Title: Tengerkisasszony: Vázlat, holdfényben
Author: Wells, H. G. (Herbert George)
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Tengerkisasszony: Vázlat, holdfényben" ***


H. G. WELLS

TENGERKISASSZONY

VÁZLAT, HOLDFÉNYBEN

KARINTHY FRIGYES FORDITÁSA

AZ ANGOL EREDETIBŐL

AZ ATHENAEUM R.-T. KIADÁSA

A forditóé minden jog



ELSŐ FEJEZET  A tengerkisasszony megjelenik


I.

Azok a bizonyos hirek, melyek »hableányok«, »tengeri szörnyek« stb.
partraszállásáról, megjelenéséről szólnak: rendesen önmagukban hordják
már a kétségeskedés és tamáskodás megölő csiráját. Jól emlékszünk még
mekkora skepsissel fogadták annak idején a brugesi »hableányok«
történetét, akikről vagy amikről pedig olyan részletes beszámolót adtak
azok, akik »látták«. Bevallom, hogy magam is azok közé tartoztam, akik
képtelenek elhinni az e fajta meséket – egészen az elmult év elejéig. De
most, mikor közvetlen szomszédságomban elvitathatatlan tényekkel,
megcáfolhatatlan valósággal állok szemtől-szembe, amikor a saját
kuzinom, Melville szerepel koronatanuként, mondom, most kénytelen vagyok
egészen más világitásban látni ezeket a legendákat. Annál is inkább,
mert bizonyos vagyok benne, hogy dacára annak a nagy feltünésnek, amit
ez a história keltett a maga idejében, dacára a nagy érdeklődésnek és a
sok bizonyitéknak, mondom, bizonyos vagyok benne, hogy néhány év mulva
épen olyan kételkedő mosolylyal fognak beszélni az egészről, mint
amilyennel a régebbi legendákat tárgyalják. Sokan talán már most is ugy
vannak vele.

A kutatás maga ugyan meglepően nagy és sok nehézséggel járt ebben az
ügyben, ami mutatja, hogy általában mennyi titokzatosságot és
titkolózást rejt magában egy ilyen eset. Az esemény főbb pontjai azonban
világosak és áttekinthetők. Az egész dolog kezdődött a Sandgate kastély
alatt elterülő homokos tengerparton és alig két mértföldnyire, ugyancsak
a tengerparton, Folkestone közelében ért véget. Igen, fényes nappal
indult meg a történet, az augusztusi kék égnek harangja alatt, egy
féltucat arrafelé néző háznak ablakaival szemben. Első pillanatra ez
magábanvéve is biztositékát adná annak, hogy a szokásos információhiány
ez esetben ki van zárva. És mégis – de erről később.

Nos tehát, Randolph Bunting asszonyság két szép leánya ezen a napon
fürödni ment vendégüknek, Miss Mabel Glendowernek társaságában. Főleg ez
az utóbbi hölgy és Mrs. Bunting az, akiktől én darabokban össze tudtam
szedni a tengeri hölgy megjelenésére vonatkozó érdekes adatokat. Ami
Miss Glendowert illeti, aki a két Glendover leány közül az idősebbik és
aki ebben a történetben a legfőbb szerepet játszsza: – őtőle nem kaptam,
de nem is akartam kapni tárgyilagos információt. Végre is, ha egy
hölgynek az érzelmeiről van szó – és még hozzá ilyen komplikált
érzelmekről: hát akkor nagyon természetes, hogy az a hölgy nem tud
tárgyilagos lenni. Ami engem illet, az iróember természetes
kiméletlensége sem tudott elég bátorságot adni nekem, hogy
szembeszálljak ezekkel az érzelmekkel.

Tudnivaló, hogy a Sandgate Castle nyugati oldalán lévő nyaraló-villa,
nagyon szerencsésen, ugy van épitve, hogy a kertek lefutnak közvetlenül
a tengerpartra. Nincs közbe sem ut, sem ösvény, mint a többi
kilencvenkilenc nyaralónál, melyek a tengerre néznek. Ha az ember
felülről, a terraszról nézi a kerteket: hát azok szinte belefolyni
látszanak a nyugalmas vizekbe. Oldalt, a kertek végén még hozzá hosszu
sövényfalak huzódnak le a kavicsokig, ugy, hogy a partnak ez a része
egészen el van rejtve a szem elől. Az ilyen nyaralók épen azért nagyon
keresettek ezen a vidéken, a fürdőszezonban és igy csak előkelő és
befolyásos családok jutnak hozzájuk.

A Bunting-család kétségkivül ilyen volt. No, nem épen arisztokraták, még
csak olyanok sem, amilyeneket a »Herald« nemeseknek nevez és
fegyverhordásra jogosit. Mrs. Bunting szerint ugyan ők nem is pályáztak
ilyen előnyökre, távol lévén mindenféle »snób«-ságtól. Ők egyszerüen »a
kedélyes« Buntingok voltak, »jó népek«, ahogy hivták őket és
Hampshireben valahol igen jól jövedelmező serfőzdéjük volt. És bár a
»Herald« szerint nem is voltak nemesek, azért Mrs. Bunting joggal
járatta a »Gentlewomen«-t (Nemeshölgy) és azért Mr. Bunting és a fia
Fred nagyon elegáns urak voltak, igen jó modorral és választékos
kifejezésekkel. És velük volt a két Glendower kisasszony is, akiket Mrs.
Bunting anyai szárnya alá vett a jó Mrs. Glendower halála óta.

A Glendower-lányok fél-testvérek voltak és nemesek, igen,
elvitázhatatlanul nemesek: – régi család sarjai. Adeline, az idősebbik,
volt az örökösnő. Gazdag volt, igazán nagyon gazdag és fekete haja volt
és szürke szemei és komoly elvei; és mikor apja, kevéssel a mostohaanyja
előtt, meghalt, már tul volt az első ifjuságon. Most közel huszonhét
éves volt. Fiatalabb éveit az apja kedélybetegségének ápolásában
töltötte, ami kétségkivül regényes, de a valóságban roppant unalmas
volt. Mikor az apa elment ama boldogabb hazába, egyszerre kitünt, hogy
Adeline erős és sokra képes egyéniség; sokáig gyüjtögetett
energia-tömegnek és nagy ambicióknak forrása. Szocialisztikus elvek közt
nevelkedett az apja plebejus kereskedő házában: előkelő társaságban
virágzott később – és most a sokatigérő, káprázatos, de kissé
extravagáns és regényes Harry Chatteris-szel volt eljegyezve, aki egy
»earl«[1] unokája volt és hőse valami hirhedt, régebbi botránynak;
ezenkivül még a kenti kerület valószinü képviselő-jelöltje is. Ezeknek a
szép hireknek bizonyos külső keret is kellett és főleg az volt az oka
annak, hogy a Buntingok Sandgate Castle-ban nyaraltak az idén. Kilátásos
volt, hogy ez a Harry Chatteris egyszer csak ellátogat majd hozzájuk,
valamelyik estén, ha nem lesz más dolga. Mert bizonyosan sok dolga van
ennek az előkelő, káprázatos fiatalembernek, az elsőrangu politikusnak.

Bunting Fred közben Miss Glendower kevésbbé választékos, kevésbbé
gazdag, de tizenhétéves hugával járt jegyben, Mabel-lel.

A Buntingok nem fürödtek »vegyesen«; nem mintha akkor, 1898-ban, az
ilyesmi még nem lett volna »decens«; hanem hát Mr. Bunting és Fred már
csak a régi divat szerint »sétálni mentek« a hölgyek fürdése alkalmából.
Már csak azért is, mert Miss Mabel, Fred menyasszonya, szintén a
fürdőzők közé tartozott. A hölgyek a jegenyefák alatt, a kert mentén,
vonultak a tengerpartra.

Elől jött Mrs. Bunting, fürgén jártatva körül szemüvegét; oldalánál Miss
Glendower Adeline, igen egyszerü, de raffináltan elegáns reggeli
toaletben volt: ő tudniillik sohasem fürdött a szabadban, mert ezt nem
tartotta esztétikusnak.

Ahol a kert végződik és kezdődik a cserje, Miss Glendower oldalt
kanyarodott és leült egy zöld vasszékbe és elkezdte olvasni »Sir George
Tressady«-t – ezt a könyvet becézte abban az időben – és nézte a
többieket. A napos homokon sütkéreztek, mögöttük apró, kecses dudorokban
tajtékzott a Viz – csupa fény és ragyogás és nedvesség.

Hogy a sekélyebb vizet elérték, a fiatal hölgyek lepedőket szedtek föl –
itt már nem volt illendő csak ugy fürdőruhában mászkálni – és nevetve és
csacsogva közeledtek a part felé. Egy percnyi pacskolás után, Betty, az
idősebb Bunting lány egyszerre megállt, a tenger felé fordult és akkor,
azon a helyen, mintegy harminc yardnyi távolságra, ott volt a
Tengerkisasszony feje, mint mikor valaki a part felé uszik.

Természetesen, mindjárt arra gondoltak, hogy a szomszédságból lesz az
valaki, a szomszéd villából. Kicsit meg voltak lepetve, hogy nem látták,
amikor bement a vizbe – máskép semmi furcsa nem volt a megjelenésében.
Az ilyen esetekben szokásos, futó vizsgálat következett. Megjegyezték,
hogy nagyon szépen uszik és hogy nagyon csinos feje van és szép karjai –
a pompás aranyhaját akkor még nem láthatták, mert elegáns, vörös frigiai
sapka volt rajta, amit akkoriban fürdősapkának hordtak a hölgyek. Később
bevallotta, hogy a közelben találta valahol ezt a sapkát. A vállait is
vörös fürdőruha boritotta.

Már épen azon voltak, hogy a tulbeható nézegetés elérte az illendőség
határát és Mabel épen ujra bele akart kezdeni a pacskolásba és épen
odaszólt Bettynek: »Vörös ruhája van; elegáns…« amikor valami igazán
borzasztó történt.

Az uszó hölgy különös, sebes mozdulattal felugrott a vizbe, feldobta
karjait – és eltünt!

Olyan eset volt, ami egy pillanatra kell, hogy mindenkit megdermesszen,
amiről mindenki olvasott már sokat és el is képzelte, de nagyon kevesen
élték át.

Egy percig csönd volt. Két perc is eltelt, akkor a fehér kar megint
felbukott és megint eltünt.

Mabel azt mondja nekem, hogy görcsöt kapott a rémülettől, nem is tudott
mozdulni, de a két Bunting lány magához térve, kiabálni kezdett: »Jaj,
megfullad!« és rohanni kezdtek ki a vizből. Miss Glendower is felnézett,
felállt és egyik kezében a »Sir George Tressady«-val, másik kezét
szeméhez emelve, határozott és erős hangon kiáltott: »Mentsék meg!« A
lányok tényleg kiabáltak, de a két férfi, ugy látszik, nem vesztette el
lélekjelenlétét. »Fred a mentőövet« hallatszott Mr. Randolph Bunting
szava, mert eszébe jutott, hogy a közelben egy falon lóg a mentőöv.
Szinte egy pillanat alatt dobálták le ruháikat, gallért, cipőt, mindent
és a vizbe rohantak.

– Hol tünt el, apa? – mondta Fred.

– Egyenesen, jobbra! – és mintegy szavainak bizonyságául valami fekete
és ragyogó dolog villant fel abban az irányban – valószinüleg a halfark
volt, véletlenül került fel.

A két derék ur nem volt valami jeles uszó – Mr. Bunting, a perc
izgalmában valószinüleg azt is elfelejtette, amit valaha tudott – de
azért hősiesen gázoltak előre, maguk előtt lóbálva a mentőövet; nem
hoztak szégyent a haza fejére. Annyi azonban bizonyos, hogy Bunting ur
megivott néhány liter vizet és szegény Fredet alaposan megrugta, bár,
mint később magyarázta: »csak azért, mert földet akartam érni a lábammal
és abba a nyavalyás mentőövbe beleakadtam.«

És akkor, egész váratlanul a Tengerkisasszony feltünt mögöttük és egy
lágy és szép kar fogta át Mr. Bunting nyakát és a mentőövet. Fred azt
mondja, hogy egyáltalában nem tünt rémültnek, vagy elfulladottnak, bár
akkor nem volt abban a helyzetben, hogy ezt pontosan megfigyelhette
volna. De arra mégis emlékszik, hogy mosolygott és még mintha kedveset
vagy udvariasat mondott volna.

– Görcs, – mondta, – görcsöt kaptam.

Mr. Bunting, mint ő mondja épen azon volt, hogy figyelmeztesse a
kisasszonyt, hogy csak tartsa magát egyenesen és minden jó lesz és
megmentik, de akkor egy kis hullám jött és becsuszott Mr. Bunting
szájába és erre csuklani kezdett.

– Mindjárt bevisszük, – mondta Fred és ott libegtek és kapkodtak a
vizbe, hárman.

Fred azt mondja, a Tengerkisasszony nyugodt volt, egy kicsit zavarban
lehetett, a part felé nézett, mintha a távolságot mérné. »Hát
megmentenek?« kérdezte Fredet.

– Igen, megmentjük, – mondta Fred és bután nézte fulladozó apját.

– Kivisznek a partra?

– Igen… mindjárt… vfft!!… nyögte szegény Bunting is.

És ekkor, ugy rémlett Frednek, csuda történt. A viz örvényezve
fölfortyogott, mintha a propeller csavarja fordulna meg benne. Csak még
annyi ideje volt, hogy belekapaszkodhatott a tengerkisasszony és a
parafa övbe, aztán az apja eltünt, majd fuldokolva felmerült ismét,
kétségbeesetten kapaszkodva az öv után. És ime! vagy husz méternyire
közelebb voltak a parthoz, alig négy lábnyi mélységü vizben, ahol Fred
azonnal leállhatott a talajra.

Erre az érintésre meglepetése és zavara egyszerre hősies
határozottságnak adott helyet. Elengedte az övet, karjaiba kapta a
Tengerkisasszonyt és kiemelte a vizből. »Megmentve!« kiáltották kórusban
a lányok és messziről visszhangzott a kiáltás: »Megmentve, hurrá!« Csak
Mrs. Bunting nem kiabált, mert a férjéért aggódott és Mr. Bunting sem
kiabált, hanem valami olyanféle impresszió járt a fejében, hogy az
összes természeti törvények, melyek szerint az ember lebeghet, és uszhat
a vizen, alattomosan kijátszották őt és hogy a legjobb, amit ily
körülmények közt tehet: köhögni és megint köhögni, lehetőleg sokat és
gyorsan, mig meg nem hal. Pár perc mulva azonban ismét talpra állhatott,
fujva, hörögve, lihegve, sipolva és törülgetve a szemeit és ekkor aztán
Mrs. Bunting is jobban szemügyre vehette azt a személyt, akit a fia
hozott karjaiban.

Különös dolog, hogy a Tengerkisasszony már körülbelül egy percig kint
volt a vizből, mielőtt bárki is felfedezte volna, – hogy – hogy bizonyos
tekintetben különbözik – más hölgyektől. Azt hiszem, mindenki nagyon
közel állt hozzá és a szép arcába néztek, vagy talán azt képzelték
hirtelen, hogy valami kecses, egészen uj divatu lovagló-ruhát visel,
vagy valami hasonlót. Egyszóval, egyikük se vette észre, bár oly
világosan a szemük előtt volt, mint a nap. Bizonyára a ruhától is el
volt takarva. És igy állták őt körül, ugy értvén, hogy Fred egy igen
előkelő és szeretetreméltó hölgyet mentett meg, aki itt fürdött és
valami szomszéd nyaralóhoz tartozik. Legföljebb az volt furcsa, hogy a
parton senki se várt még rá. Belekapaszkodott Fredbe és – a hogy Miss
Mabel később megjegyezte – Fred is viszont belékapaszkodott.

– Görcsöm volt – mondotta a Tengerkisasszony, arcát a Fred arcára
fektetve, mig fél szemmel Mr. Buntingre nézett. – Bizonyos, hogy görcs
volt… Még most is érzem…

– Nem látok semmit – kezdte Mrs. Bunting.

– Kérem, vigyenek be – mondotta a Tengerkisasszony, kimerülten becsukta
a szemeit, bár az arca meleg és rózsás volt. – Vigyenek be!

– Hová? – csodálkozott Fred.

– Vigyenek a házba – suttogta a Tengerkisasszony.

– Melyik házba?

Buntingné közelebb jött.

– A maguk házába – mondotta a Tengerkisasszony és ujra lehunyta a
szemeit és mintha elvesztette volna az eszméletét.

– De hát… Nem értem… – dadogott Mr. Bunting és csodálkozva nézett körül.

És ekkor látták meg. Netti, a fiatalabb Bunting-leány látta meg először.
Azt mondja, először rámutatott, mielőtt szavakat talált volna. Akkor
aztán mindnyájan meglátták! Azt hiszem, Adeline látta meg mégis
utoljára. Legalább ez felelne meg modorának.

– Mama! – kiáltott Betty, hangot adva az általános rémületnek – halfarka
van!

És ekkor a három leány és Mabel is egymásután sikitani kezdtek.

– Né! Halfark!

