett.

– Ah asszonyom – sohajtám – ön kegyetlenül bánik velem.

A szomoru hang, melyen e szavakat kiejtém meginditá őt, odahagyá
zongoráját, hozzám jött, megfogá kezemet.

– Ön tehát szenved Viktor? – kérdé gyöngéden. – Panaszolja el nekem
fájdalma okát. Mi bántja önt?

– Mi bánt? Miért szenvedek? ah asszonyom én azt önnek megmondani nem
birom. Hiszen csak azt érzem hogy szenvedek, miért?… miért?… Végre
asszonyom, én nem akarok tovább ön szeszélyének játéka lenni. Miért
rendelt ön ide? mi czélja, mi oka van e rejtélyeskedésnek? Önnek ezt
tudatnia kell velem, különben e perczben távozom, és soha többé nem
fogok visszatérni.

– Miért rendeltem önt ide Viktor? Mi czélja, mi oka van e
rejtélyeskedésnek? Hát nem tudatám-e ezt már önnel? Nem mondám-e Viktor,
hogy szeretem önt és hogy el akarom csábitani? Mert nem akarom hogy
lásson? mert arczomat megpillantva czéljaim meghiusulnának, és nekem
boldogságom, mindenem attól függ, hogy ön megszeressen, Viktor! Nem
bánom, higye ön hogy vén, hogy rút vagyok, én nem arczomért nem
külsőmért akarok szerettetni, s azon pillanatban midőn e szerelemről
bizonyos leszek, ön látni fogja arczomat, akkor nem bánom, szünjék meg
szeretni!

Érzém hogy e válasz nem kielégitő, de már sokkal több érdeket érzék e nő
iránt, semhogy képes lettem volna odahagyni őt és lemondani a reményről,
hogy arczát valaha megpillanthassam. – Legyen asszonyom, én maradni
fogok.

Álom- és meseszerű az mi ezután következett. Soha annyi kedélyt, élczet,
elragadó tulajdont nem képzelék egy nőben öszpontositva találhatni, mint
a mennyit e nő tanusitott. Nevetkérezett, játszott, csevegett mindenről
a világon, és esze, ismeretei, izlésének finomsága, mely szavainak
mindegyikében nyilatkozott, ámulatba ejtett. El voltam ragadtatva és
érzém, hogy a syrén örvényéhez mind közelebb ragadtatom.

Vágyak rohantak meg, és többször megkisértém helyzetem előnyeit
kizsákmányolni, de ő mindannyiszor képes volt visszariasztani azon
utánozhatlan modorával a tapintatnak, mely elveszi bátorságunkat, a
nélkül hogy kétségbeejtene és uj bátorságot ad, a nélkül hogy merészekké
tenne.

– Nem Viktor úr – mondá gyöngéden kifejtve magát követelő karjaim közől
– én nem kalandot akarok önnel, melynek pillanatnyi emlékeit a legelső
pásztoróra elmossa, én szerelmét akarom önnek, mely lelkeinket örökre
összefűzze.

– Esküszöm, esküszöm önnek.

– Csitt, mondá ő, én nem akarom hogy ön hamisan esküdjék, és önből e
perczben a vágyak mámora beszél. – E perczben történt a figyelmeztető
kopogás, mely ismeretlennőmet távozásra inté.

– Isten önnel, isten veled édes Viktorom… Nehány nap mulva ismét
találkozandunk. Addig is kérem önt, gondoljon néha arra, ki mindig csak
önre gondol, és engedjen szivében egy kis helyet annak, kinek szivében
nincs más kép, más vágy, más remény, csak ön. Isten veled!

– Még egyet, még egyet asszonyom. Mondja, mondja ön nevét, hogy
sohajaimban elimádkozhassam azt!

– Nevezzen ön Julienek, mondá, és mint légalak tovatünt.

– Julie! – kiáltám önkivülettel. Egy zár csattanása volt a felelet, s
nehány percz mulva, midőn az öreg nő kivezetett, már csak egy elhaló
kocsizörgés bizonyitá, hogy nem álmodám.

Ne nevess ki barátom, e percz óta nem volt gondolatom, álmam, mely ne
vele foglalkozott volna; képzeletem mindig csak alakját találgatta, és
az emlékezet csak az ő szavait susogta fülembe!

Reszkető vágygyal vártam a meghivást egy uj találkozásra. Eltelt egy
nap, két nap, egy hét, és a levél még mindig késett!… Mit szenvedtem ez
idő alatt, elképzelheted. Minden nap reggele uj reményt hozott és minden
nap alkonya meggyilkolta azt. Mármár kétségbeestem, midőn végre tegnap
az annyira sovárgott levél megérkezett. Soha édesebb, boldogitóbb
fölindulást nem éreztem, mint midőn az annyira kedves kéziratot
fölismertem.

Egy egész órával a kijelelt idő előtt, már a találkozás helyén valék.

– Már várnak önre – mondá a vezető nő, és én szemrehányást tevék
magamnak, hogy mért nem jöttem két órával korábban.

– Ez szép öntől Viktor, hogy ily korán jött – mondá Julie amint a
szobába léptem – ez mutatja, hogy már kissé érdekelve van. De lássa ön,
én számitottam erre és megelőztem önt, hogy ne legyen oka panaszkodni,
vagy őszintén szólva, hogy föl ne fedeztessem ön által.

– Asszonyom – szólék határozottsággal – e játék tovább nem tarthat. Ön
azt mondá: azon pillanatban midőn megleend győződve szerelmemről,
megfogja magát velem ismertetni. Azon pillanat jelen van, mert én
szeretem önt Julie oly forrón, oly szenvedélyesen, mint még soha sem
szereték, és…

Nem engedé bevégeznem.

– Ön szeret engem? Köszönet, köszönet e szóért barátom… De én
bizonyitványát kivánom szerelmének.

– Szóljon ön, mit tegyek? Kivánjon, parancsoljon bármit, én rendelkezése
alá adom magamat, csakhogy meggyőzhessem önt szavaim igazsága felől.

– Tehát kész ön nekem olynemü bizonyságot adni, milyet én kivánok?

– Szóljon ön, mit tegyek?

– Viktor, önnek neje van?!

– De kit nem szeretek többé, esküszöm önnek!

– Bizonyitsa be!

– Miként?

– Váljon el nejétől, és én öné vagyok!

Remegés futott végig idegeimen; – fiamra gondolék.

– Ah Julie, nekem gyermekem van!

– Én nem kivánom hogy megtagadja gyermekét, csak azt kivánom, hogy
szabad legyen. Mihelyest ön a neje által aláirt válási folyamodványt
nekem előmutatandja, én is teljesitni fogom igéretemet. Máskép ma
utoljára találkozánk.

– Ez önnek megmásithatlan kivánsága, Julie?

– Ez egyetlen bizonyitvány, mit elégségesnek tartok.

– Legyen; holnap ilyenkor e bizonyitvány kezei közt leend.

E találkozás után azonnal nőmhez akartam futni, hogy felszólitsam s ha a
szükség kivánja, kényszeritsem őt ez elválásba beleegyezni, de ismét
eszembe jutott gyermekem, fiam… és én kétségeskedni, habozni kezdtem, ha
hozzam-e ez áldozatot egy ismeretlennőnek, ki meglehet csak kegyetlen
játékot űz velem, s ki talán nevet és gúnyolódik gyöngeségem fölött…

Százszor is elhatárzám, hogy kiragadom magam e syrén örvényéből, hogy
visszatérek nőmhez, gyermekemhez; ah de mily gyöngék vagyunk akkor,
midőn egy szenvedélyt akarunk leküzdeni… A kötelesség intéseit csakhamar
legyőzék a szenvedély rábeszélő ingerei, s hazarohantam.

Nem akarom előtted lefesteni azon érzékeny és megható jelenetet, mely
köztem és nőm között történt, midőn értésére adám hogy válni
szándékozom. Eleinte nem értette, nem birta szavaim értelmét felfogni
szegény, s csak midőn hideg és közönyös hangon ismétlém akaratomat,
látszott megérteni. Sírt, zokogott, lábaimhoz veté magát, gyermeke
nevében könyörgött. Megszántam őt, de már sokkal tovább mentem, semhogy
visszaléphettem volna. Tudtára adám hogy minden hasztalan, hogy
szándékomat mi sem változtathatja meg. Ekkor könyeit fölszáritá, fölállt
s fájdalmas, de ünnepélyes és határzott hangon értésemre adá, hogy
elhagyhatom őt ha tetszik; de hogy ő önkéntesen sohasem fog ez elválásba
beleegyezni.

Hasztalanok voltak minden szavaim, fenyegetéseim, kényszeritéseim. Azt
felelé hogy megölhetem őt ha akarom, de öngyilkossá nem leend. Azért
jövök barátom, hogy tanácsodat kikérjem. Tanácsolj, tanácsolj, mit
tegyek? Kényszeritheti-e őt erre a törvény, mert én ettől sem borzadok
vissza?!

Az ügyvéd mindent elkövetett, hogy lebeszélje barátját ez esztelen és
nevetséges lépésről. Beszélt neki gyermekéről, kötelességeiről. Elmondá
sejtelmeit, gyanuját hogy e rejtélyeskedés alatt legjobb esetben is egy
kalandornő lappang, ki ily kiszámitott csellel akarja őt hálójába szőni.
Midőn mindez nem használt, midőn átlátá hogy barátja felett e
boldogtalan szenvedély oly mértékben uralkodik, hogy józan és okos
szavakkal nem lehet többé hatni rá, értésére adá, hogy a törvény ez
esetben mire sem kényszeritheti nejét, s hogy ez elválás
megtörténhessék, szükség hogy a nő abba önkéntesen beleegyezzék.

Kétségbeesve és fenyegetőzve távozék, azonban még azon nap estvéjén
fölkeresé barátját, ki aggódott és bánkódott miatta.

– Barátom, – kiáltá boldogságtól sugárzó arczczal, végy részt
boldogságomban. Én az emberek legszerencsésebbike vagyok!

– Hogyan? nőd tehát beleegyezett?

– Ugyvan. De halld miként történt. Tőled távozva egyenesen hazatértem.
Nőmet gondolkozva és komolyan találám, de a könyek tovatüntek szemeiből.

– Asszonyom, – mondám neki izgatott, elszánt hangon – hallgasson meg.
Nekem fontos, igen fontos okaim vannak az elválásra. Ön nem akar ebbe
beleegyezni. Ön azt mondja hogy szeret. Jó, tehát tudja meg, hogy ha egy
óra alatt alá nem irja ez elválási folyamodványt, én rögtön elutazom, és
pedig fiammal együtt. Gondolja meg ön Fanni hogy én elszakitom öntől
gyermekét és hogy bennünket az életben soha nem fog többé látni!…

Hosszas ideig gondolkozott, én a szobában járkáltam alá s fel. Végre
megszólalt:

– Adja ön e boldogtalan folyamodványt – – aláirta.

Alig várhattam hogy elérkezzék a kijelelt idő, ismeretlennőmhez
rohantam.

– Asszonyom! – kiáltám a szobába lépve – ön nem kétkedhetik többé, itt a
kivánt folyamodvány.

– Ön tehát csakugyan szeret engemet Viktor?

– Lelkem egész szenvedélyével!

– És nem fog elfeledni, feláldozni egy másért, amint nejét érettem
feláldozá?

– Soha, soha, esküszöm önnek!

Egy titkos érintésre az ablakok sötét függönyei leestek, s én
fölismertem – – nőmet…

– Fanni! – kiáltám térdreomolva előtte.

– Mondja ön Julie, hivtelen – mondá mosolyogva nőm – hisz Fannit nem
szereti többé…

A szégyen, a bánat zavarttá tett. Szemeimet földre sütém, mert érzém
hogy nem vagyok méltó a nők legszeretetreméltóbb és leghűbbikéhez. Érzém
igaztalan elfogultságomat. Nőm hozzám lépett, gyöngéden fölemelt és
tekintetében, mosolyán fölismerém a bocsánat, a kiengesztelődés
szivárványát…

* * *

Nehány év telt el az elbeszélés óta és G... ur, ki ez idő óta még
sürübben látogatja barátját, sem Viktor sem Fanni arczán soha egyetlen
felhőcskét sem fedezett föl.



FÉRJBOSZU.


I.

Talán nem létezik ember, ki az élet egyik legfőbb élvezetének ne tartaná
az utazás gyönyöreit.

Az én kedélyemre legalább mi sem hat oly jóltevően, mint az utazás, ha
mindjárt nem Italia narancsberkei és nem Helveczia jéghegyei között
történik is.

Hát még ha az ember egy kedves, imádott nővel utazhatik!…

Minden uj panoráma, minden hegykanyarulat, minden zugó csermely, minden
virágokkal himzett völgy, minden fűszál szerelemről regél; a zephir
szerelmi titkokat sugdos füleinkbe, a nap szenvedélyünk lángjáról
beszél, a csillagok kedvesünk szemeivel versenyeznek, s a lég, mintha
kedvesünk ajkának mézétől ittasult volna meg, oly édes, olyan kábitó…

A mely utban ez elbeszélendő kalandocskának ismeretére jutottam, az nem
birt ez elősorolt előnyökkel.

Nem volt oldalamnál egy kedves nő, kinek elleshettem volna sohajait,
kinek üdvezülhettem volna mosolyától.

Nem voltak elragadó hegylánczolatok, nem volt zugó csermely.

Egykét pusztai virág, s lankadásig forró napsugarak jutottak mindössze
osztályrészeműl.

Az alföldön utaztam.

Ki nem ismeri a Szolnoktól Nagyváradig tartó pusztaságot? Ki nem fakadt
ki ezerszer e zsibbasztó s oly hosszan tartó egyhanguság ellen? Ki nem
sohajtott fel számtalanszor gyorsan repülő szárnyai után a vasutnak, a
félöles homok, s ha csak kissé esős az évszak, a közlekedést majdnem
lehetlenné tevő sár hazájában?!

Bizonyára senki többször és buzgóbban mint én.

Aprilis volt. A nap sugarai enyhévé, barátságossá tevék a léget, de a
föld, a fagy karjaiból kibontakozott göröngyök, még barátságosabbak
valának, – legalább kocsink iránt, melynek kerekeire oly odaengedőleg,
annyi szenvedéllyel simulának, hogy öt lovunk daczára, melyek egyike
ellen sem tehettünk volna méltányosan kifogást sem jóakarat, sem erő
tekintetében, lépésnél gyorsabban nem haladhatánk.

Meg kellett volna őrülnöm, ha a kocsin két utitárs nincs, ki szétűzze az
unalom pókjait, s elfoglalja a türelmetlenség miatt sötétté, izgatottá
vált kedélyt.

Hála nekik e szolgálatért, melynek fontosságát annyira érzem, hogy bár
már két év repült ez utazás óta az enyészet felé, soha nem bírok
gondolni rájok máskép, mint legmélyebb, leghódolóbb érzetével a hálának,
a kegyeletnek…

Ez előzmények után könnyen arra a gondolatra jöhetne valaki, hogy
utitársaim legalább is bőbeszédü szinészek, vagy fecsegő kalandorok
valának.

Hogy a csalódás kellemetlenségétől mindenkit előre felmentsek, tudatnom
kell, miszerint érdemes utitársaim sem bőbeszédű szinészek, sem fecsegő
kalandorok nem valának, hanem tisztességes polgári állásu férfiak, még
pedig:

Egyik egy köztiszteletben álló nagyváradi ügyvéd, ki peres ügyekben
rándult a fővárosba;

Másik egy nem kevésbé tisztességes kereskedő leg… ah! bocsánat! segéd!
ki öt évi műutazás után letelepedési czéllal tért vissza hazájába.

E tisztességes két férfiu társaságában utaztam tehát.

E két férfiu nélkül talán megőrültem volna.

E két férfiu nélkül bizonyára nem jövék vala nyomára e nem épen
érdektelen történetnek, melyet szerencsém leend elbeszélhetni.

E két férfiunak én tehát sokat köszönhetek.

Hogy az olvasó találand-e valami köszönnivalót? nem tudom, de ohajtom,
és – divatos szerénységgel legyen mondva – remélem is!

E tisztességes két férfiu, kiknek én szórakozottságot, s az olvasó e
beszélyt köszönheti, fiatalkori barátok valának.

Midőn a gyorskocsin megpillanták egymást, sirva fakadtak, s vége hossza
nem volt az ölelgetésnek.

Aztán körülményeik után tudakoztak, s igy jutottam tudomására polgári
állásuknak és uticzéljaiknak.

Végre fiatalkori emlékekre került a sor, s e körülmény még a
legprózaiabb embernél is bizonyos költői ihlettséget idéz elő, s én
ülésembe hátradőlve nem egy kellemetes ifjukori kalandocska által
ragadtatám vissza amaz édes bájos korába az illusióknak, melyet
Metastasio az élet tavaszának nevez.

Beszéltek és nevetgéltek.

Minden szó, minden körülmény, mit fölemlitének, egyegy óráját szerezte
meg számukra ama kellemes lelkiállapotnak, midőn a tovatünt jelen
gondjai helyett a mult idő játszi képei rajongják körül a képzeletet,
ezer meg ezer édes emlékkel tarkázva fel a sokkal komolyabb valót.

Olyan jól esett hallgatnom őket.

Mintha csak saját multam felett tartottam volna szemlét. Annyi ismerős
csin, annyi rokon tréfa.

Az élet utai bármily szétágazók a számitás éveiben, a gyermek és
fiatalkor örömei kevés változással egyek és ugyanazok mindnyájunknál.

A két barát tehát fiatalsági emlékeivel foglalkozott, s az ezek által
eszközölt benyomás annyira élénk volt, hogy észre sem látszottak venni,
hogy kivülök még egy harmadik is van jelen, kinek egyetlen hangjok sem
futá el figyelmét, s igy akaratom ellenére végighallgatám e következő
párbeszédet, melyet mindkettő élénk érdekkel folytatott!

– És Ágnes – kérdé a kereskedősegéd, magas szőke ifju, kit rövidség
kedveért ezután egyszerűen Antalnak nevezünk – ama fiatal gyönyörü
leányka, ki szomszédunkban lakott, s kinek fekete szemei olyan tüzesek,
ragyogók valának, miként él? Szép-e még mindig? Nem…

Ez utolsó szónál hangja remegni kezdett, s ugy tetszék nekem, hogy végső
kérdését nem merte bevégezni. Elhallgatott de azon élénk érdekeltség,
azon roszul leplezett aggály, mi e pillanatban arczán mutatkozott,
sejtetni engedé, hogy e kérdésben több rejlik mint puszta kiváncsiság,
több mint esetleges megemlékezés.

– Ágnes? – felele az ügyvéd, zömök, harmincz és negyven közötti férfiu,
hosszu szakállal és sürű, különös gonddal ápolt bajusszal. – Berki
Ágnes, a főjegyző leánya?

– Az az! mondd csak, ismered őt?

Az ügyvéd késett a felelettel, s ugy látszék, válaszról gondolkozott.

