Title: Birálatok (1861-1903)
Author: Gyulai, Pál
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Birálatok (1861-1903)" ***

A MAGYAR

TUDOMÁNYOS AKADÉMIA

KÖNYVKIADÓVÁLLALATA

UJ FOLYAM.

1911-1913. CYCLUS

GYULAI PÁL

BIRÁLATOK

AZ 1911-DIK ÉVI ILLETMÉNY NEGYEDIK KÖTETE

GYULAI PÁL

BIRÁLATOK

1861–1903

BUDAPEST

KIADJA A MAGYAR TUDOMÁNYOS AKADÉMIA

1911

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.



TARTALOM.

I. Gyulai Pál bírálatai.

  I.  Kukliné prédikácziói (1861)  3
  II.  Magyar népmesék (1862)  15
  III.  Új magyar irodalomtörténet (1863)  27
  IV.  A «Fóti dal» egyik soráról (1864)  39
  V.  Thaly Kálmán Bottyán Jánosról (1867)  59
  VI.  Jókai legújabb művei (1869)  73
  VII.  Újabb magyar regények (1873)  100
  VIII.  Jókai mint hirlapíró (1875)  132
  IX.  Előleges censura az Akadémiában (1876)  153
  X.  A Petőfi-társaság közüléséről (1877)  157
  XI.  Újabb költői beszélyeink (1877)  176
  XII.  Pulszky Ferencz és a M. T. Akadémia (1880)  189
  XIII.  Még egyszer Kossuth és a pragmatica sanctio (1881)  192
  XIV.  A Nyelvőr és a költői szabadság (1881)  210
  XV.  Szép Ilonka (1881)  215
  XVI.  Lelánczolt Prometheuszok (1881)  220
  XVII.  Szécsen Antal és a Kisfaludy-társaság (1883)  223
  XVIII.  Jó könyvek a magyar nép számára (1883)  234
  XIX.  Bartók újabb költeményei (1883)  241
  XX.  Arany János életrajza (1884)  250
  XXI.  Zajgások az Akadémia ellen (1884)  270
  XXII.  Pulszky Ferencz és a kritika (1884)  279
  XXIII.  Mese a varrógépről (1884)  289
  XXIV.  Az út a révpart felé (1885)  295
  XXV.  Ipolyi Arnold élete és munkái (1886)  302
  XXVI.  A Nyelvőr és szépirodalmunk (1887)  314
  XXVII.  Válasz Herman Ottó úrnak (1887)  321
  XXVIII.  Fraknói Vilmos Ipolyi Arnoldról (1888)  324
  XXIX.  Trefort beszédei és levelei (1888)  333
  XXX.  Kozma Andor versei (1889)  342
  XXXI.  Dóczi Lajos, Beszélyek és vázlatok (1890)  353
  XXXII.  Jókai, A tengerszemű hölgy (1890)  362
  XXXIII.  A slemil keservei (1892)  371
  XXXIV.  Herczeg Ferencz, Mutamur (1892)  375
  XXXV.  Mikszáth, A galamb a kalitkában (1892)  383
  XXXVI.  Vörösmarty emlékezete (1900)  388
  XXXVII.  Petőfi és a Petőfi-társaság (1901)  406
  XXXVIII.  A Petőfi-társaságról (1902)  409
  XXXIX.  A magyar helyesírás (1903)  414

II. A megbírált munkák jegyzéke.

  Apáthy István, Az út a révpart felé (1885)  295
  Arany László, Magyar népmesék (1862)  15
  Bársony István, Petőfi szerelme (1901)  406
  Bajza Lenke, Előitélet és felvilágosultság (1872)  123
  Bánóczi József, A költői szabadságról (1881)  210
  Bartók Lajos, Újabb költemények (1883)  241
  Beöthy Zsolt, Biró Márton, regény (1892)  128
  Brassay Sámuel, A «Fóti dal» egyik soráról (1864)  39
  – – Előleges censura az Akadémiában (1876)  153
  Bulla János, A tündéröv (1876)  183
  Dóczi Lajos, Beszélyek és vázlatok (1890)  353
  Fraknói Vilmos, Ipolyi A. emlékezete (1888)  324
  Frecskai János, Egy tudós, a ki szépíró (1887)  314
  Greguss Ágost a költői szabadságról (1881)  210
  Herman Ottó, Szakirodalom – Szépirodalom (1887)  321
  Herczeg Ferencz, Mutamur (1892)  375
  Ignotus, A slemil keservei (1892)  371
  Inczédi László, A kocsis és királyleány (1883)  238
  Jámbor Pál, A magyar irodalom története (1863)  27
  Jókai Mór, Virradóra (1868)  73
  – – Szerelem bolondjai (1869)  89
  – – Eppur si muove (1872)  105
  – – A forradalom alatt írt művei (1875)  132
  Jókai Mór, Emlékeim (1875)  132
  – – Elnöki beszéde a Petőfi-társaságban (1877)  172
  – – Puskás Kalári (1883)  235
  – – A tengerszemű hölgy (1890)  362
  Jó könyvek a magyar nép számára IX–XV. (1883)  234
  Kákai Aranyos, A lelánczolt Prometheuszok (1881)  220
  Kertbeny Károly, Petőfi és budapesti barátai (1877)  158
  Kiss József, Mese a varrógépről (1884)  289
  Koroda Pál, Költői elbeszélések (1877)  185
  – – A túlvilág komédiája (1876)  186
  Kossuth Lajos a pragmatica sanctióról (1881)  192
  Kozma Andor, A tegnap és a ma (1889)  342
  Kukli János, Kukliné prédikácziói (1860)  3
  Mayer Miksa, A lutri koldusa (1883)  235
  Mikszáth Kálmán, Jókai verses életrajza (1883)  238
  – – A galamb a kalitkában (1892)  383
  Petőfi-társaság 1876–1901. (1902)  409
  Pór Antal, Ipolyi A. élete és művei (1886)  302
  Pulszky Ferencz, Petőfi és a kritika (1877)  161
  – – az Akadémiáról (1880)  189
  – – a kritikáról (1884)  279
  Reviczky Gyula, Edelény a hű szerető (1883)  236
  Rudnyánszky Gyula, Az áruló guzsaly (1883)  236
  Szathmáry Károly, Varga János (1883)  235
  Széchy Károly, Szép Ilonka (1881)  215
  Szécsen Antal Metternichről és Széchenyiről (1883)  223
  Thaly Kálmán, Bottyán János (1865)  59
  Toldy István, Anatole (1872)  116
  Tolnai Lajos, Az urak (1872)  126
  Trefort Ágost, Beszédek és levelek (1888)  333
  Vajda János, Újabb költemények (1876)  176
  Névmutató  427



GYULAI PÁL BIRÁLATAI  1861–1903



KUKLINÉ PRÉDIKÁCZIÓI.[1]

E mű, a mint a névtelen átdolgozó is megjegyzi, Jerrold Douglas ily
czímű munkájának Mrs. Caudle’s curtain lectures (Caudlené ágybeli
leczkéi) átdolgozása. A jeles angol humoristának bizonyosan egyik
legsikerültebb műve. Biztosan, művészi kézzel s lélektani vonásokkal van
itt rajzolva egy különben jó, de nyelves asszony, ki minden semmiségből
pörpatvart sző s ha egyszer belejő a beszédbe, önmagát izgatva beszél
beszél, a meddig csak el nem fárad. Tulajdonkép soha sem fárad el. Nem
azért hallgat, mintha nem volna még mondanivalója, vagy meglippent volna
a nyelve, a világért sem, hanem, mert férje már nem mond ellent, vagy
épen elaludt. Férje, Kukli uram, a jámbor kereskedő, napestig boltjában
van elfoglalva, de este tíztől reggeli hét óráig sehova sem menekülhet,
kénytelen lefeküdni és hallgatni neje prédikáczióit. Kukliné mindig
talál textust, sohasem fogy ki a beszédből. Ha férje egy jó barátjának
ötven forintot kölcsönzött, ha a kávéházból pipafüstöt hozott haza, ha
barátjával a «Három rózsá»-nál talált vacsorálni, ha ernyőjét oda adta
valamelyik ismerősének, ha későcskén jövén haza, kirukkol vele, hogy
ezután külön kapukulcsot csináltat magának, ha feleségénél fiatalabb és
szebb nőszemély köszön neki, ha merészel szót emelni, hogy a szobát nem
kellene annyiszor zsúrolni s több efféle: Kukliné mindjárt előáll
egy-egy prédikáczióval s ha utazni mennek, az úton Pesten, Drezdában
minden nap akad egy-egy tárgy, mely fölött papolni kell. Sőt halálos
ágyán sem hallgathat. Meg nem tud halni addig, míg nem tart egy
prédikácziót arról, hogy nem a vékony czipőben hült meg, nem azért
beteg, hanem Kukli uram viszi sírba, miatta hült meg, hijába szabadkozik
Kukli uram, mert egyetlen férfi sem ölte meg feleségét úgy, hogy
halálának más okot ne tudott volna kapni.

Ilyen Kukliné, kinek harmincznyolcz válogatott prédikáczióját veszi az
olvasó. Szereti férjét, de féltékenységével kinozza, gondos háziasszony,
de gondosságával elgyötri mind magát, mind családját, kissé képmutató,
hiú és nagyravágyó, de mindezt maga sem tudja, annyira meg van győződve
női tökélyeiről, szerencsétlennek, áldozatnak hiszi magát, kire nem
érdemes Kukli uram; a beszéd, nyelvelés eleme, mulatsága, kínja. Mily
hamar talál anyagot a beszédre, feddőzésre, mint nyújtja ki s alakítja
oly szörnyűséggé, hogy maga is megborzad bele. Veszekedése,
bizonyítgatása az eszmetársulat; egyik eszme a másikat költi fel benne s
a legtávolabbiakra is oly könnyen lebben át, annyi minden eszébe jut,
hogy az ember alig remélheti végét. Példáúl abból, hogy férje egyik
barátjának ötven forintot kölcsönzött, kiokoskodja, hogy sohasem vehet
magának új ruhát, lyányainak új kalapot, az adót nem fizethetik ki, kis
fiok a tört ablak miatt meg fog halni, a házat nem biztosíthatván,
mindnyájan a lángok martalékává lesznek, fürdőre menésről szó sem lehet
s Ilka lyányuk kora sírba száll, kutyájuk dühödve fog haza jőni s az
egész családot összemardossa, az ablaktáblákat örökké csapja a szél,
kéményök kigyúl, az egerek miatt szemöket sem hunyhatják be, házokba
betörnek a tolvajok, kis Zsuzsájokból gyámoltalan vén leány lesz és
mindez csak azért, mert férje ötven forintot adott kölcsön.

Nevetséges alak, de sohasem költi föl sem szánalmunkat, sem
megvetésünket; rajzának körvonalai nagyítva vannak, de egy pár helyet
leszámítva sehol sem túlozva; inkább typusnak, mint egyénnek látszik, de
mégis oly vegyülete a kettőnek, mely a legtestvériesben olvad össze.
Valóságos komikai alak, tulajdonkép férje van humorosan felfogva. Kukli
uramnak jó és erős kedélye van, ismeri neje hibáját, de azért folyvást
szeretni tudja, vagy legalább megnyugszik sorsában. Nem sokat hajt
nyelvelésére, sőt a legtöbbször mulatja magát rajta. Egy-egy közbevetett
kérdéssel, megjegyzéssel ingerli, boszantja s elalszik sápítozásai
alatt. Annyira megszokja a sok ágybeli prédikácziót, hogy, felesége
halálával, sehogysem tud éjjelenként aludni. Neje folyvást beszél
mellette, hallani véli prédikáczióit. A hangok néha oly hallhatók,
valódiak és élénkek, hogy Kukli egészen összeborzadva még öregsége felől
is kétkedni kezdett. Ilyenkor keze vagy lába egy-egy mozdulatával győzte
meg magát arról, hogy fészkében egyedül van. De a beszéd mégsem
hallgatott el. Mégis csak borzasztó, hogy e kisértetes szózat untalan
háborgassa, hogy mindenféle példabeszédek, közmondások, oktatások,
parancsok, feddések zuduljanak nyakára s neje még se legyen sehol. Végre
eltökélte magát, hogy boldogult nejének egy-egy prédikáczióját minden
este papirra tegye. Ez a foglalkozás hihetőleg meg fogja nyugtatni az őt
háborgató kisértetet. Úgy is történt. Kukli megboldogult feleségének
prédikáczióit hűségesen naplóba szedte; Kukliné nyelvének lelke erre
megnyugodott, Kukli uram pedig alhatott háborítás nélkül.

Ime a férj közli velünk neje prédikáczióit, melyek neki annyi unalmat és
mulatságot, boszankodást és gyönyört okoztak, melyekben a sok túlzás
mellett mindig volt egy kis igaz is. Ime a gyöngédség és gond, a
veszteség és vigasz hangulatában olvad fel Kukli uram özvegysége. Ime a
humoros alapeszme, mely szint és írt kölcsönöz a műnek. Tulajdonkép nem
regény, mint igen sok humoros mű, hanem csak egy csoport genre-kép,
melyeket a két főszemély fűz össze. Cselekvénye majd semmi s minthogy az
egész Kukliné jellemére s a házas élet apró bajaira vonatkozik, bajos
volt elkerülni némi egyhanguságot még akkor is, ha a szerző e
körülményre nagyobb figyelmet fordít. A prédikácziók sincsenek mindenütt
egyenlő erővel írva, néhol egy kis bágyadtságot s némi ismétlést veszünk
észre. Azonban e részint csekély, részint, úgy szólva, csaknem
szükségképi fogyatkozásokért gazdag kárpótlást nyújt az a nagy
változatosság, mely Kukli uram házi életét feltünteti, az a természetes
erő és művészi következetesség, melylyel Kukliné jelleme elő van
állítva. Kukliné mindig ugyanaz, akár haragszik akár elérzékenyül, akár
jó kedve van, akár melancholiába esik. A hangulatok és események
legnagyobb változatosságában is meg van tartva a jellem egysége s
mindenütt a legtermészetesben nyilatkozik Kukliné ama tulajdonsága,
melyből, mint Kukli mondja, minden nőben, bármily angyali legyen is,
van, ha nem több, legalább egy mákszemnyi.

S itt lehetetlen elnyomnom egy a mi humoristáinkra vonatkozó
megjegyzést. Egy pár év óta majdnem egész szépirodalmunk humoros alakot
öltött. A ki pénzre és hírre akar szert tenni, humoros lapot vagy
kalendáriumot szerkeszt vagy legalább is humoros dolgokat ír. Nevetséges
biz ez, de nem ujság még nagyobb irodalmakban sem, annál kevésbbé
nálunk. Okbúl és ok nélkül meg-megragadja az embereket a divatkórság,
melynek aztán, mint minden betegségnek, le kell folyni. Volt idő, midőn
minden költő eposzt írt, később drámát, nem rég a népköltészet és
regényírás volt nagy divatban. Vajon miért ne legyen most a
humoristaság? Irodalmunk ez ága különben is meglehetős parlagon hevert,
aztán abból a nagy munkásságból talán kerül ki valami életre való is.
Már is megvan az a haszon, hogy közönségünk nincs kényszerülve Bécsből
vagy Berlinből hozatni magának elmés ötleteket és adomás histórjákat.
Sokkal alaposb okot ad az aggodalomra az, hogy mind a humoristák, mind a
közönség a humornak inkább csak látszatát, vagy egyes alkatrészeit
kedvelik. A valódi ritkán csillámlik meg még töredékesen is s kellő
hatása sem igen van. Az élcz, az adoma, a groteszk a tulnyomó s ez is
meglehetős egyoldalú irányban. Nem tagadhatni ugyan, hogy e nemben nem
egyszer kapunk egy-egy sikerült fametszvényt, jó élczet, adomát s néha,
bár ritkábban, egy pár jobb költeményt is, de mihelyt humoristáink
valami nagyobbhoz fognak, vagy mélyebbre akarnak szállani, oda a siker,
azért ritkán is bajlódnak vele. A mi pedig a satirát illeti, ez a
legtöbbször inkább dorong, mint éles tőr, inkább köznapi csufolódás,
mint költői gúny s nem igen vehetni észre, hogy forrása a szív erős
felindulása volna, már csak azon okbul is, hogy a népszerű bűnnel vagy
tévedéssel majd soha sem mer szembe szállani.

Azonban nincs szándékom humoristáink és satirikusaink érdemleges
birálásába bocsátkozni. Csak azon kirivó figyelmetlenségre akarom őket
figyelmeztetni, melynél fogva egy-egy alsóbb rendű hatás kedveért, vagy
Isten tudja, mi okbul, oly könnyen megrontják némely sikerült hangulat
folyamát s oly keveset gondolnak valamely állandóan fölvett alak
következetességével. E vád alól még Jókait sem menthetni föl, ki
humoristáink közt a legkitünőbb tehetség s a valódi humor hangjait is
szokta érinteni. Például Kakas Márton alakja, (mert ez nem csak puszta
álnév, hanem egyszersmind alak is akarna lenni) magában véve igen jó
gondolat. De, egyebet mellőzve, volt-e reá szükség, hogy Márton úr a
Vasárnapi Ujságban mindegyre megrontsa alakját, ki-kiessék szerepéből s
elő álljon egy-egy olynemű czikkel, melyben annyi humor sincs, mint a V.
U. akármelyik képmagyarázatában?[2] De minő művészi intentióból zengedez
Márton úr az Üstökösben hol ódát, hol elégiát, hol balladát, melyekben
úgy kerüli a humort, mint az ördög a töményt. Az oly költemények, mint a
Király jobb keze, Széchenyi halála, requieme, az Apostolok oszlásának
napján, A szív politikája, A bán futása stb. lehetnek jó vagy rossz
versek, de senki sem foghatja rájok, hogy humorosak akarnak lenni s
illenek a Kakas Márton alakjához. Márton úr, úgy látszik, abban a hitben
él, hogy vannak tárgyak, melyekhez nem szabad nyúlni szentségtelen
kézzel, nem lehet velök tréfálni, gúnyolódni. Épen ez a baj, hogy
humoristáink így fogják föl a humort. A költészetnek egyetlen egy neme
sem függ oly kevéssé a tárgytól, egyik sem oly korlátlan tárgyban és
formában, mint a humor. Magába olvaszthat komikumot, tragikumot, lyrai
emelkedést és saloni társalgást, bölcselmi mély eszmét és naiv tréfát.
Épen a kedély e szeszélyes hullámzásában, a vegyítés e művészi módjában
rejlik a humor, melyet körülírni bajos, oly nehéz, hogy az æsthetikának
leghomályosb lapja. Nincs miért a világ legnevezetesb humoristáira
utalnunk. Ott van Széchenyi utolsó munkája, mely nem költemény ugyan, de
æsthetikai szempontbul Széchenyinek bizonyosan legbecsesb műve. Mennyi
komolyság s minő szeszély, mennyi epe s minő gyöngédség, mennyi gúny s
mennyi meghatottság, mennyi tréfa s minő fájdalom nyilatkozik az úgy
szólva csak odavetett töredékeknek majd mindenik lapján.

Jókai egy másik alakja, a politikus csizmadia, már inkább akar alak
maradni, de nagy baja az, hogy csak Kakas Márton hulladékaiból él s igen
keresi az elmésséget a helyett, hogy bölcselkedő csizmadia maradjon. E
szempontból egyes hibák mellett is legsikerültebb alakja Tallérosy
Zebulon s mutatja, hogy Jókai nem szorul a mi figyelmeztetésünkre, ha
fölvett alakjának erős jellemezetessége által mintegy önmagát
korlátolja. Tóth Kálmán Bolond Miskájára majd mind illenek a Kakas
Mártonra tett megjegyzések. Sokkal szerencsésebb ötlet Kipfelhauser és
Krämer alakja. Egy reactionárius nyárspolgár és egy tulbuzgó patrióta
társalognak a közügyek felett. Mennyi kómikus helyzet, humoros
összeállítás, satirikus ötlet kinálkozik itt jobbra balra. S valóban sok
jó élczet találunk itt-ott, de nagy kár, hogy mindig ott látjuk, halljuk
alakjai mellett az írót, annyira, hogy Kipfelhauser és Krämer urak nem
mozgó, élő alakok, csak abstractiók, bábok, kiket az író nem annyira
beszéltet, mint velök elmondatja elmésségeit.

Visszatérve a kezünk alatti műre, mint fennebb is megjegyeztem, ez nem
puszta fordítás, hanem átdolgozás. A költői művek átdolgozása nagyon
rossz hírben áll. Nem csoda. A sikerült költői művek, s talán a
humorosak még leginkább, annyira a nemzeti életből forrnak ki, annyira
magukon viselik az illető nemzetiség sajátságait, hogy idegen
viszonyokba beillesztve majd mindig elvesztik szépségük, sőt értelmük
egy jó részét. Drámairodalmunk e tekintetben sok szerencsétlen
kisérletet mutat föl, kivált a vígjáték terén. Az átdolgozás legtöbbször
csak annyi, hogy a neveket, helyet és a cselekvényt megmagyarosítják, de
nem egyszersmind a jellemeket és viszonyokat. Minden esetre nagyon
óvatosnak kell lenni a mű megválasztásában s akkor is az átdolgozást
csak két esetben helyeselhetni, noha ez eseteket is természetesen csak a
siker igazolja. Egyik eset az, midőn a költő valamely műnek csak
alapeszméjét vagy leleményét veszi át s egészen függetlenül dolgozza ki.
Ekkor úgy szólva eredetit ír, melynek aztán jobbnak kell lenni az
előképnél vagy legalább is olyannak, bár másnemű szépségekkel és
nemzeties alapon. A másik eset az, midőn az átdolgozandó mű az
átdolgozással sokat nyer, s cselekvényének, szellemének sok analogiája
van a mi viszonyainkkal, annyira, hogy művészien változtatva, mellőzve,
toldva, az eredeti hatására számíthat.

Jerrold Douglas művének átdolgozása e második kategoriába tartozik s
egészben véve sikerült. A londoni kereskedő helyett egy kolozsvári van
fölvéve s a viszonyok is a szerint változtatva. Talán jobb lesz vala, ha
az átdolgozó egy pesti kereskedőt vesz fel, mert így valamivel
érdekesbbé tehette volna rajzát s Pest az egész országban ismeretes
város lévén, talán egy s más élvezhetőbbé válik. De hihetőleg nem
ismerte annyira Pestet, hogy ezt tehesse, s ha teszi, átdolgozása
bizonyosan kevésbbé sikerült volna. Egyébiránt, midőn Kukliné utazik,
Pest is megkapja a maga szerepét s különösen a Komlókert igen sikerülten
van bele szőve. Az átdolgozó nem marad csak a viszonyok puszta, bár
helyes megváltoztatásánál, hanem a jellemeket is egészen átmagyarosítani
igyekszik. Kukliné testestől lelkestől magyar asszony s nyelvelésén
sincs semmi idegen íz. A prédikácziók ugyan nyomról nyomra követik az
angol eredetit, de csak gondolatban, nem egyszersmind alakban. Az
átdolgozó jól elleste nyelves asszonyaink kifejezéseit, izléssel
használta föl, s igyekezett minél magyarosban írni. Példával
szolgálhatunk. Mindjárt az első prédikáczió eredetijében ez áll: De úgy
van az, az asszony eltörődhetik, rabnősködhetik egész héten; az
átdolgozásban: De ilyen a világ, a szegény asszony hadd dolgozzék, mint
a marha. Eredeti: De te mindig ily bolond voltál, kedves Caudle;
átdolgozás: De te Kukli, neked sohasem volt eszed. Eredeti: Szeretném,
ha minden ember úgy ismerne, mint én, örülsz, ha bőkezűnek mondanak,
családod rovására; átdolgozás: Oh ha a világ úgy ismerne, mint én,
szeretsz nagylelküt játszani és szegény háznéped adja meg az árát.
Eredeti: A vizes asszony itt volt havi díjáért, de szeretném tudni, hogy
fizethesse meg az ember a kellő díjakat, ha boldognak boldogtalannak
ötven pengőt adsz kölcsön; átdolgozás: Ma az adóba pénzt kellett volna
vinni; de szeretném tudni, hogy fizethetné az adóját, a ki minden
jött-mentnek, mihelyt száját feltátja, ötven forintonként szórja a drága
pénzt. No majd eljő az ekzekuczió, de bánod is te, persze hogy nem
bánod. Eredeti: Feleséged, gyermekeid elevenen éghetnek meg ágyokban,
mint ez bizonyosan meg is fog történni, mert a biztosítással fel kell
hagynunk; átdolgozás: Egyszer csak azon veszed észre, hogy feleséged és
gyermekeid elevenen megégnek az ágyban, már az olyan bizonyos, mint hogy
ma hétfő van, mert a biztosítással fel kell hagynunk stb.

Átdolgozónk e mellett még nehány eredeti predikácziót is ír az
átdolgozottak szellemében. Ilyenek a 20-ik: _Kukliné asszony egy új
kereskedelmi czikket_ _fedezett föl_; a 25-ik: _Kukli uram
gorombáskodásairól a Komlókertben_, a 26-ik: _Kukliné asszony
színbirálatai_, a 27-ik: _A svábhegyi fátumok_, a 38-ik: _Kukliné
asszony megtudta, hogy Kukli uram a Tisza-szabályozási társulatba
beállott_. Oly jól vannak utánozva ez eredetiek, hogy némelyiket meg sem
lehet különböztetni. Legjobban sikerültek a 25. és 26-ik számúak,
legkevésbbé a 20. és 35-ik.

Ez utóbbiak elsejének tartalma röviden ez: Kukliné egy nyomtatott
levelet kap Pestről, melyben előfizetésre szólítják fel, az előfizetés
díja potomság, a szerkesztő csak hogy épen ingyen nem akarja adni
lapját, hanem, amit érette fizet az ember, azt kamatostól visszafizeti,
csakhogy nem pénzben, hanem képben. Ad egy esztendőre huszonnégy szép
képet, köztök oly aczélmetszeteket, melyeknek egyike is fölér a díj
felével. Kukliné mindezt szokott áradozásával elbeszéli férjének, kit
pénzszükségben hisz s azt a tervet ajánlja, hogy fizessen elő vagy 500
példányra, a sok képet árulja el, bizonyosan többet kap be
alterum-tantumnál. E prédikáczióban is sok jó van, de alapja gyönge.
Kukliné nem együgyű asszony s bár kevés míveltsége van, inkább ismeri a
világot, mintsem ily könnyen elhigyen valamit, ha hiúsága vagy
féltékenysége nem vegyül a játékba. Aztán e prédikáczió némileg
ellentétben áll a Komlókertivel, melyben épen azért leczkézi meg a
férjét, hogy nem fizetett elő a négy kötetes regényre s bár az írók oly
szivesek voltak hozzá, még sem pártolja az irodalmat. Tehát Kukliné
tudja, hogy az írók nem herczegek és grófok, kik nagy képcollectiójokra
ráunnak, de liczitálni szégyenlik és szép szerivel akarnak menekülni
tőle. Az is hiba, hogy a szerkesztő levelének czimzetén csak Tekintetes
Kukliné úrnő van írva. A divatlapszerkesztők minden előfizetőnője
nagyságos asszony, a közönség pedig nagysád vagy legalább is szép
olvasónő.

A 35-ik prédikáczióban Kukliné azért támad férjére, mert azt olvasta az
ujságban, hogy Kukli a Tiszaszabályozási társulat részvényesei közt
fővállalkozó. Részünkről nem igen emlékezünk, hogy valaha kolozsvári
kereskedő ily nagyobbszerű társulat fővállalkozója lett volna. Aztán
midőn Kukliné megtámadja a Tiszaszabályozást, okoskodásában, bár
különben elég gonddal van dolgozva, van egy kis erőltetés, kivált ott, a
hol a Nilusról s a lázról van a szó.

Még több ilyesmit jegyezhetnék meg, egyes kifejezésekben és a
helyesírásban is gáncsolhatnék egyet s mást, sed ubi plura nitent, non
ego paucis offendar maculis.



MAGYAR NÉPMESÉK.[3]

Iróink sokkal hamarább érdeklődtek népmeséink, mint népdalaink iránt.
Gyűjteni is hamarább kezdték. A míg népdalainkból Kulcsár «Hasznos
Mulatság»-aiba csak egynehány lőn följegyezve, Gaal és Majláth
(1822–25.) egész köteteket adtak ki. Igaz ugyan, mindketten német
nyelven bocsátották közre gyüjteményöket s meséinknek a német
közönséggel való megismertetését tűzték ki főczélul, de mégis nevezetes
mozzanat volt ez s csodálatos, hogy irodalmunkban oly kevés visszhangra
talált. Nem hogy új gyűjtők állottak volna elő, kik magyar nyelven adják
ki gyűjteményöket, hanem még egy Kazinczy sem talált kiadót Majláthnak
általa lefordított gyűjteményére. Egész Erdélyi-ig senkit sem látunk
megjelenni téren, sőt Gaal meséinek magyar gyűjteménye is csak
napjainkban látott világot. Az ok alkalmasint ott rejlett, hogy
nyelvészeink és æsthetikusaink akkor még keveset foglalkoztak a népi
elemmel, költőink sokkal inkább el voltak foglalva a régibb és újabb
klassikusok tanulmányával, mintsem kedvök és idejök lett volna a néptől
is tanulni valamit, a közönség pedig nem azért vett könyvet, hogy azt
olvassa belőle, mit otthon a szolgálók és gyermekek csevegnek. Gaalt és
Majláthot is, kik inkább német mint magyar írók voltak, az az élénk
mozgalom sodorta magával, mely a német irodalomban a népi hagyományok
gyűjtése körül ez időben oly általánossá lett.

Erdélyi népköltési gyűjteménye is, melyet a Kisfaludy-társaság ægise
alatt adott ki, népmesékben meglehetős szegény. A népdal mellett a mese
csak mellékes s mintegy függelék. Maga nem gyűjthetvén, gyűjtői inkább
csak a dalok iránt érdeklődtek, mert a népdalokat a középrend is énekli
nálunk, kivált mióta nemzeti zenénk visszanyerte régi jogát, ellenben a
népmeséket a csak kissé mívelt ember is megveti. A gyűjtők, úgy látszik,
sem szeretetből, sem tudományos érdekből gyűjtöttek s inkább csak azért
küldöttek be egypárt, hogy abból is küldjenek valamit. A népdal nagy
csomagokban érkezett, a népmese csak mutatványkép. Sokkal gazdagabb
Erdélyi másik gyűjteménye (1855), melyet leginkább tanítványai
gyűjtéseiből állított össze. De mindez, mint Gaal gyűjteménye csak egy
pohárnyi víz abból a nagy forrásból, mely naponként zavarosodik és apad
ugyan, de néhol még elég tisztán s bővön csörgedez. Ugy látszik, hogy
ezt érezni is kezdjük. Ime két-három év óta örvendetes mozgalmat látunk
a népmesék gyűjtése körül. Másfél év alatt Merényi négy kötetet
bocsátott közre, melyekben sok új mesét találunk. Kriza székely
népköltési gyűjteményt indít meg, melynek második kötetében gazdag
gyűjteménye legszebb meséit fogja közölni. Legújabban Arany László
jelent meg e téren egy szintén becses gyűjteménynyel. A kritika is hozzá
járult a mozgalomhoz, ha nem is annyira, a mennyire óhajtjuk. Henszlmann
1847-ben a «Szépirodalmi Szemlé»-ben egy igen nevezetes czikket írt
népmeséinkről, Ipolyi Magyar Mythologiájában egy s más oldalról szintén
kiterjeszkedett reájok, legújabban pedig Arany János igen helyes
szempontokat pendített meg a gyűjtés és elbeszélés körül.

E mellett gyűjteményeinkben csaknem fokozatos haladást vehetni észre.
Első mesegyűjtőnk Gaalnak mind német, mind magyar gyűjteménye csak
kisérlet és sok nehézséggel küzdő kisérlet volt s épen nem lehet
csodálkoznunk, hogy csak félig-meddig sikerült. Német gyűjteményéről jól
jegyzi meg Grimm, hogy előadása nyújtott s néha bele téved abba a hamis
ironiába, melytől, úgy látszik, a modern elbeszélők nem tudnak
menekülni. Magyar mesegyűjteménye meglehetősen ment ugyan e hibáktól, de
mindenütt látszik, hogy nem merített gazdag és tiszta forrásból.
Meséinek sokkal jobb és kerekebb variansai élnek a nép ajkán. Előadása
bágyadt, magyar íz nélküli, sem elég naiv, sem elég magyaros. Meglehet,
hogy azok a Bécsben állomásozó katonák, kik meséi nagy részét tollba
mondták, már sokat feledtek abból, mit otthon hallottak s igyekeztek egy
kissé czifrán kitenni magokért, meglehet, hogy neki magának is kevés
érzéke volt a magyar népi előadás és nyelv sajátságaihoz. «Itten a
tengerek között – mond egyik meséjében – lakott egy Gaal nevezetű
király, kinek a tengeren mindig voltak halászai háromszáz csolnakkal,
hogy ne csak _halásznának_, hanem ha mit _hozna_ a víz, azt is
_kifognák_. Azon tájban kinéz várából Gaal király s látja, hogy a
tengeren valami emberforma _lebegne_; mindjárt reá kiált a halászokra,
sietnének eleibe annak, mit ott a _víztől hozni látnának_.» Igy szokott
ugyan beszélni az obsitos, meg a falusbiró vagy egyházfi, midőn
hivatalos dictiot tart, de a meséket soha sem beszélik így. Ily s
másnemű tudós magyartalansággal pedig tele van a könyv. A Majláth német
gyűjteményében egyaránt hiányzik a hű felfogás és egyszerű elbeszélés.
Aztán ő inkább feldolgozó s igen vadászsza és halmozza a csodást, holott
a népmese lényege a mindennapi és csodás összeolvadásában rejlik.

Erdélyi gyűjteményében már jobb az elbeszélés, élénkebb, folyékonyabb,
magyarosb, de még sem eléggé egyszerű. Aztán hiányzik belőle valami, mit
bajos megmagyarázni: a könnyed haladás, a keresetlen naivitás varázsa, a
természetes fordulatok, a csak oda vetett, de annál jellemzőbb rajz, a
hangulat bizonyos zavartalan egysége, a nyelv pongyola bája, szeszélye,
festőisége s önkénytelen sajátossága. Merényi meséiben már több van ez
elemek némelyikéből, kivált a kifejezések sajátosságából, csak az a baj,
hogy hamar bele esik a túlterheltség és túlszínezés hibájába, mi
feldúlja az elbeszélés egyszerű folyamát s a hangulat naiv
természetességét. Meséiben sok az új és érdekesbnél érdekesb lelemény,
de néhol el van nyújtva vagy pedig forcirozva. Kitartó szorgalma, a népi
iránti erős érzéke sokat fölszed, mindent megtart, de phantasiája kissé
hajlandó octroyálni, még mythologiai adatokat is. Újabb meséi már inkább
mentek e hibáktól s úgy látszik, hogy egyik legkitünőbb mesegyűjtőnkké
fog válni. Minden esetre irodalmunk ez ágának új lendületet adott s
meséinket eddig nem ismert vagy mellőzött sajátosságában igyekezett
feltüntetni. Arany László meséiben szintén haladás van, a mennyiben az
elbeszélésben felülmulja elődeit s ez a mi gyűjteményét leginkább
kitünteti. Nem mondhatni ugyan, hogy elbeszélésében minden báj egyesül,
mi a magyar népmesék sajátsága, de sok van meg belőlök, több, mint a
mennyit eddig gyűjteményeinkben találhatni. Úgy látszik, hogy mint
nagyon fiatal ember, ki gyermekből csak most serdült ifjúvá, emlékezete
élénk, kedélye friss, phantasiája naiv s így könnyebben visszaadhatta az
általa ismert meséket, mint azok, kik mindebből már sokat vesztettek s
inkább csak a reflexio segélyével igyekeznek magokat bele tenni a
mesevilág naivitásába. Nem irva még eddig semminemű irodalmi művet, most
is csak emlékeit akarva elbeszélni, és úgy a hogy hallotta vagy máskor
elbeszélni szokta, önkénytelen a hűség és közvetlenség bélyegét kellett
nyomnia gyűjteményére. E mellett nyelve, hogy úgy szóljunk, népmeseileg
legmagyarabb. Erdélyinél gyakran megüti az ember fülét egy-egy irodalmi
reminiscentia. Nem egyszer fordulnak elő ilyesmik: _eldobatott_ a
vakaró; százszor is elmondta _azon_ szavakat; _követelte_ a bárányt;
minden alattvalójától _tiszteltetik_ és _becsültetik_ stb. Merényinél is
eleget találhatni, a mi sem eléggé népi, sem magyaros, például: _légi_
úton, alig hangzott el a _parancs_ utolsó igéje; csúfos halállali
kimultát; az embercsontok már _gyakoriabbak_ lettek stb. Arany Lászlónál
ilyest nagyon keveset találunk, azok sem annyira irodalmi
reminiscentiák, mint inkább nem jól talált kifejezések; például:
_süttette_ hasát a _nappal_. Aztán sehol sincs meg nála a népi
sajátságok vadászása, a mi ilyes van, az önkénytelen jött és sehol sem
kirivó. Erdélyinél a sajátosság kevés, Merényinél igen sok, annyira,
hogy affectál vele. Arany László se nem keresi, se nem halmozza, hanem
mindig megtalálja s épen csak úgy mondja el, mintha semmi érdekest nem
akarna mondani. Az előadásban némi nyujtást találunk ugyan, de nem
annyit, mint Merényiben. Erdélyinél a mesék nagy részt meglehetős
szárazon vannak előadva, a színezés kevés, Merényiben igen sok, Arany
Lászlónál épen annyi, a mennyi kell. Alkalmasint öntudatlansága őrizte
meg e hibáktól, melyekbe könnyen bele esnek a legtudományosabb
készültségű mesegyűjtők is s annál inkább, mennél több költői tehetségök
van. Fog-e Arany László e becses tulajdonsága az évekkel együtt
öregbedni? Kételkedünk benne. De szerencsés körülmények közt könnyen
megeshetik, hogy a mesevilág több oldalú és tudományos ismerete
megtarthatja, sőt erősbítheti mind elbeszélő tehetségét, mind sajátságos
előadását. Legalább van példa reá, bár fölötte ritkán.

A mi a gyűjtemény anyagát illeti, nem mondhatjuk épen gazdagnak. A Gaal,
Erdélyi és Merényi gyűjteményei valamivel gazdagabbak. E gyűjtemény
néhány meséjének magunk is jobb variansait ismerjük a nép ajkáról.
Ilyenek: «A vak király.» «A veres tehén.» «Őzike.» «Fehér ló fia.» De
vannak benne igen jók s köztük olyan is, melyet hívebben ad, mint az
eddigi gyűjtők. Például a «Kis ködmön» itt sokkal jobb, mint Jókainál.
Ott a menyasszonyt a lakodalmas asztaltól költik fel s küldik borért a
pinczébe, mi ellenkezik a népi szokással, itt az atya akkor küldi
leányát a pinczébe, mikor a kérők jönnek, részint hogy eltávolítsa,
részint hogy megemberelje a kérőket, mi sokkal természetesb s a nép is
úgy beszéli. Van egynehány olyan mese is, melyek nem tartoznak
legeredetibbjeink közé. A «Dongó és Mohácsi» czíműben egypár részlet
hasonlít Grimm «Doctor Allwissend»-jéhez, a «Kakaska és jérczike» pedig
majdnem egészen az, mi Grimmnél «Von dem Tode des Hühnchens» stb. De
gazdag e gyűjtemény oly mesékben, melyeket eddigi gyűjtőink nem igen
méltattak figyelemre. Értem a dajka- és állatmeséket. Ezekben az előadás
bája is felülmulja a többieket, oly vonzó, naiv és egyszerű. Bátran
kimondhatni, hogy Grimm gyűjteményének e nembeli meséivel szerencsésen
versenyzenek. Egy párt közülök ide igtatunk, úgy hiszszük, meg fogják
köszönni olvasóink.

Az egyik, melynek czíme «A kóró és kis madár», itt következik:

«Egyszer volt, hol nem volt, volt a világon egy kis madár. Ez a kis
madár egyszer nagyon megunta magát, rászállt egy kóróra:

– Kis kóró, ringass engemet!

– Nem ringatom biz én senki kis madarát.

A kis madár megharagudott, elrepült onnan. A mint ment-mendegélt, talált
egy kecskét:

– Kecske, rágd el a kórót!

Kecske nem ment kóró ragni, a kóró még se’ ringatta a kis madarat.
Megint ment-mendegélt a kis madár, talált egy farkast.

– Farkas! edd meg a kecskét!

Farkas nem ment kecske enni, kecske nem ment kóró rágni, kóró még se’
ringatta a kis madarat.

Megint ment-mendegélt a kis madár, talált egy falut.

– Falu kergesd el a farkast.

Falu nem ment farkas kergetni, farkas nem ment kecske enni, kecske nem
ment kóró rágni, a kóró még sem ringatta a kis madarat.

Megint ment-mendegélt a kis madár, talált egy tüzet!

– Tűz! égesd meg a falut.

Tűz nem ment falu égetni, falu nem ment farkas kergetni, farkas nem ment
kecske enni, kecske nem ment kóró rágni, kóró még se’ ringatta a kis
madarat.

Megint ment-mendegélt a kis madár, talált egy vizet!

– Víz! oltsd el a tüzet!

Víz nem ment tüzet oltani, tűz nem ment falu égetni, falu nem ment
farkas kergetni, farkas nem ment kecske enni, kecske nem ment kóró
rágni, a kóró még se’ ringatta a kis madarat.

Megint ment-mendegélt a kis madár, talált egy bikát:

– Bika! idd fel a vizet!

Bika nem ment vizet inni, víz nem ment tüzet oltani, tűz nem ment falu
égetni, falu nem ment farkas kergetni, farkas nem ment kecske enni,
kecske nem ment kóró rágni, a kóró még se’ ringatta a kis madarat.

Megint ment-mendegélt a kis madár, talált egy furkót:

– Furkó! üsd agyon a bikát.

Furkó nem ment bika ütni, bika nem ment vizet inni, víz nem ment tüzet
oltani, tűz nem ment falu égetni, falu nem ment farkas kergetni, farkas
nem ment kecske enni, kecske nem ment kóró rágni, a kóró még se’
ringatta a kis madarat.

Megint ment-mendegélt a kis madár, talált egy férget:

– Féreg! fúrd ki a furkót!

Féreg nem ment furkót fúrni, furkó nem ment bika ütni, bika nem ment
vizet inni, víz nem ment tüzet oltani, tűz nem ment falu égetni, falu
nem ment farkas kergetni, farkas nem ment kecske enni, kecske nem ment
kóró rágni, a kóró még sem ringatta a kis madarat.

Megint ment-mendegélt a kis madár, talált egy kakast:

Kakas! kapd fel a férget!

Szalad a kakas, kapja a férget, szalad a féreg, fúrja a furkót, szalad a
furkó, üti a bikát, szalad a bika, issza a vizet, szalad a víz, oltja a
tüzet, szalad a tűz, égeti a falut, szalad a falu, kergeti a farkast,
szalad a farkas, eszi a kecskét, szalad a kecske, rágja a kórót, a kóró
bezzeg ringatta a kis madarat.

Ha még akkor sem ringatta volna, az én mesém is tovább tartott volna.»

A másik mese czíme: «A kis malacz és a farkasok.»

«Volt a világon egy kis malacz, annak volt egy kis háza egy rengeteg
erdő közepén. Egyszer a mint ebben a kis házban főzögetett magának, oda
megy egy nagy ordas farkas, beszól az ajtón:

– Ereszsz be kedves kis malaczkám, nagyon hideg van ide kint, fázom.

– Nem eresztelek biz én, mert megeszel.

– Ereszd be hát legalább egyik hátulsó lábam.

A kis malacz beeresztette az egyik hátulsó lábát, hanem alattomban oda
tett egy nagy fazék vizet a tűzhöz.

Kicsi idő mulva megint megszólalt a farkas:

– Ugyan kedves kis malaczkám, ereszd be a másik hátulsó lábam is.

A kis malacz beeresztette azt is, de a farkas azzal se érte be, hanem
egy kis idő mulva megint beszólott:

– Kedves kis malaczkám, ereszd be a két első lábam is:

A kis malacz beeresztette a két első lábát is, de a farkasnak a se’ volt
elég, megint megszólalt:

– Édes kedves kis malaczkám, ereszsz be már egészen, majd meglásd, egy
ujjal se nyulok hozzád.

Erre a kis malacz egy zsákot szépen oda tett a nyiláshoz, hogy a mint a
farkas jő háttal befelé, egyenesen abba menjen be, azzal beeresztette. A
farkas csakugyan a zsákba farolt be; a kis malacz se volt rest, hirtelen
bekötötte a zsák száját, lekapta a tűzről a nagy fazék forró vizet,
leforrázta vele a farkast, azután hirtelen felmászott egy nagy fára. A
farkas egy darabig ordított, mert a forró víz úgy levitte a szőrét, hogy
egy szál se maradt rajta; azután addig hányta-vetette magát, míg
utóljára kiódzott a zsák szája. Kibújt belőle, szaladt egyenesen
segítséget hozni. Vissza is jött nemsokára vagy tized magával, elkezdték
keresni a kis malaczot. Addig-addig keresték, míg valamelyik csakugyan
meglátta a fa tetején; oda mentek a fa alá, elkezdtek tanakodni, hogy
mitévők legyenek, mi módon fogják meg a kis malaczot, mert egyik se’
tudott a fára fölmászni. Nemsokára aztán arra határozták, hogy egymás
hátára állanak mindnyájan, mint a lédeczi birákok, úgy aztán a legfelső
majd csak eléri. El is kezdtek egymás hátára felmászni; a kopasz maradt
legalól, mert félt feljebb menni, így hát a többi mind az ő hátán volt.

Már olyan magasan voltak, hogy csak egyetlenegy hibázott, hogy elérjék a
kis malaczot; az az egy is elkezdett már mászni felfelé, akkor a kis
malacz hirtelen elkiáltotta magát: «Forró vizet a kopasznak!» A kopasz
megijedt, kiugrott a többi alól, a sok farkas mind lepotyogott, kinek
lába, kinek nyaka tört ki, a kopasz meg úgy elszaladt, hogy soh’se
látták többet.

A kis malacz szépen leszállott a fáról, haza ment, többet felé se mertek
menni a háza tájékának se a farkasok.»

A gyűjtemény nehány találós és csali mesével végződik. Ez utóbbiak oly
mesék, midőn a mesemondó tulajdonkép nem mond mesét, hanem csak elkezd
valamit s a nagy kezdettől sokat váró és kiváncsivá lett gyermeket
hirtelen egy tréfás fordulattal csalja meg, melyből semmi sem
következik. Nem tudjuk, hogy a _csali_ nevet a néptől vette-e a gyűjtő,
vagy csak maga nevezte el így az ily fajta mesét. Minden esetre jó
elnevezés és megtarthatjuk. A gyűjtemény találós meséi szintén kitünők.
A gyűjtő híven megtartotta eredeti formájokat, a szavak és mondatok
rythmusos berendezését, a hangutánzást, alliteratiót, melyek mind
találós meséinket, mind közmondásainkat annyira jellemzik. Valóban erre
eddig kevés figyelem volt fordítva. Még az Erdélyi közmondásaiban is
találunk olyakat, melyek ki vannak vetkőztetve eredeti alakjokból,
Merényi pedig a találós meséket nyujtogatja toldozva-foldozva.

Kellemes benyomások közt olvastuk végig a gyűjteményt, s csak azt
sajnáltuk, hogy miért nem legalább is két kötet. Különösen örvendünk,
hogy a népi hagyományok iránt újra fölébredt az érdek s gyűjtőink száma
naponként szaporodik. Talán már a kritika is hozzá foghatna meséink
szorosan tudományos vizsgálatához. Azonban ide még több készlet kellene
s egypár oly gyűjtő is, kik nagy gondot fordítanak a variansokra, tudják
belőlök pótolni a már ismertek hézagait, könnyen megismerik az eredeti
idomot, több összeragadt mesét képesek erőltetés nélkül elválasztani, a
romlottakat valamennyire visszaállíthatják s gyűjteményöket ide
vonatkozó jegyzetekkel kisérik. Ily gyűjtőnk eddigelő még egyetlen egy
sincs.



ÚJ MAGYAR IRODALOMTÖRTÉNET.[4]

Irodalmunk történelme terén mintegy tiz-tizenöt év óta meglehetős élénk
mozgalmat tapasztalhatni. Már nemcsak életrajzok, tanulmányok jelennek
meg, hanem egész rendszeres munkák is, melyek a legrégibb időktől egész
a legújabbig tárgyalják irodalmunkat. Azonban meg kell vallani, hogy e
mozgalomnak inkább csak zaja van. Toldy munkáit kivéve még csak valami
figyelemre méltó sem jelent meg e téren. Leginkább kézi könyveket
veszünk, rossz kézi könyveket, melyek alig egyebek, mint Toldy munkáinak
szerencsétlen kivonatai, még szerencsétlenebb toldalékok kiséretében.
Ferenczy, Lonkay és Környei munkái gyarló compilatiók. A Lóskayét még
nem olvastuk; a mi a Jámbor Pálét illeti, ez valódi botrány, melyet
bajos szó nélkül hagyni. Jámbor nemcsak a költői, hanem a politikai
pályán is némi sikert vívott ki; irodalomtörténetéből számos mutatványt
közöltek a lapok, legtöbbet épen legtekintélyesebb politikai lapunk.
Mindez fontosságra emeli e munkát; ily körülmények közt hallgatni róla
csaknem annyi volna, mint helyeselni, mi valóban kétségbeejhetné
mindazokat, kik hisznek irodalomtörténelmünk jövőjében.

Szerző tulajdonkép nem tudta, mit akar írni. Előszavában egy helyt ezt
mondja: «Fáradságunkat leginkább megjutalmazná, ha munkánk a felsőbb
osztályokban tankönyvül szolgálna.» Tehát iskolai kézi könyvet akart
írni. De minő iskolai kézi-könyv ez, melyben nem hogy módszer, hanem még
rendszer sincs, mely a történelmi adatokat kipkedve-kapkodva, felemáson,
szerves kapcsolat nélkül adja elő, zavaros fogalmakat, sőt absurdumokat
tanít s mindezt bizonyos öntetsző szónoki dagálylyal? A könyvet némi
előleges ismeretek nyitják meg. Egyetlen szakaszocska is évekre
megzavarhatja a tanuló fejét. Szerző nem az irodalom, hanem az
irodalomtörténet fogalmán kezdi magyarázatát s csak később száll az
irodalméra. Egy csoport flosculust szór jobbról-balra, Kunosst és
Munkácsit, mint az irodalom martyrait emlegeti, s a többek közt ekkép
emeli ki az irodalom történelmének becsét: «Haszna az irodalom
történetének továbbá az, hogy megmutatja, mikép lett a mondából legenda,
legendából egyházi ének, mikép lett a versből dal, a dalból éposz stb.»
A ki így ír, nem lehet fogalma sem irodalomról, sem történelméről. Hát
még mi furcsa következtetéseket húz ki mindebből! «Azért – mond végül –
minden könyv becses, mely az irodalom történetét rendszeresen
tárgyalja.» Tehát a rossz könyvek is becsesek, ha az irodalom
történelmét tárgyalják. Valóban e könyvnek nagy szüksége van ez
állításra. E szakaszt közvetlen a költői nyelv fejtegetése követi. «És
ég! mily különbség van a prózai és költői nyelv között – kiált föl
pathoszszal – amaz a szótárból szedi a szavakat, míg emennek szótára a
lélek, amaz szükséget fejez ki, emez gondolatokat és képeket.» Tehát a
költőn kívül minden ember kezében szótárral beszél, tehát a költőn kívül
senki sem fejez ki gondolatot. E furcsa különböztetést furcsábbnál
furcsább példák világosítják. Például: «A föld fűves, ez prózai nyelv, a
föld virággal van tele, prózai nyelv, a föld virágos, szintén nem üti
meg a mértéket akkor, midőn a tavasz pompáját akarjuk kifejezni;
ellenben a föld virányos, ez költői kifejezés, mert a tavasz szépségeit
egy élő képben állítja elő.» Még csak nem is sejthetni miért nevezi
szerző a «virányos földet» képnek, midőn az oly kevéssé kép, mint akár a
«fűves», akár a «virágos föld». Hasonlókép magyarázza a költészetet is,
melyet a magasb gondolatok versbe foglalásának nevez s tárgyáúl csak a
fenségest ismeri el. E szerint egy kitünő philosoph könyve versbe
foglalva már költői mű, e szerint a kellemesnek nincs helye a költészet
birodalmában. Még furcsább a nyelvrokonság fejtegetése. Szerző szerint a
nyelvrokonságot nem a nyelvrendszer hasonlósága bizonyítja, hanem «az
egyforma nevek értelmének hasonlatossága». Igy aztán nyelvünk a világ
minden nyelvével rokon, mert először vannak kölcsönzött szavaink, mert
másodszor a közös eredeti nyelvből, mint forrásból, a magyar is épen úgy
merített, mint akármely más nyelv. Az is eredeti, a hogy a mesék és
mondák közötti különbséget magyarázza. «Mesék-e a mondák kizárólagosan?
Ha mesék volnának, akkor elmosódtak volna régen a nép ajkain, nem mentek
volna át kegyeletesen törzsökről törzsökre, mint ősi hagyomány, akkor
majd így, majd amúgy, majd bővebben, majd szűkebben, most e, majd ama
szereplőkkel jelentek volna meg stb.» A népmesék e sajátságát a szerzőn
kívül még senki se födözte fel. Ime mindjárt a könyv elején egy ívről
nem is ígen válogatva mennyi furcsa eredetiséget lehet összeszedni.
Képzelhetni, mennyi van még két egész kötetben.

Jámbor nem fogadja el a már megállapított korszakokat irodalmunk
történelmében, de újakat sem tesz helyökbe. «A történet folyamát –
úgymond – nem korokra, mint szokás, hanem századokra osztók fel, mert
könnyebbnek hiszszük így mind párhuzamot vonni a különböző századok írói
közt, mind a fokozatos emelkedést vagy hanyatlást kijelölni.» E
nyilatkozat mutatja, hogy a szerző a történelmet mint krónikát fogja fel
és épen oly kevés érzéke van a történelem philosophiájához, mint
előadási módjához. Az emelkedést és hanyatlást neki az évek száma fejli
meg s nem az uralkodó eszmék története. Az írókat rendbe állítja mint
egy compania katonát s úgy tart fölöttük szemlét. Nem is igen tud róluk
valami jellemzőbbet mondani, mint azt, hogy melyik századból valók. A
korviszonyokba, a nevezetesb írók lényegébe annyira sem tud behatni,
mint a legfelületesb conversations-lexikon írói. Ama nevezetes
mozgalomról, melyet Kazinczy fölkeltett, nem tud egyebet mondani, mint
azt: «Mit tett a nyelvújító? Azt bizonyítja a «Mondolat», «Válasz a
mondolatra», «Élet és literatura», stb. sok szót fölelevenített, újakat
alkotott, az idegeneket kiküszöbölte, egy szóval megtanítá az irodalmat
merni, miért Somogyi Gedeon haragra lobbant, mint Geoffroi Talma ellen,
ki szintén újító volt a színvilágban. De Kazinczy ezért haladott
rendítlenül, daczára a mennyköveknek, melyek homlokára csak több
fénysugarat szórtak. Joga volt haladni, mert ma nyomán halad a nemzet.»
Révayról, mint nyelvészről csak annyit mond, hogy az ik-es ige ügyét
fontos okokkal eldöntette. A többi mind általános s gyermekes phrasis.
Például: «Mesteri keze alatt fennmaradt a nyelv, sőt megújult. Mert a
nyelvnek, mint a növénynek, örökké újulni, nőni és izmosodni kell. Olyan
az, mint a Phönix. Ki hinné, hogy a lepke könnyü szárnyaival valaha
földön mászó állatocska volt? Ezt lehet mondani a magyar nyelvről is… Ha
jellemezni akarjuk Révayt, nem tehetjük ezt jobban, mint ez egy szóval:
nyelvújító.» De ez még mind semmi ahoz képest, a mit itt-ott az európai
mozgalmaknak irodalmunkra tett hatásáról találunk e könyvben. «Ha a XVI.
század szellemei mozgalmait vizsgáljuk – mond egy helyt – három uralkodó
eszmét találunk ott, t. i. a hitújítást, az époszt és tragédiát.»
Szerzőnk így a hítújítást az éposz és tragédiával egy sorba téve
elmondja, hogy e hítújítás előállította nálunk Dévai Biró Mátyást, Tasso
és Camoens Ilosvait, Shakspeare «Balassa Menyhárt» ismeretlen szerzőjét.
Aztán felkiált egész diadallal: «Ime a három tényező, mi az irodalomban
új kort nyitott. Igaz, hogy a két utolsó, az eposz és tragédia nem
gyakorolt nálunk oly hatalmas befolyást, mint a többi Európában, de
elég, hogy az eszme megszületett, elég, hogy az eszme élt máshol, hogy
melegségét mi is érezzük.» Igy csoportosítja a mi jámbor szerzőnk az
eszméket és írókat! Igy mernek nálunk irodalomtörténetet írni! Vajha
szerzőnk legalább krónikás tudna lenni. De krónikásnak is csak olyan,
mint történelemírónak. Nem sokat ad a chronologiai rendre. Elég neki, ha
az ugyanegy században született írókat egymás mellé rakhatja. Egyébre
nem gondol. Balassa Bálintot, ki a XVI. század végén született, elébb
tárgyalja, mint Istvánfi Pált, ki már 1539-ben munkát adott ki, Tinódit
később mint Ilosvayt s így tovább. A XIX. század regényirodalma
előadását is Jókain kezdi s úgy megy visszafelé Józsikára. Nem sokat
gondol vele, ha jelesb íróink valamelyike kimarad is könyvéből, de azért
a kevésbbé jeleseket is beigtatja. Erdélyi Jánost még meg sem említi, se
mint költőt, se mint kritikust, hanem ezért Mindszentyről a világért sem
feledkeznék meg; méltányolja mint oly költőt, ki «legmélyebben kap bele
a szent húrokba, melyek sírnak néha újjai alatt». Széchenyi Istvánt se
mint írót, se mint szónokot nem találjuk e könyvben, de találunk
helyette mint nagy tudóst és kitünő szónokot oly különben tiszteletre
méltó férfiút, ki maga sem igényli ama kitüntetést. Politikai
szónokainkat, ha nem voltak egyszersmind költők, egészen mellőzi, de
tele marokkal szórja a koszorút Szabó Imrének, kinek egyházi beszédeit
korszerűeknek és classikusoknak nevezi. Az életrajzi adatokban és néha
épen a legfontosbakat mellőzi s a kevésbbé fontosakat jegyzi föl.
Könyvészeti ismeretei hiányosak vagy olykor épen hibásak. Az «Élet és
Literaturát» úgy említi, mint oly folyóiratot, melynek Kazinczy volt
éltető lelke, s mely leginkább bizonyítja reformatori munkásságát.
Szalárdi krónikájáról azt mondja, hogy az «Új magyar muzeum» harmadik
folyamában jelent meg. Aranyt a Kisfaludy-társaság titoknokának nevezi,
stb.

Ily könyvet szánt szerzőnk az iskolai fensőbb osztályok számára kézi
könyvül. Inkább ne tanulják a magyar irodalom történelmét ifjaink,
mintsem ily könyvből tanuljanak. Azonban ha jól megolvassuk az előszót,
szerzőnk nem iskolai kézi könyvet akart írni; őt magasb becsvágy
vezette. Az az óhajtása, hogy vajha könyve tankönyvül szolgálna, csak
mellékes e fennhéjázó nyilatkozatához képest: «Igaz, hogy már több derék
munkát birunk e téren, de kritikai történetet még nem és szerző
különösen ezt tüzte ki magának czélul.» Hogy mit ért a szerző az
irodalom kritikai története alatt, nem tudjuk, de hogy a kritikáról még
fogalma sincs, bátran erősíthetjük. A ki Környeit, Ferenczyt és Józsika
őstörténelmét történelmi forrásoknak nevezi, a ki azt hiszi, hogy Hadur,
mint a magyarok istenének neve, akár a hagyományban, akár a
történelemben előfordul; a ki Erdélyben a római útak, vízvezetések és
mozaikok maradványait a húnok művészetének és iparának tulajdonítja, az
még csak ne is merjen szólni a történelmi kritikáról. De talán a szerző
ereje a nyelvészeti vagy æsthetikai kritikában nyilatkozik? Fájdalom itt
is hasonló, sőt még botrányosabb tévedésekkel találkozunk. Szerzőnk
gúnyolódik azokkal, kik a «Halotti beszédet» nyelvészeti szempontból
vizsgálják. «Sokat írnak és írtak nyelvészeink – úgymond – ez irodalmi
maradvány helyesírásáról, ősi betűiről (?), eredeti írmodoráról; minket
nem annyira a külső vagyis a betűk, hanem a szellem érdekel. Nem az a
kérdés, mikép írtak íróink, hanem mit írtak íróink? Ha érczszobrok
talapján ezer sírirat mind arany betűkkel is maradt reánk, semmi haszna
benne az irodalomnak, ha üres gondolatok halványodnak az arany betük
mellett.» Azért mit sem ád a halotti beszéd nyelvészeti érdekére, hanem
agyba-főbe dicséri mint szónoki művet. A par excellence kritikai
irodalomtörténetíró mellőzi legnevezetesb íróink nyelvészeti
vizsgálódásait; se nem ismerteti, se nem birálja; elég ha oda veti:
«Különben Ferenczy következő kulcsot használt a halotti beszéd helyes
olvasására.» Igy vagy még így sem tárgyalja szerzőnk irodalmunk
történetét nyelvészeti szempontból. Hamar kész az egészszel. Azt tudja
legjobban, hogy mi az ik-es ige, mit sokszor föl is említ. A melyik
régibb író ezt szabályosan használja, nagyon megdicséri, a melyik vét
ellene, annak elitéli nyelvét. Pázmány stylusa legnagyobb érdemét is az
ik-es ige helyes használatában helyezi s még abban, hogy feltámasztotta
a határozott és határozatlan ige külön hajtogatását. Hogy ez utóbbi
állítását miből és mi módon okoskodta ki, a jó Isten tudja, de úgy
hiszszük, eléggé mutatja, hogy mit ért szerzőnk az irodalom kritikai
története alatt.

Aesthetikai kritikái sem sokat különböznek a nyelvészetiektől.
Tulajdonkép egyetlen írót se jellemez, csak beszél czifrábbnál czifrább
dolgokat s a mit az egyikről mond, a másikról ís majd mind el lehet
mondani. A könyv jó részét idézetek foglalják el a jelesb költők
műveiből, melyeket sajátságos felkiáltásokkal kisér. De mind ez
türhetőbb fejtegetéseinél, melyek valóságos carricaturák. Halljuk csak
mit mond Garayról: «Vannak, kik Garayt nem tartják fölkent költőnek, én
ezeknek e négy sorral felelek:

  Harmincz nemes Budára tart,
  Szabad halálra kész,
  Harmincz nemes bajtárs előtt
  Kont a kemény vitéz.

Lehet-e az, hogy ily sorok, hol minden szó tűz és erő, ihletlen kebelben
teremjenek? Vagy ezzel:

  Sem Hédervári Kont

vagy ezzel:

  Vélnéd egy erdő rengeti
  Hatalmas üstökét.

vagy ezzel:

  S a néma légbe nem vegyül
  Csak legkisebbke jaj.

vagy végre ezzel:

  Igy áll az ős erdők dísze,
  Az óriási cser.

Ha ezek nem költői szépségek, akkor semmi sem szép a világon.» Igy
fejteget szerzőnk, oly sorokkal bizonyítgatja Garay nagyságát, melyek
magokban semmit sem érnek, s melyeket akárki megírhat. Néha mélyebben is
beleereszkedik a költemények bonczolatába, keresi az alapeszmét s
történetesen csaknem majd mindig a költemények végén találja meg. «Mi
teheti széppé – úgymond – Petőfi Rózsavölgyi halálára írt költeményét?
Az alapeszme, mely nem más, mint a koldusbot.» (E szó épen a vers végén
van.) Bajza Apotheosisát «szabatos és virágos nyelve» mellett is azért
nem méltányolhatja, mert nem látja elég világosan az alapeszmét, melynek
a költemény végén kellene lenni. «Mi itt az alapeszme? – kérdi. – Hát a
jövőben? Ha az, úgy e szavaknál kell végződnie: áll a villámos ég.» Ily
hamar készen van irodalmunk első kritikai történetírója mindennel.
Általában nem untatja olvasóit. Jelszava: «breviter et confuse». «Mi a
dráma? – kérdi egy szakasz elején – megmondja Hebbel a Nibelungenben:

  Már nem birom oly súlyos a teher,
  Vedd Detre úr magadra koronám,
  S vidd a világot hátadon tovább
  Ama keresztfán függőnek nevében.

Az ily jellemső sorok fölérnek egy felvonással, főleg ha cselekvény
nincs bennök.» Ezzel aztán meg van magyarázva, mi a dráma.

Azzal sem igen lehet vádolni szerzőnket, hogy szigorú vagy épen epés
kritikus. «Galamb szíve van és epéje nincs.» Dicsér mindenkit, Kisfaludy
Károlyt épen Shakespearehoz hasonlítja. Nehányat idéz Emerson
Shakespeareről írt essayjéből, melyet magyar fordítójának, Jancsónak,
tulajdonít s így kiált föl: «E rajzot Kisfaludyra is bátran
alkalmazhatjuk, mert ő – nem hiába festő vala ifjú korában – éles
szemeivel meglátta az embert en gros és en detail, meglátta a lelket
minden rétegében és úgy festette le az urat, a cselédet, a nagyasszonyt,
a társalgónőt, a huszárt, a hőst, a mint vannak.» Csak két pontban fejt
ki nagyobb szigort, egyik a «mérték» a másik Petőfi. Fogalma se levén a
magyar rythmusról, legrégibb költőinknél is trochæus és jámbus lábakat
keres s az újabb költők magyar mértékü verseit a nyugat-európai schemák
szerint itéli meg. A rím dolgában már engedékenyebb. «A magyar nyelv –
úgymond – a mily alkalmas a mértékre, ellenben ép oly pártütő a rím
ellen; mi megelégedhetünk, ha az utolsó két szótag csak rokon hangzású,
tökéletesen csengő rímek csak búcsuztatóban fordulnak elő, például: jó
fiam Absolon, ki laksz Apostogon. Tehát «Absolon» és «Apostogon»
tökéletes jó rímek. Petőfi iránt már sokkal szigorúbb. Illő is, hogy a
ki Kisfaludy Károlyt Shakespearenak nevezte, Petőfi iránt szigorú
legyen. Népdalait kevésre becsüli, nagyobbnak tartja az elbeszélésben,
«Megy a juhász szamáron» kezdetű románczát pedig épen tönkre akarja
tenni. «Ki a magyar nép jellemét ismeri – úgymond – ki azt gondosan
tanulmányozza, lehetlen, hogy ne érezze velem együtt, mikép a kedvesét
gyászoló juhász nem töltheti bosszúját a szegény állaton, mely ura
fájdalmát szeméből megérté. Ha a nép fia gyászol: némán ballag, senkit
sem bánt, legfeljebb süvegét emeli meg az előtt, kivel találkozik vagy
némán elfordul, vagy inge ujjával törli ki könnyeit. Ilyen a magyar nép
fájdalma.» Ime mily bölcsen fogja fel szerzőnk e költeményt. Szerencsére
Petőfi tisztelői azzal vigasztalhatják magokat, hogy szerzőnk némely
megrovása valódi magasztalás: «Semmi iskola hívője nem volt» – mond róla
megrovólag. Nem bizony, hanem a helyett tudott költészetünknek új irányt
adni, új iskolát teremteni.

De nem folytatjuk tovább. E folyóirat hasábjait becsesb dolgokkal is
betölthetni, mint ily munka hosszas ismertetésével. Szerzőnk sem iskolai
kézi könyvet, sem kritikai történelmet nem írt. Ha ugyan akart valamit
írni, költészetünk történelmét akarta jellemrajzokban, némi tetszetős
formában. Talán franczia példányok lebegtek előtte, melyeket tökéletesen
félre értett. Azt hitte, hogy a phrasis a tudomány művészi formája s a
tudományt minden fáradság nélkül is lehet szerezni. Nem hozzuk kétségbe
Jámbor költői tehetségét, egy pár csinos verset is olvastunk tőle, de
kétségbe hozzuk, hogy valaha búvárlotta volna irodalmunkat, hogy fogalma
volna az irodalomtörténelemről s kritikáról. E munka nem tévedés, hiba,
hanem valóságos bűn, melyet szerzőnek valaba enyhíteni is nagyon nehéz
lesz.



A «FÓTI DAL» EGYIK SORÁRÓL.


I.[5]

Brassai a «Fővárosi Lapok» 258-ik számában egy hosszú czikkel tisztelte
meg a Vörösmarty Minden Munkáihoz írt jegyzeteim egyikét. Természetesen
nem tehetett értem kivételt s e czikkét is épen oly mesterkélt formában
irta, mint sok más kritikáját és értekezését. Brassai nemcsak kitünő
tudós, hanem derék író is, mikor nem akar nagyon szépen és elmésen írni.
Fájdalom, igen sokszor csak erre törekszik, s minthogy nincs elég
tehetsége és izlése hozzá, ritkán ütnek ki szerencsésen ilynemű
kisérletei, nemcsak æsthetikai, hanem más tekintetben is. Hajhászsza az
élczet, adomát, nem igen válogat bennök s gyakran feláldozza értök az
igazságot. Szertelen kedveli az oldaldöféseket, melyek hosszú
kitérésekre csábítják, annyira, hogy néha alig tud visszatérni
főtárgyához. Egy csoport jegyzet, toldalék nála majd mindig
kimaradhatlan s olykor fontos dolgokat is találhatni itt, mert magából
az értekezésből a kevésbé fontosak kiszorították. Az is megtörténik
rajta, hogy sok mindent bőven kifejt, illusztrál, jobbra balra egy
csoport classikus és nem classikus írót idéz, azonban a kérdés lényegét
csak futólag érinti. Elevensége néha csak elmefuttatás, humora csak
kaczérkodás önmagával, s nem azt a czélt éri el, melyet maga elébe
tűzött, hogy olvasóival kellemes formában értessen meg bizonyos
igazságokat, hanem épen az ellenkezőt: a mesterkélt forma nehézségei
miatt majdnem élvezhetlenné válik.

Brassai e sajátságai, mint mondám, inkább csak akkor nyilatkoznak, ha
nagyon szépen és elmésen akar írni; akkor sem együtt, hanem egyszer
egyik, máskor másik, most több, majd kevesebb. Ellenem írt czikkében oly
nagyban szerepelnek e sajátságok, hogy fele is elég volna. Valóban alig
tudom, hol kezdjem feleletemet s feleljek-e czikkének minden pontjára?
Örvény fenyeget; félek, hogy Brassai hibájába esem, kin a mellékdolgok
most is oly erőt vettek, hogy a főkérdés egyik oldalát csak könnyedén
érinti, a másikat pedig egészen mellőzi, hanem annál több adomát,
élczet, kötődést halmoz össze. Talán jobb lesz mindezt mellőznöm, noha
nem volna épen bajos mindazt viszonoznom, mit ő annyi bravourral dob
szemem közé. Például: Brassai, Bolond Miska jó barátjával együtt, nevet
rajtam, hogy oly hosszúra nyujtottam Vörösmarty Munkái kiadását; lehet,
nevetséges vagyok, de vajon használt-e Brassainak, hogy franczia
nyelvtanával annyira sietett s egy csoport tévedés miatt nehány ívet
újra kellett nyomatnia; vajon használt-e Bolond Miska szerkesztőjének,
hogy vígjátékával nem várt egy pár hetet s csak utólagosan javíthatta ki
utolsó felvonását? Brassai egész Boswelnek rajzol, ki auctora minden
szavát szentnek tartja. Vajon hiszi-e egyszersmind? Nem gondolnám, mert
hiszen tudja, hogy én nem most irok először Vörösmartyról, ismerem
árnyoldalait is, sőt e kiadáshoz írt jegyzeteimben is (I. köt. 222. l.)
épen nyelvészeti tekintetben, helyesen vagy helytelenül, de hibáztatok
egy verssort. De miért gondolna erre? Akkor elveszne az élcz, ő pedig
jobban kedveli az élczet, még ha rossz is, mint az igazságot. S ez
tovább is így foly. Brassai, hogy nevetségessé tehessen, olvasói
járatlanságára számít s a szótárak ellenére a reflexio szónak csak
egyetlenegy értelmet tulajdonít. Egy adoma kedvéért azt is állítja, hogy
én az elisiót a magyar verselésben isten tudja minő kiterjedésben
hirdetem, pedig jól tudja, hogy csak olynemű elisio mellett szólottam,
melyet nem csak a népköltészet használ, hanem a közbeszéd is, mint
gazd’asszony, od’adja, vissz’adja. Megró, hogy a rhythmusról nincs
fogalmam, hogy a mértéket s a versbeli szótagok számát egy fogalomnak
tartom. Valóban igen tudatlan ember lehetek, de örömest tanulok s várva
várom azt a leczkét, midőn Brassai gyakorlati példával megmutatja, hogy
bizonyos láb mértékét a szótagok bizonyos száma nélkül is ki lehet
tölteni.

Egy szóval mindez megjár kötődésnek, tréfának, a maga helyén van baráti
körben, s ha lerándulhatok Kolozsvárra, örömest folytatom az erdélyi
múzeum olvasótermében, hol különben is sokszor volt szerencsém ily
jóizüen vitázni Brassaival; de azt hiszem, hogy a nagy közönség előtt
kissé unalmas. Azért mellőzve minden bővebb feleselgetést, egyedül csak
a kérdés lényegéhez szólok.

Mi a kérdés lényege? Igen egyszerü: vajon Vörösmarty «Fóti dalá»-nak e
következő sorát: «Bort megissza magyar ember» lehet-e igazolni, vagy el
kell itélnünk, mint olyat, melyben a költő verselési szorultságból a
magyar nyelv egyik sarkalatos törvényét nem rettegett megsérteni? Én
igazolni mertem s ez Brassai szerint bűnöm, de a mit én egy kis érdemnek
tartok, kivált akkor, midőn oly költőket kezdenek vádolni nyelvbeli
tudatlansággal, kik legjobban és legszebben irnak magyarul és oly
tudatlansággal, melyet egy iskolás gyermek is szégyelhetne, nem is
kutatva: vajjon tudatlanságból származik-e ez vagy ama szabálytalanság,
vajjon nem szolgál-e æsthetikai érdeket, vajjon a nyelvtan némely
szabálya alól nem találhatni-e kivételt magában a népköltészetben is, s
így a költő-e vagy ama szabadsága nincs-e két oldalról is szentesítve?
Védtem Vörösmartyt a két legerősb alapon, az æsthetika s a népköltészet
nyelvszokása alapján. Elmondottam, hogy Vörösmarty nem szorultságból
irta úgy e sort a hogy irta, mert máskép is irhatta volna, s mégis elég
hangzatosan kitelt volna a sor. Akarva tévedett, mi a költői nyelvben
néha valódi erény. Megsértette ugyan a magyar nyelv egyik főszabályát,
de nem a magyar költői nyelv szellemét, a mint ez közmondásainkban és
népdalainkban nyilatkozik. Felhoztam példának egy közmondást: «Szegény
embert az ág is huzza», melyben szintén hiányzik a névelő, az ige mégis
határzott formában áll. Kérdeztem: hát a magyar költő még oly
szabadságot se vehessen igénybe, melyet a nép költői nyelve századok óta
gyakorol, holott más nemzetek költői meglehetős önkényes szabadsághoz is
jogot tartanak? Állítni mertem, hogy a bordal mámoros hangulatával
mintegy összehangzik e nyelvtani szabálytalanság, erélyesbbé teszi a
rhythmust s bármit mond a száraz nyelvészet, æsthetikai tekintetben igen
jól eltalált kifejezés. Csak az æsthetika határai közt, csak a
népköltészet nyelvszokása alapján védtem e költői szabadságot, csak mint
kivételt helyeseltem s akkor is csak a siker esetében.

Brassai a tudatlanság, logikátlanság és izléstelenség halmazának
bélyegzi jegyzetemet, s nem annyira czáfolni igyekszik állításaimat,
mint inkább kiforgatni való értelmökből; néhol erre sem tart méltónak s
megelégszik az egyszerű tagadással. Fűzfapoétáknak való evangeliumot
hirdetek, kiált fel, rám olvassa a bibliát, hogy valaki az egész
törvényt megtartja, vétkezik pedig egyben, mindenekben vétkessé lött.
Nem akarja érteni, hogy én mit értek a magyar nép költői nyelvének
szelleme alatt, sőt e kifejezésemet egyszer így idézi: a magyar nyelv
költői szelleme, és épen ott, a hol reá egész okoskodást épít, s
diadallal kiált föl, hogy a logika törvényei ellenére a különöst az
általánossal ellentétbe hoztam. Úgy beszél, mintha a világon semminemű
szabály nem szenvedne kivételt, s ezt legkevésbbé épen a költői nyelv
tűrhetné. Nagy zajjal tanítja, a mit mindnyájan tudunk, hogy a határzó
és határzatlan formákkal élés a nyelv sarkalatos törvénye, mely ellen
közbeszédben a Lajtától a Fekete-Ügyig egyetlen egy, még a
legmiveletlenebb magyar sem vét. Tagadja, hogy a nép költői nyelve a
mint az közmondásainkban és népdalainkban nyilatkozik, kivételesen is
megtűrne ily vétséget; az általam felhozott közmondást hibásnak
nyilatkoztatja, melyet a közmondások gyüjtői lehet hogy elrontottak, de
a mely elől a nép soha sem hagyja ki a névelőt. Felhív, hogy jobb és
több példával bizonyítsak, s mint a nyelvhibákban gyönyörködőt, kigúnyol
egy 1689-ben kelt oláh-magyar verssel, mely úgy látszik, az oláhos
magyarság kigúnyolására iratott. Brassai, Vörösmarty kérdéses sorát
tótosnak tartván, jónak látta amúgy csattanósan ez oláhos verssel
fejezni be a fűzfapoéták s fűzfakritikusok ellen megindított hadjáratát.

Tisztelt ellenfelem, a mint látszik, egészen mellőzi azt, mit æsthetikai
szempontból hoztam fel a «bort megiszsza» védelmére, tudniillik, hogy az
mintegy összehangzik a bordal mámoros hangulatával, pedig talán ez is a
kérdéshez tartoznék? Sebaj, annál inkább mulatja magát a kérdés másik
oldalával. Azt meg kell adni, hogy következetes, állításában és
tagadásában egyaránt. Az etymologia és syntaxis semmi nemű sérelmét nem
szenvedi meg a költői nyelvben, még azt sem, mire a nép költői nyelvének
analogiája a rhythmus kedvéért vagy más æsthetikai indokból oly jogosan
felszabadítja a költőt. Brassai, mint holmi szerb tövist, az állam
költségén is kiirtandónak indítványoz mindennemű költői merészebb
inversiót, az euphonia kedvéért sem tűr semmi nemű csonkítást,
összehúzást, az archaismus és solœcismus leggyöngébb árnyalatait is
hibáztatja, sőt még az oly nemű figurákat is kitiltja a költői nyelvből,
melyek az etymologiával vagy syntaxissal vannak kapcsolatban, s
melyekről oly igazán mondja Quintilianus, hogy annyifélék, mint a
nyelvhibák, mert minden figura hiba volna, ha nem elvből választatnék,
hanem csak esetlegesen kapná lételét, de így igazolja a tekintély,
régiség, nyelvszokás, gyakran helyes ok is; azért midőn a közönséges és
szabályzott beszédmódtól eltér, csak akkor válik szépséggé, ha
természete szerint valami igazán tetszőt hoz magával. Brassai mindezt
üldözi, mert tisztán csak nyelvtani szempontból többé-kevésbbé
szabálytalanságok, vagyis szerintem a költői nyelvben kivételek a
szabály alól, melyek illő helyen használva szépségekké válhatnak. Nem
csodálkozom Brassai e vandal szigorán, hiszen ezelőtt három évvel még
azt sem engedte meg a költőknek, hogy ily kifejezéseket használhassanak:
hattyúnyak, kökényszem, mert a hattyúnyak csak a hattyú nyakát
jelentheti s nem egyszersmind hattyúhoz hasonló nyakat is, de azon,
megvallom, csodálkozom, hogy a népköltészet ilynemű szabálytalanságai
egészen elkerülték figyelmét s a Vörösmarty «Bort megiszszá»-jához
hasonló kifejezést egyetlen régi költőben, egyetlen népdalban vagy
közmondásban sem talált. Szolgálok hát egy csoport példával, többel,
mint reméltem, pedig a magamén kívül más könyvtárhoz nem folyamodtam s a
keresgélésre csak egynehány órám volt. Ha Brassai netalán csekélylené
példáim számát, igen könnyen sokasíthatja. Mint az erdélyi múzeum
helyettes igazgatójának sokkal több könyv áll rendelkezésére, mint
nekem, és Szabó Károly, a könyvtárnok, ki amaz oláh-magyar verssel
kedveskedett, bizonyosan segíteni fogja a régi költők és népköltési
gyüjtemények kutatásában is.

Idézeteimet a régi költőkön kezdem, 1538-tól a mult század közepéig,
aztán folytatom és bevégzem a népköltési gyüjteményekkel. A régi
költőket leginkább a Toldy «Magyar költészet kézikönyve» czímű
gyüjteményéből fogom idézni, mindenütt kitéve a lapszámot.

  Jersze emlékezzönk az örök istennek
  Csudálatos nagy hatalmasságáról
  Melyvel Scythiából _régi magyarokat_
  Jó Magyarországba oly módon _kihozá_.

(Farkas András 3. l.)

  Az asszony peniglen nem csak házát birta,
  De a községet is nagy bölcsen oktatta,
  Ura honn nem voltan _pöröket szállítja_,
  Nemes népeknek is háboruit oltja.

(Istvánfi Pál 18. l.)

  _Gyermeket felvevé_, urához teríté.

(Ugyanott 19. l.)

  _Vendéget fogadjad_, helyére ültessed.

(Ugyanott 27. l.)

  Ott való asszonyok hogy ezt látták vala,
  _Asszonyt_ szeretetből közből _vették_ vala.
  Hitván ruháiból vetkőztették vala
  _Asszonyt_ ruhájába _öltöztették_ vala.

(Ugyanott 30. l.)

  Leányokval _ajtót_ hamar _bezárlatá_.

(Batizi András 36. l.)

  Vivék fogva őtet az terek császárnak,
  _Három szegén bojért hagyák_ Majlátnénak,

(Tinódi Sebestyén 40. l.)

  _Leányt elküldék_ és az vitézek ott megharczolának.

(Szendrei névtelen 116. l.)

  _Nyomórúdat_ félkezével _kapta_ vala.

(Ilosvai Péter 122. l.)

  De ha megállandod ott azt te bosszudat
  És _megtanítandod most serdült ifjakat_.

(Ugyanott 128. l.)

  _Királyt vigasztalja_ szép Medéna asszony.

(Görgei Albert 133. l.)

  Ifju felgerjedvén karját fölemeli,
  Hozzája szorítván, _leányt megöleli_.

(Ugyanott 136. l.)

  Zöldellő borostyán _kertet körülfolyta_.

(Ugyanott 142. l.)

  Kész vagyok már érted _halált megkóstolnom_.

(Ugyanott 150. l.)

  Véres zászlók alatt
  _Lobogós kopiát_
  Vitézek ott _viselik_.

(Balassa Bálint 159. l.)

  _Jámbor vén népeket_ ők tisztelni nem _tudják_.

(Szegedi István 176. l.)

  Oh mely nagy bujaság az gonosz gazdaság,
  Ki _embört elveszti_, átkozott hamisság.

(XVI. századi névtelen 180. l.)

  Hizelkedő _békót_ lábok _csergethesse_.

(Rimay János 191. l.)

  Maga kedvét járja,
  _Rabságot utálja_.
  Nem barátja a birság.

(Beniczky Péter 200. l.)

  _Paizst, pánczérokat, szablyahüvelyeket_
  Maguktul _elhányják_, minden nehézséget.

(Zrínyi Miklós 234. l.)

  Seregit mustrálva s jó lován forgódva
  _Királyt_ szintén _találta_.

(Liszti László 246. l.)

  _Nyárt_ kegyességétől a tél _megfosztotta_.

(Gyöngyösi István. Dugonics kiadása II. köt. 20. l.)

  Rózsát nevelt, _rózsát_ czimerül is _vette_.

(Ugyanott 102. l.)

  _Elkészített lajtrát_ alá _bocsáttatja_.

(Ugyanott 108. l.)

  Javait ha osztja,
  Azokat elfosztja,
  _S embert veti_ porba.

(Kohári István. Toldynál, 281. l.)

  _Mindennapi pompát_, tudom, _meguntátok_.

(Orczy Lőrincz 341. l.)

  Tridentomi _gyülést_, római _vatikánt_,
  Dordrechti _zsinatot_, a stámbuli divánt
  _Hallgattad_, s _megmérted muftit_ a pápával.

(Ugyanott 355. l.)

  _Elkezdik_ fosztani gyenge _szőllőfákat_

(Barcsay Ábrahám 409. l.)

Még többet is idézhetnék, de azt hiszem ennyi is elég, s bátran
áttérhetek a népköltési gyüjteményekre:

  Jól tudta, hogy mi a tus,
  _Vizet_ borrá _változván_, (változtatván helyett).

(Erdélyinél, I. köt. 163. l.)

  Munkáit folytatja,
  _Barázdát forgatja_
  Szép rendesen.
  Isten ő felsége meg is áldja,
  A szántó marháit meg is tartja.
  _Fegyvert_ és _katonát_,
  _Ekét_ és _boronát_
  _Ő forgatja_.

(Ugyanott 275. l.)

  _Áldja meg_ főképen _atyákat_, _anyákat_.

(Ugyanott 127. l.)

  _Leányokat szidom_, a rosz leányokat.

(Krizánál. Vadrózsák, 8. l.)

  _Falat megállítni_ hogy lössz lehetséges.

(Ugyanott 314. l.)

  Sem _lovat_, sem _hintót_ semmi baj nem _lölé_.

(Ugyanott 315. l.)

  _Papot tanítja_ mester vecsernyét mondani.

(Dugonics Példabeszédek II. köt. 11. l.)

  Könnyü _macskát_ az egérre _szoktatni_.

(Ugyanott 96. l.)

  Se télben _szalonnát_
  Se nyárban bundáját
  _El_ nem _hagyja_ az okos.

(Ugyanott 126. l.)

  _Szúnyogot_ tevének nem _tartja_ az okos.

(Ugyanott 128. l.)

  _Bagolyt_ a sólyomnál nagyobbra ne _becsüld_.

(Ugyanott 138. l.)

  _Szúnyogot_ a bikához ne _hasonlítsd_.

(Ugyanott 139. l.)

  Az ökröt vonásán
  _Fazékat_ kongásán
  _Ösmeri meg_ az okos.

(Ugyanott 140. l.)

  _Gyakran főzött parét_ uj lében fel ne _add_.

(Ugyanott 143. l.)

  _Embert_ a nyomoruság és árnyék soha el nem _hagyják_.

(Ugyanott 252. l.)

  _Szegényt_ az ág is _huzza_.
  Szegényből lett _gazdagot_ az ördög se _türheti_.

(Ugyanott 251. l.)

  _Bolondot_ ha mozsárban _törnék_ is bolond.

(Erdélyi, Közmondások 45. l.)

  _Embert_ szaván, _ökröt_ szarván (azaz szokták megfogni.)

(Ugyanott 109. l.)

  _Gazdagot_ pénze, _szegényt_ esze _viszi_ elé.

(Ugyanott 158. l.)

  Szegény _embert_ az ág is _huzza_.

(Ugyanott 158. l.)

  Járt _utat_ a járatlanért el ne _hagyd_.

(Arany J., Ú. M. Muzeum. 448 l.)

«Szolgáló, adjál nekem moslékot, _moslékot viszem_ disznónak, disznó ád
érte hájat, _hájat viszem_ molnárnak, molnár ád érte csirizt, _csirizt
viszem_ vargának, varga ád érte czipőt, _czipőt viszem_ szép lyánnak,
szép lyán ád érte koszorut, _koszorut viszem_ fának, fa ád érte ágat,
_ágat viszem_ kútnak, kút ád érte vizet, _vizet viszem_ pityikének,
pityike mindjárt megfulad a kökénytől.

(Arany László Népmese-gyüjteménye. 297. l.)

Ime mennyire mellettem szól a régi irodalom és a népköltészet. Brassai
mondhatja ugyan, hogy e régi költők épen oly szorultságból hagyták ki a
névelőt, mint Vörösmarty, de vajjon egy oly szólásmód, mely majd minden
régi költőben előfordul, nem válik-e költői nyelvszokássá, vajjon, ha
kimutathatni is itt-ott, hogy e nyelvszokást némely régi költő ok nélkül
vette igénybe, nem bizonyíthatjuk-e be az ellen kezőt is, tudniillik,
hogy ez vagy ama költőt sok helyt az æsthetikai érzék vezette? Hogy
többet ne említsek, Gyöngyösi e sort: «Rózsát nevelt, rózsát czímerül is
vette», irhatta volna máskép is, például így: «Rózsát nevelt és azt
czímerül is vette.» De így mily prózai módon szólott volna, míg amúgy
legszebb sorai egyikét írta. Mi a népköltési hagyományokat illeti, itt
ismét azzal állhat elő Brassai, hogy a gyüjtők rosszul jegyezték föl az
illető helyeket. De vajjon nem azt látjuk-e Dugonicsnál, hogy inkább
szélesbíti a közmondásokat, mintsem rövidíti, nem azt-e Erdélyinél, hogy
itt-ott nem veszi elég figyelembe a rhythmusos alakot, melyet nem egy
közmondásban feltalálhatni, mert sok közülök nem egyéb, mint a
népköltészet hulladéka, s olykor épen a névelő elhagyása teszi
hangzatosabbá a rhythmust? Bárhogyan itéljünk, annyi bizonyos, hogy
Dugonics és Erdélyi, ha tévedhettek is olykor, de nem akaratból s nem az
én vitám kedvéért hagyták ki a névelőt ez vagy ama közmondásban, s
minthogy ez sokszor előfordul, nem lehet esetlegesség, hanem a magyar
költői nyelv egyik sajátsága. A népdaloknál már kevésbbé tehetni föl e
tévedést s lehetetlen, hogy egy oly szólásmód, melyet Brassai tótosnak
nevez, épen oly honos legyen a székely népköltészetben, mint másutt.
Avagy Brassai Grozescuval tart, ki azt hiszi, hogy Kriza nem a néptől
vette székely balladáit, hanem maga koholta, vagy épen oláhból
fordította? Nem hihetem. Hasonlókép kétkedhetni-e ama sorok
hitelességében, melyeket Arany László népmese-gyüjteményéből idéztem?
Hiszen ha kitennők benne a névelőket, elveszne egész naivitása. Elvégre
is a tényt, védjük vagy hibáztassuk, el kell ismernünk. Brassai
legfeljebb még azt az ellenvetést teheti, hogy a nép költői nyelvének e
szokása jogtalan, de akkor nem engem támad meg, hanem átalában a
nyelvszokást, mi egy kissé bajos dolog.

Így állván a dolgok, nem jogosan védhettem-e Vörösmarty kérdéses sorát,
s épen egy bordalban, melynek dithyrambi menete még merészebb
szabálytalanságot is megtűrhet? Ha Brassai oly határozottan elitéli
Vörösmarty e sorát, mit fog mondani Arany e következő soraira, melyek
kétszeresen megsértik a nyelvtant:

  _Bontja meg_ a hajtók sűrü elősorját,
  _Rázza le nyilvesszőt_, valamint pozdorját,
  Kelevéz nem járja, ha ütik nem szédül,
  De ökle csapásin hajtók sora szétdül.

(Buda Halála 116. l.)

Én, mint a fűzfapoéták fűzfakritikusa, védeni merem e sorokat is,
nemcsak a népköltészet nyelvszokása alapján, hanem æsthetikai
szempontból is. Buda Halála a magyar ősmondákat vette tárgyul, s így már
tárgyánál fogva nem csak megtűr, hanem meg is kiván bizonyos
archaismust. Másfelől Arany e helyen egy vadászatot ír le s a medve
erőszakos rohanását a nyelvvel, a rhythmussal is festi, midőn
felforgatja a szórendet s eldob minden fölösleges szót, minők a névelő
és némely particulák.

Úgy hiszem eléggé kimagyaráztam magamat. Ég és föld különbség választ el
Brassaitól. Brassai egészen megtagadja a költőtől a nyelvbeli
szabálytalanság æsthetikai jogát, megtilt neki minden merészebb
inversiót, minden nemű csonkítást, összehúzást, minden oly figurát, mely
az etymologiával vagy syntaxissal kapcsolatos, még akkor is, ha mindez a
népköltészet nyelvszokásán alapszik. Én megengedek mindent az æsthetika
és a költői nyelvszokás határai közt; azt mondom: merj a mit jónak
látsz, de itélni fogok feletted minden egyes esetben merészséged és
sikered szerint. Brassai a költői nyelvet prózaivá akarja tenni s még
azt is elvitatja tőle, mi a rhythmus egyik alkatrésze, szemben a próza
nyugalmas folyékonyságával. Én védem a költői nyelv jogát s gyűlölöm azt
a mindennapi, lapos beszédet, mely költészetünkben annyira divatozni
kezd; de ellensége vagyok az oly prózának is, mely csak költőt illető
jogokat követel magának. Brassai azt mondja, hogy fűzfapoétáknak való
evangeliumot hirdetek; én azt hiszem, hogy elméletemet csak valódi
költők használhatják, a többire nézve úgy is mindegy volna bármit
hirdetnék. Brassai mellett szól a szorosan vett nyelvtan, mellettem a
régiség, népköltészet, æsthetika s a kitünő költők példája. Lehet, hogy
mégis elvesztettem pörömet, lehet, hogy Brassai mellett lesz minden
nyelvész, kinek nincs izlése; minden olvasó, ki felületesen itél; minden
lap, mely egy csoport germanismussal rontani szokta ugyan a magyar
nyelvet, de feljajdul, ha egy-egy kitünőbb költő olyat merészel, mi
germanismus helyett költői hungarismus. De meg vagyok győződve, oly
mélyen, mint hogy valaha meghalok, hogy ért és pártomat fogja minden
költő, kinek az égi lángból csak egy szikra is hevíti keblét, minden
olvasó, kinek izlése van; minden kritikus, ki tudja, hogy a művészetben
bizonyos szabály megsértése egy helyt épen úgy lehet érdem, mint másutt
hiba.


II.[6]

Brassai a Fővárosi Lapok 277-ik számában ismét egy hosszú czikket ír
nemcsak ellenem, hanem Vörösmarty, Arany s mindazok ellen, kik nem
engedik a költői nyelv jogait letapodtatni s æsthetikai szempontból,
illő helyt, alkalmazni és védeni merik a régiség és népköltészet
szabálytalanságait szemben a szorosan vett nyelvtannal. Brassai most még
szebb és elmésebb czikket akart írni, s mint ily esetben majd mindig,
úgy most is annál szerencsétlenebbül ütött ki humoros kisérlete. Lehet
egyébiránt, hogy Brassai e czikkét nem a Fővárosi Lapokba küldötte,
hanem a Bolond Miskába, de minthogy a két lap szerkesztősége egy, s
gyakran jelen meg a Fővárosi Lapokban oly czikk, mely a Bolond Miskába
való és viszont, alkalmasint itt is ilynemű tévedés történt, mit
figyelembe illik vennem. Brassai inkább csak gunyolódik és tréfál s én
csak ezért oly kevéssé állhatok vele szóba, mint Bolond Miskával. Nem
polemizálok hát a humorista Brassaival, csak a logikussal és
nyelvészszel lesz bajom, a mennyiben hosszú czikke végén, egy pár
sorban, megakad némi oly ellenvetés is, mely a köztünk fennforgó vita
lényegét illeti.

Brassai, mióta megírta Logikáját, úgy beszél, mintha ő találta volna föl
a logikát. Gyöngeség az igaz, de örömest megbocsáthatni egy érdemes
tudósnak, annyival inkább, mert Brassai csakugyan logikus fő; csak
elménczkedési viszketege és szenvedélye teszik néha sophistává. Azt sem
állítom, hogy ellenem írt czikkei külön-külön logikátlanok volnának,
azonban a két czikket egymással összehasonlítva, a logikus Brassai
meglehetős logikátlannak tűnik föl, a mennyiben második czikkében
egészen mást igyekszik bebizonyítani, mit az elsőben állított, de
tulajdonkép sem az egyiket, sem a másikat be nem bizonyítja.

Emlékezhetnek olvasóim, hogy Vörösmarty Fóti dalának e következő sorát:
_Bort megiszsza magyar ember_, részint az æsthetika, részint a költői
nyelvszokás alapján védtem. Elmondtam, hogy Vörösmarty megsértette ugyan
a magyar nyelv egyik főtörvényét, de nem a magyar költői nyelv
szellemét, a mint az közmondásainkban és népdalainkban nyilatkozik s
például felhoztam a következő közmondást: «Szegény embert az ág is
huzza», melyben _szintén hiányzik a névelő s az ige, mégis határozott
formában áll_. Brassai mellőzve az æsthetikai szempontot, azt mondotta,
hogy a határzó és határzatlan formákkal élés a magyar nyelv sarkalatos
főtörvénye, mely ellen a Lajtától a Fekete Ügyig egyetlen egy, még a
legmiveletlenebb magyar sem vét. Tudtomra ezt nem is hoztam kétségbe,
sőt elismertem, hogy Vörösmarty megsértette e sarkalatos törvényt. Sem
többet, sem kevesebbet nem állítottam, mint azt, hogy e sarkalatos
törvény a költői nyelvben, a rhythmus vagy más æsthetikai érdek kedvéért
néha kivételt szenved, legalább, a közmondásokban és népdalokban van reá
példa. Brassai erre ezt az ellenvetést tette: «Erre csak azt mondom,
hogy _tagadom_. Bizonyítson az állító, de ne oly szerencsétlenül, mint a
felhozott példával: «Szegény embert az ág is huzza», _mely elől_ _a
névelő a nyomatott gyüjteményekből kimaradhatott, de a nép szájában
minden bizonynyal nem marad ki_.» Erre én előállottam bizonyítani,
idéztem mintegy ötvenkét példát, melyeket részint régi költőkből,
részint pedig a népköltési gyüjteményekből szedtem ki. Becsúszott ugyan
példáim közé három-négy olyan is, melyekben az ige részesülőben vagy
infinitivusban levén, nem volt épen a legszabatosb a fennforgó kérdésre
nézve, de a többi mind olyan volt, a minőt Brassai kivánt. Azt hittem,
hogy Brassai feleletében tagadni fogja a népköltési gyüjtemények
hűségét, a mint első czikkében tagadta, a régi íróknak pedig, minden
kivétel nélkül, verselési szorultságot vet szemökre, mint Vörösmartynak,
vagy ha ezt nem teszi, a tények elismerése mellett is megtámadja e
hagyományos költői nyelvszokást, mint olyat, melyet a műköltészet már
csak azért sem használhat, mert nyelvünk legsarkalatosb törvénye forog
kérdésben. Ebben legalább lett volna logika, azonban tisztelt
ellenfelem, bár feleletében sokszor emlegeti a logikát, elménczkedései
közt egészen megfeledkezik kedvencz tudományáról s a leglogikátlanabb
positiót foglalja el.

