Title: Kritikai dolgozatok, 1854-1861
Author: Gyulai, Pál
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Kritikai dolgozatok, 1854-1861" ***

This book is indexed by ISYS Web Indexing system to allow the reader find any word or number within the document.

1854-1861 ***


KRITIKAI DOLGOZATOK

GYULAI PÁLTÓL

A MAGYAR

TUDOMÁNYOS AKADÉMIA

KÖNYVKIADÓ VÁLLALATA

UJ FOLYAM, LXXVI. KÖTET.

1908–1910. CYCLUS

GYULAI PÁL

KRITIKAI DOLGOZATOK

AZ 1908-DIK ÉVI ILLETMÉNY NEGYEDIK KÖTETE

GYULAI PÁL

KRITIKAI DOLGOZATOK

1854–1861

BUDAPEST

KIADJA A MAGYAR TUDOMÁNYOS AKADÉMIA

1908

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.



TARTALOM.

  Petőfi Sándor és a lyrai költészet (Uj Magyar Múzeum 1854)  1
  Szépirodalmi Szemle (Bpesti Hirlap 1855)  69
  Polemikus levelek (Pesti Napló 1857)  241
  Irónőink (Pesti Napló 1858)  272
  Adalék népköltészetünkhöz (Bpesti Szemle 1860)  308
  Néhány szó a kritikáról (Szépirodalmi Figyelő 1861)  346
  Megint a kritikáról (Szépirodalmi Figyelő 1861)  364



PETŐFI SÁNDOR ÉS LYRAI KÖLTÉSZETÜNK.

Az a fiatal költő, ki első felléptével egyszerre a közönség kegyencze
lőn, s hat rövid év alatt irodalmunkban eddig hallatlan hatást idézett
elő, nincs többé a magyar írók sorában. Minden adatot összevetve
biztosan állíthatni, hogy ő már az irodalom-történet személye, a magyar
irodalomtörténeté, mely tulajdonképen még nincs megirva.

Másutt kevésbbé jeles költő is, mint a minő Petőfi volt, nagy figyelem
tárgya. A legapróbb részletekig terjedő életrajza készül meg s műveinek
széptani méltatása gyakran felmerül az irodalmi kérdések közt. S míg a
közönség előtt mint jellem és költő egyaránt illő világításban áll,
addig a történetiró nem csak kész adatokat talál róla, hanem
többé-kevésbbé kifejlett nézeteket is.

Ime az ok, mi arra készt, hogy közzé tegyem töredékes jegyzeteimet,
melyeket Petőfi életéről, műveiről s lyrai költészetünkben még
folytonosan tartó hatásáról összeírtam.

Hiányos kisérlet ez, oly mű, mely több okból sem kimerítő életrajz, sem
valóságos széptani elmélet nem akar lenni, s nem is lehet. Akár eszmék,
akár külalak tekintetében nincsenek nagy igényei, azonban a közönség úgy
hiszem érdekkel fogja olvasni egyik nagy költője regényes
élettörténetének legnevezetesb korszakát; a történetíró néhány oly adat
birtokába jut, melyek könnyen feledékenységbe mehetnek s talán
eszmecserére nyujtok alkalmat oly nézeteket pendítve meg, melyeket jelen
irodalmi körülményeink közt nem lehet eléggé vitatnunk.

Néhány czikkben életrajzát fogom adni az 1847-ik év végeig. Olykor
részletekbe bocsátkozom, mindenütt kisérve jelleme és költészete
fejlődését, mennyire hiányos adataim engedik. Szólani fogok műveiről és
az irodalmi viszonyokról, melyek közt föllépett és hatott. Végül azon
kórjeleket érintem, melyek mint az általa alapított iskola torzításai
mutatkoznak lyrai költészetünkön.

Sokan talán mondani fogják, hogy eszményi személyt alakítottam belőle;
mások, hogy igazságtalan szigorral itéltem róla. Vádak, melyeket csak a
legszárazabb biographus kerülhet el s melyek ellen tudni fogom magamat
védeni. Legyen szabad még annyit bevallanom, hogy semminemű rokon- vagy
ellenszenv nem vezetett s igyekeztem elfogulatlan szempontra emelkedni,
a mennyiben lehet, sőt kell, oly kort illetőleg, melyben még úgy szólva
benne élünk.

De legyenek bár itéleteim, széptani nézeteim hibásak, adataimnak értéke
van, mert azokat gondos utánjárással szedtem össze, itélettel válogattam
meg s mindegyiket hiteles forrásig tudom visszavinni.


I.

Petőfi Sándor Kiskőrösön 1823 január 1-én született. Atyja mészáros
volt, ki úgy látszik Magyarország felső vidékéről költözött az alföldi
síkra, s mindvégig megtartá _Petrovics_ családnevét. A jámbor férfiu,
noha többnemű szerencsétlenségek következtében nagyon elszegényült,
mindent megtőn, hogy fiának némi nevelést adhasson. Elébb az aszódi,
majd a szentlőrinczi evang. gymnasiumba küldötte; később Selmeczre az
ottani evangelikus lyceumba.

A tüzes és makacs ifjoncz, lelkéből megutálta az iskolai életet.
Nyugtalan természete és függetlenségi vágya, mi egész életén átvonul,
korán a nagy világba sodorta. Selmeczről Pestre szökött. Tetszett neki a
fővárosi élet s űzte az első ifjuság könnyelmű kalandjait. Legboldogabb
estvéje volt, ha a szinházba beszökhetett. A szinészet iránt már
gyermeksége óta nagy hajlammal viseltetett. Már tanuló korában Selmeczen
is szinészkedett s épen az vonta maga után kiutasíttatását az iskolából.
Részint ez okból, részint mert nagy nyomorban élt s nem mert haza menni,
beszegődött a szinházhoz.

A szinészek ruháit hordta fel esténként és előadás alatt székeket,
asztalokat rakott ki a szinpadra. Vidor utczagyerekéletet élt. Bolondja
volt a csinyeknek és tréfáknak. Néha rossz czimborák közé is keveredett,
a nélkül, hogy megromoljék. Épen mint Shakespeare, kiről életírói
hasonlót beszélnek.

Mindketten korán tusára szállottak az élettel és önmagokkal s diadallal
emelkedtek ki belőle. Fenékig kiüríték a szenvedélyek poharát s mély
pillantást vethettek az emberi szívbe. Rakonczátlanságban tört ki bennök
a genius első mozzanata, lábbal tapodták a hétköznapi erkölcsök- és
kötelességeket, mert óriási tetterejük még nem találta meg körét és
sejtelmök nagy és új pálya körül borongott.

Shakespeare a világ első drámaköltője lőn; Petőfi a legnagyobb magyar
lyrai költő. Ifjusági élményeik nélkül talán egyik sem válik azzá, mert
legnagyobb költői tanulmánynak mindig az élet marad, szenvedés, tévely
és csalódások árán.

Szerencsés ki győzelmesen állva meg fölöttök, a költői lelkesedés
számára zsákmányolhatja ki.

Petőfi még ekkor nagyon ifju volt, alig 14 éves. Csak küszöbén állott
élete viharos korszakának. Atyja, ki meghallá, hol barangol, Pestre jött
s erővel vitte haza, s mivel útközben többször vissza akart szökni,
szigoruan bánt vele. Anyja, szeretete egész szenvedélyességével ölelte
körül. Innen költeményeiben iránta a leggyöngédebb fiui szeretet, mit
valaha költő énekelt. Semmi negédlés (affectatio), költői szeszély, mibe
Petőfi néha belé esik. Igaz mély gyermeteg érzés. Minden gondolatnak
egy-egy jelenet felel meg, mi az életben megtörtént.

Atyját rendesen humoros alakként tünteti föl, ki nem sokat ad arra, hogy
fia költő, haragszik reá csinyeiért s csak nagy későre békül ki vele. A
háttérben mindig ott áll anyja szelid arcza, kinek csak könnyei és
csókjai vannak számára.

Mindvégig szerette szülőit s míg költeményeiben örökíti, kedvezőbb
körülményei közt ápolja és segélylyel fordul hozzájok. Atyjára később
büszke is lesz és egyik szép költeményét írja róla. Atyja és anyja
nemsokára egymásután haltak meg 1849-ben. Egy szép elégiában siratja meg
őket – kevéssel saját halála előtt.

Petőfi keveset időzött az atyai háznál, atyja minden áron embert akart
belőle alkotni, lelkészt, ügyvédet, mérnököt, hivatalbelit. A fiunak
egyikhez sem volt kedve, tulajdonképen semmihez sem volt, de azt érezte,
hogy lesz belőle valami. Szülői Sopronmegyébe küldék egy rokonukhoz,
honnan az iskolai év kezdetével a soproni lyceumba volt belépendő.

Sopronba érkezve egyenesen a laktanyának tartott s katonának csapott föl
(1839). Tudós katonának gúnyolták, mert verseket írt s néha olvasgatott.
A tanulók jól ismerték, sokszor bepillantott az iskolába. Ekkor kötött
futó ismeretséget, mely később barátsággá erősödött, Pákh Alberttel, ki
lyceumi tanuló volt. Ő beszéli róla, mint firkálta be az őrállomás
melletti faköpenyegeket versekkel, s midőn egy hideg éjjel az őrhelyen
kérdé tőle: «Mit csinál?» mily komoly pathosszal felelte: «Verset».

Még selmeczi tanuló korában kezdett verset írni. Senki sem tagadta meg
tőle, hogy társai közt legjobb verset ír, csak tanítója. Egy alkalommal,
midőn versét felolvasta, tanítója kételkedett, mintha ő írta volna.
Dühbe jött, új feladatot kért s tanítója szemei előtt megirta. Oly
vonások a gyermek életéből, melyek a költő irodalmi pályáján
ismétlődnek. Midőn föllépett, csak egyetlen egy kritikus, ki maga igen
rossz verseket írt, nem hitte, hogy jó költő s ki volt a vélemények
irányában mindvégig makacsabb, szenvedélyesebb, mint Petőfi?

A katonaságra csakhamar reá unt. Könnyelműség- és politikai rajongásból
lőn katona. Irtózott az iskolai élettől, családi körülményei is nyomták,
s azt hivé, hogy ezrede Tyrolban fog állomásozni, honnan könnyen
átszökhetik Svajczba. Az akkori ingerült politikai viszonyok mélyen
hatottak a korán érett gyermek kedélyére. Az iskolából, hol inkább csak
a régi classicusokat tanulta, a római és görög respublikák álmait hozta
az életbe. Már mint gyermek politikai ábrándokkal tépelődött s mint ifjú
légvárakat alkotva Svajczba vágyott.

Csalódott reményében. Ezrede Horvátországba rendeltetett. Majdnem két
évig katonáskodott. Független és makacs szelleme kevésbbé türhette a
katonai fegyelmet, mint az iskolait. Ballépését megbánva gondolt
jövendőjére, sokat szenvedett s beteg lőn. Az ezred orvosa
elbocsáttatását eszközlé. Ekkor (1841) Pápára ment az ottani tanodában
tanulmányait folytatandó. Itt ismerkedett meg Jókaival s barátja lőn. Ez
erős baráti viszony, később, 1848-ban, Petőfi szenvedélyessége miatt,
felbomlott. Ő hű, áldozó barát volt, de barátjain uralkodni szeretett.
Heves véralkata és rögeszméi sokszor sodorták összeütközésekre. Nem
gyűlölte, kit megsértett, de sokkal büszkébb volt, mintsem megbánja, mi
talán szivének is fájt.

Pápán egy darabig meglehetős szorgalommal tanult, de legtöbb idejét az
iskolai képzőtársulat vette igénybe. Ez tanuló ifjak egyesülete volt,
kik a magyar irodalomban akarták kiképezni magokat, dolgozatokat
olvastak föl s egymást birálták. Divat volt ez akkortájt, kivált a
protestáns tanodákban, s nem egy később híres író került ki soraikból.
Petőfi egy költeményeért két arany jutalmat nyert, de művei nem tettek
valami feltünő hatást. Sokáig küzdött a formával, s azon költők, kiket
mintául vett, nem voltak olyanok, hogy segéljék eredetisége fejlődését.
Még nem volt eléggé bátor, még nem sejté erejét.

Nem is annyira a költészet-, mint a szinészeten csüngött szenvedélylyel.
Orlay-Petrics és Jókai voltak itt legjobb barátai. Mind a három barát
művészi pályára készült. Jókai festész akart lenni, Orlay költő, Petőfi
szinész. Az élet kicserélteté velök a pályákat: Orlay festő lőn, Jókai
költő, csak Petőfi nem akart lemondani választott pályájáról. Oda hagyta
az iskolát s tagja lett egy vidéki szintársulatnak. «Szinész barátjához»
írt költői levelében humoros kedélylyel írja le, mint avatták Thália
papjává.

Kóborolt a hazában s legtöbbet Kecskeméten tanyázott. Iskolai élete vég,
és szinészi pályája elsőbb napjaiban írta azon költeményeit, melyekkel
először föllépett. 1842-ben az «Athenæum»-ban három költemény jelent meg
tőle. Némi figyelmet ébresztettek, de senki sem sejté, hogy hatalmas
szellem közeledik. E korszakban írt költeményeinek néhánya, melyeket
összes gyüjteményében nem vőn föl, a pápai ifjuság által kiadott
zsebkönyvben olvashatók.

Rossz szinész volt s nagy nyomorban élt. 1843-ban Pestre jött, s néhány
költeményt vitt el Bajzához; s magát meg sem nevezve, úgy adta át,
mintha általa Petőfi küldötte volna, kit ő nem ismer. Mindenki azt
hitte, hogy a Petőfi név álnév s kiváncsiak voltak rá: ki rejtezik
alatta. Vörösmarty és Bajza jeles költőt jósoltak belőle.

Ő mind erről mit sem tudva Pozsonyba ment szinészi pályáját folytatandó.
Neve ismertebb lesz, de nem mint szinészé, hanem költőé. Az 1843-iki
Athenæum, Regélő, Életképek, Szivárvány már számos költeményeket
közölnek tőle.

Csodálatos! eleinte népdalait, melyekben már föllépése kezdetén
leggeniálisabb volt, csak Pönögei Kiss Pál álnév alatt merte közleni.
Akkortájt még nem igen becsülték a népies hangot, a naiv felfogást,
egyszerű, de erős compositiót. A rhetorika volt fő a költészetben.
Legtöbb költeményeink keveset különböztek a «Pesti Hirlap»
vezérczikkeitől. Költőink közül többen írtak ugyan népdalt, de érzett
rajtok a tudós szag, az úri leereszkedés, a mesterkéltség, vagy ha
jelesbjeink valamelyikének sikerült is, a magyar nép még nem találta meg
költőjét, ki egészen az övé legyen. A népnemzeti elem még nem jelent meg
teljes tisztaságában, erejében. A jelenségek oda mutattak, hogy
közeledik.

Az újabb kritikus már egy-egy eltévedt szót hallatott ügyében. Erdélyi
elméletileg és gyakorlatilag határozottan melléje nyilatkozott s
megkezdé széptani kutatásait a népköltészet körül. A Kisfaludy-Társaság
jutalomkérdésül tűzte ki: mi a költészetben a népies? A magyar népszinmű
csirájában volt. Szinmű- és novellaköltők a magyar élet külsőségein
kapkodtak. A közönség kedélye is el volt készülve reá. A közszellem
1841-től fogva, bár lassan, de határozottan a demokrat eszmék felé
kezdett hajlani. Még a ruhadivaton is mutatkozott. Mikép a politikában
készült az átalakulás, úgy az irodalomban is. Egyik a másikra hatott és
készíté elő. Nem volt már messze a forduló-pont. A jelen meghasonlott a
multtal. Ím költője föllépett s álnév alatt közlött népdalai idéztek elő
legnagyobb hatást.

Petőfinek a pozsonyi szintársulatnál sem ment jól dolga, noha ez
legnagyobb volt mindazok közt, hol eddig működött s Pozsonyban épen
országgyűlés lévén, meglehetős pártfogolásban részesült. Ő itt is
szegénységben élt s majd szinész, majd írnok volt, ki országgyűlési
tudósítások által kereste kenyerét, majd pedig az iskolák termeibe is
benézett.

Egy szép alkonyban a Dunaparton őgyelgett, merengve, bámulva a czifra
népet s gondolkozva, hogy holnap mit eszik. Épen akkor érkezett meg a
gőzös Pestről. Országgyűlési tagok és jurátusok szállottak ki belőle, s
köztök Lisznyai Kálmán, kivel történetből még azon órában
megismerkedett. Lisznyai erszényét ajánlotta föl s egyszersmind
bevezette egy-két ott mulató nevezetesb magyar íróhoz, kik mindenkép
igyekeztek kiemelni nyomasztó körülményeiből. Egy kis összeget tettek
össze segedelmezésére s Nagy Ignácznál, ki a Kisfaludy-Társaság
megbizásából a «Külföldi Regénytárt» adta ki, munkát szereztek számára.

Pozsonyt odahagyva Pestre jött, ismeretségét szaporítá s közelebbi
viszonyba lépett az irodalom akkori fiatalabb bajnokaival, mint Bérczy,
Degré, Kerényi, a két Vahot, Dobsa, Pálffy Alberttel. Majd Gödöllőre egy
ismerőséhez vonult s két regényt fordított le: «Robin Hood»-ot Jamestől
s a «Koros hölgyet» Bernardtól, igazabban «A negyvenéves hölgyet», mely
czimet azonban az akkori könyvvizsgálók nem tudni mi okból, nem
engedhettek meg.

Szenvedélyét a szinészethez sem a nyomor, sem az annyira csekély siker
nem tudták kioltani. Osztozott sok jeles ember szeszélyében, kik más
pályához mutatnak kedvet, mint a minőt tehetségeik kijelöltek. Műveiből
egy kis pénzt szerezve össze, 1843 nyarán Debreczenbe utazott s ujra a
szinészethez akart szegődni. Fáncsy épen vendégszerepelt ott s pártfogás
alá vette. Vele lépett fel Shakespeare «Velenczei kalmár»-jában. A
leánykérő marokkói herczeget játszta, nagy mérséklettel szavalván el
hosszú monologját. Kevés szinészi tehetség volt benne, nem akarták
szerződtetni. A társulattól egy kis elégedetlen csapat külön vált, hozzá
szegődött s elindult negyed, ötödmagával Székelyhidra, Diószegre. Boldog
volt. Az első szerepeket játszhatta.

Egy-két hónap mulva betegen, rongyosan érkezett vissza Debreczenbe és
beszállott Pákh Alberthez, ki akkor jogtanulmányait végezte e helyen.
Sopronban kötött ismeretségök itt fejlődött barátsággá. Petőfi a város
végén egy szegény öreg asszonynál ütötte föl tanyáját. Barátja állott
jót érte és segítette mivel lehetett.

Sokáig betegeskedett és küzdött a nyomorral. Olvasott és írt; ekkor
tanulta meg alaposabban a franczia nyelvet. Mély meggyőződése volt
arról, hogy a magyar irodalomban szerepet fog játszani. Hideg szobájában
éhezve fázva dicsőségről álmodozott.

S minő ellentéte a sorsnak! Petőfi 1843/44 telén a debreczeni
szinházban, kit a jegyszedő csak kegyelemből bocsát be s minden ember
koldusként néz le vagy észre sem vesz; s Petőfi 1847 őszén ugyanott, kit
az egész közönség éljennel fogad, mint Magyarország ünnepelt lyrikusát.

Barátja sokszor mosolygott nagyszerű tervein, noha azok valósulását
kitelhetőleg segíté. Ő költeményeivel felelt s Frankenburg, az
«Életképek» szerkesztője levelével, ki első szólítá föl dolgozótársul,
műveit díjazni igérve. Ezután Pest lőn vágyai czélpontja. Egy jókora
kötet verset írt össze, mit ott eladhatni remélt. Egészsége is
helyreállott, csak pénze nem volt a hosszú útra. Barátja oly állapotba
helyezé, hogy elindulhatott.

Mellénye alá gombolta költeményeit, egy nagy bottal kezében és szivében
jó remények, szép álmokkal gyalog indult a messze útnak.

Későre érkezett Pestre. A Tisza áradozásai miatt a Hortobágyról Tokajnak
kellett kerülnie; innen Egernek vette útját, hol Tárkányi Béla s a nevét
már lelkesedéssel hangoztató növendékpapoktól igen vendégszeretően
fogadtatott. Itt írta híres egri bordalát.

Benne minden íz egy költő volt. Iskolában, őrhelyen, szinpadon, úton,
útfélen, nyomorban, kényelemben költött. Ez volt gazdagsága
szegénységében. Reggel fájdalmait panaszolta, este már pajkos dal
lebegett ajkain. Viszontagságteljes élete kifogyhatatlanul újabb meg
újabb anyagot szolgáltatott költészetének. Aczél kedélye soha sem veszté
el ruganyosságát. Minden nyomás dalt pattantott elé. Mintha minden csak
azért történnék vele, hogy megénekelje. Mintha minden érzést csak azért
érezne át, hogy dalok forrása legyen.

Ő valóban mindenből verset csinált. Gyakran puszta szeszélyét is
költészetnek vevé. Azonban leggyöngébb verseiben is érdekes, szellemes,
épen mint Heine.


II.

Petőfit Pesten baráti karok fogadták. Vörösmarty indítványára az akkori
«Nemzeti Kör», melynek egyik czélja volt az irodalom fölsegélése is,
megvette költeményeinek kész füzetét s előlegezé a kiadási költségeket.

Nemsokára, 1844 nyarán, szerkesztősegéd lőn a «Pesti Divatlap» mellett.
Szerkesztője Vahot Imre nagy örömmel fogadta a már hírre kapott fiatal
költőt. Segédsége annyiból állott, hogy verseket írt a lapba s javítnoka
volt. Egyébbel foglalkozni restellett. Egészen a költészetre adta magát,
de itt aztán roppant munkásságot fejtett ki.

Ekkor kezdődik nagyobbszerű föllépése s kifogyhatlan termékenysége.
Minden héten két-három költeményt olvasott tőle a közönség. 1845-ben már
költeményeinek második füzetét is kiadhatta. Ezután a «Helység
kalapácsa», «János vitéz», «Cypruslombok Etelke sírján», «Szerelem
gyöngyei» két rövid év alatt egymásután jelentek meg.

Egy reggel csak arra ébred föl, hogy Magyarország legnépszerűbb költője.
Dalait kunyhóban, palotában éneklik. Esténként dalai mellett alszik el,
a melyeket az utczákon énekelnek. Minden héten egy újabb üdvözletet vesz
költőtársaitól. Az ifjuság és nők kedvencze s körüle egy egész fiatal
irodalom képződik.

Költészetén kívül sokat tesz népszerűségére egyénisége is.
Költeményeiben egész keblét, egész életét tárta föl. Kalandor élete
közszájon forgott. Mindenki tudott róla egy mulatságos adomát. Eszménye
volt a szilaj magyar ifjuságnak, mely tettszomjtól pezsgett s hazáját
nagy és hatalmasnak álmodta. Ő pengette mindezen húrokat, dalait
viszhangzá az ország.

Mindez teljes mértékben felkölté önérzetét, becsszomját. Magyarország
legbüszkébb emberét azon sötét zugszobában kellett keresni, hol egy
borzas hajú, barnás halvány, ingerlékeny és különcz ifjú lakott, ki
verseket írt, korhelykedett, világmegvetést negédlett, s teli volt
becsszomj-, önbizalom- és merészséggel.

A népből szakadt ki, sokat hányódott a társaság alsóbb rétegei közt.
Ösztöne-, hajlamai- s élményeinél fogva demokrata volt. Idejárult még
költői hóbortja, mely szerette a bizarrt, szertelen becsszomja, mely
untalan sarkalta, hogy feltünjék. Mindez sok tekintetben különczczé
tette.

Nemcsak az irodalom-, hanem az élet- és társaságban is szerepet vágyott
volna játszani, azonban talán viszonyai és formái közt nem tudván eléggé
mozogni, megvetni látszék azt s különczségeivel akart hatni. Meglehet
eleinte öntudatlan, de később a negédlés nem hiányzott; aztán sokkal
inkább volt szabad költő s természeties kebel, mintsem élvet találjon a
legtöbb illedékes körök ürességeiben.

Lelkesült és szeszélyes természete magányt vagy oly társaságot keresett,
hol nem korlátoztatik. Barátjai közt mulatott legtöbbet, kik majd mind
írók, művészek voltak. Csak egy pár irodalmi körbe, szin- és kávéházba
járt el. Régi magyar szabású öltönyt csináltatott magának, magyar
nadrágot viselt s térdig érő csizmát s kerek kalapot. Ujjal mutattak reá
az utczán. Az elménczek peleskei nótáriusnak gúnyolták.

Csokonait utánozta, de Petőfi volt. Meglehetős gorombán bánt azokkal,
kik hozzá tolakodtak s épen dühbe jött, ha holmi pártfogói modorral
közeledtek feléje. A költők közül is gyűlölte Horatiust, mert verseket
írt Mæcenashoz s hasonló okból nem igen becsülte Goethét. Széptani
nézetei szoros összefüggésben voltak politikai és erkölcsi elveivel, s ő
magát igen sokszor nem annyira költőnek, mint a század, az eszmék
katonájának hívé, ki valaha nagy napok hőse lesz.

Az aristokratiát és nemességet soha sem nézte jó szemmel s előjogaik
összeomlását senki sem óhajtá jobban a két hazában, mint ő. Épen oly
büszke volt nemtelen származására, mint lángesze czímére. A hűbéri
intézmények romjain egy új világról álmodozott, új elvek hatalmáról s ő,
saját életének legalkalmibb költője, a világ minden kincseért sem adta
volna lantját a hatalmasok zsoldjába. Ez volt fő büszkesége. Egyetlen
hatalmas embert sem énekelt meg, kitől pártfogást remélhetett volna, még
a népszerű szónokokat sem, csak barátait, eszméit és kedvesét. A népet
választá Mæcenásának s lantja csakugyan hatalommá kezdett emelkedni.

Kik nem ismerték s némely verseiből itélték meg, azt hivék, hogy
korhely, részeges és pazar, kit szüntelen hitelezői kergetnek. Pedig
csak jó czimbora volt, kit a bor inkább csak lelkesít, mint részeggé
tesz. Volt ugyan néha idő, midőn kitörő kedve és bizarr szeszélyei nem
ismertek korlátokat s végletekre ragadták, de ezek csak kivételes
perczek voltak.

Az 1844-iki tél volt az ő legvígabb korszaka, midőn majd minden estét
vidám czimborák közt töltött. De ez estélyek nem voltak orgiák. Néhány
fiatal író és művész gyűlt össze valamely vendéglőben vagy magánháznál,
hogy kifújják magokat, mulassanak s bor mellett tréfa és dal közt
virradjanak meg. E korszakban írta legtöbb bordalát. Később
visszavonultabb életet élt s mindig inkább csak a társaságért kereste a
mulatságot.

Pénzével tudott gazdálkodni s a kölcsön visszafizetésében a pedánsságig
pontos volt. Egy pár könyvét adta el, hogy visszafizethessen néhány
forintot, ha a kölcsönadó épen nem sürgette is. Természetes: oly
önbecsérző és független jellem, mint ő volt, irtózott bárki irányában
függő alanti helyzetbe jutni.

Gyermekies tréfái mellett alapjában igen komoly ember volt, sőt néha
komor és világfájdalmas, melyből egészséges természeténél fogva hamar
kigyógyult. Délelőttjeit rendesen szobájába zárkózva tölté s dolgozott.
Akár volt kedve, akár nem, irt: élni kellett költeményeiből. S azon
könnyű versek nem épen olyan fáradság nélkül pattantak ki fejéből, mint
a nyomán induló lángészcsapat hiszi.

Igaz, ő nem faragta verseit, sohasem javított rajtok, de küzdött, vívott
benne az eszme s nem egyszer feküdt le szülési kinok közt s álmodta meg
reggelre költeményét. Különben gyorsan dolgozott. «János vitéz»-ét
harmincz nap alatt írta. Eleinte csak egy pár szakaszból álló népies
beszélyt akart belőle készíteni s lassan-lassan egy nagy népmese
kerekedett ki belőle.

A «Cypruslombok Etelke sírján» néhány nap alatt készült el. E mű oly
fájdalom szüleménye volt, melyet úgyszólván önmagára erőltetett. Etelka
nem költött személy, Petőfi második kedvese vala. Első kedvese Zsuzsika
név alatt jő elő költeményeiben; egy falujabeli leány, ugyanaz, kire a
Kerényihez írt levelében czéloz, midőn a szülői háztól 1844-ben megvált.

Etelkébe mondhatni akkor szeretett belé, midőn épen meghalt. Alig
találkozott vele párszor s nem szövődött köztök semmi komolyabb viszony.

S minő regényes esemény adta elő magát a temetésnél, hogy még inkább
felköltse a bánatos szerető szenvedélyét. A leány, koporsójában oly
pirosan, életfrissen s egészségesen nézett ki, hogy a rokonok
kételkedtek halálán. Már megjelent a pap, a gyászkocsi s Petőfi is
barátjaival. A rokonok másnapra halaszták a temetést, remélvén, hogy a
kedves halott még életre ébred. Kétség és remény közt virrasztott át
Petőfi egy izgalmas éjt, hogy másnap csalódásra ébredjen. A halottat sem
a rokonok fájdalma, sem a költő elegiái nem adhatták többé vissza az
életnek. Nem vala tetszhalott, – eltemették.

Lenau megvallotta magáról, hogy bármely fájdalmat elvisel, csak vers
kerüljön ki belőle: Petőfi kereste azt, hogy énekelhessen. S valóban a
képzelt fájdalom valósággá vált s ő annyira átengedte magát a búnak,
hogy barátai aggódni kezdtek. Napról-napra fogyott és sötét kedély vőn
erőt rajta. Kerülte az embereket, kijárt a váczi-út melletti temetőbe,
órákat bolyonga ott, néha az éjszakát is a sirok közt tölté.

Egy barátja, ki épen nem szokta kimélni gyöngéit, egy napon, midőn épen
a temetőig kisérné, kérdé tőle: ugyan miért epeszted magad annyira, hisz
alig ismerted azt a leányt? Petőfi felbőszült és sokáig nem szólt
barátjához. Ő rendesen mily hamar megharagudott, épen oly hamar
kibékült, ha a sértés nem nagy dolgok körül forgott, s ezt mindig úgy
tevé, hogy maga sem tudta mikép teszi.

Lassan-lassan kigyógyult fájdalmából s újból szerelmes lőn. A «Szerelem
gyöngyei»-t írta egy meglehetős magas állású hölgyhöz, kivel hasonlókép
nem volt mélyebb viszonya. Még nem szeretett igazán. Mindez túláradozása
volt egy szenvedélyes szívnek, kit az érzéki kéjek némikép blazirozottá
tettek, de mély érzéseit hűn megőrzé s forrongó természete egész hevével
keresi tárgyát. Megúnta sívár életmódját, szellemibb viszony után
vágyott, a dicsőség babérai mellé a szerelem rózsáit óhajtá, rideg
szobájába egy nőt.

Benne épen annyi regényes és kalandor vágy volt, mint csendes családias
érzés. A mint komolyodott, kedélye mindinkább mélyült. Hány költeményét
idézhetni kedélye ily mozzanataira! Egy barátja beszéli, hogy egy
karácsony szombatján szokatlan csendes hangon szólítá meg: «Jer,
barátom, ma este hozzám – mondá – ma a családok ünnepe van, nekünk nincs
családunk, virraszszuk át ketten az éjt, ne legyünk egyedül»!… S midőn
később azon leányba lesz szerelmes, kit nőül vesz, minő hűség-,
kitartás- és szenvedélylyel vívja ki az ellenkező szülék hatalmából s
mint férj mennyi gyöngédség- és szerelemmel veszi körül!

Különben általán véve nem igen udvarolt a nőknek. Nem eléggé ügyes s egy
kissé vadócz volt. Kevés ismeretséget, még kevesebb hódítást tőn. Nem
volt sem csinos, sem beszédes fiatal ember, kivel jól elmulatnak a nők.

Termete inkább alacsony, mint magas, némi kihívó hegyke magatartással.
Válla vézna, termetéhez képest aránytalanul széles. Arczának nem annyira
a szabályos vonások, mint a szellem adott érdeket. Bajusza kicsiny volt,
s szükségből spanyol szakált viselt, mert csak álla körül vala sűrűbben
benőve. Keskeny homlokára torzonborz haja borult. Villongó szemei
többször voltak haragosak, mint mosolygók. Sápatag arczán lelkesült dacz
tükröződék, s mégis egész lényében valami gyermekies volt.

Sohasem viselt nyakkendőt s midőn később különcz öltözetét levetette,
megtartá kerek kalapját, mente helyett atillát vagy ólomgombos dolmányt
viselt. Félkomolyan dicsekedett, hogy soha sem viselt frakkot. Sokat, mi
az illedék dolga volt, elvek kérdésének hitt.

Innen modorában kevés vala, mit a nagy világtól vőn. Saját elvei szerint
külön alkotott magának egy mást, melyben épen annyi volt a negédlés,
mint igazi természetiesség. Később talán maga se tudta egyiket
megkülönböztetni a másiktól, s a mit eleinte csak úgy felvőn, majd
második természetévé vált.

Annyi bizonyos, hogy a legtöbbször egészen más volt négy szem közt, mint
népes társaságban, s hol otthon találta magát, a legszeretetre méltóbb
ember a világon, még a nők körül is.

Sokan vethették szemére, hogy goromba, kiméletlen, mert mindig kimondta,
mit érzett, de azt senki sem mondhatta, hogy cselszövényeken töri fejét,
szószegő vagy tettet. Kikelhettek szenvedélyessége ellen, de becsülniök
kellett nemes szivét. Nevethettek szögletességein, de mindenkit magával
ragadott, ha lelkesült. Epés gúnyai s bizarr szeszélyei nem egy embert
döbbentettek vissza, de szilárd jelleme, fiúi szeretete, baráti
áldozatkészsége tiszteletet parancsoltak.

Kedélyén különös vegyületben olvadt össze mi gyöngéd és vad, magasztos
és nevetséges, s ez elhúzódik költeményein is. Midőn olvassuk, mindig
eszünkbe jut a költő. Egyénisége varázsként lebeg költeményein, pótolja
hiányait, emeli szépségeit. Meg vagyunk bűvölve, leteszszük a kritikai
szigort, többet elnézünk neki, mint bárkinek, s egészen átadjuk magunkat
az érzéseknek, melyeket a költő iránti részvét felköltött.

Épen mint Byronnál, kinek élete nem kevésbbé vette igénybe a világ
részvétét, mint halála. S mint hasonlít egymáshoz sorsuk is! Mindketten
ifjan, hírök délpontján, eszméikért küzdve, szállottak sírba, halálukkal
engesztelve ki ellenségeiket s pecsételve meg azon költői kijelentést,
melynek dalnokai valának.

Mély erkölcsi érzései némi cynismussal párosultak. Gyűlölte az
álszenteket, gúnyolta a kimázolt erényt, megénekelte az érzéki gyönyört,
a nélkül, hogy epikureus legyen, vagy megtagadja azon morált, mi nem
emberek csinálmánya, mit isten írt az emberi szívbe. Szerette lerántani
a tekintélyt, mit zsarnokságnak hitt, vágyott daczolni a
közvéleménynyel, mely annyiszor emeli fel az ámítót, nyeglét, s dobálja
sárral az érdemet.

Sokkal inkább megvetette mindennemű viszonyban a szolgaiasságot, a
csinált nagyságokat, a nyilt és finom erőszakot, a nagy világ erényét,
hitványságait, mintsem túl ne becsülte volna azt a bátorságot és erőt,
melylyel ellenök küzd, s ne lett volna sokszor igazságtalan és tulzó.

Kitünő tulajdonai mellett nagy gyöngéi voltak, de e gyöngékre lángesze s
nagy eszmék hintettek fényt, mert tőlök vették eredetöket, túlságai
valának. Féktelenségét menté erős szabadságszeretete, nemzetiségi
túlzásait az az elkorcsosulás, melyből a magyar társadalom akkortájt
kezdett lábadozni. Rakonczátlanságát a költészetben kárpótolta
genialitása, mely új tárgyak- és formákkal küzdött meg. Nyersesége csak
ellenhatás volt annak a finoman semmiskedő, mesterkélten üres és
szabályosan unalmas költészet irányában, melyet a napi sajtó
dicséretekkel tudott elhalmozni. Önhitt és merész kifakadásai illettek
azon nagyképű és érdemetlen bókokban még is gazdag szigor- és kaczérkodó
szerénykedéshez, mely némely irodalmi közlönyben annyira divatos
hangulat volt. A kritika elleni, többször éretlen, mint elmés,
feljajdulásai természetes következményei voltak kritikusai
igazságtalanságának, kik sohasem fogták fel igazán költészete szellemét.
S végre minden balgaságát élet- és költészetben varázszsal vonta be azon
eredeti magyar szellem, mely még egy magyar költőnél sem jelent meg oly
teljes erőben, s mint nap kiolthatlanúl szórta melegét, fényét.

S e szellem a hazaszeretet leglángolóbb tüzében ragyogott. Ő szerette
hazáját, a múlt, jelen, s jövő dicsőségével, fájdalmával és reményével.
Hányszor énekli meg! Szerelmi és bordalaiban, s másnemű költeményeiben
öntudatlan reá tér. Mindjárt s észrevétlen megzendül bennök egy hang, az
az édes fájó, az a sírva vigadó, mint népdallamainkban, mely oly
ismerős, oly bájos, oly szent, mert a hazát jelenti.

Mintha csak azért nyerte volna a költészet égi adományát, hogy
honszerelemről énekeljen.


III.

Ilyen volt, ily fejlődésnek nézett eléje az alig 23 éves ifjú költő, ki
három rövid év alatt a közönség kegyencze lőn. Meg is akarta érdemelni,
folytonosan dolgozott. Folytonosan elmélkedésben volt. Anyagi állapota
is valamivel jobbra fordult. Illőbben kezdték díjazni, s egészen lantja
után élhetett, mi első példa volt a magyar irodalomban.

Az 1845. év tavaszán oda hagyta segédszerkesztői állomását, s a
felföldre rándult. A _Vadászkürt_-ben nagy lakomával üllötték meg
barátai a búcsút.

Ez alkalomra írta «Azokhoz az én jó pesti pajtásaimhoz» czímű
költeményét, melyért némely barátja megneheztelt reá, mert azt fejezte
ki benne, hogy neki nincsenek barátai, csak pajtásai. Ez egyike volt
azon szeszélyeinek, melyeknek ugyan nem egy jó verset köszönt, de
magokban alig voltak egyebek, mint önámítás vagy negédlés s épen
annyiszor sértők, mint megmosolyogni valók.

A felföldön víg napokat töltött. Híre már megelőzte, Eperjesen és
mindenütt jól fogadták. Kézsmárkon fáklyás zenével tisztelte meg az
ifjúság, Gömörmegye táblabírájának nevezte ki.

Fölkereste Kerényit és Tompát, mulattak és verseltek együtt. Az «Erdei
lak» czímű költeménye verseny velök, kik hasonló szép költeményt írtak a
tárgyról. Mindkettőhöz már azelőtt írt költői levelet s mindkettő
barátja lőn.

Kerényi mellett, midőn a kritika megtámadta, fel is szólalt, s mind
végig gyöngéd barátsággal viseltetett iránta. A személyes rokonszenven
kívül talán meghatotta e nemes lélek titkos szenvedése, mely már akkor
kezdett mutatkozni kedélyén s később erőt véve rajta, más fájdalmak
hozzájárultával Amerikába űzte – meghalni.

Kerényi hamar meghasonlott magával s kezdett kételkedni tehetségében.
Sejté, hogy csak csinos verseket ír, de nem buzog benne az az erős,
kimeríthetlen forrás, mely önkénytelen feltör, s új pályát vív sziklák
és rengetegek közt. Látta, hogy mennyire hátra marad kortársai mögött,
mint kell vívnia a nyelvvel, mely nem anyai nyelve, és sokkal több
idegen elem van költészetében, mintsem sikert remélhessen a nagy tetszés
közt föllépett népies irány mellett.

Petőfi részvéte jól esett neki, s nem bántotta, ha ez jó kedvében tótos
hanghordozással szavalta költeményeit, mikép ő szokta.

Tompával csekély összezördülések közben mindvégig fentartá barátságát.
1847-ben újra meglátogatta, mint lelkészt s egy költeményt írt hozzá,
mely költeményei második kötetében volt napvilágot látandó. Maga vallja
meg a Kerényihez irt leveleiben, melyek uti jegyzeteket tartalmaznak, s
a «Hazánk»-ban jöttek ki 1847-ben, mily sokszor vitatkoztak együtt.
«Egymás verseit – úgymond – illő kimélettel bíráljuk. Ő azt mondja, hogy
ez s ez munkám nem ér semmit, hogy ez silányság, én azt feleltem, hogy
nem igaz, mert az remek, s ha én mondom neki, hogy ez s ez műve nem ér
semmit, ő feleli, hogy nem igaz, mert épen ez legjobb munkája. Általában
a fiatal irodalom tagjai tán tulságosan is szigorúak egymás iránt, s a
miserabilis csőcselék még is azt akarja elhitetni a közönséggel, hogy mi
egymást tömjénfüstbe fojtjuk.»

E negédes vallomásban, minőket Petőfi szóval és nyomtatva akár hányat
tőn, van valami igaz. Őt még hibáiban is nem annyira barátai
bálványozták, mint a szerkesztők, kiknek lapjait kapósakká tette, s azon
sereg utánzó, kik vele takaróztak, meglopták műveit, untalan verset
írtak hozzá, s dicsőségénél sütkéreztek.

Pállfy Albert, kire hallgatott, s ki elsőbb éveiben nagy befolyással
volt reá, sokszor szigorral mondá szemébe véleményét. A baráti kör,
melyben néha felolvasta költeményeit, épen annyira bámulta, mint gúnyt
űzött tulságaiból. A «Világ és én» czímű verseért, melyben az embereket
utálja s megveti, és szolgafogukat kirúgni igéri, sokat boszantották.

Ő épen oly keveset hajtott barátaira, mint a tekintélyekre, s talán nem
ok nélkül, mert ha a költőt nem folytonosan fejlő tehetségének ösztöne
és kedélyén fogamzott meggyőződés vezeti, hanem önmagára erőltetett
széptani nézet, csak szellemén tesz erőszakot, mi mindig megboszúlja
magát.

Ha Petőfi másokra hallgat s nem önmagára, talán ma kevesebb gyönge
költeményt olvasnánk tőle, de bizonyára kevesebb remeket is. Aztán az
úttörés mindig tévedéssel jár, s azt ellenségei sem tagadhatják, hogy
nagyban szélesíté a magyar költészet körét, és iskolát alapított. Neki
önmagából kellett kiforrnia, hogy visszadöbbentsen és elragadjon, s a
néha megsértett izlést száz diadallal engesztelje ki.

Phantasiája mindig elég erős, elég magas volt a legmerészebb
szárnyalásra, de nemes kedélyére sokszor keserű élmények ülepedtek le, s
viharos indulatok s bizarr szeszélyek zaklatták. Az embergyűlölet és
világfájdalom, mi nála némi vad nyerseséggel párosult, nem volt meg
költészete alaphangjában. Innen-onnan ragadt reá, egészségtelen rész
volt, miből nemcsak hogy nem tudott valami kitünőt alkotni, de ritkán
tudta költőisítni is. Oda dobta mint keserű epét és könnyűlt általa.

Az ily haragos dühöngő költeményei, noha mindenütt keze nyoma rajtok,
keveset érnek. Ezt talán később maga is érezte, de midőn azon érzések
uralma alatt állott, meg kellett hogy írja. A költészet neki nem csak
művészet volt, hanem életszükség is, maga az élet. Ha érzett valamit,
annak hangot kellett adnia – egyébre aztán keveset gondolt. Énekelni
volt rendeltetése s mindig követte ösztönét. Költeményeiből csaknem
megírhatni életrajzát. Alig egy mozzanat életében, minek emléket ne
állított volna.

Ép esze s élénk műérzéke hamar felfogott mindent s többet hallgatott az
okos szóra, mint általában gondolják. Nem javított költeményein, bármint
hibáztatták, sőt annál makacsabban ragaszkodott hozzájok, s tüstént
kiadta, de később összes gyüjteményében még is mellőzte, mint a «Helység
kalapácsá»-t s más kisebb költeményeit. Mit róla a kritika, barátai s a
tekintélyek mondtak, nem vette látszólag számba, de ha valami olyan volt
bennök, minek igazságát érzé, az öntudatlan munkált lelkén, később nem
maradt következés nélkül, de mindez úgy történt, mintha ő maga jött
volna reá.

Tekintélyül csak Vörösmartyt ismerte el. Fiui kegyelettel viseltetett
iránta. Sokszor vitte el hozzá költeményeit, s az összes kiadást is neki
ajánlotta. Mégis utoljára a legérzékenyebben sérté meg őt, mert, miként
fellengőn kifejezte magát: «Brutus szerette Cæsart, még is megölte.» Az
ok politikai türelmetlenségében rejlett. Vörösmarty 1848-ban mint követ
a katonaság ügyében a ministeri párttal szavazott, mely nem akarta
erőltetni a dolgot. Petőfi, kinek mindig és mindenütt az ellenzékhez
kellett tartoznia, egy különben szép versben ezt kérdé tőle: miért írta
«Szózat»-ját, ha ily hazafi? s minden strophát e refrainnel végzett:
«Nem én tépem le homlokodról, Magad tépted le a babért.» Im a költők
közt is azon küzdés, mi az államférfiakat elválasztá, s határzott
Magyarország sorsa fölött.

Vörösmarty röviden, száraz prózában felelt s a két legnagyobb magyar
költő örökre elhidegült egymás iránt. Ez volt Vörösmarty utolsó szava a
viharos napokban. Lantja mélyen hallgatott, mert a fájdalom épen úgy
némít, mint szóltat, talán sejtelmek borongtak lelkén, tán Szózatjának
végsorai. Ellenben Petőfi elemében volt, mint a viharmadár. Dala
kihangzott az ágyúk dörgései közül. Neki ott kellett élni s elesnie.
Végzete azon korszak romjai alá temette, melynek költőjévé hívta elő.

Petőfi rendesen könnyeden és vakmerőn itélt: «ez a mű fölséges, ez nem
ér semmit.» Kimondta véleményét s nem bajlódott az indokolással. Nem
mondhatni, hogy mindig tévedt. Ugyanezt tevé másnemű viszonyokat
illetőleg is, s itt a legtöbbször igazságtalan volt.

Mindenben lyrikus vala, ki a szerint itélt meg mindent, a mint érzésein
visszatükröződött. A szenvedély és benyomások embere levén, ritkán
emelkedett objectiv szempontra, s a mint magán körben nyilatkozott, úgy
szólt az irodalomban is.

Az őszinteség csaknem betegsége volt s minthogy önmagáról is mondott
véleményt, az elbizottság és önistenítés gyanujába jött. «Születésemkor
– mond egy helyt, mintegy e vád ellen mentvén magát – a sors az
őszinteséget bölcsőmbe tette pólyának s én elviszem magammal a koporsóba
szemfedőnek. A képmutatás könnyű mesterség, minden bitang ért hozzá, de
nyiltan, őszintén, a lélek mélyéből szólani csak a nemesebb szívek
mernek és tudnak. Talán a magam felőli itéletem helytelen, s ekkor
nevessenek ki, de azért ismét becsülést érdemlek, hogy a mit éreztem,
kimondtam szabadon, leplezetlenül.»

S ő csakugyan volt nevetséges is, s ártott mind magának, mind másnak,
mert az őszinteség magában csak félérdem, ha nem párosul erős itélet,
elfogulatlanság s a viszonyok helyes felfogásával. Egyébiránt önmagára
nézve nem vallotta kárát, hogy önmaga iránt nagy véleménnyel volt. A
szertelen becsvágy nála is, mint mindig, ha alapja tehetség, tevékeny
erély kisérője és nagy siker szülőanyja.

Ő elhitette magával, hogy híres emberré kell lennie, küzdött, tűrt,
szenvedett, s az lőn; fejébe vette, hogy új pályát tör, nem ijedt vissza
az akadályoktól, s megtevé; sejtelmei voltak jövendő napjairól, nem
dugta össze kezét s nem csalatkozott. A különbség csak az volt közte és
más költő közt, hogy ő nem tudott tetetni, s önérzete nagyobb volt
eszélyénél. Nagyon becsülte magát, mint illik, de csak akkor becsülte
magát túl, midőn több akart lenni lyrikusnál s végre több költőnél is.

Dicsvágya is határtalan volt. Midőn egyszerre híres ember lőn,
megdöbbent, hogy hamar elismerték s talán csak a jelen az övé, nem
egyszersmind a jövendő is; ha kikeltek ellene, a jövendővel vígasztalta
magát. Háborgó lelkének jól esett ilyenkor ha beszélt róla a világ, s
örömmel hallgatta, midőn jól vélekedtek felőle. Elragadta a legkisebb
elismerés is, kivált ha önkénytelen s a nép részéről jött.

Épen felföldi útjában egy kereskedő, kitől szivart vett, reá ismert a
nélkül, hogy ő megnevezte volna magát. «Hát ismer ön?» Kérdé. «Ki ne
ismerné önt» válaszolá emez; mi annyira hízelgett hiúságának, hogy «Uti
jegyzetei»-ben fölemlíté, megjegyezvén: bár feledjenek el, de mindig
büszke leszek arra, hogy volt idő, midőn azt mondták az emberek: ki ne
ismerne engem. S mennyire nem tudta feledni az öreg lelkészt, ki
örömkönnyek közt szorítá karjaiba.

Ez utóbbi esemény 1848-ban történt. Petőfi nejével Erdődről Debreczenbe
utazott. A falukon mindenütt feltartóztatták, útlevelet kérvén tőle. Egy
faluban méregbe jőve kiáltá a jegyzőnek: «én Petőfi Sándor vagyok».
«Nincs szerencsém ismerni, útlevelet kérek» volt a válasz: Petőfire
nézve leggorombább mi csak a világon lehet. Odadobta útlevelét,
boszankodva, hogy annyit háborgatják, s hogy a nyomorult falu azt sem
tudja róla: drótos tót-e vagy házaló zsidó? Nem soká újabb falut értek,
melynek jegyzője nem lévén hon, a lelkész vizsgálta az útleveleket. Oda
vezették, szó nélkül nyújtá át útlevelét, itt már nem merve megnevezni
magát. Az öreg tiszteletes feltévén szemüvegét, olvasni kezdé az
útlevelet. «Petőfi Sándor – kiáltá elcsodálkozva – hazánk nagy poétája
itt az én házamban! Oh uram, bocsásd el a te szolgádat, mert ime az ő
szemei megláthatták.» Megölelte, marasztotta. Elmondá, hogy neki csak
egy szobája van, hanem a szomszédba költözik, maradjanak nála vacsorára,
éji szállásra. Petőfi alig szabadulhatott tőle, de már csendesebben
tűrte útközben a szünetlen feltartóztatást.

Felföldi kirándulását «Uti jegyzetek» czim alatt írta le az
«Életképek»-ben. Némi utánzása volt Heine «Reisebildereinek»,
természetesen mindenütt saját egyéniségében fölolvasztva. Messze marad
tőle, de érdekes csevegések, élczes próza és csinos kivitele egy pár
részletnek. A stil nem valami különös, de szertelen könnyű; sehol Heine
humora, mely a közéletet nem is sejtett oldalról fogja föl, de teli
hegyke daczczal, genialis szökellésekkel, mik leginkább önmagára s az
irodalomra vonatkoznak, átszőve tájképekkel, mikhez nem csak
költeményeiben értett.

Ugyan ily modorban írt később a «Hazánk»-ban is 1847-iki úti élményeiről
«Levelek Kerényi Frigyeshez» czím alatt.

Az «Uti jegyzetek»-ben megbotránkozott az irodalom, a közönség is
sokallotta. Rossz néven vették neki, hogy annyit emlegeti benne magát,
noha a nélkül érdektelen lett volna az egész; szokatlan merész
megjegyzéseit vastag önhittség és nyers betyárságnak kiáltották ki, igen
is komolyan vették s még komolyabban magyarázták, mi tulajdonképen elmés
ötlet, gúnyoros szeszély volt.

Igaz, nem helyeselhetni mindenütt, de e könnyelmű tréfák találó
ellentétei valának az akkori pathetikus és phrasisos journalistikának.
Illett hozzá, épen mint Heine humora a philosophiai rendszerek, nehézkes
dissertatiók s holdvilágban úszó romantika irodalmához. Petőfinek pajkos
gyerkőczként mindig kedve telt a pedánsság parókáival tépelődni, csörgő
sipkát tenni fel reá, s nagyot kaczagni rajta, noha ritkán mélyebb
czélzással és jelentőséggel.

Csak az mulatta jobban, ha a rossz poétákat összeszidhatá és sárral
dobálhatta az ephemér bálványokat.

Még barátjaihoz írt magánlevelei is satirák voltak, a régibb költők
fontoskodó, gonddal kidolgozott s a jövőre számító leveleire. Rendesen
teletömte könnyelmű élczekkel, mindig beszőtt valami gonosz tréfát, s
amolyan nem nyomtatni való kifejezéseket, hogy – mikép önmaga mondá –
halála után ne juthasson valamely tudós irodalombuvár eszébe szétszórt
leveleit összegyűjtve közönség elé bocsátani.

Hanem azért ő maga elég magánügyet vitt közönség elé, még szerelmi
viszonyait is nem ritkán, s eléggé gyermeteg őszintén.

S különösen míg más költőnek a közelben tünnek fel hiuságai, a Petőfiéi
a távolban látszottak óriásoknak. Otthon házi körében sok szerénytelen
szerény megszégyenülhetett volna előtte.


IV.

Apró tárczaczikkeken kivül írt még prózában más műveket is. 1845-ben
«Zöld Marczi» czímű színművet, melyet a drámabiráló választmány
visszautasított. Zöld Marczit, Becskerekit hősökké tevé, nagyobbakká,
mint Schiller Moor Károlyt. E szörnymű sohasem jelent meg nyomtatásban.
Ő maga tépte szét. Alig volt jobb drámaíró, mint szinész, de mindkettőt
erőltette. 1845-ben a pesti szinpadon újra föllépett a «Szökött
katoná»-ban mint színész s miután szép-csendesen megbukott, végre
kigyógyult szenvedélyéből.

1847-ben még egy új «Tigris és Hiéna» czímű drámát adott ki, mely
hasonlókép nyom nélkül enyészett el. Visszautasított drámájáért sok
gúnyt kelle szenvednie. A lapok élczeskedtek, a «Honderű» valamelyik
költője gúnydalt is írt reá. A sértett ambitiók, mihelyt rést találtak,
mindjárt megboszulták magokat rajta. Természetesen ő sem maradt adós. Az
őt pártoló lapok is felszólaltak. Miatta örök perpatvar volt, azonban e
viták széptani tekintetben csekély becsűek.

1846-ban egy más prózában írt költői művet dolgozott «Hóhér kötele»
czímű regényt, melyet báró Eötvös szerzett el, ki megigérte neki, hogy
legújabb műve jól eladását ajánlatával elő fogja segíteni Hartlebennél.
Meglehetős tiszteletdíjt kapott érte s ez volt belőle minden haszon. A
közönség hidegen fogadta, a kritika elitélte s ma már alig emlékeznek
reája.

Petőfi később novellákat is írt az «Életképek»-be. Ezekben is csak egy
pár részlet figyelemre méltó: drámában, regényben, később az utczai
szószéken is lyrikus volt. Mindenüvé átvitte a dalt, hogy az kigúnyolja
mesterét, minden nemre alkalmazni akarta az ellenszegülő alakot, hogy
valami alaktalant állítson elé.

Azonban dalai folytonos tetszésben részesültek, s koszorúkkal takarhatta
sebeit. E koszorúkat nem egyszer próbálták letépni ellenségei, mikép ő
kritikusait nevezte. Gyors és nagy népszerűsége bántá némely régibb
költő hiúságát, új irányát inkább vakmerészség, mint a genius erejének
nézte a széptan és kinövésein elszörnyűködött. Az ellenhatásnak
lehetetlen volt elmaradnia. Ostromolni kezdék a fiatal költőt, ki nem
várván ünnepélyes beigtatásra, önereje által lőn a magyar Parnass
zsarnoka. Az újabb és régibb iskola közt megkezdődött a harcz.

Mindjárt föllépése elsőbb éveiben (1845) Császár Ferencz meglehetős
egyoldalúan és igazságtalanúl birálta meg az «Irodalmi Őr» hasábjain.
Azon mesterkélt, idegen és enervált költészet, melyet Császár képviselt,
a legélesebb ellentétben állott Petőfi eredeti, szabad és erőteljes
genialitásával. Ő föl nem foghatván Petőfit, épen azon oldalról támadta
meg, mely méltánylást érdemlett volna. A nyerseségben nem látta az erőt
s eredetiségét csak bizarrságnak nézte. Szemére veti a hanyag formát és
verselést, s nem vette észre az új formákat, bámulatos könnyűséget s a
legépebb magyar nyelvet, melyen valaha magyar költő énekelt. Nem
népdalait emelte ki, melyekben Petőfi mindvégig legnagyobb maradt, hanem
oly költeményeit, melyek kevésbbé kitünők s hordozzák magukon szellemét.
Egy pár ízetlenség és túlzás elfogulttá tette, s a szempont, melyből
fölfogta, hibás levén, szigorú ítélet helyett igazságtalant kellett
mondania.

A Császár által megkezdett harczot a «Honderű» folytatta végleheletéig.
Az akkori szépirodalmi közlönyök a mostaniaknál csak igen kevéssel
képviseltek határozottabb széptani irányt. Politikai érzület, rokonszenv
dolgozótársaikhoz, s ellenszenv versenytársaik iránt adták meg
színezetöket. A «Honderű» aristokrát elvek és szokásoknak hódolván,
idegen iskolák felé hajlott, s valami vizenyős, erőtlen salonköltészet
közlönye lőn. Természetesen üldöznie kelle Petőfit. Elébb a «Pesti
Divatlap», később az «Életképek» szólaltak föl mellette. Vahot Imre a
«Pesti Divatlap» szerkesztője, míg Petőfi lapja mellett dolgozott,
mindig kiállott érte a síkra. A baj csak az volt, hogy a harcz eredménye
mindkét részről alig vala egyéb nagy szavaknál és személyeskedésnél.

Midőn 1847-ben kiadta összes költeményeit, a «Szépirodalmi Szemle»
mondott felőle legalaposabb, noha túlszigorú s több tekintetben hiányos
ítéletet. Költeményei egy nyolczadát kázhoztatta, kikelt néhol kirívó
póriassága s világfájdalma ellen, megtámadta felületes bölcselkedési
kisérleteit, ostorozta beteges hiúságát, türelmetlenségét, szeszélyeit,
melyeket költészetébe is bele vegyít, de kiemelte népdalait, idylljeit,
genreképeit s mindazt, mi benne valóban kitünő. Azonban a «Szemle»
mindig szigorúbb volt a nagy tehetségek, mint a középszerűség irányában.
Aztán inkább akarván az irodalom areopágja, mint vezére lenni, némikép
isolálta magát a kortól. Merev műphilosoph helyett többször kellett
volna műtörténésznek lennie, hogy tanait módosíthassák a nemzeti élet
nyilatkozatai, melyek jól, rosszúl kezdék megtalálni művészi formájokat.
Költészetünkben, a lyrában, s illetőleg Petőfinél nyilatkozott
leghatalmasabban a kor, a nemzeti szellem. Neki æsthetikusra lett volna
szüksége, ki öntudatra emelvén azt, mi a közönségnél s talán benne is
csak öntudatlanúl élt, irodalomtörténeti hatását gyümölcsözővé tegye, ne
pedig szeszélyeivel vesződjék. A «Szemle» úgy hivé, hogy az elbízott
költőt fenyítni és fegyelmezni kell, mert erre van legtöbb szüksége. Igy
sem teljesen föl nem foghatván, sem eléggé nem becsűlhetvén, csak saját
magának ártott. Azon nemes harcz, melyet szerkesztője ugyanekkor a
dilettánsi felület, jurátusi hegykeség és nemzeti pöffeszkedés ellen
vívott, egy részben e miatt maradt nagyobb eredmény nélkül, mert az
egész fiatal irodalom Petőfivel ugyanazonosítá magát.

A «Pesti Hirlap», mely már akkor elébb Szalay, később Csengery
szerkesztése alatt jelent meg, többször beleszólott a vitákba s Petőfi
mellett B. Eötvöstől egy hosszabb czikk jelent meg benne, mely a nélkül,
hogy részletekbe bocsátkoznék, általánosságban igen helyes szempontot
mutat ki, melyből Petőfi megitélendő. «Petőfi a szó legszigorúbb
értelmében magyar költő – mond többek közt – s ez az, mi valamint
magyarázatot szolgál a nagy hatásnak, melyet művei gyakoroltak, úgy
egyszersmind irodalmi érdemeinek legfőbbikét képezi.» Ez volt a
legigazabb szózat, mely ügyében felhangzott, menten azon hiú
bálványozástól, mit némely barátai elkövettek, s az ellenszenvtől, mely
kritikusain kisebb-nagyobb mértékben észrevehető volt.

«Honderű» s még egy pár politikai lap mind nagyobb dühvel folytatták
támadásaikat. S minő eljárást követtek! Ellenébe állították Hiadort, egy
nem valami nagy tehetségű költőt, kinek beteg sentimentalismusát,
selyempuha kínait sem ironia, sem humor nem mérséklék, s egész
költészete ellentétben állott a győzelmesen felküzdött népies iránynyal.
A világ legnagyobb plagiatorának kiáltották ki, ráfogván, hogy még
Szelesteytől is lop. Petőfi a «Honderű»-re egy nyers pasquillt írt, mely
a «Pesti Divatlap»-ban jelent meg, de melyet «Összes Költeményei» közé
nem vőn fel. Császárra is írt egyet, de ez lapban nem jelent meg. Rajta
csendesebben töltötte bosszúját. Drága pénzen megvett egy példányt
költeményeiből, kitette asztalára s valahányszor hányt-vetett papirra
volt szüksége, szakított belőle.

Általában ingerlékeny és túlérzékeny volt. A kedvezőtlen bírálatok
nagyobb dühbe hozták, mint Byront első fölléptekor az «Edinburgh
Review». Mindig megboszúlta magát: egy gyöngébb költeménye helyett
kilencz jobbat írt, vagy gúnydalokat szórt a kritikusok ellen. Utánzói,
kikkel most az egész magyar irodalom tele, ez utóbbi könnyebb boszút
választják s természetesen mindig reá hivatkoznak, midőn a kritika
bántani meri őket. Mikép költői stiljéből hamis modort húznak le, úgy
alkotnak gyöngéiből eszményt.

1846 tavaszán egy új füzetke költeménynyel lepte meg a közönséget
«Felhők» czím alatt. Itt nem dalai ismert typusában jelenik meg. Ez
epigrammszerű verseken, melyeknek nagyrésze csak ötlet vagy ellentétes
hasonlat, sötét, izgatott kedély vonul át, s bizonyos bonczoló,
fejtegető szellem, mely éleselmű talányokban gyönyörködik, eredményeit
jelmondatok és gnomákban szereti letenni, s nem kard, de tőrnek élével
szándékszik behatni az élet és természet titkaiba. Többi műveihez mérve
nem bírnak nagy becscsel. Szentmártonon elvonúlt magányban írta,
életunalommal küzdve, Byront és Shelleyt olvasgatva.

Ugyanekker idegen költőkből is fordított: Béranger, Shelley s Mooreból.
Mind a három kedvencz költője volt. Általában a német, franczia és angol
irodalomban nagy jártassága volt. Sokan még ma is azt tartják róla, hogy
egyedül a természet fia volt minden tanulmány nélkül. Igaz, ő nem bírt
úgynevezett tudományos műveltséggel, de megvala azon kiképzettsége, mely
lyrai költőt nagygyá tehet. Sokat hányódván az életben, küzdvén a
sorssal és önmagával, lelke gazdag volt benyomások és élményekben, nem
szorult arra, hogy költészete számára érzéseket gyártson s másoktól
szedje tárgyait.

Már első ifjúságában ismerte a magyar és német irodalmat. Csokonait és
Vörösmartyt, kiket legjobban szeretett, könyv nélkül tudta. A régibb
magyar irodalmat is tanulmányozta, s gyönyörködött egy rég elfeledett
költő, Gvadányi műveiben, kinek nem annyira költészete, mint magyar
érzése s népies nyelve ragadta meg, mi a diák iskola korszakában a
költőnél annyira feltünő.

Később legtöbbet francziául és angolul olvasott. Természetesen Bérangert
szerette mindenek felett. «Mindenki tisztelettel említse az ő nevét –
mondá egykor – ő a világ legelső költője.» Vágyott azon hatásra, mit
Béranger Francziaországban tőn. S mint emelkedett önérzete, midőn az
1847-diki erdélyi országgyűlés egyik ülésén, melyen ott utaztában maga
is jelen volt, egy követ a «Magyar nemes» czímű költeményéből pár sort
idézett, s a megyei szónokok és tudósítók néha költeményeivel szőtték át
beszédeiket és tudósításaikat.

A német költők közül Heinét és Lenaut becsülte legtöbbre. Goethe iránt
mindvégig elfogúlt maradt s talán csak félig-meddig ismerte. «Feje
gyémánt, szíve kő, nincs benne szeretet, hazafi sem volt» mondá róla.

Az angolok közt Shakespeare, Byron és Mooreon kívül Boz volt
legkedvesebb költője. «Boz az emberiség jóltevője – mond egy helyt – míg
megnevettet bolondságainkon, örömet és erényt tud felmutatni a
kunyhókban és a nyomor tanyáin.»

Mindezek, kivált Béranger és Heine, nyomot is hagytak költészetén.
Azonban ő tanulmányait mindig fölemésztette s mint minden nagy költő,
bámulatosan dolgozott föl minden idegen elemet. Később költészete
vesztett ugyan valamit a naivságából frisseségéből, de nyert mélységben.
«Bolond Istók», mely «János Vitéz» után legjobb költeménye az elbeszélő
nemben, ha a compositiót illetőleg hagy is némi kivánni valót, de az az
emelkedett világnézet, mi rajta átvonúl, mutatja, hogy a költő nemcsak
mélyen érez, kimeríthetetlen képzelőtehetséggel bír, de mélyen is
gondolkozik.

A költőkön kívül a történetírókat olvasta legtöbbet. De őt a történetben
inkább csak a regényes részletek ragadták meg és a képzelem által jutván
az eszmékhez, s alanyilag fogván föl mindent, nem igen tehetett mélyebb
tanulmányt s emelkedhetett tisztultabb szempontokra. Innen, midőn a
történetből veszi tárgyait, ritkán tárgyilagos. Kora eszméit viszi át a
régibe. A jellemrajz sem erős oldala. Eposztöredékei, drámája, még
balladáiban is észrevehető ez, regényeit és beszélyeit nem is említve.
Alakjai mindig ugyanazok: őmaga, lángoló szenvedélye, homályos vágyai,
naiv és bizarr szeszélyeivel. Erős képzelme gyakran hajlandó elhagyni a
valót, még a költőit is, hogy ködhomályba veszszen fényes visióktól
ragadtatva. Azonban az újkor történeteiből megtanúlta a század nagy
eszméit, melyek a népeket forrongásban tartják s fanatikusuk lőn. Később
egész lelkesülése, költészete e térre fordúlt.


V.

Az 1846-ik év nyaráig csaknem kizárólag a «Pesti Divatlap» dolgozótársa
volt. Ekkor felbontá vele a viszonyt és csatlakozott azon kilencz
íróhoz, kik elhatározták, hogy nem fognak többé a divatlapokba dolgozni,
hanem egy új, általok alapítandó szépirodalmi közlönynek szentelendik
egész erejöket.

Íme a névsor: Bérczy, Degré, Jókai, Kerényi, Obernyik, Lisznyai, Pákh
(Kaján Ábel), Pálfi, Petőfi, Tompa. Tizek tanácsának, decemvireknek
gúnyolták őket. Petőfi egyike vala azoknak, kik az egyesületet
létrehozták, s ő vala egyszersmind elnöke is. Két ok adott alkalmat
erre. A szerkesztők nem díjazták úgy műveiket, mint kellett volna,
holott lapjaiknak ők adtak legtöbb érdeket. Másfelől az ifjú irodalom
kezdé érezni, hogy már szárnyra kelhetne. Megúnta a szerkesztők
gyámságát. Öntudatára jutott küzdelmeinek s közlöny után vágyott, mely
egészen szellemének legyen nyilatkozata.

Olyanforma szakadás látszott irodalmunkban beállani, mint
Francziaországban, midón a modern romanticismus kifejlett, vagy
Németországon az «Ifjú Németország» megalakulásakor, természetesen nem
oly határzott színezettel, kifejlett tanokkal s a nemzeti viszonyok
által módosítva.

A modern romanticismus a forradalomból kikelt társadalom költészete
volt, s egyszersmind új vihar előjele. Az «Ifjú Németország» a német
romantika ellenhatásaként jelent meg forradalmi háttérrel.

A mi viszonyaink mások voltak. A tizennyolczadik század nagy forradalma
kevés hatással volt reánk s nem érezhettük a restauratio korszakát.
Azonban József kora óta a nemzeti visszahatás eszméket hintett el,
melyek folytonos forrongásban tarták a kedélyeket s alakítólag hatottak
mindennemű viszonyainkra. Irodalmunk hű kinyomata volt a kornak s mind
növekvő erővel hatott reá. Egymást teremtették.

A fölébredt nemzeti szellem két költőnél nyilatkozott leghatalmasabban:
Kisfaludy Sándor és Csokonainál.

Kisfaludy Sándor a nemesség költője volt. Megénekelte régi várait,
lovagiasságát, előjogait, falusi örömeit s mindazt, mi jellemében szép
és nemes volt. Képviselé a költészetben a középnemesség, bár nem
szabadelvű, de nemzeti visszahatását József kora ellen. Midőn József a
történeti jogok helyett bölcsészeti elveket állított fel, az autonómiát
föláldozta a központosításért, a latin nyelvet a németért: a
visszahatás, mely nemzeti szellemet ébreszte, vallásos kegyelettel
karola fel mindent, mi a multra emlékeztetett. A nemesség visszakövetelt
minden jogot, még az igazságtalant is, mert azokat önkény döntötte meg,
gyanus volt előtte minden újítás, mert úgy hivé, hogy a nemzeti életet
veszélyezteti. Ez élénk forrongásnak hatni kellett a költészetre s a
költőnek, kit kora lelkesített, vissza kellett teremtenie a multat,
feltámasztania a régi erőteljes, testben lélekben magyar nemességet,
fölépítenie az omladozó várakat, fölragyogtatnia a hűbéri korszak egész
dicsőségét, hogy lelkesítse az elkorcsosult, de ébredő nemzedéket, hogy
elhitesse vele: jövőd a multban van, mert akkor valál magyar és
hatalmas. Kisfaludy Sándor ezt tevé «Regéiben». Drámáin s a «Himfy
szerelmei»-n is ugyanezen szellem ömlik el. Ő romantikus vala, de
tévednénk, ha benne akár a német romantika mysticismusát, akár
Chateaubriand vallásos és középkori szellemét keresnők. Költészetének
háttere nem a megingatott vallás és társadalom, sem az úgynevezett népek
szabadságháborúja, de a fölébredt nemzeti öntudat, mely a multból
esengve óhajtja vissza az elveszített nemzeti erkölcsöket.

Csokonainál a népszellem nyilatkozott öntudatlanul s félénken bár, de
erélyes életjelt adva. Ő kifejlődésére nézve szerencsétlen korban
született, s hogy önmagával meghasonlásba jött s elkeserült szelleme
kicsapongásban keresett menedéket, nemcsak magánkörülményeiben
keresendő. Magyar népköltőnek születve, majd a görög s latin, majd a
német és olasz iskolák igájába kelle hajtania fejét, s a helyett, hogy a
néphez szóljon, a népszellemnek legyen szolgája, melynek szülötte volt,
az aristokraták mulatságait kelle megénekelnie. Ha geniusát követte, az
irodalmi köz izlésen látszék erőszakot tenni s mintegy titokban
vétkezett, midőn eszményének áldozott. «Dorottyá»-ból és népdalaiból,
melyek legjobb művei, sejtjük mivé kellett volna válnia s minő irány
képviselőjévé hivatott.

A magyar középrend nagy része egészen latin műveltségű volt, vagy az
aristocratiával együtt a Goethe és Schiller irodalmától volt
elragadtatva. Mindkettő megtalálta költőit: az első Berzsenyi-, a
második Kölcseyben. E négy fő költői irány, bár széptani tekintetben
egymástól sokban különbözött, egyaránt a nemzeti érzés élesztését, a
dicső multat, a hanyatló jelent vette alapul, s összeborult Kazinczy
törekvéseiben, ki a nyelvújítás és irodalom által akarta regenerálni
nemzetét.

Kisfaludy Károly és Vörösmartyban már erélyesebben nyilatkozott a
nemzeti érzés, homályos vágyai és távol reményeivel. Vörösmarty míg
egyik kezével a dicsőséges multat tárta fel, melyben a nemzet egy nagy
eszme körül, minő a honalapítás, csoportosulva századokra ható
cselekvőséggel lép fel, addig másik kezével a jövőre mutat s mint látnok
beszél róla. S mennyire összhangzott költészetével az országos küzdelem,
mely a sérelmi mezőről a reformok felé kezdett hajlani. De Vörösmarty
nemcsak e tekintetben képviselte korát. Ő alkotá meg a magyar költői
nyelvet, mikép a fejlődő közélet a szónokit. Nélküle a magyar költészet
nem emelkedhetett volna oda, hol most áll. Neki küzdenie kellett a
nyelvvel, összeforrasztania a régit és megujítottat s elöntenie rajta a
kor egész pathoszát. Innen költészetében a szónoki elem lőn túlnyomó s ő
kényszerüleg mintegy vetekedni látszik kora nagy szónokaival. A
nemzetiség, haza és hazafiság nagy költője volt ő, mikép az, mint tény,
a nemzet életben megjelent. Azonban a sajtóviszonyok tágultával új
eszmék dobattak a nemzet közé. Magyar alkotmányos színezettel democrát
eszmék tettek hódítást. Fölmerült a politikai nép eszméje, nem Verbőczi
populusa, még a honoratiorok sem. Az irodalomban érdek támadt a
népköltészeti hagyományok és ereklyék iránt. Divatba kezdének jőni a
népies szabású öltönyök és táncz. A költészet kezde hajlani az alsóbb
rétegek felé s új elemeket venni magába.

Néhány nyugtalan és lelkesült költő jelent meg, kik új korszak után
vágytak. Míg többé-kevésbbé telvék a modern irodalmak eszméivel, addig
másfelől mintha a magyar népszellem életmelegén növekedtek volna fel. A
mult élet- és irodalomban úgy tünt fel előttök, mint elfelejtendő rossz
s a jövendő zálogául hitöket és merészségöket mutatták föl.
Törekvéseikben mindinkább kezdett felmerülni az irány: küzdeni a
fennálló intézmények ellen egy erős átalakulásnak indult költészet
fegyvereivel, mely tárgyait, alakját, nyelvét közvetlen a népéletből
meríti s visszahat reá.

A folyóiratnak, mely ez irányt képviselje, «Pesti füzetek» czím alatt
kellett volna megjelennie, de a fiatal irodalom tagjai nem voltak
magokkal tisztában. Forrongó eszmék határozatlan vágyakban küzdöttek
bennök. Új irodalmi pártneven törték fejöket a nélkül, hogy tudták
volna, mit akarnak. Egyik magyar romantikus nevet ajánlott franczia
mintára. Gyüléseztek, megállapodás nélkül bomlottak szét, épen mint a
táblabirák, kik gúnyaik örökös czélpontjául szolgáltak. Folyóiratjokból
egyetlen szám sem jelent meg.

Egyesülésök méhében hordá már felbomlásukat. Csak abban egyeztek meg,
hogy mindnyájan fiatal írók voltak, a kor izgalmaitól ösztönözve.
Tehetségeik közt épen oly nagy különbség volt, mint izlésök s öntudatos
vagy öntudatlan irányaikat illetőleg. Nem volt köztök senki, ki
összetartsa, fegyelmezze s zászlójokra írja a jelszót. Inkább a történet
és körülmények hozták őket össze, mint a közszellem. Inkább fellobbanó
lelkesülés vagy szeszély izgatta szellemöket, mint komoly áthatottság. A
tettszomjas ifjuságot akarták képviselni, mely megunta már a szónokok
hosszú beszédeit, a népet akarták képviselni, mely szerintök sehol sem
volt képviselve. Mindezt inkább sejték, mint tudták. Közülök csak egy
párból vált nevezetesebb irodalmi egyéniség és szövetkezésök nem magáért
érdekes irodalomtörténeti mozzanat, hanem mert azon szellem egyik
előjelensége volt, mely később szépirodalmunkban mindinkább uralkodó
lőn. Félév mulva megint mindnyájan irni kezdtek a régi lapokba, míg
később az új szerkesztés alá került «Életképek» köré gyülekeztek, mely
ez irodalmi mozgalom bélyegét kisebb-nagyobb mértékben mindvégig magán
hordá.

A fiatal irodalomnak tulajdonképen Petőfi vala képviselője s általában a
lyra, mely új hangon új eszméket kezde pengetni. Petőfi költészete is ez
időtől fogva hajlott új stadium felé. Mint a bor, szerelem, természet s
a nép egyszerű örömeinek költője ezután ritkábban szólal már meg.
Látnoknak hiszi magát, szemében könny, homlokán sötét fény s az idő
méhében küzdő elemektől vesz lázas ihletést.

Új becsvágy támad benne, mely sirjáig kiséri. Eddigi pályájáról azt
tartja, hogy az csak megelőzője volt ez újabbnak. Ő azért irt
népdalokat, azért énekelte meg a puszták fiait, a kunyhókat és szinezte
ki a népéletet költészete egész erejével, hogy a népelemet behozza s
uralkodóvá tegye a költészetben, mi aztán nem maradhat következmények
nélkül másnemű viszonyokra nézve sem. Most itt az idő eszmékkel lépni ki
s oly költővé válnia, kinek dalai a gyüléstermekben, szavazatoknál s a
követelővé vált kérvényekben találják meg refrainjöket.

Ez időtájban barátjaihoz írt levelei, mind e gondolatkörre utalnak.
Mindinkább erőt vesz rajta a politikai lelkesülés és becsvágy. Kora
izgatottsága a legnagyobb fokon kezd benne tükröződni s képzelme a
közéletben megpendült eszmék legtávolabbi erőszakolt következményeivel
foglalkozik. S minő tárgyakat akar választani feldolgozás végett,
melyeket még sem dolgoz fel. A magyar történetben nem talál más hőst,
mint Dózsa Györgyöt s eposzt akar róla irni. A római történetből
Spartakust a rabszolgák vezérét szemeli ki megdicsőítés végett. Átkozza
a palotát s a kunyhót mint egy új hitvallás jelképét tünteti föl. S minő
önhitt megvetéssel tekint az akkori közélet országosan tisztelt
férfiaira. «Ők a nappolitika kurjongató hősei – mond egy helyt – ők nem
azon nagy szinészek, kik a világ szinpadán az ujjászületés óriási
drámáját eljátsszák, hanem csak a decoratorok és statisták, kik a
függönyöket aggatják s a szinpadra székeket és asztalokat hordanak».

Ez álmok világából rövid időszakra kikapta a szerelem s most minden
héten új szerelmes verset olvasott tőle a közönség. 1846 őszén, miután
kiadás alá rendezte összes költeményeit, vidékre rándult.
Szatmármegyében viharos természete egész szenvedélyességével bele
szeretett egy ifju leányba, Szendrey Juliába, ki egy év mulva a szülék
makacs ellenzése daczára is neje lőn. 1847 szeptemberében a hosszas
küzdelmek közt véghezment esküvő után tüstént oda hagyta ipa házát. «Az
első éjet nőmmel – irja egy barátjához intézett levelében – Nagybányán
egy vendéglőben töltém, nem hiába vagyok a csárdák költője». Nősülése
körülményeit s viszonyait nejéhez most nem rajzolhatom. Annyi bizonyos,
hogy kedélye nagy változáson ment át. A szilaj ifjuból csendes, hű s a
pedánsságig gondos férj lett. Ritkán látogatta barátait, s nem
örvendett, ha ezek látogatták. Elvonulva élt. Nejét szenvedélyesen
szerette s talán féltette is, s úgy látszék, hogy a világon csak két
dolog érdekli: neje mosolya s politikai álmai.

A mézesheteket Koltón, gr. Teleki Sándor jószágán töltötte el. Mit
keresett Petőfi egy gróf jószágán, az a Petőfi, ki független
szegénységére büszkébb volt, mint a legdölyfösebb aristokrata független
gazdagságára? Maecenására talált-e a költő, ki egyik költő barátját
megfeddé azért, mert b. Wesselényinek akarta ajánlani eposzát,
hazafi-tisztelete jeléül s azon körülménynél fogva, mivel az eposz a
báró egyik előde volt? Kik a kalandjairól s különcz jelleméről híres
fiatal grófot ismerték, tudták, hogy Petőfi őt épen oly pajtásának
nézheti, mint bármelyik tanulótársát. S ő valóban úgy szállott hozzá,
mint akármely ismerőséhez szállott volna, ki Szatmármegye közelében
lakik. A gróf csak annyiban volt pártfogója, mennyiben pajtásai. Koltón
nem is sokáig időzött. Kolozsváron keresztül, hol tiszteletére
fáklyászenét s lakomát rendeztek, visszaindult Pestre. Útjába ejté
Szalontát, hogy Arany Jánossal megismerkedhessék. E tájt házassága után
ez új baráti viszony a legnevezetesebb mozzanat életében.

Arany Jánost 1847 elején a Kisfaludy-Társaság által megkoszorúzott
«Toldi» czímű pályaműve egyszerre a legelső magyar költők sorába emelte.
Kik művét kéziratban olvasták, el voltak ragadtatva. Nagyobb népköltő
mint Petőfi, mondák sokan s némi kárörömmel. Petőfit ingerelte e
mendemonda. Megszerezte magának «Toldi»-t, mielőtt nyomtatás alá került
volna s egy ültében elolvasá. Legelső dolga volt üdvözlő levelet irni
Aranyhoz s egy költeményt, mely másnap az «Életképek»-ben megjelent.
Aztán tudakolá: hány éves? s midőn hallotta, hogy harmincz felé jár, így
szólott: nem félek.

Mindez igen jellemzi őt. Őszintén bevallotta tiszteletét az iránt, kit
versenytársának hitt s nem titkolta el, hogy bízik önmagában, ifjusága
erejében. Hiusága mások méltánylatával többször jelent meg ily
vegyületben. De e vegyület itt azon örömben olvadt föl, hogy íme a
legnagyobb tehetség, ki az újabb időben föllép, a népies költészethez
csatlakozik, azon irodalmi párthoz, melyet hite szerint ő teremtett.

S ők valóban csak ennyiben jártak egy úton. Nem egy csillag vezette
őket. Arany epikus, a mesealkotás, plastika és jellemfestésben kitünő s
annyira objectiv, minő egy magyar költő sem. Petőfi lyrikus, a közvetlen
érzelmi állapotok költője, önmagáé és koráé és subjectivitása, noha a
legváltozatosabb, oly erős, mint szenvedélyei az életben. Midőn
odahagyja az idylli kört, a kedves pusztákat, kunyhóit, hol a való élet
és természet bájai lelkesítik, vagy vándorélete tarka benyomásairól
megszünik utánozhatlan humorával regélni, már homlokán a nyugtalan és
lázadt gondolat Kain-jegye, mint a Byronén, s önmagát emésztve űzi a
szerelem, szabadság ábrándjait, hogy fájdalom, harag és gúny martaléka
legyen. Ellenben Arany ott áll nyugodtan, menten a szív idealismusától,
egy középkori költő naivságával s egy újkori művész öntudatával emelve
föl az alkotó phantasia nagyszerű építményeit s népesítve meg eredeti
alakjaival, melyek nem csalfa eszmények, hanem egy kiforrott genius
szülöttei.

Csak abban versenyezhettek: melyik nagyobb költő a maga nemében. Petőfi
így sem félthette koszorúit a nagy tömeg előtt, mely hajlama, vágyai,
mult és jelenénél fogva egyaránt hatalmában vala. Mert az ő költészete,
míg egyfelől a magyar népköltészet eszménye volt, mely századok óta csak
a lyrában nyilatkozik s csak dalai vannak, nem egyszersmind
epostöredékei, mondái: addig másfelől a kor hangulatát képviselte s ott
élt benne mindaz, mi a közélet törekvéseiben nagy és magasztos,
korlátolt és nevetséges volt. Vele népszerűségben a leglángeszűbb
eposz-, regény-, drámaíró sem mérkőzhetett volna.

Petőfi alig sejté ezt, s mégis a versenytársául kikiáltott költőnek ő
lett legjobb barátja. Tartós barátság fűzte őket együvé, melyet semmi
sem zavart meg. Mily érdekes lehetett e két férfiu együtt. Ugyanazon
költői korszak, de más irányban képviselve, különböző természet s
ugyanazon hű baráti indulat, ugyanazon koszorus pálya s a
féltékenységnek alig valami színe. Mily engedékenyen hajolhatott meg e
nemes szívű, de ingerlékeny és viharos, e lángeszű, de szertelen
becsvágyó jellem Arany nyugodt kedélye előtt, ki gyöngéit kimélte,
hibáit nem bálványozta s őt mint költőt és embert teljesen felfogni
képes volt. Talán itt a kulcs, mely megnyitja a titkot, miért maradt
Aranynak mindvégig nagy tisztelője, tartós barátja, noha maga felett
senkit el nem tűrt s ingerlékeny hevében sok gyöngéd viszonyt
széttépett.

A barátság és szerelem karjaiból szakította ki a bekövetkezett viharos
év. Áldozata lőn…


VI.

Petőfit sokképen fogják föl s itélik meg. Mindenki elismeri költői
nagyságát, de nem ugyanazon okból. Neki is megvan az a
szerencsétlensége, mi sok nagy költővel közös: nem azon oldalról
becsülik legtöbben, hol valóban nagy s utánzói mindinkább emelik ki
gyöngéit, melyeket eddig az eredetiség s összes költészetének varázsa
takart.

Az a jurátusi szilajság és nemes hév, az a hegyke dacz és
szeretetreméltóság, az a vidám gondatlanság s mély erkölcsi érzés, az a
lelkesült szabadságszeretet s erős fajbüszkeség, mi mindjárt fölléptével
költeményei egy részén feltünt, csakhamar az ifjuság kedvenczévé emelte.
S ő valóban eszménye volt az akkori ifjuságnak s az még a mainak is.
Minden megvolt benne, mi a magyar ifjuságot jellemzé, mikép az otthon, a
megyegyüléseken, a patvarián, a zajos tivornyák, utczai és kávéházi
életben megjelent. Költészete központjául saját egyéniségét kellett
vennie, hogy e szellemnek hangot adhasson. De az ő egyénisége sokkal
eredetibb volt, mint a legtöbb magyar ifjué. Ő katonáskodott, szinész
volt, járta az élet útait, ma mint úr, holnap mint koldus, kalandjai,
fájdalmai s örömei voltak, mikről sok embernek alig lehet fogalma. Mint
huszonkét éves ifjú egy harmincz éves férfiu élményeivel birt, a nélkül,
hogy kedélye elvesztette volna ruganyosságát. Mindez bizonyos keserűség
és jókedvvel ruházta föl, mi egyéniségéből folyt s humorban kereste
költői formáját.

Természetesen jogosítva érezte magát egyéniségét oly mértékben vinni be
a költészetbe, mikép azt még magyar költő nem merészlé. Csak elbámultak,
midőn egy költő olyanokat vallott be magáról, melyeket igen sok ember
szégyelt volna. De azt senki sem tagadhatta, hogy midőn ő elbeszéli,
mikép hagyta oda az iskolát, mint barangolt mint közkatona és szinész,
mint fázott Debreczenben, mily jó estéket töltött barátaival bor
mellett, mint látogatta meg mészáros atyját, minő élményei voltak a
fővárosban és vidéken, le egész addig, hogy ruhája kopott és pénze
nincs, sokkal érdekesebb, költőibb, mint sok költő méltósága, finom
szemérme és magas eszméi.

Költészetének e nyilatkozata nemcsak ujdonságával hatott, hanem
jellemzetessége, humora s azon szabad szellemnél fogva, mely épen úgy
harczot izen az életben a csupán üres illem s álszégyen nyomoruságainak,
mint visszahatáskép tünik fel széptanunk azon különös követelése
ellenében, mely a költőt ki akarja vetkőztetni egyéniségéből s
egyenruhakép valami köz jelleggel ellátni. Épen ezért szemére vetik
Petőfinek, hogy érzéseket, viszonyokat énekel meg, melyekhez művelt
embernek nem lehet köze. De ki határozza meg, mit értsen a költő a
mívelt ember fogalma alatt, midőn a lélek és szív betegségei is
míveltség gyanánt árultatnak. A költészet tárgya az emberi legegyénibb
árnyalataiban, mit többé-kevésbbé minden ember megért a műveltség
bármely fokán s épen úgy feltalálhat a nyomor tanyáin, mint a legelső
szalonban.

Heinet utánozza: mondják másfelől s tőle tanulta el az untalan
kaczérkodást egyéniségével. De vajon Heine-e Petőfi? Igaz, egyetlen
költő sem foglalkoztatja egyéniségével oly sokat az olvasót, mint ők
ketten, azonban minő nagy különbség a két egyéniség közt. Heineban
minden szeretetreméltósága mellett van valami dæmoni, mi kellemetlen
hatást tesz a kedélyre: Petőfi egyéniségén derült humor ömlik el s
legfölebb csak nyerseségén botránkozhatnánk meg. Heine érzésekkel
kaczérkodik, melyeket többé nem érez, Petőfi mindig lelkéből veszi a
hangot. Heine költészete a blazirtság, csalódott idealismus s a
legkeserűbb irónia hatalmas költészete, Petőfiben a természet fia szól,
ki nyomora és csalódásai közepett is megőrizte hitét s remélni tud az
emberiség, szerelem és szabadságba. Heine a legköltőibb álmok s a
legridegebb próza közt hánykódva sárral dobál minden szentet, Petőfi
soha sem megy túl egy bizonyos határon s mindenüvé elárasztja a szeretet
melegét. Mindaz, mi Petőfiben Heinera emlékeztet, egy pár érzelmesen
kezdődő s tréfás végzetű dal. A többiben sem az érzület, gúny és élcz,
sem a fordulat s művészi alakítás nem a Heineé.

Az egyéninek jogát a lyrában nem tagadhatni meg. A kérdés mindig csak a
körül foroghat: elég érdekes, elég költői-e az egyéniség? A Petőfié az
volt, s midőn nyilatkozott, a legköltőibb képek- és érzéseknek adott
életet. De látni lehetett, hogy túl megy a netovábbon. Önvallomásait
sokkal nagyobb tetszéssel fogadta a közönség, mintsem túlzásokra ne
ragadja őt. Negédelnie is kellett, hogy sokat beszélhessen magáról s
belé vegyítenie ingerlékeny hiusága kitöréseit. Annyira megszokta
mindazt, mi szívén fekszik, elmondani, mindazt, mi eléje bukkan, leírni,
hogy olyat is mondott el s írt le, mi tulajdonképen nem költészet.

S mi történt? a közönség ez oldalról találta leggeniálisabbnak, s
utánzói ezt tanulták el tőle leghamarabb. Ma már minden kezdő
egyéniségét tolja az előtérbe, legyen az bár a legérdektelenebb. Könnyű
mesterségnek hiszi arról írni, mi mindennap megtörténik vele. Azt
képzeli, hogy a mit Petőfi költőivé tudott teremteni, ő is tudja, s mi
neki nem sikerült, most már sikerülni fog. Úgy látszik, mintha Petőfi
csak azért született volna, hogy a genialitást divatba hozza. Minden
különczség, minden hóbort annak kereszteltetik. Bővében vagyunk a
lángelméknek, s e lángelmék egymáshoz a csalódásig hasonlók. Mert Petőfi
szegénységét panaszolta, ma már minden költő nyomorban él; mert Petőfi
néha okkal, néha ok nélkül haragudott a világra, ma már nem költő, ki
nem átkozza a mennyet és a földet hitelezői és kritikusaival egyetemben;
mert Petőfi olykor nevetséges, néha pedig nyers volt, ma már minden
költő az akar lenni; mert Petőfi népköltő volt, hivatása és élményei, a
lángelme és szív jogainál fogva, ma már minden dandy pitykés dolmányt
szabat fejér mellényéhez, s népdalt énekel sonett helyett. Mindenik
ugyanazon szenvedélyeken és kalandokon megy át s mindenik ugyanegy
egyéniséget tár fel előttünk.

Négy rövid év alatt a magyar lyra ez irányban nagy haladást tőn. A házi
költészet korszakát éljük. A költő önmagáról oly daguerre képet ad, hogy
csodálkozunk: mi szükség lerajzoltatnia magát s életrajzát iratni meg.
Elmondja, hol született, mikép nőtt fel, mily csinos fiú, hogy adós,
hogy beteg s több effélét. Egyaránt feltárja rongyos keblét és rongyos
kabátját, s jaj nekünk, ha kalandja van, ha mulat, ha pénze nincs.
Mindezt a legapróbb részletekig olvasnunk kell, még azt is: hol történt,
melyik napon? s ha megházasodik, untalan feleségével kínoz, hogy
óhajtanunk kell nőtlenségét, s ha mindezt valaki unalmasnak találja s
kételkedni kezd a lángelme istenségében, minő önvallomásokat s az
öndicsőítés minő polemikus verseit kell hallanunk!

E hiú öntetszelgés, ez ízetlen kaczérkodás, és prózai felfogás majdnem
kiállhatlanná kezd válni, s mindinkább viszi be lyránkat a torzítottba.
Ez előtt az ideál tana levegőbe emelte költőinket, most az egyénié a
próza mocsarába fojtja. S mindez nem elég. Azon gyöngék és
esetlegességekből, mik nélkül Petőfi épen oly nagy költő lett volna, a
költők és közönség egy része valami különös eszményt alkot. Csak vad
kalandor ficzkókép tudják már képzelni az eredeti magyar költőt, ki
kívül esik a nemesebb társasélet körén, és csak bizarr vagy primitiv
dolgok iránt van érzéke. Vagy ha ennyire nem mennek, egyedül a Petőfi
utánzását tartják költészetnek, s minő ellenmondás! épen akkor, midőn az
egyéniség jogát kivánják tiszteltetni, s az eredetiségnek gyújtanak
tömjént. De ez mindig így volt. A lángelme hatása nagy s bizonyos ideig
csaknem kizáró. Még árnyoldalait is, melyek kora és életviszonyaiból
folytak, varázs övedzi, az epigónok pedig, kik soha egy költői stylt sem
tudtak tökélyesíteni, először is ezeket tanulják el, hogy túlságig
fejlesztve, mielőbb elhasználják.

