Title: Kultúra füzértánccal - Elbeszélés
Author: Ambrus, Zoltán
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Kultúra füzértánccal - Elbeszélés" ***

KULTÚRA FÜZÉRTÁNCCAL

ELBESZÉLÉS

IRTA

AMBRUS ZOLTÁN

A NYUGAT KIADÁSA, BUDAPEST, 1910.

Légrády Testvérek könyvnyomdája. Budapest.



EGY SZINDARAB TÖRTÉNETE.


I.

– Majd bolond leszek!… – kiáltott föl magában Légváry Artur, az iró,
vagy valjuk meg őszintén: Langer Antal, gázgyári tisztviselő (igy
alighanem többen ismerik).

Magában volt, a dolgozószobájának nevezett vacok divánján, de azért
igazán fölkiáltott, – olyan erővel tört ki belőle az elkeseredés.

– Majd bolond leszek!… – ismételgette valamivel csöndesebben, kissé
fáradtan, kissé panaszosan.

Aztán folytatta a magával való beszélgetést, de már nem hangosan:

– Majd bolond leszek a vén természetről irni verseket, a rózsákról, a
csillagokról, meg az öreg, elavult, ósdi szerelemről! Majd bolond leszek
emberi indulatokról és emberi gyöngeségekről fecsegni a regényeimben,
alakokat rajzolgatni, piszmogni, ahelyett, hogy szabadjára bocsássam a
képzelődésemet és a tollamat! Majd bolond leszek jellemekből,
történetekből és helyzetekből épitgetni föl szindarabot, a már régen
elrongyolódott recipe szerint! Mintha bizony nem tudnám, hogy mi kell a
sokaságnak! Mintha én nem volnék képes megcsinálni ugyanazt, amit más!
Mintha én volnék az egyetlen, aki nem tud haladni a korral! Mintha én
nem tudnék ugy irni, ahogyan a legujabb divat kivánja!

Fölkelt a divánról, le- s följárt cellájában és igy dohogott:

– Én is tudok homályosan beteges és betegesen homályos lenni, ha akarok.
Én is tudok érthetetlen fájdalmakat tettetni, sátáni izgatottságban
tombolni és tobzódni, félisteni mámort mimelni, fenségesen
összefüggéstelenül handabandázni, szinekben és szavakban kéjelegni, uj
ritmusokat kieszelni és duhajul művészien zenegni. Én is tudok tótágast
álló erkölcstant és az igazság cimén szeszélyes világmegitélést vágni
bele a burzsoá pofájába és én is tudok a rohanvást haladó nyugtalan
lelkekkel madárnyelven kacérkodni, uj szempontokat horgászva ki az új
idegességekből. Én is tudok uj meg uj pápaszemeket találni, ellene
fordulni mindannak, ami eddig volt, problémákat rugni bele a társadalom
gyomrába, uj életszemlélettel tüntetni és uj formákat csavargatni ki a
régiekből. Szóval, én is tudok szépen, divatosan, tetszetősen, hatásosan
irni, csak akarnom kell.

Leült az iróasztalához, hogy majd megirja a tárcáját. A tárca igy
kezdődött:

– Ibolyaszinü protozoák szövevényes rianásaiból meleg csengésü amulet
kénköves fénye lobog föl az Achilleion temperált onyx-lépcsőin…

Ez a kezdet most már nem elégitette ki.

– Szép, szép, de nem elég modern, – birálta le magát.

Összetépte a papirost és tovább tépelődött.

Légváry Artur, vagy igazi nevén: Langer Antal már vagy tizenöt év óta
ontotta a betüt, minden délelőtt, délután és este, előbb a gázgyárban,
később pedig otthon, a zárkájában, anélkül, hogy ezzel a kitartó
munkássággal valami számbavehető sikert ért volna el. A gázgyárban, ahol
álmodozó, tehát nem eléggé józan, hibás léleknek tartották, nem tudott
előre jutni, az irodalomban pedig a Légváry Artur név sehogyse akart
népszerüvé válni.

A szindarabjai azt a bizonyos erkölcsi sikert aratták, amelyet a
közfelfogás szégyenletesebbnek tart bármely erkölcstelenségnél. A
versköteteit és a regényeit pedig ugy nem vették észre, mintha uri
társaságban valami nagy illetlenséget követett volna el.

Langer Antal nem érte be azzal, hogy az idők folyamán a napi ujságok a
negyvenezer magyar iró közül Légváry Arturt is előléptették a tizezer
kiváló magyar irók közé: ennél többre vágyott. De hiába. Tizenöt évi
munkásságának egyetlen kézzelfogható eredménye az az árverési hirdetés
volt, amelyet az imént tett le az asztalára s amelyet azóta hol fölvett,
hol letett, majd megint fölvett és ujra meg ujra elolvasott, mintha nem
győzne eleget gyönyörködni benne.

– Ez igy nem megy, – folytatta a magával való beszélgetést, – ez igy nem
mehet tovább, mert igy végül éhen kell halnom. Végre is az embernek
nemcsak kötelezettségei vannak a társadalommal, és kötelességei a
tulajdon lelkiismeretével szemben, hanem joga is van, legalább ahhoz,
hogy megélhessen. Valamit kell csinálnom. Minthogy pedig minden bajomat
az okozta, hogy eddig ugy dolgoztam, ahogyan gondolkoztam és éreztem,
ahogyan az isten tudnom adta, világos, hogy mindenekelőtt szakitanom
kell ezzel a naivitással, mondjuk ki: szakitanom kell a művészi
lelkiismeretemmel. Ezentul nem ugy fogok dolgozni, ahogy a lelkem
sugallja, hanem, ahogyan hasznos.

És hosszas tünődés után igy állapitotta meg a programmját:

– Szindarabot fogok irni, amelyben agyba-főbe fogom pofozni a
burzsoá-fölfogást, leköpök minden tekintélyt és megtámadok mindent, amit
a jámborok tiszteletben tartanak, azt is, amit már nem tartanak
tiszteletben, mindent, ami már megszokott, mindent, ami már ismeretes.
Meg fogom támadni benne mindazt, ami még lábon van és megtámadható: a
hazához való ragaszkodást, a vallást, az erkölcsöt, a
burzsoá-tisztességet, a haladás-ellenes önzetlenséget, a buta
lágyszivüséget és jóságot, valamennyi társadalmi osztályt, a házasság
intézményét, a nőket; semmit se fogok kifelejteni. Meg fogok támadni
mindent és mindennek az ellenkezőjét is. A szociálizmust csak ugy, mint
a militárizmust. És hogy ennek a nagy műnek, amelyben minden
elképzelhető kritikát, problémát és uj irányt összekögitek, egy kis
aktuális füszere is legyen, egy szoknyavadász érseket fogok
szerepeltetni benne, aki a leghajmeresztőbb gazságokat követi el a
közéletben, csak azért, hogy minél több nőt etjhessen meg, a legördögibb
furfanggal és a legrémesebb lelketlenséggel. Ezt a szoknyavadász érseket
pedig olyan külsőségekkel fogom fölruházni, hogy minden néző azonnal
lássa, kit pellengérezek ki, noha még egyelőre magam se tudom, melyik
főpapnak juttassam ezt a csinos szerepet. Mindegy, akármelyiknek; egyik
se fog belehalni. Hja, csak mások megrövidülésével juthat hozzá az ember
valamihez! Aki birja, az marja. Igen, meg kell csinálnom ezt a
szindarabot; csak egy szindarab ránthat ki a vizből.

Ahogy elkészült a tervével, eszébe jutott III. Rikárd király hires
monológja: „Elvégezém, hogy gazember leszek.“ Mosolygott, és szivébe
visszaszállt a béke.

Akkor este vidámabb lélekkel csókolta sorra öt gyermekét, akik a
paraj-főzeléket szépen megköszönték neki.

Nemsokára már az igazak álmát aludta. Ágya felől elszállt a gond, mely
éjjelenkint több mint tiz év óta vigyorgott le rá a plafond sarkában
sötétlő, sürü pókhálóból. A nedves kis lakásba beköltözött az isteni
reménység.


II.

– A dolog egy kicsit merész, – szólt Légváry Artur a szinházigazgatóhoz,
amikor átnyujtotta neki a „Szerelmes érsek“-et, – de ha meg akarjuk irni
az igazságot, akkor nem köntörfalazhatunk.

– Persze, persze, – felelt amaz, olyan hangon, amely nem igen titkolta a
legnagyobb foku bizalmatlanságot.

A szinházigazgatónak akkor véletlenül három darabja bukott meg egymás
után. Szükségben az ördög legyeket fog; az igazgató tehát, uj és jobb
sütetet keresgélve, hamarosan elolvasta még a „Szerelmes érsek“-et is.
Elolvasta és elkábult. Ennyi gyülölködést, ennyi epés mérget és egyéb
keserüséget még nem talált együtt rövid százhusz oldalon.

Magához hivatta Légváryt és közölte vele, hogy elő akarja adatni a
darabját.

– Gyomron fogja rugni a közönséget, mi? – kérdezősködött a boldog
szerző.

– Gyomron fogja rugni, – felelt az igazgató meggyőződéssel. – Erős
dolog, méregerős dolog; mintha csak Strindberg irta volna. Nekem csak
egy nem tetszik benne.

– S mi az?

– Az érsek. Tudja, a papok ma már csinálhatnak akármit, a közönség nem
bánja. Furcsa; de ennyire megváltoztak az idők. Azért az érsek helyébe
minisztert kell tenni. A politika még izgatja a közönséget. S aztán:
liliomtiprás közpénzből, ez már valami.

– De hiszen akkor ujra kellene irnom az egész darabot!

– Dehogy! A főszereplő talár helyett kabátban fog megjelenni s a
szövegben eminenciád helyett kegyelmes urat mondanak: ennyi az egész.
Hozzá se kell nyulnia a darabhoz; Govrik, a titkárom, meg fogja csinálni
a szükséges változtatást, ha ön beleegyezik.

– Igen, de akkor elesnek a személyes vonatkozások.

– Keresünk más, alkalmas személyt, akire tetszése szerint
célozgathatunk. Azt hiszi, a miniszterek közt nem akad akárhány ismert
szoknyavadász? Ha a maiak közt nincs ilyen, kiválasztunk egyet a régiek
közül. A temérdek volt miniszter közül akármire találunk példát. Govrik
majd keres, hogy önnek ne kelljen fáradnia. Megjegyzem, hogy a
liliomtipró miniszter, aki egy részvétreméltó asszonynak az életét teszi
pokollá, diabólikusabb alak, mint az érsek, aki végre is nem csal meg
senkit.

– Megvallom, jobban szerettem volna, ha az érsek megmaradhat. De ha
ragaszkodik ehhez az egy változtatáshoz…

– Természetesen a cim is elesik. A cim amugy se volt diszkrét. Valami
diszkrét cimet keresünk. Például ezt, hogy: „A hazáért.“ A liliomtipró
miniszter ugyanis folyton azt hangoztatja, hogy ő mindent a hazáért
cselekszik. És ebben a cimben annál több a maró gúny, mert a miniszter
előbb szociálista képviselő volt…

– De nekünk még nem igen vannak szociálista képviselőink…

– Hát mondjuk: radikális. Szóval, a miniszter előbb radikális képviselő
volt, aztán cserben hagyta az elvtársait s elvei szegre akasztásával
lett miniszter.

– Bocsánat, de ön egy egészen uj darabot diktál nekem!…

– Mondom, hogy csak jelentéktelen szavak megváltoztatásáról van szó;
Govrik majd megcsinálja.

– Isten neki, hát ne legyen érsek, hanem miniszter! Ezen az egyen ne
muljék…

– Még csak egy csekélységet ajánlanék, de ezt nagyon melegen. Tudja, a
darab hatalmas, de van egy hibája. Minden társadalmi osztályt leteremt;
az egész közönségnek oda mondogat. Nem foglal pártállást, tehát nem
szerez barátokat. Igy mindenesetre művészibb; de praktikusabb volna, ha
pártállást foglalna. Tudja, nekem sok a bérlőm, s különösen a kaszinókat
nem hagyhatom figyelmen kivül. De ön is sokat veszitene vele, ha magára
bőszitené az egész közönséget. A konzervativeket a maga részére kell
hóditania. A darabnak ugyis azok a részletei a legerősebbek, amelyekben
a szociálisták vezetői ellen kel ki. Ez gyönyörü; ide helyezném a súlyt.

– És mindaz, amit az elavult intézményekről meg a társadalom konzervativ
elemeiről mondok…

– Ez mind megmaradhat, csak nem a konzervativ elemeknek, hanem a
szociálistáknak kell oda mondogatni. Govrik majd megcsinálja.

– A szociálistákat támadjam ugyanakkor, amikor egy minisztert boncolok
föl?

– Ennél semmi se egyszerübb. A miniszter valaha a szociálistákkal
tartott, de most renegát s a szociálisták meg ő halálos ellenségek. De
ön, mint művész, fölöttük áll és pártatlan. Oda mondogat a hazafias
szólamokkal visszaélő hatalmasnak, de alaposan oda mondogat a
szociálistáknak is. Bizza csak rá, Govrikra.

– De ez először is nem egészen az, amit én akartam… és másodszor, ha
pártállást foglalok, ha nem az egész társadalmat birálom le, hanem a
szociálisták ellen fordulok, akkor a helyett, hogy barátokat szereznék,
magam ellen bőszitem a munkásokat, akik be fognak jönni a szinházba, s
tüntetnek, kifütyülnek…

– Imádkozzunk érte mind a ketten, hogy ez megtörténjék. Igy ön a maga
részére fogja hóditani a konzervativ elemeket… ezek pártját fogják a
darabnak… ellentüntetést rendeznek… lelkesedni fognak önért… Hallgasson
rám! Ön tultesz Strindbergen, de a szinházhoz én jobban értek, mint ön.

Légváry egy darabig habozott. A csábitás nagy volt. Csak igent kell
mondania s mindjárt fölveheti az előleget. Nem lesz árverés… a
gyerekekre is nagyon ráférne már az uj cipő.

– Biztosit róla, hogy semmi fontosat nem hagy ki a darabból?

– Csak máshová adreszálom, mint ahová ön szánta.

– S magamnak hozzá se kell nyulnom a darabhoz?

– Fölösleges volna. Itt van Govrik. Govrik kitünő ember. Önnek csak
annyit kell kijelentenie, hogy beleegyezik abba, amire most kértem, és
átsétál a pénztárhoz.


III.

A szinházigazgató nem csinált titkot belőle, hogy „A hazáért“ cimü
ujdonság egy szoknyavadász minisztert pellengérez ki, akire minden
gyermek ráismerhet.

Néhány hétig annyit beszéltek erről, hogy a hirnek el kellett jutnia a
miniszter fülébe.

A minisztert hatalmába ejtette az a gyöngéd gondolat, hogy a feleségét
ez egyszer meg kell óvnia minden kellemetlenségtől, s aggodalmában azt a
hibát követte el, hogy megkisérlette egy kis diplomatizálással háritani
el a váratlan veszedelmet.

Magához hivatta a szinházigazgatót s megkérdezte tőle, mit lehetne
tenni, hogy a sokat emlegetett darab ne adjon alkalmat holmi bosszantó
félreértésekre.

A szinházigazgató azt felelte, hogy Légváry a meggyőződések embere, vad
ember, intranzigens ember, s ragaszkodik minden betüjéhez; őt, az
igazgatót pedig köti a szerződés. Hiszen ha sejtette volna!…

Az ellenzéki ujságok ezt az esetet ugy irták meg, hogy a miniszter előbb
furfanggal szerette volna s most erőszakkal akarja megakadályozni az
érdekes ujdonság előadását. Fölszólitották a pártatlan közvéleményt,
hogy védelmezze meg a művészi szabadságot a hatalom önkényével szemben,
s cikkeikben Légváry, aki egyszerre kitünő iróvá lépett elő, olyan
dicséreteket kapott, amilyenekre sohase tudott szert tenni.

Már szerzett barátokat.

Első reklámnak ennyi is elég volt, de mihelyt a próbák megkezdődtek, a
kitünő Govrik még lelkesebben karolta föl Légváry ügyét, s gondoskodott
róla, hogy az érdeklődés ne aludjék el, hanem fokozódjék.

S kitudódott, hogy a nagy érdekességü ujdonság csak mellékesen
pellengérezi ki a szoknyavadász minisztert; tulajdonképpen a
szociálisták vezetőit támadja.

Aztán hire terjedt, hogy most már a szociálisták is meg akarják
akadályozni a darab előadását. Hogy megfenyegették a szinházigazgatót, s
rá akarták birni, mondjon le a darab előadásáról, mert különben
bojkottálni fogják a szinházát. Hogy a munkások tüntetni fognak s
botrányos közbelépésre készülődnek; hogy az első előadást eddig
példátlan macskamuzsikába akarják belefullasztani.

Erre a konzervativ elemek hirlapjai fölszólitották a pártatlan
közvéleményt, hogy védelmezze meg a művészi szabadságot a terrorral
szemben. Cikkeikben Légváry már mint irodalmunk egyik büszkesége
szerepelt, kiderülvén róla, hogy uj munkájában a nemzeti érzés,
legszentebb hagyományaink és az ép erkölcsi érzék bátor szószólója.

Már nemcsak barátokat szerzett; már egész pártja volt. Az ugynevezett
erkölcsi siker szégyene többé nem fenyegette – beszéljenek a szinészek
akármit.

A véletlen megint melléje szegődött. Más, nagyobb szenzáció hijján
óriási ujságháboruság támadt a művészi szabadság kérdése körül;
kormánypárti és ellenzéki, konzervativ és radikális hirlapok két hétig
csak a Légváry darabján veszekedtek: és Légváry, akit e két hét alatt
többet emlegettek, mint eddig egész életében, szép lassan, észrevétlenül
belépett a hires emberek közé.

Végül a sok lárma csakugyan beugrasztotta a munkásokat. Elhatározták,
hogy a kihivásra megfelelő fogadj istennel fognak felelni, s az első
előadás estéjére lefoglalták az egész karzatot.

A főpróbán Légváry ámulattal nézte a saját alkotását. Egy cseppet se
értette ugyan, hogy a házasság elavult intézményeért a kitünő Govrik
mért éppen a szociálistákat teszi felelőssé, – de minthogy az izgalmak
közepett ez nem tünt föl senkinek, hát ő se csinált kázust a dologból.

Ha egy kissé álmadozóvá tette, hogy a tulajdon eszmemenetére sehogyse
tud ráismerni, viszont bizonyos kárörömmel vette észre, hogy az is
meglehetősen kárba veszett, amit a kitünő Govrik kötött bele a darabba.
Pedig a kitünő Govrik olyan meglepő fordulatokat eszelt ki, hogy Légváry
a logikának ezeket a halálugrásait nem győzte csodálattal kisérni.

De a főpróba nézői közül Légváry volt az egyetlen, akit a mű egésze is
érdekelt, s aki kiváncsian leste, hogy mi történik tovább a darabban. A
mű egészéről már régen megvolt a közvélemény; természetesen kétféle, a
néző pártállása szerint. Azért senki se figyelt arra, hogy a szinmű
alakjai mit akarnak és mit cselekesznek; mindenki a művészi szabadság
ágasbogas kérdését vitatta s csak éppen türte a szereplők
járását-kelését. Ellenben az egyes mondások annál inkább hatottak. A
kitünő Govrik áthidaló mondatait is ugy fogadták, mint megannyi
csatakiáltást vagy trombitaharsogást, a szinészek beszélhettek akármit,
elmondhatták volna akár a „Miatyánkot“: minden tendenciának tünt föl s a
főpróba közönsége a „Miatyánk“-ban is megtalálta volna az éles
irányzatosságot.

Az előadás délelőttjén Légváry egy kicsit szepegni kezdett. Föl is tette
magában, hogy ha baj lesz, nem fogja elmulasztani Govrik urra háritani a
felelősséget, s előre megfogalmazta magában, hogy milyen szavakkal fogja
a nyilvánosság elé ráncigálni ezt a kitünő embert, akinek a
tevékenységénél csak a szerénysége nagyobb.

De az aggodalom alaptalannak bizonyult. Az első előadáson olyan csinos
botrány kerekedett, amely hosszu időre biztositotta „A hazáért“ vonzó
erejét.

A munkások eleinte beérték azzal, hogy nevetgéltek, zajongtak és
pisszegtek. De már ez is fölháboritotta a másik tábort, az erősebbet, s
a konzervativ elemek a karzat okvetlenkedésére hatalmas
ellen-tüntetéssel feleltek. Minden kinálkozó alkalmat fölhasználtak,
hogy kifejezhessék a tetszésüket s hosszas tapsviharral jutalmazták
azokat a mérges mondásokat is, amelyek eredetileg a szerelmes érseket
sujtották volna. Az első felvonás végén a munkások füttyeit, lármáját,
pisszegését elnyomta a konzervativ tábor tüntető tetszés-zaja s a boldog
Légvárynak vagy tizszer kellett a tapsokat megköszönnie.

A második felvonás még szerencsésebben végződött. Mikor ugyanis a
függöny legördült, s Légvárynak most már vagy huszszor kellett magát
megmutatnia, a munkások és a jogászok hangos vitatkozása olyan
pofozkodássá és verekedéssé fajult, amilyet ez a nézőtér még nem látott.

A sugárzó arcu igazgató a szinpadon odaszólt Légvárynak:

– Tudja-e, hogy nagyszerü reklám volna, belekapaszkodni ebbe a
verekedésbe és nem folytatni az előadást? Egy szindarab, amelyet nem
lehetett végig előadni!… Ilyen még nem volt!

– Csak nem őrült meg?! – ijedezett Légváry.

– Ne féljen, – felelt az igazgató. – Egy kicsit drága reklám volna…
vissza kellene fizetni valamennyi jegy árát.

Azzal, hogy a rendőrök a második felvonás után egy egész csapat munkást
és jogászt vittek ki a karzatról, a darab sorsa hosszu időre eldőlt. A
minden áron tapsolók nagy felsőbbségben maradtak a csatamezőn, s
ugyancsak kiélvezték a győzelmüket A sok részletében emlékezetes est a
győztesek örömujjongásával és éljenlármájával végződött.

Másnap az ujságok ünnepi hosszadalmassággal irták le a történteket; ez a
nevezetes szinházi előadás volt a nap főeseménye. Találkozott egypár
hirlap, amelyik kisütötte, hogy a miniszter titokban összejátszott a
munkások vezetőivel, de fölsült… és ez a fölfedezés uj érdekességet
adott a művészi szabadság ügyének. Légváryval és darabjával ugyan annál
kevesebbet foglalkoztak az ujságok, minél több tér kellett az események
letárgyalására, de nem számitva azt a törpe kisebbséget, amely szerint
Légváry kevéssel ezelőtt a hülyék intézetéből szökött meg, a legtöbben
nem fukarkodtak annak rövid kijelentésével, hogy a hirneves szerző
klasszikus munkával ajándékozta meg a magyar irodalmat.

Légváry egy kicsit sokallta a botrányt. Aggódott, hogy: hátha mégis
leveszik a darabot a műsorról?… Ha a miniszter titokban megalkuszik az
igazgatóval: azon a cimen, hogy elejét kell venni a további izgalmaknak,
a szerzőt könnyü kitenni a szinházból.

De az igazgató megnyugtatta:

– Nézze, hogyan ostromolják a pénztárt! Azt remélik: megint pofozkodás
lesz!…

És homlokon csókolta Légváryt, hogy pótolja a muzsa mulasztását.


IV.

Néhány hét multán Légváry Artur, immár kitünő irónk, hosszu levelet
kapott egy vidéki városból. A levelet Dombováry Norbert, cisztercita
tanár irta, a Czuczor Gergely Irodalmi Társaság titkára.

A Czuczor Gergely Irodalmi Társaság meghivta Légváry Artur kitünő
irónkat, a mélyen tisztelt hazafit, tisztelné meg szerény városukat
kegyes látogatásával, s a nem csekély nehézségekkel küzdő, de nagy
feladatokra hivatott társaság ünnepi ülésén olvasna föl valamit, mindegy
akármit; ha nem ér rá ujat irni: talán régibb, általános
nagyrabecsülésnek örvendő, de kevésbé ismert munkáiból.

A levéliró nem mulaszthatta el azt az alkalmat, hogy egyben köszönetének
ne adjon kifejezést azért az élvezetért, amelyet kitünő irónk legujabb
szinművével városuk közönségének szerzett… Szinigazgatójuk ugyanis, bár
nem csekély nehézségekkel küzd, nem mulasztotta el bemutatni „A hazáért“
cimü koszorus szinművet, amelyet közérdeklődés várt és ujjongó
lelkesedés fogadott, mert talán nem is kell mondani, hogy az egész
közönség egy szivvel-lélekkel gyönyörködött „A hazáért“ szivderitő,
jellemképző és léleknemesitő jeleneteiben.

De a levéliró szükségét érzi, hogy a maga nevében külön is megköszönje a
ritka gyönyörüséget. Ha kitünő irónk, aki oly törhetetlen bátorsággal
halad a Kölcsey Ferencek és Eötvös Józsefek nyomdokain, legujabb
drámájában szent haragjának adott kifejezést, és fennen lobogtatta a
nemzeti érzés, ősi hagyományaink és az ép erkölcsi érzék zászlaját, a
szép jó, igaz és fenkölt iránt érzett páratlan lelkesedésével,
fölháborodva szállott sikra a mindent fölforgatók ellen – legyen
meggyőződve, ezzel milliók szivében keltett visszhangot, tiszta örömet
és termékeny hatást.

Légvárynak köny szökött a szemébe, amikor ezeket a látnivalóan őszinte
szép szavakat olvasta.

Nem az jutott eszébe, hogy:

– És a kitünő Govrik ezért mindössze negyven koronát kapott!…

Nem. Légváry már tökéletesen megfelejtkezett a kitünő Govrikról. S mikor
ezeket a szép szavakat olvasta: egyszerüen elérzékenyedett.

Meghatottan csókolta sorra öt gyermekét, akik immár uj cipőkkel
rugdalták egymást, és igy fohászkodott magában:

– Mégis csak jó, hogy a sikerért, a mezitlábos, az analfabéta sokaság
kegyéért sohase voltam hajlandó semmi megalkuvásra!… Mégis csak akkor
van igaza az irónak, ha nem hallgat semmi csábitásra, csupán a művészi
lelkiismerete sugallatára!… Sokáig küzködtem, sokáig viaskodtam a
részvétlenséggel, de végre mégis csak elmondhatom, hogy: nem dolgoztam
hiába!…



LÉGVÁRY ALKUSZIK.


I.

– Most két hete vettem ezt a cipőt és már rongyos?!… – kiáltott rá
Légváry Artur az ifjabb Légváry Arturra. – Hát mit gondolsz, mi vagyok
én?! Bankár, vagy éppen bankóhamisitó?!

Légváryné pártjára kelt a fiának.

– Mi vagy?!… – szólt a zsörtölődő apához, hideg, gúnyos, minden
indulattól ment hangon, mely annál kegyetlenebb volt, mert egy csepp
harag se reszketett benne, csak megvetés – hát mi volnál más, mint:
kiváló iró, jeles iró, nagy iró?!… A pék meg a füszeres nem esik
kétségbe, ha a gyerekeinek cipő kell; a pék azért dolgozik, a füszeres
azért szaladgál, hogy a gyerekei ne járjanak mezitláb. Csak a jeles iró
esik kétségbe, ha a gyerekeinek cipő kell. És annál jobban kétségbe
esik, minél jelesebb iró, minél nagyobb iró; mert annál inkább nincs
neki semmije, ami kellene.

Légváryné nagyon lenézte az irodalmat. A férjével, akinek legalább az az
egy mentsége megvolt, hogy mindent hazahozott, amit össze tudott
kaparni, még csak megbékült volna valahogy; de az irodalomnak nem tudott
megbocsátani.

Légváry a váratlan oldaltámadásra fölhagyott az orditozással, de még nem
tette le a nádpálcát.

– Egy okkal több, – felelt az asszonynak, – hogy a kölyök a cipőjét ne
használja fürésznek.

De Légváryné nem hagyta a fiát.

– Mintha bizony sok kellene hozzá, hogy az ilyen, készen vásárolt,
olcsó, silány cipő tönkremenjen! Az a csoda, hogy nem szakad el mindjárt
a legelső napon. A pék meg a füszeres nem sajnál becsületes cipőt
csináltatni a gyermekének és kétszer annyit adni a tartós, jó áruért;
mert jut is, marad is neki. Csak a nagy irónak nincsen soha elég pénze a
legszükségesebbre; mert zsemlye is kell, füszer is kell, de kinek az
ördögnek kellene az irodalom?!

Légváry hallgatott. Miért vitatkoznék? Magában igazat adott az
asszonynak.

Ő is minden bajáért az irodalmat okolta.

A gázgyárra egyikük se neheztelt. Pedig ott is mostoha elbánásban volt
része. Ott se tudott előre haladni; ott is mindig egy helyben maradt,
mint valami taposómalomban.

De annak is az irodalom az oka. Amióta kitudódott, hogy irogat, a
gázgyárban nem vették komolyan. Nem tekintették igazi tisztviselőnek;
fontosabb munkát sohase bizták rá.

Aztán meg azonkivül, hogy a gázgyár tekintélye nem türt birálatot, a
gázgyártól már régóta nem vártak, nem reméltek semmit. Örültek rajta,
hogy megtüri a kevés hasznot hajtó munkást, aki inkább a holdvilágnak
él, mint a gáznak és hogy nyolcórai összeadásért-kivonásért legalább egy
kis kenyeret nyujt nekik.

Az irodalom pedig, ha egyebet nem is, reménységet ad bőven, kosárszámra.
De hiába multak évek, évek, ezt a sok reménységet csak nem akarta valóra
váltani. A mindenféle jóval, amelyet álmaikban igért, egyre adós maradt.

Légváry már vagy husz év óta irt verset, szindarabot, regényt, minden
igazi siker nélkül. Voltak, kevesen, akiknek tetszettek a munkái.
Voltak, többen, akiknek nem tetszettek. A legtöbben azt se tudták, hogy
a világon van; hogy van egy ember, Légváry nevü, akit az ujságok egy
része kiváló irónak cimez, s aki husz év óta erőlködik, meg ujra
erőlködik; hogy ez a Légváry nevü ember nem unja meg nap-nap után
folyton borsót hányni a falra.

Ő maga, ha nagyritkán, kivételképpen egypár percig ráért elmélázni a
sorsán: igazat adott az egész világnak. Néha tetszett neki mindaz, amit
összeirt; máskor, gyakrabban nem tetszett neki semmi, ami tőle való; a
legtöbbször egyáltalán nem emlékezett az irásaira, csak arra, hogy
hosszu időt töltött gyötrelmes munkában, és most is ott van, ahol volt,
ahol kezdte.

Egyszer már azt hitte, hogy mégis csak zöldágra fog vergődni. Az egyik
legrosszabb órájában, amikor alighanem az ördög állt a háta mögött,
leült az iróasztalához és egy szindarabot kezdett irni, azzal az
elhatározással, hogy ez egyszer fülön fogja ragadni, meg fogja ejteni,
rá fogja szedni a közönséget. Amit irt, idegen volt a lelkének; csak azt
kereste, amiről föltette, hogy hatni fog a közönségre; folyton a
sokaságot tartotta szem előtt, ennek az izlését, ennek a természetes
érdeklődését, az eszejárását, a rossz ösztöneit; minden szót számitással
irt le. A kenyérkérdéssel való ez a megalkuvás egy másik megalkuváshoz
vezette. A szinháznál, hogy hizelegjenek a bérlő-közönségnek, átgyurták
a darabját, s olyan irányzatosságot erőszakoltak bele, amelyről azt
hitték, hogy lázba fogja ejteni a karzat közönségét, de annál inkább
tetszeni fog az előkelő népnek. Belenyugodott ebbe is és nem bánta meg.
Az irányzatosság csakugyan fölkeltette a pártszenvedelmeket: a
megtámadott tömeg botránnyal akarta kivégezni a darabot; a közönség
nagyobb és hatalmasabb része a zajos tüntetésre még zajosabb
ellentüntetéssel felelt; nagy lárma és háboruság támadt, s ez az
általános hajbakapás, meg a velejáró sürü emlegettetés végre-valahára
meghozta Légvárynak az első komoly szinházi sikert, már tudniillik azt,
amely azért komoly, mert sok előadásból áll és szép jövedelemből.

De a legtöbbet emlegetett szindarabot sem adhatják örökkön… az idő
gyorsan mulik, a pénz még gyorsabban… s a gyerekeknek azután is kell
cipő… öt gyerek sok cipőt pusztit el.

Akármilyen sokáig élt az ember vadházasságban a sikertelenséggel, azért
mégsem tud mindenkorra alázatos maradni. Nincs, akit ki ne forgatna
magából az első siker; és minél tovább kellett erre várni, annál
alaposabban. Légváry is boldogan adta át magát az elbizakodásnak. Azt
hitte, most már elég hires ember arra, hogy rásózhassa a közönségre
lelkének kincseit. Csalódott. Az uj darabjával, amelyet megint a maga
kedve szerint irt, nagyobbat bukott, mint valaha.

Ez egy kicsit kijózanitotta. Eszébe jutott, hogy életének egyetlen
sikerét a megalkuvásnak köszönhette: megszivlelte a tanulságot és
visszatért a megalkuváshoz.

Az utolsó darabját megint a közönség szájaize szerint akarta megirni. De
mily meglepetés! Ez sem tetszett.

Tehát, ha a jóhiszemüség majdnem mindig egyet jelent a bizonyos
sikertelenséggel: a rosszhiszemüség sem biztos szere a boldogulásnak.

Milyen világ! Az erkölcs, kérlelhetetlen bizonyossággal, örökös
szegénységre kárhoztatja az embert… és sokszor még az erkölcstelenségből
sem lehet megélni!

Azóta Légváry tanácstalan.

Koronkint visszasirja a régi erkölcsét, de már tudja, hogy az egyenes ut
sohasem vezet pihenőhöz. Nem bizik benne, hogy visszatérve rá, eljuthat
– nem a boldoguláshoz, nem a kényelemhez, hanem: – ahhoz a nyugalomhoz,
amelyhez hosszu munka után mindenki eljut, ha nem az irásból akart
megélni… amelyhez ő is bizonyosan eljutott volna, ha annak idején több
esze van és valami mást próbál.

A görbe uton pedig csak botorkálva tud haladni. Nem arra született, hogy
görbe utakon járjon; ugy látszik, ehhez is külön tehetség kell.

Hanem aki egyszer már megalkudott a sorssal: az ujra meg ujra alkudozni
fog vele, minduntalan – akármilyen elégedetlen ezzel a házi uzsorással.

És Légváry alkudozik – ha teheti, alkuszik, – ha van kivel.

Igy alkuszik és ilyen haszonnal:


II.

A szolgáló nyit be.

– Mit mondjak annak az urnak, aki már kétszer volt itt? Most jön fel a
lépcsőn.

– Miféle urnak? – kérdi Légváry.

– A nagyságos asszony látta.

– Fölolvasni hivnak Alsó-Cipóra, – adja meg a kivánt fölvilágositást a
nagyságos asszony. – Azt mondtam neki, hogy ilyenkor találhat itthon.

Azután a szolgálóhoz:

– Ereszd be azt az urat.

S amikor a szolgáló kimegy, a férjéhez:

– El ne szalaszd ezt a kétszáz koronát. Nagy szükségünk van rá.

Két perc multán a vendég megjelenik Légváry dolgozószobájában. A szoba
megtelik a két emberrel.

A vendég simára beretvált arcu, hunyorgó szemü, köpcös öreg ur. Inkább
lókupecnek látszik, mint irodalmi csiszárnak.

Légvárynak ez az első benyomása:

– Ha mindenkit ugy érdekelne az irodalom, mint ezt az urat:
mindnyájunknak éhen kellene halnunk.

De azért csupa mosolygás. Leülteti a vendéget a lakás egyetlen angol
karosszékébe és megkinálja ünnepi szivarral.

A vendég hozzáfog mondanivalójához:

– Alsó-Cipó város közönsége már régóta élénk érdeklődéssel viseltetik
hazánk kitünő irója iránt. Alsó-Cipó tudvalevőleg a vidék
legintelligensebb városa. Ezt azzal is bebizonyitotta, hogy a kitünő
irónak „A hazáért“ cimü drámája a fővároson kivül sehol sem aratott
olyan nagy diadalt, mint Alsó-Cipón. És pedig háromszor is, ami nagy
dolog, mert Alsó-Cipón csak az operetteket és a francia bohózatokat
lehet sokszor adni. Kétségen kivül hasonló nagy diadalt arattak volna
Alsó-Cipón a kitünő iró későbbi darabjai is, de ezeket a szinigazgató
elmulasztotta előadatni, amiért meg is unták a társulatot és az
igazgatónak már utilapot kötött a talpára a szinügyi bizottság. De
különösen nagy érdeklődéssel viseltetik a kitünő iró iránt az alsó-cipói
Petőfi-kör, amelyben a város legintelligensebb elemei csoportosulnak.
Egész Magyarországon nincsen ilyen magas szinvonalu társaskör. Ötszáz
tagot számlál és havi egy koronáért a legválogatottabb szellemi csemegét
nyujtja tagjainak. Természetesen Alsó-Cipó város közönségének már régi
óhaja, hogy a kitünő irót személyében is megismerje. A Petőfi-kör már
évek óta terveli, hogy az első kedvező alkalommal meg fogja közeliteni a
kitünő irót. De különösen a szóló óhajtja már régen, hogy Alsó-Cipó ne
csak a munkáiból ismerje Légváry Arturt. Sokat fáradozott már ebben az
irányban… mint a kitünő iró egyik szerény, de rajongó tisztelője… mert
ez alkalommal nem titkolhatja el, hogy ő a kitünő irót hazánk
legnagyobbjai közé sorozza. Most végre alkalom kinálkozik, hogy
mindnyájuk hő vágya teljesedjék. A Petőfi-kör ugyanis a jövő szombaton
irodalmi estét tart, amelyen Poprády Pannika kisasszony, a Fővárosi
Szinház jeles művésznője fog énekelni és – ugy tervelik – a kitünő iró
fog fölolvasni, ha ugyan nem utasitja vissza alázatos, félénk
meghivásukat.