Kétszer is átolvastam Brassai feleletét, de egyetlenegy sorában sem
fedezhettem föl, hogy kétségbe hozná akár a népköltési gyüjtemények,
akár felhozott példáim hűségét, pedig köztük van az is, mit első
czikkében nemcsak kétségbe hozott, hanem a leghatározottabban tagadott
is. Úgy látszik, hogy e közmondás ellen: «Szegény embert az ág is
huzza», nincs többé panasza, sőt elismeri, hogy a névelő kihagyása ily
esetben sem sarkalatos hiba, csakugyan előfordul néha a közmondásokban
és népdalokban, noha első czikkében mindezzel épen ellenkezőt állított.
Példáim tehát hívek, azonban Brassai szerint az a nagy hibájok, hogy
közülök egyetlenegy sem védi a «Bort megiszsza magyar ember» helyes
voltát, a költői nyelvszokás szempontjából. Lehetséges-e? Brassai
mondja, a nagy logikus, ki most egy flankenbewegunggal más térre viszi
át a vitát, eleinte leplezve ugyan, de később elég nyiltan. «Nem a
névelő kihagyása a sarkalatos hiba – mond Brassai – hanem az, mit
világosan kimondtam, hogy _határozatlan tárgy_ («bort») van kapcsolatba
téve _határozott_ igeformával («megiszsza»). Ezt jelöltem én ki
szóról-szóra élő nyelvszokási, nem csupán nyelvtani szabálynak költő és
prozaista által egyformán _megszeghetlen_ törvénynek.» Hát vajon én
máskép vettem-e föl a kérdést? Vajon pusztán a névelő kihagyásáról
beszéltem-e s nem egyszersmind a határozott formájú ige kapcsolatáról
is, még pedig oly esetben, midőn a főnév szenvedőragos? Példáimat nem
erre idéztem-e? Im újra idézek egy párt.

  Ifju felgerjedvén _leányt megöleli_. –
  _Királyt vigasztalja_ szép Medina asszony. –
  _Fegyvert_ és _katonát_
  _Ekét_ és _boronát_
  Ő _forgatja_.
  _Áldja meg_ főképen _atyákat, anyákat_.
  _Gazdagot_ pénze, _szegényt_ esze _viszi_ elé.
  Járt _utat_ a járatlanért el ne _hagyd_.

Nyelvtanilag nem határzatlan tárgy van-e itt is mindenütt határzott
igeformával kapcsolatban, kivételkép, költői nyelvszokásból? Nem az ige
formájáról veszszük-e észre, hogy a tárgy mégis csakugyan határzott?
Van-e e tekintetben valami különbség példáim és Vörösmarty verssora
közt? Brassai azt mondja, hogy felhozott példáim egyetlene sem szegi meg
ama törvényt; mindnyájokban el van ugyan hagyva a névelő, de az illető
főnevek mindenike teljesen és tökéletesen határzott értelmű, úgy hogy ha
a névelőt kiteszszük, csak a rhythmus szenved, de nem egyszersmind az
értelem, a Fóti dal vitatott sorában pedig egészen más eset fordul elő.
Brassai úgy látszik tagadja, csak nem meri kimondani, a névelő határzó
erejét s épen e ponton siklik át a vita eddigi teréről másra. Okoskodása
elég zavart és homályos, de talán épen ezzel akarja fedezni
visszavonulását. Sehogy sem magyarázza ki, hogy miért határzott
értelmüek idézeteimnek névelő nélküli főnevei, sem azt, hogy Vörösmarty
mondatában a szintén névelőtlen főnév mért határozatlan. Egyebet nem
mond, csak azt, hogy Vörösmarty kérdéses sora, akár kiteszszük benne a
névelőt, akár nem, mindenkép rossz marad. Ha erről oly mélyen meg volt
győződve Brassai, miért nem mondotta mindjárt első czikkében, miért
mondja csak most? De tulajdonkép miért rossz e mondat így is: A bort
megiszsza a magyar ember. Brassai szerint azért, mert ez vagy azt teszi,
hogy a bort, ha előtte van, megiszsza a magyar ember, vagy azt, hogy
megiszsza s nem megeszi vagy megrágja, Vörösmarty pedig csak azt akarta
mondani, hogy: bort iszik a magyar ember. «A kérdéses hely értelme hát
csak az lehet – végzi Brassai – hogy a magyar ember bort iszik, melyben
«iszik» helyett «megiszszá»-t tenni erkölcsi az az nyelvérzéki és
æsthetikai lehetlenség.»

Mindez új dolog. Brassai tulajdonkép e vita végén fejti meg a kérdéses
sor hibáját. Kár volt ezt első czikkében nem tennie; mennyi időt és
papirost kimélhettünk volna meg. De vajjon Vörösmarty csakugyan azt
akarta-e mondani, hogy bort iszik a magyar ember és semmi egyebet? Ha
azt akarta volna, bizonyosan azt mondotta volna, mert tudott oly jól
magyarul, mint akár Brassai, akár a Fővárosi Lapok szerkesztője. Ő
valamivel többet akart mondani, például azt, hogy _a magyar nagyon
szeret inni_. Brassai tudhatná, hogy mily kedvencz gunyos mondása a
magyar népnek az ilyesmi: «Ő kelme nem utálja a bort, _megiszsza_.» Ily
értelemben használja Vörösmarty a «Bort megiszsza magyar ember»
kifejezést Fóti dalában, s minthogy Brassai a névelő kihagyását már
kegyeskedett megbocsátani mind nekem, mind Vörösmartynak, ráadásul tán
elfogadja e magyarázatot is, s nem háborgat többé kötődéseivel, melyek
különben is rá nézve sokkal boszantóbbak, mint reám.



THALY KÁLMÁN BOTTYÁN JÁNOSRÓL.

Régóta nem olvastunk oly rosszul írt könyvet, mint a minő e történeti
életrajz.[7] Teljességgel nem akarjuk kisebbíteni Thaly adatgyüjtő,
történetnyomozó érdemeit. Ő egypár év óta nemcsak szorgalommal, hanem
valóságos lelkesüléssel adta magát a Rákóczi-forradalom adatai, okiratai
gyűjtésére, s már is szép eredménynyel. Azonban az adatgyűjtés, a
történet-nyomozás még nem történetírás, csak anyaga a történetírásnak.
Egy valódi történelmi mű nemcsak a tudomány, hanem a szorosb értelemben
vett irodalom körébe is tartozik s a tárgyhoz képest megkiván bizonyos
művészeti benső formát, melyet leginkább a compositio ereje, az
elbeszélés eleven folyamatossága, az események arányos csoportosítása, a
főbb egyének kiemelkedő rajzai alkotnak.

A történetírás ez irodalmi szempontja még nem emelkedett elég érvényre
nálunk se elméletben, se gyakorlatban. A kritika inkább csak tudományos
szempontból birálja a történeti munkákat s nem egyszersmind irodalmiból
is. Magok a szerzők is inkább vágynak a történettudós, mint a
történetíró koszorújára. Inkább történeti értekezéseket írnak, mint
történeti műveket s mintegy megvetni látsznak a történetírás művészetét
s azt költői diszítésnek, czafrangnak, a képzelem kicsapongásainak
tartják, melyek nem illenek a történelem komoly muzsájához. Valóban a
költői czafrang, a képzelem kicsapongásai nem illenek a történetíróhoz,
sőt egészen megrontják. Valóban a történetíró stylje nem a költőé, de
nincs-e történeti styl s vajon az nem különbözik-e az értekező, szónoki
vagy a puszta krónikai styltől? A történetíró nem regényköltő, de vajon
nem kell-e tudnia elbeszélni s rajzaival mintegy megelevenítni, előnkbe
varázsolni a multat? A kutató adatai, a kritikus bonczolata, a philosoph
pragmatismusa csak magokban kielégíthetik-e az olvasót, s válhatnak-e a
nemzet közkincseivé? Vajon csak tudomány s nem egyszersmind irodalmi
művészet is a történetírás? E kérdéseket és követeléseket senki sem
mellőzheti, ki ismeri az ó- és új-kor nagy történetíróit, kik egyaránt
küzdöttek a tudós és író koszorújáért.

Midőn régibb és újabb történetírásunk ellen e súlyos vádat emeljük, nem
feledtük a kivételeket. Tudjuk, hogy van egypár történetírónk, kik nem
vetették meg a történetírás művészetét, sőt egy vagy más tekintetben
több kevesebb sikert is tudnak felmutatni, de maga az elv még nem
emelkedett elég érvényre s a törekvés aránylag csekély. E mellett,
kivált a legújabb időben, a történetirásnak oly módja kezd nálunk lábra
kapni, mely több kevesebb kritikával összefüzött, de feldolgozatlan
anyagokat ad ki történeti műnek. Látunk oly kor- és életrajzokat, melyek
a legnagyobb részt egész terjedelmökben közlött okiratok- és naplókból
állanak s a történetírás minden formáját lábbal tapodják. Az író a
helyett, hogy okiratokat adna ki magyarázó jegyzetekkel kisérve vagy
történeti művet írna s függelékül a legfőbb új okiratokat közölné,
összevegyíti a kettőt s valami olyat tálal előnkbe, mely sem egyik, sem
másik s igen hasonlít az el nem készített ételhez. Ebédre vagyunk híva s
ebédlő helyett a konyhába vezetnek bennünket, hol sok minden össze van
halmozva, miből ebédet lehetne készíteni, de senki sem készít s vagy
magunk vagyunk kénytelenek valamit főzni vagy étlen maradunk. Ilyen
némely történetírónak eljárása. Az olvasó élvezet helyett unalomba merül
s lecsapja a könyvet vagy nagy kínnal maga igyekszik valahogy
utánpótolni a történetíró mulasztásait.

Thaly az ily fajta történetírók közé tartozik. Nyers anyagot nyers
anyagra halmoz, annyira, hogy ha harminczkét ívre terjedő munkájából
kiveszszük a közlött okiratokat, leveleket, naplókat, felényire olvad le
könyve. Majd mindent egész terjedelemben közöl, sőt a leveleknek
borítékczímjét is oda írja, az aláírást a világért sem hagyná el s
némely okirat végén a pecsét helyét is kirajzoltatja. E külső aprólékos
pontosság igen helyén van okiratgyűjteményben, de elbeszélő történeti
műben nevetséges. Azonban ha ennyivel megelégednék, még hagyján. A
legtöbbször nemcsak leveleket, naplókat közöl egész terjedelmökben,
hanem elég hosszasan maga is elmondja, hogy mi van bennök. Igy kétszer
olvasunk ugyanegy dolgot, mi nemcsak unalmas, fárasztó, hanem zavarja az
egész benyomásának tisztaságát is.

Általában Thalynak kevés érzéke van az iránt, a mi fő, lényeges. A
mellékest, aprólékost vagy fölöslegest annyira összehalmozza, hogy a
fátul nem látjuk az erdőt. Kivált a hadjáratokat úgy írja le, hogy
ritkán nyerhetünk rólok tiszta képet. Keveset szól sikerök vagy
sikertelenségök politikai vagy hadtani okairól. Rajzaiban a főpontok nem
igen emelkednek ki, hogy kalauzunkul szolgáljanak. A számos részlet nem
olvad szerves egészszé, hogy mintegy kimagyarázza magát. Thaly valamely
hadjárat vagy ütközet leirásakor felhord minden adatot, okiratot,
melyeket csak összeszedhetett, sőt bennök némely ellenmondást, kivált a
nevet, év és napszámot illetőleg ki is igazít, de e holt anyagot
egészben nem tudja eléggé megeleveníteni, eszmei színvonalra emelni, egy
kifejező képpé alakítani. Mindenütt inkább csak az adatgyüjtő áll
előttünk, ki sokat fáradott, míg adatait összeszedte s némely apró
részletet nagyon is fontosnak tart, mert talán több fáradságába került
ehez jutni, mint egyébhez. A világért sem mellőz semmit, még a
lényegtelent sem, az apróbb részleteket nem olvasztja egy általános
vonássá, a csoportosításban nem tart arányt, s néhol annyira megy, hogy
némely csekély érdekű portyázásokról körülményesebben ír, mint valamely
főbb ütközetről. A részletek e halmozása nemcsak bőbeszédüségre s
régiségbuvári pedantságra mutat, hanem sokszor az eszmék hiányára is. Ha
a tények bonczolata és összevetése alapján nem emelkedünk eszmékre,
csaknem lehetlen a tények csoportosításában arányt tartanunk, a
töredékeket egészszé forrasztani, az egész biztos áttekintését tárni
olvasóink elébe, mert minden attól függ, hogy minő eszmét akarunk
kifejezni s minő eszmei kapcsolatban látjuk a tényeket.

Az egész könyv szerkezete elhibázott: inkább külső tapadás vastagítja,
mint a benső fejlődés, s a részek nincsenek úgy elrendezve, hogy a
legfőbb dolgok kiemelkedjenek és az életrajz hősének igen is megbámult
alakját illő világításba helyezzék. Szerző ritkán tudja, hol kell
valamit épen a maga helyén elmondani s kevéssé érti az események
bonyodalmainak természetes, könnyed s mintegy önmagát magyarázó
feltárását. Ide járul még az elbeszélés nehézkes folyama, egyenetlensége
s bizonyos affektált archaismus. Thaly olykor szónokiasan ömledező,
legtöbbször krónikásan száraz; kevés oly lapot ír, melyeken némi izlés
látszik, s néha oly módon bámulja Bottyán vitézségét, mintha egy huszár
beszélne ezredese bravourjairól.

A könyvnek mindjárt kezdete szónokias puffadozás. Im ide igtatjuk:

«Az isteni gondviselés elküldött a puszta hazába, hogy fegyverre és
szabadságra kiáltó szózat legyek. És meghallá e szózatot az ország
minden népe.

Így szól emlékirataiban ama fejedelem, kirül a lánglelkű Kölcsey oly
ihletve zengé:

  Fejdelmünk haj, vezérünk haj!
  Magyartok gyászban ül.

Valójában akkor is gyászban ült a magyar, a mely korról Rákóczinak
idézett sorai szólanak, de a fejedelem eljöve a szomorú hazába, hogy
fegyvernek és szabadságnak riadása legyen és a mint írja és a mint
történt: meghallá e riadást az ország minden népe.

És elkezdődött a «Kuruczvilág», más néven II. Rákóczi Ferencz háboruja,
mely nagy vérengzéssel folyton folyt vala nyolcz hosszú éven át, 1703
májusától 1711 jun. 23-ig, a mikoron utolsót dördült az ágyú a munkácsi
várfokon.

Minden korszak megtermi a maga embereit, s rendkivüli idők rendkivüli
embereket szülnek.

A Kuruczvilág folyamában egész sorát látjuk kiemelkedni a hősöknek, a
kik közül néhányról általában, többről egy vagy más tekintetben,
önelégülten mondhatjuk el: «Ezek is a mieink voltanak.»

Így nem lehet kezdeni történeti művet, sőt még beszélyt sem. Az
elbeszélésnek, legyen az akár történeti, akár költött, főjellemvonása a
nyugalom, kivált az elején. Az elbeszélő az elbeszélés művészetével, az
események kifejező rajzaival szokta felkölteni az olvasó hangulatát s
nem ódai ömledezéssel vagy szónoki emphasissal. A rajzba, a tárgy
természete szerint, mintegy belé kell olvadniok a különböző
felindulásoknak vagy legfeljebb kisérniök, de módjával és sohasem
magokban állniok, mintegy külső ékességül. A lyrai hangulatot, a szónoki
pathoszt nem tűri meg se az elbeszélés nyugalma, se a történetíró
méltósága. Thalyban egészen hiányzik a történetírói méltóság s néha oly
fogásokat használ, melyek még költői elbeszélésben sem mutatnak jó
ízlésre. Ilyen például Starhemberg Maximilian gróf elfogatásának
leírása. Midőn e tábornok 1708 februárjában Starhemberg Guido gróf
helyébe magyarországi fővezérré kineveztetett s Bécsből Pozsonyon át
Nagyszombatba indult, figyelmeztették, hogy vegyen maga mellé erős
katonai fedezetet, mert habár a Csallóközben, az Alsó-Vág innenső felén
császáriak táboroznak is, némely vakmerő kurucz portyázók miatt az út
nem elég biztos. «Starhemberg» – úgymond Thaly – ki az ellenfél iránt
kicsinylést akar mutatni, megvetőleg válaszolá: hogy ő mit sem fél
efféle lurkóktól. Ezzel hadi főpénztárnokával együtt február 16-án
reggel hintajába veté magát s 20–25 lovas német kiséretében megindult
nagy maga elbiztában. Azonban

  «Quem dies vidit veniens superbum:
  Hunc dies vidit fugiens jacentem.»

Itt aztán egy egész sor gondolatjel következik, mint némely beszélyekben
szokás és a szerző nehány lapon elbeszéli, hogy Bottyán portyázói, hogy
fogták el Starhemberget, s végül így kiált fel: «És a büszke gróf
mindezt megalázva türni kényteleníttetett azoktól a lenézett lurkóktól.»
Megint egy sor gondolatjel s ismétlése a fenebb idézett latin
verssoroknak.

Koronként ilyesmikkel akarja Thaly enyhíteni előadása szárazságát, mely
a munka folyamában mind inkább növekedik. S különös, a szónoki
emphasisra, a lyrai ömlengésre nem a valóban nevezetes dolgok
lelkesítik, mint inkább holmi kurucz bravourok, huszáros tempók, s
bizarr külsőségek. A most említett kalandban is egész gyönyörrel írja
le, hogy Végh János, kurucz közlegény, széles fringiája lapjával mily
nagyokat csapkodott a fogoly tábornok grófi hátára. Thaly ritkán tekinti
a történetíró szemével a mult eseményeit, s nem egyszer úgy szól, mint
egy azon korbeli kurucz ifjú, ki a híres vitéz vak Bottyán generális
táborában szolgált. E kuruczsága nyelvén is fölcsillámlik; a nagyon is
bőven közlött levelekből és naplókból be-belopózik az ő stylusába is
egy-egy ó-divatú szó vagy kifejezés. Például: «Eszterházi Antal Heisler
előtt a Balaton felé _czafola_ (húzódék vissza).» «Berzsenyi is külön
_ordereket_ küldött a _brigadérosoknak_. – Pekry örökké csak harczot
veszte vagy hátra _kertelt_ az ellenség elől. – _Sólyomást_ vágtattak
odább. – _Nyavalyás_ Starhemberg nagyon rosszul érzé magát» stb. A régi
nyelvből föléleszthetni mindazt, mire szükség van, akár a nyelvbeli
tisztaság, akár a művészi czélzat szempontjából, de szükségtelenül régi
szókkal kényeskedni, sőt némi akaratlan komikai hatást idézve elő,
megrontani velök a történeti stylus méltóságát, mindig megrovást
érdemel.

Thaly e hyper-kuruczos lelkesülése Bottyán bámulásában éri el
tetőpontját. Nem elégszik meg II-ik Rákóczi Ferencz e vitéz tábornokának
valódi érdemeit csak méltányolni, mint a történetíróhoz illik, hanem
untalan dicsőíti is, mintha obligat emlékbeszédet tartana. Nincs Bottyán
köz- és magánéletének oly aprólékos vonása, melyet kiáltó szinekkel ki
ne festene, sőt némely kétségtelen tény bővebb bizonyítására oly okokat
is használ, melyeken mosolyognunk kell. Hogy Bottyánt kiválón szerette a
nép, maga Rákóczi említi emlékirataiban s más adatokból is kitünik.
Thaly nem elégszik meg ez adatok elősorolásával, még bővebb
bizonyításhoz fog és így szól:

«Másfél száz év zúgott le azóta; nemzedékek szálltak sírba, halmaikat
idők legyalulták; sok minden feledségbe ment, de a nép hálája maig
megőrizé, fentartá a szeretett tábornok emlékét, apákról fiakra szálló
hagyományok által. Tolnában Kömlőd határán még állanak a szőlőkoszorúzta
hegyek tetején a sánczok, a melyeket egykor ő hányatott s az utolsó
szőlőkapás is tudja rólok, hogy az a _vak Bottyán generális vára_. Így
Nyerges-Ujfalu határában a hidfőerőd maradványait is soká _Bottyán
sánczának_ nevezék s nevezik talán ma is. Esztergom főterén ott áll a
szép városháza földszinti tömör oszlopsorával, melyen az emelet
nyugszik, magas mansard tetőzetével, 40 öles homlokzatával a főpiaczra;
ma is büszkén mutatnak a díszes ódon épületre az ott lakók: «_Ez volt
Bottyán tábornok kastélya!_» Ugyancsak Esztergom határában egy tavat,
egy dülő földet és egy parlagot az ő emlékére nevez az ivadék _Bottyán
tavának, Bottyán dülőjének, Bottyán parlagának_. Egyszerű emlékek, de
szebbek sok hizelkedés-alkotta érczszobornál, mert a nép hálája által
emeltettek.»

Ime Thaly a nép háláját keresi abban, a minek egészen más az oka, s a mi
akár szeretett akar gyülölt emberrel megtörténhetett, ha romokban még
maig is meglevő sánczokat hányatott vagy nagy házat építtetett vagy a
határban több földet birt, mint más. Kolozsvárott e század elején Erdély
kormányzója Bánffy György gróf egy nagy házat építtetett, melyet róla
Bánffy-háznak hívtak akkor is, midőn az más kezekbe ment át. Vajon ez is
a nép hálás emléke, mely szebb a «hizelkedés-alkotta érczszobroknál!»

Thaly Bottyánt Rákóczi tábornokai között a legnagyobb katonai
tehetségnek tartja s azt hiszi, hogy ha 1709-ben meg nem hal, a
szövetkezett rendek ügye aligha jut vala annyira, hogy a szatmári
békepontokat kénytelen-kelletlen el kell fogadniok. Thalynak e felfogása
nem csak a történeti igazsággal ellenkezik, hanem saját rajzával is,
melyet Bottyán pályájáról elénkbe tár, noha gondosan mellőz mindent, a
mi Bottyán ellen szólana. Ez Thaly könyvének legnagyobb hibája. Adatai
nem bizonyítanak annyit, mint a mennyire lelkesült bámulata ragadta. E
mellett hőse kedvéért egészen mellőzte Rákóczi emlékiratainak mindazon
helyeit, melyek Bottyán magasb katonai tehetségéről nem épen kedvezőleg
nyilatkoznak. E mellőzés minden czáfolat nélkül gyanus és elfogultságra
mutat.

Ha figyelemmel végig olvassuk e könyvnek a Bottyán hadi pályájára
vonatkozó okleveleit, naplóit, ha egy kissé éles szemmel vizsgáljuk
Thaly rajzait, hamar észre veszszük, hogy Bottyán nem oly katonai
tehetség, kitől egy forradalom sikere vagy sikertelensége függ, még
akkor is, ha a kül- és belpolitikai viszonyok kedvezőbbek, mint a minők
voltak a Rákóczi-forradalom folyamában. Mindent összevéve Bottyán egy
vakmerő vitéz ember, ki katonáit bravourjaival lelkesíteni, igazságos
fegyelmével jó rendbe tudja tartani, jó végrehajtó, rohamvezető
tábornok, ki tüzön-vizen átmegy, derék portyázó vezér, ki szerencsésen
vív kisebb csatákat, népies szenvedélyeivel, bánásmódjával fegyvert
ragadtat a néppel, de nagyobb ütközeteket vezérelni vagy nagyobb várakat
bevenni képtelen. Ez itéletünkben még jobban megerősítenek bennünket
Rákóczi emlékiratai, melyek egy pár lapon következőkép jellemzik
Bottyánt:

«A telet s a tavasz néhány hónapját Egerben töltöttem – mond Rákóczi
1705-ki hadjáratairól írván – elfoglalva a békealkudozásokkal, az ország
kormányzásával és a sereg rendezésével, melynek zsoldját meghatározám.
76,000 lovas és gyalog volt zsoldomban. Minthogy a hadjárat ideje
közeledett, készületeket tettem, hogy szándékomat, a Dunán átkelni,
végrehajtassam oly hadtesttel, melyről megleheték győződve, hogy követni
fog. A hidamat védő erősségek jó karban voltak. Eszterházy Dániel
altábornok egy gyalogságból és csekély lovasságból álló hadtesttel a
Dunának egyik oldalán volt, a tulsón a félszemű Bottyán vezérőrnagy
parancsnokolt. Ezen ember diák s egy jezsuita klastrom portása volt, de
katonává levén oly vakmerő vitézséget tüntetett ki a törökök ellen, hogy
ezredes lett a császár szolgálatában. Se születése, se nevelése nem
levén, nagyon parasztos, de mértékletes, éber figyelmű és fáradhatlan
volt, szerette a népet, s ettől viszont rendkivül szerettetett, mert
katonáit szoros fegyelemben tartotta és igazságot szolgáltatott nekik
mindenben, ha ígazuk volt. A ráczok különösen féltek tőle. A németek
azonban jól ismerték, milyen jól értett a Dunán használható hajók
készítéséhez, maga is fejszét fogott kezébe. Bele elegyedett az
erődítésbe is és szerencsétlenségére azt hivé, hogy ért hozzá, azért nem
hallgatott semmit azon mérnök-hadnagyra, kit hozzá küldék, hogy egy
erősséget emeljen a tulsó hidfő védelmére. A maga képzelődése szerint
csináltatá tehát azt s neki is készült, hogy védelmezni fogja.
Minekutána a lovakat legelőre bocsátottam a gyöngyösi, egri réteken, a
Duna felé indultam egy kissé későbben, mint rendesen szoktam, megnyitni
a hadjáratot. – Buda felett voltam, midőn egyszerre két futár érkezett
hozzám: az egyik Eszterházy altábornoktól, a másik Bercsényi
tábornoktól. Az első tudosíta, hogy Kleklesperg tábornok, ki Szathmár
átadása után Budán tartózkodott, 400 lovassal, budai helyőrségi
gyalogsággal, nehány ágyuval s a ráczokkal, kik fegyveres hajókon
szálltak alá a Dunán, Bottyan megtámadására kiindult. Ez lovas ezrede
élén kémszemlézés végett elébe menvén, összecsapott vele és ez
alkalommal két nehéz zuzást kapván, egyiket az orrán, másikat a lábán,
melynek következtében egész holtáig sánta maradt, visszament erősségébe.
Szándékosan mondám zuzást, mert közhiedelem szerint bőrét a golyó át nem
hathatta. Közeledvén az ellenség, első ágyúgolyójával átlyukasztá az
erősség bástyáját, a puskagolyók egészen szitává tették a mellvédeket,
melyek mögött a gyalogság nem tarthatá magát. Bottyán tehát
visszavonult, fölgyujtván előbb várát és miután átment a hidon, az
ellenség elégette a hajókat és visszament Budára.»

E lap egypár vonással jobban jellemzi Bottyánt, mint Thaly egész könyve,
ki idéz ugyan innen egypár sort, melyek Bottyán dicséretére vonatkoznak,
de a többit elhagyja, s a vereséget is nagyon szépítve adja elő. Így
tesz alább is, midőn Rákóczi ugyancsak 1705-ben Bottyánt a Dunán túlra
küldi. «Alsó-Magyarországon a császárnak semmi serege nem volt – úgymond
Rákóczi – egy hadtestem Bezerédy dandárnok alatt folytonos beütésekkel
háborgatá Stájert s Ausztriát s pedig szerencsésen. Minthogy Bottyán
tábornokot a nép nagyon szerette, átküldém a Dunán, hogy Csáky
vezérőrnagygyal együtt parancsnokoskodjék. Megrohanta Sopron városát,
azonban sikertelenül, mert a mérnökök tanácsára nem hajlott.»

Ezt is idézi Thaly, de az utolsó mondatot kihagyja; részletesen leírja
Sopron ostromát, de a sikertelenséget Bottyán bravourjaival födözi s
okát minden egyébben keresi csak Bottyán képessége hiányában nem.
Rákóczi bizonyosan jobban ismerte egyik kedvencz tábornokát, mint
Vagner, ki Bottyánt vitéz és tapasztalt vezérnek mondja és Kolonics, ki
hadi erejéről, vitézségéről és szerencséjéről igen híres nevezetes
férfiúnak nevezi. Thaly kelleténél többet épít ez itéletekre; mert
azokból nem értelmezhetni ki se a rendkivüli tehetségű, se a nagy
képzettségű hadvezért. Arra pedig még kevesebb oka volt, hogy Bottyán
halálában keresse a Rákóczi-forradalom bukását. Mily kevéssé idézte elő
azt Bottyán halála, bár e derék portyázó vezér hiánya érezhető volt is!
A Rákóczi-forradalmat a bécsi kormány zsarnokságán kívül leginkább a
spanyol örökösödési háború lobbantotta fel, mely miatt Leopold kénytelen
volt kivonni Magyarországból hadserege javát s másutt foglalkoztatni
legjobb vezéreit. E háború szerencsés sikere, XIV-ik Lajos megaláztatása
aláásták Rákóczi szerencséjét. A kifáradt ország, mely évek óta hijába
várta az eldöntő eredményt, béke után áhítozott s nem adott elég
táplálékot a forradalom erőfeszítésének. A trencsényi szerencsétlen
ütközet végzetteljessé vált. E veszteség óta Rákóczi nemcsak nagyobb
hadat nem birt összegyűjteni, hanem mind többen kezdének elpártolni is
tőle, mit elősegítettek I. József némely rendszabályai, melyek némi
engesztelékeny hangulatot idéztek elő. Bottyán a trencsényi ütközet után
még élt s oly kevéssé tudott jobb fordulatot adni a forradalomnak, mint
a hogy szerencséjével azelőtt nem folyt be eldöntőleg, hanem csak
elősegítőn. Mert Bottyán halála egy időre esik a forradalom
hanyatlásával, Thaly az idő véletlen találkozását belső oknak veszi s
egészen aláírja Kovács János krónikaíró e következő itéletét: «Fejedelem
Rákóczi ereje hova tovább megcsökkene, mert hiv és híres segítőjét, vak
Bottyánt a halál tőle elválasztotta.» De miért egy krónikaíró naiv
felfogását elfogadni, mikor a czáfolhatlan okok egész lánczolata áll
előttünk?

Lehetetlen volt e munkát mint történeti művet méltányolnunk, de mint
adatgyűjtemény becsét szivesen és ismételten elismerjük. Sok új
oklevéllel, adattal járul e korszak ismertetéséhez, sőt egyet s mást
kideríteni és megalapítni törekszik. Ki a Rákóczi-forradalom történetét
fogja dolgozni, nem mellőzheti e munkát. E mellett Thaly szorgalma,
kitartása, tehetsége remélnünk engedik, hogy ez első kisérletét jobbak
fogják követni. Ő még fiatal, pályája küszöbén áll s a haladás és siker
hosszú sora jelölheti küzdelmeit.



JÓKAI LEGÚJABB MŰVEI.[8]

Jókai legújabb munkái fekszenek előttünk; négy kötet beszély és genrekép
«Virradóra» czím alatt s a «Szerelem bolondjai» szintén négy
kötetben.[9]

Mióta Jókai mint szónok és hirlapiró élénkebb részt vesz a politikai
küzdelmekben, kissé alább hagyni látszott szépirodalmi tevékenységével.
Azonban csak látszott. Termékenysége újra emelkedőben, mit ez újabb
nyolcz kötete is bizonyít. Vajon igazi termékenység-e ez vagy csak
gyorsaság? Ez egészen más kérdés, de annyi bizonyos, hogy ő mint
publicista és költő egyaránt keveset gondol a műveltebb közönség
véleményével, a kevésbbé értelmes tömeg tapsait hajhássza s nem egyszer
összetéveszti a muzsák oltárát az industrialismuséval.

Észrevehetni ezt még a külsőségeken is. Például legújabb beszélyei és
genreképei gyüjteményében találunk oly dolgozatokat is, melyek sem
beszélyek, sem genreképek s általában nem tartoznak a költészet
birodalmához. Úgy látszik, kiadójával négy kötet beszély és genreképre
alkudott, de hirtelenében nem tudván a kivánt köteteket
összeszerkeszteni, fogta magát, elővette a «Hon»-t, innen kivágott egy
hirlapi czikket, amonnan egy irodalomtörténeti csevegést, aztán hozzá
tette Jósika Miklós felett mondott emlékbeszédét s kész volt a négy
kötet beszély és genrekép. Neki, mint a magyar közönség elkényeztetett
gyermekének, sok szabad s ő derekasan igénybe szokta venni e
szabadságot.

Azonban e csínyt talán el lehetne nézni, ha a beszélyek és genreképek
közé kevert heterogén dolgozatok nem párosítanának magokban sok
könnyelműséget kevés tájékozottsággal. Minő könnyelműség mindjárt
Petőfiről irt czikke, melyben kétségbe vonja Petőfi halálát, orosz
fogságba hurczoltatását igyekszik valószinűvé tenni s felszólítja a
kormányt, hogy tegyen ez ügyben diplomatiai lépéseket. Az egész csak
sensation-czikk, holmi álpáthoszban föleresztve. «Hátha elfogták az
oroszok Petőfit? – kiált föl Jókai – ez a gondolat sokszor képes
elrabolni álmaimat. Hátha elhurczolták orosz fogságra, elvitték ezer meg
ezer verstnyire, távol Sibéria belsejébe. Hátha most is ott siratja
hazája sorsát Kamcsatka hómezőin; hátha ott hallgatja láncza csörgését
valamelyikében a wolchinszki erdők kietlenét őrző várlánczolat
erődeinek? Hátha nehéz, lassan emésztő munkában görnyed az urali
ólombányák áldozatai között?» Nem valószinű, hogy e rémképek csak
egyetlen egy álmatlan éjszakát is okoztak volna Jókainak, mert ha
gyanuja annyira szivén fekszik, bizonyosan föllép vele akkor, midőn
Petőfi végnapjairól és haláláról hónapokig folyt a vita a Vasárnapi
Ujság 1860–61-iki folyamában s midőn igen biztos adatok jöttek
napfényre, melyek kétségtelenné teszik, hogy Petőfi csakugyan a
segesvári csatában esett el a fehéregyházi határon s ugyancsak ott
nyugszik egy közös sírban. Hogy Jókainak csak 1867-ben jutott eszébe
gyanujával előállani, annak oka alkalmasint két tényben rejlik: először
e tájt szabadult ki orosz fogságból egy magyar, ki részt vett az utolsó
lengyel forradalomban s az oroszoktól elfogatott; másodszor ez évben
beszéltek a lapok egy osztrák börtönben szenvedő magyar fogolyról, ki
tévedésből vagy más okból az általános amnestia ellenére sem
bocsáttatott szabadon. Úgy látszik, Jókai e két adat combinatiójából
írta czikkét. De hogy mi köze e két eseménynek Petőfi orosz fogságával,
nehéz megérteni. Tudjuk, hogy a magyar forradalom bevégződése után az
oroszok minden magyar foglyot átadtak az osztrák hatóságoknak. Nincs
biztos adatunk arra, hogy egyetlen magyar fogoly is Oroszországba
hurczoltatott volna. Húsz évig senkinek sem jutott eszébe csatában
elesett rokonát vagy barátját orosz fogságban keresni s húsz év mulva az
egész országban csak Jókai áll elő e vádló gyanúval. A czikk nem talált
visszhangra, jele, hogy senki nem vette komolyan. Kár volt megírni, s
még nagyobb kár újra lenyomatni.

A Jósika felett mondott emlékbeszédében nehány sikerült részletet
találhatni, de nem hiányzanak benne hibás adatok és félszeg itéletek.
Midőn az 1867-ben a Kisfaludy-társaság ünnepélyes ülésén felolvastatott,
épen e folyóiratba elég részletes birálatot írtunk róla, a melyben
mindezt kimutatni igyekeztünk. Nem kivánjuk azt ismételni, de azon
csodálkozunk, hogy Jókai a bevezetés irodalomtörténeti botlását a
második kiadásban sem igyekezett kiigazítani vagy legalább enyhíteni.
Jókai itt valami olyant állít, mintha egyedül Jósikának köszönhetnők a
magyar nemzeti önérzet fölébresztését s költészetünk nemzetiesb irányát.
Nehány erős vonással igyekszik rajzolni a XVIII. századbeli magyar
politikai, társadalmi és irodalmi viszonyokat, áthajlik a XIX. századra
is, mindenütt csak hanyatlást lát s úgy végzi jellemzését, hogy e
szürke, egykedvű szinezetű kor hasonló volt a ködös napokhoz, melyeken
nem lehet kiismerni, hogy virradatra jár-e az idő vagy alkonyodik.
Azután utána veti: ekkor támadt Jósika Miklós. Nem olyasmit fejez-e ki
ez, mintha a XVIII. század első évtizedein kezdve egész a Jósika
felléptéig a nemzeti ujjászületésnek egyetlen szikrája sem csillogott
volna fel a magyar politikai, társadalmi és irodalmi életben? Jókai
mintegy feledni látszik az 1825-diki országgyűlés és Széchenyi
reformmozgalma nagy emlékeit, s hogy Jósikát minél nagyobb talpra
állítsa, egészben megtagadja Kazinczy, a Kisfaludyak és Vörösmarty
hatását. Irodalomtörténeti felfogás-e ez? Fogja-e Jósika alakját emelni
a mult ily botrányos összegázolása?

«A sajtó és censura Magyarországon» czimű czikke irodalomtörténeti
csevegés s annyiban sikerültebb társainál, a mennyiben nincs
követeléssel írva s nehány elmés ötlet s mulatságos adoma némi
kárpótlást nyujt a sok téves adat- és félszeg itéletért. Jókai, úgy
látszik, azt hiszi, hogy az irodalom könnyedebb formái kizárják nemcsak
az alaposságot, hanem a tájékozottságot is. Nem sejti, hogy bárminő
formában irunk, az anyagot birnunk kell s magunknak tájékozva kell
lennünk, ha olvasóinkat akármely modorban vagy irányban tájékozni
akarjuk. Mennyi mindent összezavar e czikkében is s mily népmesébe való
nagyítással és naivsággal bánik el a legismertebb tényekkel. Midőn
említi, hogy a mult század végén a Martinovics-féle összeesküvés miatt
számos magyar iró elfogatott és elitéltetett (Szentjóbi Szabó Lászlót
két emberré változtatja, Szabót és Szentjóbit külön emlegetvén) a
következőket jegyzi meg: «Az akkor Thugut-féle miniszterium azt hitte (s
vannak még most is hit (rokonai), hogyha ezt a maroknyi irói társaságot
elnémítja, az által megállítja a világtörténet szellemének röptét. A
csak alig keletkezett folyóiratok: a «Magyar Muzsa», «Magyar Muzeum», az
«Orpheus», «Urania», «Mindenes Gyüjtemény» egymásután megszűntek, az
irók kényszerülve vagy önként elhallgattak. A nyelvmivelő társaságok
egyszerűen be lettek tiltva, a mult század végeig aztán valódi halotti
csend és kisértetes ür vette körül az osztrák kormányférfiakat, olyan
tökéletesen jól érezték magokat benne, mint egy kriptában. Hogy miből
éltek meg azon idő alatt a censorok, az előttem titok, hacsak másfelől
valamely mesterséget nem űztek.»

Ebből csak annyi igaz, hogy némely kitünő iró elfogatása nagy csapás
volt az irodalomra nézve. De hogy ennek következtében megszűnt volna
minden magyar folyóirat s a melyek megszűntek is, mindnyájan e miatt
szüntek volna meg, s ez idő alatt újak nem keletkeztek volna, az épen
nem áll. Kazinczy «Orpheus» czimű havi iratából 1790-ben nyolcz füzet
jelent meg, aztán elakadt, részint részvétlenség miatt, részint mert, a
mint önéletrajzában mondja, a banderium, diéta és járásai nagyon
elvonták a dolgozástól. Azonban 1794-ben Kazinczy újra meg akarta
indítani szünetelő folyóiratát, de ugyanazon ev decz. 14-én elfogatván,
terve meghiusult. A «Magyar Muzeum»-ot az úgynevezett kassai társaság
adta ki: Kazinczy, Bacsányi, Baróti Szabó. Kazinczy csakhamar elvált
társaitól, Baróti, Bacsányi maradtak; ez utóbbi volt tulajdonképen
fődolgozótársa és szerkesztője a vállalatnak, melyből 1788–89-ik évekre
négy füzet jelent meg, és ismét négy 1790–92-re. Egy feladás
következtében 1793-ban kivágatott a Muzeumból Bacsányinak a
francziaországi változásokra írt költeménye, ő pedig 1794-ben elfogatott
a Martinovics-féle ügybe keveredése miatt. A Muzeum betiltásáról nem
volt szó, azt Baróti folytathatta volna; sőt később Bacsányi is, ki
1796-ban kiszabadulván, egy uj vállalat megindításán fáradozott, a
«Magyar Minervá»-én, melyet Ányosnak általa összeszedett versei
nyitottak meg. A mi a «Magyar Músá»-t illeti, az nem is volt önálló
folyóirat, hanem a «Magyar Kurir» melléklapja, a Magyar Kurir pedig
1787–1834-ig fennállott s melléklapja különböző czimek alatt jelent meg:
«Magyar Almanak», «Kedveskedő», «Sokféle». Sőt a Jókai által annyira
sajnált «Magyar Músa» 1793-ban újra föléledt, a mennyiben a «Magyar
Hirmondó» «Magyar Mercuriussá» változván, melléklapjának «Uj Magyar
Músa» czímet adott. A «Mindenes Gyüjtemény»-t 1789-ben Péczeli József
indította meg, Mindszenti és Perlaki társaságában. Hogy 1792-ben már
megszűnt, annak oka a részvétlenség volt s nem az 1794-diki események.
Azonban Mindszenti más vállalatot indított meg, Brougthon és Ladvocat
történelmi lexikonait adta ki, az utóbbit épen 1795-ben, midőn Jókai
szerint mind elhallgattak a magyar irók. A Kármán és Pajor 1794-ben
megindult «Urania»-ja egyenesen részvét hiánya miatt bukott meg. Pápay a
Magyar Literatura Ismeretében (1808.) megemlíti, hogy e kitünő
vállalatoknak, bár a kiadók 289 előfizetővel is megelégedtek volna, nem
volt közönsége, mert a műveltebb osztály hölgyei már ekkor ismét
idegenekké váltak, nyelvünket nem értették, a középrend magyar izlése
pedig még nem volt annyira finom, hogy az «Urania»-ban gyönyörködhessék.
Jókai mindent egyetlenegy politikai tényre hárít és hallgat mindarról,
mi nem hízeleg a nemzeti hiúságnak. S minő nagyítás, hogy a magyar irók
ez időtájt kényszerülve vagy önként mindnyájan elhallgattak, a censorok
dolog nélkül ültek, a nyelvmívelő társaságok egyszerűen betiltattak
volna. Iró és vállalat aránylag elég volt, de közönség nem volt hozzá s
a hazafiság tüze ismét kialunni készült. A nyelvmívelő társaságok közül
az erdélyi épen 1796-ban adta ki munkái első kötetét s csak 1810-ben
oszlott fel, akkor sem egyszerű betiltás következtében. A soproni magyar
társaság, melyet Kis János alapított, évtizedeken át háborgatás nélkül
folytatta munkásságát.

Hosszas volna Jókai minden téves adatát, félszeg itéletét itt
czáfolgatnunk. Elég lesz csak egyet említenünk, mely elég világosan
mutatja, mily tájékozottsága van neki a magyar irodalom és journalistika
történelmében. Kossuth Lajosról így ír: A «Pesti Hirlap» korszakot
alkotott nemcsak a hazai sajtó, de egész hazai közéletünk történetében.
Ezen lap segített győzelemre oly magas eszméket, minőknek azelőtt még
neveik sem voltak. Ez küzdött az örökváltság, a közteherviselés, az
egyenlőség elve, az ősi intézmények reformjai, sok új koreszme
elfogadása mellett s hogy minő sikerrel, azt bizonyítja előfizetőinek
ötezernyi száma, s hogy minő ellenfelekkel szemben, azt bizonyítják
mindazon nyomtatott lapok, mikben egy gróf Széchenyi István hasonló
lángszellemmel, hasonló hazaszeretettel, de más iránynyal,
meggyőződéssel vívott meg a P. H. eszméivel szemközt.» Tehát Kossuth
lapja oly eszméket pendített meg és segített győzelemre, melyeket nálunk
még nevökről sem ismertek addig. Tehát az örök váltságot, a
közteherviselést Kossuth előtt senki sem pendítette meg Magyarországon?
Tehát ősi intézményeink reformját egyedül a P. H. kezdeményezésének
köszönhetjük. Tehát Széchenyi, ki a «Pesti Hirlap» ellen küzdött,
ellensége volt az örökváltságnak, közteherviselésnek, s általában minden
reformeszmének? Hogy nem szégyel Jókai ilyesmit leírni s hogy képes azt
eltűrni a magyar közönség! Ország-világ tudja, hogy Széchenyi
fölléptével kezdődtek a reformmozgalmak, s hogy az örökváltság,
közteherviselés s az ősi intézmények reformját épen ő tűzte először
zászlójára. Ország-világ tudja, hogy midőn Széchenyi Kossuthot
megtámadta, nem a reformokat támadta meg, hanem a modort, melylyel
Kossuth mellettök izgat, s a módot, mely szerint azokat létesíteni
akarja.

De ne mulassunk tovább e léha dolgozatoknál s térjünk át a beszélyekre.
Jókainak kitünő elbeszélő tehetsége van s e tekintetben egyetlen
regényirónk sem versenyezhet vele. Egyszerű, folyamatos, s egypár találó
vonással hol plasztikailag, hol festőileg emeli ki tárgyait. Valami
kedves elevenséggel, lankadni nem tudó mozgékonysággal ragadja magával
olvasóit, a nélkül, hogy fárasztaná. Átmenetei, fordulatai minden
erőltetés nélküliek, mintegy ösztönszerűek. Könnyedén lebeg az
elbeszélés folyamának kanyarulatain, melyeket nem tartóztat föl a
reflexiók tömege s hol rohamosan, hol csendesen hömpölyögve halad tovább
s nyit meg egy-egy újabb völgyet, de ritkán árad ki vagy sülyed
posványba. És e ritka adományhoz járul styljének ereje, hangzatossága,
jellemzetessége és magyarossága. E tekintetben is felülmulja regényiró
társait. Ment Jósika idegenszerűségétől vagy affectált magyarságától,
nem találhatni benne Eötvös áradozó nehézkességét, sem Kemény szófűzési
gondatlanságát s egyenetlenségeit. Egyetlen elbeszélő irónk sem
olvasztotta össze oly szerencsésen a népies és művelt magyar nyelv
bájait mint Jókai. Valódi magyar hangsúly vezérli szófűzéseit s a
kifejezések árnyalatainak egész kincstára áll rendelkezésére. E két
ritka adománynyal oly mértékben megáldotta isten, hogy bár húsz év alatt
sok mindent elkövetett megrontásukra, még sem tudta megrontani. Az
úgynevezett művelt magyar nyelv tévedéseiből átvett egyet-mást, de
aránylag keveset, próbált rosz új szókat faragni, de nem sokat. Nem
mindig szabatos s a gondolatlanság nyomai is meglátszanak itt-ott, de ez
gőzerő gyorsaságú dolgozásmódjából ered. Olykor gyermekes vagy épen
léha, de ez humora természetéből foly, mely gyakran kedves,
szeretetreméltó, de soha sem mély és néha sekélyes. Elbeszélése
némelykor modorosságba, üres szónokiasságba esik, de ez hatásvadászata s
éretlen eszméi következménye. Megesik rajta, hogy plasztikaisága
szertelen arányokat vesz föl, festőisége színpompába vagy épen
színzavarba vesz, de azt a bizarr iránti előszeretete, s önmérsékletének
hiánya okozza. Folyamatossága, kivált regényeiben, el-eltéveszti az
arányt, hol nyúlik, hol rövidül, kapkodóvá lesz, de ez rendesen
compositiói hibás voltától származik. Könnyelműsége, bizarrsága,
művészeti tévedései visszahatnak ugyan elbeszélés-módjára, styljére is,
de egészen meg nem ronthatják. Egy szóval Jókai kitünő elbeszélő és
stylista, csak kár, hogy aránylag kevés elbeszélni valója van.
Phantasiája nem az alapos műveltség és világismeret forrásából merít,
hanem az öt földrész minden tájáról a történelem, természet és
társadalmi élet világából összeszedi mindazt, a mi különös, kivételes,
bizarr s a drága aranyat, mint a vadember, sok színben csillogó
üveggyöngyökért cseréli be. A valóság iránt kevés érzéke van, a
költészet lényegét nem annyira a valóság eszményítésében keresi, mint
inkább meghamisításában vagy túlzásában egész a képtelenségig.
Szerencsésen kezdett meséjét vagy alakjait hamar elrontja, mintha nem
tűrné a természetest, az igaz emberit, csak ördögökben, angyalok- és
csodákban telnék kedve s a költészet czélját a képtelenségek
elhitetésében keresné. Tiszta elbeszélő styljét sohasem rontja meg
lélektani fejtegetésekkel, de magában a rajzban, a cselekvény szövésében
legkevesebb súlyt helyez a lélektani fejlődésre. Személyei nem annyira
jellemrajzok, mint inkább középszerű szinészek szereplései. Sajátságos,
bizarr jelmezekbe öltözteti őket, erősen kitömve, vastagon kifestve. A
melyik szép, az szebbnél szebb akar lenni, a rút rútabbnál rútabb, a
béna bénánál bénább, a vitéz vitéznél vitézebb, a bohó bohónál bohóbb.
Phantastikus díszlet veszi őket körül, sok színű tűz fényétől
megvilágítva. Tetszetős csoportozatokat látunk, zajos jeleneteknek
vagyunk tanui s meglepő látványok tárulnak ki előttünk A költő oly
ügyes, annyira ismeri közönsége gyöngéit, oly leleményes rendező, oly
szemkápráztató díszmester, hogy majd mindig tud valami hatást előidézni
s a nagy tömeg obligát tapsai sohasem maradnak el. Azonban néha
kifárasztják e látványok, megunja a komédiázást, elejti a költői
képmutatás álarczát, meghatja egy-egy igaz érzés, egy-egy gyermek- vagy
ifjukori emlék, egy-egy ember, kit ismert, egy-egy esemény, melyet
tapasztalt, egy-egy eszme, mely valóban szivén fekszik. Eltűnik a
színpad festett világa s a valódi élet képe ringatózik a költészet
fényhomályán. De az ily lucidum intervallumok ritkák. Nehány szakasz,
nehány lap nagyobb regényeiben, nehány kisebb elbeszélése, kivált a
hazai életből. Talán mindezt maga Jókai becsüli legkevesebbre, mert mi
hamar, s mi újabb erővel veti magát a csinált lelkesülés, a beteg
phantasia karjai közé s vadászsza a különöst, kivételest, bizarrt vagy
épen a képtelent.

Ez újabb beszély-gyüjteménye ily kivételességek és ritkaságok tárháza.
Egyik a Manzanares partján játszik, a másik a Newáén, a harmadik a
Guáno-szigeteken, a negyedik Közép-Amerikában, az ötödik New-Yorkban, a
hatodik ismét Amerikában, a többi színhelye Magyarország, de ezek is
nagyrészt kivételességek rajzai. Goethe azt mondja, hogy ha ismerni
akarod a költőt, menj hazájába; Jókainak pedig egész költői pályája azt
látszik hirdetni: ha ismerni akarsz valamely országot, légy költő,
képzeld. Regényíróink közt ő az, ki soha sem lépte át hazája határát s
mégis ő bajlódik legtöbbet mind az öt világrészszel. A regeny és beszély
leginkább megkivánják, hogy ismerjük azt az országot, mely cselekvényünk
színhelye, legkevésbbé a dráma, mely szenvedélyt és viszonyokat csak
nagy vonásokkal rajzol. A regény és beszély, hol a cselekvény tájképek
keretében jelen meg, mely többé-kevésbbé a szenvedélyek és viszonyok
részletes rajzával igyekszik hatni, mintegy közvetlen szemlélődést
kiván, s ezt könyvekből és képekből bajosan meríthetni. Minden regényiró
hazája multjával vagy jelenével tett legnagyobb hatást, ha a külföldet
is beszőtte regényébe vagy épen onnan vette tárgyát, elébb utazott, s e
benyomásokból merítette lelkesülését. Még a kevésbbé lelkiismeretes Sue
és Dumas sem képeznek ez alól kivételt. Sue mint katona-orvos részt vett
a Spanyolország elleni hadjáratban, több évet töltött tengeri útban,
kikötött India partjain, bejárta Amerika majd minden részét, s a
Közép-tengeren tanúja volt a navarini ütközetnek. Dumas sokfelé
kalandozott a világban s még Magyarországba is elvetődött.

De mindezt nem tekintve, nyujthatnak-e tiszta æsthetikai gyönyört a
kivételességek és ritkaságok e rajzai? Alig értettek s magyaráztak félre
többször valamit, mint e magában igaz tételt, hogy a megható, tragikai
cselekvénynek ki kell emelkedni a köznapi életből és kiváló érdekűnek
lenni. A köznapi életből való kiemelkedés nem egyszer alakul át a
különös, a bizarr vagy épen képtelen fogalmává, a kiváló érdek alatt
pedig vajmi sokszor értik a kivételest. A költő mindezt oly kevéssé
veheti tárgyul, mint nem rajzolja a képiró a természet kinövéseit s
pusztán csodás játékát. Mindazon szenvedélyek és viszonyok, melyeknek
rajzával valaha a költők nagy hatást tettek, általánosak, többé-kevésbbé
mindenkitől érthetők és érezhetők. A szerelem azért legnagyobb hatású a
költészetben, mert legemberibb, legáltalánosabb. A különös, kivételes
csak kiváncsiságot ébreszt, de nem részvétet. A köznapi életből való
kiemelkedést nem a szenvedély kivételessége alkotja, hanem fejleménye,
mélysége, ereje, melyek kiváló érdekű, a köznapinál nagyobb arányú
összeütközést, bonyodalmat és katasztrófát idéznek elő. Jókai sokszor
vagy a kivételes szenvedély rajzában keresi a hatást vagy a szenvedélyt
általában mellőzi s csak kivételes eseményeket rajzol. Jó példa erre
«Chinchilla herczeg» czimű beszélye, melyben egy féltékeny férj ipával
és sógorával együtt megöli nejét, nejének pedig kedvese megöli
mindhármukat. A nőt csak két lapon látjuk és halljuk, kedvesét csak
utóljára, akkor sem szól egy szót sem, csak gyilkol. A szenvedély rajza
s az ebből folyó bonyodalom egészen háttérbe szorul, s csak ama
rejtélyes, indokolatlan s majdnem képtelen események tolulnak előtérbe,
melyekből megtudja a férj neje hűtlenségét. A «Baróthy Ilona» czímű
szintén ilyen. Róbert Károly udvarában két fiatal lovag és barát, kik
egyszerre házasodnak, kiváncsiak arra: vajon fiok lesz-e vagy leányuk?
Elmennek a jósnőhöz megtudakozni, ki egyiknek azt jósolja: a gyermek,
kit nőd fog szülni, úgy fog meghalni, mint férfi; a másiknak meg ezt: a
gyermek, kit nőd fog szülni, hű dajkája lesz unokádnak. Az első azt
hiszi, hogy fia fog születni, pedig leánya lesz; a másik, ki leányt vár,
fiút kap. A felnőtt gyermekeket összeházasítják a szülők s a költő nem
tűz maga elé más czélt, mint hogy igazolja a jósnő jóslatát. S valóban
úgy is történik minden. A nő mint férfi hal meg, mert becsületéért távol
levő férje helyett párbajt vív, a férfi pedig hű dajkája lesz árva
gyermekének. Lehet, hogy e kivételes események megtörténtek, de hogy e
jóslat minő kapcsolatban van a bonyodalommal és kifejlődéssel, teljesen
érthetetlen. A jóslat még a mondákban sem szokott csak úgy magában
szerepelni, hanem isteni vagy démoni hatással az illető egyénre, kinek
kedélyében mindig ott rejlik a csíra, melyet az kikelt. Macbethben a
jóslat arra szolgál, hogy a hős szunnyadó nagyravágyását felköltse, de
nem arra, hogy minden benső szükségesség nélkül teljesüljön. A «Fekete
sereg» czímű beszélyben szintén egy jóslat játszsza a főszerepet átok
képében, de már valamivel jobban használva. Dóczy Sándor elhagyja János
herczeget s Ulászlóhoz pártol, egyik barátját Dombayt is erre akarja
venni, sőt megpróbálja a vesztegetést is, de az visszautasítja. Mikor
aztán csatára kerül a dolog a két párt között, Dóczy megöli Dombayt,
kinek neje kétségbeesésében megátkozza férje gyilkosát. Ez átok
teljesülése a beszély tárgya, a bünhödés után némi engesztelő
fordulattal. Az átok teljesülése itt nem egészen vak történet akar
lenni, hanem némi lélektani fejlemény, a mennyiben Dóczyban, véres tette
után, barátja halt teste fölött, az átkozódó nő látására fölébred a
lelkiismeret furdalása, s az átokkal kapcsolatban ez ragadja örvényekbe.
Azonban a jellem e fordulata nincs előre készítve, az előzmények után
Dóczytól épen nem várunk oly érzékeny szivet és mozgékony képzelődést. A
bünhödés eszközei kissé gyermekesek, mint például, midőn halt felesége
mellett virasztó fiát versenytársnak nézi s leszúrván, holtnak hiszi. Az
engesztelő fordulat is erőltetett. Épen nem várjuk, hogy Dóczy fia
Dombay leányát vegye nőül s nem is tudjuk meg, hogyan történt, elég hogy
megtörtént. Általában Jókai ritkán figyel a szenvedélyek és viszonyok
benső kényszerűségére, s hajlandó a lényegest lényegtelennek nézni.
Könnyen büntet és engesztel, mert azzal könnyen borzaszthatja, ezzel
pedig könnyen elérzékenyítheti az olvasók nagy tömegét.

A «Vérontás angyala» nem egyéb, mint egy vörössel feketére festett kép,
minden árnyéklat, minden eszme és compositio nélkül. Egy spanyol, kinek
Acapulkoban, a creol lázadás következtében mindene odaveszett, vagyona,
boldogsága, boszút esküszik s mindent elkövet Acapulko ostroma- s a
creolok kiirtására nézve. Rablócsapatoknak kegyelmet eszközöl s Acapulko
ellen indítja, Mazatlanból katonákat csábít el Acapulko ostromára, maga
is tevékeny részt vesz az ostromban, karddal víva, mérget keverve, dühöt
tajtékozva, és végre a bevett és elpusztított város romjai alá
temetkezik. Szörnyűségek halmaza az egész mű, modorosan szörnyedő
pathosz kiséretében. Jókai hőse szenvedélyét oly fokon és oly oldalról
rajzolja, melytől a költőnek mindig el kellene fordulni, mert az csak az
orvos előtt lehet érdekes. – A «Kerüld a szépet» szintén inkább
curiosum, mint beszély. – A «Rútak rútja» sokkal jobb: legalább a
blazirt világfi rajza sikerült. Azonban a hősnő, a rútak rútja, nem épen
szerencsés lelemény. Egy Sobron nevű párisi arszlán tönkre jut s kedvese
hátat fordít neki. Ő nem csügged el; e változás új izgalom életében.
Versenyparipáit eladja s árukon bérletet vesz a Guano-szigeteken.
Gazdagodni kezd, de elpusztult volna, ha egy chinai napszámos leánya,
Xin, meg nem szánja, betegségében nem ápolja s nem válik mintegy
őrangyalává. Xin jó, nemes kedélyű, de a rútnál rútabb. Sobron mégis
nőül veszi s tíz év alatt gyűjtött tíz millió frankjával visszatér
Párisba s bemutatja nőjét a nagyvilágnak. Mi szükség volt egy női
Quasimodóra, kinek szíve szinültig van töltve minden képzelhető női
erénynyel? Elég lett volna csak nem szépnek rajzolni. Így is ellentétben
lett volna Sobron bájos kedvesével, ki nyomorában elhagyta. De Jókainál
a béna tízszeresen béna, a rút százszorosan rút. Ő költészetének egyik
főforrásaként tiszteli a szertelent és szörnyűt, s a mi még roszabb,
minden eszmei kapcsolat és szükségesség nélkül. – A «Két menyegző»
tárgya elég különös, majdnem képtelen, de a pathosz nélküli hang, a
népmesei humoros modor nagyrészt megenyhítik, s a veszekedő civisek jól
rajzolt alakok. Általában a humoros beszélyek legsikerültebbek az egész
gyüjteményben. A «Fránya hadnagy» jó genrekép, ha nem veszünk tekintetbe
egy pár trivialis kalandot, melyek igen emlékeztetnek Schuster Lipli
tréfáira. «Egy úr Amerikában» szintén sikerült. A «Hosszú hajú hölgy»
kissé elnyujtott, de másként jól elbeszélt mulatságos történet. «Egy
szónok, a ki el nem áll» hálás tárgyához képest bágyadt. «Hol leszünk
két év mulva» gyermekes izetlenség. A «Még sem lesz belőle tekintetes
asszony» czíműben a debreczeni polgár-család rajza igen sikerült. Jókai
seholsem természetesb és művésziebb, mint midőn egy-egy komáromi vagy
debreczeni polgárt vagy polgárnőt, egy-egy magyar parasztot vagy paraszt
leányt, egy-egy campestris táblabirót vagy kisasszonyt rajzol. Ezek
ugyan rendesen mellékalakok nála, de többet érnek főalakjainál. A
legtöbbször élesen s még sem torzítva emelkednek ki, élénk, még sem
rikító szín ömlik el rajtok, s a styl és elbeszélési hang is
önkénytelenebbé válik. Hasonlítsuk csak össze e beszélyében is Lajost, a
honvédtüzért és a muszka tisztet Daczosné asszonyom, Kondor uram és
Sárika alakjaival, ez utóbbi hármat sokkal sikerültebbnek fogjuk
találni. S a stylre és elbeszélési módra nézve is ugyanez lesz
véleményünk. Midőn Jókai egy kis ütközetet ír le, melynek Lajos a hőse,
mennyire erőlködik, mily csillogón festeget s mégis mi hidegen hagyja
szivünket és képzelődésünket egyaránt.

A «Szerelem bolondjai» czímű regény sok oly tulajdont egyesít magában,
melyeket, a beszélyekről szólva, már megemlítettünk. A különös- és
kivételesnek itt is nagy szerep jutott, sőt úgy látszik, hogy eredetileg
Jókai nem akart regényt írni, hanem beszély-cyclust, melybe összeszedte
volna a világ legkülönösebb, legbizarrabb szerelmi kalandjait. A könyv
így is indúl. Két beszélyt veszünk, a harmadik aztán nem lesz beszély,
hanem regénynyé válik. A költő előszavában elmondja, hogy írhatna
különösnél különösebb, bizarrnál bizarrabb szerelmi történeteket, de
elhagyja s csak mindennapi eseményeket ír, «olyanokat, a mik minden
időben, minden égalj alatt megtörténhettek, itt körülöttünk, szemünk
láttára végbe ment dolgokat, miket észre sem vesz az ember addig, míg el
nem mondják előtte s csak akkor emlékezik reá, hogy hiszen ő is tudja
valahonnan». No hiszen, ha e két beszély egyszerű, mindennapi történet,
akkor ugyan téves fogalmai vannak a világnak a különösről és bizarról.
Nemhogy a két beszély egyszerű történet volna, de még maga a regény sem
az. Egyébiránt az nem baj, ha a költő meséje nem egyszerű, ha jellemei
complicáltak. A baj ott kezdődik, midőn a költő a különöst és bizarrt
kezdi hajhászni s kivételes szenvedélyeket tárgyal, melyekben mindinkább
elvész az általános emberi. Jókai nyakig úszik e bajban s költészetének
ez egyik főjellemvonása. Az első beszély hőse egy fiatal úr, ki egy
állatsereglet tulajdonosának szintén állatszelidítő leányába szerelmes,
városról városra kiséri, féltékeny egy király-tigrisre, mely a leány
kedvencze. Minden nagy szerelme mellett esze-ágában sincs kedve elvenni,
de azért folyvást ostromolja. A leány látván nem becsületes szándékát,
bár titkon szereti, visszautasítja s hű marad tigriséhez. A szerelmes
ifjú úr féltékenységből vagy boszúból, életunalomból vagy őrültségből,
nem tudhatni, megvesztegeti az állatsereglet szolgáját, ki a kalitkákat
szokta nyitogatni, elfoglalja helyét s midőn a leány a tigrissel
enyeleg, belép a kalitkába. A tigris dühös lesz, a leány megmenti
üldözőjét, maga pedig áldozata lesz a tigris dühének. A másik beszély
hőse szintén ehhez hasonló legény. Beleszeret a nápolyi királyné
photograph arczképébe, lelkesül ügyéért, sok küzdelem és szenvedés közt
bejut az ostromlott Gaétába, hogy meghaljon értte, de nem hal meg, csak
nyomorék lesz s a szenvedélyéről semmit sem tudó királyné abban a
kegyben részesíti, hogy midőn a beteg harczosok szobáit bejárja,
megsimítja az alvó beteg homlokát s híven megőrzött arczképe alá oda
jegyzi irónnal fölséges nevét. Ime Jókai egyszerű történetei, mindennapi
szenvedélyei, melyeket még a kivételesek között is kivételeseknek
mondhatni, melyek igazában nem is lehetnek a költészet tárgyai, mert se
komikai, se tragikai módon nem tárgyalhatók. Jókai egyszerre mind a két
módot megkisérli, de nem lesz belőle humor, hanem izetlenség, melyet
csak az előadás tesz elolvashatóvá.

Magát a regényt sem mondhatni egészben véve sikerültnek. Át nem gondolt
terv, laza szerkezet, sok mesterkéltség, meglepetés, de csekély valódi
bonyodalom; félbe-szerbe dolgozott jellemrajzok, melyeket bajos érteni;
nehány sikerült mellékalak, biztos kézzel oda vetve; egy-két jól
választott viszony vagy helyzet, melyek a sietség vagy tulzás miatt
megromlanak; egypár kitünő s magában véve lélektani igazsággal írt
szakasz, de a melyeknek nincs szükségképi előzménye és következménye;
itt-ott tiszta sugárban felszökellő humor vagy kedves naivság, de sok
hamis érzelmesség, üres szónoklat s hatásvadászó szenvelgés; kevés gond
és önmérséklet, de sok sietség, kapkodás; élénk s általában vonzó
előadás, de néhol némi modorosság s aránytalanság a részek között. Im e
hirlapjainktól annyira magasztalt regény alkatrészei.

Jókainak leginkább phantasiáját szokták dicsérni még azok is, kik
világismerete hiányán, lélektani botlásain s kidolgozásbeli
könnyelműségén megbotránykoznak. De ha az elbeszélő költészetben
phantasia alatt nem phantastaságot értünk, hanem a szerencsés leleményt,
az erős alkatú mesét s a biztos jellemrajzot: akkor Jókainak nem valami
nagy adag jutott ez adományból, vagy ha jutott, annyira megrontotta,
hogy immár kevés hasznát veheti. Jókai phantasiája sem erős, sem
egészséges. Legalább főereje nem annyira a lényegben nyilatkozik, mint
inkább külsőségekben, minők a ragyogó szinezés és élénk előadás. Belső
működésében bizonyos lázas állapotot vehetni észre. Tárgyai- és
felfogásában az egyszerű, igaz, nagy és megható helyett a különös,
csinált, szertelen és rémes felé fordul előszeretettel. Ha magasb
regiókba emelkedik, csak ködfátyolképeket tud elővarázslani. Leleménye
ritkán szerencsés, vagy ha az, még ritkábban képes nyomorékság nélkül
kifejleszteni, de annál nagyobb mohósággal szed össze könyvből, életből
egy csoport tarka, csillogó dolgot, eseményt, jellemvonást, adomát,
curiosumot, ötletet, toldoz-foldoz, diszít, elméskedik, szónokol,
érzeleg, hízelkedik a napi szenvedélyeknek, legyezi a magyar hazafiasság
gyöngeségeit, s elbódítja a kevésbbé mívelt ízlésű olvasó fejét.

Ez újabb regényében is kevés nyoma van az erős phantasiának. A regény
hőse Harter, ki bele szeret egykori nejébe, kitől törvényesen elvált, s
ki már egy Lemming nevű bankár neje. Különben ex főispán, ki az 1861-ik
országgyűlés eloszlatásakor nagy ostentatióval adta be lemondását.
Vagyonos úr, de nem igen jó gazda. A politikai pályán csak a hiuság
vezérli, de hiuságánál, úgy látszik, nagyobb szerelmi szenvedélye. Mert
hogy ismét Lemmingné kegyébe juthasson, kérésére kieszközli a férjnek a
kormánynál a magyarországi hadsereg élelmezésének egyik osztályát, sőt
maga is tanácsosi hivatalt fogad el a helytartótanácsnál. Udvarlásában
nem látszik valami szerencsésnek. Azonban szerelme mindinkább sodorja.
Lemming az inség alkalmával a népnek kiosztandó kölcsöngabona-vállalatot
akarja megnyerni s Harternek ötezer aranyat küld ajándékba. Harter
visszautasítaná a pénzt, de annyit gondolkozik a visszautasítás minél
elmésb módján, hogy az egy darabig nála marad s midőn megtudja Lemmingné
zavarát, kitől férje megvonta eddigi zsebpénzét s bizonyos ideig nem
akarja fizetni árjegyzékeit, felhagy szándékával s minthogy nincs más
pénze, a férj megvesztegetési ajándékával segít a szegény nőn. Hanem e
miatt nagy bajba keveredik. Lemming a gabonaszállítással csalja az
államot. Olcsó, rosz vagy épen megromlott gabonát oszt ki a nép között.
Egy helyt adó fejében a néptől ily gabonát exequálnak, melyet aztán
elszállítnak a katona-élelmezési biztoshoz, hogy süttessen belőle
kenyeret. A kenyér megehetlen, a katonák panaszkodnak, mire Föhnwald
százados megharagszik, elfogja előbb a sütőt, aztán a molnárt, az
élelmezési biztost, az adószedőt, s végre Lemminget, ki épen ott mulat
vállalata érdekében. Az elfogott Lemming tárczájában a százados
jegyzeteket talál, melyekben foglaltatnak mindazok nevei, kik az
országos gabona-szállítási vállalat ügyében kisebb-nagyobb összegeket
fogadtak el. Ott van a Harter neve is. Föhnwald a foglyokat Budára
hozza, mindenütt elbeszéli, mit fedezett fel, s megmutatja sok embernek,
laicusoknak, profán szemeknek Lemming jegyzeteit. A compromittált Harter
beadja lemondását s hogy magát s a befogott Lemminget megmentse,
kölcsönnek nyilvánítja a kapott ötezer aranyat. Azonban Lemmingnek csak
azon föltétel alatt igéri kiszabadítását, ha nejéről lemond, visszaadja
neki, hogy ismét házastársul vehesse. Lemming, valamint neje is
beleegyeznek. De a kiszabadult Lemming addig nem akarja átadni nejét,
míg Harter a kölcsönnek nyilvánított ötezer aranyat meg nem fizeti, s
nejével együtt Bécsbe utazik. Harter nem tud fizetni, s midőn később a
megszerzett pénzzel Bécsbe megy, Lemmingné már halott, Angyaldytól,
Harter hajdani titkárjától megmérgezve, kivel évek óta titkos viszonyban
élt s ki hűtlenségéért boszút állott rajta.

Csak a főcselekvényt mondottuk el s abból is elhagytunk némely
fordulatot, mint legalább is fölöslegest. Mellőztük a főcselekvény
mellékágait, melyek a regénynek mintegy felét teszik s inkább csak
külső, mint belső kapcsolatban állanak a főcselekvénynyel. Az elmondott
tartalomból is látszik, hogy e különben durván szőtt cselekvény oly
elemeket rejt magában, melyekből lehetett volna jó regényt írni. De
akkor először is szükséges lett volna a főhős iránt érdeket gerjeszteni;
másodszor a mellékágakat bensőbb kapcsolatba hozni a főcselekvénynyel;
harmadszor a főbb személyeket nemcsak külső cselekvésökben felmutatni,
hanem benső életökben is, jellemök, szenvedélyök fejlődési fokozatain,
Alig mutatja valami inkább, mennyire nem szokta Jókai megérlelni költői
conceptióit, mily kevés benső szeretettel viseltetik főszemélyei iránt,
mint épen e regénye. Harter elválik meggyűlölt nejétől, s újra bele
szeret. De miért vált el tőle s miért szeret bele újra? Minderről a
legnagyobb homályban tartja szerző olvasóit. Talán különös követelésnek
tetszhetik, hogy a szerelem indokolását kivánjuk. Tulajdonkép nem is
annyira indokolást kivánunk, mint inkább olynemű rajzot, mely
természetessé, érthetőve tegye e különben annyira általános szenvedélyt.
Minél szokottabbak a viszonyok, minél csekélyebbek a kor-, rang- és
míveltségbeli különbségek, annál kevesebb a nehézség, de a szokatlanabb
körülmények kétszeresen megkivánják a rajz erejét és pontosságát.
Shakspeare, midőn Romeo és Julia ébredő szerelmét rajzolja, könnyen
átsiklik az indokoláson. Elég indok a kedves ártatlan leány s a heves
ifjú élénk rajza. De midőn Othello vagy Antonius szerelmi viszonyát
akarja megértetni, mennyi indokot sző be a viszonyokba és jellemekbe. S
egy oly férfiú rajzánál, ki meggyűlölt s elvált nejébe újra bele szeret,
megelégedjünk-e azzal, hogy szereti, mert szereti? Jókai ezt elégnek
tartotta, de meg is rontotta vele egész regényét. E miatt Harter egész
bensője talány marad előttünk. Nem tudunk tisztába jönni vele, nem
érdeklődünk iránta s dülhetne sorsa jobbra vagy balra, egészen közönyös
előttünk.

S nemcsak Harter, hanem a többi főszemélyek is ilyenek. Majdnem azt
hiszi az ember, hogy Jókai feladatúl tűzte ki, oly regényt írni, melyben
a főszemélyek eltitkolva szenvedélyök mivoltát, minden lelki fejlemény
nélkül hajtsanak végre egy érdekes cselekvényt. Lemmingnéről sejtjük,
hogy régebben épen oly kevéssé szerette Hartert, mint a regény kezdetén,
tudjuk, hogy Lemminghez csak pénzéért ment férjhez, de titkos viszonya
Angyaldyhoz, találkozása vele a farkas-völgyi lakban oly szenvedélyt
tüntet föl e hölgyben, hogy érdeklődni kezdünk iránta. E jelenet a
regény egyik legjobb része. Jókai a titkos találkozás fájdalommal
határos örömét, idylli báját, kicsapongó és balsejtelmes szeszélyét oly
eltalált hangulattal, oly hű és igaz vonásokkal festi, melyek méltók egy
valódi költőhöz. Azt hisszük, hogy e bűnös, de erős szenvedélyből egy
emberileg érdekes és megható bonyodalom fog származni. De csalódunk. Se
Lemmingné, se Angyaldy nem tudnak többé érdekesekké válni. Egyetlen
átható sugár sem világítja meg szenvedélyök további fejleményét.
Lemmingné bele szeret Harter fiába, Elemérbe, azt sem tudjuk mikép s
minő szerelemmel. Angyaldy sem tud egyébbé válni, mint egy rejtélyeskedő
s igen közönséges cselszövővé, s midőn megöli kedvesét, a katasztróf
csak oly hatással van reánk, mint a midőn a lapokban egy criminalitást
olvasunk.

Harter Elemér sem világos jellem, s kevés érdeket gerjeszt. Ő
tulajdonkép arra szolgál, hogy összekösse a főcselekvényt a mellékággal,
különösen a szerencsétlen Világosi családdal, melyet az inséges év
tönkre tett, s melyet, minthogy az atyát szélhűdés érte, a leány,
Ilonka, tart fenn előbb Pesten leczkeadással, aztán Bécsben
kézimunkával. Elemér Ilonkába szerelmes s ezt titkon Ilonka is
viszonozza. Elemér multjáról sem tudunk semmit, de úgy látszik, hogy egy
rosszul nevelt, elkényeztetett gyermek, kicsapongó, de mély érzelmű
ifju, ki részint valódi, részint affectált blazirtságában rosszul érzi
magát. Mély érzelmeit cynismussal takarja, s egy fölösleges jelenetben,
midőn az észak-amerikai háborúban mint önkénytes megsebesül, e
jellemvonását oly sikerülten tárja előnkbe a költő, hogy valódi
művészszé válik. Azonban e vonás nem olvad össze a többivel s benső
kulcsához sehogy sem férhetünk. Nem értjük Ilonka iránt kifejlett
szenvedélye természetét, titkolózását, alakoskodó ügyetlenségeit,
átváltozását, midőn aztán egy egész melodrámai erényhős lesz belőle
obligát pathoszszal. Jókai majd mindig szerencsétlenül változtatja át
jellemeit. Nem készíti elő az olvasót s nem tudja megtalálni azt a
pontot, melyen a jellem áthajlását megindíthatni. Ilonkát sem értjük,
hogyan lesz Elemérbe szerelmes, ő is csak szereti Elemért, mert szereti,
pedig Elemért nem úgy tünteti fel a költő egész a regény végéig, hogy
bensőjének egyetlen rokonszenves vonása is érinthesse a leány szivét.
Egyébiránt Ilonkához hasonló leányok rajzát különböző alakban sokszor
megtalálhatni Jókai regényeiben. Beteg idealismusa, hamis érzelmessége
ilyenkor szokott kiválóan nyilatkozni. Annyira kifesti az ily leányokat
különböző, sőt egymást kizáró erénynyel, tökélylyel, hogy elvesztik
minden természetességöket és bájukat. Ilonka természetesen először is
nagy honleány, aztán, noha csak tizenöt éves, rendkívül erélyes, ki
rendben tartja a mérges szakácsnőt, a goromba cselédeket s egy férfinál
ügyesebben gazdálkodik atyja kibérlett pusztáján. E mellett ætherileg
gyöngéd érzelmű, finom míveltségű, majdnem tudós. Sok nyelvet beszél s
az angol nyelvből leczkét képes adni az előkelő körökben. Tud lovagolni,
lovat megigézni és vívni. Amazzal a circusban is föllép, emebből leczkét
ad. Szerző egy valódi párviadalban is producaltatja Lemmingnével, de
megvalljuk, e jelenet, a kurta szoknyák és selyemharisnyák mellett is,
visszataszítón hatott reánk. S mily ok nélkül s mily titkon szeret!
Valódi tökélyes leány, kiért rajonganak a diákok és falusi kisasszonyok,
s kinek matrizát bizonyosan híven megőrzi Jókai, hogy ismét
lemásolhassa.

A mellékalakok sokkal sikerültebbek. Lemming a bankár, Gierig az
adószedő, Konyecz a szaglászó fináncz, Föhnwald százados, Böske a
szakácsnő és kedvese, a nazarénus, többé-kevésbbé jól talált alakok. A
genreképi jelenetek némelyikétől sem tagadhatni meg a méltánylatot. Csak
az a kár, hogy nem egyszer egy-egy esetlen túlzás zavarja meg hatásukat.
Midőn az aszály szülte inséget írja le a költő, nagy gödröket ásat a
falusiakkal, hova agyonvert marháikat temetik, mert nem tudják
eltartani, s nem akarják nézni kínjaikat. Természetesen mint szegény és
éhes emberek se el nem adhatják, se meg nem ehetik. Az adó-executió
leirásában is sok a túlzás. Hogy egy házaló bajazzóra 300 frt évi
keresete után huszonegy forint jövedelmi adót vessenek s tüstént
elvegyék érte komédiás lovát, se bensőleg, se külsőleg nem valószínű.

De mindezzel ne töltsük az időt. Hibák ugyan, de javítható hibák. Vajha
a cselekvény és jellemrajz hibáiról is ugyanezt mondhatnók. De ezek oly
nagyok és lényegbe vágók, hogy megrontják a regényt; csak könyvet
teszünk le kezünkből, de nem valódi művet s nem a meghatottság
gyönyörével, hanem a lehangoltságéval. Ha a költő nem hisz művészetében,
képtelen hitetni, ha csak félig érzett s nem lelkesült igazán,
olvasójára sem hathat valódian. Tudjuk, hogy a remekművek ritkák s a
legnagyobb költő is alig nehányat képes alkotni. A többé-kevésbbé
sikerült művek sem mindennapiak, de annyit mégis megvárhatni minden
költőtől, hogy tehetsége szerint megérlelje conceptióit s az
industrialismus csábításai között se engedje szívében kialudni a
művészet cultusát. Az út, melyen Jókai annyi öntetszéssel s a nagy tömeg
tapsai közt jár, nem az igaz művészeté. Nemcsak a gyümölcsnek, hanem a
költeménynek is meg kell érni, a gyorsaság még nem termékenység, s a
mire kevés időt és gondot fordít a költő, azt se idő nem kiméli, se gond
nem virasztja.



ÚJABB MAGYAR REGÉNYEK.[10]

Nehány eredeti regény fekszik előttünk, mindnyájan az 1872-iki év
termékei. Ezelőtt negyven évvel esemény volt egy-egy magyar regény s
midőn 1836-ban Jósika _Abafi_ja megjelent, a kritika egész elragadtatva
így kiáltott fel: le a kalappal, uraim. Most a legkevésbbé termékeny
évben is hat-hét magyar regény jelen meg s még a sikerültebbek előtt sem
oly könnyen veszszük le kalapunkat.

Honnan e változás? Irodalmunk fejlődött, a magyar költészet súlypontja a
regényre esett, a modern társadalom e legkedveltebb műfajára s a mi
legfőbb, a magyar regénynek már oly multja van, mely követelőbbé teszi
az ízlest. Jósika divatba hozta a regényt, a történelmi regény
kezdeményezésével, melyet Eötvös és Kemény mind történelmi felfogás,
mind jellemrajz tekintetében magasb fokra emeltek. E mellett mindketten
más irányban is fényt árasztottak regényirodalmunkra. Eötvös
_Karthausi_jában az európai polgárosodás kételyei, küzdelmei és
szenvedései közé ragadta a magyar közönséget, a _Falu jegyzőjé_ben pedig
a magyar társadalom megdöbbentő rajzával idézett elő még nagyobb hatást.
Kemény tragikaibb alapot adott a magyar regénynek, mint a minő
tragédiánké s mélyreható buvárlatával lélektani merész feladatokat
igyekezett megoldani. Jókai rendkívüli elbeszélő tehetségével, humoros
genreképeivel s mindeniknél magyarosb nyelvével járult e mozgalom
gazdagságához. Talán nincs magyar regény, melyet a szó valódi értelmében
remeknek nevezhetnénk, de e három legkitünőbb regényírónk műveiben
külön-külön oly sajátságok is nyilatkoznak, melyek a remek regények
sajátságai.

Eötvös meghalt, Kemény, úgy látszik, örökre elhallgatott, csak Jókai él
és uralkodik a magyar regényirodalomban versenytárs és korlát nélkül. Az
újabb regényírók között van egy pár figyelemreméltó tehetség, de még
egyik sem fejlődött oly egyéniséggé, ki vele szemben némi ellensúlyt
képezne. Nem látunk újabb regényt, mely a szokott színvonalon
felülemelkednék vagy épen új ösvényt törne. A közönség ragaszkodik régi
kedvenczéhez s oly elnéző irányában, hogy az, mint elkényeztetett
gyermek, már-már azt hiszi: neki minden szabad. A hirlapok hű
viszhangjai a közönség e hangulatának s azért Jókait valóban birálni
majdnem annyi, mint a politikai pártszenvedély vagy irodalmi cselszövény
gyanujába keveredni. Mindez elősegíti Jókai népszerűségét, de inkább
következménye, mint oka. A főok rendkívüli elbeszélő tehetségében
rejlik. Elevenebb és magyarosb elbeszélő minden eddigi regényírónknál.
Ez oly tulajdonság, mely æsthetikai szempontból valódi érdem, s melylyel
épen azért sok más hiányt is eltakarhatni. Innen Jókai ritkán unalmas s
a ki csak unalomból olvas regényt, jó mulattatót talál benne. A mit
elbeszél, a legtöbbször sokkal kevesebbet ér, mint az, a hogy elbeszéli.
Nem hiszszük el nagy részt hihetetlen történeteit, szertelen túlzásait,
bizarr leleményeit, de az az elevenség, természetesség, egyszerűség,
melylyel e nem természetes dolgokat elbeszéli, többé-kevésbbé
gyönyörködtet. Igaz, elbeszélő módjának is megvannak hiányai és hibái,
de egészben véve mégis elbeszélő tehetsége az, a mit benne leginkább
méltányolhatni, s e tekintetben igen jótékony hatással volt egész
beszély- és regényirodalmunkra. Divatba hozta az elbeszélés könnyed és
egyszerű folyamatosságát szemben azzal a hol szónokias, hol nehézkes
értekező modorral s nem eléggé magyaros nyelvvel, mely régebbi beszély-
s regényiróinkat kisebb-nagyobb mértékben jellemzi.

Egy szóval, a mint egy régebbi birálatunkban bővebben kifejtettük, Jókai
kitünő elbeszélő és stylista, csak kár, hogy aránylag kevés az
elbeszélni valója. Azonban tárgyait rendesen jól választja meg, majd
mindig olyanba fog, a mi leginkább érdekli a magyar közönséget s ez
népszerűségének másik főtitka. Legnépszerűbb regényei részben ennek
köszönik hatásukat. Tudja vagy ösztönszerűleg érzi, hogy mily korszakok,
a multnak a jelennel mily kapcsolata, mily egyének és viszonyok rajzával
férkőzhetni leginkább a magyar közönség szivéhez. A _Magyar Nábob_ az
1848 előtti magyar társadalom rajza akar lenni, kivált a főnemességé,
melynek egy része hazafiatlan, blazirt, külföldieskedő, a másik
hazafias, de parlagi és betyáros s köztök egy harmadik kezd képződni,
mely új fejlődést indít meg állam- és társadalomban egyaránt. A _Régi jó
táblabirák_ a Bach-korszak szomorú idejében a régi pezsgő életű megyék
és hazafias tisztviselők emlékét újítja meg. Az _Új földesúr_ hőse egy
osztrák tábornok, ki tele magyar gyülölettel, elvben a Bach-rendszer
híve, de jószágot vásárolva Magyarországon s ide telepedve, a mint érzi
e rendszer súlyát, lassanként ellenzéki magyar hazafivá változik át. A
_Szerelem bolondjai_ban az 1864–65-iki inséges évek és hivatalos
visszaélések eseményeiből szövi meséjét, s így tovább.

Mind oly tárgyak, melyek magokban is érdeket keltenek. De vajon képes-e
a jól választott tárgyakat egyszersmind jól feldolgozni, s egészben véve
valóban költői értékre emelni akár cselekvény, akár kor- és jellemrajz
tekintetében? Aligha. Jókai nem annyira eszményíti az életet, mint
meghamisítja, nem annyira lényegökben fogja fel az embereket és
viszonyokat, mint inkább külsőségökben. Képzelme, melyet se erős itélet,
se erkölcsi mélyebb érzés nem fékez, kedveli a kivételest, esetlegest,
szeszélyest, léhát, bizarrt, szertelent, s a physikai és erkölcsi
lehetetlenségek rajzaiban leli gyönyörét. Mindig kész leleményei nem
annyira egymásból fejlődnek, mint inkább egymáshoz tapadnak s ragadják
őt, maga sem tudja merre. Innen cselekvényének ritkán van központja,
erős belső kapcsolata s gyakran mást fejez ki, mint a hova czéloz.
Jellemrajza éles és élénken színezett, de nagyobbára torz vagy
túleszményített s tarkánál tarkább. Hősei kívül szemkápráztatók, de
belül meglehetős üresek. Ritkán tudjuk, hányadán vagyunk velök, s hogy
mivé váljanak, nem annyira szenvedélyök természetétől függ, mint a költő
szeszélyétől. Korrajza igen hasonlít a népmesék világához, mely a
mindennapit a csudálatossal szokta egyesíteni, nem sokat gondol a
földirati és történelmi adatokkal s inkább képzeli a dolgokat, mint
ismeri. Ki fog például az _Egy magyar nábob_ban, egy pár találó vonás
mellett is, az 1848 előtti magyar társadalomra ismerni? S vajjon a
kitünő expositiónak megfelel-e a fejlődő bonyodalom, a megtérő Kárpáthy
János nem veszti-e el minden költői érdekét s megoldása-e a csomónak,
hogy Fanny gyermekágyban meghal? A _Régi jó táblabirák_ban a régi
megyének csak külsőségeit látjuk. Az _Új földesúr_t, mely legjobban
gondolt s legkerekebb szerkezetű regénye, megrontja a sok túlzás s
kivált Ankerschmidt mesterkélt átalakulása, melyre ugyan elég ok van
mind a viszonyokban, mind magában a jellemben, de se ez, se az nincs jól
és jellemzően feldolgozva, nem is említve, hogy elcsábított leányának
viszonya teljesen elhibázott. A _Szerelem bolondjai_ban a főszemélyek
eltitkolva szenvedélyök mivoltát, minden lelki fejlemény nélkül hajtják
végre a cselekvényt s közülök egyik sem tud állandó érdeket gerjeszteni.
Különben jól elbeszélt regények; a sikerült részletek sem hiányoznak
bennök, kivált a mellékdolgokban. Jókainak a főcselekvény és személyek
mindig kevésbbé sikerülnek, mint a mellékesek. A melyik személye csak
egyszer-kétszer jelen meg, mindig jobb annál, a kivel sokszor
találkozunk. Amazokat nincs ideje és tere elrontani, emezeket annyira
átalakítja, feldiszíti, hogy elvégre magok is alig ismernek magokra.
Jókai egészben véve nem írt sikerült regényt, de írt sikerült
részleteket s némely humoros genreképei kiváló méltánylatot érdemelnek.
Jobb beszély-, mint regényíró. A regény, melynek történelmi és
társadalmi feladatokkal kell megküzdeni, mely kedveli a viszonyok és
szenvedélyek részletes rajzát, több ember- és világismeretet, behatóbb
szellemet s alapjában több komolyságot kíván, mint a mennyi Jókaiban
van, kinek csak elbeszélő tehetsége gazdag s ki épen azért mindig kész
elbeszélő, még akkor is, midőn nem igen van elbeszélni valója.

Legújabb regénye: _Eppur si muove_[11] épen nem czáfolja meg a fennebb
mondottakat, sőt úgy látszik, hogy Jókain évről-évre mindinkább erőt
vesznek könnyelmű hajlamai, bizarr szeszélyei. Már a regény czíme sem
helyes. Galilei híres mondása épen oly kevéssé illik e regényre, mint
Kárpáthy Jánosra a magyar nábob. Ez alatt nem aristocratát értünk, ki
őseiről reá maradt vagyonánál fogva gazdag, amaz pedig nem jellemzi
eléggé a regény tárgyát, azt a hazafias mozgalmat, mely a mult század
végén s a jelen elején az irodalom útján megindította a nemzeti
fejlődést. Az épen nevetséges, a hogy Jókai Galilei mondását regényére
alkalmazza. Abból indul ki, hogy midőn Galilei megdobbantotta lábával a
földet, épen csak azt a kis darabját a földnek felejté el megrúgni, a
melyet Magyarországnak hívnak; az egész föld mozdult, hanem az az egy
darab állva maradt. Ő most egy oly nyughatatlan embernek a történetét
írja le, a ki meg akarta próbálni, hogyan lehetne az álló földet
mozdulásra bírni. E küzdelemben ő maga összetört, semmivé lett; de még
sem tett le a hitről, hogy _eppur si muove_. Nem az következik-e ebből,
hogy Galilei nem a föld forgása törvényét fedezte föl, hanem magát a
földet mozdította meg s a mit netalán elmulasztott, azt most kipótolja a
Jókai hőse, Jenőy Kálmán. Azonban tárgyát itt is jól választotta. Jókai
a magyar irodalom és művészet úttörő bajnokai emlékét akarta megújítani,
rajzolni e borus, de dicsőséges korszakot, melyet a nemzeti kegyelet
annyira megszentelt. Méltó tárgy egy nemzeti költőhöz, de maga a mű nem
méltó se a tárgyhoz, se a nemzethez. Jókai nem a multat varázsolja elő a
képzelem tükrében, hanem képzelme lázbeteg álmait erőszakolja a multra,
mennyre-földre esküvén, hogy mindez igaz s ha nem hiszszük el, nem benne
van a hiba, hanem bennünk jámbor olvasókban, kik a nemzeti lét e jobb
korában nem bírjuk felfogni a hazafi martyrok küzdelmeit.

Valóban az előszóban, mely egyszersmind ajánlat Toldy Ferencznek,
ilyesmit olvasunk. Először is tudtunkra adja a költő, hogy regényéhez a
korrajz adatait Toldytól vette szóbeli közlés útján. Ennélfogva, ha neki
nem akarunk hinni, higyünk Toldynak, ki e kornak nemcsak történetírója,
de egyszersmind egyik bajnoka is. De vajon beszélhetett-e Toldy Jókainak
ellenkezőt azzal, a mit irodalomtörténetében és más munkáiban írt s ha
beszélt, tartozott-e Jókai elhinni s tartozunk-e mi olvasók, a midőn e
korról a művek, életrajzok, emlékiratok, levelezések egész irodalmát
ismerjük? Jókai másik mentsége is ilyen, több benne a furfang, mint az
elfogultság. Elmondja, hogy regénye meséje igaz, alakjai valóban éltek,
de indokolni, elhihetővé tenni életöket épen oly nehéz, mint volt maga
az élet. Senki sem hiszi el, hogy egy eszményi czélnak, melynek mi
mostaniak már csak jól jutalmazott epigonjai vagyunk, egykor földre
tiport óriásai voltak. Bajos a végbe ment szent harczot valószínűvé
tenni a jelenkor olvasói előtt. Nincsenek meg a viszonyok, nincsenek meg
az indulatok többé, a melyek ezt létre hozták. Más ország, más város áll
a régi helyén; a mult kor érzelmei felfoghatlanok s az igaz történet, a
melyet a negyven év előtti korról a regény elbeszél, ma egész álomnak
tünik föl. Elfogadhatni-e e mentséget, a mely, úgy látszik, egyszersmind
elmélet akar lenni? A költő valahányszor a multról ír s nem bír hitetni,
olvasóira tolja a hibát, kik nem tudták a multba úgy beleélni magokat,
mint ő. De vajon a költőnek nem épen az-e a feladata, hogy megértesse,
éreztesse, láttassa olvasóival, a mit maga ért, érez és lát? Vajon az
emberi szív és viszonyok néhány évtized vagy egész századok alatt
annyira megváltoznak-e, hogy a jelen ne érthesse a multat? Shakspeare
feltámasztja a római világot és megértjük; Scott Walter előnkbe
varázsolja a középkort és megértjük: Jókai csak negyven évvel megy
vissza a multba s ezért már ne lehetne értenünk? Ugyan mi van e korban,
mely úgy szólva áthajlik napjainkhoz, oly nagyon rejtélyes,
felfoghatatlan? Legyünk őszinték és mondjuk ki az igazat. Nem mi vagyunk
képtelenek felfogni e kort, hanem Jókai volt képtelen úgy előnkbe
rajzolni, hogy reá ismerhessünk.

Nem azt hibáztatjuk e regényben, hogy nem történelmi, azaz nem
irodalomtörténelmi regény, hanem azt, hogy se cselekvénye, se személyei
nem elég jellemzők a korra nézve, melynek rajzát tűzte ki főfeladatául a
költő. Jókai előtt két út állott: Kazinczyt vagy Kisfaludy Károlyt
választani hősül; életükből, koruk viszonyaiból szőni ki meséjét, mint a
történelmi regény szokása, vagy költött személyeket venni föl s így
annál szabadabban, de a lényegre nézve annál jellemzőbben alakítani.
Jókai ez utóbbi módhoz fordult, de csak annyiban, a mennyiben költött
személyeket vett föl, azonban a kort lényegében épen oly kevéssé fogta
fel, mint a szereplő egyéneket. Hősében, Jenőy Kálmánban, van valami
Katonából és Kisfaludy Károlyból, de ez inkább csak külsőség. Katona
életéből átvette a korában nem méltányolt _Bánk bán_ tragédia esetét, a
Kisfaludyéból olaszországi barangolását, festészi műkedvelőségét,
vígjátékírói termékenységét és azt, hogy bizonyos időben Pesten egy
csizmadiánál lakott, kivel együtt nyomorgott s egy darabig inkább
ecsete, mint tolla után élt. Azonban ez igaz adatok is Jókai keze alatt
oly phantastikus alakot nyernek, hogy alig ismerünk reájok. Bensőleg
semmi sincs Jenőyben e kor nevezetesebb íróiból. Nem találjuk fel benne
Kazinczy kiolthatatlan lelkesedését, szívós kitartását s mindennek
annyira örülő naiv kedélyét, mely szenvedéseit, sőt nyomorát is oly
elviselhetőkké teszi; nem Katona érzékeny szivét, csendes, de mély
búskomorságát, mely _Bánk bán_ bukása után tétlenségre kárhoztatja; nem
Kisfaludy Károly függetlenségi szilaj vágyát, erélyes szellemét, mely az
élet viharába, csalódások és szenvedések közé ragadja, de egyszersmind
megnemesítve emeli ki, mint az emberi gyarlóságok iránt élénk érzékű
költőt és vezérét egy írói új nemzedéknek; nem Kölcsey álmodozó és
borongó természetét, a lágy szív és erős lélek e különös vegyületét, ez
inkább belső, mint külső életet, mely egy szép elegiaként hat lelkünkre.
Jenőy nem született e korban, egészen Jókai teremtménye s magán hordozza
eredete bélyegét. Először is nagyon szép fiú, hibátlan gavallér, ki
elbájolja a salonokat, sőt a nádori udvart is, aztán híres tánczos, jó
lövő, vívó, nagy festész, kit az olasz mesterek mint elsőrendű
tehetséget bámulnak, s ki elnyeri előlük a florenczi akadémia
pályadíját. E mellett Magyarország legnagyobb költője, látnok, hazafi, a
legerényesebb ember, szóval egy túleszményített, mindennel feldiszített
ifjú, a minőket csak Jókai tud képzelni. De e szép és nagy tulajdonok
mellett szenvedélyében, tetteiben inkább hóbort és tehetetlenség
nyilatkozik, mint erő és valódi szív, a melyeknek még tévedései is
mindig meg szokták hatni az emberi keblet.

Jókai tizenkét évet rajzol hőse életéből, az 1819–1831 közti kort, a
mint ezt regényében több helyt világosan kifejezi. Az évtized elején
adattak ki az ujonczozás és adófölemelés törvénytelen rendeletei, melyek
a nemzet legsarkalatosb jogát hozták kétségbe s heves ellenállásra
találva a legmakacsabb küzdelmet idézték elő. Ekkor hivatott össze az
1825-iki országgyűlés, melyen Széchenyi először lépett fel, s az
akadémia megalapíttatott. Jókai beszél politikai viszonyokról, rajzol
megyegyüléseket, de ez események hatását nem látjuk se a cselekvényben,
se a személyekben. Említi az ó-conservativeket, mely névnek ez időben
nincs értelme; előadja, hogy Bálvándy Ungban az orosz pópáknak kezet
csókol, hogy megnyerje őket, pedig a rendi alkotmány idejében azoknak
nem igen volt választó joguk, kikre az orosz pópák befolyással vannak.
Az 1825-iki országgyűlés Jókai előtt nem fontos, sokkal fontosabb az,
hogy a nádor nem akarja megengedni a magyar szinészek főlléptét Budán,
holott már azelőtt Pesten a német szinházban is játszottak s az egész
esetnek, ha igaz is, nem volt hatása a magyar szinészet fejlődésére.