Antal nem tartóztathata vissza némi türelmetlenségi mozdulatot.

– Mért kérdezősködöl – kérdé szünet után az ügyvéd – annyi
érdekeltséggel felőle, talán némi reményeid voltak kezei közt?

– Talán meghalt? – kiáltá a fiatal ember oly élénk megindulással, mi
legkisebb kétséget sem hagya fenn érdekeltségét illetőleg.

– Légy nyugodt! – felele mosolyogva az ügyvéd – ő él. Szemei most még
nagyobbak, még égettőbbek mint egykor, de…

– De?

– Ej, miért épen tőlem tudnod meg?

– Szólj, kényszerítlek!

– Talán hogy megmérgezzem az utazás gyönyöreit! Óh nem, én hallgatni
fogok. Holnap honn leszünk s majd többet fogsz hallani.

– György, te mindig barátom voltál. Gyermekkori emlékeinkre
kényszerítlek, beszélj, bármily kínzó dolgokat kell is hallanom!

– De mondd hát: mily tekintetben érdekel oly igen e hölgy?

– Mily tekintetben? Jó, tudj meg mindent. Hisz te barátom, valódi
barátom vagy, ki előtt nincs okom titkolózni.

Mi itt következik, azt a fiatal ember megindult, érzékeny hangon
beszélte el, közbe közbe szüneteket tartván, miket sohajtozásra használt
fel.

– Halld tehát: Ezelőtt öt évvel hagytam el hazámat.

– Midőn Pestre utaztál? emlékszem!

– Pestre, honnét rövid időn külföldre mentem, s öt évig voltam hazámtól
távol, a nélkül hogy ez idő alatt mit is tudtam volna felőle, ki, miért
titkoljam tovább? egyetlen, egyedüli czélja volt vágyaimnak,
reményeimnek.

E szavaknál esetlegesen az ügyvéd arczára esett pillantásom.

Gúnyos, elég ügyesen elrejtett mosoly futott végig ajkain, mi barátja
figyelmét elkerülte ugyan, de mi engem csaknem föllázitott.

E fiatal ember őszintesége megnyerte rokonszenvemet, s bántott hogy egy
valaki egy ember, épen ki magát barátjának nevezi, gúnyt űzzön
érzelmeiből.

Mitsem szóltam, de föltevém magamban a legelső alkalommal megtorlani.

– Mindemellett szándékosan nem kivántam hírt venni felőle. Mit is
hallhattam volna egyebet kétségbeejtő híreknél? Ő szép, fiatal, gazdag
volt. Egész valószinűséggel körülrajongva a vidék legelső, legkitünőbb
embereitől, mig én szerelmem szószólójául egyiket sem bírtam e
tulajdonok közől.

– Tehát szeretted őt? Lelkemre mondom ez ujság előttem. Még szemeim
előtt is végkép elrejtéd ez érzelmedet.

– Előtted, s mindenki előtt. Egyedül ő és atyja tudának felőle.

– Patvarba, a dolog komoly színt kezd ölteni! Tehát atyja is birtokában
volt a titoknak?

– Halld csak, igen érdekes történet ez. Agnes – mint tudod – gyermekkori
játszótársam, barátnőm volt. Legörömestebb töltöttük együtt a szabad
órákat. Én odahagyám érette labdázó czimboráimat, s ő szivesen nélkülözé
érettem bábozó társnőit.

– Valóságos árkádiai élet! csak folytasd, igen mulattat.

– Szülőink e barátságnak örvendeni látszának. Atyám megtisztelve érezte
magát, hogy fia barátságban él a gazdag és tekintélyes Berki úr
gyermekével, s Agnes atyja a gyermekek barátsága által nem érzé családja
becsületét fenyegetve, mint később tevé, midőn az összekötő érzelem neve
szerelemre változott.

– Tehát az atyja volt a gát? Mindjárt gondoltam; ó ez megszokott
história. De mondd csak, miként emelt válaszfalat sziveitek közé, ebben
talán leend valami uj!

– Midőn Agnes nem gondolt többé bábjaira, s midőn érezni kezdém, hogy
szemeiben fényes tüz ragyog, tapasztalám, hogy atyja viselete feltünőleg
hideggé kezd válni irányomban, s mit eddig oly szivesen, mintegy keresni
látszott, együttlétünket nehézzé, később lehetlenné tevé.

– De ti azért természetesen ezer módot találtatok az összejövetelekre? Ó
két szerető szivet nem oly könnyü elzárni egymástól!

– Felette ritkán. Először mert atyja hiuz szemekkel őrzé őt, másodszor:
mert engem kötelességeim napokig elfoglalának, s legfölebb
vasárnaponkint s néha esténkint, s ekkor is ezer veszélyek közt
lelheténk pár perczet az együttlétre.

– Végre azonban az atya…

– Hallgasd csak, itt kezdődik valódi szerencsétlenségem. Egy napon
véletlenül értésemre esett, hogy bizonyos Bárkai –

– Bárkai, mondod?

– Bárkai Ákos. Ismered őt?

– Igen, igen – csak folytasd!

– Nehány nap óta gyakori vendég Ágneséknél.

– Féltékennyé lettél. Szegény Antal!

– Nem tudék nevet adni uj kinaimnak, de érzém, mintha minden pillanatban
ezer nyilvessző hasított volna szivemen át. Nyugalmam örökre oda lőn, s
bár Ágnes viseletében mit sem találtam, mi aggodalmakra adott volna
okot, valahányszor ez ember előtűnt gondolatimban, mi pedig untalan
megtörtént, mintha mérges kigyó sebzett volna meg fulánkjával, egész
testemben remegni kezdék. Végre nem birtam tovább küzködni a naponkint
növekedő szörnnyel s egy találkozás alkalmával elpanaszlám Ágnesnek.

– S ő szent fogadást tőn?

– Sirva fakadt szavaimra, s ezer esküt tőn, hogy szerelmét mi sem képes
megingatni, s karjaim közt fogadá fel, hogy enyém leend, vagy a siré. E
fogadás erélyt költött lelkemben, s bátorságot ada egy már régen
tervezett lépés véghezvitelére.

Másnap atyjához menék.

– Képzelem, mily tragikomikus jelenet fejlődött ki köztetek?!

– Őszintén, férfiasan elmondék neki mindent. Fölfedém szerelmünket, s
tudtára adván mind saját, mind lánya elhatározását, hogy egymást birni
akarjuk, nőül kértem őt.

– Helyesen, és ő?

– Kikaczagott, s azon gúnyos megjegyzés között, hogy leányát nem
kalmárnak nevelte, ajtajára mutatott.

– És te?

– E jelenet után odahagyám Nagyváradot anélkül, hogy többé beszéltem,
vagy csak találkoztam volna is imádottammal.

– Ezt nem helyesen cselekvéd pajtás. A szerelemnek, bármily forró,
szenvedélyes legyen is az, a távollét sirját ássa meg. Kivált fiatal
leánykáknál, kiknél ez érzelem határozott szinezettel még nem bir, és
kiknél legtöbb esetben a nyilatkozni kezdő vágy, és nem szerelem, mi
szivdobogásukat sebesebbé, ajkaikat csóksovárokká teszi. Én helyzetedben
maradtam volna.

– Nem volt elég erőm hozzá. Meglehet gyáván, de máskép nem birtam
cselekedni. Azon gondolattal, hogy atya és gyermek között viszálynak
legyek okozója, huszonegy évemmel sehogysem birtam kibékülni. Most
meglehet, én is máskép cselekedném.

– Hja a tapasztalatok elűzik az érzelgést a szivből. És most mit
szándékozol tenni?

– Mit tudom én? annyi bizonyos, hogy még most is szeretem őt, jobban,
szenvedélyesebben mint valaha.

– Szegény fiu, szánlak!

– Most már mindent tudsz, s átláthatod, hogy beszélned kell felőle,
bármily iszonyu dolgokat kellene is hallanom.

– Most még kevésbé tenném, mint azelőtt. Maradj még pár órát
bizonytalanságban. A valót ugyis elég korán megtudandod.

– Értelek! – ő rám nézve örökre elveszett. Ne félj, e gondolathoz már
hozzászoktattak iszonyu sejtelmeim.

Az ügyvéd mitsem válaszolt, mi annyit tett, hogy e boldogtalan
szerelmesnek igaza van. Fölkeresém tekintetét. Szomoru, bánatos volt az.
Halvány vonásain könyek peregtek alá. Elmélyedve hátraveté magát
ülésében, s egyegy hosszu sohaj, mit koronkint hallani lehetett, sejteté
a vihart, mi belsejében dúl.

Az ügyvéd fütyörészni kezdett, s én bár örömest kiragadtam volna hősömet
kinzó merengéséből, tolakodó lenni nem akartam, s igy mit sem teheték
jobbat, mint hogy hallgattam, s legfölebb gondolataimat engedém szabad
röptekre.

Szántam is, irigyeltem is őt.

A szerelemben még a bánat is olyan édes, s aztán mint Heine mondja:
Kinek első szerelme boldogtalan, az félisten, de ki másodszor is
boldogtalanúl szeret, az bolond!

Keserű szavak, miknek hogy igazságát megérthessük, megrabolva kell
lennünk illusióinktól.

Tudja isten! én részemről inkább kivánok lenni bolond, mint számitni
bírjak ott, hol a lángragyult vérnek láz és szenvedélyre van szüksége.

A kocsis nem egyszer csapdosott fáradt lovai közé, mig azon hiszemben
lehete, hogy a kocsijában ülők alszanak. Mindenki magamagával volt
elfoglalva, s eszméinek nem adott hangot.

Végre az ügyvéd töré meg a csendet, hihetőleg hogy elmélyedt barátjának
elszóródást eszközöljön.

– Hanem azért sohse add át magad a keserűségnek Antal pajtás! Találsz te
majd más szeretőt magadnak! „Ha ezt nem adják, mást kérünk“ mondja a
példaszó. Aztán különben is nem első, és bizonyára nem is utolsó vagy,
kit megcsalt a szeretője. Nézz meg engem mindjárt. Itt vagyok hála
istennek viruló egészségben. – Még arczom pírja sem halványult el, pedig
alig nehány hete hogy megcsalt a szeretőm, pedig ügyvédi diplomámra
mondom: mivel sem szeretém kevésbé, mint te a tiédet!

Nem a legszebb tulajdon biz az, de őszintén bevallom, miszerint eszembe
jutván az iménti gúnymosoly, bizonyos kárörömet éreztem e szavakra, s
ohajtottam hogy igazak legyenek.

– Te? – mondá mosolyra erőtetve ajkait Antal – van is neked szíved,
tudsz is te szeretni?!

– Magam is kétkedtem benne mindaddig, mig e bűbájos sirént megismertem.
De fájdalom! csakhamar meggyőződtem, miszerint ha verseket nem tudok is
írni; van ám szívem, még pedig milyen érző az istenadta!

E szavaknál az ügyvéd sohajtott.

Magam sem tudom miért? és elismerem hogy helytelen előitélet, de
valahányszor ügyvédet látok szerelmi epekedésben sohajtozni, nem
állhatom meg, hogy el ne mosolyodjam.

Eszembe jut a perrendtartás, a váltók körüli eljárás, s kész a kaczaj,
hacsak ajkimat vérig nem harapdálom.

Mostis igy fojtám vissza.

E diplomaticus vonzalom jobban érdekelt, semhogy pár csep vért s egy kis
fájdalmat sajnáltam volna, hogy továbbra is figyelembe vétetlenül
maradhassak.

Hogy annálinkább biztositsam magamat, lehunytam szemeimet.

– Lehetséges-e? – kiálta fel Antal – te még sohajtozol is! Na e kaland
végnélkül érdekelni kezd! Alig emlékszem teljes életemben ilyen élénk
kiváncsiságra, mint a milyet fölébresztettél bennem! Ugyan kérlek
beszélj szaporán!

– A mult farsangon. Ó jól emlékszem még a napra is, és sohasem is fogom
felejteni, február 7-kén történt; egy házimulatság alkalmával a
véletlen, vagy gonosz ördögöm összehozott egy… angyallal, – mert hiszen
bűnös angyalok is vannak! – egy nővel, kinek égető szemsugarai azonnal
fölperzselék szivem nyugodalmát. Ah, de azok a picziny hablábak, az a
mosoly, az a testtartás!

– Mi a tatár! te költői lelkesedésre is képes vagy! – szakitá meg őt a
bámulás leplezetlen kifejezésével Antal, ki mint látszék, erővel
szórakozni akart. – Lelkemre ez meglep, erre képtelennek hittelek!

Kétszeres erővel haraptam ajkaimba, hogy kaczajra ne fakadjak.

– Na hiszen ha már ez is meglep, azokra miket hallani fogsz, sóbálvánnyá
változol a puszta bámulattól. Szerelmes lettem tehát, ó de minő
szerelmes! Az egész mulatság alatt nem távoztam oldaláról, bárha férje
is jelen volt.

– Férje? Tehát férje is van? Na itt megint rád ismerek. Vannak jellemek,
melyek sohasem tagadják meg magukat! Te a gyakorlat, a való embere vagy,
neked nem sohajok, neked nem jövő, neked jelen kell.

– És mégis sohajtoztam, és pedig mennyit! De halld csak. A nő észre
látszott venni a benyomást, mit bájaival eszközölt, és –

– És?

– És mosolygott; de mosolya nem volt kétségbeejtő. Szóval, hogy rövid
legyek: e bál volt kezdete ismeretségünknek, mely csakhamar szenvedéllyé
nőtt, és egy hóig a halandók legboldogabbikává tőn.

– Egy hóig? Tehát az egész mindössze egy hóig tartott?

– De e rövid hó elég volt arra, hogy a mennyország üdvességéről fogalmat
szerezzek magamnak. Ah, minő édes órák voltak ezek!…

Az ügyvéd ujra sohajtozni kezdett.

Nekem ujból ajkaimba kelle harapnom.

– Mondd csak, mi volt az ok ily rögtöni szakadásra?

– Mi volt az ok? Szeszély, gyöngeség, változékonyság, vagy tudja manó
minő pokolból került tulajdona az asszonyi szivnek. Egy napon feltünőleg
hidegnek találtam Ágnest.

– Ágnest? – kiáltá Antal, szinéből egészen kikelve – Ágnest?!

– Légy nyugodt, válaszolt az ügyvéd egy uj, s elég ügyesen leplezett
mosollyal, e nő soha nem volt a te Ágnesed.

– S e hidegség oka?

– Sem több, sem kevesebb nem volt, mint hogy a mely mértékben kezdett
irányomban hidegülni, épen oly mértékben nőtt melegsége egy más valaki
iránt, ki nehány nap óta feltünőleg buzgó látogatója lőn a férjnek,
bárha oly szerencsétlen volt, hogy legtöbb esetben azon időben tevé
látogatásait, melyben a férj történetesen nem volt honn. Tájékozásul
megjegyzem, hogy a férj hivatalnok.

– És igy könnyü volt felfedezni az alkalmas perczeket; – értelek.

– Én szemrehányásokkal illettem e változásért, s tudtára adám, hogy
sejtem viselete okát. „Nem sziveskednék velem is tudatni sejtelmeit?“
felelé gúnyosan szavaimra. Szemérmetlensége föllázitott. – Uj kedvese
kedveért teszi ön asszonyom! – kiáltám megsemmisitő hangon. „És ha azért
tenném, uram?“ E szavakra kalapot ragadék. – Akkor nincs mit felelnem
rá! mondám, s vérző szivvel bár, de örökre odahagyám a szép hűtelent.

– S aztán?

– Kell-e több? Meg voltam semmisitve. Hogy azonban fájdalmaimat a csalfa
előtt eltitkolhassam, megragadtam egy kinálkozó kedvező alkalmat, s egy
védelmembe ajánlott per ügyében azonnal utrakeltem a fővárosba. Azóta
hat hét telt el, de érzem hogy szerelmesebben térek haza, mint távozám.

Az ügyvéd harmadszor is sohajtozni kezdett.

Hasztalan vágtam fogaimat ajakimba, hasztalan szedém össze minden
erőmet, hogy komolyan maradjak, nem ért semmit: hangos nevetésre,
kaczajra fakadék.

– Uram! – kiálta a magához tért ügyvéd!

– Uram! hebegém majd megfulva a görcsös nevetéstől.

– Ön kihallgatott bennünket!

– Tennem kelle. Nem hallok nagyot!

– S most gúnyolódik?!

– Ó nem, csak nem tartóztathatom vissza nevetésemet, hogy ön ily
komolyan veszi e csekélységet. Mindennapi történet ez uram, s
mindnyájunkkal közös. Nyugodjanak azért meg uraim, mert bár akaratjok s
talán ön akaratom ellenére is birtokába jutottam titkaiknak, nem fogok
velök visszaélni, s örökre keblembe temetem. Én különben is ismeretlen s
csak utazó vagyok e vidéken.

Pár nap mulva vissza fogok térni a fővárosba.

E szavaim, melyeket lehető komolysággal és ünnepélyesen igyekeztem
szavalni, megnyugtaták őket, s igy még több részletnek jutottam
tudomására e viszonyt illetőleg.

Annyira, hogy mind érdemes utitársam, mind imádottjának jellemére nézve
tisztába jöheték magammal.

Sem a nőnek, sem a férfinak nem mondok ugyan ezzel bókot, de
udvariatlanságot sem, mert elég eszélyes valék e tekintetbeni
következtetéseimet kimélőleg – elhallgatni.


II.

A nap már tért engedett a csillagoknak kaczérkodhatni és ékeskedni,
midőn másnap Nagyváradra érkezénk.

Első gondunk volt porlepte utiruháinktól menekedni, s aztán mindinkább
erélyesen nyilatkozó étvágyunknak tenni eleget.

Az étterembe mentünk.

A vidéki étlapok nem oly terjedelmesek, hogy soká késedelmezhettünk
volna; a pinczér egyszerü ajánlatát fogadók el, ki nem szerénykedett
kimondani, hogy olyan rostélyost, minő konyhájokból kerül, messze földön
nem lehet találni.

A pinczérnek igaza volt: a rostélyoson még elkényeztetett fővárosi
izlésem sem talált gáncsolni valót.

Az ügyvéd épen el volt ragadtatva általa, s még Antalnak sem jutott
eszébe, hogy ez étek talán kissé igen is táplálékony szerelmi sohajok és
epedés mellett.

Mindezt talán a lánglelkü somlyai okozá, mellyel mindhárman csakhamar
szoros barátságot köténk, s melynek csepjeit egyremásra szabaditgatók
üvegbörtöneikből.

A szesz szokott hatása nyilatkozni kezdett, az ajkak csevegőbbekké, a
beszéd hangosabbá kezdett válni, midőn a terem ajtaja kinyilt s azon egy
fekete köpenyeges férfi lépett a szobába.

Meg ne ijedjenek szép olvasónőim!

Nem élünk többé a rémségek, borzadályok korszakában.