– De – kezdte Mrs. Bunting, ám nem tudott beszélni.

– Oh! – sohajtott Adeline és szivére tette a kezét.

És ekkor a szobaleány mondta ki a szót: »Hableány!« kiáltott és erre
mindenki utána kiáltott: »Hableány!«

Csak maga a hableány volt csöndes, érzéktelenül hajtotta hátra fejét
Fred vállaira és tehetetlenül karjaiba simult.


II.

Tetszik tudni, ez volt a kép, amit ugy mozaikokban össze tudtam szedni.
El kell képzelni persze azt a kis csoport embert, ott a parton,
összeszorulva – kissé távolabb áll Mr. Bunting, aki még mindig a vizet
köpködi magából, félig megfulladva és egészen hitetlenül. A parafaöv
pedig himbálódzva lebegett távolabb a vizen.

Természetes, az efajta jelenetek adnak legtöbb okot gyanakvásra.

Valóban, gyanus volt az egész. Egészen közel a vizhez volt és a csoport
harminc méternyire a bokrok előtt állott. Mrs. Bunting később mondotta
Melville kuzinomnak, hogy egyikük se tudta, mihez kezdjenek mármost és
még hozzá borzasztó kellemetlen volt nekik, hogy ennyire zavarban
vannak.

A hableány megelégedett azzal, hogy problémaként szerepeljen és Fredhez
simult, pedig egészen csinos kis suly volt egy ember részére. Azt
hiszem, a közeli nyaraló lakói is megjelentek és gesztikulálva és
bámulva nézték őket. Pedig épen olyan szomszédok voltak, akikkel a
Buntingok semmiféle ismeretséget nem szerettek – kereskedők vagy
ilyenfélék. Azonkivül Mrs. Bunting még egy távcsövet is vett észre,
amely a domb felől feléjük irányult.

Mi több: a népszerü iró, aki a másik oldalon lakott és aki egy
mérgesarcu, szemüveges ur volt: mondom, ez is megjelent és nagyon hülyén
meresztette a szemeit. A szomszéd kereskedő aztán a parafaövről kezdett
beszélni, amit ő kölcsönzött és mikor nem feleltek neki, fenyegetődzött,
hogy átjön.

És betetőzéséül a helyzetnek fönt, a szürke földhát mögött egyszerre
csak kirándulók jelentek meg!

Először csak a fejük látszott, aztán a megjegyzések jöttek. Aztán
örömteljes kiáltásokkal kezdtek átkapaszkodni a partra.

– Hip, hip! – mondták a kirándulók kapaszkodás közben, szellemesen,
aztán megint: »Pip’ pip, hó! Bumsz!« aztán néhány perc mulva: »Mi az
ott?« kérdezte egypár.

– Pip, pip! – felelt rá a többi, akik még messzebb voltak.

Igen nagy társaság volt.

– Valami baj van? – kiáltott feléjük az egyik kiránduló merészen.

– Szent Isten! – mondta Mrs. Bunting Mabelnek, – mit tegyünk? – Ezt
később Melville kuzinomnak is mindig igy mondta:

– Én Istenem! Mit tegyünk?

Azt hiszem, kétségbeesésében a viz felé is nézett. De természetesen,
visszavinni a vizbe a hableányt – ez még keservesebb magyarázatokat
igényelt volna.

Világos, hogy egy dolgot lehetett csak tenni. Mrs. Bunting ki is mondta:

– Az egyedüli mód, – szólott – ha bevisszük.

És bevitték!

El lehet képzelni a kis menetet. Elől Fred, csodálkozva és vizesen, a
karjaiba simuló Tengerkisasszonnyal. A Tengerkisasszonynak szép alakja
volt, tetszik tudni, egész addig, mig az a borzasztó halfark kezdődött,
amelyről Mrs. Bunting azt mondja, hogy hosszu és hajlékony volt, mint a
mekreli-halé. Ugy képzelem, hogy csöpögve, libegve huzódott utánuk az
ösvényen. Nagyon csinos, hosszu, vörös ruha volt rajta, fehér csikokkal
és csipkés fehér szegéllyel. És az a frigiai sapka egészen befogta
aranyos haját, föltakarva a fehér, alacsony, tiszta homlokot, a
tengerkék szemek fölött, melyek kilátszottak a pillák alól. Mindabból,
ami később kitünt, azt következtetem, hogy vizsga szemekkel és mohó
kiváncsisággal figyelte a házat és a verandát.

E csoport mögött jött, ugylátszik Mrs. Bunting, azután Mr. Bunting.
Utóbbi borzasztóan vizes és megtört volt és folytonosan, gyámoltalanul
mondogatta az előtte haladó Mrs. Buntingnek:

– Természetesen, kedvesem, nem tudom, mi ez?

És végre zavart, de festői csoportban jöttek a lányok, törülközőkbe,
lepedőkbe csavarva és a cselédek a köteleket cipelték meg az urak
ruháját, ami ugyan nem az ő dolguk volt. Miss Adeline zárta be a
csoportot, ezuttal minden póz nélkül, megdöbbenve és mértéken fölül
zavartan szorongatva »Sir George Tressady büné«-t.

A kert végéről pedig kimeresztett szemekkel kisérték őket a kirándulók,
de már nem mondták »Pip, pip!« – hanem csodálkozva kérdezősködtek:

– Mi az?

És mig a szomszéd kereskedő mindig hangosabban és mindig élesebb jelzők
kiséretében követelte a parafaövet: Fred bevitte az érzéketlennek látszó
Tengerkisasszonyt a házba és Mrs. Bunting szobájában egy szófára
fektette.

És épen, mikor Adeline megszólalt, hogy a legjobb, ha orvost hivatnak: –
a Tengerhölgy kecses természetességgel felsóhajtott és magához tért.



MÁSODIK FEJEZET  Az első benyomások


I.

Ime ez, annyi valószinüséggel, amennyi ráfér, a folkestoni hableány
megjelenésének története. Amint később kitünt, az egész dolog az ő
részéről szándékos, előre megfontolt tolakodásnak minősithető. Nem volt
neki görcse, egyáltalában, sohasem volt neki görcse, nem is akart
megfulladni, senki se akart ott megfulladni, legföljebb a szegény Mr.
Bunting, akinek értékes életét majdnem fel kellett áldozni, már a kaland
kezdetén. A következő cselekedete az volt, hogy beszélni akart Mrs.
Buntinggal, fiatal, ragyogó megjelenésében bizva, hogy megnyerje eme
hölgy jóindulatát, támogatását, szimpátiáját.

Mrs. Buntinggal szemben tanusitott modora szinte hihetetlen lett volna,
ha nem jövünk rá csakhamar, hogy számos hátránya dacára ez a Tengerhölgy
igen olvasott és jónevelésü valaki volt.

Melville kuzinommal többször beszélgettem erről s a lényegben
egyetértettünk. Jó ideig bizalmas, intim barátság volt a kuzinom és a
hableány között – legalább Melville igy fejezte ki magát – és a kuzinom,
aki nagyon kiváncsi természetü fiu, sok érdekes dolgot tudott meg arról
az életről, mely »odakünt« vagy »odalent« folyik, mert a
Tengerkisasszony mindkét kifejezést használta. Eleinte a
Tengerkisasszony nagyon tartózkodó volt, később egyszerre kedves,
ártatlan bizalmassággal közeledett. »Nyilvánvaló – irja Melville egyik
emlékiratában – hogy a tengeralatti életről való régi fogalmaink, melyek
csak korallos zátonyokról, liánokról, szines polipokról szólnak:
jelentékeny módosulást szenvednek. Elég furcsa, de ugy látszik, a
régebbi, naivabb felfogás jobban közelitette meg a valóságot a
modernnél. Egy lengő, tengeri gyom fölött suhanó hableány egyik kezében
csigával, a másik kezében egy hatvan gyertyafény erejével foszforeszkáló
hallal: – ez a gyerekes kép, mely nem egy régi könyv cimlapját disziti –
bármily diszharmónikusan hangozzék is a modern fülben – mégis igazabb
képét adják a mélységek életének mint eddig hittük. Ugy látszik, sok
minden egészen másként van, mint ahogy képzeltük. Most már nem
csodálkoznám, ha kisülne, hogy az Olimpuson is képződött valami
Haladópárt, melyben egy uj Phaeton agitál, hogy az apja elavult égi
paripáit valami napenergiával hajtott automobillal helyettesitsék.
Beszéltem is erről Melvillevel, aki csak azt tudta mondani: »Borzasztó,
borzasztó!« és belemeredt a dolgozószobám közepén égő kandallóba.
Szegény Melville gyerek! Nagyon megzavarták őt ezek az uj tények.

Természetesen »odalent« nem irnak könyveket, mert hiszen az iró tintája
szétfolyna a vizben: – de azért, hogy-hogy nem, ugy látszik, az egész
földi irodalom lejut oda hozzájuk. »Mi mindent ismerünk!« – mondta a
Leány. Mindig sülyednek, hullanak, libegnek lefelé a tenger fenekére
regények, folyóiratok, lapok, amik a személyszállitó hajókról
származnak. Néha különös módon, nagy erővel lerepül közéjük egy-egy
könyv, amit abban a percben olvastak ki. (Melville, aki gyorsan
felbőszithető olvasó, ezt meg tudta érteni.) Nyaralók mellett, a parton,
a könnyebb irodalom jut a tengerbe. Melville biztositott engem, hogy
rendszeres kereskedés folyik odalent, rendes árfolyammal, ezekkel a
könyvekkel.

Különösen angol könyvekből nagy készletünk van állandóan; a
Tauchnitz-Társaság kiadványaiból, amit az utolsó percekben szoktak
kidobálni a hajókorláton keresztül a lelkiismeretes utasok, mikor
visszatérnek a kontinensről. A Tengeralatti Könyvgyüjtő Társaság
rendesen összeszedegeti őket. A Tengerkisasszony igen pontosan elmondta
az ilyesmit.

Ha tekintetbe vesszük a gyüjtés módját, nem csodálkozunk rajta, hogy a
»Tengeralatti Könyvgyüjtő Társaság« ép oly gondosan válogatja meg
kiadványait, mint azt idefönt teszik.

A kuzinom azt is megtudta, hogy a különböző képes folyóiratok, különösen
a divatlapok, sokkal nagyobb értékkel birnak, mint a regények – és
keresettebbek is. »Tudja, már régóta hozzá kellett volna fogni a rendes
öltözködéshez« – mondta a Tengerkisasszony valami bugyborékoló
nevetéssel a hangjában. – »Nem mintha nőietlenek volnánk. Csakhogy – ezt
Mrs. Buntingnak is elmagyaráztam: – képtelenség, hogy a viz alatt valami
igazán csinosat lehessen hordani: nem igaz? Képzelje el például, valami
csipke!

– Pfuj, vizes lesz! – mondta Melville.

– Mint a spongya!

– Tönkremegy!

– És aztán, tudja – mondta nagyon komolyan a leány – az ember haja!

– Természetesen, – bólintott Melville – sohasem szárad meg.

– Igen, ez az, – sóhajtott a leány.

Melville kuzinomnak egyszerre világosság gyult az agyában.

– Ahá, persze! – kiáltott – ez hát az oka, hogy régi időkben…

– Ez az! – kiáltott a leány – igen, ez az! – Amikor ez a sok kiránduló,
matróz, meg mindenféle egyéb nép nem zavarta még a tengerpartokat: –
akkor mi még kijöhettünk néha a napos sziklákra és leülhettünk és
megszárithattuk a hajunkat. Akkor – persze, akkor az lehetséges volt. De
most…

Heves mozdulatot tett a kezével és szomoruan nézett Melvillere, ajkába
harapva. A kuzinom udvariasan sajnálkozott. – Az az átkozott modern
szellem – mormogta szinte öntudatlanul.

De bár a divat és költészet nagy szerepet játszik a tenger világában:
nem kell azt hinni, hogy a mi irodalmunk komolyabb termékei nem jutnak
soha hozzájuk. Volt például, nem is rég, beszélte a Tengerkisasszony,
egy vitorlás hajó kapitánya, aki a »Times«-nek valami cikksorozata után
érdeklődött nagyon és aki, miután lekerült közéjük, (mert ugy kell
érteni, hogy a tenger népessége főleg ezekből a »lekerült«-ekből áll),
nemcsak hogy a »Times« másodpéldányait vette meg mindig, de az
»Enciklopédika Britanika« példányaira is előfizetett. Garnett
kapitánynak hivták és rengeteg sok könyvet hozott magával: tudniillik
evvel volt megrakódva a hajója, meg a zsebei: és mikor a hajó
mindenestől elmerült – hát a kapitány érkezett meg elsőnek és furcsa
módon, fejjel lefelé, nem az általános szokás szerint: lefelé irányitott
lábakkal és kiterjesztett karokkal. A többi matróz aztán utána érkezett
sorban…

No de azért a könnyebb literatura mégis csak a legkelendőbb odalent:
regény meg hirlap. Amint a következmények igazolják: főleg a regények és
novellák voltak azok, melyekből a Tengerkisasszony az emberi élet és
emberi érzések világát megismerte: és ezeknek tulajdonitható az az
elhatározása is, hogy föllátogat a földre. És igy, ha néha nem is tudta
eléggé megbecsülni az emberi szellem magasabb, fenköltebb eszméit; ha
meg is történt, hogy Adeline Glendowert és az életnek efajta, mélyebb
jelenségeit bizonyos könnyelmüséggel és léhasággal fogta fel, ha mindig
inkább érzéseit követte a megfontoló értelem helyett: – hát mindez
ezeknek a regényeknek és novelláknak tulajdonitható, melyek hibásan
tüntették fel előtte az életet…


II.

Melville kuzinom, mint emlitettem, ilyen és másféle adatokból szerzett
valami nagyon határozatlan fogalmakat arról: milyen is hát az az élet
ott a tenger mélyén. Hogy az ő fogalmai mennyiben feleltek meg a
valóságnak, az már más kérdés. Nagyon, nagyon különös világ az, amiről ő
beszél: zöldes, áttetsző nedvesség, amelyben ezek a lények libegnek:
megvilágitva egy rémséges, foszforeszkáló szörnyetegtől; hullámzó
erdőség, halványvilágu elfolyó ködökben, cikkázó, villogó halacskák,
melyek a habok közt suhannak tova. Nem ülnek, nem állanak, nem
jönnek-mennek az ott lakó lények: csak suhannak és libegnek, elfolyó,
álomszerü körvonalakban.

Én meg abban sem vagyok egészen bizonyos, vajjon csak a tenger-e az,
ahol ez a hableány által leirt világ található. Hát az ujságok és a
megfulladt könyvek? Nos, a dolgok nem mindig olyanok, mint amilyeneknek
látszanak: majd beszélni fogunk róla valamelyik boldog, derüs téli
délután…

A hableány megjelent, mondotta Melville és eltünt ismét a titokzatosság
homályában. Volt idő, hogy ugy tetszett neki: bánthatja és megölheti a
leányt, mint akármelyik emberi lényt; máskor meg olyan érzései voltak,
hogy ha az egész anyagi világot el tudná pusztitani és megsemmisiteni –
ez a leány nem semmisülne meg soha. Vannak tengerek, melyeken végig nem
szántott még hajó és vannak mélységek, melyeket meg nem zavart még az
emberi elme mérő-ónja. Nem tudok, nem mondhatok semmit. Csak Melvillere
hivatkozom és arra a pár szegényes adatra, amit összeszedtem. Eleinte
voltak apró, meglepő különösségek a leány körül, amik bizonytalanná
tették lényét. Máskor anyagias és kézzelfogható volt, mint bármely földi
lény.

Olyan világban élünk, melyben a csodák iránt megszünt minden érzék: nem
vagyunk a bámulatra és titokzatosságra berendezkedve. Tudomásul vesszük
a tényeket és nem erőlködünk, hogy mélyökre hatoljunk. A Buntingok is
egyszerüen tudomásul vették, hogy ez a hableány valóban és
kézzelfoghatólag létezik és békésen elfogadták mindazt, ami
rávonatkozott. Ez volt ő a Buntingoknak mindig és mai napig is ebben a
formában él emlékezetükben.


III.

Az a mód, ahogy a Tengerkisasszony Mrs. Buntinggal azon az emlékezetes
reggelen beszélt, mikor nedvesen és még szinte halszerüen feküdt a
dolgozószoba kerevetjén: sokáig megmaradt a jelenlevők emlékezetében.
Ugylátszik, első szavaival pályázott rá, hogy a derék asszony szivébe
férkőzzék. Felült a kereveten, szemérmesen magára huzta a könnyü, tarka
szőnyeget; néha elragadó zavarban sütötte le szemeit, néha pedig tele
nyiltsággal és bizalommal emelte Buntingnére. Édes, zenélő hangja volt
és olyan szép, szinte irodalmi stilusban beszélt, hogy bármely társasági
hölgy tanulhatott volna tőle. Nyiltan és őszintén Mrs. Bunting kezeibe
tette le sorsát; ugy mondta ezt maga Mrs. Bunting.

