Title: Megtörténtek és megtörténhetők (1. kötet)
Author: Lauka, Gusztáv
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Megtörténtek és megtörténhetők (1. kötet)" ***

This book is indexed by ISYS Web Indexing system to allow the reader find any word or number within the document.

KÖTET) ***

MEGTÖRTÉNTEK ÉS MEGTÖRTÉNHETŐK.

Irta

Lauka Gusztáv.

I. KÖTET.

NAGYVÁRAD, 1858.

Tichy Alajos nyomtatása.



Előszó.

Az olvasó előtt fekvő két kötetkében vig, és komoly tartalmu beszélyek
foglaltatnak. Ha a műbirálók véleményzését, – birálatait – és
tanácsaikat követendettem, kizárólagosan humoreszkeimet kellendett
kiadnom, ők többször állitván: miként humoreszkjeim életrevaló
dolgozatok – s a közönség által kész örömmel fogadtatnak. A birálat
azonban bár mennyire pártatlan, bár mennyire jó legyen, nem mindenkor
viszhangja a közönség művéleményzése, és műnézeteinek. Van a közönségnek
ugyanis bizonyos része, mely a vignemü irodalmi dolgozatokban épen nem
gyönyörködik, s csak a regényest, kalandost, rémest, vagy borzasztót
szereti. – Többeket ismertem – ki – válólag a nőnemből – kik Zam-Midi,
Fenice, Zacharias, Anglien herczeg stb. komolytartalmu beszélykéimről
dicsérőleg nyilatkoztak, mig legjobb humoreszkjeimről csak odavetőleg
emlékezének. Én sok hálával tartozom a közönségnek, mert mindig jó,
mindig méltányos volt irántam. A criticusok sokszor méltatlanul
megróttak (megbocsátható ellenszenvek!) de olykor méltatlanul fel is
dicsértek (megbocsátható rokonszenvek!) s igy örömmel hallgattam rájok
is! E két kötetke kibocsátásakor figyelmeznem kellett mind a közönségre,
mind a birálókra, méltánylat, elismerés, és hálából. En irónak
születtem! Kedvezőbb körülmények, nyugalmasabb vérmérséklet, szerencsésb
viszonyok mellett, főleg a korábbi években tett mulasztások
leszámitásával, meglehet most versenyezhetnék a legjobbakkal, igy
alkalmasint meghalok a nélkül, hogy nagyobbszerűt teremtheték. Nem
okolok senkit, csak magamat. A nemesb czélokhoz az eszközöket nem
őrizték hétfejü sárkányok, az előre tolult akadályok férfiui erővel
leküzdhetők valának. Vagyok oly jó, mint a nagyobb rész, de ezzel
vigasztalják azok magokat, kiket az irodalom terére gyermekhiuság,
unalom vagy munkakerülés kergetének. – Ha bár mi kevés hasznost, és jót
eszközöltem meglehetősen árva irodalmunkban, – számitassék be enyhitő
körülményül annyi irodalmi vétkeimért.

A Királyhágón 1857. Május 22-én.

Lauka.



St. Jago di Compostella.

(Azoknak, kik a regényest szeretik.)


1.

St. Jago 1400 éves családból származott. Egyik elődje a gothok ellen
harcolt, s cimerének körirata ennyiből állott: „Az isten háza után a St.
Jago ház.“ Elbeszélésünk hőse a 28 éves St. Jago Vasques Salamankában
végezte tanulmányait, s mint 17 éves ifju arról volt nevezetes, hogy egy
év alatt kilenc dottorénak csábitotta el aragoniai szemü leánykáit. – A
dottorék részint dühösködtek, részint szomorkodtak, St. Jago Vasques
ellenben holdvilágos éjen guitarre, és énekhang mellett megszökött
Salamankából. A dottorék kitörülték a jelöltek sorából ő nagyságát, s
mint javíthatlan egyént körözteték egész Spanyolországban, de minthogy ő
nagyságának volt mit apritania a tejbe – bár csaknem összeroskadt e
kegyetlen végzés ónsulya alatt – nagyot mosolygott magában, s don Juant
olvasgatta.

St. Jago bizonyos időre Sevillában telepedett meg. Sevillában abban az
időben olyan fényüzés volt, hogy thea mellé minden elegansabb körökben
kolibritojást serviroztak, s a kétszersülteket ananász-lekvárba
mártogatták. St. Jago mint telivér salonember, nemcsak az előbbkelő
aristocratiát majmolta, hanem még a billiomos Grand Dugo los Barackados
Kajszinossal is versenyzett.

Egy ebédet, melyet három évre bérelt márványpalotájában rendezett,
megpróbálunk lemásolni. A terem díszitvényeit és műcsoportozatait
elhallgatjuk, s csak annyit jegyzünk meg, hogy annak létrehozása, egy
általunk is látott, de ő általa is kibocsátott s elfogadott váltó
szerint 10,000 genuai lirába került.

Száz vendég volt hivatalos, véletlenül azonban kétszáz jelent meg, de az
ő nagyságát nemcsak hogy nem zavarta, hanem neki kifejezhetlen örömeket
okozott. A vendégek nagyobb része grandokból állott, voltak marquisek és
nobilik is. A vendégek az akkori etiquette szabályai szerint keveset
ettek, de annál többet ittak, úgy hogy ő nagyságának legdrágább borai
mind elfogytak, a megmaradt értékes ételek pedig a cselédség, s kutyák
között prédáltattak el.

Ébenfaasztalra csalánból szőtt asztalnemű boríttatott, melyen a
legfinomabb madárpehelyből műremeklett hímezések, a goth s maurok
közötti csatázásokat ábrázolták. Az asztalközépen angoriai kecsketejből
kristálizált vásában oly növény illatozott, mely csak minden 2000-dik
évben virágzik, s igy a világ teremtése óta St. Jago asztalán épen
másodszor nyitotta ki közszemlére bimbóját. E virágban ugyan mindössze
is egypár óráig gyönyörhödhetének a vendégek, miután az szőrén szálán
elveszett, s többé meg sem került, tiltván az akkori etiquette azt is:
hogy grandok, marquisek, és nobilik között tolvajlási kutatások, és
fitatások történjenek – de a háziurat az sem zavarta meg, miután a virág
oly szerencsés időszakban csipetett el, midőn a vendégkoszorú en masse
jelen volt, s azt egyenkint csodálhatta. Minden vendég számára
aranytányérok, platinakések, villák és kanalak,
sáfránygyökér-fogpiszkálók, és kristálypoharak helyeztettek. A
csalánasztalkendők minden harapás után kicseréltettek, s öblitésül ambra
grisea szolgáltatott smaragd-poharakban. Legtöbben azért ettek keveset,
mert szájuk a csodálkozástól folytonosan tátva állott. Kik legtöbbet
ettek, kárhoztatták legkeményebben St. Jagot, sőt egypár, kiken ebéd
végével eret kellett vágni, bolondnak is nevezte. Egy hitelezője bámulta
eszélyességét, de utána tette, hogyha elei is oly eszélyesen éltek
volna, az isten háza után nem következnék a St. Jago ház.

Minden vendég körűl külön inas sürgölődött különböző ruhában, oly
ügyesen, hogy egyetlen grand önteték nyakon americai köszméte-mártással,
de az is csak két hét mulva vette észre mantillján a rombolást, midőn
nem volt ember Sevillában, ki mantillja lapockáján segithetett volna.

Minden étel után ujra teritettek; azon poharak, melyekből egyszer ittak,
az utcára szórattak, minden ételhez más darabot játszott a zenekar,
annyi tapintattal, hogy a medvetalpak a legfelségesebb krakovianka
kiséretében emésztettek meg. A konyhában csupa ezüstedények
használtattak, citrom- és narancsfák égettettek, a pecsenyeforgató
dreizehngrädig aranyból készült Párisban, s zöld bársonyfutrálban
szállitatott Sevillába.

Magyarosan szólva: volt ötven tál étel, mindegyikből ötvenféle. Ha ugy
tetszik a nevezetesbeket megemlithetem:

A levesnemüek között kitünt: a pisztrángmájgaluska, a keleti
fűszerszámmal barnitott fekete levesben igen jól vette ki magát az
engadi őszi barackfa alabástrom-fehér gyöngye. Marquis Barbara kapott
ugyan e levestől kisebbszerű hascsikarást, de kinevették, s azt mondták:
nem – nónak való a gyömbér. A napkeleti zeller is meglehetős hatást
gyakorolt, de csak a nobilik között.

A marhahús marhából volt, de 24 féle marhából, de ki tudná azokat
előszámlálni. Későbben tudtam meg, hogy a takarmányozás különfélesége
eszközölte a marhák különféleségét. Dőfődy nobili igen jó viccet mondott
e különféleségre, azt állitotta, hogy ilyenféle különféleség lehet az
emberek között is.

A vastagételek közől csupán a violaszinü olasz káposzta, a gimplivel
töltött pejkáposzta, s a tubákszinü burgonya dicsértettek. A sötétzöld
sárgarépának is akadt egykét kedvelője, de a mint hallottam, nem igen
mertek nyilatkozni.

Az assiettekről szinte megfeledkeztem, pedig azokat előbb kellett vala
emlitenem.

Sokat ettek az ephesusi snidlinges rétesből.

Többet a jeruzsalemi spárgából, mely azonban oly vastag volt, hogy
kötélnek is beillett.

Legtöbbet a búbosszalonka nyelvéből, melyet csak Arabiában lehet fogni
nagypénteken, esős időben, holdvilágnál, éjszaka, pontban háromnegyed
egy órakor.

Feltálaltak egypár szürkeszemü bagolytojást is, de azonnal le is
tálalták, mert miután egyet feltörtek volna, észrevették, hogy sáfrány
helyett babérlevélbe voltak bepakolva, s megromlottak.

Még az nap irt St. Jago spediteurjének, felmondott neki, sőt össze is
huncfutozta. Ezt annál könnyebben tehette, mert a konto még fizetlen
vesztegelt iróasztalán.

A becsináltak feleltek meg legkevésbé a vendégek várakozásinak, azon
azonban senki sem csodálkozott, miután későbben nyilvánossá lőn, hogy ő
nagysága szakácsa Maskaraból került, hol a becsináltak sohasem
divatoztak. Némi tájékozásul mint legjelesbet mégis megemlitem a Niagara
zuhatagi szürke béka-becsináltat.

A tésztás ételek érdemlett furorét eszközöltek.

A persiai lisztlángból, papagálytojással készült palacsinták utósóig
elfogytak; nagy kelendőségnek örvendett a cyprusi szőlőzsirral sütött
asturiai fánk és nyerges- ujfalusi lepény is. A nobilik csaknem csömört
ettek a lacryma christivel satózott vichessirei plumbuddingból.

Még csak a sültekről kivánok szólani, s a csemegékről.

Szónoklati remekek puffantattak el, az iramszarvas-comb felett.

A zebra-vesepecsenye, a szakácsot koszorúzta meg.

A giraffe-nyelv pedig „non plus ultra“ kifejezéssel dicsőitteték.

A stajer kappannak csak az elejét ették, a fácánoknak a hátulját, a
szalonkáknak közepét; a kócsagszivek nyárson sülve, austriga-mártással
teritékeltettek.

A csemegék állottak a tengerfenéken található solitair diókból, libanoni
mogyorókból, keleti szilvákból, nyugati almákból, déli szőlőkből, és
északi körtvékből. A legkisebb alma 20, a legkisebb körte 18 fontot
nyomott. Egész mogyorót csak grand Pilato birt megenni.

Az ebédnél mindenről beszélgettek, csak politicáról nem, a spanyoloknak
mindenkor volt annyi eszük, hogy főleg ebéd alatt, gyomraikat par force
nem rontogatták. A legkönnyebb, érzékiebb, s bizarab dolgok vitattattak
meg, a lehető legviccesebben, s különösen herceg Masancker maradandó
becsü oszlopot emelt vicceinek.

Egyetlen nobili feledkezett meg magáról, s emlitett olyasmit, hogy a
hivatalos kimutatás szerint tegnapelőtt Sevillában százan haltak meg
éhen, de ő is csakhamar észrevette magát, s jobban elpirult undelicat
beszéde miatt, mint magok a grandok és marquisek.

Ezen brilliant ebéd után ő nagysága St. Jago hirbe, s az adóssági
börtönbe került. Legjobban boszantotta, hogy fogságában egyetlen barátja
látogatta meg, grand Veracruz, kit pedig az ebédre hivottak jegyzékéből
véletlenül kifeledett.

St. Jago három hónapig ült fogságban; midőn szabadságba helyezteték,
sokkal kövérrebb volt, mint azelőtt, az érdekes morbidezzából ellenben
igen sokat veszitett.

Minthogy a becsületről álfogalmakkal birt, két napra kiszabadulása után
odahagyta Sevillát, s Toledoba költözött.


2.

Toledoban mint Don Juan kivánt működni, jól tudván, hogy Toledo a
kalandok Eldoradója. Szállást legelőszőr is egy özvegy asszonynyal, s
annak 18 éves leánykájával vis à vis fogadott. Nem csalatkozott, a
lányka folytonosan az ablakban űlt, neki is folytonosan ott kellett
ülnie, hogy választottját folytonosan szemlélhesse. Mennyire a függönyök
közől kivehette, a lánykának gyönyörü fejecskéje volt, egész valóját
háromnapi les után sem ismerhette meg.

A negyedik napon egy osztály karabélyos ment azon utcán keresztül,
melyben szállásolának. A függönyök azon pillanatban széthuzattak.
Kiváncsiságában a leányka pongyolájáról is megfeledkezett. St. Jago a
legszebb szemeket szemlélheté; szemeit azokon feledte.

Mindketten a második emeletben szállásoltak; eléggé megbánta St. Jago,
hogy a harmadik emeletben nem bérelt lakosztályt, a perspectiva onnan
sokkal nagyobbszerü fogott lenni.

A karabélyosokról St. Jagora veté tekintetét a leányka; pillanataik
találkoztak. Mintha mosolyogni is látta volna. Biztosan ki nem vehette,
miután a leányka lábujjhegyein forogván meg, csakhamar eltünt.

E gyanitott mosoly, s e biztos pillanattalálkozás volt ismeretségük
introductioja.

Csakhamar a történtek után örömeinek és ürömeinek sorsosa, Pietro nevü
inasa nyitott szobájába.

Nos!? kérdé St. Jago kiváncsian.

Megbizásodat uram, a lehető legpontosabban hajtottam végre. Özvegy
senátorné, leányát Maritánának nevezik.

Hát még mit tudsz?

Kétezer genuai lira kamatjából élnek; Maritánának egyetlen fitestvére
van Paolo, hadnagy a király testőrei között; az asszony fiatal korában
nagy dáma volt; reggel és este láthatólag és hallhatólag nem imádkozik;
csak a legcardinalisabb ünnepeken jár egyházba; Maritánát Rolla Genoveva
nevelte, ki Cadixban született, s Toledoban halt meg végkimerültséggel
összekötött idegrángásban.

Több az elégnél, solitaire Pietrom!

St. Jago intett, Pietro azonnal eltávozott.

Maritana az enyém, a nélkül, hogy nőül kellene vennem. Paoloval lesz
ugyan párbajom, de én őt okvetlenül meggyilkolandom. A kereset elől
Palermoba szököm, és két hétig a kripta nevezetességeiben fogok
gyönyörködni; ezeket mondva St. Jago ismét az átellenes ablaknál foglalt
helyet.

Csakhamar Marítana is megjelent. Pillanataik másodszor is találkoztak,
gyenge pir lopódzék arcaira; igen igen kedves volt. Csinosan kötött
könyvet vett fehér kezecskéibe, s folytonosan St. Jago felé tekintgetve
aláhuzásokat tett.

E könyvet hacsak pár percre is, de okvetlenül meg kelletik szereznem. Az
ilyen aláhuzásokból igen sokat meg lehet érteni; ezeket a legkedvesebb
mosoly közepett gondolá St. Jago.

Maritana hirtelen felkelt ülőhelyéből, s távozott; már ő nagysága is
épen leshelyét volt odahagyandó, a mint Maritana felöltönynyel kezében
ismét megjelent, és azt egy nagy állótükör előtt magára illesztgeté.

Az asszonyok a tetszelgésben kifogyhatatlanok, jegyzé meg ő nagysága.

Maritana azután végkép eltünt.

Mig fenn ezek történtek, azalatt lenn a ház előtt bérkocsi állott meg. A
bérkocsiban az özvegy és leánya helyet foglalának.

A Bravo villába! kiáltott a kedves gyermek ezüsthangjain.

Pietro! kiáltott St. Jago is haladéktalanul. Bérkocsit, azután
legdivatosabb mantillomat.

A bérkocsi előállott, legdivatosabb mantillját felölté.

Hová parancsolja nagyságod? kérdezé a bérkocsis illedelmesen.

Bravo, villába! válaszolt St. Jago büszkén.

Elrobogtak.

* * *

A különnemü fák, virágok és füvek gazdag vegetatiójában egészen máskép
érezték magokat. Hiában! a szerelemnek zöldség kell, hogy comfortabel
fölléphessen.

Zöld gyeppadon, Maritánával szemben foglalt helyet.

Eleinte szótalanul nézegettek egymásra. St. Jago a tapasztalatlan, a
kezdő és remegő szerelmest szinlelte. Csakhamar azonban átmelegültek.

St. Jago fölkelt ülőhelyéből, gratiával meghajtá magát, megmondta nevét,
s engedelemkérés mellett helyet foglalt Maritana mellett, úgy, hogy a
donna, a kedves gyermek anyja, balkézről esett.

Mennyivel szebb künn e villában, mint benn Toledoban! szólt Maritana.

Hasonlithatlanul szebb! Toledo nyárban a Oved-Mouitouija Afrikában, a
villa Bravo ellenben a Jeffersy sziget; válaszolt St. Jago kedélyesen.

A mama nagy szemeket vágott a Hidalgora, mintegy tanusitandó, hogy ő is
figyelmet igényelne.

St. Jago sokkal dressirozottabb gentleman volt, hogysem a szemvágásokat
el ne értette volna.

Nagysám gyakrabban használhatja a természet szépségeit, az éltető és
frisitő levegőt, mert udvarlás nélkül állithatom, hogy a nagysám
coloritjánál élénkebb coloritot sohasem szemléltem.

Higyje meg nemes úr, hogy nem a természet szépségei, és nem az éltető
levegő okozzák, hanem egyenesen a telivér. Anyám Perdita di Lares,
bőrfinomsága miatt „selyem-lánynak“ nevezteték, nagyanyám Correcta pedig
bőrfehérsége miatt „havasnak.“

Elhiszem, tökéletesen, szólt St. Jago nagy képpel, s valódi salonmosoly
közepett kezet csókolt donna Flaminának.

Flamina azon pillanatban leányához hajolt, s ezt sugá füleibe:

St. Jago szeretetreméltó fiatal nemes.

Maritana bólintott fejével, s forró pillanatokat lövelt lovagjára.

Hol a mama is jelen van, ott a szerelmesek nem igen mulathatnak. Ennyit
St. Jago régen megtanult, miért Maritánát s kedves mamáját mint
vendégeit, teritett asztalhoz ülteté.

Elfogadták. Teritett asztaltól kevés halandó szökik meg, a spanyolok
pedig pecsenye és bornak élnek.

Az ozsonna alatt borzasztó haladást tett St. Jago nemcsak új
ismeretségében, hanem új szerelmében is.

Ne beszéljetek nekem ti irósvaj-illatu költők merengésről,
ábrándozásról, gerlebúgásokról, és fülmile-csattogásokról. Jó étvágy
mindig legbiztosabb jele a rokonszenvnek, és semmi sem éleszti úgy a
kebellángot, mint tele asztal és jó borok.

Mint declarált szerelmesek váltak el, s tértek szállásaikra.

* * *

Másnap reggel 10 óra tájban átküldötte Maritana a csinosan kötött
könyvet. Fernandes Rose „Pásztorórái“ valának. Több sort aláhuzott, a
többek között ezeket:

  Lombos fa árnyaiban ültek egyedül,
  A szerelem több ember között kihűl.

ismét:

  Holnap anyám mulatni megy
  – – – egyedül lesz.

ismét:

  Jerr hozzám, várlak! stb.

Értelek angyalom! orditott St. Jago ördögi hahota között, s a jövő
percben Pietrot kiáltotta.

Legdivatosabb ruháimat fickó, ma nagy napot ülök! Ha terveim sikerülnek,
inasból urrá teremtlek, ha megbukom, megyünk abba a szigetbe, hol az
aristocratia is gombával és csicsókával él, a termeket pedig scorpiók és
más gyilkos férgek lakják.

Desidero che questo negozio vi riesca, szólt Pietro, s a jövő percben
St. Jago idealisálva nyitott a szabadba.

Maritana otthon volt, még pedig egyedül.

A világ legkényelmesebb divánján foglaltak helyet egymás mellett. A nő
St. Jago kebelére hajtá szép fejét, ajkait ajkaihoz emelte.

Örökké igy! szólt olvadékonyan.

Nem bánom! válaszolt St. Jago vontatva. A világon ezen egyetlen
kitételtől remegett: „örökké.“

Alkonyodni kezdett. St. Jago egy hála-odával köszönté a lenyugvó napot.
Maritánának végtelenül tetszett a St. Jago odája.

Későbben a mama is haza érkezett a városból. „Későn jött mama!“ szólt
Maritana negédesen. Vasques már távozni fog.

Oly korán!? szólt a mama észrevehető gúnynyal, szemöldjeit összehuzá, s
először életében megemlékezett a porhadó Rolla Genoveváról.

A csarnokban még egyszer megcsókolták egymást, s még egyszer maradandó
becsű hűséget esküdtek.

St. Jago megbotlott, amint a küszöbön szobájába lépett.

Gonosz jel! szólt Pietro szomoruan, kivonta a St. Jago rozsdás kardját
hüvelyéből, s azt egy andalusiai titokteljes nóta mellett, elkezdte
köszörülgetni.

Ha meghalok, rendelkezzél testemmel mint sajátoddal, aranyos
felöltönyömet add valamelyik koldusnak, s hagyd meg neki, hogy a fény s
pompa között se feledkezzék meg istenéről, s lelkem nyugalmáért
imádkozzék egy évig minden nagypénteken egy miatyánkot.

Amen! válaszolt Pietro, s ijedtében a kardot kiejté kezeiből.

* * *

St. Jago becsületesen ki sem alhatta magát, mert reggeli 11 órakor a
Pietro erős karjai rázták fel mennyálmaiból. Maritináról álmodott.

Első pillanata egy ölmagas ifjura esett.

Ismersz-e engemet? don St. Jago Vasques di Compostella.

Személyedet nem, de ruhádat igen. Te don Riego di Comba, Tacomba,
Catacomba Paolo vagy, őrje a legnagyobb királynak, testvére a legszebb
leánynak.

Kit te megcsaltál, kit te meggyaláztál!

Az ember soha sem tudja, hogy mire ébred, don Riego di Comba, Tacomba,
Catacomba.

Ismered a lovagok törvényeit? don St. Jago Vasques die Compostella.

Doctoratust tettem belőlök! don Riego di Comba, Tacomba, Catacomba.

A fulgida erdő Toledotól félóra járásnyira esik.

Te tőlem fél másodperc járásnyira fogsz esni.

Életre, halálra!

Játszani csak a diákok, meg a jebuzeusok szoktak.

Kard, vagy pisztoly?

A kard árkot csinál, a pisztoly lyukat. Könnyebb befulni az árokba.

Reggel, vagy este?!

Reggel! az ember lenyugszik, mielőtt a nap lenyugonnék!

Isten velünk! don St. Jago Vasques di Compostella.

És a szerencse! don Riego di Comba, Tacomba, Catacomba.

Nyiss ajtót a lovag számára Pietro! majd bezárni számára én fogom.

Nincs gyönyörűbb nép a spanyolnál, kivált a nobilik ennivaló fattyuk.

St. Jago az nap felségesen aludt. Más nemzetbeli okvetlenül virasztott
volna.

Másnap reggel 7 órakor találkoztak a fulgida erdőben.

A spanyol lovagok röviden végeznek, öt perc alatt el van döntve, ki
marad ezen a világon, s ki utazik a más világra. A panamai
országgyülések követei tanulhattak volna a spanyoloktól.

A don St. Jago kardja beletört a don Riego oldalába.

Riegonak voltak legvastagabb bordái egész Toledoban. Az orvos hangosan
állitotta, hogy Riegot kigyógyitja, de ő nagysága harmadnapra a
történtek ntán meggyónva, és megáldozva örökre quietált.

A spanyol orvosok között is megtörténik, hogy többet mondanak, mint a
mennyit megbirnak; de azért épen ugy kifizették, mintha a don életben
maradt volna. Ez különben máshol is úgy megyen.

St. Jago kénytelen volt Toledoból is megszökni.


3.

Cadixban – hova Toledoból költözött, St. Jago a legkomolyabb s
legsolidabb férfiak között említetett. Jó hirének alapját abban vetette
meg, hogy a gazdag Barbiero nobili 40 éves leányát Formosát nőül
megkérte. Ez volt a legutolsó mód, pénzbeli ügyeit rendezhetni. Formosát
minden valamire való nobilinak egy millioval kinálgatták, negyven évig
azonban nem akadt nemes egész Spanyolországban, ki ily szép összeggel a
rút Formosát nőül elvállalta volna. St. Jago minden lehető számitásokból
kifogyván, a gazdag Formosa kezét megkérte, s azt megnyerte.

A menyekző, mely egy 1400 éves családból származott nobili, s egy
mesésgazdagságu nobili leánya között tervezteték, csak fényes és pompás
lehetett.

Kétszáz nagykoma, ugyanannyi kiskoma, és 2000 tanu lőn hivatalos.

Vöfélynek Cadix valamennyi ifjai, nyoszolyaleánynak valamennyi leányai
fölkérettek.

Formosa már az esküvő előtt három nappal elkezdett nevetni, s az
esküvőig folytonosan nevetett. St. Jago is igéretet tett magának, hogy a
mint az esküvőnek vége lesz, ő is nevetni fog.

Az oltárlépcsőzetek vörös bársonynyal vonattak be; az egyház falai,
melyben az esküvő történt, kék selyemmel diszitettek. Az egyházszolga,
ki a szertartást végezte – a cadixi érsek – 50,000 aranyat érő gyémántos
gyűrűvel ajándékoztaték meg, az orgonista a villa Viciosát kapta
emlékül.

Négy hétig egész Cadix kapatos volt, csak a menyasszony és vőlegény
voltak józanok; az első az unalomtól, a második az örömtől.

Esküvő után a St. Jago háza minden nobilinak nyitva állott. Nagyszerű
ebédek, estélyek, és estelik egymást váltották. A hatodik hónapban St.
Jago már 200 percentes pénzekkel tartogatta fel a nagyéletbeli
súlyegyent, s Formosával csak minden tizednap váltott pár szót, s akkor
is nagyon ouvrier-kitételeket használt.

Formosa többször siránkozott; St. Jago végtelenül jó izűeket kacagott.
don Barbiero a „habeas corpus liberum“ ellen szavazott.

Egy napon Formosa haza ment szüleihez panaszkodni.

St. Jago egyedül maradt Pietroval.

– Pietro hivem, hat hónap alatt épen egy millió forintot ráztam le a
nyakamról; adj tanácsot, hogy rázzam le Formosát.

Hagyja el nagyságod Cadixot, – miután Formosa Cadixban lakik, e nyomon
Formosa is el fog maradni.

Fiu, te genie vagy, megérdemlenéd, hogy a vürzburgi philosophiai
társulat tiszteletbeli tagjává nevezzen.

E párbeszéd közepett lépett a terembe don Barbiero Formosával.

Kedves atyám, méltóztassék helyet foglalni; szólt St. Jago udvariasan.

Don Barbiero helyet foglalt; Pietro távozott.

Fiamuram! ön ellen panasz van!?

Megtörve, de nem leverve állok a legkegyelmesebb biró előtt.

Szeretett leányom Formosa azt állitja, hogy St. Jago nemes igen
nemtelenül bánik vele.

Uram, a millio forintból, melyet adni méltóztattál, egy fillérem
sincsen.

Szeretett leányom Formosa tovább azt is állitja, hogy St. Jago nem
szereti.

Uram 200 percentes pénzekkel élősködöm; ha nem segitesz, a St. Jago
előtti ház sem szabadit meg az adósok börtönétől.

Szeretett leányom Formosa végre azt is állitja, hogy örömest megbocsát
St. Jagonak, ha az magát megjavitja.

Uram! csak még egyszer utoljára, méltóztassál rajtam könyörülni, s
ajándékozz meg egy millio forinttal.

Szeretett leányom Formosa nyugalma megér egy millio forintot. Még
egyszer s utoljára adom a kért összeget, de ha St. Jago Vasques di
Compostella meg nem javitja magát, becstelen lesz előttem, egész
Spanyolország…

S az egész világ előtt! egészité ki St. Jago.

A szerelmesek egymás karjaiba rohantak; az öreg Barbiero mosolyga, s
igen jól érezte magát.

Egy millio még meg nem zavarja a spanyol nobiliket, s ily csekélység
miatt a mosoly el nem szökik ajkaikról.

St. Jago még azon éjjel eljátszotta az egész összeget, de azért egész
Spanyolországban senki sem aludt jobb ízüen nálánál. Felserkentekor úgy
találta, hogy Formosa most még sokkal rútabb, mint azelőtt volt, s
kiadta a parancsolatot, hogy egyedül kiván reggelizni.

A vágás sokkal keményebb volt, hogysem azt Formosa eltűrhette volna,
nyomban ment Barbierohoz panaszra.

Barbiero hatodmagával jelent meg St. Jagonál. A piacon is azonnal
beszélgetni kezdették, hogy St. Jagonál nagy dolgok menendnek végbe.

Barbiero a főterem ajtaja előtt még egyszer ismételte ordréit.

Én don Barbiero los Bajuszados becstelennek fogom St. Jagot nevezni.

Mi ismételni fogjuk – kiáltottak a nobilik egyszerre.

Ha kardot ránt?!

Mi is kardot rántunk!

Ha erőszakot használ?!

Felnyársoljuk!

S igen, hogy el ne feledjem, szivesen látom önöket ebédre.

Nagy sarkantyukkal és nagy kardokkal nyitottak be a terembe. Minden
szobát összevissza kerestek, minden szoba üres volt.

A nagyságos úr mindenét összepakolta, s elutazott. Ennyit egy
hátrahagyott domesticus mondott, kit mind a hatan nyakon vertek.

A történttek meghallása után Formosa görcsökbe esett, s csak akkor
szabadult meg a görcsöktől, midőn a görcsök tőle. Éjfélkor kiadta
lelkét.

A cadixi lapok három hasábot töltöttek meg a fényes és pompás temetés
leirásával, melyekből mindenki meggyőződhetett, hogy a gazdagok között
épen úgy akadnak bolondok, mint a szegények között.


4.

Két évvel a történtek után la Mancha tartományban Ciudad Real, és
Valdepenas között ó divatu utikocsi haladt egy osztály mellvértesektől
fedezve. A kocsiban benn egyetlen személy ült, a szenvedélyes angol
utazó Lord Chester, a bakon inasa, s egy fogadott fuvaros. A
mellvértesek lépést haladtak, a lépést vonszolt terheskocsi előtt, után,
és körül, s majd nemzeti danákat hangoztattak, majd pedig fütyörésztek.
Az angol mint szenvedélyes sajt- és liktáriom-evő, egy mázsa limburgert,
s 200 üveg liktáriumot cipelt magával, s kizárólagosan ezen falható
tárgyak fedezése és védelmezése végett, fizetett minden mellvértest
mintegy két váltóforintjával állomásonkint. A la manchai vidék azon
időben hirhedt rablók által fenyegetteték, és nyugtalanittaték.

Az angol minden állomásig megevett egy pár üveg liktáriumot, s minthogy
azoknak alkatrészei elmaradoztak, csupasz ajkain és orra alatt, még
magok a fedezetre kirendelt mellvértesek is azt hitték, hogy valami
mogorva nagy bajuszu magyar táblabiró Borsod vármegyéből, a kit
kisérnek. Az angol vagy evett, vagy aludt, vagy a spanyol institutiókat
szidalmazta. Inasa minden bükfában egyegy rablót látott, s majd magáért,
majd honhagyott nejéért s gyermekeért sohajtozott.

Utjok egy sürü sötét erdőben épen Valdepenas helység felé kanyarult, a
mint a rengeteg sűrüjéből éles füttyök hangzának.

Los ladrones! kiáltott a csapatvezér, s csatarendbe állitá mellvértes
legényeit. A kardok egy perc alatt kirántattak a hüvelyekből, a
pisztolyok kakasai felhuzattak.

Ha személyemet s a liktáriumot megmentitek, tripla lénungot kap minden
legény; szólt az angol, s egy üveg szederliktáriumot, mit legjobban
szeretett, oldalzsebébe rejtett.

A tripla lénnung igérete neki bátoritá a legénységet, annyival inkább,
mert eddigelő a simplát sem szedegették fel rendesen.

Negyven főből álló rablósereg rohanta meg az utazókat s a mellvértes
fedezetet. Egyetlen lövés sem hangzott; a mellvértesek látván az
alterumtantumot, szép csendesen visszavonultak, s magára hagyták a
megriadt angolt, jó sajtjaival és liktáriumával.

Hollófekete paripán azon percben a kocsi előtt termett a rablóvezér.
Vörös mantillban volt, arany hímezésekkel, fekete barettjén fehér toll
hullámzott alá. Külseje a vezérnek vonzó volt és érdekes. Magas sugár
termet, fekete fürtök és szemek, barnás bajusz és barkó a szebb férfiak
közé sorozták a büszke labradoresket.

Uram! meltóztassál kiszállni! ezt oly jól ejté ki angolul, hogy a lord
hirtelenében azt gondolhatá, miszerint Londonban Boz Dickenssel
conversál.

A lord engedelmeskedett.

Van-e pénzed gentleman?

Van, de nem hordom magammal, assignátáim vannak több spanyol kereskedő
házakra.

Assignátákkal nem bajlódunk, hát mit viszesz magaddal?

Sajtot és liktáriumot!

Mind a negyvenen elkezdtek nevetni.

Látszik, hogy angol vagy, a sajtot meg liktáriumot fedezet mellett
cipeled magaddal.

Ti pedig látszik, hogy spanyolok vagytok, nem tudjátok mi a jó.

Elmehetsz, de egyszersmind tudathatod a világgal, hogy St. Jago di
Compostella és társai a sajtos és liktáriumos szekereket megkimélik.

Az angol szép csendsen utnak eredt, s a legelső állomáson mindent
elbeszélt.

Idegen utazók ez eseményből meggyőződhettek, hogy Spanyolországban
sajttal, és liktáriummal bátran utazhatnak.