– Nagyon fogok örülni, ha rendelkezésükre állhatok, – szólal meg Légváry
és hajlong.

A szerény, de rajongó tisztelő folytatja:

Ő is ugy gondolkozott, hogy a kitünő iró örülni fog, ha Alsó-Cipót
megismerheti. Alsó-Cipó nagyon érdekes város. Van gimnáziuma,
katonasága, élénk társasélete; nagyon megérdemel egy rövidke
kirándulást. Azután meg… még a legnagyobb iróra nézve sem lehet
közömbös, hogy terjednek-e a művei és növekszik-e a személye irányában
érzett tisztelet… a legnagyobb iró sem teheti tul magát azon, ha a
periferiákon már nem törődnek vele, mert nem adnak hitelt a fővárosi,
többnyire pajtáskodásból eredő reklámnak… vagy talán még soha a hirét
sem hallották. A kitünő irónál még sokkal kitünőbb irónak is érdekében
áll, hogy a vidéken barátokat és olvasókat szerezzen. A főváros: csak
főváros; de a vidék: az ország… Az olvasó meghóditására pedig semmi sem
alkalmasabb, mint egy fölolvasás. Mert, hiába, az irás csak irás… az
emberek nem szeretnek olvasni… az élőszó sokkal hatásosabb, mint a
nyomtatvány, amely iránt senkisem érdeklődik… egy rosszul elmondott
rossz élccel több barátot szerezhet az ember, mint a legszebben megirt,
hosszu regénynyel… és ha a közönség látja az irót… beszélget, talán
táncol is vele… megismerve a szeretetreméltó embert, hamarább megkedveli
az irót is… kiváncsiságból is elolvassa, hogy mit ir az, akivel olyan
jól mulatott… talán még ahhoz is kedvet kap, hogy megvásárolja a
munkáit. Azért a szóló – őszintén megvallva – azt hiszi, hogy a kitünő
iró hálás lehet a Petőfi-körnek, amely módot nyujt neki arra, hogy
Alsó-Cipón értékes összeköttetéseket, barátokat, olvasókat, szerezzen.

– Hogyne! Hogyne!… – és Légváry elmondja, milyen régóta vágyik rá, hogy
Alsó-Cipót közelebbről is megismerhesse… mert eddig még csak egyszer
volt ott, huszonnégy óráig… de már ekkor meglepte a város… már akkor
föltünt neki, milyen nagy intellektuális életnek kell lennie Alsó-Cipón…
meglátszik ez az első pillantásra. És bizonyára nem lehet eléggé hálás
azért, hogy a Petőfi-kör lehetővé teszi egy régi vágyának a
teljesülését… de különösen köszöni a vendég szives szavait és jóakaratu
fáradozását.

– Csak egy baj van, – böki ki a vendég és folytatja:

Nem tudja… egy kicsit tart tőle… s remegve várja a választ… vajjon a
kitünő iró elfogadhatja-e a kör feltételeit? A kör ugyanis szegény…
sajnos, de igen szegény!… ami elég szégyen egy olyan nagy városra. Sok
tagja van ugyan; de az a havi egy korona, az semmi, s a tagok ezért az
egy koronáért rendkivül sokat követelnek. A kör mindenfélét kénytelen
nyujtani nekik: hangversenyt, táncmulatságot, szinházi előadásokat…
mert, sajnos, de meg kell vallani, hogy a kör tagjai a lármás
mulatságokat jobban kedvelik, mint a szépirodalmat… az irodalom iránt
egyáltalán kevés az érzékük… egypár tanáron kivül senkisem olvas… a
fölolvasásokat jóformán csak becsületből hallgatják meg… az irodalmi
estéknek még igy is nagyon kicsi a közönségük… a tagok magáért az
irodalomért nem hajlandók külön belépődijat is fizetni…
felolvasó-estéket nem is lehetne rendezni énekelőadás és végül
táncmulatság nélkül… az irodalmat csak ugy lehet rájok erőszakolni, hogy
egyuttal egy kis ugrálást is rendeznek, tehát ugyszólván becsempészik a
fölolvasást. Elég az hozzá, a kör a fölolvasást nem tudja megfizetni…
ezt különben akkor sem tudná megfizetni, ha ezreket nyujthatna érte… az
ilyen szellemi élvezetet semmi pénzzel nem lehet megfizetni… De, sajnos,
nemcsak hogy képtelen leróni határtalan háláját, még szerény
tiszteletdijat sem tud fölajánlani a nagyértékü fölolvasásért… csak
annyit tehet, hogy megtériti a kitünő iró utiköltségeit, jegyzőkönyvi
köszönetet szavaz neki azért a nagylelküségért, hogy a magyar kultura
érdekében kész volt erre a megbecsülhetetlen áldozatra, és az elnök
sajátkezü aláirásával ellátott levélben biztositja a kitünő irót a kör
örök hálájáról.

Légváry savanyu arcot vág.

– Ez bizony baj, – szól. – Alsó-Cipó egy kicsit messze van… a gyorsvonat
hat óra, a vicinális öt… egész napig tart, amig odaér az ember… ha nem
akarom föláldozni egy vagy két éjszakámat, ez a fölolvasás három napot
vesz el tőlem. Egy nap oda, a második a fölolvasás napja, a harmadik
vissza…

– Ó, kérem, – vág közbe a vendég, – erre a kirándulásra sokkal rövidebb
idő is elég. Ha a fölolasás napján korán reggel elindul, másnap este már
itthon lehet. Vagy ha este méltóztatik indulni, akkor az egész ut csak
két éjszaka és egy nap. És ezt ajánlanám. Hálókocsi nincs ugyan, de a
vasuton ugyis jobban alszik az ember, mint akárhol.

– Én nem. És nem szeretném agyonfárasztani magam. Miért?

– Persze, persze. No, egynapi szállóköltség vagy kétnapi, az már nem
határoz.

– Csakhogy ez a háromnapi időveszteség rám nézve bizonyos lemondást
jelent. Arról nem is szólok, hogy hivatalom van, ahol háromnapi
szabadságot kell kérnem s ezzel megröviditem a nyári pihenőmet… De ezt a
három napot itthon dologgal tölteném… három napon át a leghálátlanabb
irodalmi munkával is keres az ember valamicskét… és anélkül, hogy a
fölolvasásomnak valami értéket tulajdonitanék, azt hiszem: ez is munka,
bár csak irodalmi munka… Szóval, az igazat megvallva, azt képzeltem,
hogy a kör a szokásos kétszáz korona tiszteletdijat fogja fölajánlani…

Most már a vendég vág savanyu arcot.

– A fölolvasásokat, – mentegetőzik Légváry, – tudtommal, igy szokták
dijazni… már tudniillik a kevésbé divatos iróknak, mert vannak, akik
ezért el sem mozdulnak hazulról… Én nem akarok követelő lenni…

– Ó, tudom! – vág közbe a hunyorgó szemü. – Az ön szerénységének már
hire van. De az igazat megvallva, éppen ezért fordultunk önhöz. Én
nagyon melegen szóltam ebben az irányban a választmány ülésén. Azt
mondtam:- „Ne menjünk mi Ikszhez, Ipszilonhoz, Zéhez, akik talán jobban
mulattatnák a közönséget. Ezek, előre mondhatom, igy fognak beszélni: a
fölolvasás kétszáz korona; ennek szabott ára van, mint a zsemlyének a
két krajcár… Ne menjünk mi ezekhez; ezek nem irók, hanem kalmárok.
Menjünk mi csak Légváryhoz… abban még van ideálizmus… az tudja, hogy a
magyar iró mivel tartozik a magyar kulturának… az nem lesi a garast…“ És
csak az imént mondtam egy Iksz urnak, aki henczgett, hogy ő kétszáz
koronáért sem olvas föl, hogy: „Kell is nekem az ön fölolvasása! A
kitünő Légváry fölolvas nekem ingyen… el se fogadja a tiszteletdijat…
mert az nem olyan ember, hogy már az első kis siker elkényeztette volna…
az örül, ha szolgálatot tehet a kulturának… az nem sajnál egy kis
fáradságot akkor sem, ha nem a zsebéről van szó… annak ez a kirándulás
csak szórakozás, egy kis változatosság… neki minden áldozatot megér az,
hogy a művei ezentul jobban fognak terjedni, mint eddig… amugy is régen
készül már Alsó-Cipóra…“ Becsületszavamra, szóról-szóra ezt mondtam. És
én tudom, bizonyosan tudom, hogy nem fogunk csalódni önben… én munkáiból
jól ismerem az ön önzetlenségét. Higyje el, én volnék a legboldogabb, ha
nem kétszáz, hanem kétezer korona tiszteletdijat ajánlhatnánk föl önnek…
büszkék volnánk rá, hogy mi még egy Légváryt is meg tudunk fizetni… De
ez, sajnos, erkölcsi és anyagi lehetetlenség. Erkölcsi lehetetlenség
azért, mert a választmány kimondta, hogy a fölolvasók költségük
megtéritésén kivül semmire sem számithatnak… de anyagi lehetetlenség is…
mert az irodalmi estére előirányzott költséget már kimeritettük… Poprády
Pannika kisasszony ugyanis a közreműködéséért olyan szertelen nagy
összeget követelt, amely kizár minden további költekezést. Nem képzeli,
milyen követelők ezek a hölgyecskék, akik döngicsélnek! Követelőbbek,
mint az iró-kalmárok.

– Ezek az őszinte szavak, – felel Légváry, – őszinte választ követelnek.
Én tudom, hogy a magyar iró mivel tartozik a magyar kulturának. Kész is
vagyok a magyar kultura érdekében minden olyan áldozatra, amely nem
haladja meg az erőmet. Nem tartozom azok közé, akik csak a garast lesik,
és minden csekély fáradságot sajnálnak, ha nem a zsebükről van szó. És
ha nincs is módomban tüntetni az önzetlenségemmel, igazán örülnék, ha
bármi csekély szolgálatot tehetnék a kulturának. De, engedelmet kérek,
azzal már nem tartozom a magyar kulturának, hogy elmenjek Alsó-Cipóra
fölolvasni akkor is, ha ez áldozatomba kerül. Annál kevésbbé tartozom
ezzel, mert nem szenvedek a nagyzás hóbortjában és nem hiszem, hogy a
fölolvasásommal szolgálatot tudnék tenni a kulturának. Az ilyen
előadások a legjobb esetben bizonyos irodalmi érdeklődést elégitenek ki;
a legtöbbször ezt sem, csak egypár embernek a kiváncsiságát. Már pedig,
megvallom, áldozatomba kerülne, ha elfogadnám az önök föltételeit. Én
szegény ember vagyok, aki a munkájából él, és ha elveszitek három napot…

– Csak két éjszaka és egy nap.

– Igen, de ha két éjjel nem tudok aludni, akkor utóbb kell kipihennem
magam. Szóval minden esetben elveszitek legkevesebb két, talán három
napot… ezalatt nem keresek semmit… s ha a kör csak az utiköltségeimet
tériti meg, akkor már nekem maga ez az időveszteség is olyan áldozatot
jelent, amely nem áll arányban azzal az örömmel, hogy megjelenhettem
Alsó-Cipón s önök szerint szolgálatot tehettem a magyar kulturának.

– De amikor önnek ugyis régi vágya: jobban megismerni a városunkat? –
vigyorog kajánul az irodalmi csiszár. – A legelfoglaltabb ember is
megszerezhet magának két-háromnapi szórakozást… és a városunk érdekes, a
társasélete élénk… biztositom, hogy örülni fog, ha a maga szemével
látja, mennyi tisztelője van nálunk.

– Ej, ha ön ellenem forditja a szavaimat, – felel Légváry, – akkor én
azt mondhatnám, hogy tudom fékezni ezt a vágyamat, kivált azóta, amikor
harmadéve egy éjszakát töltöttem az alsó-cipói „Arany Szarvas“-ban… azt
az ágyat és azt a fürdőszobát sohasem fogom elfelejteni… Azt is
elmondhatnám, hogy már a gimnáziumban megbuktam a földrajzból, mert
amikor azt kérdezték tőlem, hogy: mi van Alsó-Cipón? – semmit sem tudtam
felelni s nem tudtam megmondani, hogy: gimnázium. De ön engem nem fog
kizökkenteni az udvariasságomból s azért erre csak azt felelem, hogy
régi vágyamnak a betöltését későbbre, kedvezőbb alkalomra fogom
halasztani; most, sajnálom, de nem állhatok szolgálatukra.

– Csodálatos, – elégedetlenkedik a vendég, – hogy az irodalmi férfiakkal
több baj van, mint a legkapzsibb művésznőkkel Hát önnek az semmi, hogyha
a művei jobban elterjednek a mi nagy városunkban?!… Az igazat megvallva…
szégyen, de ugy van… nem tartozik a népszerü irók közé… érdemetlenül
történik, de igy van… és különösen Alsó-Cipón, mondhatom, igen sokan
vannak, akik azt sem tudják, hogy ön a világon van… és nem képzeli,
mennyi fáradságomba került, milyen sokáig kellett kapacitálnom még a
választmány tagjait is…

– Eh, kérem, – vág közbe Légváry bosszusan, – fejezzük be ezt a vitát és
érje be vele, hogy: ha személyesen kell elterjesztenem a műveimet, akkor
lemondok az elterjesztésükről.

– Nem, kérem, – szól a kérlelhetetlen csiszár. – Ne fejezzük be a vitát;
ellenkezőleg, folytassuk, az ön érdekében. Nem szeretném, ha azt kellene
jelentenem a választmánynak, hogy csalódtam önben… az irodalmi
férfiaknak ugyis meglehetősen rossz hirük van a vidéken. És én annyit
beszéltem a körben az ön önzetlenségéről…

– Ugyan, kérem, – mérgelődik Légváry, – hagyja már békében az én
önzetlenségemet vagy önzésemet… bizza ezt rám! Önnek nem jutna eszébe,
az önzetlenség cimén azt kérni Poprády Pannika kisasszonytól, hogy csak
ugy Isten nevében kövesse önt, a világ végére, Alsó-Cipóra… és Poprády
Pannika kisasszonynak sem jutna eszébe, hogy a nagyobb népszerüség
kedvéért ingyen énekeljen önöknek.

– Bocsánat, az más. Amit Poprády Pannika döngicsél, az ugynevezett
művészet és nem irodalom. Poprády Pannikával mulatni akar az ifjuság, és
a mulatságért senki sem sajnálja a pénzt. És legyünk őszinték, hogy ha
Poprády Pannika hajnalig fog énekelgetni a tiszteknek, akkor igazán meg
fogja szolgálni a négyszáz koronáját, nem is szólva arról, hogy a cipói
hölgyek is szinésznőkön szeretik tanulmányozni a pesti divatot.

– És ha Poprády Pannika nem fog hajnalig énekelgetni a tiszteknek?

– Hát akkor többet nem is jön Cipóra! Legalább, ha én jól ismerem a
cipói közönséget… pedig jól ismerem… akkor bizony többet nem fogják
hivni… Ó, tudjuk mi azt, hogy vannak ugynevezett művésznők, akik fönn
hordják az orrukat és a hangverseny után visszavonulnak a szobájukba.
Csakhogy ezek egyszerüen becsapják a közönséget. Ezek nagyon jól tudják,
hogy ha vidékre hivják őket, hát mulatni akarnak velök… és hogy az
éneklés vagy a szavalat csak ürügy, arra való, hogy egy kicsit
hizelegjen a hiuságuknak és művészeti cimet szolgáltasson a
kirándulásra… nagyon jól tudják ezt, de ugy tesznek, mintha nem tudnák,
hogy rászedjék a vidéki jámbor közönséget s zsebrevághassák a pénzt.
Ezek erkölcstelen nők… rosszabbak az erkölcstelen nőknél, mert csalnak…
elteszik a pénzt, de nem szállitják a tőlük jóhiszemüen várt
erkölcstelenséget.

Légváryból kezd kitörni az idegesség:

– Annyi bizonyos, kérem, hogy én nem fogok hajnalig énekelgetni a
tiszteknek. És minthogy a fölolvasásokat a kör tagjai ugyis csak
becsületből hallgatják meg, én pedig nem áhitozom erre a szerencsére:
egészen fölösleges, hogy erről a dologról tovább tárgyaljunk.
Egyáltalában nem értem, hogy ha az irodalmat ugyszólván rá kell
erőszakolni az önök közönségére: mért hivnak önök Alsó-Cipóra irókat,
akik otthon okosabbat is tudnak csinálni… az efféle fölolvasásoknál
mindenesetre hasznosabbat.

– Mért? – folytatja a csiszár megzavarhatatlan nyugalommal. – Hát nem is
azért, mintha a közönség epedne az olyan fölolvasás után, amelyet tiz
fillérért vagy ingyen akármikor elolvashat otthon vagy a kávéházban, ha
ugyan van kedve elolvasni!… Hanem a közönséget érdekli, hogy ennek vagy
annak az irónak milyen az orra, a hangja, milyen szabásu a frakkja vagy
a szmokingja, hogyan jár, hogyan mozog a társaságban… és mi, akik a
magyar kultura őrei vagyunk a végvárakon, a közönségnek ezt a gyöngéjét
fölhasználjuk, hogy magát az irodalmat is becsempészhessük a közönség
érdeklődésébe… Mi, uraim, ideálisták vagyunk, akik külön tudják
választani az iróktól az irodalmat… és ha tisztán látjuk is, hogy iróink
közül a legtöbb közönséges kalmár, azért meg tudjuk becsülni magát az
irodalmat.

– Az ön nyiltsága, – felel Légváry, – engem hasonló nyiltságra
kényszerit. És azt felelem önnek: ha az önök közönségét nem a
fölolvasás, hanem maga a fölolvasó érdekli, akkor önök most, amikor
engem Alsó-Cipóra hivnak, tulajdonképpen nem az irót keresik, hanem az
embert, aki nehány hölgy előtt érdekes lehet, mert véletlenül irogatni
szokott. Nem az irót hivják, aki tudja, hogy mi a kötelessége, hanem az
embert, akinek semmi kötelezettsége nincs az önök közönségével szemben.
Magyarán megmondva: azt akarják, hogy föllépjek önök előtt, amint föllép
a komédiás. Ez nekem nem kötelességem. Megteszem, ha kedvem tartja, ha
van miért megtennem; és nem teszem meg, ha nincs hozzá kedvem, hiába
hivatkozik ön a kötelességtudásomra, az önzetlenségemre, vagy akármire.
Már pedig nekem nem mesterségem a komédiázás. És már csak azért is, mert
nem mesterségem: ha mégis komédiásnak lépek föl az önök kedvéért, hát
tessék ezt a föllépést megfizetni, amint megfizetik a komédiásét!

– De uram, – csodálkozik a látogató, – kétszáz koronát fizetni egy
fölolvasásért, amely senkit sem érdekel, amely tulajdonképpen csak ürügy
a megismerkedésre!… Mi tudjuk, mit kell tennünk a magyar kulturáért és
semmi fáradozást nem sajnálunk, ha arról van szó, hogy az irodalomnak
hiveket, barátokat, olvasókat, pártolókat szerezzünk… A közönség is
barátja a művelődésnek… többet mondok: kedveli is, vagy legalább
jóakarattal szemléli az irodalmi törekvéseket… szivesen látja az irót…
készségesen meghallgatja az irodalmat, amig ingyen van… a
legmulatósabbak is elnézően hallgatják, vagy legalább megtürik a
fölolvasásokat… De hogy a közönség kétszáz koronát fizessen – irodalmi
munkáért!

Légváry pattog:

– Kérem, én nem ajánlkoztam!… önöknek jutott eszébe ez a fölolvasás… én
csak őszintén felelek az ajánlatra. Azon sem csodálkozom, hogy önök nem
becsülik meg az irodalmi munkát… de én ebből a munkából élek… Mondja,
kérem, nem gondol ön arra, hogy ugyan miből fizessem én a lakásbért, a
családom élelmezését, meg a sok mindenféle részletet, ha olyan
szeszélyeim támadnak, hogy ingyen irok, ingyen olvasok föl és napokat
pazarlok el anélkül, hogy valamit keresnék?!…

A vendég csöndesen gunyolódik:

– És a magyar kultura, az kutya?

Légváry már dühös:

– Ugyan, hagyjon már békét a magyar kulturának!… nem bizták azt önre!…
És hagyjuk abba az egész vitát!… minél tovább vitatkozunk, annál
kevésbbé érthetjük meg egymást.

De a vendég nem mozdul.

– A magyar kulturát nem mellőzhetem hallgatással, – vitatkozik tovább
rendithetetlen szilárdsággal, – hiszen ennek a nevében kérem öntől azt
az áldozatot, hogy engedjen az igényeiből. Mert arról nincs szó, hogy
semmit se fizessünk a fölolvasásért. Mondtam már, hogy megtéritjük
minden költségét.

Légváry kimereszti a szemét.

– De ha önök csak a költségeimet téritik meg, mi marad nekem abból?

– Egészen csinos összeg marad, – felel nyugodtan a csiszár – Tudtommal
ön belső tagja a „Szabad Sajtó“ szerkesztőségének, tehát van vasuti
szabadjegye. Nos, fölszámit egy elsőosztályu vasuti jegyet, fölszámit
négy fiákerezést, fölszámitja a szállót, a borravalót, busásan számit
föl mindent, amit akar, fölszámit, mondjuk: száz koronát, és nem költ el
többet, csak negyven fillért a villamosra.

– Szóval, önök száz korona borravalót ajánlanak föl nekem, és ezt is
csak egy kis csalással meg egy kis piszkossággal takarithatnám meg
magamnak?!

– Ugyan, kérem, már hogy lehet igy beszélni?! – botránkozik a vendég,
angyali szelidséggel. – Csalás! Már hogy volna ez csalás?! Ez csak ősi
szokás. Magyarországon vagyunk, uram, ne tessék elfelejteni! Nálunk
ősidők óta nem szeretnek fizetést adni a munkálkodó embernek, de
minthogy mindenki átlátja, hogy: élni csak kell! – hát a századok
bölcsessége már régen megtalálta ennek a szükkeblüségnek a
korrektivumát. A legmagyarabb közmondás az, hogy: nyomtató lónak nem
lehet befogni a száját. És ne tessék elfelejteni, hogy nálunk,
századokon át, nemcsak megengedett, hanem szinte intézményes dolog volt
az ugynevezett „szabad lopás“, minden vonalon. Ki mit tud, csináljon
magának! Csalás! Már hogy volna ez csalás?! Mi tudjuk, hogy önnek vasuti
szabadjegye van… mi azért mégis beleegyezünk, hogy ön vasuti jegyet
számitson föl – hát kit csalnak meg itt?! Ez nem csalás, ez szerződés.

– Köszönöm, de nem kérek belőle, – felel Légváry.

– Ha önnek éppen csak a forma nem tetszik, segithetünk a bajon. Hát
mondjuk: nem számit föl semmit, ha ez önnek derogál; egyszerüen: száz
koronát kap költségek cimén… mert nekünk semmi közünk hozzá, hogy önnek
vasuti szabadjegye van, és semmi közünk hozzá, ha villamoson megy ki a
pályaházba, ez az ön haszna. Megjegyzem, hogy az egészet félre teheti,
mert Alsó-Cipón olyan dinom-dánomban lesz része, amilyet még nem látott.
Azonkivül elszállásoljuk és nem maradhat ott olyan sokáig, hogy valahová
vendégül ne hivják. Vagy, ha ez jobban tetszik: a kör vendége lesz. A
kör, ha irodalmi estét rendez, a közremüködők vacsorájára és pezsgőjére
mindig szép összeget szavaz meg; ez alkalommal ötszáz koronát. Az ön
vacsorája és pezsgője tehát nem számit. Elég az hozzá: száz korona
költségben alkuszunk meg; ez nem borravaló, ez nem csalás, ez
megegyezés, szerződés. Ha még ez a forma se tetszik, vegye ugy, mintha
száz korona tiszteletdijat fizetnénk a fölolvasásért; hiszen az mindegy,
hogy minek nevezzük ezt a száz koronát. De nekünk a „költség“ szót kell
beirnunk a kör jegyzőkönyvébe, mert ha kitudódnék, hogy a kör száz
koronát fizetett valami irodalmi dologért, az egész város fölszisszenne.

Légváry elmosolyodik:

– Tisztelik az irodalmat, de egy petákra se becsülik.

A vendéget nem lehet kihozni a sodrából:

– Hja, Magyarországon vagyunk uram! Az már vivmány, hogy – ingyen –
közelebbről is megnézik; azelőtt csak messziről tisztelték. Tehát ön
igent mond.

– Tehát én nemet mondok.

– Ne legyen olyan finnyás, – folytatja a vendég a kapacitálást. – Látom,
hogy önnek sehogy se tetszik ez a szó, hogy: „költség“. De én azonnal
meggyőzöm önt arról, hogy rosszul itéli meg a dolgot. Nézze, én
köztiszteletben álló, vagyonos ember vagyok; hála Istennek, nem
szorultam rá, hogy a munkámból éljek. És mi a körnél mindnyájan nobile
officiumot viselünk; egy krajcárt se kapunk azért, hogy fáradozunk a kör
érdekében. Mindössze azt az elismerést kapjuk, hogy érdemeket szereztünk
a magyar kultura körül. De kinek az ördögnek kell ez az elismerés?! És
ki az ördög fáradoznék ingyen, akár a magyar kultura érdekében is?! Azt
hiszi, mulatságból utazgatok minduntalan Pestre?! Azt hiszi, beteges
kedvem telik benne, a döngicsélő művésznőknél előszobázni, és az
iró-kalmárokkal alkudozni, fárasztó vitatkozásokra vesztegetni el az
időmet?! Dehogy! Nincs olyan bolond ember a világon, aki ezt meg ne
fizettetné magának. Hát most jön a korrektivum. Én ezekért a pesti
utazásokért, a sok alkuért, vitáért és egyéb fáradozásért napidijakat és
költséget számitok föl, s mondhatom önnek, a költségfölszámitással
többre megyek, mintha fizetést szavaztatnék meg magamnak. Pedig én
köztiszteletben álló, vagyonos ember vagyok; nem valami éhenkórász, aki
a munkájából él. Hát ami nekem nem derogál, az nem derogálhat önnek se.

Légváry savanyuan fölkiáltott:

– Nagyon megtisztel, de ha mindjárt tiszteletdijnak nevezi is ki ezt a
száz koronát, a száz koronát mégis keveslem, ennyi időveszteségért.
Arról nem is szólok, hogy a fölolvasás elkészitése is bele kerülne
két-három órába.

– Ne nevettesse ki magát! – mosolyog a csiszár. – Csak nem fog száz
koronáért valami ujat irni?! Száz koronáért ezt senki se kivánja öntől;
és mert nem kivánja, éppen azért pénz ez a száz korona is. Olvassa föl a
munkái közül a legrövidebbet; a fölolvasás annál jobb, minél rövidebb.
Hogy mit választ ki, az mindegy; a közönség ugyse fog oda hallgatni… a
fölolvasás mindig nagyon próbára teszi az emberek türelmét… a fiatalok
ilyenkor alig várják, hogy már táncolhassanak. És ne bajlódjék azzal,
hogy a legrégibb dolgai közül keresgéljen elő valamit. Ha a legutóbb
megjelent novelláját olvassa föl, az is jó lesz… uj, még ismeretlen…
mert köztünk szólva, Cipón nincs ember, aki önnek csak egy sorát is
olvasta volna.

– Tehát nemet mondok.

– Ne siessen a felelettel. Látom, hogy ingadozik… látom, hogy már-már
meggyőztem önt. Gondolja meg a dolgot holnap reggelig; holnap reggel
ujra eljövök. Igy magamnak is csinálok még egy napi dijat.


III.

Légváry másnap csakugyan „meggondolta a dolgot“. Reggel ugyanis a
felesége azzal lepte meg, hogy:

– A füszeres azt üzeni, hogy még két hétig vár; de két hét mulva pöröl.

Ez a kis intermezzo eldöntötte a kérdést. Légváry ismét nyájasan
mosolyogva fogadta a csiszárt, s másfélórai alkudozás után meg is
egyeztek, százhusz koronában.

– No, nem bánom! – parolázott a derék Zsombolyai ur. – Ezzel a husz
koronával tulléptem ugyan a meghatalmazásomat, de szükség esetén a
magaméból pótlom…

Légváryt nem tette tulságosan boldoggá ez a jóakarat, de azon
vigasztalódott:

– Legalább három napig nem kell a fejemet törnöm!…

A következő hét péntek reggelén elutazott Alsó-Cipóra, s vasárnap este,
amikor hazatért, huszonkilenc krajcárt rakott ki az asztalra.

– Ezt hoztad haza? – kérdezte az asszony megdöbbenve.

– Ezt.

– Hát a többit hová tetted?

– Elpezsgőztem.

– Megbolondultál?

– Tudod, – panaszkodott Légváry, – olyan rosszul bántak velem, olyan
furcsán fogadtak, ugy semmibe se vettek, a fölolvasásomat annyira
átzajongták, s azután ugy lenéztek, lesajnáltak, hogy nem győztem
türelemmel. Végre is az irodalmat képviseltem ott… s bár én már megtört,
alázatos ember vagyok… nem tudtam elviselni, hogy az irodalmat is
lenézzék, lesajnálják… még a magam személyében is megbecsülni valónak
tartom – magát az irodalmat. Minthogy pedig Alsó-Cipón csak azokra az
emberekre néznek tisztelettel, akik pezsgőt fizetnek… ezzel tartoztam az
egészségemnek… és különösen tartoztam Kisfaludy Károlynak, Kölcsey
Ferencnek és Vörösmarty Mihálynak, akik nem tehetnek róla, hogy mi
alkalmazkodók, alázatosak és türelmesek vagyunk…

– Micsoda őrültség! – nyögte Légváryné.

– A legszomorubb a dologban az, – mélázott Légváry, – hogy mennyi
megalkuvásra fanyalodtam ezért a huszonkilenc krajcárért! Először is ugy
alkudoztam Zsombolyaival, mint egy cigánykupeccel… aztán megröviditettem
a hivatalomat, amikor két napra szabadságot kértem… majd megcsaltam a
vasutat, mert a szabadjegygyel nem az ujság érdekében utaztam… végül
becsaptam a közönséget, amikor uj munka, érdekes anekdoták helyett egy
régi elbeszélésemet olvastam föl neki… Igaz, hogy mindez valamennyiöknek
mélységesen mindegy volt… igaz, hogy költhettem volna a cipói
magyaroknak akármit, a képzelhető legszebb vagy legérdekesebb dolgot sem
hallgatták volna meg… de mennyi megalkuvás!… mekkora megalkuvás!… És,
tessék, ez a hasznom belőle!…



KÁNAÁN.


I.

– Ez már valami, – szólt Légváry Arthur és a már elolvasott levelet
átnyujtotta a feleségének.

A levelet Szilas-Bodrog vármegye alispánja, mint a rác-berzenci
kulturegyesület elnöke irta. Arra kéri a mélyen tisztelt hazafit,
tartana fölolvasást azon a kulturestén, amelyet az egyesület a jövő
hónap első szombatján rendez. Csak röviden vázolhatja, milyen nagy
föladatai vannak a nemzetiségek lakta vidéken törhetetlen kitartással
müködő ifju egyesületnek, milyen nagy erkölcsi hasznára volna ennek a
kitünő iró közremüködése, s milyen rajongó tisztelettel viseltetik
Rác-Berzence egész magyar közönsége az iránt a Légváry Artur iránt,
akinek a magyar drámairodalom „A hazáért“ cimü remekművét köszöni. A
levél irója vakmerő kérésének mentségéül hivatkozik arra, hogy ő már
volt olyan szerencsés és bemutatkozhatott hazánk nagynevü drámairójának,
az ujságirók körének egyik lakomáján; reménykedik benne, hogy nem fog
elutasitó választ kapni; tehát ugy intézkedett, hogy az egyesület egy
megbizottja már legközelebb jelentkezzék a mélyen tisztelt hazafinál,
mindenekelőtt a kegyes feleletért, de kedvező válasz esetén azért is,
hogy megtudja – ha szabad igy mondani – nagynevü vendégünk föltételeit.

A levél hosszu volt és sokkal szebb, mint ez a rövid kivonat sejtetheti.

Még Légvárynét is kielégitette, pedig Légváryné kivétel nélkül mindig
keveselte, amit az irodalom eddig nyujtott a Légváry-családnak.

– Látszik, hogy uriember irta, – jegyezte meg röviden, de a hangjában az
is benne volt, hogy az ajánlatot el kell fogadni.

Légváryt ez egyszer nem kellett biztatni.

– A francia akadémiának a negyven halhatatlanja között nincs egy se, aki
szebben tudna irni, mint ez az alispán, – közölte feleségével a
lelkesedését. – Látszik, hogy ritka nagymüveltségü és igen finomlelkü
ember. De – érdekes! – bár a neve nem ismeretlen előttem, sehogy se jut
eszembe, hogy mikor ismerkedtünk meg?!… Pedig az ilyen embert nem
szoktam elfelejteni.

Még ki se élvezték azt az örömöt, hogy végre találkozik valaki, aki
Légváry Arturt érdeme szerint megbecsüli, s az egyesület megbizottja már
jelentkezett.

A cseléd egy névjegyet hozott be, amelyen ez volt olvasható: Dr. báró
Plojesti Ervin, Szilas-Bodrog vármegye tiszteletbeli főjegyzője, a
Szilas-Bodrog vármegyei Közművelődési Kör ügyvezető igazgatója, a
„Rác-Berzencei Hiradó“ főszerkesztője.“

Légváryné köddé vált, Légváry pedig kisietett az előszobába.

Az előszobában mindenekelőtt egy gyönyörü városi bundát pillantott meg –
azt a városi bundát, amelyet eddig csak álmaiban látott. De nem volt
ideje elmerengeni a tündéri jelenségen, mert a bunda tulajdonosa felé
kellett fordulnia, aki nyomban lefoglalta egész figyelmét.

Egy monoklis fiatalember állott előtte – olyan előkelő jelenség, aminő
még sohase fordult meg ebben a negyedik emeleti lakásban.

– Kedves kolléga ur, – sietett beszélgetni a vendég, mialatt Légváry
betessékelte a szalónnak nevezett sirgödörbe, – remélem, hamar
végezhetünk… Eljön? Igen? Nem? Nos, ha igen, annál jobb. Miért is ne
jönne el?! A mi vidékünk nagyon mulatságos; érdemes egyszer megnézni.
Nagyon örülök, hogy nem kell hosszasan kapacitálnom… Az igazat
megvallva, sietek a kaszinóba… várnak rám és egy kicsit már elkéstem. De
csak egy perc, ugy-e?… Minden egyébről ugyis értesült a fölszólitó
levélből; még csak az anyagi kérdésen kell tulesnünk. De magunk közt
vagyunk… a kolléga előtt, remélem, nem feszélyezi semmi… Nos, mennyi
pénz kell? Csak mondja meg őszintén!

Légváry, aki egészen más szónoklatot várt, kissé zavartan felelt:

– A meghivás olyan kedvesen szólt… aztán a kulturális cél… az egyesület
hazafias müködése… mindez arra késztet, hogy lehetőleg mérsékeljem az
igényeimet… átlátom, hogy a közös célra tőlem is megvárhatnak némi
áldozatot… és ennyi figyelmességgel szemben bizonyára hálásnak kell
lennem… De Rác-Berzence egy kicsit messze van; az ut oda-vissza két nap,
sőt három, ha kényelemben akarom megtenni… tehát a kirándulás nem kevés
időveszteséggel jár… aztán költségeim is lesznek… jókora utat kell tenni
vicinálison… legalább ötórai utat, csak oda… s a vicinálison nincs
szabadjegy… Szóval, azt hiszem, nem leszek nagyon követelő, ha a
szokásos kétszáz koronát kérem.

Angyal repült a szobán keresztül.

Plojesti arcán hirtelen valami árnyék vonult végig. De ekkor is
meglátszott rajta, hogy olyan ember, aki megszokta szemhunyoritás nélkül
nézni, mint uszik tova a bakk-asztalon az ezerkoronás tét; meglátszott
rajta, hogy fegyelmezett lélek, az önuralom embere. És néhány másodperc
után, amelyek talán kicsit hosszuak voltak, mint a párbajban számolt
másodpercek, arcáról elsimultak a redők.

– Hát kérem, – szólalt meg végre, – kétszáz korona sok pénz, nagyon sok
pénz. De legyen. Ezen nem fogunk sokáig vitatkozni… az igazat megvallva,
nagyon sietek a kaszinóba… nem is érnék rá sokáig vitatkozni. A
legrosszabb esetben… ha valami baj lenne a dologból… személyesen
vállalom az anyagi felelősséget… no, de remélem, nem lesz baj… Csakhogy
ezzel szemben kérnem kell valamit. Szeretném, ha a fölolvasás legalább
kiadós volna… ha eltartana másfél, legkevesebb ötnegyed óráig… ha
valamelyik leghosszabb, vagy több rövidebb munkáját olvasná föl.

– Nem fogja a közönség az ilyen sokáig tartó fölolvasást kissé untatónak
találni?