– Buntingné asszony, – igy mesélte el maga Mrs. Bunting, Melville
kuzinomnak, drámailag visszaadva a Tengerkisasszony beszédét –
engedelmét kell kérnem e tolakodásért, mert tudom, hogy tolakodás, de
kényszeritve, igen, kényszeritve voltam rá és ha meghallgatja
történetemet, Mrs. Bunting, bizonyos vagyok benne, hogy meg fogja
találni – ha nem is teljes mentségét, mert hiszen meg tudom érteni, mily
szigoruak az ön elvei – de legalább némi mentségét ennek a tolakodásnak,
ennek a viselkedésnek, mely, jól tudom, méltán nevezhető szándékos
tévesztésnek. Mert megtévesztés volt, Mrs. Bunting: – nekem sohasem volt
görcsöm. De, Mrs. Bunting… (és itt Mrs. Bunting hatásos, érzelmes
szünetet tartott) nekem sohasem volt anyám.

– És beszédközben, – folytatta Mrs. Bunting Melville kuzinomnak – a
szegény gyermek könnyekben tört ki és bevallotta, hogy sok-sok év előtt
született, valami borzasztóan különös módon, valami utálatos helyen,
Cyprus közelében – és hogy nincs vezetékneve. De tudja, az egészet olyan
kedves hangon mondta el és a mozdulatai olyanok, mint egy valódi hölgyé!

– Természetesen, – bólintott Melville kuzinom – vannak néposztályok,
melyeknél az ember megbocsájtja az ilyesmit… Méltányosnak kell lenni…

– Ez az, – mondta Mrs. Bunting. – Aztán látja, olyan jól esett nekem,
hogy azt mondta: szabadon engem választott, mint olyan valakit, akihez
bizalommal fordulhat. Mert nem véletlenül jött ám hozzánk; kiválasztott
minket. Napokig uszkált a part hosszában, – mondotta – és figyelte a
népeket és – azt mondta – mikor meglátta az én arcomat, amint a fürdő
lányokat nézem…

– Ilyen furcsa egy leány – folytatta Mrs. Bunting, elnéző, bocsánatkérő
nevetéssel, mig barátságos szemeiben a meghatottság nedvessége csillant
föl. – Az első perctől kezdve, – azt mondja – egészen hevesen
ragaszkodott hozzám…

– Ezt nagyon meg tudom érteni, – mondotta Melville kuzinom kenetteljesen
– legalább bizonyos vagyok benne, hogy ezt mondta, bár az elbeszéléséből
kimaradt.

– Tudja, egész különösen hasonlit a dolog ahhoz a német meséhez… no,
hogy hivják?…

– Undine?

– Igen, igen, ez az. És valóban, ugy látszik, Mr. Melville, hogy ezek a
szegény teremtések halhatatlanok, legalább bizonyos mértékben. Az
elemekből jönnek létre és aztán megint beolvadnak az elemekbe és – ép
ugy, mint a mesében, tudja, nincs lelkük! Egyáltalában semmi lelkük
sincs, nem furcsa? És a szegény gyermek ezt érzi. Nagyon is érzi. Már
most, hogy lélekhez jussanak, ezeknek a lényeknek az emberek közé kell
jönni. Legalább odalent igy hiszik. És igy jött ő Folkestonba. Hogy
lelket szerezzen. Szegény gyermek, persze, ez nagy hiány, hogy nincs
lelke. Természetesen mi, akik mélyen tudunk érezni…

– Természetesen, – mondta Melville kuzinom, szinte látom mélységes
komolysággal, lesütött szemmel, amint érzelmesen suttog. Mert az én
kuzinom nagyon sokat gondolkozik, ha ráér.

– És ugy érezte, – folytatta Mrs. Bunting – hogyha majd feljön a földre,
hát kedves emberek közé szeretne kerülni. Végre is ez a vágya érthető.
De képzelje csak el, mennyi akadály! Tudta, hogy megjelenésével milyen
buta szenzációt fog kelteni, különösen az uborka-szezonban, hogy
rábámulnak majd, hogy mutogatják… Nem, nem, ez nem volt inyére…

– Hát mi?

– Azt akarta, hogy épen ugy bánjanak vele, mintha földi lény volna: az
akart lenni. És kért, hogy velünk maradhasson, hogy családunk tagja
lehessen, hogy ellesse, mi módon élünk mi, hogy ő is megtanuljon ugy
élni. Kikérte a tanácsomat, hogy milyen könyveket olvasson és milyen
szabónőknél varrasson és melyik lelkészt hallgassa meg. Mindenben tőlem
kér tanácsot. Egészen én rám bizta magát. És mindent olyan édesen tud
kérni.

– Ühüm – mondta a Melville-gyerek.

– Csak hallaná őt! – kiáltott Mr. Bunting elragadtatva.

– Mégis csak másféle lény – elmélkedett a kuzinom.

– Igen, de ez nem zavar engem. És ő is szivesen beismeri.

A fiu habozott.

– Na és van valami vagyona? – kérdezte hirtelen.

– De mennyi! Beszél nekem valami dobozról – azt mondta, el van ásva a
part közelében és délután Randolph megnézte azt a helyet. Másnap Fred
kihuzta a sárból és Fitch hazahozta. Furcsa egy kis doboz, furcsa –
fából van és az aljára egy hajó van festve, ezzel a névvel: »Wilders
Tamás«, amit durva késsel vágtak bele. Kinyitottuk: – hát tele,
telidestele volt arannyal meg egyébbel… drágakövekkel. Tudja, Randolph
ért az ilyesmihez. Ő azt mondja, nem is lehet tudni, mekkora értéke van
ennek… Csak az aranyakon valami furcsa vöröses folt van helyenként. De
mit bánja ön azt, a leány ép oly gazdag, mint amilyen szép és kedves.
Nos tehát, Mr. Melville, én gondjaimba akarom venni őt – és különben is,
ha egyszer már a vendégünk… Igen – hiszen nekünk nincs titkunk egymás
előtt, kedves Melville – igen, kineveljük őt és be fogom vezetni – a
társaságba. És mindenki ugy fogja ismerni őt, mint egy kedves, egyszerü
leányt… csak egy pár beavatott fogja majd tudni a valóságot. Valami jó,
megbizható cselédet kell csak szerezni hozzá, tudja, olyant; aki semmin
se csodálkozik. Vannak még ilyenek, ha drágák is – és aztán majd valami
hosszu, megfelelő szoknya kell csak, ami eltakarja…

– Eltakarja?

– A halfarkat, hisz tudja.

Melville kuzinom nyelt egyet és azt mondta: »persze, persze«. Ez a dolog
sohasem fért egészen a fejébe. Hát igazán – halfark! Mindenféle
illetlen, különös gondolata támadt. De valahogy érezte, hogy ezt a
dolgot jobb nem tulságosan bolygatni. Most azonban mégsem tudta
megállni, hogy meg ne kérdezze:

– Hát igazán – halfarka van?

– Mint a mekrili-halnak – mondta Mrs. Bunting és a fiu nem mert többet
kérdezősködni.

– Furcsa egy helyzet – tette hozzá pár percnyi gondolkodás után.

– De hát mit tegyen? – mondta Mrs. Bunting.

– Természetesen – mondotta Mellville kuzinom, aztán öntudatlanul
ismételte: »Halfark…!«

Élénken és világosan állott szemei előtt a Mrs. Bunting által emlitett
hal, ragyogó, tiszta körvonalaival, olajos fényü hátával, zöld és bibor
pikkelyével és farkának hajlékony lapátjával.

– De mégis, nézze csak – mondta Melville kuzinom, a józan ész és a
tizenkilencedik század tiltakozásával hangjában – egy halfark!

– Megtapogattam – mondta Mrs. Bunting méltóságteljesen.


IV.

A Tengerkisasszonynak Mrs. Buntinggal való társalgásából egyes dolgokat
magától ettől a derék nőtől tudtam meg.

A Tengerkisasszony nagyon tévedett az elején. »Mily bájos négy leánya
van – mondotta – és mily kedves két fia!«

– De szivecském – kiáltott Mrs. Bunting – hiszen csak két lányom van és
egy fiam!

– Az a fiatalember, aki vitt – aki megmentett engem?

– Igen, az. És a másik két lány csak vendégünk. Nyaralóknak mindig van
vendégük.

– Tudom, tévedtem.

– Persze!

– És a másik fiatalember?

– Csak nem Mr. Buntingot gondolja?

– Ki az a Mr. Bunting?

– Az a másik ur, aki…

– Nem!

– Hát más nem volt…

– De, egy pár nappal előbb…

– Mr. Melville-t gondolja? Ahá, már tudom! Maga Mr. Chatterisről beszél,
édes fiam! Csakugyan pár nappal előbb bejött hozzánk, egy reggel! Egy
magas, barna fiatalember, szép, hullámos hajjal: – ugy-e erről beszél?
És olyan gondolkodó arca van. Fehér vászonruhában volt és leült a padra.

– Igen, azt hiszem – mondotta a Tengerkisasszony.

– Az nem a fiam. Az – az barátunk. Miss Adeline-nel van eljegyezve, az
idősebbik Glendower-leánnyal. Egy napig volt csak itt. De azt hiszem,
megint eljön majd, ha Párisból hazafelé megy. No de ilyet! Hát igazán
azt hitte, hogy nekem ilyen fiam van?

– Csakugyan, ostoba tévedés – mondta a Tengerkisasszony, aztán kis idő
mulva: – No és el van jegyezve Miss Glendowerrel? És Miss Glendower?…

– Az a hölgy vörös ruhában, aki…

– Aki egy könyvet olvasott?

– Az – mondta Mrs. Bunting – az. Három hónapja vannak eljegyezve.

– Valóban! De ugy látszott… És nagyon szereti őt Chatteris ur?

– Hogyne!

– Nagyon?

– Hát persze! Ha nem szeretné…

– Természetesen – mondta most a Tengerkisasszony elgondolkodva.

– És mindenképen kitünő házasság. Nagyon összeillenek…

És Mr. Bunting, rövid, de beható előadásban elmagyarázta Mr. Chatteris
helyzetét, nem feledve ki, hogy Mr. Chatteris egy »earl« unokája (miért
is hagyta volna ki?) és hogy Miss Glendowernek, bár ő csak
kereskedővérből származik, mekkora vagyona van. A Tengerkisasszony
nagyon komolyan figyelt. »Fiatal ember, tudja, kedvesem, még nagyon,
nagyon sokra viheti. És a leány olyan komoly, olyan okos, mindig olvas.
Még azokat a borzasztó könyveket is olvassa. Meg azt a müvet, a
Szegények helyzeté-ről. Ő nagyon sokat tud a szegényekről, hogy mit
csinálnak, mit esznek és hogy milyen sokan laknak egy szobában. Tudja,
egy szobában, olyan sokan – igazán borzasztó. Ő nagyon jótékony is. És
olyan méltóságteljes – még a politikai pártokat is ismeri! És aztán
munkásasszonyokról ugy tud beszélni, még üzleti dolgokhoz is hozzászól.
Csodálatos. Akkurát Marcella grófnő, mintha a könyvből volna kivágva.

És a derék asszonyság itt egy illusztrált regényről kezdett beszélni,
amit szintén Miss Glendower kölcsönzött neki.

– Eljön még ide? – kérdezte a Tengerkisasszony minden gondolkodás
nélkül, a szóáradat közepén.

A kérdés elveszett a »Marcella grófnő« elbeszélésébe, igy tehát a
Tengerhölgy később megismételte. Ám Mrs. Bunting annyira bele volt
merülve a mesébe, hogy most se hallotta. A Tengerkisasszony, azt hiszem,
sóhajtott egyet, de Mrs. Bunting ezt se vette észre.


V.

Még talán Mr. Buntingnak is, aki pedig mindent, nagyon nyugodtan fog fel
(kivéve, természetesen, a gorombaságot és a szemtelenséget) mondom,
talán még neki is egy kicsit furcsának tünhetett, hogy itt ül a
boudoirban, aki végre mégis csak a legendák honába tartozik.

Azért voltak a boudoirban, mert Mrs. Buntingnak vendégei voltak és mert
a Tengerkisasszony hiába mondta, hogy nem, Mrs. Bunting váltig azt
állitotta róla, hogy fáradt és nem birná ki most a társaságot. »Ilyen
utazás után!« – mondta Mrs. Bunting. Hárman voltak, Adeline-vel együtt.
A másik három lány, Freddel együtt a lépcsőkön álldogált, nagy
bosszuságára a szolgáknak és a halfarkról beszéltek, meg a
hableány-elméletekről. Mrs. Bunting megtiltotta nekik, hogy most
zavarják őt és a Tengerkisasszonyt és ez nagyon bosszantotta őket. Egy
ideig játszottak, de nagyon szórakozottan és egyre a boudoir kis
ablakára vetődött a szemük.

Mr. Bunting az ágyban feküdt.

A hölgyek tehát leültek és beszélgettek. Betti és Mabel sokkal jobb
modoru lányok voltak, semhogy tulságos sokat kérdezősködtek volna a
Tengerkisasszony életmódjáról, meg arról, hogy mégis hol szokott lakni,
ha otthon van, meg hogy kit ismer és kit nem ismer? De őszintén szólva,
mindezt nagyon szerették volna tudni. A Tengerkisasszony pedig magától
nem mondott semmit, legfeljebb mindennapi dolgokról társalgott,
kedvesen, jó modorban. Látszott rajta, hogy nagyon jól érzi magát a
levegőben és különösen annak örül, hogy egészen száraz. A tea elragadta
őt.

– Hát maguknál nincs tea? – kérdezte Miss Glendower és most végre igazán
bámulni kezdett.

– Már hogy volna?

– Igazán nincs?

– Soha életemben nem ittam eddig. Hogy lehetne a tenger alatt teát
főzni?

– Mily különös – mily csodálatos világ! – kiáltott merengve Adeline. És
Mrs. Bunting is hozzátette: »Nem tudok világot elképzelni tea nélkül«.

Azután még egy csészével töltött a Tengerkisasszonynak. De hirtelen
megállt, mialatt öntötte.

– Remélem – mondotta – bár még nincs hozzászokva… Csak nem fog ártani. –
Adelinere nézett: – No, hiszen kinai tea.

És teleöntötte a csészét.

– Felfoghatatlan egy világ – mondotta Adeline. – Teljesen érthetetlen.

Sötét szemeit gondolkodva emelte a Tengerkisasszonyra. – Felfoghatatlan
– ismételte különös hangon.

A Tengerkisasszony mosolyogva nézett rá.

– Most képzelheti – mondotta – mily csodálatos előttem mindez, amit itt
látok.

De Adeline képzelőereje munkába lépett már és nem hagyta elvonni
figyelmét. Csodálkozó figyelemmel szemlélte néhány percig a
Tengerkisasszony modorának választékosságát, mely Mrs. Buntingot ugy le
tudta bilincselni.

– Nagyon, nagyon különös világ lehet – mondotta aztán és biztatólag
nézett rá.

De ennél többet nem tehetett és a Tengerkisasszony nem látszott
hajlandónak segiteni őt.

Szünet volt, mialatt más témát kerestek. Az asztalon egy szál rózsa
illatozott és igy a virágokra tért a szó.

– Maguknál nincsen? – próbálkozott ujra Miss Adeline. – Milyen szép
lehet pedig a sziklák között.

És a Tengerkisasszony mondta, hogy igenis vannak.

– És a halak – vette fel a szót Mrs. Bunting. – Hiszen gyönyörü halak
lehetnek!

– Igen – mondta a Tengerkisasszony és fáradtan hátradült, – vannak olyan
halak is, amik az ember kezéből esznek.

Mrs. Bunting elragadtatva kiáltott föl. Ez borzasztóan tetszett neki,
hogy a kezéből esznek az embernek! Egy pillanatra látta a mélységeket,
valami olyanféle dolognak, ahogy az akváriumot látta a Temple-ben: még
talán az aranyozott üvegrámákat is hozzáképzelte. Most egy ideig a
világitásról beszéltek. A Tengerkisasszony azonban ügyesen kisiklott a
kérdések elől és a napfényre tért.

– A napfény oly aranysugáros itt – mondotta. – Mindig ilyen
aranysugáros?

– De maguknál az a szép, zöldes-kék nüansz lehet szép, amit néha az
Akváriumban lehet látni – kezdte ujra Miss Glendower.

– Mi kissé mélyebben lakunk – mosolygott a Tengerkisasszony. – Tudja,
ott minden foszforeszkál, mint a nagy városok éjjel, mint a kivilágitott
kikötők.

– Valóban? – mondta Mrs. Bunting, kezében a Strand-dal. – Egészen
fényes?

– Egészen – bólintott a Tengerkisasszony.

– De – küzködött Adeline – sohasem alszik ki ez a fény?

– Ott nincs nappal és éjjel. Nincs idő és semmi ilyenféle…

– Nos, hát, ez nagyon furcsa – szólt Mrs. Bunting, a harmadik
teáscsészével kezében. – Hát akkor vasárnap sincsen?

– Nem, nem – kezdte a Tengerkisasszony. Legalább nem rendesen…
Természetesen, hallunk néha szép himnuszokat, amit utasok énekelnek a
hajón…

– Óh igen, én is énekeltem lánykoromban vasárnap a hajón! – kiáltott
Mrs. Bunting, észre sem véve a Tengerkisasszony finom fogását, melylyel
ezt az átmenetet előidézte.