De Petőfinek nemcsak költészete lel követőkre. A maga idejében Byron
öltözetét, modorát sem utánozták többen. Nem volna nagy kár, ha Petőfi
életéből még azt is ki nem betűznék: a költőnek nincs szüksége
tanulmányra, s ez új tan nem találna igen buzgó hívőkre még irodalmi
közlönyeink közt is. Bizonyos szánalommal nézik le, ki tanulmányt
emleget s ha valamely fiatal költő ily hírbe jő, már többé nem lángelme,
nem tehetség, nem költő. Nagy bűnt követett el, melyért
halhatatlanságával kell lakolnia. Erre itélik a halhatatlanok, kik még
élni sem kezdtek.

S mi az a tanulmány? Vajon értik-e, kik emlegetik, s Petőfire mernek
hivatkozni? Bizonyosan nem azon pár kézikönyv, melyet egynémely tanár
írt, bölcsen tanítván, mit maga sem tud vala; sem lapjaink kritikai
phraseologiája, mely az értelmet meg zavarni s az izlést kioltani
igyekszik. A költői tanulmány: az élet, önmaga a költő s a világirodalom
nagy szellemei. Nem volt nagy költő, ki e három iskolából ne került
volna ki s Petőfi is, mikép élete és művei bizonyítják, járta mind e
hármat. Az élet sokoldalú s élénk benyomásai nélkül nincs költészet; ha
a költő nem tanulmányozza saját benső élete és tehetsége fejlődését, nem
emelkedhetik, s a világ nagy költői nem azért írtak remekeket, bölcsei
pedig nem azért gondolkodtak a művészetről, hogy épen azok merjék
megvetni, kik a világnak új remekeket, a bölcseknek pedig új anyagot
óhajtanának nyújtani. Tudomány és művészetben egykép minden új csak a
régi alapján emelkedik. Egy bizonyos genialitás, egy bizonyos eredetiség
magában a legnagyobb szegénység. Nem gúny-e, hogy nálunk még ilyenekről
is vitatkozni kell?

Vannak sokan, kik Petőfi költészetének bölcsészeti részére helyeznek
nagy súlyt. Azonban ez Petőfinek legkevésbbé erős oldala. Bölcsészeti
kisérletei még kifejletlen világszemléletre mutatnak. Általában Petőfi
nem tartozik azon költők közé, kiknek költészete erős bölcsészeti alapon
nyugszik, kik tisztában vannak magokkal, mennyiben ember tisztában lehet
s emelkedett világnézetek által fékezett képzelmükön zavartalan
tükröződik vissza az élet. De a magyar költők közt alig van egy, ki
ilyen legyen, s a csak tiszta lyra szűk kör is erre. Nálunk a
legnagyobb, a legépebb tehetségre is, még a legkedvezőbb körülmények
közt is egy lidércznyomásnak kell nehezülnie. Egy fájdalom fogja sírjáig
kisérni, mely zavarólag hat fejlődésére. Ez viszonyaink átka. De Petőfi
még ifjabb is vala, mintsem egy kiforrott kedély kincseit tárja elénk.
Nagyobb elbeszélő költeményeiben mindenütt érezni fogjuk ezt, igen,
tiszta lyrájában is. Ódái nem oly remekek, mint dalai. Komolysága nem
hasonlítható gyermetegségéhez, haragja költőibb mint nyugodtsága,
eszméiben nincs annyi mélység és fönség, mint képzeletében erő s
érzéseiben tűz. Midőn vizsgálja a mindenség végczélját, az örökkévalóság
titkát, a hír és dicsőség mibenlétét, az emberi szív örvényeit, s
visszapillant a multra, vagy a jelen izgalmai közé veti magát, s a
politikai s társadalmi viszonyok fájdalmától lelkesül, nem tesz reánk
oly élénk hatást, mint midőn szilaj lelke a pusztákra szabadul, az
alföldi róna végtelenjén ringatózik, hogy a legszebb tájképeket tükrözze
elénk, dalt mond a falu leányainak, benéz a kunyhókba, mereng a csárda
romjain, vigad bor mellett, czigányzenével, fölkeresi szüleit,
megemlékszik gyermekkori napjaira, utazik széles e hazában, melyen kívül
számára nem létezik semmi s erős fajszeretete egész szenvedélyével öleli
a magyar népet s mintha a népszellem geniusává válnék, ott zeng dalaiban
minden, mi a magyar nép kedélyében, életében költői. Itt ő nagy, ezért ő
a _magyar lyra_ legkitünőbb képviselője. Itt a kulcs, mely megfejti a
nagy hatást, mit hazájában s a külföldön tett. A magyar önkedélyét
hallja visszahangzani, a külföldi előtt egy új, ismeretlen világ nyílik
fel.

Mellőzöm politikai és epikai költeményeit. Költészetének csak azon
oldaláról akarok szólani, melyben fő ereje van, s melynek hatása jelen
lyrai költészetünkre legnagyobb, mert egyszersmind ki akarom mutatni az
őt utánzók tévedéseit.

Petőfi táj-, csendélet- és genreképei a magyar költészet örök remekei
lesznek. Bizonyosan vetekednek a világirodalom legjobbjaival. Ha
festészeink olvasnák a magyar költők műveit, nem hagynák
felhasználatlanul ez ugy szólva kész compositiókat. Petőfi fölfedezte a
pusztát. Eddig senki sem látott rajta semmit, az ő képzelődése
megnépesíté. Szabad szilaj lelke nem találhatott méltóbb tanyát, mint a
végtelen tért, s a Tisza méltán az ő legkedvenczebb folyója, mert e
hazában születik s hal meg, s tetőtől talpig magyar, épen mint ő. Petőfi
érti a festőiség titkát. Élénk érzéke van az iránt, mi fő, lényeges
vonás, mely az olvasó képzelődését és kedélyét egyszerre mozgásba hozza.
Érti miként kell odavetett, alig észrevehető vonásokkal, melyek magokban
csekélységnek látszanak jellemzetest állítni elő, mi örökre az olvasó
lelkébe tapad. Tudja vegyíteni az árnyat és színt, hogy csak azt
láttassa, mit akar, s oly világításban, minő hangulata s a merészen
kivitt képek az érzések és eszmék levegőjében mintegy megéledni
látszanak. Az eszme és érzés nála mindig magából a képből merül föl s
visszahat reá, sohasem önkényes, hazudott. Érezzük, hogy a tájt látva
csak azt lehet éreznünk, mit a költő. Alföldi képein ki nem érzi a
szabadság levegőjét, mi oly jól összhangzik a végtelen térrel? Van-e az
unalom és elhagyottságnak költőibb megtestesítése, mint a «Kutyakaparó»
czímű költeménye. A «Csárda romjai» mindenik sorában nem egy elegia
zeng-e? pedig a költő csak romokat ír le. S nem bámulatos Petőfi
genialitása, ki a legegyszerűbb tárgyakat a legragyogóbb költészetté
varázsolja.

Genreképei és néprománczai mit sem engednek tájképeinek. Itt is oly
eredeti és geniális. Objectivitása épen oly erővel nyilatkozik. Itt is
mindig nyakon csípi a tárgyat, mint a magyar mondja: oly oldalról fogja
fel, a mint czéljára szükséges, s oly vonásokat és színeket használ, mik
eszméinek életet adhatnak. Humoros vagy satirai hangulata s az
epigrammai él, melyben némely ily költeménye kikerekedik, mind oly
eredeti, oly ép, oly művészi, hogy kérdenünk kell: az a költő írta-e
ezeket is, ki a tulsó lapon kedélybeteg, gyűlöli a világot, mert valami
kritikaster megbántotta, noha az egész nemzet tapsa kiséri; vagy
bölcsészeti ötletekben áradoz, s oly furcsákat mond, hogy nem tudja az
ember: tréfa-e mind ez vagy komoly szó? «Pál mester» egyike legszebb
költeményeinek. Mindenik strophája a legköltőibben s a legtermészetesebb
fokozattal fest kedélyállapotot. Pál mester elébb hegykén csapja félre
kalapját, kiokoskodja, hogy elcsapja feleségét s megteszi. Később nem
nyúl kalapjához, megbánja tettét s kiokoskodja, hogy most már gazdasága
elpusztul, úgy történik. Majd újra hegykén csapja félre kalapját s
kiokoskodja, hogy mire a bánat, úgy sincs már sokja, jobb ha túlad rajta
s megteszi. Végre keservesen húzza szemére kalapját s kiokoskodja, hogy
nincs semmije s bizonyosan fel fogja kötni magát s megteszi. Itt a kalap
a legművésziebben van felhasználva s abban, hogy az okoskodó Pál mester
mindent előre megmond, mi vele történik s mégis megteszi, a
leglélektanibb felfogás nyilatkozik. A «Megy a juhász szamáron» czímű
költeményében, a juhász fájdalma, ki nagyot üt botjával a szamár fejére,
mélyen és igazán van kifejezve. Valódi humor. Az «Alku» czíműben, midőn
a juhász legényt erszénynyel kínálják, szegénységét akarják megvenni s
ráadásul szeretőjét kérik s ő így felel reá:

  Ha ez a pénz volna csak foglaló,
  S még száz ennyi lenne borravaló,
  S id’adnák a világot rá’dásnak,
  Még sem adnám szeretőmet másnak.

oly lángolón és jellemzetesen festi a juhász szerelmét, mint csak oly
költő teheti, ki tárgyától egészen áthatva s mélyére merülve teremt. S
mit mondjak «Téli esték» czímű költeményéről, mely a családi boldogságot
egy esti mulatság keretében oly elragadóan rajzolja?

Petőfi után a festő költemény, néprománcz és genrekép nagy divatba jött.
Régibb és újabb költők egész serege neki esett a pusztának. A délibáb
valóságos «purpureus pannus» lett. Majd minden költeményen ott lebeg.
Lapjaink telvék tájképekkel, mintha az állandó képtárlattal akarnának
vetekedni. Mindennap az utánzás és gondolatszegénység kínjaival
találkozunk. Nem annyira Petőfi-tanulmányt látunk, mint Petőfi-utánzást,
melyben mégis csak a szavak és tárgy emlékeztetnek Petőfire. De ha
lemondunk is arról, hogy eredeti felfogást és költői egyéniséget
keressünk, még meglehetős másolatra is alig találunk. A tájképek tele
vannak részletekkel, mik nem tartoznak a dologhoz: az iránt, mi
lényeges, nincs érzék, s az eszme és érzés alaphangulata sehol. Szellem
helyett külsőség bennök az uralkodó. Mintha a festő költészetben
valósággal a táj volna fő, s nem a költő lélekállapota; azon kép, mely
előtte kitárul, s nem az, mely lelkén tükröződik. A festő költészet csak
úgy költészet, ha kép- és tájban, fény- és ragyogásban egy-egy
gondolatot, érzést képvisel; a költő csak azon vonásokat szedheti össze,
melyek czéljára szükségesek. Tájképeikben minden le van írva, kifestve,
mégis rajtuk semmit sem látunk, semmit sem érzünk. Minden össze van
halmozva, a mi úgynevezett költői, mintha valami csak pusztán magában
költői lehetne, s minthogy mindenki a hatás új eszközét vágy fölfedezni,
a legbizarrabb képek kerestetnek ki. Kirí néha egy-egy szebb kép,
kihangzik egy-egy kedves versszak, de egészet adni, nem a divatos lyra
szokása. Festő költészetünket a prózai részletek s a terpedtség
művészetének lehetne nevezni.

Hasonló bővében vagyunk a genreképek- és néprománczoknak. A balladák s a
nagyobb elbeszélő költemények helyét egészen ezek foglalták el.
Sarkantyús lovagok helyett most csikósok szerepelnek, s a sziklavárakból
a csárdákba költözött a szerelem, feláldozás, hősiség és erény egész
phantastikus világa. Jó, ha csak közönséges adomákat olvasunk, s nem oly
eseményeket a jó magyar nép életéből, melyek valóságos hetyke ráfogások
vagy torzképek. Valami különös vonás, mit a csikósok és betyárokon csak
a költő fedezett föl, pár bizarr ötlet, pár reminiscentia Petőfiből,
kész a néprománcz. A genreképek, népi jelenetek és szokások leírásaivá
váltak, s bennök épen azon apró részletezés és tespedtséggel
találkozunk, mint tájképeinkben. Úgy látszik, mintha a népköltőket nem
valami belső ösztön, rokonszenv vonná a néphez, hanem divat, negédlés.
Valami öntudatlan urias leereszkedés vonúl el rajtok. Mintha mulatni
akarnák magokat a nép együgyűségén, tetszenék szeszélyöknek a tréfás
szerep, s ezért igen természetesen könnyen hajlanak a póriasságra, mint
azon úrficskák, kik a nép közé elegyedve, túltesznek rajta a
legénykedésben. S épen itt azon pont, mi a valódi népköltőt
megkülönbözteti azoktól, kik csak játszanak a néppel. A népköltő egészen
népe világában él, érzéseit hordozza keblében, de egyszersmind annyival
nagyobb és nemesebb, mennyiben költő. S épen ez erős subjectiv érzés
adja meg a felfogás objectivitását, s őrzi meg a torzítástól. Előtte,
mondhatnám, szent a nép, mert képviselőjének tartja magát, s eszménye a
nép szeretete, érzületében gyökeredzvén, mi a szív dolga s mit elmélet
soha nem teremthet meg, hallathat ugyan erősebb hangokat, minőkhöz a
salonok nem szokvák, de sohasem bántóan nyerset; lehet gyermeteg, hogy a
túlfinom műveltség előtt nevetségesnek tetszhetik, de sohasem gyermekes;
ellökheti magától az illedéket, de sohasem a szív szemérmét; s midőn
saját eszményeit akarja a költészetben megtestesíteni, nem dúlhatja szét
ugyan azokat épen a költészet által. A népköltő szelleme, mint a
napsugár, mindenhova elhat, hogy mindent megaranyozzon, a nélkül, hogy
beszennyezze magát.

Midőn Petőfi népdalaival föllépett, valódi esemény volt. Soha magyar
dalok oly hamar nem szállottak a nép ajkaira, mint az övéi. Mindenki
elismeré, hogy ő írja a legjobb népdalokat. S valóban, a népdal
Petőfinek igazi eleme. Míg egyfelől egészen hatalmában a nép érzülete,
gondolkozásmódja, nyelve, addig másfelől a magyar népdalok
szaggatottságát, mely a nyugotiakkal ellentétben, nem annyira az eszme,
mint a hangulatban keres egységet, az érzések átjátszását a természet
képeire, az erős festőiséget, a csillogó színek játékát, annyi
eredetiség- és művészettel olvasztá egy újdon és ragyogó költészetté,
hogy a meglepetés általános volt, dalai annyira magyarok, természetesek
és könnyedek voltak, hogy minden ember azt hivé: ilyet könnyű írni, ez
nem is művészet. De utánzói leginkább megmutatták, hogy Petőfi
öntudatosan vagy öntudatlanúl – egyre megy – mennyire művész. Mostani
népköltőink dalai élnek-e a nép ajkán? Megzendűlnek-e lelkünkön jó vagy
rossz kedvünkben, mint a hogy a jó népdal szokott? Nem fogjuk-e rájok
azt mondani: ilyet nagyon bajos írni, ez fejtörő művészet, ez kínos
költészet: a költőnek is abba kerűl, az olvasónak is.

Népdalainak kétszeresen kelle hatniok oly időben, midőn a nép politikai
fontosságra kezdett emelkedni. A nagy hatás bátorrá tette a költőt s
népdalai szellemét önté el legtöbb költeményén. Majdnem egész költészete
népies színt váltott szellem-, tartalom és verselésben. Vádolni kezdék,
hogy elhagyogatja a formát, verselése szabálytalan, s a nép együgyű
széptani nézeteit törekszik irodalmi érvényre emelni. Nem szándékom
Petőfi gyönge költeményeit védeni, annál kevésbbé utánzói
rakonczátlanságát, de e vádat sohasem értettem egészen. Ha a forma alatt
nemcsak a technikát értjük, minthogy úgy is van, hanem a felfogás és
kivitel egységét, tehát a styl szabatosságát: Petőfi e tekintetben igen
erős. Dalai egyöntetűek, s nem látszanak rajta a habozás, toldozás,
veríték nyomai. Mintha gondolatai együtt születnének a formával, s azon
érzést, mi szívében lángol, csak így lehetne elmondani. Találunk-e
Petőfi népdalaiban csak egy sort is, mi fölösleges volna? Arra
használja-e tárgyait, hogy egy csoport érzést, képet, gondolatot fűzzön
reájok, mik nincsenek szoros viszonyban velök? Zavarja-e valami a
hangulat egységét? Gondatlansága nem hangzik-e jól össze naivságával,
darabossága szilajságával? Képei nem természetesen szövődnek-e érzéssé,
s nem találja-e meg mindig a szót, mire szüksége van? S a mi a legfőbb,
nem merűl-e legtöbbször, mint a valódi költők szoktak, egyetlen érzés,
egyetlen tény mélyére, hogy azt egészen s a legjellemzőbb alakban
érzékítse meg? Természetesen, midőn Petőfi dalait ítéljük meg, nem kell
felednünk, hogy ő magyar népköltő volt, s oly eredeti költő, kit
igazságosan csak önmagából lehet megitélni. A kérdésnek leginkább a
körül kell forognia: megtestesítette-e Petőfi költeményeiben azt, mit
akart s azon eszmény szerint, melynek költői szelleméből következtetve,
előtte kellett lebegnie?

A külformát illetőleg sem értem e vád alaposságát. Petőfi a legnehezebb
formákkal is meg tudott küzdeni, s verselése néha oly könnyed, mintha
csak oda volna lehelve. E vád oka másutt rejlik. Ő népdalokat írván,
elvetette a szokásos jambus és trocheus lábakat, s bár énekelni nem
tudott, mégis sokszor bámulatosan eltalálta népdalaink zenemértékét. A
közönség és krítikusok egy része nem találván bennök azt, mit
megszokott, hajlandó volt felettök pálczát törni. Azonban a nép könnyen
énekelhette. Ez mutatja, hogy verselése nem puszta önkény és
gondatlanság szüleménye volt. S vajon Arany balladáira, Erdélyi újabb
dalaira, melyek szintén nem jambus vagy trocheus lábakon lejtenek,
mondhatjuk-e, hogy nincs bennök mérték, midőn könnyen kimutathatni a
népdalokból szabályosan lehúzott formákat, melyek mintegy énekszó után
vannak alakítva? Ha azon költők, kik a görög, latin, franczia és német
formákat nálunk meghonosíták, köszönetet érdemelnek, mert nyelvünk
hajlékonyságát új oldalról tüntették föl, s költői világukat általok
fejezték ki legjobban: vádolhatjuk-e azon költőt, ki eredeti magyar
formákkal küzdött meg többször s nagyobb változatosság-, könnyűséggel,
mint az eddigi magyar költők, s ezeket hitte gondolatjai legméltóbb
köntösének.

Továbbá Petőfi érezte, hogy a magyar népdal néha oly rímeket is használ,
melyek nem tiszta rímek ugyan, de igen jól összehangzanak, s bizonyos
rendszerök van. Gyakrabban kezdett használni assonánczot, mint eddig
szokásban volt, de mindig szabályosan. Érezte, hogy azon tárgyakhoz,
melyeket megénekel, nem mindig illik a Vörösmarty méltóságos nyelve,
vagy azon túlfinom és enervált költői nyelv, mely a középszerűség
conventionális nyelvévé alakúlt. Népies szavakat, kifejezéseket,
összehuzásokat s nyelvfordulatokat kezde használni, de mindig elég
ízléssel. Épen úgy tett, mint Vörösmarty, ki nem használhatván eléggé
Kazinczy költői nyelvét, visszatért Zrínyihez, s a régibb
nyelvemlékekhez, s úgy teremtett magának egy újat. Petőfi nyelvünk még
eddig eléggé ki nem bányászott aknáihoz fordúlt, a nép nyelvéhez s
magának költészetéhez méltó nyelvet teremtett. Tágított valamit az
irodalmi nyelv merev rendszerén, s a költői nyelv egy új formáját
alkotta meg, mely épen annyi szépséggel bír, mint a Vörösmartyé, sőt az
irodalmi fejlődés szerint épen a Vörösmartyé után kellett következnie.
Megmutatta, miként lehet egyszerűen, gyermetegen, s mégis a
legköltőibben szólani, miként lehet magyarúl s jellemzetesen szólani oly
dolgokról is, melyekről eddig mesterkélten vagy idegenszerűleg
szólottak. Az ő nyelve nem egészen szabatos eddigi fogalmaink szerint,
de benne a nemzet geniusa szökel s mintegy visszahatásként nyilatkozik
az idegen szófűzés ellen. Ő a nép kifejezéseit, nyelvfordulatait valami
varázszsal tudta bevonni, hogy azok egyszerre költői becsűekké váltak.
Az a mi a nép ajkain jelentőség nélkül, ingatagon, ízléstelenűl
hangzott, nála jelentőséget, határozottságot nyert, s megszépült. Az nem
az ő hibája, ha követői tájszavakkal árasztják el költészetünket, ha az
irodalmi nyelvet tájszólássá akarják lealacsonyítani, s a helyett, hogy
fordulatok-, könnyűség- és változatosságban gazdagítanák, a
korlátlanságot, szeszélyt és ízléstelenséget emelik elvvé.

Igaz, Petőfi néha túlmerész, de legalább tárgyaiban mindig némi indokot
találunk; igaz, van egy pár dala, melyekben szembetünő gondatlanságot
árul el, de azt megint csak utánzói terjesztik róla, hogy hanyag
verselő, mert az úgynevezett Petőfi-iskola hívei azok, kik Petőfi
újításaiban csak korlátlanságot látván, a jó rímekkel keveset gondolnak,
az assonánczot szabálytalanul használják s a legtöbbször sem az újabb,
sem a régibb formák szerint nem verselnek s küzdeni a külformával
általában pedánsságnak tartják, mely lenyügözi a szellemet, mintha
annak, kinek a vers nyüg, nem jobb volna prózát írni, ha ugyan nem
találkoznék itt is egy új nyüggel: a nyelv szabatosságával. Petőfi
dalaiban dallam, elragadó dallam van. Bennök nem Vörösmarty pathetikus
dallama zeng, mely méltóságot és erőt egyesít, sem az Aranyé, hol a
kellem a hangulat nyugodtságában, a forma szabatosságában s a rhythmus
plasticitásában rejlik; de halljuk a szenvedély leigéző hullámos
lüktetését, mintha a lábak- és sorokban az érzések hangzanának össze és
rímelnének.

Nem Petőfi az első magyar költő, ki a népelemet költészetébe fölvette,
mert ez épen úgy kimutatható már Horváth Ádám- és Csokonainál, mint a
Kisfaludyaknál, Vörösmartynál és Erdélyinél; de annyi igaz, hogy nála
jelent meg először teljes erőben, alkotó szellemben s irodalomtörténeti
fontosságra emelkedve. Az a változás, melyen lyránk az utolsó évtizedben
átment, nagy részében az ő műve. Sok ok munkált ugyan együvé erre,
életben és irodalomban, minők: a fölébredt politikai öntudat, demokrat
eszmék, tágult sajtóviszonyok, a népszerűség csábító varázsa, mely az
országos szónokokról az írókra is elragadt, a kritikusok és népkutatók
munkássága, egyes költők kisérletei: de mégis Petőfi vala a költészetben
az összes hatásoknak eleinte mintegy központja. Azon irodalmi mozgalom,
költői iskola, mely «népies»-nek nevezi magát, nem azt czélozta, hogy
költészetünk visszatérjen a nemzet primitiv állapotára s egészen a
népköltészeti hagyományok eszmeköre s érzésvilágának képviselője legyen,
hanem hogy segédforrást vegyen s megújítsa magát a népszellem által,
mert csak így lehetett igaz hangja a kor hangulatának, a fejlődő nemzeti
szellemnek. A «_népies_» egy új phasisa vala a nemzeti költészet
fejlődésének, a nemzeti szellem új hódítmánya erősebb alapon, tágabb
láthatárral. Vágy szállotta meg a költőket nemcsak az irodalmi köröknek,
a míveltebbeknek, hanem az egész közönségnek írni. Érezni kezdék, hogy a
népköltészet némiekben szabályt is adhat a műköltészetnek. Hatni
akarván, ösztönszerűleg megtalálták a tárgyakat s az eszközt, melyek
iránt a közönség élénken érdeklődött. Mindez válhatlan kapcsolatban volt
egy csoport széptani és politikai nézettel, magába olvasztott valamit a
külföld modern irányaiból s a lyrából átment az eposba, színműbe és
regénybe. A népies, mint minden irodalmi pártszó, nem fejezi ki eléggé a
mozgalom jellemét s épen azért tévednek mind a kritikusok, mind a
költők, kik azt szó szerint veszik s nem érzik alatta a szellemet.

A nép-elem sokképen hatott jótékonyan költészetünkre. Míg egyfelől a
nyelvet eredeti sajátságaihoz visszavezetni segíté, új formákkal
gazdagítá s nemcsak ösztönt ada a költészet oly fajai mívelésére, melyek
eddig nem míveltettek eléggé, de azokat eredeti alakban is teremté meg:
mint a népdalt, népszínművet, románczot, regét, eposzt, addig másfelől
közelebb hozta az irodalmat az élethez. A közönség növekedett, az
irodalom hatása élénkebb lőn. Már felderülni láttuk azon korszak
hajnalát, midőn a magyar szellem önállóbban, eredetibben teremt. A
költészet a nemzeti életbe kezdé beereszteni gyökerét, onnan szívni
táplálékát, levegőjén virágzani s érlelni meg gyümölcseit, nem egy
választott kör, hanem az egész nagyközönség számára. A költők azért
szállottak le a néphez, hogy magokhoz emeljék, hangján szólaljanak meg s
eszményeit örökítsék. Ez irodalmi változás ugyan még azon
tisztulatlanságában forrongott, de a szellem mindenütt mutatta erejét,
életrevalóságát. Kitünő s örökbecsű műveket említhetni, melyek e szellem
szülöttei s a külföld egyrészt azóta van nagyobb figyelemmel
költészetünk iránt. Talán máris némi önérzettel mondhatjuk el, hogy
költészetünk népnemzeti alapja jobban megerősödött, mintsem félthetnők
az idegen irodalmak káros befolyásától. Azonban a népelem hatása épen
úgy kifejlett jóra, mint rosszra s a közelebbi években ez utóbbi sokkal
erősebben nyilatkozott, mintsem ne tarthatnók kórjelnek.

Költők állottak elő, ifjak és nem ifjak, kik nem arra törekedtek, hogy a
népelemet előbbre vigyék, fejleszszék, hanem hogy alább sülyeszszék.
Nekik nem volt elég a népköltészet: tájköltészetet alkottak. S mi az a
tájköltészet? Sem több, sem kevesebb, mint tájszólás, tájviselet,
tájszokás. A tájszavak általánosítása, a tájszokások leírása czélul
tüzetik elméletben és gyakorlatban. S még jó, ha a tájszavak igazi
tájszavak s a népszokások nem költöttek. Összehalmoztatik minden
úgynevezett kelmeszerű adalék, mik helyet foglalhatnak ugyan, mint
népismei, történeti és nyelvtani adalékok a népi kutatók
gyűjteményeiben, melyek nem egyedül költészeti elvek nyomán
szerkesztvék, de költészetben, melyet az irodalom állít elé, soha. Oly
költészet született meg, mely súlypontját a költészet fogalmán kívül
keresi. Külsőség, az anyag lépett a szellem helyére, mely képtelen új
genre-t alkotni s nem nyújthat semmit, mi akár a költőnek, akár a
kritikusnak szempontul szolgáljon. A népköltészet sem tájszólás, sem
népisme: valamivel több, mert költészet. Ha szemlét tartunk a világ
összes népköltészete fölött s összehasonlítjuk a mi most született
tájköltészetünkkel, látni fogjuk, minő tévedésben vannak az új tan
emberei. Mindaz, mire ők fősúlyt helyeznek, mellékszerepet sem játszik,
legfölebb néha színezetül szolgál, kivált a humorban, de sohasem czélul:
költői érdeket pedig épen nem föltételez. Az összes magyar
népdalgyűjteményben nincs annyi tájszó, mint mennyit műköltészetünk
tájköltői költeményeikben s mi több, lyrai költeményeikben
összehalmoznak. Elméletökhöz híven ebben keresik a népköltészet erős
oldalát. De az nem költészet, mely művészi alakítás helyett tájszavak és
szokások registrálásával akar hatni s a népdal nevét nem érdemelheti meg
azon költemény, melyet csak kommentárral lehet megértenünk, s ha
megértettük, lelkesülés fejében megtanulunk egy tájszót vagy tájszokást.
Az egész tájköltészet, mint ilyen, egyetlen hangot sem adott, mely új
dallamként vegyült volna a magyar népköltészet harmoniájába, s ha
alkalmazni fogjuk az új tant a költészet minden nemére, előállanak
palócz regények, barkó drámák, hiencz eposok. Írni fogunk hatféle
tájszóláson s lassan-lassan elérünk oda, hol költői nyelvünk az irodalom
keletkezte előtt állott. A tájköltészet nem egyéb, mint a népelem
sülyedése, költők szeszélye, kik nem birván eredetiséggel, eredetiséget
hajhásznak, hiú erőlködés az ízlés ellen mely megboszulja magát,
játékszer, nagy gyermekek játékszere.

Előállottak költők s kritikusok, kik a népiest panaczéává emelték. A
lyrában feltünőbben nyilatkozott a fogalomzavar s az eszmék anarchiája.
Mintegy szabályul állíttatott föl, hogy mindannak, mi népies,
szükségeskép szépnek és egészségesnek kell lennie. Ez lőn a kenet, mely
minden költeményt széppé varázsolt, ez a fölhatalmazás, mely a költőnek
minden kihágásra jogot adott. Hajdan a latin iskola idejében a
klasszikus költeményhez elég volt pár mythologiai hasonlat, most a
magyar dalhoz elég pár kiteremtettézett kifejezés. Hitté lőn, hogy
mindaz, mi a nép száján forog, már költészetbe való, minden népdal
egy-egy remekmű s minden szeszély a népnemzeti genius szökelése: mintha
a népnél nem volna annyi ízléstelenség, mint a nem-népnél, mintha népdal
nem volna annyi rossz, mint nem-népdal s a kunyhónak nem volna meg a
maga hóbortja, mint a salonnak. A népdalok hiányait látjuk utánozni, a
Petőfi gyöngéit látjuk utánozni. Mindenki népköltő akar lenni, mintha
ezenkívül nem volna a magyar költőnek más pályája. Úgy rémlik, mintha
veszni indulna az érzék, a gond, csín és lelkiismeretesség a nyelv, a
forma körül, a lelkesülés oly tárgyak és eszmék iránt, melyekért a világ
minden költője lelkesült. Lyránk annyira magyar lett, hogy csak
sallangos, annyira természetes akart lenni, hogy vadászta azt,
mesterkélt lőn és szilaj gyermekessége nem egyéb, mint a nemzeti szellem
aléltsága.

E rajz talán sötétnek, túlszigorúnak tetszhetik, de a napisajtó annyi
fényoldalát mutatta be az újabb lyrának, hogy nem fölösleges az
árnyoldal is, annyiszor szólott úgynevezett hazafiúi szempontból, hogy
szükséges legalább egyszer a széptanit is megpendíteni. Valóban az újabb
lyrában kevés vigasztaló van. Sem tartalomban, sem formában nem adott
kitünőt vagy újat. Több-kevesebb szerencsével írt műveket olvasunk,
melyekből ismert dallamok hangzanak felénk. Petőfit halljuk ezer
változatban. Öntudatlan vagy öntudatosan kibányászszák érzéseit,
eszméit, eltanulják szavait, hangját s oly költészet áll elő, mely nagy
igényt tart az eredetiséghez, de sem az irodalmat, sem a szivet új
kincscsel nem gazdagítja. Azonban a viszonyokban is van némi mentség. A
forradalom, melyet átéltünk, talán tehetségeket sodrott el, talán
tehetségeket akadályozott meg fejlődésökben. Egy rázkódtató viharos
korszak után, mely minden régibb viszonyt alapjában feldúlt, nem
egyhamar alakul meg új költői irány s lesz élénk a közfogékonyság. A
költő nem könnyen találhatja meg a közszellemben a nagy eszmét, érzést,
mely lelkesítse, vehet költői benyomásokat s lelheti meg kora üterét.
Hoz-e az idő lyránkra új lendületet vagy általában a lyra lesz-e az a
tér, hol a szellem alkotóbb erővel teremt? Kérdések, melyekre ki sem
felelhet. Történjék bármi, nincs okunk kétségbeesni. A magyar lyrában
nincs visszaesés, csak pangás s a visszahatás, mely a népelem kinövései
ellen fog nyilatkozni, meghozza költőit. E visszahatás jelensége még
magokban a par excellence népies költőkben is kezd mutatkozni, legalább
jelenségeket látunk, melyek ilyesmit sejtetnek. De a kritikának nem
szabad elnémulnia. Hallatnia kell szavát a jelenért és jövendőért
egyaránt.

Részemről, míg egyfelől Petőfi életéről s költészetéről írva hálaadómat
hiszem lefizetni azon költő iránt, kinek költészete első ifjúságom
álmait körüllebegte, addig másfelől mintegy megkönnyülve érzem magamat,
hogy szót emeltem lyrai költészetünk bajairól akkor, midőn a
hivatottabbak hallgatnak.



SZÉPIRODALMI SZEMLE.


I.

Évek előtt kritikánk politikai jellemű volt. A pártok küzdelme
átjátszott az irodalmi vitákba, a szépirodalmi lapok a politikaiak
fegyverhordozói voltak, s a költőt nem mindig széptani szempont itélte
el vagy dicsőíté. Ennek megvoltak jó és rossz oldalai: néha szenvedett
az izlés, mert szenvedélyesen megtámadták, és politikai okból; néha
nyert, mert szenvedélyesen védték, noha nem a széptan kedveért. De ez
ellenkező hatások küzdelmében eszmék merültek fel, melyek jótékonyan
hatottak a közönségre, s az élénk mozgalom erős lendületet adott a
költészetnek, ha a legtöbbször nem is helyes irányt. A kritika szolgálta
az izlést, a hogy szolgálhatta, de szolgálta.

Vajon most, midőn lapjaink többé nem képviselnek politikai pártokat, mi
kritikánk jelleme? Emelkedett-e tisztultabb szempontokra, jobban
szolgálja-e az izlést, inkább termékenyíti-e az irodalmat, előbb viszi-e
közönségünket?

E kérdésre engem mindig különös hangulat fog el; szeretnék panaszolni, s
elvégre is gúnyolódni van kedvem; vitatkozni akarok egész az
indulatosságig s utóljára is hallgatnom esik jól, mikor aztán a polemia
izgalmait a költészet álmaival óhajtom becserélni. E hangulat most is
hallgatni készt. Megvallom töprengek: vajon nem volna-e jobb kritikai
szemle helyett költeményt vagy beszélyt irnom? – Valóban miért is másnak
kellemetlent mondani, midőn hallgatni is lehet, miért a gúnyos polemia,
midőn a hizelgő panegyris könnyebb, miért tekintélyes és becsületes
hazafiak koszorúit tépdelni, midőn az ifjúhoz oly jól illik a
szerénység.

«Nur die Lumpe sind bescheiden»! mondja Goethe. Legyen nekem is szabad
legalább egyszer követnem e nagy író elvét, melynek nálunk annyi kis író
hódol. Hadd oszoljanak szét a költői álmok, hadd merjek hát panaszolni,
gunyolódni, vitatkozni, s csak akkor némuljak el, ha azok, kiket az ügy
közelről érdekel, nem fognak a dologhoz szólani.

Mi tehát most kritikánk jelleme? A jellemtelenség nézetek és indokokban
egyaránt.

Meggondolva mondom ki e szót. Volt időm reá. Már régóta forgatom kisebb
és nagyobb lapjaink, folyó és elakadt iratainkat. Olvastam a sorokban és
sorok közt. Emlékem hű. Jól tudom, hányszor kellett bosszankodnom,
nevetnem, csodálkoznom. Óh a paradoxonok, adomák, botrányok krónikáját
ritkán feledi az ember.

Emlékszem, hogy innen mindig Mammon hunyorgott reám, sehogysem tudva
elég jól takarózni a hazafiság köpenyével; onnan a pajtásság rikkantó
chorusa űzött odább; itt a boldog könnyelmüség vagy együgyüség
csevegésein szenderedtem el; ott a sértett vagy sértő hiuság
szenvedélyes feleseléseire ébredtem; emitt a parókás pedánsságot kelle
megbámulnom a mint önmagát bámulja, amott a csörgősipkás tudatlanságot,
a mint lelkiismeretlenségével kérkedik: e zajba untalan a «vicczek»,
«revanche-ok» hahotája vegyült, mit csak az illetők érthettek, e tarka
jeleneteket szüntelen viadal váltotta föl, nem a bajnokoké, kiket ügy
lelkesít, de a gladiatoroké a tömeg mulatságára. Szóval kritikusaink
mindent megtettek, mi tőlük telt, s kiktől több telt volna, jónak látták
félrevonulni. A kritika az irodalmon kívül eső czélok küzdterévé fajult,
a polemia magánügyek személyeskedő vitájává és néha szennyes pasquillá.

Ez túlzás, vagy a mi benne nem az, olyan, mi más irodalomra is illik, s
nálunk ezelőtt sem hiányzott! – mondhatja valamelyik optimista olvasóm,
ki engem már is a legfeketébb vérű pessimistának tart. Ez ellenvetés
utóbbi részében van valami igaz. Legalább nem rég egy külföldi kritikai
lapban ezt olvastam: «Jelenleg ki sem akar az újabb könyvekről valódi
birálatokat sem írni, sem olvasni. – A bírálatok nyomorú ismertetések és
okoskodó hirdetményekké aljasultak; a politikai és szépirodalmi lapok
tárczájában, mint laptöltők foglalnak helyet és stereotyp phrasisaikból
sem olvasó sem író nem okul.» Mintha e sorokat rólunk vagy inkább
vigasztalásunkra írták volna. Azonban az én pessimismusom
vigasztalhatlan.

Nem az a baj, hogy sok lap űz játékot a kritikából, hanem az, hogy egy
sincs, mely ne ezt tenné; nem az a kórjel, hogy itt is ott is felületes
és pártos birálatok jelennek meg, hanem hogy seholsem mutatkozik komoly
akarat, tiszta szándék. A külföldi irodalmakkal a miénk e részben épen
nem hasonlítható. Ott azon lapok is, melyekben a kritika csak igen
másodrendű dolog, meg tudnak őrízni bizonyos álláspontot, s mindig
találkozik egy-két oly közlöny, melyek kiválóan kritikával foglalkoznak,
s a tudomány és jellem hatalmával tekintélyt alapítnak meg. Ez eddig
többé-kevésbbé nálunk sem hiányzott. Régebben a «Kritikai Lapok,» majd
az «Athenaeum» később a «Szépirodalmi Szemle» játszották e szerepet, a
nem kritikai lapok közül is egy-kettő által támogatva vagy épen
kiegészítve. Most talán elveiket kétségbe vonhatjuk, politikai
hátterüket érdemül vagy hibául róhatjuk föl, egy s mást becsmérelhetünk
bennük, de azt el kell ismernünk, hogy egészben véve elvet, rendszert,
iskolát képviseltek, jellemök volt, és ami a legtöbb, az irodalmi
fejlődés lépcsőiül szolgáltak.

«Most is van ily lapunk, a «Pesti Napló» épen ilyen!» – kiálthatja ujra
valaki, s talán épen a nevezett lap szerkesztője, ki mindig nagy hévvel
szokott oly dolgokba szólani, melyekhez keveset ért, vagy a hol alkalma
nyílik ámíthatni.

Ujra maradok véleményem mellett, annyival inkább, mert amidőn fennebb
kritikánkat jellemzém, a «P. N.» is előttem lebegett. Egyébiránt nem
akarok faggatózni, annál kevésbbé becsmérelni. Sem szenvedély, sem
önérdek, sem hiuság nem csábít, hogy igazságtalan legyek. A «P. N.»
méltánylatot is érdemel; megvannak érdemei, s itt nem a politikaiakat
értem, melyek az illető helyeken nálam nélkül is eléggé el vannak
ismerve, hanem az irodalmiakat. A «P. N.»-nak igen dicséretes oldala,
hogy a tudomány és irodalomnak állandó rovatot nyitott oly időben, midőn
kritikával egy lap sem foglalkodott rendszeresen, s az «Uj Magyar
Múzeum» is a bibliograph szerény szerepével elégedett meg. A «P. N.»
azért is teljes méltánylatot érdemel, hogy néha alapos és
részrehajlatlan birálatokat közöl. Legalább én ilyeneket is olvastam
benne, s talán ezután is fogok. Ezt nem azért mondom, mert én is írtam
bele pár czikket, míg a szerkesztőnek nem annyira lovagiatlansága, mint
széptani elvtelensége el nem riasztott, hanem mert igaz.

De én egyes részletekre keveset tudok hajtani, akár mint ember, akár
mint műbiró. Engem valamely műben pár szép hely, sikerült rész meg nem
veszteget, ha az egész elhibázott, s a szellem összes hatása lehangol,
untat vagy épen visszadöbbent. Oh akkor misem volna könnyebb, mint nagy
költők, kitünő íróknak lennünk! Pár kedves verssort, néhány szép lapot
mindenki írhat. S ki nem mond néha napján igazat, jót, szépet, saját
vagy más gondolatjait? Becsülni sem igen tudok valakit azért, mert
egyszer másszor kötelessége szerint cselekedett, ha egy egész élet
változatos folyamában nem fejt ki erkölcsi erőt, jellemet. Oh akkor
úton-útfélen annyi szilárd jellemű emberrel szoríthatnánk kezet, mint a
hány gyönge vagy nyeglére találunk! S így vizsgálva a «P. N.» kritikai
eljárását, úgy találom, hogy egészben véve jellemtelen nézetei és
indokaiban egyaránt, s a szellem, mely végig vonul rajta, összes
hatásában irodalmunkra nézve épen nem jótékony.

Miért? Mert kritikai eljárásában négy dologtól kell visszariadnia annak,
kinek az irodalom ügye szivén fekszik. S ezek:

A széptani elvtelenség, mely a közönség izlési fogalmait összezavarja.

A szenvedélyes pártosság, mely nem elvek melletti küzdelemből foly.

Bizonyos eszmenélküli s oly hangu polemia, mi az irodalom megalázása.

A nemzeti hiuság tömjénezése az izlés és tudomány rovására.

Fejtegessük – természetesen mindenütt csak a szépirodalmat illetőleg.

Minő széptani irányt, minő irodalmi vezérelvet követ a «P. N.»? Nem
tudnám megmondani. Annyi egymással ellenkező elv, irány merül föl benne,
hogy lehetetlen közőlük kiválasztani a valódit. Itt mindenki
megtalálhatja a magáéit. A szerkesztő bölcs ember, ki változtatni szokta
meggyőződéseit, a szerkesztő udvarias ember, ki eltűri az ellenkező
véleményeket. Ő annyi széptani elv, iskola, rendszer hőse, a hány csak
volt, van és nincs, de mindig ugyanaz, a bölcs és udvarias férfiú, kinek
lapját sikerült eljuttatni oda, mi az eszmék nihilismusa s az érzület
üressége.

Egyik számban azt olvassuk, hogy a magyar költészet aranykora 1830 körül
bevégződött, s azóta csak epigónok vannak. E nem annyira merész, mint a
legnagyobb mértékben elfogult és korlátolt nézet irodalmunk ujabb
korszakát egészen megvetni látszik. E szerint az újabb korszak genialis
költői Arany és Petőfi nyomorult utánzók, költészetünk népnemzeties
átalakulása hanyatlás, a nyelvi és formai hódítmányok semmiségek, a
szónoki pathósz mellőzése a kedély jogaiért, s a törekvés typikai alakok
helyett egyéni jellemeket adni bohóságok, s a hamis idealismus romjain
emelkedő természeties, egyszerű és jellemzetes oltárai bálványképek. Azt
hihetné az ember, hogy a «P. N.» egészen a régi irodalom híve, s az
eposzban Vörösmartynál, a dalban Kisfaludy Károlynál, a regényben
Jósikánál egészen megállapodott. S erre sok hajlamot is tanusít.
Legalább régibb irodalmunk kitünő tehetségeiből majd mind lángészt
gyárt, s a régibb magyar kritika elkallott eszméit újítja föl.

De ez csak látszat. Megvannak azért az ő phrasisai az újabb költészet
bajnokai és elvei számára is, sőt itt még sokkal merészebb, elfogultabb,
mulatságosabb. Míg egyik számának tárczájában Petőfit valamelyik együgyű
vidéki levelezője által megtámadni engedi, addig a másikban Petőfi egyik
legszerencsétlenebb epigónját, Lisznyait, oly czímekkel tiszteli meg,
melyekkel egy Béranger megelégedhetnék. Hétköznap pánczélos czikkekben
küzd a legeslegujabb költészet rakonczátlanságai ellen, de sátoros
ünnepeken nagy hűhóval a legeslegújabb költészet leggyöngébb verses
gyártmányait közli, oly jegyzetek kiséretében, mi valóságos széptani
barbarismus.

A «P. N.» egykor megtámadta a «Szépirodalmi Lapok»-at, mert először mert
kikelni az úgynevezett tájköltészet ellen, melyet a napisajtó annyira
megbámult. E lapnak én is egyik szerkesztője lévén, ez alkalommal épen
nekem jutott a szerencse védenem elveit. S mi történt? Néhány hónap
mulva ugyancsak a «P. N.» kezdi fejtegetni a tájköltészet szörnyűségeit,
ugyanazon okokkal élve ellene, melyeket én használtam. Ez éles
következetlenségnek még több példáit idézhetem. A «P. N.» ellensége a
franczia romantika és modern költészetnek egyaránt, de azért nem átallja
egyik birálatában így kiáltani föl: «Mi nem rosszaljuk a franczia
modort, sőt jobbnak tartjuk az angolok gyakori egyhangusága s a németek
tudós általánosságánál.» Több ízben kissé nevetségesen lenézi Dumas-t,
de ez nem akadályozza, hogy Dumas magyar utánzóit érdemükön felül
méltányolja tárczájában, noha a külföld legjelesbb regényírói közül
választhat, egy Montepin-t vagy Féval-t rántson elő.

A «P. N.» egy helytt az irányregény ellen nyilatkozik, mint a melyben
rendszerint a művészi czél alá van rendelve a politikai és társadalmi
eszméknek, s a költői alak a prózai tartalom martalékául esik. Azonban a
szerkesztői jegyzetek, hirdetmények a tárcza eredeti regényeit mindig
irányregénykép dicsérik föl, noha közülök eddig még egyetlen egy sem
volt az, mi egyébiránt érdemükből mit sem von le. Úgy látszik, mintha a
szerkesztő lapja széptani czikkeit vagy nem olvasná vagy nem értené, s
azon tévhitben élne, hogy az irányregény tulajdonkép nem is költői
genre, hanem valami olyat jelent, mint a kereskedőknél a «superfein»
kifejezés.

Az említett czikkből azt kell következtetnünk, hogy a «P. N.» a
költészetet sem a politika, sem a moral, sem a bölcsészet szolgájává nem
akarja tenni, s mindennemű irányt csak annyiban becsül benne, mennyiben
a költői alkotással össze tud olvadni, s így a valódi költészet, a
tiszta művészi alak barátja. E tant más czikkeiben is vallja, sőt elég
bátor Gutzkownak egy a pietista regények ellen írt czikkét is
lefordítani, hol a többek közt ez áll: «Hogyan találkozhatnak emberek,
kiknek a cziczomás szenteskedő unalmasságban kedvük telik? De ez
összefügg jelenkorunk édeskés divatával. Mindenütt kenetteljes phrasis
uralkodik, mindenütt ellenszenv a vidor, ép természetiesség iránt. Ha
így haladunk, a költészet észrevétlen az erkölcsi értekezések modorába
fog sülyedni.»

S ugyancsak a «P. N.» később ezzel ellenkezőleg oly elvet állít föl,
mely szerint nem csak a legelhibázottabb mű is védhető, de minden
pusztán erkölcsi leczkét, bölcsészeti értekezést, politikai röpiratot
költői műnek nevezhetni. Ugyanis Fáy legújabb regényének bírálatában ez
áll: «A szépet, mint egy franczia kritikus mondja, mindig abban kell
keresni, miben azt a művész kifejezni akará, s ezen szépet a «Jávor
orvos»-ban a világnézet nemessége képezi.» Tehát valamely művet a
világnézet nemessége, az eszme erkölcsi iránya már magában költőivé
teremt? Tehát költői alkotás, művészi alak helyett be kell elégednünk az
eszme, az erkölcsi mag rideg prózájával? S e tant épen annyiszor vallja
a «P. N.», mint a másikat, sőt valami émelygős erkölcsiességet annyira
negélyel, hogy a széptani szempontot mellőzve, még a szinésznőket is
erkölcsök szerint osztályozza, s elég lovagiatlanul magánviszonyaikat
rágalmazva feszegeti. Az erkölcs nagy dolog s bizonyára alig van nagy
költő mély erkölcsi érzés nélkül, csak hogy ez még magában senkit sem
tesz azzá, mi pedig a «P. N.» széptani erkölcs elvét illeti, aligha
Byronnal kiálthatunk föl, ki «Don Juan» czímű költeményét illetőleg ezt
írta egyik barátjának; «A moral, a moral! veti ön szememre. Életemben
először hallom oly ember ajkairól e szót, ki nem képmutató s azt nem más
czélokért használja föl.»

Ez adatokon kívül, melyek feltünő különösségüknél fogva mélyen emlékembe
tapadtak, s így könnyű volt utánuk néznem, idézzek-e még több adatot a
«P. N.» széptani elvtelenségének bebizonyítására? Apróra böngészszem-e
az egész előttem fekvő másfél évi folyamot? Bonczoljam-e szinbirálatait,
ez achillesi sarkakat, hol az iskolás gyerek is könnyen halálos sebet
ejthet rajta? A széptani elvtelenség krónikája helyett talán érdekesebb
lesz azt vizsgálnom, hogy honnan ered mindez? Talán korlátoltságból,
talán ismeretek hiányából? Meglehet. A «P. N.» szerkesztője régebben
gazdászati tanulmányoknak élt, a «Magyar Gazdá»-t szerkesztette, s így
nem igen juthatott ideje a széptanban buvárkodhatni. Azonban a «Magyar
Gazda» emléke bennem még más gondolatot is költ, mi hidul szolgál
áttérnem további fejtegetéseimre.

Ha a «P. N.» szerkesztője gazdasági lap mellett megtanulhatta a
politikai ármányokat, melyeket akkor még nem mert Széchenyi-fogásoknak
nevezni, miért ne tanulná most politikai lapot vezérelve az
irodalmiakat? s valóban a «P. N.» némely iró iránt rokonszenvet, más
iránt ellenszenvet tanusit, mi határozott széptani elvek hiányában csak
személyes indokok következménye lehet. Ez indokokat feszegetni sem időm,
sem kedvem, mert nem tartoznak a közönség elé. Megelégszem a tényekkel,
melyekből következtetést vonhatok, s az tény, hogy a «P. N.» néha
szigorú is tud lenni, míg a legtöbbször engedékeny. E pártosság a
szinbirálatokon húzódik át legfeltünőbben, egész a szenvedélyességig
emelkedve.

Oh az a szinbirálati rovat mennyi szolgálatot tesz! Néha azt hihetné az
ember, hogy galambposta, mely egy ábrándos, szenvedélyes szív
elragadtatásainak édes terhét emeli szárnyain, majd hogy a régi római
piacz oszlopa, hova pasquilljait aggatja a gyűlölség. Itt bók és sóhaj
zendül meg, ott gúny és szitok kurjant, s a csattogó taps, éles fütty és
harczi tárogató sohasem némul el. És miért? Ha az ember nincs beavatva a
rejtélybe, nem értheti; annyira házi kedvtelés, magán mulatság az egész,
oly kevés köze van az irodalom, nemzeti szinészet és nyilvánosság
érdekeivel. Azonban annyit mindenki megérthet, hogy egyik különben
érdemes szinésznőnk (Komlóssy Ida k. a.) Bulyovszkinéval nem is
hasonlítható, Jókainét fölülmulja, sőt a világ legelső művésznőjévé
vált. Kár, hogy a hires franczia kritikus, Planche Gusztáv nem ért
magyarul; ha olvashatná e birálatokat, bizonyosan tüstént Pestre
rándulna, hogy K. I. k. a.-ban nyerhessen kárpótlást azon boszuságért,
melyet neki nemrég Rachel játéka okozott, kit ezért a «Revue des deux
mondes» közelebbi füzeteinek egyikében keményen meg is rótt. Aztán az is
világos, hogy egyik szinészünk (Tóth), ki valódi ritkán játszott, «nem
is játszhatik rosszul.» Csoda, hogy e fölfedezés után az egész művelt
világ műenthusiastái nem tódulnak hozzánk, bámulni e hallatlan
tüneményt, melyet otthon legnagyobb művészeiken sem tapasztalhatnak. Azt
is könnyen észrevehetni, hogy néha a színmű becsét az határozza el:
melyik szinésznő játszik benne főszerepet. Ezért kelle nemrég szegény
Schillernek szigorú világirodalmi mértéket szenvednie, míg Scribe és
Legouvé gyöngéi védelemre találtak. Ily különös ellenmondások-,
paradoxonok-, túlzásokra ragadja a «P. N.»-t a pártosság és szenvedély,
miből aztán rendesen haszontalan polemiák fejlenek ki.

Ki nem hallotta a «P. N.» polemiáinak hirét? oly gyakoriak és
szenvedélyesek azok, hogy majdnem kiszorítják a keleti háboru
sürgönyeit, s velök mintegy versenyezni látszanak. De mutasson föl
valaki bennök egyetlen jóra való ügyet, eszmét, elvet, mely
megérdemelje, hogy a valódi iró tintába mártsa tollát s felizgassa
idegeit! A magyar irodalomban régebben is sok silány polemiát
olvashattunk, de ha tárgyuk nem is volt mindig közügyet vagy tudományt
érdeklő, legalább hátterül, vagy kiindulási pontul valami ilyes
szolgált, s a szenvedélyt némi elmésség- vagy eszmével fedezték. A «P.
N.» mindezeket túlszárnyalta s megmutatta, mikép lehet havakon át
szükségtelen eszmenélküli feleselésekkel untatni a közönséget s alázni
az irodalmat. Irodalmi vita alig volt köztük egy-kettő, a többi mind
szini cselszövények és hiu szenvedélyekből fejlett ki. Az irodalmiakat
csekély fontosságuknál fogva pár szóval el lehetett volna igazítani, a
sziniekre pedig kár volt okot adni, vagy mindenesetre úgy kellett volna
folytatni, hogy irodalmi érdeket ébreszszen és semmi esetre oly hangon,
mi nem az irodalomé.

S minő eredményt szült mindez? Vajon a többi lapokban is mióta
otthonosabb, mint eddig, bizonyos üres faggatódzás? Mióta a «P. N.»
divatba hozta. Miért olvassuk itt is ott is gyakrabban a magánviszonyok
feszegetését, a gyöngédtelenség czélzásait? Mióta a «P. N.» a
szerkesztői szobák, szinfalak titkait s még a kávéházi társalgást is
közönség elé viszi. Mióta tapasztaljuk a vitázó hangot oly sértővé
fajulni, hogy az ügy többé irodalmi téren el nem igazítható? Mióta a «P.
N.» az erős kifejezések szótárát, a bunkós körmondatok mesterségét
tanulja. S a polemia, melynek tulajdonkép köz- és irodalmi ügyek komoly
vitájának kellene lennie, mióta válik mindinkább gyerekies vásottság és
eszme nélküli személyeskedés küzdterévé? Mióta a P. N. szenvedélyes
pártossága nem ismer korlátokat. S mindezt ugyanazon «P. N.» teszi, mely
ezelőtt másfél évvel a «Kritikáról» írt czikkében a régibb irodalom, egy
Révay, Kölcsey, Bajza polemiáinak haszontalanságát fejtegette; ugyanazon
«P. N.», mely mult vasárnapi számában is nem pirul alkalmasint egy
Pesten gyártott vidéki levelet közölni, hol az elfajult polemiák ügyében
emelkedik valami együgyüen kérkedő vád. S ezelőtt is hányszor lehetett
hallani e lap atyai és tanári intéseit a fiatal írókhoz, midőn maga a
legvásottabb csinyeket követte el.

Valóban talán mindez csak mosolyra s nem komoly felindulásra volna
méltó, ha a közönség előtt nem alázná mindinkább az irodalmat oly
időben, midőn az ellenkezőt annyi szent érdek parancsolja és
követelőbben mint bármikor.

Még egy utolsó állításom fejtegetésével vagyok adós, melyre nagy sulyt
helyezek azon eszméknél fogva, melyeket érint.

Szabadjon hosszasabbnak lennem, mint talán kellene. Okom van türelmet
remélni oly közönségtől, melyet polemia ürügye alatt annyi magánügygyel
fárasztottak. Mindez nem az én magánügyem. Én a «P. N.» szerkesztőjének
mindig kedvencze voltam, költői és kritikai műveimet folytonosan
dicsértette, személyemet oly bókkal tisztelte meg, melyre önérzetem
pirult, de hálám soha sem viszonozta. Mindez közügy, mennyiben a kritika
egykép lényeges befolyással van az irodalomra s a közönség izlésére, s
felszólalnom csak egyetlen erős szenvedély készt: a nyegleség gyűlölete,
és épen az irodalmat érdeklőleg, melynek hogy becsületes munkása
lehessek, legfőbb czélom, egyetlen büszkeségem.

A «P. N.» kritikai eljárásának elvtelenségét és pártosságát egy szent
eszme varázsával szokta fedezni: a nemzeti érzéssel, mely tulajdonkép
nem egyéb, mint a nemzeti hiuság tömjénzése a tudomány és izlés
rovására. Ez néha az elvtelenség indokául szolgál, a mint a pillanat
érdeke hozza magával, néha a pártosság palástjául, a mint a szükség
parancsolja, de mindig csalétekül. A «P. N.» szerkesztője nagy magyar,
túltesz mindnyájunkon, ápolni látszik a nemzeti érzést, hogy hiu
hegykeségbe játszsza, s míg czafrangjain babrál, a lényeget morzsolja
szét, öntudatosan vagy öntudatlanul, az eredmény egyre megy ki. Elég az,
hogy megvannak az ő fennhangzó phrasisai «fajunk» dicsőítésére, de
mintha nem volna komoly akarata vagy képessége művelni a nemzeti izlést
s az irodalom való érdekeinek szolgálni. Azt kell hinnünk, hogy a
szerkesztő a multak minden emlékét kitörölte elméjéből, minden ruháját
széttépte testén, csak kettőt tartott meg: a sujtást és nagy szót,
melyekre soha sem volt szükségünk. Széchenyi úgynevezett tanítványa épen
úgy nem követi most, mint nem követte hajdan e nagy férfiut, kinek
nevével annyira visszaél, és sehol sem kevésbbé, mint az irodalmi
ügyekben.

Azonban nemzeti érzés megvesztegetése és szépirodalom, kritika, nagy
szavak kicsiny dologhoz! – mondhatják sokan. Úgy látszik, és nincs úgy.
Ki a nemzeti műveltség és művelt nemzetiség eszméjének fontosságát nem
fogja föl, s azon döntő befolyást, mit rájok az irodalom bármely ága s a
kritika gyakorolnak, nem érti, annak én itt, e tárcza szűk hasábjain,
hiába magyaráznám. Mindamellett talán fejtegetéseimből mindenki
meggyőződhetik, hogy nem épen üres szavakat mondottam.

A «P. N.» egyik számában Toldy Ferencz, Horvát István emlékének
áldozván, igen gyöngéden kikelni bátorkodatt azon irány ellen, melyet
őstörténetünket illetőleg e nagy nevü, de a nemzeti lelkesülés
monomaniája útján annyi ábrándba tévedt történetnyomozónk oly divatossá
tett történetirodalmunk kárára. A szerkesztő, mellőzve minden tudományos
indokolást, jegyzetében Horvát Istvánt a magyar őstörténet Columbusának
nevezi, tanait nem hajlandó valódi értéköktől megfosztani, a s tőle
öröklött történetnyomozó irányt épen nem tartja kártékonynak. Miért? nem
mondja meg, de sejtetni engedi, mert alkalma van játékot űzni a nemzeti
érzéssel, mert kardot köthet ősdicsőségünkért, tudományos tévedéseket
védve, mert annyi korcs író közt magát, mint egyedüli magyart mutathatja
be, ki teljes lelkéből hiszi, hogy őseink háromezer év alatt a Nilus
forrásán kezdve a legészakibb Lapplandig, az Indus folyó és sinai
birodalomtól fogva Afrika és Európa legnyugatiabb partjáig uralkodtak,
ők az egyiptomi, a hellen, a római műveltség alapítói, a keresztyén
vallás legfőbb terjesztői, a pyramysek magyar építmények, Homér a jászok
közt énekelt, s Horvát Istvánnak több ily boldog ábrándjait. S lapját e
történeti iskola híveinek azóta is folyvást megnyitja. Mit neki a
tudomány érdeke, ha a nemzeti hiusággal kaczérkodhatik, midőn az oly
kevésbe, csak korlátoltságba kerül!

Ezzel rokon irány vonul át a szépirodalmi művek birálatain is. Ha
ellenszenv nem nyitja pedáns feddőzésekre vagy szenvedélyes
kifakadásokra a «P. N.» ajkait, akkor rendesen harsány trombitába fú,
hogy minden semmiségre a magyar szellem dicsőségét hangoztassa. Minden
gyönge munka védelmére tud mondani valami mesterséges, valami nagy
kínnal kikeresett gondolatot. Az általa epigóninak nevezett korszakban
pazaran fedezi föl a shakespearei és goethei nőalakokat oly könyvekben,
melyek tulajdonkép a legközönségesebb irodalmi szinvonalra sem
emelkedtek, forrongó lelket, tanulmányt, mélybeható elméletet talál;
egyik irónőnkről oly dolgokat mond, melyeket Goethéről nem lehet
elmondani, t. i. hogy a társadalmi forrongások minden elméletén átmenve
a legmagasabb tárgyilagosságra emelkedett, s így tovább. Hátha még
valamely mű kiválón magyar tárgyu, legyen bár a leggyöngébb. Ekkor
elemében van, ekkor jobbra balra szórja azon tulipános phrasisokat,
melyek sokkal kártékonyabbak, mintsem pusztán csak unalmasak lehetnének,
mert nevetségessé teszik a nemzeti önérzetet, melyet csak tiszteltetni
szabad és kell.

A P. N. «Jelesebb íróink csarnoka» czím alatt egy rovatot nyitott, mely
nagyrészt régibb íróink emlékét ujítja föl. Ez igen derék gondolat volt.
Közönségünk nem szokta követni külföld példáját, hol a régibb kitünő
irók számos és különféle kiadásban forognak közkézen. Nálunk csak az új
könyvnek van becse a meddig van, s az írók közül is nem sokan ismerik
elődeiket. Azonban mit találunk ez irodalmi mellképek legtöbbjében?
Jellemzés és a szellem nyomozása helyett üres általánosságokat, irodalmi
nézetek helyett czifra dicsbeszédet. Az embernek eszébe jut az egyszeri
történetíró, ki mindig így kezdette czikkeit: «sok nevezetes esemény van
a világon, de ez a legnevezetesebb, sok nagy férfiut ismerünk, de ez a
legnagyobb.» Mindez hagyján! de itt is elvonul a nemzeti hegykeség,
hiuság tömjénzése, mely valódi kegyelet helyett mosolyt idéz a dologértő
ajkaira, a nagyközönség izlési fogalmait pedig se nem világosítja, se
helyre nem igazítja.

S miért teszi ezt a «P. N.»? talán széptanban, nyelvben s általán az
irodalomban azon par excellence nemzeti irány hive, mely az utánzás, az
idegen minták ellen nyilatkozik, s az eredeti kifejlődés mellett küzd,
melynek velem együtt sokan hódolnak? Nem; hisz a «P. N.»-nak nincsenek a
tudományt és költészetet illetőleg határozott elvei s
határozatlanságában egyszer epigóninak is nevezi azon egész korszakot,
melyben ez irány a legelhatározottabb körvonalokban emelkedett ki. –
Miért teszi hát? Mert nagy magyar, mert hazafi kötelességének tartja
hirdethetni, hogy minden magyar munka bámulatos, irodalmunk multja,
jelene tele van lángelmékkel s minden semmiségből a nemzeti dicsőség
diadalive készül; mert elve a hiu önteltséget s korlátolt felfogásokat
terjeszteni a nemzeti érzés örve alatt. Mit neki az irodalom valódi
érdeke? Mit tudja, vagy akarja tudni, hogy a kritika sem gáncshajhászat,
sem dicsbeszéd, hanem a szellem nyomozása, s czélja a kitünő műveket
felfoghatóbbakká, a tudományos eszméket közkeletüekké tenni s őrizni,
emelni a tudomány és művészet érdekeit! Miért venné figyelembe, hogy
akkor teszünk a nemzetiségnek legtöbb hasznot, ha nem a nemzeti
hiuságot, hanem az önérzetet ápoljuk az igaz tudomány és művészet
alapján, mert csak ez becsületre méltó és örök! Mit a «P. N.»-nak
mindez, midőn az ellenkező oly kevésbe, csak lelkiismeretlenségbe kerül,
s mit sem idéz elő egyebet, mint az irodalom és izlés kárát, s mégis oly
gazdagon behajtja kamatjait, az értetlenek tapsát, s egy szent eszme bő
palástját, melylyel annyi mindent eltakarhatni.

A «P. N.» egykor úgy nyilatkozott, hogy kritikai eljárása ösztönző lesz.
Az mindig másodrendű kérdés, vajon a kritika méltányló vagy szigorú
legyen-e? a fődolog az, hogy elve legyen, pártatlannak mutatkozzék,
mértéket tartson és szolgálja a tudomány és művészet haladását és
követeléseit. Az előttem nagyon közönyös dolog, hogy ha valamely írónak
üres bókot mondanak, mert örülni tud neki, ha valakit gáncsolnak, mert
sérteni akarják s fel bir rajta indulni. Én azt sem bánom, ha
leggyengébb mű is talál vevőre, ennek is meglehet a maga haszna, a
nyomdászra, íróra s talán az olvasóra is. Általában itt belőlem sem
kenyéririgység, sem sértett hiuság nem szólhatnak. Én nem az irodalomból
élek, én nem adtam ki könyvet, se szerkesztő nem vagyok, hogy
előfizetőket hajhászszak. – Mindez rám nézve igen közönyös dolog, tőlem
mindenki boldogulhat, csak örülni tudok rajta. De az nem közönyös, midőn
tapasztalom, hogy a kritikusok az olvasóközönségnek, mely hála Isten!
mindinkább növekedik és épen társadalmunk csak magyarul értő rétegéből,
izlését rontják, fogalmait összezavarják; midőn a silány művek annyi
kiadást érnek, mennyit a jelesek alig; midőn a közönség mértéke ingadoz,
s a kitünő írót a középszerüvel egy rangba helyezi; midőn a valódi
tehetség és alaposság annyi méltánylatra talál, mint a tehetség hiánya
és felületesség, s a széptani és irodalmi fogalmaknak anarchiája áll be.

S mindezt mi idézi elő? Az elvtelenség, pártosság s a nemzeti hiuság
tömjénzése, melynek kritikánk általában hódol, s melynek a «P. N.»
irodalmi nyomoruságainknál fogva leghatalmasabb képviselője, mint sok
előfizetővel és nagy hatással biró lap, s ez oly időben történik, midőn
irodalmunk jövőjéről sok szép reményt táplálhatunk, mert nem kell hinni,
hogy irodalmunk hanyatlik, mint sokan állítják. Az irodalom egyes ágai,
ha hanyatlottak is, mások emelkedtek s élénk munkásság éled mindenütt;
de hanyatlott a journalistika, a kritika, melynek méltóságát vissza kell
állítani, mihez csekély erőmmel én is járulni akarok.

Mindezt miért mondottam én el, és épen e lapban? kérdhetik gyanusítóim,
kik föllépésemből már eddig is bizonyosan sok csodálatos dolgot
magyaráztak ki. Gyanusítóimnak nem felelek, de olvasóimnak igen. Mert
régóta szivemen fekszik nyilt és őszinte szót intézni a közönséghez
kritikánk ügyében, mert a «P. N.» különböző okoknál fogva irodalmi
ügyekben tekintélylyé nőtte ki magát, s én meggyőződéseimnek tartozom e
bitorlott tekintélyt ostromolni, még a sikertelenség és gyanusítás
esetében is; mert a többi lapokban, melyek szeretnek ingerkedni a «P.
N.»-val, de komoly vitába vele sohasem ereszkednek, nem remélhetve tért,
vagy tőlük visszautasítva, e lapok szerkesztője volt szives megengedni,
hogy nézeteimet elmondjam kritikánkról, és szépirodalmunk fölött szemlét
tartsak, melyet a jövő héten eposzainkat illetőleg meg is kezdek.

Szabadjon végül kijelentenem, hogy semminemű polemiába nem fogok
bocsátkozni, ha nem széptani elv-, irodalmi eszméröl lesz szó, mert a
rágalmak vagy sértések elintézése nem a közönség elé való.


II.  _Epikai költemények_.

_Toldi estéje_. Költői beszély hat énekben. Irta Arany János. Pest,
1854. _Béla királyfi_. Költői beszély hat énekben. Irta Vajda János.
Pest, 1854. _A kiovi csata_. Hősköltemény tizenhat énekben. Irta
Debreczeni Márton, kiadta gr. Mikó Imre. Pest, 1854. _Utazás a más
világon_. Költői elbeszélés tiz énekben. Irta Balkányi Szabó Lajos.
Debreczen, 1854.

Kritikusaink ezelőtt tiz-tizenkét évvel nem egyszer vitatkoztak arról:
vajon van-e korunknak fogékonysága az eposzra, vajon nem tékozolja-e
erejét a költő, ki eposzba fog? Nálunk régebben is divatos volt
iskolásan fogni fel a széptant, s a nem eléggé sikerült költői művek
védelmére hamis elméletet alapítni meg. Ama vitázó kritikusok is így
tettek: az eposzt alig merték máskép gondolni, mint azt valamely bölcs
tanár kiszabta s olyat is fogtak a korra, mi a költők hibája volt.

A valódi eposzt, epopœiát is, mint nevük – monda, mondaköltemény –
mutatja, nem egyes költő írja, hanem a nép teremti, e minden idők
legnagyobb epikusa. Az eposz anyagát hagyományok alkotják a nép ifjú
napjaiból, midőn merész, kalandos tettek korszakát élte, s a mythosz és
történet összefolyt ködében csodás világításban emelkedtek ki előtte az
istenek és hősök alakjai. E hagyományok a nép szép álmait, megaranyozott
emlékeit foglalják magokban, egész történetét és vallását, minden
büszkeségét és bölcseségét. Mindig örömest emlékszik rájok,
önkénytelenül, toldja, átalakítja, kiegészíti, versekbe önti és folyvást
lelkesül általuk. E nemzedékről-nemzedékre szálló dalokon, a leendő
epopœia részein, sok év, egész korszakok dolgoznak, míg végre előáll egy
ember, ki a szétszórt részeket költői egésszé önti, avagy csak pusztán
összegyüjti, s a rhapsodiákból «Ilias» alakul, a runókból «Kalevala». Ez
a valódi eposz, ez a valódi epikus; de ily mű és költő csak oly korban
állhat elő, midőn a nép már polgárisodni kezd a nélkül, hogy még
elvesztette volna ifjúsági emlékeit s így az epikus mult kihalt volna
öntudatából.

E korszak már rég, nagyon régen letünt majd mindenütt Európában; mi
magyarok a nélkül éltük át, hogy most csak egyetlen oly mondát is
tudnánk felmutatni, melyet némi eposz-töredéknek nevezhetnénk. Úgy
jártunk, mint sok más nép, melyeknél a hagyományok, mondák természetes
fejlődését költözködés, idegen műveltség és bonyolult politikai
viszonyok akadályozták meg. A keresztyén polgáriasodás egészen eltemette
hihetően számos és gazdag hagyományainkat, vagy legalább belőlük oly
keveset olvasztott át, hogy népregéink és dalainkban alig csillámlik meg
egy-egy méla visszaemlékezés. Epikus helyett száraz krónikairónk van,
Béla névtelen jegyzője, ki mondáinkat csak azért jegyzé föl, hogy
letörölhesse róluk a költői zománczot s kiszaggathassa azon kapcsokat,
melyek talán eposztöredékekké fűzték.

A keresztyén korszak, a lovagkor sem igen termé meg számunkra a
románczok, balladák, legendák, romantikai epopöák költészetét. Valódi
dalnokok helyett csak históriai verselőkkel: egy Csáthi Demeterrel,
Ilosvai-, Tinódival kelle megelégednünk. Csaknem kétkedhetnénk a magyar
költői szellemében, ha nem tudnók, hogy annyi heterogén elem közé dobva,
mindkét korszakban oly körülmények között vívott önfentartásáért, melyek
epikai költészetének kifejlődésére nem igen hathattak jótékonyan, vagy
annak is, mi kifejlett, elenyésztét segítették elő.

Ily nemzet epikusának sorsa mindig szomorú, annál szomorúabb, minél
valódibb költő. A hagyományok, mondakör, eposztöredékek hiányát nem
pótolja semmi, még a lángelme sem. Az epikusnak anyag kell, melyből
teremthessen, oly nép, melynek szent és megőrzött emlékeit újíthatja
meg, eposzi hitel, mely a századok ködéből, sírok mohaiból és kunyhók
meséiből táplálkozik. Ezek nélkül az eposz mindig mondva-csinált virág,
melynek se illata, se gyökere. A költőnek meg kell önmagával hasonlania,
s csak két út vezetheti megnyugvásra, ha ugyan teljesen megnyugodni bir.

Az egyik út nehéz, ritkán vezet egész sikerre, de legalább mindig
legjobban megközelíti a czélt. Itt a költő ragaszkodik a még fennmaradt
kevés s a nép öntudatában homályosan élő hagyományok és mondákhoz, told,
alakít, de mindig csak a megadott alap szellemében s azon korhoz képest,
melyben szerencsétlensége élni. Meséjét mindig valamely elmosódott monda
prózai töredékeiből kerekíti ki, alakot egy régi ének dallamaiból teremt
s hangulatot, színt azon ősi szellemből merít, mely egészen soha sem
halhat ki a népnél, még akkor sem, ha erkölcsi ereje megtört és
aljasulni kezd. Így áll elő a naiv műeposz, mint a németek nevezik, a
népies, mint mi nevezzük, mely művészi úton pótolja, a hogy pótolhatja,
a századok mostohaságát s mindig a legnagyobb közönséghez, a néphez
szól.

A másik út sokkal kényelmesebb, biztosabban vezet sikerre, de soha sem
közelítheti meg a czélt. Itt a költő nem sokat gondol a mondai alappal,
egészen eldobja, vagy nem annak szellemében alakít, megveti az egyszerű
és naiv felfogást, mythoszt, mondát octroyál, vagy azt más nép eposzából
veszi az alakkal és színezettel együtt, s néha megkapatva egy korából
fölmerült nagy eszmétől, a multat inkább csak a jelen segédére idézi
föl. Így áll elő, többé-kevésbé eltérve a népies műeposztól, a par
excellence műeposz egy szűkebb kör, néha csak a szorosan vett irodalom
és commentatorok számára. Ezt nálunk hőskölteménynek nevezik és méltán,
mert hősökről írt költemény, a legtöbbször mondai alap helyett
történetin emelkedve és mindig inkább csak történeti felfogással.

Nálunk az újabb időkig a második úton haladtak a költők. Két nagy név
képviseli a magyar műeposzt: Zrinyi és Vörösmarty, magasan emelkedve ki
a többiek közül. Mindkettő nevezetes korszakban lépett föl s pályájokat,
noha másfél század választja el, az ellentét és hasonlat oly rokonakká
teszi. Zrinyit a török és belső viszály által szétdarabolt nemzet
aljasulása sülyeszté mély búba, míg Vörösmarty egy jobb korszak küszöbén
jelent meg s az öntudatra ébredt nemzet jövőjeért lelkesült. Mindkét
korszakot végzetes katasztrófa zárta be; Zrinyi korábban meghalt,
mintsem megérhette volna, Vörösmarty túlélte, hogy elnémuljon.

Zrinyi Zrinyiászában nem mondát dolgozott fel, hanem egy alig
félszázados történeti tényt, hősül dédatyját, a szigeti Zrinyit
választá, s alapeszméül egy vallásos, hazafias, mondhatni politikai
gondolatot. – Ő úgy tűnteti föl a törökök sujtoló hatalmát, mint Isten
büntetését, melyet a nemzet bűnei által vont magára, s melyet csak
olyszerű vallásos és hazafias áldozat engesztelhet ki, minőt dicsőült
dédatyja és hősei vittek véghez. A magában alig eposzi tárgyat e
felfogás s azon eszközökkel, melyek compositiójának lényegét alkotják,
míg egyfelől csaknem eposzi magasságra emelte, addig itt is ugyanazt
dörgé nemzetéhez, mit szóval és irásban annyiszor másutt: «Fegyver és jó
vitézi resolutio, erkölcsi ujjászületés», mert csak ez mentheti meg az
országot a török igától. Vörösmarty történeti alap mellett mondait is
használt ugyan, de nem naiv felfogással. Aztán «Zalán futásá»-ban is
szintén ott lebeg egy politikai eszme, de a nélkül, hogy ez volna az
alapeszméje, mi egyébiránt csak előnyére van. Ő e hőskölteményét 1825.
körül írta, midőn a közérzület a sértett történeti jogok védelmére kelt.
Műve a hangulat lelkesülése volt, szerény szavazat a szónokok követelő
beszédei mellé, egy a jövő reményét a mult dicsőségébe játszó ábránd a
törvényczikkek száraz fejtegetéséhez. «Régi dicsőségünk hol késel az éji
homályban!» kiáltott fel, mert a mult dicsőségére akart mutatni, hogy a
nemzet hígyjen jövőjében, mert az ujjászületés nagy mozzanatainak csak
oly nagy tény lehetett méltó hasonmása, minő az Árpádé volt, midőn hont
alapított.

Ekkép mindkét költemény összhangzott a kor hangulatával, benyomást tőn a
kedélyekre, s e melett a legnagyobb irodalomtörténeti fontosságra
emelkedett. Zrinyi volt az első magyar költő, ki alkotni tudott s
nyelvünk ezer bűbáját kifejteni kezdé. A régi magyar költészet
tulajdonkép csak ő egy maga. Vörösmarty is hasonló egyéniség. Rajta,
mint egyik oszlopán nyugszik újabb költészetünk, s midőn «Zalán
futásá»-nak hexameterei megzendültek, hol a régi és megújított nyelv oly
tündér vegyületben olvad össze, a magyar költői nyelv megalapítását
ünnepelte. S mégis mi az oka, hogy mindezek daczára mindkét hősköltemény
oly kevéssé lehetett népszerű, hogy ma alig olvassák s egyetlen töredék,
versszak nem mehetett át a nagyközönség, a nép vérébe, ajkaira.
Bizonyosan nem az, hogy a «Zrinyiász»-nak nagy szépségei mellett hiányai
is vannak, hogy «Zalán futásá»-ban az alkotás nem eléggé erős, hanem
mert mindkét költő többé-kevésbé eltért a valódi, a nemzeti eposztól.

Zrinyi már tárgyánál fogva nem folyamodhatott mondához, de egyszersmind
kevéssé merült a nép ősköltői szellemébe. Tassóhoz fordult, s bár nem
utánozta szolgailag, de tőle vette az alakot, színt, s a keresztyén és
görög mythos azon vegyületét is, mely egyébiránt e korban más nemzetek
epikusainál is divatos volt. Vörösmarty a mondai alapot nem fogta fel
naivul, mythologiát képzelméből teremtett, kevéssé játszott a népszellem
húrjain, s népdallamok helyett görög hexametereket használt, melyek
ugyan nyelvünk szépségeit új oldalról tüntették föl, de reánk nézve
örökre idegenek maradtak. Az eposz hiányos felfogása, az idegen alak és
szín okozák tehát, hogy e hősköltemények nem olvadhattak a nép
öntudatába, bár tárgyuk szorosan nemzeti volt s a korra is hatást tőnek.

Ime e pontnál dől el azon kérdés, mennyiben van és nincs korunknak
fogékonysága az eposzra s ez mennyiben függ a költőktől?

Korunk csakugyan nem a valódi eposz kora. Azon műkritkusok, kik azt
állítják, hogy az újabb korban egészen a regény lépett az eposz helyébe,
igazat mondanak.

Mi köze e kornak oly költőhöz, ki a mult dicsőségén mereng, midőn a jövő
dicsőségeért annyi ellenkező elv és párt támadta meg a hagyományt és
történeti jogot? Hogy gyönyörködjenek az emberek a naiv mondák
aranyfürtös emlékein, ha bennük a kétely nemcsak a babonát és
előitéleteket, hanem a hitet és erkölcsi meggyőződéseket is megingatta?
Ki fog merengeni a primitiv erkölcsök, egyszerű viszonyok és nagyszerű
egyéniségek rajzain, midőn a tevékeny bonczoló szellem és tehetetlen
alkotó erő lázas ingerültséggel vitatja az állam és társadalom nagy
kérdéseit, légvárra légvárat emel, s az egyéni szabadság romjain keresi
az emberiség üdvét? Hogy gyakorolhasson bűvös hatást az erős fajszeretet
mély kedélyessége, büszke álmadozása, mikor az óriási közlekedési
eszközök, szellemi és kereskedelmi érdekek gyöngítik a nemzeti
sajátságokat s az egyetemesség eszméit hintik szét?

Ez eszmék és érzések hangulatának leginkább megfelel a regény. Már nem
tisztán költői alakja olyan, mely mindent és sok olyant is beölelni,
feldolgozni képes, mihez a hatás veszélyeztetése nélkül se eposz, se
dráma, se lyra nem nyulhat. Tárgyai és alakjánál fogva egyaránt
legalkalmasabb, hogy e gondolkozásában vizsgáló és kétkedő, érzéseiben
blasirozott kornak legtöbb tápot és izgalmat, legbiztosabb
kiengesztelést és megnyugvást s talán legerősebb lelkesülést is
nyujtson. Innen van, hogy az európai irodalomban a legtöbb nagy és
középszerű tehetség mind a regény köré gyülekszik, mint melynek
hatásával a költészetnek egyetlen más neme sem versenyezhet. Az angol,
franczia és német közönség mit olvas legmohóbban a költői művek közt? A
regényt és ismét csak a regényt. Miért? Mert a változott viszonyokhoz
képest valami olyant talál benne, mint a valódi eposzban talált a
hajdani nép: vallását, multját, jelenét, jövőjét, bölcseségét és
hóbortjait.

Igaz ugyan, hogy az angol és német irodalomban a regény mellett is
fölmerült az eposz, de ez se tartalom, se alakban nem egészen vagy épen
nem a régi, a valódi eposz. Az úgynevezett romantikai eposzt a mult
században emelték műalakká az angolok s tulajdonkép nem egyéb, mint
elbeszélés versekben, költői beszély, a mint mi nevezzük. Közel áll a
regényhez, melytől inkább csak eszményibb, költőibb tartalma és
rhythmusos alakja különbözteti meg. Scott Walter és Byron teremték meg a
genre-t, mindketten egymástól lényegesen eltérve. Scott Walter a régi
eposz elemeihez fordult, a középkori mondák, balladákhoz és a
történethez. Mélyen behatva az angol nép ősköltői szellemébe, azon
költői és történeti, mondhatni gyermeki tárgyilagossággal írta epikai
költeményeit, mint regényeit. E műveknek nagy hatást kelle tenniök oly
országban, hol annyi érzék van a hagyomány, a régi iránt, s oly időben,
midőn a bölcsészeti század és franczia forradalom eredményei
visszahatást idéztek föl, s még a száraz földön is kegyelet fogta körül
a régi intézményeket.

Byron más úton járt eposzaiban. Ő nem a naiv és nyugodt költő, egészen
az új kor gyermeke, ki szakított az állam és társadalom hagyományaival,
s a kétkedő szellem és erős szenvedélyek lyrájában olvasztá fel
eposzait, melyeknek nagy részét nem is hazája történetéből, hanem idegen
országokból, s leginkább keletről vette. S mit Byron eposzaiban tett,
nem azt tették-e az újabb kor regényírói közül sokan? Nincs-e rokonság
köztük? Ki Byron eposzait a valódi eposz szerint itélné meg,
igazságtalanságot követne el rajta, s meg kellene tagadnia azon hatást,
melyet az eposzok bárkire akarva nemakarva tesznek. Ő nagyon jól tudta
ezt, és érezte, hogy se lángelméjének természete, se élményei nem
ragadhatják a régi eposz útjára, mint maga megvallja egyik barátjához
írt levelében, mely az eposzi genre-t illetőleg igen figyelemre méltó
hely. «Az emberek mindig azt tanácsolják nekem – mond a többek közt –
hogy eposzt írjak. Ön azt mondja nekem, hogy nem fogok nagy költeményt
hátrahagyni, azaz nehezet, fontost, mert úgy hiszem, e kifejezések
egyértelműek. Ön azt mondja, hogy _Childe Harold_ egyenetlen, a két első
ének túlnyomó a két végsőhöz képest. Jól tudom; e költemény tartalom és
alak nélküli, egy festői útleirás. De ki olvassa most Miltont?
Véleményem költeményeim egyenetlenségét illetőleg az, hogy egyik se
jobb, se rosszabb, mint a másik. Mi az epopœákat illeti, nem olvashat-e
ön eleget Southeytől? Ott van «Johanna d’Arc», «Kahama átka», s Isten
tudja még hány átok, le egész az «Utolsó góthig», Eposzt kiván ön! Ime
«Don Juan». Én e költeményemet eposznak tartom; ez eposz korunk
szellemében oly jó, mint «Ilias» Homer korában. Szerelem, vallás és
politika képezik tartalmát, melyek most is annyi okot adnak viszályra,
mint hajdan. Oly emberek szükében, mint Paris és Menelaos, most sem
vagyunk, s a paráznaság bűnét szintén meg kell fizetni. Mindjárt az első
énekben talál ön egy Helenát. Hősömet tökéletes Achillá teremtem,
kétszer-háromszor fogok vele pisztolygolyóval gyertyát koppantatni,
hígye meg, morálom sem lesz rossz, maga dr. Johnson sem találhatna benne
hibát.»

E gunyoros hang eléggé jellemzi, hogy fogta föl Byron az eposzt, hogy
teremté meg azon genre-t, melynek oly kevés rokonsága van a régi
eposzszal, s mely talán éppen azért tett oly nagy hatást Európának majd
minden irodalmára. A németek és oroszok mind Scott Walter, mind Byron
eposzait több-kevesebb szerencsével utánképzék; a németeknél különösen
Lenauban talált Byron méltó és eredeti képviselőjére, az oroszoknál
pedig Puskinban. Nálunk Kisfaludy Sándor Scott nyomán indult regéiben,
midőn a magyar lovagkort oly szerencsésen választott pillanatban s
annyira nemzeties hangon megújítá, s mire az akkori kritika oly nagy
zavarba jött. – Ő, bárha nem volt eléggé művész, sokkal jobban felfogta
korát, mint azok, kik «Iliast» vagy «Aeneist» utánozták, vagy Homert,
Ossiant némi mythos és nemzeti hagyományokban fölelevenítve, szellemök
annyi gazdag kincsét pazarlák el, noha nyelvünk kifejlődésére nagy
eredménynyel.

A francziáknál a romantikai eposz se egyik, se másik faja nem nőhette ki
magát. Náluk egyedül a regény lőn uralkodó, majd a romantikai, majd a
modern iskola győzelmével. Csak Amerika, melynek néha kedve kerekedik
demokrata tréfából a régi világ slendriánjait magára aggatni, mutathat
föl dörgedelmes eposzokat: Columbiade-ot, melyben Jones, Smith, Thompson
tábornokok, s New-York, Boston városok oly érdekes epikus homályban
tünnek föl, Fredonide-ot, melyben még élő államférfiak szerepelnek, vagy
az Indián-harcból «Black Hawk»-ot, melynek egyik czélja megmutatni, hogy
csekély tőkepénzzel meglehetős üzletbe lehet kezdeni, s mily előnyt
nyujt az üzérkedésnek a helyek idején való és jó megválasztása.

Mindez csak azt mutatja, hogy a valódi eposzt vagy egészen kiszorította
a regény, vagy a korhoz képest az oly változásokon ment át, melyek a
régi elméletet sokképp módosítják. S mindezt a lehető legrövidebben nem
azért fejtegetém, hogy epikusainknak azt mondhassam: hallgassatok el
jámborok, engedjetek helyet a regényíróknak; sőt ellenkezőleg azt akarom
bebizonyítani, hogy nálunk több fogékonyság van az eposzra, mint bárhol
másutt, de hogy e fogékonyságot igénybe lehessen venni, epikusainknak
nem lehet a régi úton járniok sem akkor, ha a valódi eposzt akarják
pótolni művészi úton, sem akkor, ha a romantikai eposz bármelyik nemében
kisértik meg erejöket.

Vajjon miért volna nálunk több fogékonyság az eposzra, mint másutt
bárhol? Talán nem tudom magamat elég világosan kifejezni, de érzem, hogy
igazam van. És ez érzés, ha ugyan olvasóim nem fogják eléggé határozott
eszmének elfogadni, némi humoros és fájó élmények, de viszonyaink és
olvasó közönségünket illetőleg mindenesetre tényleges tapasztalatok
eredménye.

Minket mindig élénken foglalkoztatott egy gondolat, még akkor is, midőn
a jövőért megvetettük a multat. Szerettük volna tudni: hol van a mi
őshazánk, hol a nép, mely rokon velünk, az egyedül rokontalannal.
Tudósainkat folyvást érdekelte e kérdés. Egyik történeti, másik
nyelvészeti úton akarta kideríteni. Utazók vállalkoztak, egyik keletre,
másik északra. Sőt őstörténetünk e kérdése némely történetírónkat a
tudomány nagy kárára valóságos epikusokká tette, kik árva fejünkre
akarták tűzni a világ minden dicsőségét, s történetünkbe csempészni az
«Ezer egy éj» meséit. A kunyhókban és pásztortüzeknél is föl-fölmerült e
kérdés, s egy-egy népdal vagy mondatöredékbe halt. Mindennek van oly
oldala is, melyen a humorista gunyorosan mulathatja magát, de egészben
véve mégis az epikusnak kedvez, mert oly érzés, oly gondolat, mely a
legtávolabb multon csüng s örömest hallgat a költőre, midőn a
történetíró oly mondákkal elégíti ki, melyekben költészet sincs.

Aztán voltunk-e valaha annyira áthatva a korszellem, az új idők
tanaitól, hogy azokat régi eszméink, erkölcseink, hagyományaink közé ne
igyekeztünk volna beilleszteni? Ősi dicsőségünk nem volt-e mindig
vigasztalónk, lelkesítőnk, büszkeségünk? Mikor halt ki a kegyelet
belőlünk őseink iránt, s nincsenek-e előitéleteink, melyek néha drága
semmiségeken alapulnak? S most nem lep-e meg sokszor bennünket méla
elborongás emlékek miatt, melyek örökre elveszendők, s nem tünnek-e föl
lelkünkön a lehetetlenségek álmai, mivel egykor ez álmok léteztek? Oh
erről sokat lehetne beszélni, min talán mosolyoghat a rideg szív
józansága s a bonczoló ész kérlelhetetlensége, de az epikus érezni
fogja, hogy nem süket füleknek énekel, nem megszakadt húrokon játszik, s
talán szíveket könnyít meg.

E mellett népünk s azon osztályok, honnan a legtöbb magyar olvasó telik
ki, olyanok-e, melyek az újkori polgáriasodás jótéteményeit és rosszait
oly nagy mértékben érzik, mint a külföld? Megvannak-e nálunk azon vágyak
és szükségek, melyek a regényírót másutt majdnem kizárólagosan emelik
népköltővé? Nekünk nincsenek éhező gyármunkásaink, kik mohó hévvel
olvassák az «Örök zsidó»-féle regényeket, sem annyira nagy városaink,
hogy belőlök a romlottság képeit egész gyönyörűséggel szedhesse a
regényíró. Vajon nálunk egy modern regény tehetne-e oly hatást, mint egy
sikerült népies költői beszély a közönség öntudatában élénken élő
történeti vagy mondai körből? Nincs-e falvainkban és pusztáinkon sok
tekintetben némi primitiv, némi régies élet, mi annyira könnyíti a naiv
epikus helyzetét?

Ily körülmények között miért ne ébredne érdek, figyelem és lelkesülés az
epikus iránt, még akkor is, ha a századok mostohaságát, a valódi eposzt
akarja pótolni a népies műeposz útján a hun vagy Álmos-mondakörből,
melyek mondáink közt egyedül alkalmasak erre, s nagyon hiányos,
töredékes voltuk mellett is egy nagy költő nagy művévé válhatnak,
visszhangot lelve a nép öntudatában élő némi homályos emlékekben. Miért
ne lelkesülnénk romantikai költeményeken a keresztyén-magyar lovagkor
korszakából, hol nagy történeti multunk a szent László és Hunyadiakról
szóló mondák és történeti hagyományokban annyira egységes költői
képekben válik ki? Miért ne szőnének költőink epikai beszélyeket száraz
históriás énekeinkből, szegény, de feldolgozható mondáinkból, melyek
népünk kedvencz és maig is emlegetett hőseit és kóbor vitézeit
tárgyazzák?

Mindez lelkünk egy-egy ábrándját, szívünk egy-egy búját, örömét, szent
emlékeit olvasztaná eszményibb világba s megfelelne irodalmunk azon
mozgalmának, mely régibb történetíróink magyar műveit, emlékiratait
hozta napfényre s egyes korszakok kidolgozásához annyi szeretet- és
készülettel fog. Vagy ha költőink némelyike nem bír elég érzékkel
mindehhez, s más eszmék és érzésekkel van megtelve, mint melyek az
epikus mult felé vonnák: miért ne írjon verses regényeket, szabad tért
engedve a tájfestések, idylli érzések vagy az erős szenvedélyek, akár az
ironia lyrai hangulatának? Hiszen prózában írt regényeink nagy része
ugyis a valódi élet, a tényleges viszonyok részletes rajzain törik meg,
mi alól a verses regény eszményibb tartalma és rhythmusos alakja
fölmenti a költőt. S miért ne tegyük ezt most inkább, mint valaha, midőn
lyránk úgyis vagy igen ellágyult, vagy igen elvadult a tájköltészet s a
prózai és szenvelgő felfogás mocsarában. Az epikai költészet
fölelevenedése bármely nemben csak újabb erőt öntene összes
költészetünkbe s nyelvünknek talán elfedett bájait leplezné le.