– Az ön munkáit?!… amelyekről annyi szépet beszélnek!… Dehogy!
Ellenkezőleg. A közönség meg fogja követelni, hogy legalább eleget
halljon a pénzéért. Mert a kulturestéken belépődijat szoktunk szedni… az
egyesületnek is élnie kell!… és annyi a tennivalója!… olyan sok
mindenfélére kell a pénz! Megjegyzem, a belépődijért a közönség egy pár
énekszámon és egy-két szavalaton, csupa rövid dolgon kivül nem kap
egyebet, csak az ön fölolvasását. Ennek kell a műsor pecsenyéjének
lennie. Lehet régi… ki ismeri az ön régibb munkáit?!… Lehet komoly vagy
vidám… senki se fogja ellenőrizni, hogy ön mit olvas föl… a messzebb
ülők meg se fogják érteni, sokan nem is fognak oda figyelni… csak hosszu
legyen!… hogy azt ne mondhassa a közönség: „Már vége?!… Ez az egész?!…“
Igazolnia kell, hogy miért csőditettük össze a közönséget… A
közönségnek, ha már irodalom, hát mindegy, hogy mi… de ha egyszer pénzt
adott az irodalomért, akkor legalább jól akar lakni az irodalommal… és
ez érthető.

– Persze. De hogy egészen őszinte legyek, én azt képzeltem, hogy azon a
vidéken sok a gazdag ember… hogy önöknek nagy, előkelő, finom izlésü
közönségük van… hogy ez a közönség érdeklődik az irodalom iránt, de
éppen azért válogatós… hogy nem esik nehezére olykor-olykor valami
irodalmi dolgot is meghallgatni, de a türelmével visszaélni nem volna
helyes…

– A mi közönségünk?… No, majd meglátja! Ha a kaszinóban nem várnának,
sokat beszélhetnék erről… Most csak annyit, hogy: igen, nálunk sok a
gazdag ember… az is igaz, hogy ezek nem szokták a fogukhoz verni a
garast… Csak éppen akkor verik a fogukhoz a garast, ha az irodalomról
van szó. Kétszáz korona – irodalomért!… ez nálunk nem megy az emberek
fejébe. Ne felejtse el, kérem, hogy Magyarországon vagyunk! És ne
sértődjék meg. Kollégák közt el lehet mondani ennyit…

Szólt s elviharzott a kaszinójába.

Plojesti látogatása egy kicsit lehütötte azt a lelkesedést, amelyet
Légváryban az alispán levele keltett. Eddig egy fölolvasása se tartozott
a legkellemesebb emlékei közé, s egyszerre eszébe jutottak mindazok a
szomoru tapasztalatok, amelyeket más városokban szerzett.

De azzal vigasztalta magát:

– Eh, sehol se egyformák az emberek!… Lám, milyen nagy a különbség a
közt, ahogy Plojesti és a közt, ahogy az alispán szól hozzám!… Mért
hivnának, ha senki se akarna meghallgatni?!…

Légváryné az ajkát biggyesztette, mikor megtudta, hogy férje, első
ijedtségében, csak kétszáz koronát kért.

– Kétszáz korona – számitgatott – amelyből talán száznegyven se fog
megmaradni… Ugyan mikor tanulsz már egy kis élelmességet?!…

Légváry, hogy elejét vegye a további vitának, az angol közmondással
sáncolta el magát:

– A bor le van fejtve, hát most már meg kell inni.

Néhány nap multán Légváryné is megbékült a helyzettel. Az alispán
ugyanis ujabb levelet irt, mely kedvesség dolgában még az elsőn is
tultett. Örömmel értesült róla, hogy hazánk kitünő irója igent mondott.
Reméli, a régi ismeretség jogán: Légváry Artur nem fogja megfosztani őt
és a feleségét attól a szerencsétől, hogy vendégül láthassák… Aztán még
sok jó szó és sok magyaros szivesség.

A levél olyan szép volt, hogy sirni lehetett rajta.

– Ha én ugy tudnék irni, mint ez az alispán! – sóhajtott Légváry.

Még Légvárynénak is tetszett a levél. Ez pedig irásmüvel még nem igen
történt meg, ha magától Shakespearetől eredt is.

De maga a meghivás Légváryt nem örvendeztette meg.

– Nem elég, hogy az ember sok alkalmatlanságot okoz… a sok szivességet
sok figyelmességgel kell viszonozni… a szállóban sokkal szabadabb az
ember. Ha ugy tudnék irni, mint ez az alispán, a legokosabb volna:
szépen megköszönni ezt a sok jóságot, de megirni, hogy nem élhetek
vissza a szivességükkel…

Hanem az asszony letorkolta:

– Végre, valahára, találkozik egy ember, aki ugy szól hozzád, ahogy
illik, ahogy megérdemled… és ezt a ritka embert, ezt az egyetlen embert
meg akarod sérteni?!… Csak egy iró lehet ilyen ostoba!


II.

Egy zord januári napon Légváry megindult Rác-Berzencére, a podgyászában
egy frakköltözettel meg annyi irásművel, amennyit tavaszig se tudott
volna fölolvasni. Volt nála minden, mint a jó boltban: hosszabb,
rövidebb, komoly, vidám és sirva vigadó… Rábizza a kolléga urra,
válogasson belőle.

A gyorsvonat a gyümölcs- és gabonatermő Alföldön röpitette keresztül.
Légváry, aki a gázgyárban és a dolgozószobájának nevezett vacokban már
rég elfelejtette, hogy természet is van a világon, kibámult a zuzmarás
fákra meg a hólepte vagy csatakos földekre és igy mélázott:

– Milyen furcsa is a természet! Elvetik a magot és nemsokára sok, sok
gabona lesz belőle. Ez a szilvafa egyetlenegy szilvamagból lett és most
miriádnyi szilva terem rajta. A szellemi világban meg éppen forditva
van. Mennyi magot kell elvetni, mig valami kevés kikel belőle! És
mennyit kell elvetni egészen hiába!… Aztán emitt, alig hogy vetettek,
máris aratnak; a szellemi magvető pedig egész életén át várhat: aratni
mások fognak! A kertész megérheti, hogy gyümölcsöt szed arról a fáról,
amelyet maga ültetett el, de te, szegény Légváry!… sic vos, non vobis
mellificatis apes!

Egypár óra multán a fák elmaradoznak. Itt már csak gabonát termesztenek;
mindenféle, jófajta gabonát; hálás, jól fizető gabonát. Még egy pár óra…
s már a buza birodalmán száguldanak keresztül. A merre a szem lát, csak
havas, sáros földet látni. Ezen a zsiros földön terem a világ
legacélosabb, legkövérebb buzája. Ez már itt a tejjel és mézzel folyó
Kánaán.

Légváry ujra kibámul az ablakon. Arra gondol, hogy már egy óra óta, ami
földet lát, az mind a Tapolcsányi hercegé. És még órákig gyönyörködhetik
ugyanebben a látványban, ha nem unja el: utja egyre beljebb viszi a
herceg uradalmába.

Időközben beesteledett s egy nagy állomáson a gyorsvonatról át kell
szállnia a vicinálisra.

Elsőosztályu jegyet vált; ha véletlenül várni találják a berzencei
állomáson, ne mondhassák róla, hogy mindent meg akar takaritani a
pénzükből, amit csak lehet. Nem magáért teszi; de ügyelnie kell a
dekorumra, mert akármilyen kis pont a világban ő, Légváry Artur, mégis
az irodalmat képviseli itt… az irodalmat, a Berzsenyi Dánielek, a
Kisfaludy Károlyok, a Kölcsey Ferencek irodalmát, amelyhez való
hozzáfüződését ő nagyratartja… megbecsüli azt a tisztességet, hogy néha
ezeknek a nagyoknak a nyomdokain járhat, és ezt alkalom adtán, amilyen
ez a mai, kifejezi külsőségekben is.

A vicinális vonaton most csak egyetlen kocsi áll az első és második
osztályon utazók rendelkezésére. A kocsi egyik fele, az elsőosztályu
rész, nincs fülkékre osztva; egyetlen szalónból áll, amely még üres. A
szalonban rémes hideg van; a fütőkészülék nem a legjobban működik.
Légváry „meleg“-re igazitja a szabályozót; fölveszi a télikabátját,
lefekszik egy divánra s betakarózik pléddel.

A kalauz már előbb látta a jegyét; alig hogy a vonat elindul, Légváry
már alszik.

Álmában a berzencei állomás perronján áll s az üdvözlő küldöttség
szónokát hallgatja. A szónok háta mögött nagy néptömeg szorong, s
mialatt ő azokat nézegeti, akik a messzeségből kalapot vagy zsebkendőt
lobogtatnak feléje, ezt az üdvözlő beszédet hallja:

– Hazánk jeles fia, vitéz Légváry Artur! Eljöttél közénk, hogy megtudd,
végre-valahára, miért is irsz te voltaképpen?!… mi célja annak, hogy
immár husz év óta sok csunya, fekete betüt vetsz a szép, tiszta, fehér
papirosra?… és kinek, mire jó az, ha te egy ökör csöndes kitartásával
képzelt mezőket szántogatsz, ahelyett, hogy az áldott, zsiros, barna
földet munkálnád, ekével s boronával?! Mert dolgozószobád
magánosságában, jeles Légváry Artur, gyakorta el szokott fogni a
magadban való kételkedés… a reménytelenség nem egyszer kegyetlen
szavakat suttog a füledbe… s olykor elhiteti veled, hogy csupán azért
végzesz semmire nem jó, senkinek se kellő munkát… hogy hosszu idő óta
csupán azért fáradozol hiába, mert élhetetlen ember vagy s annak idején
nem volt elég eszed valami okosabbat kezdeni!… Hát mi megnyugtatunk
téged, jeles Légváry Artur, és megmondjuk neked: nem, nemcsak azért
fáradozol, mert élhetetlen ember vagy és nem tudsz okosabbat, hanem
mindenekelőtt abból a célból, hogy azok az igazságok, amelyeket te
igazságoknak érzesz, megujhodva, nagyobb erőben keljenek ki a földből,
hogy gondolataid okulásunkra szolgáljanak és végül hasznára legyenek az
egész emberiségnek! Légy üdvöz, álmodozó Artur, itt, a hasznos
bizonyosságok hazájában!… erősödjél meg körünkben abban a gyermeki
hitedben, hogy nemcsak kenyérrel él az ember, hanem igével is!… a Kenyér
birodalma meghajtja előtted zászlaját, vitéz Légváry Artur!… mert bizony
mondom neked, hogy azoknál, akik tudták, hogy miért halnak meg, vitézebb
az, aki nem tudja, hogy miért él, de azért küzd, fárad, dolgozik
tovább!…

Arra ébred föl, hogy a takarója alatt is rettenetesen fázik. Szétnéz és
három embert pillant meg a szalonban. Három, tökéletesen egyforma arcu,
egyforma alaku és egyforma öltözetü embert. Három simára beretvált arcu,
vöröshaju, feketeruhás óriást. Egypár pillanatig azt hiszi, hogy még
most is álmodik. Három, ennyire egyforma ember nem lehet a világon. És
még hozzá: együtt! Milyen furcsa álomkép!

Aztán látja, hogy: de bizony nem álomkép ez, hanem valóság. A három
egyforma óriás közül az egyik a szemközt levő divánon ül; a másik balra,
egy karosszéken; a harmadik áll, az elsőtől jobbra, a szalon asztalkája
mellett. Az ülő óriások németül beszélgetnek.

Légváry azt gondolja:

– Derék asszony lehetett, aki ezt a három ikret a világra hozta!…

De annyira fázik, hogy nem tud másra gondolni. Ekkor észreveszi, hogy a
szalonnak minden ablaka nyitva van; még a szellőztető ablakok is.
Fölkel, német nyelven bocsánatot kér, s beteszi az ablakokat. Senki se
felel s Légváry visszafekszik.

Csak most pillant rá a meleg-szabályozóra. Látja, hogy az is „hideg“-re
van igazitva. Megint fölkel, másodszor is bocsánatot kér, s
visszaigazitja a „meleg“-re. Aztán a plédje alá buvik s reménykedik,
hogy most már egy kicsit föl fog melegedni.

Szeretne, de nem tud ujra elaludni, s kénytelen meghallgatni az óriások
társalgását. Jóformán csak a karosszéken ülő óriás beszél: azt mondja
el, mi ujság a megyében, – mintha jelentést tenne a divánon ülő
óriásnak, aki néha egypár szót kérdez, de többnyire csak bólintgat.
Végre a divánon ülő is nézetet nyilvánit és azt mondja németül, hogy:

– Pfü, be meleg van!

Az álló óriás odaront a szabályozóhoz és szó nélkül „hideg“-re igazitja.

Légváry belenyugszik sorsába. Fölteszi magában, hogy akármilyen álmos,
most már ébren marad. Igy, ha egy kicsit fázódik is, legalább nem fog
meghülni.

A karosszékben ülő folytatja az előadását. Hiresztelésekről számol be,
pletykákat és anekdotákat mond el, végül arra tér át, hogy mi történt az
utolsó megyegyülésen.

Ez, ugylátszik, a divánon ülőt nem érdekli annyira, mint az anekdoták.
Mert egyszerre csak megszólal:

– A könyvemet!…

Az álló óriás szolgálatra készen ugrik egyet, de a karosszéken ülő
gyorsabb s közelebb is van ahhoz a táskához, amelyből a könyvet ki kell
venni.

A könyv: Hendschel nagy vasuti utmutatója.

– Albert, – szól a divánon ülő – keresd ki, hogy ha az Orient
Express-szel megyek vissza, mikor kell indulnom Berzencéről?

Albert beledől az utmutatóba, de a másik óriás, aki előbb a karosszéken
ült, fölöslegessé akarja tenni Albert fáradozását. Kikapja Albert
kezéből a könyvet s szinte belepirul a boldogságba, mikor azonnal
megtalálja a keresett vonatot.

– Pfü, be meleg van! – szólal meg ujra a divánon ülő.

Albert nekiesik az ablakoknak meg a szellőztetőknek; a másik szintén. A
másik annyira igyekszik, hogy két ablakot nyit ki addig, mig Albert
egygyel végez.

Mikor aztán kinyitottak mindent, ami csak kinyitható, Albert visszaáll a
helyére, a másik pedig leül a karosszékbe s ujra mulattatni kezdi a
divánon ülőt.

Ez nem igen füszerezi egyébbel a társalgást, mint hogy még egypárszor
elmondja:

– Pfü, de meleg van!…

De a karosszéken ülő annál közlékenyebb. És Légvárynak, néhány percnyi
önkéntelen figyelem után, meg kell tudnia, hogy kikkel utazik. A divánon
ülő: ő kegyelmessége, Tapolcsányi herceg. A karosszéken ülő: a berzencei
plébános. S Albert, az álló óriás? Az talán a főkomornyik, talán csak
egyszerü lakáj.

– Érdekes társaság! – szól magában Légváry.

De már nem tudja állni a hideget, s minthogy ilyen nagyurnak lehetetlen
megmondania, hogy ő bizony fázik: átköltözködik a szalonból a kocsi
tulsó oldalára, a második osztályba.

Miközben elhelyezgeti a podgyászát, még folyvást arra gondol, amit az
imént hallott.

– Szép, szép, – tünődik – ha valakinek a gondolatai a halála után még
századokig foglalkoztatják az emberiséget… de Tapolcsányi hercegnek
lenni szintén nem utolsó dolog.

A vonat állomáshoz ér és megáll. Légváry kitekint az ablakon. Kivül
feketeség; időközben öreg este lett. Csak egy sötét épületet lát, amely
nem lehet maga az állomás, csak szertár vagy rakodóház. Megnézi az
óráját. Mindjárt tizenegy. Már régen Berzencén kellene lennie. De a
vicinális mindig késik. Vajjon hol járnak?

A vonat ujra megindul, s Légvárynak, aki most már a tulsó oldalon
kémlelődik, végre sikerül fölfedeznie az állomás főépületét. Amint
elhaladnak mellette, a két lámpás gyér világánál is ki tudja betüzni az
állomás nevét. Ez volt az utolsó megálló; most már Berzence következik.

Légváry megint kibámészkodik a sötétbe. A hó valamennyire világit; ennél
a gyönge világitásnál is kivehet annyit, hogy itt ugyan délben sem látna
semmit, mert roppant sikságon haladnak keresztül. De Légváry áhitattal
nézi ezt a semmit. Ez a havas sikság: Magyarország legjobb
szántóföldjei. Itt vannak azok a buzatermő földek, amelyekből egy-egy
hold egész kis vagyon. Itt laknak az ország leggazdagabb parasztjai. Ez
a birodalma azoknak az uraknak, akiknek még megvan a módjuk hozzá, hogy
a régi virtusaiknak élhessenek. Itt nincs szegény; itt a nagybirtokos
kiskirály, de még a kisbirtokos se küzd gonddal. Ez a gazdagok világa.
Kánaán kellős közepén járnak…

Még egy negyedórai várakozás… füttyszó amely már Berzencét jelenti…
valami fényesség csapja meg a szemét… megérkezett.

A vonat szépen kivilágitott pályaház előtt áll meg.

– Nini! – csodálkozik Légváry, – mekkora tömeg tolong a perronon! csak
nem engem várnak?!…

Nem, a herceget várták. Két ur beugrik az első osztályba, nyilván, hogy
minél korábban üdvözölhessék ő kegyelmességét. Az állomás szolgái is
mind oda sietnek. Légváry hiába integet akármelyiknek; nem kap embert,
aki kivigye a podgyászát.

Összeszedi a holmiját s kicihelődik a második osztály ajtaján. Jobbra
pillantva, látja, hogy egy kövér, kopasz ur, bizonnyal a mögötte
szorongó tisztelgők legelőkelőbbje, német üdvözlő beszéddel köszönti a
herceget, aki időközben leszállott, s intve a szónoknak, hogy hagyja
abba, csak annyit felel az üdvözlésre:

– Pfü, be meleg van!

Légváry a podgyászát lerakja a perronra és körülnéz. Hát ő érte nem jött
senki?

Végre a nevét hallja s fölfedezi Plojestit. A báró valahol elül
szaladgál; ott, ahol a harmadik osztályu kocsik állnak. Bekukkan minden
ajtón, ahonnan utasok szállnak ki, s torkaszakadtából orditozik:

– Légváry! Légváry!

– Itt vagyok! – felelne Légváry, de hang nem, csak valami suttogás-féle
szabadul ki a száján. Most érzi csak, hogy a torka össze van dagadva.

Megindul a báró felé s ekközben az is megpillantja őt. Lelkendezve siet
a vendég elé s messziről kiabálja:

– Már azt hittem, nem jött el!

– S az alispán? – hápog Légváry.

– Ezerszer kér bocsánatot, de rendkivül fontos hivatalos ügyben hirtelen
el kellett utaznia. Különben reggel már itthon lesz és ki fogja menteni
magát. Engem bizott meg, hogy vigyem el önt a szállására. Az alispán
tudniillik nem a megyeházán lakik, hanem a saját házában. Ami a
kényelmet illeti, abban nem lesz semmi hiányossága; de a házigazdát ma
este nekem kell helyettesitenem… egyelőre be kell érnie az én
társaságommal…

– Ó, kérem…

– Igyekszem majd ugy képviselni a házigazdát, hogy ne legyen oka
panaszra… rajta leszek, hogy szórakoztassam önt… Mert a grófnőt is ki
kell mentenem. Nagyon szerette volna önt megvárni, de a vicinális mindig
egy-két órai késéssel érkezik, s a grófnő ilyen sokáig nem tud
fönnmaradni.

– A grófnő?

– Igen, az alispán felesége. Nagyon kedves, szép asszony; majd meglátja.
A multkor olvasta önnek egy cikkét… tudja, a sziuindiánokról!… A
könnyezésig kacagott rajta s azóta valósággal rajong önért…

– A sziuindiánokról?… Nem emlékszem.

– Az nem tesz semmit. Ő emlékszik s ez a fő. De mi baja önnek? Olyan
rekedt, hogy alig érteni a szavát!

– Ugy látszik, hogy meghültem az uton. És ez egy kicsit aggaszt. Mert ha
holnap estére még jobban berekedek, mi lesz a fölolvasással?
Végigkrákogni és köhögni ötnegyed-másfél órát… borzasztó volna.

– Az nem baj. Köztünk szólva: ki figyel oda a fölolvasásra?!… A
legrosszabb esetben a közönség sajnálni fogja a szegény fölolvasót s ön
megiszik nyolc vagy tiz pohár vizet, aztán valahogy tul lesz rajta. Ez a
legkevesebb. A baj az, hogy a herceg megérkezett.

– Mért?

– Mert a herceg csak két-három napot tölt itt s holnap nagy vacsorát ad.
Már most azt kérdem öntől, hogy ha holnap este az egész intelligencia
esze nélkül rohan a herceghez: ki jön el a kulturestére?!

– Mit tudom én?! Én nem tehetek róla.

– Persze, hogy ön ártatlan benne, ha a hercegnek éppen most kellett
megérkeznie.

Csak ugy mondom. Magunk közt… kollégák közt…

Egy szolga, akit Plojesti röptében fogott el, kiviszi a podgyászt az
alispán kocsijára. A nyitott kocsi láttára Légváryn egy kis borzongás
fut végig, de mikor a báró tessékeli, szó nélkül nyugszik bele sorsába.
A herceg és kisérete éppen akkor száguldanak el az állomásról; a herceg
meg a plébános automobilon, a többiek kocsin.

Ők is megindulnak.

Légváry egy kissé hallgatag.

– Fáj a torka, mi?… – érdeklődik Plojesti. – Már csak ezért is
kellemesebb lesz önnek, hogy ma este az én társaságommal kell
megelégednie… legalább nem kell előre agyonbeszélnie magát. Hosszu,
kimeritő utazás után… kivált, ha az ember még meg is hült az uton… nincs
rémesebb robot, mint: megpihenés helyett mindenekelőtt átöltözködni és
aztán még másfél vagy két óra hosszat mulattatni egy csupa idegenből
álló társaságot, melynek minden tagja természetesen csak a vendéget
óhajtja hallani. Igy kettesben szépen megvacsorálunk, aztán magára
hagyom, s reggelig alaposan kipiheni magát. Holnapra talán elmulik a
rekedtsége is.

Légváry azt köhögi, hogy: nagyon jó lesz igy…

A hintó végighalad a városon s egy palotaszerü villa előtt áll meg. A
kapu megnyilik s két liberiás inas jön ki az utcára. Az egyik a
podgyászt szedi le a kocsiról; a másik a kivilágitott előcsarnokon és
folyosón át bevezeti őket a vendégszobába.

A vendégszoba olyan nagy és olyan fényüzéssel butorozott, hogy egy
király is ellakhatnék benne. A villamos csillárnak minden körtéje ég… a
gázkályhában már ott vereslik a tüz… Légváry nagyot lélekzik.

Egy kicsit megmosdik, s aztán átmennek a másik szobába, hogy
megvacsoráljanak.

Három inas szolgál föl. A vacsora pazar. Az italok fejedelmiek. A
szivarok a legjobb fajta havannák.

Amig a vendég elszivja a szivarját, Plojesti is rágyujt egy-két
cigarettára és még néhány anekdotát beszél el azokról az irókról, akik
Rác-Berzencén legutóbb megfordultak.

Az egyik mindenkit megrevolverezett, hogy fizessen elő a lapjára. A
másik beleütközött minden butordarabba.

Aztán visszavezeti Légváryt a vendégszobába és elbucsuzik tőle:

– A viszontlátásra holnap!…

A vendégszobában már olyan meleg van, hogy Légváry, magára maradva,
jónak látja kinyitni az ablakot, legalább egy pár percre.

Megint a nagy feketeséget látja maga előtt. A palota a város végén áll.
Azok a csatakos földek, ott, a távolban… azok már a hires buzaföldek… az
istenáldotta föld!… A nagy tápláló!… Az a föld, amelyik igazán
megérdemli az anyaföld nevet!…

És Légváry fölsóhajt:

– Mit keresek én, szegény ördög, éjjeli egy órakor, itt Kánaánban?!…



FELOLVASÁS ELŐTT.


I.

Légváry Artur, a kitünő iró – vagyis, a budapesti cim- és lakásjegyzék
szerint: Langer Antal, gázgyári tisztviselő – reggeli nyolc órakor,
amikor a nap a szemébe sütött, fölébredt, kinyujtózkodott, meglepetten
tekintett a falra, ahol egy sohase látott női arcképet pillantott meg,
dörzsölgetni kezdte a szemét, csodálkozva nézegette a körülötte lévő
angol butorokat és a falat boritó, sárga rózsával telehintett tapétát,
aztán megállapitva, hogy nem ott ébredt föl, ahol szokott, azt kérdezte
magától:

– Hol vagyok?

Nagyon mély állomból ébredhetett föl, mert hirtelen nem találta meg a
feleletet. Mint aki valami nagy betegség s hosszu öntudatlanság után tér
magához, lassan szedte össze az emlékeit, és sok másodpercig eltartott,
amig kideritette:

– Ahá!… Rác-Berzencén vagyok, ahol ma este kultur-estét fognak rendezni…
Barta Lóránt alispán házának egyik vendégszobájában… a magyar Kánaán
egyik kiskirályánál… Azért hát ez a nyugat-európai kényelem, amelyet én
Budapesten sehol se láthatok… Pedig itt még messzebb volnánk
Nyugat-Európától, mint Budapesten… de a legjobb közlekedő eszköz a pénz…
és éppen a kényelem szerszámai azok, amelyeket nyugatról a legmesszebbre
elvisz a kereslet.

Most már kergetőzni kezdtek agyában az utolsó emlékei:

– Amikor megérkeztem, az alispán nem volt itthon… valami hivatalos
ügyben hirtelen el kellett utaznia… de azt mondták, reggelre már itthon
lesz. Talán már egy pár perc mulva be fog nyitni hozzám. Gyönyörüen irt
leveleiből s különösen a rendkivül kedves hangu meghivásból itélve,
nagyon derék és művelt uriembernek kell lennie… Különös, hogy sehogy se
jut eszembe, mikor és hol ismerkedtünk meg… Igaz, valahogy el ne
felejtsem, amit Plojesti báró, a kulturest egyik rendezője, a helybeli
Times főszerkesztője mondott!… Az alispánné született grófnő, tehát
méltóságos asszony… jóvátehetetlen hiba volna, ha nagyságos asszonyomnak
szólitanám, amikor majd bemutatnak neki…

Inas nyitott be a szobába s megkérdezte a nagyságos urat, hol
parancsolja a reggelit: itt-e vagy az ebédlőben?

Légváry a lábbadozni kezdők nagy éhségét és szomjuságát érezte. Nem
akart sakálként mutatkozni be, s az ebédlőben aligha maradna egyedül.
Aztán, ha kérdik, alighanem ugy gondolják, hogy kényelmesebb lesz igy:
neki is, talán nekik is.

Azt felelte, hogy jobb lesz, ha itt fog reggelizni, mert még sokáig
eltarthat, amig tisztelegnie lehet őméltóságánál.

Amig az inassal értekezett, az a kellemetlen meglepetés érte, hogy maga
se hallja a tulajdon hangját. A beszéd nehezére esett, kivált, amikor
hangosabban iparkodott szólni, hogy az inas mégis csak megérthesse.
Érezte, hogy a torka csupa daganat.

Alaposan meghülhetett a vasuton, mialatt aludt s az ablakokat meg a
szellőztetőket valaki kinyitotta. Ezt a torokfájást kétségtelenül a
viziló-testalkotásu Tapolcsányi hercegnek köszönheti, aki a csikorgó
hidegben is folyton azon panaszkodott, hogy nem tudja állani a meleget.
A nagyurakkal nem jó egy tálból cseresnyét enni… de, ugy látszik, a
nagyurakkal találkozni is elég, hogy a szegény ember okvetetlenül valami
kárát lássa ennek a találkozásnak.

– Nyulat látni, papot látni nem jó jel, – dörmögött magában, – de
nagyurat látni kész balszerencse.

Ha estig még jobban bedagad a torka, vagy ha nem is lesz rosszabbul, de
olyan rekedt marad, amilyen most – hogyan fog fölolvasni?

Végig fogja köhögni az egész kultur-estét? Mit fog szólni ehhez a
közönség? Végre is mindenki nem lesz ott a Tapolcsányi herceg
vacsoráján… lesznek, akik beállitanak meghallgatni a pesti fölolvasót s
belépődijat fizetnek ezért a mulatságért… ezek valami egyebet is fognak
kivánni a pénzükért, nemcsak köhögést.

– Eh, – vigasztalta magát, – estig majd csak jobban leszek s délután
szorgalmasan fogom öblögetni a torkomat borvizzel vagy legalább teával!

Mire felöltözött, a reggeli már az asztalon várta. Kánaáni reggeli;
minden, amit szem, száj megkivánhatott; csak éppen az óriási rudakon
cipelt, embernagyságu szőlőfürtök hiányzottak. De nem hiányzott a szőlő
sem, pedig tél közepén voltak.

Mialatt falt, igy mélázott:

– Micsoda kávé!… Ez a tej igazi tehénből, ez a kávé igazi kávébabból
való… Micsoda vaj! Micsoda méz! Igazi vaj és igazi méz! Az ember nem
hinné, hogy még ilyen is van, ha nem enné. Micsoda pecsenye! Ez már
igazi állati életet élő állat volt, ép, egészséges sertés, és nem
agyonhajszolt, munkás, elgyötört, bőrré aszott konflis-ló! Milyen remek
eledelek! Ilyet Budapesten semmi áron se kaphat az ember, még az se, aki
akármennyi pénzt adhat érte!… Boldog Kánaán! Itt még bőven van minden
földi jó, ami az élet anyagi részéhez tartozik!… Milyen más élete is van
annak, aki itt lakhatik, az áldott Kánaánban, és még pénze is van
hozzá!…

Az inas ujra megjelent. Az alispán küldte, azzal a kérdéssel, hogy
bejöhet-e?

Előkelő megjelenésü és nyájas arcu uriember lépett a szobába; még fiatal
ember, harmincöt, legföljebb harminchat éves. Meleg szavakkal üdvözölte
a vendéget, megint hivatkozva a régi ismeretségre s bocsánatot kérve,
hogy csak most jelentkezhetik.

Egy angol gróf üdvözölheti igy Anglia külügyminiszterét, amikor ez
megtiszteli őt a kastélyában.

De Légvárynak ugy tünt föl, mintha az alispánt most látná először.

Nem akarta firtatni az ismeretség kérdését; attól tartott, ki fog
derülni, hogy az alispán téved.

Másról beszéltek. Légváry elmondta utikalandját s közölte aggodalmát. Az
alispán rajta volt, hogy megnyugtassa, s a helyi viszonyokról mondott
egyet-mást, olyasmit, ami a vendégnek csak jól eshetett:

Berzence város közönségének, s különösen intelligenciájának, sok hibája
lehet… tagadhatatlanul van is… az emberek itt általában könnyelmüek,
erejükön fölül költekezők, nagyon is mulatós kedvüek, szeretnek nagyobb
uraknak látszani, mint amilyenek valójában, tulságosan sokat adnak a
látszatra, a külsőségekre, s szivesen tüntetnek a hibáikkal… A berzencei
közönségről sok rosszat lehet mondani, csak éppen azzal az egygyel nem
lehet megvádolni, mintha nem tisztelné eléggé az irodalmat. És kivált
Légváry Arturnak nagyon sok lelkes tisztelője van itt… Berzencén
valamennyi iró közül Légváryt ismerik és becsülik meg a legjobban… mert
itt, politikai okokból, mindenki azt az ujságot olvassa, amelyikbe
Légváry Artur ir.

Ha tehát az a kis rekedtség estig nem mulnék el, csak az áhitatosan
figyelő közönség veszitene… már amennyiben nem értené meg a kitünő iró
mindenik szavát… de ha nem is értené meg a fölolvasást, akkor se
mulasztaná el érdeme szerint ünnepelni azt az irót, akit már régen
szeret és becsül, s akit végre-valahára szinről-szinre láthat.

Légváryt elbájolta a sok kedvesség és udvariasság, de még jobban: maga a
házigazda. Hát ez csakugyan az a derék, eszes, kedves uriember, akit a
levelek igértek, s még hozzá olyan föltünően művelt valaki, olyan széles
látókörü, érdekes ember, aminőt keveset mutathat föl a magyar
közigazgatás. Mert, végre is, sem ebben, sem a birtokos osztályban nem
mindennapi jelenség az olyan nagyműveltségü férfi, akit a finomult izlés
és a tudományszeretet nemcsak külsőségekben, hanem lélekben is előkelővé
tett, az olyan kitünő egyéniség, aki még a pusztán is meg tudja találni
az összeköttetést a siető Európával, a legelől haladók világával. A
vidéken nem minduntalan botlik ilyenekbe az ember.

Ebben az egyben tehát semmiesetre se csalódott. Kezdett bizakodni, hogy
még se fog pórul járni.

Vagy tiz percnyi beszélgetés után ugy tetszett neki, mintha csakugyan
régóta ismerné ezt az urat, akinek az arcára sehogyse tud emlékezni. Nem
tudta tovább türtőztetni a kiváncsiságát, s előállott vele, hogy már
bocsánatot kér, de meg kell vallania, nem jut eszébe, pedig nagyon
szeretné, ha eszébe jutna: mikor volt szerencséje először?

– Természetes, hogy nem emlékszik rám – felelt az alispán. – Tizennyolc
év mult el s bizony egy kicsit megváltoztam azóta. De aligha is ügyelt
rám; akkor még jogász voltam, csupaszarcu legényke, aki mint az egyetemi
ifjuság egyik küldöttje jelent meg egy március tizenötödiki lakomán, az
ujságirók egyesületében. Ön már akkor is az a jeles iró volt, aki ma…

Persze. Tizennyolc év éppen elég rá, hogy egy jó házból való fiatal
jogász alispánná nőjje ki magát. És nem csoda, ha a jeles iró tizennyolc
esztendő multán is ott marad, ahol volt – ha ugyan a megváltozott
korszellem le nem rugta onnan.

Az alispán végül elmondta, milyen türelmetlenül várja a felesége, hogy a
jeles iróval végre megismerkedhessék. A jeles iró természetesen sietett
kimaszkolni magát dzsentlmenné és illő nekikészülődés után átsétált a
grófnő szalónjába.

A grófnő egyenesen a Paul Bourget regényeiből lépett a jeles iró elé.
Gyönyörü, kedves, elmés asszony volt, akinek a megjelenése, mozgása és
egész viselkedése „a párisi nő“-re emlékeztetett.

De elég volt megmutatnia a finom, arisztokratikus kezét, sőt elég volt
az első mosolya, és már elbájolta Légváryt.

Attól lehetett tartani, hogy a jeles iró egyszerüen elolvad. A jeles iró
ugyanis az első perc multán azt képzelte, hogy az „Ezeregyéj“ világába
került.

Csak egyetlenegy, icike-picike, sötét pont jelent meg a látóhatáron.

Az alispánné egyebek közt azt mondta:

– Nem is képzeli, hogy mi, berzencei asszonyok, mennyire rajongunk
magáért! Minden sorát könyv nélkül tudjuk, és mikor egy-egy cikke
megjelenik, kikapkodjuk egymás kezéből az ujságot. A multkor is majd
meghaltunk nevettünkben, annyira mulattunk a sziú-indián-cikken.

– A sziú-indián cikken?

Légváry olyan ostoba arcot vágott, hogy a grófnő kénytelen volt egy kis
magyarázattal állani elő:

– Mert, ugy-e, ön ir „Cid“ álnév alatt?

– Nem, grófnő. „Cid“ Koltay Balázs álneve.

– Nem baj, – felelt a grófnő. – Azért az a cikk mégis egészen jó volt.


II.

Légváry jól sejtett, amikor elkészült rá, hogy egész nap nem maradhat
magára, és hogy a sok alkalmatlanságot, amelyet az elszállásolása okoz,
sok figyelmességgel kell viszonoznia. Bár azt a szabadságot, amelyet a
szálló kinál, mindennél kedvesebbnek találta volna, nem esett nehezére,
hogy gyakorolnia kell magát a viszont udvariaskodásban és a szinpadiasan
magas szinvonalu „társalgás“-ban, csak azon gyötrődött, hogy mennyire
terhére lehet ezeknek a fölötte szives vendéglátóknak, akik őt minden
áron s folyton szórakoztatni akarják.

Hanem déltájban egy kis meglepetés érte. Az alispán közölte vele, hogy
most látogatásokat kell tenniök, legalább is három helyen: a
főispánéknál, a képviselőnél és a nagy hazafi özvegyénél. De másutt is:

– Ha ugyan nem esik terhére!…

Erre már Légváry nem számitott, s a fölszólitás olyan készületlenül
találta, hogy el kellett árulnia, milyen kevéssé szeret tisztelegni.
Tudva, hogy a házigazdája nem fogja félreérteni – mert ez az európai
ember a kisvárosi szokásokat bizonyosan ugyanolyan szemmel nézi, mint ő,
– egy kis bátorságot meritett abból, hogy a grófnő nincs a szobában, s
még azt a kérdést is megkockáztatta: vajjon nem lehetne-e a programnak
ezt a pontját törölni?

– Megvallom, ez zavarba ejtene, – felelt az alispán. – Annyival inkább,
mert őket is meghivtam ebédre, s azok, akik az ön tiszteletére jönnek
össze nálam, okvetetlenül neheztelnének, ha ön nem tisztelné meg őket
pár percnyi látogatással. Értem, hogy ezt robotnak találja, s kérem,
bocsássa meg, ha mégis megismétlem a kérésemet… higyje el, gőgnek
magyaráznák…

– Inkább talán neveletlenségnek, – szólt Légváry, megadva magát a
végzetnek.