Később mégis jött egy kis alkalom – nagyon különös módon. Miss Glendower
egy-két megjegyzést kockáztatott »nemi problemák«-ról. A társalgás
egyszerre nagyon komoly lett, Miss Glendower fölényesen szólt. A
Tengerkisasszony kissé tapasztalatlannak látszott.

– Igazán nem tudom – mondotta Miss Glendower egy bocsánatot kérő, szelid
mozdulattal, mikor látta, hogy kissé nagyon is nem értik meg.

– Az embernek ott kellene lenni önöknél. Tenger-gyermeknek kellene
születni.

– Tenger-gyermek? – kérdezte a leány.

– Nos, igen… Hát hogy hivják a maguk kicsikéit?

– Miféle kicsikéket?

Egy percig nyilt csodálkozással nézett reájuk, a halhatatlanoknak
halhatatlan csodálkozásával, melylyel az enyészet és halál és örökös
átváltozás világát tekintik. Azután összeszedte magát, arckifejezéséből
itélve.

– Nos igen – mondotta később megegyezve Adelinevel – Nálunk egészen más.
Itt olyan különös minden. Egészen másképen érzem magam. Még sohasem volt
ugy felfésülve a hajam. Fürdőruhát is ma vettem fel először.

– Hát mit hordanak ott? – kérdezte Miss Glendower. – Felteszem, nagyon
csinos dolgok?…

– Egészen más kosztüm – mondotta a Tengerkisasszony és lehajtva fejét,
egy morzsát csipett föl a tálcáról.

Mrs. Bunting ekkor egy pillanatra élesen ránézett a Tengerkisasszonyra.
E pillanatban, ugy képzelem, bizonytalanul villant fel elméjében, hogy
mennyire terjedhet a pogány lehetőség. De aztán megnyugodott. Hiszen itt
volt előtte a hableány, kézzelfoghatóan, jószabásu ruhában, szép,
aranyhaja Gretchen-frizurába kötve – és szemeiből annyi őszinte
ártatlanság sugárzott, hogy Mrs. Bunting gyanuja elszállott és
megenyhült.

Hogy Adeline-nel is ugy volt-e, azt már nem merném olyan biztossággal
állitani.



HARMADIK FEJEZET  Az ujságirók


I.

Az érdekes az a dologban, hogy a Buntingok csakugyan beváltották azt a
programmot, melyet Mrs. Bunting állapitott meg. És – legalább egy ideig
– sikerült is a Tengerkisasszonyt közönséges emberi lénynek feltüntetni,
dacára a partraszállás tanuinak és dacára a különböző suttogásoknak és
aknamunkáknak, melyek nemsokáig várattak magukra. Az a bizonyos
megbizható cselédleány, amilyen akad még, ha drága is, eskü alatt
elmondta az egész dolgot az unokabátyjának, aki viszont eskü
mellőzésével mondta tovább egy pályáján most emelkedő ujságirónak, a
következő vasárnapon. A pályáján emelkedő ujságiró hitetlenkedett. De
kérdezősködött is. Végre meggondolta a dolgot és elhatározta, hogy
»ráfekszik« az ügyre. Nemsokára rájött, hogy ő már nem az első
érdeklődő, a cselédleány unokabátyja igen bőbeszédü legény volt, ha volt
miről fecsegnie.

Végre az ujságiró szimatolni kezdett két folkestoni hirlapnál és
megtudta, hogy már azok is ismerik az ügyet. Eleinte ugy szerették volna
letagadni, de az imponáló megjelenés, amivel az emelkedő ujságiró
érvényt tudott szerezni magának, végre is lefegyverezte őket. A mi
ujságirónk belátta ezek után, hogy nincs veszteni való ideje. Annak
okáért telefonált a »Daily Sunfire« és a »New Paper« lapokhoz. Mikor
azok kérdezősködni kezdtek, egyszerre nagyon határozottan lépett föl.
Kockára tette egész ujságirói reputációját.

– Kijelentem, hogy van valami a dologban – mondotta. – Belemegyek.

A »Daily Sunfire« szkeptikus, de érdeklődő álláspontot foglalt el, a
»New Paper« pedig bukfencet hányt örömében. »Hableány, végre!« És
vezércikket irt.

Az ember azt hinné, hogy erre már igazán kipattant az egész ügy. Pedig
dehogy. Vannak dolgok, amiket még akkor sem hisznek el az emberek, ha
nyomtatva olvassák. Persze, a Buntingok és a Tengerkisasszony
kétségbeestek, mikor egy szép napon kezdtek kopogtatni az ujságirók és
mikor egész titkuk kiabálva vigyorgott szemükbe a »New Paper«
hasábjairól. Már látták, mint terjed el futótüzként a hir, elképzelték a
kérdezősködések özönlő tengerét és a feléjük irányitott kodak-sortüzet.
A beleselkedő embertömegek már ott rémlettek az ablakok előtt. Az összes
Buntingok fel voltak háborodva e borzalomtól. Adeline volt legdühösebb.

– Csak nem lesznek ennyire merészek? – mondotta. – Hiszen ez
rettenetesen bántaná Harryt! – És szobájába vonult vissza.

Ezuttal nem tudott feltünést kelteni. A többiek körülülték a
Tengerkisasszonyt, amint karjára támaszkodva, félig feküdt a kereveten.

– Közölni fogják a fotografiánkat a lapokban – mondotta az idősebbik
Bunting-leány.

– Az enyimet ugyan nem! – mondta a huga. – Borzasztó! Elmegyek a
szerkesztőségbe és visszaveszem.

– Meg fogják interjuvolni a papát.

– Nem, nem – kiáltott Mr. Bunting elrémülve. – Az anyátok…

– A te dolgod kedvesem – mondta Mrs. Bunting.

– Csakis a papáé – bólintott Fred.

– De nem tudok – nyögte Mr. Bunting.

– Nos valakinek csak beszélni kell velök. Tudod, hogy eljönnek.

– De hiszen minderre nincs szükség – szólt most közbe a
Tengerkisasszony, kezében a »New Paper«-rel. Nem lehet megakadályozni az
egészet?

– Akkor nem ismeri a mi ujságiróinkat! – mondta neki Fred.

Melville kuzinom finom tapintata mentette meg végre a helyzetet. Ő
értett valamit az ujságiráshoz és beszélt már hozzám hasonló irodalmi
emberekkel is. Épen akkor érkezett, mikor a Bunting-család már oda volt
a rémülettől és kétségbeeséstől.

– Először is nem kellett volna annyira megijedni – magyarázta az
asszonynak. – De azért azt hiszem, még segithetünk a bajon. Mindent
rendbehozunk. Hadd lássam csak én azokat az ujságiró gyerekeket. Majd
lekenyerezem én őket.

– Te? – mondta Fred.

– Hát persze. Megállitom én az egész lármát, csak bizd rám.

– Hogyan, elhallgattatod őket?

– El én.

– De hogyan? – kérdezte egyszerre Fred és Mrs. Bunting. – Csak nem
vesztegetés?

– Vesztegetés! – kiáltott Mrs. Bunting. – Nem vagyunk Franciaországban!
Angol lapot nem lehet megvesztegetni!

– Csak bizzátok rám! – hencegett Melville, aki elemében volt.

És rábizták, erősen áhitva, bár nem nagyon bizakodva, sikerében.

Hát szó, ami szó, csodálatosan intézte a dolgot.

– Mi van avval a hableánynyal? – kérdezte a helyi érdekü ujságirókat,
mikor ujból visszatértek. Ezek a helyiérdeküek együtt szoktak járni,
fogalmuk se volt róla, hogyan csinálják a magasabb ujságirást. – Mi van
azzal a hableánynyal? – ismételte a kuzinom, mig a helyiérdekü ujságirók
előzékenyen, de kissé bután várták, mig a másik beszél.

– Félek, hogy valaki felültette magukat – mondotta Melville kuzinom. –
Micsoda gondolat! Hableány!

– Mi is ugy gondoljuk – mondta a fiatalabbik. Hiszen tudjuk, kérem, hogy
kacsa. De mégis a »New Paper« egész hasábot irt.

– A »Daily Sunfire«-ban is benne volt – tóditotta a másik.

– Hát mi az ördög piszkálja ezeket a krajcáros kereplőket! – dühöngött a
kuzinom. – És maguk a folkestoni hireket londoni ujságokból szedik? –
Furcsa.

– De hát azok hogy tudnak róla? – kérdezte az öregebbik helyiérdekü
ujságiró.

– Tőlem kérdezik?

A fiatalabbiknak hirtelen ideája jött. Noteszt vett elő.

– Ha volna kegyes, uraságod, és diktálna nekünk egy pár sort, hogy mégis
mit irjunk.

És Melville kuzinom diktált.


II.

A fiatal, kezdő ujságiró, aki először foglalkozott a hableány-kérdéssel,
a következő este elment Banghursthöz, a »Daily Sunfire« szerkesztőjéhez.

– Ott voltam és láttam – lihegte. Vártam a kapu előtt és láttam, amint
kocsiba tették. Beszéltem az egyik cseléddel is – beférkőztem a házba,
villamosszerelő képében, telefont javitani… elvágtam a drótot… Tény és
való, szerkesztő ur… tény és való… hableány, halfarkkal… igazi halfarka
van… Ott voltam…

– Miről beszél itt? – kérdezte Banghurst iróasztala mellől.

– A hableányról – igazán hableány! Folkestoneban!

Banghurst elfordult és a tollát veregette a tintatartóba.

– No és? – kérdezte szünet után.

– Be van bizonyitva! Az a cikk, ami megjelent…

– Az a cikk, ami megjelent, baklövés volt, a legnagyobb azok közül, amit
elkövettünk, fiatal ember.

Banghurst még mindig makacsul háttal ült.

– Hogy-hogy?

– Nem kereskedünk többé hableányokkal.

– Csak nem akarja elejteni?

– De igen.

– De hiszen a hableány nem mese. Az a valóságban megvan és él.

– Hadd éljen!

Most végre odafordult a fiatal ujságiróhoz, de az arca merev és a hangja
határozott volt.

– Hát azt hiszi, a mi közönségünk elhisz valamit, egyszerüen csak azért,
mert az igaz? Nagyon jól tudják ők, hogy mit higyjenek el és mit ne
higyjenek el – de a hableányt elvből nem hiszik el. Erre mérget vehet.
Miattam, fiacskám akár az egész tengerpart tele lehet rakva
hableányokkal szép sorba, az egész part. Előttem a fő a mi reputációnk.
Egyáltalában, fiatal ember, maga nem az az ujságiró, aminek én
gondoltam. Ugy-e maga volt az is, aki azt a vacak fölfedezést hozta,
amit a kémikusok csináltak?

– Hát én, mert igaz is.

– Hja, ja!

– A Royal Akadémiából kaptam.

– Fiacskám, miattam kaphatta az öreg Belzebubtól is. Amit egyszer a
közönség nem hisz el, az nem tény. Ha valami igaz, az még rosszabb.
Azért veszik meg az ujságot, hogy bevegyék, amit hozunk és nekünk arra
kell vigyáznunk, hogy könnyen csusszon le a torkukon. Mikor maga nekem
azt a hableányt hozta, hát leadtam, mert azt hittem, hogy fürdő-botrány
vagy valami hasonló lesz belőle. Az ilyesmit megértik. Magának, mikor
Folkestoneba ment, Salisburyről kellett volna irni és a bandáról, meg a
kávébehozatalról. De nem, magának Folkestonba kell menni, ilyen egy izé
– vacakért!

– De Salisbury – Salisbury igazán nem ment Folkestone-ba.

Banghurst vállat vont.

– Mi az ördögöt bánom én! – kiáltott kétségbeesetten.

A fiatalember gondolkodott. Eltünődve szemlélte percekig Banghurst
hátát. »Talán egy krokit irhatnék belőle, – mondta végre. – Valami olyan
kávéházi beszélgetést. Két ember viccesen beszélget a hableányról. Az
egyik hisz benne, a másik nem. Vagy effajta valamit!«

– Semmit, – intette le Banghurst zordonan. – Még azt hiszik, azok ott,
az előfizetők, ki akarjuk figurázni őket. Azt hiszik, irónikusak
vagyunk. Ki nem állhatják az iróniát.

A fiatalember még akart mondani valamit, de Banghurst háta határozottan
azt látszott kifejezni, hogy az interwiew-et befejezettnek tekinti.



NEGYEDIK FEJEZET  Parker, a kitünő cseléd


I.

Ha mindezekből az olvasó fogalmat tudott szerezni mindarról, ami a
Tengerkisasszony megjelenése és partraszállása óta történt, s hogyan
lehetett, hogy az emberi társadalomban ez a megjelenés nagyobb izgalmat
nem keltett, – fáradtságom nem volt hiábavaló. A kisasszony biztos és
határozott tervszerüséggel el tudott intézni mindent, a maga kis
körében, a Buntingok között. Egy hónap alatt olyan kitünően elintézett
mindent, hogy – eltekintve kivételes szépségétől és attól a különös és
leirhatatlan valamitől, ami a mosolyában volt – egészen valószinü és
elképzelhető emberi lénnyé vedlett csakhamar. Kétségkivül, nyomorék
volt, annak kellett tekinteni őt. Mrs. Bunting erről a dologról
komolyan, de kissé szükszavuan beszélt. Valami szerencsétlenséget
emlegetett, ha a vendégei érdeklődtek. A kisasszonyt még fiatalon érte
ez a szerencsétlenség. És hogy most már jól van azért, csak persze
tolószékben kell ülnie és ami a ruháit illeti…

– Természetesen, – tette hozzá Mrs. Bunting – biciklizni nem fog soha
többé.

Ezzel szokta befejezni a Tengerkisasszonyról tartott előadását.


II.

Parkerben kétségkivül valóságos kincset talált Mrs. Bunting és a
Tengerkisasszony. Parker még fiatal volt, de valami indiai asszony
szolgálatában rendkivüli és megfizethetetlen tapasztalatokat szerzett.
Azonkivül megcsalta őt egy fiatalember, akiben nagyon bizott és azóta
Parker hallgatag és méltóságteljes volt. Az életnek, ugymond, nincs
többé meglepetése számára. Megtette a kötelességét és nem beszélt róla
soha. Nem lehetett őt másként elképzelni, mint hallgatagnak, mindig
rendesnek, mindig tisztának, lefésült hajjal és komolyan, parancsra
várva, leeresztett karokkal. A hangja mindig halk és tiszta és
tisztességes.

Ezt a nőt Mrs. Bunting vette föl természetesen, mert a Tengerkisasszony
teljesen tapasztalatlan volt az ilyesmiben. Mrs. Bunting kissé ideges
volt, mikor rá kellett térni arra a bizonyos kényes pontra.

– Értse meg, – mondotta Mrs. Bunting Parkernek, – hogy a kisasszony, – a
kisasszony lábbadozó beteg.

– Igenis, naccsága – felelte tiszteletteljesen Parker, készségesen
hajlandónak mutatkozva arra, hogy mindent megértsen, ami a
kötelességeihez tartozik.

– Tényleg – folytatta Mrs. Bunting, nagy buzgalommal gyürve az abrosz
csücskét – tényleg, a kisasszonynak halfarka van.

– Halfark! Igazán, nagysága? És fáj az?

– Oh nem, nem fáj, dehogy fáj. Csak persze, nem kell ám elmondani.

– Dehogy, nagysága – mondta Parker, mintha azt mondaná: »Ezt nem kell
külön megjegyezni.«

– Hát érti? – Mrs. Bunting föltekintett és erősen ránézett Parkerre.

– Hogyne, nagysága – mondta Parker és egy izma sem rándult meg. Igy
fejezték be ezt a kérdést és Mrs. Bunting, ha ezekre a pillanatokra
gondolt, mindig elégedetten föllélegzett.

Parker nemcsak diszkrét volt, de ügyes és okos is. Ő volt az, aki azt a
hosszu, sleppes öltönyt csinálta; aki azt a praktikus ágyat föltalálta,
akinek tanácsára tolószéket szereztek be a »beteg kisasszony« részére,
mikor a kertbe, vagy az utcára vitték. Eddig Fredet kellett segitségül
hivni, ha a Tengerkisasszonynak férfikarra volt szüksége. De Parker
meggyőzte őket, hogy az nincsen rendben, örök hálára kötelezve ezzel
Miss Mabelt. Arról is beszélt, hogy kocsit kell fogadni, nagy örömére a
Tengerkisasszonynak. Ő intézte a Tengerkisasszony kirándulásait, vagy ha
fürdeni ment. Amit Parkerrel tett vagy müvelt a Tengerkisasszony, az
mind jó volt; amit Parker ajánlott, az mind kivánatosnak és megfelelőnek
tünt. Parker határozta meg igazán a Tengerkisasszony helyzetét a
világban és ő rántotta ki abból a kinos és lehetetlen viszonyból,
melyben a Buntingok között élt. Kicsi és nagy dolgokban mindig kezére
járt. Neki jutott eszébe, hogy a Tengerkisasszonynak névjegyeket kell
nyomtatni, ami meg is történt, igy: »Miss Doris Thalamia Waters.«[2]

Ezer ilyen apró, okos kis ujitást hozott be ez a Parker. Például egyszer
a boltban, mikor Mrs. Bunting mindenféle intim dolgokat vásárolt, Parker
hirtelen közbeszólt:

– Itt vannak harisnyák is – mondotta halkan.