Ez évtized irodalmi tekintetben is nevezetes volt. A nyelvújítás
félig-meddig már diadalt ült, a nemzet figyelme ide fordult s az
irodalmi reform előkészítette a politikait. Az irodalom többé nem volt
magántanulmány, hatni kezdett a nemzetre is. A győzelem már csaknem
bizonyosnak látszott, a mi fokozta a küzdők erejét. Az író társadalmi
állása, anyagi helyzete keveset javult ugyan, de már nemzetről,
dicsőségről álmodozhatott s hihetett a jövőben s ez kárpótlás volt mind
a multért mind a jelenért. A tavasz ébresztő fuvalma érzett, a nyugtalan
ifjú kedély álmai derengtek irodalomban és politikában egyaránt. Az
alkotmány győzelme, Széchenyi fellépte, az akadémia alakulása
felvillanyozta Pest irodalmi köreit, melyek között az Aurora-kör már
egész hatalomra emelkedett. Mind ennek alig van nyoma a regényben.
Pesten senki és semmi sincs, csak Jenőy a költő, ki egyedül teremt
irodalmat, Bányaváry a szinész, ki nejével együtt fogja kivívni a magyar
szinészet diadalát, nem is a virágzó német szinház, hanem a német circus
ellenében és végre Cseresznyés uram, a csizmadia, ki több mint politikus
és hazafi, egész Széchenyi: bölcs és látnok egy személyben. Jenőy nem
Kazinczytól, nem az irodalmi köröktől nyer buzdítást és tanácsot, hanem
Cseresznyés uramtól, ő avatja be a magasb politikába is, érintkezésbe
hozza Olaszországban a carbonarikkal, s ezek tanai és példái képezik
hazafivá. A nyelvújítás harczát komoly vagy nevetséges oldaláról még
érintve sem látjuk az egész regényben; az akadémia csak annyiban
szerepel, a mennyiben Jenőyt nem választja tagjává. Jenőy hírétől zeng
az ország s még sincs közönsége. Általában Jenőy se külsőleg, se
belsőleg nem hasonlít a korabeli írókhoz; nincs semmi benne ezek
jelleméből, kiket minden kis siker lelkesít és szenvedéseik között,
halálos ágyukon is megvigasztal az ügynek, melyet szolgáltak, közelgő
diadala. Jenőy nyomorog és dolgozik öröm és lelkesülés nélkül, szenved
hidegen, martyrrobotból, obligat mellbeteg s halálakor oly jóslatokat
mond, melyekre se élményei, se pedig a költő által rajzolt politikai és
társadalmi viszonyok föl nem jogosítják. Temetése is sajátságos. Ez
időtájt kezdette Pest megtisztelni nevezetesb halottait, kik az
irodalomnak szentelték éltöket. Kisfaludy Károly temetése oly fényes
volt, hogy, a mint Toldy írja, Pest addig nem látott oly gyászoló
sokaságot. Jenőy halálát senki sem veszi észre, koporsóját csak a
csizmadia kiséri, s egy Ázsiából visszajött barátja, a ki a magyarok
eredetét keresi s a ki a temetés után vissza is megy Ázsiába. Sirját sem
tudja senki s csak nagy későre fedezi fel az akadémiának az ázsiai
utazó. De mindamellett vannak a regényben oly szakaszok is, melyek az
irodalom pezsgőbb életét rajzolják Pesten s a harminczas és negyvenes
évek emlékeire utalnak. Jókai leírja a _Csiga_ vendéglő társaságát, mely
a harminczas évek derekán alakult, s melyből a _Nemzeti kör_ nőtt ki;
leír továbbá egy írói lakomát, melyen egészen a későbbi idők szinezete
ömlik el. Egy szóval meghamisítja a kort és sehol sem fogja fel a
lényegest, a jellemzőt.

De nemcsak a korrajz nem sikerült, hanem a főjellemek és cselekvény sem.
Nem épen bizonyos: vajon tudta-e Jókai mit akar, de úgy látszik, hogy
egy oly író alakja lebegett előtte, ki e század elején, mint a nemzeti
újjászületés és műveltség bajnoka, a nemzetiségéből kivetkőzött
aristocratia s a még fejletlen nép előitéleteivel és érzéketlenségével
küzd, összeütközésbe jő családjával, kedvesével, de hű marad czéljához s
bár a küzdelemben összetörik, az ügy közelgő diadalában vigaszt talál. E
felfogás nem hűtelen a korhoz, költői is, de nem oly módon, a mint a
regényben látjuk. Hol van itt a kor hű képe, hol a nemzetiségéből
kivetkőzött aristocratia, a hazafias, de ósdi táblabirák, a fejletlen
nép valódi képviselői. A Decséry-család, Bálvándy, Csollán Berti nem
azok. De Jókai nem is törekedett erre, sőt hőse írói pályáját is
tulajdonkép csak a két utolsó kötetben igyekszik rajzolni; a fősúlyt
családjával és kedvesével való összeütközésre, s az ebből folyó
bonyodalomra helyezi. Ez is volna tulajdonkép a cselekvény költőibb
érdeke, de hol van a fejlődés és bonyodalom lélektani alapja, hol a
jellemek és szenvedélyek oly nemű rajza, mely hitetni és megindítani
bír?

Jenőy nagyanyja az összeütközés egyik képviselője. Jenőy árva, de nem
szegény, van atyai öröksége, nagyanyja dúsgazdag, kinek minden vagyona
reá szállandó. A nagyanya ellenzi, hogy unokája író legyen, s általában
a közügyekbe avatkozzék nemzeti szellemben. Talán e nagyanya egy büszke
nemes asszony, ki magasra akarja emelni családját s azt hiszi, hogy
unokájának íróskodása, hazafiaskodása mindezt gátolja? Nem. E szenvedély
jól felfogva és fejlesztve sokat igazolna, de Jókai a legjobb indokokat
rendesen mellőzni szokta. Az öreg asszony hazafias s nem is ósdi magyar
asszony, hanem férje, Kálmán nagyatyja hazafi ügyekbe keveredve,
üldöztetett, börtönt szenvedett s mint reszkető nyomorék, világkerülő
szerencsétlen halt el. Nem akarja, hogy unokája is ilyen legyen. Kálmán
engedelmeskedik nagyanyjának, censurát tesz, a helytartótanácsnál
szolgálatba lép, azonban egy tragédiát ír, de ezért sem haragszik meg
nagyanyja, s midőn e miatt hivataláról lemond, a jó öreg asszony bőven
ad neki pénzt, hogy Olaszországban festészi tehetségét kimívelje. Szent
a békesség közöttük. De egyszer csak Kálmán váratlan haza jő
Olaszországból, hogy szinész barátját, Bányaváryt és nejét, Czilikét,
kivel nagyanyjánál együtt növekedett, kiemelje a nyomorból. Ezért már
megharagszik a nagyanya és kitagadja unokáját, mert azt, hogy fogadott
leánya, Czilike, Bányaváryval elszökött és szinésznő lett, nagyon
szivére vette volt. Szabadságot adott unokájának, hogy lehet tékozló,
lehet korhely, de nem szabad soha a szökevényekkel szóba állani, beteg
porontyukat megszánni s őket egy szóval is védelmezni. Az öreg asszony
főgondja nem annyira unokájának megőrzése az írói pályától, mint
üldözése Czilikének. Mindvégig a bosszú vezeti s nem az anyai gond és
szeretet. Szegénységbe taszított unokáját még mint haldoklót sem
látogatja meg, csak a temetés után keresi sírját és tör ki fájdalma. Az
egész öreg asszony egy minden élet és elevenség nélküli abstractio, s
még az az érdeme sincs, hogy legalább érthető és következetes legyen. S
vajjon Kálmán e tekintetben nem hasonlít-e nagyanyjához? Valódi unokája.
Ugyanazon hóbort és érthetetlen következetlenség jellemzi. Költő lesz
nem tudni hogyan, búcsut vesz a költészettől leginkább szeszélyből,
ismét költő lesz barátságból, s a legnagyobb nyomorba sülyed, nem eléggé
érthető élhetetlenségből. A kinek némi atyai öröksége is van, a ki a
világban oly jártas, a kinek ecsetét megbámulták az olasz mesterek, a ki
vígjátékaival kiemeli a nyomorba sülyedt szinészetet, a ki oly termékeny
és nagyhírű író, nem eshetik oly könnyen a nyomor martalékául még 1831
körül sem. Szerelmén is bajos eligazodni. Azt értjük, hogy a rajzolt
viszonyok között egy grófhölgybe beleszeret s attól viszont szerettetik,
de e szerelem mindkét részről oly lágymeleg, oly minden szenvedély
nélküli ábránd, hogy a belőle folyó szenvedést nehéz elhinnünk, az
pedig, hogy a grófhölgy szerencsétlen házassága után elválván férjétől,
a haldokló költőhöz siet mint leendő menyasszonya, épen nem foly
jelleméből. Az indokok összeütközése, a fejlődés bonyodalma
határozatlan, elmosódó. Ide járul még Jókai beteges idalismusa, ki
hőseit nagyoknak festi erő és gyöngeség nélkül, a kiket inkább erényes
hóbortok ragadnak, mint szenvedélyek. Hogy a legnagyobb példákat hozzuk
fel, a becsületes Othello, a nemes Brutus, a mély érzelmű Hamlet mily
gyarló halandók Jókainak nagy erényekkel kifestett hőseihez képest; de
valódi emberek, igaz szenvedélyek martalékai. E nélkül nincs költői
hatás; a fokozat a költő erejéhez képest különböző lehet, de a forrás
ugyanaz.

Az episodok és mellékalakok már sikerültebbek. A debreczeni diákélet,
Csollán Berti udvara, az ügyvédi iroda, a circusi hecz, Tóth Máté
pusztai tanyája legjobb részei a regénynek. Nagyrészt humoros képek,
melyek igen hajlanak a torz felé, sőt itt-ott azzá is válnak. Ugyanezt
mondhatni a mellékalakokról is, milyenek Béni bácsi, Korcza ügyvéd,
Sátory őrnagy, s részben Cseresznyés uram, a csizmadia is, a míg meg nem
romlik. Jókainak nem tulajdona a művészi önmérséklet, s gyakran a torzot
is torzítja, mint nemely kedvelt komikai szinész, hogy nagyobb kaczajt
idézzen elő. Humora olykor csak jó kedv, puszta tréfa, de gyakran többet
ér pathoszánál. Regényeiben több episod és mellékalak van, mint a mennyi
szükséges, de ez a legtöbbször mintegy kárpótlás az elhibázott
főcselekvényért. E regény sem egyéb, mint az episodok és genreképek
gazdag csoportozata, melyek a fődolog szegénységét jól rosszul
takargatják. Jókai nem gondolja ki jól regényeit, de jól elbeszéli,
gondatlanul szövi a mesét, de néhol jó leleményre bukkan, sikerült
részleteket tár elénk. Szellemünket nem foglalkoztatja, de
kiváncsiságunkat ébren tartja, szivünket ritkán hatja meg, de mindig
szórakoztat, elmulattat. Az írók rendesen két főbetegségben szoktak
szenvedni: vagy megbénítja munkásságukat a túlságos műgond, mikor a
gondban elvész a gondolat vagy könnyű és gyors dolgozásra sarkalja őket
a könnyelmű elbizakodás, mikor aztán a gondolatnak nincs ideje megérni.
Jókai ez utóbbi betegségben szenved s úgy látszik nem is fog belőle
kigyógyulni. Miért is? A közönség így is mohón kapkodja műveit és
pénzügyi tekintetben így sokkal előnyösebb. Európai divat, hogy a hírre
kapott írók ritkán tudnak ellenállani az industrialismus kisértéseinek.
De az sem ment ki még szokásból, hogy ez ellen koronként felszólaljon a
kritika és sokkal élesebben, mint mi, kiknek szintén hasonló
kötelességet kelle teljesítnünk.

Azonban ideje egy pár futó pillantást vetnünk ifjabb regényíróinkra is,
legalább azokra, a kik legméltóbbak a figyelemre.

Toldy István most lép először a regényírói pályára,[12] Bajza Lenke
korábbi műveihez egy nagyobb négy kötetes regényt csatol.[13] Mindketten
idegen nemzet társadalmi életéből veszik tárgyukat: ez regényének
Németországot választotta szinhelyül, amaz Párist, sőt Bajza Lenke nevét
is németesen írja, Beniczkyné Bajza Lenke helyett Beniczky-Bajza Lenke.
Nem helyeselhetjük ez idegen országba való kalandozást, midőn a magyar
életben annyi a feldolgozatlan, vagy rosszul feldolgozott tárgy. Melyik
magyar író fog versenyezni egy angol, német vagy franczia íróval, ha az
angol, német vagy franczia életet kell rajzolni. S ez áll megfordítva
is. A tourista tapasztalatai a legtöbb esetben nem elegendők erre, s még
eddig minden nemzet regényírója hazája multjából vagy jelenéből írta
legjobb műveit. Nem mondjuk, hogy idegen tárgyat nem szabad feldolgozni
a regényírónak, bár a dráma és beszélyíró ezt mindig könnyebben teheti,
mert fel van mentve a részletrajztól, mely a regénynek annyira éltető
eleme. Ha a regényíró évekig élt külföldön vagy hazai tárgyú meséjét
részben külföldön játszatva, kapcsolatba tudja hozni az idegen élet
könnyebben felfogható nyilatkozataival, bizvást nyulhat idegen tárgyhoz.
Néha a tárgy természete, a költő czélzata igazolja az idegen tárgyat. De
általában véve jobb itthon maradni, mert mindig közvetlenebb szemlélet,
élénkebb benyomás közepett dolgozhatunk, s nem küzdünk annyi
nehézséggel. Toldy regényében sem a franczia élet rajza érdekes, mert e
tekintetben nem egyéb az, mint a franczia regények halvány másolata.
Styljében is van némi franczia könnyedség, választékosság, néhol az
ékesszólásig is fölemelkedik, de egyenetlen, nem eléggé magyaros s
maradt benne valami a politikai vezérczikkek értekező modorából egész az
olynemű állítmányok, megkülönböztetések- és műszavakig, melyek
teljességgel nem regénybe valók. E regény más tekintetben is különös
vegyület. Komolyság és léhaság, éles megfigyelés és gyermekes felfogás,
valódi élmény és üres képzelgés, lélektani találó rajz, s kirivó
ellenmondás, gyöngéd hajlam és brutális ösztön, bölcselő szellem és
gavalléros szeszély, emelkedés és sárban fetrengés váltakoznak e
regényben. De az méltánylandó a szerzőben, hogy úgy látszik, volt valami
mondanivalója, egy elhervasztott élet titka, egy lélektani feladat
megoldása. Mily kár, hogy mindez se æsthetikai, se lélektani tekintetben
nem érdemelte meg a reá fordított fáradságot.

Anatole kora árvaságra jutott gyermek, kinek fejlődését egész
férfikoráig, öngyilkossága perczéig különös gonddal rajzolja a szerző.
Körüle csoportosítja regénye minden személyét, eseményét s nem annyira
érdekfeszítő bonyodalomra törekszik, mint lélektani tanulmányra. A
gyermekifjú szilaj, heves, de tehetséges és mély érzelmű, érzéki,
korhelységre hajló, de becsületérző és szilárd akaratú. Gyámatyja egy
becsületes hírben álló családhoz adja szállásba, de a mely mindinkább
szegényedik. A családban egy szép felnőtt leány is van. Az anya, ki nem
tudja tűrni a szegénységet, az atya tudta nélkül egy gazdag bankárnak
szerzi oda leányát. Minderről sejtelme sincs Anatolenak, egész testvéri
viszony csatolja a leányhoz. Azonban a leány egy este elcsábítja
Anatolet, ki minden szemérem és küzdés nélkül enged a kisértésnek, s
hónapokig tiltott viszonyban él vele a lelkiismeret legkisebb furdalása
nélkül. De a midőn megtudja, hogy kedvese egy bankártól kitartott
személy, az erkölcsi felindulásnak és megcsalt szerelemnek oly dühe
szállja meg, melyet így rajzolva teljességgel nem tartunk
természetesnek. Elhagyja a házat, nem hisz többé a női erényben,
tanulmányainak él és bosszúból nőcsábításra adja magát. Azonban egy
fiatal leánynál, ki valódi tiszta szerelemmel csüng rajta, de a kit ő
nem szeret, csak el akar csábítani, nem várt ellenállásra találván,
ismét hinni kezd a női erényben. Nagy hatású hirlapiróvá lesz, ki rajong
a köztársaságért, félelmes hírre emelkedik a franczia császárság korában
s bele szeret egy napoleoni tábornok leányába. A leány is szereti őt.
Anatolet visszatartják a házasságtól politikai elvei; azt nem teheti,
hogy a másik párthoz menjen át, azt tehetné, hogy lemondva a nyilvános
pályáról, valami olyan biztos állást szerezzen magának, mely nem kivánja
elvei megtagadását, de oly lelkesedéssel csüng hazája sorsán,
köztársasági elvein, hogy a politikai küzdelmek teréről visszavonulnia
lehetetlen. A leány így is férjhez menne hozzá s osztoznék sorsában.
Ekkor másnemű kételyek ébrednek Anatoleban. Eszébe jut az a család,
melynek körében növekedett, melyet a szegénység a bűn karjába taszított.
Az ő állása sem biztos, kedvese fényűző élethez szokott, s nem tudná
tűrni a nélkülözést s az ő családja is oda sülyedhet, a hova amaz. Fél,
hogy nem tud megélni vele. Hirtelen tönkre juthat; ma vagy holnap, tíz
vagy húsz év mulva egy reggel nyomorra ébredhetnek. A nyomorban mindig
van valami megalázó s könnyen vezet a gyalázathoz. Anatole
szenvedélylyel szereti a leányt s nem tud nélküle élni, de szint’ oly
szenvedélylyel csüng kételyein, rögeszméjén és nem akar nősülni – tehát
főbe lövi magát.

Szerző nagy gonddal rajzolja e lélekállapotot s bár mellékesen nem egy
igaz, finom vonást tár fel, a fődolgot nem képes elhitetni velünk. A
szomorú katasztrófa nem szívreható, sőt némi gúnyos hangulatot ébreszt.
Mi legalább fel nem indultunk rajta s önkénytelen egy magyar népmese
töredéke jutott eszünkbe. Megbocsát a szerző, Csokonaiként

      ha ily nagy ügy felől
  Egy alacsony példát merünk hozni elől.

«Volt a világon, hol nem volt, még az operentiás tengeren is túl volt,
volt egy jó módú paraszt ember, annak volt egy felesége, meg egy leánya.
Egyszer oda ment egy szép fiatal legény másodmagával ház-tűz nézni.
Mindjárt kinálták őket tyúkkal, kalácscsal, borért is leküldte az ember
a lyányát a pinczébe. Lement a lyány, elkezdte vigyázni, hogy melyik a
legnagyobb hordó, hogy abból vigyen, mert azt mondta az apja; a mint ott
vizsgálódik, szemébe ötlik egy nagy káposztás kő, a pincze oldalához
támasztva. Elgondolkozott a lyány, hogy érte most itt vannak a ház-tűz
nézők, ő most férjhez megy, lesz majd neki egy kis fia, ő annak vesz egy
kis ködmönt a vásárban, a kis fia egyszer le talál szökni a pinczébe,
csak ott ugrál a káposztás kő körül, a káposztás kő eldűl, a kis fiút
agyon üti, kire marad akkor a kis ködmön? Ezen a lyány annyira
elkeseredett, hogy leült az ászokra s ott sírt.»

Vajon több oka van-e Anatolenak az öngyilkosságra, mint a mesebeli
lyánynak a pityergésre? Bizonyára nincs. De a népmese komikumnak
dolgozta fel azt, a mit Toldy tragikai indoknak használt. A valódi
szerelmes nem úgy érez és gondolkozik, mint Anatole. S ha kedvesét csak
gyöngédségből féltené sorsához kötni! de tulajdonkép ő most sem hisz a
női erényben és feláldozásban, s kedvesét képesnek hiszi a
becstelenségre. Az ily ember lehet, hogy nem házasodik, de nem is öli
meg magát szerelemből. Anatole egész a nevetségig lelkiismeretes, ha
házasodni kell, de régebben, midőn nőcsábító kalandjait űzte, e
természetéből egy mákszemnyit sem láttunk. Még nagyobb ellenmondást is
találhatni Anatole jellemében. Oly erős benne a politikai becsvágy vagy
ha úgy tetszik a hazaszeretet, hogy szerelméért nem akarja feláldozni
politikai szerepét. A ki ily hévvel csüng hazája ügyén, nem öli meg
magát oly könnyen épen a szerelem miatt, a melyért semmit sem akart
áldozni. Nekünk úgy tetszik, hogy Anatole se hazáját nem szereti erősen,
se kedvesét s rögeszméje oly nemű esztelenség, a melyet bajosan
tárgyalhatni költőileg s legkevésbbé tragikai alapon. Szerző e mellett
úgy mutatja be hősét, mint a modern társadalom erkölcseinek áldozatát.
Nem érthetni eléggé, hogy ezzel hova czéloz. Miben hibás a társadalom?
Abban-e, hogy Anatolenak nem adott elég vagyont rögeszméje eloszlatása
végett, vagy hogy a köztársasági publicistákat rászoktatja nem az
egyszerű, hanem bizonyos fényűző körben élő hölgyek kedvelésére? Vagy
hogy korunkban mindinkább kezd kimenni divatból az önmérséklet, lemondás
s az isteni gondviselésbe vetett bizalom s az emberek a gazdagságot,
élvezetet tartják egyedüli boldogságnak? Azonban a bajt inkább
sulyosbítja, mint gyógyítja amaz «egészséges materialismus», a melyhez
rokonszenvét szerző regényében több helyt elárulja.

Szerző mással beszélteti el regényét, de néhol egészen maga beszél.
Előre tudja, hogy regénye nem fog tetszeni a kritikusoknak. Elmondja,
hogy az apró szellemek nem mernek eltérni az adott szabályoktól, neki
van bátorsága erre, mert az emberi szív az ars poetica ellenére is
szenvedhet. A pedans kritikusok képesek elvitatni a jogosultságot oly
szerencsétlenségtől, mely egy embernek életébe került. Mi nekik, hogy
valaki szenvedett és meghalt vagy megőrült, ha szenvedésében nem
találnak oly lélektani összeütközéseket, melyek szabályaik keretébe
beillenek, indokokat, melyeket a megszokás már «udvarképesekké» tett a
költészetben. Kimondják, hogy az egész dolog képtelenség, nem valószínű,
mesterkélt csinálmány. Nem valószínű és mesterkélt az, a mi alatt egy
lélek megtörik! A pedans æsthetikus mathematikai határozottsággal be
fogja bizonyítani, hogy az a lelki küzdelem, a mely e regény tárgyát
teszi, egyáltalában lehetetlen, ki fogja mondani nagy képpel a bölcs
itéletet, hogy Anatole nem szeretett. Nem szeret az, kit a szerelem ölt
meg! De a közönség nemcsak ezekből áll.

Ily s ehhez hasonló ömlengést találunk mindjárt a regény elején. Szerző,
mintha sejtene valamit, jó előre gondoskodik műve védelméről s igyekszik
megfélemlíteni kritikusait. De hát oly félemletes dolog-e az, ha az író
a róla nem kedvezőn nyilatkozó kritikusokat a pedansok közé sorozza?
Semmi sem lehet ennél természetesb és mindennapibb. Szép ha az író merni
kész, ha új ösvényt tör, de a merészség még magában nem lángész s az
akarat még nem tény. A kritika természeténél fogva conservativ s csak
hosszas vizsgálat s küzdelem után szokott megalkunni az új viszonyokkal,
ha a valódi sikernek lehetetlen már ellenállani. Nekünk úgy tetszik,
hogy itt nincs az az eset, sőt küzdelemre sincs szükség. Az nem új
dolog, hogy valaki hibás lélektani alapon szövi és oldja meg regényét.
Sokan tették ezt már Toldy előtt is és sokan fogják tenni utána is, a
nélkül, hogy őt utánozni akarnák. Toldy mindegyre azt állítja, hogy ime
Anatole meghalt, szerelme ölte meg, tehát szeretett. Elhiszszük, hogy
meghalt, nem kivánunk halotti bizonyítványt, de nem hiszszük, hogy a
szerelem betegségében halt volna meg, mert a bonczolás mást bizonyít.
Toldy sokat emlegeti az æsthetika önkényes szabályait «udvarképes»
indokait, összeütközéseit. De vajjon az æsthetikának nem ugyanaz-e
forrása a mi a költészetnek: a természet és az emberi szív? Nem innen
meríti-e az æsthetikus elveit, törvényeit, a költő pedig lelkesülését és
erejét? Minden a mi ezzel ellenkezik, oly kevéssé æsthetikai törvény,
mint költői szépség. S ha a költő indokokat használ, melyek nem
természetesek, összeütközéseket, katasztrófát, melyek nem kelthetnek
tragikai részvétet, ki a hibás, az æsthetika-e, mely semmi önkényest nem
kíván a költőtől, vagy a költő, a ki önkényesen oly eszközöket használ,
a melyekkel nem érhetni czélt? Ki tehet róla, hogy némely indokot,
összeütközést inkább komikailag dolgozhat fel, mint tragikailag s holmi
pusztán egyéni szeszélyek, különösségek, rögeszmék nem hatnak reánk oly
varázserővel, mint a mindnyájunkkal többé-kevésbbé közös szenvedélyek.
Nehány frivol, sőt durva jelenetet is találunk e regényben. Úgy látszik
ezek is a szerző æsthetikai szabadelvűségéből folynak, mely fellázad
mindennemű korlát ellen. De ez sem új dolog a világon s Toldy oly
kevéssé fogja «udvarképessé» tenni a költészetben, mint mások. Általában
nincs okunk meghódolni Toldy æsthetikai vívmányainak, a melyekről
regénye elején annyi önérzettel szól. De szivesen elismerjük tehetségét,
melyet e regénye is tanusít s ennél sokkal jobbakat várunk tőle, kivált
ha nem ápolja oly melegen erkölcsi és æsthetikai sophismáit.

Bajza Lenke regénye egészen más, mint Toldyé. Mintha egy rideg
férfi-szobából egy csinos női salonba lépnénk. Illatszerrel tölt lég,
selyemruhák suhogása, tükrök, lámpák, ékszerek fénye vesz körül. A
komornyik egész fontossággal jelenti be a vendégeket, a szolgák keztyűs
kézzel és ezüst tálczán hozzák be a levelet vagy látogatójegyet, a
kocsiajtót a legilledelmesebb hajlongások között nyitják fel, ha
érkezünk vagy távozunk. A szenvedély nyelve helyett társalgást vagy
csevegést hallunk, az embereknek inkább modorával ismerkedünk meg, mint
bensőjével, eltöltjük az időt, de unatkozunk is és vágyunk az isten
szabad ege alá egy kis friss levegőt szívni. Valóban e regény az előkelő
világból, az előkelő világnak van írva, bizonyos előkelő bágyadtsággal.
Bajza Lenke sokat haladt, mióta évekkel ezelőtt egy pár kötet
beszélylyel föllépett, s írónőink közt alkalmasint ő ír legjobb regényt.
Sok ügyességgel szövi meséjét, gondot fordít a jellemzésre is, de a
bonyodalmat nem annyira a viszonyok kényszerűsége, mint saját jóakaratú
önkénye vezeti, jellemrajzában pedig kevés az elevenség s olykor nagyon
is kirí a czélzatosság. Főszemélyei, mint Léda, Róbert, igen
eszményített alakok az eszmény igazsága és bája nélkül. Nem
érdeklődhetünk eléggé irántok, s nem hihetünk bennök. Nem rokonszenves
vagy épen gonosz jellemei még kevésbbé igazak. Waldau, Waldheim grófné,
Hildegard, Warburg az erőltetett czélzatosság szülöttei. Sternberg gróf,
Marie s a mellékalakok már jobban sikerültek, bár nem emlékünkbe
tapadók. Szerző sokat beszélteti személyeit, igen is sokat, de biztos s
erős vonásokkal nem tudja fölleplezni bensőjöket, s nem törekszik
egy-egy nagyobb jelenet kellő színvonalára emelkedni. Ugyanazon kimért
társalgási hangon foly minden s a mellékdolgok csaknem annyi helyet
foglalnak el, mint a lényegesek. Valóban a mese szövevénye többet ér
előadásánál, mely ritkán tudja kizsákmányolni amannak előnyeit. Az
előkelő világ aprólékos kedvtelései mindig ott lábatlankodnak s gyakran
nem jellemzési czélból, a társalgás sok mindenről foly, de a cselekvény
keveset nyer vele. A regény nyúlik s nem egyszer unalmas.

Bajza Lenke szigorúan megbünteti regénye rossz embereit és megjutalmazza
a jókat, csak az a baj, hogy jóakarata kissé önkényesen vezérli az
emberi élet rendjét. A miből erős összeütközést várnánk, könnyen
elsimul, a mit nem tartunk sok küzdelemre valónak, hosszas és nem eléggé
érthető bonyodalmak forrása. A mű hősnője Léda, egy bukás szélén álló
bankár leánya, a ki atyja becsülete megmentése végett, szive ellenére
férjhez megy egy blazirt és romlott szivű ifjú bankárhoz. E mellett
titkon szereti Waldheim Róbert grófot, a ki egész lovagi rajongással
csügg rajta. Azt hiszszük, hogy az összeütközések e dús anyagát rejtő
viszonyokból szövődik a bonyodalom. Máskép történik. Léda oly távol
tudja magától tartani férjét, mint akármely alkalmatlan udvarlót, de
mindamellett költi s egy pár év mulva örökli millióit és végre férjhez
megy Róbert grófhoz. E szerencsétlen szerencse megtörténhetik ugyan, de
csak esetlegesség, s nem a dolgok kényszerű természetes folyama, pedig a
költőnek ezt kell rajzolni. Tulajdonkép Lédának második férjhez menetele
a regény főtárgya, a mint a czím is mutatja. De nem érthetni eléggé,
miért kell annak annyi bonyadalmat szülni. Róbert és Léda szeretik
egymást és semmi sem áll útjokban, hogy egymáséi legyenek. Róbert erős
akaratú, független férfiú, s keveset hajt anyjára, a ki aristocratiai
gőgből ellenzi a házasságot. Azonban a mű czíme: _Előitélet és
felvilágosultság_, ezért szükséges a szerzőnek úgy szőni meséjét, hogy
Róbert anyja kényszerüljön személyesen megkérni Léda kezét fia számára,
hogy Róbert lemondva a diplomatiai pályáról, gyárt alapítson, üzleti
ember legyen s több ilyes történjék, a mik nagyon is mesterkélt dolgok.
De ha nem dicsérhetjük a cselekvény e czélzatos és erőltetett oldalát,
nem tagadhatjuk meg az érdekességet némely részlettől, kivált azoktól,
melyek Marieval és Sternberg gróffal kapcsolatosak. Bár a regény
színhelye Németország, a német élet kevés nyomát találjuk benne, de
találunk az előkelő világ városi, falusi és fürdői életéből nem egy
találó vonást, gondos rajzot, a mi futó megfigyelésnél mindenesetre
többet tanusít.

Tolnai és Beöthy nem lépik át a haza határait; egy-egy magyar
mezővároska vagy falu életéből merítik tárgyukat. Mindenik mintegy
tíz-tizennégy ívnyi regénynyel járult az 1872-ik év
termékenységéhez.[14] De mindkét mű inkább hosszú beszély, mint rövid
regény, a mi egyébiránt semmit sem von le becsökből. Magyar élet tárul
ki előttünk, a Duna mentében barátságos falvak intenek felénk s egy-egy
parochia, udvarház vagy földmíves-lak titkaiba pillantunk be. Ez
ismerősök között még sem vagyunk egészen otthon. A hazai viszonyokba
képzelt elemek vegyülnek, s a jól ismert alakok jellemző vonásai mintegy
eltorzulnak. Ide járul még az elbeszélő hangulat is, a melyben van
valami olyas, a mi inkább elkedvetlenít, mint vonz. Mind Tolnai, mind
Beöthy jeles stylisták, jó elbeszélők, különösen Tolnai, a ki néhol
jellemzőn és művészien rajzol és stylje kiválóan magyaros. De
mindkettőnek elbeszélő hangulata, bár különböző árnyalattal, kesernyés
ízű, a mely nem tud humorrá emelkedni s olykor rideggé válik.

Tolnai egy jómódú földmíves-családot rajzol, a melyet a hiúság és
uraskodás tönkre juttat. A történet a Bachkorszakban játszik. A
nagyravágyó személy egy éltes asszony, Bokrosné, a ki örömmel fogad
szállásba egy adószedő cseh hivatalnokot, fiát erőnek erejével úrfivá
alakítja s elvéteti vele az adószedő leányát. Az adószedő had kiéli,
tönkre teszi a Bokros-családot s a koldusbotra jutott beteg anya
kénytelen egy másik fiához menekülni, a kit kitagadott, mert ez nem
helyeselte uraskodását és ellenére egy kalvinista pap láányát vette
nőül, a kivel boldogan élve, keze munkája után szép vagyonra tett szert.
Sok mindent megértünk a Bach-kormány idejében, de hogy a nép kapjon a
cseh adószedőkön, valóságos uraknak nézze őket, vágyjék atyafiságukra,
ilyennek sohasem hallottuk hírét. Városokban, kivált némely németes
városban, mesteremberek vagy más középosztálybeliek összeelegyedtek
velök, bár ez sem volt gyakori eset, de a magyar nép gyűlölte őket s
némi aristokratiai gőggel tekintett reájok. Hogy magyar földmíves
felesége oly valamibe helyezze hiúságát, a mi se sorsosainál, se a vidék
más osztályainál nem talál viszhangra, sőt gyűlölet és megvetés tárgya,
mind valószínűség, mind jellemzetesség tekintetében teljesen elhibázott
felfogás. De más oldalról is találunk e nőben egyet-mást, a mit nem
eléggé érthetünk; nem értjük különösen azt, hogy miért haragszik másik
fia házasságára; hiszen ha egy földmíves papleányt vesz nőül, az csak
hizeleghet anyai hiúságának. Mivel kevesebb egy pap leánya az
adószedőénél? Egy más földmíves-család rajzát is megkezdi szerző, a
Vörös Gáborét, a ki szintén idegen hivatalnokot fogad szállásba, hogy
vele leányát elvétesse. Azonban a cselekvény ez ága ki nem fejlődik s
kevés befolyással van a másikra. A Bach-hivatalnokok jellemzése sem
sikerült. Ez izetlen embereket izetlenül is rajzolja szerző. Leginkább
sikerült az egész regényben a másik fiú, András jellemzése. Midőn
szerelme fölébred, küzd magával, egyik jó emberével közli titkát, majd
vele leánynézőbe megy, mind igen találó vonások. A háztűznézés, az öreg
pap háztája, maga és leánya alakja plasztikailag emelkednek ki. Az
igazság egyszerűséggel, a melegség kellemmel vegyül. Itt élet és szív
lüktet, a többi láz, képzelgés. Kár, hogy a lakodalom rajza már gyöngébb
s az ifjú pár mindinkább veszti érdekét.

Beöthy egy kis birtokú nemes fiatal ember életpályáját, vagyis inkább
szerelmi történetét tárja előnkbe. Az ifjú jószivű, becsületes, de
élhetetlen és akaratnélküli ember, szenvedőleges természet, a ki alig
ragadtatik tettre. Sorsa magát és másokat szerencsétlenné tenni. Az
egész jellem nem úgy van rajzolva, hogy bizonyos osztály vagy faj
jegyeit hordja magán, sőt nem is annyira egyén, mint egyéni szeszély
szülötte, kinek keresve sem találjuk párját. Nőül akar venni egy
papleányt, egy kissé hajlamból, de leginkább szánalomból, hogy jót
tegyen a pap családjával, s belészeret egy előkelő nemes család
ivadékába, a kihez a faluból feljár leczkéket adni. A papleánynak nagy
későre visszaküldi a mátkagyűrűt, az úri kisasszonynak szerelmet vall,
ki ezt viszonozza is és nem akar gróf kérőjéhez nőül menni, hanem hozzá,
de megtudván, hogy anyja hasonló körülmények között szerencsétlenül
járt, enged nagynénjei kérésének s mivel a becsületes Márton nem igen
biztatja, grófné lesz, nagyvilági hölgy, ki egészen elfeledkezik hajdani
kedveséről. Az egész nagyon rideg történet, meglehetős kesernyés hangon
elbeszélve. Csodálkozunk, hogy fiatal költő hogy írhat ilyet. Sehol a
szenvedély heve, ábrándja, elragadtatása, erélye. De mégsem
csodálkozunk. Beöthy nem az első ifjú író, ki bizonyos koraérettséget
erőltet magára, fájdalmasan mosolyg az ábrándokon s holmi közönyös
gunyorban keresi hol a tárgyilagosságot, hol a humort, de egyiket sem
tudja megtalálni. A mű hőse teljesen elhibázott. Egy egészen
szenvedőleges jellemet csak úgy lehet érdekessé tenni, ha benső világát
nagyon gazdagnak vagy legalább rokonszenvesnek rajzoljuk. Biró Márton
szellem, érzés, eszme és törekvés tekintetében nagyon kopár lélek s a mi
becsületesség és érzelmesség van benne, csak arra való, hogy annál
inkább kiemelje élhetetlenségét, korlátolt eszét, gyávaságát és idétlen
termetét. Mindenütt valami groteszk vegyül jellemzésébe s átcsap az
elbeszélés hangjába is. A hős iránt nem részvétet érzünk, hanem olynemű
sajnálatot, minőt egy beteg, magával jótehetlen ember kelthet föl. Nem
tudjuk megfogni, hogyan szeretett bele egy ifjú szép leány, sőt az egész
történet talány marad előttünk, nem az események, hanem a jellemek és
viszonyok rajza miatt. Pedig Böthy biztosan is tud jellemezni ott, a hol
nincs egy képtelen lélektani feladat lidércznyomása alatt. Biró Márton
gazdasszonya, az öreg pap és felesége, a rektor jól vázolt alakok. Néha
a lélekállapotot a természettel együtt, egymásra hatva, szerencsésen
festi. De az egészből épen úgy hiányzik egy mindent átható eszme és
érzés ereje, mint az igazság és művészet bája.

Ime az 1872-ik év nevezetesb termékei a regényirodalom terén. Haladunk-e
vagy sülyedünk, örvendenünk kell-e vagy aggódnunk! E kérdésekre bajos
határozott feleletet adni. Annyi bizonyos, hogy elbeszélés és styl
tekintetében nagy haladást mutat regényirodalmunk. Hasonlítsuk csak
össze Jósika _Abafi_ját napjaink kevésbbé sikerült regényével és látni
fogjuk, hogy újabb regényíróink jobban, szebben és magyarosabban írnak.
A történelmi regény tere ugyan parlagosodni kezd, de a jelenkor annál
inkább vonja az elméket, tárgyban és formában nagyobb változatosságot
látunk s az egyéni és jellemzetes iránt élénkebb érzék mutatkozik. De
hiányzik a nagy eszmék és érzések, az emberi és nemzeti nagy érdekek
valódi cultusa, a mely Eötvös regényeit annyira jellemzi, az emberi szív
ama mélyreható vizsgálata, a szenvedélyek nemezisének az a biztos és
félemlítő rajza, a mely Kemény regényeinek oly kiváló sajátja.
Többé-kevésbbé bizonyos könnyelműség vagy egyéni szeszély vezérli
regényíróinkat. Nem sokat gondolnak a fődologgal, mert nem hatja át őket
valamely nagy eszme vagy érzés, igen eltelnek egyéni szeszélyökkel, s
azt hiszik, hogy a mi bizonyos körülmények miatt rájok nézve érdekes,
annak fogja találni a közönség is. Alig látjuk az egyénben a fajt, a
fajban az egyént, a cselekvényben az eszmét, a részek között az
öszhangzást. A genre elölni látszik a magasabb szárnyalást, a fensőbb
jellemzést s a különös és kirivó a jellemzetes helyét akarja bitorolni.

Belezökkentünk a magyar élet rajzába s mindent fel akarunk ölelni. Jól
van, de igyekezzünk a sajátságosnak általános érdeket adni s a nemzetit
összhangzásba hozni az emberivel, az eszmék világánál, az érzések
erejével, az ízlés sugalmai szerint. Egész új társadalom kezd képződni a
régi romjain a fővárosban és vidéken egyaránt. Az élénk politikai élet
új helyzeteket és typusokat szült. Tartsátok előnkbe a magyar társadalom
tükrét, rajzoljátok erényeinket, bűneinket, bohóságainkat, az
aristokratia, a középosztály, a polgárság, az írói s művészi világ, nép
és nemzetiségek sajátságait, beléletét; az örök emberi szenvedélyeket
vegyítsétek az új helyzetek és törekvések elemeivel. Legyetek valódi
regényírók, a társadalom birálói, erkölcsrajzolók, s az eszmény őrei. Mi
ezt várjuk a magyar regénytől ma vagy holnap, de ez időnek el kell jőni.
Nem vagyunk a pessimista kritika képviselői, de épen azért, mert hitünk
és reményünk van, a jelenre nézve nem ringathatunk senkit csalódásba,
legkevésbbé regényíróinkat.



JÓKAI MINT HIRLAPÍRÓ.[15]

Jókai összegyűjtött hirlapi czikkei fekszenek előttünk három kötetben. A
gyűjtemény épen nem teljes, sőt a kötetek sem egymás folytatásai. Egyik
a szerző kiadása; ez a forradalom alatt írt politikai czikkeit foglalja
magában, egy pár ugyanakkori beszély és számos humoros apróság
kiséretében, saját maga által rajzolt 1849-iki arczképével.[16] Nem épen
illő ugyan, hogy az ember maga adja ki saját arczképét, hanem Jókai az
ilyesmin már rég túltette magát; nagyobb baj az, hogy a rajz rossz, s
igen keveset hasonlít a huszonöt éves Jókaihoz.

A más két kötet Ráth Mór kiadása.[17] Ez igen tarka gyűjtemény,
legkevesebb benne a politikai czikk, legtöbb az adoma. Különben van itt
minden, valóságos vegyes kereskedés. Jókai összegyűjtötte más
gyűjteményeiből kimaradt különféle apróságait, oly czímek alá
osztályozva, a melyek igen ritkán illenek a művekre. Például a
_Koreszmék_ czíme alatt, nehány politikai czikk mellett, ott találjuk az
_Adomák Széchenyiről_, _Liszt hangversenye_, _Potifár kis fia_ sat.
czíműeket is, a melyek csakugyan nem koreszmékről szólanak. Az évszám
is, tudniillik, hogy valamely czikk mikor iratott, nagyrészt hiányzik,
pedig némely czikket inkább érthetnénk, ha tudnók, hogy a szerző melyik
évet érti a _mult év_, s melyik év napját a _tegnap_ alatt.

Azonban a gondosabb szerkesztés sem tette volna értékesebbé e
gyűjteményt. A czikkek legnagyobb része csekély becsű: necrologok
jellemző eszme nélkül, obligát pathoszszal; írói jellemrajzok, a melyek
legfeljebb csinos toasztoknak illenek be; igaz történetek, a melyeknek
fele sem igaz, de azért nem mindig mulatságosak; naplótöredékek,
uti-rajzok, a melyeken épen úgy megérzik a képzelgés szeszélye, mint az
írói hiúság kaczérsága; egy akadémiai értekezés, a melyben a szerző csak
az adomákban keresi a néphumort, s egyszersmind oly vallomást tesz, a
melyet maga sem igen hisz, tudniillik, hogy nem regényei fogják
fentartani nevét az irodalomban, hanem adomagyűjteményei; továbbá egy
Petőfiről írt s már más gyűjteményben is kiadott czikk, a mely minden
alap nélkül kétségbe vonja Petőfi halálát, s könnyelműen azt hirdeti,
hogy az oroszok őt magokkal hurczolták, s a szerencsétlen most talán
Kamcsatka hómezőin siratja sorsát, vagy lassú, emésztő munkában görnyed
az uráli ólombányák munkásai között. Jókait e gondolat nem hagyja
alunni, elrabolja éjszakáit; felindulva kéri a kormányt, hogy tegyen
lépéseket diplomatiai úton Petőfi holléte kinyomozására nézve. És mégis
az az író, a ki így ír, mint képviselő, mindeddig nem interpellálta a
ministerelnököt, mint népszónok, egyszer sem hívott össze népgyűlést ez
ügyben, alunni hagyta az egészet, csak maga nem alhatik, de alkalmasint
nem Petőfi miatt.

Legsikerültebb az egész gyűjteményben nehány humoros rajz: _Jakli,
Utolsó napjai a fürdői idénynek, A míg a termő rügyből körte lesz_. Az
első egy házi szarka csínyeit beszéli el, a második a balatoni fürdői
élet fokozatos kihalását, a harmadik egy körte története. Mind naiv
élmények, jókedvű, s önmérséklő humorral elbeszélve, Könnyedén, de
biztosan oda vetett rajzok. Nincs bennök túlzás, affectatió, a mitől
Jókainak még jobb munkái is ritkán mentek. Kétszer, háromszor is
gyönyörködve olvastuk el, s mintegy kárpótlást találtunk az egész
kötetre vesztegetett időért. A mi a gyűjtemény politikai czikkeit
illeti, nemcsak gyér számúak, hanem nem is jellemzők Jókai 1861–1875-iki
politikai pályájára nézve. Még azt is alig vehetni ki belőlök, hogy a
szerző ez időszakban minő pártállást foglalt el. Közönyös elmélkedések,
vagy jámbor elmefuttatások. Általában az _Emlékeim_ két kötete sokkal
kevesebb anyagot nyujt a hirlapíró Jókai jellemrajzához, mint a
forradalom alatt írt czikkei gyűjteménye. De e két rendbeli gyűjtemény
elég arra, hogy kiinduló pontul szolgáljon e kísérlethez, a mely nehány
vonással Jókai hirlapírói pályáját szándékszik rajzolni.

Jókai mint politikai hirlapíró, a forradalom szülötte, épen mint Pálfy
Albert és Csernátony. Társaikat a politikai téren találta a forradalom,
ők akkor léptek fel arra. A két első szépirodalmi iró volt, s mint jeles
beszélyírókat ismerte a közönség; Csernátony még nem emelkedett ki a
homályból, legfeljebb nehány erdélyi ember ismerte, mint 1847 óta az
_Erdélyi Hiradó_ pesti levelezőjét. Jókai az _Életképek_ czímű
szépirodalmi lapot szerkesztette, midőn 1848-ban a márcziusi mozgalmak
őt is magukkal ragadták. Mint a pesti ifjúság egyik vezére, ő olvasta
fel a népnek a tizenkét pontot, beszédeket tartott a múzeum terén s
lapjába politikai czikkeket kezdett írni. Azonban az _Életképek_ nem
vált politikai lappá, csak némi politikai színezetet nyert, a mennyiben
Lamennais-féle modorban dicsőítette a forradalmat, s lelkesítette az
ifjúságot és nőnemet. Tulajdonkép nem volt szoros értelemben vett
politikai iránya; czikkei inkább lelkes és ábrándos általánosságok
voltak, mint politikai tények és eszmék bírálatai, szerelmes levelek a
szabadsághoz, az elragadtatás felkiáltásai a forradalom mézes heteiben.
Legtöbbet értek humoros apróságai, a melyek mai élczlapjainkat pótolták,
s már akkor kitünt, hogy Jókai itt sokkal inkább helyén van, mint a
politikai vezérczikkek terén.

Pálfy Albert, mint politikai hirlapíró, már első fölléptével
legtehetségesebbnek tünt fel társai közt. Míveltsége ugyan neki is
inkább szépirodalmi volt, mint politikai, de kora ifjúságától fogva
figyelemmel kísérte a hazai és európai eseményeket, buzgó olvasója volt
a franczia hirlapoknak, és részletesen ismerte a franczia forradalom
történetét. Nem volt szónok, nem igen tudott magyar módon lelkesedni, de
annál szenvedélyesebben gyűlölt s jól értette a gúny művészetét. Ez volt
tulajdonkép éltető eleme. Nem gondolkozott mélyen, de élesen látott s
hamar tisztába jött magával és a dolgokkal. Erősen meg volt győződve
arról, hogy Ausztria mindent vissza fog venni, a mit tőle Magyarország
kivívott, s ha egy kis erőre kap, végkép megdönteni igyekszik a magyar
alkotmányt. Az élet-halálharczot kikerülhetetlennek látta. Épen azért
folyvást szította a gyanut, bizalmatlanságot, táplálta a forradalmi
szellemet, táblabiró politikának gúnyolta a törvényekbe vetett bizalmat,
szép beszéd helyett gyors tettet követelt, senkit sem kímélt, csak
Kossuthot, a kit mintegy kijelölt a forradalom vezéreül. Lapja, a
_Márczius tizenötödike_, melynek irányát minden nap igazolták az
események, lassanként mindinkább terjedt s mind nagyobb befolyást
gyakorolt a közönségre. S ezt nemcsak irányának köszönhette, hanem
szerkesztője írói tehetségének is. Pálfy nem bővelkedett eszmékben, de
főeszméjét ezer változatban, s mindig új ingerrel tudta ismételni.
Egyszerűen és világosan írt, szónoki hevület nélkül, de rendkívül
csinosan s bizonyos magyar ízzel; inkább elmés és szellemes társalgónak
tetszett, mint veszélyes izgatónak. De gúny ömlött el minden során,
gondolatján és érzésén. Ebből merítette lelkesedését, ezzel született
logikája s egész gondolatmenete. Gúnyolódása egyszersmind fejtegetés
volt, élczei okokat emeltek ki, sarcasmusai itéletekké váltak. Egyszerre
mulattatta, felvilágosította és izgatta olvasóit a nélkül, hogy
fárasztotta volna. E stil irodalmi szempontból is feltünő jelenség volt,
s csodálni lehetett, hogy erős gúnya bizonyos mérsékletet tartott, s
ritkán vált egészen nyerssé. Azonban azzá is vált, s a mi még rosszabb,
néha lesülyedt a cynismus- és frivolitásig, de e tekintetben a _Márczius
tizenötödiké_t nem annyira Pálfy keverte rossz hírbe, mint dolgozó
társai és levelezői. Ő mindig rossz szerkesztő volt, s ha megírta a maga
főczikkét, keveset gondolt egyébre, s nem bánta, ha együgyűséggel és
otrombasággal telik is meg lapja. Dolgozótársai között Csernátony volt a
legtehetségesebb, de ekkor még csak irodalmi suhanczéveit élte.
Merészségre felülmulta Pálfyt, de minden más tekintetben messze maradt
tőle. Leginkább _Mákvirágai_val ébresztett figyelmet, a melyek nem
voltak egyebek, mint személyek ellen intézett gúnyiratok tele epével,
rosszakarattal, de kevés ízléssel. Stilje nehézkes volt, gúnyja inkább
goromba, mint elmés, élczei erőltetettek, kedvelte az idézeteket,
különösen a bécsi _bon mot_-kat, s néha igenis kirítt czikkeiből
bizonyos öntetszelgő hiúság, hogy mennyire meg van elégedve magával és
szerepével. Később Csernátony fejlett és emelkedett, de mindebből maig
is maradt benne valami, csakhogy _Mákvirágai Apróságok_ká váltak; most
az angol adomákat és idézeteket kedveli, stilje könnyedebbé vált, de,
talán hosszas külföldi tartózkodása miatt, vesztett magyarosságából.

Alig telt el egy félév s Jókai maga sem tudta hogyan, egyszer csak
szemben állott e hirlapírókkal, a kiktől irányra nézve, legalább
nagyjában, keveset különbözött. Pálfy és Csernátony Debreczenben még
inkább szították a forradalmi tüzet, ellenben Jókai egy bizonyos pontig
mérsékelni akarta. Ily szellemben nehány czikket írt a _Közlöny_be, majd
a _Márczius tizenötödike_ ellen az _Esti Lapok_at alapította. Kezünk
alatti gyűjteménye egyik jegyzetében elbeszéli e fordulat körülményeit,
azonban az ő adatai soha sem eléggé biztosak. Mozgékony képzelődése
hamar átalakítja mindazt, a mit látott és hallott s néha igen nehéz
kivenni, mi az, a mit akaratból s a mit akaratlanul ferdít. «Deczember
30-án (1848) – úgy mond Jókai, – meglátogattam Nyáryt azért, hogy
megmutassam neki azokat a vezérczikkeket, a melyekkel a _Pesti Hirlap_
új szerkesztőségét be akarom vezetni. A _Pesti Hirlap_ akkori
tulajdonosai, miután Csengery Antal kormányhivatalba lépett, engem
szólítottak fel e lap szerkesztésére. Jan. 1-én, tehát holnapután
kellett volna azt már megkezdenem. Nyáry nyugalommal olvasta el a
czikkeket s véleményt mondott rólok». Ezután elmondja Jókai, hogy
Windischgrätz elfoglalván Buda-Pestet, hogyan menekült Debreczenbe, a
hol febr. elején (1849) Nyáry előkerestette vele Pesten írt czikkeit s
kiadatta a hivatalos _Közlöny_ben. E tizennégy czikkben három főeszme
vonul keresztül: lelkesítés az önvédelmi harczra; jóakarat a dynastia
iránt, mint a ki nem maga folytat harczot a magyar nemzet ellen, hanem
nevében a reactió, amazzal még kiegyezhetni, emezzel soha; és végre:
Magyarország megtámadott alkotmányos jogaiért fogott fegyvert s mihelyt
azok biztosítva lesznek, megszünik áldozni fiai vérével. Mindez
összhangzott Görgey váczi kiáltványával, de a két utolsó pont éles
ellentétben állott a _Márczius tizenötödike_ irányával, sőt magának
Kossuthnak is titkos czéljaival. A czikksorozat zajt ütött, némelyek
nyugtalankodtak, az országgyűlésen interpellálták miatta a kormányt.
Kossuth hivatta és megdorgálta Jókait, majd febr. 16-án felelt az
interpellatióra egy mindent elsimítni akaró beszéddel, kifejtvén, hogy
Pest odahagyása után Debreczenben eleinte, az _Alföldi Hirlap_ot kivéve,
csak egyetlen magyar lap volt, a hivatalos _Közlöny_; ezért a nem
hivatalos részben eszmesurlódás kedvéért kiadattak oly czikkek is, a
melyeket a kormány minden pontjában nem helyeselt; a mi egyébiránt a
kormány politikáját illeti, az nem más, mint óvakodni attól, hogy a
jelen körülmények vontató kötelére akarjuk vonni a jövőt, melyet nem
ismerünk, hanem védelmezni a hazát akképen, hogy Magyarország dolgai
becsületes kiegyenlítésének semmiféle útja bevágva ne legyen.

Jókai vallomása egy pár adatot összezavar. Csengery 1848 deczemberében
nem volt kormányhivatalnok; 1849 májusában neveztetett ki codifikáló
tanácsossá; a _Pesti Hirlap_ tulajdonosai az 1849-iki újévre a régi
szerkesztővel hirdettek új előfizetést; Jókai szerkesztője lett ugyan a
_Pesti Hirlap_nak, de később, Buda ostroma alatt, midőn Debreczenből
Pestre jött. Nekünk sokkal valószínűbbnek látszik, hogy Jókai nem
Pesten, hanem Debreczenben írta mérséklő czikkeit s épen a Nyáry
sugalmazására, a ki részint személyes, részint politikai okok miatt
félig meghasonlott Kossuthtal, s a kire Görgey váczi kiáltványa mély
benyomást tett. Görgey főleg az általa vezérlett hadsereg
megnyugtatására adta ki kiáltványát s mellesleg óvatosságra intette a
kormányt is, a melynek Madarász László is tagja volt s befolyásosabb
mint bármely szempontból óhajtandó lett volna. Nyáry a Jókaival iratott
czikkeivel részint viszhangja akart lenni Görgey kiáltványának,
másrészről pedig hatni akart úgy az országgyűlésre, mint a dynastiára és
az osztrák ministerekre. Jókai most mindenkép el akarja hitetni velünk,
hogy a _Közlöny_ czikksorozata eredetileg az ő gondolatja volt s Nyáry
csak helyeselte, de mi azt hiszszük, hogy az Nyárytól eredt s Jókai
volt, a ki helyeselte és megírta. Különben is Jókai a marcziusi napok
óta többé-kevésbbé Nyáry befolyása alatt állott; ezt maga is megvallja,
midőn Nyáryról írt necrologjában őt mint politikust vezérének s mint
jellemet eszményének nevezi. S valóban egy pár pontban egészen
elsajátította Nyáry természetét, a ki a forradalmi időben mérsékelni
akart, békében pedig a forradalommal kaczérkodott. Jókai kedélye a
debreczeni két első szomorú hónap benyomásai alatt a Nyáry társaságában
némi átalakuláson ment át, a melyet táplált az országgyűlés nehány
kitünő tagja, az úgynevezett békepárt, különösen Kazinczy Gábor és
Kovács Lajos. Ezek voltak az _Esti Lapok_ fődolgozótársai s emelték
politikai jelentőségre. Czéljok volt megbuktatni Madarász Lászlót, a
rendőrministert s ebben czélt is értek, de főleg mérsékelni Kossuthot,
hogy a kiegyenlítés ne váljék lehetetlenné, s hogy a marczius 4-iki
alkotmány, mely Ausztriába olvasztotta Magyarországot, ne ragadja őt
meggondolatlan visszatorlásra. Ebben épen nem értek czélt, sőt
komolyabban még csak meg sem kísérlették. A ki a forradalmat mérsékelni
akarja, bátornak és forraradalmi erélyűnek kell lennie. Ez egészen
hiányzott e pártban s Kossuthnak egy könnyed cselfogása semmivé tette
őket. Kossuth ugyanis azt mondotta Görgeynek, azt híresztelte a
táborban, hogy Debreczenben van egy párt, a mely minden áron békülni
akar, majd Debreczenben azt hirdette, hogy a hadsereg kívánja a
függetlenségi nyilatkozatot s ezzel gyakorolt nyomást az országgyűlésre.
Görgey akkor világosodott fel e párt czélja felől, midőn mint
hadügyminister Debreczenbe jött, e párt ekkor értette meg, hogy Görgey
nem barátja a függetlenségi nyilatkozatnak, de midőn ez erélyesebb
fellépésre sarkalta őket, vonakodtak, nem akartak szakadást előidézni s
az egész párt elpárolgott.

Jókai számos czikket írt az _Esti Lapok_ba, de politikai tekintetben nem
kitünőket. Nagy részt ezek is élénk és lendületes stilben írt
ömledezések voltak inkább, mint egy valódi publicista nyilatkozatai.
Jókai még mindig kedvelte a prófétai hangot, lelkesített, jövendölt,
intett, átkozódott, s ha egy-egy eszmét érintett, a mely bővebb
kifejtést igényelt, átsiklott rajta. A míg a lap első hasábjain majd
mindig magas pathoszból írta vezérczikkeit, addig hátul az apróságok
között adomákat mondott, gúnyolt és humoroskodott s ez most is, mint
azelőtt, sőt később is, többet ért komoly czikkeinél. De éles polemiákat
is folytatott Pálfy és Csernátony ellen. Azonban április 14-ike után
alább hagyott a mérséklettel, mintegy örvendve, hogy megszabadult a
talán már nem kedvére való szereptől, így kiáltott fel: a dynastia
kimondá, hogy számára nem létezik többé Magyarország, erre nem lehet más
felelet, mint ugyanaz megfordítva. Ez inkább a Pálfy szájába illett, a
ki a mily kikerülhetetlennek látta a harczot a mult év békés napjaiban,
most épen oly lehetetlennek tartott bárminő kiegyenlítést a dynastiával
s legfőbb feladatnak hirdette a forradalom erejének fokozását. Különben
belátta a helyzet veszélyeit, s kevés illusiót táplált, mindenre el volt
készülve, de egyszersmind minden erő felhasználására izgatott. Azonban
egy nagy illusió sokáig elvakította. Azt hitte, hogy Kossuth épen oly
nagy államférfiú, mint izgató, s az izgatásaival felköltött forradalmi
erőt vezetni is képes valamely eredmény biztosítására. A magyar
fegyverek szerencséje után a kormány tétlen és tehetetlen volt, s nagy
hibákat és tévedéseket követett el. Pálfy nemcsak a ministerelnököt,
Szemerét támadta meg, hanem Kossuthot is, a kormányzót. Lapja
betiltatott s ő maga rendőri felügyelet alatt kisértetett Szegedre; a
világosi nap után elrejtőzött s négy évíg lappangott a vidéken. Jókai
egy pár havi bujdosás után Pestre került; Csernátony még a forradalom
alatt Párisba küldetett és kinn szorult. Így szóratott szét e három
hirlapíró, hogy évek mulva ugyanegy szerkesztőségben, bár rövid időre,
ismét találkozzanak.

Jókainak e rövid hirlapírói pályája politikai életének mintegy naiv
korszaka volt. Ifjú lelkesedése, fogékony kedélye hol ide, hol oda
ragadta, de majd minden becsvágy és önző számítás nélkül. Évek teltek el
s ő felhagyni látszott a politikával. Szépirodalmi lapokat szerkesztett,
regényeket írt s a közönség legnépszerűbb regényköltőjévé és
humoristájává emelkedett. Költészetének fény- és árnyoldala egyaránt
elősegítette népszerűségét, sőt emez talán inkább, mint amaz. Azonban
oly író, a ki egészen az irodalomból él, alig lehet el Magyarországon
politikai lap nélkül, a mely siker esetében legtöbbet jövedelmez, de
másfelől egy népszerű írónak szintén szüksége van reá népszerűsége
fentartása végett. Jókai az ötvenes évek vége felé átvette a _Magyar
Sajtó_ czímű politikai lapot, de nem nagy sikerrel; sehogy sem tudta
politikai fontosságra emelni, sokkal jobban sikerült az _Üstökös_
élczlap, a melyet szintén ez időtájt alapított.

Azonban megnyílt az 1861-iki országgyűlés, megalakult a határzati párt,
mely később közjogi ellenzék, balközép nevet vett föl. E pártnak kevés
eszméje és hite volt; politikája a fődologra inkább érzelmeken és
személyes érdekeken alapult, mint komolyan átgondolt terven, a viszonyok
és tényleges erő felhasználásán Magyarország alkotmánya visszaszerzésére
és biztosítására nézve. Ide csatlakozott minden bús magyar, a ki csak a
tizenkét éves szenvedés haragját tartotta igaz hazafiságnak; a ki az
emigratió hatása alatt külföldbe vetette reményét; a ki a törvények
betűiből indult ki, s a jogi abstractiók finomságait többre becsülte az
élő érdekeknél; a ki a Deák-párton, mely magában foglalta Magyarország
majd minden kitünő tehetségét, nem remélt feltünőbb szerepet; a kit a
pártvezérekhez rokonság, barátság, vagy megyei pajtáskodás kötelékei
csatoltak; a ki hiúságánál vagy egyéb oknál fogva ide sodródva,
becsületbeli kötelességének tartotta ott maradni, a meddig lehet. E párt
már első fölléptével tapintatlanságot követett el a dynastia irányában,
melynek a Lajthán túl leginkább állott érdekében a kibékülés, s később
mind inkább kitünt, hogy nem biztos se czéljaiban, se eszközeiben s épen
nincsenek positiv eszméi. Hajlott a kiegyezés felé, de folyvást habozva,
új meg új tervvel állott elő, még pedig olyanokkal, melyek nem kimélték
ugyan Ausztriát, de Magyarország, sőt az alkotmányosság érdekeit sem
elégítették ki. Nem akarta a forradalmat, de kaczérkodott vele,
hízelgett a nemzetiségeknek, de épen oly kevéssé volt hajlandó
szövetkezni velök, mint Ausztriával. A parlamenti kormány barátjának
vallotta magát, de megyei politikájával akarva, nem akarva mintegy
ellene dolgozott. A kiegyezkedés megtörténte után, annak megdöntését
írta zászlójára, fennen hirdette, hogy mi nem kell a kiegyezkedés
pontjaiból, de hogy mit tenne helyébe, arról hallgatott, mert régibb
terveibe maga sem látszott hinni. E negativ irányban új meg új
programmot adott ki s könnyelműen felidézett egy végzetes harczot, mely
őt épen úgy megrontotta, mint a Deák-pártot s veszélyeztette
Magyarország legéletbevágóbb érdekeit. Valóban a magyar közélet
sajátságos képet nyujt. A Deákpárt egész erejéből védi a kiegyezkedést,
a mely kevesebb veszélyben forgott, mint hitte, de más irányban
elmulasztja megvédeni úgy az ország, mint a saját érdekeit; a balközép
egész dühvel ostromolja a kiegyezkedést, benső hit nélkül, saját
eszméibe s inkább a személyes hiúság, mint a hazafiság ösztönzései közt
s egyszer csak azt veszi észre, hogy a hazára nem a kiegyezkedésből árad
a veszély. Mily komikai kép, ha nem volna oly szomorú. Végre mind két
párt leteszi a fegyvert, győzőnek, egyszersmind győzöttnek vallja magát,
de a mi tulajdonkép győzött, az egy eszme volt, a kiegyezkedés, az újabb
magyar közélet egyetlen államférfiúi nagy eszméje.

Jókai 1861-ben a határzati párthoz csatlakozott, s mint balközép pártot
egész felbomlásáig szolgálta. Egyaránt ide ragadta a népszerűség csábja
és szerkesztői érdeke, mert a Deák-párton a Kemény _Pesti Napló_ja
mellett nem volt jövője Jókai _Magyar Sajtó_jának. Majd 1863-ban a
_Hont_ alapította, 1867-ben az _Igazmondó_ néplapot, rá metszetve saját
arczképét, hogy mélyen a nép emlékébe vésődjenek tribunja arczvonásai. E
mellett az _Üstökös_t is folytatta. Jókai nagyban szokott dolgozni;
potentes potenter agunt. Négy kerületben lép föl egyszerre mint jelölt,
egyszerre három lapot szerkeszt, legalább névleg, egyszerre két regényt
ír, de ezt saját kezével. Egész 1867-ig hirlapírói munkássága kevésbbé
követelő, mint később. Regényeibe merülve kábult fővel olykor belátogat
a clubba, a pártértekezletre, s a körülmények szerint egy-egy pathoszos
vagy humoros czikket penderít, ha a tárgynak vannak népszerű oldalai.
Rendesen általánosságban marad, ha a részletekbe téved, akkor el is
szokott tévedni. Megesett rajta, hogy a midőn a baloldal kiegyezkedési
tervét védte, egy pár pontban a Deákét védte és saját pártjáét támadta
meg. Ösztönből vagy számításból néha mérsékelten, majd hevesen írt,
egyszerre hideget és meleget fújt szájával. Ezzel a hevesebb főket
akarta megnyerni, azzal a mérsékeltebbeket. Nem egyszer megengedte
dolgozótársainak, hogy akár elragadják _Hon_ kocsiját, akkor aztán
kezébe vette a gyeplőt és lépésben hajtott. Különböző ízléseket, sőt
néha irányokat igyekezvén kielégíteni, innen is, onnan is nyert egy kis
népszerűséget. A három lapba még különbözőbb hangon írt. A _Hon_ban egy
kissé tartózkodó volt, az _Igazmondó_ban már többet mert, ezt úgy sem
olvassák műveltebb körök, az _Üstökös_ben kedvére ferdített, torzított
és képzelgett. Polemiáit rendesen ide vitte át s győzőnek maradhatott,
mert élczlapokkal nem szokás vitatkozni.

Pálfy 1867-ig dolgozótársa volt Jókainak, lapszemlét írt a _Hon_ba, de
leginkább csak a bécsi lapok, Schmerling közlönyei ellen folytatott
polemiát. Nem adott sokat a baloldali programmokra, sőt a két pártot
bizonyos tekintetben egynek tekintette. Nem hitt a kiegyenlítés
lehetőségébe, neki mindegy volt, ha a nemzet két csoportozatban
ostromolja is Ausztriát, csak ostromolja. De a midőn a kiegyenlítés
ténynyé lett, hamar tisztába jött a helyzettel, épen, mint 1848-ban, s a
jelen körülmények között épen oly nemzeti politikának tartotta a Deákét,
mint a Kossuthét hajdan. Csakhamar visszavonult a _Hon_tól, hol sohasem
tartották valódi baloldalinak, sőt titkos Deák-pártisággal is
gyanusították. Itt találkozott a külföldről haza tért Csernátonyval, egy
pár napig még együtt voltak, hogy mint elkeseredett ellenségek örökre
elváljanak egymástól.

Csernátony, az emigransok szokása szerint, ott kezdte a dolgot, a hol
elhagyta. Azt hitte, hogy 1848-kan él, s valóban a körülményekhez
képest, fejlettebb tehetséggel a _Márczius tizenötödiké_t látszott
folytatni a _Hon_ban. Erélyes és őszinte szelleme hamar háttérbe
szorította Jókai engedékenyebb, bár két szín modorát. Fennen hirdette,
hogy a kiegyezkedés alapján soha semmi, de semmi jó nem jöhet létre;
üdvözölte Kossuth levelét, a melyen a forradalem fuvallata érzett; védte
Bihar- és Komárom-megyéknek nemcsak a kiegyezkedés, hanem a
parlamentarismus ellen is intézett merényleteit, sőt a Hevesmegyéét is,
a Németh Albert bölcseségét. Egy sokáig Angolországban élt emberhez épen
illett, hogy e megyei határzatokból merítse a parlamentarismus
elméletét. E hevesség és zaj Jókait is magával ragadta, a ki a
honvédügyben, az adóbehajtás elleni izgatásban s más népszerű
kérdésekben, ekkor kezdett szinésziesb pathoszszal s keserűbb humorral
ömledezni és próbálgatni a néptribun szerepét. E mellett Csernátony mint
morum censor is föllépett, Kevés kivétellel majd minden kitünőbb embert
megbélyegezni törekedett, a ki nem tartozott pártjához. Majd minden nap
hadi törvényszéket tartott s mint Haynau igen kurtán bánt el a
vádlottakkal. Az itélet ritkán hangzott máskép, mint lőpor és golyó vagy
kötél erkölcsileg. Pedig az erkölcsi és politikai censorság több okból
nem illette meg őt, de ha megillette volna is, azt senkinek sem szabad
ily cynismussal és részrehajlással gyakorolni. Természetes, hogy az
ellenpárt lapjai sem maradtak adósok, s minthogy Csernátony a
legtöbbször hajlandó merényletnek tekinteni, ha valaki oly fegyvert
használ ellene, a minőt ő használt mások ellen, indulatossága határt nem
ismert. Ideges ember levén, nem tudott magán uralkodni s mintegy bele
bőszült a vitába. De egész váratlanul adta mérsékeltsége, sőt
lovagiassága jelét is. A _Hon_ ez idő tájt folytonos lázban hánykódott,
talán épen azért volt legtöbb hatása a közönségre. Két erő mozgatta,
mintegy kiegészítve egymást: a Jókai politikai könnyelműsége érzelmes
páthoszba vagy jó képű humorba burkolva és Csernátony politikai dühe,
folyvást kiméletlen támadva elvet, de kivált személyt.

Pálfy főleg a _Hon_ ez újabb iránya ellen indította meg lapját, az _Esti
Lap_ot. Pesten ismétlődött a debreczeni eset, csakhogy most Pálfy volt a
mérséklő _Esti Lap_ szerkesztője és Csernátony a Jókai oldalán küzdött.
Pálfy nem vesztett régi erejéből s forma és tartalom tekintetében
felülmulta ellenfeleit. A hirlapírók között most is ő értette legjobban
a gúny művészetét. Ghyczy és Tisza politikájában reá ismert a régi
táblabiró-politikára, a mely ellen egész életén át küzdött. Senki sem
tudta nevetségesebbé tenni a baloldal hypokrisisét, Nyáry megyei
doctrináit, Jókai szinészkedését, Csernátony dühös modorát és hiú
öntetszelgését. De nem volt oly hatása, mint 1848-ban, mert mozgalmas
időben a mérséklet nem divatos. Inkább a műveltebb körökre hatott, mint
a nagy közönségre. Kis lap levén, a vidéken nem terjedhetett el; e
mellett Pálfy most is rossz szerkesztő volt, főczikkei kitünők voltak,
de a többi rovat nagyrészt ügyetlenséggel és otrombasággal telt meg.

Azonban a _Hon_nal az ellenzék sem volt megelégedve. Úgy tetszett neki,
hogy kissé igen sokat ád a jóból. Mérsékeltebb lapot alapított elébb a
Podmaniczky, majd a Szathmáry szerkesztése alatt, de siker nélkül. Ez
alatt Csernátony is megvált a _Hon_tól, mert nem dolgozhatott sokáig
szabadon a maga kezére a más felelőssége alatt. Egy új lapot alapított,
az _Ellenőr_t. A két ellenzéki lap nyájas volt ugyan egymáshoz a
közönség előtt, de négyszem közt annál kevésbbé szerették egymást. A
_Hon_ mindig több előfizetőt számlált, mint az _Ellenőr_; ez mindinkább
a párt hivatalos lapjává vált, amaz lassanként előcsapattá sülyedt, a
párt basi-bozuk vagy kozákcsoportjává, mely szabadon és rendetlenül
csatangol hol jobbra, hol balra. Jókai most a szélső baloldal, majd a
Deák-párt iránt mutatott nagyobb nyájasságot, mintsem kellett volna.
Egyszer épen ez utóbbival létre jövendő fusióra izgatott, Csernátony reá
ijesztett s Jókai visszavonult. Mikor nemrég Csernátony indított meg
hasonló mozgalmat, Jókai nem tudván, hogy áll a helyzet, ellenkezni
akart, de elvégre is kénytelen volt Csernátonyt követni. Csernátony
nehány év alatt szabályozta őszinteségét és dühét, beélte magát az
ellenzék tekervényes közjogi politikájába, s a hirlapirodalom terén sok
szerencsével volt képviselője és vezetője pártja taktikájának egész a
fusióig. Dühöt és mérsékeltséget, őszinteséget és képmutatást, önzést és
hazafiságot illő arányban vegyítve haladt előre pályáján. A régi dühvel
ostromolta a kormányt s a Deák-párt gyönge oldalát; a választások idején
s némely fordulatoknál fennen lobogtatta a közös ellenzéki zászlót s
kedvébe járt a szélső baloldalnak, de azután mindinkább háttérbe tolta
pártja közjogi programmját vagy enyhébben magyarázta. Érezte a haza
veszélyét, de egyszersmind azt is, hogy a pártja a régi alapon sokáig
fenn nem állhat. A fusio életkérdés volt pártjára nézve, de azt
egyszersmind a haza érdeke is sürgette. Pártja az eredeti Deák-párttal
óhajtott volna egyesülni, de az nem ment oly könnyen, azért Sennyeyvel
kezdett kaczérkodni. Végre megtörtént a fusio s Csernátony örvendett,
hogy Tisza személyes vágyainak s a haza érdekének egyszerre és egyaránt
szolgálatot tehetett.

Ha a régi ellenzék e két hírlapíróját összehasonlítjuk, csakhamar
kitünik a Csernátony politikai fensősége Jókai felett. Mindkettőnek
kevés szakismerete van a politikai tudományok bármelyik ágában, de
Csernátonynak több a politikai míveltsége és érzéke. Ha összegyűjtve
olvashatnók mindkettő czikkeit, láthatnók, mily messze maradnak az angol
vagy franczia hirlapírók hasonló gyűjteményeitől, hogy nem épen széles
tudománynyal s nagy írói művészettel szolgálták pártjok eszméit s
egyetlen specialis kérdést sem tudtak tisztázni. De Csernátonynak
szélesebb látóköre van, otthonosabb az általános politika mezején, érti
a helyzetet s tudja, hogy mit mikor kell írni. Jókai soha sincs eléggé
tájékozva s csak félig sejt a dologhoz, a midőn hozzá szól. Stil,
elmésség s általában irói tehetség tekintetében felülmulja Csernátonyt,
de ez ereje kevésbbé nyilatkozik politikai, mint más munkáiban. Mint
humorista megszokván a tréfás fogásokat, merész fordulatokat, a dolgok
és emberek furcsa ellentéteit, a gondolatmenet és logika politikai
czikkeiben is hasonlít a Tallérosy Zebulon-félékhez, csakhogy itt víg
akar lenni, ott pedig komoly. A Csernátony pathosza fagyos; hosszú
czikkei nem eszmétlenek, de unalmasak, azonban a rövidebbek nem egyszer
szellemesek s erős világot vetnek dolgokra és emberekre. Jókai
czikkeiben alig van eszme, de mulattatók; pathosza szinészies, mint a jó
szinész belemelegül s érezni látszik, a mit ír. Csernátonyban több a
komoly tartalom, de irói egyénisége nem szeretetreméltó, Jókain némi
léha színezet ömlik el, de szeretetreméltósággal párosul. Csernátonynak
van politikai bátorsága lefelé is s mer visszaéléseket leleplezni, ha
egyedül marad is; Jókai inkább felfelé bátor s a tört úton szeret
haladni. Mindkettő egy csoport fiatal hirlapírót nevelt a maga képére és
hasonlatosságára. Csernátony ebben szerencsétlenebb, mint Jókai.
Növendékei nagyrészt hűtlenek lettek hozzá, a szélső baloldalhoz
pártoltak s legelkeseredettebb ellenségei: ellenben a Jókaiéi hívek
maradtak, utánozzák és bámulják mesteröket, lakomákat rendeznek
tiszteletére, kortesei a választáskor s dicsőítik minden lapban, még
saját lapjában is. Csernátony eddig ment volt e rút szokástól, azonban
nemrég ő is eltűrte, hogy saját lapjában nagy embernek nevezzék.
Csernátonyt a szerkesztésben nem vezeti üzleti szempont s legfőbb
becsvágya, hogy féljenek tőle s hogy tényező lehessen miniszterek
buktatásában és emelésében. Jókai az üzletre is tekint, de nincs
valóságos politikai becsvágya, ő csak folyvást népszerű akar lenni,
politikai szerepével népszerűsítni regényeit s regényeivel népszerűsítni
politikai pályáját. Épen azért elemében van, ha résztvehet a
népgyűlésekben, körutakat tehet négy-öt választókerületben és
ünnepeltetheti magát.

Bizonyára Jókai jó hazafi és szereti hazáját, de még jobban a
népszerűséget. Ha Robespierreről méltán mondották, hogy a szabadság
rabszolgája, Jókairól is elmondhatni, hogy a népszerűség rabszolgája. Ez
nála ösztön és számítás egyszersmind, egyik a másikra visszahatva
annyira összeolvadt, hogy maga is alig tudja megkülönböztetni. Nem a
meggyőződés és elvek embere, hanem a benyomások és hangulatoké, de
mindig arrafelé hajlik, a merről a népszerűség szele fúj. A körülmények,
a helyzet pillanatnyi uralma alatt áll s nem tud ellene állani, hogy
közönsége kedvére ne beszéljen vagy írjon. Ha például a
képviselőválasztáskor meglát nehány józsefvárosi elégedetlen szatócsot,
nem restelli elkiáltani: legyen akár német kereskedelmünk, csakhogy
valóban legyen. A pillanat tapsáért kész megtagadni hűségét a
nemzetiséghez, nem érzi az ily nyilatkozat fontosságát, másnap már
elfelejti s másutt akár ellenkezőt mond. A magyar irodalmi és politikai
világ elkényeztetett gyermeke, a kinek sok szabad s a kitől alig vesznek
valamit rossz néven, habár e jóakarat nem épen megtisztelő. Midőn a mult
tavaszon születése ötvenedik napját nyilvánosan ünnepelte, beszédében
felemlíté, hogy nem szegődött el más nagyobb nemzet írójának, bár ott
aranyat talán többet talált volna s a t. Minden értelmes ember tudta,
hogy ha akart, sem lehetett volna német vagy franczia író, mert meglett
korban lehetetlen úgy elsajátítani egy idegen nyelvet, hogy rajta költői
műveket írhassunk. De ha igaza lett volna is, illik-e ez egy magyar író
szájába? Azonban senki se vette rossz néven: neki sok szabad. Másnap a
hirlapokban megköszönte megünnepeltetését s egyszersmind, mint az
uralkodók nagy öröm alkalmával, amnestiát adott mindazon írótársainak, a
kik neki keserűséget okoztak. Ezt sem vette rossz néven senki: neki sok
szabad.

Nem tudjuk, kiknek bocsátott meg Jókai: azoknak-e, a kik regényeiben
nagy hibákat találnak vagy a kik pálczát törnek politikai pályája
felett? Minden esetre, annyi előttünk bizonyosnak látszik, hogy őt
inkább a bocsánatkérés illeti meg, mint a kegyelemosztogatás, mert senki
sem szorul inkább a bocsánatra, mint az oly író, a ki irodalmi s
politikai munkásságától nem egyszer mintegy elszakítja a lelkiismeretet.



ELŐLEGES CENSURA AZ AKADÉMIÁBAN.[18]

A «Figyelő» 12-ik számában Brassai Sámuelnek «Rövid szemle egy pár
állítmány felett» czimü czikkében e sorokat olvashatni:

«Mult év oct. 18-án egy értekezés olvastaték fel az Akadémiában e czím
alatt: «A neo- és palaeologia ügyében.» Bírálatra kiadatván, egyik
bíráló, Ballagi Mór, jónak látta itéletét csakugyan értekezés alakjában
(Brassai és a nyelvujítás») közrebocsátani. Én arra, még megjelenése
előtt, a hirlapi tudósítások nyomán némi megjegyzéseket írtam és
óhajtottam felolvastatni az Akadémiában. Kívánatom nem teljesült,
minthogy a mi tudós társaságunkban saját tagjaival szemben nem csak
törvényesen utólagos, _hanem de facto előleges censura is van_, s én
Schiller tanácsára visszavettem czikkemet. Nem is szándékom sem egy, sem
más formában közölni, hanem bírálóm némely állítását – a tudomány és
cultura érdekében – nem hagyhatom szó nélkül.»

Teljesen valótlan állítás, hogy a m. t. akadémia tagjaival szemben, a
szabályok ellenére, de facto előleleges censurát gyakorol. Az akadémiai
tagok nem tartoznak értekezéseiket bemutatni előleges bírálat végett se
az osztályelnöknek, se az osztálytitkárnak, se pedig valamely
bizottságnak, csak a czímet jelentik be. Az sem való, hogy Brassai
kívánata nem teljesült volna, ha valóban fel akarja olvastatni Ballagi
értekezése ellen írt észrevételeit.

A dolog így történt. Brassai a mult év deczember 12-ről a következő
sorokat intézte hozzám: «Ha Ballagi csupán a czáfolatig ment volna,
talán hallgatnék. De minthogy egy falka hamis eszmét és állítást szőtt
bele, szükségesnek tartom a helyreigazítást, sziveskedjék azért
bejelenteni: «A kiforgatott és megfordított Brassai» czímű értekezésemet
és _tudósítani engemet, ha kifogása van ellene_.»

Nekem a czím ellen csakugyan volt kifogásom, s ha jól emlékszem, azt meg
is írtam Brassainak, de egyszersmind elküldöttem neki Ballagi
értekezésének kefelevonatát, hogy ezt vegye polemiája alapjául, ne pedig
a hirlapi tudósításokat. Ezalatt megérkezett Brassai értekezése, mely a
hirlapok hiányos és hibás tudósításai után indult. Visszaküldöttem az
értekezést és kértem Brassait, hogy javítsa ki az illető részeket;
értekezése a mostani alakjában nem illik se hozzá, se az akadémiához,
minthogy oly állításokat is igyekszik benne megczáfolni, a melyek nem
mondattak vagy másképen mondattak.

Brassai, levelemre, folyó év január 12-ről a következőkép válaszolt:
«Tökéletesen helyeslem, hogy az eredeti értekezést és nem a hirlapi
tudósításokat kellett volna alapul vennem feleletemben. De már a mit
megírtam, megírtam. Hanem kérem a következő epilogus felolvasását: A
feljebbiek megírása után jutott kezemhez Ballagi tisztelt barátom
értekezése másolata. Ebből látom és megvallom, hogy a hirlapi
tudósítások szavai után indulva, az értekezővel némely részletben
igazságtalanul bántam. Melyek ezek, miután a Ballagi bírálata jóban,
rosszban maga-magáért szól, részletezni szükségtelennek tartom és csak
általában kérek bocsánatot tőle azokért, a mikben igazságtalanul
korholtam. Fenntartom ellenben:

1. Azt, a mit bírálatában formaliter hibáztattam, tudniillik, hogy
részletes czáfolatokba ereszkedett.

2. Tiltakozásomat a neologismusban állított részvételem tárgyában.

3. Annak megczáfolását, a mit Ballagi a modern nyelvek valahai nyomorult
állapotáról állított.

4. Végre megczáfolását annak is, mintha a magyar nyelv is a neologusok
kora előtt hasonló nyomoruságban sínlett vagy parlagon hevert volna.

Mindezek következtében kijelentem, hogy értekezésem, illetőleg feleletem
kinyomatását nem kívánom, hanem igenis annyit, hogy a 2-ik, 3-ik és 4-ik
pontot tárgyazó részek az «Akadémiai Értesítő»-be felvétessenek és ez
szolgáljon a szabály szerint benyújtandó kivonat gyanánt. Egyébiránt
epilogusomnak csak úgy lesz értelme, ha a felolvasáskor semmi sem marad
ki a kéziratból. A mivel helytelenül vádoltam Ballagit, piruljanak
érette a tudósítók.»

Én ezt a módot sem helyeseltem, kissé komikainak találtam s megírtam
Brassainak, hogy legjobb lesz, ha értekezéséből egyszerűen kihagyja
mindazt, a mit hibás alapon írt. Brassai erre folyó év január 15-én a
következőkép válaszolt: «Miután leveleink keresztezték egymást, az egész
dolognak az a vége, hogy feleletemet _egészen visszavonom_. Tessék az
okát kedve és belátása szerint formulázni. Általános reflexio gyanánt
bátor vagyok nyilvánítani, hogy a tútorkodás nehéz kenyér s rend szerint
sem egyik, sem másik félnek nem válik emolumentumára.»

E tényekből világos először az, hogy én nem toltam véleményemet
Brassaira, hanem azt ő maga kérte ki, s én neki nem is hivatalosan
írtam, mint osztálytitkár, hanem mint olyan, a kit megtisztelt
bizodalmával; másodszor, hogy senki sem akadályozta értekezése
felolvastatását, hanem azt ő maga vonta vissza. Ha nekem azt írja, hogy
ne okoskodjam, hanem jelentsem be s olvassam vagy olvastassam fel
értekezését, én kérését kötelességem szerint teljesítettem volna.

Hogyan lehet ebből következtetni, hogy az akadémia saját tagjaival
szemben, a szabályok ellenére, de facto előleges censurát gyakorol, az
előttem megfoghatatlan. Ez okoskodást Brassai bizonyára nem abból a
«Logiká»-ból tanulta, a melyet maga írt s a melyet az akadémia
megjutalmazott.



A PETŐFI-TÁRSASÁG KÖZÜLÉSÉRŐL.[19]


I.

Legyen szabad nehány megjegyzést tennem a Petőfi-társaság közülésére.
Nem a társaság programmját akarom bírálni, sem alapszabályait; azt sem
vizsgálom: vajjon volt-e szükség e társaság alapítására, a midőn egy
hasonló czélú s nem minden érdem nélküli társaság már régóta fennáll.
Általában nem a társaság elleni elfogultságból vettem kezembe a tollat.
Úgy az irodalmi, mint más társaságokat nem annyira programmjukból kell
megitélni, mint inkább munkásságuk irányából és eredményeiből. A
Petőfi-társaságot is ez fogja igazolni vagy elitélni, nem pedig
fennhéjázó programmja és hirlapi reclamejai. A ki a viszonyokat
közelebbről ismeri, észrevehette ugyan, hogy a Petőfi-társaságot nehány
elégedetlen Kisfaludy-társasági tag és több, még elégedetlenebb
szépirodalmi író alapította, a kiket a Kisfaludy-társaság vagy nem
akart, vagy, tagjainak meghatározott száma miatt, mind eddig nem tudott
megválasztani. De mind ez nem változtat a dolog lényegén. E mozgalomból
minden esetre haszon háramlik az irodalomra. A Petőfi-társaság nyomósabb
és lelkiismeretesb munkássága vagy háttérbe szorítja a
Kisfaludy-társaságot, vagy külön feladatot oldva meg, mindketten
megállhatnak egymás mellett, vagy a legrosszabb esetben, ha tudniilik a
nagy hűhónak nagy kudarcz lesz a vége, be fogják látni az elégedetlen
írók, hogy oly bajokon, melyeknek részint a viszonyok, részint pedig
maguk az egyének okai, semmi nemű társaság nem segíthet s ennél fogva
szerényebbek lesznek követeléseikben a fennálló társaságok iránt.

Megjegyzéseim nem magát a társaságot illetik, hanem egyfelől Jókainak a
közülést megnyító elnöki beszédét, a mely egy pár burkolt, de azért
eléggé érthető s nagyon is alaptalan vádat foglal magában a
Kisfaludy-társaság és az akadémia I-ső osztálya ellen; másfelől
Kertbenynek és Pulszkynak ugyanott felolvasott értekezéseit Petőfiről, a
melyekben hibás adatok fordulnak elő.

Úgy hiszem, legkevésbbé a Petőfi-társaság van hivatva arra, hogy
Petőfiről hibás adatokat terjesszen. Lássuk azért először is ezeket.

Kertbeny értekezésének czíme: «Petőfi és budapesti barátai.» Kertbeny
helyesebben cselekszik, ha azt a hatást ismerteti, a melyet Petőfi az ő
nem eléggé sikerült fordításában is tett a német irodalomra, mint hogy
Petőfiről és barátairól ír. Őt Petőfi barátaihoz nem csatolta bensőbb
viszony, sőt magával Petőfivel is igen felületes ismeretsége volt.
Keveset írhat közvetlen tapasztalatból, a másoktól hallott vagy vett
adatokat pedig nem igen szokása kritikával feldolgozni. Mindjárt
értekezése elején összehasonlítja Petőfit azokkal a költőkkel, a kik
idegen nemzetiségbe olvadtak. Említi a magyar (helyesebben magyarországi
születésű) Lenaut, a ki életének csak 16-ik évében hallott tiszta
németséget, a franczia Chamissót, a ki 14 éves koráig nem tudott németül
s mégis oly őseredeti németséggel költöttek és írtak, hogy a legnémetebb
költők első sorában foglaltak helyet. «Ki tudná megfejteni – folytatja
Kertbeny – a költői ösztön rejtélyét, mely a bizonynyal szláv elődöktől
származó Petrovicsnak megadta azt a teremtő hatalmat, hogy mint Petőfi a
magyar költők között a legmagyarabb költő legyen.» Ebből az következik,
hogy Petőfi tót ajkú volt s oly módon lett magyar költővé, mint Chamisso
németté. Miudenki tudja, hogy Petőfi szülei tót eredetűek voltak, s maga
Kis-Kőrösön született ugyan, de másfél éves korától fogva Félegyházán
nőtt fel, e tiszta magyar községben; magyar volt anyanyelve, azok
gyermek- és ifjúkori benyomásai s épen nem hasonlíthatni őt Chamissóhoz.
Így abban nincs semmi rejtély, hogy oly kiválóan magyar költővé vált.
Gyermekkori körülményei, kóbor ifjúsága, a magyar politikai és irodalmi
szellem nemzetiesb fejlődése mindent megmagyaráznak, úgy hogy e
tekintetben alig különbözik Arany Jánostól, a kinek szülei nem voltak
szláv eredetűek. Kertbenynek általában nagy kedve telik abban, hogy
Petőfi költői fejlődését oly körülményeknek tulajdonítsa, a melyek
Petőfire semmit vagy igen keveset hatottak. A mult nyáron egy hosszú
czikkben azt fejtegette, hogy Lenaunak magyarországi emlékei, a magyar
életből vett halvány képei nagyban befolytak Petőfi költészetének
nemzetiesb fejlődésére. Mintha a magyar irodalom nemzeti fejlődése s a
magyar népköltészet semmi volna és Lenau beteges melancholiája, sőt
holmi Beck Károlyok ébresztették volna föl Petőfiben a nemzetiesb
költészet geniuszát.

Kertbeny semmi érdekest, jellemzőt nem tud mondani Petőfi barátairól, a
hol pedig mondana, az teljesen valótlan. «Csak Lisznyai tudott uralkodni
Petőfi felett – úgymond – mert ez iránt lekötelezettnek tartotta magát,
hanem azért nem egyszer ő vele is éreztette sarcasmusát. De Lisznyai, a
ki akkor a gazdag örökösök közé tartozott, egész a bálványzásig hódolt
Petőfinek, a ki egykorú volt vele s kiről büszkén hirdette, hogy ő
fedezte fel.» Lisznyai soha sem volt gazdag örökös. Kertbeny
összetéveszti a negyvenes éveket az ötvenesekkel, a mikor a már házas
Lisznyainak neje örökölt. Lisznyai tulajdonkép nem is volt barátja
Petőfinek, csak pajtása, s hogy uralkodott volna felette, azt senki sem
hiheti el, a ki e két férfiút csak távolról is ismerte. De miért lett
volna Petőfi lekötelezettje Lisznyainak? Talán azért a kis szivességért,
a melyet vele 1843-ban Pozsonyban tett? Ez oly nemű volt, a melyet egyik
juratus örömest megtesz a másikért. Petőfi nem volt ugyan juratus, hanem
a Záborszky irodájában másoló, de már az Athenaeumban figyelmet keltett
költeményeivel. Így Lisznyainak nem kellett őt felfedeznie, mert Bajza
már több ízben bemutatta a közönségnek. Petőfi 1843 jun. 1-én Pozsonyból
így ír Bajzának:… «Meg fog a Tekintetes úr bocsátani, hogy sorsom
panaszlásával untatom, de nekem senkim sincs a világon, senkim, a ki
előtt bizalommal nyithatnám meg keblemet. Itt küldök ismét néhány
verset, azon kérelmem ujjításával, hogy velök a legnagyobb szigorral
bánni méltóztassék… Lisznyaival közelebbről megismerkedtem. – Mind Teens
Vörösmarty urnak, mind a Tekintetes úrnak szives indulatába ajánlom
magamat.»[20] Nincs itt semmi nyoma sem Petőfi lekötelezettségének, sem
Lisznyai fölfedezésének.

Kertbeny értekezésének csak egy része jelenvén meg nyomtatásban, a másik
részre nem tehetem meg észrevételeimet. De azt olvasom a lapokból, hogy
Jókai az elnöki székből helyre igazította e másik résznek azt az
állítását, hogy Petőfi járatlan volt a német helyesírásban. Az elnöknek
valóban jó lesz megkettőzni éberségét, mert félő, hogy a Petőfi-társaság
csupa jó akaratú buzgalomból versben és prózában annyit fog ártani
Petőfi emlékének, a mennyi ellenséges indulattól is alig telhetnék.

A Kertbenyénél sokkal érdekesebb a Pulszky értekezése. Ő «Petőfi és a
kritika a negyvenes években» czím alatt értekezett. Azonban úgy látszik,
hogy a Petőfiről írt bírálatok közül e korból csak a magáét ismeri, a
melyet némi tájékozó bevezetéssel mutatott be a társaságnak.
Teljességgel nem becsméreljük e birálatot, a mely 1847-ben jelent meg
névtelenül a «Szépirodalmi Szemlé»-ben. Mindenesetre jeles bírálat, egy
pár találó vonásban emeli ki Petőfi fény- és árnyoldalait, bár nem
bocsátkozik szelleme behatóbb bonczolatába s nem érzi eléggé az ifjú
költő irodalomtörténeti fontosságát. Pulszky sok mérséklettel,
elfogulatlansággal igyekezett megitélni Petőfit s meglehetős objectiv
álláspontot foglalt el irányában. De a bevezetés, a melyet most
bírálatához írt, mind felfogás, mind adatok tekintetében tévedéseken
alapszik. Pulszky, úgy látszik, vagy nem tartotta a Petőfi-társaságot
érdemesnek arra, hogy egy kissé utána nézzen az adatoknak, vagy igen
bízott emlékezetében, pedig azt hiszem, hogy ifjúságában is politikai
benyomásai sokkal élénkebbek voltak az irodalmiaknál s azért az
utóbbiakat nem ártott volna egy kissé felfrissíteni az akkori irodalom
újabb áttekintésével.

Pulszky azon kezdi értekezését, hogy Petőfi sokáig küzdött, a míg
elismerték, neki nem jutott osztályrészül az, a mi Byronnak, a ki egy
szép reggel arra ébredt, hogy híres emberré vált. Szerinte a kritika
soká nem méltatta figyelemre, mélyen hallgatott, később élesen kelt ki
ellene, csak gyöngeségeit látta, fényoldalainak szemet hunyt. Az
irodalom magas köreiben épen agyonhallgatták. Két áramlat volt
észlelhető az olvasó közönségben. Az egyik csak a hibát látta Petőfiben,
a másik csak a szépséget. Beható bírálata azonban nem jelent meg. Gúnyos
megjegyzéseket lehetett olvasni az irodalmi lapokban egy részről,
dicsőítés hangzott más részről a kávéházakból. Ily körülmények között
szükségesnek látta Pulszky 1847-ben felszólalni s megbírálni Petőfi
költeményeit.

E rajz részben túlzott, részben valótlan. Alig van példa az
irodalom-történetben nemcsak nálunk, hanem külföldön is, hogy valaki oly
gyorsan kedvencz és elismert költővé váljék, a mint ez Petőfivel
történt. E tekintetben sokat hasonlít Byronhoz, a ki szintén oly hamar
lett híres ember, bár őt is megtámadta a skót szemle és sokkal
alaposabban, mint Petőfit Császár Ferencz. Petőfi iránt pályája kezdetén
az irodalom úgy nevezett magasabb körei sokkal nagyobb részvétet
tanusítottak, mint az alsóbbak. Mint tanuló lépett fel az
«Athenæum»-ban, mint vándor szinész szintén ide küldözgette verseit.
Szorgalmas dolgozó társa volt e folyóiratnak egész 1843 végéig, midőn az
megszünt. Bajza és Vörösmarty szivesen fogadták, kiadták költemenyeit,
buzdították, sőt anyagilag is segítették. Az 1844-ik évben, a midőn
Debreczenből Pestre jött, Vörösmarty ajánlatára adta ki a Nemzeti Kör
költemenyei első gyűjteményét. «János Vitéz»-nek, még megjelenése előtt,
Vörösmarty dicsérő nyilatkozata mintegy előkészítette a kedvező
fogadtatást. Igaz, hogy 1844-ben az «Irodalmi Őr» – ben költeményei első
gyűjteményét megtámadta Császár Ferencz, de 1846-ban ugyanez a lap
dicséri gyűjteménye második kötetét, mély érzésű, gazdag phantasiájú
költőnek nevezi, s a népiességben Vörösmarty és Czuczor mellett jelöl ki
számára helyet. 1845-ben b. Eötvös József szólalt föl mellette a «Pesti
Hirlap»-ban a legmagyarabb költőnek hirdetve s e szempontból óhajtva
megitéltetését. Igaz, hogy a «Honderű» folyvást üldözte, de a «Pesti
Hirlap» és «Pesti Divatlap» védték. Egy szóval Petőfi már a Pulszky
bírálata előtt is részesült gáncs- és méltánylatban egyaránt, sőt
emelygős dicsőítésben is mind a közönség, mind pedig az irodalom
részéről. Behatóbb bírálat nem jelent meg ugyan róla, de a Pulszkyé sem
volt az, s általánosságban azelőtt két évvel Eötvös sokkal helyesebben
itélt róla, mint Pulszky.

Azonban, mind ennél nagyobb tévedésbe esik Pulszky, a midőn a Petőfi
föllépte előtti költészetünket igyekszik jellemezni, s úgy tünteti föl
Petőfit, mint a ki mínden előzmény nélkül varázsolta költészetünket
nemzetivé, mint a ki előtt híre-hamva sem volt a magyar költészetben a
nemzeti rhythmusnak és szellemnek, s nem csak Toldyt, hanem Vörösmartyt
és Bajzát is úgy mutatja be, mint Petőfi irodalmi ellenfeleit.

