Title: Egy mérnök regénye
Author: Pálffy, Albert
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Egy mérnök regénye" ***


MAGYAR REGÉNYIRÓK

KÉPES KIADÁSA

Szerkesztette és bevezetésekkel ellátta

MIKSZÁTH KÁLMÁN

36. KÖTET

EGY MÉRNÖK REGÉNYE

Irta

PÁLFFY ALBERT

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

magyar irod. intézet és könyvnyomda

1911

EGY MÉRNÖK

REGÉNYE

REGÉNY

IRTA

PÁLFFY ALBERT

JÁVOR PÁL RAJZAIVAL

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

magyar irod. intézet és könyvnyomda

1911

Franklin-Társulat nyomdája.



 I.  (Semmiből is lesz néha valami.)

A magyar szabadságharcz lezajlása után, nem sokára, megtelepedett
Szatmár városában egy fiatal és szép asszony, a ki magát özvegy
Szabolcsy Gábornénak nevezte s a helybeli ismerősök is így szólították.

Nagyon szegény volt; a leghálátlanabb munkával: varrással és himzéssel
tengette életét. Ott lakott a Szamos partra kirugó házacskák egyikében,
dolgozott egész napon át, néha éjjel is s a mellett ápolta, nevelte
egyetlen fiacskáját, kit atyjáról, szintén Gábornak nevezett.

Munkahiányban nem szenvedett, mert pontos, ügyes és szorgalmas varróné
volt; de ha magára nem költött is, gyermekét úgy nevelte, mint
úrficskát, még is a nélkül, hogy elkényeztette volna.

Az özvegy modora, csendes, nyugodalmas beszéde, hibátlan nyelve és
szabatos kifejezése magasb műveltségi fokot árult el. Látszott rajta,
hogy korábban szebb napokat élhetett. Nyájas, udvarias volt mindenki
irányában; de meg is követelte, hogy vele is hasonlókép bánjanak.
Szerényen lépett fel, de helyzete daczára, mint alázatos munkakereső,
senki előtt meg nem hunyászkodott.

Igy élt egész 1858-ig, a midőn fia már a latin iskolába lépett s az anya
minden erejét megfeszíté, hogy az ő Gáborkája a jól nevelt, sőt csinosan
öltözködő tanulók sorában foglaljon helyet. Ekkor azonban, az erőltetett
munka, nélkülözés s az anyai gond megtörte egészségét, gyorsan fonnyadt,
elöregedett és elkezdett betegeskedni.

Midőn pedig a szomszédok észrevették, hogy az özvegynő lakásán kiütött
az inség és nyomor: már minden későn volt. Meghalt s még a temetkezési
költségeket is a városnak kellett viselnie.

Mit csináljanak most a kis Gáborkával?

Szerencsére azon időben még élt Szatmárban a jótékonyságáról és vallásos
buzgalmáról országszerte hires Hám János püspök, a ki minden jövedelmét
építkezésekre és alapítványokra fordította. A többi között föntartott
saját költségén egy úgynevezett «convictus»-t, a hol hatvan, vagy hetven
árva fiú menedéket, nevelést és iskolai tanítást nyert. A növendékek az
intézetben maradtak, míg csak a középoktatási osztályokat bevégezhették,
s aztán, ha módjuk volt, mehettek az akadémiákra vagy az egyetemre.

Igaz, hogy ezen convictusnak egyik (kissé elhallgatott) czélja volt a
katholikus vallás terjesztése. Ez okból legörömestebben a protestáns és
vegyes házasságból származó árvákat fogadták fel. De ki vehetné ezt
rossz néven egy püspöktől, a ki hite tanaihoz rendíthetlen hűséggel
ragaszkodott s maga is a legszigorúbb értelemben, mindig azok szerint
élt és cselekedett?

A szomszédnék tehát és egy előkelő hölgy, a ki évek során munkával látta
el a gyermek anyját, mindjárt a temetés utáni napon elvezették a
gyermeket a convictusba.

Az igazgató, czímzetes kanonok Skultety főtisztelendő úr, vígasztalást
igérő arczczal és jól felburnótozott orral fogadta az ajánlott
növendéket s legelső kérdése is az volt: hol a gyermek keresztlevele?

Az asszonyok csak annyit tudtak, a mennyit az épen nem közlékeny
természetű anyától hallottak. Hogy a férj honvédtiszt volt. Mindjárt
kezdetben sebet kapott valahol s egy Lengyelke nevű faluba jött, a hol a
helybeli papnak leánya gondos ápolás alá vette. Mikor meggyógyult a
sebesült, hálából és szerelemből is, a leányt nőül vette. Később újra
visszatért ezredéhez, de az oroszok betörése alkalmával a felvidéken
holmi csekély előörsi csatában újra halálosan megsebesült. Még élve
vitték el onnan az oldalt eső Zemplén megyének bodrogközi vidékére, a
hol többé (állítólag) eszméletre sem jött, hanem meghalt. Özvegye később
vette a hírt, mert fia, a kis Gáborka épen ezen időben született.

A kanonok példás részvéttel hallgatá végig ezen érzékeny történetet s
aztán nagyot szippantott, még nagyobbat csattintott ujjával s mondá:

– Mindez igen szép és érdekes história. A házasság Lengyelke nevű
faluban történt: de hol született a gyermek? hova írjunk, hogy a
felvételhez szükséges okmányokat megkaphassuk?

Ezen kérdésre a jelenlevő pártfogónők közül csak egyik tudott valami
homályos feleletet adni. Hogy a kis Gáborkának okvetlenül valahol
Miskolcz és Debreczen között kellett a világra jönnie.

– De hol? az a kérdés.

– Alkalmasint sehol; legalább nem valami névvel jegyzett helyen.
Útközben született a visszavonuló magyar hadsereg podgyászos kocsiján.
Melyik község nevezhesse tehát saját polgárának?

Az igazgató nagyon gyanus értelemben csóválá meg fejét s mondá:

– Igy nem marad más hátra, mint levelet írni a lengyelkei
lelkész-hivatalnak. Ha megküldik onnan a házassági kötések anyakönyvének
kivonatát: tisztába lesz hozva ezzel egyszersmind a gyermek születésének
törvényessége is.

Ámde most következett a szomorú körülmények között kezdődött regénynek
legfeketébb lapja.

– Az a legnagyobb baj, – folytatá a leginkább jól értesültnek mutatkozó
szomszédné – hogy az egykori Lengyelke nevű falu mai napság többé nem is
létezik. A honvédsereg visszavonulásakor egy zászlóalj azon faluban
rekedt. Fedezni akarván hátrálását, előörsi csatába bocsátkozott. Az
orosz csapatok tehát felbőszülve a nem várt ellenállás fölött, rohammal
foglalták el a falut; felgyújtották a házakat s így a templom a
sekrestyével s az anyakönyvekkel együtt porrá, hamuvá égett. Mondják, a
lakosok a szomszéd falvakba menekültek; maig ott laknak s ha földjeiket
birják is, maga Lengyelke örökre eltünt Magyarország térképéről.

Ez már nagyon is sok elhinni valót adott a jámbor lelkű igazgató úrnak.
Bosszankodva nyúlt burnótszelenczéjébe, nagy adagot csipett fel ujjai
közé s mivel hamarabb csattintott, mint kellett volna, a földre szórta a
drága dohányport.

– Bajos ez a dolog, – mondá – mert intézetünk alapszabálya, hogy csak
törvényes házasságból származó gyermeket vegyünk fel. Mindamellett, ha
az ügy kétes, vagy legalább az ellenkező eset nincs bebizonyítva,
megeshetik, hogy félszemünket behunyjuk. Ki tudja, mit hallhatunk
később? Hát ha meghozza a jövő mindazt, a mi még ma hiányzik.

Tehát a szép kis fürge fiút felvette az intézet növendékei közé. Tán
megtetszett neki a bizalmas és barátságos képű gyermek? Tán azt hitte,
ha az anyja protestans nő volt, az atyja is ily vallású lehetett? A
fődolog pedig előtte az volt, hogy kiszabadíthat egy lelket az
eretnekség tátongó örvényéből s beviheti Istennek egyedül idvezítő
szentegyházába.

A szomszédnék egyebet sem kivántak. Hálásan köszönték meg az igazgató úr
nagylelkűségét és kegyes elnézését; áldást mondtak a bőkezű alapítónak
nevére s aztán teljes lelki megelégedéssel eltávoztak.

Az igazgató, különben, legkevésbbé sem kétkedett, hogy mind mese az, a
mit hallott s törvénytelen szülöttet fogadott intézetébe. De miután
szabad volt kétkednie, tehát megnyugtatá lelkiismeretét.

Gáborka pedig még azon napon fölvette az intézet növendékei által viselt
szürke frakkot és hasonló színű posztóból készült egyéb öltözéket s
csakhamar beleszokván új helyzetébe, egyike lett a többinek.

Csakhamar bebizonyodott, hogy az intézet igen jó fogást tett az új
növendékkel; mert a kis Szabolcsy Gábort szorgalom, értelem,
tanulékonyság és engedelmesség tekintetében iskolatársai közűl egyik sem
multa felül. Különösen feltünt a tanárok előtt a gyermeknek csodálatos
hajlama és könnyű felfogása a számtan legridegebb és legelvontabb
tételei iránt. Oly jelenség, mely nem mindennapi tapasztalás a magyar
faj törzsökös példányai között. Közülünk lesz költő, jogász, politikai
szónok, sőt államférfi igen bőven: hanem az exact tudományoktól még
mindig borsózik a hátunk.

Az év végén, midőn felolvasták a klasszifikácziót, Szabolcsy Gábor
tündöklött a legelső helyen.

Ilyenkor a püspök, mint buzgó egyházi pásztor meg szokta látogatni az
árvák intézetét is. Az igazgató jó előre kezébe csúsztatja a növendékek
közül a legjelesebbek és a leghanyagabbak névjegyzékét, hogy fel
lehessen őket híni, s mindenik megkapja, a mit érdemel.

Midőn Gáborkára került a sor, a püspök egy ideig igen megelégedve
gyönyörködött a fiúcskának szerény, de azért nem bátortalan viseletén.
Aztán kérdett tőle valamit, a mi épen eszébe jutott.

– Fiacskám, tudsz-e németül?

– Nem tudok egy szót sem.

A püspök elégedetlenséget kifejező köhintéssel hallotta ezen igen
világos választ.

Hám János egyátalában nem tartozott az ötvenes évek hirhedt
germanizátorai közé. Ő még akkor is hitte, hogy Magyarországban magyar
embereknek kell lakni: maga sem beszélt a magyar és latinon kívül más
nyelven, de hasznossági szempontból a német nyelv megtanulását mégis
erősen megkivánta úgy papjaitól, mint a tőle függő kis diákoktól.

– Tótul sem tudsz?

– Nem tudok.

– Tehát semmi nyelvet a magyaron kívül?

– De igen is, kérem alásan: beszélek francziául.

– Hogyan! francziául?

A jó lelkű püspök azt hitte, a szélhüdés kerülgeti. A német nyelv nem
tudását valahogy eltűrhette, de a franczia beszédtől elszörnyűködött.
Egy gyermek, a ki most végezte be a gimnázium első osztályát, és
francziául beszél! Egy árva, egy szürke frakkos convictor! Mi válhatik
ebből, ha átuszott valamennyi iskolán?

Mert Hám János püspök úr előtt a franczia nemzetben Bossuet vagy Fenelon
csak kivétel lehetett: a többi franczia mind Voltaire vagy Robespierre.
Még ezeknél is gonoszabb, tudniillik: I. Napoleon, a ki a pápát
elfogatta, a ki a felséges osztrák dynastia ellen háborút folytatott,
sőt annak vitéz hadseregét, a hol csak találta, még tönkreverni is
vakmerősködött.

Úgy nézett rá, mintha eretnekségen kapta volna. Rémülve kérdé:

– Hol tanultál te francziául?

– A mamám mindig franczia nyelven beszélt velem, mióta a világon vagyok.
Azt mondta: latinul megtanítnak az iskolában, magyarul pedig úton és
útfelen.

A püspök elfordult: még arról is megfeledkezett, hogy a hanyag tanulókat
jól lehordani szándékozott.

Mikor pedig elhagyni készült az intézetet, az őt, a ház kapujáig kisérő
igazgatónak mondá:

– Reverendissime, elbeszélte ön ennek a gyermeknek csodálatos
történetét. Útközben, kocsin született és semmi nyoma, hol lett
megkeresztelve. Utoljára nem lehetetlen, hogy még ma is pogány s nincs
megkeresztelve.

– Illustrissime domine: ez több mint valószínű, de ha Isten kezünkbe
adta ezen tévelygő juhot, nem szabad bizonytalanságban maradnunk.
Rajtunk a felelősség terhe s ha méltóságod megengedi, én e gyermeket még
ma megkeresztelem.

– Ez mindenesetre mellőzhetlen kötelességünk, még pedig úgy vallásunk
parancsolatából, mint világi szempontból, a gyermek jövője tekintetében.
Hova megy innen? mihez kezd e világon, ha keresztlevelet nem mutathat
fel? Tehát önre bízom, adja fel rá a keresztséget, úgy, mint ilyen kétes
esetekben az egyház mindig szokta: sub conditione.

És valóban ezen szertartást végbe is vitték a gyermek fején, mielőtt a
nap leáldozott volna.

A kik jelen voltak, a gyermekek, ifjak és öregek szent buzgalommal
voltak a jelenet tanui, hálát adván az égnek, hogy e pillanatban a
menyek országa új lelket nyert s a fiú megszabadult a rajta fekvő
eredendő bűnnek fertőjétől!

Áldott, boldog világ, a régi hitnek utolsó napja!

Most a mi hideg filozófiánk más tanokat, egészen ellenkező elveket kezd
szivünkbe csepegtetni. Ad-e megnyugvást, vígasztalást, biztosítékot a
jövőre?

Egyelőre csak szomorú és elrettentő jeleit látjuk a merész cserének.
Biztatnak ugyan bennünket, hogy az új tőke később dús kamatot fog hozni,
tehát e reményben tűrjük az átmenet nehézségeit, kételyeit és
rombolásait. Annyi bizonyos, hogy ha aránylag ily kis fővárosban, mint
Budapest, mintegy négyszázezer lakossal, egy napon csak két öngyilkolási
eset fordul elé, azt mondjuk: hála Istennek, ez még nem is sok; máskor
több volt. Ezeket kellene tehát elfogadnunk az új tan mártirjainak?

Multak az évek.

Gábor diák iskolai bizonyítványaiban az örökös és szakadatlan «kitünő»
sorozatnál mást emberi szem eddig nem látott.

A franczia nyelvet sem hanyagolá el. Valaki a városból megajándékozá őt
ezen nyelven írt imádságos könyvvel s így talált abban úgy lelki
táplálékot, mint folytonos éltető forrást arra, hogy a mit tudott, el ne
feledje.

Mikor végre a legfelső osztályba jutott, megengedte neki az intézet
igazgatója, hogy kijárjon a városba s pénzért kisebb tanulóknak
leczkeórákat adjon. Feltették róla, hogy jövő évre az egyetemi
tanulmányok hallgatására a fővárosba megy. Tehát szerezzen legalább
annyi pénzt, hogy helyét a vasúton megfizethesse s még meg is élhessen
nehány hétig a maga emberségéből, míg tanítványokat találhat.

Nehezen ment a dolog eleinte, de még is ment. A hol megjelent, a hová
hitták, a hová kinálkozott, külsejével, szerény modorával s főleg
ragyogó bizonyítványaival mindenütt jóakarókat és pártfogókat talált.
Aztán gyakorlati észszel, helyes számítással és előlátással birván,
eleinte nem válogatott a tanítványok között, hanem a legelsőbben
ajánlkozókat, bármely sovány jutalom mellett is elfogadta. Később
ismeretesebb lévén, ő volt a legkeresettebb correpetitor, a kire a
legjobban fizető szülők gyermekeik oktatását bízták.

Legnagyobb előnyére vált azon specialitása, hogy főleg a mennyiségtannak
úgy elméleti, mint gyakorlati ágaiban elismert tehetségnek tartották. A
hány úrfi, ősi szokás szerint a mathematikából megbukott, mind Szabolcsy
Gábor keze alá menekült s aztán a helyes, értelmes és czélszerű oktatási
mód következtében, a pótvizsga kelepczéjén tisztességes módon
áthatolhatott.

Ezalatt saját dolgait legkevésbbé sem hanyagolta el. Nagy szorgalommal
járt a műegyetem leczkéire. Ott mindent egyszeri hallásra felfogott és
megtanult: úgy, hogy a kik tudták, hogy e fiatal embert életének tizedik
évében keresztelték meg, meg voltak győződve, hogy ily éles számvetési
talentummal megáldott ficzkó csak zsidó szülőktől származhatott.

Ezen föltevés ellen azonban nyiltan tiltakozott az ifjúnak nyilt arcza,
karcsú és szabályos termete, sima gesztenyeszín haja, törzsökös magyar
hangja és kifogástalanul jól hangzó beszédmodora.

A három vagy négy évi szorgalomnak jutalma lett, hogy egy szép reggel,
midőn Gábor úr éltének huszonkettedik évét betölté, gyönyörű öntudatra
ébredt fel:

– Okleveles mérnök vagyok!

Ezt mondta, de rögtön utána gondolta: ha tudniillik akad is valami mérni
való!



 II.  (Belép a világba, hol a multnak is nyomaira talál.)

És akadt mérni valója.

A legközelebbi tavasz nyiltával megkezdték a törvény által engedélyezett
«északkeleti vasút» terveit papirra rajzolni.

Szabolcsy Gábor úr, egyelőre ugyan rendes fizetés nélkül, de
tisztességes napi díjjal ellátva, mint mérnöksegéd működött a
szakaszmérnök vezérlete alatt, és reggeltől estig kereste a legkedvezőbb
irányt az Ugocsában fekvő Királyházától fel Sátoralja-Ujhelyig s a hol
megtalálta, ott levert czövekekkel ki is jelölte.

Nagy híre volt akkor e dolognak a vidéken s a helybeliek nem érthették,
kinek van annyi kivetni való milliója, hogy a Bodrogközön át vasutat
építsen, egyszerre három felé: éjszak irányában Kassára, kelet felé
Mármaros-Szigetre, délnek Szatmárra, egész Debreczenig. Nem régiben
kavicsolt országúttal is megelégedtek volna.

Még a legokosabbak is hiába való ámításnak tartották a megindított
méréseket s csak midőn hallották, hogy Szatmár mellett a Szamosra
vashidat építenek s a munkát tényleg is megkezdték, vették észre, hogy
mégis több lesz ez tréfánál és szóbeszédnél.

A mérnöksegéd ápril elején, a midőn a fák zöldülnek s ezzel együtt a
hernyók is kibújnak a tojásból, épen Réthfalva közelében dolgozott, a
hol a vonal szemlátomást emelkedik és utat keres a hegyek közé, hogy
bejuthasson a Hernád völgyébe.

Ez a Réthfalva oly csekély falu, hogy ide nem hogy állomást, de még
úgynevezett megálló helyet sem terveztek. A falu a lapályon nyúlik
végig; csonka tornya alig emelkedik ki a nyir és egerfák koronái közől.
Dél felé düllőút kigyózik ős Beregszász felé s az út árkán túl élő
sövényből képződött kerítés vonul hosszára.

Itt kell felmenni a dombra, melynek lejtőjén Réthfalvy báróné igénytelen
kastélyának cserépfödele piroslik ki a hárs- és vadgesztenyefák lombjai
közül.

A kastélyon túl ismét árnyas park következik; egy magas és tisztás
pontról pedig sárga homokkőből faragott obeliszk, bizonyára valami
síremlék, tünik elé és uralkodni látszik az egész láthatár fölött.

Gábor mérnök már harmadnap óta közeledik műszereivel e pont felé és
előre látja, hogy ki nem kerülheti.

Épen most a déli órákban nagy szorgalommal nézeget végig látcsövén;
vonalakat jegyez az asztalán kifeszített papirívre, a mint egyszer
látja, hogy a kert rozzant rácsos kerítése mellett két női alak tünik
el.

Ő már tudta, mert a vele dolgozó vidéki napszámosok beszélték, hogy az
előtte fekvő kastélykában özvegy Réthfalvy báróné lakik, mintegy
tizenkét éves leánykájával.

Mindjárt az első megpillantásra jó gondolata akadt. Munkája közben bőven
tapasztalta, hogy ha nagyon örvendenek is a birtokos urak a vasútnak,
mindig berzenkednek, ha bár kárpótlás mellett is, jól vagy rosszul ápolt
kertjökből egy darabkát át kell engedniök.

Előre félt, hogy a báróné sem fogadja örömest az ily czélból érkezett
látogatást. Tehát legjobb lesz, ha felhasználja e véletlen találkozást s
rövid úton engedelmet kér a kert kerítésén áthatolni.

Oda hagyá tehát műszereit s mint világlátott ifjú bátran, de szerényen
bemutatá magát a bárónénak és előterjeszté kérését.

– A mi ezt illeti, – felelt a báróné igen kétes és bizalmatlan hangon –
elvadult kertem egészen uraságod rendelkezése alatt állhat.

– Engedje meg méltóságos báróné, hogy e kegyét szívem mélyéből
megköszönhessem. Húsz percznél tovább nem fog tartani
alkalmatlankodásom. Csak átsétálok, leveretek nehány czöveket s megyek
tovább.

– Húsz percz nem sok, de én attól félek, hogy önök a vasutat épen az én
kertemen keresztül akarják építeni.

– Egyáltalában nincs szándékunkban, hanem amott a domb lejtőjén
mindenesetre kénytelenek leszünk egy vagy kétszáz négyszög méternyi
darabkát a kertből elmetszeni.

– Hogyan? ott a legmagasabb ponton?

– Ott, a hova mutatok.

– Isten őrizzen még a gondolattól is. Ön épen azon síremlék felé mutat,
mely itt az én kertemben szent kegyelet tárgya.

A mérnök a sírkő felé nézett s rövid meggondolás után kérdé:

– Pusztán csak a sírkő vagy egyszersmind a hely is érdekli méltóságod
családját?

– A hely tán közönyös volna; de az elhunytnak hamvai épen ezen kő alatt
nyugosznak!

– Akkor semmi baj, semmi nehézség. A társaság birtokba veszi e földet;
méltányos árát kifizeti; a sírkövet pedig a kegyelettel őrzött hamvakkal
együtt, saját költségén áthelyezi oda, a hová méltóságod parancsolja.

– Köszönöm a megnyugtatást, de fájna lelkemnek e porok nyugalmát
megháborgatni. Oly széles e világ, mindenütt föld és tágas tér
kinálkozik: tehát mindegyre mehet a vasútnak, ha nehány öllel jobbra
vagy balra viszik át határunkon.

[Illustration: Ott, a hova mutatok.]

– Bocsánatot kell kérnem, de a különbség, úgy mérnöki, mint pénzügyi
tekintetben óriási. Vonalunknak épen azon sírkő irányában kell
áthatolni; minden más tervezés teljes lehetetlenség.

– Nagyon lekötelezne engem, ha szíveskednék megmagyarázni e
lehetetlenséget.

– Örömmel és készséggel szolgálok vele, mert a kérdés igen egyszerű és
könnyen megérthető. Ime: vonalunkat, itt bizonyos magasságra már
felhoztuk, s ezen magasságot többé elvesztenünk nem szabad. Ha kimélni
akarjuk a kertet és kívül maradunk a kerítésen, mindjárt ezen
ültetvények határán túl oly meredek domb oldalába jutunk, hogy legalább
300 folyó méter hosszúra oly mély bevágást kell ásatnunk, hogy többe
kerülne 300 ezer forintnál, még azon esetben is, ha mélységben mindenütt
földet és nem kősziklát találunk. Ellenben ha betörhetek a kertbe,
egyenesen neki mehetek a sírkőnek, azt a kis dombot könnyen átvájhatjuk,
s mindig a föld felületén maradva, akadály nélkül folytathatjuk utunkat
kitüzött czélunk felé.

– Köszönöm a szives magyarázatot; de mi történnék, ha mint birtokos
ellenszegülnék a tervnek?

– A báróné bölcsen tudja, hogy a kisajátítási törvény föltétlenül
mellettünk szól.

– Még a temetőket is fölháborgathatják?

– Mindent, a mi utunkban áll, a vállalat és az ország közlekedési
rendszerének érdekében. Ebből azonban nem következik, hogy a vasúti
társaság török és tatár módjára kénye-kedve szerint romboljon és
pusztítson.