– Harisnyák! – kiáltotta Mrs. Bunting.

– Azt hiszem, asszonyom, harisnyákra is szüksége van a kisasszonynak –
mondotta Parker nyugodtan, de határozottan.

Mert, ha meggondoljuk, miért mentene föl egy hölgyet elkerülhetetlen
hiányossága attól, ami elkerülhető?

Erre Mrs. Bunting sohase jött volna rá!


III.

Hadd tegyek még hozzá bánatosan, de végtelen tisztelettel valamit
Parkerről, mielőtt eltünne szemeink előtt.

Be kell vallanom, bár nem esik jól, hogy Parker kisasszonyt én szereztem
be mostani helyére. Hightonba, Lady Jane Glanwille-hez, a kitünő
nőagitátorhoz. Voltak bizonyos dolgok, amiket világosan akartam látni,
bizonyos jelenetek és beszélgetések, melyekre szükségem volt a
valószinüségi feltételek betartása céljából. És amit ez a Parker
láthatott és tapasztalhatott, az e tekintetben mindennél többet ért.

Egészen nyiltan beszéltem vele. Nem tett ugy, mintha nem értene engem,
vagy mintha bizonyos dolgokhoz nem értene. Mikor befejeztem, közönyös
pillantással mért végig.

– Erre nem gondoltam, Sir – mondotta. – Ez nem egyezett meg szolgálati
teendőimmel.

– De!… Hiszen semmi baja sincs abból magának, ha megmondja…

– Nem tehetem, Sir.

– Senkinek nem ártana vele.

– Nem amiatt, Sir.

– Aztán, nézze, gondoskodnék róla, hogy ne veszitsen vele semmit.

Udvariasan nézett rám, jelezve, hogy nincs több mondanivalója.

És a hajthatatlan Parkeren mult, hogy nagyon finom és kedves
dokumentumok örökre homályban maradtak. Pedig a finom célzásokat
abbahagyva, a végén egészen durva nyiltsággal akartam megvesztegetni: –
ő azonban a társadalmi felsőbbségem iránti köteles tisztelettel háritott
el mindent.

– Erre nem gondoltam, Sir – ismételte. – Egyáltalában nem egyezett meg
szolgálati teendőimmel.

És ha a végén elbeszélésemet bármely tekintetben tökéletlennek, vagy
nemkielégitőnek találná az olvasó, kérem őt, emlékezzék rá, hogy a
hajthatatlan Parker állot utjában valószinüségi igyekezetem
megvalósitásának.



ÖTÖDIK FEJEZET  Harry Chatteris távolléte és visszatérése


I.

Ez a kitérés, Parker és az ujságirók miatt, bizonyára eltéritett kissé
elbeszélésemtől. De azért el lehet képzelni, hogy mig a kezdő ujságiró
információk, remények és Banghurst után szaladgált és mig Parker
ujitásokon gondolkodott, a dolgok szépen fejlődtek és virágoztak a
Folkestone Riviera örökzöld fenyvesei mögött. Miután a Buntingok kissé
megnyugodtak a nyilvánosságtól való rettegés izgalmai után: először
gyöngén, később azonban mindig világosabban észlelhető lett, hogy az
egész családnak abbeli örömét, hogy ilyen szép, gazdag és bizonyos
tekintetben választékos vendégük van, mint Miss Waters, mondom, ezt az
örömet nem osztotta teljes mértékben a család rendes két vendége, a
Glendower lányok.

Ez a kis ellentét rögtön kipattant, az első alkalommal, hogy Mrs.
Bunting Adelinevel beszélt az uj berendezkedésről.

– Hát igazán, egész nyáron nálunk marad? – kérdezte Adeline.

– Bizonyára, kedvesem, talán nem bánt ez téged?

– Kicsit csodálkozom.

– De kedvesem…

– Harryra gondolok. Szeptemberben lesznek a választások… és nekünk részt
kell venni bennük…

– De hát attól félsz, hogy ez a lány…

– Borzasztóan utba lesz.

Kis szünet mulva még hozzátette:

– Engem is zavar a munkámban.

– De kedvesem!

– Csak zavart csinál – mondta Adeline.

Mrs. Bunting kinézett az ablakon.

– Azt hiszem – szólt aztán – nem lesz ebből Harrynak semmi
kellemetlensége. Hiszen tudod, hogy lelkesedünk mindannyian az ő
ügyéért. Randolph mindent meg fog tenni! Hát igazán azt hiszed, hogy
utban lesz?

– Hát nem?

– Talán még segiteni is fog! Például korteskedhetne. Nagyon vonzó
jelenség, hisz tudod, kedvesem.

– Nekem ugyan nem. Nem bizom benne.

– No jó, de másoknak. És Harry mondta, hogy választáskor mindenki, aki
tehet valamit, tegye azt. Csak idejében legyen megtéve. Tudod, Mr.
Fisonnal beszélt erről. Ha szép lányok választanának, mondta…

– Ezt Fison mondta, nem Harry. És különben is, ez a hölgy nem segithet
nekünk.

– Azt hiszem, rosszul itéled meg, kedvesem. Ő maga kért…

– Hogy segiteni akar?

– Igen, erről beszélt – mondta Mrs. Bunting elpirulva. – Kérdezősködött
a választásról, meg hogy mi az és hogy milyen jelölt Harry, meg
ilyenfélét. Nagyon érdekli a dolog. Alig győzök neki felelni.

– No és ezért tartja azokat a hosszu társalgásokat Mr. Melvillevel, még
Freddel is, ugy, hogy a fiu egészen elhanyagolja Mabelt?

– Ugyan! – kiáltott Mrs. Bunting.

– No hát nekem ugyan nem kell a korteskedése – mondotta Adeline. –
Mindent elrontana. Ő nagyon is frivol és léha. Igen. Csodálkozó
szemekkel néz az emberre és nem tud komoly lenni…

– De kedvesem…

– Kedves Mrs. Bunting, maga nem tudja elképzelni, hogy mit jelent rám és
Harryra nézve ez a választás, meg az én – az én tanulmányaim. Ez a lány
most keresztül huz mindent – mint valami ellenmondás.

– Ugyan, ugyan, kedveském! Soha nem hallottam őt ellenmondani.

– Oh, tudom, azt nem. Ám… Mégis csak van vele valami… Az ember érzi,
hogy például a legfontosabb és legvitálisabb dolgokat semmibe veszi. Nem
vette ezt észre? Más világokból jött hozzánk.

Azután más hurokat kezdett pengetni.

– Általában, azt hiszem, nagyon könnyen vesszük mi ezt az ügyet. Hiszen
azt sem tudjuk: kicsoda tulajdonképen ez a lány? Odalent, odakünt, lehet
ő bármi. Bizonyosan voltak okai, hogy idejőjjön.

– Ugyan! – kiáltott Mrs. Bunting. – Ez hát a jótékonyság?

– De hát hogyan élnek azok?

– Ha nem élnének uri módon, hát nem volna neki sem olyan uri
viselkedése.

– Az ám. Nagyon uri dolog idejönni – mikor meg se hivták.

– Elég, ha utólag hivtam meg – mondta Mrs. Buntingné nemesen.

– No, már látom, a néni jóban van vele.

– Édes fiam, ez kötelességem. Ha félolyan kedves volna, mint amilyen,
szeretni kellene őt. Aztán elfelejted, miért jött ide.

– Elfeledtem? Sohase tudtam.

– Azt hiszem, a mai világban, amikor mindenütt szinte divat a
materializmus, meg az istentelenség, amikor az is, akinek van lelke,
igyekszik megszabadulni tőle: – akkor igazán tiszteletreméltó, ha
valaki, akinek nincs, szerezni igyekszik:

– Hát ő igyekszik?

– A plébános ur kétszer jön hozzá hetenkint. Többször is jönne, ha nem
volna annyi dolga a konfirmációval.

– Tudom, tudom, de amikor itt van, akkor a kisasszony kezét fogja és
halkan beszél hozzá és mosolyog: – a kisasszony pedig néha csakhogy el
nem neveti magát. Szépeket beszélhet.

– Mert őt is megnyerte a kedvességével. Mr. Flange pedig persze hogy
igyekszik, hogy a vallást vonzóvá tegye neki.

– No, én attól félek, nem sok lelket fog csöpögtetni beléje. Másrészt
pedig ugy rémlik nekem, hogy a kisasszony evvel vajmi keveset törődik.

Az ajtó felé ment.

Mrs. Bunting most már megharagudott. Végre is, ő két leányt és egy fiut
nevelt föl és nincs szüksége rá, hogy akárki is kioktassa.

– Kedvesem – mondta határozottan – bizonyos vagyok benne, hogy
félreismered Miss Waters-t. Felületes szemléletre lehet, hogy léhának
látszik. Talán mert szereti a tréfát. De hát elvégre, ez felfogás dolga.
Alapjában véve azonban bizonyos vagyok, van olyan komoly természetü,
mint akárki. Nagyon gyorsan itélted meg. Ha jobban ismernéd… tán mint
én…

Mrs. Bunting sokatmondóan elhallgatott.

Adelinenek két piros folt jelent meg az arcán. Megfordult az ajtóban.

– Abban – mondotta – bizonyos vagyok, hogy Harry meg fog egyezni velem,
ami az ő »segitségére« vonatkozik. Minekünk megvan a magunk dolga.
Eszméket kell fejlesztenünk és eszméket kell terjesztenünk. Harrynak
megvannak a maga nézetei – nagyszabásu, széleskörü tervek.

– Remélem, kedvesem, mégis csak meg fogsz bizni egy kicsikét legalább az
itélőképességemben – mondotta Mrs. Bunting hangsulyozva.

Adeline kinyitotta száját és becsukta megint, anélkül, hogy szólt volna.
Ezután már igazán nem mondhatott egyebet, csak amit később megbánt
volna.

Az ajtó kinyilt és erősen becsukódott. Mrs. Bunting egyedül maradt.

Egy óra mulva azonban találkoztak az uzsonnánál és Adeline modora a
Tengerkisasszonnyal és Mrs. Buntinggal szemben oly előzékeny és szives
volt, amilyen csak lehetett. Mr. Bunting szokatlanul beszédes volt az
asztalnál, nagy részletességgel adta elő, hogy milyen fényes ideája
támadt, ki fogja irtani a kertek alján a gyomot és a televényt szőlővel
fogja beültetni. Fényes idea, ismételte többször, fényes idea.

De most itt az ideje, hogy nehány szót szóljunk a kitünő Chatterisről,
aki Melville kuzinom elbeszélésében a főszerepet játszotta. Egyetemi
éveimben véletlenül ismertem őt: ott nagyon kitünő ember volt, okos,
előzékeny, zseniális. Nagyon jóképü fiu, elegáns, magas termet. Az
utóbbi időben valami leány- vagy asszonyhistória keringett felőle – de a
családja eligazitott mindent és gazdag nagybácsija számlákat fizetett.
No, nem mind – a nagybácsi nem volt szentimentális természetü, de épen
eleget. A család nem nagyon gazdag és rengeteg nagynéni tartózkodik
benne. Soha ennyi nagynénét nem láttam még egy családban. De Chatteris
olyan csinos és tehetséges és jómodoru fiatalember volt, hogy a nénék
mind szerették őt és tolták előre. Chatteris a magasabb ujságirásra
vetette magát – nehány elfogadható verset is irt és egy nagyon előkelő
kiadónál adta ki. A versek, mint őmaga, csinosak és fésültek voltak,
némi tartózkodó előkelőség jellegében. A közönséges emberben ezt a
vonást gyöngeségnek nevezik. De ő nem volt közönséges ember, erélyesnek
ismerik és a munkáját mindenki megbecsülte. A nénék kijelentették, hogy
jól érik a fiu és Amerikába küldik tanulni. Ott aztán, ugy látszik,
történt valami. Sőt történtek valamik. Hogy mik történtek, ezt nehéz
elmondani. Valami milliomosról volt szó és valami visszament
eljegyzésről. És valami cikkről, egy amerikai lapban, nagy cimekkel:

=Az angol arisztokrata elcsábitja az amerikai lányt.=

=A szivtelen csábitó áldozata!=

Az egészből persze szó se volt igaz: az amerikai lánynak semmi baja se
esett, később férjhez ment, Chatterisnek azonban mégis haza kellett
sietnie, a nénék összeszidták és ujabb számlák kifizetése következett.

És akkor, abban az időben ismerkedett meg Adeline Glendowerrel. Mikor
eljegyezte, a nénék ragyogtak a boldogságtól – érezték, hogy most munkás
és ambiciózus idők következnek. Némi habozás után Chatteris –
Adeline-től ihletve – a liberális pártba lépett be, a baloldal
konzervativ elemei közé.

A Tengerkisasszony érkezése idején Chatteris Párisban járt. A
választások előtt elintéznivalói voltak, ugy volt, hogy azután visszatér
Adelinehez és mindenről beszámol. Mindennap várták őt most már.


II.

És megérkezett.

Follestwe felől érkezett és a »liét zogrole«-nál szállt le. Délután
azonnal lesétált a villába, hogy Adeline-vel találkozzék. Az ebédlőben
találkoztak, ugy tudom: Chatteris becsukta az ajtót és aztán,
feltételezhetőleg, holmi gyengédségek következtek.

Én Adeline-t csak most, a történtek után ismertem meg – és mi most
Adeline? Munkás, erélyes férfiasszony, nyilvános tevékenységébe
burkolózva – s valami, mintha eltünt volna belőle. Melvilletől
kérdeztem, milyen volt ezelőtt – de ugy látszik, ő sohase szerette,
érezte, hogy szélesebb látóköre van, mint neki és kicsit félt tőle. Nem
volt se »csinos nő«, se »kedves hölgy«, se »grande dame« – pedig szép
volt és impozáns. »Pózolt«, fejezte be röviden Melville. És »Humphry
Wand«-ot olvasta. Ezt nem tudta neki megbocsátani. Nem tudta őt máskép
elképzelni, mint Marcellá-t a »Sir John Tressady«-ba. Annak a kemény,
határozott, kérlelhetetlen jellemü nőnek látta mindig és ugy képzelte,
hogy megfelelő helyzetekben Adeline egészen ugy cselekednék, mint
Marcella ugyanabban a helyzetben.

Marcella, mint tudjuk, ragaszkodik a férfihoz, miután az elpártolt tőle.
»Az érzések egy magasabb pillanata vegyitette volna el szivében a
közönséges vágyat s a nemesebb ambiciókat.« Azután valószinüleg
»hirtelen megmozdult« volna és »szép kezeit arcához emeli«, mig
Chatteris »összeszedi erejét«. »Valami végtelenül gyengéd és anyás«
szólalt volna meg »szavában a legnagyobb szerelem és a szeretet hangján,
mit nő adhat.« Chatterisben »felidézte« volna »a báj, szenvedély,
odaadás vegyes benyomását, mely, mintegy rimekként csendült össze abban
a költeményben, mely szépségéről szólt.«

De ez csak álom volt és nem valóság. Adeline talán igy tett volna, de –
Adeline nem volt Marcella, csak szeretett volna lenni és Chatteris nem
volt Maxvell, és nem is akart lenni soha.

Sőt, tovább megyek: ha Chatteris valaha találkozott volna Maxvellel:
bizonyosan összevesztek volna egymással. Igy hát a hős és hősnő egészen
máskép találkozott, mint Adeline elképzelte: félszeg, erőltetett
mozdulatokkal és tulságosan józanul. Azért bizonyosan volt valami
gyöngédség is a találkozásban – azt mi nem itélhetjük meg – és, ugy
képzelem, a leány kérdezte: »Hogy van?« és a férfi válaszolt: »ó, nagyon
jól!« Ezután Chatteris valószinüleg párisi utazásairól beszélt.
Feltétlenül elmondta azt is, amit a nagy politikussal, Hythe-el beszélt
és belevette, ha nem csalódom, azt a kis kellemetlenséget is, a glasgowi
ügynökkel. Azután bizonyára politikáról csevegtek, mert, amint néhány
perc mulva egymás oldalán megjelentek a kertben, ahol Mrs. Bunting és a
Tengerkisasszony épen a croquet-tező lányokat nézegették: Adeline még
mindig bizonyos közérdekü tényeket sorolt fel.

Ugy látszik, a Tengerkisasszony látta meg őket először. »Itt vannak!« –
mondta hirtelen.

– Kicsodák? – kérdezte Mrs. Bunting, felpillantva és követve a leány
mereven Chatterisre irányitott tekintetét.

– A másik! – mondotta a Tengerkisasszony.

– Harry és Adeline! – kiáltott Mrs. Bunting. – Hát nem szép pár igy
együtt?