De ez bővebb megvilágítást érdemel, s azért egyebekkel együtt a jövő
számra halasztom.


II.

Pulszky megfeledkezni látszik arról, hogy költészetünk, a Kisfaludy
Károly idejében, az Aurora-körrel egy új korszakot kezd meg, a mely a
művészit a nemzetivel mind inkább összeolvasztani törekszik s a mely
iránynak aztán a lyrában Petőfi a legerőteljesb s legeredetibb
kifejezője. Költészetünk úgy nevezett népies mozgalma, a melynek élén
Petőfi, majd Arany állottak, csak folytatása költészetünk nemzetibb
átalakulásának, a melyet Kisfaludy Károly, különösen Vörösmarty
kezdeményeztek. Tulajdonkép egy korszak ez a fejlődés különböző
stadiumain. Egy és más pontban ellentétben vannak ugyan egymással, de
egymás kiegészítői.

Kisfaludy Károly szakított a klasszikai eszménynyel, s bár részben a
német romantika befolyása alatt állott, drámában, lyrában, elbeszélésben
új fejlődésnek indította a nép-nemzeti elemet, a mely soha sem veszett
ki egészen költészetünkből, de a melyet még a tehetségesebb költők sem
míveltek elég izléssel. Vörösmarty a költői gondolat szabadságát
hirdetve, a nép-nemzeti elem bajnokaként lépett föl. Költői nyelvünket a
megújított és régi nyelv alapján magyarosabbá és költőibbé varázsolta.
Epikai költeményeit hexameterekben írta ugyan, de mint nemzeti és
romantikus költő szólalt meg a klasszikai versformában s a klasszikai
iskolát saját külformája pánczélában verte meg. Azonban
«Tündérvölgyé»-ben áthajolt a régibb költészethez s megzendítette az
elhanyagolt nemzeti rhythmust is. Mint az akkori magyar közéletben, úgy
vegyülnek epikai költészetében a régi és új eszmék, formák egymással
küzdve; minden átalakulóban. Classzikai formák romantikus és nemzeti
tartalommal; hexameterek, a melyek semmit sem tudnak Olymp isteneiről s
Hadurról zengenek; classikai műgond jellemzetes vagy phantastikus
alakokkal; nyugat-európai lovagiság keleti ragyogásban; erős nemzeti
érzés, a mely a mult dicsőségével a jelen fájdalmát érezteti s a jövőre
lelkesít.

Vörösmarty epikai költeményeinek e főbb vonásait megtalálhatni drámai és
lyrai költeményeiben is. «Salamon» és «Bujdosók» történelmünk egyik
legháborgóbb korszakából emelkednek ki. «Csongor és Tünde»-ben egy
népmese mer betolakodni a nagyon is józan és minden naivság nélküli
magyar költészetbe. Balladáiban hol a történelemből, hol pedig a régi
magyar költészet hagyományaiból szedi tárgyait s egy-egy sovány
adatkából avagy csak névből egész mondát igyekszik kiszőni. Lyrai
epigrammjai nemcsak nemzeti tartalmúak, hanem történelmünk majd minden
nevezetesb eseményére írt emléksorok. Másnemű lyrai költeményeiben is a
besülyedt mult emlékét támasztja föl. Azonban mint lyrikus kevésbbé
használja a classikai versformákat; a német iskola által meghonosított
nyugat-európaiakhoz fordul, kivált balladáiban és szerelmi
költeményeiben. Mindazáltal itt is sokat különbözik a német iskolától.
Kerüli a német érzelmességet, férfiasb erélyben vagy phantastikus
álmadozásban nyilatkoznak érzelmei, sőt annyira fél az érzelmesség
örvényétől, hogy néha szivesebben merül az ábránd alaktalan ködképeibe,
vagy válik szónokiasan ragyogóvá. Az érzelmes nála, ha mélyebben érzett,
már hajlik a szenvedélyesség, a pathosz felé, de nem egyszer naivan
meghatott vagy humorosan dévaj. Több húr rezdül meg lantján és szivén,
mint kortársainál s örömest fordul a népköltészethez is. Vörösmartynál a
népi elem már úgy kezd megjelenni, mint a nemzeti költészet ifjító
forrása. A klasszikai és német iskola lenézte, megvetette ezt s ha hébe
korba hozzáfordult, csak curiosumkép tárgyalta, legfeljebb gúnyra
használta fel az ósdiak és izléstelenek ellen írt satyrában. Magánál
Csokonainál is leginkább az alsó vagy naiv komikumban nyilatkozik
erőteljesbben. Vitkovics néha eltalálja a hangot, de nincs sem elég
kedélye, sem elég phantasiája. Kisfaludy Károlynál többé-kevésbbé a
német érzelmesség öltözik magyar népdal formába, vagy ha nem, naivitása
ritkán önkénytes. E mellett mind kettő inkább csak népdalokat ír.
Vörösmarty is írt népdalokat, de a népi elemet egyszersmind fejleszteni
is törekedett. Balladáit nem innen fejlesztette ugyan, de innen humoros
genreképeit s néhány lyrai költeményét, mint «Párja nincs», «Váró ifjú»,
a melyek többek egyszerű népdaloknál s a magyar és művészi lyra felé
törnek utat. Később nem ír népdalt, de használja formáit s kivált
szerelmi és humoros lyrája nem egyszer táplálkozik a népköltészetből.
Epikai költeményeire sem volt hatás nélkül ez elem. Már a monda és
hagyomány iránti előszeretetében is nyilatkozik némi népies elem, s csak
hamar a monda édes testvérét, a népmesét is felöleli. Nemcsak «Csongor
és Tünde» alapszik népmesén, hanem a «Tündérvölgy» is, melyben népi és
régies mintegy összeolvad. Mióta az idegen iskolák válaszfalat emeltek a
régi és újabb magyar költészet közé, Vörösmarty volt az első, kit a
régibb költészet, kivált Zrinyi lelkesítni birt; mióta a classikai
eszményiség uralomra vergődött, szintén ő ültette be költészetünkbe a
népi elemet nemcsak mint feldolgozandó anyagot, hanem mint fejlesztő
eszmét. A magyar költészet újra érintkezik mindazzal, a mitől
elszakadott, de művészi vívmányok kiséretében; nemzetibbé válva, lerázza
a classikai és német költészet jármát, de megnyilik az összes európai
költészet behatásainak. Önállóságra jutva szabadságot hirdet, a költői
gondolat szabadságát, s inkább megérti az európai nagy szellemeket, a
kik ily uton lettek nagygyá. A nemzeti és európai szellem egymást
áthatva kezd összeolvadni itt is, mint közéletünkben.

Ime az átalakulás, a melyet Vörösmarty részint végrehajtott, részint
előkészített. Kortársai e nyomon haladtak, különösen Czuczor, a ki
előszeretettel használta a nemzeti rhythmust és kiválóan kedvelte a
népdalt. Erdélyi János népdalaival, némely magyaros költeményeivel, s a
népköltészet hagyományai összegyüjtésével szintén ez irányt szolgálta. A
regény és dráma a magyar történelemhez fordult; az elbeszélés és
vígjáték Kisfaludy Károly nyomán magyar typusokat dolgozott fel.
Munkácsy és Gaal a magyar népdalt a színpadra is felvitték és Szigligeti
népszínműveivel állott elő. Bajza, a kinek lyrája leginkább állott német
befolyás alatt, mint kritikus üdvözli a népi elem felszinre törekvését,
a mely máskép kezdett fejlődni, mint Gvadányi és Horváth Ádám idejében.
«Az igen kedves dolog nekem – írja Toldynak a huszas évek végén, – hogy
első rendű költőink a népdalokra fordítanak figyelmet; annak igen sok
haszna lesz poezisünkben. Goethe azt mondja valahol a «Diván»-hoz írt
magyarázatában, hogy minél elevenebb, minél természetesb a naiv költés
valamely nemzet poezisében, annál szerencsésebben fognak kifejlődni az
utóbb következő epochák».[21] Bajza egyszersmind sürgette mind
Kisfaludyt, mind Vörösmartyt, bár siker nélkül, hogy népdalaikat jambus-
vagy trochaeusban írják; a nemzeti rhythmus titkát még senki sem
vizsgálta behatóbban. E levél a művészi népdalnak egész elméletét írja
meg. A mit Bajza művészi népdalnak nevez, az tulajdonkép specificus
magyar dal akar lenni, mint Goethe dalai specificus német dalok. Bajza
arról gondolkozott elméletben, a mit Petőfi gyakorlatban oly sikerülten
megfejtett, annyira, hogy irodalomtörténeti fontosságának épen ez
alkotja egyik főrészét.

Mind ezzel szemben hogyan rajzolta Pulszky költészetünket Petőfi előtt?
Szerinte e század kezdetén költészetünkben a classikai, később a
nyugot-európai versformák kizáróan uralkodtak. Tartalomban és formában
semmi nyoma a nép-nemzeti elemnek, a magyar költészet egyedüli czélja
alkalmazkodni a német költészethez, s ezt pótolni az olvasni németül
szerető magyar közönségnél. Ily körülmények között lépett föl először
Petőfi, a magyar népdal metrumában és hangján énekelve dalait, a
melyekben itt-ott a nép nyersesége is előtünt, a formára pedig nem sokat
ügyelt és a pongyolaságot nem kerülte.

A fennebbiek után nem szükség mindezt czáfolnom s csak azt jegyzem meg,
hogy az sem áll, mintha Petőfi mindjárt első fölléptekor a népdalok
metrumában írta volna dalait. Petőfi e tekintetben pályája kezdetén
egészen elődei nyomán haladt, s mint Vörösmarty, Czuczor és Erdélyi a
nyugot-európai versformákat használta; írt e mellett népdalokat is, a
melyek sikerültebbek voltak amazokéinál; írt továbbá magyar rhythmusban
fentebbhangú költeményeket is, épen mint Vörösmarty. De iránya nem volt
öntudatos, a magyar rhythmus elméletével épen úgy nem volt tisztában,
mint kortársai, bár gyakorlatban néha bámulatosan eltalálta. Bajza őt is
sürgeti, mint hajdan Kisfaludy Károlyt és Vörösmartyt, hogy népdalait
írja jambus- vagy trochaeusban. Petőfi ezt feleli reá 1843 jun.
1-sejéről: «A tekintes úr tanácsát, miszerint a népdalokat is mértékben
írjam, követtem a «Távolból»-lal; aligha sikerrel».[22] Ekkor már
foglalkozott ugyan Fogarasi, később Erdélyi is a magyar rhythmus
elméletével, azonban az ötvenes években Arany hozta tisztába e kérdést
«A magyar nemzeti versidomról» czimű értekezésével, a mely valóban
korszakos munka. A birálók, maga Pulszky is, azért nevezték jó részt
pongyolának, formátlannak Petőfi magyar rhythmusban írt verseit, mert
nem találták meg bennök a tiszta jambust vagy trochaeust, bár azon
lábakat megtalálhatták volna, a melyeket a magyar rhythmus kiválóan
kedvel. Petőfi később sem volt erős a magyar rhythmus elméletében, de
élénken érezte azt s nagy sikerrel alkalmazta. Magyar versformái
változatosak, hangzatosak, könnyen énekelhetők; fokonkint mind sürübben
használja azokat és formában, tartalomban megteremti a specificus magyar
dalt. De azért folyvást ír a nyugot-európai versformákban is, úgy
annyira, hogy költeményeinek felénél több ebben van írva. E versformákat
nem is lehet számüzni költészetünkből, de nem is szükséges; azonban
óhajtandó, hogy a magyar rhythmus iránti előszeretet és érzék ne
csökkenjen. Fájdalom újabb költőink mintegy megvetni látszanak a magyar
rhythmust s a Petőfi-társaság ifjabb tagjai közül alig van valaki, a ki
pártfogásába venné.

Pulszky úgy tüntetvén fel Vörösmartyt és Bajzát, mint a kik tartalomban
és formában idegen szellem képviselői, igen természetesen ebből azt
következteti, hogy Petőfi irodalmi ellenfelei voltak, buzdítani épen nem
akarták s az «Athenaeum» rossz szemmel nézte az ifjú költő irányát. Mind
ennek ellene mond az, hogy Petőfi épen az «Athenaeum» – ban lépett föl,
hogy Bajza és Vörösmarty szóval, levéllel és segélylyel buzdították. Az
«Athenaeum» 1843. végén megszünvén, nem birálhatta Petőfi költeményei
első gyüjteményét, különben is Bajza és Vörösmarty 1844-ben már nem
írtak birálatokat. Toldy sem az «Athenaeum idejében nyilatkozott Petőfi
ellen, hanem később irodalom-történetében, midőn a Vörösmarty után jött
költőket epigónoknak nevezte s Petőfit nem méltányolta érdeme szerint.
Hogy Bajza és Vörösmarty magántársalgásban egyet-mást hibáztattak
Petőfiben, az lehetséges, de ezt a legméltánylóbb birálat sem kerülheti
el. Petőfinek Vörösmartyval soha sem volt irodalmi összeütközése, csak
politikai 1848-ban, a melyet eleggé ismer a közönség. Hogy mennyire
tisztelte és szerette Petőfi Vörösmartyt, bizonyítja az is, hogy
1847-ben költeményei nagy gyüjteményét neki ajánlotta és 1847 jul. 9-én
Sárospatakról így ír Kerényinek egyik uti levelében: «Az idő is gyönyörű
volt: felhőtlen, verőfényes, derült nyári reggel. Hejh jártam én erre
már rossz időben is. Debreczenből utaztam Pestre 1844-ben februáriusban,
kopott ruhában, gyalog, egy pár huszassal és egy kötet verssel. E kötet
versben volt minden reményem; gondolám, ha eladhatom jó, ha el nem
adhatom az is jó, mert akkor vagy éhen halok, vagy megfagyok, s vége
lesz minden szenvedésnek. Egyes-egyedül mentem itt a Hegyalján; egy
lélekkel, egy élő lénynyel sem találkoztam. Minden ember födelet
keresett, mert iszonyú idő volt. A süvöltő szél havas esőt szórt reám.
Épen szemközt jött. Arczomon megfagytak a könnyek, melyeket a zivatar
hidege és a nyomoruság fakasztott. Egy héti kinos vándorlás után Pestre
értem. Nem tudtam, kihez forduljak. Nem törődött velem senki a világon,
kinek is akadt volna meg szeme egy szegény rongyos kis vándorszinészen?
A végső ponton állottam, kétségbeesett bátorság szállt meg s elmentem
Magyarország egyik legnagyobb emberéhez, oly érzéssel, mint a mely
kártyás utolsó pénzét teszi fel, hogy élet vagy halál. A nagy férfi
átolvasta verseimet, lelkes ajánlására kiadta a «Kör», s lett pénzem és
nevem. E férfi, a kinek én életemet köszönöm s kinek köszönheti a haza,
ha neki valamit használtam, vagy használni fogok, e férfi:
Vörösmarty».[23]

A Jókai elnöki beszédére kevés mondandóm van. A beszéd nem egészen azt
mondja ugyan a társaság főczéljának, a mit az alapszabályok; hanem ezt
igazítsa el a társaság maga. Egyébiránt az egyik főczél nem eléggé
érthető, s a mint én értem, sehogysem valósítható. Jókai ezt hirdeti: a
társaság egyik főczélja, hogy a szépirodalmat, mint életpályát
emanczipálja és önállásra juttassa. A társadalmi kérdésekkel foglalkozók
alkalmasint hamarabb megfejtik azt a feladatot, hogy miként lehet a
munkát emanczipálni a tőke uralma alól, mint a szépirodalmat mint
életpályát biztosítani. Ez legföljebb úgy sikerülne, ha az állam egy
költői bureaucratiát állítana fel, vagy egy jól dotált költő-papirendet.
Azonban ezt igazítsa el a társaság maga, nekem az elnöki beszédnek csak
azzal a részével van bajom, a mely az Akadémia és Kisfaludy-társaságra
látszik czélozni.

Jókai bókot mond ugyan az Akadémia- és Kisfaludy-társaságnak; kegyesen
megengedi, hogy a Petőfi-társaság mellett is megmaradhatnak, sőt hogy ez
nem is akar versenyezni velök, de később olyasmit is mond, bár gyöngéd
burokban, a mi vádként hangzott az Akadémia és Kisfaludy-társaság ellen.
Szerinte a Petőfi-társaság második főczélja: a féltékenység nélküli
hírre törekvés, a clique-uralom nélküli szövetség a tehetségek
érvényesítésére és tovább fejlesztésére, s ezt részletezi is. Elmondja,
hogy a Petőfi-társaság nem ismer kizárólagosságot, mindenki részt vehet
benne. Tagjainak eddigi összesége nem képez zárt kört, csupán
kezdeményező előhadat; meg tudja különböztetni a társulati összetartást
a clique-szövetkezéstől, a tehetségek méltányos elismerését a
pajtáskodók kölcsönös egymást megbámulásától, s a működési tér
előkészítését nem teszi annak egyedárusító elfoglalásává. Jóakaratú, s
egymással közvetlenül közölt birálás rendszerét követve, egymásban az
irodalmi modor hibáit kijavítni törekszik; nem fog tömjénezni senkinek,
ellenben mindenkit arra ösztönöz, hogy mint író nagyobb tökély felé
törekedjék; pihenő tehetségeket új tevékenységre buzdít, s az ifjú
pályatársaknak baráti kézzel segít pályatörésök kezdetét megkönnyítni.

Ime miben akar különbözni a Petőfi-társaság más oly fennálló
társaságoktól, a melyeknek szintén szépirodalmi írók a tagjai. Minden
gyanusítás nélkül, bátran mondhatjuk tehát, hogy Jókai a
Kisfaludy-társaság, s az Akadémia I-ső osztályára czéloz, s ezek
ellenében a mondottakban keresi a Petőfi-társaság igazolását. Úgy
látszik ez lesz az a társaság, a mely nemcsak Magyarországnak, hanem az
egész világnak példát ad arra, hogy miként lehet teljesen megfékezni
minden emberi szenvedélyt, írói hiuságot, s negyven-ötven embert
teljesen egyértelmű erkölcsi lénynyé és folyvást tökélyesülő íróvá
idomítani.

Azonban azt épen nem érthetni, hogy miért vádolja Jókai
kizárólagossággal az Akademiát és Kisfaludy-társaságot, holott a
Petőfi-társaság is csak úgy választja tagjait, mint az Akademia,
határozott számmal a rendeseket, határozatlan számmal a rendkivülieket;
az Akademiában és Kisfaludy-társaságban nem tag szintén olvashat, ha
munkáját valamelyik tag ajánlja. Avagy a Petőfi-társaságban mindent fel
fognak-e olvasni és kiadni, a mit beküldenek? Ez talán még sem lesz
egészen jó s nem árt, ha a társaság az elnök tág keblű szabadelvűségét
egy kissé korlátozza. A Petőfi-társaságot egy elégedetlen írói clique
alapítván, a mely irodalmi czéljaival nincs tisztában, s a melyet inkább
pajtásság és személyes tekintetek fűznek össze, mint irodalmi elvek:
valóságos komikai jelenet, hogy épen e társaság elnöke vádolja
clique-szövetkezéssel és uralommal az Akademiát és Kisfaludy-társaságot,
a melyekben lehet találni elég fogyatkozást és hibát, de clique
szövetkezést és uralmat, kivált a szépirodalmi írók részéről, épen nem.
De ha Jókai mint akadémiai és Kisfaludy-társasági tag ily szomorú
tapasztalatokat tett, miért nem lépett fel a visszaélések ellen az
illető helyen? A küzdést legalább meg kellett volna kisérleni.

Jókait egy egész udvar környezi, számos dolgozótársai s az őt bámuló
fiatal írók udvarra, a kik őt úton-útfélen, még saját lapjában is
dicsőítik s mégis ő veti az Akadémia és Kisfaludy-társaság szemére a
kölcsönös megbámulást. A Petőfi-társaság minden laptól megválaszt
valakit tagjának, hogy ügyei kellő támogatásban részesüljenek, lapot
alapít a maga érdekében és elnöke mégis az Akadémiát és a
Kisfaludy-társaságot vádolja egyedárusággal, pajtáskodással, a melynek
nincsenek lapjai, sem pajtásai a journalistikában.

De elég ebből ennyi. Jókai, úgy látszik, minden évben egy-egy új
irodalmi manifestumot bocsát ki. Tavaly az «Életképek»-et alapítván, azt
hirdette, hogy nagy költői tehetségeink vannak, de nincs tér, hova
írjanak, s kevés a tiszteletdíj, a melyben részesülhetnek. Megnyitotta
tehát a tért és igért sok pénzt. De a mint a következés megmutatta,
betölt a régi példaszó: se pénz, se posztó. Most megalapítva a
Petőfi-társaságot, a szépirodalmat, mint életpályát akarja biztosítani,
s az erkölcsi és írói tökélyt megvalósítani a fiatal nemzedékben. Félő,
hogy itt is betelik: se pénz, se posztó. Azért azt tanácslom a
társaságnak, hogy tűzzön ki erejéhez mért czélt, mennél kevesebbet
beszéljen róla, de annál többet tegyen érte s a mi a fődolog, ne sokat
hallgasson elnökére.



ÚJABB KÖLTŐI BESZÉLYEINK.[24]

A költői beszély kezd divatos műfaj lenni nálunk. A múlt évtizedben alig
jelent meg kettő-három, újabban egy évben is többel ajándékoz meg
bennünket költőink termékenysége. Most is három költő lépett föl e
téren, egy régibb s két egészen új: Vajda János _Alfréd regényé_vel,[25]
Bulla János a _Tündérőv_vel[26] és Koroda Pál egy egész kis
gyűjteménynyel.[27] Követi-e a törekvést siker, a mennyiség arányban
van-e a minőséggel, az egészen más kérdés; annyi bizonyos, hogy e költői
beszélyek egy s más oldalról jellemzik napjaink költészetét s így minden
esetre figyelmet érdemelnek.

Vajda Jánost harmincz év óta ismeri a közönség. Mint lángész lépett föl,
maig sem mondott le ez igényről, sőt legújabb munkájában jobban
ragaszkodik hozzá, mint valaha. Verses előszavában különös, szokatlan,
csodálatos történetnek nevezi költői beszélyét s előre megmondja, hogy
vakmerőségéért alkalmasint vesszőt fog futni az akadémiai kritika
fegyelmezett rabszolga népe között. Taineből vesz mottót, a ki
_Olaszországi utazásá_ban a többek között megjegyzi, hogy az emberi
leleménynek nincs határa s a szabályok megsértésével is lehet tökélyes
művet teremteni. Valóban az emberi lelemény határtalanságát bajos
tagadni, de vajon a különböző művészeti iskolák szabályain kívül
nincsenek-e a művészetnek, mint a természetnek, örök törvényei is, a
melyeket épen a lángész szokott leginkább betölteni. Az ízlés módosul;
az iskolák és korok divatos szabályai változók, de az örök szép lényege
változhatatlan. Sophocles és Shakespeare drámája két különböző forma és
rendszer, de mind a kettő az emberi szív meginditó rajzát tárja föl. A
költő mindent merhet, de a természethez és az emberi szívhez, a melyet
rajzolnia kell, nem lehet hűtelen s a czélt, a melyet maga elébe tűzött,
csak oly eszközökkel érheti el, a melyek azzal nincsenek ellenkezésben.

Mi épen nem tiltjuk meg Vajdának, hogy valami szokatlanba fogjon, de
bizonyára megkívánhatjuk, hogy gyönyörködtessen bennünket. Mit ér a
szokatlan, a csodálatos történet, ha egyszersmind unalmas és ízetlen is?
Mi nem bánjuk, ha Vajda a költői beszély új formájával lepi is meg a
világot, csak tudja rajzolni a természetet, az emberi szívet és
társadalmat. De épen az a baj, hogy mind ebből igen keveset találunk
_Alfréd regényé_ben. Az egész cselekvény holmi bizarr véletlenen
alapszik, a mi pedig a jellemrajzot illeti, az teljesen elhibázott, de
úgy látszik, hogy a költő általában nem is törekszik ilyesmire, mintha
azt a lángész méltóságán alul álló dolognak tartaná.

Alfréd úr, a mű hőse, csodálatos keveréke a hóbortos eszményiségnek s az
állatias érzékiségnek. Komikain vagy humorosan tárgyalva talán lehetne
belőle valami, de így semmi. Minden esetre inkább visszatetszést kelt,
mint részvétet. Alfréd úr udvarol Izidórának, de ez kineveti. Ezért
bújában megútálja az egész emberiséget, óhajtja bár vége volna a
világnak s álomba szenderűl. Álmában belép hozzá a halál; ennek
elmondja, hogy nem bánja, ha meghal, de haljon meg Izidóra is, mert ha
csak ő hal meg s Izidóra a más karjai közt él, hijába temeti el őt a
föld kellő közepébe, ott is meghallja Izidóra szűz ajka első csókjának
csattanását s úgy fellobban reá szíve, mint millió mázsa dynamit,
szétdúlja a világot s legalább is egy miriad évre a halálnak nem lesz
dolga. Erre a halál megszeppen, de hogy is ne, s oda adja neki kaszáját,
bár Alfréd úr erre nem igen szorúlt, mert ha hatalmasabb a halálnál,
bizony kaszája nélkül is szörnyű dolgokat vihet véghez. Alfréd úr a
halál kaszájával kaszabolni kezdi az embereket, elébb a Duna-parton,
azután a váczi-útczában, de hajh, ott találkozik Izidórával, bájai
megbűvölik, a kasza kifordúl kezéből és másodszor is Izidóra
gúnykaczaját kell hallania. Azonban, hogy s hogy nem, a világ Alfréd úr
hősködése nélkül is pusztúlni kezd. A föld inog, a tisztelendő úr a
szószéken tengeri betegségbe esik, a szélvész a fákat gyökerestűl
kitépi, templomok, házak összeomolnak, az ősvadon meggyúl

  S aljában összesült embercsoportok
  Fekete hullahalmai feküdtek
  Alig ismerhetőleg, mint kirántott
  S a szakácsné gondatlansága folytán
  Szálkástól összeégett sügerek.

Az egész emberiség kipusztúl, csak Izidóra és Alfréd maradnak meg, a ki
egy új Ádám akar lenni. Izidóra ott szendereg virághímes átlátszó
szövetben. Alfrédot elragadják «Izidóra ittasító rohamra lelkesítő
bájai»; de ím egyszerre csak visszaretten, azt hiszi, hogy Izidóra meg
van ölve, mert testén «a szív mögött vagy kissé még alantabb, nagyságra,
színre egy epernyi bimbó, egy tőrszúráshoz teljesen hasonló» sebhely
látszik. Majd reá borúl, vonagló ajakkal csókolja a sebnek vélt jelt.
Izidóra szégyentől és haragtól villámló szemekkel ébred föl és nagyot
sikolt.

Eddig Alfréd úr álma, most következik már tulajdonkép regénye, a mely
szint’ oly ízetlen. Alfréd úr két hét múlva meglátogatja Izidorát, ismét
udvarolni kezd s tréfából elbeszéli neki álmát; ez örömest hallgatja, de
a midőn a tőrszúráshoz hasonló sebhely emlegetését hallja, szégyentől és
haragtól villámló szemekkel ijed föl és nagyot sikolt. Majd mosolyt
erőltet, de nem tud uralkodni magán s izgatottan az előszobába lépő
Kiátszky Oszkár dzsidás hadnagy elébe siet, s őt belső szobájába vezeti.
Alfréd úr hallgatózik, hallja, hogy Izidóra Kiátszkyt nyomorúlt
alávalónak nevezi. Kezdi érteni a dolgot; tehát a sebhely, a melyet
álmában látott, csakugyan való, s most Izidóra gyanakszik, hogy titkát a
dicsekedő hadnagy elárulta. Később maga a hadnagy is felvilágosítja
Alfréd urat, a midőn lakására törve, tudakolja tőle, hogy kitől tudta
meg a sebhelyet, egy édes pillanat e drága emlékét, a melyről azt hitte,
hogy csak maga ismerheti. Alfréd úr dühében úgy viseli magát, mintha ő
volna a sértett fél. Párbajra hívják egymást, Alfréd úr megöli
Kiátszkyt, azután útazni megy s lassankint kigyógyul szerelméből és
csalódásából. Azonban külföldön találkozik Izidórával, a ki tagad
mindent s a rút gyanút rágalomnak bélyegzi. Alfréd úr hisz neki, térdre
esik előtte, de Izidóra ismét a régi, büszke, gőgös, kérlelhetetlen, s
csak arra várt, hogy ismét meghódítsa s megalázhassa őt. A faképnél
hagyott hős végre fölkel s így szól: «Most már kvittek vagyunk», s többé
nem látja őt.

Íme Vajda különös, szokatlan és csodálatos története. De vajon csakugyan
oly szokatlan-e? A mű alapeszméje az volna, hogy egy mélyen érző szívre
mily varázshatást gyakorolhat egy kaczér nő bája. Ezt Molière már
ezelőtt két századdal feldolgozta _Mizantrop_ czímű művében. Később
mások is megkísérlették, s újabb meg újabb leleménynyel még ezután is
meg fogják kísérleni. De hogyan dolgozta fel Vajda? Egy részvétre
érdemes férfiú helyett egy futó bolondot rajzol, a kinek sorsa nem igen
érdekelheti az embert. S vajon rajzolja-e csak egy vonással is úgy a
nőt, hogy megérthessük az általa fölkeltett szenvedélyt. Csak azt írja
róla, hogy fehér volt, mint a Kordilerák hava, szemöldje sürű fekete és
lobogó láng a haja. Izidóra egy vöröses hajú báb, kellem és szellemi báj
nélkül. Egyébiránt alig szól egy pár szót az egész beszélyben s a költő
a helyett, hogy lelkét tárná fel, leginkább csak átlátszó ruhaszövetével
bajlódik. Tulajdonkép hiányzik e beszélyből a szív, a szenvedély rajza,
mert Alfréd úr őrült álma és féleszű éber töprengése a szenvedélynek nem
annyira rajza, mint paródiája. A szerelmi mámorban harapott sebet is
megtalálhatni Heinenál a _Hastingsi csatatér_ czímű balladájában, midőn
a hattyúnyakú Edith a halottak között erről ismer a Harold király holt
testére. De Heinenál ez egy megható mellékvonás, itt pedig bizarr és
frivol központ, a mely körűl az egész cselekvény forog. Hogy az ember
álma néha megvalósúl, ez ismét nem szokatlan, de hogy ebből álljon egy
költői beszély egész leleménye, az, ha szokatlan is, igen szegény
leleményre mutat, kivált oly költőnél, a ki az emberi lelemény
határtalanságát emlegeti.

A cselekvénynél és jellemrajznál az elbeszélés és hangja sem különb.
Alfréd úr maga beszéli el történetét, de nem annyira páthoszt vegyít
gúnyorral, mint dagályt prózával. Nem mondjuk, hogy nem akad meg egy-egy
sikerültebb hely is e beszélyben, de egészben véve e mű jellemvonása
erőlködés érzésben, gondolatban és kifejezésben egyaránt. A költő
erőteljes akar lenni s nyerssé válik, nagyot szeretne mondani s dagályba
téved, vadászsza a maró gúnyt s majdnem azt a hatást teszi reánk, mintha
káromkodnék. A fák és templomok neki fájó fogak, a melyeket
fundamentomostúl tép ki a vihar; a szenvedély kályhafűtő ördög; az
afrikai oroszlánok éhe és a bengali tigris vérszomja csak szúnyogcsípés
okozta viszketegség az irigységhez és boszúvágyhoz képest, a mely hősét
kínozza; kedvvel emlegeti a prózai szegénység rühelődző élczét; a dörgő
vihart durrogónak nevezi. Izidóra arany haja úgy lobog, mint a midőn
nyári éjben szakadatlan villámtűzben égni látszik föld és ég; balzsamos
lehelete gyémántszívet megolvasztó kohó; Alfréd úr úgy mered maga elébe,
mint egy ősvilági kövület és gyönyörvágya a rablánczát tépő tigris dühe.
A mi tisztán a nyelvét illeti, az jobb, mint hasonlatai; minden esetre
jellemzetes, de kevés benne az erő és báj. Néha áradozó és nehézkes; nem
igen fordulatos s kifejezései gyakran vagy feljebb vagy alább járnak,
mint a hogy a tárgy megkívánná. Mondatai mintegy összetörve nyúlnak
egyik jambus-sorból a másikba; a nyelv hangzatosságával, a verselés
zenéjével nem sokat gondol vagy nincs hozzá elég ereje. És ezt a
nyelvet, ezt a verselést tartja a _Pesti Napló_ egyrangúnak Arany és
Vörösmarty nyelvével. Valóban csodálkoznunk kellene rajta, ha nem
tudnók, hogy a _Pesti Napló_, a mióta Tóth Kálmánt a szerelmi lyrában
Petőfi fölébe helyezte, az ilyesekben keresi az eredetiséget, az emberi
lelemény határtalanságát.

Vajda költői beszélyéhez egy pár lyrai költeményt is csatolt, de ezek
csekélyebb becsűek, mint régibb lyrai költeményei, a melyek között van
néhány sikerűlt is. A _Végtelenség_ czímű egy hosszú szentiváni
énekszerű áradozás az örökkévalóságról, halálról és hitről. Formátlan
költemény, a melyben több az elmefuttatás, mint a philosophia, s a
homály, mint a mélység. A _Kárhozat helyén_ nem egyéb, mint Alfréd
regénye lyrai formában; legjobb az utolsó, a _Vaáli erdőben_, már
egyszerűségénél fogva is.

Bulla Jánosnak több ízlése és elbeszélő tehetsége van, mint Vajdának,
bár meg kell vallanunk, hogy a _Tündérőv_ sem sikerült költői beszély.
Különben Bulla nagyon egyenetlen tehetség. Van hajlama a humorhoz,
játszik elemeivel, de nem tud valóban humoros lenni. Gondolatai néha
meglepők, de többször köznapiak, épen mint nyelve és verselése. A nehéz
ottava rímában itt-ott nagy technikai készséget árul el, de nem egyszer
nehézkes, bágyadt vagy épen eröltetett. Nyelvében nem hiányzik bizonyos
erély, fordulatosság, de kevés az önkénytelenség és kellem. Olykor
emelkedni látszik, de hamar elhagyja ereje, biztossága. Rajzaiban nem
hiányzanak a jó vonások, de nem igen tudnak képpé válni. Meséje
bonyodalmát jól kezdi, de csakhamar elrontja. Ez művének legnagyobb
hibája; hasonlít az a hegyi forráshoz, a mely alig kerűlve meg egy pár
halmot, alig futva át egy pár völgyzugot, ellankad és posványba vesz.

A _Tündérőv_ összeolvaszt földet és eget, emberi társadalmat és
tündérvilágot, mint a népmesék szokása, de nem annyira naiv, mint inkább
elmélkedő és gúnyoros felfogással. Idylli és hősies, pathosz és
sarcasmus, érzelmes és komikai váltakoznak itt tárgyban, érzésben és
gondolatban, de nem találják meg a formát, a melyben
kristályosodhatnának. A költő gondol, érez, de nincs vezéreszméje,
alakítana, de nem tudja mit akar. A megindított bonyodalomból, bizonyos
vezéreszmék nyomán, két irányban is válhatnék kerek mese, de a költő oly
irányba sodródik, a mely semmihez sem vezet. A mű hősnője Gyöngyvér, egy
tündérleány, a kinek ha tündéröve elvesz, oda tündérsége és földi lény
sorsára jut. S csakugyan tündérövét elveszti egy deli ifjú, Adorján,
miatt, a kibe bele szeret. Tündérország épen királynőjévé akarja őt
választani, de Gyöngyvér nem térhet vissza többé hazájába, s kedvesével
az adorjáni várban marad. Eddig minden jól megy, bár a fejlődő szerelem
rajza egy kissé bágyadt s mögötte marad tündérország leírásának, a mely
legsikerültebb az egész költeményben, de ezen túl megromlik az egész
bonyodalom. Bulla előtt két út állott, vagy úgy rajzolni Gyöngyvért,
mint a ki földi nővé válva, sok szenvedésen megy át, de szerelmi
boldogságában feledi tündérországot és kibékül sorsával, vagy úgy, hogy
finom természete, eszményies lelke nem bírja meg a földi küzdelmeket és
elhervad. Természetesen mind két eszme oly bonyodalmat kívánt, a mely a
szerelem, a társadalom ellentétei és összeütközéseiből szövődött volna.
Bulla e helyett kalandot kalandra halmoz, a melyek úgy szólva csak
történetesek, s nincs bennök semmi lélektani, eszmei jelentőség. Adorján
ugyanis várába viszi föl a földi lénynyé vált tündérleányt s nőül akarja
venni, de nagybátyja és a házi pap bevádolják mint boszorkányt, s a
szent szék máglyára ítéli. A szerelmes vőlegény mindezt tűri, a mi nem
mutat nagy szerelemre. Gyöngyvért tündértestvére, Hajnalka, menti meg,
épen akkor, a midőn a máglyára viszik s egy erdőbe helyezi el, a hová
számára egy tündérpalotát varázsol, a melyben teljes biztosságban
töltheti napjait s honnan legfeljebb csak egy hetedik fiú, burokban
született, talizmános ifjú vihetné el. De Hajnalka testvéréért
egyszersmind boszút akar állani s egy tatár khánt beütésre s az adorjáni
vár ellen ostromra ingerel. A khán csakugyan a vár ostromára indúl.
Ekközben egyik vezére, Rizát, a ki heted fiú, burokban született s e
mellett talizmánja is van, az erdőben reá bukkan Gyöngyvérre, elrabolja
és a khánnak ajándékozza, a ki bele szeret. Az ostrom megkezdődik, a
várbeliek kicsapnak, Adorján vitézűl viseli magát, azonban a tatár khán
halálos csapást mér fejének s ím azt Gyöngyvér fogja fel, a khán
rabnője, Adorján kedvese. Adorján megszabadúl, Gyöngyvér meghal, a
tatárok elvonúlnak a vár alól. Adorján eltemeti Gyöngyvért s bújában
sírjánál megöli magát.

E bonyodalom és kifejlés nincs benső kapcsolatban az előzménynyel és
semmi nemű eszmét nem fejez ki; e mellett eltörpíti Adorjánt s általában
a többi személy kiemelkedését is akadályozza. Maga Gyöngyvér is elveszti
részvétünket, mindegy, akármi válik belőle, meghal-e vagy megél, többé
nem érdeklődünk iránta. Nagy baj, ha az elbeszélő költő keveset gondol a
mese lényegével. Bonyodalmat kezdeni könnyű, de jól folytatni és
megoldani nehéz. Nem érdekes események és váratlan kalandok halmazában
áll a valódi lelemény, hanem egy kerek, bármely egyszerű mese erős
megalkotásában, ezt aztán lehet érdekes eseményekkel tarkázni,
episodokkal tele szőni, de az események elvesztik érdekességöket, ha nem
egy erős szervezet alkatrészei, az episodokból pedig soha sem válhatik
kerek egész.

Koroda Pál költői beszélyeit talán említenünk sem kellene, a mellőzés
volna a legillőbb birálat, de mégis szólanunk kell rólok, mert mutatják,
hogy ifjabb költőink mind inkább csatlakoznak ahhoz az irányhoz, a mely
költészetünknek legújabb betegsége. Lyránk már nem szívja többé
táplálékát a népnemzeti elem hagyományos földéből, drámai és elbeszélő
költészetünk nem igen veszi többé tárgyait a magyar társadalom múltjából
és jelenéből, hanem bekalandozva a világ minden részét, idegen
nemzetekhez fordúl. Hagyján, még nem volna baj, ha e visszahatás,
korábbi költészetünk talán túlságos nemzetiessége ellen, valami életre
valót tudna teremteni. De mit mondjunk arról az irányról, a mely
Dantéval és Goethével akar versenyezni, a százados műveket
mindennaposokká szeretné átvarázsolni, szűk látkörrel s kevés erővel a
legnagyobb conceptiókat vadásza s a mi egy-egy élet eredménye szokott
lenni, azt egy pár hét alatt, húsz-huszonöt éves korban hiszi létre
hozni. Ide járul még egy másik irány, a mely eddig inkább lyránkban volt
itt-ott honos, de most erőt vesz elbeszélőinken is: a hóbortosság
bizonyos cultusa, a mely arra készti a költőt, hogy lehetetlen erényeket
és bűnöket rajzoljon s a szenvedélyeket eltorzulásukban mutassa fel.

Koroda mind két iránynak a legtúlzóbb képviselője. A _Túlvilág
komédiája_[28] czímű művel lépett föl, a melynek se czímét, se
alapeszméjét nem érthetni. Drámai formában van írva, de nincs semmi nemű
cselekvénye, fejlődése. A személyek összebeszélnek egy csoport
badarságot, ennyi az egész. Ha valamit mégis kivehetni belőle, az nem
egyéb, mint az, hogy a keresztény isten a legdicsekvőbb, legkegyetlenebb
és legléhább lény a világon; a derék emberek és a lángelmék Homéren
kezdve Dantéig mind a pokolban szenvednek, a gazemberek pedig, ha
lemorzsolták olvasójokat, a mennyországot élvezik. Nem kevés
csodálkozásunkra a mű végén megjelen a Krisztus is, elsorolja a maga
kitünő érdemeit s a végítélet napján vigaszt igér a világnak.

De ha Koroda komédiájában az istent hitvány embernek rajzolta, mintegy
kárpótlásúl költői beszélyeiben az embereket rajzolja most angyaloknak,
majd ördögöknek, de folyvást őrülteknek. Az _Igazok_ _jutalmá_nak hőse
egy pap, a ki mindenkivel jót tesz, a világ legjobb embere, de a kit
épen egy jó tette miatt elrágalmaznak. Könnyen kitisztíthatná magát a
rágalmakból, de nem teszi. Anyja elhagyja, jó emberei elfordulnak tőle:
nincs mit ennie, egyik hallgatójához fordúl, de ez még egy falat
kenyeret sem ad neki; a szomszédfaluba megy egyik paptársához, ott épen
lakoma van, de őt le nem ültetik, a konyhába útasítják, így nem akar
enni, kifekszik a hóra s ott meghal. A _Démon_ban egy nő, Adél, szíve
ellenére férjhez megy egy gazdag emberhez, hogy szülőit a nyomortól
megmentse. Azon kezdi a házas életet, hogy férjét a legdurvábban szidja,
sőt midőn gyermeke születik, ezt is csak félig szereti, félig pedig
gyülöli. A férj megúnja a dolgot s egy más asszonynak kezd udvarolni s
találkozást is nyer tőle, de ennek mostoha leánya besúgja ezt Adélnek, a
ki meglepi őket. A férj neje lábához borul, örvend, hogy félti; Adél
otthon tetteti is mintha szeretné férjét, de aztán kikaczagja. Így
telnek évek, gyermekök nőni kezd; a nő, hogy boszantsa férjét, a gyermek
nevelőjével kaczérkodik, sőt férje szeme láttára nyakába borul. A férj
erre kést ragad, át akarja döfni Adélt, de a fiút döfi át, a ki anyjára
borúlt. A férj kétségbeesésében megőrül, a nő pedig megátkozva az
istent, vízbe ugrik. A _Világok alkotójá_ban Alice alig várja férje, a
tábornagy, elutazását, hogy költő kedvese nyakába borúlhasson s
elszökjék vele, de meglepi két grófnő látogatója. Alice ezért nem jő
zavarba, bemutatja kedvesét s csak azt bánja, hogy nem szökhetett el,
pedig úgy látszik, hogy ebben a két hölgy nem akadályozta volna, vagy
eltávoztok után kényelmesen végrehajtható lett volna szándéka. Hogy hogy
nem, Alice nem szökött el, megvárta férjét. Nagy estély van nálok. A
társaság Alice viszonyáról beszél, ezt a férj is meghallja és nejének
szemrehányást tesz. De ez válópert emleget, a belépő költőt megcsókolja
s bemutatja mint jövendőbelijét. A költő összetűz a tábornagygyal;
párbajt vívnak, ott az estélyen. A költő elesik, a nő kardjába dől és
meghal, a költő pedig feltámad, mert sebe nem volt halálos s könnyen
kiheverte a bajt. Az _Arthur_ czímű költői beszélynek Arthur a hőse, egy
elvetemedett kéjencz, a ki halálos ágyán gúnyolja nagybátyját, a kitől
tömérdeket örököl; aztán orgiákat csap korhely pajtásaival, szórja a
pénzt, de egy leányt megszeretvén, a ki őt nem szereti, megcsappan a
kedve. Orgiáin nem ízlik a bor, egy szép fiatal leányt drága pénzen
megvesz, egy szép özvegyet elcsábít férje koporsója mellől. De mindez
nem enyhíti s végre a szerző szerint szerelmi bánatjában, szerintünk
pedig a korhelység következtében, megőrül.

Íme a tárgyak. Hát még minő a tárgyalás. Minő magán és párbeszédeket
hallunk. Azt hiszi az ember, hogy az őrültek házában van. Vajon ez a
hatás volna-e a költészet czélja? Koroda Pál, úgy látszik, ily
meggyőződésben van.



PULSZKY FERENCZ ÉS A MAGYAR TUDOMÁNYOS AKADÉMIA.[29]

Tisztelt Szerkesztő Úr! Sziveskedjék alább következő soraimat becses
lapjába fölvenni.

Pulszky Ferencz a Pesti Napló decz. 22-iki számában ezt írja: «Kossuth,
Magyarország leghatalmasabb prózaírója, kinek szava föllelkesíté az
egész nemzetet, s az angolok és amerikaiak bámulatát kiérdemelte, nem
tagja az akadémiának; épen úgy, mint a nemzet legnagyobb költője,
Petőfi, szintén nem volt tagja az akadémiának; gróf Dessewffy Aurél sem
volt az, a lángész nem illik be az akadémia középszerűségébe.»

Pulszky egyik jellemvonása, hogy igen bízik emlékezetében, restel utána
járni egynek s másnak s így nem mindig pontos, a midőn a közelmúlt
irodalmi és politikai eseményeiről ír. Most is csak az akadémiai
almanachba kellett volna bele tekintenie, hogy meggyőződjék Dessewffy
Aurél akadémiai tagságáról. Ott áll neve az akadémia halottjai között,
sőt arczképe is fel van függesztve az akadémia másodelnöki szobájában s
némely bizottsági ülésben Pulszky épen ez arczkép alatt szokott ülni.
Abban igaza van, hogy Kossuth és Petőfi nem voltak tagjai az
akademiának, de ő, a ki már a negyvenes években mind a politikai, mind
az irodalmi téren szerepelt, jobban tudhatná, mint mi, hogy Kossuth,
midőn választása szóba jött, oly nyilatkozatot tett, a mi egyértelmű
volt a visszautasítással s így mult el megválasztása. Petőfiről
mindnyájan tudjuk, hogy elvűl tűzte ki az akademiai tagság el nem
fogadását, sőt hirdette is. De hogy az akadémia méltányosságáról máskép
gondolkozott, mint Pulszky, bizonyítja az, hogy Arany Jánosnak 1847-ben,
összes költeményei kiadása után, a következőkép nyilatkozott: «a jövő
akademiai nagyjutalom az enyém és senki másé.» Valóban az övé is lett. A
forradalom után, mihelyt az akadémia naggyűlést tarthatott és jutalmakat
oszthatott ki, 1858-ban a Petőfi költeményeinek itélte az egyik
benmaradt nagy jutalmat. De ha mind Kossuthot, mind Petőfit
nyilatkozataik ellenére is meg kellett volna választania az akademiának
és mulasztást követett el, akkor e részben az akademia most élő tagjai
közűl, mint egyik legidősebbet, leginkább Pulszkyt illeti a felelősség.
Miért nem ajánlotta a negyvenes években Kossuthot és Petőfit akadémiai
tagoknak, miért nem Kossuthot a hetvenes években, hisz Pulszky előkelő
tagja, osztályelnöke az akadémiának s az akadémiai középszerűségek egyik
legkiválóbbika?

Nem akarok annak vitatásába belebocsátkozni: vajjon az akadémia tagjai
mind oly középszerű tehetségek-e, mint ahogy Pulszky hirdeti; de hogy
voltak és vannak köztök olyanok is, a kik a középszerűségen valamivel
fölűlemelkedtek, bizonyítja, hogy mást ne említsek, az a tény is, hogy
épen a «Pesti Napló»-nak, melyben Pulszky az akademiát becsmérli, sokkal
több politikai súlya volt, midőn az akademikus Deák, Kemény és Csengery
írták vezérczikkeit, mint most, a midőn nem akademikus lángeszek
vezetik.

Budapest, 1880 decz. 26.



MÉG EGYSZER KOSSUTH ÉS A PRAGMATICA SANCTIO.[30]

Kossuth a _Budapesti Szemle_ februári füzetének azon czikkét,[31] mely
az általa Deák ellen emelt vádakat igyekezett megczáfolni, egy Helfyhez
intézett levélben terjedelmes válaszra méltatja. A levél a szélső
baloldali lapokban jelent meg először s utánok kivonatosan vagy egész
terjedelmében közölték a többi lapok is; különösen a _Pesti Napló_
sietett azt egész terjedelmében és minden megjegyzés nélkül átvenni, az
a lap, mely egykor a Deák közlönye volt, most pedig a maga módja szerint
Kossuth izgatásainak hódol, bár olykor phariseus módon esküdözik, hogy ő
a Deák-párt hagyományait őrzi. Mihelyt Kossuth levele megjelent,
felszólítottuk a _Budapesti Szemle_ említett czikkének szerzőjét, hogy
válaszoljon Kossuth levelére; ő azonban úgy nyilatkozott, hogy a maga
részéről fölöslegesnek tart minden további vitát, kivált Salamon
felszólalása után, a ki a _Hon_ 78-ik számában Kossuth főállítását
tüzetes birálat alá vette; a kérdés különben is oly tiszta, Kossuth
vádja oly alaptalan, hogy csak a teljesen elfogult ember hiheti el, a ki
nem akar felvilágosodni. Mi más nézetben vagyunk, azt hisszük, hogy a
_Budapesti Szemle_ nem hagyhatja szó nélkül Kossuth levelét, részint
felszólalása igazolása végett, részint pedig a vádaskodás azon
sajátságos módja miatt, melyet Kossuth Deák ellen folytat. Ezért magunk
folytatjuk a vitát, bár nem örömest, de a szerkesztők szükség esetében
nem egyszer kénytelenek magok megirni azt, a mit mások sokkal jobban
megirhatnának.

Kossuth polemiáját legérthetőbben lehet jellemezni azzal, ha
guerilla-harczhoz hasonlítjuk. Kossuth csak támad, de vádjainak helyt
nem áll; a hol támadása ellenvetésbe ütközik, ott szó nélkül
visszavonul; előbbi positióit egymásután oda hagyja, de megújítja a
támadást más oldalon. Hadd tekintsünk végig a támadás egész vonalán.

Az Irataiban közzétett s állítólag 1867-ben kelt vádirat eszmefonala,
logikai rendje és leglényegesebb állításai a következők voltak:

A magyar országgyülés mostanában (1867) meg akarja vizsgálni, mi is az a
sokat emlegetett «Figaro.» A pragmatica sanctio nem egyéb, mint a
Habsburg-háznak 1713-ban önhatalmulag kibocsátott házi törvénye. Ennek,
mint házi törvénynek is, keletkezése gyanus; kétséges az is, vajon
1713-ban kelt-e vagy később. Gyanus azonban az 1723-ban hozott magyar
törvény is, mert annak nincs értelme. Az ellenben minden kétségen felül
van, hogy a pragmatica sanctio a magyar törvénykönyvben nincs benne.
Annak értéke Magyarországra nézve = 0. És mégis az 1867-iki országgyülés
egyenesen e magyar jogilag nem is létező pragmatica sanctio alapján
Magyarországot az államok sorából kitörülve, az egységes birodalom
alkatrészévé tette. A pragmatica sanctio becsempészése a magyar
államjogba valóságos államcsíny. E becsempészést nem lehet védeni azzal,
hogy Magyarországon, midőn pragmatica sanctioról szólanak, nem az
1713-iki házi törvényt értik alatta, hanem az 1723-ki magyar
törvényczikket. Még ha úgy volna is, megbocsáthatatlan hiba, bűnös
gondatlanság volna az absolut hatalom ilyen termékének nevét átruházni
egy magyar törvényre, mert a hol államjogokról van szó, nem szabad a
szavakkal könnyelműen játszani. De nem is igaz, hogy az 1867-iki
országgyülés a pragmatica sanctio alatt az 1723-iki magyar törvényt
értette. Ennél sokkal rosszabbat tett, azt fogta reá az 1723-iki
törvényre, hogy az a világosan contradistingvált pragmatica sanctiót
fogadta el; továbbá azt igtatta törvénybe, hogy Magyarország és ő
felsége többi országai között jogilag fönnálló kapcsolat létezik. Ezzel
Deák történeti falsumot követett el, a mit Deák 1861 május 13-iki
beszédéből egy idézettel könnyen ki lehet mutatni. És ez annak volt
következése, mert Deák bele hagyta magát abba a hálóba szédíttetni, hogy
közjogi alapul _azt a_ pragmatica sanctiót fogadta el, a mit egy osztrák
kényúr az ő absolut teljhatalmával decretált. Pedig ezt a pragmatica
sanctiót sohasem látta se Deák se az 1867-ik országgyülés egyik tagja
sem. Meri ezt mondani Kossuth, mert ő százezernyi kötetekre menő
könyvtárakat kutatott föl, hogy láthassa, de minden fáradsága hasztalan
volt; ő a pragmatica sanctiót nem látta soha és hitet tenne reá, hogy
nem látták azok sem, a kik azt a magyar államjogba befogadták.

Ezek voltak Kossuth vádjai. Hiven adtuk elő, lelkiismeretesen ügyelvén
mind a gondolatmenet, mind a kifejezések hűségére. Kossuth iratai
közkézen forognak, a kit érdekel, könnyen meggyőződhetik róla.

E vádakkal szemben a _Budapesti Szemle_ februári füzetében közlött
czáfolat a következőket bizonyította:

hogy a Habsburg-ház házi törvénye nem később keletkezett, mint 1713-ban;

hogy az 1723-iki magyar törvény azon szakaszának, a melynek Kossuth nem
leli meg értelmét, igen is van értelme;

hogy a pragmatica sanctio benne van a magyar törvénykönyvben, maga
Kossuth igtatta bele;

hogy az 1723-iki magyar törvénybe foglalt trónöröklési megállapodásokat,
e kétoldalú alapszerződést, pragmatica sanctiónak nevezték már a mult
század óta; úgy nevezte maga Kossuth is a legfontosabb alkalmak idején;

hogy e szerint a pragmatica sanctio nem 1867-ben csempésztetett be a
magyar államjogba; az 1723-iki törvényre nem akkor ruháztatott át ez
elnevezés;

hogy az az állítás, mintha az 1867-ki országgyülés nem az 1723-ki
törvényben foglalt határozatokat értené a pragmatica sanctio nevezet
alatt, hanem egy contradistingvált más valamit, magából az 1867: XII-ik
törvényczikkből megczáfolható;

hogy a Magyarország és ő felsége többi országai közt fönnálló kapcsolat
létezését törvénybe igtatta már az 1848-ki országgyülés; hirdette maga
Kossuth 1848-ban is, 1849-ben is; elismerték az 1859-ki mozgalmak
vezetői az ő legfontosabb memorandumokban; elismerte a
Ghyczy–Nyáry–Bónis-féle kisebbségi vélemény 1865-ben;

hogy tehát ennek hirdetése 1867-ben sem lehetett történelmi falsum,
annyival kevésbbé, mert Deáknak önmagával való ellenmondása
bebizonyítása végett idézett 1861-ki beszédét Kossuth nem híven idézte,
hanem oly szavakat hagyott ki abból, melyeknek kihagyása az egész mondat
értelmét megváltoztatja;

hogy Kossuth, ha a pragmatica sanctio keresésében százezernyi kötetekből
álló könyvtárakat végig kutatott is, de azon jelentékenyebb magyar
közjogi műveket, a melyek ezt a kérdést tüzetesen tárgyalják, czikke
irásakor nem vette figyelembe.

Ezek bizonyításával tisztázta a _Budapesti Szemle_ irója a kérdést.
Kossuth válaszirata szerint azonban mind e bizonyítékok az ő jegyzékének
tárgyára csak igen kis részben tartoznak s mindezek bebizonyításával a
Budapesti Szemle irója olyforma hiábavaló dolgot vitt végbe, a mit a
francziák úgy szoktak kifejezni, hogy» betöri a nyitott ajtót.» Mert
hiszen ő nem vonja kétségbe, hogy az 1723: I. és II. törvényczikkeket
régóta pragmatica sanctiónak hivják. Soha esze ágában sem volt ezért az
1867-iki kiegyezés létrehozóit tenni felelőssé. Jól tudja, hogy úgy
nevezte ő is, más is, úgy nevezte az 1790-ki országgyülés is, az 1858-ki
sajtótörvény is. Hanem hát «hibásan tette ő, hibásan Deák és hibásan
mindenki, a ki valaha hasonlót tőn.» Sőt Deák az 1867-iki XII.
törvényczikk fogalmazásakor sem czélzatosan, rosszakaratból használta az
itt annyira végzetes pragmatica sanctio szót; ember volt, tévedhetett,
nagyot is tévedett, de önzetlen indulattal, becsületes szándékkal
tévedett.

Íme, most már csak hiba a pragmatica sanctio használata, többé nem
«könnyelmű játék a magyar alkotmányról szóló szavakkal», nem
«megbocsáthatatlan» hiba, nem «bűnös gondatlanság.» Deák nem csempésző,
hamisító többé, csak együgyű ember, a ki nem tudja mit csinál, kontár
jogász, a ki kétoldalú államszerződést vitat s egyoldalú családi
törvényt igtat a magyar törvénykönyvbe, bárgyú államférfiú, a ki az
októberi diploma ellen egész erejével küzd, s midőn győz, elfogadja
kiinduló pontul.

Így védekezve, vagy épen nem is védekezve adja fel többi positióit is
Kossuth, támadása egész vonalán, s azok hosszú sorozatából csak azt az
egyet tartja még fönn, hogy az 1867: XII. t. cz. 1-ső §-a, midőn a
pragmatica sanctio nevét használja, nem az 1723. évi magyar törvények
megállapodásait érti alatta, hanem egy ezektől contradistingvált
valamit, a mi persze nem lehet egyéb, mint a Habsburgház házi törvénye.
Ez állításának védelme végett pedig mereven ragaszkodik amaz 1-ső §-nak
egyetlen egy szavához az _elfogadott_ szóhoz; a mi _elfogadott_, az nem
lehet _elfogadó_, mondja és ismétli többszörösen. Pedig hiába ismétli. A
szó egérfarkával ily súlyos vádat nem lehet fönntartani, a mit pedig még
ezen kívül mond, az nem törvénymagyarázat, hanem politikai nézet. De
halljuk magát Kossuthot:

«Állítottam és állítom, hogy az 1867-diki törvény nem a (hibásan
pragmatica sanctiónak nevezgetett) 1723-diki törvényt vette föl
kiindulási pontnak, hanem azt a pragmatica sanctiót, melyre az októberi
diploma utal s reá fogta, egyenesen reá fogta az 1723-diki törvényre,
hogy ezt a pragmatika sanctiót elfogadta. Erre tettem azt a megjegyzést,
hogy ez nem igaz; az 1723-diki törvényben szó sincs pragmatica
sanctióról, az _codicem domesticum ingressa non est_, az törvény az
örökös tartományoknak, de Magyarországnak semmi.

«És erre irtam, hogy az európaszerte pragmatica sanctio név alatt
ismeretes fejedelmi házi törvénynek a magyar államjogba ekként történt
becsempészésével sikerült a hatalomnak a Habsburg-házi családi politika
régi vezéreszméjét, a reáluniót, Magyarországon az 1723-diki törvény
ellenére keresztülvinni.

«Nem látok semmi okot felhozni, minélfogva e nézetemen változtathatnék.
Mert az értekezés irójának e nézetem ellen felhozott egész okoskodása
ennyiből áll: «Az 1867: XII. t. cz. 3-ik §-a azt mondja, hogy a
pragmatica sanctio azon föltételt is kikötötte, hogy Magyarország
közjogi és belkormányzati önállása sértetlenül fenntartassék; ez nem
vonatkozhatik az 1713-iki házi törvényre, nem arra, hanem az 1723-diki
törvényre vonatkozik; tehát az 1-ső §-ban is ezt kell a pragmatica
sanctio alatt érteni, mert oly törvénymagyarázó elvet nem ismerünk, mely
megengedné, hogy egyazon törvénynek egyazon kifejezése egyik szakaszban
egyféle, másik szakaszban másféle jelentéssel értelmeztessék.»

«Ennyiből áll a dolog érdemére tartozó egész okoskodás. Egy elméleti
inductio, és egyéb semmi. Ha az értekezés irója amolyan törvénymagyarázó
elvet nem ismer, én viszont olyat nem ismerek, mely megengedné, hogy az
elfogadott alatt az elfogadó értessék. Már pedig annak a fatalis XII.
törvényczikknek 1-ső §-ában a pragmatica sanctio tisztán és világosan
mint _elfogadott_, az 1723-diki törvény pedig tisztán és világosan mint
_elfogadó_ szerepel.

«Aztán engedje megjegyeznem, hogy ha valamely törvény egyes szavainak
értelme körül kétség forog fenn, azt nem kathedratikus elméletekkel,
melyeken a gyakorlati élet magát igen gyakran túlteszi, hanem a
kérdésben forgó törvény complexumának, horderejének, szellemének s
positiv határozatainak tekintetbe vételével lehet csak s kell
eloszlatni. No már kérdem én, az 1723-diki törvénynek felel-e meg az
1867-diki XII. t. cz.? Nem, mert ez realis uniot formuláz, azt pedig
1861-ben maga Deák Ferencz kétségbevonhatatlan világosságba helyezte,
hogy reálunionak sem az 1723-diki törvényben, sem általában a magyar
corpus jurisban semmi nyoma. Feltartja-e az 1867: XII. t. cz.
Magyarország azon közjogi önállását, melyre a harmadik §. hivatkozik?
Fájdalom, nem tartja fel; az egész XII. t. cz. oly pragmatica sanctio
nyomán jár, mely nem az 1723-diki törvény; oly közjogi állapotot
foganatosít, mely a personalis uniónak, tehát az 1723-diki törvénynek
megtagadása.»

A Budapesti Szemle irója épen azt tette, a mit Kossuth kiván, nem egyes
szókból indult ki, hanem a törvény complexumából, s abból igyekezett
kimagyarázni, hogy az 1867: XII. t. cz. a pragmatica sanctio neve alatt
nem a Habsburg-ház házi törvényét érti, hanem az 1723-iki törvényt, mert
ez s nem a házi törvény köti ki Magyarország közjogi és belkormányzati
önállásának sérthetetlenségét, melyre a XII. t. cz. 3. §-a hivatkozik.
Kossuth ezzel nem elégszik meg. Jól van, jelöljünk hát ki még több
pontot a XII. t. cz. complexumából.

A XII. törvényczikknek mindjárt bevezetése így szól: «Ő császári s
apostoli királyi felsége, miután többi országait és tartományait
alkotmányos jogokkal ruházta föl, legmagasb trónbeszédében, melylyel a
jelen országgyülést megnyitni méltóztatott: felszólítá az országgyülést,
hogy a pragmatica sanctiónak, mint különösen elismert jogalapnak
elveiből kiindulva, gondoskodjék oly módokról, melyeknél fogva mind
Magyarország és társországainak _a pragmatica sanctio által is
biztosított közjogi és belkormányzati önállósága_, mind a birodalom
biztosságának és együttmaradásának életföltételei sértetlenül
megóvassanak.» A házi törvény van-e itt értve, mely nem említi
Magyarország közjogi és belkormányzati önállóságát, vagy az 1723-iki,
mely mindezt világosan kiköti.

De menjünk tovább. Ugyancsak a bevezetés alább így szól: «Magyarország
főrendei és képviselői nem mulaszthaták el gondoskodni oly módokról, a
melyek lehetővé tegyék, hogy azon _alapszerződés_, a mely az 1723-ik évi
I., II. és III-ik t.-czikkek által a felséges uralkodóház és
Magyarország közt létrejött, a mely egyrészről a birodalmi kapcsolathoz
tartozó országok és tartományoknak az 1723: I. és II. t.-czikkek
értelmében együttes és elválaszthatatlan birtoklását, másrészről pedig
_Magyorországnak önálló törvényhozási és kormányzati függetlenségét
biztosította_, lényegében jövőre is sértetlenül fönntartassék.» Világos
ebből, hogy _alapszerződés_ és _pragmatica sanctio_ ugyanegy értelmüek
az 1867: XII. törvényben, s úgy hisszük, hogy ezt teljesen
bebizonyítottuk, ha még e törvénynek 2-ik §-ára hivatkozunk, mely így
kezdődik:»… ez _ünnepélyes alapszerződés_» s érti alatta a pragmatica
sanctiót, a mely szó épen az 1-ső §. végén fordul elő, s melyet a
második szakasz így megmagyaráz.

E szerint a magyar közjog (az 1848. és 1867-iki törvények) csak egy
ünnepélyes alapszerződést ért a pragmatica sanctio alatt, mely az
uralkodóház és Magyarország között 1723-ban országgyülési egyezkedések
(tractatus diætales) után létre jött, s a magyar corpus jurisba
beczikkelyeztetett. A XII. t. cz. 1-ső §-nak e kifejezésében «azon
kapcsolat, mely egyrészről a magyar korona országai, másrészről ő
felségének többi országai és tartományai között jogilag fönnáll, az
1723: I., II. és III. t.-czikkek által elfogadott pragmatica sanctión
alapszik», nincs tehát semmi olynemű contradistinctio, a minőt Kossuth
vitat. A XII. t.-cz. nem contradistingválja az uralkodó ház házi
törvényét, hanem csak egy az uralkodó ház és Magyarország között létre
jött ünnepélyes alapszerződést, azaz pragmatica sanctiót distingvál,
melyet az 1723-iki I., II. és III. t.-czikkek elfogadtak. S épen azért
világosan distingválja az uralkodó ház házi törvényét a magyar közjogi
törvénytől, vagy más szóval a családi pragmatica sanctiót a magyar
pragmatica sanctiótól.

De adjunk Kossuthnak igazat, fogadjuk el az ő nézetét, higyjük el neki,
hogy Deák a XII. t.-czikk 1-ső §-ában a pragmatica sanctio neve alatt
csakugyan a családi törvényt értette s ennek elfogadását fogta reá az
1723-iki törvényczikkekre. Vajon akkor is származnék-e ebből baj s
változtatna-e ez valamit a dolog lényegén? Semmit sem. Az 1723-iki
törvények világosan kifejezik, hogy mit fogadtak el, hogy mily
módosítással és mily kikötéssel fogadták el az uralkodó ház házi
törvényét, oly módosítással, hogy az örökösödés nincs a Habsburg-háznak
mindazon ágára kiterjesztve, melyek az 1713-ban kihirdetett házi törvény
szerint az örökösödésre jogosítva vannak, s oly kikötéssel, hogy
Magyarország alkotmányos közjogi és belkormányzati önállása sértetlenül
fönntartassék. Íme, ez esetben is, az így elfogadott családi törvény
semmit sem különbözik az uralkodó ház és Magyarország között létre jött
alapszerződéstől, vagy a kettő tulajdonkép egy. Csak akkor volna az
idézett helynek más értelme, ha Deák az 1723-ki törvényekre nem
hivatkozva, pusztán csak a pragmatica sanctiót említi vala, de akkor is
a törvény többi szakaszai eloszlatnának minden kétséget.

Deák nem bűnös gondatlanságból, sem értelmetlenségből, hanem tudatosan,
megfontolva s alapos okból használta a pragmatica sanctio szót a XII.
törvényczikkben. E szó már előfordult az 1848-ik törvényekben, Kossuth
igtatta belé, természetesen mindig az 1723-iki alapszerződést értve
alatta. Használták mások is, de az 1861-iki országgyülésen némelyek
kifogást tettek ellene. Deák szükségesnek tartotta, hogy a szó értelme
felől maga a törvény oszlasson el minden kétséget. Ezért a XII.
t.-czikkben az _alapszerződés_ és _pragmatica sanctio_ szót felváltva
használja, de folyvást az 1723-iki törvényekre hivatkozva. E szerint e
szónak van törvényes magyarázata, a mi a Kossuth alkotta 1848-iki
törvényekben hiányzik. Deák e szándékát bizonyítja az a beszéd is,
melyet 1861-ben Révész ellen tartott, a ki a pragmatica sanctio szó
használatát megtámadta Deák felirati javaslatában.

«Annyi igaz – mond Deák többek közt – hogy a Habsburg-ház nőágának
örökösödésére vonatkozó szabályokat vagy törvényeket Európa most már
sanctio pragmatica név alatt ismeri. Mi magunk úgy neveztük azt az
1848-iki törvényekben, világosan és határozottan, és pedig nemcsak úgy
odavetőleg megemlítve. Úgy nevezték őseink 1790-ben egy fontos
feliratban; nem jobb-e tehát világosan kifejtenünk, mi az a sanctio
pragmatica Magyarországon, minők annak föltételei, mikép alakult? Nem
jobb-e fölvilágosítani e részben a külföldet, mint rémet látva a névben,
kerülni annak megemlítését, zavarba hozni a külföldet az iránt, hogy
miért nem merünk mi azon szóval élni, melyet ők mindnyájan ismernek,
melyet törvényeink, pedig épen törvényeink, melyekbe annyi fontosságot
helyezhetünk, ismételve használnak? Én meg vagyok győződve, hogy midőn a
világ közjogi nyelvén valamely kifejezést vagy nevezetet megszokott, ha
talán azzal egyre-másra vonatkozólag hibás fogalmat köt is össze,
könnyebb ama hibás fogalmat rectifikálni, mint a név használatától az
embereket elszoktatni. És ha mi azt mondanók a külföldnek: Uraim, az, a
mit ti pragmatica sanctiónak neveztek, Magyarországon nem sanctio
pragmatica, hanem az 1723-diki I., II., III., IV., V., VII.
törvényczikkely; az 1848-diki törvények sanctio pragmaticának nevezik
ugyan azt, de ez hiba volt s mi ezt a szót használni soha többé nem
fogjuk, mert annak használata veszedelmes lehetne, a külföld semmi
esetre nem fogna megérteni bennünket. Ha ellenben azt mondjuk: az a
sanctio pragmatica, mely a magyar törvényben megemlíttetik, lényegesen
különbözik azon sanctio pragmaticától, mely 1713-ban ápril 19-én
állapíttatott meg; ha elmondjuk egyszersmind a lényeges különbség
részleteit s jogalapját, a külföld jobban meg fog érteni bennünket, mert
nagyjában, úgy hiszem, már is tudja, hogy a különbség létezik.»

Midőn Deák e beszédet mondotta s később a XII. törvényczikket ez
értelemben szerkesztette, távolról sem gondolta, hogy épen Kossuth fog e
miatt vádat emelni ellene, az a Kossuth, a ki 1848-ban minden magyarázat
nélkül igtatta be a pragmatica sanctio szót a magyar corpus jurisba s
kinek hibáját Deák jóvá tenni igyekezett.

Íme, követtük Kossuth tanácsát, s az 1867: XII. törvényczikkben
előforduló pragmatica sanctio szónak értelmét a törvény complexumából
igyekeztünk kimagyarázni. Jól tudjuk, hogy ezzel ő nem elégszik meg, s a
törvény complexuma alatt még mást is ért. Érti szellemét, positiv
határozatait s különösen arra helyezi a fősulyt, hogy az 1723-iki
törvényczikkek personaluniót alapítanak meg, az 1867-iki XII.
törvényczikk pedig reáluniót, ennélfogva Deák nem az 1723-ki
törvényczikkből indult ki, hanem az 1713-ki házi törvényből. Először is
megjegyezzük, hogy a personalunio épen úgy nem fordul elő az 1723-ki
törvényczikkben, mint a reálunio az 1867-ikiben. Ezek igazán kathedrai
meghatározások, melyeket használhatni ugyan a tárgy megvilágítása
végett, de a törvénymagyarázatot teljesen ki nem merítik, annyival
kevésbbé, mert mind a personal-, mind a reáluniónak különböző fokozatai,
árnyalatai vannak. E műszavakat azért mellőzzük s csak azt vizsgáljuk:
vajon eltért-e Deák Magyarországnak a pragmatica sanctióból folyó
kötelezettségei meghatározásában attól, a mint azt Kossuth az 1848-ki
törvényekbe igtatta? Az 1723-iki törvényczikk együttes és
elválaszthatatlan birtoklást állapít meg, tehát a közös biztosságnak
együttes erővel való védelmét és fönntartását, miből mind a két félt
közösen érdeklő viszonyok támadnak. E közösen érdeklő viszonyokat, mint
az együttes és elválaszthatatlan birtoklás következményeit, kifejezik az
1848-ki törvények is a nélkül, hogy szabatosan meghatároznák. E közösen
érdeklő viszonyokat határozza meg szabatosan az 1867: XII. t. czikk,
hiszen czíme is a következő: «_A magyar korona országai és ő felsége
uralkodása alatt álló többi országok közt fönnforgó közös érdekű
viszonyokról s azok elintézése módjáról_.» Azonban Deák csak a közös
érdekű viszonyokat vonja le a pragmatica sanctióból, de elintézésök
módját nem a pragmatica sanctióból következteti. Világosan kifejezi ezt
a XII. t. cz. 23-ik §-a: «A mi a fönnebb körülírt tárgyak (t. i. közös
érdekű viszonyok) kezelését illeti: az e részben ezelőtt törvényesen
fönnállott módnak megváltoztatása _szorosan véve nem a pragmatica
sanctióban meghatározott kötelezettségből foly_, hanem: a helyzetnek
azon változása, mely a fönnebbi 5-ik pont alatt elmondatott, teszi ezt
czélszerűvé. Kimondja az országgyülés, hogy ő felsége többi országaival
érintkezni akar, mint alkotmányos népekkel, mindkét fél függetlenségének
megóvása mellett.» S mi van az 5. §-ban? A következő: «Ezelőtt
Magyarországot illetőleg mindazokra nézve, mik az érintett viszonyokra
vonatkoznak, a magyar országgyülés s a magyar király közt egyetértéssel
intézkedtek és ez intézkedések megállapításánál más ország befolyással
nem birt, mert a magyar király, mint az uralkodása alatt álló többi
országok absolut fejedelme, azon országoknak érdekeiről és teendőiről
absolut hatalommal rendelkezett. Most azonban a legmagasabb trónbeszéd
szerint lényegesen változott a helyzet az által, hogy ő felsége
alkotmányos jogokkal ruházta föl többi országait, azokat tehát absolut
hatalommal ezentul nem képviselheti s azok alkotmányos befolyását nem
mellőzheti.»

Ez idézetekből kitetszik, hogy Deák a XII. törvényben az 1723-diki I.,
II. és III. t.-czikkekből, a magyar pragmatica sanctióból nem vont le
többet, mint Kossuth az 1848-diki törvényekben, a ki először igtatta
törvénykönyvünkbe mind a pragmatica sanctio, mind pedig a közösen
érdeklő viszonyok kifejezéseit; továbbá Deák a közös ministeriumokat és
delegatiókat nem a pragmatica sanctióból vonta le, hanem a változott
viszonyokból s általában a czélszerűség szempontjából indult ki. Épen
azért a közös intézmények megalapításakor nem volt szüksége se a házi
törvényre, se az 1723-diki törvényczikkekre. Ez intézmények lehetnek
hibásak, czéljoknak meg nem felelők, veszélyesek, eltörlendők, de
senkinek nem adnak jogot arra a gyanusításra vagy vádra, hogy
indítványozójok létesítésök végett a két pragmatica sanctiót akár
rosszakaratból, akár bárgyúságból összezavarta, kicserélte volna s a
kétoldalú szerződés helyett egy egyszerű házi törvényt fogadott volna el
alapul. Ám küzdjön Kossuth ez intézmények ellen, mi legkevésbbé veszszük
rosz néven tőle, de ne igyekezzék a multat, a jelent a valóval ellenkező
színben tüntetni föl s vegye lelkére azt, a mit Deák Lustkandlnak
mondott, a ki szintén saját nézetéhez idomította törvényeinket. «A ki»,
úgymond Deák, «a jövendőről s a politikai teendőkről szól, ki arról
értekezik, minő törvényeket kell alkotni, vagy a már létezőket miként
kell módosítani, – az vélekedhetik saját fölfogása szerint sokféleképen;
változtathatja s időnként a körülményekhez alkalmazhatja nézeteit: de a
ki a multról szól s azt adja elő, a mi megtörtént, a ki valamely létező
törvényt idéz, annak se a törvény szövegét, se a történt dolgokat nem
lehet saját nézetéhez idomítani, hanem úgy kell azokat előadnia, a mint
valósággal állanak. S ha e részben tévedés történik, a tudomány
érdekében fekszik, a tévedést kimutatni s arra megjegyzést tenni».

Ezzel be is fejezhetnők polemiánkat, de még egy pár megjegyzést nem
nyomhatunk el. Kossuth rosz néven veszi a _Budapesti Szemle_ írójától,
hogy őt feledékenynek tartja, a ki nem emlékszik már arra, hogy Deák
előtt ő is használta a pragmatica sanctio szót, sőt törvénybe is
igtatta, mindig az 1723-diki törvényeket értve alatta. Azt mondja, hogy
ő mindezt tudta, minderről nem feledkezett meg, de azért nem említette,
mert nem tartozott tárgyához. Különös, valóban különös. Kossuth
_Iratai_-ban vádat emel Deák ellen, fülünkbe dörgi: bűnös gondatlanság,
hogy midőn a hatalom a pragmatica sanctio nevezet alatt azt a
«Geheimrathsstübl»-beli «Hausgesetz»-et érti, mi ugyan e névvel nevezzük
egy országos törvényünket s ezzel okot adunk a törvényes fogalmak
összezavarására, mert úgy mond: «ha az 1723-dik törvényre a pragmatica
sanctio neve illesztetik, az ez által a családi «Hausgesetz» mezébe
öltöztetik, a minek aztán természetes következése, hogy az
elválaszthatatlan birtoklásból elválaszthatatlan kormányzás, közös
ministerium s delegatio név alatt birodalmi gyűlés lesz». S midőn erre a
_Budapesti Szemle_ írója azt mondja: e vádra legkevésbbé Kossuth
jogosult, mert ő is használta e szót, sőt törvénybe igtatta, Kossuth azt
feleli reá, nem tartozott tárgyára, nem ez a főkérdés. Megengedjük, hogy
van más főkérdés is, de a vád egyik főkérdése ez volt. Valóban úgy
látszik, hogy Kossuth e dologról nem feledkezett meg, de mintha titkolni
akarta volna könyve olvasói előtt. Legalább erre mutatnak _Iratai_ II.
kötetének 351–353. lapjai, hol Cantu Caesart czáfolja. Ez olasz
történetíró ugyanis történeti művében azt írván, hogy a magyar
országgyűlés 1848 juliusában Kossuth indítványára Ausztriának az olaszok
ellen segélyhadat adott, e vád megczáfolása végett Kossuth épen azon
ünnepélyes nyilatkozatot idézi, a melyet 1848 juliusában ő a magyar
országgyűlésen a kormány nevében előterjesztett, s a melyben a
pragmatica sanctióból folyó közös védelmi kötelezettség gyakorlatilag
tűzpróbára tétetett. Idézi pedig e nevezetes nyilatkozatot akként, hogy
a hol abban a pragmatica sanctio neve előfordul, zárjel között egy-egy
jelzőt tesz eléje, ilyen formán: «helytelenül úgynevezett) pragmatica
sanctio» vagy «(sokak által balul pragmatica sanctiónak nevezett)
1723-diki törvények», de sehol sem vallja be, hogy e szót maga is
használta. Általában Irataiban az úgynevezett bűnös gondatlanságot,
történeti falsumot, a mit maga is elkövetett, Deákban élesen feltünteti,
de a magáéról hallgat. Akár feledékenységből, akár szándékosan történt,
semmiesetre sem méltányos eljárás.

A másik megjegyzésünk az: vajon Kossuth e fejtegetéseinek, a XII.
törvényczikk ily magyarázatának mi gyakorlati haszna lehet? Kossuth nagy
fáradsággal, a dialectika legfurfangosabb módjaival igyekszik
bebizonyítani, hogy Magyarország feladta az uralkodóházzal kötött
két-oldalú szerződést, egész alkotmányunk egy családi törvényen
alapszik, octroiált alapon állunk, mint a minővel az októberi diploma
kinált meg bennünket. Ki hiszi el ezt Magyarországon? Még a szélső
baloldal sem, mert nincs párt hazánkban, mely az 1867. XII.
törvényczikket, ha már magyarázni kell, Magyarország kárára akarná
magyarázni. Máskép fogja föl az egész nemzet, máskép maga a dynastia,
máskép a külföldi diplomatia. Kossuth egyedül áll felfogásával s adja
Isten, hogy tovább is egyedül álljon. E felfogásnak szerintünk más
gyakorlati haszna nem lehet, mint az, hogy ha valaha még közjogi
összeütközésünk lesz az összpontosítás és beolvasztás irányával, egy új
Lustkandl Kossuthra, a nagy magyar hazafira fog hivatkozni, ki vele
együtt hirdeti, hogy Magyarország 1867-ben két-oldalú szerződését
széttépte, jogait feladta s a birodalomba törvényesen beolvadt.

Méltó szerep-e ez egy Kossuthoz? Mi azt hiszszük, nem, s ezzel csak
tiszteletünket fejezzük ki Kossuth iránt.



A NYELVŐR ÉS A KÖLTŐI SZABADSÁG.[32]

A _Nyelvőr_ ez évi kilenczedik füzetében Bánóczi József Greguss _Magyar
költészettan_át ismertetvén, a többek között így szól:

«Néhány évvel ezelőtt Szász Károly szólalt föl egy nyelvi kritika
alkalmával épen a _Nyelvőr_ben, hogy hát szóljanak hozzá: mi van a
költőnek a nyelvvel szemben megengedve, mi nem? A fölhívás
eredménytelenül hangzott el, pedig a kérdés megérdemelné a szorgalmas
adatgyűjtést és tüzetes fejtegetést. Hogy mit lehetne aztán
megállapítani? Aligha egyebet, mint a mit Greguss mond. E sorok annyira
a _Nyelvőr_ szellemében írvák, hogy magáért a tárgyért, de megizelítőül
is ide igtatjuk: A költői szabadságot rosszul értelmezik, a kik a költő
azon szabadságának tekintik, hogy a vers kedvéért hibát követhet el,
midőn tudniillik a vers rákényszeríti, hogy például az _ik_-es igét
iktelenül ragozza, _karomat_ helyett azt mondja: _karom_, tájszókat,
népies kiejtéseket és szokatlan szórendet, inversiókat engedjen magának.
Baj, ha a sors hibák elkövetésére kényszeríti az írót, mert ez azt
jelenti, hogy még nem lett elég ura a nyelvnek s nem bír benne könnyen
és fesztelenül mozogni; csakhogy ez esetben a költői szabadság inkább
érdemli a költői kényszerűség, szorultság, mintsem a szabadság nevét. A
vers teljességgel nem szabadítja föl az írót hiba elkövetésére. A költői
szabadság nem hibákat enged meg, hanem szokatlanabb kifejezéseket és
fordulatokat, ezeket is csak úgy, ha a mű tárgya és hangulata által
igazolhatók.»

Nagy megütközéssel olvastuk e sorokat, nem mintha a _Nyelvőr_
dolgozótársaitól, mint egyoldalú nyelvészektől a költői nyelv
tekintetében egyebet várnánk, mint oly szabályokat, melyeket valamire
való költő el nem fogadhat, hanem mert Gregusshoz, a költészettel
tüzetesen foglalkozó æsthetikushoz és költőhöz teljességgel nem illenek
oly állítások, melyek épen oly ellenkezésben állanak magával a dolog
természetével, mint nép- és műköltészetünk öt százados gyakorlatával.
Itt valami tévedés foroghat fönn: vagy a Greguss szövege homályos, vagy
az ismertető szándékosan ferdít. Azért megszereztük Greguss könyvét,
kikerestük az illető sorokat, melyek íme itt következnek:

«Ez a helye megemlékeznünk a költői szabadságról. Ezt rosszúl értelmezik
a kik a költő azon szabadságának tekintik, hogy a vers kedvéért hibát
követhet el, midőn tudniillik a vers rákényszeríti, hogy például az
_ik_es igét iktelenül ragozza, _karomat_ helyett azt mondja: _karom,
cselédjei_ helyett: _cselédi_, tájszókat, népies kiejtéseket (_volt_
helyett _vót_, _volna_ helyett _vóna_) és szokatlan szórendet,
inversiókat engedjen magának. Baj, ha a vers hibák elkövetésére
kényszeríti az írót, mert ez azt jelenti, hogy még nem lett eléggé ura a
nyelvnek s nem bír benne könnyen és fesztelenül mozogni; csakhogy ez
esetben a költői szabadság inkább érdemli a költői kényszerűség,
szorultság, mintsem a szabadság nevét s egy franczia tanár, Banville, e
helytelen poetica licent-i ára gondolt, midőn iskolai könyvében a költői
szabadság czikkelyét ez egy szóval írta meg: «Nincs». Mi volna e szerint
a költői szabadság? A mi nem szabad. A vers teljességgel nem szabadítja
föl a költőt hiba elkövetésére. Igazán _ik_-es ige _ik_-telen ragozása
hiba és a költő nem is mondhatja _születik_ helyett _szület_. A tájszó,
a népies kiejtés nem mindig hiba, néha szépség; a _karom karomat_
helyett, _cselédi_ soha sem hiba; az inversio pedig nemcsak hogy nem
hiba, de a pathosz és indulat nyelvének épen követelménye akár versben,
akár prózában. A költői szabadság tehát nem hibákat enged meg, hanem
szokatlanabb kifejezéseket és fordulatokat, ezeket is csak úgy, ha a mű
tárgya és hangulata által igazolvák.»

Ez idézetből kitetszik, hogy a Greguss szövege kissé homályos, a
mennyiben a költői szabadságot előbb a mások, utóbb pedig a maga
értelmezése szerint határozván meg, mindenütt példákkal világosítva, e
két értelmezés között az átmenet nem elég világos – mintha egy-két szó
véletlenül ki is maradt volna, – s a szöveg elő- és utórésze
ellentmondásba látszik összefolyni. Mindamellett figyelmes olvasás után
észre vehetni az iró czélzatát. S mit tesz az ismertető? A szöveg
nehezen érthetőségéről hallgat, a helyett azt megcsonkítva, Greguss
meghatározásának oly ferde értelmet ad, a melynek Greguss egyenest az
ellenkezőjét vallja, s fennen hirdeti, hogy az a _Nyelvőr_ szellemében
van írva.

Tehát a _Nyelvőr_ szelleme hirdeti azt az új ukázt a költőknek, hogy
_karomat_ helyett _karom, cselédei_ helyett _cselédi_ nem költői
szabadság, hanem nyelvhiba, s a ki azt tollára venni merészkedik, a
nyelvrontás bűnét követi el. Ha ez állana, akkor a _Halotti beszéd_en
kezdve összes codexeink versben és prózában a nyelvrontás bűnében
leledznének s Farkas Andrástól Arany Jánosig, mint Hamlet mondja, senki
sem kerülné ki közülünk a mogyorófa-pálczát. A _Nyelvőr_ szellemének e
nyilatkozatát arra sem tartjuk érdemesnek, hogy régibb és újabb
költőinkből s magából a népköltészetből vett idézetekkel megczáfoljuk –
százával találhatni reá czáfoló példát – s csak azt jegyezzük meg, hogy
nincs a világnak az a nyelvésze, a ki elvitassa a magyar nép ajkáról e
dalt:

  Eladtam a kakasom
  Tizenhárom garason, stb.

vagy elhitesse a magyar közönséggel, hogy Aranynak e sora rossz
magyarság:

  S ott levágták Felicziánt
  A király cselédi.

A mi az _ik_-es igéket illeti, csodálkozunk, hogy a _Nyelvőr_ szelleme
oly szeszélyesen változó, mint valamely ideges hölgyé. Ha jól
emlékszünk, a _Nyelvőr_ még a prózairókat is föl akarta szabadítani az
_ik_-es igék igája alól, s most íme a költőknek egészen ellenkező ukázt
ad ki. Mi részünkről ragaszkodunk Révai tanához, de épen nem tartjuk
nyelvrontásnak, ha a költő a népköltészetre támaszkodva, a szép hangzás,
sőt mérték vagy rím kedvéért is (kivéve a szenvedő igéket) némely
_ik_-es igét nem _ik_-es formában ragoz.

Greguss helyesen mondja, hogy az inversio nemcsak nem hiba, de a pathosz
és indulat nyelvének épen követelménye akár versben, akár prózában. De
meddig terjednek az inversió határai, csak világos analogia útján
indulhatunk-e, vagy a nélkül is merhetünk a hangulat és szenvedély
természete és szüksége szerint? ezek oly kérdések, melyeket előlegesen
bajos eldönteni. Annyi bizonyos, hogy a költő nem véthet a nyelv
szelleme ellen, de a nyelvtan nem képes mindenre szabályt adni, s
legkevésbbé a stíl oly sajátságaira, melyek a szenvedélyes vagy humoros
kedélyállapotból szívják táplálékukat. Itt nem annyira szabályról, mint
egyes esetek megítéléséről lehet szó. A költő s a stiliszta is merhet,
de e szabadság csak úgy igazolható, ha a merészséget siker koronázza.
Azért a _Nyelvőr_ tegyen le arról, hogy a költői nyelv, sőt a széppróza
törvényeit is véglegesen szabályozza. A stílnek bizonyos oldalát nem
tanulhatni meg a nyelvtanból, a szabályok tudása és alkalmazása még
magában senkiből sem teremt nyelvművészt s a csak tisztán nyelvész nem
is válik azzá.



SZÉP ILONKA.[33]

Nem emlékszünk, hogy Aigner kiadásában külsőleg ily szép könyv jelent
volna meg. Papír, betű, berendezés, csínt és választékosságot árulnak
el. A szerző phototyp arczképe is sikerűlt. Vajha egy színvonalon állana
külcsínjával belbecse. Sajnos, hogy nem úgy van.

A mű hőse, Ilonka, Enyingen született «piros pünkösd pirosló hajnalán».
Anyja Mari, mint egészen árva, a Balaton mellett, Körösdön élt, a hol
egy vadász – Loránt – vadászat közben addig kerűlgette, hogy a szegény
leány «elesett» s ez elesés gyümölcse lőn Ilona Enyingen, a hova a
körösdi nép dühe üldözte volt az «elesett» Marit. Loránt némi kis
birtokkal kárpótolta a nő elrablott becsületét. E birtokon nevelgeté
gyermekét a szerencsétlen anya, míg nem Loránt – neje elhaltával – ősi
kastélyába veszi Ilonkát s tündéri hajadont nevel belőle. A szerző
bocsánatot kér az első éneket elfoglalt e hosszú prológért. S valóban
épen annyi szükség volt elmondani az anya történetét, mint a mennyi
joggal elmondható lett volna a nagyanyáé is. Hanem az első ének két
végsora már sejteti a mű czélját, kifejlését:

  «Ilont megüldi majd a Nemesis
  Parázna vére, nevelése is.»

Tudniillik a saját sorsán elkeseredett anya mindenkép csak arra
tanácsolta, hogy írigylett, gazdag asszony legyen; a fény mindent elföd,
akkor az ember alázatosabb lesz előtte, mint az eb. Ilon tehát nőül megy
a dúsgazdag, vén Báthoryhoz, holott titokban már Dezsőt szerette
«mélységesen». A czélját ért anya meghal. Ilon pedig nem bírja ki
szerelme kínját az agg férfi oldala mellett, s elszökteti magát Dezső
által, ott hagyván az öregnek emlékül a csecsemő Tamáskát. A szökevények
idylli életet élnek a Kárpátok tövénél, a hova elvonultak. De az idylli
boldogság nem tart sokáig. Ott is van a mézes tálhoz egy legyecske. Az
ifjú házi barát, Máriássy Barna, korcsolyázás közben már csókolgatja
Ilont, a ki e csókolást szívesen tűri s nem sokára azzal végzi, hogy
vadászat alkalmával egy vadászkunyhóban a legpőrébb helyzetben kapja
őket Dezső, a ki aztán «megvetéssel hagyja el a bestét».

  «Furdalja vádja, bűne fojtja, rázza
  S kinos sirásba tör ki a parázna!»

Dezső megy a «szabadságharczba», Ilon pedig Barnához – természetesen
csak vendégszerepre, – s attól majd tovább, másokhoz, új meg új
kalandra. Üres, czéltalan tivornya foly hosszasan a Báthory házánál.
Rajza is épen olyan a hatodik énekben. A tivornyától megcsömörölvén
Báthory, oda hagyja otthonát és szintén fölcsap Czegléden honvédnek.
Azok közt már Dezső is ott van. A táborban egymásra ismernek. Azt hinné
az ember, hogy most következik a rettentő bosszúállás, de nem következik
hosszú ékesszólásnál egyéb. A pisztolyt ugyan emlegetik, de abból csak
dictió sül ki. Megegyeznek abban, hogy nem pusztítják egymást, hanem az
ellenséget, mert ütközet előtt állnak:

  «Szegény magyarnak omlik drága vére,
  Szüksége van még minden gyermekére.»

A csaták hevében golyó találja szegény Báthoryt. Vége minden bravour
nélkül. Életet is vesztett, feleséget is. Hanem Dezsőt Pesten egy
vendéglőben találkozásra hívja egy ismeretlen ismerős – már mint Ilona s
tőrvetéssel próbálja őt visszacsábítani a régire. De nem sikerül a tőr,
bár a meztelenségig megy az ingerlő csábítás. Elérkezik a világosi nap.
Dezső lelövi magát lova hátán,» így tört tüzes lelkére az árulás» t. i.
a honárulás. De nem hal meg. Ilonka utána vándorol, fölfogja, elviszi,
ápolja. Mind hiában, nem gyógyíthatja föl s Ilon nevével adja ki lelkét.
Ilon pedig megtörve vissza megy Báthorra, ott is kis fiát Tamáskát
koporsóban leli, reá omlik s meghal.

Ime kihalt tehát az egész társaság, melynek e játékban valami
jelentékenyebb szerepe volt. Talán csak Loránt és Máriássy Barna vitték
el szárazon. S most ha már eltekintünk a holtak fölött s megbíráljuk
életöket: mi szépet vagy mi jót mondhatunk felőlök? Volt-e bennök
rokonszenvünkre vagy legalább érdekeltségünkre érdemes valami? Meg
tudta-e aranyozni a költői képzelet és művészet ereje ama gyarló
anyagokat, melyekből ez a kép össze van állítva? Sőt van-e az
összeállításban, a mese megalkotásában és szerkesztésében lelemény,
érdekfeszítő változatosság, van-e egység, előhaladás, kifejlés? Mindezt
_Szép Ilonká_ban nem találhatni. Csábítók és csábítottak rajza ez, a
melynek igen vékony cselekvényszálait semmi sem fűzi együvé. Hősei már
természettől gyarlók, küzdelmök semmi s bukásuk nem a sorsukkal való
küzdés vagy ballépés eredménye. A köznapi élet árjából merített frivol
történetecske ez, mely csak a művészet varázsa által nyerhetné
bocsánatunkat vagy részvétünket. A társadalmi erkölcsök semmibe vétele,
az érzéki gyönyör kiszínezése ez, a nélkül, hogy sivár vidéke fölött egy
magasabb légkör derűje mutatkoznék. A műben épen úgy hiányzik az
idealismus, mint a valódi realismus. E gyönge vagy nyomorúlt emberek
rajza inkább csak tényeket, helyzeteket nyújt, mint fejlődést, az
emberek és viszonyok benső mivoltát. A szenvedély realismusának erős és
jellemző vonásai helyett csak az élet fölszínének némi tarkasága tárul
föl előttünk, s a költői kedély csapongása helyett a legtöbbször csak
vásott vagy ízetlen humor szikráit nyerjük, melybe oly kevéssé vegyűl
pezsgő jó kedv, mint valódi fájdalom. De magyar typikai vonásokat sem
találhatni a jellemrajzban. A személyek épen úgy játszhatnának, a
cselekvény épen úgy megtörténhetnék Franczia-, mint Magyarországon. E
hiányt még jobban kiemeli a magyar forradalom háttere, mely épen oly
kevéssé hangzik össze a mű tárgyával, mint hangulatával.

Nem levén a szerzőnek jellem- és cselekvényről sok mondani valója, az
előadás egyéb csinálmányaival pótolgatja. Ilyen csinálmányfélének
vagyunk hajlandók venni már azt is, hogy az énekeket magyar, latin,
német és angol mottókkal látta el. Ez is egy kis pipere. Az előadásban
és verselésben való gyakorlottságát egyébiránt épen nem vitathatni el a
szerzőtől. Ebben van ereje. Nem egy részlet dicséretes bizonyítékot ad
erről. De viszont kelletén túl szószaporító, üres leírásokban bővölködő.
A keresettség, az affectatió minden lépten-nyomon üldözi, versekben,
rímekben, szavakban, kifejezésekben. Alig van lapja, mely erre
kisebb-nagyobb mértékben példát ne mutatna. E miatt aztán néha olyanná
válik nyelve, mintha valamely idegenből eröltetve fordította,
zsugorította volna össze. S végűl nem tudjuk, mennyire emelhetik a mű
értékét vagy hatását azon egyéni reflexiók, a melyeket a szerző úgy hoz
föl itt-ott, mintha az ő subjectiv élményei is megfelelnének e frivol
kalandok egyes részeinek.

Az előszóból megtudjuk, hogy szerző verses regényével tavaly az akadémia
Nádasdy-jutalmáért pályázott és nem nyert. Szerző vádolja az akadémiát,
hogy félreismerte művét, midőn az érzéki gyönyörök kiszínezésének, a
társadalmi erkölcsök lábbal taposásának nevezte. Semmit sem szólna – úgy
mond – ha az akadémia csak műve értékéről ítél vala, nem pedig
irányáról. Mi úgy tudjuk, hogy az akadémia nemcsak irányáért ítélte el,
nemcsak a frivolságot hibáztatta benne, hanem a cselekvény és jellemrajz
gyöngeségét is. Szerző az előszóban hosszasan védi műve erkölcsi
irányát, de mi nem hiszszük, hogy az olvasó közönség több épületest
találjon benne, mint az akadémia.