– Milyen ostoba is vagyok! – gondolta, mialatt utnak indultak. –
Kitalálhattam volna, hogy ez a szereplésem fontosabbik része, s nem a
fölolvasás! Engem ezek itt nem hallani akarnak, hanem látni. Látni,
hogyan csetlek-botlok a teremben; milyen a pofám, mekkora az orrom,
tudok-e tizig olvasni, s jól szabott frakkom van-e ha már kinyomtatják,
amit irok. A kulturest csak középpontja, talán csak éppen ürügye a
hozzáfüződő mulatságoknak. Nem a fölolvasás és a hangverseny a fődolog,
hanem a bál, amely a kultur-estét befejezi, meg az ebéd, meg a délutáni
tea, meg mindaz, ami ezzel a bállal, vagy az ugynevezett kulturestével
velejár. Olyan ez, mint a vásár!… És tulajdonképpen igazuk van. Ha már
idehozattak, megkivánhatják tőlem, hogy produkáljam magamat a pénzükért.
Jó emberek ezek, liberálisak, szivesen látják az irodalmat is, mint
bármit és bárkit, de ha már irodalmat rendelnek és nem cigányt,
megkövetelik, hogy az irodalom legalább tisztelegjen náluk.

Útközben, mialatt a főispán lakásáig sétáltak, az alispán néhány
bizalmasabb szót ejtett el a kultur-este előkészitésének nagy
munkájáról, s ezekből a közlésekből kiderült, hogy a kultur-egyesület
ügybuzgó elnökét mégis csak aggasztja egy kissé a Tapolcsányi herceg
vacsorája. A herceg olyan sok előkelőséget invitált meg, hogy nem
lehetett előre tudni, vajjon marad-e elég előkelőség a kultur-est
számára? Világos, hogy – különösen ilyen körülmények közt – nagy hiba
volna megbosszantani éppen azokat az előkelőségeket, akikre a
kultur-egyesület máskor is, most is a leginkább számithat.

A jeles iró különben minden baj nélkül esett tul a sok viziten. Csak egy
helyütt volt egy kis zavarban: a képviselőnél, akit már ismert, mert
Berzence követje Budapesten igazgatósági tagja volt annak a gázgyárnak,
amely minden hónap elsején a száraz kenyeret szállitotta Légvárynak az
éléskamrájába.

Ez a hatalmasság tüntető leereszkedés nélkül, nyájasan s nagy
jóakarattal fogadta a gázgyár alkalmazottját. De éppen ebben a nagy
jóakaratban volt valami megzavaró. Olyan furcsán nézett a jeles iróra,
mintha magában egy kissé mulatott volna azon, hogy Berzence előkelői
ekkora ceremóniával fogadnak valakit, aki a gázgyárban az egyik
legutolsó senki, mert ott bizony borzasztó sokat körmöl, borzasztó kevés
pénzért. Amellett azonban mintha egy kissé szánakozott volna is ezen a
szegény ördögön, aki a gázgyárban, ebben a nagyszerü intézetben, az
élelmesek paradicsomában se tudott boldogulni s olyan kevésre vitte,
hogy kénytelen volt iróvá lenni, csakhogy megélhessen. Valójában most
nézte meg először a rég ismert tisztviselőt, aki iróvá züllött; de
hamarosan leküzdötte a meghökkenését, s tekintetében, amelyben egy pár
pillanatig csak részvét borongott, később egyre gyakrabban csillant föl
a minden földi nyomoruságon felülemelkedő, égi humor derüje.


III.

Az ebéd pazar, a vendégkoszoru a nagyuriasságig előkelő, a grófnő
elragadóan kedves és Légváry rendkivül ostoba volt.

Rendkivül – attól a pillanattól kezdve, amikor észrevette, hogy
tulajdonképpen most kellene kitennie magáért s nem majd csak este… hogy
az ő föllépése volna a fődolog s az ebéd ehhez csak keret… hogy ez
ünnepi alkalommal ugy kellene sugároznia az elmésséget, amiképpen ezt a
Dumas fils alakjai cselekszik, ellenben a szinpadon kivül állók – irók
vagy nem irók – csak a legritkább esetekben.

Mihelyt szemben találta magát ezzel a várakozással, – amely, ha talán
nem is volt általános, egyik-másik vendégről szinte lekiabált –
tisztában volt vele, hogy az első csatát már akkor elvesztette, amikor
nem jutott eszébe, hogy csatába megy.

Légvárynak a szereplés nem volt eleme; fázott minden tüntetéstől; az
elméskedésben sohase talált semmi gyönyörüséget; nem szeretett
szinészkedni.

A környezet talán besodorta volna a beszédességbe és abba, hogy
akaratlanul is kiállja azt a vizsgálatot, amelyre nyilván többen
várakoztak, s amelynek az ebéden – mint valami zártkörü társaság számára
rendezett főpróbán – azt kellett volna kideritenie: vajjon van-e a
fölolvasó urban nevezetesebb előadóképesség, s ha igen, mekkora? Mert
Légváry hétköznap, rendes körülmények között nem volt se különösen
szófukar, se különösen együgyü, s a társaságban szép asszonyok is
voltak, akiknek egy-egy mosolya a lobbanékony lelkü gázgyári költőt
könnyen beugrathatta volna bármi bolondságba. De annak a látása, hogy
most az első hegedün kellene játszania, hogy voltaképpen ennie se volna
szabad, csak szerepelnie, ragyognia s fáradhatatlanul munkálkodnia a
szóvivő szerepében a személyes sikerért, az erkölcsi diadalért – a
torkára fagyasztott minden olyan szót, amelyről azt hitte, hogy
tetszetős lehet.

Nem érzett kedvet semmi efféle próbálkozáshoz s nem vállalta a neki
szánt szerepet. Sajnálja, – gondolta, – hogy nem felelhet meg a talán
jogos várakozásnak; sajnálja, ha ezzel a lemondással megfosztja az
ebédet a különös érdekességétől s a vendégeket attól a mulatságtól,
amely, meglehet, egyik főcélja az irodalom meginvitálásának; sajnálja
végül, ha igy voltaképpen rászedte a kultur-egyesületet, ha nem válik
dicsőségére a Barta-házban rendezett ünnepeknek, ha bosszuságot okoz a
szives vendéglátóknak, akik talán egy kicsit röstelkednek is amiatt,
hogy véletlenül éppen őt találták meghivni. Nagyon sajnálja – de
fölolvasni jött ide, nem komédiásnak.

Elhatározta, hogy csak a föltünés kerülésével fog föltünni, hogy a
szóvitelt átengedi azoknak, akiknek ehhez kedvök van – például Plojesti
bárónak – hogy nem beszél a köznek, csak a legközelebb ülőkkel, s nem
többet, mint akárki más, hogy igyekszik nem mondani se ostobaságot, se
izléstelenséget, de egyéb dicsőségre nem pályázik.

Ez az elhatározás nagyon ostoba ötletnek bizonyult. Vannak helyzetek,
amelyekben a bölcs tartózkodás az elképzelhető legnagyobb hiba.

Az ebéd félháromkor kezdődött s még nem mult három óra, amikor
Légvárynak már látnia kellett, a legfinomabb udvariasság álarcain is,
hogy ő itt rettenetesen sok csalódás okozója. A vendéglátók változatlan
figyelmességgel gondoskodtak róla, hogy tejben-vajban fürödhessék s a
maga számára foglalhassa le az irodalomnak járó elismerést, az
irodalommal szemben köteles hódolatot, hanem a vendégek érdeklődését
hamarosan elhóditották tőle a kultur-est más érdekességei, a politika,
de leginkább a Tapolcsányi herceg vacsorája.

Csak a képviselő jóakaratát sikerült lekötnie. A képviselő a régi
ismeretség jogán pártfogásába vette a gázgyár szerény munkását, tartós
figyelmességgel tüntette ki és sok jelét adta annak, hogy – a gázgyárra
a jótékony feledés fátyolát boritva – Légváryban most csak az irót
akarja látni és tisztelni. Ez a tisztelet, a titkos részvéttel
egyetemben, folyton ott ragyogott a szemében.

Légváry meg mert volna esküdni, hogy pártfogója olyankor, amikor
hallgat, igy mélázik magában:

– Micsoda különös teremtményei vannak a jó istennek!… Tessék, egy ember,
aki ir, ir, és azt akarná, hogy amit összefirkál, azt mások elolvassák!…
Hiszen, igaz, Kisfaludy Sándor, Berzsenyi Dániel és Kölcsei Ferenc is
irtak. De azok tehették. Megéltek abból, amit a földjük termett, s ha
éppen ez volt a kedvtelésük, hát megengedhették maguknak még ezt a
fényüzést is. De egy szegény ember, egy ilyen szegény ember!…


IV.

Az ötórai „teá“-n már nyiltan beszéltek róla, hogy Tapolcsányi hercegnek
a vacsorája a kultur-est sikerét nagyon kétségessé tette.

Ennek az ötórai „teá“-nak az volt a célja, hogy Berzence előkelő hölgyei
személyében is megismerhessék a jeles irót, ha ugyan kiváncsiak rá.

De öt órára már hire terjedt, hogy a jeles iró nem érdekes ember, s az
összejövetelen sokkal kevesebben jelentek meg, mint a grófnő várta. Csak
két asszony és öt lány állitott be.

Légváry ezen a második szigorlaton se tett ki magáért. A rekedtsége egy
kissé lehangolta, de még a tekintetéből is hiányzott az a hallgatag
követelőzés, amely mindent jóvá tesz.

A kisasszony vendégek hamar le is tárgyalták. Jóformán csak arról esett
szó, hogy kik azok a táncosok, akikre ma este számitani lehet. A jeles
iróra nem igen vetettek ügyet. Csak éppen akkor, ha ez kiesdekelte vagy
kierőszakolta a figyelmet.

Még a grófnőn is meglátszott, hogy már csak gyöngédségből foglalkozik a
ház illusztris vendégével.

De a vendégek közül a legszebbik kisasszonyból, Valkányi Bubából,
nemcsak a gyöngédség, hanem a kiméletesség is hiányzott. Valkányi Buba
kétszer is megtette, hogy egyszerüen nem felelt a költőnek.

És a költő igy merengett magában:

– Még egy sort se olvastam föl és máris megbuktam!… Nem volna-e okosabb,
ha beteget jelentenék s hazautaznám a hétórai vonattal?!…



VENDÉGSÉGBEN.


I.

Barta Lóránt alispán rác-berzencei házának egyik vendégszobájában
Légváry Artur, a jeles fővárosi iró, akinek felolvasását vörös plakátok
hirdették Berzence főutcáján, immár tizedszer vette föl és tizedszer
vetette le a frakkját. Bátran viselkedhetett ilyen bolondul: egyedül
volt a szobában, senki se nevethette ki.

– Negyed hét, – szólt magában. – Még van rá idő… Még szépen el is
bucsuzhatnám… Öt percen belül ki lehet hajtani a vasuthoz… Még ki is
sétálhatnék addig… Csak valami ügyesebb hazugság jutna hamar eszembe!…
Eh, gondoljanak és mondjanak, amit akarnak! Annyi bizonyos, hogy sok
bosszuság elől menekülnék… Azzal már tisztában lehetek, hogy itt csak a
balsiker várakozik rám… Hol van az megirva, hogy azért, mert ide
bolondultam, el kell követnem egy másik bolondságot is és meg kell
tennem valamit, aminek előreláthatóan csak kárát vallhatom?!… És érdemes
azért az egypár garasért, elnyelnem egy sereg mindenféle apró
megalázást, amire most már bizton számithatok?!…

Végül mégis csak rajta maradt a frakk. Urrá lett rajta a csüggedtség, s
igy vetett véget ideges tanakodásának.

– Nagyon jó volna megszökni, de ez most már erkölcsi lehetetlenség. A
bor le van fejtve, hát most már meg kell inni. Ki kell üriteni a
poharat… le kell hajtani az egészet, akármilyen rossz is az ital…

Megállott a nagy állótükör előtt és hangosan vonta kérdőre az ott
felbukkanó, diszbe öltözött alakot:

– Kellett ez neked?!…

De nem ért rá kiveszekednie magát a nyilvánosság elé készülő figurával.
Kopogtak s a bátoritó szózatra Plojesti báró nyitott be, a kultur-ünnep
egyik főrendezője.

– Kedves kolléga ur, – szólalt meg „Szilas-Bodrog vármegye tiszteletbeli
főjegyzője, a Szilas-Bodrog vármegye Közmüvelődési Kör
ügyvezető-igazgatója s a Rác-Berzencei Hiradó főszerkesztője“ – közölnöm
kell önnel valamit… Már az ebéden meg akartam mondani… de az igazat
megvallva, a sok baj közepett elfelejtettem… A programmunkat egy kissé
meg kell változtatnunk és ehhez képest a felolvasásnak nem kell
hosszunak lennie… jobban mondva: a felolvasás nem lehet hosszu.

– No hallja!… – tört ki Légváryból a bosszankodás.

– Tessék?!… – álmélkodott a báró. – Én azt hittem, hogy ön ennek örülni
fog.

– De hiszen ön azt mondta, hogy valamelyik leghosszabb, vagy több
rövidebb munkámat olvassam fel!… Hogy szeretné, ha a felolvasás kiadós
volna, ha eltartana másfél, legkevesebb ötnegyed óráig!… Hogy a közönség
a kulturestéken belépődijat fizet s legalább sokat akar hallani a
pénzéért!… Hogy ezen a kulturestén a közönség egypár énekszámon meg
egy-két szavalaton, néhány rövid dolgon kivül nem kap egyebet, csak az
én felolvasásomat, s hogy ennek kell a műsor pecsenyéjének lennie!… Hogy
a felolvasás szólhat akármiről, lehet komoly vagy vidám, csak hosszu
legyen!… Hogy igazolnia kell, mért csőditették össze a közönséget!… Hogy
senki se mondhassa: „Már vége?!… Ez volt az egész?!…“ Hogy a
közönségnek, ha már irodalom, hát mindegy, hogy mi, de ha egyszer pénzt
adott az irodalomért, akkor legalább jól akar lakni az irodalommal!…
Vagy nem ön mondta mindezt?

– Aj, jaj! – nyögött Plojesti. – Csak nem valami hosszu litániát hozott
magával?

– És ha azt hoztam? Ha csakis azt hoztam?

– Akkor, sajnos, meg kell huzgálni, ugy, hogy csak tiz percnyi,
legfeljebb egy negyedórányi maradjon belőle. Idő még van rá, hogy
tetszése szerint megröviditse; fogjon hozzá azonnal! Sőt még arra is van
idő, hogy valami ujat irjon. Hogy mit? – azzal ne törődjék! Itt akármi
jó lesz; ugy se fogja hallani egy lélek se!

– Köszönöm!

– Vagy ha maga nem akar fáradni vele, megkérjük az alispánt, hogy a
litániát röviditse meg ő!… irtson ki belőle mindent, amit lehet… s ne
hagyjon meg belőle mást, mint a legszükségesebbet. Az alispánnak ebben
nagy gyakorlata van.

– Köszönöm!

– Nem értem, hogy miért haragszik. Azt képzeltem, hogy a nyakamba fog
borulni. Hiszen ezzel csak megkönnyitem a dolgát! Önnek is jobb, ha egy
kicsit kimélheti magát; hisz olyan rekedt, hogy alig tud beszélni! És
ilyen rekedten akar ön beadni a közönségnek nem tudom micsoda szentiváni
éneket?!… Senki se fogja érteni, senki se fog oda hallgatni, egy lelket
se fog érdekelni, kivált, ha észreveszik, hogy ez még isten tudja meddig
eltart!…

– Akkorára ki fogok rekedni. Amint láthatja, a sok teától máris engedett
a rekedtségem. És orditozni fogok… amilyen jókedvemben vagyok, szivesen
orditozom. Különben önök, akik már ismerik a vicinálison uralkodó
viszonyokat, előre kiszámithatnák, hogy a felolvasó az uton meg fog
hülni… és önt ahelyett, hogy minél hosszabb felolvasást kivánt tőlem,
inkább arra biztatott volna, hogy minél rövidebb dologra készüljek.

– Én előrelátó voltam, mert a hosszu dolgot könnyü megröviditeni,
ellenben a rövidet már nehezebb hosszuvá fujni föl. És mit tehetek én
róla, hogy igy fordul a dolog?! Én két rövid énekszámra és két rövid
szavalatra számitottam… joggal… mert a fővárosi, ugynevezett művésznők
olyan szüken szokták mérni az áldást, mintha ez nekik is pénzbe kerülne.
Azt hittem, a hangverseny nem tarthat tovább egy félóránál. Csak ma
délelőtt derült ki, mikor a hölgyek megérkeztek, hogy az énekesnő
szintén litániákat óhajt elkántálni, a szinésznő pedig előbb
kabaré-apróságokat, majd egy hosszu elbeszélő költeményt szaval el. Mért
nem szavalja el mindjárt Klopstocknak a „Messiás“-át?!… És próbáljon
beszélni velök! Én nem próbálom meg, mert tudom, hogy ugyis hiába!… Már
most kérdem, nem könnyü-e elképzelni a közönség jogos türelmetlenségét,
ha egy ötnegyedóráig vagy másfél óráig tartó hangversenyhez ráadásul még
egy hosszu felolvasást kell végigszenvednie!… mikor, valljuk meg, az
egész kulturest csak ürügy ahhoz, hogy utána a helybeli hölgyek egy
egész hónapra kitáncolhassák magukat?!… Különben, már bocsásson meg, de
minden bajnak ön maga az oka, mert – amint jól emlékszik – én
kifejezetten kértem, hogy egy hosszu és több rövid munkáját hozza
magával. Ha ön szót fogad, akkor most könnyü volna kiválasztani egyet a
legrövidebbek közül.

– Hát tudja mit!… Válasszon ki közülök egyet, amely az ön mértékének a
leginkább megfelel!… Mert hoztam én magammal mindenfélét: hosszut,
rövidet, legrövidebbet… egy egész kötetre valót.

– Aj, jaj! – siránkozott Plojesti. – Annyi a dolgom, hogy négyfelé
kellene szakadnom!… és ön azt kivánja, hogy feküdjem neki a munkái
tanulmányozásának!… Még éppen ez hiányzik! Látszik, hogy sejtelme sincs
róla, mennyi dolgot ad egy kulturest rendezése, kivált ilyen mostoha
körülmények között! Azt se tudom, hol van a fejem… hát csak nem őrültem
meg, hogy éppen most kezdjem olvasgatni az ön műveit?!… Válasszon
közülök ön maga!… vagy kérje meg az alispánt s válogassanak egyesült
erővel! Válassza ki a legrövidebbet! Én látatlanban a legrövidebbre
szavazok.

– De nem tudom, hogy éppen ez alkalmas lesz-e?… Ön jobban ismeri a
kulturest közönségének az izlését, mint én, s előre meg tudná mondani,
hogy melyiknek lehet nagyobb hatása. A hosszu dolog hatásában biztam, de
arra nem gondoltam, hogy hamarjában a rövidek közül kell válogatnom.
Hallgatná meg legalább a cimeket… talán lesz közöttük olyan is, amelyet
már ismer és a felolvasásra alkalmasnak tart…

– Aj, jaj! – nyöszörgött Plojesti. – Nem olvastam én, kérem, önnek soha
egy sorát se!… Ne vegye rossz néven!… magunk közt vagyunk… és ugyan
mondja meg, kedves kolléga ur, hogy közülünk, irók közül, ki olvassa a
másik munkáját?!… Talán inkább az alispánt kérhetné meg erre.
Határozottan emlékszem, hogy az alispán olvasta önnek nem tudom melyik
elbeszélését. Még a könyvei közül is megvan itt valahol nem tudom
melyik. De bizony Isten nem érdemes ezen töprengenie. Olvassa föl azt,
amelyik a legrövidebb, vagy amelyik a leghamarabb akad a kezébe.
Fölolvashat ön bármi bolondot; senki se fogja tudni, hogy mit olvasott
föl… a közönség csak arra fog figyelni, hogy: mikor lesz már vége?…
Magunk közt vagyunk, kolléga ur; egészen nyiltan beszélhetünk. Itt egy
árva lélek se kiváncsi arra, hogy mit eszelt ön ki Berzence számára,
vagy hogy mit szokott költögetni az üres óráiban… Talán az alispán
máskor kiváncsi volna rá, de most az is mással van elfoglalva. Csak az
ön személyére kiváncsi egy pár öreg kisasszony. A többiek?… a többiek
nagyon szivesen látják önt s meg fognak barátkozni önnel, ha kedvükre
való embernek találják. De csak aszerint és annyira fogják becsülni,
amennyire módját tudja ejteni, hogy az izlésük szerint viselkedjék. Ha
ön vidám lesz és agyonbeszéli az urakat, ha a táncteremben ügyesen fog
forgolódni a hölgyek körül, ha a megjelenése, a hangja és a viselkedése
megtetszik a közönségnek, akkor megbocsátják azt, amit ir; és
megbocsátják, akármit irt! De hogy érdeklődjenek az iránt, amit be akar
adni nekik: ezt már nem kivánhatja tőlük!

– Gyönyörü kilátások!

– Nekem mondja?! Ön nem nézheti le Berzence közönségét annyira, mint én,
mert én mindenkinél jobban ismerem ezt a közönséget. Önnek könnyü. Ön
holnap tovább megy s kitörli az emlékéből az egész kalandot. De én már
tiz év óta élek itt és még most se tudtam beletörődni a berzencei
viszonyokba. Remélem, észrevette rajtam, hogy én nem vagyok benszülött
és hogy semmiképen se vagyok idevaló ember. Most nem érek rá, de az éj
folyamán majd elbeszélem önnek, hogyan került a családom erre a vidékre.
Önt, az irót érdekelni fogja ez, mert a családom története olyan gazdag
különös eseményekben, hogy ön ehhez fogható izgalmas regényt sohase
olvasott.

– Ne hagyja nagyon későre az elbeszélést, mert megvallva az igazat, az a
szándékom, hogy nem fogom agyonbeszélni az urakat és a táncteremben
sehogyan se fogok forgolódni a hölgyek körül, hanem, mihelyt tulestem a
felolvasáson, haza jövök és pakolok, aztán kialszom magamat, hogy holnap
reggel támolygás nélkül indulhassak utnak.

– Aj, jaj, jaj, jaj!… – vinnyogott Plojesti, mintha hirtelen a
tyukszemére lépett volna valaki. – De hisz ez egyszerüen lehetetlen!

– Mért volna lehetetlen? – kérdezte Légváry.

– Mert végre is ön az alispánék vendége!… és kinos feltünés nélkül nem
válhatnék el tőlük, mielőtt ők hazatérhetnek… azt hiszem, nem is akarja
megbántani őket… Már pedig az alispán, aki elnöke a kulturegyesületnek,
nem hagyhatja ott a mulatságot idejekorán… nem is beszélve arról, hogy a
grófnő szeret táncolni… És még hozzá, ha ő maga véletlenül nem is akarna
táncolni, nem jöhet el a bálból egyhamar, mert a Valkányi Bubát kell
gardiroznia. A Valkányi Buba árvaleány és a grófnőt kérte meg, hogy
vigye el magával… máskor is a grófnő szokta gardirozni ilyen nagyobb
mulatságokban… no és a Valkányi Buba nem szivesen hagyja ott a táncot.

– Szóval nekem meg kell várnom, mig a Valkányi Buba is megelégli a
mulatságot?… és előbb nem fekhetem le?

– Ki gondolt volna rá, hogy ön a felolvasás után mindjárt el akar
tünni?! Hiszen kitalálhatta volna, hogy a felolvasás csak ürügy s hogy
az ön igazi szereplése csak azután kezdődnék! Itt nem ugy értik az
irodalommal való barátkozást, ahogyan ön képzelte. Már Budapesten
mondtam önnek, hogy itt kétszáz koronáért jól akarnak lakni az
irodalommal. Persze nem kényszerithetjük önre a szokásainkat… ön végre
is azt teszi, ami önnek kényelmesebb… de biztosithatom, hogy az alispán
nem fog örülni, ha ön megszökik… és ha nem akarja őt zavarba ejteni, ha
nem akar neki egy kis… hogy is mondjam?… kellemetlenséget okozni…

– Már addig maradok, ameddig Valkányi Buba.

– De ha ön a felolvasás után mindjárt le akart pihenni, ha azt mondta
magában: „Bánom is én a berzencei szokásokat! Felolvasok nekik a
pénzükért és punktum! Még a vacsorájukat is csak egyék meg ők maguk!“ –
mért szállott ön az alispánhoz?… mért nem ment inkább szállóba? Akkor
minden zsén nélkül ott hagyhatta volna a kompániát, amikor kedve tartja.
A berzencei intelligencia akkor is azt mondta volna: „Ez nem iró, ez
medve!… valami obskurus, faragatlan firkász!“ – de ön a markába nevet s
kétszáz koronával a zsebében vigan tovább áll… és vissza se néz
Berzencére. Mennyivel szabadabb az ember a szállóban! A legegyszerübb
szálló is kényelmesebb minden királyi palotánál, ha az ember csak
vendég. Elképzelem, milyen rettenetes lehetett önnek, a fővárosi
embernek, hogy itt, csupa nagy figyelmességből, egész nap nem hagyták
magára. Elképzelem, mert én lélekben még ma is fővárosi ember vagyok. És
ha már erről beszélünk, ugyan, kérem, mondja meg… magyarázza meg nekem,
hogyan történhetett… mert én megfoghatatlannak találom… hogy egy olyan
kényelemszerető és finomlelkü ember, mint ön… akinél a takarékoskodás
egyáltalán nem szerepelhet… hogyan fogadhatta el az alispán meghivását?!

Légváry vén legény létére is elpirult.

– Teringettét, önnek igaza van!… – felelt. – Most már magam sem értem…
Mit mondjak?… Beugrottam… ostobaságot követtem el. Őszintén szólva, én
előre is fáztam ettől a sok figyelmességtől… ettől a magyarosan szives
és határtalanul előzékeny vendéglátástól… ettől az engem meg nem illető
ünnepléstől, amelyre sohase szolgáltam rá és amelyet soha se tudok
megszolgálni… De a meghivás annyira szives hangu volt… olyan kedves
formában ismétlődött meg… olyan lebilincselő gyöngédséggel hivatkozott a
munkáimmal szemben való kivételes – nekem szokatlan – érdeklődésre, s
azonkivül valami régóta ápolt szimpátiára, személyes vonatkozásokra, egy
tizennyolc évvel ezelőtt történt találkozásra, amelyre sehogy se tudtam
emlékezni… hogy attól tartottam… valósággal féltem attól, hogy
megbánthatom az alispánt, ha nem élek ezzel a szerencsével, ha
közömbösen huzódom félre a barátságosan kinált előzékenység elől… Végre
is, vannak irók, akiknek az isten annyira elvette az eszét, hogy nevetni
való elbizakodottságukban képesek ignorálni még egy alispánt is.

– Ugyan kérem, kedves kolléga ur, de hisz ez csupa formaság volt!…
egyszerü udvariaskodás, amelyet az iróhoz intézünk, de amely inkább az
irodalomnak szól, mint magának az irónak. Régi magyar szokás… és itt
ragaszkodunk minden régi szokáshoz… hogy az irodalmat – még az irókban
is, ha ezek az irodalom képviseletében kerülnek hozzánk – a lehető
legnagyobb tiszteletben kell részesiteni… minden tisztességet meg kell
adni neki… már csak azért is, mert hiszen a magyar irodalom olyan árva,
olyan elhagyatott, annyira szegény, hogy egyébben ugy se részesülhet,
csak éppen tiszteletben. Ennek a formaságnak ugyan kár volt felülni!

Inas nyitott be és jelentette:

– A méltóságos asszony nagyon fog örülni, ha szerencséje lesz a
szalonban.

– A viszontlátásra Phillippinél!… – bucsuzott Plojesti. – Már csak a
csatamezőn találkozhatunk, annyit kell még szaladgálnom!… Nem képzeli,
hogy egy öklömnyi szinésznő meg egy énekesnő, aki csak most kezd
gőgicsélni, mennyi dolgot tud adni az embernek! A szegény alispán
igyekszik mindenütt ott lenni, de ezt a két budapesti fehércselédet
mégis kénytelen volt a nyakamba varrni… A viszontlátásra!… De ne
felejtse el kérem!… Vacsora után juttassa eszembe, hogy okvetetlenül
elmondjam önnek a családom történetét. Nagyon fogja érdekelni… s
felpakolhat belőle annyi megirni valót, amennyi három kötetre is elég.
Legalább visz valamit Berzencéről!… Olyan különös históriát fog hallani
tőlem, aminőt a legizgalmasabb angol regényben sem olvasott. Kár, hogy
nem mondhatom el egy angol irónak; az ilyesmit csak az angolok tudják
megirni.


II.

Az alispánné még nem volt a szalonban. De kimentette magát. Egy
szobaleány jelentette, hogy a méltóságos asszony pár percnyi türelmet
kér. Valami hiba támadt a toalettje körül s még nem készülhetett el az
öltözködésével.

Sőt arról is gondoskodott, hogy a vendég ne unatkozzék addig, amig
várakoznia kell. Átküldte neki az este megjelenő berzencei lapokat,
amelyek legujabb számukban mindannyian bőven foglalkoztak a kulturest
előkészületeivel, s külön cikkben emlékeztek meg a fővárosi vendégekről,
kiváltképen a jeles iróról, aki valamennyi lapban diszhelyet kapott.

Különösen Plojesti lapja meg még egy másik ujság tettek ki magukért.
Ezek már nem is csak cikket, hanem egész tárcát szenteltek a kitünő
vendégnek.

Légvárynak legjobban a Plojesti tárcacikke tetszett.

– Ahhoz képest, – szólt magában, – hogy soha egy soromat se olvasta,
igazán gyönyörüen ir rólam! Vagy éppen ezért?!… Kegyetlen talány!

Az ujságokat Lilike adta a kezébe, az alispánék tiz éves leánykája, egy
rendkivül bájos, komoly kis teremtés, akivel Légváry még délután –
kevéssel az ötórai tea előtt – megbarátkozott.

Mialatt a vendég buzgón nyelte a róla szóló dicséreteket, Lilike leült
egy karosszékbe, felnyitotta a könyvet, amelyet magával hozott, s
hozzálátott, hogy – mint jó kis gyermekhez illik – addig is, amig mást
parancsolnak neki, szorgalmasan folytassa a tanulást.

De nem tudott oda figyelni. A tekintete minduntalan felrebbent a
könyvről az idegenre s ugy szökdécselt oda meg vissza, mint egy kis
madár, amely most próbálgatja a szárnyait s messzire még nem mer
elkalandozni, de már csupa mozgékonyság és félénk érdeklődés. Utóbb a
szeme egészen ott felejtkezett az emberen, s Légvárynak, amint hirtelen
felpillantott az ujságból, észre kellett vennie, hogy a kis leány már
percek óta nézi.

Valami olyan sajátságos álmodozást lepett meg ebben a mélytüzü
tekintetben, a szép, nagy, fekete szempár olyan leplezetlen
csodálkozással tapadt rá, hogy Légváryt elfogta a kiváncsiság: ugyan
mivel vonta magára ezt a kitartó figyelmet?

– Mit olvas, Lilike? – kérdezte.

– Világtörténelmet, – felelt a kis leány.

– Maga már világtörténelmet tanul?

– Igen. Azt is.

– És most elgondolkozott valamin, amit olvasott?

– Nem. Hanem szeretnék valamit kérdezni a bácsitól… és azon
gondolkoztam, hogy illik-e ezt megkérdezni?…

– Mit akar kérdezni, lelkem?…

Lilike hirtelen elhatározta magát.

– Bácsi, kérem, sokat szokott maga éhezni? – kérdezte.

– Nem… azaz, hogy régebben… fiatal koromban… – felelt Légváry
meglepetten. – De miért kérdi ezt Lilike?

– Mert egy könyvben azt olvastam, hogy a költők sokat szoktak éhezni. Ő,
bácsi, én ugy sajnálom a költőket!… Legjobban a koldusokat és a költőket
sajnálom!

– Isten tartsa meg sokáig ezt a szép érzését! – szólt magában Légváry
megindultan. – Mert hiszen Magyarországon a költők jóformán csak az
ilyen jó kis leányoknak a nemesszivüségéből élnek!…

De Lilikének hamarjában nem tudott mást mondani, csak azt, hogy a
költőknek most már sokkal jobb dolguk van.

Zavarából a grófnő mentette ki, aki Lilikét kiküldte a szobából, s a
leggondosabb figyelmességnek egy ujabb jelével tüntette ki az ünnepelt
vendéget.

– Azért kérettem, – szólt, – hogy megkérdezzem: van-e kedve velünk
tartani?… velem meg a Bubával… és eljönni velünk a hangversenyre? Vagy
kényelmesebbnek találja megvárni, amig a felolvasásra kerül a sor, s
csak akkor indulni el hazulról? Ha untatja a hangverseny, a férjem
kilenc órakor kocsit fog küldeni… mert a kör helyisége elég messzire
van… csakhogy ezt meg kell telefonoznom neki… annyi a dolga, hogy már
nem jöhet haza… De ha van kedve s eljön a mi kocsinkon…

Légváry természetesen a hölgyekkel tartott s megköszönte a grófnő
kegyességét.

– Iszik velem egy csésze teát? – kérdezte a grófnő. – Azt hiszem, nem
fog ártani még egy csésze tea… bár a rekedtsége, ugy látszik, már
egészen elmult… A Buba azonnal itt lesz, s egy félóra mulva, ha ugy
tetszik, indulhatunk.

A grófnő már nagy toalettben volt, s Légváry ezt az esti öltözéket épp
oly vakitónak találta, mint azt, aki viselte. Eszébe jutott, hogy ma már
harmadszor kell megcsodálnia, mily rendkivül finom izléssel, sőt igazi
művészettel öltözködik a grófnő, s valami félénk megjegyzést
kockáztatott meg, amely elárulta az elragadtatását. Utóbb, mikor látta,
hogy hódolatának kifejezése nem volt tapintatlan, még azt is
megkérdezte, hogy az esti öltözék nem Drecolltól való-e?… egy párisi
divatujságban Légváry egy ehhez nagyon hasonló esti ruhának a szines
fényképét látta… s az a ruha Drecollnak a kreációja volt.

A grófnő esti öltözékét nem Drecoll készitette, de az ilyen tévedés
mindig menthető. S a szép asszony, aki a jeles irót egyre élénkebben
emlékeztette azokra az előkelő párisi hölgyekre, akiket csak a Paul
Bourget regényeiből ismert, kegyes figyelmességgel viszonozta a vendég
hódolatát. Meglátszott rajta, hogy ezt gondolja magában:

– Lám, lám, ennek az embernek, bár nem éppen vonzó külsejü… és a
frakkjának az ujja egy kissé rövid… azért nagyon jó szeme van!

A beszélgetés hangja egy kissé melegebbre vált, s a jeles irónak, aki
ebből bátorságot meritett, az jutott eszébe, hogy: hátha felhasználhatná
a kedvező alkalmat?!… hátha megpróbálná illő és finom formában
elsóhajtani, elsóhajtozni, mennyire meghatotta s milyen végtelen hálára
kötelezte őt a vendéglátók nagy szivessége?!… az alispán páratlanul
kedves figyelmessége s az a meghálálhatatlan kegyesség, amelylyel a
grófnő is kitünteti!…

Magasztalni kezdte az alispánt s nem titkolta el, milyen kellemesen
lepte meg, hogy az alispánban olyan kitünő embert ismert meg, akinek
aligha van párja a magyar közigazgatásban.

– A széles látókör, – szólt, – az igazán európai műveltség, a nagy
tudás, a gondolkodás emelkedettsége s a magas nézőpontok Magyarországon,
sajnos, még nem olyan mindennapos dolgok, hogy ne volna különös öröm, ha
az ember olyan kitünő és erős egyéniséggel ismerkedhetik meg, akiben
megvannak mindezek a tulajdonságok, és az a nagyfoku lelki finomultság
is, mely ezek természetes kisérője.

– Igen, – felelt a grófnő, – a férjem nagyon jó ember, nagyon
nemeslelkü, igazi minta-ember, akinek csak egyetlen-egy hibája van, az,
hogy nagyon is komoly… hogy tulságosan sokat olvas. De ezen már nem
lehet változtatni. Mindig hiába kértem, hogy ne rontsa a szemét… Ő maga
se tudná megmondani, hogy mért olvas össze annyi ostobaságot… De erről
már nem tud leszokni.

A jeles iró egy kissé megrőkönyödött. Hirtelen nem tudott mit szólni.

– Önnek mindenben igaza van, – folytatta a grófnő, – egészen jól itélte
meg a férjemet. Igen, az a hibája, hogy nagyon is komoly.

– Ha más nem, – gondolta a jeles iró, – a grófnő mindenesetre meg fogja
bocsátani a felolvasásomat. Végre egy ostobaság, amelylyel a férje
legalább nem rontja a szemét!



KULTUR-EST FÜZÉRTÁNCCAL.


I.

Mikor Valkányi Buba, esti félnyolc felé, jegyben-gyürüben, vagyis: báli
ruhában, a fölismerhetetlenségig kiékesitve, vizi tündérnek,
hableánynak, avagy tengerszemben fürdő napfénynek öltözötten besugárzott
Barta Lórántné őméltósága szalonjába: Légváry Arturnak valami olyanforma
látomása támadt, aminő olykor-olykor azokat a nagy játékosokat lepi meg,
akik életük legnagyobb részét a roulette-asztal mellett őrlik le. A
gyógyithatatlan roulette-játékos, néha, nagyritkán, olyan erős
sejtelemmel, mely már bizonyosságnak tünik föl, előre megérzi, hogy a
következő percben melyik szám lesz a nyerő, s ha ilyenkor, hirtelen
elhatározással, minden pénzét fölteszi erre az egy számra: nemcsak busás
nyereséget söpör be’ hanem egyszersmind olyan győzelmes nyugalomra tesz
szert, amely jó időre rabjává teszi a szerencsét. A megfeszitett idegek
szolgálnak időnkint, egy-egy jó órában, efféle látomással.