Az esemény mint villám terjedt el a manchai tartományban. A hatóság
katonaságot, alguazileket, sbirreket, parasztokat, és vérebeket inditott
St. Jago felkeresésére, s elfogására.

St. Jago épen két héttel korábban tudta meg, hogy üldözőbe fog vétetni.
Mielőtt mentő tervekről gondolkozhatott volna, elrabolt az üldözésre
kirendelt katonaosztály parancsnokától két lovat, s 200 darab aranyat,
egy alguazilnek levágta a jobb fülét, két sbirrt megpofozott, a
parasztokat pedig megvendégelte s velök eskü melletti barátságot kötött.
A vérebekkel nem találkozhatott, azokat már jóval előbb elzárták, és
koplaltatták, hogy a mint kieresztik, St. Jagot, azaz őt, haladéktalanul
felfalják.

A nagyszerű üldözési, s elfogatási munkálatok rettenetes hűhóval
megkezdettek. Az egész tartomány talpra állittaték, s oly szigorral
fogtak az üldözéshez, hogy még a privát rablók is megijedtek, dacára a
születési, rangosztályzati, s más mellékes salvaguardiáknak.

St. Jago Sierrában hallotta ez eseményeket, s mint megtért bünös,
dicsérő beszédeket tartott a spanyol rendőrségről. Sierrában azonban még
sem maradhatott.

St. Jago üldöztetése nyomán 2000 rabló került hurokra, bele nem
számitván a kisebb tolvajokat, kiket majd mindenütt előbb utóbb szabadon
szoktak bocsátani.

Egy történetiró ezek következtében St. Jagoról ugy emlékezik munkájában,
mint a la manchai kerület rablóktóli megtisztitójáról, s őt az utókor
emlékezetébe ajánlja. Innen eredhetett későbben a meghasonlás, miszerint
St. Jagot némelyek rablónak címezték, mig mások azt állitották, hogy St.
Jago volt a legbecsületesebb nobili.

Husz évvel későbben egy spanyol conversations-Lexiconban St. Jagoról
ezeket olvastam:

… Salamankában a philosophiai tanulmányokat kitünő szorgalommal
hallgatta, bizonyos szerelmi kalandok miatt azonban kényteleníttetett
Salamankát odahagyni. Toledoban á la don Juan lépett fel, az
előbbkelőknek leányait szerencsétlenné tette, a szobaleányokat ellenben
boldogitotta, ivott és kártyázott, sőt adósságokat csinált, melyeket
soha sem akart kifizetni. Először emlitett hibáiért maradhatott volna,
de hitelezői addig üldözték, mig meg kellett szöknie. Cadixban
megházasodott. Ha meg nem házasodik, talán mint Spanyolország legnagyobb
férfiainak egyike fog meghalni. Vannak irók, kik azt állitják, hogy
rablóvezér is volt, sőt mint ilyen, üldöztetett is. Azért, hogy sajtot
és liktáriumot rabolt tréfából, vakmerőség illyesmit állitani. (Furcsa a
historia; épen arról vádolják, minek ellenkezőjéről lord Chester is
bizonyságot tehetne. (Az én megjegyzésem). Bizonyosabb, hogy Cadixból
Magyarországba szökött, és Szathmáron mint szorgalmas magántanitó
halálozott meg. (A szathmári lyceum históriáját ha átlapoztam, ez utolsó
állitás valóságáról vagy valótlanságáról bizonyosabban szólhatok. (Az én
megjegyzésem.)



FENICE.

Spanyolországban történt, hol melegebb az égalj, forróbban pezseg a vér,
erősebb a szenvedély.


1.

Don Aquilar egyike volt a leggazdagabb spanyol nemeseknek. Sevillában
márványpalotája volt, Sevilla körül regényes villákat birt, a tengeren
kereskedőhajói cirkáltak. – Don Lancas koronát viselt cimerében,
Sevillán kivül egyetlen fája sem volt, a Ventadore-utcában erős és 10000
darab aranyat érő házán 15000 arany volt betáblázva. Százezerszer
szegényebb, de huszezerszer büszkébb volt don Aquilarnál. Mindkettő
spanyol volt, és nemes; mint barátok szerették egymást.

Don Aquilar midőn jó kedvet akart magának teremteni, urodalmaira
gondolt, megszámlálta aranyait, s végig tekintett gyémántjain. Don
Lancas gyönyörködendő, őseit sorolta emlékében, s 16 éves leányát
Fenicét szemlélgette. Mindketten csak egyetlen tárgy után vágyakodtak,
Don Lancas gazdagság, Don Aquilar Fenice után.

Mint jó barátok osztozának örömeikben, és fájdalmaikban, elbeszélgették
egymásnak vágyaikat, ohajtásaikat, sőt annyira szerették egymást, miként
elhatározták, segiteni egymáson. Don Aquilar kincseket igért a
hatvanötéves don Lancasnak, don Lancas pedig nőül igérte 16 éves
leányát, Fenicét a hatvanéves don Aquilarnak.

Az egyik kincseket adandott a sírnak, a másik tavaszt a télnek. A nagy
uraknak más számtanjok van, mint nekünk szegényeknek, nálok sokszor
összeadás, mi nálunk elosztás volna; ők azt hiszik, hogy a szívből is
lehet törtszámot csinálni, s a homogeneumok s heterogeneumok
összeadhatók.

Don Aquilar soha egy szóval sem kérdezte Fenicétől, tudná-e őt szeretni.
Don Lancas szemlélte gyakorta leánya könyüit, dé látta barátja kincseit,
s gazdagságát is, s kinyilatkoztatta, hogy megőrül, meghal, ha Feenicéje
ellentáll akaratjának. Fenice nem akart atyagyilkossá s engedetlenné
lenni, már 9 éves korában tanulta: „Tiszteljed atyádat és anyádat, hogy
hosszuéletü lehess a földön.“

Arra senki sem gondolt, hogy sokszor a tisztelet épen az, mi az embert
ideje korán elöli.

Az esküvő aug. 20-ára határoztatott.

A reggel derüs éggel köszöntött be; a fénylő nap sugárai vakitólag
törtek meg az Aquilar palota lemez-fedelén, s átlopódzva a vérvörös
függönyök aranyhimzésü szegélyei között, mesésországot teremtének, a
keleti fénynyel butorzott teremekből.

Don Aquilar mámoros volt az örömtől; őrült ábrándjában azt gondolta,
hogy még az égiek is kedveznek személyének, s nagyobbitani ohajtják
gyönyöreit. Azt hitte, mit vele együtt több grandok hisznek, hogy a nap
is ő miatta ragyog fényesebben, azt hitte e fűszerszámos hulla, hogy ha
ő nem volna a világon, és társai, a szegény népnek holdvilágnál kellene
izzadni, és fáradni, hogy éhen el ne veszszen, hogy mindennapi kenyerét
kiérdemelhesse.

A derűs éggel, egy borus arcu lovag is jelent meg Sevillában. Közel,
ezen a történetben nevezetes ó városhoz, egy kisded városkában a
Quadiana torkolatnál Ayamonteban élt egy halász, kit becsületességénél,
és ájtatosságánál fogva az egész vidék ismert, szeretett, s közönségesen
csak Pietro Padre-nak nevezett. Ezen halásznak egyetlen figyermeke volt
Carlos. – Az öreg halász minden jövedelmét Carlos nevelésére forditotta;
Salamancában öt évig fizetett érette a sennoroknak, beutaztatta vele
egész Spanyolországot, s midőn tudományokban és tapasztalatokban
gazdagon mint 24 éves ifju haza jött, e szavakkal irta át neki kisded,
de rendezett birtokát:

Becsületes nevet, és becsületesen szerzett kisded birtokot adok neked
át, szeretett Carlosom, igyekezzél mindkettőt megtartani, gyarapitani,
és szeresd atyádat.

Carlos könyüs szemekkel vette át szeretett atyjától, mit az becsületesen
meggazdálkodott, megcsókolta az öreg kezét, s kimutatta neki a
kiérdemlett nyugalmat. A jó tanácsot pedig elfogadta, megköszönte, s
megesküdött, hogy a szerint fog cselekedni. Carlos szavát betüértelemben
megtartotta.

A borús arcu lovag, ki Sevillában don Aquilar menyekzője napjának
reggelén megjelent, az öreg Pietro Padrenak gyermeke Carlos Cuentas,
Sevillában épen olyan ismerős volt mint Ayamonteben. Az alsóbb osztályok
szeretettel, és bizalommal viseltetének iránta, saját köre baráti
érzelemmel, és részvéttel ölelte, a magasabb körök tisztelték. Ő volt a
szegények atyja, tanácsadója, ügyvédje, baráti büszkén vallották őt
magukénak, a magasabb körök örömmel beszélgetének lovag tetteiről.

Carlos Cuentas a Ventadore utcában egy kisded, de tiszta épület előtt
állott meg. A nélkül, hogy a ház lakóinál beköszöntött volna,
átszolgáltatta paripáját, egy már többször igénybe vett domesticus
kényszolgálatának, rendbeszedte öltönyeit, s a jövő percben Don Lancas
fogadótermében megjelent.

Az öreg Don Lankas összehuzott szemöldökkel és boszusan fogadta Carlos
Cuentast.

Uram don Lancas! én szerettem, szeretem, és fogom szeretni ön nemes
leányát Fenicét.

Tudom Carlos Cuentas! – felelt büszkén a Don – ahhoz önnek teljes jogot
adtak törvényeink. Fenicét szerethette volna bárminő labradoreszk, s
nekem tűrnöm kellett volna. De leányom Fenice kezével mint atya én fogok
rendelkezni. Bár mikor is szivesebben láttam volna önt Carlos Cuentas!
Fenicének ma lesz menyekzője Don Aquilarral! Vannak illedelemszabályok,
melyeket a középosztályok lovagjai is megtartanak. Carlos Cuentas sokba
mertem volna fogadni, hogy önt ma látni nem fogom.

Változhatlan akaratja önnek uram, hogy leánya Fenice Don Aquilar nejévé
legyen.

Élve vagy halva Carlos Cuentas, de leányom csak a don neje lehet!

Uram! s Fenice mit szól ön parancsára?

Carlos Cuentas; ez kissé szabálytalan kérdés, de annyit tudhatna ön,
hogy midőn parancsolunk, nem gondolkodunk arról, mit szólanak
parancsunkra.

Engedje meg uram, hogy egyetlen szóval bucsuzhassam Fenicétől.

Akaratommal s tudtommal ezelőtt sem találkozott ön soha Fenicével,
akaratommal s tudtommal most még kevésbé találkozhatik; mint leánynyal,
esküszöm, egy szót sem fog ön többé szólani, mint asszonynyal pedig
Fenicével don Aquilar fog rendelkezni. Isten önnel… Don Lancas ezeket
mondva megfordult, s egyedül hagyta Carlos Cuentast.

Az ifju fülig pirult, hirtelen kardjához nyult, de csakhamar feleszmélt
ingerültségéből, s lassu léptekkel távozott.

Amint a Lancaspalota balszegletén haladt volna, a magasból egy csaknem
egészen rohadtnak látszó narancs gurult a kövezeten elébe, s egy alig
észrevehető pszt! – hangzott. Carlos hirtelen feltekintett, de senkit
sem láthatott. A narancsot gondolkodva felemelte, s csakhamar egy
következő tartalmu levelkét vont elő belsejéből.

Sevilla, esküvőm napján Aug. 20. 17**

Én Carlosom!

Hallottad atyám akaratját, s most nem titok többé előtted, miként ohajt
felőlem rendelkezni. Meghalok érette, hogy ő ne haljon meg hiusult
nagyravágyása következtében. Légy meggyőződve én Carlosom, hogy egyedül
téged foglak szeretni. Egyetlen ohajtásom vajha veled még egyszer
találkozhatnám. Isten veled! örökre tied.

Fenice.

Látni foglak, ha többször nem, egyetlenegyszer, ha mindjárt életembe
kerül is.

Carlos Cuentas még az nap visszalovagolt Ayamontébe, hosszasan beszélt
atyjával, sőt meglátogatta egy két bizalmasabb szomszédjait is, mire
azonban a sápadt hold felmerült a láthatáron, egyedül haladt sötét
gondolatokba mélyedve Sevilla felé.


2.

Az Aquilar-palota egyike volt a legszebb palotáknak Sevillában; körözete
egy spanyol mérföldet foglalt el, melynek közepén százados fák közé
temetve magaslott, s főajtóval a Salvadore utcára nyilt.

Az esküvő esteli 6 órakor ment végbe; kik jelen voltak, egyhangulag
állitották, hogy Fenice igen halovány volt, s hogy az öreg Don is
észrevehetőleg reszketett. A nagy urak rendesen nagy philosophusok; az
öreg ur is belátta az esküvő alatt, hogy Fenice örömestebb ment volna
nőül a szegényebb Carlos Cuentashoz, mint a gazdagabb Don Aqilarhoz. A
dicsvágy és hiuság azonban ritkán enged a philosophiának, s az öreg Don
Aquilarnak nem kellett szerető, hanem feleség.

Az Aquilar-palota teljes fényben és pompában fogadta a vendégeket. Az
előcsarnok ki volt világitva, az oldalszárnyakon és Facadén a gombostűt
is meg lehetett volna találni, a gránitlépcsőzeten virágok diszelegtek
minden oldalon. A teremek és csarnokokból vakitó fény özönlött; olykor
benyitásoknál kivülről is láthatók valának, a szőnyeg, faragvány, és
szobrászat remekei. A selyemfüggönyökön átlopódzott fénysugarak illatos
fák zöld levelein törtek meg; kik kivülről bámulták e fényt és pompát,
azt hitték, hogy e palotában csak mennyország lehet, egy gyenge nő
ellenben azt pokolnak tartá. A boldogtalanság bár hogy világitassék ki,
boldogtalanság marad, a boldogság pedig sötétben is kedves.

A teremek lassankint telni kezdettek, egymást kergették a cimeres
hintók, megrakva Sevilla nagyjaival; mindenki örömest mutatta magát oly
helyen, hol izletes asztalon kivül szép asszonyt is szemlélhetett.

Tiz óra után tökéletes volt a társaság, az uri társalgás zaja is
kicsapott a kert csendébe, s érthetetlen chaosként lebbent el a zenekar
válogatott darabjai között.

Végre Fenice is megjelent a vendégek között; minden szem azonnal feléje
fordult, az asszonyoké tele irigységgel, a férfiaké tele ámulattal; alig
észrevehető suttogás szaladt végig a teremen. Fenice mint automat állott
e derűs világban, nem hallott és nem látott semmit, lelke régen
tulszárnyalta a fény és pompa e lármás csarnokát, s Carlossa mellett
volt Ayamonteben. E boldogitó ábránd azonban soká nem tarthatott, innen
egy nyájas kérdés, amonnan egy udvarias nyilatkozat, visszaragadták
fényes boldogtalanságába. A Don mindent elkövetett, hogy tessék, túltett
bárminő husz éves szerelmesen, aranyjövőt igért a gyermekleánynak, sőt
annyira saloni volt, hogy Fenicének a legdelibb lovagokat mutatta be
egymásután, csakhogy borus homlokáról a bánat fellegét elüzhesse. Fenice
azonban folyvást bánatos arcot mutatott, egykedvüleg hallgatta a
divatlovagok udvarias társalgásaikat, nem birta a nagy élet társas
szabályait, nem etiquettéjét, nem tudott mosolyogni, midőn szive
vérezett.

Legmulatságosabb volt Don Lancas, mintha megbűvölték volna, egyetlen
szót sem szólott, tizenegy óra után kilopta magát a főteremből,
lábujhegyen benyitott barátja könyvtárába, levette Calderon egy
kötetjét, azt az első legjobb helyen felnyitotta, maga elébe állittatott
néhány boutella Xeresit, s reggelig annyit ivott, hogy mire feltalálták,
nem ismert sem istent, sem embert. Ő Andalusiában született, valódi
spanyol hidalgo volt, még pedig kékvérü. Ő volt a consequenti legokosabb
valamennyiek között, mert ő keresztül itta, és aludta az Aquilar-palota
botrányait.

Carlos Cuentas éjfél előtt néhány perccel korábban érkezett meg
Sevillában.

A fenséges nyári napot, még fenségesebb nyári éj követte; alig
észrevehető szellő szárnyalt keresztül, megrakva a nyugati égalj
illatával, az Aquilar park labyrintjain, mellynek sötétjeibe a
csattogány dala mellett, szőtte be a tiszta hold ezüst szálait. A
természet mintha vetekedni akart volna a belső fénynyel, künn a
szabadban szétszórta kincseit; csillárok helyett csillagok ragyogtak, az
erdők hangászkara működött, zöld bársony pázsit felett, illatozó fák és
buja harmatos növényzet között, a költészet láthatlan szellemei
társalogtak. A kert, melly müvészkezek, s az akkori kornak izlése
szerint rendezteték, magában elég leendett, egy költői lelkü egyénben
oly érzelmeket gerjeszteni, melyek mig egy részről ábrándos gyönyöröket
nyujtanak, más részről a fájdalomnak azon megmagyarázhatlan tulajdont
kölcsönzik, mely a test nélkűlözésével egyedül a lelket emészti.

A társaság egy arabeskekkel ékitett, és üvegoldalakkal ellátott hüs
pavillonban estebédelt, melynek külrészeit illatos növények indái
futották be, s annak belsejében ingerlő, és kellemesen bóditó légkört
teremtének.

Fenice egy tapasztalatdús ötvenes coquet duenna, s a kedves örökké ifju
Seranos marquisné között ült, szemben Sevilla legelegansabb, s
legkicsapongóbb lovagjával, don Canabandossal. Szomszédnéi mindent
elkövettek, hogy mosolyt és pirt csaljanak halovány ajkaira, Don
Canabandos pedig egymásután százszor is megesküdött, hogy a vis a vis
kedvesebb előtte életénél. Fenice egykét fájdalmas mosolyt láttatott, de
halovány ajkai zárva maradtak.

Mig ezek benn történtek, addig künn a tündéri parkban egy vérző keblü
lovag vándorolt, a százados fák, és gazdag növényzet ezrei között.

Cuentas Carlos megesküdött, hogy kerüljön bár életébe, a nászéj előtt
látni fogja Fenicét. Carlos Cuentas valódi lovag volt; s a mire
megesküdött, mindenkor megtartotta.

A pavillon jobb oldalától mintegy tizenöt lépésnyire egy buja,
virágokkal gazdagon megrakott fehér rózsabokor állott. Carlos Cuentas
miután több ideig hasztalanul bolyongott volna, a több száz csalutakkal
keresztül kasul metszett parkon, végre feltalálta a fényben úszó
pavillont, és szemben imádott Fenicéjével, a fehér rózsabokor mellé
rejtőzködött, ugy azonban, hogy annak zöld levelei és tövises ágai közöl
kedvesének minden mozdulatát kivehette a nélkül: hogy ő észrevétethetett
volna.

A forrón ohajtott pillanat elérkezett, a kedves Serranos marquisné
szomszédjával egy csínos siciliai katonatiszttel csevegett, a coquett
duenna pedig Canabandos viccei által foglaltaték el, egyedül Fenice
tekinte ábrándos szemeivel a hold sugárai által megezüstözött rózsabokor
fehér rózsáira, mely mellől hirtelen Carlos Cuentas sötét alakja
emelkedék magasra. Fenice első pillanatra megismerte szive lovagját, s
gyengéden elsikoltá magát. Azonnal minden szem, a most még sokkal
halványabb Fenice felé fordult, s különösen don Aquilar nem birta
meglepetését eltitkolni.

Fenice gyengéd szive még jobban megfélemlett, s mielőtt egyetlen
észrevétel hallatszott volna, alig hallhatólag szólott:

Még gyermekkoromban hallottam anyámnak egy bizalmas nőcselédjétől, hogy
menyekzőm éjjelén a fehér rózsa szemlélete nékem szerencsétlenséget hoz;
rég elfeledtem e bohóságot, de most a mint a szabadba tekintettem, s a
velem átellenes fehér rózsabokrot véletlenűl megpillantottam, eszembe
jutottak a hű cseléd szavai, s akaratlanul némi kis borzadály lepett
meg. Bohóság az egész, s most magamnak is meg kell mosolyognom e
dőreséget.

E szavak után Fenice ajkain egy alig észrevehető mosoly vonaglék
keresztül.

Mindenkit ki látszék e nyilatkozat elégiteni, csak az öreg férj huzá
össze szemöldökét, s tekintett bizalmasan, sokat jelentőleg
Canabandosra.

Canabandos mintha érteni látszatott volna e tekintetet, felkelt
ülőhelyéről, s szótalanul a szabadba nyitott.

Fenice hirtelen elpirult, lesüté szemeit, csakhamar azonban magasra
emelé szép fejét, s ismét a régi halvány lőn.

Canabandos néhány percek multával ismét megjelent. „A pavillon körül
csak a nyugati szellő beszélget, s a madarak dalolnak“ szólott a nélkül
hogy kérdeztetett volna, s megnyugtató tekintetet vetett az
Aquilar-palota birtokosára.

Fenice legkisebb jelét sem árulta el az örömnek.

Az estebédnek vége lett, a vendégek nem sokára egymásután távoztak el.
Fenicének kimutattatott költőileg rendezett hálótereme, melyet ő,
komornájától kisérve, csakhamar igénybe is vett.

Márta, én szerfelett boldogtalan vagyok!

Márta hallgatott; sűrün folyó könyeit törülgette szemeiből.

Márta! Szereted-e ugy asszonyodat, mint eddig szeretéd?

Asszonyom! Szolgáltattam-e valaha okot, hogy rólam az ellenkezőt higyed.

– Soha!… Márta! én gyülölöm a nemtelen Aquilart, ki nejévé erőszakolt a
nélkül, hogy megkérdezte volna szivemet; most érzem csak igazán mennyire
szeretem Carlosomat… örökké csak őt fogom szeretni! örökké! Inkább
meghalok, mintsem Aquilaré maradjak. Márta! Carlosom a parkban vár, én
láttam őt, és beszélnem kell vele, megigértem neki, s ő Ayamontéból
Sevillába lovagolt, csakhogy még egyszer láthasson. Reád bizom titkomat,
Márta, még egyszer, te azt 12 hónapig hiven megőrzötted. Zárd be
belülről az ajtókat, s ha don Aquilar keres, mondd hogy vetkezem, hogy
várjon… mondj a mit legjobbnak gondolsz, csak azt eszközöld, hogy néhány
percig Carlosommal háborithatlanul időzhessek. Isten veled jó Martám,
isten veled.

Fenice magára burkolá sötét mantillját, s piciny lábain észrevétlenül
szökött le a márványlépcsőzeten, háboritatlanul a parkba.

Don Aquilar Márta csodálkozására nem jelent meg a hálóterem ajtajánál,
Don Aquilar egy a falban készült rejtekből mindent látott és hallott, mi
Fenice hálóteremében történt, s miután aragoniai tőrét derekára övedzte,
s bő köpenyét vállaira hajtotta volna, csendesen egy irányban haladt
Fenicével.

Fenice csakhamar elérte a fehér rózsabokrot, melynek lombjai között
kedvese rejtőzködött, s mielőtt a tény nagyszerüségét átgondolhatá,
Carlos Cuentas keblén nyugodott.

Tisztán ragyogó hold mosolygott e két igaz szeretőre, és sohajtásaik
közé alig lengedező nyugati szél hordta a virágok illatát.

Hű keblemen vagy lelkem mindene, innen csak a halál választhat el ezen
utra!

Nem ugy én Carlosom!? én Aquilarnak hűséget esküvém, sorsom s
boldogságom felett ő rendelkezendik; szivem és szerelmem örökre tied, de
nekem vissza kell térnem Aquilarhoz!

Soha!… Az erőszakolt eskü érvénytelen; a büszke kéjenc soha egy szóval
sem kérdezte szereted-e… nejévé erőszakolt, hogy szennyes vágyait
kielégithesse, s téged boldogtalanná tegyen, elrabolt tőlem, s veled
elrabolta mindenemet; hű szived azonban visszahozott birtokomba, enyim
vagy Fenice! csak a halál tép le kebelemről!

Carlos! gyilkolj meg engemet, sziveden örömest meghalok; fojts meg
leheleteddel, és én áldani foglak!

Élni fogsz Fenice! nélküled nem kell az élet, veled akarok élni, vagy
meghalni…

E pillanatban a szeretők előtt Don Aquilar sötét alakja emelkedék
magasra. Fenice egy sikoltást hallatott, és erősebben simult kedvese
kebelére.

Carlos Cuentas mint tolvaj lopódzott parkomba, kileste kincsem rejtekét,
s azt mint gazember elorozta.

E kincs mielőtt don Aquilar rá tette volna szennyes kezeit, isten és
ember előtt sajátom volt, alkudott olly birtokra, melyet én előtte jóval
jogosan sajátomnak nevezheték. Carlos Cuentas ugy cselekedett, mint
nemes lovag; Don Aquilar volt nemtelen gazember!

Don Aquilar azonban nem oly gyáva és buta lény, minőnek Carlos Cuentas
tartotta, megleste a tolvajt, rajtérte az orzáson, s elég jókor érkezett
meg, hogy igaz birtokát visszakövetelje, s a vétkest megfenyitse.

Ezeket fél gúnynyal, fél indulattal szólva, Don Aquilar meztelen tőrrel
közeledék Carlos Cunentas felé. – Fenice eszméletlenül feküdt az ifju
karjaiban. A jövő pillanatban a Carlos kezében is fénylő kard villogott,
s miután egy lépést hátrált volna, merészen kiáltott Don Aquilárra.

Egyetlen lépést még uram, s én kénytelen leszek magamat védeni, s ha a
támadó férjt megöli a védő szerető, csak isten fog igazságosan itélhetni
a gyilkos felett! még egyszer mondom uram, egyetlen lépést sem többet.

Don Aquilar hüvelyébe rejté fegyverét, s kevés gondolkodás után szinlett
engesztelődés hangján felelt:

Spanyol törvényeink szerint én teljes jogot gyakorlok, midőn nőmet
visszakövetelem, de ha ön ellenkezőt hiszen, nyugodjék meg a választott
birák itéletében s ha az ön javára dülne el, szó nélkül engedem át
Fenicét.

Nem ugy Don Aquilar! a szerelemben egyedül a természet törvénye szent
előttem, mely azt mondja: viszontszerelem nélkül senkinek sincs joga
bárkit is nejévé erőszakolni, oly törvényt soha sem fogok tisztelni,
mely arra feljogosit, hogy valakit boldogtalanná tegyünk.

Jól van Carlos Cuentas! önnek nem tetszenek törvényeink, nekem pedig nem
tetszenek az ön törvényei. Válaszszunk tehát egy harmadikat, válaszszuk
a lovagok azon törvényét, mely párbajjal hiszi eldönthetőnek az
igazságot. Én a hatvanöt éves Don Aquilar megverekszem a huszonöt éves
Carlos Cuentassal. Az erőtelen gyenge öreg kockára teszi életét, imádott
nejéért, ki törvényeink szerint már a nélkül is igaz tulajdona fogott
lenni.

Ki hatvanötéves létére elég erőt érezett magában egy gyenge nőt
boldogtalanná tenni, az vivhatik annak jogtalan birhatásáért is. Legyen!
én elfogadom! Akarom azonban, hogy a párbaj eldüléseig Fenice
sértetlenül maradjon az Aquilar-palotában, s mind azon jogokat
élvezhesse, melyeket bárminő vendég, egy müvelt, és becsületes gazdától
igényelhet. Ezt igérje meg nekem Don Aquilar, akkor elfogadom a párbajt,
s isten igazságos kezeibe teszem le sorsomat.

Fenice nem sokára magához tért ájulásából, s szorult szivvel hallgatta
végig a fenebbi párbeszédet. Jól tudta Fenice, hogy Carlos mint ismert
nemeskeblü lovag aljas eszközökhöz soha sem folyamodandik, hogy Don
Aquilartól elválaszthassa, azt is tudta azonban, hogy kedvese által csak
ily uton szabadittathatik meg, s bár csaknem megrepedt szive azon
lehetőség át gondolásán, hogy Carlosa eleshetik, mégis a kénytelenség
által erőtetve, szó nélkül egyezett bele ezen véres szerződésbe.

Don Aquilar lovagi becsületszavát adta, és megesküdött, hogy palotájának
egy külön szárnyában fog termeket nyittatni a Fenice rendelkezésére mind
addig, mig a párbaj végre nem hajtatik, hol Fenice egyedül maradand
komornájával, s hová csak azokat fogja beereszteni, kiket akar.

Adott szavam zálogául fogadja el a Sennora aragoniai tőrömet, s
védelmezze magát ellenemben, mint rabló ellenében, ha a kitűzött idő
határáig kimutatott termeinek küszöbeit átlépném.

Az e szavak mellett átnyujtott tőrt Fenice elfogadá, s miután egy
hosszú, kifejezésteli tekintetet vetett volna kedvesére, Don Aquilartól
kisérve, csendes léptekkel, és gondolkodva tért vissza a palotába.

Carlos Cuentas a melyik uton jött, ugyanazon uton ment vissza
Ayamontéba.


3.

August 24-kének éjszakáján csaknem egy időben négy álarczos férfi jelent
meg Sevillában az „Arany egyszarvu“ vendégfogadó udvarán, s miután egy
közülök a nagyterem kulcsait a főpincértől előkérte volna, mind a négyen
egyszerre haladtak fel a lépcsőzeten az első emeletbe, s egymásután
nyitottak be, az általok már ezelött pár nappal kibérelt főterembe.

A főterem, miként előlegesen meghagyatott, egészen kiürittetett,
egyetlen bútor sem maradt, a mindennemü ékitvényektől megfosztott falak
között, pusztán állott a különben diszes főterem, festvények, tükrök,
diszitvények, és csillárok nélkül, mint ajtátosság végeztével a
puritanusok vagy quakkerek egyházai.

A terem közepén a földre helyezett karos gyertyatartóban négy
viaszgyertya világolt, fekete foltokat árnyalva a fehér plafondon.

A férfiak a szoba közepén állottak meg, levevék álarcaikat, és szivesen
üdvözölték egymást. Don Aquilar halvány volt, és zavart, Carlos Cuentas
szemeiből bátorság világolt ugyan, de a helyzet szokatlansága reá nézve
is kellemetlen hatást látszott gyakorolni.

A segédek a pisztolyokat az ellenfelek szemei előtt töltötték meg, s
miután azt egymásután kicserélték volna, az „isten segélj“ divatos
szójárás megemlitésével átnyujták a feleknek.

Don Aquilar keresztben a felső jobb, Carlos Cuentas az alsó jobb
szegletét foglalá el a teremnek. Az egyik segéd a gyertyatartót emelé
fel, a másik pedig, miután társa is künn volt, a teremajtót kulcsolá be
kivülről, figyelmesen próbálva meg a závárt.

A teremben pokolsötét lőn és síri csend.

Az ellenfelek egymás lehelleteikre, sohajtásaik és szivdobbanásaikra
figyeltek, hogy biztos, és csalhatatlan irányt adhassanak gyilkolandó
ónjaiknak. Egy zajosabb lépés, erősebb lélekzet; egy elnyomható sohaj,
remegésből származott hangosabb szivdobogás elárulta az ellenfél
álláspontját, s átszolgáltatta őt a bátrabb, nyugodtabb, ügyesebb
boszujának. Ez volt Spanyolországban a párbajok legiszonyatosabbika, a
legbátrabb lelkületü egyén homlokát is hideg verejték futotta be, a
gyáva pedig rendesen kétszeres halált halt.

A segédek keresztbe kulcsolt kezekkel figyeltek a gondosan bezárt terem
ajtajánál, melyen belűl vértfagylaló némaság, és nesztelenség
uralkodott.

* * *

Mig az „arany egyszarvuhoz“ cimzett vendégfogadóban a vad szenvedély
boszút szomjuhozott, azalatt az Aquilarpalota egyik teremében a
gyengédebb és nemesebb érzelem virágai fakadoztak. Mig don Aquilar és
Carlos Cuentas egymás sziveit keresték, hogy azt golyóikkal halálra
szakgathassák, addig Fenice térdeire ereszkedve ég felé emelé szemeit,
és forró áhitattal imádkozék don Aquilar lelkeért, s Carlosa életeért.

A birtokos domesticusai az alsó osztályzat egy félreeső szárnyában
laktak, Fenice egyedül volt meghitt komornájával termeiben. Részint hogy
ájtatos elfoglaltatásában ne háborittassék, de főleg félelemből belülről
bekulcsolá termének ajtaját.

Lelki elmélyedettségéből a folyosón keletkezett gyenge nesz költé fel.
Összeborzadva felugrott térdelő zsámolyáról, s Márta közelében állott
meg.

Nagy isten! ki közeledhetik ily órában. Márta, én félek.

Asszonyom! bizonyosan a cselédek valamelyike jő parancsodat kikérni.

E rövid szóváltást az ajtón gyenge kopogás szakitá meg.

Ki az? kiáltott Márta elhalványulva.

Én vagyok don Lancas, asszonyod atyja, pár szóm volna don Aquilar
nejével, donna Fenicével.

Az öreg don Lancas hidegen és mogorva arccal lépett be. Fenice esdeklő
arckifejezéssel közeledék atyja felé, megcsókolván kezét, és szólani
akart.

Mindent tudok asszonyom! minden szó, melyet mentségedül mondasz, jobban
elárul, és csak neveli haragomat. Aquilar és Cuentas e percben halálra
küzdenek, s ha Aquilar elesik, örökre megátkozlak, és esküszöm, hogy
Carlos Cuentas csak akkor birand, ha engemet is meggyilkolt. Ha ő esik
el, engedelmet kérsz Aquilartól és atyádtól, szeretni fogod férjedet, és
számithatsz áldásomra. Én is kell, hogy jelen legyek a párbajnál. Isten
veled. –

Kegyelem atyám, kegyelem! Don Lancas nem hallotta többé leánya szavait,
sebes léptekkel hagyta el a palotát.

Fenice egy ideig határozatlanul állott, csakhamar azonban visszanyerte
lelkének minden éberségét.

Ha övé nem lehetek, haszontalanul ví, és haszontalanul fogna meghalni.
Meg kell őt mentenem!

Csak pár perccel ért későbben az „arany egyszarvu“ vendéglőbe, mint
atyja.

* * *

Mind kettő szereti életét, s a vén róka ugyancsak összeszedi minden
erejét, hogy lyukacsos tüdeje ne szeleljen – suttogott félgúnynyal az
egyik segéd.

Mikor az ember nem izlelt falatot hágy ellenségének, nem örömest hal
meg, a halál még egyszer olyan boszantó, ha azon gondolat kisér a
mulandóságba, hogy legdrágább kincsünk felett ellenünk rendelkezendik.