De a Tengerkisasszony nem felelt. Hátradőlve, némán, mozdulatlanul
vizsgálta a közeledőket. Szó sincs róla, szép pár voltak. Amint a
veranda kék árnyékából előtünt alakjuk, a nap teli fénnyel világitotta
meg őket, mint valami sugaras jelenség körvonalait; mintha valami óriási
szinpadon jelentek volna meg, a végjelenetben, teljes világitásban.
Chatteris magas és szép alak volt: arca megbarnitott és kissé komoly,
mint általában az utóbbi napok folyamán. És mellette Adeline, fekete
hajával, kissé kipirult arccal, hol Chatterisre, hol a kis társaságra
pillantva.

Chatteris csak akkor vette észre, hogy a Buntingokon kivül még más
valaki is ül a fák alatt, mikor már egészen közel volt. Az idegen
hirtelen megpillantása egy pillanatra megzavarta abban, amit mondani
akart és ekkor Adeline előrelépett. Mrs. Bunting fölállt és a
krokettezők is – kivéve Mabelt, aki épen nyerőben volt – örömkiáltással
sereglettek Chatteris köré. Mabel ott maradt és hangosan követelte, hogy
»azért csak játszuk végig.«

Adeline azonban diadalmas hangon fordult Mrs. Buntinghez: »Minden
rendben van. Megnyerte mindnyájukat és Hythe is pártfogást igért!«

Egészen akaratlanul találkozott tekintete a Tengerkisasszonyéval.

Nem lehet tudni, mit talált benne, vagy hogy volt-e egyáltalában valami
látnivaló e tekintetben. A Tengerkisasszony azonban elforditotta
pillantását és közelebbről nézte meg a férfit, akit most látott először.
De a két lány szemének találkozásában volt valami kérdő és csodálkozó.
Adeline azután néma intéssel fordult Mrs. Bunting felé.

– Oh, elfelejtettem! – kiáltott a derék asszony és bemutatta őket
egymásnak. De nem néztek egymásra.

Chatteris azután Freddel csevegett.

A Bunting-leányok inkább Adeline irigylendő helyzetét látszották
értékelni, mint magát a kitünő Chatterist. Mabel még mindig duzzogva
közeledett.

– Hát nem játszhattuk volna végig?

– Halló, Harry! – kiabált messziről Mr. Bunting. – Mit csinál Páris?

– No, hogy megy a halászat? – kérdezte vissza Harry.

És igy fecsegtek és nyüzsögtek a kedves fiu körül, aki »mindnyájukat
megnyerte«; – kivéve természetesen Parkert, aki ott maradt megillető
helyén és nem látszott törődni Chatteris-szel.

Vigan folyt a társalgás és senkisem látszott törődni Adeline drámai
alakitásával. Mint egy cimszerep állott közöttük, melynél hiányoznak a
mellékszerepek. Aztán egyszerre mindenki az ügyekről kezdett beszélni:
»Hát igazán el van intézve?« – mondta Mrs. Bunting és Betty tapsolt:
»Választás lesz! Választás lesz!« Mr. Bunting fontos és hozzáértő arccal
kérdezte: »Hát beszélt vele?« és Fred belekiáltott a hangzavarba:
»Hurrá!«

A Tengerkisasszony, természetesen, egy szót se szólt.

– No, küzdelem, az lesz – jegyezte meg Mr. Bunting.

– Hát bizony, nem adjuk meg magunkat szó nélkül – tette hozzá Chatteris.

– Még többet is teszünk – igy Adeline.

– Óh igen, – kiáltott fel Betty.

– Meg fogják őt választani! – mondta Adeline.

– Ha van egy kis eszük, – fejezte be Mr. Bunting.

Azután Mr. Bunting fölemelte egy oktávval hangját és politizálni
kezdett. »Emberekre van szükség, akiknek pénzük és nevük van. Pénz és
tömeg – ez a fő. Mi fölvesszük a harcot – azután félreállunk. A pártok
összetartása – végre ez a fő. A pártot szervezni kell.«

És gesztikulált a kezeivel, ezekkel a kövér, kis kezekkel, melyekben
mintha nem volna se csont, se hus, csak lószőr.

– Nem mindennapi választás lesz, – folytatta Mr. Bunting. – Nagy dolog
lesz!

A Tengerkisasszony gondolkodva nézett rá. – Mi az a választás? –
kérdezte. – Nem értem.

Mr. Bunting elkezdte magyarázni. Adeline türelmetlenséggel, vegyes
figyelemmel hallgatta és többször megkisérelte, hogy Chateris-szel
párhuzamos társalgást kezdjen. De Chatteris nem értette őt meg. Ugy
figyelt, mintha nagyon érdekelné őt az, amit Mr. Bunting a
Tengerkisasszonynak magyaráz.

Közben a croquet-parti, Mabel sürgetésére, ujból összeállt. A többiek
folytatták a politikát. Chatteris személyére tért a beszéd, mindarra,
amit Chatteris tenni fog és amit tennie kell. Most Adeline beszélt. – Ez
a választás ugy tekintendő, mint egy megnyiló kapu – mondotta. Mikor
Chatteris szerényen ellenkezett, büszkén és boldog önérzettel mosolygott
rá, mintha mondaná: »Várj csak, mivé teszlek én még tégedet…«

Mrs. Bunting halkan suttogva magyarázta a Tengerkisasszonynak ezeket a
sulyos kérdéseket.

– Ő oly szerény – mondotta valahol, Chatterisra értve, ki ugy tett,
mintha nem hallaná, de azért elpirult. Többször megkisérelte, hogy
személyéről a Tengerkisasszonyra vigye a társalgást, de nem sikerült,
mert fogalma sem volt róla, ki ez a szép leány.

A tengerkisasszony pedig nagyon keveset beszélt: Chatterist és Adelinet
nézte, de főleg Chatterist, amint Adeline-nel beszél.



HATODIK FEJEZET  Tünetek


I.

Az én Melville kuzinom sohasem tud pontos lenni a dátumokban. Ez
legalább is sajnálatos, mert bizony érdekes volna tudni, hogy hány nap
kellett ahhoz, mig Chatterist intim beszélgetésben találta a
Tengerkisasszonnyal. A kölcsönkönyvtárból jött hazafelé, egy pár könyvet
vitt Miss Adelinenek, amit még aznap kért tőle. Azoknak az ösvényeknek
egyikén volt ez, melyek a sziklafal alatt huzódva, elragadó kilátást
nyujtanak Folkestonera és a tengerre. Chatteris egy alacsony, a
sziklafalba vágott kőpadon ült és előrehajolva egyenesen belenézett a
Tengerkisasszony arcába, aki tolószékében ült előtte. A Tengerkisasszony
beszélt, sajátságos mosollyal az arcán, ami még Melvillet is meglepte,
pedig sokféle mosolyát ismerte már. Parker egy kicsit messzebb állott,
egy magasabb sziklán.

Melville kuzinom odalépett és csatlakozott hozzájuk. A társalgás erre
megakadt. Chatteris visszahajolt, de ugy látszik, nem haragudott. A
könyvekre terelte a szót.

– Kinek viszi? – kérdezte.

– Miss Glendowernek, – mondta Melville.

– És miről szólnak? – kérdezte a Tengerkisasszony.

– A népesség szaporodásáról.

– No, ez nem az én témám, – mondta a Tengerkisasszony és Chatteris
mosolyogva intett, mintha értené a finom tréfát.

Kis szünet állott be.

– Mi van Hythe-szal? – kérdezte Melville.

– Még nem tudom, – mondta Chatteris és révetegen nézett maga elé.

– Szeptemberben lesznek az előtárgyalások.

– Meglesz egy hónap alatt, – bólintott Chatteris.

– Akkor szép kis dolgunk lesz.

– És én fogok választókat toborozni? – szólt közbe a Tengerkisasszony.

– Miss Waters – magyarázta Chatteris – azt mondta, hogy segédkezet akar
nyujtani nekünk.

– No, no, az kemény munka, Miss Waters, – mondta Melville.

– Nem baj! Nagyon érdekes lesz! És én szeretnék segiteni. Igazán
szeretnék segiteni – Mr. Chatterisnek.

– Ez bátoritás!

– Igen, körül fogok járni a tolószékben.

– Nagyon kedves lesz – mondta Chatteris.

– Mindenképen segiteni akarok, – szólt ujra a Tengerkisasszony!

– Hát ismeri már az ügyet? – kérdezte Melville.

A leány ránézett.

– Megkapta az utasitásokat?

– Ó, hiszen minden olyan könnyü! Kérni fogom az embereket, hogy
szavazzanak Mr. Chatterisra és intek a kezemmel és emlékeztetem őket az
igéretükre! Hát mi van abban?

– Igazán semmi, – mondta Chatteris. – Bár az egész ilyen egyszerüen
menne.

– Miféle emberek laknak errefelé? – kérdezte Melville.

– Igazán nem tudom, – mondta Chatteris. – Többnyire halászok. Azelőtt –
azt mondják – csempészettel foglalkoztak, de én nem igen hiszem.

– Hogyan! – kiáltott a Tengerkisasszony. – Hiszen csak öt héttel ezelőtt
magam láttam…

Hirtelen megállott és Melvillere nézett. Melville zavarba jött.

– Az ujságban, – tette hozzá aztán Melville ügyesen.

– Igen, az ujságban, – mondotta a Tengerkisasszony, megragadva a
mentőkötelet.

– Mit? – kérdezte Chatteris.

– Hogy itt csempésznek, – mondotta hirtelen a Tengerkisasszony, azután
hirtelen elhallgatott.

A kuzinomnak aztán egy adoma jutott eszébe. Erről Chatterisnek egy másik
– hiszen egy-egy választás valóságos melegágya az anekdotáknak. Most
értette csak meg kuzinom a helyzetet.

Chatteris és Melville aztán elbucsuztak és együtt mentek el. Hallgatagon
fordultak be az alléba.

Néhány percnyi csönd után Chatteris szólalt meg.

– Ki ez a Miss Waters? – kérdezte.

– A Buntingok vendége, – mondta szellemesen Melville.

– Ugy… Nagyon bájos teremtés.

– Nagyon.

– És érdekes. Betegsége kifejleszti egyéniségét. Olyan passziv valamivé
alakitja őt, mint egy festmény vagy… ilyenféle… képzeletbeli dolog.
Igen, képzeletbeli… Tudod, csak ül és mosolyog és felel a kérdésekre.
Aztán a szemei… érdekes szemei vannak. És mégis…

Melville nem felelt, nem esett neki jól a téma.

– Honnan hozta ez a Mrs. Bunting?

Kuzinomnak össze kellett magát szedni.

– Van valami, – mondotta – amiről Mrs. Bunting nem szeret beszélni.

– Mi lehet az?

– Valószinüleg nagyon egyszerü dolog – mondotta a kuzinom.

– Különös, Mrs. Bunting általában szeret beszélni.

Melville valamit motyogott.

– Igen, mindjárt éreztem, – mondotta egyszerre Chatteris.

– Mit?

– A titokzatosságot.

Chatteris már beszélő kedvében volt. Filozofálni kezdett. »Kétségtelen,
hogy csak illuzió az egész. A nők mind impresszionisták. Mi csak a
hatást érezzük. De hogy az hogyan jött létre – ez a Titokzatosság.«

Ezt nagyon érdekesnek találta.

– Nem tudod, mi baja van, Melville?

– Kinek?

– Miss Watersnek. Bunting azt mondja, hogy csak eltérés… nem nyomorék…

– Hát ő biztosan tudja.

– Igen, de… nem tudod te véletlenül, miben áll ez az eltérés?

– Ezt nem mondhatom meg – felelt Melville gondolkodva.

A tárgy kimeritve látszott. Most egy közös barátjukról csevegtek. Ezután
hosszabb időre elhallgattak. Végre Chatteris kezdte ujra.

– Asszonyos motivumok – mormogta.

– Micsoda?

– Az a korteskedés. Lehetetlen, hogy igazán érdeklődjék a Liberalizmus
Filantrópiája iránt. Egy lány!

– No, hiszen vannak különbségek. Természet dolga…

– Az igaz! Aztán valójában nincs is olyan nagy különbség a két nem
intellektuális élete közt… Ha te érdeklődhetsz, miért ne…

– Hát persze.

– Másrészt nem is az elvek a fontosak. A választás izgalmai is
érdekelhetik.

– Izgalmak!

– Az ember el nem tudja képzelni, mi minden érdekelheti az asszonyi
lelket!

Azután hallgattak.

– Ez a vizsgálóbiró-ösztön bennük, azt hiszem – mondta később Melville.

– Ez mindegyikökben megvan. A korteskedés érdekli őket. Minden nő szeret
olyan házba menni, ami nem az övé.

– Valóban – mondta Chatteris röviden és gondolkodóba esett.

Tizenkét órát ütött a Schorncliffe-kápolnában.

– Ejha! – mondta Chatteris és meggyorsitották lépteiket.

Adelinet papirjai között elfoglalva találták. Mikor beléptek,
szemrehányóan, de bizonyos Marcella-szerü megadással a hangjában,
emlékeztette őket az időre. Chatteris bő és megnyugtató magyarázatot
adott.

Melville előszedte a könyveket és magukra hagyta őket.


II.

Kis időre Chatteris visszatérése után Melville kuzinom és a
Tengerkisasszony együtt ültek a kert végébe nyiló kis félszigeten és
teljesen megfeledkezve Parkerről – aki tisztes távolban, egy kerti
széken horgolt – beszélgetésbe mélyedtek. Fred kiránduláson volt a
leányokkal (a Tengerkisasszony kérésére ment velük) Mrs. Bunting és
Adeline pedig diplomáciai ügyben Hythe-nél tettek látogatást.

Mr. Bunting halászni volt. Nem, mintha szerelmes lett volna ebbe a
halászatba, határozott jellemü kis emberke volt és egyszer már
elhatározta, hogy lunch után másfél órát halászni muszáj, egy rozoga
csónakban, amelyben három óra felé pontosan jelentkező tengeri
betegséget szokott kapni, ami már, ugy látszik, hozzátartozott a
természetéhez. Talán nem is tudott volna már ellenni enélkül.

Melville és a Tengerkisasszony egy sürü szikamur árnyékában ültek és
Melville-en az a diszkréten választékos, vakitóan fehér flanell-ruha
volt, amit akkoriban nagyon hordtak. Nagyon élénk volt ezen a délután.
Cigarettára gyujtott, miután valószinüleg előbb engedelmet kért rá. A
leány mintha ki akarta volna nyujtani a kezét.

– Talán?… – kérdezte Melville csodálkozva.

– Milyen érdekes – suttogta a Tengerkisasszony.

Melville futólag Parkerre nézett, aztán visszafordult.

– Ez egyike azoknak a dolgoknak, melyekért feljöttem – mondta a leány és
nézte a cigarettát.

Melville erre adott neki egyet.

Elfogadta és merengve vizsgálta.

– Odalent – szólt aztán – ez nincs… Elképzelheti, hogy a dohány
átnedvesedve jut csak hozzánk. Némelyek azért szivnak valamit odalent…
tengerészektől kapják… és rágni kell… De az utálatos.

Kezével egy elháritó mozdulatot tett és gondolatokba merült. A kuzinom a
cigaretta-dobozát pattogtatta. Azután előrehajolt és visszafojtott
lélegzettel nézte a leány első szippantásait.

– Igazán szeretném tudni, – szólt aztán – miért jött ide mégis?

A leány rámosolygott a kék füstgomoly mögül. »Nos, ezért« – mondta.

– És a frizura végett?

– És a ruhák végett.

Ujra mosolygott. – És mindezekért, – tette hozzá – mintha kárpótolni
akarná egy kicsit a férfit. A házra és kertre mutatott.

– Jól áll? – kérdezte aztán.

– Elragadóan, – felelt a kuzinom, gyönge sóhajjal a hangjában. – Hogy
izlik?

– Érdemes volt eljönni érte, – mondta a leány és a szemébe mosolygott.

– Hát igazán, csak ezért?…

– Ezért és hogy lássam, mily élet folyik idefönt. Nem elég ez?

Melville elmerengve nézte a cigaretta vörösen sziporkázó hamuját.

– Az élet, – mondotta – nemcsak ebből áll.

– Miből?

– Napsugár. Cigaretta-füst. Csevegés. Szépség.

– Hanem?

– Óh, maga tudja!

– Mit?

– Maga tudja! – mondta Melville és nem tudott ránézni.

– Dehogy tudom, – mondta a leány kis szünet mulva.

– Különben…

– Nos?

– Maga mondta Mrs. Buntingnak is… Hirtelen eszébe jutott, hogy talán nem
kellene erről beszélni, de most már késő volt.

– Nos?

– Hát a lélek…

A leány csak később felelt. – Melville – mondta ártatlanul – mi a lélek?

– A lélek – kezdte a kuzinom készségesen, de aztán megállt.

– A lélek, az – lélek – folytatta aztán és idegesen verte le a cigaretta
hamuját.

– A lélek – kezdte ujra és olyan ember tekintetével nézett a
Tengerkisasszonyra, aki valami roppant nehéz dolgot a kis ujja hegyére
akar állitani.

– Ha meggondoljuk – tette hozzá – kissé nehéz megmagyarázni…

– Olyannak, akinek nincs?

– Bárkinek – mondta a kuzinom idegesen.

Mélyen és intenziven gondolkodott.