– Lám, ön is elismeri.

– Elismerem, de hozzá teszem: teljes kárpótlás nélkül.

– És mi történnék, ha ön mindezek daczára, a vasutat mégis a kert
kerítésén kívül, arra fölebb tervezné?

– Mi történnék? A részvényes társaságot ugyan baj, vagy indokolatlan
költség terhe sehogy sem érhetné. Mert én csak mérek és tervezek, de
utánam jő majd főnököm, a ki munkámat megbírálja és felülvizsgálja.

– Hagyja tehát az eldöntést főnökére. Ki tudja, annak az úrnak tán
lágyabb szíve lesz, mint önnek és én vele megalkudhatom.

– Oh báróné, ez hiú remény: az én főnököm a megtestesült
kétszerkettőnégy. Ő csak végig nézne e vonalon s az én munkámat
irgalmatlanul félre vetné. Valószínű, hogy még engem is elcsapatna a
szolgálatból, azon lealázó indokolással, hogy a vasútépítés
mesterségének még az ábéczéjét sem értem.

– Oh, – felelé a báróné büszke mosolylyal, – ily áldozatot nem
követelhetünk. Különben pedig kertem nagyobb, mint kell; a sírkövet
pedig áthelyezhetem. Csak azt tudhatnám, nem fenyegeti-e birtokomat még
más megcsonkítás is, mert olvastam, hogy a vasút mindenhatósága előtt
kastélyoknak és templomoknak is romba kell dőlni.

– Ez igaz, de csak akkor, ha elkerülhetlenül útban állnak. Itt azonban
csak e domb lejtőjén kell áthatolnunk, s minden más irány kérdésbe sem
jöhet.

– Akkor megnyugtatva vehetek búcsút. Isten önnel, uram.

– Méltóságodnak alázatos szolgája.

Mikor a báróné visszafordult, a kis leányka, a ki eddig egy hangot sem
bocsátott ki ajakán s csak bámulta azt a csodálatos embert, a ki vasutat
tud építeni, megrántotta anyjának öltözékét és franczia nyelven mondá:

– Mamám, valamit elfeledtél.

– Valamit elfeledtem? Ugyan mit, édes leányom?

– Azt mondtad, mikor ide jöttünk, hogy ebédre kellene híni azt az urat.

A báróné elpirult s zavara annál nagyobb lehetett, mert ily emlékeztetés
után, akarva sem tehetett többé meghivást.

A mérnök azonban segítségére jött a megszorult anyának, és hasonlókép
franczia nyelven szólva, nevetve mondá a kis leánynak.

– Kisasszonykám: mi mérnökök nem érünk rá, hogy ebédelgessünk. Munka
előtt hatalmasan megreggelizünk úgy, hogy estig eszünkbe sem jut az
evés.

Most a báróné is felbátorodott. Érzette, hogy ez a fiatal ember most
segítségére jött. Aztán a hibátlanul beszélt franczia nyelv is elárulá,
hogy jól nevelt és jó házból származó ifjúval van dolga. El sem hitte
volna, hogy árvaházi növendék, egykori szatmári convictor-diák áll
előtte! Tehát jóvá akarván tenni nem is egészen szándéktalan
mulasztását, kérdé:

– Vasárnap is dolgoznak?

– Akkor pihenünk. Nem szabad munkás embereinket Isten házától
visszatartanunk.

– Ezt örömmel hallom. Holnap vasárnap s ha ön szíves volna, pontban két
órakor hozzám ebédre jőni, szívesen látom.

– Mély köszönettel fogadom méltóságod kegyét.

Ezzel vége volt e találkozási jelenetnek. A báróné leánykájával a kert
sűrűi közé tünt; a mérnök folytatta munkáját.

Másnap csinosan felöltözött az ifjú s a kijelölt idő előtt öt perczczel
belépett a báróné kastélyába s bemutatá magát névszerint is.

A midőn a báróné e nevet hallotta, megrettenve nézett vendégére és éles
szemmel vizsgálá annak arczvonásait. De már nevelésénél fogva megszokta,
hogy kiváncsiságát elpalástolja: szokott udvariassággal fejezé ki örömét
és széket mutatott neki.

Leültek és közönyös tárgyakról beszéltek, de már a következő pillanatban
nyilott az ajtó és Lenke kisasszony nagy győzelemmel jött be a hírrel,
hogy a szakácsné készen van s ha mama parancsolja, tálalhat.

A mérnök szerény helyzeténél fogva nem birt annyi bátorsággal, hogy a
bárónénak karját ajánlja; bár ismerte a szabályt, hogy a kit vendégül
hivnak, annak igényei és kötelességei is vannak. Tehát csak egymás
mellett mentek s az ifjú megnyitá az ebédlőbe vezető ajtót. A báróné
pedig ezalatt gondolá: akármilyen derék ember is lehet a középosztályból
származó férfi, mégis meglátszik rajta, hogy nem a mi társaságunkban
nevekedett.

Az ebéd, míg a levest kanalazgatták, hallgatva s azon túl is feszes
társalgás között folyt, míg Lenke kisasszony, a kinek meg volt engedve a
gyermekkor szabadságaival élni, a leghathatósabb pártfogása alá vette a
vendéget s elkezdett tőle a legélénkebb kiváncsisággal mindenfélét
kérdezgetni.

– Hol tanulta a mérnök bácsi a vasútépítés mesterségét? Mért kellett
önnek a mérés alatt mindig a látcsőbe nézni? Mit jegyezgetett
minduntalan arra a nagy papirosra? Hogy tudja, hova kell a czövekeket
leverni? Mért tűznek fel fehér-vörös zászlócskát a póznák tetejébe?
Mikor érkezik az első vonat Réthfalvára? Kit fogadtak fel a faluból
konduktornak, a ki az állomás nevét kiáltja s megmondja, hány perczig
időznek azon a helyen?

A báróné nevette a kis leány csevegését; az első hallásra visszatetszett
neki a «mérnök bácsi» czímzés, de a fiatal ember kapva kapott az elébe
rakott kérdések özönén, mert egészen saját elemébe jutván, a tudnivaló
leánykának minden kérdésére kimerítő választ és fölvilágosítást adott.
Ez pedig hallgatott rá s minden szavát szentírásnak vette. Soha életében
ily boldog nem volt, mint midőn édes anyja kastélyában, itt épen
szemközt vele, az asztal túlsó oldalán egy ember ült, a ki vasutat tud
építeni.

Ebéd után a kertbe mentek s Lenke kisasszony még mindig a vasutakról
álmodozván, kérte a mérnököt, mutatná meg, hol lesz a töltés, hova
rakják le a síneket? Azt mondta, a hányszor hallani fogja a mozdony
füttyét s a vonat dübörgését, mindig ide szalad s meglátja, ha ismerősei
közül valaki Réthfalva fölött átutazik.

– Már tudniillik nyáron és nappal, – jegyzé meg az anyja – mert télen és
éjjel mégis jobb lesz csendesen a meleg ágyban maradni.

Ez alatt a társaság a domb lejtőjén haladva, a kert végére ért a sírkő
közelébe. Ez igen szomorú emlék volt, úgy anyag, mint művészi kivitel
tekintetében. Gábor mérnök tudományához illő közönynyel pillantott a
sárga-szürke s könnyen porladozó anyagból készült műre, mely bizonyosan
a vidék valamelyik közönséges kőfaragójának kontárkodása lehetett.

Azt hitte, a bárónak, a kastély néhai urának nevét fogja olvasni, de
csak kezdőbetűket látott:

gr. Sz. G. H. E.

1849.

A kis leány kedvtelve nézett a vendégre, azon büszke öntudattal, hogy
most ő mondhat valamit a mérnöknek, a mit a híres tudós nem tud s csak
tőle fogja hallani.

– Eltalálja mérnök bácsi, mit jelentenek e betűk?

– Eltalálom, ha Lenke kisasszony oly szíves lesz és megmagyarázza.

– Igen örömest: gr. Sz. G. H. E. annyi mint: gróf Szabolcsy Gábor
honvédezredes.

A fiatal ember azt hitte, jéggé fagy minden vére. Mintha sejtelme súgta
volna, szent az a hely, a hol most áll. Jártában, keltében ma kerül
szeme elé a valóságban is egy ember, a kit Szabolcsy Gábornak neveztek
és itt van eltemetve Réthfalván, az országnak oly félreeső zugában,
melyet csakis egy vasútnak szeszélyes kanyargása fedezhet fel.

Azt is látta az ifjú, hogy a báróné szeme mint éles bonczkés vág az ő
arczvonásai közé, mintha lázas szenvedélylyel keresné, minő hatást tesz
e név az ő vendégére?

A kis leány azonban tovább is ártatlan vidámsággal csevegett:

– Ugy-e önt is Szabolcsy Gábornak hívják? Én ezt már régen tudom.
Elfecsegte nekem a szobaleány, mikor ön még a hegynek másik oldalán
mércsikélt. Rokona ön annak, a kit itt eltemettek?

– Én, kisasszony? Épen nem. Hogy lehetnék rokona olyan úrnak, a ki grófi
czímet viselt, én pedig egyszerű polgár vagyok.

Most már a báróné is közbeszólt:

– Ön soha sem hallotta, hogy élt egykor egy Szabolcsy Gábor
honvédezredes?

– Oh igen; van tudomásom róla, a mennyiben említve van e név Horváth
Mihálynak a szabadságharcz lefolyásáról írt történelmi könyvében. Ez
azonban puszta névrokonság, melynek semmi értelme, semmi értéke rám
nézve. Ismertem Pesten egy Károlyi György nevű hordárt, a ki dolga
közben gyakran ellépdelhetett a Károlyi gróf palotája előtt a járdán, a
nélkül, hogy akkor büszkébbnek érezte volna magát, mint máskor.

A kis leány csodálkozva nézett a beszélőre. Meglepte gyermeki elméjét
ezen erős vonásokkal oda vetett hasonlítás. És csak mint visszhang
ismétlé:

– A mérnök bácsi ily hideg marad a Szabolcsy gróf sírja mellett, mint az
a hordár a Károlyi palota előtt?

Ez oly egyenes és közvetlen kérdés volt, hogy a mérnök elpirult, mondani
akart valamit, de sehogy sem tudott alkalomszerű válaszra szavakat
találni.

Szerencséjére a báróné megfordult és útját a kert kanyargó ösvényein a
kastély felé vette. A többiek hallgatva követték s midőn a ház verendája
elé érkeztek, a mérnök búcsút vett a vendégszerető bárónétól.

Elment lakására a faluba.

De ki tudja, mit gondolt útjában, míg fejét lehorgasztva, lassú
léptekben haladott a zöldelő szántóföldek szélén?

Mert a legkomolyabb ember is oda engedi néha lelkét a képzelmek
országába s rajzol maga elé oly csodálatos regényt, mely a valóságos
életben még képtelenségnek, lehetetlenségnek, sőt eszeveszettségnek is
sok.



 III.  (Újabb nyomok, de melyeken megindulni nem lehet.)

Két év mult el.

Szabolcsy Gábor mérnöksegéd a rábizott munkát oly gyorsan, helyesen,
pontosan végzé be, hogy főnökei semmi hibát, semmi javítani valót nem
találtak abban. Elfogadták tehát tervezetét s a tényleges építés alatt
is, mint a részvényes társaság közege, felügyelői minőségben őrködött
munkája fölött.

Mikor pedig készen volt a vasút s a vonatok a kitűzött órában és
perczben jöttek, mentek, a mi Gáborunk, a Bodrogköz felső vidékén már
mint rendes fizetéssel ellátott szakaszmérnök hivataloskodott,
éltekorának nem egészen huszonnegyedik évében.

Hivataloskodása közben elégszer átrobogott a vonattal a réthfalvi
kastély kertje mellett. Látta, hogy a honvédezredes sírját vagy húsz
lépéssel alább állították fel. Hallotta a vidékiektől, hogy a báróné az
obeliszket jobb mesterekkel újra megfaragtatta, sőt, változván a
viszonyok, most már az elhunytnak teljes nevét, czímét és
honvéd-hadseregbeli rangját egészen kiírva, a kőre metszette.

A kert azonban csendes s hallgatag maradt, s tán még inkább elvadulva,
elhanyagolva, mint azelőtt.

Hát a kedves kis Lenke kisasszony hová lett? Pedig, hogy igérkezett
egykor, hogy a hányszor hallani fogja a mozdony füttyét, mindig
fölszalad a pálya töltéseig, üdvözli az átutazó ismerősöket és lebegteti
zsebkendőjét, míg csak el nem veszti őket látköréből.

Soha egyszer sem látta; de nem is csodálkozhatott rajta, mert
meghallotta a vidékiektől, hogy a kis leányt nevelőintézetbe vitték,
valamelyik apáczakolostorba, Váradra vagy Kassára.

Egyszer, augusztus hónak naptól ragyogó délutánján, közel Réthfalvához
volt dolga. Eltöltött már több napot a szomszéd állomás pályaházában s
aztán felült azon szörnyű kis járműre, melyet két ember hajt, és sebesen
átiramlik a pálya felszinén.

A réthfalvi kastély kertje mellett már állott a 77-ik számmal jegyzett
őrház s itt megállapodott.

Leszállt a kis kocsiról, belépett a rozzant rácskerítés hézagain
keresztül a kertbe s meglátogatá a sírkövet, mely iránt egykor oly
közönyt mutatott, de mégis ki tudja mit érzett?

Ott állott tehát néhány perczig a sírkő előtt s levett kalappal olvasta
el a teljes feliratot. Titkos sóhaj lebbent el ajkairól s aztán újra
visszament munkája folytatására.

Még az utolsó perczben is visszanézett, de nem látott senkit.

Igen, nem látott senkit; egy lelket sem: de ebből nem következik, hogy
őt sem látta volna valaki.

Lenke kisasszony járt a kertben, mert iskolai szünidő levén, a két
legforróbb nyári hónapot itthon töltötte. A kis leány látta a rögtön
jött s rögtön távozott tüneményt s aztán gyors futással rohant anyjához,
a ki a kastély verandája előtt a hársfák alatt hűsölt és olvasgatott.

– Mamám! – kiáltá még távolból – képzeld: ő itt volt. Én láttam őt.
Bejött a kertbe, körülnézett; elolvasta a sírkő felírását s aztán megint
eltünt.

– Ő! – felele a báróné csodálkozva – kiről beszélsz? ki az az ő?

– Hát édes mamám, az a mérnök, a ki a vasutat építette s a ki egyszer
itt ebédelt nálunk.

A báróné félre vetette könyvét, anyai szeretettel inté magához gyermekét
és átölelé. Aztán oktató hangon mondá:

– Kis leányom, te helytelenül fejezted ki magadat. Tanuld meg, hogy így
röviden «ő»-nek csak a legközelebb hozzánk tartozókat szoktuk nevezni.
Az apát, az anyát és a testvért. Minden esetben pedig csak azt, a kiről
más is tudja a családban, kiről van a szó? Te pedig idegenről mondtad,
hogy láttad őt. Hogy találja ki mamád, kit láttál, minden kérdés és
magyarázat nélkül.

A kis leány elpirult és elhallgatott. Nem tudta ugyan megmagyarázni
miért? de titkos ösztöne súgta, hogy meggondolatlan beszédével valamit
elárult, a mit jobb lett volna elhallgatnia.

Tán, hogy ő ezen emberről többször gondolkodott, mint a hányszor
beszélt.

A báróné pedig, hogy az adott leczke után, újra megnyugtassa leányát,
karjai közé szorította gyermekét, százszor megcsókolta, az alatt pedig
lelki szemével benézett a bizonytalan jövő titkaiba.

– Szegény kis leányom, – gondolá, telve anyai aggodalmakkal – ki tudja,
hol él, hol rejtőzik e pillanatban azon ismeretlen, a kit te egykor
szívedben csak ő-nek fogsz nevezni? Valószínűleg most hallgatja a jogot
valamelyik egyetemen. Vagy már elmehetett komoly nevelőjével külföldi
első nagy útjára. Most nézi szép Olaszországot, boldog Francziaországot,
dúsgazdag Angliát. Ki tudja, hát ha ezen titkos ő, épen most Párisban
dőzsöl, könnyelműen pazarolja örökségét, eszeveszetten tékozolja
ifjúságát. Ki tudja, hát ha ez a jövendőbeli ő, már nem is fiatal ember?
Nős, gyermekei vannak; később özvegy lesz és szürkülő szakállal, mint
karvaly jő, hogy elragadja tőlem szelíd galambkámat.

Az öreg, de dúsgazdag kérő oly megszokott és mindennapi tünemény a mi
nagyvilági társadalmunkban!

Aztán fönhangon kérdé:

– Beszéltél azzal az úrral?

– Oh, nem mamám. Mikor megláttam, elrejtőztem a bokrok mögé: mert nagyon
féltem; rettenetesen megijedtem tőle.

– Megijedtél?

– Mert két év óta, hogy nem láttam, olyan nagy fekete szakálla nőtt.

– Dőre kis leány. Azt jól tetted, hogy vissza fordultál és nem beszéltél
egy idegennel, a ki engedelem nélkül áttör a kert kerítésén; de máskor
ne rejtőzz el, hanem menj más útra, vagy jőjj egyenesen hozzám.

– Igen, mamám.

Ezalatt az ifjú mérnök már a második állomáson is túl volt és nem sokára
megérkezett útja czéljához, a hol könnyű járművéről leszállt s
találkozott az itt rá váró szolgabíróval, kivel holmi kisajátítási
ügyekben még mindig akadt hivatalos elintézni valója.

A munka néhány órát vett igénybe, s midőn az ellenkező irányból érkező
rendes vonat a pályaház elé ért, mindketten felültek s visszautaztak a
megye székvárosába.

A nap már gyorsan hanyatlott a láthatárt elzáró hegyláncz gerincze felé,
a vonat elrobogott a réthfalvi kastély kertje fölött, s ketten
gyönyörködve néztek le a kies völgybe, melynek lejtőjén a báróné
kastélyának tetőzete a búcsuzó nap sugaraitól elöntve, vérvörös lángban
égett.

– Sohasem mehetek el itt – jegyzé meg a szolgabíró – a nélkül, hogy el
ne gondolnám, minő csodálatos teremtése az úristennek az a Réthfalvyné.

– Miért? Én voltam ott egyszer ebéden; egyszerűség és ősi zamat
uralkodik a házban, mint örök gyászt fogadott özvegyhez illik.

– A vidék urai, ha csak tehetik, kikerülik e házat.

– Mi kifogásuk lehet ellene?

– Azt mondják, a báróné méltatlan rangjához, mert gyülöletes módra
fösvény.

– Fösvény!

– Mások szerint csak józan takarékos módon él. Különben itt, ha valahol
az urak örökös dáridótanyát nem találnak, azon házra hamar ráütik a
fösvénység bélyegét. Ismeri ön a báróné ifjúságának regényét?

– Sohasem hallottam.

– Akkor elbeszélem, mert érdekes és rövid. Az egykor szép Réthfalvy
Laura szeretett egy fiatal grófot, a ki történetesen épen az ön nevét
viselte.

– Megtoldva a grófi czímmel.

– Igen megtoldva. Szabolcsy Gábor gróf azonban őseinek birtokából egy
talpalatnyi földet sem nevezhetett sajátjának, mert mindent, még atyja
életében, elvitt a csőd és az árverés. Egyedül csak huszárfőhadnagyi
fizetéséből élt. Ez okból a leányt nem adták hozzá. Laura kisasszony
otthon maradt s nagyon kezdett már elvirulni, a midőn kétségbeesésében
férjhez ment unokatestvéréhez Réthfalvy Pál báróhoz, a ki a
tőszomszédságban fekvő két falucskának ura volt. Igen ura, de csak
névleg, mert a házasság után csakhamar kitünt, hogy férjemuram legalább
is annyival adós, a mennyit birtoka megérhet. Nem sokára leányka
született e házasságból, s míg a nő gyermekágyban feküdt, a gyöngéd
férj, Pesten, kártya közben úgy összeszólalkozott valakivel, hogy párbaj
lett a dolog vége, s a báró urat a golyó épen a homlokán találta. Ekkor
az özvegy feltette magában, hogy összes erejét megfeszíti, minden
nélkülözéssel megküzd, de férje adósságát kifizeti s mind a három falut
megtartja.

– Dicséretre érdemes elhatározás.

– Úgy van, ha fia volna. De mire való ez az erőködés egy leány miatt, a
ki ha szép lesz, épen úgy elvihet egy, mint három falut az idegen
családba.

– Mi lett a grófból?

– Az, a mi szokott: a főhadnagyból kapitány. Ekkor kitört a forradalom,
és Szabolcsy gróf átcsapott a honvédekhez. Kétszer kapott sebet. Az
elsőből kiépült, de nyár közepén az orosz portyázók úgy mellbe lőtték,
hogy félholtan hozták vissza a táborba. Itt sem volt maradása. Feltették
egy közönséges paraszt szekérre s hurczolták éjjel-nappal, míg végre
Laura kisasszony hírét vette s a beteget saját kastélyába hozatá.

– Még mint leány?

– Még mint leány. Atyja épen ezen idő előtt halt meg: tehát Laura
kisasszony egészen szabadon rendelkezhetett kezével. A gróf öt napig
feküdt a kastélyban. A báróné erősen állítja, hogy betege soha egy
perczre sem nyeré vissza emlékezetét: mások az ellenkezőt állítják, sőt
hozzá teszik, hogy Laura kisasszony a halállal küzdő grófot örökös
szemrehányásokkal és hűtlenségi vádakkal kínozta. A halál véget vetett a
kínos helyzetnek, s az ezredes sírt és emlékkövet kapott a kastély
kertjében.

– Tehát mégis megtisztelte.

– Oh, nem ő! hanem a vidéki hazafiak adtak össze vagy hetven forintot.
Azok faragtatták valami kontárral s midőn a követ ide szállították,
Laura kisasszony nem mert ellenkezni. Aztán ott állott az emlék sok
évig, míg a vasút miatt vagy tíz öllel alább kellett újra felrakni
darabjait.

– Laura kisasszony azután ment férjhez?

– Néhány évvel később.

– Szerelemből?

– Tisztán és egyedül csak azért, hogy a formaszerinti vén leányság
ízetlen helyzetéből kimeneküljön.

– – – –

Ismét néhány hónap telt el.

A szakaszmérnök buzgón s kedvtelve hivataloskodott, míg egy őszi napon
az igazgatóságtól azon parancsolatot kapta, hogy haladék nélkül menjen
Szatmárra, a hol a Szamos hídjának feljáró töltései mindkét felől
sülyedni kezdenek; a pálya döczögős, a sínek szétválnak s a közlekedő
vonatokat vész fenyegeti. Tehát vizsgálja meg a dolgot, készítsen tervet
és részletes költségvetést, miként lehetne a mutatkozó hibát
leggyorsabban és legolcsóbban kijavítani?

Nagyon hízelgő megbizatás volt ez egy szakaszmérnök részére. Az
igazgatóság hivatalosan kimondta ezzel, hogy Szabolcsy Gábor mérnök
ügyességéről sokat tesz fel.

Másnap tehát becsomagolá műszereit és útnak indult.

Ily küldetésben ő volt a legnagyobb úr az egész vonaton; a
mozdonyvezető, a konduktor kalapemelve fogadta parancsait. Oda ült, a
hová neki tetszett, a hol legkényelmesebb helyet talált s más idegen nem
háborgatta gondolataiban.

Mert az utóbbi idők óta az ifjúnak lelkét kínos kételyek marczangolták,
miktől nem tudott megszabadulni.

Éles szemű fiatal ember volt, mindent látott; jó emlékező tehetséggel
birt, semmit el nem feledett. Sokat hallott s mindent észszerűleg
összeköttetésbe hozott s tudott azokból következtetéseket is vonni.

Anyjának egykori szavai is felmerültek emlékezetében. A mit akkor még
nem értett, ma már világosabb utmutatóul szolgált. Egybevetette ezzel
azt is, a mit anyjának ismerőseitől hallott. Most kezdte érteni, mért
vizsgálta a báróné oly élénk kiváncsisággal az ő arczvonásait s így
lassanként, fokról fokra hozzá szokott azon gondolathoz, hogy az ő
ismeretlen édes atyja és a réthfalvi parkban eltemetett ezredes
életpályája között sok hasonlatosság van.

Csak a grófi czím forgatta fel minden okoskodását. Ezt a körülményt ő
soha sem hallotta; erről senkinek legtávolabb sejtelme sem lehetett.