LELÁNCZOLT PROMETHEUSZOK.[34]

A szerző ez újabb röpirata bágyadtabb elődeinél, de annyiban jobb, a
mennyiben valamivel kevesebb benne a mende-monda és valótlanság. Czímét
bajosan érthetni. Miért Prometheuszok és miért vannak lelánczolva gr.
Andrássy Gyula, Szlávy József, Széll Kálmán, b. Sennyey Pál, gr. Szapáry
Gyula, dr. Samassa József, a kikkel e röpirat foglalkozik. Gúny-e ez
vagy komoly beszéd? Se így, se úgy nem tudjuk érteni. De lehet valamely
könyvnek rossz czíme és jó tartalma. Azonban tartalmával sem lehet
megelégedve az, a ki könyvekben eszméket keres, még akkor is, ha azok
személyekről szólanak. Ha van valami eszme e röpiratban, az nem egyéb,
mint az, hogy gr. Andrássy Gyula nem derék politikus, de tüstént azzá
válik, ha megbuktatja Tiszát; Szlávy nem sokat ért eddig, de
helyrehozhatja minden hibáját, ha Tisza ellen támad; Széll Kálmán jeles
dolgot mívelt, midőn a pénzügyminiszterségről lemondott, de még
jelesebben cselekednék, ha az egyesült ellenzékbe olvadna; Sennyey
kitünő államférfiú, de akkor nagygyá válik, ha az egyesült ellenzék
élére áll; Szapáry nem érti helyzetét, ha nem cselszövényeskedik Tisza
ellen; Samassa mindig kitünő politikus volt s az lesz a világ végeig. De
arról alig van szó e röpiratban, hogy e férfiak minő eszmék képviselői s
általában a szerző minő politikát ajánl a magyar nemzetnek. Úgy látszik
azt hiszi, hogy a magyar politika nem egyéb, mint bizonyos előkelő
egyéniségek barátsága és ellenségeskedése, a kiket egy kis rágalommal
összeveszthetni s egy kis hízelgéssel megnyerhetni. Mi a
pártröpiratoknak épen nem vagyunk ellenségei, s igen örvendenénk, ha
jobbra-balra oly röpiratok jelennének meg, melyek a pártok irányait,
eszméit, törekvéseit fejtegetik, sőt, ha meg kell lenni, egy kis
rágalmat és hízelgést is megtűrünk. De az eszméletlen röpiratok, melyek
csak hízelegni és rágalmazni tudnak, legalább is fölösleges dolgok. Azt
sem foghatjuk meg, hogy hogyan került Samassa a Prometheuszok közé. Ő
lehet kegyes pásztor, szelidlelkű főpap, szeretett kormányzója érseki
megyéjének, de az irodalom terén se mint tudós, se mint Mæcenas nem
vonta magára a közönség figyelmét, mint politikus pedig csak Bosznia
ügyében mondott beszédéről s Treforthoz intézett leveléről ismeretes.
Beszédében bármely szempontból bajos fölfedezni a prometheuszi szikrát,
hírhedt levele pedig legföljebb csak jux-nak járja meg. A szerző sokat
emlegeti, hogy Samassa Deáknak politikai benső barátjai közé tartozott,
s politikájának mintegy letéteményese. Mi jól ismertük Deák politikai
benső barátjait, de Samassáról csak azt tudjuk, hogy mint Deákpárti
képviselő szíves viszonyban állott Deákkal, mint igen sok más. Hogy
Samassa politikája, ha ugyan van ilyen, a Deákénak folytatása volna, az
csak olyan beszéd, mint a mikor a _Pesti Napló_ azzal kérkedik, hogy őt
Deák szelleme lelkesíti, s benne folyvást Urváry élelmessége kaczérkodik
minden párttal, mindennemű eszmével és mindenféle előfizetővel.



SZÉCSEN ANTAL ÉS A KISFALUDY-TÁRSASÁG.[35]

A Fővárosi Lapok mult év deczember 31-iki számában többek közt ezt
olvassuk:

«A Kisfaludy-Társaságot, az akadémiával és az ujabb magyar
történetírással egyetemben, sulyos vád alá helyezte tegnap egyik
tekintélyes lapunk (Pesti Napló) fekete szemüvegű vezérczikke. A vád az,
hogy pecsovicsok: kissebbítik a nemzet régibb nagyjait s kendőzgetik
azokat, kik a nemzet ellen dolgoztak. A vezérczikk még okát is
felfedezhetni véli e fekete bűnnek. «Az akadémia – úgymond – szemben van
a miniszterelnöki palotával s a budai szél, mely a hegyről lefuj,
behatol termeibe.» Mi ezuttal csak a Kisfaludy-Társaság mellett veszszük
fel a keztyüt, nem mintha a többit csakugyan az említett bűnben
leledzőnek tartanók, hanem mert szépirodalmi intézetünk belső dolgairól
tőbb tudomásunk van. Soha sem éreztünk annak a termében valami
Tisza-szelet, ha néha legfölebb egy kis dunai légvonatot. Tudjuk
azonban, mi adott okot e nagy vádra. Gróf Széchen Antal írt a Budapesti
Szemlébe egy czikket az aligmult politikai élet legkiválóbb embereiről s
abban rózsaszín képet festett Metternichről s egy kissé szürkét
Széchenyi Istvánról. A munka nem felolvasásra, hanem kinyomatásra volt
szánva. Részleteket a társaság első titkára olvasott fel belőle s ha
valakit gáncs érhet, úgy az a felolvasó, ki nem sok tapintatot
tanúsított, midőn oly részletekkel is előállt, melyekről tudhatta, hogy
szépirodalmi körben visszahatást fognak előidézni, már csak azért is,
mivel efféle politikai szerecsenmosások nem tartoznak egy szépirodalmi
társaság felolvasási tárgyai közé. De hát egy tag tapintatlanságáért kár
elkárhoztatni egy egész társaságot, melynek többi tagjai jóval előbb
tiltakoztak a dolog ellen, mint a tegnapi vezérczikk. A következő ülésen
már egyik tag, Degré Alajos, oly emlékírási rajzot olvasott fel, mely
Metternich rózsaszín arczképére egy pár jó vaskos fekete vonást huzott.
De még előbb a társaság egyik legkitünőbb tagja, a ki különben épen a
budai kormány nagy hivatalnoka, az elnöktől zárt ülést kért a végett,
hogy a felolvasások politizáló, irányzatos tárgyait jövőre lehetőleg
kizárhassák. Ez a zártülés meg is történt. Határozatot természetesen
bajos lett volna hozni, mert a tárgykör határait ki mérheti ki egy
független irodalmi intézet munkálkodásában, czenzurára nincs jog, de
megbeszélték a dolgot alaposan s az ügy tárgyalásának meg lesz az a
haszna, hogy magok a tagok, a felolvasók ezentul még gondosabban fogják
előre megbirálni előadandó tárgyaik természetét. S mikor egy társaság
maga, mindjárt kezdetben így járt el az ügyben, méltányos-e azt hirdetni
országnak-világnak, hogy már a Kisfaludy-társaság is pecsovics lett – a
budai széltől. Ez az állítás ép oly ferde, mint az akadémiai és
miniszterelnöki palotáknak állítólagos szemköztisége.»

E czikk némely állításával ellenkeznek a következő tények. Először is
Szécsen gróf tanulmánya nem úgy volt előrántva, más tárgy hiányában
titkári buzgalom- vagy tapintatlanságból. Szécsen gróf mint a
Kisfaludy-társaság tagja, hozzám, a társaság elnökéhez azon kivánsággal
küldötte el tanulmányát, hogy olvastassam fel a társaság valamelyik
ülésén s ha elég érdekesnek tartom, közöljem a _Budapesti Szemlé_ben is.
A titkárnál tüstént bejegyeztettem a tanulmányt, hogy a szokásos
sorrendben mielőbb felolvasásra kerüljön s minthogy a szerző jelen nem
létében és megbizottja hiányában, a titkár szokta felolvasni a kitüzött
műveket, fölkértem őt a felolvasásra is. Azonban tárgyhalmaz miatt nem
lehetett az egész tanulmányt felolvasni, ezért megbeszéltem a titkárral
s kijelöltem a felolvasandó részleteket, még pedig oly módon, hogy az
egésznek körvonalairól helyes fogalmat nyerhessen a hallgató.

A tanulmány nem volt egészen politikai természetű; a magyar politikai
szónoklat történetének egy fejezete volt, az illető korszak
államférfiainak jellemzése, főkép mint szónokoknak. A Metternichről
szóló rész nem ilyen természetű volt ugyan; de minthogy a benne
nyilatkozó felfogás érteti és magyarázza az egyes magyar államférfiakra,
különösen a conservativekre vonatkozó megjegyzéseket, nem volt
mellőzhető, ha meg akartam volna felelni Szécsen gróf jogos
kivánságának.

Egy szóval én mint elnök, Szécsen gróf irányában csak azt a kötelességet
teljesítettem, a melylyel a társaság minden tagjának tartozom, mert
nincs jogom előleges censura alá vetni oly munkákat, melyeket a társaság
tagjai felolvasni vagy felolvastatni kivánnak. A titkár is csak
kötelességét teljesítette, midőn a szerző távollétében és megbizottja
hiányában felolvasta a felolvasásra szabályszerűen bejegyzett és
kitüzött munkát. Általában e tekintetben senkit sem érhet gáncs, csak a
«Fővárosi Lapok» szerkesztőjét, ki maga is a társaság tagja s ha valami
kifogása volt az elnök, vagy titkár eljárása ellen, a helyett, hogy a
maga helyén és idejében felszólalt volna, most utólagosan bölcselkedik,
teljesen valótlan tényekre támaszkodva.

Az sem való, hogy a társaság egyik legkitünőbb tagja Szécsen gróf
felolvasása után zárt ülést kért volna tőlem a politizáló felolvasások
meggátlása végett. A dologban csak annyi a való, hogy egy hónap mulva, a
novemberi ülés után, melyen Degré Alajos, részben Szécsen gróf ellen
polemizáló felolvasást tartott, a társaság két tagja arra
figyelmeztetett engem, hogy igen belé kezdünk merülni a politikába s én
mint elnök tegyek róla. Én erre megjegyeztem, hogy nem gyakorolhatok
előleges czenzurát, csak az ülés folyamán van jogom megakasztani az oly
felolvasást, mely egyenesen az alapszabályokba ütközik, vagy sérti az
ülés méltóságát. Itt nem volt az az eset. Különben is nehéz meghúzni a
határvonalt, hogy mennyiben lehet vagy nem lehet valamely irodalmi műnek
politikai színezete. A költő gyakran nem tisztán politikai költeményben
is elárulhatja politikai érzületét, majd minden irói jellemrajznak,
irodalomtörténeti dolgozatnak, többé-kevésbbé meg van a maga politikai
háttere s a történeti rajzok, melyek mint széppróza szintén társaságunk
körébe tartoznak, nagy részt épen a politikai küzdelmeket tárgyalják.
Azonban van bizonyos határ, melyen tulmennünk nem szabad, már
alapszabályaink szelleménél fogva is. Azért ez ügyet alkalomszerűleg a
társaság elébe terjesztem, hogy gondolkozzunk azon határvonalról, melyen
tul nem lépünk s melyet minden formaszerű határzár nélkül megőrizni
törekszünk. S csakugyan nem soká késett az alkalom. A deczemberi ülés
előtt egy tag elbeszélte nekem, hogy egy rajzon dolgozik a közelmultból,
melyet a januári ülésen szándékozik felolvasni. Tartalmából kivettem,
hogy az némely személyes vonatkozásai miatt is megfontolást érdemel.
Ezért a nyilvános ülés után következett zárt ülésben, hivatkozva két
tagnak velem közlött nyilatkozatára, hivatkozva magokra az
alapszabályokra, felhívtam a társaságot, hogy vitassa meg az irodalmi
művek politikai oldalát illető kérdést. A társaság tagjai nyugodtan és
behatólag vitatták meg a kérdést s oly szempontokat fejtettek ki, melyek
az alapszabályok határai közt teljesen biztosítják a felolvasók jogait.

Ennyit kivántam megjegyezni, szemben a «_Fővárosi Lapok_»-kal,
mindarról, a mi Szécsen gróf tanulmányának a Kisfaludy-társasággal való
kapcsolatát illeti. Azonban én e tanulmányt, mint a _Budapesti Szemle_
szerkesztője, ki is adtam, miért a _Budapesti Hirlap_ és _Pesti Napló_
hevesen megtámadták a folyóiratot, sőt magát az akadémiát is. Nem akarok
védekezni e támadások ellen, annyival inkább, mert magában a Szemlében
is polemia indult meg a tanulmány egyik pontjára nézve, s ha
szükségesnek látom, ott fogok bővebben nyilatkozni. De egy pár
megjegyzést itt sem nyomhatok el. Először is figyelmeztetem a
közönséget, hogy ha érdekli ez ügy, ne higyen a _Budapesti Hirlap-_ és
_Pesti Napló_-nak, hanem olvassa el magát a tanulmányt. Csukásy, Urváry
és b. Kaas Ivor urak igen tiszteletre méltó férfiak lehetnek, de hogy
valamely politikai vagy irodalmi ügy előadásában, bármely szempontból
itéljék is meg azt, némi tárgyilagossággal járnának el, azt még legjobb
barátjok sem foghatja reájok. Sőt megvagyok győződve, hogy a Szécsen
gróf tanulmányát egyikök sem olvasta el, csak úgy hallomás után
beszélnek róla, mert ha elolvassák, bizonyára mégsem mernek oly messzire
menni a ferdítésben.

Szécsen gróf tanulmányának különösen két pontját igyekeznek majdnem
hazafiui bűnné felfúni. Az egyik pont Metternichet, a másik Széchenyi
Istvánt illeti. De mit mond Szécsen Metternichről? Megjegyzi a többek
között, hogy Metternich nem tartozott azon osztrák államférfiak közé, a
kik a merev központosítás hivei voltak, sőt távol volt tőle minden
ellenszenv Magyarország és jogai ellen.

«1825-ben szólíttatott először Ferencz császár által, – folytatja – hogy
a magyar dolgokkal is közvetlenül és közelebbről foglalkozzék. A
törvényes állapotok visszaállítása, a törvényes út jövendőbeli megőrzése
mellett emelt szót. Ha nézetei egyes kérdésekben némelyeknek a
törvénytől eltérőknek látszanak, annak csak ott volt helye, hol az
esetleges törvényes kérdés fölött a magyar politikai körökben is eltérő
nézetek uralkodtak. A régi magyar alkotmány főbiztosítékai: az ujoncz-
és adómegszavazás és az országgyűlés rendes összehívása nem mellőztettek
többé, mióta 1825 óta Metternich herczeg szava a magyar ügyekben
döntőleg tekintetbe vétetni kezdett. E szellemben hatott az 1839–40-iki,
kezdetben oly viharos országgyűlés menetére is. Szerencsés befejezését,
kibékítő hatását neki köszönhetjük.»

E történeti tényből Szécsen gróf talán többet következtet, mint kellene;
Metternich politikáját a magyar reform-kérdésekre nézve alig érinti s
így bizonyos egyoldaluságba esik. Mindez vita s esetleg czáfolat tárgya
lehet, mint igen sok történeti kérdés, de azért tanulmányának megírása,
kiadása vajjon hazafiúi bűn-e és a kellő vizsgálat és czáfolat helyett
hirlapi szájaskodással elintézhető-e?

A mit Szécsen gróf Széchenyi Istvánról ír, szintén egészen más, mint a
hogy a lapok feltüntetik. Kegyelettel emlékezik meg a nagy férfiúról s
kiemelvén pályája körvonalait, a többek között így szól:

«Nagy kezdeményező és uttörő volt a nemzeti szellem ébresztésének és az
ország anyagi fejlődésének terén és a mit kezdeményezett, azt hazafias
odaadással, ritka erélylyel és szivóssággal szokta létesíteni. Tervei és
czéljai kivitelében oly diplomatiai ügyességet és tevékenységet tudott
kifejteni, a helyzetnek oly helyes felfogását és felhasználását, oly
beható emberismeretet, mint a milyen a nemzetközi viszonyok kezelésében
is ritkán leli párját. De ép, mert e képességét kiválóan egyes
gyakorlati feladatoknak szentelte, az általános politikai szempontokat
nem vette mindig kellő figyelembe. Ez értelemben nem volt államférfiú.
Senki sem érezte nála mélyebben, senki sem hirdette határozottabban és
őszintébben, mily szoros összeköttetésben állanak Magyarország érdekei
és létföltételei a dynastia jogainak sérthetetlenségével és a monarchia
államcsoportozatának elválaszthatatlanságával, de alig foglalatoskodott
azon kérdéssel, mikép lehessen és kelljen a nagyrészt általa felhivott
erők fejleményét az összeköttetés kellékeinek alaki és politikai
keretébe beilleszteni vagy azok következményeivel kiegyeztetni. Igaz,
hogy nyilvános életének legsikeresebb korszakában a monarchia vezérlő
hatalmi állásának biztossága alig vétetett kétségbe, és azért tisztán
elméletieknek tekintettek sok részről oly kérdések, melyek néhány rövid
év lefolyta után gyakorlatilag égetőkké váltak. Széchenyi István
népszerűsége és tekintélye a negyvenes évek küszöbén még nem volt
megingatva; de a tisztán politikai körök mind inkább más térre kezdettek
lépni, mint a melyet kezdeményezése a nemzetnek kijelölt. Erejének
minden irányban fejlesztését, öregbitését, nemesitését tekintette ő még
mindig első és leglényegesebb feladatának, míg számos előbbi tanítványai
mindinkább és kiválóan azoknak a modern elméletek szellemében politikai
érvényesítésére törekedtek. Itt keresendők csirái számos későbbi
ellentéteknek, melyek működésének utolsó éveit nagy mértékben
elkeserítették.»

Ime van-e ennek az az értelme, a melyet a «_Pesti Napló_» rá fog, hogy
«Széchenyi nemcsak nem volt legnagyobb, Metternich creaturája, Reviczky
mellett, de hiszen államférfiú sem volt, mert hiányzott neki (átkozott
germanismus) az európai látkör, melyet csak a diplomatia vett
haszonbérbe s ő nem ismerte a constellatiót, Metternich véleményét s
Poroszország törekvéseit.» Szécsen gróf minderről egy szót sem szól s
egészen mással indokolja itéletét. Épen nem mondja azt, hogy Széchenyi
nem volt államférfiú, csak politikájának bizonyos hiányát vitatja, s
csak e pontban, ez értelemben nem nevezi a szerinte is nagy
kezdeményezőt és úttörőt államférfiúnak. Kemény Zsigmond, Széchenyiről
írt híres essayében szintén érinti Széchenyi politikájának némely
árnyoldalait, bár más irányban. Igaza volt-e Keménynek, igaza van-e
Szécsennek, ez lehet vita és czáfolat tárgya, sőt előttem az is
bizonyosnak látszik, hogy ha Szécsen grófnak teljesen igaza volna is,
Széchenyi ez esetben is nagyobb államférfiú, mint az akkori ellenzék és
kormánypárt legkitünőbb képviselői; de vajon mindezt vizsgálni és róla
véleményt mondani, udvaronczi servilismus, hazafiúi bűn-e? Addig nem
lesz magyar történetírás, míg a nevezetes eseményeket és férfiakat
minden oldalról meg nem vizsgáljuk, biráljuk, még ha tévedni fogunk is,
mert rég megmondotta Lessing, hogy nem annyira az igazság a fő, hanem az
igazság keresése. Tulajdonkép csak így juthatunk el az igazsághoz. Még a
kegyelet sem ellensége a kritikának, sőt gyakran épen ösztönzője, csak
ne értsünk a kegyelet alatt hóbortos lelkesedést vagy ámító képmutatást.

De honnan ez a nagy kegyelet, melyet a _Pesti Napló_ tanusít Széchenyi
iránt? Urváry és Kaas urak politikája épen nem mutatja, hogy
Széchenyitől tanultak volna valamit vagy bármi tekintetben követnék.
Azonban, hogy szivök érezni kezdi a kegyelet becsét, az mindenesetre
örvendetes jelenség. Csak ápolják tovább is híven és terjesszék ki
Széchenyi mellett magára szegény Deák Ferenczre is, a kiről, úgy
látszik, egészen megfeledkeznek. Ha jól emlékszem, Deák Ferencz és
barátai emelték a Pesti Naplót egy nagy párt tekintélyes közlönyévé,
mely megpenditette, érlelte, védte az 1867. XII. törvényczikket. Midőn
Urváry és Kaas urak a hetvenes évek elején a Kemény Zsigmond örökségébe
léptek, szintén, mint Deák párthivei, ugyanazon elveknek voltak
szószólói és védői. Azonban, hogy s hogy nem, talán Urváry
figyelmetlensége vagy Kaas soknemű elfoglaltsága miatt, lassanként a
Deák politikai hagyománya ellen kezdett fordulni a _Pesti Napló_, sőt
meg kelle érnünk azt is, hogy Kossuth egész diadallal vonult be oda,
elfoglalta a Deák helyét s folyvást hirdeti, hogy a mit Deák tett, az
jogfeladás volt, a magyar államiság megtagadása, a magyar parlament nem
törvényhozás többé, csak régi megyegyűlés, sőt annál is csekélyebb
jogkörű, egy szóval Magyarország 1848 előtt magában is és Európa előtt
is sokkal függetlenebb volt, mint 1867 óta.

Ideje volna, hogy Urváry és Kaas urakat Deák iránti kegyeletök elvégre
felszólalásra bírja, hogy egy rövidke czikkben megmondják Kossuthnak:
«Uram, te 1849-ben összetiprott alkotmányt, beleolvasztást,
germanisatiót és teljes absolutismust hagytál magad után Magyarországon.
Mi éveken át szenvedtünk, tűrtünk, de nem gyáván, hanem méltóan
magunkhoz, küzdöttünk minden téren, a hol lehetett s Deák vezérlete
alatt lassanként kivivtuk alkotmányunkat s új fejlődésnek indítottunk
mindent a szellemi és anyagi téren egyaránt s most te előállasz nagy
páthoszszal és szidni, átkozni kezdesz bennünket, hogy miért nem vivtuk
ki azt, a mit te 1849-ben sem tudtál kivivni. Uram, mérsékeld egy kissé
magad, kivált olyakat ne beszélj, hogy Magyarország 1848 előtt
függetlenebb volt, mint 1867 óta, mert ez nemcsak hogy teljesen
valótlan, hanem, a mi még nagyobb baj, senki el nem hiszi
Magyarországon, a ki ismeri a multat és jelent.»

Meg vagyok győződve, hogy Urváry és Kaas urak mindezt meg fogják mondani
Kossuthnak, mert lehetetlen, hogy a kegyelet, mely szivökben megáradt,
csak Széchenyit illesse s nem egyszersmind Deákot is, egykori vezéröket.



JÓ KÖNYVEK A MAGYAR NÉP SZÁMÁRA.[36]

Újra hét szám jelent meg e füzetes vállalatból, melynek czélja jó és
olcsó könyveket juttatni a magyar nép kezébe és kiszorítani a
ponyvairodalmat. A czél minden esetre méltánylandó, azonban nem oly
könnyen elérhető, mint a vállalat kiadói és írói gondolják. A kik a
népnek akarnak írni, jól kell ismerniök gondolkozásmódját,
érzelemvilágát s behatóan tanulmányozniok azon irodalmi formát, melylyel
leginkább hatni reá. Úgy látszik, hogy e vállalat írói épen e kettővel
gondolnak legkevesebbet. Leereszkednek ugyan a néphez, jól-rosszul
utánozni igyekeznek nyelvét, szólásmódjait, de csakis a külsőségeknél
maradnak. A benső formára nem igen van gondjok, sőt azt látszanak hinni,
hogy a népnek épen az való, a miben a műveltebbek nem találhatnak
gyönyört, pedig az írói és költői művészet alapjában ugyanegy, akár a
népnek, akár a műveltebb közönségnek írunk, leginkább csak a tárgy
megválasztásában s a forma némely sajátságaiban van a különbség.

A vállalat nagyrészt elbeszélések és költői beszélyek gyűjteménye.
Általában erkölcsi vagy hazafias irányúak, de nem szólnak se a szívhez,
se a képzelethez. Különösen hiányzik bennök a jól szőtt kerek mese, mely
felkölti, fokozza és kielégíti az érdekeltséget. Példa reá mindjárt
Jókai _Puskás Kalári_ja, (11. sz.). A költő hangzatos sándor-versben
elég jól elbeszél egy székely mondát, de igen kevés benne a lelemény, a
monda hősnője pedig, a ki egymaga föltartóztat egy egész tatárcsapatot,
hetet közülök megöl, azután hazamegy, megmosdik, bedagaszt, bevet,
vacsorát készít az aratóknak, megmosogat, azután lefekszik és három fiút
szül, minden nyögés nélkül, se képzeletünket el nem hiteti, se szívünket
meg nem indítja, legföljebb csak mint curiosum hat reánk. Szathmáry
Károly _Varga János_a (12. sz.), a kit a természet megbélyegzett, oly
bajokba esik, a melyekbe arcza vörös foltja nélkül is könnyen bele
eshetett volna, azonban legnagyobb baj az, hogy se küzdelme, se
egyénisége nem igen érdekelheti az olvasót. Folyvást a véletlen sodorja
bajba, s nem saját lelkiereje, hanem szintén csak a véletlen segíti ki
belőle. E mellett inkább csak gondolva van s nem egyszersmind átérezve
az egész történet. Mayer Miksa _A lutri koldusa_ czím alatt (14. sz.) a
lutri mételyéből akarná kigyógyítani olvasóit. Kár, hogy Vámos András
uram története nehézkesen, rosszul van elbeszélve s inkább a morál szüli
benne a cselekvényt, mint a cselekvény a morált. Mayer helyesen
okoskodik, de rosszúl rajzol, tiszteletre méltó moralista, de gyönge
költő. Az események logikain folynak egymásból, de a hős csak
abstractio, szenvedélyének nincs természetes s költőileg érdekes
fejlődése s lelki állapota és az események között, melyek tönkre teszik,
csak külső kapcsolat van s nem egyszersmind belső.

Szathmáry és Mayer prózában írták elbeszélésöket, a többi mind verses
dolgozat. Rudnyánszky Gyulának _Az áruló guzsaly_ (15. sz.) czímű költői
elbeszélése nagyon bőbeszédű a leírásban és mellékeseményekben, de a
fődologban meglehetős hallgatag. Egy kaczér és kapaszkodó parasztlány
történetét beszéli el, a ki egész kisasszonynyá válik, válogat kérőiben
és vén leány marad. A morál itt is a cselekvényre van erőltetve s a
leány kedélyvilágának rajza egészen elhanyagolva. Aztán azt sem értjük
egészen, hogy a leány csak kaczér-e, a ki játszik a legényekkel, mint a
macska az egérrel, vagy inkább uraskodó, a ki körén kívül keres
vőlegényt. A két motivum nem tud egymásba olvadni s inkább az első van
hatással a cselekvényre. Egyszerű, de világos, és jól gondolt, erős
mesét kedvel a nép, minél kevesebb czifrasággal elbeszélve. S erre
törekednek legkevésbbé e vállalat írói. Reviczky Gyulának _Edelény a hű
szerető_ (9. sz.) czímű költői beszélyében sem találhatni jó mesét. Ez
egy rege akar lenni Szent László idejéből. Edelény, egy árva nemes fiú,
együtt nevekedik Ilonával, a király leányával; beleszeret, azonban Ilona
Zvojnimir horvát fejedelemhez megy férjhez. Magának Edelénynek kell őt
Zágrábba kísérnie; ott mulat egy darabig a horvát udvarban s midőn a
királyné egy este fölkéri, hogy énekeljen neki valamit, egy dalt énekel
a szerető szívek boldogságáról, aztán széttöri kobzát, elbúcsuzik tőle
azzal az óhajtással és igérettel, hogy szerelme sohasem teremjen
töviset, s ha baja lesz, reá mindig számíthat. Ekkor aztán visszamegy
László udvarába, a ki őt, mint a költő mondja, zsíros hivatalba teszi;
lassankint sebe begyógyul, mert meggondolja, a költő nem épen költői
kifejezése szerint, hogy az élet mégsem oly «komisz portéka». Azon
közben Zvojnimir meghal, a horvátok föllázadnak, sőt elfogják az özvegy
királynét. A hír első részének megörül Edelény, mert most már reménye
lehet az özvegy királyné keze megnyeréséhez, de a második rész
elbúsítja. Ő is László seregéhez csatlakozik, mely a királyné
kiszabadítására indúl, sőt megelőzve a sereget, mint álbörtönőr, a
királyné börtönébe lopódzik, hogy jó hirt vigyen neki s oltalmazza.
László serege legyőzi a horvátokat, néhány vitéz a királyné börtönébe
siet, hogy kiszabadítsa. Edelény az álbörtönőr, ott alszik a börtön
küszöbén, mert a mint a költő mondja, törődött volt az utazástól. A
berohanó vitézek azt hivén, hogy valóságos horvát börtönőr, megölik. A
szörnyű tévedés csakhamar kiderül. A haldokló Edelény bevallja titkolt
szerelmét a királynénak s meghal. A királyné sohasem megy férjhez;
Borsodmegyébe vonul s a falut és kastélyt, a holtig hű szerető emlékére,
Edelénynek nevezi el.

Íme az egész költői beszélynek alig van valami bonyodalma, inkább külső
események sorozata, mint küzdelem szülte fejlődés. Edelény semmit sem
hat Ilona királyné sorsára s a királyné is keveset az Edelényére, mert
Edelénynyel néma szerelme nélkül is könnyen megtörténhetett volna az, a
mi megtörtént, tudniillik véletlen meggyilkoltatása. Edelény az
álbörtönőr szerepét lovagiasságból vagy a király iránti hálából is
eljátszotta volna. Szerelme csak külső diszítmény, melyben alig hiszünk.
Ily sovány és érdektelen mesét csak az előadással lehetett volna
valamennyire érdekessé tenni, de Reviczky sehogy sem tudta eltalálni a
rege hangját, elbeszélése kellemtelen, verselése gyönge, népiessége
affectált.

Inczédi László _A kocsis és királyleány_ (10. sz.) czímű művében
bonyodalmasabb, kerekebb mesére törekszik, népmesei motivumokat dolgozva
föl. Azonban csodálkozunk, hogy a magyar népmeseköltészet kincstárában
nem talált egyebet, mint egy pár színes üvegdarabot. Van ott elég
gyémánt és arany is, mely megérdemli az aranyműves munkát. Inczédi
népmeséje nem elég érdekes, s nincs elég jól elbeszélve. Népmeséinkben a
paraszt-suhancz, a ki földi vagy tündérkirálylyá emelkedik, több és
érdekesebb kalandokat él át s több részvétet gerjeszt maga iránt. Aztán
a népmese kedveli az egyszerű, élénk, de keresetlen elbeszélést, a
kevésbbé festői, de annál plasztikaibb rajzot, a naiv nagyítást, a
derült humor szikráit, de minden erőlködés nélkül.

Mikszáth Kálmán nem elbeszéléssel kinálja meg a vállalat olvasóit, hanem
egy verses élterajzzal, Jókai életrajzával. Nem mondjuk, hogy e kétes
becsű műfaj nem való e vállalatba, sőt ha valahol, talán leginkább itt
van helyén, de az ilyen, mely tele léhasággal, hízelgéssel és
valótlansággal, bizonyára nem a nép kezébe adandó. Valóban meg nem
foghatjuk, hogy Mikszáth, a ki néhány sikerült rajzával méltán magára
vonta a közönség figyelmét, hogyan tudta ide alázni tollát. A mű így
kezdődik:

  Világverő Mátyás dolgát halottátok;
  Szent István jobb kezét még most is látjátok;
  Szent László kardjának suhogása hallik
  A felhőkben most is, a mikor baj van itt.
  Sokat munkálkodtak, sokat igyekeztek,
  Tartományokat és fényt, nevet szereztek!
  Csötlöttek-botlottak ország jóvoltáért,
  A dicsőségből egy parányi sugárért;
  S bár hálával mondjuk, legyen nevök áldott,
  Mégis más volt, a ki az egész világot
  Meghódítá nekünk, még pedig vér nélkül
  S nem sugarakat szór ránk a dicsőségből,
  Hanem teli kézzel egy-egy fénylő napot
  S emel a külföld is előttünk kalapot.

E szerint Magyarországnak, mióta áll, csak egy igazi nagy embere volt, s
ez Jókai Mór. Elhiszi-e ezt valaki Magyarországon? Bizonyára Mikszáth
sem hiszi el, a ki leírta. A léha kezdetnek megfelel a folytatás. A
gyermek Jókai nem fojtogat ugyan kígyót bölcsőjében, de egy
czigányasszony nagy dolgokat jósol felőle, a melyek természetesen mind
beteljesednek. Az ifjúról csak annyit tudunk meg, hogy félbehagyta az
ügyvédséget lágy szíve miatt s egyszerre csak nagy író lett belőle. Már
1848 előtt csak két nagy ember volt Magyarországon, bár fönnebb csak
egyről van szó, Kossuth és Jókai:

  Úgy beszél az egyik, mint soha senki más,
  És úgy ír a másik, hogy nagyszerű, csodás.

Aztán áttér Mikszáth Jókai nagy tetteire, melyek a következők: először
fölszabadítja a népet, megcsinálja a forradalmat; másodszor az
elnyomatás idejében föntartja a nemzeti szellemet, hirdetve a türelmet,
reményt és hazafiságot; harmadszor a király szíve hajolni kezdvén a
magyar nemzethez, Jókai kibékíti vele, reá veszi a száműzöttek
hazahívására; negyedszer legyőzi Gorovét a Terézvárosban; ötödször
látogatást tesz a királynénál, a ki Magyarország legnagyobb emberét a
legnagyobb tisztelettel fogadja, így szólván:

  A legislegbelsőbb szobámba vezessék,
  Hajoljon előtte az egész cselédség
  S tisztelet okáért lábújhegyen járjon,
  Semmin se látszhassék, hogy ő is jobbágyom.

Ne gondolja az olvasó, hogy tréfálunk; mindez benne van a verses
életrajzban; hanem az igazság kedvéért meg kell jegyeznünk, hogy
Mikszáth itt-ott le is von valamit Jókai nagy érdemeiből. Hirdeti ugyan,
hogy Jókai az első volt az elsők között, a kik a népet fölszabadították,
de elismeri, hogy a forradalomnak mégis Kossuth volt legfőbb vezére; a
kiegyezéshez érve, egy szóval sem említi ugyan Deákot, nem mondja
világosan, hogy az Jókai műve, de sejteti, mert egyedül csak Jókaira
hallgat a király. Gorove legyőzését, a királynénál tett látogatást
roppant nagy dolgoknak kürtöli ugyan, de nem mondja, hogy egyiknek is,
másiknak is bármely csekély következése is lett volna.

Valóban, ha ez is jó könyv, úgy nem tudjuk, hogy mi a rossz. Minden
esetre a vállalat fontos s megérdemlené, hogy írói komolyabban vegyék,
szerkesztője pedig szigorúbb kritikát gyakoroljon.



BARTÓK ÚJABB KÖLTEMÉNYEI.[37]

Bartók Lajos nemcsak vigyorgó satyr, hanem sohajtozó, szerelmes pásztor
is. Ha hetenként egyszer kidühöngte magát, ha nyelvet öltögetett a
zsidókra, ha oly czímekkel illette Andrássyt, Tiszát, Trefortot,
melyeket leírni restelünk, s néhány frivol rajzzal áldozott jó kedvének
is, a hét többi napját szerelmi ömlengések között tölti szép nők
lábainál vagy a szabadba menekül, hogy bámulja a természet szépségeit s
elmélkedjék az emberi élet titkairól. Azonban őszintén megvalljuk, hogy
nekünk inkább tetszik benne a vigyorgó satyr, mint a szerelmes pásztor
és az álmodozó philosoph. Igaz ugyan, hogy humorában sok a vásottság,
hogy satyrai költeményeit olvasva, nem egyszer eszünkbe jutnak Arany e
szavai:

  Van a modorban néha a mi bánt,
  Mert jóllehet az érzés egyre megy,
  A költő és czipész-inas nem egy.

De találhatni bennök sikerült élczet, találó vonást, természetes és
őszinte érzést is. Szerelmi lyrájáról és fellengős ódáiról mindezt
kevésbbé mondhatni el. A legtöbbször erőlködés és bágyadtság vonúl el
rajtok, s leginkább azok sikerülnek, melyek enyelgő vagy épen humoros
hangba csapnak át. Az igazi dal Bartóknak oly kevéssé eleme, mint az
igazi óda. Az egyszerű naiv érzés meleg ömledezése épen úgy hiányzik
szívében, mint az óda viharos szárnyalása. A dal neki inkább csak a
reflexio elméssége, az óda pedig üres, dagályos rhetorika. S a belső
mintegy összhangzik a külsővel. Mint dal- és ódaköltőnek a nyelv és
rhythmus sincs eléggé hatalmában; se szívünket, se fülünket nem tudja
megigézni.

Bartók ez újabb költeményei három szakaszra oszolnak. Az első szakasz
_Kárpáti emlékek_ czíme alatt felföldi élményeit foglalja magában. Úgy
látszik a felföld költője akar lenni és versenyezni Petőfivel, a ki az
alföld költője volt. De, a tehetséget nem is említve, nagy különbség van
köztök. Petőfi az alföldben szülőföldjét énekelte meg, Bartók csak mint
tourista üdvözli Tátrafüredet, a poprádi völgyet. Petőfi a természet fia
s mintegy az anyai kebelből szívja ihletét, Bartók egy fővárosi blasirt
gavallér, a ki szórakozni megy a bérczek közé s kaczérkodik a
természettel. Valóban e költeményekben több a czifra szó, mint az érzés
és gondolat. A költő gyakran elmondja, mily nagyszerű, fönséges a táj,
de nem tudja előnkbe rajzolni; ő maga sokat érezhet, de a mit elénkbe
tár, az vagy köznapi rhetorika, vagy érthetetlen szódagály. A tourista
könnyed élményei, minők: a _Koritniczai út_, a _Rózsamenedékház
Tátrafüreden_, vagy egy-egy szerelmi óra emléke, minők: _Jőj édes, Neved
a fenyőbe véstem_, még hagyján; ezek többé-kevésbbé élvezhetők, de ha
egészen a természetbe mélyed, s mint symbolumot kezdi magyarázni vagy
képeit szíve érzéseivel olvasztja össze, teljesen élvezhetetlenné válik.
Vegyük föl például _A bérczek a felhőkbe_ czímű költeményét és elemezzük
egy kissé.

Leírja, hogy a bérczek a felhőkbe nyúlnak s a felhők ráborulnak a
bérczekre, a felhő bércznek látszik, a bércz felhőnek. A bércz egy
kőrengeteg, nincs sziv óriási keblében:

  S nincs semmi érzet, itt szülemlő
  Csak vészes álomként a felhő.

S mi a felhő a bércznek, hogy mintegy hozzája forr, el nem hagyja, ha
összetépi is? Talán az öröklét szörnyű terhe vagy egy reá nehezedő átok?
kérdi a költő. A bércz azt feleli:

  Az, átok ez rajtunk. Szerelmet
  Jelent nekünk e barna felleg,
  Azért nyerők a bosszus égtül,
  Hogy ne legyünk gyötrelmek nélkül.

  Minden teremtvény szenvedésre
  Alkottaték s van egyszer vége;
  Megtörni sziklát, mely nem érez,
  Sebző szerelem fér kövéhez.

  A szerelem felhő alakban
  Ront minket, csak ő ronthatatlan,
  Ha ma elüzzük, holnap ujra
  Nyomasztva száll reánk borúja.

  A melyre száll, sötét komorság
  Lepi a bércz napfényes ormát,
  S ha szenvedélyes könnye tör ki,
  Barázdát vés sziklán s megörli.

  Igy fürdeti arczunkat gyáva
  Érzések éji záporába,
  Majd villámokkal tép dühében
  Míg összetörve lát a mélyben.

  Villáma, zápora felhőnek
  Szerelmi láng, szerelmi könnyek,
  Halála mindennek, mi csak van
  S tőlünk halálig válhatatlan.

Ki érti ezt? A sziklának nincs szíve s mégis szerelmi bánattal van
megátkozva, nem érez s mégis sebző szerelem fér hozzá. Vagy talán nem a
szikla szeret, hanem a sziklát szereti a felhő, s mert az nem akarja
szeretni őt, ez könnyeivel áztatja, villámával sujtja? Vagy talán a
felhő sem szeret és csak a szerelem bosszújának megszemélyesítése, a
kinek meg kell büntetni az érzéketlen sziklát? De akár így, akár úgy,
minek akar ez symboluma lenni? Úgy hiszszük maga Bartók sem tudja.

Ily követelő dagály és valaminek látszó érthetetlenség kiválóan jellemzi
a gyűjtemény _Képek és ódák_ czímű szakaszát. Általában új divatú
ódaíróink a dagály szárnyain emelkedve, az érthetetlenségbe vesznek. Egy
csoport nagy mondás, sok képtelen kép, néhány elrontott reminiscentia, a
fölkiáltások és megszólítások egész özöne, erőlködés az egekig és
kapaszkodás a semmibe, mintegy 10–15 versszakon át – és kész az óda. A
Petőfi-szobor leleplezése alkalmával számos ily ódát olvashattunk s
ilyen Bartóknak _Petőfi szobra előtt_ czímű ódája is. Ime hogyan kezdi:

  Ez érczszobornak zendüljön meg ajka!
  Olvadjon önzenéje lánghevében!
  Mert méltó dalba őt ki foglalandja,
  Hogy lelkesitve lelke is elégjen?
  Szólj oh Petőfi, szólj szivek királya!
  Szivünkből nézd nem dal, de könny fakad,
  S dicsfényedet szemünk még most se’ látja
  A vesztedért omló könnyek miatt.

  Idézünk szellem! bár büvös hatalmad’
  Fékezni nincs erőnk! de oh jelenj meg!
  Csak hallja még hangját e nép a dalnak
  Melylyel fölrázod és újjá teremted.
  Dörögj a tyrtaeuszi hangszeren,
  Mely ellenségünk várait lesujtja,
  S mint Orpheusz, játsz’ rajta édesen.
  Hogy dult hazánk virágozzék fel ujra.

E szerint magának a szobornak kell megszólalni s elolvadnia lánghevében,
mert csak ily lángoló lelkesedés méltó Petőfihez s erre ember nem képes,
de azt hiszszük, hogy a szobor még kevésbbé. Azonban úgy látszik, hogy a
szobor egy Petőfivel, tehát magának Petőfinek kell megszólalnia, mert mi
dicsfényét nem láthatjuk a vesztéért omló könnyek miatt. Ennélfogva
énekelje meg maga Petőfi saját dicsőségét, ez alatt pedig azt érti
Bartók, hogy zengje Petőfi csatadalait, melyek ellenségeink várait romba
döntötték, a hazát pedig, mint Orpheusz lantja, fölépítették. A baj csak
az, hogy nem Orpheusz, hanem Amphion lantja épített városokat s hogy ez
mikép illik Petőfire, bajosan megfogható. S így megy az óda egész végig,
nincs abban egyetlen találó hasonlat, jellemző gondolat, természetes
érzés.

A többi óda sem különb. _Lendvay emlékezete, Prológ az országos
dalegylet debreczeni ünnepén, A szegény gyermekek, Kossuth-nóta_ mind az
erőlködés bágyadt szülöttei. A Lendvay-óda kevésbbé dagályos ugyan, de
bágyadt s nincs benne semmi jellemzetes. Akár Egressyről is el lehetne
mondani s inkább csak rhetorikai közhelyek mozaikja. A _Prólog_ egész
szentiváni ének, mely Debreczent csak azért, mert az országos dalegylet
ott tartja ünnepélyes űlését, a puszták Memnon szobrának nevezi, aztán
szélesen, hosszasan s meglehetős laposan dicsőíti a magyar népdalt és
zenét. A _Kossuth-nóta_ természetesen Kossuthot dicsőíti. Már az első
versszak egy történelmi valószínűtlenség.

  Mikor lánczát szabadságunk letörte,
  S háromszáz év után ujra lélegze,
  Kossuth-nóta a magyarhoz te szóltál,
  A szabadság nyiló ajkán
  A lehelet te voltál.

Bartók szerint tehát a magyar a mohácsi vész óta soha sem védte
fegyverrel szabadságát, csak 1848-ban, midőn Kossuth a forradalom élére
állott. Hát Bocskay, Bethlen Gábor, I. Rákóczi György, Rákóczi Ferencz
mit vétettek? Ha nem voltak is oly nagy szónokok, mint Kossuth, de
minden esetre nagyobb államférfiak, diplomaták és hadvezérek voltak. S
különös, maga Bartók czáfolja meg a negyedik versszakban azt, a mit az
elsőben állít:

  Ki feltámadt, Rákóczi az,
  Nagy lelkében Kossuthnak.

De hijába, ha az ember kedveli a nagyot mondást, semmitől sem riad
vissza, még attól sem, hogy magát megczáfolja. De más baja is van az
ódának. A költő nincs mélyen meghatva, lelkesülése csak olyan obligát
lelkesülés, minő a Pulszkyé vagy Kaas Ivoré, ha Kossuthról
vezérczikkeznek. Általában a Kossuthról és Kossuthhoz írt költemények
nem igen sikerülnek. Azon kitünő költők közűl, a kik átélték a
forradalmat, mint Vörösmarty, Petőfi, Arany, Tompa s harczra
lelkesítették a nemzetet, majd megsiratták gyászát, hallgatnak róla, a
későbbiek közűl is nem a legtehetségesebbek zengik meg. Nem kutatjuk
mélyebben e jelenség okait, de egy közel fekvőt mégis megemlítünk.
Kossuth annyit beszél, oly ékesen szónokol magáról, annyit emlegeti való
és nem való érdemeit, hogy a költők ódái mintegy fölöslegesekké válnak.

E szakaszban az úgynevezett ódáknál inkább sikerűltek az úgynevezett
képek, minők _Jég hátán, Mit suttognak a margitszigeti tölgyek_.
Mindkettő jól van gondolva, ha nincs is egész biztosan megírva. Amaz egy
humoros kép, melyben egy pár nem találó vonás is van ugyan, de
befejezése különösen sikerűlt. Emez egy elegia Arany temetésekor, van
ugyan benne egy kis dagály, a tölgyek beszéde egyszerűbb lehetne, de
egészben véve sikerült. Legsikerültebb azonban a gyűjteményben az a
szakasz, melynek czíme _Szívbajok_. Itt már inkább elemében van Bartók s
egy pár darabja valódi költői tehetségről tanuskodik. Különösen jól
eltalál néha két hangot: a szerelmi enyelgés vídám s a szerelmi fájdalom
gúnyos hangját. Amabban jelesek: _Szerelmes levél, Esernyő alatt_
czíműek, emebben _Mint az orvos, Ha szerettél és csalódol, Tolvaj nem üt
zajt, Éjszemek_ czíműek. Különösen ki kell emelnünk a _Szerelmes levél_
czíműt. Ez a legszebb költemény az egész gyűjteményben. Az enyelgésnek
jól eltalált fél vídam, fél boszús hangja folyvást megmarad határai
közt, az érzés és gondolat természetesen fejlődve s olvadva egymásba,
egy kerek egészszé alakulnak. Semmi fölösleges szó, czifrázat, a külső a
belsőnek teljesen megfelel. Ide igtatjuk az egészet; azt hiszszük, hogy
olvasóink épen úgy élvezni fogják, mint mi:

_Szerelmes levél._

  Kedves, mind hiába
  Vesz tollat kezem:
  Mind anyád kezébe
  Kerül levelem,
  És kiváncsi orrát
  Ő ütvén belé,
  Tépi és szakítja
  Százezer felé.

  De nem éri ám be
  Azzal jó szüléd,
  Hogy posta-galambom’
  Mint sas tépi szét;
  Életem galambja
  Téged sem kimél,
  S majd hogy úgy jársz, mint a
  Szerelmes levél.

  A levél csak hagyján,
  Irnék másikat,
  Toll, papir és tinta
  Nálam még akad.
  Toll, papir és tinta
  Nálam még akad,
  S érted élő, égő
  Érzés, gondolat.

  Rózsaszin levélűl
  Rózsát küldök én,
  S ha ez is anyádnak
  Akad fönn kezén:
  A tövis bosszuból
  Ujját szurja meg
  S a rózsábul olvasd
  Hű szerelmemet.

Természetes, hogy e szakaszban is találhatni egy pár pöffeszkedő,
dagályos költeményt. Mihelyt Bartók pathoszba burkolózik, ábrándokba
sülyed, mélységet és rejtélyességet vadász, csak úgy ontja a sok
éretlenséget, ízetlenséget és érthetetlenséget. Az ember csodálkozik,
hogy satira-írónak hogy lehet oly kevés érzéke a nevetséges iránt. A
_Paradicsommadár_ czímű költeménye egy hosszú unalmas, érthetetlen
árjongás a szerelemről, mert tulajdonkép ez a paradicsommadár nem madár,
hanem a szerelem geniusza, olyan madár, a mely ha megrázkódik, csillag,
ha újra megrázkódik, szép leány, még pedig tündérleány, a ki az ember
szívét a csillagokba ragadja. Ez a madár aztán egy rengeteg erdőben egy
hosszú dalt énekel a szerelemről egy ifjú szerzetesnek, a ki még soha
sem szeretett. Az ifjú hallgatja és boldog, de egyszer csak zörg a lomb,
a galyat léptek törik, a madár elrebben. És íme csodák csodája, azalatt
évtizedek teltek el, az ifjú szerzetes egész ősz lett. S ez ízetlen és
semmi eszmét ki nem fejező regét csak azért beszéli el a költő, hogy
elmondhassa kedvesének:

  Midőn hallottam első szavaid,
  Ez ó rege jutott eszembe,
  Mit a paradicsommadár tanit,
  Te zengted azt, szívem szerelme!

  De nem vagyok én agg, se remete
  És két karom nem is ereszt el,
  Kedves, és együtt szállunk fölfelé
  A csillagok közé sziveddel.

Úgy látszik Bartók nem igen ismeri, hogy miben van ereje és miben nincs;
s ízlését sem igen igyekszik művelni. Óhajtjuk, vajha jobban ismerné
magát s tehetsége fejlesztését ízléssel párosítaná.



ARANY JÁNOS ÉLETRAJZA.[38]

Arany János született 1817 márcz. 2-án Nagy-Szalontán, Bihar megyében,
hol atyja György földmívelő volt, egy kis ház és kevés föld birtokosa. A
nemzetség, a melyből származott, eredetileg nemes volt, I. Rákóczi
György, erdélyi fejedelemtől nyerte nemességét, azonban jogaitól
megfosztva, bár a nemes levél birtokában, pör útján sem volt képes
visszaszerezni régi kiváltságát. Anyját Megyeri Sárának hívták. A szülék
már öregek voltak, a mikor János született; egyetlen fiok levén, a
mennyiben legidősb leányuk már régóta férjnél vala, nála annyival
korosb, hogy első gyermeke vele egykorú, a többi számos testvér pedig
előtte mind elhalt, ő volt egyetlen reményük, vigaszuk és szeretetök
főtárgya. Mindig körükben tartották s rendkívül vallásosak levén, e
hajlam reá is korán elragadt. Az ének és a szentirás vonzóbb helyei
voltak első táplálékai gyönge lelkének; a kis kunyhó szentegyház volt,
hol füle soha egy trágár szót nem hallott, nem levén cseléd vagy más
lakó, mint szülei és ő. Testvérei nem voltak, más gyermekekkel ritkábban
volt alkalma játszani, s így lelke korán komoly irányt vett. A
tanulékonyság is korán kifejlett benne. Atyja hamuba írt betűkön
megtanította olvasni, úgy hogy a mikor hat éves korában iskolába adták,
már csaknem tökéletesen tudott olvasni, sőt némi olvasottsággal is
dicsekedhetett. Az iskolázás folyvást kitünő sikerrel haladt előre
Szalontán, a hol egy rector s öt altanító alatt úgynevezett particula
volt és lehetett végezni költészetet és rhetorikát. E mellett a
tanulékony gyermek minden könyvet elolvasott, a mi kezébe került,
Gvadányi műveit, a _Hármas Historiát_ Haller átdolgozásában, _Erbiá_t,
Decsi _Osmanographiá_ját, _Fortunatus_t s a ponyvairodalom egész özönét.
A bibliának nem maradt része olvasatlan, kétszer-háromszor is, s még a
grammatikai osztályba alig érve, már nem tartott a világon nagyobb
embert, mint a könyv- vagy versirót. Maga is megkisérlette a rímelést,
kivált a mikor az iskola költészeti osztályába jutott, halomra írta
verseit.

Költészetünk új iskolája már akkor (1831) teljes virágzásban volt, de a
tizennégy éves költő azt még nem ismerte. Tanítói, a Debreczenben
beszítt hajlamuk szerint, Csokonait tűzték elébe példányul, kit igen
szeretett, és Kovács Józsefet, a kinek bámulta rímeit. Kovács Pálnak, a
ki Szalontán conrector, majd rectora volt, részint társalgásából,
részint tanításából sokat tanult a magyar költészetet illetőleg. De a
római classikusokat is, névszerint Virgiliust és Horatiust, nemcsak
örömmel tanulta, hanem igyekezett az iskolában nem olvasott helyeket
átbuvárlani, valamint egyéb az iskolában nem tanítottakat is, mihez
hozzáférhetett: Justinust, Curtiust, Livius néhány könyvét, Eutropiust,
Suetoniust, a skót Buchananus latin verseit olvasgatni, a mi által
nagyon gyarapodott a latin nyelvben. Verseket is irogatott e nyelven.
Magyar olvasmányait szintén folytatta. Megismerte Tassót Tanárky,
Miltont Bessenyei és _Henriás_t Péczely fordításában, Vályi _Pártos
Jeruzsálem_ét, Gathi _Mármarosi éhség_ét, Dugonics regényeit s több
hasonló termékeit az epikai múzsának: szóval oly magyar irodalmat, a
mely ezelőtt félszázaddal volt divatban, mert a vidéki közönség jobbadán
még mindezeken rágódott, az új iskola coriphæusai Szalontára nézve nem
léteztek. Első tünemény előtte az új világból a _Lant_ s egy _Aurora_
volt, de az új modor, a melybe még nem nőtt bele, reá nézve inkább
elidegenítő, mint vonzó vala.

Így folyt le a szalontai tanpálya (1823–33), melynek két utolsó éve már
nem a jó szülők közvetlen felügyelete alatt telt el, mert hogy őket a
további költségtől megkimélje, tudniillik ruházatra és könyvekre s a
collegiumi tartózkodás egy pár évét is lehetővé tegye, a tanulás mellett
tanított is s mint ilyen, az iskolában lakott. Azonban anyagi reménye
igen szegényül ütött ki. Évi jövedelme alig ment száz váltó forintra, s
ezzel sem igen tudott gazdálkodni. Midőn 1833 őszén Debreczenbe ment,
alig vihetett oda annyit, hogy a deáki beöltözés költségeit fedezhesse,
hazulról pedig semmit sem várhatott. Ily helyzetben elment a kedve a
tanulástól. 1834. márcziusában Kis-Ujszállásra ment ideiglenes tanítónak
egy évre, hogy eszközt szerezzen tanulmányai folytatására, de a tél sem
veszett el egészen, ha keveset tanult, annál többet olvasott. Megtörte a
német nyelvet, megismerkedett a franczia nyelv elemeivel s olvasni
kezdte az újabb költőket. Kis-Ujszálláson Török Pál volt a rector,
később pesti pap és superintendens. Jeles könyvtára megnyilt Arany
előtt, a ki éjjel-nappal olvasott, ha hivatala engedte; a hazai, főleg
az új költői iskolához tartozó olvasmányait mindinkább kiegészítette.
Virgil _Aeneis_e pár könyvét lefordította s a németben Schillerig vitte.
Új erővel, buzgalommal, de ismét sovány erszénynyel ment vissza
Debreczenbe, oly jó ajánlatok kiséretében a kisujszállási pártfogók
részéről, hogy tanárai különösebben figyeltek reá. Anyagi segélyt is
nyert, a mennyiben egyik tanár (Erdélyi) kis leányát bizta tanítására,
de ő kalandos életpályáról álmodozva, unni kezdette az iskolai
egyhangúságot, hosszallani a pályát, majd festő, majd szobrász vágyott
lenni, a nélkül, hogy tudná, mint kezdjen hozzá. Végre 1836 februárjában
önként, minden anyagi vagy erkölcsi kényszerítés nélkül, odahagyta a
collegiumot, soha vissza nem térendő. Fáncsi és László jeles
szinésztársaságot tartván akkor Debreczenben, ha már szobrász nem
lehetett Ferenczy mellett, könnyebbnek találta Thalia zászlaja alá
esküdni. Elhatározása mindenkit meglepett. Magok a tanárok a szokatlan
jelenséget, hogy legjobb tanulójok egyike, csupán a művészet iránti
vonzalomból, minden anyagi kényszer nélkül, szinészszé akar lenni, a
hivatás kétségtelen jelének tekintették. Erdélyi pártfogója mitsem
szólott ellene, sőt az agg Sárvári magához hivatta, megszavaltatta,
énekeltette s elégülten ajánlá neki Shakespeare tanulmányozását. Így
lett Arany szinész, azontúl is folytatva tanóráit Erdélyi leányánál,
azontul is hozzá járt ebédre, míg Debreczenben volt. De a debreczeni
társaságot egy szinészi cselszövény reá nézve egész váratlanul
felbontotta s ápril 1-én szétoszlott az a nélkül, hogy hozzá valaki
szólott vagy sorsáról intézkedett volna, kivéve, hogy Hubay néhány
ujonczot, egy pár más vidéki kóborral együvé szedvén, az indulás
perczében őt is megszólították, hogy kövesse sorsukat. Nem volt mit
tennie. Haza öreg szüleihez, a kik belőle papot vártak, vissza a
collegiumba, honnan oly nagy reményekkel távozott? Mindkettő
lehetetlennek tetszett előtte, így Hubayhoz csatlakozott, annyi időt sem
vehetvén, hogy szállásáról ágyát, ládáját, fehérnemüjét, könyveit
magához vegye. Nagy-Károly, majd Szatmár, végre Mármaros-Sziget lett
vándorlásuk eldorádója. Aranyra, a kit agg szülei minden
vagyontalanságuk mellett kissé mégis elkényeztettek, a kinek érzékeny
kedélyére minden legkisebb csekélység végtelenül hatott, mély benyomást
tett a nyomor, a melybe sülyedni kezdett. Ha volt is kedve a
szinészethez, végkép elment a nyomorban s a korhely kóborok között. E
mellett az öntudat kígyói, szegény atyja sanyarú nyugtalansága marták
éjjel-nappal. Egy nap hasonló gyötrelmek között azt álmodta, hogy jó
édes anyja meghalt. Az álom benyomása oly erős volt, hogy többé nem
verheté ki fejéből s elhatározta a hazamenetelt. Egy zsebkendőbe kötve
egész vagyonát, kiment a piaczra, a hol nyolcz pengő krajczárból egy
czipót, egy kevés szalonnát vett s azzal megindult egyedül gyalog. Az
első éjt egy erdőben tölté, oláh fuvarosok tüze mellett, a többit
korcsmapadokon s így végre Szatmáron, Nagy-Károlyon, Debreczenen át, hét
napi gyalog vándorlás után hazaérkezett. (Ifjúsága ez epizódját elég
átlátszóan leplezve olvashatni _Bolond Istók_ II-ik énekében is.) De az
1836-ik év még nem merítette ki csapásait reá nézve. Alig pár héttel
hazaérkezése után anyja csakugyan meghalt kolerában, hirtelen. Atyja
szemevilágát teljesen elveszté (mi néhány év mulva ismét orvoslás nélkül
megjött). Mindez fölébreszté kötelességérzetét, s meggyőzte őt arról,
hogy ősz atyját többé nem szabad elhagynia. Elhatározá vele lakni a kis
házikóban, melyet ez nem akart elhagyni, hogy leányához költözzék. A
város és egyház előljárói részvéttel tekintették sorsát, még azon
őszszel megválasztották úgynevezett conrectornak (tanító a rector után,
de több fizetéssel és önállósággal, mint a többi altanítók) – jóllehet e
hely tavaszig nem lett volna üres s így az ő kedvéért egyszerre két
conrector lett.

Egy darabig atyjánál maradt, majd nénje magához vevén az öreget, az
iskola épületébe költözött. E hivatal, melyben a magyar és latin
grammatikai osztályokat tanította, 1839 tavaszáig tartott, akkor egy
évig irnok vagy más néven segédjegyző lett a városnál, azután rendes
aljegyző, de a főjegyző nem igen arra való ember levén, tényleg ő volt a
főjegyző is. Így némi biztos álláshoz jutván, 1840 novemberében, szíve
régi vágyát követvén, nőül vette Ercsey Juliannát, egy ügyvéd árva és
vagyontalan leányát. Ez idő alatt (1836–40) nem szünt meg folytatni
olvasmányait, inkább csak szórakozásból, mint komoly czelból, de ízlése
így is a jobb könyvekre vezette választását s inkább olvasott olyat, a
miről hallotta, hogy remekmű, mint olyat, a mi több mulatságot igért
ugyan, de kevésbbé volt nevezetes, Shakespeare német fordításait akkor
forgatta először. Homért is elővéve ottan-ottan, küzködvén a nyelvvel,
melyből alig tudott többet, mint a mennyit az iskolában tanulhatott s az
nem volt sok. Mindezek czéltalan erővesztéseknek látszottak s mégis
ösztönt érzett tenni, keresni a nehezet még mulatságból is. A
francziában Telemaque és Florian után Molièrebe kapott, a mi nagy
feladat volt s Crébillon rémdrámáival gyötré magát. Mindez házasságáig
tartott, akkor föltette magában, hogy nem olvas többet, hanem él
hivatalának, családjának s lesz közönséges ember, mint más. Egy pár évig
meg is állta fogadását. Az a kedves viszony, a melybe lépett, elszórta,
boldogította, hirlap is alig fordult meg kezei közt. Szándéka volt
gazdaság után látni, a melyhez nem volt elég ügyessége, aztán hivatala,
apró dolgai folytonos jelenlétet igényeltek a tanácsháznál. Ide járult
még, hogy jogot nem végezvén, azt magántanulmány utján kivánta pótolni.
A hazai törvénytudomány mellett a mértanban is annyi jártasságot
szerzett, hogy osztályos örökösödési ügyeknél az osztályos felek
földjeit, ha arra fölkérték, egész pontossággal fölmérte, szétosztotta
és arról, minthogy a rajzolásban is elég jártas volt, csinos térképeket
készített. Jegyzői dolgozatai, a legegyszerűbb nyugtatványtól a
legfontosabb közigazgatási vagy törvénykezési tárgyakig, kitünően
szabatosak és pontosak voltak s egyszersmind szépen leírva, mert ritka
szép írása volt. Az általa fogalmazott iratok a megyénél mindig annyira
föltüntek, hogy a régi jó táblabirák Aranyt kitünő tisztviselői
tehetségnek hiresztelték.

Az 1842-ik év tavaszán Szilágyi István egykori tanulótársa jött mint
rector Szalontára, ki már ismételve koszorút nyert a
Kisfaludy-társaságnál s az Akadémia épen Szalontán léte alatt száz
aranynyal jutalmazta nyelvészeti munkáját. Barátja, később asztali
társa, mindennapos vendége levén, természetes, hogy a társalgás
legtöbbször irodalmi tárgyakról folyt. Szilágyi minden könyvet, a mi
szeme elé akadt, hozzá hozott, kéretlen, sokszor tukmálva, ellenére.
Majd a görök tragikusok fordítására unszolta, a melyeket akkor a
Kisfaludy-társaság kezdett kiadni (s így állott elő egy _Philoctetes_),
majd dolgozatait olvasta fel s kérte ki rólok véleményét, majd angol
nyelvtant hagyott nála, a mely nyelvet Szilágyi akkor még nem értett,
curiosum gyanánt. Arany addig forgatta ez utóbbit, addig törte Hamlet
magánbeszédét, a melynek egy angol nyelvtanból sem szabad hiányoznia,
hogy kedvet kapott a német Shakespeare összevetésére az eredetivel. Így
lassankint megtanult angolul is s újra belejött az olvasásba, az
irodalommal való foglalkozásba. Egy falusi beszélye némi tetszéssel
fogadtatott az _Életképek_ben. Majd nagyobb munkába is fogott; 1845
nyarán a megyei élet kicsapongásai, melyek szeme előtt folytak, némi
satyrikus hangulatot gerjesztének benne és megkezdé, minden előleges
terv nélkül, írni az _Elveszett alkotmány_t. A mű nem volt közönség
elébe szánva, csak magán időtöltésül írta, hogy kiöntse boszúságát.
Időközben a Kisfaludy-társaság jutalomhirdetése víg eposzra, mely
figyelmét először kikerülte volt, a nyár folytán ismételtetett, s Arany,
a véletlen összetalálkozás által meglepetve, sietett satyrai eposzát
befejezni és felküldeni. A jutalmat megnyerte, birálói közül egy
elismerőleg, egy szinte magasztalólag szólt a műről, de fülébe csak a
harmadik, a Vörösmarty szava hangzott: a nyelv, verselés olyan, mintha
irodalmunk vaskorát élnők. (_Az elveszett alkotmány_, víg eposz, hét
énekben, a _Kisfaludy-társaság évlapjai_ VII-ik kötetében. Pest 1849. A
külön kiadást a régi censura megtiltotta.) Úgy vélte, hogy most már nem
lehet megállapodnia, ki kell öntenie mindazt, a mi lelkében forr és a
maga módja szerint. Petőfi sikere felbátorította s meg volt győződve,
hogy Petőfi _János vitéz_e után ő is merhet egy naiv költői beszélyt,
mely a népköltészettől sugalmazva, hangban és jellemzésben egyaránt
magyar legyen. A következő évben megírta _Toldi_ első részét s nemcsak a
pályadíjat nyerte meg (a kitűzött tizenöt arany kivételkép huszra
emeltetett), hanem birálói bámulatát is. Egyszerre ünnepelt költő lett s
Petőfi volt az első, a ki üdvözlésére sietett. (_Költői pályaművek,
melyeket 1844-ben koszoruval is kitüntetett a Kisfaludy-társaság. Toldi,
koszorúzott költői beszély tizenkét énekben. Pest, 1847._ Másodszor
Pest, 1854, harmadszor népszerű kiadás. Pest, 1858.)

Ez időtől fogva folyvást dolgozott az _Életképek_be és
_Pesti-Divatlap_ba kisebb költeményeket, sőt a Kisfaludy-társaságnak
1847-ben hirdetett új jutalomtétele: «Készíttessék költői beszély,
melynek tárgya Szécsi Mária,» egy újabb műre gerjesztette, a mely
szintén akkor készülő _Toldi estéje_ mellett el is készült, de a
melylyel szerzője nem pályázott. (_Murány ostroma, beszély négy
szakaszban. Pest, 1848._) Petőfivel szoros barátságot kötött; sűrűn
leveleztek egymással. E levelezés, a mely csak részben jutott a
nyilvánosság elébe, világot vet mindkettő jellemére és irodalmi
törekvésére. Az 1848-ik év mozgalmai félbeszakították Arany nyugodt
munkásságát. A szalontaiak képviselőnek akarták választani, de ő nem
fogadta el a jelöltséget, nem 1861 és 1869-ben sem, a midőn szintén
kijelöltetett. A kormány által megindított _Nép barátja_ czímű lap
szerkesztését sem vállalta el, csak nevét kölcsönözte oda, mint
szerkesztő, azaz mint dolgozó társ. A valóságos szerkesztő Vas Gereben
volt, de kivált eleinte számos költeményt és czikket írt bele. Mint
nemzetőr résztvett a szalontai századdal az aradi várostrom körüli
szolgálatban, mintegy 8–10 hétig. A kitört forradalom alatt is folyvást
jegyző maradt egész 1849 tavaszáig. Azonban a zavaros időben alig kapott
valamit jegyzői fizetéséből; a város belügyei is mindinkább bonyolódtak,
egy szóval a hivatal mind terhesebbé vált, barátai is ösztönözték, hogy
járjon valamely állomás után, mely a központhoz közelebb vigye s maga is
vágyott az írói körökkel gyakoribb érintkezésbe jönni. Ez okokból 1849
tavaszán a belügyminiszteriumban fogalmazói hivatalt vállalt s elébb
Debreczenbe, majd Pestre ment. Családja egyelőre Szalontán maradt,
holmiját eladandó és készülve a felutazásra, a midőn a hírre, hogy az
orosz Debreczen alatt van, búcsút vett a miniszteriumtól s június végén
visszasietett családjához. Nem is foglalta el többet hivatalát a
belügynél. Szegeden nem volt, Váradon már csak látogatni. Bekövetkezvén
a katasztrófa, mint magán ember lakott Szalontán. A betöltött jegyzői
állásra nem mehetett vissza s minden más pálya bezárult előtte. Vagyona
jóformán semmi s néhány száz forintja is, melyet a jegyzői hivatal
elhagyásakor eladott felkelhetője árából magyar bankjegyben kapott,
értéktelenné vált. Szerencsére 1849 júniusában Pesten 1200 forintot tett
be a takarékpénztárba, mint a _Nép barátjá_ból, Vas Gerebentől vett
tiszteletdíjat s a takarékpénztár a magyar bankjegyben betett összegeket
is kifizetvén, ez összeg egy részéből egy kis házacskát vett magának és
egyszersmind az akkori szalontai szolgabirónak, ki tanulótársa volt s
kivel a városnál is együtt szolgált, egyben-másban csekély tiszteletdíj
mellett fogalmazásbeli segítségére volt, s ez által a lehető üldöztetés
ellen is némi védelmet, pártfogást talált. Így élt 1850 tavaszáig, a
mikor Bihar megye egykori administratora, Tisza Lajos hívta meg a
Szalontával határos Gesztre, hogy legkisebb fiát, Domokost, a
költészettanra oktassa. Az 1851. év második felében a nagykőrösi
gymnasiumhoz a magyar nyelv s irodalom és latin nyelv tanárává
választatott, hova 1851 őszén egész családjával át is költözött.

Az 1850. évtől fogva újra dolgozgatott folyóiratokba és albumokba, de
leginkább lyrai költeményeket. Megkisérlette a Toldi-trilogia középső
részét is, sőt _Daliás idők_ czíme alatt egy éneket közlött is belőle
(_Losonczi Phőnix Pest. 1851._), de részint a tárgy nehézsége, részint
kedélyállapota miatt abban kellett hagynia. Bizonyos lyrai hangulat,
meghasonlás, keserű humor vett erőt rajta, mely nem kedvezett az epikai
nyugalomnak. Ez időszakból nagyobb művei: _Katalin, költői beszély.
Pest, 1850; Bolond Istók első éneke_ (Csokonai lapok. Debreczen 1850.),
_Nagy-idai czigányok, Vig hősköltemény. Pest 1852. Bolond Istók_ban
nemcsak alanyi érzelmeit és élményeit akarta kifejezni, hanem a
közhangulat humorát is, de a mű nagynak volt kezdve s érezte, mennél
közelebb jőne az 1848-iki mozgalmakhoz, annál inkább mérsékelnie kellene
humorát. Épen azért az első ének után félbehagyta s csak a hetvenes
években írta meg második énekét. Pedig a forradalomból sok keserűség
maradt a lelkén. Jobban szerette hazáját, mint gyűlölte ellenségeit, a
nagy küzdelem vezéreinek nemcsak fény-, hanem árnyoldalait is látta s
nemzetének épen úgy bámulta hősiességét, mint fájlalta gyarlóságait.
Csalálmokból ébredve, kegyetlen fájdalmat érzett. Enyhíteni akart
sebzett lelkén. A szent romokra állva, mintegy vádat emelt a sors,
nemzete és önmaga ellen. A távolba menekült s a _Nagy-idai czigányok_ba
öntötte ki keserű humorát, szabadon, semmitől sem korlátolva. Lyrai
költeményei nagy részén is mély hazafi fájdalom borong. Dalai a
«babyloni vizek» elegiái, melyek mint titkos fájdalom sajgának keresztül
az ország egyik végétől a másikig. A hazafi érzés költészete sohasem
hatott nálunk kevesebb zajjal, annyira saját nemesebb eszközeivel, mint
e szomorú években Arany lantján. A lepel, a melybe a költő a censorok
vizsga szemei elől elburkolta czélzatát, még szebben emelte ki
gondolatait s a kénytelen távolság, a melyből a dal hangzott, még több
varázst kölcsönzött elhaló hangjainak.

Mint nagykőrösi tanár, tanszékének élve, rendszeresebben kezdte
tanulmányozni a magyar nyelvet és irodalmat egész a középkori
hagyományokig, a mi nyomot hagyott mind nyelvén, mind költészetén. A
világirodalom nagy eposzait is újra olvasgatta és Tassóból, Dantéból és
Ariostóból némi töredékeket is fordított. Zrinyi _Szigeti veszedelmét_,
a melyet kiválóan kedvelt, nyelvi és verselési tekintetben újra
átdolgozta, hogy az új kor jobban élvezhesse. A munkából egy pár ének
elkészült, de mindamellett még mutatványt sem közölt belőle. Convulsiói
csillapodtával nagyobb epikai munkáiba fogott. A Toldi-trilogia
bevégzését s a hún-magyar monda trilogiájának megírását tűzte ki élete
czéljául. Koronként mindkettőhöz hozzá fogott, de megint abban hagyta.
Toldi középső részének cselekvényével elégületlen volt; a hún-magyar
monda trilogiájából a Csaba-mondát dolgozta fel nehány énekben,
nibelungi versszakban, de szintén abbanhagyta, csak a _Keveháza_
epizódot adta ki a _Szikszói enyhlapok_ban (Pest, 1853). Nem
dolgozhatván folyvást nagy epikai munkáin s nem akarván átadni magát a
lyrai ömledezéseknek, a balladához fordult, e vegyes műfajhoz, mely
epikai töredékeket lyrai hangba olvaszt. Egészen modern műfaj ez, melyet
a műköltészet mindenütt a néptől vett át. Nálunk is megvoltak a népnek a
maga balladái, de költőink nem innen merítettek, hanem a német
műköltészetből. Arany volt az első, a ki lehajlott a magyar
népballadához, eltanulta hangját és szerkezete titkait és újjá,
művészibbé szülte. Ez években adta ki a Toldi-trilogia harmadik részét:
_Toldi estéje, költői beszély hat énekben. Pest, 1854_, népszerű kiadás.
_Pest, 1858_ és költeményei első gyűjteményét: _Kisebb költemények.
Pest. 1856_. Egy pár értekezést is írt: _Valami az assonánczról. (Uj M.
Muzeum 1854.) A magyar nemzeti versidomról. (A nagy-kőrösi nagy
gymnasium Tudósítványa 1856_ és _Uj M. Muzeum 1857_.) Ez utóbbi
értekezésében a magyar rhythmus szabályait állapítja meg, melyet
gyakorlatilag Petőfivel együtt uralomra emelt költészetünkben.

A M. T. Akadémia, tíz évi szünet után ismét nagy gyűlést tartván, Arany
1858 deczember 15-én elébb levelező, majd ugyanaznap rendes taggá
választatott és székét 1859. október 31-én tartott ülésben _Zrinyi és
Tasso_ czímű értekezésével el is foglalta. (_Budapesti Szemle VII. és
VIII. k. 1859, 1860._) A nagy gyűlés _Toldi estéjé_t a
Marczibányi-jutalomban részesítette, _Kisebb költeményei_t pedig
1860-ban a nagy jutalommal koszorúzta. Majd az Akadémia
Széchenyi-ünnepén személyesen és megható bensőséggel adta elő az
Akadémia megbizásából készült gyönyörű ódáját (_Széchenyi emlékezete.
Pest, 1860_). Ez idő tájt többször jött föl Pestre és barátai: Csengery
és Kemény reá beszélni igyekeztek, hogy Pestre tegye át lakását s
fogadja el az újra fölelevenítendő Kisfaludy-társaság igazgatói állását,
a melyre való megválasztása több mint valószínű. Csakugyan 1860 júl.
15-én a Kisfaludy-társaság igazgatójának választotta s ő elfogadván az
állást, Pestre költözött s egyszersmind 1860. novemberében egy lapot is
indított meg Heckenastnál, a _Szépirodalmi Figyelő_t, melyet egész 1862.
novemberig szerkesztett. E lap a magyar szépirodalmi kritika
főközlönyévé vált s a nemzeti és művészeti irány összeolvasztása mellett
küzdött. Fődolgozótársai Szász Károly, Salamon Ferencz és Gyulai Pál
voltak. Arany számos értekezést és birálatot irt lapjába, melyet
1863-ban a _Koszorú_val váltott fel, mely szintén hetilap volt, (1865
június végén szünt meg) mintegy folytatása a _Figyelő_nek, csak
szélesebb körrel, az általános míveltségterjesztést is bevonván
előrajzába. Aranynak e lapokban s másutt megjelent æsthetikai és
kritikai dolgozatai összegyűjtve is megjelentek: _Arany János prózai
dolgozatai._ Budapest, 1879. Azonban e kötet nem foglalja magában minden
prózai munkáját, számos álnév alatt írt birálata ki van hagyva, kivált
olyanok, a melyeket még maig is élő írókról írt. A Kisfaludy-társaság
kebelében nagy munkásságot fejtett ki, ő indította meg a társaság
szépirodalmi kiadásait. Mindjárt az első cyklusban Madách _Ember
tragédiája_ jelent meg, melyet ő mutatott be először a társaságnak,
megmentve az enyészettől, hova a művével elégületlen szerző szánta. A
magyar Shakespeare és Molière kiadását is ő indította meg, a Shakespeare
kiadást saját fordításaival is gazdagítva: _Szentivánéji álom I. k.
1864; Hamlet, dán királyfi VIII. k. 1867; János király XIV. k. 1867_. E
mellett folyvást dolgozott a hún-magyar monda trilogiáján is. E mondát
nemcsak azért szerette, mert leggazdagabb és legköltőibb mondáink
között, hanem a jelennel érintkező pontjaiért is. A hún s magyar
mondában mintegy jelképezve látta nemzete viszontagságait, tragikumát,
vigaszát és reményét. A hún birodalom dicsősége, hatalma romlásnak
indul, elhanyatlik, de a bujdosó Csaba unokája, Árpád, később
visszaállítja, a kire századokon át várnak az erdélyi hegyek közé
menekült húnok maradványai. A magyar birodalom is hanyatlásnak indult
háromszáz év előtt s háromszáz év óta küzd és lelkesül a magyar abban a
reményben, hogy visszafoglalhatja helyét az európai nemzetek nagy
családjában. Arany nagy epopoeiája epiko-tragédiának készült s nem
hasonlított volna a szokott műeposzokhoz, melyekben a végzetes hős
fölemeli nemzetét. Etele is végzetes hős, nemzete fölemelésére van
hivatva, föl is emeli, de csak pillanatra, testvérgyilkos bűne fiaiban
ismétlődik s megrontja a nemzetet. A tragédiában csak a hős bukik, itt
az egész nemzet vezére bűne miatt, a kit sok vakon követett s a végzet
kiengesztelésére csak távol remény marad. A tragédia az eposzba van
oltva, egy nemzet sorsa egy egyénhez kötve, ki teljes képviselőjévé
vált, nagy erények és bűnök, nagy dicsőség és szenvedés egy fönséges
képben. Nagy veszteség, hogy Arany e trilogiát be nem végezhette. Csak
az első részt: _Buda halálá_t írhatta meg, melylyel 1864-ben az Akadémia
Nádasdy eposzi jutalmát nyerte el. (_Buda halála, hún rege, tizenkét
énekben. Pest, 1864._)

Szalay László halálával megürülvén az akadémiai titkárság, az intézet
elegyes ülése 1865 január 26-án őt hívta meg a díszes helyre majdnem
egyhangúlag, az új alapszabályok kihirdetése után pedig 1870-ben, január
17-iki elegyes ülésben főtitkárnak nyilvánította. Azonban az 1865-ik év
nagy csapást mért reá: férjhez ment leánya, Julia, 1865 deczember 28-án
Szalontán meghalt, egy kis árvát hagyva maga után. Aranyra mélyen hatott
a veszteség, búskomolyságra hajló kedélye még búskomolyabb lett. Ide
járultak még testi szenvedései is. 1853 óta koronkint megújuló fej- és
fülzúgásban szenvedett s egy, még fiatalsága éveiben kapott tüdőhurutja
a hajlott korral mind terhesebbé vált. A főtitkárság gondjai is elvonták
a költészettől. Ez években keveset írt s leginkább összes költeményei
összegyűjtésével foglalkozott, melyeket 1867-ben ki is adott: _Arany
János összes költeményei, negyedrétű díszkiadás egy kötetben, a költő
fényképével. Pest, 1867, továbbá Arany János összes költeményei_ hat
nyolczadrét kötetben. Pest, 1867. Ezekhez csatlakozott egy albumszerű
kiadás is a költeményekből vett rajzokkal diszítve a jelesb magyar
festészektől. Az Akadémia 1872-ben nagy jutalommal tüntette ki ez összes
költeményeket. 1867-ben egy más kitüntetés is érte, ő felsége a
koronázás alkalmával a Szent István-rend keresztjével diszítette fel az
első magyar költőt. Lassanként valamennyire felüdülve lelki fájdalmából
s beteg testét is valamennyire enyhítvén az évenként meglátogatott
karlsbadi fürdő, jobb óráiban a Toldi-trilogia második részén
dolgozgatott vagy ha ehhez nem volt kedve, az Aristophanes fordításában
keresett szórakozást. 1871–1874-ben le is fordította Aristophanes összes
vígjétékait, a miről hírből értesülvén az Akadémia I. osztálya, 1878-ban
azt ajánlotta az Akadémiának, hogy az 1878-ban az Akadémia rendelkezése
alá esett gróf Karátsonyi négyszáz arany, mely a drámai irodalom
emelését eszközlő művek díjazására vagy utólagos jutalmazására
fordítandó, ajánltassék föl Arany Jánosnak Aristophanes fordításaiért.
Így jelentek meg _Aristophanes vígjátékai, fordította Arany János.
Budapest, 1880. három kötetben_. E közben mindinkább érezvén egészsége
hanyatlását, 1877-ben lemondott főtitkári hivataláról, de az Akadémia
nem fogadta el lemondását, helyettesítéséről gondoskodva, neki egy évre
szabadságot adott. Arany 1878-ban ismételte lemondását, melyet az
Akadémia akkor sem fogadott el s még egy évre meghosszabbította
szabadságát. 1879-ben harmadizben kérte fölmentését a titkári
hivataltól; az Akadémia akkor elfogadta lemondását, s minthogy kitünt,
hogy főtitkári fizetését, a melyet az alapszabályok 58. §-a
élethossziglan biztosít neki, már a lefolyt két év alatt sem vette
igénybe, és ismételve kijelentette, hogy azt végleges visszalépése után
sem fogja elfogadni, határoztatott, hogy legalább az Akadémia
palotájában általa elfoglalt lakásnak további megtartására kéressék fel
s egyszersmind tiszteletbeli főtitkár czímével ruháztatott fel. Ugyane
nagygyűlésen igazgató taggá is választatott.

Hivatalától való visszavonulását teljes lelkéből élvezte és
szabadságidejének első évében még egyszer visszamosolygott reá a múzsa a
Margitsziget tölgyfái alatt. Számos lyrai költeményt, balladát írt, a
melyekből néhányat közre is bocsátott. 1878-ban a Kisfaludy-társaság
közgyűlésén _Tetemre hivás_ czímű balladája olvastatott föl. A közönség
szünni nem akaró tapsaival, az egyetemi ifjúság pedig ezüst-koszorúval
tisztelte meg az újra megszólaló költőt, a ki erejéből semmit sem
vesztett. A következő év tavaszán befejezte a Toldi-trilogia második
részét, _Toldi szerelmét_ is, s közölte egy pár barátjával, a kik el
voltak ragadtatva a mű szépségétől. Mindamellett nem akarta kiadni,
attól tartott, hogy a közönség kevesebb részvéttel fogja fogadni, a mint
a már rég megjelent két részt. Végre a sok unszolásnak engedve, az év
vége felé kinyomatta: _Toldi szerelme. Elbeszélés tizenkét énekben.
Budapest, 1879_. A kiadás két hónap alatt elfogyott, az Akadémia pedig
1880-ban nagy jutalmával tüntette ki, valamint a Kisfaludy-társaság is
ötvenaranyos jutalmával. Ez utóbbit a költő, mint alapítványt,
visszaajándékozta a társaságnak. A Toldi-trilogia bevégzése egész
esemény volt irodalmunkban. Egy oly művel gazdagodott költészetünk, mely
örök dísze marad. A monda és történelem csodásan olvadnak benne össze. A
magyar középkor eleven rajza, a melyben cselekvény és jellemrajz egymást
emelik, s az élet mély benyomásaival, a szív állandó hangulataival
vonzzák az olvasót. Általában Arany epikai költészetünknek mind
tartalomban, mind formában nemzetibb irányt adott s egész költészetében
mintegy tetőzik költészetünk félszázados küzdelme, legfőbb vívmánya: a
nemzeti és művészeti irány teljes összeolvadása.

Ezután egész haláláig keveset dolgozott; szellemi ereje ugyan nem
hanyatlott, de a testi napról-napra szemlátomást gyengült. Az 1868-ik
évben veszélyes máj- és béllob-betegséget állott ki, kínos szenvedések
között; 1869-ik évben kezdte a karlsbadi fürdőt látogatni s egy hónapig
tartózkodott ott. Ezután még nyolczszor, összesen kilencz éven át járt
Karlsbadba. 1870-ben Kovács Sebestyén Endre operálta, s a jobboldali
bordák alól 3–4 darab epekövet távolított el. Még a későbbi napokban is
jöttek ki epekövek 8–9 darab, a melyeknek legnagyobbika egy kis
diónagyságú lehetett. Hallása is nehezedni, szeme is gyöngülni kezdett.
Azonban mindezek mellett óvatos étrendszabályokat követve, az egyensúly
roncsolt szervezetében helyreállott, úgy hogy hivatala teendőit
teljesíthette és koronként dolgozhatott is. Régi betegsége a
hevenyhörglob (bronchitis) az 1878-ik áprilisáben lépett fel első izben
súlyos alakban, s habár az koronként enyhült, de a fulladozó nehéz
lélegzet napközben, de különösen reggeli, hajnali két-három órától hét
óráig gyakran kínozta. 1882 október 10-én egy kis sétát tévén a
szabadban, hűvös és szeles időben zsebóráját akarván megtekinteni,
kigombolta felső kabátját, a szél átjárta testét s megkapta a friss
náthát. Egy pár nap mulva a nátha behuzódott a hörgökre és tüdőre, lázas
jelenségek léptek föl s a nehéz fulladozó lélegzések fokozottabb
mértékben jelentkeztek. Október 21-én az éjet nyugtalanul töltötte, nagy
gyöngeség- és kimerülésnek jelei mutatkoztak; 22-én reggel a szív
működése nagyon gyönge s az érlökés alig volt érezhető. Egy csésze kávé
elfogyasztása után, a beteg fölkelt s átment a másik szobába. Innen fia
segélyével, botra támaszkodva, még önerején tért vissza kiszellőztetett
szobájába, de alig ért a szobába s ült le az ágy közelében levő székre,
feje egyszerre lehanyatlott, eszméletét elvesztette, s egy mély
sóhajtással, vagyis lélegzetvétellel megszüntek nála az élet minden
jelenségei. (Lásd bővebben orvosa, Farkas Kálmán czikkét a _Nemzet_ 1882
decz. 20-iki számában: _Arany János betegségéről_). Október 24-én
temettetett el az Akadémia csarnokából ezrekre menő gyászos közönség
részvéte mellett. Ő felsége is részvétét fejezte ki a miniszterelnök
által az özvegynek. Az Akadémia október 23-án tartott ülésében emlékének
érczszobor indítványoztatott s a szoborbizottság megalakult, mely
megkezdte a gyűjtést. Az Akadémia ezer forinttal kezdte meg az aláirást.
1883 végeig hatvanezernél nagyobb összeg gyűlt be. A dicsőült
végrendeletében az Akadémiának ezer forintot hagyott és a
Kisfaludy-társaságnál tett ötven arany alapítványát száz aranyra
egészítette ki. Összes munkái a Ráth kiadásában 1883-ban megindultak.
(_Arany János összes munkái, nyolcz kötetben. 1883._) Ezenkívül fia
László irodalmi hagyatékát és levelezését szándékszik kiadni. Ez
irodalmi hagyatékban számos, még ki nem adott költeményei vannak, melyek
összes munkáiba, melyeket maga rendezett, nem vétettek föl, minthogy e
gyűjtemény csak oly munkáit foglalja magában, melyek haláláig
megjelentek.



ZAJGÁSOK AZ AKADÉMIA ELLEN.[39]

Az akadémiát, a mióta csak fönnáll, nem egyszer támadták meg hevesen és
minél ritkábban bírálták behatóbban. Ha bele tekintünk a
harminczas–negyvenes évek hirlapjai- és folyóirataiba, itt-ott szörnyű
zsivaj üti meg fülünket. A tagválasztások és jutalmazások alkalmával
néhány elégületlen író koronként neki ront az akadémiának. Vörösmartyt,
Bajzát és Toldyt egy irigy és önző cotteria vezéreinek nevezik, a kik
elnyomják a tehetségeket és részvénytársaságot alkotnak az akadémiából.
E hagyományos szokás csonkítatlanul szállott apáról fiúra. Az ötvenes,
hatvanas és hetvenes években szintén meg-megújultak az ily támadások,
kivált a drámai pályázatok eldöntésekor. Némely író, kivált hirlapíró,
azt hiszi, hogy a sajtó eszmék nélkül is hatalom és néhány hasáb tele
írva a hízelgés és rágalom szószátyárságával, mert nyomtatva van, épen
oly értékű, mintha elvek- és eszméket szolgálna.

Ily író az is, a ki a _Pesti Napló_ 96-ik számában _Az akadémiai
pályázatok és nemzeti szinház_ czikket írta, megtámadva az akadémiát az
idei Karátsonyi-pályadíj ki nem adása miatt. _La bourse ou la vie_ a
czikk igen egyszerű s igen érthető alapeszméje, de logikája, fejtegetése
oly zavaros és együgyű, hogy alig értheti meg az ember. Párhuzamot von
az akadémia és nemzeti szinház között: ez egy minta-intézet, az a
tehetlenség és rosszakarat fészke, kivált az első osztály, a
szépirodalmi írók csoportja. Ime a nemzeti szinház a mult évben hét
eredeti drámát adatott elő, az akadémia a Karátsonyi-pályázaton egyet
sem jutalmazott meg. Embertelenség, hazafiatlanság! De boldog Isten, mit
bizonyít mindez? Sem többet, sem kevesebbet, mint azt, hogy a nemzeti
szinház kénytelen új eredeti és fordított színművekkel élénkíteni
műsorát, olyanokkal, a milyeneket talál; az akadémia nem tartván
színelőadásokat, nem köteles új színművekkel szolgálni a közönségnek,
hanem köteles drámai pályázatokat hirdetni s a pályaművek közül
megjutalmazni azt, a mely drámai, színi és nyelvi tekintetben becsesnek
s így kitüntetésre méltónak bizonyul be. Vagy ha ilyen nincs, nem adni
ki a jutalmat. E szerint az akadémia a legkedvezőbb körülmények között
évenként csak egy-két drámát hozhat napfényre, teljességgel nem
versenyezhet a színházzal, más is a hivatása és jutalmazásait nem
sülyesztheti le a puszta előadhatás mértékéig.

A _Pesti Napló_ tárczaírója még tovább folytatja a párhuzamot. Nagy
garral hirdeti, hogy az akadémia I-ső osztályának szépirodalmi tagjai
mily középszerű írók, mily gonosz szivü emberek, ellenben a nemzeti
szinház tagjai a tehetség, szorgalom és erény mily magas fokán állanak.
Egy szóval a két intézet két ellenkező égalj: «itt arany kalászok
hajtanak termő talajon, ott csak a jeges medvék érzik jól magokat».
Bármily együgyű e párhuzam, egy pontban igazat kell adnunk a
czikkírónak, mert azt hiszszük, hogy az I-ső osztály szépirodalmi
tagjai, ha kiállják is a versenyt mind tehetség, mind jellem
tekintetében a nemzeti szinház tagjaival, de minthogy az akadémiának
nincsenek nőtagjai, ifjúság- és bájra nézve messze maradnak a nemzeti
szinház nőtagjaitól. Ez az egyetlen igazság az egész czikkben, a melyre
úgy látszik a czikkíró legkevésbbé gondolt.

De térjünk a czikk igen egyszerű, igen érthető alapeszméjére: _La bourse
ou la vie_. A Karátsonyi-pályadíjat azért nem szokták kiadni, a mikor
nem adják ki – fejtegeti a czikk, – mert a birálók magoknak vagy
czéhbeliöknek akarják kiadatni utólagos jutalmul; ily önző, irígy,
cselszövő cotteria uralkodik az akadémia I-ső osztályában. Ki kell
adnotok a dijat bármely rossz drámának, a pályázati szabályok ellenére
is, különben éltetökkel vagy ennél drágábbal, becsületetökkel fogtok
lakolni, mi mondjuk ezt, a _Pesti Napló_, a politikai és irodalmi morál
kiváltságos képviselői, mi, a kik pártatlanul egyszerre hirdetjük
Kossuth, Deák s Apponyi politikáját, mi, a kik részrehajlatlanul a
legellenkezőbb irányu birálatokat is kiadjuk, s reclamot csak saját
ügyefogyott dolgozótársaink érdekében ütünk. Azonban, úgy látszik, hogy
a _Pesti Napló_ nem tudja, hogy az I-ső osztálynak nemcsak drámai
pályadíjai vannak, hanem mások is, s nemcsak az I-ső osztályban vannak
pályadíjak, hanem a II-ik, III-ik osztályban is és azok sem adatnak ki
mindig, s ki nem adatva az akadémia tőkéjéhez csatoltatnak. Egyedül a
Karátsonyi-díj az, a melyről a szabályok máskép rendelkeznek, a mely ki
nem adatva, újra kitüzetik ugyanarra a czélra s ha ekkor sem adatik ki,
utólagos drámai jutalomra fordíttatik és ha ekkor sem találtatnék
jutalmazható drámai mű, csak ez esetben esik az osztály rendelkezése alá
a jutalom összege, a melyet a kitünő drámai művek fordíttatására vagy
dramaturgiai munkák iratására tartozik fordítani, a mint azt tette is
három izben: először, a midőn Arany Jánost bizta meg Aristophanes
fordításával, másodszor, a midőn Gregussal iratott egy munkát
Shakespeareről, harmadszor, a midőn Csikyt szólította fel
Plautus-fordítása bevégzésére s mindezzel bizonyára a magyar irodalom
gyarapításán munkált.

Miért vádolja hát a _Pesti Napló_ egyedül csak a Karátsonyi-pályázat
birálóit és minden alap nélkül a legerkölcstelenebb eljárással, miért
nem vádolja a többi biráló bizottságokat is, a melyek szintén nem mindég
adják ki a pályadíjt s azt az akadémia alaptőkéjéhez csatoltatják, hogy
kamatai akadémiai kiadványokra fordíttassanak? Miért nem támogatja
vádját némi bizonyítékkal, megczáfolni törekedve a biráló-bizottság
jelentéseinek érveit, ellenvetéseit, a melyeknél fogva a pályadíj ki nem
adását ajánlotta az akadémiának? De vajon akarva is tehette-e volna ezt?
Ismeri, olvasta-e a _Pesti Napló_ a leginkább szóba jött s meg nem
jutalmazott drámát? Hogyan lehet megtámadni egy birálatot, a midőn a
birálat tárgyát még nem ismerjük? Itélhet-e a közönség, a mely épen mint
a _Pesti Napló_, csak a birálatot ismeri s nem egyszersmind a birált
művet? Ily körülmények között ily súlyos vádat emelni, egyéb-e irodalmi
szószátyárságnál? A megtámadott birálók több joggal vádaskodhatnának,
jogosabban mondhatnák: ime a _Pesti Napló_ dolgozótársai között három
drámaíró van: Kaas Ivor, Acsády Ignácz, Ábrányi Kornél, a kik elég rossz
drámákat írva, teljesen feljogosítva érezhetik magokat arra, hogy
jutalmat követeljenek, bosszút álljanak a multért s megfélemlítsék a
birálókat a jövőre nézve, de az ily beszéd is csak szószátyárság volna,
nem méltó valódi írókhoz.

Az irodalmi vitában okot okkal, fejtegetést fejtegetéssel kell szembe
állítani, nem pedig puszta vádat és rágalmat puszta váddal és
rágalommal. A mig a mellőzött pályamű ki nem nyomatik vagy szinpadra nem
kerül, addig nincs tárgya a vitának s csak szószátyárkodni lehet.
Mennyiben van igaza a biráló-bizottságnak és mennyiben nincs, mindaddig
nem dönthetni el. Csodálatos jelenség hirlapirodalmunkban, hogy az ily
viták mindig akkor keletkeznek, a mikor a közönségnek teljességgel nincs
módjában ítélni. Épen nem ellenezzük, sőt óhajtjuk, hogy a sajtó
ellenőrizze az akadémiát s birálja munkásságát, de mindenesetre értenie
kell a dologhoz s komoly szándékkal fognia hozzá. Azért azt tanácsoljuk
a _Pesti Napló_nak, ha komoly irodalmi közlönynek kiván tartatni, hogy
akkor álljon elő vádjával, a mikor a kérdéses mű kinyomatik, vagy
szinpadra kerül, kövesse nyomról-nyomra a birálatot s tegye tönkre, ha
tudja. Ekkor legalább némi bizonyítékkal támogathatja súlyos vádjait,
bár az esetben is, ha a birálók tévedése kiderülne, még nem következik,
hogy erkölcstelen indokok vezették volna őket.

Egy másik lap, a _Pesti Napló_ kisöcscse, a _Budapesti Hirlap_ is
megtámadja az akadémiát (103. sz. _Az akadémia és a magyar nemzetiség_),
de nem a Karátsonyi-pályadíj ki nem adása miatt, hanem azért, hogy nem
eléggé nemzeti, s majd semmi befolyása nincs a nemzeti műveltség
fejlesztésére. E lap semmit sem tud arról, hogy az akadémia a magyar
nyelvészet, történelem, Magyarország archæologiája és természetrajza
köréből mily nevezetes munkákat adott ki s e tudományok újabb fejlődése
mind az akadémiából indult ki. Úgy látszik, hogy nem is olvassa az
akadémia kiadványait, a mit azzal is tanusít, hogy czikkében legtöbbet
foglalkozik a _Budapesti Szemlé_vel, a mely nem akadémiai kiadvány s bár
az akadémia némi támogatásával jelen meg, de a mint borítékán rövid
programmjában olvasható, a czikkek irányáért és tartalmáért egyedül a
szerkesztőség felelős. S vajon mit hibáztat a _Budapesti Szemlé_ben.
Azt, hogy a külföld tudományos és irodalmi mozgalmaival is foglalkozik,
a mint programmjában kifejezte, a mely szerint mintegy közvetítő
törekszik lenni a külföldi és hazai irodalom között. Természetesen a
_Budapesti Hirlap_ ezt nem így adja elő, s úgy tüntet föl bennünket,
mintha hazai dolgokkal nem is foglalkoznánk. Elmondja, hogy Gudrunról és
a Percival-mondáról s tudja Isten minő német archæologiai (?) tárgyakról
egész czikksorozatokat közöltünk, de a húnmagyar mondákról mélyen
hallgatunk, Perz _Monumenta germanica_ját ismertettük, de Fejér György
_Codex diplomaticus_áról nem emlékeztünk meg. Az igaz, hogy a
Tristán-mondáról kiadtunk egy tanulmányt, de az is igaz, hogy a
magyarhún-mondát is több ízben fejtegettük. Azt sem tagadjuk, hogy a
Perz _Monumenta_it ismertettük, de ismertettük a _Monumenta hungaricá_t
is. Hogy Fejérről nem írtunk, az igaz, de hogy mindenről írjunk, a mi
ezelőtt évtizedekkel történt vagy a mi csak napjainkban is történik, már
csak azért sem lehető, mert nincs elég terünk, még ha elég írónk volna
is hozzá.