E párbeszéd közben érkezett meg Don Lancas. Csendet intve kezével állott
meg a segédek között.

A teremből gúnyos kacagás hangozott, rögtön utána pisztolydurranás.

Ez az Aquilar hahotája, bizonyosan kileste a vad fekvését, és biztosan
célozott. Carlos Cuentas veszve van, kiáltott fenhangon Don Lancas.

A lépcsőzet felől, mely a főteremhez vezetett, éles sikoltás lőn
hallható, és valami nehezebb testnek esése.

Ő az Fenice! – kiáltott másodszor is Don Lancas, ki gyermeke sikoltását
megismeré. –

Azon percben egy második lövés történt, és egy még nehezebb test esése
hangzott.

Ő az enyém, Don Aquilar elesett. Carlos Cuentas kétszer kopogott a
főterem zárt ajtaján. Az egyik segéd azonnal felnyitotta a závárt.

Carlos Cuentas tekintete legelőször is Don Lancas tekintetével
találkozott.

Még nem az öné uram! most az atyával kell önnek megvivnia, s ha azt is
megölte, akkor háborithatlanul birhatja őt, atyai átkommal együtt.

Cuentas, mint ki nehéz álomból ébred fel, meredten és szó nélkül nézett
kedvese atyjára. A segédek az eszméletét visszanyert Fenicét akarták
atyjának átadni, de az ingerülten taszitá el leányát magától.

Kegyelem uram ártatlan gyermekednek. Ha van közöttünk bünös, az egyedül
én vagyok. Uram, én az atyával nem vivok, én az atyát tisztelem, mert
leányát szeretem. Nemtelen volna a leány, ki atyja gyilkosát tudná
szeretni. Én megvivtam Aquilarral, kockára tettem életemet, nem egyedül
azért, hogy birtokát biztositsam, hanem azért is, hogy boldogtalan
helyzetéből kiragadjam. – Uram! nekem szép álmaim voltak, hogy azok nem
valósulhattak, oka nem vagyok. Hogy leányodat szerettem, s viszont
szerettetém, ez minden hibám, az isten itéljen felettem. Te oly árt
szabtál leányodnak, melyért nem akarom birni. Mondj a minek akarsz, de
lovagi szavamra mondom, én veled nem vivok! – Isten hozzád Fenicém, az
érzés, melyet keblemben teremtettél, tiszta volt és örökre az marad, ha
enyim nem leszesz is, mégis foglak szeretni, egyedül, változatlanul.
Isten hozzád.

Fenice könyüs tekintetettel intett istenhozzádot egyetlen szerelmének,
kit többé soha senki sem látott Sevillában.

Mi lett Lancasból, és Fenicéből?!

Lancasból egy a lelkiismeret furdalásaitól gyötört atya. Fenicéből egy
áldottlelkü bánatos gyermek, ki vad atyját utolsó percéig vigasztalta.



VACSORA ELŐTT, ALATT, és UTÁN.

1850-ben január 20-án délutáni 2 órakor négylovas kocsi állott meg V…
Miklós X–i birtokos udvarán. A kocsiból fiatal ember szállott ki, s
hangos örömmel nyitott a régen látott cimbora szobájába.

Adjon isten a mi nincs – Miklós cimbora! eljöttem, hogy megtudjam élsz-e
még?

Isten hozott Zsiga pajtás! Soha jobb időben nem jöhettél volna.

A két barát összevissza ölelte, összevissza csókolta egymást.

Soha jobb időben nem jöhettél volna Zsiga pajtás, mig oda leszek, a
háziurat fogod játszani.

Miklós, ha igy beszélsz, ki sem fogatok; nem szives háziúr az, ki
vendégét oly könnyedén oda hagyja!

Igazságod van; de két esetben mégis meg lehet bocsátani a távozást.

Ki vele Miklós! megvallom, nekem ujságot mondasz!

Talán bizony jó öreg anyád mult ki, Miklós czimbora?

Három évvel ezelőtt!

Hiszen becsületes apádat meg ezelőtt tíz évvel temettük el,… hát hova
távozol!?

Esküvőre Zsiga pajtás, esküvőre! Holnap hajnalban esküszöm F.
Piroskával, ki M.-ben lakik, négy óra járásnyira udvaromtól, s igy
akaratom ellenére legfeljebb egy óra mulva indulnom kelletik, hogy
Piroskát mielőbb haza hozhassam, s téged mielőbb láthassalak.

Fillentesz Miklós! te ugy éltél, mint ki soha sem fog megházasodni.

Csak a századot utánozom, Zsiga pajtás, a melyben élünk. Most mindenki
ellenkezőjét tanulja annak, a mi lenni akar, s csak ugy boldogulhat. A
statusférfiu instructorságot tanul, az instructor pedig politikai
tanulmányokkal foglalkozik. Lehetlen hogy ne tapasztaltad volna,
miszerint századunkban legszerencsésebb emberorvosok a baromorvosok, és
vice versa.

Jó! jó! de ugy-e bolondozol?!

Látható földi, és láthatlan mennyei birtokaimra, nem; – holnap reggeli
tiz órakor asszony lesz a háznál, de minő asszony Zsiga pajtás?! fogai
fehérebbek a fehér galambnál, fürtei feketébbek a fekete rigónál – fogai
és fürteibe lettem szerelmes, s most már per mops egész valóját imádom.

Husz aranyban mégis fogadok Miklós, hogy én azon fogakat és azon
hajfürtöket holnap reggeli 10 órakor mint sajátjaidat nem szemlélhetem.

Kezet rá Zsiga!

Itt van Miklós!

Kezet szoritottak, s a fogadás megerősitetett.

Rosz álmod lehetett Miklós, hogy megházasodol!?

Nagyon rosz álmom volt. Képzeld, azt álmodtam, hogy kisded falunkat mint
egy Sodomát és Gomorát tüzeső látogatta meg. Én, a rector és gyönyörű
rectorné egy szekeren menekültünk, A rector elől ült, én és a rectorné
hátul. Miért tagadjam, udvaroltam neki, sőt meg is csókoltuk egymást!
váltig mondtam a rectornak, ne nézzen vissza, mert úgy jár, mint a Lót
felesége, t. i. sóbálványnyá változik. Hasztalan kiabáltam. A rector
visszanézett s mindent meglátott; volt hadd el hadd. En szerettem volna
sóbálványnyá változni.

Megbirom magyarázni álmodat; de hiszen nem minden rector szerelemféltő!

Igazad van, de nem minden rectorné hűtelen!

Neked is igazad van! Csakhogy nemcsak rectornék vannak a világon, hanem
vannak tiszteletesnék is.

Elhiszem, csakhogy a tiszteletesek is vissza mernek tekinteni az égő
Sodomára vagy Gomorára!

Egy szónak száz a vége. Te házasodol Miklós?

Száz szónak is egy a vége. Házasodom.

Rövid öröm, hosszu bánat – Miklós!

Nem lehet az hosszu, a minek közepén is túl járunk, Zsiga, elmultam én
30 éves.

Az örömben egy év 24 óra, a bánatban 24 óra egy év.

Konyhaphilosophia!

Minden jó a konyhából jő, Miklós, s igy annak a philosophiája se lehet
rosz.

Huszonnégy éves koromban én is igy okoskodtam Zsiga; huszonnégy éves
korunkban nem csak az agyban, de a lábszárokban levő velő is okoskodik.

Cifra beszéd Miklós, valóságos syllogismus hybridus. Esküvő előtt nehány
órával megjárja.

Esküvő után még jobban megjárná; de a velővel nem lehet rendelkeznünk.

Állitásod igazságáról a különnemü cratiák élő bizonyságot szolgáltatnak.

Most azonban mennem kell kedves Zsigám, különben késő jövök az esküvőre.

Arra mindig korán mégysz Miklós cimborám. Esküvő és halál mindig korán
jő.

Harminc esztendőn innen!

Innen is! túl is! A mig hidon innen rosz az út, rendesen rosz azon túl
is.

A kocsi előállott.

Miklós cimborám, hát csakugyan nem bolondozol?!

Majd megtudod, midőn a husz aranyat fizeted!

Nyerés esetében is nagyon olcsón adtad el boldogságodat.

Igazad volna, ha husz aranyért nőmet kapnád cserében!

A két barát derülten vált el egymástól.


Vacsora előtt.

Miklós kizárólag menyasszonyával társalgott.

Egy a kertre nyiló ablakmélyedésbe vonulva, pásztorórák gyönyöreinek
engedték át magokat.

A pásztorórák a romai birodalom bukása óta nagyszerü változásokon mentek
keresztűl. A Publius Virgilius pásztorórái végtelenül roszul éreznék
magokat a mostani pásztorórák alatt, melyeket zárt falak között, pacsuli
illat mellett élveznek keresztül. Én részemről pásztorórát csak szabad
ég alatt, mezei virágok közepette képzelhetek; miután azonban több neves
iróknak tetszett az ilyen órákat zárt falak közé is becsempészni, az e
fajta idétlen kitétektől magam sem rettenek vissza.

Miklós és Piroska hársak árnyai helyett ablakfüggönyök árnyaiban
pásztoróráztak.

Reggel hogy érzended magad Piroskám?

Ha csak az éjjel meg nem hülök, felségesen! Nekem egyetlen ellenségem
van, az áthülés.

Istenem be boldog vagy! Nekem a hideg káposzta is azonnal megárt.

Denique a káposztánál is a hideg szerepel.

Kitől tanultál diákul?

Nehány szót testvérem tanitójától, egy tudományos és müvelt tót
fiataltól.

Egyebet nem tanultál tőle angyalom?

Nehány szót diákul; s hogy kell a köszvényt gyógyitani. Trszkzsák igen
tudományos ember volt,

Apád nagyon szerethette?

Képzelni sem lehetett őket egymás nélkül; éjjel nappal együtt voltak.

Hogy válhattak meg egymástól oly könnyedén?

Sőt igen nehezen váltak meg egymástól; atyám talán még gyilkosságot is
meg tudott volna bocsátani; de azt mint jó keresztény el nem szivelheté,
hogy házánál lutheranus tartózkodjék. Ezt pedig csak későbben tudta meg.

Ingerülten távozott?

Gúnyosan mosolygott, s azt állitotta: hogy Mongoliában civilisáltabbak a
favágók, mint Magyarországon a földesurak.

S mit felelt apád?

Apám azt felelte, hogy ő többet ád a mennyországra, mint a
civilisatiora. Én megvallom sajnáltam Janót, mert nagyon szépen tudott
gyűrűt kötni.

Hát mama?

Mama boszankodott, és irult pirult. Mert ő azt tartja a vallásról mit a
gombáról.

  Mind jó gomba, a gomba,
  Csak az ember goromba.

Piroskám! holnap ilyenkor én fogom hajfürteidet kibontani.

Kedves Miklósom! mindent, csak azt nem; hajfürteimre igen kiclich
vagyok.

Igazság! a hajfürtök kibontásáról jut eszembe,… angyalom én
szobaleányról nem gondoskodtam. Julist elhozod magaddal?

A világ kincséért sem! végtelenül sokat eszik, sőt válogat is.

Igy kénytelen leszek szakácsnémat megtartani!

Nem engedhetem meg. Oly lényt nem tűrök házunknál, ki multadat ismeri!

Engedj meg galambom, de az én multam tisztább a gyémántnál.

Hagyjuk azt Miklóskám; ha valaki én is ismerem a férfiakat… na de se
baj, teritsünk átláthatlan szemfedőt a multakra.

A kert elejét két részre osztottam, az egyik részbe tulipánokat, a másik
részbe narcisokat ültetek.

A tulipánok helyett inkább liliomokat; a liliomlevél pálinkába főzve
nagyon jó a köszvényre.

Hálószobádat világoskékre festettem.

Meszeltesd be lelkem Miklósom; festesd halovány sárgára.

Négy pár gyöngytyukot is szereztem számodra.

El velök Miklóskám, el velök! Szerezz inkább libákat, rendkivül
kedvellem a gágogást.

Gondoskodtam forte-pianoról is!

Ne feledj spékelő tűt is vásorolni. A mamáé elveszett.

Hát mangorlótok van?

A forte-pianohoz a Willmers compositióit hozasd meg.

Télen át otthon kell időznünk; falunkban térdig ér a sár.

Majd kandalló mellett ülünk, te fenszóval olvasod Kartigánt, én pedig
búzát szemelek.

Piroskám! én leszek a legboldogabb halandó!

Ily fenséges tervek mellett látja az ember mennyit veszit – mert nem
halhatatlan.

Tessék bejőni, az asztalon a leves.

Egy nagyszáju inas szétrombolta otromba orditásával a legszebb
perczeket.


Vacsora alatt.

Menyasszony és vőlegény egymásmellett ültek.

Miklós a boldog Amorosot annyi gyöngédséggel játszotta, mennyit csak a
XIV-dik század mutathatott fel a Percy Bobus teremeiben.

Az érdekes vacsorát heten élvezték: a Piroska tatája és mamája,
testvéröcscse Gyuri, leánytestvére Gunda, az uj tanitó Malachias, a
vőlegény és menyasszony.

Minthogy komoly családünnepély volt, az asztal ragyogott a
Brecenheim-féle porcellántól. Az asztal közepét virágcsomagok disziték;
az inas zsinorosan és sallangosan hivataloskodott.

A tata zrinyiben ökölnagyságu gombokkal, a mama sárga selyemüberrockban
tetszett magának.

A tanitó kicsapta pamuting gallérját, – mint nyelvét szokta kicsapni a
megzaklatott vadászeb.

Gyuri megszokott eredetiségében mutatkozott, ő a la Blanchi utálta a
formalitásokat.

Piroska feketébe öltözött; meg akarta a nemsokára örökre odahagyandó
boldog leányságot gyászolni.

Miklós világoskék frakban jelent meg, s elhitette a társasággal, hogy
esküvő előtt Barbarossa is világoskék frakkban vacsorált.

Az esküvő előtti ünnepélyt a tata rendelte meg, elhitetvén magával, hogy
az által uj divatot honosít meg a XIX-dik században.

A derültebb kedély a gulyáshussal együtt nyitott a terembe.

Fiam Miklós, holnap ilyenkor szegényebb leszek egy gyermekkel – szólt a
tata érzékenyen.

De egy család összeköttetéssel gazdagabb – válaszolt Malachias
törölközőkendő hosszuságu arccal.

Miklós teleszájjal Piroskára emelé szemeit, és nagyot nyelt, hogy
mielőbb sohajthasson.

Gyuri másodszor akart a gulyáshussal telt tál után nyulni; de a mamának
egy haragos tekintete által visszariasztatott.

Piroska vőlegényének részvevő megjegyzésére: miért nem eszik gulyáshust?
érzékenyen jegyzé meg: hogy ő a husételeket gyermekségétől fogva utálja.

Miklós egyszer sem mulasztotta el a Piroska üres poharát tele tölteni, s
az asztalkendőt párszor maga is ledobta, csakhogy felemelhesse.
Mindannyiszor egy egy tömött mosolylyal üdvözöltetett.

Reméllem fiam uram, szeretett leányom kiséretében többször meg fog
bennünket látogatni? – kérdezé a mama tele bensőséggel.

– Napokat, sőt heteket fogunk tölteni a szeretett családkörben, ha
mamánk megengedi; válaszolt Miklós hangnyomatos külsőséggel.

A házasság mindössze kétezeréves találmány, s én merem állitani, hogy a
családboldogság sem vénebb; szólt Malachias azon apolecticus
arcgrimásszal, melyet Curtius Ruffustól kezdve le egész Fekete Mártonig
beszédközben, minden historicus kisebb nagyobb mértékben használni
szokott.

A házasság a keresztény vallás bölcsőjében fogamzott, s azért boldogit;
válaszolt a háziur áhitattal, s a falon függő sz. István király
arcképére emelé szemeit.

Miklós bácsi adja nekem a liba zuzáját, vinyogott Gyuri elkeseredetten.
Miklós fülig pirulva changirozta a tányérán levő libazuzát a Gyuri
tányérjára.

A Gyuri nyilt charaktere nagy kedvetlenséget okozott.

Piroskám lelkem, te igen keveset eszel?

Miklóskám, midőn a sziv tele van, a gyomor is igénytelen.

Miklós ajkaihoz emelé menyasszonya kacsóit.

Hát kedves atyánkhoz mikor lesz szerencsénk?

Mikor a sertéseket hajtatom, magam is meglátogatlak!

Gunda leányom, hát te miért vagy oly szótalan? – kérdezé a mama
résztvevőleg. Sajnálom Piroskát, kogy olyan fiatalon lesz asszonynyá,
mert mindig azt hallottam, csak egyszer lány a lány, de asszony többször
is lehet.

Az ilyen naiv gyermekek a legszeretreméltóbbak. Piroska a huszonötödik
évben járt; s a kedves gyermek a legártatlanabbul gunyolta ki testvérét,
épen ugy mint Meridor Diana VI. Henrik fertelmes lovászmesterét és… való
fővadászát.

Malachias zárta be a vacsorát egy hatalmas toasttal:

A házasság, nem eszköz a boldogságra, hanem maga a cél, maga a
boldogság!

Jó, hogy bizonyos kasznár nem hallotta Malachiást, mert talán
meggyilkolta volna.

… Adja az ég, hogy a tisztelt pár, ki holnap a célban benn leszen, azt
széles és tágas értelemben élvezhesse, az eszköz soha eszébe ne jusson,
azaz a boldogságot se apadni, sem áradni ne lássa. Legyen az olyan kör,
mely nem a holdhoz, hanem a naphoz hasonlit, azaz nem telik és nem fogy,
hanem a világ kezdetétől a világ végeig egyforma. Adja az ég, hogy midőn
nőnek, szaporodjanak, midőn szaporodnak, nőjenek, azaz multiplicatio
után ne következzék subtractio. Adja az ég, hogy feloszlásuk után a
mennyekben ismét compacte élvezhessék az örök boldogságot, mit nékik, ha
erényeikre gondolok, utólagos jóváhagyás reményében biztositani ezennel
bátorkodom.

Az utolsó constructiót Malachiás a terebesi nagy orátor remek beszédéből
lopta ki, azon beszédből, melyet ezer auctor dicsért és csodált, egy
nagyszerű uradalom pedig kinyomatott.


Vacsora után.

Szivarra gyujtottak a férfiak, Piroska pedig zongorához ült.

Csak a régibb telegraphok bábjai hányták ugy kezeiket és lábaikat, mint
azokat Piroska hányni vetni méltóztatott. Faluhelyeken az ilyen görcsös
rángatódzás mai napig, mint tökélymérő úgy tekintetik. Ki a kisebb
falukon húrokat nem szakgat, kótákat nem tép, nem rugdos, és nem lökdös,
furorét nem csinálhat. Falukon minden a mi csöndes, középszerü. Minden a
mi zajos, nagyszerű. Mi csak orkánokban és zivatarokban gyönyörködünk.
Mi nálunk az az igazi tánczos, ki tánczosnéját földre ejti, vagy a
kemenczéhez mázolja. Ki ablakokat tör és csillárokat rombol,
utolérhetlen magnifique.

Miklós elragadtatott a Piroska ügyessége által, s egy könnyel áldozott a
müvészet istenének.

A Biharyét, leányom, hadd sirjak utánna.

Executiroztatott a Biharyé, de azért nem sírt az öreg. Ő egész életében
egyszer sirt, midőn inasa ujdonuj bagariáját megperzselte.

Az öregek sorra csókolták gyermekeiket, jó éjt kivántak s jelt adtak a
lenyugvásra. Mindannyian távoztak. Miklósnak az épület legszélső szobája
mutattatott ki nyughelyül. A vőlegény menyasszonyát hálóterme ajtajáig
kisérte.

Jó éjt angyalom és rózsás álmokat! holnap ilyenkor enyimnek nevezhetlek!

Jó éjt Miklóskám, álmodjál Piroskádról.

Rólad s boldogságunkról álmodok mindenem! Jó éjszakát.

A csók olyan hosszu volt, hogy elért volna Henczidától Bonczidáig.

Miklós tele gyomorral és tele kebellel aludt el.

Épen a Piroska hollófürteiről és fehér fogairól álmodott, midőn pokoli
zaj és ördögi lárma által felriasztaték.

Tűz van! tűz van! a ház ég! hangzott mindenfelé!

Egy perc alatt talpon volt, mire felöltözött, lángnyelvek csapdosták a
falakat, s izzó sárkányok repdestek be az ablakon.

Őrülten rohant menyasszonya hálótereméhez. A teremajtó tárva nyitva
volt, – az ágy üresen, a szoba üresen találtatott. Egészen az ágyig
hatolt, az ágy mellett éjjeli szekrényen, meredt szemmel pillantá meg
Piroska hajfürteit és hofehér fogait.

Álfürtök! álfogak! kiáltott magánkivül, s az ágyra hanyatlott.
Ájulásából azonban csak hamar föleleveniték a tűz becsapkodott lángjai.

Hirtelen felugrott, a vendéghajat s hamis fogakat oldalzsebébe rejté, s
elrohant.

Odahaza Zsiga barátjával szemközt kezdette recapitulálni a mult éj
csalódásait és borzalmait.

* * *

Ide a húsz aranynyal Miklós cimbora!

Zsiga pajtás nyertem, de mégis vesztettem.

Piroska nélkül jöttél, s igy megnyertem a fogadást.

De birtokomban szemlélheted sötét fürteit s fehér fogait, s igy fizetned
kell.

Ezeket mondva Miklós, Zsiga elébe rakta az álfürtöket és álfogakat.

Zsiga válaszolni sem tudott a kaczagástól, hanyat vágta magát a divánon,
s könyei hullottak nevettében.

A jókedv olyan, mint a cholera, nagyon könnyen ráragad bárkire is közel
szomszédjától.

Miklós Zsiga mellé hanyatlott, s együtt kacagtak szinte szakadásig.

Igaz marad a közmondás, Miklós pajtás, hogy gyakran a szerencsétlenség
hoz szerencsét; ha véletlenül ki nem gyul a ház, az álfürtökkel és
álfogakkal Piroskát is hazaszállitod.

S idő előtt gyilkosom lesz a kopasz boldogság.



NORA.

1840-ben dolgaim Abaujmegye éjszaki részén utaztattak keresztül;
bizonyos napon véletlen körülmények által késleltetve, éjszakára a
kitűzött helyet el nem érhettem, s hálásra E. falucskában maradtam meg.
A falu birtokosának praefectusa szivesen, sőt mondhatnám barátságosan
fogadott; felednem engedé az utazás gyakrabban előforduló
kényelmetlenségeit; mi távol ismerősöktől, s bizalmas barátoktól
felettébb jól esett.

A praefectus nős volt; neje egyike volt a legszeretetreméltóbb
teremtéseknek. Gyermekeik nem lévén, a szeretet, e legnemesebb érzés
szétszóratlanul oszlott fel közöttök. Arcaik derűje, s romlatlan
kedélyük tanusitották a családboldogságot; a több fiatal házasoknál
divatban lévő idétlen enyelgésekkel, s émelygős széptevésekkel nem
untatának. Nem ajkaik, hanem arcaik s szemeik mondották, hogy boldogok.

Az ily nemes példányok akaratlanul eszünkbe hozzák saját kedveseinket, s
mig egy részről a csendélet ábrándjaiba bevezetnek, másrészről saját
szebb emlékeink ajtaját tárják fel előttünk. A közel estelig
családügyeinkről beszélgettünk, s többször emlegettük azokat, kik
előttünk legkedvesebbek.

Egyszerű, de izletes estelihez ültünk. Mintha az anyag élvezete, össze
nem fért volna a szellemi érintkezésekkel, közönbös tárgyakról kezdtünk
beszélgetni.

Az esteli alatt fiatal leányka tette a szolgálatot. A háziur s kedves
neje egyszerüen Norának szóliták.

Menten minden költői elragadtatástól, teljesen meggyőződéssel állitom,
hogy soha sem láttam igézőbb főt, szebb külsőt, és tökéletesebb
termetet. Akaratlanul bár, de többször s hosszasabban nyugodott rajta
tekintetem.

Nora legfeljebb 17 éves lehetett, tökéletes birtokában azon szépségnek,
mit az élet kora, romlatlan tavasza szokott kölcsönözni. Sötétkék
szemeinek szelidsége, olykor tüzes és határozott pillanatokba
emelkedett. Gesztenyeszin fürtei buja hajlásokban fedezték gyönyörü
fejecskéjét, s tisztán hagyva a kékeres halántékot, a fej hátsó részén
sötét fodrokban vesztek el. Ragyogó halvány arcbőr hasonlitott a márvány
bágyadt fényéhez. Kis kezek, kis lábak, nyulánk de gömbölyü testalkat,
idomzatos karcsusággal Norában a természet remekét mutatták fel.

Lelkem ennyi tökély szemléltekor hidegen maradt. Szerető nőmre gondolék,
s illusioim szétfoszoltak mint ködfátyol az izzó nap sugáraitól.
Többször egymásután vallottam be magamnak, hogy e leányka gyönyörü, de
szivem menten maradt mindennemü érzelemhevülésektől. Én Norában a
teremtés müvészetét csodáltam, s csak annyit éreztem, mennyit érezni
szoktunk, midőn Canova valamelyik nőszobrát bámuljuk.

Nemde ritka külső, – enyelgett a szives házi gazda minden tartózkodás
nélkül – első pillanatra feltünt mindazoknak, kik őt szemlélheték. Mások
nyilatkoztak, ön hallgat; de épen ezen szemlélődő hallgatásban rejlik a
meglepetés nagyobbszerüsége.

Jól esett, hogy ez őszinteség által az illemszabályok alól felmentetém,
és szabadon nyilatkozhatám.

Azt tartják, a szépség mindenütt királyné; a királynékról pedig
dicsérőleg pirulás nélkül nyilatkozhatunk bárminő korban, mégis
engedelmet kell kérnem nagysádtól azért, mit bevallandó vagyok, t. i.
hogy a kis Norát igen szépnek találom.

Szives gazdám szeretetre méltó neje mosolygott, mégis volt pikkantság
válaszában.

Szolgálómra még akkor sem tudnék szerelemféltő lenni, ha én Latona
volnék, ő pedig Diana.

Lehet valaki szeretetreméltó sublime müveltség nélkül is. E tétel
igazságáról házigazdám szeretetreméltó neje győzött meg. Más választ
örömestebb fogadtam volna.

Minthogy pedig a szépség soha sem érdektelen, meg nem állhatom, hogy
Noráról egy mulattató eseményt el ne beszéljek.

Kissé elfogultan észrevétel nélkül hagytam a praefectus nyilatkozatát.

Nora árva leány. Szülei egyszerre haltak el az 1853-iki cholera
alkalmakor. Atyja kerülő volt grófom jószágaiban, egyszerű, de
becsületes ember. Anyja többet volt házamnál, mint odahaza. A
gyermek-leány udvaromban nőtt fel, s szüleinek halála után mint hálás
emlék maradt udvaromban. Konyhámban, és cselédszobáimban növelteték, a
szakácsnék és szolgálók által, mely utóbbiak közül mainap egyiknek
helyét pótolja. Ismeri ön hetesemet?

Egyetlen táblabirót ismertem rútabbat Szathmármegyében, ha a
ragya-logarithmus szépségnek tartatnék, Samu volna legszebb ember a
világon! válaszoltam mosolyogva.

Nora szerelmes ezen ragyás ördögbe, sőt mi több, megkinálta szép
kezeivel, de izléstelen udvarnokom kereken visszautasitá e jelentős
ajánlatot.

Sus de glandibus:… különben könnyen megfejthetem magamnak ezen
abnormitást. Nora tiszta öltözete s azon pártfogolás nyomán, melyet önök
részéről nyer, a házi cselédség előtt némi aristocraticus szinben
mutatkozik, az e fajta domesticusok pedig irtóznak mindentől, mi
legkisebb uriasságot tanusit. Nem ismertem parasztot, ki az ananást
kedvelte volna, a bécsitök legkedvesebb ételök.

Korán reggel folytattam tovább utamat.

* * *

1844-ben a telet Kolozsváron töltöttem. Operasaison következett, magam
sem tudom miért, miért nem, örültem e változásnak. Ez időben par
excellence opera járta, azzal bolonditottuk egymást, s abban majmoltuk a
nagyvilágot. Megérkeztem után másnap esteli 8 órakor régi ismerőm egy
szinészliterator nyitott szobámba.

Reméllem ma eljösz az operába?!

Ma, és mindenkor. Örömestebb nézem Dérynét Camillában, mint Rachelt
Portiában.

Ismerőm még nem is mosolygott. Az ily szamárságokon az időben nem is
mosolyogtak.

Hidd meg, szinte jobban szeretném, ha nem jőnél, vetélytársaim gomba
módra teremnek, veled ismét kebelgyilkosaim fognak szaporodni.

Hogy hogy?

Szemlélni fogod Norát, s azon pillanatban bele szerelmesedel.

Nős vagyok, és szeretem Alojziámat, én Norában ha megérdemli, csak a
művésznőt fogom csodálni.

Nora névről akaratlanul eszembe ötlött a praefectus szolgálója.
Kiváncsian kérdezém: Légy szives nekem imádottadat lefesteni, én is
ismertem egy gyönyörü Norát, vajjon nem az-e?

Mindenekben hasonlitott a praefectus Norájához, szinészlitterator
ismerőm carissimája, – csak valamivel testesebbnek copiroztaték.

Származási történetét is ajkaidról szeretném hallani?

Két éves szinésznő; Pelikán komikus hozta valahonnan a tótok közől;
Magyarországban kellett születnie szegénységben; ha igy folytatja?
Párizsban fog meghalni gazdagságban.

S Pelikán hogy veszité el e tót kohinort.

Vérével akart táplálkozni a bitang. Nora megutálta, megszökött, s egy
kegyesebb madárfajhoz szegődött. Egy éve a Kajetán operaszemélyzetében
brillirozik.

Ő az, bizonyosan ő, a praefectus Norája. Szerencsétlen hetes!

Miféle praefectus Norája? nyilatkozzál érthetőbben, hadd keressem fel
antagonistámat, hadd híjjam párbajra s hadd gyilkoljam meg.

Háládatlan, kedvesed jóltevőjét akarnád meggyilkolni?!

A szerelemben nincs jóltevő, minden első szerető, rabló, orgyilkos.

Nora árva leány volt, a praefectus nevelte fel. Öld meg inkább a hetest,
ki angyalod szerelmét visszautasitotta.

A hetes nem halált, a hetes örök életet érdemel. Ki ilyen szépséget
vissza bir utasítni, az olyan hetes halhatatlan.

S minő hirben áll Nora Kolosvárott?

Ragyogó hirben! Akarata márvány; erénye platina.

Saját kilátásaid?

A jelenben még göröngyös utakon járok, de rózsaszinü ég alatt.

Egyedül?

Többed magammal; több száz lángoló keblüeknek vagyok vezére.

Ha első találsz czélt érni, még akkor is meggyűl bajod követőiddel.

Át nem hágható határt vonok köztem és közöttök. Kezemmel kinálom meg
imádottamat; oltár előtt biztositom törhetlen hűségemről.

S ha visszautasit?

Meghalok.

Félóra mulva e bramarbas után a kolozsvári operában találtam magamat.
Normát adták. A cimszerepet Nora meglehetősen játszotta, koszorúkat s
tapsokat aratott; ki ügyességét, müvészetét ritka szépségü külsejével
összekötötte, gazdag jövőt jósolhatott Norának, fénykört nevének. Sever
kegyetlenkedett. Adalgisa ha vajból lett volna, sem játszhatott volna
lágyabban. A chorus demonstrálta, hogy a druidok sem voltak mentek a
bőgéstől.

Opera után Norával ugyanazon vendéglőben, ugyanazon asztalnál
vacsoráltunk. Társalgásában annyi könnyüség volt, hogy azt bármelyik
marquisnő születési gyengeségei is megbirták volna.

Midőn reám tekintett, felismert s kissé elpirult.

Nagysám a legkegyesebb müvésznő a világon, nemcsak a szinpadon, de még
azután is hagyja magát csodáltatni.

Azon különbséggel, hogy a szinpadon kivül nem szoktam szerepet
változtatni, s örökké Nora vagyok.

De nem mindenkinek?!

Mindenkinek, kiknek igényük lehet velem társaloghatni. Hogy kiknek van
joguk ez igényre, azt magam szoktam meghatározni.

Szinészliterátor ismerőm a fokhagymás rostélyosról a pacsulis Norára
emelé szemeit. Nem tartozhatott a jogositottak közé, mert Nora a helyett
hogy figyelmére méltatta volna, egy koppantó orru tanár tubákolásában
mélyedt el.

Parancsol vizet Nora nagysám? – kérdezé figyelmet gerjesztő hangon
szerelmes ismerőm.

Ma kizárólag pezsgőt és aszút ohajtok izlelni, válaszolt Nora hidegen.

Ismerőm hallgatott. Egy boutella pezsgő 3 pft, egy boutella aszu 2 pft
volt Kolozsvárott. Dacára e jellemzetes némaságnak, csakhamar pezgős s
aszús boutellák mutatkoztak az asztalon. Poharak osztattak körül, s
szinig töltettek.

A legkedvesebb Norma egészségeért.

Mindannyian fenékig üritők poharainkat. A szinészliterátor megmutatandó
mennyire imádja a müvésznőt, háromszor ivott egymásután.

Minden társalgási könnyüsége mellett, még meglehetősen mindennapi volt
Nora Kolozsvárott. Különben ennyi mindennapi lény között nem kis feladat
leendett ünnepi alakban mutatkozni. – Későbben több statiszták s
mindennemü és rangu szinészek jelentek meg. Végtelen zaj keletkezett.
Sokat evett, de még többet ivott a társaság. A nők versenyeztek
férjeikkel és kedveseikkel. Nora volt a legjózanabb közöttük, de azért ő
is belekönyökölt a becsináltos tálba, felforgatott egy pár poharat, s
éjfél felé megengedte magát öleltetni egy juristától. Még ez időben Nora
mindenekben hasonlitott azon papnékhoz, kik 1844-ben Thalia templomában
a müvészet istenének áldozának.

* * *

1850-ben Nora Párizsban a Servandoni utcában, egy a Saint Sulpice háta
mögött épült palotában lakott.

Juliusban egy délután nyitottam fogadó teremébe. Müvészi kezektől vésett
tölgyfabutorok, sápadt selyemmel bélelt székek, karszékek és pamlagok
ajánlkodtak a legszükségesebbek fedezésére és kényelemül. Nem volt semmi
a teremben, mi ma szükséges, holnap szükségtelen; a legkisebb tárgy
tanusitotta, hogy a birtokosné bir izléssel, feltünni akarás nélkül. A
legválogatattabb belföldi és külföldi növények illatoztak költői
rendetlenségben, élvezhetővé sőt kellemessé alkotva, az év e szakában
szokottan leverő és kellemetlen forróságot. Tengerzöld függönyeit Lebrun
festette, a plafond ékességei Tenardot dicsőíték.