Ki a szobába lépett, nem volt torzonborz szakálu haramia, hogy
„életünket vagy pénzünket“ kivánja keblünkre szegzett pisztollyal
kezében.

Tőr sem villogott felénk övéből, sőt még vörös tollas kalap sem kelthete
bennünk ijesztő sejtelmeket.

A szétvetett köpeny alól egy fehér mellényü s fekete frakku férfiu tünt
elő, kinek csinos külseje épen nem volt ijesztő, sőt barátságos, vonzó
vonásain jól esett pihenni a szemnek.

Köpenyét könnyedén leveté válláról, s nyájas köszöntés után asztalunkhoz
telepedett.

Készséggel fogadám üdvözletét.

Utitársaim is hasonlót tevének, de a hang melyen ez igénytelen pár szót
kiejték, felötlött.

Kérdőleg tekinték szemeik közé.

Élénken meg voltam lepetve.

Antal halvány arcza kipirult, az ügyvéd piros arcza elhalványult.

– Ni ni! jól látnak-e szemeim? hisz ez Darvai! – kiálta az ujonan
érkezett, kezét nyujtva az ügyvédnek, melyet ez némi elfogultsággal
szoritott meg. – És ön uram – folytatá Antalt vizsgálgatva – bocsánat,
de nekem már volt valahol szerencsém! Lássuk csak… Ah, lehetséges-e?
Kreiner úr?

– Szolgálatjára, uram.

– Eh patvarban, félre az udvariassággal! isten hozta önt körünkbe! –
ezzel mindkét kezét megragadva az e kitüntetésre ugy látszik nem nagyon
sovárgó Antalnak, megrázá egész barátsággal.

– És ezen úr? – kérdé az ügyvédhez fordulva az idegen. –

– Utitársunk.

– Örvendek!

Némán hajoltam meg.

– Vetélytársam! sugá fülembe elfojtott dühvel Antal.

– Ágnes férje! mondá hasonló módon másoldalról az ügyvéd.

Mindent megértettem.

Fejtve lőn a hatás, mit jövetele eszközölt.

– Nos uraim, – kérdé vidoran az idegen – önök messze földről,
nagyvilágból érkeznek, beszéljenek valami ujat, valami meglepőt, cserébe
majd én is beszélendek valamit, mi jótállok róla, élénk meglepetést fog
okozni.

Az ügyvéd fészkelődni kezdett, Kreiner ajkába harapott.

– Hanem hagyjuk mégis az ujságokat, – vevé föl a szót ismét az idegen –
vannak ujságok, melyeket sohasem késő elbeszélnünk. Aztán különben is
ennél okosabb dolgokkal is meglehet ölni az időt, nemde uraim? Pinczér,
pezsgőt ide!

Ez az én emberem! gondolám magamban.

Fesztelen, vig, s mindezek fölött szenvedélye van a pezsgő iránt.

Ah, mert az a pezsgő! az a „folyékony nap!“ mint egy franczia iró
nevezi!…

Mért is nem rendelé a természet, hogy békát és halat termő viz helyett e
hullámzó láng ölelné körül a vén földet!

Mi szép lenne akkor az élet!

De nem! mégis jobb igy! mily fájdalmas lenne akkor a halál.

– Nem hallád pinczér? pezsgőt ide!

– Itt van már, – mond a pinczér, s elhalmozá asztalunkat pezsgős
palaczkokkal.

Utitársaimnak tartozom azon megjegyzéssel, miszerint vontatva s csak
hosszas rábeszélés után engedének az idegen kinálásainak.

Hanem ahogy egy két pohárral magokba engedének, ugyszólván, erőszakolni,
azután megszünt minden vonakodás, s méltó versenytársaink levének.

Hja, a pezsgőben sokkal több a hiuság, s ez sokkal több erélyt ad neki,
hogysem nyugton birna maradni üveg kalitkájában akkor, midőn vigadó
férfiakat érez közelében.

– Rajta uraim, rajta, igyunk! Éljenek a hű asszonyok!

Az idegen merőn szegzé szemeit utitársaimra.

Antal arcza ismét lángra gyult, az ügyvédé ismét sápadt lőn.

– És most uraim, engedjék szavamat beváltanom, engedjék elmesélnem
érdekes ujdonságomat, melytől, szerénytelenség bár, de csak kimondom:
roppant hatást remélek!

– Halljuk! – kiáltám azon érdekeltséggel, mellyel borozó társaságban az
ember minden fölmerülő inditványt fogad –

– Uram! – kezdé az idegen, szavait Antalhoz intézve. – Ön egykor
vetélytársam volt. Maradjon nyugodtan, kérem. Nőm akkor még szabad volt.
Ketten szerettük őt. Én győztem, ő nőmmé lőn. Ó bárcsak győzött volna
ön, hogy lett volna öné! – Kérem, ne türelmetlenkedjék. Hallgasson
végig, azután kész leszek értekezni ez ügyben. Ő akkor szabad volt, s
igy nem lehet kifogásom ellene, hogy vonzalmára méltatá. Hanem önnek
uram – ezzel tekintetét a hüledező ügyvédre emelé – önnek, ki
vetélytársam volt akkor, midőn nőm már nőm, és igy nem volt szabad, még
más mondóm is van! Ne csináljon ön oly bámuló arczot, ne igyekezzék
tagadni, kétségbevonhatlan bizonyitványokkal birok. Nehány levele van
kezeim közt. De hagyjuk ezt, hallja szavaimat: Nőm, ki végettem hűtlen
lőn ezen úrhoz, önért hűtlen lőn hozzám, s egy más valakiért, ki
barátomnak nevezé magát, hűtlen lőn önhez, nőm a mult éjjel azon mással
megszökött. Ha, ha ha! megszökött! Na, na, ne csináljon ön oly komoly
képet hozzá, szivemből megbocsátok, büntetésül elég ez ujság. A mi férji
boszumat illeti, ó az semmi esetre nem fog elmaradni, csakhogy azt az
utolsó kedves számára tartom fenn. Oh e boszu irtózatos leend!… Hanem
addig is igyunk!

Poharat koczintottunk és ittunk. Ittunk soká – reggelig.

Az ügyvédnek nem lőn többé véleménye a férjjel szemben, én pedig és ő,
nem szükséglénk nógatást.

Antal, az őt lesujtó hirre hallgatva szorita kezet a férjjel, s minden
marasztás daczára odahagyá a ránézve türhetlen vigságot.

Mentsen fel a türelmes és engedékeny olvasó azon rám nézt őszintén
szólva igen kellemetlen dologtól, hogy e szerencsétlen Adonisnak iszonyú
fájdalmait leirjam, melyeket e hír keltett fel lelkében. Valamint attól
is, hogy őt hosszu életpályáján végig kisérjem.

Ő nem az az egyéniség, kinek körében kellemesen telik az idő.

Annyit azonban szükség megemlitenem, hogy daczára zordon fájdalmainak
sem étvágyát nem vesztette el, sem melancholikussá nem lőn, sőt pár hó
mulva valóságos hizásnak indult.

Isten veled hát szívdús férfiu – örökre!

Térjünk vissza a pezsgős palaczkokhoz.

Vig durrogásaik kellemesebbek a bánkódó sohajoknál.

A férj, kivel csakhamar baráti poharat üriték, s ki mint az olvasó e
rövid együttlét után is azonnal láthatja, egyike a legélvezhetőbb
embereknek, mindvégig megtartá vidorságát.

Daloltunk, tréfáltunk s egy véletlenül odavetődött czigánybanda vig
zenéje oly röviddé tevé az éjt, hogy az út által okozott bágyadtság
daczára egyetlen egyszer sem – ásitottam.

A nap már kémlelődni kezdett tüzes szemeivel, midőn véget ért a
dinomdánom.

Az ügyvéd oly… na de nem akarom megbélyegezni őt, kivált miután nem
leend többé alkalma helyrehozni e gyöngeségét.

Azt értem, hogy vele sem fog többé találkozni az olvasó.

Felőle nincs mit mondanom; az eddigiek eléggé jellemzik őt, s bízton
engedik gyanitani, mikép élte ezután világát.

A férj Endre, mint nevezék őt, lelkemre köté, hogy ittmulatásom ideje
alatt többször keressem fel.

Megigértem, s eltávozánk aludni és álmodni.

Azon nehány nap alatt, mit ügyeim elintézése végett Váradon töltöttem,
többször voltam vele.

Pezsgős palaczkok nélkül is vidornak, kedélyesnek és igen mulatságosnak
találtam őt.

Elképzelhető azért kedves meglepetésem, midőn bucsúlátogatásom
alkalmával értésemre adá, hogy velem fog utazni.

Elindulánk és ha nyári forró napokban pusztai ut lehet kellemetes, ez
bizonyára a legkellemesebbek közé tartozott.

Hanem azért még sem akarom olvasóimat homok és por közé vezetni, inkább
pár napot átugrom történetünkben, s egész tündéri gyorsasággal egyenesen
Pesten termünk. Még pedig hogy az ellentét annál felötlőbb, a meglepetés
annál tökéletesebb legyen, egyenest a vácziutczában.

Itt sétáltunk karöltve párnappal megérkezésünk után Endrével, s élveztük
a – – séta gyönyöreit.

Ki a fővárosban csak egyetlenegyszer fordult meg, tudhatja hogy a szép,
az elegans női világ itt szokta megtenni reggeli sétáit.

Különösen ez alkalommal igen szép idő volt, és az utcza csak ugy
hemzsegett a mozgó virágoktól.

Endre, ki a pezsgőzési jelenet óta szándékosan került minden hangot, mi
nejére vonatkozott volna, sokkal több érdekkel vizsgálgatta a mellettünk
ellebbenő hölgyeket, mint azt a történtek után vártam tőle.

Viseletében mi sem volt, mi férjet, mi több, megcsalt férjet
gyanittatott volna.

Egyszerre csak hirtelen megállt, szemüvegét vevé igénybe, s tekintetével
egy határozott pontra meredt.

Odapillanték. Egy fiatal, divatosan öltözött ember volt, ki egy
kirakatot vizsgálgata.

– Ő az! – kiálta fel Endre – csakugyan föltaláltam őt!

– Ki? – kérdém érdekkel.

– Nőm kedvese. Jer!

A fiatal emberhez léptünk.

– Uram! – szólitá meg őt Endre, karját gyöngén megérintve.

A fiatal ember megfordult és majd hátrabukott a – meglepetéstől.

Én tartva Endre hevességétől, kérni kezdém, mérsékelje magát.

– Ó légy nyugodt – viszonzá – nem fog utczai botrány történni, mert ez
úr leend oly szíves szállásomra követni, hol végezni fogunk.

– De…

– Semmi de, akarom!

– Legyen, engedek kivánatának.

– Tehát mehetünk.

Elindulánk.

A vácziutczától Európa szállodáig, hol Endre lakott, némán haladtunk.

Itt szobájába vezetett, s beléptünk után az ajtót belőlről becsukta.

Nem tudám mit szándékozik tenni, de az a vérfagylaló nyugalom, melyet
mozdulataiban tanusitott, elrémitett, s iszonyu sejtelmeket keltett fel
keblemben.

Szó nélkül böröndjét nyitá föl s abból két pisztolyt vőn elő, melyeket a
szoba közepén álló asztalra helyzett.

A divatosan öltözködött fiatal ember, mint képzelhetni, nem a
legelragadóbban érzé magát ennek láttára. Legalább arcza, mely fehér
volt mint a fal, ezt látszott mutatni.

– Uram! – kezdé Endre, jobbjával felém mutatva – ezen úr barátom s
mindent tud, tehát nyiltan szólhatok. Hanem tessék, üljünk le.

E megkinálás nagy jótétemény volt a fiatal embernek, mert lábai inogni
kezdének.

Letelepedénk.

– Uram, – vevé fel ismét a szót a bántott férj, – ön elcsábitá s
megszökteté nőmet. A dolog tény, azon már változtatni nem lehet, és
számomra nincs egyéb elégtétel hátra, mint a boszu, és én istenemre
boszut állandok.

– Mit kiván ön? – hebegé a fiatal ember.

– Szereti ön nőmet? feleljen becsületére.

– Szeretem.

– Jó, ez könnyiteni fogja elhatározását.

Iszonyu sejtelemtől megkapatva a pisztolyokat hatalmamba akarám
keriteni.

Endre észrevevé szándékomat, s mindkettőt kezeibe vevé.

– Uram, nézze ön e töltött fegyvereket. Ha kétkedik, megvizsgálhatja
őket. Ha ön öt percz alatt meg nem egyezik kivánatomban, istenemre és
becsületemre esküszöm: egyik golyót szivén, másikat agyán röpitem
keresztül.

– Tudassa kérem, mi kivánata van?

– Kivánatom sem több, sem kevesebb mint, hogy ön nőmmel még ma, a
délután induló gőzössel utrakeljen Amerikába, és esküdjék, fogadja fel
becsülete szentségére, hogy onnan soha többé nem fog visszatérni. Ez
akaratom.

– De uram!

– Ön nem fogadja el?

– Részemről nincs ellenvetésem, hisz mondám már, hogy szeretem a nőt. De
lássa ön, oda pénz… utlevél.

– Mindkettőről gondoskodtam. Itt az utlevél kettőjök részére, itt nőm
hozománya, negyvenezer pengő. Ebből becsülettel elélhetnek. Nos?

– Legyen, elfogadom.

– Esküdjék.

– Becsületem szentségére!

– És most irja alá e váltót.

– Mily váltót?

– Oly összegről, melyet ön nem vett fel soha, de a mely képessé tenne,
önt, hogy ha esküjét megszegve valaha visszatérne, azonnal börtönbe
csukatnom.

– Ó legyen nyugodt, nem fogok visszatérni.

– Mindegy. Az előrevigyázat sohasem fölösleges. Tessék.

– Adja ön, – s az ifju aláirta az iratot.

– És most isten önnel örökre. Legyen boldogsága biztosabb, s tartósabb
mint enyém vala.

– Köszönöm. Isten önökkel!

– Mit tevél? – kiáltám meg nem foghatva a történteket.

– Megboszultam magamat!

– Mikép, hogy e ficzkót dússá s boldoggá tevéd?

– Azzal hogy nőmet nyakára kötém. Ó hidd el, nincs a földön bün, melyhez
e büntetés elég nagy ne lenne!… Boldogtalan fiatal ember!…

Délutáni négy órakor Endre, kivel együtt ebédelék fölkért, kisérném el
őt a gőzös indóhelyére, hogy meggyőződjék, ha teljesíti-e vetélytársa
igéretét.

Midőn a parthoz érénk, a gőzös már elindult, de még nem haladt oly
messzire, hogy ki ne vehessük a fedélzeten Endre vetélytársát egy nő
oldalán, kiben a férj hitvesét ismeré föl.

Mig a gőzös látható volt, tekintete szünet nélkül rajta merengett. Midőn
tovatünt, megfordult, és rövid köszöntés után sietve távozott.

– Hova oly sietve? – kiáltám utána.

– Templomba. Hálát adni istennek e váratlan szerencseért!!



TERÉZ.

A mult év nyarán Balaton-Füreden egy fiatal emberrel ismerkedtem meg, ki
szenvedő halvány arczával s nyájas modorával első pillanatra
rokonszenvet ébresztett maga iránt, s kivel csakhamar bizalmas baráti
viszonyba léptem.

Átalánosan ismert dolog, hogy úton és fürdőkön az emberek sokkal
barátságosabbak, közlékenyebbek, s sokkal könnyebben hozzáférhetők, mint
más alkalmaknál. Ismeretségünk mindössze is sétányi köszöntésen
kezdődött, s alig tűnt tova kétszer 48 óra, s mi barátokká levénk a
nélkül, hogy akár bemutatás, akár valamely harmadik személy közbelépte
történt, vagy szükségeltetett volna.

Ez utóbbi körülmény alig is lett volna lehetséges, mert Viktor kerűlni
látszott az embereket. Igen ritkán érintkezett másokkal, s ekkor is egy
szóval, egy lépéssel sem tőn többet, mint mennyit a szigorú illem és
udvariasság megenged és parancsol.

Velem szemben azonban kivételt tőn. Közeledtemre nem igyekezett távozni,
s talán első pillanatra leolvasá arczomról, hogy nem puszta kiváncsiság,
vagy üres, szokásos fecsegési vágy visz körébe, mert előzékenyen,
szivélyesen, s mondhatnám régi ismerőskint fogadott.

E hóditásomnak, miként ő azt tréfásan elnevezé, kétszeresen örültem.
Először: mert szenvedő külseje első tekintetre érdeket, részvétet
gerjesztett maga iránt; másodszor: mert csakhamar meggyőződém, hogy
benne egy őszinte, valódi barátra találtam, és ez, az érdek oly kirívó
korszakában, mint jelenünk, oly ritka, és épen azért megbecsülhetlen
kincs! –

Aztán különben is e bár nagyszámu és fényes társaság daczára, melyben
Füred a fürdői saison alatt sohasem szűkölködik, épen olyan egyedül és
idegennek éreztem magamat mint ő, s az egyedüllétnél, bármennyi gyönyör
közepett is, nem ismerek valami unalmasabb, zsibbasztóbb kopárságot.

A sziv örömest megosztja kincseit, ha rokonlélekre talál.

Örömei megkétszeresülnek általa, fájdalmai elvesztik fulánkjaikat.

Viktor tehát barátommá lőn. A nap legnagyobb részén együtt valánk.
Együtt tevők sétáinkat, s mert ő is miként én, inkább kedély-bajban
szenvedett, s szórakozottságot jött keresni, – együtt s egyenlő
eszközökkel kisértettük meg föltalálását.

Ki a fürdői élet – hogy ugy fejezzem ki magamat – kisvárosiasságát
ismeri, tudni fogja, hogy ott minden jelentékenyebb családnak, sőt
egyéniségnek megérkezte is esemény. Egy reggel minden ember azzal
köszönté ismerőit: ha tudja-e, miként a Tarczali család megérkezett?

Nekünk sem mulaszták el értésünkre adni, mi azonban a társaság többi
tagjaihoz képest ez ujdonságot meglehetős hidegséggel és közönynyel
fogadtuk.

A név és család ismeretlen volt előttünk, s mi legkevésbé azon
hangulatban, hogy uj ismeretségekre vágytunk volna.

Egykedvüleg folytattuk tehát sétánkat, amint alig egy óra eltelte után a
sétányon támadt bizonyos élénkség és csoportalakulások gyanitnunk
engedék, hogy az ujonan jöttek készen vannak toilettejökkel, s bemutaták
magukat a társaságnak.

Nem mondhatnám, hogy valamely tűrhetlen kiváncsiság ragadt volna
közelökbe, de mivel lépteink esetlegesen épen feléjök vezettek, s mivel
mi okunk sem volt kerülni őket, kevés percz mulva alkalmunk lőn
láthatni, és bámulhatni a most érkezetteket, a társalgás és közfigyelem
e perczbeni tárgyait.