Azonban a _Budapesti Hirlap_ akaratja ellenére is kénytelen elismerni,
hogy hazai dolgokkal is foglalkozunk, mert nagy hűhóval emlegeti, hogy
azon örök törvénynél fogva, a melylyel a középszerüség a lángészt
gyülöli, a _Budapesti Szemle_ üldözi Kossuthot s történeti nagy alakját
kicsinyíteni meri. Ritkán olvashatni ily szolgalelkű ömlengést. Kossuth
egy nagy könyvet ad ki, olvasni, dicsőíteni szabad, de birálni tilos.
Kossuth birálja politikai viszonyainkat, de nekünk nem szabad birálni az
ő nyilatkozatait, Kossuth történeti nagy alak, de a történetíró csak
bámulatra van feljogosítva. Hogy Kossuth szónoki lángész és nagy izgató,
azt senki sem hozta kétségbe, de hogy nagy államférfiú volna, abban
sokan kétkednek. De volna még két akkora szónoki és államférfiúi
lángész, mint a minő nem az, a sajtó és a történelem soha sem mondhat le
a kritika jogáról bárki ellenében. Ha a _Budapesti Hirlap_ kárhoztatja
Kossuthról írt tanulmányainkat, tessék megczáfolni, kimutatni
alaptalanságukat, de ne támadja meg a kritika jogát, a sajtó
szabadságát. Bizonyára a _Budapesti Hirlap_ szerkesztője és dolgozó
társai sokkal csekélyebb tehetségü emberek, mint azok a bel- és külföldi
államférfiak és írók, a kiket naponként birálnak, de úgy látszik, hogy
egy csöpp kedvök sincs ez okból lemondani a kritika jogáról, legfeljebb
csak magoknak követelik a jogot és másoktól örömest megvonnák.

A főeszme egyébiránt, a mi a _Budapesti Hirlap_ czikkein átvonul az,
hogy az akadémia nem ismeri nemzeti hivatását. S miben helyezi azt a
czikkíró? Abban, hogy az akadémia első teendője volna classikusaink
olcsó kiadása, hogy azokat mindenki megszerezhesse, másodszor egy
colportage-üzlet czélszerű berendezése, hogy az olcsó könyvet mindenki
megkaphassa, bárhol lakik. Lám, mily Columbus-tojás a legfontosabb
fölfedezés is. Az akadémia már egy félszázad óta fennáll s ez még
senkinek sem jutott eszébe, a _Budapesti Hirlap_ már egy néhány év óta
virágzik s csak most találta fel a puskaport. Minden arra mutat, hogy a
_Budapesti Hirlap_ épen úgy nem érti az akadémia hivatását, mint nem
ismeri munkásságát. Úgy látszik azt sem tudja, hogy az akadémia a _Régi
magyar költők tára_ czím alatt már ezelőtt több évvel egy oly vállalatot
indított meg, a mely a középkori maradványokon kezdve a XVIII-ik
századig, irodalomtörténeti bevezetések és jegyzetek kiséretében,
magában fog foglalni minden magyar költőt; hogy az irodalomtörténeti
bizottság fölvette programmjába egy-egy kitünőbb régi vagy újabb író
kritikai kiadását is. Az igaz, arra nem gondolt, hogy Vörösmartyt,
Aranyt, Eötvöst az örökösöktől, Petőfit az Athenæumtól megvegye, mert
nem tudná jobban megfizetni és terjeszteni, mint a könyvárusok; arra
sem, hogy megbuktassa a Franklin-Társulat, Ráth, Aigner _A magyar nemzet
classikusai, Családi, Nemzeti_ és _Olcsó könyvtár_ czimü vállalatait, a
melyek elég olcsón nyujtják a magyar közönségnek a legnevezetesebb
magyar írók munkáit. Azt sem tervezi, hogy átvévén a _Budapesti
Hirlap_ot, azt jobb szerkesztésben és olcsóbb kiadásban juttassa minden
ember kezébe. A colportagenak is békét hagy, mert azt hiszi, hogy
nemcsak neki kell élni, hanem másoknak is.

A _Pesti Napló_ és a _Budapesti Hirlap_ gyakran hirdetik, hogy
Magyarországon a közszellem hanyatlik; nekünk úgy tetszik, hogy nem
annyira a közszellem hanyatlik, mint némely hirlapíró itélő tehetsége,
ha ugyan azelőtt is teljes erejében volt.



PULSZKY FERENCZ ÉS A KRITIKA.[40]

A mult év végén a _Harmonia_ kritikai lappá változván, Pulszkynak egy a
kritikáról írt czikkével kezdette meg új pályafutását. Kritikai lapjaink
rendesen azzal szoktak beköszönteni, hogy nincs magyar kritika, sőt nem
is volt s Hamlet szavait ismétlik:

  Kizökkent az idő – oh kárhozat!
  Hogy én születtem helyre tolni azt.

Pulszky is e themát fejtegeti és egész ifjú hévvel. Valóban ő az örök
ifjúság szerencséjével van megáldva; most is oly élénk, szikrázó
szellemű, szeles, meggondolatlan, mint ezelőtt negyven évvel. Könnyen
fölindul és könnyen itél; csak abból vehetni észre némi vénülését, hogy
igen dicséri a régi időt. Laudator temporis acti. Most is egész
lelkesüléssel emlegeti, hogy csak az ő ifjú korában, az _Athenaeum_
idejében volt kritika, a midőn Bajza, Vörösmarty és Toldy, a kritika
szövetséges nagymesterei, uralkodtak. Azóta nincs, először a politika
szorította háttérbe, azután a kritika is inkább hanyatlott, mint haladt
s bár most évenként több könyv jelen meg, mint azelőtt egy évtizedben,
mégis oda jutottunk, hogy kritikánk az irodalom újabb termékeit inkább
csak bejelenti, ismerteti, de behatóan nem foglalkozik vele, csak a
színműveket birálja terjedelmesebben, a bukott művek iránt különös
szívességet tanusítva. Momus, a kritika istene, nálunk kiejtette ostorát
elvénült kezeiből, csak időnként kapja azt föl a _Budapesti Szemle_, de
ez is nagyobbakat csattant, mint sujt.

Csodálkozunk, hogy Pulszky oly igazságtalan önmaga iránt, annyira
megfeledkezik saját érdemeiről, annyival inkább, mert ez, a mint
emlékiratai mutatják, épen nem tartozik hibái közé. Egészen feledi, hogy
az _Athenæum_ után is voltak kritikai lapjaink, a melyek nyomot hagytak
fejlődésünkben. Nehány évvel az _Athenæum_ megszünte után megindult a
_Szépirodalmi Szemle_ Erdélyi János szerkesztésében, maga köré gyűjtve a
jelesebb kritikusokat. Magának Pulszky Ferencznek is itt jelent meg
néhány birálata és ezek némely tévedések mellett is sokkal többet érnek,
mint azok, a melyeket most ír a _Harmoniá_ba. Az ötvenes években a
_Pesti Napló_ összpontosította a kritikai erőket, 1860-ban pedig Arany
János indította meg _Figyelő_jét, a mely épen oly rendszeres közlönye
volt kivált a szépirodalmi kritikának, mint az _Athenaeum_ és
_Szépirodalmi Szemle_. Hogy most nincs ily folyóiratunk, abban igaza van
Pulszkynak, de félünk, a _Harmonia_ sem fog ilyenné válni, az pedig épen
nem áll, hogy a behatóbb kritika teljesen hiányzanék irodalmunkban. Ha
összevesszük mind azon behatóbb birálatokat, a melyek évenként a lapok
tárczáiban és a folyóiratokban szétszórva megjelennek, mennyiségre jóval
fölulmulják az _Athenaeum_-korabelieket, sőt sokszor minőségre is
versenyeznek velök. E mellett most sokkal több irodalmi és
irodalomtörténeti nagyobb tanulmány jelen meg, mint irodalmunk bármely
korszakában.

Mindezzel nem akarjuk se szépíteni fogyatkozásainkat, se tagadni némely
vádak igazságát. Egyszerűen csak helyreigazítjuk Pulszky könnyed
itéletét, a kinek szokása, nem eléggé ismert vagy vizsgált részletekből
emelkedni általánosságra. Minden esetre rendszeresebb kritikára van
szükségünk, s nem a multhoz kell mérni teendőinket, hanem a jelen és
jövő követelményeihez. Nem a reclame, az írók és kiadók érdekében
szükséges a kritika, a mint Pulszky véli, hanem az irodalom és tudomány
fejlődése végett. A pajtáskodó cliqueket sem tartjuk oly nagy bajnak,
mint ő, csak emelkedjenek a cliquek elvi álláspontra s a személyek
rokonszenve eszmék cultusában lelje támaszát. Az annyira óhajtott
ostoros és sujtó kritikától sem rettenünk vissza, néha szükség is lehet
reá, de ez igen mellékes dolog, a fő a komoly, lelkiismeretes fejtegetés
és helyes módszer.

Azonban honnan szállotta meg Pulszkyt egyszerre ez az erős kritikai
szellem? Előttünk egy kissé gyanus s nem igen hiszünk benne. Azt
elhiszszük, hogy Pulszky örömest szemlélné, ha neki nem tetsző írók
ledorongoltatnának, de azt már kötve hiszszük, hogy örömet okozna neki,
ha kedvelt íróit vagy őt magát erősen birálgatnák. Ez különben
természetes, de az már nem természetes, hogy erős kritikát óhajtsunk s
ha az kedvünk ellen üt ki, türelmetlenkedjünk, antikritikának tartsunk
egy pár élczet, egy kis ferdítést s holmi gyanusítást. Pedig Pulszky
épen nem ment e gyöngeségtől. Mindig rossz néven vette a _Budapesti
Szemlé_től, ha benne oly czikkek jelentek meg, a melyek Kossuth munkáit
vagy pályáját birálni merték s rossz kedvének néha oly módon adott
kifejezést, a mely épen nem illett ily erős szellemű kritikushoz.

Példával szolgálunk. A mult év végén a _Budapesti Szemlé_ben Csengerynek
egy még 1850-ben írt jellemrajza jelent meg _Adalék Kossuth
jellemzéséhez_ czím alatt. Csengery néhány nagy és biztos vonással
igyekszik Kossuthot jellemezni, kiemeli nagy szónoki tehetségét,
hazafiúi érdemeit, de mint államférfiúról kevésbbé kedvezően
nyilatkozik. Kimagyarázza az okokat, a melyeknél fogva a nagy izgató a
forradalom élére emelkedett, de egyszersmind azt is vizsgálja, hogy
mennyiben hiányoztak Kossuthban azon tulajdonok, melyek nélkül bajosan
vezethetni ki valamely nemzetet forradalmi küzdelmeiből. Megjegyzi, hogy
Kossuthot rendszeretlen kapkodás a kezdeményezésben, ingadozás, habozás
jellemezte intézkedéseiben s nem csekély mértékben hiányzott benne az
emberismeret, a szervező és alkotó erő, a személyes bátorság, a
mérséklet és eszély. És e szempontból végig tekintvén a történelem nagy
emberein, a kik forradalmakat vezéreltek, összehasonlítja Kossuthot
Rienzivel, Cromwellel, Washingtonnal s úgy találja, hogy leginkább
hasonlított Rienzihez, de épen nem Cromwellhez, a kiben a becsvágy
szint’ oly nagy volt, mint az eszély, a ki egyaránt képes volt pártot és
sereget vezetni, sem Washingtonhoz, a ki nem volt szónok s bár heves
szenvedélyek zaklatták, jellemének legerősebb vonása mégis
eszélyességében állott, a kiben a türelem és bátorság, az ügyes időzés
és merész vállalkozás, bölcseség és erély különös módon egyesültek. S e
párhuzam után, mintegy következtetéskép, azzal végzi be Csengery
vázlatát, hogy a lelkesedés, a szónak hatalma egymagában soha egy nemzet
szabadságát nem vívta ki, nem biztosította.

Pulszky, a ki erős kritikát kíván, megbotránkozott ez elég erős, de épen
nem igazságtalan kritikán s egy _Hazánk_ czímű új lapban a forradalomról
írt bevezető czikkében – mert úgy látszik, hogy ő már egész heroldja az
új lapoknak – egy pár oldaldöféssel megtámadja Csengeryt. «A forradalom
– úgymond – sok érdeket sértett, sok ármánynak, irígységnek,
nagyravágyásnak melegágya lett s a német reactio a forradalom legyőzése
után mély sebeket vert a nemzet testén. Midőn a szolgaság második
évtizedének vége felé megtörtént a kiegyezés, akkor lehetett már
szabadabban írni a hazában is s a doctrinairek vizsgálgatni kezdték: nem
lehetett volna-e forradalom nélkül is ugyanazon eredményre jutni s a
politikai csillagvizsgálók, a kik különös előszeretettel a napnak
foltjait tanulmányozzák, keresték a hibákat s fogyatkozásokat, hogy a
vezérférfi nagyságát tulajdon kicsinységök színvonalára lehúzzák. Azzal
foglalkoznak, hogy mi történt volna, ha az adott előzményekből más
következményeket lehetett volna kivonni s ha Kossuthról szólnak,
szeretik összehasonlítani Cromwellel, Mirabeauval, Washingtonnal s
örülnek, ha bebizonyították, hogy ő nem volt se Cromwell, se Mirabeau,
se Washington, hanem megmaradott külön egyéniségében az, a ki volt.»

E szerint legalább is nem tisztességes dolog, valamely nevezetes embes
pályáját vagy műveit bírálni, bennök fogyatkozásokat, hibákat keresni,
ezzel csak írigységünket áruljuk el és saját kicsinységünk színvonalára
húzzuk le a nagyságot. E szerint a kritikus és történetíró tiszte nem
más, mint a kitünő vagy épen nagy emberek bámulása s maga Pulszky nagy
hibát követett el, a midőn Széchenyit, Petőfit, Eötvöst bírálni merte és
saját kicsinysége színvonalára húzta le őket. S mindezt Pulszky hirdeti,
a ki csak az imént nagy garral panaszkodott, hogy Momus, a kritika
istene, nálunk kiejtette ostorát elvénült kezeiből. Távol van tőlünk,
hogy azért hibáztassuk Pulszkyt, mert máskép itél Kossuthról, mint
Csengery. De miért tagadja meg a kritika jogát, a helyett, hogy
Csengeryt czáfolná, s miért ferdíti el Csengery itéletét, a mikor az oly
világos? Csengery a nagy szónokban és izgatóban nem találja meg
egyszersmind a nagy államférfiút s azt hiszi, hogy hiányoztak benne azon
tulajdonok, melyek a forradalmak diadalra juttatására szükségesek s a
világtörténeti nagy példákat csak ez itéletének élénkebb megvilágítására
hozza föl. Pulszky reá fogja, hogy csak azt hibáztatja Kossuthban, miért
nem volt tetőtől talpig Cromwell vagy Washington, a mi valóságos
képtelenség.

Pulszky _Hazánk_beli czikke folyamán még más oldalról is megtámadja
Csengeryt, vele együtt Keményt s az egész debreczeni mérsékelt pártot.
Fejtegetvén azt az erős ellentétet, mely Bécsben és Pesten uralkodott
1848-iki törvényeink fölfogására nézve, tudniillik, hogy Bécsben azokat
forradalmiaknak nézték, mi pedig a szokott alkotmányos módon
keletkezetteknek, a többiek közt ezt jegyzi meg: «A fölfogás e
kiegyenlíthetetlen különbsége magyarázza ki mindazt, a mi később
bekövetkezett. Voltak ugyan köztünk lágy szívű optimisták, a kik mindíg
azt hitték, hogy a kiegyezés, a melyet oly annyira kívántak, lehetséges
volna, sőt még azon túl is, hogy Windischgrätz büszkén kimondta a
szavakat: «Rebellisekkel nem alkudozom» folyvást csüggtek az alkudozás
lehetőségén, és Kossuth ellen ármánykodtak, mivel azt hitték, hogy csak
az ő személyisége akadályozza meg az alkudozások és kiegyezés
lehetőségét.» Alább ismét ezt írja: «Hiábavaló volt az úgynevezett
békepártnak rövidlátású törekvése Debreczenben, mely, ha erélyesebben
szervezkedik, képes lehetett volna akadályokat gördíteni a honvédelem
elébe az által, hogy a bizalmat megrendíti s az egyetértést megzavarja a
nélkül, hogy eljárásának sikerét remélhette volna, mert a támadó sereg
és fél nem ismert más megoldást, mint a teljes föltétel nélküli
megadást. Ez ellentét nem volt kiegyenlíthető, de a doctrinair bölcsek
Debreczenben ezt nem fogták föl soha, sőt, a mint tapasztaljuk, azóta
sem józanodtak ki nyárspolgári mámorukból.»

Hogy az 1848-iki törvényeket alkotmányos úton hozottaknak és teljes
érvényűeknek tartotta mindig a magyar országgyűlés, és joggal, az nem
szenved kétséget. Azonban a mélyebben látók már 1848-ban is észrevették
hiányait és érezték, hogy úgy, a mint vannak, meg nem állhatnak s némi
pótlások és módosítások szükségesek. Mellőzve az államadósságok
kérdését, a melyről hallgatnak e törvények, különösen föltünő volt
bennök az, hogy közös ügyekről szólanak, de nem határozzák meg, mik azok
s mikép elintézendők. A dolgok rendes menetén, kölcsönös jóakarattal,
mindez kiegyenlíthető lett volna, de épen ez hiányzott mindkét részen s
a szenvedélyek és érdekek összeütközése oly bonyodalmat teremtett, a
melyben a kardnak kellett dönteni. Bécsben a reactio mindinkább
erősödött, egész a beolvasztási törekvésig. De hogy a kiegyenlítést
nemcsak a lágyszívű optimisták óhajtották, hanem az egész ország, sőt
szívből vagy kénytelenségből maga Kossuth is, bizonyítja az 1848 október
8-dikán tartott országos ülés, melyben Kossuth indítványára
elhatároztatott, hogy «a mint Magyarország az absolut iránynyal és annak
eszközeivel alkura lépni nem fog, úgy szabad néphez illőn az ausztriai
népekkel bizonyára a legbarátságosabb úton ki fogja egyenlíteni mindazon
érdekeket, a melyek három százados viszonyainkból erednek».

Kemény mint képviselő, Csengery mint egyszerű hirlapíró, nem foglaltak
el akkor külön állást. Minden békekísérlet meghiusulta után ők is azt
tartották, hogy fegyverrel kell védni az alkotmányt s követték a
kormányt Debreczenbe is. De itt mindkettő azon új párthoz csatlakozott,
a mely kettős czélt tűzött maga elébe: megbuktatni Madarász László
rendőrministert, a kiről nem alap nélkül hitték, hogy compromittálja a
forradalmat; másfelől megakadályozni minden oly közjogi határozatot, a
mely kizárja a kiegyenlítés lehetőségét, megosztva a nemzetet, gyöngíti
az erőkifejtést és irántunk közönyös vagy épen jóakaratú külhatalmakat
is ellenünk hangolhatja. Első czéljok sikerült, a második nem, mert
Kossuth meglepte őket az április 14-iki államcsínynyel.

Pulszky gúnyolódik velök, mint rövidlátókkal és együgyűekkel, a kik
Windischgrätz büszke szavai után is hittek a kiegyezés lehetőségében s
nem fogták föl a kiegyenlíthetetlen ellentétet. Hogy a győzelmesen előre
nyomuló Windischgrätz nem akart békülni, az természetes. Kossuth sem
volt erre hajlandó, a mikor győzött, de mindig békülni akart,
valahányszor rosszra fordultak dolgaink, előbb az osztrák népekkel,
aztán Windischgrätzzel, végre az oroszokkal s még Görgeit is felelőssé
tette, hogy mentsen meg valamit, a mikor semmit sem lehetett megmenteni.
Így hát volt benne némi valószínűség, hogy a bécsi körök is hajlandóbbak
lesznek a békére, a mikor rosszul foly dolguk, de a kiegyenlítés
lehetősége vagy lehetetlensége semmit sem változtatott e párt
politikáján, melynek az volt vezéreszméje, hogy ne adjunk ellenségeink
kezébe semmi fölhasználható ürügyet, ne gyöngítsük szükségtelen
határzatokkal erőnk kifejtését, küzdjünk egész erőnkből, aztan
cselekedjünk a körülmények szerint. Azt hiszszük, hogy ebben több
bölcseség volt, mint Pulszkynak akár akkori, akár mostani gúnyjában.
Mindenesetre jobb volna, ha gúny helyett arról adna fölvilágosítást,
hogy mint a magyar kormány küldötte Angolországban minő biztatásokat,
tanácsokat nyert Palmerstontól, a ki némi jóindulatot tanusított
irántunk, tanácsolta-e Palmerston az april 14-iki végzést vagy nem?
megírta-e ezt Debreczenbe? Kossuth Pulszky tanácsa szerint vagy ellenére
cselekedett-e? Minderről nem igen emlékeznek meg Pulszky emlékiratai.

Pulszky doctrinair nyárspolgároknak is gúnyolja Keményt és Csengeryt. De
a nyárspolgár Kemény már 1851-ben azt merte tanácsolni egyik röpiratában
a dynastiának, hogy térjen vissza a _Pragmatica sanctio_ alapjaira,
1860-ban pedig mint a _Pesti Napló_ szerkesztője, szintén nyárspolgár
dolgozó társával, Csengeryvel, egész lélekkel küzdött az 1848-iki
törvények mellett és nem siker nélkül. Nem tudjuk, hogy a mai _Pesti
Napló_, a melybe Pulszky is irogat néha, fog-e ennyi sikert fölmutatni.
Bezzeg Urváry Lajos, Kaas Ivor és Ábrányi Kornél nem nyárspolgárok, nem
doctrinairek, nincs semmi doctrinájok, elvök, hanem elszedik minden
laptól, minden párttól, a mi bennök balgaság: a _Függetlenség_től az
antisemitismust, az _Egyetértés_től a Kossuth-rajongást, a _Magyar
Állam_tól a klerikális irányt, az ifjú mágnásoktól a megemésztetlen
agrarius eszméket s hozzá teszik saját vak szenvedélyű álmodozásaikat.

Ha Pulszky annyira óhajtja az erős kritikát, Momus ostorával forduljon
ezek ellen, sújtsa ezeket. Bizonyára ez inkább illenék hozzá, mint az,
hogy velök egy gyékényen árul.



MESE A VARRÓGÉPRŐL.

Kiss József ez újabb művében nem mint lyrikus, nem mint ballada-költő
lép föl, hanem mint epikus. Egy költői beszélyt nyújt a közönségnek,
vastag velinpapiron, szép nyomásban, rajzokkal diszítve.[41] Valóban, e
könyv bármely szalonasztalnak díszére válik. Vajon épen oly díszére
válik-e a magyar költészetnek? Ez már kevésbbé bizonyos.

Maga a czím nem igen találó. A mű egy varróleány történetét tárja elénk;
a varrógép nem játszik benne nagyobb szerepet, mint a földmíves kezében
az eke, a katonáéban a kard, íróéban a toll. Vajon ha földmívest,
katonát vagy írót választunk beszélyünk hőseül, nevezhetjük-e azt az
eke, kard vagy toll meséjének? A czímből ítélve, phantastikus
allegoriára vagy társadalmi irányműre gondolhat az ember. Ellenkezőleg
mindebből semmi sincs e műben; egy nemes szívű, önfeláldozó leány
egyszerű története az, a melyet kár volt ily czifra czímmel fölruházni.

Azonban a költő nemcsak ebben czifrálkodik, hanem egyébben is. Művét
prologgal vezeti be, a mely épen oly kevéssé illik ahhoz, mint maga a
czím. Elmondja, hogy egy zúzos téli este egy kis illatos levélke várt
reá a márványasztalon, a melyen theáját szokta inni. Meghivó volt másnap
estére egyik barátnőjétől, a ki azt írta neki, hogy minden lesz az
asztalon, a mit szeret és senki sem lesz idegen:

  Férjem és ön – a lista kész –
  No meg a kicsik – és Teréz.

A költő nem tudja elképzelni, ki az a Teréz, s midőn másnap a meghívásra
pontban hét órakor megjelen, kiváncsian néz körül. A háziasszony erre
fölkaczag: «Nemde, ön Terézt keresi?» – kérdi tőle s megpirongatja, hogy
oly csapodár. Aztán megmutatja ruhája szabását, díszét s utána veti: «Ez
Teréz, de csak fele». Elmondja, hogy Teréznek története van, nagy, szép,
magasztos, a melyet a költőnek le kell írni, hisz úgy is azt beszéli,
hogy modell után dolgozik. Ekkor belép Teréz, egy karcsú nőalak, a kinek
történetét aztán csakugyan megírja a költő e beszélyben.

Bizonyára e bevezetés nem volt szükséges. Az ily bevezetés, vagy ha
kell, egy egész keret, csak akkor szükséges, ha az szerves kapcsolatban
van magával a beszélylyel; például, ha valaki elbeszéli nekünk saját
vagy más élettörténetét, ha valamely napló birtokába jutunk stb. Itt
nincs ily eset, sőt önkénytelen kérdenünk kell, hogyan tudta meg a költő
Teréz történetét. A háziasszony csak félig beszélhette el; másik felét:
szerelme titkát, Teréz bizonyára nem beszélte el senkinek, legkevésbbé a
költőnek.

Ily czifrálkodás nem hiányzik magában a műben sem, nem cselekvényében,
hanem stiljében. A cselekvénynek más hibája van, melyet tartalma rövid
elbeszéléséből is észrevehetni.

Teréz anyja halálakor öt testvérével marad árván. A gyászév leteltével
atyja újra megházasodik; a mostoha nem a legjobban bánik a gyermekekkel.
Teréz, a ki legnagyobb köztök, mintegy második anyja a kicsinyeknek, sőt
elhatározza, hogy a világba indul, keze munkájával állást vív ki s
magához veszi, fölnevelteti testvéreit. A fővárosban varrónőnek áll be,
a varrógép legszorgalmasabb munkása, egy év alatt az olló és tű jeles
művésze, a kit egyszer egy gazdag bankárnéhoz küldenek a megrendelt
jelmezzel fölpróbálás végett. Teréz remegve indul első útjára. Sejtelme
nem csalja: a bankárnénak nem tetszik a jelmez, s egy csokrot
indulatosan letép róla. Teréz könnyezni kezd s mentegetőzve rebegi: «Ez
az én első kisérletem». A bankárné megbánja tettét, jobban megvizsgálja
a jelmezt, az most tetszeni kezd neki, a letépett csokrot saját kezével
varrja föl, bár a tűvel megszúrja az ujját. Így ád elégtételt Teréznek,
a kit megszeret, pártol, divatba hoz. Teréz négy év alatt keresett
divatárusnő lesz s lassanként magához veszi testvéreit neveltetés
végett. Elérte czélját, boldog, de boldogságából mégis hiányzik valami.
Érzi, hogy telnek a napok, vénülni kezd a nélkül, hogy szeretett volna.
Szerelem ébredez szívében, titkos, néma szerelem egy orvosnövendék
iránt, a ki vele egy házban lakik, a negyedik emeletnek épen abban a
szobájában, a melyben egykor ő lakott. Tizennégy éves huga, Margit,
egyszer elesik a lépcső alján, az ifjú fölemeli s a siránkozót vigaszul
megcsókolja. Így lett figyelmes Teréz az ifjúra. Valahányszor huga
emlegeti, mindig elpirul s esténként méla tekinteteket vet a negyedik
emeleti ablakra, hol először gyúl ki a lámpa s legkésőbb alszik ki. Egy
este az ablak sötét marad s reggel azt a hírt olvashatni a lapokban,
hogy egy orvosnövendék a bonczteremben munka közt egy kis karczolást
ejtett keze fején s most élet-halál közt lebeg. Teréz olvasva a hírt,
megtudja, hogy lakójok haldoklik, de nem árulja el fölindulását. Azonban
késő este, a midőn Margit lefeküdt, kiindul a kórház felé. Nyugodtan tér
haza, az ifjú él s nem forog többé veszélyben. Napok, hónapok telnek el.
Egy tavaszi napon Teréz szobájába lép az ifjú, elmondja, hogy tegnap óta
orvos, van egy kis öröksége is Erdélyben, hova visszatérni igyekszik, de
nem egyedül, hanem nejével, s megkéri Margit kezét. Teréz remélve,
csalódva hallgatja az ifjú beszédét, mély fájdalmat érez, de legyőzi,
behívja hugát, nyakába borul és

  Egy szót – csak ennyit tud rebegni:
  Szeresd, szeresd! Ugy-e te nagyon
  Fogod őt szeretni?

Ime, mily nemes és gyöngéd érzelmek sugalták e beszélyt. Valóban mind
tárgyáért, mind fölfogásáért dícsérnünk kell a költőt. Sokkal költőibb
az, mint balladáié, a melyekben a tragikum a legtöbbször szörnyűséggé
vagy épen torzképpé válik. A beszély kidolgozása már kevésbbé sikerült.
Második fele minden tekintetben sikerültebb az elsőnél. A szülői ház s
az élet nyomorával küzdő Teréz egy kissé bágyadt és mesterkélt, ellenben
a néma szerelmi ábrándba merülő s önmagán uralkodó Teréz elevenebb,
igazabb kép. E részletben a költő hangja, nyelve és rhythmusa is
melegebb, tárgyához simulóbb, hangzatosabb. Érezzük, hogy a néma
szerelem e küzdelmének kellett volna a beszély központjául szolgálnia s
a többinek hátterül maradnia. Akkor a bonyodalom is változatosb és erősb
lett volna. Így inkább egy költői életrajz hatását teszi reánk, mint egy
költői beszélyét. A beszély nagy részét a szülői ház s Teréz
pályaküzdelmi rajza foglalja el s benső élete, szerelmi küzdelme csak
mint függelék járul az egészhez. A compositio e hiányát sehogy sem tudja
eltakarni a szerző, sőt a végső szakaszok sikere még inkább érezteti
azt.

De ha az egész beszély nem sikerült is, a sikerült részletek a költő
tehetségének fejlődését és ízlése tisztulását mutatják. Stiljében ugyan
kedveli még a czifrálkodást s néha a köznapi próza felé hajlik, de
vannak jól írt lapjai s nyelve magyarosság tekintetében sokkal
szabatosb, mint előbbi műveiben. Az oly helyek, midőn azzal dicsekszik,
hogy theáját márványasztalon iszsza, s glaceban szokott estélybe járni,
bizvást elmaradhattak volna. Midőn a bankárné megsajnálja Terézt s a
letépett csokrot fölvarrva, megszúrja kezét, a melyet Teréz megcsókol, a
költő így kiált föl:

  A hány angyal a mennybe’ fenn,
  Mind ujjongott e jeleneten.

Igen nagy hang ily nem épen nagy dologhoz. A humoros helyek is keresett
czifrálkodásnak látszanak, s némely reminiscentia vagy kölcsönzés igen
kirí vagy épen ízetlen, mert a költő nem tudta újjá szülni vagy jól
alkalmazni. Ilyen e Heinéből kölcsönzött hely is:

  És így tovább. Minek leirni?
  Ez régi nóta, régi bú,
  Hejh, de kinek végig kell sirni,
  Végig siratni, sanyarú.

Mindent összevéve, Kiss költői beszélye figyelmet érdemel, s ha nem
várunk is tőle remek műveket, mint dicsőítői, reméljük, hogy folyvást
fejlődve és tisztulva, élvezetes olvasmányokkal fogja megajándékozni
irodalmunkat.



AZ ÚT A RÉVPART FELÉ.[42]

E rajzgyűjtemény kizáróan a klinikai életből van merítve. A szerző, a ki
végig tanulta az orvosi tanfolyamot, nem elégedett meg a kórház és
bonczterem tudományos tanulságaival, följegyezte azon benyomásokat is, a
melyeket a klinikai élet kedélyére és képzeletére gyakorolt s ezt
nyújtja olvasóinak rajzgyűjteményében.

Föltárja előttünk a régi és új klinikai épület titkait. Elvezet
bennünket a betegek ágyaihoz, midőn este felé társalogni kezdenek;
lefesti egy részeges tót halálát, megismerteti a járó betegek
várótermét, a hol a kórházba magokat fölvétetni akarók jelentkeznek s
lerajzol egy agglegényt s egy vénülő leányt, a kik egykor szerették
egymást, de nem lehettek egymáséi s hosszú idő után most itt találkoznak
először. Bemutatja a boncztermet, a hol egy tüdővészben elhunyt fiatal
varrónőt bonczolnak, a kit egyik orvosnövendék szeretett; épen szívét
adják kézről-kézre s vizsgálják kíváncsian: az orvosnövendék szótlan,
mozdulatlan áll; társai kérdik, mi baja; ő, hogy leplezze titkát, éji
tivornyával mentegetődzik.

Egy kórházi temetés rajzát is veszszük. Egy szegény anya a bonczteremből
temetteti fiát, utolsó fillérét a temetésre költi, küzd a bonczterem
szolgái gorombaságával s elkésve a temetésről, alig éri utol a gyorsan
robogó halottas kocsit. Ezt egy betegápoló apácza rajza követi, a ki
csalódott az életben, de a helyett, hogy bosszúból meggyűlölte volna az
embert, átkarolta az egész szenvedő emberiséget. Megelevenednek előttünk
a beteglátogatások és klinikai leczkék jelenetei. Egy tanársegéd egyik
ágytól a másikig vezeti a tanítványokat s fölmutat a többek közt egy
vese-bajos, majd egy tüdővészes beteget s végül egy hysterikus nőt
rohamai legérdekesebb pillanatában. A régi klinikán oltár is volt. Egy
éjjel két beteg fölkel az ágyból, elébe térdel és imádkozik. Az egyik
szegény napszámos, a ki mindig hű hivő volt, el akarja kergetni onnan a
másikat, a ki elszegényedett úr és Istentagadó, de most az imádság
enyhülete után eseng. Ez éji sötét képeket napsugáros reggel váltja fel.
Az orvos megengedi, hogy a betegek, a kik képesek reá, a kertbe
menjenek, friss levegő s meleg napsugár élvezése végett. Csak egy béna
kis fiú s egy nehéz beteg férfiú maradnak a szobában. De a férfiú
biztatja a kis fiút, hogy menjen ki ő is a szabadba. Ez eleinte
vonakodik, de mire az ajtóhoz ér, örül ő is, hogy kinn lehet. A kertben
szokatlan zaj, benn a szobában a szokottnál is nagyobb csend. A magára
maradt beteget nem háborgatja semmi, élvezheti a napsugárt, álmodhatik a
multról, jelenről és a jövőről, a melyből soha sem lesz jelen.

A klinikai leczkék három fölvonásra vannak osztva, mint valamely
izgalmas melodráma. Az első fölvonásban kerekes ágyon egy kőmüvest
tolnak be a terembe, a kinek a lezuhanó fal eltörte szárcsontját, s az
rosszul forrván össze, most operálásra szorult. Lassankint felgyűlnek a
hallgatók, belép a tanár. Az észlelő előadja az esetet s hosszú előadást
tart a csonttörésekről s már hozzá fognának a műtéthez. A kötések készen
állanak, az ércsipők sorba rakva, a kések éle mind kipróbálva. De ma már
nem lehet, a műtét egyszerű ugyan, de egy kissé hosszadalmas s az idő
előrehaladt. A második fölvonásban új szereplők lépnek föl. A tanárnak
másutt van dolga, szerepét az első tanársegéd vette át. Egy
hasznavehetetlen lábat kell levágni. A beteget elaltatva, a műtétet
végrehajtják, de a vért nem igen tudják megállítani. A beteg fölébred és
szánalmat látva az orvosnövendékek arczán, fölkiált: «Mit sajnálnak
engem? Meg tudok én halni bátran, sokszor néztem szembe a halállal…
Szívesen megyek, a kardnál úgy is nehezebb volt nékem az írótoll… Vén
vagyok úgy is, de a magyar föld szabad föld. Lengyelország nem az, de
lesz.» S midőn bekötik valahogy sebeit, megint megszólal: «Köszönöm
jóságukat. Emlékezzenek reám, Kameriszky Gusztáv, honvédkapitány, irnok
a postán. Köszönöm, éljen a haza!» Az ágyat kigördítik az ajtón s holnap
majd jelenthetik az ismert formulával: az operálás sikerült, a beteg
meghalt. S ezzel elértünk a harmadik fölvonáshoz, a mely változatosabb a
két elsőnél. Először is egy sárba és vérbe kevert embert hoznak be.
Kocsiról esett le, a lovak megtaposták, a kerék keresztül ment a fején.
Gyors segélyre van szükség: megmossák, leborotválják fejét s a
repedésnek mélységét kutatják. Csekélység, mélyebbnek látszott: oda se
nézzen senki. Szemhéját néhány ügyes öltés felvarrja. Mehet, meggyógyul.
Ekkor egy nő lép be, de megijed a környezettől s elájul. Erre már csak
holnap kerülhet a sor. Helyette egy öreg úr áll elő, a kinek nyelvrákja
van. A tanár nézi, tapogatja, egy kis theát rendel orvosságúl s azt
mormogja magában: «Kár volna bántani. Hetven éves ember belenyugodhatik
a sorsába. Egy évig így is elélhet.» Ezután egy czifra nyakkendős boltos
segéd következik. Ez a darab komikusa. Nagy sopánkodással beszél. Egy
porczikája sincs, melyre ne jajgatna. «No mijét vágjuk le?» – kérdi a
tanár. A komikus ijedten dadog s a hallgatók kötelességöknek tartják,
hogy nagyot nevessenek. Megvizsgálják tetőtől-talpig s úgy találják,
hogy semmi baja sincs. «Nos? itt csak olyanokkal foglalkozunk, a kiket
vágni lehet. Milyen kést méltóztatik parancsolni e sok közül?» Erre a
nagy beteg megijed, ferdén köti föl a czifra nyakkendőt, szalonkabátját
ferdén gombolja és elszalad. Végre egy nagyon vén, sovány kis emberke
lép föl, csipőjén és keresztcsontján kék foltokat mutogatva. Félig
németül, félig olaszul beszél, nagyon gyorsan, nagyon furcsán. Gipsz
alakokat áruló olasz. Elbeszéli, hogy a korcsmában megverték a részeg
vendégek, s hordozó tábláját a hátán törték össze. Szeretné magát
fölvétetni a klinikára. A tanár végighallgatja, de nem veszi föl – nincs
mit rajta tanulni, menjen a kórházba.

A betegek karácsonyát is rajzolja a szerző, a gyermekkórházba is elvezet
bennünket, egy magát strychninnel megmérgező tanársegéd halálküzdelmét
is végigszemlélteti velünk. De mindez gyöngéd dolog ahhoz képest, a mit
egy beteg vallomásaiban kell olvasnunk, a ki fiatal korában küzd,
takarékoskodik, hogy később élvezhessen s mikor élvezni akar, egy
pattanás támad ajkán. A pattanásból seb, a sebből fekély, rákfekély
fejlik ki. Hiába vágják ki, megint kiújul. De a beteg élvezni akarja az
életet s örül, hogy minél aljasabb állat lehet. Kétségbeesésében kétszer
akar öngyilkos lenni, de nem öli meg magát. Ezalatt vagyona, a gyönyörök
forrása elapad, nincs semmije, a kórházba kerül s bár reménytelenűl,
folyvást ragaszkodik az élethez. Egy drámai érdekű szigorlat rajzát is
veszszük. Egy orvosnövendék elcsábít egy becsületes szegény leányt,
gyalázatba és nyomorba taszítja, a leány később betegen a klinikára
kerül s midőn az ifjú szigorlatot tesz, épen őt hozzák a tanterembe,
hogy a szigorló betegségéről előadást tartson. Az ifjú reá ismer,
megzavarodik. A tanár urak türelmetlenül várják a külvizsgálat
eredményeit, de az ifjú csak hebeg, egy okos szót nem tud kiejteni és
megbukik.

Ime a majdnem tíz ívre terjedő rajzgyűjtemény tartalma. E száraz kivonat
is alkalmasint oly érzést kelt az olvasóban, mintha egy kórház termein
haladna át; az emberi nyomor látásán nem maradhat érzéketlen, fölindul,
talán szenved is, de semmi esetre nem érezhet æsthetikai benyomást. Mi
legalább ez élénken színezett rajzgyűjteményt ily hangulattal olvastuk
végig. Legkevésbbé sem kívánjuk a szerző tehetségét kisebbíteni.
Könnyedén és élénken tud elbeszélni, érzéke van a jellemzetes iránt, nem
terjengő, áradozó s ha itt-ott némi modorosságba esik is, sehol sem léha
s komolyan át van hatva tárgyától. De vajon tárgya a költészet tárgya-e
s ha az, ily módon földolgozható-e? E kérdés dönti el e könyv æsthetikai
becsét és sajnáljuk, hogy megoldása a legjobb esetben sem üthet ki
kedvezően.

A költészet örök tárgya az emberi lélek küzdelme s az abból folyó
viszonyok, a test, a betegség és halál csak annyiban, a mennyiben e
küzdelmekkel kapcsolatosak. Othellóban a féltékenység szenvedélye az, a
mi bennünket érdekel s halála csak annyiban, a mennyiben küzdelmeink
befejezése. Lady Macbeth őrültsége csak annyiban hat reánk
æsthetikailag, a mennyiben lelkiismerete furdalásait leplezi föl.
Werther öngyilkossága lélekállapotának rajza miatt válik költőivé, de az
közönyös előttünk, hogy pisztolylyal vagy méreggel vetett-e véget
életének, valamint a megsebzett vagy mérgezett test symptomái is. Sőt
többet mondunk, mihelyt az ember akár a lelki, akár a testi szenvedések
legfőbb fokán megszünt ember lenni és állattá válik, többé nem tárgya a
költészetnek. Nem mondjuk, hogy a testi fájdalmakat nem rajzolhatja a
költő, csak azt állítjuk, hogy a legfőbb ponton nem szabad rajzolnia s
mindig a lelkiekkel összhangban tartozik rajzolni. Már Sophocles példát
adott erre _Philoctetesé_ben. Philoctetes testi kínokat szenved, de
lelki ereje még megvan, sőt uralkodik a testi szenvedéseken. Az erkölcsi
és anyagi természet ez összhangzatos vegyületében nyilatkozik e mű egyik
főbája.

A szerző legtöbbször a testi szenvedéseket rajzolja előszeretettel; a
lélek küzdelmét vagy egészen mellőzi, vagy csak mellékesen érinti. Az
öngyilkos tanársegéd s a rákfekélyes beteg rajzában éri tetőpontját e
sajátsága. Az iránt meglehetős homályban hagyja olvasóit, hogy
tulajdonkép miért mérgezi meg magát a tanársegéd, de a méreg, a
strychnin hatását részletesen leírja. Az orvos egészen erőt vett benne a
költőn. A rákfekélyes betegen érinti ugyan a lélek szenvedélyét is, de
ez állattá vált ember már csak az orvost érdekelheti. S ezt teszi nagy
részt a többi beteg rajzában is. Nem annyira a betegek lelki állapotját
festi, mint inkább azt a hatást, a melyet a betegek környezetökre, vagy
épen a költőre tesznek, mint az emberi nyomor sötét képei. S ehhez járul
még, hogy a betegek életéről keveset tudunk, betegségök, haláluk lép
előtérbe. Megengedjük, hogy az orvosra nézve ez a legfontosabb, de a
költőnek az életet kell rajzolni még a halálban is.

Egy szóval e rajzgyűjtemény nemcsak a klinikai életnek tüköre, hanem egy
észlelő orvos s egy érzelmes költő meghasonlásának is. Az orvos költő is
akar lenni, a költő orvos is; küzdenek egymással hol egyik, hol másik
válik győzelmessé. Igazságtalanok volnánk, ha be nem vallanók, hogy
néhány helytt a költő egészen legyőzi az orvost. Példáúl midőn levágják
a klinikán a lengyel eredetű postatiszt lábát s az bátran szembe néz a
halállal s hazájára gondol, vagy a midőn a csábító orvosnövendék a
szigorlaton hajdani kedvesével találkozik, mind költői érdekű rajzok,
mert vagy az erkölcsi mozzanat lép előtérbe vagy az erkölcsi és anyagi
természet összhangba olvad.

Minden esetre a szerző tehetséges író, de ha költő is akar lenni,
szükséges, hogy odahagyja a kórházat, vegyüljön az életbe s a testi
betegségek helyett a lelkieket tanulmányozza. Igaz, hogy mindnyájan
megbetegszünk, meghalunk, sőt kórházba kerülhetünk, de az is igaz, hogy
a művészet határa ott csak végződik, nem pedig kezdődik.



IPOLYI ARNOLD ÉLETE ÉS MUNKÁI.[43]

Az írói betegségek egyik legjárványosabbika a _morbus biographicus_.
Leghamarabb bele esnek a könnyen és nagyon is lelkesülő természetűek, de
a ravasz hizelgők sem kerülhetik el. Alig észrevehető, de folytonos
lázzal kezdődik, a mely folyvást emelkedőben s gyakran a negyven fokot
is meghaladja. A könyvés levéltárak levegője nagyon elősegíti e betegség
fejlődését. A beteg fölhevült képzelme folyvást egy személylyel
foglalkozva, az egész rögeszméjévé válik. Alakját óriás arányban
nagyítja és sok mindent képzel hozzá, szintén óriás arányban. Kedveli a
superlativust és dagályt, gyakran félre is beszél, de nem minden
rendszer nélkül; hangja mind harsányabb, de azért még sem fárad el. Nem
épen halálos, de nehezen gyógyítható betegség. A kritika hideg
vízzuhanya legföllebb mérsékli, de ki nem irthatja. A lelkesülő
természetűek idő folytán és gondos orvosi kezelés mellett
kigyógyulhatnak belőle, de a hizelgők soha.

Pór Antal legújabb munkája e járványos betegség szüleménye, a mely úgy
látszik, leginkább Pozsonyban dühöng s a _Kortársaink_ czímű vállalat
íróit mindinkább magával ragadja. Bizonyára kortárstól még élő
kortársról nem igen várhatni teljesen tárgyilagos életrajzot, még
kevésbbé jó baráttól jó barátjáról, kanonoktól püspökéről. Azonban
mindenkitől nemcsak megvárhatni, de megkövetelhetni is bizonyos
mérsékletet, egy kis igazságszeretetet, némi ízlést, Ám mellőzzön az
életrajzíró mindent, a mi árnyoldal, de amit kiemel, az legyen valóban
fényoldal, s azt ne túlozza oly módon, hogy egész hihetetlenné váljék.
Ezzel épen oly kevés tiszteletet tanusít olvasói, mint az iránt, a kit
munkájával meg akar tisztelni. Ipolyinak, mint hazafinak, főpapnak és
tudósnak oly érdemei vannak, a melyek illő megvilágításban csak
nyerhetnek. De Pórnak egész fényözön kell, hogy kápráztassa az olvasók
szemét; neki kevés az ember, neki bálvány kell, a kinek hymnusokat
zengjen; nem elégszik meg egy nemes arcz körvonalaival, hanem addig
szépítgeti, eszményíti, a míg egészen eltorzítja.

Az életrajzi styl Pór könyvében alig több a bókoló udvarlás és a
nagyhangú toaszt keverékénél. Czifránál czifrább epithetonokat találunk
benne s a túlzást is túlozva. Neki Ipolyi csodás lény, egész
legendaszerű hős. A mit Ipolyi mond, ír és tesz, az mind monumentalis,
epochalis, classikus, mintaszerű, remek. Szerinte Ipolyi oly lángész, a
minő sohasem volt a világon, a ki minden téren egyenlő nagy, a kinek
minden műve egyenlő remek. E mellett majd minden szava és műve
egyszersmind egy nagy tett, a mely a magyar közélet és tudomány
korszakos fordulatait jelöli. Új eszméket hirdet, a melyek egyszerre
közvéleménynyé válva, tettre ragadják nemzetünket. Midőn 1854-ben kiadja
_Magyar mythologiá_ját s mindjárt a mű elején így szól: «Ha a zivatar
elviharzott, a férfikarok új erővel fognak a munkához», e mondat Pór
szerint mint vezényszó hangzott végig a dévényi hegytől a Brassó fölötti
Czenkig, visszhangot keltve minden hazafi éledő keblében. Számos
nagyszerű tanulmányaival minden előzmény nélkül, örökre, változatlanul
megállapította a magyar műtörténelmet. Akadémiai emlékbeszédei egészen
új irányt jelölnek e nálunk eléggé művelt írásnemben. Mint a történelmi
társulat elnöke az enyészet porából új világokat alkot s a történelem
tanulságaiból új irányokat tűz ki nemzetének. 1876-ban a Rimaszombaton
tartott nagy gyűlésen a magyar államegység és államnyelv actualis
kérdést történelmi mély belátásával és bölcs mérsékletével eldöntötte.
1879-ben Pozsonyban a magyar iparélet történelméről értekezve, mint
történetíró és nemzetgazda kijelölte nemzetének az útat, a melyen
haladva, virágzásának biztosan nézhet elébe. Kimondotta, hogy mint
agricol állam ipar nélkül tovább nem létezhetünk. Ma már az országos
tárlat után mindenki meg van győződve erről, de akkor jóformán még csak
ő kezdette hirdetni. Nem soká azután Maros-Vásárhelyt a magyar
hadképességről értekezve, nagyot lendített a haza védelmén és
fönmaradásán azzal, hogy irányt adott számos magyar családnak, sőt az
összes magyar ifjúságnak és megtörte azon, immár előítéletté kövesült
ellenszenvet, a mely nálunk a katonáskodás ellen kezdett meggyökerezni…

De nem folytatjuk tovább. Elég, ha fájlaljuk, hogy Ipolyi nem talált
derekabb életrajzíróra; elég ha sajnálkozunk, hogy Pór Antal, mint
történetíró és akadémiai tag oly kevésre becsüli írói tolla méltóságát.
S ezzel be is fejezhetnők rövid ismertetésünket, ha a könyv egyik szaka
nem követelne bővebb tárgyalást. Ez a _Magyar mythologiá_ról írt
szakasz. Pór ebben nemcsak a mű dicsőítésével, hanem annak bírálójával,
Csengery Antallal, is foglalkozik. Úgy tünteti föl 1855-ben megjelent
birálatát, mint valamely merényt, a mely nagyon megcsorbította Ipolyi
örömét. Ezért természetesen Csengerynek, mint nagy bűnösnek, lakolni
kell. Pór nem érzi ugyan hivatva magát, hogy bírálatot mondjon Csengery
írói egyéniségéről s utasítja olvasóit a _Budapesti társaság_ czímű
férczműre, a melyet különös következetességgel a maga személyére
megbizhatatlannak, de Csengeryére nézve nagyon is megbízhatónak tart:
mind a mellett hol leplezve, hol nyiltan úgy rajzolja Csengeryt, mint a
ki elfogultan, igazságtalanul birálta meg Ipolyit, megkisebbíteni merte
a nagyszerű művet, sárral dobálta a triumphatort s később mintegy
megbánva tévedését, mindenkép azon igyekezett, hogy Ipolyival s a
közönséggel elfeledtesse a múltat. Helyeseljük, hogy Pór nem mellőzte
Csengery bírálatát; egy életrajzírónak számba kell venni mindazt, a mi
fontosabbat kortársai hőse egyik vagy másik művéről írtak, hogy
fejtegetéseiben elfogadva a helyest, vagy czáfolva a helytelent, annál
biztosabban megállapíthassa az igazat. Azonban Pór semmit sem fejteget,
nemcsak azt nem mondja meg, hogy miben tévedett Csengery, hanem azt sem,
hogy mit mondott s mi tulajdonkép bírálatának lényege. Pótolni akarjuk e
hiányt s röviden megismertetjük olvasóinkkal Csengery szempontjait,
melyekből bírálatában kiindul s melyeket Pór úgy látszik örök
feledékenységre szeretne kárhoztatni.

Midőn 1854-ben a _Magyar mythologia_ megjelent, Csengery nem ismerte
Ipolyit. Először az _Új Magyar Muzeum_ban olvasta nevét, a melyben Toldy
a munka megjelenését hírül adta a közönségnek. Toldy épen, mint
Kazinczy, könnyen lelkesült és hajlandó volt írót és művet túlbecsülni,
ha az irodalom valamely hézagát betölteni látszott. Úgy hirdette Ipolyi
művét, mint a történelmi tudomány nagyszerű fölfedezményét, a tudomány
Colnmbusának nevezte s öröme határt nem ismert, hogy nemzeti
mythologiánk immár meg van fejtve, kiderítve. Csengery megvette a munkát
s hibásoknak találván kiinduló pontjait, ne hogy ily nevezetes kérdés
minden vita nélkül dőljön el, birálatot írt róla. Csengeryt tehát semmi
személyes elfogultság, ellenszenv nem vezette, hanem Toldy buzgósága
ellenében egy más, szintén tiszteletre méltó buzgóság, a mely a tudomány
terén a nemzeti érzést nem tudja elválasztani a tudomány szoros
követelményeitől. – Csengery birálata komoly és tárgyilagos, s bizonyos
tekintetben méltányoló is. Mindjárt elején kimondja, hogy irodalmunk sok
részben mostoha körülményeit figyelembe véve, nem lehet eléggé
méltányolni azon készültséget, a melylyel Ipolyi munkájához fogott;
tömérdek a bel- és külföldi anyag, a melyet oly rövid időn egybehordott
s bárhogyan itéljünk a földolgozásról, maga az anyag összehordása is oly
érdem, a melyet lehetetlen el nem ismerni. Az is elismerendő, hogy
Ipolyi azt a módszert követte a magyar mythologia összealkotására, a mit
Grimm Jakab követett a német mythologiára nézve. Azonban e helyes
módszert Ipolyi nem alkalmazta helyesen s épen azért egészen más
eredményre jutott. Nem levén közvetlen kútfőink, Ipolyi is Grimm
példáját követve, kútfőül tekinti az élő néphagyományt, a regét, a
mondát, mesét, népdalt, népszokásokat, erkölcsöket, babonás hiedelmeket,
előitéleteket, különös népies szólásokat, példabeszédeket és
közmondásokat. S tagadhatatlan, hogy ezek népünk képzelet- és
gondolatvilágára nem egy fénysugárt vethetnek s bennök a régi magyar
világnézlet töredékei is lehetnek. De éles kritikai pillantás képes
csupán kiszemelni e töredékekből a tisztán magyar elemeket, elkülönözve
mindattól, a mi a keresztyénséggel jött közénk, a mit részint távolabb,
európai érintkezésekből, részint a köztünk és körülünk lakó népfajoktól
kölcsönöztünk. Ipolyi e kölcsönözéseket nem igen akarja elismerni, sőt
azon meglepő állítással lép föl mindjárt munkája kezdetén, hogy
népünknél majdnem minden a régi kerékvágásban van, hogy szokásai,
öltözete, eledele, gondolkodása, természeti világnézlete még nagyobbára
a régi, a mint volt századok előtt. S e szempontból aztán minden
közmondásban, népies szólásban, mesében stb., a mi népünk közt jelenleg
él, mind magyar, ősmythologiai nyomokat lát, még akkor is, ha a
közöttünk és körülünk lakó népeknél ama közmondásokat, szokásokat,
meséket mind föltaláljuk. Mennyire kritikaiatlan ez eljárás, első
tekintetre föltetszik mindenkinek, a ki némikép jártas a történelemben.
Az elvet, mely Grimm nyomozásaiban oly termékenynek mutatkozott, Ipolyi
mindjárt munkája kezdetén túlságig viszi, a mi aztán szükségeskép
képtelenre vezet.

S itt bővebben kifejti Csengery, hogy ember embertől, nép néptől hogyan
vesz át szókat, eszméket. E kölcsönzés, e külső hatások eredménye egy
részben a belfejlődés, a haladás. Miért legyen e törvény alól, a melyet
örök igazságnak mutat a történelem, csak a magyar kivétel? Elmondja,
hogy különböző hatások alatt hogyan alakulnak, változnak a mondák,
vándorolnak a népmesék s ennélfogva igen óvatos és éles kritikával
elkülönözendő a kölcsönzéstől az eredeti, hogy a nemzeti mythologia
alapjául szolgálhasson. Ipolyi magyar mythologiájában összezavarja a
különböző elemeket, úgy szólva nem is akar elismerni idegen befolyást,
azon hiúságunknak hizelgő állítással igazolván nézetét, hogy a magyarság
oly élénk erélylyel nyilatkozott a téren, melyet hazánknak nevezünk,
hogy gyakran nemzetünk fogadtatá el nyelvét, szokását stb. a köztük lakó
népiségekkel, s nem volt oly lélekszegény, hogy mások meséire, mondáira,
babonáira szorúlt volna. De ha a köztűnk lakó népiségek oly mértékben
olvadtak volna is a magyarságba, a mint Ipolyi állítja, nem épen azt
bizonyítja-e ez, hogy szükségkép tömegestül vette föl a néphit az idegen
elemeket? Mert lehetetlen föltennünk, hogy a nyelvcserével valamely
népfaj egész szellemi világa azonnal átváltozzék, hogy a
megmagyarosodott helységekben a dajkák azonnal megszüntek volna mesélni
s az öregek és az átváltozott új ivadék között egyszerre szakadt légyen
meg minden szellemi közlekedés. Bizonyára sohasem nyilatkozott
erélyesebben a magyarság azon népfajok irányában, a melyek között élünk,
mint a germán szellem nyilatkozott a középkoron át, midőn lassanként a
szlávokat tömegestül olvasztá föl magában, s a celta elemeket, a melyek
Németország több helyén beszögellettek, egészen fölemészté. Az erély ily
élénk jelenségei mellett sem bírt a németség minden szláv és celta
elemeket végkép kiirtani. Megvannak azok maiglan s különösen a celta
befolyásról nagy elismeréssel nyilatkozik Grimm. Nemcsak az élő
néphagyománynyal bánik el így Ipolyi; hanem többé-kevésbbé az irott
emlékekkel is, s kevés érzéket tanusít az ősinek, eredetinek
kiismerésében, szemközt azzal, a mi későbbi származású vagy nem is a
népképzelem alkotása.

Azonban Ipolyi csak az európai hitkörök és mondák, mesék befolyását
vonja kétségbe: az ázsiai mythosokat oly szoros kapcsolatban látja az
általa úgynevezett magyar mythologiával, hogy azon hitkörök befolyását
minden lépten-nyomon fejtegeti. A közös ősvallás és nyelv eszméiből
indul ki. Az emberiség ősvallásának a monotheismust mondja, melynek
lassú elhalványulásával a pantheismus, polytheismus kerekedett fölül,
egész azon végső elaljasodásig, midőn az ember a durva, értelmetlen
magiában, sabæismusban, állattisztelet- és fetisben kereste üdvét.
Csengery ezzel szemben kimutatni igyekszik, hogy a fejődésnek épen
ellenkező fokozata van: nyers természetimádás, fetisismus, samanismus
vagy dæmonok cultusa, polytheismus, a mely hitbölcselmi úton
pantheismussá fejlődik, és végre monotheismus. S egyszersmind nem
fogadja el Ipolyi hypothesisét, a mely a magyar őshitet az ősvallás
monotheismusával hozza kapcsolatba.

Az ősnyelv Ipolyi szerint a szanszkrit vagy azzal legközelebb rokon,
mire Csengery megjegyzi: annyi kétségtelen, hogy minden gondolható
történelmi tudás fölteszi már a nyelvek létezését s ha fölállítjuk is
egy ősnyelv elméletét, kétségtelen, hogy mihelyt különböző háznépek
állottak elő, melyek különböző helyekre vetődtek egymástól, e külön
lakás külön természeti hatásoknak tette ki őket, mi által fejlődésök s
így nyelvök is szükségeskép különbözővé vált. Ennélfogva föl kell
vennünk, hogy mind a sémi, mind az indogermán, mind az altaj népek és
nyelvek külön-külön helyeken alakultak, különben a nyelvfajok
különbségeit nem tudnók megfejteni. S ha minden nemzet legősibb
történetei okvetetlenül rokon nemzetek kebelében folytak le: a magyar
nemzet legősiebb történeteit sem kereshetjük se a sémi, se az indogermán
népek közt, s ha nyelvhasonlítás útján akarunk eredményhez jutni, a
hasonlítás törvényei azt parancsolják, hogy valamely nyelvet elsőben is
azzal hasonlítsunk, a melynek rokonsága előttünk nem csupán az anyag,
hanem idom tekintetében is bizonyos. S Ipolyi mythologiai rendszere
nagyrészt ellenkező nyelvészkedésen alapszik. Majd egy indogermán, majd
egy sémi nyelvben keresi egyik vagy másik magyar szó gyökét; az
ural-altáji nyelvekhez, nyelvészeti párhuzamaiban, fölvilágosításaiban
csak igen ritkán, mondhatni kivételesen, folyamodik. Megesik, hogy a hol
egy rokon hangzású és értelmű szó valamely altaji nyelvből, más által
figyelmeztetve, megüti fülét, azt legfölebb jegyzetben említi meg, míg a
munka szövegében más, nem rokon nyelvcsalád köréből igyekszik
kiokoskodni egy vagy más ős szavunk értelmét.

Mindezt bővebben fejtegetve s néhány példával fölvilágosítva, azzal
végzi birálatát Csengery, hogy Ipolyinak kétségtelen érdemei vannak a
magyar mythologiai nyomok gyűjtésében, de az adatok egybeállításában nem
járt el azzal a kritikával, melyet a nyomozó történetírótól várhatni. S
ezért ingatagnak kell lenni azon épületnek, mely kritikátlanul
egybehordott anyagokon, tág alapú mythologiai párhuzamokon és helytelen
nyelvészkedésen alapszik.

Ime Csengery bírálata, a mely Ipolyinak inkább csak kiinduló pontjait,
módszerét birálja, példákkal világosítva ugyan, de nem ereszkedve a
részletek bővebb fejtegetésébe. Ez a bírálat hiánya. Csengery egy újabb
czikksorozatban szándékozott a részleteket fejtegetni, de ezt nem írta
meg. Helyette _Altáji párhuzamok_ czíme alatt az általa ajánlott módszer
alapján kifejteni törekedett, hogy az összes altaji népek ősvallása azon
természet-cultus volt, melyet a legalsó fokon samanismusnak neveznek,
mely a fensőbb fokon a polytheismussal érintkezik s melyben az izlám és
keresztyénség monotheisticus befolyása alatt azonnal megszakad a
polytheisticus képződés. Alapjában eredetileg a magyarok ősvallása sem
lehetett más, mint a népeké, melyek között, a nyelvrokonság újjmutatása
szerint, nemzetünk legősibb történetei szükségkép lefolytak s a mely
népek egy részehez, nemzeti hagyományaink szerint is, rokonság kötelékei
fűznek.

Pór Antalnak mindezt czáfolnia kellett volna, ha röviden is vagy
legalább főbb pontjaiban előadni azon ellenbírálat lényegét, a mely
1855-ben a _Religió_ban megjelent s melynek írásában Ipolyinak is része
volt. Pór e helyett idézeteket közöl néhány akkortájt Ipolyihoz intézett
magánlevélből, mintha azok sokat bizonyítanának a dolog érdemére nézve.
«Nincs senki, ki bensőbb érdekkel és méltánylással ne kísérné ön nemes
és hatalmas futását – irja Kazinczy Gábor Ipolyihoz Bánfalváról 1855
julius 31-dikén. A Capitolium vár s útban ez felé, ki méltatná
észrevevésre a plebs sárdobálásait.» Greguss Ágost így ír Ipolyinak
Pestről 1885 szeptember 15-dikén: «Az itteni irodalmi körökben nagy zajt
üt s minden jóra való embernek jól esik azon elégtét, melyet a _Religio_
mostani számai az ügynek szolgáltatnak, azon tudomány tettető
áltekintély leálarczozásával, a melynek fő képviselője nálunk Csengery.»
Haas Mihály is nagyon lenézi Csengeryt. «Meghallgattam – írja szintén
Ipolyinak – Csengerynek az akadémiában barátom uram _Mythologiá_jára
fölolvasott kritikáját. Nem méltó lábsaruja szíját megoldani,
mondhatom.»

Ha azon űdvözletekből, vigaszokból akarnók megítélni valamely munka
becsét, a melyeket a jó barátok az írókhoz intéznek munkájok megjelenése
vagy megbiráltatása alkalmával, bizonyára minden munka jeles, kitünő
vagy épen remek volna. A jó barátok kötelességöknek tartják
rokonszenvből vagy udvariasságból méltánylatuk kifejezését. Az ily
nyilatkozatoknak csak akkor van súlyok, ha némi eszmei tartalmuk is van.
Az obligat bókok semmit sem bizonyítók. E mellett itt még némi bosszús
fölindulások is szerepet játszanak. Kazinczy Gábornak szokása volt
olympi dagálylyal bámulni vagy nézni le némely írót. Csengeryvel
akkortájt egy kissé feszült viszonyban állott, s bosszús volt reá, hogy
Ipolyi művére nézve más véleményben mert lenni, mint Toldy, a kihez őt
mind szorosabb barátság kötelékei fűzték. Greguss fő dolgozótársa volt
akkor Török János _Magyar Sajtó_jának, mely politikai és irodalmi
tekintetben nem egyszer éles ellenkezésben állott Kemény _Pesti
Napló_jával, a melynek Csengery volt fő dolgozótársa. Haas Mihályról
jobb hallgatnunk. E jó úrnak hazafisága s idevágó szaktudománya nemcsak
egy fél sarut, de még egy fél saruszíjat sem ért meg.

De ha hibáztatták is némelyek Csengery bírálatát, nem egy tekintélyes
író helyeselte s a következés megmutatta, hogy kinek volt igaza.
Összehasonlítható nyelvészetünk nem Ipolyi nyomán indult. Nyelvészeink
nem a közös nyelvre hivatkoznak, a midőn a szláv kölcsönzéseket
kiderítik. A hún-magyar monda nyomozói más utat követnek, mint Ipolyi. A
Toldi-mondára nézve az újabb kutatás nem Ipolyi hypothesisét igazolja, a
ki Toldi Miklóst mythologiai személynek hirdette, hanem Keményt és
Csengeryt, a kik történelmi személyiségét vitatták. S Barna Ferdinánd,
bármennyire magasztalja is Ipolyi _Mythologiá_ját mint a magyar
mythologiai nyomok gyűjteményét, nem az ind, hanem az altaji népek közt
keresi mythologiánk ősforrásait.

Pór azt is fölhozza, hogy Csengery mintegy megbánva tévedését,
igyekezett elfeledtetni a múltat, mert az ő indítványára tartott Ipolyi
1862-ben az akadémiai nagygyűlésen értekezést a középkori építészetről s
egy hozzá írott levélben, mint «igaz tisztelője» kérte a szerzőtől
értekezése kivonatát az akkor általa szerkesztett _Budapesti Szemle_
számára. Csengerynek eszébe sem jutott a múlt feledtetése. Annyira nem
igyekezett jóvá tenni tévedését, hogy az Ipolyi művéről írt birálatát
tizenöt év mulva _Történelmi tanulmányok és jellemrajzok_ czímű
gyűjteményében újra kiadta. Hogy Ipolyi iránt udvarias volt, hogy
tisztelte hazafiságát, hogy sok becsülni valót talált műtörténelmi
munkásságában, sőt mint anyaggyűjteményt _Magyar mythologiá_ját is
méltányolta, az mind igaz, de ez nem szolgál kisebbségére, s csak
tárgyilagossága mellett tanúskodik.

Nem örömest elevenítettük föl e rég elhangzott polemiákat. Ha másoknak
kellemetlen, nekünk sem kellemes. De kénytelenek voltunk vele. Pór Antal
kényszerített reá, a kinek könyvét szó nélkül hagyni annyi lett volna,
mint elősegíteni a _morbus biographicus_ járvány terjedését, a mely
különben is eléggé pusztít irodalmunkban.



A NYELVŐR ÉS SZÉPIRODALMUNK.[44]

A Nyelvőr ez évi V. füzetében Frecskay Jánostól _Egy tudós, a ki
szépíró_ czímű czikk olvasható. A czikk tulajdonképen nem egyéb, mint
szertelen dicsőítése nyelv, stylus s általában írói művészet
tekintetében Herman Ottó _A magyar halászat könyve_ czímű munkájának, a
melyet mintegy követendő példányúl állít föl szépirodalmi íróinknak.
Frecskay nagyon elégedetlen a szépirodalmi írókkal s midőn czikke végén
nyelvünk és eredeti szellemének diadalra jutását a költészetben is a
Herman Ottó munkája világlása mellett csak a jövőtől várja, úgy látszik
Vörösmartyt, Petőfit és Aranyt sem tartja magyar nyelvművészeknek s így
Herman Ottó nemcsak a jelen, hanem a mult költőit is fölülmúlja, mint
szépíró.

S vajon miben áll Herman Ottó szépírósága? A czikk szerint először is
abban, hogy a Nyelvőr híve s nem használ oly szót és kifejezést, a mely
a _Nyelvőr_ elveivel ellenkezik, másodszor: mert Frecskay szépírónak
tartja, a ki maga meglehetős lapos és nehézkes nyelven ír. Úgy hiszszük,
hogy e két körülmény még senkit sem tett szépíróvá. Így nagyon könnyű
volna a szépíróság. Csak emlékezetbe kellene tartanunk a _Nyelvőr_
hibáztatta szókat és kifejezéseket, csak _idény_ helyett _évadot,
tömkeleg_ helyett _útvesztőt, láthatár_ helyett _látóhatárt, elnök_
helyett _előlülőt, pénztárnok, fegyvernök, asztalnok_, helyett
_pénztárost, fegyverest, asztalost, indokol_ helyett _megokolt,
tehetségre mutat_ helyett _tehetségre vall_t stb. kellene írnunk s
tüstént szépírók vagyunk. Csodálkozunk, hogy Frecskay nem hirdeti
szépíróknak azokat az ujdonságírókat is, a kik a _pénz-, ruhatáros,
hordáros, pinczés_ stb. szók használatával oly nagyra vannak, mintha már
legalább is a hazát mentették volna meg.

Azonban sajnos, senki sem oly nagy, mint amilyennek mondják, s a napban
is vannak foltok. Ha ki egy kissé figyelmesen olvasgatjuk Herman Ottó
munkáját s a _Nyelvőr_nek azt a fűzetét, melyben Frecskay panegyrise
megjelent, azt tapasztaljuk, hogy ezek sem mentek a nyelvrontás bűnétől
vagy helyesebben szólva, nem egy helyt ellenkeznek a _Nyelvőr_ elveivel.
Herman például ily szókat is használ: _ön_ (Sie, Vous értelmében),
_elem, tömeg, tan, lény, eszme, viszony, szellem, szenvedély, roham,
szilárd, alap, szabály, áram, tömb, emlék, zöm, ipar, telep, szerv,
regényes rajz, ábra_ stb. Sőt itt-ott megakad oly mondat is, melyet a
_Nyelvőr_ uralkodása előtt sem igen tartottak magyarosnak, péld.: Mind
_ezek fölött lehetne megdöbbenni_, e helyett _mindezen meg lehetne
döbbenni_ vagy _mindez megdöbbentő volna_. A _Nyelvőr_ V. füzetében
pedig a következő nyelvőrellenes szókat találtuk: _tan, keret, viszony,
anyag, elv, elmélet, árnyal_, de a mi több, magának a szerkesztőnek a
füzetben megjelent czikkeiben sem hiányzanak oly szók, a melyeket elvben
kárhoztatni szokott. Ilyenek: _Ön_ (Sie, Vous értelmében), _elem, tan,
alany, tény_. Ha már Szarvas Gábor is használja a _tan_ elvont gyököt,
vajon miért ne használhatnók mi is az _indokolni_ szót, a melynek első
része szintén ily elvont gyök, hisz a népnyelvben is találunk
gyökelvonást s az ajánlott _megokolni_ bizony nem pótolja az _indokolni_
szót, mert _indok_ helyett nem mondhatjuk: _megok_. Továbbá, ha Szarvas
Gábor nem veti meg az úgynevezett kihalt képzővel alkotott szókat, mint
_tény_, _alany_, miért vetnők meg mi is az _idény_ szót, midőn a
helyette ajánlott _évad_ szónak értelmét voltakép maig sem tudjuk s
minden esetre az _idény_ sokkal érthetőbb, mert bizonyos kapcsolatban
van az _idén_ szóval, a melyet a nép ragozni is szokott (_ebben az
idénben_) és a mely Csokonai _Dorottyájá_ban (IV. könyv) már majdnem a
_saison_ értelmében olvasható:

  És azok az ifjak, kik most csekély tűzzel
  Láttatnak traktálni akármelyik szűzzel,
  _Jövő idén_ mintha nem is ők volnának,
  Úgy neki dühödnek ők is a dámának.

Mindezzel nem becsmérelni akarjuk Herman Ottó munkáját, sőt szivesen
elismerjük, hogy az jeles munka, nemcsak természet- és néprajzi, hanem
nyelvészeti tekintetben is, a mennyiben szerzője a halászat körébe
tartozó népi műszókat összegyűjtötte s egész mesterszótárt igyekszik
megállapítani. Azonban mint szépmű nem igen jöhet szóba. Herman Ottó
elég világosan, folyékonyan s nyelvtanilag elég szabatosan ír, van
néhány élénkebb lapja is, de nyelvének épen nincs valami különösebb
fordulatossága, festőisége, plasztikaisága, hangzatossága, kelleme.
Mindez hagyján; van a munkának nagyobb baja is s ez a szerkezet lazasága
s a szertelen bőbeszédűség. Herman Ottó az előadás szempontjából nem ura
tárgyának; sok mindent megfigyelt, összeolvasott, gondolatai sem
hiányoznak, de hogy mit hol és hogyan mondjon el, azzal nincs eléggé
tisztában. Tárgya és szeszélye ide-oda ragadják s mint az úszót az ár
hullámai mind messzebb hajtják a parttól, a hova igyekszik. Innen
művében a lényegest gyakran háttérbe szorítja a kevésbbé lényeges;
innen, hogy a mit el lehetne mondani néhány lapon, íveken mondja el;
innen nem egy helyt az ismétlések; innen a szövegbe nyomott terjedelmes
okiratok, idézetek, a melyek inkább a függelékben foglalhatnának helyet;
innen néha a tárgyalás hézagossága, az átmenetek nehézkessége, sőt
erőltetettsége, melyek untalan magyarázatra szorulnak. Ide járul még a
szerzőnek nem épen vonzó alanyisága, a melyet művébe be-bevegyít.
Bizonyos hol negédes, hol követelő hang épen nem emeli a munka művészi
hatását. Egy szóval a könyv tartalmilag érdekes, de formailag nem valami
sikerült.

Mégis mi az oka, hogy Frecskay oly szép műnek hirdeti, a mely korszakot
alkot irodalmunkban és példányúl szolgálhat tudományos és szépirodalmi
íróinknak egyaránt? Már fönnebb megmondottuk. Frecskaynak tetszik, hogy
Herman Ottó az orthologusokhoz hajlik, megörvendett, hogy könyvében
_láthatár_ helyett _látóhatár_t olvashat, az pedig épen elragadta, hogy
a czímlap hátulján a _Franklin-Társulat nyomdája_ helyett _Franklin
társulat könyvsajtója_ áll. Mi kell ennél több, hogy Herman Ottó a
legkitünőbb szépíró legyen mindazok között, a kik valaha csak a négy
folyam partján éltek?

Valóban ujabb orthologusaink egy pár pontban szakasztott másai a
régieknek. Épen úgy nincs érzékök a stylus művészi oldalához, épen úgy
kedvelik az idiotismust, a közmondásos, népies kifejezést, ha nem illik
is a stylus tárgyához vagy hangulatába, épen úgy megtagadják a költői
nyelv sajátságait és ellenségei a költői szabadságnak. Társaságukban úgy
érezzük magunkat, mintha egy rég elmúlt korban élnénk, mintha nyom
nélkül viharzott volna el Magyarország fölött egy egész század, mintha
velök szemben újra hirdetni kellene, mint egykor Kazinczynak, az
irodalom azon elemi igazságait, melyekről irodalmi fölvirágzásunkat
tekintve, azt hittük, hogy immár vérré váltak. T. i. hogy a szépprózában
és költészetben egyaránt, minden műnemnek, műfajnak megvan a maga
stylusa: az ódát nem lehet a dal nyelvén írni, az epikai előadás
különbözik a drámaitól, más az elbeszélő, más a szónoki, más az értekező
próza; a beszédnek nemcsak nyelvtana van, hanem művészete is s a
magyaros magában még nem művészi; a költői nyelvnek vannak oly
sajátságai is, melyek prózában épen nem vagy csak kivételesen
alkalmazhatók; a költői szabadság nem szeszély, önkény, hanem a művészet
adta jog, sőt kényszerűség, a melyet minden nemzet nép- és műköltészete
használt, s melyet nálunk Gyöngyösi már a XVII-ik században rendszerbe
kezdett foglalni, egy egész értekezést írva róla. Jól tudjuk, hogy
Kazinczy a magyarost és művészit nem tudta kibékéltetni, s ez utóbbit,
kivált fordításaiban, az idegenszerűben kereste, de nem azért törtük
össze a neologusok igáját, hogy az orthologusokéba hajoljunk.

Frecskay, mint telivér orthologus, nem kedveli e század magyar költőit.
Kölcsönbe esik, ezek sem barátjai az orthologusoknak s nem is hiszszük,
hogy valaha kibéküljenek velök. Azonban Frecskay téved azt hirdetve,
hogy a neologia túlságai ellen való visszahatás csak ezelött tizenöt
évvel kezdődött a _Nyelvőr_ megindulásával. Régibb dolog az, nem is a
nyelvészek kezdették, hanem a költők: Vörösmarty, Petőfi, Arany; csak
azután jöttek a nyelvészek: Brassai, Imre Sándor és mások, míg végre a
múlt évtizedben egy egész orthologus párt alakult. Azt hiszszük, hogy se
Herman, se Frecskay, sőt még maga Szarvas Gábor sem merítettek többet s
annyi ízléssel és oly sikerrel a régi és népi nyelvből mint ama három
költő. De ők nem voltak orthologusok, épen nem vetették meg a neologia
vívmányait, a régi népi és a megújított nyelv összeolvasztásából
alkották meg költői nyelvüket. E hagyományhoz ragaszkodnak a mostani
jobb költők is s épen nem akarnak az orthologia zászlaja alá esküdni.
Azt hiszik, hogy a nyelv nemcsak a természet, hanem a történelem
alkotása is, sőt bizonyos tekintetben, kivált a mi a szókat illeti,
része van benne a conventiónak is. Azt hiszik, hogy a népnyelv
szükségből vagy szeszélyből hibás analogiába téved, szabálytalanságot
követ el a szóalkotásban, az írói nép ily alkotásait is szentesítheti
egy egész század szokása vagy a mint Horatius mondja:

Si volet usus, Quem penes arbitrium est et jus et norma loquendi.

Azt hiszik, hogy a neologusok sokkal merészebbek voltak gyakorlatban,
mint elméletben, ellenben az orthologusok az elméletben merészebbek s
gyakorlatban meglehetős ellenkeznek elveikkel. Azt hiszik, hogy mind a
két részen sok a túlság s csak művészetöknek ártanak, ha bármelyik
túlsághoz szegődnek. Becsülik a _Nyelvőr_t, mert gyűjti a
néphagyományokat és sikerrel műveli a szorosabb értelemben vett magyar
nyelvtudományt, hanem azt tartják, hogy egy egész század neologiája
ellen indított irtó hadjáratában oly tételekből indul ki, a melyekhez
sok szó fér, sőt vannak köztök meglehetős önkényesek is, mint példáúl az
idegen származású szóképzők és a gyökelvonás elvi elítélése, s a kihalt
képzőkről szóló elmélet. Azt tartják, hogy az orthologia teljes sikere e
század elejére vetné vissza nyelvünket a nélkül, hogy új fejlődést
indíthatna meg. Az irodalmi és politikai életben nem ismétlődnek a
korszakok, a megtörténtet nem lehet meg nem történtté tenni s az
orthologia törekvése igen hasonlít azon meg sem kisérlett politikai
irányhoz, mely alkotmányunkat az 1792-iki állapotra akarná
visszahelyezni, mert a reformerek hibákat, nagy hibákat követtek el.

Frecskay mindent szentírásnak tart, a mit a _Nyelvőr_ hirdet. Épen ezért
nem veszszük tőle rossz néven, ha haragszik a költőkre, a kik nem
hajlanak az orthologiához. Azonban saját érdekében tanácsoljuk neki,
hogy ha a szépprózáról akar itélni, ne csak a _Nyelvőr_től tanuljon,
hanem az annyira lenézett Kazinczytól is, a ki jól értette a nyelv
æsthetikai oldalát s a széppróza elméletét először hirdette
irodalmunkban.



VÁLASZ HERMAN OTTÓ ÚRNAK.[45]

A szerkesztő közölvén velem Herman Ottó úr fölszólalását, legyen szabad
arra még e számban a következőkben válaszolnom:

Először is sajnálhatni, hogy Herman úrnak e czikkében is megcsendül az a
hol negédes, hol követelő hang, a mely általában nem igen szokta emelni
munkái művészi hatását. Mi szükség emlegetnie, hogy édes keveset, sőt
semmit sem ad a tudós névre, ő nem czéhes tudós s nem czéhes tudósok
számára ír? Vajon oly nagy baj-e az, ha valaki tudós? Vajon annyira
üldözi-e Herman urat kül- és belföld a tudós czímével, hogy kénytelen
immár tiltakozni ellene? S mi okból tiltakozik oly megvetőn? Miért csak
import és csak német import nálunk a tudós és tudomány? Ha ez nem
nedégesség, akkor semmi sem az. A követelő hang sem hiányzik
fölszólalásában. Azt mondja, hogy már rég tisztában van a tudománynak
szorosabb értelemben vett irodalmi formájával, a melyet ő a szak- és
ismeretterjesztő irodalom szépirodalmi oldalának nevez s azt követeli,
hogy mindenki az ő szempontjából biráljon.

De vajon nem zavarosak-e e kérdésben Herman úr nézetei? Mindenesetre nem
igen összhangzók azon elmélettel és gyakorlattal, a melyet az európai
irodalomban tapasztalunk. Herman úr panaszkodik, hogy a _Magyar halászat
könyvé_t úgy bíráltam meg, mint valamely költői művet. Ez nem áll; se
lyrai költeményt, se drámát, se eposzt vagy regényt nem kerestem benne.
A tudomány könyvbeli előadásának két módja van: vagy pusztán csak
rendszerben, a szorosabb értelemben vett irodalmi forma minden igénye
nélkül, vagy irodalmi formában is s ekkor tekintetbe jönnek mindazon
æsthetikai törvények, a melyek a tudomány anyaga irodalmi
földolgozásában alkalmazhatók. A classikai irodalom majd minden
tudományt irodalmi formában nyújtott. Az újabbkori irodalmakban sem
hiányoznak oly kitünő tudósok, a kik egyszersmind kitünő írók. Sőt
Francziaországban az Académie Française a költőkön és szónokokon kívül
csak oly tudósokat választ tagjaivá a tudományok akadémiáiból, a kik
egyszersmind a széppróza művelői, a mi magában foglalja a műalkat
követelményeit is.

E szempontból kiindulva, jogosan szólhattam Herman úr nyelvének
fordulatosságáról, festőiségéről és plasztikaiságáról (mert leírások és
festések is fordulnak elő könyvében), a szerkezetről, a bőbeszédűségről,
az átmenetekről, a szerző nem épen vonzó alanyiságáról. Hogy mindez csak
költeménynél jöhet szóba s nem egyszersmind tudományos műnél, a mely a
széppróza igényével lép föl, ez annyi volna, mint forma tekintetében
teljesen megtagadni a kritika jogait.

Egyébiránt, általában véve, épen nem becsméreltem Herman könyvét.
Elismertem: hogy az jeles munka, nemcsak természet- és néprajzi, hanem
nyelvészeti tekintetben is, a mennyiben szerzője a halászat körébe
tartozó műszókat összegyűjtötte s egész mesterműszótárt igyekszik
megállapítani. Inkább csak az ellen tiltakoztam, hogy azt mint a
széppróza eszményét, mintegy mintáúl tűzzék ki irodalmunkban költőknek
és tudományos íróknak egyaránt, mint a hogy a _Nyelvőr_ tette orthologus
lelkesedésében. Sőt még formai tekintetben is találtam benne méltányolni
valót, csak valami rendkívülit nem, a midőn ezt írtam: «Herman Ottó elég
világosan, folyékonyan, s nyelvtanilag elég szabatosan ír; van néhány
élénkebb lapja is, de nyelvének épen nincs valami különösebb
fordulatossága, festőisége, plasztikaisága, hangzatossága, kelleme». Úgy
hiszem, ez nem azt teszi, hogy «nyelve nem fordulatos, nem festői, nem
plasztikai», a mint a fölszólalás állítja. Azonban Herman úrnak nem
csekély hajlama van arra, hogy épen akkor vádoljon mást
igazságtalansággal, a mikor maga nem igazságos, s méltatlanságról
panaszkodjék, ha valami nincs ínyére. Nem csoda; a sajtó és a
természettudományi társulat egy kissé elkényeztették.

Bárhogy legyen, nem feszegetem tovább, még kevésbbé akarok a magam
ügyében biráskodni, s az egész pört a közönség józan ítéletére bízom.



FRAKNÓI VILMOS IPOLYI ARNOLDRÓL.

Ez emlékbeszéd[46] az akadémia idei ünnepélyes közülésén olvastatott föl
s nem csak az _Akadémia Évkönyvei_ben jelent meg, hanem külön kiadásban
is, Ipolyi arczképével. Fraknói minden oldalról és nagy lelkesedéssel
igyekszik rajzolni Ipolyi pályáját és sokkal inkább nagyítja a
körvonalokat, mintsem az a kegyelet szempontjából is igazolható volna.
De nem ez oldalról akarjuk bírálni emlékbeszédét. Előttünk s talán
olvasóink előtt is érdekesebb azon szellemnek és iránynak vizsgálata, a
mely az egészen elvonúl, mely a magyar történetírás vezérelvéűl kiválóan
egyházi szempontokat tűz ki s nemzetünk történelmét egészen felekezetivé
akarja átalakítani. Ezt dicsőíti leginkább Ipolyiban a szónok s ennek
buzgó híve maga is.

Fraknói beszédében néhány vonással jellemzi a magyar történetírás főbb
képviselőit a múlt század közepétől fogva egész napjainkig: Timont,
Kazyt, Prayt, Katonát, Horvát Istvánt s végül Horváth Mihályt, kinek
pályáját a száműzés szakítja meg. Ekkor, Fraknói szerint, Ipolyi lép
helyébe s mintegy betölti az űrt 1849-től napjainkig. Szorosabban vett
történetírói pályáját a következőkben világítja meg:

«Ipolyi az úgynevezett kath. ellenreformatio történetírója kívánt lenni,
első föllépésétől a véglegesen biztosított diadalig, Oláh, Veresmarty és
Hajnal képezték volna főalakjait. Ezen trilogiának csak középső része
látott napvilágot. Az első megkezdve, a harmadik majdnem teljesen
elkészülve maradt irodalmi hagyatékában. A mint az ősmondák ködében
világosan fölismerte a magyar szellem körvonalait és megértette a
kőemlékek néma ékesszólását, szintúgy a vallásháborúk gyászos
jeleneteiben azon nagy nemzeti mozgalom ragadta meg lelkét, melynek
közepette a magyar irodalom szebb hajnala hasad. A vallásfelekezeti
küzdelmek uralkodtak a XVI. és XVII. század folyamán az állami és
népélet, a tudomány és iskola fölött. Csak történetök világánál vethetni
mélyebb pillantást a küzdelem és elmék forrongására. Ipolyi a
legszélesebb alapra fektette munkáját, a közélet minden mozzanatát
összefoglalta és kimagasló alakjait kimerítő jellemrajzokban a megillető
helyre állította. Neki nem voltak chablonjai, melyeknek
Procrustes-ágyába szokták a történelmi egyéniségeket beerőszakolni. Az
ethika és jogosság elveinek érvényesítésében nem ignorálta a viszonyok
és helyzetek igényeit. Épen úgy tudja méltányolni a XVI. századbeli
főpapok mérsékelt szellemét, Pázmány Péternek a transactiókban
tanúsított ügyességeit, a mint nem tagadja meg csodálatát Forgách
Ferencz primás hősiesen koczkáztató cselekvésétől, melylyel a rábízott
ügyet annyi vész között, erélyesen és sikeresen megoltalmazta.

«Ipolyi fölfogása a XVI. és XVII. századbeli főpapság politikájáról
kifogásokat provokált többfelől és oly nézetek is nyilvánúltak, mintha
az ellenmondásban állana élete tevékenységének nemzeti irányával. Azon
politika alapvonása: a ragaszkodás a dynastiához, de a kik azt
fölkarolták, abban nem csak a magyarországi kath. egyház fönnmaradásának
követelményét, hanem egyszersmind a nemzet érdekeinek biztosítékát is
látták. Választani kellett a nyugoti szövetség és gyámság vagy a keleti
védnökség és zsarnokság között. A kik a nyugoti államélettel és
civilisatióval az ötszázados kapcsolatot fönn óhajtották tartani,
természetszerűen erősíteni igyekeztek azon tényezőt, melyben legkiválóbb
támaszát látták. Az ellenfél támadásainak hevessége még inkább fokozta
ragaszkodásukat, túlzásra is vitte. Tévedhettek a mértékben és
eszközökben, de czéljok nemes, szándékuk tiszta, érzésök hazafias volt.
Egyébiránt a reactio, a mely a magyar állameszme ellenében I. Leopold
kormánya alatt uralomra jutott, nem a kath. főpapság bűne, ellenben,
hogy már félszázad előtt nem diadalmaskodott, mikor veszélyesebbek
lettek volna következményei – a kath. főpapság érdeme. Az uralkodó
eszmék áramlata az absolutismus karjaiba sodorta ellenállhatlanúl a
népeket. A legműveltebbek is, Cervantes, Molière nemzete az uralkodók
önkényének legzsarnokibb és szégyenítőbb nyilatkozata előtt
ellenszegűlés, talán pirulás nélkül hajoltak meg. Magyarországon a
Forgáchok, Pázmányok és Széchenyiek politikája megmentette a historiai
hagyományok folytonosságával az alkotmányos intézmények életét, mely
csak tengődés volt ugyan, de jövendőben lehetővé tette a magyar állam
függetlenségének és a magyar nemzetiség uralmának maradandó
visszaállítását.»

Feltünő, hogy Fraknói elősorolva a magyar történetírás múlt és jelen
századi főbb képviselőit, mellőzi Bél Mátyást, Fesslert és Engelt, a kik
minden esetre mélyebb kutatók és jelesebb írók voltak, mint akár Timon,
akár Kazy. De legfeltünőbb Szalay László mellőzése, a ki közvetlen a
forradalom után kezdte írni és kiadni Magyarország történelmét, nagyobb
tárgyilagossággal és mélyebb politikai fölfogással elődeinél, a ki az
ötvenes és hatvanas években a magyar történelmi kutatás és írás élén
állott s az akadémiában sürgette és megkezdte a történelmi kútfők
kiadását. Ipolyi ez időtájt mythologiai és műtörténelmi tanulmányokkal
foglalkozott s meglehetős távol állott történetirodalmi mozgalmainktól.
Tulajdonkép később sem vált szorosabb értelemben vett történetíróvá. Az
a munkája is, _Veresmarty Mihály élete és munkái_, melyből őt Fraknói
mint történetírót jellemzi, inkább irodalomtörténeti munka és Szalay
halála után 1875-ben jelent meg a Szent-István-társulat kiadásában. Maga
Fraknói megjegyzi beszéde másik felében, hogy «a szoros értelemben vett
hadi és politikai események története Ipolyi irodalmi föladatának körén
kívül esett, csak annyiban volt azokra tekintettel, a mennyiben a
kulturai fejlődések vagy a műtörténet alkotásainak magyarázata
szükségessé tette». Miért kell hát mégis a szoros értelemben vett
történetírók közé igtatni Ipolyit és első helyen, mint egy egész korszak
képviselőjét? Fraknói változtatja a szempontokat szüksége szerint, hogy
hol itt, hol ott minél fényesebb világításba helyezze Ipolyi érdemeit,
pedig valódi érdemeinek kiemelése inkább kitüntette volna őt, mint a
képzelteké, a melyek bajosan fognak hitelre találni.

_Veresmarty Mihály élete és munkái_ méltánylásában is hasonló eljárást
tapasztalunk. Fraknói szerint Ipolyi a kath. ellenreformatió
történetírója kívánt lenni, első fölléptétől végleges diadaláig; Oláh,
Veresmarty, Hajnal lettek volna főalakjai, e trilogiának csak középső
része látott napvilágot, az első megkezdve, a harmadik majdnem teljesen
elkészülve maradt irodalmi hagyatékában. Bizonyára a kath.
ellenreformatio megírása nagyon óhajtandó munka volna, de vajon meg
lehet-e azt írni, habár a legszélesebb háttérrel, három oly életrajzban,
a melynek hősei csak másod vagy harmadrangú tényezők voltak, úgy
politikai, mint irodalmi téren? Fraknói Ipolyinak különösen
tárgyilagosságát emeli ki, mint a kinek nincsenek chablonjai, melyeknek
Procrustes-ágyába szokták a történelmi egyéniségeket beerőszakolni,
pedig alig van irodalmunkban mű, a melyben annyira hiányoznék a
tárgyilagosság s az egyházi szempontok Procrustes-ágyába annyira be
volnának erőszakolva egyének, tények és viszonyok, mint Ipolyi művében.
Módszere föltünően kritikátlan s hol akarva, hol akaratlan részrehajló.
Nem tényekből indul ki, hanem már kész meggyőződésből s általában az
egész mű nem a kath. ellenreformatio történelme, hanem legegyoldalúbb s
legszenvedélyesebb védirata.

De Fraknói épen ezt bámulja leginkább benne, ezt nevezi
tárgyilagosságnak, sőt kizáróan nemzeti és hazafias szempontnak.
Hirdeti, hogy a mohácsi vész után egész a XVII. század végéig a főpapok
politikája volt irányadó, nekik köszönhetni minden üdvöst, ők mentették
meg a magyar alkotmányt és nemzeti műveltséget. «Választani kellett –
úgy mond – a nyugoti szövetség és gyámság vagy a keleti védnökség és
zsarnokság között. A kik a nyugoti államélettel és civilisatióval az
ötszázados kapcsolatot fönn óhajtották tartani, természetszerűen
erősíteni igyekeztek azon tényezőt, melyben leginkább támaszát látták».
Valóban ez minden lehet, csak nem történelmi fölfogás. Fraknói úgy
tünteti föl Magyarország állapotát a mohácsi vész után egész a XVII.
század végeig, mintha minden a nemzet szabad akaratától függött volna s
a viszonyok kényszerűségének alig lett volna szerepe. Mintha szabadon
választhatott volna a nyugati szövetség és keleti védnökség között, s a
kik amazt választottak, a katholikus főpapok, jó hazafiak voltak, a kik
az utóbbihoz csatlakoztak, az erdélyi protestáns fejedelmek,
nemzetellenes politikát követtek.

Magyarország a mohácsi vész után bizonyára nem örömest szakadt ketté s
örömest maradt volna együtt akár Ferdinánd, akár János király alatt, ha
mint egészet bármelyikök meg tudta volna védeni a töröktől. De egyik sem
tudta s ezen fordúlt meg az egész. Mindazoknak, a kik nyugot felé
közelebb laktak Ferdinánd tartományaihoz, a nyugoti szövetséget kellett
elfogadniok, és mindazok, a kik kelet felé közelebb estek a török
birodalomhoz, kénytelenek voltak a védnökség alá menekülni, a mi mégis
jobb volt, mint hódolt tartománynyá válni. A viszonyok kényszerűsége, a
nemzeti önfentartás ösztöne határozta el mindkét fél politikáját,
melynek az államférfiak inkább csak kifejezői voltak. A földrajzi
helyzet volt a döntő s a vallási mozzanat alig szerepelt. János király
és főtanácsosai, Verbőczy és Martinuzzi, buzgó katholikusok voltak, sőt
épen Martinuzzi, a püspök, majd bíboros, volt az, a ki Erdély s a részek
politikáját egy egész századra mintegy megszabta, azt a súlyegyenre
törekvő irányt, a mely Bécs ellen Konstantinápolyra, a szultán ellen a
magyar királylyal kötött titkos szövetségekre támaszkodott, hogy
megvédhesse az ország mindkét felében a nemzet érdekeit. E politikát még
inkább kifejtették az erdélyi protestáns fejedelmek, a mikor már a
vallási érdek is jobban előtérbe lépett. A politika ekkor annyira
összeolvadt a vallással, hogy nehéz megkülönböztetni, hogy a politikai
irány visel-e vallási színt, vagy a vallási politikait, de annyi
bizonyos, hogy az erdélyi fejedelmek akár a diplomatia békés útján, akár
a harcz mezején nemcsak vallások szabadságáért emeltek szót és fegyvert,
hanem a magyar alkotmány védelmeért is s a magyar _Corpus juris_
lapjain, a XVI. század közepétől a XVII. végeig, nem csak a lelkiismeret
szabadságára, hanem a politikai szabadságra vonatkozó törvények
többnyire Erdély segítségével vagy erkölcsi befolyásával vívattak ki. A
nemzeti műveltség terén is hasonló jelenséggel találkozunk. Erdély a
török védnökség alatt, mint Fraknói hiszi, épen nem szüntette meg
ötszázados kapcsolatát a nyugati polgárosodással, sőt erősítette. Maga a
protestantizmus nem a keleti barbárság, hanem a nyugoti polgárosodás
szülötte volt s az élénk irodalmi élet, iskolák emelkedése és alapítása,
hasonlóra ösztönözte s mintegy versenyre hívta Magyarország másik
felében az ellenreformatio bajnokait. A két nagy párt katholikus-német
és protestáns-török pártnak nevezgette egymást, de szívében mindenik
magyar volt s küzdelmök eredménye mentette meg a nemzet létét és
alkotmányát; amaz nélkül Erdély könnyen török hódoltsággá válik, mint
Bulgária, Szerbia, emez nélkül Magyarország mint osztrák tartomány,
könnyen Csehország sorsára jut. A haza egységének eszméje és vágya soha
sem halt ki egyik párt kebléből sem s az alkotmányhoz való ragaszkodás
mindkét részről folyvást élénkült, mert az nemcsak a politikai jogok
képviselője volt, hanem a nemzeti önállásé is.

Fraknói mindazt, a mi a XVI. és XVII. században két nagy pártnak volt
műve, egyedül a kath. főpapságnak tulajdonítja. Bizonyára a főpapság
élén állott az ellenreformatiónak s közülök egy-kettő nevezetes
politikai szerepet is játszott, de a katholikus pártnak voltak kitünő
világi államférfiai is, a kik szintén döntő befolyást gyakoroltak a
dolgok menetére, mérsékelve és közvetítve a szélsőségeket. A főpapság
elvben nem volt ellensége az alkotmánynak, hiszen mint nagybirtokos
főrend benne lelte jogi biztosítékát, de a protestáns vallásszabadságra
vonatkozó törvényeket folyvást megdönteni igyekezett. Tanújelét adta
hazafiságának, de egyházi szempontoknak rendelvén alá mindent, kevésbbé
vette számba az állam nagy érdekeit. Koronként szószólója volt a nemzet
sérelmeinek, de ha a bécsi udvar szabad kezet engedett a protestánsok
elnyomására, elnézte a magyar közjog gyöngítését. Fraknói Forgáchot,
Pázmányt és Szelepcsényit a magyar alkotmány megmentőinek nevezi. E
három főpap tehetségre, hatásra, hazafiságra nézve egyaránt különbözött
egymástól. Nem egészen egy sorba valók, de bár hogyan ítéljünk rólok,
annyi bizonyosnak látszik, hogy ha egyedül tőlök függ, a magyar
alkotmány nem úgy marad reánk, a mint maradt.