– Különben – mondta aztán megkönnyebbülve – maga nagyon jól tudja, mi a
lélek.

– Dehogy tudom – szólt a leány.

– Ugyan, épen ugy tudja, mint én.

– Óh! az már lehet.

– Hiszen azért jött, hogy lelket szerezzen.

– Lehet, hogy lemondok róla… Hát mi van abban, ha nincs is valakinek…

– Hja persze! – És a kuzinom vállat vont. – Mégis, látja, a lélek, az
kell. Csak épen nehéz meghatározni, hogy mi az.

– Mindenkinek van lelke?

– Mindenkinek.

– Kivéve nekem?

– E… ezt nem tudom bizonyosan.

– Mrs. Buntingnak van?

– Kétségkivül.

– Mr. Buntingnak is?

– Mindenkinek.

– Miss Glendowernek?

– Hát persze, sok is.

A Tengerkisasszony merengett.

– Melville – kérdezte – mi az a »lelkek egyesülése?«

Melville utolsót szippantott cigarettájából, azután eldobta.

Szünet állott be. Melville minden erejét megfeszitette, hogy valami az
eszébe jusson. Érezte, hogy erre kellene valamit mondani, emlékezett is
mondásokra, amiket olvasott, de azok valahogy nem voltak idevalók.

A Tengerkisasszony segiteni akart rajta.

– Miss Glendower – és Mr. Chatteris – nem ez az?

Melville ránézett. – Bizonyára – mondta szárazon – ez valami olyanféle.

Tünődött. – Chatteris? – szólt aztán.

– Igen – bólintott a Tengerkisasszony.

– Beszéljünk Chatterisről?

A leány szótlanul, komolyan bólintott.

– Ha önnek jól esik, – mondta aztán, – akkor… beszéljünk.

– Gondoltam.

A leány nem felelt.

– Nos? – kérdezte Melville.

– Először – kezdte a leány és nem nézett rá, – néhány év előtt láttam
őt.

– Hol?

– A Keleti-tengeren, Tonga közelében.

– Tehát ezért – ezért jött ide?

– Igen.

Melville dühös gunynyal nevetett föl. Aztán egyszerre elcsöndesedett.
Elhatározta, hogy előkelően okos lesz.

– Nos, – mondotta könnyedén, – jópofáju gyerek az a Chatteris. Jó alakja
is van. Mégse értem…

Hirtelen nyersen fordult a lány felé.

– Ő nem látta magát?

– Nem.

Melville eltünődött.

– Nem tudom, minek jött ide, – szólt aztán kurtán. – Azt se értem mit
akar. Hát nem látja, hogy Miss Glendower már itt van?

– Miss Glendower?

– Ki más?

– Épen ez az, – mondotta a leány halkan és nyugodtan.

– És különben is maga… hogy jut az eszébe, hogy maga…

– Tudom, hogy esztelenség, – mondta a leány. – De mit árt az? Ez a
képzelet dolga.

– Az ő részéről?

– Hogy tudjam én azt? Ezt csak szeretném tudni.

Melville mereven ránézett.

– Tudja-e, – mondotta csöndesen, – hogy csuf játékot üz?

– Miért?

– Mert maga hallhatatlan – és sérthetetlen. Mert maga mindent megtehet,
amit akar, mi pedig nem. Itt vagyunk, ami rövid életünkkel,
nyomoruságos, kicsike lelkünk halvány fénye mellett, mely minden percben
kialhatik. Mig maga – – maga az elemekből jött közénk… hogy elrabolja…

– Az elemeknek jogaik vannak, – szólt a Tengerkisasszony egyszerüen. –
Azután: az elemek csak elemek. Ezt ne feledje el. De mit tudnak önök az
elemekről? Amit önök hisznek…

– Csak képzelődés? – kérdezte alig hallhatóan Melville.

– Csak képzelődés. Amit az önök tudósai tudnak…

– Nos?

– Csupa képzelődés. Csupa képzelődés.

Azután folytatta.

– És az életnek minden alkatrésze, az egész élet, amelyről azt hiszitek,
hogy átélitek, apró gondjaitok, ostoba hitetek, törpe napjaitok: mindez
káprázat, lenyügöző kábulás, melynek hatalmában vagytok. Nem szabad
mozdulnotok, le vagytok kötve, tehetetlenül a porba szoritva, süketen,
vakon, gyámoltalanul. És mi nézünk titeket.

– Hogyan? Minket?

– Igen, nézünk titeket és néha megirigyelünk. Nemcsak a száraz levegőt
és napfényt, a fák árnyékát és a virágillatot irigyeljük meg: hanem az
életet is, mely kezdődik és amelynek vége van… Azt irigyeljük, hogy
meghalni tudtok… De ti oly korlátoltak vagytok! Azt a kis időt, ami a
tietek, oly nyomoruságosan használjátok fel! Féltek azt tenni, ami édes
és szép, csak azt keresitek, valami érthetetlen makacssággal, ami ostoba
és kellemetlen. Odalent ültök a tenger partjain ostoba, formátlan
ruhákba burkolva… annyi ruhába… és széles, otromba cipőkbe… még azok is,
akiknek szép, rózsaszin lábacskái vannak, amit látni és csodálni
kellene. És beszéltek mindenfélét, ami unalmas és hiábavaló és nem
néztek egymásra és nem egymásról beszéltek – és azt hiszitek, igy kell
tenni. De miért? Miért hagyjátok elfolyni magatok mellől az életet?
Hiszen ennél az életnél a halál is szebb. Ostobán megállapitjátok, hogy
egyik dolog illetlen, a másik nem az; hogy egyik dolog a jó, a másik
rossz. Ez mind azért van, mert kábulatban vagytok, fojtó, egészségtelen
álmot alusztok. Ti kicsinyesek, ti végtelenül kicsinyesek! Láttam önt,
Melville ur, hogy dühöngött tegnap délután egy tintafolt miatt, mely a
kabátujjára esett.

– És ha igy van, – mondotta Melville, – miért mondja ezt meg nekem?

Egy ideig nem felelt.

– Miért mondja? – sürgette Melville.

Hallotta a ruha suhogását, amint feléje hajolt.

Egészen közel hajlott hozzá a leány. Halkan és melegen mondta, mint
valami titkot, melyet nehezen, de szivesen közlünk:

– Mert, – mondotta, – mert vannak ezeknél szebb álmok.


III.

Egy pillanatra ugy tünt fel Melvillenek, mintha valaki egészen más
beszélne hozzá, nem az a fürdőszékben ülő szeretetreméltó hölgy.
Megdöbbenve nézett a leányra. Az visszahajolt és messze elnézett: de
mikor ismét feléje fordult, megint reális és kézzelfogható volt.

– Miért ne tenném? – kérdezte. – Ha ugy akarom.

– Mit?

– Chatterisre gondolok.

– De vannak akadályok, – tünődött a férfi.

– Még nem az övé.

– De azzá lesz, – mondta Melville.

– S miért? – Ő nem erre való, Chatteris. Sohasem lehet az övé. Ha nem
aludna, meg kellene ezt értenie.

Melville hallgatott.

– A leány nem az igazi, – folytatta a Tengerkisasszony. – Hiuságok és
képzelődések tömege… Mindent a könyvekből szedett: még önmagát is. Mit
keres? Mire való neki a politika? A szegényekről beszél és azoknak a
helyzetéről. De mi az a Szegények Helyzete? Tülekedés a hitvány,
értéktelen létért, örökös félelem, mely a Vég képében marcangolja őket.
Aggódnak és remegnek, mert nem tudják, mennyire Álom az egész… És miért
törődik ő a Szegények Helyzetével? Ő is aluszik, a saját álmát alussza.
És tartalmat akar csak adni az álmainak: nem a részvét készteti őt. Jót
akar tenni, hogy megnyugtassa önmagát, hogy hála és áldások között
éljen. Az ő álma! Komoly dolgokról! Mintha árnyékok futnának árnyékok
után az álom alkonyatában… Hiuságok hiusága!

– De ő hisz benne!

– Igen, igyekszik hinni, hogy mindez valóság. De ő maga nem valóság.

– És Chatteris is…

– Ő nem hisz benne.

– De igen – most.

– Ezt nem merném mondani.

– Azt hiszem, félreérti őt, – mondotta Melville. – Ő olyan ember, aki
meghasonlott önmagával. Azt hiszem, mindnyájan ilyenek vagyunk. De ő
tenni akar valamit, valami igazit, amivel kiemelkedik…

– Igen, ködösen lát valamit.

– De jót akar, – mondotta Melville.

– Semmit sem akar. Csak gyanit már valamit…

– Valamit?

– Valamit, amit ön is gyanitani kezd már. Hogy vannak lehetetlen dolgok
és felfoghatatlan dolgok. Hogy ez az önök élete még nem minden. Hogy nem
érdemes komolyan venni – mert vannak szebb álmok.

Valami sajátságos zengés vibrált a hangjában: Melville nem tudott az
arcába nézni. – Én nem ismerem ezeket az álmokat, – szólt aztán,
összeszedve magát, – és nem tudom, mik azok. Bármint legyen is: mi a
saját életünket éljük. De ez különben is kitérés. Chatterisről
beszéltünk és arról, hogy miért jött érte? Miért jött ide, miért jön
onnan át mihozzánk?

– Mert mi jöhetünk, – mi halhatatlanok. S ha megtehetjük, hogy
megizleljük ezt az életet, mely kezdődik és véget ér, miért ne tennők?

– És Chatteris?

– Ő tetszik nekem.

Melvillenek óriási erőfeszitésébe került, hogy ki ne törjön. Igyekezett
azonban ugy nézni a dolgokat, mint valami kisebbszerü ügyet. – De ide
nézzen, – mondotta rekedten. – Mit tesz vele, ha megkapja őt? Végletekig
akarja vinni ezt a játékot? Hiszen csak nem arra gondol… hogy… földi
értelemben… nejévé lesz?

A Tengerkisasszony hangosan, csengően nevetett.

– Miért ne? – kérdezte.

– És tolószékben jár vele… Nem, nem, erre nem gondol komolyan. Mire
gondol hát?

Szemébe nézett és mintha mély örvény nyilt volna meg előtte. E mélység
fenekén zöld és bibor homály gomolygott. A leány mosolyogva nézett rá.

– Nem – mondotta csöndesen – nem fogok hozzámenni és nem fogok
tolószékben járni utána, és öregedni, mint a földi asszonyok. Ti nagyon
gyorsan égtek és fellángoltok – és meghaltok! Micsoda élet a tiétek?
Betegség és megöregedés. Nem, még a szerelemért sem kellene nekem.
Hanem… hanem…

Hangja duruzsoló suttogásba folyt: »Vannak szebb álmok!«

– Miféle álmok? – kiáltott Melville. – Mire gondol?… És ki vagy te… aki
idejöttél… és asszonynak mondottad magad… és suttogsz… és suttogsz… ami
életünkről… amelyből nincs menekülés…

– De van! – mondta a Tenger Leánya. – Van menekülés – némelyek,
kiválasztottak részére. Ha az egész élet egyetlen percbe folyik össze…

És most megállt. Sohasem lehetett megtudni, mi lesz akkor, ha az egész
élet egyetlen percben összefoly. Nem fejezte be mondatát, felütötte
fejét és a ház felé nézett.

– Dóris! – Dóris! Do–ó–ris! Itt vagy? – kiabált Mrs. Bunting, amint
lihegve, kipirultan szaladt feléjük. Melville egyszerre kijózanodott.
Mintha álomból ébredne, megrázkódott és nagyot lélegzett.

A Tengerkisasszonyra nézett. Nem tudta elképzelni, hogy igazán ő mondta
azokat a dolgokat.

Igazán hallotta ő mindezt, vagy csak hallucinált?

Hirtelen fölriadt. – Hol van a cigarettája? – kérdezte a leánytól.

De a cigaretta rég hamu volt.

– És miről beszéltek olyan sokáig? – kérdezte Mrs. Bunting, anyai
jóindulattal támasztva kezét a Melville széktámlájára.

– Óh – mondta Melville és hirtelen felállt, elkényszeredett mosolylyal.
– Miről is beszéltünk?

– No, képzelem, összevissza mindenről – nevetett Mrs. Bunting. És
barátságosan, biztatóan mosolygott Melvillere.

Melville ezt nem értette és csodálkozva nézett Mrs. Buntingre. Aztán
mélyen föllélegzett. Most mind a hárman nevettek. Mrs. Bunting leült és
majdnem hangosan mondta maga elé: »Mintha nem tudnám.«


IV.

Ezután a beszélgetés után Melvillet sajátságos kétségek gyötörték. Első
sorban azon tünődött, igazán megtörtént-e, megtörténhetett-e az a
beszélgetés és ha igen, vajjon nem az ő emlékezetében zavarodott-e össze
ilyen lehetetlen módon?

A Tengerkisasszony legcsekélyebb célzást sem tett a történtekről. Ugy
viselkedett, mint azelőtt. És mindezekhez még uj kétségek is járultak. A
Tengerkisasszony tehát, igy elmélkedett magában, Chatteris miatt jött
ebbe a földi világba.

És ezután?

Eddig sohasem gondolt még arra, mi történnék, ha Chatteris elhagyná a
Buntingokat. De ime, most hallhatta, hogy vannak más álmok, van más lét
valahol. – És Chatterisnek oda kell menni! Igy mondta a leány! Melville
emlékezetében egyszerre vakitó világitásban jelent meg egy kép, amit
valamikor látott s amelyen mély vizeken keresztül, lefelé suhannak egy
férfi és egy hableány. Lehetséges… lehetséges volna ez… a
tizenkilencedik század alkonyán?… Pedig a Tengerkisasszony kétségkivül
igy gondolta.

És mit tegyen? Feltétlenül várja be, mig ez bekövetkezik?

Szegény Melvillet egészen öreggé tették ezek a dolgok. Egészen
megvadulva lézengett a Sandgatte Riviera körül, igyekezvén alkalmat
találni, hogy négyszemközt beszéljen a Tengerkisasszonynyal és
megszabaduljon kétségeitől, megtudva, mi volt igaz és mi volt álom az ő
beszélgetésükben. Soha sem volt még ekkora zavarban. Még Mrs. Bunting is
észrevette ezt az állapotát. Erre aztán Melville elhatározta, hogy
kirántja magát mindezekből és azonnal feljön Londonba. A
Tengerkisasszony szerencsés utat kivánt neki, Mrs. Bunting jelenlétében,
mintha soha semmi sem történt volna közöttük.

Érthető Melville zavara. Ezt még fokozta Mrs. Bunting kissé tapintatlan
célzása.

Mrs. Bunting szenvedélyes házasságkötő volt. Hogy a szegény Melvilleből
és a titokzatos, halfarku, halhatatlan leányból egy párt csinál: a világ
legtermészetesebb gondolatának tünt előtte.

Valami apropos alkalmával mondta Melvillenek: »No, most még van alkalma,
Mr. Melville!«

– Alkalmam?! – kiáltott Melville, igyekezvén meg nem érteni jóakaróját.

– Most csak egyedül van még – folytatta a derék asszonyság – de ha
visszamegyünk Londonba, olyan udvara lesz, hogy sok.

Melville erre valami kitéréssel felelt, maga sem tudta tán, mivel.

Augusztus közepén Melville visszatért Londonba.

A Tengerkisasszony szavai, azok a »szebb álmok«, még soká jártak eszében
és teljesen megzavarták.


V.

A klubba se járhatott, épen rendezés volt: furtak, faragtak, suroltak.
Egy délután mégis fönnjárt és Chatteris-szel találkozott.

Csodálkoztak és egyik se örült a másiknak tulságosan. Chatteris mégis
leült Melville mellé és egy cigarettát kért. Egyszerre bizalmas hangba
csapott át.

– Talán nem is lépek föl.

– Micsoda?

– Nem vállalnád te a jelöltséget?

– Már mint én? Mi jut eszedbe? Nekem való az ilyesmi?

– Hát nekem való?

– Na hallod, kicsit későn jut az eszedbe. Hiszen már mindenki lázas
munkában van érted. Miss Glendower…

– Tudom – vágott közbe Chatteris.

– Nos?

– Mégse akarok fellépni. Azért jöttem ide. Választás, haladás, közös
jólét, közérdek – mindez csöppet sem érdekel engem. Legalább – legalább
most nem.

Még beszéltek egy ideig erről, majd Melville gondolatai rátértek a
Tengerkisasszonyra is. Szükségét érezte annak, hogy egyszer nyiltan
beszéljen Chatteris-szel, de most sem volt hozzá elég bátorsága. Gondolt
a »szebb álmokra« és hosszan, komoran eltünődött. Azután fölriadt,
fázósan körülnézett, megnézte, hány óra van és elment.



HETEDIK FEJEZET  A válság

A válság ezután egy hétre állott be. Melville, telegrammot kapott
Sandgate-ből, Mrs. Buntingtól.

– Jőjj le azonnal. Sürgős. – Igy szólt az üzenet. Kuzinom az első
vonattal indult és még délelőtt Sandgateban volt.

Azt mondták neki, hogy Mrs. Bunting odafönt van Miss Glendowernél és
kérték őt, hogy várjon, mig magára hagyhatja a kisasszonyt.

