Title: Magyar regék, mondák és népmesék
Author: Majláth, János
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Magyar regék, mondák és népmesék" ***

This book is indexed by ISYS Web Indexing system to allow the reader find any word or number within the document.

NÉPMESÉK ***

MAJLÁTH REGÉI.

MAGYAR REGÉK,

MONDÁK ÉS NÉPMESÉK.

GRÓF MAJLÁTH JÁNOS

UTÁN

KAZINCZY FERENCZ.

KIADTA

KAZINCZY GÁBOR.

PEST.

HECKENAST GUSZTÁV TULAJDONA.

1864.

Pest, 1864. Nyomatott Landerer és Heckenastnál.

E lelkes költeménykék „=Magyarische Sagen und Mährchen=“ czím alatt
jelenének meg ezidén. Lelkes, szíve s nagy kiműveltetése által
tiszteletes irójok épen oly jól adhatá vala anyanyelvén is, s némelyike
Regéinek így jelene meg két Zsebkönyveinkben: de mások nyelvén kezdvén
meg poetai pályáját azoknak kedvekért kik nem érték a miénket, megmarada
azon melyen járni kezde, s jobbnak látá idejét és gondjait arra
fordítani, hogy némely költőinknek dolgozásaikat ismertesse a
németekkel, mint hogy a magáéit velünk. Szerénysége s hűsége tiszteletet
érdemlenek, s a mit magától jobban veheténk, a Mieinknek én adom itt.
Phantasiájának genialis játéka, érzésinek lágysága, forrósága,
szentsége, könyvek és szép körök által művelt, nagy gondú beszéde, nem
enyészhetének el annyira fordításomban, hogy akik méltók az ilynemű
olvasásban lelhetni örömöket, annak lelkéhez s nemközönséges
kiműveltetéséhez ne vethessenek, a kit én irígyen tisztelnék, ha
ismeretségével s szeretetének oly sok becses bizonyságival nem
dicsekedhetném is.

(1825.)

(Kazinczy Ferencz.)



MAJLÁTH HENRIETTE  GRÓFNŐNEK.

Vídám gyermekem!

Mióta megtudtad hogy atyád könyveket ír, többször mondád, bár csak Neked
ajánlana egyet. Bíztos lehetél, hogy ohajtásod teljesűlni fog. Hogy’ ne
ajánlanám Neked azt ami szívemből fakad? Hiszen szívem a Tiéd egészen.

Csillogó regeként úszik szemed előtt a világ; bár adná meg Neked
boldogságban mind azt, a mit kedvenczeiknek ígérnek a mesék; bár volna
oly jó dolgod az életben, hogy boldog sorsod fenmaradna nemzetünk
emlékezetében, s századok múlva is ajkról ajkra szállna a monda a boldog
Jettiről.

Legbensőbb áldásom kísérjen egész életeden át.

Budán, Augustusban, 1824.



UTÓÍRÁS.

Több mint tizenegy éve hogy e sorokat írám. Te ezenben fölserdűlél; a
vídám gyermek oly hív barátnőmmé fejlett, a mily leánya kevés atyának
lehet. Ha valaki e világon, Te számot tarthatsz, az Írás szavaiként,
hogy jó dolgod legyen s hosszú életű légy e földön.

A szeretet elsőségeinek egyike, hogy a mit már több ízben adott, újra
meg újra oda ajándékozhatja, sőt tulajdonkép nincs is más egyebe amit
adjon. Vedd hát Te is most újolag, amit már régóta bírsz: szívemet,
szeretetemet, legbensőbb áldásomat mind örökre.

Bécs, November 1-jén 1836.



MÉG EGY UTÓIRAT,  A KIADÓTÓL.

És tizenhat év múlva, 1853, a bajor főváros lapjai elmondák, hogy Január
3-d. a regényes starnbergi tóba, München mellett, egy agg ember és
leánya ölte magát. Megrakták öltözetöket kövekkel, hogy annál
bíztosabban vesszenek, s egybekötözék karjaikat, hogy egyesűlve
maradjanak a „szabadító“ halálban is, kiket az öldöklő élet nem bírt
elszakasztani.

Gróf Majláth János volt és leánya.



ELŐSZÓ.

Az emberifaj évlapjain alig sötétlik oly gyász és fertelem, miről ez a
kor ne tanúskodhatnék. Az árverésre bocsátott önzéstől fogva, mely a
pironságot nem ismeri, a nemzet-irtás gonosztetteig, azt hinnők, nincs
semmi, a mi fásúlt lelkeinket meglephesse többé. S mégis vannak
események, mik sújtsanak bár csak egyeseket: megrendítők „a velők
oszlásaig.“

Mennyi szenvedés, mely oda lenn, gyötrelmes verejtékkel hordozza
kezdettől végig az inség keresztjét! De a ki előtt „csillogó regeként
úszott volt az élet,“ s feljogosítá megvárni, hogy ábrándképei
megvalósúljanak: s íme, mielőtt ösvényét megfutni bírta, öszveroskad,
nem a Fatum villámütése alatt, mit fejhajtva fogadunk, hanem az emberi
tehetőség határai közé eső viszonyok öldöklő súlya alatt… és látni,
mikor már késő, midőn a habverés lecsillapúlt, halk tűkörében a kart,
mely e hullámokkal küzködik, mindinkább kimerűlve, anélkül, hogy valaki
legyen, ki a partról a segély mentő horgonyát dobná neki… ez az emberi
élet tragoediája.

A hírlapok, annak idejében, registrálák a starnbergi tó áldozatait.
Baleset, mely egy futólagos értesítés szűk keretébe befér. Elpendűlt,
mint annyi más. A szívben saját keserve is alig lel helyet.

Reám alig tett oly rendítő hatást esemény, mint ez irtózatos vég,
melyben az atya és gyermeke osztakozott.

Én Majláthtal közel viszonyban nem voltam soha; elveitől a közéletben
mindig távol állék. De nem alkalmazhatók-e a haza szeretetére is
Idvezitőnk szavai: „Az én atyámnak házában sok hajlékok vannak?“ (János
evangy. 14. r. 2. v.) Igen! az igazságot az Úr szolgáltatja ki egyedül;
az ember csupán hitének őszinteségéről tegyen tanúbizonyságot.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Azon félszázad, melyben Majláth élt és cselekvék, egyik legérdekesb
szakasz marad örökké e haza életében. Egy nemzedék keretében egy egész
történelem. Mily halk kezdemény, mily regeszerű siker, s mily eredmény!
Mennyi áldozat, hűség, s mennyi balsors!

És e férfiak!… Vonjatok párhuzamot közöttök s azon nemzedék közt, mely
közvetlenűl megelőzte.

Szemben a jelennel, a mythos kora már.

– Számomra, Kazinczy Ferencz irodalmi hagyományaiban, mintegy új életre
kelt, kidőlt daliaiban is, e múlt. A bizalmas közlemények leveleikben
felmutaták nekem a magok valójában e férfiak lelki arczképét. Mintha
együtt éltem volna velek, megismertem egyéniségöket, törekvéseiket,
tetteiket; mindaz a mi őket illeté, megannyi vonás volt, mely egy-egy
arczképet egészítgetett ki csarnokomban; érdeket s értéket nyert mindaz,
a mi reájok vonatkozott.

Alig egy tized alatt (1830-on innen) új világ vett epigónokat körűl, s
végzetes hatalommal sodrott előre, mindig előre, új ösvényeken, sokban
eltérő irányokban. A holnap káprázatai előtt elhalványodott mindaz a mi
volt; sok ragyogó név nimbusa is. Kicsinyeltük, meggyűlöltük, legjobb
esetben elfeledtük őket. Jól jártak a kik meghaltak vagy elnémúltak,
mielőtt megszoktuk nemhallgatni vagy elhallgattatni őket.

A kor, egy éh Saturn, elébb utóbb fölemészt mindent és mindenkit; s új
dolgokat hoz elő; neki-való embereket is? Megengedem. De nehéz
bevárnunk, s még nehezebb megválasztanunk őket.

Szenvedélyes faj vagyunk. Nincs mit csodálni rajta. Ha az egyes ember
képzésére döntő hatással folynak be gyakran élményei: e nemzet
életírása, a historia, kimenti vagy, legalább, értelmezi annak jellemét:
azt a sok nemest és kisszerűt, genialist és félszeget, mit róla regél.
Ki hitt annyit, ki csalódott, ki szenvedett annyit? Idegesek lettünk. A
rosz idegekben fészkel a szenvedély. Az, pillanatokra, kikap magunkból,
felmagasztal, képessé tesz mindarra a mi ragyogón nagy; de halk
erényekre s az ítélethozás bírói tisztére ritkán. Mint a szerelmes: a
bálványozó odaadás s a bősz ingerűltség szélzetei közt alig lel pontot,
min háborgó lelke megpihenjen; a sors sújtolásai alatt megroskadni nem
tud, de a „mérték-tartás“ bölcs erényét nem bírja meg. A pillanat hozza
és – söpri el a „nap hőseit.“ Ez a nap vajmi rövid és szállékony: de ki
is adja ám mindazt a mie van. Elborít koszorúi hervatag virágzáporával.
Nincs oly illethetetlen „majestás“ a földön, mint kit a népszerűség kene
fel; fénykörének küszöbénél elhallgat a szó, megnémúl a gondolat. Tudja
mi várna reá.

A honárúlás s a haza szabadítójának dicsősége közt, vagy viszont, oly
rövidke nálunk az ösvény, hogy „egy saison alatt“ megfutható. Magunk sem
tudjuk, hogyan. Oly őszinte lelkesedéssel kiáltjuk ezt és azt.

Igen, élményeink szenvedélyesekké, izgatottakká tettek bennünket.
Pártemberek vagyunk, mindig és mindenben, többnyire mert azokká lettünk;
konokok, gyakran álszégyenből; és, organisatiónknál fogva talán,
feledékenyek mindig. Gyakran még jó hogy igen. Máskülönben a halottak
országa sem volna „neutralis tér“ előttünk; szent korlátain is
betörnének előitéleteink, jó vagy bal szenveink.

A pietas – szavunk sincs reá – néha nehéz kötelesség, mit csupán a szív
bír meg, mely megfeledkezni is tud magáról, hogy igazságot
szolgáltasson. Az ostentáló tömegek helyett az egyedűlség helyeit
keresi; romai közt azon hamvak kincsásója lesz, miket mind mélyebben
temet háborítlan munkával a feledés. Hogy ne beszéljenek. Mennyit
mondhatnának!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Majláth nem élt már, mikor ősz feje felett összecsaptak a starnbergi tó
hullámai.

Született 1786 October 5-d. Atyja, József, a statusminister; tizennyolcz
gyermeke volt, s hosszú és nagy szolgálatait grófi czímmel jutalmazá
(1783) az Uralkodó.

Majláth, szemeinek gyöngűlése folytán, mihamar lelépett a közélet
teréről. Éveken át teljes elvakúlás fenyegeté; megmenekűlt tőle, de
látása mindig a legovatosb kíméletet igénylő maradt.

Mily csapás oly embernek, kit tehetségei tanúlmányozásra, s
hajlandóságai kiválólag történelmi búvárlatokra útaltak.

Elvonúlva a közélettől, magának s a tudományoknak élt. Tanúlt, sokat,
mindent. Ferde viszonyaink átka volt, hogy, egy írói barátság hatása
folytán is, idegen nyelven, idegen irodalom tanúlmányozásának adta
magát.

Ekkor kereste fel Kazinczyt, s tanítványi bízalommal kérte a mester
tanácsait s útasításait. Előttem feküsznek levelei. Azok egyiránt
jellemzik a szeretetreméltó embert, a nagy culturájú világ-fiát, s a
lelkes s komoly törekvésű irót, ki mihamar Kazinczy bízalmasb barátainak
egyike lett[1]. Nyelvünket bírta teljesen, de íróvá azon nyelven
képezvén magát, melyre neveltetése útalta: „ezt bevégzett tényűl“
fogadta el Kazinczy, s megjelölte a tért, min a nemzeti ügy javára
legtöbb sükerrel működhetik: megismertetve a külfölddel a magyart,
szellemi tehetőségében, sajátszerű viszonyaiban és történelmében.

Majláth megfelelt e hívatásnak. Ő volt az első, ki, 1824-ben, egy
anthologiát ereszte ki, német nyelven, költőink válogatott műveiből, s
ekként úttörő lőn azon a pályán, min, néhány évvel utóbb, enyészhetetlen
érdemeket szerzett Toldy, s utána az angol Bowring sok jóakarattal
fáradozott.

Egy évvel utóbb (1825) elbeszélései gyűjteményével, mondáink s meséink
ismeretlen világába vezeté a külföldet, míg öt kötetes historiája
(1828–32) a haza viszontagságaival s egyszersmind történelmi irodalmunk
jelesebb termékeivel, Himfy gyönyörű fordítása (1830) költészetünk egyik
legszebb művével, s németek számára dolgozott Grammaticája (1830)
nyelvünkkel akará megismertetni.

Ez a Majláth életének fényes és boldog első fele, s ha végig e téren
marad, örök érdemekkel tartja fen nevét.

De ő a hajlamok embere volt; azokat meg’, organisatiójánál fogva is,
gyakran az alkalom benyomásai határozák el. Azon férfiak egyike, kik
Istenök sugalmainak engedve, részesei voltak a megindított szellemi
mozgalomnak, de megfeledkezve, hogy annak majd határait is kiszabni
embernek többé nem adatott; hogy az eszméket igényekké érleli a cultura,
mik mindig szózatosabban jelentkezendnek azon korlátok előtt is, miket
ők, a vezetők, saját létezésök védeiűl tekintettek.

Nem értették meg, vagy nem fogadták el a kort, melyet fölidéztek, s a
kor még kevésbbé értette és hallgatta őket.

Azonban, mi gondja reájok, reánk a Fatumnak? Fentarthatatlanúl megy tova
ösvényén, irtva s alakitva, ölve és teremtve.

A közélet hullámozása fönnebb és fönnebb torúlt; a színezetek pártokká
tömörűltek, mik, természeteknél fogva, a helyett hogy a közczél felé
törnének, mindig ellenzetesb irányban távolodtak egymástól. Lőn két
tábor, mely a végveszélyt mindig a túlsó oldalon kereste, s annak
vereségében nemcsak saját diadalmát látta, hanem a fenyegető vész
elfordítását is. Megtette tehát mindenik a mit tudott, jónak találva
mind azt a mi pillanatnyi sükert ígért. A harczsorokat elkallott vagy
eddigelé ismeretlen elemek szaporíták; az ambitio csillogó pályadíjai,
az önzés kövér falatai árverésre kerűltek; a tömegeknek gyakran
magasztos lelkesedése és bősz ösztönei, a meggyőződés merev ereje s a
vak önérdek sugalmai forrtak és vívtak és törtek egymás között, egymás
ellen.

Megdöbbentek a bátrak is; az enyhék s ovatosak daczos merevenségre
ingerűltek. A törvényhozás egy fellegvár lőn; védelem és ostrom
életre-halálra.

A haza közös ügye pártok kérdésévé téteték.

De e zűrös zajban, a szenvedély harsonái közt megzendűlt a kor intő
szózata is; a kiknek szólott, kezdetben nem hallgaták, utóbb meg’
mindinkább elnémúlának. A Fatum azon csapása ez, mely mozgalmas időkben,
a merev pártokat használhatatlanokká s azon áradat játékává teszi, mit
medrén túl dagadni késztének gondolatlanúl.

E forrongás Majláthot sem hagyá illetetlen, s védelmére hívá fel azon
positiónak, mely, családi hagyomány, nevelés s személyes hajlamainál
fogva, az övé is vala, s fenyegetve volt; fentartani vagy legalább
védeni kötelességének tartá… noblesse oblige. Kiszállt tanúlmányai halk
magányából, a pártélet harczsoraiba, a napi sajtó zivataros tengerére.

De a lobogónak a mit kitűzött, varázshatása nem volt többé, s mindinkább
haloványodott. Mihamar látta, hogy sem csatatársa, sem hallgatója nincs,
s visszavonúlt, felzaklatott lélekkel s a sükertelenség metsző
fúlánkjával kebelében. Távolról, közvetlen részvevés nélkül nézte azt, a
mi csakhamar bekövetkezett, és annyi mással, őt is és törekvéseit a
feledésnek adta át. De miként kezdetben a diadal mámora nem szédíté meg:
úgy nem sietett elé utóbb, mint a szomjú „hívek“ azon serege, kik,
obscurus zugokból is, a tört hajó martalék-romai köré tolakodtak. Ő nem
lehetett a betegnek, miként hitte, orvosa: életírója akart lenni. A
bírálat bonczvasát fúrta vérező sebeibe, midőn még a halál gyötrelmeivel
vívódott – megírta a nemzet legújabb történetét.

Mikor a néma keserv s a bősz diadal, a gyűlölet és boszú érzelme
reszkettet minden érverést: nem a történetírás nyugalmas kora az;
objectív nézlése időtlen gyógyszer: nem csillapít: bágyaszt, ingerel.
Egy árnyalat sem volt, kit Majláth kísérlete kielégített volna. Keveset
és sokat monda, s a mit monda, nem a maga idejében mondá. Nem volt
pamphlet a mit ada; hanem gyakran egyéni benyomások által sugallt
historia.

Törött lélekkel, megrongált viszonyokkal, búcsút monda honának. Ment,
idegen földön élni és megélni, nem elvei árán – munkálkodása által. Egy
fájó érzés, egy emlékezet sem kísérte e végső útában – csupán a gyermeki
hűség.

A bajor főváros lakosa lőn. Neve, egyénisége, culturája megnyiták előtte
a társadalmi élet legfensőbb köreit, fel a királyi palotáig. Ő a
levéltárak használatlan kincseit búvárolá s – egy történelmi tanszékért
folyamodott.

Ennyit kért. Negyven évi irodalmi munkálkodás s egy fényes és
irodalmilag ismert név jogalapján.

Az új viszonyok a tudományos intézeteknek is új s nagyobb mérvbeni
szervezését igénylék, különösen a catholicus bajor földön. Majláth német
író s a catholicismus érdekeinek egyik coryphaeusa volt. Ezen elveknek
akart hirdetője lenni.

És napokon és éveken keresztűl húzódott a „szép szó,“ a bíztatás.
Majláth tűrt és várt. Hiába. A süker reményével együtt haloványodott a
várakozás lehetősége. Ekkor, kevélyebb hogysem az irgalom ízékén
tengesse, vagy épen a becstelenség kenyerén tartsa fön életét:
Magyarország egyik peerje, egy minister fia, a tudományok agg bajnoka,
nem látott semmi más kiútat mint a halált. Elfogadta azt, mint egy
rómait, mint egy nemest megillet.

Az élet mitsem hagyott meg számára… nem igaz! egy drága kincset:
gyermeke szívét; azt nem bírta elrabolni. A szív nem bírál, nem ítél; az
csak áldozni tud; mindent, magát is. Megtette híven. A szerencse derűs
napjaiban nem hallgatá meg a szerelem kísértéseit a családiélet
boldogságával, hogy atyjától el ne szakadjon, s utóbb, a balsors
sujtolásai közt, közel legyen hozzá, társa, barátja, mindene legyen. Élő
és halott nyelveket tanúlt, hogy atyját tanúlmányaiban segélhesse;
felolvasója, írnoka lett, gyönge szemeinek kímélete végett, napokon,
éjeken, éveken keresztűl.

És midőn a végzet legfájóbb csapásait sem kímélte: a közönyt, melynek
emlékezete nincs, a részvétlenséget, mely az idegen keservtől elfordítja
gyönge idegeit, és, végűl, az inséget, mely megtöri a testet s lelket
egyiránt; midőn a hazában, a nagy világon, az életben nem volt menedék:
csak e gyermeki szív maradt meg, mely odaadta életét, mindenét, s midőn
nem volt többé a mit áldozzon: megosztozott a halálban.

„Bár volnál oly boldog az életben, hogy kedvező sorsod fenmaradna
nemzetünk emlékezetében, s századok múlva is ajkról ajkra szállna a rege
a boldog Jettiről…“

Igy szólt „vídám gyermekéhez“ a szerető atya.

„Ha valaki e világon, Te számot tarthatsz, hogy az Irás szavaiként, jól
legyen dolgod s hosszu életű légy a földön.“

Ezt mondá a felvirúlt hölgynek, ki szívének kevélysége s boldogsága
lett.

Utolsó áldását a starnbergi tó hullámai temeték el…

Ily alakok azok, mik, koronként, az emberi lélek és élet sötét mélységei
felé az eszményiség fénykörét ívezik, s miket Isten azért visz végig
minden próbán, hogy híveknek találván, velek angyalai seregét dicsőítse.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A tudomány ítéletét nem hallgattatja el az élet, nem másítja meg a
halál. Az igazság az a mit keres; a sír sem vonhatja el előle.

De hogy méltányos is legyen: tekintetbe fogja venni azt a világot,
melyben Majláth élt s az ő egyéniségét.

Ifjúsága oly időbe esik, midőn azon körben, hol ő élt, dilettánsként az
írás mesterségével foglalkozni, időtöltés volt és nem több; rang és
születés eleve már bizonyos kiváltságokat is bíztosíta számára: A nyűgök
nem engedék, hogy az irodalom kivívja s éreztethesse azon nyomadékot
mely megilleti, s oly másodrangra szállíták alá, mely hálásan ismerte el
a leereszkedést a felsőbb körökből, s az ítészet szerény üdvözlettel
szellőzteté kalapját, ha ilyes áldozatot registrálni szerencséje
volt[2]. S íme most egy magyar gróf nevével fényesbűlt az osztrák-német
irodalom, miről, öndicsőítő zajgásai daczára, oly kicsínylő szánalommal
nyilatkozott folyvást odakünn a nagy-német irígykedés.

Majláth a dilettáns gazdag tehetségeivel a tudós vasszorgalmát, széles
olvasottságát egyesíté. Rendkívüli emléktehetsége csodálat tárgya volt.
De e tulajdon sokszor a szellemi erők bizonyos extensivitását hordja
magával: termékenységet az irodalmi productióban, a mélység s alaposság
kárával. Könnyed, izgékony véralkata a szellemvilág legkülönneműbb
terére ragadozta, számbavétele nélkül azon kitartásnak, a mi nélkül a
valódi talentom sem ér odáig, hová, gyérebb eszközökkel, a komoly erős
akarat. Tudni akart mindent, szorgalma megbírt igen sokat, s gazdag
emlékezete egy fegyvertárt ada olvasmányaiból rendelkezése alá. De
sokkal több, változatosabb és ellenzetesb téreken működött felváltva,
hogysem tehetségeit bármely egyen is lehetőleg kifejtenie, az alaposság
követelményeinek mindig megfelelnie lehetett volna. A lyrai, elbeszélő,
drámai költészet, s az öszves politicai és történelmi tudományok
teréről, a mnemotechnica s a delejesség stb. rejtelmes tömkelegeibe is
bemerészkedett.

Verseinek kisded gyűjteménye (1824) már egyesíté a nagy culturájú s
finom érzékű dilettans tulajdonait: az ízlést és mérséktartást, mely
vállain túl nem erőlködik fel, a kellő vonalnál leebb nem száll s
tónusából nem esik ki soha. A hangúlat szesszenései, a pillanat
ihlelmei: annak virágporát viselik magokon; egy kedélyes, érző kebel
nyilatkozványai, a bensőség gyermeteg, igénytelen mezében, s ép ezért
szívhez szólók, gyakran megkapók.

E költői egyéniség, melyből kivetközni nem bírt soha, nem engedé –
lankadatlan buzgalommal s őszinte jóakarattal űzött tanúlmányozásai
daczára – hogy, a mi főtörekvése volt, Clio választottjai közt fogjon
helyet. Nem annyira történetíró volt mint nyomozó. Az a naiv alapvonás
természetében, mely az ellentétek kiegyenlítését kereste mindenhol, ott
is, hol az igazság törést követelt; az a hajlékonyság a nézetekben, mely
a behatások irányában, bármilyek legyenek, a dacz rideg erejét nem
ismeri: képzelme súgalmait hagyta szólalni gyakran az objectiv nézlés
bíróítélete helyett. Távol azoktól, kik, öntudatosan, elhallgatva vagy
toldva, majd felekezeti, majd politicai irányban, de hazug ajakkal,
ronda lélekkel mindig, a historia falsáriusainak nevezhetők: Majláth
megolvasott mindent; a mit tudott, nem hallgatá el, a mit hitt, nem
ferdíté el szándékosan, hanem, hajlamainak szempontjából nézvén a
tényeket, anélkül hogy talán észrevenné, képzelme alkotásait fogadta
sokszor valóságokúl, gyakran kellő alap nélkül okadatolt, balúl
combinált, hibásan következtetett.

Ez, tudom, nem veendi el a kritika ítéletének, mely tekintettel csupán a
tényekre van, élét; de elismeréssel jegyzendi föl azon lankadatlan
buzgalmat is, mit Majláth, kezdet óta élete utolsó estvéjeig, a
történeti kútfők felbúvárlása körűl tanúsított. Ez mutatja hűségét az
ügy iránt; annak a mit belőlök alkotott hiányai nem akaratának, csak
felfogásának esnek rovására.

Igen, ő szerette a haza ügyét, s tett érte akkor, midőn másoknak eszébe
sem jutott az. Sors bona nil aliud! kiáltá Zrínyi; s ha igaza van, vajmi
sok az a miért az emberi életben a balsors osztakozik a felelősség
súlyában. Az rongálta Majláth életének második felét, s üldözte
martalékúl – azon végig, mely, irtózatossága mellett bizonyítja, hogy
Majláth nem tétovázott, midőn az élet és megalázódás helyett a halált
választá.

A Fatum emily vértanúit, ha miben szükség, rehabilitálni, vagy legalább
a kellő szempontokról tekinteni, nemcsak a történeti igazságnak
feladása, hanem a humanitas hívatása is.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Majláth beszélyeinek javát e kötetben veszi az olvasó. A szerző iránti
baráti érzése bírta fordításukra, amint megjelentek, Kazinczyt. Az
irodalom e szaka nálunk akkor még, a primitív kezdés póláiban volt,
annyira, hogy Majláth művei, forma s előadás tekintetében, valódi
nyereményűl voltak tekinthetők; aztán az alkalom, a hívek kis csoportját
egy új, tiszteletben álló névvel szaporítani, sokkal kínálkozóbb,
hogysem Kazinczy mellőzhesse.

1825 elején, a Zemplén-megyei levéltár búvárlása közben foglalkozott e
kötetke dolgozásával[3]. Igaznak küldé azt, kit az első magyar almanach
kiadása szorongató viszonyok közé sodrott; „vegye hasznát ahogy tudja.“
Igazt mihamar megölte az inség (Márton József kéregette össze a pénzt
eltakarítására), csekély ingóságai lefoglaltattak. Kazinczy kézírata egy
ideig veszendőben volt.

Majd Toldyt bízta meg kiadásával; levelezésök mutatja a kísérletek
viszontagságait[4]. Azok nem fáraszták ki Kazinczyt, hogy barátjának ez
örömet szerezze[5]. Utolsó levele Toldyhoz, a cholera pusztításai s a
pórlázadás iszonyai, saját balsorsának végcsapásai és – a baráti szív
méltó fájdalmai között, e könyv érdekében íratott.

S íme, harminczkét év múlva, halála napján írom e sorokat.

Mennyi idő és, még inkább, mily idő! mi mindent pusztíta el! s mit
alkotott helyébe? A mivel akkor, ovatos kísérletűl, szerény tartalékkal
s gondos tanúlmányozással próbálkozott a legnagyobb tehetség is: sok
tekintetben űzlet s tintafogyasztás közprédája lőn. S az egykori
nagyságok dőre csekélyletével űzi dolgát az epigón, s tolong pêle-mêle a
szentély körűl, mihez egykor tisztelettel s aggodalommal járúlt a
hazafiúi hűség. Nyelvünket értem.

Harminczkét év – az „elavúlás“ korszaka. Megérzik-e az e könyv nyelvén,
ítélje meg – a ki még van – a hozzáértő. Illetetlenűl adám, írásbeli
sajátságaival, sőt a gyors dolgozásnak netaláni téveivel is.

A 249 lapon álló költemény fordítása Szemere Páltól van (az Auróra 1822
folyamában 20. l.).

A munka eredetie 1837-ben bővített kiadást nyert, de új darabjai közt
csak kettő van, mely figyelmet érdemel[6]. Hogy e kötet Majláthot mint
elbeszélőt minél teljesebben mutassa föl, lefordítám; nyelvök magában is
éreztetné az idegen kéz esetlenségeit, ha meg nem jelölném is, hogy e
két mese az: A rózsát-nevető herczegnő (318. l.) és Pengő (343. l.).

Még egyet. Kazinczy egykor, e műnek annyira ahított kiadása körűl is
mellőzhetlen föltételűl köté ki a kiállítás csínosságát. Örvendek hogy
ez’ ohajtása is teljesűlt, s e Regék ízletes kiállításaért Heckenast
Gusztáv úrnak barátságos köszönetet mondhatok.

Bánfalva, Augustus 22-d. 1863.

KAZINCZY GÁBOR.

MAJLÁTH REGÉI.



SALAMON,  MAGYAROK KIRÁLYA.


I.

Salamon király megszálla Szekszárdon, s vele együtt Markárd, Carinthia
fejedelme. Úgy beszélék, hogy ott a böjtnek szentelt napokat
szándékoznak tölteni; de a ki kísérőinek számát s hadaik sokaságát
látta, könnyen elértheté, hogy az ájtatosság csak ürügy, és hogy az
Uralkodó vérontást forgat elméjében. Kíséröinek legnagyobb része künn
telepedett meg a táborban.

Együtt ültenek ott nehány magyarok és egy német, s vígadozva
falatozának. Amint vacsorájok véget ére, így szóla a német: „Atyám úgy
beszélé nekem gyermeknek, hogy jelen volt az hadban, melyet Henrik
császár kezde itt, midőn Salamon, annyi baj után királyiszékére lépett;
kérlek, beszéljétek csak, mint esett az?

Egyike a magyaroknak felele:

– Ezt legjobban fogod érteni egy dalunkból; mert mi magyarok, a mit
méltónak látunk hogy gyermekink is ösmerjék, énekbe szővjük fel.

– Igen bölcsen, mond egy másik; hagyd azt nekem éneklenem.

Megtölték a sörlegeket, s minden elnémúla. A dalnok távolyabb telepedék
le a többitől, s elkezdé:


A KORONÁZÁS ÜNNEPE.

  Dicső fényben állt Salamon király,
  Már készen várta a nagy áldomás.
  Mint tenger habja tol egy más habot,
  Akként tolódék honfi s idegen.

  Megszólal a kürt, a tárogató,
  S hírt ád, hogy már jön a császár fölsége.
  És a midőn jő, felkél üléséből
  Minden nagy és kicsiny, s mélyen meghajlik.

  S ővéle együtt megjelent szemérmest
  Sófia, császár szeretett testvére,
  De most mátkája a dicső királynak;
  Hajában myrtus-ág és korona.

  S mindnyájokban e gondolat föltámad:
  Mint ő legelső a nagyok között,
  Úgy a szépek közt te vagy a legelső;
  Kit koronázhat méltóbb’ az erős?

  S mint a napot kísérik csillagok,
  Úgy a királyt itt három rokoni;
  Erősek harczban; útálják a rosszat,
  Istenhez hívek, s Árpád ivadéki.

  Kezdődik az ebéd, fölkél a nádor:
  Király, engedd követnünk a szokást;
  Hadd mondja ének ősink tetteit.
  Királyi hölgye kérve mosolyg rá.

  A dalnok őszűlt hajjal lép elő,
  Átkötve derekát papi övével;
  Szeme még ifjú őszűlt fürtje mellett.
  „Virágh! Virágh!“ ezt minden kiáltozza.


VIRÁGH ÉNEKE.

  Halljátok énekem, fényes vendégek!
  Atyáinknak ragyogjon dicsőségek.
  Elmondom, mint éltek,
  Elmondom, mint vesztek
  A fejedelmek;
  Mint éltenek itthon szép békeségben,
  Mint harczolának nagy vitézségben.

  Magyarországnak királyi trónusán
  Ül vala az öreg kegyes urunk István.
  Azt mindig sarkalta
  A ravasz Gizela:
  „Bátyám, neked nincsen magzatod többé;
  Csináld, hogy koronád legyen én fiamé,
  Burgundi Péteré.

  Útálják a Krisztust minden mi véreink,
  És ha majd utánad hullanak könnyeink,
  Elfojtják hitünket.
  És bálványozásra hajtják nemzetünket.“
  Ezt hallá jó király, beteg lőn bújában;
  Ah, látni volt, hogy nem él már sokában!

  Akkor gonosz lelkében ezt mondotta
  Az a ravasz királyné, Gizela:
  Király lesz Péterkém,
  Ha őket megölém.
  Megfogatá Vazult, ólmot öntött fülébe,
  S az ártatlan herczeg eljutott sír gödrébe.

  Meghallá Endre vitéz herczeg ezt,
  S tüstént Bélához, Leventához levelet ereszt:
  Testvérem, barátim, menjünk innen hamar,
  A gonosz vén néne minket ölni akar.
  Mint sólyom az égben, mentek a herczegek
  Oda, hol lakoznak tisztes lengyelek.
  S a király jó szívvel látta udvarába.
  Derék három vitéz, mond önmagába’,
  A rosz Lettek ellen segédemre lehetnek,
  S tőlem minden gondot messze kergetnek.

  És a mint már ülnek asztalnál,
  Ime a palotának ajtaja ketté vál,
  S belép a király leánya,
  Tündérszépségű Rikhéza,
  Szemérmesen földre süllyesztve szemeit,
  Szótlan üdvözli atyja vendégeit.

  Csillog a sok arany, ezüst, gyöngy, gyémánt,
  De oly szikrázást semmi gyöngy nem hányt,
  Mint szép Rikhéza szemei,
  S Bélának lángot vetnek érzései.

  S a király megszólal: Ha ki holnap nékem
  Leteríti vérben hízó ellenségem’,
  S lábamhoz veti pallosát,
  Sisakját, kópjáját, tollas pajzsát:
  Annak én leányom Rikhéza
  Légyen vitézsége díjaúl sajátja.

  Rikhéza elpirúl, s lenéz szeméremmel;
  De midőn felpillant most is még rezgéssel,
  Szeme s a Béláé összetalálkozék.
  Ez lesz az! mond a lyány, s sohajtozék.

  És úgy lőn, mint szép hölgy jövendőlte,
  S a Lett fejdelmet Béla megölte.
  Szót áll a jó király; másnap menyegző van;
  A herczeg nem lelé helyét vígságában.

  Öröm volt nem kevés évekig életek,
  Rikhézától őnéki fiai születtek,
  László, Gyéza, Lampert, derék három ficzkó,
  Mind kardforgatásra s paripára való

  Hír jöve Budáról a Lengyelországba,
  Hogy a német Péter mint bánt hazájokba’,
  S hogy a nép ellene immár feltámadott;
  S Endre meg Leventa tüstént kardot kapott.

  Mentek, mendegéltek, hozzájok áll a nép,
  Húllanak a bástyák, mint kövektől cserép.
  A Péter leszaladt, kiszúrák szemeit,
  Végre föld nyelte gaz tetemit.

  Akkoron kiált nép: Endre mi királyunk,
  Szabadítónk vala, most legyen istápunk.
  Árpádtól szakadt, ő ójja törvényünket,
  S annak pajzsa alatt kormányozzon bennünket.

  Ez nagyon bosszantá német császárt,
  Magyaroktól mert ő ilyet nem várt.
  Frank, sváb, esztrák gyülnek szegény hazánk ellen,
  De azt akkor is őrzötte jó Isten.

  Való, Endre király megrezzene lelkében,
  Sok nép, ugymond, s azért bízik erejében.
  Egyik követ után másik száll Bélához,
  S bátyjától neki ily izenést hoz:

  „Öcsém, Béla herczeg, hagyd hon te hölgyedet,
  S jer, és védd császár ellen testvéredet.
  Sok németség,
  Sok veszettség
  Jő vele, s rettenti halállal nemzeted’.

  Leventa megholt és nekem nincs gyermekem,
  Holtom után rád fog nézni örökségem.
  Ne késsél itt semmit,
  Szedd össze emberid’;
  Jer, kélj segédjére nemzetednek,
  Szerezz hírt, nevet, ragyogást nevednek.“

  Béla herczeg rápillant szép Rikhézára.
  Mily szép! de hát ha még felteszem homlokára
  A dicső koronát,
  Angyalok malasztját:
  És ha majd bíbor fog folyni le vállain,
  Ki látott szebb asszonyt világ trónusain?

  Rápillant gyönyörű derék fiaira:
  Esküszöm az égnek minden lakóira!
  Én nektek királyi méltóságot szerzek;
  Nem gondolok vele, bár halálra vérzek.

  Felszökik kegyese mellől a jó herczeg,
  Csörög kard oldalán, két szeme perczeg,
  Nyerít a szép mén alatta,
  S a követeket útnak indítja.
  „Menjetek, bátyám hívei,
  S mondjátok, hogy leszünk vitéz védelmei.“

  És mint a két testvér előjön hadával,
  Császár meg vala verve ő táborával.
  Vértpajzsokról így híjják most Vértesnek
  A helyt, hol annyi sok németek elvesztenek.

  S a győzelem után meg volt kötve a béke,
  S Endrének, Bélának elméne ellensége;
  Budára mentek ők, s tölték jó napjokat,
  Milyet nap felülrűl nem látott igen sokat.

  De most Endrének is lőn egy kedves fia,
  S Bélának ő adott eskét nagyon bánta.
  „Salkóm, én koronád’ Bélának nem hagyom;
  Tiéd az; elmétlen esküm visszarántom.“

  Fehérvártt hagyá megkoronázni fiát,
  S Béla és gyermeki nézték nagy pompáját.
  Így énekle mellé püspök az oltárnál:
  „Légy úr véreiden! a kegy fejeden áll.“ –

  „Légy úr véreiden?“ – kérdé elmérgesűlve
  Béla herczeg, nézvén gyermekit keserűlve.
  András rápillantott, s beteg leve belé,
  S Salkójának sorsát előre félemlé.

  És amint betegen nyoszolyáján feküdt,
  S forgatta, hogy mást tett mint Bélának esküdt,
  Hívatja Ernyeit s Vid Ispán kedveltit,
  Hogy egyik és másik segélje szándékit.

  „Tapasztalt híveim, kiket szívem kedvel,
  Amit mondok, halljátok meg figyelemmel.
  Itt a herczegi kard, amott a korona;
  Hadd jőjön, s válaszszon kettő közűl Béla.

  Ha a koronán kap, mingyárt öljétek meg,
  Ha kardon, maradjon igen kincses herczeg.
  Tegyétek, mit hagyok, s vesztek nagy jutalmat.“
  S azok: „Meglesz; érdemeljük bizodalmad’.“

  Künn az ajtó mellett őrt Miklós áll vala,
  S hallá, hogy király itten mit mond vala,
  És midőn Béla jött, ezt súgá fülébe:
  A kardot vedd, s nem fogsz esni kelepczébe.

  S amint Béla belép, Endre király így szól:
  „Öcsém, vedd hálámat szívem mély voltából.
  Ott korona, itt kard; válaszszad egyiket;
  Szólj szabadon, eztet vagy aztat kedveled?

  Ha a korona kell, az ám tiéd legyen,
  S a kard Salamonra örökségűl megyen;
  Te lészesz királya, ő leend herczeged.“ –
  Az a kettőre néz, s lelkében elijed.

  A kardot választja, miként Miklós hagyá.
  „Te kend föl Salamont pompával királylyá,
  Én és magzataim herczegei leszünk,
  S mindent, a mit hágy, nagyhűven megcselekszünk.“

  De forrott a méreg, felzajdúl mellében,
  S bosszút liheng az esk miatt ő lelkében.
  Követeket külde lengyel sógorához,
  S az neki hirtelen tömérdek hadat hoz.

  Összekap a két fél, s Endre földön terűl,
  Lovak tapossák el, s Béla nagyon örűl.
  De egy belső szózat felkiált fülébe:
  „Tiszteld az Úr kentjét!“ s megrendűl lelkébe’.

  Nem késik el bosszú, bár olykor sántikál;
  Midőn törvényszéket tart most Béla király,
  Alatta összedől ő királyi széke,
  S élete véget ér, s minden dicsősége.

  Béla gyermekei mélyen megborzadának,
  És Salamon előtt hűséget fogadának.
  Előjött a császár, s testvérét Sófiát,
  Minden országinak szép kárbunkulusát,
  Őneki hütvesűl örökre átadja,
  S minden bajai közt segédét fogadja.

  S ma vette szép hölgyét, ma vette koronáját;
  Bélának gyermekei nevelik pompáját.
  Egy áll mindnyájokért, ők mind az egyért állnak,
  Együtt győznek, s ha kell, együtt halálra szállnak.

  S ti urak, országunk fényes csillagai,
  Legyetek koronánk erős oltalmai.
  Fojtsatok el viszályt és fondor irígységet.
  S ím az intés s a dal együtt érének véget.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– De beszéljétek elő csak, mi háborítá meg őket egyességökben? Mert hogy
a király és a herczegek egymásnak most nem barátjai, az kérdést nem
szenved.

– Kérdésedre én fogok felelni – mondá egyike a hon fiainak. A dolog így
történt:

– Bisszének ütöttek pusztítva országunkra, s a nándorfejérvári görög
vezér Nikétás kedveze a latroknak. A király és a fejedelmek táborba
keltek, gazságokat megbüntetni. Már két hónapig tartott, s minden siker
nélkül a Belgrád ostroma, s akkor egy vitézünk és egy magyar leány, ki
fogva tartatott a várban, megszereték egymást. A leány egy szélvészes
éjjel lángot vete a városnak; mi éltünk az alkalommal, s űzénk az ostrom
munkáját. Nikétás egész éjjel védé a várost, de fölvirradván, s látván
az erőt és a maga gyengeségét, nem mere ellenkezni. Hozta a Boldogságos
Szűznek egy ezüst képét, s magát Béla herczegnek föladá. A görög nép
legnagyobb része követé példáját, mert kiki tudta közűlök, hogy Gyéza
szelíd elméjű. Salamon királynak kevés foglyai jutának, mivel ismerék
hogy ő inkább függ a Víd ispán kemény sugallatitól mint illik. Ez
bántotta a királyt. S amint Gyéza, a maga szelíd szívéhez képest,
Nikétást és egyéb foglyait sarczfizetés nélkül ereszté szabadon, a
király annyira felgyúlada ellene, hogy a zsákmány osztásakor neki csak
egy negyedet hagyott, a hármat pedig magának tartotta és az övéinek.
Viszálkodások azóta mindétig nőtt, s kard és vér nélkül nem igen fogjuk
elcsendesűlve látni.

Nyargalva mene el mellettek egy lovag, s rájok kiálta: Hol találhatom
fel Víd ispánt?

– Menj vágtatva – felele egyike közűlök – s a templom ajtajában leled,
mert épen vecsernyére kondúl meg a harang.

A lovag ment, utána kísérői; de ezek még fél útjokat sem tevék meg,
midőn a lovag már a templom előtt álla, s egy levelet nyújta Vídnek, e
szóval: Ezt Petrőd. – Egyszerre megfordúla, s ment.

Víd ispán megolvasá a levelet. – Éltesse Isten a királyt! Gyéza
Ingoványon vadászgat. Rajtam, Zömökön és Bikáson kivűl csak egy
fiacskája van vele. Üssetek rá minden késedelem nélkül, s elfogtad őtet.
Mihelyt kezdődik tusátok, mi megfutamlunk. Az lesz jele, melyen az
iramló ellenre ismerhetsz, hogy ellökjük vértjeinket. Tartod-e készen a
megígért jutalmat?

– Élni fogok tanácsoddal – felele Víd, s ezt veté a szóhoz magában: – de
ti együtt vesztek vele; a jutalom nekem marad.

Jött a király is. Víd együtt lépe vele a templomba.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


II.

Vége volt a vecsernyének. A klastrom papjai kettenden lépdelének,
halkkal és némán, végig a templomon, s kiértek a keresztfolyosóra. A
király és Víd veszteg maradtak. Most bevégzék ajtatosságokat, s fel és
alá jártanak a kiürűlt egyházban; a magas bolt visszazengé lépéseik
dobbanásit. Elsüllyedve beszédjökbe, észre nem vevék, hogy Vilmos apát
egy sötét helyt karszékében maradt s folytatá könyörgését. A beszélgetés
mind hangosabbá lőn, mint azok közt szokott, kik felmelegűlve vannak
titkolni akart szándékoktól, s nem gondolják, hogy valaki hallja.
Egy-két nagyjelentésű szavok elhata az apátig. Az betevé könyvét és
felfigyele.

Víd.

  Meddig fogod még tűrni, ó király!
  Hogy téged szóban, tettben, Gyéza herczeg
  Kaczagjon? Én beszéljem-e megint,
  A mit hűségem sokszor monda már,
  S sikertelen még eddig, hogy hatalmad
  S személyed sértét rajta mint torold meg?
  Említed-e Belgrádot, hol szabad
  Menést adott mindennek, a kit ő
  Tett volt foglyává a görög seregből,
  Míg, a kik neked buktak meg, te súlyos
  Váltságra hányád, s gyötrő szolgaságra?
  Jól tetted; a ki bajt okoz, lakoljon.
  Kedvet hajhász ő népe közt, s kegyelmet
  Byzáncz uránál, s ím bírja a mit ohajt.
  Dalokban él a lágyság, melyet űze,
  S kezében a várt bér, a – korona.

Salamon.

  Kezében az, de nincsen még fején.

Víd.

  Ó nem csak ezt; ő a tiédet is
  Fejére tészi, hogyha késsz tovább is,
  Nem érti, mért titkolja lángolását,
  És téged bátran ingerel. Midőn
  Sarczát elvontad, egy szó, egy tekintet
  Kért-e, hogy add meg a mi övé, neki?
  Kevély elnémúlással álla előtted. –
  Király vagy; a mit a király akar,
  Mindenha szent, nincs más szent, mint ez egy. –
  Vagy a midőn Nissába felidézéd,
  Ha megjelent-e?

Salamon.

              Jó, hogy nem jelent meg.
  Most foglyukában ülne azok szerint,
  Miket te kivánsz tőlem.

Víd.

                  Te pedig
  Királyom azzal, a ki mindenekben
  Csak önmagát tekinti, s tart szememtől,
  Törvény szerint akarsz-e bánni mindig?

Salamon.

  Oh hagyd el egyszer már! gyűlőlöm őt;
  Hírem’ fogyasztja; győzedelmimet
  Az ő tanácsinak tulajdonítják,
  A nép szerelmét tőlem elragadta:
  De szent az esk, melyet tevék neki,
  S az minden tiltott szertől visszaborzaszt.

Víd.

  Ha hasznos a tett, gondolsz-e vele,
  Hogy a mezítlábos pap nem javalja?
  Verd el magadtól e hűledezést!
  Ez szegdesi királyi szárnyalásod’.
  Két kard nem fér el egy hüvelybe’, nem
  Egy tartományban két király;
  Azt várod-e, hogy ő üssön reád?

Salamon.

  És ha majd eldől is, mint érdemelte,
  Azt mondja népem, azt a pap, hogy én
  Akartam őt eltolni birtokából.

Víd.

  E tartalék királyi. Fényes elméd
  Megtámadód vagyonát bírni nem vágy.
  S híred, ha majd azt győző fegyvered
  Elnyerte, s bérűl adja biztosodnak,
  Keresztülcsillámolja a nagy világot.
  Leghívebb szolgád tudja, nem felejted.
  Te úr majd akkor léssz, ha védve tőled,
  S intéseidtől függve, mint eleddig,
  Új birtokát tenéked tartja fel.

Salamon.

  Ó volna meg már hát!

Víd.

              Akard, s megvan.
  Itt nagy hadad. Koronthál fejedelme
  Sok néppel áll, várván intésedet.
  Vadászat tartja Gézát Ingoványon;
  Hívei kis számmal kísérék oda,
  S meg vagynak nyerve pénzzel általam;
  Lászlója s Lampert nincsenek körűle.
  Mi rá ütünk. A szép merés miénk:
  Tiéd a nyereség. Szűnj meg habozni;
  Csak az gyötör; hagyd tennünk, s nyugva vagy.

Salamon.

  A tett tiéd, tiéd a jutalom.

Víd.

  A hajnal engem Ingoványt talál.

A király és Víd kimenének a templomból, s annak küszöbein különváltak.
De az apát könyörögve borúla le az oltár előtt. Nem, mondá magában, ez a
jó szívű kegyes herczeg, klastromunk alkotójának fia, nem fog veszni
intés nélkül. Rávetem életemet a koczkára. Ismerje a feje fölött lebegő
veszélyt.

Még csak kezde virradni a reg, s egy nem ismert öreg, felöltözve mint
egy köz hadiember, a herczeg ágya előtt álla, s így szólította meg: Kelj
ki ágyadból, fejedelmi ifjú; napjaidat veszély rettegteti. – Gyéza
álmélkodva nézett az öregre. – Nem ismersz rám? Én a szekszárdi monostor
apátja vagyok. Salamon király ellened küldi hadát. Azt tegnap önmagától
hallám. Azonnal e köntösbe rejtém el magamat, hogy annál bátrabban
férhessek hozzád. Egész éjjel lovon valék; magam megett hagyám a király
csoportjait. Azok még ma itt termenek. Ültesd fel hőseidet, vagy fuss,
amint jobbnak véled. Víd harmincz zászlót hoz rád. Most eressz vissza;
nem jó volna, ha Salamon megtudná, hogy távoly valék. Könyörgeni fogok
szerzetes társaimmal, hogy az ég veszni ne hagyja e vitában az
ártatlant.

Gyéza felszökött ágyából, s amint ablakán kitekinte, már messze látá a
nyargaló papot. – Isten veled, hív lélek! – sohajta. Elővevé
vadászkürtjét, s megfútta azt egész erejével. Az övéi felszökdeltek a
recsegő hangra, s Petrőd, Zömök és Bikás megjelenének előtte. Elmondá
nekik a mit hallott. Petrőd megilletve pillanta két társára, s így szóla
nekiek: Ismerem azt a papot; szereti a kancsót emelgetni. Mámorában ki
tudja mit hallott vagy álmodott? Nem hiszem hogy a király lelkéhez ily
undok gondolat férhessen.

– Lássa, ha úgy van kedve, mondá Bikás, mi bátor szívvel várjuk, s úgy
hiszem, megfelelünk neki, amint illik. Itt ugyan négy zászlóaljnál nincs
több néped; de mi hűk is vagyunk, vitézek is; kis sereg nem most verend
vissza nagyot.

– Lelkemből kapád ki a szót, mondá Gyéza; hadd jőjenek, várom őket.
Készűljetek a víváshoz; én az alatt felfegyverkezem.

Amint kimenének a herczegtől, mondá Zömök: Nem sokba múlt hogy itt majd
megjáránk; az apát elronthatta volna dolgunkat. Szerencsénk, hogy a
király hiszen nekünk. Ha futásban nem keresi üdvét, meg kell küzdenie, s
akkor vége neki.

– Siessetek embereitekhez – mondá Petrőd – s adjátok ki a parancsot,
hogy mihelyt a csata kezdődik, fordúljanak meg, s hányják el pajzsaikat.
Ki ne rettenjen el az ily sokkal nagyobb számban?

– Bízd ránk magad’ – felele a két másik; s mindenike csapatjához ment.

Gyéza alig állítá ki kisded hadát, midőn a Víd számos serge előtte
kifoszlott. A csata kezdődék. Midőn leginkább folyt a munka, a három
hitszegő, Petrőd, Zömök és Bikás megiramodék, mindenike a maga
zászlóaljával, s magok és népeik elhányák a paizst. Víd felkiáltá
Markárdot: Utánok! szabdaljátok le, hogy hírmondójok se maradjon! Azok
utánok nyargalának, s a három hitetlen s minden kísérőik
leszabdaltatának.

De Gyéza, míg Markard amazokat kergeté, hegyes ék formájába állítá ki
hőseit, s keresztültöre a Víd népén. – Még egy ütközetet, kiálta Víd, s
herczeg vagyok. Miért nem hoza tégedet, Gyéza, nékem a szerencse! Most
te, vagy én, halva fekünnénk. Így vagy úgy vége volna!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


III.

Gyéza öccsével Lászlóval s sógorával Ottó morvai herczeggel, egyesíté
erejét, s a sereg Czinkotánál állott. Salamon Rákoson szálla meg. A két
tábort a mogyoródi tető választá el egymástól. A király sergében nagy
mozgás volt. Vezérei: Víd ispán és Ernyei, s frigyesei Szventibáld és
Markárd összegyűltek a király sátorában, s tanácsot tartottak.

Lángoló tüzök, nagy számok s hadaik vitézsége arra buzdíták, hogy más
nap verekedjenek meg. Víd ispánnak tetszék a nép lángolása, s
felkiáltott: Ha meglátják mennyin vagyunk, elrettenve szaladnak meg. Nem
régen verénk meg őket; vezéreik elhúllottak; hadok remeg nevünktől. Most
aratókat gyűjtött maga mellé; azokat egyszerre elnyeljük. A csehek hadd
nézzék nyugva, mi történik; én a bácsiakkal nekik megfelelek.

Ernyei ispánnak könnyek csorgának alá őszűlt szakálába. A király látta
azt, s megszólítá: Honnan ez az elbúsúlás, öreg vitéz? Te a herczeg felé
hajlasz, és csak színből tartasz velem.

Ernyei felelt: Nem, király; de fáj nekem, hogy te a két herczeggel,
atyád testvére fiaival, harczolsz, és hogy a két hadban atyja a
gyermekét, s a gyermek az atyját, testvér a testvért, magyar a magyart
öldösi. S ekkor Vídhez fordúlván: Te dicséred urunknak e szándékát, s
azt mondod, hogy a herczegek aratókat, kaszásokat gyüjtöttek fel magok
mellé. De lásd, a mit ezer kaszás levága, tízezer kéz sem győzi
felvillázni, s Isten segédje nélkül senki sem számlálja meg, mit
dolgoztanak. Nekünk tisztünk meghalni urunkkal, de jobb volna más
tanácsra térnünk.

El vala végezve, hogy másnap megvínak. A vitézek álom nélkül tölték az
éjt, mindenike lováról gondoskodék, s azt féken tartotta.

A két herczeg táborában csendesen vala minden; vitézeik aludtak. Magok
egy levelesszínben feküdtek le. Annak közepében egy kémény nyúl vala ki,
s ez alatt lassú lángban ége a tűz; egy magyar vitéz vígyázott, hogy el
ne aludjon; s midőn a hasábok elégtek, új fát rakott a tűzre. László
herczeg egyszerre szökék fel álmából. – Bátyám, sógorom – ugymond –
kardot, paizst hamar! egy álom int; jő az ellenség. – A kettő hirtelen
ugrott fel a földről, s körülövedzé magát. Századosaik, tizedeseik
végigjárák az elszunnyadtak sorait, s kevés pillanatok alatt mindenki
lován ült. – Paripád készen áll, mondá Gyézának egy vitéz, s a herczeg
ment. László és Ottó még a színben maradtanak. László leborúlt a földre,
s fogadást tőn, hogy ha az Isten a bátyjának adandja a győzedelmet, ott
ahol csatáikat tartják, kápolnát fog szent Mártonnak építeni, s ezzel
hada elé nyargala. S amint hadi örömében végignyargalá a sorokat,
dárdájával történetből meg talála ütni egy bokrot. Egy evet felkapa
dárdájára, végigszaladott annak nyelén, s kebelébe szökött alá, s ottan
elrejtezett. Az övéi víg kiáltozásra fakadának; a jelenség jósolatúl
vala nekik, hogy övék lesz a győzedelem.

A király hada kitűnék a tetőkről. Ernyei ispán monda Vidhez: Csudálnám,
ha ezek szaladnának, meglátván bennünket. Hátok megett a Duna; győzni
akarnak vagy veszni.

S mint a vita kezdődék, köd szálla a földre, csak tompa
fegyvercsörtetés, a győzők örvendései, s a sebhedtek és haldoklók
ordítása költ fel a homály közűl. S mint a köd tisztúlt, meg vala nyerve
a tusa; Salamonnak hadai le valának terítve, maga futott, egyedül a
vitéz Opus Bátortól kísérve. Egy szegény csolnakban hajtott által a
Dunán, Szigetfőnél, s Soprony felé tartott.