Bámulhatni mondom, mert Tarczali Teréz, ki anyja oldalán lejtett el
melettünk, legkevesebb hízelgéssel és udvariassággal szólva is,
tökéletesen méltó volt e kifejezésre.

Termete sugár, magas. Szemei áthatók, feketék mint az éj, és fényesek
miként csillagai. Vonásai kifejezésteljesek, megragadók. Fürtei szőkék,
kissé vörösre hajlók, mi fekete szemei- és szemöldjeivel mondhatlan bájt
kölcsönze arczának, s oly igézőn bűvszerüvé tevé azt, hogy a szem alig
birt megválni e kedves képtől, mintha sugárai egyenesen a lángragyult
szívből fakadtak volna!

A szépnek hatása a fogékony lélekre önkéntelen és ellenállhatlan, de ha
őszinte akarok lenni, meg kell vallanom: miszerint élénkebb, rögtönibb
felindulást alig éreztem valaha, mint e fiatal leányka láttára, kinek
gyermekarcza még a bábjátékokra emlékeztetett, mig lángszemei a
szenvedélyek viharát költék fel a kebelben.

Öltözete egyszerü, s annyi öszhangzásban egész alakjával, hogy első
pillanatra fölismerém benne a tapintatot és izlést, mi a mint oly ritka,
épen oly elragadó tulajdon, s az egyéniségnek nélkülözhetlen, kiegészitő
kelléke.

Nem elég a divat; minden arcznak, alaknak, kedélynek, modornak megvan a
maga színe, sajátságai. Az öszhangzásnak a legparányibb részletekig meg
kell lenni, különben az egészen lesz valami, mi viszhat, sért, a nélkül
hogy hirtelen okát tudnánk adni, a nélkül, hogy magában véve akár a
szín, akár a szabás ellen tehetnénk alapos kifogást.

E fiatal leányka e tekintetben oly szabályosan tökélyes volt, annyira
kielégite bármely szigoru igényeket, hogy alig lehetett észrevenni, hogy
a mesterségből is van rajta valami, azt hitte az ember, hogy igy miként
van, mindenestől, egyenesen a természet kezéből került ki.

Midőn mellettünk ellebbent – mert picziny lábai alig látszának a földet
érinteni – önkéntelenül állva maradánk, hogy utánatekinthessünk,
átélvezni minden mozdulatát, minden lépését, melyek, mintha pajzán
álomképek üznének széditő játékot, oly kecsteljesek, oly légszerüek
valának…

Több perczig szótlanul bámultunk utána.

Midőn ez igézetszerü varázshatalom alól kissé magamhoz tértem, Viktorra
tekinték.

Megborzadtam arczkifejezésétől.

Vonásai dúltak valának, s azokon oly őrültszerü kifejezés, oly
sajátságos meglepetés, kétség terült el, mi komoly aggodalmakra adott
okot.

– Viktor! – szólitám kezét megragadva.

Mintha nem hallott, nem értett volna, mit sem felelt. Tekintete merőn a
távozó Terézre volt szegezve, mintha ez egy tárgyon kivül körülötte nem
lett volna világ, mintha e tovatűnő gyermeken kivül nem léteznék semmi,
mi őt érdekelné többé.

– Ez ő! – susogák ajkai alig hallhatólag.

– Barátom, Viktor! térj magadhoz!

– A sir adta vissza őt nekem, vagy őrült képzelet szeszélyének vagyok
martaléka!?…

– Viktor, térj magadhoz! Kit vélsz e bájos leánykában viszonlátni?

– Én? senkit! Vagy tán neveztem valakit? Ne hajts rá, őrült valék!

Nem akartam fokozni izgalmát, nem kérdezősködém többé, s némán
folytattuk sétánkat.

Viktor sok ideig heves felindulás befolyása alatt látszott szenvedni,
végre azonban sikerült leküzdenie ezt, s midőn másodszor találkozánk a
„fürdő rózsájával“ – mint később elnevezék őt – vonásai nyugodtak
maradtak, legfölebb némi fájdalmas gyönyör volt rajta észrevehető,
mellyel őt hosszan, merően vizsgálga miközben ajkain önkéntelen sohajok
suhantak el.

Tudtam, hogy e nyugalom sok erőbe, s ez erő nem kis fájdalomba kerül, s
hogy némileg elszórjam őt, megkisértém más, egészen idegen térre vinni
át a társalgást.

Nem sikerült.

Kérdéseimre mindössze egyes, töredezett szavakban válaszolt, s ezeket is
oly gépiesen ejté ki, hogy csakhamar meggyőződtem, miszerint lelke még
folytonosan e fiatal lányka képével foglalkozik, s azért felhagytam e
kisérlettel.

Hosszas ideig szótlanul ballagánk. Végre ő törte meg a csendet, s
kezemet forrón megszoritva tudtomra adá, miszerint fölötte élénk vágyat
érez a családdal ismeretségbe jőni.

Szerencsére ugyan e reggelen egy barátom is megérkezett, ki régibb
összeköttetésben állott velök, s igy még az nap délutánján élvezők a
szerencsét: Tarczaliné ő nagyságának és Teréz kisasszonynak
bemutattatni.

Az anyát nyájasnak, szivélyesnek, a lányt gyermetegnek és eszesnek
találtuk.

E mellett volt e bájos lányka módjában valami, mi ellenállhatlan
rokonszenvet ébresztett maga iránt, és társaságát oly kedvessé,
ohajtottá tevé.

Viktor egészen el volt ragadtatva, s bár viselete rendesen kimért, hideg
szokott lenni, e szokatlan izgatottság egészen átalakitá őt. Vidorrá
lőn. Nevetkőzött, tréfált, s oly elmés, szeretetreméltó modort
tanusitott, mi Teréz keblében bizonyára igen hízelgő benyomást
eszközölt, és mi engemet mód nélkül meglepett.

Én egészen más oldalról ismertem őt.

Midőn odahagyók a társaságot, mosolyogva bókoltam gyógyulásának, s
sohajtva kiálték föl: Vajjon mikor fog az én kedélyem is ily kedves
benyomás hatalmától felfrisülni?!

– Ah, barátom! – válaszolá fájdalmas mosollyal – e gyógyulás, ha ugyan
annak nevezhető, nekem igen sokba kerül. Ily áron talán jobb örökös
betegnek maradnunk!

A hang, mellyel e szavakat kiejté meggyőzött, hogy iménti jó kedve
inkább lázas ingerültség, mint természetes jó érzés szüleménye volt,
valamint arról is, hogy ez ingerültség eltünése után lelke még sötétebb,
emésztőbb állapotba esett vissza.

Még soká beszélt ugyan, s elragadtatással azon jótevő, édes érzésről, mi
e kedves gyermekkel szemben lelkére száll, de mindannyiszor megjegyzé,
hogy ez érzés semmi sem egyéb azon visszahatásnál, mely gyötrő
emlékeiből eredt e fiatal lányka láttára.

E szavak előttem visszásoknak tetszettek, s hogy e rejtély előttem
mihamarabb világos legyen, fölkértem őt: ismertetne meg emlékeivel.

– Azt hiszed, lenne erőm hozzá?! – válaszola szavaimra. – Még sokat kell
vétkeznem addig, – mert e mai felindulás is bün ellene! – mig csak annyi
nyugodtságra is szert tehetek, hogy téged e gyász eseménynyel
megismertesselek. Ah, barátom! szomoru egy történet ez! Azt hittem
sohasem leend erőm elviselni, és im még vígadni és játszani is képes
vagyok! Tova lebbent angyal, megbocsáthatsz-e nekem?!

– Barátom! – szólék, kezét forrón megszoritva – légy erős, beszélj! A
bánat terhe megkisebbedik a megosztás által, s én oly örömest veszem egy
részét magamra!

– Ne kivánd, nincs erőm hozzá, talán később leend. De hogy lásd, hogy
meggyőződjél, hogy e viseletem nem szenvelgés, nem túlvitt ábránd, nézd
e képet!

Tárczájából egy kisded egyszerű képet nyujta át.

Nem tartóztathaték vissza egy meglepetési felkiáltást.

A kép – legutolsó vonásig élethű mása volt Teréznek.

– Nos?

– E kép e fiatal lánykát ábrázolja?

– Nemde a kétségig, a bizonyosságig talál?

– Tehát arczképét birtad, mielőtt ismerted volna őt?

– Ez arczkép eredetije…

– Teréz, e fiatal lányka, ki…

– Ez arczkép eredetije két év óta sírban fekszik!

– De e meglepő hasonlat?

– Épen ez az, mi engem őrültté tesz. Mintha őt látnám benne, ama másik
Terézt, kinek koporsójára ezelőtt két évvel magam hánytam az első
hantot.

– És a név is ugyanaz?

– Név, termet, hang, arcz! Minden, minden! Mintha csak a sors űzne velem
fájó játékot!… De hagyjuk ezt. Ne kivánd hogy felőle beszéljek; hidd, ez
nekem végtelen kínokat okoz!…

Viktor uj ismeretségét ki látszott zsákmányolni.

A napok legnagyobb részét a Tarczali család közelében tölté, s rövid idő
alatt oly bizalmas viszony fejlett ki közöttük, hogy a világ, mely
mindenütt, legkiváltkép fürdőkön oly biztosan szeret minden
legjelentéktelenebb dologból következtetni, komolyabb összeköttetésekről
suttogott, s találkoztak olyanok is, kik már az időt is meghatározottnak
álliták a Viktor és Teréz közötti nászra.

Viktor az egészből mit sem sejtett, s bár szerfelett boldognak látszott
magát ez uj körben találni, s sötét emlékei is mindinkább kezdének
homályosulni, legtávolabbról sem fordult meg elméjében, látogatásainak a
szórakozáson kivül más czélt tűzni ki, annál kevésbbé öntudatosan okot
adni e gyanítgatásokra.

Elképzelhető azért meglepetésem, midőn egy reggel izgatott, s a
szokottnál is halványabb arczczal szobámba rohanván, igy szóla hozzám:

– Barátom! E mai nap határoz jövendőm felett. Terézt nőül fogom kérni.

– Tehát bizonyos vagy szerelméről?

– Tökéletesen. Tegnap este piruló arczczal vallá meg, mit már azelőtt is
sejték, hogy megértett, hogy szeret, s most már csak anyja megegyezése
hiányzik, hogy az emberek legboldogabbika legyek.

– S te komolyan elhatárzád?

– Nőül venni őt!

Mélyen pillanték szemei közé. Eltalálta gondolataimat.

– Értelek! – mondá komoly hangon – azt akarod kérdezni: Hát régi
szerelmed, emlékeid tovatünének-e már? Ó nem barátom, ez emlékek utolsó
órámig élni fognak lelkemben, s sohasem adtam volna helyet szivemben uj
érzelemnek, ha e megrázó hasonlat és egy titkos sejtelem azt nem sugják
hogy e fiatal leánykának ő kölcsönözte külsejét, hogy engem boldogitson
általa. Ezt eddig csak sejtém, most már bizonyos vagyok benne! Halld mi
történt.

– Beszélj, beszélj!

– Tegnap este szokatlanul későre alvám el. Gondolatim szünetlenül
Terézzel, nem az élővel, a halottal foglalkozának, és messze űzék
szemeimről az álmat. Végre azonban a természet győzött, szemeimre homály
terült, elvesztém öntudatomat és álmodám!…

– És álmad?

– A mily csodálatos ép oly jótékony volt. Fehér ruhában, fehér
koszoruval fején, ugy miként a koporsóban fekvék Teréz, jelent meg
előttem. Jöttére nem éreztem borzadályt, nem remegést, s midőn kezemet
szeliden kezeibe vevé, ugy tetszék mintha élővel és nem halottal lenne
dolgom…

– Tovább! tovább!

– Mosolyogva szemeimbe tekintett és szelid, jólismert hangján igy szólt:
Viktor, meg akarom jutalmazni szerelmedet. Teréz, uj kedvesed én vagyok,
s csak azért tértem vissza a földre, hogy téged boldogitsalak. Vedd őt
nőűl, benne engemet fogsz oltárhoz vezetni. Tedd őt boldoggá, szeresd,
általa én leendek üdvezült! E szavak után, melyekre tisztán, világosan
emlékszem, gyöngéden megcsókolá homlokomat, s miként jött, könnyedén
tovatünt. Midőn fölébredtem, mintha az ébrenlét csak álmaim folytatása
lett volna: gondolataim ismét őt keresék föl. Eszembe jutának szavai, és
én elhatárzám azok szerint cselekedni. Mielőtt azonban azt tenném, meg
akarlak ismertetni e gyász eseménynyel. Fogd e levelet, olvasd át, s
viseletem különössége fejtve leend előtted.

E szavak után egy levelet nyujta át, s egyedül hagya.

A papir állapota mutatá, hogy gyakran olvasgatá és nem egy könyet
hullata soraira.

Bizonyos megmagyarázhatlan kegyelettel kezdtem olvasásához. Egy
jelentkező homályos sejtelem értésemre adá, hogy e sorok a szív, a
szerelem egy vértanujától jöttek.

Nem csalatkoztam.

A levélben ez állt:

„Viktor!“

„Igy nevezem önt, a bizalom szaván; melyet hogy mily nagy mértékben
érzek ön iránt, soraim tanusitni fogják. Ön szeret engem, s nászunknak
három nap mulva kellett volna véghezmennie. Igy akarta, igy parancsolta
atyám. De én nem tartozom azon nők közé, kik elég könnyelmüek, elég
szívtelenek szerelem nélkül kisérni férjöket oltárhoz! Hasztalan kértem
atyámat, hasztalan adám értésére, hogy ezt tenni bün. Családi érdekeket
emlegetett, s könyörtelen maradt. Meg kell tehát halnom. Mielőtt azonban
ezt tenném, meg kell ismertetnem önt egy körülménynyel, mely ön előtt
ismeretlen, s mely ki fogja menteni ön előtt e lépés szélsőségét. Midőn
atyám önt, mint leendő férjemet elémbe vezeté, szivemmel többé nem
rendelkezhetém. Egy fiatal, arra oly tökéletesen méltó férfié mint ön,
volt az már, kinek egyedüli vétke hogy szegény, s hogy nem főrangu.
Téreit, orvosunkat értem, ki már hónapok óta birta viszonszerelmemet.
Képzelheti ön kétségbeesésünket! Térei atyám elé lépett, fölfedé
viszonyunkat, s kezemet kérte meg. Könyek között, s térdeimen egyesitém
vele kérelmemet. Hasztalan! Részvét helyett gúny volt arczán olvasható.
Éles szavakkal tőn Téreinek szemrehányásokat vakmerőségeért, s engem
atyai átkával fenyegetett. Térei még aznap elhagyá a házat, s a nász
ideje önnel el lőn határozva… Láthatja ön, hogy nem maradt egyéb hátra,
mint meghalnom!… Most már mindent tud. Ismeri helyzetemet, átlátja e
lépés kényszerűségét, és remélem megbocsátja azt. Isten önnel utoljára.
Feledjen, és igyekezzék nemes szivének egy más érzelemmel megszerezni
érdemlett boldogságát. Ha a siron túl van élet, van világ: e boldogság
megnyeréseért imádkozni fog barátnéja

Teréz.“

Minden világos lőn előttem.

Megértém, természetesnek találám Viktor viseletét.

Alig végzém el az olvasást, ő visszatért, s a nyugalom mely szokott
izgatottsága helyén arczán elterült, mutatá hogy csodálatos álma mily
jótékonyan hatott kedélyére.

– Még egypár szót barátom e szomoru tárgyban, s többé nem fogom föltépni
a hegedő sebeket!

– Oh most már beszélhetsz. Többé nem fáj e seb. Tovatűnt angyalom
visszaadá nyugalmát.

– Mi történt Terézzel?

– Midőn levelét megkapám, már halotti koszoru ékité fejét. Halva
találták szobájában; a fennmaradt méreg, mit asztalkáján leltek,
gyanitni engedé, mily kinosak lehettek végperczei!

– És a szigoru atya?

– Magán kivül volt e veszteség felett, s hogy gyötrő emlékeitől
meneküljön, minden vagyonát pénzzé tevé, s kivándorolt Amerikába.

– És a szerencsétlen orvos?

– Pillanatra sem távozott kedvese koporsójától. Együtt sirattuk őt, s a
temetés utáni éjjelen örökre eltűnt ama vidékről. Senkisem hallott azóta
semmit felőle.

E kérdések után szándékosan más térre vivém át a társalgást, s bárha
egészen mellőzni alig volt lehetséges, azon valék, hogy minél
kevesebbszer váljék beszéd tárgyává e gyászesemény.

Viktor, elhatározásához hiven, még aznap megkérte Teréz kezét.

Nem kapott tagadó választ, s a nász a hirkovácsok roppant diadalára
rövid időn fényesen megtartatott.

A vig lakoma közepett nem tartóztathaték vissza nehány elétoluló könyet.

Kik épen észrevették, öröm könyeinek tarthaták. Csak egyedül Viktor
sejtheté, s amint egy rám vetett jelentékeny pillanatja tudtomra adá,
sejté is: hogy e könyek nem az él őket illeték…

* * *

Pár hét mulva visszautaztam a fővárosba.

Nehány nap mulva egy estélyen valék szerencsés jelenlehetni, hol egy
nagytapasztalatu orvossal ismerkedtem meg, ki azelőtt pár nappal
érkezett haza külföldi utazásából, s igen érdekes dolgokat regélt
utikalandjairól, s jelesen az uj világ mindenkit érdeklő viszonyairól,
melynek egyik fővárosában New-Yorkban több mint két évet töltött.

Theázás közben a feláldozó szerelem jött szóba, melynek létezését a nagy
társaságból alig engedék meg nehányan, s ezek is csak mint ritka
üstököst, mely századonkint, ezredenkint alig tűnik elő egyszer,
kétszer.

– Divatból rég kiment áruczikk ez! – mondák némelyek.

– Élettelen ábránd, mely regényekben sem tetszeti többé jól magát! –
mondák mások.

– Nincs igazuk uraim! – emele szót az orvos – a tiszta, feláldozó
szerelem nem divatból kiment áruczikk, nem élettelen ábránd, s nem is
oly ritka üstökös mely évezredenkint alig fordul elő egyszer, kétszer.
Több esetet beszélhetnék el, mely önöket az ellenkezőről győzné meg,
hanem ugy hiszem egyetlenegy is elégséges leend!

– Kiváncsiak vagyunk rá! – felelének a tagadók kétkedő mosollyal.

– Meg fognak lepetve lenni! Bizonyos vagyok benne. New-Yorkban, ezelőtt
mintegy évvel történt, egy napon egy idegen férfi jött hozzám, s
szaggatott, igen hibás angol nyelven sürgetve kért, látogatnám meg urát,
ki igen veszélyes állapotban szenved, s ki ugyanazon szállodában lakik,
melyben én tartózkodám.

– Mily betegsége van urának? – kérdezém.

– Őrült! – felelé szomoruan.