Azonban hogy e fogékonyságot szolgálni, e szükséget pótolni lehessen,
epikusaink nem járhatnak azon az úton, melyet eddigi költőink és
kritikusaink kimértek. Nekünk többé semmi közünk a görög istenekkel. A
keresztyén hagyományok föld fölötti s alatti gépezetét sem használhatjuk
sem oly mértékben, sem oly költőileg, mint régebben Dante, Tasso és
Miltonnak lehetséges volt. A lovagvárak rémes, ördöngös mondáihoz sem
nyulhatunk. A bölcsészeti eszmék symbolikája nem a tiszta költészetbe
való. Magyar mythologiát fejünkből nem szabad teremtenünk, sem keletről
kölcsönöznünk. Mi keveset őshitregéinkből a tudomány kifejtett, belőle
csak annyit használhatunk, mennyi mondáink és hagyományainknál fogva,
bárha átváltozva is, a nép emlékéből nem halt ki, vagy a mit a költő úgy
használhat föl, hogy a tárgy és helyzet természete szerint fölhangolt
képzeletünkbe bejátszani képes.

E szerint például az Attila-mondában azon rész, hol az éjjel
elkeseredetten küzdő két ellenséges tábor fölött az elesettek lelkei is
harczolnak, vagy a hunszékely mondában a «hadak útja» (tejút), midőn a
megvert hunnok a tejúton serget látnak segédül jőni, mind olyanok,
melyek csak a költőtől függenek, hogy mosoly helyett élénk hatást
idézzenek elő. Általában e pont körül mind őskori, mind keresztyén
hagyományainkat illetőleg minden a költő tapintata és művészetétől függ.
Itt részletes tanács helyett csak általánost adhat a kritikus, így
szólva: merülj a népbe, gondolj korodra s vizsgáld azon epikusok műveit,
kik az újabb időben is szerencsésen megküzdöttek e nagy akadálylyal; de
ne kövesd azon műbírákat, kik szivesen fogják talán ellátni művedet
commentarokkal s készek rávitatni a közönségre, hogy mindez igen szép,
noha eszméink-, érzéseink-, néha képzeletünkhöz is oly kevés köze.

Ha a hitregék mikép és mennyiben használata megpróbálja az újkori
epikust, a mondai vagy történeti alap feldolgozásánál sem kevesebb
akadálylyal kell megküzdenie.

Már a tárgy megválasztása nehéz. A naiv, a tulajdonkép epikai korban a
népmonda közvetlen juttatá a költőt mind a tárgy-, mind az alakhoz. Most
elmélkedésre és tapintatra van szükség. Bizonyosan mindig azon mondát
illeti az elsőség, mely a nép öntudatában legegyetemesebb, legélénkebb.
Emezt különös nemzeti, amazt általános emberi sajátságai ajánlják, mint
melyek által legtöbb költői hatást gerjeszthetni. Lehet olyan is, mely
azon hasonlat vagy ellentét által válik érdekessé, melylyel a jelenhez
áll. Még a történeti alap is megkíván bizonyos mondai és a fennebbiekkel
rokon jellemet: a nép előszeretetét, megalakult véleményét, adomáit,
közmondásait.

A tárgy szerencsés megválasztásán átesve a költő a felfogásnak mennyi
faja és fokozata áll előtte, melyek a jelen korviszonyok közt a hatást
lényegesen föltételezik! Az idegen, a más népek eposzai szerinti
felfogásról nem is szólok. Legyen az bár némi nemzeti mázzal bevonva is,
hatásra nem számíthat. Itt csak saját nemzeti felfogásunk természetéről
lehet szó. Minél mondaibb a tárgy, a felfogás annál naivabb, azaz
népiesebb lehet. Történeti tárgynál a népiesnek mindinkább az emelkedett
nemzetibe kell olvadnia, de soha sem a történeti tárgyilagosságig, mint
a regény és drámában. Természetesen mindez nem illik a romantikai
eposznak Byron által kiképzett fajára, mely egészen más elvek alá esik.

Hát még az alkotásnál mennyi akadályt gördít a költő elé a kor, melyet
meg nem tagadhatni! Mit mellőzzön a mondákból, mit ne, s minthogy
rendesen hiányosak és szegények, mikép toldja, egészítse, alakítsa?
Szóval, hogyan vethessen építményének erős alapot? Mindezek nehéz
kérdések, mert a mondáknak oly részei is lehetnek, melyek most már nem
érthető világnézeteket, föl nem fogható helyzeteket, visszataszító
különösségeket foglalnak magukban. Mikép fog a költő átküzdeni két
örvényt, melyekben könnyen elmerülhet: t. i. hogy mondai vagy történeti
tárgyilagossága ne legyen érthetetlen, avagy modern eljárása epikai
maradjon? Ha genialitása vagy művészete nem találja meg azon
közvetítést, mely a jelen világnézeteit, erkölcsi érzületét összekötheti
mondájával, vagy a fölvétel, kihagyás és átalakításnál nem tanusít elég
erkölcsi érzéket, műízlést, minket se nem érdekelhet, se meg nem
indíthat.

S ennek az egész mű alapeszméjén, alkotásán, jellemrajzain át kell
vonulnia. Ez az a pont, mely által műve a változó korviszonyok közt
létezési jogot ví ki magának. Ezért kell az epikusnak inkább, mint
akármely más költőnek, mélyen behatolnia a népszellembe és történeti
tanulmányokba. Neki épen úgy kell ismernie a jelent, mint a multat,
honfitársai gyöngéit és erényeit. A nép rokonszenvei, szokásai és
kedvencz eszméiből kell merítenie és mindig eszményi világát tűntetnie
föl. A jellemrajzoknak azon egyes vonásokból kell megalakulniok,
melyeket a népélet egyes feltünőbb egyéniségei nyújtanak. A mult és
jelen népélet eme hosszában-széltében felfogásából áll elő aztán azon
bizonyos varázs, mely a multat a jelenbe s a jelent a multba játssza.

Ha az epikai költemény minél többet olvaszt magába vagy vesz csak
pusztán át a nép dalai, adomái, tréfái, szójárásai, hasonlataiból, annál
nagyobb hatásra számolhat. És a költő tartozik művén a népszellem egész
erejét, minden gazdagságát elönteni, hogy mindenünnen régi, mégis új,
ismert és mégis ismeretlen jellem, helyzet, rajz, kép, dallam találjon
utat szívünkhöz. Neki a régi naiv dalnoknak és újkori művésznek kell
lennie egyszerre. Csak így lehet a jelen kor, viszonyaink közt epikus,
ha ugyan nem a Byron-féle genre-hoz van előszeretete.

Ezért külalak tekintetében is mást követelünk tőle, mint a mit eddigi
epikusaink adtak. Mi se a görög hexametert, se a német
nibelungen-strofát, se az olasz ottavát s terzinát nem fogadhatjuk el.
Nekünk rhythmus kell, melyet gyermekségünkben megszoktunk, melyben
históriás énekeink vannak írva, mely mondatöredékeinkből hangzik ki:
szóval a mi vérünkbe ment át. A költőnek a népköltészet hagyományaiból
kell megteremteni a külalakot, de ez eljárásában, midőn naiv akar lenni,
nem lehet gyermekes; midőn a népies hangot akarja eltalálni, nem csaphat
a póriasba; midőn a régi nyelvből olvaszt át az újba, nem
különczködhetik és soha sem feledheti, hogy oly közönségnek ír, melynek
már fejlett irodalma van. Mint mindenütt, úgy itt is azon tapintat és
műérzékkel kell bírnia, melyet a jelenkorban irandó epikai költemény
annyira megkíván.

Ime nagyjában azon elvek, melyeknek mellőzése miatt eddigi epikusaink
nem lehettek népszerűekké, s melyeket jelen epikusaink követni
tartoznak. Én mindezeket nem a légből vettem, hanem nagyrészt egy magyar
költő, _legnagyobb_ epikusunk, _Arany_ műveiből vontam le, kit «Toldi»,
«Toldi estéje», «Murány ostroma» czímű epikai költeményei halhatatlanná
tőnek. És most kérdeni bátorkodom a «Pesti Napló» azon kritikusát, ki
Aranyt epigónnak nevezte: mennyiben utánzás, utósarjadás epikai
költészetünk ez egészen új s a régivel homlokegyenest ellenkező
fejlődése, s vajon bír-e nekem felmutatni összes költészetünkből oly
tökéletes alkotású, annyira remek művet, mint «Toldi» és «Toldi estéje»?

Bizonyára e kérdés vitatása a «P. N.»-t legalább is tenné oly becsessé,
mint azon közelebbi czikkei, melyeknek egyikében a magyar opera
fölemelése végett a nemzeti szinház igazgatójának oly énekesnőt
(Kaiser-Ernstnő) ajánl, kit azelőtt igen sokszor becsmérelt; másikában
«Gritti» szerzőjét lélektani botlással vádolja, és vádja a legnagyobb
lélektani tévedés; s egy harmadikában bizonyos szabadkai kritikus a
széptani barbarismus újabb példányait mutatja be, mi alatt nem a
Komlóssy Ida k. a.-nak mondott bókokat értem – hisz ez épen udvariasság,
– hanem ama szörny széptani eszméket, mikben e bókok fel vannak
elegyítve.

Ki az az _Arany?_

Ezt kérdé a minap tőlem egy úri ember, valamelyik lap végén «Toldi
estéje» hirdetményére pillantva. Kérdése nem lepett meg. Olvasó
közönségünknek van oly, bár nem nagy része is, mely csak annyiban ismeri
az írókat, mennyiben nevöket a lapokban megpillantja, s minél többször
van ebben része, annál többet tart rólok, a nélkül, hogy műveiket mindig
elolvasná. «Magam sem tudom, hogy ki az az Arany – feleltem egészen
komolyan – legjobb lesz, ha otthon mindketten megnézzük valamely
Conversations-Lexicon vagy irodalom-történetben.» Később ujra
találkoztam az én úri emberemmel. Ismétlé kérdését s panaszolt, hogy
hiába forgatta végig a legújabb magyar irodalom-történeti művet,[1] mert
benne az epikusok közt egy szó sincs Aranyról, mint lyrikusról pedig
csak ennyi áll: «Említendők még: _Szentjóbi, Pajer, Arany, Jallosics,
Ballay Valér, Nyulassi_.»

Ha egy magyar irodalomtörténetíró ily keveset, külföld
Conversations-Lexicon íróinál kevesebbet tud Aranyról, miért ne lehetne
olvasóim közül valaki szintén ily helyzetben? Bocsánat, hogy egy kettő
kedvéért sokak türelmét kell fárasztanom, s a czopfos kritika
boszuságára költői szabadságot véve magamnak, oly kitéréseket teszek,
melyek mégis csakugyan a dologra tartoznak.

Akaratlan első ifjusági emlékeim ujulnak meg. Emlékszem, még az iskola
falai közt én is így kérdeztem: ki az az Arany, midőn 1847-ben a
Kisfaludy-társaságtól jutalmat nyert «Toldi»-jával oly nagy hatást tőn
közönségre, írókra egyaránt s egy Vörösmarty, Petőfi nyújtottak neki
koszorut nem a sértett hiuság képmutatásával, de a nemes becsvágy
őszinte felindulását érezve, mi a nagy tehetségekkel mindig együtt jár.
Mennyi érdekkel hallgattam végig egyik ismerősömet, ki róla közelebbi
felvilágosításokat tudott adni. Szalonta jegyzőjét képzelődésem tüstént
oly egyéniséggé alkotta, minőt Eötvös a «Falu jegyzőjé»-ben ír le. S
mint örültem, midőn 1851 tavaszán végre alkalmam nyílt meglátogathatnom
és személyesen beszélhetnem vele. Ott találtam egy szerény szűk lakban,
nemesen tűrve a sors csapásait s folytonosan dolgozva terjedelmes
műveken, melyeknek némelyike maig sem látott napvilágot. S azóta
hányszor tűnik föl előttem e költő képe, pályája, jelleme, ki most is,
az irodalmi munkásságra épen nem kedvező körülményei közt is folytonosan
az irodalom való érdekeinek él, a tiszta művészet bajnoka, s elég ereje
van mind a pénzvágy, mind a hiuság kisértéseinek ellenállni, s egyedül a
nemes becsvágy és költői lelkesülés sugallatát követni, míg mi itt a
fővárosban adott igéreteink vagy szükségeink miatt néha könnyelműen
játszunk a költészettel, s nyomva a körülmények sulyától, üldözve a
szerkesztők és nyomdai szolgáktól, oda dobjuk elsietett műveinket, hogy
kedélyünket késő bánat keserűsége fogja el.

Csaknem kisértetbe jövök a költőről beszélni, a helyett, hogy műve
bonczolatába bocsátkozzam. Azonban czikkeim már is hosszúra nyultak.
Aztán a «Pesti Napló» még azt mondhatná, hogy a kritikát szenvedélyek,
elfojtott lyrai versek és személyeskedésekben olvasztom fel. Midőn
elsőbb czikkeimben e lap kritikai eljárásának szellemét elvek és adatok
kiséretében megtámadtam, valami ilyest nyertem feleletül. A szerkesztő
egyik dolgozótársa azon vádat emelte ellenem, hogy a személyeskedések
cyclusát kezdem meg. Ez egyébiránt nem tartóztatna vissza, hogy
Aranynyal tovább is személyeskedjem. Én némi önérzettel mondom ki, hogy
nekem az irodalomban határozott rokon- és ellenszenveim vannak, melyeket
mindig ki fogok tüntetni, valahányszor idejét és szükségét látom, a
nélkül, hogy irótársaim erkölcsi s munkájok és irodalmi hatásukkal nem
rokon jellemét érinteni merjem. Ez elvek és rokonszenvek miatt soha sem
fogok pirulni, mert ügyet képviselnek, mert irodalmi meggyőződések és
elvekből folynak, melyekhez rendületlenül ragaszkodni tartozom, míg idő
folytán a tapasztalat, tudomány és elmélkedés ellenkezőről meg nem győz.
S minthogy nálunk úgy látszik szokásba kezd jőni, hogy ifjú írók és
költőcskék adjanak leczkét úgynevezett vén írók és tudósoknak, tudja meg
a «P. N.» mi az irodalmi személyeskedés szoros és tág értelemben.

Személyeskedni annyit tesz, mint a személyt oly ügygyel kötni össze,
mihez az irodalomnak nincs köze, s mi által az ember könnyen a
magánérdekek és viszonyok vitáinak tömkelegébe jut; a kritikában
tekintélyt követelni s oly rokon- és ellenszenveknek engedni, melyek már
csak azért sem képviselhetnek irodalmi nézeteket, mert eredményük
rendesen következetlenség, elvtelenség, melyekről úgyis hamar lehull az
álarcz. Személyeskedni tágabb értelemben sem több, sem kevesebb, mint az
irodalmat inkább anyagi, mint szellemi oldalról venni, s irodalmi és
művészi ügyekben a meggondolatlan és elvtelen pártoskodás phrasisait
tolni fel közvéleményül, s mindezért a hazafi és nemzeti érzés adóját
követelni. Az író személyisége, legyen költő, tudós vagy journalista,
mennyiben az műveiben és irodalmi hatása, szóval közpályájában
nyilvánul, mindig úgy az egész közönség, mint egyes író birálata alá
esik. Ez oly régi jog, mint maga a világ s már Horatius megmondotta:
«hanc veniam damus petimusque vicissim.» E jogot használatba venni, akár
méltánylón, akár kárhoztatón oly kevéssé személyeskedés, mint a
legnagyobb mértékben az, midőn e joggal a tudomány, izlés és közügy
érdeke ellen visszaélünk, vagy mástól megtagadjuk, mert használata nincs
ínyünkre. S engem semmi egyéb nem indított, hogy e lapban e rovatot, míg
körülményeim engedik, fölvállaljam, mint hogy küzdhessek e
személyeskedés ellen, mely irodalmi és színügyeinket illetőleg
gyakrabban mutatkozik lapjainkban, mintsem ne akarna meggyökerezni.
Igaz, hogy én meggyőződéseimben épen úgy tévedhetek mint más, de épen az
bánt, hogy lapjainkban elvek, tehát meggyőződések szerinti eljárást nem
találok.

Valóban oly értelemben, mint a hogy a «P. N.» vádol, még sokáig
szeretnék személyeskedni Aranynyal. Az ő személyisége előttem míg
egyfelől a valódi költőt képviseli, ki mindig meg tudta őrizni
méltóságát, a költői cultust, addig másfelől úgy tűnik föl nekem, mint
azon mozgalom egyik legnagyobb bajnoka, mely irodalmunkban ezelőtt 10–15
évvel kifejlődve, annyi nagy és törpe szülője lett. Értem a népies
iskolát, melynek lényegét kritikusaink és költőink közül oly kevesen
fogják föl. Most egy éve az «Uj Magyar Muzeum»-ban Petőfi köteményeiről
szólva, volt szerencsém ez iskolánknak lyránkra tett hatását
fejtegetnem; most midőn epikai költészetünket illetőleg ugyanazt teszem
s «Toldi estéje» bonczolatába bocsátkozom, szabadjon mind az alkotást,
mind a jellemzést, mind a tartalmat és alakot illetőleg azon vonásokat
kiemelnem, melyek ez iskolát jellemzik.

Az a népies, az a népies! Annyiszor hallom e szót, hogy a fejem is fáj
belé. Az ujdondászok még hagyján, de az ex professo kritikusok!
Irodalmunkban jelenleg két író képviseli folytonos munkássággal a
kritikát és széptant: Toldy Ferencz és Greguss Ágost, leginkább a «Pesti
Napló» és «Új magyar muzeum»-ban. Ők is emlegetik néha e szót, ők is
megfájdítják néha fejemet. Természetesen csak azon czikkeket értem,
melyek neveik alatt jelennek meg, mert a «P. N.» mindent összevissza
szokott beszélni, nem foghatok hát reájok olyat, miért csak magát a
lapot vonhatnám kérdőre.

Én Toldy Ferencz iránt a legnagyobb tisztelettel viseltetem. Olynemű s
annyi munkássággal megfutott pályát, mint az övé, nem tudom, ki fog
valaha felmutathatni közülünk. Aztán a «Magyar nemzeti irodalom
története», melyen annyi fáradalom s buzgósággal dolgozik,
legnevezetesebb műveink egyike lesz. Azonban tiszteletem valaki iránt
nem terjedhet annyira, hogy egyszersmind elfogult nézetei és gyarló
ítéleteinek is hódoljak. Ilyeket pedig nem egyszer találhatni Toldynak
«Magyar költészet története» czímű munkájában. Épen ő vala az, ki azon
elfogult nyilatkozatot tette, hogy a magyar költészet aranykora 1830-ig
tart, s azóta csak epigónok vannak. Greguss tevékeny munkásságát is
méltánylom, annyival inkább, mivel nálunk alig foglalkozik valaki
széptannal és kritikával, de még inkább méltánylanám, ha a dolgok
mélyére hatna, s az írók és művek jellemző vonásait emelné ki; ha a
műbölcsész merev rendszerét néha elvetné, s megpróbálná a műtörténeti
eljárást is, ha nem bámulná annyira a multat s volna szigorubb a
tehetségtelenség s kevésbbé szigoru a valódi tehetségek, mint például a
Vahot «Képes naptárá»-ban Jókai és Kemény iránt.

Ők mindketten annyira belémerültek a multba, hogy nem tudják magukat
feltalálni a jelenben, annyira rabjai bizonyos eszméknek, hogy
vizsgálódni sem akarnak tovább, pedig a fejlődő élet jelenségei ezt
igénylik. Azt hiszik, hogy kegyeletet sértenének, ha a régibb írókat
érdemük szerint ítélnék meg, s a ferde divatnak hódolnának, ha az újabb
irókban annyit mernének fölfedezni, mint a régiekben: például, ha
elismernék, hogy Petőfi csakugyan írt oly lyrai költeményeket, ha nem
jobbakat, mint Kisfaludy Károly, Arany epikai költeményei is csak
kiállják valahogy a versenyt a régiekkel, s Jósika regényein kívül is
vannak tehetséggel vagy művészettel írt regényeink, s talán a Faludiénál
mutathatunk föl szabatosabb prózát is.

A népies iskola irányában is ez eljárást követik. Ha kinövései
mutatkoznak, keményen felszólalnak ellene, de kitünő sajátságait vagy
mellőzik vagy annyira óvatosak a méltánylásban, mintha szentségtörést
követnének el a nagy multon, a szent művészeten. Panaszkodnak a
gondatlan, a pongyola nyelv miatt, és sok igazuk van, de azt nem veszik
észre, hogy épen az újabb idő, a népies iskola két költője ír a
legköltőibb, a legmagyarabb nyelven. Összecsapják kezöket az
alaktalanságon, a művészet hiányán, és újra sok igazuk van, de azt
megint nem veszik észre, hogy az újabb idő, a népies iskola két
költőjénél a mi alaktalanságnak látszik, az legtöbbször nemzeti alak, s
egyik a lyrai, másik az epikai nemben legjobb műveinket teremték meg. Ők
a népies eszmét kívülről megnézegetik, mellettök elsuhannak, de nem
vesznek fáradságot bonczolatába bocsátkozni, sem azon társadalmi,
politikai és irodalmi mozgalmakkal kapcsolatba hozni, melyek közt
kifejlődött. Ekkor benne bizonyosan sok oly széptani elvre találnának,
miket részben régiebb és újabb költők, egy Homer, egy Boz, egy Goethe,
egy Béranger is képviselnek s észrevennék, hogy sok esetleges salakkal
jelent meg ugyan, de magot is rejt, mely különböző irányban folytonosan
fejlesztőleg fog hatni, s oly mozgalmat állított elő, mely különböző
színezettel minden irodalomban kifejlett, s nálunk már csak azért is be
kellett következnie, mert a régibb irodalom előkészíté.

Minden irodalmi és költői iskola pártnevezete soha sem fejezi ki azon
eszméket, melyeknek képviselője. Ki tudná magokból a szókból
kimagyarázni, mi a classicismus, romantika, modern? Igy van ez a
népiessel is. Ha szó szerint veszszük, paradoxonokra jutunk, s mindent
látni fogunk benne, csak azt nem, a mit kellene. Midőn Petőfi életéről
írtam s költészetét jellemzém, rajzolni igyekeztem azon társadalmi,
politikai s irodalmi viszonyokat, melyek közt a népies fölmerült, s
kifejteni kisértém, mi a lyrában lényegét alkotja. Hizelgek magamnak,
hogy ez annyira bálványozott s annyira lenézett költő iránt én voltam a
legigazságosabb. Se parókát, se pörge kalapot nem tettem föl. Födetlen
fővel tiszteltem meg, s csak azon oldalról emeltem ki, mi benne valóban
nagy, kitünő és szeretetreméltó. Másfelől talán én írtam legtöbbet, s
minthogy ha valami szívemen fekszik, izgatott vagyok,
legszenvedélyesebben azok ellen, kik a népies eszmét gyermekes
művészietlenséggé alázzák. Ugyanott némi tájékozási pontokat igyekeztem
megalapítani a népies körül, melyeknek egy részét most pár sorban
ismételnem kell.

Ezelőtt 10–15 évvel költészetünk tágasabb tért, szilárdabb alapot, új
segédforrást, nagyobb önállóságot keresett. Már a kornál fogva a
népköltészet hagyományaihoz kellett fordulnia, s a nemzeti és népéletbe
mélyebben merülnie. E mozgalom a lyrában adott legerősebb életjelt,
minthogy népköltészetünk csak a lyrában gazdag. Megujult lyránk a
koreszmékből s az európai lyrikusok irányaiból egynémit magába
olvasztva, a népdalokból merített segédforrást, s alak és tartalomban
úgy jelent meg, mint az eddiginél eredetibb és nemzetibb. Éles
ellentétet képezett a régi ellenében naivsága, egyszerűsége,
kedélyessége és humora által. Ezért inkább a tiszta dal és románczban,
festő költemények és genreképekben múlta fölül a régit, mint az ódai
szárnyalásban. De ott is, hol a naiv körből kilépett, önkénytelen oly
alakba ömlött, oly hangon szólalt meg, mi nemzeti sajátságainkkal,
vérünkkel rokonabb volt, mint az eddigi, hol egyébiránt mindennek már
számos nyomai mutatkoztak. Ugyanezzel többé-kevésbbé rokon mozgalom
mutatkozott a költészet többi fajaiban is. Megszülettek népszinműveink s
népies beszélyeink. A nyelvet illetőleg párt alakult, mely a népnyelv
alapján óhajtá megteremteni a művészi prózát s ellenzéket képezett
minden idegenszerűség ellenében. Ezért a népies eszme a mint nálunk
kifejlett nemcsak pusztán naivságot jelent, de közel rokonságban van a
költészet tisztán nemzeti fejlődésével s részint képviseli, részint
érinti azon eszméket, melyeket a széptan egyéni és jellemző nevek alatt
ismer.

S vajon a népies az eposzban az-e, mit sokan gondolnak? Egy tizenkét
lábu versekben megírt történet kissé parasztos nyelven, közmondások és
adomákkal megfűszerezve, hogy a ponyván becsületet vallhasson vagy a
salonok asztalain bemutathassa a nép együgyüségét? Nem. _A népies eposz
sem több, sem kevesebb, mint a naiv, a nemzeti: tehát a valódi eposz
megközelítése, a mennyire az korunkban lehetséges_. Legalább így emelte
azt Arany nálunk műalakká, azon vezérelveket tartva szem előtt, melyeket
már fejtegettem. Ezért az ő népies eposzának jellemző tulajdonai: a
szoros mondai alap, a népies vagy naiv felfogás, s a multból oly
népnemzeti eszmények, hangulatok megtestesítése, melyek még élnek
lelkünkben nemzeti s annyira művészi alakban, hogy csaknem a dráma
szigorú törvényeivel vetekedik.

Ez a mi «Toldi»-t és «Toldi estéjé»-t oly nagy irodalomtörténeti
fontosságra emeli, azért megbocsátható, ha a kritikus hosszasabban
foglalkozik velök, mint száz más művel, mert oly költővel van dolga, kit
nem annyira bírálnia kell, mint tanulmányoznia.

Arany határozott epikus tehetség. Épen ezért hihetően sokáig küzdött
magával, temette el vágyait, midőn az eposz a nem épen kedvező korban
akként volt divatos, hogy ne lehessen népszerű. A nép dalain, meséin
csüggő naiv muzsája félt az irodalomban megszólalni s elrejtőzött.
Alkalmasint Petőfi lyrikus szerencséje bátorítá föl. A kor hangulatánál
fogva oly hőst kellett keresnie, kiben a feltörekvő magyar nép mintegy
önmagát látta. Toldit énekelte meg, a nép e kedvencz hősét, kiről
keveset tud a történet, de annál többet a hagyomány, s kinek viselt
dolgait Ilosvai Péter historiás énekbe foglalta.

Már szoros ragaszkodása a mondai alaphoz megkülönbözteté régibb
epikusainktól, de még inkább azon mód, melylyel azt feldolgozta. Az
úgynevezett Toldi-mondakör nagyon szegény. Jól jegyzé meg róla Kemény
Zsigmond, hogy csak acrobatai próbatétek férczelete. Arany költői becsre
emelte, művészi egészszé alkotta, a nélkül, hogy letörölte volna mondai
jellemét. A mit kihagyott belőle, a mivel kiegészíté, mind mondai
szellemben történt és lépést tartott a művészet kivánalmaival. Nem tudja
az ember, hogy mindkét műben mi bámulatosabb, a naiv azaz népies
felfogás-e vagy a művészi alkotás, az ódon színezet-e vagy azon varázs,
mely újkori hangulatainkba oly természetesen bejátszik.

Az első rész még talán könnyebb volt. Ez azon mondákat tartalmazza,
melyek Toldi bujdosásán kezdve a Duna szigetén vívott párbajáig
terjednek. Itt Toldi meghasonlása testvérével, bujdosása, kalandjai,
párbaja, fölemelkedése elég anyagot nyújtottak, hogy a csak úgy szólva
athléta néphőssé váljék, oly cselekvény képződjék körüle, melyet a
népköltészet egész kincsével meg lehessen aranyozni. S valóban Toldi
első része ilyen. Ama rendkívüli hatás, melyet előidézett, természetes
volt. Valahára az elbeszélő nemben eredeti magyar jellemet láttunk;
valahára csendéletünk s tájképeink rajzain andaloghatunk; valahára
költészetünk különben hatalmas szónoki pathosa, vagy elfinomított bár
néha költői ömledezése, a természetesség, egyszerűség és kedély
forrásánál enyhült. S vajon Toldi, a pórsuhancz, ki lerázza a viszonyok
jármát, fölfelé tör, népünk eszményi oldalait tünteti elő, nem hangzott
e össze azon kor vágyai és élményeivel, melyben az első rész megjelent?

«Toldi estéjé»-ben már több akadálylyal kellett megküzdenie a költőnek.
Ilosvai nyomán csak négy monda állhatott rendelkezésére: egyik, midőn
Toldi egy hamis menyecskébe szerelmes, kérelmére a falra ugrik, de a fal
tulajdonkép festett oroszlánnal diszített ablak kárpit, melyen át az
utczára bukik; második, midőn botjával egy császárt s tizenegy királyt
fenyeget meg, hogy engedelmeskedjenek Nagy Lajosnak; a harmadik, midőn a
kegyvesztett Toldit a király Német-Ujhelyre hivatja, hol ez aztán legyőz
egy olaszt, ki párbajban elnyerte az ország czímerét; a negyedik, midőn
Toldi Kassáról Budára jő, hol a hegyke ifjak gunyain felboszankodva
hármat közülök megöl, ujra kegyet veszt s boritalnak adva magát, két év
mulva meghal. E mondák inkább balladákra alkalmasak, mint eposzi
cselekvényre. Arany leküzdé az akadályokat, s eposzt teremtett. A
második mondát elhagyva, melyet alkalmasint a második részben használ, a
legtermészetesebben olvasztá össze a más hármat s alapeszméül oly
gondolatot játszott be, melyet mintha csak százados hagyomány s a
népkedély legköltőibb megnyilatkozása szőhetett volna a mondához.

Toldi kegyet veszt, mert nyers igazmondósága, ős nyers erkölcsei nem
illenek Lajos király udvarának csinos szokásaihoz, olaszos fényéhez;
mert nem nézheti nyugodtan, hogy a magyart kivetkőztetik ősjelleméből;
mert hanyatló a leventekorszak fia, a nyers erő, személyes vitézség
képviselője, kire nincs már többé szükség. Mindez a monda és kor
szelleméből foly, s mélyen gyökeredzik érzületünkben, mert legbüszkébb
emlékeink a leventekorból valók, s majd mindig meghasonlásban voltunk az
ujkori polgáriasodással, mert a viszonyok kényszerűségénél fogva
legdrágább kincseinket fenyegette, a helyett, hogy összhangzón beléjök
olvadt volna. De a száműzött, évődő Toldinak még egy nagy elégtételt
kell megérnie, hogy érezhesse utolszor multjának egész dicsőségét. Erre
alkalmat szolgáltat az olaszszal vívandó párbaj, midőn megmenti az
ország becsületét. De az ujra remélő, felvidult Toldinak még egyszer és
utolszor éreznie kell, hogy nincs többé reá szükség, s a legnagyobb
egyéniség is tulélve korát, ha nem nevetséges, legalább is szánandó.
Erre alkalmat szolgáltat az ifju gúnya, mely a hamis menyecskével
történt grotesk kalandján sarkallik. Vad nyersesége ujra kitör, a bánat,
boszuság véget vet életének s midőn koporsójával együtt a költemény is
bezárul, olynemű humoros elégiai hangulat fogja el kedélyünket, mely
rokon jelen élményeinkkel.

Ime a legszebb alapeszme, melyen a művészi alkotmány felépűl. A jellemek
mély lélektani felfogása vetekedik a cselekvény egyöntetű
szabályosságával, az alakok, helyzetek, tájképek plasticitása a
hangulat, rhythmus, a nyelv bájaival. Mindenik ének előkészíti a
másikat, fokozatosan ömölnek egymásba, s mint bevégzett részek úgy
állanak az egész kerekdedségéhez, mint a drámában a felvonások. A
személyek közül mindenik megtalálja az egész építményéhez illő helyét s
a cselekvény növekedő emelkedéssel siet kifejlésre. E bevégzettség, az
alak e genialis virtuozitása Aranyt minden magyar költő fölé emeli. S
épen e szigoru drámai jellemzés, alak kölcsönöz eposzainak bizonyos
elevenséget, friss mozgékonyságot, a nélkül, hogy az epikai nyugalmat
megzavarná. Arany nem követte a hagyományos eposzok töredékességét vagy
áradozását. Tudta, hogy e korban vagy csak a lyrai hangulatok roppant
erejével lehet hatni, mint Byron, vagy a régi eposzalak legszigorúbb új
öntetűségével. Ez utóbbit követte. S valóban eposzai csak olcsó kiadásra
várnak, hogy az összes magyar nép kincseivé emelkedjenek. Vajha ehhez én
is járulhatnék valamivel, azon gyönyört, mit a költő nekem annyiszor
nyújtott, azzal fizethetném le, hogy azt hűn tudnám tolmácsolni!

Az első ének szép őszi tájképen kezdődik, mely keretűl szolgál az
életúnt, anyja sírján térdelő Toldinak, s mintegy megteremti az egész
költemény humoros és elégíai levegőjét. Aranynál általában a tájképek,
leírások nagy szerepet játszanak, de ő azokat mindig úgy használja, hogy
hol személyeinek rámái, hol a cselekvény nélkülözhetetlen színhelyei,
vagy épen indokai, hol pedig az elbeszélés átmenetei, és mindig
felolvasztja a hangulatba vagy azt épen általok idézi elő. Mint a
frescofestész nagy vonásokkal, kevés színnel és árnyéklattal fest. Kezei
közt a tárgy megelevenedik, s a legjellemzőbb személyiséget, alakot
váltja. A magyar népköltészet azon sajátságát, mely a természet képeit
az érzésbe olvasztja s viszont, geniális eredetiséggel dolgozza föl. S a
képzelem e tündér játékát mindig hűn elősegíti a nyelv, rhythmus, mely
neki most festőecset vagy szoborvéső, majd zenehúr vagy énekhang. Itt is
a megvénült, az elbúsult Toldit az őszi tájkép, a pusztuló ősház mintegy
kiemelik, megfejtik s midőn a költő az ősházat úgy írja le, mintha
hallanók a mint az ajtósark ríva megcsikordul, egyszersmind Benczét
látjuk megjelenni a küszöbön, kivel ura ásót, kapát hozat. E valódi
magyar cseléd, kinek hasonmása udvarházaink és kunyhóinkban maig is
feltalálható, búsan bámul urára. A legszebb jelenetek egyike következik.
Bencze nem meri megkérdeni urától, hogy mit ás. Végre úgy talál módot
szóhoz jutni, hogy segít neki, hisz úgy sem ásott régóta sírt. Toldi
hallgat s nem mondja meg, hogy csakugyan sírt ás. A szolgát egyszerre
lepi meg a kiváncsiság és balsejtés. El kezd fennhangon gondolkozni,
naiv furfanggal próbálja urából kicsalni a titkot s egyszersmind egész
együgyüséggel úgy nyugtatja meg balsejtését, hogy azt még inkább
fölébreszti. El mondja, hogy a mit ásnak nem lehet sír, kit temetnének
belé? hisz rajtok kívül egy árva lélek sincs a háznál, Toldi anyja,
testvére és az ő atyja régen meghaltak. E fokozatosan megszakított
párbeszéd, mig néhány erős vonással jellemzi Benczét s az olvasó elé
tárja a cselekvény előtt történteket, addig másfelől a mélázó Toldit a
multba ringatja s oly természetesen jő ajkaira a kifakadás a király
ellen, s annyira jellemző, hogy épen szolgájának panaszol, kit ugyan
mélyen szeret, de iránta mindvégig némi urias lenézést tanusít. A mint
az elbúsult hős hagyakozik temetése iránt, a szolga sírni kezd s
kedélyökkel annyira összhangzón rájok borul az őszi éj, egy lovag jelen
meg, ki elmondja, hogy a budai harczjátékon egy olasz vitéz nyerte el az
ország czímerét, a régi bajnokok Toldit emlegették, s őt fölkeresésére
küldik. Az életunt Toldiban, a sir szélén ujra fölébred a régi hős, élni
akar, midőn halni óhajt s zajos lakoma után Budára indul. E művészi
expositióban le van téve az egész eposz folyama. Minden esemény csak
arra szolgál, hogy a katastrofot közelebb hozza, s a hőst rövid dicsőség
után régi bújával visszaállítsa azon sírba, melyet önmagának ásott s a
leütött ásóval odaállítsa Benczét bánat és emlékjelül.

A második énekben Toldi Budára tart, testén őszi köd, lelkén a harag
föllege. A bú, harag és megvetés közt némi örömet, elégtételt érez, hogy
szükség van reá, de neki nem kell többé se a kegyelem, se a dicsőség. S
e nyugtalan évődő lélekállapot, melyet csak az örökre elsülyedt korszak
fölelevenülése gyógyíthatna meg s melyet a költő oly mély humorral fest,
a magyar jellem és Toldi egyéni vonásait tüntetve föl, mindenütt
benyúlik a cselekvénybe s indokul szolgál. Azonban Budán foly a
harczjáték. A győzelmes olasz vitéz gunyosan faggatja a népet. Ide egy
szép epizód van beszőve, mely arra szolgál, hogy Toldi megjelenését
emelje s kedélyünket most enyhítve, majd izgatva készítse elő a
következőkre. Két ikertestvér vív meg utolszor az olaszszal életre
halálra. Mindkettő ugyanegy leányba szerelmes, mindkettő fel akarja
magát áldozni a másikért, de a leány nem tud választani közülök. Keresik
a halált s csak dicsőségre találnak; egyik itt végre mindkettőt
feltalálja, míg a másik mély sebeiből életre, szerelemre virrad. E
mellett mily különbözőkép, mily lélektanilag és plastikain van festve
mindkettő párbaja! Bertalan dárdáját előre szegezve lovával a légben
mintegy úszva rohan az olasz dárdájába, elesik s a gazdátlan ló tétova
száguld. Loránd már csak vágtatva nyargal, karddal támad, de ez markába
szakad, az olasz visszarántott dárdacsapására lehanyatlik a kengyelből,
lova hurczolni kezdi, mígnem az olasz szánalomból a ló szügyébe hajítja
dárdáját.

A harmadik énekben az olasz büszkén lépdel, a hirdető hiába szólítja
viadalra a bajnokokat, a király és nép haragja a legfőbb fokra hág.
Valami kimondhatlan varázszsal a költő oly hangulatba ejti kedélyünket,
hogy midőn e versszak megzendül:

  Ekkor a várkapus kürtjével jelt adott,
  Patkók csattogása messziről hallatott,
  A király megállott, az urak is szinte,
  Nagyot várt a népség, mind arra tekinte

a legnagyobb várakozás közepett már látni, hallani véljük Toldit. S
valóban Toldi jő Benczével. Öltözetüket néhány versszakban irja le a
költő. Ez megint nem puszta leirás. Mintegy a nép bámészkodását fejezi
ki, melynek hosszan kell néznie a barátnak öltözött Toldit, rozsdás
fegyvernökét s nevetnie rajtok, mint az elmult idők fiain. Azonban Toldi
e perczben nem lehet nevetséges. A költő Benczére fordítja a nép dévaj
tréfáját. E mellett az egész jelenet oly művészi és humoros, hogy
Shakespeare népjeleneteivel vetekedik, s némi enyhe nyugpontul szolgál a
rettenetes bajvívás előtt, melynek mintegy előjeleként Toldi egy
hátratekintéssel megfenyíti a Benczével ingerkedő népet. A nép elnyomja
kaczaját s vele együtt az olvasó is; s már kedélyünk el van készítve a
megrázó jelenetre. Az egész párviadal kezdettől végig mennyire
összhangzik Toldi jellemével s mily erős kézzel van kimetszve! Toldi
először is lovával karikára forog a fövényen, felhányja nagy öklelő
fáját, kifogja s mint könnyű pálczával játszik. Kitünik belőle a
legénykedő nép nyers fia a nélkül, hogy ártana a hősnek. Az udvar, a nép
bámulva kérdik: ki az? Némelyik Toldit emlegeti, nem merik erősíteni, de
a király elérzékenyülve mondja: bár ő volna, mily örömest megbocsátana
neki. E tájékozó nyugpont még inkább feszíti az érdeket. Ime Toldi
háromszor kerüli meg a korlátot, mintegy keresve az olaszt, kiben nem
csak a magyar vitézség megalázóját gyűlöli, de a csinos szokások
képviselőjét is, szidalmazva a gyáva nemzedéket, melynek védelmére a
sírból kell kiszállania, megifjulva dühében, haragjában, örömében.
Jellemző szóváltás után elkezdődik a párbaj. Toldi inkább roppant nyers
erejével győzi le az olaszt, kinek mesterséges fogásai kudarczot
vallanak. Mindenféle fegyvert megpróbálnak, előbb dárdát, aztán kardot.
Az olasz kardja eltörik, Toldi a magáéiból adat neki és saját kardja
ellen víva csaknem kétes a siker. Az olasz, csapásai elől, végre futni
kezd. Toldi buzogányát hajítja utána, melyet ez kikerül. Utoljára nagy
öklelő fáját feszíti az ujra rá rohanó olasz lovának, azzal buktatja fel
s nem hajtva a kegyelemszóra egyszersmind megöli, aztán a bámész nép
közt hirtelen eltün.

A negyedik énekben Toldi már Rákos terén bolyong. A düh és győzelem nem
fojthatta el búját, sőt föléleszté. Évődő búskomorsága magánbeszédbe tör
ki. Mély kedélyét és nyers vadságát, hazafi fájdalmait és sértett
hiuságát egyszerre tárja fel a hanyatló dalia, a nyugtalan öreg
életunottságával. Tünődik: vajon sokalják-e vagy keveslik, mi vén
korától telt? Haragszik a népre, mely elől elfutott, hogy nem ismert
reá; szidalmazza a királyt, kitől soha sem fog kegyelmet kérni, kit most
is mélyen szeret; érzi, hogy már elfeledett hős s míg szégyeli
panaszait, könnye kicsordulását a nagy porra fogja. Azonban a nép
fölkeresésére indul, a király követséget küld utána. Toldi nem mer
örülni s midőn örülni kezd, eszébe jut, hogy az új idő piperőcz lovagjai
csufolódhatnak vele és szakállába dörmögi: óh én szakállam, hivatlan
vendégem! Im újra egy vonás jelleméből, mi a katastróf felé vezet.
Ezalatt Benczét elhalmozza a nép jó indulatával, de ez épen oly dévaj,
mint azelőtt, faggatózása s a boldog Bencze sem kevésbbé nevetséges,
mint előbb a boszus. Ez erős humorral festett jelenet, mintha sejtetné,
hogy a gúny előbb-utóbb a hőst is érni fogja s épen e fokozatos,
sejtelmes előkészítésben, a szolgának komikai felhasználásában, mely
Toldit mindig ellensúlyozva emeli, fejt ki Arany finom művészetet s azon
körülmény, hogy Toldival utoljára is nem a vele rokonabb nép űz gúnyt,
hanem az udvar, legszebben összhangzik a mű alapeszméjével. De míg ez
bekövetkeznék, Toldinak diadalmenetet kell tartania, s e diadalmenet
plastikai, s e mellett úgy szólva festői perspectivával kivitt
csoportozataival, hol a hanyatló dalia mosolygó alakja elegiai fenséggel
emelkedik ki, a legszebben végződik be a negyedik ének.

Az ötödik énekben Toldi budai házába tér, hogy felöltözzék az udvari
ünnepélyre. Kedélyes beszélgetése régi fegyvereivel, tréfálkozása
szolgájával, öltözködésében ejtett délczeg szavai, mind mozzanatai
vidúló lelkének. S itt ujra mily lélektani vonást elevenít meg a költő.
Toldi barátaitól elválva már így szól:

  Hisz talán még rajtam is fog a pipere
  Belőlem is válik palota embere;

s most ujra azt mondja szolgájának: «Fénylenünk kell öreg!» Nem elégszik
meg, hogy mint hős legyőzte az olaszt, megszégyeníté az udvart, mint
palota embere is tündökölni akar. Hősisége elégtételt nyert, hiuságának
halálos sebet kell kapnia. A hőst, kit erő nem győzhetett le, az udvari
gúny megöli. A költő e kényes forduló pontot a legfinomabb humorral
oldja meg, a nélkül, hogy Toldi eltörpüljön. Ugyanis Toldi a királyi
palotába indul. Az előszobákban apródok, lovagok, az új idő, a
csinosabb, műveltebb korszak fiai, dévajkodnak, hárfáznak, dalolnak.
Egyik hősi balladát énekel a kún harczból, Szent László nemrég történt
csodás megjelenéséről, másik, egy pisze – a gúnydalok éneklőjét így
képzeli a nép – gúnyos verset dudol, mely Toldinak azon nevetséges
kalandját tartalmazza, midőn mint galant lovag oly nagy kudarczot
vallott. Toldi épen akkor lép be, mikor nevetnek rajta. Természetesen a
gunyoros kedvet belépése még növeli és faggatni kezdik. Toldi
legérzékenyebb oldalon sértve buzogányos menteujjával három apródot
lesujt, a királyhoz rohan, kit szidalmazni kezd, s ki elfogatására
parancsot ad ki. E fordulópontot a «Hölgyfutár» igen visszatetsző,
valószínűtlennek tartá, azt jegyezvén meg, hogy mikép merhetnek a pajkos
apródok az előszobákban énekelni, holott Nagy Lajos saloni illemet
honosított meg udvarában; hogy fogadhatják vastag élczczel a hőst,
holott már koruknál fogva nem lehetnek vetélytársai? Az első ellenvetés
oly gyönge, hogy szót sem érdemel, nemcsak a népies eposz, de a
történeti regény szempontjából is. A második mutatja, hogy a
«Hölgyfutár» kritikusa se a mű alapeszméjét nem fogta föl, se a
lélektani mozzanatokba nem hatolt be. Épen e fordulópont tünteti föl a
két kort, melynek egyikében Toldi ragyogott, másikában már nem
ragyoghat. Az apródok Toldi egész párbaját, személyes vitézségét nem
becsülhetik nagyra, már csak azért sem, mert megszégyeníté őket, de még
inkább azért, hogy a puskapor feltalálásával más fogalom kezd alakulni a
hősről. Aztán a pisze gúnyverse egészen elkészíti kedélyüket az
élczeskedésre s azon körülmény, hogy a vén Miklós pállott ruháiban
nyalkán kicsípve magát lép föl, még természetesebbé teszi az egész
jelenetet, mert Arany valódi költő, ki a természetességet a művészettel
olvasztja össze s a lélekállapotok mélységeiből merít. A «Hölgyfutár»
irodalmunk jelen termékei közt igen igen sokat találhatott volna,
melyeken illőbben gyakorolhatta volna kritikai szigorát, éleselműségét.
Nem volt szükség, hogy ezt egy genialis mű legsikerültebb részén tegye,
melyben csak a «Hajdanában danában» czímű gúnyvers fölér egy egész kötet
divatos lyrai költeménynyel.

Az utolsó énekben, mielőtt Toldi halálát megérnők, még egyszer
mosolyognunk, nevetnünk kell az öreg szolgán, hogy legalább egyszer ő is
nevethet máson: a varga-kapuson, ki nem tudja étetni a lovakat. Szegény
Bencze utólszor nevet. Ura haragjában, bújában halálos betegen érkezik
haza. Minő szép és jellemző a hű szolga vigasza, ápolása, Toldi
hallgatagsága, ki Benczével nem közli baját, s később halálakor sem
búcsuzik el tőle, csak a király gondjaiba ajánlja. S most testőrök
fogják körül a házat s a hadnagy tudtul adja Toldinak, hogy fogoly.

  Készen áll a börtön, megyek abba önkényt,
  Hol nem földi biró lát fejemre törvényt.

Felel büszke elkeseredéssel Toldi. Azonban utolsó órájában enyhülnie
kell, megérnie, hogy a király elérzékenyülve lépjen ágyához, megsirassa.
Halálos álmából föleszmélve a királyt látja maga előtt, kit mindig
tisztelt, barátját, kit mindig szeretett, elbucsuzhatik tőle, szívére
kötheti a magyar népet, kiöntheti régi panaszait s megszoríthatja még
egyszer kezét. S minő megható kiengesztelés, finom tapintat, hogy midőn
a király mintegy mentve magát így szól: «hajt az idő nem vár, más ivadék
nő fel, mely nem testi erővel, hanem észszel győz», «nem rég egyszerű
port találtak föl s

  Toldi vagy nem Toldi… hull előtte sorban,
  Az ész ereje győz abban a kis porban,»

tehát önkénytelenül Toldi régi búját éleszti föl. Toldi már nem hallja s
még mindig a király kezét szorítva már előbb elhunyt. És temetése minő
elegiai plastikaisággal van leírva: a gyülekező nép, a lassan ballagó
gyászkocsi, a rendre kialvó fáklyák s a távol perspectivájában egyszerre
feltünő, hulló falevéllel behintett sír, s a mint

  Nem jelölte a sirt drága ércz vagy márvány:
  Bencze volt az emlék lába fölött állván:
  Egy ásót ütött le, arra támaszkodék,
  S elborítá a sírt új havával az ég.

Ime talán hosszan, mégis röviden az egész mű jegyzeteim kiséretében. S
mennyit mondhatni még a külalak, nyelv és rhythmus bájairól. Négy
költőnk van, kik a magyar költői nyelvet oly tökélyre emelték, melylyel
prózánk nem hasonlítható: Berzsenyi, Vörösmarty, Petőfi, Arany. Bizonyos
tekintetben Arany mindeniket fölülmulja. Ő tanult legkevesebbet
nyelvészeink tévedéseiből, ő merített legtöbbet az eredeti népnyelvből
és nálánál senki nem birja jobban nyelvünk plastikaiságát, zenéjét,
erejét a nélkül, hogy nagy művészete mesterkéltséget árulna el. Igaz ő
nem elegáns, de annál több, mert hű és igaz; nem ragyogó, mert erős; nem
keresi a naivságot, méltóságot, könnyedséget, mert megtalálja. A magyar
alexandrint, mely különböző a francziától s historiás énekeinknél fogva
hagyományos, ő épen oly művészi fokra emelte, mint Berzsenyi a görög
lyrai schemákat, Vörösmarty a hexametert és jambust, Petőfi
népdallamainkat. S valóban csodálkozom a «Pesti Napló» egyik kritikusán,
ki egyébiránt méltányolta «Toldi»-t, kétszer jobban, mint a «Hét vár»
czímű silány regényt, vagy Karacs Teréz gyönge beszélyeit, hogy ilyesmit
jegyezhetett meg róla: «A versek gördülete, a rímek Aranynál _fontosabb_
szerepet játszanak, mint a legújabb nemzedék szükségesnek vagy épen
lehetőnek is tartja». Ez épen olyan, mintha azt mondaná valaki, hogy
Széchenyi valamivel jobb röpiratokat vagy vezérczikkeket írt Török
Jánosnál. A rhythmus s általában a külalak Aranynál fontosabb szerepet
játszik, mint minden magyar költőnél s a kritikusok bátran eljárhatnak
hozzá iskolába, kivált ha verstant írnak.

S én «Toldi estéjé»-ről írt e szakadozott tanulmányomat a gyönyörtől
elfogódva, csak azzal tudom befejezni: vajha Arany szerénysége
sajátítana el valamit a középszerű tehetségek alkalmatlan és követelő
természetéből s eposzai mellett, összegyüjtött kisebb elbeszélő és lyrai
műveivel is mielőbb alkalmatlankodnék az irodalomban s követelné
gyönyöreink adóját.

Talán igen is hosszadalmas, igen is unalmas vagyok. Nálunk széptani
fejtegetésekben könnyen unalmassá válik az ember, ha nem épen hajhászsza
a felületet és oly műről ír, melyhez ezeriben egyszer van szerencséje, s
e mellett még a kritikusokat is bírálja. Hibámat a lehető rövidséggel
kárpótlom. _Vajda_, _Debreczeni_ és _Szabó_ eposzairól, általában az
eposz s «Toldi estéjé»-ről kifejtett nézeteim után, kevés mondanivalóm
lehet. Egyébiránt e művek ketteje méltán igényli a figyelmet; egyik egy
ifjú tehetség első erősebb nyilatkozása, a másik egy igen tiszteletre
méltó emlék, oly férfiú emléke, kinek a tudományos téren kifejtett nagy
tehetsége csak jelleme szilárdságával vetekedik.

Vajda nem mondát dolgozott föl, hanem oly történeti tényt, melyet
csaknem mondailag lehet kiszínezni. Hőse I. Béla király, midőn ez ifjú
korában mint száműzött Lengyelországba bujdosik, párbajban legyőzi a
fellázadt pomeran vezért, megmenti az országot s jutalmul nőül veszi
Richezát, Mieszkó lengyel király leányát. E tárgyat többször
feldolgozták már költőink balladának, s úgy felfogva mint a krónika
elbeszéli, alig is egyébre való. Vajda sem tudott belőle eposzi
cselekvényt szőni. Csak érdekes eseményeket nyújt, de alig valamit a
valódi cselekvényből s igen téved a «Nefelejcs» kritikusa, ki azt
mondja, hogy e mű cselekvénye, mint minden eposzé, egyszerű. A
cselekvény egyszerűsége, s a cselekvény hiánya nem egy. Talán az epikus
eldobhatja a szorosan vett cselekvényt, ha Byron-féle hajlamai vannak,
de ekkor költészetének súlypontja változván, egyebek, mindenekelőtt
pedig lyrai genialitásával kell kárpótlást nyújtania. Vajda tulajdonkép
naiv, azaz népies eposzt akart írni s művének mint ilyennek legnagyobb
hibája az alkotás, a cselekvény gyöngesége.

Az első ének Béla bujdosásán kezdődik. A cselekvény ez első mozzanatán
kívűl még csak hármat tud felmutatni az egész eposz: először, midőn Béla
Berezinával találkozik, mi útja czélját megváltoztatja; másodszor, midőn
meglátja Richezát s iránta szerelemre gyúl; harmadszor, midőn legyőzi a
pomeran vezért. A többi esemény vagy csak történeti hátterül szolgál,
mint Szent-István és Endre eseményei, vagy nem foly be a hős sorsára s
általában a cselekvény fejlődésére, milyenek: találkozása Hadonárral,
Gunda megmentése, párbaja Berezinával. E három épen nem erős
mozzanatból, melyeknek ketteje esetleges, nem telhetik ki bármily kisded
eposz cselekvénye, s épen ezért jellemkifejlesztésről szó sem lehet. A
«Pesti Napló» azzal menti e hiányt, hogy a jellemek készen vannak
előállítva s nyilatkozásaik, összeütközéseik a sorssal egészben véve
művésziek. A készen előállított jellemnek kevés értelme van, jellem csak
cselekvényi fejlődésből merülhet ki, s nem egyéb, mint azon hatások
eredménye, mit a viszonyok kényszerűsége, a mások tettei keltenek föl az
egyénben, cselekvő vagy szenvedőleges színezettel, szövevényes vagy
egyszerű cselekvényt alkotva. E nélkül az alakok nem emelkedhetnek ki,
ködbe kell veszniök, s e köd nem lehet ossiani, mely a félhomályban is
sejtet. Példa rá épen ez eposz. Béla tulajdonkép maga a költő lyrai
hangulataival. Meg kell vallani, hogy e hangulatok költőiek, például
Béla elválása szülőföldjétől (I. ének), álmadozása (II. ének), ébredő
szerelme (III. ének), a párbaj előtti vigadozás (IV. ének). Azonban
mindez nem elég, sőt akadály arra, hogy a hős mint körvonalozott jellem,
határozott egyéniség emelkedjék ki. Aztán viseltethetünk-e iránta
érdekkel, midőn nem félthetjük, nem aggódhatunk érte és se szivünket, se
képzelődésünket nem lepheti meg? Vajon dicsekvő természete a magyar
büszkeség és önérzetből foly-e, s nem sujtásos üresség-e- inkább, mely
még jobb érzéseinket is sérti, midőn a helyzet és hangulat ellenére
azzal vigasztalja a cseh bajnokot, hogy szép és könnyű lesz halála, mert
magyar kéztől esik el? Vajon Richeza van-e annyira is rajzolva, mennyire
a lyrikus is rajzolja kedvesét, kihez dalait intézi? Mieszkó több-e,
mint egy pohos öreg? A pomerán vezér nem csak pusztán athleta, állatias
bajnok-e? Berezinára még legtöbb gondot fordított a költő, legalább két
költői mozzanatban igyekszik feltüntetni: egyik, midőn Béla ellen
haragra gyúl; másik, midőn a vele vívott párbaj után Gundáról és
Richezáról álmodik, s a kelő napsugárnál visszatér szivébe az életvágy
és régi szerelme. Azonban viszonya sem Gundához, sem Richezához nincs
úgy rajzolva, hogy érthessük jellemét s érdekkel lehessünk iránta. Mi
pedig Hadonárt, a vén szolgát illeti, ő csak ráadás, se a Béla alakja
emelésére, se komikai ellentételül nem szolgál, a cselekvényt sem
mozdítja elő, s legfölebb csak azért bocsáthatunk meg neki, hogy Béla e
szép sorokat intézheti hozzá:

  «Bátya – így beszéle Béla Hadonárhoz,
  Ügetés közben – mit szólsz e tartományhoz?
  Ugy hiszem vitéznek jók a pomeranok,
  Mert vitéz nép szokta lakni a síkságot.»

A cselekvény gyöngeségét a helyett, hogy kárpótolja, még inkább kiemeli
a felfogás határozatlansága s a hangulatok zavartsága. Vajda népies
eposzt akart írni, és Szent-Istvánt, ki iránt a magyar nép vallásos és
nemzeti kegyelettel viseltetik, kiről határozott véleménye van,
különczködő történetbölcsészkép, mondhatni csaknem cynismussal fogja
fel. Ez másnemű költeményben talán lehető, de népies eposzban nem,
minthogy ez mindent hagyományilag, hívőn igyekszik adni. E miatt
hiányzik e műből az ódon színezet is, mely a népies felfogással rokon, s
mely nem egyéb, mint azon emlékek, fogalmak összege, mely a multról a
nép öntudatában él, s melyet a történeti tanulmány bizonyos határok közt
élénkebb határozottsággal tartozik kiszínezni. A hangulatok is egymást
zavarva váltakoznak. A mű alapeszméjét a hit és szerelemért égő
lelkesedés képezi, s a költő mégis sok helyt belevegyíti a kételyt.
Kérdi: vajjon nem veszt-e az, ki a jelen örömeit a halhatatlanság
álmaival cseréli be? s midőn a IV. ének 6–11. a mult időkön lelkesül,
vajjon merengő elegiai hangulat-e az s nem izgatott blasirozottság? A
költő mindezt teheti vala, ha nem népies eposzt szándékszik írni;
azonban az ironicus hangulatokból át-átcsap a gyermetegbe, s itt néha
gyermekies vagy trivialis is lesz, például midőn Berezina cseh nevével,
s a gombaképű tótokkal elménczkedik, midőn azt jegyzi meg Mieszkó
hasáról:

  De nagy akadék is az a has valóban,
  Szerelemben úgy mint harczias dolgokban.

E mellett ugyanazon egy hangulatot mindjárt megzavar egy-egy prózai
gondolat vagy hamis kép; például, midőn Bélában fölébred a szerelem:

  Hosszú volt Bélának első pillantása,
  Mert meg volt meredve két szeme pillája,
  vagy
  ......... az ölelkező lombok
  Voltak altatódalt regélő dorombok stb.

A külalakot, a verselést, a nyelvet illetőleg is ugyanezen különös
vegyület mutatkozik: erő és nyerseség, természetesség és keresettség,
emelkedés és dagály, ép magyarság és idegen szófűzés, szép rhythmus és
gondatlan darabosság. Általán véve az egész mű egy még meg nem alakult
költészet tisztulatlan de erős nyilatkozása, s van benne valami meglepő,
mi várakozást s igényeket gerjeszt.

A «Kióvi csata» nem napjaink szüleménye, a multból nyúlik át hozzánk s
igen díszes helyet foglal el azon epikai mozgalom emlékei közt, melyet
Vörösmarty és Czuczor teremtettek. Debreczeni nagy műeposzát 1825–26
körül írta. Barátja gr. Mikó Imre csak nem rég födezte föl az 1851-ben
meghalt költő irományai közt, illeszté össze, s adta ki díszkiadásban, a
jövedelmet az elhunyt családjának ajándékozva. Az eposzt gr. _Mikó_
bevezetése előzi meg, mely egyszersmind az elhunyt költő életrajzát
tartalmazza. – Megható lapok: egy nagy tehetség, szilárd jellem
eseményei, melyeket nemes lélek, megindult baráti szív tolmácsol, színez
ki. – Én, ki ismertem Debreczenit, gr. Mikó szép rajzaiban mindenütt
csak hűséget és igazságot találok. E férfiú különös tünemény volt. Nagy
fáradalmak és küzdelmek közt a társadalom legalsó rétegeiből emelkedett
föl magas hivatalpolczra, mindig hű maradva önmagához s később a sors
csapásait nemes lélekkel tűrve. Előbb erdélyi bányásztanácsos volt, majd
1848-ban a m. pénzügyminiszteriumnál a bányászati osztály egyik főnöke,
kit a bányászat és gépészet körében tett nevezetes javításai és
találmányai hazánk határain túl is nevezetessé tőnek. Mint a nemes gróf
írja, néhány jeles természettani munkát hagyott hátra kéziratban.
Szabadjon remélni, hogy gr. Mikó, ki a hazai irodalom és művészet
oltárán oly nemes buzgalommal áldozik, ezek közrebocsátásával sem fog
késni, annyival inkább, mert bár Debreczeni jeles költő volt, de egész
életét inkább a tudományoknak szentelvén, e munkái talán mindazt
felülmulják, mit a költészet terén nyújthatott.

Debreczeniről, míg élt, ki sem tudta, hogy költő. Nyomva a hivatal és
élet gondjaitól, munkás és zárkozott életet élt, s csak nyugperczeiben,
titkon, senki által nem sejtetve, keresett enyhet a költészet
forrásánál, a nélkül, hogy igényt tartana a dicsőséghez. Azon
korszakban, midőn a magyar erős nemzeti öntudatra ébredt, költőink a
mult dicsőségén lelkesültek, őt is hevíté e nemes láng és eposzt írt.
Költészetünknek egészen azon epikai irányához csatlakozott, melynek én
kifejtett nézeteimnél fogva nem lehetek dicsőítője, épen azért, a
helyett, hogy eposzának bonczolatába bocsátkozzam, csak általánosan
jellemzem, kimutatva azon helyet, mely régibb eposzaink közt megilleti.
Debreczeni már a költői munkásságra nyomasztón ható körülményeinél fogva
nem fejlődhetett oly kész tehetséggé, hogy a külalakot egészen hatalmába
keríthesse. Néhol igen is szabálytalan hexameterei nélkülözik azon
hatalmas rhythmust, mely a Vörösmarty és Czuczoréit annyira kitünteti.
Nyelve is hátra marad ezeké mellett, s mint írói nyelv nem mindig
emelkedik az akkori fejlődés színvonalára. De a mi a nyelv tisztán
költői részét illeti, olykor annyi őserő és természetes báj fejlik ki,
minő Horváth Endre néha iskolás és ódon színezetet keresetten vadászó
«Árpád»-jában ritkán. A felhevülés önkénytelen pillanatai ezek,
melyekből a folytonos gyakorlat és műgond sokat fejthetett volna ki.
Egyébiránt tudni kell, hogy e mű szétszórt töredékekből egészszé van
ugyan alkotva, de a végső javításon nem mehetett át, itt-ott egész sorok
hiányzanak, s a tizenötödik és utolsó ének végét csak prózában tervileg
lehetett közölni.

Tárgya Kióv bevétele, midőn a hont kereső Árpád, a belső visszavonás s
az istenségek ármányai és védelméből folyó nagy küzdelmek között végre
legyőzi Oleget, az orosz fejedelmet, megnyeri Attila kardját, az
ősjóslatban megerősödik s az oroszoktól elpártolt kúnokkal csatlakozva
megindul Pannónia felé. Ez alapon oly építmény emelkedik, mely
töredékessége mellett is az alkotást illetőleg sokkal méltóbb
mellékdarabja «Zalán futásá»-nak, mint a hogy a külalak sejtetné,
természetesen ez is inkább egyes részletekben lévén kitünő, mint
egészben véve. Debreczeni is, mint Vörösmarty nem mondai úton indult,
azonban tárgya nem oly nagy történeti mozzanat, mint a Vörösmartyé.
Mindkettő használt fel némi mondát is, de az egyiknél sem olvadhatott be
az alapba. Debreczeninél az Attila-kard megtalálása, holott ennek
kellett volna a mű központját képeznie, egészen elmosódik, Árpádból ő
sem tud, mint Vörösmarty, valódi eposzi alakot teremteni, mi mondai,
vagy történeti részletek nélkül lehetetlen is. Mindkettő használt
csinált mythost, Debreczeni e mellett még bölcsészeti symbolikát is,
azonban a gépezet, különösen az északi mythos segélyével a «Kióvi
csatá»-ban inkább van beolvasztva a cselekvénybe mint «Zalán
futásá»-ban. Az ellenfél, a szlávok csoportozatára Vörösmarty kevesebb
gondot fordított, mint Debreczeni. Vörösmarty művében több az eredetiség
és romantikai elem. Debreczeni utánzásra hajlik s antikszerű. Mindkettő
kitünő egyes részleteket nyujt. Debreczeninél különösen nagy költői
erőre mutat azon jelenet, midőn Árpád elalél, a megijedt sereg holtnak
tartja, mert Ormuzd kiveszi testi hüvelyéből lelkét, magával ragadja a
szellemek országába s megmutatja neki Pannonia földét. A Vörösmarty
eposza különösen a nyelvet illetőleg irodalomtörténeti mozzanat volt, a
Debreczenié egy elkésett mű, mely körön kívül áll s irodalmunkban
jelenleg alig lehet más igénye, mint hogy a multban illő helyet
követeljen. Epikai költészetünk most már más, jobb irányban fejlődik,
míg másfelől a «Kióvi csata» nyelvi tekintetben épen nem pótolhatja
«Zalán futásá»-t, mely mögött messze marad. Mint mondám,
tiszteletreméltó emlék, egy elnyomott költői tehetség, egy kitünő egyén
síremléke, melyre kegyeletünk tűzi föl a koszorút.

Még a Szabó Lajos eposzáról kell mondanom valamit. Ez különös egy mű.
Eleinte úgy indul, mintha víg eposz akarna lenni, aztán tudós
értekezéssé válik, s végre mint didaktikai költemény szívünkre köti,
hogy a földi üdv az egyezségben és tökéletes összhangzásban áll. Ezért
utazta be a költő az eget és poklot. Ugyanis a halál huszár képében
megjelen nála, lovára ülteti s föltárja előtte a menny és pokol minden
titkát. Van benne néhány jó, bár diákos ízű ötlet, de találékonyság,
alkotás épen semmi. A költő a helyett, hogy az olvasót képzeletének
komikai vagy fönséges alakjaival gyönyörködtesse, hol vers, hol prózában
oly nyelvészeti, történeti, ősmagyar mythosi fejtegetésekbe bocsátkozik,
mintha azon magyar történeti iskolából került volna ki, mely
őstörténetünket és mythologiánkat nyelvészeti játék által akarja
kideríteni. S én csak azért teszek itt e műről említést, hogy e
költészetünkbe is beszivárgó irány ellen szavazhassak.


III.

_Tompa Mihály versei_. II. köt. Kiadta Friebeisz István. Második kiadás.
Pest, 1854. – _Száraz lombok_. Irta Mentovich Ferencz. Pest. 1854. –
_Szerelmi vadrózsák_ Tóth Kálmántól. II. füz. Pest, 1854. – _Tavaszi
lombok_. Irta Concha Károly. Szombathely, 1855. – _Balogh Zoltán
költeményei_. Pest, 1855. – Tóth Endre újabb költeményei. Pest, 1855. –
_Zalár költeményei_. Kiadja Vahot Imre. Pest, 1855. – _Gyöngyvirágok_.
Irta Spetykó Gáspár. Pest, 1854. – _Kakukdalok a nép számára_. Irta
Meáncsek István. Veszprém, 1854.

Nem tudom: folytassam-e, a mit már megkezdtem, megírjam-e mindazon hat
czikksorozatot, melyekben rendre szépirodalmunk mindenik ága s végre
szinészetünk felett akarok szemlét tartani, bizonyos kritikai irányok
ellen folytonosan polemizálva? Midőn asztalhoz ülök s tollat fogok
kezembe, mindig valami nyomasztó érzet fog el. Épen mintha látogatóba
készülnék valakihez, kivel érdekes, nem halasztható, de reá nézve igen
kellemetlen ügyet kell elintéznem, s azon törném fejemet, mikép lehessek
őszinte és mégis gyöngéd, hű önmagamhoz és mégis kiméletes, e nehéz
mesterségen, melyet soha sem fogok megtanulni.

Valóban nem születtem kritikusnak. Legalább kedélyem sehogy sem tudja
megszokni e szerep nyomoruságait. Ez alatt nem a gondolkodás
fáradtságát, a kétely tömkelegét, a tévedhetés aggályait értem. Én
örömest olvasom és tanulmányozom a költőket és műbölcsészeket. Ez reám
nézve mindig gyönyör forrása. Minél többet vizsgálódom, annál többet
élvezek, mert mind mélyebben nyilatkozik előttem a valódi költészet, e
második isteni kijelentés, mely kibékít bennünket az élet nagy
meghasonlásaival. Aztán magam is tevén némi kisérletet a költői pályán
és legközelebbről a kisérletnél valamivel többet szándékozván
közrebocsátani, szükségesnek tartom tanulmányozni saját művészetemet,
mert bármit beszéljenek az ihletés csodáiról, a költészetnek három nagy
iskolája nélkülözhetetlen: az élet, mely benyomásokat, tehát anyagot
nyújt; a munka és műgond, mely azt feldolgozva mindinkább hatalmába
keríti az alakot; a nagy példányokban nyilatkozó örök törvények,
melyeket még a lángelme sem hághat át, annyira nem, hogy épen
képviselőjök. E három iskola nélkül még azon szerény költői nevet sem
vívhatni ki, melyért talán igen drága ár volna egy élet, ha a költő csak
dicsőségért küzdene s egyszersmind nem belső ösztönét, szíve szükségét
elégítené ki, mi több, mint a koszorú és márványemlék, mert életöröm és
belső megnyugvás.

Mindez hát nem unalmas, sőt kellemes foglalkozás reám nézve. Azonban
egészen más, ha az ember szobájában önmagának tanulmányoz, önmaga
számára birál, és még más, ha ugyanazt nyilvánosan másnak és más számára
teszi. A kimondott itélet többé nem övé, hanem a közönségé, ki előtt
mondja, az íróé, kiről mondja s a hatás ritkán kiszámítható. Író és
közönség egyaránt és könnyen sértve érezheti magát, mert a kritikus néha
nézeteiket kénytelen ostromolni, míg méltánylata – mert talán igen kevés
– épen annyi visszatetszést szülhet, mint – mert talán igenis sok –
hibáztatása. És ha a kritikus nem tekintély, kikerülheti-e a hegyke
ingerkedés vagy epés gáncsoskodás vádjait? Ha pályatársai felett itél,
nem fog-e az irigység gyanujába esni? S ha a pályatársak egyszersmind
barátai, jó ismerősei, nem játsza-e el egyik vagy másik jóindulatát,
mert kevesebbre becsülte, mint eszméit? Én nem vagyok tekintély és
pályatársaimról irok. Miért tegyem hát ki kétszeresen magam annyi
félreértésnek és gyanúnak? Nekem íróink közül sok jó barátom és
ismerősöm van, kiknek többet köszönök, mint egypár jó óra örömét;
szinésznőink közül is ismerek egy-kettőt, kikhez művészi tisztelet vonz.
Miért sértsem meg hát a barátság és ismeretség gyöngédségeit? Miért
apaszszam kellemes óráim számát? Miért idegenítsek el barátaim és
ismerőim közül csak egyet is? Fölösleges töprengés. Oh nem! Hisz alig
írtam néhány czikket, s már nemcsak azok neheztelését vontam magamra, a
kiket kerestem, hanem azokét is, kik, bár nincs okuk rá, az enyémet
keresik.

Ime a nyomoruságok, melyeket nem tudok megszokni, s melyek most is oly
nyomasztóan nehezülnek kedélyemre. Mi az mégis, mi írni, e szemlét
folytatni készt? Bizonyos erős felindulás kritikánknak most téveszméin
vagy egyoldaluságán, majd elvtelenségén vagy személyes indokain, s azon
mindennapi tapasztalat, hogy azok, kiknek kezei közt közlöny van,
mindebben osztozkodnak vagy közönyösen eltűrik. E felindulás erőt vesz
nyomasztó érzeteimen s izgat, hogy mint ujoncz merjek föllépni oda, hol
nálamnál tapasztaltabbak nem akarnak helyet foglalni. Aztán elvégre is
megnyugtat némi önérzet, némi remény. Mindinkább meggyőződöm, hogy azon
visszahatás, melyet az uralkodó kritikai eljárás és irányok ellen akarok
fölkelteni, sokkal hasznosabb fáradság, mintsem meg ne érdemelje a
kellemetlenségek elhordozását, s hogy azon jóindulat, mit talán így
eljátszom, aligha méltó eszméim föláldozására.

«Ön némi érzelgés és hősiességgel akarja takarni szerepét, melyet
valamely szinésznői vagy irodalmi cselszövény érdekében vállalt el;
megvásárolt tolla reszket kezei közt s hogy ki ne hulljon, még jobban
megnyomni készül» – mondani fogja valaki oly gyanusítás nyomán, mely
mindig csak saját indokait tudja képzelni másokban. Oh e vád a legkisebb
zavarba sem ejt, még akkor sem ejtene, ha más helyzetben volnék. Én azt
hiszem, hogy a szinésznők művészi érdekeit az compromittálja legjobban,
ki szükségtelen irodalmi lovagjokul tolja föl magát. A melyik szinésznő
nem tud elég érvényt vívni ki magának a színpadon, annak bizonyosan
kritikusai sem fognak a lapok hasábjain, sőt túlzásaik oly hatást
idéznek elő a közönségben, mi épen kedvenczük ellen üt ki, s néha
igazságtalanul. – Miért ártsak hát csupa rokonszenvből bármelyik érdemes
szinésznőnek? Ily ízetlen szerep elvállalására nem vagyok eléggé
ügyetlen. Kritikusnak a szinésznők érdeke ellen vagy mellett – a mint
veszszük – csak egy, a széptani kérdések esetében lehet ily ügyvédi
szerepe. Én e szerepet mindig elvállalom, mint elvállaltam egykor a
«Szépirodalmi lapok»-ban Jókainé mellett Bulyovszkyné ellenében, midőn a
«Pesti Napló» Chimene szerepét ez utóbbinak kivánta átadatni, ugyanazon
P. N., mely most ugyancsak Bulyovszkynéről egészen levette atyai
gondját. Mi az irodalmi cselszövényt illeti, ha ennek értelme az, hogy
bizonyos írói töredék irodalmi és széptani nézeteit akarja
érvényesíteni: úgy én lapban irodalmi cselszövényt űzök nyiltan és
függetlenül, mint űztem a «Szépirodalmi lapok», «Új magyar Muzeum» és
«Pesti Napló»-ban s űzni fogok mindenütt, hol számomra tért nyitnak.
Mit, mit nem tart rólam oly olvasó, ki csak úgy tudna meggyőződni
nézeteim helyessége felől, ha még más oda nem tartozó körülményekkel is
tisztába jöhetne, azzal keveset gondolok, azonban senkinek nem
tanácslom, hogy szobámba lépjen oly czikk megvásárlása végett, mely nem
folyhat meggyőződésemből.

«Önt hát visszadöbbenté saját kételye, érzi, hogy azon szigorú eljárás,
mit elvül látszik kitűzni, jelen irodalmi viszonyaink közt épen oly
nehéz, mint kártékony, ingadozása födözésére ürügyet keres s akkor
negélyel elhatározottságot, midőn legtöprengőbb» – mondhatják ismét
azok, kik a kritikát nem hiszik egyébre valónak, mint hogy az írónak pár
kellemes órát, a könyveknek pedig keletet szerezzen s csak úgy tartják
hazafiasnak, ha korlátolt eszméket terjeszt. Oh nem, épen nem! Tisztában
vagyok magammal. Én azok közé tartozom, kik szivökben bizonyos irodalmi
ábrándot és lelkesülést táplálnak s úgynevezett szigorúságuk önmaguk és
mások irányában, nem egyéb, mint egyszerű kötelesség. S mi ez ábránd és
lelkesülés? Oly érzés, melyet se a hiúság, se a haszon incselkedései nem
elégítenek ki: vágy és törekvés az irodalom belterjű emelkedésén,
melylyel annyi szent érdek van kapcsolatban, öröm és keserűség, a mint
ez emelkedés lendületet nyer vagy gátba ütközik. S mi egyéb a kritika,
mint egyik tettleges módja ez érzelmek kifejezésének, mely magában ugyan
irodalmi emelkedést nem szül, de elősegíti. Vajon, midőn a tudomány és
ízlés érdekében feltárjuk a jelesebb művek szépségeit vagy bonczoljuk a
gyöngébbek hibáit, hathatunk-e kártékonyan az irodalomra? Vajon, ha
téveszmék és ferde irányok ellen küzdünk, nyomorult kicsinyes
szenvedélyeinket elégítjük-e ki? És ha követelni merjük, hogy szép
nyelvünk – ez egyetlen kincs, mi dicső őseinkről reánk maradt – méltó
eszmék méltó képviselője legyen, a nemzetiségnek vagyunk-e orgyilkosai?
Ki ne örülne azon lelkes mozgalomnak, melyet kifejt jelenleg irodalmunk,
ki ne méltányolná még a legszerényebb törekvést is, ha e nevet csakugyan
megérdemli? De ki fogja helyeselni a napisajtó eljárását, mely minden
kézmozgást munkának vesz, a mennyinek a milyen rovására tömjénez, s
inkább elv és mérték nélküli méltánylatot tűz zászlajára, mit hazafias
ösztönzésnek tart, mint elemző, fokozatos s az irodalom kivánalmaihoz
mért elismerést, mi szerinte hazafiatlan visszariasztás? A magyar
kritikus bizonyosan nem indulhat ki oly szempontokból, mint az angol,
franczia vagy német, de annyit bátran követelhet, hogy minden mű
irodalmi fejlődésünk színvonalán álljon vagy azt fölülmulja és tartozik
a tudomány és művészet magasabb követeléseit is fel-feltüntetni, kivált
a költői műveket illetőleg, melyekben irodalmunk legerősebb és
legtermékenyebb. Hogy miért nincs valódi kritikai folyóiratunk, oly baj,
melyen a tekintélyes írók és vagyonos hazafiak nem nagy áldozattal
segíthetnének, de hogy a napisajtó miért nem tesz e tekintetben annyit,
mennyit tehet, azt egy kis gond, mely átal az ízléstelenségig
lesülyedni, egy kis lelkiismeret, mely megveti a személyes indokokat,
megorvosolhatnák. S vajon ez eljárás gyöngítné-e a közönség részvétét
irodalmunk iránt? Kétlem, mert a mi közönségünk mindenekelőtt hazafias,
mely még akkor sem feledkezik meg e kötelességéről, midőn némely író
visszaél vele. Az eredmény csak az lenne, hogy a jeles művek nagyobb
keletnek örülnének, mint a kevésbbé jelesek, nem a puszta hiúság és
viszketeg nyerne táplálékot, hanem a becsvágy s némi határozott nézetek
fejlődnének ki, melyek csak termékenyítőleg hathatnak. Vajon a kritikai
szigor, kiméletlenség és hazafiatlanság oly értelemben, a mint nálunk
veszik, nem összezavart, kicserélt fogalmak-e? Régi tapasztalat, hogy az
erkölcsi fogalmak körül, melyeket nem lehet mathematikai pontossággal
kiszámítani, legkönnyebben tévedhetünk. A gondolatnak önkénytelen, csak
hajszálnyi félrebillenése is képes megcsalni szivünket és eszünket.
Hányszor nevezik el az emberek a jellemet makacs szenvedélyességnek, a
ravasz jellemtelenséget eszélynek, az érzelgést érzésnek, az elmésséget
észnek, az erkölcsi ürességet emelkedett tárgyilagosságnak. Miért? Mert
vannak találkozási pontjaik. A fentebb említett fogalmakkal sincs
máskép. Mi hát a kritikai szigor? Ha nem is képesség, legalább akarat
szolgálni az ízlést és tudományt. Mi a kritikai kiméletlenség? A
személyes indokok megvetése. Mi a kritikai hazafiatlanság? A nemzeti
műveltség szeretete. A választás nem oly nehéz, hogy az ember
töprengésében Herculest parodiázza.

«Önt hát aggály szállotta meg, fél, hogy irodalmi garázdálkodása nem
marad büntetlenül, ama lapok, melyek ellen ármánykodik, ama tekintélyes
kritikusok, kiket megtámadott, az önérzet és tudomány, a logika és
elmésség polemiájával fogják tönkre verni, ép azért önfeláldozást,
tettetve sebeit tépve föl, mintegy villámhárítóul részvétet koldul a
közönségtől» – mondhatja valamelyik jámbor olvasó, kinek jóhiszeműségét
csak irigyelni tudom, oh bár félnem lehetne! Még javamra szolgálna, mert
inkább meggondolnám a mit mondok. De irodalmunkban úgy látszik mindent
össze-vissza beszélhetni. Ritkán akadnak epés, ingerlékeny írók, kik az
embert irodalmi hóbortjaiért megleczkézzék. A mi békés, önelégült
irodalmunk csak akkor szokott valódi harczias színt ölteni, ha
valamelyik művésznő szalagja lobog zászlóul, vagy az előfizetési idő
közeleg s más ily nagyszerű perczekben. A valóságos polemia rég kiment
divatból, a kritikusok sokkal kevésbbé hisznek elveikben, hogysem
védjék, a lapok pedig komoly vita helyett inkább szeretik az itt-ott
nyiltan vagy sejtetve elszórt élczeket vagy gyanusításokat. – Ime a
félelmes polemia, mely nem szól a dologhoz és mit sem bizonyít. De a mi
rendes polemiánk akkor sem félelmes, midőn a dologhoz látszik szólani s
bizonyítni akar. Nem mindig szorul arra, hogy állításait más czáfolja
meg, megszokta azt tenni önmaga. Néha azért támad meg valakit, mit
önmaga is állít vagy tesz, s midőn más ellen harczol, önmagát sebzi. Ha
valaki aztán e komikus helyzetre figyelmezteti, egész naivul s
egyszersmind elég lovagiatlanul más igen kényes térre játszsza a vitát.
S ez a dolog komoly oldala. Az ily polemia czélja elnémítani a szabad
irodalmi véleményt, terrorizálni a kritikát. Elmélete röviden ez:
legyünk oly indiscretek, hogy ki se merjen velünk vitázni; gyanusítsunk
szakadatlanul, mert ez inkább zavarba hozza az embereket, mint eszméik
czáfolata; a széptani vitának adjunk politikai színt, melynek ugyan
nincs értelme, de annál jobb, mert ki-ki rokon- és ellenszenvei szerint
értelmezheti. Azonban ilyesmi csak oly embert riaszthat vissza, kinek
szivében nincs segédforrás s oly következmények is megdöbbenteni
képesek, melyeket előre is láthatott volna. Én ily ember nem vagyok,
annyira nem, hogy bizonyos e nemű polemiát, melyet a «Pesti Napló» nem
rég engem illetőleg is folytatott, leálarczozni vala szándékom, ha a
véletlen meg nem gátol. E pillanatban hallom, hogy a «P. N.» szerkesztőt
váltott. Oly szerkesztővel, ki magát többé nem védheti, lehetetlen az
érdekes és lovagias polemia. De minthogy nekem a «P. N.» hajdani
szerkesztőjével csak annyiban volt bajom, mennyiben széptani
elvtelensége s kritikai eljárásával szemben ellenzéket akartam képezni,
szabadjon czikksorozataim folytán a másokéi mellett azon széptani
nézetekre is visszatérnem, melyeket e lap most egyik, majd másik
kritikusa némi irodalmi fontosságra emelt. E szerint a részletes és
ostromló polemiát feladva, az általánosabb és elvontabb fejtegetések
terére lépek.

Nem a gyanusítás, nem a kétely, nem a félelem tartóztat hát, hanem
meg-megáradó kedélyem, mely önmaga előtt igazolja magát, s mely
önigazolást jónak láttam olvasóim számára is leírni. Némi lyrai hangulat
fogott el s épen rosszkor, midőn lyrikusainkról akarok írni s azon
nézeteket, melyeket «Petőfi S. és lyrai költészetünk» czímű
czikkemben[2] kifejtettem, részint alkalmazni, részint megtoldani
akarom. Nagy nyugodtságra volna szükségem, hogy kimerítőleg s keserű
utóíz nélkül tudjak fejtegetni, mert én legújabb lyránkat csaknem
tehetetlennek tartom s azt hiszem, hogy oka nem annyira a tehetségek
hiányában rejlik, mint azon uralkodó téveszmékben, mik szerint a
költészet alig lehet több, mint bizonyos conventionalis tartalom
conventionalis alakja: tehát művészet és ihletés helyett mesterség és
affectatio.

Ne tartson engem senki finom ízlésével kérkedő különcznek, kit csak
lángelmék elégíthetnek ki. Kritikus és olvasó egyaránt tévedne, ha csak
lángelméknek tudna hódolni. A lángelme ritka tünemény, kit azzá
tanulmány nem teremt, csak termékenyít s kifejlődését a korviszonyok és
eszmék bizonyos küzdelme föltételezi, mely egyszersmind hősévé avatja.
Aztán a lángelme magára még nem alkot valamely irodalmat, rendesen nagy
és kitünő tehetségek előzik meg vagy kisérik, vagy épen vele jelennek
meg s ezek a világért sem oly mindennapiak, hogy irányukban a kritikus
fitymáló hangot merjen fölvenni. Sőt tovább megyek, s azt mondom, hogy
néha a csekélyebb tehetségek is figyelmet és méltánylatot érdemelnek. Én
részemről mindig tudok becsülni oly költőt, kit egy-két műve fenntart s
korát, ha nem is fényesen, de nem minden nyom nélkül szolgálta. Azonban
van két oly időpont, midőn a kritika nem lehet eléggé kérlelhetetlen és
jóakaratú: egyik, midőn geniális vagy kitünő költők egy s másban oly
irányt követnek, mely vagy a nemzeti állapotokra, vagy a társadalomra,
vagy magára a művészetre nézve veszélyes; másik, midőn egy nagy költő
letüntével interregnum áll be s azok, kik nyomán haladnak, a helyett,
hogy mesterök iskoláját saját egyéniségök szerint új meg új oldalról
tüntetnék föl, mind szűkebb modort húznak le belőle, mi minden költői
forma sorsa, ha a szellemet, az éltető eszmét veszteni kezdi. Lyrai
költészetünk ez utóbbi bajban sínylik. S mit tőn eddig irányában a
kritika! Eleinte ignorálta, mintha oly mozgalom, mely a közönségnél és
az irodalomban némi érvényt vívott ki, ignorálható volna, később uriasan
lenézte, a nélkül, hogy a szellem vagy egyes művek bonczolatába
bocsátkozzék, avagy nagy egyoldalúsága és folytonos következetlensége
által hitelét eljátszva azt is veszélyeztette, mi helyest mondott. Én
ellenkezőt akarok megkisérteni. Azonban minden félreértés kikerülése
végett megjegyzem, hogy nem minden újabb lyrikusról akarok szólani,
hanem csak azokról, kiknek gyűjteményeit czikkem fölé írtam; minthogy
pedig köztök kettő, Tompa és Mentovich, olyanok, kik egy régibb lyrai
mozgalomhoz tartoznak, előbb ezek műveit külön fejtegetem s csak aztán
szállok legújabb lyránkra, mely szerintem a Petőfi utáni időszak, tehát
körülbelül hat év, s melynek a kezem alatti művek többé-kevésbbé, de
egyaránt képviselői.

_Tompa_ ezelőtt mintegy tizenöt évvel lépett föl, ama nevezetes
napokban, midőn úgyszólva a múlt és jövő választó korát kezdettük élni.
Nemzeti ügyeink forrongása és az irodalom sebes fejlődése egymással
versenyeztek. Érezni lehetett, hogy a költészet új elemeket fog magába
fölvenni s a politikai élettel sok tekintetben rokon átalakulás elé néz.
Ekkor Vörösmarty volt a magyar lyra fejedelme s mellette Garay, Erdélyi,
Vachott Sándor foglaltak díszes helyet. Mindhárman örökölték
Vörösmartytól a már győzelemre jutott tisztább formát és költőibb
nyelvet s azon nemzeti vágyak és törekvések eszméit, melyeket e
látnokköltő oly hatalmasan zengett. E mellett épen úgy meglátszott
rajtok a német lyra, a többek közt Uhland hatása, mint későbbi
lyrikusainkon a Heine és Bérangeré. Garay Uhland nyomán szerencsésen
kisérté meg a balladát; Vachott Sándor gyöngéd sentimentalismusa a
kedély jogaiért látszék küzdeni; Erdélyi sokban rokon volt társaival és
sokban elhajlott tőlük, kivált a mint demokrat eszméket pendítve meg a
népies felé fordult. Mindenik igyekezett valami újat hozni be lyránkba
és tért foglalt. Nagyrészt az «Aurora» és «Athenæum» tanítványai voltak,
e két nevezetes közlönyé, hol a fiatal tehetségek mintegy felavatást
nyertek.

Az «Athenæum»-ban lépett föl Tompa is, nem soká Kerényi után, valamivel
előbb mint Petőfi. E három fiatal költő felől irodalom és közönség
csakhamar nagy reményeket kezde táplálni, melyek beteljesültek. Csak
Kerényi látszék társai mögött maradni, azonban midőn végkép elnémulni
készült, Arany lépett helyébe, hogy az új költői törekvéseknek újabb
lendületet, döntőbb súlyt adjon. Kerényi lyrája egészen a német lyra,
különösen az úgynevezett sváb költői iskola befolyása alatt állott, mi
részben már Garay és Erdélyinél is mutatkozott. Uhland, Kerner,
Eichendorf, Rückert, kikből legörömestebb fordított, lehettek példányai.
Csaknem mint ifjú tanulván meg nemzete nyelvét, sohasem kerítheté
annyira hatalmába, hogy bírja titkait és rythmusát. De pillanatra
gyermekien kedélyes, őszinte érzelmei feltünővé tették. Aztán mint
demokrata szólt belé a nemzeti mozgalmakba, mi tetszésben részesült. E
tekintetben közte és régibb lyrikusaink közt az volt a különbség, hogy a
hazafias eszmék, melyek eddig a magyar lyrában némi ódai szárnyalással
szólaltak meg, nála pár hasonlat vagy epigrammai él alakját vevék föl.

Tompára kevés hatással volt a politikai élet küzdelme. Lyráján alig
zendült meg hang, mely a forrongó eszmékből merített volna. E helyett
bizonyos vallásos érzület vonult el rajta, mely ugyan nem volt elég mély
a fellengő szent énekek forrásává válni, de elég erős arra, hogy
mindvégig némi erkölcsi, mondhatni protestans szígort gyakoroljon rá.
Egyébiránt költészetének tartalma rokon volt a Garay, Erdélyi és
Vachottéval, csak verselése volt könnyebb, nyelve egyszerűbb és
erőteljesebb. Leginkább a természetből vett s nagyrészt jelvileg
használt képeivel vonta magára a figyelmet. Innen folyó hajlama az
allegoriák iránt már jókor feltünt, mi költészetének maig is fő
jellemvonása. Ezalatt Petőfi haladt a maga útján, nem hallgatva senkire,
bízva önerejében s önbizalmában türelmetlenül. Lyránkban valóságos
forradalmat idézett elő. Nagy hatását pályatársai sem kerülhették ki.
Tompánál e hatás következménye néhány népdal lőn, melyek közül a
«Télen-nyáron»… és «Béklyót tettem»… kezdetűek vetekednek a Petőfiéivel
s egyszerre elterjedtek kunyhókban és palotákban és bizonyos vidor
hangulat, melyre szertelen pathosba tévedt lyránknak oly nagy szüksége
volt.

Míg Petőfit a régibb irodalmi pártok kritikája keményen leczkézte, a
közönség bálványozta, addig Tompa mindkettő méltánylatában részesült,
mert amaz irányában nem lehetett annyira ellenzéki, mint Petőfi, emez
pedig egyebek mellett valami olyast is talált benne, mit Petőfiben
szeretett. E kettős hatás alatt folytatta pályáját Tompa, mindinkább
kifejtve költészetének eredetibb sajátságait is. Legörömestebb az ő régi
barátjához, a természethez fordult, melynek képeiben tuda csak igazán
érezni és gondolkozni. Jogot tartott a virágok, fák, források, föllegek,
éj, hajnal, alkony, tavasz, ősz, tél tüneményeihez. Szüksége volt
reájok, hogy érzéseit tolmácsolják. Az «Őszi képek», «Éji violák» s több
ily költeményei nem egyebek, mint a természet képei és jeleneteinek
felolvadása a kedélyben. E nagy rokonszenve a természethez még félre is
vezetheti a felületes vizsgálót, mert könnyen azon gondolatra jöhet,
hogy pantheista költővel van dolga. Ellenkezőleg Tompa erős keresztény
spiritualista s a természetet sokszor ez érzés allegoriáira használja
föl, mint a «Temetői hangok»-ban, hol a megszólaló síremlékek a
kijelentett vallás szigoru morálját hirdetik. De voltak neki sötét
perczei is, midőn se a természet, se a vallás nem tudá kiengesztelni
meghasonlott kedélyét. Néhány keserű, fájdalmas hangot hallatott, a
nélkül, hogy kétségbeejtő legyen. Ilyenek a «Pusztán», «Árveresen»,
«Szemere Miklóshoz» czímű szép költeményei. Fájdalma inkább boszús mint
sötét, inkább erős mint vigaszhatatlan. E fájdalom a gúnyba is átment.
Rövid ideig megvetette a virágokat, melyekről regéket igért egy hölgynek
s a csalán lőn kedvencze. «Csalánok» s más czím alatt néhány satyrikus
költeményt írt, azonban csak fulánkos tudott lenni, a nélkül, hogy elmés
legyen s gúnya nem emelkedett a humorig.