De visszagondolt gyermekkorára. Tudta, hogy anyja szegény asszony volt,
de azért, míg élt, fiát mindig csinosan járatta és úgy nevelte, mint a
jó és művelt családokban szokás.

Ama rettenetes és minden boldog jövőt megsemmisítő eszmét, hogy ő
törvénytelen gyermek, már úgy megszokta, mint a született vak a
világtalanságot. Fájt neki, de nem esett kétségbe miatta. Ha egykor
főmérnök lehet: ugyan mit kivánhat többet e mostoha világtól?

Azt is hallotta édes anyjának ismerőseitől és szomszédaitól, hogy özvegy
Szabolcsy Gáborné soha sem tudta jogát e névhez bebizonyítani. Azon
állítását, hogy egybekelése Lengyelke nevű faluban ment végbe, de ezen
helységet az oroszok a templommal és a matrikulákkal együtt porrá
égették, csak oly mesének tartották, minőt a szerencsétlen eltévedt nők
szoktak hibájuk elpalástolására feltalálni. Ellenben országvilág tudta,
hogy az egykori Lengyelke ma már többé nem létezik; a lakosok a szomszéd
falvakba költöztek s az egykori háztelkekből kövér szántóföldek
keletkeztek.

De mit használt ez is? különösen oly fiúnak, a kinek keresztlevele sok
évvel később kelt születésénél?

És ha ő maga meggyőződhetnék is, hogy törvényes ágyból született; vajjon
ezen biztos öntudatával más véleményre téríthetné-e a világot, mely
bizonyítékok nélkül semmit sem tartozik elhinni?

És mégis oly nehéz és elviselhetlen fájdalom egy gyermeknek azon hitben
élni, hogy édes anyja, a ki őt úgy szerette, a ki csak érte élt, egykor
többé jóvá nem tehető hibát követett el!

A grófi czím legkevésbbé sem érdeklette. Ennél többet ért volna előtte
egy becsületes iparos atyától öröklött jogos név. Gróf és szakaszmérnök!
Méltóságos czím és napi munkával keresett kenyér! Ez több mint
hiábavalóság, valóságos gúny és nevetség.

De végre is kellett valami igaznak lenni abban, hogy az ő atyját
Szabolcsy Gábornak hítták. Jártában, keltében soha nem talált ily névre.
A lapokban nem fordult elő; a czímkönyvben sehol nem találta fel.
Andrássy Gyula vagy Deák Ferencz, százával találkozik: de Szabolcsy
Gábor csak egy élt a világon. Ez gróf volt és honvédezredes; meghalt a
báróné kastélyában, a hova sebesülten és eszméletlen állapotban hozták
és eltemették a kert díszhelyén, tisztelve és nagyrabecsülve még
emlékében is!

Ily tépelődések között érkezett meg az ifjú, még azon nap délutánján
Szatmárra, a hol első teendője volt a rábízott ügyben tájékozást
szerezni.

Egyszerre egy végig-pillantással látta, hogy a pályán mutatkozó kár
csekélység, és gyakran előfordulni szokott okból származott.

Úgy látszott, hogy a vészjósló jelentést a dologhoz nem értő egyén
küldte Pestre. Néha megtörténik az efféle rosszlelkűségből és csalárd
számításból is: hogy új munka legyen, a vezető mérnök pedig a homok- és
kavicsszállítás fejében patikáriusnak való számadást terjeszszen az
igazgatóság elé.

Gábor mérnök a sok irogatás, tervezgetés helyett, rögtön saját
felelősségére munkához látott s nehány nap mulva értesíté az
igazgatóságot, hogy minden rendén van s a nehány száz frtnyi kiadást az
állomási főnök «mulasztást nem tűrő javítások» czímén az állomási
pénztárból előlegezte.

Az igazgatóság tagjai fejöket csóválták ezen hihetetlennek látszó hírre
s rögtön főmérnököt küldtek Szatmárra «felülvizsgálat» végett. A
jövés-menés, méregetés ismét nehány napba került, de az eredmény csak az
volt, hogy a végbevitt munka helyes, a pálya jó és tökéletesen
«praktikabilis».

Egyéb sem kellett a direktóriumnak, ha a czél el volt érve. Ott a
tanácsban a szakértők mindjárt kezdetben 20,000 frtról beszéltek; de ez
sem lett volna baj, mert a részvényes társaság állami biztosítékot
élvez: tehát bú nélkül költhet. Mert ha a sok rendes és rendkívüli
kiadások folytán kevés a jövedelem, arra való az ország, hogy
kötelessége folytán fizesse a hiányt!



 IV.  (Hátrahagyott levél az anyától.)

A munka be volt fejezve, az igazgatóságtól megérkezett a dicséret és
elismerés s a legközelebb bekövetkezett vasárnapon az ifjú mérnök teljes
szabadságot élvezett.

Korához képest szép állással birt; a rendes fizetés mellé, a folytonos
kiküldetések alkalmával még megfelelő napidíj is járult s miután semmi
hajlam nem volt benne könnyelműségre, vagy épen pazarlásra, kellemesen
élt s tárczájában a pénz soha sem hiányzott.

Elhatározta, hogy szabad napját gyermekkori emlékeinek megtekintésére
szenteli. Bejár minden helyet, a hol hajdanában megfordult; megnézi a
kis ház udvari szobáját, a hol édes anyjával lakott; eltekint a püspöki
convictusba, a hol az egykori legkisebb fiúk ma már a legidősebbek:
vajjon emlékezni fog-e itt valaki rája?

A város időközben valamennyire meg is szépült; a helybeliek legalább azt
tartják, ma már rá sem lehet ismerni a régi Szatmárra. Gábor mérnök
tehát végig sétálgatott az utczákon és örvendett, a hol a haladás és
csinosodás jeleire találhatott.

Vele is úgy történt, mint mással: hogy a mit egykor szépnek, csinosnak
talált, ma szegényes és izléstelen képet öltött. Másutt a ronda fészkek
helyébe szép emeletes épületek emelkedtek. De végre minden kisebb és
szerényebb volt, mint emlékezetében képzelte. A mi egykor rá nézve
messze út volt, ma mindjárt ott következett a kurta kis sikátor végén.

A ház, melyben anyja lakott, még állt, hanem az udvari szobából egy
kádármester raktárt csinált kész hordóinak. Az udvaron pedig a legények
iszonyú kopogással verték fel az abroncsot a dongákra. Más világ, más
emberek. A ház lakói bámulva néztek a fiatal emberre, a ki itt minden
csekélységet, a kút gémét, a pincze gátorát oly kegyeletes figyelemmel
vizsgálja: bizonyosan a házat akarja megvenni: mit keresne mást itt e
szegény fészekben ily tőről szakadt dús gavallér? Mert külsejéről
itélve, csakugyan nem lehetett ráfogni, hogy borkereskedő vagy épen
szőllős gazda.

Innen elsétált a convictus épületébe, gondolkodván útközben a
mulandóságról. Hat vagy hét év és mennyi változás! A jótékonyságáról
híres püspök, az intézet alapítója már nyugalomra tért az általa épített
székesegyház sírboltjába, a hol elődei után a negyedik helyet foglalja
el. Az intézet egykori igazgatója is másnak engedte át tisztét. A
növendékek is folyvást változtak; évenkint belépett ide tiz-tizenkét
apróság, majdnem ugyanannyi elhagyá a tápláló tanyát.

Szóba állott egyikkel, másikkal az idősbek közül, de csak azt
tapasztalta, hogy ezeknek legkisebb gondjuk is nagyobb volt annál: mikor
élt itt valaha egy Szabolcsy Gábor nevű diák a szürke frakkban?

Egyedül az öreg főzőné (a hely szerénysége tiltakozott a szakácsné
elnevezés ellen) a még mindig szorgalmatos és házsártos Salánkiné
asszonyom csapta össze kezét, a midőn hallá, hogy Szabolcsy Gábor nevű
úri ember jött látogatóba.

Mindjárt ott hagyta a konyhát, a mosogató teknőt s rohant az udvarra
úgy, hogy még főkötője is hátrahanyatlott.

– Micsoda? Szabolcsy Gábor? a kinek én a főtisztelendő úr asztaláról
fánkokat dugtam a zsebébe? Az a selypes kis úrficska, a ki ha jéggé
fagyva jött haza a templomból, itt keblemen melegítettem fel? Hol van,
hadd lássam.

Erre megpillantotta az udvar közepén állongó fiatal embert, de nem sokat
gondolt annak szép fekete szakálával, még kevesebbet finom, úrias és
igen divatos öltözékével, hanem hozzá rohant, megölelte, megcsókolta,
keblére vonzotta, pedig bizony nagyon rántásszagú volt a szoknyája és
nagyon sok tarka zsírfolt a kötényén.

Természetesen csak úgy tegezte, mint hajdanában.

– Csakugyan te vagy, Gábor? Ejnye be kitakarodtál, ejnye de
felcsenevedtél. Uram fia: hiszen magam futottam a Szamosra friss vizért,
mikor a főtisztelendő úr (Isten nyugosztalja) megkeresztelte: pedig már
jó nagy buksi volt. Ugyan hol volt a szemük, hogy ezt a szép magyar fiút
zsidó gyereknek nézték!

Már sokat beszélt, míg végre okosabb gondolat is jutott eszébe.

– Gáborkám: voltál már Kürthy Mihályné asszonyomnál?

– Kürthy Mihályné asszonyomnál? Nem igen emlékszem nevére.

– Már hogy ne emlékeznél. Ez ápolta anyádat betegségében. Mikor pedig te
három esztendős voltál, Kürthy Mihály uram (Isten nyugosztalja) valami
ócska farkasbőr-bekecsből olyan szép báránybőr-ködmönt varrt neked, hogy
nem volt egynek sem az iskolában. Szegény Kürthyné most özvegy, de a
maga házában lakik és folytatja a szűcs mesterséget.

– Ha anyám iránt jó indulattal viseltetett, elmegyek hozzá s megköszönöm
neki.

– Még mást is találsz ott. Mikor anyád haldoklott, egy lepecsételt
levelet adott át neki, s azt mondta: ezt az írást csak úgy adja át
szomszédasszonyom a fiamnak, ha nagykorú és derék ember is lesz.

– Egy levél hozzám? haldokló anyámtól?

– Azóta ott őrzi Kürthyné asszonyom a pecsétes írást a ház
legtisztességesebb helyén, a mestergerendán, épen a biblia mellett, mert
Kürthyné asszonyom (Isten bocsássa bűnét) a kálvinista hitet vallja.

– És hol lakik ez a derék asszony?

– Még azt is elfeledted? Menj innen egyenesen a Szamos-utczára, s ott
majd megtalálod Pigai Károly koporsó-asztalos műhelyét. Micsoda? ezt sem
tudod? hányszor hoztál onnan begyujtani való forgácsot, ha anyád tejet
akart forralni. Nos, hát a hol a Pigai Károly táblája van, a két vörös
koporsóval, csak oda menj be, mert az a Kürthy Mihályné asszonyom háza.
De el ne illanj Szatmárról, míg nekem is el nem mondtad, mit olvastál az
anyád irásában?

Nem sok fáradságába került az ifjúnak, hogy Pigai Károly czégtábláját a
két vörös koporsóval s fölötte, szokás szerint, az ország czímerével,
feltalálja. Ott lógott egy földszinti ház kapuja fölött, jól lemosva az
esőtől és tisztességesen megkopva az idők mostohasága alatt.

Az udvaron gyékényes fedelű úgynevezett «ekhós» kocsi állott, mellette
kövér, alacsony termetű, még nem is öreg asszony rakosgatott egy nagy
ládába báránybőrből készült kucsmákat, hogy elküldje a nagybányai
vásárra, a hol, így őszi időben, ezen árút nagyon keresik.

A mérnök az első pillanatban alig hihette, hogy e nő maga Kürthyné
asszonyom volna. De jobban meggondolva, könnyen kiszámíthatá, hogy ha a
szűcsné egykorú volt édes anyjával, nem lehetett több negyvenöt évesnél.

Előbbre lépett tehát és igen előkelő modorban bemutatá magát.

– Micsoda? – felelt Kürthyné asszonyom, – a nagyságos úr az én kis
Gáborkám, a kit én százszor lekergettem az eperfáról, ha éretlen volt
még a gyümölcse?

– Valóban én vagyok.

– Ugyan ne öljön meg.

(Eredeti szatmári szójárás, mely a csodálkozásnak legfensőbb fokát
jelenti.)

– Most jövök Salánkiné nénitől – folytatá az ifjú – s azt hallám tőle,
hogy levél maradt anyámtól, s itt van letéve Kürthyné asszonyomnál.

– Nálam? Már hogy mondhatott ilyet Salánkiné asszonyom? Nem vagyok én
sem káptalan, sem a nemes város archivariusa, hogy nálam okleveleket
tegyenek le.

– Tehát semmi sem maradt számomra?

– Azt már megint nem mondtam. Csak annyi igaz, hogy boldogult Szabolcsy
Gáborné asszonyom egy bepecsételt írást adott át nekem, hogy halála után
vigyem valahova, a hol jól megőrzik.

– Szabad tudnom, hol találnám meg ezt az iratot?

– A városházán. Beadtam a levéltárba. Őrizze meg, a kinek kötelessége;
azt hiszem azért fizetik az ilyen ingyenélőket.

Az ifjú mérnök a vett utasítás folytán gyors léptekkel sietett a
városházára.

Itt bevett hazai és municipális szokás szerint bámulva néztek rá, mint
csodabogárra, a ki valamely okirat kiadatását követeli, a nélkül, hogy
az okirat számát is megmondhatná.

Szerencséjére még élt ott egy elvénült és örökké éhező irnok, a ki
emlékezett a dologra. És miután az itt szóban forgó iratcsomó
hivatalosan soha sem volt lajstromozva, igen rövid úton át is adták a
fiatal embernek, hogy hát vigye, a hova neki tetszeni fog.

A mit kezébe kapott, közönséges levél volt, mely vastagsága után itélve
egy vagy két ivet foglalhatott magában. Mint szerzett kincsével, mint
elidegeníthetlen tulajdonával hatolt át a város utczáin és sietett
szállására, a pályaházba.

Gábor mérnöki hivatásánál fogva mindig száraz számokkal és pontos
mérésekkel foglalkozott, de azért nem hiányzottak lelkének nemesebb
kincsei sem. A természet gazdag képzelő tehetséggel áldotta meg; szíve
képes volt ellágyulni, sőt olvadozni is, és akkor a könnyek igaz
gyöngyei soha sem hiányoztak szemében.

Már útközben többször megnézegeté a kezében tartott szent ereklyét.
Örömmel és kedves megelégedéssel vette észre, hogy ezen számára őrzött
levelet nagy lelkiismeretesen megőrzötték, s mint haszontalan lomot az
útból félre nem dobták. A papir fehérsége és tisztasága bizonyította,
hogy ezen irat annyi év lefolyta alatt napvilágot sem látott, annál
kevésbbé került kiváncsi szemek elé, vagy épen idegen, hivatlan és
kiméletlen kezek közé. Volt ott elég hely a levéltárban: tehát ott is
maradhat, míg csak Szatmár városa el nem pusztul örökre.

Remegve érkezett szállására. Elfogultságában alig viszonozta az
állomásfőnök barátságos üdvözletét. Olyan izgatott hangulatban volt,
mint az ókor meséiben a hős, a ki a holtak ismeretlen országából vesz
egyenes tudósítást.

– Szegény, elfeledhetetlen jó anyám, – mondá a midőn karszékébe ült, –
kezdelek érteni; eltalálom utolsó gondolatodat, a midőn tudtad, hogy
fiad árvaságra jut. Te nem mondhattál el valamit az éretlen gyermeknek,
de még sem akartad titkaidat végkép sírodba temetni. Gondoskodtál tehát,
hogy szólhass hozzám még egyszer akkor is, ha érett észszel hallhatom és
elfogadhatom parancsolatodat. Ime most, a midőn még ismeretlen előttem
legszentebb végrendeleted, esküszöm, hogy feltétlenül engedelmes fiad
leszek, s bármit kivántál tőlem, éltem feladatának tekintem, hogy
megcselekedjem!

Ekkor bezárta szobája ajtaját, lebocsátotta az ablak függönyeit s ezen
derengő félhomályban, kivette mellénye zsebéből tollkését, s a levél
borítékát egy vágással ketté hasította.

Mindjárt az első pillanatra idegen és soha nem ismert kéznek sorai és
betűi tüntek szemei elé. Hogyan? ennyi remény, ennyi várt vígasztalás
után rögtön és egyszerre ily rémítő csalódás következhetnék?

De csakhamar eszébe jutott, hogy ő ugyan édes anyjának kéziratát nem is
ismerheti. Gyermekkorában ilyesmire nem figyelt; azután elpusztult a
család szegényes tűzhelye, elenyészett minden emléktárgy s a fiú mindez
óráig egy betűt, egy vonást sem látott anyja hagyományaiból.

A következő pillanatban már olvashatta a levél homlokán a szeretetteljes
megszólítást: Kedves gyermekem, édes kis Gáborkám!

Látta a levél keltének napját, az évszámot. Ott állott még meg nem
sárgult tintával feljegyezve: szept. 2. 1858. Épen öt nappal korábbi
datum, mint a bekövetkezett halál.

Fordított és nézte az aláírást. Vajjon bátran és kétkedés nélkül
Szabolcsy Gábornénak nevezi magát? Nem. Csak azt írta: még a túlvilágban
is örökké hű anyád.

Lehetett ebből valamit előre is következtetni. Épen semmit sem. Minden
anya így írja alá magát; a polgárné, a grófné, a királyné, ha
gyermekéhez szól. Anyád és semmi más; mert ezzel már a legnagyobb el van
mondva. A mi ezután következik, az a külső világ ügye. A hivatalosan
viselt névnek vagy czímnek az anya és a fiú között létező szentélyben
semmi helye sem lehet.

Végre erőt vett magán, megtörlé száraz homlokát és olvasni kezdett, mint
következik:

«Szatmár, szept. 2. 1858.

Kedves gyermekem, édes kis Gáborkám.

Ha olvasod egykor e levelet, mindenre kérlek, figyelmesen olvasd, hogy
megérthesd szavamat.

Ha a sors úgy határozta, hogy homályban maradj s kezed munkájával
keressed kenyeredet, értsd meg a tényeket, de ne figyelj a
következtetésekre, melyeknek hasznát úgy sem veheted.

[Illustration: Végre erőt vett magán és olvasni kezdett.]

Halld tehát, a mit tudnod kell a legegyenesebb forrásból, s nem úgy,
mint eddig netán hallottad volna, a szomszédasszonyok mendemondáiból.

Én Lengyelke nevű faluban laktam Abauj megyében. Atyám Lengyelkey István
nyugalmazott tanár volt a kassai akadémiából. Ide húzódott őseink
eredeti helyére, habár egy újonan vásárlott kis háznál más birtoka nem
volt. Halála után a régi kormány kegydíjat rendelt számomra s így
csendesen és gond nélkül éltem. Innen értsd, hogy nevelésem nem volt
elhanyagolva; atyám gondoskodott róla, hogy anyanyelvemen kívül németül
és francziául beszéljek.

1848 nyarán átutazott itt egy honvédalezredes, a ki a ráczok ellen
folytatott csatákban súlyos kardcsapást kapott homlokára. Kassa felé
igyekezett, a hol ha nem is rokonai, de jó barátai éltek.

Midőn Lengyelkén keresztül hozták, annyira kimerült, hogy tovább nem
utazhatott. Sebe újra kifakadt és veszélyes láz fogta el. Tehát nálunk
maradt és én ápoltam.

Oly boldog és szerencsés voltam, hogy a midőn a sebesült felüdült, előbb
tán csak puszta hálából, később szívének tiszta vonzalmából szeretett
engem; kezemet kérte és mi akadály nélkül szeptember 10-ik napján
1848-ban Lengyelke faluban egybekelhettünk. A minket összeeskető
plébános neve Margittay Sándor. Tanuink voltak helybeli birtokos
parasztgazdák: Kardos Illés és Mosolygó Simon.»

– – – Eddig olvasá az ifjú édes anyjának hátrahagyott levelét, és az
alatt folyvást reszketett egész testében.

Édes élvezettel olvasta, hogy a házasság megtörtént: de távolról sem
kiáltott győzelmet, mert élte előzményeiből tudta, hogy még sincs minden
tisztában.

Tovább olvasott:

«Az anyakönyvbe saját szemem láttára be lett írva, mint férj: gróf
Szabolcsy Gábor honvédalezredes, mint nő: Lengyelkey Sarolta.»

– – – Tehát itt volt minden világos betűkkel kiírva. És még is!

Az ifjú mérnök dicséretére legyen mondva, hogy őt nem az atyjának grófi
czíme, hanem egyszerűen csak a valósággal megtörtént házasság ténye
hozta lelkesedésbe.

De előre sejtette, hogy e tényt nehéz vagy épen lehetetlen lesz a világ
előtt is bebizonyítani. Eddig is tapasztalta, hogy ledönthetlen
akadályok álltak fönn; különben édes anyja, a midőn Szatmáron
letelepedett, szegénysége daczára, már csak gyermeke tekintetéből is,
föntartja jogait s nyiltan mint Szabolcsy Gábor gróf özvegye lép fel.

Ez nem történt. A szegény özvegy kézi munkából éldegélt, férje rangjával
soha senki előtt nem dicsekedett.

Tehát minő szüksége lehetne most a szorgalmas és takarékos
szakaszmérnöknek arra, hogy grófi rangot viseljen, vagyon és földbirtok
nélkül? Csak mosolygott s azt mondta: eltemetett dicsőség ez, melynek a
világ előtt sem értéke, sem kelete.

Ő gróf! tudniillik otthon, ha magában van és nem hallja senki: de már
túl szobája küszöbén vagy épen az utczaajtón, egyszerre leolvad róla a
fény, s lesz belőle polgár, mint a többi.

Ezen egy eset van a világon, a midőn az öntudat és a benső meggyőződés
nem elég. A társadalomnak is kell erről valamit tudni; világos
bizonyítékok hiányában pedig semmit sem tartozik elhinni.

Ismét tovább olvasott:

«Következett a borzasztó 1849-iki év. Férjem visszament a hadsereghez
Görgei táborába; én itthon maradtam Lengyelkén.

Nyár folytán egy este veszem a hírt, hogy atyád, a ki ez alatt ezredesi
rangot nyert, az oroszok betörésekor, mindjárt az első napokban valamely
csekély előörsi csatározásban újra veszélyesen megsebesült, és elvitték
arra, merre még az út nyitva volt Zemplén megyébe, a Bodrogközbe.

Mikor pedig az orosz portyászok már felénk is közelegtek, elhagytam
Lengyelkét s mentem Miskolczra, onnan tovább a Tiszán túlra.

Ezen utamban születtél te, közel Tokajhoz, a kocsin, a midőn a menekvők
társaságában Debreczen felé szándékoztunk. Születésed napja július 3-ika
1849.

Félholtan érkeztem az Alföld nagy városába, a hol a legrettenetesebb hír
várt rám. Atyád ugyan élve, de már eszméletlenül érkezett Zemplénbe, de
ott egy Réthfalva nevű faluban meghalt.

Szerencsétlen voltam. Azt hittem, elértem már a végső megsemmisülés
határához, a midőn tapasztalnom kellett, hogy szenvedésim pohara még
csak ezután lesz csordultig megtöltve.

Halld a legiszonyatosabb szerencsétlenséget, a mi a nőt, az anyát és a
gyermeket érhette. Az orosz hadsereg jobb szárnya Lengyelkén áthatolván,
soha sem tudtam meg, mi okból, a falut feldúlta, felgyujtotta, még a
templomot is porrá, hamuvá égette.

Kétségbeestem; többé nem lehetett vígasztalás számomra: mert tudtam, mi
veszett el ott örökre a lengyelkei templom sekrestyéjében.

Már akkor, a midőn legelőször mosolyogtál anyád szemébe, előttem állott
a rettentő jelenet képe, ha majd fölnevelkedett fiam számot kér az
anyjától és követelni fogja születése törvényességének bebizonyítását. A
most közelgő halál megszabadít ugyan ez iszonyú pillanattól: de az
elmaradhatlan következmények fönmaradnak, teljes súlyokkal rád
nehezednek és egyedül ez lesz tőlem összes örökséged.»

– – – A boldogtalan ifjú, bár mindezt, a mit eddig olvasott, ha nem is
részletesen, de nagyjából régen tudta, vagy legalább sejtette és
kitalálta: most, midőn a tények teljes világosságban tárultak szeme elé:
végső elcsüggedést kezdett érezni.