Azalatt, míg Gyéza az elfogott Szventibáldot és Markárd markgrófot azon
ígéret mellett ereszté szabadon, hogy többet ellene fel nem kelnek,
László végigjárá a vérrel ázott csatamezőt, hogy a sebhedtekről
gondoskodhassék. Halva lelé Ernyei ispánt. E látásra leszökék lováról,
megölelte a holtat, s ezt mondá: Ernyei! béke barátja! kesergem
vesztedet, mintha testvérem volnál; mert szíved és elméd békére hajolt.
Felemelé a holt testet, s meghagyta vitézeinek, hogy takarítsák el
tisztesen. Tovább haladván, egy csoport embert talála elő, kik a Víd
testével foglalatoskodának. Ezek testvéreiket, barátjaikat kesergék, kik
elhullottanak; s szidák ezt, mint had gyúlasztóját; s egyike, épen midőn
közéjek érkezék László, egy marok port e szókkal vága szeme közé: Szemed
sohasem tuda eltelni birtokoddal és fényeddel, s íme most egy marok
porral telik el. – László megállítá őtet, s így szóla az
elkeseredtekhez: Szánlak, megholt! ámbár mindég ellenségünk valál. Miért
nem maradál életben, hogy megtérj vétkedből, s a háborgást csendesítsd
közöttünk. Ime szived’, mely Gyézának birtokára vágyott, egy kopja verte
keresztül, s fejedet, mely koronát akara viselni, kard szelte ketté!

László ezt is eltemetni parancsolá.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


IV.

Hév vala a déli nap, midőn Esztergomból egy pár szarándok, egyik férfi,
a másika nő, a Duna mellett emelkedő hegyek közt ballagdála, s
Visegrádnál megérkezék.

– Hová igyekeztek? – kiálta rájok Oktár, egy ifjú vitéz, ki maga is a
királyi folyam szélén sétálgatott.

– A szarándok felele: Budára igyekszünk. Szinte honunkig hatott a hír,
hogy István király a szentek sorába iratott, és hogy kiemeltetnek a
földből hamvai. Az ország déli aljából ez innep miatt jövénk fel.

– Szóljatok itt be tehát, mondá nekik az ifjú vitéz; – ha délután
megindúltok, Budán lehettek éjszakára. – Bé nem várván feleletöket, az
ifjú megfordúla a hegyek felé, s a két szarándok követé lépteit.

Amint az hegy ormára felérének, így szóla az ifjú vitéz: Tekintsek itt
körül; ennél nem igen találtok szebb kilátást.

A leány szemeibe könny szökött, oly hatalommal ragadta meg a táj
szépsége. Midőn a szerelmes vágyódva pillant kedvese lakjához, kihez
siet, a Duna úgy pilloga fel néhány helyt a hegyek nyílásai közűl, míg
elvégre nyúgalmas dicsőségében futa tovább. A tiszta habokból ragyogtak
a hegyek, zöldlombú erdeikkel, s Visegrád, kevélykedve bástyáiban, mint
egy tűkörből. Ezzel áltellenben pillong ide Nógrád, elmohosúlt falaival,
vértársa a fent Visegrádnak, elszánva, hogy ezzel együtt áll, hogy ezzel
együtt vesz.

A tovább siető folyam felé fordítván tekintetét, így szóla a szarándok:
Én is ama téren állottam oda által, midőn a két herczeg megmérkezett
Salamonnal. De azóta itt nagy változások történtek. Hol ama tulsó
hegysor megszakad, akkoron csak erdő állott, s most ott várost lát
szemem. Miként van az?

– S nem tudnád? – kérdé Oktár. Azt nektek én fogom megmagyarázni; addig
vegyétek, a mit szívességgel rakatok fel előtökbe. – Cselédek jöttek,
mentek, s megteríték asztalát a vár egyik fokán. S míg a két vendég
ebédle, ezt beszélé az ifjú vitéz:

– Midőn a két herczeg és a király itt fekvének a magok táborokkal, Gyéza
és László egy nap végigjárák az erdőt, talán hogy megismerkedjenek a
hely fekvésével. Akkor egy remetére akadtak, kinek Vácz vala neve. S ez
így szólott az idősb herczeghez: Üdv tenéked, Gyéza! Két angyalt látok
lebegni fölötted; egyike koronát tart, a másika pálmaágat. Győzni fogsz,
s királynak ismértetel.

Gyéza mondá: Én koronát nem vágyok; de ha kedvezni fog az ég az igaz
ügynek, úgy itt egyház álljon és püspökilak. – S amint megnyerék a
győzedelmet, az erdőbe méne megint az övéivel, s kereste a helyt, hol a
remetével összetalálkozott, de harmadnapig is mindig haszontalan. S ím
az egyik estve csillámló türökkel szalada végig a táboron egy szarvas.
Gyéza utána iramodék, utána hívei is. A szarvas halkkal baktata szinte a
fenyérig. Egy pogány vallású kún vitéz rálöve, de a szarvas eltűnt.
Gyéza fogadást tőn, hogy ott fog állani az egyház, ahol a szarvas
eltűnt, a püspökilakkal együtt, s a várost a neki győzelmet ígérő
remetéről Vácznak nevezé. Ez az, melyet itt látsz. A kún vitéz, ki a
szarvasra rálöve, én vagyok. A váczi püspök téríte meg; Gyéza lőn
keresztatyám, s engem teve e vár őrjévé.

S a szarándok most: Ahogy te vagy Gyézához kötelezve, úgy vagyok én
Lászlóhoz. Hallhatád, hogy midőn a herczegek még egyességben éltek a
királylyal, a kúnok pusztítva jöttek ez országba. Én is őközöttök valék.
Sokat rablánk, s én egy leányt is, a váradi püspök gyermekét; oly
szépet, hogy messze földön nem volt mása, s oly jót, a milyen szép vala.

Az asszony elfordítá fejét, s a szarándok folytatá a beszédet: Nem
dícsérlek többé; vendéglőnk lát, s valónak leli szavamat. Szerettem
őtet, mint még ma, határ nélkül. Visszatérvén hazánk felé, a Meszes
hegyei közt a királyra s a két herczegre ötlöttünk. Akkor kezdődék véres
ütközetök. Salamon vakmerő bátorsággal méne egyenesen a bérczeknek, hol
mi feküdtünk. Az okosabb Gyéza megkerűlé táborunkat, László pedig
dühödten küzdött, mint egy oroszlán. Mi kúnok meg valánk verve. Én
lovamra kapám fel hölgyemet, s szaladtam. De László ráismere a lyányra,
s ámbár nehéz sebet kapott, utánam szárnyala. Csak egy nyillövetnyi tér
vala köztem és közötte, de nem ére utól. Ezt kiáltá reánk: Leány,
emlékezzél atyádra!

– Ah! – így ugrata társa szavai közé itt a hölgy – úgy hittem, hogy
tiszteletes atyám előttem áll fehér hajaival. Szeretve terjesztém ki
felé karjaimat.

– Hölgyem lesíklott a lóról – folytatá megszakasztott szavait a
szarándok, s én utána. László utólért, s keresztül akara verni
láncsájával; de a leány előmbe vetette magát: Engem ölj meg, mert
szeretem őtet, s nem akarok élni nélküle. László lesüllyeszté láncsáját.
Én a lyányt a táborba kísértem. Atyja buzdításai, a herczeg példája, a
jobb erkölcs, mit itten láték, s a leány szerelme, egyesűlt erővel
hatának rám, s nem sokára azután felvevém a keresztséget. Azólta boldog
elvonúlásban élünk, s nem tudjuk, kivülünk mi történik. Csak néha hat
valamely hír hozzánk, mint az, a mely bennünket most ez útra indított. –
Isten veled, vitéz férfiú; a szerint vendéglél meg bennünket, mint
magyarhoz illik. Köszönjük a jóltartást. De ereszsz; lángol szívem
királyi fényében látni meg a derék Lászlót.

– Egy darabig elkísérlek – mondá a várnagy.

A szép szarándokhölgy még egy pillantást vete a gyönyörű tájra, s a
kettővel lépdele le a hegyen.

A hegy lábainál ének hatá meg fülöket. A hölgy megálla, s tisztán
értheté a dalt.


A FOGOLY KIRÁLY.

  Lánczokban ült a jó király
      A fellegvár lyukában,
  Sok mérges könnyet hullata
      Emésztő bánatában.

  Hijába tartja füleit
      A tömlöcz ablakához,
  Nem hall semmi közelgetőt,
      Ki néki várt segélyt hoz.

  Kobzát, a búst, előveszi,
      S így énekel zokogva:
  Dall, hass el én hű hölgyemhez,
      Bár szél s hab tilt zajogva.

  És mondd: Én fogva űlök itt,
      Bús tömlöczöm mélyében;
  De még itt is csak ő, csak ő
      Van szüntelen elmémben.

  Csudálkozom, hogy híveim
      Nem kelnek fel mellettem;
  De ő, de ő el nem felejt,
      S mindent megtesz érettem.

  Ismérem én szerelmedet,
      S ez nem hágy elcsüggedni;
  Felkelsz, lehullnak lánczaim,
      Sebem be fog hegedni.

  Így éneklett a rab király
      A fellegvár ürében,
  S a bú helyett, s a gond helyett
      Vígság derűlt lelkében.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– Mi szerencsétlen búsong itt? – kérdé a hölgy.

Oktár felele: Salamon, kit nekem kell őrzenem.

– S miért van e nyomorúságban?

– Nagyon el kell rekesztve lenned a világtól, hogy ezt sem tudod. A
mogyoródi harcz után Salamon Sopronyba voná magát. Onnan külde követeket
Gyézához, s erre tette által királyi igazait; s midőn ez meghala,
Lászlóra. De nyugtalan elméje megbáná a mit cselekvék, s arra
törekedett, hogy megfoghassa Lászlót, s ismét ő uralkodhassék.
Vadászatra hívá meg a királyt, hogy cselébe keríthesse, de a gonosz
szándék elárúltatott. László megjelene, de fegyveresekkel; azok
összekapának, s Salamon elfogatott, s itt ül.

Oktár alig végzette el beszédét, midőn egy csapat lovasság, csínosan
felkészűlve, szembe jött velek. Oktár rá nem ismere a nádorra. Miként
hagyhatná el ő mostan Budát? ezt mondá magában. A nádor már a három
menőnél vala, s ezt mondá Oktárnak: Vissza velünk, Oktár; Salamon
szabadon eresztetik.

A két szarándok szó nélkül vála el tőlök. – A kikre a vár őrzése bízva
volt, meglátván közelíteni a nádor csoportját, elébe jövének megtudni,
mit jelent e tünemény. Erre egyike a nádor követőinek így felele:
Budától eddig én a dolgot énekbe szedém, s elmondom, ha hallani
akarjátok. – A lovak a fákhoz köttetének; mindnyájan körűlfogák a
dalnokot; az pedig felült egy szirtbálványra, s ezt éneklé:


A KISZABADÚLÁS.

  Zúgnak a harangok, s a király megy;
  Együtt mégyen vele a cardinális,
  És utánok a sok nép, tolongva.
  A jó István tetemit akarják
  Kiemelni sírjából, ki széllyel
  Űzé a pogányság babonáját,
  S a helyett a hon három hegyére
  Kiszögzé nekünk a szent keresztet.

    István a szent, márványsírban fekszik,
  S a király jön, s véle a cardinális,
  Úgy elsők hűségben, tisztaságban,
  Mint méltóságokban, mindenek közt.
  Megfogják a sírfedőt erővel,
  Ah, de az nem enged erejöknek.
  A király keblébe rettegés száll,
  A Legátus sápad, felzajg a nép,
  Suttogások esnek mindenszerte.

    Álljon tíz erős legény elő! int
  A király most; s ím a tíz vitéz már
  A fedő kövét markába fogja.
  Mind hijába! széllyeldőledeznek;
  Kótisok törik, vésőjök pattog,
  S felsikolt a nép nagy félelemben.

    S most a cardinális, felderűlve
  Hosszas hallgatása gondjai közzűl:
  „Nincs erő a karban, mely felűlről
  Nem kap gyámolt és segélyt,“ ezt mondja;
  „Szenthez ártatlannak kell csak nyúlni.
  Szóljatok, kit ismertek tisztának,
  S állítsátok tüstént itt előmbe.“

    Mint midőn sötét felhői közzűl
  Áttör a nap éltető sugára,
  S nyugtot ígér a nagy vész helyébe;
  Úgy derűlt föl réműltéből a nép,
  S Hedviget sikoltja minden ajk most.

    Jő a szűz, fejét körűllebegve
  Szög hajától, mint a Szenteken fut
  Széllyel a szent fény, nyugalmas tűzben.
  Kék szemében a menny tiszta fényét
  Látnád bájjal visszasúgározni,
  S termetében karcsú, mint a líljom.

    Látja jődögélni szent szemér’mmel
  Őt a cardinál, s nevén kiáltja,
  Tisztelettel tér előtte félre
  A toldúlt csoport, s nem érti, mit kell
  Félelem s remény közt itten várni.

    S a szép Hedvig már a sír előtt áll,
  S égi súgár fogja el a sírt, a lyányt;
  És a templom öblét hullámozva
  Illat tölti bé, mint a rózsáké.
  Kedves éltet él a szűz, Istennek,
  De megnyitni a sírt, az múlja erőjét.

    Ekkor a király: „Oh Isten, mely bűn
  Fekszik rajtunk, hogy kizársz kegyedből!
  Hagyj titokba látnunk, és taníts meg,
  Mint mossuk le rólunk a nagy vétket.“ –
  Ezt mondván, kimégyen rendelése,
  Három nap’ hogy minden bőjtöt tartson,
  S mint vizet s kenyért, ne illessen mást.

    Elmúlt a három nap; toldúl a nép
  Minden a királylyal a templomba;
  S Charitász apáczát a nagyoltár
  Zsámolyán találjak térdepelve.
  Három nappalt s három éjet töltött
  A szent szűz a templomban könyörgve,
  S arcza fénylett, mint a Seraphimé,
  A midőn urától földre száll le.

    S így szól a királyhoz: A szent helyre
  Te hijába lépsz, s a nagy megholtat
  Nem fogod sírjából kiemelni;
  Mert nem egyez tetted és beszéded.
  Ezt mondod naponként: „Vétkeinket
  Úgy bocsásd meg nékünk, mint mi azoknak,
  A kik ellenünk rosszat tevének!“
  S fogva tartod Salamont; s a Szentnek
  Csontjait hihetd-e illethetni?
  Menj, s ereszd őt; s akkor lépj ez helyre!
  Ezt jelenté nékem három éjjel
  Álma közt az Úr, hogy néked mondjam.“ –

    „Oh nagy Isten! monda László mostan,
  Mely megfoghatatlan végezésed!
  Vétkemet bocsásd meg, mint én néki!“ –
  És most, a nádor felé fordúlván:
  „Menj, én hivem, siess Visegrádra,
  Szedd le lánczait, s ereszszed őtet;
  Amit egyszer bíra, bírja most is.“

    És amint kiment szájából a szó,
  Önmagában nyílt meg a fedél, és
  Víg sikoltás tölt el a templomban.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


V.

A kúnoknak egyik csoportja amott vonúlt el a téren; egy másik utána, míg
egy harmadik a távolban még csak tündökleni látszék, Cselgőnek sergei, a
kúnok fejedelmének. Ez egy halom alján méne vala, s egy lovagot láta meg
az ormokon. Sokáig néze föl a lovagra, s így kiáltott: Lássátok a
csudát! az Salamon, a magyarok királya! – Nem csalatkozék meg.
Felnyargala a királyhoz, ez pedig le hozzá.

– Mint esik az, hogy te hozzám jösz, s így magad? kérdé Cselgő.

– Meg vagyok győzve, s futnom kell, mondá Salamon. László, a rokonom, ül
székemen.

– Ismerem, felele amaz; midőn együtt valék veled Belgrádnál, sok
hőstetteit szemléltem neki. S mit forralsz? Megmaradsz-e nálunk?

Salamon mondá: Téged kereslek; segélj rajtam! szerezd vissza országomat.
Neked egy lyányod vala Belgrádnál; akkor még csak gyermek; él-e?

– Él, s ő minden örömöm; igazi leány; majd itt terem. Ezt mondá Cselgő.

– Ha visszanyered országomat, tiéd Erdély, lyányod pedig nőm lesz, s
királynéja népemnek.

– Visszanyerem neked, mondá Cselgő; itt jobbom rá; de ma az alkalmatlan
görögöket kell levernem; már-már nyakamon vannak. Rabolva’ pusztítva a
görög földre csapánk, s Maurokatakáló hirtelen összegyüjtötte népét, s
űz bennünket. Meg kell vernem őtet, s ha dolgomat végzem vele, akkor
megyek, s érted küzdünk meg a magyarokkal. – Amott jő leányom, mondá
Cselgő.

Salamon megfordúlt.

Mint egy nyil, a szerint lövele elő a leány. A ki egy pillantás előtt
még messze látszott lenni, most mellettek állítá meg tajtéktól elfutott
paripáját. Haja fonadékit felbontá a nyargalás, s az nyakát és vállait,
szinte sarkáiglan, úgy futá el, mint egy sötétszínű lepel. Valamint a
homályos éjben egy csillag, úgy ragyogott fejér karja a sötét haj
csomójában, orczái lángolának, szeme lőtte szikráit, s szava hangzott,
mint az ezüstsípé. – Atyám, rajta! a görög előcsapat immár küzd a
miéinkkel!

– Verve lesznek, mondá Cselgő nyúgalomban. De ímhol egy idegen, Piroska!
Ez Salamon, a magyarok királya. Téged kér feleségűl, ha visszaszerzem
országát. Megvervén itt a görögöket, egyenesen a magyar földre megyünk.

Míg Cselgő ezeket mondá, Piroska a sápadott képű, búsongó, de deli
Salamont szembe fogá. Még lángolának szemei, midőn atyja elhallgatott.
De az ő szemeiben nem csak hadi tűz csilloga. Jer, úgymond Salamonnak;
ha sebet kapsz, én foglak gyógyítani; s szeretni foglak, mert te vitéz
ember vagy; s siratni, ha elesel.

E pillantatban egy kún nyargala hozzájok, s ezt kiáltá Cselgőnek: Hamar,
uram! a görögök nagy sereggel tolakodnak felénk.

Piroskának csákánya felsuhinta a levegőbe. Még egyszer Salamonra
pillantott, s ment. Mindenek utána omlának.

Az éjjel, mely a verekedést követé, a hegy erdős elrejtett vápájában
kisded lánggal ége egy tűz. Néhány harczoló, csaknem mind megsebhedve,
körűlfogá azt. Lassú hangon szólának egymáshoz, s rettegve tekingetének
mindenfelé, mint a kik félnek hogy elfogathatnának. Egyike élet nélkül
látszott lenni, s merevedve néze a lángba. Az Salamon volt.

– Ne hagyd úgy magad, mondá neki Cselgő; meg vagyunk verve; de
szerencsénk megfordúlhat; összeszedem népeimet, s megyünk éretted
küzdeni.

Salamon nem felelt. Most Piroska jöve elő, mellé űle le, s szelídebben
mint szokott, ezt mondá: Bátorítsad fel lelkedet, s ne búsongj, nekem
gondom lesz sebedre. Az én karom is vérzik, de lelkem le nincs verve. Te
bátor valál csatádban: légy bajodban is erős.

Salamon ellágyúlva pillantott szemei közzé. – Erős leszek, mondá, s
felkölt, s magához vette kardját.

– Hova? kérdé Piroska; én veled megyek.

– Eressz! felele az; nyugalmat szerzek magamnak.

A leány elfordúla tőle, s neki úgy látszott, mintha tőle az egész világ,
mindazzal a mi szépet bír, fordúlt volna el. Salamon eltűnt az erdők
éjjelében.

Piroska minden rezzenésre felfülelt. Mindég várá hogy Salamon vissza fog
térni; de hijába. Virradni kezde, felhasadt a hajnal, a nap feljött, s
Salamon még sem tért vissza.

– Elfogták a görögök, mondá Cselgő; tovább kell mennünk; velünk is az
történhetik.“ – Lóra ült minden. Piroska még egyszer visszanézett a
sűrűbe, s két köny remege szép szemeiben.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


VI.

– Egész napja hogy együtt járunk. Elmondám, mely dicsőségben uralkodik a
mi Lászlónk; hogy őtet az egész ország mint szereti, s ott vagyunk hova
te is vágyál, én is vágyék – Székes-Fehérvárnak kapuja előtt; mondd el
tehát, ki vagy te?

– Az én nevem elhangzott, felele a szarándok; meg vagyok halva
mindennek, ki valaha ismere. – Éltem háborgásai után a Szentföldre
bujdostam, s megnyugosztalva jövök vissza. Magányomból, melyben azolta
éltem, azon vágy ránta ki, hogy láthassam még egyszer a hajdan ismert
földet.

– S nem térsz be hozzám? kérdé a magyar.

– Köszönöm szívességedet, felele a szarándok.

– Barátibb vendéglőt itt nem találsz, mondá amaz. Aztán most itt minden
ház tele van idegenekkel; most tartatik a halotti mise, mint minden
évben, a megholt Salamonért.

– Azért-e, a ki király vala? kérdé a szarándok.

– Igen, felele a magyar. László királyunk sokat sírt, midőn halála hírét
meghallotta. Nyúgodjanak békével hamvai! Velem sok jót teve; ez a ház és
a mit bírok, az mind az ő adománya.

A szarándok több figyelemmel néze a magyar szemébe, s ezt kérdé: Mikor
és miért volt erántad e kegyelemmel?

– Belgrádnál, mondá a magyar. Nőm, akkor még leány, fogva volt a
városban. Én egyetértettem vele, ő meggyújtá a várost, s Belgrád a
királyé lett. Ellenben valamim most van, azt neki köszönhetem. Hála
érzésivel emlegetjük mindég, s talán csak mi ketten az egész országban;
mert ő azolta sok inséget vona hazánkra. De az én hazámban emlékezete ki
nem hal, s nekem minden maradékom Salamon nevet fog viselni.

– Élj szerencsésen, mondá neki a szarándok nagy megilletődéssel.

– De engedd hát, hogy a királyi udvarig kísérhesselek, minthogy oda
készűlsz! mond a magyar.

A szarándok egy oszlop lábánál űle le, s ezt mondá: Én az éjt itt
töltöm.

– Amint tetszik, mondá amaz; téged nem könnyű elvonni akaratodtól; te
azt sem fogadnád el, ha a király a maga csarnokjában akarna szállást
adni neked. Oh ha akkor voltál volna itt, midőn Henrik császár itt
múlatott, s Salamon a császár húgával űlte menyegzőjét, s barátságot
kötött véreivel; az volt ám a szép idő!

– Szűnj meg, mondá a szarándok, s hagyj magamban.

– Rendes ember vagy! mondá a magyar. Jó éjszakát tehát!

A szarándok befogá könnyező szemeit.

Másnap véget érvén a halotti mise, László király végig méne a koldusok
és szarándokok sorain, mit tenni mindenkor szokott vala, kik őt az
egyház tornáczában várák. Midőn annak nyújtá az aranypénzt, ki a palota
oszlopánál hált, ez megfogá a király kezét, megszorította azt, s
felkiáltott: Légy szerencsés, László király! s eltűnt a tömött
sokaságban. Megilletve állt a király egy-két perczig, s így szóla: Úgy
légyen nekem Isten irgalmas, ez az én rokonom Salamon vala. Menjen kiki,
hozza vissza, s barátok leszünk.

Mindenfelé omlottak emberei, de mindenike azon jelentéssel tére vissza,
hogy sohol nem találtatott.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


VII.


PÓLA.

  Kősziklás tájain Istriaországnak
  Fekszik egy szép város, híjják azt Pólának.
  Keselyük fészkelnek szirtjein ormának,
  A tengerben játszik képe havasának.

  Ide lép egy kegyes szarándok bújában,
  S lakást fog a szirtnek tágas barlangjában.
  Kápolna lesz a hely, s egyik oldalában
  Már csillog a kereszt szent ragyogványában.

  Fakéreg és gyökér itt minden élelme,
  Messzünnen hord vizet egy kis faedénybe’;
  De minden szükséget könnyen tűr szent hite.
  Az Úr kísért, ugymond; légyen szent ő neve!

  Éjjel imádkozik, s kilép az üregből.
  Szikráznak csillagok égről és tengerből.
  Mily szép sors az enyém, mond megilletésből;
  Csend lakik keblemben, s körülfog kivülről.

  Böjt s könyörgés alatt múlnak esztendei,
  S itt lakván, még embert nem láttak szemei.
  Végre azt mutatják gyengűlő ereji,
  Hogy már közelítnek a halál perczei.

  Így kiált az Úrhoz: Légyen akaratod!
  De te, ki a szegény szenvedőt meghallod,
  Engedd, hogy vehesse azon szent malasztod’,
  Melyet borban ada s kenyérben jóságod.

  Az Úr meghallgatá a buzgó kérését,
  S egy pap, ki vadászatban találta kedvét,
  A hegyek közt arra intézte lépését.
  Hol a szarándoknak hallhatá nyögését.

  S ő s a pap rá ismér Isten végzésére,
  S végig nézvén élte hosszú ösvényére,
  Begyónja vétkeit lelke örömére,
  Bocsánatot kér s nyer, üdvezűlésére.

  A pap kenyeret s bort hozott volt magával,
  Hogy erőt vehessen lankadozásával.
  Vérré változtatja a bort szent szavával,
  A kenyeret testté, s beadja ujjával.

  A szarándok amint ezeket bévette,
  Magát most egészen könnyebbnek érzette,
  Égi fény terjedt el körűle s felette;
  Életét szelíden s mosolygva végzette.



A HÁROM KIRÁLYLEÁNY.

Volt egyszer egy király. Annak három lyányai voltak. Az egyiknek haja
arany vala, a másiknak ezüst, a harmadiknak vas. Az aranyhajút
Capellidórának hítták, az ezüsthajút Bianchéttának, a vashajút
Nérabellának. S amilyen volt hajok és nevök, olyan volt szépségök is:
Capellidóra mint a hajnal; Bianchétta mint a csillagok; Nérabella úgy
tündöklött mint sötétben a karbunkulus. S amilyen hajok, nevök,
szépségök, olyan volt erkölcsök is: Capellidóra nyájas és víg kedvű,
mint a teljes virágzatában álló rét; Bianchétta tiszta és szelíd, mint
egy kristálypatak; Nérabella úgy szítta magához valaki látta, mint a
mágnes a vasat. Magát a királyt Paffusnak hítták.

Valamikor a rózsák elkezdének virúlni, Paffus király magát elvoná
hajlékába, s ki nem jöve nyolcz napiglan. Senkinek nem vala szabad
közelíteni hozzá. Sokat síránkozott.

Egyszer megtörténék, hogy amint a három királyleány a királyi kertben
sétálgata, s ott fakadni látá az első rózsát, atyjokhoz menének, s így
szólították meg: Felséges király, kedves atyánk, kegyes urunk! szomorúan
látjuk közelíteni az időt, melyben Felséged magát tőlünk ismét félre
fogja húzni, s mély bánatjába elsülyed. De tehát teljesítsed kérésünket
s beszéld elő tisztelő gyermekidnek, honnan ered e fájdalom. Mert ha
nincs is hatalmunkban segéleni rajtad, osztozni akarunk benne, s együtt
viselni, mint hű gyermekidhez illik.

S az öreg király egész lelkében megindúlt. Megölelte gyermekeit, és sírt
örömében, s oly igen erősen, amint csak hatalmas királyhoz illik. S
immost így szóla hozzájok:

Királyi herczegnék, kedves gyermekeim! Emlékeztek, miképen elterjedett a
hír, hogy a ti kis öcséteket, Lindóró herczeget, egy barátja, az
isméretes varázs Zoraduró, Egyiptusba vitte légyen el, hogy ott a
pyramisokban oktattassa; és az megholt légyen a sok gyéknyelvtől,
melylyel a gyermeket azért éltették, hogy élesedjék emléke, s a mit neki
tanítanak, könnyebben megfoghassa, hívebben megtarthassa. Én és ti és
egész udvarom, a hírre gyászba öltözénk; s a hír nem való. Öcsétek él,
de jaj, nem tudom, hol; nem tudom, hogy. Mérges ellenem, az a gonosz
Fanferína, elragadá fiamat, a kedvest; nem feledhetvén, hogy őtet nőűl
venni nem akartam. A dolog ekképen történt: Öcsétek Lindóró királyi
herczeg egy estve, kísérve dajkájától, kertembe méne le, kisétálni,
kimúlatni magát. Elérvén a nagy tó mellé, mely a hegy lábait mossa,
meglátott egy liliomlevelet, amint az a víz tükrén lebege, s a
leggyönyörűségesebb nótát muzsikálta. A gyermeknek iszonyú kedve jött,
felülni a liliomlevélre. A dajka kérte, rimánykodott, ne cselekedné, s
végre még erővel is akará tartóztatni; de egyszerre valamely varázslat
fogta el szemét: száz meg száz kis Lindóró szökdelt, ugrált,
tánczolgatott előtte és körűlötte; s a hűséges asszony nem tudhatá,
melyik Lindóró ezek közt az övé. A liliomlevél muzsikája mindég zengett,
s mindég mindég bájosabban, s Lindóró belé ugrék a liliomlevélbe, mely
most ment a dajka szeme elől mint a szél. A dajka sírva, sikoltva, utána
akara ugrani; de azok a több Lindórókák egyszerre csalánná változának, s
addig verdesék a dajkát, míg az én hét ölyvem, kiknek azt tevém
kötelességekké, hogy kertemre vígyázzanak, előszállának védelmére. Most
ezek űzőbe vevék a liliomlevelet, de egy pacsirta jöve elikbe; s amint
az hallatni kezdé szavát, hullának ölyveim tollai is, úgy hogy alig
érhetének vissza kertembe, s megkopaszodván, még most sem repűlhetnek. A
dajkát elnyelé a föld; csak feje marada ki, s bolylyá leve, melyen hajai
hangyákká válva mozgának. A járó csalánok pedig mind gyökereket kaptak;
mostanig sem tudtam őket egészen kiirtatni. Gyökereik kemények mint a
márvány, s élesek mint a kard. Udvari főkertészem, Hörcsök, kit ti
annyira kedveltek, a maga legényeivel, a vakondakokkal, minden fogaikat
kitördelék bennek. Udvari fő-foggyógyítóm kiszedé a csorbúltakat, s
gyémántokból raka újakat a kitördeltek helyébe. Azoknak sem vala semmi
sikerök.

Megtudván veszteségemet, körmömet bal kezem ujjain tüstént megvakarám,
mert Zoradúró barátom közt és közöttem az a jel, mely által tudtára
szoktam adni, hogy bajban vagyok. A lelkem-szerette épen hánytatót akara
beadni a Hekla-hegyének; de megértvén, hogy engem baj ére, odahagyá
pátiensét, s jött egy kimondhatatlan szépségű és sebességű
szarvasbogaran, mely, mint tudjátok, istálómban áll, minthogy a
szertelen nyargalásban egyik szárnya inat rántott s a gyönyörű teremtés
megrokkana. Elmondám neki bajomat, s ő azonnal forgatni kezdé könyveit,
s a csillagokba tekingete, megtudni, hol a gyermekem; de minden
igyekezete haszontalan volt, mind e mai napig. Ment szinte a Níl-vize
cataractáiig, hol lakást egy öreg varázs tart, félrevonakodva minden
halandóktól. Azt a nagy Merlín megajándékozá a maga száz évi
kalendáriomával, melyben mind azon varázslatok, mik királyfiakon száz
esztendők lefolyása alatt történni fognak, előre ki vannak számlálva; de
Lindóró felől abban sem talála semmi hírt. A varázs csak azt tudá
könyveiből kitanúlni, hogy fiam él; de hogy hol él, és hogy miként
szabadíttathatik ki, azt a könyv nem mondotta. Merlín ugyan saját
kezével vete egy-két sort a könyv keskeny szélére, de azt nem lehet
elolvasni, mert ő felette rosz író volt, mint még ma is sok túdós ember,
s takarékosságból rosz gulacsot veve tintának, mely annyira elfakúlt,
hogy nincs szem a világon, mely betűit kiismérhesse. A két varázs
azonban, sok fáradsága után annyit csakugyan kisyllabizála, hogy
országomnak nem varázserő, hanem lemondás adhatja meg boldoglétét. De az
ország java s a Lindóró kiszabadúlása mint lehet összefüggésben
egymással? Így lévén a dolog, meglátását többé nem remélhetem. Innen
erednek aggodalmaim, felséges királyi-herczegkisasszonyok, nékem kedves
leányaim; és minthogy én őtet, az én szerelmetes fiacskámat, a kedves
Lindóró királyiherczegcsét, akkor vesztém el, midőn a rózsák nyílásra
fakadoznak, fakadoznak az én sebeim is új meg új erőben, mihelyt ezeknek
leveleiket nyílongani szemlélem. S mostan Isten véletek! Ne háborítsátok
meg magányom búslakodásait.

Ezt mondván, beméne az ő hajlékába, mely mivelhogy szemei a sok sírásban
felette meggyengűltenek, eygetlen-egy darab smaragdból vala kivésve;
szemeinek enyhítésekűl levoná ablakinak kárpitjait, és síra keservesen.

Ő királyi fenségek a herczegkisasszonyok mélyen megilletődve tekintének
egymásra, s kiki szobájába méne, s elzárkozék és siránkozék nyolcz
napig, mint atyjok, a király.

Május első napján, az nap, melyen a király búslakodásinak vége szokott
vala lenni, a három királyi-herczegasszony megálla az ajtó mellett, s
mindenike egy-egy ajándékkal. Capellidóra arany sisakot hoza, Bianchétta
ezüst paizst, Nérabella vas pallost. S amint a király az ajtón kilépe,
ezek így szólának hozzá: Felséges király, urunk és atyánk megígérénk
neked, hogy segélyedre fogunk lenni, ha hatalmunkban álland, és íme
teljesítjük ígéretünket. A mit itten ajándékba hozunk, az a te kedves
fiadat, a mi testvérünket, visszaszerzi neked.

Azonban míg ő felsége Paffus király álmélkodó gyönyörűséggel szemlélgeté
lyányainak ajándékait, a három királyi-herczegné ígyen folytatá a
beszédet:

– Felséges urunk és atyánk, a jóltevő tündér Liliafiámma nekünk
komaajándékúl a mi hajainkat adá, oly feltétellel, hogy ha el nem
nyíretjük, ötszáz esztendő alatt minden tizennyolcz esztendőben megint
újjászületünk és szépek maradunk: ellenben valamikor elnyíretjük,
mindannyiszor életünkből elvesztünk ugyan száz esztendőt, de a miért
elnyíreténk, meglesz. Emlékezel, hogy gyermekkorunkban e
tündéradománynyal már két ízben segélénk magunkon; tudnillik egy
sétálásunk alatt erősen megéhezénk, s mindhárman elszelénk hajainkból
egy fürtöt, hogy egy fánkot kapjunk érte, s másikat egy fazék fris
tejért. Ezt látván a jó tündér, megfoszta bennünket azon hatalomtól,
hogy hajainkat elvágathassuk, míg tizennyolcz esztendősökké leszünk.
Megértvén bánatod okát, elzárkozánk kamaránkba, és minthogy
tizennyolczadik évünket épen most értük el, hajainkat elvágatánk, s
abból neked e sisakot, e paizst és e pallost csináltatánk, hogy öcsénket
visszaszerezhesd. Kérünk, hirdettess turnélyt, s e sisakot, e paizst, e
pallost tedd ki díjúl. A ki a sisakot fel tudja tenni, a ki e paizst
elbírja, a ki e pallost felrántani erős leend, az a te fiad, az a mi
öcsénk lesz.

Király ő felsége megölelé herczegasszony leányait, s mindeniknek
homlokát megcsókolá nagy tüzesen. S legottan előhívatá országának minden
művészeit, s egy üveghegyet fúvata velek, mely felérjen szinte a
herczegkisasszonyok erkélyökig. Felül azon volt letéve a sisak, a paizs
és a nagy szablya, s az egyik herczegasszony mellette álla meg,
kiosztani a díjt. Száz nemes úrfiak pedig, ugyanannyi grifmadarakon,
széllyel szágúldozának ugyanannyi országokra, s bajra szólítának fel
minden herczegeket és lovanczokat, és mind, mind, valakiknek turnélyozni
kedvök érkezhetnék.

Sok ezer mértföldekre hemzsegének most a teménytelen sokaságú emberek,
minden országútakon, szerencséjöket próbálni a turnélyban, mert kiki
magát tekintette legvitézebbnek, s úgy hüvé, hogy a király elveszett
fiacskájának ő fog ismértetni. S történt, hogy az egyik országúton három
lovag összetalálkozék: egyik sárga paripán, vont-aranyba öltözködve;
másik fejér lovon, s ennek fejér vala öltözete is; harmadik alatt fekete
ló lépdelgetett, mint a legsötétebb éj, s vas volt derékvasa, karvasa és
czombvasa. Elismerék egymást, hogy ők három szomszéd, egymással
barátságban álló király gyermekei, s összebeszélének, hogy együtt mennek
tovább, útjokon.

Látá a gonosz tündér Fanferína, hogy meg nem gátolhatja az ifjú herczeg
Lindóró felfödöztetését; de legalább a három királyi lovanczot akará a
turnélytól elvonni, mert tudta, mily szándékkal jőnek, s ismerte
barátságukat a Paffus házához. Estve vala, midőn a három herczeg egy
erdőbe ért. A gonosz Fanferína azonnal felszállott, s amint kiterjeszté
palástját, legottan elalvának a csillagok, felhők tornyozódtak felhőkre,
s a homályt homály terhelte. Ki-kinyújtá nyelvét, s szüntelen
szikrázának a fellegek; pökött, s azonnal ömlött az eső, harsogva mint a
Vág a Karpát hegyeiről; három foga közzűl, melyeket szájában még
meghagya az öregség, kitörte az egyiket, s ellökte a felhők közzé, s jég
omlott mindenszerte igen nagy darabokban, s kemény mint a márvány. A
három herczeg kísérői barlangokba rejtezének; de a királyfiak kivonák
kardjaikat, s oly ügyesen villogtaták mindenfelé, hogy a jég közzűl őket
és lovaikat egy szem sem érheté. A mennyköveket pajzsokon fogdosák fel,
s azok szétpattogának minden kár nélkül. S oly könnyűk valának lovaik,
hogy midőn útjok a legmélyebb patakokon ment is keresztül, a vadzajgású
csermely feljebb nem ére bötykeiknél. A mennykövek csattogásai, a
hegypatakok harsogása, az ordító, visító széldüh, az aggtölgyek
recsegései közt három kívánatos zengés hallatá magát, s bátorítá, hogy
folytatnák menéseiket. S a kívánatos három szózat ugyanannyi csillár
szava volt, melyek most lovaik füle közzé szállának, hogy világot
tartsanak útjokra. A három királyfi bátran folytatta volna útját e
segély nélkül is, de most annál biztosabban menének, keresztül a vastag
sötéten, egy pislongó világ felé, mely a csalit közzűl előbb ugyan igen
szűken, tovább tisztábban, mindinkább meg inkább csillámlott feléjek. Az
egy szénégető kalibája volt. Az öreg elikbe jöve, üdvözlé őket, kérte,
vennének szállást szegény fedele alatt, s lovaikat eresze alá kötötte. A
királyfiak elfogadák szívességét, s bemenének a kalibába.

– Uraságtok nem veszik rosz néven, hogy egy kisség elfordúlok, mondá
nekik az öreg; én a lovakhoz látok; a vacsoráról babám fog gondoskodni.
Ha ficzkóm itthon volna, rá bíznám a lovakat: de az ment, mihelyt
háborgani kezde az ég; abban leli kedvét leginkább, ha villog, csattog.
Azt gondolná az ember, hogy érti a mennydörgés beszédét s ismeri a
villámok betűit.

Kimenvén a két öreg, hogy dolgaikhoz lássanak, a három királyfi
neki-erede a beszédnek.

– Én nem azért jelenek meg a turnélyban, hogy magamat a Paffus király
fiának ismértessem, mondá az Aranyherczeg; nekem kedvesebb az én atyám
mint széles e világnak minden egyéb atyja, s beérem magam’ az ő
országával; de szívem lángol a világszerte híres Capellidóra királyi
herczegkisasszonyért, bár azt még eddig soha nem láttam.

– Engem is hasonló czél vezet ide – mondá most az Ezüstherczeg; s
királyiszékemre az én jobbomon csak a szép Bianchétta léphet fel, s nem
semmi más királyi gyermek széles e világon.

– Én pedig Nérabella herczegkisasszonyért lángolok, mondá a Vasherczeg;
s kezet csapának örök barátságra, felfogadván, hogy egymást minden
igyekezeteikben híven fogják segéleni; és hogy ők, megnyervén majd a
három királyi-herczegkisasszonyok hajlandóságát, azon szerint élnek
majd, mint három egymást szerető sógorokhoz, barátokhoz illik, örökkön
örökké.

– Jó estvét, nemzetes királyfiak! én segédetökre leszek; monda most
valamely szózat. A királyfiak körül tekingeték magokat mindenfelé,
jobbra, balra, s íme, egy csudaalak ötlött szemekbe – egy törpe valami,
oly igen kicsiny, hogy homlokával alig érte fel az asztal szélét; három
lábú, melynek egyike emberláb vala, a két másika szarvasláb. Hátából két
szarvastürök nőtt vala, s csak egy karja volt; másika helyett
bagolyszárny nőtt ki vállából.

– Ki vagy, te piczi teremtés? kérdé a Vasherczeg.

A törpécske megfogá fejét jobb kezével, s feltevé az asztalra. A
fejetlen törzsök fel s alá járdogált magának a házban, a fej pedig
felele a kérdésre.

– Én pensionált lélek vagyok – ugymond. Elébb komornok valék a varázs
Zoradúró mellett, s deli termetű, igen szép arczú. A gonosz tündér
Fanferína megkapott, s szarvassá s bagolylyá akara változtatni
egyszersmind. De köszvényes lévén, s ennélfogva magnetizáltatván
magamat, több erő vala bennem, mint a mit Fanferína gondolt vala, s így
az általváltoztatás neki csak félig sűle el, s a félig szarvas, félig
bagoly helyett az leve belőlem a mit láttok. Uram nem tarthata meg
tovább szolgálatjában, mert azok a finnyás tündér dámák, kik olykor
látogatásként járának hozzá, nem szokhatának látásomhoz. Erdőmesternek
neveze tehát e jószágában, s most félig-meddig nyugvó állapotban vagyok.

– S mi a fizetésed? kérdé a három herczeg.

– Nem sok; de én bölcsebb vagyok a Görögország híres hét bölcseinél, s
kevéssel is beérem magamat. Pénzfizetésem nincs, de van asztalravalóm.
Hét mennykőfergeteg; hat kila gesztenye, de melyet magamnak kell sütnöm;
hat tuczet asszú szunyog; fél oldal krokodilsüldő; italnak két
passzát-szél; öt font napsúgár a téli éjszakákra, nyárára egy felleg,
porköpenyegűl. Ellenben mind ebből altiszteimet is ki kell tartanom, s
férgeimet, bogaraimat, s ezek töméntelent megesznek. Az a három csillár
is, mely benneteket ide kalaúzola, az én cselédem. Érdemlettek tőletek
egy kis borravalót, mert éhhel-holt legénykék, s feleségesek,
gyermekesek.

– S mit adhatunk nekik? mire van szükségök? – kérdé az Ezüstherczeg.

– Pénzt, felele a fej az asztalon. Az ércz’ galváni kecse a lelkekre is
elhat; de épen ezért, a mit nekik adni fogtok, egynemű ércz ne légyen. A
világítás díja közönségesen négy garas, de uraságok tetszésök szerint
adhatnak.

A három királyfi egyszerre nyúla zsebjébe, s számlálatlan adák a mit
kimarkolhattanak.

A fej vigyorga örömében, s a törzsök tapsra csapá együvé kezét,
szárnyát. Ekkor mondá a fej: Sokáig vártalak benneteket, mert egy
izenetet bíza rám Liliafiámma tündér; de bosszankodom önmagamra, kiment
az eszemből. Meleg vala az idő, s én szomjúztam; saját mennydörgésim
régen elfogytak, s angáriám még messze van; így megörűltem a Fanferína
viharának. De el kelle nyelnem egy-két villámot túl azon a mit szomjam
kívánt, vagy talán mohón találtam inni, mert az ital fejembe ütött;
azért tettem asztalra a fejemet, hogy nyugodja ki magát. Elég az hozzá,
hogy nem jut ugyan eszembe az izenet; arra azonban emlékezem, hogy
négyen kell lennetek, ha azt akarjátok hogy szerencsével víhassatok meg,
és hogy még ma kell feltalálnotok azt a negyediket. De erővel vagy
csábítással vonni közitekbe azt nem szabad; úgy lesz jól a dolog, ha
önkényt áll mellétek. A tündér megnevezé azt a negyediket, de símán
elfelejtém. Sok szerencsét dolgotokhoz.

A kéz a fej után nyúlt, s feltette vállai közzé, s a csudaalak az ajtón
kikotródott. A királyfiak utána mereszték szemeiket. Láták mint
kortyangatja a fel-fellobbant villámokat, s hogy azzal az erdő sötétébe
vonta magát, s eltűnt.

A szénégető fia azalatt fel és alá futkározott az erdőben, s a
mennykövek szikrázásival múlatgatá magát, s azoknak ropogásaival; mert ő
bátor vala, mint egy fiatal oroszlán. S a hegyek vápáiban most egy
valamely nyögés csapta meg fülét. S minthogy ő nem csak felette bátor,
hanem felette jószívű is vala egyszersmind, lebocsátkozék a
szirtcsúcsokon, s ment, hogy kisegítse a szenvedőt. Ló nyöge ott, nem
ember.

– S te nyögél oly nehezen? – kérdé a legény.

– Én, felele a ló; kérlek, oldd ki lábam’ a hurokból, melybe tévedtem, s
sohasem hagylak el szolgálatodért.

A legény lehajlott, de semmi hurokra nem talált.

– Tündér-hurok, mondá a ló; holdvilágnál fejérített pókfonalból szőve, s
embernek csak tündérfény mellett látszható. Fortyogásom felé nyújtsd ki
bal kezedet, s nézz még egyszer első lábomra, s old ki a hurkot, mihelyt
meglátod.

Az megtevé a mit a ló kívánt. A ló tüzet fortyantott, s a legény öt ujja
úgy égett, mintha öt gyertyát gyújtottak volna meg. A legény
csudálkozott kis ideig a dolgon, de jobjával megoldá a hurkot, s ezt
mondá a lónak: Én téged minden ígéreted nélkül is kiszabadítottalak
volna, de ha megmaradsz nálam, annak ugyan örvendeni fogok ám, mert te
gyönyörű paripa vagy.

A ló alig érzé szabadon magát, s a legény ujjai nem égtenek többé.

A ló most a legényhez: Szökj fel a hátamra.

Azalatt, míg a szénégető kalibája felé menének, a ló így szóla: Én tátos
vagyok, s régi barátomat, az Alexander híres Bucephalusát, akarám
meglátogatni, ki nem holt meg, bármit mondjanak a historicusok.
Vigyázatlanságból léptem a hurokba, s ott veszék vala nélküled, mert a
hurkot vagy csak az oldhatja fel a ki vetette, vagy egy még ártatlanúl
maradt lélek. Így én tiéd maradok valamíg ketten élünk. Tanácscsal,
cselekedettel, szolgálatodra fogok lenni; csak azt kötöm ki, hogy
kilencz napig senkinek meg nem mondod, hogy tátos vagyok. Ember azt meg
nem sejti, a lovak közt sem pedig egyéb mint a legnemesebbek.

Elérének a kalibához, s a legény az eresz alá vivé lovát, s mint nem
álmélkodék el, midőn a herczegek paripái egyszerre hogy a tátost
megpillanták, lehullának első térdeikre, s úgy tisztelgeték azt. Ez így
szóla hozzájok: Keljetek fel; nem akarok ismértetni. A három paripa
azonnal felállott, s úgy teve mintha pajtások volnának.

– Jó öreg, ez a szép ifjú a ked fia? – kérdé az Ezüstherczeg a
szénégetőt, midőn az belépe hozzájok.

– Nem az, felele; rendesen akadtam hozzá. Egy estve szekeremre akarám
rakni szenemet, s egy gyönyörű asszonyszemély, talpig fejérbe öltözve,
elméne a szekér mellett. Megszólítám, vigyázna öltözetére, mert az
foltot kaphatna szenemtől. Az asszony csak egyet mosolyga rám, de nem
szólott, azonban szenem a szekeren fejérebbé vált a hónál. Míg itt hol
szenemet, hol az asszonyt nézem, az egy liliomot vona ki kebeléből,
nekem nyújtotta, s így szólott: Tedd fris vízbe, reggel megnyitja
kebelét. Láss gondjához annak a mit benne találsz. Az egykor áldást hoz
rátok, mikor tőletek ragyogásában viszik el. E szóval eltünt előlem.

Megtevém a mit hagyott. Másnap a virágot gondosabban tekintettem meg, s
e gyermeket találám kelyhében. Én is, feleségem is megszereténk; úgy
nevelénk mint tulajdonunkat. A mai napig senki nem teve kérdést eránta,
s amint látszik, örökké nyakunkon marad.

– Micsoda? kérdé az ifjú, s én nem a ketek gyermeke volnék? Úgy ma nem
hijába találtam egy lovat. Kimegyek a nagy világba, s felkeresem
szüléimet. Szép uraságok, kérlek, vigyetek magatokkal.

A királyfiaknak tetszett a szó, s az Aranyherczeg így szóla a
szénégetőhez: Látja ked, hogy a szép fejér asszony igazat monda. Mi
mindhárman királyfiak vagyunk, s akarjuk, hogy jőjön velünk a legény.
Nagyobb ragyogásban tőletek nem mehet el.

Az ifjú magán kivül vala örömében.

– Én lovamra veszem, – mondá az Ezüstherczeg.

– Arra nincs szükség, felele a legény; ma egy lovat találtam az erdőben;
az engem elbír.

Az öregek nem ellenkezének. A királyfiak egy-egy patkószöget adának neki
a szállásért.

Rendes adomány – gondolá magában a két öreg; s azok ezt veték mellé:
Elmaradánk embereinktől, s egyebet nem adhatunk. De ha lemossátok rólok
a mocskot, mert tegnap nagy sárban járánk, látni fogjátok, hogy a szögek
feje gyémánt. Mindeniken megvehettek egy falut.

A kelő nap őket már útban látta; a dél a Paffus király városában.

A királyfiak a legtávolabb hostáton vettek szállást, s nem is láttaták
magokat, de a szénégető legénye bejárá a városnak minden utczáit,
zugait, csudálni a nagy dicsőséget és ragyogványt, mely azt most még
inkább töltötte el, mint egyébkor. Mert már holnap kezdődött a
nyargalás, s a felgyülekezett lovanczok teljes fényességökben tarták
pompás menésöket végig a városon s a királyi lak körül. Trombita- és
sípcsengések tölték el a levegőt, hol tábori harsogásban, hol szelídebb
zengésben, éreztetni akarván, hogy ők bíznak magokhoz, s remélik a
boldogító jutalmakat. A lovanczok nyerítő paripájokon követék a
csengést, bongást, kísérve gazdag öltözetű cselédjeiktől. Gyöngyök,
gyémántok ragyogtanak mindenfelé, s oly nagy vala a becsétvesztett
gazdagság, hogy senki sem találtaték, ki felszedje az aranypatkókat, mik
a lovanczok cselédjeinek paripáikról lehullottak. Az ácsorgók tekintetei
röpkedve szállongtanak végig a renddel-gazdag zavaron, s a szem képtelen
vala széllyelpillantani a pompán, annak teljességében.

De annyi ragyogás, annyi fény, mint a mely akkor tűnt vala fel, midőn a
lovanczok egyetemben jelenének meg, sohasem vala egybegyűlve, miolta a
világ világ. Mintha fényes délben látszhatóvá váltanak volna a
csillagok, mintha angyalok szállottak volna a földre, s a nap súgárit
vették volna öltözetűl, olyanok voltak a szemnek. – De miért fordúl el
most minden pillantás, és miért emelkedik felfelé? miért némúla el a
sokaság, s miért fakad egyszerre tízszerte nagyobb örvendezésekre? – A
király mutatja magát tiszteletes felségében, s körűle leányai, ékességek
nélkül. Ki is ékesítené az eget? – De minden szíven e gondolat futa
végig: Oly kimondhatatlan szépek ők, hogy egy kegyes pillantatok elég
egy egész hosszú élet minden nyomorúságait a legteljesb boldogsággá
változtatni.

A pompának már régen vége vala, s az éj elkezdé útazását, végig a
világon. A felizgatott sokaság azonban még mindég tolonga utczákon és a
palota körül, midőn a hajnal felkele, s a nagy ünnep várása a népet
kikapá bolygásaiból.

Háromszáz ezüst trombita vala kitéve a vár fokain. A reggeli szellő
feléleszté őket, s harsogások összevegyűlt ugyanannyi száz arany
eólhárfa szelíd zengésével. S valami élt és mozgott, méne a vár felé.

Az első, ki az üveghegy aljánál foga állást, az Aranyherczeg volt.
Nyugtalan vágygyal pillantgatott fel az erkélyre, hol Capellidórának
kelle megjelenni. Ezer meg’ ezer lovanczok léptek elő; százezer meg’
százezer nézők tolták, sűrű csoportokban össze magokat, midőn a
herczegasszony végre megjelent, s az Aranyherczegnek úgy tetszett,
mintha élete csak e pillanatban kezdődnék, A herczegasszony is meglátá
őtet, s így gondolkozék: Oh, ha ez volna testvérem! – Mint igyekszének a
felgyülekezett lovanczok megmászni az üveghegyet, arra nem is ügyele.
Némelyikének lova rá sem meré tenni lábait; némelyikének elkezdette, de
alig teve egy-két lépést, s azonnal hátrasíklék. Öt hat feljuta
közepéig; még kevesebb szinte az erkélyig ére fel, de ott borzadás
szállá meg lovaikat, vagy magokat fogta el a szédelgés; mert a hegy
csúcsán le vala terítve egy sötét üvegtűkör, sok ölnyi szélességű, s
vékony mint a papiros, betarkázva garbonczás jegyekkel, s alatta
rettenetes mélység ásítozott. Füst gomolyózék fel belőle szüntelenűl, s
a tükör alól ki-kicsapó láng nyársakat, kaszákat s egyéb gyilkos
szerszámokat mutata kétes világban a falakon. Capellidóra herczegasszony
mindég úgy hitte, hogy az Aranyherczeg már kezdi a menést, de azt hijába
reménylette. Megszólalván estve az ezüst trombiták és az ezüst
eolhárfák, s jelentvén hogy a mai innepnek vége vagyon, búsan tére
szobáiba, az Aranyherczeg pedig távol szállására, s ottan magát
néki-ereszté szerelmes andalgásinak.

Midőn másnap trombitaszó jelenté ismét az ünnep kezdetét, az
Ezüstherczeg megálla az üveghegy mellett, s sok ezer lovancz és sok
százezer néző gyűlt össze, mint az első napon. S amint Bianchétta
herczegasszony láttatá magát, az Ezüstherczeg épen úgy jára mint az
Aranyherczeg járt vala tegnap, s Bianchétta ezt úgy ohajtá testvérének,
mint Capellidóra ohajtotta volt az Aranyherczeget huszonnégy óra előtt.
A lovanczok hijába vágtatának az üveghegynek; de az Ezüstherczeg meg nem
mozdúlt, noha Bianchétta nagyon reménylé, hogy paripájának sarkantyút
fog adni. Midőn az ezüst trombiták megszólaltak, szomorúan tére
szobájába, az Ezüstherczeg pedig távol szállására, hol magát
néki-ereszté szerelmes andalgásinak.

Harmadik nap ismét minden lovancz szerencsétlen vala, mely fel akara
vágtatni a hegyre. Nérabella herczegasszony is a Vasherczeget ohajtá
testvérének, ahogyan két nénje az Arany- és az Ezüstherczeget. De a
Vasherczeg napestig a Nérabella herczegkisasszony csudálgatásában
tespedett el. S akkor visszaméne távoly szállására, hol magát
néki-ereszté szerelmes andalgásainak.

Ellenben a herczegkisasszonyok oly sok beszéddel beszélgetének a magok
képzelt testvérek felől, hogy végre magok is megérték hogy mindenike
mást gondol, s kettejének meg kelle csalódnia. Csudálatos gondolatok és
érzések közt állának meg most az erkélyen, s mindenike így sohajta
magában: Adnák a szent egek, hogy ne volna való a mit gondolok!