– Miss Glendower talán beteg? – kérdezte Melville.

– Bizony, Sir – mondotta a szobalány és nyilvánvalóan további kérdésekre
várt.

– Hol vannak a többiek? – kérdezte Melville óvatosan.

– A három kisasszony Hythe-höz ment – mondta a leány, jelentősen
kihagyva a Tengerkisasszonyt. Melville érezte, hogy jobb, ha nem
kérdezősködik Miss Waterre. Ez a felfordulás a házban rosszat
gyanittatott vele.

Egy percig a szobában álldogált, aztán kiment a verandára. Ekkor Bunting
Fred közeledett feléje.

– Halló! – kiáltott feléje. – Hát téged is idehivtak?

Melville szótlanul bólintott.

– Tyüh, mik vannak itt – mondta Fred és kivette a pipáját.

– Hol van Miss Waters?

– Elment.

– Vissza?

– Fenét! A Lummidge-Hotelbe. A komornájával együtt!

– De…

– Hja, a mamával összeveszett.

– Miért?

– Harryért.

Melville rábámult.

– Egyszerre kitört – mondta Fred.

– Mi tört ki?

– A veszekedés, Harryval is.

– Miss Waters miatt?

– Az. Meg egyebek miatt is. Harry azt mondta, hogy nem lesz választás,
hogy ő nem akar semmit. Abbahagyta az egészet. Adelinenek nem szólt, de
az kezdte már észrevenni. Kérdezősködött. Másnap – Harry elmegy. London.
Adeline bámul. Három napi csönd. – Aztán – irt neki…

– Miss Watersről is irt?

– Hogy miről irt, azt biz én nem tudom. Nem hiszem, hogy emlitette a
nevét, de biztosan lehetett azért tudni, kiről beszél.

Mikor aztán a levél jött, elpattantak a szálak. Addig Adeline egyre csak
leveleket irt hozzá, aztán eltépte őket. Mindenki kék meg zöld volt,
csak ez a Miss Waters nem. Ő mindig jó szinben van, egészségére váljék.

– Tehát Miss Glendower?…

– Nem, a mama kezdte. Nagyon egyenesen csinálta… hiszen a mama ért az
ilyesmihez… A kis Miss Waters nem tagadott. Azt mondta, ő nem tehet róla
és hogy Chatteris épen ugy az övé, mint Adeline-é. Én hallottam. Csinos
kis dolgok, mi? És ha meggondoljuk, hogy el voltak jegyezve! Na, aztán a
mama megmondta neki:

– Ön megcsalt engem, Miss Waters – igen, megcsalt! Én hallottam, igy
mondta.

– És azután?

– Na, aztán kidobtuk.

– És Miss Waters elment?

– Még pedig elsőosztályu kocsiban, szobalánynyal, skatulyákkal, egészen
felszerelve. Mint egy tökéletes hölgy… Sohasem hittem volna, ha nem
látom saját szemeimmel.

– És Chatteris megtudta már?…

– Hogy Miss Waters hableány? – Nem hiszem. A papa meg akarta neki
mondani. Persze egy kicsit zavarba volt és ötölni-hatolni kezdett. Erre
Chatteris közbevágott: »Nem akarok semmit se tudni róla!« – kiáltott.
Hát erre a papa elment és helyette Mrs. Bunting jelent meg. Ő is
elmondta, hogy Mrs. Waters távozott. Elküldték, el kellett küldeniök. De
Chatteris-szel még mindig baj van. Segitsen hát Melville.

Melville tünődött. A probléma egyre nehezebbnek tünt fel szemében.
Először is, nem volt bizonyos, hogy Adeline visszafogadja-e kegyeibe
vőlegényét, másrészt az meg bizonyos volt, hogy a Tengerkisasszony nem
fogja kiengedni karmai közül a férfit. Most látta csak, hogy az
elemekkel indul a csatába. Először Adeline-nel beszélt. A leány sápadt
volt és arcán fájdalom tükröződött vissza. Nem is tagadta, hogy
rettenetes volt megtudnia, mit érez vőlegénye a – másik iránt.

– És kegyed – kegyed visszafogadná?

– Hogy mondhassam ezt meg, Mr. Melville? Hiszen még azt se mondja ő
világosan, hogy vissza akar jönni. Vannak perceim – folytatta a leány –
mikor ugy tünik, hogy egész szerelmem meghalt. Ugy látszik, soha sem
szerettem őt. És mégis… ha arra gondolok, mi lehetett volna belőle…

Egyszerre a hableányról kezdett beszélni.

– Kicsoda ez a nő? Hogyan történhetett, hogy közéje és az élet közé
állhatott? Mi van rajta különös? És hogyan versenyezhetnék én vele?
Hiszen Harry nem ismeri a saját lelkét.

– Kegyed nagyon méltóságteljes. Kegyed erőltetett, tartózkodó. Az élet –
olyan embereknek, mint Chatteris – valami más, mint nekünk. Van benne
valami, amitől keményebbnek érzi az életet, mint mi. Lázadozik az élet
ellen. A kötelességét ugyan elég jól tudja… És kegyed… Nem szabad rossz
néven vennie, Miss Glendower, amit mondok… de talán nem tudom magam
kifejezni…

– Folytassa, – mondta Adeline – folytassa.

– Kegyed tulságosan emlékeztette őt a kötelességeire.

– Bizonyára, mit tehettem egyebet.

– Beszéltem vele Londonban és akkor még azt gondoltam, hogy nincs igaza.
De azóta sok mindenféle járt a fejemben és többek közt még az is, hogy
talán kegyednek nincs igaza. Legalább némely tekintetben.

– Kérem, ne törődjék a büszkeségemmel. Folytassa.

– Látja, kérem, kegyed nagyon világosan határozza meg a dolgok értékét.
Világosan megmondta neki, hogy mit vár el tőle. Mintha házat épitett
volna neki, örök időkre, amiben laknia kell. Hogy most ahhoz a lányhoz
szegődött, ez ugy jön, mintha elhagyná ezt a házat, amely nagyon szép,
nagyon előkelő ugyan, – de nagyon kiszámitott, nagyon is körülfalazott
az ő lelkének. Az a lány – természetes. Olyan, mint a kék, tiszta
levegő, mint a madár, mint a végtelenbe nyiló tengeröböl. Ez ő, ez lesz
ő Harrynak: – a nagy Kivülvalóság… Kegyed… kegyedben mások vannak…

– Miss Glendower, – mondta Melville hirtelen – hiszi-e kegyed, hogy
Harry elvehetné azt a – azt a leányt, aki közénk jött?

– Hogyne vehetné el?

– Amit kegyed nem ért – amit egyikünk se érthet meg – az a körülmény,
hogy ez a leány máshonnan jött…

– A tengerből…

– Más vizekről. És azt suttogta, hogy ő csak árnyék, ködös, valótlan,
bizonytalan lény… varázslatos jelenség…

– De –

– És azt suttogja: »Vannak szebb álmok«.

A leány megdöbbenve nézett rá.

– Álmokról beszélt, szebb álmokról és az ő suttogása…

– Nos?

– Nem tudom megmagyarázni, milyen az ő suttogása. Valami – valami, ami
kiragadja az embert a köznapi élet nyugalmából…

– Mire gondol hát? Mitől tart?

– Ez a lény egy hableány, az álmok és vágyak testetöltött káprázata: az
őrületes vágyak igéző őrülete… Magával fogja vinni őt…

Megállt.

– Hová? – kérdezte a leány suttogva.

– A mélységbe!

– És akkor sohasem tér vissza mihozzánk…

– Akarja-e, hogy visszatérjen? – kérdezte Melville.

– Nem tudom.

– Akarja?

– Ugy érzem, mintha eddig nem akartam volna…

– És most?

– Igen… De – ha nem jön vissza?

– De vissza fog térni…

– Mondja meg neki, – mondta Adeline, egészen egyszerüen, minden póz
nélkül, – mondja meg neki, hogy jőjjön vissza hozzám. Rajtam kivül nem
talál semmit a világon, amiért… Mondja neki, hogy térjen vissza hozzám…

– És –?

– Mondja neki ezt.

– Megbocsát neki?

– Nem! De akarom őt! Vágyom utána! Ha erre nem jön vissza: akkor semmi
sem használ. Ha erre nem jön vissza: – (megáll egy pillanatra): – akkor
nem akarom őt! Akkor nem az enyém – akkor elmehet!

Most Chatteris-szel kellett még beszélni. A parton találkozott vele.

A töltés lejtője felé fordultak. Néhány perc mulva a strand, a hotelek,
az ivlámpák fénye, a fecsegő nyaralóközönség, mintha sohasem létezett
volna. Csak valami távoli, kapkodó zene ütemei hallatszottak. Messze,
kint a tengeren, apró, vörös tüzek hunyorogtak. A fák között voltak: a
két ember leült egy kőpadra és hallgatagon élvezték a csendet.

– Láttad Miss Glendowert? – szólt végre Chatteris.

– Láttam.

– Beszéltél vele? – Valószinüleg… Mi a véleményed róla?

Szivarja felvillant a sötétben, mig Melville azon tünődött, mit
feleljen.

– Látod, – kezdte végre, – sohase hittem volna… Azelőtt sohasem találtam
őt különösen vonzónak. Csinos, az volt, tudod, de – nem megnyerő. Hanem
most – most megváltozott. Most káprázatos.

– Az, – bólintott Chatteris és lassan verte le a szivarja hamuját. – Én
mindig tudtam. Te – te csak most kezded látni. Esküszöm neked, ő a
legtisztább, legegyenesebb, legnemesebb emberi lény, akivel találkoztam
eddig. Oly erős hite van, oly szépen, egyszerüen tud cselekedni – –
valami királynői egyéniség és jóakarat van benne…

– Azt akarja, hogy menj vissza hozzá, – bökte ki Melville egészen
akaratlanul.

– Tudom, – mondta Chatteris nyugodtan. – Meg is irta ezt… Oly tökéletes,
egyszerü méltósággal tette. Nem küzködik, nem jajgat ő értem, mint a
közönséges nők tennék… Nem verekszik és nem mondja nekem, hogy
megsértettem és mindennek vége… és nem mondja, hogy az isten szerelmére,
jöjj vissza! Ő egyenesen és nyiltan ir. Azt hiszem, Melville, csak most
ismertem meg őt igazán… Azelőtt, – azelőtt nem láttam, micsoda lelke
van…

Elgondolkodott. A szivar tüze elbágyadt, majd kialudt.

– Hát visszamész?

– Hogy visszamegyek-e? Igen!

– Természetesen, – ismételte, – visszamegyek. Nem az én hibám, hogy
mindez a zavar felkavarodott, hangulataim voltak – mindenféle járt a
fejemben. De ha egyedül hagytak volna… Belekényszeritettek engem ebbe az
állapotba…

– Mi ez? – kérdezte mintegy maga elé, – miért kellett – ennek a lénynek
– az én életembe jönni –? Mi van rajta, vagy mi vett erőt én rajtam,
hogy ennyire jutottam? Melville, a helyzet nem oly borzasztó, mint az én
lelki zavarodásom. Ő elragadott engem – a képzeletemnél fogva. Hogyan?
Fogalmam sincs róla.

– Ő szép – mondta Melville.

– Bizonyára, szép. De Adeline is az.

– Adeline nagyon szép. Nem vagyok vak, Chatteris. Másféleképen szép.

– De ez csak neve a hatásnak. Miért szép ő?

Melville vállat vont.

– Nem mindenkinek szép, Melville. Mások nem ugy látják, mint – mint én.

– De végre is! – kiáltott fel hirtelen Chatteris, – mire jó az, ha ugy
beszélünk? Nagyon eltértem a tárgytól. Nem akarom igazolni magam.
Választanom kell az élet, Adeline – és a Tengerkisasszony között…

– Aki a halál.

– Honnan tudjam, hogy a halál?

– De hiszen azt mondtad, hogy már választottál!

– Mondtam.

Emlékezni próbált.

– Igen, – tette hozzá. – Mondtam. Holnap reggel meglátogatom Miss
Glendowert.

– A kocka el van vetve, – mondotta, – az itélet megtörtént. Csak az
lehetek, aki vagyok. Férfi vagyok és utam van. Itt a Vágy, a világ fénye
és lángja – világitó-torony a pusztaságban. Hadd égjen, hadd égjen!
Közel futott el mellette az ut – és elkerülte. Választottam. Férfi
vagyok, ember vagyok, itt kell élnem és meghalnom, az Idő és Tér
terhével vállamon! Álmom volt – de látod, már magamhoz tértem. Hadd
égjen a láng! Nem kell már! Választottam!… Lemondás, – igen, lemondás!
Hiszen ez az élet. Vágyaink vannak, hogy megtagadjuk őket, érzékeink
vannak, hogy megöljük őket. Csak a magunk életét élhetjük. Miért legyek
én kivétel? Nekem Ő a gonosz. Nekem Ő a halál.



NYOLCADIK FEJEZET  A diadalmas holdfény

Hogy közvetlenül ezután mi történt, azt lehetetlen elmondani.
Összeszedtem mindazt, amit Melville elmondott nekem, leirtam és
felolvastam neki. Ő azt mondta, minden ugy volt, ahogy leirtam: ezeket
és ezeket mondta ő és ezeket és ezeket Chatteris.

A két ember visszament a Metropol-szállóba, ahol egy erős kézszoritással
bucsuztak el. A kapuban élénk, ragyogó világosság volt. Chatteris
egyenesen a lépcső felé indult, ugy gondolja Melville, bár nem egészen
bizonyos benne. Ekkor már nagyon nyugtalanitotta Melvillet az a
sajátságos mellékgondolat, ami utközben ütött hozzá, váratlanul. Mély
elmélkedésekbe merülve, lassan indult meg. Később, mikor a tények
nyilvánosságra jutottak, mégegyszer végig ment a part hosszában, a
Metropole előtt és jól megnézte a Lummidge-hotelt is, ahol a
Tengerkisasszony volt megszállva. De azon semmi különös látnivaló nem
volt. És itt Melville elbeszélése megszakad.

Ezzel a körülményekhez képest, befejezést nyerne az én szerepem is.

Chatteris felkereste a Tengerkisasszonyt. Senkisem lehetett tanuja a
találkozásuknak, csak Parker, talán – de Parker néma, mint a sir. A
portás csak annyit mond:

– Egy szót se hallottam. Csak ugy suttogtak.

És azután – –

Tiz perccel mulhatott egy óra, mikor Parker, méltóságteljesen, mint
mindig, lejött és a fürdőkocsit kérte.

– Elhoztam, – mondja a portás nekem. Aztán jelentősen, hogy egész
terjedelmében felfoghassam, hozzátette: – De nem használták!

– Nem használták?!

– Nem. Az ur kocsiban vitte el.

– És el?

– És el!

A portás nagyon nehézkesen irja le a Tengerkisasszonyt. Ugy látszik,
hosszu köpenyt viselt és olyan volt, »mint egy szobor.« De élt. Egyik
keze szabadon lelógott és a haja is kibontva lebegett, mint egy csomó
arany. Az ur pedig ment egyenesen. A lány egyik kezével a haját fogta,
igen, igen, a haját fogta neki, az ujjai belemélyedtek a hajába…

– És nevetett rám. Bugyborékolva nevetett.

– Az ur nevetett? – kérdeztem.

– Hogy nevetett-e? Az az ur? Micsoda gondolat! Nem!

A történet tehát odakint végződik a Lummidge-szálloda meleg, barátságos
lámpái előtt.

A töltés egyik hajlásában kis pavillon áll, ahol a katonazene szokott
játszani a téli szezon idején. E pavillon előtt lábnyomokat találtak,
melyek le, a part felé huzódnak. Erre haladtak el tehát, sietve el, a mi
életünkből az ismeretlen homálya felé.

Mentek, a holdfényben, fehéren, ragyogóan, egymáshoz simulva: a leány
haja ráhullt a férfi homlokára. És a leány mosolygott rá és suttogott
neki. Egy pillanatra rájuk esett a lámpafény, amint elhaladtak előtte:
azután bezárultak mögöttük az árnyak. Holdfényben keresztezték az alsó
utat, ahol kisértetiesen rezegnek a fák árnyai, le az árnytalan, ragyogó
tengerpart elnyuló szőnyegéig. Senki se látta őket, senkisem mondhatja
meg, vajjon visszafordult-e mégegyszer a férfi, mielőtt beléfolyt a
foszforeszkáló fényözönbe.

Az égen egyetlen csillag ragyogott és a lemenő hold. A tenger sötétlő
tükre itt és ott foszforosan villant meg olykor: odakint, a távolban,
ragyogó sárga pontokként égtek a hajólámpák. Keletről vöröses világosság
kezdett ködleni; a nyugati égen valami reszkető fénysáv villant elő a
láthatár alól, eltünt és ujból megjelent.

Látom a lámpás csodálkozó, kérdező fénypontját, amint halványan és
lihegve belevész az éj titokzatos, ünnepélyes mélységeibe.



Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Őrgróf, nagy cim Angliában.]

[Footnote 2: Tengerviz kisasszony.]




*** End of this LibraryBlog Digital Book "Tengerkisasszony: Vázlat, holdfényben" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.