Elejté kezéből a levelet, s visszahanyatlott a karszékbe. Ott ült sokáig
szótlanul és fiatal arcza a haldoklónak elijesztő vonásait vette fel.
Aztán keze gépileg nyúlt a levél után s tovább akart olvasni, de szeme
elhomályosodott, a sorok, betűk összefolytak előtte. Tán azt hitte,
beesteledett, mert gyertyát gyujtott, pedig a hanyatló nap még mindig
bőven lövellé sugarait az ablaknak leeresztett függönyén keresztül.

Nem a grófi czím elvesztésének rá nézve értéktelen gondolata bántotta.
Ily hiúság nem ingerlé lelkét. Jelen helyzete, melyet önerejéből és
saját szorgalma által nyert, teljesen kielégíté vágyait. Kellemesen élt
s még munkájában is inkább gyönyört, mint fárasztó foglalkozást talált.

De a jövő!

Hogyan? már ma, pályájának oly szépen indult kezdetén, előre lemondjon
minden igazi boldogságról? Ki tudja? Nem találhat-e ő is, mint más,
valahol egy nyájas, bizalmas, barátságosan angyalarczú leánykát, a kit
szeretni fog, a kinek szerelmét megnyeri és a szülők örömmel adják rá
áldásukat? És akkor, az utolsó perczben, a midőn nincs egyéb hátra, mint
a törvénytől kivánt külső formaságokat teljesíteni: akkor… akkor vallja
be, hogy születésének törvényességét nem tudja bebizonyítani, vagy a mi
ennél is visszataszítóbb, elkezdjen hosszadalmas históriákat mesélni,
miket hideg megfontolással senki e világon el nem hihet.

Kezei közé rejté arczát, mintha a szégyen lángját akarná elfödni és úgy
ült ott lehorgasztott fővel, míg kívül elsötétedett, belül pedig a
gyertyák vörös világa elénk fehér színt öltött.

Végre tovább olvasott:

«Most hallottad történetedet és ismered sorsodat. Csak arra kérlek, ne
vesd meg anyádat, a kinek nincs más hibája, mint hogy szerencsétlen
volt.

Azt se véld, hogy én bűnös hanyagsággal tétlenül tűrtem sorsomat és
elvesztegettem gyermekem jövendőjét; mert eleinte míg volt egy kevés
pénzem, mindent ezen eltemetett titok felderítésére fordítottam. Az
ügyvédek felszedték az előleget, de mikor látták, hogy csak egy gyermek
törvényesítéséről van szó, a grófi rangot megillető széles uradalmaknak
pedig híre sincs; egymásután elhagytak.

Most tehát halld édes anyádnak végső szavát, melyet tetszésed és
belátásod szerint kérésnek vagy parancsolatnak vehetsz.

Soha se mondj le azon reményről, hogy egy napon, mint Szabolcsy gróf,
teljes joggal elfoglalhasd helyedet a társadalomban.

Ellenben… erre figyelj! azon sivár és háladatlan tévútra se engedd
magadat csábíttatni, hogy e törekvést, mint életed egyedüli czélját és
feladatát tekintsed!

Ne mondj le, de hasztalanul se fáradj, vagy csalóka nyomokon indulva,
erőd fölött ne költekezzél.

Gondold meg, hogy az ily végzetszerű rejtélyt csak a jó szerencse, csak
a véletlenségek csodái fejthetnék meg. Ne üss zajt, ne mutasd másoknak
levelemet; ne kérdezősködjél úgy, hogy azzal egyszersmind titkodat a
hivatlanok és részvétlenek előtt is eláruld.

Hozzád szólok, a ki anyai szívem súgja, tanult és művelt ember lettél. A
tudatlan és homályban maradt gyermekem ezen soraimat meg sem értené.
Beszélne, dicsekednék s mindenki kinevetné.

A papra, Margittay Sándorra se sokat építs. Úgy írták nekem
Lengyelkéről, hogy ezen még ifjú erejében díszlő lelkész az orosz dúlás
után véres bosszút esküdött; elhagyta állását s Bem tábornok
hadseregében, mint közember szolgált. Soha többé hírét nem hallottam.

Ezt írtam neked nagykorúságod idejének elérkezésére: de érzem, hogy erőm
elfogy.

Hangos szóval hí az ég magához. Itt kell, hogy hagyjalak a küzdelem és a
bizonytalanság örvényében. De nem a nélkül, hogy végső tanácsaimmal fel
ne fegyverezzelek.

Haladj kitűzött utadon, de ha meg vagy elégedve sorsoddal, semmit
koczkára ne tégy. Tartsd meg multad kincsét, de fel ne áldozd érte a
jelent. Őrizd titkodat, idő előtt elhamarkodva ne beszélj róla. Maradj
helyeden, de el ne zárd az utat attól sem, hogy a mikor ütne a kedvező
óra, akadály nélkül léphess azon helyre, melyre születtél. Vigyázz,
nehogy komor hallgatásod idejében embergyűlölő légy. Kerüld a
különczködést s ne igyekezzél oly regényszerű egyéniségnek látszani, a
ki a sors csodálatos csapásai folytán kivételes állapotba jutott. Mindig
csak biztos tények után indulj és ne hallgass a hitegetők hiábavaló
igérkezéseire.

Mert nem azért írtam tele ezen ívet, hogy elmondva az igazságot, grófi
ivadéknak nyilvánítsalak, hanem hogy eloszlassam kételyeidet és tudjad,
mit kell cselekedned, nem most, hanem egykor valamikor, ha szerencsés
szelek ragadnák meg vitorláidat. Különösen pedig írtam azért, hogy ne
vess követ tiszta lelkiismerettel sírjába szállott édes anyád
koporsójára.

Gyermekem! én azon erős hitben halok meg, hogy a kik e földön szerették
egymást, ott a legboldogabb létben újra találkoznak.

Ezen egyedüli, de a legszentebb vallásos meggyőződésben gyökerező utolsó
vigasztalás közt halt meg, még a síron túl is örökre hű

_Anyád_.»

Az ifjú letevé a levelet és mozdulatlan maradt karszékében. Ábrándozott?
vagy magán kívül volt? Soha életében ezen itt eltöltött éjről magának
számot nem adhatott.

Mikor pedig feleszmélt, csodálkozva látta, hogy a nap újra felkelt;
reggel volt s mellette az asztalon a két gyertya végig kiégett.

Felkelt és oldalzsebéből kivette tárczáját, hogy kincsét, örökségét,
édes anyjának hátrahagyott levelét elrejtse. A levél előtte feküdt, de a
borítékot az első pillanatban nem találta.

Azonban, a mit keresett, ott feküdt a földön az asztal alatt. Lehajlott,
felvette, de ujjai mindjárt megérzették, hogy még kell abban valaminek
lenni.

Tehát még folytatása van a tegnapi rettenetes izgalmaknak?

Bepillantott a boríték hasadásán s látta, hogy papir van benne. Lázas
sietséggel vette ki és szeme elé tartá.

Mi volt? egy ív régi gyártmányú papir, félig írva, félig nyomtatva és
rovatokra felosztva.

Alig hihetett szemének. Az ő saját keresztlevele, mely Tokajban a kath.
egyház plébániáján kelt: júl. 5-ről 1849, tehát két nappal később a
gyermek születésénél.

Olvasta, újra átnézte, kezében forgatta, az ablak világossága felé
tartotta: de mindig csak az maradt: a teljes hitelű okmány aláírva,
megpecsételve hivatkozással az anyakönyv VII. kötetére, pagina 159.

Hogy került ez ide?

Első tekintetre kétséget sem szenvedett, hogy már tegnap benne volt a
borítékban. Idegen, ismeretlen nem tehette ide, ha csak tündérek nem
élnek a szatmári pályaházban. És ha mégis idegen kéz csempészte ide,
mire való e titkolózás, rejtélyeskedés? Aztán az ilyen jótevő lélek nem
veti a borítékot az asztal alá, hogy esetleg ott maradjon s mint elhányt
papirt a cseléd kisöpörje.

Más részről ha édes anyja zárta ide ezen okmányt, miként történhetett,
hogy a levélnek oly terjedelmes és kimerítő szövegében ezen rendkívüli
fontossággal biró melléklet egy szóval sincs megemlítve? sőt valószínű,
hogy ha a haldokló anya birja ezen okmányt, sok helye levelének egészen
másként hangzik.

Hogy a boríték a földön az asztal alatt hever, más oka is lehet. Ki
tudja, mily nyugtalanul töltötte ő ezen éjet? mily könnyen megeshetett,
hogy ő maga verte le kezével, karjával.

Még más feltünő körülmény mutatkozott. Édes anyjának levele tiszta és
fehér maradt; tehát tizenöt év óta jól el volt rejtve a város
levéltárában. Ellenben a Tokajban kelt keresztlevél papírja sárgult és
gyűrött volt, sőt még valami nem igen tiszta kezek nyomai is mutatkoztak
rajta.

És a tartalom!

Latin nyelven írva a legteljesebb hitelű kivonat a kereszteltek
anyakönyvéből. Benne van az atya neve: gróf Szabolcsy Gábor
honvédezredes; utána az anya: gróf Szabolcsy Gáborné, született
Lengyelkey Sarolta; a keresztelt gyermek neve: Gábor. Külön rovatban a
keresztapák, kiknek neve teljesen ismeretlen és egyáltalában nem igen
aristokratikus hangzatú: Hólyag Márton és Makra Tamás. Legalul a tokaji
plébános mint keresztelő és a keresztlevél kiadója.

Az ifjú elkábulva nézett az égből aláhullott ajándékra, de csakhamar
visszanyeré higgadt meggondolási tehetségét és keserűen mosolygott.

Most már egy helyett két keresztlevele is volt; csak attól félt, hogy
egyikét úgy nem lesz kedve használni, mint a másikát.

Igaza volt, mert az egyik kimondhatlanul rosszul hangzott, a másik pedig
sokkal jobb volt, mint egyelőre maga is óhajtotta.

A Szatmáron kelt keresztlevélnek más kellemetlen tulajdonai között azon
nevetséges baja is volt, hogy tíz évvel későbbi kelettel birt, mint a
gyermek születése.

A tartalom minden kritikán alul rossz. Csak az anya neve volt benne, az
is igen boszantó alakban: Lengyelkei (alias Szabolcsi) Sarolta. Az apa
rovata üres; sőt vastag tollal keresztül vonva, nehogy valaki később
nevet írjon belé és meghamisíthassa. Szóval: a legtökéletesebb
dokumentum a törvénytelen születés bebizonyítására. Oly dolog, melyet
senki sem mutogat örömest.

De minő értéke lehet a másiknak? Forma tekintetében kifogás alá nem
eshetett. Más kérdés volt, vajjon a keresztlevél a házassági anyakönyv
megsemmisülése után elég bizonyíték lesz arra, hogy az atyjáról rámaradt
jogokat is igénybe vehesse?

A fiatal mérnök nem volt jártas az ily dolgok megitélésében. Azonban
mindig módjában volt a törvénytudóktól, sőt a legilletékesebb
tekintélyektől tanácsot kérni, felvilágosítást szerezni.

Hite szerint a legnagyobb nehézség abban állott, hogy ha törvényes
házasságból származó fiatal emberként akar a társadalomban szerepelni:
akkor a grófi czímet is követelnie kell. E két kérdés elválhatatlanul
egybe volt forrasztva; egyikét a másik nélkül tisztába hozni nem
lehetett. Az első követelésről le nem mondhatott; a másikat útjából
félre nem vethette.

Az egyszerű polgári ifjúnak törvényesítése könnyen végbemehetett volna:
de az ő esetében nemesség, grófi rang és szavazati jog a főrendek
házában is szőnyegre került. Valószínűnek látta tehát, hogy az ily
fensőbb fajú jogok megnyerésére a szülők házasságáról szóló bizonyítékot
is elő kellene mutatnia. Ez pedig elégett, elpusztult, megsemmisült.

Más részről kedvező körülménynek mutatkozott, hogy édes atyja, Szabolcsy
Gábor gróf, teljesen vagyontalan volt. Tehát senkinek nem állhatott
érdekében a fiú egyéb jogait ellenezni. Ő nyerhetett, de senkit meg nem
sértett, senkit meg nem károsított. Az pedig igen jó lábon álló pör,
melyen ellenfél nem jelentkezik.

A fiatal ember élettörténetének legérthetlenebb rejtélye, hogy édes
anyja, mint látszott, azt sem tudta, hogy gyermekét hol keresztelték
meg? Valószínűleg betegen s tán eszméletén kívül hurczolták
faluról-falura, Debreczenig. A fuvarosok, ha tetszett nekik, bevihették
az újonszülöttet valamelyik templomba, ha tetszett, ott hagyták a kocsi
szalmáján. Hólyag Márton és Makra Tamás! valóságos parasztfuvarosnak
való név. Ki tudja, hova valók lehettek?

Mert ha édes anyja csak annyit tud, hogy a keresztelés Tokajban ment
végbe, akkor azon időben, a midőn az ügyvédekkel értekezett, legelőször
is a nevezett város plébániájához utasítja őket.

Annál meglepőbb tény, hogy a tokaji lelkész ezen keresztlevelet ily
minden kétséget kizáró alakban adta ki. Az nem történhetik, hogy két
fuvaros egy gyermeket keresztvíz alá tartván, azon egyszerű állításra,
hogy az apa Szabolcsy gróf, az anya pedig a grófné, a pap minden
bizonyítvány nélkül egyszerűen csak beírja azt, a mit diktálnak neki.

Inkább azt kellett itt hinni, hogy az ezredesné Tokajban a
leghathatósabb támogatókra talált. Vagy kétségen felüli tanúk
bizonyították a gyermek törvényességét s a szülők nevét és rangját, vagy
volt ott a templomban valaki, a ki a szülők házassági bizonyítványát
teljes hitelességű alakban előmutathatta.

De ezen esetben miként magyarázható meg az a körülmény, hogy ezen
ismeretlen pártfogó sem akkor, sem később az anyát a történtekről soha
nem értesíté?

Meghalt? vagy különös czélt akart elérni hallgatásával?



 V.  (A bekövetkezett tél eseményei.)

Gábor mérnök elhagyta szobáját, észre sem vette, hogy ajtaját nyitva
találta, holott tegnap bezárta. Arra sem figyelt, hogy az ajtó kulcsa a
földön hevert, a hova ő bizonyosan nem vetette, hanem lejövén az első
emeletről, kilépett a pályaház folyosójára.

Az óra nyolczat mutatott; tehát elég ideje volt itt le s fel sétálgatni,
míg megérkezik Debreczenből a vonat, melyen állandó lakására
Sátoralja-Újhelybe visszautazni szándékozott.

Még mindig mint álmodozó, mint magába zárkozott töprenkedő lépdelt végig
a tornácz hosszán és ki sem bontakozott ámolygásiból, míglen egy tíz
éves kis leányka, az állomásfőnök legidősebb gyermeke, útját nem állja s
mondja neki:

– Mérnök bácsi, itt a kávé, tessék reggelizni.

A fiatal ember visszahökkent és nem igen szellemes ábrázatot mutatott a
felhivásra; de csakhamar átlátta, hogy a nap ezen órájában más halandó
teremtés is reggelizni szokott, tehát asztalhoz ült, megízlelte kávéját
s tördelt be valamit az elébe rakott süteményből.

Ezalatt az állomásfőnök is előkerült valahonnan. Neki is kávét hoztak s
aztán udvarias meghajlás után ugyanezen asztal mellett foglalt helyet s
így minden föltétel meg volt arra, hogy e két úr elkezdjen egymással
társalogni.

Az állomásfőnök épen nem olyan volt, mint többi hivataltársai. Mert az
új vasutak rendesen fiatal hivatalnokokat kapnak, míg a szatmári
állomásfőnök, névszerint Nagy István úr, igen közel lehetett a hatvan
éves korhoz. Haja ugyan még feketéllett, de bajusza és mellét verdeső
szakálla igen díszes módon őszbe vegyült.

Ily helyzetben a társalgás jóformán csak a szolgálati viszonyok
megbeszélésére szokott szorítkozni s Gábor mérnök azt a kérdést tette,
hol szolgált ezelőtt Szatmár állomásnak érdemes főnöke.

– Oh uram, – felelt Nagy István úr, – nekem is, mint másnak az én
koromban, megvan a mi életünk szomorú regénye. 1849. honvéd voltam,
aztán büntetésből besoroztak osztrák közembernek. Tíz évig viseltem a
fehér kabátot, míg az 1859-iki háborúban hadnagygyá neveztek ki. A
villafrankai béke után sok tiszt volt az ezredben, tehát végleges
kielégítés, azaz két évi fizetés felvétele mellett, búcsút vehettünk.
Különösen pedig a magyar embertől kivántak minden áron megszabadulni. Én
a felvett pénzzel Pestre jöttem, elvégeztem a vasuti szolgálatokra
előírt tanulmányokat s aztán hivataloskodtam az osztrák államvasút
irodáiban. Mikor pedig megnyilt a magyar északkeleti vonal, én is
folyamodtam; megtettek Szatmárra állomásfőnöknek s azóta itt vagyok.

– Nagyon örülök. Remélem, meg van helyzetével elégedve?

– Tökéletesen. A szolgálat nem terhes, a fizetés tisztességes. Van
kedves hű feleségem, a ki tíz év alatt két élő magzattal jutalmazta
szerelmemet, s igy mit kivánhat egyebet a szegény ember a mai szűk
világban?

– Gyönyörűségemre szolgál, ha annyi sok önmagával meghasonlott lélek
között végre egy elégedett emberre találok.

Ez alatt a mérnök valamivel jobb étvágygyal költé el reggelijét, s
látta, hogy az állomásfőnök igen mélyen átható szemmel vizsgálja
vendégének arczvonásait.

– Mérnök úr tudja-e, hogy jártamban, keltemben már találkoztam egy igen
jeles úri emberrel, a kit, mint önt, Szabolcsy Gábornak neveztek.

– Én is hallottam hírét; de az gróf volt.

– Igen gróf, még pedig az ország legrégibb családjából. Nem szeretném,
ha magva szakadt volna. Eltalálná, mért jut ez most eszembe?

– Eltalálom, ha megmondja.

– Ne legyek Nagy István, ne legyek szatmári állomásfőnök, ha a mérnök úr
arczvonásaiban mind egyenkint fel nem találom a családi hasonlatosságot.

– Képzelgés, uram.

– Nem az. Szavamra mondom, nem az. Ez a magas derült homlok, a hamis
mosoly, a szem pajkos villámlása, az ajk finom gúnyja, maga a termet, a
járás, sőt még a hang és a szavak sajátszerű kimondása is!

– Nagyon hízelgő rám nézve. És hol találkozott ön Szabolcsy gróffal?

– Hol? az már más kérdés uram s nem is tartozik e papirosra. Mondjuk
csak, hogy a táborban, ha jó napunk volt és előnkbe tették a paprikás
juhhústól párolgó teli bográcsot. Mindjárt kezdetben sebet kapott s
aztán felgyógyulván, feleségül vette a kassai legtudósabb professzor
leányát.

– Ön ismerte e nőt?

– Úgy távolról. Én soha sem szolgáltam egy csapatnál a gróffal; de
hallottam barátimtól, hogy midőn a gróf visszaérkezett ezredéhez, és
épen akkor valami új kópéság forgott napirenden, a gróf kijelentette,
hogy nem fog benne részt venni, mert megházasodott. Természetesen csak
nevették társai, mert nem hittek neki.

– A grófnak, az ezredesnek?

– Akkor még csak alezredes volt.

– És mért nem hittek neki?

– Mert hát, köztünk legyen mondva, Szabolcsy gróf, a mi a fehér népség
állapotát illeti, nem sok lelkiismeretet csinált az ily mellékes
dolgokból.

– Olyan ember volt?

– Épen olyan, mint a többi. Ez esetben azonban, ha kivételesen is, de
nem tréfált. Mikor a tisztek gúnyosan poharat emeltek az új grófné
egészségére, az alezredes redőbe szedé homlokát, kivett oldalzsebéből
egy violaszínű bársonytárczát, abból egy hivatalos okmányt s letette az
asztalra a tisztek szeme elé.

– S mi volt ez a hivatalos okmány?

– Anyakönyvi hiteles kivonat a végbe ment házasság tényéről. Ekkor a
tisztek elhallgattak, mindjárt más húrokat pengettek. Semmi kétség, hogy
a gróf ezen tárczát mindig magánál hordta, otthon, szállásán, a táborban
és a csatákban, míg újra veszélyesen megsebesülvén, félholtan hurczolták
faluról-falura, s rövid idő mulva nemes lelke örökre elszállt.

– Ez alatt a becses okmány könnyen el is veszhetett?

– Az bizony meglehet. De ha mégis nem veszett volna el, akkor
megtalálták nála azok, a kik őt Réthfalvy báróné angol kertjében
eltemették.

E pillanatban éles, sivító hangon megszólalt az állomás csengetyűje s a
Debreczenből indult vonat megérkezett.

Az állomásfőnök felugrott helyéből, hogy a kellő perczben hivatalos
szobájának ajtaja előtt álljon s ha szükség van rá, rögtön
intézkedhessék. Az ifjú mérnök pedig felkapkodta könnyű podgyászát, egy
szolga felrakta műszereit és öt percznyi zaj, kiabálás, futkosás és egy
pár ilyenkor elmaradhatatlan káromkodás után a vonat elrobogott, semmit
sem hagyva hátra, mint nehány kiszállott utast, s aztán a csendet és
kihaltságot.

A részvényes társaság igazgatóságának nagyon megtetszett Szabolcsy Gábor
szakaszmérnök működése a szatmári híd feljáró töltésének kijavítása
alatt s ezért a bekövetkezett téli hónapokban, a hol csak komolyabb baj
adta elő magát, mindenüvé őt küldték ki.

Ezen ügyesség és használhatóság meg is termé gyümölcsét, mert mindjárt a
következő év első hónapjában az ifjú Szabolcsy Gábor már mint főmérnök
működött s keze alá vette a pályát Sátoralja-Újhelytől egész le a
Tiszáig s ott a hídon túl a királyházi pályaudvarig.

Most már valóságos úr volt a maga körében. Saját erejéből vívta ki
helyét. Itt nem kérdezte senki, hol született? ki volt az apja? micsoda
vallást tart? Adott Isten neki észt és képességet, hivatala
kötelességeinek eleget tenni. Egyéb nem jött kérdés alá.

A példátlanul gyors előléptetés nagy hírbe hozta a fiatal embert.
Mindenki udvarolt, sőt hízelgett neki s az volt szerencsés, a ki
pártfogását megérdemlette. Az állomásfőnökök, pénztárnokok,
pályafelügyelők s korábbi kollegái, a szakaszmérnökök, megsüvegelték.

Ha dolga volt valamely állomáson, az ottani hivatalnokok majd agyon
ölték vendégszeretetükkel. Ő nagyságának az állomásfőnök nejének kedves
kis szöszke nővére oda volt a boldogságtól, ha a főmérnök úr jó ízűt
falatozott oly süteményből, melyet a kisasszony saját kezével, különös
gonddal és épen ezen alkalomra készített.

Ilyenkor eszébe jutottak édes anyja levelének intései, hogy a bizonyos
jelent el ne hagyja a kétes jövőért; de nem feledkezett meg a tanács
másik részéről sem, hogy le ne mondjon jogairól s a hol sikert igérő
nyomot talál, annak kikutatását el ne hanyagolja.

Ez alatt boldog volt s napjai munka között is kellemesen teltek.
Folyvást utazott; úgyszólván a waggonban lakott; itt vetették meg ágyát,
itt irogatta jegyzeteit. Innen vette észre a hibákat; itten rótta meg a
legcsekélyebb rendetlenséget is.

Alárendeltjei azonban szerették, köszönettel fogadták tanácsait, bűnbánó
hallgatással dorgálásait. Szigorú rendet tartott, nem tűrt semmi
hanyagságot; de a kartársak között illő barátságot nem sértette meg. Az
áskálódás, bosszantás, egyeseknek üldözése, az úgynevezett szekatura
épen nem volt kenyere.

– – – –

Nézzünk el egy pillanatra a réthfalvi kastélyba.

Márczius vége felé járt az idő s ez évben korán esvén a husvét, Lenke
kisasszony otthon volt és készült az ünnepekre.