Már kilencz nap tartott a turnély, s annyi lovanczok közzűl egy sem vala
szerencsés az üveghegyre feljutni. Tízedik nap már egy sem jelene meg
egyéb a verőczénél mint az Aranyherczeg. Néhány óra tölt belé, s hijába
várakozott. Ekkor sarkantyú közzé fogta paripáját, s mint a sebes nyíl,
a hegy tetőjén álla. A herczegkisasszony reszketett hogy lova el talál
síklani, hogy megfordúlhat, és hogy magának az Aranyherczegnek nem lesz
elég bátorsága felvágtatni az erkélyig, s keresztülszöktetni a sötét
tűkrön. De ímhol a herczegkisasszony előtt áll, átveszi kezéből az arany
sisakot, vágtatva megyen le a hegyen, s nyargal a sokaság tapsai s
csudálkozási közt.

– És így csakugyan testvérem, mondá félig örűlve, félig szomorkodva, az
aranyfürtű herczegkisasszony.

Épen így nyerte el másnap az Ezüstherczeg a Bianchétta kezéből az ezüst
paizst; épen így harmadik nap a Vasherczeg Nérabellától a pallost.

A három királyfi másnap a magok csöndes szállásaikon összebeszélének,
hogy a következő nap meg fognak jelenni Paffus király előtt, hogy
kijelentik elfogyhatatlan szerelmöket annak herczegkisasszonyai eránt, s
fogadást tesznek, hogy bejárnak tengert, földet, a világ végeig, míg
rátalálnak arra, kit e sisak, e paizs, e pallos illethet. S a
szénégetőének gondolt fiú ímhol jő, nagy sebességgel, nagy sikoltással:
Királyfiak! fel hamar! rántsátok elő kardotokat! elő, elő, a királyi
kertbe! a herczeg kisasszonyok veszélyben forganak; lovamtól tudom azt.

S a királyfiak felszökelnek, mennek, s már a kertben vagynak.

S úgy vala amint a ló mondá; a herczegkisasszonyok veszélyben forogtak.
A pacsirta, mely régebben meggyőzte a hét ölyvet, ismét megjelent, s
űzőbe vevé Capellidóra herczegkisasszonyt. De amint meglátá az
Aranyherczeget, ennek feléje fordúlt, s mindenik tollából egy-egy tüzes
golyóbis szálla az Aranyherczeg felé. Bianchétta herczegkisasszonyt
csalánok fogák körül. De a mint közelíteni érzék az Ezüstherczeget,
villámokká váltanak leveleik, s azok egyről-egyig az Ezüstherczeg szíve
felé valának erányozva. Nérabella herczegkisasszonyt hangyák támadák
meg. De amint a Vasherczeg közelíte, minden hangya pánczélos gnómmá
változva, hat kézzel, s mindenik kezében hat szablyával, méne néki.
Elkezdődött a véres csatázat. A herczegkisasszonyok örömest elvágták
volna hajaikat, de nem volt velek olló; azonban, nagy vígadásokra,
győzni láták a királyfiakat. Pacsirta, csalán, hangya elölve,
összemetélve terűltenek el előttök, a királyfiak pedig térdre hullának,
megvallák a herczegkisasszonyoknak szerelmeiket, s kijelenték, hogy a
következő nap Paffus király elébe fognak menni, s esedezni jobjaikért. A
herczegkisasszonyok nem felelének, hanem fogák a kardokat, s mindhárma
elszele haja közzűl egy-egy fürtöt; abból gyűrűket kötének, s felvonták
a királyfiak ujjaikra, hogy ezek sokáig élhessenek, ők ifjak és szépek
maradhassanak.

A királyfiak visszatértek szállásaikra, s még távolyból láták hogy
szállások előtt valamely ragyogó, tündöklő, csillámló lovancz áll. Az
nem más vala mint az az ifjú, kit a szénégetőtől elhoztak. Ennek kedve
jöve fegyverbe öltözni s segélyökre lenni urainak; s minthogy nem kapa
egyebet, azt vevé magára, a mit a három királyfi díjúl kapott az
üveghegyen. S ó csuda! az arany sisak egészen olyan vala, mintha fejére
volt volna szabva; az ezüst paizs, mintha baljára készűlt volna; s a
szörnyű pallos minden égszak felé szórta kezében villámait. Tátosa
térdre hullott előtte, hódolásként a feltalált királyfinak. A három
herczeg vinni akará a várba, de a tátos nem engedte. Őneki is föl kell
vala nyargalni az üveghegyre, s utána még nagy veszély incselkedik,
ugymond.

Ekkor félreszólítá a maga királyfiát, s ezt mondotta neki:
Királyi-herczeg barátom! holnap, midőn felnyargalsz királyi
herczegkisasszony húgaidhoz, egy undok csuda jövend felém, s az nem csak
erősen erős, hanem erősen ravasz is egyszersmind. Készítsd magadat és
engemet a legrettenetesb tusához, s higyj nekem, még felette kétes, mi
győzünk-e vagy az. Végy hét bivalybőrt, s engem varrj belé. Azután végy
egy iccze árpasert; egész éjjel tartsad Márs planéta felé fordítva, hogy
a ser annak szikrázásai alatt destilláltassék. A ser el ne maradjon, és
mikor majd lankadni tapasztalandasz küzdésünkben, töltsed azt job
fülembe.

A királyfi szavát fogadta.

Reggel ment, s sógorai, a három herczegek, együtt mentek vele. S amint a
király, s a három herczegkisasszony, s a felgyűlöngött egész sokaság
meglátá az ifjat, fején az arany sisakkal, balján az ezüst paizszsal,
oldalán a vas pallossal, mingyárt tudták, hogy az a régolta megholt
Lindóró, és minden nagy örvendéssel örvendett az ő szivében. Lindóró
királyi-herczeg pedig lassandan ballagdála a maga kedves tátosán, s
köszöngete a sokaságnak, jobra, balra. S most elére az üveghegyhez.

Alig ment tíz tizenkét lépést a hegyen, s egy mindeddig senki által nem
látott ló mellette kezde lépdelgetni, mintha ő is hozzá tartoznék. A
lónak minden léptével egy-egy szeme nőtt, míg egyszerre ezer szemmel
pillanthata reá, s mindenik szemöldöke hosszú volt, s éles mint a kasza.
Pislongott szüntelen, s amint szemét behúnyá, egyszerre vághatott volna
le egy vastag tölgyramaszt is. S a ló hátán egy irtózatos halálcsont
űle, hét szünet nélkül forgó szarvastürökkel. Rettenetes tusa kezdődék a
két ló és két lovancza közt. Lindóró királyi-herczeg viaskodva tolakodék
mindég feljebb, mindég feljebb; de keresztülvagdalva látván a hét
bivalybőrt, kapta a palaczk sert, s azt hirtelen a lankadozó tátos
fülébe töltötte. Ekkor az képzelhetlen erőre gyúlasztva, egy szökéssel
repűlt által a sötét tűkörtáblán. Az undok halálcsont utána szökelle, de
lovának hátulsó lába a tűkörre talált hágni, s az ezer meg’ ezer
darabokra roppant, s a ló, s hátán Fanferína tündér – mert a holtváz nem
más vala, mint ez a gonosz – a feneketlen mélységbe rogyott, míg Lindóró
királyi-herczeg kimondhatatlanúl boldog atyjának, s őtet
kimondhatatlanúl szerető három húgának karjaiba dőlt.

Paffus hatalmas király azonnal eltökélé, hogy fiát, a kedves Lindórót,
megkoronáztatja, leányait pedig kiházasítja, s oly fényben, milyet
mindeddig szem nem látott. Fejedelmi szokás szerint, a koronázás és
menyegzők ünnepét azoknak királyi megjutalmazásaikon kezdé, kik
érdemeket szerzének a Paffus-háznak nyújtott nagy szolgálat által. A
Lindóró dajkája, miolta a Vasherczeg a hangyákat elölte, ismét
feléledvén, azon megkülönbözéssel tisztelteték meg, hogy minden fényesb
udvari ünnepeken mesterségesen készűlt hangyabolyt viselhessen fején, s
maga és maradékai örök időkre, hogy a hangyává-változás napján az akkori
koronaherczegnek egy tál hangyapástétomot nyújthasson be alázatos
tisztelettel. A tátos nemességet nyere, „de Zabföld“ praedicátummal s
egy uradalommal, hol száz telkesgazda az esztendő minden szakában
szántsa, vesse, arassa a lónak legkedvesb termést.

A várban állott a nagy vígasság, s egyszerre szokatlan fény töltötte el
a királyi udvart. Minden szem álmélkodva tekinte föl, honnan eredhet a
szokatlan fény. És íme egy csillag ereszkedék le az ég boltozatjáról, s
Liliafiámma tündér és a varázs Zoradúró a csillagban űlének. Minden térd
meghajlott a kegyes tündér és a jóltevő varázs előtt. A varázs felkele,
s így szóla:

– Hogy Lindóró királyi herczeg él, azt köszönjétek egyenesen Liliafiámma
tündérnek. Midőn őt a kártékony Fanferína liliomlevélre csalá, azt
tüstént megtudá Liliafiámma, mint liliomok királynéja. Ha egy tűzszín
szegfűre csalta volna, nehezebben szabadúlhata vala ki fogságából; de a
liliom királynéja a gyermeket egy liliom kelyhébe rejtve vitte a
szénégetőhöz; elsüllyeszté egy bódító álomba, mely őtet minden
visszaemlékezéstől megfosztotta, s azt tevé, hogy a gyermek magát a
szénégető fiának higyje. A többit tudjátok.

S most Liliafiámma szólala meg: Ha kívántok valamit, adjátok előmbe,
mert engem sokáig nem fogtok látni. Szándékom az, hogy házasságba kelek
az én barátommal, a varázs Zoradúróval, s nehány évezeret a föld
közepében, a házasélet csendes örömei közt, töltök el. Menyegzőnk
vacsorája kész; kéményünk, a Vezúv, füstölg; és így hamar!

A három királyleány elébe lépett, s így szóla: Te csudaerőt rejtél
hajainkba, s mi adományodnak már, jól is, roszúl is vőnk hasznát. Ne
neheztelj, és ne tekints gondolatlanoknak, ha mi e csudaerőt ma, ily
nevezetes napon, utólszor kívánjuk használni. Mi öröm lehetne nekünk és
királyi férjeinknek, ha száz esztendeig élnénk, ifjak mindég és mindég
szépek, de gyermekeink egymás után hullonganának a sírba, unokáink és
kisunokáink pedig közöttünk forognának, inkább hasonlítva atyáinkhoz
mint maradékinkhoz? mi öröm lehetne azt látnunk, hogy körűlünk öröm és
boldogság virítanának, ha országaink lakosait inség nyomná? Vedd vissza
kegyedet, s eressz az élet közönséges sorsára. Engedd ennek helyébe,
hogy mindég azt akarjuk a mi népeinket boldoggá teszi!

S a három királyleány lemetszé varázserejű haját, s áltadá azt
Liliafiámma tündérnek, s a három királyfi örömmel szorítá őket
szerelemben habzó kebelére.

S mostan a nagyhatalmú Zoradúró szólala meg: Ezek szerint a
Százévi-Varázskalendáriom jövendőlése teljesedésbe ment, hogy ezen
ország lemondás által jut boldogléte főpolczára. Teljesítve vannak
ohajtásaitok, s kezeitekben minden eszköz, végrehajtani a mit
föltettetek magatokban. A mely leány kész szépségét s ifjúságát mások
boldogításának áldozatba hozni, az tündér; ezt mondja a Szellemország
törvénykönyve. Vegyétek vissza tehát kezeimből hajaitokat, mint
ugyanannyi varázsvesszőket, s boldogítsátok férjeitek, atyátok és
testvértek országát.

S amint a herczegkisasszony Capellidóra az arany, Bianchétta az ezüst,
Nérabella a vasvesszőket áltvevék, nemlátott zengzés hallatá magát a
légben, milyet még fül nem halla, s három aranyos prémű felhő szálla
alá, s elkapá a herczegnéket s királyi férjeiket.

Mi történt tovább, mint éltek az itten nyert hatalommal, mely
szerencsések voltak napjaik, mint boldogíták országaikat, nem tudjuk
elmondani. Annyit azonban nagy bízakodással állíthatunk, és az semmi
kétséget nem szenved, hogy a győzhetetlen, nagydicsőségű, nagykegyelmű
felség, Paffus király, Lindóró koronaherczeg ő magassága, valamint
Capellidóra herczegkisasszony is, s mátkája, az Aranyherczeg, s
Bianchétta herczegkisasszony, s mátkája, az Ezüstherczeg, s Nérabella
herczegkisasszony, és mátkája, a Vasherczeg, élnek s fris és ép
egésségben vannak, ha tudnillik – minden regéink szokott vége szerint –
meg nem holtak.



A VILIK TÁNCZA.

Lángoló szemekkel tekinte Oroszlánkőnek kevély ura várának fokairól az
út felé, mely, lecsavarodva a hegyoldalon, végig futja a keskeny
völgyet, s Trencsénnek tartva, mindenhol a Vág partjain, lakosoktól
hemzsegő lapályokba ér. Épen most szöktete ki a várból egy deli termetű
ifju, s kedvére ereszté délczeg lovát, élte vídám érzetében. – Hah!
kiálta a vár ura, vadon kaczagván, s int egyik cselédjének, hogy
gyermekét, Emelkát, szólítsa elő.

Ahogyan fekete felhők közzűl a szerelem szép csillaga mosolyg alá, úgy
lépe a leány atyja elébe. Ez őt némán viszi márványfolyosójára, s:
Látod-e azt – kérdé – a ki amott nyargal, s rá ismersz-e?

– Igenis, atyám, felele ez, elfogott szívvel s háborgó érzések közt; az
Gyula, a te udvarnokod.

– Kit utolszor látsz! dörgé az öreg.

A leányt elhagyák érzései, szemeit homály vonta be, s eszmélet nélkül
süllyede a mélybe, ha atyjának izmos karja el nem rántá. Visszavezeté
szobájába, s áltadá komornái gondjainak.

Gyula azonban vígan ügete, nem gyanítva mit végzett a haragos. Útja, így
vélé, a Templomvitézinek pöstyéni hospítiumokban végét éri, mert egy
levél vala nála a priorhoz, oly hagyással, hogy azt titkon adja meg.
Vágyott urának megtenni a kedves szolgálatot, s titkos küldetését
bízodalma jeleként tekintette. – Újabb fényben derűlének rá,
szerelmesre, jövendőjének aranyálmai; – mert melyik olvasóm nem gyanítja
már, hogy Gyula és Emelka szeretik egymást?

A nap hanyatlása felé megállott az erdőben, nem messze már a conventtől,
s várta az elsötétedést, mert senkitől nem látva akart menni a priorhoz.
A nap egyike vala a Május legszebbjeinek. Az esthajnal arany bíbora, az
égibolt fellegtelen kékje, a fülemilék mély érzésű jajai, a fák, a
bokrok, a mezők virágainak kedves illatozása, a gallyak szerelemlehellő
suhogása: mind ez oly lágyan, oly eltelve találá szívét; az egész
világot kebléhez szerette volna szorítani. De most a harangok bús
kongása, közelebb és távolyabb, a csillagok nevekedő tüze, a munkás élet
egyszeri eltűnése, emlékezteték, hogy ideje lesz indúlni. Méne a Vág
partján, dobogó bátor lélekkel, mintha gyanítaná hogy itt valami várja.
S íme feltűnt előtte a monostor, komolyan és hidegen, ahogy olykor az
élet szokott a szerelemben lángoló szívnek.

Jelt ada, ahogyan meg vala tanítva rá. A serviens felnyitá a vasajtót,
mely csendesen fordúla meg sarkán, s ezt kérdé lassú szózattal:
Szerzetünktől?

– Nem, felele Gyula; Oroszlánkő urától, a priorhoz.

– Jó; utánam tehát!

Doboga lépéseiktől a folyosó, midőn azon végig menének, s most egy kerek
grádicson lépegettek felfelé. A serviens megálla az első ajtónál, s
hármat kopoga, lassú hamar ütéssel. Egy szózat felele belőlről: Magam
vagyok. – A serviens inte Gyulának, s megnyitá előtte az ajtót, s eltűnt
a sötét folyosón.

Egy régi szelésű karszékben űle a prior, lámpája bágyadt fénye mellett,
mintegy élet nélkül, s úgy néze ki mint a sírkövek márványszobra. Az
ifju közelébb jöve, s a megőszűlt, összegörbedett prior rámereszté
szemeit. Gondosabban elnézvén a mécs gyenge világánál az ismeretlent,
tenyerét végig voná kopasz homlokán, mint azok szokták, kik valamely rég
elmúltat akarnak emlékökbe visszahozni.

Az ifju áltadá levelét, s a prior, mindég némán még, felbontá azt, s
megolvasta. Arcza mindinkább elborúlt, s szeme a levélbe látszék tapadva
lenni. Oly csendes vala minden, hogy Gyula tulajdon szíve ütéseit
olvashatta volna.

Sokára megszólala a prior: Neved?

– Fejérhegyi Gyula.

– Szüléid?

– Fejérhegyi Gyéza és Lorándi Eszter; de már nem élnek.

– Láttasd gyűrűdet.

– Utolsó adománya elhaló anyámnak.

A prior halvány arczát gyenge pirosság futá végig. – Inte neki, űlne le,
s így szóla: Elődöm hirtelen hívatott másfelé, s nem marada ideje hírt
adni Oroszlánkő urának a változás felől; hozzá szól a levél. Halljad mit
ír: „Vesztet levelem vivőjének, bizonyos vesztet! felejti, hogy neki
nincs oly fényes születése mint leányomnak, és mégis meri szeretni.
Vesztet! de titokban!“

– S szerelem nézi-e a születés egyenlőségét? – kiáltá az ifju.

– Hallgass! felele a prior; parancsom van a Rendtől, hogy teljesítsem
valamit urad kívánni fog – Gyula lángolva szökött fel űléséről; – de
téged, kedves ifju, nem bánthatlak. Jer, esküdd, hogy a mit tőlem
hallani fogsz, örök titokban tartod.

Az ifju teljesíté akaratát.

Szelíd hanggal, melyben a szív régóta rejtegetett lángjai a
leggyengédedebb ömlöngésekben rezgének, mondá a prior: „Menned kell, és
még ez éjszaka! Croatiába küldelek, mesterünkhöz, egy levéllel. Más vala
kirendelve ez útra, de te viszed. Viseld eszesen magadat, s dolgaidat
bízzad az égre. Ha minden elhagyand, én leszek védelmed.

– S miként érdemlem én ennyi részvétedet? kérdé az ifju mélyen
megilletve.

– Régen elmúlt időkre emlékeztetsz! felele a prior; ellágyúlva érzem
szívemet. Tol valami, kimondanom neked, a mi még mindég él keblemben, de
ajakimról soha el nem lebbene. Halljad tehát: Kétszer köszönhetd
anyádnak éltedet. Én őtet az ifjuság egész hevével szerettem, szeretem
még ma is, mint vezércsillagomat a sötét éjben. Gyakran látám atyja
várában; de látta atyád is, s szerette, mint én. Ki ne szerette volna?
De mit beszéljem neked szívem kínjait? Nem tűrhetém a habozást, azt az
örök reményt és örök csüggedelmet; egy vetéssel vágyék látni, koczkám
mit adand. Mentem atyádhoz, kijelenteni neki vágyamat. Fegyverneke
előtalála. Épen jókor! ezt kiáltá rám; a vár tele van örömmel; Esztike
most eskettetik Fejérhegyihez. – Gyűrűdet, mely újjodon van, a
fegyverneknek adám, vinné ajándékúl a menyasszonynak; megrántám paripám
fékét, s mentem, merre lovam vitt. A Templáriusok közzé állottam.
Anyádat tőlem a papi áldás, engem tőle a felesküvés zárának el. S ím
egyszer valamely lovancz jelene meg hospítiumunkban, hol valék. Sok
egyet s mást beszéle, mire nem is ügyelék; de midőn anyád felől kezde
szólani, felrezzene szívem. Beszélé, mely fénynyel méne véghez az
esketés; hogy a menyasszony mely szomorú vala menyegzője napján; hogy
csak a magzati tisztelet fogadtatá el vele férje jobját. Minden szava
gyilkos döfés vala szívemnek. Törvényűl tevém magamnak, hogy felőle
semmi hírt ne tudakozzak, s azt történetből sem hallék. Felsőbbjeim a
keletre küldének, megvívni hitünk elleneivel. Küzdéseimben kerestem a
halált, de fel nem találtam. Kevés hete hogy onnan visszajövék, hogy itt
vagyok, s érted örvendek hogy a szaraczének le nem vágának, mert így
megmenthetém életedet. De íme lecsorgott a homokóra; a csillagok tüzei
bágyadoznak; int az idő. Menj; kísérjen védangyalod! És ha majd
gyötrelmid közt roskadozol, s azt hiszed hogy már oda vagy, hogy nincs
többé szabadúlás; jusson eszedbe hogy én is roskadoztam, s Isten
megtarta.

Az ifju aléltan dőlt a pap karjai közzé. Az csengete, s belépett a
serviens. Gyula tántorogva méne ki szobájából, felszökelle lovára, nem
értve, nem tudva, vele mi történik. Szorúlt szívvel pillanta az felé,
hol Oroszlánkő kevélyen kél ki az alantabb hegyek sorából, s szíve
rettenetes gyötrelmek közt hánykolódott, midőn lovát az ismért útról
kénytelen volt elfordítani az újra, a nemismertre.

Oroszlánkőn azonban minden nagy csendben vala. Emelka alig tére magához
ájulásából, midőn a pöstyéni priortól hír jöve, hogy az udvarnok, haza
felé térvén tőlök, a Vág árjaiba fúlt.

Emelka veszélyes betegségbe esék, egyetlen csemetéje a régi gazdag
háznak! A kemény atya keblét rettegések rázkodtaták. Egy szerzetes
hívatott hozzá segédűl, ki érte a gyógyításhoz. Az visszahozá az életre,
de nem olthatá el kínjait. Látszatólag hervadozott a szép virágszál.

A nyár eltűnt, érkezék és el is szállott az ősz, s a tél egész
sanyarúságában álla be. A báró rengetegei közt tölté idejét, s űzögette
a vadkanokat, s olykor Temetvényt is, hol, amint gyanítani lehete, nem
kis dolgokat forralgatott a hely urával. S midőn így Oroszlánkőn
csendesség vala, midőn a hó sűrű pillékben hullongott, s a homály
szétterjengeté borzasztó szárnyait, s a néma hallgatást egyedül a
fagytól meredező sas vijongásai s a várbeli őrök éjjeli kiáltozása
szaggaták meg: Emelka előszólítá dajkáját. Perczege szenelőjében a tűz,
s a kisasszony eldőle párnáin, Gunda pedig ki nem fáradhatva beszélé a
mit még gyermekkorában Argírus és Stilfrid felől hallott; s hogy a
magyar nép mint jöve ki Ázsiából; hogy Svatoplug tót herczeggel mint
bánának; hogy dicső királyunk szent István és az ő térítői mely csudákat
tevének; s mikor ezeken általesett, hogy a szenvedő szerelmet mely
jutalom várja, s mely büntetés a hitszegőt; hogy sírjaikból a lelkek is
kikelnek, megbosszúlni az elárúlt, megcsalt szerelmet; és hogy a kik ez
életben egymástól eltépetnek, halálok után fognak egyesűlni.

Emelka, minden historiái között azt szereté leginkább, a mit neki a
dajka a Vilik felől beszéle. Azt Gunda mindég e szókon kezdé:

Vilinek, édes gyermekem, az oly leányt hívják, ki mátkakorában hal el. A
Vilik szűnet nélkül járnak-kelnek, megállanak éjfélkor a keresztútakon,
s ott tartják tánczaikat. Ha férfit kapnak elő, addig tánczolnak vele,
míg az is elhal, s az osztán a legifjabb Vili mátkájává lesz, ki ily
legény által jut nyúgalmára; mert míg ilyet nem talál, szüntelenűl
borongolnia kell. Így jára nekem is egy ifjabb leánytestvérem. Hányszor
nem láttam szegényt a hold szelíd világában! – S elbeszélé az olvadozó
Emelkának, hogy az mint szerette vala mátkáját, mit nem szenvedett
érette, s mint hala meg keserves kínjai között. Emelka a tündérvilág
regéiben szereté felejteni földi életének nehéz súlyait.

Közelíte a tavasz, s a báró, amint egy nap Temetvényből jöve, kimondá
leányának hogy ő menyasszony, és hogy Temetvényi a mátkája. Emelka
ismeré atyja hajthatatlan akaratát, s nem szólva méne ki. A kemény öreg
kedvtelve néze ki a Vág völgyére. – Itt, és jobra s balra, meg’ túl a
hegyeken, én vagyok az úr! én és a vőm! – mondá magában. – Emelka mély
szenvedései közt felkiálta az egekre, s kérése meghallgattatott. Színe
mind halaványabb leve, ajka klárizsai eltűnének, szemének kékje elalvék,
hajai, feketék mint a holló, gyűrűzetek nélkül lapúlának el karján és
keblén, mintha oda a halál terítette volna ki gyászleplét. Elhala. –
Atyám! – ez vala utolsó nyögte – megbocsátom hogy Gyulát kitépéd
keblemből! – S ennek csontjaiban megrendűlt a velő. S amint koporsója
bészegezteték, leviteté azt erdejébe, egy barlang mellé, s ott temetteté
el. Maga a barlangba kele lakni, és soha többé szó nem jöve ki ajakin.

Szokatlan sebességgel hata el a hír kereskedők által Croatiába is, hogy
Oroszlánkő pusztán áll. Gyula a hírre sietett hona felé. – Életem nem
hasonló-e a virághoz – úgy sohajta – mely legszebb tavaszában tapostatik
el? Ám legyen! De hulladozzanak tehát hervadt levelei, hol boldogságom
sorvadozik. Ha az öreg meg nem engedi hogy együtt őrizzem vele a kedves
Emelka fekvőhelyét, öljön meg; én onnan nem távozom!

Estve ére Oroszlánkő alá, eltikkadva hosszú útjában. Leírhatatlan rezgés
voná a mélytitkú erdő belsőjébe. Zörgés vevé körűl, mint az ősz
lombjaié, midőn szelek kevergetik; szaggatott hangok csapdosák füleit,
mint a gyászoló fülmilék jajai; gyöngéd csillám, hasonló a
fénybogáréhoz, szikrázgatott a sötétben; a hold tele karimában lépe ki
felhői közzűl; a torony órája éjfélt vere, s Gyula a keresztúton állott,
körűlfogva Viliktől. Szelíden emelkedének szózatjaik; szomorgó ének,
eltelve a szív vágyainak bánatával, eltelve ki nem elégített
szerelemmel, folyt ajakiról. S a táncz mindég sebesb leve; a mátkagyűrűk
és a rozmarínkoszorúk ki-kitetszettek; folytak hajfürtjeik, mint a
foszló köd. Az egyik Gyulához közelíte, s karon kapá. Ez rápillant az
árnyékra, rá ismér, s nevén kiáltja: Emelka! Szemébe pillant a leánynak,
s pillantása megmered. Mellyére szorítja a leány, s az ifjú mellye nem
vér többé; megcsókolva, s halva van.

Az öreg másnap kijöve barlangjából, hogy a völgybe szálljon alá, s egy
rózsatőnél lelé a holt ifjat. Rá ismere szerencsétlen udvarnokára.
Irgalom Istene, bocsásd meg vétkemet! így kiálta fel. Ekkor vállára
emelé a testet, s lyánya mellé temetteté.

Sokszor jelenének meg álmainak lyánya s veje, ragyogva mint két
hajnalcsillagok, s bocsánatot lövelének rá, s vígasztalást fájdalmiban.



A KÉT TESTVÉR.

Egyszer volt két testvér. Természetök nagyon különbözött egymástól: az
egyik szelíd volt és jó, a nagyobbika haragos, irígy. Az ifjabb szerette
az idősebbet, de ez mindég boszantotta azt. Amint annyira megnőttek,
hogy iskolába lehete őket jártatni, atyjok meghala, s ők elhagyák
honjokat, s kimenének széles e világba. Ahol útjok kétfelé vált,
megállott az idősb, s így szóla az öccséhez: Menj te jobfelé, én balfelé
megyek, s légyen az közöttünk a kötés, hogy a melyikünk nagyobb urrá
lesz a másikánál, szúrja ki a másik szemét, mihelyt összeakadunk
egymással. Az ifjabb kérte a nagyobbat, gondolná meg, mely kegyetlenség
volna azt tenni; de az abba nem hagyá, s az ifjabb kénytelen vala
ráállani. Ekkor elváltanak egymástól, ez jobra, az balra, s ez is, az is
iskolát keresének, hogy tanúlhassanak valamit, s így belőlök ember
válhasson.

Már nehány évekig folytaták a tanúlást, s az ifjabb jól tanúlt, midőn
egy estve kiméne sétálgatni. Messzéről láta jőni egy kocsit, négy szép
szürkével, de ki ül a kocsiban, azt kivenni nem lehete, oly igen sebesen
vágtatának a lovak. Ekkor ezt mondá magában az ifjabb: Ez nagy úr lehet.
– A kocsi elhajta mellette; oda néz, s ráismer a bátyjára. Rákiáltott:
Bátyám! bátyám! mint örvendek hogy láthatlak. – Bátyja megállítá a
szekeret, s látván öccse mely szegény ruhában vagyon, tudakozá: Mi vagy
te, öcsém? – Az felele: Én még semmi nem vagyok. – Én pedig, felele
amaz, tiszttartó vagyok egy nagy úrnál, s látod mely szép kocsim és mely
szép négy szürkém van? Emlékezel, mit végzénk magunk közt, hogy ha
összeakadunk, a ki nagyobb úr lesz mint a másik, vájja ki a másik
szemét. Nézz fel hát a napra utolszor, mert azt ugyan meg nem látod
többé. Az ifjabb felnéze, de nem a napba, hanem Istenhez, s könyörge, ne
hagyná el őtet bajában. Ekkor mondá bátyjának: Ha csakugyan oly
kegyetlen akarsz lenni, hogy elveszed szemem világát: arra kérlek,
bátyám, vezess aztán egy feszűlet alá, hogy imádkozhassam és ott
meghalhassak. Gonosz bátyja ígérte ugyan, de nem vala szándéka megtenni
a mit ígére. Amint kiszúrta szemeit, elvezette azt egy akasztófa alá, s
ott hagyá magára.

A világtalan most buzgóan könyörge, és sokat. S ímhol repűl három holló
a világnak megannyi részeiről, s leszállott az akasztófára.

– Beszéljétek elő, mi történt nálatok; azután én is elbeszélem, mi
történt minálunk.

Egyik holló ezt felelé: A mi királyunk felette szomorú. Egy fája vala,
mely ezüst körtvéket terme; s a király a fát nagyon szerette mind
szépsége miatt, mind hogy körtvéi igen ízletesek voltak. Már hét
esztendeje, hogy a fa nem terem, s ezért ily szomorú a király.

– S senki sincs, a ki segítsen? kérdé az első holló.

– De igen, felele a második. A fa tövénél egy varangyék fúra lakást, az
szíjja magába a mi ezüstnek a fába kellene menni. Ha a varangyékot
kiásnák, megölnék, ismét oly gyümölcs teremne a fán mint egykor. De azt
csak huszonnégy gyémánt golyó ölheti meg, még pedig ha mind a huszonnégy
egyszerre lövetik rá.

A harmadik holló így szóla: A mi királyunk felette szomorú. Fia kiesett
az ablakon, s kiütötte mindkét szemét, s orvosai neki szemet csinálni
nem tudnak.

Akkor kérdé a második holló: S nincs senki hogy segítsen?

– De igen, felele a harmadik. Ezen akasztófa tövében egy fű nő; ha azt
rakják fel a király fiának, mingyárt látni fog.

Ekkor mondá az első holló: Rajtam a sor, s most én mondom el, nálunk mi
történik. A mi királyunk felette szomorú. Valamit talált, a mit meg nem
tud fejteni: egy üveg koporsót, s abban egy nagy szépségű leányt; a
leány napról-napra szebbé lesz és nagyobbá, de soha nem serkenhet fel.

Akkor kérdé a második holló: S nincs senki, ki segéljen?

– Nehezen, felele az első, mert a leány történetét senki nem tudja; s ha
volna is, még szomorúbb volna, hogy azt maga nem találta ki. Egy mód
volna segíteni a bajon, s az abban áll, hogy van egy fehér grifmadár,
annak farkából kellene szerzeni egy tollat. Az mindenre felel, a mit
tőle kérdenek. De a fehér grifmadár nem könnyen ád ki tollat a farkából,
s ki merne közel menni hozzá? – E szóra a három holló felröppene, s arra
felé szállott, a merre magának tetszett.

Amint a világtalan nem hallá őket többé szólani, ledőlt a földre, s
előveve egy fűvet a másika után, ahogy egyike vagy másika kezébe
akadott, s mindeniket rátette szemére. Ezt gondolá magában: Talán
ráakadok arra a sok között, melyet a hollók emlegettek. S ezzel együtt
ezt is gondolá: Ha fellelem azt a fűvet, egész életemben könyörűletes
leszek az eránt, a kit bajban fogok látni. Amint ezt gondolá el, egy
fűvet szakaszta ismét, rátette két szemére, s – látott! Akkor hálát ada
Istennek, hogy visszakapá szeme világát, s felkölt, hogy segítsen a
három királyon, kik felől a hollók beszélettek.

Legelőbb azt éré, a ki az ezüst körtve miatt szomorkodott. Egyenesen
méne az udvarhoz, s be kívána eresztetni.

Akkor rákiálta az őr: Ki vagy te? – Azt felelé hogy ő kertész.

– S mit keresel?

– Én ezüst körtvét akarok termeszteni.

– Másféle emberek is voltak itt már mint te vagy, és még sem tudtak. De
minthogy itt vagy egyszer, csak menj tehát!

Belépvén a palotába, mélyen meghajtotta magát, s így szóla a királyhoz:
Uram király! én ezüst körtvét akarok termeszteni. A király képe
felderűlt, s ekképen felele hozzá: Ha azt tudod, neked adom országom
felét. Ő pedig ezt válaszolá: Nékem ahhoz huszonnégy kapás kell s
huszonnégy katona; de ezeknek gyémánttal kell megtölteniek puskáikat.

– Az én testőreim mindig gyémánttal lőnek, mond a király.

A király egyet inte, s azonnal előállott huszonnégy katona, puskásan, és
huszonnégy napszámos, kapával. Közikbe vevék a deákot, s elmenének a
kertbe. Amint megállának a körtvefa mellett, úgy hagyá a deák, hogy a
huszonnégy napszámos kapálja fel a földet a fa tövében, valamíg egy nagy
békát lelnek; s akkor szökjenek félre a béka elől, mert az igen mérges.
A huszonnégy ember megtevé a mit a deák parancsola, s amint félnap
hányák a földet, ráakadtak a békára. Félreugrék előle minden, mert az
oly nagy volt mint egy disznó; ezüst pánczél vala egész testén, s tüzet
lihege. A huszonnégy katona pedig nem ijedt meg; felvonák sárkányaikat,
s amint a deák nekik ezt kiáltá: Lobbants! sült a puska, s a varangyék
felfordúlt, s messze elnyújtotta két lábát. A fa egyszerre virágzásnak
indúlt, s az ezüst körtve fürtösen függe gallyain. A király leszakaszta
egyet, és mivelhogy az igen jóízű vala, a deáknak adta fél országát, úgy
hogy az mingyárt fél királylyá leve. De a deák így szóla: Uram király,
nekem messze ám az útam; adj tehát nekem ebből három körtvét. A király a
három körtvét tulajdon kezével szakasztá le, s a deáknak adta. Az pedig
ment, felkeresni a két másik szomorkodó királyt.

A második az volt, a kinek megvakúlt a fia. A deák egyenesen ment az
udvarhoz, s bé akara eresztetni. Az őr rákiálta: Ki vagy te? Azt felelé
hogy ő doktor.

– S mit keresel?

– A herczeget akarom meggyógyítani.

– Másféle doctorok valának itt már mint te vagy, s mégsem boldogúltak.
Te sem fogsz.

Pajtása megszólala: Tudod hogy a király mit parancsolt: eresszünk hozzá
mindent, még ha czigány volna is, mihelyt doktornak mondja magát. Menj
be bátran!

A király a maga thrónusán űle, s igen szomorú volt. Mélyen meghajtá
magát a deák, s így szólott: Uram király, meg akarom gyógyítani fiadat.

– Jer hát, felele a király; ha meggyógyítod, tiéd az országom fele.

A király lelépegete thrónusáról, s maga vezette el őtet beteg
gyermekéhez. A deák elővevé a fűvet, melynek gyógyító erejét maga is
tapasztalá, rátette a herczeg szemére, s az tüstént látott. Azon a
király annyira megörűlt, hogy mingyárt neki adta fele országát, amint
megígérte vala, úgy hogy már két fél országai valának. De a deák így
szólott: Az én útam messze út ám! Maradjon nálad a félország, míg
visszafordúlok.

A király és a herczeg megígérék, hogy addig gondját viselik. Ő pedig
ment a harmadik királyhoz, a kit megölt a bú.

Amint a deák az udvar kapujához ére, a király fennt űlt a maga
thrónusán, s így szóla ministereihez: A kapu előtt egy fiatal ember űl,
s velem akar szólani, hozzátok elő. – A ministerek lemenének, ott
találták a deákot, s álmélkodának a király bölcseségén. Belépvén a deák,
a király inte ministereinek, s azok a királyt ott hagyák.

Amint a király és a deák magokban maradának, így szóla a király: Te
nekem azt akarod elmondani, hogy az üveg koporsóban fekvő leány kicsoda,
s mi történt vele. Menj, nézzed elébb.

A király megránta egy ezüst zsineget, felgörge a kárpit, s a deák
meglátá a leányt. Rettenetesen megtetszett neki a leány, mert az
rettenetesen szép vala, s a deák így szólott:

– Uram király! ne higyje felséged, hogy én okosabb vagyok felségednél;
nékem félannyira sem ér bölcseségem. De ha megígéri felséged, hogy ezt
nékem adja feleségűl, módot adok felségednek, hogy maga tudja meg
történetét, s kitalálja, mint kelljen életre hozni.

A király bámúlással hallá a deák okosságát, s ezt mondá neki: Légyen meg
a mit akarsz.

A deák egyet fordúlt, s ment, felkeresni a fehér grifmadarat.

A deák sok napokat tölte már útazásában, oly országokon végig, hol sem
ember, sem más állat nem lakott; de egyszerre nagy tombolást hallának
meg fülei. Tudni akarta, honnan jöhet a tombolás. Ment tehát éjjel
nappal, s a tombolás mindég mindég nagyobb leve. Amint a reggel
felhasadt, két hegy között látta magát. Azok harczolának egymással, azok
tomboltak úgy. Mint midőn két kakas szökdös egymás szemébe, vagy mint
midőn egyik kos a másikat öklelgeti, úgy szökdelt, úgy taszigálta
egymást a két hegy, s a mely út a fehér grifmadárhoz vive, a két
egymással harczoló hegy közt méne el. Akkoron mondá a deák: Kegyelmes
nagyságos Hegy uraimék, alázatosan kérem kelmeteket, légyenek csak annyi
kevés várakozással, míg itten keresztül mégyek.

Az egyik hegy kérdé: Hová akarsz menni?

A deák felele: A fehér grifmadárhoz.

Akkor a másik hegy: Jó, szaladj el hát közöttünk; de légy olyan jó, s
tudd meg a fehér grifmadártól, meddig kell még harczolgatnunk, s hozzd
el feleletét. Mindketten beléfáradánk a verekedésbe, s még sem lehet
megszünnünk.

– Szívesen megteszem, felele a deák. S a két hegy egész erővel erőlködék
nyugva maradhatni, de mindég tombolt állásában, míg a deák köztök
elsuhant. Alig vonta ki lábát, s a két hegy megint verekedett.

Megint sok nap ment a deák oly országokon, hol sem ember, sem más állat
nem vala, míg végre a Holttengerhez ért. Ezen által kell vala mennie, de
nem talála sem hajót, sem szálat; ellenben egy vén dadát láta meg egy
dióhajban. Ez vala az egyetlenegy hidas a Holttengeren. A vén dada
mindazt a ki általmenni akara a Holttengeren, kivetette a dióhajból,
hogy annak kínosan el kelle veszni.

A deák így szóla: Szép Tekintetes Asszonykám, kérem alázatosan, vigyen
által engem!

A szép tekintetes asszony felele: S hová akarsz menni?

– A fehér grifmadárhoz.

– Jó, áltviszlek; de ígérd meg, hogy nekem választ hozandasz, meddig
kell még itt révészkednem?

– Szívesen, felele a deák. – Ezzel belé űlt a dióhajba a szép vén dada
mellé, s három nap és három éjjel szüntelen menének, s úgy értek által a
Holttengeren.

S most a fehér grifmadár residentiájában vala. De a fejér grifmadár nem
vala otthon; csak gazdasszonyát találta.

Az nem tuda eléggé álmélkodni, midőn meglátá a deákot, mert nyolczvan
esztendeje vala már hogy itt lakott, a nélkül hogy embert látott volna.

– Mit akarsz nálunk? kérdé a deáktól.

– Egy tollat a fehér grifmadár farkából.

– Jaj neked, fiam! monda amaz; azért ugyan életeddel fogsz fizetni.

S most a deák: Nemzetes asszonyom, kérem szépen kigyelmedet, szánjon
meg; kérje a grifmadarat, hogy ne bántson. Imhol egy kis ajándékot
hoztam asszonyságodnak. – S e szókkal által adá neki a három ezüst
körtvét, a mit útjára az első búslakodó királytól hoza.

– Miként jutsz te e gyümölcshöz? kérdé az agg dada, s a deák elbeszélé
neki az egész történetet. Akkor mondá neki a gazdasszony: Meg sem
álmodhatd, mely kedves szolgálatot nyújtottál a fehér grifmadárnak;
aligha teljesítve nem lesz a mit kívánál.

Ki sem mondá jól a szót, midőn egyszerre kimondhatatlan zuhogást
hallának, mint a fergetegeké a legirtózatosb éjeken.

– Mi ez? kérdé a deák.

Az öreg felele: A fehér grifmadár jő; szárnyának mindenik mozdítása hét
mértföldre hozza végig. Bújj el hamar; ha meglát, egyszerre eltép.

A deák az ágy alá vonta magát; a gazdasszony pedig bevoná a kárpitokat,
hogy a deák ki ne látszassék. Alig tudta ezt megtenni, s íme a grifmadár
leereszkedék a felhők közzűl.

A fehér grifmadár igen kedvetlen vala, s búsan és hallgatva jára fel és
alá. Az öreg hozzá lépett, s e szókkal igyekszék felvidítani:

– Hát neked mi bajod?

A fehér grifmadár felele: Tudod hogy az én nagy ellenségem a varangyék,
hét esztendő olta már az ezüst körtvefa alá vette magát, s ott egy ezüst
pánczélt csinál magának. Ha kilencz esztendeig dolgozhatja pánczélját,
rajta nem eshetik seb, őtet senki meg nem győzheti, s az enyéimeket
iszonyú csapás várja. Én tudom, mint lehetne őtet megölni, de azt
mondanom senkinek nem szabad, sőt csak azt sem tudakoznom, ha él-e még,
és hogy mit csinál. A kilencz esztendő majd kitelik, s ez ejt ily nagy
gondokba. De mi ez? én emberhús-szagot érzek.

Az öreg neki ezt mondá: Éhes lehetsz ily hosszas repűlésedben. Nesze
gyümölcs! – s elébe tevé a három ezüst körtvét.

A fehér grifmadár egyszerre felvídúla, megszelídűle, s ezt mondotta: Az
ezüst körtve azt mutatja, hogy az én nagy ellenségem a varangyék ölve
van. Akárki tette azt, nekem mindég kedves leszen, s három kérdést
engedek neki.

Amint a deák ezt hallá, kibúva az ágy alól, nagy alázatossággal meghajtá
magát a fehér grifmadár előtt, s beszédét ígyen kezdette: Nagy
bölcseségű, tudományú Grifmadár, én, én öltem meg a varangyékot.
Minthogy tehát oly kegyes valál, megígérni hogy három kérdést
engedendesz, teljesítsd, könyörgök alázatosan, a mit ígérél. Először,
mondd el nekem, meddig fog még az az asszony a dióhajban révészkedni?

A fehér grifmadár: Egész életében; annak nincsen szabadúlás.

– Másodszor: meddig fog még a két hegy csatázgatni egymással?

– Míg egy embert magok közzé nem szorítanak s össze nem zúznak.

– Harmadik kérésem: engedd hogy farkadból kihúzhassak egy tollat, s
elvihessem.

A fehér grifmadár felele: Ha oly igen nagy nem volna szolgálatod melyet
nekem nyújtottál már a gondolatért is széllyeltépdelnélek. De
megígértem, s szavamat állom. Fogj meg egyet farkam tollából, s mikor a
gazdasszony ezt mondja: egy, kettő, három, rántsd ki hamar. – A fejér
grifmadár most kétlábával belécsimbalkozott két hegybe, s fejét a
folyamba hajtotta le. A vén gazdasszony elkezdé a számlálást: egy!
kettő! – három! s a toll a deák kezébe maradt. A fejér grifmadár a
szerint ordíta kínjában mint száz mennykövekkel terhes fergeteg; a két
hegyet porrá morzsolá, s kiitta a folyamot. Oly igen nagyok voltak
kínjai.

A vén gazdasszony felhozá a vacsorát. A fejér grifmadár sok túdós
dolgokat beszéle a vacsora felett, használatosokat a deáknak, s végre
fekünni menének.

Más nap reggel a fejér grifmadár ismét kirepűle, elnézni mi történik a
világon, a deák pedig útnak indúlt haza felé. A Holttenger mellett
megszólítá a vén dada: Hozsz-e nekem feleletet?

– Hozok, mondá; de elébb vígy keresztűl a vizen.

A vén dada általvivé, s a deák sebesen másza fel egy fára, s onnan
kiáltá a vén asszonynak: Te soha ki nem szabadúlsz; holtodiglan itt kell
maradnod.

Ezen a vén dada annyira megharaguvék, hogy belé veté magát a tengerbe, s
ott veszett. De a tenger nagy habokat löke ki magából, hogy a deák sok
mértföldekre nyakig jára a vizben.

Most a két birkozgató hegyhez ére el.

– Hozsz-e nekünk feleletet? kérdék ezek.

– Hozok, mondá; de csak akkor mondom el, mikor álteresztetek magatok
közt.

A két hegy erőt veve magán, s keresztűlereszté a deákot. Akkor ezt
kiáltá nekik: Míg valakit magatok közzé nem kaptok, s össze nem
roccsantjátok.

– Jaj! ordítá a két hegy, mikor lesz még az? – Megújított dühhel újra
elkezdék döngetni egymást.

Szerencsésen elére a búslakodó királyhoz, meghajtá magát előtte, áltadá
neki a fejér grifmadár farka tollát, s ezt mondá neki: Ez a toll magában
írja le valamit tudni ohajtasz, s így te vagy a legokosabb ember az
egész föld kerekségén.

A király erre így válaszola: Azt mingyárt meglátjuk. – Elzárkozott a
deákkal a maga titkos szobájába, s ezt mondá a tollnak: Beszéld elő, mi
az a mit én most tudni vágyok. Sokáig íra a toll, s azzal végig nyúlt a
tintatartón, hogy magát kipihenhesse. A király a deákkal az asztal mellé
űle le, s ezt olvasák:


A HÓLEÁNY TÖRTÉNETE.

Egyszer volt egy király. Annak egy királynéja volt. De nem voltak
gyermekeik. A királyné azon felette szomorkodott. Amint egyszer az
ablakban űlt és varrott, megszúrta tűjével az újját, s egy csöpp vére a
hóba csöppent. – Ah, mondá a királyné, ha lyányom volna, oly fejér mint
a hó, s oly piros mint a vér! Nem sokára azután gyermeke született: egy
leányka, s fejér és piros mint a hó és mint a vér, mire nézve Hóleánynak
neveztetett. De a királynénak meg kelle halni.

Hét esztendő múlva más királynét veve. Az mindég nézé magát a tűkörben,
mert felette szép volt, s sokat tarta szépsége felől. – Tűkör, így szóla
egykor, nem én vagyok-e a legszebb asszony a világon? – A tűkör így
felelt: Felséges királyné, te ugyan igen szép vagy, de a Hóleány
hétezerszerte szebb. – Ezen a királyné rettenetesen felharagudott, s
megparancsolta egy vadászának, hogy a leányt vigye ki az erdőbe s lőjje
agyon.

A vadász a leányt elvitte az erdők közzé, de agyon nem lőtte, mert az
igen igen szép volt.

– Menj innen édes lyánykám, mond a lyánynak, de messze, igen messze! itt
veszély lebeg feletted.

A leány ment, míg estve lett. Akkor egy viskóba ére, hol hét törpe
lakott. A hét törpe szívesen látá a leányt, s oly gondját viselék,
mintha saját lyányok volt volna.

A vadász kénytelen vala megcsalni a királynét. Egy szarvasborjút lőtt,
kimetszette nyelvét, s azt mondá a királynénak, hogy az a leány nyelve.
A királyné nagyon megörűlt.

A királyné megint nézé magát a tűkörben.

– Tűkör, tűkör, nem én vagyok-e legszebb asszony e világon? – Felséged
ugyan igen szép, de a Hóleány a hét törpénél hétezerszerte szebb.

Ezen a királyné nagyon megharagvék, parasztasszony-ruhába öltözött, egy
kosár méregbeáztatott almát víve karján, s elment a hét törpéhez az
erdőbe. A hét törpe közzűl egy sem vala a háznál; kimentek volt
dolgaikra. A királyné békopogtatott. A Hóleány megnyitá az ajtót; nem
ismere a királynéra, s azt hitte hogy valamely parasztasszony, ki
vásárra mégyen. A királyné megszólította a Hóleányt: Végy almát tőlem!

– Vennék, felele ez, de nincs pénzem.

Erre a királyné: Minthogy szépecske vagy, ingyen adok neked egyet. Ekkor
a legszebbet, de egyszersmind legmérgesebbet elővevé, ketté szelé, s a
Hóleánynak adá. A Hóleány alig nyele el egy szeletet belőle, s halva
feküdt. A királyné nagy örömmel távozott a viskótól.

A hét törpe halva lelé a Hóleányt, s nagyon szomorkodék hogy azt fel nem
ébresztheti. Üvegkoporsóba fekteték a Hóleányt, s kitették az erdőbe, s
az egyik mindég strázsálá. Uram király, úgy leléd őtet te is. Hogy te
azt egy nagy titkon vevéd meg a hét törpétől, nem szükség neked
mondanom; azt te tudod, s vége a Hóleány történetének. –

Király s deák nem kevéssé álmélkodának a történeten, s a deák
megszólala: Uram király, engedd, hogy a tollnak én is tegyek egy
kérdést. De a király ezt mondotta rá: Nem! tudom én mit akarsz kérdeni;
toll, felelj.

A toll felkölt a tintatartóról, s írt: – A Hóleány nem nyelte el az
almát; úgy tüstént megholt volna; szájában vagyon az még most is, s csak
szédűlésben vagyon. A deáknál van egy fű; az magához hozhatja.

A deáknak csak most juta eszébe hogy nála még a fű, mely őtet és a
király fiát meggyógyította. Végig voná azt a Hóleány szemén és száján, s
az megnyitá szemeit, kipökte az almaszeletet, s nem volt semmi baja.

A király elhíresztelé hogy ő nagy menyegzőt akar tartani, s meghítt reá
sok hatalmas királyokat, királynékat, a többek közt azt is, a ki a
Hóleányt megétette. A királyné nagy gonddal felczifrálta magát, megálla
a tűkör előtt, s ezt mondotta: Tűkör, tűkör, nem én vagyok-e a legszebb
asszony a világon?

– Felséged öregszeni kezd; már igen sok van, a ki még szebb. De legszebb
az egész világon a Hóleány, kinek menyegzőjére felséged is meg van híva.
Az hétezerszerte szebb mint a legszebbek egyetemben.

A királyné akkor nagyon megharagudott; összetörte a tűkröt, felűlt egy
felhőre, mert nagy varázs vala, elszállott a felhővel, s soha többet nem
látszatott.

De a deák és Hóleány menyegzőjén nem csak királyok és királynék, hanem
szegény emberek is jelenének meg nagy számban, kik ezektől segélyt
vártak. Amint a deák kijöve a templomból, s osztogatta alamizsnáját,
bátyja ötlött szemébe a koldusok között. Elvitte azt a palotába, s így
szólt hozzá: Emlékezel hogy kitoltad szemeimet, mert te már tiszttartó
valál, én pedig csak szegény deákocska? Én most király vagyok, te pedig
koldus.

– Szúrd ki hát szememet! kiáltá az vad kevélységgel.

– Nem, mondá a szelíd testvér; én neked megbocsátok, s sok pénz urává
teszlek, külömben nyomorúságban halnál meg.

– De beszéld elő elébb, mint levél te királylyá.

Amint az ifjabb azt neki elmondá, az idősebb felkölt, elment az
akasztófa alá, s várta hogy a hollók szálljanak le hozzá is. Ezt gondolá
magában: Ha az öcsém a hollók által király leve, én császár lehetek,
mert én több vagyok mint ő. Akkor ismét kiszúrom szemeit. Oly kaján
lelkű vala ő, hogy az öccse jósága nem ellágyította, hanem még nagyobb
gonoszságra ingerlette.

Sokáig várakozott az akasztófa alatt, igen sokáig. Végre előszállott a
három holló.

Az egyik így kezdé a beszédet a két más társával: Tudjátok, hogy
bennünket egy deák kihallgata, s hogy a három királynak elverte
bánatját?

A második így felelt: Tudjuk; ezután jobban kell vigyáznunk, hogy ki ne
hallgassanak megint.

S a harmadik: Nézzétek, itt leseget utánunk ismét egy, még pedig egy
megátalkodott, gonosz lelkű.

– Álljunk neki mind a hárman, s csipdessük addig, míg el nem vesz! –
kiáltának most, s neki-álltanak, összecsipdesék, míg egy íze sem marada
épségben.

A deákot és a Hóleányt az egész világ szerette. – Élnek-e még, nem
tudhatjuk; de méltók voltak hogy éljenek örökkön és örökké.



ARDÓNAK URNÉJA.


I.

Kedvetlenűl űle Messzer Giovánni az elvénhedett tölgy alatt,
nekimeresztvén szemeit a fellegektől hányt égre, melyen úgy kavargának a
felhők mint az ő keblében az érzelmek. Olykor hévvel kapa guitárrja
húrjai közzé, mintha keble vészeit a zengés ereje által akarná
elcsendesíteni; de lelke vadabb hánykódást szenvede, mint hogy ezt vagy
azt tehesse; húrjai siketen nyikogának heves érintései alatt.
Bódúltságában nem sejté, hogy a völgyből dobogás hat hozzá, hallhatóbban
mindég, és hogy végre két idegen áll mellette, kik rá komolyan
tekingetnek. Egyike ezeknek Bellapietra vala; súgár növésben s gyönyörű
arczczal, és – a mi szokatlan az ő honában – szöghajú, s szemei kékek.
Az Giovánninak ifjú barátja volt; együtt jöttek Robert Károly
királyunkkal Nápolyból, midőn ez koronánk bírásáért készűle megküzdeni.
Másika egy fegyverben megőszűlt magyar vala, ki a két olaszt megkedvelé
hűségökért egymás eránt, s tettek által gyakorta bizonyított vitéz
lelkek miatt.

Amint Messzer Giovánnit belső hánykódásai végre felszökteték üléséből, s
ő ezeket megsejté, így szólla hozzájok:

– Egy nap közelít felénk, mely eldönti dolgainkat. Fennmaradunk-e
azontúl, s melyikünk marad életben, azt tudni nem lehet. Elmondom tehát,
honnan erednek hánykódásaim, nehogy bennem megütközzetek; mit ítél
felőlem a sokaság, arra kevés gondom. De előbb tegyük, a mi, mint
vezéreknek, tisztünk. Azután összetalálkozunk Ardó mellett, a hársnál.

Ekkor különválának; mindenike megjárá őrhelyeit, a vitézeket
gyúlasztgatá, hogy lennének mindég készen; az ég sötétedik, s eddig is
tapasztalák, ellenségök mely fortélyos, mely vitéz, mely vakmerő.