A müvészi elismerés és méltánylat aranyból s ezüstből készült s igy
maradandó becsü emlékei, idősoros egymásutániságban hevertek, egy
ébenfából készült elefántcsont claviaturáju zongorán.

Midőn a terembe léptem, Nora bő fehér kaschmir reggeli öltönyben tükör
előtt állott, s hullámzó buja fürteit rendezte. Kedvesen mosolygott,
midőn megpillantott, s szives fogadtatásjelül fehér kezecskéjét nyujtá.

Köszönöm önnek, hogy meg nem feledkezett földijéről!

Földimről, s a müvésznőről, ki hazám dicsőség-koszorujába mindennap fris
virágokat tűz.

Mióta mulat ön Párisban?

Tegnapelőtt éjszaka érkeztem, öt nap mulva távoznom kelletik.

Előre is hizelegni merek magamnak, hogy ön mindennap meg fog látogatni.

Egymás mellett foglaltunk helyet a pamlagon. – Mint régibb ismerősök
bizalmasan csevegheténk a multakról is.

Megvallom, kissé meglepett Norának tettetésment természetessége, mégis
zavarodás nélkül köszöntem meg bizalmát.

Élnek-e még a praefectus, páratlan jószivü neje, s a jellemzetes hetes,
Sámuel?

Egyetlenegyszer sem találkoztam azontul velök az életben.

Barátom! különösnek fog ön előtt tetszeni, midőn azt állitom, hogy
szerencsémet egyedül a Samu ambitiojának köszönöm. Aajánlatom
visszautasitása költé fel lelkemben az önérzetetet, eltökéltem magamban,
hogy mit ő semminek sem tekintett, szépségem által kell boldogulnom. A
hetes s a mostani század philosophiája nagyon különböznek egymástól.
Samu belsőmet vizsgálta, s mert ugy találta, hogy az az ő belső
tökélyeivel ellenkezik, eltaszitott magától; a világnak a külső kell s
mert ugy találta, hogy arcom szép, termetem tökéletes, lábaim, kezeim
kicsinyek, felkarolt, fölemelt magához, s boldogított! Pelikán vezetett
a nagyvilágba, s csak akarnom kell: herceg vagy gróf karjain fogom azt
elhagyni.

Távozásom után vicomte Sengal foglalta el helyemet a pamlagon.

Másnap gróf Deforral ebédeltem Noránál.

Harmadnap marquise Segurral találkoztam.

Bizalmas akarok lenni önhöz, barátomhoz. Egy hónapja mult, hogy nem
éneklek, hogy nem játszom. A fiatal herceg Rohan megajándékozott
szivével, szerelmével. Mindkettővel sőt vagyonával is szabadon
rendelkezem. En a herceget viszont szeretem, nem azért mert gazdag és
hatalmas, hanem azért, mert fiatal, szép és szeretreméltó. Egy pár hetet
még Párizsban fogunk tölteni, azután Görögországba utazunk. Megismerni
az egész világot, az egész emberiséget, ez vágyaim legutolsója.
Beutazzuk a müvelt és müveletlen földrészeket, s hogy a herceg se
panaszkodhassék, egy pár év mulva visszatérek egyedül Magyarországba; a
herceg pedíg előlről kezdheti. A hercegek azt hiszik, hogy két év alatt
a mennyország is élvezhetetlen. Ha a hervadt nőket, miként a hervadt
virágokat emlékkönyvek foliantok közé lehetne rejteni, tartósabb
hajlamokról is hallana barátom.

Norát ötödnap is meglátogattam. A szokottnál komolyabbnak és
halványabbnak találtam.

Isten tudja mikor fogok utazhatni, egészen más tervekről kell
gondoskodnom.

Talán a herceg…

Igen a herceg,… vágott hirtelen beszédembe, olvassa ön ezen levelkét.

Illatos levélből következőt olvastam: – „Szerelmem! Meguntam életemet,
az minden változatosság mellett nem egyéb unalmas egyformaságnál.
Különccé kell lennem, hogy forradalmat csináljak salon életünkben.
Minden érdemünk abban áll, hogy különcök vagyunk! én par excellence az
akarok lenni, hogy mentül nagyobb érdemeim legyenek. Fogadd el kezemet,
s add érette a tiedet. Ha akarod, holnap Rohan hercegnének fognak
nevezni. Egészen a tied

Rohan.“

Olvassa el ön válaszomat. – Hercegem! A herceg kedvesét meglehetősen
játszottam; legalább a közönség s önnek baráti többször megdicsértek.
Meglehet a hercegnőt roszul fognám játszani, már pedig müvészi
dicsőségemet, ragyogó nevemet s koszoruimat királyi koronáért sem
veszélyeztethetem. A hercegek az igaz, hogy különcök, de a müvésznők még
különcebbek. Nora.“

S mit teendő lesz most barátném?

Énekelni és játszani fogok.

Nora, kit nőül egy rút hetes nem akart elfogadni, tiz év mulva egy
hercegnek adott kosarat.



AZ ERDŐDI KASZAMÁTÁKBAN.

1838-tól 1840-ig az erdődi vár kertrenéző tornyának azon teremében
laktam, melyben Kontrás Fridrik titoknok magát főbe lőtte. Kontrás
Fridrik igen kis ember, de igen nagy szamár volt, mit olvasóim is
azonnal el fognak hinni, mihelyest felfedezem, hogy szerelemféltésből
vetett kisszerű, de az akkori Pithaiser időszakban nagyszerü életének
véget. Lakosztályommal első pillanatra megbarátkoztam, noha takaritóném
Köpcös Náni egy reggel tizszer is állitotta, hogy Kontrás Frici feljár s
az embert halálra ijesztgeti. Én az élőktől egész életemben jobban
féltem, mint a halottaktól, s ez okozhatá, hogy Kontrás Frici megkimélt
csoszogó, suhogó, halovány és hideg látogatásaitól. Dacára azon
előzményeknek, mindazonáltal be kelle vallanom, hogy az erdődi várban
rémletes dolgok történtek, mi annál csodaszerűbb, mert ezen rémletes
dolgok épenségesen szobámban kezdődtek, de istennek hála az „erdődi
kaszamátákban“ végződtek.

Principálisomnak szeretetreméltó oldalai közé tartozott a későn
vacsorálás. Minden embernek vannak gyengéi s ez alapon principálisom
gyengéjét is örömest eltürtem volna, de az mégis szerfelett bántott,
hogy éjjeli 11 órától éjjeli 12 óráig, meddig t. i. asztalnál ültünk,
rendesen burgonya vagy svaicer sajt mellett ismertetett meg óriás
gazdasági theoriájával s még óriásabb praxisával. Felesége áldott jó
asszony volt, Gmundenben született s évenkint csupán tejfelből többet
csinált 300 v. forintnál. Gyermekeik nem valának. A nemesebb fajok
ritkán szoktak szaporodni. Rokonaik voltak, de azokat, istennek hála,
csak principálisom anecdotjaiból volt szerencsém ismerni. Principálisom
egyetlen tengeri-csutkáról órahosszat el tudott beszélgetni, felesége
pedig, ha véletlenül a lélekvándorlás került szőnyegre, annyira neki
keseredett a gmundeni rémes eseményeknek, hogy reggel mondtunk egymásnak
jóéjszakát, s én az ágy helyett a szérün vagy az ugaron nyugodtam ki
magamat.

Principálisom szerfelett félt a kisértetektől, az asszony ellenben bátor
volt. Mindezt én igen természetesnek találtam s velem mindazok, kik
Nostradamust és Spiagudrit figyelemmel átolvasták. Majd minden
kisértetnek meg van az a malitiája, hogy az asszonyokat nagyobb
szenvedélylyel üldözi s éjjelenkint főleg azok ágyaik felé közeledik.

A mi háromságunkon kivül még egy másik háromság is lakott a várban.
Kövér Peti a hetes, Egyenes Anica szakácsné és Pisze Bori a szolgáló.
Mulatságosabb háromságot még Patavia sem teremtett, pedig ő ugyancsak
sok bolondot karcolt egy rakásra. Kövér Peti végtelenül száraz volt és
legalább 7 láb magas, bátran beillett volna a mainzi münsterbe
meszelőnek; Egyenes Anica olyan görbe volt, hogy mig balkezével
csizmaszárát sem igazgathatá, jobb kezével tyukszemeit a legnagyobb
kényelemmel vagdalhatta; Pisze Bori nemcsak pisze volt laplandi
kiadásban, hanem sejpitett is, és Stromayert a világért sem tudta volna
kimondani.

Mindszent napja volt, a megholtak ünnepe s a kisértetek nagyünnepe. E
nagy napon a halottak megmozdulnak sirjaikban, az élők ellenben
mozdulatlanul ülnek szobáikban, minthogy e napon rendesen hüvös őszi
szél fütyörész, s a hideg eső ugyancsak hull alá. E jelentős nap
csendesen hanyatlott lefelé, minek én annyival inkább örültem, mert ebéd
alatt egy paszternáktól csömört kaptam. Elhatároztam magamban, hogy
vacsorára, nehogy gyomromat megterheljem, csupán 8 lágy tojást fogok
megenni. Határozatomat státuscsin nélkül hajthattam végre. Vacsora után
azonnal szobámba vonultam s végig nyulva pamlagomon a megholtakról
kezdtem gondolkodni.

Eszembe jutott először is Gottesmann Ábráhám hitelezőm, a halhatatlan
halandó, historiai egyéniség, az egyetlen ember, ki mint hitelező kegyes
volt a váltókifizetés előtt nagy szemeit örökre lehunyni. Én általa
megértem azt, mit Don Cesar de Bazan s vele tőbb milliók meg nem értek,
én szemléltem hitelezőt, én hallottam hitelezőt meghalni. Légyen neki a
föld oly könnyü, mint milyen nehéz volt nékem az én adósságom.

Eszembe jutott másodszor Juliska barátom, ő addig iszogálta a mákonyt,
mig örökre elaludt. Juliska rendkivül szeszélyes volt, mégis jobban
szeretém őt Ferkónál.

Eszembe jutott az incorrigible Panni.

Az incorrodible Fánni.

Az invincible Hánni.

Az incomprehensible Nánni.

Ennyi érdekes le, ugyan miért ment le.

Eszembe jutott nem tudom hogy hogy nem Kontrás Frigyes is, és
emlékezetemet ugy lekötötte, mintha az Ancienne regime valamelyik
táblabirója szerint vallatni akartam volna. Már emlitettem, hogy a
halottaktól nem félek, de mindszent napján Frici mégis kellemetlen
hatást gyakorolt kedélyemre.

Künn egészen ismeretlen nótát fütyörészett a szél, ablaktábláimat a
hideg eső egészen a la Hoffmann kopogtatta. Olyasmit éreztem, mintha
fáztam volna. Sötétben morfondirozván, mindenekelőtt gyertyagyujtásról
kezdtem gondolkodni. Mig a gyufákat megtaláltam, térdeim kicsiben hogy
össze nem törtek alattam. Máskor a legelső is azonnal meggyuladt, most a
harminchatodikkal is alig birtam világot teremteni. A mint a gyertya
világolt, térdeim erősbülni kezdének s hideglelésem szünni kezdett. Az
isten áldja meg a szappanosokat, meg minden gyufakészitőt, még Irinyi
János barátomat is.

Pamlagom közel esvén bizonyos misteriosus szeglethez, a kandalló mellett
foglaltam helyet, csakhamar azonban feltünvén a kémény, sötét, kifelé
tartó üregével, ágyam mellé telepedtem, honnan ismét egy homályos
olajfestés riasztott a ládámra. Ládám már nagyapám korában recsegett,
mégis elhitettem magammal, hogy e recsegést ma hallom először. Minden
recsegésre egy egy jégcsapot huztak rajtam keresztül.

De minek hallgassam e recsegést, mikor nem vagyok vele muszáj!?

Olvasó asztalomhoz széket helyeztem s egy iró novelláit nyitottam fel,
oly iróét, kiről bizonyos voltam, hogy munkáiban sem szellemmel, sem
szellemekkel nem találkozandom. Egy negyed óra alatt három személy
meggyilkolását s tizenhárom személy megkinoztatását kellett végig
olvasnom. Egészen elérzékenyültem. A helyett hogy könnyitettem volna,
még nehezitettem sorsomon. Lelki állapotom megfoghatlan lőn előttem,
álmodni sem mertem volna valaha, hogy remegni is tudok.

Hegedűlök – gondolám magamban, ha ez nem segit, trombitálok, oly
kisértet nem létezik, kit a trombita el nem riaszt, a trombitától az
ökrök sőt a vadállatok is megfutamlanak.

Akaratlanul a halotti indulót játszottam Dom Sebastianból. A második
huzásnál megállottam s épen valami vigabbról gondolkodtam, a mint gyenge
nesz érinté füleimet. Mozdulatlanul állottam meg, mint Camillo első
felléptekor a Convent-Garden szinházban. Hajam rendes állapotjában sem
szokott fekünni, de most észrevehetőleg felállott. Figyelni kezdettem.
Siri csend honolt szobámban. Nem szeretem a lármát, de most
örülendettem, ha a Druidok bőgtek volna. Kiállhatlanabb csend soha sem
boszantott. Ismételve nyultam hegedűm után, az első huzásra azonban az
elsőnél valamivel erősebb nesz villámlott fülembe. Letettem a hegedüt és
vonót, s egy érzékeny, de hangos monologban tudattam ismeretlen
vendégemmel, hogy ugy ijesztgessen, miszerint irgalmatlanul lepuffantom.

Szélfüty és esőkopogás válaszolt szavaimra.

Hirtelen a vakablakhoz rohantam s ugyancsak meghuztam rhumos
boutellámat. Ugy éreztem, hogy nem jól érzem magamat. A malheur ritkán
jő egyedül, ha egy jő, jő több is. Órámat is meg kellett tekintenem.
Háromnegyed mult tizenkettőre.

Huh! megrázkódtam.

Egy erősebb széllökés megrázkodtatá nemcsak az ablaktáblákat, hanem a
plafondot is.

Annyi erőm maradt, hogy fegyveremet magamhoz ragadjam, s felhuzzam. Az
egész egy másodperc műve volt.

Csakhamar azonban elkomolyodtam.

Ki árnyékát akarja meglőni, szamár, de ki kisértetet akar lőni, az nagy
szamár. Fegyverem előbbi állásába helyeztem.

Kedvem lett volna kiabálni. De a nevetségessé tételtől még jobban
féltem, mint a kisértetektől. Hatalmas döbörgő léptekkel kezdtem fel s
alá sétálni. Azt kellett tapasztalnom, hogy a félelem olyan betegség, a
min csak bátorsággal segithetni. Eltökéltem magamban, hogy bátor leszek.
Kinyitottam ablakomat, s a kertbe tekintettem; a fák, bokrok stb.
egészen más alakban mutatkozának, mint szokottan, alig tudtam fejemet
künnről visszavonni s az ablakokat ismét bezárni.

Minden halott eszembe jutott, kiket valaha kiteritve szemléltem.

A hosszu fekete selyemöltönyök, fekete harisnyák, fekete hálósipkák,
mint megannyi kisértő rémek vonultak el szemeim előtt.

A helyett, hogy kevesbitettem volna, még magam szaporitottam a
phantomokat.

Rugóval ellátott falórám agyvelőt fagylalólag verte a tizenkettőt.
Másszor ha huszonkettőt ütött, sem ijesztett meg ennyire.

Térdeim ismét inogni kezdének, hajszálaim érezhetőleg emelkedtek, szivem
hallhatólag dobogott.

Egy percre elszégyeltem magamat, s hangosan felkacagtam. Későbben
örömestebben sirtam volna, de nem lehetett. Tisztán, hallhatólag
kivehettem, mint sétál valaki szobám falai között a padlásról a
kaszamátáknak lefelé.

Ez ő! Kontrás Frigyes! suttogtam fogvacogva, s reszketve meredeztem egy
helyben. „Minden igaz lélek dicséri az istent.“ e szokásos praeservativa
készen állott ajkaimon.

Szobám falai között minden lecsendesült, de künn a folyosón idegrontó
lábcsoszogást különböztetheték meg.

Nagy Isten! körül került, hogy szobámban ijeszszen nyavalássá. A
legszélső szegletbe vontam magamat, s szemeimet eltakartam, bár csak
mindenem eltakarhattam volna. Mindennemü megrontó eventualitások végig
cirkáltak agyamon, s sua forma elborzadtam. A lábcsoszogás mindinkább
közeledett.

Az én végem sincs messze. Még az is elhagyott, a ki senkit sem szokott
elhagyni: a reménység.

Csak néhány lépésnyi távolságra lehetett már szobaajtómtól.

Meredten néztem, majd ismét eltakartam szemeimet. Küzdöttem, mint kit
bekötött szemmel ledérdepeltettek a főbelövési itélet végrehajtása
előtt.

Hallottam mint tette a kilincsre csontkezeit. Benyitott. Akaratlanul
felé pillantottam. Hófehér mezben jelent meg, hófehér pofákkal.

Eszméletlenül estem arcaimra.

Nem tudom mennyi idő mulva principálisom jajveszékléseire ébredtem fel
eszméletlenségemből. Principálisom szólitott, de még mindig Kontrás
Frigyes állott előttem.

„Minden igaz lélek dicséri az istent.“

Én is dicsérem uram, de jőjön segitsen! válaszolt Kontrás a principális
hangjain.

Távozzál elkárhozott – szólj mit kivánsz?

Uram segitsen, mert meghalok ijedtemben; szobám falai között Kontrás
kisért.

Nagy isten mi lelte önt!? Csak nehezen ismertem principálisomra.

Megriadva odahagytam szobamat, hogy önhöz szaladhassak, utközben az
udvaron a meszes gödörbe zuhantam. Halál elől, halál hátul, halál
mindenfelé.

Ezeket mondva, hosszasan beszélte el a mit tapasztalt s a mit hallott.

Ő épen ugy, miként én borzadva hallgatta a falközötti kisértetes sétát,
s ő is miként én azt tapasztalta, hogy a kisértet a házszinről a
kaszamáták felé törekedett.

Soha sem láttam magamat nevetségesebbnek, mint a principálisban, minek
következtében elhatároztam tőbbé soha nem félni, s hosszas vitatkozás
után principálisomat is rávettem, hogy a kasamátákat együtt látogassuk
meg, s ha lehet a kisértetről saját szemeinkkel meggyőződjünk.
Kérésemnek nehezen, de mégis engedett.

Mindenekelőtt egy rőfös viasztyertyát nyomtam a markába.

Viasztyertyát azért adok principálisurnak, mert viasz a legfelségesebb
antidotum a kisértet ellen; a viasztól csak az olyan Potifárné-féle
kisértetek nem remegnek. Komolyan meghagyom, hogy mindenütt nyomban
kövessen.

Kedves öcsém uram, nem jobb volna, ha magába menne?!

Mindenből meglátszik principális uram, hogy nem szeret olvasni, különben
tudhatná, hogy a kisértet két embernek soha sem szokott mutatkozni, vagy
ha néha mutatkozik is, elveszti az erejét.

Hátha mégis találkoznánk vele, mit mondjak?!

Semmit. Majd beszélek én principális ur helyett is.

Ő viasz-, én fagygyu-gyertyával kezemben, ő reszketve, én bátran
haladtunk a penészes földalatti üregben.

Nagy hordó mellől több denevér repült fel. Principálisom elsikoltá
magát, a viasztyertyát elejtette, s egy kisebb hordón keresztül esett.

Kedves uram öcsém, eresszen engem haza, menjen egyedül, meglássa itt
halok meg a kaszamatákban.

Ha fél principális ur, nem bánom, hagyjon magamra, de azt előre
megmondom, hogy én vissza nem kisérem.

Miként gondoltam, ugy lőn, nem mert visszamenni.

Semmitől se tessék tartani… eszembe jutott a talismán, melyel minden
ördögöt legyőzök, kezemmel valamit csinálok, s csak ennyit mondok:

  Katra, hatra, latra,
  Kuszi, buszi, gyuszi;
  Dögröm, bögröm, ögröm,
  Csőbe, lőbe, főbe.

Vigyázva haladtunk, kivált a principális nem csak nagy szemeit, de még
nagy füleit is felnyitotta.

Közeledtünk a kaszamáták vége felé.

Principálisom ismét elsikoltá magát, mozdulatlanul megállott.

Uramöcsém, én látok valamit mozogni!

Csendesen principális ur! ön jól lát, én is látom Kontrás Frigyest.

Pár lépéssel előbb állván principálisomnál, három macskafiut, s a
kandurt azonnal felismertem.

Principális ur meg ne mozduljon, én közelebb megyek s megszabaditom a
szerencsétlen titoknokot. Mintegy husz lépést előre haladtam. Állásom
ugy intéztem, hogy én mindent, principálisom semmit sem látott.

Nőstény macska fiait szoptatta, a lyukas falakon keresztül a padról
hordta azoknak az eleséget.

Miért nincs sirodban nyugalmad, szerencsétlen Kontrás? kérdém
ünnepélyesen.

Más hangon még ünnepélyesebben válaszoltam magam magamnak:

Titoknok koromban esküvel fogadtam egy szerencsétlen irnoknak, hogy
ispánná promoveáltatom, eskümet meg nem tartva haltam meg. Mig valaki
nem könyörül rajtam, s egy irnokból ispánt nem tesz, kóborolnom
kelletik; még egy ut van megmentésemre, ha egy gyermektelen inspectort
halálra ijesztek, akkor is megszabadulok. Ma holnap kénytelen leszek ez
utolsó módhoz folyamodni, miután száz évig hiában várakoztam.

Hallja principális ur?!

Hallom egyetlen szerelmes uramöcsém, igérje meg Fricínek a nevemben,
hogy pár nap alatt uramöcsémből ispánt teremtek.

Hallod ezt Kontrás?!

Hallom!

Megnyugszol az inspector ur igéretében?

Megnyugszom!

Akasztófa gazember, még halálra íjeszthetett volna, pedig hidd meg
kedves öcsém, hogy régen feltettem magamban, miszerint ispánt csinálok
belőled.



A VIASZALAKOK MŰTEREME.

Egyetlen figyermekének kellő kiképeztetése tekíntetéből Lomby 1843-ban
Pestre költözött. Lomby Tivadar, a nagyreményü csemete oldala mellé a
legnevezetesebb mesterek szereztettek meg, s a készpénztől, mi
legnagyobb mennyiségben találtatott a dúsgazdag családnál, a convenience
és etiquette legszélsőbb szabályaig, semmi sem kiméltetett, csakhogy a
szeretett egyetlen fiu mint tökéletesen kiképzett ifju adathassék át a
társaságnak. A termékeny és tiszta földben buján fogamzanak meg a
gonddal választott, s gonddal elvetett jó magok, s a mesterek
sikerkoronázottan s a szülők megelégedésével hagyták oda a Lomby
családot.

Lomby mint jelentős állásu állam-hivatalnok, Tivadarnak is e pályán
ohajtott fényes jövendőt; miért azt előlegesen oldala mellett kivánta,
az e pályán készülők legszükségesebb tanulmányaiba beavatni. Tivadar itt
is, mint eddig mindenütt, eleget tett atyja várakozásinak. Lomby semmit
sem kivánt egyebet tartós életnél, hogy igy fiának előmenetelét
szemlélhesse, s a legnemesebb őrömeket élvezhesse.

A szülők rendesen későbben szoktak arról gondolkodni, mi az ifjuvá
fejlődött gyermek kebelében, annak idejében elkerülhetlenül lobot vet: a
szerelemről.

Tivadar 1846-ban ismerkedett meg bizonyos ügyvéd hirhedt szépségü alig
17 éves lányával: Stefaniával.

Az ügyvéd, pereivel lévén elfoglalva, Stefania nevelése kizárólagosan
anyjára bizatott, ki, legtöbb nagyvárosi anyák példájakint, minden
figyelmét, minden tehetségét leánya külsejére forditotta; a benső élet,
a lélek kifejtendő nemesebb tulajdonai pedig elhanyagoltattak. Stefania
külseje mindenfelé magasztaltatott, lelki tulajdonairól azonban legjobb
ismerősei is örömest hallgattak.

A világ- és emberismeret valamennyi tudományok legnehezebbike, és
egyszersmind legszükségesebbike. A mesterek s tanitók között is kevesen
birnak e tudománynyal, s Tivadar is, minden kellő kiképeztetése mellett,
nem dicsekhetett az azokbani jártassággal.

Tivadar szabad idejét Stefaniánál töltötte; az érzelmek csakhamar
kicseréltettek; s mindketten, ifju és leány boldogoknak vallották
magokat. A szerelem olyan érzés, mely a lehető legrövidebb idő alatt
mély gyökeret ver, de melynek kiirtására azután igen igen hosszu idő
kivántatik. Az ügyvéd csak annyit tudott, hogy Lomby Tivadar udvarol
leányának, s a gazdag szeretetreméltó ifju irányában nem voltak
kifogásai; a Stefania anyja azonban nem csak kifogásokat nem tett, hanem
minden tehetségeit arra forditotta, hogy a viszonyt mindinkább
elősegélje, azt tartóssá tegye, s az érzelmi lobot mind a két részről
kiolthatlanná varázsolja. Czélt látszott érni, mert ifju és leány
nemcsak végtelenül szerették egymást, hanem a társasélet divatszótára
szerint, örök hűséget esküdtek egymásnak.

Tivadar a következő évben királyi táblai ülnökké nevezteték. A táblai
ülnökség abban az időben olyan hivatal volt, melynek csarnokából a
legjelentősebb és legfényesebb hivatalok teremébe is benyithatandott, ki
magát észbeli, s lelki tulajdonai által kitüntette. Az öreg Lomby igen
jól gondolkodott, midőn fiához igy szólott:

Tivadar, csak akarnod kell, s családunk fénye és dicsősége általad
nemcsak emeltetni fog, hanem halhatlanitathatik is.

Tivadar minden kellő kiképeztetése mellett örömestebb gondolkodott
nyugalmas házi boldogságról, mint halhatatlanságról, s a fény s dicsőség
helyett Stefania jutott eszébe. Még azonban kissé koránlotta ártatlan
viszonyát atyja előtt felfedezni.

Ez időszakban látogatta meg az öreg Lombyt dúsgazdag rokona Folyamy
Arnold Nógrádból, egyetleányával Valeriával. Az öregek szinte agyon
fojtogatták egymást örömükben; tizenötévi távollét után nagyon jól esett
a viszontlátás a távolrokonoknak, iskolatársaknak és barátoknak. A
gyermekek valamivel tartózkodóbbak voltak egymás irányában, de azért
Tivadar mindent elkövetett, hogy Valeria ne unatkozzék, hanem mentül
kellemesebben időzhessen. Egy hét kölcsönös mulattatások közepett folyt
el, mely idő alatt Lomby Valeriát nemcsak kiismerte, hanem megis
szerette. Hasonló történt Folyamyval Tivadar irányában.

Egy reggel mig Tivadar hivataloskodott, a két öreg összeült, és komoly
beszélgetésbe keveredett.

Egyetlen gyermekem, szeretett Tivadarom jövendőjére nézve megvolnék
nyugodva, csupán bekövetkezendő házassága aggaszt még némileg. A jó nő
legfőbb kincs e világon, a rosz nő ellenben mindent, még a jövendő
boldogságot is kockáztatja.

E kérdést érdeklőleg egyetlen Valeriám nem kevesebb gondot ád
Tivadarodnál. Sőt én talán méltobban aggódhatom; egy férfi mint erősebb,
mindenkor könnyebben dacolhat a sorssal és körülményekkel, biztosabban
rendelkezhetik magával és nejével; de a gyenge nő, nevezetesen szeretett
Valeriám, ha roszul választott, nemcsak magát és boldogságát gyilkolta
meg, hanem őseim, és saját magam ötvenévi becsületes keresményét is a
levegőbe szórhatja.

Arany szavak! az okosság épen azért tanácsolja, hogy e komoly ügyet
érdeklőleg, még éltünkben ugy rendelkezzünk, hogy holtunk után békén
nyugodhassunk s boldog gyermekeink áldólag emlékezzenek neveinkről.

Gyémánt szavak! bolondnak nevezhetnők, ki el nem fogadná, s alá nem irná
azokat. Szólj hát valami okosat.

In senibus consilium. Mint öregebbtől te tőled várom az előzményeket.

Nem restellem megvallani, hogy e tárgyban végtelenül gyenge vagyok,
boldogult nőmet is szegény Márton testvérem kérte meg számomra. Te nagy
kópé voltál fiatal korodban, te törd meg a jeget, különben itéletnapig
sem gázolunk át a folyamon.

Körülnéztél-e már a férfiak között, szemeltél-e már ki valakit Valeriád
számára?

Egyetlen egyszer jutott eszembe, hogy a leány nőnek van teremtve, akkor
is örömestebb láttam volna a papot, mint a vőlegényt; harmadéve
gondolkoztam komolyabban leányomról, beteges állapotomban, midőn
akaratlanul is eszembe ötlött, hogy meghalhatok, s Valeriát gyám nélkül
hagyom e világon.

Ha tanácsomat elfogadod, e pillanatban segitve lesz mindkettőnkön.

Okos embertől csak okos tanács telhetik ki, Előre is kezemet reá.

Mindketten régi nemes és vagyonos családból származtunk; őseink nevét,
becsületét és vagyonát férfiasan megőriztük. Nekem egyetlen fi-, neked
egyetlen lánygyermeked van. Csináljunk belőlök egypár embert, mindkettő
fedhetlen jellemü, mindkettőnek van a tejbe mit apritani, s a mellett
vagyonunk sem megy idegen kézre, hanem rokonok között marad, kikről
feltehetjük, hogy prédálás helyett szaporitandják. Arnold én Valeriád
kezét ezennel ünnepélyesen megkérem Tivadar fiam számára.

Én meg ünnepélyesen odadom. Adjon az isten nekik annyi s oly tartós
boldogságot; minőt mi élveztünk nejeinkkel.

A két rokon és barát megölelte, megcsókolta egymást, s mosolyogva
távoztak különböző osztályokba.

Még egyet barátom,… haladéktalanul beszélj leányoddal, én is azonnal,
mihelyest megjő, beszélendek Tivadarral.

Valeriánál aligha volt ártatlanabb gyermek a világon. Midön atyja a
gondosan kifőzött tervvel megismertette, fülig pirult, s elkezdett
pityeregni; ő csak hiréből ismerte a házasságot, csendes boldogsága
mellett arról gondolkozni sem volt ideje. Nehéz volna meghatározni;
örömében sirt-e vagy pedig elfogultságában, annyi bizonyos: hogy
kevéssel azután lesütött szemekkel fogadta a hazatérő fiatal ülnököt, s
atyja választásában egész szivből és lélekből megnyugodott.

Az öreg, fiát, kevéssel azután egy külön terembe szólitotta, hol egy
kissé hosszabb bevezetés után egyenesen a dolog közepébe vágott.

Tivadarral valamicskével nehezebb volt boldogulni. A tapasztalás
tanitja, hogy szerelmünk első tárgyától legnehezebben szoktunk megválni,
s azt legkésőbben feledjük.

Gondolkodtál-e már a házasságról Tivadar!? kezdé az öreg enyelegve.

Ezelőtt soha, egypár hónapja gyakrabban.

Hüm! hüm! s te arról atyád előtt egy szóval sem emlékeztél.

Tökéletesen kivántam választottamat ismerni, mielőtt megnevezve
beleegyezésedet kikérendettem.

Tapasztaltabb emberismerő azonnal felismerhette volna a benső
nyugtalanságot, mely e nyilatkozat következtében az öreg urban
keletkezett.

Te tehát már választottál is magadnak?!

Most már feltétlenül mondhatom: igen.

Nem lennél szives őt nekem megnevezni?

Sőt legnagyobb örömömre szolgál őt megnevezhetnem. Választottam
Stefania, Boréky ügyvéd leánya.

Szép, nagyon szép. A leányt nem ismerem; annyjáról sok jót és szépet
hallottam; e szavakat tele gúnynyal ejté az öreg ur; – atyja Boréky
Lajos neves ügyvéd, de mint ilyen is 10,000 pfttal adósom. Na hiszen ha
leányát elveszed, a közel atyafiság jussán ezen összegecskét
lequittoljuk.

Kedves atyám tanácsait, és okadolt ellenvetéseit, mint önálló férfiu is
nem csak hogy örömest elfogadom, sőt azokat ünnepélyesen ki is kérem;
hagyjon fel azonban csipkedő észrevételeivel, melyek mig egy részről
izgatnak, más részről azt, kihez intéztetnek, kisebbitik, sőt ha szabad
igy nyilatkoznom, gyermeki módra lealacsonyitják.

Mindezt nemes érzettel mondotta Tivadar; az öreg – ugy tetszett –
restelte a modort, melyben fellépett.

Egész életemen keresztül azt igyekeztem bebizonyitani, hogy javadat s
boldogságodat akarom, s ugy hiszem, e tekintetben szigoruan feleltem meg
szülői kötelességeimnek: ha most mondani fogok egyetmást, mi talán
nehezedre esik, ez alapon magyarázd, s légy meggyőződve, hogy azzal csak
a te boldogságodat célozom. Boréky ügyvédnét már régebben ismerem,
röviden elég legyen róla annyit megjegyeznem, hogy háza három osztálynak
éjjel nappal nyitva állott, s szivéből mindenkinek több jutott, mint
férjének; az ilyen asszonyokat mint szükséges rosszakat ugy tekintik
legtöbben a társas életben, sőt olyanok is akadnak, kik az olyanokat
magasztalják. Én részemről megvallom, nem tudnám őt pirulás nélkül
rokonomnak nevezni. Az ilyen szenny jelentéktelennek látszik, kivált ha
gyermekeink nyomán ragad ránk, de mégis kellemetlen és nehéz azt
lemosni. Atyja Boréky olyan, mint legtöbbje az ügyvédeknek, kevesebbet
gondol mással, mint magával, s a lelkiismeret-furdalások nem igen
háborgatják. Tizezer forintommal adós; ez ugyancsak akkor fogná rosz
oldalról jellemezni, ha azt nem akarná megadni, ezt előlegesen állitanom
bűn volna. Stefaniát nem ismerem, lehet, hogy ő a legszeretetreméltóbb,
legnemesebb, s legfedhetlenebb jellemü teremtmény. A fennemlitett
körülmények között ha ellenkezőjével birna is a feltett tulajdonoknak,
egy cseppet sem lehetne csodálkozni. Ennyit és nem többet kivántam
megjegyezni választásod irányában; te nem vagy többé gyermek, legjobban
magad határozhatod meg, mit, és mennyit lehet, és szabad csellekedned.