Költeményei köztetszésben részesültek és méltán. Hírét azonban mégis nem
annyira dalai alapították meg, melyek csak 1847-ben jelentek meg
összegyűjtve, mint «Népregéi és mondái», melyeket 1846-ban bocsátott
közre. Ez természetes volt, Petőfi oly hatalommal uralkodott a lyrában,
mint előtte egyetlen magyar költő sem. Oly szünetlen s annyira
szokatlanul dalolt, mintha maga mellett mindenkit el akart volna
hallgattatni. E mellett a Népregék és mondák oly téren mozogtak, mely
iránt a néphagyományoknak épen akkor megkezdett kutatása fogékonyságot
ébresztett. – Másfelől e tért ki sem mívelte, kivéve Garayt, ki azonban
már ekkor, eltérve az egyszerű költői felfogástól, balladát és regét
egyaránt bizonyos rhetorikai krónikává tett. Aztán Tompa e műveiben
sokkép volt eredeti és új, mi azon érből fakadt ki, melyből dalai
folytak, itt sokkal szabadabb tért találva. Naiv felfogás helyett ugyan
nagyrészt allegoriai és bölcsészeti úton járt el és sokszor mellőzve a
néphagyományok szellemét, sokkal inkább adta tisztán képzelődése
szüleményeit, mint hogy a mesterkéltségbe belé ne essék; de gazdag
festőisége, elragadó költői hangulatai, kiapadhatlan találékonysága,
néhol bűbájossá vált nyelve mindent kárpotolni igyekeznek. A «Vándor
lápról», «Karcsai templom», «Márta könnye», «Az árva lányhaj», «Jávorfa»
kitünő művek. A népregék hiányos felfogásából csak később alkotott
elméletet, mi oly modorba vezette, hol természet- és erkölcstani
hajlamai egészen erőt vettek rajta. Ekkor aztán eltéveszté szemei elől,
hogy a valódi népmese és regében nem uralkodik se a természet törvénye,
se a szigorú erkölcsi rend. A költői báj épen a naiv felfogásban áll,
lényege az emberek és dolgok gyermekies elfogulatlansága, mely oly
kevéssé áll a világ erkölcsi rendjével összeköttetésben, hogy annak épen
eszményi ellentéte. Mihelyt aggódó, úgyszólva pragmatikai motivatiót
kisért meg a költő, erkölcsi tanulságra fekteti az alapot vagy a
természet törvényeit érzékíti meg: a képzelődés könnyű tündéri játéka
helyett józan allegoriát vagy kisérteties történeteket fog teremteni,
melynek csodái nem hizeleghetik be magukat lelkünkbe, mert erkölcsi
érzéseinkre akar hatni, mit csak az eszményített valóság tehet; mert a
természet törvényeit akarja kimagyarázni, mit akármely iskolai könyvből
sokkal könnyebben és jobban megtanulhatunk.

Tompa regeköltészetének hiányai leginkább az 1852-ben kiadott «Beszélyek
és regék» czímű gyüjteményében és «Virágregéi»-ben (1853) tünnek föl.
Egyébiránt a «Beszélyek és regék» tartalma nem mind tündérrege,
egyszersmind számos balladát és költői beszélyt is nyujt. Tompa ez
utóbbi nemben már ezelőtt is szerencsés kisérletet tőn «Szuhay
Mátyás»-ával, melyet a Kisfaludy-Társaság 1847-ben Arany koszoruzott
«Toldi»-ja mellett kitüntetésben részesített. E mű, mely szűk adomai
alapjánál fogva nem akart az époszig emelkedni, élénk és kereken
kidolgozott. Különösen becsessé teszik az ügyes cselekvény, bíztos
jellemrajz s jól ecsetelt történeti háttér. Mindezzel a «Beszélyek és
regék»-ben ritkán találkozunk.

Bágyadtság vonul el rajtuk s cselekvényük elterped. Néha a nyelv bájait
is nélkülözzük, de annál több bőbeszédet veszünk. Mintha a költő
bele-bele unna tárgyaiba s e legnagyobb csapás alatt, mi csak költőt
érhet, egészen elhagyná az ihlet. De a balladák közt van egy pár, kivált
«Az özvegy és fiai», melyekben Tompa megint régi és új erőben jelen meg.
E szép költeményben összeolvad az érzelem és képzelődés, mi az igazi
költészet, vetekedik az egyszerüség és sebes menet, mi az igazi ballada.

Mint fennebb is érintém, Tompának erkölcstanári hajlamai vannak. A
«Beszélyek és regék»-ben, valamint némely újabb elbeszélő művein ez mind
kirivóbban kezde mutatkozni. Bőven vesszük az úgynevezett tanulságot,
erkölcsi magot, mit a «Pesti Napló» egyik kritikusa többre szokott
becsülni a művészi szépnél. – Ki merné hibáztatni az erkölcsi irányt? Ez
lelkészhez kétszeresen jól illik, de a lelkész egyszersmind költő s ez
változtat valamit a dolgon. Azonban nem akarok félreértetni. A mi
művészien szép, az mindig erkölcsös, a mennyiben nem erkölcstelen s a
költészet bizonyos nemeiben, minők a regény és dráma, a művészi gyönyör
egy része épen attól függ, mennyiben bírja a költő megrázni és
kiengesztelni erkölcsi érzéseinket. Aztán elvégre is minden költészet
forrása a szív s minden érzés a legszorosb kapcsolatban van az
erkölcscsel. Ki lehet költő a világ erkölcsi rendjének ismerete nélkül?
Ennek hiányában az elbeszélő nemben a legcsekélyebb compositiót sem
kisérthetni meg. Mi egyéb a tragikum, mint nagyszerű bukás szemben a
világ erkölcsi rendjével, melynek keztyüt dobott a tévedés, bűn vagy
szenvedély, s miért lakolnia kell? Az egyén szenvedése megrázza
szivünket s az örök rend győzelme kibékíti. Azonban miért ne kisértsen
meg a költő az egyetemi mellett, melyet a költészettől különben sem
lehet elválasztani, még különös erkölcsi irányt is, mint megkisért
társadalmit és politikait? Teheti, de ez iránynak szorosan össze kell
olvadnia a költői czéllal, beilleni a művészi formákba, mert a költészet
nem tudomány: valamivel több és kevesebb.

E tanulságos elem a «Virágregék»-re is kiáradt. De csoda-e, ha e gyöngéd
légi termékek nem birhatnak meg oly terhet, mely a nehéz valódi életé.
Itt egyébiránt a kifogás nem annyira a műveket, mint magát a genre-t
illeti. Az ember szintúgy megsajnálja a költőt, hogy annyi erőt
vesztegetett e hálátlan genre-ra, mely inkább csak nevében és külsőkép
költői s mintegy önkénytelen azon különösnek látszó mégis természetes
óhajtást fejezi ki: miért nem festi Tompa a szenvedélyeket, melyek a
virágok kebleit dobogtatják, inkább az emberekben? Szegény virágok! Hisz
ők csak mosolyogni és könnyezni, sóhajtani és elhervadni tudnak. Miért
osztozzanak a mi fitogtatott erényeink s eltakart bűneinkben? Miért
nehezüljön reájok a természet törvényei helyett az erkölcsi világ
rendje: a mi vigasztalónk és nemesisünk? A virágrege a német irodalomból
szivárgott át hozzánk s aligha termékeny földre talál. A németeknél
mindig otthonos volt. A romantikai iskola mindjárt eleinte nagyban űzte.
Majd 1818-ban Schulze Ernő «Die bezauberte Rose» czímű műve nagy
csodálatot idézett elő s az édeskés utánzások egész seregét vonta maga
után. Később, midőn e költészet csaknem feledésbe sülyedt, Grandville
«Élő virágai» Németországon is elterjedtek s Andersen csinos regéi nagy
és kis gyermekeket egyaránt elbájoltak. A költők a virágok életírásához
fogtak, a rózsa kalandjait zengték s a liliom rejtélyeit leplezték föl.
De a birálók közül sokan kikeltek e mozgalom ellen. «A virágok» – írja a
többek közt Schmidt Julian «a romlatlan kedély előtt kertben és mezőn
mindig kedves jelenet, de ha odahagyják ágyaikat s Grandville modorában
balletjelmezbe öltöznek, a valódi élet zajába vegyülnek s igényt
tartanak ahhoz, hogy az emberekhez hasonló születésű lényekül tekintsük:
az ellen tiltakoznunk kell. A természet minden tárgya saját eljárást
kiván. A virágoknak is megvan az ő titkos költői életük; ha ezt a költő
kiérezve megérzékíti, hálásak leszünk hozzá, de ha parfumirozva,
phantastikus ruhában állítja ki azokat a piacra, letöri róluk a
természet és ártatlanság kellemét». Mindez, ha nem is egészben, de
részben illik Tompa «Virágregéi»-re is. Természetes, hogy Tompa költő
levén, mindenütt tud valami táplálékot nyujtani szivünk vagy
képzelődésünknek. Aztán itt-ott aesopusi mesefélét is ad, kilépve az e
regéiben túláradó sentimentalismusból. Megjegyzéseim általában a genre-t
illetik, mely iránt nem lehet rokonszenvem, s épen nem tartom kárnak,
hogy e téren utánzói gyérülni kezdenek. Ezelőtt évekkel sok virágregét
olvashattunk a lapokban, de az utánzók közül egyik sem birva Tompának se
a virágok körüli tapasztalatait, se festői ecsetjét, a betanult forma
tartalma csak üres kérődzéssé vált.

A virágregéket lyrai költeményeinek II. kötete követte, melyről bővebben
akarok szólani. Ha ezelőtt évekkel «Népregéi és mondái» voltak becsesbek
dalainál, most ellenkezőleg áll a dolog. Versei magasan túlszárnyalják a
regéket. Tompa lyrája e második kötetben emelkedőben van az elsőhöz
képest. Nem találjuk ugyan föl benne azon utánozhatlan szép népdalokat,
melyek az elsőnek gyöngyei voltak, de minden egyéb, mi ott vonzott,
bájosabbá válik. A természet iránti érzéke még most is a régi,
képzelődése nem lankadt, de az érzés és szenvedély, mi amott ritkán
nyilatkozék, itt gyakoribb és hatalmasabb. Kedélye mélyült, élményei
napjaiból és napjaink élményeiből merít, mit én mindenek felett nagyra
becsülök, mert legújabb lyránknak ép az a baja, hogy magára erőltetett
hangulatokban lélekzik, s a viszonyok és közönsége szükségét se nem
érzi, se nem érti.

Bizonyos férfias bánat vonul el e költeményeken, mely kiengesztelődni
akar és bir. A költőt nem bántják többé a szerelem valódi és képzelt
kínai, ritkán kel ki boszusan a világ ellen, járta az élet utait s némi
bölcsészi nyugalomra tett szert. Körötte romok és emlékek hevernek,
melyeken jól esik elmerengenie, jelenések veszik körül, melyek szivének
még eddig illetetlen hurjait pendítik meg. Kivándorló barátja után
mélyen borongó elegiát küld, lelke komor képeken andalog s a mint
pitvarában állván, tünődik, a mult idők emléke s a jövő sejtelme lepi
meg; hiába látogatják a jó falusi szomszédok, nem tud beszédes és
derültté válni, s midőn az éj reá nehezül, egy sötét vágyat érez;
gyülölni, nem élni, de egy-egy csillag fénye lelkeig világol, hogy
szeressen és reméljen. Meglátogatja a pusztákat, gyermeksége s
költészete vidékeit, de azok most egészen más színben tünnek föl előtte.
A költő vénült s a pusztákon nagy események rohantak végig. De a
költőnek boldogsága is van. Neje és gyermekei veszik körül. Ide s régi
barátjához, a természethez menekül, itt s a természetben nyugszik meg s
engesztelődik ki. A dal, a bor és jó barátok közt ujra fölmelegedik s
midőn a nagy meghasonlásokban, melyek körülveszik, kifáradt, a hűség
karjai boldog álmakba ringatják.

Ime a költemények, melyeket pár rege s néhány gunyoros dal szakít meg.
Tompa szerencsésen eltalálta a hangot, mely most szíveinkre hat. Ez az,
mi lyrai gyüjteményét a többiek felett oly magasan kiemeli. De hogy a
költői alakításban mindenütt elég művész-e, olyan-e egészben véve, mint
talán lehetne, más kérdés. Vizsgáljuk fény- és árnyoldalaival, a mint a
kritikai méltánylat hozza magával.

Tompa előszeretete a festmény, kép, allegoriához ez újabb költeményein
is átvonul. Költészetének ez most is ereje és gyöngesége. Régibb és
újabb költeményei közt e tekintetben az a különbség, hogy képeit,
allegoriáit inkább felolvasztja a kedélyben, s épen azért lyraibb.
Régebb a kép volt nála túlnyomó, most az érzés. Bizonyság erre az «Őszi
tájnak»… kezdetű költemény. Egy magyar költő sem irt annyit az őszről,
mint ő. A természet hervadása mindig mélyen hat kedélyére s különböző
hangulatokba ejti. Versei e második kötetében is három ily költemény
van, melyek közt legszebb az, melyet épen most említék. Mig az első
kötetben megjelent «Őszi képek» czimű inkább őszi kép, ez őszi dal. Az
enyészet bája, a hervadás és fény lelkén néha vágyba olvad, melyet e
következő szép sorokban tolmácsol:

  Néma a táj, arcza sápadt,
  Rá derengő napfény árad;
  Ah mi vonzó szép halál van
  E mosolygó hervadásban.

  Édes terhed, édes álom!
  Szinte érzem szempillámon;
  Hogy lehajtsam szinte vonja
  Fejem a fák hulló lombja.

  A fák lombja csendesen hull,
  Nem küzdéstől fájdalomtul;
  Itt a végharcz ismeretlen,
  Lehet-e meghalni szebben?

Azonban itt a költeménynek be kellett volna végződnie. A még végül hozzá
toldott versszak, mely azon óhajtást fejezi ki: miért nem ilyen az ember
élte, szükségfeletti, mert a megelőző versszakokban már be van foglalva.
Mindig mélyebb és költőibb hatást idézhetni elő, ha úgy hallgatunk el
valamit, hogy kiérezzék, mintha kimondva se nagyobb emelkedésre nem
hangolhatjuk a kedélyt, se jobban meg nem illethetjük. Az «Őszszel»
czimű költemény kevésbbé becses. Itt a költő egészen ellenkező óhajtást
fejez ki. Szeretné, ha az élet fáklyaként fényes piros lángban lobogna
el, nem lassan hervadva, mint a levél. Érez, de nincs eléggé áthatva s
inkább csak ötletet nyujt, mint költői eszmét. A «Jösz te kedves»…
kezdetű dalban is a haldokló természet képein mereng, azonban itt a
hulló levelek közt másodvirágot is lát s lelkében az emlék örömei
nyilnak, a természet mély álmában az öröklét melegét érzi, mint kedvese
keblén az örök szerelmet. Szép alapeszme; de mig a csendes elégiai
hangulatnak a rhythmus megfelel, pár átmenet némi zavart idéz elő.
Például e sorokra:

  Hamuszín köd ereszkedik a határra,
  Fénynyel szegi be az őszi nap sugára,
  S néma kopár tájak felett elhuzódván
  Aranyozott szemfödél a
  Hunyó élet koporsóján.

képzelődésünk egészen az eléje festett képbe merül, és szivünk benne
akarna érezni, ha a költő engedné, ki így folytatja:

  Fáj e neked a táj képe ily halványan,
  Nem gondolsz-e tenmagadra a virágban?
  Mikor te is igy borulsz a hideg földre,
  Ha megválunk majd egymástól…
  Én a bús ág, te a zöldje.

E versszak egészen elfordítja szemeinket tájképéről, hogy egy hervadó
virágot kerestessen föl az érzés közvetítőjéül, holott ezt épen a
hangulatot fölébresztett képnek kellene tennie.

Számos tisztán allegoriai költeményt is veszünk. Az allegoria nem a
költészetbe, hanem a rhetorikába való s ott is igen másodrangu szerepet
játszik, mondják sokan. Ez nem kevesebb egyoldalúság, mint az, mely az
allegoriát többre becsüli a tisztán epikai vagy lyrai eszménél. Hiszen a
keleti költészetnek egyik kútforrása épen az allegoria s a nyugatiban is
nem egy kitünő művet mutathatni föl, mely többé-kevésbbé rá vihető
vissza. Hát miért nem zárjuk ki a költészetből a hasonlatot is, midőn ez
magában épen úgy nem költészet, mint az allegoria; úgy használva pedig,
hogy se a gondolatot nem emeli, se azzá nem válik, a legizetlenebb
valami? S mi egyéb az allegoria, mint megelevenedett vagy kiszélesült
hasonlat? A kérdés csak a körül foroghat: megbirja-e tartalmát az
allegoria, azaz összhangzik-e teljesen a gondolattal, melyet képvisel,
epikai alakban tud-e történetté válni, mint lyra beolvadt-e az érzésbe?
Tompa allegoriáiban mindezt érzi és nem érzi. Virágregéiben, melyek mind
allegoriai költemények, épen az a baj, hogy a tartalmat nem birja az
alak, mert a virágrege erkölcsi alapeszmével, tisztán allegoriai alakban
sokat veszt költőiségéből. Lyrai költeményei közt sikerült allegoriákat
találunk. Ilyenek: «A madár fiaihoz», «Madárfészek», «Ne nézzenek rám»…
«Két madár». A két első legkiválóbb. Az anyamadár elnémult fiait, kik a
vihar által feldult berekből elköltözni akarnak, új dalra és maradásra
kéri. Az érzés, mely az allegoriát végig áthatja, mind emelkedőben, az
utolsó versszakban teljes kifejlést ér. Csak e sorok:

  Hozzatok dalt emlékül a hajdan
  Lomb-, virággal gazdag tájirul,

sokkal rhetorikaibbak, mintsem összeillhetnének a madár gyermeteg
hangjával. A «Madárfészek», mely a családélet kedves allegoriája, még
sokkal kitünőbb. Általában hol Tompa a családéletből vesz lelkesülést,
mindig megható. Mintegy érezni látszik, mit egy franczia journalista nem
rég mondott, hogy vannak idők, midőn a családi életet az észnek kellene
fölfedeznie, ha a sziv már rég nem jött volna reá. Ez érzésből folynak
különböző szinezettel «Tavaszkor», «Pünkösd reggelén», «Fiam
születésekor» (I. II. III.) czimű költeményei is. Ez utóbbi a gyüjtemény
legkitünőbb verseinek egyike. Egyébiránt ide is belevegyül az allegoriai
elem. Az első majdnem tisztán az. A megáradt kedélyen kép tükröződik;
rózsa kisded bimbajával, a mint a lomb rájok borul, hogy védje a
vihartól. A másodikban a kedély újabb hullámot vet, a kép eltünik,
helyette viráglevélként gyöngéd gondolat libeg. A harmadikban már sötét
eszmék örvénye zúg, hogy a kedély mélyen lemerülve gyöngyökre találjon;
mert a költő bölcsőben ringó fia jövőjén mereng, tanácsokat intézvén
hozzá, melyeket így végez:

  A mesterkélt világ dolgait ne nézzed,
  Hadd őrjöngjön, – csak te maradj a természet
  Kebeléhez közel…
  Légy egyszerű fia az édes anyának,
  Szánts, vess, fákat növelj.

A mint már egyszer érintém, Tompa allegoria és kép nélkül ritkán tud
gondolkozni és érezni. Ezt annyira megszokta, hogy képzelete még akkor
is munkálódik, midőn se gondolat, se érzés nem izgatja. Öröme telik a
csillogó játékban. A képzelet szakadatlanul ontja a hasonlatokat,
képeket és allegoriákat, melyek ragyognak, de nem tudnak melegíteni. A
költő hiába igyekszik érzést, gondolatot rejteni alájok. Érezzük, hogy
nem egyszerre születtek, s a vers, mely se epigrammá, se dallá nem tud
válni, csak kép marad és sokszor mesterkélt kép. Ilyenek kisebb-nagyobb
mértékben: «Oh hölgyem», «Emléksorok», «Tavaszi bimbók» stb. czimű
költeményei. Az is megesik rajta épen ez okon, bár ritkán, hogy egy jó
kép melléklete vagy ellentéteül egy más képet keres, s nem találván
erőlteti; például:

  Hir dicsőség fülmiléje csattog,
  S elsímulnak lelkemen e hangok,
  A mi rá hat, a mi elragadja,
  A boldogság házi pitypalatyja.

A boldogság házi pitypalatyja jó kép, de ki érzi a fülmile csattogásában
a hir és dicsvágyat?

Tompának, ki annyira barátja a természetnek, hogy úgy szólva képeiben
él, természetesen irnia kellett festő költeményeket is. A «Tornáczomon»,
«Alföldi képek», «Zivatar», «Falusi órák» mind ilyenek. A festő
költészet úgy értelmezve, mint azt Petőfi, Arany, Tompa kiművelték,
nálunk egészen valami új. Régibb festő költeményeink vagy puszta
leirások voltak, s így költői becs nélküliek, vagy annyira beleolvadtak
a lyrába, hogy annak különösebb jellemvonást nem kölcsönözhettek. Ez
utóbbit nem vádkép hozom föl, sőt ellenkezőleg, mert a lyrai költészet
tárgya egyedül az érzés lehet, s minden egyéb s így a természet is csak
annyiban, mennyiben benne vissza tud tükröződni. S valóban ujabb festő
költészetünkről kevés magasztalót lehetne mondani, ha az érzés és
gondolat köréből kiemelkednék, vagy midőn kiemelkedni látszik is ne
tudná magát úgy érvényesíteni, hogy több legyen, mint a rajz és szín
csillogó játéka. A festő költészet csak elnevezés s egyéb semmi. A festő
költemény is lyrai költemény, azzal a különbséggel, hogy festői eleménél
fogva némi külön jellemvonással is bir. A festő költészet elnevezés csak
akkor tévfogalom, ha a költőt festővé akarja tenni, mivé nem lehet, s
arra ösztönzi, hogy lemondjon a költészetről, mikor aztán a festés nem
eszközül fog szolgálni bizonyos költői czélra, hanem magává a czéllá
válik.

Egyébiránt a mi ujabb festő költészetünk nem rokon se a Hugo Victoréval,
mely az európai irodalomban annyi utánzóra talált, se a Freiligrathéval,
kinek hirét épen festőisége alapítá meg. Hugo Victor leginkább keletre
vándorol, ha képzelme tündéries színjátékát akarja ragyogtatni,
Freiligrath költészete pedig orbis pictus, hol minden lehető anyag össze
van halmozva, mi a képzelődést csak ingerelheti. A mi festő költészetünk
mint a Tisza, melynek partjain mulat legörömestebb, hazánk határai közt
marad, s legnagyobb mestere mind a mai napig Petőfi, a puszták szilaj
gyermeke, ki költőink közt először talált rajtuk költőit. Már e
közvetlenség önkénytelenül érzések forrásához vezeti a költőt, minők a
szülőföld szerelme, nemzeti vágyak és gyermekkori emlékek, mig Hugo és
Freiligrathnál az ethnographiai tanulmányok által közvetített hangulat
inkább csak a felizgatott képzelődés szüleménye lehet, mint a
megilletett szívé. Hugo Victornak «Orientales» czimű művét, melyben
festőisége a legművészibb fokra hág, Planche Gusztáv igen jellemzőn a
gondolat és érzéstől megvált lyrának nevezi, mely nem ölel át egyebet,
mint a színek és hangok világát, s melyben az érzések és gondolatok csak
a második sorban állanak. Freiligrathról, ki Hugo mögött messze marad,
hasonló jellemzőt jegyez meg Schmidt Julian, így szólván: «Freiligrath a
szívben egy új húrt sem fedezett fel, melyen magával ragadó erővel tudna
játszani; e hiányból kimagyarázható aztán, hogy természeti képeik
nélkülözik azon közvetlenséget és belső összhangot, mi egyedül képes a
lelketlen tárgyat a költészet körébe vonni.»

A mi festő költészetünk nem ilyen. Petőfi más uton járt, s itt fűzte
homlokára a legzöldebb koszorút. Az ő festő költeményei eszmékből kelnek
ki, s az érzések levegőjében élednek meg. Az «Alföld», «Csárda romjai»
nem egyebek, mint a szülőföld szeretetének ódái vagy elegiái, melyeken a
szabadság eszméje vonul át, mi annyira összhangzik pusztáink
végetlenével. A mesterkéltségnek mi nyomát sem fedezhetni föl bennük.
Kedélye, melyet a természet képeire vet, mint örömet, bánatot, reményt,
vágyat, vagy szeszélyt, ezek jellemével mindig összhangzik. Erős érzéke
van a jellemzeteshez s megáradó érzései a nélkül olvasztják magukba,
hogy valamit letörölnének róla. Kedélye mint víztükör ringatja a képeket
s képzelete napként szór reájok ezer szinben játszó sugarakat. Azért
fest, hogy bennük gondolatokat és érzéseket ébresszen. – Látunk,
hallunk, érzünk egyszerre, a szülőföld szeretetét érezzük és lelkünkön a
nemzeti emlékek és vágyak hurjai zendülnek. Petőfi festőkölteményeinek
eleme a természet iránti naiv fogékonyság s a szülőföld mély szeretete.
E két elembe mi hóbort, mi affectatio sem vegyült, mi nála egyébiránt
gyakori, s e szerint csak jótékonyan hathatott élet és irodalomra
egyaránt. Nyilatkozásuk sem üres idealismus, sem abstractio, de concret
valóság, az élet telje. Ő nem szónokol a szülőföld szeretete mellett, de
megtelt szivélye és lángoló képzelődése a Tisza és Duna mentében mindent
bájjal von be s pusztáinkon le egész a dőlt kéményű csárdáig valami
szépet, meglepőt, szeszélyest fedez föl, hogy mélázzunk, mosolyogjunk s
érezzük, mily szép, mily kedves a hazai föld, mily széppé, mily kedvessé
tette Isten és szeretetünk. De Petőfi akkor is költő marad, midőn
érzéseiből kiemelkedve fest. Ekkor képeibe annyi mozgó életet lehel,
hogy azok tökéletes genre-képekké válnak, melyek hátterét mindig valami
gondolat vagy érzés képezi, mint a «Téli esték»-ben a családiasság, a
«Kutyakaparó»-ban az elhagyottság blazirozottsága. E költemények valódi
remekek, költészetünk büszkeségei. Valóban Petőfi igazi genialitása
népdalai és románczai, festő- és genreképeiben mutatkozik; minden más
művében bár többé kevésbbé költő, messze marad mögöttük. S én
csodálkozom, hogy kritikusaink oly kevésre becsülték eddig festő
költeményeit, s a közönség közül sokan nem találnak benne annyi élvet,
mint némely üres pattogásaiban, vagy gyönge alkotásu költői
beszélyeiben.

Arany festő költeményeinek jelleme a plasticitas. Ő nem szinez oly
ragyogón, mint Petőfi, ő kivágni, kimetszeni tud, oly mesterin, mint
költőink közül senki. Kezei közt minden kidomborul, teljes alakot vált,
egyéni arczot ölt. E tehetsége oly nagy, hogy azt, mit elénk állít,
mintha nem is képzelhetnők máskép s már valahol láttuk volna. Petőfi
bizonyos tekintetben hangulata által költi életre tájképeit, Aranynál
inkább a tájképekből merül fel a hangulat. Petőfi lyraibb, Arany
epikaibb. Innen megmagyarázható aztán, hogy Aranynak «Télen», «Az ó
torony» czímű költeményei, melyekben a lyrai elem a tulnyomó, nem oly
sikerültek, mint a «Családi kör», «Elhagyott lak» czíműek, melyek
tökéletes genreképek. Egyébiránt az ő legmesteribb tájképei eposzaiban
vannak, és soha sem puszta diszítmények, hanem vagy szükséges rámái
alakjainak vagy a cselekvény kimaradhatatlan szinhelyei s így motivumok.

Tompa régibb festő költeményeinek jelleme az allegoria volt, mi az
ujabbakon is fel-feltűnik néha, de kedélye most sokkal teltebb, mintsem
ne korlátozza képzelmének e hajlamát. Ez ujabb festő költeményei annyira
felolvadnak a kedélyben, hogy néhol lyraibb mint Petőfi, és sohasem oly
nyugodt, mint Arany genreképeiben. De neki nincs annyi érzéke a
jellemzeteshez, mint Petőfinek, sem oly plasticitása, mint Aranynak, ő
általánosabb vonásokkal rajzol, s alapeszméit, érzéseit kevésbbé
művészien tudja belopni lelkünkbe. Néha már tárgyait úgy választja, hogy
az kizárja az egyénibb vonásokat, rhetorikai leirásokra ösztönzi,
melyeket aztán reflexiókkal sző át, minő a «Zivatar». Az ő festő
költeményeiből ritkán merül föl biztos vonásokkal rajzolt tájkép,
megáradó kedélye mindent elmos és önmagába sülyeszt, de e nyilatkozása
erős és megható, rendesen a falusi élet örömeinek alkonyfényében ég,
vagy terhes felhőként sötét árnyakat vet maga körül. A «Falusi órák»,
«Alföldi képek», «Tornáczomon» kitűnő költemények, szépségükből csak egy
hamis kép s egy nem eléggé talált befejezés vonnak le valamit. Az elsőre
példa e versszak:

  Ködfátyolképe a multaknak kitárul,
  S annyi régi rajzok visszatérnek rája;
  Emlékezés nélkül mi volnál te oh szív?
  Beszédes húrjától megfosztatott hárfa.

hol ugyanegy gondolat két oly hasonlattal van kifejezve, melyek
egymással némi rokonok, s egyik a másiknak se folytatásául, se emelésére
nem szolgálhatva, csak zavarólag hathatnak. A nem eléggé talált
befejezés az «Alföldi képek» III-ában tünik föl. E négy szakból álló
cyclus egyébiránt e gyüjtemény gyöngye. A költő hosszas távollét után
meglátogatja a pusztákat, gyermek- és ifjuálmai vidékét, a régi ismert
képek közt otthonn érzi magát, de a viszontlátás örömei közé mély bánat
vegyül, elsötétül előtte a mosolygó táj, s buskomolysága minden tárgynak
más színt, jelentést kölcsönöz, a nap mintha vért hintene a láthatárra,
a megmerült csónak, a sás eltört kardja, a széthullott buzogány
fájdalmas hasonlatban szólnak hozzá s ekkor így sóhajt föl:

  Elhagynak a régi nyájas gondolatok,
  Hánykodó lelkemben bús képet forgatok,
  S mint a néma bálvány,
  Melynek kebelében nincs élet, verő szív,
  Mozdulatlan állok a puszták határán.

Ez szép. A költő ott áll az előtérben s a hunyó naptól megvilágított
tájkép viszfénye haragos-szomorú kedélyébe olvad mind elhalóbban. Itt
vagy be kellene végződnie a költeménynek, vagy a sötétülő tájképpel e
sülyedő kedély oly fordulatának bekövetkeznie, mely kiemelkedőn vagy
mélyebben sülyedőn fejezze ki az alapérzést. Tompa ez utóbbit választá s
midőn így szól:

  És még igy merengek a bús gondolatban,
  Mellettem a pásztor jó estét mond halkan,
  Hisz a nap leszálla…

mind jól megy, de e két végsor:

  Jó földimnek arczán bús felleg vonul át,
  Bánat vagy fekete hajfürtjének árnya.

sem elég festői, sem elég lyrai, holott épen e kettőnek egy pontba
olvadásának kellene képeznie a kikerekítést. Sokkal művésziebben van
befejezve a «Tornáczomon» czímű költemény. Ez kitünő egy mű. A költő
végig néz a Sajó völgyén, elméláz a folyamon, melyet annyiszor áraszta
ki vér és könny, megemlékszik a régi időkre, melyeknek nyomait rég
eltörlék az évek s felsóhajt: ha a szívből is így törlődnék ki a
fájdalom és csalódás! Azonban szép nyári nap mosolyog le az arató népre,
itt-ott dal hangzik föl s a költő kérdi: mi szólal meg e dalban, öröm-e
vagy fájdalom? A dal elcsöndesül, este lesz, a tájkép ködbe vesz, a
szomszédból átjő Péter vagy Pál úr beszélgetni, de a borongó kedély nem
talál tárgyat, melyen megpihenjen, míg

  Végtére elborul, nyommasztó nagy éj lesz,
  A levert lélek egy sötét vágyat érez:
  Gyülölni… nem élni…
  De egy-egy csillag gyul a felhőkön távol,
  Fellobbanó fénye lelkünkig világol:
  Szeretni, remélni!

Az első versszakban a tájkép méla rezgést kelt a kedélyben, mely tart a
negyedikig s az itt felhangzó dalra egészen borongásba megy át; a
hetedikben a leszálló estével mind mélyebben sülyed, míg végre az égben
elsötétül, de a fel-fellobbanó csillaggal a remény álomképei vonulnak át
rajta. Mennyire összhangzik, egymásba olvad itt kül- és belvilág, kép és
érzés, s a hangulat határozottságát mennyire nem zavarja semmi!

Tompa elbeszélő költeményeiben is sok szép festésre találhatni. Itt
néhol sokkal több érzéket mutat a jellemzeteshez és nagyobb plasticitást
fejt ki, mint festő költeményeiben. Ilyen például a Diós-Győrről írt
népregéjében a következő versszak:

  És oszlop épül a homokból,
  A forgó szél építgeti;
  Karcsul… karcsul s mindig magasabb
  Míg kivirít a teteji…

Különben «Versei» e II. kötetében közlött elbeszélő költemények rokonok
régibb mondái és beszélyeivel. Közöttük a «Retel patakja»-t s a hét
gyermekes apáról írt népregét a naiv népies hang és felfogás tüntetik
ki, mely Tompa régibb ily műveiben ritkán volt tapasztalható. S ez
szerencsésen el van bennük találva, de alkotásuk gyönge. A «Néprege»
épen elhibázott mű. Itt egy szegény embernek hét magzatja van; az anya
nem győzvén őket kenyérrel és gonddal, így kiált föl: Te! csak
meghalnátok. Óhajtása beteljesedik. Két gyermek nem soká meghal, kiket a
többiek is követnek. A mint az apa sírt ás számukra, egy üst pénzre
talál. Már a hetedik gyermek is a sírban, de a szülők gazdagok. Az ember
azt gondolná, hogy az ellentétből fog szövődni tovább a mese. Nem. Itt
tökéletesen megszakad s más történet kezdődik, mely vele mi
összeköttetésben sincs. Egy gazdag ember, ki e hírt meghallá, bikabőrbe
öltözvén a szegény ablakára megy, s ezt kiáltja: «böm, böm, nyisd ki
gyorsan, én vagyok az ördög, add át pénzedet». A szegény félelmében
átadja pénzét. Azonban a gazdag is megjárja, a kérges bikabőr rásül
hátára s maig is négy lábon szarvval bujdosik a világon ezt bőgve: böm,
böm. Tompa hihetőleg a néptől vette át e mesét, de kettős cselekvényét
vagy össze kell vala olvasztania vagy csak egyikét dolgoznia föl. Így a
mint adta, a hibás alapért sehogysem érezhetjük magunkat kárpótolva oly
egyes szépségek által, melyeket ő e művében is nyújt, mint mindenütt.
Különösen szép benne azon hely, midőn az apa hazaviszi a talált pénzt és
a meghalt gyermekek ruháit rakosgató anyának így szól:

  ...... anyjok
  Nézd csak beh tenger pénz!
  Amaz oda tekint
  Azután rá sem néz,
  Holmit rakosgatván
  Könyje pereg rája:
  Ez a kendőcskéje! ez a csizmácskája!

A «Harmincz éven túl», «Az én lakásom», «Búcsu», «Elmélkedés egy levél
fölött», «Pipacsok», «Farsangban», «Vig szüret», «Búcsu az ó évtől» mind
gunyoros költemények. E nemben Tompa most is a régi: haragszik és
fulánkot ereszt. Azonban tárgyait most inkább veszi az élet és
élményeiből, mint régebb. Legörömestebb a vidéki élet bohóságait
ostorozza: a mi jó compossessorainkat, kik szünetlen csak politizálnak
és a tudomány és művészet iránt érzéketlenek; a kegyes patronusokat, kik
a lelkészt egész keresztény szellemben alázatosságra és nélkülözésre
szoktatják; az olvasni szerető szomszédokat, kik a kölcsön kért könyvet
soha sem adják vissza; a dörmögő öreg urakat, kik korholják az élvező
fiatalságot, mert maguk már nem élvezhetnek; a hetyke vidéki
arszlánokat, kik bogárhátú kis házba vezetik a kastélyról álmodó begyes
kisasszonykát; az időjárást, mely mintha az emberek felfordultságát
követné, egészen megbomolni látszik. E mellett kikapják magukét a mi
genialis poetáink is, kik verselni sem tudnak, a mi nagy kritikusaink
is, kik csak magán rokon- és ellenszenveiknek hódolnak. Sőt egy helytt
inkább boszankodva, mint gunyosan így kiált föl:

  Van itt iró, költő, tudós, kritikus,
  Regény-, dráma-, novellairó bőven;
  Ismert, nem ismert, félreismert lángész,
  Egymás hátán, mint csik a Fertőben;
  S nem bámulsz minket oh boldog haza?
  Dehogy nem bámul, sőt annál odább van:
  Praenumerálni elfeledkezik
  És nem veszen könyvet – bámulatában.

E haragos boszankodás jellemzi e költemények majd mindenikét, melyek
közt «Az én lakásom» és «Farsangban» a legsikerültebbek. Tompa nem
gyülöl oly mélyen, hogy erős satyrikussá válhassék s talán kevésbbé
ismeri az emberek gyöngeségeit, mintsem eleveneikre találhasson.
Haragszik és kibeszéli magát. Mintegy önkénytelen könnyülni akar s
egyébre alig van gondja. Nem lelkesíti azon mély gyülölet, mely egykor
mély szeretet volt, s épen azért, hogy boszút állhasson, éhesen
kéjelegve keresi a nevetségest, gunyolni valót mindenütt, hol a bűn és
ostobaság megsértették erkölcsi érzületét. Ez az igazi satyra eleme,
mely aztán, ha bizonyos határokon túllép, szívtelenséggé válik s az erős
és biztos guny helyett csak daemoni kaczajt hallat. Tompa a humorig sem
emelkedik. A bosszankodás és harag erőt vesznek rajta. Elfogultabb,
mintsem az ellentéteiben felfogott világra a kedély könny és mosolyból
szőtt sugarait áraszthassa. Épen azért se elég könnyen, se elég mélyen
nem mozog. De haragos kedvtelésének természetessége szintúgy jól esik az
embernek, midőn rendszerint úgynevezett humoristikus verseinkben nincs
egyéb, mint erőltetett élcz, vagy oly izetlen tréfa, mely legtöbbször
magát a költőt teszi nevetségessé.

Tompa igazi eleme sem a guny, sem a humor, hanem bizonyos búskomoly
hangulat, mely most ellágyulva, majd kitörve, itt reflexiókba, ott
érzésekbe sülyedve csendes resignatióban keres menedéket. Allegoriai és
festő költeményein is e hangulat vonul el. Ott, hol alapeszméi
reflexiókból merülnek föl, kevésbbé szerencsés, mint midőn önkénytelen
érzéseinek enged. A «Mit kérek», melyben az emberiség jövőjén töpreng, a
«Boldogság», hol a boldogság fölött kétkedik, a «Hűség», midőn az
ifjuság, ábránd és szerelem romjai közt a hűség karján békül ki az
élettel, mert nem érintik a kedély vagy szellem mélységeit, mögötte
maradnak a «Távolból», «Itthon vagyok», «Halmon állok», «Első szerelem»,
«Szőlőhegyen», «Levél egy barátom után», «Vén harangozó», «Öreg szolga»
cziműeknek, melyekben a baráti vagy családias érzéssel megtelt sziv vagy
a sötét képeken borongó képzelet élénken és erőteljesen nyilatkozik.
Legjelesebb köztük az «Egy levél barátom után». Már tárgya olyan, hogy
utat kell találnia szivünkhöz. Egy szerencsétlen költő, a Kerényi
emlékét újítja föl, ki Amerikába vándorolt – meghalni. Tompa egyetlenegy
költeményében sincs annyira meghatva, mint itt. A hazaszeretet és baráti
részvét mélyen megillették. Egész lelkéből érzi azt, mit a magyarnál
talán egy nemzet sem érez mélyebben: «Szivet cseréljen az, a ki hazát
cserél». Aztán e költeményben Tompa egészen új oldalról mutatkozik:
néhány erős vonással a legjellemzőbben tud lélekállapotot festeni. Ilyen
például, midőn barátjának az anyjánál tett látogatásáról ir:

  Beszélgettünk… ő is szólott, de keveset,
  Kiméltem fájdalmát s nem említém neved;
  S mellette a bánat keserűn meghatott;
  Hogy úgy kell tartanunk, mint a ki már halott.

Ime Tompa költészete minden oldalról bemutatva. Láthatni, hogy azon
körben, melyben mozog, se eszmék, se érzésekben nem szükölködik. Mindig
elég mondanivalója van, azonban az, a hogy elmondja, kevesebb becsű,
mint az, a mit elmond. E megjegyzés leginkább a compositiót illeti.
Tompánál ritkán találhatni egyöntetű költeményt. Fejtegetéseimben
többször volt alkalmam kimutatni most a hangulat zavartságát, majd a
kikerekítés hiányait. Nála egyik gondolat vagy kép felkölti a másikat, a
nélkül, hogy mindig azon czélra szolgálna, a mit ki akar vinni. Néha
arról is megfeledkezik, hogy egyik kép a másik hatását szükségeskép
veszélyeztetni fogja. Képzelme vagy érzése észrevétlen kicsap, hogy
figyelmünk csökkenjen vagy fogékonyságunk lankadjon. Aztán nem mindig
tudja, mit kell elmondania s mit elhallgatnia. Olykor sorokat lehet
kimutatni, melyek kihagyása által költeménye nem szenvedne csorbát. Ő
nem jutott el még egészen oda, mihez nehéz, de termékenyítő tanulmány
vezet s melyre még azoknak is szükségük van, kik tehetségük
természeténél fogva a compositióban rendkivül erősek s inkább annak csak
csekélyebb árnyalataiban tévednek. S mi e tanulmány? Az alapeszmének
tökéletes megérlelése, hogy jól tudjuk a mit mondani akarunk; kifejtése
a kifejezések árnyalatai és szavak súlya iránti érzéknek, hogy igen jól
tudjuk elmondani a mit akarunk. Ez úgyszólva saját tehetségünk,
gondolataink tanulmányozásának eredménye aztán az lesz, hogy semmit sem
fogunk a véletlenre bízni, egy pillantattal be fogjuk látni a mű részeit
alkotó eszméket, s vagy nem irjuk meg azon költeményt, melyre nem elég
határozott hangulat vagy nem tisztán kibontakozott eszme izgat, vagy ha
megirjuk, mindent megtettünk, mi tehetségünkben állott.

_Mentovich_ némi tekintetben rokon Tompával. Az allegoriák és természeti
képek iránt ő is hasonló előszeretetet tanusít, azonban oly hamar
kimeríti s annyiszor ismétli magát, hogy egy-két költeményét ismerve,
már ismerjük mindeniket. Ő is az «Athenæum»-ban lépett föl először Alpár
álnév alatt pár csinos, a természet képeivel játszó epigrammai menetű
dallal. Később majd mindenik divatlapba irt. 1847-ben Kolozsvártt egy
füzetkében harmincz dalt bocsátott közre, melyekben egy akkor igen
nevezetes politikai kérdést költői, mondhatni kedélyes oldaláról
igyekezett feltüntetni. Ez legjobb műve. A harmincz dal egy egészet
képez, melyben a megindult kedély, mintha önmagával beszélgetne, az
érzések és eszmék egy kis történetét, cselekvényét nyujtja meglehetős
szerencsével. E dalokat különösen a kedélyes oldal tüntette föl. Oly
időben, midőn a hazafias eszmék inkább csak pathosban nyilatkoztak,
meglepő volt egy csendes, mondhatni túlszelid kedély hazafias önmagába
sülyedése. Mentovich e jelen gyüjteményében egész a legújabb időig irt s
nagy részt megjelent költeményeit szedte össze. «Száraz lombok»-nak
nevezi, nem tudni mi okból. Annyi igaz, hogy e lombokon kevés a zöld
levél. Mentovich nagy fogékonyságot látszik mutatni a természet iránt,
de csak közönséges abstractiók s elhasznált hasonlatokban beszél róla.
Az örökös könny és harmat, sóhaj és szellő, bánat és fölleg stb. képei
kifárasztják az embert. Néha újat és szokatlant is akar mondani, de az
egyszersmind nem találó és szép. Például nem erőltetés-e ez:

  Hah! mi szép a sok szökő kut
  Égbe szálló sugara…
  Nem szökőkut-e a tiszta
  Légbe röppenő pacsirta
  Visszasiető dala.

Ő nem hogy jellemzetesen kedélyébe olvasztva tudná visszatükrözni a
természetet, de még az általános költői hangulatig sem emelkedik.
Kedélye épen oly kis körben mozog, mint képzelme. Pár csinos szerelmi
dal, pár gondosan kivitt epigrammai gondolat, és ki van merítve egész
költészete. De meg kell vallani, hogy ilyszerű költeményeiben őszinte,
tiszta érzésre, sok csinra s némi bájra találunk. Legkevésbbé találja
föl magát, ha ódai vagy elegiai szárnyalást vesz. Költeményei ilyenkor
elterpedve erőtlenednek el. Elbeszélő költeményeiben a mese nem tud
megalakulni s egyszerűség helyett cziczomában keresi a hatást. Legjobban
sikerülnek allegoriái, melyek közt legjelesebb a «Tél». Itt szeszély,
festőiség, találékonyság igen szépen olvadnak együvé, majdnem a humorig
emelkedve.

És ezzel hadd térjek át legújabb lyránkra.

A lefolyt hat év alatt irodalmunkban igen zajos lyrai mozgalom
keletkezett. Néhány régibb és egészen új költő határozott vonásokkal
kijelölt csoportozattá alakult, mint par excellence a legújabb lyra
képviselője. S mi e legújabb lyra lényege, melyet költőik hol
költeményeik, hol előszavaikban tanná emeltek? Oly téveszmék összege,
mik szerint, mint czikkem elején is megjegyzém, a költészet alig lehet
több, mint bizonyos conventionalis tartalom conventionalis formája:
tehát művészet helyett mesterség, ihletés helyett affectatio. E legújabb
lyra az ujdondászok tapsai közt ünneplé felavatását, mint eredeti
sajátságaink, a melegség, természetesség és genialitas lyrája s úgy
mondják, hogy a közönség tetszésével is találkozik.

Én az iránt, hogy ki tulajdonkép a közönség s véleménye mennyiben döntő,
soha sem tudtam tisztába jőni, meglehet azért, mert magamat is némi
közönségnek tartom és mert azt hiszem, a közönség mindig olyan, minővé
az írók alakítják. Azonban ne gondolja senki, hogy a közönség szerintem
valami profanum vulgus, kit figyelembe sem kell venni. Sőt nagyon is
figyelembe veendő. De miért alázza magát akár költő, akár kritikus
rabszolgájává, midőn, ha ereje van hozzá, vezetője is lehet? Arról is
meg vagyok győződve, hogy a valódi költő nem csak egy kirekesztő kör,
legyen az akár az alsóbb, akár a felsőbb, hanem egész nemzete számára ír
s műveit mindenki érteni fogja, a nélkül, hogy commentatorokra
szoruljon. Ezekre csak akkor van szükségünk, ha a régibb korok vagy
idegen nemzetek költészetét akarjuk élvezni, mert mesterségesen kell
bele élni magunkat oly eszmék és érzések világába, melyek a mieinktől
különböznek. Mindemellett két tényt senki sem tagadhat el: egyik, hogy
minél nagyobb valamely költő, annál több szív- és elmebeli műveltséggel
kell birnunk, ha egész totalitásában fel akarjuk fogni; másik, hogy
minden nagy költő tovább vitte nemzete műveltségét s épen azért
szellemének hagyománya csak lassan vált mindinkább szélesedő körben
közkincscsé. Ez okon az a sűrűn hivatkozás a közönségre, mi nálunk
annyira divat, előttem mindig gyanus, mert tudom, hogy némely mű
népszerüségét sokszor az izlés határain kívül eső okok eredményezik,
mert tapasztaltam, hogy nemcsak a politikában vannak fictiók, hanem az
irodalomban is. S én valóban szeretném beszedetni a közönség szavazatát
legújabb lyránk iránt, nem a vidéki levelezők, kik rendszerint az
ujdondászok visszhangjai, hanem valamely kóbor szellem által, kinek
módjában lehetne meglesni az egész olvasó közönséget. Alig hiszem, hogy
e kóbor szellem a meghatottság, lelkesülés, a szív és elme gyönyöreinek
oly számos szavazatával térne vissza, hogy igazolhatná ama nagyon is
gyakran, nagyon is büszkén hirdetett népszerűséget. Legalább azon két
szellem közül – egyik a lelkesülés most mosolygó, majd könnyező tündére,
másik a gúny most sivár, majd bohó dæmona, kik engem mindenütt kisérnek
– majd mindig ez utóbbi áll előttem, valahányszor újabb lyránk dalain
akarok andalogni. Most is mellém lopódzott, asztalomon tánczol,
hahotázva lapozgat könyveimben s annyi bohó ötlet, gúnyos eszme
viszketegét önti el kedélyemen, hogy alig szabadulhatok tőlük.

De talán nekem sokkal több ellenszenvem van legújabb lyránk iránt,
mintsem igazságos lehessek hozzá, talán sokkal magasabb szempontokból
indulok ki, mintsem méltányolhassak oly műveket, melyek alantibb
színvonalon némi magasztalást is érdemelhetnek. Meglehet. Azonban attól
függ minden, hogy minek tartjuk a költészetet s rokon- vagy
ellenszenvünknek van-e széptani alapja? Ha a költészet nem köz és komoly
dolog, melyhez izlési és nemzeti érdekek kapcsolódnak, akkor a kritikus
a legostobább, legízetlenebb ember a világon, mint lenne azon széptevő,
házi barát, rokon, ki a bájos kisasszony csinos zongorajátékára vagy a
nagyreményű urficska sikerült stylistikai gyakorlataira nem tudna elég
bókot mondani. Ki oly udvariatlan, hogy egy szép leányt könnyekre
fakaszszon, midőn mosolyain édeleghet! Ki annyira kedélytelen, hogy
lehangoljon egy szerény fiut, midőn önérzetre kell ébresztenie? S miért
megzavarni a jó szülék örömét, kik meg vannak győződve, hogy gyermekük
rendkívüli tehetség? De növendék-leánykák, szerény iskolás ifjonczok-e a
mi lyrikusaink és salonfecsegés-e a kritikus kötelessége? Ha nem: miért
ne merjünk bonczolni, fejtegetni, birálni, a mint minden irodalomban
szokás? Miért nézzünk kezdőknek oly költőket, kik többé nem a lapokban
kisértik meg erejöket, hanem önálló füzetekben a költői egyéniség
igényeivel lépnek föl? Miért törjük fejünket édeskés phraseologián és
épen bátorítás kedveért, midőn önérzet helyett fennhéjázás uralkodik s
nem attól félhetni, hogy a töprengő műgond bénítja meg újabb
lyrikusainkat, hanem hogy a könnyelmüség teszi tönkre. Miért ne
alkalmazzunk valahára magasabb mértéket is, ha a rendes szerint maholnap
a törpe is óriás lesz? Legalább ezeriben egyszer miért ne ragyogtassuk
föl az eszmény, az isteni művészet, a magas törekvések világát is, midőn
lyrai költészetünk ege beborult s a becsszomj és lelkesülés lovagjai
helyett a hiuság rabjaivá, a kereskedelem gépeivé, a kaczérkodás vagy
affectatio arszlánaivá kezdünk válni s valami olyszerű hangulat jő
mindinkább divatba, miszerint az eszmei tartalom tudóskodás, a rhythmus
és nyelv ereje, szabatossága pedans mesterkéltség, a kedély mély és
emelkedettebb nyilatkozatai holdvilágias ábránd, de a mesterkélt érzés
természetesség, az együgyűség naivitás, az izgatottság szenvedély, az
érthetlen dagály mélység, a hóbort genialitás s a nemzeti czafrangok
prózája a magyar szellem költői eredetisége.

Ime ellenszenvem okai, melyek szükségeskép polemiára vezetnek és most
nem kritikusaink, hanem költőink irányában. De vajjon megtarthatja-e e
kritikus nyugodtságát és tág látkörét, ha polemikussá válik? Annyira
nem, mint az irodalomtörténetíró, de erre nincs is szükség. Bizonyos
egyoldalúságot a polemikus kritikus el nem kerülhet, de ez épen érdemét
képezheti. Mindez igen természetes. A kritikus meggyőződik valamely
egészen modorrá vált költői iskola tarthatatlanságáról, valamely
uralkodóvá lett szellem veszélyeiről, ellenük indul, hogy azon eszmék
nyomán, melyeket megpendít, visszahatást ébreszszen föl a közönségben s
a fejlődő irodalom mozgalmaiban. Ebből önként foly, hogy a megtámadott
iskola és szellem termékeiben élesebben fogja látni az árnyoldalt, mint
más, vagy egyebet épen nem is lát s a fényoldal feltüntetésén már csak
azért sem fejthet ki nagy buzgalmat, mert kiindulási pontjai szerint s
az egészhez mérve az oly csekély, hogy alig érdemel szót. Ez a polemikus
kritikus egyoldalúsága, melyet én kikerülni se nem akarok, se nem tudok
s azon megjegyzéssel vallok be, hogy én nem a tehetséget akarom
elvitázni a valóban tehetséggel bíró újabb lyrikusoktól, mi gyülöletes
és meddő dolog, hanem iskoláik, szellemük, irányuk, tanaik és
fennhéjázásuk ellen szándékszom polemizálni, mi irodalmi szükség.

Legújabb lyránk tökéletes felfogására szükség Petőfi költészetének főbb
jellemvonásait szem előtt tartani, mert legújabb lyrikusaink nagyrészt
az ő tanítványai vagy teremtményei. Az irodalom-történet bizonyítja,
hogy a költők mindig hatnak egymásra s annál inkább, minél rokonabb
szelleműek; de e természetes hatás és az utánzás közt nagy a különbség.
Petőfi hatása legújabb lyránkra egész az utánzásig, vagy a mi azzal
együtt jár, a torzításig terjedt. Újabb lyrikusaink úgy tettek, mint
Nagy-Sándor vezérei királyuk halálakor: felosztották a birodalmat, hogy
semmivé tegyék. Mindenik kikapta a maga részét és mindenik elpazarolta.
Legújabb lyránk nem egyéb, mint Petőfi költészetének ereje enerválva
vagy gyöngeségei a túlságig vive. Lyrai gyüjteményeinkben untalan Petőfi
egyénisége, eszméi, érzései, hangulatai, rhythmusa és kifejezéseinek
változatai, ismétlései vagy torzításaival találkozunk. Újabb kiadásai
ezek Petőfi verseinek a gyöngébbek kedvéért s néha a gyermekek számára.
Innen újabb lyrikusaink annyira hasonlítanak egymáshoz, mintha testvérek
volnának. Valóban testvérek is, legalább tejtestvérek, kik ugyanegy
muzsa emlőjén szíttak táplálékot. A különbség köztük csak az, hogy egyik
vegyesebb s némi eredetibb szinezetben jelen meg, mint s másik s az
osztályban egyiknek egy, másiknak más rész jutott.

De mik Petőfi költészetének főbb sajátságai, miken újabb lyrikusaink
megosztoztak?

Először is Petőfi kifejezte kora érzületét, hangot adott az idők
törekvései, fájdalmai, vagy ha úgy tetszik, hóbortjainak is. Ez oly
sajátság, melylyel minden nagyobb költő bír s minden életrevaló lyrának
bírnia kell, a nélkül, hogy az úgynevezett alkalmiságnak vagy nagyon is
köznapi irányok és szenvedélyeknek szolgáljon. – Petőfi sajátságán nem
osztoztak lyrikusaink, de nem is osztozhattak, mert akkor lehetetlen
lett volna utánozniok. Mihelyt a költő nem saját és kora élményeiből
merít, hanem a másokét s talán egy lejárt korszak költőjéit erőlteti
magára, se nem értheti, se nem érezheti, mi alatta, fölötte, körüle
zsibong esengve hozzá, hogy tolmácsolja. Lyrikusaink, az eszmei
tartalmat illetőleg épen úgy megirhatnák költeményeiket ötven év mulva,
mint megírták most. Ők nem tudják, hogy minden időben bizonyos
kérdéseket intéz költőihez a közönség, bizonyos eszmény, hit
képviselését várja tőlük, vagy legalább is változott hangulatai szerint
velük akar érezni, ábrándozni és borongani. Az irodalomtörténete
mellettem szól, s hogy ez mindenkor lehetséges, mutatja, hogy többet ne
említsek, Tompa költészete, ki, a mint jellemzém, e tekintetben sok
szépet nyujtott. Azonban én ez oldalról tudnám menteni lyrikusainkat s
épen nem emelek vádat ellenük.

Térjünk a vádakra.

Petőfi ifjuságot lehelt a magyar lyrába s mintegy átalakítá; mert
nemzetiebbé tette, mélyebben merülvén a nemzeti szellembe, mint eddigi
költőink; mert az erő és természetesség szabadabb mozgásaival döntögetni
kezdé az önkény és gyöngeség mesterkélt szabályosságait. Ez ifjító,
átalakító erőt a népköltészetből kelle merítenie, hol minden nemzeti
költészet eleme rejlik, s honnan eddigi költőink is merítettek, de egyik
sem annyit, mint ő, kit ide hajlamai és élményei vezettek, mi mindennél
több, mert mindig bár sokszor öntudatlanul, legmélyebb költői felfogást
tesz lehetővé. Aztán az élet és irodalom is oda dolgozott, hogy a
népelem mind szélesbülő körben gyakorolja hatását. Erősödni akartunk,
hogy a nemzeti szellemet egész erejében kifejtvén, műveltségünket
nemzetiebbé tegyük. E mind határozottabban nyilatkozó mozgalmat
képviselte Petőfi a lyrában. Innen azon rendkívüli hatás, mit a
közönségre tőn s azon erős lendület, mit összes költészetünknek adott.
Ezért talán elfogultak is vagyunk irányában. Az eljövendő irodalmi
történetíró tárgyilagosabban itélhet róla, mint mi. Talán el fogja
mondani, hogy korábban meghalt, mintsem kiforrhatva a nemzeti szellemnek
megalakult s egészen művészi formákba kristályosodott költői
kijelentését hagyhatta volna hátra; hogy inkább hasonlított Mózeshez, ki
megnyitotta a szolgaság kapuját, mint Josuehoz, ki belépett az igéret
földére. Mindebben sok igaz lehet, de annyi most is bizonyos, hogy a
legújabb lyra, mely nyomán indult, nem az igéret földe felé halad, hanem
egy újabb szolgaság kapuján tart diadalmenetet.

Legújabb lyrikusaink mindnyájan osztoztak a Petőfi által hatalmas
fejlődésnek indított népelem nyilatkozatain, hogy egy-egy új téveszmével
gazdagodjanak. Divat lőn népköltővé lenni belső ösztön, komolyan vett
élmények nélkül, erőszakosan neki hevülve. De ez még hagyján! Hitté
vált, hogy csak a népköltő költő és hogy tulajdonkép a népköltő nem
költő; hogy a magyar lyrának csak egyetlen eleme van, a naivitás és a
naivitás tulajdonkép együgyűség vagy hóbort; hogy a művészet csinálmány
és hogy tulajdonkép a csinálmány művészet. Nem tréfálok, de mit mondjak
egyebet úgynevezett tájköltőinkről? Ugyanis pár költő azon gondolatra
jött, hogy ha Petőfinek valóban eredeti népdalai oly nagy zajt ütöttek,
az ezeknél sokkal eredetiebbek még nagyobb zajt fognak ütni s ilyeneket
írni épen nem nehéz. Legyünk eredetiebbek, mint a nép, az összes magyar
nép. Vannak választott népfajok, zengedezzünk tájszólásaikon a magyar
nyelv dicsőségére. Ilyesmi lőn a jelszó. Az újabb és eredetibb
népköltészet egyik eleme tehát a tájszólás lőn, minek ellenében az
irodalomnak tiltakoznia kell. – Az irodalom a költőtől csak egyetlen
nyelvet fogadhat el, a tiszta nemzeti nyelvet. – Miért mennénk oda
vissza, hol nyelvünk az irodalom keletkezte előtt állott? Miért
használnók a tájszólást egyébre, mint a regény és drámában jellemzésre
vagy komikumra? Ki nem tud jó, mindenekelőtt szükséges tájszót, mely
eddig még ki nem fejezett árnyalakot tolmácsol, a maga helyén s mintegy
bejátszva használni, az soha se bajlódjék tájszavakkal. Oly tájszavakra,
melyeknél jobb és közkeletű szavaink vannak, épen nincs szükségünk. Ki
nagyon szerelmes szülőföldje tájszavaiba és nyelvi különösségeibe,
gyüjtse össze s küldje be a nagy szótár szerkesztőinek. Mindenesetre a
költészet sem nyelvtan, sem nyelvtani elmefuttatás.

Ime tájköltőink a népi elemet nyelvi tekintetben csak külsőségeiben
tudják felfogni s nem bensőségében, hogy bájt, erőt, könnyedséget
merítsenek belőle a merevség, enervatio és idegenszerűség ellenében. De
a tartalmat illetőleg sem mennek tovább a külsőségnél. Czélul tűzik a
tájszokások s némi hitregei hagyományok leírását. Ez mind igen
becsülendő, kivált ha jól és híven van megírva valamely földirati
czikkben vagy utirajzban. De költőnek sem több, sem kevesebb, csak
kelmeszerű adalék, melyből csak feldolgozva lehet valami, mint Erdélyi
mondá, midőn a «Szépirodalmi lapok»-ban tájköltőink tanai ellen
föllépett. S minő különös! E versprózának még a prózai oldalát sem lehet
eléggé becsülnünk, mert a tájszokások és hitregei hagyományokat
nagyrészt ráfogások képezik. Legalább okunk van rá, hogy ezt higyjük.
Midőn egyik tájköltőnél ezt olvassuk: «a hajnalban verőfényes a bokor»,
hihetjük-e, hogy az, ki a legmindennapibb természeti jelenést sem képes
visszaadni, hűn adja vissza vidéke szokásait? Ha egy másiknál ismét azt
olvassuk, hogy szent László az ég lovászmestere, ki lovagolni Mihály
arkangyaltól tanult, nem kell-e hinnünk, hogy a nép naivitása ily czifra
dolgokat ki nem gondolhat? Nem kell-e sajnálnunk az oly népi kutatókat,
kik aztán tájköltőink adatai után indulnak el, mint például Ipolyi
Arnoldot magyar mythologájában több helytt? Ilyenek aztán az érzések és
eszmék is, melyekből lyrai alapgondolatokat szőnek, nem a népéi, vagy
mindenesetre nem a nép eseményi világából valók. Sőt tájköltőink
vetekednek abban, hogy minél prózaibb oldalról fogják föl a népet. A
mesterkéltség még kirivóbbá teszi a prózai felfogást. A ragyogni akaró
képzelet egy-egy odavetett csilláma nem képes költői fényt árasztani
reá. Eszünkbe jutnak a XVIII. század idylljei, a selyemruhás Daphnék,
hajporos Menalcasok s a rózsaligetben s virágágyakon legelő nyájak.
Mindenesetre a juhászbundán parfumet érzünk s a pitykés dolmány alól
kilátjuk a fodrozott inget.

E tájköltészet kezdeményezője nálunk Lisznyai Kálmán volt. Ezelőtt három
évvel megjelent «Palócz dalai»-t nagy magasztalással fogadta a kritika.
Én soha sem tudtam megfogni e rendkívüli magasztalást. Minél többször
olvasom e lyrai gyüjteményt, annál kevesebbet találok benne. Csak nagyon
blasirozott kedély találhat élvet a természetesség és naivitás e
mesterkélt, erőszakos, különcz és néha buja nyilatkozatain. A magyar
költemények német fordítóin nem csodálkozom, hogy a magyar szellem
eredetiségét fedezték föl bennük. Előttük, kik az európai irodalom
életunottságával eltelve keresve keresik nálunk a piquantot és vadat,
minél bizarrabb, érthetetlenebb valami, annál inkább bámulatos, magyar
és eredeti.

Egyébiránt az még csodálatosabb, hogy miként lett Lisznyai népköltő, ha
nem volna annyira természetes. Ő Petőfi föllépte előtt a nagyon
eszményi, magas és pathetikus költészetnek volt híve s különösen
szerette a dagályt, a szónoki dictio bizarr érthetetlenségeit, a
cziczomát és képtelen képeket. A népköltészetben is ugyanaz maradt, mi
ott volt, csak tárgyait változtatta, mert a népies jött divatba s a mi
költőink nem szoktak makacson ragaszkodni eszményeikhez s daczolni, ha
kell a közönséggel s még a kritikával is, ha költészetük alapját támadja
meg, melyet változtatni soha sem függ a költő önkényétől, mert
élményeiből foly. Úgy van, Lisznyai csak tárgyait változtatta. Ott a
fenséget fogta föl bizarr oldalról, itt a naivitást. Párhuzamos példákat
idézhetnék, ha nem volnék hovatovább hosszadalmas. Ő, kinek költői
szellemében semmi igaz, egyszerű és természetes sincs, kénytelen
mindenütt túlozni s a képzelet rakonczátlanságainak csillámával fedezni
az eszme és érzés hiányát. Azonban annyi igaz, hogy jó és eredeti
ötletei is vannak, egyes jó sorokat ir, hogy a következőkkel elrontsa,
egyes jó versszakot, hogy az egész semmit se érjen. A «Palócz dalok»-ban
néhol le van téve az elem, miből kerekedhetnék ki valami s néhol
kerekedik is: három-négy dal. Ennyi az egész, de ezért kár volt annyi
téveszmét hinteni szét s oly költőietlen genre-t hozni divatba, melynek
tüstént számos utánzója akadt.

Nyomába mindjárt Szelestey László lépett a «Kemenesi czimbalom» és «Falu
pacsirtája» czímű lyrai gyüjteményeivel, melyek a «Palócz dalok»-nál
jóval kevesebb becsűek. A «Palócz dalok»-ban legalább költői szikrák
vannak, itt csak tájszó, tájszokás és cziczoma. Egyébiránt Szelestey is
a Lisznyaiéhoz sok tekintetben hasonló pályát futott meg Petőfi előtt, ő
is más muzsa híve volt, a parfumirozott, befűzött, selypítő muzsáé, ki
gouvernante-októl tanulta meg érzéseit, gondolatait kifejezni édeskés,
czifra és stereotyp nyelven. E muzsának egy nap eszébe jutott odahagyni
a salont és juxból beállani falusi szolgálónak. De szokásairól itt sem
mondhatott le, kendőzte magát, kényesen lépett s megfeledkezett arról,
hogy nem a redoute-teremben tánczol, hanem a falu korcsmájában, nem a
boudoirban vár János úr ő nagyságára, hanem az utczaajtóban Jancsi
bojtárra. Ekkor aztán a szégyentvallás félelméből elkezdett affectálni,
hogy ő született parasztleány, kinek atyja valóságos betyár volt. Ám
üssük föl bármelyik lapon a Kemenesi czimbalmot és a Falu pacsirtáját,
mindenütt tapasztalni fogjuk a természetesség, naivitás és szilajság e
mesterkéltségét és meggyőződünk, hogy az eszmék zavartságát, az érzések
ürességét s a képtelen hasonlatokat a népies szín épen úgy nem tudja
fedezni, mint a nem-népies. A költészet egy és örök bárminő alakban. A
nép- és műköltészet nem ellenkező fogalmak, sőt a költészet fogalmában
mindkettő egyesül s épen azért a népdal a költészet fogalma alól ki nem
vonható, bármennyire erőltessék tájköltőink.

Szelestey ez újabb népies lyrai gyüjteményeivel nagy hűhót ütött a
kritika; a többek közt ugyanazon kritikus, ki egykor Petőfinek épen
népdalait és románczait támadta meg igazságtalanul, nem győzte eléggé
magasztalni a népköltészet ez üres és ferde termékeit. Mi vala
természetesebb, mint hogy a vidéken kezdték hinni, hogy a népköltészet a
legkönnyebb dolog a világon, hol mindenki a siker biztos reményében
próbálhat szerencsét, mert mindenki ismerheti saját vidékét s tudhat
azon vidék tájszólásán írni. A Lisznyai és Szelestey modorában nem egy
költeményt olvashattunk már lapjainkban. Ki nem csak a lapokat olvassa,
hanem a szerkesztők tárczájába is bepillanthat, hol a ki nem adott
versek nyugszanak, tudja, hogy a fiatal nemzedék nagy része e téren
mozog, sőt némely régibb író is, azon elv szerint: «qui perdidit
numerum, incipiat iterum» mint tájköltő kezdi meg ujra a költői pályát.

A kezem alatti gyüjteményekben sem hiányzanak a tájköltők. Ilyen
_Spetykó Gáspár_, ki régebb az «Athenæum» és «Honművész»-ben számos nem
népdalt írt; ilyen némikép _Meáncsek István_ is, ki egészen új név.

Spetykó Gáspár – mint előszavában mondja – «azon nép életkertjéből
szedett virágokat, mely hazánk kellemes Mátra, különösen Gyöngyös
vidékét lakja». E virágokat magyarázat kiséretében kell szagolnunk. A
gyüjtemény végén magyarázó jegyzeteket nyujt a költő. Ez igen
természetes. Tájköltőinket magyarázat nélkül éppen úgy nem érthetjük,
mint nem érthetnők azon régibb költőinket, kik a hellen és latin
költészetet utánozták, ha nem tanultuk volna a hitrege és régiségtant.
Ime mily szépen összetalálkozik a paróka és pörge kalap, sőt még a
kritikának is egykép köszönnek: a paróka parasztnak nevezte volt a
kritikust, a pörge kalap pedans tudósnak vagy uriasbeteg izlésűnek
szidalmazza. S én valóban nem tudom megfogni, hogy némely népköltő miért
néz oly megvetéssel a hellen és latinoskodó költőre, midőn vele annyira
atyafias. A különbség csak az, hogy akkor az Olymp, Nectar, Venus,
Gratia stb. volt a költészet reczipéje, most pedig a Rózsám, Babám,
Csillagteremtette, Me-csoúkolt, Joúkor gyütt s több efféle. De egyik
reczipe éppen annyit ér, mint a másik. A lelkesülést nem árulják a
gyógyszertárban, s így nem csodálkozhatni, hogy ezt a Gyöngyvirágok
költője is nélkülözi.

Spetykó Lisznyait vette példányul. Sokkal szemérmesebb ugyan, de úgy
hallgat el egy s mást, hogy – a mint maga mondja – könnyen ki lehessen
találni. E mellett megtaláljuk benne, bár bágyadtan, azon Lisznyai-féle
és úgynevezett kiválóan költői képzelet ragyogását is, melynek nálunk
annyi bámulója van: a bizarr és képtelen allegoriákat és hasonlatokat
értem. Ilyen például az, hogy a tavasz házasodik, a földet veszi nejül,
a vőlegény fénylő nap arczú, a menyasszony, t. i. a föld, csillagpártás
és szivárványruhás, a természet – ez ősz pap – összeesketi őket;
lakodalmi nép: a fák, bokrok, virágok; zenészek a madarak, s az új
házaspár égi örömatyja mennydörgésben tudatja tetszését. E sorok sem
különbek:

  Hej ma nékem nagy a hibám
  Tele dohánynyal a pipám,
  Elveszett a tűzszerszámom
  Hogy gyujtom meg a dohányom?

  Tele pipa a kebelem,
  Dohány benne a szerelem;
  Szeretőm – ez a tűzszerszám –
  Hűségtelen lett én hozzám.

Másutt:

  Szénnek égette kend föl,
  Szerelmem szép fáját,
  Szívem – ez a szenes zsák,
  Csak a sírban találja
  Pihenő tanyáját.

Egyébiránt a Gyöngyvirágok költője kölcsönzött valamit Lisznyai
úgynevezett házi költészetéből is, melynek remekeit régebb a
«Hölgyfutár»-ban, nem rég pedig a «Laczi konyhájá»-ban olvashattuk. Mi
az a házi költészet? Rokon a tájköltészettel. Az, midőn a költő házi
ügyeit, barátjait és nem barátjait, kalandjait, a vidék vagy köre
pletykáit a legprózaibb és legilletlenebb oldalról fogva, föl a közönség
elé viszi. Cserei-Berei-féle költészet, melyet a mi galambszelíd
kritikusaink nem mernek megostorozni, talán azért, mert nagy közönsége
van: minden ember rokonostul, kikről név szerint tesz említést, és a
botrány-kedvelők, kik szeretnek röhögni. Oh ez az abstract fogalom:
közönség, hány költő és kritikus fejét zavarja meg! S mégis vajon nem
természetes-e, hogy épen a közönség az, mely mind kevesebb kevesebb
tiszteletet tanusít a költők iránt? Nagyon természetes. Ki önmagát és
művészetét megalázza, ne csodálkozzék, ha példáját a közönség is követi.
Ki gyermekjátékot űz az irodalomból, tűrje el, ha gyermeknek nézik s
köszönje meg, hogy ily kegyes elnézésben részesül. Mindezt nem
Spetykóról mondom. Ő korlátozni igyekezett e hajlamát. Csak két házi
költeményt írt, a «Különcz»-öt és a «Firkantyu komá»-t – a mint
jegyzeteiben mondja – két élő gyöngyösi egyénről. Mindkettőben a prózai
felfogás vetekedik az érzület műveletlenségével. Unalom és undor fogják
el az embert. A házi költészet rendesen a gyönyör e két forrását nyitja
meg számunkra. De értsük meg egymást. Irjon mindenki élményeiből, fessen
élő alakokat: ezt teszi minden valódi költő, de soha se feledkezzék meg
arról, hogy a satirához gúny és közérdekű gúny kell, a humorhoz kedély,
a tréfához elmésség, s mindez sem pasquil, sem olynemű önvallomás, mely
még meghittjeink körében is izetlen.

Spetykó egész lyrai venája sem több, sem kevesebb, mint némely udvarló
úgynevezett phraseologiai készsége. Ah kisasszony nézze a pillangót ama
rózsán, ha én az ön rózsaarczának pillangója lehetnék, mond némely
udvarló. Hej te tarjányi hamis kis lyány, honnan hoztad volt azt a
hátfát, mióta befűtöttem volt a búbost (kemencze) egészen tűz vagyok,
bizonyosan a szerelem erdejének tilosában vágtad és szivem – ez a búbos
– azért ég a szerelemtől. Dalainak nagy része mind ilyen. A többi prózai
leirása némely gyöngyösi tájszokásnak. Köztük néhány nem-népdalt is
veszünk a «Honművész» idejebeli versekből. Legyünk irántuk elnézők. De
vajon azt elnézhetjük-e, hogy éppen a tájköltők tesznek erőszakot
nyelvünkön, kiktől ha egyebet nem is, legalább magyaros nyelvet
várhatnánk. Álljon itt néhány sor mutatványul:

  Minthogy a paróka soh se _fésültetik_,
  Mindamellett zsírral naponkint _kenetik_.

Másutt:

  De _szivködöm_ nem űzik
  Sem hölgyek, sem zene:
  Ah erre kedvesemnek
  _Itt-léte_ kellene sat.

Meancsek «Kakukdalai» népdalok, melyek mellőzve a tájszólást, a
dunántúli népéletet akarják képviselni. Ötven dalt veszünk, melyek közt
egyetlenegy figyelemreméltó sincs. Egyébiránt az Meancsekben igen
becsülendő, hogy komolyan veszi a népköltészetet, egész lelkéből akarna
érezni és dalolni, de nincs mit érezzen és daloljon. Rossz népdalainkat
utánozza s még rosszabbakká teszi. Minő beszéd például ez:

  Szenvedőbbet nem ismerek magamnál,
  Mert előttem az öröm is eltünik
  Csak szivemnek bús nyögése nem szünik.

A ki szenved, természetesen nem örül. Ilyenekkel tele van e gyüjtemény.
Aztán Meancsek azt hiszi, mert vannak igen egyszerű népdalok is, melyek
alig többek egy önkénytelen lelki mozzanat költői kifejezésénél, hogy
tartalom nélkül is lehet írni dalt. Ilyen tartalom nélküli dal például
ez:

  Tul a Tiszán, tul a partján
  Lakik az én kedves rózsám:
  Holtig igaz hozzám.

  Ha beköszön az alkonyat
  Kis csónakán meglátogat
  Velem szépen mulat.

  S ha egymástól elbucsuzunk
  Csókra csókot osztogatunk.
  Mi boldogok vagyunk.

Természetesen Meancsek sem kerülhette ki tájköltőink éppen nem-népies és
értelem nélküli szószaporítását és czifraságait, minők: «elenyészett a
fergeteg vihara»; «a külföld kemény rideg göröngye lenne majd a hős
csatárnak nyughelye». Természetesen neki is bele kellett esni a népdalok
azon ferde felfogásába, miszerint a sebes vagy szakadozott átmenet,
össze nem függés. De miért ne tegye mindezt egy kezdő és igénytelen
népköltő, midőn veteran s az ujdondászat által ünnepelt népköltők
ugyanezt teszik.

Ime mivé lőn a népi elem, melylyel Petőfi ifjúságot lehelt lyránkba: a
vénség gyermekeskedésévé. De vizsgáljuk Petőfi lyrájának más sajátságait
is, melyen újabb lyrikusaink megosztoztak. Bocsánat
hosszadalmasságomért: lehető rövid leszek. Ha e lapok szerkesztője oly
szives hozzám, mit nem tudok eléggé meghálálni, hogy eltűri kimondanom
mindazt, mi szépirodalmunk ügyében rég szivemen fekszik: miért ne
remélhetnék a közönségtől is egy kis türelmet.

Volt a Petőfi lyrájában valami átkozódó harag, boszus meghasonlás, evődő
reflexió. E hangulat fejlődésének második stádiumaként tünt fel, midőn
kedélyének egységét egyidőre elveszté s mintegy örülni látszott, hogy
fölfedezte a fájdalom vigasztalhatatlan bölcsészetét. Egyik kritikusa
ezt világfájdalomnak nevezte, míg ő maga költeményeiben csak
világgyűlöletnek, melynek aztán ugyanitt búcsút is mondott. De Petőfi
költészetében tulajdonkép se világfájdalom, se világgyűlölet nincs. Ama
lázas költemények, melyekben az embereket megveti és utálja, ama sötét
epigrammok, melyekben könnyet és vért, angyalt és ördögöt egyszerre
veszünk, nem annyira a kétely és kétségbeesés, mint az önámítás és
szeszély szüleményei. De miért is esett volna ő kétségbe? Élményei és
szerencsétlenségei nem voltak olyanok, melyek a kedély ifjúságát örökre
elhervasztják; viszonyai nem sodorták oly tévedések és bűnökbe, hogy a
kétkedő ész és önvádló szív, a gúny és fájdalom hánykódásai közt
elvesztve hitét, erélyét, önkínzó és vigasztalhatatlan legyen, vagy a
tagadás souverain ironiájában keressen menedéket. Igaz: első ifjúsága
sanyarú volt, járta a nyomor iskoláját, de ez csak edzeni tudta, erélyt
öntött beléje, hogy mielőbb felküzdje magát. Igaz: szegény volt, néha
nyomasztó szükséget szenvedett, mint igen sok ember a világon; de
költészetének egyik bája éppen az, hogy megaranyozza a szegénységet.
Igaz: kritikusai igazságtalanul is bántak vele, de négy-öt évi rövid
pálya után az egész nemzet nyujtott neki koszorút s mindenki
szeretetével üldözte. Szerelmi viszonyaiban nem volt tragikum: az
ifjúság rendetlen évei, a szerelem álmodott kínjai után, hamar lőn hite
szerint a legboldogabb férj.

Mindebben a világfájdalom és gyűlölet, az életundor és blazirozottság
kevés eleme rejlik. S vajon véralkatánál fogva hajlott-e a kétely és
búskomolyságra? Nem, sőt ellenkezőleg egész a vakmerőségig hívó és
erélyes volt; innen bosszús türelmetlensége s a lehetetlenséget vívó
önbizalmas lelkesültsége; míg másfelől mindvégig annyira naiv maradt,
még humora és cynismusában is, hogy néha gyermekes: innen egész
költészetén a fiatalság szeretetreméltósága. Tett-e bölcsészi
tanulmányokat, hogy az elme tévedései vesztegessék meg szívét?
Műveltsége egészen szépirodalmi volt. S vajon azon évek, melyekben élt,
lehettek-e a nemzeti kiábrándulás és elcsüggedés napjai, midőn a
legjózanabb is ábrándozott, a legkétkedőbb is hitt, s mindenki csak a
jövő dicsőségét látta? Honnan hát mégis átkozódó haragja, bosszús
meghasonlása, evődő reflexiói? Mert olvasta Byront, Shelleyt, Lenaut,
Heinet; mert ámította magát; mert legveszettebb kedvében is írt, mikor
jobb lett volna kisétálnia vagy kialunnia magát, a mit pedig megírt,
mindig kiadta: mivel mohón olvasták s neki költeményeiből kellett élnie.
Szellemének e nyilatkozása kevés becsű. Nagy részt kölcsönzés és
önámítás s éppen azért nem foly azon közvetlen bensőségből, mi őt
annyira jellemzi. Ilyenkor nála az eszme különcz ötlet, az érzés
szeszélyes roham és éppen nem a kétkedő elme elmélyedése, a
vigasztalhatatlan szív önkénytelensége. Hangulata majd mindig erőszakos,
s bár képzelete soha sem hagyja el, gyakran beléesik azon üres pathos és
dagályba, mi másnemű költeményeiben oly ritkán mutatkozik. Nyersesége
ugyan itt is némi egyéni, eredeti színben tünteti föl, de míg e
nyerseségnek másutt költői tartalma van, itt át-átcsap a tartalom
nélküli bizarrságba.

Petőfi úgynevezett világfájdalmán mindnyájan osztoztak újabb
lyrikusaink. Azonban míg Petőfi költészetének e gyöngeségét bizonyos
jóhiszemű, hitető önámítással és rendkívüli tehetségének erejével
fedezte, utánzói nyiltan és nevetségesen affectálnak, s a bizarr ötletek
és dagály egész költészetét alkotják meg. E téren leginkább _Tóth Endre_
és _Zalár_ tünnek ki. De mielőtt műveikről szólanék, hadd jegyezzek meg
egy s mást a lapjainkban annyiszor emlegetett világfájdalomról, nem
részletezve, – ez messze vezetne – hanem csak a legnagyobb
általánosságban.

Kritikusaink régebben sokat írtak a sentimentalismus ellen s hevükben
üldözték a kedélyt és érzést is. Most a világfájdalmat ostromolják s
túlbuzgalmukban üldözni kezdik a fájdalmat és tragikumot is. Egyik
kritikusunk nem rég azon nevezetes fölfedezést tette, hogy a fájdalomnak
nincs helye a költészetben, mert nem szép, mert kellemetlen, s miután az
embernek annyi baja és bánatja van, miért búsuljon még a költőkkel is,
kiken tulajdonkép mulatni akar. Jól van, de akkor kár a művészetben
keresni a szépet, midőn az életben sokkal könnyebben megtalálhatni,
például a terített asztalnál, a telt poharak közt, egy szép hölgy
karjaiban. Mindez öröm és mulatság, de vajjon azért költészet-e? Magában
az öröm éppen úgy nem szép, mint a fájdalom, de mindkettő azzá válik, ha
a zenész, költő, festész, szobrász hangok, gondolatok, színek és alakok
által ki tudja fejezni. Ez a művészet, ez a gyönyör. Továbbá nem egy
kritikusunk követeli a költőtől az egészséget. Helyesen, de mit értenek
az egészség alatt? Olyasmit, mi a marha egészsége. Azt kivánják, hogy a
költő ne könnyezze meg kedvese halálát, hűtlenségét – ez beteges
érzelgés, hogy ne merjen fájdalmairól beszélni – ez férfiatlan
nyavalygás; hogy legyen érzéketlen az élet szomorú és megrázó benyomásai
iránt – ez sötét izgatottság. Miért? Mert a költészet feladata
megszépíteni az életet és derültségében mutatni föl. Így pusztán
frázisnak megjárja, valamely beteg kedélynek jó reczept is lehet, a
mellett a materialista és hypocrita is szivesen elfogadhatja; de a kinek
szíve helyén van, költői fogékonysággal bir, meg kell vetnie e
szatócs-széptant, mely az érzéketlenség józanságát és a képmutatás
erkölcstelenségét hirdeti. A szívnek megvan a maga joga, a szellemnek a
maga szüksége, miket semminemű rendszer el nem vitathat. Ha az élet
öröme nem a kéj szakadatlan lánczolata, a költészet derültsége sem az
élet egyoldalú felfogása. Azért hagyjatok békét az elegia és
tragikumnak, ha nincs reá fogékonyságtok, mert különben még azt is
kimagyarázhatnátok, hogy az ó- és új-világ nagy költői mindnyájan
nyavalygók, mert a ti fogalmaitok szerint nem derültek, s tanaitokat
éppen a magyar költőknek ne hirdessétek, kiknek az elegia és tragikum
soha sem vala nagy betegségük.

Kritikusaink nagy része hallott valamit a világfájdalomról, s az elegia
és tragikummal zavarja össze. A világfájdalom egyik sem a kettő közül.
Az elegia a sebzett szív nyilatkozása, mely panaszban keres enyhet és
emelkedést; a tragikum az erkölcsi világrenddel küzdő egyén bukása,
tehát tévedéseink és szenvedélyeink rajza. Mi hát a világfájdalom? Rokon
azon érzéssel, mi Hamletet e felkiáltásra készti: «A világ kifordult
sarkából. Minő fájdalom, hogy helyreigazítására nekem kelle születnem!»
A világfájdalom a nagyon is magas s éppen azért mélyen megtört,
szenvedélyesen telhetlen s éppen azért korán blazirozott eszményiség
költészete, melynek az élet nem lehet öröm és összhang, hanem ellentét
és kielégíthetetlen szenvedély; mert végtelenbe veszett vágyai és
határozatlan eszményeinél fogva mindenütt csak azt látja, minek nem
kellene lennie, és elkeseredésében hirdetni kénytelen, hogy az ember
sorsa boldogtalanság, s annál nagyobb, minél mélyebb szívvel és magasabb
szellemmel bir. A világfájdalom egy elpazarlott vagy szerencsétlen élet
benyomásaiból táplálkozó kétely, mely felbonczolta érzéseink és
szenvedélyeinket, erkölcsi és társadalmi fogalmainkat, s kétségbeesett
eszményeink dőresége, erényeink nyomorultsága, tévedéseink és bűneink
végzetszerűsége fölött. A világfájdalom a pessimismus költészete, mely a
megsértett erkölcsi érzület búskomoly vagy humoros hangulatában mintegy
örömét leli az embert gyöngeségeiben mutatni fel, mely nem zavarja ugyan
össze az erőt a gyöngeséggel, az erényt a bűnnel, de egyiket a másik
nélkül nem tudja képzelni; nem kétkedik ugyan az eszmékben, de igen a
tényekben s az emberi dolgokban elvesztvén hitét, bölcs Salamonnal kiált
föl: minden hiúság a nap alatt! A világfájdalom a tagadás költészete,
mely se eszmék, se tényekben nem hisz, egyetlen tényleges eszméje és
érzése sincs és a szentet és szentségtelent, a nemest és nemtelent, a
fönségest és aljast összezavarván, a dæmoni gúny és ájtatos lelkesülés
közt hánykódva, érezni akar, mikor már nem érezhetni, sírni, midőn
kaczag és kaczagni, midőn sír, s elvégre is a cynismus frivol
ironiájában nyugszik ki. A világfájdalom a kétségbeesés költészete, a
blazirtság, embergyűlölet, életundor, tagadás, cynismus különböző
árnyalataiban. Alaphangja és véghatása mindig vigasztalhatlanság. Innen
a világfájdalmas költők bármily nagy tehetséggel birjanak, nem
ragyogtathatnak föl eszményt; hiszen nincs benne hitük; elméjök bármily
éles, kedélyük bármily mély, művészetük bármily elragadó legyen, nem
nyujthatnak az értelemnek általános és jótékony eszmét, a szívnek
kibékítő és tartós táplálékot, hiszen lelkesülésük kétségbeesés,
bölcseségük kétely. Ez okon azon költők, kik megtámadják ugyan
eszményeinket, de helyükbe mást akarnak állítani, nem világfájdalmasak.
Például a szoczialista költők csak a tagadást és hangot kölcsönzék
emezektől a társadalom ellenében s nem egyszersmind a kétségbeesést, sőt
ellenkezőleg egy megszülendő új világban igen is ábrándos, igen is
erélyes hitük van. A világfájdalom legkijelöltebb képviselői, bár
mindenik különböző árnyalattal s a költői erő különböző fokán: Byron,
Balzac, Thackeray és Heine.

E rendkívüli költőkről, kik korukat éppen úgy kifejezték, mint hatottak
reá, nem szándékom mindazt ismételni, mit róluk az európai kritikusok
oly sokszor elmondottak. Néha az embernek éppen úgy kedve jő védeni őket
megtámadóik, mint ócsárolni magasztalóik ellenében. A világfájdalom
mellett sem akarok szót emelni. Meg vagyok győződve arról, mit a
legnagyobb költők és műbölcsészek hirdetnek, hogy a költészet nem
dissonantia, hanem összhang s forrásai az önmegalázódás, melynél fogva
az egyén nem tekintheti magát a világegyetem központjául s egyéni
fájdalmait, meghiúsult vágyait, reményeit nem állíthatja az általános
kényszerűség ellenébe; a hit, hogy a jó valóban létezik, s ha egyes
ember, egész nemzedék, egész korszak, egész polgáriasodás semmivé lesz
is, azért az emberiség hanyatlása, az erkölcsiség végromlása nem
következik be; a szeretet, mely bizalommal és reménynyel tekint a
világba és életörömet érez, ha megoszthatja magát, folytonosan másokért
s így önmagáért munkálva. Én csak azt akartam röviden érinteni: mi
tulajdonkép a világfájdalom; mihez még hozzáteszem, hogy e világfájdalom
a magyar költészetben nincs meg, lyrikusainkban legkevésbbé s legfölebb
csak egyetlenegy regényírónkban találhatni annak némi nyomaira.

S vajon azok után, miket mondottam, miért ne merjem még azt is
bevallani, hogy én a világfájdalmas költőkre nem tudok oly megvetéssel
tekinteni s oly könnyedén pálczát törni fölöttük, mint a legtöbb
kritikus, sőt némelyik iránt rokonszenvet s bámulatot érzek. Mindenek
előtt a költészet nem lehet képmutatás, s a valódi költő csak annyiban
nyugtathatja meg olvasóit, mennyire maga van megnyugodva s e szerint nem
lehet-e azt követelni oly költőtől, ki szerencsétlen, kétségbeesett,
kinek lelkében nincs összhang, hogy költészete más legyen, mint szíve,
lelke, élményeinek összege. Szigorúan itélhettek róla – erre jogotok van
– de azt nem kivánhatjátok tőle, hogy képmutató legyen, s ha igazán és
mélyen érzett, ha a szív csak egyetlenegy örvényét, a szellem
egyetlenegy mélységét födözte föl, igen sokat találhattok benne olyat,
mi ha nem is összhang, de az összes világköltészet összhangjának egyik
kiegészítő részét teszi és mindenesetre ezerszer többet, mint az oly meg
nem hasonlott költőkben, kiknek nincs szívük, mi meghasonoljék s
összhangjok alapja vakhit, korlátoltság vagy felület. Aztán vannak
korszakok az emberiség és nemzetek életében egyaránt, melyek a költőnek
nem nyujthatnak eszményt és megnyugvást, csak fájdalmat és meghasonlást.
S ilyenkor egyetlenegy vezető csillag, egyetlenegy biztos támpont
nélkül, hogy emelkedjék kora fölé? Elitélhetitek s talán nem egészen ti,
hanem egy más kor kritikusai, de ha mindent meg fogtok tagadni is tőle,
egyet el kell ismernetek: hogy korának hű képviselője volt és nem hiába.

Mindez, ha nem is szorosan vett széptani elv, de oly lélektani és
történeti szempont, melyeket a kritikusnak nem lehet mellőznie. S én, ki
mint kritikus először is költészetünk komolysága és őszintesége mellett
küzdök, mi nélkül nincs költészet s mit annyira lábbal tapodtatni látok,
hajlandó vagyok azt mondani lyrikusainknak: legyetek hát
világfájdalmasak, homlokotokon büszkeséggel, ajkatokon gúnynyal,
szívetekben boldogtalansággal, essetek kétségbe, ha nem tudtok
lelkesülni, gyűlöljetek, ha nem szerethettek, de igazán s egész
lelketekből, csak az istenért ne affektáljátok azt, mit nem éreztek, s
éppen a naiv Petőfi mesterkélt gyöngeségeit ne tegyétek nevetségesekké.
De mielőtt eltökélnétek magatok a világfájdalomra, tudjátok meg, hogy a
világfájdalomhoz kétely kell, s ez bizonyos bölcsészeti műveltség
eredménye, mit ti pedánsságnak neveztek; hogy a világfájdalomhoz oly
élmények kellenek, miken ti alig mehettetek át s miket nem is tanácsos
megpróbálni; hogy a világfájdalomhoz eszményies ábránd s mély kedély
kell, mi szerintetek nem magyaros és férfiatlan; és végre ne feledjétek,
hogy blazirtság és naivitás, világfájdalmas és népi költészet ellenkező
dolgok, e két szerepet nem lehet egyszerre játszani s ha mégis
komédiázni van kedvetek, könnyen úgy járhattok, mint Réthy járna, ha
Hamlet szerepében lépne föl.

Még egyszer erősitem, hogy a magyar lyrában nincs világfájdalom; mindaz,
mit annak neveznek, nem egyéb, mint gyönge s még jól ki sem számított
affectatio vagy egész a monomaniáig ment önámítás, mikből aztán
természetesen semminemű költészet nem fakadhat. Ezt mindjárt maga az
alaphangulat elárulja. Lyrikusaink keresve keresik, dicsőítve dicsőítik
a fájdalmat. Tóth Endre ezelőtt két évvel kiadott «Zengő bokrá»-ban
többször elmondja, hogy minő kéj a fájdalom, mert különben hova lenne
dalaiból a láng nappala, szivéből a villám; némi öntetszéssel vallja be,
hogy szomjazik egy tengert s gyülöli az embert, s keblének vad sötét
éjét csak egy szikra ragyogja át: szive lángja, ez a vérben égő
világgyűlölet komor csillaga. Ugyane szellem vonul át újabb költeményein
is, kissé szelidülve. Mindenikből kiérzik a kín áhitata, a fájdalom
boldogsága, mi nélkül boldogtalan volna. Zalár hasonlókép oltárt emel a
fájdalomnak. A «Fájdalom lantjához» czímű költeményében, miután
megátkozza az örömet és boldogságot, így kiált a fájdalomhoz:

  Keveset sírtam még, még sírni akarok,
  Hiénává leszek, hogyha te akarod.
  Fölásom a földnek sírjait egyenkint,
  S elrablom belőlük az eltemetett kínt.
  Tán a világ kinját hordva boldog leszek.
  Oh fájdalom lantja, ne hagyj el engemet!