Éjfél vala midőn kerengésöket elvégzék. Giovánni jelene meg legkésőbb.
Ama dombon, hol most az udvarház, nagy lángban ége a tűz, s a vitézek
elnyúlának körűle. Egyik csoportjok falatozott, a másik lovaikhoz láta,
némelyike fegyverét, szerszámát csínosgatta, élesítgette. Egy más
csoport mesélgetéssel tölté az időt; mert közöttök sokan valának, s ez
világosan mutatja ázsiai eredetünket, kik virradtig fonák, ha kelle, a
mesélést, mit a magyar katona, a magyar pásztorember, s a szüretelők,
aratók, még ma is gyakorlanak. Bizonyossá tévén magát a három vezér,
hogy sergeik vígyázatlan nem maradnak, s így nem retteghetni hogy
meglepessenek, lelépdelének a hárshoz. Giovánni hátát a vastag fa
derekának veté, úgy hogy szeme előtt látá a sárosi várat, s így kezdé
beszédét:

– Emlékeztek barátim, hogy urunk a király engem küldött vala előre a
zsoldosokkal, tanúlnám ki a hely fekvését, míg utánunk jövend, megtörni
a kevély Trencsényi Máté gróf hatalmát, ki maga marada fenn ellenei
közzűl. Bejárám tehát a vidéket, hegyről völgyre, hol egész sergemmel,
hol csak válogatott vitézimmel, olykor egyedűl is, s néha szokott
öltözetemben, s ahol kelle, idegen köntösben. Egyik mászkálásom alatt
eltévedék. Kifáradva értem a hárshoz, s egy leányszemélyt találtam
árnyékában. Kértem, szánna meg s adna ennem. Egy fazék tejet teve
előmbe, s azolta nem ismerem magamat. Te, Bellapietra ismersz; te pedig,
régi fegyvertárs, elhihetd, asszonyi arcz engem úgy nem tuda soha
megilletni, ahogy megrettenteni semmi fegyver nem tudott. Kevélykedtem
hideg nyúgalmamban, s a pillantat, mely elszédítheté vala a világnak
minden férfiait, egy szép gömbölyeg lágy kacsó szorítása, és mindazon
kedvezések, melyekben magát a kölcsönös szeretet kinyilatkoztatja,
boldogítottnak érzi, nekem annyi vala mint egy pohár víz. Sokszor
mondám, hogy engem semmi nem hozhat lángba, hanemha valamely isteni
lyány egy csésze naphtával jő nekem, mely – amint a keleti útazók
beszélik – meggyúlván egyszer, el nem alszik, míg magával együtt edényét
is megemésztette. Oly hideg valék azon szerencsétlen – nem! azon
szerencsés szép napig, mely e tájra hozott. Míg a tejet iszom, imhol jő
egy elszabadúlt paripa, s megáll a lyány előtt. Mi is volna a
természetben, a mi hatalma alá örömmel nem hajlana! A leány felűle reá,
még egyszer egy pillantatot vetvén az idegenre kit a téjjel
felélesztett, s szemeinek súgárjai béhatának szívembe, hogyan a nap
szokta nyilait a mi hazánk leghévebb szakaiban. – S ki az a leány? ezt
fogjátok tudakozni. – Odafenn lakik Sáros várában, ellene hadainknak, a
Máté gróf leánya. Látád-e őt, öreg vitéz? Ha nem, álmélkodni fogsz
rajtam. Te, Bellapietra, megértesz ha mondom, varázsereje hasonló a mi
szebb egünk holdjához, midőn súgárait a rózsák ernyőjébe lövelli. Amint
eltűne szemeim elől, tudakozódtam felőle a lakosok viskójiban. Minden
imádja; mert ő oly jó, oly szelíd, oly nyájas; s azonban büszke,
harczkedvelő, s tántoríthatatlan érzésiben. Atyja néki ajándékozá e
falut; s ő ide, míg még béke volt, gyakorta sétála le, s gyönyörködék a
hely kies fekvésében; miolta mi vagyunk itt, soha nem láttatá velek
magát. Hányszor nem jövék ide, remélvén hogy itt találom! de mindég
hijába. Sokszor segélyt hoztam szegényeinek; azt mondtam hogy azt nékik
ő küldi; senkitől nem ismerve s idegen öltözetben; csakhogy áldatni
halljam, míg bennünket a háború inségei miatt átkoznak. Kövekre írtam
fel honom énekeit, s elvetettem az út szélein, hol ő sétálni szokott,
hogy lássa meg, ha lejő talán megint, és olvassa. Énekimben csak ő él,
csak ő lakik szívemben; annak ő a királynéja. Midőn végre ide kelle
jönnünk, Ardón választám szállásomat, s míg az egész táj fel vala
égetve, fel vala dúlva, megkímélém Ardót, hogy értse ki volt légyen itt.
Innen ered elváltozásom, melyet magam sem értek. – Hallátok, mi történt
s mi történik velem, s gondoljátok a mi tetszik.

Két barátja némán űle, s sokára az öreg vitéz szólamla meg: Mindaz amit
hallék, varázslatra mutat, s azt gyaníttatja, hogy a táj nem ok nélkűl
beszél csudákat a hely asszonya felől. Hallottam s elfelejtettem; ki
gondol affélékkel? Annyit említek, hogy az Ardó urnéjának adományai
mindég veszélyt hoznak. Sergemben lesz valaki, a ki többet tudhat;
végére járok, s elmondom neked, hogy tudj tőle őrizkedni.

Menni akara, s előtalálá a király követét, hogy Bellapietra és Giovánni
menjenek; már a szomszéd hegyek közt van. Az öreg áltvevé az elősereg
igazgatását, s a kettő ment a király elébe.


II.

Sáros vára mozgásban volt. Máté gróf a múlt éjjel megérkezék, egész
seregével. Bástyája ormáról kőfala fokain lobogának zászlói; az udvaron
ismét egy, óriási nagyságban. S a zászló mellett sír vala ásva, jelűl,
hogy ő, ha megveretnék is, ha megmászatnának is a kőfalak, ügyét addig
védi, míg mindnyájan nem vesznek. Leánya, kit közönségesen az Ardó
urnéjának nevezének, a sánczokon lépegete fel, hol megtekinté a
készűleteket; mert ő érte a had munkáihoz; midőn egy szegény sorsú
asszony négy gyermekével bejöve a vár kapuján. Az Ardó urnéja ráismere
gyermeki éveinek gondviselőjére; elébe ment, s nyájasan nyújtá neki
jobját. – Azt ugyan jól tevéd, kedves öregem, mondá neki, hogy a veszély
idejében meglátni akarál; koczkáink peregnek, senki nem tudhatja, hatot
ütnek-e vagy vakot.

– Ah, szép Nagysád, felele ez; ohajtottam ismét csókolhatni a kezeket,
melyek vélem oly gyakran tőnek jól, de nem mertem volna csendes lakomból
kibúni, hová elrejtettél, ha nem vevém tegnapi izenetedet, hogy ott
többé bátorságban nem vagyok, s jönnék fel.

– Én izentem-e? Arról én nem tudok; felele ez. De a háborgó időkben
semmi gond nem szükségtelen. Mondd elő, mit tudsz?

– Hogyan? kérdé az asszony; hiszen izenetedet egyenesen az a nem tudom
ki hozá, a kivel nekem oly sok ízben küldél segélyt, vígasztalást. Az
nem tőled volt küldve?

– Mondom, nem értelek; így folytatá a kisasszony szavait. Ki az? mit
kerese nálad?

Ekkor az öreg: – Egy estve, nehány hete már hogy a dolog történt, egy
idegen, minden czifra és fény nélkül, belépe szegény lakomba, s azt
kérdé, ha ismerlek-e? – S ki ne ismerné az Ardó urnéját? felelém, s én
még inkább ismerhetem mint mások, mert kisdedsége olta körűle
szolgáltam, s minden reggel, minden estve könyörgök boldoglétéért. – Az
szép tőled, felele az idegen; de szoros kötelességed egyszersmind, mert
ő is mindennap emlékezik rólad, s ím most is küld gyermekidnek valamit.
Ekkor egy rakáska arany- és ezüstpénzt asztalomon hagyott. Az nap olta
gyakran megjelene nálunk; sohasem únatkozott el játékait űzni
keresztleányoddal, s egész órákig hallgatá ha rólad beszéltem s gyermeki
korodról, és hogy mint nőttél nagyra. S mikor azt mondám, hogy
katonásabb kisasszony vagy mint minden férfi széles e világon, s hogy a
verekedés, a csata minden örömed, mélyen sohajta fel. Mindég hagya
valamit ha jött, s azt mondotta hogy te küldöd. Kis druszád egykor
tudakozá, ki ő; s azt felelé, hogy hazája idegen föld, s hogy nem rég
olta tiéd, de testestűl, lelkestűl a tiéd. – Tegnap hajnaltájban
békopogtata nálunk, felvere álmunkból, s ezt kiáltá: Fel! fel! el innen
hamar! jön a király, egész seregestűl. Magatok vagytok, bántástok
eshetnék. Menjetek a várba; ezt izeni asszonyotok; rátok gondja lesz; s
ímhol vagyunk.

A kisasszony elandalodva álla. Végre megszólalt: Tőlem az izenet nem
méne. De akárki légyen az ismeretlen, ő nekem barátom; mert tette szép.

– Minden bizonynyal az! mondá az öreg, s kétszeresen barátod. Jót teve,
s éretted tevé.

A kisasszony elfordúlt. –

A tárogató éles hangjai hírűl adák a vár ormairól, hogy közelít az
ellenségi had. Az könnyed lovasság vala, s a hegy aljában telepedett
meg. Míg egy részek felkapatott a várhegyen, felkérni a várat, a vezérek
elmaradtak, s barátságosan beszélgetének; Messzer Giovánni, egy tüzes,
jókedvű magyar, Irfe a neve, és a Giovánni barátja, Bellapietra.

– Kérlek, barátim, ha majd bébocsátanak, vígyázzatok magatokra, s semmit
a gróf leányától el ne végyetek. Az emberek szájában egy bohó monda jár,
én meg nem foghatom s nem hiszem, de sokon megtörtént, és így kerűlni
kell: Ha ki a lyánytól valamit kíván és megnyeri, szerelmes lesz belé
haláliglan, szerelme által haláliglan szerencsétlen. S képzelhetni-e
nagyobb bajt, mint ha a király biztosai közzűl egyikünk vagy másikunk el
találná veszteni szívét, mire holnap oly szükségünk lehet?

– Nem tudnád megmondani, honnan ered a monda? kérdé Bellapietra.

– Mondom, felele Irfe; míg felérünk a hegyen, elég időm marad rá; mert
íme visszatér a követ, s a kapu nyitva áll.

Irfe így beszéllé:


III.

– A régibb időkben, míg szent vallásunk a magyar földen gyökereket vere
s elterjede, a régibb tudomány és az új gyakor küzdésben valának
egymással. Bűbájosok és jósolók keltek az új világosságnak ellenére; s
így esett, hogy I András alatt a keresztyénség üldözőkre talált
mindenszerte. Templomaink kiraboltatának, s a hit követőit kínzották,
gyilkolták. A kik elkerűlheték a kardot, a hegyek közzé rejteztek el.
Itt akkor csak erdő vala, s egyedül ott lehete látni egy kisded házat,
hol most Ardó áll. Abban egy csudaszépségű jósasszony lakott. De amely
kellemes arczában, szívében oly kegyetlen volt. Ez gerjesztgeté
leginkább a lázadás lángját e tájakon, s örvendve nézé előre, mint
vesznek a keresztyének halmonként. Egykor háza küszöbén állott vala, s
felpislongott a csillagok közzé, hallgatá a lombok suhogását s a
csermelyék ömléseit, midőn egy ifjút láta eljönni az erdőkből. Az neki
lábaihoz borúlt, s kérte, rejtené el üldözői elől. Nem tudá hogy a kinek
segélyéhez folyamodott, a jós Gána. Az ifjú nevét a monda Mitónak
hirdeti. A jós nagyon örvende az ifjú megjelenésén, mert épen valamely
ifjú szívének vérére vala szüksége pokolbeli mesterségeihez. Elrejté
tehát az ártatlant kamarájában; de midőn üldözői nála is tevének eránta
kérdést, megnyitá nekik a kamarát. A gyilkolók nem láták meg az ifjat;
szemek fényét elvevé a jós szépsége. S amint ezek tovább menének, beméne
az ifjúhoz; étket vive neki és italt, megvarázsolva előbb mind ezt mind
azt; a mi kitetszék onnan, hogy az ifjú legottan igen mély álomba
süllyedett. Eljövén az óra, mely a jósnak legkedvezőbbnek látszott undok
mesterségeihez, közelíte az ifjú nyoszolyája mellé, varázsmécsével egyik
kezében, a másikban nagy késével. Vasát már belé akará meríteni az ifjú
szívébe, midőn az a gondolat szállá meg, hogy elébb lesse ki az ifjú
legtitkosb gondolatját, melyre neki más mesterségéhez vala nagy
szüksége. Egy varangyékot, mely, épen holdtöltekor, a negyedik hónap
negyedik napján szólalt vala meg, rátette az ifjú homlokára, s Mitó
azonnal szerelemmel kiáltá a Gána nevet. Az asszony elérté a heves
felkiáltást. Akkor előbb az ifjú hajából, azután a magáéból lemetszett
egy fürtöt, együvé fonta azt, s megégette, s a haj hamvát elhintette a
szép ifjú szívén; s íme a nyoszolya mellett a falon egyszerre megjelent
a Gána képe. Az asszony elérté szíve lángolását. Ismét megújítá a
mesterséget, s most harmadikszor is, s mindég úgy találá, hogy az ifjú
szíve, lelke vele foglalatoskodik. Egyszerre támadott mély szerelme
elváltoztatá a gonosz szándékot. – Hah! vesszen, úgymond, egész
varázshatalmam, de a szép legényt nem áldozom fel mesterségimnek!

Az ifjú más nap menni akara: az asszony nem ereszté. Elleneid keresnek,
úgymond; te csak nálam vagy bátorságban. Az ifjú örömmel veszteg maradt.
Szívét nála hagyá, ha ment volna is. Mely szép, mely édes, mely
gyönyörű, boldog napokat élének! A hársat az út mellett az nap ülteték,
melyen elsőben vallák meg egymásnak szerelmöket. Gána napról napra
szerelmesb leve, emberibb, s kész volt volna lemondani a rosz lelkek
társaságáról, csak azok mondottak volna le az övéről. Mitó mindinkább
sejté meg, hogy körűle nem jó dolgok történnek; de egy tekintet,
melylyel az ő szép Ganája szemeibe pillantott, eloszlatá gyanúit.

Egy nap, minekutána sok éjjel egymás után valamely szirtkapu s valamely
temérdek kincs felől álmodék, de a melyet Gána elébb csapodár
enyelgések, végre még harag és fenyegetés által is el igyekezett
távoztatni elméjéből, kiméne az erdők közzé; úgy hitte, felejteni fogja
baját, s ismét eljuthat eltűnt nyugalmához. Már messzére marada el tőle
a ház, midőn feleszméle, hogy sietvén, a maga nyílai helyett a Gánáéit
hozta el. S most – oh csuda! – azon szirtkapu előtt állt, melyet
annyiszor látott vala álmaiban. Az áltellent emelkedő szirtfal egyik
csúcsán elvisítá magát egy szokatlan nagyságú bagoly. Mitó, ki ezen
állat eránt gyermeksége olta meggyőzhetetlen undorodást érze, előkapá
tegzét, s a nyilat rá pattantá. Az csúfolkodó visongással repűle fel, s
körűlrepkedé homlokát. A nyíl egy szirthasadásban marada. Mitó felmásza
a szirtre hogy kivegye a nyilat; s amint azt kivevé, egyszerre
szétpattant a szirt, mint valamely nagy kapu két szárnya. Egy palotát
láta tárva maga előtt, s bátor nyugodt elmével lépe belé.

Gazdagon ki vala világítva a barlang, s az egész fény egy karbunkulusból
eredett, mely a bolt kellő közepébe vala forrasztva. Körűltekinté magát,
s szögletében egy gyengekorú leányzót láta meg, de lánczok közzé verve.
– Azért jössz-e hogy megölj? kérdé a leány. – Sőt hogy kiszabadítsalak,
gyönyörű teremtés! felele Mitó. – Úgy csak azt kell tenned, hogy
bilincsemet illesd meg a nyillal, mely kezedben van, s egyszerre
lepattannak; jól ismerem e nyilakat. Mitó megtevé a mire a leány
intette, s az felszökék vasaiból, s futott. Kijutván a barlangból,
földre veté magát, sírt, könyörgött, égre emelt kezekkel. Most pedig
szalada, mint a gímek a Kézsmárk hegyein, s Mitó mindenütt a lyány
nyomaiban. Megállapodván a hegy bérczein, Mitó kéré a leányt, térne Gána
házához; ott bátorságban fogna lenni, s mindene leszen a mit kívánni
fog. A lyány reszketni kezde a nevet hallván, s elsápada. – Oh ölj meg
inkább mint hogy ahhoz vígy, kinél gonoszb ellenségem nem lehet. Négy
éve már miolta kiragadott szüléim keblekből, hogy születésem
tizenhatodik visszafordúlóján megölhessen, mert neki átkozott
mesterségeihez ártatlan szívek vérére van szüksége. Sokszor beszélte
nekem maga, s épen e nyíl akara lenni gyilkolásom eszköze, melyet
viselsz. Már régolta nem láttam őtet, s minthogy ma lépek tizenhatodik
évembe, úgy hittem, ő jön, midőn a barlang megnyílt, s teljesíteni fogja
szándékát. Ha téged nem ő külde ki, ha emberi szív dobog kebledben,
kérlek, jámbor idegen, könyörűlj rajtam, s vígy ama várba! Atyám ottan
lakik.

Az ifjú szíve többnemű érzések által vala megrázva. Az a bizonyosodás,
hogy kedvese elhíresedett bűbájos, hogy embert öldös áldozatúl, hogy
lelkekkel czimborál, és hogy ő azt előtte, a gyanító előtt, tagadozá,
elborzasztotta, s előbbi szerelmét útálattá változtatá. Felölelte az
eltikkadt leányt, s elvitte atyja várába.

Gána későn sejté meg, hogy Mitó elcserélte nyilait. Elhalva ijedtében,
elővevé varázstűkrét, s meglátá Mitót, s a mely perczben az aranyfürtű
leányt atyjának áltadja. Haragja a dühösségig ment. Való hogy miolta
szereté Mitót, nem akará elölni a leányt, de szabadon sem akará
ereszteni. A lelkek, és a kik vele szövetkezésben voltak, ezer meg’ ezer
szerek által jelengeték neki, hogy a kedves kis Izsike pusztítólag fog
belé kapni szerelmébe. Ezért tartá fogva az aranyfürtű gyermeket, s
irtózva látá most, hogy szelídsége által magához vala kegyetlen.

Bosszút, olthatatlan bosszút lihegve azon vala, hogy a várbeliek örömét
undok mesterségei által, bármely szerrel, megháboríthassa; de a gonosz
szándék felforgatva süllyedt el a vár káplánja imádságiban. Egy nap
irtózatos alak jelene meg neki, mit ő jól ismért, s bosszantó kaczajjal
adá értésére, hogy Mitó és Izsike a vár oltára előtt összeesküvének.
Látd most, mit nyerél vele, hogy nékem meg nem áldozád, amint én
kívántam? ezt veté szavaihoz, s eltűnt. A leggyötrőbb szerelem és
gyűlölség minden dühében esküvék most, hogy mivel bosszúját Mitón nem
állhatja, az egész férfinemen fogja kiönteni. Gonosz mesterségeinek
mindenikével szövögette varázslatit, hogy valaki az Ardó úrnéjától, ahol
az együtt járdala Mitóval, valamit kérend és kérését megnyerendi, őt
szeresse haláláig, egyedűl, végetlenűl, szerencsétlenűl, s vesztére
önmagának.

A várbeli toronyőr éjfélkor tűzben pillantá meg az ardói erdőhalmot s a
rettegett varázsházat, s Gánát többé senki nem látta. De a hárs
sértetlenűl marada, s nem egy éjjeli vándor szívszaggató jajgást halla
lombjai közt, s egy derengő alakot a fa árnyékában.


IV.

Máté gróf azonban híveit, lázainak vezéreiket, a nagynyelű zászló mellé
szólítá fel, a kiásott sír szélére. Bellapietra elmondá nekik, a mi rá
vala bízva. A Trencsény grófja ezt válaszolá: „A mit ígértek, engem meg
nem indít, fenyegetéstek meg nem rettent. Bíztattok, hogy ha áltmegyek a
Robert Károly felére, nyugalmas birtokában maradok jószágomnak: én
azokat tudom még védeni; hogy Robert Károly meghágy méltóságimban: engem
azzal az én uram, a cseh Venczely, ruháza fel, s nincs szükségem hogy
bennek más megerősítsen. Vesztemmel, halálommal rettentgettek? a csaták
kimenetele bizonytalan; ti és én egyeránt veszhetünk. Sokan elpártolának
tőlem: a kik híven maradtak, salaktalanok, mint az arany; intézze el
küzdés a pört; jónak a jóért győzni vagy veszni dicső dolog. Azonban
senki ne mondja, hogy Máté, a trencsényi gróf, nem szívesen látá
vendégit; jertek, fogadjátok szívesen a mit adok.“

S mostan előjöve Máté grófnak leánya, az Ardó úrnéja, a sötétfényű
parancsoló. Mint a ki magában egyesít mennyet, földet, világos kék
öltözet fogá körűl, s fejéről sárgásan zöld fátyol folya le. Sáfárnéja,
kit olvasóim már ismernek, három arany poharat vive utána, a követség
fejeinek számokra, míg mások az ő kísérőikkel foglalatoskodtanak. A
sáfárné közelébb vonúla asszonyához, s ezt súgá neki: Az amott, ki
annyira rád gömbölyíti szemeit, az hozá hozzám izenetidet s ajándékidat.
Az úrné elfojtá szíve lobbanását, s a két más vezérrel beszélgete,
csendesnek színlelvén magát. Keresztleánykája hozzá simúlt, s így
szólította meg: Édes nagysám, nem-e ahhoz is, a ki velünk annyi jót
teve? Megkapá a gyermek kezét, s odahagyá a három idegent. De a gyermek
visszaszaladt, s legelébb is Messzer Giovánninak nyújtá az arany
serleget, hogy innék ez is, mint már előbb a kettő. És amint ez
leguggola a gyermekhez, hogy szíve imádottjának kedvenczével
nyájaskodjék, ez valamit súga neki. Sőt víg elméjű magyar társoknak úgy
látszott, hogy a kisded kezekből valami suhant által a Giovánni kezeibe.
Hogy a kelő vér pirosra festé a sápadt orczákat, s hogy ragyogának
szemei, mint a nap mosolyg a megszaggatott vészfellegek közzűl, azt igen
jól látta. És midőn visszatérve a király sergéhez, búcsúzásokkor kezet
szorítának, gyűrűt sejte a Messzer ujján, a mit elébb soha nem sejtett.


V.

Derűlt vala a nap, melyen a két had közelíte egymás felé, hogy
megvívjanak. Mosolygva sütött az ég királynéja, s a pipis énekelve
szálla fel hozzá, mintha inteni akarná a küzdeni akarókat, hogy térjenek
az élet örömihez, s a vérontást hagyják abba. Az mind hijába volt.
Robert Károly megálla a halmon, hogy lássa a csatát, s mellette Omodé, a
nádor, két fejdelmei a seregnek, s alattok Giovánni és Bellapietra.

– A mely fergeteges a múlt éj vala, olyan lészen a mai napunk, mondá az
utolsóbb. Lásd, barátom, mint duzzasztják a csermelyt a zápor és a hegy
patakjai, lásd habjai mint kavarognak. Veszve van, a ki néki vágtat.

S a király: Nézzétek, mint fejti ki magát a gróf hada; kiismerni a gróf
munkáján az értelmes katonát. De hát az micsoda amott? Délczeg paripáján
nem asszonyi alak szökdelget-e a sorok közt?

– A gróf leánya, mondá Omodé; szebbet egész nemében nem láthatni, s
bátor és vitéz, mint a leglelkesebb férfi.

Erre a király: Ha ki fogva hozza hozzám, annak adom nőűl, Sáros vára
pedig, egész vidékével, légyen mátkaajándékom.

– Önkényt foglyúl adhatja magát, de erővel senki nem teszi azzá! mondá
Messzer Giovánni.

De a szónak nem hivének, és némely feltevé magában, hogy elnyeri a szép
díjt. Szebb és drágább ugyan még nem is volt. Olyan vala ő, mint a hadak
istennéje, támadásra gyúlasztgatván atyja elősergét. Fürtjeinek éje
göndörögve omlott ki ezüst sisakja alól; a nap játszva csillámtatá ezüst
sugárit a pánczél tündöklő czápáiban, mely fel- és alá habzott, mint a
tusát-szerető kebel szokott a pánczél alatt; fekete szemei villámlottak,
haragosan és szerelmesen egyszersmind, hogy valakivel összeakada, el
kelle tőle fordúlni, bár kardja megkímélte. Súgár mint a nyíl, könnyű
mint a pehely, erős mint az aczél, szép mint egy csillag, így repűle
végig a sorok között. Ha csapatja visszatolatott, ismét előnyomúla; a
sebhedtek feledék fájdalmaikat; a haldoklók örömmel rogyának össze,
midőn láták. Egyenesen a király halmának vette nyargalását, midőn a
nádor békanyarítá a gróf szélső csapatait, s az egész had össze vala
bomolva. A leány szemei végig nézének a zavaron, s látták atyja bizonyos
vesztét.

– Vissza váradba, atyám! kiáltá; én felvigyázok vonúlásodra. – S a
hídnál kevesed magával megállott, hasonló a chérubhoz, ki lángoló
pallossal álla őrt a paradicsom ajtajánál. Máté gróf keresztűlméne a
hídon; a futamlók egymást tolva mentek utána, s a híd letört a teher
alatt, s a habok közzűl irtózatos jajszó hallatszék. A hősleány még
mindég erős lélekkel vesztegle; de látván hogy szaporodnak a tolongók, s
az övéi közzűl mindég többen hullanak, megfordítá lovát, beszökék a
vízbe, hogy ő is menjen atyjával. Giovánni útat nyitott magának, szinte
a víz széléig, midőn a hab a hős Szépet elnyelé. Végig-nyargala a
parton, fel és le, lesvén mindenütt, a víz hol veti fel a leányt, hogy
utána szökjék, hogy erős karral megragadja, kikapja. Ohajtásinak fele
bételjesedék. Hol a habok ereje megszelídűlt a szélesb mederben, a víz
szerelmes gonddal vitte ki a parthoz, de élet nélkűl. Szép még halva is,
ahogy a régiek az Alvást szobrozták.

Giovánni és Bellapietra eltemeték a szép holtat; ez forróan ömlő könnyek
közt, amannak szemei könnyek nélkűl, megmeredve. Giovánni más nap sehol
nem találtatott; senki nem mondhatá, hová leve.

Robert Károly nem sokára azután lengyel királylyá lőn, s Bellapietra
vele ment Varsóba; ott az oroszokkal kereskedésben állók egy bús idegent
emlegettek előtte, ki Ázsia szélén foga lakást, s egy csatában halálos
sebet kapott, s utolsó óráiban barátitól azt kíváná, hogy gyűrűje ujján
hagyassék. Nápolyi vendégek ellenben úgy beszélék Budán, hogy a
byzancziumi császár sergében egy idegen veve szolgálatot, ki
Magyarországról jutott oda, és hogy annak közönségesen kedvelt énekei
mindég valamely setétfényű Úrnét magasztalának, ki végre egyik
csatájában a hatalommal előtolakodó törökök ellen, homályos halált
talála.



A LEVÉL.

Egyikében azon magyar faluknak, melyek a Tisza vagy Duna job szélén, –
de talán a balon – vagy talán az ország közepében – igazán hol, nem
tudom, mert száz esztendeje már, hogy a falu elpusztúla, egy fiatal
hadnagy 1887-ben bús kedvvel űlt a fogadó ebédlőjében. Szeretett és
szerettetett. De a leányt atyja, egy gazdag fösvény gabonakereskedő, más
valakihez akará adni. Elég ok, néki-ereszkedni a mély búnak. – A
szerelem nem hízlal, hanem fogyaszt; s a hadnagy mindég pisloga az ajtó
felé, ha hozzák-e már ebédjét. De a cseléd helyett egy vándorlegényt
láta belépni a szobába, kinek hátán vala csomója, s a kinek csomóján egy
kan macska űlt. A kandúr kövér volt; szőre barna, termete középszer,
bajusza fekete, nyalkán kipederve, kikulimázolva, mint magyar legényhez
illik.

A vándorlegény a másik lóczán foga helyet, s letette nyalábját és a
macskát a nyalábon, s ezt kérdé a macskától: Ehetnél, Károlykám?

A hadnagy nem mere hinni füleinek, midőn a kandúr igen érthetőleg így
felelt: Igen ám, még pedig nagyon.

– S mit ennél, Károlykám?

A kandúr felele: Engem ma melancholiás éhség szálla meg; kérlek, adasd
nekem a hamleti monologot: Lenni? nem lenni?

A vándorlegény felele: Azt megevéd tegnap; ma nem vehetém meg újra.

– Tudom, felele a kandúr; de a Fleischer Shakespearje amaz úr előtt, ki
ott űl, megüté az orromat; kérd csak, szakassza ki könyvéből azt a
monológot. Úgy látszik, búsúl; hihetőleg úgy szerencsétlen mint én; e
szerint azt szabad reménylenem hogy megszán, s teljesíteni fogja a mit
ohajtok.

A vándorlegény közelébb vonakodék a hadnagyhoz.

– Mi egek csudája ez? s a Kegyed macskája igazán papírossal él?

Meghökkenve álla ott a vándorlegény, s szembetűnő öntetszéssel így
szóla: Uraságod a titokban-gazdag hét éj egyikében született, minthogy
az én Károlykám szavát értette.

– Mi az a titokban-gazdag hét éj, én nem tudom, felele a hadnagy; de azt
tudom hogy Lucza asszony napján jöttem e világra.

– Derék, igen derék! kiáltá a vándorlegény, s minthogy ma Luczaasszony
napja van, kívánok Uraságodnak minden gondolható boldogságot. Azonban
kérem tisztelettel Uraságodat – ekkor hirtelen kikapá a könyvet a
hadnagy elől, s a To be? or not to be? egyszerre ki vala szakasztva, s
odavetve a kandúrnak, ki azt képzelhetetlen mohósággal s kedvére
mormogva faldosta fel.

– Van-e eszed, ember? kérdé a felszökött hadnagy; de a vándorlegény
engesztelőleg kapa karjához, s így szóla: Hallja csak Uraságod, most
mingyárt kezdi a declamálást; de azt szebb hallani künn mint e zárt
szobában. Jőjön Uraságod a kertbe. Kedves kis hely; ott lesz szép őtet
hallani.

Csábúlva van – mondá magában a hadnagy, mert a hó nagy szemekben
szállongott. De épen azért, mert az embert csábúltnak nézé, engede
hívásának.

Mihelyt beléptek a kertbe, azonnal megszűnt esni a hó. Hársvirág
hullongott a fellegtelen égből, s amint járni kezdének, virúltak a kert
növevényei, s a föld kebeléből csudaszépségű virágok feslettek elő.
Rózsaillatokkal egyveledve hangzott a fülmilék csattogása, s a tavasz
mágusi leblei suhogtanak végig a fákon; a Rhododendron ponticum, a
Soldanella alpína, Datura fastuosa, Nullumbia, Streligia regina
virítának tarka gyönyörködtető zavarban előttök.

A hadnagy csak most sejté meg, hogy a vándorlegény kezében könyv vagyon,
s oda pillantván el vállai felett, látta, hogy amint az könyvéből némely
neveket olvas vala ki, azok pompás exemplárokban állanak körűlök.

Ekkor mondá a hadnagy: Jó ember, minekutána Kegyed ily nagy kertész, én
pedig halok a botanicáért, kérem, teremtse elő nekem a Pelargoniumnak
azon nemét is, melynek Pelargonium Ferdinandeum nevet adának. Hallom,
hogy az felette szép; még nem volt alkalmam látni.

– Nagy örömmel, mondá a vándorlegény, s össze s visszaforgatá a könyv
lapjait, de haszontalan, s most felkiáltott: Mely gondatlanság! könyvem
a szellemek botanicája; nekem csak oly növevényeket szabad
elővarázslanom, miknek nevei itt állanak. Új meg’ új supplementjei jőnek
mindég, ahogy új meg’ új plánta jő ismeretségbe s nevet kap. Mi nem
maradhatunk hátrább az embereknél; s most látom hogy az az új virág –
hogyan is tetszék mondani? – Pelargonium Ferdinandeum – toldalékomban
még nem áll. Írni fogok a nyomtatónak, hogy a legújabb íveket küldje meg
haladék nélkűl, s más alkalommal szolgálatjára leszek Uraságodnak.

Most egy jászmínernyőbe érének, s a két úr leűle egy pázsitszéken, a
kandúr pedig, egyik ágról a másikra szökdelgetve, szívszaggató
hangzatokban declamálgatá a maga Lenni vagy Nemlennijét. Hadnagy úr
megkapá orrát, megrángatta füleit, s aranyszín üstökét, minden kímélés
nélkül tépte meg, hogy álmából, melyben magát lenni gondolá,
kivergődhessék. Haszontalan volt minden fülrángatása, üstöktépdelése, a
jelenet el nem tűnt. Nem bíra tovább magával.

Most néki-ment a vándorlegénynek: Ember vagy ördög, vagy a mi magadnak
tetszik, mi pokolbeli játékot űzögetsz te énvelem? Ez a macskadeclamátió
minden csontomat keresztűljárja.

A kandúr, diadalmának örvendve, kiálta le hozzájok: Lám! s hát nem
való-e a mit Collin mond, hogy a legfőbb tető a művészség? Ily lelkes
hallgatótól javaltatni oly édes, hogy e kibeszélhetetlen gyötrelmeknek
is enyhűlést ád.

S a vándorlegény most: Az én kandúrkám története szívet olvasztó, s nem
volna rosz, kiadni journáljainkban. Az olvasók lelke nemesedést venne
belőle, és ha valaha valami, ez tenne elmére kimondhatatlan hatást,
kivált a szépnemnél. Hallja Uraságod.

– S Kandúr Károly uram fogja beszéleni? kérdé a hadnagy, elrejteni akart
borzongással.

– Oh nem, felele a vándorlegény; Uraságod az ő melodiósus, de kevéskét
erős előadásához nincsen hozzászokva; én mondom azt, noha Uraságod sokat
veszít; mert egy szép kandúrlélek vallástétét saját ajkairól hallani,
hasonlíthatatlan öröm.

De nem tetszenék egy czigarrót pípázni, míg a történetet beszélem?
kérdé, s nyájas szívességgel nyújtá a hadnagynak szelenczéjét. Merem
ajánlani. Én ezt a varázsdohány-páhóból vettem, melyet nem régen adának
ki arendába. Bácza felette kedves ízű. A varázs, ki azt feltalálta,
privilégiumot kapa rá háromszáz esztendőre, s rettenetes a mit nyer. –

S míg így beszélnek, imhol repűl egy csillár. A hadnagy a kis bogár
tüzénél meggyújtá pípáját, a vándor pedig mondá: No tehát hallja
Uraságod, mely csuda történt szegény barátommal:

Kandúrkám, mely Uraságod előtt itten szökdelgete, egyszer ember volt,
mint mi ketten; még pedig hivatalban, tekintetben, méltóságban, s nyitva
volt előtte a kinézés, bár egy kisség távolykán, szinte a
miniszterségig; – hogy kimondjam egy szóval: practicáns volt! – Mint
ilyen, belé szeretett a játékszín egyik szépjébe, midőn az a Käthchen
von Heilbronn személyét viselé. S a leány sokat hasonlíta egy
nagyszépségű cziczácskához; oly csapodár, oly törlőszködő, oly puhácskák
kezei, mint a macska bársony lábacskája; de mikor a garderobban pörre
jutott a dolog: húh, akkor aztán bezzeg megmutatta, mit tud körmeivel,
fogaival; úgy hogy félig tréfából, félig igazán az ő Heilbronni
Katiczácska nevét Heilbronni Cziczukácskává változtaták. A lyány
kedvéért az én barátom is színjátszóvá akara lenni. A director neki oly
feltételeket teve elébe, melyekre ráállania nem volt nehéz: – 1. hogy
Károly első esztendőben szolgáljon fizetés nélkűl; 2. hogy minden estve,
melyen nem nyerend javalást, kárpótlékúl fizessen ezer aranyat; 3. hogy
első játékához szerezzen egy darabot, mely kilenczvenkilencz estve
egymás után mindég növekedő számú hallgatóknak adassék, s napról napra
többet hozzon be. Barátom ráállott a kötésekre, csak azon törte magát,
hogy oly darabot hol fog majd találni. Mert – magunk közt légyen mondva
– dolgunk a drámai poezis mezején átkozottan rosszúl áll.

Amely városban lakánk, ott volt egy schuster is. Ez elgondolá magában:
Annyit dolgozám lábaknak: ideje, hogy valaha már lábakban is dolgozzam.
Valljuk meg, dolgozása valóban négylábú dolgozás vala. A schuster
megkínálá vele barátomat, de ez az elsőséget annak adá, a mit nékem önte
tollamba a barátság. Szerénységem tilt elmondanom, hogy szerencsésebb
munkát mint ez az enyém volt, nem találhatni; talán ez volt a
legszerencsésebb mind azon játékszíni darabok közt, melyeket a világ sok
esztendők olta látott.

A hadnagy belé ugrata szavába: Nem tetszenék Kegyednek folytatni a
kandúr történetét; a darab expositióját hagynánk jobb órára.

A vándorlegény most: Látom, Uraságod lángol hallani dolgozásomat. Holnap
felolvassuk; most csak tartalmát, hogy ízlése felizgattassék, s lássa
Uraságod, mily gazdag hatásban a tárgy. – Egy kandúr belé szeret egy
fejér egérbe, s a helyett hogy azt felfalná, kalácsot, tortát lopdos
neki. De az egér nem szereti a kandúrt, mert jegyben áll az Egérkirály
fiával. Meg akarja látogatni az Egérkirály örökösét, s drótegérfogóba
esik. A kandúr meglátja ott, kirágja a drótegérfogót, s a fejér egeret
kiszabadítja. A fejér egeret megilleti a hősi szerelem, s a kandúrnak
adja szívét és pacskóját.

Játszák a darabot, s az én barátom kiteszen magáért. Midőn a második
felvonás végével lelépe a színről, kedvese, ki az egeret játszá, kezébe
nyom egy czédulácskát, melyen e kevés szó álla: „Szívem édes kandúrkája!
Szeretlek szívemből. Hív Katiczácskád, Cziczácskád, Egerecskéd, mint
magadnak tetszik.“ – Ki volt valaha boldogabb mint az én barátom? –

A vándorlegény beszélését irtózatos nyivákolás szakasztá félbe.
Szerelem, megcsalatkozott remény, fájdalom, dühösség, s mind azon
ingredientiák, melyekből a szerencsétlenűl szerető áll, zenge, síva,
jajgata e hangokban. A nyivákolást a kandúr tevé, ki hozzájok csúszott,
s hallá emlegettetni szerelme gyötrelmeit. A vándorlegény szelíd hangon
szóla hozzá: Károlykám, kérlek szépen, viseld csendesen magadat;
különben kénytelen leszek megverni.

A kandúr férfias lélekkel nyomá el szemeiben első lába fejével a sírást,
s a kert bokrai közt tűnt el.

A vándorlegény folytatá beszédét: Barátom egészen elfoglalva boldogsága
érzésétől, felejté, hogy a kuliszek megől ki kellene lépnie, míg társai
kitaszítgaták. Ott egy levelet kellett volna általadnia a darab hősének,
de szerelmes ábrándozásai közt elfelejte papírost hozni fel. A sugdaló
rákiált: A levelet! a levelet! – Ez eszmélet nélkül benyúl a kebelébe, s
elővonja a Katicza billetjét. Amaz tüzet szikrázó szemekkel olvassa azt,
mert a comoedia Katiczájába ő is halálosan szerelmes vala. Az
intermezzóban hallottam, hogy ezt mondá a schusternek: Benefíszként
Kegyednek adom darabját, s stiblit és papucsot Kegyednél varratok
mindég, csak tanítsa meg a semmirekellőt. Adjon neki szúrásokat azon
hármas árral, mely által mint schuster és dramaturgus és varázs
uralkodik.

Varázsság úgy czéh, mint schusterség és poesis. Az inasokon, legényeken,
mestereken kívül minden czéhben vannak himpellérek, kiknek diplomájok
nincs, legényeket nem tartanak, taksát nem fizetnek, s mégis
kontárkodnak. Efféle volt az a koloncz, még pedig mind a schusterség
szabad, mind a poesis kézmívesi mesterségében s a varázsságéban.
Külömben is régi gyűlőlködésben álla barátommal a fel nem vett dráma és
egy pár stibli miatt, melynek történetét másszor. Ezek szerint alázatos
némaságban hajtá meg magát a játék hősének, s teljesíté a mit neki
megígért. Szegény barátom a játék végével le akará vetni
macskaöltözetét, de abból ki nem kelhete. Addig sorvada mind mind
kissebbé a ruhaőr kezei közt, míg végre egészen macskává válva,
miákolva, az ablakon kiszökött.

Másnap tizenkettőkor délben a ház zsindelyezetjén sétála fel hozzám, s
ezt mondá: Tizenkettőtől egyig mindég szabad lesz szólanom, de ennem nem
egyebet mint írást. Szívem gyomorrá van áltvarázsolva, s amilyen az
akkornapi érzésem, olyannak kell lenni a könyvnek is, melyet felfalok.
Uraságod látá, mint evé meg a Hamlet monológját; a Szemere sonettjeit
már tízszer faldosta fel. Egyszer a féltékenység éhe kínzá, s egy
ülőhelyében ette meg Don Gutiért, az ángoly Othellót és a Rossiniét azon
felűl. Nem szerezhetek neki elég könyvet.

Meghatva barátom szerencsétlensége által, föltettem magamban, hogy
bajából kisegítem. Tudva van Uraságod előtt, hogy minden tudományos
egyetemben van egy tizenharmadik oskola, melyben a Fekete tart leczkéket
a magiából. Mindég csak tizenhárom hallgatót vesz fel, s a ki az utolsó
leczkéről kimenvén, utolsónak marad, azt megtartja, fizetésbe. Hogy
kifejthessem szegény barátomat e varázslatából, én is leczkére jártam
nála, s már most tudom, hogy minden bűbájolás bizonyos feltételen
alapol; teljesítetvén a mi fel vala téve, vége van a varázslatnak. Most
hát fel s alá vándorlok az én Károlykámmal, mint Garbonczásdiák, hogy
kitanúlhassam, mely feltételtől függ az ő kifejtődése, és hogy valamely
derék varázsmesternél állhassak szolgálatba. Kész vagyok mint
varázskertész, varázsszakács, varázsíró ingyen dolgozni nála egész
esztendeig, csak azt lehessen kitanúlnom, hogy barátom kimenekedése mely
kötés teljesítésétől függ. Nagyon megköszönném Uraságodnak, ha valamely
derék varázsmesterhez akarna ajánlani. Énvelem meg lesz elégedve, mert
én a mesterségben már derekas előmenetelt tettem, melynek, ha tetszik
látni, mingyárt adom egy-két bizonyságát.

– Jó ember, bár engem útasíthatna más valaki ilyenhez, mert ha
valakinek, nekem volna ám derék varázsmesterre szükségem! mondá mélyen
sóhajtva a hadnagy. Egy leányba vagyok szerelmes, egy gazdag fösvény
gabonakereskedő lyányába, kit Demeternek hívnak. Az gyermekét nem akarja
hozzám adni, hanem egy gazdag csúf öreg emberhez. Luczának hívják a szép
lyányt, s atyja ma nagy vendégséget ád, talán hogy gyűrűt váltsanak; én
pedig itt űlök kínomban, gyötrelmemben, hogy el nem tudom fordítani a
bajt.

– Ha csak az a baja Uraságodnak, arról könnyen teszünk, mondá a
vándorlegény; megmutatom én itt, mit tanúltam, és ha meg találok
tetszeni a hely lakosinak, s látom, hogy köztök kenyeremet
megkereshetem, talán meg is telepedem itt. De akkor aztán kérem
Uraságodat, hogy váltsa ki nekem a mesterlevelet, s mint gyámoltalan
kezdőt, segélgessen valamivel. De oda be a szobában jobb lesz
meghánynunk vetnünk, mint kezdjük, mint ide künn.

Bémenének a hadnagy szobájába, s a Garbonczás-diák kiteríte maga előtt
egy ív tiszta papírost, s tíz ujjaival három ízben nyúla el a tiszta
papíros felett, a nélkül hogy ahoz hozzá ért volna, s mondá a
hadnagynak: Tessék megolvasni.

A hadnagy kezébe veszi azt, s látja, hogy a szép Luczácska abban
ígéreteket tesz neki, hogy szerelmét őhozzá semmi gátlás, semmi erőszak,
semmi hatalom soha el nem olthatja.

A Garbonczás-diák összehajtá a papírost, s mondá a hadnagynak: Menjünk
vele, mutassuk elő a fösvény Demeternek.

– A világért ne! kiáltá a hadnagy; mindkettőnket agyonverne.

– Uraságodért nem felelek, mondá a Garbonczás-diák; de nem engem is;
attól engem mesterségem véd. De ne féljen Uraságod; a mit olvasa,
varázsírás. Minden azt leli benne a mit szíve óhajt, vagy a mit retteg.
Bízza rám egészen magát; jól lesz az; az az én dolgom.

A Demeter háza villogott a sok gyertya világától. Gyönyörűen fakadó
lyánykák s teljes virágzású asszonyok sokasága vala ide gyűjtve, s
ezeknek közepében a szerencsés öreg ifjúlegény, mint egy faragatlan csúf
kovakő, melyet a birtokos szeszélye gyémántokkal brillántoztata körűl.
De íme nyílik az ajtó, s a hadnagy és a Garbonczásdiák együtt lépnek be.
Demeter ment elfogadásokra; de minekelőtte a hadnagynak szúrós kérdést
tehetett volna, ez megszólala: Ezen írásból látni fogja az Úr, mi hoz
ide.

Demeter olvassa a papírost, s kevésbe múlt hogy örömében össze nem
roskadott: egy contractus, melynél fogva az egész hadiseregnek ő fogja
adni a gabonát, zabot, s oly temérdek áron, hogy így neki nem lehet
egy-két milliomot nem nyerni. Bément oldalszobájába hogy alája írja
nevét, s jött, s dicsekedve mutatá azt jövendő vejének. Örűlt az is, s
minthogy a szolgabíró lépe be, egyenesen méne ennek, s kérte, hogy
Demeter úrnak ezen házassági kötelezését a holnapi gyűlésben
intabuláltassa.

A szolgabíró látni akará, hogy a gazdag de fösvény ember mit ígére
egyetlen leányának; s egyebet lelvén a papíroson mint a mit neki a
vőlegény emlegete, felkiáltott: Istentelen két gazember, ki hitte volna
ezt tifelőletek! Tehát ti vagytok az a két zsivány, kiket irtóztató
gyilkosságaitok, lopásaitok miatt oly régolta hajházunk? Hajdú, híjj
többeket elő, s kötözzétek őket, vigyétek.

– Szent egek! kiálta Luczácska; mi dolog ez itt? – Ijedve kapta ki a
szolgabíró kezéből az írást; sír és nevet örömében, mert ő viszont atyja
megegyezését olvasá belőle a hadnagyhoz-menés eránt. – Köszönöm, édes
atyám, mondá Demeternek, hogy végre fiaddá fogadod az én kedves
Edvárdomat; ezentúl én vagyok a legboldogabb halandó!

Demeternek szemei előtt kerenge a világ.

A Garbonczás-diák megragadá a Demeter uram karját, s ezt mondá neki:
Adja oda az Úr hamar Luczácskát a hadnagynak, mert úgy másé lesz a
lifrántság, s a szolgabíró kezéből semmi erő ki nem fejti.

Demeter így szóla a hadnagyhoz és Luczácskához: Üsse meg a manó,
vegyétek hát egymást; de hagyjatok eszemen, hogy láthassak az alkuhoz.

A szoba falai átlátszó kristálylyá változának, s a tenger a maga csendes
felségében lapúla el az álmélkodók tekintete előtt. A napsúgár ama zöld,
ama titokban-gazdag hullámréten pattana meg; aranyhíd feszűle ki, hogy
útat csináljon a szigethez. Tavasz és minden kiesség ékesíté a tájt, s
szerelem és virágzat, öröm és egyesség lebegé végig e szigetet. A bárány
együtt múlata az oroszlánnal, a galamb az ölyvvel; a lombok suhogása
eolhárfazengéssé vált, s nap és hold és csillagok együtt ragyogtak és
pillongottak az égen, s felelgetének a liliomoknak, s Luczácska mind e
boldogságok közepette járdalt. A pázsit virágbimbói lábai előtt feslének
elő, s a vágyakodások hév patakja követte menéseit. Jobja mellett
gyöngyök, balja mellett gyémántok lepték el a földet; de ő gyöngygyel,
gyémánttal nem gondola, hanem égszínt és csillagfényt szakasztott
gyöngéd újjaival a rét virágai közzűl, s beléfoná sötét hajfürtei közzé.
Edvárdja egy csalitból közelíte. Luczácskájának pillantása arany nyil
vala neki, mely zengve illeté szívét. A zengzet isteni muzsika vala, a
nyil rózsává leve kebelén; levelei bíborhangzásban folyának le a szép
lyányon, hogy az úgy álla ott mint az örök boldogságok gyönyörű hajnala.

– Legyen tehát tekintetes hadnagy fiam-uramé! mondá Demeter a
hadnagynak. – De miért nem tudatta hát velem mingyárt akkor, mikor
belészeretett a lyányomba, hogy ily temérdek birtok ura? Szerencsémnek
tartom, hogy tekintetes hadnagy fiam-uramnak ipa lehetek. Szigetében
szép speculatiót fogok csinálhatni. Oroszlánját eladom Van-Ákennek, meg’
azt a sast; mert minek azt tartani? haszontalanok és sokat emésztenek; a
sok gyémántot, a sok gyöngyöt pedig – ó! ó! ó! – De messze-e az a
sziget?

S most a Garbonczás-diák szólala meg: Demeter úr, ha majd meglátogatja
hadnagy urat, quártélyában Heves vármegyében, meglátja a szigetet is.
Úgy van; mert a varázstáj mindenhol virít, ahol két szerelmes együtt él.

Demeter koma szépen meghajtá neki magát a bíztatásért, de vére egészen
arczába költ. – Az Uram dévaj ember, mondá neki; szereti fitogtatni hogy
tanúlt valamit, de ördög űl fülei mellett.

A hadnagy beléugrata szavaiba: Mindnyájan szerencsések vagyunk, csak a
szegény Károly kandúr nem az.

– Oh nem! felele a Garbonczás-diák, s az keseríti az én szívemet; de
neki is eljő a szabadúlása, úgy hiszem. Ide a levelet; le kell róla
törlenem a varázsírást, mert még baj érhetne.

Luczácska kezébe adá. A Garbonczás-diák kibontotta. Álmélkodva tapadtak
szemei a levélbe, s felkiálta: Szavát állja a varázs! Én e levélnek oly
tulajdonságot adék, hogy abból minden azt olvassa a mit mindenek felett
vagy ohajt vagy retteg. Azt tehát most én is, a mit mindenek felett
ohajtok, – hogy Károly barátom búhasson ki macskaalakjából, s
egyesűlhessen szeretett cziczácskájával. S amint ezt olvasá – – –



A FALBA-ZÁRT.


I. Levél.

_Páter Bartai Gábor, a Jesuiták nagyszombati Rectorához._

Budetín, 1644, Júniusban.

Nyolcz nap olta Szúnyogh úrnak házánál múlatok, s itt kezdem
missionáriusi munkámat. Mit tettem már, s mit készítettem el továbbra,
hogy az új tanítás elterjedése e tájon elakasztassék, hogy a híveket
szent hitünkben megerősítsem, Tisztelendő Atyaságod ide zárt
jelentésemből fogja érteni. Kérem Tisztelendő Atyaságodat, engedje
tudnom minél előbb, szerencsés voltam-e megfelelni várakozásának, s
mutassa ki, ezután mit tegyek.

Tisztelendő Atyaságodnak nem lesz kedvetlen dolog ismerni azokat, a kik
engem itt hajlékokba fogadának. Ennek lerajzolása által meg nem akarám
bontani jelentésemet; de azoknak ismerése, a kikre és a kik által
hatnunk kell, nagyon szükséges dolog, minekutána nékünk, amint Urunk
mondá, a galamb szelídségét és a kígyó okosságát egyesítenünk szükség.

Szúnyogh Gáspár nincs itthon. Mint főkapitánya Szendrőnek s Nógrádnak
főispánja, most táborban van, s harczol a keresztyén név ellenségével. Ő
külömben is sokat van távoly házától. Mindaz mit felőle hallok és látok,
azt mutatja, hogy ő kemény, kevély ember. Ha a háznál egy vagy más apró
hiba történik, ezt mondják a cselédek magok közt: Szerencséd hogy itthon
nincs az úr! vagy ezt: Bezzeg volna, ha ezt látná az úr! Egyéberánt a
temérdek sokaság kevélykedik, hogy ily gazdagságú urat szolgál, és ha
vendég jő a házhoz, nem ismernek határt szíves látásában. De ha a
cselédség rettegésit nem látnám is, egy pillantatom a ház asszonyára
elég lenne megszabni ítéletemet a távoly felől; tűr, szenved. Nehéz arra
bírni hogy akarjon, még nehezebb hogy tegyen. Ha a tanács igaz vagy
hasznos volta felől meggyőzetik is, midőn azt teljesíteni kellene, az a
gondolat veri le egészen, hogy arra férje mit mondand. Sok tűrésen
kellett keresztűlmennie míg ennyire megtöretett, mert lelke egykor vídám
volt, ömledező, eleven; most nincs akaratja, s az Úr kegyelmes,
vígasztalást nyújtani neki könyörgéseiben. Minden erőmmel azon vagyok,
hogy őtet megtarthassam e kegyes érzelmeiben, mert ez az egy az, a mi
állapotához illik. A ki itten sírás közt vet, amott öröm közt fog aratni
– az Evangyéliomnak ezek a szavai igen nagy behatást tevének sebhedt
szívére. Úgy látszik hogy Szúnyogh nem volna eránta oly kemény, ha adott
volna fiat a háznak, ki nevét s nagy gazdagságait vehetné örökségűl; de
az Úr vizsgálhatatlan akarata megtagadá tőle ezt az örömet; egyetlen-egy
leányok van, Katicza, jó és nyájas gyermek. Ittlétem első napjaiban azt
ígérém magamnak róla, hogy vele meg fogom kedveltethetni a klastrom
csendességét; mert hogy az az állapot a melyben most él, nincs kénye
szerint, nem vala nehéz megsejtenem; de azt nem reménylem többé: a leány
eleven; nincs benne az a csend, mit az Úr azoknak ígért, kik meghalnak a
világnak, hogy őt kövessék. Ám légyen! a házasságot is az Úr állította,
s könyörgök érette, hogy az Úr engedjen boldogabb életet élnie, mint a
mely anyjának jutott.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


II. Levél.

_Losonczi Bánffy Susána, Szúnyogh Gáspárné, testvéréhez Mária-Reginához,
a Clarissák pozsonyi klastroma egyik tagjához._

Budetín, 1644. Júniusban.

Az Úr engem nagy kísértetek alá vetett. Ájtatosan könyörgöttem, de fel
nem lelém nyugalmomat. Az Úr kegygyel fog tekinteni egy anya
gyötrelmeire, midőn gyermekének sorsa határoztatik meg, s rettegésimnek
megbocsát. Téged, édes testvérem, kérlek, egyesítsd könyörgéseidet az
enyémekkel, s hallasd velem, legjobbnak mit gondolsz.