– Régóta?

– Oh nem, csak ma reggel óta!

– Miként vette észre háborodását?

– Csak képzelje uram. Hazánkban, mert mi idegenek vagyunk, uramnak egy
lánya halt meg, kinek koporsófödelét én magam szegzém le, s uram most
azt állitja, hogy leánya él, s hogy itt van, New-Yorkban. Ezért tartom
én őt őrültnek.

Nem kis érdekkel és kiváncsisággal léptem a beteg szobájába.

Egy őszbevegyült férfit találtam, ki izgatott léptekkel járkált a
szobában alá s fel.

Vizsgálni kezdém arczát.

Egyetlen vonás sem árult el őrültséget, sőt a hang, mellyel azt mit
inasától hallék ismétlé, oly nyugodt volt, s annyira meggyőződésből
eredettnek tetszék, hogy engem magamat zavarba ejtett.

– Hátha tévedt ön? Hátha az egész csak képzelődés játéka?

– Oh uram az apa szeme nem téved midőn gyermekéről van szó! Ő él, ő itt
van, bizonyosan láttam őt!

– De hát mért nem szólitotta meg? Mért nem szerzett bizonyosságot?

– Tenni akarám, de már késő volt. Midőn megpillantám, épen kocsiba ült.
Rákiáltottam, futottam utána. Hasztalan! A kocsi elrobogott.

– Megkisértém megnyugtatni őt. Nem sikerült. Szüntelen lánya nevét
kiáltozá, s csak azon remény csendesité le őt némileg, hogy ez esemény
körülményesen közzététetvén, talán sikerülend a rejtélyt feloldani.

A dolog engem is szerfelett érdekelt, s még aznap fölkerestem New-York
összes szerkesztőségeit, – s csak képzeljék roppant meglepetésemet?

– Nos? nos?

– Harmadnapra, amint az öreget meglátogatám, egy fiatal férfit, és egy
fiatal nőt találtam karjai közt, kik őt atyjoknak, s kiket ő
gyermekeinek nevezett.

– Ah! – kiálta föl meglepetve az egész társaság. – Miként történhetett
ez?

– A titok igen egyszerű. A fiatal lány és az orvos szerették egymást.

Az apa azonban más férjet akart leányának. Hogy tehát e csapást
kikerüljék, cselhez folyamodtak. A lány erős álomport vőn, s mintegy
második Julia Rómeójáért, kész volt sirboltba szállni le, csakhogy
egymáséi lehessenek. A szerelem istene megsegité őket, s ők azon
éjjelen, melyben a koporsó sirboltba helyeztetett, mint boldog férj és
nő hagyák örökre oda hazájokat. Nos uraim? kétkednek-e önök még a
feláldozó szerelem létezésén?! De hogy meglepetésök még nagyobb legyen,
tudatnom kell önökkel, hogy e bátor nő, feláldozó szerető – nemzetünk
lánya. Neve…

– K**i Teréz! – kiáltám élénk felindulással.

Most az orvoson volt a sor meglepetni.

– Hogyan, ön ismeri őt?

Elbeszélém mit Viktortól megtudék, s e kettős elbeszélésnek legalább
annyi eredménye volt, hogy a jelenvoltak közől senkisem távozott azon
meggyőződés nélkül: hogy korunkban is van feláldozó szerelem.

Én egy pillanatig sem kétkedtem és nem is fogok soha mindenhatóságodban,
óh legigazabb istenség: szerelem!!

És Viktor? kérdi az olvasó.

Ő boldog, kedves szeretetreméltó nejével, s folytonosan a halottnak vélt
Terézt hiszi benne ölelhetni.

Mért zavarnók meg nyugodalmát? Ránézt Teréz ugyis örökre halott!



ALVAJÁRÓ.


I.

Ha az ember túl van az ötvenen, s fiatalabb korában sem tartozott a
szebb emberek sorába, jobban tenné talán ha lemondana örökre a nőkről, s
szelidebb és nyugodtabb szórakozásokat keresne.

Ilyszerű tanácsokat ada Dombos Pálnak egyik meghitt barátja, midőn azon
szándékát tudtára adá, hogy házasodni készűl.

De a szerelem ötvenen felüli embereknek is épen úgy elveszi eszét, mint
a húsz éveseknek, s Dombos Pál nemcsak hogy el nem fogadá barátja
őszinte tanácsait, hanem még meg is neheztelt érette. Ez rendesen igy
szokott lenni, midőn valaki habár legjobb akaratból is gyönge oldalunkat
érinti, s Dombos Pálnak mióta szerelmes, kora a leggyöngébb oldala.

Barátja szavaira még csak feleletet sem adott, hanem kezébe ragadva
botját és kalapját, ingerűlten odahagyá őt, s egyenesen ahoz sietett, ki
miatt őszülő fürtjeit restelni kezdé, s ki miatt rokonaival, kik benne
az örökös nélküli agglegényt hivogatták lakomákra és köszöntgették
születése napján, halálos ellenségeskedésbe elegyedett.

Ez egy tizenhat éves fiatal leányka nagy fekete szemekkel és finom
átlátszó termettel.

A gyermek-leányka piruló arczczal és zavarttan fogadá őt, de talán
mondanom is felesleges, hogy e zavart és pirt nem a szerelem okozta.

A szerelmes agglegény azonban távol volt attól, hogy ennek okát
igyekezzék kifürkészni s nem is sok szót pazarolt a leánykára, hanem
egyenesen a szülőkhöz folyamodott. Ha tudatom hogy ezek szegények
voltak, mig a kérő vagyonosságát ország világ ismerte, nem lehetünk
nagyon meglepetve ha a szülők kedvező választ adnak.

Úgy is lőn.

Az apa azt felelé ugyan, hogy először leányával értekezik, de ez
értekezés semmi sem volt egyéb, mint azon előnyöknek előszámlálása,
miket a gazdagság nyújt s azon erkölcsi kényszerités: hogy csak az által
tanusithatja szeretetét és háladatosságát szülei iránt, ha ezen kedvező
szerencsét, mely által őket is jobb karba helyezheti, nem szalasztja el!

A szegény leányka nem volt ellenmondásokhoz szokva, s különben sem mert
volna haragos atyjának engedetlenkedni. Dombos jó választ kapott, s az
esküvő napja kitüzetett.

Róza, igy hiják a menyasszonyt, sohajtozva és könyes szemekkel tevé
ugyan előkészületeit, s bizonyára jobban szeretett volna egy
huszonöt-harmincz éves emberrel lépni oltár elé, de szerencséjére nem
volt szerelmes, és igy nem ismerve egész nagyságában az áldozatot, ha
nem érzé is magát boldognak, lassankint kibékült – hozzá szokott
sorsához.

A nagy nap megérkezett.

Dombos mindent elkövetett, hogy ez ünnepélyhez méltó külsővel jelenjék
meg az egyházban, s Róza sem forditott kevesebb gondot csokraira és
fejékére, mintha szerelemből ment volna férjhez.

Az esküvő, akár mely érdekből történjék is az egybekelés, mindig sokkal
érdekesebb és fontosabb a leányra nézt, semhogy közönynyel léphetne
oltár elé. Róza mélyen meg volt indulva, és piros arcza láthatólag
elhalványodott a lelkész komoly, ünnepélyes beszéde alatt. A végzetes
igent remegve és alig hallhatólag ejté ki, s midőn a gyűrükicserélés
következett, közel volt az ájuláshoz. Szerencsére a lelkész észrevette
változását és sietett a szertartást gyorsan bevégezni.

Dombos büszkén vezeté ki az egyházból halvány menyasszonyát, s igen
boldognak érzé magát, hogy az esküvő épen vasárnap és igy sok ember
jelenlétében történt, kik, meg volt győződve róla, mindnyájan irigylik
tőle gyönyörű feleségét.

A szokásos „nagy ebéd“ következett.

A rokonok lelkiismeretes kötelességöknek tarták az izletes étkekre és
drága borokra pontosan megjelenni, s közbe közbe hamiskás tréfákat és
észrevételeket engedtek meg maguknak, mi a menyasszonyt mindannyiszor
lángbaboritotta, s miket a vőlegény jóleső mosollyal fogadott. A férfiak
végre nem birtak többet inni, a nőknek kézi táskája gyermekek és ölebek
számára megtelt czukros süteményekkel – az ebéd véget ért. A rokonok
ismételve szokásos bókjaikat és szerencsekivánataikat, lassankint
szétoszlottak, s bekövetkezett a nagy pillanat, midőn Dombosnak el kelle
vezetnie menyasszonyát az apai háztól. Ez természetesen könyek között
történt. Az anya őszintén zokogott, és az apa is illendőnek talált
nehány könyet. Róza engedte át magát leginkább érzéseinek, s egész
határozottsággal állitá, hogy sohasem fogja elhagyni szüleit. Ezek
azonban nem voltak vele egy véleményen, s az e pillanatban szónokká lett
vőlegénynyel sikerűlt nagysokára meggyőzni leányukat, hogy a nőnek
kötelessége férjét követni, s hogy némileg felvidámitsák őt: igéretet
tőnek, hogy a következő napok legnagyobb részét nála fogják tölteni.

A menyasszony végre engedett s a dobogó szívü vőlegény leirhatlan
boldogsággal emelé őt kocsijába, mely csakhamar sebesen elrobogott.

Menetközben a menyasszony folytonosan szem előtt tartotta zsebkendőjét s
zokogott; a vőlegény érezte ugyan szükségét a vigasztalásnak, de nem
talált szavakat rá, s mindössze is ezen szavakat ismételte nehányszor:
ugyan ne sirjon hát! Ez azonban épen nem száritá fel a könyeket, s igy a
vőlegény épen nem bánkodott hogy az út nem tartott soká, s igen meg volt
elégedve kocsisával, ki e nagy napon szinte kötelességének tartotta a
poharakkal közelebbi ismeretségbe jönni, s vidám kedvében sokkal
gyorsabban hajtott, mint egyébkor tevé.

– Végre itthon vagyunk! – szólalt meg ismét Dombos úr, a mint a kocsi
egy földszinti ház előtt megállott, e szót: itthon különös hangnyomattal
ejtve ki. Azután gyöngéden leemelé menyasszonyát, bevezeté a lakásba,
hol már sokkal elfogulatlanabban és zavartalanabban érezte magát, s
rendre meghordozá az ujonan földiszitett házban, mig végre egy kisded
szobába érkezett, mely virágfüzérekkel volt feldiszitve, s melynek
butorzata azonnal mutatá, hogy ki számára van fölszerelve.

– Ez itt az ön szobája édes Rózám. Magam rendeztem el a butorokat, s
igen boldog leendek, ha elég barátságosnak találja jövendő lakását.

A könyek sem tarthatnak örökké.

A fiatal nő átlátta, hogy mind az illedelemnek, mind a gyöngédségnek már
eleget áldozott, s azért könyeit fölszáritván, mosolyogni igyekezett, mi
elragadólag sikerűlt. Aztán vizsgálódva széttekintett jövendő lakhelyén.

A szoba barátságos fekvése és butorzata csakhamar fölvidámiták őt. Az
ablakok kisded de csinosan rendezett virágos kertre nyiltak, honnét a
szellő édes illatot hajtott be, s a butorok között édes meglepetésére
fölismerte zongoráját, s kisded varróasztalkáját, melyhez a gyermek- és
leánykor emlékeinek egy egész világa volt kötve.

E butordarabok közelében, miket férje elég ügyes volt tudtán kivűl
ideszálittatni, már nem érzé magát egész idegennek, s hogy még jobban
leküzdje fölindulását, zongorájához ült, s eljátszá egypár kedvencz
darabját, mialatt Dombos úr elragadtatása tetőpontra hágott. Isteni!
fölséges! kiálta közbe közbe lelkesedéssel, miket gyakran ismételt,
minthogy mindegyike e felkiáltásoknak egyegy mosollyal lőn neje által
megjutalmazva.

A vidorság közlékenynyé teszi az embereket.

Férj és nő csakhamar találtak tárgyat miről csevegjenek s Dombos úr
lassankint nekibátorodott arról beszélni, mi egész lelkét, egész lényét
elfoglalta, s miről még eddig sohasem szólt neje előtt: szerelméről.
Azon tudat, hogy erre már joga van, ékesenszólóvá tevé őt, s csakhamar
olyan tüzes, szenvedélyes vallomással lepte meg piruló menyasszonyát,
milyenre egy ötvenkét éves ember csak képes.

A nő pirúlva s mosolyogva fogadá e nyilatkozatot s eszébe jutván a
fogadás és eskü, mit ma oly ünnepélyesen tőn, nem találta illemtelennek
nem vonni vissza kezeit, miket az elragadtatott férj a csókok egész
millióival árasztott el.

A szerelemben nagyon követelők vagyunk.

Dombos úr csakhamar édesebb, méltóbb tárgyat is fedezett fel csókjaira a
kezeknél, s a nő, kinek zavara pillanatról pillanatra hágott, nem talált
más menekvést, mint egy séta inditványát a kertben, mit a férjnek
sohajtva bár, de el kelle fogadnia.

A séta soká tartott.

Dombos úr ugyan minduntalan ismétlé, hogy a forrón sütő nap főfájást
okozhat, de menyasszonya napernyőjére hivatkozott, s lépten nyomon
talált egyegy virágcsoportozatot, egyegy rózsatőt, egyegy ábrándos
ákáczot, melyekről hosszasan lehet beszélni, s csak midőn a nap már
régen elhanyatlott, s midőn csak egy csipősebb széllengés veszélyei
ellen nem birt kielégitő óvszereket fölmutatni, engede férje kérésének,
ki őt a házba visszavezette.

A szakácsné eléjök jött jelenteni hogy az esteli kész, és hogy teritve
van. A férj egyenesen az étterembe vezeté nejét, hol új öröm, új
elragadtatás fogta el szivét, midőn megpillantá a kettős teritéket azon
az asztalon, hol ő több mint harmincz éven keresztül egyedűl evett, s
midőn meggondolá, hogy azon második teriték az ő kedves felésége számára
van odahelyezve, kit ő annyira szeret, s kinek társaságában mennyivel
izletesebbek leendnek kedvencz ételei.

A szakácsné hogy úrnőjénél kedvező elővéleményt szerezzen maga felől,
müvészetét egész ragyogó pompájában igyekezett feltüntetni, de nagy
szomorúságára az étkek legnagyobb része érintetlenűl maradt, mert a nő
nem tanusitott étvágyat, s a férj szerfölött prózainak találta volna ily
költői pillanatban rostélyossal, melyről ugyan a hagymát elfeledni a
szakácsnénak elég tapintata volt, és lúdczombokkal foglalkozni.

Vacsora után hosszú szünet állott be.

E szünet után… de ne legyünk kimélytelenek, – távozzunk.


II.

Egy hó telt el azon nap óta, melyen Dombos úr először nevezé kedves
feleségének azt, kit szeretett.

Egy hó, harmincz nap, négy hét!

De minő négy hét?! Mézes hetek!

Szándékosan ugrom át ez időközt elbeszélésemben; nem mintha ez alatt nem
történt volna elég, miről beszélni lehetne, – ellenkezőleg, épen mert
nagyon sok történt, mit hiven, tökéletesen visszaadni képtelen vagyok.

Hol van szó, mely egy kézszoritás, egy mosoly, egy csók boldogságát
kifejezné?!

Feledjük el tehát kérem e négy hetet, és keressük fel most, egy hó után
új házasainkat, most már kevésbbé is leszünk terhökre, mint az első
napokban lettünk volna…

Reggeli nyolcz óra, bizonyára ébren találjuk őket.

E bizonyosságról gyanitja az olvasó, minek megemlitését elég gondatlan
voltam elfeledni, hogy ez elbeszélés színhelye kisváros.

Lépjünk be tehát.

„A tekintetes úr a tekintetes asszony szobájában van“ felelné bizonyára
a szobalány, ha Dombos urat kérdeznők.

De mi ezt nem kérdezzük, mert nagyon jól tudjuk, hogy egy rövid hóval az
esküvő után a férjet legvalószinübben neje szobájában lehet feltalálni.

De ily korán nő, mi több: mézesheteket élő nő szobájába lépni, és pedig
minden bejelentés nélkül?!… Hisz ez illemsértés, fogják gondolni nyájas
olvasóim.

Nyugodjanak meg.

A képzelet erejénél fogva módunkban áll észrevétlenűl, látatlanul
suhanni bárhová, épen mint a kopogó szellemeknek, kik előtt nincs eléggé
elzárt ajtó, eléggé lefüggönyzött ablak, hogy be ne léphessenek
elfoglalni szerény helyeiket a szoba legkisebb asztalkájában. Suhanjunk
be tehát szellemek módjára.

A fiatal nő szobájában vagyunk.

Semmi változás ittlétünk óta. Csak a koszoruk hervadtak el a falakon, –
de hisz ez a virágok sorsa.

Férj és nőt reggelizve találjuk egy kisded asztalka előtt.

Csevegnek és nevetkéreznek.

Dombos úr legkevésbbé sincs már zavarban, és a boldogság harmincz évet
látszott leemelni vállairól. Vidám, zajos mint egy huszonöt éves fiatal
ember.

Nincs semmi bámulatos rajta. Ha a boldogtalanság képes fiatalokat
megöregiteni, a boldogság miért ne fiatalithatna meg aggokat?

Róza kissé halványabbnak tetszik ugyan, mint az esküvő napján, de a
félelem, elfogúltság egészen eltűnt arczáról. Pongyolában van, és a
pongyola annyi izléssel, annyi kellemmel van választva, hogy lehetetlen
el nem ragadtatni általa.

– Kedves édes nőm! – kiált fel Dombos úr, letéve kávés csészéjét, s neje
kezeit megragadva – Mily boldog vagyok! Ah istenem, szinte félek hogy ez
csak álom; add, add ajkaidat, hadd győződjem meg hogy ébren vagyok!

– Ne légy oly bohó, Palikám, hisz a kávé egészen elhűl, mindig hidegen
kell meginnom.

E szavakat egy mosoly követte, de minő mosoly! Halvérünek kellene
lennünk, hogy lángra ne gyulasszon.

Boldog Dombos, ő e mosolyt lecsókolhatta.

– Ha csintalankodol, ezután egyedűl fogok reggelizni. Rosz ember,
sohasem hagy nyugton.

A rosz ember épen nem látszott figyelni e szemrehányásokra, s bizonyára
még soká folytatta volna csintalankodásait ha egy nagyon természetes
körülmény közbe nem jön.

E körülmény semmisem volt egyéb, mint hogy az óra, mely épen feje felett
volt a falra helyezve, három negyedet ütött kilenczre.

– Ah istenem! mily gyorsan fut az idő! Már három negyed. Ah átkozott
hivatal! – szólt a férj boszúsan felkelvén. – Lelkemre mondom, ezt
tovább ki nem állom, még ma beadom lemondásomat.