Már nem volt kis leány, de távolról sem oly nagy, minőnek magát
képzelte. Többé nem beszélt az első éves leánykák esetlenségeiről. Nem
mesélte, hogy az énektanár hat hétig náthás és rekedt volt. Azt sem
csodálta többé, hogy a kolostor tarka macskája tíz napig bujdosott s
aztán megint előkerült épen a kapusné neve napján.

Most már legérdekesebb esemény volt előtte a fényes bál a zárda
éttermében, melyből téli virágkertet csináltak. Elmondta, hogy voltak a
leányok öltözve; de neki rossz kedve levén, egy lépést sem tánczolt.

– És mért nem tánczoltál?

– Oh mamám, meg nem engedtem volna a félvilágért, hogy azok a
haszontalan gimnazista diákok a derekamat átkarolják!

Egyszer a reggeli órákban a mama és leánya, ketten együtt ültek a
kastély üvegezett verendája alatt és szívták a nyíló virágok balzsamát,
a midőn távolból fütyölt a mozdony és vonat közeledett.

Oly mindennapi dolog, melyre itt, a házban vagy a faluban, régóta senki
sem figyel. Lenke kisasszony azonban letette kezéből himzését,
kiegyenesedett karszékében és hallgatózott.

– Mamám, ez a vonat itt meg akar állni.

– Itt? a hol állomás sincs?

– Halld csak, mindig lassabban zakatol, a kerekek renyhén forognak, a
zörej, csapkodás elgyengül, megszünik.

A báróné nevette leánya képzelődéseit, de csakhamar maga is észrevette,
hogy elcsendesedik a vonat s valóban megáll épen ott fön a kert kerítése
mellett.

– Mamám, valami veszedelem van. Isten őrizz a vasuti
szerencsétlenségtől. A fejedelemnő ezt már beiratta a mi litaniánkba.

– Már hogy volna nagy baj. Akkor kiáltanának, segítségül hívnák az
embereket, most pedig minden csendes.

– Menjünk oda és nézzük meg.

– Ha kiváncsi vagy, mehetünk.

Ezzel mindketten nagykendőt vetettek vállokra s a kert felé indultak. A
kis leány gyorsan akart iramodni, nem is az úton, hanem a gyepen
keresztül, de anyja megragadá karját és visszatartóztatta az úri
hölgyekhez nem illő buzgóságtól.

– Jóságos egek, – mondá oktatólag, – egészen új nemzedék jő a világra.
Hogy érdekli ezt a tizenöt éves gyermeket a vasút? Már képzelni sem tud
oly időt, a mikor az emberek vasút nélkül is élhettek. Kis leányom,
valamit kérdek tőled: mikor a zsidók Egyiptomból kiköltöztek és negyven
évig a pusztákon tévelyegtek, azt hiszed tán, ennyi idő alatt mindig a
gyorsvonaton nyargaltak, míg elértek Jeruzsálembe?

Ez alatt eljutottak a kert felső végére, de ugyanekkor hallották, hogy a
vonat újra elindult s halad tovább a domb lejtőjén.

Tehát nincs semmi veszedelem s nyugodt lélekkel tértek visszafelé, a
midőn hátuk mögött közeledő léptek zörejét hallák. Visszatekintettek, s
a pályaőrt látták maguk előtt, a kit jól ismertek, mert itt lakott
csinos kis házacskájában.

Mit akart itt? A pályaőr katonás modorban köszönt és kezében egy
gyönyörű szép virágokból kötött koszorút tartott, melyet széles fehér
selyem szalag ékesített.

– Méltóságos báróné, – szólt az őr, – egy úr a vonatról rám bízta e
koszorút s parancsolta, hogy engedelmet kérjek méltóságodtól: szabad
lesz-e feltennem e koszorút a honvédezredes sírkövére.

A báróné nem kérdezte, ki volt azon úr? hanem fejének igenlő
meghajtásával megadta az engedélyt s aztán leányával együtt visszatért a
kastélyba.

– Mamám, – szólt a kis leány, a midőn ismét elővette himzését, – ki
küldhette ide ezt a szép koszorút?

– Ki? valószínűleg az ezredesnek egyik régi tiszttársa. Egyébiránt, a ki
nem nevezi meg magát, az olyan emberről úri hölgyek nem szoktak
kérdezősködni.

– És mért épen ma kellett a koszorú?

– Kis leányom, az ilyen kegyeletes megemlékezésre az egyik nap épen oly
jó, mint a másik.

– Nem azért mamám. Lásd, ma márczius 24-ke, Gábor napja van.

A báróné csodálkozva nézett gyermekére és mosolyogva felelé:

– Te kis mindentudó fecsegő. Utoljára még azt is kitalálnád, ki küldte a
száz közül?

– Bizonyos vagyok benne. Ezt csak egy ember tehette.

– És ki, ha szabad kérdenem?

– Oh mamám, az a fiatal úr, a kit én egyszer a kertben láttam, a midőn a
sír előtt imádkozott, s mielőtt eltávozott, megcsókolta a hideg követ.
Nem emlékezel rá? Tudod, a ki miatt egyszer oly nagyon lepirongattál,
mert a neve helyett csak azt mondtam: ő itt volt; én láttam őt!

A báróné összeszorította ajkát. Most már jól tudta, kiről van szó? Tán
attól is félt, ha újra beszédbe ered ezen emberről, csak szaporítani
fogja leánya fejében az emlékezetes napok számát s azért csak annyit
felelt:

– Legjobb lesz, ha az ily hiábavaló semmiségeket végkép kivered
emlékezetedből.

– – – –

Ezen napon Szabolcsy Gábor főmérnök kanyargó utat tett. Elhagyta a saját
vonalát, átment az államvaspálya síneire s mielőtt alkonyodott volna,
megérkezett Tokajba s felkeresé a kath. plébánia épületét.

Mindjárt a kapu alatt egy ott ácsorgó cselédtől kérdé:

– Lehetnék oly szerencsés a főtisztelendő plébános úrral beszélni?

– Ő nagysága az apát nincs a városban és nem is jön ma haza.

(Értsd: az apát úr künn van a hegyen, mert megkezdődött a szőlőmunka, a
nyitás, bujtás és metszés.)

– És a káplán urak?

– Az egyik oda van temetni, valami csiszmadiát; a másikát épen most
vitték a templomba, hogy kereszteljen meg egy nyafogó porontyot.

– Köszönöm.

Tehát a legjobbkor jött. A káplán ott van a templomban, vagy a
sekrestyében, a hova úgy is mennie kellett volna.

Gábor mérnök a templomba sietett. Ott példás ájtatossággal várt, míg ős
Tokaj legifjabb polgára nevet, jogot és keresztvizet nyert s aztán
megszólítá a káplánt.

– Uram, én idegen vagyok e városban s azért jöttem Tokajba, hogy
betekintsek az anyakönyvbe, a hol egy tétel engem különösen érdekel.
Kérdem: nem kérek-e meg nem engedett dolgot?

– Épen nem, uram. Az anyakönyv nyilvános közkincs, mely senki előtt
elzárva nincs. A jelen évi lapokat kivánja átnézni?

– Én a VIII. kötetet s abban a 159-ik lapot keresem.

– Mindjárt szolgálok vele.

Ezzel kinyitott egy vasszekrényt. Intett az egyházfinak, hogy segítsen s
ketten a kötetek halmazából kivettek egy már erősen elkopott,
elkallódott és elavult borítékú nagy könyvet.

A káplán a könyvet az asztalra tette s mint gyakorlott kezű ember, egy
pár fordítás után odanyitott a 159-ik lapra.

A fiatal ember oly pillanatot vetett a sárgult lapra, mint mikor az élet
vagy a halál kérdése merül fel legfenyegetőbb alakjában. De csakhamar
felragyog arcza, ezer mázsás kő esik le szívéről. Szabad lég áramlik
körötte s oly megelégedést érez lelkében, mint máskor soha.

Saját szemével látta, a mit keresett. Birtokában levő keresztlevele
teljes igazságot mondott. Ott feküdt előtte az eredeti forrás, meg nem
változtatható betűkkel kiírva. Csillogott a grófi czím, díszszel
szerénykedett az anya köznemesi neve. Nem hiányzottak a keresztapák is,
kik valósággal csak parasztok lehettek: de bizonyításuk egyenértékű
volt, bármely herczeg aláírásával.

– Uram, szólt az ifjú, – láttam, a mit akartam; meggyőződtem, hogy
minden a legteljesebb rendben van. Megtaláltam azon alapot, melyen annak
idejében tovább építhetek. Még csak egy kérdést?

– Tessék uram.

– Mit kell tenni, ha valaki ezen anyakönyvből hiteles másolatot vagy
mint nevezik, kivonatot akar kérni? Nagy és nehéz munka ez?

– Épen nem. Azaz: hogy az esettől függ. Az itt helyben lakók, kiket
mindenki ismer, akadály és minden nehézség nélkül megkapják
keresztlevelüket. Hanem ha ismeretlenek jőnek, a kik csak történetesen
születtek Tokajban, akkor a parochialis hivatal kötelessége a személy
ugyanazonosságának bebizonyítását követelni.

– Értem uram. De ha egyszer az anyakönyvi kivonat ki van adva s az
illetőnek évek óta kezében is van?

– Akkor fel van téve, mint kétségbevonhatlan tény, hogy a tokaji
plébános ismerte kötelességét, bölcsen tudta, mit cselekszik? s a
keresztlevelet csak annak adta ki, a ki ezen nagybecsű okmány birtokára
jogosítva volt.

– Köszönöm uram. Egész terjedelmében megértettem szíves
felvilágosítását. Nagy örömömre szolgálna, ha azon fáradságért, hogy e
könyvet kegyeskedett előttem kinyitni, bármely kötelezett díjat fizetnem
kellene.

– Semmit uram. A betekintés díjmentes.

Természetesen díjmentes. Azonban a sekrestyés még is oly kenetteljes
fohászszal hajtá meg magát, mint a ki értésül adja, hogy saját csekély
személyét illetőleg a tisztelt közönség nagylelkűségét nem lehet
szándékában korlátok közé szorítani.

Gábor mérnök meg is értette a hangos szó nélkül adott figyelmeztetést. S
miután a káplán úrtól illedelmes búcsút vett, oly ügyesen szorított
kezet a sekrestyéssel, hogy egy tíz forintos bankjegy épen ott ragadt
meg, a hova szánva volt.

Még az éjjeli vonattal visszautazott rendes lakására Sátoralja-Ujhelybe.
Mikor pedig hajnalhasadás közeledtével leheveredett pamlagára, utolsó
gondolata volt:

– Semmi kétségem többé. Anyám az én keresztlevelemet soha sem látta.
Csak azt írta, közel Tokaj városához születtem. Azt sem tudta, hogy
engem ott kereszteltek meg.

De ha így van: ki azon titkos barát, azon rejtélyes tündér, a ki éjjel
szobájába lopódzkodva, ezen okmányt anyja levelének borítékába
becsempészte?



 VI.  (Ő nagysága az osztálytanácsos, a kit kezdenek már méltóságodnak nevezni.)

Okos ember, ha utazik, vagy későn este a vendéglőben vacsorál, nem
szokta mutogatni, mily csinosan van kigömbölyödve pénztárczája. Valaki
tudomásul veheti s rá les, ha elhagyta a ház küszöbét.

Ezt a régi jó szabályt kellett volna a magyar északkeleti vasút
direktorainak szem előtt tartani. Mert ha az isteni gondviselés vagy a
véletlen szerencse adott nekik egy jeles, szorgalmatos és lángeszű
főmérnököt, jobban teszik, ha hallgatnak vele, kizsákmányolják
tudományát, felhasználják éles eszét, fizetik pompásan, de megtarthatják
maguknak.

Ők azonban széltiben dicsekedtek fényes aquisitiójokkal, otthon, az
irodában, a gyűlésben, a banquetteken, sőt a hírlapokban vagy az útfélen
is.

Úgy hogy két év lefolyta után az egész ország, boldog boldogtalan (azaz:
ujságíró és előfizető) ismerte Szabolcsy Gábor főmérnök nevét s büszke
volt rá, hogy ily kitünő talentum termett a hazában.

Keservesen megadta árát a vasúti társaság ezen kérkedésnek és
hiresztelésnek.

Épen ezen időben 1875-ben, a midőn a jól megérdemlett hírbe hozott
mérnök élete korának huszonhatodik évébe lépett, egy igen szemes és jó
szaglással biró egyént neveztek ki közlekedésügyi miniszternek, a ki oly
szándékkal foglalta el tárczáját, hogy a hozzá kötött várakozásoknak
igazán meg is feleljen.

Ő excellentiája sokat hallott Gábor mérnök képességeiről. Lehet, hogy
személyesen is ismerte, még azon időben, mikor maga is közönséges
halandó teremtmény volt; legfölebb mint képviselő adhatta jelét, mi
lakik benne?

S miután a miniszter különben is lámpával kereste a szakértő embert, a
kinek elméleti és tapasztalati ismeretei mellett, még mennydörgő módra
magyar neve is van: módját ejté, hogy e jeles egyént állami szolgálattal
megkinálja.

Igy történt, hogy egy novemberi ködös nap reggelén a hivatalos lapnak
első hasábján a következő sorok jelentek meg:

«Ő cs. és kir. felsége a magyar kir. közlekedésügyi miniszter
előterjesztésére Szabolcsy Gábor okleveles mérnököt a közlekedési
miniszteriumban osztálytanácsossá kinevezni méltóztatott.»

Volt erre helyeslés a legilletékesebb körökben, de annál nagyobb
bosszankodás a budai alagút mellé épült kevély palotában, a hol a
direktor urak legelső meglepetésük rohamában még ezen méltánytalan és
igazságtalan szót is: «fekete hálátlanság» ajkukra vették.

A mérnök szép levélben és hálás köszönettel vett búcsút a társulattól s
aztán egy pár hetet kért miniszterétől, hogy a folyó ügyekkel
megismerkedjék s általában a hivatali gyakorlatot, szokásokat és
formaságokat tanulmányozza.

Azután pedig beült az irodába, dolgozott serényen, titkárát,
fogalmazóját ellátta munkával s míg az azon napra elővett iratcsomókból
egy darabot látott asztalán, nem ment ebédelni.

Karácson táján már alig merült fel a gyakorlati téren fontos kérdés,
melyben véleményét ne kérték volna. Sokan még vissza is éltek
munkaszeretetével, mert ha bonyolódott ügyet kellett tisztába hozni, azt
mondták, erre csak az új osztálytanácsos képes.

Az év végső napjaiban a buzgó hivatalnok vígan perczegteté irótollát, a
midőn kívülről igen elbizakodott módon rácsattantanak a kilincsre,
kitárják az ajtó szárnyát s helyet engednek valakinek.

Ő excellentiája volt, a miniszter, a ki mérgesen tekintett vissza azon
szerencsétlenre, a ki ily kiméletlen modorban nyitott előtte utat.

Engedelmet kért; maga tette be az ajtót, saját országos kezével. Aztán
udvariasan meghajtá magát, szivarra gyujtott s helyet foglalt szemközt
hivatalnokával.

– Kedves Szabolcsy, – mondá, – bocsásson meg, ha háborgatom. Csak úgy
privatim akarok valamit mondani.

– Méltóztassék parancsolni.

– Mondtam, nem tartozik a hivatalhoz. Hanem nagy részvéttel viseltetem
sorsa iránt, mint olyan ember, a ki önnek multját jól ismeri. Adjon
kezet és ne piruljon álszeméremből, mert a saját erejéből kivívott
állásnál nincs nagyobb dicsőség az alkotmányos országban. Tehát
tekintsen legjobb barátjának s feleljen szabadon és egyenesen
kérdésemre.

Mi lesz ebből? mit akar kérdeni: mert az elmondott előbeszéd nagyon is
hosszúra nyúlt egy miniszter szájában.

Ezzel azonban vége is lett az ünnepélyes szójárásoknak. A miniszter
felkelt székéről; kényelmesebb helyre, a pamlagra veté magát; a komoly ő
excellentiájából régi táblabiró, majdnem közönséges urambátyám lett s a
tiszteletből még mindig vonakodó hivatalnokot maga mellé ülteté. Ekkor
hatalmas füstgomolyt bocsátott ki ajkai közül és mondá:

– Igaz-e, a mit beszélnek, hogy ön gróf?

– Hogy én gróf vagyok? – felelt az ifjú, elhalaványodva, de erőtetett
közönynyel. – És ezt széltiben beszéli a világ?

– Azt nem mondtam. De vannak, a kik tudják, vagy legalább állítják. A
mult őszszel Tokajban jártam szüretelni. Ott hallottam az apát úrtól,
hogy ön ezelőtt két évvel megjelent a plébánián s beletekintett az
anyakönyvbe.

– Ez igaz, kegyelmes uram. De én ott egy szóval sem mondtam, mit keresek
abban a könyvben? Csak a kötet és a lap számát jelöltem ki. Akkor
megmutatták; láttam, a mit kerestem, megköszöntem a szívességet és szó
nélkül távoztam.

– Én sem mondok egyebet. De ha az egész vidék tudta, hogy önt Szabolcsy
Gábornak hívják; azon bizonyos lapon pedig néhány tokaji szőllős
gazdának fián és leányán kívül más érdekes születési tény feljegyezve
nem volt: nem sok combináló tehetség kellett arra, hogy az ön
kutatásainak czélját eltalálják.

A fiatal ember elismerte ezen érv igazságát s aztán mint tetten kapott
bűnös hallgatott.

A miniszter nevetett.

– A fődolog, hogy ön rossz néven ne vegye, ha magán viszonyainak
fejtegetésébe bocsátkozom. Az igazi barátságnak és jóakaratnak sok
szabad. És én nem érthetem, miért nem akarja ön igénybe venni
születésének jogát?

– Azért, mert nem tehetem. Erre nem elég csak az én hitem és
meggyőződésem, ha a világ elé csalhatatlan bizonyítékokat nem hozhatok.
Különben pedig tökéletesen meg vagyok elégedve helyzetemmel. Ha jó
osztálytanácsos lehetek: nem lehet kedvem kétséges grófot játszani.

– A keresztlevél hiteles és minden kétséget kizár.

– Lehet; de az atyám és anyám között végbement házasság tényének még
nyoma sincs.

– Hallottam; a muszkák felperzselték a lengyelkei templomot. A
matrikulák helyett azonban más valami maradt fön.

– Semmit sem tudok róla.

– Ismeri az öreg Réthfalvy Miklós bárót?

– Tudom, hogy vannak ily nevű urak Zemplénben.

– Tehát hallja. Én tegnap beszéltem a báróval. Igen derék magyar ember,
de lesz már vagy hetvenöt éves. Ő is hallotta a tokaji expeditió hírét s
azt mondta nekem: két levelet bir meghalt unokaöcscsétől az ezredestől.
Az elsőben rokoni indulattal jelenti, hogy Lengyelkey István professzor
hátrahagyott árvájával, Saroltával, házasságra lépett. A másik levél
félévvel később kelt s azon örömhírt hozza, hogy neje áldott állapotban
van.

– Mindezt ma hallom először. De a két magán levél csak fél bizonyíték.
Én nem tudom, hogy az ily ügyeket törvényszéki vagy közigazgatási úton
szokták-e tisztába hozni. Csak arra vagyok elhatározva, hogy nevetséges
szerepet soha, semmi áron elvállalni nem fogok.

– És mért volna e szerep nevetséges?

– Nevetséges volna úgy multam, mint jelenem miatt. Engem mint
elhagyatott árvát a püspök jótékonyságából a szegények convictusában
neveltek. Jelenben, ifjú korom daczára, szép hivatalban vagyok. Mire
való volna nekem a grófság? Azért, hogy ha a hivatali szolga lehúzza
rólam a téli kabátot, nagyságos úr helyett méltóságodnak tituláljon?
Isten őrizzen meg engem attól, hogy valaha regényhőst csináljanak
belőlem!

– Szép elhatározás. De meg kellene gondolnia, hogy Magyarországon a
mágnás egyszersmind született törvényhozó is. Miután pedig napjainkban
annyi mindenféle vasúti és technikai tárgyú törvényjavaslatok kerülnek
napirendre: a kormánynak is jól esnék, ha a felsőházban valódi szakértők
kelnének védelmére.

– Igen megtisztelve érzem magamat, kegyelmes uram: hanem a második
követelés még erősebb az elsőnél. A grófi czímet, Isten neki, valahogy
elviselhetné az ember; de hogy belőlem még valaha parlamenti szónok is
válhatnék: ily képzelődés távol marad tőlem.

– Hogyan? képzelődés? Ön tán azt hiszi, valami ördögi mesterség lehet az
a szónoklat? Higyje el; semmi sincs ennél könnyebb a világon. Csak
egyszer kell megkisérleni s mindjárt megy. Mert ha tud az ember valamit,
a mit mások nem tudnak, egyebet sem kell tennie, mint könnyedén
elmondani, a mit akar, hadd tanuljanak a tudatlanok. Én sem vagyok
szónok s mégis tudok beszélni a képviselőházban, épen oly biztossággal,
mint e szobában. Ön csak azt képzelje, hogy a sok kardinál, püspök,
főispán, gróf, báró, nem egyéb, mint egy sor káposztafő, melyet a
teremőr rakott a padokra pusztán diszítés szempontjából. Mondja el, a
mit tud, a mit nem tud, azt hagyja ki és kész a szónok. Régen meg van
írva: orator fit.

– És mégis olyan sokan belesülnek a dictióba.

– Az ilyenek kezdetben sem tudták, mit akarnak mondani. Neki mentek a
dolognak készületlenül s azt hitték, majd súg a szentlélek. Nos, öcsém
uram, lesz belőlünk gróf és a kormánynak eszes védelmezője a
felsőházban?

– Kegyelmes uram, induljunk csak lassan e pályán. Ne vigyünk vásárra
medvebőrt, mielőtt a maczkót lelőttük. Mert még nem vagyok gróf. Még
amolyan fél gróf sem, a ki sem tűz, sem víz, sem hús, sem hal. Nem
hagyhatom el díszes pogári állásomat azért, hogy a legjobb siker
esetében is azok közé tolakodjam, kik engem nem ismernek, kik legfölebb
csak eltűrhetnek.

– Kezdetben; de majd hozzá szoknak, mint én, hogy úton útfélen
excellencziás uramnak czímeznek. Ádám vagy Noe apánknak egyik fia sem
volt gróf, s mégis lett és lesz ma is ily portéka az unokákból.

– Igaz, de a kik napjainkban grófi vagy bárói czímet nyernek, már
azelőtt született urak voltak. Én pedig mindjárt első fellépésemre a
tönkre jutott mágnások kategóriájába sorakoznám. Inkább visszamegyek az
én vasutamhoz s leszek újra mérnök, vagy pályaőr mindenesetre.

A miniszter úgy nevetett ez ötletre, mint valamely szellemes élczre s
aztán felkelvén helyéből, mondá:

– Azt hiszem, ma szombat van. Nagy társaság lesz együtt a
pénzügyminiszter palotájában s megeshetik, hogy a fiatalság zongora
mellett tánczra kerekedik.

– Meg vagyok híva, kegyelmes uram.

– Akkor találkozunk. Sok miniszter lesz ott in petto. Még több
millionaire in theoria. Szándékom önt nehány embernek bemutatni. Nem
mondom fűnek-fának, de mégis oly egyéneknek, kikkel az ismeretség díszes
és előnyös. Isten áldja.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Este tíz óra után a pénzügyminiszter termeiben csakugyan szép társaság
volt együtt. Az urak folytatták a képviselőházi ülés vitáit és többnyire
bölcsebbek voltak, mint a gyűlés alatt. Az asszonyok émelygős arczot
mutattak s legyezőikkel folyvást tova üldözék a jelenlevő sok közönséges
emberből kipárolgó polgári bűzt. De a gondatlan ifjúság a nagy teremben
sereglett össze s vidám lélekkel, ruganyos lábbal, élvezte a táncz
gyönyöreit.

Szabolcsy Gábor, rang szerint osztálytanácsos, külsejére nézve igen
választékosan öltözött fiatal ember, ott állongott a terem közepén a
férfi csoport között.

Nem mutatta, de valósággal unatkozott, a midőn egyszer a terem
szögletébe pillant s lát ott egy hölgyet, a kiről hitte, hogy
találkozott már vele valahol az életben.

E hölgy erősen kezdett már végső búcsút venni az érdekes évektől. Tán
már maga is lemondott hódító hatalmáról: de bizonyos, hogy mások még
régebben észrevették a bekövetkezett díszes haladást.