Megvallom igen sok okot szolgáltattál komoly gondolkozásra; e
pillanattól fogva egészen más irányban fogok tapogatózni, s ha
felfedezéseim megfelelnek észrevételeidnek, bárminő áldozattal, de
örömest lemondok e viszonyról. Jobb kis fájdalom nagy és hosszasan tartó
boldogtalanságnál. Atya és fiu, mint egy lélek két testben váltak el
egymástól.

Tivadar haladéktalanul Borékyékhoz sietett. Először az ügyvéddel
szólott, azután annak nejével. Legkisebb tartózkodás nélkül tudatta
mindkettővel, miszerint Stefaniávali összeköttetésében atyja ellenkezik.

Az ügyvéd phlegmaticus ember volt, per között nőtt fel, és per között
őszült meg, röviden csak ennyit válaszolt: „Ha az öreg ur ellenkezik,
hát hagyja abba uramöcsém. Az öreg ur tehetős büszke ember, s mint ilyen
csak jelentős összeköttetésekben gyönyörködik. A Lombyak még Jeruzsálemi
András korában üttettek lovagokká, s mint ilyenek nem örömest
sógorosodnak ujdonsült nobilikkal.“

Mindezt a lehető legderültebb arrccal mondotta az űgyvéd. Tivadart mégis
sértette a közönséges tréfa. A mamára egészen más hatást gyakoroltak az
öreg ur ellenkezései; először sirt, azután indulatoskodott, végre mint
bölcs tanácsadó ugy kivánt fellépni.

Tivadar lesütött szemmel, és szégyentől pirosan hallgatta végig a
tanácsot, melynek ismétlését tiltja az etiquette.

S gondolja nagysám, hogy Stefania beleegyezendik e tanácsba.

Bizonyos vagyok benne!

Szeretném magától Stefaniától hallani… egyedül az igent vagy nemet.

Stefania reszkető ajakkal igent mondott.

Tivadar hidegen köszönt és szó nélkül távozott. Akkor volt utolszor
Borékyéknál.

Az öreg Lomby igaz bensőséggel ölelte magához az okos és nemes
gyermeket.

Három hónap mulva a történtek után Valeria Tivadar neje lőn.

Stefania két hónappal és három héttel előbb esküdött meg Varjasi
ügyvéddel.

1851-ben Serafin viaszalakokat mutogatott a dunaparton, egy e végre
csinnal rendezett, s gondosan ősszeállitott műteremben. A szemlélődő
látogatók között jelentek meg Tivadar is, és Valeria. Voltak a teremben
ismertebb alakok. Látható volt az orvos, ki nejét agyon csiklándozta.
Meglepő csoportozatot mutatott az urvacsorája. Tökéletlenebbek voltak az
abruzzi rablók, és Salvator Rosa.

Tivadarnak egy nőalak tünt fel. Hosszasabban és figyelmesebben nézdelte.
Nagyon hasonlitott valakihez, kit igen jol ismert, de kit nem tudott
magának hirtelen megnevezni. – Serafintól kérdezte meg, kit ábrázol a
viasz nő?

Egy kacér, szenvedélyes teremtést, ki férjét a legalacsonyabb módon
kötéllel végezte ki. Midőn legédesebben aludt, zsineget hurkolt nyakára,
ugy fojtotta meg. A nőt Boréky Stefaniának hivták, a szerencsétlen…

Tivadar szédülni kezdett, alig volt annyi ereje, hogy hirtelen
megfordulhasson: neje karjaiba fogódzék, s a teremet odahagyta. – Több
napokig ágyban fekvő beteg lett, mindent elbeszélt szeretett nejének, s
a mint felüdült, hálaimát mondott a világ- s emberismerő lelkiismeretes
atya sirhalmánál.



KEDVES VISZONTLÁTÁS.

1843-ki május 16-án bucsuztam el Frosinától. Romeo és Julia nem
bucsuztak keservesebben, mint én és Frosina. Minden részletesb
apróságokat leszámitva, elég ha annyit bevallok, hogy ő elájult, én
pedig bőgni kezdtem.

Szerencsétlenségünkre a legkellemesebb tavaszéj volt, a lugas körűl, hol
bucsuzánk, különnemü madarak hangicsáltak, sőt még a hold is teljes
fényben ragyogott. Az egész természet oda látszék működni, hogy
elválásunk költői, tragicus és drasticus legyen.

Látlak-e még valaha Szepi? szólt siró hangon Frosina.

Miután most majd minden évben van kholera, egész bizonyossággal nem
állithatom, hanem azt remélem, igen! válaszoltam én.

Én a kholerától nem félek ugy, mint attól, hogy el fogsz felejteni.

Attól mit se félj! a nő háromszor felejt addig, mig mi egyszer, különben
ha mégis hajlamot éreznék a feledésre, kandirozott kalmusgyökeret eszem,
az az emlékezőtehetséget végtelenül előmozditja.

Szepi! egyetlen Szepim!

Frosina!

Lásd Pest az élvek, gyönyörök tengere, te benne okvetlenül el fogsz
merülni.

Ne félts egyetlenem! Voltam én már másszor is Pesten, mégis épen hoztam
vissza számodra szivemet. Én jobb uszó vagyok magánál lord Byronnál,
pedig az a Darda–Nelliket is átuszta.

Szepi! egyetlen Szepim?

Frosina!

Valami nálamnál csinosabb, gszdagabb asszony vagy leány hálójába kerit,
s mint a pók a legyet, felélvez.

Nincs az a szépség, nincs az a tökély, mely hozzád mérve törpévé ne
silányuljon, nekem csak emlékeznem kell reád a büvös csábok közepett, s
haladéktalanul meggyőzhetlen s rendületlen maradok, mint valami
gránitszikla.

Szepi! egyetlen Szepim!

Frosina!

Hiszem, hogy egykét évig nem fogsz feledni, hiszem, hogy fenséges és
próbált szerelmed megbirkozik pár év ostromló s csábitó változatosságot
mutogató rohamaival; de három, négy, öt, sőt több évek kihűtik az
aethnát is, száz év Heklót csinál Heklából is.

Matusalem hatszáz évig maradt hű kedveséhez, pedig Matusalem hozzám
képest barbar, és majom volt. Az időtől ne félj egyetlenem! az idő
diadalmaskodhatik még az ércen is, de az én szivem gyémántból van, sőt
annál is keményebb.

Szepi! egyetlen Szepim!

Frosina!

Dacára ezen valóban érzékeny kitöréseknek, ezen mondhatni keserü
kételyeknek, ezen boszantó szemrehányásoknak, Frosina a bucsu órájától
egy év mulva feledett, s nejévé lőn egy sveici órakereskedőnek, ki
nálamnál sokkal rútabb volt, a comfortra pedig annyit sem adott, mint
egy vargalegény, s télen nyáron anginetet viselt, s báránybőr-sápkában
járt.

Ez nekem végtelenül fájt, nem egyedül azért, hogy Frosina hűtelen lőn,
hanem főleg azért, hogy hűtelensége által az egész asszonyi nem iránt
elvesztém bizalmamat.

Bizalomvesztésemnek lettek azután a legkellemetlenebb következményei.

Mindig csak közeledtem a nők felé, de kellőleg egyhez sem mertem
simulni.

A leánykák irányában távol egy helyben maradtam, minek természetes
kővetkezménye lőn, hogy a cél is távol maradt tőlem.

Elszalasztottam egy özvegyet, kinek terjedelmes orra volt ugyan, de
terjedelmes birtokai is voltak.

Elszalasztottam egy másikat, ki száguldó aszkórban volt, már régen
meghalt, s 100;000 forintot hagyott hátramaradt férjének.

Elszalasztottam egy harmadikat, ki oly hirhedt gazdaasszony volt, hogy
csupán tejfelből jelentős vagyonkát gyűjtött, tojásárulásból pedig
csinos házacskát vett Debrecenben a 13 városban.

Mit mondjak a hajadonokról.

Enyim lehetett volna a Forstmeister leánya Teréz, kinek szépségéről
ugyan mindenki hallgatott, de vagyona hetedhét országra szólt.

Enyim lehetett volna Babett, ki vak volt és siket, de férjét
háromemeletes házba vezette.

Enyim lehetett volna a kedves és szeretetreméltó szerény Fanni, kit
szépsége miatt a vidék büszkeségének neveztek.

Enyim lehetett volna Anna, Panna, Iluska és Piroska! mind megannyi
gratiák és aurorák selyem, vagy arany köntösben.

Most, s igy pedig egyedül állok bizalmatlanságomért.

Tiz év alatt Frosináról igen keveset hallottam, jobb leendett, ha semmit
sem hallottam volna.

Férjét ugy tekinté, mint divatcikket; felvette és letette.

Kalandjai is voltak, melyeket, meglehet nagyitva adtak elő ellenségei.

Megszökött egy pálinkafőző-legénynyel, s távol férjétől három hónapot
töltött Kolosváron.

Ruhaszekrényében a szobaleány viklerjét keresvén, egy fiatal embert is
talált.

Mulató teremének ablaka alatt egy kitört nyaku urfit találtak.

Egyszer egy hétre ment el hazulról, azt állitván férjének, miszerint
rokonait megy látogatni; későbben kisült, hogy rokonai épen oly kevéssé
látták a hét lefolyta alatt, mint férje ura.

Bizonyos csinos pórsuhancnak aranygyürüt adott ajándékba.

Férje ura, a legkedvesebb frakkját egyszer a nobelbálban egy fiatal
patvaristán felismerte.

Még olyan bolondot is hallottam róla, hogy egy csinos örmény
boltoslegénytől ingyen kapott selyem bálruhát.

Hogy mindezen hirekből valami igaz is lehetett, tanusitotta az, hogy
férje ura 1853-ban 30 éves korában mellevesedésben halt meg, mit a
halandók dr. Ájváj állitása szerint, rendesen bánatjukban szoktak kapni.

1853-ban emészthetlenségben sinlődtem. Ezen év az ételek országából nem
birt olyasmit felmutatni, a mit meg tudtam volna emészteni. – Próbáltam
mindent, elkezdve a gabonapálinkától le a centauriáig, mind hasztalan,
utoljára nemcsak nem fogyasztottam, hanem fogytam is. Az orvosok
minthogy a gyógyszertári szerekről határozottan lemondtam, mérgökben
Marien-Badot ajánlották, jól tudván, hogy ha én nem emésztek is, de
ajánlott curájok kevés pénzemet okvetlenül meg fogja emészteni.

Az ember, kivált midőn nem emészt, fűhöz, fához ragaszkodik; ajánlatukat
elfogadtam.

Elutaztam a kijelölt fürdőbe. Meglehetős számu roszgyomru egyéneket
találtam, kivált a magasabb osztályokból, és szépnemből. Rosz gyomrom
után itélve a pincér engemet is bárónak cimzett.

A meg nem emészthető vituluszt pótolja legalább a titulus; gondolám
magamban, s a bárócimet elfogadtam.

Ittam a vizet mint valami gődény, még pedig sikerrel, két hét mulva meg
birtam emészteni egy galambcombot, s hét szem befőtt szilvát.

Hiszem, hogy tökéletesen kigyógyultam volna, ha véletlenül Frosinával
nem találkozom.

Szegény Frosina gyomra még ziláltabb állapotban lehetett az enyimnél,
mert ugy nézett ki, mint a viasz, s oly vékony volt, mint a papiros.

Ah minő szerencse önnel találkoznom! – szólott oly szellemi hangon,
miszerint bárki észreveheté, hogy az nap nem emészthetett meg többet egy
sármánynál.

Enyim a szerencse! – válaszoltam galambcomb-hangon.

Sok történt velem azóta, mióta utolszor láttuk egymást.

Velem igen kevés, de gyomrommal annál több.

Szegény jó Szepi!

Szegény (rosz) Frosin! A „rosz“ mellékletet csak gondoltam.

Tud-e még ön ábrándozni?

Tudok! de csak annyira, mennyíre egy galambcombtól, s hét szem szilvától
kitelik.

Elég, sőt sok is olyan lénynek, ki ma sem evett többet egy szál
paszternáknál. Jőjön ön szobámba, s csevegjünk a 10-évelőtti boldog
napokról.

Nem bánom!

Karöltve sétáltunk szállására. Lassabban karöltve, csak egy galambcomb,
s egy szál paszternák sétálhatott volna.

Bámultak, kik már egy tányér spinóttal, s egy fél csirkével is
megbirkozhatának.

Kényelmes pamlagon, egymás mellett foglaltunk helyet.

Szepi, én özvegy vagyok!

Frosina! én nőtlen maradtam.

Ah!

Oh!

Épen ma egy hete ültem születésem 26-todik évét!

Én ma két hete a 36-kat.

Tiz év külőnbség; mindig a spártaiak jutnak eszembe.

Nekem meg a görögök és romaiak!

40,000 forinttal rendelkezem.

Én 250 forinttal!

Szepi! akarod kezemet, pénzemet, mindenemet?

Holnapig gondolkodom.

E párbeszéd alatt egy hat éves piszeorru gyermek jelent meg.

Kié ez a kedves gyermek Frosina?

Az enyim.

Holnaputánig gondolkodom.

Egy másik hétéves ragyás leányka mutatkozott.

Tinikém! csókolj kezet Szepi bácsinak.

Frosina! egy hétig gondolkodom.

Pupos vállu öt éves kölyök czammogott be.

Miskuc! hol csavarogtál ily soká?

Frosina! egy hónapig gondolkodom!

Vöröshaju, nagyfülü 9 éves leányka csókolt kezet mindkettőnknek.

Legnagyobb gyermekem Aurora!

Minő kedves teremtmény! Frosina, fél évig gondolkom!

Félszemre vak, 8 éves kölyök tört a szobába.

Gyuszimnál nincs pajkosabb gyermek a világon.

Frosina! kilenc hónapig gondolkodom.

Fajdtyuk-szemkörnyezetü négy éves fiucska oldalgott be.

Kedves jó Fricikém, ehetnél?

Frosina! egy évig gondolkodom.

A dajka egy csenevész félszopós, féléves gyermekkel jelent meg.

Legkisebb s épen azért legkedvesebb csemetém!

Frosina! ilyen gyomorral lehetetlen házasodni.

Lelkem Szepim, az enyim sem jobb.

Épen azért még kevésbbé szövetkezhetünk; egy rosz gyomor is elég baj,
hát még kettő.

Vigasztalandjuk egymást.

Falra borsót hánynánk; a rosz gyomor a vigasztalást sem képes
megemészteni.

Zöldségekről előre gondoskodtam; van céklám, karórépám, kartifiolám,
spinotom, podlupkám, zellerem, murokrépám.

A sóskától várok mindent, azért a jövő tavasznál előbb semmi esetre sem
nyilatkozhatom.

Kegyetlen!

A sors igen; én ártatlan vagyok, ennyi gyermek közé jó gyomor kell.

Ma holnap megnőnek szárnyaik, s ők bizonyosan el fognag repülni.

Igaz, csak az a baj, hogy vannak közöttök csuszó mászók is.

Nevelőbe adom!

Akkor szárnyra kél a 40,000 forint is! Mostanában ingyen csak a pesti
dologházban nevelnek.

Szepi! te kérlelhetlen vagy!?

Engedd meg angyalom, hogy kissé távozzam; májam, vesém, lépem… jaj…
görcsök!… szivszorulás… rágás… nyilalás… mindjárt visszatérek.

Szepi! egyetlen Szepim, tekintsd árváimat!

Egyedül azokat tekintem.

Még azon éjszaka megszöktem Marien-Badról Gleichenbergbe.



A FEHÉR RÓZSA.

Bellini „Romeo“ cimü operáját adták. A szinház zsufolva tömve volt. Maga
a darab meglehetős vonzerővel bir, de még nagyobb vonzerővel birt
Signora Bianka, ki nem régen jött Olaszországból, s először lépett fel
Juliában.

Bianka magas nyulánk egyéniség volt, hollófürtőkkel, és égszemekkel,
hófehér gömbölyü keze, s kerekded piciny lábai, még a csillárok fényénél
is feltüntek; ajkait és fogait pedig bizonyos divatlap ujdondásza, már
fellépte előtt a korallokhoz és keleti gyöngyökhöz hasonlitá.

Hirhedt énekesnő volt, Olaszországban minden felléptét 100 darab
aranynyal dijazták, s grófok, sőt hercegek is megtapsolták, a divatlapok
koszorúba foglalták nevét, midőn róla megemlékezének.

Még pár napja lehetett Pesten, már két előkelő uracsot emlegettek,
kikkel örömestebben társalkodott.

Vezekény László, és Haracs Tihamér voltak a boldogok.

Vezekény gyakrabban sétált vele Pest legnépesebb utcáin; Haracscsal
ugyanazon kocsiból látták a szinház előtt kiszállani.

Az operában jelen volt mind a két udvarló, – külön páholyban,
midazonáltal közel egymáshoz.

A müvésznő minden legkisebb mozzanatát figyelemmel kisérte a közönség,
az énekrészek után viharzó taps keletkezett, koszoruk repültek a
szinházban, de a koszoruzápor között is meg lehetett három kisebb
bokrétát különböztetni, melyben a virágok között valami egyéb is
csillogott.

Az egyik bokrétát Vezekény dobta, a másikat Haracs.

A harmadik bokréta ismeretlen kéz által repült rendeltetése helyére.

A darabnak vége lőn, a szinház nem sokára azután kiürült.

Az énekesnőt az öltözőterem ajtajánál két uracs várta, kik noha igen
közel, egyetlen szót sem váltottak egymással.

Kevéssel azután a müvésznő megjelent, egyetlen fehér rózsával, még a
fehér rózsánál is fehérebb kezében.

Mindketten egyszerre szólottak.

A müvésznő válaszolni akart… de egyszersmind a fehér rózsát is
nyujtotta. Azon pillanatban férfiui hang hallatá:

Bianka!

A müvésznő hirtelen megfordult, a fehér rózsát Vezekény átragadta, s
ajkaihoz emelé, mig Haracs dühtől szikrázó szemekkel rohant el.

Bianka az ismeretlennel, ki nevét hangozá, űlt kocsiba, mely velök
elrobogott.

Vezekény mindig kezeiben tartá a fehér rózsát, epedve nézett utánok, s
egy nagyot sóhajtott.

Ugyanazon éjszaka, midőn Haracs a boszútól és kételytől nyugtalanul
virasztott, Vezekény a szebb való helyett kellemes álmokban
ringatódzott, gróf X kéjittasan játszott a kedves teremtés
hollófürteivel.

Mindenki terveket készitett a viradó napra, de a tervek kivihetők
lesznek-e, arról talán egyedűl Haracs gondolkodott.

Másnap korán reggel Vezekény inasa Haracsot jelenté.

A háziur reggeli pongyolában volt, s egy illatos szivar bodor füstjében
gyönyörködött.

Uram! talán ha nem szólok is, ki fogja találni ily korán miért
alkalmatlankodom.

Egész éjszaka álmadoztam, s ön alkalmasint tudni fogja, hogy az
álmadozók képtelenek találgatásra.

Uram, ön egy fehér rózsát tulajdonitott el tőlem, mely mint virág igen
csekély értékü ugyan, mint szerelmi ajándék nekem felette becses.

Uram! én az ön véleményében tökéletesen osztozom!

Elhinném, ha ön tettleg ellenkezőt nem tanusitott volna; ön a nekem
nyujtott rózsát erőszakosan elrabolta.

Ön talán csak álmodta azt, mit most valóság képében előad.

Tudja meg az úr, miszerint nekem Biankával komolyabb viszonyom volt, és
van… a fehér rózsát operánk disze nekem nyujtá.

Egy virág sohasem jogosithat fel lovag embert az ily viszony
bevallására.

Nem jöttem leckét hallgatni, hanem hogy önt megleckézzem.

Elég! uram! ön az én termeimben, az én szállásomon van…

Talán ki fog ön engem dobatni?

Csak figyelmeztetem, hogy gazdai jogaimmal élhetek!

Minthogy ön szeret a lovagiasságról beszélni, remélem künn a szabadban
hasonló hidegverüséget fog ön tanusitani.

Ma végzendőim vannak, holnap reggel szivesen megadom az elégtételt, mit
ugyan ön, magaviseletéről itélve meg nem érdemelt.

Künn a zugligetben, a csillagvölgyben reggel 8 órakor.

A hol tetszik.

Vezekény, mintha semmi sem történt volna, igen kedélyesen reggelizett,
későbben csinosan és izletesen felöltözött, s pontban 12 órakor Biankát
meglátogatta.

Egyedűl, és olvasásba merülve találta.

Bianka kedélytelennek mutatkozott, s Vezekényt, pár nap előtt még
elfogadott, s kedvelt udvarlóját közönbösen fogadta.

Az ügyes szemlélődő azonnal észrevette a hidegséget.

A szelid égalj csalogánya, tegnap este mint Julia, egész fenségében
ragyogott.

Találjanak már ki önök, valami ujabb epithetont másnak dicsőitésére; e
kitételt ma legalább hatodszor hallom.

Vannak ajkak, melyekről Bianka hetedszer is örömest hallotta volna. –
Vezekény észrevehető gúnynyal válaszolt.

Igaza van önnek… miért titkolódzam, én tegnap este óta ismét boldog
vagyok!

Hányszor mondhatta ezt el a szép Bianka életében?

Istennek hála, igen sokszor. Lássa barátom, az ember nem él örökké, mit
elmulaszt, sokszor akarva sem tudja helyrehozni.

S a müvésznők azt hiszik, hogy tudnak szeretni?

Forróbban s lángolóbban, mint bárki más; csak ember kell, ki e nemes
tüzet folytonosan éleszteni tudja és akarja.

Legkisebb bejelentés, és kopogtatás nélkül, egy Vezekény előtt
ismeretlen egyéniség lépett a terembe.

Köszönet hercegem, ön mint mindig, ugy ma is megtartá szavát; ön
szeretetreméltóságát magával hozta s egyedül unalmas nejét hagyta
Florencben.

Okos ember azon törekszik, hogy minél könnyebben utazzék, a marquise
kissé nehézkes volt ily hosszú utra.

A herceg csak most vette észre Vezekényt, s azonnal belátta, hogy kissé
sokat mondott.

Egyik őszinte tisztelője bravourjaimnak!

Igaza van a kisasszonynak, én a müvészt az embertől meg szoktam
különböztetni.

Vezekény e sokféleképen magyarázható válasz után kalapot vett, s
távozott.

Bianka pedig mintha mi sem történt volna, ruganyos pamlagára ült, s az
álmélkodó herceget maga mellé szólitá.

* * *

A kitüzött helyen s kitüzött órában mindketten megjelentek: Haracs és
Vezekény.

Mielőtt élet, s halál felett vettetnék el a kocka, a fehér rózsát, mi ön
részéről, irányomban annyi méltatlanságra nyujtott alkalmat, ezennel
önnek kézbesitem, a müvésznő tegnapi magaviseletével csakugyan
meggyőzött, hogy ajándoka méltóbban illeti önt, mint engemet.

Mindezt Vezekény gúnynyal mondá, s a fehér rózsát indulattal dobta
Haracs lábaihoz.

Mindketten egyforma távolságban állunk az élet és halálhoz, e
középvonalon azt hiszem, a legerősebb és legsértőbb bántalmak sem
bántanak, válaszolt Haracs oly ember hangján, ki szemközt egy másikkal,
kissé remeg társától.

Még egyet! Mielőtt lőnénk, kötelességemnek, magam iránti legszentebb
kötelességemnek tartom kinyilatkoztatni, miszerint nem a Bianka
szerelmeért vivok, s szántam magamat a halálra, hanem saját
becsületemért; ezeket mondván Vezekény, helyét elfoglalá.

Ugyanezt tevé Haracs is.

Már előbb megegyeztek, hogy segédek nélkül vivandnak.

Mindketten csaknem egyszerre s igen kis kűlönbséggel lőttek egymásután.

Haracsnak megtörtek lábai, azon helyen, hol állott, rogyott össze.

Bianka, csak legalább mostani helyzetemben láthattál volna… – szólt
hörgő hangon.

Ön akarta, s én mégis nagyon sajnálom önt. Ön nemsokára örökre lehunyja
szemeit, Bianka pedig talán épen e percben is, bizonyos olaszországi
herceg udvarlásait fogadja el.

A Haracs vonásaiban e szavakra a lehető legkeserűbb érzés tükröződött.

Uram! teljesiti-e ön egy haldokló utolsó kivánatát?!

Szivemet hazudtolnám meg, ha azt nem teljesiteném!

Vegye fel a fehér rózsát, fesse pirosra csorduló véremmel, s küldje el
Biankának.

E szavak után Haracs nem sokára örökre lecsuká szemeit, Vezekény ugy
tőn, mint megigérte. Valamivel későbben vadászsipot vont elő zsebéből,
füttyentett, mire négy erőskaru férfi megjelent, s a hullát karjaikon
egy szekérre helyezék, mely azután csendesen haladt a város felé.
Vezekény is kocsin ült, melynek lovai száguldva ragadták szállására.

A vértől pirosló rózsát, e sorok kifejezetében küldötte Biankának.

„A kisasszony fehér rózsájáért pirossal kedveskedik Haracs. Az ember
élete csekély ott, hol a becsülettel tétetik párhuzamba, de végtelenül
nagy áldozat egy léha asszonyért.“

Vezekény egy órával későbben vaggonban ült Bécs felé.

* * *

Hercegem, nem volna-e kedved visszatérni Olaszországba?

Veled örömest! s honnan e rögtöni elhatárzás?

Lásd, ott ha mind feltámadnának is, kik szerelem miatt elvérzettek, sem
csinálnának olyan lármát, mint ezen országban érdekeink egyetlen
áldozatja.

Párbaj nemde!? s az egyik elesett?

Ugy van! de mindez legkevésbé sem bántana, de az nagyon geniroz, hogy e
miattam történt halálról, már az egész városban beszélgetnek.



SZÉP NAPOK.

Szép napok valának. A megelégedés és benső nyugalom napjai.

A közönség esőt kért, s a magas ég megadta.

Élvezhetém én is e napokat, s épen azért nem adnám magamat egy millo
zechinoért.

Irták pedig akkor az 1840-ik évet, s a vastagételek között a töltött
káposzta uralkodott.

Akkor husz éves valék; most harminchárom éves vagyok. Tizenhárom év óta
sok minden megváltozott, legészrevehetőbben azonban kedélyem változott
meg, s inaim ruganyossága. Megváltoztak azok is, kiket szerettem, s kik
engemet szerettek; arcaik megráncosodtak, szivük pedig gyengébben
lüktet. Boldogok, kiknek gyomruk jól emészt. Fájdalom! én ezt az
enyémről nem mondhatom.

1840-ben Vállajban laktam. Vállaj a legszebb sváb falu, Heim Mariska
pedig a legszebb sváb leány volt az egész világon. Abban az időben még
jobban birván szemeimet felnyitni, Maricsli az első pillanatra feltünt
előttem. Krumpliszedéskor ismerkedtünk meg, kukurica-morzsolás alatt
haladtunk az ismeretségben, dohánysimitáskor viszonyunk fait accompli
volt. Szerencsémet még tisztartó főnököm is irigyelte, kit, ha meg nem
halt volna, szerencsés lennék megnevezhetni; a holtakat azonban
békességben hagyom.

Mint minden pórleány, Maricsli szerette a csecsebecsét, s innen
magyarázható, hogy nemcsak fizetésemet huzta, hanem még adósságokat is
csináltam miatta. Egy irnoknak akkoriban 100 bankó forint volt fizetése,
most a kocsisoknak 120 bankó forintot fizetnek. A kor változott, de
változtak az irnokok, sőt kocsisok is.

Maricslinak az akkori szokásként házasságot igértem. Későbben jót
nevettem e bolond igéreten. Maricsli pedig jót sirt. Már akkor is
divatban volt, hogy a min egyik ember nevetett, a másik sirva fakadt. Ég
és föld elmulhatik, de ez a divat bajosan fog elmulni.

Főnököm haragudott reám; nem azért, hogy Maricslit bolonditgatom, hanem
hogy ő nem bolonditgathatja. Főnököm tiszttartó létére is ember volt, s
büszke volt reá, hogy magát annak nevezhette. Az ember arra rendesen
legbüszkébb, a mi legkevesebb fáradságába került.

A viszony csendesen kezdődött, de lármásan végződött, mi rám nézve annál
kellemetlenebb volt, mert akkoriban fülfájásban szenvedtem. Örömest
betömtem volna szájukat a lármázóknak, de nem volt mivel. Egy irnok,
kivéve lelki tehetségeit, vajmi kevéssel rendelkezhetik.

Fuss! vagy fizess! Futottam – Vállajról egyenesen az alföldre. Az
alföldön magánosságot kerestem. Hol egyik helység 12 mérföldnyire esik a
másiktól, könnyü ott magánosságot találni. Az ember azonban olyan mint a
nemesis, megtalálja az embert az alföldön is.

Ez az ember egy juhászati individuum volt, ki engem mód nélkül
szeretett, s kit én módosan gyülöltem. Az ilyetén viszony, milyenben mi
voltunk, módi az alföldön. Mint módi soká nem tarthatott. Összejöttünk,
először szépen, azután csufosan, végre elváltunk diplomatice, azaz
szerencsét kivántunk egymásnak. Ő megvárta, mig felgyujtották, s vizesen
ment a felföldre, én a szó szoros értelmében szárazon hajtattam be az
ország szivébe Pestre, mely már akkor is jelentékenyen dobogott.

Pesten az élet hullámzó tengerére vetettem magamat compass nélkül, s
csak innen magyarázható, hogy későbben a való helyett a jó reménység
fokánál kötöttem ki.

Kopott ruhában léptem a nagyvárosi életbe, mégis elegans és splendid
barátim akadtak. Azt tartották, a mit Rousseau, hogy a kopott ruha alatt
legtöbbször jó sziv dobog.

Semmit sem dolgoztam. Az ember fiatal korában igen boldognak érzi magát,
ha semmit sem dolgozik. Vallásos voltam, egész bizodalmamat az égbe
vetettem. Későbben keserüen tapasztaltam, hogy az ég az izraelitákat
nálamnál jobban pártolta. Legelőször is olyan ember akart rajtam
könyörűlni, kinek magának sem volt semmije, s ki azt hitte, hogy midőn
engemet pártfogol, lekötelezi magának az emberiséget. Annyit mégis
kivitt, hogy bizonyos ideig pas des deux koplaltunk, következőleg
lelkiismeretesen vigasztalhattuk egymást.

Az olyan viszony, mit koplalás kötöz össze, gyenge, s hamar elszakad.
Elszakadtunk összekötözhetlenül. Fajunk közös gyengeségében sinlődtem
azaz tetszettem magamnak, s azt hittem, szükségképen másnak is fogok
tetszeni. Ez alapon derüs arccal néztem a jövőbe. Derüs arcomba bele
szerelmesedett az egész világ, s komoly arcu pártfogókra találtam.
Legelőször is egy tengeri fóka arcu tabularis prokátor méltatott
figyelmére, s mint patvaristát asztalhoz ültetett. Tetszettek neki
élceim, személyemmel nője volt megelégedve, én kosztját találtam
szeretetreméltónak. Castor és Pollux nem élt kellemesebb viszonyban,
mint mi hárman éltünk három hónapig egymással.

A gazda ritkán volt odahaza, én is szerettem volna kószálni, de fiatal
oldalbordája Sarolta, holmi nyalánkságokkal hon marasztalt. E házias
magamviselete annyira megtetszett főnökömnek, hogy mint solid fiatal
embert, országszerte magasztalt és ajánlgatott. Egyszer azonban olyasmit
vett észre, mit észrevenni a tabularis prokátorok sem szeretnek, –
gyengéden felemlegette szabad kosztomat, s lakásomat, s miután gorombán
lehordott volna, a lehető legdurvábban elutasitott.

Csak kosztját sajnáltam. Vigasztalt azonban a gondolat, hogy ez nem
első, s utolsó jó kosztom lesz a világon. E merész gondolat későbben
számtalanszor szinte kétségbe ejtett. Planetám azonban nem hagyott
elveszni; az oroszlánjegy alatt születtem.

A multat feledve, a jövőről nem gondolkodva, egyedül a jelennel
bibelődve, nyitottam a szinházba. Opera volt. Meggyőződhetém, miként a
bőgésben is van müvészet, s e meggyőződés a müvészet felé forditá
eszmélkedésemet. Még azon éjszaka irtam egy poemát, melyet valamennyi
belletristicus és politicus lap visszadobott. E dobás kicsibe mult, hogy
agyon nem vert.

Vigasztalásul ismét az élethez folyamodtam, s másnap jóllaktam
salmanádlival. A milyen vastag volt a salmanádli, épen olyan vastag volt
megelégedésem. Novellát irtam, a legborzasztóbb novellát, melyben a hőst
agyon püffentik, a primadonnát agyon döfik, a lateralis és collateralis
személyeket megbélyegzik, guillotinozzák, kartácsolják, sőt még egy
almáriumot is felforgatnak. Novellámat az akkori szerkesztők
legtudományosabb, de legszegényebbike – verje meg a mindenható – kiadta.
Az nap nem ettem egyebet annál a novellánál, s a dicsőséggel tökéletesen
jóllaktam.

Ennek a szerkesztőnek köszönhetem négy évnek dicsőségét, kilenc év
dicstelenségét, és nyomoruságát.

Mint iró végtelenül magasan hordtam fejemet, egyébként meglehetősen
alant maradtam.

Első szépirodalmi művem következtében, egy vidéki vaddisznó megbámult,
két logicus pedig kalapot emelt előttem. Hizott lelkem a dicsőségtől,
testem ellenben meghurkadt.

Ezen idő alatt egy veszélyes kalandba bonyolódtam, melyből üres
erszényem rántott ki. – A városerdőbeni arenában csepüt evett, s
pántlikát okádott valami strachinoi olasz. A müvészetnek minden ágát
szerettem, még a veszettkutya-üldözést is, a miért elhatároztam, hogy a
sennort megnézem. Két font megevett csepü után, 16 rőf pántlikát
mutatott be a közönségnek. Olyan nagy volt a közönség részérőli
lelkesedés, hogy dacára egy lap általi megbizatásomnak, nem voltam képes
azt leirni. Az olasz nép már akkor is olyan szerencsés volt, hogy a
csepüevéssel is furorét csinált. Lelkesedésem közepett tekintetem egy
fehércseléd arcain akadt meg, kinek végtelenül kis feje, és végtelenül
nagy kalapja volt. Mosolygott reám; mosolyát 25%-val adtam vissza. Ismét
mosolygott 50% dukált. Már szinte félnem lehetett, hogy ilyen roppant
uzsoráskodásért becsipnek. A gyönyörü arccal biró kis fej ez undok nagy
kalapban is jól vette ki magát, s én hizelegtem magamnak, miszerint
stranierám á la Luis IV. öltözik. Pillanataink harmadszor is
találkoztak. Signor Bombino épen akkor varázsolt egy 21 hüvelyk hosszu
magasteteju kalapot kolbászszá. A kolbászt szeretem, de mégis
elragadtatásomban figyelmemre sem méltatám e barbar metamorphosist.
Megmagyarázhatlan gyönyörrel nézdeltem a kis főt, és óriás kalapot.