A hóditó jelenés láttára Légvárynak a fejében is ilyes látomás villant
meg. Egyszerre az az érzés fogta el, hogy mai vállalkozásának a sorsa
ettől a tengerzöldszin-ruhás kisasszonytól függ, és ha – aminek
megkisérlését eddig elmulasztotta, – hamarosan meg tudja nyerni a szép
hölgy figyelmét, tetszését és pártfogását: akármilyen rosszra fordult is
a dolga, sok ügyetlensége következtében, és akármilyen kevés a reménye a
legkisebb sikerre is ebben a pillanatban, épp oly bizonyosan hozzá fog
jutni a titkon mégis csak hőn óhajtott „erkölcsi győzelem“-hez, az illő
elismeréshez, mint amilyen bizonyos bukásnak néz elébe most, amikor még
annyit se érhetett el, hogy a szép Buba egy érdeklődő pillantásra
méltassa.

Egy másodpercnyi gondolkodás után ez az érzés meggyőződéssé erősödött
benne.

– Nem is olyan bolondság ez! – tanakodott magában, mialatt Buba és a
grófnő buzgón cserélgették ki egymás megjelenésén érzett
elragadtatásuknak a kifejezéseit. – A Buba ennek a Kánaánnak a
leggazdagabb árvalánya. Ráadásul nagyon csinos is. Tehát jobb parti,
mint a többiek: mint azok a lányok, akiknek a vagyonban vagy a
szépségben való jelentéktelenségét egészséges szülők, sok testvér,
rokonok sulyosbitják. Világos, hogy a Bubának egész udvara van és hogy
az udvarában ott vannak mindazok, akik a környék leggazdagabb és
legszebb leányát óhajtják feleségül. A legjobb házból való és a legszebb
korban lévő urak forognak körülötte; a tehetősebbek, a rangosabbak;
azok, akiknek a fiatalos ereje és fiatalos viselkedése itt törvényt
szab; éppen a hangadók. És ezek a hangadók szeretnek a Buba kedvében
járni; kis dolgokban szivesen alkalmazkodnak az akaratához; a Buba
izlése, jó vagy rossz kedve, még a szeszélye is – Berzencén „tényező“.
Ha tehát a Buba észre se veszi a szegény fölolvasót, ugy jaj a
fölolvasónak! De ha a Buba szeme megakad az idegenen s az idegennek még
a fölolvasását is komolyan veszi: ez Berzencén a sikert jelenti, az
„erkölcsi siker“-t.

Már pedig a Buba figyelmét, tetszését és pártfogását nem lehetetlen
megszereznie. Ami a legfontosabb, csak a tizenkettedik órában jutott
eszébe; de még nem késett el vele.

Eddig – az „öt órai teá“-n – csak asszonyok és leányok társaságában
látta a Bubát, az udvarlói közt nem; mégis észrevette, hogy a Buba azok
közé a sokat igérő ifju hölgyek közé tartozik, akiket semmi se
szórakoztat annyira, mint a szerelmes pillantások… a megigézettség
pillantásai is, de az igéző pillantások még jobban… az a tekintet, amely
a férfit oly érdekessé teszi!… a tüzes tekintet… akár a szemtelen
tekintet is… szóval a szemnek az a játéka, mely százszor többet tud
mondani, mint bármilyen s bármennyi szó… Roppant gazdag fejezet ez, s
mindazt, ami ez alá a fejezet alá tartozik, Légváry igy szokta
kifejezni: a „kigyóbűvölő tekintet“.

Ami ezt a kigyóbűvölő tekintetet illeti: ebben a játékban Légvárynak
egyszer nagy gyakorlata volt. Hiszen még nem sok idő mult el azóta, hogy
egészen fiatal volt, s fiatal korában, csinos hölgyekkel szemben, ő se
vetett meg minden szinészkedést. Valamikor ő is nagy mulatságot talált
ebben a játékban; mint most a Buba.

Az igaz, hogy egy idő óta elszokott minden kigyóbűvöléstől. Légvárynak
hét gyermeket kellett eltartania. És akinek minden második hónapban hét
pár kisebb-nagyobb cipőt kell kifizetnie egyszerre, az nem tartja többé
olyan nagy tiszteletben a természetnek azt a legfenségesebb erejét,
amely élőlényekkel tudja benépesiteni a világot, – mint amilyenben a
gondtalan fiatalság… Meggyűlölte a kigyó-bűvölést, amely végül is oda
juttatja az embert, hogy nem tud elég kenyeret keresni a sok
kisebb-nagyobb szájnak… És ha kigyóbűvölőket látott, nevetett rajtok;
kárörömmel, vagy sajnálkozva nézte őket, a jó vagy rossz kedve szerint.

Hanem aki egyszer szinész volt, abban mindig megmarad valami a
szinészből. Hiszen ha csak arról van szó, hogy egy akármilyen jószemü,
csinos hölgy előtt érdekesnek tünjék föl az ember!… Ez nem olyan nagy
dolog, amig az ember megmaradt fiatalnak!… Ezt, amig nem öregszik meg,
nem felejti el az ember, ahogy a korcsolyázást nem lehet elfelejteni… És
Légváry még nem volt öreg; elég jóképü és elég jóalaku maradt; aztán meg
ő benne is rejtőzött még egy kis betyárság… ha ezt pórázon tartotta is
életének sok szigorusága… az élet komolysága…

Érezte, bizonyos volt benne, előre látta, hogy az a negyedóra, amelyet
még elbeszélgetnek, az az öt perc, amig a grófnő künn jár rendelkezni és
magára hagyja a Bubával, meg az a tiz perc a kocsiban, amig a körbe
hajtattatnak, tökéletesen elég volna rá, hogy fölkeltse a Buba
érdeklődését és meghóditsa nemcsak a jóakaratát, hanem a tetszését is.
Tehát a sikert; Berzence egész közönségének a figyelmességét és
elismerését.

De nem volt elég jókedve ahhoz, hogy hirtelen elhatározással, erre az
egy számra játszva biztositsa az „erkölcsi“ nyereséget.

Nem a lenyelt bosszuságok tették idegessé, hanem az az érzés, hogy itt
bizony egy kissé megalázták, és az irodalmat alázták meg benne. Az
irodalmat, a melyet itt csak a szavaikkal tisztelnek, de valójában
lenéznek; az irodalmat, amely neki kedves.

És most ő is ugyanazt tegye, amit a Buba és – talán az egy alispánt
kivéve – a többiek mindnyájan? Ő is kivegye a részét abból a
komédiázásból, amelylyel itt az irodalmat megalázzák? Mert hiszen, ha ő
itt főképpen szinészkedik s az irodalmat csak eszköznek használja föl a
maga érdekének, kényelemszeretetének és hiuságának a kielégitésére,
akkor valójában ugyanazt teszi, amit ezek, akiknek az irodalom csak
ürügy a mulatozásra. Akkor ő is hozzájárul ahhoz, segit ezeknek abban,
hogy egyesült erővel csúfot üzzenek az irodalomból, s még nagyobbat vét,
mint ezek, akik az irodalmat csak jelszónak használják, de titokban
ősrégi, nevetnivaló bálvány-alaknak tekintik és lesajnálják, lenézik,
mert ő azt árulja el, ami neki kedves, az egyetlent, amit még szentnek
tart.

Nem, Berzsenyi Dániel vagy Kölcsey Ferenc, olyankor, amikor az irót
keresték fel bennök, nem gondoltak egyébbel, csak az irodalommal. Nem,
Berzsenyi Dániel és Kölcsey Ferenc nem szinészkedtek volna egy
elkényeztetett, léha, üresfejü kisasszony előtt, hogy egy kis személyes
sikert biztositsanak maguknak.

Ő pedig az ilyen nagyok munkálkodásának s nem a maga világhirének
köszöni, ha itt kenyérre és gyerekcipőre válthatja föl a mondanivalóit,
amelyek voltaképpen senkit se érdekelnek; és ha itt legalább udvarias
szólamokkal fogadták, ez tulajdonképpen nem neki szól, hanem a
jelszónak, az irodalomnak, a nagy elődök szerezte tekintélynek, amely az
alattomban közömbösekre is rákényszeriti a tiszteletnek legalább a külső
jeleit; azt, hogy Langer Antal itt mint Légváry Artur rövid ideig tartó
komolyságot és egy kevés figyelmet követelve léphet ez elé a mulatozni
vágyó sokaság elé, annak az erkölcsi tőkének köszöni, amelyet amazok, a
nagyok szereztek, nemcsak a műveikkel, hanem az egész, minden álságtól
ment, tiszta életükkel. Bár csak mulatozók közé érkezett, tisztesség
érte őt, amikor, ha ezek közt is, de annak az irodalomnak a nevében
szólalhat meg, amelynek nevében egykor a Berzsenyi Dánielek és a Kölcsey
Ferencek szóltak, s ha tehetségben nem is lehet méltó a nagy elődökhöz,
méltó lehet hozzájuk tisztességben.

– Nem! – szólt magában határozottan.

Galilei kiálthatott ilyen kemény „nem!“-et, amikor, hosszas lelki
tusakodás után, elvégezte magában, hogy fölfedezésének az igazságát nem
fogja lehazudni, semmiféle érdekből, még akkor se, ha ezért el kell
vesznie.

Rögtön eszébe jutott, hogy: ha ő az irodalom szekeréhez hozzá akarja
kötni a maga gyerekkocsiját, ez tulajdonképpen igen kómikus dolog. És
hogy mindig igen kómikus az olyan ember, aki a maga személyének, vagy
éppen a szereplésének, valami nagy komolyságot tulajdonit. De az ember
néha kómikus dolgokban leli örömét – s persze megjárja.

Pedig, ha véletlenül kínpadra viszik a legtitkosabb gondolatáért, végre
is meg kellett volna vallania, hogy ebben a percben semmi se tünt föl
előtte kivánatosabbnak, mint: visszavonulni a Bubával valami rejtett
édenkertbe s fölolvasás helyett Ovidius „Ars amandi“-ját magyarázgatni
neki, a kellő alapossággal. (Ó, Légváryné, bocsásd meg a gondolatnak ezt
a hűtlenségét!)

De nem vitte rá a lelke, hogy csak egy pillantással is elárulja ezt a
legtitkosabb gondolatát. Ráerőszakolta magára annak az embernek az
álarcát, akinek a fáradtságát és a kedvetlenségét legyőzi az
udvariassága és az ügybuzgósága, de akinek az esze másutt jár – a
„művész-szobá“-ban használatos álarcot – és egy egész negyedórán át,
amig a két hölgygyel beszélgetett, meg tudta őrizni azt az ábrázatot,
amelyet a pénztárvizsgáló tisztviselőn látni, amikor az adóhivatalban
hozzáfog a rovancsoláshoz.

Később, amikor a kocsi már sebesen vágtatott velök, a Buba, aki most
gyönyörü modell lett volna a nyugodt közömbösség szobrához, egy
pillanatra rajta felejtette azt a tekintetet, amelylyel a furcsa, ritka
állatot nézi meg az ember s leszámol vele, hogy ezt az állatot egy
örökkévalóságon át nem fogja többé, még egyszer szemügyre venni.

A zárt kocsiban meglehetős volt a sötétség s erre a sajátságos kirkei
tekintetre, amelylyel Kirke csakis a disznait nézhette, a kis ülésen
udvariasan szorongó Légvárynak fölvillant a szeme.

– Még most se késő! – sugta neki a józanság. – Csak egy hosszu, mindent
kifejező tekintet… csak egypár ügyes szó… akármilyen kevés szó, a fő az,
hogy jól kell elmondani!… és még sokat javithatsz a helyzeten! Aztán
miért ne foglalkoznál egy kicsit ezzel a csinos kis pesztonkával?!
Legalább megérteted vele, hogy nem az vagy, akinek néz, hanem még ma is
víg legény, akármilyen kevéssé tüntetsz ezzel… Miért ne mulatnál egy
kissé? Ráérsz!

– Nem! – felelt önmagának Kölcsey utódja.


II.

Este nyolc órakor kiderült, hogy a herceg vacsorája mégis csak nagy kárt
okozott a Közművelődési Egyesületnek: a kultúra nem állotta a versenyt
azokkal a jókkal, amelyeket a herceg meghivása igért. Berzence előkelői
az égi és földi javak közül az utóbbiakat választották s a kultúr-estére
a „vezető elemek“ közül csakis azok az uri családok állitottak be,
amelyeknek a fejét valami tiszteletbeli hivatal kötötte az egyesülethez,
vagy amelyeknek a kisasszonyai még a legfényesebb társaság kedvéért se
akartak lemondani a táncról. A törpe kisebbség.

Ilyen mostoha körülmények már gyakran hátráltatták Magyarország szellemi
előhaladását s a berzencei kultúra, csekélyebb vonzóerejének tudatában,
eleve is szivesen kitért volna a verseny elől, ha ez módjában van. De ki
tudhatta előre, hogy a herceg mikor fog megérkezni s mikor fog vacsorát
adni az előkelőknek? És amikor a herceg, aki egy cseppet se törődött
Berzence kulturális érdekeivel, szétküldte a meghivóit, akkor már a
kultúr-estét nem lehetett elhalasztani. Másnap estére sem. Mert a
fölolvasót talán még ott lehetett volna tartani, de mit csináljanak az
énekesnővel, meg a szinésznővel? Azok már uton vannak. Nem lehet
sürgönyözni nekik, hogy ne jöjjenek és másnapra se lehet félretenni
őket; mert holnap már dolguk van otthon.

A rendezőség, ilyen sanyaru viszonyok közepett, belenyugodott a meg nem
változtathatóba, és hogy mentse, ami még menthető, ha már le kellett
mondani az est fényéről, diszességéről, az erkölcsi sikerről, legalább
az anyagi sikert akarta biztositani. Azért hamarosan elhatározták, hogy
a sok maradék-jegyet féláron fogják fölkinálni a „polgári elemek“-nek.
Azok örülni fognak, hogy egyszer alkalmuk nyilik együtt táncolni az
előkelőkkel, és még hozzá: olcsóbban, mint maguk közt szoktak.

A „polgári elemek“ meg is feleltek ennek a várakozásnak és az egyesület
futárjait, akik a féláru-jegyekkel házról-házra jártak, a legtöbb
helyütt szivesen fogadták. Hanem, minthogy a polgári hölgyek kissé későn
értesültek a rájok várakozó szerencséről és igy kevés idejük maradt a
készülődésre meg az öltözködésre, a mentő ötletnek az volt a
következése, hogy a közönség nagyobbik része csak akkor kezdett a
terembe gyülekezni, amikor a kultúra ünnepének a programm szerint már el
kellett volna kezdődnie: nyolc óra tájban.

(És azt is észre lehetett venni – a terembe tolongókon, – hogy a polgári
hölgyek, férfikiséretül, meglehetősen vidám elemet hoztak magukkal!)

Már egynegyed kilenc felé járt az idő, amikor a nagyterembe még egyre
sereglett a közönség s amikor, természetesen, még szó se volt a mulatság
kezdetéről.

Légváry kissé tanácstalanul álldogált a nagyterem nyitott ajtajában,
mialatt körülötte lelkendezve tolongtak azok, akik attól féltek, hogy
már elkésetten érkeznek. Nem tudta elhatározni, tovább lökdöstesse-e
magát, és azt se találta ki, hová vonulhatna meg addig, amig rákerül a
sor.

Amikor beállitottak az előszobába, két ismeretlen rendező röppent
eléjök. Karjukat nyujtották a grófnőnek és Bubának, a helyeikre vezették
őket – természetesen a legelső sor két középső üléséhez, ahonnan a
legközelebbről lehet látni az előadókat – és mindjárt ott is maradtak
körülöttük.

Más rendezőt Légváry nem tudott fölfedezni; az alispán és Plojesti nem
mutatkoztak.

Megkérdezett egy szolgát: van-e itt valahol „művész-szoba?“ A szolga
hirét se hallotta effélének.

Az előszobában, mely egyszersmind ruhatárul is szolgált, nem
maradhatott; ott éppen akkor volt legnagyobb a tülekedés. Bekukkantott
tehát a nagyterembe, azzal a szándékkal, hogy a grófnő körül fog
udvariaskodni; és ha ez azzal jár, hogy be fogják mutatni idősebb
hölgyeknek, akik kiváncsiak rá, milyen a fölolvasó pofája, hát azt se
bánja.

Hanem a grófnőt és Bubát ekkorára már a gavallérok egész falanxa vette
körül. És azt is láthatta, hogy itt már senki se kiváncsi az ő pofájára.

Ott maradt tehát, abban a szük közben, amely a széksorokat a faltól
elválasztotta, egypár lépésnyire a bejárattól, hogy Plojesti hamar
rátaláljon, ha majd szükség lesz rá. Innen legalább szemügyre veheti az
egész közönséget; s ez is szórakozás, amikor nem akad egyéb.

Bizonyára nem a legjobb helyet választotta ki s a sebbel-lobbal érkezők
uj meg uj csapatai közepett ugy imbolygott jobbra-balra, mint egy
lélekvesztő a hullámok közepett. Mindenkinek utjában állott s minden
ujonnan érkező elől ki kellett térnie, hol erre, hol amarra.

– Ugy festhetek itt, – gondolta, – mint az „ártatlanság képe s bánaté“.
Vagy mint a határozatlanság szobra, amely megelevenült…

Letelepedhetett volna a még üres székek valamelyikére, de azok a nagy
számjelek, amelyek a székek támlájára aggatott kartonlapokról meredeztek
eléje, arra figyelmeztették, hogy ezek gazdája is bármely percben
megérkezhetik… s hogy, ha helyet foglal, cseberből vederbe kerül… mert
akkor meg minduntalan föl kell állania, hogy átengedje a széket annak,
aki jogot váltott erre az ülőhelyre.

A nagyteremnek az az egyetlen pontja pedig, amely menedéket kinált neki,
egy cseppet se csábitotta. Észrevette ugyanis, hogy a „dobogó“ néven
emlegetett emelvény közelében három üres szék van a falnál. Ez a három
számozatlan szék gyanusnak tünt föl előtte. Ezeket alighanem a
közreműködők számára „tartották fenn“, – ha ugyan gyönyörködni akarnak
egymás művészetében, vagy ha a numeró 1. művész élvezni akarja a numeró
2. művésznőnek a társaságát, amig a numeró 3. művésznő, valamivel odább,
kitartóan működik, fenn, a pódiumon.

– Oda se menekülhetek, – szólt magában. – Olyan volnék ott, igy,
egyedül, mint a szerecsen a füszerkereskedés boltablakában.

Hát csak tovább lökdöstette magát.

Egyszerre valahonnan előkerült a képviselő.

– Jöjjön, jöjjön! – szólt. – Majd odavezetem a helyére…

Megfogta Légvárynak a karját s azzal az eltitkolhatatlan derültséggel
nézett rá, amely mindannyiszor elhatalmasodott rajta, ahányszor a
gázgyári tisztviselőnek erre a legujabb szereplésére kellett gondolnia.

Légváry megadta magát sorsának, de nem kényre-kegyre.

– Köszönöm, – felelt a gázgyár igazgatósági tagjának, mialatt ez
keresztülvonszolta a tömegen s a három üres szék felé vezette, – de ha a
kirakatba tesz, remélem, hogy ott marad velem.

– Hogyne! – biztatta a képviselő. – Majd megmutatom a legcsinosabb
hölgyeket és a legjobb partikat… Onnan jobban látja a közönséget és a
közönség is jobban látja önt… Már pedig ezt itt nem engedik el önnek…
Berzencén nem mindennap látnak hires irót, kivált olyat, amelyiknek még
megvan a haja!…

Látnivaló volt rajta, hogy részvétből, udvariasságból és jólneveltségből
minden áron mérsékelni akarja a vidámságát, de ez sehogy se sikerül
neki.

Légváry csak azt nem tudta kitalálni, vajjon azon mulat-e, hogy mi köze
az irodalomhoz egy kis gázgyári tisztviselőnek, akinek olyan kevés a
lakáspénze?… hogy egy ilyen szegény ember akar másokat tanitani s
másokat mulattatni?… vagy pedig azon, hogy: milyen furcsa dolog is
tulajdonképpen az egész, ugynevezett irodalom!?…

– Ugy-e, szép terem? – kérdezte a képviselő, miközben a három üres szék
közül kettőt elfoglaltak s ezzel egypár percre magukra vonták a legelül
ülők, kivált a bejárathoz közelebb eső sarokülések közönségének a
figyelmét. – Nagyon jó akusztikája van; majd meglátja!… A legmesszebb
ülők is meg fogják érteni… De hiszen már nem is olyan rekedt!… Délben
igazán azt hittem, hogy ma este egy szavát se fogjuk hallani… Hátul, az
utolsó széksor mögött, az a nagy, betett ajtó a táncterembe vezet… Aki
most kinyitotta és benézett rajta, az egy törvényszéki biró, aki ebben a
percben már alighanem nagyon részeg. A legtöbbször már délután háromkor
részeg s ilyenkor másnap reggelig iszik… ha egyszer elkezdi, nem tudja
abbahagyni az ivást, amig csak el nem alszik a székén… Képzelheti,
milyen részeg lesz ez éjjeli háromkor!… De, nézze!… ez jobban fogja
érdekelni… látja azt a kis, gömbölyü, csinos asszonykát, ott, baloldalt,
a kilencedik vagy tizedik sor szélén?!… aki magánosan ül egy sarokülésen
és körülötte még senki… Ez a kis gömböc a legjobb partik egyike
Berzencén. Fiatal özvegy; se kutyája, se macskája, és egy virágzó
nyomdát örökölt az urától… kiadótulajdonosa két helybeli lapnak és
korlátlan urnője nem tudom hány százezer koronát kitevő vagyonnak. A
fejébe vehetné, hogy kinyomtat száz könyvet, amelyet az ördög se vásárol
meg – meg se kottyanna neki. Ha ön nem házas ember, ajánlom a
figyelmébe. Nagyon érzékeny lélek, mindamellett kifogástalan hirü…

A képviselő, ugy látszik, a fejébe vette, hogy pártját fogja a gázgyár
szegény alkalmazottjának, aki a lehető legrosszabbkor érkezett
Berzencére, az irodalmat képviselni, a nem kevésbbé sajnálatra méltó,
szegény magyar irodalmat.

Mialatt nyájasan köszöngetett jobbra-balra s bizalmasan nevetgélt össze
azokkal az ismerős hölgyekkel, akik egy-egy kis üzenetet küldtek hozzá a
szemökkel, szünetet nem tartva beszélgetett a védettjével. Légváry
keveset felelgetett neki és még kevesebbet kérdezgetett tőle, de ez nem
csökkentette a képviselő figyelmességét. Olyan jól tartotta szóval a
szegény gázgyári firkászt, úgy rajta volt, hogy szórakoztassa, ahogyan
máskor a hölgyeket szokta mulattatni, – mintha meg akarta volna mutatni,
hogy egy magyar úr a nagylelküségig lovagias tud lenni az irodalommal
szemben még akkor is, amikor ezt egy szegény ördög képviseli, – mert
hiszen a magyar urnak a magyar irodalom a kedves, a szép babonái közé
tartozik…

Légváry hálásan hallgatta a kitünő ciceronét, aki megmentette attól,
hogy ugy üljön a számára kijelölt helyen, mintha a pellengéren ülne.

Pár perccel félkilenc előtt megérkezett Plojesti. Ahogy belépett a
terembe, körülnézett s megpillantotta őket, egyenesen feléjük tartott.
Aztán lerogyott, a képviselő és Légváry mellé, a harmadik székre.

– Pfü! – fujta ki a fáradtságát, – csakhogy végre megszabadulhattam
ezektől a rettenetes pesti nénikéktől!…

– Hogy-hogy? – érdeklődött a képviselő.

– Az alispán nyakába sóztam őket, – folytatta Plojesti, a homlokát
törölgetve, – aki, szegény, most ott les rájok, a szálló folyosóján!…
Páratlan ember ez az alispán!… Kész ez minden önfeláldozásra!…

– Hát nagyon szép házunk van! – szólt a képviselő. – A körülményekhez
képest egészen jól érezzük magunkat!…

A báró egy szakértő pillantást futtatott végig a közönségen.

– Na, rosszabbul is állhatnánk! – felelt. De ha a hosszas előkészületet,
a nagyarányu erőfeszitést, meg a jelentékeny áldozatot tekintjük,
megvallhatjuk, hogy ezért bizony kár volt annyit fáradozni!

– Én azt hiszem, minden meg fog térülni. Talán még marad is az
egyesületnek valami, – vélte a képviselő.

– Ezt mindjárt kiszámithatjuk, – szólt a báró. – Tudom, ki jött egész és
ki féláru jegygyel; azt is, hogy ki fizetett rá a jegyére és mennyit;
megmondhatom pontosan, hogy mennyi a bevétel…

Egy hites becsüs tekintetével vette szemügyre egyik széksort a másik
után és hangosan számlált:

– Harminchárom… harminchat… harminckilenc… hatvanhat… hatvannyolc…
hetven…

(Légváry azt gondolta:

– Ej, milyen aggodalmasan számlálják a garast ebben a Kánaánban!… Pedig,
hogy ne menjek messzebbre, a képviselő ur egyetlen napi jövedelméből
kifizethetné azt, amit ilyen „nagyarányu erőfeszitéssel“ akartak
összeszedni az egyesületnek!… De hát az erők egyesitése éppen azt
jelenti, hogy a szép célok érdekében ne kellessen tulságosan
megerőltetniök magukat azoknak, akiknek sok fölöslegük van!…)

Plojesti befejezte a szakértő-szemlével egybekötött számolást és arra az
eredményre jutott, hogy:

– No, ami itt megmarad, azt én egymagam meg tudom inni! Persze: francia
pezsgőben és nem szilvóriumban.

– Meglássa, nagyobb lesz a jövedelem! – vigasztalta a képviselő. –
Nézze, még egyre jön a közönség!

És mind a ketten örvendezve számlálgatták tovább az elkésetten érkező
egy, két és három koronákat.

A közönség még egyre gyülekezett, de azok, akik egy félóra óta ültek a
helyükön, türelmetlenkedni kezdtek. Itt-ott ritmikus lábdobogás
hallatszott, annak jeléül, hogy az idegesebbek már unják a hosszu
várakozást, s a beszélgetés zsivaján átharsant egy-egy intő „Halljuk!“
is.

– Nagyszerü volna, – szólt Plojesti, – ha a fölolvasással lehetne
kezdeni. Nem is szólva arról, hogy igy hamarább tulesnénk az egész
komédián, a fölolvasás betömné ezeknek a lármás frátereknek a száját.

– De hát miért ne kezdhetném el? – kérdezte Légváry, aki maga is
szeretett volna tulesni a komédiának rá nézve legkeservesebb
egyharmadrészén. – A többiek még nincsenek itt, de én itt vagyok s a
közönség már türelmetlen. No és ha azt hiszi, hogy engem zavarna a későn
érkezők járás-kelése, akkor megnyugtathatom…

– E miatt nekem nem fájt a fejem, – felelt a báró. – Tudom, hogy ön
örül, ha a lármában nem kell törődnie az összefüggéssel és minél több
passzuson átugorhatik. Azért én még egy félórával ezelőtt is azt
ajánlottam, hogy essünk tul legelőször a fölolvasáson. De beszéljen
ezekkel a pesti fehércselédekkel!… Igazán kár, hogy nem beszélt velök;
önnek talán átengedték volna az elsőséget, különösen, ha ön egypár
szóval megvillogtatja előttük, hogy mit fog irni róluk a pesti lapokba.
Nekem azonban kijelentették, hogy nem lehet a fölolvasással kezdeni,
mert ők nem várnak, ők minél hamarább tul akarnak esni a komédián, ők
sietnek, ők korán reggel akarnak elutazni.

– De hát hol vannak? – kérdezte a képviselő.

– Hol vannak? Öltözködnek! Még talán egy óra mulva is öltözködni fognak!
– indignálódott Plojesti. – Azt mondják magukban: „Csak hadd várjon,
türelmetlenkedjék, pukkadozzék a berzencei közönség!… nekünk ez a
közönség egészen fiatal!…“ És mindez azért a gőgicsélésért, azért a
pötyögésért, azért a gügyögésért!…

– A műsoron is a fölolvasás van legelül, – jegyezte meg a képviselő.

– A régi műsoron igen, – szólt a báró. – Csakhogy a frajlák kedvéért egy
órával ezelőtt uj műsort kellett nyomatni és nézze!… itt már a
felolvasás a legutolsó szám. De ez még nem volna baj. A műsor arra való,
hogy ne tartsák meg. Egyszerüen kiosztatnám a régi műsort s ez volna a
legujabb. Hanem attól tartok, hogy ha ezek a donnák önt már a
felolvasó-asztalnál találják, mérgükben sarkon fordulnak s aztán
szaladhatunk utánuk. Pedig képesek rá.

– Azóta már tul volnék a felolvasáson, – forgatta a tőrt a báró szivében
Légváry.

– Hiszen ha tudtam volna, hogy még háromnegyed kilenckor se kerülnek
elő!… – nyögött Plojesti.

A táncterem ajtaja fölpattant és egy hatalmas basszus-hang bődült be
rajta:

– Mi lesz?

Mindenki oda nézett. Voltak, akik elől a helyére igyekező közönség vagy
a mögöttük álldogáló alakok elzárták a kilátást. De ezek is fölismerték
a hangot:

– A biró! – járt szájról-szájra.

És csakugyan a biró alakja jelent meg az ajtóban.

Már nagyon felönthetett a garatra, mert ugy forgott a szeme, mint
Alfionak, amikor Turiddut keresi.

Szétnézett a teremben, még egyszer elorditotta magát: „Mi lesz?!“ –
aztán megfordult és ugy csapta be maga után az ajtót, hogy csak ugy
porzott köröskörül.

A nyomában fölfakadó hangos derültség nagyon megenyhitette a
türelmetlenkedők rosszkedvét, de Légváryt balsejtelmek fogták el.


III.

Valamivel kilenc előtt az érdeklődés moraja futott végig a termen. A
bejáratnál föltünt az alispán, aki egy sárgaselyem-ruhás és mindenféle
ékszerrel ragyogó hölgyet vonszolt a karján, nyilván: az énekművésznőt.
Utánuk még két hölgyet vezetett a terembe két ifju rendező: a már
mérsékeltebben ragyogó szinművésznőt, meg az énekművésznő szinházi
mamáját, akinek a csillogása természetesen még szerényebb volt. Végül,
magában, egy szemüveges, frakkos ur következett: egész Berzencének
jóismerőse; az az ur, aki itt a legjobban zongorázik, s most
szivességből fogja kisérni az énekesnőt.

Amíg az alispán a primadonnát a pódium felé vezette, zajos taps hangzott
föl és mialatt először a művésznő, aztán az uszálya s végül a kisérője
fölvonultak a dobogóra, a taps egyre zúgott. A lelkes tüntetés még akkor
se akart elhallgatni, amikor a kisérő már elhelyezkedett a zongoránál, a
művésznő pedig, három szép meghajlás után, amelyek megfelelő számu bájos
mosolylyal voltak egybekötve, a torkát köszörülte…

Ekközben a képviselő, Plojesti és Légváry fölpattantak a székeikről,
hogy helyet adjanak az érkező hölgyeknek. A képviselő és a báró
visszavonultak készpénzen megváltott, számozott helyükre; Légvárynak
azonban, akit hevenyében bemutattak, ott kellett maradnia a szinházi
mama mellett.

Az alispán is eltünt a tömegben… a helybeli sajtó képviselői csapatosan
vonultak be az előszobából a terembe… nagy székzörgetéssel foglalták el
helyeiket, a nyomdatulajdonos szép özvegye közelében… a taps lármája, az
érdeklődés moraja, meg a beszélgetők zsivajgása lassankint elhallgatott,
és végre megkezdődött az, amit Plojesti már jóelőre gőgicsélésnek,
gügyögésnek és pötyögésnek bélyegezett.

Mindez valójában igen szép volt, csak egy kicsit sokáig tartott.

Az énekesnő keveselte, hogy csak az ékszerei ragyogásával pótolja, ami a
hangjából hiányzik, és azokat, akiket a művészete nem elégitett ki, az
énekszámok szépségével és gazdagságával akarta kártalanitani. Előszörre
a legdivatosabb és legterjedelmesebb opera-áriát választotta ki, amely
mindig szép marad, akárki énekli, hanem bizony egy kissé hosszu, mint a
szentiváni ének. A nagy tetszés hallatára pedig ráadással is szolgált;
hogy legalább sokat adjon a jóból, „éppen eleget a pénzükért“.

Aztán az „öklömnyi szinésznő“ következett, aki tulajdonképpen igen
nyulánk termetü hölgy volt; a báró kicsinylő jellemzése tehát csak arra
vonatkozhatott, hogy a művésznőnek még kissé zsönge a hirneve… De egy
dologban teljesen igaza volt a bárónak: az az elbeszélő költemény,
amelyet első intrádára lelkiismeretesen lemorzsolt, akármilyen hatásos
szám is máskülönben, terjedelmességre csakugyan vetekedik Klopstock
„Messiás“-ával.

Majd ismét az énekesnő jelent meg a dobogón, s ha rövid volt a hangja,
megtoldotta azzal, hogy megint egy egész litániát adott elő. Persze, a
ráadás se maradt el, sőt „pour la bonne bouche“ most már kettőt vágott
ki.

Végül megint előkerült a szinművésznő s a hangverseny befejezéséül
kabaré-számokat adott elő. Ártatlan és pajkosabb versikéket mondott el;
utolsó édességül pedig a legismertebb primadonnákat utánozta. Ez az
utóbbi mutatvány keltette a legélénkebb érdeklődést; Berzence közönsége
annál inkább értékelte az utánzatot, minél kevésbbé ismerte magát az
eredetit.

Ez fölcsigázta, a végsőkig megfeszitette a már-már lankadó érdeklődést,
de egyszersmind el is csigázta, és végképpen kimeritette.

Ugy hogy, mikor sok ujrázás és még több ráadás után maga az öklömnyi
művésznő is belátta, hogy egyszer minden földi jónak véget kell érnie, s
a „percekig tartó köszönet-nyilvánitás“ (vagyis a hosszu, néma
hajlongás) után visszavonult a rája várakozó általános ünnepeltetésbe, a
terem minden részéből zajos, sőt viharos kiáltások hangzottak föl:

– Táncoljunk! Táncoljunk!

A helybeli ujságok, ha nem olyan udvariasak, másnap bizonynyal azt irták
volna, hogy „a közönség mint egy ember követelte a táncot!…“

Mindenesetre a legegészségesebb és a legjobb hangok harsantak föl… s
olyan kitartással zajongtak, amely méltó volt a tüdejök és torkuk
erejéhez.

Légváry elsápadt. A népakaratnak ilyen spontán s ennyire impozáns
megnyilatkozásával még sohase került szembe.

De nem oda Buda!… Elvégre nem azért hozattak Pestről felolvasót, hogy
ezt szégyenszemre felolvasatlanul küldjék haza!…

Az alispán „a puskából kilőtt golyó“ vehemenciájával rohant elő,
fölsietett a pódiumra, csöndet kért, futárokat küldött szét, hogy
csillapitsák le a közönséget, rendelkezett, hogy vigyék előbbre a
felolvasó-asztalt, maga is segitett a szolgának, lerohant és Légváryt,
aki töprengett, hogy: „Kimenni vagy nem menni ki?… Talán egyáltalán nem
menni ki?“ – megfogta a karjánál és fölpenderitette a dobogóra.

A „Táncoljunk! Táncoljunk!“-kiabálás még akkor is egyre tartott, amikor
Légváry, föltápászkodva az emelvényre, egy kis támolygás után helyet
foglalt a felolvasó-asztalnál. De a rendezők erélyes pisszegésére és az
alispán „Halljuk! Halljuk!“-kiáltására lassankint mégis csak elült a
zaj, vagy jobban mondva: átváltozott szelidebb zsivajgássá.

Légváry előrántotta a legrövidebb novelláját és halálmegvetéssel kezdett
olvasni. Történjék vele akármi; ezen már „túl kell esni“.

Miközben lepörgette az első néhány mondatot, észrevette, hogy maga se
hallja a tulajdon hangját. Hamarjában nem tudta kitalálni, miért nem.
Eleinte azt hitte, hogy még rekedtebb, mint amilyen reggel volt; de
aztán rájött, hogy nem abban a csöndben hallgatják, amelyben a
felolvasásokat szokás, s fakó hangja nem igen tudja áttörni a mindenfelé
meginduló társalgás egyre élénkebb susogását, moraját és lármáját.

A második bekezdést már hangosabban, torka erejének megfeszitésével,
szinte kiabálva olvasta. Az emeltebb hangra a legelül ülők közül
egypáran elhallgattak; sokan, akik a hátulsó sorokból csak most vették
észre, hogy a dobogón valaki minden áron meg akarja értetni magát, ha
nem is figyeltek éppen a felolvasásra, megbámulták a felolvasó arcát és
mozdulatait.

Ez a fél-elcsöndesedés, mely egy pillanatra hiu reményekkel töltötte el
Légváryt, nem tartott két percnél tovább.

Légváry nem is áltatta magát sokáig. A legelső helyen, ahol egy
lélekzetnyi szünetet tarthatott, odapillantott, ahol a Bubát tudta. A
Buba, aki előbb egész érdeklődésével megajándékozta az énekesnőt meg a
szinművésznőt s minduntalan csöndre intette az udvarlóit, most már a
pihenésnek adta át magát és hátra fordulva élénken beszélgetett azokkal
a gavallérokkal, akik a második sorból suttogtak neki kellemességeket.
Az alispánék miatt nem tehette meg, hogy elhagyja a helyét, de több
áldozatra már nem volt hajlandó.