Nem folytatjuk tovább. Messze vezetne bennünket, ha bele bocsátkoznánk e
küzdelmes korszak részletes fejtegetésébe. Csak általánosságban és
röviden akartuk kimutatni, hogy az a szempont, a melyből Fraknói
kiindúl, merev egyházi és nem nemzeti. Nem örvendünk, ha íróink, akár
katholikus, akár protestáns részről, nemzetünk történelmét egészen
felekezetivé akarják átalakítani. A harczok rég lezajlottak s bármely
felekezethez tartozzunk, nyugodtan, elfogultság nélkül tekinthetünk
vissza a múltra. Legalább tartoznánk erre törekedni, ezt tűzni ki
czélúl, ha emberi gyöngeségeinknél fogva nem tudnók is mindig
megközelíteni. A történetíró föladata nem az, hogy valamely rend vagy
felekezet dicsőítővé váljék, hanem hogy nyomozza az állami, társadalmi
és műveltségi fejlődés folyamát és föltételeit, összeolvasztva a nemzeti
és emberiségi szempontokat. A vallásfelekezetek nevezetes tényezők
mindebben, de nem egyetlenek s egyedül uralkodók. Ipolyi és Fraknói
történetírásunkban Timon és Kazy irányát élesztették föl tetszetősb és
tudományosabb alakban. Nyer-e ezzel a magyar történelem? Mi azt hiszszük
nem, legföljebb napjaink klerikális törekvéseinek szolgálhat némi gyönge
támaszúl.



TREFORT BESZÉDEI ÉS LEVELEI.[47]

Legjobban jellemezhetjük e közel négyszáz lapnyi kötetet előszavának egy
fordulatával. Nem annyira irodalmi értéket követel magának, mint inkább
memoire-szerű jellege van. A beszédekben s közlött nyílt levelekben
végig kísérjük egy magyar államférfiú áldásos működését, ki nem csak
szívén hordja a nemzeti kultura kérdését, hanem annak megvalósítását
kicsinyben, nagyban személyes kezdeményezésével is minden téren
előmozdítani törekszik. Így a könyv érdekes kommentárja a minister
politikai tevékenységének.

Eclecticismusát, sokoldalú tevékenységét, egyszersmind egész működésének
programmját legjobban mutatja az a meghatározás, melyet könyvében a
nemzeti kulturáról nyujt. A tudóst, a philosophot e meghatározás talán
nem fogja kielégíteni, hanem annál szerencsésebb egy államférfiú
elméjében. A nemzeti művelődés szerves fölfogását mutatja s a nemzet
minden érdekével számol. Csupa postulatumból áll. Ápolni kell az
irodalmat, tudományt; javítani kell közgazdasági állapotainkat; elő kell
mozdítani az ipar kezdeményeit s emelni a közegészség ügyét: ime
postulatumokba foglalva a nemzeti művelődés ügye. E postulatumok képezik
könyvének, mint tevékenységének főeszméjét; minduntalan előfordulnak,
hol egyenként, hol együtt a legkülönbözőbb kérdések kapcsában;
előfordulnak a középtanodai törvényjavaslat tárgyalásánál, akadémiai
beszédekben, nyílt levelekben, még akkor is, mikor például boros
palaczkok itthoni gyártásáról beszél. Szerző minduntalan izgat s ha
lehetne, egyszersmind kezdeményező is szeretne lenni mindenben. Ha tőle
függne, szeretne példát adni, hogyan kell érdekesen megírni hazánk
történetét, hogyan kell a vagyonosoknak ápolni a művészetet s
meggyártaná még az első jó hazai boros palaczkot is, mely a Siemens
készítményével versenyre kelhetne. Erős s a nyugtalanságig nagy benne a
cselekvés vágya; s így beszédeiben csakugyan nem ekesszólást, tüzetes
fejtegetést kell keresnünk. A mi iratainak érdeket ád, az épen
gyakorlati, cselekvésre ösztönző irányzatuk. S ezt megtaláljuk
beszédeiben úgy, mint nyílt leveleiben, mely utóbbiakat különben
szerzőjök sem irodalmi értékökért gyüjtötte egybe. Az irodalmi helyett
volt más értékök: valami közhasznú dolog létesülését segítették elő.

De nem csak az iratok erős gyakorlatias irányzatát mutatja az előttünk
fekvő gyüjtemény: tanúságot tesz azon sokoldaluságról s meleg
érdeklődésről is, melylyel szerzőjök a tudomány, művészet, ipar minden
nyilvánulását követi. A legkülönbözőbb irányokat méltatni tudó modern
műveltség szempontjából szemlél minden kérdést. Ez a szempont érvényesül
közoktatásügyi s akadémiai beszédeiben is; sehol sem a doctrina, a
kizárólagos rendszer embere; a szigorú elmélet következetességénél
többre tartja az élet gyakorlati szükségeinek megfigyelését. Ezt mutatja
magatartása a gymnasiumok s reáliskolák ügyében; ezt mutatják nézetei a
classikus s modern műveltség viszonyának taglalásában. Szóval a szellemi
érdekek méltatásával párosult gyakorlatiasság jellemzi az előttünk fekvő
iratokat, melyek e tekintetben is hű tükrét nyujtják szerzőjök nyilvános
működésének.

E működésének irányát különben ő maga legjobban írja le egyik pozsonyi
beszédében: «Nekem kétféle politikám van: a magasabb s mindennapi
politikám; az utóbbi központosul az értelmiség, vagyonosság s egészség
előmozdításában, az előbbi pedig a forradalmi cultus leküzdése, az
atkotmányosság szilárdítása s a vallás és egyház számbavételében, az
államéletben.»

E magasabb politikai irányzat is minduntalan előtérbe lép Trefort
beszédeiben. A lelkiismereti szabadságnak, a positiv vallásoknak
egyaránt védője; s midőn az állam jogait őrzi, tudja az egyházat is
teljesen méltányolni, mint cultur intézményt. Gyakorlatias iránya, a
tapasztalásokat élénken földolgozó szelleme a politikai ideologiának
erős támadójává teszi, mely csak néhány gondolaton kérődzik, néhány
elvont képzeten nyargal s az államélet bonyolult viszonyait, szükségeit
nem tudja megismerni. Élvezettel lehet olvasni, valahányszor az ily
ellenféllel röviden s élesen elbánik. Ép annyira megszívelni való, midőn
állást foglal el a forradalom cultusa ellen. E dolog neki a többi között
műveltség kérdése is: Magyarország lételét látja megtámadva minden olyan
törekvésben, mely az országot a nyugati műveltség közösségéből kivonná.
A forradalom pathosza helyett benne a reform pathosza az erős. A
politikai ábrándozás, az utopiákért való fölösleges izgalom pedig a
közszellem egészséges fejlődésén üt csorbát s különösen vidéken a
művelődés terjedésének is gátja. Az ilyen hamis eszmény ép oly
veszélyes, még veszélyesebb, mint a teljes közöny. Trefort «magasabb»
politikája így a «mindennapival» ugyanazon középpontból indul ki. «Ötven
éve – mondja egy helyen – hogy gróf Széchenyi István működése kezdetén
predikálta, hogy az országnak erőre, szellemi és anyagi erőre szüksége
van; ma nem biztosabb a jövője, mint akkor volt; tehát ma is folyvást
kell predikálnunk…» Nem fejezhetnők ki iratainak s működésének szellemét
jobban, mint e szókkal. Ő is izgat, «predikál», gyakorlati
tevékenységében is az, mit a német szó úgy fejez ki: «Ein Rufer im
Streite».

E sajátság némileg iratainak stylusát is megmagyarázza. Irásban és
beszédben rögtönző; arra törekszik, hogy gondolatait minél gyorsabban
oda vesse az olvasónak vagy a hallgatónak. Kifejteni, megvilágítani,
tüzetesen bizonyítani nem igen szeret. Idegesen a fődologra, a
főgondolatra tér át, azt néha szerencsés könnyűséggel kimondva, a
többivel már keveset törődik. Azt lehet mondani: iratainak stylusa a
művelt társalgás stylusa.

Azonban e sajátságnak megvan a maga árnyoldala. A társalgás két vagy
több ember között folyó párbeszéd, mely kérdést és fölvilágosítást,
ellenvetést és czáfolatot is idézhet föl. Trefort társalgása ellenben
oly magánbeszéd, mely kevés tekintettel van a lehető ellenvetésekre és
szükséges fölvilágosításokra. Gyakran annyi tételt halmoz össze, hogy
egy is elég volna egy egész czikk alapeszméjének, így egyik sem nyerhet
némi kifejtést vagy kellő megvilágítást. Ismételve fölvet néhány
kérdést, de megoldásuk módját és eszközeit még nagy körvonalokban sem
igen jelöli meg. Eszmék helyett néha ötleteket, szellemes megjegyzéseket
csillogtat, a melyek egy-egy oldalt talán megvilágítanak, de az egészet
homályban hagyják, sőt félreértésekre adnak alkalmat.

Kiváló példa erre az az elnöki beszéd, a melyet legközelebb tartott az
akadémiában, melyet a gyüjtemény nem foglalhat ugyan magába, de a mely
szintén ehhez sorakozik. Trefort e beszédében abból indul ki, hogy
régebben, az ő ifjúságában, az akadémia ünnepélyes közűlései sokkal
látogatottabbak voltak a mostaniaknál. E jelenség egyik okául azt hozza
föl, hogy az ülések nagyon monotonok, vagyis unalmasak. Hát ezt mi
okozza? «Az ok – úgymond – nagyon egyszerű és közelfekvő, mert nálunk
nem lehet akként és oly dolgokat beszélni, mint a párisi, berlini, sőt
müncheni akadémiában, mert nálunk nincs szellemi szabadság. Mondottam
már más helyen, mit értek a szellemi szabadság alatt s itt ismételnem
kell. Értem én ez alatt egy részt a jogosultságot, bármi tárgyról
leplezetlenül az egyéni nézetet, rectius igazságot, kimondani a nélkül,
hogy bármi disciplinaris eljárástól vagy censurától vagy anathemától
tartanunk kellene, másrészt a tehetséget, ily igazságot egykedvűen,
fölháborodás nélkül meghallgatni s fontolóra venni. Ily szabadság nálunk
nem létezik, mert a magyar társadalom a conventionalis s confessionalis
fogalmak és fölfogások keretében annyira le van szegezve, hogy magasabb
álláspontra emelkedni nem képes, s kevesebb philosophiai szellemmel bír,
mint e század első felében. De talán kérdezni fogják, mi az a
philosophiai szellem? Én nem tudok őnöknek oly definitiót adni, mint a
minőt egy német prefessor, philosoph par profession, adhatna, de én
philosophiai szellemnek tartom azt, ha nem elégszünk meg azon
igazsággal, melyet szánkba raknak le, de magunk kutatjuk, hogy igaz-e, a
mi igaznak árultatik. A philosophiai szellem tehát törekvés az igaz után
és a szabad kutatás, az ész minden regióiban. E szellem nélkül nincs
műveltség, nincs tudomány, nincs szabadság, mutatják azt az autocratia s
a forradalom uralmainak epochái, mikor kutatni, az igazságot keresni nem
szabad, csak hallgatni s hunyászkodni kell».

Már maga a kiinduló pont hibás s épen nem alkalmas arra, hogy egy oly
súlyos vád alapjául szolgáljon. Hogy akadémiánk ünnepélyes ülései most
kevésbbé látogatottak, mint a harminczas és negyvenes években, annak oka
nem az, mintha a mostaniak átlag véve unalmasabbak volnának, mint a
régiek, hanem leginkább az, hogy régebben a téli hónapokban tartattak,
mikor a közönség szorgalmasabban látogatja a tudományos és irodalmi
ünnepélyeket, most pedig májusban tartatnak épen akkor, a midőn mindenki
a szabadba menekül, annyival inkább, mert a lapokban másnap mindent
egész terjedelmében olvashat, a mi ott előadatott, mit régebben nem
tehetett. Ime a Kisfaludy-társaság ünnepélyes üléseit most is a téli
hónapokban tartja és sokkal nagyobb közönségnek örvend, mint az
akadémia, de ebből épen nem lehet azt következtetni, hogy a közönség
nagyobb részvéttel csüng a Kisfaludy-társaságon, mint az akadémián s
inkább támogatja adományai- és alapítványaival. Egyébiránt az akadémia
ünnepélyes ülései nem is a harminczas és negyvenes években voltak
leglátogatottabbak, hanem az ötvenes évek végén s a hatvanasok elején,
midőn az akadémia újra rendszeresen megkezdhetvén munkásságát, üldözött
nyelvünknek úgyszólva menhelyévé vált s a közönség részvétével
egyszersmind némi politikai tüntetést is egyesíthetett. Általában
akadémiai ünnepélyes ülések nagyobb vagy csekélyebb látogatottsága úgy
nálunk, mint külföldön nem egyszer esetleges körülményektől függ s nem
igen van lényeges kapcsolatban magának az intézetnek szellemi hatásával.
Az ünnepélyes ülések sohasem tehetnek nagyobb bizonyságot valamely
akadémia tudományos munkássága becséről, emelkedéséről vagy
hanyatlásáról, mert itt a tudomány mélységei föl nem tárhatók. Mi
legalább soha sem hallottuk, hogy a «zsufolt ház» bárhol az akadémiák
becsvágyai közé tartoznék. Mindez nem azt teszi, hogy akadémiánk ne
igyekezzék érdekesekké tenni ünnepélyes üléseit s ne törekedjék a
tárgyak változatosságára s az előadás szép formáira, de mindenesetre
csalódunk, ha azt hiszszük, hogy a szabad szelleműség bárminő eszméi
hathatnak a közönségre, ha unalmasan adatnak elő.

Trefort az unalmasságot, monotoniát és egyoldalúságot a szellemi
szabadság hiányából következteti, mert a magyar társadalom a
conventionalis és confessionalis felfogások keretébe annyira be van
szorítva, hogy magasabb álláspontra fölemelkedni nem képes. Ajánlja,
hogy ne elégedjünk meg azzal az igazsággal, a mit a szánkba rágnak,
hanem magunk kutassuk: igaz-e, a mit igaznak árulnak; hogy mondjuk ki
leplezetlenül az igazságot s hallgassuk meg s vegyük azt fontolóra
egykedvűen, minden fölháborodás nélkül. Ime a jó tanács akadémiának,
íróknak és közönségnek egyaránt. Hogy az igazság után való őszinte
törekvés nélkül nincs tudomány, hogy a szabad kutatás fejleszti a
tudományt, úgy hiszszük, azt minden valamire való tudós és író tudja és
több-kevesebb sikerrel gyakorolja is, s így a reá emlékeztetést épen oly
fölöslegesnek tartjuk, mint ha mi azt bizonyítgatnók, hogy ily valamire
való magyar tudósok és írók nemcsak voltak, hanem vannak is. Az sem
szorul bizonyítgatásra, hogy nemcsak nálunk, hanem egész Európában
bizonyos conventionalis és confessionalis felfogások nem egyszer jőnek
ellenkezésbe a tudományos kutatással; hogy a leplezetlenül kimondott
egyéni nézet szükségeskép még nem igazság; hogy a hatások és
ellenhatások küzdelmében fejlődik a szellemi és tudományos élet, a mely
nem egyéb, mint az igazság keresése, folytonos harczok között s
csalódások és tévedések árán is. Hogy nálunk e tekintetben kevesebb
szellemi szabadság volna, mint Európa más országaiban, bajosan
bebizonyítható állítás s azt hiszszük, hogy a mi akadémiánkban is
mindazt el lehet mondani, a mit a párisin, berlinin vagy münchenin, csak
legyen ember a ki elmondja. Különben a szellemi szabadságot nem a
társadalom és állam nyujtják mintegy készen, legfeljebb csak nem
akadályozzák, hanem mindig magok a tudósok és írók vívják ki, még akkor
is, ha a társadalom és állam csakugyan akadályozni akarnák.

Nem a szellemi szabadság hiánya a mi bajunk, hanem az, hogy bizonyos
közönyösséggel kezdünk viseltetni az erkölcsi tudományok némely ágai
iránt. Annyira a gyakorlati politikába merültünk, hogy mintegy megvetjük
az elméletet. Az állami és társadalmi tudományok legfontosabb
kérdéseinek nem igen vannak köztünk lelkesült szószólói, mélyebbre ható
kutatói. Minden esetre a tudomány több tartalmat adhatna köz- és
társadalmi életünknek, az elmélet eszmebősége inkább megtermékenyíthetné
a gyakorlatot és jobban ellensúlyozhatná az ébredező rendi és clerikális
aspiratiókat. S e tekintetben csakugyan bizonyos hanyatlást mutat
irodalmunk. Például hiányzanak sorainkban oly írók, mint Eötvös, Szalay,
Kemény, a kik nemcsak publicisták voltak, hanem jog-, állam- és
történetphilosophok. S Trefortnak ennyiben igaza van, ha több
philosophiai szellemet sürget, de nem kellett volna oly jelenségből
kiindulnia, a mely a dolog érdemére nézve keveset bizonyít s annyira
általánosságban, töredékesen s nem elég világosan szólnia, hogy
félreértésekre adjon alkalmat. Legalább a napi lapok oly vezérczikkeket
írtak beszédéről, a melyek csak növelhetik az eszmezavart s a nagy
méltánylás mellett is, bizonyára neki magának tetszhettek legkevésbbé.



KOZMA ANDOR VERSEI, 1889.

E költeményeket[48] kettős előszó vezeti be. Az egyiket Dóczi írja, a ki
dicséretekkel halmozza el a költőt s nagy jövőt jósol neki, másikat maga
a költő, a ki nagy szerénységben nem tud hová lenni, félénken viszonozza
a bókokat, de bátran bevallja, hogy a szabadelvűség katonája, a ki a
_Borsszem Jankó_ban megjelent s itt válogatva összegyűjtött
költeményeivel nem csekély részt vett azon győzelmes hadjáratban, melyet
a közelebbi évtizedben a reactio ellen vívott a szabadelvűség. Mindkét
előszó bízvást elmaradhatott volna. Először azért, mert a kölcsönös bók
és ölelkezés a közönség előtt kissé ízetlen, másodszor, mert Dóczi
előszavában sok az æsthetikai eszmezavar és felületes ítélet.

«Politikai és társadalmi kérdések teszik e versek tartalmát – úgymond
Dóczi –, nem is a kérdések és problemák a magok elvi és érkölcsi
eszményiségökben, hanem inkább napi jelenségek, tünetek, személyek,
melyeknek fölbugygyanását a komoly sajtó vezérczikkek, jegyzetek,
politikai viták alakjában elintézi, hogy aztán ad acta kerüljenek.
Ezeket a szerző, mint egy satirikus élczlap chronistája, a maga módja
szerint, versben kommentálta s az ember azt hinné, hogy ezzel ott is el
vannak intézve, s a mi a hétnek született, a héttel el is hervad. A
költészet termékeinek a szép költői forma egymaga nem adja meg a
maradandó életet; a mi a költeményt életben tartja, az benső magva,
melynek szülő eleme a képzelet. A phantasia édes betegsége, mely nélkül
egészséges költészet nem gondolható, e versek létrehozásában nem részes,
mert nem ő adta a tárgyat. Mint költő e fiatal ember, a ki oly ékesen
szól és oly erősen érez, más munkáiban fog nyilatkozni s ha képzelete
poétai alakjának magaslatán fog állni, akkor – egész biztossággal merem
mondani – az ország egy nagy költővel gazdagabb lesz. E versei után csak
azt mondanám róla, hogy nem mint költő, nem is mint politikai költő,
hanem mint lantos államférfiú áll előttem, mint egy ritka eszű, ritka
erejű ember, a ki a magyar versalakot oly tökélylyel kezeli, mint az élő
költők közül senki. Két dolog van hát e könyvben, mely ritkaságánál
fogva érdemessé teszi arra, hogy kinyomassék és hogy közönség
fölkarolja: egyik classicitásig tiszta forma, másik a gyönyörű ész, erős
és tiszta érzelemmel párosulva, mely majd a legelőkelőbb páthosz, majd a
legkedvesebb humor hangján nyilatkozik. S ezekért érdemes, hogy
kivételes figyelemben részesüljön mai nap, mikor a magyar versírók
legszembeötlőbb hiánya az, hogy pongyola a formájok és tompa az eszök.»

E szerint a költemények becse a tárgytól függene s nem a költői képzelem
alkotó erejétől. Valóban Dóczi fennen hirdeti, hogy a politikai és
társadalmi viszonyok, sőt általában az élet benyomásaiból nem lehet
valódi költeményt írni, hanem csak oly tárgyakból, a melyeket a képzelem
nyújt. Szerinte a költőnek el kell fordulni az élettől, a képzelem édes
betegségébe esnie, képzelődnie s a képzelem nyújtotta tárgyakat
feldolgoznia. A költők rendesen fogyatkozásaik s így szükségök szerint
szokták megállapítani elméletöket. Úgy látszik elmélete,
megállapításakor Dóczi is saját drámáira gondolt, melyekben csakugyan
beteges képzelem nyújtotta tárgyak vannak feldolgozva. A dolog pedig
egészen ellenkezőleg áll, mint a hogy Dóczi elmélete és gyakorlata
hirdeti. Nem a képzelem, hanem az élet multjának és jelenének benyomásai
nyújtják a költőnek a tárgyakat; a képzelemnek más, fontosabb szerepe
van: szép műveket alkot az élet nyújtotta tárgyakból, teljes
szabadsággal ugyan, de saját természetök szerint. Mennél több benyomást,
tapasztalatot, eszmét és érzést merít a költő az élet folyamából, annál
több táplálékot nyújt a képzelemnek. Egyetlen valódi költő sem volt
független korától, sőt éppen kifejezője annak. Mindegyik kora politikai,
társadalmi és irodalmi áramlataiból emelkedett ki s egyszersmind
visszahatott reájok.

Dóczit saját önigazoló hajlamán kívül félrevezeti bizonyos jelenség is.
Tapasztalta, hogy az úgynevezett alkalmi költemény, a nevezetesb
eseményeknek hétről-hétre való megéneklése nem igen emelkedik ki a
középszerűségből. Azt hitte, hogy a tárgyban van az ok s nem a költőben
és körülményeiben. Bizonyára nem minden alkalmi költemény jó, de
szélesebb értelemben minden jó költemény alkalmi, mert bizonyos alkalom,
bizonyos erős benyomás indítja meg a költői képzelem munkásságát. Az nem
tesz különbséget, hogy gyakran nem ismerjük az alkalmat, mely a
költeményt szülte. Elég van oly költemény is, melynek alkalmi
körülményei teljesen ismeretesek. Hogy többet ne említsünk, Byron, midőn
I. Napoleon bukására ódát írt, Vörösmarty, midőn Liszt Ferenczet
üdvözölte, Arany, midőn Széchenyi halálát megénekelte, mind alkalmi, de
egyszersmind sikerült költeményeket írtak, mert az illető esemény erős
benyomást tett reájok s volt idejök megérlelni gondolataikat. Az oly
költő, a kinek minden héten meg kell énekelnie valamely eseményt, nincs
ily helyzetben. Tárgya ritkán tesz vagy tehet rá mélyebb benyomást, vagy
ha tesz is, nem igen van ideje megérlelni gondolatját. Különben is, egy
évben negyven-ötven jó költeményt írni még senkinek sem sikerült. Kár
volt tehát Dóczinak egy könnyen érthető jelenség magyarázatául egy egész
új elméletet kigondolnia, mely a tárgytól teszi függővé a sikert. De ha
már kigondolta és hiszi, ragaszkodnia kellett volna hozzá. Azonban
elítélve mindennemű alkalmi költeményt, költőietlennek nevezve minden
oly művet, melynek tárgyát nem a képzelem nyújtja, néhány sorral alább
Kozmának a költészet birodalmából ily módon kirekesztett költeményeiről
úgy ítél, hogy azokban gyönyörű ész erős, tiszta érzéssel párosul,
melyben hol a legnemesebb páthosz, hol a legkedvesebb humor nyilatkozik.
A legnemesebb páthosz, a legkedvesebb humor oly dolgok, melyek nagy
költővé is tehetik az embert. Úgy látszik, Dóczit nemcsak a
költészetben, hanem a kritikában is, a képzelem önkénye vezeti. Egyik
kezével kilöki Kozmát a költők sorából, a másikkal pedig megkoszorúzza.
De ez még nem elég. Egyszersmind mint egy nyomtatékul, a Kozma kedvéért,
kivétel nélkül minden élő magyar költőt tompaeszűnek és formátlannak
ítél. Lehet, hogy az élő költők között vannak tompaeszűek is, de hogy az
ily bírálat tompaszerű bírálat, az előttünk kétségtelennek látszik.

Azonban ideje magokkal a költeményekkel foglalkoznunk. Mind a szerző,
mind Dóczi előszava többet várat az olvasóval, mint a mennyit valóban
kap. Szerző úgy szól költeményeiről, mint veteránjairól egy győzelmes
hadjáratnak, melyet a szabadelvűség a reactio ellen vívott. Annyi igaz,
hogy költeményein általában véve szabadelvű szellem ömlik el, de valami
harcziasabb hangulatot, erősebb küzdelmet, mélyebb felindulást,
határozottabb irányt nem igen tanúsítanak. Egyik gúnyolgatja a
klerikalizmust, a másik az antisemitizmusra, a harmadik az agrarismusra,
a negyedik a megyei közigazgatásra czéloz s nem egy kikel a szájas
hazafiság ellen és sajnálja a nagy eszmék és emlékek iránt mutatkozó
közönyt. De a szabadelvű eszmék lelkesültebb ódára vagy tüzesebb
satirára nem ragadják a költőt s költészetének nem annyira forrásai,
mint színezői. A páthosz és humor sem jellemző vonásai Kozma
költészetének, mint Dóczi állítja. Inkább úgynevezett _esprit_ van
bennük, mely hol érzelemmel, hol gúnynyal párosul, s néha nem épen
mindennapi frissességgel és kellemmel nyilatkozik. Itt összegyűjtött
költeményeinek majdnem fele óda vagy ódaféle, de hiányzik bennök az óda
fönséges páthosza, tömör szerkezete, rohanó tűzárja, komoly bölcselme.
Kozma kerüli az erőlködést, dagályt és szenvelgést, de egyszersmind alig
emelkedik följebb ódáiban a csinosabban írt necrolognál vagy ünnepélyes
alkalomra rögtönzött lelkesebb hirlapi czikknél. _Deák szobra, Deák
beszédei, A szabadság napja, Gambetta, A francziákhoz, Garibaldi,
Frigyes császár, Arany János halálakor, Liszt Ferencz, Battenberg
Sándor_ stb. czímű költeményei általában elég csinosak, ízlésesek, de
kevés bennök az érzés, a gondolat s elvégre is hidegen hagyják a szívet
s nem ragadják meg a képzelmet. Ha némely ódájában emelkedni akar, mint
a _Hugo Victor_hoz írottban, ha nem is épen dagályba, de bizonyos
nagyhangú rhetorikába esik bele. Például, hogy Hugo Victor legnagyobb
embere a XIX. századnak, hogy tulajdonkép ez az ő százada, még a
francziák ajkán is kissé nagy mondás volna. Kozma más költeményeiben is
találunk ily üres nagy szavakat, de aránylag keveset. _A szabadság
napjá_ban azt mondja, hogy 1849-ben a magyarnak bukása azért volt dicső,
mert kifáradt a diadalban; Lónyait korszakalkotó államférfiúnak nevezi,
Halmiról így zeng:

  «Minden zúgában ihletett szívének
  Egy-egy teremtő őserő lakott».

E mellett nincs mindig érzéke a jellemzetes iránt. Deákról alig tud
többet mondani, mint hogy ép oly kevéssé kereste az udvar, mint a nép
kegyét. Somssich neki antik, római jellem, alkalmasint azért, legalább
mi más okot nem tudunk, mert a római classikusok, különösen Horatius,
kedves olvasmányai voltak.

A páthosz semmi esetre sem tartozik Kozma költeményeinek sajátságai
közé. Maga sem érzi magát jól az ódai hangulatban s ha teheti, ódáiban
is örömest pattant el egy-egy elmés ellentétet vagy gúnyos epigrammot.
Például _Üdv a munkának_ czímű ódájában legjobb e két elmés végsor:

  Érezze polgár és nemes itt,
  Nem a vér, a verejték nemesít.

_A szabadság szobra_ czíműben szintén. Két versszakon át fűz össze
csinosan rhetorikai csinált virágokat, de legjobb benne a satirai
fordulat:

  Utáld a zsarnokot határtalan módon,
  Akár koronázva ül a magas trónon,
  Akár aljas, kába csőcseléknek vállán
  Utczai gaminból néptribunná vállván.

  Akár zsoldos hadban van is az ereje,
  Akár a hazug toll becstelen fegyvere…
  Tűrhetetlen a zsarnok, akármilyen fajta,
  Rúgd fel akkor is, ha nincs hermelin rajta.

Még több példát idézhetnénk, hogy Kozma örömest szabadul az óda
nyügeitől. De legjobb példák erre azok a költemények, a melyekben
egészen átengedi magát jókedvű elmésségének vagy komolyabb satirai
hangulatának. Ezek legsikerültebbek az egész gyűjteményben s van köztök
néhány valóban kiváló. A _Beust_ czímű kültemény egy pár elmés és találó
vonással sokkal jobban jellemzi Beustot, mint Deákot a róla írt óda. Az
_Új törvény_ czímű, mely a népfölkelés tárgyában hozott törvény
szentesítésekor iratott, könnyed elmésen panaszolja, hogy az embernek az
élet minden szakában, a körülmények minden változása közt katonáskodnia
kell:

  Szerencse, hogy az ember
  Néha pihenni tér,
  Hogy végtére a sírban,
  A «hapták» véget ér.

_Kossuth a megyéért, Martius idusa_ már komolyabb satirai hangulat
sikerült szüleményei. Az elsőban finom ironiával van rajzolva az a
lélekállapot, midőn az idő és térbeli távolság megszépíti a tárgyakat;
kegyeletes és gúnyos érzelem egymást érintve szolgálják az eszmét s míg
amaz folyvást a személyhez tapad, emez annál határozottabban fordúl a
tárgynak. A másodikban élesebb a hang, erősb a fölindulás. A költőben
élénk a nagy eszmék és emlékek cultusa, de élénk a fölháborodás is a
miatt, a hogy ezeket a nyegleség, képmutatás és szájaskodás ünneplik. Ez
ellentéteket találóan és fokozatosan emeli ki a költemény s gúnyán
megérzik a fájdalom. Még több ilynemű, többé-kevésbbé sikerült
költeményeket találunk a gyűjteményben s a mit eléggé nem dicsérhetni, a
költő változatosságra törekszik, eszmében, formában, hangban s általában
kerüli a durvaságot. Hogy néha erőlteti az elmésséget, gúnya eltompul,
itt-ott a léhaságba is beleesik, az mind igen természetes egy oly
költőnél, a kinek majd minden vasárnapra egy-egy költeményt kell
megírnia. Víg kedvű elmésség, mely könnyen fordul epigrammi élbe,
satirai érzék, mely hamar megtalálja személyek és tárgyak nevetséges
oldalait s néha a humor határait is érinti, alkotják Kozma tehetségének
lényegét. Ha idővel eszmékben gazdagodik, érzésben mélyül, ha egészben
és több oldalról fogja föl az életet s megérleli gondolatjait, bizonyára
jeles humorista vagy satiraíró fejlődhetik belőle, vagy mind a kettő
bizonyos összeolvadásban. A mit eddig úgy szólva, zaklatva és rögtönözve
írt, bizonyára kezdetnek elég, nem mindennapi tehetségről tanuskodik,
mindenesetre szép remények záloga.

Azonban, úgy látszik, Kozma egészen Dóczi szavára esküszik, tehetsége e
nyilatkozatait kevésre becsüli s a phantasia édes betegségébe akar esni.
Ugyanis gyűjteménye végén elkülönözve nyomatja le _A dómban_ czímű
költeményét a következő jegyzet kíséretében:

«Míg e könyvbe összegyűjtött versek legnagyobbrészt a napi események
által nyújtott alkalmak szülöttei, az itt következő utolsót csak «a
múzsámtól vettem én». E verset nem a lantos journalista írta, hanem
csupán a dalnok, távol minden hirlapírói kötelességtől, mikor csak a
«phantasia édes betegsége» ihlette. «E verssel búcsúzom a nyájas
olvasótól, mert ezzel szeretném azt mondani: viszontlátásra.» Tehát a
többit nem, csak ezt vette múzsájától a költő. Úgy látszik, a phantasia
édes betegsége azzal kezdődik, hogy megzavarja az ember ítéletét. E
költeményre kevésbbé mosolygott a múzsa, mint a gyűjtemény sikerültebb
darabjaira. Nem épen rossz költemény, de nem is valami jó. A költő a
dómba téved s áhítat szállja meg. Azonban nászmenet érkezik; egy gazdag
öreg urat esketnek össze egy szegény ifjú leánynyal. Mindketten
mosolyognak, mert jó vásárt csaptak. A költő árúházba képzeli magát, az
oltárképen nincs malaszt s a raktárak dohos lege csapja meg. Nem soká
belép egy kisírt szemű, halvány szép leányka, az oltár elébe térdel s
buzgón imádkozik a szent szűzhöz, hogy adjon neki erőt, hogy, ha száz
kísértés csábja űzné is, maradhasson hű ahhoz, a kit szeret. S a
költőnek újra Isten házaként tűnik föl a templom, a légben újra balzsam
árad s az oltáron mosolyog a szűz anya. Itt is épen úgy ellentétet
rajzol a költő, mint másnemű költeményeiben, csakhogy nem epigrammi él
kedvéért. A költemény kissé el van nyújtva és sikerültebb benne a
házaspár gúnyos, mint az ártatlan leány érzelmes rajza, mely egy kissé
mesterkélt. Aztán az az ártatlan leány nem is olyan ártatlan, mint a
költő képzeli. A ki a kísértés csábjai ellen kér segítséget Istentől,
legalább gondolatban már ingadozott.

Dóczi Kozmát az élő magyar költők között legjobb verselőnek tartja.
Bizonyára Kozma jól versel; de a ki ismeri az élő idősb és ifjabb magyar
költőket, hármat-négyet is megnevezhet, a kik egy vagy más tekintetben
jobban verselnek Kozmánál. Dóczi Kozma rímeit mintaszerűeknek mondja; az
igaz, hogy Kozmánák jó rímei vannak, de bizony megakadnak köztök ilyenek
is: _czammogva sirokba; föl felöl; soha apostola; sem igen; tragedia
hiba; kezedbe életbe_ stb. Nyelve csinos, fordulatosan könnyű és
hangzatos, de valami különösebb plasztikaiság, árnyalati gazdagság, erő
nem igen nyilatkozik benne s itt-ott nem ment némi hibáktól. Az _elvásik
a foga_ analogiájára, ilyeket merészel: _torkot_ nincs a ki _vásít_ és
_alapod elvásik_ (29., 66. l.); _könnyezett_ mind a sok úr az esküvő
_csángók_ felett (27. l.): germanismus; egy jó _tagos_ kozákba
beleszeret: a _tagba szakadtat_ nem pótolhatja a _tagos_; komoly
harangok _fenséges danája_ (30. l.), a fenséges dana nem illik össze,
legkevésbbé ünnepi hangulatban stb. De ily, nem épen számos hibák nem
csökkenthetik a méltánylatot, melyet Kozma nyelve és verselése
megérdemel. Szívesen üdvözöljük kőlteményei első gyűjteményét s végül
három jó tanácscsal búcsúzunk el tőle: ne keresse a phantasia édes
betegségét, de átadva magát az élet többnemű és erősebb benyomásainak,
keressen minél több tápot phantasiájának; ne írjon robotból verset,
érlelje meg gondolatait; s a gyűjteményeihez senkivel se irasson
előszót.



BESZÉLYEK ÉS VÁZLATOK.

Dóczi, a kit leginkább színművei tettek ismertté, most mint beszélyíró
mutatja be magát.[49] Kíváncsian fogtunk hozzá beszélyei olvasásához:
vajon a beszélyíró fölülmúlja-e benne a színműírót? vajon sajátságok,
melyek a színműirót jellemzik, érvényesülnek vagy módosulnak-e a
beszélyíróban? Dóczinak mint színműírónak fényoldalai inkább általános
irodalmiak, árnyoldalai nagyrészt speczifikus drámaiak. Párbeszédeit
lyrai hév vagy szónoki lendület, elmés dialektika, szellemes ötletek
jellemzik, de cselekvénye szegény vagy erőltetett, a kifejlés önkényes s
a különben tűzzel írt jelenetek közül legföllebb egy-egy érthetőbb
drámai helyzet emelkedik kellő hatásra. Jellemrajza épen nem biztos és
eleven, a fő személyek nem eléggé érthetők vagy ha azok, inkább
abstractiók, mint élő emberek, de mint ilyenekben sincs határozottabb
indok, a melyből szüksgeskép folyjon a tett.

Mind e sajátságokból sok van a beszélyekben, de egy főkülönbség is
tüstént szemébe ötlik az olvasónak. Dóczi, mint beszélyíró mérsékli
lyrai és rhetori hevét, elmésségét s tisztán elbeszélő stílje egyszerű,
tárgyias, sőt néha majdnem száraz. Személyeire bíz mindent s ezek sem
sokat ömlengenek, szavalnak, mint drámai személyei, inkább elmélkednek,
önmagukat elemzik és sok elmeélt és lélektani finom megfigyelést
tanusítanak. Különösen illik ez _Carmela_ czímű beszélyére, mely a
legterjedelmesebb és legkiválóbb az egész gyüjteményben. De mégis, e
főkülönbség ellenére is, a színmű- és beszélyíró Dóczi egy pontban
föltünően összehangzanak. A színműíró Dóczi elmés és szavaló
személyeinek bonyodalmát épen oly kevéssé tudja megoldani, mint a
beszélyíró elmélkedő személyeiét. Mintha osztoznék hóbortjaik- vagy
sophismáikban, vagy annyira szeretné őket, hogy kénytelen mindenben
igazat adni nekik.

Azonban tartsunk sort. A gyűjtemény darabjai, úgy látszik, különböző
időben keletkeztek. Némelyikben a beszélyiró még a színmű formájáról sem
mond le, mint az _Arany és Petőfi_ és _Megcsókolt_ czíműekben; másokban
pedig, bár más bonyodalommal, ugyanazt kísérli meg, mit színműveiben már
megkisérlett, mint a _Kis Murányvár-_ és _Egy vegyes házasság_ban. Az
_Arany és Petőfi_ czíműnek a drámai forma nem szolgál előnyére; némi
humorral elbeszélve, nagyobb hatása lett volna. A két növendék leány
rajzában, a kik tanáruk ellen egy kis cselt szőnek, hogy megtudják:
vajon nem szeretett-e belé valamelyikökbe, sok a mesterkéltség, a
tanárban pedig, a ki Aranyt és Petőfit magyarázva, elárulja titkos
szerelmét, kevés a szeretetre méltó érdekesség. A _Megcsókolt_ már
sikerültebb, a drámai forma is jobban illik hozzá. Párbeszédei élénkek,
a lelemény is elmés, csak az a baj, hogy Kopáry urat nem értjük eléggé:
vajon csakugyan szerelmes volt-e barátja nejébe, a kit megcsókolt, vagy
csak a hálaérzet ragadta el, midőn élete egy szomorú epizódját beszélve
el a nőnek, ez elérzékenyült és könnyezett. Ha az utóbbi az eset, akkor
Kopáry úr könnyen kivághatta volna magát és nyerhetett volna bocsánatot;
ha nem, akkor más fordulatot vett volna a bonyodalom, mint a hogy vett.
Lehető egy harmadik eset is, de épen az a baj, hogy találgatjuk a
lehetőséget s nem értjük a mi megtörtént. Az indokok határozatlansága, a
jellemrajz nem elég világossága kiválóan jellemzik azt a két beszélyt
is, melyekben Dóczi színműveivel rokon tárgyat dolgoz föl. A _Kis
Murányvár_ mellékdarabja Nagy Murányvárnak, azaz _Széchy Máriá_nak. De
valamint a színműben nem értjük eléggé se Wesselényit, se Széchy Máriát:
úgy e beszélyben sem tudunk tisztába jőni: vajjon könnyelmű
diákkalanddal vagy komoly szerelmi történettel van-e dolgunk? Vajon egy
lelkes ifúnak eszménye lehet-e oly leány, a ki a más levelét titkon
fölbontogatja és elolvassa, s vajon a szerelem felköltésére csalhatatlan
szer-e a más szerelmi leveleinek olvasása, hogy így minden más ok nélkül
épen abba szeressünk belé, a kihez azok intéztettek? _Egy vegyes
házasság_ czímű beszély szintén a szerzőnek _Vegyes párok_ színművének
eszmekörében mozog, hasonló valószínűtlenséggel. Egy antisemita s e
mellett ultramontán bárónő reá akarja venni egyik szegény rokonát,
Kerényi grófot, arra, hogy a főrendiházban a zsidó házasság ellen
szavazzon. Kerényi gróf, a ki nem használja czímét, s más név alatt
jogakadémiai tanár egy kis városban, meglátogatja a bárónőt, de Helley
Józsefnek, a gróf egyik legjobb barátjának adja ki magát, mint a
kérdéses ügyben megbizottja, s megkezdődik az értekezlet a fiatal bárónő
és Helley között, a ki zsidónak mondja magát és erős leczkét tart a
bárónőnek az antisemitismus korlátoltsága- és brutalitásáról. A bárónő
megszelídül s antisemitából philosemita lesz, Kerényi gróf pedig levetve
álarczát, bemutatja magát a rokonoknak. Szívesen elismerjük a Kerényi
gróf szónoklata szépségét és igaz voltát, de a fönnforgó viszonyok
között ilynemű hatásban oly kevéssé hiszünk, mint a _Vegyes párok_
jeleneteiben. A szónoklat hatásának nemcsak æsthetikai okai vannak,
hanem lélektaniak is, s ez utóbbiak épen oly kevéssé fényeskednek a
beszélyben, mint a színműben.

Nemcsak e négy beszély, hanem az egész gyűjtemény a jelen életből van
merítve, de mégis, mintha némi mesés köd borongana rajtok, a társadalmi
viszonyok körrajzai el-elmosódnak s a személyeken legtöbbször nem
annyira a költő alakító erejét érezzük, mint erőszakát. A _Pensum_
czíműben a kiinduló pont hibás. E mű tulajdonkép nem beszély, hanem
satira akar lenni, mely az újkori naturalismust gúnyolja. A költő abból
indul ki, hogy napjainkban az iskolai írásbeli dolgozatok mellőzik az
elmélkedést s a leírásra fordítanak minden gondot. Bemutatja egy felső
gymnasiumi tanuló iskolai dolgozatát a tanár jegyzeteivel, mint a
naturalista ízlés bizonyítványát. Úgy látszik, Dóczi nem tudja, hogy az
úgynevezett descriptio sokkal inkább divatozott a régi iskolai
gyakorlatokban, mint a mostaniakban. A descriptio divatja, a mely a mult
század végén s a jelen elején annyira uralkodott az európai és a magyar
irodalomban, iskoláinkban sokáig fönnmaradt s még ma sem szorult ki
teljesen, de semmi köze az újkori naturalismussal. Hogy naturalista
ízlés uralkodnék iskoláinkban, arról nekünk nincs tudomásunk s Dóczinak
nem az iskolai gyakorlatokat, hanem irodalmunk némely újkori jelenségeit
kellett volna satirája alapjául vennie. – _Saeckerhets Taendstickor_
bohózatos tréfa, elég jókedvűen elbeszélve, de itt is épen a kiinduló
pont, az orvos és szobaleány légyottja, kissé erőltetett, pedig a
bohózat minden fajában épen az a fő, hogy a költő a mű elején tudjon
hitetni s magával ragadni az olvasót, a ki aztán könnyen elhiszi neki
azt is, a mi kevésbbé hihető. – A _Mennyi_ czímű jól gondolt és jól írt
beszélyke, de még jobb lett volna, ha a Lezsinszky báró rajzában egy pár
oly rokonszenves vonással is találkoznánk, melyek megértetnék velünk,
hogy Anna kisasszony csakugyan örömest megy hozzá férjhez. Azt értjük,
hogy Zalabér úrtól elfordúl, de azt már kevésbbé, hogy Lezsinszkybe
szeret. A szerelmet nem szükség ugyan indokolni, de minden esetre úgy
kell rajzolni, hogy hihessünk benne. – _A gróf szava_ és _Fifine
boszúja_ meglehetős bizarr művek oly bonyodalommal, melyeket a
legnagyobb tehetségű költő sem igen tudna kielégítően megoldani.
Mellettök a maga egyszerű ártatlanságában mintegy szégyeli magát a _Hogy
járt Hetyei uram_ czímű, mely Kisfaludy K. és Fáy komikai beszélyeire
emlékeztet, csakhogy ezeknél kevésbbé sikerült.

Úgy látszik, hogy Dóczi csak azért gyűjtötte össze e különböző időben és
sebtiben írt beszélyeit és vázlatait, hogy mintegy kíséretül
szolgáljanak a legterjedelmesebbnek és legújabban, legtöbb gonddal
írottnak, melynek czíme _Carmela_. Valóban e mű mind jellemrajz, mind
szerkezet tekintetében komoly gondot tanusít. Különösen feltünő benne a
jellemrajz minél szabatosabb kidolgozására való törekvés. Négy személy
jellemrajzát veszszük: Portenstein herczegét, a ki nnalomból utazik és
sajátságos bölcseletből nőcsábító, hogy feleséget találjon magának;
Carmeláét, egy olasz vendéglős híres szépségű leányáét; Pártos festőét,
kinek a herczeg pártfogója volt; és végre Montelione herczegnőét, a ki
ledér gondolkozású, de különben erkölcsös nő. Dóczi nagy kedvvel,
különös előszeretettel rajzolja mind a négyet, de művének hőse s neki
magának is kedvencze Portenstein herczeg. Ez ifju nagy úr, nagy kártyás
és eladósodott, különösen nagy becsületbeli adóssága van. Bátyja csak
úgy hajlandó kifizetni adósságát, ha lemond a majoratusról öcscse javára
bizonyos évjáradék fejében s tíz évre elhagyja Németországot. Nem
fogadja el az ajánlatot s házasság útján akar kiemelkedni a bajból.
Ügynök által alkudozni kezd egy gazdag emberrel, a ki Oroszországban
nagy kőolaj-aknából számos millión kívül bárói czímet is nyert s nem rég
Berlinbe jött, hogy súlyos bajából kigyógyíttassa magát. Van egy szép,
Melitta nevű, leánya, a kit örömest adna nőül a herczegnek. A herczeg
beleegyezik a házasságba, de látni sem akarja a leányt. Az alku Melitta
beleegyezésével is megköttetik, de ezalatt az atya meghal, a leány
visszaküldi a herczegnek az egyezményt, oda csatolva a szükséges
összeget is, adóságai kifizetésére, mint kölcsönt. – «Ha valamikor oly
helyzetben lesz – írja neki – kell oly helyzetbe jőnie, hogy a kölcsönt
megfizethesse, akkor szabadon válaszszon, akar-e nejévé tenni vagy sem.
Várok, de várakozásom önt ne kötelezze semmire.» A herczeg
megszégyenülve, visszaküldi a pénzt, elfogadja bátyja föltételeit s
útnak indul a nagy világba. Melitta szintén utazik s férjhez megy egy
vén olasz herczeghez, a ki nem sokára meghal. A fiatal özvegy bolyongani
kezd a nagy világban, szeszélyeinek és művészi hajlamának élve. A
herczeg Velenczében megkedvel egy fiatal festőt, Küstner Oszkárt,
útitársul veszi s műkedvelősködik társaságában. A festő komoly, majdnem
puritán érzelmű, a herczegnek pedig különös fogalmai vannak a
szerelemről és házasságról. Ő örömest meghódít, elcsábít bármely leányt
és nőt, a ki neki megtetszik s lelki furdalás nélkül oda hagyja, ha
megunta s rendesen az első mámor után már meg szokta őket unni. Ezért
eddig minden nőt csak egyszer szeretett életében, a mikor tudniillik
elcsábította. A házasságnak elvben nem ellensége, de úgy, a mint
fönnáll, éles bírálója. Azt hiszi, hogy ifju és leány, a mikor
házasságot kötnek, nem ismerhetik egymást s igazában nem köthetik le
magokat. Bizonyos ideig egymással kellene élniök s így teljesen
megismerkedve, biztosabban köthetnék le magukat vagy válhatnának szét. Ő
csak ilynemű megismerkedés után kész valakit nőül venni, épen azért
folyvást hódít, csábít, de a keresettre még nem talált reá.
Olaszországban álnévvel, mint festő egy híres szépségű leánynyal,
Carmelával, akar a maga módja szerint megismerkedni, a ki Capri mellett
egy falusi vendéglős leánya; hívja barátját, Küstnert is, de az nem
megy. A kaland nem sikerül, a herczeg a leányt nem is láthatja, mert az
atya megtudta a vélt festő kilétét s kiadta neki az útat. Visszatérve
Capriba, kéri Küstnert, hogy váltsa fel őt a vendéglősnél s hozzon hírt,
hogy a leány csakugyan oly szép-e? Ez hajlik kérésére, leginkább azon
okból, hogy a leányt eltávolítsa. Csakugyan reá is beszéli a vendéglőst,
hogy költözzék el onnét, sőt e czélra pénzt is kölcsönöz neki, a
herczgnek pedig megírja, hogy a leánynak nyoma veszett, s ha a jövőben
valakit megtisztel barátságával, soha se bízza meg oly szereppel, mint
őt. Carmela atyja Rómában telepedett le, hol alkalmazást nyert, de
megbetegedett s írt Küstnernek, hogy látogassa meg. Ez teljesíti
kérelmét, de már haldokolva találja. Halála után részvétből, szerelemből
nőül veszi a szép és jó leányt; Bécsben telepedik le, mint magyarországi
születésű, Pártosra változtatja nevét s igen szép állást vív ki Bécs
művészei között. Montelione herczegné is Bécsbe kerül és szorgalmasan
látogatja Pártos műtermét. Nem sokára várat magára Pormenstein herczeg
is, ki szintén Bécsbe érkezik; a műtárlatban föltűn neki Pártos
festménye, régi barátja modorára ismer benne s fölkér egy bárót, hogy
ismertesse meg a művészszel. A báró bejelenti Pártosnak Portenstein
teendő látogatását. Pártos zavarba jő, őszintén bevallja a bárónak s a
herczegnének a herczeggel való viszonyát és neje, Carmela, történetét s
tanácsot kér tőlük. Azt határozzák, hogy Carmelát el kell tüntetni s
Pártos a herczegné társaságában még az nap el is küldi Abbáziába. Hogy
Pártos nejét miért bízza épen a herczegnére, a kinek gondolkozásmódja
rossz hatással lehet reá, azt nehéz megérteni. Alkalmasint azért, mert
különben a bonyodalom nem fejlődhetnék tovább. A herczeg meglátogatja
Pártost, egymásra ismernek s kibékülve nevetnek a Carmele történetén,
mint ifjúkori bohóságon. Azonban a herczeg névtelen levelet kap
Abbáziából – a herczegné írta – mely fölszólítja: ha látni akarja
Carmelát, jőjjön Abbáziába. A herczeg oda utazik s megismerkedik két
nővel, kiknek mindegyike Cermelának adja ki magát. Egyikbe, a
herczegnébe, bele szeret, de nem tudván eligazodni a dolgon s Pártos
művének gondolván az egészet, ír neki, hogy föltalálta Carmelát, nőül
akarja venni. Pártos megijedve, Abbáziába utazik. Azalatt a herczeg még
inkább bele szeret a herczegnébe, sőt a maga módja szerint el is
csábítja. Pártos megérkezvén, a tévedés és álokoskodás kiderül. A
herczeg nőül veszi a herczegnét, híven követve elméletét, azonban nem
tudjuk: vajon néhány hónap múlva nem únja-e meg s így elmélete nem
vall-e kudarczot.

E vázlatból inkább csak árnyoldalai tűnnek ki a műnek. Fényoldalai így
elvesznek: a kellemes elbeszélés, ügyes szerkezet, szellemes párbeszédek
és elmélkedések s a jellemrajznak nem egy finom árnyalata. De ha még
több báj s gazdagabb tehetség nyilatkoznék is e műben, mintegy
megsemmisítené azt a megoldás léha hóbortossága. A költő tulajdonkép
Portenstein herczeg szószólója, győzelemre segíti elméletét és hirdeti,
hogy ez a valódi szerelem, ez az igazi házasság. Dóczi kedveli a
szokatlant, az ingerlőt, a sophismát, az absurdumot s lélektani és
erkölcsi ellentmondásokba keveredik. Mi azt hittük, hogy ez csak
forrongó tehetségének küzdelme, de ha így folytatja, azt kell hinnünk,
hogy ez tehetségének fő jellemvonása.



A TENGERSZEMŰ HÖLGY.[50]

A regény hősnője egy hölgy, a kit azért nevez el a szerző
tengerszeműnek, mert annyiféle volt a szeme, a mennyiszer változott az
indulatja, s így hasonlított a tengerszemhez, mely a nap szakai és az
időjárás szerint különböző színeket vált. Hogy akármely hölgynek vagy
férfiúnak a szeme indulatja szerint más-más kifejezést nyer s ez némikép
hatással van a színárnyalatra nézve is, nem tagadhatni, a mindennapi
tapasztalat bizonyítja; de hogy valakinek a szeme bárminő indulatban
most kékké, majd feketévé, azután sárgává és zölddé változzék, azt
bajosan hihetni el. Azonban ne ütközzünk meg e kis túlzáson. Nagyobb baj
az, hogy a hősnő nemcsak tengerszemű, hanem tengerszem-lelkű is, a ki
annyira, annyiszor s oly módon változik, hogy nincs kulcsunk jelleméhez,
a mi a regény æsthetikai hatását egészen megbénítja.

A mű egyébiránt a szerző önéletrajzának egy töredéke, a melybe mintegy
be van foglalva a regény. A szerző tizenhat éves korában ismerkedik meg
a tengerszemű hölgygyel, a szép tizenkét éves Erzsikével. Együtt
tanulnak tánczolni; a kis leányka szeszélyes, dévaj, de jó szívű s a
szerző iránt jó indulattal viseltetik. Eltelik három év, a leány megnő,
a szerző már jogász s patvariára jő haza Komáromba. Megújítja a régi
ismeretséget, bár Erzsinek udvarlója is akadt, Bagotay Muki, gazdag
földesúr. Erzsike, úgy látszik, nem sokat gondol udvarlójával, szívesen
fogadja szerzőnket, a ki, mint műkedvelő, arczképét is megfesti.
Erzsike, a mint nekiült, meglehetősen kaczéran öltözött fel. A tüll
anglais fodra nagyon lecsúszott válláról s azon alul is. Szerző az
arczképen helyreigazította a fodrot: «Ön helyreigazította a ruhám
fodrát» – mond Erzsike megnézve a képet. «Észrevette kegyed?» – kérdé
szerzőnk. «Nem szeretett valamit látni?» – folytatá Erzsike, – «Nem
akarom, hogy más is lásssa,» – vizonzá szerzőnk. Erzsike még többet is
merészel. Meglátogatja szerzőnket kerti lakában, mely nem messze volt az
ő kertjöktől. Szerzőnk ott első regényét írja. Erzsike kéri őt, hogy
olvasson föl belőle valamit. Szerzőnk fölolvas belőle egy részt, de
tovább nem akarja olvasni, mert szerelmi jelenet következik. Erzsike
megjegyzi, hogy miatta ne aggódjék, olvasott ő a nevelő-intézetben oly
dolgokat, a minőkről nem is álmodnak. Szerzőnk még sem olvassa föl a
szerelmi jelenetet, nem mintha félne a kinevetéstől, hanem vár jobb
időre, ő most csak zérus, de lelkében erős láng lobog, e láng elég arra,
hogy valaki trónkövetelő, de nem elég arra, hogy leánykérő legyen.
Erzsike örömest hallgatja ez alig leplezett szerelmi vallomást, végig
veti magát a hárságyon, két karját a feje fölé csapva. Szerzőnk oda ül
lábaihoz s elmondja, hogy a kit szeret, az neki nem rabnője, hanem
királynője lesz. Boldogságát nem lopni fogja, hanem kivívni. Ő annak, a
ki az ő lelkét megérti, a hogy a gazdagok gyöngyökkel, gyémántokkal
árasztják el kedveseiket, ő annak a feje körül glóriát fog köríteni. Az
ő hölgyét tisztelni kell az egész világnak, de legelől neki. Erzsike
hallgatta mindezt, elkezdett hevesen zokogni, azután fölugrott, átölelte
szerzőnket mindkét karjával, megcsókolta és elfutott.

A mint így megindul a tengerszemű hölgy jellemrajza, sehogy sem tudunk
tisztába jönni: vajon egy kaczér leány áll-e előttünk, a ki mulatságát
leli egy fiatal költő elbolondításában, vagy egy szenvedélytől lángoló
hölgy, a ki lábbal tapod minden világi tekintetet s érzése hősiségében
kész minden veszélylyel szembeszállni. Mindkét föltevésre nyujt alapot,
de elvégre egyik sem lesz, hanem egy harmadik, a ki szintén érthetetlen.
A kerti találkozás után azt hinné az ember, hogy szerzőnk és Erzsike
közt némi bizalmasabb viszony képződik, melyet csak erős összeütközés
szakíthat meg. Mindebből semmi sincs. Szerzőnk és Erzsike a csók után
sem válnak bizalmasabbakká, bár többször találkoznak egymással, sőt
szerzőnk egy műkedvelői előadást is indítványoz, melyben Erzsikével föl
fog lépni. Egy nap épen műkedvelői próbára ment Erzsikéékhez, a molyan,
még akkor nem divatos Mencsikoff-kabátban, melyet anyja csináltatott
neki, hogy a midőn télen Pestre megy jurátusnak, legyen jó meleg ruhája.
A társaság gúnyosan tekintett kabátjára. Erzsike is megmosolyogta, sőt
nevettek is rajta elmenetele után. Szerzőnket mindez nem igen
bosszantotta s otthon mindazon töprengett: vajon induljon-e Pestre, hova
mint leendő juratust egy ügyvéd sürgősen hívja irodájába, vagy otthon
maradjon, míg a műkedvelői előadáson átesik. Azonban anyja tanácsára,
otthagyva a műkedvelői előadást, másnap Pestre utazik. Jó darab idő
telik el a nélkül, hogy egymásról tudnának a szerelmesek. Végre szerzőnk
visszajő szülővárosába, mint híres író és szerkesztő. Siet Erzsikét
meglátogatni, a ki iránt szerelme még most is lobog szívében s a kinek
lábaihoz akarja tenni, a mit kivívott, mert saját szavai szerint
bevallott czélja az volt távozásának: hírt, nevet, állást vívni ki
magának. Ennélfogva a Mencsikoff-kabát kigúnyolása nem változtatott
érzelmein. Hát Erzsike érzelmei a régiek-e? Bizony nem azok, mert
Bagotay Muki jegyese, a miről szerzőnk már első látogatása alkalmával
meggyőződik. Mi okozhatta e változást? Szerzőnk hirtelen elutazása,
hallgatása bizonyára nem, mert ha Erzsikének volt bátorsága megcsókolni
őt, arra is lett volna, hogy mindezt számon kérje tőle levélben. Az a
pletyka sem, mely szerint szerzőnket egy színi kritika miatt hírbe
hozták egy fiatal színésznővel, mert Erzsike csak tréfából említi föl
előtte a találkozáskor s félig-meddig ürügynek használja föl. Újra nem
értjük Erzsikét, mint eddig nem értettük. Szerzőnk csak tényeket dob
előnkbe s mintegy mondani látszik: ne legyünk okosabbak a tényeknél, ne
kutassunk. De azt már mégis kutatnunk kell, hogy Erzsike miért lett épen
Bagotay jegyese? Úgy látszik, hogy nem igen szereti. E fiatal úr
meglehetősen hitvány és korhely ember; igaz, hogy gazdag, de Erzsikének
százezer forint hozománya van, különben is független lelkű s nincs oka
anyagi érdekből férjhez menni. Férjhez megy, punktum. Szerzőnk, mint
Dagobert király, nem szereti a _miért_et s mintha azt sugná fülünkbe: ez
mind csekélység, ezután jő meg a java, a miről még nem is álmodoztatok,
azért jó lesz fölhagyni a kutatással.

Valóban úgy van. Szerzőnk visszatér Pestre s lassanként elfelejti
Erzsikét. Megindulnak az 1848-diki márcziusi mozgalmak, melyekben
szerzőnk szerepet játszik. S ím egyszerre csak egy kaczkiás paraszt
menyecske lép be szobájába, a ki nem más, mint Erzsike. Elmondja, hogy
házassága rosszúl ütött ki, férje minden tekintetben nyomorúlt ember, a
ki falun laktokban egy gulyásnéval élt tilos viszonyban, a miért ő
boszúból a gulyással él hasonló viszonyban, odahagyta a kastélyt, egész
paraszt menyecske, süt, főz a gulyásnak, vásárokra jár, egy szóval igazi
gulyásné, csak a pap áldása hiányzik még s épen azért jött Pestre, hogy
válópert indítson férje ellen, a mire szerzőnk tanácsát kéri.
Szerzőnknek csakugyan igaza van abban, hogy ne kutassuk az okokat.
Erzsikéből minden lehet már: tengeri szörny vagy légi tündér, csak olyan
nő nem, a kit megérthetünk s a ki iránt érdeklődhetünk. Épen azért
lehető rövidek leszünk s csak egy pár fő vonással rajzoljuk e csodálatos
nő még csodálatosabb pályáját.

A forradalom bukása után szerzőnk, mint már házas ember, a Bükkben
rejtőzködik; egyik sétája alkalmával egy férfiú és nő jő vele szembe. A
nő Erzsike. Midőn egy órára magokra maradnak, Erzsike elmondja, hogy a
gulyás férje ösztönzésére tíz tinóért visszavette nejét, őt pedig
elűzte. Nem ment vissza férjéhez, hanem anyjához akart menni Komáromba.
Gyalog neki indult az útnak; nagy bajjal a városhoz ér, de ott nagy égés
van. A népáradat magával sodorja s elalél. Egy honvédkapitány, a ki
hajdan szinész volt, megismeri, fölveszi podgyászkocsijára. A gulyásné
kapitányné lesz, szintén a pap áldása nélkül. A kapitány egy svihák,
kártyás ember, de azért Erzsike önfeláldozóan szereti. Egyszer a midőn a
kapitányt titkos sürgönynyel Komáromból Debreczenbe küldötték, az ezer
forint útiköltséget még elindulása előtt elkártyázta. Erzsike úgy
segített rajta, hogy letelepítette egy faluba s maga vitte el a
sürgönyt, hihetetlen kalandok közt. Debreczenben mint férfinek öltözött
honvédtiszt szerepelt kedvese neve alatt, vissza is hozta a választ s
odaadta a lappangónak, a kit ezért őrnagygyá léptettek elő. A forradalom
után bujdosnak, a volt honvédkapitány ismét szinész, sőt igazgató akar
lenni s Miskolczon egy szinésztársaságot összetoborzani.

Szerzőnk bujdosásából hazatér s újra író és szerkesztő lesz. Néhány év
telik el s újra betoppan hozzá Erzsike egy dragonyos főhadnagygyal, a ki
jegyese s épen azért jött, hogy fölkérje régi jó barátját násznagynak.
Azután elmondja, hogy az exkapitány igen galádul viselte magát
irányában, hogy színház-igazgatói engedélyt nyerhessen a császári
biztostól, elbeszélte neki az egész sürgönyvitel történetét, magát
ártatlanra mosva s őt denuncziálva. Ezért megidézték, letartóztatták s a
derék dragonyos főhadnagynak köszöni, hogy valami baj nem érte. Derék
ember, férjhez megy hozzá, annyival inkább, mert örökségét megkapta s
van miből letenni a cautiót. Az esküvő megtörténik, sőt a főhadnagy
Erzsike kedvéért áttér a protestáns hitre. Boldogul élnének, de kiüt az
olasz háború, a főhadnagynak a harcztérre kell távozni, azalatt pedig
megérkezik Krakkóból első neje, gyermekeivel együtt. Erzsike így
csalódik az ő derék emberében, de véletlen segít rajta. A kétnejű
főhadnagy elesik Olaszországban, ő pedig egy vidéki kis városba vonúl,
hol nemsokára egy kálvinista néptanítóval véteti el magát. Azonban a
puritán jellemű, rideg kedélyű, Ezsaiásba hamar beleún, sőt miatta
elidegenedik vallásától is, katholikussá akar lenni. Ezsaiás megveri, ő
pedig boszújában agyonlövi. Így kerül azután Mária-Nostra börtönébe, hol
szerzőnk, midőn sorra látogatta a hazai fogházakat, évek múlva
találkozik vele. «Megöltem a férjemet, el vagyok ítélve élethosszig
tartó fogságra.» «Nem tehetnék az ön érdekében valamit?» kérdi szerzőnk.
«Köszönöm – volt a felelet – jó nekem itt, nincs mit keresnem a
világban.»

Ime, a tengerszemű hölgy története. Vajon e történettel minő eszmét akar
kifejezni szerzőnk, s minő női typust rajzolni? Sehogy sem tudunk
eligazodni. Némely elejtett szavából azt sejthetni, mintha egy oly nőt
akart volna rajzolni, a ki folyvást keresi a férfiúi eszményt, folyvást
csalódik s végre elkeseredésében megboszulja magát. De ha ez volt a
czél, akkor Erzsike szeretőiben oly férfiakat kellett volna rajzolni, a
kiknek vonzó tulajdonaik vannak s bűneik épen ezek árnyában rejtőznek.
De a helyett e férfiak vagy nyomorúlt vagy brutális emberek, valóságos
torzalakok, kiket Erzsikénél csekélyebb eszű hölgy is könnyen
fölismerhet. Vagy talán a szerző egy érzéki nő rajzát akarta nyújtani, a
kit szenvedélye hamar elragad, fölocsúdva az érzéki mámorból, kegyetlen
fájdalmat érez, de újabb vágyak rabja lesz, míg végre mindinkább
sűlyedve, megutálja az életet. De akkor Erzsikét kellett volna máskép
rajzolni, szenvedélyesebb, félelmesebb nőnek, így talán vallásos
rajongása is érthetőbb lesz, a mi most nem igen van indokolva. Ha a
cselekményt nem táplálja a jellemrajz ereje, csak események halmaza
marad, ha a jellemrajz nincs szervi kapcsolatban a cselekvénynyel,
érthetetlenné vagy önkényessé válik.

Az önéletrajzi keret bizonyos tekintetben érdekesebb magánál a
regénynél, különösen æsthetikai becsű a Bükk hegységbe való bújdosás
rajza. A természet őszi képei, a kis falu, a házi gazda jellemzése mind
igen sikerültek. Azonban az önéletrajz legnagyobb része már rég
ismeretes előttünk. Jókai annyiszor leírta 1848. márcziusi szereplését,
Petőfivel való viszonyát s más dolgait, hogy már meg is únhattuk. Azt
talán mondanunk sem kell, hogy adatai itt sem eléggé pontosak s jövendő
életrajzírójának erős bírálat alá kell venni azokat, ha használni
akarja. Messze vezetne, ha reájok kiterjeszkednénk. Azért mellőzzük, de
egy, nem ugyan adatát, hanem gondolatát lehetetlen szó nélkül hagynunk.
E gondolatát egyébiránt már máskor is kifejezte; ez az a beteges
álmadozás, hogyha idegen nyelven írja regényeit, mily dicsőség, mily
jólét vette volna körül, de hazafiságból megmaradt magyarnak. E művébe
ott szövi be azt a gondolatát, midőn Erzsike Bükk vadonában útlevéllel
és pénzzel kínálva, azt tanácsolja neki, hogy szökjék Párisba s legyen
franczia költő. «Ah mennyire más ember lett volna belőlem! – kiált föl
Jókai. – Ha én ő vele akkor elfutok, most én volnék a realista írók
czéhmestere, mert eroticus láng, satyr vena és luxuriosus phantasia
bennem is volt annyi, mint azokban, de nem használtam azért, mert magyar
közönségnek írtam. Ma milliók olvasnák munkáimat s átkoznának az apák és
anyák, kiknek gyermekeit megrontottam. Én meg nevetnék rajtok, a
potrohomat ütve, a mit, mint idealista író, nem tudtam megszerezni.»

Vajon a költői genius olyan-e mint a ruha, melyet a divat szerint
vethetünk le és vehetünk föl? Jókai azt hiszi, hogy ő könnyen válhatott
volna realista költővé. Mi nem hisszük, valamint azt sem, hogy bármely
nyelvű költő más nyelvűvé könnyen átváltozhassék. A költői nyelvet nem
lehet nyelvtanból, társalgásból megtanulni, annak úgy szólva velünk kell
születnie, növekednie és gyermekkori benyomásokból táplálkoznia.
Béranger nem szégyelte bevallani, hogy a franczián kívül nem tud más
nyelvet, de annak sem ismeri minden titkát. Jókai már negyven év óta ír
és jeles költői prózaíró, de bizonyára nem ment a nyelvhibáktól. Például
e regényében – hogy csak egyet említsünk – csak úgy hemzseg a _lett_-es
passivum barbarismusa (_el lett határozva, lett megválasztva_ stb.). S
vajon a franczia közönség és kritika oly türelmes-e, mint a magyar?
Bizonyára nem. De bár mit higyjünk, egy bizonyos, hogy Jókai e regényét
a franczia akadémia nem jutalmazta volna meg. Jól tette, hogy magyar
költőnek maradt.



A SLEMIL KESERVEI.[51]

E kötetke több figyelmet érdemel, mint a mennyire a sajtó méltatta. Úgy
látszik, hogy Ignotus valóban ignotus: azaz nem igen van ismerőse a
hirlapírók között. Bizonyára e művecskének megvannak a maga árnyoldalai;
egy kissé bőbeszédű, magyarsága és verselése nem mindenütt kifogástalan,
vannak erőltetett, bágyadt, sőt ízléstelen helyei, de van egy pár olyan
tulajdonsága is, a melylyel ritkán találkozunk: a szerző egészben véve
átérezte, a mit írt s a hol tehetsége tisztábban és több erővel
nyilatkozik, az érzelmest és gúnyost bizonyos kellemmel tudja
összeolvasztani.

A kötetkét előszó nyitja meg, melyben a szerző megmagyarázza a _slemil_
szó értelmét. «A slemil – úgymond – zsidó szó, olyat jelent, a kinek
minden dolgára ott leselkedik a balság, a ki mert nem bízik magában, nem
is jut semmire, a ki öntudatosan élhetetlen… És így más mint a balek. A
balek mer, de nem tud, a slemil tud, de nem mer, vagy ha mer, rosszkor.»
A szerző egyszersmind mentegetőzik, hogy e szót használja s hivatkozik
Chamissóra, Heinere, Bourgetre, a kik azt már irodalmivá tették.
Szerintünk nem az a baj, hogy a szerző e szót használja, hanem hogy az
nem illik hősére. A slemil és balek typusok s a fő jellemvonás egész
életükön átvonul, a szerző hőse pedig csak egy lelkes, költői hajlamú,
elhanyagolt nevelésű, álmadozó ifjú, a ki átesvén az ifjú évek szerelmi
ostobaságán, szerencsésen kigyógyúl bajából. Úgy látszik a szerző saját
élményeit rajzolja hősében s az ifjú álmok és érzelmek hevét
szerencsésen vegyíti a kijózanodás gúnyával. Ez teszi bensővé, átérzetté
az egész költemény tárgyát és hangját. Innen fakad lélektani és költői
érdeke.

A költői beszélykét prológ előzi meg, mely bízvást elmaradhat vala. A mi
jó volna is benne, rosszúl van elmondva. Ez egy kissé lehangolja az
embert, de maga az elbeszélés csakhamar felkölti érdeklődésünket. A hős
gyermekségének rajzán kezdődik a történet; az elején még van benne
valami a prológ erőltetettségéből, de szerzőnk lassanként belemelegszik.
A cselekvény különben nagyon egyszerű, a súly a lélektani rajzra van
fektetve, melyet lyrai hangulatok szineznek ki. A tizenhárom éves
ifjonczot egy gyermekestélyre viszik, hol meghuzódik egy sarokba. A házi
kisasszonyka megszánja, oda megy hozzá s tánczra hívja föl, az ifjoncz
nem tánczol, de a leányka szivessége és szép arcza mélyen emlékébe
vésődnek. E percz óta halálosan szerelmes bele, álmodozik, verseket ír,
elhanyagolja az iskolát, az utczán gyakran meglesi kedvesét, hogy
láthassa, de nem meri meglátogatni. Majd a féltékenység is fölébred
szívében, mert midőn kedvese anyjával sétál, néha egy csinos hadnagy is
kiséri őket. Így telik el néhány év, az ifjú jogász lesz s midőn egy nap
egy nyaralói lóvonatra fölkap, kedvesével épen szemben ül le. A leány
megszólítja:

  «Hogy van X. úr? szólt a szép lyány
  A salonhölgy mosolyával,
  Melyben összeforrva rezdül
  Pajkosság és unalom – –

  Hogy vagyok? Boldog vagyok,
  Hogy szemedbe nézhetek,
  Félczipős kis lábaidhoz
  Akarok lehullani.

  Hogy vagyok? Boldog vagyok,
  Vad, rajongó és szerelmes,
  Selyemkeztyűs kis kezedre
  Akarok leomlani!

  Hadd boruljon rám hajadnak
  Csoda selymes szőke leple,
  Míg beszívom nedves bársony
  Ajakad lehelletét.

  És karomba zárva téged,
  Bágyadó szemem lehunyva,
  Fölcsicsergő, szívbecsengő
  Szavaid hadd hallgatom – –

  Mind e dolgokat Slemil úr
  Csak magában gondolá,
  A míg akadozva így szólt:
  «Oh, köszönöm, jól vagyok».

A társalgás így foly tovább. Végre a leány azt is megkérdi hősünktől,
hogy udvarol-e valakinek, mire ez azt feleli, hogy a szerelemben slemil.
Midőn az állomáshoz értek, a leány búcsúra nyújtja kezét és szeliden
szánakozva így szól: «Isten önnel, kis slemil».

E rész legjobb az egész beszélykében. Könnyedség, élénkség,
jellemzetesség és találó lyrai hangulat olvadnak egymásba. De a
következő részek is elég élénkek és jellemzetesek. Az álmodozó ifjút
tovább ragadja szenvedélye. Meg van sebezve szíve és hiúsága. A rossz
idő négy napig szobájába zárja; folyvást dühöng és verset ír. Elhiteti
magával, hogy neki joga van e leányhoz. Ha az övé nem lehet, másé se
legyen. Megöli s ő is veszszen, kárhozzon el vele együtt. E bolondos
gondolat megfogamzáas és növekedése fokozatosan és lélektani tapintattal
van rajzolva. Az ifjú csinosan felöltözik, s egy tőrös bottal az utczára
indul, hogy meglesse a leány sétáját és megölje őt. Íme a leány
csakugyan megjelen nevelőnőjével. Hősünk feléje tart, de a szél elkapja
kalapját, s ő megzavarodva, a leány nevetése s az utczai gyerkőczök
kaczagása között a kalap után rohan s eltünik a messzeségbe. Végre egy
barátja föltartóztatja és haza vezeti. Otthon megszégyenülve,
kijózanodva, elbeszél mindent. Barátja azzal vigasztalja, hogy ő is volt
ily bolond, de most azt tartja, hogy

  Képzeletnek tengerénél
  Többet ér egy csepp valóság.

A kifejlés jelenetét egy pár élénkebb vonás, a befejezést pedig egy
kissé több és enyhébb humor emelték volna, de így is megállják helyöket.
Mindenesetre e hóbortos ifjú rajzában több valóság nyilatkozik, mint
némely beszélyeinkben és rajzainkban, melyek igen is a valóságot akarják
elénkbe tárni. A szerző tehetségét bajos volna elvitatni, de a nyelv és
verselés művészetét még jobban kell megtanulnia s leszokni bizonyos
izléstelenségről, melybe néha az élcz hajhászata s némi szabadszájúság
ragadják.



MUTAMUR.[52]

Herczeg Ferencz legfiatalabb elbeszélőink közé tartozik. Alig egy pár
éve jelent meg tőle a _Fenn és lenn_ czímű kétkötetes regény, melyet
most egy kötet rajz és elbeszélésféle követ. A regény nem igen sikerült,
de minden esetre tehetséget tanúsított. A szerző a magyar társadalmat
akarta rajzolni s inkább csak egy képzelt társadalmat rajzolt, melyben
megakadt egy pár vonás a magyar társadalomból is. A cselekvény és
jellemrajz többé-kevésbbé erőltetett volt, de itt-ott éles megfigyelés
nyomai sem hiányzottak benne. Legtöbbet ért az egészben a könnyed és
élénk elbeszélés s bizonyos előkelő hang, mely meglehetős ellentétben
állott újabb elbeszélőink diákos humorával vagy komázó hegykélkedésével.

Nem tudjuk: vajon Herczeg azért hagyott-e föl a regényírással, mert nem
volt megelégedve első regénye sikerével és kisebb műveken akarta előbb
gyakorolni erejét, vagy pedig némely lapok tárczái vonzották magokhoz,
hol a kisebb művek könnyen értékesíthetők s több olvasóra tehetni szert.
Mi részünkről nem vagyunk ellenségei a rajzok- és vázlatoknak. Művészeti
jogosultságuk kétségtelen. E mellett a mult század végén az angol
társadalmi regény ily rajzokból keletkezett s a jelen század két
legnagyobb angol regényírója, Dickens és Thackeray is, szintén ezekkel
kezdették pályájokat. A baj csak az, hogy nálunk a rajz és vázlat némi
léha divattá vált. Minden hevenyészett leírás, párbeszéd, elmefuttatás e
műfaj számába megy. Egész iparczikké fejlődött, melyet iparűző
szerkesztőink lehetőleg dédelgetnek. Különösen a kisebb lapok minden
számukban közölnek ily fajta művet, mely nem lehet hosszabb két-három
vagy legfeljebb négy hasábnál. Egy számba minden esetre be kell férni,
folytatásról szó nem lehet, Így az írók kénytelenek összezsugorítani
műveiket, megbénítani gondolatjokat.

Herczeg is egyik ily elbeszélő tárczaírója a _Budapesti Hirlap_nak. Úgy
látszik, néha megúnja a kiszabott rövidségű műveket, hosszabbakat is ír
kedve szerint s ezeket másutt adja ki. Ily műve a _Mutamur_ is, a
melytől nevét nyerte gyűjteménye. Ez valami közép a vázlat és beszély
között s fővonásokban elénkbe tárja a szerző tehetségének sajátságait.
Herczeg nem igen fordul elkoptatott tárgyakhoz, hogy ismert eszméket
ismételjen vagy pedig a másokénál nagyobb sikerrel újjá szüljön. Kedveli
az új vagy elhanyagolt tárgyakat, különösen a katonaélet rajzát,
melylyel nálunk nem igen foglalkoznak az elbeszélők. A népélet rajzához
kevés érzéke van, csak elvétve veszi tárgyúl, legszivesebben a fensőbb
körök és a középosztály szalonjaiban mulat s örömest rajzolja a szerelmi
viszonyok és házas élet fordulatait. Előadásában nem nyilatkozik
érzelmesség vagy humor, de nem hiányzik bizonyos finom gúny, mely jól
illik előkelő hangjához. Azonban ez előkelő hang néha egykedvűségbe
látszik átcsapni, melyből épen úgy hiányzik a rokon-, mint ellenszenv.
Oly kevéssé barátja az elmélkedéseknek, mint az alanyi ömlengéseknek, de
örömest mutatja, hogy szeret a nagyvilágban forogni és vizsgálni az
embereket. Érdekli is minden jelenség, de mélyebben nem vizsgálja. Jól
észre veszi a jellemző vonásokat s elég szabatosan emeli is ki, de az
egész mű lélek tani alapja ritkán erős.

A _Mutamur_ azt akarja föltüntetni, hogy az ember egy év alatt is mily
könnyen megváltozhatik. Ime két szerelmes: egy kis városi egyszerű leány
s egy német gróf, a ki huszárhadnagy, egymásba szeretnek. A gróf párbajt
vív a leányért, koczkáztatja örökségét s elveszi a leányt. Azonban egy
év alatt az egyszerű leanyból sportot űző nő, typikus turfalak lesz, a
ki nyereségért futtat s kit az egész világ bámul, a gróf pedig folyvást
katona s kártyanyereséggel igyekszik pótolni vesztett örökségét. A
szerelem elpárolgott, de azért elég vidám életet élnek. Az elbeszélés
épen azt nem tünteti föl, a mire czímében is czéloz. Itt nincs változás,
melyet rendkívüli esemény szokott előidézni lelkünkben, csak fejlődést
látunk, a legtermészetesebb folyamatban. A szerelem egyik részről sem
volt valódi szerelem; a leány kaczérkodott, számításból és
kalandornővágyakkal ment férjhez; a férfi unalomból és gavallérságból
kezdett udvarolni, ingerelték az akadályok és szeszélyből, makacsságból
legyőzte azokat. Ennyi az egész. Az elbeszélésben nem hiányzanak a
katonai élet sikerült vonásai, de az egésznek nincs lélektani
alapeszméje s a mi volna, az gyönge. A _Hadnagyné ő nagyságá_ban Reögh,
a kemény és dulakodó hadnagy, sem változik át azért, mert megházasodván,
neje- és gyermekéhez gyöngéd. Ez érzés eleme már azelőtt is meg volt
lelkében, csakhogy szerző elfeledte föltüntetni, a ki ellentéteseknek,
különösöknek mutat föl oly dolgokat, melyek jól megférnek egymás
mellett.

Általában a szerzőnek inkább csak a külső jelenségek iránt van érzéke, s
ritkán hatol be a lényegbe. Maga mondja némi negéddel egy helyütt: «Ha
novellát írnék, indokolnom kellene ezt, mivel azonban valót beszélek,
nem indokolok semmit». A való még a tudományban is keveset ér, ha meg
nem értetjük, hát még a művészetben, hol némi átalakuláson is megy át,
hogy lényege annál inkább kitűnjék. A költő épen azáltal költő, hogy
mélyebben lát az emberi szívbe s ki tudja fejezni azt is, a mit mások
csak érezni tudnak. Bizony a költőnek indokolni kell személyei tetteit,
a bonyodalom fejleményeit, de nem okoskodással, hanem rajzzal, azaz úgy
rajzolni mindent, hogy megérthessük. Herczeg rajzaiban egyet-mást sehogy
sem tudunk megérteni. Például nem érthetni az _Utolsó bál_ban, hogy
Ilondai Gyurka, előkelő ifjú, kamarás, miért veszi nőül egy csődbe
jutott kereskedő tüdővészes leányát. A szerelmet nem kell indokolni,
mondhatja a szerző. Jól van, de minden esetre úgy kell rajzolni, hogy
természetesnek találjuk, ha pedig nem látszik annak, megértetni.

Az _Iza kisasszony_ czíműben sem bír az ember Béni úrral tisztába jönni.
Béni szereti Izát, de egyszer észre veszi, hogy egyik czipőjének talpa
sokkal vékonyabb, mint a másik, s így egy kissé sántít. Ez lehangolja s
elhatározza, hogy nem veszi nőül. Azonban egy nap Izáék társasága
kirándulást rendezett a hegyek közé. Tánczoltak és labdáztak s egyszer
csak a labda az erdőszél fabokrai közé tévedt. Iza, a ki nem játszott,
hanem egy fatörzshöz támaszkodva nézte a játszókat, utána futott a
labdának hogy elhozza. De nem hozta; egy darabig vártak, aztán utána
néztek. Béni ott találta szegény Izát elesve, a mint azt nyöszörgé: «Oh
én nyomorék!» «De hiszen épen azért szeretem!» – vigasztalja Béni s
lecsókolja könnyeit. Minden esetre Béni szerelme oly különös szerelem, a
melyhez nincs kulcsunk. – A _Kapa-kovács felesége_ sem ment e bajtól.
Itt egy ifjú házaspár az anyós miatt elválik egymástól; a nő újra
férjhez készül menni. Azonban épen az eljegyzés estéjén megjelen a
kertben a férj s haza ragadja régi nejét, hogy újra elvegye. A szerző, a
kinek e történetet egy mérnök barátja beszéli el, így kiált föl: «Ez
képtelenség, hol itt a lélektani indokolás!» de a mérnök rámutat a
vasúti állomás udvarán álló házaspárra. Ekkor aztán a szerző sem akar
okosabb lenni a tényeknél. A dolog pedig voltakép úgy áll, hogy nincs
ebben semmi képtelenség: mind az elválás, mind az új házasság könnyen
megtörténhetett, de nem úgy, a mint a szerzőnek barátja s nekünk ő
elbeszélte.

Ide járul még, hogy Herczeg nem rajzol mindig biztosan, különösen oly
műalkatú elbeszéléseiben, melyeknek tárgya egy-egy jelenet rajza, mely a
személyek múltjával ismertet meg bennünket s jövőjöket mintegy
elhatározza. Ilyenkor a szerző meglehetős homályos sejtelmek között
hagyja olvasóit. Nem érezzük a lélektani kényszerűség mozzanatát, mely
képzelmünket vezethetné. Ilyenek a _Tavaszi láz, Kényelmes asszony_.
Néhol személyei sem beszélnek jellemzően. Az _O je Pierette_ czímű
elbeszélést egy komédiás szájába adja a szerző, de az előadásmód egészen
az övé. A _Tacskó_ban az öreg mócz szájával szintén a szerző beszél.
Vannak a művek között érdektelenek is, mint a _Lélek-analysis_,
_Szivárvány a fövenyben_. A szerző ezekben valami különössel akarta
meglepni az olvasót, de még érdekeltségét sem tudta felkölteni.

Azonban elég, talán sok is a gáncsból. A gyűjteményben vannak sikerűlt
művek is. A _Daruvári híd, Egy kard-affaire, Mozgósítás_ jól elbeszélt,
vídám történetkék a katona-életből. Élénken, de torzítás nélkül vannak
kiemelve bennök a komikai vonások s a hangban is van némi katonás, mely
jól illik a tárgyhoz, mert belőle van merítve. A _Békák_ szintén
sikerült mű. Tárgya egy beteg úri nő, a ki sehol sem találja helyét; nem
a Rivierán, nem Genuában, nem Bécsben, nem Buda-Pesten. Haza vágy s
midőn a Bánságban közeledik a falu felé, mely otthona s hallja a békák
brekegését, melyet már oly rég nem hallott, arcza fölvidul, mosolyog s
megindúlt, lágy hangon fordul férjéhez: «Itthon vagyunk! Hallod? A
békák!» Van valami ez elbeszélésben a szalonok levegőjéből, a beteg nő
ideges kitörései igen jellemzők mind reá, mind a társaságra nézve,
melyben él s az elbeszélés finoman leplezett félig érzelmes, félig
gúnyos hangja jól illik a tárgyhoz. De mindent fölülmúl a gyűjteményben
a _Lószőrvitéz_ czímű elbeszélés. Gyermekkori emlékek újulnak meg a
szerző lelkében, midőn a régi családi ház lomtárában fölfedez egy bőrből
készült, lószörrel töltött huszárt, mely egykor kedvencz játékszere
volt. Megemlékszik hugára, ki szintén szerette a lószőr-huszárt. A két
gyermek naiv mulatságai, ártatlan versengései sok kellemmel és
közvetlenséggel vannak leírva. A leányka folyvást ajándékba kéri a
fiútól a lószőr-huszárt, de a fiú vonakodik. Végre mégis oda adja
hálából, mert a leányka megvarrta a fiúnak elszakított új ruháját.
Azonban az ingét is oda varrván az új ráhához, este anyja észre veszi, a
mit előtte titkolni akartak. Ezért a fiú visszakéri az elajándékozott
lószőr-huszárt, a leányka duzzogva oda dobja neki, de a midőn egy pár
nap mulva beteg lesz, újra eseng utána. A fiút a nagyanyjához vitték,
hogy el ne kapja a betegséget, s ott hallja meg huga kívánságát.
Megijed, hogy oda kell adni a kedves lószőr-huszárt s ezért azt hóna alá
kapva, elszaladt a fűzesbe. Midőn este haza került, vádolta a
lelkiismerete, hogy talán mégis oda kellett volna adni hugának a
lószőr-vitézt. Velök álmodott, s fölébredve álmából, kiáltozni kezdett,
hogy a huszárt oda kell adni hugának. – «Hugod a mennyországba ment,
angyal lett belőle» – viszonzá a nagyanya. Mindezt minden érzelmi
áradozás, minden negédlés nélkül beszéli el a szerző, egyszerűen, de
annál több bensőséggel. Mintha nem is törekednék hatásra s valódi
művészi hatást ér el.

Bizonyára e sikerült művek a szerző tehetségét tanusítják, a melyet mi
is örömmel ismerünk el. Jó tanácscsal is szolgálunk, bár az ilyesmit nem
igen szokták jó néven venni a fiatal írók, az idősbek még talán
kevésbbé. A robotba dolgozás megrontja a költőt, még ha nagy tehetségű
is. Minden héten néhány ily elbeszélő tárczát nem fog kibírni Herczeg;
tíz közűl egy-kettő sikerűl, mint e gyűjtemény is mutatja, de végre
akarva nem akarva modorossá fog válni. Némely írónak csak apróságok
sikerűlnek; némelynek az apró is, nagy is, sőt az apróság előkészület
nagyobb művekhez. Nem tudjuk, Herczeg melyik kategoriába tartozik, de a
kísérlet semmi esetre sem ártana. Irjon ezután is egy-két apróságot, a
mikor íhlete és gondolatja van, de jó lesz megkísérleni a nagyobb
elbeszélést, a valódi beszélyt, sőt a regényt is. Hátha most jobban fog
sikerűlni. A tehetség, a valódi becsvágy előbb-utóbb kivívják a sikert.



A GALAMB A KALITKÁBAN.

Úgy látszik, Mikszáthnak inkább sikerülnek a humoros életképek,
könnyeden oda vetett vázlatok, adomás elbeszélések, mint a bonyolultabb
beszélyek vagy épen regények. Mihelyt mélyebb lélektani föladatot tűz
maga elébe vagy társadalmi viszonyainkat akarja rajzolni, győzi ugyan
szóval, a mennyiben íveken át elméskedik, de nincs elég tájékozottsága a
viszonyok fölfogásában, sem elég képzelme, hogy érdekes cselekvényt
tudjon alkotni. Kedveli Mikszáth az előszó-írást is, részint a maga
munkáihoz, részint a másokéihoz. Itt is, ha mondanivalója egy-egy adomán
vagy élczen fordul meg, elég mulattató, de ha elmélkedni vagy ítélni
kezd, üres vagy félszeg.

E művet[53] is bevezető előszó nyitja meg. A szerző elmondja, hogy
régebben úgy írta elbeszéléseit, hogy két-három themából toldott össze
egyet, most a midőn vénülni kezd s kifogy a leleményességből, egy
themából akar két elbeszélést írni. «És a múzsa segítségével meg is
lesz, sőt a nélkül is. Mert a múzsa is kivénült dáma már, a ki a világot
uralta egykor (a szerző azt akarja mondani, hogy a ki _a világon
uralkodott_ egykor, mert _a világot uralni_ egyebet tesz), most
mindössze egy apró pipere-üzletet tart; hajdan költőket inspirált, ma a
csinált virágok korszakában, legföljebb a toilettet teheti hangulatossá.
A háztartása is más volt ezelőtt, szép szobaleányát, a Phantasiát,
elbocsátotta szolgálatából s a helyett egy szurtos, mogorva mindenest
tart: a Megfigyelést». E szerint a régi költészetben a képzelem minden
megfigyelés nélkül teremtett, az újabban pedig semmi szerepe nincs, csak
a megfigyelésnek. Ez azt teszi, hogy se a régi, se az újabb időben
tulajdonkép nem voltak költők, mert megfigyelés nélkül nincs költői mű s
a megfigyelés még magában nem költészet. A kinek ily zavaros eszméi
vannak a költészetről, nem csoda, ha a maga elébe tűzött föladatot oly
furcsán oldja meg.

Mikszáth tudniillik föltette magában, hogy földolgoz egy középkori
mondát a _Gesta Romanorum_ból, melyet Haller fordított magyarra a
_Hármas Historiá_ban _Példabeszédek_ czíme alatt. Aztán egy másik
elbeszélésben megkisérli, hogy egy hasonló történet hogyan eshetnék meg
a XIX. században Magyarországon. Ez magában érdekes föladat mind írói
stíl, mind korrajz szempontjából. Az elsőben utánozhatja a szerző a
középkori mondák naiv hangját, jellemrajzi módját, világfölfogását; a
másodikban éles ellentétben mutathatja föl az újabb kor elbeszélő és
jellemrajzi sajátságait s mind kettőben visszatükröztetheti a különböző
kor és műveltség hatását az erkölcsökre s a viszonyok és szenvedélyek
fejlődési árnyalatait. Azonban Mikszáth mindezzel nem gondolt;
megelégedett azzal az élczes ötlettel, hogy egy tárgyról két elbeszélést
ír s megírta mindkettőt ugyanazon komázó, operette-stílban. De ily
torzításban is még lehető valamit visszatükröztetni a két kor viszonyai,
erkölcsei és szenvedélyei árnyalati különbségeiből. Lássuk, van-e ennek
valami nyoma a két elbeszélésben?

Az első elbeszélésben Balduin veronai orvos, nagy virágkedvelő,
meghallván, hogy Albertusnak, egy nápolyi úrnak, a világon legszebb
rózsái vannak, elutazik hozzá, annyival inkább, mert régóta baráti
levelezésben vannak egymással. Albertus nagy szívességgel fogadja
vendégét s fölajánlja neki minden rózsáját. Házában, kertjében mindent
megmutat neki, kivéve egy kis lakot, mely a kert végében állott. Balduin
kérdezte, hogy mi van ott? «Az titok – monda Albertus – oda magam sem
lépek. Abban a kalitkában egy galamb van». Balduinnak szeget ütött
fejébe a titkolódzás s megkérdezte titkon a kertészt, hogy voltakép mi
van a kis lakban. A kertész azt mondotta, hogy egy szép rózsa.
Balduinnak rosszúl esett, hogy barátja legszebb rózsáját eltitkolja
előtte, s ezt meg is mondotta neki. Albertus megigérte, hogy másnap
megmutatja legszebb rózsáját s megajándékozza vele Balduint. S im reggel
egy szép leányt vezet elébe. Elmondja, hogy Esre gyámleánya, kit
fölnevelt s nőül akart venni, de minthogy örömestebb megy Balduinhoz,
átengedi neki, nem csekély hozományával együtt. Albertus szomorúan néz a
távozók után s bújában boritalra adja magát. Csakhamar elszegényedik s
elzüllött emberré válik. Bujdosásában Verona környékén elfogják mint
gyilkost, bár ártatlan, de a körülmények ellene bizonyítván, halálra
ítélik. Épen a mikor ki akarják végezni, megjelen Balduin s ráismervén,
hogy megmentse, magát mondja gyilkosnak. De a valódi gyilkos is
előkerülvén, a két jó barát megmenekül. Balduin elviszi kertjébe
Albertust, hol szintén van egy kis házikó, mint egykor Nápolyban s benne
a galamb – Esre, a ki csak őt szereti; hogy Balduinnal eljött, csak
gyerekes szeszély volt tőle, most már kifejlett, okos nagy leány.
Balduin hozományával együtt visszaadja Albertusnak Esret s lakodalom
végzi be az elbeszélést.

Az új korból vett elbeszélésben is van két jó barát, két magyar
képviselő: Altorjay, a ki egy meglehetős vagyonos leányt, Vilner Esztert
veszi nőül és Korláthy, kit vőfélynek hítt meg esküvőjére. A vőfély,
mihelyt bemutatják, udvarolni kezd a menyasszonynak, az esküvő előtti
éjjel megszökteti és nőül veszi. Majd visszatér nejével a fővárosba,
párbajt vív megcsalt barátjával s neje hozományát egy pár év alatt
elfecsérli. Most már szeretne menekülni nejétől, megkinálja vele a
megcsalt barátot, Altorjayt. «Hát bolond vagyok én – pattan föl ez –
hogy miután a hozományt te költötted el, én most a puszta asszonyt a
nyakamba hagyjam varratni». «Úgy! Hát neked is csak a hozomány kellett,
vágott vissza Korláthy gúnynyal.» Korláthy egészen tönkre jutván,
külföldre szökik s Hamburgból azt írta nejének, hogy ne keresse, menjen
férjhez, ő soha többé nem jön vissza. Azonban az igen is hűvé vált
asszony nem tágít s mivel nincs pénze, váltót hamisít s az így szerzett
úti költséggel Hamburgba siet. Ott mint virágárúsleány keresi kenyerét s
im egy nap férjét pillantja egy vén angol nőt vezetve, a ki tőle
virágokat vesz. Mindketten egymásra ismernek. Korláthy kéri nejét, hogy
ne csináljon botrányt, kisérje őket távolról a vendéglőig s ő egy kis
idő múlva lejő hozzá. Úgy is történt. Korláthy szállására kísérte nejét
s elbeszélte, hogy e gazdag angol nőt fürdőre kísérte mint orvosa, de
holnap megválik tőle s a nyert tiszteletdíjjal vele fog valamibe
kezdeni; holnap délben pontosan meglátogatja. Másnap a szegény nő mind
várja férjét, de helyette rendőrök érkeznek s elfogják. A köröztetett nő
szállását a férj fedezte föl a rendőrségnek, hogy szabaduljon tőle. S ez
az újkori galamb a kalitkában.

Mit tükröztet hát vissza a két elbeszélés? Azt, hogy a középkorban az
emberek mind becsületesek voltak, kivált Olaszországban, az új korban
pedig mind hitványak, kivált Magyarországon. De ha nem egymáshoz
viszonyítva s nem a korfestés szempontjából tekintjük is e műveket, úgy
is meglehetős léha művek. Az emberek bennök jók az ostobaságig, minden
emelkedés nélkül, és gonoszak a kedvtelésig, minden küzdelem nélkül, a
szerző pedig nem épen jó óráiban összeírt tíz ívet, minden komolyság
nélkül.



VÖRÖSMARTY EMLÉKEZETE.[54]

Ha van testület, mely Vörösmarty születésének százados évfordulóján
mintegy hivatva van a kegyeletes hódolat kifejezésére, bizonyara a
magyar tudományos akadémia az. Vörösmarty élete és dicsősége szoros
kapcsolatban van az akadémiával, mely mindjárt alakulásakor rendes
tagjának választotta, többször kitüntette jutalmával, támaszul szolgált
munkásságának s egy szomorú korszakban utolsó menedéke volt. Az a
rokonszenv, melylyel az akadémia pályája elején üdvözölte, az a
fájdalom, melyet halálakor érzett, méltán megillette őt, mert egy nagy
költőt vesztett benne, a ki e század első felében költészetünknek
nemzetibb irányt adott.

Vörösmarty előtt különböző költői iskolák uralkodtak a magyar
költészetben: a népies, a franczia, a classikai és a német. Mindenik nem
annyira az egész nemzethez, mint inkább bizonyos osztályhoz fordult. A
franczia iskola franczia eszmékkel táplálkozott s az úribb középosztályt
tartotta szem előtt; a classikai leginkább tanárokból és szerzetesekből
állott s a latin műveltségüeknek írt, a német a terjedő német
műveltséget szólaltatta meg magyarúl. A népies iskola a hagyományos
magyar költészetet folytatta, de nem a népköltészetből táplálkozott s
erőtlenebb volt, mint sem fejlődhessék. Az a két költő, a kik
eredetiebbek voltak társaiknál s nem tartoztak egyik iskolához sem, csak
érintkeztek velök: Kisfaludy Sándor és Csokonai kedvenczei voltak ugyan
a közönségnek, de tehetségökkel nem volt arányban ízlésök s a nemzeti és
művészi elem összeolvadását nem eszközölhették oly magas fokon, hogy
mélyebbre ható mozgalmat indíthattak volna. Azonban föllép Kisfaludy
Károly s megalapítja az _Aurorá_t, mely a nemzetibb művészi irányt tűzi
ki czélúl. Megalakul az Aurora-kör, melynek legtehetségesebb tagja s az
új irány legkiválóbb képviselője Vörösmarty volt.