Ki lehet ez? Nem kétkedett, hogy ismerte. Csakhogy azóta a lefolyt
nehány év barbár hatalommal pusztított az egykor kellemes arczvonások
között. A mi szép, vonzó volt rajta, mind elveszett. Sőt helyébe az
önzés, irigység, gyűlölet, a visszataszító dölyf és kevélység szörnyű
kifejezése fejlődött ki.

És valóban ő volt. Réthfalvy báróné, a ki öt év előtt a mérnök-segédet
ebédre hívta, a ki a sebeiben meghalt ezredesnek, mint mondá, emléket
emelt, a ki egykor rossz néven vette, hogy a kegyelettel őrzött sírkövet
a vasút érdekében helyéből tova mozdítania kényszerült.

Sokáig nézett a mai osztálytanácsos a báróné felé; kötelességének
tartván, ha pillantásaik összetalálkoznának, fejét mélyen meghajtani.

A báróné azonban nem nézett a terem közepén állongó urak csoportjára.
Épen mint a páholyban ülő hölgy soha sem emeli szemcsövét a második
emelet felé; a karzatnak létezéséről pedig még tudomása sincs.

Maradt tehát helyében az ifjú és gondolkodék.

– Bolondság, ostobaság, – elmélkedék. – Mit tennék mást, ha a szerencse
kedvezéséből már ma gróf volnék is? Tulajdonkép akkor is csak itt állnék
s lesném a jó alkalmat, hogy haza lopózkodjam.

Később eszébe jutott: ha nem tudja, miként mulasson itt, mint gróf, hát
tanulja meg másoktól. Csak úgy hemzsegett előtte a sok minta. Jobb
alkalmat sem találhat okulni, miként lépnek fel ily teremben azon
kiváltságosak, kik már bölcsőikben Magyarország mágnásai voltak.

Megmaradt tehát kényelmes observatóriumában és nézte, mint tünnek fel
keletről az elsőrendű csillagok, s mint hanyatlanak alá a nyugati
láthatár irányában? Értsd: a hölgyek szobájából ki a buffetbe.

A többi között épen most libegett végig a terem fényezett koczkáin
Vékonyi Hermann báró ő méltósága: mosolyogván, mint győzelmes Apolló és
elfogadván üdvözleteit mindazoknak, a kik elébe járultak s meghozák
tartozó hódolatukat.

Gyönyörű szál legény volt a báró, épen oly magas és száraz, mint a
távirda póznája. Még legszebb fiatal éveit élte, mert huszonöt éve
sincs, hogy kibújt az iskola padja alól. Valaha ugyan gyanusan alacsony
homloka volt, de most, az igen előkelő modorban kifejlődött kopaszság,
egész a búbja tetejéig vitte fel az agy székhelyének határát.

Magas véleményét saját személyének fontosságáról, édes megelégedéssel
fejezte ki tagjainak minden mozdulata. Épen nem törődött azzal, ha főuri
nevetgélései alatt ajkai úgy szétterjednek, hogy roncsolt, ingadozó és
elsárgult fogai közszemle alá kerülnek.

Ki követelheti tőle jogosan, hogy egészséges agyara legyen, mint a
juhász bojtárnak, a ki egész éven át túrót és aludttejet eszik? Ez a
föltétel nincs kikötve a bárói diplomában.

Igy lejtett el előtte az estély hőse, a férfikar királya, a leányos
mamák eszményképe. Szemüvegét, divatosabban mondva, orrcsiptetőjét oly
ügyesen igazgatta, hogy egyetlenegy oly egyént sem kellett megismernie,
kikkel amott, kívül a kaszinón, vagy valamely választmányi gyűlésen,
kötött kompanistaságot.

Ment és homlokán világosan olvasható betűkkel írva, ezen czímtáblát
hordá: ide nézzen, a ki telivér bárót még nem látott! Igy kell az
embernek otthon lenni, még mások szalonjában is. A ki e tudományt meg
nem tanulta, vagy megtanulván, nem meri gyakorlatba venni, bujjék a föld
alá.

Voltak, kik megkisérlék ezen remek példányt utánozni: de csakhamar
visszariadtak a fenyegető következményektől. Érzették, hogy nem élhetnek
oly biztosságban és oly önimádási gőzkörben, mint a báró, a ki mint páva
lépdelgett, folyvást szuszogott, sőt orrából félreismerhetlenül hápogott
is. Oly kizárólagos elegantia, mely csak bárónak illik: a közönséges
ember pedig ha utána csinálná, csak azt nyerné vele, hogy többé ugyan
ily helyre meg nem hívják.

Nem sokára ezen lélekemelő, szívet felvidámító látvány után az
osztálytanácsos ismét azon szöglet felé tekintett, a hol Réthfalvy
báróné trónolt, körülragyogva udvarának vakító fényétől.

Mindjárt látszott, hogy közvetlenül a báróné tőszomszédságában, sőt épen
az ő kegye és védelme alatt még más valaki is ül, de úgy el volt rejtve,
mint teljes fogyatkozáskor a fénylő nap, ha a hold láthatatlan tányéra
elébe kerül.

A napot tehát a terem közepéből senki sem láthatá; annál feltünőbb volt
három fekete frakknak a háta, igen tisztelgő és meggörnyedt állapotban.

A három fekete frakk közül legérdekesebb lehetett a középső, mert ennek
lebegénye folyvást a legfestőibb hullámzásban balancirozott. A ki pedig
benne volt, kurta kis egyéniség lehetett. Amolyan kövér képű vézna
egyéniség, a kinek testéhez szabott öltözéke alól anatomice meglátszott,
hol vannak vállpereczei, csontos könyökei s hány oldalbordával jött e
gyarló világra?

És a három frakk folyvást hajladozott. Mindhárman mindenre feltétlenül
igent mondtak, de nem mutatkozott, mintha csak egyszer is helybenhagyó
választ nyertek volna.

Húsz percz mulva fel is adhatták támadó pozicziójokat és hosszú orral
tovább kotródtak. Valószínűleg csak tánczra hívták fel azon elrejtett
szépséget, mely nem méltánylá a kínálkozó szerencsét, hanem
eltántoríthatlanul helyén maradt.

Új, legfrissebb s legmeglepőbb tapasztalás volt ez osztálytanácsos uram
ő nagysága számára. Ma hallotta életében először, hogy gróf is lehet az
ember s mégis a tánczra felhívásban kosarat kaphat!

Mert a fönnebb tisztelettel leírt frakk valóságos négy nyüstös mágnás
volt. Névszerint felsőnagygáti Nagygáthy Gedeon gróf, a kinek még a
harmadik, negyedik nagy gáton is messzebbre terjedtek gazdag uradalmai.
Hány kosarat kötnek ily uraság fűzfáiból a helybeli lakosok és egyet
ezen hazai gyártmányból épen ő méltóságának kellett haza czipelnie!
Bizonyára romlik a világ és sokáig nem tarthat mai állapotában!

A dísztelen visszavonulásnak azonban haszna is akadt. Szabolcsy Gábor
tanácsos szabadon nézhetett a kitisztult tájkép felé s látott ott egy
szelíden és ártatlanul mosolygó gyönyörű leánykát.

Ha séta közben az utczán pillantja meg, soha rá nem ismer; azt sem
tudja, látta-e már valahol? De miután e tünemény Réthfalvy báróné
mellett ült és egészen odatartozni is látszott: valahogy eltalálá, hogy
e fejlődő virágszál nem lehet más, mint a báróné kis leánya, Lenke
kisasszony.

Ezzel egyszersmind régen elmult napoknak emlékei torlódtak lelkébe. Az a
kis leány ült ott, a ki egykor gyermekies őszinteséggel figyelmeztette
anyját, hogy a mérnököt ebédre hívni szándékozott; a ki egykor oly
érdekkel viseltetett az ifjú mérnök munkálódásai iránt; a ki a tervezett
vasút építése tárgyában, annyi részletes kérdést intézett hozzá, hogy
alig győzött kielégítő feleleteket adni.

Most már tizenhét éves lehetett. Még nem kinyilt virág, de felfakadni
induló bimbó, behintve a hajnal hímporával.

Még többen is léptek eléje. Sokáig kérték, sőt unszolták is. Némelyek a
mama hathatós pártfogásához folyamodtak; minden siker nélkül. Senki még
egy fordulót a keringőre sem nyerhetett tőle. A báróné természetesen,
ily ügyben, nem parancsolhatott: de rossz kedvét és elégedetlenségét nem
palástolhatta.

Ki hallott ilyet? Fiatal leány, a ki nem akar tánczolni! Első megjelenés
a nagyvilági társadalomban és e gyermek önkéntesen vállalja el a
petrezselemárulás szerepét. Kassán is így cselekvék, de ott csak apró
gimnazista diákok gavallérkodának. Mért öltözött fel ilyen gonddal? Mért
nem mondta meg mamájának, hogy inkább otthon kivánna maradni?

Vagy itt a teremben történt valami, a mi kedvét szegé és senkivel
tánczolni nem akart?

Az osztálytanácsos kénytelen volt elismerni, hogy ily indokolatlan
önmegtagadást eddig sehol sem látott azon körökben, melyekben ez ideig
megfordult.

Egyszerre pedig, a mint félszemével folyvást kisérné az előtte lefolyó
jelenetet, történék vala, hogy a kis leány bátrabban nézett végig a
terem hosszában, s mindjárt a következő perczben ezen ibolyaszínű
szempár összetalálkozik a nem távol álló ifjúnak sötét tüzű
pillantásával.

Az osztálytanácsos ekkor felbátorodik s a legmélyebb tisztelettel és
hódolattal meghajtja fejét előtte épen úgy, mint a ki csekélységének
öntudatában csak tartozó kötelességét teljesíti.

El volt készülve rá, hogy köszöntése észrevétlenül marad. A kis leány
meg sem látja, vagy azt hiszi, hogy valakinek másnak lehetett szánva az
ismeretlen embernek ezen udvariassága.

De ki tudná a fiatal ember meglepetését leírni, a midőn látnia kellett,
hogy Lenke kisasszony, habár betanult szertartással is, az iránta
mutatott figyelmet oly módon viszonozta, hogy abból a nyájasság és
barátság néma jelei sem hiányzottak.

Igen kedves egyszerűséggel hajtá meg fejét. Először, mint a bevett
szokás szabálya rendeli; aztán mindjárt még egyszer könnyedén és
mosolyogva. Mint mikor a nő értésül adja: megismertem önt és igen
szívesen fogadtam, hogy még nem feledkezett el rólam.

A báróné ezalatt a mellette ülő hölgyekkel volt elfoglalva és mégis
egyszerre, mint sértett anya, büszkén hátra veté fejét. Nem lehetett
ugyan róla feltenni, hogy a fületöve mellett még harmadik szeme is van,
hanem ott a túlsó falon óriási tükör függött, mely nem őrzi meg a titkot
s mindent elárul, a mi előtte végbe megy.

Mindjárt erre leánya felé fordult a báróné. Oly arczkifejezéssel szólott
hozzá, mintha leggyöngédebb anyai gondosságának akarná jelét adni. De
súgva mondott szavai egészen más értelemmel birtak. A meleg részvétet
hirdető hang örve alatt a szigorú számonkérés fenyegetése lappangott.

Mert Réthfalvy báróné most már nem volt többé az a rokonszenves nő, mint
régebben ezelőtt. Czélját elérte; férje adósságait kifizette, a három
falu tisztán állott birtokában s ezzel feltámadt lelkében a
nagyravágyásnak kipusztíthatlan férge, mely ha éles fogaival bensejét
harapdálni kezdé: megtagadá multját, mint nő, elmérgesíté jelenét, mint
anya és egyébre nem gondolt, mint építgetni föllegvárait a szédítő
magasban.

Oda súgta tehát gyermekének:

– Lenke! halld, a mit parancsolok. Mihelyt megint jő egy férfi, a ki a
mi társaságunkhoz tartozik, tánczolni fogsz vele… vagy…

Egy perczre elhallgatott: mintha meggondolná, folytassa-e tovább? De
midőn látta, hogy leánya szemében egy könnycsepp gyémántja gyülekezik,
minden óvatosságról megfeledkezve, utána veté:

– Vagy azt kell hinnem, hogy azért nem tánczolsz, mert ő sem tánczol.

– Ő! ki lehet ez az ő?

E pillanatban Szabolcsy Gábor osztálytanácsos már a szomszéd teremben
beszélgetett ismerőseivel. Midőn a szép kisasszony elfogadá és viszonzá
udvarias köszönetét, azt hitte, ennyi szerencse elég lesz egy estére s
tovább ment.

Mi pedig, nyájas olvasó, egy nagy felfedezés pillanatára érkeztünk.

Az nem volt csoda, ha a kis leány még emlékezett az ifjúra, a ki előtte
a vasútépítés mesterségét megmagyarázta; később bejött a réthfalvi
kertbe és megcsókolta az ezredes sírkövét; végre pedig Gábor napján
pompás sírkoszorút küldött.

De ezen kívül a leány és anya között más emlékezetes jelenet is folyt
le. Akkor, a midőn a báróné teljes joggal pirongatá le gyermekét, hogy
egy idegen férfiról beszélve, csak e rövid jelzéssel «ő» szólott felőle.

E pillanatban tehát az anya csak visszafizette az egykori kölcsönt.
Beszélt valakiről, a kit nem nevezett meg. Leányára bízta, találja ki,
melyikre czélozott?

Hogyan? Mióta beszél ez az anya és leánya egymás között férfiról, a
kinek pusztán csak «ő» a neve?

Vagy föl kell tennünk, hogy ezen kiméletlen szemrehányás nem ma fordul
elő köztük legelőször? Az anya kimondá akaratát szülői hatalommal; a kis
leány pedig engedelmeskedett. De a hatalom nem parancsolhatott a
szívnek, a szív pedig nem bírt erővel a lemondásra.

Kellett történni a réthfalvi kastély bensejében valaminek, a miről a
külső világ semmit sem tud. És mi történhetett? Legfölebb, hogy az
ártatlan, őszinte és titkot elrejteni nem tudó leányka egyik vigyázatlan
perczében kiszalaszthatta ajkáról, hogy azon ifjút, a kit nehányszor
látott, nagyra becsüli.

Ezen nyilatkozat letorkolására pedig az anya egy helyett ezer ellenkező
feleletet is találhatott. A sok között elég volt az is, a mit az egész
világ helyeselni fog. Tudniillik: soha senki sem hallotta és ellenkezik
is a világ tisztes rendjével, hogy egy leány ábrándozni kezdjen oly
fiatal emberről, a ki hasonló vonzódással előtte még nem nyilatkozott;
sőt tekintve a különböző kört, melyben élnek, még alkalma sem lehet ily
nyilatkozattal előlépni.

Szerencséjére Lenke kisasszonynak, az est folyamában többé senki tánczra
nem hívta. Híre szokott annak futamodni az urak között, ha tetszik
valamelyik leánynak különczködni és szeszélyeskedni. Az egyik
visszautasított azt mondá: bizonyára nem jött el valaki, a kit a kicsike
várt. A másik vélé: alkalmasint az új czipő nagyon szorítja a lábát.

A báróné pedig mentül rosszabb kedvű és elégedetlenebb volt, annál
bályosabban mosolygott mindenfelé. Elvezeté leányát a főrangú hölgyek
külön coteriájába s mihelyt feltünés nélkül tehette, elhagyta a
pénzügyminiszter termeit. Ha aztán otthon nagy leczke következett ebből:
arról a külső világ soha semmit meg nem tudhatott.

Éjfél után egy órakor az osztálytanácsos is megeléglé az unatkozást.
Eddig is csak azért maradt itt, mert várt miniszterére, a ki őt egy pár
embernek bemutatni fogná.

De miután a fiatal ember már megtanulta, hogy a jó nevelésű ember a
miniszterek igéretét nem szokta betűértelemben venni: maga is haza tért
éji nyugalomra.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Megint eltelt nehány hét.

Egy februári reggel, a mint az osztálytanácsos irodájába lép s a
hivatalszolga segít neki téli kabátját levetni, látja, hogy ez az ember
szokatlanul mélyen hajtja meg magát előtte. És kérdi:

– Parancsol valamit méltóságod?

Szabolcsy Gábor rendesen nem szokta észrevenni, miként czímezik őt
alárendeltjei, tehát tovább ment és elfoglalá helyét író-asztala
mellett.

Nem sokára előkerült a szomszéd szobából titkára is, a ki kezét szárazon
mosva, igen szertartásosan hajt fejet és mondja:

– Engedje meg, gróf úr, hogy fényes rangjának visszanyerése alkalmával
tiszteletemet és szerencsekivánatomat én is kifejezzem.

Ezt az ünnepélyes allocutiót már nem lehetett nem hallania. Azonban nem
csinált hozzá csodálkozó képet, hanem egykedvüleg felelé:

– Titkár úr, én Szabolcsy Gábor vagyok, de hivatali rangomon kívül más
egyéb czímet nem viselek.

Ezzel dolgot adott alárendeltjének s visszaküldte rendes irodájába.

Mikor leült asztala mellé, ő is, mint kollegái, legelőször is szivarra
gyújtott s aztán kezébe vette az asztalán levő hírlapot s végig futtatá
szemét a hasábokon.

Mint ilyen helyhez illett, az előtte fekvő lap a kormány félhivatalos
közlönye volt. A szerkesztő mára is feltálalta a mindennapi eledelt s a
mennyiben újat írni nem tudott, felmelegíté a tegnapi dolgokat más
modorban s más mártással jól feleresztve.

Egyszerre szeme megakadt saját nevén.

Ott állott előtte nyomtatva a szokottnál nagyobb betűkkel, a napi hírek
között, mindjárt az első helyen.

«Tokajból írják:

Kellemes hírt küldünk szét a hazának. Eddig mindenki azt hitte, hogy az
ős régi Szabolcsy grófok családjának magva szakadt s nem él többé ily
ivadék az országban.

Az utolsónak hitt Szabolcsy gróf, mint általánosan tudva van,
honvédezredes volt s az orosz hadsereg elleni csatában elesett.

Most azonban kétségtelen adatokból kiderült, hogy néhai Szabolcsy Gábor
gróf 1848-ban szept. 10-én Lengyelkén, Lengyelkey István kassai
nyugalmazott tanárnak Sarolta nevű hátrahagyott árvájával házasságra
lépett és a grófné 1849 júl. 3-án fiúgyermeket hozott a világra. A
tokaji róm. kath. egyház anyakönyvében a VIII-ik kötet 159. lapján
teljes hitelességgel be van jegyezve a keresztelés ténye.

Ily kétségtelen okmány alapján szolgabíránk jelentést tett az alispáni
hivatalhoz, oly czélból, hogy Szabolcsy Gábor, a kit vidékünkön mindenki
ismer, mint megyénkből származó mágnás a belügyminiszterium útján kir.
meghivó levelet nyervén, veleszületett jogát, az ülést és szavazatot, a
főrendek házában gyakorolhassa.

Szeretve tisztelt alispánunk az anyakönyv hitelességét kétségbe nem
vonhatta; de miután a megejtett vizsgálatokból kitünt, hogy a meghalt
ezredes özvegye (bizonyára vagyon hiányában) a grófi czímet nem viselte
s fiát is egyszerű polgári módon neveltette; a meghalt gróf és grófné
között végbement házasság bizonyítéka pedig fel nem fedezhető, mert 1849
nyarán az orosz csapatok Lengyelkét és a templomot porrá-hamuvá égették:
alispánunk minden elhamarkodástól óvakodván, határozatát az ügy
elintézése tekintetéből egyelőre még függőben hagyta.

Ez volt a helyzet, a midőn egy napon meglepő változás jött közbe. A
vizsgálatok még javában folytak, a midőn egy reggel az alispáni hivatal
a szatmári postáról levelet kapott, melynek birtokában semmi más nem
feküdt, mint a Lengyelkén végbement házasság bizonyítéka, az anyakönyvi
kivonat hiteles alakjában!

Az alispán az új irányban a legerélyesebben folytatá a vizsgálatot s az
eredmény: hogy a beküldött házassági bizonyítvány minden tekintetben
teljes hitelességű okmányt képez. A papír, a nyomtatott formulare
ugyanaz, mely azon időben használatban volt. A plébánia pecséte
tökéletes, mert több még létező hasonló kiadványok pecsétével
ugyanazonos. Az akkori lelkész, Margittay Sándor, aláírása kétségtelen.
Sőt az egyik tanu, Mosolygó Simon, maig is él és igen jól emlékezik a
gróf és a kassai professor leányának házasságára.

Ily dönthetlen s minden kétséget kizáró okmányok alapján alispánunk
többé nem kétkedhetett s azért Szabolcsy Gábor gróf nevét a királyi
meghivó levelet igénylő megyebeli mágnások sorába iktatván, hivatalos
jelentését a belügyminiszteriumhoz felküldötte.

Vidékünk, az ős magyarságnak ezen elismert fészke egészen fel van
lelkesülve e rendkívüli felfedezés örvendetes ténye által. És mindenki
szíve mélyéből szerencsét kiván az újra felvirágzó Szabolcsy grófok ezen
feltalált igazi ivadékának!»

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ennyiből állt a hírlapi czikk.

Most már mit tegyen az ifjú? Ha mindez igaz, a mit olvasott, akkor hiába
védekezik, mert életpályája visszatarthatatlanul más-más irány felé
csavarodik. Ő maga legkevésbbé sem kétkedett a levelezőnek hitelessége
felől, mert ez az ember igen jól volt értesülve s közleményét a
legegyenesebb forrásokból meríthette.

– Hogyan? – gondolá, – mától fogva az egész ország ismerni fogja
féltékenyen őrzött titkomat? Mi lesz belőlem, ha kérdik: igaz-e, a mit a
hírlapok írnak? A közlemény igaz voltát el nem tagadhatom; a rangot és
czímet mégis vissza kell utasítanom!

De a mi őt leginkább meglepte és egész valóját megfoghatlan csodák és
bűbájak országába ragadta, az a tény, hogy a legújabban napfényre került
legbecsesebb okmány ismét Szatmárról vagy legalább az ottani postáról
jutott a nyilvánosság elé!

Ki ez a titkos jó barát? e rejtélyben lappangó tündér, a ki az ő
születési jogának bebizonyítására szolgáló okleveleknek teljes
archivumát birja és időközönként, a midőn épen az égető szükség esete
áll elé, egy-egy darabot ki is adogat belőle?

Hogy édes anyja ezen papirokat birta, s valamely ismeretlennek kezébe
letette volna: e föltevés első tekintetre is lehetetlenségnek
mutatkozott. Az anya sorai a fiúhoz a legvégsőbb kétségbeesés jellegét
hordták magukban. Inkább csak azért írta levelét, hogy gyermeke előtt
saját becsületét megóvja.

S mégis a Lengyelkén végbe ment házasság bizonyítéka azon városból
bocsáttatik világgá, a hol keresztlevelét is oly megfoghatlan módon
kezébe játszották!

Oly rejtély, melyet lehetetlenség volt megfejtenie.



 VII.  (Újabb bonyodalom, mely szükségessé teszi, hogy az osztálytanácsos ellátogasson az ország felső vidékeire.)

Leírhatlan nyugtalanság tépdelé az osztálytanácsos bensejét. Életében
most tapasztalá először, hogy vele is megtörténhetik valami, a mi még
munkájában is hátráltathatja. Akármihez kezdett, lehetetlen volt eszméit
rendben tartani. Felbontotta, végig olvasta az asztalára rakott
iratcsomókat, de semmi sem maradt meg emlékezetében. Tollhoz nyult, írni
akart: egyetlenegy használható gondolatra sem talált.

Feltekintett a falon függő órára, mely a déli tizenkét órát mutatá.
Ekkor erős határozat keletkezik lelkében, hogy itt hagyja irodáját,
felkeresi a belügyminisztert s megkéri, hagyna békét ezen ügynek.

Felvette tehát téli kabátját és megindult.

De midőn a lépcső közép fokaira ér, épen szemközt jő vele a
közlekedésügyi miniszter, a ki útját állja a menekvőnek.

– Hah! – mondá igen komikus komolysággal. – Tetten kapom a hanyag
hivatalnokot! Ön kerüli az irodát, mint a rossz diák az iskolát. Vagy a
mi ennél is gyanusabb: kinézett ön az ablakon; valami tarka szoknyát
látott és most futkosni akar utána.

– Kegyelmes uram! Valóban mára meg kell csalnom az államot. Ingyen lesz
a fizetésem, de hiszem, hogy holnap, ha éjjeli munkával is, kipótolom
mulasztásomat.