A felolvasó az első pillantásra megérthette, hogy ő elveszett ember…

De vannak helyzetek, amelyekben már nem lehet gondolkozni, hanem
egyszerüen meg kell halni. A Leonidás és a Dugovics Titusz helyzetéhez
hasonlók. Légváry se vonulhatott vissza.

A Buba figyelmetlensége csakugyan felbátoritotta a gavallérok beszélgető
kedvét és mind jobban felszabaditotta a növekedő türelmetlenség
megnyilatkozását. Az első sorokban unatkozó előkelőség társalgása egyre
általánosabbá vált s hátul, az utolsó széksorok mögött nagy mozgolódás
támadt. Hol csak egy-egy pár, hol egész csapatok vonultak ki a
táncterembe; a táncterem ajtaját folyton csapkodták. Egyszerre valaki
kivülről felrántotta ezt a szerencsétlen ajtót, olyan erővel, mintha ki
akarná fesziteni a sarkaiból. A biró volt, aki bebődült:

– Mi lesz?

Viharos derültség jutalmazta a mulatságos közbeszólást és egy percig nem
lehetett egyebet hallani, csak kacagást meg nevetgélést.

Légváry már nem törődött semmivel. Rendületlenül olvasott tovább; egyre
hangosabban és egyre gyorsabban.

Az alispán rögtön intézkedett, hogy a táncterem ajtaját belülről be kell
zárni. De ez nem segitett a bajon. A kiszoritott biró a maga pártjára
hóditotta a nevetőket; s végre is a biró a közhangulatot fejezte ki,
spártai rövidséggel.

A hátulsó sorok egyikében valaki, aki megirigyelte a biró babérait,
ujságot vett elő s azon a hangon, amelyen a pap a mise szavait mormolja,
a helyi hireket kezdte recitálni. Egy másik műkedvelő humorista a borját
kereső tehén szomorú bőgését utánozta, a helyzetnek megfelelő
diszkrécióval, de gyakrabban, mint a helyzet kivánta volna. Ami szintén
nagy derültséget keltett.

Légváryt a párhuzamos felolvasó meg a buzgó állatimitátor egy kissé
idegessé tették. Egypárszor, abban a reményben, hogy talán mérsékletre
birhatja őket, oda-odanézett, de ez csak növelte a jókedvet. Uj
humoristák találkoztak, akik nagy leleményt fejtettek ki annak ötletes
kifejezésében, hogy a közönség már unja az állapotot. De a biróval
egyikük se versenyezhetett.

A kinnrekedt biró tudniilik ujra életjelt adott. Előbb csak a kilincset
rázogatta, de miután hasztalan kopogott és hasztalan nyitogatta az
ajtót, dörömbölni kezdett rajta. És amikor ezt is elunta, az öklével
akkorákat ütött az ajtóra, hogy a nagy dübörgéstől többé semmit se
lehetett hallani: se a két felolvasót, se a fájdalmas tehénbőgést.

Az alispán elküldött egy fullajtárt, hogy fogják le a részeget, de már
későn. Légvárynak most már minden szava beleveszett a nagy nevetésbe.
Nyilvánvaló volt, hogy a kultúrestéről Berzence város közönségének éppen
az a része maradt el, amely irodalomtiszteletéről volt hires, s hogy
akik legnagyobb számban maradtak el, azok – sajnos véletlen! – éppen a
felolvasó személyének leglelkesebb tisztelői voltak…

A szerencsétlen ember rettenthetetlenül olvasott tovább. A walkürök nem
lovagoltak úgy, ahogyan ő száguldott, árkon-bokron, megható és víg
passzusokon át, csakhogy hamarább érjen a novellája végére.

De hiába sietett, meg volt irva, hogy soha se olvashassa el a novellája
utolsó mondatát.

A birót nem sikerült lefogni. Amig a táncteremben keresték, ármányosan
elkerülte a megszeliditésére kiküldött rendezőket, s amikor a
legkevésbbé várták, egyszerre csak megjelent a nagy bejáratnál.

– Mi lesz? – orditott be a terembe. – Ha még most se táncolunk, mikor
lesz a füzértánc?!…

– Táncoljunk! Táncoljunk! – kiáltottak föl a terem humoristái és sok
fiatal úr.

Kacagás, ellentmondás, lárma…

Légváry ugy tett, mintha ekközben elérkezett volna a novella végére.
Fölkelt, zsebrevágta a kéziratát és udvariasan meghajolt. A felolvasás
véget ért.

Egy idősebb hölgy szánalomból megéljenezte. A többiek nem törődtek vele.
Mindenki megkönnyebbülten kelt föl a helyéről.

– Táncoljunk! Táncoljunk! – kiáltozott egypár gyanakodó fiatalember, aki
attól félt, hogy Légváry vissza talál ülni a felolvasó-asztalhoz.

Csak az állat-imitátor sajnálta, hogy már véget ért a sikerült tréfa. És
még egy utolsó bődülést hallatott; már kevésbbé diszkrét, de a
korábbiaknál is fájdalmasabb, szomoru bődülést.



FELOLVASÁS UTÁN.


I.

– Amig a Valkányi Buba kitáncolja magát – szólt magában Légváry Artur,
az után a balsikerű felolvasás után, a melyet a népakarat a „Táncoljunk!
Táncoljunk!“-követelés zajába fullasztott bele – addig én itt meg fogok
őszülni. Meg fogok őszülni, mint a chilloni fogoly: „de nem az időtől“…
Hanem az unalomtól. Most még csak tizenegy óra… és szerencse gyermekének
mondhatom magam, ha a Buba már három óra tájban megelégli a táncot,
hiszen szegénykének egy egész hónapra ki kell mulatnia magát!… Hogyan is
követhettem el ekkora ostobaságot!… De már hiába a bánat. Amikor
elfogadtam az alispánék meghívását, sorsomat hozzá kötöttem a Buba
lábacskájához, nem is gyanitva, hogy mit cselekszem. Hát most már: „Csak
contenance és patience!…“ – ahogy a német operettben éneklik. De hová
legyek addig?!

Még ott lézengett a hangversenyteremben, az emelvény tájékán, szemben a
kétszáz megüresedett székkel. Mintha még ezek is gúnyolták volna, a
maguk mozdulatlanságában… Csak éppen ezek nem tudtak megszökni előle!…

Alig mult el egy rövid perc azóta, hogy felállott a szomoruan
emlékezetes felolvasó-asztal mellől, és már egészen magára maradt. A
közönség a takarodó elhangzása után siető, megkésett katonák
gyorsaságával vonult át a táncterembe és Légváry, mire egy kissé
félrehuzódhatott a tolongók utjából, azon vette észre magát, hogy többé
nincs kinek helyet engednie, mert máris egyedül van a teremben. A
legrémesebb panique nem tisztithatta volna ki hamarább a teret.

Azon nem csodálkozott, hogy az alispán, aki kínos zavarban lehetett,
elpárolgott, mint a kámfor. De a többi jóakarója is eltünt, a képviselő
csak úgy, mint Plojesti, nyilván gyöngédségből. Végre is tisztára
lehetetlenség volt, hogy gratuláljanak neki; vannak helyzetek, amikor a
kimélet parancsolóvá teszi a legteljesebb tartózkodást és a
legtökéletesebb felejtést…

– Hopp, hiszen még nem vacsoráltam! – villant fel előtte a mentő
gondolat. – És ha a művésznők már a felolvasásom előtt elvonulhattak
étkezni… alighanem azon a cimen, hogy nekik korán kell fölkelniök… akkor
talán nekem se kell megvárnom a szünórát és a közös vacsorát. Az étkező
helyiségnek valahol a táncterem mögött kell lennie, de ezen nem kell
keresztül szégyenkeznem, mert ha a részeg bíró, miután sokáig döngette a
táncterem ajtaját, olyan hamarosan bebődülhetett a nagy bejáraton,
bizonyos, hogy a folyosóról is bejuthatok az étterembe. Étvágyat ugyan
nem érzek… nagyon is jóllaktam bosszusággal… de itt nem maradhatok,
menjünk.

Mialatt áthaladt a ruhatárrá változtatott előszobán, az járt a fejében,
hogy:

– Ha volna bennem egy kevés humor, akkor most átsétálnék a táncterembe
és rendre megforgatnám a hölgyeket, ahogy Plojesti tanácsolta. Igy, bár
minden egyéb elveszett, megmenteném legalább a becsületet. De nem vagyok
humornál… s különben is, itt annyi a humorista, hogy lehetetlen volna
vetekednem velök…

A folyosón egy kis vörös ember toppant eléje.

– Kolléga úr – szólalt meg az ismeretlen vörös – én Vadászlaky Szvetozár
vagyok, a Közművelődési Kör könyvtárosa és a „Berzencei Ujság“
szerkesztője. Eddig nem juthattam önhöz, át kellett engednem a
szerencsét az előkelőségeknek, de most már, azt hiszem, jobban fogja
érezni magát a mi kis körünkben…

Légváry megkockáztatta, hogy egy tál lencséért örökre eljátszsza a
„Berzencei Ujság“ jóindulatát.

– No, ha kollégák vagyunk – szólt – úgy könyörüljön meg rajtam és
magyarázza el: merre van az a barátságos vidék, ahol vacsorát kaphatnék?

A kis vörösnek az arca elsavanyodott.

– Elvezetem – felelt a méltatlanul megbántott ember hangján – de nem jól
teszi, ha nem várja meg a közös vacsorát. A közös vacsora sokkal jobb
lesz, mint amit most kaphat, és figyelmeztetem, hogy a közös vacsorán a
művészek teritékét a kör fizeti. Arról nem is beszélek – fejezte be
bizonyos tartózkodó önérzetnek a felsőbbséges mosolygásával – hogy
sokkal jobban érezné magát a mi kis körünkben, a mi asztalunknál, csupa
kolléga közt, mint így, egyedül.

De Légváryt, ha már úgyis „minden elveszett“, nem csábította a
„Berzencei Ujság“ jóakaratu pártfogása és a kiméletes kritikák reménye.

– Már nekem mégis csak jobb lesz, amit hamar kapok. Sajnálom, ha így le
kell mondanom a kellemes társaságról, de nem tudom a szünórát megvárni…
én ilyenkor már aludni szoktam.

– Ugy látszik, egy kissé boszus – aprehendált a kis vörös, miközben a
letárgyalt felolvasót bekalauzolta az étterembe. – Higyje el, kár úgy a
szivére vennie az esetet!… ez itt mindennapi dolog. Holvay Péter, az
országosan ismert költő, még sokkal jobban megbukott itt, mint ön. Igaz,
Holvaytól már azt is rossz néven vették, hogy egyáltalán miért jött ide,
mikor mindenki tudja, hogy öt forintért azt ír, amit akarunk?!… de
biztosíthatom, hogy Holvayt le is hurrogták, ki is fütyülték és végül.
„Eláll!“ és „Abcug!“-kiáltásokkal hallgattatták el.

– Ugy látszik, ide azért hívják az embereket, hogy lehurrogják őket. Nem
sport ez itt önöknél? – kérdezte Légváry.

– Nem. Hanem az igaz, hogy Berzencén sokkal nehezebb érvényesülni, mint
Budapesten – kellemeskedett a kis vörös, ártatlanul meresztve szomoru
hal-szemét a kissé meglepett Légváryra. – A fővárosban megbecsülnek
minden írót, mert csak a nevét ismerik, a műveit nem olvassák el; de itt
nagy szellemi élet van. Berzence egymaga hét ujságot tart fenn, s az
emberek itt egy kissé válogatósak, mert igen sokat olvasnak…

– No, ezt nem venni észre rajtuk – jegyezte meg Légváry és letelepedett
ahhoz az asztalhoz, a mely a legmesszebb volt a táncteremtől.

A többi terített asztalnál senki sem ült. Egy nagy kerek asztal mellől
éppen akkor kerekedett fel és vonult át a táncterembe egy három hölgyből
és sok úrból álló nagy társaság, amikor ők a folyosóról beléptek. Az
elvonuló csoportban Légváry még felismerhette a három szinházi hölgyet
és Plojestit, akinek az ábrázata sugárzott, alighanem a pezsgőtől is, de
bizonynyal még inkább a hölgyek napsütéses mosolygásától.

– Az ott a művész-asztal! – magyarázta a másodosztályú cicerone. – Nem
akar oda ülni?

– Köszönöm, de mára már eleget szerepeltem – felelt Légváry és
belemélyedt az előtte heverő étlapba.

– No, hogy a szomoru esetet egy kicsit megédesítsük – szólt mosolyogva a
kis vörös – azonnal küldöm a pénztárost.

– Tessék? – riadt fel Légváry.

De a kis vörös már megindult visszafelé és nem állt meg a Légváry hívó
szavára, csak éppen hátrafordult s mialatt tovább ment, rejtelmesen
mosolygott Légváryra. Aztán, a folyosó nyitott ajtajához érve, még
egyszer hátra kukkant és egyet kacsintva eltünt.

– Mit jelent ez a sokat igérő mosoly és pislogás? – álmélkodott Légváry.


II.

Nem kellett soká várnia a magyarázatot. Alig hogy elsuttogta az előtte
párolgó borjupörköltnek: „Végre egyedül!…“ – egy frakkos és fehér
mellényes szőke óriás jött be a folyosó felől, messziről villogó
lakkcipőben, kimért léptekkel, s látnivaló volt, hogy egyenesen feléje
tart. Amig közeledett, Légváry azt számítgatta magában, hogy ebből a
vakító fehér mellényből éppen két lepedőt lehetett volna készíteni a
Nagy Frigyes gránátosainak.

– Jó estét, Légváry úr! – köszönt a szőke óriás. – Nem emlékszik rám?

Dehogy nem emlékezett! Régóta ismerte ezt az arcot és ezt az alakot, egy
pesti sörcsarnoknak a faláról, ahol a szőke óriás egy festményen, mint
Gambrinus, pazar díszruhában volt látható. De ezzel nem akart
előhozakodni; hát csak a kezét nyujtotta.

– Látom, hogy nem emlékszik. Nevem…

Természetesen, a nevét már nem lehetett hallani. De ez elvégre nem volt
fontos, mert a barátságos óriás leült Légváryval szembe és a társalgás
megkezdődött.

– Én is ujságíró voltam egyszer és talán még ma is az volnék, ha nem
hagyom ott Budapestet és vesztemre nem kerülök éppen Berzencére. De hát
az ajánlat csábító volt, mindjárt szerkesztőnek hívtak, és mit tudtam én
még akkor, hogy ezzel az asszonynyal itt nem lehet konkurrálni?! Tudja,
az özvegy nyomdatulajdonossal… hiszen látta azt a gömböcöt!… Hogyan
éljen egy szegény ujságíró a hivatásának, ha egy olyan asszonynyal
találja magát szemben, aki gazdag is, tetszik is a férfiaknak és az
összeköttetéseinél fogva azt viszi ki, amit éppen akar?! Ott nem lehet
igazi ujságírás, ahol minden valamirevaló nyomda egy asszonyé, egy ilyen
kövér asszonyé!

Légváry előtt egy kicsit furcsának tünt fel, hogy a gömbölyű özvegynek
éppen ez a Gambrinus veti szemére a kövérséget, de csak ennyit jegyzett
meg:

– Ugy veszem észre, Berzencén annyira kedvelik a helybeli lapokat, hogy
itt nagyon jól élhet mindenki, akinek valami köze van a nyomtatott
betűhöz.

– Mily tévedés! Higyje el, tíz évig küzdöttem itt az éhenhalással és ha
az utolsó percben nem fogadom el a Közművelődési Kör ajánlatát, akkor
most nem tudom mit csinálnék. De elfogadtam… mit tehettem volna
egyebet?… hiszen már csak hálni járt belém a lélek… elfogadtam s mi
több, feleségül vettem egy pékmester özvegyét, aki kedves, derék, jó
asszony, öt gyermekünk van együtt, előbb is volt neki négy, de inkább
legyen az embernek kilenc gyermeke és mit apritani a tejbe, mint hogy
egyedül éhen haljon, a pályájával a szivében, nem igaz?

– Persze.

– Hanem el kellett hagynom a pályámat. Ne itéljen el ezért; majdnem
belehaltam. A feleségem kedves, derék, jó asszony, pénze is van elég,
csak egy hibája van, hogy nagyon szeret táncolni, pedig az orvosok
megtiltották neki, de pénze, az van, és ha kilenc helyett tizenkilenc
gyerekünk lesz, akkor is megélünk a kamatokból, a tőkéhez nem kell
nyulni. Hanem a pályáját, azt nem felejti el az ember, és én csak akkor
érzem jól magam, ha a régi küzdelmeimre emlékezhetem, a fiúk ujságírói
bravurjaira, a vidám riporter-stiklikre, a fiatalság szép napjaira!… Nem
hinné el és mégis igaz, hogy a feleségem el tudja sorolni önnek, kik
dolgoztak velem a lapnál, egészen a sakkrovatvezetőig, annyit beszéltem
neki erről… minden közleményről tud, ami a „Nemzeti Ujság“-ban
megjelent, hiszen ön még bizonyosan emlékszik a „Nemzeti Ujság“-ra!… A
„Nemzeti Ujság“-ra!…

A régi, elfelejtett ujság címét a kegyeletes tisztelet és a
felejthetetlen szerelem hangján ejtette ki. Légváry megilletődött.

– Ön nagyon derék ember lehet.

– Az is vagyok. És azért kérem, engedje meg, hogy elbeszéljem önnek az
életem történetét, mert nagyon tanulságos… Ne haragudjék, hogy
felhasználom ezt az ünnepi alkalmat, amikor valakivel ujságírásról
beszélhetek!…

– De kérem!…

– Tehát, ha megengedi…

(És Plojesti családjának a története még hátra van! – sóhajtott fel
magában Légváry.)

– Kemény Zsigmonddal kell kezdenem – fogott hozzá elbeszéléséhez a
nyájas Gambrinus. Kemény Zsigmondot magát én már nem ismertem, de…

Légváry megadással kezdte hallgatni a mesét, melynek tartalma, rövidre
fogva, az volt, hogy: „én is voltam király lánya… s mostan vagyok
jávorfácska, jávorfából furulyácska…“ – de aztán elszórakozott. Mint
mindazok, akiknek sok bizalmaskodást kell végighallgatniok, értett
hozzá, hogyan kell: érdeklődő arccal figyelni, néha közbe is szólni és
amellett egészen más dolgokra gondolni. Éppen az az öt szekunda járt a
fejében, amelyet az ifjabb Légváry Artur karácsonyi ajándékul hozott
haza, amikor egyszerre csak azt vette észre, hogy a nyájas Gambrinus az
asztal alatt valamit dugdos feléje és meghalkítva a hangját, hogy a
pincérek ne hallják, azt mondja:

– Vegye el!… Most senki sem látja!

– Mi az, kérem?

– A honorárium! – suttogott a Gambrinus.

– De kérem, hiszen én azt nem szégyenlem!… Ha nem is érdemelhettem ki,
mindenesetre megfáradtam érte.

– Különben is boritékban van. Senki se gondolhatja, hogy pénz.

És végre rászánta magát, hogy az asztal felett adja át.

– Az igazat megvallva – mentegetőzött a derék ember – az elnök úr a
lelkemre kötötte, hogy tapintatos formában nyujtsam át… De az imént a
könyvtáros úr fölkeresett s közölte velem, hogy az ügy sürgőssé vált.

– A könyvtáros úr képzelődött.

– Sietni is akartam és hogy ne feszélyezzem, azt gondoltam, legjobb
lesz, ha úgy adom kézhez, hogy senki se vegye észre. Egyébként igaza
van, az egy cseppet sem sértő önre nézve, ha a felolvasásáért pénzt
fogad el. Mit tehet ön róla, ha önt itt nem tudják méltatni?! Ő, kérem,
az írói honoráriumot senki se tartja nagyobb tiszteletben, mint én!
Persze, Berzencén sok olyan szamár van, aki holmi borravalónak vagy
alamizsnának tekinti, de én lélekben ma is pesti ember vagyok.

Kiderült, hogy az emberséges Gambrinus csak azért állott elő az
önéletrajzával, hogy kiméletesen csempészhesse át a pénzt, mert – bár az
intermezzo előtt még csak az első gyermeke születésénél tartott – alig
hogy megszabadult terhétől, máris ajánlotta magát.


III.

Az elnök urhoz siethetett, számot adni róla, hogy tapintatosan végezte
el a feladatát, mert Légváry még nem itta meg a fekete kávéját s már
sebbel-lobbal előkerült az alispán is.

– Mindenütt keresem és sehol se találom. Csak most hallom, hogy elbujt
az emberek elől.

– Eszem ágában sincs, csak…

– Nem csodálnám, ha haragudnék. És kérem, engedje meg, hogy ünnepiesen
bocsánatot kérjek a kellemetlenségért. Képzelheti, hogy engem érintett a
legkinosabban…

– De, szót se érdemel…

– Parasztok, hát parasztok. És hogy egészen őszinte legyek: ez itt
majdnem mindig igy van. Megvaditja őket a papirosnak a látása, mint a
bikát a vörös posztó. Még hozzá: ma este a közönség jobban nevelt részét
elvonta tőlünk a herceg vacsorája és hogy ne kedvetlenitsük el önöket
üres széksorokkal, azt a balfogást követtük el, hogy beeresztettük azt a
népséget is, a melyet csak ma ismertünk meg jobban…

– Igazán sajnálom, hogy még ezzel is fárasztom… Hiszen nem történt semmi
különös!… az efféle kaland vele jár a nyilvános szerepléssel. Az én
hibám volt, hogy nem választottam olyan témát, amely érdekelte volna
őket.

– Senki se számithatott erre a véletlenre. Különben, azt hiszem, ennek a
közönségnek beszélhetett volna akármiről… kivéve talán, ha szabad
előadást tart és humorizál.

– Most már megtanultam. De felolvasásról volt szó.

– Persze, persze… Remélem, azért nem neheztel rám és szerencsénk lesz az
asztalunknál… vagy inkább a művész-asztalhoz vonzza az érdeklődése?…
Csak tessék zsén nélkül választani!… Hogyan, már megvacsorált?

– Hozzászoktam a korai vacsorához… aztán meg olyan száraz volt a torkom…

– Képzelem, a fárasztó felolvasás és a sok boszankodás, izgalom után!…

Tovább beszélgettek. A délvidék erkölcseiről általában és Berzencéről
különösen. Olyankor, a mikor Légváry vette át a szót, az alispánt mintha
mélázóvá tette volna valami. Végre nem állhatta meg és előállott vele:

– Nem veszi rossz néven, ha megvallom, hogy egy kissé megváltozottnak
találom? Őszintén szólva, folytonosan azt vártam, hogy egy snájdig
szóval, amely az ön pártjára hóditja a nevetőket, le fogja torkolni az
illetlen zajongást. Még ma is emlékszem, hogy tizennyolc évvel ezelőtt
milyen öntudatos, szinte parancsoló volt a föllépése!… és hogy milyen
metsző szavakat talált azon a március tizenötödikei lakomán!…

– Nagyon igaza lehet. Tizennyolc évvel ezelőtt tizennyolc évvel
fiatalabb voltam és olyan ostoba, hogy azt képzeltem: ha másokat
leszólok, ezzel én magam különb leszek… Különben, azt hiszem, az imént
semmiféle snájdigság nem segített volna rajtam; végre is, tekintettel a
hölgyekre, a kézirat-csomómat nem vághattam a leglármásabb „hallgatóm“
fejéhez!… Amerikában már megtörtént ilyesmi is, de Európában ez még nem
szokás.

– De hiszen nem vagyunk Európában! – nevetett az alispán.


IV.

A képviselő jött be a terembe, egy csapat fiatalemberrel, cigarettázni,
s a gázgyári hatalmasság, mikor megpillantotta a szerencsétlenül járt
felolvasót az alispán társaságában, elvált kiséretétől és odament a
Légváry asztalához.

– A hölgyek keresnek – szólt az alispánhoz. – Menj, majd én mulattatni
fogom a vendégünket.

Az alispán láthatóan örült, hogy felváltották, de kétszer is bocsánatot
kért, hogy távoznia kell, bár jobban szeretne maradni.

– Miattam a legkevésbbé se zavartassa magát – esedezett Légváry.

– A jó házigazdának – szólt a képviselő, miközben az alispán bement a
táncterembe – erre, mifelénk, a vendége körül van a helye, amig a vendég
el nem alszik. De vegye tekintetbe, hogy ő most főrendező is; mindenütt
ott kell lennie. Iparkodni fogok, hogy méltó helyettese legyek.

– Megvallom – felelt Légváry – hogy zavarba ejt ez a tulságos sok
szívesség; nem szoktam hozzá ilyen nagy urasághoz.

A képviselő szeme ragyogásába még csak most ült ki igazán a lenézéssel
vegyes megilletődés.

– Jobban szeretne egyedül maradni? Hja, nem lehet! Még nincs vége a
mulatságnak. Nálunk a poharat fenékig ki kell üriteni.

És leült Légváry mellé.

– Hát mivel mulattassam? – kérdezte. – Szeretném felvidítani, mert ugy
látom, hogy valami nagyon elkedvetlenítette. Tudja, már
lokál-patriotizmusból is óhajtanám, ha Berzencéről nem csupa rossz
emléket vinne magával…

Meglátszott rajta, hogy alig bir a vidámságával.

– Szó sincs róla! – felelt Légváry. – Én ezt a kis heccet nem fogom fel
olyan tragikusan…

De a képviselő nem hallgatott rá.

– Megvan! – kiáltott fel. – A melankolia ellen, mondja a francia költő,
semmi se olyan üdvös, mint egy kedves és finom dal, amelyet régen
szeretünk. És minthogy éppen a háta mögött van egy zenélő-automata, bele
fogunk dobni húsz fillért… Mulassunk!

– Még ki is csúfol!

– Dehogy csúfolom ki!… Csak azt akarom, hogy jó kedve legyen. Mért
bosszankodnék tovább? Felejtsük el, mulassunk.

És már ott állott az automatánál.

– Mit szólnak majd ehhez a táncteremben? – kérdezte Légváry, abban a
reményben, hogy ez a figyelmeztetés meg fogja fékezni a képviselő
jókedvét.

– Nem hallatszik be. És bánom is én, hogy mit szólnak hozzá!

Bedobta a húszfillérest és az automata rákezdte:

O du lieber Augustin, Du bist hin, du bist hin!… Alles ist hin!

– Nagyon jó! – vígadott a képviselő. – Még ez is!… Még ez is!…

És olyan édesdeden kacagott, hogy Légvárynak is nevetnie kellett.



FÜZÉRTÁNC KULTURÁVAL.


I.

Átnéztek a táncterembe, s Légváry meggyőződhetett róla, hogy ami a
boszton-táncban való művészetet illeti, Berzence kiállja a versenyt
bármely világvárossal.

– Nem táncol? – kérdezte a képviselő. – Ne féljen; már megbocsátottak
önnek. Jó emberek ezek.

– Nincs itt szükség a póttartalékra. Ilyen táncos-bőséget nem láttak
szegény hazánkban azóta, hogy a lengyel emigránsok átmenekültek
Magyarországba, siratni honuk állapotját.

– Nézze, Plojesti már egészen megbékélt a pesti fehérnéppel!

– A hölgyek se látszanak álmosaknak. Ugylátszik, már letettek róla, hogy
korán fognak fölkelni.

Csakugyan, Plojestit nem lehetett másképpen látni, csak az egyik vagy
másik művésznővel a karján. Ha egy-egy kitartó táncosnak vissza kellett
vonulnia az öklömnyi szinésznő vagy a gőgicsélő énekesnő mellől, mindig
Plojesti volt az, aki felváltotta.

Nemsokára a képviselőt is elragadta a boszton vihara. Egy kis fruska
egyszerüen beléje kapaszkodott; mint utóbb kiderült: a keresztleánya.

Légváry tisztelkedni akart a grófnőnél. Ez azonban nem volt olyan könnyü
dolog. A grófnő csak éppen egészségügyi tekintetekből pihent egy-két
percet; ilyenkor is, őt meg a Buba üres székét egész testőrség vette
körül. A Buba soha se ült; folyton lebegett.

Miközben, a fal mellett, arrafelé igyekezett, egyszerre csak azt érezte
Légváry, hogy barátságosan hátba vágják. Megfordult. Plojesti siklott el
mellette, karján a színházi mamával, és táncközben rá kiáltott:

– Önnek még tartozom egy elbeszéléssel!…

Nyilván lelkifurdalás fogta el, hogy epedni hagyta a témára szomjuhozó
pestit.

– Ha egyéb adóssága nincsen, e miatt ne legyenek aggodalmai! – mondta
volna emez, de a báró már messze járt s éppen más virágra szállott.

Légvárynak a grófnővel való udvariaskodása nem tarthatott sokáig. Egy
biborszín arcu, szép szál fiatalember, aki csupa víz-zsebkendőjét
folytonosan a balkezében tartotta, hogy valamennyire mégis csak
eltüntethesse legalább a homlokáról csurgó izzadságot, ha már a nyakát
úgy se volt lehetséges szárazon tartania – mint utóbb kitudódott, valami
Otrokocsi nevü úr – megmentette a grófnőt attól, hogy sokat kellessen
nyájaskodnia a pesti gyászmagyarral. Az a hálás pillantás, amely
Otrokocsit fogadta, megvilágíthatta Légváry előtt, hogy – legalább
momentán – milyen mélyen kompromittálta őt Berzencén balsikerű és
szomoruan emlékezetes felolvasásának nem is annyira az unalmassága, mint
inkább a sok szerencsétlensége.

De a bálanya és bálkirálynő fellegvárában remek megfigyelő állomásra
talált. Hát csak ott maradt s kényelmesen, mint valami őrtoronyból
szemlélte a keringő peripetiáit. Előbb egy kicsit unatkozva, később
érdeklődéssel.

Látta a részeg bírót, aki egy pamlagon aludt – ó, nem fekve, csak ülve,
illedelmesen! – és a kit jókedvű fiatalemberek minduntalan
felköltögettek: „Ébredj, Árpád fia, már kezdődik a fűzértánc“. Elnézte a
nyomdatulajdonos özvegyasszonyt, a kinek gömbölyüségét Berzence hét
szerkesztőségének ifju tagjai éhes kutyákként kisérték. Gyönyörködött a
Bubában, aki átszellemülten lengett, lebegett az étherben, mialatt
szilfidalakjának minden rugalmas porcikája remegett, rengett, reszketett
a kéjtől. És lassankint észrevette, hogy a táncteremben két fiatalember
verseng a bálkirályságért, sőt hogy a jelenben ez a két fiatalember
uralkodik Berzence lakóinak egész szituációján: a bár kissé izzadt, de
fáradhatatlan Otrokocsi Milán, meg egy sebhelyes arcu, de jóval
nyugalmasabb alaku, barna legény, bizonyos Kalivoda Albin. Ámbár minden
táncosnőre éppen három táncos jutott, ez a két úr soha se pihenhetett; a
hölgyek különböző kotériáiban egészen nyíltan folyt a versengés azért,
hogy az egyik vagy másik urat körükbe ragadhassák. És a mélázó gázgyári
költő, noha kissé ködös gázvilágításban, már látta Berzence jövőjét,
Berzencét tíz év mulva: Otrokocsi lesz a képviselő és Kalivoda az
alispán, vagy Otrokocsi az alispán és Kalivoda a képviselő…

Merengéséből Plojesti rázta fel.

– Jöjjön – szólt – megiszom egy limonádét és közben elmondom az igért
történetet.

– Kérem, csak táncoljon kedvére. Tudja, hogy én ráérek.

A báró elnevette magát:

– Ha most nem mondom el, akkor soha. Félek, hogy többet nem lesz
Berzencén szerencsénk.

– Én is félek.

Ez ellen nem volt appelláta. Visszamentek az étterembe, s a báró még
utközben végzett Mária Terézia korával.

– Üljünk ahhoz a sarokasztalhoz – indítványozta Légváry – ott nem fogja
zavarni a zene. Az előbb is ott ültem; mondhatom: akik itt zavartalanul
akarnak beszélgetni, nem találhatnak jobb helyet.

Tulajdonképpen azt gondolta:

– Az elbeszéléseket ott szoktam meghallgatni.

Plojesti már a meséjében járt-kelt; nem bánta, hová ülnek.

Amit elmondott, bonyodalmas volt és alighanem érdekfeszítő; Légvárynak,
amint oda-oda hallgatott, úgy rémlett, hogy mindezt olvasta valahol.
Közben, amint a figyelésben egy kis szünetet tartott, tekintetével a
mesélőn csüngve, azon tünődött, hogy: mi fészkelődhetik az emberi
lélekben olyankor, amikor valaki nem tud ellentállni a kisértésnek és
élményekként adja elő, a mit csak olvasott?

– Vagy talán csak be akar ugratni? – kérdezte magától. – Rá akar venni,
hogy ujra megirjak egy népszerü történetet, amelyet a közönség jól
ismer? Ki akar nevettetni? Azt reméli, hogy Berzencén mulatni fognak a
rovásomra?

Mindjárt kisült, hogy ártatlant gyanusított.

– No, mit szól hozzá? – kérdezte Plojesti, mikor befejezte a történetet
azzal, hogy ő így jött a világra. – Ugy-e, ezt csak egy angol író tudná
feldolgozni?

Légváry határozottan ezen a nézeten volt.

– Akkor hát igérje meg nekem, becsületszóra, hogy sem megírni, sem
másnak elbeszélni nem fogja. Magam is azt hiszem, a téma olyan
elsőrangu, hogy fenn kell tartanom egy angol író számára.

– Ha csak ezt parancsolja!…

De az ünnepies eskü elmaradt, mert mire rá került volna a sor, a
táncterem ajtaján bekukkant a szinházi mama, s Plojestit meglátva, ezzel
az interpellációval vetett véget az irodalmi szeansznak:

– Ervin, a legyezőm nem maradt magánál?

Ervin elrohant s Légváry egy percre egyedül maradt.

Vesztére, a kis vörös éppen ekkor került elő, a folyosó felől.
Légvárynak már nem volt ideje megszöknie; a kis vörös lecsapott rá.

– No, még most is búslakodik? – kérdezte mosolyogva. – Nem kell azt úgy
felvenni!

Légváryt semmi se boszantotta annyira, mint a kis vörös részvéte és
szánalma. Kiesett a sodrából és boszusan felelt:

– Hagyjon engem békében! Megbuktam én már Pesten is! Többször is, ha
akarja tudni. Nekem egy berzencei bukás, az semmi!

– Na, na – felelt a kis vörös szeliden és atyailag – azért nem kell
elkeseredni! Érik az embert az életben nagyobb csalódások, nagyobb
csapások is. Gondoljon arra, hogy: hátha kedves családjával történt
volna valami szerencsétlenség?!… Például, mint a szindarabban, ha itt a
telefonból végig kellene hallgatnia, amint otthon a rablógyilkosok
lemészárolják egész családját.

Légváryt elfogta a düh:

– Hallja, Vadászlaky ur, ne vigasztaljon engem! Nincs nekem semmi bajom,
pompásan érzem magam és a sirató öregasszonyok még sokáig várhatnak rám!
Bánom is én, hogy egy pár fráter neveletlenkedett, amig felolvastam!…
Tudja mit, megsugom magának a titkomat, hogy: fütyülök az egész
Berzencére! És magát egyszer s mindenkorra felkérem, hogy ne
sajnálkozzák rajtam, ha jót akar! Ha jót akar!

De Vadászlaky urat nem lehetett megharagitani.

– Na, na, ismerem én ezt! – folytatta az elnéző atya hangján –
mindnyájan megbuktunk néhányszor, mindnyájan megbuktunk! Éppen azért
kérem, hogy ne búsuljon tovább, hanem tiszteljen meg bennünket és a
szünórában foglaljon helyet a mi kis körünkben, a mi asztalunknál, csupa
kolléga közt!… Majd meglátja, a mi jókedvü, bohém-társaságunkban úgy el
fogja felejteni ezt a felolvasást és minden baját, úgy meg fogjuk
vigasztalni, úgy fel fogjuk villanyozni, hogy reggel felé mindnyájan az
asztal tetején fogunk táncolni! Különben megjegyzem, hogy ha már meg is
vacsorált, az nem baj, mert a közös vacsorából a művészek teritékét a
Kör fizeti.

Ez a mennyei ártatlanság lefegyverezte Légváryt. Hamarjában nem tudta,
mit feleljen; azt se, hogy: megmagyarázza-e neki, milyen kevéssé vonzza
őt a Kör vacsorája? – micsoda szegény emberek szolgálják ezt a Kánaánt!
– vagy, a helyett, hogy boszankodnék, inkább nevessen? Kezdte átlátni,
hogy nem a kis vörösben van a hiba, hanem ő benne magában. Mit keres ő
itt, ezen a gályán?!…

Vadászlaky urtól a képviselő szabadította meg, aki a „hölgyek
választása“ elől visszamenekült az étterembe. A feléjök közeledő
előkelőség láttára a kis vörös eloszlott, mint az árnyék.

– Engem jól megtáncoltattak! – panaszkodott a képviselő. – Nagyon a
nyakamra nőttek a hugocskáim meg a keresztleányaim!… És nem elég, hogy
kirázzák belőlem a szuszt, még hozzá mind „bácsi“-nak szólítgatnak, a
kis szemtelenek!

– Hja, a népszerűség!

– Csak ne legyen olyan büszke rá, hogy önt lekukorékolták! Engem már
vasvillával is megkergettek, amikor a szomszéd vármegyében léptem fel.
Pedig én szabad előadást tartottam a parasztoknak, adóleszállításról meg
egyéb földi jókról és nem akartam felolvasni nekik!…

– Hiszen ha tudtam volna, hogy mit cselekszem!…

– No, ez nem akart szemrehányás lenni! Én barátja vagyok a
felolvasásnak. Sőt azt hiszem, a szépirodalomnak csakis így van értelme…
ha nem a közönségnek kell fáradnia a mű elolvasásával, hanem magának a
tettesnek.