A signor egy spádéba ült; e mutatványban mutatta meg, hogy halhatatlan;
e mutatványnyal egyszersmind befejezte azon napi dicsőségét.

Hogy egy félöles spádé hol veszhetett el egy háromnegyedrész öles
olaszban, még a leghiresebb naturalisták, sőt antropologusok sem birták
megfejteni.

Kimenetkor mindent elkövettem, hogy stranierámhoz közel maradjak, s szem
elől ne téveszszem. Hasztalan volt e gondos elővigyázat, ő jobban
vigyázott reám, mint én reá. Az előcsarnokban találkoztunk; egy
részérőli sokat igérő mosoly nyiltan elárulta, hogy e találkozásra
számitott.

Nagyvárosiasságomat kitüntetendő, tartózkodás nélkűl megszólitottam.

Minek köszönhetem a rendkivüli szerencsét, hogy nagysám figyelmére
méltatott?

Ön végtelenül hasonlit szeretett testvéremhez Güntherhez, ki hadnagy, s
most az Ichthyophagok ellen harcol Gedrosiában.

Bárminek köszönhetem is azt, de én e délutánt soha sem fogom feledni.

Alkalmat nyujtok önnek, hogy sohase kellessen arról gondolkodnia.
Szivesen elfogadom önt szállásomon.

Meghajtottam magamat; kevéssel azután karomba csimpalkadott, s a
legélénkebb társalgás közepett gyalogoltunk a tehén-utcába, hol egy
alacsony, de tiszta épületben mutatta ki szállását.

Szobái egyszerüen, de tisztán és izletesen voltak butorozva.

Szereti ön az aludt tejet? e kérdéssel nyitotta meg a kevés időre bezárt
társalgást.

Mi alszik, mindent szeretek!

Egy nagy guta tál helyeztetett elibünk. Kissé tejfelesebbnek ohajtottam
volna, de nyilatkoznom nem lehetett. „Nagyon is természetes leányka“
gondolám magamban, s tetszett az ozsonna.

Egy hónapon keresztül mindennap aludttejeztünk. Bizonyos tekintetben
biztositva voltam tehát, s költségvetéseimben nagy törléseket tehettem.

Megtörtént azonban, a mit nem vártam. Bizonyos nap délutánján az
aludttejezés alatt, egy hosszu tót szolgáló magánál még hosszabb
contóval jelent meg a kisasszony előtt, s a hónap folytában felfalt
aludtejért 5 pftot követelt. A kisasszony bizalmas tekintetet vetett
felém, s miután a szolgáló várakozásra utasitatott volna, négyszemközt
igy kezdé beszédét:

Restellem az egész dolgot. Tantom épen reggel küldi havi járandóságomat,
legyen szives barátom, reggeli 8 óráig 5 ftot kölcsönözni.

Én sokkal jobban resteltem a dolgot, s az öt pengőt, azaz tárcámnak
egész tartalmát markába nyomtam.

Még két hétig mindennap aludtejeztünk, de az öt forintról egyetlen árva
szócskával sem emlékezett. Nehogy ismét restelleni való dolgok
jelentkezzenek, elmaradtam tőle, s szállásától. Jóllaktam nemcsak
aludtejével, hanem vele is.

Később is gyakrabban eszembe jutott a biztositott aludttej, de a
straneriát végképen feledtem.

Az aludttej-epocha alatt megismerkedtem egy baromorvossal is, ki hideg
vizzel gyógyitott, s kit e merény miatt baromorvos társai rettenetesen
üldöztek. – Hiába mutogatta és bizonyitgatta a szerencsétlen furulyás,
hogy az embernek és baromnak csaknem egyforma természete van, hiába
gyógyitgatott a legnagyobb sikerrel, elannyira hogy még embertársai is
hozzá folyamodtak, ellenei annyival dühösebben üldözték, sőt egy
orvostársa szemtől szemébe ugy nyilatkozott: miszerint nem baromorvos,
hanem barom – orvos.

E megsértésből párbaj keletkezett. A segédi szereppel én tiszteltetém
meg, s előre örültem, hogy valahára orvost is láthatok meghalni, s hogy
egy orvossal kevesebb lesz a világon.

A kikötés szerint hajnalban kellett vivniok, fedetlen fővel.

Pontban öt órakor megjelentünk társammal, a sértő orvos segédjével.

Nyolc óráig várakoztunk, sem sértett, sem sértő nem mutatkozott.

Később tudtuk meg, hogy félelmökben mindketten megszöktek, az ég kegyére
bizván beteg embereiket, s beteg barmaikat.

Egy novellát penderitettem a poltronok emlékére e cim alatt:

„Párbaj egy barom, s rendes orvos között.“

Novellám rendkivüli hatást gyakorolt, kivált a magasabb körökben,
mindent adtak, csak azt nem, a mi kellett volna, honoráriumot. A
szerkesztő kinyilatkoztatta, miszerint nagy ember lesz belőlem, s
meghítt ebédre.

Délután öt forintot kértem tőle szórakozásra, de nem adott, azt
állitván: miszerint még igen sokat kell irnom és tanulnom, hogy mint
középszerű iró is felléphessek.

E nyilatkozat végképen elriasztott az irodalomtól, s a khemiára
(vegytan) adtam magamat. A vegytan tanulmányozása mellett legkönnyebb
éhen meghalni, a nélkül hogy az ember kivánt sikerhez juthatna. A
vegytantól a bölcsészeti tanulmányokhoz szegődtem. A bölcseleti
tanulmányok és koplalás együtt járnak, s igy attól is szöknöm kellett.
Az ipar és mesterségek nyujtanak életbiztositékot és kényelmet.

Oly mesterséget kivántam választani, mely tisztán magyar embereket, és
csupa szép leányokat tartalmaz.

Csizmadiává lettem Nagykárolyban. A legterjedelmesebb osztályba
kebeleztetém be magamat, Nagykárolyban tömérdek csizmadia van, de
okosabb egy sem volt nálamnál. Mint inas, céhmesteri titoknokká
neveztetém, s én vittem és vezettem a céhgyülési jegyzőkönyveket.
Titoknokságom kezdetén már annyira birtam főnököm bizalmát, miszerint
tanácsomra egy praesidialist adna ki, mely szóról szóra igy hangzott:

Minden társulat főnökének jogában állván, oly rendeleteket bocsátani
közre, melyek által a társulat haladása, előmenete, felvirágzása,
boldogulhatása biztosittatik, rendelem a mint következik:

1-ször. Minden néven nevezendő csizmadia magyar zsinoros dolmányban,
csizmábahuzott magyar nadrágban, nem különben kerek kalapban fog járni.

2-szor. A céhmester nádbotot használ, a többiek intra et extra gremium
somfa-, vagy különös engedély mellett, tölgyfabotot.

3-szor. Gubát csak a városon kivül szabad hordani.

4-szer. Kivánatos, hogy csizmadia csak csizmadiacsaládból házasodjék.

5-ször. A csizmadia-táncestélyek csárdással kezdődnek és csárdással
végződnek. Sebesebben forgatni csak a 18 éven aluli leányokat szabad.

6-szor. Mindenki annyi süteményt visz a táncestélybe, mennyit egy ember
elbir.

7-szer. A hétfő – blauer Montag helyett – „Heverdel hétfő“nek fog
cimeztetni.

8-szor. Kivánatos, hogy a céh-ülésekben kevesebb bor fogyasztassék, s
többet tanácskozzanak.

9-szer. Tapasztaltatott, hogy több csizmadiának szánt gyermekek Gyula,
Aurél, Koriolan, Edgard, Evalin, s Jenő nevekre kereszteltetnek. Őseink
s elődeink József, János István, György, Sándornak kereszteltették
gyermekeiket, pedig erősebb csizmákat varrtak, mint mi varrunk;
maradjunk e becsületes magyar nevek mellett.

10-szer. Ünnepnapokon pedertessenek ki a bajuszok.

11-szer. Mennyiben lehet, nélkülözzük a schuszterek szokásaikat.

12-szer. Igyekezzék mindenki rámás csizmákat késziteni.

E rendelet nagy applausussal fogadtatott, én 24 inast praetereáltam, s
kineveztetém legénynek, megtartva titoknoki állásomat, s napról napra
több kitüntetésekkel jutalmaztatám.

A céhmester leányostól belém szeretett.

Ágnes későbben nőm lett, s jelenben mint igen boldog csizmadiamester,
ajánlom szolgálatomat s tehetségeimet a a nagyérdemü közünségnek.

Lakásom van az Árokparton numeró 2224.

Dolgozom rámával és ráma nélkül.

Egypár uj csizma 6 váltó forint, a fejelés 3 forint, a talpalás 1 forint
40 krajcár.

A jövő héten érkeznek meg fontostalpaim.



FÉRJ-PÉLDÁNY.

Egy férjet mutatok be nektek nyájas olvasóim, ki maga is boldog volt,
neje pedig többször nyilatkoztatta: miszerint a mennyországot már e
földön feltalálta.

Egyiket sem fogom közőlök megnevezni; ismerni ugy sem ismertétek e
boldogokat, de végig tekintek a férj életmodorán, hogy megtanulhassátok,
miként lehettek boldogok, s miként lehet egy nőt, azaz nejeiteket,
boldogitnotok.

Alkonyban esküdtek meg, hogy közelebb legyenek a csillagos éjszakához,
mely a házas boldogság ouverturája. Az esküvő egy kisded kápolnában
hajtatott végre; mindjárt kezdetben össze kellett szoritani a
boldogságot, hogy az későbben szét ne másszon. Esküvő után
haladéktalanul haza szállitotta a vőlegény menyasszonyát, hogy azt ne
csak lélekben, hanem egészen birhassa.

Midőn az ősi udvaron, az erkély alatt megállott az üveges hintó, oly
gyengéden emelé le a férj nejét, miként ha életökben először találkoztak
volna. A férj valamicskével előbbre haladt, s a főterem ajtószárnyai
ismét kézcsókolás mellett nyittattak meg.

Minő fogadtatás, minő meglepetés várt a nőre a főteremben, ezennel
másolni megpróbálom.

Oly nagyszerű volt a kivilágitás, hogy a padlaton a gombostű gombját is
meg lehetett találni. A miféle és a hányféle virág nyilik juniusban,
mindannyi s mindannyiféle tarka változatosságban illatozott a teremben.
Kanárik, kenderkék, pintyőkék énekeltek; a fülemüle csattogott. Ezen
éneklés és csattogás közé ismeretlen helyekről ismeretlen zenedarabok
harmoniája vegyült.

Most magánosan hagylak, élvezd költői ábrándjaidat! – ezeket mondva a
gyengéd férj, haladéktalanul magára hagyta kedves nejét.

A java még most következik.

A gyengéd férj igen jól ismerte azon egyéneket, kiknek irányában neje,
mint leány nem volt közönbös.

Legelőször egy karcsu, fiatal, piros uhlántiszt nyitott a terembe. A
költői ábrándokat költői való követte.

Következett bizonyos költő. A költő rút volt ugyan, de tele volt
szellemmel, s mint olyan a legrútabb éjszakát is hajnallá varázsolta.
Eliz – mint leány örömest türte körében a dalnokot, mint asszony pedig
annál szivesebben fogadta, mert feltette róla, miszerint kijelölendi a
határt a mult s jövendő között, s e kettő közötti különbséget
megéneklendi, felfedezvén oly élveket is, melyekről a költők, ha még oly
rútak is, leggyakrabban szoktak énekelni.

Éjjeli 11 órakor külsőleg hűtő, belsőleg melegitő estelihez ültek férj
és nő. Esteli alatt egy szóval sem emlékezett a férj olyan dolgokról,
melyekről esküvő napján legtöbbször szoktunk emlékezni. Egyetlen csigát
evett meg, azt is torma nélkül; vizet ivott, s nem restelte
kinyilatkoztatni, hogy tökéletesen jóllakot. Volt thea is, de a férj azt
meg sem kóstolta. Midőn felkeltek, engedelmet kért a 14 tál ételből
frugalis esteliért, kezet csókolt, lóhátra vágta magát, s távozott.

A nő maga sokallotta e kissé tulságos gyengédséget, de azért senkinek
sem panaszkodott. Hogy nehéz álmai lehettek, onnét gyanítható, mert
másnap halványabb volt, mint rendesen lenni szokott.

A férj másnap reggeli 9 órakor érkezett meg, s ugy örűlt e
morbidezzának, mint a chinai kölykök a megváltásnak.

Kedvesem, parancsolj domesticusaimmal, fogass be, s menj kocsikázni.

Eliz engedelmeskedett. Parancsolt a domestikusokkal, befogatott, s
elment kocsikázni.

A gyengéd férj nejének, még mint leánynak kitanulta rokon- s
ellenszenveit. Mire haza érkezett, a nagy komondorok akkora mind
száműzettek, s a boldog nőt egy tigrisszőrű ölebecske várta a pamlagon.
– Az ölebecskét Camillának hivták, utolsó leánygyermeke volt
Tribetlinek, kinek ősei Tannegui udvarában szerepeltek, s kinek nagyapja
a fekete szőrü Makon, párbajban esett el a Tiberis partján.

Eliz karjaiba ölelé a kedves állatot; egyetlen kifogása volt irányában,
mit azonban férje hathatós unszolásaira sem akart megmondani. Annyit
egyszer mégis kinyilatkoztatott, miszerint jobban szeretné, ha Camillát
Zampának lehetne nevezni.

Még az nap estéjén egy fakószőrü Zampával vigasztaltatott meg Eliz és
Camilla.

Alfréd, ma éjszakára vissza megyek anyámhoz!

Parancsolj velem angyalom! mikor küldjek utánad?

Holnap ilyenkor!

Eliz éjszakára haza kocsizott. Alfréd Zampával és Camillával tölté az
éjszakát.

Alfréd, én beteg vagyok!

Franz! szaladj Boletus doktor ur után.

Az nem kell. Vén szamár, és pipaszagu.

Hát ki után küldjek?

Tok doktor után.

Megemlitendő, hogy Tok doktor Pesten lakott, igen módos és szép fiatal
ember volt, Eliznek még mint leánynak udvarolt, s magnetismussal
gyógyitotta a vérkelést is.

Tok doktor ötödnap esteli 8 órakor megjelent, s Eliz egész éjszaka a
legjobban érezte magát; másnap ismét roszul lett, estére tökéletesen
kigyógyult.

Doktor Tok demonstrálta, miszerint Eliznek a nap ártott, s a holdvilág
kigyógyitotta; neki ugyanis sikerült Luna nagysám sugarait mittelst
magnetische Geheimnisse öszpontositani, ezen öszpontositás pedig
megtette a magáét, azaz: Elizt kigyógyitotta.

Az Alfréd örömét lehetetlen leirni; de másnak érezni, mint Alfrédnak
magának, még lehetetlenebb.

Tok látogatása az Alfréd legkedvesebb inasának Hanznak hivatalába
kerűlt. Hanz Milchenauban születvén, nem tudott csak németül, miért a
reggeli helyett mindig früstököt mondott – Egyszer azonban véletlenül e
szavakkal nyitott be:

Das Frühs-tok ist fertig!

Eliz annyira megneheztelt, nem a frühs, hanem a tok miatt, hogy Hanzit
haladéktalanul el kellett kergetni.

Hanz és Tok egyszerre mentek el.

Mind ketten sirtak: Alfréd és Eliz, Alfréd Hanzért, Eliz Tokért.

Eliz, doktor Tok gyógyitási rendszere következtében annyira belebőszült
a magnetismusba, miszerint Alfrédnak minden hirhedt magneses egyént
halomra kellett hordani. Akkor időben meglehetős hirben állottak: két
debreceni reform. diák, egy ungvári oláh clericus, meg Nádi Vakarcs
Börvelyből Mind a négyen előráncigáltattak, de bizony kevés sikerrel; a
két diákból minden mágnest kiexperimentáltak a collegiumban, a clericus
éjszak helyett délnek tartott, a harmadik pedig, qua tős gyökeres
paraszt, kinyilatkoztatta, hogy ő addig egy orvosságot sem fedez fel,
mig le nem issza magát. Borral kinálták is, de ő par force pálinkát
akart.

Ha a mágnes nem használ, hideg vizhez folyamodom!

Hideg viz, vagy meleg viz! csak parancsolnod kell, én engedelmeskedem.

Te vagy a férjek legnemesbike.

Ez volt a legelső elismerés, s ez Alfrédet jobban megörvendeztette, mint
a lonatói győzelem Bonapartét.

Alfréd, én Gräfenberget választám!

Szabad választásod van angyalom a déli sarktól az éjszaki sarkig, a
Dardanelláktól a jeges tengerig.

Jöszte Alfréd, hadd csókoljalak meg.

Házassága tizenhetedik napján kapta Alfréd az első csókot, s e mézes
csókkal nyitott be a családboldogság Arkadiájába.

Eliz másnap Gräfenbergbe utazott. Teljes három hónapot töltött és
mulatott Gräfenbergben. Ezen három hónap alatt egyetlen egy levelet irt
Alfrédjének, mely szóról szóra igy hangzott:

„Férjem Alfréd! Tegnap nálunk nagy mennydörgés volt… a következményekről
hallgatok. Priesznitz azt mondja nem ismer, de szeretne ismerni. A
hushoz itt mogyoróhagymát is esznek, még pedig kura gyanánt, igen
előmozditja a kigőzölgést. Csókolom Zampát és Kamillát.

Eliz m. p.

Alfréd ezen levelet, mint legtisztább szerelem bizonyitékát, még
szomszédjainak is megmutogatta.

Eliz hazaérkezte után harmadnapra sárgaságba esett, Alfréd 10 fontos
aranyláncot vett számára, csakhogy mielőbb kigyógyithassa.

Presto! tudd meg ő nagyságától, megengedi-e hogy kézcsókolására
mehessek.

E szavakkal bocsátotta el Alfréd inasát, házassága második évében.

Eliz nagysád tiszteli a tekintetes urat, de most álmodozni méltóztatik.

E szavakat üzente vissza a szerető nő.

Haladéktalanul rendelkezzél, hogy szalma hintessék el az udvarra, s a
domestikusok még a szalmában is lábujjhegyen járjanak.

Öt óra mulva a történtek után megengedtetett Alfrédnak, hogy
kézcsókolásra felmehessen. – Reszketve emelé a boldog férj nője puha
kacsóit ajkaihoz, s e szavakkal emelé el ajkaitól:

Eliz! egyetlen Elizem! én végtelenül boldog vagyok!

Alfréd, neked utaznod kell. Lásd kedvesem, tapasztalást csak utazás
által lehet szerezni, tapasztalás nélkül pedig a legszeretreméltóbb férj
kezei között is tönkre megy a gazdaság.

Hová utazzam angyalom?

Mindenekelőtt Németországba, ott megtanulod a comfortot és finomságot;
későbben Olaszországba, ott megtanulod a cukrászatot; azután
Franciaországba, ott megtanulod az izlést s társalgásbani könnyűséget;
Londonban azaz Angliában megtanulod a juhászatot; Poroszországban a
chemiát; Oroszországban az asztronomiát; Bajorországban a sörfőzést,
Hollandiában a halászatot; Belgiumban a madarászatot; Tirolban a
vadászatot; Hamburgban a piócázatot; Törökországban a juhvajkészitést;
végre Egyptomban a bűvészetet. Mind szükséges tudományok olyan embernek,
kinek heves vérmérsékletü fiatal neje van.

Röviden, végig kell mennem a zodiakuson; mit gondolsz, mennyi idő
kivántatik ezen ártatlan kirándulásokra.

Minthogy legtöbbször gőzhajón és vasuton fogsz utazni – három év.

Haladéktalanul engedelmeskedem, üdvöm üdve.

A boldog férj másnap hajnalban elutazott.

Kegyelmes volt iránta a sors. Megkimélték őt a kaimakok és krokodilok
sergei; megkimélte őt a petecs, és sárgaláz; megkimélték őt a bravok és
labradoreskek; megkimélte őt a kötél, bárd, kard, pisztoly és tőr;
megkimélték őt az explosiok, eruptiok és invasiok; megkimélte őt a
vizár, habár, és dagár, földrengés, villám, orkán és zivatar. Három év
multával egészségesebben és kövérebben tért meg, mint távozott.

Midőn kocsijából kiszállott, Eliz karjaiba ölelé. Alfréd feledte az ut
fáradalmait, és boldog volt.

A tudományos emberek a legunalmasabbak a világon, Alfréd, én unatkozom.

Mindent elkövetendek, hogy számodra szórakozást szerezzek.

Alfréd még jóformán ki sem mondta e szavakat, már is vidor kedélylyel
házi barátokról gondolkodott. – Házi barátokat könnyü volt találni.
Alfréd felséges asztalt tartott, Eliza szép volt, s még csak 24 évet
számlált. Az udvar minden istenadta nap teli volt kocsikkal, az ól
lovakkal, a termek vendégekkel.

Meguntam e sok vendégeket, távozzunk hazulról, pár hétre, ha megjövünk,
Rónaynak s Dombynak irsz, csak e kettőt ohajtom körömben. – Rónay erős,
egészséges 25 éves fiatal ember volt, Dombyt pedig az egész vidék
Adonisnak hítta szépségeért.

Mind hiába! igazán csak városban lehet mulatni!

Egész Europa rendelkezésedre áll, angyalom. Görc vagy Gradiska, Florenc
vagy Koblenc, Bécs, vagy Pécs, Bellinhausen vagy Münkhausen – amint
parancsolod.

Egyik sem azok közül! Velence, a vizek istennője, vagy Athen, a Mythos
hazája.

Menjünk Velencébe, ott legalább mindennap fris csukát kap az ember!

És stockfischt – hahaha! Szerencsétlen ember azt sem tudod, hogy a
tengernek kicsi a csuka, a csukának ellenben nagy a tenger, azért is
Athenbe megyünk.

Amint parancsolod.

Athenben kilenc évig laktak; Eliz borzasztó hóditásokat tett, végre
Ypsilantyval megszökött Nankingba, Nankingból Pekingbe, hol
porcellánfedél alatt lakott, s a legdrágább shawlt törülköző helyett
használta.

Kirándulásokat tettem Nankingba, és Pekingbe, nemde nem aprehendálsz?

Esküszöm az élő istenre, hogy azóta a kapucinusokhoz jártam ebédre, s
nőszemélylyel egyetlenegyszer sem beszélgettem.

Mustra vagy Alfréd, mustra.

Már most nekem minden áron nyugalom és kényelem kell, menjünk vissza
Domahidára?! Amint parancsolod.

Tiz nap alig mult el, s már Domahidán találták magukat.

Ah Alfréd!

Mi bajod angyalom?

Minden, és semmi!

Oh Alfréd!

Az istenért Eliz! könyörgök, nyilatkozzál!

Mindennel jól lehet lakni, mint a riskásával.

Ilyesmit mond valahol Genlis asszony is.

A....... h!

Eliz! Lelkem Elizem!

O....... h!

Parancsolj, s én mindent elkövetek, hogy szórakozhassál.

Már késő!

Nagy Isten! meguntál mindent?

Mindent!

Engemet is?

Mindent, még Zampát és Camillát is.

Alfréd elrohant, lerántott a szegről egy rozsdás karabint, azt
megtöltötte postával, a kert alá huzódott, s ott egy tó partján
agyonpuffantotta magát.

Eliz egy hétre a történtek után mazurt táncolt Rónayval.

Szegény Eliz! Boldog Alfréd!



ZAKARIÁS.

1812. aug. 20-kán egy bükkaljai szegény oláh falucskában ismeretlen
idegen telepedett le. Az izlés és csin, melyel a kibérlett lakban
szobáit rendezé, öltönyeinek választékossága, ezüstnemüi s egyéb
ingóságai nyiltan elárulák, hogy előkelő családból kellett származnia,
vagy idejekorán saját buzgalma, s a körülmények nyomán oly állást vivott
ki a társaséletben, melyben anyagi előnyök mellett szellemi kincseket is
szerezhetett.

Ezen falucskában, mint tulajdonában egy művelt előkelő család is lakott,
Tormayék. A család főnöke Tormay Gergely több gyermekeken kivül egy
szeretetre méltó leánynyal is birt, – a 16 éves Máriával, ki 1811-ben az
egész év folyama alatt Pesten tartózkodott, s nagynénje házánál
gyakrabban találkozott Zakariással. A nagynéne e gyakori találkozásból
egy rendes ismeretségnél egyebet nem következtetett, miután a háznál
több felnőtt leányok is találkoztak, s Zakariás mindnyájoknak inkább
udvarolt, mint Máriának. Minthogy ok nem szolgáltatott legkisebb gyanura
sem, – Pestről Tormay Gergelylyel váltott levelekben a nagynéne egy
szóval sem emlékezett Zakariásról, miért az, midőn az oláh falucskában
megtelepedett, egészen ismeretlen volt a Tormaycsalád előtt.

Volt-e hatással a Máriávali ismeretség e megtelepedésre? bizonyosan nem
állithatjuk, annyi igaz, hogy egy évig Zakariás egyetlenegyszer sem
fordult meg Tormayéknál, s egészen elzárt életet élt, könyvei s
magánérdekei közé temetkezve.

Mint majd minden idegen, Zakariás is némi rejtélyes szinben állott a
falucska lakossága előtt, főleg midőn orvosi ismeretei is hirbe jöttek,
– minek alapul szolgált egy a faluból származott nőcselédjének nagy
betegségből történt kigyógyitása, s több szerencsésen sikerült
orvoslatok, melyekre ez uton a lakosság által egyszermásszor
felszólitatott.

Történt, hogy Tormay legkiseb gyermeke, egy kedves kis fiucska Anginát
kapott. A betegség halál kimenetet gyaníttatott, oly sebesen haladt
előre, miért, miután közel orvos nem találtatott, hogy e szeretett
gyermek életét megmenthessék, mások javalatára Tormay Zakariáshoz
folyamodott.

Zakariás a felszólitás után haladéktalanul megjelent egészen fekete
gálában, mely öltözet neki rendkivül jól állott. Nem leend fölösleges
Zakariás külsejéről röviden szólanunk. – Mintegy 32 éves lehetett,
nyulánk magas testalkatu. Rövidre nyirott hollófékete haja, olájszin
bőre, magas homloka; vékony szegélyü szája, romai orra, spanyol szakála
és vékony bajusza oly kinézést kölcsönzének neki, mely által, főleg nők
között, mindenkor kedvas szokott lenni. Gondoljunk még ezek mellé csengő
érc-organumot, kellemes kiejtést, könnyüséget mozdulatokban és
társalgásban, s azonnal fogalmunk lehet Zakariás physicumáról.

Az idegen a gyermeket a Kalomell segitségével pár nap multával tökéletes
egészségben adta át szüleinek. A szóbeli hálálkodás minden nemeivel
elhalmoztatott, sőt jelentős és becses ajándokokkal is megkináltatott,
melyeket azonban a leggyöngédebben utasitott vissza.

Uram, ön bizonyosan gyülöli az embereket, s kerüli a társaságokat,
különben nem igyekeznék oly elvonultan s magánosan élni?

Az ismeretségeket nem keresem, de ha önkint jőnek, szivesen elfogadom, s
igyekszem azokat megtartani. Igen korán megtanitott az élet, mennyire
bizhatni a nagy tömegben, a tapasztalás pedig: mennyivel biztosabb azon
boldogság és megelégedés, melyet a magány és elzárkozottság, mint melyet
a gyakori közlekedés és társas élet nyujtanak.

Szerencséltessen ön bennünket gyakrabban becses megjelenésével, s mi
igyekezni fogunk önt az ellenkezőről győzni meg, a nélkül, hogy az által
az általánosságot tekintve, önnek igen bölcs nézeteit megváltoztatni
ohajtanók.

A legjobb szabálynak is vannak kivételei, s ezen kivétel nekem nem csak
örvendetes, hanem kedves is fog lenni.

Az első látogatás, s illetőleg elválás után Tormay az udvarról e
szavakkal nyitott be övéihez. Nekem ezen ember tetszik, hideg ugyan, de
őszinte, s nem ragaszkodik a társas élet sok kivetni való üres
formáihoz, – meglásd nőm, nekünk még igen sok jó órát fog szerezni ez az
embergyülölő ezermester.

Mert gyermekemet visszaadta anyai szivemnek, az én kedvezésemet őrökre
biztositván, részvétemre minden időben számolhat.

Mária egy szót sem szólott. Mosolygott… s titkos öröm sugárzott szép kék
szemeiből.

* * *

Az egész vidéken Tormayéké volt az egyetlen ház, hol Zakariás gyakrabban
megfordult. Rövid idő lefolyta alatt mindenki részvétét és barátságát
megnyerte, s különösen a hosszasabb téli estéken érdekes elbeszéléseivel
sok kellemes órákat szerzett a háziaknak. Senki azonban annyira nem
örült jelenlétének, mint Mária, s távozásakor esdeklőbben senki sem
tekintgetett utána. Mi okból? talán nem is volna nehéz kitalálni – de a
kedves gyermek még távolról sem gyanittatá, hogy Zakariást már Pesten
ismerte, s hogy körében már több órákat töltött légyen el. A
szerelmeseknek majd mindig vannak titkai, Mária és Zakariás pedig
szerették egymást, miként azt egy rövidke magányos együttlét alatt be is
vallották.

Kellemetlen januári délután volt; hideg éjszaki szél sürű hópelyheket
szórva ide s tova süvöltött keresztül kasul a falucska néptelen utcáin,
mely fölött a rengeteg százados tölgy és bükk lombtalan fái között
olykor olykor éhes farkasok vonitásai hangzának. Ezen évszaknak is
megvan az ő szépsége és regényessége, mint a tavasz, nyár, és ősznek. A
tavaszban a természet teremtő ereje s költőisége, a nyárban szelidsége,
az őszben a feloszlás s mulandóság poesise, a télben költői vadsága
gyönyörködteti lelkünket. Visszaálmodjuk mult napjainkat, élvezzük a
jelent, vagy elmerengünk a jövőben. Szeretünk, élünk, s meghalunk.

Az öreg Tormay egy generalis farkasvadászat örömeit, és gyötrelmeit
osztotta meg a nemes megye magistrátuálistáival, háromszor is ismételve
nejének, hogy solid vacsorával várakozzék reá, miért a gondos
háziasszony kora délutántól férje hazajöveteléig folytonosan a konyhában
tűz körül forgolódott, s kedves vendége Zakariás mulattatását Mari
leányára bizta, ki ezen bizalomnak végnélkül örült.

Zakariás és Mária egy vigan pattogó száraz gyertyánfával zsúfolt ősi
stilben készült kandalló közelében ültek, egymás szomszédságában.
Zakariás jobb kezében tartá a leányka balkezét, s már előbb megkezdett
beszédét mindinkább növekedő tűzzel folytatá:

Igen Mária, én önt boldoggá ohajtom tenni, végtelenül boldoggá; – legyen
szivemnek minden dobbanása, minden gondolatom, minden érzelmem egyedül
öné, – nevezze meg a helyet, az embereket, és én ott azok körében
kivánok, azok társaságában fogok önnel élni, csak azt tudjam, hogy
szeret, hogy egyedül, hogy végtelenül szeretni fog. Erre feleljen nekem
kedves Máriám, csak annyit mondjon „igen“ vagy „nem.“

Mária gyöngéden elpirult, lesüté szép nagy szemeit, melyekből könyüi
akaratlanul megeredtek.

Az anya e pillanatban lépett be a konyhából, tanuja lőn leánya
könyüinek, a legnemesebb öröm könyüinek, de melyeket oly nehéz
megkülönböztetni a fájdalom és szenvedés könyüitől, midőn a lélek belső
állapotát nem ismerjük…

Mi bajod kedves gyermekem? – az istenre uram, mi, szóljon, mi történt
szeretett Máriámmal?

Semmi rosz, asszonyom. E könyük, melyek a fájdalom könyüinek látszanak,
az én boldogságomnak milliókat érő könyüi, e könyükben vallotta meg
nekem Mária szerelmét, e könyükben biztositotta boldogságomat.

S az anya, Zakariás és Mária igen sokat és igen sokáig beszéltek
lelkesedve a szerelemről, Zakariás őszintén derült arccal vallotta be
terveit, Mária végtelen szerelmét, s még a két szerető örömittasan
merengett egymáson, a nem kevésbé boldog anya nyugodtan távozott kedves
férje kellő fogadására.

Tormay az igért órában megérkezett, s bár a mindenkor nevezetes
farkasvadászatról végetlenül hosszasan kezdett beszélgetni, mégsem birta
az anya és leány türelmét kifárasztani annyira, hogy azok titkukkal elő
ne állottak volna, remegve és gondosan lesve le a férj és atya
arculatjáról minden gondolatot.

Zakariás ellen legkisebb kifogásom sincs – ő ugy látszik, müvelt,
becsületes ember, nem tudom ugyan körülményesen kicsoda, s képes-e
leányomat családjához képest illendően eltartani, s foghatja-e
boldogitani; de az elsőt nem lesz nehéz megtudni, a második pedig
közelebbről érdekli leányomat, mint engemet. Ő pedig nem fog saját
magának boldogtalanságot akarni, s mielőtt ily fontos lépést tenne,
számot vetend magával, én egybekelésöket nem ellenzem Máriám, ha
Zakariás olyan ember, mint a milyennek látszik, s az az ember, a kit az
ég neki rendelt, ugy táncolni fogok magam is lakodalmotokon. Holnap még
többet mondandok, – mert most átkozottul fáradt vagyok, s jobban ohajtom
a nyugalmat bár minő egyéb érdekeknél.

Kevés idő mulva Mária Zakariásról álmodott, Tormay pedig egy ordas
farkast lőtt, de melynek bőrét nem jó leendett előre meginni, mert az
első ébredéskor már az is elveszett.

* * *

Zakariásnak a világon egyetlen barátja, egyetlen biztos embere volt,
Pauli nevü inasa. Urának életviszonyaiba és titkaiba kora gyermekségétől
be lévén avatva, jelentős hatást látszatott felette gyakorolni. – A
fenebb emlitett szerelmi vallomások után mintegy három héttel Pauli egy
szorgosan couvertezett levéllel nyitott be urához, s miután az ajtót
maga után gondosan betette, s figyelmesen körültekintett volna, közelebb
lépett Zakariáshoz, ki elnyujtozkodva hevert a pamlagon, s a rejtélyes
Zanoni memoirjeit olvasá.