Vörösmarty egy nagy művel lépett föl s egyes osztályok helyett az egész
nemzethez fordult s pályája folyamán mindinkább össze-összeolvasztani
igyekezett az eddigi iskolák vívmányait. Eddigi költőink vagy idegen
költők egyoldalú befolyása alatt állottak, vagy pedig a nemzeti elemnek
nem elég izléssel s inkább csak az alantabb körben voltak képviselői.
Vörösmartyn nem igen érzett meg se a classikai se az európai ujabb
költészet hatása, pedig többé-kevésbbé az eredeti nyelven vagy
fordításban mindkettőt ismerte, sőt keleti költőket is olvasott. A
hatást, melyet tőlök vőn, eredetibben dolgozta föl, mint elődei és
kortársai. Eredetiségét táplálta a nemzeti szellem, mely a korban
erősebben kezdett nyilatkozni. Pályája első felében a classikai iskola
nyomait megtalálhatni költészetében. A hexameter megigézte, nem tudott
szabadulni varázsa alól. Senki sem írt szebb hexametert nemcsak
magyarul, hanem más nyelven sem. Oly szép, oly zengzetes az, hogy
kiállja a versenyt a göröggel és latinnal. És mégis Vörösmarty a
classikai iskolát saját versformája pánczélában győzte le. A görög
hexameterben a legnemzetibb tartalom szólal meg, a mely semmit sem tud
Olymp isteneiről, Hadurról zeng s a melyben a magyar őskor jellemzetes
vagy phantastikus alakjai élednek föl, nyugot-európai lovagiság keleti
ragyogásban.

A nemzeti szellemet Vörösmarty különösen két forrásból merítette:
részint a mondai és történelmi, részint pedig a népi elemből. Epikai
műveiben a nemzeti dicsőség emlékeit eleveníti föl. Ott van a
honalapítás nagy ténye, a cserhalmi győzelem, Eger védelme. Drámái közül
mindjárt fölléptekor: _Salamon_ és a _Bujdosók_ történelmünk egyik
legháborgóbb korszakából emelkednek ki. Kisebb költői beszélyeiben és
balladáiban hol a történelemből, hol pedig a régi magyar költészet
hagyományaiból szedi tárgyait. Hozzá nyúl a Toldi-mondához, földolgozza
a Szilágyi és Hajmásiról ránk maradt hagyományt; Hunyadi János és Mátyás
király emléke is megzendül lantján. Lyrai epigrammjai nemcsak nemzeti
tartalmuak, hanem történelmünk nevezetesebb eseményeire és hőseire írt
emléksorok. Más fajta lyrai költeményeiben is a besülyedt múlt emlékét
támasztja föl s örömest fordul Zrínyi a költő s Mikes Kelemen, a
rodostói száműzött alakja felé. E mellett a népies elem már úgy kezd
megjelenni nála, mint a nemzeti költészet ifjító forrása. A classikai és
német iskola lenézte és megvetette s ha hébe-korba hozzá fordult, csak
curiosumkép tárgyalta s legfeljebb gúnyra használta föl az ósdiak és
izléstelenek ellen írt satiráiban. Magánál Csokonainál is leginkább az
alsó és naiv komikumában nyilatkozik erőteljesebben. Vitkovics és
Kisfaludy Károly inkább csak népdalokat írtak, Vörösmarty is írt
népdalokat, de a népi elemet egyszersmind fejleszteni törekedett.
Balladáit nem innen fejlesztette ugyan, de innen humoros genreképeit, s
néhány lyrai költeményét, melyek többek egyszerű népdaloknál s a
specifikus magyar és művészi lyra felé törnek utat. Epikai költeményeire
sem volt hatás nélkül ez elem. Már a monda és hagyomány iránti
előszeretetében nyilatkozik némi népies szellem s csakhamar a monda édes
testvérét: a népmesét is fölölelte. Nemcsak _Csongor és Tünde_ alapszik
népmesén, hanem népmesei szálakból van szőve a _Tündérvölgy_ is, melyben
a népi- és régies mintegy összeolvad. Mióta az idegen iskolák
válaszfalat emeltek a régibb és újabb magyar költészet közé, Vörösmarty
volt az első, kit a régibb költészet, kivált Zrínyi, lelkesítni bírt;
mióta a classikai eszményiség uralomra vergődött, szintén ő oltotta be
először költészetünkbe a népi elemet nemcsak mint földolgozandó anyagot,
hanem mint fejlesztő eszmét. A magyar költészet újra érintkezik
mindazzal, a mitől elszakadott, de művészi vívmányok kiséretében,
nemzetivé válva, lerázza a classikai és német költészet jármát, de
megnyílik az európai összes költészet behatásainak. Önállóságra jutva,
szabadságot hirdet, a költői gondolat szabadságát s inkább megérti az
európai nagy szellemeket, a kik ily úton lettek nagygyá.

Petőfi és Arany költészete sokban különbözik a Vörösmartyétól, de
mindenik az erősbödő nemzeti szellemben gyökerezik s a fejlődésnek
mintegy stadiumait jelöli. Ugyanegy korszak ez, melyet nagy elhajlásai
mellett is épen oly bajos elválasztani egymástól a költészet, mint a
nemzeti élet történelmében. A magyar költészet 1823–1848-ig a
legszorosabb kapcsolatban van a kor politikai küzdelmeivel, melyek
közvetve és közvetlenül oly mélyen befolytak a nemzeti szellem
fejlődésére. Kazinczy fejlődésbe indította a nemzetiségi eszmét s
nyelvujításával fölköltötte a reform vágyait. A politikai téren ugyanaz
a harcz ismétlődött, mely az irodalomban még alig végződött be. A
politikai átalakulás küszöbén állottunk, mely egy nyomon haladt a
költészetével. Mindkettő megujhodott, átalakult. Egymásból táplálkoztak
s az irodalmi küzdelmek politikaiakká váltak és viszont. Az idegen
befolyás elleni küzdelem, az alkotmány reformja együtt indult meg és
fejlődött Vörösmarty költészetével, mely szintén idegen befolyás ellen
küzdött s a classicismus romjain egy új világ felé nyitott utat. Mihelyt
a politikai és társadalmi téren nagyobb arányokban kezdett fejlődni a
nemzeti szellem s a democratia felé hajlott, megzendült Petőfi és Arany
lantja. Ez irodalmi és politikai átalakulásnak megvoltak magokban is
tényezői, de lényegileg egymást idézték elő s forrongó fejlődésökben
mindazt magokba szívták az európai életből és irodalomból, a mi
irányukkal rokon volt. Alig harmincz évi küzdelem s a nemzeti szellem
teljes győzedelmét ülte az irodalmi, politikai és társadalmi életben
egyaránt. Vörösmarty döntőleg folyt be ez irodalmi átalakulásra, mely
tulajdonképen vele kezdődik; Kisfaludy Károly már előhírnöke volt ugyan,
de Vörösmarty emelte nagyobbszerű mozgalommá. Költészetének diadala a
nemzeti szellem és költői szabadság diadala volt. Ez lángelméjének
legdicsőbb emléke, melyet se az ízlés változásai, se a jövendő
remekművek nem sülyeszthetnek homályba.

De Vörösmarty nemzeti szelleme sehol sem nyilatkozik erőteljesebben,
mint nyelvében. Kazinczyt tartják a magyar újabb költői nyelv
megalapítójának s ez igaz is, ha általános szempontból itélünk, de
tisztán nemzetiből Vörösmartyt illeti a dicsőség. Nem tagadhatni, hogy
Kazinczy nélkül bajosan állhatott volna elő Vörösmarty, de még
bizonyosabb, hogy Kazinczy iránya a mily jótékonyan hatott egy ideig,
épen oly kártékonyan hatott volna később, ha Vörösmarty a jól-rosszul
művészivé emelt költői nyelvet át nem változtatja egyszersmind magyarrá
is, azaz nemzetileg művészivé. Kazinczy zagyva, ellapult prózánkat,
köznapi és emelkedés nélküli költői nyelvünket igyekezett kiemelni
sülyedtségéből. A nyelv æsthetikai oldalát művelte, annyira, hogy
nyelvújítása is innen indult ki s a nyelvtani szempontot minden habozás
nélkül föláldozta az æsthetikainak. Tudta, hogy a költői nyelv nem a
köznapi beszédnek rímbe vagy mértékbe szedése, hogy minden költői
nemnek, fajnak megvan a maga stilje s a báj nagy része a szók és
kifejezések árnyalati gazdagságától s a szókötés egy csoport fordulata-
és alakzatától függ, a melyek épen úgy befolynak a költői gondolat
kiemelésére, mint a rhythmus hangzatosságára. Ide járult még, hogy
költészetünkben a classikai s nyugat-európai modern versformák kezdettek
műveltetni. E versformák, kivált a trochæus és jambus-sorok, nem igen
tűrték meg hosszú szavainkat, melyek nemzeti rhythmusuk chorjambusi
lejtésével kevésbbé állottak ellentétben, a művészibb rímelést pedig
nagyon nehezitették nyelvünk ragos természete, kiveszett gyökeink s
megnyulósodott származékaink. Kazinczy egész erejét költői nyelvünk kül-
és belformájának átalakítására szentelte, elvvé, rendszerré emelve
mindazt, a mi eddig e tekintetben homályos ösztönből vagy tartózkodó
kisérletkép történt. Gyökig vagdalta hosszú szavainkat, részint a mérték
és rím kedveért, új szókat alkotott, régieket elevenített föl, tájszókat
általánosított hasonló okból vagy azért, hogy költőibbel váltsa föl a
kevésbbé költőit vagy idegent. Ismert szóknak új árnyalatokat
kölcsönzött s a szókötés költői fordulatait és alakzatait törekedett
megállapítani. Költői nyelvünk művészi lőn, de egy s más részben
idegenné vált; csín, fordulatosság szállott bele, de az eredetiség és
magyarosság sokat szenvedett s annál inkább, mennél bátrabban haladt
Kazinczy a maga választott útján s mennél több tanítványa akadt, kik
irányát a legnagyobb túlságig fejlesztették.

S ez nem lehetett máskép. Kazinczy nem annyira a magyar nyelv
természetéből igyekezett kifejteni költői nyelvünket, mint inkább idegen
nyelvek kifejlett költői szépségét ültette át a magyarba. Úgy óhajtott
szólni magyarul, mint a régi és újabb classikusok s ez helyes volt, de
abban tévedt, midőn azt hitte, hogy ezt latinismus és germanismus útján
is eszközölhetni. Valóban nála az idegen nyelvek költői fordulatai,
alakzatai nagyban szerepelnek s a hol a magyar nyelvből indul is ki,
olykor nagyobb a merészsége, mint sikere. Archaismusait és solœcismusait
ritkán tudja költőivé varázslani, sőt kevésbbé merész szólásmódjait sem
mindig. Keresettséget vagy erőltetést érzünk, vagy legalább a szenvelgés
némi árnyalatát. E mellett a válogatás és finomítás fáradalmai
meg-megbénítják önkéntességét. A művészi törekvést folyvást látjuk, de
az a baj, hogy néha igen is látjuk. Kazinczy izlést és formai érzéket
költött föl költőinkben, de mesterkedést is; elválasztotta a költői
nyelvet a köznapitól, de nem egy tekintetben a művészit is a
magyarostól. Költői nyelvének e jellemző vonásait többé-kevésbbé
megtaláljuk majd mindenik költőben, kire nagyobb hatása volt. A
magyarosság és idegenszerűség, a természetes és művészi küzdésben vannak
egymással és nem tudnak kibékülni. A kik nyelv tekintetében magyarosabb
költők, sok tekintetében nem elég művésziek, a kik művésziebbek, érzik
rajtok némi idegenszerűség vagy erőltetés vagy legalább is küzdés a
nyelvvel, ha föntebb hangon akarnak szólani.

E küzdelmet, ellentétet Vörösmarty békítette ki. Magáévá tette Kazinczy
czélját, de más eszközöket használt. Megtartotta mindazt küzdelme
eredményeiből, a mi életre való volt, de egyszersmind hozzá tett
valamit, a magyar nyelv és saját költői geniusát. Nyelvujító volt ő is,
Kazinczy tanítványa, de legconservativebb a tanítványok között. Épen úgy
gyűlölte az ósdiakat, mint megvetette az újítók túlságait. Épen oly
előszeretettel fordult a megujított nyelv nyereményeihez, mint a régi,
köznapi és népnyelv kincseihez. Kazinczytól eltanulta a merészséget, de
nem rendszerét. Ő is új vagy átvitt értelmet adott sok szónak, de nem
lőn homályos vagy erőltetett. Ő is használta a szókötés költői
fordulatait, merész alakzatait, egész ornata syntaxist állapított meg,
de a régi vagy népnyelv alapján s ha önmagából merített, akkor is azt
látszott tenni. Elválasztotta a köznapi nyelvet a költőitől, de ezt csak
annak virágává fejlesztette s nem oltott belé idegen ágat. Merészsége
finom nyelvérzékkel párosult, izlése alkotó erővel. Mindaz, a mi
nyelvében szokatlan vagy új, mintegy behizelgi magát az olvasó lelkébe,
sőt néha a szokatlan úgy jelen meg, mint szokott s a szokott, mint
szokatlan. Mindazt, a mivel a gondolat és érzés finom árnyalatait, a
rajz plasztikaiságát, a festőiség színvegyületét kifejezhetni, nem
kereste, nem küzdött érte, mint nagy részt elődei, hanem megtalálta, sőt
oly gazdagon ontotta, hogy néha visszaélt vele, túlterhelt lőn. Mily
mindennapi szók vagy kifejezések válnak az elhelyezés, kapcsolat,
kihagyás, bővítés, fordulat vagy átvitt értelem útján az erő, méltóság,
szenvedély, naivság azelőtt soha nem hallott hangjaivá. Mily
kifogyhatatlan a jellemző és új árnyalatú epithetonokban, mennyire nem
szorul meg soha, oly gazdagnak látszik tolla alatt a nyelv, mintha ő
teremtené. A mondat értelme, az érzés hangulata mily határozottan
kiemelik az elavult, közdivatú új vagy tájszavak árnyalatait. Nincs
szükségünk szótárra, nyelvérzékünk vagy æsthetikai fogékonyságunk
önkéntelen megfejt mindent. Sőt nyelvének ereje néha még gondolatjai
fogyatkozását, képei hibáit is födözni bírja, legalább hangulatba
ringatja lelkünket s valami rejtélyes bájjal hat képzeletünkre. S
nyelvének szépségeit mennyire emeli a hangzatosság. A nyelv zenéjét
senki sem érti jobban nála. A gondolat nemcsak méltó kifejezését találja
meg, hanem hangját, dallamát is s ezt nemcsak a rhythmus tényezői
eszközlik. Valami bűbáj van nyelvében, melyet lehetetlen bonczolni.

Egy szóval Vörösmarty megalapította a valóban magyar költői nyelvet s a
tökély magas fokára emelte. Kiegészítette, megjavította, sőt a nemzeti
szellem melegén ujjá szülte Kazinczy törekvéseit. Összeolvasztotta a
régi és új nyelvet, kibékítette a művészit és magyarost. Eldöntötte a
költészetben a nyelvujítási harczot s megadja a jövő irányát.
Meghódította mindazokat, a kik féltették a magyar nyelv eredetiségét,
valamint azokat is, a kik az izléstelenségből minden áron ki akarták
emelni. Ezóta a nemzeti elem kerekedett fölül költői nyelvünkben s
Petőfi és Arany, kik utána jöttek, ez irányt fejlesztették tovább vagy
más oldalról, költészetök tartalmához képest újabb forrásokat nyitva,
újabb szépségeket emelve ki.

Az erős hazafiság szintén egyik főforrása volt Vörösmarty elődeinél
nemzetibb költészetének. A közügyek első ifjuságától fogva érdekelték s
1825–1848-ig folyvást a politikai áramlatok ihlették lantját. Midőn
részint 1821-ben, részint 1822-ben kiadattak az ujonczozó és adófölemelő
rendeletek, melyek a nemzet legsarkalatosabb jogait támadták meg, a
megyék heves ellenállást fejtettek ki, országgyűlést követelve az ügy
eldöntésére nézve. Megkezdődött a küzdelem mindkét részről nagy
erélylyel. Végeredménye nem lehetett más, mint az alkotmány
visszaállítása vagy az alkotmányos élet enyészete s vele együtt a
nemzeti fejlődhetés, békés átalakulás reményének megsemmisülése,
beláthatatlan bonyodalmak kiséretében. Vörösmartyt a megyén találták a
küzdelem legviharosabb napjai, még pedig egyik megyei főtisztviselő
oldalánál. Módja volt mindennel a legapróbb részletekig megismerkedni,
egész figyelme ide fordult s nagy érdekkel kisérte az eseményeket. Ekkor
írt hazafiúi költeményei heves izgalmat árulnak el. De magának _Zalán
futásá_nak keletkezésére is befolytak ez események. Fejében egy nagy
eposz terve forrott, mely a multban játszik, de a jelenhez szól, mely a
mult dicsőségét énekli, de a jelen sülyedésére emlékezteti nemzetét.
Miért gátolnák egy oly könyv megjelenését, mely a poros krónikák
lapjairól szedi tárgyát, személyeit s látszóan semmi köze a jelennel? De
vajon ki nem fogja érteni a költő czélzatát, a kiben még a hazafiság
utolsó szikrája ki nem aludt? Az eposz a mult nagyság képeit tünteti
föl, hogy önérzetet költsön, ébreszsze a sülyedőket, bátorítsa a
küzdőket. A honalapítás nagy tettét rajzolja, az unokáknak némán is
kiáltva: hát ti el fogjátok veszteni a dicsőn szerzett hont? már
elvesztettétek, újra meg kell alapítanotok, nem karddal, hanem hazafiúi
erénynyel és kitartással, lelkesüljetek őseitek nagy példáján, pirulva,
szenvedve és soha ki nem fáradva, e napok épen oly elhatározók, ha nem
is oly dicsők, mint Árpád csatái.

Mindamellett az egész eposzon bizonyos elegiai fölindulás ömlik el:
dicsőíti a multat és siratja a jelent. E század első évtizedeiben erős
nemzeti fájdalom vett erőt költőinken. Majd mindenik a romlásnak indult
magyart siratja, a ki már csak névben él. Mindenik szembe állítja dicső
multját nyomorult jelenével s egyik sem hisz jövőjében. Különösen
Berzsenyi és Kölcsey hazafi fájdalma teljes kétségbeesés. Hogy a
magyarnak jövője van, nem költői mű hirdette először, hanem egy
politikai röpirat. Széchenyi _Hitele_ (1830). Széchenyi mind első, mind
utolsó röpiratában épen úgy államférfiú, mint költő, _vates_, mint a
régiek nevezték a költőt. Mély belátása, lángoló lelkesedése egész a
jóslatig emelik. A mit a magyar nagy jövőjéről jósolt, hitelre talált,
lelkesedést keltett, sőt egy egész korszak jelszavává lőn.
_Programmtöredéke_ (1847.) elhangzott, senki sem hitte jóslatát, hogy a
nemzet örvény szélén áll, a forradalom árjába fog veszni minden, a mit
eddig kivívtunk, bár a következmények igazolták. Egy nemzet, melyet
kétségbeeséséből kiemel az önmagába vetett hit, nem könnyen mond le
arról s épen annak a szavára, a ki azt először lehelte belé. Széchenyi
_Hitelé_ben az európai új eszméket hirdetve s alakító erejöktől az
alkotmány, nemzetiség és társadalom ujjászületését várva, nem habozott
kimondani, hogy Magyarország nem volt, hanem lesz, s ezzel fölindított
minden magyar szivet. Volt lelkesülésében valami szent és szentségtelen:
az elragadtatás és gúny bizonyos vegyülete, mely különbözőkép, de
mindenkire hatott, egész a velők oszlásáig. Széchenyi meggyalázta a
multat, a magyar egyetlen büszkeségét s oly jövendőt igért neki, melyről
még álmodni sem mert; kigúnyolta a nemzeti fájdalmat, a magyar egyetlen
hű érzését s vakmerő reményt és hitet követelt tőle egy ország romjain,
melynek omlását megszokta minden szem egy nagy elhatározás díjában,
melytől elszokott minden szív. A lelkesülés és gyűlölet rajongása
üdvözlé a látnokot, a reformatort, az izgatót s a nemzet az átalakulás
pályájára lépett. A siker elnémította a gyűlöletet, az akadály
lehangolta a rajongást, de a hit többé nem aludt ki. A költők oly
megdöbbenve tekintettek Széchenyire, mint maga a nemzet. Lyrájok nem
volt oly vakmerész és siralomhoz szokott húrjain remegve zendült meg az
öröm. Ők voltak az elsők, kik befogadták a reményt és hitet, de csak a
kétségbeesésből emelkedtek ki, a nemzeti fájdalomról oly kevéssé
mondhattak le, mint szíve mélyén maga a nemzet. Összeolvasztották a
kettőt, a reményt és emléket, a bánatot és örömöt, a hitet és
aggodalmat. A mult dicsősége előttök oly szent volt, mint a jövendőé;
egyik kézzel a multra, másikkal a jövendőre mutatva lelkesítették a
jelen küzdelmét. Ez volt a nemzet hangulata is, melyet a Vörösmarty
_Szózat_a fejezett ki legerőteljesebben s emelt tisztább lelkesülésre.

A _Szózat_ mindenre hivatkozik, a mi ujjászületési küzdelmében csak
lelkesítheti a magyart s a remény és emlék, a hit és balsejtelem húrjain
játszva, mindenbe az önbizalom és nagyság érzetét vegyíti. Semmi
csüggedés többé, bátran nézhetünk szembe a jövővel. Nagy válság felé
közeledünk, egy jobb kornak kell jönni, vagy ha nem, ha el kell
vesznünk, többé nem veszhetünk nyomorultan. Az bizonyos, hogy így többé
nem élhetünk, s ez már magában lélekemelő. Vörösmarty egészen kiemeli a
magyar lyrát eddigi kétségbeeséséből; még nem zengi a jövő dicsőségét,
de elhatározónak érzi a jelent, nem korholja az elfásult nemzetet, az
életre ébredt, de tettre és hazafi hűségre lelkesíti. Emlékezteti a mult
dicsőségére, előszámlálja epikai és tragikai nagy emlékeit, a
keresztyénségnek és szabadságnak tett szolgálatokat, fölhozza az őrködő
isteni gondviselést, mely annyi viszontagság között sem engedte meg
életereje megtörését; említi a jelen küzdelmeit, az ész, erő, szent
akarat harczát. S nemcsak nemzetéhez fordul, hanem Európához is, melynek
eszméiért küzd nemzete, méltó helyet követel tőle a többi nemzetek
között; a mult szolgálatai, a jelen törekvései díjában kéri a jövendőt,
részvétet küzdelmei iránt, könnyet sirjára, ha vesznie kell, de nem fog
gyáván veszni: a temetkezés fölött egy ország vérben áll. Mily önérzet s
mennyi fájdalomba merűlve, mennyi hit a balsejtelmek közepett s mennyire
uralkodik mindkettőn az elszántság. Mióta lyránk többé nem olvasztotta
össze a hazafisággal a katholicismus és protestantismus eszméit, megvált
az európai solidaritás érzelmétől. Vörösmarty újra összeköti a két
elemet, midőn Európára, a népek hazájára hivatkozik, a specifikus magyar
hazafiság az emberiség érdekeivel egyesül.

A _Szózat_on kívül Vörösmarty még számos hazafiúi költeményt írt. Nagy
változatosság tárul ki előttünk műfajban, eszmében, hangban, de
mindenikben van valami a _Szózat_ szelleméből: emlék és remény,
önbizalom és aggály, de elszántság mindvégig. Hazaszeretetről énekel,
mely a jelent ölelve tartja s a multtól lelkesítve jövőt teremt. A
rendűletlen hazafi hűséget zengi s hol esengve, hol haraggal fordul a
nemzetiségökhez hűtelen úri hölgyekhez, de bízik a jobb jövőben, hiszi,
hogy a megifjuló magyar nem bízza többé hazáját a sors szeszélyére és
szíve vérével váltja meg, éljen vagy veszszen. A jövendő jobb kor vagy a
nagyszerű halál eszméje átvillan nem egy költeményén. De vannak sötét
pillanatai is. A leigázott lengyel nemzet árnya meg-meglepi
képzelődését, többel viseltetik iránta mint részvéttel, mintha a magyar
jövőjét a föltámadt és legyőzött lengyelben sejtené, mintha a nagyszerű
halálról álmodoznék. Bordalában sem feledkezik meg hazájáról. A haza
reményei és aggodalmai élednek föl a jó kedv szeszélyeiben. Hány magyar
ember érzett és gondolkodott úgy a bor mellett, mint ő _Fóti dalá_ban.
«A legelső magyar ember a király» sora szárnyas igévé vált. «Éjszak
rémes árnyai», melyeket egyik versszakában emleget, mi hamar átnyultak a
Kárpátokon. Néha türelme elhagyja és heves ódákban könnyít lelkén,
ilyenek különösen az 1847-ben írt költeményei. Egy szóval Vörösmarty
1825–1848-ig átéli, magába olvasztja nemzete vágyait, törekvéseit s a
leghathatósabban fejezi ki. Az ősi alkotmány veszedelme szülte _Zalán
futásá_t, a Széchenyi által megindított reformmozgalom a _Szózat_ot, a
_Honszeretet_et, mintha Deák sugalmazta volna, az _Országházá_n Kossuth
heves szelleme érzik.

Az 1848-iki átalakulás napjaiban keveset írt. A márcziusi napokban
üdvözölte a szabad sajtót s midőn az idők nehezedni kezdettek, egy
harczi dalt írt: _A síkra magyarok, fegyvert ragadjatok!_ De azután
elnémult; a politikában a forradalom hullámai emelkedtek, a költészetben
Petőfi szilaj muzsája uralkodott. Mint képviselő 1848 végnapjaiban
habozás nélkül követte az országgyűlést Debreczenbe. A vesztett és nyert
csaták zajában élte napjait és _Szózat_ának reményei és balsejtelmei
visszhangzottak lelkén. A huszonöt éves ifju az elhanyatlott ősi
dicsőségről álmodozott s a puhaság fertőjébe sülyedt nemzetét siratta;
hazafi erényről zengett, melynek csak emléke élt már s ime a
negyvennyolcz éves férfiú betelni látta álmait. A régi magyar vitézség
és hazafi föláldozás nagy tettei mintegy ujjá születtek a forradalom
viharában. Vörösmarty örömmel szemlélte mindezt, de folyvást aggodalmak
kisérték. Nem tudott se a költészetnek, se a közügynek élni s
tétlenségbe sülyedt. Midőn 1849 augusztusában az utolsó magyar sereg is
letette a fegyvert, Bajzával együtt Szathmármegyében bujdosott. A két
költő négy hónapig rejtőzött a távol eső megyében. Mindenütt
vendégszerető menhelyre találtak; egyik birtokos a másikhoz küldötte
őket, míg végre az üldözők nyomukat vesztették. Háltak a szabad ég
alatt, egy párszor erdészkunyhókba kellett rejtőzniök s talán még most
is láthatni valamelyiknek ajtaján Vergilius e szavait: _Nos patriam
fugimus_, melyeket Vörösmarty irónnal karczolt emlékül reá. Ekkor tájt
írta _Emlékkönyvbe_ czímű költeményét is, melyben kétségbeesését fejezi
ki. «Mi a világ nekem, ha nincs hazám! A miért éltem, az már dúlva van.»
Az 1850-dik év elején a fővárosba jött, jelentkezett a katonai
törvényszéknél, majd kegyelmet nyerve, falura költözött. Ritkán jött be
Pestre, s ha bejött, mind komorabban tért haza. Barátjai nagy része
bujdosott vagy börtönben szenvedett, Bajzát megőrülve találta, az
akadémia csak eltűrve, mintegy elbujva tartotta üléseit, az irodalom
kegyetlen önkény alatt nyögött, a nemzeti nyelv kiszoríttatott mind a
közigazgatásból, mind az iskolákból s a fővárost az idegen hivatalnokok
egész özöne borította el. Falun legalább nem láthatott ilyesmit s Nyéken
gyermeksége kedves emlékei vették körül. Dolgozni, írni akart, de nem
volt képes reá. Csak a nemzet siralmát, Magyarország jajkiáltását tudta
volna zengeni, a mit nem lehetett, s egyebet semmit. Senki sem érezte
mélyebben hazája szenvedését. Kedélye föl volt dúlva, mint a haza
földje, mint az alkotmány, mint a nemzetiség: rom volt, mint
Magyarország. Együtt nőtt föl egy jobb kor reményeivel, bajnoka, költője
volt annak a nagy küzdelemnek, mely fejlődésbe indította az alkotmányt,
nemzetiséget és újjá szülte a magyart: s ime mindez összedúlva,
letiporva. A Bach-kormány minden rendszabálya, mely a nemzeti lét
gyökerét támadta meg: megannyi tőrszurás volt szivének, bár hazafi
kétségbeesése első rohamaiból kiocsúdva, nem tekintette örökre
elveszettnek hazáját, bízott jövőjében, de a maga életét eljátszottnak
hitte s a szomorú idők egész gyásza kedélyére nehezült. Nagynehezen
mégis irogatni kezdett: Shakespeare _Lear király_át fordította, s néhány
költeményt írt. A _Vén czigány_ volt utolsó költeménye; ezt az
orosz-török háború kiütésekor írta, mely európaivá gyuladott s melyről
azt hitte, hogy befolyással lesz Magyarország sorsára. Nem sokkal ezután
kiszenvedett, 1855 november 19-én, épen abban a házban, a hol azelőtt
huszonöt évvel Kisfaludy Károly lakott és meghalt.

Pest emberi emlékezet óta nem látott oly népes temetést, mint a minő a
Vörösmartyé volt. Húszezer embernél több követte a koporsót s a fogatok
számlálhatatlan sora lepte el az utczákat. Az életét nemzetének áldozott
férfiú halála is a nemzeti érzelem nyilvánulására adott alkalmat. A
főváros népe öt sanyarú év után e temetésen lélekzett föl szabadabban s
a nemzetiség és hazafiság nagy költőjének fényes végtiszteletet adva,
egyszersmind ki akarta mutatni érzelmeit, hogy «megfogyva bár, de törve
nem, él nemzet a hazán». És élt folyvást s alig telt el néhány év, a
Vörösmarty _Szózat_a zendült meg milliók ajkán, visszakövetelve az
alkotmányt, az 1848-diki alkotmányt. Vörösmarty nem csalódott, midőn
erős hittel nemzete jövőjében szállott sírjába. Semmi sem veszélyesebb
egyesekre és nemzetekre egyaránt, mint az elcsüggedés vagy –
elbizakodottság. Vörösmarty egész élete, egész költészete az elcsüggedés
ellen irányul, de irányul egyszersmind a szájas hazafiság és
elbizakodottság ellen is. Egyik költeményében így kiált föl:

  Szeresd hazádat és ne mondd:
  A néma szeretet
  Szűz mint a lélek, melynek a
  Nyelv még nem véthetett.
  Tégy érte mindent, éltedet,
  Ha kell, csekélybe vedd,
  De a hazát könnyelmüen
  Koczkára ki ne tedd.

Rendületlen hűség a hazához csüggedés és elbizakodottság nélkül – ezt
hirdeti Vörösmarty élete és költészete. Ez eszme, ez érzés lángja hassa
át szivünket, ezzel legméltóbban áldozunk a kegyelet oltárán, születése
százados évfordulójának ünnepén.



PETŐFI ÉS A PETŐFI-TÁRSASÁG.[55]

A Petőfi-társaság végre Petőfi-tanulmányokkal is kezd foglalkozni, de
úgy látszik, nem nagy sikerrel. Legalább ezt mutatja Bársony István r.
tag értekezése, melyet a társaság f. évi márczius 10-én olvasott föl
_Petőfi szerelme_ czím alatt. Az értekezés tudtunkra még nem jelent meg
nyomtatásban, de minden lap közlött belőle kivonatot. Bársony egész új
dolgokat akar fölfedezni, a mint a kivonat is tanusítja, a mely egész
terjedelmében a következő:

«Végül Bársony István olvasta föl _Petőfi szerelme_ czímén nagy hatást
keltett munkáját, melyben azt rajzolja meg, hogy Petőfi házas élete nem
volt boldog: Szendrey Julia nem szerette úgy, a mint Petőfi megérdemelte
volna. Ezt bizonyítja Szendrey Juliának már a mézes hetek alatt való
állandó töprengése. Bebizonyított történelmi tény – mondja Bársony –
hogy Petőfi komolyan menekülni nem is akart a segesvári csatában, a
mikor pedig szégyen nélkül tehette volna, hisz mindenki joggal menekült
már. Az a merengés ott a fejéregyházi csatatéren, az a czéltalan
bevárása a végveszélynek: nem volt-e közöny az élet iránt? Az író ezt
boldogtalan házasságából eredőnek tartja.»

E szerint Petőfi házas élete nem volt boldog, boldogtalan házas élete
okozta kora halálát, a segesvári csatából menekülhetett volna, de nem
akart s kétségbeesésből rohant az ellenség fegyverébe. Petőfinének férje
halála után történt gyors férjhez menetele árnyat vet ugyan reá, de
ebből az előbbi időkre nem lehet következtetni, midőn a tények
ellenkezőt bizonyítanak. Bársony, úgy látszik, nem igen olvasta Petőfi
költeményeit, melyek egész haláláig dicsőítik nejét s rajzolják boldog
házas életét. Épen az 1848-ik évben éri el a tetőpontot e tekintetben
költészete s halála előtt egy pár hónappal így ír nejéről:

  És álmodom és álmaim
  Oly kedvesek, oly édesek…
  Te rólad álmodom, hiv angyalom,
  Kit oly híven szeretek,
  Ki lelkem üdvössége vagy,
  Kit Istentől azért nyerék,
  Hogy megmutassa, hogy nem odafönn,
  De lenn a földön van az ég.

Bizonyára e vers nem egy kétségbe esett, halni akaró férj hangulata, s
mást bizonyít az a körülmény is, hogy midőn Petőfi 1849 juliusában újra
Erdélybe utazott, nejét is magával vitte. A mi halálát illeti, mindaz, a
mit erről a leghitelesebb tanúk nyomán tudunk, épen nem igazolja, sőt
megczáfolja Bársony állítását. Petőfi menekülni akart, de már késő volt
s késedelme teljességgel nem volt szándékos; ha szándékos, akkor meg sem
kisérli a menekülést.

Csodálkoznunk kell, hogy Bársony alaptalan állításai ellen a társaság
egyetlen tagja sem szólalt föl, s maga az elnöklő Bartók Lajos is
hallgatott. Talán ez utóbbi egy új Petőfi-ünnepélyen törte a fejét vagy
az építendő Petőfi-ház tervéről álmodozott, s nem figyelhetett Bársony
fölolvasására.

Mindenesetre Petőfi bármely irodalmi társaságtól megérdemel egy kis
figyelmet, még a Petőfi-társaságtól is.



A PETŐFI-TÁRSASÁGRÓL[56]

A Petőfi-társaság január hó elején fönnállásának huszonötödik
évfordulóját ünnepelte. Talán várhatott volna még huszonöt évig,
annyival inkább, mert negyedszázados munkásságának kevés hasznát vette
az irodalom. Mindegy. E társaság kedveli az ünnepélyeket s kap az
alkalmon, hogy ünnepeltethesse magát. De ne panaszkodjunk, hisz ennek az
ünnepélynek köszönhetjük, hogy némi évkönyvfélét adott ki a társaság, a
mit húsz év óta nem tett. A füzetke egyébiránt igen sovány tartalmú s
nincs benne egyéb, mint Szana Tamás titkár beszámolója az elmult
huszonöt évről, a meghalt és élő rendes tagok névsora, az alapítók és
Petőfi-ereklyék jegyzéke.

Bizonyára senki sem veheti rossz néven valamely társaság titkárától,
hogy hivatalos jelentésében nem emlegeti annak árnyoldalait, hanem jó
oldalait hozza föl. De mindenesetre megkövetelhetjük, hogy az, a mit
mond, igaz legyen. Nem hibáztatjuk Szanát, hogy mellőzi azt az okot,
mely a Petőfi-társaság keletkezésére legalább részben befolyt,
tudniillik, hogy némelyek haragudtak a Kisfaludy-társaságra be nem
választatásukért s ezért indítványozták az új társaságot. Némi üzleti
szellem is szerepelt a megalakulásban. Azt hitték az indítványozók,
hogyha a társaság szépirodalmi lapot és műveket ád ki, jobban fizetheti
az írókat, mint a könyvárus-kiadók. Ezt elhallgatja Szana, holott az
első ünnepélyes ülésen maga a társaság elnöke is fölemlítette e czélt.
Szana az alakulás egyedüli indokának azt hirdeti, hogy az új társaság
bensőbb összeköttetést akart eszközölni az irodalom munkásai s a
közönség között, érdeklődést kelteni az irodalmi fölolvasások iránt s
mintegy biztosítani a veszélyeztetett magyar szépirodalmat. E törekvést
nagyon dicsőíti Szana, mert szerinte a Kisfaludy-társaság elsősorban a
széptani elméletek tisztázásán fáradozott s bizonyos előszeretettel nem
a hazai szépirodalom újabb termékeit, hanem a külföldi irodalmak
remekeit, legtöbbször a régi classikusok műveit mutatta be a fölolvasó
ülésen hallgatóinak s kevés hajlamot mutatott arra, hogy közelebb
símuljon a magyar közönség ízléséhez, követelményéhez s ez a tartózkodás
okozta, hogy havi üléseit nagyon kevesen látogatták.

Szana állításai a legnagyobb részt valótlanok. A Kisfaludy-társaság havi
ülésein mutattak be ugyan ó- és újkori remekírók fordításait, de eredeti
művet is nem csekély számmal, az ünnepélyes üléseken pedig csak eredeti
művek olvastattak föl, a mint a szabályok kívánják. A kiadványokban is
számos eredeti művet találhatni. A különbség e tekintetben a két
társaság között az volt, hogy a Kisfaludy-társaság kiadványaiba vegyest
vett föl eredetit és műfordítást, a Petőfi-társaság kizárt minden
fordítást, csak eredeti művet adott ki, olyant a milyent, de húsz év óta
nem ad ki semmit, csak ünnepélyeket, kirándulásokat és lakomákat rendez.
Valóban nem érthetni, hogy miben érte el czelját, mely Szana fönnhéjázó
kifejezése szerint nem volt egyéb, mint a veszélyeztetett magyar
szépirodalom biztosítása. Hisz később maga Szana bevallja, hogy
kiadványaik iránt a közönség alig érdeklődött s mindennemű vállalataikat
kénytelenek voltak megszüntetni. De a fölolvasások – mondja Szana – az
irodalmi fölolvasások, ezeknek a Petőfi-társaság teremtett közönséget a
fővárosban s ez a társaság legfőbb érdeme. Ebben sincs igaza. A
Kisfaludy-társaság ünnepélyes ülései mindig nagy közönséget vonzottak
előbb a Múzeum, majd az Akadémia dísztermébe, a hol az ülések tartattak;
az igaz, hogy a hónapi üléseket kevés közönség látogatta, mert szűk volt
a hely előbb a Trattner-házban, majd az Akadémia egyik földszinti
szobájában. De mihelyt az Akadémia tágasb heti üléstermét engedte át a
társaságnak, nagy közönség hallgatta fölolvasásait; a Petőfi-társaságnak
is csak azóta van nagyobb közönsége, mióta ott tarthatja üléseit.

De miért túlbecsülni valamely társaság üléseinek látogatottságát? Az
csak külső dísz, a fő a belső munkásság s a kiadványok értéke. S e
tekintetben a Petőfi-társaság érdeme, hatása alig jöhet szóba.
Főfeladata lett volna fejtegetni Petőfi költészetét æsthetikai és
irodalomtörténeti szempontból, elősegíteni művei kritikai kiadását,
tisztázni életadatait s megiratni életrajzát. Erre nézve alig tett
valamit a Petőfi-társaság. Az Athenæum kritikai kiadását nem
kezdeményezte és szellemileg nem támogatta. Petőfi életrajzi adatait
Ferenczi Zoltán gyűjtötte össze _Petőfi-Múzeumá_ban s a
Kisfaludy-Társaság iratta meg e buzgó adatgyűjtővel életrajzát, a melyet
három kötetben ki is adott. Még legméltánylandóbb a Petőfi-társaság
munkásságában az, hogy gyűjti Petőfi műveinek kiadásait, fordításait,
kéziratait s némely ereklyéit. De itt sem tartja meg a kellő határt.
Petőfi bútordarabjainak hirdet minden széket, padot, szekrényt, melyeket
Petőfi valahol mint vendég használt. Igy sok lim-lomot összegyűjthetni,
de elhelyezésök szüksége nem indokolja a Petőfi-házat.

A füzetke a társaság anyagi viszonyairól nem nyújt kellő
fölvilágosítást. Csak annyit tudunk meg belőle, hogy a társaság vagyona
alapítványokban 55,264 korona, a Petőfi-házra pedig begyült 40,354
korona 50 fillér, de hogy az alaptőke jövedelme mire fordíttatik, a
Petőfi-ház tőkéjének kamatja a tőkéhez csatoltatik-e, arról hallgat a
jelentés. Úgy látszik, a társaságnak nincs szabatos költségvetése,
legalább a füzetke egyetlen évről sem közöl valami ilyest. De annál
többet olvashatunk benne a társaság nagy hatásáról, mely ébren tartja a
nemzet kegyeletét Petőfi iránt, ápolja a hazafi érzelmeket és éleszti a
nemzeti szellemet. De Petőfi iránt a nemzet kegyelete a Petőfi-társaság
alakulása előtt is nyilatkozott, művei a Petőfi-társaság nélkül is nagy
kelendőségnek örvendettek s nekünk úgy tetszik, hogy nem annyira
Petőfinek van szüksége a társaságra, mint inkább a társaságnak van
szüksége Petőfire, hogy népszerűsítse magát és dicsőségénél sütkérezzék.
Azok a rossz versek és beszédek, melyek Petőfi dicsőítésére a
Petőfi-társaság ünnepélyein fölolvastatnak, nem igen táplálhatják a
kegyelet érzését. Ime legújabb ünnepélyén a Petőfire vonatkozó művek
épen botrányosak voltak. Gróf Zichy Gézának _Petőfi és a gyermek_ czímű
költeménye csak gyerekes ízetlenség, de a Váradyé nemcsak a jó ízlést
sérti, hanem a vallásos érzületet is. Ez úgynevezett legendában a Petőfi
szellemalakja honvédtársaival az égbe ront, a hol az Isten épen egy új
villámot akar sújtani a magyar nemzetre, Petőfi meg fogja kezét,
ráriaszt, hogy ne merje azt tenni, az Isten engedelmeskedik Petőfi
parancsának s eláll szándékától. A harmadik Petőfire vonatkozó
fölolvasás próza volt Tolnai Lajostól, a Petőfi kritikusairól a
forradalom utáni időből, s a mint a hirlapi tudósításokból kivehetni, az
értekező egy csoport ferdítést és rágalmat halmozott össze, támadva báró
Kemény Zsigmondot, Aranyt, Erdélyit, Salamont és Gyulait.

Sajnos, hogy mind e három fölolvasó nemcsak a Petőfi-, hanem a
Kisfaludy-társaságnak is tagja. Egy pár év óta a Kisfaludy-társaság
örömest választ tagjaivá Petőfi-társasági tagot. Mivé válik a
Kisfaludy-társaság lassanként, ha ez áramlatnak nem tud ellenállani?
Lesülyed a Petőfi-társaság színvonalára; két Petőfi-társaságunk lesz,
pedig egy is igen sok.



A MAGYAR HELYESÍRÁS.[57]

A magyar Akadémia mindjárt megalakulása után, 1832-ben, megállapította a
magyar helyesírás szabályait, saját kiadványai számára. Nemsokára
nemcsak az irodalom fogadta el azt, hanem nagyrészt az iskolák is, bár
hatóságilag el sem rendeltetett. Egyszóval az Akadémia ez ügyben minden
külső kényszer nélkül hódító tekintélylyé emelkedett. Szabályai kevés
módosítással számos kiadást értek; 1876-ban újra átvizsgáltattak, nem
egy javításon mentek át s egész 1901-ig érvényben maradtak.

Ez idő alatt az akadémia első osztályában egy egész ortholog párt
alakult, mely elítélte ugyan a nyelvújítást, de csodálatosképen a
helyesírás terén gyökeres újításokat kezdett indítványozni. Két tagja
már 1876-ban a phonetikai helyesírást indítványozta, de azt egyetlen
akadémiai tag sem pártolta. Föl is hagytak a merész újítással, de kerülő
úton igyekeztek belőle egyet-mást megvalósítani s más hozzáférhetőbb
résen kisérlették meg a régi helyesírás megrontását. A Nyelvtudományi
Bizottság egyik kevéssé népes ülésén elhatározták, hogy a _Nyelvőr_ben
nem követik többé az Akadémia helyesírását, bár az akadémiai ügyrend
szerint minden akadémiai kiadványban az Akadémia helyesírása használandó
s egész 1888-ig maga a _Nyelvőr_ is a szerint írt. Az osztálytitkár
figyelmeztette is erre Simonyi Zsigmondot, a bizottsági előadót, de ez
azzal állott elő, hogy úgyis a szabályok átvizsgálásának küszöbén állunk
s az új szabályokhoz a _Nyelvőr_ is alkalmazkodni fog. De nem
alkalmazkodott s az osztály, mely elég gyönge volt eltűrni az Ügyrend
megsértését, végre megemberelte magát s szigorúan elrendelte annak
szoros megtartását s így Simonyi abba a furcsa helyzetbe jutott, hogy a
_Nyelvőr_ben nem követheti saját helyesírását.

Végre 1891-ben magában az Akadémiában is föllépett indítványaival a nagy
reformer, melyek négy pontból állottak s a melyekből egyetlenegyet sem
fogadott el az Akadémia. Úgy látszik, ezt előre sejtette s mint jó
magyar ember, a ki megtanulta politikai életünk hatása alatt, hogy a
kisebbség ne rendelje magát alá a többségnek s ne várja meg, mig
többséggé alakulhat, hanem erőszakoskodjék s minden úton-módon
igyekezzék meghiúsítani a többség akaratát – egész hadi tervet eszelt
ki. Először is a budapesti népnevelők egyesületéhez fordult, biztatta
őket, hogy járuljanak küldöttséggel a vallás- és közoktatási
miniszterhez s kérjék a helyesírás rendezését. Dorogsághy Dénesné
indította meg a mozgalmat a népnevelők egyesületében. A női báj és
férfias elszántság egyesülve jelent meg a miniszter fogadó termében és
elpanaszolta a magyar helyesírás bajait, hogy annak rendkívül ingadozó
és zavaros állapota tetemesen megnehezíti a népiskola egyik elsőrendű
föladatát, az írás és fogalmazás tanítását. A miniszter ugyan azt
mondhatta volna a küldöttségnek: Sajnálom, de én az iróknak nem
parancsolhatok, hogy milyen helyesírást kövessenek. Az iskolában eddig
az Akadémia helyesírását tanították, tanítsák ezután is ezt, tartsák meg
pontosan, így aztán nem lesz rendetlenség. Ha Deák Ferencz, Vörösmarty,
báró Eötvös József és Arany János megelégedtek az Akadémia
helyesírásával, önök is megelégedhetnek, még akkor is, ha oly jeles
munkákat írnak, mint ők. A miniszter nem így tett, figyelemre méltatta a
kérvényt, s mivel tudta, hogy az Akadémiában s az Akadémián kívül
vitatják a helyesírás újabb kérdéseit, megbizta Simonyit, hogy a
szakértők tárgyalásai alapján dolgozza ki a helyesirásnak rövid és
könnyen érthető szabályzatát. Simonyi nagy örömmel fogadta a megbízást,
melyre számított, beadta munkáját s a miniszter áttette azt a
közoktatási tanácshoz véleményadás végett. Ennek még jobban megörvendett
Simonyi, mert biztosra vette, hogy társai, a kik az Akadémiában
kisebbségben maradtak, itt többségre emelkednek s a miniszterrel majd
kikapartatják a forró gesztenyét.

Valóban a miniszter Simonyi és az Akadémia között a Közoktatási Tanácsot
tette bíróvá. A Közoktatási Tanács bizonyára tiszteletreméltó testület,
de valami jeles munkássággal nevét emlékezetessé még nem tette és semmi
tekintetben nem helyezhető az Akadémia fölibe. Nem vonhatni kétségbe a
miniszternek azt a jogát, hogy attól kér tanácsot, a kitől tetszik, de
ez eljárása talán még sem volt egészen helyes és illő. Wlassics
másodelnöke volt az Akadémiának s egyik kiváló tagja. Ha annyira szívén
feküdt a helyesírás kérdése, megjelenhetett volna az Akadémia illető
ülésén és fölszólalásaival befolyhatott volna a határozatokra, de a
viták idejekor távollétével tündöklött buzgó miniszterünk. Maga is
érezte később helyzete visszásságát, s eljárását azzal igyekezett
enyhíteni, hogy se a Közoktatási Tanácsnak, tehát Simonyinak, se az
Akadémiának nem adott igazat, a vitás pontok mindenikét helyesnek itélte
s ez értelemben adta ki az iskoláknak rendeletét, a melyet tolerantiæ
edictumnak is nevezhetni.

A rendeletet a sajtó nem fogadta azzal az örömriadással, melyre talán a
miniszter és Simonyi számítottak. Egyik lap félreértette, a másik
egyenesen megtámadta, a harmadik következetlenséggel vádolta, a negyedik
közönyösen fogadta, az ötödik phonetikai helyesírást követelt s így
tovább. Csak a Rákosi Jenő _Budapesti Hirlap_ja volt elragadtatva, s
fönnen hirdette, hogy tulajdonképen az ő lapjának helyesírását fogadta
el a miniszter, a mi nem igaz. Rákosi szeret ünnepelni és szereti
ünnepeltetni magát; eltűri, hogy lapjában folyvást dicsérjék nem épen
jeles tragédiáit, s midőn a főrendiház tagjává nevezték ki, nem restelte
majdnem egy álló hétig közölni azokat az üdvözlő, magasztaló leveleket,
melyeket ez alkalommal kapott. Most is hogy engedné másnak az új
helyesírás dicsőségét? «A miniszteri szabályzatot – úgymond – röviden
úgy jellemezhetjük, hogy törvényesíti a _Budapesti Hirlap_ helyesírásí
elvét, de gyakorlatban nem megy a _B. H._ határáig, de első lépése igen
nagy: az elv győz, a többi alkalmazás, tapintat, ízlés és bátorság
dolga.» No előre bátran, tollforgató urak! Kövessétek Rákosi tapintatos
és ízléses hóbortjait.

Simonyi is adott ki egy füzetkét a rendelet dicsőítésére _Az új
helyesírás szövege és magyarázata_ (Budapest 1903) czíműt, Wlassicsnak
ajánlva hálája jeléül. Ő is mint Rákosi hizeleg a miniszternek,
dicsekszik küzdelmes fáradozásaival, melyeket néhány év óta a jobb,
természetesebb és nemzetiesebb helyesírásnak ügyében kifejtett; a
miniszteri tisztviselők közül kiemeli Halász Ferenczet, a nemzeti
népnevelés ismert harczosát, a ki lankadatlan érdeklődésével ösztönözte
az ő törekvését, Kőrösi Henrik kir. tanfelügyelőt, a ki kezdettől fogva
szakszerű, indokolt és összefoglaló jelentéseivel mozdította elő az
ügyet. Végül így kiált föl: «A jobb és egyszerűbb írásmód eddig ki volt
tiltva az iskolából, mától kezdve igen gyorsan tért foglalhat, mert
nyitva találja az iskola ajtaját, s hogy erre a lehetőséget megadta,
azért hála és dicsőség illeti meg a minisztert». A hála mindenesetre
megilleti a minisztert, de a dicsőség nem. Mit Wlassics, mit Halász, mit
Kőrösi! Ők csak mellékalakok ebben a győzedelmes hadjáratban. A főhős
Simonyi Zsigmond, a hősnő pedig Dorogsághy Dénesné, a ki, mint egy
második Rozgonyi Czeczilia, ritka bátorsággal a boldogulás réve felé
indította az új helyesirás hajóját.

De komolyan szólva, a miniszteri rendelet vizsgálata önkénytelenül a
következő kérdéseket kelti föl a gondolkozóban: vajon elkerülhetetlen,
szükséges volt-e kétféle hivatalos helyesírás megállapítása? Elérjük-e
ezzel azt a czélt, a mire nyilatkozata szerint a miniszter is törekszik,
hogy a helyesírás terén csökkenjen a zavar s rövid idő mulva teljesen
megszünjék? Vajon Simonyi újításai, ha kiállották is a Közoktatási
Tanács kritikáját, kiállják-e a józan észét is, mert a tudománynak nem
sok köze van hozzájok.

A miniszteri helyesírás leginkább két pontban tér el az akadémiaitól.
Oly fontos-e e két pont, hogy szakadást igazolhat? A francziák példájára
való hivatkozás nem illik a mi viszonyainkra. A mi helyesírásunk könnyű
és egyszerű, a francziáké nehéz és bonyolult, mely ugyancsak rászorul a
könnyítésre és egyszerűsítésre s mégis a miniszteri reformok nagy
akadályra találtak, mert Francziaországban nem oly könnyű elbánni az
Akadémiával s a legjelesb írókkal, mint nálunk. Bourgeois közoktatási
miniszter 1891-ben nem annyira rendeletet, mint utasítást intézett az
iskolai igazgatókhoz és vizsgáló tanárokhoz a helyesírási ügyben, de
siker nélkül; egyik következő miniszter Leygues 1900-ban valóságos
rendeletet adott ki, a helyesírás reformja ügyében, de oly ellenzésre
talált az irodalom részéről, hogy 1901-ben egy részét vissza kellett
vonni s újjal pótolni, de tartóssága ennek is kétséges. Ilyesmi nálunk
nem fog történni, az irodalom közönye miatt, hanem lesz három-négyféle
törvényesített helyesírásunk, egyik az akadémiáé, a másik a közoktatási
miniszteré, mely háromfelé ágazik, a mennyiben engedményeket tesz s a
tudományos könyvekben a műszók magyaros írását megtiltja s ezt csak a
szorosan vett irodalmi művekben engedi meg a közkeletűség elvénél fogva.
Hol marad így a rend, határozottság és egyöntetűség, melynek érdekében
indult meg a mozgalom? A miniszter jót akart, de az ő jó akarata nemhogy
csökkentené, hanem növeli a zavart.

A miniszteri helyesírás – ismételjük – leginkább csak két pontban tér el
az akadémiaitól. Legalább a Közoktatási Tanács így nyilatkozik
fölterjesztésében. Alább látni fogjuk, hogy ez nem igaz, de vizsgáljuk
egyelőre csak e két pontot. Az első pont a magyar _cz_ kiküszöbölése és
a puszta _c_-vel való helyettesítése. Ha minden idegen szót magyarosan
írnánk, akkor helyes volna e szabály, de ezt a miniszteri helyesírás sem
kivánja, minthogy pedig az idegen szókban a c változó hangzású, a _cz_
megtartásával a magyar olvasó teljes tájékozást nyer arról, hogy a mi
_cz_-vel van írva, az magyar szó, a mi _c_-vel az idegen, a míg most a
puszta _c_ nem egyszer zavarba hozhatja. Egy betű megtakarítása
folytonos zavart szülhet, a mi semmiesetre nem nyereség.

A másik eltérő pont az _a ki, a mely_ összeírása a hozzájok tartozó
kötőszókkal egyetemben. Ez ellen Arany János erélyesen kikelt még
1865-ben. Kitünő értekezése összes munkáiban is megtalálható. Kifejti
benne a visszahozó névmás eredetét, mely régebben _azki azmely_ volt,
később elhagyták mellőle a _z_-t, de hiányjellel írták: _a’ki a’mely_,
majd elhagyták a hiányjelt is, de sohasem írták össze s bizonyos
pattantással ejtették ki, nem úgy, mint ejtjük ezt _laki_ (Újlaki). «A
legtöbb élő magyar fül arról tanuskodik, hogy _laki_ és _a ki_ másként
ejtetnek. Az összes magyar alföld más vidékek nagy részével együtt, az
_a ki_-ben olyforma pattantást hallat, mintha kettős _k_ volna utána. S
hogy ez nem új korcsosodás a nyelvben, mutatja a régi írók példája, kik
a XVI. század eleje óta, mindenkép igyekeztek e pattanó hangot
visszaadni. Hogy többet ne említsünk, némelyek _h_-t írtak az _a_-hoz,
így _ahki_, mások a _k_-t forma szerint kettőztették, így _akki_.
Megállapodott versmértanunk egy Vörösmarty kezei közt, hosszúnak vette
az ily _a_-t, akadémiánk 48 előtt így tanította s a _z_ kimaradtát
mutató hiányjelt pontosan fölrakta nyomtatványaiban. Csak mióta a
hiányjelt, merő leírási kényelemből, elhagyogatjuk, azóta kezd némely
fül közönyössé válni az _a_ pattanó ereje iránt és szokni az egészen
rövid ejtéshez». Értekezését Arany ekkép végzi be: «Ha, még régi
alakjában az _az ki, az mi_ élne, semmi szónk nem volna összeírásuk
ellen; miért? hisz ezeket is kapcsoljuk: _mindenki, senki, semmi_. De az
_aki_ írás által oly kiejtés kap lábra, mely ellen minden magyar
nyelvérzék tiltakozik. Mi legalább, ha provincialismussal sujtatunk, sőt
ha egyedül maradnánk is, kimondjuk, hogy négy század irodalmától
támogatott és a legszűzibb ajkú magyar nép kiejtésén táplált
provincialis lelkiismeretünk mindhalálig borzadni fog _aki_-nek írni oly
szót, melyet így volnánk kénytelenek olvasni: _akki_.»

Nyelvészeink Aranynak ez értekezését nem tudták megczáfolni. Ujabban
Simonyi kisérlette meg ezt, de kevés szerencsével. Kétségbe hozta minden
adat nélkül, hogy a magyar népnek két harmada _akkit, ammit_ ejtene vagy
ha ejtett is, Arany czikke óta egy negyedszázad telt el s ezalatt (talán
Simonyi nagyon olvasott munkái következtében) igen elterjedt a rövid
kiejtés. Az a pattanó kiejtés csak oly proviancialismus, mint Dunántúl
az _okossan, erőssen_ kiejtés, pedig egy _s_-t irunk. Vajon kinek a
nyelvérzékébe bizhatni inkább, az Aranyéba, vagy a Simonyiéba? A
Közoktatási Tanács a Simonyiéba bizott, és leszavazta Aranyt és az
Akadémiát, s Kőrösi Henrik és Halász Ferencz tanácsára, a miniszter azt
helyben is hagyta. Szegény Arany János! Még megérjük, hogy munkáit az új
helyesírással fogják kiadni s belé erőszakolják az _akit, amit_, de
fölteszünk a kiadókról annyi kegyeletet, hogy ettől mégis visszariadnak,
azonban az iskolai kiadásokról nem állunk jót, mert a nyelvészeti düh
nem ismer határokat.

A harmadik pontban, az idegen szók írásában, a miniszteri helyesírás
látszólag nem nagyon tér el az akadémiaitól, de mégis lényegesen
különbözik tőle. Az akadémiai szabály ez: «Az idegen eredeti szók,
részint meghonosult szók, nyelvünkben közkeletűek, részint valóságos
idegen szók, melyeket nem érzünk mieinknek. Magyarosan csak a
meghonosult szókat írjuk, a valóságos idegen szók közül pedig csak
azokat, melyek nem latin írású nyelvekből vannak véve.» Simonyi erre azt
jegyzi meg, hogy nem lehet határt vonni a meghonosult és meg nem
honosult szók közt, s így a következetlenséget sohasem lehetne
megszüntetni. Ebben van némi igazság; az Akadémia a fejlődésre bízta a
honosult és meg nem honosult szók kérdését s a jobb írók tapintatára,
kiknek tekintélye után indulhat a közönség. De vajon a Simonyi szabálya
szabatosabb-e?

A miniszteri szabályzat szerint: «Az idegen szóknak egy részét
magyarosan, vagyis magyaros kiejtés szerint, más részét az idegen
írásmód szerint kell írni. Magyarosan azokat, melyek a nép nyelvében is
közhasználatúak, s azokat, melyek az irodalomban közhasználatúak. Idegen
írásmód szerint írjuk az idegen fogalmak, intézmények, szokások stb.
nevét, továbbá a nem közkeletű tudományos és egyéb műszavakat». A
közhasználatú és nem közhasználatú szók közt épen oly nehéz határt
vonni, mint a honosult és meg nem honosult szók között. Annyi bizonyos,
hogy a közhasználat tágabb fogalom, s kivéve azokat, melyeket tilt a
szabály, minden idegen szót magyarosan írhatni. Simonyi nagyon
dicsekszik a következetességgel, de miféle következetesség az, mely
szerint _sinecura, cercle, praetor, déjeuner, adagio,_
_reconvalescentia_ stb. idegen helyesírással irandók, ellenben _ráció,
kvóta, illojális, rutín_ stb. magyarosan? E mellett a miniszteri
helyesírás szerint a szorosan tudományos könyvekben a műszavakra nézve
más helyesírás követendő, mint a tisztán irodalmi művekben, vagy a nép
számára írt könyvekben. Bizony fölkiálthatunk Petőfivel: «Szent atyám,
beh tarka élet!»

Midőn a negyedik pontot akartuk megemlíteni, erre vonatkozólag egyik
dolgozótársunktól a következő levelet kaptuk, melyet egész terjedelmében
közlünk:


Tisztelt szerkesztő úr! A magyar helyesírásban eddig általánosan
elfogadott szabály volt, hogy:

a kétjegyű betűkön (_cs, gy, ly, ny, sz, ty, zs_) végződő főneveknél a
_val, vel, va, ve_ névragok fölvételekor keletkező kettős mássalhangzó
csonkítatlanul kiírandó, például _tanács-tanácscsal, becs-becscsel,
lőcs-lőcscsel;_ ugyanígy _tárgygyal, hegygyel, ügygyel, helylyel,
királylyá, asszonynyal, észszel, kontytyal, gúzszsal, rozszsal_ stb.

Igy írja e szókat a Tudós Társaság már 1832-ben s így írja az Akadémia
ma is, s nemcsak az Akadémia, hanem az egész mai irodalom s valamennyi
hirlap, köztük még azok is, a melyek különben a leghevesebb harczot
folytatják az Akadémia helyesírási szabályai ellen. A folyó év márczius
25-én megjelent napilapokból jegyeztem ki a következő példákat:
_gúnynyal, unoka-öcscse, tavaszszal, eseménynyé_ (Budapesti Hirlap);
_gúnynyal, hangsúlylyal_ (Pesti Napló); _becscsel_ bír (Budapesti
Napló); _egyezménynyel_ (Egyetértés); _kormány-nyal_ (Magyar Hirlap);
_eredménynyel_ (Alkotmány); _indítványnyal_ (Magyar Szó) stb.

«A fejlődő irodalom» e tekintetben tehát «nem ütött rést a hagyományos
szabályokon» s «ingadozás» itt egyáltalában nem volt tapasztalható.

S ime a Vallás- és Közoktatásügyi Miniszter úr legújabban kibocsátott
iskolai helyesírás szabályzata minden szükség s igaz ok nélkül egyszerre
csak föl akarja dönteni az általánosan elfogadott szabályt, s a 3. §-ban
elrendeli, hogy:

«a kétjegyű betűkben nyujtás esetén könnyebbség okáért csak az első
jegyet kettőztessük, például… _vesszük, öccse, asszonnyal, királlyá_».

Az új szabályzat szerint tehát az iskolában ezentúl, az eddigi közszokás
ellenére, azt fogják tanítani, hogy _görccsel, Béccsel, kaláccsal,
Wlassiccsal, üggyel, heggyel, vággyal, mollyal, hánnyal, kénnyel,
pinttyel, ponttyal, szásszal, résszel, gúzzsal, Párizzsal_ stb. irandó,
s a ki nem így ír, helyesírási hibát követ el, s a tankönyvíró, hogy
munkáját az iskolák számára elfogadják, kénytelen lesz, a rendelet
értelmében, az új szabályhoz alkalmazkodni.

Mert az iskolai helyesírás szabályzata épen ebben a pontban
kérlelhetetlen. Míg az ismert vitás pontokra nézve türelmes és
engedékeny s a tanártestületek pædagógiai belátására bízza, hogy akár a
_cz_, akár a _c_, akár a _te szerinted_, akár a _teszerinted_ mellett
döntsenek, addig a 3. §. dolgában nem ismer alternativát; itt már nem
enged szabad választást, hanem kategorice rendeli, hogy az iskolában
ezentúl csakis e szerint szabad tanítani.

S a mi az egész dologban legnevezetesebb, e szakasz, úgy látszik, a
miniszter úr tudta nélkül jutott bele a szabályzatba. Rendelete minden
sorából kitetszik ugyanis, hogy a miniszter úr azon hiszemben hagyta
helyben az iskolai helyesírás szabályait, hogy azok a» M. tud. Akadémia
szabályzatának alapján állanak», s ott, a hol a két szabályzat között
eltéréseket tapasztalt, határozottan belétette az iskolai szabályzatba,
hogy választást kell engedni a kétféle írásmód között. Ha a miniszter
úrnak tudomása van arról, hogy a 3. §. teljesen szakít nemcsak a
hagyománynyal, hanem az eddigi közszokással is, bizonyára meg nem engedi
a szótöveknek e barbár megcsonkítását, vagy ha talán mégis megengedte
volna, akkor okvetetlenül itt is, úgy a mint a többi – sokkal csekélyebb
jelentőségű – eltéréseknél tette, a döntést szabad választásra, a
«pædagógiai belátásra» bízta volna.

Sőt még magának az Orsz. Közoktatási Tanács állandó bizottságának sem
lehetett tudomása a 3. §-ról. Az Orsz. Közoktatási Tanács 1902 május
21-én kelt fölterjesztésében ugyanis kiemeli, hogy az «állandó
bizottságot tárgyalásaiban az az elvi szempont vezette, hogy az iskolák
számára kibocsátandó szabályzat lehetőleg megegyezzék az Akadémia
szabályzatával» s azután így folytatja:

«Az Akadémia szabályzatától valóságos eltérést csak kettőt fogadott el
az állandó bizottság: először a _cz_ helyett az egyszerű _c_-t;
másodszor az _a ki, a mi_ stb. összetett névmások egybeírását».

Kitünik ebből, hogy a szabályzat 3-ik szakaszában foglalt eltérésről az
Orsz. Közoktatási Tanácsnak sem volt tudomása, hiszen ha van tudomása
róla, okvetetlenül meg kellett volna a fölterjesztésben említenie, hogy
e tekintetben is eltérés forog fönn a két szabályzat között.

Ime egy orozva költ paragraphus, melyről a rendelet kibocsátása előtt
sem a miniszternek, sem a Közoktatási Tanácsnak nem volt tudomása. S
mégis benne van a miniszteri rendelethez csatolt szabályzatban! Hogyan
juthatott bele s meddig marad benne?»


Eddig tart tisztelt dolgozótársunk levele, a mely fölöslegessé tesz
minden bővebb magyarázatot. Mindenesetre nem ártana a kérdést
fölvilágosítani. A közoktatási miniszterium közlönye, hol a rendelet
megjelent, néhány sorral megtehetné ezt. Kellemetlen dolog, de még több
kellemetlensége is lesz a miniszternek a helyesírás ügyével. Báró Eötvös
József és Trefort Ágoston tudták, hogy mit tesznek, midőn nem adtak ki
helyesírási rendeletet, s az Akadémiára hagyták a szabályzat
megállapítását. Miért vesződjenek a nyelvészekkel, midőn úgy is van elég
más vesződségök is. Aztán egy conservativ testület, mint az Akadémia,
nem könnyen újít, míg a miniszteriumok hajlandóbbak erre. A miniszterek
változnak s tanácsosait könnyebben megszállja a vágy, hogy valamivel
emlékezetessé tegyék magokat. Lehet, hogy egy pár év alatt új
szabályzatot dolgoztat ki mostani miniszterünk is, ha a kiadottnak nem
látja sikerét s a zavar növekedni fog. De akár az akadémiai, akár a
miniszteri helyesírás szerint írunk, vajha tudnánk mennél jelesebb
műveket írni. Fájdalom, ezt a miniszter nem rendelheti el.



NÉVMUTATÓ.

  =A.=
  «Abafi» 100, 129.
  Ábrányi Kornél 274, 288.
  Académie Française 322.
  Acsády Ignácz 274.
  Adalék Kossuth jellemzéséhez 282.
  Aeneis 253.
  Aigner Lajos 277.
  Akadémia 153, 172, 173, 174, 189, 223, 256, 270.
  – Évkönyvei 324.
  – Értesítő 155.
  – helyesírása 415.
  Alföldi Hirlap 138.
  «Alfréd» 176.
  Alkotmány 423.
  Amerika 83.
  «Anatole» 116.
  Andrássy Gyula 220.
  «Antonius és Cleopatra» 95.
  Ányos Pál 78.
  Apáthy István 294.
  «Apotheosis» 35.
  Apponyi Albert 272.
  Arany János 17, 32, 49, 51, 159, 164, 169, 182, 190, 213, 247, 250,
    273, 277, 280, 314, 319, 391, 392, 397, 416, 420.
  – betegsége 263.
  – prózai dolgozatai 263.
  Arany Julia 265.
  Arany László 15, 16, 19, 49, 50, 192, 269.
  Ariosto 261.
  Aristophanes 265.
  Árpád 264.
  «Arthur» 188.
  «Áruló guzsaly» 236.
  Athenæum 163, 170.
  Aurora 252, 279.
  Aurora-kör 110, 389.
  =B.=
  Bach-kormány 404.
  Bacsányi János 78.
  Bajza József 35, 160, 164, 168, 170, 270, 279, 403.
  Bajza Lenke 116, 123.
  Balassa Bálint 32, 47.
  «Balassa Menyhárt» 31.
  Ballagi Mór 153.
  Bánffy György 67.
  «Bánkbán» 108.
  Bánóczi József 210.
  Barcsay Ábrahám 48.
  Barna Ferdinánd 313.
  Baróti Szabó 78.
  «Baróthy Ilona» 85.
  Bársony István 406.
  Bartók Lajos 241, 408.
  Batizi András 46.
  Beck Károly 159.
  Bél Mátyás 327.
  – Beniczky Péter 47.
  Beőthy Zsolt regénye 126.
  Bercsényi 69.
  Bessenyei 252.
  Bethlen Gábor 246.
  Beust 348.
  «Biró Márton» 126, 128.
  «Bolond Istók» 254, 260.
  «Bolond Miska» 53, 40.
  Bocskai 246.
  Borsszem Jankó 342.
  Bottyán János 59.
  Brassai Sámuel 39, 153.
  Brougthon 78.
  Buchanan 251.
  «Buda Halála» 51, 264.
  Budapesti Hirlap 227, 274, 276, 376, 417, 423.
  – Napló 423.
  – Szemle 192, 223, 225, 275, 277, 280, 281, 313.
  «Bujdosók» 165, 390.
  Bulgária 330.
  Bulla János 182.
  Byron 162, 345.
  =C.=
  Camœns 31.
  Cantu Caesar 208.
  Carmela 354, 357.
  Caudle’s curtain lectures 3.
  Cervantes 326.
  Chamisso 159.
  «Chinchilla herczeg» 85.
  Codex diplomaticus 275.
  Columbus 306.
  Corpus juris 330.
  Crébillon 256.
  Cromwell. 282, 283.
  Curtius 251.
  Csaba-monda 261, 264.
  Csáky vezérőrnagy 70.
  Családi könyvtár 277.
  Csali mesék 25.
  Császár Ferencz 162.
  Csehország 330.
  Csengery Antal 138, 191, 263, 282, 284, 286, 287, 385.
  Csernátony Lajos 134, 141, 145, 146, 148, 149, 150.
  Csiga vendéglő 111.
  Csokonai 166, 251, 316, 389, 390.
  «Csongor és Tünde» 166, 391.
  Csukássy 228.
  Czuczor 163, 167, 169.
  =D.=
  Daliás idők 260.
  Dante 186, 261.
  Deák Ferencz 145, 191, 192, 199, 202, 221, 232, 272, 402, 416.
  Decsi 251.
  Degré Alajos 224.
  «Démon» (a) 187.
  Dessewffy Aurél 189.
  Dévai Biró Mátyás 31.
  Dickens 376.
  «Doctor Allwissend» 21.
  Dóczi Lajos 342, 351, 353.
  «Dongó és Mohácsi» 21.
  Dorogsághy Dénesné 415.
  Dugonics 252.
  – Példabeszédek 48, 50.
  Dumas 84.
  =E.=
  «Edelény a hű szerető» 236.
  Egyetértés 288, 423.
  «Egy szónok, a ki el nem áll áll» 88.
  «Egy úr Amerikában» 88.
  «Élet és literatúra» 30, 32.
  Életképek 134, 174, 257, 258.
  Ellenőr 148.
  «Előitélet és felvilágosultság» 116, 123.
  «Elveszett alkotmány» 257.
  «Ember tragédiája» 263.
  «Emlékeim» 132.
  Engel (történetíró) 327.
  Eötvös József 100, 101, 163, 277, 284, 416.
  «Eppur si muove» 105.
  «Erbia» 251.
  Erdélyi Hiradó 134.
  Erdélyi János 15, 16, 18, 20, 25, 32, 48, 49, 167, 169, 280.
  Esti Lap 137, 140, 147.
  Esztergom 67.
  Eutropius 251.
  =F.=
  «Falu jegyzője» 100.
  Fáncsi szinész 253.
  Farkas András 45.
  Farkas Kálmán 268.
  Fáy András 357.
  «Fehér ló fia» 20.
  Fejér György 275.
  «Fekete sereg» 86.
  «Fenn és lenn» 375.
  I. Ferdinánd király 329.
  Ferencz császár 228.
  Ferenczy Zs. I. (irodalomtörténész) 27, 33, 34.
  Ferenczy szobrász 253.
  Fessler 327.
  Figyelő 153.
  Florian 256.
  Forgách 331, 336.
  Fortunatus 251.
  «Fóti dal» 39, 402.
  Fővárosi Lapok 39, 58, 223, 227.
  Fraknói Vilmos 324.
  Franklin-társulat 277, 317.
  «Fránya hadnagy» 88.
  Frecskay János 317.
  Függetlenség (ujság) 288.
  =G.=
  Gaal József 15, 16, 20, 167.
  «Galamb a kalitkában» 383.
  Galilei 105.
  Garay János 34.
  Gáthi 252.
  Geoffroi 30.
  Gesta Romanorum 384.
  Ghyczy Kálmán 147.
  Goethe 83, 168.
  Görgei Albert 46.
  – Artúr 138.
  Greguss 210, 273, 311.
  Grimm 17, 21, 306.
  Grozescu 50.
  Guano-szigetek 83.
  Gudrun 275.
  Gvadányi 167, 251.
  Gyöngyösi István 50, 318.
  Gyulai Pál 263.
  =H.=
  Haas Mihály 312.
  Habsburg-ház 195.
  Hadúr 33, 165, 390.
  Hajnal 328.
  Halász Ferencz 421.
  Haller János 251, 384.
  Halotti beszéd 33, 213.
  «Hamlet» 213, 257, 264.
  Hármas Hisotria 251, 384.
  Harmónia 279.
  «Hastingsi csatatér» 181.
  Hazánk (újság) 283.
  Hebbel Frigyes 36.
  Heine 181.
  Helfy Ignácz 192.
  «Henriás» 252.
  Henszlmann 17.
  Herczeg Ferencz 375.
  Herman Ottó 314, 320.
  «Hitel» 399.
  «Hol leszünk két év múlva?» 88.
  Homér 186.
  Hon 74, 144–148, 192.
  Horatius 251, 319, 347.
  Horváth Ádám 167.
  – István 324.
  – Mihály 324.
  «Hosszú hajú hölgy «88.
  Hugo Victor 347.
  Humoristák 7.
  Hun-magyar monda 275.
  =I, J.=
  Igazmondó 144, 145.
  «Igazok jutalma» 186.
  Ignotus 371.
  Ilosvai Péter 31, 32, 46.
  Inczédi László 238.
  Ipolyi Arnold 302, 324.
  Irodalmi Őr 163.
  Irodalomtörténet 27.
  Istvánfi Pál 32, 46.
  Jámbor Pál 27.
  Jancsó 36.
  János király 264, 329.
  «János vitéz» 163, 258.
  Jerrold Douglas 3, 11.
  Jókai Mór 8, 20, 32, 73, 101, 158, 172, 192, 235, 238, 362.
  – Kakas Márton 8.
  – Politikus csizmadia 10.
  – Kipfelhauser és Krämer 10.
  – Virradóra 73.
  – Szerelem bolondjai 73, 89, 103.
  – Chinchilla herczeg 85.
  – Baróthy Ilona 85.
  – Fekete sereg 86.
  – Vérontás angyala 87.
  – Kerüld a szépet 87.
  – Rútak rútja 87.
  – Két menyegző 88.
  – Fránya hadnagy 88.
  – Egy úr Amerikában 58.
  – A hosszú hajú hölgy 88.
  – Egy szónok, a ki el nem áll 88.
  – Hol leszünk két év múlva 88.
  – Még sem lesz belőle tek. asszony 88.
  – Magyar Nábob 102, 104.
  – Régi jó táblabirák 102, 104.
  – Új Földesúr 102, 104.
  – mint hirlapiró 132.
  – Emlékeim 132.
  – A forradalom alatt írt művei 132.
  – Puskás Kalári 235.
  – A tengerszemű hölgy 362.
  – Verses életrajza 238.
  Jósika Miklós 32, 33, 74, 76, 81, 100, 129.
  József I., király 71.
  Justinus 251.
  =K.=
  Kaas Ivor 228, 232, 274, 288.
  Kákai Aranyos 220.
  Kakas Márton 8.
  Karátsonyi-jutalom 266.
  Kármán József 79.
  «Karthausi» 100.
  «Katalin» 260.
  Katona István 324.
  Katona József 108.
  Kazinczy Ferencz 15, 30, 32, 76, 77, 107, 318, 392, 393, 394,
    395, 397.
  – Gábor 140, 311, 312.
  Kazy 324, 327, 332.
  «Kedveskedő» 78.
  Kemény 100, 101, 191, 231, 263, 284, 286, 287, 312.
  Kerényi 171.
  Kertbeny 158.
  «Kerüld a szépet «87.
  «Két menyegző» 88.
  «Keveháza» 262.
  Kipfelhauser 10.
  «Király jobb keze» 9.
  Kisfaludy Károly 36, 37, 107, 164, 167, 357, 389, 391, 392, 404.
  – Sándor 389.
  Kisfaludy-társaság 32, 75, 157, 172, 173, 174, 223, 256, 263,
    410, 413.
  «Kis ködmön» 20.
  «Kis malacz és a farkasok» 23.
  Kiss József 289.
  Kleklesperg tábornok 69.
  Kraemer 10.
  «Kocsis és királyleány» 238.
  Kohári István 47.
  Kolonics 71.
  «Kóró és kis madár» 21.
  Koroda Pál 185.
  Kossuth Lajos 79, 141, 145, 190, 192, 233, 239, 246, 272, 282, 349.
  «Koszorú» 263.
  Kovács Lajos 140.
  Kovács János krónikaíró 71.
  – József 251.
  – Lajos 140.
  – Pál 251.
  – S. Endre 268.
  Kozma Andor 342.
  Kölcsey 63, 398.
  Kömlöd 66.
  Kőrösi Henrik 418.
  Közlöny 138, 139.
  Közoktatási Tanács 416.
  Kriza János 16, 48.
  Kukli János 3.
  Kukliné prédikácziói 3.
  Kulcsár 15.
  Kunoss 28.
  =L.=
  Ladvocat 78.
  Lant 252.
  László szinész 253.
  «Lear király» 404.
  «Lelánczolt Prometheuszok» 220.
  Lenau 159.
  Lessing 231.
  Leygues 419.
  Lisznyai Kálmán 160.
  Liszt Ferencz 345.
  Liszti László 47.
  Livius 251.
  Lonkay Antal 27.
  Lóskay 27.
  Losonczi Phoenix 260.
  Lustkandl 209.
  «Lutri koldusa» 235.
  =M.=
  «Macbeth» 86.
  Madách 263.
  Madarász László 139.
  Mæcenas 221.
  Magyar Állam (hirlap) 288.
  – Almanach 78.
  – halászat könyve 314, 322.
  – helyesírás 414.
  – Hirlap 423.
  – Kurir 98.
  – Mercurius 78.
  – Minerva 78.
  – Musa 78.
  – Muzeum 77.
  – Múzsa 77.
  – Mythologia 303.
  – Nábob 102, 104.
  Magyar Nemzet classikusai 277.
  – nemzeti versidom, 169, 262.
  – Nyelvőr 210, 314, 414.
  – Sajtó 142, 144, 312.
  – Szó 423.
  Majláth János 15, 16.
  Manzanares 83.
  «Márczius tizenötödike» 136, 146.
  «Mármarosi éhség» 252.
  Martinovics 77, 78.
  Martinuzzi 329.
  Mátyás király 390.
  Mayer Miksa 235.
  «Még sem lesz belőle tek, asszony 88.
  Merényi 16, 20, 25.
  «Mese a varrógépről» 289.
  Metternich 224.
  Mikes Kelemen 390.
  Mikszáth Kálmán 238, 383.
  Milton 252.
  Mindenes Gyűjtemény 77, 78.
  Mindszenty Gedeon 32.
  Mirabeau 283.
  «Mizantrop» 180.
  Molière 180, 256, 263, 326.
  Momus 284.
  Mondák 29.
  «Mondolat» 30.
  Monumenta Germanica 275.
  – Hungarica 275.
  Munkácsy 28, 167.
  «Murány ostroma» 258.
  «Mutamur» 375.
  =N.=
  Nádasdy-jutalom 219.
  Nagy-idai czigányok 260.
  Napoleon (I.) 345.
  Nemzeti könyvtár 277.
  – Kör 111, 163.
  – Színház 270.
  Nép barátja 258.
  Népmesék 15, 29.
  Névtelen, XVI. századi 47.
  Newa 83.
  Nilus 14.
  Nyáry 138, 139, 147.
  =O.=
  Oláh püspök 328.
  Olcsó Könyvtár 277.
  Orczy Lőrincz 47.
  «Orpheus» 77.
  Osmanographia 251.
  «Othello» 95.
  «Őzike» 20.
  =P.=
  Pajor 79.
  Pálfy Albert 134, 141, 147.
  Pápay 79.
  «Pártos Jeruzsálem» 252.
  Pázmány P. 34, 331.
  Péczeli József 78.
  Pekry 66.
  Percival-monda 275.
  Perz 275.
  Pesti Divatlap 163, 258.
  – Hirlap 79, 137, 139, 163.
  – Napló 182, 191, 223, 227, 230, 231, 270, 280, 287, 312, 423.
  Petrovics 159.
  Petőfi Sándor 35, 36, 37, 74, 133, 158, 159, 168, 170, 190, 242, 247,
    258, 262, 284, 314, 319, 391, 392, 397, 406, 423.
  Petőfi-Muzeum 412.
  «Petőfi szerelme» 406.
  Petőfi-Társaság 157, 406, 409.
  Petőfiné l. Szendrei Julia.
  Philoctetes 257, 300.
  Pór Antal 302.
  Pray 324.
  Pragmatica Sanctio 192.
  Prometheuszok 220.
  Pulszky Ferencz 158, 161, 189, 279.
  =Q.=
  Quasimodo 88.
  Quintilianus 44.
  =R.=
  Rákóczi Ferencz 63, 66, 70, 246.
  – György 246, 250.
  Rákosi Jenő 417.
  Ráth Mór 277.
  «Régi jó táblabirák» 102, 104.
  Régi M. Költők tára 277.
  Religio 311.
  Révay Miklós 31.
  Reviczky Gyula 236.
  Rienzi 282.
  Rimay János 47.
  Robespierre 150.
  Robert Károly király 85.
  «Romeo és Julia» 95.
  Rozgonyi Czeczilia 418.
  «Rózsavölgyi halálára» 35.
  Rudnyánszky Gyula 236.
  «Rútak rútja» 87.
  =S. Sz.=
  Salamon Ferencz 263.
  «Salamon király» 165, 390.
  Samassa József 220.
  Shakespeare 31, 36, 37, 95, 177, 253, 263, 404.
  Siberia 74.
  Siemens 334.
  Simonyi Zsigmond 415.
  «Slemil keservei» 371.
  «Sokféle» 78.
  Somogyi Gedeon 30.
  Starhemberg Max. 64, 66.
  Sue 84.
  Suetonius 251.
  Szabó Imre 32.
  – Károly 45.
  – László, Szentjóbi 77.
  Szalay László 264, 327.
  Szalárdi krónikája 32.
  Szana Tamás 409.
  Szapáry Gyula 220.
  Szarvas Gábor 316, 319.
  Szász Károly 210, 263.
  Szathmáry Károly 235.
  Széchenyi István 32, 76, 80, 109, 224, 229, 284, 336, 399, 402.
  «Széchenyi halála» 9.
  Széchenyi utolsó munkája 9.
  «Széchenyi emlékezete» 263.
  Széchy Károly 215.
  – Mária 355.
  Szécsen Antal 223.
  Szegedi István 47.
  Szelepcsényi 331.
  Széll Kálmán 220.
  Szendrei névtelen 46.
  Szendrey Julia 406.
  «Szentivánéji álom» 264.
  Szentjóbi Szabó László 77.
  «Szép Ilonka» 215.
  Szépirodalmi Figyelő 263, 280.
  – Szemle 161, 280.
  Szerbia 330.
  Szerelem bolondjai 73, 103, 104.
  «Szigeti veszedelem» 261.
  Szigligeti 167.
  Szikszói enyhlapok 262.
  Szilágyi és Hajmási 390.
  Szilágyi István 256.
  Szlávy József 220.
  Szózat 400, 401, 405.
  =T.=
  Találós mesék 25.
  Taine 177.
  Tallérosy Zebulon 9, 149.
  Talma 30.
  Tanárky (Tasso) 252.
  Tasso 31, 258, 261.
  Telemaque 256.
  «Tetemre hivás» 266.
  Thakeray 376.
  Thaly Kálmán 58.
  Timon (történész) 324, 327, 332.
  Tinódi S. 32, 46.
  Tisza Domokos 260.
  – Kálmán 147, 220, 223.
  – Lajos 260.
  Tiszaszabályozás 14.
  «Tod des Hühnchens» 21.
  «Toldi» 258.
  «Toldi estéje» 258.
  «Toldi szerelme» 262, 267.
  Toldi-monda 312.
  Toldy Ferencz 27, 45, 106, 164, 170, 270, 279, 306, 312.
  – István 115.
  Tolnai Lajos 126, 413.
  Tompa 247.
  Tóth Kálmán 182.
  Trattner-ház 411.
  Török János 312.
  Trefort 221, 333.
  Tristan-monda 275.
  Tudós-Társaság 423.
  «Túlvilág komédiája» 186.
  «Tündéröv» 182.
  «Tündérvölgy» 166, 391.
  =U. Ü.=
  «Új földesúr» 103, 104.
  «Új Magyar Músa» 78.
  «Új Magyar Múzeum» 32, 49, 262, 306.
  «Az Urak» 126.
  «Uránia» 77.
  Úrváry Lajos 222, 232, 288.
  «Út a révpart felé» 295.
  Üstökös 142, 144.
  =V. W.=
  Vagner 71.
  Vajda János 176.
  «Vak király» 20.
  «Valami az asszonánczról» 262.
  «Válasz a mondolatra» 30.
  Vályi 252.
  Várady Antal 413.
  «Varga János» 235.
  Vas Gereben 258, 259.
  Vasárnapi Újság 8, 74.
  Vegyes párok 356.
  Verbőczy 329.
  «Veres tehén» 20.
  Veresmarti Mihály 327.
  «Vérontás angyala» 87.
  «Világok alkotója» 187.
  Virgilius 251, 403.
  «Virradóra» 73.
  Vitkovics 166, 391.
  Vörösmarty Mihály 39, 40, 41, 42, 43, 45, 51, 54, 57, 58, 76, 161,
    164, 168, 170, 171, 182, 247, 257, 270, 277, 279, 314, 319, 345,
    388, 416.
  «Vörösmarty emlékezete» 388.
  Washington 282, 283.
  «Werther» 300.
  Wesselényi 355.
  Windischgrætz 138, 286.
  Wlassics 418.
  =Z.=
  «Zalán futása» 398.
  Zebulon 9, 149.
  Zichy Géza gróf 413.
  Zrinyi Miklós 47, 167, 261, 390, 391.
  «Zrinyi és Tasso» 262.



Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Összeszedte Kukli Jeremiás. Kolozsvár, 1860. Stein János.
(Szépirodalmi Figyelő, 1861. I. köt., 70–73. l., aláírva: _Gy. P._)]

[Footnote 2: Jókai, midőn Kakas Mártont megteremtette, úgy látszik,
állandó humoros alakot akart belőle képezni. Első megjelenése Mártonnak,
s egy ideig következetes szereplése, határozottan ily alak. De később,
vagy szándékosan, vagy a hirtelen szerkesztés kényszerűsége miatt, oly
dolgokat is ád K. M. szájába, melyek ő hozzá nem valók. Pedig, hogy
_akarva_ megtarthatta volna jellemét Martonnak, bizonyítja még eddig
egységes testvére, _Zebulon_ úr. Azonban Kukliné prédikáczióival szemben
azt sem kell feledni, hogy egészen más ily művet _egy húzamban_ írni,
más pedig, _izenként_ s _rögtönözve_ adni közönség elé.

_Szerk_.]

[Footnote 3: _Eredeti népmesék, összegyűjtötte Arany László_. Pest,
1862. (Budapesti Szemle 15. köt. 1862, 386–392. l., aláírva: _Gy. P._)]

[Footnote 4: A magyar irodalom története. Irta Jámbor Pál. Két kötet.
Pest, 1863. (Budapesti Szemle 18. köt., 1863, 350–356 l., aláirva: _Gy.
P._)]

[Footnote 5: Koszorú, 1864. II. köt. 498–502. l., aláirva: _Gyulai
Pál_.]

[Footnote 6: Koszorú, 1864. II. köt., 572–574. l., aláirva: _Gyulai
Pál_.]

[Footnote 7: _Bottyán János, II. Rákóczi Ferencz vezénylő tábornoka.
Történeti életrajz a kurucz-világ hadjárataival. Irta Thaly Kálmán._
Pest, 1865. (Budapesti Szemle 8. köt. 1867. 369–377. l., aláírva: _Gy.
P._)]

[Footnote 8: Budapesti Szemle 13. köt. 1869, 498–514. l., aláírva:
_Gyulai Pál_.]

[Footnote 9: _Virradóra. Legujabb novellák és genreképek Jókai Mórtól._
Pest, 1868. Emich, 4 köt. – _Szerelem bolondjai, regény, írta Jókai
Mór._ Pest, 1869, Athenæum, 4 köt.]

[Footnote 10: Budapesti Szemle 1. köt. 1873, 224–245. l., aláírva:
_Gyulai Pál_.]

[Footnote 11: _Eppur si muove. Mégis mozog a föld._ Regény hat kötetben.
Írta Jókai Mór. Pest. Az Athenæum tulajdona. 1872.]

[Footnote 12: _Anatole_. Regény egy kötetben Toldy Istvántól. Pest. Ráth
Mór kiadása. 1872.]

[Footnote 13: _Előitélet és felvilágosultság._ Regény négy kötetben.
Pest. 1872. Aigner Lajos.]

[Footnote 14: _Az urak._ Regény egy kötetben. Írta Tolnai Lajos. Pest.
1872. Az Athenæum kiadása. – _Biró Márton._ Regény. Írta Beöthy Zsolt.
Pest. 1872. Friebeisz F. kiadása.]

[Footnote 15: Budapesti Szemle 9. köt., 1875, 202–216. l., aláírva:
_Gyulai Pál_.]

[Footnote 16: _Jókai Mór a forradalom alatt írt művei_, _1848–1849_.
Szerző tulajdona. Buda-Pest, 1875.]

[Footnote 17: _Emlékeim_. Jókai Mórtól I–II. köt. Ráth Mór, 1875.]

[Footnote 18: Figyelő, 1876. Szerk. Ábrányi Emil. VI. 133–134., aláírva:
_Gyulai Pál_.]

[Footnote 19: Pesti Napló 1877. jan. 6. és 9. Aláírva: _Gyulai Pál_.]

[Footnote 20: Lásd «Petőfi vegyes művei» III. köt. 265. l.]

[Footnote 21: Lásd «Vörösmarty életrajza» 97–98. l.]

[Footnote 22: Lásd «Petőfi vegyes művei». III. k. 265. l.]

[Footnote 23: Lásd «Petőfi vegyes művei». III. k. 91–92. l.]

[Footnote 24: Budapesti Szemle 15. köt. 1877. 203–212., aláírva: _Gyulai
Pál_.]

[Footnote 25: _Újabb költemények._ Irta Vajda János. Buda-Pest, 1876.
(_Alfréd regénye:_ költői beszély, _Végtelenség_, _A kárhozat helyén_,
_A vaáli erdőben:_ lyrai költemények.)]

[Footnote 26: _A tündérőv._ Regényes elbeszélés hét énekben. Irta Bulla
János. Kiadja a Kisfaludy-társaság. Buda-Pest, 1876.]

[Footnote 27: _Költői elbeszélések._ Irta Koroda Pál. Buda-Pest, 1877.
Tettey. (_Démon, Világok alkotója. Arthur, Az igazak jutalma._)]

[Footnote 28: _A túlvilág komédiája._ Irta Koroda Pál. Buda-Pest, 1876.]

[Footnote 29: Melléklet a _Fővárosi Lapok_ 1880. 297. számához, aláírva:
_Gyulai Pál_.]

[Footnote 30: Budapesti Szemle 26. köt. 1881. 144–155. l. Aláírva:
_Gyulai Pál_.]

[Footnote 31: U. o. 242–257. l. A czikket Arany László irta (olvasható
_Munkái_ban is, III. köt., 1901, 327–349. l.).]

[Footnote 32: Budapesti Szemle, 28. köt. 1881, 318–320. l., aláírás
nélkűl.]

[Footnote 33: _Szép Ilonka. Verses regény tíz énekben, irta Széchy
Károly._ Budapest, Aigner, 1881. (Budapesti Szemle, 26. köt., 1881,
310–313. l., aláírva: _–i_.)]

[Footnote 34: _A lelánczolt Prometheuszok. Írta II. Kákai Aranyos._
Buda-Pest, 1881. (Budapesti Szemle 25. köt. 1881, 319–320. l., aláírás
nélkül.)]

[Footnote 35: Melléklet a «Nemzet» 1883. január 3-diki 3. számához;
aláírva: _Gyulai Pál_.]

[Footnote 36: _Jó könyvek a magyar nép számára (9–15.) Kiadják a Révai
testvérek._ Budapest, 1883. (Budapesti Szemle 35. köt., 1883, 472–476.
l., aláírva: _–i_.)]

[Footnote 37: _Újabb költemények. Írta Bartók Lajos._ Buda-Pest, 1883.
(Budapesti Szemle 35. köt. 1883, 309–315. l., aláírva: _–i_.)]

[Footnote 38: Megjelent az _Akadémiai Almanachban 1884-re_, 321–335. l.,
aláírás nélkül.]

[Footnote 39: Budapesti Szemle 38. köt. 1884, 311–316. l., aláírva: _Gy.
P._]

[Footnote 40: Budapesti Szemle 37. köt. 1884, 315–320. l., aláírva:
_Gyulai Pál_.]

[Footnote 41: _Mese a varrógépről, írta Kiss József, Baditz Ottó_
rajzaival. Bpest, 1884. (Budapesti Szemle 40. köt. 1884, 488–491. l.,
aláírva: _–i_.)]

[Footnote 42: _Az út a révpart felé. Klinikai képek. Irta ifj. Apáthy
István._ Bpest, 1885. (Budapesti Szemle 44. köt. 1885, 143–145., l.
Aláírva: _–i_.)]

[Footnote 43: _Ipolyi Arnold váradi püspök élete és munkái vázlata. Irta
Pór Antal._ Pozsony – Budapest, 1886. (Kortársaink 11–15. füzet). –
(Budapesti Szemle 47. köt. 1886, 329–336., l., aláírva: _Gy. P._)]

[Footnote 44: Budapesti Szemle 51. köt. 1887., 476–480. l., aláírva:
_–i_.]

[Footnote 45: Budapesti Szemle 52. köt. 1887, 318–320. l., aláírva:
_–i_. (A válasz Herman Ottónak «Szakirodalom – Szépirodalom» cz.
czikkére felel, mely sz előző czikkről szól és a Budapesti Szemlében
közvetlenül ezen «Válasz» előtt olvasható.)]

[Footnote 46: _Ipolyi Arnold emlékezete Fraknói Vilmostól._ Bpest, 1888.
(Budapesti Szemle 56. köt. 1888, 155–160. l. Aláírva: _Gy. P._)]

[Footnote 47: _Trefort Ágoston, Beszédek és levelek._ Budapest, 1888.
(Budapesti Szemle, 54. köt. 1888. 502–507. l., aláírva: _–i_.)]

[Footnote 48: _A tegnap és a ma. Költemények. Írta Kozma Andor,
Budapest, 1889._ (Budapesti Szemle, 59. köt. 1889, 303–309. l., aláírva:
_–i_)]

[Footnote 49: _Beszélyek és vázlatok. Irta Dóczi Lajos._ Két kötet.
Budapest, 1890. (Budapesti Szemle 61. köt. 1890. 325–330. l., aláírva:
_–i_.)]

[Footnote 50: _A tengerszemű hölgy. Regény. Irta Jókai Mór._ Három
kötet. Buda-Pest, 1890. (Budapesti Szemle 67. köt. 1891. 474–479. l.,
aláírva: _–i_.)]

[Footnote 51: Ignotus: _A slemil keservei_, Buda-Pest 1891. (Budapesti
Szemle 69. köt. 1892, 476–478. l., aláírva: _–i_.).]

[Footnote 52: _Mutamur. Huszonkét elbeszélés. Irta Herczeg Ferencz._
Buda-Pest, 1892. (Budapesti Szemle 71. köt. 1892. 315–320. l., aláírva:
_–i_.)]

[Footnote 53: _A galamb a kalitkában. Irta Mikszáth Kálmán._ Kiss, Linek
és Mühlbeck rajzaival. Budapest, 1892. (Budapesti Szemle 71. köt. 1893,
478–480. l., aláírva _–i_.)]

[Footnote 54: Fölolvastatott a Magyar Tudományos Akadémia 1900 deczember
3-dikán tartott összes ülésén; megjelent a Budapesti Szemle 104. köt.
1900, 451–462. l., aláírva: _Gyulai Pál_.]

[Footnote 55: Budapesti Szemle 106. köt. 1901. 158–159. l., aláírva:
_–i_.]

[Footnote 56: _A Petőfi-társaság 1876–1901._ Budapest. A Petőfi-társaság
kiadása, 1902. (Budapesti Szemle 109. köt. 1902. 331–334. l., aláírva:
_–i_.)]

[Footnote 57: Budapesti Szemle 114. köt. 1903. 291–300. l., aláírva:
_Gyulai Pál_.]


[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

9 |bölcslmi |bölcselmi

104 |világ-smeretet |világismeretet

108 |ez iutóbb |ez utóbbi

112 |logjobb |legjobb

119 |operentiás engeren |operentiás tengeren

170 |Pe-finek Vörösmartyval |Petőfinek Vörösmartyval

276 |nyilatkozataií |nyilatkozatait

303 |Kortártsaink |Kortársaink

361 |keveredlk |keveredik]




*** End of this LibraryBlog Digital Book "Birálatok (1861-1903)" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.