– És nekem nem tudom hány száz kilométert kellett megtennem ezért a
kritikáért!…

– Nem mondja komolyan, mert tudja, hogy tréfálok. Ugy teszek, mint a
többiek. Azok is tiszta szívből övendenek rajta, hogy ön olyan jó magyar
ember és sokat ír össze… másoknak, nem nekik!… a haza javára… a
kultúráért… vagy a hogy akarja. És ünneplik is önt. De mi így szoktunk
ünnepelni. Mulatva. Hanem, tréfán kívül, kitünő gondolata volt, nem az,
hogy felolvasott, hanem hogy már megvacsorált. Félegyig éhezni, csak
azért, hogy az ember egy kicsit kitáncolhassa magát! Erre is csak a nők
képesek!… vagy erre is csak a nő bírja rá a férfit!… Persze, azt hitték,
hogy kilenckor már táncolni és tizenegykor szünórázni fognak! Én bizony
nem várom meg a szünórát; követem az okos ember példáját.

– No, végre megdicsértek!…

A táncteremből nagy lárma hallatszott s nemsokára rá egy fiatalember
jött ki, aki már előbb is ki-kirándult, cigarettázni. A képviselő oda
kiáltott hozzá:

– Mi történik odabenn, Pali?

A fiatalember vállat vont.

– A bíró!… Ki lehetne más?!… Ezzel a részeg disznóval nem lehet birni s
egyszer már igazán ki kellene dobni minden tisztességes helyről. Mikor a
füzértánc megkezdődött, valamelyik izetlen fickó felköltötte s ez a
barom ma azt vette a fejébe, hogy minden figurát meg fog zavarni. Szép
csöndesen el akarták távolítani, emiatt összeszólalkozott Jurisicscsal,
aztán elkezdett ordítozni: „Én rumunyesti és romhányi Gránic László
vagyok!“, s a többi, mintha ezt nem tudná könyv nélkül minden gyerek,
végre kituszkolták és haza vonszolták.

– Az egész vármegyében ez a bíró a legnagyobb krakéler – kommentálta az
eseményt Légvárynak a képviselő.

– És bíró létére holnap párbajozni fog?

– Holnap semmire se fog emlékezni és itélni fog a király nevében.


II.

Az, hogy a képviselő a Légváry asztalához ült le vacsorálni, a
kultúr-est pesti foglyának egy kis szabadságot jelentett. Fölmentette
attól, hogy a szünóra idején jelentkeznie kelljen az alispánék
asztalánál – ahol csak statisztálnia lehetett volna a grófnő és a Buba
körül tolongó gavallérok között – vagy a művész-asztalhoz telepedjék és
felvegye a versenyt az aranyszáju Plojestivel, a kinek az elmésségét a
pesti szépségek egyre szikrázóbbá tüzelték. De fölmentette attól is,
hogy a Vadászlaky úr kedélyes kis körében keresse a vigasztalódást és
türelmesen várva a szerencsés pillanatot, a mikor majd jókedve az asztal
tetején való táncolásig fokozódik, egyelőre csak azt tegye nyilvánvalóvá
a vacsoráló közönség előtt, hogy hamarjában mekkorát sülyedt a berzencei
közvélemény előtt. Hogy egy kis pünkösdi királyság után, amikor is pesti
nevezetességként szerepelt és a berzencei előkelőknek a tiszteletét
élvezhette, balsikerü felolvasásával egyszerre lezuhant a helybeli
szesz-testvérek közé.

Nem kellett többé azon törnie a fejét, hogy a szünóra idején hová
huzódjék. Mert, amikor a füzértánc után az egész közönség átköltözködött
az étterembe, mindjárt az első fecskék oda repültek a képviselőhöz, aki
még javában vacsorált. És nemcsak egy pár öcsémuram, hanem megfelelő
számú húgocska és keresztleány is, akik a képviselő-bácsikát nem győzték
kényeztetni. Légváryt tehát az éttermet megszálló sokaság már előkelő
társaságban találta, amely csakúgy számot tarthatott az idegen
figyelmességére, mint azok, akik a szomoru sorsra jutott vendéget
menedékhelylyel kinálták meg és ápolni, vigasztalni, sajnálni akarták.
Az alispán csak természetesnek találhatta, ha Légváry szivesen marad
abban a jó társaságban, amelyet a véletlen szerzett meg neki és nem
sorakozik azok közé, akik az ő asztalánál helyért tülekedtek. És nem
vehették rossz néven ezt a tartózkodást – amelyben több volt a figyelem
és a tapintatosság, mint a hanyagság vagy éppen az illetlenség – a
grófnő meg a Buba sem, akik különben örültek, hogy a kultúr-est pesti
sebesültje néma, de még friss fájdalmával nem vet árnyékot arra a vidám
hangulatra, amelyből megszokott környezetüket eddig még semmi se zavarta
ki. A művész-asztalnak olyan ostromot kellett kiállania, hogy ott ugyan
senkinek a hiányát nem vették észre és legkevésbbé a lábbadozó
felolvasóét. Sőt még Vadászlaky urat se sérthette, ha a flastromra
szoruló szerencsétlenül járt az udvarias, elsőosztályu közönség köréből
nem siet az ő kedélyes, de már eleve hangos és tagadhatatlanul csak
másodrangu asztalukhoz.

Légváry ennek a kis szabadságnak is nagyon tudott örülni, de egy kissé
korán örült. Nincs az a csekély kényelem, amelynek ne volna valami
váltságdíja.

Ha nem is kellett vizitelnie sehol, ahol csak mérsékelt lelkesedéssel
várták vagy a hová nem kivánkozott, viszont lehetetlen volt kikerülnie
azokat a látogatókat, akik nem engedhették el maguknak, hogy személyesen
is meg ne ismerkedjenek a kultúr-est egyik szereplőjével, már akármilyen
volt is ez a szereplés… És az „ugyanerre a tisztességre szomjazóknak
olyan hosszu sora“ jelentkezett, annyi érdeklődő jött egyik a másik
után, rendre, hogy órákig nem szabadulhatott meg attól a helytől,
amelynek eleinte annyira örvendett. A szünóra után a közönségnek egy
harmada már vissza se ment a táncterembe, a másik harmada pedig a
táncteremből is minduntalan visszatért a pohárhoz vagy a pihenéshez; s a
táncból kidülők egyre növelték a látogatók számát. Az irodalom-barátok
ugyan – a kiket néha ketten-hárman is képviseltek a húgocskákkal és
keresztleányokkal ékes, látszólag víg asztalnál – hamarosan megelégelték
az irodalmat és elég gyakran felváltották egymást, de ha valamelyik
beérte a mulatsággal és eltávozott örökre, helyét mindjárt elfoglalta
egy másik, aki a szomszéd asztalnál várta, míg rákerül a sor. Ők hamar
kipihenhették az irodalmat, de a drága pénzen hozatott s a
felolvasó-asztalnál hasznavehetetlennek bizonyult pesti ezen a
vigasz-versenyen már nem pihenhetett.

– Kézről-kézre járok, mint a pohár – mondta magában, mialatt rajta volt,
hogy kielégitse a sokféle kiváncsiságot.

Messziről úgy tünhetett fel, mintha kihallgatást adna, de valójában őt
hallgatták ki: többet kellett felelgetnie a legváltozatosabb tárgyu
vallatásokra, mint hajdan, az alapvizsgálaton. És azt a főbenjáró
udvariatlanságot mégse követhette el, hogy megszökjék és elbujjék
valamelyik szép asszony szoknyája mellé; nem volt más választása, mint
hogy beletörődjék a sorsába. Olyanformán érezte magát, mint az a bukott
miniszter, akinek a golyó már ott van a hasában, akiről már mindenki
tudja, hogy: vége, megbukott, és a kinek azért mégis rettenthetetlen
szeretetreméltósággal kell megfelelnie egy sereg ujságíró minden
kérdésére.

Az első látogatóját így mutatta be a képviselő:

– Berzencén senki se olvas annyit, mint ez az úr…

– Annyi igaz – szerénykedett a sokat olvasó úriember – hogy én
gondolkozom is azon, amit olvasok.

– Kár, hogy csak olyankor gondolkozol – évődött vele a képviselő, akit
mulattatott, hogy az írásgyártóra rászabadíthatta az írás-fogyasztót.

– Légváry úr nem is képzeli – kezdte udvarlását a berzencei műveltek
vezére – hogy városunkban milyen nagy a népszerűsége!

– No ezt igazán nem képzeltem.

– Pedig úgy van, és én mindjárt meg is magyarázom, hogy miért népszerűbb
nálunk minden más írónál. Ez a benső kapcsolat Légváry úr művei és
Berzence között legelőször is onnan ered, hogy itt csaknem kizárólag azt
a pesti ujságot olvassuk, amelybe Légváry úr is dolgozik. Nekünk nagyon
tetszik ez az ujság s különösen a Légváry úr mérsékelt, megfontolt
politikája.

– Itt egy kis tévedés van. Politikai kérdésekről soha se irok.

– Mindegy. Már ahhoz is gratulálnunk kell, hogy tevékenysége szinteréül
éppen azt az ujságot választotta, amely ilyen mérsékelt, megfontolt
politikát űz. Továbbá, hogy visszatérjek a benső kapcsolatra, nekünk
rendkívül tetszik a Légváry úr írás-modora, de különösen a témái.

– Nagyon örülök rajta.

– Én pávatollakkal nem szoktam ékeskedni s azért megvallom, hogy Légváry
úrnak a könyveit nem olvastam. Napjainkban, sajnos, éppen a művelt ember
nem ér rá könyveket olvasni, mert ettől visszatartja nagy szellemi
elfoglaltsága. De amint ez minden civilizált embernek kötelessége, nem
mulasztom el figyelemmel kisérni a hirlapokat és Légváry úrnak például
minden sorát elolvasom.

– Ugyan!

– Becsületszavamra. Pedig néha alig jutok hozzá, hogy az ujságot végig
olvashassam, de inkább az alvástól vonom el ezt a negyedórát. Az a
finomság, amelylyel Légváry úr a legkényesebb témákat kezeli, engem
rabjává tett. De kivált ezek a témák szinte az izgatottságig érdekelnek.
Elannyira, hogy az ujságban mindig azt nézem meg először, van-e benne
Cid? Mert, ugyebár, Légváry úr ír „Cid“ álnév alatt?

– Nem. „Cid“ Koltay Balázs kollégám álneve.

– Ugy? Ez végre megmagyarázza, ami már az első percben is sajátságosnak,
mondhatnám gyanusnak tünt fel előttem, hogy tudniillik felolvasásában
sajnálattal nélkülöztem azt az érdekességet, sőt pikantériát, mely oly
magasan kiemeli írótársai közül. És ez a meglepő fölfedezés arra
ösztökél, hogy részben tanácsot kérjek öntől, részben pedig – ne vegye
zokon – tanácsot adjak önnek.

– Kérem.

– Szerény tanácsom arra vonatkozik, hogy – amennyiben a hangja úgyis
gyönge és a mennyiben még jövőre is szándékozik felolvasást tartani
valahol – további felolvasásainak nagy érdekességet kölcsönözne, ha
például a szerelmi élet titkairól méltóztatnék valamit felolvasni.
Cserében ezért az inkább praktikus, mint bíráló figyelmeztetésért
viszont arra kérem, adjon tanácsot nekünk, miképpen lehetne
kieszközölni, hogy a legközelebbi kultúrestén Cid olvasna fel nálunk, az
igazi Cid?

– Legjobb lesz felszólítani.

– Ha pártfogolná a kérésünket…

– Melegen fogom a figyelmébe ajánlani Berzence város közönségét.

– S ha rólam is meg méltóztatnék emlékezni. Nevem Bagossy. Bagossy
Zsolt.

– Nagyon örülök, hogy szerencsém volt.

– Boldog vagyok, hogy megismerkedhettem a híres íróval.

A második és a harmadik látogató testvérei lehettek volna Bagossy úrnak,
annyira hasonlítottak rá. A többieken is meglátszott a rokonság,
atyafiság. Utoljára, de nem utolsóképpen, Otrokocsi úr mutatkozott be.

Már három óra felé járt az idő s a csárdás riadója csak kevés párt
mozgósított. Mindinkább fogyatkoztak a lankadatlanok és egyre
szaporodtak azok, akik a tánc élvezetétől kimerülten szivesen engedték
át magukat a füszeres társalgás vagy a könnyed bölcselkedés szelidebb
örömeinek. Légváry, aki már inkább táncolt volna, mint hogy tovább is
eszmét cserélgessen, éppen azt nézegette, előbb aggodalmasan, aztán
kétségbeesetten, hogy vajjon a Buba nem mutat-e valamelyes hajlandóságot
a pihenésre és a hazamenetelre, amikor egy hölgykoszoru mellől
felpattant az izzadó szőke és oda lépkedett a szomoru költőhöz.

– Nevem Otrokocsi – szólt. – Megbízásból jövök. Odaát nagy vita támadt s
a hölgyekkel közösen elhatároztuk, hogy a vita eldöntését önre bízzuk.

– Nagyon megtisztelnek.

Otrokocsi úr leült és zsebkendőjével a nyakát törölgetve, így folytatta:

– Felolvasásából, már amennyiben egy pár szót hallani lehetett belőle,
azt következtetjük, hogy ön inkább filozóf, mint olyan író, akinek célja
a közönség mulattatása. És én abból, hogy ön, úgy látszik, novellát
olvasott fel és egyetlenegy árva viccel sem iparkodott megnyerni a
hallgatóság kegyét, azt gyanítom, hogy ön voltaképpen tudós, vagy
legalább is világlátott ember, aki már hallott egyet-mást harangozni az
élettanról, sőt, ha talán nem is foglalkozott természettudományos alapon
a szerelmi élet kérdéseivel, szemlélődött a világban s már koránál fogva
is tisztában van azokkal a dolgokkal, amelyekről a hölgyek, és nem
csupán a leányok, hanem az asszonyok közül is többen, sok illuziót
táplálnak. Önt én gondolkozó és tisztán látó embernek tartom, nem
fantaszta költőnek, nem üres szépirodalmárnak.

– Ön nagyon szíves.

– Azért nyugodtan engedem át önnek a döntést. De megjegyzem, nem azt
óhajtjuk, hogy bókoljon a hölgyeknek; nekünk nem kell a szépirodalmi
ábrándozás, nekünk a meztelen igazság kell. Mindig föltéve, mondom, hogy
ön hallott harangozni az élettanról és tisztában van a szerelmi élet
kérdéseivel, sőt talán tudományosan is foglalkozott velük.

– Őszintén szólva, inkább csak amúgy foglalkoztam velök, de már elég
régen felvilágosítottak.

– A kérdést három pontban teszem fel. Egy: az, hogy a szerelemben a nő
is keresi a változatosságot, élettani törvény-e, vagy csak társadalmi
jelenség? Kettő: hihet-e a férfi a nőnek, ha a nő hűnek mondja magát?
Három: felsőbbsége-e az állatnak, vagy olyan tulajdonsága, mely
alsóbbrendűségét állapítja meg, hogy nem ismeri a hűséget? Kérem, mondja
el a nézetét.

– Már a kérdések formulázására is volnának megjegyzéseim, de ezeket
elhagyom. Ehelyett, ha érdekli a nézetem, olyan röviden, ahogy csak
lehet, felelni fogok mind a három pontra.

Azaz hogy: csak akart felelni. Mert alig fogott hozzá s még csak az első
pontnál tartott, amikor Otrokocsi úr, aki a középső ujjával már a
második mondat óta türelmetlenül kopogott az asztalon, hirtelen
közbevágott:

– Ez nem úgy van.

– De, kérem, ön a nézetemet kérdezte és én csak a magam nézetét
mondhatom el!

– Pardon, de én ezt jobban tudom!

– Akkor hát miért kérdi?

– Mert azt hittem, hogy ön tudja jobban.

Fölkelt, szalutált és ellépett.

Négy óra tájban a Buba, alighanem az alispán közbenjárására,
megkegyelmezett a fogolynak, vagy legalább belenyugodott, hogy már haza
fognak menni. Nagy, csukott batárban hajtattak el; együtt, mind a
négyen. A kocsiban Légváryt majdnem elnyomta az álom; alig bírta a
szemét nyitva tartani. Az alispán is szótlan volt; talán észrevette,
hogy a vendége fáradt, s nem akarta zavarni. Csak a hölgyek
beszélgettek, a grófnő egy kicsit álmosan, a Buba élénkebben.

Légváry, elbóbiskolva, nem tudta figyelemmel kisérni a beszélgetést, de
egy-egy szó megütötte a fülét, s kivált minduntalan a Kalivoda név.
Egyre azt hallotta, hogy Kalivoda így, Kalivoda úgy; Kalivoda azt
mondta, Kalivoda akkor ezzel vagy azzal táncolt…

Félálmában úgy tetszett neki, mintha a kocsirobogás altató egyformasága
és még a lovak patáinak ritmikus kopogása is mind azt zenélte volna:

– Kalivoda, Kalivoda, Kalivoda…

– Ahá! – állapította meg magában a Buba lelkesedéséből – a
bálkirályságért való versenyben Kalivoda úgy győzött, ahogy akart!…

És édes kárörömmel talált balzsamot abban a megnyugtató és mindent
kiegyenlítő megoldásban, hogy Kalivoda Albinnak a kultúrest nagy
mérkőzésén sikerült legyűrnie vagy legalább is letáncolnia Otrokocsi
urat, az izzadó berzencei Strindberget.


III.

Az alispán rendíthetetlen maradt a figyelmességében; a végsőkig levonta
a következéseit annak, hogy jogász korában egyszer öntudatosnak találta
a Légváry föllépését, s felülve ennek az emléknek, most lehívta
Berzencére, ami kétségtelenül igen rossz ötlet volt.

Hat órakor ő is fölkelt, kánaáni reggelivel vendégelte meg az útjára
készülődőt, s még a vasúthoz is kikisérte.

A kocsiban még egyszer elmondta, hogy mennyire örült. Aztán megkérdezte
Légváryt, mit szól ahhoz a tervéhez, hogy a kultúr-egyesület javára
szocziológiai estéket szándékozik rendezni. Havonkint egyszer vagy a
szezonban akár kétszer is. A szociológiai tárgyu, tanulságos, szabad
előadások megtartására a helybeli vagy a közel lakó jeleseket kérné fel,
a kiknek az utazása nem kerül költségbe, s akik tiszteletdíj nélkül is
mindannyian szivesen vállalkoznának, a komolyabbak azért, hogy az ügyet
szolgálják, a többiek azért, hogy szerepelhessenek.

– Az öreg urak, a tanárok és más intelligens férfiak meg a komolyabb
fiatalemberek, sőt talán a gondolkozó nők is örömest hallgatnák ezeket a
szabad előadásokat – magyarázgatta a tervét. – Tehát, csak félkoronás
belépődíjat számítva is, jelentékeny haszna lehet belőlük a
kultúr-egyesületnek. De ha, tegyük fel, a népet ingyen engedjük is be
ezekre az előadásokra, akkor is célt érünk, mert az erkölcsi haszon
kárpótolni fog az anyaginak az elmaradásáért. Mégis csak másképpen lesz,
mint eddig. A kultúr-esték rendezése csak arra volt jó, hogy az emberek
kedvökre kimulathassák magukat. Bejöttek azok, akik táncolni akartak,
meghallgatták a hangversenyt, türelmetlenül vagy türelmesen, ha egy kis
mókázást is hallhattak, de a felolvasót már meg se akarták hallgatni,
nem figyeltek a szavaira, beszélhetett akármit, unták, boszankodtak rá,
mert csak késleltette a táncot, valóságos ellenséget láttak benne, alig
várták, hogy lerázhassák a nyakukról, mert – valljuk meg – a
szépirodalom senkit se érdekel. És a felolvasók nem számoltak ezzel az
ellenséges indulattal, nem igyekeztek a közönséget édességekkel,
tréfával, bolondságokkal lekenyerezni, mind irodalommal jöttek, azzal,
amitől az emberek a legjobban fáznak. Aztán a temérdek költség!… Nem,
ezeknek a kultúr-estéknek semmi célja, semmi haszna, semmi értelme!

– Mind csupa arany igazság – gondolta Légváry – de mért nem mondta
mindjárt?!

(Vége.)



HUSZÉVES HÁBORU.


I.

Nottingham várának felső csarnokában, nyolc fáklya közepett, csöndesen
iddogáltak a bárók és kapitányaik. Keveset szóltak, sűrűbben ürítgették
kupáikat, és néha hosszasan elhallgatták, hogyan viháncolnak és
visítoznak odalenn, az udvarban, a várba fölrendelt lányok és
menyecskék, akiket már ugyancsak szorongattak a legények meg a
hadnagyok. Alant vígan voltak az emberek. Az udvarban égő rőzselángok
körül tréfálkozó nép kergetőzött s az alsó csarnokokból, amelyekbe csak
kivülről szűrődött be világosság, mindenféle zsivaj hallatszott.
Egyszerre, valahonnan a pincék tájékáról, hosszú sikoltozás hangzott
föl, mintha valakit ölnének. „Ez leány volt“, – nevetett Sir Ramorny, a
házigazda.

Ebben a pillanatban a felső csarnok egyik világos falán roppant árnyék
futott végig. Egy óriásnak az árnyéka, aki, mikor fölemelkedett
ültőhelyéből, a fejével fölért a boltozatig.

– Én, Percy, Northumberland grófja, – szólalt meg az óriás – esküszöm az
égre, az ég istenére, hogy nem nyugszom addig, amig az utolsó
Westmoreland döglötten nem hever a lábamnál, meneküljön előlem akár a
poklok fenekére!

Kiürítette kupáját s aztán leült. De példájára sorra fölemelkedett a
többi báró is, és így esküdöztek:

– Én, Clifford, esküszöm az élő Istenre és az ő egyszülött fiára, hogy
mindhalálig veled harcolok, Sir Northumberland, és a pokol tüzébe is
utánad lovagolok!

– Úgy legyen üdvösségem az égben, – fogadkozott Sir Montravers – amint
megtartom eskümet, hogy mindig oldalad mellett leszek, ameddig Sir
Walter ellen harcolsz!

– Ha Sir Walter Westmoreland-nek csak egy fattyuja is rejtőzik valahol:
előkerítem a föld alól is és kiirtom a világból! – erősködött Sir
Rothsay.

Igy vagy ilyenformán fogadkozott, ki a szentekre, ki a háromegy istenre,
a többi báró is, mind valamennyi, szám szerint huszonheten; az ország
nagyjainak majdnem a fele.

Sir Ramorny elégedetten simogatta hosszú, deres szakállát.

– Megfizetek érte, Sir Walter, – szólt magában, – hogy megaláztál Rőt
Vilmos előtt!

Odalenn ekközben a szerelmes kedv lassankint elölte a tréfálkozás
lármáját.

– Több italt a legényeknek! – adta ki a parancsot Sir Ramorny. – Akadhat
köztük, aki utoljára iszik.

– De aztán aludják ki magukat! – szólt Clifford. – Korán kell
elindulnunk, ha virradatkor fenn akarunk lenni az Ördöghegyen.

– És meglehet, hogy holnaputánig nem fognak aludni, – szólt Montravers.
– Vadászat közben dolgunk is akadhat.

– Majd kialuszszák magukat, ha egy kicsit megdézsmáltuk Sir Walter
vadaskertjét! – szólt Rothsay.

Northumberland nem beszélt, csak nagyokat ivott. Közben hátradőlt a
székén és tekintetét az ajtóra függesztette. Azon az ajtón jött be
nemrég a hiradó, aki jelentette, hogy Northumberland egy legényét Sir
Walter elfogatta, rettenetesen elpáholtatta és visszaküldte az urához.

A hallgatag óriás körül egyre szaporább lett a beszélgetés. A bárók
sokkal jobban győzték az italt, mint csatlósaik, de idő multán ők is
fölélénkültek. Sir Berkeley elbeszélte, mit látott Winchesterben, a Sir
Walter esküvőjén.

Aztán Sir Ramorny vette át a szót.

– Én láttam Godiwát, – mesélgetett, – amint meztelenül lovagolt végig
Coventry piacán, hogy megmentse szülővárosát. Aranyhaja ugy beboritotta,
hogy egész alakjából nem látszott egyéb, csak az arca, lábujjainak a
hegye, meg a két keze, amint a kantárt tartotta. Ilyen a Marjory haja.
És láttam a Sir Douglas leányát, akibe az oltárnál beleszeretett az
áldozópap… akibe Calixtus érsek egy szempillantás alatt ugy beleőrült,
hogy nem eskette össze a vőlegénynyel, mert, amint később mentegetőzött,
lehetetlen volt elhinnie, hogy nem földreszállott angyal áll előtte.
Ilyen a Marjory arca…

Northumberland ugy ütötte kupáját az asztalhoz, hogy minden edény
lehullt róla, olyan csörömpöléssel, mintha még ezek is ijedten
menekültek volna.

– Elég! – kiáltott. – Ne halljak többet a Westmoreland-népségről!

Hagyták. Mindenki tudta, mi baja. És mindenki örült, hogy dühében velök
tart.

Sir Ramorny uj vedreket és még nagyobb kupákat hozatott. Aztán elülről
kezdték az ivást, mintha most érkeztek volna. És ittak, amig el nem
álmosodtak.

Éjféltájban a bárók sorra elszökdöstek pihenni. Csak Northumberland
maradt a székén, hátradőlve s tekintetét arra az ajtóra függesztve,
amelyen a hiradó bejött.

Végül, mikor már régen egyedül volt, ő is elbóbiskolt.

De még reggeli szürkület előtt fölébredt. Lement a még sötét udvarra,
fölrázott álmából egy legényt, egy rocska vizet hozatott, megmosdott s
aztán megfuvatta a kürtöt.

A kürtszó elhangzása után hosszan, elnyujtottan kiáltotta a csatlós:

– Northumberland!…

Ez azt jelentette, hogy Percynek a legényei álljanak talpra. Az ur
vadászni megy.


II.

Mikor Sir Ramorny meghallotta, hogy Sir Walter Westmoreland
Winchesterben feleségül vette a szép Marjoryt, Sir Bruce leányát,
ugyanazt a Marjoryt, aki nemrégen letérdelt apja előtt, könyörögve, hogy
ez ne kényszeritse őt Northumberland grófjához – Sir Ramorny igy
kiáltott föl:

– Dicsőség a magasságban Istennek! Időm elérkezett!

Végre megtorolhatja azt a sértést, amelylyel Sir Walter a király előtt
illette.

Eddig nem férhetett hozzá, mert Sir Walter volt az erősebb.

Sir Walternek ugyan sok haragosa volt a bárók között; szókimondása,
ridegsége, egyezkedni nem tudó természete egyre több urat tett titkos
ellenségévé. Utját állotta nem egy olyannak, aki érdemek nélkül tört a
magasba és még többnek állott utjában, már azzal is, hogy élt.

De Sir Walter hatalmasabb volt, mint külön-külön bármelyik ellensége. A
király is sokáig félelmetes védelmezőként állott a háta mögött. És ez a
pártfogás nem az egyetlen támasztéka volt. Baj esetén Sir Walter is
találhatott szövetségeseket az ország nagyjai között.

Az ellenséges bárók tehát csak magukban moroghattak; összeröffenni nem
mertek ellene.

Házassága azonban sokat változtatott ezen az állapoton. Pedig Marjory
kezével is nyert egy erős szövetségest: apósa, Sir Bruce, a skót
fegyveresek egész hadseregét adta lányának hozományul. Csakhogy ezzel a
házassággal Sir Walter elveszitette a király pártfogását. Rőt Vilmos
megkivánta, hogy hivei közül azok, akik szép nőt vezetnek oltárhoz,
először is neki házasodjanak meg. És Sir Walter tudni se akart erről.
Ahogy megesküdött, bölcs önzéssel elvitte Marjoryt, a királytól jó
messzire, fel, a hegyek közé.

Hanem, ha eljátszotta a király kegyét, nem ezzel veszitette a legtöbbet.
Még ennél is jobban csökkentette a hatalmát az, hogy házassága
felbőszitette Percyt, Northumberland grófját.

A királyon kivül senki se volt az országban, aki annyi léleknek
parancsolt volna, mint Northumberland grófja. Egymaga több vitézzel
rendelkezett, mint tizen a bárók közül; többel, mint Sir Walter és
apósa.

És veszedelmesebb ellenfél tudott lenni, mint a gyáva és számitó király.
Rőt Vilmos az erőpróbában is mindig a hasznos békekötést kereste; a
gróffal azonban nem lehetett másképpen harcolni, csak életre-halálra.

Ha rábirhatják Percyt, hogy élére álljon az ellenséges báróknak és ezek
egyesitett erejét a magáéval kettőzve meginditsa a harcot, amelyet eddig
a haragosok egyike se mert elkezdeni: ugy Sir Walternek el kell
pusztulnia.

Már pedig az óriást ugy lehet vezetni, mint egy gyermeket. Ehhez csak az
kell, hogy tudjanak vele bánni. Meg kell keresni a könnyen sebezhető
oldalát: a büszkeségét és ennél fogva kell megcsipni, aztán el nem
ereszteni.

És hogyha véletlen jószerencséből vagy ügyességgel sikerül egy kis
taplót is dugni a fülébe: akkor már bizonyos, hogy a harc halálos lesz.

Sir Ramornyt, amint elképzelte a jövőt, elhallgathatatlan öröm fogta el.

– Dicsértessék az Ur szent neve! – fohászkodott hadnagyai előtt. – Immár
elérem, amiért oly régóta imádkozom: nyakát fogom szegni Sir Walternek!

Nem is késlekedett sokáig, hanem, mihelyt elkövetkezett a vadászatok
ideje, meghivta Sir Percyt egy kis mulatozásra.

Nottingham urának szép vadaskertje volt és az óriás, aki hetekig
gyerekként siratta Marjory elvesztését, már belefáradt a magános
dühöngésbe. A fejedelmi vad gyanutlanul sétált bele a kelepcébe.

Az örvendetes eseményről Sir Ramorny azonnal értesitette a bárókat. Azok
már tudták, mit céloz az összejövetel, s kevés idő multán nagy fegyveres
erővel állitottak be Nottingham várába.

Sir Percy csak jelentéktelen kiséretet hozott magával. De most,
egyelőre, még nem is volt szükség a hadseregére, csak ő rá, magára.

Az óriásnak nem tünt föl, hogy az urak tulságosan nagyszámu legénységgel
jelentek meg a vadászmulatságra. Reggeltől estig az erdőt járta s nem
törődött a többiekkel.

Az urak ezalatt ugyancsak hozzáláttak a mulatozáshoz. S a legényeik
szintén.

Ki tehetett róla, hogy ittas, garázda legények nem tartják tiszteletben
a tilost s elkalandoznak jó meszszire, a szomszédos birtokra, ahol már
Sir Walter az ur? Ki tehetett róla, hogy ittas, garázda legények nap-nap
után elportyáznak nagy távolságra, az ördöghegyi erdőbe s alaposan
megdézsmálják Sir Walter vadaskertjét?

Sir Walter Westmoreland megértette, hogy ez tulajdonképpen: kihivás. De
nem is hederitett a szemtelenkedésre; lenézte a bárókat.

Ugy védte a vadját, ahogy szokta. Őrei lenyilazták a szökevény vadorzót;
akit elfogtak, azt leszúratta – és a mulatság folyt tovább.

Hanem a jószerencse, ugylátszik, kegyeltjévé fogadta Sir Ramornyt.

Mert ki tehetett róla, hogy az ittas, garázda legények minduntalan
magukkal csábitották Sir Percy emberei közül hol az egyiket, hol a
másikat?

Mikor Westmoreland meghallotta, hogy a vadorzók között, akiktől nem
tudja megtisztitani az erdejét, ott vannak a Northumberland legényei is:
összeráncolta a szemöldökét. (Nála igy fejeződött ki a legnagyobb
fölindulás.)

Vagy ugy?! Az már más! Akkor hát ez nem csak verebek szemtelenkedése,
amire az ember ugy felel, hogy elhessegeti a tolakodó csiribiri
népséget! Ez már kihivás! Northumberland akar belekötni?… az a
Northumberland, akitől egy életre elválasztja a kölcsönös gyülölet?…
Northumberland, aki már méltó ellenfél? Akkor hát vége a csöndes
tréfálkozásnak!… és ha eddig az ártatlannak vélt kötekedésre azt az
enyelgő, vidám választ adta, hogy egyszerüen a másvilágra küldte a
megcsipett vadorzót, most már illően kell megfelelni a kihivásra!… mert
ez már kihivás!

Kiadta a parancsot, hogy mihelyest az incselkedés megismétlődik, a
grófnak egy emberét élve kell kézrekeriteni, kerüljön a tréfa akármilyen
véres összeütközésbe, akárhány emberhalálba!

Azon az áron, hogy a lesbenálló őrök közül vagy ötven ott hagyta a
fogát, fogtak is neki néhány eleven vadorzót.

Sir Walter kiválasztotta a tiszta buzát a konkolyból. A konkolyt: Sir
Ramorny meg a bárók cselédeit felköttette. „Diszitsétek föl velök
fáimat!“ – mondta ki a gyászbeszédüket. De az elfogottak közt csakugyan
ott volt Sir Percynek egy embere is, s ez kivételes elbánásban
részesült. Először rogyásig jól kellett laknia vadpecsenyével s aztán
rettenetesen elverték. Mikor aztán már nem tudott mozdulni s félő volt,
hogy a sok botütéstől kiadja a páráját, Sir Walter elvitette embereivel
a nottinghami vár közelébe, de előbb meghagyta neki:

– Ha majd föl tudsz tápászkodni s elvánszorogsz uradhoz, mondd meg neki,
hogy visszaküldtelek, mert tudom, hogy szüksége van minden egyes
szolgájára. Isten ments, hogy kisebbitsem testőrei számát!

Northumberland tajtékzott, mikor megtudta, hogy pajzsát milyen szégyen
érte.

– Ugy, Sir Walter?! – tombolt. – Te a cselédeimmel szemben hősködöl?!
Gyere, állj elő és vitézkedjél akkor, amikor engem is megtalálhatsz!
Félted a nyomorult vadjaidat? No hát, holnap magam megyek vadászni az
Ördöghegyre és olyan pusztitást végzek ott, hogy egész életeden át
siratni fogod!

– Mindnyájan veled tartunk! – ujjongtak a bárók.

– Ha jöttök, ti is mulatni fogtok, – felelt Sir Percy. – Ha nem, akkor
magam vadászok ott, két vagy három napig!

De a bárók is ott akartak lenni, hogy „vidámabb legyen a mulatság“. Most
az egyszer nagyobb erőben vannak Percynél s a mai kivonulásukkal
megszerezhetik a gróf szövetségét mindenkorra, amig Sir Walter el nem
pusztul.

Northumberland nem várta meg őket. Hanem a bárók is talpon voltak már,
mihelyt szürkülni kezdett.

A sötétség valami ólomszinü homályra vált, amikor elindultak, kiki a
maga népével. Sürü ködnek mentek neki és nemsokára elvesztek egymás
elől. Sir Montravers, aki rövid vágtatás után hátranézett, a nottinghami
vár helyén csak egy kis felhő-gomolyagot pillantott meg. De a
felhő-gomolyagban tüzes pont csillogott. Fáklyafény lehetett, hanem Sir
Montraversnek ugy tetszett, mintha a Sir Ramorny vörös szemét látná.

(Sir Ramorny, aki bölcs ember volt, csakugyan elaludta a vadászatot.)

Mire kivilágosodott, valamennyien eljutottak az Ördöghegyet környező
erdőkbe.

Akkorra Sir Percy és emberei már igen sok szarvast ejtettek el.

A bárók is hozzáláttak a szórakozáshoz, de nem sokáig vigadhattak, mert
uj társaság jelent meg a vadászaton. Sir Walter egyik alvezére, a skótok
kapitánya és maga Sir Walter három oldalról ütöttek rajta a vadorzókon.

És a csata megkezdődött.

A szarvasok ámulattal nézhették, ami ezután következett. Mily fordulat
Isten kegyelméből! Az emberek egymást vadászszák!

Akkoriban se volt minduntalan hasonló mészárlás.

Az Ördöghegy egyik határán egy megdühödött lovas száguldozott, igy
orditozva:

– Hol vagy, Northumberland?

S a másik oldalon, egy vértől gőzölgő óriás keresgélt valakit, a
tüdejének minden erejével harsogva:

– Hol vagy, Westmoreland?

Kora reggeltől késő estig folyt a harc. A vaksötétben Sir Walter
seregének csak a roncsával vonult vissza várába. De a vadászok közül is
csak minden negyedik tért haza.

Négyezer ember maradt az Ördöghegyen; ijászok és lándzsások, normannok
és angolszászok vegyest.

Northumberland megsebesülve, véresen és sárosan került vissza a
nottinghami várba. Majdnem minden legénye ott maradt a fák közt és mégse
érhette el, hogy összeakadjon a gyülölt Sir Walterrel. Az Ördöghegy
rengetegében nem juthattak egymás közelébe.

Hanem a bárók elérték, amit akartak.

Ez után az első, eredménytelen összecsapás után Sir Percyt már nem
kellett biztatni. Fegyverbe szólitotta népét és a bárók haderejét a maga
seregével kettőzve, meginditotta a háborut Sir Walter és frigyesei
ellen.

Mert Sir Walter is keresett és talált nem egy szövetségest. A
hatalmasabb bárók közül Norfolk, Sussex és Exeter az ő pártjára
állottak; s ezeken kivül még vagy tiz báró volt vele, olyanok, akik régi
ellenségei voltak Rothsaynek, Cliffordnak vagy Montraversnek.