De e hajhászat mind hiába: a fájdalom nem akar megjelenni; a dicsőités
mit sem használ: a fájdalom nem akarja megdicsőítni imádóit. Miért is
vagy oh fájdalom oly kegyetlen és makacs? Miért hasonlítasz abban az
örömhöz, hogy a puszta akarat nem varázsolhat szivünkbe? Miért nem
boldogítod azon költőket, kik imádnak, s miért teszed boldogtalanokká
azokat, kik vágynának szabadulni tőled. Oh fájdalom, e kegyetlen
szeszélyed sebzőbb, mint magad.

Valóban az elegikus költő épen úgy nem szokta keresni és dicsőíteni a
fájdalmat, mint a világfájdalmas. Az elegikus azért panaszol, hogy
enyhüljön s megnyugodjék; a világfájdalmas pedig oly örömest szabadulna
fájdalmaitól, de nem tud, mert kételye minden megnyugvást fölemészt és
kétségbe kell esnie. Épen ezért a fájdalom e boldogságát és dicsőítését
nem lehet komolyan venni. De ha mindjárt komolyan venné is az ember, nem
kellene-e mosolyogni azon gondolatokon, melyekkel lyrikusaink
úgynevezett világfájdalmukat és gyűlöletüket kifejezik. Ők tulajdonkép
nem tudják mi bajok, s egyetlen eszméjök sincs. Az eszményiség makacs
küzdelmét a valóval, a kétely és szenvedély örvényeit, a blazirozottság
kinait, a tagadás és gunyor keserűségét mind nem találhatni meg bennük.
Csak azt halljuk untalan, hogy fáj, fáj, nagyon fáj valami, s ez a
valami végre is egy nagy semmi. Tóth Endre «Oh ne kérd» czímű
költeményében igen jól jellemzi e lélekállapotot, midőn így szól:

  A ki még a búnak nevet adhat,
  S szót talál az okra ajkain,
  Ott a lélek még ki fog derülni
  És örömre válhatik a kin.

  De ott, a hol az elnevezésre
  Okot és szót nem találhatunk,
  Mint a szin a fekete virágon
  Örökösen az lesz bánatunk.

Tehát az örökös bú az, mire nincs okunk s mit nem tudunk kimondani. De
hogyan van mégis, hogy Tóth Endre ugyanezen költeményében megmondja
örökös bánatja okát, így szólván:

  Fáj nekem az élet, még ha szép is,
  Mert gyönyörét kínokkal ivám.

Ha ez azt teszi – egyebet alig tehet – hogy örömeink mellett bánatunk is
van, épen nem világfájdalmas, épen nem kétségbeejtő eszme. Tóth Endre
«Zengő bokrá»-ban nyiltabban tartá föl világfájdalma okait, többször
emlegetvén, hogy a kritikusok üldözik, szennyes föllegek dörgenek
körüle, ellenségeinek fekete felhői s a gyáva kajánság és lelki
elvetemültség mindegyre sebeket ütnek szívén; hogy a gazdaság rosszul
jövedelmez s kutyájának, mely épen oly rossz húsban van, mint maga, még
kosztja sincsen; hogy dalolt, fázott, éhezett s fénybe öltözött lelkével
rongyosan kell meghalnia. Bizonyára nagy gyöngédtelenséget követnék el,
ha e szomorú és részvétet érdemlő tényeken kétkedni vagy belőlük gúnyt
űzni mernék, de azon szabadjon kétkednem, hogy mindez elegia vagy
világfájdalom, midőn a száraz tények halmazából egyetlen költői eszme
sem merül föl. Nem egyéb ez, mint azon házi költészet komoly oldalról,
melynek vígabb felét Lisznyai szokta legnagyobb virtuozitással
kizsákmányolni. Tóth Endre újabb költeményeiben mindezt mellőzi, csak
kritikusaira panaszol most is, például e sorokban:

  Most sincs váltig nyugodalmam, pihenésem,
  Szennyes lelkek törnek reám minden résen,
  Illet aljas üldözések mély fulánkja!
  No de tán a kigyók szája
  Azért van, hogy ezt csinálja.

s bár a tünő ifjuságot, szétfoszlott reményeket, a kiábrándulást
többször emlegeti, fájdalmát lehetetlen megértenünk, mert hiányzik benne
a mélyebb jelentőség, a költői felfogás s valami oly határozatlan, ködbe
vesző árjongás, hogy elvégre is szánalmunk kifárad és boszankodnunk
kell. Innen van aztán, hogy Tóth Endre ilynemű költeményeiben – s a
legtöbb mind ilyen – egyetlenegy gondolatot sem tud kivinni, a
végszakokban már elfeledi, mit az elsőkben mondott, s nem tudva mi baja,
nem tudva mit mondjon, ide-oda kapkod, mint a vízbe haló, míg végre
elmerül. A költőt magába nyelte a fájdalom árja, s csak bokrétás kalapja
úszik a habokon. Tóth Endrének egész költészete csakugyan nem egyéb,
mint síró rhythmus, mely a szóvirágok bokrétáit ringatja.

Zalár már sokkal határozottabb s úgy szólva bölcsészibb. De én jobban
szeretem Tóth Endre határozatlan árjongását. Zalár úgynevezett
világfájdalmas költeményei valóságos parodiák. Az «Ábrándos bölcsek»
czímű költeményében, miután a bölcseknek azt tanácsolja, hogy
agyvelőiket etessék ki a kutyákkal, kimondja, hogy az emberek nem
érdemlik a boldogságot, hogy nincs boldogság, mert

  A ragyogó nap, melyet úgy csodáltok,
  A jótékonyság kútfeje talán?
  Kinyitja a virágok kelyheit, de
  El is hervadnak azok sugarán.

De vajjon, ha a virágok nem hervadnának el, ha nem volna gyümölcsözés,
ha nem érnék meg a gabona: nem azért panaszkodnék-e Zalár, hogy az az
átkozott nap éhhalált küld az emberiségre?

  A csendes éjjel hoz nyugalmat és kéjt?
  S álmak szárnyán repülsz a mennyekig?
  Utánad száll egy könnyü tőr… s szivedből
  Kimetszi az álom szép képeit.

Ha ennek értelme az, hogy az álomból utoljára is föl kell ébrednünk,
akkor az a könnyű metsző szer igen érdemes szerszám, mert a sok és
hosszú álom csakugyan egészségtelen; ha pedig a költő az álmatlan éjekre
czéloz, akkor könnyű segíteni a dolgon: nem kell éjszakára sokat enni
vagy theát, kávét, bort inni. De nincsenek-e gondok, betegségek, melyek
elrabolják álmainkat. Vannak bizony, hanem ezért még Hamlet sem esett
kétségbe, sőt épen azért nem lőn öngyilkos, mert félt a mély álomtól,
mert nem tudta, hogy minő álmai lesznek, ha többé nem ébred föl.

  Sötét alacsony kunyhóban születtél,
  De lelked a felhőknél magasabb?
  Ha a paloták márványára léptél –
  Majd elfelejted a fényben magad.

Ez újra homályos. Ha a költő oly szegény embert vádol, ki munkája által
kényelemhez jutva, azt derekasan használja, nagy igazságtalanságot követ
el, mert a szorgalmat és törekvést hurrogatja le, mi annyi nemes érzés
és tett szülőanyja. Sőt többet mondok: ismerek oly költőt, ki verseiben
untalan azzal dicsekszik, hogy kunyhóban született, mi egyébiránt oly
kevéssé érdem, mint gyalázat, de azért a legújabb divat szerint öltözik
s minden este fodrozott hajjal és fénymázas czipőben udvarol – oh nem a
karzaton a nép leányainak – hanem valamelyik páholyban valóságos nemes
és gazdag hölgyeknek. Vajjon ezen ártatlan következetlenségért rossz
embernek tarthatni-e a különben igen becsületes ifjut? De vannak
emberek, kik pénzért vagy czímért eladják becsületüket. Vannak és voltak
mindig, noha aligha magas lelküek, mint a költő mondja, de az emberiség
nem ily hitvány emberekből áll s azért, mert ilyenek is vannak, még a
közerkölcsiség véghanyatlása nem következett be.

  Minél többet tud, annál több rosszat tesz
  A fényes bűnök sötét embere,
  Mindannyiból egy-egy Herostrat válik,
  S miért ne? hisz így fennmarad neve.

Ez csak annyit tesz, hogy vannak gazemberek is a világon, és hogy a
dicsvágy bűnökre vezeti az embert. De vajon a dicsvágy nem vezet-e
erényre s nagy tettekre is? Mi pedig a Herostratokat illeti, pár ily
bolond ember miatt még senki sem vesztette el hitét az emberiségben:

  Imádta Krisztusát – s meg is feszíté,
  Miként az emberiség szemetét.
  Aztán keresztjét oltárára tűzte,
  Majd meg szétdulá temploma kövét.

De nem győzött-e a keresztény vallás s világfájdalmas eszme helyett nem
vigasztaló, lelkesítő-e a vértanuság istenülése, az eszme győzedelme a
legerősebb világi hatalom ellenében? Végül Zalár azt kérdi: romlottság-e
ez avagy könnyelműség? Az olvasó felelet helyett méltán állhat elő azon
kérdéssel: nem éretlenség, nem gyermekeskedés-e ez?

Ön sokkal józanabb, sokkal szárazabb, mintsem fogékonysága lehetne a
költészetre – mondhatja valaki. Nem védem magam, nem mondom, hogy épen
az elébb törtem lándzsát a fájdalom és tragikumért, hogy menteni
kisértem meg a világfájdalmat, hogy ellenszenvvel viseltetem azon
kritikusok iránt, kiket rögeszméjök egyoldaluakká tesz, de azt szabadjon
kérdenem: miért akarnak a költők őrültek lenni? E kérdés se gorombaság,
se sértés nem lehet. Én nem merném kimondani, ha maguk a költők nem
vallanák be magukról. Tóth Endre kéjelegve érez oly lélekállapotot,
melyet szelid őrültségnek nevez:

  Még is itt vagy, még is látlak,
  Itt érezlek szivem körült…
  Mint az árnyat, mint a vágyat
  Test gyanánt a szelid őrült.

Zalár alig várja a pillanatot, hogy megőrülhessen. Az «Egy frenologhoz»
czímzett költeményében mind az őrültség boldogságát festi, s a többek
közt így szól:

  Az őrült hajszálát is lengetik tán
  Szelid fuvalmak, csendes lágy szelek…
  Jőj nyájas szellő – így kiáltok akkor –
  Az én fürtim borostyánlevelek…
  Byron babérát is te csókolgattad,
  De az nem volt ily szép zöld korona;
  Nem egy nemzet, nem a világ tevé ezt
  Fejemre – hanem az Isten maga.

Honnan ez őrült költészet? Megmondom. Petőfi írt egy «Őrült» czímű
költeményt, mely nem egyéb, mint egy őrült ember lyrai monologja, s mint
ilyen igen jeles. Lyrikusaink annyira megszerették e költeményt, hogy a
tébolyt a legköltőibb érzésnek kezdék tartani. Képzeletük, kedélyük
öntudatlan oly lázas hangulatot váltott, minő sem a szenvedély vagy
fájdalom, sem az elragadtatás vagy kétségbeesés költői nyilatkozása.
Feledték, hogy a mi objectiv költeményben helyén van, subjective ízetlen
és nevetséges is lehet. Aztán írt Petőfi egy cyclus sötét epigrammot,
melyeket «Felhők» czím alatt adott ki, s melyeknek nagy része, néhány
valóban szép költeményt kivéve – pusztán csak dagályos ellentét vagy
bizarr ötlet. Lyrikusaink a képzelet merészségét bámulták bennük és
vakmerők lettek, majd mély bölcsészeti eszméknek hitték, s innen kezdék
meríteni világnézletüket.

Tóth Endre «Zengő bokrá»-ban nem egy ily szellemű költemény van. Ő is
kérdi, mint Petőfi: mi a nap? azt is hozzá teszi: mi a hold? de míg
Petőfi csak gyermekesen felel a feltett kérdésre, Tóth Endre igen
nevetséges dolgokkal áll elő. A «Rajongás», «Egy ismeretlen nőhöz», «A
midőn aluszik a fergeteg» stb. mind e tébolyszerű költészet szüleményei.
E szellem nyomai újabb költeményeiben is megtalálhatók, noha nem oly
kirivóan. A «Sappho mellett», «Reménytelen», «Szerető átka», «Túlvilági
élet», «Borongós», «Lombok közt» többé-kevésbbé a gondolatnélküli kétely
és a szárnya szabadjára eresztett képzelet lázas vergődései. A helyett,
hogy az ember sötét ábrándokba sülyedjen, mosolyogni kényszerül, mint
például e sorokon:

  S tán a földnek indulása
  Vivó szivek dobbanása.

Sőt románczai és balladáiban is ez elem túlnyomó. Az «Őrült huszár»
czíműben egy őrült huszár a folyó hullámát paripának nézi, reá ugrik s a
vízbe vesz. «Bolond Miská»-ban egy utczai bolond azt hiszi, hogy a
csalogány éneke az ő dala. A «Beteljesült álom»-ban egy költő azt
álmodja, hogy kedvesét öleli és szíve örömében megreped, s midőn «az
álom ellebbenti szemeiről hímes fátylát» – tehát fölébred – csakugyan
«megtelt szíve ketté repedt.»

Zalár sokkal tovább megy, mint Tóth Endre, ki, mikép már megjegyzém, ez
újabb költeményeiben mérsékli magát, s pár csinos versszak s a rhythmus
erejével némi hangulatot is képes ébreszteni. Zalár mintegy elemében
van, ha a tébolyszerű költészet szikráit ragyogtathatja. «Melyik szebb
fény», «Ha megfutván», «Szegény ember éjszakája», «Sokáig áll-e a
világ», «Nagy változáson ment át», «Apa és fiu», «Sápadt vőlegény és
halvány menyasszony» stb. – különösen ilyenek. Az elsőben azt kérdi,
melyik szebb fény, a hold vagy a villám? s kéri a villámot, hogy csapja
agyon. A másodikban a világ végével tépelődik, midőn a nap égő keble
kihamvad, a hold a földre száll melegedni, és összefagy, a
csillagmilliók lehullnak, az ég boltozatja beszakad, s az Isten mint
Marius dől az omladékokra. A harmadikban egy szegény ember kutyája
vonításából veszélyt sejt, tán tűz lesz valahol, de nem bánja, ha hamuvá
ég is minden a világon; miért ne gyuljon meg háza? hisz úgy is rongyos
teteje, oldala; miért átkozza magát s a hideget? hisz úgyis régóta
átokkal tüzelget s csak volna kovája, aczélja, taplója, tüstént
fölégetné kunyhóját: hadd vonítson hát a kutya, hadd legyen hát tűz
valahol, azonnal az égő ház mellé terem s fölmelegíti félig fagyott
testét. Így tovább. De mind ebben van-e valami, mi bárminő szempontból
figyelmet érdemeljen? Nem a legnagyobb képtelenség, üresség-e ez, mi
csak lehet?

E képtelen, üres költészet természetes kifolyása a dagály. Mi az a
dagály? Az értelem, a képzelet, az érzés fölfuvalkodása, mely nagy
puffogás közt pattantja el a semmit, legtöbbször úgy jelen meg, mint oly
képek és hasonlatok halmaza, melyek nem tudnak gondolatokká válni, se a
gondolatok emelésére nem szolgálhatnak. Tóth Endre és Zalár tulajdonkép
a dagályban keresik a költészetet s nem mindig emelkednek oda, hogy
szabatosan legyenek dagályosak. Legyen szabad pár ily dagály
fölbonczolásával untatnom olvasóimat. Nem ok nélkül teszem. Nálunk a
dagály meglehetős tetszésben részesül. A színházban igen sokszor tapsot
nyer a haszontalan phrasis, míg a jellemnyilatkozás elkerüli a
figyelmet. Némely költemény hírét pár hasonlat alapítja meg, s igen sok
olvasó és költő paradoxonnak tartaná, ha azt erősítné valaki, hogy remek
költemények vannak a világon, melyekben egyetlen úgynevezett hasonlat
sincs. Igen sokan a művészi próza titkát is a virágos nyelvben hiszik
rejleni, mi a legkiállhatatlanabb valami. S mennyi utánzója akad nálunk
mindennemű dagálynak. Istenem! Hisz oly körmönfont stylista is, mint
Török János, nem egy journalistának szolgál példányul. Legalább mindenik
vidéki levelező eltanulja tőle a «fajunk» szót, mely által a «nemzet»-et
akarják kiküszöbölni szótárunkból.

Tóth Endre «Nem itt születtem» czímű költeményében így szól:

  Mint a madár, a ki
  Szárnyait megérzi,
  Oda hagyja fészkét
  Bármi kedves néki;
  Eljöttem, eljöttem
  Onnan én is régen
  A tündér remények
  Arany szekerében
  Robogtam az égen.

Hát a madár arany szekérben robog-e az égen? Ha a költő magát madárhoz
hasonlítá, nem kellett volna-e e hasonlatban felolvasztania azon
gondolatot is, miért hasonlatot használt?

A «Gondolkozom rólad» czímű elején ez áll:

  Gondolkozom rólad, lelkem édes álma,
  Sorsom költeménye, tiszta fényes lélek!
  Emlékezetemnek arany fonalára
  Ereszkedem, pedig szivem reszket… félek
  Nem fényes ábrándok romja az én multam,
  Melyeknek emléke a búban is édes…
  Oh a míg ezeknek karjain aludtam
  Nem sejtém még akkor, a jövő mi vészes.

A költő emlékezetének arany fonalára ereszkedik – ám legyen! de hogyan
van az, hogy az arany fonalat, azaz multjának ábrándját nem tartja
fényesnek, midőn az arany elég fényes, s mégis a fényes ábránd karjain
aludt, noha multjában hiányzik a fényes ábránd? Az ember egészen
elkábul. Nem csoda, ha a költő is reszket és fél.

A «Flóra» czímű költeményt így fejezi be:

  Minek nevezzelek? minek neveznélek?
  Mért adnék uj nevet a madáréneknek?
  Kik arczodat nézik, tiszta fényes lélek,
  Mint illatról a virágra ismernek.

Itt a madárének és virágillat nem mint külön fogalmak vannak
összeállítva, de mint ugyanazon fogalom részei. De ha külön fogalmaknak
vesszük is, az arcz nézése s a virág szagolása adnak-e összevágó képet,
s ha adnak, van-e alatta gondolat?

Zalár «Reszketnek forró» czímű költeményében így szól:

  Ajkadnak piros sugarán
  Mint hajnalcsillag a korányon
  Elolvadt ajkam.

A sáppadó, enyésző csillag lehet-e a kéj jelképe, s ha lehet, egyik
ajknak piros, másiknak halvány sugára nem a legnagyobb szegénység-e a
keresettségben?

A «Sápadt vőlegény és halvány menyasszony» czíműben ez áll:

  Te mondád: mély tenger a szerelem,
  És én e tengert, a kéj tengerét
  Megiszom mind egy cseppig kebleden.

Szenvedély kifejezése-e ez undorító zabálás? Meginni egy tengert, mint
az egyszeri ember, ki sziklákat evett. Mégis ha az történnék a költővel,
mi a tengeren szokott. De Zalár mindent túlvisz. Mint a rossz színész
untalan kiabál, hadarász. Nagyokat gondol és mond semmit. Szépeket akar
képzelni és szörnyű bizarrságokba téved. Kirabolja a mennyet, poklot és
földet, lehúzza az Istent az égből, de a virág és fény, angyalok és
ördögök közepett ott áll mint egy felczifrázott automat érzés és
gondolat nélkül. S mindez nemcsak ízlésünkre hat sértőleg. Én nem vagyok
pietista, megdöbbenés nélkül tudom végig olvasni Byront, de Zalár néha
zavarba hoz megdöbbentés nélkül és nevetésre ingerel s mégis mosolyra
sem birhat. Például e sorok igen kellemetlenül hatottak reám:

  Nem birtad őt követni oly magasba,
  Hol ő magas lelkével röpkedett?
  Nem az ég volt az, hol az isten trónol,
  Tulszárnyalá ő a magas eget.

Más helyt:

  A pedig hogy szerettelek egykor,
  Mint mennyországot az angyalok,
  Mint önmagát szereti az isten…

Más helyt:

  Mosolyod, könnyed, minden pillantásod
  Egy-egy imádság, mely az égbe szállott,
  Nem látsz te most jól a földön, hisz minden
  Erényt, szentséget rád lehelt az isten.

  Ha még nem volna a világ megváltva
  S az isten fia születni most vágyna;
  Te választatnál – te édes anyjának,
  Úgy illenél a menny királynéjának.

A rakonczátlan képzelet e lázas dagálya nem az erő és forrongás jele,
hanem épen az erőtlenségé. Midőn a költőnek nincs gondolatja,
compositiója, csak egyes képek lebeghetnek képzeletén s lelkesülése csak
a lázbeteg rohama lehet. S ez könnyen szokássá, második természetté
válhatik s akkor oda van az egész iránti érzék. Innen Tóth Endre és
Zalár költeményeiben alig találhatni compositiót, költeményeik
legtöbbjéből versszakokat lehet kihagyni csorbulás nélkül, míg némelyik
egész ívvel megtoldva sem lelhetné meg bevégzettségét. Sőt még a költői
alapul vett dagályt sem látjuk mindig kikerekítve. A virágból
mindjárt-mindjárt rózsaköd válik, a rózsaködből kárpit; a pillangó
fényes fátyol lesz, s a fátyolnak gyöngyöznie kell, hogy újra pillangó
lehessen; avagy a virágos lélek gyöngygyé alakul, míg a nagy habbá vált
patak a tenger fenekén gyümölcsre, virágra, egész paradicsomra bukkan.

Mindemellett nem mondom, hogy mindkét gyűjteményben egyetlen élvezhető
költeményt sem találhatni. Tóth Endre pár csinos verset is írt. Nem
balladáit, festő költeményeit, népdalait értem, ezekről jobb hallgatni,
hanem a «Hova ámulsz», «Szülő házam», «Új év», «Nagyon részeg»
czíműeket. A két első a reminiscentia daczára is érdekkel bír; a
harmadik a gyűjtemény legjobb költeménye; a negyedikben a forma meglepő,
mire egyébiránt Tóth Endre másutt is gondot fordít. Zalárról ezt épen
nem mondhatni. Ő úgy versel, mintha prózát írna, s költői szelleme is
igen rokon e prózaisággal. Bár költeményeit háromszor olvastam el,
egyetlenegy sem maradt emlékeimben olyan, melyet méltánylólag tudnék
felmutatni, a negyedik átolvasásra pedig nem szánhatom el magam a «Pesti
Napló» figyelmeztetése után is. E lap kritikusa Zalár költeményeit
tartalmasaknak tartja, s azt hiszi róluk, hogy a közhangulat tolmácsai.
Ha a költői tartalom pár sikerült ellentétből áll, s a közhangulatot
visszatükrözni annyi, mint ezt akarni költői felfogás és alakítás
nélkül: akkor a «Pesti Napló» kritikusának igaza van. Még abban is igaza
lehet, mit ugyane czikkében mond, hogy én lyrai költészetünkről már
elmondott s még elmondandó nézeteimet az ő régibb czikkeiből
kölcsönöztem. Ám legyek plagiator, de szabadjon abban eredetiséget
keresnem, hogy a kölcsönzött eszméket következetesen alkalmazom és
Zalárt nem méltányolhatom úgy, mint a «Pesti Napló».[3]

S minthogy engem igen sokan – nem tudom miért – oly kritikusnak
tartanak, ki az írók gyöngeségeinek örül, s csak árnyoldalaik
felmutatásában tanusít hajlamot és tehetséget, nem lesz fölösleges egy
kis önvallomást tennem. Én ez épen nem kellemes s nem minden fáradság
nélküli kritikai hadjáratra nem azért szántam el magamat, hogy hol
egyik, hol másik írónak kellemetlent mondjak s a közönséget botránynyal
mulattassam, hanem mert tanulmányozva újabb költészetünk és kritikánkat,
szükségesnek láttam néhány kérdést szőnyegre hozni. Nekem, ki a
szellemet nyomozom, nem lehet czélom mesterséggel kikeresnem azon
szempontokat, melyekből valamely írót dicsérni vagy gyalázni lehet, a
mint azt a rokon- vagy ellenszenv különböző indokai kivánják. Ott, hol a
költői szellem, a helyes irány lüktetését érzem, nem fogok aránylag
csekélységeken fönnakadni, de ott, hol mindebből semmi, miért bájoljanak
el az aránylag csekélységek? Ezt tegyék meg mások, minthogy meg is
teszik: mert kritikánknak ez főszempontja. Nekem nem egyes talán
élvezhető költeményeiből kell és szabad megitélnem a költőt, hanem egész
szelleméből. Azért ne nevezzen engem senki irodalmi hóhérnak, hanem
álljon elő, támadja meg bírálataimat, ne kiméljen – legyen hóhérom.

Áttérek Tóth Kálmánra, ki lyrikusaink közt minden esetre
legfigyelemreméltóbb tehetség.

Tóth Kálmán nem annyira osztozott Petőfi lyráján, mint inkább egész
pályáját magához ragadta. Hat évi folytonos és tevékeny munkásságából e
jellemvonás kirívóan merül föl. Műveiben épen úgy megtaláljuk Petőfi
népies szellemét, mint világfájdalmas és egyéni szeszélyeit. De mind ez
még nem minden. Önkénytelenül egy egész második Petőfit látunk magunk
előtt, ki erőnek erejével a magyar lyra megváltója akar lenni. Kritikai
szempontból az kevésbbé érdekes, hogy Tóth Kálmán irodalmi föllépése
külsőleg is sokban hasonlít a Petőfiéhez; hogy ő is néhány költeményt
írva büszkén és kihívóan dobta az irodalom szemei közé önbizalmát és
tehetségét; hogy barátjaival költői levelezésbe, kritikussal
verspolemiába bocsátkozott; hogy első füzetkéje után csakhamar
szétküldék a lapok arczképét, mint a melyet a közönség türelmetlenül
bírni óhajt; hogy maga körül egy egész fiatal irodalmat gyűjtött,
melynek imádottja és vezére legyen; hogy a «Hölgyfutár»-ral a «Pesti
Divatlap», Nagy Ignáczczal a Vahot Imre szerepét játszatta s több
efféle. Sokkal érdekesebb azon benső hasonlatosságnak tetsző valami,
melyet, ha nem is annyi sikerrel, mint ő, vele együtt sokan képviselnek,
s melyet én meg akarok támadni, mint lyránk s általában költészetünk
egyik betegségét. E valami alatt a genialitást, az erőszakolt
genialitást értem, mely tulajdonkép nem egyéb, mint a naturalistaság
mestersége.

Tóth Kálmánnak megtetszett a Petőfi genialis szerepe, s a helyett, hogy
költő akarjon lenni, színész lett. Nem tehetsége kifejtésén fáradozott,
hanem e szerep betanulásán, mi aztán azon kínos állapotra juttatá, hogy
geniális legyen a lángész egyetlen szikrája nélkül. Mélyen emlékébe
véste Petőfinek az önkényes szabályok, az igazságtalan kritikusok elleni
kifakadásait, s azt hivén, hogy a genialitás a művészet megvetése, mint
hevenyész és naturalista akart ragyogni. Aztán szerencsétlensége volt
többször ok nélkül dicsértetni és ócsároltatni. A dicséret épen oly üres
és igazságtalan volt, mint az ócsárlás. Ez egy okkal több volt arra,
hogy tovább játszva szerepét csakugyan a magyar lyra megváltójának
higyje magát: hisz a megváltók sorsa dicsőítés és gyalázat; hogy a
lángész kijelentését érezze magában: hisz a lángészt egész nagyságában
soha sem fogja föl kora és sorsa, míg él, üldöztetés, méltatlanság. S
valóban Tóth Kálmán annyira meg van győződve lángeszéről, hogy barátjai
s a «Hölgyfutár» közönsége tapsaival nem elégedve meg, nem átall így
kiáltani föl:

  Most is élnek nagyok, kik megérdemlenék,
  Hogy fejöket a hír koszorúi fedjék,
  De az irigy ember – ha övé nem lehet –
  Halottaknak adja a dicső hírt, nevet;
  Arra szór koszorút, ki már érzéketlen,
  Csak a ki érzené, csak annak ne legyen.

E nem annyira keserű, mint naiv és többször ismételt panasz, mind az
erőszakolt genialitásból foly, melyből Tóth Kálmán mind a mai napig nem
tudott kibontakozni, noha már fejlődése átélte azon első stádiumot,
melyben a költőnek sokat megbocsáthatni. Az ifjú költőnek megvan az a
joga, hogy szabad neki hibázni. Az első kisérletek nemcsak hogy majd
soha sem hordják magukon a kiforrottság bélyegét, de magukban véve sem
mindig sikerülnek. Az ifjú költőben mindig inkább a jövőt, mint a jelent
kell becsülnie a kritikusnak, s inkább a szellemnek hódolnia, mint a
szellem szüleményeinek. E mellett első műveikben még a rendkívüli
tehetségek is valamely példány, kedvencz költőjök befolyása alatt
állanak. Miért volna csak Tóth Kálmán kivétel, ki nem rendkívüli
tehetség? De mégis meg kell vallani, hogy ő kivétel s talán épen ezért,
talán egyébért is. Ő úgy látszik igen nagy mértékben és igen sokáig akar
jogot tartani a hibázhatás szabadságához, mit genialitásnak hisz, míg
másfelől a másoktól vett hatást egész az utánzásig viszi, mire mint
eredetiségre büszke. «Kinizsi»-jén és «Költeményei»-n, melyek a szerelmi
vadrózsák első füzetét is magukban foglalják, Arany és Petőfinek nem
annyira befolyása, mint torzított utánzása látszik. A szerelmi vadrózsák
második füzetében ez utánzás ugyan kevésbbé észrevehető, de a genialitás
még mind tart, sőt úgy látszik, hogy tőle másokra is elragadt s legújabb
szépirodalmunk egész genialis csoporttá alakult, mely magán kezdi a
magyar irodalmat, büszkén lobogtatja zászlaját, melyre semmi sincs írva,
rontana, ha tudná hogy mit, építene, ha volna miből, s a genialitás hiú
álmai közt a tanúlmányt megveti, a művészetet lábbal tapodja. Ideje már
egyszer a genialítást bonczkés alá venni. S miért ne tegyem azt? Miért
ne legyek ha kell kiméletlen is? E túlkövetelés a legnagyobb szigorra ad
jogot, s ha Tóth Kálmánnak szabad az «Állatgyűlés» czímű satyrájában
szamárnak választatni a kritikust, miért ne legyen szabad egy
kritikusnak kétkedni a költő csalogányságában? Az irodalom és közönség
nevében, mely ellen az a vád, hogy koszorúit csak a halottakra szórja,
miért ne merjen egy nem annyira irigy mint boszankodó ember vizsgálódni
a felett: vajon valósággal nagy-e e költő, ki oly fennhéjázva követel
koszorút? Mindez szolgáljon mentségemül – nekem több okból azon
nevetséges helyzetem van, hogy mindig mentenem kell magam és engedelmet
kérnem, valahányszor szabad véleményt akarok mondani – ha Tóth Kálmánt
oly szigorúan bírálom meg, mint a mily nagyok követelései, ha nem épen
közönséges tehetségét nem hozva kétségbe, jövője fölött nem törve
pálczát, eddigi műveiről sokkal kevesebb méltánylattal szólok, mintsem
ne vonjak magamra Isten tudja minő vádakat.

Kiindulásul «Ti nagyon tanultok» czímű költeményét veszem föl, mely épen
úgy jellemzi őt, mint alkalmas pontokat nyujt nekem mind általános
véleményem s illetőleg polemiám kifejtésére, mind a kezem alatti
legújabb gyüjteménye tüzetes bírálatára. E költeményt, mely összes
gyüjteményében jelent meg, versszakonkint fogom idézni. Ime az első
versszak:

  Ti nagyon tanultok… én nagyon szeretek,
  Nem is tudok én mást, csak nagyon szeretni,
  Fáradozásból áll a ti érdemetek,
  Az enyim? énnekem nincs érdemem semmi.
  Tinálatok az ész csinált fénye ragyog,
  Nálam az Istentől teremtett szív lángja –
  Én hozzátok képest oly tudatlan vagyok!
  Szivemből foly az én dalaimnak árja.

Kinek nem jut e soroknál eszébe Petőfinek a «Természet vadvirága» czímű
költeménye, melyet kritikusai és költőtársai ellen írt. Tóth Kálmánnak
nem egy ily költeménye van, épen mint Petőfinek. Természetesen, hisz
Tóth Kálmán Petőfi egész pályáját, egész egyéniségét magához ragadta. Én
Petőfinek ilynemű költeményeit soha sem becsültem nagyra, noha oly rossz
néven sem vettem, mint igen sokan. Ő ezek nélkül is épen oly költő lesz
vala, mint a milyennek maradt ezek mellett is. De megvallom, mióta
lyrikusaink e költeményekből merítik a genialitást, öndicsőítést és a
művészet megvetését, némi ellenszenvvel viseltetem irántuk. Azonban az
ellenszenv nem tehet igazságtalanná. Annak megvan a maga értelme, hogy
Petőfi ilyes költeményeket írt, ő genialis költő volt, ha nem is világra
szóló lángész, ha nem is egészen kifejlett és bevégzett költői
egyéniség, de minden esetre olyan, ki a magyar költészetben korszakot
alkotott. Művei közűl igen sokat fog eltemetni az idő, melyeket
napjainkban bámulnak, de nem kevés fog fennmaradni, melyek csak a magyar
nyelvvel enyészhetnek el, s azon szellem hatása, mely költészetünket
megifjítá és nemzetiebbé tette, nagy és maradandó horderejű. Ez volt
tulajdonkép az ő genialitása, mely nem a művészet ellen támadt föl,
hanem bizonyos rendszer ellen, melyet művészetnek neveztek. Kritikusai
ezt nem fogva föl, holmi kicsinyeskedő önkényeskedéssel kezdették
ostromolni. Ő jogosan mondhatta ellenükben, hogy önkényes iskolai
szabályoknak nem engedhet s menni fog a maga útján. Sőt többet mondok:
Petőfinek olykori nyersesége és túlzása is igazolható nem széptani, de
irodalomtörténeti szempontból. A visszahatásnak joga van túlzásba esni.
Ez mindig megbocsátható hiba s néha méltánylandó érdem. Petőfi az idegen
szellem és mesterkéltség ellen képezett visszahatást, vagy jobban mondva
nagyobb erő és sikerrel folytatta azt, mint bárki előtte, és végrehajtá.
Költeményei közt vannak kevés becsűek, de olyan kevés, mely nélkülözze
az őszinteség, az erős szenvedély utánozhatlan bájait vagy a nemzeti
szellem lüktetéseit. Neki a mesterkéltség és idegenszerűség elleni
gyűlöletében szabad volt nyersnek is lenni, s nem mindig a költői és
művésziben keresni a nemzetit s ezzel néha affectálni is. Tóth Kálmán
hasonló jogra, hasonló igazolásra teljességgel nem tarthat számot.
Költészetének egyetlen genialis oldala sincs. Ő nemcsak hogy semmit sem
képvisel a régi ellenében, nem csak hogy nem vezére valamely rombolva
teremtő költői mozgalomnak, nemcsak hogy lyránkba nem vont be semmi
újat, de Istentől teremtett szíve lángja fényénél a már vert ösvényen is
igen bukdácsolva halad s épen nem törekszik azon, hogy a Petőfi költői
iskoláját, melynek híve, új oldalról vagy tovább fejtse.

Mindezt alább bővebben ki fogom fejteni. Most hadd bonczoljam föl más
oldalról ama kérkedő sorokat. Tegyük föl, hogy Tóth Kálmán bennük nem
genialitására czéloz, hanem csak azon költőkkel teszi magát ellentétbe,
kik nagy szorgalommal tanulják be a mások érzéseit s a mesterkéltség
fáradozásában hiszik rejleni a költészetet és tanulmányt, míg ő
élményeiből merít, szívéből szól s ha nem is oly nagy művész, de
legalább őszinte és igaz, s így inkább költő, mint ha e nélkül akarna
lenni művész s csak mesterkélő kontárrá válnék. E föltétel egyik ága
ellen nincs kifogásom, soha sem emeltem és soha sem fogok emelni szót a
csinált költészet mellett, mert tudom, hogy a valódi lelkesülés a
szívből foly s az életből táplálkozik. A magyar kritikusok között talán
én vagyok az, ki leginkább követeli a költőtől, hogy élményeiből írjon,
azaz abból, mit átérzett, átélt, magán és másokon tapasztalt vagy átható
tanulmány által közvetített. Hiszen mi egyéb a lelkesülés, mint erős
benyomás, mely az életből mint eszme vagy érzés merülvén föl, egész
lelkünket, egész szívünket betölti és magával ragadja. De a lelkesülés
még magában nem költészet. Ha az volna, akkor azon nagy költőknél, kik a
világot elbájolják, vannak sokkal nagyobb költők, kikről a világ semmit
sem tud. Azon hazafi, ki önkényt kardot ragadva küzd, fázik, éhezik és
hazáját éltetve rogy össze sebeiben, bizonyosan lángolóbban lelkesül,
mint bármely költő, ki a hazaszeretet legszebb dithyrambjait zengi. Azon
ifjú, ki egy hölgyért megküzd a viszonyokkal, elég önmegtagadással bír
érte tűrni, szenvedni, áldozni, kétségkívül mélyebben szeret, mint a
legbűbájosabb szerelmi dalok költője, ki ezer szívet dobogtat
szenvedélyben. Azon férfiú, kit minden reménye csalódásra vezetett,
kinek minden vágya csak fájdalmat szült s ki egy feldult élet romjai
közt megtörve tántorog sírjához, minden esetre boldogtalanabb, mint a
legkétségbeesettebb költő, ki legalább költészete által elégtételt venni
és enyhülni tud. De vajjon e lelkesült hazafi, e szerelmes ifjú, e
boldogtalan férfiú, csak azért, mert mélyen érzenek, tudnának-e jó
verset írni? Alkalmasint még az «Estike» ízlését sem elégíthetnék ki.
Miért? Mert arra, hogy az ember költői művet teremtsen, nem elég érezni,
lelkesülni, e mellett még bírni kell a phantasia teremtő erejével is. Mi
következik ebből? Az-e, hogy Tóth Kálmán hiába ír szívéből, ha nincs
költői tehetsége? Nem. Én csak lángeszét tagadtam s nem épen mindennapi
költői tehetségét elismertem. Az következik, hogy hiába ír szívéből, ha
tehetsége még nem fejlődött, erősödött oda, hogy érzéseit oly költői
művekké tudja feldolgozni, melyek kielégítsék az ízlés, a széptan
követeléseit és szabályait.

Oh ízlés és széptan és szabály! Mi köze ennek a lángészszel, sőt még a
tehetséggel is? Csaknem szégyenlem magam, hogy leírtam ez utált
szavakat. Képzelem mily szánó, mily megvető mosolylyal fogja olvasni e
soraimat némely költő. Oh én szerencsétlen, ki az irodalmi közvélemény
árja ellenében úszom s a legtermészetesebb, de nálunk leginkább
összezavart fogalmakat akarom kitisztázni! Kedvem volna affectálni és
szerénységbe burkolózva a tekintély varázsával fedezni nem annyira
merészségem, mint együgyüségemet. S csakugyan tekintélyt idézek,
Macaulayt, a nagy történetírót, a nagy műbölcsészt, mert e fogalmak
körül senki sem írt igazabban és mélyebben. Ő Byron fölötti Essayjében a
többek közt ezt mondja: «Mintegy elismert dolognak látszik, hogy a
szabályosság és teremtő erő közt bizonyos meghasonlás, bizonyos ellentét
van. Szabadjon gyanítanunk, hogy e gondolat egészen bizonyos szóbeli
visszaélésen alapul s igen sok tévfogalom szülőanyja, melyek a tudományt
és kritikát megzavarják. Mit értünk szabályosság alatt a költészetben?
Ha a szabályosság alatt oly szabályok megtartását értjük, melyeknek
alapja az igazság s az emberi természet elvei: akkor a szabályosság csak
más neme a remekségnek. Ha a szabályosság alatt egészen önkényes
szabályok megtartását értjük: akkor a szabályosság nem egyéb, mint más
neve a korlátoltság és ferdeségnek. Oly íróról, ki a látható tárgyakat
hamisan írja le, ki a jellem igaz fejlődése ellen hibáz, ki a hegyekkel
éjjel álmos fejeiket rázatja, vagy a haldoklót phrasisokat fecsegve
búcsúztatja el a világtól, joggal s a szó helyes értelmében lehet
mondani, hogy szabálytalan. Művészetének első és legnagyobb szabályát
sértette meg. Utánzása egészen ellenkezésben áll azon dolgokkal,
melyeket utánoz. Azon négy költő, kik leginkább mentek minden ilynemű
szabálytalanságtól: Homer, Dante, Shakespeare és Milton. Ezért ők
bizonyos értelemben, és a leghelyesebb értelemben szabályos költők.»
Macaulay ezután az angol kritikusokból egy csoport hamis és nevetséges
szabályt idéz, melyek korszakonkint a művészet változhatatlan
törvényeiként szerepeltek. Nekem, ki a régibb és újabb magyar kritikát
meglehetősen ismerem, igen csekély fáradságomba kerülne olvasóimat
hasonló idézetekkel mulattatni. S mit bizonyítnék be vele? Macaulay
fönnebbi tételét, hogy bizonyos szabályosság, korlátoltság és ferdeség,
s bizonyos szabálytalanság, remekség és genialitás. De ha a kritikusokat
tévútra vezeti a hamis szabályosság, a költőket tökéletesen semmivé
teszi a hamis genialitás. A költők egy úton járnak eme kritikusokkal,
midőn a genialitást oly dolgokban helyezik, melyek se az igazság, se az
emberi természet elvein nem alapulnak, s így untalan sérteniök kell az
ízlés és művészet örök szabályait. S vannak-e örök szabályok? Vannak; s
a lángész vagy tehetség kisebb vagy nagyobb ereje épen abban
nyilatkozik, hogy ez örök szabályokat fölfedezi vagy a fölfedezetteket
több vagy kevesebb tisztaság, hűség és bájjal érzékíti meg. S itt újra
Macaulayt kell idéznem, ki, miután bebizonyítja, hogy azok a
legszabályosabb eszközök, melyek leginkább megközelítik, hasonló
kérdéseket tűz ki s felel meg rájok épen oly szépen, mint igazán: «S ne
volna-e a költészetnek czélja, ne volnának-e örök és változhatatlan
törvényei? Csak az önkényes meghatározás dolga-e a költészet, mint a
czímertudomány? A czímertudósok azt mondják, hogy bizonyos paizs és
jegy, bizonyos viszonyokat fejeznek ki, s az a czímertudomány ellen van
színt-színre, érczet-érczre illeszteni. Ha minden megváltozik, ha
Európában minden czímer új divatot vesz föl, ha meghatározzák, hogy az
aranyat csak ezüstre, az ezüstöt csak aranyra szabad illeszteni, hogy a
törvénytelen származást a ruta, az özvegységet öv fejezze ki: bizonyosan
ez új tudomány csak annyit fog érni, mint a régi. Portcullis és Rouge
Dragon (heroldok hivatalos nevei) bohózatjátéka, midőn más tartalma
nincs, mint a szeszélyé, mindazon törvényeknek alávetheti magát,
melyeket a szeszély rá erőszakol. Azonban nem így áll a dolog azon nagy
utánzó művészettel, melynek hatalmáról minden időszak, a legdurvább s a
legműveltebb egyaránt, tanuságot tesz. Mióta a legelső műremekek
előállottak, minden megváltozott, mi ezen a világon csak változásra
képes. A polgárisodás megjött, elveszett s újra föléledt. Vallások és
nyelvek, kormányformák és a magánélet és észjárás szokásai egymás után
romba dőltek. Minden elenyészett, kivéve a természet nagy vonalait, az
ember szívét és azon művészet csodáit, melynek föladata az ember szívét
és a természet vonalait visszatükrözni. Ama két nagyszerű költemény,
kilenczven nemzedék bámulatának tárgya, még mindig meg tudta őrízni
egész frissességét. Még mindig tiszteletre kényszerítik a szellemet,
noha annyi idő és nép irodalma által gazdagodtunk. Még mindig a
legnyomorúbb fordítmányban is lelkesítik a tanuló gyermeket: Miután
tízezer szeszélyes divatot átéltek, miután látták, hogy a kritika egyik
törvénykönyve mint korhad el a másik után, még mindig halhatatlanok az
igazság halhatatlanságával s ugyanazok egy angol tudós szobájában
olvastatva, mint a minők voltak, midőn először a jóniai fejedelem
vigalmain megzendültek.»

Úgy van, a költészet forrása a természet és emberi szív. A költők
művészetük örök szabályait mindig innen merítették s fogják meríteni
ezután is. Az a legnagyobb lángész, ki e szabályokból legtöbbet s
legmélyebben merít, s az a legcsekélyebb tehetség, ki e szabályokat
legkevésbbé érti. S ide fejlődés, tanulmány vezet, mert nem kifejlődve
születünk a világra, csak tehetségekkel felruházva s e tehetségek is
annyira alá vannak vetve az esetlegességeknek, hogy csaknem általuk
föltételezvék. Azonban a fejlődés és tanulmány lehet öntudatos és
öntudatlan; azonban az ember, kivált a költő, nem mindig könyvekből
tanul; azonban egyik költő kifejlődésére kedvezőbbek a kor- és
magánviszonyok, mint a másikéra; azonban a lángész és kitünő tehetség
könnyebben és máskép tanulnak, s a tanultaknak jobban hasznát tudják
venni, mint a kik nem azok. Mit kell hát tanulnia a költőnek? A
természet és emberi szív örök szabályait s mindazt, mi ezzel
összeköttetésben van, mert e tanulmány képezi a költészet lényegét. De
ez, noha a legfőbb, még nem minden. A költészetnek formája is van, s ide
a széptan vezet, mely tulajdonkép nem egyéb, mint a formák tudománya. Ez
sem önkényes tudomány. A forma és technika szabályai a dolgok és a nyelv
benső természetén alapulnak, költők alkotják meg elébb tapogatódzva,
aztán biztosabban s a műbölcsész csak nyomukban járva fejti ki teljes
rendszerré. S vajon ezt nem kell tanulnia a költőnek, ha mindjárt
lángész is? Vajon a forma azon bevégzettségét, kerekségét, a rhythmus és
nyelv azon hatalmát és kellemét, miket a nagy költőkben annyira
bámulunk, nem a gyakorlat és küzdelem adják-e meg? Különös! A festész,
zenész, szobrász, építész hosszú éveket tölt művészete
tanulmányozásában, míg valami remeket vagy kitünőt állít elő. Csak a
költészet volna azon könnyű művészet, melyre elég némi hajlam, némi
tehetség, némi naturalistaság; a költészet, mely a természetet és emberi
szívet tükrözi vissza, s melynek eszköze a nyelv, az ember és hazafi
legdrágább kincse? Különös! Más művészetekben a remek és kitünő mű
előállítása időt, gondot, a szellem és test megerőltetését igényli. Csak
a költői mű volna-e az, melyet hevenyészni szabad, mint egy toastot?
Különös! Hirlapjaink s kritikáink szerint mindig bővében voltunk és
vagyunk a lángeszeknek. S még is honnan van az, hogy alig tudunk
felmutatni genialis műveket? Azért ne szidalmazza senki a valódi költői
tanulmányt, mert a művészetet szidalmazza és kontárságát védi. Azért ne
keresse senki a genialitást a művészet örök törvényei áthágásában, mert
a legbiztosabban fogja semmivé tenni tehetségét. Még egyszer erősítem,
hogy a művészet örök s a kritika önkényes szabályai között nagy a
különbség. S bizonyára, ha Tóth Kálmán kritikánk s a divatos ízlés
önkényes szabályaival szembe téve magát, a művészet igaz ösvényén vagy
ösvénye felé haladna, ha mindjárt néha el-eltévedve is, szó nélkül
hagyom ama kérkedő sorait s méltánylattal töltöm be e hasábokat; de
midőn épen az ellenkezőt teszi, sőt ezt genialitásnak tartja, hadd
folytassam tovább a polemiát, hadd bonczoljam tovább e genialítást.

Tóth Kálmán fennebb említett költeményében így folytatja genialitása
bevallását:

  Fölemelkedtek a poros föld szinéről
  És röpültök sokszor, a mi való, való!
  Nagy mesterkedéstök aranyakkal ér föl,
  Addig okoskodtok, míg kész a léghajó.
  Én nekem az érzés elégeti testem
  S lelkem teremti meg, mint egy phönix madárt,
  Nem is veszem észre sokszor mivé lettem,
  Hogy lángoló lelkem a csillagokba járt.

Mindez az érzések emelkedettségére s a phantasia rendkívüli erejére
vonatkozik. De Tóth Kálmán mindennel inkább dicsekedhetnék, mint ezzel.
Az ódai és elegiai magas szárnyalást, a dithyrambi merész lelkesülést
épen nem találhatni meg költeményeiben, sőt mihelyt ilyenekbe fog, nem
csak a kidolgozásban gyönge, de az alapeszme és compositióban is. A
«Költő» czímű költemény, melyben egy apa le akarja beszélni fiát a
költői pályáról, igen alant járó valami. Az apa beszéde, melyben különös
oldalról van felfogva a költészet, csak humoros színezéssel válhatott
volna érdekessé; mit pedig a fiú felel reá, t. i. hogy törik-szakad
költő lesz, kissé prózai. Legalább előttem sokkal eszményibb alak a
költő, ha maga sem tudja mikép lesz azzá, mint ha előre feltett
szándékkal rugtat az Olympra. S valóban az élet is ez eszményítés
mellett szól. Majd mindenik nagy költő életadataiból azt olvassuk, hogy
a fej abstractiója helyett a szív ösztöne vezette a költői pályára s a
hivatásból nem csinált mintegy hivatalt. A «Fáy Antalnak» czímű a zene
melletti lelkesülés hatalmas ódájává akar válni, s nagy mesterséges
okoskodás után, mely teljességgel nem ér aranyat, lesz belőle, nem
léghajó, hanem egy úgynevezett melegen írt ujdonság, melynek némi
színészi taglejtés adja meg a költői emelkedést; például:

  Majdnem leroskadok a szenvedés alatt
  És szivemhez kapok, azt gondolom: szakad.

Alább:

  Majd nyugtalan leszek s nem tom mit csináljak,
  Kalapom vegyem le avvagy kiabáljak?!
  Összeteszem kezem, majd ismét széthányom,
  Imádkozni is, meg tánczolni is vágyom.

A «Patikárus Ferkónak» czímű még kevésbbé sikerült. Épen nem dithyramb.
Csak puszta vadságot fejez ki a vadság költészete nélkül, s ez utolsó
versszaka csaknem undorító:

  Húzd rá, Ferkó gyerek! húzd rá ezután is,
  Hogy egész az Isten színe elé jusson!
  És én megfizetek; hogyha másom nem lesz,
  Tudod mit? átirom mennyországi jussom!
  De ha a pokolba jutok majd így érted,
  Fölkeress ám addig, míg el nem ég lábom –
  Húzd el a nótámat, én meg majd a lángon
  Mennyországi kedvvel a kaparóst járom.

S mit mondjak ama fellengős ódákról («Csak már ezeket»… «Vannak
fájdalmaim»…), melyekben Tóth Kálmán költői dicsőségével s úgynevezett
költői érzéseivel tépelődik. A világon csak nálunk van divatban, hogy a
költő magáról mint költőről beszéljen, s untalan kicsinyes hiuságát
tárja föl; csak újabban és nálunk fedezték föl, hogy a költőnek nem
olyan érzései vannak, mint más embernek. De e költői érzések tulajdonkép
nem egyebek, mint caprice-ok, csinálmányok s legkevésbbé illenek oly
költő ajkaira, ki oly büszkén hivatkozik természetességére. S nem a
legtermészetellenibb valami-e a «Szenvedések» czímű elegia, melyben a
költő minden kigondolható, de csak látszatos szerencsétlenséget magára
aggat, elmondja, hogy a lelke fájdalmak közt fogamzott, anyja tejéből
fájdalmat szítt, könnyben fürösztötték, dajkája egy ifjúságában
elcsábított öreg leány volt, ki átkos dalokat énekelt, a legelső virág,
melyet szagolt sírvirág volt, a legelső madár melyet látott, halálmadár
volt, midőn járni tanult először is temetésre ment, mint ifjú nagy
városba menvén először is egy nagy házba lépett, s ez az őrültek háza
volt, s több efféle. E kiállhatlan affectatio emelkedett, mély érzés-e?
Ily költemények folyhatnak-e a szívből, s nem az igen is mesterkélt, s
igen is csinált hangulat bizarr szüleményei-e?

Iveket kellene összeírnom, ha Tóth Kálmánnak ez önmaga által magas
szárnyalásuaknak állított ódáit és elegiáit mind részletesen
fölbonczolnám. Hát festő költeményeinek bonczolata, melyeknek
tulajdonkép e körbe kell vágniok, mily messze vezetne! Mégis ez
utóbbiakról csak azt kellene ismételnem, mit a Petőfi genialis
kezdeményezése nyomán keletkezett festő költeményeinkről már többször
elmondottam. Tóth Kálmán festő költeményei nem képeznek kivételt.
Tájképeit ő sem tudja felolvasztani az érzésben, neki sincs érzéke a
jellemzeteshez, a festőiség titka nála is a prózai részletek és
terpedtség művészete. Csak a «Magyar korcsmáros» czímű költeménye képez
ez alól némi kivételt, mint meglehetősen sikerült genrekép. Mindezt hát
mellőzöm s úgy hiszem elég lesz, ha csak azon két költeményéről szólok,
melyek az ódai és elegiai nemben a legjelesebbek. A «Sápadt asszony» és
«Haza vágyom» czíműeket értem. Mindkettőn némi reminiscentia érzik: az
elsőn Petőfi «Szőke asszony»-a, melyet ezelőtt két évvel a «Szépirodalmi
lapok» közöltek, a másodikon Béranger «Honvágy»-a, mely Petőfi és
Lévaitól magyar fordításban is megjelent. De szerintem az ilynemű
reminiscentia sem plagium, sem utánzás, csak mástól vett hatás, s
minthogy történetesen, ha nem is valami remek, de azért elég jó
compositio, s ha nem is valami elragadó, de azért valódi költői
emelkedés szülőanyja tudott lenni, épen nem rovom meg. Azonban a
genialitást itt sem hagyhatom szó nélkül. Tóth Kálmán genialitása e két
költeményben is mutatkozik, azaz itt is szembe teszi magát a művészet
örök s legelemibb törvényeivel. A «Sápadt asszony» második versszakában
ez áll:

  Férjed oly jó, szelid hozzád,
  Ő egy szikla, te meg virág,
  Te völgyben vagy, ő fölötted,
  S a vihart nem engedi rád.
  De elzárja a sugárt is,
  El a szellőt, mely ott leng el –
  S a nőszívnek nem nyugalom,
  A nőszívnek szerelem kell.

Tehát a férj szelid. Jól van, de akkor hogy hasonlíthat a sziklához,
melylyel minden ember, minden nemzet épen ellenkező fogalmat szokott
összekötni? Tóth Kálmánnak a virágért volt szüksége a sziklára, s
genialitásában mindenről megfeledkezve, arról is megfeledkezett, hogy
így is igen erőltetett, igen hamis képet fog összemesterkélni, mert a
szikla a völgy virágját se a vihartól nem óhatja meg, se a szellőt és
napsugárt nem rabolhatja el tőle, mikép azt a gyermek is tudja, s így a
szelid férj hiába lőn zord sziklává, annyiban mégis szelid maradt,
mennyiben el kell néznie, ha nejére udvarlók kacsintanak, ha neje
udvarlókkal cseveg, a nő pedig, ha csak a nyugalom epeszti, könnyen
segíthet a dolgon. Ilyesmi csekély dolog – mondják sokan. Igaz, ilyesmit
elkerülni még magában nem költészet, de nem kerülni el, még kevésbbé az.
Igaz, ez hiba, mondják sokan, de az érzést, a gondolatot kell nézni.
Érezni többé-kevésbbé minden ember tud, mi pedig a gondolatot illeti,
épen az a baj, hogy a költőnek gondolata nincs, vagy nem tudja költőileg
kifejezni. De hogy is tudná? Genialis költőnek megalázódás volna
gondolkozni, elmélyedni, aztán termékenysége is könnyen megbénulhatna.

A «Haza vágyom…» czímű költemény kevésbbé genialis, s épen azért jobb.
Csak a harmadik versszakban mutatkozik egy kis genialitás, mit meg kell
rónom. A költő a fővárosból haza vágyik. Honvágyát szépen tolmácsolja.
Hol lelkesülést érzek, se csekélységeken nem akadok föl, se tul nem
csigázom követeléseimet, de az együgyüséget naivitás helyett nem
fogadhatom el, s akkor legkevésbbé, midőn affectatio vegyül bele, s az
affectatio költői szépség gyanánt akar szerepelni a lélekbeni hűség
ellenében. A harmadik versszakban ez áll:

  Meglátogatom a fényes csarnokokat,
  Holott a művészek játsznak, énekelnek,
  Nem tud elragadni… oh egészen más kell
  Az én ábrándozó, gyermekes lelkemnek.
  Rengő bölcső mellett tündér dajkamese,
  Messzi furulyaszó csendes éjszakákon…
  Mellé fájó nóta… sárga csikó, sárga…
  Haza haza vágyom.

Vajjon oly szív, mely a falusi élet bájai, az elhagyott szülőföld és
szerelmese után eseng, vágyakozhatik-e a dajkamesékre s a rengő bölcső
párnáira? Az ötödik sor egészen kiveszi e versszakot természetes
folyamából. Miért tette hát oda Tóth Kálmán? Mert a tündér dajkamese és
rengő bölcső költői szép szavak, mert szereti a purpureus pannusokat,
mert genialis.

Ilyes hibát nem egy költeményében mutathatni föl, sőt némely költeménye
egészen csak egy ily nagy hiba. Sokszor, midőn leginkább akar naiv
lenni, a legegyügyüebb s ez együgyüség annyira mesterkélt, annyira
erőltetett. Példa rá a «Beköszöntött» czímű költeménye, mely egyébiránt
a jobbak közől való. A költő oda hagyja a várost, kimegy a szabadba,
hogy élvezze a féltavaszt, mely előtte legkedvesebb, mert olyan, mint a
kezdődő szerelem, mint a sejtés boldogsága. Eddig még csak valahogy
megjárja, de a mi ezután következik, nevetséges. A költő a földre borul,
óra hosszat vár, fel akar kelni, megint vár, s íme a rég várt
csalogánydal megzendül. Ekkor a csalogány után szalad, látni akarja,
kalapja leesik, sebaj, de a csalogányt mégsem éri be. A madár eltünt,
mint «láthatlan sóhaj», a költőnek egy édes bút hagyva hátra. Kifáradva
régi helyére ér, s ím ezalatt ott ibolya nyilott. A költőt szent érzés
fogja el, imádkozhatnék, mert az ibolya egyetlen kedvese kék szemét
juttatja eszébe. A ibolyák közt halovány vadvirágokat is lát, távolabb
pedig egész sor jáczintot. Behunyja szemét, hogy ne lássa…

  Hanem azért annál többet, szebbet látok,
  Jáczintok közt rózsát, olyan élénk rózsát,
  Hogy szinte azt vélem: még az elébb lány volt.

Próbálja meg valaki e lélekállapotot beszélyben feldolgozni. Minő
jelenet fog kikerülni belőle? Egy a természettel kaczérkodó nő
affectálása, ki a naivot akarja játszani, miután a salonban megunta a
parfümöt, festéket s a hódítás mesterkélt fogásait. Mint egy férfiu
lélekállapota csak művész kezeiben válhatnék jó komikai vagy humoros
képpé, mert úgy pusztán oda vetve az olvasó könnyen erőszakos
torzításnak vélhetné, s mégis Tóth Kálmán természetességét hánytorgatja
és a művészetet ellenkezőnek hiszi a természetességgel. – A művészet egy
a természetesség és hűséggel, vagy más szóval tulajdonkép ez a művészet,
s a ki se a maga, se a más lélekállapotát nem tudja felfogni s költőileg
visszaadni, bár száz polemikus költeményben hirdesse genialitását,
egyetlen józaneszű olvasót sem gyönyörködtet vagy lelkesít. S vajjon
Tóth Kálmán ott, a hol szenvedélyt akar kifejezni, természetes és hű-e?
Szenvedélye a legtöbbször nem hasonló affectatio, természetlenség-e, s
vajjon ment-e azon dagálytól, mely költészetünkben annyira divatos, s
melyet Tóth Endre és Zalár költeményeiben annyira meg kelle támadnom?
Teljességgel nem, sőt nagy részt ő is ebben hiszi rejleni a költészetet.
Ő is az érzések túlzásában és ferdeségében keresi az erős szenvedélyt s
hajhászsza a czifrát és ragyogót, hogy semmit se mondjon. Minden
magyarázó kiséret nélkül kiírok pár ilyen helyet. Valóban már meguntam a
dagályos ürességeket bonczolgatni. Hadd szóljanak maguk maguk ellen.

  Egy pirosra festett koporsó lesz lelkem,
  Hogy belőlről milyen, már azt meg se mondom,
  Nevetek, kaczagok a világgal szemben,
  Jó ízűn esik-e?… az csak az én gondom.

Más helyt:

  Ha én csillag lennék
  S lenéznék rózsámra,
  Elhervasztaná őt
  Szívemnek nagy lángja.
  Ha pedig hab lennék,
  Fölforrna a Duna,
  Nem ihatnék abból,
  Még rózsám se soha.

  Nagy az én szerelmem,
  Majd meggyúlok tőle,
  A jó Isten tudja,
  Mi lesz még belőle!
  Én nem tudom, hogy mi,
  De úgy legjobb lenne:
  Ha az én kis rózsám
  Nagy tengerré lenne.

  Bele ugranám én
  Akkor a Dunába,
  Mikor legsebesebb,
  Legnagyobb az árja,
  Mit bánnám én aztán
  Halva avagy élve,
  Hogyha bele vinne
  Galambom ölébe.

Más helyt:

  Mit még sóhajimmal se szabad illetni,
  Tiltott virága vagy elérhetlen fának,
  De azért szerelmem egy s örök mint a nap,
  És evvel örökös szivemben a bánat.

Más helyt:

  Teli vagyok dallal, mint csillaggal az ég,
  Teli vagyok dallal, mint sugárral a nap…
  Háborog a lelkem, e fekete tenger,
  Hogy ne nyugodjanak gyöngyei ott alant.
  Fekete tenger az én bánatos lelkem,
  Eget verő vihar égő szenvedélye –
  Szórom e gyöngyöket egy liljom szigetre,
  Halovány kis lánynak hideg kebelére.

E dagály és affectatiótól még leginkább mentek, bár ezek sem mindenütt,
a «Mintha volnék», «Ne süsd le szép szemed», «Kun László», «Pillangóvá
lettem» czímű költemények, mint a melyek, ha nem is kitünő, de
méltányolható és tehetséget tanusító művek. Ime Tóth Kálmán emelkedett
érzései és magas szárnyalásának egész költészete, mely ama fennhéjázást
sehogy sem igazolja. Neki úgy látszik sejtelme sincs arról, hogy a miben
erős, a mennyiben erős, az sem az óda, sem az elégia, sem a dithyramb,
hanem a legegyszerűbb dal, mi egyébiránt éppen oly becses lehet, mint a
legmagasabb szárnyalású óda. Azonban itt is nemcsak hogy nem nyújt
genialist, de még kitünőt, derekat sem. «Fütyül a szél», «Nem gondolok»,
«Hegedülnek», «Mátra hegye», «Csakugyan», «Ha dolmányom», «Ne süss»,
«Vigasztalás» csinos dalok s éppen e csinos dalokért tartom én Tóth
Kálmánt legújabb lyrikusaink közt legfigyelemreméltóbb tehetségnek, mert
a többiek ilyeket sem tudnak írni. Egyébiránt a dalok mind a Petőfitől
vett hatás szüleményei. Petőfi alapeszméit, hangulatait találjuk meg
bennük különböző változatokban és sokszor az utánzásig, a torzított
utánzásig víve. E mellett Tóth Kálmán ilynemű költeményeiben mindegyre
ismétli magát, elrontja a mi jót is tudna csinálni. Genialitás itt is
hatalmasan nyilatkozik. Mindjárt-mindjárt beleesik a természetlenségbe,
hajhászsza a csinált hangulatot, a mesterkélt képeket, naivitása
át-átcsap az együgyűségbe. Például én nem tudom megfogni, mi szép lehet
az ily gondolatokban: virágot még síromra se hintsenek, nehogy az
emberek csodát lássanak, mert bús szívem poraitól feketére válik a fehér
liliom; hogy ne nézz reám oly szépen kis leány, mert fáradt lelkem mint
a napsugártól a tó habja könnyen felforrhatna; hogy szívemet törött üveg
darabja vágja, melyet gyémánterős szerelmemért a leánytól kaptam; hogy
kedvesem szép szemében a legszebb nefelejts van:

  S e nefelejtsben van még a nap is,
  Mely ragyogtatva egy folyóra süt.
  Az én lelkem e ragyogó folyó,
  Mely máskor sötét mindenütt.

Mennyit tudnék még ilyet előszámlálni. Eliszonyodom, ha azon
papirszeletre pillantok, hova e képtelenségeket följegyeztem s a
helyett, hogy gúnyolódjam, sentimentaliskodni van kedvem. Ez-e a magyar
szellem, az eredetiség, a kedély, a szenvedély, mikép azt lapjaink
legtöbbje hirdeti? Ily dalok bájolhatják el a magyar irodalmat és
közönséget? Nem csodálkoznám, ha egy Arany a legmélyebb megvetéssel
tekintene azon koszorúra, mit neki az irodalom és közönség nyújt.
Azonban szabadjon hinnem, hogy a magyar irodalom és közönség
közvéleményét nem egy pár írói cotteria közlönye képviseli. Most hadd
vizsgáljam Tóth Kálmán genialitását más oldalról. Vajjon phantasiája oly
rendkívüli-e, mint azt ama kérkedő költeményében maga hirdeti? Ha a
phantasia ereje alatt a gondolatok és érzések képeinek gazdagságát vagy
a plasticitást és ragyogó színezést értjük, mi a költészetnek egyik
legfőbb eleme: akkor Tóth Kálmán phantasiája igen szegény. Mindaz, mit
eddig idéztem műveiből, e szegénység mellett tanuskodik. Ime egy újabb
bizonyítvány:

  Mikor egy-egy zengő felhő
  Az egeken általhalad,
  Meghatva a szép zenétől
  Láthatólag sápad a nap.
  Nap vagy te is barna kis lány
  Szépségeddel ezrek felett –
  Hogy van mégis, hogy te a dalt,
  Hogy a költőt nem szereted?

Tóth Kálmán hallván, hogy a mennydörgést, égzengésnek is nevezik,
természetesnek találta azon természetlen gondolatot, hogy a nap a zengő
felhők szép zenéje által meghatva sáppadjon el s egész biztossággal
intézte a leányhoz e kérdést: hogyha oly szép, mint a nap, miért nem
sáppad el a költő dalára, miért nem szereti a költőt? Mindenütt a
költőnek kell szerepelni, csak a költő szerethet igazán, csak a költőt
kell szeretnie a leányoknak. De a leányok több joggal kérdhetnék a
költőktől: ugyan miért űzik ki önök a világból a szerelem költészetét,
általában miért ellenségei annyira a költészetnek? Ha a phantasia ereje
alatt valamely lyrai költemény kerek compositióját értjük, akkor Tóth
Kálmán phantasiája még szegényebb. Pár fennebb idézett egyszerű dalán
kívül alig van compositiója; egy sor, egy versszak elrontja az egészet s
a bevégzést ritkán találja el. Innen költeményei közt a rövidek mindig
jobbak, mint a hosszabbak. Phantasiájának nem adatott, hogy egyöntetű
költeményeket teremtsen s Isten ingyen kegyelméből geniális levén, nem
erőltetheti meg magát annyira, hogy költeményének alkotó részeit egy
pillantással beláthassa s ne bízza magát a jó szerencsére, mi rendesen
cserben hagyja. Ha a phantasia ereje alatt az epikai és drámai elemet
értjük, tehát a legszorosabb értelemben vett alkotó erőt: akkor Tóth
Kálmán phantasiája legszegényebb. Költői beszélyei, balladái, románczai
kevés becsűek. Csak a «Kis Geréb» és «Tinódi Sebestyén» érdemelnek
említést. Az első annyiban legjobb, mennyiben leginkább nélkülözi a
genialitást s epigrammai élben nyer bevégzettséget. De a hetyke
hősöcske, ki sokban hasonlít egy katonásdit játszó gyermekhez, nem igen
kedvező fényt vet a költő eszményeire. «Tinódi Sebestyén» csak a
phantasia csekély tárgyilagosságát tanusítja. Úgy látszik Tóth Kálmán
nem olvasta Tinódi Sebestyén munkáit, mert különben nem tüntette volna
föl úgy, mint egy újabbkori lyrikust. Tinódi Sebestyén tulajdonkép Tóth
Kálmán maga, mikép egyéniségét költeményeiben kifejezi. E ballada a
kornak semmi színezetét nem hordja magán s azon gondolat, melyben
kikerekedik, hogy tudniillik a természet pártul fogja az elhagyott
dalnokot s mintha fülemile volna, koporsója lesz a bokor, szemfedője a
fák lombja, csak egy igen elhasznált hasonlat gyönge ismétlése.
Néprománczai alul vannak minden bírálaton. «A ligvardi csárda mellett»
czímű például minő bizarr és nevetséges. Pej paripán egy betyár gyerek
vágtat a csárdához, «bort kér». A korcsmáros kijő s azt mondja: «Itt van
a bor, de miért kérte kend oly nagyon, úgy hiszem, alig lehet szomjas,
bizonyosan egész éjszaka ivott.» «Egy kortyot sem ittam, felel a
betyár.» Már pedig én azt gondoltam – mond a korcsmáros:

  «Hisz kelmed dolmánja, ünge
  Piros borral van leöntve.»
  «Más érte azt, nem bor érte,
  Csalfa szeretőmnek vére.»

És itt meg kell szakítanom Tóth Kálmán genialitása bonczolatát, be kell
fejeznem czikkemet, noha Tóth Kálmán «Költeményei» és «Kinizsijé»-ről
nézeteimet mind nem mondhatom el, noha a «Szerelmi vadrózsák» tüzetes
birálatát nem adhattam, noha a Balogh Zoltán és Concha költeményeiről
szólva nem vehettem alkalmat, hogy a magyar verselésről pár eszmét
érintsek, mint czikkem terve kivánta. Nem élhetek vissza e lap
szerkesztője szívességével, ki oly készséggel nyitá meg «Szemlém»-nek
Tárczáját s nem kivánhatom tőle, hogy még néhány folytatásra számított
czikkemet a jövő félévre is átvigye s velük érdekesebb czikkeket
kiszorítson. Azonban a netalán «Szemlém»-et megtámadni szándékozó lapok
s azon tisztelt olvasók kedveért, kiket e bírálatok érdekelnek,
szükségesnek tartom megjegyezni, hogy e lapban megjelent czikkeim
korábbi kritikai dolgozatimmal «Tanulmány és polemia» czím alatt sajtó
alatt vannak s belőlük az első füzet még a jövő hó folytán meg fog
jelenni. Ott Szemlém e III-dik szaka teljesen be lesz fejezve s ott
mindazt elmondom, mit most összehúzni vagy mellőzni valék kénytelen.



POLEMIKUS LEVELEK.  (ERDÉLYI JÁNOS ÚRNAK.)

Pest, 1857. február 18.

Néhány megjegyzést akarok tenni azon becses czikkekre, melyeket ön «Egy
századnegyed a magyar szépirodalomban» és «Arany kisebb költeményei»
czímek alatt a lapokban közrebocsájtott. Tulajdonkép nem bírálni
szándékszom önt, hanem védeni magam. Ön e czikkeiben nem egyszer rójja
meg kritikai eljárásomat, mit lehetetlen szó nélkül hagynom. E
megrovásokra felelek hát, nem ugyan a maga idejében, de talán nem
egészen későn. Most is csak három pontra szorítkozom, mint olyanokra,
melyek különös figyelmet érdemelnek. Tehát polemia! Úgy van, polemia és
miért ne? Miért hallgassunk azon írókra, kik haszontalannak nevezik a
polemiát s magok eleget polemizálnak minden haszon nélkül? Miért
kiméljük amaz olvasókat, kik unják a polemiát, mert csak puszta
torzsalkodásnak tudják képzelni? A polemia, ha valóban polemia, igen
tisztességes és szükséges dolog – legalább ilyesmit tanít az irodalmak
története. Méltassuk figyelemre ez értelmezést, még akkor is, ha nem
fogadnók el.


I.

Ön gúnyosan emlegeti némely kritikus társait, kik bírálataikkal felül
akarják haladni szépségben a költőt, prózáikkal a verset; hibáztatja az
oly eljárást, mely nincs eléggé indokolva, hogy bírálat legyen, mégis
követeli, hogy ne nézessék csupa műélv gyanánt; sajnálkozik a tartalom
elhanyagolásán a forma kedvéért, mely ön szerint kritikánkban
túlnyomóságra kezd emelkedni.[4]

Mindez általánosságban, név említése nélkül van ugyan mondva, azonban
legyen szabad az egész czélzást magamra venni. Úgy hiszem, nem követek
el szerénytelenséget. E vád a legsúlyosb, mely kritikust érhet. A ki a
próza és költői nyelv közti külömbséget nem érti, minden egyebet írhat,
csak jó prózát nem, a ki bírálataiban nem itéleteket indokol, elveket
fejt ki, jellemezni törekszik, hanem csak ragyogni, elméskedni,
gyönyörködtetni akar, jó kritikus. Mégis e modor meglehetős sikernek
örvend. Heine és Börne, ha nem is épen ennek, de ehhez valami hasonlónak
köszönhették nagyrészt hatásukat. De Heine rendkívüli tehetség volt,
lyrainak gúnyolt prózája olyan, mely a Goetheével vetélkedik, s minden
frivolítása mellett néha több eszmét ébreszt, mint a széptan sok tudós
tanára. Börne a tömeg nemzeti és erkölcsi érzésére kívánt hatni, nem
annyira bírálatokat írt, mint bírálataiban nemzete tétlenségét és
pedánsságát ostorozta s ez neki tulajdonkép az erős oldala, míg a
kritikai aránylag sokkal gyöngébb. Mindkettő helyzete kivételes volt,
mely a kor viszonyaiban lel mentséget. Az nem az ő hibájok, ha a _Fiatal
Németország_ rendszeres tanná emelte azt, mi egy átmeneti korszak kínos
vergődése volt. Utánzóik természetesen mindent elrontottak. Divatba jött
a próza és költészet bizonyos bizarr vegyülete, s nem a tárgyról, hanem
a tárgy körül beszélni, a legkülönösebb nézőpontokból, ingerlő
rendetlenségben, a genialitás bélyege lőn. A legtöbb német tárczaíró
maig sem mulaszt el semmit, hogy lehető gyermekes legyen, midőn komoly,
s lehető unalmas, ha gyönyörködtetni akar. E tekintetben épen nem lehet
őket a francziákhoz hasonlítani, kik e modort kellemes fecsegéssé
alkották, melynek, ha nem akar több lenni, mint a mi, megvan a maga
becse. Azonban a komoly kritika, melynek tiszta tárgya alapos
feldolgozásában, elveket fejteni ki vagy alkalmazni, kénytelen elvetni e
modort, különben korcsszülötteket állít elő. Ily korcsszülöttek-e
bírálataim, nem vizsgálom. Bár szilárdan ragaszkodom elveimhez, de
formáimat még akkor sem volna kedvem védeni, ha valóban megérdemelnék.
Mit védeni akarok, mit védenem kell, az a formának, mint formának joga,
melyet ön, ha nem is tagadni, de annyiban megvetni látszik, a mennyiben,
midőn bizonyos rossz modort megró, a forma mellett egyetlen árva szót
sem emel, s így mellőzhetőnek tartja. Ön megrovása rokon azon vádakkal,
melyeket nálunk az újabb időben a tudomány népszerüsítése, a
dilettantismus phraseologiája ellen szoktak emelni, a legtöbbször nem ok
nélkül, de mindig elég félszegen. Ideje vizsgálni, mi igaz s mi nem e
vádakban.

Minden szorosabb értelemben vett irodalmi mű alá van vetve a formának.
Ez a mi a könyvet a műtől, a tudóst az írótól megkülönbözteti, a nélkül,
hogy elválasztaná. A görög és latin irodalom kitünően hódolt az elvnek,
mi igen természetes volt, kivált a görögöknél, kik annyira összhangzón
fejlődtek s hol annyi minden elősegíté a formák cultusát. Nálok nemcsak
a művészetnek voltak muzsái, hanem a tudománynak is. Melpomene és Klio,
Erato és Urania egymás mellett foglaltak helyet. A történetíró és
bölcsész természetesnek találta épen úgy hatni a forma bájaival, mint a
tartalom erejével. A forma az, miben az újabb irodalmak oly kétségesen
vetekednek a régiekkel. Ezt még azon túlbuzgók sem tagadhatják, kik oly
örömest dobnák tűzbe az egész görög és latin irodalmat, mint politikai
és vallásos tévedéseink egyik kútforrását. A régi irodalmak e tökélye
sohasem veszti el varázsát, s a lélek mindig örömest száll vissza e
korba, hol eszmény és való oly testvériesen ölelkeztek s a kedély naiv
egysége annyi szép formát teremtett. A keresztyén korszak természetesen
összetörte e formákat. Oly vallás, mely a materialismus karjaiból
ragadta ki a már-már rothadó emberiséget, s első mozzanataiban annyira
spiritualis volt, egyelőre nem igen kedvezhetett sem a művészeteknek,
sem az irodalmi szép formáknak. Idő kellett, míg a keresztyén szellem új
hódítmányaival, mint művészet és irodalom, kristályosodhatott. E
küzdelmek napjaiban nem egyszer vándorolt a keresztyén író és művész a
régi műveltség kincseihez, leginkább formákat tanulmányozni, mi
termékenyítőn hatott, a nélkül, hogy a keresztyén szellem lényegének,
sőt formai eredetiségének is ártott volna. Michelangelo, Raphael, Dante,
Shakespeare, a keresztyén szellem ez óriás gyermekei, nem egyszer
táplálkoztak a pogány kor maradványain, melyek ellen most némi keresztes
háború indul. Azonban e művészet és tudomány ama testvériessége, mely
szerint a tudomány művészet volt, többé sem lehető, sem szükségesnek nem
mutatkozott. A múzsákat elűzték a rideg tudósok s azok csak a távol
kékjéből vetettek reájok egy-egy mosolyt vagy koszorút.

A tudományok óriás kiterjedése lehetetlenné tette a formai kerekdedséget
s az erős kutató szellem sokkal büszkébb és korlátlanabb lőn, hogysem a
Gratiáknak is hódoljon, míg a munkafelosztás, melyen az újabb
tudományosság nagysága s talán egyoldalusága is alapszik, még nehezebbé
tett minden ilynemű kisérletet, nem is említve, hogy a rendszeres
iskolák s a gondolatok sebes közlésének eszközei sok oly jogos irodalmi
nemet alapítottak meg, melyek a forma ellen dolgoznak.

Mindez tény és szükségesképi tény, melyeket sem tagadni, sem
megváltoztatni nem lehet. De ki fogja mégis egészen elvitázni a forma
jogát? Egyetlen pillantás az újabb irodalmakra képes erről meggyőzni a
gondolkozót. Az újabb irodalmakban sem volt nagy író, ki nem hódolt
volna a formának vagy ebbeli hiánya miatt nem vesztette volna el
befolyásának tetemes részét. Ugyanez áll az egyes irodalmakról. A
franczia és angol irodalom fensősége a német fölött leginkább a formán
alapszik. Nem én mondom ezt, hanem az összes európai közvélemény, mely
annyi előszeretettel csügg e két irodalmon.

Magok a németek is bevallják. Egy híres német kritikus nem rég így
nyilatkozott a német történetírásról: «Történetírásunkban az ellentét az
angolok- és francziákkal szemben igen feltünő. Tanultság és
lelkiismeretes nyomozásban kétségtelenül előttök haladunk, de úgy
látszik, mintha előadási és alakító tehetségünket e mikroskopi
tanulmányok egészen fölemésztették volna. A francziák- és angoloknál
évről-évre egész csoportja jelen meg oly munkáknak, melyeket valódi
tudósok írnak, melyek mégis a valódi mű (Kunstwerk) dicsőségére
tarthatnak számot. Nálunk a kettő egészen elválasztva tűnik föl. Első
rangú tudósaink csak tudósoknak írnak s műkedvelőknek vagy
tanítványoknak engedik nyomozásaik feldolgozását a nagy közönség
számára. Vannak ugyan kivételek, de azok mindig és roppant hatást
idéznek elő; úgy látszik tudósainknál elvvé vált lehetőleg elzárni a
profanus tömeget a tudományoktól. Ez eljárás a nép tulajdonképi
műveltségére bizonyosan nem nagy nyereség.» Ez annyira találó
megjegyzés, többé-kevésbbé, áll az egész német irodalomról.

Azonban bizonyos félreértéstől óvakodni kell. A tudomány irodalmi forma
nélkül is tudomány marad s ezt az irodalmi formáért feláldozni, nagy
tévedés. Ki feláldozza, rendesen nem tudós s formája sem nagy becsű,
mert a tudománynak irodalmi formában is tudománynak kell maradnia, sőt a
forma becse is sok tekintetben ettől függ. De mi az az irodalmi forma a
tudományban? E kérdésre kielégítő feleletet adni nehéz. Az általánosság
keveset mond, a részletezés pedig messze vezet s ilyesmit csak
szakemberek nyújthatnak. Annyi bizonyos, hogy szükség van éles
különböztetésre. Meg kell különböztetni az úgynevezett ethikai és reál
tudományokat. Ez utóbbiakban az irodalmi forma nagyrészt csak annyiban
érvényes, a mennyiben a tiszta, szabatos nyelvre s az előadásnak azon
úgyszólva művészetére vonatkozik, mely által az ismeret természetesen
fejlesztőn s vonzón tapad az olvasó lelkébe. Elég csak egy elsőrangú
tudóst, Aragot, említeni, hogy a forma jogát e tudományokban is
elismerjük. Majd mindig nagy tudósok azok, kiknek a tudomány irodalmi
formája sikerül.

Ez természetes. Ki valamely tudományt egész kiterjedésében tud s talán
elébb is vitt, több eszközzel rendelkezik a formára nézve, mint más, s
ha nem resteli a fáradságot, rendelkezik is. Ha ezt sokan a tudomány
népszerűsítésének gúnyolják, igazat mondanak s gúnyjok csak elismerés.
Az irodalmi forma nem is egyéb, mint a tudomány népszerűsítése, mert
jobban és többnek tanít, mint a puszta irodalmi forma nélküli tudomány.
A tudós, ki ezt használja, sem a tudós világ, sem a közönség abstract
fogalmához nem alkalmazza magát, hanem csak a lélektan törvényei és
tárgya természetéhez. Nem igyekszik könnyűvé tenni a tudományt, mert az
mindig bajos, csak természetessé és vonzóvá, nem kerüli mélységeit, csak
biztos utakat keres oda és talál. Egészen más a tudománynak azon
szorosabb értelemben vett népszerűsítése, mely a tudományt a
tulajdonképi nép felfogásához és szükségeihez alkalmazta, mi az irodalmi
formának egy más és alsóbb neme. Itt is nem a nép abstract fogalma ad
irányt. A nép abstract fogalma épen oda viszi az írót, a hova a
politikust: ennél a szabadság, amannál a tudomány szolgálatát teszi
lehetetlenné. A valódi népíró a nép concrét fogalmát tartja szem előtt,
azaz olyanoknak ír, kik valóban olvasnak s így a műveltség némi
elemeivel bírnak, kiknél szükséggé vált bizonyos ismeretág s így valóban
tanulni akarnak.

A tudomány e formája nem könnyű, mert a tudománynak sem egészét, sem
mélységeit nem bírja meg, s a mennyi és mikép kérdése a műveltségi
viszonyok s nemzeti sajátságoktól is függ, de fontos, mert a műveltséget
mind szélesebb körben terjeszti. E fontosság idézett elő minden
nemzetnél oly terjedelmes népirodalmat, e nehézség miatt van oly kevés
valódi népíró. E téren sok visszaélés történt és történik. Itt jelen meg
a legtöbb vásári munka. Sok népíró elkerülhetetlen szükségesnek tartja
csak felületesen tudni, a miről ír, holott a népírót a tudóstól csak a
forma választja el.

Mások oly kiterjedésben akarják előadni a tudományt, melyet a forma nem
bír meg s így haszon nélkül küzdenek a lehetetlenséggel. Némelyek a
kívánatosság elvének hódolnak, mi majd annyi, mint semmi. A legtöbben
bizonyos bőbeszédűség és parasztos negélyben keresik a formát, mi
annyira szenvedhetetlen, épen azok előtt, kikre számítva van. Mindez
csak azt mutatja, hogy e forma nem könnyű és eltalálni nagy érdem, de
nem azt, hogy jogtalan.

Azoknak, kik a tudomány népszerüsítésére gúnyolódnak, jó volna
szabatosan beszélniök. Nemrég egyik tudományos folyóiratunk elég
félszegen nyilatkozott az ügyben. A tudomány, ha nem tudomány, formában
vagy forma nélkül egykép haszontalan, a rossz forma megrovást érdemel,
de a tudománynak akár ama fensőbb, akár emez alsóbb formáját megtagadni,
annyi, mint a világ legjelesebb írói és tudósai ellen viselni háborút.


II.

Az ethikai tudományokban már több a forma joga. A történetírás épen úgy
művészet ma is, mint volt a régieknél. Klio most is közel áll
Melpomenéhez. Valóban a történetíróban sok oly tulajdonságnak kell
meglennie, melyek a dráma- vagy regényköltő sajátjai. De költő-e a
történetíró? Bizonyára nem. Sokkal kevesebb és sokkal több.

A költő szabadon, eszményi felfogással alakítja az élet eseményeit s így
a hatás több eszközével rendelkezik, a történetíró szorosan, a
legcsekélyebb részletig tényekhez van kötve, felfogása korlátoltabb,
hatása gyöngébb, de annyiban komolyabb, a mennyiben megtörtént
eseményeket beszél el és úgy a mint megtörténtek. Már Polyb kijelölte
azon különbségeket, melyek a költőt a történetírótól elválasztják. Jele,
hogy a régiek is helyesen fogták föl a történetírást és mégis
művészetkép gyakorolták, a kettő közt ellenmondást nem találva. Nincs
is. A történetírás művészete nem a történetnyomozás és kritika mellőzése
a képzelem kicsapongása- és a nyelv bájaiért. Ki rajzolni akar valamely
korszakot, ismerni és megbírálni tartozik minden kútforrást és adatot a
lehető teljességben. De ez még nem elég, noha sok. A történetnyomozás és
kritika becses dolog, nagy érdem, nélküle nincs történetírás, de azért
még magában nem az. Az összehalmozott és megbírált anyagot alakítani
kell, életet lehelni belé. Ez a történetírás, mi nagyrészt a forma
művészete, s itt a pont, hol szükség van a költő sajátságaira. A
történetírónak értenie kell az elbeszélés epikai folyamát és élénk
plastikáját, tudnia a jellemfestés és csoportosítás titkait; éreznie a
részek arányát s mindazt, mi háttérben maradhat, vagy kiemelkedhetik;
megkisérlenie minden eszközt, mi a compositio kikerekítésére vezet, úgy
birnia a nyelvet, hogy eltalálhassa a történetírás nyelvét, mely nem a
költészeté, de szintén oly ritka, talán ritkább, mint emez. Nehéz
művészet ez. Nem csoda, hogy oly ritkán sikerül s épen azért annyian
támadják meg. Azonban azért, mert némelyek regényírókká lesznek, midőn
történetet írnak, még egy irodalom sem mondott le a forma jogairól a
történetírásban. A könnyelmű történetíró forma nélkül sem lesz
lelkiismeretes, a ki pedig más formát erőszakol a történetre, mint a mi
illeti, formai érdemre sem tehet szert. Ezt kell megtámadni, nem a forma
jogát, a mint hogy teszi is nem egy kitünő kritikus, különösen a
francziáknál, hol a formának legtöbb kinövése mutatkozik. Némelyek
hajlandók azt is állítani, hogy a forma sokkép ellensége a
tárgyilagosságnak is. A forma emberei – így szólnak – könnyen
ragadhatnak eszményítésre, a szép erős érzéke megcsal bármily éles észt
s megveszteget bármily fegyelmezett képzelmet: egy-egy tény az élénk
színezés által egészen más jelentőséget nyer, mint a mi illeti; egy-egy
jellem, a mint plastikailag kiemelkedik, önkénytelenül megbillenti az
igazság mérlegét, s a compositio, a véghatás ereje kedveli a
csalálmokat. A képzelem kicsapongásait épen úgy nem lehet védeni, mint
az analysis tévedéseit. E két örvény minden írót fenyeget s nem egyet
sodor magával. De mindenekelőtt az a kérdés: mit értünk tárgyilagosság
alatt. Az a tárgyilagosság, mely tartózkodik megbélyegezni a bűnt és
dicsőítni az erényt, mert igazságtalanságot követhet el, mely a
csalálmok miatti félelmében nem igyekszik nézőpontokat találni,
melyekből megitéljen valamely korszakot, mely az eszményiesség túlságait
úgy igyekszik kerülni, hogy a kételyek tömkelegébe téved s az érzület
határozatlanságában keresi a történetírói pártatlanságot, bizonyára nem
tárgyilagosság és mindenesetre kártékony. A történetírónak elvégre is
határozott érzülettel kell birnia és mernie, itélőbirónak tolván fel
magát, megnyugtatni olvasóit. E nélkül a tárgyilagosság puszta tagadás
és ha ezt tűzi ki a történetírás czélul, nem tudom, hogyan érdemli meg
azon czímeket, melyekkel az újabb és régibb korban egykép megtisztelték.
A tárgyilagosságnak nem a forma ellensége, hanem valami egyéb. Az, hogy
sok történetíró a küzdő hatalmak udvaroncza, pártok nézőpontjából itél,
a történetírás szűz múzsáját néha kéjhölgygyé aljasítja vagy a legjobb
esetben akkor ír történetet, mikor még lehetetlen. Mégis az ily művek
sincsenek minden becs nélkül; mert tények vélemények- és szenvedélyeket
fejezvén ki, melyek a kor küzdelmeit vezérlik, s adatokúl szolgálnak az
eljövendő történetírónak, ki mindig csak akkor képes megjelenni, midőn
bizonyos kornak bevégzettsége mutatkozik s ez nem a szereplő egyéniségek
halálával kezdődik, hanem mikor az általuk képviselt eszmék küzdelme
határozott viszonyokat teremtett s mintegy elhasználta magát.