– És hova indult?

– Szándékom van, ha lehet, ő excellentiájával, a belügyminiszterrel
beszélni. Megkérem őt, lenne oly kegyes s vetné félre az én magán
ügyemet, hadd heverjen ott a levéltár legporosabb aktái között most és
mindörökre.

– Ha csak ez a kivánsága, akkor minden rendén van. Épen a
belügyminisztertől jövök, a ki megigérte nekem, hogy épen nem fog sietni
ön számára a királyi meghivó levél kiadását szorgalmazni.

– Akkor ezer köszönet érte.

– Vigyázzon! ne vesztegesse hiába hálás érzelmeit; mert a mi
határozatunk egészen más indokokból keletkezett. Részemről még mindig
biztosan számítok rá, hogy ön előbb-utóbb gyönyörű ékesszólással fogja
védelmezni az én törvényjavaslataimat a főrendek házában. Addig is
értesítem, hogy olvastam a lapban a tokaji levelet s a zempléni alispán
is felküldte már az iratokat.

– Felküldte? és meg is érkeztek?

– Különös észrevétel épen egy vasúti szakértő férfitól! Este feltették a
postára, reggelre megérkeztek.

– Tehát remélhetem, hogy a belügyminiszter úr nem szorgalmazza e rám
nézve kellemetlen ügyet?

– Nem szorgalmazza. Legalább egyelőre semmi esetre sem.

– Akkor meg vagyok mentve. Egyszerre oly boldog és nyugodt vagyok.
Engedje meg, kegyelmes uram, hogy visszatérjek irodámba: oly gyorsan
dolgozhatom, hogy csak égni fog kezem alatt a munka.

– Sok szerencsét hozzá. De ön nem is kérdi: mért tartottuk helyesnek az
ön ügyének elintézését későbbre halasztani?

– Bocsánat kegyelmes uram. Az indok rám nézve közönyös. Egyik ok épen
oly jó, mint a másik. Elég ha tudom, hogy zavaraim kútforrása bedugult s
nyugodt lélekkel folytathatom munkámat.

– Igen helyesen. Én azonban tartozom önt felvilágosítani, mert a
felküldött oklevelek épen elegendők a királyi meghivó levél
megszerzésére. Mit akar ön? Teljes hitelű keresztlevél, melyet a tokaji
papok készséggel adtak ki. Aztán a házassági bizonyítvány, melyhez
legcsekélyebb kétség sem férhet. Szerencsétlenségünkre más a baj.

– Mentül több, annál jobb. Legalább ha megszűnik egyik akadály, megmarad
a másik.

– Én csak azt mondhatom: ha most ön rögtönözve mint Szabolcsy gróf
jelennék meg a világ előtt, a legbonyolódottabb és a legbosszantóbb pört
kapná nyakára.

– Pört? Van-e e hazában valaki, a kit rangom újra felvétele által
bármely jogaiban megsérthetnék?

– Úgy látszik, hogy van. Legalább mutatkozik már egy ember, a ki a
legerélyesebben tiltakozni készül.

– Nem érthetem, kinek állhatnék útjában? Szabolcsy Gábor gróf, ezredes,
utolsó volt, a ki főúri czímét viselte és semmi legcsekélyebb vagyont
sem hagyott hátra. Mi fölött pörlekedhetnék tehát velem akárki is e
világon?

– Igaz; Szabolcsy gróf vagyontalan ember volt. De ha élne, csinos
örökség nézne rá.

– Erről soha semmit sem hallottam.

– Mindjárt megmagyarázom, föltéve, hogy a vasúti jeles mérnök a
genealógia szövevényeihez is ért valamit. Beszéltem már önnel az öreg
Réthfalvy Miklós báróról. Ennek Szabolcsy Margit grófnő, az ön
nagyatyjának nőtestvére, volt a felesége. A báró csekély vagyonnal birt,
de neje 13,000 holdas pusztát hozott a háztartáshoz. Miklós báró ma is e
birtokból uraskodik. A báróné 1847-ben elhalálozván, miután gyermek nem
volt, oly értelmű végrendeletet hagyott hátra, hogy férje élte hosszáig
élvezze a birtok haszonvételi jogát. Halála után pedig első sorban
idősebb testvérét, Klárát, Szabolcsy Pál gróf nejét és örökösét, jelölte
ki vagyoni utódául. Ha pedig ennek örököse nem maradna, ifjabb
leánytestvére Teréz, Nagygáthy László grófné, vagy örököse következzék.
Értette uram?

– Egy kicsit.

– Akkor a többire nézve tisztában leszünk. Ha ön, Szabolcsy Pál gróf
unokája, nincs e világon, vagy születési jogát kellőleg be nem
bizonyíthatja: a 13,000 holdas birtok a jelenben fiatal korát élő
Nagygáthy Gedeon grófra száll. Ez az ember különben is dúsgazdag mágnás,
de épen az ilyenek szoktak telhetetlenek lenni. Mentül többre vágynak és
soha semmi sem elég kapzsiságuk kielégítésére. Ez a Nagygáthy Gedeon
szándékozik önnek törvényes születési jogát megtámadni. Miután pedig az
ilyen pör ritka már napjainkban, sokáig tart és tömérdek költségbe
kerül: én és a belügyminiszter épen az ön érdekében a legbölcsebb
eljárásnak itéltük, ha nem ütünk zajt, óvakodunk minden elhamarkodástól,
míg teljesen felfegyverezve nem állhatunk az ellenség elé.
Legkivánatosabb volna, ha Nagygáthy gróffal az illő föltételek mellett
kiegyezkedést hozhatnánk létre.

– A mi ezt illeti, velem ugyan nem sok baja lesz Gedeon grófnak. Én csak
születésem törvényességének elismerését követelem, mert e nélkül pária
vagyok a társadalomban; a 13,000 holdas pusztát pedig birhatja, a ki
kezét ráteheti.

– Szépen és nagylelkűen van ez mondva. Szerencsétlenségünkre még mindig
fönnáll a meghalt Réthfalvy Miklós báróné végrendeletének ereje. Vagy
Szabolcsy gróf ön s ezzel a 13,000 hold birtokosa, vagy marad az én
derék osztálytanácsosom s a mi még ezután válhatik önből.

– Ha főleg e birtok képezi a kiegyezkedés akadályát, akkor pöröm előre
meg van nyerve. Jól van: ám legyek a báróné örököse, de akkor kötelezem
magamat, hogy e birtokot Nagygáthy grófnak eladom, ha mindjárt vételár
fejében csak nyolcz krajczárt fizet is holdankint. Mert hogy éljen-e egy
Szabolcsy gróf az országban vagy nem? azzal Nagygáthy gróf úr ő
méltósága nem sokat törődhetik.

A miniszter nem nagy megelégedést mutatott ezen kiegyezési föltétel
hallatára.

– Annyi bizonyos, – mondá – hogy az ily pör kimenetelének kételyeitől
meg kell menekednünk. Én azonban politikus és miniszter is vagyok; tehát
önző és számító lélek a legrútabb értelemben. A többi között sokkal
kedvesebb lehet előttem, ha az én vasúti törvényjavaslataimat gazdag és
független mágnás védelmezi a felsőházban, mintha csak egyszerű gróf, a
ki hivatalnokom és fizetéséből él. Hanem mást mondok.

– Méltóztassék parancsolni.

– Én önnek ezen álló helyünkben, a lépcsők márványán, három vagy négy
napi szabad időt engedek. Menjen ön Abaujba, Lengyelkére, vagy ha
csakugyan nem létezik többé ily nevű falu, a legközelebbi helységbe. Azt
hiszem, nem ártana ott kissé szétnézni a helyszinén.

– Lehet ennek haszna?

– Ki tudja? Huszonnégy év nem fölötte sok. Bizonyára talál ön ott a
vidéken embereket, kiktől hallhat valamit. Él még ott pap, jegyző,
ispán, paraszt vagy pálinkás zsidó, a ki egy vagy más tekintetben
útbaigazító jelt adhat és felvilágosítással szolgálhat. Ha sikerülne
önnek újabb adatokat is szerezni, annál biztosabban állhatunk majd szóba
az ellenséggel.

– És mikor lesz szabad elutaznom?

– A mikor tetszik, de mentül előbb. Részemről, ha valamibe kezdtem,
mindig késedelem nélkül vágtam közbe. A ki jól kezdi, már a felét el is
végezte. Az én időmben ezt a régi igazságot szép latin mondattal szokták
elpattogtatni. Utazzék ma éjjel a pest-kassai gyorsvonattal. Még ma
rendelkezem, hogy szabadjegyet kapjon.

– De már ezt az egyet nem kérem exczellencziádtól. Kiégne a szemem a
konduktor és az utitársak előtt, ha saját ügyemben ingyen járnék a
vasúton.

– A mint tetszik; pedig mondhatom, bármely vonatra üljön, túlbőven
találhat nemfizető kollegákra. Elég ajánlás erre, ha valaki együtt
szokott valamelyik állomásfőnökkel quaterkázni. Mindenesetre
felhatalmazást kell önnek adnom, hogy útja végén a gyorsvonatot egyszer
megállíthassa: mert Lengyelke romjai mellett közönséges állomásunk sem
lehet.

– Ez nagy kedvezmény, kegyelmes uram.

– Szüksége lesz rá; most pedig isten önnel, a viszontlátásig.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Késő este csakugyan elutazott az osztálytanácsos. Beült szerényen, a
hova jegye szólott, a második osztályú kocsiba; de azért mindjárt
tapasztalta, hogy épen ő a legnagyobb úr a sok mindenféle utazó között.
A vonatvezető elolvasván a rendeletet, hogy ezen utazónak kivánságára
egyszer, akárhol megálljon, csak kalapot emelve beszélt e nagy
hatalommal. A konduktor nagyon kínálta ő méltóságát, tetszenék átülni a
szalonkocsiba, mert az úgyis üres; de a fiatal ember minden ily
kedvezést elhárított magától.

Reggel hat órakor, tehát most télen, még sötét éjjel ért az állomásra,
mely a térkép szerint legközelebb esett az egykori Lengyelkéhez.

Az állomásfőnök rémülve ugrott ki ágyából, hallván, hogy a gyorsvonat
megáll. Azt hitte, veszedelem fenyegetőzik s csak mikor az
osztálytanácsos az említett rendeletet előmutatta, nyugodott meg.

Természetesen, hogy a hatalmas utazót mindjárt grófnak, méltóságodnak
czímezte. Mert a lapokból már tudta, kivel van dolga? Mikor pedig az
ifjú a pazarul szórt czímet visszautasította, elkezdte őt báró úrnak
nevezgetni. És ezen alól meg sem lehetett vele alkudni.

Az állomásfőnök mindjárt jól fűtött szobába vezette vendégét. Itt Kassa
felé még erősen fagyott. Gondoskodott reggeliről s mikor teljesen
felvirradt, szerzett számára parasztkocsit, mely a fiatal embert a
lengyelkei szántóföldeken keresztül áthurczolta Pönögére, mely az
elpusztult faluhoz legközelebb esett.

Itt vendéglőről szó sem levén, a helybeli tisztelendő urat kérte azon
szivességre, hogy házában fél napot eltölthessen.

A pap eleinte igen középszerű vendégszeretettel fogadta az ismeretlent:
de mikor megtudta, kit fogadott hajlékába, helyét sem találta a nagy
örömben. Mert falun az olyan embert, a kinek nevét egyszerre minden
hírlap felkapja, tejbe-vajba szokták füröszteni.

E miatt más baj sem érte utazónkat, mint hogy másodszor is meg kellett
reggeliznie. Repetita placent, ez volt a plébános elhatározó érve s a
fiatal gyomor eltűrte a második megtámadást is.

Ezután kezdődtek a kérdezősködések.

– Régen lakik főtisztelendő úr a vidéken?

– Bizony már harmincz esztendeje mult, hogy itt evődöm, maródom Pönögén
s régen lemondtam a reményről, hogy valahára bevisznek Kassára
kanonoknak.

– A mi múlik, még el nem marad. De ha ily régen lakik itt, bizonyára
ismerte egykor a lengyelkei lelkészt, Margittay Sándort?

– Hogy ne ismertem volna? Már a szemináriumban együtt voltunk s a rektor
sokszor mondá kettőnkre: nobile par fratrum. Pedig nem volt igaza.

– Szabad kérdenem, miféle ember volt ez a Margittay Sándor, egykor
lengyelkei lelkész?

– Hát bizony, – felelt egy kis habozás után a pap, – de mortuis, nil,
nisi bene. Derék ember volt egyetlen hibáján kívül.

[Illustration: A parasztkocsi a fiatal embert áthurczolta Pönögére.]

– A halandó teremtmény nem lehet tökéletes.

– Ezt tartom én is. Hanem az én tisztelt kollegám nagyon világias
szellemű gyerek volt. Non habuit vocationem ecclesiasticam. És hogy
mindent elmondjak, mert castis omnia casta, nagyon szerelmes természetű
volt: amavit sexum sequiorem.

– Ne mondja.

– Mondanom kell, mert nem titok előttem. Mért kérdi ezeket tőlem a
méltóságos gróf úr?

– Bocsánat uram, mert e czím nem illet engem.

– Nem? akkor visszaadom előbbi vígasztalását: a mi múlik, el nem marad;
quod differtur, non auffertur. Valóságos szerencséje volt Margittay
uramnak, hogy kitört a forradalom, mert közel volt hozzá, hogy bevigyék
Kassára a deficientiába.

– Bajba keveredett?

– Úgy nyilvánosan nem; de az egész falu tudta, hogy az őrülésig
szerelmes volt a kassai professor leányába.

– Hogyan? szerelmes volt az én édes anyámba?

– Nincs ebben semmi sértés, mert a kisasszony rá sem nézett az olyan
udvarlóra, a kinek csak úgy lehetett reménye, ha előbb elhagyja hitét,
felcsap kálvinistának és megszegi esküjét. Persze hogy ezzel baj is
járt, mert akkor vége a plebániának, e nélkül pedig nincs kenyér a
feleség számára. Sine Cerere et Bacho, friget Venus.

– És aztán?

– Akkor jött a sebesült ezredes, a szép gróf, a dicső hős és hazafi s
vége volt a pap regényének.

– De mégis ő adta őket össze?

– Kötelessége volt; nem tehetett egyebet. Hanem mikor más évben a gróf
halálos sebet kapott, az én szerencsétlen barátom újra remélni kezdett.
Ő is hős és katona akart lenni. Elment Erdélybe Bem táborába.

Bizonyosan meghalt, mert huszonöt év óta senki többé hírét sem hallotta.
Itt hagyta a templomot, a falut, híveit, pedig közel volt a muszka s már
előre fenyegetőztek, hogy porrá égetik Lengyelkét.

– És mért épen e falut? Kassán vagy Miskolczon nagyobb tüzet láthattak
volna.

– Nem történt ez ok nélkül. Volt itt egy Kardos Illés nevű igen jó
puskás ember.

– Egyike szülőim házassága tanujának.

– Úgy van. Ez az ember kijárt a mezőre s minden nap lepuffantott egy
orosz előörsöt. Egyszer kézrekerült és felakasztották.

– A muszkák? Soha sem hallottam, hogy ezek haditörvényszéket tartottak
volna a mi embereink fölött.

– Azt nem tették; hanem úgy, a parancsnok szavára, brevi manu,
akárhányat felkötöttek a legelsőbben talált útszéli fára.

– Úgy hallom, hogy a másik tanu, Mosolygó Simon, még él.

– Élni él, de korhely és részeges. Erre ne támaszkodjék, gróf úr. Mert
Mosolygó uram haszontalan fráter; hat itcze borért megesküszik, hogy
szemeláttára vette feleségül az egri nagyprépost a kassai apáczák
fejedelemasszonyát.

– És így a lengyelkei matrikulák örökre elvesztek?

– Így beszélték, de ennek csak a fele igaz. A templom ugyan kívül-belül
elégett; de a boltozatos sekrestye épen maradt. Meg is találtuk ott
később az anyakönyveket, kivévén azt, melybe a házasságok voltak
bejegyezve.

– Egészen új dolgot hallok. És hova lett éppen ez a könyv?

– Azt csak az ég tudja. Én mindig azt mondtam, elvitte magával Margittay
uram.

– A táborba? a csatába? Csak nem hordhatott ily nagy könyvet, mint
bakancsos, a borjujában?

– Elvitte vagy elrejtette.

– De mi okból?

– Ezt nem tudom, de aligha el nem találom. Az eszeveszett szerelmes csak
így uralkodhatott az özvegy fölött. Tán szándéka volt egyszer előtte
megjelenni s akkor azt mondta volna: asszonyom, legyen az enyém s akkor
gyermeke törvényes szülött, igazi grófi ivadék. Egyedül csak én
bizonyíthatom be a megtörtént házasság tényét. Különben tessék pénz,
pártfogás és bizonyíték nélkül gyermeke törvényességét pörrel kivívni.

– Ez borzasztó lelkiismeretlenség.

– Úgy van s csak őrült szerelmestől telhetik ki. Különben pedig később
hallottam, hogy Margittay uram nem viselte magát rosszul az özvegy
irányában. Legalább addig, míg remélt. Ő maga utitársaival vitte be az
újonan szülöttet Tokajba a keresztvízre. Ő maga mutatta elő az általa
írt és kiadott házassági bizonyítványt, különben a tokaji plébános nem
írja be az anyakönyvbe a gyermeket, mint Szabolcsy gróf és nejének
törvényes magzatát.

– De hiszen mindez egész revelatió rám nézve. Sokkal tisztábban látok és
indokolva lett, a mit eddig nem érthettem.

– A mult hetekben a zempléni alispán megkeresése folytán járt is itt
valami vizsgáló bizottság, de csak egy pár órát időzött a faluban és
olyan embereket hallgatott ki, a kik a dologról semmit sem tudtak, vagy
régen mindent elfeledtek. A küldöttség re quasi bene gesta, három napot
számított fel; ebből kettőt Miskolczon töltött, iszogatván az alacskai
pompás szamorodnit.

– A vége a történetnek, hogy az elvitt anyakönyv örökre elveszett.

– Szőrén, szálán. Margittay meghalt; erről nem kétkedem. És ha a könyvet
a föld színén hagyta volna, azóta megkerül s bárhonnan az országból
visszaküldik ide. A pap halálával a könyv hollétének titkát is sírba
vitte.

– Még egyet kérdek. Kit kellene még e faluban kikérdeznem?

– Megnevezhetnék néhányat; de tessék elhinni, annál, mit én mondtam, más
sem tudhat többet.

– Van még élő ember, a ki jelen volt atyám esküvőjén.

– Az a szerencsétlen tanu, Mosolygó Simon; mást nem tudok. Valószínű,
hogy az esküvés egész csendben ment végbe s a falu csak az eredményt
látta, hogy a férj és nő példás egyszerűséggel, boldogan együtt él.

– Miféle obscurus emberek az én mélyen tisztelt keresztapáim: Hólyag
Márton és Makra Tamás?

– Ezek idegenek; legalább ilyen nevű lakosok nincsenek e vidéken. Azt
hiszem, ezek fuvarosok voltak, kiket a menekvők felfogadtak. Különben
pedig e körülmény nem bir fontossággal. A keresztlevél hitelessége úgy
sem forog kérdésben.

– Félek: nagyon elfárasztottam önt ennyi kérdésemmel.

– Csak papi szent kötelességemet teljesítettem, ha felvilágosítást
adhattam. Azonban úgy látom, terítve van az asztal s különös
szerencsémnek tartanám, ha méltóságod nem vetné meg az én szerény falusi
ebédemet.

– Ön igen lekötelez engem.

A szerény falusi ebéd igen bőven és ízletesen ütött ki. Valaki a
konyhából is észrevette, hogy olyan vendég van jelen, a kiért érdemes
lesz a szakácsnénak «kitenni magáért.»

Fekete kávé után pedig az ifjú meleg szívből származó hálával köszönte
meg a pönögei plébános vendégszeretetét s aztán búcsút vett.



 VIII.  (Érdekes és hasznos ismeretség.)

A három, négy napra terjedő szabad időből még huszonnégy óra sem telt le
s az osztálytanácsos elhatározá, hogy jókora kerüléssel tér vissza a
fővárosba.

Ezen estén Kassán tölté az éjet. Másnap Sátoralja-Újhelyen keresztül
Szatmárra érkezett.

Mit keresett itt? Vagy ha csak útjában feküdt ezen állomás, mért kellett
itt kiszállnia? Valóban ön maga előtt sem merte volna bevallani, minő
hiábavaló képzelődések vonzották e helyre.

Épen nem volt szándékában, hogy kikutassa, ki lehet az a rejtélyes
egyéniség, a ki egykor a tokaji keresztlevelet kezébe játszotta? később
ismét névtelenül, levélkiséret nélkül, a Lengyelkén végbement házasság
bizonyítványát is a zempléni alispán hivatalába beküldte. Eléggé
tapasztalta, hogy e varázshatalom, mint égi gondviselés, sűrű homály
leple alatt működik és épen nem szándékozik magát bemutatni, mint
csontból és húsból alkotott halandó teremtés.

És mégis az éjet e városban töltötte. Csak nem várhatta, hogy újabb
csoda hull alá a fellegekből? Nincs is a világon oly gazdag
bőségszaruja, mely végre ki ne merüljön.

Egyébiránt érdekes volt ránézve az átutazás és tartózkodás ezen a
vasúton, melyet részben maga mért ki s melynek munkálatait építés közben
is vezette.

Itt minden régi rendjében folyt, egyetlenegy dolog kivételével. Máskor,
a hol a vonat több perczig megállott s a főmérnök néhány szót váltott az
állomásfőnökkel, a pályaház első emeletének ablakai sorra kinyíltak. A
sok fiatal hivatalnok felesége mellett még szép nőtestvérek és rokonok
is néztek le az átutazókra. A legérdekesebb szőke fejek nagyon
megvárták, hogy a főmérnök észre vegye őket s nyájasan fel is köszöntsön
hozzájok. A jutalom sem maradt el ilyenkor, többé-kevésbbé kaczér
visszapillantgatások alakjában.

Most már ezen hajdani diákos boldogságnak vége szakadt. Az ok világos. A
szerény szakasz-, később főmérnök nagyon érdekes egyéniség volt a
versenyképes szépségek előtt: míg most a fővárosban lakó
osztálytanácsos, sőt mint hírlik, valóságos gróf, oly elérhetetlen
portékává változott, a kiért egy vasúti állomáson virító bazsarózsa
hiába lelkesült.

Ez világos veszteség volt az ifjúra nézve, de más helyeken ennél
értékesebb kárpótlást kaphatott.

Igaz, hogy eddig rövid szereplése alatt daczára minisztere hathatós
pártfogásának, a magyar arisztokraczia köreiben még tudomást sem vettek
ily embernek létezéséről; de hiszen ő e társadalomba bejutni még
kisérletet sem tett; sőt ha módjába is esett ott a magasban megjelenni,
egy vagy más ürügy alatt mindig visszavonult.

Ellenben a pénzarisztokraczia, a kereskedelmi és bankár-osztály nyilt
házai vetélkedve tanusítottak iránta figyelmet és előzékenységet. A
huszonhatéves korban viselt osztálytanácsosi hivatal roppant jövőt
igért. Igen világos volt, hogy csak rendkívüli ügyesség és képzettség
mellett kezdheti pályáját valaki, egyszerre, ily kitünő fokról.
Általában hitték, hogy Szabolcsy Gábor jobb keze miniszterének s minden
fontos ügy legelőször is az ő íróasztalára kerül. Ki ne keresné az ily
ragyogó jövendőnek ismeretségét és barátságát?

Ezen körben tehát Szabolcsy Gábor első rangú arszlán volt. Itt ragadt rá
letörölhetetlen nyomokkal a grófi czím is, melyet ha százszor
visszautasított, ezerszer kapta vissza. Akarta vagy nem, sorsát tűrnie
kellett.

Szatmáron leszállván a vonatról, találkozott Nagy István
állomásfőnökkel, a ki az ő atyját ismerte, tehát kedves egyéniség volt
előtte. Ezen ember most is a régi szívességgel fogadta, ha bár az első
pillanatra úgy látszott, hogy nem ismert rá. De ki követelhet annyi
emlékező tehetséget oly hivatalnoktól, a ki egész éven át mindennap
legalább hatszor új arczokat lát?

Bement a városba s beszállt a vendéglőbe, a hol megvacsorált. Ez alatt
épen elég ideje volna egy hordárnak, hogy felkeresse őt és átadjon neki
valami jó vaskos csomagot, melyet felbontván, a lengyelkei elveszett
matrikulát találná benne!