Uram egy levél Olaszhonból Kamozzitól; – ezeret mernék egyre feltenni,
hogy e levél fontosságokat tartalmaz, Kamozzi okos ember, s csak akkor
vesztegeti a papirost, midőn tudósitásai elkerülhetlenek.

Zakariás hévvel ragadta ki a levelet inasa kezeiből, s miután a cimer, s
pecséten hiuz tekintettel végig szaladt volna, legkisebb gondolkodás
nélkül feltörte azt.

Uram, mielőtt a levelet elolvasnád, engedj pár szót szólanom. Meglehetős
régen nyomja valami lelkemet, félek, hogy jöhet idő, midőn kérelmemre
azt mondhatnád: késő Pauli, előbb kell vala szólanod!

Zakariás az asztalra helyezé a levelet, s átszuró tekintetet vetett
inasára, kit azon tekintet legkevésbé sem zavart meg.

Beszélj Pauli… egészen fül vagyok!

Uram emlékszel, azt igérted, hogy egészen magadba zárkozott életet fogsz
élni, kerülni fogsz minden ismeretséget, kerülni az emberi társaságokat;
magad tudod mennyire kivánatos volt, hogy ez igéretet, e feltételedet
megtartottad legyen; de te bizonyos idő óta arról egészen
megfeledkeztél, s gyakorta emberek közé tévedsz, sőt Tormayék házánál
pár hete szinte napos vendég lettél. Uram mi ennek oka?!

Pauli, voltál valaha szerelmes?!

Egyetlen egyszer Fiesole legszebb gyermekébe az alig 15 éves, Biankába…
istenem hol vannak azon szép napok!… Bianka hütelen lőn hozzám, s én… de
minek beszéljek, hiszen te mindent tudsz, kivüled titkomat csak isten
tudja. A halottak nem fecsegnek.

Te okos ember vagy Pauli, de azt csak megismered, hogy nem minden nő
egyforma!

Nincs falevél, mely mindenben hasonlitana egymáshoz, de azért minden
falevél falevél, minden nő – csak nő, uram, ki nőhűségre épit, homokra
épit, azt mondja a példabeszéd, azután meg az emberek is az
állatországhoz tartoznak, azután meg ki maga kárán tanul, többnyire
bolond szokott lenni. – Uram az idő mindent feledékenységbe taszit, még
egy pár év, s nyugodtan felléphettünk volna, ha Olaszországban nem is,
de a világ más részében akárhol.

Igazat beszélsz Pauli, de tudnod kell, hogy én Máriát nőül veendem; a
pénz ha csak magunk nem csináljuk, nem tart örökké. Mária pedig gazdag
leány. Kérlek jó Pauli, hagyj magamra, ha szükségellek, híni foglak.

Pauli távozott. Zakariás elővette a levelet, s annak következő
tartalmát, minden legkisebb habozás nélkül végig olvasta.

Milano, decemberben 1812.

Én kedves barátom Luigi!

A rendőrség a mult hetekben nyomába jött, hogy Magyarországon
tartózkodol, s ha jól értesültem, személyes leirásod mellett,
arcképmásosodat is megküldötte a bécsi rendőrségnek. Tudva lévő
gyilkolásaidon kivül még három ujabb erőszakos rablást, és egy
gyilkolást bizonyitottak be ellened a meghitelt tanuk; légy szemes, és
vigyázz magadra.

Barátod Kamozzi.

Zakariás csengetett, Pauli megjelent.

Jó Pauli készen tartsd mindenemet, nem tudom mely percben indulunk.
Máriávali egybekelésemet siettetnem kell. Igazságod volt, Kamozzi igen
fontos ujságokat ir. Vedd e levelet, s olvasd.

Pauli aként cselekedett, miként mondatott.

Rólam egy szó sincs a levélben; annál jobb, szerepet cserélhetünk;
keresett és üldözött személyek sokkal könnyebben rejtőzhetnek el inas,
mint uri álarc alatt.

Add elő felöltönyömet, még e pillanatban értekeznem kell Máriával. Ő
szeret, bizonyosan hajlani fog kérésemre, s az esküvőre határozott tiz
nap helyett holnap, vagy legfeljebb holnapután esküdhetünk.

Uram! – vága közbe hirtelen Pauli – vigyázz magadra és légy szemes, a
szerelem a boldogság helyett, sok nagy embert vitt már vérpadra, pedig
te értted, lelkemre mondom, kár volna, előtted még sok szép évei állnak
az öröm-, s gyönyöröknek.

Zakariás kevéssel, e rövidke párbeszéd után, csinosan öltözködve
bekopogtatott Tormayék társalgási teremébe.

A sors ugy akarta, hogy bizonyos időre egyedül lehessen Máriával;
Zakariás sietett e kedvező percet felhasználni.

Mária, menyasszonyom vagy, ujjodon szerelmem, végetlen szerelmem záloga
ragyog, akarod-e vőlegényednek egy igen jelentős, de nagyfontosságu
kérését teljesíteni.

Tormay a mellékszobában a „Bécsi Curir“t olvasta.

Ha kérésed erőmet nem haladja a teljesitésben, s az szüleim jóváhagyását
is megnyerheti, szólj Zakariás, örömömre szolgáland kérésed
teljesiteni?!

Pestről tegnap, anyagi érdekeimet igen közelről tárgyazó tudósitást
vettem, ezen levélben értésemre adja bizományosom, hogy egy hét alatt
személyes jelenlétem fenn elkerülhetlen. Te tudhatod Máriám, mit tesz
vőlegénynek menyasszonyától az eskü előtt hosszasabb időre válni el, –
eltérni az utról, mely az üdvösséghez vezet. Csak akarnod kell, s én
nyugodtan, boldogan távozhatom; ha vélem jösz, kétkedés, gyötrelem és
remegés helyett örömet és megelégedést viszek kebelemben; vélem pedig
csak ugy jöhetsz, ha nőm leszesz – a határozott tiz nap helyett,
esküdjünk meg holnap, vagy legfeljebb holnapután miután felmenetelemet a
lehető legjobb esetben sem halaszthatom pár napnál továbbra.

Részemről legcsekélyebb ellenvetésem sincs, a boldogság igen korán soha
sem jő, ha atyám s anyám akarja, én szivemből teljesitem kivánatodat.

Egyesült erővel mindenkor többet vihetni ki Máriám, együtt menjünk
szüleidhez – okaimnak, melyek fontosak s melyek téged épen ugy
érdekelnek, mint engemet, bizonyosan engedendnek a jó szülők.

Anyám a nélkül is emlitette, hogy…

E pillanatban lépett a szobába Tormay, gúnyosan mosolygó ajkakkal, s a
szégyentől vagy boszútól pirosló arccal, kezében tartva a „Bécsi Curir“
egy számát.

Zakariás Zakariás leendő fiam uram, mikor hagyta ön oda Bukovinát?

Ezelőtt két évvel, s néhány hónappal. Ha jól emlékszem, midőn kilétemről
oly kimeritőleg beszélgettem atyámmal, hasonló kérdésre már egyszer
ugyan ezt feleltem.

Meglehet! nincsenek Zakariás leendő fiam uramnak rokoni Olaszországban?

Zakariás ajkaiba harapott, s szokatlanul halovány lett.

Mielőtt kérdésére felelnék, szabad-e tudnom e különös tudakozódásnak
okát?

Csekélység az egész! egy önhöz külsőleg, de talán belsőleg is nagyon
hasonló becsületes fiatal emberről van szó, a „Bécsi Curir“ 60-ik
számában, ki nevezetes dolgokat vitt végbe Olaszországban, s kit
keresnek, hogy megjutalmazzák! – Olvassa ön, igen érdekes közlés.

Hidegen nyujtá át az emlitett számot Zakariásnak.

Mária kiváncsian nézett majd apjára, majd vőlegényére, de legkisebbet
sem értett a különös jelenetből.

Zakariás erőtetett nyugalommal olvasta végig a közlést. Tormay miután a
számot ismét átvette, intett kezével, s Zakariással egy mellékszobába
távozott.

Mária tele gyötrelemmel, künn foglalatoskodó anyját kereste fel.

Mintegy jó negyed óra multával, Zakariás bucsut vőn Tormayéktól; midőn
Máriához közeledett, szokatlanul levert volt, és reszkettett, meg akarta
csókolni, de Tormay nyers hangon megtiltá azt.

Mit jelent mindez kedves atyám?! kérdé Mária könyűs szemekkel.

Mindent meg fogsz tudni rövid idő mulva, addig légy nyugodt, tudod hogy
szeretlek, s mindennel mit cselekszem, boldogságod kivánom előmozditani.

Másnap korán reggel titokban hagyta el Zakariás az oláh falucskát.

* * *

1821-ben, éppen 9 évvel az előbbi pontokban leirt történet után,
Erdélynek Fogaras vidékén S. nevü mezővároskában, a régi gróf B. család
izletes kastélyában, ugyancsak az emlitett gróf praefectusánál két férfi
ült estebédnél. Az egyik alacsony zömök pirospozsgás egyéniség maga volt
a praefectus, a másikra, ha személyét másolnám azonnal rá ismernének
olvasóim, az nem volt más mint Zakariás, csakhogy a praefectushoz az
éjszakára már Liverpool név alatt szállott be.

Az ilyen kövek, mint minő praefectus ur gyűrűjében ragyog, csak
Olaszországban divatoznak, ilyen köveket más országokban szemlélhetni a
ritkaságok közé tartozik.

E gyűrű még feledhetetlen nőmről maradt, Tormay Máriáról, ő e gyűrűt,
miként többször emlité, egy rablógyilkos olasztól kapta, s csupán azért
nem dobta el magától, mert azt hitte, hogy mint olyan ember tulajdona,
rablott tárgy lehet, s valaha valódi gazdájának visszaszolgáltathatik. –
Szegény asszony csak az örökké éber gondviselésnek köszönhette, hogy
ezen becstelen ember nejévé nem lőn, ki szerelmébe szinlette magát, s
kit forrón szeretett.

Mennyi ideje, hogy önnek szeretett Máriája meghalálozott?

Mintegy negyedfél éve!

S mi történt azon gazember olaszszal?

Bizonyosan hurokra került s nevével együtt az enyészetnek adatott át. –
Bár mi késő jőjön is, de a bünt büntetés szokta követni.

Az olasz ajkain egy alig észrevehető gúnyos mosoly surrant el.

Uram, egy igénytelen kérésem volna… én holnap korán reggel távozom, az
útban gyakorta fordulnak elő apróbb fizetések, melyek ha nem
teljesithetők, kellemetlenségeket szoktak előidézni, légy szives nékem
egy ezer forintos bankjegyet apróra váltani, igen lekötelezendesz.

Azonnal megtekintem a grófi pénztárt, ha abban annyi aprópénz található,
a legtisztább szivvel teljesitem kivánatodat.

A praefectus más gyertyát gyujtott s a kastély félreesőbb részébe
távozott.

Pauli haladéktalanul a praefectus távoztával megjelent.

Pauli, e kastélyban több pénz lehet, mint gondolnók, nekünk jelenben
kincsekre van szükségünk, gondosan vizsgáld meg a praefectus hálótermét,
mit a háziinas segélyével megtehetsz, nem tudom melyik szoba rendeltetik
az én számomra, jól megismerkedjél az épület minden szege zugával… hol
hálnak a cselédek… merre visz az ut az udvarból… van-e kerités… árok… te
okos ember vagy! pontban 2 órakor éjfél után készen légy a lovakkal,
fütyölni el ne feledd. Tőrömet a párnák alá fogod rejteni.

Pauli meghajtotta magát és távozott.

A praefectus kevéssel utána megjelent, s igen örvendett, hogy vendége
kérelmének eleget tehetett.

Tizenegy órakor mindenki mélyen aludt a kastélyban, csak Zakariás és
Pauli volt ébren.

Egy órakor felkelt az olasz, felöltözködött mindent magához vett, bal
kezében égő gyertyájával, jobb kezében a kifent tőrrel lábujjhegyen ment
egy hosszu folyosón keresztül, a praefectus hálóterem ajtajához,
csendesen próbálta a kilincset, a szoba zárva volt. Műeszközeihez
folyamodott, pár perc mulva háboritlanul nyitott a hálóterembe, amint
körültekintett, nehány lépést iszonyodva tántorgott vissza, egész
testében reszketni kezdett, a tőr pengve hullott ki kezéből.

Tormay Mária ugy miként utolszor látta, állott a praefectus fejénél,
fehér mezben, fehér arccal, jegesült szemekkel tekintve a gyilkosra.

A praefectus a zörejre felébredt, bámészan függesztve szemeit
Zakariásra, ki néhány lépésnyi távolságban reszketve állott előtte.

Uram! hogy jött ön e szobába, melynek ajtaját saját kezeimmel zártam be.

Zakariás nem felelt, magasra emelkedett hajszálakkal meredt Máriára.

A praefectus felkelt ágyából, s a rémült olasz felé közeledett, ki
mozdulatlanul látszék őt bevárni akarni. A harmadik lépésnél a tőrre
lépett, s azt odább dobta. Figyelmes lőn a pengésre, borzadva felemelte
a gyilkos eszközt.

Gyilkos! kiáltott magánkivül – gyilkos! mit akartál, miért kerestél fel
hálóterememben?

Zakariás nem felelt, mozdulatlanul állott előbbi helyzetében.

A praefectus csengetett, lármázni kezdett, csakhamar telve lőn hálóterme
domesticusaival, kik uroknak parancsára megkötözték Zakariást és inasát.

Másnap korán reggel a kolosvári törvényszéknek adatott át. Mindent
bevallott. Olaszországban végezték ki Paulival együtt bitófán.

A praefectus Máriát, mindjárt halála után gypsbe lenyomatta, s minden
éjszaka menyasszonyi ruhájában ágyához helyezte, hogy elalvásakor és
ébredésekor feledhetlen vonásait szemlélhesse.



A HÖLGYEK HÖLGYE.

Mit elbeszélendő vagyok, egy kalabriai szigeten történt közel Afrikához.
Három nap előtt még a sziget nevét is tudtam, egy gyilkos fejrheuma
következtében azonban nemcsak azt feledtem el, de még Kalabria is csak a
karalábéról jutott eszembe. Bocsánat e nagyon is ártatlan élceért, de az
ember az ilyen gyilkos fejrheumák után neki szilajodik; különben ilyen
ártatlanságokra a halhatatlan Zafir élcei között is akadhatni, pedig
Saphir zaphir, én pedig csak egy halandó carneol vagyok.

A meg nem nevezhető szigeten lakott egy dúsgazdag halzsir-kereskedő;
Phalonio-Tran. Nejét a Sirocco fojtotta meg, de örömül és gyönyörüségeül
megmaradt egyetlen leánya – Palma. Tran rendkivül erényes és vallásos
ember volt, elannyira, hogy a vidéken Santrannak nevezték, mi
természetesebb tehát, mint az: hogy egyetlen kincsét, leányát
Sanpalmának nevelte.

Minden ünnepnapon száz szegény számára volt teritve asztalánál, kik
közül többen ugy tele itták magokat, hogy hideglelést kaptak, mig mások
forma szerint kérődztek, többen pedig az utcán dültek el a részegségtől.

Ilyenkor Tran és Palma szolgáltak az asztal körül, s egész nap
böjtöltek.

Vala pedig ekkor az 1670-dik év, midőn is a boldog embereket rendkivül
nagyra becsülték.

Palma felnevekedett erényben és vallásosságban, s oly szép lett, hogy a
későbbi trakták alkalmával még a koldusok is kevesebbet zabáltak,
időnkint Palmára meregetvén az ő szemeiket.

A szép lánynak, ha rosz is, hire jár, ha pedig szépség mellett valamely
lányról csak jót beszélnek, a hir nemcsak madársebesen repül, hanem még
figyelmet is képes ébreszteni. Az erényes és vallásos Palmának hire
egész Afrikáig hatolt, hol figyelmet ébresztett bizonyos Tubal nevü
gazdag gyarmatosban is.

Tubal mindenekben hasonlitott az afrikai gyarmatosokhoz. Szerette az
árnyékot és vadászatot s a gyönyörök s élvezetek mindenféle nemeit.
Atyja már mulatt volt, s nagyapjáról a kedélyes fiu, egy kis sötét
szinezetet kivéve, semmit sem örökölt. A nagyapó, mint néger és
rabszolga sokat szenvedett, az apó ellenben husz éves korában egy
europai fehér nővel kelt össze, Messinában tanult, pénzt szerzett
magának, birtokot s rabszolgákat vásárolt Afrikában, s azokat szeretett
gyermekének, egyetlen fiának Tubalnak hagyományozta. Tubal magas volt és
száraz, de a mellett oly izmos, hogy rabszolgái közől többeket egyetlen
ökölütéssel meggyilkolt.

Rabszolgái félték őt, de mégis szerették, ő ellenben sem nem félt, sem
nem szeretett. Tubal tökéletes keveréke volt az afrikai erények, és
europai bünöknek. Minthogy különnemü fűszerekkel kereskedett, gyakran
fordult meg Siciliában s Kalabriában; egy ilyen megfordulás alkalmával
ismerkedett meg Phalonio-Trannal, s annak gyönyörüséges leányával
Palmával.

Palma midőn először meglátta, ugy megijedt tőle, hogy a hideg is
kilelte. Tran ellenben, minthogy Tubal mindent nagyon olcsón adott a már
akkor nem csupán halzsir, hanem vegyes kereskedőnek – igen
szeretetreméltónak találta. Tubal mint minden afrikai, nagyon tudta
magát tettetni, s oly ártatlan és szenvedélytelen pofákat vágott, s
annyi cukkerbakkerájjal kedveskedett, hogy Palma hidegleléséből
harmadnap szerencsésen felgyógyult. Tubalt dolgai nemsokára azután
Afrikába hítták, de megigérte, hogy rövid idő mulva hosszasabb időre fog
tisztelkedni. A távozás és isméti megjelenés időhézaga alatt egypár
majmot, s több apróbb nagyobb értékü csecsebecséket küldött Palmának, ki
azoknak annyira megörült, hogy másodszor örömében lelte ki a hideg.

Egy hónap elteltével Tubal ismét megjelent, a midőn is látására Palma
kisasszony egészséges maradt, sőt az azelőtt lenmagolajszinü Tubalt
narancsszinünek találta. Az öreg Tran pedig annyira belebődült az
afrikai fűszerszámosba, hogy másként nem is szólitotta, csak „uram
öcsémnek!“

Tubal – nyakra-főre udvarolva Palmának – két egész hetet töltött a Tran
házánál. Tran nagyra becsülte e baráti megkülönböztetést, s az afrikai
gyarmatossal és fűszerszámossal jelentős kereskedelmi szerződéseket
kötött. E kereskedelmi szerződések következtében, egy pár évig ha
akartak volna, sem szabadulhattak volna egymástól, minthogy a kötések
legrövidebbike is öt esztendőre szólott.

Tubal ismét távozott, most azonban már pofon csókolta ura bátyját, a
Palma kacsóit pedig mint valódi gentleman udvarló, narancsszinű ajkaihoz
emelte.

A kisded szigeten már ugy beszélgettek Palmáról, mint Tubal leendő
nejéről, s akadtak, kik meg is szidták a kisasszonyt. A házasulandó
nobilik dühösködtek, nekik fájt, hogy Afrika Europán diadalmaskodik,
szólni azonban nem igen mertek, mert Tubal lőni, és vágni egyiránt jól
tudott.

Tran, minthogy leánya kiházasitásáról nem gondolkodott, Tubalban csak
sympathiákat fedezett fel, szerelmi érzelmekről azonban nem is álmodott.
Palma is azt gondolta, hogy Tubal neki csak ugy kedveskedésből hordja az
értékes csecsebecséket, és válogatottnál válogatottabb déli
gyümölcsöket. A Tubal kebele ellenben szintugy ropogott a vadabbnál
vadabb szerelmi érzések terheitől. A kebel mozgalmai még az afrikai
birtokon is meglátszottak, miután Tubal hazatértekor haladéktalanul
mindent szépíttetett, tisztogattatott, ujittatott, ugy hogy a melyik
rabszolga ki nem dült a naphosszat tartó munkától és fáradságtól, azt ő
ütötte főbe, s igy vagy amugy, elmaradhatlanul ki kellett dülnie.

Afrika, dacára a sok költőiségnek, mely ege alatt otthonos, Tubal előtt
napról napra prozaiabbnak mutatkozott, sőt, a mi egy afrikai
gentlemannél szinte hallatlan dolog, sohajtozni is kezdett.

Az a lágy vágy, mi keblét elfoglalá, kedélyére is hatást gyakorolt, s
egy pár napra annyira neki szelidült, hogy a rendesen gyötörtetett
rabszolgákat majd megölte a csodálkozás. A csodálkozás nemsokára merev
bámulattá fajult, miután ő kegyelmessége már nemcsak sohajtozot, hanem
flótáját előkeresve s kitisztogatva, flótázott is.

Mi természetesebb, mint az, hogy az ur flótázván, a rabszolgák
táncoltak.

Tubalt azonban, mint minden szerelmes embert, többé nem elégitették ki
sem a rendezések, sem a flótázás; szüntelen Kalabriát hordá emlékében,
szakadatlanul Palmához vágyott. Afrikában a vágy akarat, az akarat pedig
kivitel. Phalonio-Trannál még jóformán ki sem seperték a szobát, melyet
Tubal beszemetelt, már ismét megjelent a szerelmes fűszerszámos.

Művészileg képzett emberismerő azonnal felismerte volna az epedő
szerelmest, Phalonio azonban, ki csak a halzsirt, szerecsendiót s
babérlevelet tanulmányozta, mit sem gyanitott. Palma nagysám azonban
észrevette, hogy a Tubal szórakozottságának, gyakori kebelemelkedéseinek
van valami alapja, s a kedves lány sua forma megriadt.

Tata én félek!

Mitől gyermekem?

Tubal szerelmes belém?

Kis bohó! hát baj az? Tubal becsületes kereskedő ember és gazdag
birtokos, ha nőül vesz, Afrikában kevés halandó lesz boldogabb náladnál,
ha pedig csak ugy szeret, mint Europában legtöbben szoktak, de elvenni
nem akar, ajtót mutatok és bankerottot csinálok.

Phalonio-Tran olyan ember volt, ki boszuból még gazember is tudott volna
lenni.

Tata! én sohasem megyek Tubalhoz!

Akkor sem ha becsületes uton nőül kér?

Akkor sem!

Akkor sem ha tata akarja?

Akkor sem!

Akkor sem ha tata parancsolja?

Akkor… igen!

E párbeszédből kiviláglik, mennyire szereté Palma Tubal uramat.

Tubal halasztotta volna az elkerülhetlenül szükségessé vált
nyilatkozatokat, de azokat halasztani veszedelmes leendett. A sziv, ha
még oly erős is, megszakadhat.

Felkereste tehát először Phalonio-Trant.

Bátyám! mindenem van; vannak babérlugasaim, cukornád réteim, szilvásaim,
rizszsel és kávéval bevetett földeim, de nincs szerető nőm, egy szóval
semmim sincsen.

Uram öcsém nagyokat mond, de tudom magamról, hogy a ki szeret, nagyokat
szokott mondani. Midőn én istenben boldogult nőmről mint szerető
ábrándoztam, sohasem mondottam kisebb dolgokat a Mont-Perdunél, pedig
Afrikában melegebben szeretnek, mint Calabriában, s Siciliában.

A szerelem nálunk Afrikában élet, vagy halál. Minket emel, dagaszt,
éleszt; vagy száraszt, fogyaszt, megöl. De mi legnevezetesebb? az, hogy
mi afrikaiak, nem mint önök europaiak 18–20, hanem 10 éves korunkban
kezdünk szeretni, s 80 éves korunkban épen oly dühösen szeretünk, mint
önök husz éves korukban.

Boldog hazája a szerecsendiónak és tartós szerelemnek! Minő különbség
Afrika és Europa között; csak vegye öcsém uram p. o. az én állapotomat.
Én ötven éves koromban többre becsültem 100 tonna halzsirt, 100 darab
asszonynál.

Sajnálnom kellene uram bátyámat, ha túl nem esett volna örömön és
fájdalmon, minthogy azonban túlesett, rajtam a sor; bátyám kénytelen
engemet sajnálni.

Hogy? hogy?!

Én szeretem Palmát, szeretem afrikailag, életre, halálra, vagy nőm lesz,
vagy meghalok!

Az ön halála a legrettenetesebb zavarokat idézhetné elő kereskedésemben,
önnek élni kell, legyen Palma az öné.

Tubal szinte szétszedte örömében Phalonio-Trant, s szobájából egyenesen
a Palma teremébe rohant.

A kedves gyermek megriadva szökelt fel pamlagáról.

Tudja-e Palma, mi tárgyban alkalmatlankodom?…

Tubal, ön atyámtól megkérte kezemet, s jött azt nékem jelenteni.

Palma, Sanpalma! ő nem csak a föld, hanem az égnek is választottja.
Belát az ember gondolatjaiba, s tudomása van termeiben oly dolgokról,
melyek a Phalonio-Tran termeiben történnek. Palma nekem nemcsak e földön
nyujt boldogságot, hanem az örök üdvességet is biztositja számomra.

Mi engemet illet, én már csak tulvilági boldogságról álmadozhatom; –
válaszolt Palma szomoruan.

Phalonio-Tran nékem ajándékozta a kedves Palma kezét.

Palma hüséges és engedelmes leány, s atyja parancsolatjának
engedelmeskedni fog.

Tubalnál vadabb borju nem volt egész Afrikában; még Palma fenebbi
nyilatkozataiból sem birta, vagy nem akarta kitudni, hogy a kedves
gyermektől nem szerettetik.

Mit Afrika szépet, nemest, magasztost, nagyszerűt felmutathat, lábaidhoz
rakom, s magam is elődbe térdelek.

Palma hallgatott.

Europai müvészekkel népesitem meg afrikai gyarmatomat, kik éjjelt
nappallá teremtnek, csakhogy téged mulattathassanak.

Palma hallgatott.

Parancsolj, magam szántom a rizsföldet, magam töröm a cukornádat, magam
készitek csukoládét, magam kefélem rabszolgáimat.

Palma hallgatott.

Dacára e sokat beszélő hallgatásnak, Tubal Palmával harmadnap
megesküdött.

Europától Afrikáig folyvást zokogott Palma, vizen és szárazon.

A legelső nap estéjén haladéktalanul, a legiszonyatosabb alakban mutatta
be magát a kékvérü afrikai. Felborzolt hajjal és kidüledt szemekkel
jelent meg fehér bőrü neje előtt.

Szerettél-e előttem valakit Palma? mert ha szerettél, azonnal
megnyúzlak.

Palma ég felé emelte szemeit, azután Kalabria felé tekintett, sohajtott,
s igy válaszolt:

Sohasem szerettem senkit!

Ugy üdvezülj? ugy kapj csörgőkigyóhimlőt? sárgalázt? és fekete
epemirigyet.

Igen!

Ilyetén kitörés után azután szerelmi őrjöngésbe esett, átkarolta Palmát,
csókjaival fojtogotta, melyek tikkasztók, s fulasztók valának, mint a
Samum és Sirokko.

Egyetlen panasz sem hangzék Sanpalma ajkairól.

Egy szeretetreméltó majommal időzött Sanpalma; Tubal ez ártatlan
szórakozás közepett lepte meg, neki rohant, egyetlen ökölütéssel földre
teritette, s csergedező vérében gyönyörködve, igy orditott:

A majmoktól is féltelek, még egy ilyen rendezvous, és á la Othello
megfojtalak.

Palma sirt, égfelé emelé szemeit, Kalabria felé tekintett, de
hallgatott.

A majomnak szive repedt meg bánatában.

Orkán, villám és mennydörgés közepett hurcolta őt kocsikázni.

Nappal kellett alunnia, éjjel mulatnia. Tubal felforgatta a természetet,
hogy afrikai kedélye ne unatkozzék; de Sanpalma, mint olyan lény, ki e
földön már mitsem remél, s mitsem vár, szótalanul engedelmeskedett.

Imádsz angyalom?

Istent imádom csak Tubal, az embereket legfeljebb szeretnem lehetne.

Én Moab vagyok Giaur, nagyobb minden Phariseus, Jebuseus, és profétánál.
– Ezeket elorditva Sanpalmát arculcsapá.

Palma sirt, égfelé emelé szemeit, Kalabria felé tekintett, de egy szót
sem válaszolt.

Mig ezek Afrikában történtek – Phalonio-Tran meghalt Europában.

Tubal egy hivatalos kirándulást tett Maskarába, szóval, nem volt
odahaza. A majom s Palma boldogok voltak, mulatozhattak egymással. Tubal
előbb jött meg, mintsem váratott. Egyedül találta a majmot, és
Sanpalmát.

Dühtől vonagló ajkakkal, dühtől reszkető karjain vitte Palmát egy
kokusfa alá. Palma az ég felé tekintett és mosolygott. Tubal ellenben
bőgött, Palmát zsinegen felkötötte, és megfojtotta.

Phalonio Tran mindenféle kötelezvényeit, s egy bőrt küldött Europába,
egy ilyen tartalmu levél kisérete mellett:

„Kedves urambátyám! Mielőtt meghalunk, szükség számadásainkat
bevégeznünk. Én önnek legdrágább kincsét tettem semmivé, küldöm helyette
passiv kötelezvényeit. Quittek vagyunk. A bőrrel beszámolok, mint minden
becsületes bojtár.

Tubal m. p.

Phaloniot már a sirban találván e levél, a massae curatorok nem birták
kitalálni minő bőr a Tubal által küldött bőr, és – cipőket csináltattak
belőle.

* * *

Századunkban ilyetén forma regények, s novellák kezdenek divatozni.



ANGLIEN HERCEG és KUAN DIANA.


I.

1615-dik évi Május 1-ső napján esküdött meg Dessort gróf Kuan Diannával.
Az estély a gróf Veron nevü kastélyában tartatott meg Franciaországban.

„Veron kastélyban mulat a legszebb pár,“ beszélgetének mindenfelé. Kuan
Diana hallotta mit beszéltek, mosolygott, és Anglien herceg jutott
eszébe. Anglien herceg nem volt jelen az estélyen. Három napon keresztül
mulattak a vendégek a kastélyban, a gróf egyetlen pillanatra sem
maradhatott egyedül fiatal hirhedett szépségü nejével. Negyedik napon
mindenki távozott, s a gróf telt kebellel sietett Diana termeibe. Mint
esküvő előtt, Dianát halványan és hidegnek találta.

Engedje meg asszonyom, hogy az esküvő előtti kérdést még egyszer
ismételhessem: Szeret-e ön engemet?! – szólt a gróf érzésteljesen, de
komolyan.

Szeretem! – válaszolt Diana egykedvüen; felállt ülőhelyéből, az ablakhoz
ment, s könyűs szemeit a messze távolban legelteté. A gróf nem vette
észre nejének könyeit, s mire Diana megfordult, könyek helyett szemeiben
mélaság mutatkozott.

Asszonyom! ön mint leány Anglien herceget szerette; az időken szabadon
rendelkezhetett szivével, ezentúl azonban, miután nekem szerelmet s
hűséget esküdött, feledni kell a herceget. Kérem, mindenre kérem,
feledje őt!

Uram, ön maga mondja, hogy önnek szerelmet és hűséget esküdtem, ennél
többet ne kivánjon nejétől, én akarom feledni a herceget, de ha
megemlékezném róla, még azon esetben is biztositom önt, hogy női
kötelességeimről nem fogok megfeledkezni.

Asszonyom, ön jobban ismerheti magát, mint én, a miért nyilatkozatában
megnyugszom.

A történtek után egy órával karöltve sétáltak Dessort gróf és Kuan Diana
a Veron parkban.

Gyönyörü tavaszi délután volt, illatos lég játszott a zöldellő fák
lombjaival és leveleivel, külennemű madarak csevegtek és daloltak,
Dessort gróf bájos nejének szépségein legelteté szemeit, Kuan Diana
Anglien hercegről gondolkodott.

A kellemes hónapokat Veronban töltendjük, a telet Párisban.

S miért ne töltenők a telet is Veronban?! őszintén megvallom, szerfelett
meguntam a zajongó és nyugtalan párisi életet.

A grófnak tetszhetett e nyilatkozat, derült arccal válaszolt:

Parancsolj Diana, s akár az örökkévalóságig Veronban maradok.

Magas és lombos platan árnyékában foglaltak helyet.

Diana, tetszésedre bizom a nap felosztását; rendelkezzél velem, s
parancsolj szolgáimmal.

Lovaglás, séta és kocsizás a szabadban, benn válogatott könyveim, s ha
megengeded, Dessort gróf társasága.

A gróf lelkesedve emelé ajkaihoz a legszebb kezeket.

Először is kikocsikázhatnánk a közel majorba, s megtekinthetnénk a
barbeauxi erdőséget.

Igen! annyi ideig tartott szobaélet után végtelenül jól fog esni a
szabad levegő.

A gróf elrohant, hogy kocsiról s lovakról gondoskodjék. Diana egyedül
maradt – és sohajtott.

Pár perc alig telhetett el, megzörrent a platan háta melletti csalit, s
Kuan Diana előtt vadászosan öltözött férfi állott meg. Anglien herceg
volt. Diana elsikoltá magát. Dessort gróf szerencsére még az udvarban
rendelkezett, s a sikoltást nem hallotta.

Herceg! ön engemet sohasem szeretett! különben nem veszélyezteti életét
s az én becsületemet.

Egyedül téged Diana, ezelőtt s ezután. Becsületed szent előttem,
életemmel keveset gondolok, mert nem birhatlak. Ah Diana, te engemet el
tudtál feledni.

Soha! hercegem, soha!

A gróf léptei hangzának, csakhamar maga is megjelent, Dianát egyedül
találta.

Kevéssel azután együtt kocsiztak a majorba, s a barbeauxi erdőségbe.


II.

A barbeauxi erdőség Verontól mintegy három negyedórányira feküdt, s ezer
egynehány holdnyi térséget foglalt el. Vágásokra osztva, széles és
keskenyebb utakkal gazdagon volt behálózva, melyeknek elsőjei felett a
nyilt ég láttathatott, mig a keskenyebbek fölébe, az év melegebb
szakaiban árnyas lombok vonának boltívet. A növényélet buja
változatosságban mutatkozott, a száz éves cser- és bükfák ezrei között,
s hol szelidebben munkált a természet, gyengédebb erdei virágok is
tarkállottak. Időszakonkint őzek és szarvasok csörtetének a sötét és
sürű reketyékben, nyulak iramlottak az utakon keresztül, mig a magasban
megszámlálhatlan torok dalolt, vagy csevegett. Ki a természet
költészetét szerette, azt a barbeauxi erdőségben feltalálhatá.