Ilyesmit lehet válaszolni azoknak is, kik a bölcsészi és politikai
tudományok irodalmi formáit hasonló ellenvetésekkel ostromolják, noha a
forma joga itt jóval kevesebb, mint a történetírásban. Miért például
Voltaire és Rousseau tévedéseit csak félig-meddig is oly geniális
irodalmi formáikban keresni, midőn azok leginkább a korban rejlenek. E
tudományokra mindig hatnak a kor szenvedései és vágyai. Nem vonhatják ki
magokat alóluk, bármint akarják, önként szószólóikká válnak vagy
önkéntelenül uralmok alá vetik magokat. Még minden nagy bölcsész kora
vágyainak szolgált és szenvedéseit akarta meggyógyítani. E szenvedések
és vágyak pedig változnak az idők kényszerűsége és az emberiség
fejlődése szerint. Ezért a tudományok egész alapjokig folytonos
rendüléseknek vannak kitéve és fejlődésökben nem is egyebek, mint a kor
eszméinek összpontosított és erélyes kifejezései s így egyszersmind a
koréi tévedéseik is, melyeket igazában csak egy későbbi kor fedezhet
föl. Nincs miért hát e miatt feladni a forma jogát, sőt bizonyos
tekintetben lehetetlen is. Az eszmék rendezése és fejlesztése már
magában némi művészettel jár. Ezeknek oly feszültségben kell tartaniok
figyelmünket, oly folytonosságban haladniok, mint a drámában a
cselekvénynek, csakhogy itt a hős sorsa, amott pedig a vezéreszme
kifejlése hat reánk. Másfelől a tudományokban sok ismeret csak úgy lesz
valódi ismeretté, ha erős és határozott érzületté válik, mire nagy
mértékben foly be a kedély és képzelem. Az író nem mulaszthatja el
ezeket is igénybe venni, a meddig megengedi a tudomány méltósága, s erre
egyik leghathatósabb eszköz a forma. Csak egy irodalomtörténetet kell
kezünkbe vennünk avagy csak napjaink jelenségeire figyelnünk, hogy
mindezt igazolva találjuk. Az angol és franczia irodalom nem egy
bámulatos irodalmi formát mutat föl, sőt a német irodalom sincs ezek
híjával. A németek az újabb időben épen kezdik elvetni azon nyelvet,
melyre, mint a világon egyedül bölcsészire, annyira büszkék voltak s
melyet megtanulni majdnem oly nehéz volt, mint magát a tudományt. Mindez
természetesen áll a széptanra nézve is és még inkább a kritikára mely a
legközelebbi érintkezésben áll a közönséggel. Másfelől csalódik, ki azt
hiszi, hogy a kritikára elég az értelem analysise s nincs szükség az
érzés élénksége- és a képzelem erejére. Valamely műnek egészben
felfogását mindig az érzés és képzelem segítik elő. E nélkül az értelem
analysise épen oly hamis lesz, mint ha a kritikus a fegyelmezetlen érzés
és képzelem nyugtalanságának engedi át magát. E két elemből dolgozik a
_kritikus_, e két elemre hat, mit egyrészt a forma által eszközöl. A
_kritika_ irodalmi formái a kritika jelleme és czéljai szerint
különbözők. Két nagy osztályt lehet köztök megkülönböztetni, bármily
különböző irányúak és tehetségűek legyenek is egyenként. Ha az élcz
osztályozását fogadnók el, epések és epétlenek, unalmasak és
mulatságosak czímeivel kellene őket megtisztelnünk. E jellemzésben van
valami igaz is. Az utóbbiaknak nagy fogékonyságuk van, melyet
elfogulatlanságnak szoktak nevezni és sok jóakaratjok, mely legtöbbször,
mint kegyelet, részvét és hazafiság tűnik fel. Mindez nem gúnyor. Az ily
kritikusok között vannak igen tiszteletre méltó egyéniségek is, kik
mindig jótékonyan hatnak s bizonyos időben talán egyedül lehetségesek.
Ily idők a meddő, az eszmék- és küzdelmekben szegény évek, midőn a
kritika hivatása alig több, mint ébreszteni az irodalmi munkásságot és
megnyerni a közönség fogékonyságát. Nekik sok e czélnak megfelelő
sajátságuk van. Fogékonyságuk mindenütt talál valamit, a hol csak
valamennyire találhatni s mozgékonyságuk alkalmazza magát a
viszonyokhoz. Finom érzékök könnyen felfedezi a szempontokat, honnan
méltányolni lehet s szabad nem kitünő jelenséget is. Elég szellemdúsak
olvasóikban érdeket gerjeszteni mind bírálataik, mind a bírált művek
iránt. Bátorítják a fiatal tehetséget, a nélkül, hogy elszédítenék s
gyönyörködnek kisérleteiben, mert termékenyítőn akarnak reá hatni. Az
élteseket tisztelettel emlegetik, mibe nem vegyül hízelgés. – Nem
egyszer hivatkoznak a hazafiérzésre, de mindig tapintattal. Megengednek
magoknak sok tisztességes nyegleséget s megrójják a nem tisztességest.
Keresik a közönség kegyét, a nélkül, hogy alája vetnék magokat, ismerve
gyöngéit uraivá lesznek, mert vezetői akarnak lenni. Nem rendszeresek
ugyan, de tudnak mértéket tartani s megőrizni bizonyos álláspontot. Nem
indulnak ki határozott elvekből; de nem zavarnak össze mindent. Ritkán
mélyek, de a legtöbbször szellemdúsak és mindig elmések. Mozgékonyságuk
bámulatos, kedélyük rugékony, hamar felednek, mindig tudnak remélni:
szóval szeretetreméltó emberek s óhajtják, hogy ezt mindenki észrevegye.
Irodalmi világfiak, journalista kritikusok, kik rendesen a lapok
tárczáiban uralkodnak. Jótékony hatásuk mind e sajátságokból foly.
Mindennap találkozván velök a közönség, megszokja s vezetőiül választja.
Tetszik neki, hogy nem tudósokkal van baja, hanem olyanokkal, kik
mintegy az ő képviselői. E nemtudósok, kik mégis eleget tudnak,
elősegítik élvezetét, kellő szempontokat nyújtanak neki, eszmékkel
gazdagítják, felköltik és ébrentartják fogékonyságát. Irodalmi formáik
rendesen behízelgők, olvastatják magokat. Könnyed élénk nyelven írnak,
mely ritkán komoly szépségű, de kellemes és ingerlő. Leginkább azon
benyomások visszhangjai, melyeket valamely mű egésze idéz elő, s így
módjokban van hatni a kedély- és képzeletre. Bonczolgatással nem igen
bajlódnak, s így könnyen kikerekíthetik a formát. Nem terjedelmesek s
még kevésbbé kimerítők. Jól értik a mű tartalmának olynemű elbeszélését,
mely már magában némi bírálat. Szeretnek erős színeket használni.
Kedvelik az ellentétet, adomát, epigrammai élt s mindazt, mi csattanó
hatást idéz elő. Hangulatjokat a tárgy szerint változtatják. Most
szónokok, majd bölcsészek, ma képírók, holnap elménczek, de soha sem
heves támadók, szenvedélyes küzdők, mert többé-kevésbbé a művészet és
irodalom ecclectikusai, epicureusai, kik rendesen nem képviselnek
irányt, nem tartoznak iskolához. – Mindez előny könnyen válik
hátránynyá, sőt épen kártékony hatássá. Ritkán indulván ki határozott
elvekből, s az írót nagyrészt magából igyekezvén megitélni, itt
itéleteik ingadozók, ott nézőpontjaik félszegek. E bajt aztán sokszor
azzal kerülik el, hogy más bajba esnek. Tulajdonkép nem mondanak
itéletet s megelégesznek bizonyos szellemdús reflexiókkal, melyeket a
bírálandó mű idézett föl bennök, beszélvén e tárgy körül s nem e
tárgyról. Ha nem átallják bátran haladni elő azon az úton, hova gyakran
tévedniök kell, könnyen és öntudatlan emelik az élczet, az igazság, és a
pillanatnyi sikert a művészek örök törvényei fölé. Épen úgy meggyöngítik
az irodalom komolyságát, mint megvesztegetik a közönség izlését. Formáik
is hasonló veszélyeknek vannak kitéve. Könnyen összezavarják a prózát a
költői nyelvvel avagy beleesnek a puszta phraseologiába. Érezvén, hogy a
forma hatalom, nagy gondot fordítanak reá s egyszer csak azon veszik
észre magokat, hogy tudnának írni, de nincs mit. Ekkor némelyek csak
kellemes fecsegők igyekeznek lenni, s az a legjobb, a mit tehetnek.

Az epés és unalmas kritikusok egészen más emberek. Nincs nagy és
sokoldalú fogékonyságuk, mit elfogultságnak szoktak nevezni. Jó
akaratjok is kevés, mi a legtöbbször, mint kegyelet hiánya,
hazafiatlanság és részvétlenség tűnik föl. Ez sem gunyor, az ily
kritikusok között is vannak tiszteletreméltó, sőt amazoknál
tiszteletreméltóbb egyének, kik mindig jótékonyan hatnak, sőt bizonyos
időben nélkülözhetetlenek. Ily idők a termékeny évek vagy a küzdelmek
napjai, midőn veszélyes irányokat kell megdönteni. Nekik sok e czélnak
megfelelő sajátságuk van. Előttök határozott eszmény lebeg s élesen
körvonalozott elvekből indulnak ki. Következetesek a kegyeletlenségig,
erélyesek az üldözésig, s kiméletlenebbek, mint magok hiszik. Nem igen
gyönyörködnek a kisérletekben, ki nem állhatják a középszerűséget, sőt a
nagy tehetségnek sem könnyen hódolnak. Eszményeiken csüggve és szilárdan
követve a kitűzött irányt, jogosítva hiszik magokat mindenre. Vissza
merik riasztani a kezdőt s megtámadni a koszorút. Nevetségessé teszik a
hazafiságot is hazafiságból, ha nézőpontjokba ütközik. Megengednek
magoknak némi tisztességes személyeskedést s nem veszik rossz néven, ha
velök hasonlókép bánnak. Nem keresik a közönség kegyét, de meg sem
vetik, néha élesen támadnak reá s kelletlenül is tekintélyeivé válnak.
Mindig rendszeresek, még akkor is, ha rendszerök tisztán történeti
alapon nyugszik. A legtöbbször alaposak, sokszor mélyek, de nem egyszer
fárasztók. Mozgékonyságok kevés, kedélyök nem épen derült, nem könnyen
felednek, nehezen remélnek: szóval nem igen szeretetre méltó emberek s
ezt magok annyira tudják, hogy épen törekednek reá. Irodalmi homme
pose-ok, doctrinaire kritikusok, kik rendesen a havi iratok vagy tüzetes
kritikai lapokban uralkodnak avagy épen önálló műveket írnak. Innen
jótékony hatásuk. Lelkiismeretes alaposságuk tiszteletet vív számukra
ellenségeik előtt is s fejtegetéseik még akkor is becsesek, ha a dolog
érdemére nézve nincs igazuk. Termékenyítőn hatnak az irodalomra. Néha
megdöntik a rossz irányt és előkészítik a jót. Koszorút vívnak az
érdemnek és megostromolják a csinált nagyságot. Őrzik a művészet és
irodalom méltóságát s megbélyegzik a nyegleséget. Olykor korszakot
alkotnak, mint például Lessing, ki a franczia klasszikai dráma elleni
táborozásával a német dráma kifejlődésének irányt adott. Az
irodalomtörténet írónak mindig főczélul szolgálnak, mert az irodalmi
korszakokat rendesen együtt képviselik a költőkkel. A közönség azon
része, melyet az irodalom és művészet mélyebben érdekel, örömest fordul
hozzájuk s tekinti őket legfelsőbb törvényszékűl. Formáik nem
behizelgők, csak vonzók. Leginkább tanulmányokat, essayeket, szemléket
írnak oly nyelven, mely komoly szépségű, megvet minden hivalkodó
díszítményt. Bonczolatokba ereszkedvén és terjedelmesen írván, formáik
nehezebbek és bajosabban kikerekíthetők, de ha sikerülnek a kritikai
forma példányai, melyek a terjedelmességet a kerekdedséggel, az értelem
mélységét a képzelem erejével egyesítik s épen úgy meggyőzik az olvasót,
mint elbájolják. Hangulatjok nem változatos. Igyekeznek megtartani a
kritikusi méltóságot, mely kerüli a lelkesedést s nem esik
egykedvűségbe. Egyébiránt alapjokban erős szenvedélyűek. Érzik és
tudják, hogy a szenvedélyes gondolkozó, kinek szívén fekszik az igazság,
egyszersmind a leglogikaibb gondolkozó is. E, mondhatni, belső
szenvedélyesség csak akkor mutatkozik külsőleg is, midőn vívni,
ostromolni kell. Ekkor lelkesülten szenvedélyesek és ritkán kerülik el a
gúnyos hangulatot. E sajátságukból folynak hibáik is. Határozottságok,
rendszerességök könnyen teszi őket egyoldalúakká, merevekké vagy vezeti
rögeszmék- és különczségekre. Kedvencz költőiket, kik rendszeröket
képviselik, hajlandók érdemökön felül becsülni, míg azok iránt, kik
elveikkel ellenkező úton haladnak, igazságtalanok. Annak alig látják meg
az árnyoldalait, itt mind csak azt látnak, sőt még a tehetséget is
kétségbe hozzák. Formáik nehézsége miatt gyakran válnak formátlanokká
vagy gyöngeségök érzetében oly formákba kövülnek, melyek
élvezhetetlenek. Polemiáik néha gyűlöletesek, s erős bonczoló tehetségök
könnyen vesz pusztán tagadólagos irányt. Hamar kétségbe ejti őket a
jelen, hol csak romlást és aljasulást látnak. Ekkor eltelve
keserűséggel, örömest fordulnak a multhoz, hol eszményeiket
feltalálhatják, vagy a jövő felé, melybe látnoki hitök van s írnak
irodalomtörténetet, mely többé-kevésbbé pártmunka, de az irodalmi
fejlődésben, mint nagy horderejű tény jelen meg és ez a legjobb, amit
tehetnek.


III.

E két osztály érdemei és hibái, szóval szélsőségei közt többen alkotnak
átmenetet s együtt képviselik valamely korszak kritikai munkásságát. Az
idők szerint hol egyik, hol másik emelkedik túlnyomóságra is egymást
mérsékelve gyakorol nagyobb hatást az irodalmi fejlődésre. Létezési
joguk tényleges viszonyokból foly s formáik benső természetök
eredményei. Hibáikat és kinövéseiket lehet és kell ostromolni, nézeteik
és irányaik helyességét kétségbe szabad hozni, de mindezt a formának
tulajdonítani, nagy tévedés. A forma nem ok, hanem okozat, a forma
nagyrészt a czél és tartalomtól függ, sőt annyiban minden forma jó, a
mennyiben a czélt és tartalmat jól tudja szolgálni. E kritikusok után jő
és felettök áll az irodalomtörténetíró, ki teljes erőben mindig csak
valamely korszak bevégzettségénél jelenhet meg. Az ő látköre szélesebb s
így egészben foghatja föl a történteket, távol van a küzdelmektől s így
tárgyilagosabban itélhet. Tőle is olyasmit követelünk, mint a más nemű
történetírótól. E követelés természetesen a formára nézve is kiterjed.
Azonban az anyag, melyet az irodalomtörténetíró alakít, egészen más
természetű, mint az államok története. A gondolat és tett emberei között
nagy a különbség s a szellem fejleményeinek története nem beszélhető el
epikailag. A jellemzés is egészen másnemű s az események folyamának
nélkülöznie kell minden drámaiságot. Szóval a történetírás nehezebb,
újabb és ritkábban sikerül. De azért az irodalomtörténetírónak is
művésznek kell lennie a tárgya szerint, melytől függ itt is, mint
mindenütt, a forma sajátsága. Tudnia kell nagy vonásokkal és kiemelkedőn
festeni a korszakot nagy íróiban, természetesen csoportosítani körülök a
mozgalmakat, élénken rajzolni a társadalmi és politikai viszonyok
hatását az irodalomra és viszont s a mindenütt ottlebegő vezéreszme
nyomain kimutatni a szellem útját s mintegy láthatókká tenni a küzdelmek
eredményeit: szóval hű, élénk és jellemző rajzot nyújtani, oly nyelven,
mely az elbeszélés és fejtegetés, a történeti és bölcsészi előadás bájos
vegyülete. Rokon az irodalomtörténettel az egyes írók jellemrajza, hol
az arczképezésnek tág mező nyílik s az író, mint ember is kiemelkedik
magánviszonyaival együtt, mit az irodalomtörténetben akadályoz a részek
aránya. Az egyes írók műveiről írt tanulmányokban már kevesebb a
történeti és több a kritikai elem, de némelyek igen jól tudják e kettőt
egyesíteni, mi által teljesebb jellemrajzot s többoldalú felfogást
eszközölnek. E művek becsének mindig nélkülözhetetlen föltétele a forma.
Általában a forma teljessége tökély, hova törekedni kell és sohasem
külsőség, kézművi jártasság: szóval technika, hanem a szellemnek egy
része, mint a gondolatnak a nyelv, együtt születnek, egymástól függenek
s ha meghasonlanak, mindenik érzi, egymásért s egymás miatt beteg.

Ime nagyjában a tudomány irodalmi formáinak védelme, melyeket ön
megvetni látszik. Miért nem írt világosabban, miért nem mondá, habár
csak odavetve, hogy a forma, nagy tévedései mellett is, nem minden becs
nélküli dolog, csak tudni kell hozzá? Akkor nem szólalok fel s akarva
sem lehetek ön iránt igazságtalan, midőn most akaratlanul is azzá
kellett lennem, védvén ön ellenében a formát, melynek ön teljességgel
nem ellensége. Úgy van. Míg ön elméletben tagadja a forma jogát,
gyakorlatban meglehetősen tiszteli. Czikkei formai tekintetben is gondot
árulnak el, többet, mint bármely magyar kritikuséi. Sőt többet mondok:
ön a formáért még oly áldozatokra is kész, melyek elmaradhatnának,
például, hogy nyelvét minél jellemzőbb és erőteljesebbé tegye, hajlandó
erőltetést és különczségeket követni el. Hogyan hihessem hát önt a forma
ellenségének? Bizonyára vesztegettem a szót, midőn az ó és új kor
irodalmára hivatkoztam, csak saját czikkeire kellett volna utasítanom
önt, hogy elismerje, a mit tagad. Minő ellenmondás. Engedjen meg nekem
elégtételűl egy mosolyt, vagy ha azt nem, egy kérést, mely csak ennyiből
áll: vegye ezután elméletben is pártfogása alá a forma jogát. Hiszen önt
jobban hevíti, mint bármelyikünket irodalmunk emelkedése. Ön hatott is
ez emelkedésre, mint költő és kritikus egyaránt. Említsem-e ernyedetlen
munkásságát és eredménydús küzdelmeit? Nemde mindig eszményei közé
tartozott a jó magyar próza? Mi egyéb ez, mint az irodalmi forma egyik
leglényegesebb része? S mi ritka ez nálunk, ritkább, mint a jó kötött
beszéd, pedig ez is eléggé ritka. Valóban prózánk nem emelkedik úgy,
hogy erőteljes folytatása lehetne a Kazinczy óta megindult mozgalmaknak.
Kazinczy, kit méltán nevezünk nyelvünk megváltójának, a viszonyok
kényszerűsége és a fejlődés rendje szerint oly magyar prózának lőn
alkotója, mely többé-kevésbé idegenszerű volt. Mégis iskolájának győznie
kellett s legyőzetése csapás lett volna. Prózánk, mely a XVI. és XVII-ik
században oly szép virágzásnak indult, a tizennyolczadikban, egészben
véve, annyira lehanyatlott, elaljasult, hogy csak forradalom segíthetett
rajta. Kazinczy volt e forradalom indítója és vezetője. Mikor nem tette
magát a forradalom teljes ellentétbe a multtal? Kazinczy prózánk
nehézkes erőtlenségét, szabatosság nélküli gazdagságát, zagyva
szegénységét, ízléstelen cziczomáit az idegen prózák bájaival
ostromolta. Bár régi szavakat is elevenített föl, jól ismerte a régi
irodalmat, Zrínyinek új elismerést szerzett, mégis sokkal inkább
gyűlölte a múltat, mint maga is hivé. Mint költő idegen formák mellett
küzdött, mint prózaíró, amennyire lehetséges volt, idegen prózák
szépségeit ültette át nyelvünkbe. Az ó irodalom képviselői keményen
támadtak reá. De mit képviseltek e támadók? Nagy részt a tudatlanságot,
tehetetlenséget, ízléshiányt és tespedést. Kazinczy és pártjánál volt a
tudomány, ízlés, műveltség, tetterő és még valami. E valami a korszellem
vala, a jelen gyalázatából táplálkozó szégyen, a jövő dicsőségében hívő
vágy, hogy megutálva aljasodásunkat, megifjuljunk az előretörekvés
küzdelmeiben. A Kazinczy pártjának győznie kellett, mert az
előretörekvés zászlóját lobogtatta, melyre elébb írta föl, mint
Széchenyi, hogy Magyarország nem volt, hanem lesz. Azonban a teljes
győzelem újabb visszahatást idézett elő, mely nem képviselte ugyan a
tudományt és ízlést, de a tehetetlenséget és tespedést sem s mely azóta
mutatkozik legélénkebben, mióta költészetünk a népi elemmel ölelkezik. E
visszahatás gyűlöli az idegen bájt és visszaköveteli a magyar prózát,
maga sem tudja, mikép, de visszaköveteli és nagy zajjal. Prózánk általán
véve magyarabb és inkább akar magából fejlődni, mint azelőtt, de
aránylag pongyolább és művészietlenebb, mint a Kazinczy-iskola korában.
Engedünk az ösztönnek és nem tartunk a tévedésektől. Azt hisszük, hogyha
jól-rosszul használjuk a nép kifejezéseit, ha kelletlenül is alkalmazzuk
közmondásait, eredetiek vagyunk és magyar prózát írunk. Büszkék vagyunk
reá, ha kirívón tudjuk utánozni régi emlékíróink nyelvének nem annyira
szépségeit, mint együgyüséget és latinizmusát. Korlátlanul írunk, mert
érezzük, hogy nyelvtanaink helytelen dolgokat is tanítanak. Nem sokat
törődünk vele, ha idegen szó jő tollunk alá, mert haragszunk a sok rossz
új szóra. Fölszedünk mindent: jót, rosszat, mit úton-útfelen találunk,
mert a nép nyelvét akarjuk alapúl venni. Hajlandók vagyunk a
legköznapibb nyelven írni, mert gyűlöljük a mesterkélt magyarság
idétlenségeit. Nagy magyarságunk összezavarja a próza különböző nemeit s
néha arról is megfeledkeznénk, hogy a jó prózához gondolat is kellene.
Mégis e tősgyökerességünk untalan gunyolja magát. Fennen követeljük a
magyar szókötést s untalan kócsintunk. Jutalmakat tűzünk a nyelvhibákra
s az üldözött nyelvhibák történetesen nyelvünk szebb sajátságai.
Gúnyolódunk a rossz új szókkal s ha valakinek eszébe jut, a nemzeti
dicsőség nevében, rossz szókat faragni, széltiben használjuk.
Korlátlansági ösztönből és restségből, vagy mert sokat olvasunk és
beszélünk idegen nyelven olykor úgy erőltetjük a nyelvet, hogy
idegenszerűebbekké válnak, mint a Kazinczy-iskola legfélszegebb
tanítványai. Ki nem panaszkodik fordítóink és hirlapíróink nagy részére,
ki képes megérteni a törvények és rendeletek magyar párját. Ha a
Kazinczy-iskola hívei aggódva mutatnak a visszahatás e korlátlanságára,
egészen igazok van, de félig sincs igazok, ha úgynevezett klasszikai
prózánkat tűzik ki eszményűl. Prózáinknak azzal rokon irányban kell
fejlődnie, melyen költészetünk egy nagy lépést tőn az eredetiség és
dicsőség felé. Ez irány: az erős magyarság és műgond, a régi irodalom és
népnyelv tanulmányozása, kivált a szókötésre nézve, de ízlés és alkotó
erő az alkalmazásban. Az idetörekvés sokkal csekélyebb, hogysem
mozgalomnak lehetne nevezni. Elméleti nyelvészeink sokkal több
szorgalmat fejtenek ki, mint a gyakorlat emberei, a művészi prózaírók.
Alig pár író törekszik ez irány felé. Még messze vagyunk ez irány
diadalától s mi kedvezőtlenek viszonyaink e tekintetben, midőn, hogy
többet ne említsek, irodalmunk, mind inkább válik csak az alsóbb rétegek
irodalmává.

Mindezt ön jobban tudja, mint én, s bizonyosan jobban fájlalja is, noha
megvetni látszik a formát, pedig sokkal jobban illenék önhöz a forma
védelme és küzdelem a jó magyar prózáért. De ön, mint egyik czikkében
mondja, nem szeret panaszkodni. Oh Istenem! Miért panaszkodott hát régen
annyit, miért panaszkodik hát most annyit a többek közt reám is? A
panasz a gyávaság, az elégületlenség, a nagyravágyás jele, egyik
szánalomra méltó, másik megvetendő indulat és mindenik betegség – fogják
talán mondani némely bátor szerkesztők és erkölcsös írók, kik az
egészséges közönség nevében beszélnek. Mind hiába! A kritikusnak
szenvednie kell a gyávaság és nagyravágyás e betegségeiben. Miért
tagadni azt, mit teszünk s a mit tennünk kell? Miért ne tűrjük el a
világfájdalmas, embergyűlölő és hazafiatlan czímeket, midőn azok, kik
reánk aggatják, azt sem tudják, mit beszélnek? Én részemről nagyon beteg
vagyok, nem csinálok belőle titkot, szeretek panaszkodni,
elégületlenkedni s tovább panaszlok önre.


VÁLASZ ERDÉLYI JÁNOSNAK.

Pest, júl. 26.

Furcsa helyzetben vagyok. Ön ráfogással vádol: nekem hasonló vádam
lehetne ön ellen, ha ilyesmit, oly könnyedén mernék kimondani; ön
értetlenséget hány szememre: nekem ugyanazt kell mondanom önnek; ön
nyugodtságomat nem foghatja meg: én ingerültségén csodálkozom. Ez
rendesen a perlőfelek komikai oldala. Úgy látszik, mi nem vagyunk
kivételek; s ha ön eljátszá szerepét, én miért vonakodnám ugyanazt
tenni.

Nálunk nagyon divatos az oly írókat, kik némi formai törekvéssel írnak
tudományos czikket vagy könyvet, költőknek, rhetoroknak, dilettansoknak,
phraseologoknak gúnyolni; tüstént fölemlegetik a tudomány méltóságának
megaláztatását; óvást tesznek az imaginatio ellen és
szépirodalmiaskodásnak nevezik a stylista gondjait. Én legalább többször
olvastam ilyesmit lapjainkban, csak úgy odavetve, oldaldöféskép. Mindig
bosszankodtam, nem azért, mert bírálataimra is széltiben alkalmazták a
csillogó rhetor és pathetikus költő czímeit; hanem, hogy e jó urak miért
nem magyarázzák ki vagy egyszer magukat; miért nem mondják ki egyenesen:
e czikkben vagy könyvben nincs tudomány, a forma sem a tudományé, ezért
meg ezért; csak elméskedve miért látszanak tagadni a tudomány irodalmi
formáját és üldözni az imaginatiót és stylt, melyek a tudomány
előadásában is elvitázhatlan joggal birnak. Elhatároztam magamban, hogy
e kérdést felbizgatom. Vártam oly emberre, ki tekintély és megállja
helyét.

Eljött ön gúnyolva némely kritikustársát, hogy bírálataikkal felül
akarják haladni szépségben a költőt és prózáikkal a verset. Magamra
vettem e vádat, mert társaim közt leginkább vehettem magamra és védtem,
nem magamat, hanem a formai törekvést, a tudomány, különösen a kritika
irodalmi formáit. Polemikus levelem keletkezésének ez a története.
Tudtam, hogy ön nem ellensége a kritikai formáknak, legalább
gyakorlatban nem, ezt czikkemben is kifejeztem s nem gúnykép, a hogyan
ön vevé; meg valék győződve, hogy bővebben kimagyarázza magát s tán egy
egész elmélettel fog előállni. Czélom sikerült; ön e vita folytán – mint
e lapok szerkesztője jelenti, – a formáról és prózáról egész elméletet
szándékszik közzé tenni, mi bizonyára nagy nyereség s miért könnyen
megbocsáthatni az én polemiai viszketegemet.

De ön azt állítja, hogy nem a formára törekvő s törekvéseikben rossz
modorba tévedt kritikusokra czélzott, hanem azokra, kik mert írva van
valami, azonnal és indokolás nélkül dicsérik és ajánlják a közönségnek.
Vádol, hogy ráfogást használtam és csodálkozik értelmetlenségemen, mely
kezdőnél is számot tenne. E két vád kizárja egymást: vagy csak brutális
ráfogó vagyok, vagy csak korlátolt eszű értelmetlen. Külön sem
fogadhatom el e czímeket s először is azt kérdem öntől, mit fogna
mondani, ha Arany, kinek ön jambusait chorjambusoknak nézte, midőn e
lapokban verseit bírálta,[5] úgy szólana önhöz, mint ön hozzám: «Uram,
én megvizsgáltam magam, s a bűnt, melyet ön rám fog, nem találtam sem
fejemben, sem szívem redőiben; ön most az egyszer bitorul használta az
igazság jogát; ön bírálatában nyoma sincs az írói lelkiismeretnek;
kezemben a fegyver, hogy elbánjam önnel s megverjem az írói
kegyetlenségig könnyen mondott szavaiért.» Nemde azt felelné ön: «A tény
igaz lehet, én ugyan meg tudom különböztetni a jambust a chorjambustól,
magam is írtam mindkettőt, de ön igen ingerült, a ráfogás nagy vád s
csak a rosszakarat világos bizonyítványai esetében mondhatni ki; én
tévedhettem szórakozásból vagy rosszul fejezhettem ki magamat, de ön
igazságtalan, mert becsületességemet hozza kétségbe.» Ilyesmit felelek
én is önnek, sőt többet: azt is be akarom bizonyítani, hogy szórakozott
vagy értelmetlen sem vagyok, mert az ön máskép magyarázott szavai úgy is
érthetők, a hogyan én értettem s a legrosszabb esetben is van ott két
sor, melyeket sem én nem ferdítettem el, sem ön ki nem magyarázott s
melyek magokban is elég fogantyút nyujtottak volna nékem polemiám
megkezdésére.

Vizsgáljuk e két sort. Ön így szól: «Magam részéről, mint kritikus, nem
törődöm vele, ha némely kritikus társaim bírálataikkal felül akarják
haladni a költőt, prózáikkal a verset.» Mi ez, ha nem oldaldöfés a
csillogó rhetor és pathetikus költő kritikusokra, ha nem óvás az
imaginatio és szépirodalmiaskodás ellen a kritikában, szóval:
megtámadása a formai törekvés elferdüléséből származott rossz modornak,
a próza és költészet e kábító vegyületének, melylyel Jules Janin, Heine
és Börne annyi és nem mindig jótékony sikert arattak, s melyet utánzóik
oly gyanússá tevének? S vajjon, ha egyszer magamra vettem e vádat, nem
volt-e jogom mondani: önnek igaza lehet, nem védem korcsszülötteimet, de
védem a formának, mint formának jogát, melyet ön, ha nem is tagadni, de
_annyiban_ megvetni látszik, a _mennyiben_, midőn bizonyos rossz modort
megró, a forma mellett egyetlen árva szót sem emel s így mellőzhetőnek
tartja; ön megrovása rokon azokkal a vádakkal, melyeket nálunk az újabb
időben a tudomány népszerűsítése, a dilettantismus phraseologiája ellen
szoktak emelni, a legtöbbször nem ok nélkül, de mindig elég félszegen;
ideje vizsgálni mi igaz e vádakban, s mi nem. Ezt nem most írom, ez
idézet levelemből, melyben ön szerint semmi nyoma az írói
lelkiismeretnek, de melynek e szavai is eléggé bizonyítják, minő
óvatosan magyaráztam ön sorait s mennyiben tartottam jogosnak önhöz
köthetni elmondandó nézeteimet.

Menjünk tovább. Ön így folytatja: «Örülök rajta, ha elismerés szól Arany
iránt, minthogy érdemli: de félek, hogy a lelkesedésnek állok útjába, ha
mondom, miszerint már is találhatni oly eljárásra, mely nincs eléggé
indokolva, hogy bírálat legyen, mégis követeli, hogy ne nézessék csupa
műélv gyanánt. Jó ha valaki nagynak nézi az irodalmi czélt, ezt
megteszik alapos ismertető czikkei, de a művészeti czél nagyobb
mindennél, s nekem úgy súgja valami, hogy túlnyomó amaz elsőnek
szemmeltartása és kitűzése.»

A fennebbi két sor után érthettem-e azt máskép, mint a hogy értettem?
Nem természetesen juthatott-e eszembe a tartalom elhanyagolása a formai
törekvés kedvéért? Nem hihettem-e jogosan, hogy ön e sorokban csak
kibővíti fennebbi állítását, hiszen azon megrótt rhetor és költő
kritikusok azok, kik rendesen csak az általános benyomást színezik ki,
egy-egy erős lelkesülési rohamnak vagy gúnyos szeszélynek engedik át
magokat, érdekes és szellemdús dolgokat írnak, de ritkán elemeznek,
ingerlő rendetlenségben beszélnek a tárgy körül, de nem a tárgyról s
czéljok inkább az, hogy egy szépen írt _irodalmi művel_ gyönyörködtessék
olvasóikat, minthogy elvek fejtegetésével vagy alkalmazásával szolgálják
a _művészeti czélt?_ Így fogtam fel az _indokolást_ és _műelvet_, az
_irodalmi_ és _művészeti czél_ szembetételét, logikailag szállva le a
megelőző sorokról. Ön az irodalmi czél alatt egyebet értett: a puszta
dicséretet, a nagy hühót, hogy a könyvnek kelete legyen. Az irodalmi
czélnak ily értelmezése minden esetre eredeti, nagyon tréfás, olyan,
mintha valakinek tolvaj szándékát emberbaráti czélnak nevezzük. Aztán
vegyük ide azt a körülményt, hogy ön Arany birálóiról szólt. Kik
birálták vagy, ön szerint, dicsérték leginkább Aranyt az újabb időben?
Épen nem azok, kik minden könyvet dicsérnek s legkevésbbé a divatlapok
kritikusai, hanem én, Greguss, Kemény, Bérczy, Salamon.

Mi fecseghettünk ugyan elég haszontalanságot össze, de mindenikünk
meggyőződésből írta hosszú czikkeit s nem azért, hogy a könyvnek kelete
legyen. Mindez az én értelmezésem mellett szól, azonban ön legjobban
tudhatja, mit akart mondani s mit nem; hinnem kell magyarázatának, ha
mindjárt lehetetlen is lemondani azon jogomról, hogy bárki szavait úgy
értsem, a mint nekem a logika és körülmények magyarázzák.

Mindemellett ön mintegy kétkedve magyarázata helyességén, nem elégszik
meg a ráfogás és értelmetlenség vádjaival s az elhamarkodást is szememre
veti. Ön szerint nekem elég négy-öt sor, a mennyit egy pillantással
átolvasok, a többire aztán semmi gondom. Felkiált: hogyan hihettem, hogy
ön a forma mellett egyetlen árva szót sem emelt s így mellőzhetőnek
hiszi, s utasít czikke számos oly helyére, hol a forma tiszteletét
mindennél jobban kiemeli, pártolja és szinte cultussá magasítja. Ez
igaz, e helyeket én mind olvastam. De minő formákról beszél ön? A
költészet formáiról. Minő formákról beszélek én? A tudomány, különösen a
kritika irodalmi formáiról. Ez nem mindegy, vagy legalább oly erős
árnyalat választja el a kettőt, hogy ön bámulhatja Goethe műveiben a
formát s regényírónak gúnyolhatja Macaulayt s épen a formáért, mint
számos német kritikus, elég igazságtalanul. Én nem azért kezdtem
polemiát, mert _ön_ a _költészetben sürgeti a formát_, hanem azért, hogy
a midőn megrójja a kritikai formák elferdülését, a _forma jogairól a
tudományban hallgat_. Most már mit tegyek? Ráfogást vitassak-e önre?
Mondjam-e: ön elferdíti tételeimet és vakmerőn mást mondat velem, mint a
mit mondottam? Bele essem-e ama pathosba, mely úgy látszik nem csak az
én sajátságom, hanem mindenkié, ha megharagszik? Oh nem és nincs miért.
Én csak egy kis értelmetlenségnek, az eszmeárnyalatok összezavarásának
nevezem az egészet s ezt nem gyöngédségből vagy tiszteletből teszem,
mitől ön annyira irtózik, hanem mert nincs jogom többre.

Azt sincs jogom tagadni, a mivel oly igazán vádol, hogy miért nem
folytatom polémikus leveleimet. Nem védhetem magamat, mert saját
magánügyeimet kellene közönség elé hoznom. Annyiról biztosíthatom önt,
hogy hanyagságom oka, nem annyira lelkiismeretlenség, mint inkább
töprengés. Már erőt vettem rajta s közelebbről veendi ön még a hátra
levő két levelet. Igen jól tudom, hogy mi a teendőm: ama világos és
érthető vádakra fogok szorítkozni, melyek annyi széptani érdekkel
birnak. Remélem, itt nem nyilik alkalom ily kellemetlenségbe
bonyolíthatnom önt és magamat, s mi szintén nagy baj, untatnom a jámbor
olvasót.



ÍRÓNŐINK.

_Flóra 50 költeménye_. Pest, Emich Gusztáv könyvnyomdája 1858. –
_Andersen meséi_. Fordította Szendrey Julia. Pest, 1858. Kiadja Lampel
Róbert.


I.

Írónőink napról-napra szaporodnak. Most egyik, majd másik divatlap vezet
be kettőt-hármat nagy elragadtatás kiséretében, s már csaknem szokássá
vált irányokban az udvariasságnál több, bizonyos udvarlói hang. Ha ez a
rosszul felfogott nőtiszteletből folyna, még hagyján. A nőtisztelet
valami oly szép és erkölcsös dolog s annyi nemesnek és jónak kútfeje
mind a társadalmi, mind az irodalmi téren, hogy még túlságaiban is nagy
kiméletet érdemel, különösen nálunk, kik némi keleties és a
nőtiszteletnek nem épen kedvező házi szokásokat maig sem tudtunk egészen
levetkőzni.

Azonban divatlapjaink egészen más indokból vannak elragadtatva;
legalább, ha a nőtisztelet oly nagyon szívükön fekünnék, nemcsak a
bókokban volnának pazarak, de jobban vigyáznának verseikre,
ujdonságaikra, novelláikra is, melyekben nem mindig tisztelik a nőket.
Ők nem annyira a nőket tisztelik, mint az írónőket magasztalják; örülni
látszanak, hogy a magyar nő is elég hőslelkü és szabadelmű
szembeszállani azon százados előitélettel, mely kizárta a nőt a férfiú
pályáiról; üdvözlik az írónőt, mint nemének díszét, mint a többi nőnél
fensőbb lényt, ki felülemelkedett körén s elég nagy szellemű, tű helyett
írótollat forgatni, többé nem a cselédekre zsémbelni, hanem az
államférfiakra, tudósokra és kritikusokra; gyönyörködnek a szellem ez új
fuvallatán, mely a lélek és szív eddig ismeretlen s a férfiak elől
elzárt kincseit fogja föllebbenteni; kiváncsian várják, hogy a női
kedély, melynek csak a családi kör számára kellene megnyílni, hogyan
profanálja érzéseit az egész világ előtt, minő vallomásokat tesz, minő
élményekről tanuskodik s fejti meg új oldalról a szerelem és házasélet
nagy kérdéseit; el vannak telve hazafias büszkeséggel, hogy mi sem
maradunk el a többi nemzetektől s nemzeti dicsőségünk fényébe egy új
sugár olvad. E hangulat általános, ha nincs is épen így rendszerbe
szedve, oly általános, hogy nem lenne csoda, ha sok, igen sok nőnél
divattá kezdene válni nem a zajtalan, de nyugtató, ügyes-bajos, de
boldogító házi körben keresni a dicsőséget, hanem az irodalom zajos,
nehéz és sivár pályáján.

Mi, megvalljuk, nem osztozunk e nézetekben a nélkül, hogy az írónőség
jogosultságát, melyet elvben tagadni akarunk, kivételkép bizonyos körre
szorítva, s némi igazoló körülmények közt meg ne engednők. Nem durva
férfidölyf és előitélet mondatja ezt velünk, hanem épen mély nőtisztelet
s az előitéleteknél is veszélyesebb társadalmi sophismák gyűlölete, mert
mi egyéb az írónőség, mint be nem vallott, eltakart, félbeszerbe
alkalmazott nőemancipatio, e bohó és bűnös tan, mely senkit sem tenne
oly szerencsétlenné, mint épen a nőt, kinek sorsán javítani akar.

A nő körét és pályáját nem férfiönkény vagy puszta conventio szabta meg,
hanem a természet rendje és a társadalom szüksége. A nő physikai és
szellemi alkatánál fogva épen oly képtelen a férfiú pályájára, mint a
férfi a nőére s Kisfaludy Sándor nem élczet, hanem igazságot mond, midőn
így szól:

  Van határa a két nemnek,
  S nem toldása az érdemnek,
  Hanem hiba, csorbaság,
  Aki ezen átalhág.

Nem kisebbíteni akarjuk a nő szellemi tulajdonait; azok viszonylag
bizonyosan egyranguak a férfiuéval, csakhogy egészen más nemüek, más
körben kifejthetők s egyedül ott jótékonyak. Azt sem tagadjuk, hogy
mindig voltak és lesznek egyes ritka és nagy tehetségü nők, kik némely
férfipályán is felülmulják a legtöbb férfiut. Amit állítani merünk, sem
több, sem kevesebb, mint az, hogy bármily nagy tehetséggel bírjon
valamely nő, sem az államügyekben, sem a költészetben, sem a tudományban
nem emelkedhetik egy rangra a hasonló tehetségű férfiúval. A nőnemen egy
Napoleon, egy Washington, egy Homer, egy Shakespeare, egy Bacon, egy
Kant, egy Phidias, egy Michelangelo teljes lehetetlenség, mert mindaz,
mi a férfiút valóban naggyá teszi, vagy egészen hiányzik a nőben, vagy
soha sem fejlődhetik ki benne teljesen. Ez annyira természetes jelenség
fejtegetése a legtermészetesebben fejti meg az egész kérdést.

A női lélekben uralkodóbb az ösztön, az érzés, az értelem, szóval: a
fogékonyság, mint az akarat, az ész, a phantasia, szóval: az alkotó erő;
szenvedélyei talán hevesebbek, föláldozóbbak, de nem oly mélyek,
kitartók, vagy jobban mondva sivárak, hogy képesek legyenek erős
becsszomjat táplálni és nagy czélt vinni ki. A mit megérthetnek,
könnyebben megértik, mint a férfiak, hamar elsajátítják s ezer
változatban, szellemdúsan dolgozzák föl, de valami újat s mélyet találni
teljesen képtelenek s legfeljebb csak genialis paradoxonokig vagy
csillogó capriceokra tudnak fölemelkedni. Nők még sohasem törtek új
pályát sem irodalomban, sem művészetben, egyetlen nagy eszmével sem
vitték előbb a tudományt s nem is fogják soha. E gyöngeség és
tehetetlenség, melyet annál inkább éreznek, mennél nagyobb tehetségüek,
elfojtott dühvel tölti el őket, s önkénytelenül ragadja bizarr eszmékre,
tulságokra, hamis genialitásra. S ekkor is, bár akaratlanul, a férfiak
befolyása alatt állanak, például, Sand e századnak bizonyosan
leggeniálisabb asszonya, mégis művein, ujjal kimutatható, hogy
philosophiáját, társadalmi irányát, mely műveinek leggyöngébb oldalát
képezi, ez s amaz barátjától kölcsönözte, kiket kedveseinek tartott a
világ, alkalmasint hibásan, mert Sand aligha képes volt igazán szeretni
s a férfiakat legföljebb csak költői izgalmakra vagy irodalmi czélokra
használta föl. Ez alkotási tehetetlenség kevésbbé észrevehető oly
művészetekben, melyek nem annyira teremtők, mint visszateremtők lévén,
leginkább fogékonyságra vannak alapítva, sőt épen csak női sajátságok
által kivihetők, milyenek a szinészet, az előadó zene és ének. Ezért
lehetségesek a nagy énekesnők és szinésznők. Azonban itt is, mihelyt
szorosabb értelemben vett alkotásról van szó, a nők messze maradnak a
férfiaktól. Egy Beethoven a nőnemen épen oly lehetlenség, mint
Shakespeare. A nők képtelenek a fáradságos és szigorú abstractióra, a
mélyen ható analysisre, s helyzetükből folyó korlátolt látkörök miatt és
heves szenvedélyeiknél fogva mindig egyoldalúságra ragadtatnak, mi
lehetetlenné teszi nekik, hogy urai lehessenek a művészet és tudomány
anyagának. Ezért alkotásaikban inkább egyes részletek sikerülnek, mint
az egész; bizonyos körben bámulatos nagyságra emelkedhetnek, de körük
mindig korlátolt marad, finomságuk, ragyogásuk, érzéseik heve
elragadtatja a műértőt, de az erőteljességet, mélységöket,
szabatosságukat senki sem bámulhatja bennök jogosan. Nem birnak elég
nyugodtsággal a mély és közvetlen intuitióra, nincs elég erejök az
akarat és lelki tehetségek összpontosítására, pedig e nélkül semmi nagy
nem születik. Innen legsikerültebb műveikben is mindig észrevehető
bizonyos habozás, lágyság, egyformaság, töröttség, meghasonlás. – S e
meghasonlás követni fogja őket az életben is. Szegények kétszeresen ki
vannak téve azon számtalan veszélynek, melyek a tudós, írói és művészi
pályát körülörvénylik. A hiúság talán sehol sem fejlődik ki oly nagy
mértékben, mint e pályákon, mi leginkább a helyzet természetéből foly.
Az úgyszólva elkerülhetlen hiúságból kevésnek van ereje fölemelkedni ama
büszke önérzetig, mely beelégszik önmagával, ama fönséges türelemig,
melyet semmi sem tud kifárasztani, ama erényes becsszomjig, mely
összetörvén az önszeretet bálványát, az eszmét, az eredményt emelte
kultusszá, dicsőségévé. Csaknem kétségtelen igazság, hogy az írók,
tudósok és művészek közt aránylag legtöbb hiú embert találhatni. E
tekintetben a nagy szellemek közül is csak kevesen mentek sok szánandó
és nevetséges gyöngeségtől. S a nő, ki már természeténél, neveltetésénél
fogva sokkal hiúbb, mint a férfiú, mily könnyen válik hiúsága bábjává.
Hányan nem lesznek csak azért írónők, hogy hiúságuknak, melyet más téren
nem elégíthetnek ki, tápot nyujtsanak? Hány előtt nem válik az irodalom
önkénytelen, észrevétlenül szalonná, bálteremmé, a kaczérság színpadává,
hol untalan a kaczérság egy-egy nevetséges vagy szomorú jelenetét kell
eljátszaniok. S ez még csekélység. Vannak nagyobb veszélyek is s a
legtehetségesebb nőket épen ezek fenyegetik. Az abstractio számokra majd
mindig csak tévtanokat szül, az analysis szívök ellen fordul, s a küzdés
és dicsőségszomj képtelenné teszi őket boldogságra és boldogításra
egykép. Hiába csalják meg magokat, ők szerelemre, szeretetre,
ragaszkodásra vannak teremtve, hiába ölték ki magokból akarva, nem
akarva a nőiséget, az összezúzott érzelmek visszakérik jogaikat: egész a
sírig betölthetetlen ürt éreznek szíveikben, az eljátszott boldogság
képe szüntelen kisérni, üldözni fogja őket, a családélet boldogságáé,
melyet megvetnek és visszaóhajtanak, melyre képtelenekké tették magokat
s mely nélkül még sem élhetnek. Büszkeségök nem engedi, hogy mindezt
bevallják, de annál fájóbban, annál mélyebben érzik, minél
lelkiismeretesebbek. A férj, kit szeretni hittek, s kit még szeretni
akarnának, a gyermekek, kikért mindent áldozni vágynak, s kikért oly
keveset bírnak tenni, a családi kör, melynek áldásává lehetnének, s
melynek csak terhére kell válniok, utálattal tölti el őket önmagok
iránt, s gyűlölettel a társadalmi intézmények ellen. Talán küzdeni
fognak, talán összeszedik egész erejöket, hogy kivonják magokat ez
örvényből, de csak új örvények közt választhatnak: szakítani, vagy a
világgal, vagy családjokkal. Nincs menekülés, el kell veszniök. Életük
súlypontja kívül esett a női és családi élet körén, s az egyensúly többé
helyre nem állítható. Sem a férfiakhoz, sem a nőkhöz nem tartoznak, ott
a nők jogait követelik, itt a férfiakét; sem a közpályán, sem a családi
körben nem találják otthon magukat, az nekik igen tág, zajos és
veszélyes, ez igen szűk, csendes, prózai. A közönség személyeivé váltak,
kikhez mindenkinek joga van. E körülmény ingerli, vonja és bántja őket;
szeretnék föltárni egész kedélyöket költői lelkesülésből, dicsvágyból, s
fáj nekik, hogy mindenki tudni fogja titkaikat, élményeiket, vágyaikat,
a nagy tömeg, az egész világ, mely oly örömest rágalmaz, gúnyol, nevet,
mulatja magát. Balhelyzetök minden következményét el kell hordozniok s
örök meghasonlásban élniök önmagokkal és a világgal. És nincs erejök
hozzá. Sorsok mindig tragikum vagy komikum; szerencse, ha csak ez
utóbbi, avagy ha csak a boldogság romjain tévelyegnek s nem egyszersmind
a bűn ösvényén.


II.

Még egyszer ismételjük, nem akarunk félre értetni. Nem a női szellemet
kisebbítjük, nem a női jellemet becsméreljük, hanem csak azon
veszélyeket soroljuk elő, melyeket a nő ha írónő lesz, nem kerülhet ki.
Nem a nőket támadtuk meg, hanem csak azon divatot, mely őket nőiségük
megtagadására csábítja. Tulajdonkép a nőiségnek hódolunk, a nőiséget
dicsőítjük.

Ha a nő ösztöneit követi, melyet hagyomány fejt ki, jó példa erősít meg,
vallás szentel föl; ha érzéseire hajt, melyekhez nem mesterséges
reflexiók által jutott; ha értelmét a természetével, hivatásával,
jövőjével összhangzó téren míveli: saját körében élesebben lát,
biztosabban itél, inkább eltalálja az illőt, az eszélyest, az igazat,
mint a férfiú, sőt egész élete szebb, bevégzettebb, harmonikusabb lehet;
mert a férfiú erős küzdelmek és meghasonlások nélkül soha sem
emelkedhetik szilárd jellemmé, ritkán víhat kitünő állást, fejtheti ki
tehetségeit s épen azért bizonyos gyöngébb vagy erősb el-elhaló s
meg-megújuló dissonantia egész sírjáig kiséri.

Az önkéntelenség e naivitása, mely legfeljebb csak fontolni tud, de nem
kétkedik és bonczol; az érzések e hő és őszinte kultusa, melyet szemérem
őriz és kötelességérzet korlátol; a józanság és ábránd e bűvös
vegyülete, mely egymást táplálja, igazítja s egymás nélkül eltéveszti
magát, az, mi a nőt szebbé, jobbá teszi a férfiúnál, angyallá, ki a
földre szállott, a fény és meleg egy-egy sugarát vetni mindenüvé. Ez az,
mi egyedül boldogíthatja, mert boldogításra képesíti, még akkor is, ha
maga szerencsétlen; ez az, mi fentartja az élet örvényei között, mert
tűrni, lemondani, mégis bízni és remélni tanítja; ez, a mi korlátlan
királynővé teszi, kinek a szeretet és hála adójával hódol mindenki, a
bölcsőben ringó gyermeken kezdve a sír szélén tántorgó aggastyánig; ez
az erény és lelkesülés azon varázsos ereje, melyet a gyermek egyedül
csak anyjától, az ifjú kedvesétől, a férfiú nejétől nyerhet; ez az ő
legfőbb bája, erősebb és tartósabb az arcz szépségénél, a szellem
ragyogásánál s épen a szilárd és emelkedett lelkű férfiakra nézve
legvonzóbb, mert nálok ez hiányozván, leginkább érzik szükségét.

Azonban oda a fény, a varázs, a boldogság, a nyugalom, az angyalból
démon lesz önmagáé vagy másoké, ha túllép körén, ösztönei helyett
kételyeire hajt, érzéseit reflexiókba olvasztja föl s hiú ismereteket
hajhászva, kiszárítja szívét, megbetegíti phantasiáját. S az írónőnek
már pályájánál fogva e helyzetbe kell jőnie. Nyomozni, vizsgálni fog,
épen oly hévvel, mint egyoldalúan s a dolgok feloldhatatlan
ellenmondásait, az élet kényszerű ellentéteit soha sem fogja egészen
érteni. Bonczolnia, kétkednie kell, hogy elvekre emelkedhessék s csak
kedélyét képes feldúlni. Épen oly kevéssé juthat elvekre, mint
nihilizmusra. Természetében van az erős ragaszkodás, de a kétely
egyszersmind oly nyugtalanná teszi, mi férfiúnál alig tapasztalható.
Szertelen ragaszkodni, szertelen kétkedni fog és soha megnyugodni.
Eszméit, eszményeit végtelenül imádja, hamar elhasználja és széttöri és
ismét újakat teremt, hogy legyen mit imádjon és széttörjön. Lehetetlen
megállapodási pontot találnia. Bármily gondosan nevelték, bármily sok
ismeretet szerzett, a munka komolyságát, a gondolkodás szigorát sohasem
szokhatja meg. Többé-kevésbbé dilettans marad s annál inkább, minél
bölcsészibb téren mozog. A nő logikája egészen más, mint a férfiúé. Nem
az abstractio, csak látszólag az inductio; tulajdonkép az eszmetársítás
s fejtegetésének irányát nem annyira az okok határozzák meg, mint inkább
az érzés és phantasia. Bármennyire akarja megtagadni magát, mindig ezek
uralma alatt áll s mindig csak ezek által lehet hatni reá. Innen
aphoristikus gondolkodásmódja, szempontjainak változékonysága,
erőszakos, noha bájos szökellései, meglepő combinátiói, finom
észrevételei, kimeríthetlen elméssége, vonzó melancholiája, de
egyszersmind képtelensége a bölcsészetre, politikára s a nagy történeti
tények felfogására. Érzékeny és szenvedélyes szíve, melyet a feldúlt
ösztönök, a megvesztegetett érzések romjain nem korlátolhatnak elvek,
fáj, vágy és árjong; elébb-utóbb bizonyos lágy humanismus, határozatlan
és hamis jóindulat, világboldogító ábránd felé hajlik, mely okvetlen
erkölcstelenségre vezet legalább érzületben. Ez erkölcstelenség
természetesen nem a rossz követésében, mint inkább a jó és rossz közti
különbségek lassú és észrevétlen eltörlődésében nyilatkozik, kételye
erénynek kereszteli a bűnt, mert lehetnek érintkezési pontjaik, saját
vagy mások szenvedése föllázítja a világrend, az erkölcsi kényszerüség
ellen, mely nem szokta számba venni az egyesek szerencsétlenségeit. A
felszínből, egyoldaluságból vagy épen csak önmagából táplálkozó
phantasiája nem képes eszményíteni a valót, az életet, ha nem saját
eszményeit erőszakolja az életre. Sohasem emelkedhetik valódi
objectivitásra sem az életben, sem az irodalomban. Szűk köre mindig
homályban hágy előtte valamit, ismereteinek korlátoltsága nem nyujthat
neki elég közvetítést, idegessége, szeszélye, érzéseinek heve viszi,
ragadja, maga sem tudja merre. Vonja mindaz, mi homályos, rejtélyes s
melyben a legélesebb ellenmondások vannak egyesítve. Paradoxonok,
sophismák uralma alatt él s hisz bennök hívő természete egész erejével.
Szenvedéseiből teremti bölcseletét, általánosítni hajlandó a szív, az
élet és társadalom egyes betegségi mozzanatait s fél úton áll meg az
erkölcsi problemák fejtegetésében.

Töpreng hivatásán, melyet nem szükség keresni, mert maga a természet
mutatta ki, felbonczolja a szerelmet és házasságot s nem veszi észre,
hogy szívét zúzta szét. Mélyen érzi, bár nem győződik meg róla, helyzete
tarthatatlanságát, ürességét s keserüségében átengedi magát a kósza
vágyaknak s hangulataitól vesz irányt. Magas emelkedettsége, hő
lelkesülése sokszor nem egyéb, mint finom önzés, mely nem ismer
kötelességet, föláldozást s csak emotiókat keres. Egymást kizáró
ellenmondásokban s hiú álmokban él. Mindig keres egy férfiút, az
_igazit_, kit soha sem találhat föl, s kit, ha föltalálna, tüstént
meggyűlölne. Nem bírja el a férfiú igáját, legyen az bár a legerősebb s
leggyöngédebb szerelem, s megutálja, ha rabszolgájává válik, mit
egyébiránt óhajt. A beteg idealismus elragadtatásai s az érzéki vágyak
hevületei közt hánykolódik a nélkül, hogy érzés dobogtatná szívét. Sérti
a férfiak brutalitása és gúnyolják hideg, megfagyott érzékei. Megszokja
jól kiismerni a férfiak gyöngeségeit, de elveszti érzékét az iránt, mi a
bennök leginkább becsülendő. Innen van, hogy a szerelmet és házasságot
balul fogja föl s a legtévelygőbb tanokat hirdeti. Innen, hogy műveiben
soha sem tud igazi férfiakat festeni. Ezer változatban ismétel két
alakot, oly férfiút, kit óhajt és keres, de a ki lehetetlen és olyat,
kit látni vél és gyűlöl, de a ki sohasem létezett.

A franczia és német irodalom két legnevezetesebb írónője George Sand és
Hahn-Hahn Ida grófnő mindezt igazolják, az előbbi annyival inkább, mert
valóban geniális nő. Sandban minden megvan, mi írót nagygyá tehet, de az
az egy hibája, hogy nő, megtöri szárnyait. Mélyen nézett az emberi
szívbe, de a társadalmat, melyet annyiszor megtámad, soha sem érthette
meg eléggé; nemes lelkesülésben lángol minden nagyért és szépért, de
világnézleteinek összege nagyrészt geniális paradoxonok, csillogó
capriceok rendszere; kisebb dolgozataiban s egyes részletekben nagy
költőkkel vetekszik, de nagyobbszerű műveiben a compositio erejére nézve
csekélyebb tehetségű férfiak is felülmulják; jellemfestéseiben a
mélység, igazság és erő mellett annyi a felület, üresség és gyöngeség,
hogy alig lehetne megfognunk, ha nem tudnók, hogy nőnél ez máskép nem
lehet. S mégis ennyi érdem s valódi dicsőség, mely annyi mindent bír
igazolni és feledtetni, feledtette-e véle csak egy perczig is, hogy
boldogtalan és hogy oly pályára lépett, mely boldogtalanná teszi? Nem.
«Miért rajtam e feloldhatlan lánczok? – kiált föl egy helyt.[6] – Óh
istenem, mily édesek lesznek vala, ha egy az enyémet megértő szív
fogadja el. Óh nem! én nem költőnek születtem, szerelemre voltam
teremtve. Élni akartam az emberi életet, szívem volt, erőszakosan
kiszakították kebelemből s egyebet nem hagytak meg, mint fejemet,
zajjal, fájdalommal, iszonyú emlékekkel, gyászos képekkel s gyalázatos
jelenetekkel tele fejemet. S mert regényeket írván, hogy kenyeremet
kereshessem, melyet megtagadtak, megemlékeztem szerencsétlenségeimre,
mert meg mertem mondani, mily nyomorult lények élnek a házasságban, a
gyöngeségnél fogva, melyet parancsolnak a nőnek, a brutalitásnál fogva,
melyet megengednek a férfiúnak, a gyalázatoknál fogva, melyekre a
társadalom fátyolt vet, erkölcstelennek bélyegeztek s úgy bántak velem,
mint az emberiség ellenségével.» E vallomás, a mint Sand nemrég
megjelent emlékiratai tanusítják, a tényekben nem elég őszinte, de
érzésben bizonyára az. Az önvád, önmentség és öngúny mély fájdalma az,
mely a nőiséget siratja, e drága kincset, melyet, ha a nő elveszt,
mindenét elveszté.

S mit mondjunk Hahn-Hahn Ida grófnőről, ki Sandnál csekélyebb tehetség?
E nő pályája leginkább mutatja, hova vezeti a nőt az analysis, a kétely.
Lázas hánykolódásai közt mindig talánya volt önmagának. A társaság
magasán született s ép oly kevéssé lehetett aristokrata, mint demokrata;
protestansból katholikussá lőn s alkalmasint oly kevéssé valódi
katholikus, mint volt valódi protestans, szerette volna Aspasia szerepét
játszani s épen oly képtelen volt reá, mint most az apáczáéra. Az írónő
pályáján átok fekszik, a természet és társadalom nemesise. Vagy azért
ír, mert boldogtalan s még boldogtalanabb akar lenni, vagy azért
boldogtalan, mert ír s végkép el akarja játszani boldogságát. Lehetnek
kivételek, de a kivételek keveset bizonyítanak, mert egyszersmind a
kivételes nők csekély írói tehetségét bizonyítják.


III.

Nem volna-e hát az írónőségnek jogosultsága? Valóban a kritika tagadni
kénytelen; ámítaná a nőket, ha azt mondaná, hogy e pályára épen úgy
hivatvák, mint a férfiak, s a boldogtalanság pályáját ajánlaná nekik, ha
munkásságra hívná föl őket. Azonban határozott tiltakozásával még nem
zárja el magát műveik méltánylásától s ha egyszer elmondta őszinte
véleményét pályájokról, legfeljebb még csak azt ismételheti untalan,
hogy oly körre szorítkozzanak, mely természetökhöz, tehetségökhöz
legillőbb, hivatásukkal, kötelességeikkel leginkább megegyeztethető,
mert egészen megegyező soha sem lehet. S még itt is mennyi csalódásnak
és csalatásnak vannak kitéve, többnek mint a férfiak. Kevés módjuk van
tisztába jöhetni tehetségök iránt. A társas körökben jogos fensőséget
gyakorolnak a férfiakon s azt hiszik, hogy szellemdúsan csevegni s jól
írni ugyanegy dolog. A férfiak udvariasak hozzájok vagy épen udvarolnak
nekik s mintegy kötelezve vannak műveikről csak jól és szépen
nyilatkozni. Egy pár szép szem még a szigorú kritikust is megszelidíti;
nem állván a közönség előtt, megenged magának egy-két bókot, hogy később
midőn íróasztalához ül, gúnynyal boszulhassa meg gyöngeségét. De
hasztalan nyilatkoznék szigorúan s bírálna lelkiismeretesen, sokkal
lelkiismeretesebben, mint a közönség előtt: a nők, a mit félre akarnak
érteni, okvetlen félreértik, s oly könnyen tudják magukat sophismákkal
megnyugtatni. Ez a kritikus csak a remekműveket képes magasztalni, nőtől
nem lehet annyit várni, mint a férfiútól, nőtől ennyi is elég.
Nőiségökkel vigasztalják, mentik magokat s épen akkor, midőn nőiségökről
akarnak lemondani. Aztán azon körre nézve is könnyen tévedhetnek, melyet
legsikeresebben lehetne mívelniök. Az irodalomnak némely ága csak
látszólag esik körükbe; a határvonalok oly észrevétlen mosódnak el, hogy
tüstént ott találják magukat, hol a látszat sem szól mellettök. S a
nőnek, ha egyszer elveté a gyöngédség és szemérem félénkségét, mindig
több önbizalma és bátorsága van, mint a férfiunak, mert szenvedélyesebb
s kevésbbé ismeri a veszélyeket.

Az eszes és mívelt anya bizonyosan több tapasztalatot tesz gyermekei,
általában a gyermekek körül, mint az atya s a legtöbb nevelő, mégis a
nevelésről a nő legkevésbbé képes valódi jó munkát írni. Ide abstractio,
philosophiai természet és míveltség szükséges, minővel a nő nem bír, s a
melyet meg nem szerezhet. Legfeljebb csak egyes éles és finom
észrevételt, nehány becses tapasztalatot várhatunk tőle, de mélybe vágó
elemzést, kidolgozott rendszert sohasem. Azonban helyzeténél,
hajlamainál, kedélyénél fogva igen alkalmas meséket, beszélykéket írni
gyermekek, kivált fiatal leányok számára s talán jobbakat, mint a
férfiak. Kár, hogy e tért annálinkább lenézi, mennél tehetségesebb és
szellemdúsabb. Külföldön még csak találkozik egy-egy, ki sikerrel míveli
az irodalom e fontos ágát, de nálunk épen nem, mert ezért senkit sem
magasztalnak a divatlapok, senkinek sem adják ki arczképét s több
efféle. A nőnek éles érzéke van a nevetséges iránt s elméssége
kifogyhatatlan. Ugy látszik, mintha hivatva volna a komikumra és
humorra, pedig erre a legképtelenebb. A komikum és humor sokkal
szélesebb látkört, több tapasztalatot, nagyobb emberismeretet,
szilárdabb meggyőződést és objectivitást kiván, mint a tragikum, szóval
oly elemeket, melyek a nőnél leginkább hiányzanak. A nő csak elmés s az
elmésség még mindig megrontotta a komikus írót és humoristát; legfeljebb
csak bizonyos szűk mulatságos genrera van hivatva, hol elméssége,
játszisága, finom ironiája igen helyén van. A nő eme tulajdonságából
foly azon kellemes és utánozhatlan csevegés, melyben őt a férfiu sem a
szalonban, sem az irodalomban utol nem érheti. A férfiak társalgásában
mindig van valami nehézkesség, mondhatni pedantság; itt is czélt,
logikai rendet követnek, könnyen hajlanak vitára, fejtegetésre s a ki
nem ilyen, rendesen üres fecsegő vagy épen ostoba. A nő könnyen szökel
egyik tárgyról a másikra; élénk értelme, szikrázó elméssége, áradó
kedélye minden tárgyból kiemel egy-egy oldalt a nélkül, hogy az egészet
föltárná vagy elemezné s tovább száll a lepke könnyüségével. Csak ő érti
a társalgás művészetét, a beszéd e könnyed és tárgy nélküli játékát,
mely sem szenvedélyt nem kelt, sem az eszet nem fárasztja, mégis
mindeniket foglalkoztatja s legkellemesebb benyomást hagy maga után. S e
tehetségét az irodalomban is nagy sikerrel érvényesítheti, sikerült úti
rajzokat, tárczai csevegéseket írhat s nagy szerencsével mívelheti az
irodalom azon könnyed nemeit, melyeket nem azért nevezünk könnyedeknek,
mintha megvetnők, hanem, mert nem szigorúan meghatározható irodalmi
nemek. Itt sokkal többre viheti, mint a férfiu, ha ugyan dicsvágya a
legtöbb esetben nem ragadja nem az ő számára font koszorúk után.

A nő érzékenyebb, szenvedélyesebb, mint a férfiu s úgy látszik, mintha
kiválóan a lyrára volna hivatva. Ez is csalódás. A nőnek korlátolt
helyzeténél fogva csak egy pár gyöngédebb húr állhat rendelkezése alatt,
mi nem ad nagyobbszerű költészetet s érzéseinek örökös önmagába
sülyedése nem engedi sem a szabad szárnyalást, sem a hatalmas
emelkedést, sem a formai erő kifejlését. Az eposzra nem vonja hajlama, a
drámában tehetetlenségét maga is érzi, mert e költői forma szigorát ki
nem birhatja s a jellemzésben legkevesebb ereje van, a mi drámában egyik
fődolog, az erős és nagy vonások rajzához. A novellához és regényhez
vonzódik leginkább s méltán, mert itt van leginkább helyén, ha csak
tisztán egyéni viszonyokkal foglalkozik, ha csak tisztán a társaság és
családi kör eseményeit rajzolja, s békét hagyva minden analysisnek,
ösztöneit és érzéseit követi. Ez természetesen szűk kör s nem is a
modern regény köre, de egyetlen, hol nem pazarolja erejét s nem rontja
meg magát. – A társadalmi és történeti regény mindig eltéveszti, mint
eltévesztette Sandot s el fogja téveszteni a legerősebb tehetséget is. A
társadalmi nagy dissonantiákat, a történeti és politikai nagy tényeket
költőileg feldolgozni nem nőnek adatott. A költő csak azt adhatja, mit
legalább analog formákban átélt, átérzett, átgondolt és átküzdött.
Bármily sok legyen az, mit egy nő átélhet, e viszonyokkal alig
érintkezhetik vagy ha mégis igen, nagyon kevés ereje lehet az
átküzdéshez és nyugalma, philosophiai míveltsége az átgondoláshoz. Az
örvény kikerülhetetlen s annál inkább, mennél nagyobb tehetséggel bír.
Ezért méltánylandók az angol írónők, kik rendesen érzik körük
korlátoltságát, ritkán csapnak túl rajta s inkább kevésbbé termékenyek,
változatosak, mintsem tévedők. Ezért kiállhatlan a német írónők
legtöbbje, kik untalan nagy társadalmi kérdéseket, erkölcsi problemákat
tűznek ki magoknak s a politika, philosophia, theologia legfontosabb
kérdéseiről oly könnyelműen, noha elég unalmasan, fecsegnek, mintha a
tegnapi bálról volna szó. De ha a férfi oly könnyen félreismeri magát,
de ha jó költő is, annyiszor nem gondolja meg erejét, hogyan kivánhatni
meg egy nőtől s mi több írónőtől, hogy túl ne becsülje magát s ki ne
lépjen köréből. Csak oda térünk vissza, honnan kiindultunk, csak azt
kell ismételnünk, mit már annyiszor elmondánk: veszélyes az írónői
pálya, mindig veszélyes, még akkor is, ha a nő az irodalom oly ágát
míveli, mely hozzá legillőbb.

Azonban mindez igen csekély mértékben illik a magyar írónőkre –
mondhatják s már mondják is divatlapjaink; nálunk az írónők nem oly
számosak, hogy komoly aggodalomra adhatnának okot s nem oly téren
mozognak, mely feljogosíthatná a kritikát ily hosszas és kemény
philippikákra. Irónőink csak dilettansok, kik ha egyéb dolguk nincs,
írnak egy-egy verset, novellát vagy épen regénykét, igény nélkül,
szórakozásból s egész pályájuk sem komolyabb, sem veszélyesebb, mint egy
kis zongorázás vagy rajzolási kisérlet. Valóban ebben sok igaz van.
Irótollat forgató nőinknek előbb még írónőkké kellene válniok, hogy
megérdemeljék a kritikát. Azt is megengedjük, hogy nem nagy igénynyel
lépnek föl s nem igen lehet őket félteni sem a sivár becsszomjtól, sem a
professionatus író erős küzdelmeitől és mély gondjaitól. Hanem akkor
lapjaink miért igyekeznek hát igényesekké, becsszomjasakká tenni őket
tömjénezéseikkel, miért nem tanácsolják nekik, hogy csak azon kört
gyönyörködtessék verseikkel és novelláikkal is, melynek zongorázni és
rajzolni szoktak? Az is egy kissé különös, hogy épen azok állanak elő a
dilettantizmus mentségével, kik annyi magasztalást halmoztak reájuk,
mennyit egy nem dilettans író is megsokal, ha némi önérzettel bír.
Egyébiránt írónőink egészen a divatlapok teremtményei. A szegény nők
látván, hogy oly olcsó a dicsőség, fölbátorodtak. Elolvasták a
divatlapok híres és koszorús költőit s észrevették, hogy ily híresek és
koszorúsak ők is tudnak lenni. Gondolták, hogy nőtől senki sem vár
annyit, mint férfiútól, s miután a divatlapok által teremtett
közvélemény a férfiút is fölmenti a kritika alól, mennyivel több
elnézésre, hazafiasságra számíthat a nő, kihez különben is minden
becsületes férfiu udvarias. Egész naivsággal léptek az irodalmi pályára.
Irtak novellákat, melyek csak annyi életismeretet árultak el, mint a
férfiak némely híres novellái; írtak verseket, melyekben épen oly kevés
eszme volt, mint a férfiakéban, s ha a formát elhanyagolták, az érzület
nemességében legalább túltettek rajtok; írtak regényeket, s a férfiak
kénytelenek voltak megdicsérni, mert az övékhez hasonlók valának; írtak
tárczaczikkeket, vidéki leveleket, rossz nyelven, tele bohósággal s a
férfiak örömmel igtatták a magukéi mellé. Oh a magyar nők nem hibásak s
mi védjük őket teljes erőnkből. Nem féltjük a kétely nyugtalanságaitól,
mert akkor eszmékkel kellene foglalkozniok s ezt a férfiak nagy része is
ritkán teszi; nem hiszszük, hogy a Sand vagy a Hahn-Hahn Ida sorsára
jussanak, mert ahhoz sem tehetségök, sem elég előkészületök; nem
aggódunk, hogy a dicsőségszomj és erős küzdés boldogtalanokká teszi
őket, mert nem ismerik a dicsőséget, s küzdeni sem akarnak. A magyar
írónők csak dilettánsok s az ezer szerencse. S mégis jónak láttuk
elmondani, a miket elmondánk. Hadd tudják meg, hogy ha dilettansokból
írónőkké válnak, mennyi veszélynek teszik ki magokat, s ha csak
dilettánsok is maradnak, még nem mentek e veszélyektől. E kérdést más
oldalról is megvilágítani épen idején volt. Nemcsak kritikai
meggyőződésből szóltunk, hanem szívünkből is. Minket mindig
melancholikus hangulat fog el, valahányszor írónőink műveit olvassuk.
Hogy is ne? Nálunk nem annyira nők írnak, mint inkább fiatal leányok.
Istenem! Miért görnyedtek íróasztalaitoknál, miért rontjátok szép
szemeiteket, halványítjátok piros arczaitokat, midőn szebbnél-szebb
versre lelkesíthetnétek a férfiakat, szebbekre, mint a minőket ti tudtok
írni? Elég ízléstek van, hogy tetszéstek megérdemelje a fáradságot,
miért hajhásszátok a férfiak tetszését, kik csak udvariasságból vagy
épen korlátoltságból tapsolnak nektek? Miért raboltok el annyi drága
perczet szüleitektől, férjeitektől, kedveseitektől, csak azért, hogy
nyomatva lássátok neveteket s egy pár bókot nyerjetek, melyeket máskép
jobban ki tudtok érdemelni? Miért teszitek még nehezebbé a magyar
kritikát? Szegény magyar kritika már el van keresztelve, hazafiatlannak,
aristocratának, oh iszonyú, még csak az a hijja, hogy nőgyülölő is
legyen s ti azzá teszitek!


IV.

A régibb magyar irodalom alig mutat föl egy pár írónőt s az újabb időben
is csak ez utóbbi évtizedben jelentkeznek számosabban. Részint a külföld
példája, részint divatlapjaink bátorítása kezdi virágoztatni irodalmunk
ez ágát s az mindez ideig alig emelkedett feljebb oly dilettantizmusnál,
mely épen oly keveset árt, mint használ. Azonban épen azért vala
szükséges, még jókor, a maga idejében, a más irodalmakban élesen
kifejlett tévedésekkel, a külföldi és professionatus írónők példáival
világosítani föl a kérdést. Talán erősebb színeket használtunk,
kiméletlenebben szóltunk, mint szokás nálunk, hol a kritika jogáról,
modoráról, formáiról a legnaivabb fogalmak divatoznak, de bizonyára
annyi őszinte lelkiismeretességgel, mondhatnók fájdalommal, mennyit e
kérdés természete és komolysága kíván. Fejtegetésünkben nem a mi kezdő
és dilettans írónőink lebegtek szemeink előtt: ezért tiltakozunk e
czélzások gyanusítása ellen; nem azon veszélyeket fejtegettük, melyeket
írónőink már magokra _vontak_, hanem azokról, melyeknek ki _lehetnek_
téve: ezért óhajtunk félre nem értetni, nem annyira a magunk, mint
inkább azon nők érdekében, kik írni szoktak. A mi írónőinkre még kevés
panasz lehet, de jó ha tudják pályájok veszélyeit, a mi írónőink
aránylag még kevesen vannak, de a divat kezd ragályos lenni. Ismerünk
fiatal leányokat, kik sírnak azon képzelt szerencsétlenség miatt, hogy
nem elég szellemesek, hogy írónők lehessenek, atyákat és anyákat, kik
leányaikat az írónői pályára buzdítják és növelik, férfiakat, kik előtt
az írónőség úgy tűnik föl, mint a legmagasabb női eszmény; a magyar
közvélemény vagy egészen az írónőség mellett van, vagy azt csak tréfás
oldalról fogja föl. Ily körülmények között némi visszahatást idézni elő,
némi éles polemiával támadni meg e divatot, sem botrányhajhászat, sem
don quixotteria.

Polemiáinkat nem azért kötöttük a két fenn czímzett műhöz, mintha azok
megrovásokat érdemelnének. Ellenkezőleg e művek méltányolhatók, részint
mert oly téren mozognak, hol a nők legsikeresebben működhetnek, részint
mert a közelebbről megjelent s kritikát nem érdemlő női művek közt
leginkább figyelemre méltók. Azonban puszta méltánylatunk igazolása lett
volna az írónői pályának, melynek határozott ellenségei vagyunk. Az
által, hogy épen akkor támadjuk meg az írónőséget, midőn két
méltányolható női művet ismertetünk, leginkább hittük elkerülhetni az
elfogultság és előitélet vádját. Czikkünk sem értekezés, sem szorosan
vett bírálat, holmi essayhez hasonló dolgozat, midőn a kritikus egy pár
művet ismertetvén, alkalmat vesz elmondani gondolatait vagy a művek
tárgyáról, vagy arról, mi azzal közel vagy távoli kapcsolatban van. E
forma nálunk még nem elég divatos, de nem annyira új, hogy félreértésre
adhatna alkalmat. Nők műveit bírálni nálunk még eddig nem volt szokás,
de szokásba kell hoznunk, mint a hogy más irodalmakban van. A kritika
nem válhatik a gyöngédség vagy udvariasság kérdésévé. A nők művei épen
úgy a kritika körébe tartoznak, mint a férfiakéi s legfeljebb csak a
modorban lehet némi csekély eltérés. E tekintetben egy más polemiánkban
már nyilatkoztunk. A nő, ha közpályára lépett, lemondott minden nemét
illető előjogáról; a kritikus, a férfiú tartozik elfogadni a lemondást s
csak arra köteles, hogy irányában ne használja a kritika és gúny azon
legélesebb fegyvereit, melyeket férfiak irányában minden habozás nélkül
használhat. Nekünk a jelen esetben azon kellemes helyzetünk van, hogy e
szabados s még azért eléggé éles fegyvereket sem kell használnunk s
örömmel térünk át Flóra költeményei ismertetésére.

Azon nők közt, kik ez utóbbi évtizedben lyrai költeményeket írnak, csak
Iduna és Flóra bírnak figyelemre méltó tehetséggel, ha nem is oly
jelentékenynyel, mint divatlapjaink hirdetik. Idunát már kora halála is
a részvét tárgyává tevé. Gyöngéd és csinos dalai, melyekben egy szerény
és szerető női szív kevés és szűkkörű, de megható és őszinte élményei s
egy a betegség szenvedései közt önmagát vigasztaló lélek mélabús, de
önmegadó ábrándjai nyilatkoznak, méltán nőink kedvencz olvasmánya. Flóra
is, bár más változatban, e nőies téren mozog. Gyöngy és gyémánt helyett
dalt és virágot óhajt. Egy eltépett zöld levelet sodor a szél lábaihoz s
kérdi: vajjon nem anyja írt rá üzenetet, vajjon a harmat nem
búcsúkönnye-e? Boldognak tartja magát, bár néha elborul, néma,
könnyezik; megvidul a természet képein s az emberek közt, kik hozzá oly
jók. Kinyitja ablakát, kéri a tavaszt, hogy jőjjön be hozzá, gyógyítsa
meg, ő nem mehet ki, beteg; ha felgyógyul, ő is majd visszalátogatja s
mindent meghálál neki. Fogja édes anyja kezét, forró homlokához érteti s
hiszi, hogy míg ez őrző angyal fedezi szárnyaival, meg fogja kimélni
minden baj és betegség. Virágait ápolja s mintha ezer virágszellemke
venné körül, csengés-zengést hall s dal, rege ringatja ábrándokba.
Tudakolja, van-e a virágban sejtelem a kétes jövő iránt s im, bár ő
örül, virága elhervad; a csillagot is megkérdi s im, bár ő búsul, a
csillagfény lemosolyog hozzá. Szép őszi virágot lát a hervadó mezőn, de
nem szakítja le, miért venné le a mosolygást egy haldokló arczáról.
Szereti a természetet, örömest látogatja s mindig van hozzá mondani
valója. Elbeszél fűvel, fával, virággal, madárral, most, mint játszó
gyermek, majd mint ábrándozó leányka. Kora tavaszszal, midőn a nap már
bimbót kezd fakasztani, kéri a kis madarat, hogy jőjjön vissza, szánja
meg a néma természetet s adja vissza neki lelkét, örömei hangját, a
dalt. Kérdi az erdőtől: vajjon van-e balzsamerő illatában s a fák titkos
zúgásában csendes síridalt vél hallani. Kéri a fénybogárkát, hogy álljon
meg, csak testvérének akarja oda adni, ki bizonyosan nem bántja s ismét
visszateszi a fűbe. Elábrándozik, vajjon a hegy szebb-e, midőn a föld
égbe vágy, vagy a róna, midőn az ég a földre. Elmegy az erdőbe, hol
nincs semmi zaj s csak egy sóhaj tesz tanuságot az életről, s a sóhajba
olvad egész lelke. Hallgatja a fülmilét, búsul kedvencz rózsája
hervadásán, nézi a hulló csillagot, a hervadó virágot, a futó habot s
örül, hogy, bár minden oly hamar elenyész, kebléből a dal nem apadhat
ki. Soha sem víg, de ritkán érez erősebb és mélyebb fájdalmat, mindig
méla, csendes ábrándozó, ki igyekszik vigasztalni magát és másokat. Néha
enyeleg, de finom gúnyora alig több a gyermek csodálkozó mosolyánál, ki
valamit nem tud felfogni. Megkérdi a könnyező vierlandi leányt, hogy
miért sír, talán nem érti érzéseit a világ, vagy talán mert jól áll neki
a könny – valóban jól áll, mint virághoz a harmat. Elmondja, hogy a
virág elhervad s tavaszszal újra kivirul, erre semmit sem mondanak az
emberek s a szívet mégis elitélik, ha feledvén újra szeret. Az ég tiszta
kék, virág nyílik, madár dalol s ő még sem tud gyönyörködni, vihart
óhajt s vádolja magát, hogy mindig a bírhatlant áhítja, ha valami
megvan, nem kell s kívánja, ha nincs. De ez enyelgő hangulat rövid ideig
tart s újra bújába sülyed. Megénekli a kis gyermeket, kit az istennek
nagyon szeretnie kellett, mert korán magához vette; bejárja kedvencz
helyeit, hol emlék minden fűszál, minden kő, s nem mer a jelenre
gondolni, mert fájna, hogy csak a multban élhet; leborul a fűbe,
elpanaszolja, mint anyja keblén, búját, örömét, vigaszt, részvétet talál
s midőn távozni készül s keble elszorul, a jövő tavaszszal vigasztalja
magát.

Ime nagyjában Flóra költészete. Szűk és egyhangú, mint általában a nőké,
de gyöngéd és nemes s oly őszinte, minden affectatiótól ment, mint
ritkán a férfiaké, kivált nálunk, hol nagy divatban van oly dolgokról
írni, melyeknek a költő csak hírét hallja s oly érzésekről, melyeket
soha sem érzett. Teljes méltánylatunkat kell kifejeznünk, hogy a költőnő
jól választá körét és érzi, hol a költészet forrása. Átcsap ugyan ő is
néha oda, hol nem találhatja otthon magát s ekkor költeménye nem is
egyéb bombasztnál; de ezt mintegy önmaga is érzi s visszatér oda, hova
való érzései szólítják. Azonban az egészen más kérdés: vajjon e jól
választott kört jól tölti-e be s költői intentióinak elég alkotó erő
áll-e szolgálatában? Sajnáljuk, hogy e tekintetben fukarkodnunk kell
méltánylatunkkal. Itt a legtöbbször elmarad Idunától, nemcsak
verselésre, de költői erőre nézve is. Nem bírja eléggé ama benső formát,
melyben a magában költői gondolat és érzés valóban költeménynyé válik;
ritkán tudja azt mondani, a mit akar s úgy a mint akarná, haboz, keres,
küzd s gondolatai, képei elmosódnak vagy homályosakká válnak. Jobb
költeményeiben is vannak fölösleges versszakok, sorok, szavak. Inkább az
abstract, mint concret szavakhoz és kifejezésekhez vonzódik, pedig
tulajdonkép csak ez utóbbiak a költőiek. Érzéseit reflexiókká
változtatja, mi árt a dal önkénytelenségének s a próza felé hajlítja.
Például nem egy lelkesült felkiáltásban mondja el, hogy nem tudja vajjon
a rónát szeresse-e vagy a hegyet, hanem így szól:

  Sokáig gondolkodtam a felett;
  Rónát szeressek-e vagy hegyet:

s aztán megfejti miért. E hajlamából foly az is, hogy némely igen kedves
darabjait, mint például «Csitt, kicsiny virágszellemkék» okoskodó
magyarázattal végzi be s nem a rajznak oly finom fordulatával, mely nem
mond ki semmit, de mindent sejtet s az olvasóra hagy. Úgynevezett
közhelyeket is többet használ, mint tehetségétől várnók, de az
meglepetés reánk nézve, hogy a magyar költészet nagy betegségétől, a
rossz képek hajhászatától s az üres és nagy phrasisoktól annyira ment.
Természetesen ő sem tud egy fölvett képet mindig végig vinni, mint
például «Sirén a dal» czíműben, ő is mond olyasmit, melynek semmi
értelme nincs, de ez aránylag oly kevés, hogy szót sem érdemel.

Általában Flóra tehetsége feljogosít bennünket arra, hogy többet várjunk
tőle, mint a mennyit adott; ő bizonyára többet is fog adni, ha érteni
fogja, hogy a költői gondolat és érzés még magában nem költemény, nem
mű. Ő már ösztönszerűleg érzi is ezt; legalább van két oly költeménye,
melyeket a magok nemében műveknek lehet mondani. Közöljük mind a kettőt,
leginkább azért, mert az eddigi ismertetők figyelemre sem méltatták, mi
pedig az egész füzet legjobb költeményeinek tartjuk.

=Letarolt kert…=

  Letarolt kert,
  Elhervadt virágok,
  Hulló levél,
  Őszi selyem szálak.

  Hallgató dal,
  Hallgató madárdal,
  Mely a tájon
  Csak emlékben szárnyal.

  Csörgés zúgás
  Hervadásnak hangja,
  Őszi szellő,
  Mely önmagát futja.

  S egy sóhajtás,
  Mely még visszaadja,
  Mi tavaszkor
  Lelkünk elragadja.

=Szép volt a kis gyermek…=

  Szép volt a kis gyermek
  A terítő ágyon
  Halványan s mosolygva
  Feküdt a párnákon.

  Kicsi kezecskéje
  Fonva volt imára,
  Úgy látszott a test is
  Felszáll már utána.

  És mintha borulna
  Rá az ártatlanság,
  Simult homlokára
  Sok szép fehér virág.

  A gyertyák oly búsan
  Állottak sorjában,
  Emésztve önmagok
  Fájdalom lángjában!


V.

Csodálatos, hogy írónőink szaporodásával a gyermekek, ifjuság, kivált a
fiatal leányok számára írt olvasmányaink nem szaporodnak. Irónőink
egészen elhanyagolják e tért, nem akarnak holmi unalmas gouvernante vagy
pedáns anya hírébe jönni, félnek, hogy elvesztik azon rejtélyes
nimbuszt, mely őket annyira érdekesekké, költőiekké teszi s melyért oly
könnyen kiállhatni a prózai lelkek élczeit s az epés kritikusok
gorombaságait. A versen kívül csak beszélyt és regényt szeretnek írni;
festeni akarják az életet és szenvedélyt s leírják mindazt, mi nem épen
a legjobb regényekből emlékökben maradt. Ennyi tulajdonkép az ő egész
míveltségök és költői venájok.

Egyik írónőnk, ki jeles színésznő, nagy hasznát veszi szerepeinek, innen
is onnan is kivág egy-egy jelenetet vagy phrasist s alkalmasint mélyen
sajnálkozik, hogy nem a hálás külföldi, hanem a hálátlan magyar
közönségnek ír; egy másik a hidegvette idealizmus zöldeskék színével
fest be mindent, mint ahogy a pesti bolti czímereken szokás festeni az
angyalokat; a harmadik úgy cseveg, okoskodik, hogy az ember feje
megfájdul s mégis odaírja: folytatása következik; a negyedik nem épen
épületes dolgokat feszeget, de azért művei nem veszélyesek, mert nem bír
hitetni, elragadni; az ötödiknek megvan az ő jóakaratja, csak az a kár,
hogy azt hiszi: beszélyt írni annyi, mint elbeszélni valamely érdekes
vagy érdektelen történetet s így tovább.

Valóban, beszélyírónőink csekély tehetséggel bírnak, de ha nagyobb
tehetségüek volnának is, nem oly úton indulnak, hogy tőlük valami
derekasabbat lehetne várni. Nem belső ösztön, kényszerű nyugtalanság
fogat velök tollat, hanem szeszély, unalom, vagy hiuság, nem azért
írnak, mert szívükön fekszik valami mondani való, hanem mert divattá
vált írónősködni, nem élményeikből, tapasztalataikból, jól ismert,
értett, átgondolt viszonyokból merítenek, hanem holmi reminiscentiákból,
s így hiányzik bennök a kellő tisztelet a költészet iránt, mely nélkül
alig mehetni valamire. E mellett ugyanazon elveknek hódolnak, melyeket
nem annyira elméletileg, mint gyakorlatban úgynevezett fiatal irodalmunk
szokott hirdetni; ők is azt hiszik, hogy a költészet az értelem és ész
uralma alól kiszabadult phantasia és érzés játéka s a költőt nem
emelkedettsége s a szép cultusa emeli a tömeg fölé, hanem hóbortja és
affectatiója. E tekintetben nem oly vakmerőek ugyan, mint fiatal
irodalmunk némely férfiai, de azon genialitásban, hogy csekély irodalmi
műveltséggel bírnak, jóval túl tesznek rajtok. A nő gondos nevelés
mellett is aránylag csekélyebb irodalmi műveltségben részesülhet, mint a
férfi. Külföldön e hiányt némikép pótolja azon élénk egymásrahatás, mely
a társaságot és irodalmat összefűzi. A franczia salonok mindig nevezetes
befolyással voltak az irodalomra. Az írók olyasmit hoztak el onnan, mi
hasznukra vált s olyasmit hagytak ott, mi emelte a társaságot s nagyon
jótékonyan folyt be a nők míveltségére, kik rendesen sokkal többet
tanulnak társalgásból, mint könyvekből. Nálunk ez teljesen hiányzik.
Salonaink, melyek alatt nemcsak az aristocratia termeit értjük, csekély
összeköttetésben vannak az irodalommal.

Ha az irodalom vagy tudomány komolyabban jő szóba, nők és férfiak
külön-külön csoportozatot alakítanak, mert unják vagy nem értik egymást.
Nőink nevelésében az irodalmi tanulmány, mely nélkül mivelt nő el nem
lehet, mert irodalmi míveltséggel bírni és írónőnek lenni nem egy dolog,
nem játszik jelentékeny szerepet. E tekintetben az aristocratia és a
középosztály női közt a legtöbb esetben csak annyi a különbség, hogy
amazok több idegen nyelvet beszélnek és kevesebbet tudnak magyarul.
Tudni vagy jobban mondva beszélni néhány idegen nyelvet, nőinknél az
irodalmi műveltség eszménye. Nőnevelő intézeteinkben is ezen fáradoznak
leginkább s bennök a növendék lányka annyi irodalmi míveltséget sem
szerezhet meg, mennyi csak a magyar irodalomból is könnyen
megszerezhető. Az irodalmi tanulmányok e mellőzése, az ízlés e
fejletlensége okozza aztán azt, hogy nőink mind a hazai, mind az idegen
irodalomnak gyöngébb termékeit kedvelik leginkább. Szépirodalmi
lapjaink, melyeknek épen nőink irodalmi míveltségét kellene
fejleszteniök, nemhogy betöltenék hivatásukat, de megközelíteni sem
akarják.

A nem épen válogatott beszélyek és versek mellett semmit sem nyujtanak,
mi kellemes modorban és viszonyainkhoz alkalmazva terjesztené az
irodalmi míveltséget. Az eszme, az ismeret nekik tudós czopf vagy
szárazság. Bizonyára divatlaptól senki sem kiván sem szorosan vett
tudományos fejtegetést, sem részletes kritikát, de igenis annyi
ismeretet és ízlést, mennyi szükséges arra, hogy közönségének nagyjában
kellő irányt és tájékozást adhasson mindabban, mi körébe vág. Ez unalmas
a nőknek, mondhatják divatlapjaink; csak fáradságos a szerkesztőknek,
mondjuk mi. Divatlapjaink elhitették magokkal, hogy csak az üres
fecsegés, a curiosum, a saphiriaskodás az, mi a nőket mulattathatja.

Valóban senki sem nézi le a nőket náloknál jobban. Hiába törnek lándzsát
az írónőség mellett, hiába magasztalják a nőnemet azért, mert férfiu
akar lenni s állítják még a mezei munkára is a férfiuval egyenlő
képességünek, hiába ferdítik el czikkeinket s fogják ránk, hogy mi a
nőket míveletleneknek óhajtjuk, ők azok, kik csak kávénénikéknek tudják
képzelni.

Mindaz, mit az irodalomról és művészetről összebeszélnek, a
legmindennapibb társalgásnak sem elég műértő vagy kellemes. Rendesen
közhelyeket ismételnek, melyek egykép illenek mindenre vagy oly
fogalomzavart árulnak el, mely a dolgok abc-jével sincs tisztában. Ezt
tartják aztán könnyed szellemdússágnak, melylyel egyedül hathatni a
nőkre, eredeti magyar felfogásnak, melyet nem vesztegetett meg semminemü
idegen æsthetikai olvasmány. Ez utóbbi pontban teljesen igazok van. Nem
olvassák a világhírű műphilosophokat, irodalom-történetírókat; csak
nevökről ismerik vagy egypár magyar kritikus idézetéből, s csak azért
emlegetik néha, hogy plagiummal gyanusítsák a «Pesti Naplót» és
«Budapesti Szemlét». Nézzétek a nyegléket – mondják mindegyre – kik
megrabolják a mások műveit s idegen tollakkal páváskodnak, azonban soha
sincs kedvök állításaikat bebizonyítani, nem is tudnák, még akkor sem,
ha igazok volna, mert nem ismerik azon munkákat, melyekre hivatkoznak.
Nekik a tudományban az eredetiség annyi, mint nem ismerni az illető
tudományt s újra kigondolni mindazt, mit mások már rég és jól
kigondoltak. Fogalmuk sincs azon solidaritásról, mely a keresztény
polgárosodás államait és irodalmait összefűzi s melynek ismerete nélkül
specificus nemzeti szempontokra emelkedni teljes lehetetlen. A
kritikától mindennap új törvényt követelnek, mintha az æsthetika
törvényei mindennap változnának s nem volnának oly örök igazságok is,
melyeket a legnagyobb lángész sem törölhet el, mintha a kritikusnak más
tiszte volna, mint ez igazságokat, törvényeket fejtegetni, alkalmazni s
ha valamely műből ujat vonhat le, megvizsgálni s vagy elvetni vagy
küzdeni érte.

Nekik minden külföldi szempont, mely rájok nézve nem kedvező; ők
csinálnak oly magyar æsthetikát, mely szerint annyi nálunk a jeles és
remekmű, mint eső után a gomba. Nekik minden túlszigor, igazságtalanság,
epe, mely nem bámul föltétlenül s a jeles írókban is nagy árnyoldalakat
mer fölfedezni; ők hisznek az abstract tökélyben s nem tudják, hogy a
legnagyobb írót is nem a tökélyek összege teszi nagygyá, hanem a
fogyatkozások kevesebbsége. Azonban tudnak ők nagyon szigorúak is lenni,
ha bántva érzik magokat s megharagusznak. Ekkor aztán Shakespeareről is
amolyan kimélő iróniával beszélnek s némely, egykor dicsőített hazai
tehetségek irányában mind inkább lohad határtalan lelkesülésök, melyre
azelőtt sem volt semmi szükség.

Leginkább az akadémiát szeretik megtámadni, melyet holmi költőkeltő és
dicsőítő intézetnek óhajtanának s az úgynevezett tudósokat, kiket csak
tehetség nélküli embereknek képzelnek. Előttük csak a vers, beszély,
dráma- és regényköltő az író; a tudományos munkát compilatiónak tartják,
a kritikát és essay írást plagiumnak, a fordítást és átdolgozást lelki
szegénységnek, a szerkesztést puszta gépies foglalkozásnak. Ez utóbbit
illetőleg tapasztalásból beszélnek. Divatlapjaink szerkesztése csakugyan
ritkán több gépies foglalkozásnál. A szerkesztők keveset gondolnak
azzal, hogy eszmékben, elvekben, érzületben bizonyos következetességet,
rendszert, színezetet öntsenek el lapjaikon. Nem igen van véleményük,
összehalmoznak mindennemű véleményt s tulajdonképi hatásuk nem annyira a
közvélemény fejlesztése, mint megzavarása. Egy pár jó czikk, helyes
nézet, amúgy elvétve, még magokban nem adnak irányt. Ezt csak öntudatos
folytonosság és gondos következetesség eszközölhetik, mit szépirodalmi
lapjaink ismerethiány vagy hanyagság miatt egészen nélkülöznek.