Leányom, amint néked sok ízben írtam, vígasztalásom s örömem volt
mindég. De kivált e három hónap alatt olyan vala mint az angyal; szelíd
és nyájas, jóltevő az ügyefogyottak és szegények eránt; másoknak
botlásaikat elnéző, kész mindég engesztelni; ájtatosságának
gyakorlásában hív és serény; mindannak a mit ohajtottam, teljesítője;
azonban ha magában volt, vagy ha magát egyedűl lenni hitte, órákig is
elsüllyedett. Észre kezdém venni hogy valami fekszik lelkén, s vártam
hogy velem tudatni fogja titkait. Tudja ő hogy nekem nincs nagyobb
örömem mint ha neki adhatok azt; de ő mindég magába zárva maradott.
Harmadnap előtt Andaházy Péter visszatére a táborból, s engemet is
meglátogata, s hírt hozott s izeneteket uramtól. Sokat beszéle, mik
történtek a táborban, s megyénk ifjai magokat mely vitézűl viselik.
Amint a beszéd az ifjú Forgácsra fordúla, szemem történetből lyányomra
röppent. A gyermek egyszerre elpirúlt, hirtelen kapa munkát, s úgy teve,
mintha nem is ügyelne a beszédre. Figyelmessé tétetvén, szembe fogtam
őtet, s mozdúlásainak sebessége s az a titkos erőlködés hogy csendesnek
tetszhessék, elárúlá lelke hánykódásit. Forgács tette, melyről szólánk,
merész vala s veszedelmes. Lyányom szemeiben könny reszketett. Midőn
Andaházy a tett szerencsés kimenetelét adta elő, Katicza nem bírt
magával, s odahagyá a szobát. Andaházy inkább el vala merűlve a történet
előbeszélésébe, mint hogy lyányom zavarját megsejtheté vala; de szívemet
minden szavával hegyes tőr járta keresztűl. Mihelyt az illendőség
engedé, utána menék. Hálójában lelém, térdre omolva, könyörögve, s
engede kérésemnek, parancsomnak, s vallást tön, hogy ő szereti
Forgácsot, s hogy Forgács őtet meg fogja kérni, mihelyt férjem
megérkezik. – Te azt fogod mondani, hogy ez az ő ismeretségök az én
vétkem, és hogy meg kell vala maradnom a magyar régi szokás mellett, s
leányomnak nem volt volna szabad anyja jelenléte nélkül férfit látni; de
halljad tehát. Férjem vendéglátó úr, s gazdagsága s méltóságai azt neki
kötelességévé teszik. Férfiak szüntelen a háborút beszélik, s hogy a
török mit csinál. Így lyányom sokat hallá, hogy Forgácsnak mint
magasztalák vitézségét, s hogy lágyságát és sok jótéteit, melyek szinte
a vesztegetésig mennek, mint kárhoztatják. A mit mások rajta feddettek,
az Forgácsot még emelte szemeiben. Végre meg is látta Forgácsot, a
szépet, ifjút és jót. Később az ismét megjelent egyszer kétszer, s
megleve az ismeretség. Nékem ellene semmi szavam, sőt örvendenék
hajlandóságoknak; hasonló érzésű szelíd férjjel tölteni éltünket nagy
boldogság lehet. De mit mond arra az uram? nem gyúlad-e irtóztató
lángokra, hogy gyermeke miért engede hajlandóságot szívének az ő híre
nélkül? Ha pedig ő talála választani gyermekének férjet, úgy minden
haszontalan, mert ő úr a maga házában, s a mit parancsol, annak meg kell
lenni; vaktában kíván engedelmeskedést. Ha engemet érne csapás, azt
tűrném panasz nélkül, csak gyermekem sorsán könnyíthetnék; de meghasad
szívem, ha őt látom feláldoztatni. – Édes testvérem, látod
szenvedésemet; írj, vígasztalj, tanácsolj. Mit tegyek? szóljak-e neki
mihelyt megjön? bevárjam-e hogy Forgács tegye meg nála jelentését?
Egy-két hét alatt itt lesz; ne halaszd tehát válaszodat, s emberem
üresen ne jőjön vissza. Én megszoktam akaratomat a mások akarata alá
vetni, s magamnak e dologban tanácsot adni nem tudok. Te engem szeretsz;
te engem sok szomorúságim közt hathatósan vígasztalál, tanácsiddal
támogatál. Tedd azt most is, életemnek, szívemnek e legkétségesb,
legkedvesb gondjai közt.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


III. Levél.

_Szúnyogh Gáspár Jakusitth Istvánhoz._

Nógrád, 1644. Augustus 20-án.

Lyányom iránt tett jelentésében Kegyelmednek, édes Öcsém uram, magamnak
és házamnak megtiszteltetését lelem. Örömmel ígérem oda. Két hét alatt
Budetinban leszek, s venni fogja Öcsém uram kelmed meghívásomat, hogy
jegyet váltani mely nap jelenjen meg. Egy Szúnyogh, háza utolsó
csemetéjét engedelmességben nevelte; benne kelmed alázatos, magát férje
akaratának mindenben alájavetni tanúlt nőt kap, kinek példát adott
anyja, azt tenni, és soha nem egyebet, mint a mit férje parancsol, ki
ura feleségének és házának. Három hét alatt tehát megváltatom a
gyűrűket. Tartsa meg Isten kedves Öcsém uram kelmedet is, ahogy az
utolsó csatában engem csudatéve megtartott.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


IV. Levél.

_Szúnyoghné testvéréhez, a Clarissához._

Budetín, 1644, September 6-d.

Megvan, s kimondhatatlan szenvedésimnek itt irtózatos kezdete: – lyányom
mátka, s egy nem szeretett emberé. Hallj mindent, s könyörögj érettünk,
mert itt többé nincs segély.

Uram tegnapelőtt megérkezék. Távolylétében úgy vivém a gazdaságot, hogy
ha jő, mindennel meg lehessen elégedve, aminthogy meg is volt. Ő, a ki
mindég mord, mindég kedvetlen, szinte vígnak látszék. Követtem
tanácsodat, s kilestem, mikor lesz legjobb kedvében, s akkor mondtam el
mindent. Békével tűrtem midőn szidott, hogy gyermekemet nem őrzém egész
szemességgel. Kiönté rajtam nehéztelését, s annál szelídebben fog bánni
lyányával, ezt mondottam magamnak; de mint levék oda, midőn kimondá,
hogy a Katicza jobja már Orbovai Jakusitth Istvánnak, Oroszlánkő urának,
van ígérve. Még eddig soha nem mertem ellenkezni akaratjával; valamit
parancsola, teljesedve volt, bár meghasadt belé szívem; de most
neki-szántam magamat, s engesztelőleg szólék lyányom mellett. Meg nem
indúlva hallá azt, s ez vala minden felelete: S te példát akarsz adni a
fejeskedésre gyermekednek? Mondd meg neki mit végeztem; szavam szent. Én
nem leszek oly gyenge mint te valál, s gondom lesz, hogy gyermeked meg
ne lássa Forgácsot. A mi történt, felejtem, de jaj neki, ha Forgácsról
egyszerre le nem mond. – Elmentem a szegény gyermekhez. Az magán kívűl
volt ijedtében. Mely pontján áll a kétségbeesésnek, azt abból láttam,
hogy szólani mere haragjában lángoló atyjával, s kéré, engedje apáczává
lenni.

– Ha ezt hamarább kéréd vala, megengedném, mert a mit Istennek áldozunk,
az elsőbb az emberi végzéseknél; de te klastromba csak azért vágysz,
hogy erántam lehess engedetlen; azért egy szót se tovább róla.

Még az nap ment Jakusicshoz a levél, hogy jegyet váltani jöjjön elő. Egy
hét alatt itt lesz, s én tépdelt szívvel vagyok kénytelen megtenni
elfogadásához a rendeléseket. Vétkes dolgot teszek midőn Istent arra
kérem, hogy őtet kapja ki inséggel tömött napjai elől, de szeretem
gyermekemet, s Isten azt anyai szívemnek meg fogja bocsátani. Könyörögj
értünk, hogy az Úr adjon erőt, a keserű poharat zúgolódás nélkül
kiüríteni.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


V. Levél.

_Réthi György számtartó gróf Forgács Ferenczhez._

Budetín, 1644, Sept. 10-én.

Sietve s nagy titokban jelentem Nagyságos uram kegyelmednek, hogy urunk
megérkezett, és hogy a kisasszonyt Jakusics István ő nagyságának ígérte.
Borkától tudom, hogy kisasszonyának minden kérései, sírásai sikeretlenek
voltak. Klastromba kívánt küldetni, de nem vala haszna kérésének; mához
harmadnapra meglesz a jegyváltás. Mindenfelől gyűl a sok vendég, s így
Nagyságodnak lesz szere, tudatni velem akaratát. Teljesítve lesz
parancsolatja. Én és Borka érdemeljük bizodalmát.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


VI. Levél.

_Ugyanő Ugyanahhoz._

Budetín, Sept. 13-ikán.

Úgy vannak elrendelve a dolgok, hogy Nagyságod még egyszer szólhat a
kisasszonynyal. Pénteken estve legyen a nyárfánál a Vág szélén; én is
ott leszek, s elkísérem a kastély alá. Borka kötelet fog leereszteni az
ablakon, s Nagyságod azon az ő szobájába lép, onnan pedig nyitva a
kisasszonyhoz az ajtó. A kisasszony még semmiről sem tud. Borka ezt
kevés pillantatok előtt fogja tudtára adni, nehogy a Nagyságod váratlan
megjelenésén elrettenjen. De Nagyságod nagy szemességgel tegye minden
lépéseit, mert urunk kémeket tart mindenfelé. Ha rajta találunk
veszteni; Borka meg’ én Nagyságodnál reménylünk menedéket.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


VII. Levél.

_Páter Bartai a Páter Rectorhoz._

Budetín, 1644. Sept. 18-án.

Sietve tészek jelentést Tisztelendő Atyaságodnál egy történet felől,
mely a kastélyt rettenéssel s újabb irtóztató történetek varázsával
tölti el. Katicza Orbovai Jakusitth Istvánnak jegyese; de amint
kivilágosodék, gróf Forgács Ferenczet szereti, s ezzel ma éjjel titkos
együttléte vala. Szúnyogh hírt veve a dologról; honnan? nem tudom; s
meglepte őket, s Forgács az ablakon szalada ki. Az úr haragja dühösségig
ment, s zárva tartja leányát. Ahogy őtet én is ismerem, félek, hogy a
tett vérbe fog kerűlni. Valamit okok, szólótehetségem s a lelki
fegyverek tehetnek, munkába veszem, s semmit el nem múlatok, mivel a
szenvedő állapotját tűrhetőbbé fogom változtathatni.

Levelem megadója egy másikat is viszen P. Mérő Ambrus társunkhoz, ki
most, amint Tisztelendő Atyaságod írja, Jakusics úrral Oroszlánkőn
tartózkodik. Azt bízom e tisztelendő társunkra, hogy Jakusics úrral
tudassa a mi itten történt, s bírja rá, hogy szánja meg a kisasszony
szenvedéseit, s atyját igyekezzék eránta megszelidíteni. P. Ambrus nagy
mértékét kapta ajándékúl azon kegyelemnek, mely szívre hat és azt
tetszése szerint hajtogatja; annak már sok esetekben adá bizonyságát.
Talán nem volna rosz, ha neki Tisztelendő Atyaságod is írna; sőt magának
Jakusicsnak is, de hogy a levelet ennek P. Ambrus adja által. Bocsásson
meg Tisztelendő Atyaságod, hogy tanácsomat hallatni merészlettem, holott
arra bölcs belátásinak semmi szükségök nincs; de a dolog nagy figyelmet
érdemel, s diadalmára volna hitünknek, ha mi engesztelődésre s
keresztyén megbocsátásra hajthatnánk a felhevűlt indúlatokat. Annak
segélyével, ki a nagyok szíveit a szerint intézi mint a patakok
folyását, semmi nincs lehetetlen.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


VIII. Levél.

_Gróf Forgács Ferencz Andaházy Péterhez._

Épen most veszek hírt a hozzám hű Réthitől, hogy Szúnyogh elzáratta
kapuit. Sem be, sem ki senkit nem eresztenek. Széket akar lyánya felett
tartani. – Tégye; én el nem maradok. Én viszont őfelette tartok majd
széket, s Katiczát kiragadom a fene ember kezéből, érjen a mi akar. Örök
barátságunkra, s mindarra a mi becsűletét szerető magyarnak szent,
kérlek, segélj feltétemben. Szedd össze minden emberidet, s jer. Holnap
estve itt lehetsz. Estve útnak indúlunk, s virradtakor ostrom alatt
Budetín. Vedd el osztán éltemet, csak el ne maradj.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


IX. Levél.

_Válasz._

Nálad leszek hajdúimmal; kevesek, de jók. Ismérem Budetín fekvését. Az
öreg kénytelen lesz magát megadni.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


X. Levél.

_Páter Bartai a Páter Rectorhoz._

A mit rettegtem, fájdalom megtörtént. Nagy Isten, mint vadúl el az
ember, ha magát kevélysége martalékjává teszi, s eltér az útról, melyet
elébe rajzolál! – Utolsó levelem olta a vár zárva állott, mintha
ellenség közelítene. A kisasszony el vala rekesztve szobája falai közzé;
senkit nem eresztettek hozzá. El vala zárva a maga szobájába az asszony
is. Az úr egész nap a folyosón. Két kőmíves törte a falat egyölnyi
magasságra, s Szúnyogh összeredőlt szemöldökkel nézte a munkát. Én
néhány ízben léptem hozzá, s engesztelő szókkal igyekeztem csendesíteni
gyúlongásit. Nem felelt. Ma elkészűlt a rekesz a falban. Szúnyogh
magához hívata. – Lyányom megpiszkolta nevemet, úgymond; neki halnia
kell. Menj hozzá, s készítsd kimúlásra; egy óra múlva falak közzé
rakatom. Kérelmeim hasztalanok voltak. A menny haragjával fenyegettem;
nem gondola szavaimmal. Felelete ez volt: Vére szálljon az én fejemre;
neked ahhoz semmi közöd. De minél tovább vesztegeted velem az időt,
annál inkább el lesznek vonva tőle vígasztalásid, mert ő, minekelőtte az
óra eltelik, e fal közzé lesz rakva. – Elmentem a kisasszonyhoz.
Csendesebben lelém mint ily gyenge edénytől várnom lehetett. De az Úr
hatalmasnak mutatja magát a gyengékben is. Keresztyénhez illő maga
megadásával készűlt el halálára. Midőn végre tudtára adám, mely
rettenetes neme várja a halálnak, egy pillantatig tántorgott, de hamar
feleszmélt, s kéré hogy ha majd bérakatik, mondanám el felette a
temetési könyörgéseket; az neki enyhűlést fog hozni. Ekkor belépe atyja.
A szerencsétlen meg akará csókolni kezét. A vad ember nem engedte. Akkor
levévé feszűletét térdelőjéről, megcsókolá azt, s sírás nélkül ment
atyja után. Én lassú szózattal olvastam néki imádságimat. Elérvén a
rekeszhez, lerogyott, elájúlva. Atyja felemelteté, s betéteté a
rekeszbe. A kőmívesek rakták a falat. Elmondám a temetési könyörgéseket
felette, s minden órában elmegyek hozzá, s könyörgök, hogy el ne
csüggedjen. – Szomorú vígasztalás, de mégis vígasztalás, hogy a rekesz
szűk, s hogy a mész gőze hamar meg fogják folytani.

Egy órával később.

Dicsőség az Úrnak a maga egeiben, ki van szabadítva! Rekesze előtt
állék, s úgy szóltam amint az tanított, a ki Ezaiásnak száját égő
szénnel tisztította meg. Olykor nyögést hallék feleletűl. Az ég épen
hajnallani kezde, midőn a kapukban zajgás támadott. A zajgás csakhamar
riadássá vált: Törnek reánk! törnek reánk! – Forgács beronta a várba. –
Ha Andaházy erős lakatokat nem vét a folyosó ajtajára, mely a Szúnyogh
lakját egyéb szobáitól elválasztja, sok vér folyt volna el. – Az öreg
haragja rettenetes volt. Forgács mindég Borkát kiáltozá. Én ötlém reá, s
kimutatám a rekeszt. Azt legottan megnyitották. Nem képzelhetni
boldogabb pillantást mint az vala, midőn megláták egymást. Forgács
levezette a grádicsokon, felűltette vezetéken hozott lovára, s mentek.
Andaházy előszedte népét, s követte őket. Szúnyogh még most is zárva
van. Míg kieresztetik, Forgács régen honn lesz.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


XI. Levél.

_Ugyanő ugyanahhoz._

Másképen leve vége a dolognak mint tegnapi levelem után várni lehete. A
vár alatt űltem, s predikácziómhoz készítgetém magamat, melyet Istennek
megvizsgálhatatlan végzései felől szándékoztam tartani; s egy könnyed
lovast láték meg, ki a vár felé jött. Öltözetéről Jakusics emberének
ismertem. Talán a mit hoz, könnyíteni fog a két szökött sorsán! mondám
magamban, szónak eredék vele, s az elmondá, hogy Jakusics megértette P.
Ambrustól itt mik estek, s útnak indúlt, megkérni a kisasszonyt. A
völgyben összeakada Forgácscsal; kardra költek, s Forgács halva maradt.
Jakusics a kisasszonyt Oroszlánkőre vitte. A lovas ezt hozá hírűl az
öreg Szúnyoghnak. Ez már indúlni akara, hogy minden embereivel
megtámadja Forgácsot; de vévén a hírt, Oroszlánkőnek ment. Csak az Isten
tudja mi történik ott. Kérem Tisztelendő Atyaságodat, engem innen
szólítson vissza. Kínos nekem ott lennem, hol ily irtózatos tettek
tanúja valék, és ahol határon túlmenő gondosságom egy jó ember halálának
s egy kegyes leány szerencsétlenségének leve oka.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


XII. Levél.

_Jakusics István Kételyi Sebestyénhez._

Jelen valál még tegnap, midőn Szúnyogh Katiczát Oroszlánkőre elhozám.
Halld azolta mi történt, s borzadj meg. – Az öreg Szúnyogh megjelene a
vár alatt, s beeresztést kívánt. Azt neki nem adtam, de szólottam vele,
keresztűl a rostélyajtón. Leányát kívánta vissza tőlem. – Tudni akarám,
mi a szándéka. – Falba záratom! úgymond haraggal. – Elirtóztam
keménységétől, s kimondám neki, hogy leányát soha ki nem adom. – Egy
szál kardra híva ki. Tudod, én kardtól meg nem ijedek, s öreg embert
szelni le, nem mesterség: de Katiczát megfosszam-e atyjától is? –
Elbeszélém a leánynak, mit monda atyja, és hogy én őtet védeni fogom
fenyegetései ellen; életem, halálom kész érette; parancsoljon velem. Ha
klastromba vágy, oda viszem el; de elébb atyjával kénytelen vagyok
megküzdeni, minthogy maga akarja. – Könnyek omlának szemeiből a
kegyetlenűl elkínzott, szegény lyánynak, midőn kért, hogy atyja életét
ne eresszem koczkára. – Gondolkoztam rajta, mint segítsek itt a bajon.
Nem tudtam jobbat találni mint azt, hogy kérjem, lenne feleségemmé; úgy
a szék ítéletét végrehajtani engem illet, s tőlem nincs oka rettegni.
Hozzám jőni kisebb baj, mint azt látni hogy atyja elesik vagy őtet
kőfalba rakják megint. – Ráállott ajánlásomra, s én a lyányt hirtelen
magamhoz eskettetém. – Akkor osztán kimentem az öreghez, s megmondám
neki, hogy sem verekedni nem fogok vele, sem azt meg nem engedem hogy
lyányát büntesse, mert az nékem már feleségem. – Arra elkészűlve nem
valék, úgymond; megfordúla sarkán, s néma haraggal ment el tőlem.
Megválik mely gondolatokra száll.



VAS LACZI.

Egyszer volt egy király. A királynak három lyánya volt, meg’ három fia.
A legifjabbat Vas Laczinak hívták, s a gyermek nagyon pajkos gyermek
volt. A mint egyszer hazaméne az iskolából, előltalála egy öreg
asszonyt, ki egy kosár tojást vive. A királyfi akarva ötlött a kosárba,
s a tojás kiömlött a kosárból, s az elsőn kezdve az utolsóig mind
összetört. Az öreg asszony monda haragjában: E rosz tettedért légyen meg
a mit legelébb fogsz kívánni!

Az öregasszony ezzel eltűne az üres kosárral, s többé senki nem látta.

Amint a királyfi hazaért, három testvére az udvaron állott. Az első
ruhája olyan volt mint a nap, a másiké mint a hold, a harmadiké mint a
csillagok. Ez csak hétköznapi öltözetek vala; a vasárnapi még drágább.
Megszólíták Vas Laczit, menne velek laptázni. A fiúnak tetszék a szó, s
ráállott szívesen. A három lyány pedig összebeszéle, hogy jól
megpufogatják a laptával a sok csintalanságért, mit rajtok elkövetett. A
három herczegkisasszony derekasan érte a laptázáshoz, s az ütést sohasem
hibázták el. Ezen Vas Laczi megharagvék, mert vette észre, hogy őtet
összebeszélés után pufogtatják, s ezt kiáltá nekik boszúságában: Nyeljen
el a föld benneteket! Alig repűlt ki száján a szó, s a föld a
kisasszonyokat elnyelte.

Az udvart gyász fogta el és nagy szomorkodás. A legidősb királyfi elméne
az atyjához, s azt mondá neki: Apám, eressz, hadd keressem húgaimat;
visszahozom én. Atyja ráállott. A legidősb királyfi kiméne, s vissza nem
tért. Kiméne a második is, hogy felkeresi s visszahozza húgait, de az
sem tére soha vissza.

Vas Laczi megnőtt, s amint az atyja egyszer királyi-székén űlt,
letérdele atyja előtt, s ezt mondá neki: Apám, azt a nagy szomorúságot a
mi téged elboríta, neked én okoztam. Eressz, hadd menjek, s hadd
keressem fel testvérimet. Engem velek együtt látsz visszatérni házadhoz,
vagy soha nem többé.

A királynak tetszett a hősi feltétel, s ráálla a mit fia kívánt.

Vas Laczi már egy egész nap ment és mendegélt. Amint útja egy erdőn ment
volna keresztűl, megláta egy öreg asszonyt, ki épen hátára akará emelni
nehezen gyűjtött tűzifáját, s ellankadott erőlködésében. Vas Laczi
szelídebbé leve miolta elvesztette húgait, s ez a szegény öreg asszony
arra emlékezteté, a kinek tojásait eltörte volt. Szépen szóla tehát az
öreghez, s nyalábját felsegítette hátára.

– Jószivűséged légyen megfizetve, mondá neki az öreg asszony; tudom én,
te miben fáradsz. Ha nem tevéd velem e jót, testvéridet nem találtad
volna meg; így kimutatom útadat.

Megtapintá a földet, s a föld legottan megnyillott, s egy láda jöve ki a
földből ahol Vas Laczi állt.

– Bújj a ládába, mondá az öreg asszony; az téged azon várba viszen a
föld alatt, hol napruhájú testvéred van.

Vas Laczi megtevé a mit az öreg hagya; a föld összeforradt, a láda pedig
ment, messze, messze, igen messze. Egyszer megállott a láda, s födele
megnyillott. Vas Laczi kiszökött a ládából, s egy ezüstvárat láta meg.
Egy folyam ment el kapuja előtt, s a folyamon híd állott tele tömve
beretvákkal. Azok mindég forogtak, s mindent összeaprítottak a mi a
hídra lépett.

– Mint kell itt keresztűl mennem? – kérdé Vas Laczi.

– Ne legyen gondod rá, mond a láda; be a várba én viszlek; de mint jössz
ki belőle, az a te gondod.

Vas Laczi ismét bebújt a ládába, s a láda a vízbe süllyede, s keresztűl
vitte a vízen, bé, bé, a várba. Vas Laczi kimászott a ládából, szépen
megköszönte fáradságát; kérte, köszöntse az öreg asszonyt, s felméne a
grádicson. Oda fenn szembe jött vele a testvére.

– Hogy jutsz ide, öcsém? kérdé a herczegkisasszony; hiszen itt a madár
sem jár.

– Érted jövök, mondá Vas Laczi.

– Én itt a hatfejű sárkány hatalmában vagyok; ha meglát, innen ugyan
soha ki nem mégy.

– Teszek én arról, felele Vas Laczi; mutasd, hol a fegyverház, hadd
válasszak fegyvert magamnak.

A herczegkisasszony elvezette.

Vas Laczi belépe a fegyverházba, s megláta egy üvegpalaczkocskát, melyre
ez vala írva: Sárkányerő. Felhajtá azt egy kortytyal. Alig tette le az
üveget, midőn irtóztató csattogást halla.

– Jő a sárkány! kiáltá a herczegkisasszony. Valamikor jő, tíz
mértföldnyi távolyból a vár kapujába vágja buzogányát, hogy a kapu
minden sarkán megnyílik. Így jelenti érkezését.

Midőn a szót kiejté, a hatfejű sárkány már előttök állott.

– Mit akarsz itt, ember?

– Megküzdeni veled, felele Vas Laczi.

– Előbb látnom kell, ha azt nekem veled illik-e.

Inte a herczegkisasszonynak. Az egy kőkenyeret és egy fabicsakot hoza
fel. A hatfejű sárkány elszele egy karéjt, s a kenyeret és bicsakot oda
adá Vas Laczinak. Vas Laczi a közepében szelte ketté a kenyeret. A
hatfejű sárkány csudálkozék erején, s ezt mondá neki: Látom hogy illik,
s megküzdök veled.

Lemenének a vascsűrbe. Vas Laczi ölbe kapá a hatfejű sárkányt, s a
sárkány térdig süllyedt el a vasba. A sárkány felugrott, megkapta Vas
Laczit, s köldökéig csapta a vasba. Vas Laczi összeszedé minden erejét,
s úgy bevágá a hatfejű sárkányt, hogy csak feje ére ki. Akkor kapta a
kardját, s egy csapással mind a hat fejét elszelte.

– A sárkány kezéből kiragadál, mondá a herczegkisasszony, de mint
megyünk a hídon által?

Vas Laczi mondá: Annál kisebb gondom is nagyobb.

Kiásta a sárkányt, levonta bőrét s a hídra terítette, s áltméne a hídon,
maga és herczegkisasszony testvére.

A túlparton már várta az öreg; megfogta a herczegkisasszonyt, s ezt
mondá neki: Én elviszlek atyádhoz; te pedig, Vas Laczi, menj bátyámhoz,
a kovácshoz; az rajtad segít.

Vas Laczi ment, s egy kovácsműhöz ére. Az egészen aczélból volt öntve,
abból volt maga a kovács is.

– Jó reggelt, Vas Laczi! mond a kovács; hallom húgomtól, mit akarsz;
segítek én rajtad. Te vasból vagy, úgy mondják az emberek; az nem elég.
Jer, én megedzelek.

Vas Laczi betére hozzá, s a kovács megedzette.

Most bátrabban ballaga tovább útján, az arany várhoz, mely messzünnen
csillámlott szemébe.

Amint elére hozzá, látta hogy a vár réczelábakon forog. Vas Laczi
megkapta egyik lábát, hogy tovább nem foroghata: másik kezével a kapuba
kapott, feltaszította azt, s belé ment.

A kilenczfejű sárkány elébe jött, s ezt mondá neki: Legény vagy a
talpadon; megküzdök veled. Légy te vas kerek, én papíros kerek leszek;
görögjünk két hegyről egymásnak.

– Nem úgy, mondá Vas Laczi, te légy a vas, én a papíros leszek. – S úgy
leve.

A két kerék egymásnak gördűlt. A vas kerek eldőlt, s kiesék egy szöge;
ez a szög pedig a sárkány egyik feje volt.

Akkor mond a sárkány: Küzdjünk mint két láng; légy te veres láng, én kék
láng leszek.

– Nem, mondá Vas Laczi, légy te veres, én kék leszek; s úgy is leve. S
amint a két láng egymásra csapott, fölöttek repűle el a vízi-holló.

– Vízi-holló, vízi-holló! kiálta a sárkány, csöppents egyet a kék
lángba; egy fejet adok érette.

Vas Laczi kiálta: Vízi-holló! csöppents egyet a veres lángba; én kilencz
fejet adok érette.

A vízi-holló Vas Laczinak fogadta szavát, s a veres láng egyszerre
elaludt. Vas Laczi odaadta a vízi-hollónak a sárkány kilencz fejét, s
nénjét, azt a holdruhájút, elvitte a kovácshoz, hogy vinné el atyja
udvarába. A kovács megígérte. Vas Laczi pedig ment, hogy felkeresse
harmadik nénjét, azt a csillagruhájút, és két bátyját.

Vas Laczi ment és mendegélt egynehány nap, s egyszer egy égő boglyához
ére. S az égő boglyában egy kígyó volt, s a kígyó nagy kínosan ezt
kiáltotta: Segélj rajtam; visszafizetem.

Vas Laczi néki-ment az égő boglyának, s kikapta a kígyót.

Akkor mondá a kígyó: Én a Kígyókirály lyánya vagyok. Jer velem az ő
várába; megfizet érettem.

S mint a Kígyóvár kapujához értek, mondá a Kígyókirály leánya: Bár mit
adjon néked atyám, el ne vedd; de kérd helyette legroszabb lovát,
legrozsdásabb kardját, legszennyesebb ingét, s meg nem bánod.

A Kígyókirály megértvén mely veszélyben forgott leánya, aranyat,
ezüstöt, gyöngyöt, gyémántot ada Vas Laczinak temérdeket, és sokféle
bűbájos mesterséget.

Vas Laczi mondá: Erre nekem nincs szükségem, de add nekem a legroszabb
lovat, a legrozsdásabb kardot, a legszennyesebb inget, a mi váradban
találtatik.

A Kígyókirály meghökkene. – Erre lyányom taníta meg, úgymond. Ám légyen!

Odaadák neki a mit kívánt.

A Kígyókirály lyánya pedig mondá: Jól tevéd hogy megfogadtad tanácsomat;
a ló tátos, a rozsdás kard pedig minden ellenséget levág, míg meg nem
tisztítják; az ing mindent fegyver-nemfoghatóvá tesz, míg ki nem mossák.
Ne feledd a mit mondok, s boldog lészesz.

Vas Laczi ment és mendegélt, s elére a tizenkétfejű sárkányhoz, ki
csillagruhájú nénjét tartá fogva. Midőn megérkezett, a sárkány nem volt
várában. Nénje sírva futott elébe.

– Menj, öcsém, amint tudsz; külömben úgy itt maradsz, mint én és két
bátyáink. Csak gondold el, mely szerencsétlen vagyok én; két bátyám
kéményben függ, nekem pedig mindég kell raknom a tüzet, hogy
megasszanak.

Vas Laczi felele: Az én kardom tészen szerencsétlenségedről.

– Nem, mondá a herczegasszony, s keservesen sírt; erő bennünket ki nem
szabadít. A tizenkétfejű sárkány felesége varázs, s megesküdött hogy
örökre elveszünk, ha valaki a tizenkétfejű sárkánynyal miattunk küzd
meg. Néked bennünket pénzen kell kiváltanod.

– Azt örömest teszem, mondá Vas Laczi.

S íme a tizenkétfejű sárkány a maga egész fényességében jöve bé a kapun.
Amint kiszálla szekeréből, Vas Laczi így szólította meg: Uram,
tizenkétfejű sárkány, add el nekem a két királyfit és ezt a leányt a
csillagruhában.

A sárkány felesége így felele: Te Vas Laczi vagy, add nekem e rozsdás
kardot és e szennyes inget melyet hordasz, s megkapod a mit kívánsz.

Vas Laczi mondá: Drága dolgokat akarsz tőlem, de előttem semmi sincs
drágább mint a három testvérem.

Alig oldá le kardját, ingét alig vetette le, s a sárkány kaczagva így
kiáltott: Te esztelen, miként foszthatád meg magad’ minden kincsedtől?
íme most veszned kell.

– Ha vesznem kell, úgymond, engedd hogy elébb búcsút vegyek a lovamtól.

A tizenkétfejű sárkány megengedte, s Vas Laczi lement a lóhoz, s így
szóla neki: Tudnád csak mint járék, édes lovacskám.

– Tudom, mond a ló; a sárkánynak nem volt esze, hogy engem nem kívána
tőled; úgy oda lettél volna, de én még segíthetek. Kérd a sárkányt, hogy
ha majd megölnek, kössenek hátamra; a többi az én dolgom lesz.

Vas Laczi visszament, s ezt mondá a tizenkétfejű sárkánynak: Ha hát meg
kell halnom, kérlek, köttess lovamhoz, s eresszed szabadon, hogy menjen
ahová tetszik.

– Azt a kedvedet megtehetem, felele a tizenkétfejű sárkány; s
dirib-darabra vagdaltatá Vas Laczit, behányatta egy lepedőbe, s a
lepedőt felkötteté a lóra. A ló pedig ment, mint ha a szél vinné.

A Kígyókirály zúgást hallott messzéről, s ezt mondotta leányának: Vas
Laczit valaminek kelle érni, mert a tátos haraggal jő. A Kígyókirály
nagy tüzet rakata a kapu előtt. A tátos nyargalva ment a tűznek s
elnyelte a lángot. Ez elhűtötte egy kevéssé, s megállott az udvaron.

– Ímhol hozom feldarabolt uramat! – ennél többet nem szólhatott.

A Kígyókirály gondosan összeraká a darabokat, s kiküldé minden kígyóit,
hogy neki hozzanak gyógyító fűveket. Amint visszajöttek, a fűveket
megfőzte, s megmosta vele Vas Laczit, s ez tüstént felkölt, s kétszerte
szebbé leve mint előbb volt. De minthogy a tátos sebes nyargaltában
vállából kiesett egyik karja, a Kígyókirály neki egy másikat csinált
aranyból és elefántcsontból.

Vas Laczi ismét méne, mendegéle, míg nénjét és két bátyját
kiszabadíthatja. Eljutván a tizenkétfejű sárkány várához, lóvá
változtatá magát, s az udvarra vágtatott.

Vette észre a tizenkétfejű sárkány felesége, hogy itten varázslat
vagyon; de hogy a ló Vas Laczi, azt nem gondolta. Előhívatá tehát
férjét, s ezt mondotta neki: Meghalok, ha e ló májából nem ehetem.

A sárkány egyet inte, s azonnal megkapák a lovat hogy levágják. A
csillagruhájú kisasszony épen ott méne el, s megszánta a lovat.

– Szegény ló, mért nem hagynak neked békét! úgymonda magában.

– Ha igazán szánsz, mondá a ló, vedd fel a földet, melyre két első
cseppem esni fog mikor majd halva leszek, s vesd a sárkány kertjébe.

A herczegasszony megtevé a mit tőle a ló kért vala, s másnap egy almafa
álla ott, megrakva arany almákkal.

A sárkány felesége előhivatá a férjét, s ezt mondá neki: Meghalok, ha e
fa tüzénél nem főzik meg kávémat.

A sárkány kiálta cselédjeinek, s azok mentek baltáikkal, hogy kivágják a
fát. A csillagruhájú herczegasszony épen ott méne el, s megszánta azt.

– Szegény fa, úgymond; mért nem hagynak neked békét!

– Ha igazán szánsz, vedd fel azt a két forgácsot, melyet rólam vágni
fognak, s vesd a sárkány tavába.

A herczegasszony teljesíté kívánságát, s más nap egy gyönyörű arany hal
úszkála a tóban.

A sárkány felesége előhívatá férjét, s ezt mondá neki: Meghalok, ha az
arany halat szobámba nem hozzák.

A sárkány kész vala teljesíteni a mit felesége kívánt, de a halat
semmiképen meg nem foghaták. Minthogy a sárkány derekasan tudott úszni,
feltevé magában, hogy maga mégyen el érte. Leköté oldaláról a rozsdás
kardot, hogy az gátlására ne legyen az úszásban; levetette a szennyes
inget, mert annak sem vala szabad megázni, s belé szökött a tóba. De az
arany hal egy ugrással a partra veté ki magát, s Vas Laczi ismét Vas
Laczi leve. Hirtelen fölvette az inget, hirtelen kirántotta a kardot.

Ezt látván a tizenkétfejű sárkány felesége, felűlt a seprő szárára s
elrepűlt.

A sárkánynak eszébe juta, hogy Vas Laczi megint felélede, mihelyt testét
a lóra kötötték; ő is arra kérte tehát Vas Laczit, hogy ha megöli,
testét köttesse fel a lóra. – Vas Laczi egy csapással üté le mind a
tizenkét fejét, s a tizenkét fejet a testtel együtt a lóra kötteté, s
szabadon hagyá menni, valamerre magának tetszend. Ment a ló, s még ma is
mindúntalan megyen.

Vas Laczi levétette két bátyját a kürtő alól, hol egészen kiaszának,
megfeketűltenek, s elvitte a Kígyókirályhoz, hogy hozza életre. Ment
vele testvére is, a csillagruhájú.

Elérvén a Kígyókirályhoz, mellette egy gyönyörű királyleányt láttanak
űlni; csillag vala homlokán, s a Kígyókirály így szóla: Ez nekem
leányom, s őtet te mentéd meg. Vedd feleségűl. Nagy lakodalmat tarta
nekik. A két fiú és a leány elmenének atyjokhoz; Vas Laczi veszteg
maradt, s a Kígyókirály neki sok pénzt, sok gyöngyöt, gyémántot hagya, s
a földnek nem volt gazdagabb királya mint Vas Laczi.



A SÓBÁNYÁK.

Gonosz lelkeknek kelle űzni játékaikat, s jó idő olta már, a Rónaszéki
sóbányák között. A munkások bosszantgatva láták magokat; gyertyáik
minden ok nélkül el valának fúva; legerősb szerszámaik a legparázsb
tárgyakon szétpattantak; incselgő rémarczok, torzongó alakok lépdelgének
gúnyolódva, kaczagdálva elejökbe; s hamidőn egyike vagy másika a
bátrabbaknak hozzá csapott a kísértőhöz, közönségesen társát találá, s
örök czivakodás folyt közöttök. Haki úgy hívé, hogy annyit izzadva,
nagyhasznú munkán esett keresztűl, megszégyenűlve látá hogy nem sót,
hanem hasztalan nyirokföldet, vagy valamely buta göröngyöt ásott ki.
Pezsgés bongás hallatszott a föld alatt; vízerek fakadoztak az aknák
mélyében. Más helyt útjok beszakadozott, béomlott; ijedség, rettegés, s
a félelmek egész sápadt serge szállá meg a dolgozókat: fogyott azok
száma, kik mélyebben akarának a vágásba behatni, s végre az ásás egészen
félbeszakada.

II Ulászló, ki gondatlanságai által oda vivé a dolgokat, hogy azon felűl
a mit művelés nélkül adott a föld, alig marada jövedelme, minden
restsége mellett elszáná magát, hogy egy útat tesz Máramarosba, s
jövedelmeinek e nem szegény kútfejét, ha lehetséges volna, újra
feléleszti. Szállásának Huszt várát választotta. Sóvárról és Erdélyből
előszólíttatának a bányászok, hogy a király jelenlétében tegyék meg
próbáikat. Ezeken kívül a hazából és a külföldről számtalan vakmerő
tolongott ide, külömbözőleg izgatva büszkeség, bér reménye s magahittség
által. Huszt hemzsege vendégektől. A mi ottan nem talála helyt,
kalibákban tartózkodék a Tisza szélein. Mozgásban vala minden, mert más
nap reggel a király maga is Rónaszékre készűlt, szeme előtt tétetni meg
a próbát, a veszedelmesnek híresztelt ásás ha folyamatba hozathatnék-e.

Napkiköltekor indúltanak a szekerek. A hegybérczek ragyogtanak Huszt
körűl a reggel fényében, mint egy korona, melyet a táj ajándékúl akara
benyújtani itt megjelent uralkodójának. A Tisza, mintha ábrázolni akarta
volna a nép kiapadhatatlan szeretetét, medre hosszában tologatta
tisztelő habjait, merre a király ment, s a felgyűlt sokaság úton,
útfélen, a terepély tölgyek ágain, s az emeletesb helyeken s a közelb
sziklákon, csoportokra verődve csudálgatá menését. Méltósággal haladott
az keresztűl a tolakodó sokaságon; de sem a katonaság nagy száma, s
csillogó ruházatjok és fegyverök, sem az ország nagyjainak fénye nem
ígézte el annyira szemeiket, mint maga a király, ki itt, a próbatevésre
összesereglett bányásznép közepében, tisztelést parancsoló felséggel
ballagott paripáján; és a király leánya, kit asszonykísérői fogának
körűl nagy fényben. Akként tűnt fel az az őtet kísérő seregben, mint egy
nagytüzű planéta, cselédkedő csillagai közt. De valamint a hold áll
közelébb az emberhez, s szíveinkhez inkább szól, kebleinkbe inkább hat,
mint a távolyabb Jupiter: úgy érzé egyike az ő kísérőinek
ellentállhatatlan erővel vonszatni magát azon hölgy felé, kihez itt egy
neki kedvező történet közelre ejtette; s a természetnek minden
dicsősége, az uralkodónak minden csillámlása eltűne szemei elől. Mely
szerencsésnek érzé magát, hogy nem kis ideig közel lovagolhata hozzá! A
szép hölgy egyike vala azon súgár növésű alakoknak, miket szemünk az
életben mindég keres, de ritkán lél fel; alkalmasan amilyeknek a
tündéreket képzeljük. Az Éj szerelemmel nyomta csókját homloka
fürtözetére, és a ki kék szeme párját láthatta, megérté, miért szokás az
egeket a többes számban mondani. Annyi kellem, annyi kecs, annyi báj
vala elömölve rajta, oly varázs lelki kedvesség lebege orczáin, hogy nem
találtatott annyira gyakorlott művész, kinek ecsete el ne akadjon
festésén; hogy mindaz, a kit szerencsés vagy szerencsétlen csillagzata
elébe víve e látványnak, kénytelen volt vallást tenni, hogy ezt az ő
valósága egész ígézetét semmi művészség nem másolhatja, hogy azt csak a
szív kaphatja fel.

A hölgy nádorunknak leánya volt; neve Sarolta; kevélysége atyjának, s a
király leányának barátnéja s minden öröme. Az idegennek egyedűl őreá
intézett figyelmei nem kerűlék el a leány észrevételét. Hideg
nyúgalomban fordúla a királyleány fő-udvarmesteréhez, s kérdé ettől, ki
légyen az idegen? Nem ismerte. Honnan jött? Nem tudta. Husztra mikor
érkezett? Tegnap estve és egyedül.

Még egyszer pillantá meg az ifjat, s mély gondolatokba süllyedett. De a
hölgy pillantása égetve hatott az idegen szívébe, s ahogyan a phoenix
kél ki megifjodva a lángok közzűl: úgy fakada nyílásra az ő keble
lángjai közt az örökkéifjú szerelem.

Megérkezének Rónaszéken. A király leszálla lováról, kísérői követék
példáját, s minden a lyukak felé tolakodott. Csend terjedett el a
mélyben, mintha a földalattiak annak akarák vala bizonyítani
tiszteletöket, ki felettök uralkodik a földön. Azonban hogy ők urak a
magok birtokaikban, azt más szerrel mutatni meg, csakugyan jónak láták.

Amint egyike a merészebbeknek leereszkedék az aknába, s kötelen a
sómennyezetig ért, egy látatlan hatalom által ismét felhajtaték a kötel,
s a vakmerő elterűle a földön. Súly függeszteték súlyra, meddig bírta a
kötel; a legmerészebbek ráűltek s leszállítaták magokat. Mind
haszontalan! csak annyira mentek mint az első.

Míg a próbák tétetének, egyike nyomban a másika után, és mindég siker
nélkül, a királyleány körében zsibongás támad. Egy kisded öreg, bízvást
törpének lehete nevezni, ravaszúl keresztűl csúszongott a fegyver és
tolongás közt, s az aknánál megállott. Most az asszonyok csoportjába
fúrja magát; tolja őket, taszítja; lábára hág Saroltának, s magát a
királyi leányt is durvácskán megérinti, s már az üreg mellé tolakodék,
midőn nehány férfi előugrik, s a gorombát megkapja, megtépi, megrázza.

– Mondd ki reá az ítéletet, királyi hölgy! kiáltá egyike; agyon, agyon
őtet! be vele az aknába!

A kis ember handzsárt ránt. Sarolta karjába ömlik, s így szólott a
király leányához: Az asszony dísze szelídség, és amint legfőbb közöttünk
te vagy, légy te példánk is nékünk kisebbeknek; bocsásd meg a tévedt’
tettét. Magok a lelkek is, a gerjedékenyek, tűkrözzék benned magokat, s
tanúlják meg, ember mint fékezi haragját.

Bájos mosolylyal felele ez: S annyira ragadhatott el téged e pillantat,
hogy barátnéd szíve felől kételkedhetel? Büntetésűl te oldozd fel
bilincseit, s mondjad neki, hogy szabad.

A törpe hallá a szót, s csudálatos hánykódásokban látszott lebegni. Düh,
rettegés, hamis szégyen és bosszantó tűz váltogaták egymást
arczvonásiban, s midőn Sarolta feloldá béklyóját, könyűk hullottak
őszűlt szakálára. – Meglátjuk egymást! monda.

Azon pillantatban megszakad az aranyláncz Sarolta nyakán, s az üregbe
suhan. – Anyám képe! kiáltá.

Az idegen megragadá a kötelet, s lebocsátkozott; a törpe pedig bérohant
a torkolatba, az idegen után. Kevés perczek múlva magától görge fel a
kötel. Ijedve fordúlt oda minden szem, s minden kebel szabadabban
lélegzék, midőn az idegen ismét láthatóvá lőn. De mint levének oda,
látván, hogy a ki szabadon tartózkodva méne alá, most kötélhez csatolva
jöve fel, hogyan a bányászok betegeiket szokták felhúzni. Az aranyláncz
a képpel, karjára vala tekerve; maga a szép ifjú ájúlásban volt.

Az asszonyok gondjai életre nem hozhaták. Sarolta kész volt volna életét
adni érette, csak szemei egyszer nyílhattak volna meg. Az udvariorvos
segélyére szólíttaték. Az a félholtat a legközelébbi házhoz viteté, de
ijesztő fejcsóválással felele azoknak, kik tudni akarák, ha reményli-e
javúlását. Mi szívesen maradott volna el Sarolta a többitől, hogy
szolgálhasson körűle! Úgy rémlett neki, hogy az ifjú csak tőle veheti
gyógyúlását. Gyötrelmes öröm vala tehát, azt értenie az orvostól, hogy
láncz és kép karjáról le nem fűzethetnek.

Víg és lármás vala reggel a kijövés Husztról, vissza most bús és
csendes. Az éj leszállott. Húnyva vala minden szem; de nem a Saroltáé,
ki erősen meghatva a mai nap történetétől, nyugtot nem találhata.
Szüntelen előtte lebegett az idegen, majd amint az ifjúsága virágában
mellette lovaglott, majd ismét halotti sápadt színében, körűlfűzve
feloldhatlan aranylánczától. Olykor a haláltól megszabadított törpe is
szeme előtt lebege, s lehetetlennek látszott neki e külömböző érzéseket,
gondolatjának ezeket a tarka képeit rendre osztani. De íme reggel felé
ágya előtt állott a törpe; sókoronával fején, jobjában a sópálczával, s
ruhája kristályokkal elborítva.

– Ne rettenj meg, lyányom, úgymonda neki; én barátod vagyok. Valamely
erő vonz hozzád; nem lehetek tovább látásod nélkül; meg kelle köszönnöm
a mit érettem tevél. Ha te nem költél volna védelmemre, most nem élnék.
Tudnod kell, ki vagyok; én hálás akarok lenni erántad.

A Gnómok nemzetsége, mely a magyar föld alatt tart lakást, hajdan egy
fejedelmet uralt. De maradékai megosztozának, s egy idő olta – ti
emberek azt századoknak mondjátok – a föld alatt több független
fejedelemségek állanak fenn, melyek törvényes ügyeikben a selymeczi
Bányakirálytól függenek. A máramarosi sóaknák alám tartoznak. Bizonyos
idők előtt én a selymeczi Aranyhölgy menyegzőjén megjelentem. Vígan
valánk, s egy felvillant szeszélyem alatt, külömben is igen éles lévén
természetem, fogadtam a nagybányai Rézgróffal, hogy az én termesztményim
kedvesebbek nektek embereknek, mint az övéi. Pörünket a selymeczi
törvényszék elébe vivénk, s annak ez vala itélete: Rézből pénz veretik,
s az bálványa az embereknek; ennélfogva a réz több mint a só. Arra látám
kárhoztatva magamat, hogy függjek a Rézgróftól, hanemha oly drága követ
találok, mely birtokomban terem, és amit emberek, szellemek fenntebbre
becsűlnek mint a rezet, ezüstöt, aranyat. Az ítélet gyűlölségre lobbanta
az emberek ellen, s eltökélém a hálátlanokat eltiltani országomtól. Hogy
azt megtehetém, tapasztalátok. Egy úttal kincseket is nyomoztaték a föld
alatt, de hijába. Minthogy a rámszabott határnap nem sokára itt leszen,
tegnapelőtt felszállottam a föld színére, tanácsát kérni egy barátomnak,
bizonyos agg és túdós Sasnak, ki magát erántam előbbi szolgálatimért
lekötelezve érzi. Útam hasztalan volt. Éjjel haza érvén, elszunnyadtam,
s a hajnal első súgára tegnap még alva talált. Ez balszerencsét hoz a
gnómokra mindenkor; ez által elvesztik minden lelki hatalmokat valamíg
ismét e mélybe nem szállanak, s alá vannak vetve az emberi élet
bajainak, veszélyeinek. Tapasztolám tegnap, míg szerét ejtém hogy az
akna szájához férkezhessek; a te közbevetésed, a te esdeklésed érettem,
mélyen hatottak meg, s azért jövök, hogy megfizessek érettek. De te
parancsolj, mint bizonyítsam hálámat.

Sarolta felkiáltott: Kapd ki bajából az idegent! s bíborszín futá el
arczát.

– Értem a ki nem fejezett gondolatot is, felele a gnóm; meglesz. De
varázs-altából, melybe süllyedett, tenmagadnak kell őtet feloldanod; az
nekem hatalmomban nem áll. Midőn sópáhóimat előttetek, emberek előtt,
bezárám, irtózatos átkot mondottam arra, a ki első hozand ki a
felvilágra zsákmányt ásványországomból; azt, hogy sem szellem, sem egyéb
valóság fel ne ébreszthesse varázsalvásából, ha csak az, a kit az alvó
szeret, el nem határozza magát, hogy életét kész lesz letenni, mihelyt
amaz őtet szeretni megszűnend. Kész vagy-e erre?

Sarolta felele: Az élet nem egyéb mint szerelem. A természet csak általa
él; ti Szellemek csak szerelem lehelései vagytok. El vagyok tökélve.

– Jó! felele a gnóm; figyelmezz tehát szavaimra: Midőn két lélek előszer
vallja meg egymásnak viszonszerelmét, a föld körűlök két virágot nemz;
mi azt Lélek-viráginak hívjuk. Ezek hatalmat adnak a már megfogant
szerelmet örök időkre kötni meg. Nékem két oly virágom vagyon; egyik
enyém, a másik szomorú hagyománya korán eltűnt jegyesemnek. Ím vedd az
egyikét, nyomd kebledhez azon erős feltéttel, hogy szerelmedet az ő
életéhez kötöd; számold szívednek hét dobbanását, s a virág elhamvad. E
hamut az alvó szemére hintem, s az gyógyúltan serken fel.

Hirtelen ragadá ki kezéből Sarolta az ajánlott virágot, megtette a mit
hagya, áltadá a hamvat, s mély álomba süllyede.

Álmában látta a Gnómfejedelmet, hogy az, elmélkedésbe süllyedt orvos
alakjában mint űle az elvarázslott ifjú ágyánál, s mint eredett komoly
tanácskozásba a király orvosával. Látta, hogy a királyi-orvos mint
távozott el tisztelet jelenségeivel; látta, hogy amaz mint kezdé a
gyógyítás munkáját, s repesett szíve örömében, hogy a gyógyúló első
pillantása az aranyláncz felé fordúlt. Felhő terűle el a szobában, s
elrejté szemei elől a mi továbbad történt.

A csudaorvos a reggel híves lengzetiben méne sétálni az ifjúval, midőn
annak szemei port látának emelkedni az országúton.

– Én nem csak a test bajain segítek, úgymond; segítek a lélek
szenvedésein is; a tieidre, bár azokat nem fedéd fel, amott közelít az
orvosszer. Hallj akármi hihetetlent, igenelj mindent, s kebled
legtitkosb, legmerészebb kíványai teljesedve lesznek.

Azonban a porfelleg közelébb jöve. Ezüstfegyverek csillámlának keresztűl
a fellegen, egyes lovagok ötölgetének szemeikbe, s a sereg a két idegen
mellett megállapodott. A por leülepedék. A nádor egy válogatott sereg
elején, úti ruhájában, gazdagon felkészűlt kísérőkkel, megálla
mellettek.

A nádor ráismervén az idegenre, leszálla lováról, s nyájasan idvezelvén
azt, így kezdé szavait: Magas születésű herczeg, bocsáss meg hogy azon
homályon, melybe magadat béleplezned tetszett, ohajtásidnál talán előbb
hatottunk által: de lovagi bátorságod, ez a nemes udvariság, s díszes
figyelmed a szépnem eránt, elárultaták vala fényes születésedet, ha
atyád, a fejdelem, elfödött méltóságodat s útazásod czéljait előttünk
kinyilatkoztatni nem méltóztatott volna is.

– Nem értem, Méltóságodnak honnan eredhet az a gondolatja, felele az
ifjú, hogy én fejdelem fia vagyok. Bizonyosan tévedésben vagyon, mert
nem tehetem fel hogy enyelegni légyen tetszése.

– E szerény tettetés itt haszontalan, mondá a nádor; a Magasságod
fejedelmi atyjának követei ma éjjel érkezének hozzám, s valóvá tevék
gyanúmat, mely első megpillantásakor támadott vala bennem. Házam oly
gazdag ajándékokkal van megtisztelve, milyeket csak a gazdag Moszkvaföld
nagyjától várhatni. Megkéreté számodra általok leányomat, s én
megtisztelve érzem magamat ezen szövetség által, s önkényt mentem elébe
kívánságodnak, érezvén hogy gyermekem ily nemesérzésű lovancz birtokában
boldogságát fogja feltalálni.

Az ifjú elnémúlva mereszté reá szemeit.

– Ha talán váratlan az előtted a mit tőlem itt hallasz, szólj atyád
embereivel; közöttök legalább nevelődet nem fogod isméretlen alaknak
tekinteni.

E pillantatban a nádor kísérői közzűl több gazdagon-öltözött uraságok
tolakodának elő. Míg a többiek tisztelkedve hajlongtanak előtte, egy
éltes úr nyakába ömlött, s oly hevesen csókolgatá, mint atyáknak
szokások, midőn szeretett fiokat hosszas távolylétök után visszatérni
látják.

– De mondd el csak, így kezdé az ifjú…

– Elmondom, felele az öreg. Midőn te, távoly honunkban, felizgatva a
Sarolta szépségének híre által, oly feltétellel indúlál útra, hogy itt
oly viseletben, mely születésed fénye alatt áll, meglátod, és ha a hírt
valónak leled, egy hős tetted által fogod megnyerni; tégedet-szerető
atyád elvégzé magában, hogy néked Saroltát előre megkéreti, hogy
megérkezvén majd e földre, benne jegyesedet találd, s aszerint lépj fel
itt, mint a csecsemők a mennyben: – előbb mint érdemelheték. Meg akaránk
előzni érkezésedet, de csak az éjjel érkezheténk ide, s csudálkozó
borzadással hallánk tegnapi merészségedet mindenfelé beszéltetni. Atyád
sok tapasztalású orvosa velünk van, s gondjai alá veszen. Én eljártam
atyád parancsaiban, s Saroltát megkértem számodra. Láttam őtet, s úgy
hiszem hogy atyád ohajtása és a tiéd egyek. Nádor ő Nagysága nem tagadta
meg kérésimnek gyermekét, s rajtad áll, ma keljetek-e össze vagy később.
Atyád általunk több aranyat küld mint a mit várhatál, hogy itt vásárolj
temérdek jószágokat; nem akarja hogy a gyenge leány oly hosszú út
alkalmatlanságait szenvedje, s messze szakadjon hív szüléitől. Kevés
hónapok múlva maga is kijő Magyaroszágra, s látogatástokra lészen.

Az orvos e beszéd alatt gondosan ügyele az ifjú arczára s minden
mozdúlataira, s most a nádorhoz fordúlván, ezt mondá neki: Méltóságos
úr, a te Nagyságod látja, hogy a beteg szertelenűl el van gyengűlve; nem
várt szerencséje szédelegteti. Engedd, hogy mi ketten, nevelője és én,
tanú nélkül szólhassunk vele.

A nádor engede a kérésnek. – Szóljatok, úgy monda nekik; én itt foglak
várni.

Az ifjú s a két öreg leindúlának a völgy felé. Egyedűl hagyva, s nem
látva többé senkitől, az orvos kezdé szavait: Nem ismernél-e rám?

Az ifjú ránéz, s a gnómok fejdelmét látja benne. Gnóm alakjába öltözött
a nevelő is.