A nap nyugodni hajolt, midőn Dessort gróf kocsija az erdőség közepét
átmetsző keresztuton elhaladt, s egy a baloldalra vivő keskenyebb
kocsijáráson befordult. A kocsiban Kuan Diana ült férjével, kivül
bizalmas cseléd kormányozott két telivér angol heréltet.

A barbeauxi erdő legkedvesebb birtokom, még gyermekkoromban szerettem
meg; ifju koromban gyakorta időztem hallgatag sátraiban; mint férfiu
többször keresem fel, hogy egykori boldogitó reflexioimat megujitsam.

Diana nem felelt, zöld cserfalevelet tépett darabokra, és saját
gondolataiba mélyedett.

Diana, ezen ut atyám sirjához vezet; az öreg Dessort Achill távol az
emberektől a barbeauxi erdőben kivánt nyugodni. A legidősebb bükfa
mellett ásattam sirt a legnemesebb kebelnek, az ősök fája őrzi porait.

Diana még mindig nem felelt, Dessort gróf ingerültebben szólott:

Kuan Diana nem ohajtja szemlélni férje atyjának nyughelyét?

Uram én rettegek a halottaktól, a halottak nyughelyétől borzadok; majd
máskor – egy kellemes reggelen, midőn a nap egész fenségében ragyog,
vagy délben, vagy korán délután… Uram ön bús!? önt szomoritja
nyilatkozatom, jőjön kérem, nézzük meg a jó atya nyughelyét, ön
mellettem lesz, s én megpróbálom nem borzadni.

A kocsi a legidősb bükfa aljában emelt siremlék mellett állott meg.
Dessort gróf és Kuan Diana kiszállottak. Karöltve haladtak. A férj
érezte, miként reszketnek a nő karjai.

Az emlék sötét márványból egyszerü, mégis nagyszerű stilben volt épitve.
Aranybetük jelölték az élőknek a halott nevét, s azon állásokat,
melyeket az életben elfoglalt, a cimek, s évszám sem hiányzottak.

A gróf, a mint az emlékhez közeledtek, elkomolyodott, későbben letérdelt
a talapzatra, lehajtá fejét, s igy vesztegelt szótlanul.

Mysticus elmélyedettségéből éles sikoltás riasztá fel. Kuan Diana
halványan s reszketve állott előtte.

Uram siessünk el innen… különben meghalok, szólott a nő alig
hallhatólag.

Az isten szerelmiért, mi lelte önt asszonyom! talán szemlélt, talán
hallott ön valamit? e hirtelen és szokatlan változás, az éles sikoltás,
önnek reszketése.

Azon pillanatban, mialatt ezen kérdések tétettek, sötét alak bontakozott
ki az emlék melletti csalitból, s alig észrevehetőleg tünt el az erdőség
sűrűjében.

Mindenre kérem önt gróf, távozzunk!

Dessort gróf észrevette az alig észrevehetőleg távozót. Egész erejéből
nézett utána, de fel nem ismerheté.

Asszonyom! szemlélte ön a távozót?

Távozzunk uram! mindenre kérem távozzunk! igen én szemléltem őt s az
ijedtségtől szinte eszméletem hagyott el.

Őt!? kit? tehát felismerte az előttem ismeretlent?

Dessort gróf épen ugy ismeri Anglien herceget, mint Kuan Diana.

A grófnak minden vére arcába szökelt, csakhamar azonban elsápadt, alig
hallhatólag szólott nejéhez:

Anglien herceget!? talán az idegen ismeretlen…

Anglien herceg volt! válaszolt Diana lesütött szemekkel.

Köszönöm asszonyom! megnevezé nekem a nemtelen csábitót, s én e perctől
fogva bizom ön szerelmében… rendelkezzél velem, szeretett Dianám!?

Grófom, ha ugy tetszik!? E pár szóban annyi hidegség volt, hogy Dessort
szinte reszketni kezdett. Karját nyujtá nejének, a kocsihoz kisérte, s
mindketten előbbi helyeiket foglalták el.

A kocsi sebesebben haladt, mint azelőtt, a Veron kastély felé.

* * *

A gróf nejét egészen fogadó termeig kisérte, az ajtónál azonban
udvariasan meghajtá magát és szótlanul távozott a kastély udvarára, hol
legkedvesebb hátaslovának felnyergelését parancsolta meg. Mig az
megtörténhetett, melegebb felöntönyt változtatott, kardot, pisztolyokat
s tőrt vett magához.

Midőn elindult, egészen este volt, a messze láthatáron egyetlen bucsuzó
sugár sem játszodott. Sebesen száguldott sötét felleges ég alatt a
veroni vonalon, melly egyenesen a barbeauxi erdő felé vezetett.
Félórával későbben a nevezett erdő homálya boritotta el a lovat és
lovagot.

Hüvös szél kiséretében hideg eső csapkodá a grófot, ki átkozódva emlité
meg Anglien herceg nevét, kivel minden áron találkozni kivánt.

Bizott nejében, magában mégis boszut esküdött a herceg ellen, ki az
egykori viszony alapján jogokat látszék igényelni a nő, Diana irányában
is, s azáltal nyugtalanságot lopott be a gróf a nélkül is ingerlékeny
kebelébe.

Vagy hercegi becsületszavát adja, hogy többé Dianával nem találkozandik,
vagy gyilkosa leszek a becstelennek. Bizom nőm hűségében, de e bizalom
mellett megőrülhetek, ha a herceggel találkozhatnom kelletik közelében.
Diana bár nem szereti, de nem tudja feledni; a herceg férfiu, legyen
erősebb Dianánál, szeresse, de feledje örökre, s ne akarjon oly
asszonynyal találkozni, ki csak ugy viszonozhatná érzelmeit, ha előbb
becstelenné aljasodnék.

Dessort megsarkantyuzá lovát és még sebesebben haladt a barbeauxi
erdőségben. A fellegek mindinkább sürüdtek, a sötétség szemlátomást
növekedett. A zsinóregyenes és tiszta vágáson könnyü volt haladni, most
azonban egy baloldali ösvényre kellett térni, mely tövises volt és
egyenetlen, elannyira, hogy csak lépést is a legnagyobb elővigyázattal
folytathatá utját a lovagló.

Mindjárt esküvőm után ennyi nyugtalanság és kellemetlenség, mit mindent
rejthet pedig még a jövendő?! Mig harapni nem tud, kell összetipornom
boldogságom kigyóját, mert ha megnő, legyőzhetlenné fajulhat, s
boldogságomat fojthatja meg.

Épen a már emlitett siremlék mellett kellett elhaladniok. A ló
félreugrott s hirtelen megállott. A gróf reszketve érinté sarkantyujával
a ló ágyékát, de nem mert az emlék felé tekinteni. Raszk – igy hivták a
lovat – egyetlen ágaskodással messze előre szökött, nyeritett, s
vágtatva száguldott az ösvényen, vérig szakadottan tövis és bokortól.
Csakhamar azonban ismét lépést volt kénytelen haladni.

Jó másfél órai lovaglás után elmaradt a barbeauxi erdőség, s a távolban
a Seine messze rónája mutatkozott. Csendes volt minden és hallgatag, itt
ott mezei pásztorok őrtüzei tünedeztek fel. A gróf folytonosan egyetlen
pont felé tekintgetett, s hol leginkább szeretett volna világossággal
találkozni, ott minden sötét volt.

Hova a pokolba mehetett volna ily hamar!? alkalmasint az épület éjszaki
részében időzik, vagy a nyaraló osztályait foglalta el, hogy regényesebb
helyen gondolkodhassék kalandjairól és szerelméről, vagy…

Félt a gróf tovább gondolni, s ismét sebesebb menésre készteté kedves
Raszkját. Herceg Anglien majorja egész kiterjedésében téglaalapon nyugvó
vasrácsozattal köriteték, s erős magas vasazott tölgyfa-kapun engedett
bejárást.

Midőn Dessort megérkezett, leszállott lováról s csengetett. Azonnal
megjelent a kapus.

Dessort grof Anglien herceggel kiván szólani.

Fájdalommal kell tudatnom méltóságoddal, hogy nagyméltósága egy órával
hagyta el ezelőtt kastélyát.

Merre, s hová ment?! – kérdé a gróf ingerülten.

Bocsánatot kérek, de e kérdésre sem szolgálhatok megnyugtató válaszszal.
A herceg eltávozott a nélkül, hogy valamelyikünkkel tudatta volna, hová?
vagy merre megy?

Dessort azon pillanatban ismét lován termett, s azon uton, melyen jött,
távozott az Anglien kastelytól. Midőn az erdőségbe ért, a fákat is alig
lehetett megkülönböztetni a sötétségtől, a szél erősebben fútt, az eső
sűrűbben csapkodott.

Mind bolond, ki igy megnőszül! ördög vigye el Anglien herceget!

Mintegy közepén a barbeauxi erdőségnek fel nem ismerhető lovag suhant el
a gróf mellett, mint szellem alig hallhatólag, és alig láthatólag.

Pontban éjfélkor találkoztak a barbeauxi erdőségben Dessort gróf és
Anglien herceg.


II.

Több hónap telt el, a nélkül, hogy Veron kastély belső életében változás
történt volna. A herceg gyakrabban találkozott Kuan Dianával,
látogatásait azonban oly ügyesen tette, hogy a komoly viszonyról Dessort
gróf mitsem tudott, mitsem gyanitott. Diana időről időre
szeretetreméltóbb alakban mutatkozott férje előtt, s oly ügyesen vitte
szerepét, miként a gróf tartós és biztos boldogságról álmodozott.

Komoly őszi estén derült kedélylyel nyitott a gróf Diana időző teremébe.
Izletes és tiszta Franklinban illatos szilfa pattogott, kellemes meleget
s egészséges levegőt idézve a falak közé. A gróf dagadó vánkossal
ellátott ruganyos pamlagra ült, hová nemsokára neje is követte; mosolygó
arccal foglalván helyet férje jobb oldalán.

Boldog vagy-e Dianám Veronban?!

Kivüled magamat is megcsalnám, ha ellenkezőt mondanék… grófom, én boldog
vagyok; válaszolt a nő lelkesedetten.

Igy tehát egészen nyugodt lehetek… Gondolkozol-e még a hercegről? A gróf
hangjában csak ügyesebb emberismerő vehetett volna észre némi gúnyt.

Diana azonnal elkomolyodott, és sértett önérzettel válaszolt:

A grófnak, ugy látom, érdekében fekszik, hogy feledjem a herceget, s
mégis felemliti őt előttem, hogy visszavarázsolja emlékembe.

Bocsáss meg asszonyom! midőn boldogok vagyunk, akaratlanul eszünkbe
ötlenek mindazok, kiktől félünk, hogy boldogságunkat megzavarhatják.
Kérdésemmel nem volt célom sérteni, s a herceg felemlitésével csak azt
akartam felmutatni, hogy mennyire szeretlek.

Köszönöm. Igérd meg mindamellett, hogy feledni fogod a herceget, s az
Anglien nevet többé nem emlited előttem. A multban vannak kedves és és
gyülölt halottjaim, hagyjuk azokat nyugodni; én a jelenben boldog
vagyok, ha a mult halottjait mind feltámasztanók, oly lényeket is
idézhetnénk életre, kik boldogságomat megsemmisithetnék.

A gróf nem felelt, örömet sugárzó szemekkel tekintett Dianára. – Pár
percig szünet lőn.

A napokban gondolkodtam róla, ne töltsük-e a telet Párisban; a tél
örökkévaloságnak fog tetszeni ezen elhagyatott kastélyban, mig Párisban
a nagyélet, s müvészet karjaiban észrevétlenül fog elrepülni.

Maradjunk Veronban, örömestebb tölteném házasságom első évét távol a
nagy világ zajától, hol több rózsák viritanak, de több a tövis is.

Maradjunk hát Veronban, én ohajtásodnak hittem hizeleghetni, midőn
Párist felemlitém; mi engem illet, én Párist akár mindenkorra
nélkülözhetném, én Párissal tökéletesen elteltem, s kivált veled
szeretett Dianám, Kamcsatkát is élvezhetőnek fognám találni.

Dessort gróf a legszeretetreméltóbb férj a világon; Györgyöm, én neked
végtelen sokkal tartozom…

Egyedül szerelmeddel Dianám, szeress, s fogadd helyette akaratomat,
rendelkezzél azzal, mint sajátoddal.

Diana ajkain csipős gúnymosoly rángatódzék keresztül, a gróf azonban
mitsem vett észre, ő még mindig nejének szavairól gondolkodott.

De olykor-olykor egy kis kirándulás nem lesz ellenedre, p. o.
meglátogathatnók Dervilliers marquist a szomszéd majorban, Viard grófot
Vitriben?

A marquis szeretetreméltó öreg úr, Viard gróf neje régi barátném, már
régebben gondolkodtam ilyszerű kirándulásokról.

A tél mégis felettébb unalmas fogna lenni ez izolált kastélyban, a
marquis szereti a vendégeket, termeiben összegyülnek a vidék nemesei,
mig Viard grófnál a nevezetesebb müvészeket találjuk.

Szeretetreméltó házak, s én előre sok élvet igérek magamnak.

Meglátogathatnók Prevel abbét is: ő valóságos bekötött könyve e vidék
többszázados historiájának, az ilyen egyének hosszabb téli estéken
megfizethetlenek.

Hát Monterau gróf az öreg tábornok, kedves leányával, Helennel?! őket se
feledjük ki a sorozatból.

Minden valamire való nemest meg fogunk látogatni, egyik nap ennél, a
másik nap amannál, harmadnap Veronban – észre sem veendjük, midőn jég és
fehér havas lepel helyett zöld fákat és virágokat szemlélendünk.

E tárgyalás közepett Diana hálótereméből ablakzörej hallatszott.

Mi az?! kiáltott a gróf hirtelen, s azon percben fölállott, ugy
tetszett, mintha hálótermed ablakainak valamelyik tábláját meghajitották
volna?

Diana valamivel halványabb lőn; csakhamar azonban összeszedve minden
erejét, a lehető legnagyobb nyugalommal válaszolt.

A jobboldali ablak kapcsai kissé meggyengültek, a szél többször
felriasztott már legmélyebb álmaimból.

S mindezt ily későn tudatod velem Dianám, az egész nehány percnyi munkát
igényel, s te legszebb álmaidat áldozád fel ily csekélységnek.

A grófnak jól esett, hogy ezen alapon kiváncsiságát kielégitheté,
azonnal gyertyát vőn és sorban megnézdelé a hálóterem ablakait.
Nyugalommal tért vissza nejéhez.

Igazad van Dianám, a kapcsok gyengültek meg; reggel első teendőm leend
azok megerősitését parancsolnom.

Még egy ideig beszélgettek, későbben a gróf jó éjt kivánt, s valamivel
nyugtalanabbul, mint jött – távozott.

Diana a jövő percben már nyitott ablaknál állott, kihajlott azon, s alig
hallhatólag suttogott: A gróf ébren van és őrködik. Csakhamar azután
becsukta az ablakokat s lenyugodott.

Másfélóra mulva Dessort gróf nyitott szobájába, megcsókolta s érzékenyen
szólt:

Még egyszer akartam jó éjt kivánni szeretett Dianám.

S megvizsgálni nem rejtőzik-e a herceg termeimben – szólt Diana magában.

Jó éjt grófom.

Későbben csend lőn a Veron kastélyban.


IV.

A zord téli napok bekövetkeztek, s mint ezen évszak kezdetén szokott,
ködös lég, szeles napok, havas eső, nedves egészségtelen levegő, saras
mocsáros utak jelölék a természetet. Dessort gróf mindent elkövetett,
hogy szeretett Dianája előtt a kellemetlen évszak észrevétlenül osonjon
el. A szórakozásnak minden ágai forgalomba hozattak; vagy Veronban
mulatott a vidéki nemesség, vagy kivül a kastélyon estélyek,
hangversenyek, táncmulatságok tarka változatosságában veszett el az
igéző Diana kedélytelensége.

A gróf örömmel tapasztalta, hogy neje igen szeret mulatni.

Viard gróf nagy előkészületeket tesz a holnapi táncmulatságra;
mindenképen azon van, hogy Dervilliers marquison győzedelmeskedjék.
Apropos! még nem is kérdeztem, hogy mulattál a marquisnál?

Felséges táncosom akadt a quadrilleben! Nem vetted észre mennyi
gratiával, s minő könnyüséggel táncol a fiatal Olivér…?

Lancry gróf…? – vágott közbe Dessort, kissé nyugtalanul.

Én őt mindenkor csak Oliviernek nevezem,… atyám testvérének gyermeke;
már régebben száműztük társalgásunkból az unalmas cimezéseket.

Tudod, Dianám, hogy Anglien herceg is hivatalos Vitrybe?

Annál jobb; Györgyöm, személyesen tanuja lehetsz, minő érzelemmel
viseltetem ő nagyméltósága iránt. Ha a herceg elég alávaló volt volna
engemet hirbe hozni, nyilvánosan boszulhatnám meg magamat.

A hercegnek mindössze is annyiból állott a büne, hogy téged most is
szeret; ő leánykori viszonyodból jogokra következtet.

Mint művelt ember pedig tudhatá: hogy a házasság át nem léphető falakat
von a korábbi viszonyok elé.

A szerelemnek mindig különös philosophiája van, édesem; a szerelem vagy
nagyon engedékeny biró; elitél, vagy megbocsát, de a kimondott büntetés
nem lehet kevesebb a halálnál.

Az ajtónálló Lancry grófot jelenté.

Dessort gróf nehány lépést ment elébe, s kedvelt barátját tárt karokkal
fogadta.

Diana kissé elpirult, későbben mosolyogva köszöntötte fiatal és szép
rokonát.

Olivier barátom igazán lovag ember, bizonyitotta, mennyit ád szavára; a
mit igért, megtartotta, remélem ma vendégünk leszesz.

Veronban hálok, hogy holnap együtt utazhassunk Vitrybe, – válaszolt
Olivier, miközben tűzteljes pillantatokat lövelt Dianára.

Dessort látta e pillantatokat, de azokat az önérzet büszkeségére
magyarázta.

A szerelemféltő férjekben az is megvan, hogy két szeretőtől egyszerre
ritkán féltik nejeiket. A grof még mindig Anglien hercegről
gondolkodott, s gróf Lancry a világért sem jutott volna eszébe.

A három tagból álló társaságocska néhány negyedóráig igen kedélyesen
mulatott, későbben a háziur eltávozott, s Olivier egyedül maradt
Dianával.

Dianám, minő nyugtalanul vártam e pillanatot, hogy szerelmemmel
háborítatlanul időzhessek! gondoltál-e reám az utolsó együttlét óta.

Egyedül reád Olivier! a grófnak mint felséges táncost ugy dicsértelek,
hogy gyakoribb együttlétünk, s élénkebb társalgásunk legkisebb gyanura
se szolgáltasson alkalmat.

A gróf tehát szerelemféltő?

E tekintetben tökéletesen polgári. Felteszem róla, hogy
szerelemféltésből paraszttá tudna fajulni, meggyilkolná ellenfelét, s
nejét nyilvánosan gyalázná meg.

Minő szerencse, hogy neje férje bornirtságát ügyesen képes kijátszani.

Ne bizzál egészen ügyességemben Olivier, s vigyázz magadra, a legkisebb
megaláztatás, vagy szerencsétlenség, mi e tekintetben téged érhetne,
életembe kerülne.

Szerelmem, egyetlen Dianám, vigyázni fogok magamra, nem magamért, hanem
teérted. Holnap ismét boldog leszek, de holnapután, s azután?

Holnapután Veronon keresztül térsz vissza birtokodba, ezt meg kell
igérned. Egy hét mulva táncestély lesz kastélyunkban, s te nem utasitod
vissza szives meghivásunkat.

Kölcsönt kölcsönért, megjelenek Veronban, ha ti is megigéritek, hogy
megjelentek Lancryban.

Diana csintalan mosoly közepett nyujtá kezét Oliviernek, ki azt
gyengéden szoritá meg, s lelkesedve emelé ajkaihoz.

Minő szép napok mosolyognak felém! – szólott az ifju ábrándosan.

Minő szép napok mosolyognak felénk! – igazitá ki Diana, s nagy kék
szemeit kedvesén felejté.

Dessort gróf lépett a terembe.

Épen jókor György, hogy terveinket helyeseld vagy kiigazítsd, te is
birsz szavazattal, habár azt nem tekintendjük is eldöntőnek.

Egészen fül vagyok!

Holnap Vitryben, egy hétre azután Veronban, valamivel későbben
Lancryban. Magától értetik, mindenütt nemcsak baráti kör, hanem
táncestély.

Felséges! elfogadom és megerősitem! holnap Vitryben, azután Veronban,
valamivel későbben Lancryban.

Csengettek. Formaruhás inas lépett be.

S most az asztalhoz kedves Dianám és Olivier barátom; végzé be a gróf a
legderültebb kedélylyel.

Az ebéd végeztével sétakocsizás történt a barbeauxi erdőségbe.

Diana s Olivier egy kocsiban foglaltak helyet, a gróf a kocsi mellett
lovagolt.

A szerelmi szócserék közepett észre sem vették Lancry és Diana Dessort
gróf szótalanságát és komolyságát. Anglien herceg szemközt jött velök, s
a gróf által már távolról felismertetett. Csakhamar épen a helyen, hol
az út az erdőségbe kanyarodik, közel szemben találkozott a
sétakocsizókkal.

Lancryt nevén szólitá, s barátságosan köszönt.

Olivier, a mint a hercegre veté szemeit, mosolygó ajkain némi gúnyt vett
észre, mit azon időben még meg nem magyarázhatott magának.

Diana hidegen fogadta kedvese köszöntését. Dessort elfordult. Ő a
herceggel régibb időtől fogva ellenségeskedésben élt, az ellenszenv még
azon időben keletkezett, midőn együtt udvaroltak Kuan Dianának.

A hercegben kevés discretio van, ellenszenvvel viseltetünk egymás iránt,
mégis gyakorta lovagol a barbeauxi erdőn keresztűl – szólt a gróf
észrevehető nehezteléssel.

Különös, hogy nem szeretitek egymást, pedig Anglien a
legszeretetreméltóbb ember a világon, – jegyzé meg Lancry könnyűséggel.

Dessortnak nem igen tetszhetett e megjegyzés, sarkantyut adott lovának
és szótalanul vágtatott előre.

Dianám, te mit tartasz Anglien hercegről?!

Diana, mintha megzavarodott volna, akadozva válaszolt.

Engedd meg, hogy a válaszszal adósod maradjak; bizonyos vagyok benne,
hogy róla még máskor is fogunk beszélni.

Lancry épen ugy észrevette Diana zavarodását; mint a gúnyt a herceg
mosolyában, s mindkettőről komolyabban kezdett gondolkodni.

Dessort készakarva csendesebben haladott, s utólérette magát.

Tudod-e Olivier, hogy legkedvesebb birtokomon hajtatunk keresztül. A
barbeauxi erdőségben nyugosznak Dessort Achill, és gyermekkori álmaim.

Az elsőt még feltalálhatod a másvilágon, a másodikat soha többé, az már
halva volt, midőn született; – jegyzé meg Olivier ábrándosan.

Igazad van Olivier, a gyermekkori álmok par excellence álmok, mert azok
sohasem szoktak beteljesedni, – folytatá a gróf kedélyesebben.

Összevissza kocsikáztak az erdőségben, a gróf csak néha társalgott a
kocsiban ülőkkel, s Olivier ellenében – akaratlanul bár, de a
legildomosabb férj szerepét játszodta.

Midőn azon helyen haladtak, hol Anglien herceggel találkoztak, Olivier
hirtelen Dianára emelé szemeit, s némi nyugtalansággal kérdezte:

Mióta Veronban lakol, találkozol-e olykor olykor Anglien herceggel?

Diana szemrehányólag felelt:

Már kértelek Olivier… mindent meg fogsz tudni a táncestély után.

Épen beesteledett, midőn a kastély kapuján behajtattak.


V.

Viard gróf estélyén számosan találkoztak a vidékről. Válogatott férfi-
és hölgykoszorú diszité, és élénkité a termeket.

A gróf egy ideig nem csinált egyebet, mint a férfiak kezeit szoritgatta,
s a növendékek előtt hajlongott. Viard grófné mindenkit elbájolt
kedélyességével, s a lehető legügyesebben vitte a honneursokat.

Diana azon percben, midőn belépett, udvarlókból jelentős kört teremtett
maga körül. Lancry nemcsak büszke volt viszonyára, hanem azt az egész
világgal szerette volna észrevétetni. Egy pillanatra sem távozott
imádottja oldalától.

Dessort mellékszobában kártyapartiet egészitett ki, s mig egy részről
nyugtalankodott, más részről mogorva volt, mert folytonosan veszitett.

Anglien herceg legkésőbben jelent meg, s némi mozgalmat idézett elő
nemcsak ragyogó rendjelei, hanem ragyogó külseje következtében is.
Számtalan szerelmes pillanatokkal találkozott, de kitől egtöbbet várt
volna, attól legkevesebbet nyerhetett. Kuan Diana kerülni látszott a
herceget.

Anglien herceg bizonyossá lőn, hogy gyanuja nem alaptalan, meggyőződött
róla, hogy Lancry gróf győzedelmeskedett. A herceg, noha bizonyos volt
ujabb és ujabb hóditásokban, mégis sértette hiuságát Lancry győzedelme.

Csakhamar általánossá lőn a szórakozás; táncoltak, társalogtak,
kártyáztak. Társas tánc rendezteték. Lancry Dianával, Anglien herceg
Monterau Helennel mint párok egymás mellett állottak.

A tánc szabályai szerint szemközt kellett jönniök, s táncosnét
cserélniök.

Bizonyos időre Anglien herceg karjain tartá Kuan Dianát. A herceg meg
akarta boszulni megaláztatását.

Asszonyom, ha ön herceg Anglien után királyi vérből választatandott
udvarlót, leesése esetére még felfogtam volna karjaimmal, de ha a gróf
karjaiból fog alább esni, biztositom, hogy mint herceg, nem fogom
felemelni.

Diana elpirult, csakhamar azonban halványan és reszketve fonódék Lancry
karjaiba.

Mi bajod Dianám, e hirtelen változásod megmagyarázhatlan, halvány vagy
és reszketsz…

Anglien herceg lovagiatlan volt irányomban, ő engemet meggyalázott –
válaszolt Diana indulatosan.

A társas tánc befejeztetett, a párok különváltak, a társalgás ismét
külön gruppokra osztá a vendégeket.

Anglien herceg és Lancry gróf karöltve, és sebes léptekkel haladtak egy
egészen magános terembe.

A herceg azon percben, midőn Dessort gróf nejével méltatlankodott,
mindenről, talán még nevéről s cimjeiről is megfeledkezett? – kérdezé
Lancry csipős gunynyal.

Ha mindenről megfeledkeztem volna is, arról megemlékeztem, hogy Kuan
Diana ezelőtt párnappal még kedvesem volt, s hogy ezelőtt egy héttel
egész nap együtt mulattunk Veronban, – válaszolt a herceg közönbösen.

Uram, ha mind igaz is, a mit beszél, mégis tudni fogja, hogy ilyesmi
csak mészároslegényeket jogosithat fel méltatlankodásra, nők irányában.

Én csak annyit tudok, hogy Lancry gróf nem régen került ki az
egyetemből, s hogy Lancry grófnak még sokat kell tanulnia, hogy Anglien
hercegnek leckéket adhasson.

De az elégtételt, remélem, egy diáktól nem vonná meg Anglien herceg?

A világért sem, kivált ha azon diákot Lancry grófnak neveznék.

Hol és mikor?

A barbeauxi erdőben, holnap délután 3 órakor. Szeretném Dessort gróf
ifjukori álmait felriasztani.

A táncmulatság reggeli öt óráig tartott; a vendégek nem is gyanithaták a
történteket.

Dessort gróf, Lancry és Diana együtt kocsikáztak Veronba. Anglien
valamivel korában távozott Vitryből.

* * *

Illatos thea mellett, kandalló közelében ruganyos fauteillek karjaiban
kellemes volt, és jól esett a társalgás. Talán hogy e kényelem annál
kedvesebb legyen, a hatalmas természet a szabadban ellentétet képezett;
künn pokoli setétben éjszaki szél süvöltött, s nehéz fellegek fagyos
esőt szórtak a vidékre.

A beszéd csaknem kizárólagosan a mult napi táncmulatság, s annak
vendégei körül forgott. Lancry és Diana kifogyhatatlanok voltak
észrevételekben, Dessort gróf hallgatott; ő még mindig komoly volt a
tegnapi veszteségtől, sőt még egyéb, egy megmondhatlan valami is
nyugtalanitá.

Legelső állott fel és kivánt jó éjszakát, Lancry gróf az épület külön
osztályába vezettetett, Diana szinte távozott termeibe.

Kevéssel azután némaság lőn Veronban.

* * *

Ki ezen sötét és zivataros éjszakán a barbeauxi erdő kanyarulatánál,
mely Veron felé vezet, állott volna, egy köpenyébe burkolt lovagot
kellendett észrevennie, ki egyenes vágtatva a kastély felé tartott.
Mihelyest a kastély parkjához ért, megcsendesité lova lépéseit, s csak
lasabban haladva közeledett egy jól ismert bejáráshoz, mely keskeny
ösvényen egyenesen az épület éjszaki részéhez vezetett. A bejárásnál
leszállott lováról, s az emlitett ösvényen gyalog ment bizonyos ablak
irányában, mely Diana hálotermébe szolgáltatott világosságot.

Mig ezek künn a szabadban történtek, addig benn a kastélyban Dessort
gróf gyötrő gondolatoktól nyugtalanitva, ismét meggyujtá nem régen
eloltott gyertyáját, felöltözött, s a Diana lakosztályának csarnokába
lépve, csendesen haladott nejének hálóterme felé.

Dessort egész éjen át kártyázott Vitryben, mégis sok mindent látott és
hallott, mi neki nem tetszett. A szerelemféltőknél, ha nem Othellok is,
kevés okok nagy dolgokat következtetnek.

Diana igen ismerheté férjét, s mindig résen kellett lennie; midőn
Dessort gróf a csarnokba lépett, Lancrynak haladéktalanul kimutattatott:
hová rejtőzzék, s a gyertyák azonnal kioltattak.

A másik percben szerelemféltő férj nyitott be hűtelen nejéhez.

Nézzük mi történt ezalatt odabenn.

Anglien herceg – mert ő volt – mihelyest a jól ismert ablak alatt
találta magát, azonnal felpillantott, meggyőzendő magát, egyedül van-e
Diana?

A gyertyák e felpillantással egyszerre oltathattak ki.

Egyedül van és aluszik; kisded levélkét gömbölyü kőre boritott s azt
többször próbált ügyességgel dobá be az ablakon.

Dessort gróf mindent hallott. Midőn gyertyavilág lett, ő nyult a kő és
cédulácska után, ő olvasta el.

„Asszonyom!

Holnap víni fogok, nem az ön, hanem saját becsületemért; halhatatlan nem
vagyok, s igy megtörténhetik, hogy elesem, mely esetben igen
restelleném, ha bizalmas levelkéim idegen kezekbe kerülnének; legyen
szives asszonyom azokat gombolyagba kötni s lehajítani, cserében az ön
levelkéit fogom haladéktalanul átszolgáltatni.

Anglien herceg.“

A herceg szerelmes leveleit asszonyom!

Diana reszketve nyujtá át azokat.

Dessort magánkivül az ingerültségtől, s mégis vérző kebellel nyitotta ki
az ablakot; mindamellett annyira uralkodott magán, hogy inkább
kedélyesnek, mint zavartnak tetsző hangon szólott a herceghez:

Anglien herceg tartsa meg Kuan Diana szerelmes leveleit, mert én is
megtartom azokat, melyeket a herceg irt Dianának, azok legméltóbban a
férjt illetik. Jó éjt hercegem; a viszontlátásig.

A herceg egy betüt sem válaszolt, lovára veté magát, s különféléket
gondolva nyargalt majorjába.

Most asszonyom, engedelmével teremmotozást fogok tartani.

Még alig végezé, midőn Lancry gróf rejtekéből előbujt, s erőtetett
nyugalommal elébe lépett.

Diana halálsápadtan rogyott pamlagára.

Nemde jó előrelátásom volt asszonyom, midőn „Olivier“ után azt jegyzém
meg, „Lancry gróf.“

Diana nem felelt.

Gróf ur… – kezdé Lancry zavarodva.

Uram, sohase mentegetődzék; ön vendégem, Veronban hajszála sem fog
meggörbedni; használja a kényelmet, mi szerény kastélyomban kinálkozik,
nyugodja ki magát, mert holnap önre terhes munka vár. Ha a gróf ereje e
munkát megbirandja, holnapután remélem…

A gróf felettébb megbecsül, fogadja őszinte köszönetemet. Holnapután, ha
ugy tetszik?

Igen holnapután. Nem Kuan Diana, hanem a Dessort gróf becsületeért. Ily
asszonyokért csak Anglien herceg és Lancry gróf veszélyeztetik életüket.

Lancry elpirult, de egy szót sem válaszolt. A grófnak igaza volt.

Most a férj nejéhez fordult.

Mihelyest önnek magaviselete közbeszéd tárgya leend, ön irányában is meg
leszek boszulva. Ön e perctől fogva egyszerüen Kuan Diana.

Mindenik távozott, hogy nyugodjék, de egyik sem tudott nyugodni.

* * *

Anglien herceg megölte Lancry grófot.

Anglien herceget megölte Dessort gróf.



Tartalom.

  St. Jago di Compostella  1
  Fenice  28
  Vacsora előtt, alatt, és után  53
  Nora  68
  Az erdődi kaszamátákban  81
  A viaszalakok műtereme  94
  Kedves viszontlátás  106
  A fehér rózsa  116
  Szép napok  125
  Férjpéldány  138
  Zakariás  150
  A hölgyek hölgye  168
  Anglien herczeg  180


[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

32 |öunek uram |önnek uram

45 |kenytelenség |kénytelenség

56 |hossszu bánat |hosszu bánat

66 |Ajulásából |Ájulásából

84 |meg nom |meg nem

92 |Allásom |Állásom

130 |sőt mép |sőt még

132 |ozsonnna |ozsonna

133 |hossszu tót |hosszu tót

138 |FÉRJ-PELDÁNY |FÉRJ-PÉLDÁNY

141 |hathatős |hathatós

148 |augyalom |angyalom

184 |nyngodni |nyugodni]




*** End of this LibraryBlog Digital Book "Megtörténtek és megtörténhetők (1. kötet)" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.