– Tedd is azt édes Palikám, hiszen mi nem szorúltunk arra, hogy egész
napon távol legyünk egymástól. Ah, nem képzeled mily hosszú nekem az
idő, midőn egyedűl vagyok. Unatkozom, boszankodom, s misem képes
szórakoztatni. Aztán az a hivatal, az valóságos rabság! Egy helyhez, egy
városhoz vagyunk lánczolva mint az elitéltek. Ah istenem! pedig mily
felséges lenne a nyarat Füreden tölteni. Oly kellemetesnek mondják ott
az életet, és én még sohasem voltam fürdőn.

– Igazad van édes Rózám, tökéletesen igazad van. Még ma intézkedni
fogok. Elbocsáttatásom legkésőbb két hét alatt kezeim között lesz, s mi
a nyarat Füreden töltendjük.

E szavak után Dombos úr egész udvariassággal kezet csókol nejének és
sohajtva távozik.

Lám! – fogja mondani a nyájas olvasó – mégis igazok van azoknak, kik azt
állitják, hogy a házasság boldogságára nem szükséges a kölcsönös
szerelem. E fiatal leányka szerelem nélkül, egyenesen szülei iránti
áldozatból adta kezét férjének, és minő boldog! Mily hamar összeszoktak
egymással. Férje mily gyöngéd, előzékeny irányában!

Kérnem kell önöket, függesszék föl itéletüket ez elbeszélés bevégzéseig.

Dombos úr ugy tőn mint mondá. Elment a hivatalba, egész világossággal
megirta lemondását, és saját személyében kézbesitette azt az elnök
titkárának.

De sorsunk intézésében a véletlen nagy szerepet játszik.

A véletlen szeszélye volt, hogy az elnök épen azon nap reggelén falura
utazott, honnan csak tizennégy nap után volt visszatérendő.

Igy tehát Dombos úrnak a remélt két hét helyett négy hétig kell
várakoznia mig lemondása kezei között leend.

Négy hét alatt azonban igen sok történhetik, mi az emberek szándékait
megváltoztathatja.

E négy hét alatt Dombos úr házaséletében is fontos események merűltek
fel.

De ne előlegezzünk, kövessük az események fejlődését.

Dombos úr hivatalát a déli harangszó első kongására sietve odahagyja,
hogy hazasiessen kedves nejéhez, ki távollétében unatkozott, búsult, s
kit mi sem volt képes szórakoztatni.

Neje őt édes mosollyal és izletes ebéddel várja. Kettős ok hogy siessen.

A boldogság épen olyan mint az utazás, jó étvágyot szerez, s ő sokat
tartott konyhájára.

Ebéd alatt elmondja, hogy már leköszönt, s terveket alkotnak jövő
életökről.

Elég vagyonnal bírnak, hogy tetszésök szerinti életet folytathassanak; –
miért ne igyekeznének tehát idejöket lehető legjobban felhasználni?

Legelső határozat, hogy mihelyt az elbocsátás kiadatott, azonnal fürdőre
fognak utazni; e körülmény azonban sok ügygyel bajjal jár. Ki fog
távollétökben a házra felügyelni, mert hiszen a cselédeket csak nem
hagyhatják magukra?

A nő anyját emliti, a férj elragadónak találja ez eszmét, de e tárgyról
értekezve hirtelen új gondolatja támad.

– Édes Rózám, egy gondolatom van.

– Halljuk.

E házban hét szoba van, mi alig foglalunk el ötöt. Nem jó lenne-e a két
végső szobát kiadni valakinek, ki aztán távollétünkben őrködnék a ház
fölött.

– És felügyelne virágaimra.

– Valamely özvegy asszonynak.

– Vagy valamely nőtlen férfinak.

– Tehát el van határozva: kiadjuk a szobákat.

– Azon föltét alatt, hogy gondja legyen a kert jókarban tartására.

– Azonnal megirom a hirdetménytáblát, – szólt a férj látható
megelégedéssel, hogy neje nem tőn ellenvetést inditványára, sőt percz
múlva a ház kapujára egy hirdetés volt kiszegezve, mely tudatá, hogy itt
két szoba van bérbe adandó, családtalan egyéniségek számára.

Minő daemon sugta Dombos úrnak e gondolatot?

Tehát csakugyan kikerűlhetlen végzet, hogy boldogtalanságunk első okozói
mi magunk legyünk!

Alig távozott el a férj, sohajtozva, mint rendesen tevé, hivatalába,
midőn egy fiatal ügyvéd jelentkezett a szobák kibérlése végett.

Csak egy pillantásra volt szükség a fiatal háziasszony szemei közé,
ennek csak egyetlen egyszer kellett mosolyognia, hogy a feltételeket
illetőleg azonnal tisztában legyenek.

A fiatal ügyvéd pár óra alatt már új szállásán volt behelyezkedve.

Ez idő alatt egy tisztes özvegy nő is jelentkezett, de már későn.

Miért hogy nem jött ez előbb? miért kelle az először jövőnek épen egy
fiatal embernek lenni?!…

Alig egy negyed óra után, hogy Dombos úr hivatalából hazatér, szobája
ajtaján kopogás hallatszik.

– Tessék.

A fiatal ügyvéd jön, hogy magát háziurának bemutassa.

Ez egy magas, barna, legfölebb huszonnégy éves ifju, egész kellemeivel a
fiatalságnak.

A háziasszony siet férjének bemutatni lakójukat.

Az ismeretség, mint rendesen történni szokott, szokásos kérdésekkel és
bókokkal kezdődik, de Dombos úr illendőnek sőt szükségesnek találja
lakóját körülményeiről részletesen értesiteni, s igéretét kéri hogy
távollétökben háza felett gondosan őrködni fog.

A fiatal ember a legkomolyabban biztositja gazdáját, hogy miben sem
leend hiány.

– És én különösen kérem önt felügyelni, hogy cselédeim virágaimat el ne
hanyagolják. Én úgy szeretem a virágokat, igen fájna ha szegénykéket
elhervadva találnám.

A fiatal ember udvariasan meghajlik.

– Legyen tökéletesen megnyugodva asszonyom, magam fogom azokat
öntözgetni, a nélkül is szenvedélyes kertész vagyok.

Az új lakónak sikerűl e látogatás alatt mind a férj, mind a nőnél
kedvező elővéleményt ébreszteni maga felől. Midőn távozik, Dombos úr
felkéri őt, hogy ne tekintse házát idegennek, s látogassa őket meg
mindannyiszor, valahányszor csak ideje engedi. Nőm – úgymond, a nélkül
is unatkozik szegény, mig én hivatalban kénytelenittetem lenni, igen le
fog kötelezni kegyed, ha néha eljön kissé szórakoztatni őt.

A fiatal ügyvéd egész lelkiismeretességgel teljesitette Dombos úr
kérését. Elment naponta, s azonkivűl idejének legnagyobb részét a
kertben, ifju háziasszonya körében tölté. –

Kérdem önöket: mit tartanának egy fiatal ember felől, ki hason
körülmények között nem igyekeznék szeretetre méltónak, udvariasnak
mutatkozni oly nő előtt, ki fiatal, szép, s kinek férje maga
jogositotta, sőt kérte őt fel erre?

Nemde ügyetlennek tartanák és kinevetnék őt?

De Kálmán nem volt sem ügyetlen sem nevetséges.

Ellenkezőleg. Talán kissé ügyesebbnek és szeretetreméltóbbnak is mutatta
magát mint kelle vala, s talán többet tett az ifju nő szórakoztatására,
mulattatására, mint mennyire őt a férj felkérte. De mikor olyan nehéz is
az életben a kellő mértéket eltalálni!

Jaj önnek szegény Dombos, ha nejének egy szeszélyes pillanatban eszébe
találna jutni: ön és Kálmán között hasonlitásokat tenni.

Az eredmény bizonyára nem az ön előnyére ütne ki.

Kálmán fiatal: ön hajlottkorú. Kálmán szép, fekete szemeinek lángja
felforralja a vért: ön rút, bágyadt szürke szemei álmossá teszik az
embert; és végre, mi Kálmánra nézt legelőnyösebb: ön férj, ő pedig
udvarló.

Miért hivatalnok ön? miért tölti ön a napok legnagyobb részét poros
irományok között, s miért tűri hogy ez idő alatt egy fiatal udvarló
igyekezzék magát neje szivébe behizelegni?

Vagy azt hiszi ön, hogy e fiatal ember annyira becsületes, hogy ily
utógondolatai nem támadhatnak?

Kálmán becsületes ember, igaz. De azt gondolja ön, hogy egy fiatal nővel
szemben, ki oly édesen tud mosolyogni mint Róza, kinek tekintetében
annyi tűz, hangjában annyi vágy, modorában annyi ellenállhatlanság van
mint Rózának, huszonnégy évvel nem feledjük néha a becsület
kötelességeit?

Vagy talán neje erényében van tökéletesen megnyugodva?

Én szintugy mint ön, megvagyok Dombos asszonyság erényéről győződve, de
nem gondol ön az esetlegességre? Nem villant-e még meg agyában azon
eszme: hátha szerelem vegyül a játékba?!…

Tudja-e ön, hogy neje még soha sem volt szerelmes? Tudja-e ön, hogy a
vér és a fiatalság nem engedik magukat az ész tanári okoskodásai által
elaltatni, és végre, nem sejti-e ön, hogy ránczos arczával, meggörbedt
termetével, ha még egyszer oly gazdag és előzékeny lenne is neje iránt,
nem lenne képes egy első hajlamot elaltatni?

Hallgassuk végig egy beszélgetését Kálmán urnak szép háziasszonyával,
látni fogjuk, mennyire mentek teljesedésbe sejtelmeink.

– Miért ne hallgathatna meg asszonyom; hisz mit mondani akarok önnek,
azt ugyis tudja már. Ah, szavaimat vissza tudtam fojtani, hogy ne
beszéljenek önnek szerelemről; de hangom, tekintetem… Ezek árulóim
voltak…

– Kálmán úr… kérem… ne beszéljen nekem ilyen dolgokat, miket
meghallgatnom nem szabad. Én nő vagyok, nekem kötelességeim
parancsolnak.

– Kötelesség! Ah minő keserű szó ez: kötelesség! Hát nincsenek-e
kötelességei önmaga iránt, nincsenek-e kötelességei irányomban, ki
szereti önt egész szenvedélyével az első szerelemnek? Igen Róza, önnek
köszönöm azon boldogságot, mit a szerelem ad, mert ön az első, ki azt
szivemben fölélesztette!

– Kálmán úr…

– És ön, ön kötelességekről beszél, és elnémitja érzéseinek
felszólalásait, melyek érettem esdekelnek. Igen Róza… ne igyekezzék
rejtegetni tovább… ön megértette szivemet, ön szeret…

A fiatal ember e szavakkal megragadta az ifju nő kezeit, csókjaival
halmozta el, s ennek nem kis erőmegfeszitésébe került, magát kiragadni
az ölelő karok közől, s tova iramodni.

De az első vallomások zavarai csakhamar tovatűntek. A fiatal nő nem
iramodott többé el kedvese szavai elől, sőt elég bátorságot szerzett
magának, azokra válaszolni. Első feleletei elutasitók valának, de volt
valami a hangban, az arczban, mellyel a hideg elutasitó szavakat
kiejtette, mi azoknak fulánkját letördelte Kálmán előtt, s mi nemhogy
kétségbe ejtette s visszariasztotta volna őt, hanem inkább uj reményt és
uj bátorságot ada szivének.

Nehány nap telt el.

Nehány nap kevés az életben, sok a szerelemben. Róza és Kálmán csak
akkor érzik már magukat boldogoknak, ha egymás közelében vannak, és ezt
többé nem is titkolják egymás előtt.

Ha egy nő, kinek férje van, szerelmes, mi több: először életében, igen
szigoru elvekkel kell birnia, hogy kedvese ostromainak ellenállhasson.
De Rózának nem voltak szigoru elvei, és egy gyönge pillanat, midőn
szerelmese térden állva esküvék neki, hogy megszünik élni, ha tőle e
kegyet megtagadja, megegyezett egy találkozásban mihelyt alkalom leend
rá.

Szegény nő, mennyi könybe, remegésbe, szenvedésbe került neki ez
elhatározás. Mint felfogadta magában, hogy elutasitja őt. De ő
megesküdött, hogy megöli magát, s a nő midőn szeret, hinni szokott az
ilyen esküknek.

Ha a hiba elkövetését csak alkalomhiány gátolja, a daemon mindig
megjelen, hogy alkalmat szerezzen.

A fiatal nőnek daemona férje volt.

– Nem, – szólt Dombos úr nehány nap mulva hivatalából hazatérve. – Ezt
tovább ki nem állom. Az elnök még mindig falun van, s elbocsáttatásomat
csak ő adhatja meg. Holnap falura utazom.

A fiatal nő összerezzent e szavakra, de nem volt ereje férjét lebeszélni
ez utazásról.

Kálmán magánkivül volt a boldogságtól e hir hallatára, s Rózának el
kelle ismernie, hogy az alkalom jelen van. A nők azonban bármennyire
szeressenek is, nem szűnnek meg ovatosak lenni, s Kálmán csak azon
feltételek alatt nyert engedelmet a titok leple alatt kedvese szobájába
lopózkodhatni, ha valamely ürügy alatt szinte elhagyja a várost, s csak
a kijelölt időre térend haza.

Férj és szerető egy időben utaztak el. A férj, hogy másnap, a szerető,
hogy még azon éjre honn legyen.

De a véletlen nem igy akará.

Tetszett neki, hogy Dombos úr méltóságos elnökét útban találja a város
felé, s igy nehány órával elutazása után már honn volt.

Kálmán, ki a férj visszatértéről természetesen mitsem tudott, csak késő
estére tért haza, midőn a háznál mindenkit alunni vélt.

Az ég felhőkkel boritott, a láthatár sötét. Hogy minden legkisebb zaj és
nesz nélkül jelenhessék meg kedvesénél, szobájába tért, magát a
legkönnyebb pongyolába helyezte, s dobogó szívvel igy indult az annyira
sovárgott légyottra.

Róza szobáját zárva találta.

De nem szerelmesek azok, kik a legelső akadálytól visszaborzadnak.

Elment az ablakhoz. Szerencsétlenségére nyitva volt, s ő minden tétova
nélkül belépett.

A szobában oly tökéletes sötétség uralkodott, hogy csak lassan s
tapogatózva haladhatott előre.

Hirtelen élénk lélegzés üti meg füleit.

Ah ez ő! – gondolja magában és egyenesen ez irányban halad. A sietségben
azonban lábaival egy széket érint meg, mely zajosan földre zuhan.

– Ki az? – kérdi egy hang, melyben egész rémülettel a férj hangját
ismeri fel.

Felelet helyett gyorsan megfordul, s azon úton melyen jött, siet
eltávozni, hogy legalább föl ne ismertessék.

Átkozott gyufák, titeket a szerelmesek gyötrelmére fedeztek fel! Mielőtt
Kálmánnak sikerült volna az ablakon kiugrani, a férj kezeiben egy gyufa
gyúlt lángra, melynek világánál első pillanatra felismeré lakóját és
pedig legnagyobb pongyolában.


IV.

– Mi ez? – kiált Dombos úr, ágyából felugorva, elszörnyűködött arczczal.

A legnagyobb veszélyek közepette, a legkényesebb pillanatokban, midőn a
férfiak elvesztik lélekjelenlétöket, a nőknek a leleményesség segélyül
jön.

– Mi ez? – ismétli a férj átszegző pillanatot vetvén nejére.

– Ah szegény ifju, tehát csakugyan igaz! – szól a fiatal nő fájdalmas
arczczal bámulva az ablakra, melyen kedvese távozott, a nélkül hogy
férje szavaira látszanék felelni.

– Mi, mi igaz? – kérdé Dombos úr, uj meglepetéssel.

– Szegény, boldogtalan fiatal ember!

– Micsoda? Ön még sajnálkozik oly emberen, ki éjnek idején más ember
szobájába lopózkodik, és pedig az ablakon át.

– Tehát csakugyan nem mende-monda!…

– Feleljen ön már. Mit keresett itt ez az ember, és pedig minő
öltözetben!?

– Csendesebben az istenért, megtalálja hallani!

– Vége lesz már valahára a rejtélyeskedésnek! szóljon ön végre
világosan!

– E szegény fiatal ember… alvajáró…

– Alvajáró?!

– Ugy van, alvajáró, ki éjnek idején a házak tetején és a tornyokon
járkál, s kit ha fölébresztenek, azonnal alázuhan és szörnyet hal.

– Az isten szerelmeért! mért nem mondta ön ezt nekem hamarabb? Vajjon
nem történt valami sérelme?

– Legyen ön nyugodt, legfölebb is megüté magát kissé. De ezután merő
ovatosságból az ablakokat jól el kell zárnunk.

Dombos úr megbáná a szigorú hangot, melyen szegény beteg lakójára
kiáltott, s a nagy részvét miatt csak nagy sokára tudott ismét elalunni,
hogy széditő mélységektől és örvényektől rémittessék nyugtalan álmai
által.

Kálmánnak első gondja volt szobájába sietni, melynek ajtaját gondosan
elzárta, hogy legalább az első megrohanás ellen biztosítsa magát. Aztán
lélegzetét visszafojtva hallgatózni kezdett s világosan hallá Dombos úr
haragos hangját, de Róza feleleteit, kinek hangja suttogó volt, nem
veheté ki.

Első pillanatban gondolkozott: nem lenne-e lovagias kötelessége
visszasietni, hogy kedvesét a férj haragja ellen védelmezze; de midőn a
zaj nehány percz alatt tökéletesen lecsendesült, letett e szándékáról, s
elhatározta az eseményeket saját menetöknek engedni át.

Nyugtalansága egész éjjel ébren tartá őt s a szemrehányások, miket
magának Rózát illetőleg tőn, kinek szerencsétlenségeért méltán magát
vádolá, keserű átkokat szóratának vele az ellenséges véletlenre, mely a
férjet ily reménytelenül hazavezeté.

Végre egy egész századnak tetsző idő után az éj tovatünt, s a reggel
megjött.

Kálmánt az álmatlanság és nyugtalanság halványnyá, beteg kinézésűvé
tevék.

Alig mult el hét óra, midőn kopogást hallott; meg volt győződve, hogy e
kora látogató senki sem más mint a férj, és nagy zavarral tárta fel
ajtaját.

Nem csalatkozott, Dombos úr volt. De mennyire meg volt lepetve, midőn a
várt szigorú haragos arcz helyett, mosolyogva és részvevő arczczal látta
megjelenni.

– Jó reggelt, jó reggelt kedves barátom, – szólt a férj, kezét
megszoritva – bocsásson meg, hogy ily korán jövök, de lássa ön, engemet
átkozott hivatalom egész napon át elfoglal, és igy kénytelen vagyok azt
az időt használni fel, a mi rendelkezésem alatt áll.

Kálmán, mintha felhőből zuhant volna alá, sehogysem birta magának e
rejtélyes és különös magaviselet okát megfejteni.