Ekkor a fejedelem: Én az vagyok, kit a Sarolta jósága mente meg a
haláltól. Hálás akartam lenni eránta s neki oly szert adtam, melylyel
téged varázsalvásodból felébreszthete, néked pedig annyi kincset, hogy
férje lehess, mert ő szeret téged. Szükségtelen egyebet mondanom mint
azt, hogy a nádor tégedet moszkva fejdelem magzatjának vél; igeneld azt,
s tiéd Sarolta. Cselédid, kiket gnómjaimból állítottam ki, kevés napok
múlva elenyésznek; akkor majd hír érkezik, hogy atyád, kinek látogatását
várád vala, meghalálozék; fejdelmi származásod felől kételkedni senki
nem fog, s te, Saroltádnak karjain, boldog jövendőnek ballagsz ellenébe.

Az ifjú a Gnómfejdelemre mereszté ki szemeit, s így szólítá meg:
Tudja-e, s javalja Sarolta a mit tészesz?

S amaz felele: Elhallgattam azt előtte.

– Úgy jertek, mondá az ifjú, s egyebet nem szóla.

A nádor nyugtalan várá megérkezéseket. A mint közelíteni látá, mosolygva
ment feléjek, eltelve a legszebb reményekkel. Az ifjú szólala meg
legelébb.

– Méltóság, úgymond, hagyj szabadon szólanom, s engedd hogy
végigmondhassam a mit akarok, bár mint ellenkezzék várásoddal. Én nem
fejdelem, én szegény szülék gyermeke vagyok, s tőlök még gyenge éveimben
elmaradtam. Árvaságom szigorúságai közt sokat tanúltam; megedzett a baj,
sokat izzadtam a csaták vérmezején. A magyar-földre jöttem ki, hogy
szolgálatot vegyek a seregnél. Annak híre, a mi e vidékeken történik, a
veszélyek, melyeket itt megvívni kell, a dicsőség, mely itt nekem is
osztályom lehet, ide vontanak. Hogy néked lyányod van, hogy van a
világon Sarolta, nem tudtam. De ahogy őtet tegnap meglátám, ő nekem
életem leve, én örök rabja őneki. E lény – s ekkor a tettetett orvosra
mutata – ki életét lyányod pártfogásának köszönheti, most födé fel
előttem, hogy ő a sóbányák földalatti fejdelme, s elbeszélé, hogy engem
leányod viszontszeret. Elő akarván segéleni menyegzőnket, mindent
elkövet, hogy engem véled és leányoddal fejdelem gyermekének
tekintessen; s a mit néktek monda, ezek a követek, az a gazdagság és
pompa, áljáték és csalás. Érzem hogy felfödvén ezt előtted, minden
boldogságait széllyelszaggatom életemnek: de én Saroltád birtokát
csalásnak köszönni nem akarom; nem lehetnék boldog az ő birtokában, nem
tudnék élni, ha magamat csalással vádolhatnám.

Ekkor előugrék a gnómok fejdelme, s ezt mennydörögte felé: Tapasztald
tehát, balgatag, mit tészen a szellemeknek mind kedvezése, mind haragja!
A mit érted tenni akarék, megveted, s jóltevődet emberek kaczajának
teszed tárgyává. Lakolj érette! – Ezt harsogván megnyílt alatta a föld,
s ő maga s kísérői s az ifjú egyszerre eltűntenek.

Éjfél vala, s Sarolta egyedűl állott a bányák üregénél, a szövétnekkel
jobjában, s elszánva, hogy vagy kiszabadítja a szeretett ifjat, vagy
együtt vész vele. Hasztalan hintegeték a siető felhők komor árnyékaikat,
mintegy rettentőleg, útjára; hasztalan sipított az éjjeli szél,
hasztalan suhogtanak az erdők lombjai. Eltökélve halada sötét pályáján,
s eltűne az aknák mélységében, hasonló a leszálló csillaghoz. Midőn az
ingó lépcsőkön lesietett, léptei visszahangzottak a sóboltozat temérdek
üregeiből; még keble sebesb dobogását is visszarepítgeté a földalatti
Echó, oly borzasztó vala a halotti csend. Most megálla, bizonytalan, hol
lelendi fel a Gnómfejdelmet. S midőn szemeit vizsgán körűlhordá, mozgást
sejte az üreg aljában. Oda meresztve tekintetét, lassandan világosúlni
látá a feneket, és mintha a sórögök csak vékony üvegtáblák volnának,
tekintete rajtok keresztűlhat. Min is nem hat keresztűl szerető hölgy
pillantása? Azt látá meg itt, a kiért e veszélylyel teljes útat merte,
nyugtan várva már a bizonyos kimúlást. Repűlt lefelé a lépcsőkön, s ott
lelé a fejdelmet. Bús és bosszús gondolatokba süllyedve járkála a sötét
sikátorokon, s két gnóm, lángoló üstökkel lépdelgete a fejdelem előtt,
hogy útjára világot vessen.

Sarolta lábaihoz ömlött. – Én visszaadám neked éltedet, s te az övét
ígéréd nekem jótétemért; ha megölöd, én is meghalok. Emlékezzél
hölgyedre, s a mely boldogságot neked ő ígért: s nem lehet kedved a
miénket eloltani.

Ezt mondá a Gnómfejdelemnek. Az pedig ellágyúlva kiálta fel: Szabad ő, s
a tiéd!

A könycsepp, melyet fájdalom fakaszta Saroltának szemeiben, most
háladíjúl csöppene a fejdelem jobjára, s a köny gyöngygyé vált.

Ekkor a Gnómfejdelem: Birodalmomban termett a gyöngy, s ez nagyobb becsű
a mélységek minden aranyánál; ez tartja fenn országom függetlenségét.

Hírészei mindenfelé száguldozának, s egyik elméne a nádorhoz is
Rónaszékre, meghívni őt.

– Atyád megegyezik összekelésteken, mondá a gnóm; s míg itt leszen,
megűljük a menyegzőt.

Az ifjú mellette terme, és midőn szívére szorítá Saroltát, eltűnt a
földalatti rengetegek éje.

A magas sópalota ezer szövétnekektől ragyoglott, s kristályfalai
kifogyhatatlan változásokkal tükrözgeték vissza a játékos lángokat.
Örömtűzek égtek mindenfelé a mélységekben. Bohó gnómalakok bocsátkozának
alá a boltozatokból, s víg dalokat zengettenek. A padlatokból asztalok
tolakodtak elő, elborítva mindazzal, a mit íny kedvelhet. Vígság zajgá
végig a hegyeket.

Hirtelen fordúla most hozzájok a fejdelem, s ezt mondá nekik: Atyátok az
akna torkánál vár benneteket. Siessetek idvezleni. Legyetek oly boldogok
mindég amint most vagytok; engem nem fogtok felejteni.

S midőn felfelé lépdelének az emberek által lakott világba, egy kisded
gnóm Sarolta mellé vonúla fényt tartani lépésinek, s ezt súgá neki: A
Lélek egyik virága által életed ez ifjú szerelméhez van fűzve: másik
virágát e perczben égeti hamuvá fejedelmünk, hogy az ifjú is örökké
szeressen tégedet. Ennélfogva te addig élsz, míg ő szeretni fog: s ő
szeretni téged addig fog, a meddig élsz. A gnómok fejdelme így hálálja
meg drága könnyedet.



TÜNDÉR ILONA.

Volt egyszer egy király és egy királyné. Azoknak három lyányok vala és
egy fiok. Király és királyné azon tanakodának, hogy ezekkel mit
tégyenek. Ha férjhez adjuk a három lyányt, ki kell adnunk részeiket, s
magunknak kevés marad. Legjobb hát, adjuk férjhez a hármat fiúnkhoz, s
az ország egygyé lesz. Egy hét alatt beáll az aratás; akkor tartsunk
neki lakodalmat.

Fiok meghallá beszédöket, s ezt gondolá magában: Abból ugyan semmi nem
lesz.

Azalatt míg atyja s anyja pusztájokra kimenének, messze, igen messze,
valaki a királyfi ablakához áll, megkoczogtatá az üvegkarikát, s ezt
mondotta neki: Kis herczegcse, én elveszem a húgodat.

A királyfi felel: Várj egy kisség; mingyárt megkapod.

Bekiáltotta húgát, s amint az bejött, kilökte az ablakon. De a
herczegasszony nem földre esett, hanem egy aranyhídra, mely igen
hosszúra ért, szinte a napig. Az a valaki kezén fogva vitte el a
herczegasszonyt a maga országába, az aranyhídon. Az a valaki a Napkirály
volt.

Amint itt vala a dél, megint békopogott valaki az ablakon, s így
szólott: Kis herczegcse, én elveszem a második húgodat.

A királyfi felele: Várj egy kisség; mingyárt megkapod.

Elment a húgához, felölelte azt, s kidobta az ablakon. De a
herczegasszony nem földre esett, hanem egy levegői kocsiba. Négy paripa
volt belé fogva, s azok fortyogtak, ágaskodtak. Az a valaki mellé űlt. S
amint kiereszté ostorát, országútjává torlódának a fellegek; a szekér
zörgése fergeteg volt, s eltűntek egyszerre. Az a valaki a Szélkirály
volt.

A kis herczegcse örűlt, hogy két húga férjnél van. Amint tehát estve
megint békopoga valaki, megszólalt: Soha se szólj; tudom, mi kell; s
harmadik húgát is kidobá az ablakon. Az a valaki felkapá a kidobottat, s
a habok játszva vivék a holdba. Mert az a valaki nem más vala mint a
Holdkirály. A kis herczegcse pedig jó kedvvel méne fekünni.

Amint másnap király és királyné megérkeztek, s hallották, a kis herczeg
mit tett, nem kevéssé álmélkodának. De mivelhogy oly hatalmas vejök
akada mint a Napkirály, Szélkirály és Holdkirály, nem bánkódtak sokat
rajta, s ezt mondák a fioknak: Lásd, milyen hatalmasak azáltal húgaid,
hogy fényesen menének férjhez. Légy azon, hogy te is valamely hatalmas
királynak kaphasd meg a gyermekét.

A kis herczegcse ezt felelé: Oh a választáson én túl vagyok; az én
feleségem Tündér Ilona lesz, és senki nem egyéb.

Király s királyné mindent elkövettek, hogy fiokat jobb gondolatokra
hozhassák. De minthogy az nem akara engedni tanácsoknak, kéréseknek, ezt
mondották neki: Menj hát, fiam; a szerencse vezéreljen veszélyes
feltételeid között.

A király ezzel előveve két palaczkot az almáriomból, s fiának adá, e
szókkal: Fiam, vigyázz jól, mit mondok. Imhol ebben az élet víze áll, e
másikban a halál víze. Ha holtat feccsentesz meg ezzel, feléled; ha
pedig előre loccsantod e másikát, azonnal meghal. Vedd, nincsen nagyobb
kincsem. Talán hasznát látod.

Ekkor az udvar nagy szomorúságba merűlt, és kivált az udvari dámák, mert
a kis herczeget minden szerette. Ő pedig víg vala, s ugrott, szökdelt
örömében. Megcsókolá szüléinek kezeiket; az élet vizét job oldalára
akasztotta, a halál vizét a balra; felkötötte kardját, s ment.

Már sok napig útazott, s egyszer egy völgybe ért. Az tele volt
agyonvertekkel. A kis herczegcse elővette az élet vizét, belé mártotta
kisújját, s egy-két cseppet a holt szemére feccsentett belőle. Az egyet
vonakodott, s e szókkal nyitotta meg szemeit: Eh, be sokáig aludtam!

A kis herczegcse ezt kérdé tőle: Mondd el csak, mik történtek itten?

A holt ezt felelte: Tegnap Tündér Ilonával harczolánk, s ő bennünket
rakásra ölt.

A kis herczegcse ezt felelé neki: A ki eléggé gyáva, magát asszony által
öletni meg, nem érdemli hogy éljen. Ekkor egyet feccsente szemébe a
másik palaczkból, s a feléledett ismét meghala.

Egy más völgy is tele vala holtakkal. A herczegcse ismét feléleszte egy
holtat, s ezt kérdé tőle: Titeket is Tündér Ilona öle-e meg?

– Ő, felele a feléledett.

– De hát miért harczoltatok vele?

– Hát nem tudod hogy királyunk el akará venni, és hogy ő csak ahhoz
megyen, a ki őtet meggyőzi? mondá a feléledett. Három sergünk támadá
meg. Tegnap egyiket ölte el; ma virradatkor minket; most harmadik
sergünk verekedik vele.

A herczegcse ennek szemébe is a halál vizét feccsentette, s ez mingyárt
halva terűlt el megint.

A harmadik völgyben a harmadik sereg fekvék. A feléledett ezt adá
feleletűl: Épen most leve vége a harcznak. Mindnyájunkat elöle Tündér
Ilona.

– Hol akadhatok rá?

– Vára ama hegyen túl van, felele a megölt, s ismét halva dőlt el,
mihelyt megloccsantá a herczegcse.

Argírus herczegcse áltméne a hegyen, s elére a Tündér Ilona várába. Az
nyílva állott. Beméne a várba, de abban senki sem volt. A Tündér Ilona
hálójában egy kard függe, s a ki meg’ kiszökdelt hűvelyéből, és mindég
vissza megint.

– Kard koma, mondá Argírus, ha úgy nem tűröd a nyugvást, amint látom,
néked enyémnek kell lenned. Te nékem jobban tetszel mint az enyém, mert
ez csak úgy jő ki hűvelyéből ha kivonom.

Kivoná hűvelyéből a magáét s a Tündér Ilonáét dugta a maga hűvelyébe.

Mondta, tette, s előtte állott a Tündér.

– S te váramba, hálómba mersz lépni? kérdé. Ránts kardot mingyárt; meg
kell küzdenünk. – Lekapta faláról kardját.

Argírus kardot ránta. Elkezdék a küzdést, s amint összecsapák
kardjaikat, a Tündér Ilonáé széllyelpattant.

– Te lészesz férjem! Nyakába borúlt; nyalta, szopta, csókolta, hogy öröm
vala látni.

Nagy boldogságok közt folya életök, és már elég sokáig, s Tündér Ilona
egy reggel ezt mondá férjének: Édes uram, én téged bizonyos időre
kénytelen vagyok elhagyni. Az most lesz először és utolszor. Hétszer hét
nap múlva megint itt leszek, s akkor osztán éltünk megháboríthatatlan
öröm közt folyjon el. Az egész vár parancsaidtól függjön. De az utolsó
szobába be ne lépj, mert abból nagy baj történhetnék. – E szókkal eltűnt
előle.

Argírusnak nagyon lomhán folytak napjai, miolta Tündér Ilona eltávozott.
Végig sétálá a várat, míg végre elért az utolsó szobához. Fiatal is
lévén, gondolatlan is, megnyitotta annak ajtaját. S egy öreg embert láta
ott, oly veres szakállal mint a láng. Az Hollofernus király volt, de
Argírus nem tudta hogy az Hollofernus. Három abroncs volt hasán,
aczélból mind a három, az csatlotta a falhoz. Hollofernus király
megszólala: Hozott a jó szerencse, ifjú ember! Lásd, szakálom láng;
melegem van; adj egy pohár bort nekem.

Argírusnak jó szíve volt, megszánta a szegény embert, s ada neki egy
pohár bort. Amint a Lángkirály a bort megitta, hasáról lepattant az
egyik abroncs. Az egyet mosolygott örömében, s így szólott: Jaj, be jól
esett; adj még egy pohárral! – Argírus megcselekedte, s amint ezt is
kiitta a Lángkirály, a második abroncs pattana le róla. – Ismét
mosolygott a Lángkirály, s így szóla: Kétszer bort adál: adj most egy
ital vizet.

S amint Argírus megtette a mit az kívánt, a harmadik abroncs pattant le
hasáról, s a Lángkirály eltűnt.

Tündér Ilona még fele útját sem tette vala meg, midőn Hollofernus
mellette állt. Hozzá szóla, s szakála billege haragjában.

– Te nekem háromszor adál kosarat, három seregemet megölted, magamat
fogva tartottál; most hát légy nem feleségem, hanem szolgálóm.

Tündér Ilona minden erejét elvesztette a miolta Argírushoz férjhez ment.
Nem használt ellenkezése, s a Lángkirály három ugrással elvitte
országába.

Elmúlt a hétszer hét nap, s Tündér Ilona haza nem jött. Argírust bú
szállotta meg, s feltevé magában, hogy elmegyen a három sógorához, s
megkérdi, nem tudják-e hol van az ő felesége. Először a Napkirályhoz
ére.

– Hozott a jó szerencse, kis sógorkám! mondá ez.

– Oh édes sógor, mondá neki Argírus, én feleségemet Tündér Ilonát
keresem. Nem tudnád nekem megmondani, hol van? nem láttad-e valahol?

– Nem láttam, felele a Napkirály; de meglehet, hogy őtet csak éjjel
láthatni; menj hát sógorunkhoz a Holdkirályhoz. Leülének a vacsora
mellé, s Argírus a Holdkirályhoz méne. Akkor ért palotájába, mikor a
Holdkirály útjának indúlt. Elpanaszlá neki baját, s a Holdkirály ezt
felelé: Nem láttam; de jer, űlj mellém a hintómba, s járjunk reggelig;
talán kilessük hol van. – Egész éjjel mentek, de sehol sem látták.

Akkor mondá a Holdkirály: Nekem most haza kell mennem; de amott jő
sógorunk a Szélkirály: szólj vele; az mindenhová behat; talán tudja hol
van.

A Szélkirály eljuta hozzájok, s megértvén, kis sógora miben fáradozik,
így szóla neki: De ugyan tudom hol van. A Lángkirály barlangba zárva
tartja; a tűzpatakban kénytelen mosni fazakait. Minthogy nagyon meghevűl
a munkában, már sokszor kelle őtet szellővel enyhítgetnem.

– Köszönöm, édes sógor, hogy enyhítgetéd, mondá Argírus; kérlek vígy el
hozzá.

– Szívesen, felele a Szélkirály, s nekipöffesztette magát, s egyet fúva
a kis sógoron, s Argírus egy pillantatban Tündér Ilona előtt álla
lovastól. Tündér Ilona örömében a tűzpatakba ejté a fazakát; de Argírus
nem beszéle sokat, hanem Tündér Ilonát felrántotta a lovára, s odébb
állott láb elől.

Lángkirály Hollofernus épen a szobájában állott, s egyszerre nagy
tombolást hallott az ólból. Lement oda, s látá hogy paripája, a híres
Talygarőt, ágaskodik, rugdalódik, nyerít, harapdálja rácsát, jászolát.
Talygarőt csudálatos egy ló vala ám; értette a mit az emberek beszéltek,
s felelni is tudott nekik, s kilencz lába volt.

– De mi lele téged, paripácskám? kérdé Hollofernus király; tán nincs
szénád, zabod elég, s elfelejtének megitatni?

– Zabom, szénám bőven van, meg is itattak; de ellopák Tündér Ilonádat,
mondá.

A Lángkirály szakála libege haragjában.

– Legyen jó dolgod, mondá a ló; egyél, igyál, s aludj egyet, ha kell;
hármat ugrom, s utólérjük.

Hollofernus szavát fogadá; jól tartotta magát elébb, s aludott is egyet
hozzá. Akkor felűle Talygarőtjére, s három ugrással eléré Argírust.
Kikapá ennek öléből Tündér Ilonát, s ezt mondá visszanyargaltában:
Minthogy te szabadítál ki rabságomból, íme most meg nem öllek; de ha még
egyszer jössz, nem lelsz nálam kegyelmet.

Argírus szomorkodva ment a három sógorhoz, s elbeszélé mint jára. A
három sógor tanácsot tartott, s a tanácskozás után ez volt feleletök:
Egy lóra kell szert tenned, mely még sebesebben tud futni mint
Talygarőt. De olyan csak egy van a széles világon, a Talygarőt ifjabb
testvére; lába ugyan nincs több mint négy, de azért gyorsabb mint a
bátyja.

– Hol találom fel azt? kérdé Argírus.

Sógorai ezt felelték: A Vasorrú Bába-tartja titkon föld alatt. Menj
hozzá, szegődjél szolgálatába, s kérjed a lovat béredbe.

– Kérlek szépen benneteket, vigyetek el a Vasorrú-Bábához.

Azok megígérték hogy teljesítik kérését.

– De minekelőtte oda mégy, mondá neki az egyik, végy egy kisded
ajándékot sógoridtól, kik téged úgy szeretnek mint tulajdon lelköket. E
szókkal egy kurta botot ada neki, mely félig arany vala, félig ezüst, s
mindég forgott, mert napvilágból, holdvilágból s szélből volt csinálva.
– Valamikor szükséged lészen ránk, szúrd a földbe, s azonnal körűled
termünk. – Ekkor a Napkirály a kis sógort felűlteté egy napsúgárra, s
egy egész nap vitte. Azután a Holdkirály kapta fel, s vitte egy egész
éjszaka; végre a Szélkirály kapta fel, s egy egész nap s egy egész
éjszaka vitte; úgy jutának el a Vasorrú-Bába kastélyához.

A Vasorrú-Bába kastélya csupa halálfőből vala építve; csak egy kaponya
híjával vala még, s az épűlet be volt volna végezve. Amint az öreg
meghallá hogy kopog valaki, kitekinte az ablakon, s megörűlt.

– Végre valaha! így kiált fel. Háromszáz esztendeje már, hogy várom a
kaponyát, minek hijával vagyok! Csak be, csak be, kis fiú.

Argírus belépe. Meghökkent egy kisség, midőn az öreget oly közel látta
maga előtt; nagy testű, rút, és vasból az orra.

– Szolgálatot keresek, mondá.

– Azt én adhatok, mondá a Vasorrú-Bába; s mit kívánsz bérűl?

– A lovat, mely dugaszban áll ólodban a föld alatt.

– Tiéd az, ha híven szolgálsz; de mihelyt egyet vétesz, meg kell halnod.

– Nem bánom, mondá Argírus.

– Nálam az esztendő három napból áll; ha kedved van rá, mingyárt hozzá
foghatsz szolgálatodhoz. Ezzel rekeszté be beszédeket a Vasorrú-Bába.

S most levezeté Argírust a méneshez. Minden lova érczből volt. Irtóztató
vala nyihogások, nyerítések; szaladtak, szökdöstek, hogy lehetetlen volt
meg nem ijedni. – Állj dolgodhoz, mondá a Vasorrú-Bába, s szobájába
zárkozott el.

Argírus megnyitotta a karám kapuját; felűlt az egyik lóra, s nyargalva
ment a merre a ménes vitte. Amint a selyemrétre érének, lova lelöké egy
semlyékes tóba, hogy nyakig űlt a vízben. Az egész ménes elszélede.
Argírus hirtelen földbe szúrá botját, s egyszerre oly forróan sütött a
nap, hogy a tó az utolsó cseppig kiszárada, s az érczménes olvadozni
kezde; a lovak mind a karámba szaladának, az eresz alá. A Vasorrú-Bába
csudálkozva nézé, mi dolog hogy lovai ily korán térnek haza.

– Holnap tizenkét feketéimet fogod őrzeni, mondá Argírusnak. Ha itthon
nem lészesz velek mikor a nap leszáll, meghalsz.

A tizenkét fekete a Vasorrú-Bába lyányai voltak.

Argírus kiméne velek.

– Szánlak, mondá Argírusnak az egyik fekete; te meghalsz. Minket
nehezebb őrzeni mint az érczménest.

– Kisebb gondom is nagyobb nála, mondá Argírus; tedd te kötelességedet,
én is megteszem az enyémet.

A tizenkét fekete kancza egyszerre szétfutott. Argírus leszúrta
pálczácskáját a földbe, s azonnal iszonyú fergeteg támadott; a lovakat
majd elhordá a vihar. Azok ágaskodtak, rugdalóztak, de a szél erősebb
vala náloknál; mind a tizenkettőnek haza kelle menni.

Argírus épen akkor zárá be az ól ajtaját, mikor a nap utolsó súgára
eltűnt, s a Vasorrú-Bába lejött az ólhoz. Csudálkozott, hogy feketéi s
Argírus haza jöhetének.

– Ha ma éjjel jól viseled magad, s meglesz a mit parancsolok, holnap
szabadon vagy! mondá neki a Vasorrú-Bába. Menj most, fejd meg nekem az
érczménest, s készíts ferdőt tejekből. Mikor a nap fellövi első súgárát,
a ferdő kész legyen.

Argírus kiméne az ólból s a Vasorrú-Bába elővevé a vasvillát, s egész
éjjel ütötte, verte, döngette lyányait.

Argírus kiméne az ércz méneshez. Ennek kell a legnehezebb munkának
lenni; ezt gondolá magában, és már le akará szúrni kis botját, midőn
sógora, a Holdkirály, szemközt jöve véle.

– Téged kereslek, úgymond; tudom mire van szükséged. Ahová a karámban
súgáromat lövöm, ott áss fel három arasznyit, s egy aranykantárra
akadsz; tartsd kezedbe, s mindenik lovad veszteg áll.

Argírus megtevé a mit sógora hagyott, s az egész érczménes veszteg állt,
s fejni hagyta magát. Korán reggel kész vala a ferdő, hogy szinte
párázott.

A Vasorrú-Bába mondá Argírusnak: Űlj belé.

Argírus felele: Mihelyt e próbámon általesem, azonnal elmegyek innen;
hozasd elő hát a lovat, melyért szolgáltalak. – A ló egyszerre a kádnál
állott; egy csunya, kisded, száraz dög. Argírus megindúlt a kád felé,
hogy belé űl, s a ló belé üté orrát a tejbe, s annak tűzét mind magába
szívá, hogy Argírus sérelem nélkül mászhata ki a tejből, s amint a
kádból kimásza, hétszerte szebb vala mint előbb.

A Vasorrú-Bábának nagyon megtetszék a szép fiú, s így gondolkozott: Most
én is hétszerte szebbé teszem magamat mint vagyok, s a szép fiú belém
szeret, s elvétetem vele magam’. Beugrott a ferdőbe. A ló belé ütötte
orrát a kádba, s a tüzet, mit elébb magába szítt vala a tejből,
visszafútta a tejbe, s a Vasorrú-Bába egészen összesűlt.

Argírus felűlt a lóra, s elnyargalt. Amint kiértek a Vasorrú-Bába
tartományából, a ló ezt mondotta neki: Moss meg engem e patakban. –
Argírus teljesíté kérését, s a ló egyszerre aranyszínűvé változott, s
minden szál serényén egy-egy aranycsörgő fityegett. A tátos egy ugrással
áltszökött a tengeren, s urát a Lángkirály barlangjához vitte. Tündér
Ilona most is a tűzpatak szélén állt, s mosta fazakait.

– Jer, mondá Argírus; viszlek innen.

– Hagyj békét! meghalsz, ha Hollofernus meglát. – De Argírus erővel
felvonta a lóra, s nyargalt vele.

Talygarőt rettenetes lármát csinála az ólban.

– Mi dolog? kérdé tőle a Lángkirály.

– Viszik Tündér Ilonát, felele a ló.

– Úgy hát eszem elébb, jót iszom rá, s egyet alszom utána; három
ugrással utólérem rajtad.

– Nem, mondá Talygarőt; űlj rám mingyárt, s még így sem érjük utól;
Argírust az öcsém viszi, s az a legsebesb ló mind e világon.

Hollofernus hát csak addig múlata, míg felkötheté sarkantyúját, s akkor
utána iramodék a tolvajnak. Látni ugyan látá őket; de utólérni? már az
lehetetlen volt.

Akkor az Argírus lova ezt kiáltá a bátyjának: Ugyan mondd el, mint
szenvedheted, hogy azt a tűzsarkantyút bordáid közzé verik? A béled is
kicsúcsorodik sebeden, s mégsem érsz engemet utól. Jobb volna ha egy
urat szolgálnánk.

Talygarőt ezt felelte neki: Igazod van, öcsém. Nézd csak, mit csinálok;
mingyárt csudádat látod. – Akkor szügyébe vágá fejét, kirúgott hátulsó
lábával, s Lángkirály uram olyat zuhant mint egy zsák. Minthogy felette
magasan nyargaltak, ott ahol a kaszacsillag forog az egen, Hollofernus
szerteszét szakada míg a földet éré. Argírus pedig visszavivé Tündér
Ilonát az ő várába, s újonnan űlé lakodalmát.



A BOSSZÚLÓ KARD.

Magyarországnak talán nincs gyönyörűbb tája a Garan völgyénél; úgy
nevezve a Garan vizétől, mely éjszakról a Karpát hegyének mindinkább
kicsinyedő hegylánczozatin végig zuhog a Duna felé, s közel Esztergomhoz
a folyamok királyával egyesűl.

Hegyei nem oly szertelenűl magasak és meredekek, hogy elijeszthetnék a
szemet, de eléggé nagyok arra, hogy a víz menését az egész egyéb
világtól mintegy elszeltnek mutassák ki. S a tágas völgy a néző lelkében
nem támaszthatja az erő megszorítását, mi kínos s elviselhetetlen minden
magyar szívnek. A hegyek csoportjai gyönyörű különbözéseket adnak. Vidám
zöldelésben állanak oldalaikon az erdők; lábaiknál a rétség kövéren
termi a fűvet; az ekeszántott föld gazdag kalászokat nevel, s közöttök
játékosan csapong végig a folyam. Revistyének vára komolyan s
gondolkodólag tekinti el futását, múlt időkre emlékeztetvén. Egy szóval,
itt minden együtt van, mi a hon szerelmével eltölt szívet a maga
szemlélése által felvidíthatja.

A hajdani erősség most bús rom, s a béke három ivadék olta terjeszti ki
boldogító mennyezetét a szép vidék felett. De nem így vala a dolog,
midőn nemzetünket a kelet vérengző vadjai marczonglották, s ez, hasonló
a maga pusztái büszke ménjéhez, ellenségit elhaló erővel, de le nem vert
szívvel tartóztatta.

Az említett időben egy nap’, midőn épen fel kezdének tűnni a csillagok,
egy öreg vitéz a vár kapuja mellett űle, két ifjabbal. Az öreg és az
ifjabbak egyike, vajdái voltak a várbeli katonaságnak; a harmadik,
bányalegény Selymeczről; német fajta. Mert ott a legrégibb időkben is
már, messzünnen gyűltek össze idegenek, megtanúlni a sok hasznot ígérő
bányászmesterséget.

– Ha hon tér-e ma uratok? kérdé a bányalegény. Mert nékem parancsom van
a grófomtól, hogy korán reggel a választ megvigyem.

– S te nem félnél éjjel lovaglani vissza? kérdé az ifjabb vajda,
nyájasan kötődve.

– Én? mondá a levélhozó, nehezteléssel, a mint látszék. Csak kapjam ki a
választ, úgy megyek, hogy az út porzani fog utánam.

– Holdvilág van, mondá az öregebb, enyhíteni akarván a szelíd
karczolást. Az út nem nagy; hajnalban ott lehetsz, ha falatozol is
velünk. Urunk bizonyosan megjő, mert elindúlván harmadnap előtt,
megmondá, hogy mára várjuk; ő ura szavának. Múlasd itt magad azonközben.
Talán nem rég olta vagy a magyarok áldott földjén. A mit itten látsz, és
benn a várban, arra örömmel fogsz visszaemlékezni míglen élsz.

A német ember engede a tanácsnak, s gyönyörködve néze végig a szép
tájon. A két magyar hallgatva követé tekintetit.

Szótlan nézék sok ideig a folyam játékos futását, s oly hatalmas a táj
varázslata, hogy még az öregnek is, ki azt gyermekévei olta látá,
lágyabbá vált keble. Az ifjabb víg felmelegedéssel e szókra fakadt: Én
hazámban sok helyeken forogtam, de szebbet ennél nem ismerek, s itt
szeretnék halni. E szép földön a sorvadás is kedvesebb.

– Halni, ifjú bajtárs, ott kell, mondá az öreg, hol éltünket szép ügy
védelmében tehetjük le. Hadiember nem gondolkozik temetésről, s áldja
Istenét, ha hazája földén vesz, és ha azért vesz.

– Szép ügy védelmében! mondá az ifjabb magyar. Hiszen mi szép ügyért
harczolunk, és szép asszonyért azonfelűl!

– De beszéljétek csak, honnanvaló az a ti szép asszonyotok, s mi szükség
érte harczolni? kérdé az idegen.

– Azt beszélni nekem illik, felele az ifjabb vajda; bátyámnak rá nincs
sok tüze.

– Ne oly hetykén, öcsém, ha te írni s olvasni s verselgetni s mesélgetni
derekasan tudsz is. Azonban fogj hát hozzá, ha akarod.

Az elkezdé a beszélést.

– Asszonyunk a lévai basa testvére. Messzéről elterjedett a hír, hogy
szebb asszonyt emberi szem még nem látott. Urunk gyakorta hallá
emlegetni, de azzal nem gondola sokat; hiszen hazánk szép asszonyok
szükében nincs. De rendes dolog adta elő magát. A várnak egy régi
szolgája rabságba esett Hasszánnál. Urunk sok pénzt ígért érette. A
török épen azért nem adta ki, mert látta hogy azzal bosszanthatja
urunkat. Zelmíra, így hívják urunk hitvesét s a Hasszán testvérét, ezt
magától Hasszántól tudta. A szolgát tehát elkérte bátyjától, mert
Hasszán nagyon szerette a húgát, s minden kedvét kész vala teljesíteni.
Zelmíra a fogolylyal mindég urunk felől beszéltete magának; de rendes, ő
mindent tudott; kivette a fogoly szájából a szót, hogy annak csak
igenleni kelle a beszédet. Végre az asszony a foglyot szabaddá tevé.
Haza szabadúlván az öreg szolga, elbeszélé urunknak, hogy őtet a szép
Zelmíra mint emlegeti, vele mint beszéltete mindég felőle, s urunk azon
nagyon megindúlt. Sokáig forgatá, mit kezdjen, s végre szerét találta.
Hasszán sok száz munkást parancsola fel, megigazíttatni a lévai vár
árkait, s urunk a munkások közzé elegyítette magát. Mint jutott ahhoz,
hogy ott Zelmírát meglássa, hogy ott Zelmírával szólhasson, nem
tudhatom; összebeszélének, hogy Zelmíra elszökik vele. Egy parasztleány
megsejté, hogy két katonánk ugyanannyi paripát rejtve tart közel a
várhoz. Urunk és a magyar leánynyá öltözött Zelmíra éjfélkor a két ló
mellett termettek, s reggelig már itt valának. Zelmíra hamar azután
megkeresztelkedék, s urunkhoz eskedtetett. Róza nevet kapa a szent
vízben, de urunk Zelmírának hívja még ma is. Mi is így utána.

– S oly igen szép-e, milyennek a hír mondotta volt? kérdé a német.

– Minden bizonynyal! felele az elsőbb. Látod a holdat az erdők felett
kelni. Ezüsttel festi be a hegyek bérczeit; fénye az egész tájat
eltölti; a folyam szerelmesebben suhint el világában, s megifjodva
látszik lenni tőle ez az ó vár is. Így változtatja színét minden, s
belsőjében is reng, ha ő lép elő.

– S Hasszán elnézheté, hogy testvérét elrablotta uratok? kérdé a német.

– Még eddig igen; de az nem tarthat mindég; elébb-utóbb bosszút áll
rajtunk; ez vala az öregebb vajda felelete.

– Csak jőne már, ha kedve tartja, mondá az ifjabb; jó katona s ifjú
vitéz miért küzdhetne szívesebben mint szép asszonyért?

– Ha küzdésed védést akar jelenteni, úgy azt hagyd urunk kardjára. Azzal
ha küzd, győzni fog.

– Oh beszéld csak azt a kardot! mondá neki az ifjabb.

– Másszor, felele az öreg, de most – úgy tetszik, urunk jő. Nem
hallotok-e éneklést alólról?

– Felfülelének, s mindég érthetőbben hata fel hozzájok a dal.

– Urunk ezt szereti leginkább; most is ezt dalolja.

Elnémúltak. Értették kezdet olta mind végig.

  Három magas halmon lebegve békén,
      Messzére hint súgárt egy korona;
  Sok század olta díszlik fényes székén,
      S a Hír reá szebb-szebb virányt fona.
  Több társinak földünk minden vidékén
      Nem hátrált eddig meg tulajdona;
  Mert míg harcz dúlt az ég más sarka mellett,
  Reá új s új dicsőség s fény lövellett.

  Ím a vihar fellázadott szárnyára,
      Előrohan pusztító zajszele;
  Villám lobog, s ledől sok büszke vára,
      Halállal ijeszt a köd éjjele:
  Hijába! kár nem száll tetőnk ormára;
      Süllyed, ki harczra dölyfben fölkele.
  E dícstetőket bármely vész rettentse,
  Nem tűnt el onnan nyugalom s szerencse.

  Mert szent jel véd ott minden boldogságot,
      S a legdicsőbb, melyet föld nyerhete.
  Fel, fel, folyók! kérdjétek e világot,
      Hűbb népeket, mint mi, nevezhet-e?
  Tud-e Főnknél nemesb hatalmasságot?
      S van-e keresztnek ily tündöklete?
  Halom, kereszt, korona súgárzással,
  Ezernyi évig diszlendő egymással.

Közelébb és közelébb jöve feléjek az hang, s most megláták urokat három
kísérőivel. Zelmíra lefuta grádicsain, elébe a régen vártnak. Revistyei
leszálla paripájáról, s az asszonyt forró ölelésekkel zárta karjai
közzé. Amint a várbeliek egyenként mind előjövének, üdvözleni urokat,
szemérmesen vonta magát vissza a szép hölgy. Az úr köszönettel fogadta
el tiszteletöket, s az öreg vajda előmutatá a bányalegényt. Azonban míg
Revistyei olvasá a levelet s Zelmírának szemei szerelemmel nyugodtak a
kedvesen, a bányalegénynek ideje marada csudálni az asszony másatlan
szépségét. A természet itt legkissebb vonását sem felejté el, hogy a
világ legszebb asszonyi alakját ebből állítsa elő.

– Én a bányagrófnak már Beszterczéről megírtam a mit tudni kíván,
úgymonda a legénynek. Ily későn indúlni kednek nincs szüksége; sem tőlem
nem volna szép, ha kedet most ereszteném, sem kedtől, ha falaim közt
meghálni nem akarna.

Még egy-két szót monda az öreg vajdához, s Zelmírának karjain felméne
szobáiba.

– No legények, mondá most az öreg vajda, töltsük vígan hát az estvét; te
pedig német szomszéd, jer mutasd meg, mennyire való, hogy ti jól tudtok
inni.

A pinczéből dézsákban hozák fel a bort; lángban égett a tűz, az ifjabbak
táncznak eredének, míg az éltesebbek, elnyúlva az udvar pázsitján,
emlegeték, itt és ott miként verék meg a pogányt, s a hajdankor csudás
meséléseit hol beszélék, hol hallgaták. Már kezde halványodni a
Gönczölszekere; kelet felé szürkűlt az ég, midőn a víg dőzsölés
elcsendesedett, s végre egészen elmúla.

Feljöve a nap, midőn Revistyei előszólítá a bányalegényt. – S mondja ked
urának, ezzel rekeszté be szavait, hogy nekem és az én Zelmírámnak igen
kedves dolgot tenne, ha szerencsét engedne nekünk őtet magunknál
láthatni. Egyébiránt, jó legény, nem veszi ked rosz néven, ha kedet egy
kis ajándékkal eresztem el magamtól; háborgó időkben a fegyver becses
jószág. – Egy pár ezüsttel futtatott pisztolyt ada neki. – Az egy töröké
volt, a derék Ahmet agáé. Utolsó lövését belőle rám tette, de a lövés
csak karomat sodrotta meg, mely alatt maga eldőlt.

A bányalegény meghajtá magát, midőn egy tizedes azon jelentéssel lépe
elő, hogy egy török követ kíván elébe bocsáttatni.

– Csak egy-két pillantatig múlasson ked, mondá most a németnek; a
bányagrófnak nem lesz kedvetlen megtudni, mit akar a követ.

Megnyilt az ajtó, s egy busa húsváz belépe.

Széles vállai, rövid nyaka, fekete fényes szakála, mélyen barázdált
arcza Moktárra mutatának, a lévai al-várnagyra. Vad gőggel lépe
Revistyeinek elébe. Ezek valának szavai: Uram Hasszán, basája Lévának,
küld hozzád, hitetlen Revistyei. Te az ő húgát elloptad. Elvégezte
magában, hogy rajtad bosszút áll, s tulajdon kezével. Te tolvaj vagy,
nem jobb mint akármely más tolvaj. Azonban leereszkedik hozzád, s mához
egy hétre itten lesz, hogy veled egy szál kardda megvívjon. Zelmíra azé
a ki győzni fog. Ahogy lyányaitok örvendenek a táncznak, ahogy kos
megyen nagy tűzzel a másika ellen, uram úgy lángol megküzdeni veled.
Pallosát már sok keresztyén vére festette bé; fesse most a tiéd.

Revistyeinek orczái pirosb színt kapának, szeme haragban szikrázott; de
bíra magával, s nyugalomban ezt felelte: Mától nyolczad napra várom. Ha
kardját immár sok ízben festé is keresztyén vér, az én Zunigám sem hágy
el engem, mint őseimet nem hagyá el soha. Végzéd dolgodat, s mehetsz. –
Ked pedig mondja grófjának így szólott a bányalegényhez fordúlva, nagyon
kérem, jelenjen meg itt akkor, s légyen tanúja vívásunknak.

Moktár kevély dölyffel s csaknem megvetésben pillanta Revistyeire, s a
két idegen szó nélkül lépegete alá a grádicson.

Mind ez, mind az már lova kantárát fogá a vár udvarán, midőn Zelmíra a
kápolnából kijött. – Moktár, kiálta ez, mint van a bátyám?

Az áltlöké magát lován, s ezt felelte: Mához egy hétre itt lesz, s
megküzd Revistyeivel miattad; s ment.

– Nagyság bizonyosan győzni fog, kiáltá a német vendég, az asszony felé
fordúlva. De Zelmíra nem érté vígasztaló szavait, s repűle élte
életéhez.

– Revistyeim, mi ez? mondá Zelmíra; néked vívnod kell-e?

– Vívnom, felele ez nyugalomban; hanem ha lemondok rólad; s mint
tehetném én azt?

– Nagy Isten, s ha elesel! Mert bátyám tanúlt szabdalkozó.

– Emberére talál; azt én sem most próbálom először.

– Ha elesel, én is meghalok. De előbb bosszúmat állom halálodért.

– Én el nem esem. Zunigám magamat és tégedet védeni fog.

– Jer, engedd látnom azt a te Zunigádat, s hallasd velem, miben bízol.

Revistyei elvivé fegyverházába, előmutatá neki a kardot, s elbeszélé
kardja titkát. –

Moktár elére Hasszánhoz. Áltadá neki az izenetet, s ment. Hasszán
egyedűl marada Ibrahim pribéggel.

– Uram, mondá Hasszánnak, oda vagy, ha Revistyeivel megvívsz. Zunigáját
el nem fogod kerűlni. Bátran mondom azt, mert ismerem a kardot, s
gyakran láttam míg övék voltam, s lelkemet Mahomed fel nem
világosította.

– Kard vagy kar ád-e győzedelmet? kérdé Hasszán. Én ismerem magam.

Ibrahim ezt felelé: Kérlek, halld a kard történetét. Midőn a nagy
Szolimán győze Mohács mellett, s Németországot el akará borítani, a sok
küzdő összegyülekezék minden földről, hogy elakaszthassák győzedelmét.
Ezek közt volt egy spanyol vitéz is, Alonzó de Zuniga névvel. Vége levén
a háborúnak, a V. Károly a maga spanyolait visszaszólítván, Zuniga is
ment. Búcsújokkor így szóla Revistyeihez: Mi egymást ez életben nehezen
látjuk meg, s ha mindketten meghalunk, senki sem lesz, ki barátságunkat
emlegesse. Adj tehát nekem valamit, a mi fimról fimra szálljon, s a mi
hasznos légyen nekiek is: én adok egyet neked. Így barátságunk emléke
örökké fennmarad, s unokáink a veszély napjaiban hálaérzésivel
pillantanak fel ránk.

Revistyei erre egy gyűrűt vona ki kebeléből, melyet mindég nyakán
visele, s ezt mondotta: Ezt hűség gyűrűjének hívják. Bizonyos légyen a
ki viseli, hogy szerelmese soha el nem hagyja, hogy holtig fogja
szeretni. Vedd, s add által gyermekidnek. Hogy az soha a Zunigák
kebeléről le ne szálljon!

Zuniga pedig egy Maur-szablyát hoza elő, s ezt mondá: Te viszont tőlem
ezt. Ősöm egy Maur verekedésben nyerte. Lapján ez áll: Ha ki engem annak
visel vagy védelmére vagy bosszúlására a mit minden felett szeret,
ellenségét leteríti általam.“ – Markolja ezt minden Revistyei, midőn
küzdeni honjáért fog vagy kedveltjeiért.

Amen! kiálta Andor, s a kard viselje örökre a Zuniga nevet. – A két
barát megölelé egymást, s ment, egyik nyugot, másik kelet felé, s a név
rajta maradt a kardon. Az sokakat leteríte, s Hasszán, vígyázz, le fog
tégedet is. – Eddig Ibrahim.

Hasszánnak fejébe nagy szöget üte a beszéd. Nyugtalan lépésekkel járt
fel és alá. Az élet szerelme küzdött kevélységével.

Ingerlő kaczajjal mondá most Ibrahim: Az vígasztalhat, hogy Revistyei is
eleshetik, mert a kard lapján álló írás csak azt jelenti, hogy elterűl a
küzdőellenje, nem azt egyszersmind, hogy a küzdő maga el nem eshetik.

– Nyavalyás bíztató, felele Hasszán, ha nem tudsz védelmet a kard ellen,
mit magasztalod egyedűl azért, hogy bízakodásomat önmagamhoz
elolthassad?

Nehány pillantatok múlva monda a hitehagyott: Van egy szer, mely mind
éltedet, mind becsűletedet megtarthatja. Ha kívánod, én belopódzom
Revistyeihez, s vele mérget itatok. Mikor a bajvívásra megjelensz, halva
lesz kiterítve. Te szavadat állád, s becsűleted csorbát nem szenved.

– Menj hát, s tedd meg a mit fogadsz. De ne halaszd munkába venni.

– Az nem kis dolog. S jutalmúl ide adod-e nekem kincsed felét,
Zelmírával?

– Vedd, de siess! kiáltá Hasszán.

Ibrahim keresztbe veté melyén karjait, s ment.

Hasszán sokáig néze utána. – Oktalan és gyalázatos teremtés, úgymond; s
te azt hiszed, hogy becsűletemet kezeid közt hagyom? Pénzemmel nem
gondolok, de Zelmíra nem lesz hitehagyotté. Ha megteszed a mit ígérsz,
megöllek.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– S szemeiddel látád hogy bévette? kérdé a méregkeverőt Hasszán.

– E két szememmel, Uram, felele ez. Bízvást mehetsz. Vagy akkor hozzák
ki a várból, vagy már temetve találod. A zavarban nem lesz nehéz rájok
ütni, s Zelmírát kiragadni.

Kevély magába-bizakodással szökelle lovára Hasszán, s ment, felfelé a
Garan szélein Revistyének, utána neki-csinosított kísérői. A hó most
vala olvadásában a Karpátok legmagasb csúcsain, s a folyam zavarosan
hömbörgeté habjait.

– A kevély vár nem tűkrődzik a folyamban, mondá Hasszán; nem sokára ez
ragadozni fogja falait.

– Ezt a várbeliek könnyei zavargatják; köd fogta be a hegyeket,
gyászolgatva; s az így marad, míg amottan a kereszt helyébe a
szüntelenűl ragyogó félholdat szögzed ki, mondá a pribég.

Így beszélgetve érének Revistye alá, s áltellenben a várral megállának a
túlparton. A hídnál őket egy folt magyar lovasság várta.

– E kisded folt talán ugyan ránk akar ütni? kérdé kevély megvetéssel
Hasszán.

– Az lesz, felele a pribég, hogy alkudozni akarnak veled, s áltadják a
várat, ha nekik megkegyelmezel.

– Szólj velek. Ha kiadják húgomat, s a várat felgyújtják, magok mehetnek
lomjaikkal, hova tetszik.

A kisded folt azonban rendbe szedé magát. Közöttök álla a Bányagróf,
gazdag készűletű öltözetében. Jött elébe a török követ, s ez kettőt
külde elikbe magyarjai közzűl. A török megfordúlt, s a két magyart
Hasszánhoz vezette.

Egyike ezt mondá Hasszánnak: A selymeczi Bányagrófot barátsága urunk
eránt arra vette, hogy ő intézze el a mit bajvívás kíván; téged inkább
gyűlöl, minthogy utolsó pihegésednél elébb akarjon megpillantani. Küldj
tehát magad is a tiéidből, kiknek szemeik előtt tegyük meg a mi
szükséges.

A basa öldöklő szemeket vete a pribégre, ki láthatólag döbbene meg. De
zavarából hamar magához tért, s azt kérdé a két legénytől: Mint van
uratok? Ha beteges, basám időt enged neki.

– Kérdésedre, felele az egyik legény, Zunigája fog felelni, melynek
villámait majd meglátjátok, basád pedig majd érzeni is.

Azalatt míg Moktár és még három-négy török, a Bányagrófhoz vezettetének,
a helyet kimérték, megjegyzették, Hasszán a pribéghez fordúla; gyanú,
kétség, ijedés és gondok kevergeték arczvonásit. – Ha meg vagyok csalva,
ha él, ha kijő megvívni, ha csillámlani meglátom Zunigáját, úgy te
veszve vagy, úgymond. Tudom én, hogy te éltem után ólálkodol, mert
szeretnél basa lenni helyettem, s azért keverél e halált-hozó versenybe.
De ledöflek, s szemem előtt ontod ki lelkedet. – Erre egy őrjöngőnek
erejével ragadta meg karját, s összerázta.

– Uram, kiálta a pribég, nem élhet ő; az lehetetlen; saját szemeimmel
láttam a mérget elnyelni.

– Készen a hely! – kiálták a bajbírák, s a trombita megharsant. Nem
voltanak karfák és verőczék; szélét és hosszát csak magyar és török
legények csoportjai jelölték ki a szögleteken. Meg vala határozva, hogy
Revistyei a túlpartról fog neki-rohanni Hasszánnak; hogy a bajvívás
előtt sem látni, sem megszólítani nem fogják egymást, és hogy a küzdés
hamarább érjen véget, nem egyéb fegyverrel harczolnak mint karddal. A
Bányagróf a víz szélénél foga helyt. Három pisztolylövés tudatta hogy
már közelíthetnek.

A vár kapuja előtt mozogni kezde egy lovagcsoport, s Hasszán és Ibrahim
álmélkodva pillogának felfelé. Láták jőni Revistyeit. Ismert lova
nyerítve szökdelt ura alatt; czímere színeit a pajzson jól ki lehete
látni; sisakján lebegett a kerecsen tolla és a szálas kolcsagé; nem volt
helye a kétségnek. A híd recsege paripája léptei alatt. Hasszán
rápillantott a pribégre, s: Vessz el, gaz eb! kiált; ő jön; s handzsárát
markolatjáig verte melyébe.

Dühödve csüggedésiben Revistyeinek vágtat. Kardjaik csattogának; a
töröké ketté pattant. Bizonyosnak tartván vesztét, handzsárát ragadja
elő, s ellenjének röpíti. A handzsár ennek melyébe akada. Elejti a
győzödelmes kardot az s halva fordúl le. Hasszán leszökött lováról,
örvendő sikoltással vevé fel Zunigát, s most Revistyeihez lépett, hogy
utolsó rándúlatiban gyönyörködhessék. De mint rettene el, midőn a
haldoklóban Revistyei helyett – húgát lelé; az arczát elfedő sisak, az
álhaj s a felkötött szakál, lehullának. Melyének fordítá a nyert kardot,
s halva rogyott húga mellé.

A halotti csoport e pillantatban indúla ki a várból. Urokat temették.
Mély bánat hata a megjelentekre mind a két félen. Magyar nép és török
nép felszedé elhúllottjait, s bús nyúgalomban váltak külön.

Revistyei utolsó vala régi nemzetében. A vár elpusztúlt; lakói a völgybe
költözének. A kisded szállás az idők folytában faluvá növekedék, s még
találkoznak lakói közt, kik beszélgetik egymásnak a mit itten adánk elő.

Hol nyugszik a hős és szép nője, senki nem tudja megmondani. Hasszán a
Léva omladékiban takaríttatott el, a titkos erejű kard pedig török
földre bujdosott. Az a híre, hogy a török és a velenczeiek
háborgásaikban még egyszer csillámlott. Nem lehetetlen hogy ismét lesz
róla szó, midőn valamely vitézünk védelmére vagy megbosszúlására kél ki
annak, a mi szívének és lelkének legbecsesb.



ERZSI, A FONÓ.

Alkonytájban a Fertő szélén űle egy gyönyörű leány, és font. A szálló
nap súgárai játékosan múlatának a víz síkján, s az aranyfény, mintha
szerelem leble fúvallaná, úgy terjeszkedék a kristály térségen a szép
leány lábaihoz; nem lehete tudni, hozzá lebeg-e a fény vagy a lyányból
ered. Hiszen ég és nap épen oly tisztán, épen oly ragyogva éle a lyány
szemeiben, mint a lyány feje felett. A távolyban harangok adának jelt az
esti könyörgésre. A leány térdre borúla, s összetapasztá szép keze
tenyereit és újjait. Az ég, lángolva, az esthajnal egész pompájában,
felmosolyga hozzá a vízből, s a leány, ég és víz között, úgy lebege,
mint midőn az angyal elakasztja röpűlését, hogy ahhoz pillanthasson fel,
a kitől küldve volt.

Egy halász elméne a leány mellett, s jó es tvét kívána neki. Visszaadá
köszöntését, felemelkedvén térdeiről, s: Volt-e szerencséd? kérdé tőle.

– Semmit sem fogtam, felele sóhajtva a szegény ember; egy parányi hal
tévede hálómba; csak egy falat; lásd. Gyermekeim éhen fekszenek le. Ezt
mondá, s búsan veté el a kis halat a homokban. A kis teremtés
egyet-kettőt mocczana, mintha érzette volna, hogy a vízhez közel van,
melybe vissza kívánkozék.

A szelíd leány megszáná a kis halat, s az éh gyermekeket. – Kedves
szomszéd, mondá a halásznak, kérlek, add el nekem a kis állatot, az
gyermekeid éhét el nem olthatja; ímhol vedd érte a mit ma fontam. Vidd a
falu asszonyához, az neked ád érte valamit.

– Te jó leány vagy, mondá Erzsinek a halász; bizonyosan az én kis
Etelkám jutott eszedbe, ki ma sírva menne ágyba, ha velem e cserét nem
tetted volna; de visszafizetem azt neked, eljön az idő. Majd ha férjhez
mégy, oly halat fogok lakadalmodra, milyet Kálmán király sem lát
asztalán. Áldás reád, édes Erzsi.

S most siete a falu asszonyához. Erzsi pedig hirtelen lenyúla a kisded
hal után, s behajítá a vízbe. Vígan szökdele fel az két vagy három
ízben, mintha szabadítóját látni óhajtotta volna még egyszer, s leúszott
a tó mélyébe.

Egy lovancz, ki míg ezek történtenek, leszálla vala lováról, hogy azt a
tóban megitassa, Erzsitől meg nem sejtve, látá a kedves alakot. A nap
leszálla a hegyek megé; csak búcsúzó súgárai lövelének fel a sötétedő
egen. A csillagok fényleni kezdének a kék boltozaton; úgy tetszék neki,
hogy a szép fonó-leány esthajnalnak képe, csillagfényből, az ég színéből
és a hajnal pirosából szőve. A leány felkölt, hogy haza indúljon. A
lovancz nem tudott elmaradni látásától; úgy tetszék neki, hogy őtet
ellentállhatlanúl vonja utána valamely ismeretlen erő. A ló dobbanásai a
lyányt fölverték andalgási közzűl. Amint visszatekinte, nyomában volt az
idegen.

A lovancz térdre ömlött a lyány előtt, s ezt mondotta neki: Bár ki légy,
te, kinek nem találok nevet, asszonya e vizeknek, vagy talán valamely
földi királyné, ki csak múlatságból öltözél szegénység külsőjébe, de
kinek rád-született magasságod akként tündöklik keresztűl e födőlékeken,
mint a hold fénye tör által a fellegek sűrű csoportozatin; engedd, hogy
kísérhessem lépéseidet, mert már sötétedik az ég; te űlj fel paripámra,
én gyalog megyek melletted.

– Vitéz, mondá a lyány, én az vagyok a minek látszom, s két kezem míve
táplálgat; nevem is mutatja éltem nemét, mert engem fonó Erzsinek nevez
mind e világ.

– Bocsáss meg, mond az ifjú, hogy fel merém lebbenteni a fátyolt,
melyben rejtezkedni akarsz; de én el nem maradok tőled, míg lakodhoz
érsz; lovancznak egyik tiszte védeni az asszonynemet.