Kisebb összecsapások után, amelyekben hol a Sir Bruce skótjai győzték le
Sir Rothsayt, hol Montravers kényszeritette meghátrálásra a Norfolk
seregét, a két ellenséges haderő Risings közelében találkozott először.
Mind a két hadsereg erejének teljességében volt; Sir Walternek Norfolk,
Sussex és Exeter, Sir Percynek Rothsay, Montravers és Clifford voltak az
alvezérei.

A risingsi csata, tizenhat órai elkeseredett küzdelem után,
Northumberland és szövetségeseinek győzelmével végződött; de ez a
győzelem mind a két részen sok vérbe került. Huszezer harcos maradt a
csatatéren: ijászok és lándzsások, normannok és angolszászok vegyest.


III.

Northumberland és Westmoreland háboruja kerek husz évig tartott.
Időközben egyiktől is, a másiktól is elpártolt egy-egy régi szövetséges
s a régi helyére uj szövetséges lépett; de a két ellenséges sereg ereje,
amely az első ütközet idején majdnem egyforma volt, később is
meglehetősen egyforma maradt. Az örökkön harcolók sorában gyorsabban
szántott a halál, mint a békességben élők között; de a kidőlt harcosokat
pótolni uj katonák nőttek fel, ugy Northumberland seregének, mint Sir
Walternek a szolgálatára.

Igy a szerencse hol az egyik, hol a másik ellenfélnek kedvezett. Az
egyiket is, a másikat is sok veszteség és sok vereség érte, de hogy a
háborunak mi lesz a vége, hosszu ideig bizonytalannak látszott. Csak a
második tiz év vége felé kezdett kitünni, hogy a szerencse lassankint
végképpen elpártol Sir Waltertől.

Husz esztendőn át Sir Walter is, Sir Percy is számtalan csatát láboltak
meg. Mind a kettő sokszor megsebesült; ugy az egyiknek, mint a másiknak,
többször is be kellett pillantania a pokol tornácába, de a véletlen ugy
akarta, hogy husz esztendőn át, akárhol és akármilyen buzgón keresték
egymást a csatamezőn, sohase találkozhattak.

– Valami rontás van benne, hogy sohase akadhattok össze, pedig mindenütt
keresitek egymást! – szólt egyszer Sir Percyhez hü embere, Sir Gournay,
három nappal a cheltenhami csata előtt, amelyben Sir Walter életét
vesztette.

– Tudod, hü Gournay, – felelt Northumberland – én megtartom eskümet s
keresni fogom Sir Waltert egyikünk végső lehelletéig… de már nem bánom,
ha sohase találom meg!…

Sir Gournay nagyot nézett.

Csillagfényes, szép, nyári este volt, s a vezér, aki hü kapitányával a
sátra előtt járkált, folyton az eget nézegette.

– Nézd, hü Gournay, – magyarázgatta szavait Sir Percy, – husz esztendő
óta sok minden megváltozott. Mikor a háboru megkezdődött, Clifford,
Montravers és Rothsay voltak a szövetségeseim, most Clifford, Montravers
és Rothsay Sir Walternek a frigyesei. Husz esztendővel ezelőtt Norfolk,
Sussex és Exeter Sir Walter pártján voltak; most Norfolk, Sussex és
Exeter az én alvezéreim. Tudod, ki volt az első, aki harcra tüzelt
Westmoreland ellen? Sir Ramorny, aki most ellenségemnek a barátja és
tanácsadója! Sőt te magad is, Gournay, aki már hét év óta hü emberem
vagy, husz esztendővel ezelőtt a Sir Walter táborában harcoltál!

Sir Gournay közbe akart szólni:

– De, vezér…

– Ne mentegetőzzél, – folytatta Northumberland, – eszem ágában sincs
fölpanaszolni, hogy nem mindig voltál barátom. Idővel a barátok
ellenségekké válnak s a régi ellenségek megbékélnek egymással. Ez a
világ rendje; igy hozza magával a dolgok örök körforgása. Amazokat is
értem. Sir Ramornyt boldoggá tette, hogy leányát feleségül adhatta az
ifju Brucehoz és minden haragja elmult Sir Walternek egyetlen jó
szavára. Sir Waltert elhagyták, akik kisebb jutalmat kaptak tőle, mint
amekkorát vártak; elhagyták, akiket megbántott, méltán vagy
érdemetlenül, cselekedettel vagy szóval, néha talán nem is szóval,
hanem, amikor rosszkedvü volt, egy puszta tekintettel. Tőlem is
szökdöstek, akiket Sir Walter szép igéretekkel hóditott a pártjára vagy
akik ugy gondolkoztak, hogy tőlem már nem várhatnak semmit, mert már
jóval többet kaptak, mint amennyit ki tudtak érdemelni. Nem haragszom
rájok. Megváltoztak, ennyi az egész. Értem őket és megbocsátok nekik;
hiszen magam is megváltoztam.

– Te, uram? – kétségeskedett Sir Gournay. – Te olyan vagy, mint az óriás
cser!…

– Nagyon megváltoztam, – erősitgette Northumberland. – Husz esztendővel
ezelőtt csak szerettem és gyülöltem; most se szeretni, se gyülölni nem
tudok többé senkit. A szeretőimtől sorra elidegenedtem; a legtöbbet
megutáltam. A barátaimat jobban megismertem; ha nem bizonyultak
megvetésreméltóknak, szégyelnem kellett, hogy a gyöngeségüket vagy a
kicsinyes önzésüket előbb nem vettem észre. A legtöbben egy kis
hitszegéssel, egy kis csalárdsággal és sok kapzsisággal, egyszerüen
beállottak az ellenségeim sorába. És a gyülöletem? Valaha gyülöltem
Bruce Marjoryt, aki megvetette a szerelmemet. De ezek az érzéseim
elmultak s tudom, hogy ez a nő olyan tiszteletreméltó, mint amilyen
kevéssé tiszteletreméltók azok, akiket husz év óta megismertem. Hü
feleség, jó anya; csak egy hibája van: hogy én nem tetszettem neki.
Valaha gyülöltem Sir Waltert; de ma már mért gyülölném? Azért, mert
elhóditotta előlem, akit szeretett? Én is megtettem volna az ő helyében.
Vagy mert sértéssel felelt, mikor azt hitte, hogy csúfot üzök belőle?
Mit tehetett volna egyebet? És ő az egyetlen ember, akiben husz év óta
soha se kellett megcsalódnom, aki husz év óta még csak bosszuságot se
okozott nekem. Mindig becsületes ellenség volt és én jobban szeretem a
becsületes ellenséget, mint az álnok barátot. Azt mondhatnám, hogy: ő az
egyetlen, aki husz év óta nem vétett ellenem.

Sir Gournay hallgatott.

– Husz év alatt mindenki annyit öregszik, hogy maga se ismer rá a régi
énjére. És husz év alatt minden megváltozott körülöttem. Hol van már a
néhai Rőt Vilmos király?! Azt hiszem, azóta már az égben is más Isten
van.

Tekintete egyre az égbolton kalandozott.

– Abból, ami husz év előtt volt, majdnem mindent szétfujt a szél vagy
elmosott az ár. Abból, ami husz év előtt volt, semmi se maradt meg, csak
az én esküm, meg ezek a csillagok, amelyek fölöttünk világitanak!

A hü Gournay is föltekintett az égre, mintha meg akart volna győződni
róla, hogy a csillagok csakugyan ugyanazok-e?

– Mindent értek, – fejezte be a beszélgetést Northumberland. – Csak azt
az egyet nem értem, hogy annak a sok ijásznak és lándzsásnak, akik husz
év óta szép sorban elhullottak… hogy ennek a kétszázezer normannak és
angolszásznak mért kellett ifjan elpusztulnia?!



A KAVICS.


I.

Buchbinder ur az irodából leüzent a soffőrnek, hogy elmehet s csak este
hétkor kell jelentkeznie a Palace-hotel előtt. Az automobil
eltakarodott; Buchbinder ur még átnézte a déli lapokat, aztán lement,
fiákerbe ült és kihajtatott a ligetbe.

Amikor a kocsija befordult a Stefánia-útra, félnégy felé járt az idő.
Odakünn, a fák között már itt-ott lengedezett egy kis szellő, de
Buchbinder urat egyre jobban bántotta a meleg. Letette a kalapját maga
mellé és folyton törölgette a homlokát. Ilyen rettenetes augusztusi
délutánokon itt csak öt óra tájban kezdődik az élet. Kocsival nagy
ritkán találkoztak s az ut külső részein magános sétáló is csak elvétve
mutatkozott. Mintha pusztaságban jártak volna. Buchbinder urnak nem
kellett attól tartania, hogy valakinek feltünhetik: milyen bőven omlik a
homlokáról, talán nem is az izzadság, hanem a verejték?!…

A lovak, miután már kétszer kerülték meg a viztornyot, lépésben
közeledtek az Andrássy-ut felé s a kocsis megkérdezte, hogy még egyszer
megforduljon-e?

– Nem. Haza! – riadt fel Buchbinder ur a gondolataiból.

– A Palace-hoz?

– Nem. Teréz-körut! – felelt Buchbinder ur és ugy nézett a kocsisra,
mint aki most ébredt fel álmából.

Buchbinder ur tudniillik, olyankor, amikor a családja Ostendében üdült,
mindig a Palace-hotelben szokott lakni. Ott kvártélyozott ezen a nyáron
is és a kocsis, aki jól ismerte a vastag öreg urat, tudta ezt. Azt
persze nem sejthette, hogy Buchbinder urnak egy kis dolga akadt otthon,
a hat hét óta jól elzárt lakásban. (Amint a soffőr se gyanitotta, hogy
azért kapott estig szabadságot, mert a rongyos néhány száz koronáját ma
kellett volna megkapnia a milliomostól.)

Mikor kikanyarodtak az Andrássy-utra, Buchbinder ur még egyszer
letörölte homlokáról a hideg nedvességet, aztán föltette a kalapját. És
mintha a kalapjával a lelke is visszatért volna a fejébe, a tekintete
már nem tévedezett ugy s a képe nem volt olyan bamba, mint előbb: arca
is, alakja is visszakapta azt a márványszerü merevséget, amelyről
mindenki ráismert, aki valaha látta.

Az Andrássy-ut külső részén már sokan jöttek szembe kocsin vagy gyalog
és Buchbinder ur a hindu bálványok szomoruan mozdulatlan tekintetével
nézte a fel-felbukkanó alakokat. Majdnem minden második ember
kalaplevéve üdvözölte. A poros egylovasokból, a könnyü gummikereküekből
és a legdiszesebb autókból is egyremásra lengett az üdvözlet a hatalmas
pénzember felé: ezt az óriási terjedelmü, élő hustömeget már messziről
föl lehetett ismerni.

A sétálgatók közül többen sietve kapták le a kalapjukat, nagy ivben vagy
függőlegesen, de térden aluli mélységre, hogy mindenáron észrevétessék,
mennyire tisztelik azt a kitünő embert, akitől annyi függ.

Buchbinder ur most is ugy fogadta ezt a sok üdvözlést, mint máskor. Néha
fölemelte a kezét a kalapja felé s aztán egyet legyintett lefelé, félig
lemondóan, félig elháritóan, mintha az akarná jelezni: „Ugyan, mit
háborgatnak?!“… Néha pedig még csak egy pillantással se felelt a nagy
tisztelet-nyilvánitásra – kinek-kinek érdeme szerint.

Időnként azonban lehunyta a szemét, mintha attól tartott volna, hogy
ezen a két ablakon át valaki beleláthat a gondolataiba és ilyenkor azt
ismételgette magában:

– Ha tudnák!…

Arra gondolt, hogy: üdvözölné-e valaki utoljára, ha ezek tudnák, hogy ő
már elveszett ember?!…

De vajjon csakugyan az-e?


II.

A Teréz-köruton elküldte a kocsist, fölment az elhagyott lakásba,
kinyitogatta az utczai szobák ablaktábláit, s egy darabig le és fel
sétált a letakart és benaftalinozott butorok között.

Azon gondolkozott: érdemes-e megtenni még egy utolsó kisérletet? Utána
nyuljon-e annak a szalmaszálnak?

Nem nagyon reménykedett benne, hogy ez még megmentheti, de az életösztön
mégis furdalta, hogy ne végezzen magával addig, amig mindent meg nem
próbált.

Kilenc utcai szobája volt s ezek közül ötnek az ablakai a körutra
nyiltak. Ebben az öt szobában kóválygott fel s alá, tanakodva, hogy
feltörje-e azt a szekrényt, vagy lemondjon erről a nem sokat igérő
kisérletről és minden egyébről?

Azzal vádolta magát, hogy voltaképpen nem is hisz a menekülés
lehetőségében, csak még egy-két órai haladékot akar a haláltól. De hátha
mégis sokkal többet érnek a felesége ékszerei, mint képzeli?!… Számon
tartotta-e valaha, mit adott ezekért?!… Nem. Csakhogy, ha az ékszereknek
nincs sokkal nagyobb értékük, mint gyanitja – érdemes-e a betörő
fáradságos munkáját elvégeznie, csak azért, hogy két órával később
haljon meg?

Megállott az erkélyajtó előtt és kitekintett a pályaudvar felé.

– Ha meggondolom, – szólt magában – hogy mint a velencei kalmárnak,
nekem is vannak hajóim, künn a tengeren… És ezek a hajók mind,
bizonyosan meg fognak érkezni!… Csakhogy nekem már későn fognak érkezni…
Nem is hajón, vasuton jön a pénz!… Nemsokára már itt lesz, ebben a
pályaudvarban!… Csakhogy én ezt már nem tudom bevárni!

Bizony, nehezen tudott beletörődni abba a gondolatba, hogy: ha az a
pénz, amely most kisgyermekes bizalommal, de egyszersmind kisgyermekes
lassu tipegéssel közeleg feléje, már ma a birtokában volna, akkor most
nem volna semmi baja!… Mig igy egyszerüen meg kell halnia!

És mégis így van. Abban a pillanatban, amikor kitudódik, hogy ő, akit
nagy vagyon urának tartanak, hamarjában jelentéktelen összegeket se tud
kifizetni, összeomlik a hitele és ezzel ő felette összeomlik az egész
világ.

Pedig már nincs mentség; már nem tudja lehetetlenné tenni, hogy ez ki ne
tudódjék; már semmit se tud kieszelni a végből, hogy ne kelljen
előállnia pénz helyett az ezreket elrémítő szörnyű meglepetéssel. Már
közelednek az egerek meg a patkányok, amelyek össze fogják rágni a mély
verembe szorúlt embert; az apró követelések rettenetes ármádiája
mindenfelől szorongatja; már közelről sziszegnek az undok, éhes állatok.

Hiába minden lelemény, ürügy, nyugalmat és erőt színlelő lélekjelenlét,
kifogyott az ügyes hazugságokból; se a tettetett ridegség, se az
ál-okokkal takarózó találékonyság, se a nagy ötletességgel felkutatott
segítőforrások nem segítenek többé rajta; már nincs menekülés.

Csak még egy hétig tudná titkolni a mindenkit megriasztó igazságot!…
Addig okvetetlenül megérkeznék az első segítség, s ez éppen elég volna
rá, hogy talpra állhasson, hogy összeszedhesse magát és nemsokára megint
oly erőssé váljék, mint amilyen szerencséjének a delelőjén volt.

Hányszor adott ki egyszerre, félkézből, több pénzt, mint amennyire most
szüksége volna!… Egy-két ölelésért, hiuságból, szeszélyből, még oktalan
ellágyulásból is!… De hát hitte-e valaha, hogy még ide juthat?!…

Hát igen, borzasztóan elszámította magát. Nagyon is vakmerően játszott;
a milliomok áhítozása, a mohó falánkság, mely már második természete,
elfelejttette vele a legelemibb óvatosságot is; ennyire vakmerően nem
szabad játszania annak sem, aki mindenét vakmerő játékkal szerezte.

De ezen már nem érdemes keseregni. Ostoba volt, pont. Még ő is
megengedett magának, életében egyszer, egy ostobaságot, és ez most
elveszíti. Mindenki ostoba, aki veszít. És a legnagyobb kockázata nem
sikerült. Minden elveszett. Hát vége!… ezen nincs mit tovább
filozofálni. Mindennek vége. Az életnek is.

Mert már nincs se ereje, se kedve az életet elülről kezdeni. Ehhez már
öreg, fáradt, túlságosan kényelmes. Ha bizonyosan tudná, hogy még
egyszer eljuthat oda, ahol volt, akkor se volna hozzá kedve. Már csak
kényelemszeretetből is meg kell halnia. Már fáradt, lusta ahhoz, hogy
egy darabig szolgálni legyen kénytelen azokat, akiknek valaha a
tenyeréből adott enni. Elszokott a kellemetlenségektől, nincs már benne
a trainingben, tehát nem volna ereje hozzá, hogy el tudja viselni a
megaláztatásokat. És ha néhány évi keserves erőlködéssel, miután az
orrával szántotta a földet, miután agyongyötörte az idegeit a sok
izgalommal s a fejét a sok tanakodással, gonddal, kieszeléssel,
számítgatással, töprengéssel, ha néhány évi kínlódás árán újra vagyont
tudna szerezni, hát érdemes-e?!… Mi hasznát venné ennek akkor, mikor már
most is öreg! Azután már eleget élt. És miután egy hosszú életet töltött
el jólétben, bőségben, kényelemben és hatalomban, most nekifeküdjék a
kínlódásnak, a megalázkodásoknak, a verejtékezésnek?! Nem!

A családja? Hát a családja sokat fog veszíteni, annyi bizonyos. De majd
csak meglesznek valahogy. A fiai már felnőtt, jóravaló emberek; azok
majd el fogják tartani a lányokat meg az anyjukat. Amit félrelophatott,
azt már félrelopta ezeknek. Az asszonynak a rokonsága vagyonos; neki meg
a leányainak, bizony, meglehetősen keserves lesz az új állapot, de nem
maradnak kenyér nélkül.

Mi jót várhat még az élettől? Nagyon keveset. Miért vállalná a sok
rosszat, ami bizonyosan elkövetkezik, ha a bukása után is életben
marad?! Nincs mért vállalnia.

Tul van a hatvanon; ha szélütés érné, akkor is meg kellene halnia. Ki
tudja, hogy nem ez volna-e a végzete már nemsokára?! És akkor nem a
legokosabb, nem a legjobb-e mindjárt meghalnia?

Meghalni – akkor, ha elmondhatjuk, hogy: az életet is alaposan
kifosztottuk – nem olyan nagy dolog.

De a „hátha“ mégis furdalta egy kicsit.

Hátha az ékszerek minden valószinüség ellenére megérnek annyit, amennyi
elég volna a meneküléshez?

És mégis csak előkereste a szekrény felfeszitéséhez szükséges
szerszámokat.

– Ha egyszer az embert üldözni kezdi a balszerencse!… – szólt magában,
miközben kissé kényszeredetten mosolygott. – Most kénytelen vagyok
betörni magamhoz! Pedig a szekrény kulcsa nálam van valahol. De hol? Mit
tudom én! Gondoltam-e valaha arra, hogy egyszer itt fogom keresni az
életemet?!


III.

Jódarabig tartó fáradozás után – a betörésnek ebben a kezdetleges
módjában nem volt gyakorlata – sikerült felfeszitenie a szekrényt meg az
ékszertartó kaszettákat s megtalálta, amit keresett. Nem az életét; csak
az ékszereket.

Mindent gondosan szemügyre vett és megbecsült – ehhez már értett – de az
egész holmi félannyit se ért, mint amennyire szüksége lett volna.

Minél tovább vizsgálódott, kutatott, kotorászott a mindenféle ötvösmunka
és kisebb-nagyobb értéktárgy között, annál inkább meggyőződött róla,
hogy az életét már nem mentheti meg.

Hanem időközben talált valamit, ami egy pár percre elterelte a figyelmét
erről a fődologról.

Amint egy apróságokkal telt kaszettát vizsgált át, gyémántot, minél több
és minél nagyobb gyémántot keresgélve, sok fülbevaló, melltü, medaillon
és gyürü után egy furcsa tárgy akadt a kezébe. Egy aranyba foglalt,
mogyorónagyságu, közönséges kavics.

Mi ez?

Egy kavics, amelyet aranyba foglalnak és eltesznek – ez csak emlék
lehet. Valami vidám vagy érzelmes esetnek az emléke. Talán egy
elfelejtett bolondságé, amely olyan régen történt, hogy már nem is igaz.
Talán egy elfelejthetetlen eseményé, amelynek a hatásai esztendők hosszú
során át ott rejtőznek a lélek mélyén, mint ez az aranybafoglalt kavics
az ékszertartóban.

Ki ne hallott volna efféle históriákról?!

Egy fiatal hölgyet üldöznek. A lába gyors s már-már elmenekült az
üldözője elől, de az elhatározó percben megbotlik egy kavicsban, elesik,
az üldözőnek tehát sikerül elfognia. És most egy szép regény kezdődik,
amelynek első fejezete után az üldöző megkeresi, szívéhez szorítja és
elteszi azt, aminek élete boldogságát köszöni: a kavicsot. Aztán aranyba
foglaltatja és odaadja a fiatal hölgynek, aki időközben belenyugodott a
regényes fordulatba, örök emlékül…

Vagy:

Nem regény, csak románc. Egy májusi napon, vagy egy holdvilágos estén…
vagy talán egy koraőszi, meleg alkonyaton, amikor édes mélabú ül az
egész természeten s a szívek annyira megtelnek érzéssel, hogy már
csordulóban vannak… egyszerre csak felpattan a lelkek zára s akik sokáig
szerettek némán, valami boldogító öntudatlanságban, melynek bűnszerzője
a hallgatag természet, a táj alattomos csöndje, végre megnyilatkoznak.
Megnyilatkoznak, először és utóljára, mert a fiatal hölgy megmondja az
ifjú leventének, hogy soha, soha se lehet azé, akit titokban szeret,
soha se lehet az övé. És a románc csak románc marad; kedves, szomoruan
édes hangulat, történet nélkül; egy valósággá nem vált szép mesének, egy
át nem élt álomnak az egyetlenegy foszlánya. Nincs befejezése, mert el
se kezdődött. A fiatal hölgy nem engedi, hogy az ifjú levente
megcsókolja a ruhája szegését… a szerencsétlen szerelmes fölemeli a
földről és megcsókolja a kavicsot, amelyet hölgyének kis lába tapodott…
aztán nincs tovább. Később, nagysokára, megint találkoznak egyszer… s a
szerelmes, a ki nem felejtett, egy kis emlékezést könyörögve átnyujtja
az aranybafoglalt kavicsot, jeléül, hogy ő örökre ugyanaz. A hölgy
elzárja a kavicsot a drágaságai közé és nem vallja meg, hogy szívében
most is ott őrzi annak az édes-bús órának az emlékét. Egy elhaló akkord,
és a románcnak vége.

Eh, ki gondolna ilyen gyerekségekre, amikor hallgatagon, mozdulatlanul
előtted meredezik a mindenkinél merevebb arcú halál, és láztól égő,
verejtéket izzadó arcodon ott érzed, merő, mozdulatlan, rémesen nyugodt
tekintetét!

Fölkelt az asztal mellől és így szólt magához, épp oly hangtalanul, mint
amaz:

– Buchbinder Guszti, neked ma meg kell halnod!

Egy pár percig megint fel s alá sétált a naftalinos szobákban.

De most már nemcsak az az egy gondolat foglalkoztatta. E körül a
gondolat körül, bolygóként, egy új kérdés keringett, kóválygott az
elméjében és hol ez a kérdés takarta el azt a gondolatot, hol ismét a
másik kerekedett felül.

Nem különös-e, hogy ez a kérdés életében először, éppen akkor merül fel
előtte, amikor már a halál színe előtt áll?!…

Pedig hát eddig még soha se jutott eszébe, hogy a felesége nem
rejteget-e valami titkot az emlékezetében.

Buchbinder ur – ahogy mondani szokás: – boldog családi életet élt. Az a
nyugodt természetü, jólelkű, kövér asszony, aki most Ostendében a
fürdőzés és a soványító kúra ártatlan örömeit élvezi (nem is sejtve,
hogy mi készül otthon), soha se adott neki okot efajta tanakodásra vagy
éppen töprengésre. Sok gyermekkel örvendeztette meg őt; mindig békében
élt vele és mindig megelégedettnek látszott; soha se adta semmi jelét,
mintha nem szeretné eléggé Buchbinder urat, vagy hogy szíve vágyai
kirepültek volna abból az aranyozott kalitkából, amelyet Buchbinder úr
sok figyelmességgel igyekezett kellemes fogsággá tenni.

És Buchbinder ur, a sok elégtétel közül, amelyeket az élet korábban
megadott neki, éppen azt tartotta az egyik legbecsesebbnek, hogy e
tekintetben nem bánthatta semmi, éppen semmi… azokban az években se,
amelyeket más házasságokban válságosaknak látott.

Nem élt nagyon sok családi életet – az ügyei és őszintén szólva a
szeszélyei is koronként messzire elszólítgatták – hanem amennyi családi
életben része lehetett, azt (talán azért, mert nem volt túlságosan sok),
nagyon szépnek találta.

De tudhatta-e, hogy a felesége, valaha régen, amikor a menyasszonyává
lett, nem temetett-e el álmokat, vágyakat, reménységeket?! Hogy
későbben, amikor már a felesége volt, nem ápolt-e ábrándokat,
vonzalmakat, sóvárgásokat, ha ezek meg is maradtak puszta ábrándoknak,
ártatlan vonzalmaknak, meddő sóvárgásoknak?! Vajon csakugyan
megmaradtak-e?… Tudhatta-e, hogy a felesége lélekben nem volt-e
hűtelen?!… hogy nem volt-e hűtelen, nemcsak félig-meddig, hanem egészen!
Hogy nem csalta-e meg valaha?!… hogy nem hordott-e magában egy vagy több
jól meg őrzött titkot, esztendők hosszú során, egy életen át?!…

És ez a kavics, emléke valaminek, amiről ő nem tud, amit ő soha se fog
megtudni!… Ez az aranybafoglalt kavics, amelyet a fiatal asszony eltett
s az öregedő asszony mindenkorra megőrzött!…

Ez a kavics!…

– Eh! – intézte el a kérdést fenszóval, s mintha ez az egy hang hirtelen
elűzte volna az apró lidérceket.

Mit emészti magát még ezzel is?!… Amikor már meg kell halni!…

Végképen felülkerekedett benne az az egy gondolat. De egy kicsit még
elmélázott.

Aztán föleszmélve, megnézte az óráját.

– Negyed hat – állapította meg magában. – Még van időm elvinni az
ékszereket a safe deposit-ba.

Mindezt nem hagyhatja künn, az asztalon vagy a feltört szekrényben, ki
tudja, miféle idegenek szabad prédájául. El fogja vinni a bankba, hogy
odazárhassa a felesége nevén elhelyezett egyéb letétek mellé. Buchbinder
ur rendszerető ember volt.

– Sietnem kell, hogy még ma elhelyezhessem – ösztökélte magát. – Negyed
hat…

És arra gondolt, hogy az órája még járni fog, amikor ő maga nem fog
tudni semmiről a világon.

Mialatt a két legnagyobb kaszettába beledugdosott mindent – valamennyi
értéktárgyat, az aranybafoglalt kavicscsal egyetemben – egy molypille
minduntalan ott röpködött az orra előtt.

Elhessegette magától, rászólt hangosan: „Te, szamár!“… de nem
pusztította el.

Ugy érezte, hogy már nincs joga eltipornia valamit, ami élő.


IV.

Ugyanaz nap, esti hét óra körül, a Palace-Hotelben, Buchbinder Gusztáv
ur, miután minden ügyét elintézte, egy golyót küldött magába.

De ebben sem volt szerencséje. Nem egészen jól találta el magát és így
sokáig kellett kínlódnia, amíg kimulhatott.

Buchbinder úrnak a lelke tehát nem repülhetett nyílegyenesen abba a
halhatatlanságba, amelyet a közgazdasági tevékenység számára tartanak
fenn, hanem egy jó darabig összevissza röpködött a kaoszban.

Nagyon sok baja volt a szegény léleknek. A roppant feketeségben nem
tudta, hogy hová és meddig repüljön; vakon repült fölfelé, amíg ki nem
merült, aztán fáradtan csüngesztette le szárnyait s egyszerre valami
iszonyú magasságból zuhant le. De nem ért le valahová, ahol
megnyugodhatott volna; süvítő szél ragadta magával, szédítő forgatagba
került, majd hozzáverődött valamihez, ami rémes csattanással verte le
magáról. Aztán, mikor már-már azt hitte, hogy megsemmisül, kellemes
hűvösség térítette magához; mintha forrásvíz hűs cseppjei csörgedeztek
volna rá és mintha ő maga is szétfolyt, szétoszlott volna ezekkel a
cseppekkel. De nem oszlott szét. Most már valami meleg áramlat ragadta
magával; észrevette, hogy langyos, kövér levegőben úszik, úszik, egyre
gyorsabban és mind sűrűbb, melegebb levegőben. Már nem is úszik, hanem
forog; forró párák csapják meg s izzó meleget árasztó örvény ragadja
magához. Érzi, hogy lefelé húll; egyre gyorsabban, kábító sebességgel
sülyed, bukik lefelé valami szörnyű mélységbe s a másvilági ciklon úgy
pörgeti, mint ahogy az orsó pörög. Azt hiszi, szét kell mállania a
mindinkább növekvő forróságban s maga is tüzes párává válik. De ismét
magához tér. Fel akar vánszorogni, hogy folytassa útját, de fullasztóan
szűk térben röpköd és minduntalan odavágódik valahová a sötétben, mint
két ablaktábla közé szorult denevér. Majd kimerülten roskad össze és
lávafolyamba merül, amely fölött mintha a számum vonulna keresztül.
Eltikkadtan adja át magát sorsának, a láva-folyam összecsap fölötte, de
megint fölmerül, újra az ürben találja magát, valami szürkület kezd
derengeni előtte, aztán hangokat hall, előbb csak zsongó hangokat, majd
tisztán hallja:

– Mit akarsz, szegény lélek?

Ez Grünbergernek, öreg üzletvezetőjének a hangja; Grünbergeré, aki
tizenöt évvel ezelőtt halt meg. De a lélek tudja, hogy nem Grünberger,
hanem angyal szól hozzá.

Összeszedi minden erejét és végre sikerül megszólalnia:

– Az igazságot keresem. Az egész igazságot!

– Jó helyen jársz – felel Grünberger vagy az angyal. – Itt egyebet se
találhatsz, de ezt megtalálod!

S a lélek azon veszi észre magát, hogy egy színházba került, ahol
mozgóképeket lát.

Nézi, nézi a mozgóképeket, nem lát rajtok semmi különöset, de egyszerre
feltünik előtte, hogy mindegyik mozgóképen ott van ugyanaz az alak. Ez
az alak előbb pici leányka, majd nagyobbacska, utóbb serdülő leány.
Akkor ráismer. Ez a serdülő leány az ő felesége. A felesége élete az,
amit ott lát.

Most már nagy figyelemmel nézi a képeket. Lát jeleneteket, amelyeket
eddig nem látott soha és amelyek valahogyan mégis ismerősek neki. Az
egyik képen észreveszi önmagát is, a fiatal Buchbinder urat.

Aztán nagyobb kíváncsisággal nézi a felesége életét. Lát jeleneteket,
amelyekre ráismer és másokat, amelyeknek nem volt tanuja.

Amazok néha meghatják; az utóbbiak olyan egyformák.

A képeken sorra megjelennek a gyermekeik. A képeken a felesége már
öregedni kezd, már-már elvirul, s azok a jelenetek, amelyek újaknak
tűnnek fel, mind olyan egyformák!

Uj képek, de mindinkább egyhangúak… A felesége már öreg asszony… S a
lélek felsóhajt:

– Milyen szép, de milyen unalmas élet!…

És egy kissé szomorú is.

– Jól mondod – suttog mögötte Grünberger, az angyal.

Aztán ismét sokszor látja a képeken önmagát; lát egy bucsuzkodó
jelenetet, amelyet mintha csak tegnap látott volna; látja a feleségét,
amint a nagy leányaival egy ismerős épület előtt sétálgat s megismeri az
ostendei Casinot; lát még egy pár képet, amelyekről mintha már olvasott
volna… aztán csattanás és sötétség.

S a lélek ismét repül; most már megkönnyebbülten.

A nagy feketeségben is észreveszi, hogy az angyal vele szárnyal; nem
láthatja, de tisztán hallja, hogy úgy zúg mellette, mint egy repülőgép.

És tisztán hallja a suttogást is:

– Nem sajnálod egy kicsit szegényt?

– Grünberger, te megcsalsz engem! – felel a lélek. – Azt mondtad, hogy
megtalálom az egész igazságot. De az aranybafoglalt kavicsot nem láttam.

– Meg fogod találni – sugja az angyal. – Itt minden kitudódik. Nil
occultum remanebit.

– Grünberger, te kereskedelmi iskolába jártál, – kétségeskedik a lélek.
– Mért szólsz hozzám mégis latinul?

– Itt mindent tudunk! – felel az angyal.

– Én csak az aranybafoglalt kavicsot akarom tudni – sóhajt a lélek. – A
többi nekem már mindegy!…

– Azt is meg fogod tudni – biztatja az angyal.

– De mikor? – szorong a lélek.

– Lehet, hogy százezer év mulva, lehet, hogy mindjárt. Attól függ,
vannak-e érdemeid?

– Jó apa voltam, – siet dicsekedni a lélek.

– Az a legkevesebb. Ha még az se lettél volna, akkor most nem lehetnél
velem. Erőltesd meg az emlékezetedet; hátha találhatnál egyebet is?

A lélek hosszu elgondolkozás után csakugyan talál valamit.

– Nem öltem meg a molypillét! – suttog.

– Ez már valami – bátoritja az angyal. – Ez elég lehet rá, hogy az örök
kegyelem elengedjen neked százezer évet. Látsz-e már valamit?

– Mintha valami derengene, messze, nagyon messze.

– Akkor talán nem kell százezer évig repülnöd.

– Olyan jó volna megpihenni! – nyöszörög a lélek.

A zugás hirtelen elhallgat mellette. A lélek megretten. Szeretne
belekapaszkodni az angyalba, de hiába suttog: „Grünberger! Grünberger!“…
nem kap feleletet. Észreveszi, hogy már egyedül repül és egyszerre
nyugtalanitó hangokat hall. Előbb valami zizegést, halk, de félelmetes
zizegést, mintha végtelen nádas fölött repülne, aztán más hangokat is,
soha se hallott, ijesztő fütyörészést, csipogást és csicsergést, mintha
billió madár ébredezne fölötte. Aztán a zizegés is, a csipogás is
éktelen hangversenynyé erősödik, amelybe később zugó, harsogó, bömbölő
hangok keverednek; majd mintha láthatatlan harsonák siketitő harsogását
hallaná és mikor ez a hangzavar egy mennydörgésszerü, rémes dübörgés
után elhallgat, észreveszi, hogy abban a fél-szürkületben, amelyet a
hajnal derengése küld maga elé, mozdulatlan felszinü tenger fölött repül
és ennek a némasága még rémesebb, mint az a bősz hangzavar volt. Érzi,
hogy már nem birja a repülést; segitségért akarna kiáltani, de nem tud;
aztán elhagyja minden ereje és lezuhan a jéghideg habokba.

A lélek a tenger fenekére merülve, tisztán hallja, hogy valaki,
magasból, igen magasból, azt mondja:

– Már nem tarthat sokáig.

Mintha egy óriási tölcséren át jutna el hozzá ez a pár szó.

De, ime, a viz szétfolyik körülötte. Meleg fövényen fekszik s az, hogy
megpihenhet a puha homokon, még soha se ismert, kellemes érzéssel tölti
el. A balzsam hathat igy a sebeinkre.

Valaki föléje hajol. Egy szép, kis leánykéz nyulik eléje s megmutatja
neki azt az aranybafoglalt kavicsot, amelyet nemrég helyezett el a
safe-depositban.

– Ezt keresed? – kérdi egy másvilági, zengő hang.

– Ezt!… – nyög nagyot a lélek.

– És nem emlékszel? Ebben a kavicsban botlott meg, régen, nagyon régen,
a jóltevőd felesége. Te foglaltattad ezt a kavicsot aranyba és te magad
tetted oda, ahol találtad. Csakhogy már ez is régen volt… egy élet mult
el azóta!

– Hála Istennek! Hála Istennek! – suttog a lélek.


V.

Buchbinder ur majdnem huszonnégy óráig vergődött, amig megtudott halni.
A halál igyekezett teljesiteni a kötelességét, de Buchbinder urat olyan
fából faragták, hogy a halál se teperte le könnyen.

Amig viaskodtak, a halálravált ember sokat hánykolódott és gyakran
motyogott érthetetlen szavakat, mintha veszekednék és birkóznék a
halállal. A környezetének egy darabig sok baja volt vele, mert
minduntalan ugy tett, mintha ki akarna ugrani az ágyból; alig birták
féken tartani. Utóbb azonban megszelidült s már csak hangtalanul
tátogatta a száját.

Azért meglepőnek találták, hogy egy pár pillanattal a halála előtt,
tisztán, érthetően mondta ki ezeket a szavakat:

– Hála Istennek! Hála Istennek!

Egy orvos meg egy apáca volt mellette, amikor meghalt. Ezek egymásra
néztek.

– Mégis csak furcsa, – szólt az orvos – ha valaki ahhoz, hogy meghal,
azt mondja, hogy: „Hála Istennek!“

– Jól mondja! – felelt az apáca.



TARTALOM:

  Kultúra füzértánccal (Elbeszélés)  3
  Húszéves háború  158
  A kavics  174




*** End of this LibraryBlog Digital Book "Kultúra füzértánccal - Elbeszélés" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.