Ime a szellem, honnan nőink nagy része meríti irodalmi míveltségét, íme
az iskola, hol írónőink az irodalmi pályára készülnek. Ily körülmények
között nem igen várhatni tőlök, hogy a gyermekeknek és ifjuságnak valami
értékest nyujthassanak. E szakma, ha nem is kiván annyi
élettapasztalatot és költői erőt, mint a regény és beszély, de bizonyára
sokkal több irodalmi míveltséget, mint a mennyivel írónőink bírnak.
Azonban mi akadályozza őket, hogy a külföld e nemű jobb termékeit
lefordítsák vagy viszonyainkhoz alkalmazva átdolgozzák? Igy
használhatnának valamit, hiányt segítenének pótolni s idővel igen
tisztes állást víhatnának ki.

A szülők a legjobb akarattal sem elégíthetik ki gyermekeik szükségét a
magyar irodalomból s a gyermekszobákat franczia és német könyvek özönlik
el. Egy ily jól lefordított vagy átdolgozott munka fölérné írónőink
összes munkásságát, mely csak rossz beszélyeink és regényeink számát
szaporítja. Ezért igen méltánylandó _Józsika Julia_ munkássága, ki
részint e téren mozog, részint divattudósításokat ír s apró czikkeket
dolgozgat át. A Nővilág tárczájában az ő czikkei érnek legtöbbet. Jól
érti a dolgot, a melyről ír s modora oly választékos és kellemes, hogy a
többi divatlap példányul vehetné. Az ő munkássága valóságos hiányt
pótol. Divatlapjaink rendesen kevés súlyt helyeznek arra, mi a nőknek
kiválóan érdekes és hasznos, ezért a Bazár, Iris czímü idegen lapok,
melyek e szükséget kielégítik, hovatovább nagyobb elterjedésnek kezdenek
örülni. Józsika Julia példáját követve, mily jól munkálkodhatnának
írónőink e téren is, ha nem volnának eltelve a Sand dicsőségével s
ismernék tehetségöket.

Hasonló méltánylatot érdemel _Szendrey Julia_ is, ki Andersen meséit
ülteté át irodalmunkba. Alig tehetett volna jobb választást. E dán író,
ki épen oly kedvelt Németországban, mint saját nemzeténél, kitünő állást
foglal el az újabb irodalomban. Tulajdonkép nem gyermekek és növendék
ifjak számára ír, azaz tisztán költői s nem egyszersmind pædagogiai
szempontok után indul, nem szorítkozik bizonyos korra, de meséi
nagyrésze a legkellemesebb ifjusági és gyermekolvasmány s a fordítónő
füzetkéjében ilyesmit akart nyujtani. Andersen mindenki költője, ki
kedélyében meg tudott őrzeni annyi naivságot, hogy érdekkel viseltessék
az élet és természet apróságai iránt, sőt ha az érzékünk elveszett,
visszanyerjük s újra érdekel bennünket minden semmiség, beszélünk fűvel,
fával, álmodunk tündérekkel, mint gyermekkorunkban. S e phantastikus
világban mégis annyi a valódiság és élet. A költő érdekessé tud tenni
mindent, le az eltörött tűig, a szennyes gázlámpáig; mert éles szeme és
souverain humora mindenen oly jellemző tulajdonokat fedez föl, melyek
eddig elkerülték figyelmünket; mert szabad mozgást, egyéni életet lehel
a lelketlen dolgokba, mi benyomul képzelődésünkbe, foglalkoztatja,
elbájolja. Ez az, mi őt más meseíróktól különösen megkülönbözteti. Az
úgynevezett erkölcsi mesék írói a lelketlen dolgokat ha jellemzőn
beszéltetik is, leginkább csak jelvül vagy allegoriakép használják;
Andersen bemerül beléletökbe, megírja történetöket s életök egész
költészetét.

Ő az asztalok, székek, füvek, fák, gyermekjátékok s házi eszközök
regényírója. Megismerteti örömeiket, szenvedéseiket, viszontagságaikat,
melyeket mindennap tapasztalhatnánk, ha az ő szemeivel és humorával
néznénk körül. Nem fog rájuk semmit, csak kedélye tükrén mutatja föl
őket, nem ad szájokba semmit, hanem csak beszélteti őket. Valóban, ha az
asztal, szék, hegedű, kandúr, télizöld, lapda, czinkatona beszélni
tudnának, nem beszélhetnének máskép. S mily finom komikum és humor,
mennyi életbölcseségi ötlet, játszi tréfa, szeszélyes és érzelmes ábránd
képezik alapeszméit e történetkéknek. Vonzódunk, mosolygunk s mint egy
könnyű, kellemes álom után megenyhülve érezzük magunkat. Csak ha mesét
mesére, kötetet kötetre olvasunk, érezünk bizonyos lankadást, sőt
unalmat, melynek oka nem annyira a költőben, mint genrejában keresendő.
A költő találékonysága kifogyhatatlan, de e kis világgal hamar betelik
lelkünk, melyet csak a nagy világ, a valódi élet és emberi szív
költészete bilincselhet le feloldhatlanul. Andersenről több joggal
mondhatni el, mint bárkiről azon régi megjegyzést: nagy író a maga
nemében, de neme kicsiny és szűk.

A fordítónő, kivéve egy pár apróbb darabot, helyes választással állítá
ki füzetkéjét. A fordítás is igen sikerült. A hangulat majd mindenütt
szerencsésen van eltalálva s a magyaros színezet, mely az egészen
elömlik, ment minden affectatiótól és erőltetéstől. Óhajtjuk, hogy
karácsonyra újra egy füzetkével lepje meg a kis és nagy gyermekeket.
Kettős hiányt fog pótolni: egy nevezetes költőt ültet át irodalmunkba s
gazdagítja gyermekolvasmányainkat, melyekben oly szegények vagyunk.
Mindkettő oly szolgálat, mely kétszer föléri vers- és novellaírónőink
dicsőségét. Sőt nem árt, ha a fordítónő e nemben megkisért egy kis
eredeti munkásságot is. Legalább egy kis eredeti mesécskéje, (A kis
köpeny története. Vasárnapi Ujság.), melyben Andersent oly szerencsésen
utánozta, szép reményeket enged táplálnunk tehetsége felől.



ADALÉK NÉPKÖLTÉSZETÜNKHÖZ.

Olvastatott az Erdélyi Muzeumegylet 1860. február 25-én tartott
tudományos ülésén.

Mióta a Kisfaludy-társaság megszünt munkálkodni, a néphagyományok
gyűjtése is megszakadt. Lehet, sőt hallottuk, hogy egyesek fáradoznak,
de a közelebbi tíz év alatt egyetlen újabb gyűjteményt sem tud
felmutatni irodalmunk, mert az Erdélyi által néhány év előtt kiadott
«Közmondások könyve» és «Magyar népmesék» még a Kisfaludy-társaság
munkásságának eredményei, Gaalnak pedig szintén nemrég megjelent meséi
egy még régibb kor mozgalma. Valóban, uraim! Muzeum-egyletünk igen
érezhető szükségletnek tett eleget, midőn tagjait néphagyományaink
gyűjtésére szólítá föl s legalább részben folytatója akar lenni azon
nevezetes mozgalomnak, mely költészetünket megtermékenyítette,
nyelvészetünknek annyi becses adatot szolgáltatott s még őskérdésünkre
is vetett egy pár halvány sugarat.

De vajon lesz-e fáradozásunknak óhajtott sikere, fogjuk-e gazdagítani a
magyar népszellem kincstárát, vagy csak szegénységünket leszünk
kénytelenek bevallani? Oly kérdés, melyre az irodalmi közvélemény nem
épen vigasztalóan felel. Majdnem általános azon meggyőződés, hogy az
erdélyi népköltészet csekély figyelemre méltó. E vélemény nincs minden
alap nélkül. Mindaz, mi eddig a magyar néphagyományok gyűjteményeibe
Erdélyből került, vagy épen nem új, vagy épen csekély becsű. Különösen a
székely népköltészetben csalódott az irodalom. Azt hitte, hogy egész új
világot fog felfedezni, ősibb eredetiséget, gazdagabb kedélyt, alkotóbb
képzelmet: s mindennek épen ellenkezőjét találta. Azon 30–40 székely
népdal között, melyeket Erdélyi közlött, alig van egy pár figyelmet
érdemlő s a legszebb is («Ha én rózsa volnék» Erdélyinél II. k. 322.
lap) csak már egy ismert dal gyöngébb variansa, szóval: mintha az
erdélyi vidékek népköltészete csak hulladékokból táplálkoznék s a mi
benne eredeti és vonzó, inkább nyelvi sajátság, népirati adat, mint
költői szép. Csak a legújabb időben kezd gyöngülni e vélemény, mióta
nehány becses adat fekszik a kritika előtt. A «Hadak uta» monda, melyet
Lugossy egy székely katona elbeszélése után jegyzett föl, nevezetes
adalékul járult hunmondakörünkhöz; Kriza gazdag gyűjteményeiből egy pár
mutatvány szokatlan figyelmet gerjesztett; a Nagy Lajos által közlött
«Barcsai» pedig egyik legjobb népballadánknak lőn elismerve. Ime egy kis
buzgalom, máris mily szép eredmény, íme nehány jel, melyek méltán
erősíthetik önbizalmunkat, hogy fáradozásunk nem lesz sikertelen. Én is
ez önbizalmat akarom erősíteni, nehány erdélyi, nagyrészt székely, még
eddig ismeretlen népköltemény bemutatásával, melyek szerintem az összes
magyar népköltészet legszebbjei közé tartoznak s minthogy épen ballada-
és románczneműek, népköltészetünk legterméketlenebb ágát fogják
gazdagítani.

E költemények egyike így hangzik:

  Elindula Ajgó Márton
  Hosszu útra, rengetegre;
  Megtalálta Molnár Annát:
  ‚Gyere velem Molnár Anna,
  Hosszu utra, rengetegre‘.
  „Nem mehetek Ajgó Márton,
  Vagyon nekem csendes házam,
  Csendes uram, jámbor uram,
  Karon ülő kicsi fiam!“
  Hívta, nem jött, elrabolta.

  Elindultak most már ketten,
  Hosszu utra, rengetegre;
  Megtaláltak egy burús[7] fát,
  Leülének árnyékába.
  „Nézz egy kicsit a fejembe!“
  Hullni kezd az asszony könyje.
  „Mért sírsz, mért sírsz Molnár Anna?“
  ‚Nem sírok én Ajgó Márton,
  A mi hull, a fa harmatja‘.
  „Nem hull most a fa harmatja,
  Mert épen álló dél vagyon.“

  Felindula Ajgó Márton
  Ekkor a fa tetejébe;
  Visszaejti a pallosát.
  „Add fel, add fel pallosomat!“
  Felhajítja a pallosát,
  Ketté vágja az derekát.
  Felöltözik ruhájába
  Térdig érő ángliába,
  Elindula hazájába,
  Megállott a kapujába.

  ‚Csöndes gazda, jámbor gazda
  Adsz-e szállást az éjtszaka?‘
  „Nem adhatok vitéz uram,
  Vagyon nekem síró fiam.“
  Addig kérte, míg megadta.

  „Csendes gazda, jámbor gazda
  Van-e jó bor a faluba?
  Hozz egy kupát vacsorára.“
  Míg az ura borért jára,
  Kigombolta a dolmányát,
  Megszoptatta síró fiát.

(Marosszék.)

Először is feltünő e ballada eredetisége, a mennyiben nincs rokonságban
az általam ismert hazai és külföldi népballadákkal. Egy párt kivéve,
legszebb alkotásu balladáink is többé-kevésbbé megtalálhatók más népek
költészetében. Például Szép Ilona, ki bepanaszolja a bíró fiát, mert
gunárát agyonütötte s az elitélt ifjúnak akasztófa helyett «két karja
szép karfáját» ajánlja föl, nagyon hasonlít azon szerb románczhoz,
melyben a leányok megfognak egy ifjat, ki virágos kertöket feldúlta s
elitélik most számüzésre, majd máglyára, végre akasztófára; az ifjú az
akasztófát választja, azaz szeretne függeni egy rossz fán, egyik leány
nyakán. A királyfi, ki kocsisi ruhába öltözik, hogy kiismerjen két
leányt, a gazdag bíróét és a szegény kosárkötőét, elvégre a kosárkötőét
veszi el s így a szegénység és jóság diadalt ül a gazdagság és
szívtelenség fölött, majd minden népköltészettel közös s népmeséknek,
balladáknak egyaránt kedvencz tárgya. A féltékeny és gyanakvó Barcsai,
ki visszatér fele útjáról, berúgja a zárva talált ajtót s nejét
szeretőjével együtt megöli, majdnem testvére a spanyol népköltészet Don
Albertosának, ki szintén visszatér a vadászatról s hasonló módon öli meg
nejét. A lováért és hatvan forintjáért vízbe vetett legény románcza,
kinek testét partra veti a Tisza s kit anyja, atyja és kedvese rendre
költögetnek, még a hangulatra nézve is rokonságban van az angol George
Campbellel, kinek lova gazda nélkül jő haza s kit anyja és kedvese oly
keservesen siratnak. Azon kedélyes párbeszéd, mely «Oláh Gerő» czímű
balladánkban s más dalainkban a ló és gazdája közt foly, a litván
népköltészetben is megtalálható. Az angol népköltészet szintén a
magyarhoz hasonlóan fogja fel kedvencz haramjáit, mint boszulóit a
képzelt és valódi társadalmi igazságtalanságoknak, kik a gazdagot
pusztítják, de a szegényt nem bántják, s Robin Hood, Armstrong nem
mások, mint Angyal Bandi és Sobri angol kiadásai, sőt midőn Armstrong
azt mondja a királynak, hogy ő jó lovon, szép asszonyon s egy pár derék
vadászkutyán kívül egész életében semmit sem kedvelt jobban, mint a
becsületet s bár Angolország gabnáját és ruháit dézsmálni szokta, de
skót asszonytól egyetlen legyet sem rabolt, olynemű philosophiát vall,
mint a mi pusztai szegény-legényeink, kik szerint, a mi földből nő és
földön tenyészik, uratlan, kik nem tartják bűnnek ahhoz nyulni, a mi nem
emberi csinálmány, ipari tárgy és szülőföldjöket sohasem pusztítják.
Mindezt nem balladáink kisebbségére mondom. Ha ez kisebbség, akkor a
legjelesebb görög drámaírók, a legnagyobb keresztyén képírók csak mint
nyomorú másolók állhatnak meg. Aeschylos, Sophokles, Euripides nagyrészt
oly hagyományokat dolgoztak föl, melyeket már Homér is használt, a
keresztyén képírók vetekedtek egymással ugyanegy tárgy földolgozásában
és mégis sohasem tértek el a szent könyvtől, semmit sem változtattak a
hagyományokon. A valódi eredetiség mind a nép-, mind a műköltészetben
nem annyira a tárgyban, az alapeszmében rejlik, mint a szellem föltaláló
s főkép alkotó erejében. Az emberi szenvedélyek és viszonyok nagyjában
majd mindenütt ugyanazok, ha még e mellett ugyanegy polgárisodás
kebelében fejlődtek ki, lehetetlen, hogy az egymástól legtávolabb élő
népek költészete is ne mutasson föl közös vonásokat, nemcsak tárgyban,
alapeszmében, hanem még inventióban is. Hátha még egyik nemzetet a
másikkal a rokonság, szomszédság vagy politikai viszonyok kapcsai fűzik
össze, hogy vándorolnak a mondák egyiktől a másikhoz, hogyan változnak,
módosulnak, termékenyítik egymást, észrevétlen és néha annyira
beolvadva, hogy a rokonságot alig lehet kimutatni. Azonban valamely nem
használt alapeszme vagy szokatlan inventio, ha egyszersmind költői is,
mindig nagy figyelmet érdemel. E balladára épen azért vagyok bátor önök
figyelmét felhívni, mert ilyesmit látok benne, ha nem is olyat, mely a
nyugateurópai legszebb balladákkal vetekedhetnék, de mindenesetre
becsest, az anyai szeretetnek egy valóban szokatlan és költői
vonását.[8]

Az anyai szeretet sokkal nagyobb szerepet játszik a nép-, mint a
műköltészetben. A népmesékben az árva mindig szerencsétlen, rendesen sok
szenvedés után mintegy kárpótlásul lesz boldog, a mostoha anya mindig
gonosz, mintha lehetlen volna, hogy a nő azon gyermeket, kit nem szült,
nem szoptatott, képes legyen szeretni. A szerelmi dalokban is a fiú vagy
leány nem egyszer fordulnak anyjukhoz panaszolni s ha meghalt, sírjához
mennek ki, megszólítják, mintha élne. A szülők iránti tiszteletlenség
nagy bűn, az öregeket nagy tisztelet illeti, nem annyira azért, mert
tapasztaltabbak az ifjaknál, hanem mert atyjok és anyjok képmásai. A
közmondások számtalanszor lelkükre kötik a szülők és öregek iránti
tiszteletet. Horváth András «Átkában» e szép versszak:

  Messze földről az úristen hoz tereád népet,
  Kinek nyelvét meg nem érted, nagy kegyetlen népet,
  _Ki nem teszen tisztességet az vén embereknek_,
  _Meg sem szánja veszedelmét a kis gyermekeknek_.

Zrinyinél az erkölcsi romlottságnak azon találó festése, hogy «az öreg
embernek nincsen tiszteleti», Aranynál a Toldi felkiáltása a gyermekét
vesztett anyához:

  Özvegy édes anyám vagyon nekem otthon,
  Tudom én sajnálni a jó özvegy asszonyt,

mind oly vonások, melyek a népköltészettől vannak kölcsönözve. Igaz
ugyan, hogy a népköltészet e leggyöngédebb indulatot néha nyersen festi,
de legalább sohasem mesterkélve, affectálva. Oly anyát például, minőt
Tóth Kálmán fest Losonczynéban, kinek fia halálra itéltetésekor
legnagyobb gondja a fia halálfélelme miatti szégyen, ki csellel önt
bátorságot fiába, hogy egy büszke magyar nő és honleány fiát ne láthassa
gyáván meghalni a török, ki tulajdonkép sem anya, sem honleány, hanem
monomaniában szenvedő asszony, a népköltészet sem nem értene, sem nem
énekelne. Ez igen természetes. A népnél az anyai szeretet nemcsak
vallásos és erkölcsi kötelesség, hanem egyszersmind a legélesebben
kifejlett ösztön, a legerélyesebben nyilatkozó életszükség, melyet, mint
a művelteknél, nem gyöngíthetnek meg sem a nagyvilági élet
elfoglaltsága, sem a bölcselkedő ész sophismái, sem a beteges
eszményiség idétlenségei. Mindez önként foly a nép életviszonyaiból. A
kunyhók lakója maga szoptatja gyermekeit, magával viszi, ha dolgozik, ha
mulat, mert nincs kire bizza, egész életét nekiek kell szentelnie, az ő
élete egyszersmind gyermekeié, mert ha meghal, nincs ki őket többé
ápolja; neki nem baj, mint néha a művelteknél, ha sok gyermekkel áldja
meg az isten, mert mindenikben munkás kezet, cselédet nyer, öregsége
egyetlen gyámolait. Mindmegannyi anyagi ok, melyek az erkölcsi viszonyt,
ha nem is finomabbá, de annál erősebbé teszik, mindmegannyi realis alap,
melyre annál szilárdabban építhet a vallás és erkölcs eszményisége. A
képzelem és kedély minden kincsével díszíti is a népköltészet a szeretet
e legerősebb s legtisztább indulatját. Én legalább az anyai szeretetet a
műköltészetben seholsem láttam annyira megdicsőítve, mint egy dán
népballadában, midőn a sírban nyugvó anya éjjel hallván gyermekei
sírását, kiket mostohájok elhanyagolt, fölkel koporsójából, belép
hozzájuk, egyiknek ruháját csinosítja, a másikat megkeféli, a harmadikat
megfésüli, a negyediknek haját fonja be, az ötödiket ölbe veszi s
enyelgések között ringatja el, a hatodikat az atya után küldi s mikor ez
belép, fölgerjedve kiált föl: «Én hagytam nekik kenyeret, mégis éheznek,
hagytam jó ágyneműt, mégis a földön hálnak, hagytam gyertyát, mégis a
sötétben ülnek, ha ismét vissza kell jönnöm, akkor jaj neked»; ezalatt
megszólal a kakas, a halottnak vissza kell térni sírjába, de
valahányszor vonítnak az ebek, a férj és mostoha a gyermekek után
látnak, mert félnek a halott megjelenésétől. Lehet-e szebben
megérzékíteni az anyai szeretetet? Ime örök-éber gondja a sírban sem
nyughatik, fölkel koporsójából ápolni, óni, védeni elhagyott gyermekeit.

A mi balladánk a képzelem nem ily nagyszerű alkotása, de benne is, mint
nap a harmatcseppben, egész fényével ég az érzés égi lángja. Az
elrablott Molnár Anna egy véletlen eset által megszabadulván rablójától,
férfiruhában siet haza férjéhez, gyermekéhez. Bekopogtat a kapun. Férje
kóbor vitéznek képzeli, nem örömest ad szállást, menti magát, hogy síró
fia van. A nő még inkább kéri s miután bebocsátást nyer, meghagyja
férjét csalódásában, mert hirtelen talán megijedne tőle vagy nem is
hinne neki, összeszólalkoznának; aztán borért küldi, hogy a míg oda jár,
megszoptathassa fiát, hogy a viszontlátás felindulása, a kérdezősködés
ne vonhassák el szegény gyermekétől, ki oly rég nem szopott s azóta
mindig sír. Az anyai szív örök törvénye zendűl e balladából hozzánk,
hogy a nőnek gyermeke mindennél elébbvaló, még férjénél is. Mi gyöngéd
alapeszme, mi egyszerű, mégis erős compositio! S mi szép azon jelenés
is, melyet a költemény nem mond el, hanem nagyon művészien az olvasó
képzelmére hagy: a belépő férj, ki ámulva ismer szoptató nejére, a férje
karjai közé boruló nő, a kielégített gyermek, ki többé nem sír s
mosolyogva néz reájok. E hű és gyöngéd nő jelleme egy pár vonásban erős
lélektani következetességgel van rajzolva. Midőn hívja Ajgó Márton, nem
mondja neki, hogy nem szereti, nem szidja össze, mi némi kaczér
színezetet adhatna vonakodásának, a legbájosabb naivitással s a
legmélyebb kedély áradásával menti magát:

  Nem mehetek Ajgó Márton
  Vagyon nekem csendes házam,
  Csendes uram, jámbor uram,
  Karon ülő kicsi fiam.

Oly mentség, melyről azt hiszi, hogy ellenállhatatlan. Fogalma sincs
arról, hogy férjétől és gyermekétől megválhassék a nő s lehessen oly
ember, ki ezt képes kívánni. Később a fa alatt szintén nem átkozódik,
nem tüz össze rablójával, az ő átka sóhaj, az ő haragja könny, azt is
eltitkolja, mert élete türelem. Az is jól van gondolva, hogy nem ő
gyilkolja meg Ajgó Mártont, hanem a véletlen. E véres tett mennyire
összerontotta volna jelleme gyöngédségét s a végkifejlés báját, mert
semmi sincs művészietlenebb, mint tragikai elemet használni tragikai
czél nélkül. Az átöltözködés is, vagy tulajdonkép a térdig érő angol
posztó-mente felöltése is a nő jellemét emeli s a végkifejlés indokául
szolgál. Molnár Anna férfiruhába öltözik, hogy ne essék újra valami
kóbor vitéz kezeibe, hogy minél hamarabb és biztosabban jusson
gyermekéhez, s midőn férje nem ismer reá, csak akkor ötlik eszébe ama
gyöngéd csel, mintegy az anyai szeretet önkénytelenségéből. Az átöltözés
és utazás sebességét mennyire kiemeli a nyelv és rhythmus sebessége,
épen mint a rablás szenvedélyes erőszakosságát a «Hívta, nem jött,
elrabolta» sor, mely keveset enged Cæsar «veni, vidi, vici» híres
mondatának.

Legfeljebb a «Nézz egy kicsit a fejembe» sor ellen tehetne kifogást az
inkább külsőleg illedelmes, mint bensőleg kényes ízlés. Azonban, ki ezen
megbotránkozik, az Homért épen el fogja dobni s bajosan fog valaha
kifejlődni érzéke a népköltészet naivitásához. Mindenesetre jogosabban
botránkozhatunk meg némely ünnepelt regények finom sikamlósságain,
melyek az illemnél valamivel nagyobbat sértenek, tudniillik az erkölcsi
érzést. Aztán, ha a müncheni képtárban Murillo festményét, melyben egy
vén asszony egy utczagyerek fejében keres, nagy becsületben tartják,
bizvást megbocsáthatunk a mi balladánknak, midőn ez azon vonást nem ok
nélkül, hanem bizonyos bizalmas viszony jellemzésére használja, mely
előzménye vagy következménye egy bizalmasabbnak, melynek csak
gondolatára is összeborzad Molnár Anna és sírni kezd. Sokkal alaposabb
vád lehetne az, hogy Ajgó Mártonnak a fára mászása nincs indokolva. E
vád valóban igaz, pedig talán nem lett volna bajos megtalálni a
legegyszerűbb és legtermészetesebb indokot. Az ily fogyatkozás
egyébiránt néha a legszebb mondákat sem kiméli s minden népköltészettel
közös; mert a mondák sorsa sajátszerű, tulajdonkép a szájról-szájra adás
dolgozza föl, alkotja össze őket, egyik teljes egészszé domborodik ki, a
másik az alakulás bizonyos fokán marad, a harmadikból kikopik egy rész,
a negyedikhez oly toldások ragadnak, melyek egészen megzavarják. Azonban
balladánk e nem nagy fogyatkozását elég gazdagon kárpótolja a nyelv és
előadás ereje. Sehol egyetlen henye jelző s a kifejezések szabatossága,
festőisége egymással versenyeznek. A cselekvény töredékes sebességgel
halad előre s mindenütt összhangzik vele a nyelv. Oly egyöntetű az
egész, hogy egyetlen sor kitörlése megbénítná vagy a hangulatot, vagy az
indokolást, vagy magát a cselekményt. Nem mindennapi tökély, még híres
költeményeinkben sem találjuk meg mindig. Például Garay Kontjában e
versszak:

  Nem úgy király, kiált a hős,
  S megrázza ősz fejét,
  Vélnéd, egy erdő rengeti
  Hatalmas üstökét.

kimaradhatna a nélkül, hogy az egész bármiben csonkulást szenvedjen, sőt
az erdő hatalmas üstöke ízetlen hasonlatának kitörlésével még más
tekintetben is nyerne e költemény.

Molnár Anna balladájához a széptani becsen kívül még más érdek is
csatlakozik. Úgy látszik, hogy egyike legrégibb népballadáinknak. Ezt
nemcsak azon körülmény sejteti, hogy az angol posztó-dolmányos Ajgó
Márton alkalmasint valami kóbor vitéz, szabad hajdú lehetett nemzeti
fejedelmeink vagy talán épen a királyok idejéből, hanem a ballada
külalakja is, mely csak néhol és esetleg rímes s kevésbbé oszlik
versszakokra, mint népkölteményeink bármelyike. Már Erdélyi János
megjegyezte a királyfi, Oláh Gerő, Szép Ilona czímű rímetlen
népkölteményeinkről, hogy alkalmasint a legrégiebbek közé tartoznak, de
ő ezt inkább tartalmukból következtette, mint külalakjukról. Arany János
tovább ment. Ő a magyar nemzeti versidomról írt értekezésében
népköltészetünk, közmondásaink és régibb irodalmunk alapján azon
elméletet állította fel, hogy költészetünk eredetileg csak a rhythmus
báját ismerte s minden afféle, mint rím és mérték, csak esetleges
lehetett s ha netalán megérzette is a magyar fül a sorok végeinek
történetes összhangzását, a fődolog a rhythmus, nem a rím lévén, ez
utóbbit könnyen nélkülözte. Szerinte e rhythmust főleg két tényező
alkotta, részint a gondolatok olynemű csoportulása, minőt a héber
költészetben is tapasztalhatni, részint az ütem egyik tagjának
hangsúlyos kiemelése, melyet néha alliteratio is élesített. E nézet
helyessége mellett bizonyít a mi balladánk is. Ebben nincs sem rím, sem
strofa-szerkezet, mégis oly kedvesen zeng fülünkbe, sokkal kedvesebben,
mint sok rímelt és mértékes költemény. Az ősmagyar rhythmus zöngelme
hangzik ki belőle, még pedig oly szabatosan, hogy csak egyetlen sort
találhatni az egészben, mely kissé bágyadtabb:

  mert _ép_en _ál_ | ló dél vagyon.

A többiben nemcsak kellően van kiemelve minden ütem, hanem a hangsúly az
ütemnek nagyrészt első szótagjára esik; például:

  _El_indula     | _Aj_gó Márton
  _Ho_sszu útra, | _ren_getegre,
  _Meg_találta   | _Mol_nár Annát.

Ez utóbbi sorban egyszersmind alliteratio is hangzik, valamint alább a
következő helyeken:

  _K_aron ülő _k_icsi fiam.
  _M_ért sírsz, _m_ért sírsz _M_olnár Anna.

Azonban ősrhythmusunkra nézve azon költemények, melyeket mindjárt fel
fogok olvasni, még e balladánál is erősebb bizonyítékok. Ezek nemcsak
hogy rímtelenek és erősen hangsúlyozottak, hanem egyszersmind még
tisztábban mutathatják a gondolatok bizonyos szabályos csoportulását,
mely most párhuzamos, majd ellentétes, itt összerakó, ott vegyes módokon
nyilatkozik s melyet kiválón a gondolat rhythmusának szoktak nevezni.

E költemények itt következnek:

  „Boriska, Boriska szép lyányodért jöttünk,
  Törökök kezébe szép lányodat add ki!“
  „Állj fel lyányom, állj fel, állj fel a kőpadra,
  Nézz ki az ablakon, mit látsz-e alatta“.[9]
  „Három üveghintót, kilencz aranyzászlót.
  Hát nem volt-e kendnek egy darab kenyere,
  Egy darab kenyere, egy pohárnyi bora,
  Hogy ne adjon engem törökök kezébe.“

  Kimegyen a kertbe, leborúl a gyepre,
  Zokogva kiáltja: „Virágim, virágim,
  Tőbül hervadjatok, földig száradjatok,
  Hadd lássa meg minden, hogy engem gyászoltok!“
  Bemegyen a házba, leborúl az ágyba,
  Zokogva kiáltja: „Gunyáim, gunyáim[10]
  Szegről lehulljatok, földön rothadjatok,
  Hadd lássa mostohám, hogy engem gyászoltok!“

(Gyalu.)

Tudtomra e néprománczon kívül még csak egy van, a Vitéz Oláh Gerő dala,
mely a török időből maradt reánk, mert Kádár István hosszú énekét alig
tarthatjuk tisztán népi eredetűnek, a Szilágyi és Hajmási históriája
pedig még kérdés alatt van, vajon fordítás-e vagy eredeti. Csodálatos,
hogy a török uralom, kétszázados véres küzdelmünk, mely annyira
közvetlen és súlyosan hatott népünkre s annyi szomorú, de költőileg
érdekes esemény szülőanyja volt, oly kevés nyomot hagyott
népköltészetünkben. Az arabok, e szintén mohamedán nép, mi más hatással
voltak a spanyol népköltészetre. Egészen megtermékenyítették; a legszebb
spanyol románczok ez időből valók. Vajon az arab és török műveltség
közötti különbségben rejlik-e ennek oka, vagy népköltészetünkben,
melynek kedvencz formája mindig inkább a lyra volt, mint az epikai nem,
vagy épen azt kell-e hinnünk, hogy azon másfél század alatt, mióta
hazánk felszabadult a török iga alól, ilynemű balladáink lassan-lassan
elvesztek? Bármi legyen az ok, e kis költeményt épen e körülmények
teszik becsessé. E mellett a kertbe rohanás, az ágyra borulás, mily jól
festi a hárembe hurczolt ártatlan leány fájdalmát. Még utoljára látni
kívánja a helyet, hol annyi szép órát töltött, hol virágokat ültetett,
talán bokrétának kedvese számára, hol ezután hervadni fog minden, mint
ő. Még utoljára leborul ágyára, a tiszta, szűzi ágyra, honnan most
örökre kiragadják; ott függenek ruhái, melyeket többé nem viselhet, de a
melyek porba hullva, rothadva is, isten és ember előtt vádolni fogják
mostoháját. Felkiáltásában: virágim hervadjatok, ruháim szegről
lehulljatok, az ártatlan kedély fájdalma, búcsúja, átka olvad össze.
Mily megindító rajz, s mily egyszerű eszközök! Nehány közönséges szó,
illő helyen alkalmazva, mily költőien fejezheti ki az érzést s mi kár,
hogy műköltészetünk ily esetekben rendesen szónoklathoz vagy reflexióhoz
folyamodik és rendesen a kritika tapsai közt.

A harmadik költemény egy zsivány nejének panasza:

  «Eleget könyörgék apámnak, anyámnak,
  Hogy ne adjon engem nagy hideg havasra,
  Nagy hideg havasra, nagy hegyi zsiványnak!
  Most is oda vagyon keresztúton állni,
  Egy-két árva pénzért lelkét elveszteni;
  Meguntam már azt is jó reggel fölkelni,
  Jó reggel fölkelni, folyóvízre menni,
  Folyó vízre menni, véres ruhát mosni.»

  «Mért sírtál, mért sírtál gyönge szép menyecske?»
  «Nem sírtam, nem sírtam, konyhán bíbelődtem,
  Cserefának füstje húzta ki a könnyem.»

(Udvarhelyszék.)

Ebben is a női kedély rajzát vesszük. E három költemény valóban
becsületére válik szegény, lenézett népköltészetünknek. Mindenik a női
szív legszentebb érzéseivel foglalkozik és leggyöngédebb oldalról. Egyik
az anyai szeretetet dicsőíti, a másik a szűzi szemérmet rajzolja, a
harmadik a szerencsétlen feleség önmegtagadása iránt ébreszt részvétet.
E szép nőt kényszerítve adták férjhez, «nagy hideg havasra», mely a
székelységen, kivált nyáron, olynemű szerepet játszik, mint a
magyarországi alföldön a tanyai, a pusztai élet. E mellett mennyi oka
van gyűlölni férjét, ki zsivány és gyilkos. A havasi kunyhó magányában
égnek földnek panaszolja fájdalmát, de midőn a vándor közeleg,
elhallgat, midőn a vándor kérdi, miért sírt, a konyhafüsttel mentegeti
magát. Hű marad esküjéhez, nem lehet férje árulója, önmegtagadással
hordozza keresztjét s ha van valaki, ki férjét még visszatarthatja a
bűntől, egyedül ő az. Íme népünk világnézlete, mely a családi kapcsot
mindennél erősebbnek tartja, íme a vallás és erkölcs parancsolatja úgy
alkalmazva, mintha ellenkeznék a társadalmi fogalmakkal, holott csak
látszólag ellenkezik. Mivé válnék az oly társadalom, hol a nő férjét, a
fiú atyját, a testvér testvérét, erkölcsi botrány nélkül vádolhatná be?
A jó, a mi ily tettekből származnék, távolról sem érne fel azon rosszal,
mit előbb-utóbb okvetlen maga után vonna. Az erkölcsök elvadulására
vezetne, széttépné a családi kötelékeket, kioltana minden kegyeletet s
azon veszélyes elvet emelné a szív örök törvényévé, hogy a czél
megszenteli az eszközt. Brutus, ki képes volt gyermekére halálos
itéletet mondani, a kegyetlenségig erős lelket tanusított, római erényt
követett el, de bizonyára sem tisztán emberit, sem keresztyénit. Egy
Brutusokból álló társadalom nem sokáig tarthatná fenn magát. Aztán nem
elég-e az ily körülmények közé esett szerencsétlennek önkínja, egy
egészen feldúlt élet keresztje? Azt kívánjuk-e, hogy családja gyalázatát
saját gyalázatával is tetézze? Elitélhetjük-e mint valóságos bűntársat,
vagy orgazdát? Bizonyára nem. Itéletünket enyhítni fogja az emberiség
erkölcsi érdeke. A társadalom tartozik ugyan védeni magát s
könyörtelenűl végrehajtani mindent, mit jóllétére szükségesnek hisz, de
tagjaitól nem kívánhat az erény nevében bűnt.

A negyedik költemény, úgy látszik, töredék, talán egy hosszabb ballada
töredéke:

  Anyám, édes anyám, mikor engem szültél,
  Szültél volna követ, nem leánygyermeket;
  Mikor fürösztöttél gyönge-meleg vízbe,
  Fürösztöttél volna buzgó-forró vízbe;
  Mikor bepóláltál gyönge gyolcs ruhába,
  Póláltál volna be halotti ruhába;
  Mikor lefektettél gyantáros[11] bölcsőbe,
  Fektettél volna a sötét hideg földbe.
  Sírjál anyám, sírjál, míg előtted vagyok,
  Azután ne sirass, ha útnak indulok.
  Megsiratnak engem az erdei vadak,
  El is énekelnek az égi madarak!

Az átok népünknél meglehetős nagy szerepet játszik, nemcsak meséiben,
hol a vezeklést és bűnhődést látszik jelképezni, hanem dalaiban,
balladáiban is, hol inkább a bosszú és fájdalom költői kifejezése,
természetesen azon hit alapján, hogy isten az _igazságos_ átkot meg
szokta hallgatni, mert már bölcs Salamon tanítja Példabeszédeiben (26 r.
2.): «Miképen a madár elmegyen és a fecske elröpül: azonképen az _ok
nélkül való_ átok nem száll az emberre.» Erdélyi gyüjteményében sokszor
fordul elő az átkozódás. A szerető nem egyszer átkozza meg hűtlen
kedvesét; a Fehér Anna borzasztó és költői átka a legszebben fejezi be
ez egyik legszebb balladánkat s mintegy a költői igazságszolgáltatást
helyettesíti. Népünk a közbeszédben is, ha valamit nagyon erősíteni
akar, mindjárt azt mondja: verjen meg engem az isten, ha nem úgy van,
száradjon el a kezem, ha ezt tettem. A haldokló szintén átok alatt teszi
véghagyakozását. Azonban e balladatöredékben előforduló átok kissé elüt
népköltészetünk szokott átkozódásától. A szerencsétlen leány nem
erősíteni akar valamit, nem hagyakozik átok alatt, nem mást átkoz meg,
hanem önmagát, születését. Nem emlékszem, hogy ilynemű átok eddigi
népköltészi gyüjteményeinkben előfordúlt volna. Úgy látszik, hogy ez a
legnagyobb kétségbeesés kifejezése némi leplezett vonatkozással bűnben
való születésünkre. A legsötétebb búskomorság vonúl végig az egész
töredéken. Az átkozódásban kifáradt leány mintegy enyhülni akar, anyja
könnyeiért esdeklik, mondván: sírjál anyám sírjál, míg előtted vagyok,
de csakhamar utána veti: azután ne sirass, ha útnak indulok, mintha
érdemetlen volna könnyeire, mintha nem érdemelne mást, mint a vadállatok
közt pusztulni el, temetetlen, meg nem siratva. Mi jól illik e sivár
képhez ama borzasztó átok, mint villám a sötét éjhez, melyet megvilágít
s melybe elvesz.

Egyébiránt, hogy népköltészetünk ez átkozódó vonása mennyiben a
pogány-magyar, mennyiben a keresztyén hagyományok eredménye; továbbá,
hogy mennyiben van igaza Ipolyinak, ki Anonymus és a Székely krónika
azon soraiban, hol a vérszerződést megszegőkre kimondott átokról van
szó, mythosszerű értelmet talál: annak eldöntését nálamnál
avatottabbakra bízom. Annyit azonban meglehetősen bizonyosnak hiszek,
hogy az e töredékben előforduló önátkozódás ó-testamentomi eredetű. A
magyar birodalomnak alig van vallásosabb vidéke, mint Székelyföld. A
katholikus, kálvinista, unitárius, székely egyaránt buzgó, néha a
rajongásig. Világi dalok helyett olykor a mezőn is zsoltárokat
énekelnek. Ritkán káromkodnak, esküsznek, közmondásuk is azt tartja:
«két bizony fölér egy isten úgy segéljent.» Gyermekeiket majd mindig
bibliai névre kereszteltetik. Mózes, Áron, Dávid, Ezsaiás, Efraim, Éva,
Eszter, Sára gyakran előforduló nevek nálok. A kálvinisták és
unitáriusok beszédmódján bizonyos puritánszerűség vehető észre. A
szombatosok lappangó felekezete csaknem napjainkig fenn tudta magát
tartani közöttük. Ezek, a mint tudjuk, vasárnap helyett a szombatot
ünnepelték és sok más ó-testamentomi szokást ujítottak meg. Az
önátkozódás alkalmasint az ó-testamentomi írókból ment át a székely
népköltészetbe. Jób szintén megátkozza születését: (3 r. 3. v.)
Elveszszen az a nap, melyen én születtem, az északa is, melyen azt
mondották: férfigyermek fogantatott. (12. v.). Miért tartottak térdeken
és miért adtak csecset, hogy szophatnám, mert most a földben fekünném és
nyugalmam volna nekem. Hasonlókép Jeremiásnál (20. r. 14. v.): Átkozott
legyen a nap, melyen születtem volt; a nap, melyen az én anyám szült, ne
legyen áldott! stb.

Az ötödik költeményt egy csonka énekgyüjteteményből írtam ki, melyet,
úgy látszik, a múlt század közepe táján írhatott össze valamely diák, s
melylyel visai lelkész Kovács Zsigmond úr volt szíves megajándékozni.
Alkalmasint a nép ajkáról kerűlt e gyüjteménybe, mert két végső sora
Kriza gyüjteményében is megtalálható egy, bár különböző tartalmú,
székely népdal végén:

  Kimenék én sík mezőbe sétálni,
  Megunám én sík mezőbe sélálni,
  Bemenék én kőkertembe nyugodni,
  Nyugotomban el találék alunni.
  Oda jöve fülemile kis madár;
  Hoza nekem körme között czédulát,
  Benne látám szerelemnek szándékját.
  Megárada a folyóvíz – hajlandó.
  Közte vagyon két szép porond – illendő.
  Reá szálla két szép páva – hajlandó.
  Egyik páva (N. N.) – illendő.
  Másik páva (N. N.) – hajlandó.
  Adjon isten egy kis esőt – illendő.
  Mossa össze mind a kettőt – hajlandó.

A ziláltság e költeményben csak látszólagos, az enyelgő álom szeszélyes
hangulatát akarja kifejezni, s megvan a maga értelme. A szerelmes s
talán házasulni akaró ifjú sétál a mezőben, aztán megnyugszik s
elszenderül. Álmában a fülemile czédulát hoz neki, melyben az van írva,
hogy a kiáradt vízben két porond szigetecske alakult, melyre két páva
szállott, egyik ő, a másik kedvese. A hajlandó és illendő szavak
hajlandóságukat s egymáshoz illőségöket jelentik, az eső pedig a
házasság istenáldását.

  A hatodik költemény egy rab ifjú panasza:
  Nehol kerekedik egy fekete felleg,
  Nehol száll, nehol száll egy fekete holló!
  Szállj le holló, szállj le, se nem igen messze,
  Se nem igen közel – két száz mértföldnyire,
  Izenjek apámnak és édes anyámnak,
  Jegybeli mátkámnak.

  Repülj udvarára, szállj az ablakára,
  Ha kérdi hogy vagyok, mondjad, hogy rab vagyok,
  Király udvarában térdig vasban vagyok.
  Megunta két lábam már a követ nyomni,
  Megunta két kezem már a lánczot húzni,
  Megunta két fülem tenger mormogását.
  Vad galamb zúgását.

  Megitatták velem a keserű pohárt,
  Elém terítettek fekete gyászruhát;
  Adta volna isten, ne láttalak volna,
  Híredet, porodat ne hallottam volna!
  Istenem, istenem, de megvertél engem,
  Szerencsétlen társsal, holtig való gyászszal,
  Holtig való gyászszal!

  Kit mindig szerettem, jaj be távol estem,
  Kit mindig gyűlöltem, annak rabja lettem.
  Szabad a madárnak ágról-ágra szállni,
  Csak nekem nem szabad violámhoz járni,
  Violámhoz járni.

(Marosszék).

A csángó dalok közt (Erdélyi I. kötet) egy pár oly töredéket találunk,
melyek e költeménynyel igen közel rokonságot sejtetnek. A 415. dal két
végső versszaka:

  Vidd el fecske, vidd el az én levelemet
  Apámhoz anyámhoz sz ez én kedveszemhez.
  Ülj fenyű fájára, szállj ez ablakára
  Sz ez én édeszemnek tedd ez asztalára.

  Jól tudom megkérdik, hogy vagyok, mint vagyok,
  Tudjad megmondani, tatár rabja vagyok,
  Tatár rabja vagyok, térdgyig vaszba vagyok,
  Kezemen, lábamon vasz zurgot zurgatok.

továbbá a 433-ik dal:

  Vidd el madár, vidd el
  Vidd el levelemet,
  De nem igen messze,
  Csak a tenger mellé.

  Apámnak, anyámnak,
  Tedd ez ablakjára;
  Ablakjáról vedd el
  Tedd ez asztalára.

  Tudom mindjárt kérdik,
  Hogy vagyok, mint vagyok,
  Tudjad megmondani,
  Tatár rabja vagyok,
  Földig vaszban vagyok.

Aztán e töredék:

  Mert én úgy meguntam
  Karcsú derekamon rabszíjat viselni,
  Kezemen, lábamon vaszakat zörgetni.

Mind olyanok, hogy majdnem dalunk variansainak lehet nevezni. Mind a
csángó, mind a székely népdal alkalmasint egy tőnek virági, annyival
inkább, mert a székely folytonos közlekedésben van Moldva- és
Oláhországgal. Azonban a székely népdal költőibb és sokkal mélyebb
fájdalmat fejez ki. Itt a rab ifjú egyenesen a hollót szólítja meg, a
néphagyományok e baljóslatú madarát; erős színekkel festi szenvedéseit s
végül a szeretet és gyűlölség kínjában kiált fel. Valóságos művészi
versszak, melyet alig lehetne jobban megírni. Általában az egész
legszebb költeményeink közé tartozik s régiségére nézve legalább egy pár
százados. Mind tartalma, mind formája ezt látszik bizonyítani. Nem
valószínűtlen, hogy tatár és király rabsága csak később cserélték fel
egymást. Szokott jelenség a népköltészetben, hogy valamely dal a
körülmények szerint változik s régi gondolatok új tárgyakhoz
alkalmazkodnak.[12]

Azonban ideje visszatérnünk oda, honnan kiindultunk. Vizsgáljuk már e
költeményekben a gondolatok azon szabályos csoportulását, melyet a
gondolat rhythmusának neveznek. Először is az _összerakó_ mód az, mely
bennök legtöbbször s legtöbb változatban fordul elő és ha nem csalódom,
talán összes népköltészetünkben is. A mint tudjuk, az összerakó mód az,
midőn a rokoneszmék sorozásában némi haladványt (progressio) vehetni
észre, vagy pedig ugyanazon gondolatot kiegészítő toldalékkal
ismételjük. E rhythmust érezte ki Erdélyi a «Meghalok Csurgóért» kezdetű
dalban, e rhythmusra mutatott Arany a Zrinyiász első énekének második
versszakában, e rhythmus hangzik felénk e költemények számos helyein.
Ilyen kivált gyűjteményem e dala:

  Verje meg az isten
  Szeretőmnek _házát_,
  Nem is épen _házát_
  A benne _lakóját_,
  Azt sem _mindegyiket_,
  Csupán az _egyiket_:
  Az _ő édes apját_,
  Mért húzta el tőlem
  A kisebbik _fiát_.
  Ha neki _fia_ volt,
  Nekem _szeretőm_ volt,
  Ha neki _kedves_ volt,
  Nekem _kedvesebb_ volt.

Ilyenek továbbá e következő helyek:

  Vagyon nekem _csendes házam_,
  Csendes uram, _jámbor uram_,
  Karon ülő _kicsi fiam_.

  Hogy ne adjon engem _nagy hideg havasra_,
  Nagy hideg havasra, _nagy hegyi zsiványnak_.

  Meguntam már azt is _jó reggel felkelni_,
  Jó reggel felkelni, _folyó vízre menni_,
  Folyó vízre menni, _véres ruhát mosni_.

Figyelemreméltó, hogy az ismétlés a sornak mindig első ütemét képezi, a
haladvány pedig másodikát. Maga a gondolat, az érzés oszlik egymásnak
megfelelő tagokra s a belső a külsővel csaknem azonítja magát. A
haladvány is inkább subjectiv, mint objectiv; a lélekállapotból, a
helyzetből foly. Molnár Annának első a házi békesség, azután férje
szerelme, legbecsesebb gyermeke. A zsivány neje megunta jó reggel
fölkelni, fázik a folyóvízre menni és borzad véres ruhát mosni.

Néha a gondolat haladványa az időével egyesül s a haladvány utolsó foka
egyszersmind ismétlődik, mi aztán még élesebb rhythmust hangoztat. Példa
rá egy alább felolvasandó költeményből e következő hely:

  _Először_ megütik, _leesett a hídra_.
  _Másodszor_ megütik, _elállott a szava_.
  _Harmadszor_ megütik, _véres volt a foka_,
  _A kis balta foka_.

Az összerakó módnak még két sajátságos változatát kell fölemlítenem.
Egyik egy kis búcsúdalban jön elő, mely szintén gyűjteményemből való:

  _Szőlőszem_ a mennyi vagyon ősszel szüretkor,
  S a mennyi szép _buzafőszál_ víg aratáskor,
  Valamennyi _égi harmat_ nap feljöttekor:
  Annyi áldás szálljon reád szivem mindenkor!

  Mennyi _csillag_ vagyon szivem égen éjtszaka,
  És a mennyi _fövényt_ tart a tengernek partja,
  Valamennyi _vízcsepp_ zajlik tenger habjába:
  Annyi áldás szálljon reád, szivem kivánja!

Itt a gondolatok csak annyiban rokonok, a mennyiben mindenik hasonlat
egy és ugyanazon gondolat kifejezésére vonatkozik. Azonban mindenik
hasonlat egy-egy haladványi fokot képez. A szőlőszemnél több a búzafő, a
búzafőnél a harmatcsepp, a csillagnál a fövényszem, a fövényszemnél a
vízcsepp. Az ismétlés itt nem a haladvány alkatrésze. Függetlenül áll és
a versszakok végén. A _mennyi_ és _valamennyi_ szavak is szintén
szabályosan sorakoznak egymás után. A gondolat rhythmusának ez
alkatrészei és a sormetszet teszik tulajdonkép hangzatossá e költeményt
s nem rossz rímei.

A másik változat egy már felolvasott költeménynek e következő helye:

  _Kimenék_ én _sík mezőbe sétálni_,
  _Megunám_ én _sík mezőben sétálni_,
  _Bemenék_ én kőkertembe _nyugodni_,
  _Nyugotomban el találék alunni_.

Itt a haladvány az ismétlésnek egy egészen más nemével van kapcsolatban.
A két első sorban a haladványnak második foka nem az ismétlésből
emelkedik ki, sőt éppen utána van vetve, a két utolsó sorban a negyedik
fok már az ismétlésből alakul, úgy hogy e négy sor formailag egymással
szembe tett egészet képez.

A gondolat rhythmusának _ellentétes_ módjára is van példánk, midőn
tudniillik a vers elő- és utórésze ellentétes gondolatot fejez ki, mint:

  Kit mindig _szerettem_, jaj be _távol estem_.
  Kit mindig _gyűlöltem_, annak _rabja lettem_,
  _Szabad_ a madárnak _ágról ágra szállni_,
  Csak nekem _nem szabad violámhoz járni_.

Ennek is megvannak a maga változatai. Egyik a szebbek közül az, ha a
vers második része egészen azt ismétli, a mi az elsőben van s csak
egyetlen szót változtat, mely aztán már magában ellentétet képez. Ilyen
gyűjteményem egyik románcztöredéke:

  «Csináltatsz-e rózsám _diófa_ koporsót?»
  «Csináltatok rózsám _márványkő_ koporsót.»
  «Betakarsz-e rózsám valami _rossz gyolcscsal?_»
  «Betakarlak rózsám _anglia posztóval_.»
  «Leszegzesz-e rózsám valami _rossz szeggel?_»
  «Leszegezlek rózsám _aranyfejű szeggel_»,
  «Kikisérsz-e rózsám a _templomajtóig?_»
  «Kikisérlek rózsám _örökös házadig_.»

(Gyalu.)

Ama szerencsétlen leány átkában az ellentét haladványnyal párosul:

  Mikor _fürösztöttél gyönge meleg_ vízbe,
  Fürösztöttél volna _buzgó forró_ vízbe;
  Mikor _bepóláltál gyönge gyolcs ruhába_,
  Póláltál volna be _halotti ruhába_;
  Mikor _lefektettél gyantáros bölcsőbe_,
  Fektettél volna le _sötét hideg földbe_.

Lássuk most már a _párhuzamos_ módot, mely a héber költészetet annyira
jellemzi. Itt a vers elő- és utórészét ugyanazon gondolatnak más szókkal
ismétlése alkotja. A török időbeli románcz kezdete ilyen:

  Boriska, Boriska _szép lyányodért jöttünk_,
  Törökök kezébe _szép lyányodat add ki_.

Sőt a többi részben is e rhythmus érezhető, néhol haladványnyal
vegyülve. Egy másik, mindjárt felolvasandó költeményben szintén
párhuzamos e hely:

  _Vérem_ a vérével _egy patakot mosson_,
  _Testem_ a testével _egy sírba nyugodjon_.

E mód a mi népköltészetünkben néhol bizonyos refrainszerűséggel párosul
s rendesen a versszakot végzi. Például:

  Istenem, istenem, de megvertél engem
  _Szerencsétlen társsal, holtig való gyászszal_,
  _Holtig való gyászszal_.

  Harmadszor megütik, _véres lett a foka_,
  _A kis balta foka_.

  Mért levél, mért levél _másnak hites társa_,
  _Szivemnek gyilkosa_.

A végsor mindig ismétli a másiknak felét, néha változtatás nélkül, de
néha más szavakkal, bár ugyanazt. Vajon nem ez-e az eredeti magyar
refrain?

Ime uraim! e népköltemények fontossága nemzeti rhythmusunk
legnevezetesebb kérdéseire nézve. E mellett nekem úgy tetszik, mintha
rajtok, ha nem is eddig egészen ismeretlen, de valami olynemű színezet
ömlenék el, mely népköltési gyűjteményeinkben szokatlan, ritka: bizonyos
naiv képzelem, mély kedélyesség, régies erély. S ne örvendjek-e, midőn
még azt is hozzátehetem, hogy egy pár oly költemény is van kezeim közt,
melyek a Tisza partjairól vándoroltak bérczeink közé s itt
szájról-szájra adva sokkal szebbekké váltak.

Itt következnek:

  «Kerek udvar, kicsi ház,
  Édes rózsám mit csinálsz?»
  «Tyukot főzök, turbolyát,
  Szeretőmnek vacsorát.»

  «Kerek udvar, kicsi ház,
  Hej angyalom mit csinálsz?»
  «Csinosítom magamat,
  Várom a galambomat.»

  «Kerek udvar, kicsi ház,
  Édes rózsám mit csinálsz?»
  «Virágomat öntözöm,
  Koszorúnak kötözöm.»

  «Ne főzz turbolyát, tyukot,
  Ne csinosítsd magadot,
  Virágidat ne öntözd,
  Koszorúnak se kötözd.

  Iszonyú volt a csata,
  Három legény jött haza;
  Vőlegényed a mezőn,
  Ott maradt a temetőn.»

  «Légy átkozott hírmadár,
  A ki ily rossz hírt hozál,
  Jó anyám hol koporsóm,
  Add ide szemtakaróm!»

(Marosszék.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

  Este van, este van, hatot üt az óra,
  Minden asszony, leány készül a fonóba;
  Szegény Szőcs Marcsa is elindul magába,
  Először megütik, leesett a hídra,
  Másodszor megütik, elállott a szava,
  Harmadszor megütik, véres volt a foka,
  A kis balta foka.

  «Kérlek rózsám, kérlek, kérlek az egekre
  Egy-két szavaimat vedd be a füledbe:
  Szerelmes szivemnek gyémántos Marisa
  Mért levél, mért levél másnak hites társa,
  Szivemnek gyilkosa?»

  Zilahi Pistának nem kell a bokréta,
  Szegény Szőcs Marcsának ő volt a gyilkosa.
  «Vérem a vérével egy patakot mosson,
  Testem a testével egy sírban nyugodjon,
  Egy sírban nyugodjon!»

  A torjai rétet körülfogta a köd,
  Pistára, Marcsára most húzzák a földöt,
  Fötűl való fája ki vagyon rovázva,
  Fekete pántlika van reá csukrozva,
  Szépen rá csukrozva.

  A torjai templom körül van árkolva,
  Két szál szép rozmarin van belé plántálva,
  Öntözzétek lyányok, hogy el ne hervadjon,
  Szeretőtök szíve meg ne háborodjon,
  Meg ne háborodjon!

(Háromszék.)

Mindkettő megvan az Erdélyi gyűjteményében; az első ott négy sorból álló
dal: «Kicsiny falu, fehér ház» kezdettel (II. k. 289. d.), itt szép kis
románczczá kerekedett ki, alkalmasint az 1848–49-iki viharos időkben. A
másik ott is (II. k. 181. d.) románcz, de homályos, indokolatlan, báj
nélküli, itt csaknem művészi egész. Amaz Szücs Marcsa halála okát alig
sejteti; a haldoklóval száraz morált mondat el, meglehetős prózai módon.
Emebben a szerető felkiáltásai leleplezik az indokot; a morál igen
költőien a sírra ültetett rozmarinról szólal hozzánk, melyet folyvást
öntözni kell, mely folyvást emlékeztetni fogja a falu ifjúságát e
gyászesetre s inteni, hogy óvják szívöket a háborodástól.

Még három költeményt olvasok föl, melyek ha talán széptani becsre nézve
nem is vetekedhetnek a már felolvasottakkal, de egy vagy más tekintetben
érdekesek.

  «Jó estét édesem, micsa[13] búd érkezett,
  Talán a vacsorád nem igen jól esett?
  Hoztam egy kulacs bort, igyál egy keveset.»
  «Idd meg a borodat, idd meg azt te magad,
  Hogyha nem sajnáltad szép leányságomat.
  Hej pártám, hej pártám, drága szűz koronám,
  Hej pártám, hej pártám, drága gyöngyös pártám!»
  «Ne sajnáld pártádat, mert mást kötök neked»,
  «Éjjel nappal kössed, már leány nem leszek.»
  «Szerettelek rózsám, a míg megcsaltalak,
  De már a jó isten viselje gondodat.»
  «Verjen meg az isten annyiszor egy héten,
  A hány csillag vagyon este a kék égen.»

(Kalotaszeg.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

  «Tamás Rózsi mit gondoltál,
  Mikor agyagért indultál?»
  «Én egyebet nem gondoltam,
  Szerencsétlen úton jártam,
  Letörött a föld fölöttem,
  Elnyelt engem, elnyelt engem.

  Jó Tamásné édes anyám,
  Édes jó nevelő dajkám,
  Felneveltél örömödre,
  De nem értél semmit véle.»

  «Tamás Imre nyisd kapudat,
  Halva hozzák a hugodat,
  Vidd is ki az asztalodat,
  Csinálj nyújtóztató padot.»

  «Édes lyányom szólj csak egyet!»
  «Édes anyám nem szólhatok.»
  «Édes hugom szólj csak egyet!»
  «Édes bátyám nem szólhatok,
  Három szilvafa közt vagyok,
  Három papnak könyörgése
  Sem hoz többé az életre.»

  Jókus Mihály földje végén
  Buzog a vér, a föld színén,
  Ha kérdik, hogy miféle vér,
  Mondjátok, hogy ártatlan vér.

(Kide.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

  Utközben ül egy szép leány,
  Pihenve a fa árnyékán.
  Olyan szelid kökény szeme,
  Rózsánál is több kelleme.
  Hova hova te szép leány?
  Oh én szegeny jobb sors után!

  Az úrfi mond: jer én hozzám,
  Van énnékem selyem párnám,
  Pihenj kertem hivességén,
  Szellőtől is megóvlak én.
  De a lyány csak hallgat, hallgat,
  Az édes szó reá nem hat.

  A gróf így szól: «Jer én hozzám
  Vagyon nekem nagy palotám,
  Vannak benne tükrös szobák.
  Számodra száz arany ruhák.»
  De a lyány csak hallgat, hallgat,
  A büszke szó reá nem hat.

  A herczeg mond: «Jer én hozzám,
  Vagyon nekem ezer szolgám,
  Főhajtva mind neked hódol,
  S rubint széken kezet csókol.»
  De a lyány csak hallgat, hallgat,
  A méltóság reá nem hat.

  Mond a legény: «Édes rózsám,
  Nincs aranyom, sem palotám,
  De van szívem, mely tégedet
  Minden sorsban híven szeret.»
  Utközben nincs már a leány,
  Hanem a szép legény karján.

(Aranyosszék.)

Az első költemény csinos románcz. Az elcsábított lány és hűtelen szerető
a népköltészet régi és mindennapi tárgya, azonban itt némi új formában
van adva. A párbeszéd éles ellentétben fejezi ki a lány fájdalmát és a
csábító közönyét. A csábító eleinte még egy kis részvétet érez, azonban
ez csak a lány fájdalmát idézi föl; minél inkább emelkedik itt a
fájdalom, annál inkább száll ott a részvét, végre aztán a teljes
közönyre kitörő átok felel.

A második költeményre úgy látszik valami esemény adhatott alkalmat. Ha
jól emlékszem nem rég, Kalotaszegen is történt ilyszerű hegyomlás. A
közrészvét hamar dallá alakíthatta e szomorú esetet s a néphit könnyen
felruházhatta régi hagyományával. A sírból felbuzgó vér hagyománya
érdekes adat. Ipolyi (Magyar mythologia 364 lap) a világból kimúlt lélek
megjelenésére vagy visszaható erejére vonatkozó jelekről értekezvén,
népmeséinkből és történeti hagyományainkból számos oly helyet idéz,
melyek szerint az ártatlanul megölt ember kifecscsent vére letörülhetlen
és sebei még a sírban is vérzenek, de a csak véletlen, bár erőszakosan
kimúltakról nem tesz említést. E románcz szerint az ilyenekről is
ugyanazt tartja a néphit s így az ártatlanul kiomlott vér, úgy látszik,
szélesebb körű fogalom s épen úgy illik a meggyilkoltakra, mint az
erőszakosan meghaltakra. A halott megszólalása is figyelemre méltó.
Vajjon mythosi nyom van-e benne, vagy csak erős kifejezése az anya és
testvér fájdalmának, kik kedveseiket halva is beszélni vélik?
Mindenesetre költői becsű. A «Három szilvafa közt vagyok» sort nem
értem. Úgy hiszem, hogy sem a nyújtóztató pad, sem a koporsó fájával ki
nem magyarázható.

A harmadik költemény aligha tisztán népi eredetű. Tárgya ugyan népies,
sőt az Erdélyi gyűjteményében (I. k. 85. d.) van is egy ehez hasonló,
midőn a gavallér tallérral kínálja a leányt, a mészáros gyűrűvel, a
csizmadia piros csizmával stb., de a leány mindeniket visszautasítja s
Barna Bandi neje lesz, ki galambcsókját ajánlja. Azonban a kidolgozásban
több része van a reflexiónak, mint a naiv önkénytességnek. Egyébiránt
nem hiszem, hogy az irodalomból ment volna át a néphez. Legalább nem
tudom, hogy híresebb vagy kevésbbé híres költőink valamelyike ily
tartalmú költeményt írt volna. Alkalmasint valamelyik iskolamester
dolgozta népének után, vagy írta irodalmi reminiscentiákból s így
szállott a nép ajkára. Különben nem lehetetlen a harmadik eset is:
keletkezhetett magából a népből is, de bizonyára az újabb időben és
irodalmi befolyások alatt.

Azonban elég. Nem fárasztom tovább, uraim! önök türelmét töredékes s
inkább figyelemgerjesztő, mint szorosan szaktudományi jegyzeteimmel.
Nagyon meg volnék jutalmazva, ha képes lettem volna bármi kis részben
erősítni önbizalmunkat, ingert és részvétet gerjesztve, habár csak egy
hazámfiában is, néphagyományaink gyűjtése iránt. Fáradságunk bizonyára
nem lesz sikertelen. Ha az én kisded gyüjteményem, melyet leginkább
tanítványaim, közöttük Varga László buzgalmának köszönök, nehány hónap
alatt is ennyi szépet bir felmutatni; ha egy székely kocsistól és gyalui
szolgálótól itt a városon elfoglaltságaim közepett is egy ily becses
adalékot nyerhettem: mennyivel többet tehetnek azok, kik falun laknak s
az idő és körülmények nagyobb kedvezésével dicsekedhetnek. És miután
nekem jutott a szerencse néphagyományaink ügyében a Muzeum-egylet
kebelében először szót emelni, legyen szabad egyszersmind kérnem a
tisztelt választmányt, hogy a netalán beküldendő gyüjtemények
rendezésére s később kiadására méltóztassék az én munkásságomat,
segítségemet is igénybe venni, mire egész készséggel ajánlkozom.


_Jegyzet az «Adalék népköltészetünkhez» czímű értekezéshez_.

Nem rég egy román ajkú névtelen hazámfia levélben arra figyelmeztetett,
hogy Molnár Anna balladája nem eredeti, a román népköltészetből van
kölcsönözve, egyszersmind utasított Marienescu nem rég kijött
népballadáira. Tüstént megszereztem e gyüjteményt, melynek czíme: Poesia
popurola ballade, culese si corese de At. Marianu Marienescu Pest’a
1859; s figyelemmel átolvastam a Tom’a (Tamás) czímű balladát, melyet
névtelen hazámfia a Molnár Anna eredetijének hisz. Azonban a
leggondosabb összehasonlítás után is nincs okom változtatni
értekezésemen. A román ballada tartalma a következő: Tom’a beszól az
ablakon Jón’ahoz (Johanna) s kéri, hogy menjen vele, mert otthon nem
csókolódhatnak a férj miatt. Jón’a vonakodik, nem mintha szeretné
férjét, hanem mert fél odahagyni kereszteletlen gyermekét. «Nagy vétket
követnék el – mond – s megverne a szent kereszt.» Tom’a biztatja, hogy
majd liturgiát olvastat érte s a pap megbocsátja bűnét. Aztán elbeszéli,
mily jó dolga lesz; zacskója tele pénzzel, négy lova van s ha elfogy
pénzök, kettőt eladnak, még is marad kettő melyeken lovagolhassanak.
Jón’a enged s elszökik szeretőjével. Vígan élnek, egy hét telik el; a
tizedik napon, midőn egy fa árnyában nyugosznak, Tom’a így szól: «Keress
egy kicsit a fejembe, talán alhatom, szegény legény voltam mindig,
sohasem keresett senki fejemben.» Tom’a elalszik. Jón’a sírni kezd; omló
könnyei fölébresztik Tom’át, ki haraggal kiáltja: «Látom, nem szeretsz,
mást ohajtasz.» Szeretlek Tom’a – felel a nő – nem ohajtok mást, azért
sírok, mert vádol a lelkiismeret, hogy elhagytam kereszteletlen
csecsemőmet. Tom’a megcsókolja, selyembe öltözteti, szekérre ülteti.
«Menj hát, hogy láthasd gyermekedet, békülj meg férjeddel, a mi minket
illet, hallgass, mondd neki, hogy négy lovat szereztél számára, holnap
én is utánad indulok és visszaveszem lovaimat.» Midőn a nő hazaérkezett,
férje az udvaron épen fát vágott a tűzre. Jó estét – mond Jón’a –
elsötétedtem, nem adnál-e szállást?» «Szivesen – felel a férj, ki a már
sötét alkonyban nem ismert reá, – de lásd, kereszteletlen gyermekem van,
nincs ki szoptassa s egész éjjel sír.» «Azért elalhatom, a gyermeksírás
engem nem zavar meg.» «Ha gondolod, hogy alunni fogsz, szivesen
befogadlak.» A nő bekötvén lovait a pajtába, a szobába lép. «Talán
meghalt e szegény gyermek anyja, hogy még nincs megkeresztelve és senki
sem szoptatja?» «Oh nem – felelt a férj – hanem elszökött szeretőjével.»
«Hátha visszajőne – folytatá a nő – mily halállal végeznéd ki, szalmán
égetnéd-e meg, vagy halálra vernéd?» «Sem szalmán nem égetném meg, sem
halálra nem verném, mert akkor volna ki gyermekemet szoptassa, hanem a
szeretőjét csakugyan hosszába fektetném.» «No ha úgy, im itt vagyok,
haza jöttem gyermekemhez – anya vagyok, te atya. Csak a vásárban jártam
s onnan szép négy lovat hoztam neked, jer nézd meg csak.» Kiindultak a
pajtába, hát ott már Tom’a kioldotta a lovakat s vitte. «Állj meg Tamás,
te rossz ember, ki megrontottál» – kiáltá a férj s úgy megszúrta
vasvillájával, hogy szörnyet halt. Ime a lehető legterjedelmesebb
kivonat. Most már vizsgáljuk, mennyiben rokon a mi balladánkkal.
Valamely költemény közel vagy távol rokonságát a hasonlattól egész a
másolatig a tárgy, alapeszme, inventio, alkotás és stylus viszonyai
határozzák meg. Vajjon ugyanaz-e a két ballada tárgya? Csak annyiban, a
mennyiben mindkettőben az anya játszik főszerepet. De minő különböző e
két anya! Molnár Anna szereti férjét, gyermekét s rablójának erőszakhoz
kell nyúlnia; Jón’a nem szereti férjét, képes elhagyni kereszteletlen
csecsemőjét s elszökik szeretőjével. Ha e két tárgy rokon, akkor
Shakespeare «János király» és «Lear király» czímű tragédiáinak tárgyai
is rokonok, mert mindkettő király s mindenik meghal a mű végén. A két
ballada alapeszméje is különböző. A Molnár Anna alapeszméje az, hogy az
anyának gyermeke mindennél előbbre való, még férjénél is. Molnár Anna
első gondja megszoptatni gyermekét; kiküldve férjét, föláldozza a
viszontlátás örömeit, csakhogy a síró gyermeket mielőbb keblére
ölelhesse. A román ballada a szent kereszt boszújára van alapítva s
mintegy azt hirdeti, hogy az isten parancsolatja előbbvaló minden földi
szenvedélynél s ki máskép cselekszik, isten büntetése éri; az isten
félelme az, mi visszatéríti Jón’át, az isten boszuló keze az, mely eléri
Tom’át, midőn szörnyet hal a férj vasvillája alatt. Az inventióra és
compositióra nézve sem födözhetni föl rokonságot. A Molnár Anna rablója
erőszakhoz folyamodik, a Jón’áé csábításhoz; Molnár Anna mindenekfölött
gyermekét szereti, Jón’ában csekély az anyai érzés és inkább csak a
szent kereszt félelme csatolja gyermekéhez; a mennyire különböző e két
jellemvonás, épen annyira elüt egymástól a végkifejlés is, melynek
indokaiul szolgálnak. Molnár Anna a fa alatt rablója erőszakától remeg
és gyermekét siratja, Jóna csak a kitombolt szenvedély mámora után
gondol gyermekére s leginkább bűnét síratja, mert fél a büntetéstől. A
mi balladánkban az isteni gondviselés, mint véletlenség szerepel,
Tóm’ában a boszúálló férj az isteni gondviselés eszköze, Molnár Annát a
férfiruha, Jón’át a sötétség miatt nem ismeri meg a férj: Molnár Anna,
mihelyt teheti, először is gyermekéhez fut; Jón’a még akkor sem gondol
gyermekére, midőn tudja, hogy férje nem fogja megbüntetni, hanem mintha
nem hinne szavainak, mintha még engesztelni akarná, a lovakhoz vezeti. A
stylus sem ugyanaz. Molnár Anna inkább ballada, Tom’a inkább költői
beszélyke, innen amazt a sebes menet, töredékesség jellemzik, emezt némi
lassuság és körülményesség, amaz rímes, emez rímtelen, ebben nyoma sincs
azon rövid és erélyes kifejezéseknek, melyek amazt annyira kitüntetik.
Szóval csak egyetlen pont van, melyből némi rokonságot lehetne
kimagyarázni s ez a fejbe-keresés, de ez a népnél, különösen Erdélyben,
annyira általános jelve a gyöngédségnek, hogy e tekintetben semmit sem
bizonyíthat, annál kevésbbé kölcsönzést. A kölcsönzést különben sem oly
könnyű bebizonyítani, mint névtelen hazámfia hiszi. Ha a két ballada
közt valóságos rokonság léteznék is, akkor is kérdés maradna: vajjon a
székely vette-e a romántól, vagy megfordítva. Egyébiránt névtelen
levelezőmnek abban sincs egészen igaza, hogy népi kutatóink mindeddig
legkevésbbé sem fordítottak figyelmet a velünk együtt élő népek
költészetére. Henszelman és Ipolyi legalább népmeséinket elég gondos
összehasonlító vizsgálat alá vették. Az erdélyi Muzeum-egylet is, a
mennyiben tehetségében áll, kivált a román népköltészetet illetőleg, meg
fogja tenni a magáét, annyival inkább, mert tagjai közt egy pár román
írót is számlál, kik bizonyosan nem fogják megtagadni támogatásukat.



NÉHÁNY SZÓ A KRITIKÁRÓL.

A közelebbi tíz év alatt irodalmunkban semmit sem óhajtottak és
gyülöltek inkább, mint a kritikát. Irók és olvasók egyaránt megunták az
ujdonságírók banális és stereotyp phrasisait; amazok szerettek volna
itéletet hallani műveikről, emezek pedig némi tájékozást nyerni az
irodalom naponként élénkülő mozgalmában. Néha csakugyan beköszöntött
valami olyan, mit kritikának szoktak nevezni. Mily ellenszenv, mily
részvétlenség fogadta minden oldalról! Az írók nagy része gyűlölni
kezdte, a közönség pedig hidegen fordult el tőle. Hol rejlett e jelenség
oka? Az írókban-e, kik már egészen elszoktak a különben is soha meg nem
szokott kritikától, vagy a közönségben, mely a szorongatott nemzetiség
nevében, a túlbuzgó hazafiasság szempontjából oly kiméletet és elnézést
követelt, mi lehetetlenné teszi a kritikát, vagy épen a kritikusokban,
kik e kivételes helyzetben nem tudták feltalálni magokat s a legjobb
akarat mellett is tapintatlanságukkal mindent elrontottak?

Mindezt nem vizsgálom. Ez időszakban magam is írván bírálatokat, mint
részrehajlatlan vizsgáló is, könnyen részrehajlónak tünhetném föl. Annyi
bizonyos, hogy mindennemű kritikai kisérlet többé-kevésbbé megbukott s
nemcsak a kritikusok lettek népszerűtlenek, hanem maga a kritika is. A
jövőben talán minden másképen lesz. Politikai állapotaink változása
alkalmasint ide is jótékonyan fog hatni. A közönségnek napról-napra
kevesebb oka lesz túlbuzgó hazafiasságával terrorizálni a vélemény
szabadságát, az élénkülő politikai élet küzdelme némi türelmességre
fogja tanítani az írókat, azon férfiak pedig, kik újabban a kritikához
kezdenek csatlakozni, sokkal jelesebb tehetségűek, népszerűebbek,
mintsem munkásságuk siker nélkül maradhatna.

Mindamellett nem árt, nemcsak gyakorlatban, hanem elméletileg is
gyöngítni azt a sok előitéletet, balfelfogást, melyet nálunk a kritika
ellenében táplálnak. Nem czélom ez előitéletek mindenikét bírálat alá
venni, csak egy-kettőről szólok, mint olyanokról, melyek nevezetesebbek,
sokak meggyőződései, a melyek védelmére nemrég egy egész röpirat jelent
meg.[14]

A kritikának gyöngédnek, udvariasnak, illedelmesnek kell lenni, mit sem
lehet inkább kárhoztatni, mint az illetlen éles modort, a sértő gúnyt, a
megbélyegzést, a bot és kancsuka bírálatát. Ezt halljuk minden nap,
úton-útfélen. A lapok programmjokba tűzik, az olvasók megtapsolják s
kritikai codexünknek mintegy legfontosabb törvényeűl van elfogadva. S
mégis van-e valaki, ki ha bírálni kezd, nem hágja át e törvényt? Aligha,
mert át nem hágása csaknem lehetetlenség. Mióta irodalom van, egyetlen
nevezetesebb kritikus sem kerülte el az illetlen élesség, a
személyeskedés vádját, nem is fogja soha, sőt azt tapasztaljuk, hogy a
kik legtöbbet beszélnek ellene, legtöbbször követik el. Honnan ez
ellenmondás, melyet mindennap tapasztalunk? Részint onnan, mert az
önérdek és szenvedély csaknem észrevétlen módosítják elveinket, részint,
mert bizonyos személyeskedés s illetlen élesség nélkül lehetetlen az
irodalmi és politikai vita, leginkább pedig onnan, mert a társadalmi
illem szabályait akarjuk kitűzni az irodalomban is. Az idézett röpirat
szerzője épen e téveszme mellett küzd, midőn a kritikustól gyöngédséget,
illemet, gentlemanhoz illő társalgást követel, szóval mindazt, a mivel a
társadalmi életben tartozunk egymásnak. Nem tagadjuk, hogy van irodalmi
gentleman, de tagadjuk, hogy egy volna a társadalmival. Törvényes
kereset alá nem tartozó magán tetteinkről csak istennek vagyunk és
lehetünk felelősek s kivéve szülőinket, nőnket, rokonainkat s egy pár jó
barátot, kiket magunk hatalmaztunk fel, senkinek sincs joga velünk
szemben bírálóul vetni fel magát. A magánviszony szentség, melyet senki
és semmi sem érinthet, legfeljebb csak a közvélemény, az a láthatatlan
földi hatalom, melyet senki s mégis mindenki gyakorol, melyről nem
tudjuk honnan jő, de a melyet mégis érzünk mint a hideget és meleget,
mely soha sem sérti becsérzetünket, mégis fájhat szívünknek, mely
sokszor igazságtalan s melyben mégis majd mindig van valami, mi
lelkiismeretünk visszhangja. Mindez az egyéni szabadság jogából foly s
részint mint becsület, részint mint illem a társadalmi élet kellemeinek
alapja. Annyira velünk született, annyira kifejlett érzés van bennünk,
hogy az állam segélye nélkül, sőt ellenére is képesek vagyunk
érvényesíteni. Hogyis ne? Minő élet volna az, ha mindenki jogosítva
érezné magát, úton-útfélen, társaskörben, szobánkban szemünkre hányni
bűneinket, hibáinkat, gyöngeségeinket, minő igazságtalanság volna, némi
haszontalan igazság kedvéért feldulni a magánviszonyok szentségét, minő
bűn az őszinteség erényét a korlátlan sértés jogává aljasítani, minő
zsarnokság a szabadság nevében tűrni és gyakorolni a
legszenvedhetetlenebb szolgaságot. Ime a társadalmi becsület és illem
fontossága! Talán az egész csak külső erkölcsösség, de forrása, véde,
zománcza a bensőnek, talán sokszor csak puszta formasággá fajul, de
mégis valami, legalább a be nem vallott erkölcstelenség adója az
erkölcsnek.

Vajon ilynemű becsület és illem érvényes-e az irodalomban és
parlamentben is? Vajon a közélet embere annyira egy-e a magán emberrel,
hogy a mi ezt méltán sértheti, amazt is sértenie kell? Már maga azon
körülmény, hogy magán viszonyaink nem esnek tulajdonkép bírálat alá,
közéletünk pedig egészen mutatja, hogy a becsület és illem szabályainak
e téren nemcsak módosulniok kell, de sok részben változniok is. A
magánviszonyok egyedüli bírálói a költő és philosoph, de a mit ezek
írnak, az nem egyesek bírálata, hanem az egész társadalomé, az egész
emberiségé. Mihelyt a philosoph egyes élő magán személyt bonczol,
mihelyt a költő a puszta valóságot akarja adni, megnevezve és kimondva
mindent, becsületsértést követ el, s ha mindjárt igaza van is, pasquil
íróvá aljasul. De kinek jut eszébe parlamenti szónoktól, hirlapírótól,
kritikustól, szóval a közélet bírálóitól ilyesmit követelni? Hiszen
nekik lehetetlen nem sérteni, nem személyeskedni, mert egyes politikai,
közigazgatási és írói személyeket kell támadniok és védniök s
megnevezett határozott tényeket venniök kiindulási pontúl. Hiszen nekik
kötelességök használni a közügynek, mi ritkán jár kíméletlenség s nagy
kellemetlenségek nélkül. Itt többé nem lehet czélunk, minél kellemesebbé
tenni magunkat s másokat is hasonlóra kötelezni, mint a magánéletben. A
különböző czél különböző utat jelöl ki, s másnemű jogokkal ruház föl. A
mi a magánviszonyok közt becsület és illem, a közéletben hiba, bűn lehet
és viszont. Például, mondhatjuk-e valakinek társas körben, hogy eljárása
nem becsületes s nem mondhatjuk-e parlamentben, a mint mondá is nem rég
egy angol szónok a Derby minisztériumáról? Mondhatjuk-e valakinek
szobánkban, hogy erkölcstelen ember s nem nevezhetjük-e bírálatunkban
erkölcstelen írónak? Az egyéni szabadság tiszteletéből folyó becsület és
illem elnémítja meggyőződésünket, a közszabadságon és közjón alapuló
hazafiasság és vizsgáló szellem szólnunk kényszerít. S lehet-e
szólanunk, ha az illem nevében lepleznünk kell a tényt és kimélnünk a
személyt? Lehetünk-e gyöngédek, midőn épen a gúny fegyverét kell
használnunk? Társaloghatunk-e gentleman módon, midőn a kímélet és
udvariasság épen azt fogják veszélyeztetni, a minek diadalát óhajtjuk,
midőn a tények már magokban goromba vádak s az okoskodás és
következtetés oly sok esetben válik gyanusítássá? Angolország a
gentlemanek hazája, mégis sajtója a legkíméletlenebb. Az angol
társadalmi élet szigorúbb illemet követel és tart, mint a száraz föld
akármely országa, mégis közéleténél, divatozni kezdő fogalmaink szerint,
nincs valami durvább és illetlenebb. E fogalomzavar akarva vagy
akaratlanul a szabad vélemény jogát támadja meg. Gyöngédnek óhajtjátok a
kritikust és gyöngévé teszitek, illedelmesnek, félénkké válik és
gentlemanetekből szalonfecsegő lesz. Mihelyt a vélemény szabadabb és
jellemzőbb nyilatkozatait becsületsértő durvaságoknak bélyegzitek, vagy
száműztétek a kritikust az irodalomból, vagy megrontottátok egész
tehetségét. Az a lelkesülés, mely az eszmék küzdelmében kifejlett rokon-
és ellenszenv hullámzásából veszi táplálékát, elpárolog, kihül; az az
önérzet és becsszomj, mely nem ismerhet más korlátot, mint a milyen a
helyzet sajátságáé, eltörpül, kialszik; a vizsgálódás azon erélye, az
előadás azon szépsége, melyeket a hangulat szabadsága nyujt s a tárgy
természete parancsol, összeomlik, semmivé lesz. Bíráló helyett hizelgőt,
szónok helyett udvaronczot fogtok teremteni, ha ugyan oda tudnánk
aljasodni, hogy sophismáitokat megszentelje a közvélemény.

Tehát a kritikának a közjó nevében korlátlansági joga van, fogják
mondani ijedten az olvasók, s még inkább íróink. Nem, csak hogy korlátja
nem a társadalmi becsület és illem. Ha a kritikus a közélet emberében a
magánszemélyt is megtámadja, túllépett körén. Ime a magánviszonyok
szentsége az egyik korlát, melyet nem léphetni át büntetlen. Kik a
magánviszonyokra nézve is bírálói jogot követelnek, épen oly téveszmét
akarnak érvényesíteni, mint azok, kik a becsület és illem szabályait
akarják átjátszani a közéletbe. Társadalmi életünk e két külön ágának
éles megkülönböztetésében és hű ellenőrzésében fekszik egész egyéni és
közszabadságunk. Nem tagadhatni, vannak szövevényes viszonyok, midőn a
közélet emberére nem emelhetünk vádat a nélkül, hogy magánviszonyait is
ne érintsük, midőn a jogot a jogtalanságtól hajszál választja el s
úgyszólva egymásba játszanak. E kényes körülmények rendkívüli tapintatot
igényelnek. Támadott és támadó részéről a «summum jus, summa injuria»,
de bármily nagyok legyenek is az ily visszaélések, épen oly kevéssé
mondhatunk le egyéni, mint közszabadságunkról. Hasonló áll a kritika
azon második és utolsó korlátjára nézve is, melyet szintén el kell
ismernünk. Mi e második és utolsó korlát? Valóban bajos egy pár szóval
kifejteni. Kétségtelen, hogy a gúny és humor nemcsak a költő és szónok
kiváló fegyvere, hanem egyszersmind a kritikusé is. E fegyver rendesen
nem csinált, keresett, hanem gondolatunk és érzésünk mintegy önkénytelen
teremtménye. Nem a botránykeresés vásottsága, hanem a megsértett
erkölcsi érzés és józan ész visszahatása, haragja, boszúja, költészete.
Vannak dolgok, melyekről csak gúnynyal szólhatunk s a legtöbb megrovás,
polemia lehetetlen gúny nélkül. Hogy az emberek mindennél inkább
gyűlölik a nevetségessé válást könnyen megfoghatni, de az is
természetes, hogy a fegyvert épen a körülmény teszi oly becsessé. Nem a
gúny, hanem a sértő gúny ellen szólunk, mondják a mi illedelmes
embereink. De van-e gúny, a mely nem fáj s ennyiben nem sértő, s ha nem
ilyen, nem hizelgésbe oltott elmefuttatás-e, vagy enyelgéssé higított
tréfa? E megkülönböztetéssel nem sokra megyünk s midőn szépirodalmunk
oda kezd sülyedni, hogy a kritika jogaiért kell vívnunk, lehetetlen ez,
épen oly korlátolt, mint gyanus elv ellen a legerélyesebben nem
tiltakoznunk. Azonban ez nem azt teszi, mintha itt is nem ismernénk el a
korlátot. Van egy pont, melyen a kritikusnak nincs joga túllépni, hol a
közélet embere ellen intézett gúny is a nélkül, hogy magánviszonyt
érintene, magánsértéssé válik. E pont meghatározása igen nehéz,
különösen nálunk, hol nem rég még azon is nagy fontossággal vitatkoztak,
vajon szabad-e azt mondani a költőről, hogy a politikai éretlenek
tapsait hajhászsza. Annyi bizonyos, hogy valamint a költészetben nem
használhatunk némely kifejezést, bármily jellemző legyen, még az alsó
komikumban sem: úgy a kritikusnak sincs joga mindent nevén nevezni, még
azt is, mi nem volna egyéb undok cynismusnál. A szenvedély e pontot, hol
kijebb, hol beljebb teszi s hol az egyéni, hol a közszabadságra
hivatkozik. Itt is a «summum jus, summa injuria» s hacsak holmi
nevetséges és haszontalan casuistikát nem akarunk fölállítani, az
egészet a közerkölcsi érzésre kell biznunk, mely rendesen jogsértés
nélkül találja el az igazat.

Azonban a kijelölt korlátok tisztelete még nem egészen egy az irodalmi
gentlemanséggel. A gentlemanség társaságban és irodalomban egyaránt
nemcsak bizonyos szabályok hű megtartásában, hanem egyszersmind jól
eltalált alkalmazásban rejlik. Lehet valaki becsületes és illedelmes
ember, mégis hathat reánk kellemetlenül, sőt bántón a nélkül, hogy
jogunk volna rossz néven venni. Nem bántott-e meg soha titeket a
nagylelkűség, a szívesség, az illem, sőt maga a barátság is? Nem
éreztétek-e, hogy a jogosságon, illemen és jó indulaton felül van még
valami, mit óhajtunk, bár nem követelhetünk, mit néha alig tudunk
kimagyarázni, de a mi mindig elbájol és leigéz. Bizonyos nemesség,
szeretetreméltóság, tapintat, költőiség, melynek épen oly nehéz fogalmát
adnunk, mint a szépnek. Ha úgy tetszik a modor, mely mindig eltalálja az
illőben a legillőbbet, a helyes közt a leghelyesebbet s éles ösztönével
a társadalmi bonyodalmak legfinomabb szövevényein is áthat.
Alkalmazzátok e tulajdont, a mennyiben alkalmazható, az irodalmi
viszonyokra s előttetek áll a gentleman kritikus. Mi a különbség közte s
a többi közt? Csekély és mégis sok. A gentleman kritikus nemcsak
igazságos itéletre törekszik, hanem igazságos modorra is; érzi, hogy
ugyanazon itélet különböző modorban elmondva nem ugyanaz; tudja, hogy a
méltánylat és megrovás, az elragadtatás és gúny nyilatkozatait nemcsak
az elvek logikája s a hangulat kényszerűsége vezérlik, hanem az
esetleges körülmények módosító ereje is; ítéletére nem engedi ugyan
befolyni a kegyelet érzelmeit, de igen a módra, mely szerint azt
kifejezi; élénken meg képes különböztetni, hol van helye a kíméletnek,
hol erény a kíméletlenség s mintegy megnemesíteni törekszik azt is, mit
széttép, semmivé tesz; nem kerüli, ha szükség, a támadó küzdelmet, a
szenvedélyes polemiát, de mindig megtart bizonyos mérsékletet, mely ott
sem örömest sért, hol kérlelhetetlen szigort kell alkalmazni, mely
képessé teszi igazságosan áthatolni a kényes körülmények tömkelegén is,
hol a jog jogtalanságba játszik, hol a következtetés és felfogás
szabadsága, szüksége, mit rendesen gyanusításnak és ferdítésnek
neveznek, könnyen vehet valóban ferdítési és gyanusítási irányt s hol
egy bizonyos ponton túl engednünk kell jogunkból, tűrnünk
ellenfelünktől, bár egyikkel sem tartozunk.

E tulajdont a kedély nemes hajlamai föltételezik ugyan, de nagyrészt
mégis az irodalmi élet hagyományossága fejti ki, épen mint a társadalmi
gentlemant a jó társaság szokásai. Mily nagy befolyással van erre a
közönség, mondanunk sem kell s az egyik fő ok, a miért nálunk az
irodalmi gentlemanség oly kevéssé divatos, épen ott rejlik, hogy inkább
csak olvasóink száma szaporodik s nem egyszersmind azon közönségé, mely
erős közvéleményt képes gyakorolni. És mégis bármily csekély
véleménynyel legyünk a magyar kritika modora iránt, el kell ismernünk,
hogy az irodalmi gentlemanséget nem annyira a kritikusok sértik, mint
inkább a költők. Nem idézek példákat, mert hosszas és örömtelen
polemiába keverném e lapot, mely oly szives barátsággal hivott meg
dolgozó társai közé. Azt azonban nem lehet mellőznöm, hogy a szabad
vélemény erősebb, de jogos nyilatkozatait becsületsértésnek venni, az
írói sérelmet személyessé változtatni, nem épen a legritkább eset
nálunk. A becsületérzés bizonyos betegessége kezd terjedni íróink közt.
Sajnálnám, ha valaki félre értene. A becsület jogai és kötelességei
előttem is szentek. Bárkinél jobban örülök azon, ha a magyar író tudja
mivel tartozik társadalmi állásának s nem tűr szennyfoltot becsületén.
Nem a lovagiasság ellen beszélek, hanem ama lovagiatlanság ellen, mely a
lovagiasság álarczájában jelen meg. Nem emlékszem, hogy az angol és
franczia kritikusok kezökben fegyverrel vívták volna ki a kritika
szabadságát, de azt tudom, hogy ha nálunk valamelyik kritikus oly jogait
veszi igénybe, melyeket a legmíveltebb nemzetek irodalma is elismer,
könnyen koczkáztathatja vagy becsületét vagy életét. E szomorú dilemma
nem fog ugyan mindenkit visszaijeszteni, de általában véve bizonyára
terrorizálja a szabad véleményt s oly censurát állít föl, melyet
népszerűsége szükségeskép zsarnokivá tesz.

A kritika pártossága ellen is sok vádat hallhatni. A kritika mindig
valamely párt kezébe kerül, egyszer az egyikbe, másszor a másikba, épen
azért soha sem lehet elfogulatlan és igazságos, mondják sokan, de senki
sem oly hangosan, mint Eszter szerzője, ki épen azért új alapra akarja
fektetni a kritikát, oly lapot indítványozva, mely mind az illetlen
modort, mind a pártosságot lehetetlenné tegye.[15] Lehetséges-e ez s mi
módon? Szerzőnk hiszi, bizik magában s egy egész tervvel áll elő.
Egyletet kell alakítanunk, mely alaptőkéje kamatjaival képes legyen
födözni egy havonként hat ívre terjedő kritikai lap költségeit. A többi
magától jő. Az egylet szerkesztőt választ, ki illemes ember, semminemű
irodalmi párthoz nem tartozik, s így megnyer közremunkálni minden magyar
kritikust. Minél inkább eltérnek egymástól a munkatársak nézetei, annál
jobb, mert a szerző épen a különböző nézeteket, rokon vagy
ellenszenveket akarja a közjóra kiaknázni. A lapnak nem lévén elve,
színezete, ki-ki azt ír bele, a mit tetszik, a szerkesztő csak arra
ügyel, hogy a czikkek illedelmesen legyenek írva s mindennemű
véleménynek, polemiának tér nyiljék. A tanodák ingyen fogják kapni, a
közönség pedig 2 forinton, hogy minél inkább terjedhessen. Ily lap még
egyetlen egy irodalomban sincs. A magyar kritikusok a világirodalomban
először fognak példát adni arra, hogy levetkezvén minden pártszenvedélyt
a közjóra egyesültek. Tehát a haszon mellett némi nemzeti dicsőségben is
részesülnénk.