– Kardodra a rövid úton nem lesz szükség, felele a leány, mert látd,
amott fekszik előttünk a falu; ama végső házban, jobra, lakik az anyám;
annak mécse csillámlik felénk.

Némán lépdelgének egymás mellett. Az ifjú szíve kimondhatatlan érzelmek
között doboga. Hijába kerese szót.

Erzsi most monda: Elértünk a házhoz; s megrántotta a kis kapu kilincsét.
Kösd a fűzhöz lovadat, s jer anyámhoz, s látni fogod, milyen az az én
varázspalotám.

Az ifjú szavát fogadá.

Anyja, szép asszony s tiszteletre gyúlasztó, szelíd és nyájas, fölkele
padjáról, s üdvözlette vendégét.

– Anyám, monda Erzsi, ím ez a lovancz engem herczegnének néz. Így tehát
herczegnésen kell viselnem magamat. Adj helyt neki kastélyunkban ez
éjjel, s osszuk meg vacsoránkat vele.

– Kérdésen kívül, mondá az anya; magyar nem szokott ajtót mutatni
idegennek. Ha szűk is tűzpadunk, oly szívesen fogad vendéget, mint a
leggazdagabb palota az országban. Szent királyunk meghagyá, hogy az
idegeneket fogadjuk szívesen, s bizony ez az ő hagyása örökre fennmarad
közöttünk. Ma vendégünket örömestebb látom mint egyébkor, mert nem csak
szívesen fogadhatom, hanem többet is tehetek elébe. Egy halászné, haza
térvén a városból, hol vásáron vala, beszóla hozzám. A Fertő túlszélén
lakik, s nem mere sötétben menni; egy nagy ikrás pontyot hagya itt; az
lészen mai vacsoránk.

S amint anyja ezt mondotta, egy halászné kele fel a szögből, szép,
milyet Erzsi még nem látott. Mágusi erővel, mint a hegyek tavai a hold
fényében, vonta magára a szemet; színe mint a hóé; de szemeinek tüze
gyanút támasztott, hogy e hó alatt örök paradicsomi rózsák tavasza
virít, és hogy csak szerelem leblének van hiányával, hogy
ellenállhatatlan hatalomban ragyogjon. Helyt fogának az asztal mellett,
s a lovancz kezdé beszédét.

– Ti engem vendéglettek, s nem kérditek, ki vagyok.

– A ki vendége nevét tudakozza, és csak azután látja szívesen, az
vendéget nem lát szívesen, mondá az asszony; azonban ha kedved van,
tudatni velünk ki vagy, vitéz férfi, örömest halljuk a mit előnkbe adsz.
Hogy messze földről jövél közénk, azt beszéded hangján is vesszük észre.

– Valóban messze földről, felele a vendég; az én hazám Itália; nevem
Rátold, nemzetem normann. Atyám elhagyá honát, elterjedvén ott a hír,
hogy az Olaszföldön győzünk. Anyám megholt vala, s így az atyámat semmi
meg nem tartóztathatá hogy veszteg maradjon; lement Olaszországba, s
vitt engem és nálamnál ifjabb húgomat. Vitéz ember volt, s a király
gazdag birtokkal jutalmazá meg hadi tetteit. Kész volt mindég harczolni,
de amint egyszer a görög császár hajói ellen kiméne, ott maradt;
győztünk ugyan, de haza térvén, rettenetes vész veve elő a tengeren, s a
hajó, melyen atyám vala, elsüllyedett. Én sokat sírtam amint meghallám a
hírt; ha magával vitt volna el, legalább együtt veszénk; sokat sírtam
azután is, de a sírás a holtakat vissza nem adhatja. Én és a húgom
Apúliában nevelteténk egy rokonomnál, ki ott még előbb telepedett meg.
Ez magáévá akarta tenni pénzünket vagyonunkat, s azzal sokat nem
gondoltam. Ha megnövök, kardom visszaszerzi, gondolám magamban. Húgom
nem tudá, ha gazdagok voltunk-e vagy szegények, én pedig óvtam magamat
elmondani azt őneki; előbb vissza akarám szerzeni a mi minket illete,
hogy vele mindenben úgy osztozhassam, ahogy hív testvértől várhatni. De
midőn épen azt forgatom, hogy álnok rokonomat mint támadjam meg
kardommal, húgom vallást teve előttem, hogy szereti Gernándot, hitetlen
gyámunknak fiát. Mit teheték így? Gernánd szép gondolkozású ifjú volt,
őtet én is szerettem. Eltökélém tehát magamban, hogy igazaimat a
birtokhoz húgom javának feláldozom. Kálmán királynak követei épen akkor
érkezének Rogér királyunkhoz, nőűl kérni annak leányát, Buhillát. Rogér
nem ismerte vala Kálmánt és ezt az országot, s követséget külde ide,
hogy az tekintene meg mindent, és neki vinne hírt. A követek esztendeje
már hogy itt múlatnak, és én nekik egyike vagyok. Én a mit itt láttam,
nagyon megszerettem, s minekutána az öreg Gernánd elhala, az ifjú pedig
elvette húgomat, s a húgom vele szerencsés, megállapodám előbbi
feltétemben, hogy itt maradok. Kálmán király zászlóaljában vettem
szolgálatot, s lesz alkalmam fényt vonni nevemre vitéz tetteimmel, mert
a keresztes-had a széleken van, s be kíván bocsáttatni. A király
megtagadá kérésöket, mert nem felejti, mint viselék magokat a régibbek.
De azok nem akarnak megfordúlni, s Kálmán vitézeket széd. Óvárra megyek,
a várnagyhoz, s viszem a parancsot, hogy az őrizet utolsó legényéig ne
tágítson. Kálmán maga is jő, noha kevesed magával. De ő király, és így
magában is egész sereg. A katonát hamar éri veszély; de ha én életben
maradok, úgy hiszem, egy egész vár lesz jutalmam, mert engem hűségben,
vitézségben senki felűl nem múl; s akkor…

A szó elhala ajkain, mert szeme és az Erzsié összetalálkoztak, s kétség
támadott, ha mind az, a mit neki idővel fog ajánlhatni, illő adomány-e
ily mennyei alakhoz.

A halászné, míg így folya beszédek, felkele s kiment. Ekkor beszóla az
ablakon: Lovancz, paripádnak baja van; el akarja tépni fékét; láss hozzá
hamar!

A mint Rátold kijöve, a ló hányá-veté magát, hortyogott, ágaskodott,
rugdalózott; de távozván tőle az asszony, Rátold pedig közelítvén, ennek
szavára azonnal elcsendesedék. Míg Rátold a megtágúlt hurkot szorosabbra
voná a kantárszáron, a halászné ezt súgá neki: Lovancz, paripádat én
ijesztettem el, csak azért hogy jöjj ki, s titokban szólhassak veled.
Rövid az idő, s nem veszed balúl, ha nem úgy szólok amint asszonyhoz
illik, hanem ahogy az idő parancsolja. Én herczegné vagyok, szabad
vagyok, szép vagyok, gazdag vagyok, s szeretlek. Becsűllek azért a mit
húgoddal tevél. Ha nőddé akarsz tenni, ímhol jobbom; még ma viszlek el
váramba, s azonnal űljük menyegzőnket. Te léssz első a királynak széke
mellett, első tekintetben, méltóságokban, gazdagságban, ahogy
vitézségben és deliségben vagy az. A mit egy szerelmes nő kimondhatatlan
tüze tehet, mindaz új meg új örömekkel ékesítse mindég éltedet. – Ismét
kinyújtá felé bájos jobját.

A hold reálövellé ezüst fényét; úgy álla ott mint egy eleven súgár; s
amellett oly varázserővel, annyi kellemmel mosolygott, oly
bizonyosságban hogy győz, és mégis oly igen kérőleg. Pillantásai, mint a
mézbe mártott nyíl, keresztűl járák az ifjú vitéz szívét; de ő, bármi
kecsegtetők valának ajánlásai, bármi nagy a kísértet mely az asszony
szépségéről reá hatott, tántorodhatlan marada. Szemeit erről az ablak
tüzére vetvén, így felele: Herczegné, te engem oly magasságra vonsz,
hogy belé főm szédeleg. Látod e kis ablakot? magasbra annál a ki e kis
házban lakik, óhajtásim nem mennek. Ő egész czélja életemnek, s én tőle
soha nem távozhatom. Inkább halálomat! – Parancsolod-e, kérdé tovább,
hogy felkeressem emberidet, hogy őket hozzád elhozzam?

A szép asszony gyönge tenyerével födé el könnyekben ázott orczáját, s a
másik kezével inte Rátoldnak, hogy távozzék. Mint a ki igen is közel
ment a tűzhöz, ijedve szökel vissza, úgy fordúlt el Rátold; nem tekinte
többé a bájos alakra, s a viskóba siete.

A szobába lépvén úgy jára, mint a ki az éjjeli vígadás szemfényvesztő
pompájából a csillagos éj nyúgalmába tér el. Ezek a lármás szédítő
örömek oly kisdedeknek látszanak neki, s egészen eltűnnek a mennynek
csendes nagysága mellett. Mely boldognak érzette volna magát, ha
Erzsinek szemeiben tudta volna érzeni, a mi a gyönyörű leány keblében
hánykolódott! Lelkében egy-két percz alatt minden elváltozék. Ő is
kijött vala a szobából, látni, a ló körűl mely baj van, s hallotta a mit
az asszony monda Rátoldnak, és a mit ennek Rátold felele; s mi vala
természetesb, minthogy a szerelmet visszaszeretés jutalmozza?

De Rátold alig űlhetett az asztal mellé, midőn az úczán egyszerre Tűz!
Tűz! hallatszék. A szobát eltölté a pernyeszag. – Erzsi kiálta fel:
Anyám, ne félj; itt vagyunk mi! S Rátoldhoz fordúlva: Házunk ég!
úgymond.

Az öreg kiszaladt, s Erzsi és Rátold utána. Szomszédjok gyúladt vala ki,
s a láng már hozzájok is általcsapkodott.

A Halász-herczegné megállott a kútnál, néhány nem értett szót bocsáta le
a kút mélyébe, a lángba lobbant ház felé felvete egy marok vizet; s íme
a vedrek önmagoktól keltek ki a kútból, s képzelhetetlen sebességgel
ment be és ki a gém, s a vederből fercsengett a víz a perczegő
szalmafedélre s mindég ott, hol a láng legdühösebben költ. Kevés
pillantatok alatt el vala oltva a tűz.

Midőn a láng egészen elaludt, csak akkor szalada együvé a falu. Ez az
eső ugyan jókor jöve, mondának a lakosok; ez nélkül egy ház sem maradott
volna köztünk. Erzsinek anyja is e gondolatban volt. De míg az öreg a
maga szomszédjával és némely öregebb lakosokkal a kárt tekintgeté, s
nézték, a tűz miként és honnan eredett; Erzsit és Rátoldot a halászné
azon helyre vezette, hol Rátolddal szólott vala.

– Amint látátok, meg fog győzhetni benneteket, hogy én sem halászné, sem
herczegné nem vagyok, noha mind halászné, mind herczegné vagyok,
úgymond. Nekem a Fertő birtokom, s én vízi-fejedelemasszony vagyok;
nevem Hullámka. Erzsi, te engem ma örökre lekötelezél. A kis hal, melyet
vizemnek visszaadál, nekem kedvenczem, melyre nagy gondom van; ahhoz
igen különös szerencse van fűzve, de azt előttetek felfödnöm nem szabad.
Midőn azt nekem visszaadád, azonnal jöttem ide, hogy neked egy
adománynyal köszönjem meg jóságodat. Akkor jöve Rátold együtt veled.
Láttam hogy ő szeret, de tudni akarám, lángja nem hirtelen fellobbant
láng-e. Kísértésem nem vala kicsiny, úgy gondolom, monda mosolygva;
kiállá azt, s ez őt méltónak kiáltja hozzád. Fogjatok kezet,
szerencsések lesztek. Valamikor szükségtek lesz reám, fonj egy orsónyit
mint az volt, melyet a kis halért adál, lökd vizembe, s én nálad vagyok.
Te pedig Rátold, menj; a Keresztesek lovai már honom vizeiből itatnak,
kevés napok alatt a Lajtánál lesznek, Óvár mellett. Állj ellent nekik,
mint nekem állottál, s a győzedelem tiéd; nincs vas, mely úgy tudjon
sebzeni mint az én tekintetem.

Összefogá a két szerelmes jobját, s beugrott a kútba. Rátold és Erzsi az
épen emelkedő nap színe előtt esküvének örök szerelmet, hűséget. Rátold
felszökék paripájára, s Óvár felé vette útját. Erzsi visszatére
kamarájába s font. –

Kevés hetek múlva az úton, melyen Rátold méne minap, egy vitéz közelíte
a falu felé, de bús kedvvel; arcza sápadt volt és véres, s eltikkadva
látszott lenni. – Nagy Isten, monda Rátold, mert ő vala a vitéz; mi
történt itt, s hova lőn a falu? – A csendes lakok pusztán állottak,
leégett födelökkel. Sarkantyút ada kifáradt lovának, s ment arra, hol az
Erzsi lakja állt. Üres vala a ház, s szemeit rémíték a feketére festett
falak. Elhala fájdalmában.

Valamely alak, mely tántorgva bolyongott a romok között, eltére útjából,
s nem akara Rátoldtól láttatni.

– Uram, hozott Isten! monda; hiszen te is miénk vagy; midőn Rátold
közelébb jöve, s ő és ez egymásra ismerének. Rátold látta hogy ez az a
halász, kitől Erzsi a kis halat megvette volt.

– Mondd el csak, jámbor, kérdé Rátold, mi történt itten? s hol van az
most, ki e házban lakott?

– S ismernéd te őtet? felele a halász; most az én kalibámban múlat, s
síratja leányát.

– De mi bajok leve? kérdé Rátold kővé meredve.

– Ah, felele a halász, az a haramianép, a Keresztesek, ránk ütének,
kirablák, hamuvá égeték falunkat, egyike Erzsit felvetette lovára s
elnyargala vele! Hihetőleg táborokban tartatik a gyönyörű gyermek s
szolgálójokká lett.

– Szabad lesz, vagy meghalok! kiálta Rátold haragra lobbanva. Szólíts
elő minden fegyverfoghatót az egész tájon; én rájok ütök.

– Oh, felele az ember, mi csak vezér hijával vagyunk; az egész környék
készen áll; te menj kalibámba; sebeid vagynak, s ápoló kézre van
szükséged. Erzsi anyja ott van; ő segélyedre lesz.

– Sebem nékem nincs; te a Keresztesek vérét látod rajtam, monda Rátold,
s a kaliba előtt állának.

Ágnes mélyen síra fel, amint Rátoldot belépni látta. – Szólj, mi hoz
tégedet e helyre?

– Mihály, a Kálmán király nagybátyja, hétszáz vitézével támadá meg a
Kereszteseket. Mi csak fekvésöket akaránk kitanúlni, de az öreg herczeg
ősz hajjal sem feledheté ifjusága hevét. Messzebbre ment bé mint az
okosság engedte, s körűlfogának; karddal kelle útat csinálni
megmenekedésünkre. Maga a herczeg elesett, s vele igen sokan mások;
magam sem értem, mint tudtam keresztűl csapni annyi kardokon; de úgy
tetszik, mintha ma kerűlne a vas; számtalan dárda vala felvonva rám,
számtalan nyíl pattoga le pajzsomról: magam karczolást sem kaptam.
Mihelyt vége vala a küzdésnek, siettem oda, hová szívem vonszott.

– E szerint betölt a mit Erzsim álmodott, mondá anyja. Te alig hagyál el
bennünket, s mingyárt nekiűle guzsalyának s font. Amint tele foná
orsóját, ezt mondá: Most őtet nem féltem többé. Mint értette légyen a
szót, nem tudom, de a szó, nemes lovancz, téged illete.

– Bár önmagáért font volna inkább! sóhajtá Rátold, úgy őtet nem érte
volna baj: engem kardom véd. De a leány szerelmének ez az újabb
bizonysága gyógyító ír vala sebeire.

A nap a leány kesergései alatt múlt el, s Rátoldnak lelkében az a remény
támada, hogy Erzsijét ki fogja szabadíthatni.

Reggel egy kisded csoport gyülekezett a kaliba mellé; széllyeltolt
harczolók, izmos karú földművesek, lángolva azért, hogy a zsiványhadon
bosszútállhassanak, s vezérökké kívánák Rátoldot. – Felkerűltek a vívók
hátúljának, mert Rátold tudta, hogy Óvár magát nem tarthatja sokáig.
Hajolván a nap, már a had sarkában voltak, védve a mocsárok által, s
erdőkbe rejtezve. Onnan kiláthatá a Kereszteseket.

A Lajta mellett egy egész sátorváros nyúlt el addiglan, hol az egyesűl a
Dunával. A Keresztesek hada, Emikó alatt, Óvárnál fekvék; de a
sátorokban temérdek sokaság nem talála helyt. Őrtűzeik a szerént
csillogtak mint a csillagok az égen; csoportokra foszolva mentek ki
rablani, öldökleni, pusztítani a vidékre, s gazdag zsákmánynyal tértek
meg, versengve egymás között, hasonlók a tengerekhez, melyeket ellenkező
szelek dúlnak. Emikó, s Tamás lovancz, Vilhelm, Klarbold, és még más
vezéreik nem bírának velek; a vad nép zúgolódva engedelmeskedék még
vadabb hadnagyinak.

Ezek éjjel az Emikó sátorában űltek. A keresztes zászló, kiszögezve a
sátor előtt, csapongott ide s oda, mintha kárhoztatná, mit a szent
jegyet viselő gonoszok cselekedtenek. A hold, vastagon tornyosodó
fellegiből tisztelő tekintetet lövele olykor a szent jelre, de a siető
fellegek mingyárt béborították – jövendőlő képei a zsiványhad
igyekezeteinek.

Vacsoráltanak vezéreik: Emikó, Tamás, Vilhelm és Klarbold. A bükk- és
nyírhasábok kétes világot terjesztettek el; a szurokfonadékok szomorúan
kevergeték füsttel egyveleg lángjaikat az ég felé; a sok szolga jött és
ment, majd felpislítva a bizonytalan fényben, majd a homályban eltűnve,
mint a sötétség fejdelminek szerencsétlen martalékai.

– Vitézűl összeaprítánk, kik utoljára omlának ki a várból, mondá az
egyike.

– Nem tarthatják sokáig magokat, mondá a másika.

– Miénk az egész ország, ha Óvár eldől, mondá Vilhelm, s akkor
vitézségteket fejedelmisen jutalmazom meg.

– Hogyan érted azt? kérdé Emikó.

– Az utolsó küzdésben én szeltem le a király legközelebbi rokonát, s így
az helyett én vagyok örököse; a magyarföld királysága engem illet.

– Úgy még azt kérdd, ha koronád mentté teszi-e fejedet kardom ellen;
mondá Klarbold.

Vilhelm haragra gyúladva szökött fel űltéből s előrántotta szablyáját.

– Legyen eszetek, kiáltá Tamás; elébb vegyétek meg a várost, s akkor
osszátok fel az országot.

– Nem úgy, mondá Klarbold; osztozzunk mingyárt! mingyárt! Egyikünk az
országot kapja; másikunk minden aranyát, ezüstjét; harmadikunk minden
szép asszonyát és lyányait; negyedik folytatja útját a Szentföld felé, s
mi többiek mindent adunk neki, a mire szüksége lesz magának és hadainak.
Koczkát ide, s az osztály mingyárt megesik.

– Én vetem a koczkát, mond Emikó; én a lyányokat veszem. A magyar leány
szép birtok. Utolsó csapásomban egyet kaptam mutatóba; az oly gyönyörű,
hogy nem nyugszom, míg mind enyém nem lesz. A kit sorsa királylyá tesz,
nekem egy herczegséggel fog tartozni. Abban élek majd, mint egy
paradicsomban.

– Lássuk a leányt, kiáltá Klarbold.

Emikó felkele, s áltvitte őket a szomszéd sátorba, s félrerántá a
kárpitot. Ott űle a szép leány, s sírt és font.

– Igazod van! mondá Klarbold, s Tamás beléugrata szavaiba: Oh ezért
örömest odahagyhat az ember egy országot! De hihetd-e hogy ennek találod
mását Magyarországon? Ha neked volnék, én ez egyért mind oda adnám a
többit.

Emikó kivitte őket a sátorból.

– De mi lele téged, hogy a szép gyermeket még éjjel is fonatod? kérdé
Klarbold.

– Azt neked el kell mondanom, mondá Emikó; mert a dolog csudálatos. –
Amint elhagyám váramat, az anyám testvére, egy vén leány, lent ada
nekem, s meghagyá hogy fonassam meg az első rableánynyal, kit magam
fogok elfogni, kit lovam hoz táboromba, és a kinek feje mennyei tűzként
csillámlik. Ha az sírással fonja meg a lent, ha sírással fehéríti ki, ha
sírással szövi gyolcscsá, és ha inget sírással var belőle számomra, úgy
az ing engem jobban meg fog védeni minden pánczélnál, úgy engem semmi
fegyver nem fog. Nem egészen értettem a néném szavát; de amint minap
kirablottam egy falut, ezt a leányt láttam meg, hogy előttem egy lángba
borúlt házba vonta meg magát. Feje csillámlott mint a menny tűze. Akkor
jutott eszembe a mit néném mondott volt. A leány futott a házból, én
utána; megragadtam azt, felrántottam lovamra, s szaladánk. Most durván
bánok vele, hogy szüntelen sírjon míg a munka tart.

A hajnal hasadozni kezde. A tábori-kürtök megriadának; a vezérek
odahagyák a sátort, mindenike hadaihoz ment, s kezdődék az ostrom. Erzsi
szíve mély bánatában mindég fona, s könnyeivel áztatá lenét. Bármely
nagy vala körűle a zaj, bármint futának, tolongának azok, ő mindég fona,
mindég fona. Végre tele vala az orsó. Ekkor felkölt, s: Hullámka segélj!
ezt kiáltá, s a Lajtába löké fonását. Nem vala mit késni tovább, mert az
ostrom nagy tűzzel folyt. A Keresztesek már úgy hitték hogy zászlóikat
ki fogják szögezhetni a megmászott falakon; csak a király nagylelke s a
magyar nép vitézsége tartóztatá kevés ideig a győzedelmet.

Alig vala vízben az orsó, s a Lajta azonnal duzzadni kezde, a
Keresztesek hídjait eltépdelte; a rét, hol táborok állott, le-leszakadt
lábaik alatt, s nyomaikban forró víz serkede; a lovak lehányák űlőiket,
s keresztűltörtek a gyalogságon, s azokat összetaposák. Vízi csudák
jövének elő a folyamból, olykor pánczélos halemberek is, kik, midőn a
kereszteshad emberei kardot rántottanak rájok, oly sebességgel
fercsegték bőv vizeiket, hogy egyszerre lerogyának. S a zavar, kivált a
tartalékhadnál vala igen nagy. Kik a bástyák körűl dolgoztanak, látták a
zavart, s megfordúltak, részint segélni, a kiket megtámadva gondoltak
lenni, részint hogy idejében futhassanak. A tábor tüzet kapott, s
dühösen lobogtak lángjai. Rátold csak azt várá, hogy kezdődjék az
ostrom, s meggyújtá a sátorokat. A fogoly magyarok fegyvert ragadtak. A
mi pánczélt, kardot, nyílat, gerelyt, láncsát, dzsidát a Lajta és a Duna
Aba és Endre királyink ideje olta elnyelt, mindazt most kihányák a
habok, s a foglyok mohón kapkodák fel. A király kiomlott a városból,
hogy használhassa az ellenség megmagyarázhatatlan visszavonúlását.
Kimondhatatlan volt a keveredés. A szaladóknak úgy tetszett, mintha híd
állana a Dunán, de az csak szemfényvesztés volt; oda szaladt minden, s a
vízben találá vesztét. Semmivé lett a temérdek sokaság; igen kevesen, s
ezek közt Emikó és Vilhelm, lovaik gyorsaságának köszönheték üdvöket.

Kálmán Rátoldot előtalálta, midőn ez űzésre buzdítá a foglyokat. A
király, a magyarok, sőt még a zsivány ellenség is, úgy hitték, hogy a
győzödelem onnan jő, mivel Rátold hátúlról rohant az ostromlóknak.
Mihelyt megleve a zavar a keresztes nép közt, a Lajta azonnal visszatért
medrébe, a fakadások eltűnének, s a föld többé nem ingott. A király
mondá Rátoldnak: Te az országot és engem nagy inségből ragadál ki;
királyi adomány légyen vitéz tetted jutalma.

– Uram, felele ez, s el akará mondani, mit köszönhet a Hullámka
segédjének; de egyszerre ömlött a könnyű eső, s egy lassú szózat ezt
súgá neki: Hallgass! – Rátold engede az őtet védő vízi-fejedelemnének.

Kevés napok múlva meglőn a Rátold és Erzsi menyegzőjök. A halászember
nem feledé ígéretét, s oly hallal kedveskedék a szép menyasszonynak,
milyet a Fertő sem azelőtt, sem azután soha nem adott; Erzsi pedig azzal
köszöné meg a hív ember szívességét, hogy a kis Etelkát magához vevé, s
úgy látá gondját, mint tulajdon életének.

Rátold kedves Erzsijével és az Erzsi anyjával azon jószágba költözék,
melyet neki a király ajándékozott, s abban oly boldog életet éle, hogy
Erzsijének nem volt oka, Hullámkának kegyét, férje vagy maga eránt, új
fonadékkal megnyerni.

Rátoldnak nemzetsége még él. Úgy beszéli a monda, hogy a háznak minden
század kezdetével egy lyánya születik, ki teljesen hasonlít a
törzsanyához, s a nemlátottnak különös kegyében áll. Általjában a
szeretetre méltó törzsanya s Hullámka vetélkedve őrzik egymással a
halhatatlan nemzetet. Úgy beszélik a ház cselédjei közönségesen, hogy az
éjfél óráiban oly pergést hallanak mint a fonóleány orsójáé, s ez a
pergés úgy tekintetik, mint a mi a háznak boldog jövendőt ígér. A dajka
azt is hirdeti, hogy a fonó Erzsi bájos alakja megjelene egy kisded
bölcsője mellett is. Nem szenved kétséget, hogy Hullámka külömböző
időkben jelentette ki kegyeit a háznak sok egyes tagjai körűl; de annak
elbeszélése nem tartozik azon regéhez, melyet itt Rátold és a szép Erzsi
felől mondánk.



A KINCS.

Az időben, mikor a mi Erzsébetünk, Zsigmondnak leánya és a német
Albertnek özvegye, s a lengyel Ulászló, koronánkért versenygtenek, egy
estve Günther, kézsmárki polgár, kiméne a város kapuján, Nagy-Szalók
felé. Kiére a faluból, s egy csoport katonaságot láta közelíteni.
Neki-bódúlt emberek! gondolá magában; a ti vakmerőségtekért nekünk kell
lakolni! – De mind közelébb jutván a sereghez, ráismere a várnagyra,
Prényire, s némely másokra, kik ezalatt a kézsmárki várat őrzötték.

– Hova ily későn, jó öreg? kérdé Prényi, megállítván paripáját.

– A ferdőbe, Nagyságos uram, felele amaz.

– Szeretem, mondá Prényi, hogy ily későn is útnak látlak eredni; jele,
hogy derekasan befűtöttem a cseheknek; ha közel volnának, nem mernéd e
kimenést.

– Oh az világos, hogy az Erzsébet zsoldosai tartanak tőled, mondá a
kézsmárki polgár; messzére visszavonák magokat.

– Ha segél Isten, felele a várnagy, keves idő alatt az egész
Szepességből kitakarodnak. A királyhoz most jő egy nagy sereg lengyelség
Budára. Azok közzűl én néhány osztályt kapok; már csak két szállásnyira
vannak. Ha velek összeegyesíthetem hadaimat, ezeket itt könnyedén
visszatolhatjuk a Morva-szélekre; sem erő, sem fortély nem tarthatja
meg. Míg pedig a segédcsapat megérkezend, hírem – s szabad elmondanom –
ismért vitézségem, elolthatja kedvöket, kezdeni valamit. – Jó
szerencsével, öreg! mondá, s sarkantyút adván lovának, csapatja után
nyargala.

Günther veszteg állt, s mindaddig néze hátra, míg Prényi s népe
eltűnének szemei elől.

Így állanak tehát a dolgok? mormogá magában. Szerencse hogy
megelőzhetjük; itt nincs mit vesztenünk időt. – Most sebesebben kezde
menni, de hirtelen más gondolat érte, s úgy mérséklette lépésit, hogy
menése csak sétálásnak látszhatott. Azonban a ferdő felé közelítvén,
becsapott a bokrok közzé, s sietve ment. Egy vén fenyő alatt, melynek
kérgébe egy balta vala kimetszve, hogyan azt pásztorok és favágók
múlatságból tenni szokták, megálla, gondosan körűltekingete, kettőt
fittyente, röviden és élesen, s felfülelt. Azonnal felele neki egy más
fittyentés, de távolyról. De végre halla valakit lépdelgetni, s a csalit
közt két alak láttatá magát. Az Rybald vala, Giskrának ifjú, szép, nemes
alvezére, és még egy cseh.

– Rajta! mondá nekik Günther; ne veszítsetek időt; Kézsmárkra még ma rá
kell ütnötök; Prényi segédet vár.

– Tudjuk, felele Rybald, s készen vagyunk.

– Igen? kérdé Günther; de megígérte-e Giskra, hogy enyém lesz a
klastrom?

– Megígérte, s bízhatsz szavában, felele Rybald. Húsz emberemmel, ím
ennek vezérlése alatt, s itt társára mutatott, azt tehetd, a mit akarsz;
felelek érte, akármi nehéz légyen a mit tőlök kívánni fogsz, ők magokat
elrettentetni nem fogják; sőt minél véresebb és pusztítóbb munkára
hívod, annál készebbek lesznek.

Koptár úgy állott, hogy a hold arczára vetette súgárit, s Günther annak
arczában s egész alakjában bizonyítását találhatá Rybald bíztatásinak.

– Jó, tehát áll a mit elvégeztünk magunkban. Oly sokat beszélénk felőle,
hogy nem szükség újra elmondanunk, s én nem múlathatok. Sietek, s azon
leszek hogy elcsalhassam a kis-kapu őrjeit. Majd, ha leszáll a hold, s
tizenegyre mutatnak a csillagok, legyetek állástokban. Hozzon a jó
szerencse!

Az öreg eltűnt. Rybald és kísérője a csalitba tértek vissza.

Éjfél felé vala az idő; a városban minden alvék, midőn zaj hallatá
magát, mely mindinkább nevekedett, s végre az uczákat eltöltötte. A
sikoltozás, a kardok csörgése mutaták hogy meg vannak támadva; de azt
is, hogy a várbeli őrizet védi magát. Így tartá fogva az elméket
rettegés és kétség egész éjjel. A hajnal világot vete a homályra, s a
remegő lakosok előtt győzőknek a cseheket jelenté. Cseh őrök álltak a
bástyákon és a kapuknál. Csoportokban vitetének a foglyok; a holtakat
hordották, temették, a nyert tábori zsákmány számíttatott, jegyeztetett;
kisded osztályok járának fel és alá az úczákon, hogy rend tartassék. Az
asszonyok félve közelítének ablakaikhoz s vissza-visszakapák magokat,
míg lassandan neki-bátorodtak tovább is tekinteni ki. A fiúgyermekek
kilopódzának az úczákra; a lakosok elkezdék szokott munkáikat, minden
elcsendesedett; csak egy toronyban tarta még zaj, hova az őrizet közzűl
némelyeket eszmélet, réműlés vagy szükség vitt vala. Rybald népe
legjobbjával a piaczon foga helyt. Sisak nélkül állott. Egy nyíl
karczolást ejtett rajta. A város tanácsa megjelent előtte, s aláveté
magát rendeléseinek. Ha Rybald valaha volt szép, most vala az; a
haditett szerencsés kiütése egész alakján elönté varázserejét.

– Prényi a holtak közt van-e, vagy elfogatott? kérdé Rybald.

– Keresztülvágta magát, felele egy szózat. Sebem az ő kardjától jön.

– Kár! – kiálta Rybald.

Koptár jöve felé, s ezt mondá neki: Uram, az öreg Günther kér, ne útáld
meg házát, és szállj hozzá. Engem is befogadott szolgálatimért, melyeket
neki ez éjjel nyújtottam.

– S mint menének dolgaid, kérdé Rybald; úgy tetszik, te nem vérzél.

– Uram, felele ez, nekem többet ily munkát ne adj! Nem kell-e a
becsűletes katonának fellobbanni, midőn mások fegyverrel dolgoznak, ő
pedig nyavalyás barátokat kénytelen kihányni lakjaikból. S ha mégis
ölnöm volt volna szabad őket, nekem kelyhek fiának, ki papok
gyűlőlésében születtem és neveltettem!

– Talált nagy kincset az öreg? kérdé Rybald.

– Nem tudom, felele Koptár; szobájában űl, s papírosokat forgat.

– Mit akar azokkal?

S elérének a Günther házához.

Olhájt[7], ez vala neve a Günther egyetlen leányának, velek a grádicson
akadt össze. Mintha a nap súgárai göndörödtek volna össze homlokán, úgy
tündöklének szög hajai; a múlt éj réműlései orczáinak rózsáit nem
letörlötték, hanem csak megfuvallották. Tartása komoly volt, beszéde
idegen-hangzású, szózatja édes és lágy, mint a virágok lengése. Rybald,
a győztes, a nap hőse, rengeni érzette magát, s még a vad Koptár is
szelídebb érzelmekre olvadott. – E pillantatban érkezék egy követ.

– A bástyát mingyárt meg fogják vehetni; csak Rybaldot várják; a
bástyába-rekedtek ugyan eleresztést kívánnak, de nekik azt engedni kár
volna; lakoljanak, mert onnan jött a nyíl, mely fejedet érte. Így a
követ.

– Az őrizetben ők a legvitézebbek, mondá Rybald. Hogy sebet kaptam, az
én hibám; ki hagyá levennem sisakomat? Ereszszétek szabadon.

– Az szép tőletek, mondá Olhájt; s Giskrának magasztolása azért a mit ez
éjjel teve, neki nem volt volna kedvesebb mint a kevés szó.

Hetek múltanak el. Az öreg csak egy-két pillantatnyira jött néha
házához; szüntelen a klastrom írásait forgatta; ezt megvetéssel lökte
félre, azt egy-két pillantással futotta végig; úgy látszott, mintha
bizonyos papírost óhajtott volna megkapni. Most egy irha jutott kezébe.
Megolvasván egy-két sort, felszökött örömében, összehajtá a levelet,
kebelébe zárta el, s ment házához.

Rybald és Olhájt a ház kiskertjében múlatának. Kastélya felől
beszélgete, az Óriás-hegyek közt; hogy beléúnt a hadba, zsoldért
szolgálni; hogy minden vágya a hazamenetel, ha tudnillik egy valaki
kísérni akarná.

Olhájt némán hallgatá szavait; úgy tetszék neki, már a Rybald
kastélyában sétálgat; midőn Günther belépe hozzájok, s beszédöket
megszakasztá.

– Nagy dolgot kell közlenem, mondá Günther; jertek fel szobámba.

Koptárt ott találák; Günther rendelte volt oda; épen gyertyát gyújta
nekik, mert sötétedni kezdett. Az öreg béreteszelé az ajtót, s Rybalddal
az asztal mellé űlt. Koptár egy szögletbe vonta meg magát, s mozdúlatlan
űle ott; csak szemei szikráztanak, mint egy kísértetnek, mely éledni
kezd. Günther elővoná pergamentjét, s így szóla: – A Rajna mellől jöttem
ide, hírt vévén az itt elásott kincs felől, s esztendők olta
nyomozgatom, hol akadhatnék e levél után, mert csak ez mutatja ki, azt
hol keressem. S íme feltaláltam azt! kezemben van! De minekelőtte
felolvasom előttetek, fogadjátok esk alatt, hogy segélyemre lesztek a
kincs felvételében, vagy hogy arról soha szólani senkivel nem fogtok. –
Megesküvének. – Az öreg ellassított hanggal olvasa:

„Én Fráter Gregórius, legméltatlanabb tagja azon szerzetnek, mely
Benedictus atyánk törvényeit követi, apátom parancsából jegyzem fel itt,
a mit Fráter Taciturnus adott elő, egészen azon szerint, ahogy azt ma
apátom és én magától őtőle hallottunk, hogy a csudatörténet emlékben
maradjon a későbbi apátoknál, és a megholtért mindenike imádkozásokat
tartasson, de a dolog senkinek ne beszéltessék.“

„Épen ötven éve most, hogy szerzetünknek egyik barátja egy reggel kiméne
a hegyekbe gyógyfűveket szedni, s egy emberre akada ottan, ki élet
nélkül látszott a földön elterűlve. A gyógyos barát látta, hogy az
embert csak ájúlás zsibbasztotta meg, s igyekezett feleleveníteni, de
mind hijába. Elúnván vele a hasztalan bajlódást, felvette vállára, s
levitte a conventig. Hosszas fáradozásai után végre annyira ment, hogy
az ember felébrede ájúltából, de semmit nem hallott, semmit nem látott.
Az apát megszánta a szerencsétlent, felöltözteté szolgáló fráterré, s
némaságára nézve Taciturnusnak nevezte el. A néma fráter sanyarúan bána
magával; nem veve részt semmi örömben, csigázgatta testét, s
mindannyiszor hogy feltűnt a nap amelyen megtaláltatott, eszmélet, sőt
élet nélkül látszott lenni, mint akkor vala midőn ide hozatott; s az
mindenféle gondolatokra ada alkalmat. Nyolcz nap előtt megbetegedett, s
amint az apát velem együtt belépe cellulájába, csudák csudája! a néma
fráter elkezde szólani. Köszönte az apátnak mindazon irgalmat, a mit
eránta a klastrom minden tagjai bizonyítának; örvendeni mondá magát,
hogy Isten neki, kevés perczekkel elébb mint meghal, a szólást
visszaadá, s így másoknak tanúlságúl elbeszélheti, miképen élt légyen, s
azon kegyelemért könyöröghet, hogy őtet kereszteljék meg, mert ő pogány.
– Apátom és én nem kevéssé álmélkodánk szavain, s alázatosságban
magasztalánk az Úr hatalmát és kegyességét; fráter Taciturnus pedig
folytatá előadásait.“

„Ámbátor szent István dicső királyunk behozá közinkbe a keresztyén
vallást, s az e földön szapora gyökereket vert és szélesen kiterjede; a
pogány vallást mindazáltal egészen kiirtani lehetetlen volt. A kik
megátalkodtak lelkökben s mindég idegeneknek mutaták magokat a
keresztyén valláshoz, a hegyek közzé rejteztek el, bíztatván magokat,
hogy a régi vallás győzni fog az újon, legalább a parancsolt tanítás
követőin véres bosszút fog állani.“

„Egyike a hegyek közzé rejtezetteknek, neve Tolczán, Kézsmárk mellett
vonta meg magát. Egykor papja ama régibb eltiltott vallásnak, vagy,
amint azok a magok áldozóikat nevezték, táltosa, bé vala avatva a
bűbájosság titkaiba, s tanácsot tartott a gonosz lelkekkel; s segélve
általok, rátalált a földbe ásott kincsekre, s fejtegette a jövendőt.“

„Pokolból eredt mesterségeit azon völgyekben űzte, melyet ma
Szénpatakiaknak neveznek, s a mely köven áldozatjait szokta vala égetni,
az még mostan is Tűzszirtnek mondatik. Midőn IV Béla kúnhadakat szólíta
az országba, azt kezdé reményleni, hogy a régibb vallást ezek bizonyosan
helyreállítják; de látván hogy azoknak egy része az országot ide hagyá,
a másik pedig az új tudományra tért; feltette magában, hogy az országon
bosszút áll, s bővségének forrásait elpusztítja. Erre neki segédtárs
kívántaték. A lelkek neki hozának egyet.“

„A Templáriusok lőcsei mansiójában volt egy, Astári Guidó név alatt. Ez
csak kevéssel előbb téteték által Európába Syriából. Egy vak történet őt
e hegyek közzé, s épen a Tolczán szirtlakjába vezérlette. A táltos
csudálatos szavai, és még inkább lyányának csudaszépsége Guidót magán
kívül ragadták. Tolczán nevelgeté az ifjú lángjait, s azon volt, hogy
őtet egészen magához csatolhassa. Látván hogy az halálosan belészerete
Piroskába, s nélkűle nem élhet, egy estve behívá szirthajlékába.“

„Süvöltve szállongának a sziklák felett a szelek, a fellegek sietve
repűltenek tovább, a láng a Fűzszirten perczegve s csapkodva villogott,
s csudás árnyak festődtek a szirtfalakra. Tolczán vad tűzre gyúlonga.
Akkor közelíteni hallá Guidónak lépteit, és ahogyan a vért szomjúzó
oroszlán szalad prédája elébe, úgy ő most Guidónak.

– Űlj mellém, mondá neki, s halld szavaimat.

Minekutána leűle amaz, Tolczán így kezdé beszédét:

– Itt e hegyek közt, e sziklák alatt, melyek úgy állanak mint tornyok,
és a melyeket épen ezért a köznép hét-toronynak nevez, egy kincs vagyon.
Valami Hunniában él és terem, aranyból áll ott; közepében pedig arany
feszűlet, s a feszűlet körűl Mária s a tizenkét apostolok. Minden
esztendőben hét éjszaka nyitva áll az ajtó[8]. Haki oda bémegyen s kihoz
valamit a kincsből, kimondhatlanúl szerencsés leend holta napjáig a
kincsnek azon neme által, a mihez az onnan kihozott darab számláltatik.
Ha pedig a feszűlet hozatnék ki, úgy a gazdag Hunnia megfosztatnék
minden javaitól, s a tartomány pusztává válna. Tudod mennyire gyűlölöm e
népet, s a feszűletet innen régen kihoztam volna, de azt tenni nem áll
hatalmamban; azt csak az teheti, a ki egykor keresztyén volt, de
elszakadt a hittől. Szemem téged választa ki e nagy munkára. Te nem vagy
magyar, nem vagy keresztyén, bár fejér palástodon piroslik a kereszt.
Szánd el magad a nagy munkára; kedvez az éj, s vedd jutalmúl leányomat.
Akkor osztán megyünk, merre neked tetszik.“

„Guidó felszökött: – Búdó és Nussz világíták fel elmédet, hogy áltnézél
lelkemen. Sem magyar nem vagyok, sem keresztyén többé, s készen állok
megtenni a mit parancsolsz. E tűzre esküszöm, a Legszentebbnek képére,
Méte anyára esküszöm neked, s ennek fiára Anthropószra[9], eloltom a
hétágú lámpát. – Tolczán megfogá karját, s kirántotta magával az éjbe.“

„Némán menének egymás mellett, keresztűl a völgyön, s fel a hegyre.
Mindég zajgóbban visított a fergeteg. Kövek hömbörgének eleikbe, mintha
gátlani akarták volna útjaikat. Hasztalan vala minden akadály. Tolczán
neki egy világot mutata a bérczen. Minél közelébb érének, annál nagyobb
vala a világ. A barlang nyitva állott szemeik előtt, s íme már a
toroknál valának. Két kasza forgott a torok előtt, úgy hogy a barlangba
semmi nem mehete, hogy darabra ne vagdaltassék. De Tolczán elővoná
kebeléből varázsvesszejét, megilleté vele a kaszát, s az legottan
elakadott, s nyitva állott a bémenetel. Guidó és Tolczán bemenének a
barlangba, s nem gondolván a körűltök fekvő kincsekkel, a feszűlet felé
tartottak. De annak zsámolyánál egy öreget látának űlni, tiszteletes
arczúlatban; fején korona, kezében szikrázó villámok s mennydörgések
léptei. Ez megszólítá őket: S ti annak napja éjén merészlitek-e tenni
istentelenségteket, ki Hunniának határira béhozta a legszentebb vallást?
Fussatok innen, szerencsétlenek! – S a két gonoszt kibeszélhetetlen
ijedelem szállá meg, s futottanak.“

„S a szerencsétlen Tolczán én vagyok. – Mint találtatok rám, azolta mint
éltem közöttetek, nem szükség beszélnem. Visszafordúlván a nap, melyen a
gonoszt tevénk, halálos ájúlásba süllyedtem el. Lelkem a barlangban
vala, hallottam ítéletemet és a Guidóét. Büntetésem az lőn, hogy
némúljak el és siketűljek meg, s minden évben egyszer szenvedjem
kárhoztatásom éjjeli gyötrelmit. Hogy azokat nem fogom szenvedni vég
nélkül, hogy Guidó is remélhet irgalmat és feloldoztatást, azt egyedűl
Piroska fogadott lyányom imádságinak köszönhetem, ki irtózással nézte
szüntelen bűbájoskodásimat, s azon éjjel elszalada, szent könyörgéseket
tőn érettünk, s amint nekem egy álom jelentette ki, apáczává leve, s a
klastroma falai között megholt. Egyike legkínzóbb büntetésimnek az vala,
hogy Guidónak szenvedései felől is vettem hírt.“

„Ő ama rettenetes éjjel Lengyelországba akart vala áltfutni, de lábai
merevedni kezdének a határon; hidegebbé s mindég hidegebbé érzette válni
szívét, s kővé változott. A gondolkozhatás, az érezhetés tehetségei
megmaradtak benne, de belgyötrelmeit senki le nem írhatja, képzelni
senki nem tudja. Esztendőnként azon hét nap, melyen a kincshez nyitva
lőn az út, neki a Tűzszirt körűl kell szolgálni, s a kolcsot annak adni,
a kinek azt tőle kívánni elég bátorsága van, s erővel elvenni tőle, ha
általadni vonakodnék. A kolcs birtokosának egy órája marad; eltelvén az,
a barát ismét előjön, s bezárja az ajtót, nem kérdve, ha kijött-e a
másik, s újra kővé mered. Mindaddig fog megmaradni e kővéváltozásában, s
a rajta fekvő átok mindaddiglan fel nem lesz oldva, míg találtatik
valaki, a ki tőle a kolcsot elkívánja, s a barlangból elhoz valamit a mi
nem arany, de drágább mint az arany. S ide három teremtésnek kell jönnie
és három külömböző időben. Nekem, született pogánynak, idő engedtetett a
megtérésre: neki, hiteszegett keresztyénnek, keményebb büntetés jutott.
Belső szemem gyakorta látá a rettenetes vándort, s megborzadtam
látására.

S Fráter Taciturnus ímmost kéré az apátot hogy őt végye fel a
keresztyének egyességébe. Kérése teljesítetett. A szent tételen egyedűl
én jelentem meg. Erre Fráter Taciturnus a fal felé befordúlt,
elszunnyadott, s többé soha fel nem ébrede.“

– Van-e kedvetek velem jönni, s felvenni a kincset? kérdé Günther,
Rybaldhoz és Koptárhoz fordúlva, minekutána az irhalevelet összehajtotta
s kebelébe elrejtette. – Az éj kedvező.

Koptár felele: Én minden csatáiban forgottam Ziskának, s örömmel
öntöttem ki vad bosszúmat ellenséginken, s annál nagyobbal, minél
kegyetlenebb volt az; valami a természetben undorító vagyon, mindazt
láttam; bátran nekimegyek a pokolnak, s tivéletek örömmel mégyek. A
barátokat klastromjokban elkínzattam, amint tőlem kitölt; most már a
kővéválttal is elkövetem majd a mit erőm enged.

Rybald szelídebben, okosabban felelt neki: A mit nekünk pergamentedből
olvasál, szomorú portéka; bár valami okosabb körűl forognának vágyaid
mint az arany. Magamért soha nem tenném e menést; de tudni, hogy te
veszedelmeknek teszed ki magadat, s mégis segéd nélkül hagyni, azt sem
nyerhetem meg magamtól. Az én kardom derék vasú; meglátjuk, nem fogja-e
meg a barátot.

Günther ezt mondá: Fele annak a mit kihozunk, enyém, fele kettőtöké.

– Tartsd meg az én részemet is, kiálta Rybald; ha megjövünk, én annak
helyébe egyebet kérek, a mi nem arany, nem gyémánt, de drágább a
kettőnél.

Günther rámereszté szemeit; ő nem ismere jobb valamit mint az arany.

– Az én örömöm a háború; ha van jobb kardod mint az enyém, én azt veszem
részemért, úgymonda Koptár; hah, mint szeldelem össze majd a kehely
ellenségeit!

Kezet fogának mindhárman, s elindúltanak dolgaikra.

Olhájt a ház kapujában állott. Pillantása Rybaldot fenntartóztatá. Míg a
más kettő ment, ezt mondotta megilletődve: Atyám félelmes dolgokat
forgat elméjében; néhány nap olta sejtem azt minden mozdúltából. Légyen
gondotok rá, s védjétek minden bajában. Kezetekbe bízom őtet, én rajta
nem segíthetek, mert előttem titkot űz.

– Ne félj, kedves leány, monda neki Rybald; én nélküle vissza nem térek;
együtt látsz meg bennünket, vagy épen nem.

– Isten szent nevéért, ezt sóhajtá Olhájt; s oly közel-e a veszélyhez?
Oh, légyen gondotok reá! De legyen magatokra is, mondá lassúbb szóval.

– Most kap becset az élet előttem, felele Rybald, minthogy azzal néked
tehetek szolgálatot, s te gondban vagy érette!

S ment amazok után. Amint eltűnt az Olhájt látása elől, ez visszafordúla
a grádics felé. Könnyek reszketének szemeiben.

Már a szénpataki völgyben járának, közel a Tűzszirthez. – Az éj gyönyörű
volt; a csillagok nyájas játékban szikráztanak alá. A lomniczi csúcs,
elfedve hóval, kevélyen fejérlett a hold világában. A szellők melegen
lebegtek; csendes vala minden. A három elmerűlve vala, mindenike saját
érzelmibe. De amint a csillagok tizenegy órára mutatának, ijesztő
zördűlet méne keresztűl a szirt hasadásain.

Günther hirtelen kapa két társa karjához, s: Most ideje! úgymond.

S íme látják jőni a barátot, le a maga tetőiről. Bálványkövek
hömbörgének léptei alatt. A zöld tó zuhogva szakadt alá a szirtfalon,
midőn behágott a vízbe. Karja ketté törte a legizmosabb tölgyeket.
Megálla előttök kolosszi nagyságában. Rybald és Koptár kivonák
kardjaikat, s nékimenének.

– Tegyétek le kardotokat, mondá a barát: az engem nem sért. A ki kiállja
jelenlétemet, megkapja a mit óhajt.

– Ide tehát a kolcsot! kiálta Günther.

A barát levette azt cordájáról, s áltadá neki. Günther inte társainak.

Ím az arany kapu előtt állottak. Günther a zárba tolá a kolcsot. Rybald
így szóla: Nekünk egy óra engedtetett, én tehát kinn maradok, s nézni
fogom a csillagok forgását, hogy el ne késsetek.

Megnyílt az ajtó, s képzelhetetlen kincs terűle el szemeik előtt. Az
egész hegyboltozat arany vala; arany útak nyíltak benne mindenfelé. Az
iható arany lév folyt, mint egy széles és mély patak, s arany halak
játszadozának benne. Arany réteken arany lovak legelének; a vert-arany
hordókban állt; az arany bor kádakban tajtékzott s forrt; kardok és
nyílak, paizsok és sisakok sárgán csillogtanak; arany tölgyek és fenyvek
magasra nyúltanak fel, s ezer arany madarak csevegének ágaikon. Günther
mindenhez kapkodott és ismét letette, hogy egyebet vegyen. Koptárral
együtt már nagy rakás holmit tola a nyíláshoz, hogy majd egyszerre
hömbörítsék ki a kapun, és mégsem szűnhetének meg mindég újabb holmit
szedni.

Azonban a Gönczöl-szekere nagy útat teve az égen, s Rybald elborzadva
látá hogy az idő mingyárt eltelik. Kiáltá Günthert, kiáltá Koptárt, de
azokat siketekké tevé az arany. Akkor egyszerre nehéz lépdelgést halla,
s jöve a hegyen a barát. Már az ajtó előtt álla. Rybald felcsapta
kardját feléje, Olhájt nevét mondá ki, s a barlangba szökött, hogy
legalább Günthert ragadhassa ki, de az idő eltölt. A barát rájok csapta
az ajtót.

Olhájt egész éjjel nem alhaték. Mindég várta atyját, mindég kinéze
Rybald után. Haszontalan! Rettegő sietéssel pillanta végig mindenik
szobáján, nem találhatna-e valamit, melyből tudhatná, atyja mit forral,
s a három hová mehetett. Végre kezébe akada atyja asztalában a Fráter
Gregórius írása. Olvassa, megint olvassa, s rettegés szállja meg, hogy a
kincset menének felvenni, hogy baj érhette. Hogy elenyésztesse gondjait,
egy öreg asszonyhoz indúl, ki a ferdőben maga lakott. Elpanaszlotta
aggódását.

Az öreg tartózkodva felele; de meghatva a leány könnyeitől, ezt mondotta
neki: Tiszta-e lelked, s szándékod jó-e? Mert ha az, úgy merhetsz
valamit. De ha elméd gondolatja zavaros, úgy elveszted magad; úgy ne
merj semmit. Vannak bizonyos éjszakák, s akkor egy óra után rettenetes
csataj kezdődik a barlangban, s egész hajnalig tart; a mi a földalattiak
tolakodásának ellentáll, az tüstént megmered, s úgy marad, valamíg
felszabadúlása nem történik. Ha látni vágysz, mi ment véghez amaz
éjszaka az aranybarlangban, menj a három tóhoz, égesd meg a mi őket a
merésre vitte, s hamvát öntsd ki a három tónak mindenikébe. Felduzzadnak
azonnal; de ha a víz elcsendesedik, kimutatja a víztűkör, a barlangban
mi történt. Óhajtom, tudhasd meg, a tiéidet mi érte.

Olhájt felballagott. Léptei oly könnyűk voltanak, hogy a kőtördelékek ki
nem mozdúltak lábai alatt helyeikből. Ahol iszonyatos vápák nyíltanak
meg ösvénye mellett, felfelé intézte tekintetét, s szédelgés nélkül ére
a három tengerszemhez. Nehány helyt ürgék szaladtak el léptei alatt
visítozva; a vígyázó gémkecske süvölte, s a csorda egyszerre nyargalt a
jól ismert meredeken. Egy sas magasra emelkedék a felhők közt; a nap
aranynyal hímezte meg tolla széleit; mérdelt szárnycsapásaival
tartózkodék sok ideig azonegy helyben, s Olhájtnak úgy tetszett, hogy a
felleglakta madár az ő védlelke. Körűle oly nagy vala a csend, hogy
szíve dobogását is hallhatá, s a tó színe minden mozgás nélkül. Ketteje
mint a kristálytűkör, visszalövelve eget és felhőit s a leány szép
alakját; de a zöld tó nem csak síma volt, hanem általlátszó is,
legmélyebb fenekéiglen. Nem ismert fűszálak nőttek a víz alatt; kövei
csuda formákra forradtak össze, hogy a ki sokáig nézelé, kedv szállá
meg, lemerűlni a víz alá, melynek mélységét semmi szem, semmi ólom nem
mérte meg.

Míg az egyik tót megkerülé, hogy azon háromszög közepébe érhessen,
melyet ezek itten tesznek, a szénpataki völgy megnyílt vala szemei
előtt, hogy most messze kiláthata a királyi gazdagságú magyarföldre. A
munkás Szepes előtte fekvék, mint egy falu határa. A faluk csak fekete
foltok valának; a városok mint egy apró szállás az alföldön; a legmagosb
hegyek gerinczei alacsonyak társaik sorában, mint a gyönge szelektől
fodorított víznek színe. Útak és folyók, mint ezüst pántlikák, vonódtak
el rajtok mindenfelé, s a végigláthatatlan sík összeolvadt a leszálló
égboltozat végszéleivel. Olhájtnak szíve nagyobb hánykódásban vala, mint
hogy a szép kinézésnél múlathasson.