Alig birt nehány összefüggés nélküli szót kihebegni.

– De lám, lám, – kezdé ismét Dombos úr – minő halvány, rosz szinben van
ön? Beteg ön, Kálmán úr?

– Ah igen… fejem majd szétreped, aztán lázam is volt…

– Orvoshoz, azonnal orvoshoz édes Kálmán úr, a betegségekkel nem
tanácsos tréfálni, ez igen komoly következéseket vonhat maga után. Aztán
az orvos előtt ne titkoljon el semmit… érti ön, épen semmit… a betegség
nem szégyen…

Dombos úr e szavakra zavarba jött, megijedt hogy tán sokat is mondott,
de Kálmán még nagyobb zavarban volt.

Megőrült ez az ember, hogy ily badar dolgokat beszél összevissza! –
gondolá magában. – Köszönöm, köszönöm önnek részvétét!

A férj még nehány perczig adá jó tanácsait fiatal lakójának, azután
tökéletesen megnyugodt lelkiismerettel, hogy emberi kötelességét
teljesitette, odahagyta őt, és nemsokára komoly léptekkel elsietett
hivatalába.

Egy óra mulva Róza és Kálmán a kertben találkoztak.

Kálmánnak elragadtatása elképzelhető, midőn kedvese őt a történttek
felől felvilágositá.

– Ah mily boldog vagyok kedvesem, hogy ily ügyesen kimentéd magadat!
Jövőre nézt…

– Jövőre nézt – felelt komoly, határozott hangon a fiatal nő – megtiltom
először is e bizalmas hangot… Azután tudatom önnel, hogy közöttünk
minden viszonynak vége… E beszélgetés közöttünk az utólsó, mi ezután
csak férjem jelenlétében fogunk egymással találkozni…

– Róza…

– Uram… De még egyet. Hogy férjemnek a gyanusitásra legkisebb oka se
maradjon, egy áldozatot kérek öntől, melyet ugy hiszem nem fog
megtagadni.

– Parancsoljon ön…

– Önnek alvajáró szerepét nehány éjjel folytatnia kell. E házfedél itt
épen alkalmas arra, hogy veszély nélküli sétákat lehessen rajta tenni.
És akarom, hogy férjem nehány sétájának tanuja legyen. Én figyelmeztetni
fogom őt. Felteszem önről uram, hogy lovagiassága nem fogja ez áldozatot
tőlem megtagadni.

Igérem önnek… De Róza…

A fiatal nő e szavak után hidegen köszönté udvarlóját és szobájába
sietett – sirni.

Igen, sirni, mert a szerelem nem hal meg oly könnyen, és a fiatal nő
hidegsége és szigora után e perczben oly szerencsétlennek, oly
boldogtalannak érezte magát, mint a mily szerencsétlen és boldogtalan
lehet a nő, ki oly férj oldalánál kénytelen élni, kit nem szeret, s
kinek kedvesét, kit szeret, el kell utasitnia.

Ah mily keserüen megbánta, hogy kezét szive nélkül adá át.

Ah, mennyire érezte e pillanatban az áldozat nagyságát, mit szüleinek
hozott.

Kálmán szavát tartá. Ott sétálgatott gyakran óra hosszáig azon ház
fedélzetén, melynek tulajdonosa azon ember volt, kinek joga van azon nőt
birni, kit ő szeret s kitől viszontszerettetik, de a ki mégis – tőle
minden reményt megtagadott.

De Róza is megtartá szavát. Nem ment többé a kertbe, csak midőn Kálmán
távol volt, s könyezve bár, de utasitást ada cselédeinek, hogy lakója
számára soha sincs honn.

Kálmán még mind nem birt azon reményről lemondani, hogy Róza elvégre is
engedni fog, s elhatárzá irni neki.

De kit a véletlenség egyszer üldözni kezd, azt mindvégig sujtolja.

E levél a férj kezébe került.

Képzelhetni Dombos úr lelkiállapotát, midőn e levelet elolvasva megtudá
a valót. Boszút esküdött, és sajátságos módon bár, de meg is tartá azt.

Elment legjobb barátjához, ki orvos és pedig a kórház főorvosa volt, s
ezt megnyeré tervének.

Este Kálmán ismét megtevé szokott sétáját a magasban, csakhogy most már
a férjen kivül más nézők is voltak jelen.

E mások között ott volt az orvos is, ki Kálmánt sétája után minden
szabadkozása és tiltakozása ellenére kórházba viteté, honnan csak egy
havi koplalás után szabadulhatott ki, s a város népe mai napig is
alvajárónak tartja őt.

Rózát a levél nem compromittálta. Ellenkezőleg, erénye mellett
bizonyitott, s igy férjével csakhamar meglön a kiengesztelődés; de azért
a sohajok és könyek gyakran fölkeresék őt, s nem egyszer átkozá meg
gyöngeségét: hogy férjet szerelem nélkül választott.

Jövőjének egyetlen öröme e nehány boldog nap fájó emléke lőn.

Dombos úrnak nem volt oka soha neje erényében kételkedni, de azért
gyakran bevallá magának barátja szavainak igazságát: hogy ha az ember
túl van az ötvenen, s fiatalabb korában sem tartozott a szebb emberek
sorába, jobban tenné ha örökre lemondana a nőkről, s szelidebb és
nyugodtabb szórakozásokat keresne.



EGY ESTÉLY A MENYBEN.


I.  EGY REGGEL A FÖLDÖN.

Ha ezernyolczszáz helyett ezerhétszázötvenötöt irnánk, kissé több
fáradságomba kerűlne önökkel ez esemény színhelyét megismertetni. Most
elég ha azt mondom, hogy az Freivaldau, Gräfenberg szomszédságában.

Ezerhétszázötvenötben csak az adószedők ismerték e kis nyomorúlt
fészket, ezernyolczszázötvenötben a Dontól a Tigrisig s Brasiliától
Syberiáig mindenki úgy beszélt felőle mint az egészség, élet Mekkájáról.
Ezerhétszázötvenötben az idegennek több órai tudakozódásra lett volna
szüksége magán Freivaldau környékén is, mig valaki emlékezett volna egy
Priesznicz nevü szegény favágóra; hatvan évvel később a föld bármely
sarkából elég volt e favágó fiának szóló levelet igy czimezni:
Priesznicz Vinczének Europában. A hir istenasszonya egy kegymosolyt
küldött ez ifju pórfi felé, s e mosoly balzsama megfűszerezé a léget ez
ifju nevével egyik polustól a másikig.

Mint egy gigas, mely az éggel akar csatára kelni, úgy áll büszkén,
magosan a bércz, melynek oldalán épült a gyógyintézet, honnan alig ötven
év alatt több mint negyvenezer kétségbeesett távozott a jövő reményével
szivében, az egészség rózsájával arczán, s a hála imáival ajkain.

Mint egy bűnbánó a Madonna képe előtt, úgy fekszik a bércz lábainál
Freivaldau, melynek ezerhétszázban alig volt nyomorúlt hetven-nyolczvan
fabódéja, melyben mintegy ötszáz lélek napról napra küzdött az
éhhalállal, s melynek ma ötezer lakosa csinnal épitett kőházakban él,
egyszerűen, munkával, de nélkülözést csak a „régi“ sanyarú idők regéiből
ismerve.

E városka Priesznicznek köszöni mindenét, s tán azért rendelé a
gondviselés, hogy örök hálája jeléűl lábainál térdeljen azon bércznek,
melynek csúcsát ugyanazon gondviselés Priesznicz emlékoszlopáúl teremté…

1854-ben a nyarat, az őszt és a tél egy részét Gräfenbergben töltöttem.

Több ismeretségeim között különösen Dutens és Berlier urak voltak azok,
kiknek társasága legtöbb gyönyört, szórakozást nyújtott, s kiket mint ez
elbeszélésnek hőseit, sietek önöknek bemutatni.

Dutens Alfréd, magas szikár férfi. Harminczöt évei daczára, senki sem
tánczol nálánál könnyebben, kecsesebben. A la Napoleon szakála s
kipödrött bajusza bizonyos katonás kifejezést ad arczának, mi neki
hizelegni látszik, bárha sem tagadni sem bevallani határozottan nem
akarja: ha szolgált-e? Modora világfié, férfiak közt mindamellett néha
kissé nyers, melyet én azonban nála felvettnek hiszek, hogy arczához
következetes maradjon. Bal szemöldjén egy forradás látszik, melyben első
pillanatra egy ügyes kardvágás emlékét ismerhetni fel. Hogy e kardvágás
egész valószinüséggel lejebb is hatolt, s szemén is jelentékeny zúzást
okozhatott, onnan gyanitom, mert bal szeme előtt folytonosan fekete
selyem fényellenzőt hord, mely noha még emeli arczának érdekességét, nem
tartom annyira hiúnak, hogy pusztán ezért hordaná. E sebhely
történetéről soha nem hallám őt beszélni, s ha azon arczkifejezésről és
hangról, melyen egy e tárgyban hozzá kérdést intézett kiváncsinak
felelé, hogy ez eseményről nem szeret és nem akar beszélni,
következtetni akarok: a sebhely nem tartozik múltjának kellemesebb
emlékei sorába.

Születésére franczia. Lakhelye télen Páris, nyáron az egész világ. Egyik
évben elmegy a Misisippi csodaszép partjain álmodozni rezgő
holdsugárnál: – némely parti állatkák a hold feljöttekor sajátságos
sziszegést hallatnak; – hogy ez álmokat a másik évben Carlsbadban
elregélje. 700,000 frank évi jövedelem megenged ily kalandos életet.

Berlier Albert a világon a legvonzóbb, legszeretetre méltóbb fiatal
ember: Arcza, melynek vonásai szelidek, és egész a nőiségig finomak,
komoly és bánatos, mintha már múltja volna. Pedig csak huszonkét éves, s
e korban csak jövőnk van. Modora nyájas, udvarias mindig, egész az
önmegtagadásig. Társalgása, ha bele birod a folyamba vezetni,
ellenállhatlan; de hallgatagsága azok előtt, kik kevésbbé ismerik,
kerültté teszi őt. Mint Dutens úr, ő szinte franczia, párisi s egyike
azon rajongó álmodozóknak, kik egy éltet álmodnak keresztűl, keresve,
ábrándozva, sohajtozva egy eszménykép után, melyet bizarr képzeletük oly
tulajdonokkal ékesit föl, minőket egyesitve senki sem bir. Az ábrándozó
nem egyszer hiszi feltalálni álmainak e királynéját, hódolattal közelit
felé, remegve, szerényen mint egy oltár elé, földre omlik lábaihoz,
áldozatúl ajánlja szivét, reményeit, életét, és üdvezültnek hiszi magát
– mig fölébred, kiábrándúl, hogy szive megszakadjon, vagy e csalódásból
kigyógyúlva új csalképeknek essék áldozatúl. Szóval Albert egyike azon
bolondoknak, kik a napot nézik a helyett, hogy a földet néznék, s kik
istennők után epekednek s elmulasztják nők karjai között megittasodni
attól, a mi kevés e földön az istenségből van. Röviden: Berlier költő.

E két férfit, eh! legyünk udvariasak, Dutens úr e bókot harminczöt
éveivel igen izletesnek találandja: e két fiatal embert szoros barátság
füzé össze, melynek legerősebb kötelékei épen jellemök, egyéniségök
ellentétességében lelhetők fel.

Most már azonban a hosszas bevezetés és jellemzés után sietnem kell az
elbeszélés megkezdésével, hogy türelmöket, melyet, elég vakmerő vagyok
reméleni hogy még eddig nem vesztének el, ne veszélyeztessem.

Egy gyönyörű őszi reggelen, – szeptember 14-ike volt, de ez nem tartozik
a dologra, – fürdésemet végezve, a fenyves erdőben járkálék merengve a
szellő titkos elbeszélésein, melyet a fenyük, a mint bólingatásaikból
gyanítom, sok érdekeltséggel hallgattak. A nap még csak homlokát mutatá
aranyos arczának. Alig volt öt óra. A regg csodaszép volt, s higyjék meg
önök nekem, hogy önök is csak nyertek volna vele, ha ágyok melege
helyett, velem itt a nap melegét élvezték volna.

De mindamellett, hogy oly korán volt, nem voltam magam, az erdő szintugy
hangzott a járókelők csevegéseitől és nevetközéseitől. Több nő is volt a
gyógyvendégek között, s a mint tudják önök, a nők még akkor is szeretnek
csevegni és nevetkézni ha betegek.

Gräfenbergben ilyen életet élnek. Itt a nap nem kapja az embereket
ágyban. Ellenkezőleg. Ezt az emberek teszik vele.

– Jó reggelt uram! Jó reggelt asszonyaim! Voltak-e szép álmaik? Hogyan
van ön mellbajával uram? Pirongassák ki asszonyaim e rest urat;
képzeljék! már kétnegyed hatra, és ő még csak most jön! Hogy találja ön
ma a vizet, én bizonyos keserűséget gondolok izlelni benne. Vigyázzanak
hölgyeim – egy béka! Ilyszerü rövid párbeszéd keletkezik a találkozók
között, anélkül, hogy csak perczre megállanának. Köszöntik egymást s
tovasietnek.

Nevemet hallám e perczben, visszafordulok, s a két barátot, ez
elbeszélés két hősét Dutens és Berlier urakat pillantom meg hátam
mögött.

– Jó reggelt Berlier úr! Jó reggelt Dutens úr! Ah, ön megjött végre. De
mondja csak uram, mi az ördögöt csinált ön két hétig Breslauban? Ön
elutazik két napra, s marad két hétig! Ez önnek rendes időszámitása?

– Mit akar ön. Ezek a németek sokkal okosabbak mint Párisban hiszik. Mi
francziák dicsekszünk vele, hogy kivülünk nem tud élni senki. Ezek a
németek kinevetnek bennünket, s szép csendesen árkádiává alakítják
hazájokat. Ah minő hölgyek! minő asztal! Ön azt kérdé uram, mit
csináltam Breslauban? Azt uram, mit Gräfenbergben elég ostobák az
emberek nem csinálni. Ah! uram, minő lábak! Vigyen el az ördög elevenen,
ha két egész telet nem fogok Breslauban tölteni!

– Ah, ön tehát a szép nők után szaladgált Dutens úr! Vigyázzon ön, ez
nem gräfenbergi életmód!

– Bah! Kérdezze ön csak Berliert, nincs-e már Gräfenbergben is hölgy, ki
miatt az ember jogosan elvesztheti eszét! De mi az ördögöt akar Albert e
carthausi pofával? Mondja csak ön, távollétem alatt mindig ily
eczetarczczal látta-e őt? Hogyan tűrte el ön ez unalmas szokást?

Berlier mosolyogni igyekezett, bár meglátszott rajta, hogy egészen
egyébre gondol, mint barátja gáncsaira.

– Igy, igy monsieur Albert, ezt már szeretem. Ön a javulás utján van, s
ne féljen ön, én jót állok felőle, hogy ez utról nem fog letérni! De
apropos! Alexander úr, tudja ön már, hogy e bérczek s források között
valóságos silfidek, tündérnők léteznek, tudja-e ön hogy a mi álmodozó
Berlierünk is feltalálta istennőjét?

– Ah?!

– Hogyan, ön még nem látta őt? Képzelje ön, a mig én Breslauban földiek
után futkározom, addig Gräfenbergbe az égiek szállnak alá, s
természetesen a kegyencz Berlier. Megvallom átkozottul kiváncsi vagyok
ez istennőre, s csak attól tartok, hogy ez is csak olyan lesz, mint a
minőket 93-ban Párisban minden utczában lehetett látni.

– Alfréd ön túlmegy tréfájában.

– Mit akar ön? Ama szép időben nem is volt nálunk valódi chevalier, ki
imádottját ki nem kiáltotta istennőnek. Ah ezer ördög! Ha én e korban
éltem volna!

– Mit tett volna ön Dutens úr?

– Fő-fő pappá neveztettem volna ki magamat, hogy Páris s egész
Francziaország istennőinek oltárán áldozhassam!

– Az veszélyes játék lett volna Dutens úr. Tudja ön mi rejlett ez
istennők oltártakarója alatt?

– Nos?

– A guillotine.

– Ki beszél itt guillotineról? – kérdé egy vékony, sivító hang
mögöttünk, melyben azonnal Siegler báró úr hangját ismertük fel. – Ah
önök politizálnak uraim. Nem tudják önök, hogy Priesznicz a politikát a
vizgyógymód legdühösebb ellenségének nyilvánitotta. Ah… de lám, lám, a
jó Dutens, ön megjött, és én még meg sem szoritám kezét. Isten hozta önt
Alfréd és pedig a legjobbkor, mert hallják uraim, és ön különösen
Berlier úr, hogy nőm elég szerencsés, Freiwaldau és Gräfenberg
királynéját ma este házánál elfogadni, és e szerencsét önökkel is meg
kivánja osztani uraim. Remélem eljönnek önök!

– De ki az ördögről beszél ön báró úr?

– Kérdje ön Albertet, nincs-e igazam, midőn őt a világ legszebb
asszonyának kiáltom ki.

– Ah, báró úr, – kiálta lelkesedéssel Berlier, – ön nagyon fukar a
szavakban!

– De végre báró úr, kérem beszéljen világosabban. Én nem vagyok poéta
mint Berlier. Ki azon ujonérkezett nő?

– Ki lenne más? Grandé grófnő. Tehát estére, uraim. Csak figyelmeztetem
önöket, hogy korán jőjjenek, mert a patvarban! egy kis különbséget csak
kell csinálnunk a thea- és vizestélyek között!


II.  EGY ESTÉLY A MENNYBEN.

Hét óra volt, midőn Dutens úrral a báróhoz menénk. Berlier, ki ugy
látszik kedélyállapotában kerülni igyekszik barátja vig, zajos körét,
egész nap nem mutatá magát, s miután szállásán nem találtuk, meg valánk
győződve, hogy bennünket megelőzött.

A báró, – a mint Gräfenbergben lehetlen lenni is máskép, – minden fény,
mondhatni kényelem nélkül lakik egy kisded ház emeletén, melynek három
szobácskája mindössze is, mivel ő és neje rendelkezhetnek.

E szobácskák közől a legnagyobbik képezé a termet, melyben a társaságot
találók, mely Berlier s a háziakon kivül nehány idegenből állt.

– Jőjjenek, jőjjenek uraim, rég várunk önökre. Képzeljék önök, Siegler
ismét az északi plántavilágról akar értekezést tartani, s Berlier úr
folytonosan álmodozik. Grófnő, engedje meg ön Dutens és Balázs urakat
bemutatnom.