Ime a panacea kritikai állapotunk bajai ellen. Nem vizsgáljuk,
lehetséges lesz-e a szükséges alaptőkét összegyűjteni, örömest
elhisszük, hogy nem nagy bajba kerül, de mélyen meg vagyunk győződve egy
ily lapnak mind kivihetetlenségéről, mind haszontalanságáról. Van-e oly
kritikus, ki aláírja szerzőnk kritikai illemszabályait, melynek ama
választott szerkesztő lesz képviselője? S ha lesz, nem olyat tesz-e,
miáltal lemond vélemény-szabadságáról, sőt írói egyéniségéről is? Az az
illetlenség és epéskedés, melyet ti korlátozni akartok, nem valami
külsőség, hanem a benső egy része. Változtassátok meg, s a gondolat is
meg fog változni. A kritikusnak is, mint minden írónak, ha valóságos
irodalmi művet akar teremteni, szüksége van bizonyos felindulásra,
lelkesülésre, melyet tárgyától vesz, s tárgyára sugároztat vissza. Ti e
lelkesülést akarjátok tőle elvenni, hogy üres konventionális hangulatot
erőltessetek reá. S miért, hogy ne álarczozhassa le a nyegleséget, ne
bélyegezhesse meg az erkölcstelen irányt, ne tehesse nevetségessé a
tudatlanságot és gőgöt s mi egy római imperatorral szemben is szabad
volt, ne háborgathassa éles hangjával az ünnepelt írók diadalmenetét.
Miért akarjátok csak a kritikust korlátozni? A politikai hirlapírót, a
parlamenti szónokot, a történetírót sem kellene felednetek. Állítsatok
ide is felügyelőt, ki ne korlátozza ugyan a szabad véleményt, de
szigorúan ügyeljen fel illemszabályaitok megtartására, s meglássátok mi
fog kikerülni. A modor korlátja szükségeskép a vélemény korlátjává
válik. Tacitus epés rágalmazó lesz, az angol sajtó szemtelen
pasquill-gyár, Macaulay durva sértegető, s műveik máglyára kerülnek.
Ferdítés és gyanusítás, fogja mondani szerzőnk. Csak logikai
következtetés. Egyébiránt jól tudjuk, hogy szerzőnk nem kivánja elve ily
szigorú alkalmazását; a mellett azt sem bánja, ha más lapba akármit s
akárhogy írnak is a kritikusok, csak az ő tervezett lapjától vonuljanak
félre. De akkor hová lesz a lap fennhéjázó programmja, mely épen a
különböző nézeteket akarja a közjóra egyesíteni? Nem válik-e épen
pártközlönynyé? Ime szerzőnk, midőn az irodalmi pártokat szándékszik
feloszlatni, egy irodalmi párt, talán saját pártja szervezésén munkál.

Azonban tegyük fel, a mi lehetetlen, hogy kritikusaink aláírják szerzőnk
illemszabályait. Meg lesz-e ezáltal minden nyerve? Még valami is alig.
Az erős ragaszkodás és munkakedv csak oly vállalat körül fejlődhetik ki,
hol ugyanazon elv lelkesíti a munkatársakat. A szerkesztésnek csak ott
van értelme, hol valamely tudományos vagy politikai irány átviteléről
van kérdés. A mi mindennek képviselője akar lenni, semmié sem lesz, a
hol senki sem felelős, ott mindenki közönyös. A mindennemű vélemény
képviselése föltételezi a korlátoltság és kézzel fogható balirányok
képviselését. A szerkesztő kénytelen lapjába majd minden czikket
felvenni, különben a pártosság jogos gyanujába esik, minden kritikust
egyenlően dijazni, mi egyre megy a verseny megfojtásával s a tehetség
lehangolásával. S ennyi rossz mi jó érdekében fog történni? Csak azért,
hogy a közönség valamely művet minden szempontból bemutatva, bírálva,
méltatva láthasson, még a korlátozottság szempontjából is. Lesz-e ez jó
hatással a közönségre? Fogja-e szélesbíteni látkörét s szilárd alapra
fektetni meggyőződéseit? Bajosan. Eszköze lesz az eszmék anarchiájának,
az érzület nihilismusának, melyekre közönségünk különben is hajlandó.
Annyi különböző irányt egyetlen lapnak lehetetlen lévén jól szolgálni,
egyet sem szolgálhat, s hozzá szoktatja a közönséget a határozatlanhoz.
Megfosztja az irodalmat, a forrongó küzdelmek azon jótékony
eredményétől, melyet csak a különböző irányok teljes és erélyes
képviselete nyujthat, tehát az összes journalistika. S vajon kivehető-e?
Teljességgel nem. Sok vélemény nem fog találni méltó képviselőre, nem is
említve, hogy némely véleményárnyalatot már maguk a lap illemszabályai
is kizárnak. Néhány kritikus, meglehet a jelesebb és komolyabb
tehetségek, meglehet a középszerűek és nyeglék, meglehet vegyesen a
párt-árnyalatok szerint, csakhamar túlsúlyra vergődnek, a szerkesztőt is
magukkal ragadják, a többi elkedvetlenkedve szétoszlik és újra
pártközlönyt fogunk nyerni. S miért ne? Miért gyűlölnők a párt eszméjét,
midőn mindenikünk, még azok is, kik tagadják, többé-kevésbbé valamely
párthoz tartozik, politikában, tudományban, irodalomban egyaránt. A
pártatlanság és pártosság balfogalmából származik minden baj. A
pártatlanság alatt nem lehet mást érteni, mint az igazság őszinte
keresését s az ez alapon emelkedő erős meggyőzését. Tehetünk-e róla,
hogy meggyőződésünk egy s más ügynek vagy személynek kedvezőtlen, hogy a
közönség helyeslésével vagy hibáztatásával találkozik, hogy végre az idő
tévedéssé deríti ki azt, mit igaznak hittünk s igazsággá, mit a
közvélemény tévedésünknek képzelt? Vizsgálódni, bonczolni tehetségünk
szerint, lelkiismeretesen, kimondani meggyőződésünket jóhiszemben, ennyi
mindaz, mit egy írótól, kritikustól követelhetni. Ennyi az ő
pártatlansága, sem több sem kevesebb. A pártatlanság divatos fogalma a
maga valódi értelmére visszavive nem egyéb, mint a meggyőződés hiánya:
tehát vagy a tehetetlenség érzete, vagy a scepticismus elve. S ha még
csak ez volna! Ennél több. Rendesen sürgetése oly meggyőződés
elfogadásának, melyet épen hibáztatunk. Oh ti pártatlan írók és
kritikusok, szeretnők már egyszer látni, hogyan írtok ti fogalmatok
szerint pártatlanul? Mutassatok példát, mutassátok meg a mi lehetetlen
és mi követni fogunk.

Az elvek küzdelmét, az erős meggyőződést, a párthoz tartozást csak a
korlátozottság bélyegezheti pártossággá. A pártosság az igazság nem
őszinte keresése, midőn az elv vagy személy, szóval a párt érdekében,
ferdítés vagy mellőzés által meghamisítjuk a tényeket s a meggyőződést
képmutatással vegyítjük. Jól tudjuk, hogy a küzdelem heve nem egyszer
ragadja túl a pártokat s rendszerint egymást teszik többé-kevésbbé
erkölcstelenné, de az emberi dolgok e tökélytelenségét mindenütt
föltalálhatni, a nélkül, hogy azért okunk lenne lemondani róluk. A
pártosság is szenvedélyeink önzéséből és erőszakosságából foly, mint
majd minden hibánk és bűnünk, de a szenvedélyek mérséklete épen úgy nem
egy a szenvedélyek kiirtásával, mint különbözik a pártosság hibáztatása,
a pártok eltörlése vágyától. Ki a párt eszméje ellen vív don quixotei
harczot, az emberiség fejlődését akarja megakadályozni, ki a pártosság
fogalma alá mer sorozni minden mély és őszinte meggyőződést, az emberi
hitet gyalázza meg s a hitetlenséget dicsőíti. E mellett a
pártatlanságtól a pártosságig mennyi fokozat van, melyek szintén
megkülönböztetést igényelnek. Hány őszinte lelkesülést látunk, mely a
nélkül, hogy akarattal ferdítene, korlátozottságában mindenütt csak
szeretni vagy gyűlölni, bámulni vagy gyalázni tud s noha mégis hitetni
képes! Hány nagy tehetség jelleme bizonyos elfogultság, egyoldalúság,
melynek forrása sem korlátoltság, sem vak szenvedély, sem képmutatás,
hanem az elvek csökönyössége, túlszigora, a hangulat önelragadtatása s
némely esetleges körülmény, melyek hatásától oly nehezen menekülhetni!
Mit árt mindez? Az irodalom folytonos küzdelmek hánykodása, hol minden
hatásra a legszabadabb fejlődésben következik ellenhatás. A mi önkénynek
látszik, az az eszmék ereje, a mi igazságtalanságnak az az igazságérti,
küzdelem. A legellenkezőbb eszmék, a legeltérőbb vélemények egymást
egészítik ki, a legkülönbözőbb szellemű és erejű írók egymás
gyöngeségeit pótolják s a mi még fennmarad, mindig ki szokta egyenlíteni
az idő. Szerzőnk egyetlen lap által akarná véghezvitetni, a mi egy egész
irodalom és hosszú idők munkája. Nem egy-e ez Omár kalifa okoskodásával,
ki a monda szerint, a Korán kedvéért égettette meg az alexandriai
könyvtárt? Szerzőnk kétségbeesve kiált föl: a kritika az egész irodalmi
és művészi világban pártkérdéssé vált. De lehet-e, volt-e ez valaha
máskép? Az ellenkező sürgetése nem annyi-e, mint azt kivánni, hogy
minden ember egyformán gondolkozzék? Szerzőnket elkeserítik a pártok
kicsapongásai. De következik-e ebből, hogy elfojtsuk a pártokat vagy
legalább megbénítsuk?

Mi nem védjük a kicsapongásokat. A pártosság valóban nem óhajtandó
dolog, de van ennél valami rosszabb is, s ez a pártok hiánya. Épen ez
szépirodalmunk baja. Szépirodalmi lapjaink, sőt a nagyobb lapok irodalmi
része is, egészen szerzőnk kivánata szerint vannak szerkesztve. Nem igen
képviselnek elvet, pártot s e tekintetben alig van valami szinezetük.
Szerkesztésük titka minél több népszerű írót gyüjteni össze, ha mindjárt
egymástól a legeltérőbb elvűek is, minél lármásabb programmot bocsátani
szét, minél változatosabban, de ritkán következetesen s az irodalom
szükségéhez képest tölteni be a rovatokat s néha úgy szolgálni a
közönséget s az írótársakat, mint a hogy a cseléd szolgálja urát.
Mindenütt csak különböző csoportozatokat, kotteriákat látunk, kiket
személyes rokonszenv vagy érdek fűz össze, de semminemű határozott
irodalmi elv és küzdelem. Ezelőtt hat évvel hosszasan kimutattam volt
egy nagy tekintélyű lap irodalmi elvtelenségét. Azóta nem sokat
változtak viszonyaink. A meggyőződés küzdelmét és elvek polemiáját sehol
sem látjuk szépirodalmunkban, vagy legfeljebb kivételkép, akkor is
inkább egyes író, mint valamely lap részéről. Mi más képet mutat
nyelvészetünk vagy – kivált az őstörténeti kérdéseket illetőleg –
történetirodalmunk! Mily élesen küzdenek itt a pártok s aránylag mennyi
haladást látunk csak tíz év óta is. Mi nagy a különbség e tekintetben
szépirodalmunk multja és jelene közt! Mennyi mozgalom fejlett ki
koronként Kazinczytól napjainkig. A szenvedély néha egész a pasquillig
elragadta a pártokat, de legalább hittek valamibe, küzdöttek valamiért s
nem eredmény nélkül. Most szépirodalmi lapjaink épen oly kevéssé
követnek, mint védnek valamely határozott irányt. Ha összevetjük
úgynevezett bírálataikat, sokszor a legellenkezőbb, egymást kizáró
széptani elvekre bukkanunk. Hát még ott, hol a költészet nagy erkölcsi
és társadalmi elvekkel ölelkezik, mennyi az ellenmondás. Ma épen oly jó
hiszemben materialisták, mint holnap ideálisták, most épen úgy védői a
társadalomnak, mint megtámadói máskor. Jól tudom, hogy a blazirt
elégületlenség, az epés túlszigor vádjait vonom magamra. De vajon
blazirt-e az, ki meggyőződést és pártokat sürget, vajon túlszigor-e az,
midőn csak némi eszmét, némi irányt követelünk, s megelégszünk, bárminő
legyen is. Valóban, követelésem szerény és önzéstelen, a legkevesebb,
mit írótól követelhetni. Ne mondjatok le rokon- és ellenszenveitekről,
csak emeljétek pártokká kotteriáitokat, ne szeressétek, ne kövessétek
kritikusaitokat, de tegyétek őket semmivé egész erőtökből. Hagyjatok föl
valahára léha és képmutató vádjaitokkal. Állítsatok véleményt
véleménynyel, küzdelmet küzdelemmel szembe! Bármelyik fél győz, csak
irodalmunk fog nyerni, melyhez elvégre is mindnyájan egyforma forrón
ragaszkodunk.



MEGINT A KRITIKÁRÓL.

(Szász Károlynak.)

E lapok hasábjain ön már két ízben szólalt föl ellenem. Első polemiája
Zalár költeményei ügyében történt, midőn engemet és Erdélyi Jánost Zalár
elfogult és igazságtalan kritikusainak nevezett.[16] Eljárása nem épen
szabályszerű volt, sőt csodálatosnak is mondhatnám, ha ugyan már rég meg
nem szoktam volna az ilyesmiken fenn nem akadni.

Ön Zalár _Borura derű_ czímű _újabb_ költeményeit nagy részt becseseknek
találván, rossz néven veszi tőlem, hogy _régibb_ költeményeit nem
igyekeztem méltányolni. «Mert – úgymond ön – ha Zalár csakugyan oly
minden tehetségtől üres volna, mint Gyulai föltünteti: a _Borura derű_
soha sem születhetett volna. Mert bár a vak is talál garast, de a kezünk
alatti füzetben nem csak egyes szép költeményekkel, minőket alább
kijelölendünk, hanem egy határozott és elvitázhatlan tehetséggel
találkozunk.» Örömest elismerem, hogy ez újabb költeményekben haladás
van, habár Zalárt most sem vagyok képes annyira méltányolni, mint ön.
Azonban tegyük fel, hogy újabb költeményei oly jók, mint ön hiszi, vagy
épen valóságos remekek. Mit tartozik mindez reám, ki Zalárnak csak
régibb költeményeit bíráltam s jövőjéről sem jót, sem rosszat nem
jósoltam. Balzac hosszas ideig csak rossz regényeket írt, melyeket sem a
közönség, sem a kritika nem méltányolt, midőn azonban később
Francziaország egyik legjelesebb regényírója lőn, senkinek sem jutott
eszébe kérdőre vonni a kritikusokat, hogy régibb rossz regényeit miért
nem méltányolták a leendő jók fejében. Ön, úgy látszik, a polemiának egy
egészen új nemét akarja divatba hozni, mi eredetinek ugyan elég eredeti,
épen mint Vida borkórságos embere, de valamint az határozottan rút, úgy
ez is határozottan értelmetlen.

Menjünk tovább. Ön elismeri, hogy az általam megrótt nagy hibák
megvannak Zalár régibb költeményeiben, de egyszersmind azt állítja, hogy
csak némelyekben s a költő teljességgel nem esett e hibák martalékául.
«Mi volna tehát ez esetben – folytatja – az elfogulatlan kritika
kötelessége? Bizonyosan nem a feltétlen ócsárlás, hanem a tévut vagy
hibák kijelölése mellett a helyes irány kimutatása s a tehetség
méltatása.» Jól van, uram, de először is engedje megfordítanom e
kérdést. Mi volna tehát a védelem és támadás ez esetében a lovagias
polemia kötelessége? Bizonyosan nemcsak elfogultnak nevezni az
ellenfélt, hanem egyszersmind a vita alatti pontot egy pár eszmécskével
felvilágosítani. Ön mindezt nem teszi, sőt czéljára sem tartozónak
állítván, elégnek tartja bátran kimondani azt, hogyha Zalár olyan volna,
mint a minőnek feltüntettem, nem írhatta volna ez újabb költeményeit. A
bátorságban nincs hiány, de egy értelmetlen phrasis még nem fegyver.
Önnek kötelessége lett volna Zalár régibb költeményeinek fényoldalait
egy pár vonással rajzolni vagy legalább utalni ama nagy számú szép
költeményekre, hogy a vitának kiindulási pontja lehessen. Így nincs
miről vitatkoznunk: önnek semminemű æsthetikai fejtegetéssel nem
tartozom, s mindaz, mit e tárgyban még felelni akarok, nem egyéb, mint
helyreigazítása ön oly nemű idézeteinek, melyek szeliden szólva nem elég
szabatosak.

Ön azt mondja, hogy én Zalártól mindent, de mindent megtagadok és semmi,
de épen semmi jó tulajdont nem fedezek fel benne. Ez nem épen így van.
Elismertem, hogy Zalár írt egy pár élvezhető költeményt is, hogy
ellentétei néhol sikerülnek, csak oly költeményt nem találtam
gyüjteményében, mely mélyebb hatást tett volna reám s melyet mint
kitünőt képes lettem volna méltányolni. Sőt tudván, hogy irodalmunkban
divat a legelhibázottabb művek vagy gyüjteményeknek is némi jó oldalát
érinteni, ha egyebet nem, legalább a csinos nyelvet és hazafias
buzgalmat, jónak láttam némi mentséggel állani elő. A többek közt így
szóltam:[17] «ott, hol a költői szellem, a helyes irány lüktetését
érzem, nem fogok aránylag csekélységeken fennakadni, de ott, hol mind
ebből semmi, miért bájoljanak el aránylag csekélységek. Ezt tegyék meg
mások, minthogy meg is teszik, mert kritikánknak ez főszempontja. Nekem
nem egyes, talán élvezhető költeményekből kell és szabad megitélnem a
költőt, hanem az egész szelleméből.» Most is azt hiszem, hogy a
kritikusnak épen oly kevéssé tiszte méltányolni az alapjokban elhibázott
művek egyes szépségeit, mint elitélni a valóban sikerült műveket egyes
hibákért; oly versgyüjtemény, melyben egyetlen kitünő költemény sincs,
néhány tűrhető fejében nem várhat érdemleges méltánylatot. A positiv
nagy hibákért nem nyujthatnak kárpótlást holmi negativ érdemek. A fény-
és árnyoldalok pontos kiemelése csak oly műveket illethet meg, hol nagy
hibák és nagy szépségek váltakoznak. Az aránylag csekélységek itt sem
jöhetnek szóba sem egyik sem másik részről. Az ön által annyira s oly
méltán tisztelt Macaulay Montgomerynek «Az isten mindenütt jelen
valósága» és «Sátán» czímű költeményeiben nem talált semmi méltányolni
valót, pedig az első tizenegy, a második két kiadást ért, s bizonyosan
mindkét műben több az élvezhető, mint Zalár régibb költeményeiben. Aztán
én a «Budapesti Hirlap» tárczájában közlött «Szépirodalmi szemlémben»
nem annyira egyes költőket bíráltam, mint a legújabb lyra szellemét
vettem bírálat alá. Ezért csak a legjellemzőbb vonásokat lehetett czélom
kiemelni, mi a jelen esetben fájdalom nagy részt egyre ment ki a
kórjelek feltüntetésével. Zalárt, mint a világ-fájdalmas affectatio, a
képzelet rakonczátlansága, a túlzás és dagály kiváló képviselőjét
mutattam be, mert költészetében ezeket találtam legjellemzőbb
vonásoknak. Jól tudom, hogy Zalár írt oly költeményeket is, melyeken
költészetének ez annyira jellemző vonásai kevésbbé, vagy épen nem tünnek
fel, de leszámítva egy pár tűrhető költeményt, ezekben is hiányzik vagy
a költői felfogás, vagy a költői kivitel, egy szóval a valódi alkotás.
Költészetének ez oldalát csak általában érintém s épen ide vonatkoznak e
szavaim is: «Zalár a formában is hanyag, úgy versel, mintha prózát írna
s költői szelleme is igen rokon e prózaisággal.» Ön egy kis
változtatással idézi e mondatomat s a _prózaiságot_ ír _e prózaiság_
helyett, alkalmasint azért, hogy aztán alább mint következetlenséget
tüntethesse föl, «melylyel Gyulai mindazt, mit eddig mondott, lerontja,
mert ha a próza jelleme a józanság, hideg számítás s értelmesség, hogy
lehet prózainak jellemezni oly írót, ki szerinte őrült, túlzó,
rakonczátlan képzeletű». Ön szerint tehát a dagályt, affectatiót, a
túlzást semminemű, még æsthetikai szempontból sem lehet prózaiságnak
nevezni, ellenben az értelmetlenség, számítni nem tudás és badarság,
mint a költői szellem szükségesképi alkatrészei, szerepelhetnek. Nincs
szükségem reá, hogy magamat mentve e hitét eloszlassam. Idézett
soraimban nem ilyesmire czéloztam s csak azt akartam mondani, hogy Zalár
mind a kül, mind a belformában gyönge. E kifejezés _próza_ a külformát
jelenti, ez pedig: költői szelleme is rokon e _prózaisággal_ a
belformára vonatkozik, mit az _e_ szócska eléggé kiemel, vagy más
szóval: Zalár kivül-belül formátlan. Hogy ebben valami következetlenség
volna, teljességgel nem látom át, legfeljebb nem a legvilágosabb
kifejezéseket használtam, mit szívesen elismerek.

«Gyulai, hogy egy előre kimondott s bár nem egészen alaptalan, de mégis
túlzó és merész állítást (t. i. hogy az 1850–55. évi magyar lyra nem
egyéb, mint Petőfi utánzása) par force kivigyen, mindent megtagad
költőnktől» mondja ön többek közt. Tehát csak azért nem találtam Zalár
költeményeiben méltányolni valót, hogy túlzó állításomat par force
kivigyem, tehát rögeszméből indultam ki, vagy rögeszmét vettem föl
személyes ellenszenvem palástolására. Hihetősen önnek e gyanura igen
alapos okai lehetnek s bár ez okokat nem említi meg, teljességgel nem
szándékszom olyas váddal állani elő, mintha ön túlment volna a kritika
jogain. Meglehet – sőt úgy is van – önnek nincs igaza, de azért nem
követett el irodalmi illetlenséget s még kevésbbé becsületsértést azzal,
hogy szándékomat igyekezett kutatni s állításomat vagy korlátoltságból
vagy tisztátalan forrásból hiszi származottnak. Én mindig elismertem a
kritikus azon jogát, hogy a felfogás szabadságánál, sőt szükségénél
fogva a sorok közt is olvasson s valamely műnek ne csak bevallott, hanem
be nem vallott irányát is birálja, a mennyiben állításainak a deductio,
inductio vagy analogia útján némi alapot képes találni. Nekem hát
elvben, úgy szólva jogilag, nincs semmi sérelmem. De bezzeg van ám
önnek, ki «Még néhány szó a kritikáról» czimű ellenem írt czikkében
megtiltja a kritikusnak az író erkölcsi intentióit kutatni. Ime Szász
Károly gyakorlata mennyire ellentmond Szász Károly elméletének. Mindez
nem tartozik reám, lássa a kit illet, mindamellett lehetetlen az ön
által megtámadott czikkemből nem idéznem e sorokat: «Honnan az
ellenmondás, melyet mindennap tapasztalunk? Részint onnan, mert az
önérdek és szenvedély csaknem észrevétlen módosítják elveinket, részint,
mert bizonyos személyeskedés és illetlen élesség nélkül lehetetlen az
irodalmi és politikai vita, leginkább pedig onnan, mert a társadalmi
illem szabályait akarjuk kitűzni az irodalomban is.»

A mi rögeszmémet illeti, szintén egy kis felvilágosítással tartozom,
mert ön állításomat némi módosító árnyéklatok kihagyásával közlötte.
Amaz ön szerint famosus (e kifejezést rendesen a berüchtigt értelmében
szokták venni) czikksorozatban nem czéloztam minden magyar lyricusra,
kik az 1850–55 közti időszakban írtak, csak bizonyos csoportozatra, csak
a par excellence legujabb lyrára. Megtetszik ez következő idézetekből:
«A lefolyt hat év alatt irodalmunkban igen zajos lyrai mozgalom
keletkezett. _Néhány régibb és egészen uj költő_ határozott vonásokkal
kijelölt csoportozattá alakult, _mint par excellence a legujabb lyra
képviselője_. S mi e legujabb lyra lényege, melyet költőink, hol
költeményeikben, hol élőszavaikban tanná emeltek? oly téveszmék összege,
melyek szerint, mint czikkem elején is megjegyzém, a költészet alig
lehet több, mint bizonyos conventionális tartalom conventionális
formája: tehát művészet helyett mesterség, ihletés helyett affectatió. E
legujabb lyra az ujdondászok tapsai közt ünneplé fölavatását, mint
eredeti sajátságaink, a melegség, természetesség és genialitás lyrája s
úgy mondják, hogy a közönség tetszésével találkozik.» Ismét alább:
«Legujabb lyránk tökéletes felfogására szükség Petőfi költészetének főbb
jellemvonásait szem előtt tartani, mert legujabb lyrikusaink _nagyrészt_
az ő tanítványai vagy teremtvényei. Az irodalomtörténet bizonyítja, hogy
a költők mindig hatnak egymásra s annál inkább, minél rokonabb
szelleműek, de e természetes hatás és az utánozás közt nagy a különbség.
Petőfi hatása legujabb lyránkra egész az utánzásig, vagy mi azzal együtt
jár, a torzításig terjedt. Ujabb lyrikusaink úgy tettek, mint Nagy
Sándor vezérei királyuk halálakor: felosztották a birodalmat, hogy
semmivé tegyék. Mindenik kikapta a maga részét és mindenik elpazarolta.
Legújabb lyránk nem egyéb, mint Petőfi költészetének ereje enerválva,
vagy gyöngeségei tulságig vive. Lyrai gyüjteményeinkben untalan Petőfi
egyénisége, eszméi, érzései, hangulatai, rhythmusa, kifejezései
változataival, ismétléseivel, vagy torzításaival találkozunk. Ujabb
kiadásai ezek Petőfi verseinek a gyöngébbek kedvéért s néha a gyermekek
számára. Innen újabb lyrikusaink annyira hasonlítanak egymáshoz, mintha
testvérek volnának. Valóban testvérek is, legalább tejtestvérek, kik
ugyanegy muzsa emlőjén szíttak táplálékot. A különbség köztök csak az,
hogy egyik vegyesebb s némi eredeti szinezetben jelen meg, mint a másik,
s az osztályban egyiknek egy, másiknak más rész jutott.»[18]

Az aláhúzott szók eléggé megmagyarázzák, hogy az 1850–55 közti magyar
lyrát mennyiben neveztem Petőfiutánzásnak. Most már csak az a kérdés,
igaz-e állításom. Legalább bebizonyítani törekedtem, még pedig
meglehetős részletességgel mi ellenében ön csak a «túlzó és merész»
epithetonokat állítja döntő okokként. Tulajdonkép nem nekem kell
bizonyítani, hanem önnek. Nekem nincs más teendőm, mint fejtegetéseimre
hivatkozni, melyeket most még egy pár megjegyzéssel kell kisérnem. Amaz
állítás kimondására nem kellett sem éles elme, sem valami bátorság. Oly
szembeötlők voltak a jelenségek, hogy minden gondolkozó ember
észreveheté, s a szántszándékos túlzást is fölöslegessé tette a való.
Azóta hat év telt el. A régibb költők fejlődtek, újak állottak elő s
mégis állításom sok tekintetben ez utóbbi hat évre is illik. S mit
tapasztalunk? A kritika most is csak olynemű hurokat penget, a minőket
én ezelőtt hat évvel. E lapokban a Bulcsu költeményeiről írt jeles
birálat a többek közt egyenesen kimondja: «Így vagy amugy, de még
folyvást a Petőfi képére és hasonlatosságára teremtetünk.» Sőt vannak
oly birálók is, kik csak úgy tudnak valakit megdicsérni, ha azt
mondhatják róla, hogy Petőfi utánzó. Székely József azzal dicsérte meg
Tóth Kálmánt, hogy Petőfi «Szerelem gyöngyei»-ből néhány szem lehullott
s Tóth Kálmán megtalálta. Zilahy Károly, midőn Vajda eredetiségét akarja
kiemelni, így szól: «Mintha Petőfi a «Felhők»-ből vagy 1847-ki borongó
költői korszakából egy darabot elvesztett s azt Vajda megtalálta volna.»
Szintén ön is ehhez hasonlót mond Vidáról, csak más változatban, őt
Petőfi kisöcscsének nevezvén. Tehát mindazok, kik nem lelnek örömet a
Petőfiutánzásban, mindazok, kik azt érdemül tudják be, egyaránt
elismerik, hogy csakugyan létezett, vagy létezik Petőfiutánzás. Úgy
látszik, hogy e tekintetben nemcsak én vagyok túlzó, hanem kritikusaink
majd mindenike, úgy látszik, hogy az én rögeszmém oly kevéssé rögeszme,
hogy csaknem megszilárdult közvélemény.

«Állítja a többek közt – mondja ön rólam – hogy egyenesen Petőfi
«Őrültje» adott okot és alkalmat bizonyos őrült költészet kifejlődésére,
melynek kiváló képviselője gyanánt Zalárt és Tóth Endrét nevezi.» Ezt
nem épen így mondottam. Az idézetek itt is legjobban felvilágosítanak
mindent. «Legyen szabad kérdenem: – mondám a többek közt – miért akarnak
a költők őrültek lenni? E kérdés se gorombaság, se sértés nem lehet. Én
nem merném kimondani, ha magok a költők nem vallanák be. Tóth Endre
kéjelegve érez oly lélekállapotot, melyet szelid őrültségnek nevez:

  Mégis itt vagy, mégis látlak
  Itt érezlek szivem körült,
  Mint az árnyat, mint a vágyat
  Test gyanánt a szelid őrült.

Zalár alig várja a pillanatot, hogy megőrülhessen. Az «Egy freneloghoz»
czimzett költeményében mind az őrültség boldogságát festi s a többek
közt így szól:

  Az őrült hajszálát is lengetik tán
  Szelid fuvalmak, csendes lágy szelek,
  Jőj nyájas szellő – így kiáltok akkor –
  Az én fürtim borostyán levelek.
  Byron babérát is te csókolgattad,
  De az nem volt ily szép zöld korona;
  Nem egy nemzet, nem a világ tevé ezt
  Fejemre, hanem az isten maga.

Honnan ez őrült költészet? Megmondom. Petőfi írt egy «Őrült» czímű
költeményt, mely nem egyéb, mint egy őrült ember lyrai monologja s mint
ilyen igen jeles. Lyrikusaink annyira megszerették e költeményt, hogy a
tébolyt a legköltőibb érzésnek kezdék tartani. Képzeletök, kedélyök
öntudatlan oly lázas hangulatot váltott, minő sem a szenvedély vagy
fájdalom, sem az elragadtatás vagy kétségbeesés költői nyilatkozása.
Feledték, hogy a mi objectiv költeményben helyén van, subjective izetlen
és nevetséges is lehet. Aztán írt Petőfi egy cyclus sötét epigrammot,
melyeket «Felhők» czím alatt adott volt ki, s melyeknek nagy része,
néhány valóban szép költeményt kivéve, pusztán csak dagályos ellentét
vagy bizarr ötlet. Lyrikusaink a képzelet merészségét bámulták bennök és
vakmerők lettek, majd bölcselmi mély eszméknek hitték s innen kezdék
merítni világnézetüket.[19] Láthatni e sorokból, hogy Petőfinek nem csak
az «Őrült»-jéről szólottam, valamint azt is, hogy mily értelemben
használtam az őrült költészet kifejezést. Általában Petőfi költészetének
azon oldalát vettem kiindulási pontul, melyet holmi átkozódó harag,
boszus meghasonlás és évődő reflexio jellemez. Kitetszik ez több de
kiváltkép e következő helyből: «Petőfi úgynevezett világfájdalmán (mert
én nem tartom annak) mindnyájan osztoztak újabb lyrikusaink. Azonban a
míg Petőfi költészetének e gyengeségét bizonyos jóhiszemű, hitető
önámítással és rendkívüli tehetségének erejével fedezte, utánzói nyiltan
és nevetségesen affectálnak s a bizarr ötletek és dagály egész
költészetét alkotják meg. E téren leginkább Tóth Endre és Zalár tünnek
ki.»[20]

Mindez hagyján! A miről szólani akarok, sokkal nevezetesebb. Önt Zalár
iránti rokonszenve igen messze ragadta, egész a ráfogásokig. Oly vádak
ellen is igyekszik őt menteni, melyeket távolról sem mondottam. Ugyanis
ön néhány kenetes sort idézve Zalár újabb költeményeiből, egész
önelégültséggel így kiált föl: «Azt hiszszük, ezen idézetek is elég
világot vethetnek azon kérdésre, vajon igazán oly sötét,
vigasztalhatatlan s önkinzó-e Zalár költői hangulata, mint idézett
birálói hiszik felőle.» Ez azt teszi, mintha én Zalárt azért támadtam
volna meg, mert vigasztalhatatlan világfájdalmas költő. Mellőzve azon
eredeti logikát, mely szerint ön Zalár újabb költeményeire hivatkozik a
régiekről mondott itélet ellenében, elég lesz csak annyit jegyeznem meg,
hogy mindebből egyetlen szó sem igaz. A vigasztalhatatlan, a
világfájdalmas költészetet bizonyos pontig még védtem némely egyoldalú
kritikus ellenében. Ime vége czikkem azon részének, mely a
világfájdalomról szól: «S én, ki, mint kritikus, először is költészetünk
komolysága és őszintesége mellett küzdök, mi nélkül nincs költészet s
mit annyira lábbal tapodtatni látok, hajlandó vagyok azt mondani
lyrikusainknak: legyetek hát világfájdalmasak, homlokotokon
büszkeséggel, ajkatokon gúnynyal, szivetekben boldogtalansággal, essetek
kétségbe, ha nem tudtok lelkesülni, gyülöljetek, ha nem szerethettek, de
igazán s egész lelketekből, csak az istenért ne affectáljátok azt, mit
nem éreztek, s épen a naiv Petőfi mesterkélt gyöngeségeit ne tegyétek
nevetségesekké. De mielőtt eltökélnétek magatokat a világfájdalomra,
tudjátok meg, hogy a világfájdalomhoz kétely kell, s ez bizonyos
bölcsészeti műveltség eredménye, mit ti pedánsságnak neveztek; hogy a
világfájdalomhoz oly élemények kellenek, melyeken ti alig mehettetek át
s melyeket nem is tanácsos megpróbálni; hogy a világfájdalomhoz
eszményies ábránd s mély kedély kell, mi szerintetek nem magyaros és
férfiatlan; és végre ne feledjétek, hogy blazirtság és naivitás,
világfájdalmas és népi költészet ellenkező dolgok, e két szerepet nem
lehet egyszerre játszani, s ha mégis komédiázni van kedvetek, könnyen
úgy járhattok, mint Réthi járna, ha Hamlet szerepében lépne föl.»[21]

Most már nincs egyéb hátra, mint áttérnem ön második polemiájára, mely e
lapok olvasói előtt szintén ismeretes. De mielőtt ezt tenném, nem
tehetem, hogy egy jó tanácsot ne adjak önnek, mintegy czikkem
tanulságakép. Legyen ön kiméletlen, gúnyos, sőt goromba, a mennyire jó
izlésű ember az irodalomban az lehet, csak az istenért ne használja ama
lovagiatlan fogásokat, melyek az érdemleges vitát lehetetlenné teszik.
Vegye figyelembe gr. Dessewffy Aurél e találó mondatát: «A vitatások
mezején azon főszabályon kívül, mely szerint a vitatkozóknak közös
basisból kell kiindulniok, alig van más fontosabb annál, hogy az
ellenfél állításaiban ne a mellékes árnyalatokat, hanem a fő dolgot
lássuk; ne azokra, hanem erre fordítsuk fő figyelmünket s végre hogy se
többet se kevesebbet annál, mit valóban mondott s mondani akart, vele ne
mondassunk.»

Ön második polemiája[22] a «Néhány szó a kritikáról» czímű czikkemre
vonatkozik, melyet Eszter szerzője «Regény és regényitészet» röpirata
ellen intéztem. Nem Eszter szerzője pártjára akar ön állani – a mint
mondja – még kevésbbé védelmére, mi önt meg sem illetné, hanem csak
némely állitásaimat szándékszik birálat alá venni. Valakinek pártjára
nem állani s így védelmére sem, ez igen természetes, de hogy a kinek
pártjára nem állhatunk s ezt nyiltan kijelentjük, védelmét, még az
ellenkező esetben is, csak azért nem kisérelnünk meg, mert nevezetes író
lévén, talán szerénytelenség lenne feltolnunk magunkat, egy kissé furcsa
dolog. Ez obligát szerénység bizvást elmaradhatott volna, annyival
inkább, mert ön in ultima analysi csakugyan védi Eszter szerzője elveit
s majdnem egészen az ő álláspontján van.

Eszter szerzője, hogy a kritika pártosságát lehetetlenné tegye, oly
kritikai lapot indítványoz, melynek elve az elvtelenség legyen, mely
körül épen azért minden magyar kritikus egyesülhet s a melyet szintén ez
okból hazafias részvényeken kell megalapítani s lehető olcsón adni.
Czikkemben igyekeztem kimutatni e tervnek épen úgy kivihetetlenségét,
mint haszontalanságát s egyszersmind védtem a pártok jogosultságát, mint
a politikai és irodalmi fejlődés legfőbb tényezőit. Megmagyaráztam a
közönséges értelemben vett pártatlanság és pártosság valódi fogalmát.
Tiltakoztam a pártok kicsapongásai ellen, de mindennél veszélyesebbnek
tartottam a pártok hiányát, mi szépirodalmunkban annyira uralkodik.
Hibáztattam Eszter szerzőjét, hogy egyetlen lap által akarja véghez
vitetni azt, mi egy egész irodalom és hosszas idők munkája. Állítottam,
hogy a szerkesztésnek csak ott van értelme, hol valamely tudományos vagy
politikai irány átviteléről van kérdés; a mi mindennek képviselője akar
lenni, semmié sem lesz, a hol senki sem felelős, ott mindenki közönyös.
Sürgettem a következetességet, az elvek harczát, épen azért szépirodalmi
lapjainktól elvet, meggyőződést követeltem, véleményt véleménynyel,
küzdelmet küzdelemmel szemben.

Ezek czikkem ide vonatkozó részének főbb vonalai. Ön mindezt helyesli.
Természetesnek tartja a vélemény különbséget, barátja az elvek
tusájának, elismeri a pártok szükségességét s ez okon az irodalmi és
kritikai lapoktól határozott színt, elvet, meggyőződést követel.
Ennyiben hát nemcsak, hogy nem kel Eszter szerzője pártjára, sőt az én
álláspontomon van, mind a mellett nem érthet egyet velem, mert én
tévedek abban, mintha valamely lap nem lehetne bizonyos tekintetben
közönyös tér, hol az egymás ellen küzdő eszmék harczukat vívhassák s oly
szigorúan kellene bizonyos nézetekhez ragaszkodnia, bizonyos pártzászlót
fentartania, hogy határain belül ellenkezőt perczig se tűrhessen, ki se
hallgathasson. Ilyesmi ön szerint csak úgy volna kivihető, ha annyi lap
volna, a mennyi véleményárnyalat, tehát a mennyi ember, minthogy ez
lehetetlen, épen azért a szerkesztőnek a magáétól némileg eltérő
nézeteket is registrálni kell s árnyalatokban legalább a meggyőződése
ellen szóló véleményeknek is tért nyitni. Ön ez úgynevezett tévedésemet
a szükséges különböztetés hiányából származtatja, mert más az elv, és
ismét más gyakorlati alkalmazása, amott következetesnek, solidarisnak
kell lennünk, itt pedig sokféle eltérés lehet a nélkül, hogy azért
valakit a következetlenség vádja alá lehetne vonni. Igaz ugyan, hogy a
politikában ez utóbbi tekintetben is szorosabb pártfegyelmet kell
tartani, de irodalomban és æsthetikában azt kivánni valakitől, hogy
elveit és kritikai mértékét így vagy amugy alkalmazza valamely műre,
épen oly igazságtalan, mint nevetséges. Miután ön mindezt kifejtette,
hivatkozik a «Szépirodalmi Figyelőre», mely gyakorlatban az ön
állításait támogatja, a mennyiben kiadta az ön birálatát Vida verseiről,
holott a szerkesztő egészen más véleményben volt, a mennyiben kiadta az
én «Néhány szó a kritikáról» írt czikkemet, épen úgy, mint az önét,
pedig a kettő közt nagy a különbség, mégis azért szó sem lehet az
irodalmi jellemtelenségről.

Tökéletesen igaz, hogy szükség különböztetnünk. Ön is jól teszi vala, ha
megkülönbözteti azt, a mit mondtam, attól, a mit nem mondtam. S mit
mondottam? Sem többet, sem kevesebbet, mint ostromoltam a közös erővel
támogatandó elvtelen lap elméletét és szembe állítottam vele oly lapot,
melynek elvei vannak, de hogy ezt mi módon kell szerkeszteni, mily
körülmények közt módosíthatja a szerkesztő némikép eljárását, mennyiben
nyithat tért az övétől eltérő nézeteknek a nélkül, hogy a lap éltető
elveit megsértse, minderről egy betűt sem írtam. Ennyiben nem
tévedhettem tehát, ha mindjárt akartam volna is, önnek csak azt lett
volna szabad mondania, hogy czikkem hiányos, mert egy kapcsolatos
kérdést homályban hagytam s ön mulasztásomat ki akarja pótolni, vagy
legfeljebb azt, hogy czikkemből ez meg ez folyhat, vagy hogy úgy
látszik, mintha ez meg amaz állítás felé hajlanék. A tévedés tehát az ön
részén van, még pedig kettősen: először mert határozottan olyat mondat
velem, a mit nem mondottam; másodszor mert elveket, határozott
szinezetet kiván ugyan a szerkesztőtől, de az alkalmazásban oly
gyakorlatot akar megalapítani, hogy mind ennek aztán alig lesz valami
értelme. Valóban ön igen kevéssé tér el Eszter szerzője véleményétől, a
különbség önök között csak annyi, hogy Eszter szerzője csak egy elvtelen
lapot óhajt, ön többeket. Eszter szerzője kötelességévé teszi a
szerkesztőnek, hogy bárminő szinezetű czikket fölvegyen, ön nem köti meg
a szerkesztő kezét, tetszésére hagyja választani a nézeteivel ellenkező
czikkek közt s csak általában kiván egy kis következetességet, szóval
majdnem oly ruganyos természetűnek óhajtja, a milyenek rendesen a mi
irodalmi lapjaink szerkesztői.

Önnek igaza van, midőn azt mondja, hogy más az elv s más az alkalmazás,
de téved azt hivén, hogy az elvek alkalmazása nem szül épen oly nagy és
erős pártokat, mint magok az elvek. Mellőzöm a vallásfelekezeteket és
politikai pártokat. Mindenki tudja, hogy a protestánsok, bár néhány nagy
és lényeges elvben megegyeznek, mégis számos felekezetre oszolnak,
melyek sokszor éles küzdelemben állottak egymással. Ismeretes dolog,
hogy a reformer és radikál között nagy a különbség, pedig csak a reform
elvének alkalmazásában térnek el egymástól. Sőt többet mondok: jelenleg
összegyűlt országgyűlésünkön majd minden követ az 1848-i alkotmányt
pártolja, mégis a felirat és határozat kérdése, noha csak formakérdésnek
látszik, oly lényeges különbséget tesz köztök, mint akármely két nagy
párt között. De szorítkozzunk csak az irodalomra s itt is csak az
æsthetikára. Nem mondom, hogy vannak oly æsthetikai elvek, melyekben az
egymástól legeltérőbb kritikusok is megegyeznek; ön bizonyosan az elvek
gyakorlati alkalmazása alatt nem ilyesmit értett. Vegyünk fel
speciálisabb esetet, például az idealismus elvéből kiinduló kritikát.
Mily különbség a par excellence idealista kritikus s a csak olyan közt,
ki bizonyos idealismus nélkül nem tud ugyan képzelni semminemű
művészetet, de valami részben a realismust is fölveszi elméletébe, a
nélkül, hogy az által valóságos realista vagy épen materialista legyen.
Avagy vegyük föl a népnemzeti költészet elvét, melyről a lefolyt évtized
alatt annyi szó volt irodalmunkban. Egy dolog-e vajjon a népköltészetet
venni föl eszményül, egyedül a népnek írni, formában és tartalomban a
nép primitiv, bár erőteljes kezdeményezésénél maradni vagy a
népköltészetet csak alapul venni föl a valódi nemzeti költészet
kifejlesztése végett, formáit művésziekké emelni, tartalmát minden
irányban emelni, gazdagítani s e megujhodási folyamot, a mennyire lehet,
átvinni a költészet azon nemeire is, melyekről a népköltészet semmit sem
tud? Ha a költői nyelvre vagy műprózára tekintünk, melyet bírálni mindig
főkötelessége volt a kritikának, van-e közülünk valaki, ki a
nyelvújításnak ellensége legyen, mint voltak azon nyelvészek és költők,
kik Kazinczy ellen oly erélyesen tiltakozik? Bizonyosan senki sincs.
Mindnyájan elismerjük a nyelvújítást, nem csak mint politikai és
irodalmi fejlődésünk egyik lépcsőjét, hanem mint olyan elvet is, mely
folyvást él és fejleszt. Azonban egészen más helyeselni a Kazinczy
iskola nagy tévedéseit, örülni a sok rossz szónak, idegen szókötésnek,
melyekkel el van árasztva irodalmunk és ismét más csak a magyar
szóképzés és kötés szigorú korlátjai közt gazdagítni a nyelvet s
bizonyos tekintetben erélyes ellenzéket képezve Kazinczy ellen, küzdeni
a tiszta magyar stilus mellett. Sőt még itt is két különböző dolog az ép
magyar nyelvet úgy szólva nyersen vinni be az irodalomba vagy pedig
izléssel párosítva, művészivé emelve. Vessünk habár csak felületes
pillantást dramaturgiai viszonyainkra is. Melyik kritikus nem kíván a
magyar drámától hatást, nemzeti irányt, egyénítést? S mégis hányan
dicsérik mint hatást, a szinpadi, a cselekménynek csak pusztán bonyolult
vagy megriadt folyamát, hányan látják a nemzeti irányt megtestesülve a
magyar történelem dicsőséges mozzatainak dialogizálásában s az egyénítés
nevét mi sokszor bitorolja a photographia! Általában irodalmunkban a
kritika nagyon különbözőkép szokta értelmezni az æsthetikai műszavakat s
a pártok jelmondatait. De ha erre nem is helyezünk nagy fontosságot,
nagyon fontos azon körülmény, hogy a politikai és társadalmi élet
hullámzása mindig nagy hatással van a költészetre s a kritikusnak
határozott elveinek kell lenni ezekre nézve is, mi az irodalmi pártokat
még bonyolultabbakká teszi. A kritikus nem csak műformák felett itél,
hanem az erkölcs, társadalom és államélet legfontosabb elvei felett is,
a mennyiben mindez a költészet némely ágaival a legszorosabb
kapcsolatban van. Valamely mű alapeszméjének művészi kivitelében
megegyezhetnek a kritikusok, a nélkül, hogy magát az alapeszmét, a költő
világnézeteit mindenik helyeselje. S ennyi különböző párt – vagy ha úgy
tetszik pártárnyalat – ugyanegy szerkesztő fazekában főzzön? Jó étvágyat
ez ollapotridához!

Ugyanez áll a kritikai mérték alkalmazására nézve is. Mérték és
alkalmazása többé vagy kevésbbé, de mindig elv a kritikai lapoknál. Csak
a franczia irodalmat hozom fel például. A politikai lapok tárczái
rendesen kritikai közlönyök is, de minő különbség az itt megjelenő
birálatok s a «Revue des deux Mondes»-ban közöltek közt, pedig elvben
nem mindig különböznek egymástól. A tárczák kritikusai, bár mértékök nem
ugyanaz, ritkán alkalmazzák a legmagasabb mértéket. A perczek benyomásai
alatt írván, megelégesznek a nap szükségei szerint szolgálni az ízlést s
inkább szellemdús kalauzok, mint szigorú birók. A Revue kritikusai már
nyugodtabb helyzetöknél fogva is mélyebben igyekeznek behatni a tárgyba,
magasabb szempontból indulnak ki s magasabb mértéket alkalmaznak. Ha
figyelemmel kisérjük az európai irodalom legnevezetesebb kritikai
közlönyeit, el kell ismernünk, hogy mérték és mérték közt elvi különbség
van, még akkor is, ha a tisztán æsthetikai elvek közt kevés különbséget
fedezhetünk fel. Valóban minden kritikai irányú lapnak határozott
mértékének kell lenni, melyhez ha nem is legapróbb részletekig, de
általában hű marad. Különben nem csak egyenetlenségek tárává lesz, hanem
oly következetlenségekévé is, melyek alapos gyanukra adnak alkalmat. Az
1855-ik «Budapesti Hirlap» tárczájában Tompára ismereteimhez képest
lehető magas mértéket igyekeztem alkalmazni s ugyanezt tettem a többi
lyrai költőkkel is, kiket vele együtt biráltam. Teszem már, ha reá más
mértéket alkalmazok, a többiekre szintén mást és máskép, nem jogosan
mondhatta volna mindenki, itt cselszövény, személyes ellenszenv lappang,
szóval a legszántszándékosabb igazságtalanság. A mi egyes kritikusra
áll, miért ne állana egy egész kritikai lapra, kivált ha a következmény,
jó vagy rosz oldalról, ugyanaz? Aztán nálunk e kérdés még fontosabb,
mint más irodalomban. Nálunk a kritikának nincs tekintélye. Nem azt a
tekintélyt értem, mely hitet parancsol, hanem a mely meghallgatást
követel s megvárja, hogy gondolkozzanak itéletei fölött. A mi
nemzetünkben megvan az a magában kitünő tulajdon, hogy lelkesült,
erélyes és tettre kész. Általában a kétely nem igen bántja, sőt
ösztönszerüleg őrizkedik tőle. Valóban Európa Hamletjétől,
Németországtól semmit sem tanult, s nem is kivánatos, hogy e tekintetben
tőle tanuljon. De azért még sem ártana neki egy kis kétely, egy kissé
nagyobb adaga a bonczoló szellemnek, nem azért, hogy lelkesülését
kioltsa, hanem hogy tisztábban lobogtathassa, nem hogy erélyét
megbénítsa, hanem hogy biztosabbá tegye. A mit a mi nemzetünk elhisz, az
el van hive, a mit megszeret, az megvan szeretve, legyen eszme, személy,
könyv vagy intézmény, s nem igen állhatja, ha bonczolni merészlik. A
mint Bulwer a németet a kritikusok nemzetének nevezte, szintoly joggal
nevezhetni a magyart a lelkesülők nemzetének. Igy a kérlelhetetlen
vizsgálódáshoz általában nem csak hogy nincs hajlamunk, mi tán még nem
volna baj, de meglehetős ellenszenvvel is viseltetünk iránta. Ez már
magában nagy nehézség arra nézve, hogy irodalmi kritikánk a fennebbi
értelemben vett tekintélyhez juthasson. Ide járul még, hogy
legolvasottabb irodalmi lapjaink hozzá szoktatták közönségünket az
általánosságokhoz, a határozatlanhoz, a phrasisok uralmához. Igen sok a
koszorusunk, igen sok a jelesünk s majd mindeniket ugyanazon mértékben
szeretjük, méltányoljuk, habár valódian, a legtöbbször, nem igen tudjuk
őket élvezni. S ha már most valamelyik kritikus ez vagy ama
koszorusunkat vagy jelesünket birálni kezdi, úgy a mint másutt épen csak
a koszorusokat és jeleseket szokás, nem úgy fogja-e feltüntetni őket ama
lap, melyben a birálat megjelen, mint nagyon kicsiny írókat azokhoz a
meglehetős érdemes, de sokkal kisebb írókhoz képest, kiket talán épen
ugyanazon számban szertelen dicsérettel halmozott el? Nem esik-e azon
jogos gyanuba, hogy nem tiszta forrásból közölte ama birálatot? Lehet-e
tekintélye a közönség előtt? Kivánhatja-e, hogy meghallgassák? Szigorú
legyen-e a kritika, vagy ne, az csak másodrangú kérdés, a fődolog, hogy
legyen elve, eszméje és mértéke. Nálunk a kritikai mérték
következetességének figyelembe vétele különösen jótékony eredményeket
szülne: először emelné a kritika tekintélyét, másodszor élesítené a
közönség szemmértékét, harmadszor segítené mind határozottabb
csoportozatokká alakulni a mi nagy részt majd minden vállalatba dolgozó
íróinkat. A legrosszabb kormány is jobb, mint az anarchia, a legrosszabb
kritika is jobb, ha elve van és mértéket tart, mint bármi más, mely
elvtelen és következetlen mértékű.

A kritikai lapok szinezetét azonban nemcsak az elv, mérték és
következetes alkalmazásuk adják meg, hanem oly esetleges körülmények
szempontjai is, melyekre nézve egy jól szerkesztett lap szintén
határozott programmot állapít meg. Például a költészetnek némely nemei
el vannak hanyagolva; a lap érdeket kiván irántok gerjeszteni s az e
nemben megjelenő műveket bátorítóbban, engedékenyebben birálja.

Az engedékenység és szigoruság között nem az a különbség, hogy a rosszat
jónak mondjuk, a jót pedig rossznak, hanem hogy a tökélynek magasabb
vagy kevésbbé magas szempontjából itélünk avagy inkább csak a valóban jó
oldalakat igyekszünk kitüntetni. Ily módot követhet a szerkesztő az oly
nemben megjelenő művek birálatában is, melyben nem igen mutathatunk fel
sikerült műveket, ellenben ott, hol már némi gazdagsággal
dicsekedhetünk, sokkal szigorúbban jár el. Lehetnek elvek, visszaélések,
melyeket leküzdeni legfontosabb kötelességének tarthatja, lehetnek ismét
elvek és jelenségek, melyek mellett kiválóan izgatni látja nagyon
szükségesnek. S a politikai körülmények is néha mily módosíthatólag
folyhatnak be az æsthetikai itéletekre, mi ismét nem azt teszi, hogy az
æsthetikai szempontokat alárendeljük a politikaiaknak, hanem hogy
bizonyos körülmények közt, a mennyire lehet, kibékítsük. De ki tudna
mindent előszámlálni egy czikkecske szűk korlátai közt? Ki valaha
szerkesztett vagy gondolkodott a szerkesztésről, érteni fog. S most már
a szerkesztő oly czikkeket adjon ki, melyek a programmot többé-kevésbbé
összedúlják? Ön nevetségesnek és igazságtalannak találja, ha a
szerkesztő azt kivánja valamelyik kritikusától, hogy elveit s kritikusi
mértékét így vagy amúgy alkalmazza ez vagy amaz műre: én azt találnám
nevetségesnek, ha a dolgozótárs kivánná a szerkesztőtől, hogy kiadjon
olyast, mit nem helyeselhet elv vagy forma, mérték vagy itélet
tekintetében. Jól tudom, hogy a szerkesztő nem olvashat el minden művet,
melyeket kritikusai birálnak. De ebből nem következik az, hogy semmi oly
nemű óvatossággal ne éljen, melyet lapjának iránya, következetessége
nemcsak megkiván, hanem épen parancsol. A szerkesztő először is
nagyjában ismeri az irodalom újabb termékeit, másodszor ismeri
dolgozótársainak erejét, gyöngeségét, fény- és árnyoldalait, tudja
kiben, hol, mennyire bizhatik s a szerint a birálandó könyveket s a
szerint vizsgálja át a birálatokat. Ha gyanura lel okot, maga is utána
néz mindig, de kivált oly esetekben, melyek a rendkivüliek közé
tartoznak. – Például, ha egy hires író legújabb művét valamelyik biráló,
mint általában nem sikerültet itéli el, vagy pedig egy egészen új író
művét nagyon sikerültnek s több efféle, a szerkesztő maga is megolvassa
az illető művét s belátása szerint vagy nem adja ki a birálatot, vagy ha
kiadja is, talál módot a netalán hibás itélet paralyzálására. Azt is
tudom, hogy ugyanazon elvű és mértékű írók némely csekélyebb
véleményárnyalatai még nem sértik meg a lap irányának egységét, azonban
mégis szükséges a szerkesztőnek gondosan megvizsgálni, vajon ez
árnyalatok csakugyan csekélyek-e, vagy ha azok is, nem lényegesek-e a
lap irányára nézve, s vajon nem oly gyakran ismétlődnek-e, hogy a lapnak
némi erős jellemvonást kölcsönözhetnek. Az sem ismeretlen előttem, hogy
vannak kritikusok, kik oszthatják valamely lap irányát, igen jeles
elméleti czikkeket írnak, de ritkán tudnak valamely műről helyes
itéletet mondani, vagy ha tudnak is, oly személyes vagy más nemű érdekek
vezérlik, melyek a lapot rossz hírbe hozhatják. Ezeket is registrálja
hát a szerkesztő, mert lapjának bizonyos tekintetben közönyös térnek
kell lenni? De ön azt mondhatja, hogy így annyi irodalmi közlöny kell, a
hány véleményárnyalat, tehát a mennyi ember. Ne féljen. A kritika nem
kecsegteti az embert sem annyi dicsőséggel, sem annyi anyagi haszonnal,
hogy sokan foglalkozzanak vele. Egyetlen irodalomban sincs annyi
kritikus, hogy be ne férjenek a meglevő irodalmi és politikai
közlönyökbe. Aztán ha némely dolgokban külön véleményünk van is, abból
még nem következik, hogy más dolgokban ki legyünk zárva ez vagy amaz
lapból. Ha pedig valaki így is, úgy is kizárva érzi magát, szerkeszszen
maga lapot, vagy írjon röpiratokat, vagy pedig hallgasson. Például én
egyszernél többször jártam úgy, hogy nem adták birálatomat oly helyt,
hová már azelőtt többször írtam, pedig csak árnyalatban, habár nem éppen
csekély árnyalatban, meg modorban tértem el a lapnak nem is annyira
elveitől, mint inkább jól rosszul elfogadott gyakorlatától. S mit
tettem? Kiadtam másutt, vagy eltettem asztalfiókomba, de soha sem jutott
eszembe a szerkesztőtől olyasmit követelni, mit ön, úgy látszik,
legalább félig-meddig jogosnak tart.

Mindamellett egy szóval sem mondom, hogy a szerkesztő nem adhat ki oly
czikkeket is, melyek véleményével nem csak árnyalatokban, mértékben,
itéletben, hanem még a legfőbb elvekben is ellenkeznek. Mindezt teheti,
sőt tennie néha épen érdekében fekhetik, csak arról gondoskodjék, hogy
lapjának iránya, elve, szóval mindaz, minek képviselője kiván lenni,
sérelmet ne szenvedjen. Lehető-e? Hogy ne, legalább minden jóra való
szerkesztő teszi. Csodálom, hogy ez oly természetes valami mindeddig
elkerülhette az ön figyelmét. S ime elértem ahhoz a ponthoz, melyet
czikkemben mellőztem s melyet ön mégis megczáfolni igyekezett, noha csak
pótolnia kellett volna, de valóban nagyon rosszul pótolta. E pont
kifejtése nemcsak hogy nem ellenkezik kimondott elvemmel, hanem épen
belőle foly.

Mind a politikai, mind az irodalmi lapok irányát rendesen néhány ember
szövetsége vagy valamely független szerkesztő kiváló egyénisége
alapítják meg. Szorítkozzunk csak az irodalmi lapokra. Néhány író
szövetkezik s egyeztetvén véleményeiket, programmot állítanak meg egész
a részletekig, nem a közönség, hanem a magok számára. Alkudoznak az
erősebb véleményárnyalatok elenyésztetése végett s mindenik enged, ha
nem is tényleg, legalább tagadólag. A szerkesztő, kit lapjok
vezérletével biznak meg, tulajdonkép nem a maga, hanem a szövetség
programmja szerint szerkeszt. Természetesen a szövetkezettekhez még más
dolgozótársak is járulnak, olyanok, kiknek tetszvén a lap iránya,
egyben-másban segítni kivánják. A független szerkesztő egyedül maga
alapítja meg lapjának programmját, de többé-kevésbbé mindig tekintettel
azon írókra, kikre számítani akar. A legfüggetlenebb szerkesztő sem
lehet oly független, mint egyes író, ki egészen csak a maga erején áll
és senki segítségére nincsen szüksége. Ezért lehet valaki jó kritikus,
de nagyon rossz szerkesztő, mert egészen isolálhatja magát, mit egyes
írónál néha érdemül tudhatni be, de szerkesztőben mindig nagy hiba. A
szerkesztőben mindig kell lenni valami hajlékonyságnak, épen mint a
politikai pártvezérben. Ezért a lapok és folyóiratok már helyzetöknél
fogva némely tekintetben ritkán hirdethetik a teljes igazságot, hanem
csak bizonyos meghatározott, a körülmények szerint szükséges
igazságokat. A legalkalmasabb eszközökkel kivánván küzdeni, pártot,
olvasókat akarván teremteni, némileg alkalmazkodniok kell s a teljesen
objektiv, úgy szólva történelmi szempontra, kivált tényeket és
személyeket illetőleg, ritkán emelkedhetnek, még akkor sem, midőn talán
lehető volna. Egy más korszaknak vagy a velök ellenkező szinezetű
lapoknak, folyóiratoknak kell azt kipótolni, mit ők a legjobb akarat
mellett sem tehetnek. Ez a dolgok feloldhatlan ellentétén alapul, mely
mind a szellemi életnek, mind a természetnek úgy szólva alapelve. Jól
van ez így, s ha a szerkesztő becsületesen szolgálja programmját,
mindent megtett, a mit tennie kellett. De vajon szolgálhatja-e azt
becsületesen, ha a másnemű véleményeknek is tért nyit? A tapasztalat
igennel felel. A szerkesztőhöz egy kitünő értekezés vagy birálat érkezik
be, melyet nagyrészt helyesel, kivéve egy pár lényeges pontot; kiadja
minden változtatás nélkül, de az illető pontokhoz egyszersmind
jegyzeteket tesz. Egy a lap elveivel ellenkező író, mert talán nincs
másutt tere, szintén küld be valamit, még pedig a maga szempontjából
igen jól írt munkát; a szerkesztő ezt is kiadja, még pedig azért, hogy
megczáfolhassa. Szóval a véleményeknek minden nagyobb és csekélyebb
árnyalataival így bánik el, ha lapjára nézve lényegeseknek látja. Sőt
némely dolgokat nyilt kérdéseknek hagyhat föl, mint olyanokat, melyekről
nincs határozott véleménye vagy még nem akar róluk határozottan
nyilatkozni s óhajtja megvitattatni lapjában. Közölhet valamely nagyon
nevezetes műről néhány egymással sok tekintetben ellenkező birálatokat
is s a maga véleményét legutoljára hagyhatja. Ezer módja van annak, hogy
az ellenkező vélemények közlése mellett meg lehet őrizni a lap irányának
egységét egész a részletekig, a módszerben is bizonyos elveket, bizonyos
rendszert követve. Természetesen, hogy egy így szerkesztett lap nem
lehet sine cura s a szerkesztés valamivel több lesz, mint a bejövő
kéziratokból téltul válogatva csak odaadni ezt azt a szedőnek. De úgy
hiszem, hogy az ily szerkesztést ön is épen oly kevéssé pártolja, mint
én. Azt is jól tudom, hogy a leggondosabban szerkesztett lapban is lehet
találni itt-ott nemcsak egyenetlenségeket, hanem következetlenségeket
is, mert a legkitünőbb emberek is csak emberek s a betegségtől kezdve
szórakozottságig egy csoport esetlegesség befolyása alatt állunk, s
kivált egy új lapnak, míg megalakul, kerékvágásába zökken, a legtöbbször
oly akadályokkal kell küzdenie, melyeket a legnagyobb tehetség is alig
győzhet le. De egészen más valamit elvben tagadnunk és ismét más,
tényben a körülmények nehézsége vagy gyöngeségünk miatt a legjobb akarat
mellett is, nem hajthatni végre, úgy a mint óhajtjuk; s ön az elvet
ostromolja annyiban, a mennyiben elvet, mértéket, alkalmazást igen tág
értelemben vesz, s nem akar semmit tudni a szerkesztő azon
kötelezettségéről, mely szerint a lap iránya érdekében az ellenkező
véleményeket csak bizonyos feltételek mellett közölheti.

A mi a «Szépirodalmi Figyelő»-re hivatkozást illeti, épen nem mondhatom
szerencsésnek. E lapban, bár nem vizsgáltam tüzetesen, lehetnek s vannak
is a vita alatti kérdést illetőleg némi hiányok, például a mértékben és
itéletben nem ártana egy kissé több egység, de a szerkesztő meglehetős
nehéz körülményei daczára is valósítni igyekszik ama fennebb kijelölt
elveket, melyeket sem én, sem ő nem találtunk fel, hanem a világirodalom
gyakorlata fejtett ki. E lapban számos oly czikk jelent meg, melyeket a
szerkesztő ellenvéleményét kifejező figyelmeztetéssel vagy jegyzetekkel
kisért, mert érezte, hogy lapjának iránya felett kötelessége őrködni s
mert a czikkek hiányaiért ugyan az illető írók a felelősek, de az eszmék
és itéletek helyességéért nagy részt ő is. Az ön Vidáról írt birálatának
kiadása épen ön ellen szól. A szerkesztő kiadta ugyan, de egyszersmind
jónak látta nem csak jegyzetekkel kisérni, de egy részét tüzetesen
megczáfolni és pedig nem elvről vagy elvi árnyalatról volt szó, hanem
egyszerűen csak mértékről és itéletről. A mi az én czikkem s az ön
czikke kiadását illeti, ez sem szól ön mellett. Igaz ugyan, hogy a
szerkesztő két meglehetősen ellenkező czikket adott ki s egyiket sem
kisérte a kérdés lényegét illető jegyzettel, de hátha az egészet nyilt
kérdésnek tekinti s ezt ki is fogja jelenteni, hátha csak vitánk végén
akar nyilatkozni. Addig hát föl kell függesztenünk itéletünket. Ha pedig
egyik sem történnék, akkor e pontban legalább, egy perczig sem haboznék
irodalmi jellemtelenséggel vádolni e lapok tisztelt szerkesztőjét. Úgy
hiszem, nem lesz szükség reá, bár ön e vádat mindenkép ki akarja belőlem
csikarni. A szerkesztő már megkezdé a nyilatkozást e lapok 30-ik
számában[23] – habár egyelőre inkább csak sejtetve mint határozottan, de
mégis megkezdte – minek csak örvendeni tudok, mert lapjának
következetessége, tekintélye nagyon szivemen fekszik, noha nem vagyok
sem szövetkezett társa, sem oly nélkülözhetetlen írója, ki az irányt
illetőleg befolyást igényelhetnék magamnak.

Hadd lássuk most már a kritika jogkörének, a kritika modorának kérdését,
a melyről elmondott nézeteimet ön még élénkebben hibáztatja s
fejtegetéseimet sok részben hibásan fogván föl, engem úgy mutat be, mint
az irodalmi bárdolatlanság szószólóját. Nevezetes kérdés ez s
félig-meddig kapcsolatban van a szabad sajtó ügyével, melyet nemcsak az
állam szokott lenyügözni, hanem a balitéletek is.



NÉVMUTATÓ.

  =A.=
  Ábrándos bölcsek, 204.
  Aeneis, 97.
  Aeschylos, 313.
  Athenæum, 72, 148, 173, 187.
  Ajgó Márton, 310, 316–320.
  A kis köpeny története, 307.
  Albertos, Don, 312.
  Alföld, 163.
  Alföldi képek, 161, 166.
  A ligvárdi csárda mellett, 239.
  Állatgyűlés, 218.
  Álmos mondakör, 100.
  A madár fiaihoz, 159.
  A magyar irodalom és tudományosság története, 106.
  A midőn aluszik a fergeteg, 208.
  Andersen, 154, 272, 305–307.
  Angyal Bandi, 312.
  Anonymus, 326.
  Apa és fiú, 208.
  Arany J., 44, 45, 60, 63, 74, 88, 105–129, 152, 161, 164, 165, 257,
    268, 314, 320, 331.
  Arany kisebb költeményei, 241.
  Aranyosszék, 339.
  Armstrong, 312.
  Árpád, 92, 134, 135.
  Árvalányhaj, 151.
  Árverésen, 150.
  Aszód, 3.
  Átok, 314.
  Attila-monda, 102.
  Aurora, 148.
  Az én lakásom, 169, 170.
  Az Isten mindenütt jelenvalósága, 367.
  Azokhoz az én jó pesti pajtásaimhoz, 21.
  Az ó-torony, 165.
  =B.=
  Bacon, 274.
  Bajza, 7, 81.
  Balkányi Szabó Lajos, 88, 128, 136.
  Ballay Valér, 107.
  Balogh Zoltán, 137, 139.
  Balzac, 197.
  Barcsai, 309, 312.
  Barna Bandi, 341.
  Bazár, 305.
  Becskereki, 29.
  Beethoven, 276.
  Béklyót tettem, 149.
  Beköszöntött, 233.
  Béla, I., 129, 131, 132.
  Béla királyfi, 88.
  Bencze, 119, 120, 122, 123, 126.
  Béranger, 34, 35, 75, 112, 148, 230.
  Bérczy, 9, 269.
  Berezina, 129, 131, 132.
  Bernardt, 9.
  Bertalan, 121.
  Berzsenyi, 39, 127.
  Beszélyek és regék, 152, 153.
  Beteljesült álmok, 208.
  Black Hawk, 98.
  Bolond Istók, 36.
  Bolond Miska, 208.
  Boldogság, 171.
  Börne, 242, 268.
  Borongós, 208.
  Borúra derű, 364.
  Boston, 98.
  Boz, 35, 112.
  Brutus, 324.
  Búcsú, 169.
  Búcsú az ó-évtől, 169.
  Bulcsú, 372.
  Bulwer, 384.
  Bulyovszkyné, 79, 140.
  Budapesti Hirlap, 366, 367, 371, 374, 383.
  Budapesti Szemle, 302.
  Byron, 19, 33, 34, 35, 45, 51, 77, 95, 96, 97, 103, 105, 118, 129,
    193, 197, 212, 222.
  =C.=
  Campbell, George, 312.
  Chateaubriand, 38.
  Childe Harold, 96.
  Chimene, 140.
  Columbiade, 98.
  Concha Károly, 137, 239.
  Conversations-Lexicon, 106, 107.
  Csak már ezeket, 229.
  Csakugyan, 236.
  Családi kör, 165.
  Csalánok, 150.
  Csárda romjai, 54, 163.
  Császár Ferencz, 30, 31, 33.
  Csáthi Demeter, 90.
  Csengery, 32.
  Csitt kicsiny virágszellemkék, 297.
  Csokonai, 13, 35, 38, 39.
  Cypruslomb Etelke sírján, 12, 15.
  Czuczor, 133, 134.
  =D.=
  Dante, 101, 223, 244.
  Debrecen, 9, 10, 27, 47, 88, 330.
  Debreczeni Márton, 88, 128, 133, 134, 135, 136.
  Degré, 9, 37.
  Derby, 350.
  Dessewffy Aurél gr. 376.
  Die bezauberte Rose, 154.
  Diós-Győr, 168.
  Diószeg, 10.
  Dobsa, 9.
  Dorottya, 39.
  Dózsa György, 42.
  Dumas, 76.
  =E.=
  Edingburgh Review, 33.
  Eger, 11.
  Egy frenologhoz, 206, 373.
  Egy ismeretlen nőhöz, 205.
  Egy századnegyed a magyar szépirodalomban, 241.
  Eichendorf, 148.
  Éji violák, 150.
  Életképek, 7, 27, 30, 31, 41, 44.
  Elhagyott lak, 165.
  Elmélkedés egy levél fölött. 169.
  Élő virágok, 154.
  Első szerelem, 171.
  Emléksorok, 161.
  Endre, 129.
  Eötvös, 33, 107.
  Eperjes, 21.
  Epikai költemények, 88, 137.
  Erdei lak, 21.
  Erdélyi János, 8, 60, 63, 147, 148, 149, 183, 241, 265, 308, 309,
    319, 325, 329, 330, 31, 337, 341, 364.
  Erdélyi Múzeum-Egylet, 308, 342, 345.
  Erdőd, 27.
  Estike, 222.
  Eszter szerzője, 3, 47, 356, 376, 377, 378, 379.
  Euripides, 313.
  Ezeregy éj, 99.
  =F.=
  Fájdalom lantjához, 201.
  Faludi, 112.
  Falu jegyzője, 107.
  Falu pacsirtája, 185, 186.
  Falusi órák, 161, 166.
  Fáncsy, 9.
  Farsangban, 169, 170.
  Fáy, 77.
  Fáy Antalnak, 228.
  Fehér Anna, 325.
  Felhők, 34, 207, 372.
  Ferenczi Zsigmond Jakab, 106.
  Féval, 76.
  Fiam születésekor, 160.
  Firkantyú koma, 189.
  Flóra, 211.
  Flóra, 294–299.
  Flóra 50 költeménye, 272, 294–299.
  Freiligrath, 162. 163.
  Friebeisz István, 137.
  Frankenburg, 10.
  Fütyül a szél, 236.
  =G.=
  Gaal, 308.
  Garay, 147, 148, 149, 151, 319.
  Gödöllő, 9.
  Goethe, 13. 35, 39, 70, 84, 112, 242, 270.
  Gömör megye, 21.
  Gondolkodom rólad, 210.
  Grandville, 154.
  Greguss Ágost, 110, 111, 269.
  Gritti, 106.
  Gunda, 129, 131.
  Gutzkow, 76. P.
  Gvadányi, 35.
  Gyalu, 321, 334.
  Gyöngyös, 187.
  Gyöngyvirágok, 137, 188, 189.
  =H.=
  Hadakuta, 309.
  Ha dolmányom, 236.
  Hadonár, 129, 131.
  Hahn-Hahn Ida grófnő, 282, 284, 290.
  Hajdanában-danában, 126.
  Halmon állok, 171.
  Hamlet, 196, 200, 204, 376, 384.
  Ha megfutván, 208.
  Harmincz éven túl, 169.
  Háromszék, 337.
  Haza vágyom, 230, 232.
  Hazánk, 22, 28.
  Hegedülnek, 236.
  Heine, 11, 27, 28, 35, 48, 49, 148, 193, 197, 242, 268.
  Helena, 97.
  Helység kalapácsa, 12, 24.
  Henszlmann, 345.
  Hét vár, 127.
  Hiador, 33.
  Himfy szerelmei, 38.
  Hóhér kötele, 30.
  Hölgyfutár, 125, 189, 215, 216.
  Homér, 83, 96, 97, 112, 223, 274, 313, 318.
  Honderű, 29, 31, 33.
  Jókai, 6, 7, 37.
  Honművész, 187, 190.
  Honvágy, 230.
  Horatius, 13, 109.
  Hortobágy, 11.
  Horváth Ádám, 63.
  Horváth András, 314.
  Horváth Endre, 134.
  Horváth István, 83.
  Horvátország, 6.
  Hova ámulsz, 213.
  Hugo Victor, 162, 163.
  Hún mondakör, 100.
  Hunyadi, 100.
  Hűség, 171.
  =I.=
  Iduna, 294, 296.
  Ifjú Németország, 37, 243.
  Ilias, 89, 96, 97.
  Ilosvai, 90, 95, 115, 116.
  Ipolyi Arnold, 184, 340, 345.
  Iris, 305.
  Irodalmi őr, 31.
  Szt. István, 129, 131.
  Itthon vagyok, 171.
  =J.=
  James, 9.
  János király, 344.
  János vitéz, 12, 15, 36.
  Jallosics, 107.
  Jávorfa, 151.
  Jávor orvos, 77.
  Jelesebb írónőink csarnoka, 84.
  Johanna d’ Arc, 96.
  Johnson dr., 97.
  Jókainé, 79, 140.
  Jókus Mihály, 339.
  Jón ’a (Johanna), 342–345.
  Jones, 98.
  Jössz te kedves, 158.
  József, II., 28, 37.
  Józsika, 75, 112.
  Józsika Julia, 305.
  Juan, don, 77, 96.
  Janin Jules, 268.

  =K.=

  Kádár István, 322.
  Kahama átka, 96.
  Kain, 45.
  Kaiser-Ernstné, 106.
  Kaján Ábel, 37.
  Kakukdalok a nép számára, 137, 190.
  Kalevala, 89.
  Kalotaszeg, 338, 340.
  Kant, 274.
  Karacs Teréz, 128.
  Karcsai templom, 151.
  Kassa, 117.
  Kazinczy, 38, 261, 262, 263, 362, 391.
  Kecskemét, 7.
  Kemenesi czimbalom, 185, 186.
  Kemény Zsigmond, 111, 115, 269.
  Képes naptár, 111.
  Kerényi, 9, 15, 21, 22, 37, 148, 172.
  Kerner, 148.
  Kézsmárk, 21.
  Kide, 339.
  Kinizsi, 217, 239.
  Kisfaludy Károly, 39, 63, 75, 111.
  Kisfaludy Sándor, 38, 63, 97, 274.
  Kisfaludy-Társaság, 8, 9, 44, 107, 152, 308.
  Kis Geréb, 238.
  Kis Kőrös, 3.
  Kióvi csata, 88, 133–136.
  Kolozsvár, 44, 173.
  Koltó, 43, 44.
  Komlóssy Ida, 79, 106.
  Kont, 319.
  Kórán, 361.
  Koros hölgy, 9.
  Kovács Zsigmond, 327.
  Kölcsey, 39, 81.
  Költő, 228.
  Költemények, 217, 239.
  Közmondások, 308.
  Kritika, 81.
  Kritikai Lapok, 72.
  Kriza, 309, 327.
  Kutyakaparó, 54, 164.
  Kun László, 235.
  Külföldi Regénytár, 9.
  Különcz, 189.
  =L.=
  Laczi konyhája, 189.
  Lajos, Nagy, 116, 117, 125, 126, 309.
  László, Szent, 100, 102, 183.
  Lear király, 344.
  Legouvé, 79.
  Lenau, 16, 35, 97, 193.
  Lessing, 257.
  Letarolt kert, 298.
  Lettres d’un Voyageur, 283.
  Lévai, 230.
  Levél egy barátom után, 171, 172.
  Levelek Kerényi Frigyeshez, 28.
  Lisznyai K. 37, 75, 184, 185, 186, 188, 189, 203.
  Lombok közt, 208.
  Loránd, 121.
  Losonczyné, 314.
  Lugossy, 309.
  =M.=
  Macaulay 222, 224, 270, 357, 367.
  Madárfészek, 159, 160.
  Magyar gazda, 78.
  Magyar költészet története (Toldy), 111.
  Magyar korcsmáros, 230.
  Magyar mythologia, 340.
  Magyar nemzeti irodalom története (Toldy), 111.
  Magyar népmesék, 308.
  Marianus-Marienescu, 342.
  Marius, 209.
  Marosszék, 311, 326, 329.
  Márta könyve, 151.
  Mátra hegye, 236.
  Meáncsek István, 137, 187, 190, 191.
  Meghalok Csurgóért, 331.
  Megy a juhász szamáron, 55.
  Még néhány szó a kritikáról, 369.
  Melyik szebb fény, 208.
  Menelaos, 97.
  Mentovich Ferencz, 137, 147, 173, 174.
  Michelangelo, 244, 274.
  Mieszkó, 129, 130, 132.
  Mikó Imre gr. 88, 133.
  Milton, 96, 101, 223.
  Mintha volnék, 235.
  Mit kérek, 171.
  Molnár Anna, 310, 316–321, 332, 342, 344, 345.
  Montepin, 76.
  Montgomery, 367.
  Moor Károly, 29, 34, 35.
  München, 318.
  Murány ostroma, 105.
  Murillo, 43.
  =N.=
  Nagybánya, 43.
  Nagy Ignácz, 9, 215.
  Nagyon részeg, 213.
  Nagy változáson ment át, 208.
  Napoleon, 274.
  Nefelejcs, 129.
  Negyvenéves hölgy, 9.
  Német Újhely, 116.
  Nem gondolok, 236.
  Nem itt születtem, 210.
  Nemzeti kör, 11.
  Ne nézzenek rám, 159.
  Néprege, 168.
  Népregék és mondák, 151, 155.
  Ne süss, 236.
  Ne süsd le szép szemed, 235.
  New-York, 98.
  Nővilág, 305.
  Nyilassi, 107.
  =O.=
  Obernyik, 37.
  Oh hölgyem, 161.
  Oh ne kérd, 202.
  Oláh Gerő, 312, 319, 321.
  Oleg, 135.
  Öreg szolga, 171.
  Orientales, 163.
  Orlay-Petrics, 7.
  Ormuzd, 135.
  Örök zsidó, 100.
  Őrült, 207, 372–374.
  Őrült huszár, 208.
  Ossian, 97.
  Ősszel, 158.
  Őszi képek, 150, 157.
  Őszi tájnak… 157.
  Özvegy és fiai, 152.
  =P.=
  Pajer, 107.
  Pákh Albert, 5, 10, 37.
  Pálffy Albert, 9, 23, 37.
  Pál mester, 55.
  Palócz dalok, 184, 185.
  Pannónia, 135.
  Pápa, 6, 7.
  Patikárus Ferkónak, 228.
  Példabeszédek, 325.
  Pesti Divatlap, 12, 31, 33, 36, 215.
  Pesti Füzetek, 41.
  Pesti Hirlap, 8, 32.
  Pesti Napló, 72–87, 105–110, 127, 130, 140, 141, 145, 153, 213, 214,
    242, 302.
  Petőfi, 1–69, 74, 75, 107, 127, 110, 111, 113, 115, 145, 147–151,
    161–165, 179–185, 192, 194, 200, 207, 215–220, 230, 236, 368,
    370–374.
  Petőfi és lyrai költészetünk, 1–69, 145.
  Petőfi összes költeményei, 33,
  Petrovics, 3.
  Phidias, 274.
  Pillangóvá lettem, 235.
  Pipacsok, 169.
  Planche Gusztáv, 79, 163.
  Polemikus levelek, 241–271.
  Polyb, 249.
  Pönögei Kiss Pál, 8.
  Porteullis, 224.
  Pozsony, 7–9.
  Pünkösd reggelén, 160.
  Puskin, 97.
  Pusztán, 150.
  =R.=
  Rachel, 79.
  Rajongás, 207, 208.
  Raphael, 244.
  Regék, 38.
  Regélő, 7.
  Regény és regényitészet, 347, 356, 376.
  Reisebilder, 27.
  Reménytelen, 208.
  Reszketnek forró, 211.
  Retel patakja, 168.
  Réthy, 200, 376.
  Révay 81.
  Revue des deux Mondes, 79, 382, 383.
  Richeza, 129–131.
  Robin Hood, 9, 312.
  Rouge Dragon, 224.
  Rousseau, 251.
  Rückert, 148.
  =S.=
  Sajó, 167.
  Salamon (bölcs), 197, 325.
  Salamon Ferencz, 269.
  Sándor, nagy, 179, 370.
  Sand, George, 275, 282–284, 290, 305.
  Sápadt asszony, 230, 231.
  Sápadt vőlegény és halvány menyasszony, 208, 211.
  «Sappho mellett», 208.
  Sátán, 367.
  Scribe, 79.
  Schiller, 29, 39, 79.
  Schmidt, Julián, 159, 163.
  Schultze Ernő, 154.
  Svajcz, 6.
  Selmecz, 3, 5.
  Shakespeare, 3, 4, 10, 35, 84, 122, 223, 244, 274, 276, 303, 344.
  Shelley, 34, 193.
  Siréna dal, 297.
  Smith, 98.
  Sobri, 312.
  Sokáig áll-e a világ, 208.
  Sophokles, 313.
  Sopron, 5, 10.
  Southey, 96.
  Spartakus, 42.
  Spetykó Gáspár, 137, 187–90.
  =Sz.=
  Szalay, 32.
  Szalonta, 44, 107.
  Száraz lombok, 137, 175.
  Szász Károly, 364, 395.
  Szatmár m., 43, 44.
  Széchenyi, 78, 128, 262.
  Szegény ember éjszakája, 208.
  Székelyhid, 10.
  Székely József, 372.
  Székely krónika, 326.
  Szelestey László, 185, 186.
  Szemere Miklóshoz, 150.
  Szendrey Julia, 43, 272, 305, 307.
  Szentjóbi, 107.
  Szentlőrincz, 3.
  Szentmárton, 34.
  Szenvedések, 229.
  Szenvey József, 214.
  Szép Ilona, 311, 319.
  Szépirodalmi figyelő, 364, 376, 379, 391.
  Szépirodalmi lapok, 75, 140, 141, 183, 230.
  Szépirodalmi szemle, 32, 367.
  Szép volt a gyermek, 298.
  Szerelem gyöngyei, 12, 16, 372.
  Szerelmi vadrózsák, 137.
  Szerető átka, 208.
  Szilágyi és Hajmási, 322.
  Szinész barátomhoz, 7.
  Szivárvány, 7.
  Szőcs Marcsa, 336, 337.
  Szőke asszony, 230.
  Szökött katona, 29.
  Szőlőhegyen, 171.
  Szombathely, 137.
  Szózat, 24, 25.
  Szukay Mátyás, 152.
  Szülőházam, 213.
  =T.=
  Tacitus, 357.
  Tamás Imre, 338.
  Tamásné, 338.
  Tamás Rózsi, 338.
  Tanulmány és polemia, 240.
  Tárkányi Béla, 11.
  Tasso, 93, 101.
  Tavaszi lombok, 137.
  Tavaszkor, 160.
  Távolból, 171.
  Tél, 175.
  Télen, 165.
  Télen-nyáron, 149.
  Teleki Sándor gr., 43.
  Téli esték, 56, 164.
  Temetői hangok, 150.
  Természet vadvirága, 219.
  Thackeray, 197.
  Thompson, 98.
  Tigris és Hiéna, 29.
  Ti nagyon tanultok, 218.
  Tinódi, 90.
  Tinódi Sebestyén, 238, 239.
  Tokaj, 11.
  Toldi, 44, 105, 107, 115–127, 152, 314.
  Toldi estéje, 88, 105, 106, 107, 110, 115, 116, 128.
  Toldy Ferencz, 83, 110, 111.
  Toldi mondakör, 115.
  Tom’a (Tamás), 342–345.
  Tompa, 21, 22, 37, 137, 147–161, 165–173, 181, 383.
  Tornáczomon, 161, 166, 167.
  Török János, 128, 210, 211.
  Tóth, 79.
  Tóth Endre, 194, 200, 202–210, 213, 234, 372–374.
  Tóth Endre újabb költeményei, 137.
  Tóth Kálmán, 137, 215–220, 222, 227, 229–239, 314, 372.
  Túlvilági élet, 208.
  Tyrol, 6.
  =U.=
  Udvarhelyszék, 223.
  Uhland, 148.
  Uj-év, 213.
  Uj Magyar Múzeum, 72, 110, 141, 145.
  Utazás a másvilágon, 88.
  Uti jegyzetek, 27, 28.
  Utolsó góth, 96.
  =V.=
  Vachott Sándor, 9, 147–149.
  Vadászkürt, 21.
  Vahot Imre, 9, 12, 31, 111, 137, 215.
  Vajda János, 88, 128–133, 372.
  Vándor lápról, 151.
  Vannak fájdalmaim, 229.
  Varga László, 341.
  Vasárnapi Ujság 307.
  Velenczei kalmár, 10.
  Vén harangozó, 171.
  Venus, 187.
  Verbőczy, 40.
  Versek (Tompa). 168.
  Veszprém, 137.
  Vida, 365, 372, 378, 391.
  Vigasztalás, 236.
  Víg szüret, 169.
  Világ és én, 23.
  Virágregék, 152, 154, 155.
  Voltaire, 251.
  Vörösmarty, 7, 11, 24, 25, 35, 39, 40, 61, 62, 63, 91, 92, 93, 107,
    127, 133, 134, 135, 147.
  =W.=
  Washington, 274.
  Wesselényi, 43.
  =Z.=
  Zalán futása, 92, 93, 135, 136.
  Zalár, 194, 201–214, 234, 364–368, 372–375, 392.
  Zalár költeményei, 137.
  Zengő bokor, 200, 202, 207.
  Zilahi Károly, 372.
  Zivatar, 161, 165.
  Zöld Marczi, 29.
  Zrínyi, 61, 91, 92, 93, 262, 310, 314.
  Zrinyiász, 93, 331.



Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Lásd: «A magyar irodalom és tudományosság története.» Irta
_Ferenczi Zsigmond Jakab_. Pest 1854. lap 146.]

[Footnote 2: Lásd: «Uj Magyar Muzeum» 1854. I., II. füzet.]

[Footnote 3: Minden félreértés elkerülése végett megjegyzem, hogy a
«Pesti Napló»-nak jelen czikkeim folytában való megemlítései, azon
lapnak nem a jelen legújabb, hanem a Török János és Szenvey József
szerkesztése alatti régibb folyamára vonatkoznak.

Gy. P.]

[Footnote 4: _Pesti Napló_ 1856, augusztus 31. Tárcza.]

[Footnote 5: L. P. N. 1856. szept. 2. _Tárcza_.]

[Footnote 6: Lettres d’un Voyageur. Paris, 1837.]

[Footnote 7: Burús annyi mint terebély, boruló ágú fa, a _boru_ vagy
buru szótól. E szóban az _o_-t _u_-nak nemcsak a székely tájszólás ejti,
hanem a dunántuli is; még Zrínyi _u_-val írta. «Imitt félholtan vitéz
vitézre burul.» XV. ének, 74. vers; egyébként a _burok_ szó, melyet
minden tájszólás egykép ejt, a _bur_ gyök mellett látszik bizonyítani.]

[Footnote 8: Lásd a jegyzetet az értekezés végén.]

[Footnote 9: E helyett: látsz-e valamit alatta. Összehuzás és inversio
egyszersmind.]

[Footnote 10: Ruháim.]

[Footnote 11: Fénymázos, bizonyos gyantanemű festékmáza.]

[Footnote 12: Erdélyi gyűjteményében (II. szám) a hat sorból álló 200-ik
dal szintén varians. Itt már a fecske és madár helyett holló áll s a
tatár rabságot török váltja fel. Debreczenből van beküldve s így könnyen
kerülhetett Erdélyből.]

[Footnote 13: Micsoda.]

[Footnote 14: Regény és regényitészet. Irta Eszter szerzője. Pest,
1858.]

[Footnote 15: Regény és regényitészet. Irta Eszter szerzője. 145–176.
l.]

[Footnote 16: Szépirodalmi Figyelő 9. és 10. szám.]

[Footnote 17: Lásd Budapesti Hirlap 1855. 783. sz. Tárcza.]

[Footnote 18: Budapesti Hirlap 1855. 721. sz. Tárcza.]

[Footnote 19: Budapesti Hirlap. 1855. 752. és 753. sz. Tárcza.]

[Footnote 20: Ugyanott 751. sz.]

[Footnote 21: Ugyanott 751. sz.]

[Footnote 22: Szépirodalmi Figyelő 21. és 22. szám.]

[Footnote 23: E számban ön «Megint a kritikáról» czímű czikkem első
részére válaszolván, két pontra nézve ráfogással vádol. Hogy lehet ott
ráfogásról szó, hol az írónak mondatát szóról-szóra _idézzük_, felfogni
nem tudom. Ön csak az idézetek hibás felfogásáról vagy balmagyarázatáról
szólhatott volna. E lapok tisztelt szerkesztője a kérdéses pontok
egyikét annyira felvilágosította, hogy fölöslegessé vált az én
magyarázatom. A második pontra nézve a szerkesztő is épen úgy téved,
mint ön. Ugyanis a szerkesztő azt mondja, hogy a rögeszme iránti
felszólalást illetőleg önnek van ellenemben igaza, tehát itt csakugyan
ráfogást használtam. Már megjegyzém, hogy csak hibás felfogásról,
balmagyarázatról lehet szó. Vajon én magyaráztam-e balul az _idézett_
mondatot indulatosságból, vagy a szerkesztő, minden higgadtsága mellett?
Ön czikkében ez áll: «Gyulai, hogy egy előre kimondott s bár nem egészen
alaptalan, mégis túlzó és merész állítást «par force» kivigyen, mindent
megtagad költőnktől». Én ezt szóról-szóra _idézve_ így szóltam: «Tehát
csak azért nem találtam Zalár költeményeiben méltányolni valót, hogy
tulzó állításomat par force kivigyem, tehát rögeszméből indultam ki,
vagy rögeszmét vettem fel személyes ellenszenvem palástolására.» Ez egy
szétválasztó itélet, melylyel mindig élnünk kell, midőn a subjectum
részképzetei oly átmenők, hogy bajos a választás és az analysis. Sem
egyiket, sem másikat nem állítottam hát, hanem csak valamelyikét a kettő
közül, minthogy mindkettőt érthetni az idézett mondat alatt. Ezt mind
ön, mind a szerkesztő jónak látják elhallgatni. A szerkesztő továbbá azt
mondja, hogy az ön szavainak értelme _lehet_ tévedés, előitélet, nem
mindjárt rögeszme s épen nem a személyes ellenszenv palástolására. Az
előitélet és rögeszme csak oly, sőt csekélyebb fokozati különbségek,
mint tévedés és előitélet; midőn valakinek állítását rögeszmének
mondjuk, nem tébolyodottnak akarjuk nevezni, hanem csak rögzött
előitéletűnek. Hát a szétválasztó itélet másik része vajon benne van-e
ama mondatban? Benne, vagy legalább sejtjük, hogy benne _lehet_. Ha ez
lett volna mondva: Gy. egy túlzó és merész állítást kivinni törekedvén,
szükségeskép mindent meg kelle tagadnia költőnktől, akkor lenne az az
értelme, melyet a szerkesztő vitat; de minthogy így áll: Gyulai, _hogy
egy előre kimondott_ túlzó és merész állítást _par force kivigyen_,
mindent megtagad költőnktől: föl van téve némi öntudatosság, némi
szándékos erőltetés, mi kétséget támaszt a rögeszme vagy ha úgy tetszik,
előitélet őszintesége iránt s így a személyes ellenszenv palástolását is
magában foglalhatja. A dolog lényegére különben mindegy, akár előitélet,
akár rögeszme, akár ellenszenv, akár nem; fődolog az, hogy ön a sorok
közt rejlő szándékomat, be nem vallott intentióimat kutatta, mit ön
megtilt, én pedig megengedek. Csodálkozom, hogy a szerkesztő finom
nyelvérzéke és erős logikája mind ezt nem vette észre. Vagy talán nála
is közbeférkezett volna az indulat? Megeshetik, az indulat pedig
indulatnak marad akár barátságos, akár barátságtalan. Egyébiránt a
kritika- és polemiából nincs kizárva az indulat, legalább van egy, mely
mindig jogos, s ez az ügy és eszmék iránti lelkesülés.]




*** End of this LibraryBlog Digital Book "Kritikai dolgozatok, 1854-1861" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.