A három tengerszem közepében hozzá foga munkájához, ahogy azt az öreg
asszony hagyta volt. A habok búborékolni kezdének, előbb gyengédeden,
mintha rajtok csak a nyári lebel szaladt volna végig. De most mindég
inkább meg inkább dagadoznak, mindég inkább kezdenek harsogni és
zajgani, s most már ordítanak s csapdosgatják az Olhájt lábait. Köd
szállott alá a magasból, s Olhájt vak homályban űle. Szemei hozzá
szokának. Formátlan alakok támadoztak előtte most, s mindég világosabban
szemlélheté annak külrajzait; látta az övéinek holléteket; az ajtó
előtte csapódott rájok. Koptár nékivetette magát teljes erejével, hogy
azt kifeszíthesse; Günther mégis halmozta az aranyakat; Rybald egy O
betűt karczolt az aranyfalakba. A zöld vadász[10], lángszemekkel s
tűznyelvvel, nékiment a háromnak; de minthogy ezek nem ügyelének rá,
mormogva fordúlt el tőlök. Az arany lelkei minden oldalról tolakodának;
a Koptár kardja első szabásra szétpattant, de a Rybald szablyája
győzött; kikapta Günthert az ő köreikből, kit az ő csillogó alakjaik már
gyűrűjökbe zártanak. Rybaldnak utolsó pillantata a falba-vésett betűre
volt intézve. Olhájt hozzá kapott a süllyedőhöz, s egyszerre bomlott
össze az álomalak; a köd hirtelen felszállott, mintha sebes fergeteg
vitte volna magával, s a három tó nyúgalomba simúlt el. Olhájt magában
álla, mint előbb.

A tél a maga sanyarúságában tért vissza. Olhájt elvoná magát minden
társaságtól, és sokat imádkozott. Szent Sylvester éjszakáján elhagyá
atyjának házát. Hó terűle el a tájon, mint egy halotti lepedő. A
csillagok búsan pillongának, mint a kripták mécsei. A barát már a
Tűzszirt mellett álla. Olhájt megszólítá: Nekem a te aranyad nem kell,
úgymond; szánj meg, kérlek, s add ide kolcsodat, hogy az enyéim
kiszabadúlhassanak.

– Ímhol az, felele néki a barát; többeket boldogítasz mint csak a
tiéidet, ha magad el nem vakítatod.

Olhájt szökdelve ment felfelé. Amint ment, rózsák termettek léptei
alatt; a hó, melyre hágott, hársvirággal hintődött el. Fülmilék
csattogának a bokrokon. A szerelem az év minden szakát tavaszszá
változtatja. S most megilleti kolcsával az ajtót; s az egyszerre pattan
széllyel. Elbődűl fájdalmában, halva pillantván meg a magáéit. Hirtelen
kapja fel egyiket a másika után, s kiviszi a barlangból. Ott visszatér
életök.

– Szómat állám, mond Rybald, s Olhájt megölelte az ifjat. Mind a négyen
elsietének, s midőn felkele a nap, már túl valának a hegyeken.

Günther felsohajtott: Oh, hogy csak egy darabot hozhattunk volna el!

De Koptár így felele neki: Ez a rendes leánygyermek megtanúltatá velem,
hogy a szeretet több a haragnál; lemondok a háborúról, s megyek véletek,
bárhová visztek el magatokkal.

Rybald pedig: Csak Kézsmárkra ne! hozzám, az Óriáshegyek közzé a
csehföldre. Ott vár boldogság bennünket.

S a mit akara, meglőn.

Olhájt igen boldog leve Rybald által; hiszen ő ezt hozá magának az arany
hegyből. Günther nem felejtheté a sok aranyat, s mindég fohászkodék,
midőn beszéd aranyról vala; de lyánya elcsendesíté szíve vágyait, szava,
pillantata által. Koptár, ily két lélek társaságában, szelíd leve, jó és
víg, mint a Rybald gyermekei, kikkel játszadozni szeretett. Ez a
szerencsés férj és nő, nem aranyért menének a barlangba, s így a barát
is közelíte szabadúlásához. De azolta nem volt, a ki ugyanazt tégye.
Négy század olta jár a kővé vált barát titkokkalteljes éjein fel és alá,
s még mindég várja szabadítóját.



A RÓZSÁT-NEVETŐ HERCZEGNŐ.

Volt egyszer egy király, kinek egy csodálatos tulajdonokkal bíró leánya
volt; ha sírt, gyöngyök peregtek a szeméből; ha nevetett, rózsák
hullottak szájából; ha ment, minden lépte után egy arany termett talpa
alatt; hanem mezitláb kellett mennie, máskülönben nem hullott arany.
Atyja, a király, s az egész ország magán kívül volt e miatt örömében,
mert nem sokára a király gazdag, s az ország a leggazdagabb lőn a
földtekén. Mikor csak sétálni ment a herczegnő, öt kamarás úr kísérte,
kik az ösvényét jelző aranyakat kristálytálakba szedék.

E csodálatos herczegnő híre szertement a világon. Amint a szomszéd
királyfinak fülébe jött s egyszersmind az is, hogy a herczegnő ép oly
szép és jó mint csodaszerű: kérte királyi atyját, engedje meg, nőűl
venni őt. Atyja beléegyezett, a királyfi már indulófélen volt, megkérni
a herczegnő kezét, midőn egy veszélyes ellenség tört az országba, s a
királyfinak mátka helyett csatasíkra kelle a táborral szállni.

Erre a királynő fő-udvariasszonya indítványozá: lepjék meg a királyfit
azzal, hogy ha a csatatérről, kétségen kívül diadalmasan, hazajövend,
mátkáját, reá várva, hon találja már. A király és királynő helybenhagyák
a javaslatot, s az udvariasszony a rózsát-mosolygó herczegnő udvarába
küldetett, hogy őt a királyfi számára megkérje.

De az udvariasszony boszorkány volt, s gonoszságon törte a fejét.
Tudnillik, volt egy leánya, sem szép, sem jó, ezt gondolá a királyfi
kezére játszani. A rózsát-nevető herczegnő udvarához érvén, előadta
szándokát, felmutatta a királyfi arczképét, s mivel az a herczegnőnek
tetszését megnyeré, s máskülönben is már hallá, hogy a királyfi
nemesszívű és vitéz, rágondolta magát s kezet adott. Azonnal nagysietve
készűlődtek útra kelni. Az elútazás előtti nap reggelén a herczegnő a
szegények számára három óráig mezítláb sétált a piaczon, s azok
fölszedék az aranyat a mi talpa alatt megtermett.

A rózsát-nevető herczegnő s az udvariasszony egy kocsiban mentek, a
kíséret követte. Midőn már messze, igen messze voltak a rózsát-nevető
herczegnő székvárosától: a boszorkány égiháborút idézett elé; oly sötét
lőn mint éjszaka, az egész kíséret szerterobbant, s senki sem látta
többé soha. Erre a boszorkány leánya a legsötétebb felhőből kiszállt, ő
és az anyja megfogák a gyöngyöt-síró herczegnőt, kitolták szemeit, s a
herczegnőt jobra, a szemeket balra, az út árkába dobák; a leány meg’
befátyolozta magát, anyjához űlt a hintóba, s a királyfi székvárosa felé
menének.

Ezenben a szerencsétlen herczegnő az árokban fekvék s nyögdécselt; erre
fuvarosok jöttek, meghallák a sírást, s kihúzták. Czipejét elveszté,
harisnyája elszakadt; s íme, amint lépett, mintha arany csengene. Az
egyik fuvaros odanézett; amint meglátta az aranyt, magán kívül volt
örömében. Karon fogá a herczegnőt s vezette, a másik követé s kalapjába
szedte az aranyt. Így egy egész nap kellett a herczegnőnek menni, lábai
vérzettek, elájúlt. Ezen megijedtek a fuvarosok, ott hagyták s sietve
hajtottak tova.

Utánok egy kertész jöve, jámbor, jószívű ember; szekerére vette a
herczegnőt s hazavitte. Ő és a neje bekötözék lábait s le kellett
feküdnie. S monda nejének a kertész: Ugyan megjártam kíváncsiságommal:
királyfink lakodalmát akarván látni s a rózsát-nevető, gyöngyöt-síró s
arany-járó herczegnőt csodálni, s mitsem láttam. A herczegnő azt mondja,
felfogadá hogy nem jár mezítláb; még le is harisnyásan fekszik, s nem is
nevet soha, s oly durczás pofákat vág, hogy az ember látja, hogy sem az
öröm, sem a szánalom könyűit nem ismeri; legfölebb a méreg ríkathatná
meg talán. Ugyan megjárta a mi szép királyfink! Aztán képzelhetlenűl
gonosz asszony az; barátom, az udvari kertésztől tudom, hogy minden
héten új komornája van. Ekként helyt csinálhatnánk a szegény talált
leánynak. Sokat kiállt már, többet el fog tűrni mint más leány.

– Igen, csak ha látna, válaszolt az asszony.

– Tudod-e mit? monda a kertész; ha megint a városba megyek, meglátogatom
a szemmel-kereskedő boszorkányt; talán van egy pár szeme e leánynak
való.

Úgy tett amint mondá. Az első hetivásár alkalmával egy kosár fris
főzeléket vitt a szemmelkereskedő boszorkánynak, s egy pár szemet kért;
a boszorkány, ki épen olvasott, egy csuporba nyúlt, anélkül hogy a
könyvről elpillantana, s egy pár szemet kivett, a kertésznek adta, s
intett hogy mehet.

Amint a kertész hazaért, betette a leánynak a szemeket, hanem az tüstént
a szoba egyik zuga felé fordítá, hol egy lyuk volt, s onnan nem pillanta
el. Ez így tartott egy hétig. Akkor a kertész ismét a városba ment s a
szemárus boszorkányhoz, egy kosár válogatott gyümölcsöt vitt neki, s
panaszkodott a leány szemei miatt.

A boszorkány elnevette magát s monda: Minap megtévedtem, s macskaszemet
adtam neked; ama lyukban egér van, azért néz folyvást oda. Nesze, egy
pár más szép nagy szem, nem egyhamar akadnál társára; minap egy árokban
találtam az országút szélén; ezek jók lesznek neki.

Jó is volt a pár szem a herczegnőnek, mert saját szeme volt. Tüstént az
udvarba vivé a kertész, s mivel a boszorkány-herczegnő épen elkergeté
komornáját, helyét, a kertész ajánlatára, neki adák.

Szelíd s türelmes volt mint a bárány. Így folyt le egy pár hét. Az
álherczegnő igen ki akarta magát csicsomázni; a királyfi bejött hozzá,
hogy ebédre vigye; az asszony hátrafordúlt, s egy gombostűvel
megkarczolá magát. Ezen oly méregbe jött, hogy komornáját arczúlvágta. A
szegény leánynak köny szökött ki szeméből, s íme! az megannyi gyöngy
volt.

Erre a királyfi felkiáltott: Mit látok? gyöngyöt sírsz! tán bizony te
vagy a rózsát-nevető herczegnő?

A herczegnő elmosolyodott, s egy rózsabimbó esett a királyfi elé. S
azonnal mezítláb kellett vele királyi szüleihez mennie, s minden
nyomában arany csengett.

Mialatt ekként mindnyájan nagy örömben voltak hogy reá találtak: az
álherczegnő anyjával együtt egy sárkányszekeren elszökött; de a királyfi
s a rózsát-nevető herczegnő új lakodalmat ülének, s mai napig is élnek,
ha meg nem haltak.



FÜRED.

Tisztelt férj és hévvel szeretett szép, kik e soraimat olvasni fogjátok,
a csudaerejű Füred neve nem lesz isméretlen előttetek, s nem egy
lágyérzelmű asszonyi szívben támada már vágy, meglátni a Balaton körűl
elterűlt szép tájt, mely mint a Pygmalion Galateája, mindég örök
ifjúságban mosolygott ugyan, de lelki életet a dal erejétől csak a mi
időnkben veve. A gyönyörű táj nem hasonlít-e a felvirúlt leányzóhoz?
Amiként ez csak akkor kezdi érzeni szép életének teljes valóját, midőn a
szerelem lángot lobbanta szívében; úgy a kies vidék csak akkor ötlik elő
az azt fogvatartó ködből, midőn a költő azt eltölti lakosokkal, kiket
lelkében a természet meleg nézelése hagyott előállani.

Letévén kezemből Kisfaludy Sándornak lelkes Regéit, melyek engem e
gondolatra vonzottanak, s elfoglalva azon örömtől, hogy a jeles
költemény teremtőjével Badacsonyra tehetek egy kiröppenést, bévetém
magam a szekérbe, s Fürednek gyógyforrásai mellől Tihany felé indúltam.
Ha te, általam nem ismert, de szeretetre kérdésen kívül méltó nőolvasóm,
már valál valaha Füreden, tudni fogod, hogy amint az idegen a magyar
tengernek ezen messzére benyúló félszigetéhez közelít, fiú- és
leánygyermekek futnak szekeréhez, s szokatlan formájú követ és csigát
nyújtván emlékűl, miket a tenger magából szokott a szélekre kihányni,
vezérűl ajánlkoznak neki. Ez történt vélem is.

Egy leányka az út szélén várá bé szekeremet, s ezt kérdé tőlem: Ne
légyek-e vezetője Uramnak? – Történetből egyedül vala; de ha nem magában
volt volna is, ha ezer más gyermek ajánlkozott volna is vezéremnek, én
mégis csak őáltala akartam volna vezettetni magamat. Festeni fogom őt
neked, kedves olvasó, bár tudom, hogy amint a szép gyermek nekem
feltűnt, és amint azt azolta is mindég látom, erőtlen leszek lelki
látásodnak tenni elébe; hasonló az arczfestőhöz, ki hijába fárad azt a
bájt adni meg dolgozásának, melyet a kedvelt előkép a meleg élet ingerei
által bír.

Növése a legtökéletesb remeke a symmetriának; azonban inkább mondathatik
kisdednek mint középszernek, s hasonlatos a tündérekhez, ahogyan őket az
ángoly költők éji tánczaikban lesből látják, s elragadtatások gyönyörei
közt énekelik. Ahogyan az ég mély sötétéből egy szép csillag mosolyog
elő, úgy tűnt vala ki hajainak barna lobogásai közzűl fejér arczúlata, s
ez az arcz oly tisztán magyar volt, hogy tekintetemet róla már hazai
rokonságomnál fogva sem vonhattam volna le, bár szememet egyéb bájai nem
varázslák hozzá. És az az ő tekintése! Egyedűl a Carlo Dolce szent
szűzei tekintenek így olyankor. A rózsabimbó édes kínja, midőn az
virúlásra nyílik meg, lebegett e hév nézésben, s szeme oly domború vala,
oly teljes, hogy midőn behúnyta, vékonyan elnyúlt szemöldökei alatt
semmi üreg nem maradott, hanem a szemfödél, szinte pillájáig a homlok
folytatványának tetszhetett. A francziáknál az ily szemnek saját neve
van: des yeux à fleur de tête. Szomszédinknak még nincs nevök rá, mint
nekünk is. – De ha így folytatom az írást, te, kedves olvasó, nem látod
tovább Tihanynak félszigetét. Csak egy kérést tehát: – Eredj, s keresd
fel a gyönyörű gyermeket. Ha találsz egyre, a ki nyílt szemmel is, húnyt
szemmel is, el tud varázslani, ő lesz az.

Én őtet Nínácskának nevezem el, mert felejtém kérdeni csudáltomban,
kinek hívatik. Megszólítása után elfordúla a szekérútról, s ment előttem
könnyedleg lépdelésivel. Én utána, itt fel egy szelíd halmon, ott egy
lankás ereszkedőn le, s egyszerre egy keskeny ösvényre juték, mely a
szirtfal mellett tekerge. Lábaim alatt zajogtanak a hullámok. Maksa
császár jutott emlékembe, a Márton-falánál. A védlélek, mely őt hozá
vissza életre a szirt szélén, nem lehete szebb mint ez az én vezetőm.

– Hová vezetsz, szép leányka? kérdém.

– A görög lyány üregéhez, ha nem félsz a keskeny úttól; felele.

– Én félnék tőled vezetve?

Hallgatott, s folytatá menését.

– Ott vagyunk, mondá most, egy üreg nyiltához jutván, mely a szirt
oldalában boltozódék; itt alvék a görög leány, s ímitt vala oltára.

Az üregben, igenis, vala két kő, melynek egyike ágyhoz, másika oltárhoz
hasonlíthata.

– S mikor élt a görög leány?

– Ah, Uram, az már régen volt, még a jó Mátyás idejében.

– S te tudnál valamit a jó király felől?

– Rendest kérd az Uram; mintha ugyan én is nem magyar atya s magyar anya
gyermeke volnék!

– Beszéld el hát, mit hallottál felőle?

– Szívesen, Uram, úgymond, s leűlt az oltár zsámolyán, hogy csaknem a
szerint néze ki, mint egy rózsa, mely annak hasadékiból nyúlt vala fel.
– S míg én tekintetemet honunk tengere végigláthatatlan tűkrén s a
mosolyó környéken lebegtetve, ismét nyájas beszélőm még mosolygóbb
alakjára fordítgatám, ő nekem az itt következő regét mondá:

Európában mindinkább nevekedvén a török hatalom, szerencsétlen hazánk
leve a gát, mely az ellenség erejét tartóztassa, s így Magyarország és a
görög tartományok közt felette eleven lőn a mozgás, kivált midőn az a
két nagy hős, a mi Hunyadynk és az epirotai Skandér bég, egyesűltek
ellenek. A kettő közt gyakor követségek jöttek, mentek, s egyikében oda
küldetett egy Pornai nevű ifjú magyar is. Az Epirusban megszerete egy
szép görög leányt, s a leány is megszereté a szép magyar ifjat, s semmi
nem ellenkezvén óhajtásaikkal, a kettő férj és feleség leve. De kevés
idő múlva a menyegző után, Pornainak vissza kelle térni hazánkba.
Megígérte hölgyének, hogy nem sokára nála lesz s őtet közzénk hozza fel;
akkor azt nem teheté, mert útját sietve tevé, s ellenségi csapatok közt.
Iréne – ez vala a szép hölgy neve – sokat sírt, midőn férjétől elmarada,
s epedve várá visszafordúlását. De kevés hetek múlva ott vala a hír,
hogy Pornait minden kísérőivel a törökök leszabták. Skanderbég maga is
kiküldé biztosait, hogy a dolognak járjanak végére; minden vallatások
erősíték a hírt, s nem vala helye a kétségnek. A szerencsétlen Iréne
feltevé hogy életét ottan fogja letölteni, hol a szeretett ifjú vígan
nevekedett fel; közelébb hitte magát a kedveshez, ha ottan síratandja
halálát hol az született; elhagyá szüléit és rokonit, s mint bánatba
süllyedt szarándok jöve fel hazánkba. Azt szokták mondani, hogy a halál
kerűlgeti a szerencsétleneket, s a mondás igazlatot talála Irénében,
mert őtet a hosszú és veszélyes úton nem érte semmi baj; felére
Veszprémbe. Ott még álla ekkor az a görög asszonyi-klastrom, melyet a mi
első szent királyunk alkotott, amint beszélik. Iréne béjelenté magát a
fejdelemasszonynál, hogy fel kíván vétetni közöttök, s kérése
meghallgattatott. Ím ez a barlang itt, és a többi e szirtekben, ezek
valának azon apáczák lakásai, kik még gyötrőbb csigázásoknak veték alá
magokat, mint a melyek nekik a szerzet törvényei által voltak
parancsolva. A vápát, melyen ide ereszkedénk, még ma is Apáczakapunak
mondjuk, mert ők azon hozatának ide. Víz, fűgyökerek és olykor kenyér
vala minden táplálatok; az utolsót kétszer vevék minden héten a tihanyi
apáczáktól. Midőn Iréne felvette a fátyolt, még senki nem lakott itten;
ő volt az első, ki engedelmet nyere itt tölthetni napjait. Esztendőt éle
már e magányban, és még egyet, egészen elszakadva a világtól, melyhez
ezentúl csak kedves megholtja kesergése által érzé magát csatoltatnak.

Nem állhatám meg, hogy kedves regélőm szavait meg ne szakaszszam.

– S kedvesedet te sem felejtenéd, ha oda lenne s többé fel nem
találhatnád?

– Kedvesemet? kérdé a gyönyörű gyermek; s ki akarhatna engem szeretni?

– S kétled, Nínácska? Iréne korántsem vala oly szép mint te vagy, és
mégis talála kitől szerettessék.

A leány elpirúlva néze rám, s egy ideig hallgatván, ezt mondá: Ne
szakassza meg az én Uram a mit beszélni kezdék, mert úgy véget nem
érhetek; pedig mingyárt dél lesz; látom az árnyékon melyet a hegy a
vizre vét.

– Folytasd hát szavadat, kis lyány; míg téged hallak, nem sejtem meg az
idő telését.

Nínácska tenyerébe hajtá le szép fejét, s tovább vitte a beszédet:

– Hol most a ferdő van, akkor csak egy-két ház állott, s kevés ember
látogatta az orvoshelyt. Egy vitéz érkezék a ferdőbe; őtet oda a király
orvosa küldé le, mert hosszas és nehéz fogságot szenvedett volt. Az
Pornai volt, kit útjában nem levágtak, hanem csak nagyon
megsebesítettek; de a kit egy szíves török ótalmába vett, meggyógyított,
és minekutána sok havakig, mint rabszolgát házánál tartá s mindég hűnek
tapasztolá, végre szabadon ereszté fogságából. De szolgaság és bánat
annyira elgyengítették, hogy betegen ére hazájába. A király orvosa nem
tuda segíteni baján, s hogy lerázhassa nyakáról, ferdeni küldötte.

– Ezt teszik betegekkel a maiak is, mondám a szép leánynak.

– Úgy hát óhajtom, hogy a víz az Uramnak is használjon, mint Pornainak,
mert ő fel gyógyúla.

– Ha te vennél gyógyító kezek alá, bizonyosan; legalább minden
szenvedésem megenyhűlne.

– De ne hát, édes Úr, mondá a gyermek, s lesüllyeszté a szép szemet, s
így folytatá beszélését:

– Egyszer, midőn egéssége már csaknem egészen helyreállott, Tihanyra
jöve által, mint most az Uram, megköszönni a jószívű szerzeteseknek,
hogy gyógyúlása alatt vele annyi jót tevének, – mert akkor ők tarták ki
a ferdő vendégeit. Elhagyá a szekérútat, s azon ösvénybe csapott, melyen
mi jövénk, s itt egy alakot lele –

– Mely nem lehete szebb, mondám, mint a melyet én itt az ő oltáránál
látok.

– Mely nagy vala a Pornai s az Iréne álmélkodása, öröme, e nem várt
viszonlátás alatt!

– Érzeni fogom, mondám, ha majd a szép Nínácskát ismét itt találom.

De Nínácska nem ügyele lobogásimra, s folytatá beszélését.

– Ezentúl valamikor leszálla az éj, Pornai keresztűlevezék egy csolnakon
a ferdőtől a barlangig. Szüntelenűl tanácskozának, mint fejtsék ki
magokat azon bomladékból, melybe őket az Iréne hirtelenkedése ejtette,
de semmi szerét nem láták. Most mondá Pornai: Szökjünk meg; a mely
töröknél én szolgáltam, nekem barátom; ő nekünk ád menedéket. Láttuk a
világot; mit ér az a magasztalt világ? jer, hagyjuk itt. Bolgárok közt
is van élet. A táj ugyan puszta lesz előttünk és idegen, de mi honn
leljük magunkat benne, s szívünkben leljük a szerelem egét. – Iréne
zokogva ömlött a Pornai karjai közzé. Megyek, úgymond, valahová viszesz;
de most nem mehetek; szökésünk halált hozna gyermekedre, minekelőtte az
felmosolyoghatna reád. – Pornait borzadás öröme rázá meg e szókra.
Ezolta az volt minden gondja, hogy a környék ébredező figyelmét
eltolhassa magától; odahagyá az orvosvizet, s készítgeté a mit a szökés
kíván. Csak néha jelene meg Irénének barlangjában, mint egy villám, mely
bár nem világít tovább egy percznél, de az éjjeli vándor sötét útját
kedvezőleg derítgeti.

Elmúlt vala a tél, s Iréne egy izmos fiúgyermeket szűle, midőn Pornai
azon jelentést hozá neki, hogy a szökésre minden kész. Nője eléggé
erősnek vélé magát megtenni az útat. Túl a vizen Imre paripáival várá
őket, hív lovásza Pornainak. Kedvezett az éj, s a boldog ifjú
szerencsésen keresztűlevezé a Balatont, s vitte hölgyét és a gyermeket.

– S szerencsések valának-e elszökhetni? kérdém a szép beszélőt.

Nínácska felele: Uram tudni fogja, hogy a Balaton gyakorta épen akkor
duzzan fel, midőn csendesnek látszott. Ez történt ekkor is, amint
mondják, s a szökők habjaiban lelék sírjaikat. De hozok egy írást, a mi
talán tudatni fogja, mi leve belőlök; én olvasni nem tudom, de a Pornai
és Iréne neveiket kiösmerém az írásban.

– Hol vetted azt, szép gyermek? kérdém hirtelen szökvén szavaiba.

– A múlt héten Nagy-Vázsonyba mentem által, megjárni a Kinizsi hajdani
vára romjait, s midőn ott egy pinczeforma üregen keresztűl mászék,
előttem szakada le a boltból néhány tégla, és a téglával ez az írás. –
Ha délután ide jössz, kezedbe adom azt. De, úgy-e, eljössz? kérdé, félig
kérve, félig enyelgve.

Épen felelni akarék neki, midőn elveré a toronyban a tizenkettőt, s egy
szerzetes üregünk mellett elsétála. Hozzájok ígérkeztem vala ebédre, s
így együtt menénk. Nínácska eltűnt, míg mi, a Benedictínus és én,
egymásnak köszöngettünk. Inkább meg valék illetődve mint hogy a jó
Páternek kérdéseket tehettem volna; de oda érvén, ahol a híres Echó
leginkább űzi játékát, ezt kiáltám: Szép vezető! és ezt: Meglátlak! és
midőn a szőlők felibe juték, honnan a szép vizet a maga teljes
nagyságában, s a félszigetet azonfelűl kiláthatni; nézék ugyan
mindenfelé, ha megláthatnám-e a hazasiető’ fürtjeinek lebegésit, de
haszontalan. A szerzetes siettete, s a klastromhoz érénk.

Vége vala az ebédnek. Megtekintém az I. András tetemeit, ki e monostort
alkotta; egy-két pillantatot vetettem el a folyosóról, végig a vízen; de
szívem nem lele nyugtot, míg a szép leányt a barlangban ismét
meglátandom. Búcsúztam. A tornyos fellegekkel borúlgató ég vala ürügyem.
De kijővén a monostorból, szekeremet leküldém az útra, szinte addig, hol
ebédelőtt belőle kiszállottam volt, s futottam inkább mint mentem
keresztűl a szőlőkön, le az üreghez. Azt mondám magamnak, hogy a szép
gyermeket bizonynyal ott találom; de a nyíláshoz érvén, láttam hogy
reményem megcsala. Nínácskának ott kelle lenni, mert az oltárköven egy
irhaírást láték meg, s az irha mellett egy parlagrózsát. Kénytelen
vagyok vallást tenni, bosszantására ugyan minden túdósainknak, de a min
szépeink megütközni nem fognak, hogy elébb nyúltam a rózsa mint a
penészette irha után. Az sok helyt megrongyollott, foltokat kapott, hogy
el sem lehete mindenütt olvasnom, de azt beszélé a mit az én
Nínácskámtól hallottam. Közlöm a történet végét, ahogy rá emlékezhetem.

A mely éjjel Pornai és Iréne megszöktenek, vész támada a Balatonon. Imre
kínos aggodalmak közt töltötte az éjt. Hijába kiáltozék; szava elveszett
a zajban. Hijába gyújtott tüzeket; a zápor eloltotta, a szél elverte.
Fölvirradván, bényargalá az egész partot, hogy láthassa, hová verhette
légyen a fergeteg. Egy deszkához kötött csecsemőt láta meg legelsőben.
Szüléi, nem remélhetvén többé szabadúlást, így ereszték angyala
védelmére; mert Imre életben lelte azt. Örvendve találmányának, tovább
lovaglott, s halva lelé Pornait és Irénét, és még holtan is
összeölelkezve. Elásá testeiket. A pénzzel, melyet Pornai útjokra
gyűjtött, egy malmot veve meg Abaújnak Kinízs nevű falujában, s a
gyermeket, kit Pálnak kereszteltete, úgy nevelé fel mint magáét. A tüzes
gyermek férfivá nevekedék. Hihetlen ereje által szemébe tűnt Mátyás
királyunknak, katona leve a Fekete seregnél, s nemzetünk történeteiben
Kinízsi Pál neve alatt ragyog. Midőn osztán a király Nagy-Vázsony
helységgel jutalmozá meg hős tetteit, Imre hozzá méne lakni; s amint
Imre egy téli estve, bíztos csevegésre csalva a kandalló lobogása
mellett, elbeszélé, hogy őneki nem atyja Kinízsi, a dolgot papírosra
téteté, s az én Nínácskám írása annak másolatja lehetett. A történet a
megvénűlt Imre beszélései által elterjede a táj lakosai közt.

Mindinkább harsoga a zaj. Nem merém remélni hogy szép vezetőmmel
összeakadhatok. Szállásom felé fordúltam, de azon feltéttel, hogy
virradtakor felkeresem. Történetből egy kisded aranykeresztet vettem
volt Füreden, fekete vékony sinegecskével, s azt letettem a barlangban,
s siettem szekeremhez, s villámok, mennydörgések, s szél és zápor alatt
értem be Füredre.

Bizonyos vagyok, hogy olvasóim az egyik s másik nemen a rege végén
külömbféle gondolatokra fognak térni. Egy rész tudni vágy, hogy köztem
és a szép lyánygyermek közt tovább mi történt. Szolgáljon feleletűl
ezeknek, hogy, a mit kimondhatatlanúl sajnálok, románom az nap ére véget
a melyen kezdődött, mert haszontalan mászkáltam mindég Tihanyra, én a
bájos alakot soha többet meg nem láttam; s a kiket megkérdettem, ha őtet
ismerik-e, útjába nem tudtak igazítani.

De hát ha valamely szép olvasómnak kedve talál jőni, hogy nálam a
Nínácska helyét kipótolja? – Ha majd a jövő nyáron a Füred látogatói
közt egy asszonyi alak jövend felém, fejér nyakán egy fekete sinegű
aranykereszttel s egy parlagrózsával jobjában, csillagzataim intéseként
fogom venni, hogy annak mutassam be hódolásomat. S akkor egyenesen az ő
varázs hatásain fog állani, hogy novellám második része meddig váljon
érdeklővé.

Annak hím olvasói, közt ha egy ultra-túdós találkoznék, az így fogna
gondolkozni: De mi lelte ezt, hogy a silány rege helyett a Nínácska
levelét nem nyomtattatá ki inkább, még pedig betűről betűre? Azzal
historiográphjainknak bizonyosan több hasznot fogott vala hajtani, mint
e nyavalyás firkával, s documentálva volna a mit költögetve beszél. Mert
ki adjon ennek hitelt minden oklevél nélkül? – A bölcs szóra azt kell
felelnem, s mély alázatossággal, hogy a gáncs igen helyes, s hogy én az
oklevelet le is nyomtattatnám, csak volna meg még. De amint azt a
barlangban megolvasám, szaladtam szekerem felé. A dühödt fergeteg
fejemről ki akará kapni süvegemet, s amint ahoz hozzákaptam, a szél
papírosom elkapásával veve magának elégtétet az el nem kaphatott süveg
helyett, s játszva lebegteté azt egy ideig a levegőben, végre pedig a tó
vizébe csapá. Megfosztva így annak bizonyságától a mit beszélek, tűrnöm
kell, ha olvasóim azt költeménynek veendik.

Ha szépeimet el nem úntatám, annál inkább pedig ha őket talán múlattatni
tudtam volna is, örvendenék szerencsémnek; mert legjobb kimondanom a mi
való: én nőolvasóim javalásaikon inkább kapok mint a hímekéin. S ebben
ugyan minden poétai ihlésű társam egyező értelemben leend velem.



PENGŐ.

Volt egyszer egy király, annak három fia volt. Haláloságyán meghagyta
fiainak, hogy minden nap új csizmát húzzanak föl, az nagy szerencsét
hozand nekik; arra meghalt.

A fiúk szavát fogadák; de mivel a csizmák sok pénzbe kerűltek s országuk
kicsiny volt, elszegényedtek. Ekkor monda a két idősb testvér: Nagy
bolondság volt tőlünk mindennap új csizmát csináltatni magunknak; ha
megkentük, az is megújította volna.

Pengő felele: Nem, édes bátyám, az atyai parancsot nem kell
magyarázgatni; menjünk a világba, próbáljunk szerencsét; ott ahol,
feltaláljuk okvetlenűl.

A többi beléegyezett, s tova menének.

Miután egy darabig vándoroltak, monda a legidősb: legyen gondunk reá,
hol fogunk az éjjel tanyázni; ahova nyílam esik, ott aluszunk; s azzal
ellőtte nyilát. Egy nap s egy éjszaka mentek utána; végre eljutottak
oda, ahol leesett. S monda a legidősb: Pihenjetek le, ma éjjel én
virrasztok s rakom a tüzet.

A két öcs lefeküdt. Éjfélkor jött egy roppant vadkan, aranyagyarakkal; a
legidősb fiú megvítt vele, leverte, kirántá két agyarát s eltette.

Reggel tovább mentek; s monda a középső: Legközelebbi tanyánkat én
jelölöm ki. – Ellőtte nyílát, s három nap és három éjjel kellett
menniök, míg oda jutottak, hová a nyíl röpűlt. S monda a középső: Ma
éjjel én virrasztok.

A másik kettő lefeküdt. Éjfélkor egy roppant keselyű jött, fején két
ezüsttollal; az őrtálló megvívott vele, agyonüté, kitépte két
ezüsttollát s eltette.

Reggel monda Pengő: Ma rajtam a sor kitűznöm a tanyát. – Nyíla röpűlt, s
hét nap és hét éjjel kellett menniök, míg hozzá jutottak.

Midőn a tüzet megrakák, monda a legidősb testvér: Te fiatal ember vagy,
neked jót tesz az álom, feküdjél le, virrasztok én helyetted.

– Nem úgy, monda Pengő, én is emberszámot teszek, én virrasztok az
éjjel. S úgy is lett.

Éjfél felé halk, fájdalmas éneklést hall; a dal tetszett neki, s ment a
hang után. Így egy kis patakhoz ért, benne egy kis aranyhal feküdt, az
dalolt oly szomorún.

– Ugyan min búsúlsz? kérdé Pengő.

– Ah, válaszolt a halacska, ama patak kiáradt, én tova úsztam
hullámaival, most egyszerre elapadt, s én nem mehetek vissza a vízbe, s
itt a szárazon kell elvesznem.

– Dehogy kell, mondá Pengő, magam viszlek vissza a vízbe; – s azzal
fölemelte s a patakhoz vivé.

S monda a halacska: Szakíts ki egyet aranypikkelyeimből, ha valaha
megszorúlsz, lehelj reá, s én segédedre leszek.

Pengő fogadta tanácsát, a halacska eltűnt a habokban. Pengő visszament
testvéreihez, de ezalatt az őrtűz kialudt.

– Ó jaj! kiálta Pengő, már most azt fogják hinni testvéreim, hogy
virrasztás helyett aludtam. Ugyan hol kapok hamarjában tüzet? – Egy fára
mászott, s körűltekinte. A távolban világot láta; oda megyek, gondolá, s
nekiindúlt. Még nem soká méne, midőn szemben jött vele az Éjfél, s
üdvözölte.

– Köszönöm, Éjfél, válaszola Pengő; ugyan tedd meg kedvemért, s maradj
itt, míg ama világtól tüzet hozok magamnak.

– Ho hó, felele az Éjfél, hétszer jövök s megyek én, míg te azon tűztől
visszatérsz.

– Nem várakozol? mondá Pengő, úgy hát kell hogy kényszerítselek. – S
azzal az Éjfélt egy fához köté. Amint tovább ment, a Hajnallal
találkozott.

– Megáldj Isten, Pengő, mond a Hajnal.

– Köszönöm, Hajnal, felele Pengő; kialudt a tüzem, azért megyek ama
messze világhoz, várakozzál, míg megjövök.

– Ho hó, válaszolt a Hajnal, hétszer jövök és megyek én, míg te onnan
visszatérsz.

– Nem várakozol? monda Pengő, úgy hát kell hogy kényszerítselek. – S
azzal a Hajnalt egy fához köté.

Ekkor ment, mendegélt, míg a tűzhöz ére, mit a távolból láta. Tizenkét
óriás állta a tüzet körűl. Pengő föltette nyilát, s egy üszköt kilőtt a
tűzből. Talán eszébe jutott: már most azt mondják majd az emberek, hogy
még a tüzet is lopom; tehát egyenest az óriásokhoz tartott, s monda:
Legyetek oly szívesek, adjatok egy kis tüzet.

Álmélkodva néztek rá az óriások, s kérdék: Te lőtted ki az üszköt
tüzünkből?

Pengő felele: Igen.

Adunk tüzet, mondák az óriások, de elébb pecsenyénket kell forgatnod.

Pengő megkapá a nyársat, min egy egész ökör sült, s kisújjával forgatá.
– Már most adjatok tüzet.

– Még nem, válaszolák az óriások; előbb azt a kakast kell lelőnöd, mely
ott a sziklavár falain őrködik.

Pengő lőtt, s a kakas leesett; az óriások kurjongtak örömükben.

– Mondjátok meg, szóla Pengő, mit jelentsen ez?

Az óriások felelének: Mi az arasznyi ember szolgái vagyunk; amazt a
sziklavárat ostromoltatja velünk, mert a királynak három csodaszép
leánya van, s nem akarja urunknak adni nőűl.

– Hát mind a hármat el akarja venni? kérdé álmélkodva Pengő.

– Nem, mondák az óriások, ő magának csak a legfiatalabbikat akarja; de a
középsőt legidősb fiának, ki egy hatalmas keselyű két ezüsttollal; a
legidősb leánynak pedig második fiához, az arany-agyaras vadkanhoz kell
menni.

Ej, gondolá Pengő magában, úgy a leányok pártában maradnak, mert bátyáim
agyonverék mátkáikat; – hanem egy szót sem szólt nekik.

Az óriások folytaták: A várat rég bevettük volna, mert ilyenkor minden
alszik benne; hanem a kakas, kit meglövél, mindig felkukorékolá őket, s
ostromunkat elverék. Most halva van, neked azért föl kelljőnöd velünk; a
vár falában egy kis lyuk van, ezen bemászol, s felnyitod nekünk a kaput;
akkor miénk a vár.

– Nem bánom, monda Pengő.

– Hanem siess, mond az egyik óriás, mert a vár túlsó oldalán urunk
nénje, a nagy kígyó táboroz, s szégyen volna reánk nézt, ha elébb hágná
meg a várat mint mi.

Amint mentek fölfelé, meghallá Pengő hogy az óriások suttogák: Ha a
várat bevesszük, agyonütjük ezt az embert; úgy a diadal tisztessége
csupán miénk marad.

Ennek megadjátok árát, gondolá Pengő. Bekúszott a várba, s így kiálta ki
onnan: A kaput nem tudom kinyitni, de a lyukon behúzlak benneteket. – S
amint az első óriás betolta fejét, ő levágta, s a csonka testet behúzta
az udvarba; így ölte meg egymásután mind a tizenkét óriást. Ekkor
végigjárta a vár teremeit. Mindenik herczegnő más-más szobában űlt,
mindenik előtt egy félig elégett s egy egész gyertya állt, mindegyik
nyakán egy kendő s újján egy gyűrű. A legidősbnél meggyújtá az egész
gyertyát, s a félig elégettet zsebre dugta, a középsőnek nyakkendőjét
vevé el, a legfiatalabbiknak a gyűrűt vonta le újjáról. Midőn a király
szobájába lépett, épen akkor ereszkedett alá az arasznyi ember nénje, a
nagy kígyó; oly vastag volt mint egy nyomórúd. Pengő levett egy villát
az asztalról, s a falhoz szögezé, kinyeste nyelve hegyét, eltevé, s
távozott a várból, s visszament testvéreihez.

Útközben az óriások tüzéből kivett egy üszköt, s eloldá a Hajnalt.

– Ideje hogy jössz, mondá a Hajnal, hét nap óta nem virradott, mert nem
mozdúlhaték.

Azután eloldá az Éjfélt. – Mit csinálnak testvéreim? kérdé őt.

– Erősen alusznak, volt a felelet.

Erre Pengő testvéreihez ért; megraká a tüzet, megvirradt, testvérei
fölébredtek, folytaták útjokat.

Időjártával egy csapszékbe tértek. Ott egy vendégnek sem szabadott
fizetni; azt s annyit költhetett el amennyit tetszett, maradhatott a
meddig akart, csupán bucsúzóúl saját történetét vagy egy regét kellett
elmondania. A csaplár az a király volt, kit az arasznyi embernek kellett
ostromoltatni; a királyleányok voltak a pinczérnők. Reménylék, hogy az
útasok elbeszélései szabadítójuk nyomába viendik őket. Pengő azonnal
reájok ismert, s elmondá saját és testvérei történetét. Felényire sem
beszélte el, midőn a király intett, mire a herczegnők egyike eltávozott,
s mingyárt visszatért. Épen midőn a két testvér az aranyagyarakat s az
ezüsttollakat az asztalra tevé, Pengő meg’ az elégett gyertyát,
nyakkendőt, gyűrűt s a kígyó nyelve hegyét felmutatta, robogott négy
aranyhintó, mindenik hat-hat lovas, a ház elé. Az elsőbe a király űlt, a
másik háromba a három herczegnő a három testvérrel, a legidősb a
legidősbbel, a középső a középsővel, a legkisebbik Pengővel. A
királyivárban nagy lakodalmat űltek.

Midőn a lakodalomnak vége volt, monda bátyjainak Pengő: Látjátok, édes
véreim, jó volt atyánk parancsát fogadnunk, máskülönben a világba nem
mentünk s nem tettünk volna oly kedves nőkre szert soha.

– Igazad van, válaszolá a két bátyja; mert most ugyan ideje lesz, hogy
egyszer már országunkat is meglátogassuk. Ekként vélekedett a két
testvér; Pengő beléegyezett, a király mindeniknek egy ezred katonát
adott, s elútazának. Az első hintóban a legidősb testvér űlt nejével;
útközben a sárban egy arasznyi embert láta, hanem szakála hét rőf hosszú
volt. Segélj ki a sárból, herczegem, kiálta a kis ember; de a herczeg
nem felelt, s tovább mene. Erre a második herczeg jött kocsin nejével;
ezt is megszólítá a kis ember: Segélj ki a sárból, herczegem! – de ez
így felelt: Hallgass, különben még jobban betaposlak! s ment. Végre
Pengő jött a nejével; ismét kiálta a kis ember: Segélj ki a sárból,
herczegem! – Pengő kiszállt, s kivonta a sárból; azonban alig volt künn
a kis ember, Pengő hintójába ugrott, s eltűnt a nejével. Pengő azonnal
gyászt öltete föl egész ezredével, visszaküldé a királynak, ipjának, s
maga elindúlt nejét keresni.

Már egy egész nap ment, midőn egy patakhoz ért; itt eszébe jutott
barátja, az aranyhalacska. Hívta, s íme! az aranyhalacska megjelent.

– Hol van a nőm? kérdé Pengő.

– Arra én nem tudok felelni, válaszolta a halacska; hanem ama hegyen túl
egy bölcs ember lakik, az három dolgon kívül mindent tud; ő meg fogja
neked mondani.

Pengő hozzá ment. Mielőtt megszólalt volna Pengő, monda a bölcs: Tudom
mit kívánsz tőlem; nődet megkapod, hanem előbb segélned kell rajtam;
száz éve már, hogy e sziklán űlök, s nem bírok felállni, mert mátkám a
jegygyűrűvel elveszett; mind a kettőt, mátkát és jegygyűrűt, elő kell
kerítened, akkor megkapod nődet.

– Hol találom mátkádat? kérdé Pengő.

S felele a bölcs: Ez azon három dolog egyike, miket nem tudok.

Pengő kiment egy patak partjára, s hívta az aranyhalacskát; ez jött s
felele: A bölcs mátkája a gyémántvárban van; sokat kellend kiállanod, ha
megakarod szabadítani, s ha gondatlan leendesz, véged lesz; azért végy
egy palaczk vizet, s tégy engem belé, segélni foglak tettel és
tanácscsal.

Pengő követte a halacska útasítását, s a gyémántvárhoz ért. S monda a
halacska: Ne egyél semmit, míg fejér étket nem hoznak, s meg ne szólalj,
történjék akármi.

A vár minden szobája fekete volt, fekete bor s fekete ételek voltak az
asztalon, hanem Pengő nem nyúlt semmihez. Midőn beestveledett s ő
lefekvék, fekete alakok jöttek, elpáholák; de Pengő hallgatott. Másnap
reggel a szoba veres volt, bor és étel veres, hanem Pengő nem nyúlt
semmihez; midőn elestveledett s ő lefeküdt, veres alakok jöttek s
eldöngeték, de Pengő meg sem kukkant. Harmadnapra a szoba fejér, bor és
ital fejér volt, Pengő evett s ivott amint bírt; midőn elestveledett s ő
lefekvék, fejér alakok jelentek meg előtte s a legszebb dalokat éneklék
neki; hanem Pengő egy ígével sem jelenté tetszését. Negyedik reggel
monda a halacska: Jól tartád magad, most menj le az istálóba, ott négy
fekete ló áll. Ez a négy ló négy leány, az egyik a bölcs mátkája, a
többi három, a farkas-, sas- és hollókirályé. Az a boszorkány, kié e
vár, mátkákat rabol, hol szerét teheti, s lovakká változtatja, kikkel
hintaját vonatja. Mihelyt egy új fogatot szerez öszve, vízbe fúlasztja
az előbbit. Az istálóban mint darázst látandod röpkedni, majd az egyik,
majd a másik lóra fog űlni; akkor csapkodj mindaddig, amíg bírsz; míg a
darázst megtalálod.

Pengő úgy tett mint a halacska mondá. A négy fekete már derekasan meg
volt szabdalva, s a darázsnak még kutyabaja; végre megtalálta Pengő,
leesett s banyává változott, de a négy fekete ló négy ígéző szépségű
leánynyá. Mialatt hát Pengő ezeket a jászoltól eloldta s a kötőfékekből
kibontá, a vén asszony kimászott s a gyémántvárból a tengerbe ugrott.

Pengő a négy leányt a bölcshöz vitte. Midőn beléptek, fel akart kelni
ez, de nem bírt.

– Ó jaj! hol a gyűrűm?

– Ah, mond a mátkája, midőn a boszorkány innen elcsala, elvette tőlem a
gyűrűt; mit csinált vele, nem tudom.

A bölcs egy kevés ideig gondolkozott: A földön nincs, máskülönben tudnom
kellene; tehát vagy a légben vagy a vízben van.

Ezenben a Farkaskirály, a Saskirály s a Hollókirály megérkeztek,
mátkáikat elviendők. A két utóbbi mondá: A légben nincs, máskülönben
tudnók.

S megszólalt az aranyhalacska: A gyűrű talán a tengerben van.

Azonnal összehítt minden halat, de a gyűrűről egyik sem tudott. Végre
kérdé az aranyhalacska: Valyon itt van-e már igazán valamennyi hal?

– A sánta csuka nincs még, mondá egy hang.

– Úgy várjunk míg megérkezik, határzá az aranyhalacska.

Végre jött a sánta csuka.

– Ugyan hol késtél oly soká? kérdé haraggal az aranyhalacska.

– Hol késtem? viszonozá a csuka, csapszékben valék s egy gyűrűt ittam
be, mit nem rég találtam.

– Tüstént ide teremtsd nekem a gyűrűt, mondá szigorún az aranyhalacska,
máskülönben halál a fejeden.

A sánta csuka morogva távozott, s elhozá a gyűrűt.

Alig vette kezébe a gyűrűt a bölcs, midőn fölkele, mátkáját átölelte, de
azután így szóla Pengőhöz: Mátkád a tenger kilenczvenkilenczedik
szigetén van; menj oda; ha még szeret, úgy megmondja férje erejének
titkát, s akkor tedd a mit jónak gondolsz; én mitsem mondhatok erről
neked, mert ez másodika azon dolgoknak, miket nem tudok.

Az aranyhalacska parancsára egy czethal állt elő, erre űlt Pengő, s a
tenger kilenczvenkilenczedik szigetéhez úszott.

Amint kiszállt, nejével találkozék.

– Elvégre viszontlátlak, édes Pengőm! kiálta a nő; bizonyosan azért
jösz, hogy megszabadíts.

– Eltaláltad, válaszola Pengő, hanem mondd elébb, hová van elrejtve az
arasznyi ember ereje?

A herczegnő válaszolt: Azt most nem tudom, hanem holnap e tájban meg
fogom mondani. Most nincs hon, ilyenkor mindig déli álmát alussza a
tenger hatvanhatodik szigetén; menj most tova, s rejtözzél el holnapig.

Pengő úgy tett mint neje mondá.

Nem sokára aztán hazajött az arasznyi ember; monda a herczegnő: Mindig
beszéled hogy szeretsz; de semmivel nem bizonyítod be; azért nem hiszek
neked.

Kérdé az arasznyi ember: Mivel bizonyítsam?

S a herczegnő monda: Tudasd velem, hol tartod erődet.

Felele az arasznyi ember: Ama darab fában, ott az ajtóban.

S felkiálta a herczegnő: Azt hát nem kell így hevertetni – oda szaladt,
s a fát a szekrénybe zárta.

S nevetett az arasznyi ember és monda: Rászedtelek, erőm ama seprűben
van.

Azonnal oda futott a herczegnő, s a seprűt a szekrénybe zárta.

Az arasznyi ember ismét nevetett, és monda: Rászedtelek, erőm ama
piszkafában van.

Gyorsan oda sietett a herczegnő, több kendőbe göngyölgeté vígyázva, s
nagy gonddal elzárta a piszkafát.

S monda az arasznyi ember: Most már látom, hogy valóban szeretsz; erőm
sem a fában, sem a seprűben, sem a piszkafában nincs, hanem messze az
erdőben van; ott egy aranypatak foly, e patakhoz jő, ha alszom, egy
aranyszarvas, abban van erőm; ha azt elejtik, egy bárány szökken ki
belőle; ha ez megmenekűlhet, megmarad erőm; ha e bárányt elejtik, egy
aranykacsa röpűl ki belőle; ha a kacsa megszabadúl, megmarad erőm; ha a
kacsát elejtik, egy aranybogár száll ki gyomrából; ha a bogár
megmenekszik, megmarad erőm; de ha a bogarat megölik, erőm oda van.

Midőn az arasznyi ember ismét déli álmát aludta a tenger hatvanhatodik
szigetén, a herczegnő elmondá Pengőjének, a mivel az arasznyi ember
megbízta. Pengő azonnal az erdőbe ment. Útközben egy farkast láta, reá
akart lőni; de a farkas monda: Ne lőjj reám, régebben várakozom én itt
mint te; a Farkaskirály küld engem segítségedre.

Amint tovább ment, egy sas suhogott feje fölött; Pengő czélba vette, de
a sas monda: Ne czélozz reám, régebben várakozom én itt mint te, a
Saskirály küld engem segítségedre.

Az erdő kellő szélén egy holló károgott, Pengő neki-irányzá nyilát, de a
holló monda: Ne bánts engem, régebben várakozom én itt mint te, a
Hollókirály küld engem segítségedre.

Midőn az aranypatakhoz érkezett, lesbe állt a bokrok megett; nem sokára
megjött az aranyszarvas, ivott és fördött az aranyhullámokban; midőn
Pengő felvoná íjját, körűlnézett a szarvas és fülelt, de mivel semmi sem
mozdúlt, tovább pacskolt a vízben; Pengő lőtt, s a szarvas elesett; de
mikor Pengő hozzáment, hogy kizsinegelje, kiugrott az aranybárány és
elszaladt, de a farkas utána iramlott, megfogta s szétszakítá; hanem
vidoran röpűlt fel az aranykacsa; a sas alá- s reárohant, megfogta s
tépni kezdé; tüstént kiszállt belőle az aranybogár, de a holló
utánament, ovatosan megfogá orrával, és sértetlenűl Pengőhöz hozá; ez
zsebkendőjébe köté a bogárt, s az arasznyi ember házához méne.

Épen belépett Pengő s monda a herczegnőnek: Kezemben az arasznyi ember
ereje! midőn ez a hatvanhatodik szigeten fölébredt. Szokása szerént
azonnal hazáig vágta buzogányát s egy szökéssel a hetvenhetedik szigetre
ugrott. Pengő sszadobta a buzogányt, s kissé megnyomta a bogárt. Akkor
az arasznyi ember nem bírta többé a buzogányt visszasújtani, s érzé hogy
ereje meg van fogva, hanem remélte, hogy a bogárt mégis megmenti még;
vállára vette hát a buzogányt, s lépést ment hazafelé. Ezenben a
herczegnő befűte egy sütőkemenczét, hogy kívül- mint belülről egyiránt
szikrázott.

Hazaérvén az arasznyi ember, monda Pengőnek: Megfogád erőmet, add ki
nekem, váltságaúl odaadom minden kincsemet, s jövőre békén hagylak.

De ő csalárd volt szívében, s gondolá: ha megkapom erőmet, megölöm
Pengőt, s a herczegnőt és kincseimet visszaveszem.

Pengő felele: Gaz fiú vagy te, gonoszszal fizettél a jóért nekem, meg
kell halnod; s a sütőkemenczébe dobta a bogárt, s miként a bogár
olvadott, vált az arasznyi ember is por- és hamuvá.

Pengő a herczegnőt atyjához vivé, a ki országa felét átadá neki; azután
bátyjait nejeikkel, a bölcset mátkájával, a Farkas-, Sas- és
Hollókirályt hitveseikkel, meghívá magához; nagy lakodalmat űltek még
egyszer, széles jó kedvök vala, s mai napig is élnek mindnyájan, ha meg
nem haltak.



Lábjegyzetek.

[Footnote 1: „Szeretem őtet úgy mint keveset“ írja Toldynak. V. ö.
Kazinczy levelezése Kisfaludy Károlylyal s ennek körével. Pest, 1860. 68
l.]

[Footnote 2: Quid rides? Fabula de te narratur.]

[Footnote 3: Kazinczy Ferencz levelezése Guzmics Izidórral. Esztergom,
1860, 82 l. „Azok, úgymond, jól vagynak beszélve, s ártatlan gyermekes
szellemökkel kedveltetik magokat.“]

[Footnote 4: Kazinczy levelezése Kisfaludy Károlylyal s ennek körével.
Pest, 1860. Ötvenhárom – majd minden – levél (58–206 l.) tesz szót e
fűzetről. Megannyi kísérletek, éveken keresztűl, süker nélkül, hogy az
első magyar író munkája, ingyen, kiadót találjon. Egy kiáltó, pirító
adalék azon tömeg culturai állapotainak ismeretéhez, melyből óriásokúl
nyúlnak fel ez egyes férfiak szellemalakai, – s annyi év múlva is azon
hatással, mely az olvasót mérgében nevetteti.]

[Footnote 5: „Nagyon sajnálom hogy a Majláth Regéi még sem
nyomtattatnak, s semmiért nem inkább, mint mivel tudom, hogy azt Majláth
várja.“ Toldyhoz, 105. l.]

[Footnote 6: Utóbb, tudtommal, csupán az általa szerkesztett Iris 1846
folyamában (309–34. l.) adott még egy, történeti, novellát: Die graue
Frau von Plassenstein.]

[Footnote 7: Olhájt magyarúl a mi az idegeneknél Adelhaida. Ez vala neve
a szent László király hitvesének is.]

[Footnote 8: A monda szerint nagypénteken, János, István, Kisasszony,
Lucza, karácsony és Sylvester napjain.]

[Footnote 9: A Templom titkos tanításai szerint.]

[Footnote 10: Zöld vadász a kincsásók szótárában a gonoszlelket jegyzi.]



Sajtóhibák.

35. lap 10. sor felülről: István a szent, márványsírban.

106. „ 3. „ alólról: a kárpit, s a deák meglátá.

224. „ 2. „ „ a gnómok fejdelme így hálálja meg.



TARTALOM.

  Salamon, magyarok királya  1
  A három királyleány  49
  A vilik táncza  85
  A két testvér  98
  Ardónak úrnéja  122
  A levél  146
  A falba-zárt  166
  Vas Laczi  187
  A sóbányák  203
  Tündér Ilona  225
  A bosszúló kard  243
  Erzsi, a fonó  264
  A kincs  289
  A rózsát-nevető herczegnő  318
  Füred  325
  Pengő  343


[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

35 |szent márványsírban |szent, márványsírban

76 |berczegkisasszonyt hangyák |herczegkisasszonyt hangyák

103 |a kárpit, a deák |a kárpit, s a deák

164 |mindenho… magátl |mindenhol… magát

224 |fejdelme úgy hálálja |fejdelme így hálálja

332 |em állhatám |Nem állhatám]




*** End of this LibraryBlog Digital Book "Magyar regék, mondák és népmesék" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.