A grófnő, ki Berlierrel egy album metszeteit nézegeté, ránk veté nagy
fekete szemeit, ajkain mosoly jelent meg, s annyi kellemmel hajolt meg
előttünk, hogy e perczben már meg tudám magamnak fejteni Berlier
elragadtatását. Hirtelen azonban, mielőtt egyetlen szót szólt volna, a
mosoly elhalt ajkain, szemeit zavartan földre süté, és arcza ijesztőleg
elhalványult. Meglepetve pillanték Dutensre, kit e változás okozójának
sejték. Arcza szinte halvány volt, ajkainak rángatózása élénk
felindulásra mutatott, s nem futá el figyelmemet, a mint meglepetésében
fogai közt e nevet sziszegé: Clotilde!

– Uraim… hebegé a grófnő alig hallhatólag.

– Nagyságos asszonyom, – szólék hirtelen, hogy alkalmat adjak zavarát
leküzdhetni, épen legapropobban érkezett Gräfenbergbe. A virágünnep
holnapután leend, s e táj oly szegény virágokban!

A grófnő megkisérte mosolyogni.

– Asszonyom, – mondá Dutens úr, kinek mint világfinak e másodpercz
tökéletesen elegendő volt, hogy magát rendbeszedje, – miután csak tegnap
érkezém vissza Breslauból, nem valék oly szerencsés önnek kikiáltási
ünnepélyén részt vehetni, de ez alkalmat sietek felhasználni, önnek,
mint a fürdő királynőjének, hódolatomat lábai elé tenni le.

– Ej, ej uraim, – szóla mosolyogva a bárónő, kinek figyelmét a grófnő és
Dutens közötti néma jelenet átfutotta, – önök alkotmányellenes eljárást
követnek. Nem tudják önök, hogy legalább harminczan vagyunk, kik e
trónra igényt tartanak, s kik nem engedjük magunkat ily könnyen
jogainktól megfosztani. Nemde Berlier úr, ön is igazat ad nekem?

Berlier azonban szerelmes volt, s igy nemcsak hogy nem kerülé el
figyelmét Dutens és a grófnő zavara, de a féltékenység, e tolakodó
iparlovag, mely a legelső s legkisebb rést felhasználja, hogy
betolakodjék a szivbe, már bizonyos hatalmat nyert fölötte, s e jelenet
elé nagyító üveget tartott.

– Én, – hebegé e szegény, szinéből egészen kikelt fiatal ember, – nem,
vagy igen, a miként parancsolja asszonyom.

– Bocsánat, Berlier úr, – felelé mosolyogva a házinő, – hogy
felriasztám, kérem folytassa álmát.

– Albert épen ugy tesz, – kiáltá hahotázva Siegler báró, – mint Gendlite
gróf Berlinben. Képzeljék önök, ezelőtt három évvel Berlinben…

A mig a báró hosszabb mint érdekesebb elbeszélését bevégzi, alkalmat
veszek magamnak önöknek Grandé grófnő külsejét leirni.

Képzeljenek önök egy magas, karcsu alakot, azon tökéllyel egész
termetében, melyet a szobrászok igyekeznek adni alakjaiknak. Képzeljenek
egy arczot, mely első pillanatra hatalmat nyer fölöttünk, egyes
részeinek sajátságossága, s az egésznek azon harmoniája által, melyet az
ellentétek harmoniájának lehet nevezni, s melyet lehetlen látnunk a
nélkül, hogy ne legyünk általa megbűvölve. Nagy fekete szemei merésszé
tesznek, hogy egy másik perczben minden bátorságodat elvegyék; aláomló
hosszu szőke fürtei ellentétben arczának sötét szinével, szemeinek,
szemöldjének éjszakájával sohajokat csalnak ajkaidra, melyeknek igaz
értelmét bevallani alig lenne bátorságod. Csak e tökéletlen halvány
festés után is átláthatják önök, hogy Berlier úr elragadtatása,
lelkesültsége épén nem természetellenes.

A báró bevégezte elbeszélését, mindenki nevetett rajta, még a grófnő is,
csak Berlier nem tudott mosolyt erőszakolni ajkaira. Hja! huszonkét éves
korunkban még nem birjuk azon előnyt, uralkodni mindazon érzés,
gondolat, fájdalom vagy gyönyör felett, mit érdekünkben áll palástolni.

– Ha már benne vagyunk az elbeszélésekben, – mondá a házinő, – Dutens
ur, engedje meg ön, igéretére emlékeztetnem. Regéljen ön nekünk afrikai
kalandjairól. Ön oly érdekesen tud elbeszélni.

– Parancsára állok asszonyom, csak könyörgöm szabad választást engedni
elbeszélésem tárgyai és szinhelyei között. E pillanat roszulválasztott
lenne nagysádékat tigrisekkel, oroszlánokkal rémiteni.

– Beszéljen ön a miről akar, Dutens úr, csak beszéljen ön.

– Tehát hölgyeim, – mondá, hangjának sajátságos nyomatot adva Dutens úr,
miközben szemeit merőn Grandé grófnőre szegzé, – egy estély történetét
fogom önöknek elregélni, mely multamnak egyik legfelejthetlenebb, bár
legkellemetlenebb emlékét képezi.

A grófnő zavara pillanatról pillanatra nő, Berlier úr, ki előtt
barátjának egy pillantása sem veszett el, alig bir ura lenni
felindulásának.

– Hogyan uram, ön bennünket egy estély történetével akar csodás
kalandjaiért kárpótolni? Ez estélynek, hogy a rövidebbet ne huzzuk,
legalább is Afrika valamely ismeretlen népének királyánál kell történni.

– Nyugodjék meg asszonyom, ez estély, melyről beszélni fogok, még
rendkivülibb helyen történt.

– Hogyan uram, még rendkivülibb helyen mint Afrika belseje? Dutens úr,
ön birja a titkot, elbeszéléseinek érdeket szerezni.

– Ez estély uraim…

Grandé grófnő szemeit az elbeszélőre szegzi, tekintetében önmegtagadás
és kegyelemérti esedezés van kifejezve. Dutens úr azonban ugy tesz,
mintha mindezt észre sem venné. Arczkifejezésének szigort igyekszik
adni, s hangjában azon metsző gunyor ismerhető fel, mely oly biztosan
sérti azokat kiket találni akar.

– Nos? Nos?

– A mennyben történt.

– A mennyben?

– Hogyan Dutens, ön az égiekkel áll összeköttetésben? Miért nem mondta
ön korábban, hogy megadtuk volna a kellő tiszteletet önnek.

Grandé grófnő hálásan tekintett Dutensre, ez mosolyra voná ajkait,
mintha mondta volna: „Ha azt hiszed menekülni fogsz, csalatkozol, várj
csak.“

– De kezdje ön el, kezdje ön el! – kiálta Siegler báró, – nem látja ön,
hogy a hölgyek magukon kivül vannak a kiváncsiság miatt?!

– Ezelőtt kétezer évvel, – kezdé meg Dutens úr – azon ostobaságot
követtem el, hogy beleszerettem egy hölgybe, kinél mint sógornőmnél nem
lett volna szabad tovább mennem a komoly tiszteletnél.

– Hogyan mondja ön, ezelőtt kétezer évvel? Ön nekünk római regéket akar
mesélni, nemde uram? Vagy tán Cagliostronak akarja magát kiadni Dutens
úr, én előre nyilvánitom hogy nem hiszek az örök életben.

– Hölgyeim, szakitá félbe e több oldalról jövő megjegyzéseket Dutens úr
– ha önök mindannyiszor félben fognak szakitani, valahányszor
elbeszélésemben valamely természetfeletties hihetetlenre gondolnak
találni, akkor szolgájokat azon sisyphusi szenvedésekre kárhoztatják,
hogy elbeszélését sohasem végezheti be. Kérnem kell azért önöket,
legyenek szivesek a hihetlennek tetsző körülmények megfejtését az
elbeszélés bevégzéseig elengedni, akkor három négy szó minden titkot le
fog leplezni.

– Tehát a mint mondám hölgyeim, ezelőtt kétezer évvel azt az ostobaságot
követtem el, hogy belebolondúltam egy hölgybe, kinél mindig józannak
kelle vala maradnom. De mit akarnak önök, e hölgy szép volt, és én még
harmincz éves sem valék egészen. Aztán még ha lett volna is erőm,
akaratom e szenvedély ellen küzdeni, hasztalan lett volna minden, e
hölgy előtt mi sem volt lehetetlen, ő nem közönséges nő, ő istennő, és
miért titkolnám tovább önök előtt, ő maga Venus volt.

Venus sógornőm volt. Azon boldog időben ugyanis, a mint tudják önök, nem
volt még olyan átléphetlen gát az istenek és földiek között mint most.
Akkor az égiek barátságban, sőt rokonságban álltak a földiekkkel, és igy
történt hogy a bájos Venus bájtalan férjével Vulkánnal a kovácscsal
sógorságban álltam. De a rokonság mint most, akkor is épen oly kevéssé
volt képes meggátolni a galánt viszonyokat; s egy szép napon, anélkül
hogy számot tudnék adni magamnak, miként történt: Venus lábainál találám
magamat. Venus mosolygott, azon mosollyal, melynek istenségét
köszönheté, kezét nyújtá felém, s gyöngéden fölemelve susogá:

– Alfréd! ah bocsánat, a patvarban is! akkor Antoniusnak neveztek.
Antonius, rég gyanitom, hogy szeretsz, köszönöm hogy nyilatkoztál, ah,
mert én is szeretlek; szeretlek azon mértékben, melyben férjemet
gyülölöm, s ha még soká késtél volna, nekem kelle vala az első
nyilatkozatot tenni, mert én nem élhetek többé nélküled.

Amint láthatják önök hölgyeim, Venus nem azon nő volt, kinél sok
csavargásra, mellékutak használatára lett volna szükség. Ő nyilt,
őszinte volt, érzelmeiben semmi előitélet, vagy társodalmi balfogalmak
által magát korlátoztatni nem engedé, s én boldognak érzém magamat, a
mint boldognak érezzük magunkat mindannyiszor, valahányszor szeretünk, s
valahányszor magunkat szerettetni hisszük. Paradicsomom három hóig
tartott. Ebből láthatják önök, hogy ezelőtt kétezer évvel is csak
regényekben, és a költők álmaiban létezett az egy és örök szerelem!… Ah,
de én önöknek egy estély történetét igértem elbeszélni! Türelem. Most
már következni fog. Tehát három hóig boldog valék, de mindennek a
világon, úgy e három hónak is vége lön, s egy szép napon, jobban mondva
egy szép estvén, legkellemetlenebbűl riasztatám fel azon szép álomból,
mi a szerelmesek szótárában, boldogságnak van nevezve. De végre térjünk
magára az estélyre.

E nagyszerű estély az Olympon tartatott. A főbb istenségeken kivűl
hivatalosak voltak valamennyi félistenek, tündérek, sylfidek, párkák s
mindazok, kik akkori időben a jó társasághoz tartoztak.

Bennünket földieket ha csak költők, hérosok, s igy félistenek nem
voltunk, ritkán ért e szerencse, én azonban mint Venus kegyencze, nem
tudom mily czim alatt, de kaptam meghivást, s elképzelhetik önök, hogy
szivem a szokottnál sebesebben dobogott, midőn földi lábaimmal a terembe
léptem, mely istenekkel és istennőkkel volt tele. A terem azonban
annyira tömve volt, hogy nem sokára tökéletesen visszanyertem
hidegvéremet, látván, hogy senki sem törődik velem, s igy nem tarthatok
a fölismeréstől.

A társaságot a mint nem is várám máskép, a szó legszorosb értelmében
fényesnek találám. Mi sem hasonlitható a hölgyek toilettejéhez. A mit
izlés, müvészet és kincsek adhatnak, az mind egyesitve volt.
Legfeltűnőbb alakok voltak mindazonáltal Venus, Minerva és Júno; az est
királynéja azonban Venus volt. Egyszerű fehér ruhája csak emelé
előnyeit, s mig Junónak mint háziasszonynak, a kötelességbókok jutottak,
s mig Minerva kénytelen volt egy pár öreg, komoly úr társaságához
csinálni jó arczot, addig az egész fiatalság, sőt a korosabb osztály
jelentékenyebb része is Venus körébe tolúlt, egy mosolyt, nehány hangot
ellesni ajkairól.

Sok küzdelembe kerűlt mig keresztűlhatolva a sűrü tömegen, körébe
juthattam. Ő egy mosollyal fogadott, melyért az egész társaság rögtön
ellenségemmé vált, de én mit sem törődtem e kedvezőtlen benyomással,
szivem és hiúságom egyiránt boldogitva volt.

A zenekar e perczben egy quadrille nyitányát kezdé játszani, Venus a
legszeretetreméltóbb egyszerűséggel nyujtá nekem kezét, félhangon, de
mégis úgy hogy a körűlállók legnagyobb része hallhatá, mondván: Ön oly
későn érkezik uram, hogy megérdemlené, hogy elfeledtem legyen
igéretemet.

Irigyelve és boldogságtól ragyogó arczczal vezetém őt a tánczterembe.
Mint mindig, ha Venus tánczolt, sűrü, több rétegü kör alakúlt a colonne
körül. Mindazok, kik nem voltak szerencsések vele tánczolhatni, legalább
nézésében igyekeztek maguknak kárpótlást szerezni. Vulkán, a férj, a
legelső sorban állt, s ez estve különösen féltékeny szeszélyben látszott
lenni.

– Antonius – susogá Venus, felhasználva egy pillanatot, melyben magát a
kémkedéstől mentnek hivé – fontos beszédem van önnel. A quadrille után
suhanjon ön amaz ajtón át a kertbe, s várjon rám a fasorok végénél, tiz
percz alatt önnél leendek.

Nehány percz alatt a kijelölt helyen valék, s vártam a perczek haladását
azon türelmetlenséggel, mellyel kedveseink után várakozva az időt állani
gondoljuk. Végre közeledő lépteket vevék észre, de ki irhatja le
meglepetésemet, midőn Venus könnyű léptei helyett, a férj, Vulkán
nehezkés és czammogó járását ismerém föl. Tudják önök, a jó öreg sánta
volt. El akartam sietni mielőtt fölismert volna, de már késő volt.

– Antonius úr! Antonius úr! – kiáltá utánam.

– Nos uram? – mondám rendbeszedve magamat.

– Nem lenne ön szives Antonius úr – kérdé gunyos hangon az öreg, tudatni
velem az okot, mi önt készteté, a termet elhagyva, e félreeső helyre
jönni.

– Ön nagyon kiváncsi, Vulkán úr – válaszolám, sejtve hogy féltékenysége
hozta őt ide.

– Ön nem akarja elmondani. Jó, tehát elmondom én, – ön e pillanatban
nőmre, Venusra vár.

– Vulkán úr! – hebegém elképzelhető megzavarodással.

– De tudatnom kell önnel, hogy ő nem fog eljönni, s hogy engem kért föl
őt kimenteni.

– Ön csalatkozik Vulkán úr.

– Szót sem uram – vága szavaimba növekvő dühvel a férj, – hallgasson ön,
itt nekem van jogom beszélni. Ön el akarta csábitani nőmet, meg akarta
gyalázni nevemet, de szerencsére nőm ismeri kötelességeit. Nehány
perczczel ezelőtt mindent megvallott, azt sem hallgatta el, hogy nem
állhatva ellent tovább ön tolakodásainak, hogy szabadulhasson, kénytelen
volt e találkozásba beleegyezni, a mint látja uram, jól vagyok
értesülve. És most uram, válasszon ön e kardok közől, mert remélem nem
fog vonakodni elégtételt adni annak, kit mindenétől – becsületétől
kivánt megrabolni. Válasszon ön!

Én félretolám a felém nyujtott kardokat, s értésére igyekvém adni, hogy
kora és lábainak betegsége lehetlenné teszi közöttünk a viadalt.

– Vegye ön e kardot, fiatal ember! kiálta dühtől reszkető hangon – ha
nem akarja ön, hogy alávalósága mellett még gyávának is tartsam önt!

Mit volt mit tennem? Átvevém az egyik kardot, elhatározva, hogy azt csak
védőleg fogom használni.

A hold fényesen sütött, s világánál tisztán kivehetém azon düht, mellyel
megkezdé a viadalt, csapásai súlyosak voltak, s én meg voltam lepetve
azon élénkség, ügyesség által, mellyel kardját forgatta. Mintegy öt
perczig tartott a viadal már, midőn a holdat hirtelen fellegek
fátyolozák el, s én reszketve, hogy talán akaratom ellenére megsebzendem
ellenemet, már épen inditványozni akarám, hogy szűnjünk meg, mig újra
világunk leend, midőn hirtelen mint villám egy irtózatos csapást érzek
balhomlokomon, s e vágást kapva, melynek helyét ma is hordozom, öntudat
nélkül rogytam össze.

Az egész társaság meg volt hatva, renditve ez elbeszélés véres vége
által, melynek bizonyitványát az elbeszélő arczán hordozá:

– Ön bevégzé elbeszélését Dutens úr, s igy kérhetjük önt a menny és
istenek titkát leleplezni.

– E titok igen egyszerű, asszonyom! Midőn szerelmesek vagyunk, nem
mennyben képzeljük-e magunkat, s nem istennőnek hisszük-e azt, kit
szeretünk? Fogadják el önök, hogy a férj a mennykőkovács helyett
egyszerű vasgyár-birtokos volt, adjanak önök a nőnek Venus helyett,
valamely földi nevet, mint Marie, Luiz vagy Clotilde, s az egész esemény
visszanyeri természetes szinét.

De engedelmökkel, még hiányzik a vég elbeszélésemből. Másnap, midőn
visszanyertem eszméletemet, első mi szemeimbe tűnt, a férj halvány és
dúlt arcza volt, ki ágyam mögött állt. – Bocsánat, bocsánat Alfréd, én
bolond őrjöngő valék.

Válaszolni akartam, de meggátolt.

– Hallgasson ön, az orvos megtiltá a beszédet. De ön meg van boszúlva
Alfréd – folytatá szégyentől és dühtől remegő hangon, – ama
megvetésreméltó nő, Clotilde csak azért árulá el önt, hogy engem a
teremből eltávolítva alkalma legyen új kedvesével megszökni!

– Az istenért grófnő, mi lelte önt? kiálták többen. Valójában Grandé
grófnő, ki ez elbeszélés alatt mind inkább inkább elhalványúlt, e
perczben ájúltan hanyatlott le székéről.

Dutens volt első, ki segitségére sietett, s túlbuzgalma vagy
ügyetlensége okozá-e, de mialatt a grófnőt fölemelve székébe,
visszahelyzé, egy finom, művészileg készitett szőke paróka esett a
földre, s a grófnő márvány vállaira egy egész erdeje hullott alá a
legfényesebb s legfeketébb hajfürtöknek.

A társaság egy része az elalélt hölgyben megütközéssel ismerte föl az
egy idő óta oly sokat emlegetett *** asszonyt.

* * *

Másnap még nap felkölte előtt egy postakocsi vágtatott ki Freiwaldauból,
a postillionnak tizszeres borravaló volt igérve. A kocsiban Grandé
grófnő ült.




*** End of this LibraryBlog Digital Book "Balázs Sándor beszélyei (2. kötet)" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.