Ily ártatlan vagy inkább esetlen tréfával mulattatá magát, míg asztal
mellett ülve, elkeseredett harczot vívott azon kérges csizmatalp ellen,
melyet Szatmáron egész tisztelettel beafsteaknek czímeztek.

Másnap délben a debreczeni pályaházban ebédelt. Jó étvágyú gyerek levén,
itt is lenyelte, a mit elébe tettek és épen az elsőt csengették az
indulóra, a midőn fizetett s látja, hogy egy igen tisztességes, de
különben kurucz és marczona képű ősz öreg telepedett le szemközt vele s
ez mindjárt megszólítá:

– Pestre szándékozik?

– Igen, uram.

– Akkor örülök, mert nagyon szeretem a fővárosi arczokat. Van már jegye?

– Épen most szándékozom a pénztár elé menni.

– Akkor velem nagy szívességet tehet. Az ily vén göthös és podagrás
múmia, mint én vagyok, több szabadságot vehet magának, mint más. Kérem
önt, váltson egyúttal nekem is jegyet.

– Igen szívesen.

– Itt van három ötös bankó. Gondolom tizenhárom forint lesz a menetdíj.
Remélem együtt utazunk?

– Szerencsémnek fogom tartani.

Ezzel az osztálytanácsos a pénztár elé állott s miután megigérte, hogy
együtt fog az öreg úrral utazni ő is, ezúttal kivételkép első osztályú
jegyet váltott.

Második csengetésre mindketten a vonat kocsisora előtt álltak s a
konduktor nagy előzékenységgel nyitott ajtót a waggonba.

Mikor beléptek, látta az osztálytanácsos, hogy őket egy harmadik utazó
is követte, a kit eddig észre sem vett: nagyon rövidre szabott termetű
gavallér volt ez; csak testének felsőbb része látszott aránylag
hosszabbnak, mert igen mereven tartotta nyakát s nagyon határozott és
férfias arczot mutatott hozzá.

– Urak, – szólt az öreg úr, – természetesen mindenki oda ül, a hová
tetszik, hanem ezt a középső ülést magamnak tartom. Legjobb lesz, ha
szépen mellém ültök, egyik jobbról, másik balról.

Sajátságos kezdet volt ez: az első szóban urak, végül a legkényelmesebb
tegezés.

Mikor a vonat megindult, az öreg úr megnyitá szivartárczáját s mindkét
szomszédját megkinálá, a mit ezek udvarias köszönettel fogadtak.

A kis gavallér ezalatt tüzet gyujtott, az égő viaszgyufát oda adá az
öreg úrnak s aztán készakarva úgy ügyetlenkedett, hogy a láng kialudt.
Nagyon könnyű volt e szép manoevre czélját megérteni. Nem tehette, hogy
előbb a maga szivarját gyujtsa meg: annál kevésbbé lehetett szándékában
előbb az idegen ifjúnak szolgálatára lenni.

Az öreg úr nem gondolt ezzel, hanem odanyújtá égő szivarát az ifjúnak s
akkor hozzá fordulva mondá:

– Ugy-e te Szabolcsy Gábor vagy?

– Igen uram.

– Miniszteri tanácsos vagy épen államtitkár?

– Ettől nagyon messze vagyok. Egyszerű osztálytanácsos, az is a
kinevezési idő tekintetében legutolsó a rang-lisztában.

– Ördög vigye ezt a mai bureaukracziát. Az én időmben elég volt tudni:
viczispán, szolgabiró, esküdt. Tehát csakugyan Szabolcsy Gábor vagy?
Hogy eltaláltam, pedig soha sem láttalak! Annál jobban ismertem
szépséges mákvirág apádat, a kinek szakasztott képmása vagy. Mit mondasz
Gida öcsém e hasonlatosságra?

– Én? semmit. Nagyon kis fiú voltam, mikor Gábor bátyám még élt.

– Azt én jól tudom. De ott van olajba festett arczképe teljes
életnagyságban az én ebédlő termemben.

A véleményadásra felszólított uracs helybenhagyólag intett; de félig
mormogva utána veté:

– Úgy kell lenni. Nagyon könnyen meglehet, hogy ez az úr csakugyan Gábor
bátyám fia.

(Azaz: mért ne lehetne fia? ha katona embernek annyi mindenféle fajta
fia teremhet.)

– Azonban, – folytatá az öreg úr – ha mi már ismerjük utitársunkat,
illő, hogy magunkat is bemutassuk. Én az a rossz hírű vén izgága
Réthfalvy Miklós vagyok, a ki senkinek békét nem hagy a világon. Ez
pedig Nagygáthy Gedeon öcsém, a kinek hosszabb lábának kell lenni, ha
uradalmait egy ugrással át akarná lépni.

Kölcsönös hideg hajlás. Egyik részről illendő tisztelettel, másik
oldalról olyformán, mintha gondolná magában: nem az én hibám, ha e
találkozást ki nem kerülhetem.

Egy kissé veszedelmes modorban indult meg a társalgás.

Az öreg úr ezt hamar észrevette. Afféle megrögzött gonosz csont levén,
érdekes jelenetkéket várhatott: de másrészről semmit sem gyűlölt inkább,
mint a bosszantó czélzásokból keletkező párbajt. Oly veszedelem, mely
perczről perczre fenyegetőbb közelségben mutatkozott.

A helyzet is ellentétes volt; de még inkább növelé az ingerültséget a
grófnak igen furcsán kihivó egyénisége.

Mert Nagygáthy Gedeon gróf oly kis termetű emberke volt, hogy csak egy
vagy két czentiméter mentette meg a világosan kifejezett törpeségtől.
Nem volt épen kövér, kivévén kigömbölyödött holdvilág arczát és hatalmas
homlokát, mely kidomborodott, mint a jól sült magyar kenyérnek a dúcza.
Arczbőre finom, fehér és egészséges színű; hanem a szája szokatlanul
kicsi; nem érthette a világ, hogy ő méltósága ily szűk beszélő
organummal sem selypít.

E mellett végtelenül meg volt elégedve saját külsejével. Gyakran
lefesteté magát, kitünő művészek által az utókor számára. Ha tükre jobb
színt mutatott, vagy nyakravalójának csokra szépen sikerült, rögtön
futott a fényirodába s aztán élethű fotografiáját pazarul ajándékozá
mindenfelé.

E tömérdek sok arczkép szemléletére a bolondulásig beleszeretett
önmagába. Az arczkép nem is volt rossz: mert ha ült, igen komoly és
férfias kifejezést tudott adni tekintetének s a művész ecsete, valamint
a nap sugara mindent híven visszaadott. De ha élő alakban személyesen
kellett a világ elé állnia, baj volt, hogy a lábát otthon nem hagyhatta.

A helyzet nevetséges voltát a két ellenfél roppant különbözősége egész a
magas komikum színvonalára emelte.

Mert ha a gróf büszkén és dölyfösen «lenézni» akarta a magas és
szoborszerű osztálytanácsost, kénytelen volt nagyon is föltekinteni.
Csak úgy csavarta a nyakát és az állát, mint a pulyka, ha a felhők
között kerengő héját lesi. Ellenben Gábor úr, ha kereste, hol szólott
valaki mellette? igen lefelé, amúgy könyöke irányában találhatta fel.

Az öreg úr tehát mint villámhárító lépett közbe s tréfára vezetve vissza
a vita titkos tárgyát, mondá:

– Figyelmeztetlek benneteket, hogy még igen jókor lesz a medve bőre
fölött összeveszni. Még élek és sokáig akarok élni. Hogy már hetvenöt
éves ficzkó vagyok, nem változtat a dolgok állapotán, mert apám és
nagyapám, mindketten negyven éves koruk előtt haltak el. Tehát a hány
évet még joguk lett volna élni, azt igazság szerint csak rám, a
méltatlan fiúra és unokára hagyhatták örökségül. Ne feledjétek, sok
víznek kell addig lefolyni Pesten a Dunán, Biharban a Berettyón, míg
forma szerint napirendre kerülhet a kérdés: kié lesz az én boldogult
feleségem 13,000 holdja: Szabolcsy vagy Nagygáthyé?

– Oh bátyám, – felelt Gedeon gróf, – ez soha sem lehet kérdés. A
végrendelet meghatározta a sorrendet s az elsőség kétségtelenül a
Szabolcsy ágat illeti. Ez okból, mihelyt az én halandó szemem csak oly
darabka Szabolcsy grófot lát, mint a kis ujjam: rögtön illő
komplimenttel és tartozó reverencziával félre állok az útból.

– Rossz logika. Az én időmben a filozófia tanára így nevezte volna:
petitio principii. Mert előzetes kérdés forog szőnyegen: van-e Szabolcsy
gróf az országban? Én azt hiszem, van; a belügyminiszter a hozzá
érkezett okmányok alapján hasonlókép itél. Ne legyek Réthfalvy Miklós,
ha mielőtt két hét eltelnék, azt a bizonyos, eddig még ismeretlen
Szabolcsy Gábor grófot be nem ültetjük a főrendek házába.

– És aztán? – kérdé a gróf.

– És aztán? Ha egyszer ő felsége nyilt levelében valakit grófnak nevez,
s mint ilyet a főrendek házába meghívja: gróf lesz az még a pokolban is.

– Bátor vagyok tagadni.

– Hogyan! tagadni! Te felségsértő, a ki az uralkodó prærogativái ellen
nyiltan felzendülsz.

– Ezt már nem teszem, mert ő felsége az ily meghívó leveleket mindig
csak azon föltétel alatt írja alá, hogy minden rendben van, s a személy
joga iránt semmi kétség.

– Micsoda? ő felsége nem nevezhet ki grófnak, a kit akar?

– Azt megteheti, meg is teszi gyakran; ha akarja, akár kiből lesz báró,
gróf, még herczeg is. Hanem azt még sem teheti, hogy egy megholt gróf
örökösének megtegyen olyan embert, a kinek joga e név viselésére nincs
bebizonyítva.

– Ah, ah; utoljára még kész volnál pört kezdeni.

– Ime Miklós bátyám maga elismeri, hogy az ily kérdések eldöntése az
ország rendes törvényszékeinek illetősége alá esik.

– Csakugyan pörölni akarsz?

– Kicsoda? Én? Isten mentsen; büszkébb vagyok, mintsem ilyesmikbe
avatkozzam. Azért fizetem a jurium directort, hogy ügyeljen jogaimra s
tegye kötelességét.

– Értem. Szép szójáték. Nem te pörölsz, hanem a fiskálisod. Hanem a pör
czíméhez a nevedet, a költségre nézve az erszényedet még is oda
kölcsönzöd.

– Tudomásom sem lesz róla. Én tiszta jövedelmemből élek. A kezelési
költség, az adó, s más egyéb kiadás jószágigazgatóm gondja.

– Nagyon jól van mondva. És ha ellenfeled a pört pénzzel nem győzné?

– Mások dolgába nem avatkozom.

– Igazad van. Ez az egyéni izléstől és felfogástól függ.
Szerencsétlenségedre nekem épen ellenkező kedvtöltéseim vannak. Bennem
egy igazi értelemben vett «pauperum advocatus» veszett el. Indíts pört;
én ellenfeled pénzügyi aggodalmait magamra vállalom. Épen most annyi
pénzem van, hogy nem tudom, mit csináljak vele. Ország-világ tudja, hogy
ötvenöt éves koromig többet költöttem, mint jövedelmem volt. Azután tíz
esztendeig fizettem adósságaimat. De mikor szent Ágoston bölcs mondása
szerint, a vétkek hagytak el engemet és nem én a vétkeket, csupa
kénytelenségből olyan fösvény lettem, mint szeretett rokonom Réthfalvy
báróné, a ki ha leányát nevelő intézetbe küldte, maga bablevest evett
otthon ebédre.

– Bátyám teheti, a mi tetszik.

– Úgy van és én sokat tehetek. Tíz évi gyászos koplalásom után
szemtelenül kidomborodott a pugyillárisom.

– Ez tudva van. Mindamellett a pénz csak pénz, de az igazság igazság
marad.

Az öreg úr látván, hogy konok gyerkőczczel gyűlt meg baja, felkelt
székéből s a szemközti középülésen foglalt helyet. Azután nagybátyai jó
lélekkel mondá:

– Nem ér ez a meddő szóharcz semmit. Üljetek egymás mellé és beszéljetek
ügyetekről közvetlenül. Mondja meg mindenik, mi a baja, hol szorítja
lábát a csizmája. Sokszor megtörtént, hogy egy okos és őszinte szó, a
szív mélyéből származó kifakadás száz viszálynak elejét vette. Lássuk,
nem lehetne pörötöket barátságos úton kiegyenlíteni?

Az osztálytanácsos, a ki eddig is minden szót hallott, de úgy mutatá,
mintha nem is ő róla beszélnének s egyebet sem tett, mint fújta szivarja
füstjét a levegőbe: ezen felszólításra egy székkel közelebb ült a
grófhoz.

Ellenben Nagygáthy Gedeon úr ő méltósága valódi született főúr módjára
fogadta a kinálkozó alkalmat s feltette, hogy a magasba törekedő
proletárt földig lealázza.

– Monsieur, – így kezdé, – igaz, hogy önt valami szegény elhagyott árvák
intézetében nevelték?

– Úgy van, gróf úr. Ott neveltek s nagyon vigyáztak arra, nehogy ingyen
egyem a kenyeret.

– Mondják, amolyan kurta farkú szürke frakkban parádéskodott tizennyolcz
éves koráig.

– Mindnyájan egyenlő ruhát viseltünk. A posztó durva, de jó gyártmány
volt; nyáron eltűrtük, télen nem fáztunk alatta.

– Aztán járta az örökös krumpli.

– Bocsánat; ezt nem kell betűértelemben venni. Csak kétszer volt egy
héten burgonya. A többi napon árpakása, bab, lencse felváltva. Vasárnap
pedig hegyen-völgyön lakodalmat tartottunk, mert Salánkiné asszonyom
remek túróscsuszájából torkig jóllakhattunk.

– Gyomor kellett hozzá ily iszonyatosságokat megemészteni.

– Bizony kellett; hanem istennek hála, volt is.

– Regélik, hogy ön Pesten instruktorkodott.

– Megtörtént velem. Azonban, puszta hiú divatból, ezt a foglalkozást
leczke-órák adásának neveztük.

– Még mérnök is volt.

– Történetesen. Tanáraim jámborszívű emberek voltak. Fél szemüket
behunyták fogyatkozásaimra s kiadták a diplomát.

– Hát vasutat nem csinált?

– Egyszerre mindjárt nem. Előbb kimértem a pálya hosszát, lejtését és
emelkedéseit; azután felhánytuk a töltéseket, kiástuk a földet a
bemélyedéses helyeken. Mikor pedig felraktuk az aczél sineket, én is
épen úgy jártam rajta, mint az Eszterházy herczeg az első-, az
árvamegyei tót napszámos a negyedik osztályú kocsiban.

– Érdekes életpálya. Most még csak huszonöt éves legény s már Sektions
Rath.

– Huszonöt és fél. Bizonyára nagyon gyenge szakértők lehettek
konkurrenseim, hogy épen engem kellett a nagy szorultságban kinevezni.

– Igen kalandos kis vitæ curriculam ez. Valóban nem csodálom, ha a
sorsnak annyi hányatása után még az is eszébe jutott önnek: jó volna
amolyan igazi ősi vérből származó grófocskának is felcsapni.

– Ezt az egyet tudtom és akaratomon kívül hírlelik rólam.

– Minden lap tele van vele.

– Visszaélés a sajtószabadsággal.

Most már Réthfalvy báró sem tűrhette tovább a hallgatást. Felkelt. Előbb
kezének mozdulatával helyet kért s aztán ismét visszaült korábban
elfoglalt karszékébe.

– Nem így akartalak én titeket összehozni és kibékéltetni. Most már én
beszélek. Hozzád, Gida öcsém nincs több szavam. Kimondtad ultimatumodat.
Elismerheti Gábor öcsém születési jogát a király is: de ő contradikál;
quand mème. Azért hozzád fordulok Szabolcsy-ivadék: akarsz öcsém és gróf
lenni, vagy nem?

Az osztálytanácsos egykedvűleg vont vállat e határozott interpellatióra
s aztán felelé:

– Báró úr, őszintén válaszolok. Kezdetben csak az volt czélom, hogy én
is mint más, törvényes szülött legyek a társadalomban. Mikor ez
sikerült, kiviláglott, hogy ezzel egyszersmind grófnak is kell lennem.
Még el sem határoztam magam e teher felvállalására, a midőn új
bonyodalom támad s azt mondják: a grófság mellé még 13,000 hold föld is
jár; oly birtok, melyre mások már gyermekkoruk óta méltán számot
tarthattak. Itéljen felettem báró úr: nem szörnyű megpróbáltatás ez
rajtam: vagy mint korcs kidobva lenni a tisztességes családok köréből,
vagy kedvem és hajlamaim ellen czímet és rangot felvenni, elkerülhetlen
kényszerűségből. Mert a mi a vagyont illeti, mely ehhez járulna, azt
ugyan semmi áron el nem fogadhatom.

Gedeon grófnak szikrát vetett a szeme; piczi kis szája úgy összeszorult,
hogy nem volt nagyobb egy mathematikai pontnál. Közel volt hozzá, hogy
ezt a fiatal embert még derék ficzkónak tartsa.

Ámde Réthfalvy báró felemelé ujját, tagadólag intett vele és tiltakozó
hangon mondá:

– Lassabban uram, mert nem addig van az. Én is élek még s velem is meg
kell tenni a számadást. Hogyan? Hol van az én kötelességem? Hol marad az
én szeplőtelen becsületem? Mert tudnotok kell, hogy nőm gyógyíthatlan
mellbetegségben szenvedvén, minden vagyonát rám akarta hagyni. Én ezt,
mint igazságtalan rendelkezést visszautasítottam. Így keletkezett
végrendelete, melynek minden betűjét az én diktálásom után írta papirra.
Tehát kötelességet vállaltam és becsületemet zálogba vetettem. A
végrendeletnek állni kell s nincs attól menekvés semmi irányban.

A gróf úr megint savanyú képet mutatott; de uri szokás szerint minden
dolgot könnyedén vevén, ezen igen diákos megjegyzésre fakadt:

– Átkozott dilemma. Aut Caesar aut Tóth Pál.

– Körülbelül, – erősíté az öreg báró. – Épen csak azért jártam otthon,
hogy ezen okmányt elhozzam s mikor kell, érvényre emeljem. Tegnap
jöttem, ma már megyek vissza. Gida öcsém volt oly szíves, hogy elkisért:
nehogy utközben velem valami non putarem történvén, azt se tudják, hova
küldjék holttestemet? Egyébiránt beszéljünk másról. Könnyelműen és
elhamarkodva mondtam ki e szót, megüthet a guta. Oly dolog, melylyel
öreg ember tréfát ne űzzön, mert ott fönn valaki szaván foghatja.

Mindjárt erre Gedeon gróf veleszületett észszel és elmésséggel elkezdte
dicsérni a mai szép napot, a jó időt s hogy mily kellemes az, ha az
ember se nem izzad, se nem fázik.

De a báró megint visszatért a félbehagyott tárgyra.

– Öcsém, mérnök.

– Ah, mérnök? köszönöm uram, ez az a czím, mely legkedvesebben hangzik
fülemben.

– Öcsém osztálytanácsos. Elhiszem, hogy nem tréfa egy elveszett grófi
koronát újra visszaszerezni; de meglásd, vár rád még ennél nehezebb
munka is.

– Remélem, nem lesz rá szükségem.

– Tegyük fel, hogy lesz. Kérdem: tudnál-e magyar mágnás nyelven
beszélni?

– Létezik ily nyelv?

– Nagyban. Hallottál már telivér grófot magyarul beszélni?

– Néha.

– Tehát tudnád őket utánozni? mert a magyar grófok nem a diplomáról,
hanem e specifikus beszédmódról ismernek egymásra.

– Lehet ezt megtanulni a közönséges halandónak is?

– Lehet; megfeszített szorgalommal. Különben pedig az egész dialektus
két szabályból áll. Először az r betűt mindig ehr-nek kell mondani, mint
a zsidó, ha husvétkor a barkeszt rágja.

– Erre rászokhatom. És a második szabály?

– Ez már több gyakorlatot kiván. Tudsz németül?

– Úgy mint más ember az én helyzetemben.

– Akkor birod már a mágnás nyelv megtanulásának titkos kulcsát. Beszélj
német hanghordozással, de magyar szavakkal s akkor készen vagy
feladatoddal. Most pedig megtanítlak a leggyakorlatibb methodusra. Végy
kezedbe valami társalgási vígjátékot. Írj le belőle nehány lapot német
betűkkel, de gyorsan firkálva, összevissza kuszálva, hogy magad is
nehezen olvashassad. Ekkor képzeld, mintha csakugyan németül deklamálnál
s meglátod, a harmadik kisérlet után oly tökéletesen beszélsz
mágnás-magyar nyelven, mintha mamád tejével szívtad volna be. Ebből áll
e roppant tudomány, melyet a hatezer holdas nemes úrfi bámul, irigyel és
kétségbe van esve, hogy soha tőlünk el nem sajátíthatja!

Ily társalgás között érkeztek meg a fővárosba.



 IX.  (A ki gyémántkövet talál.)

Másnap reggel az osztálytanácsos ismét megjelent irodájában.

Betekintve az asztalán heverő friss hirlapba, megütközéssel látta, hogy
az ő hosszú párbeszéde a pönögei plébánossal szóról-szóra ki van
nyomtatva.

Nem volt ebben semmi boszorkányság. A pap jó kedvvel, jó lélekkel
elbeszélte ismerőseinek, mily érdekes vendége volt. Fülébe ment a dolog
a faluhoz legközelebb lakó vidéki levelezőnek (mert ez a nemes növény
minden földben megterem, mint a szerb tövis). Ez rohant a paphoz; az
országos közvélemény felvilágosításának érdekében egyenes értesítést
kért, tán követelt és kapott is. Akkor megírta levelét, a szerkesztő
gyönyör-élvezettel kiadta, estére a Pester Lloyd németre fordította,
másnap a többi magyar lap utánnyomatta.

Ez épen elég volt arra, hogy három napig az egész ország egy embernek
magán ügyével foglalkozzék. Természetesen fajtörténelmi és nemzeti
kérdést csináltak belőle. Mint a hazát közvetlenül érdeklő örömhírt
kürtölték, hogy a kihaltnak vélt Szabolcsy grófok ősi törzsökének új
csemetéje fedeztetett fel. A teljes hitelességű bizonyítékoknak egész
lánczolata a nagy közönség kezébe lett letéve.

Ez annál kellemesebb meglepetés volt rá nézve, mert így nem kényszerült
minisztere előtt a megtörtént dolgokat kezdettől végig újra elbeszélni.

Azonban kötelességének tartotta a déli harang megkondulásakor megjelenni
az elnöki szobákban.

Szokás szerint a miniszternek sürgős dolgai voltak s így röviden
szerencsét kivánván hivatalnokának az elért eredmény fölött, saját
teendőihez látott.

Több nap esemény nélkül folyt le.

Ez alatt azonban többé hiába szabadkozott az új gróf. Most már boldog
boldogtalan méltóságodnak czímezte. Keresztlevele, szülőinek házassági
bizonyítványa közzé volt téve, a közvélemény pártolta, a nemzeti érzület
felkarolta. Ily mindent leverő hatalom ellenében egyes ember többé nem
küzdhetett.

A következő hét végén ismét nagy újság van a lapokban. Mindjárt a napi
hírek rovatának kezdetén ki van írva, hogy Szabolcsy Gábor gróf számára
a kir. meghivó levél a főrendek házába, a belügyminiszteriumhoz
megérkezett.

Kezdett a kétely megszünni: a dolog kézzelfogható valósággá változott.

Az osztálytanácsos pedig látta, hogy tudtán és akaratán kívül is, mások
működnek háta mögött és ugyancsak tolják az ő szekerének rúdját előre.

Ismét bátorkodott tehát miniszterétől kihallgatást kérni: mert nem
érthette, hogy az igéret szerint félretett ügy újra napirendre került,
sőt a leggyorsabb elintézésre is jutott.

A miniszter csak vállát vonogatá, mint a ki nem érti: hogy lehet
ilyesmit tőle kérdeni?

– Mit akar ön kedves tanácsosom, – mondá megszokott kegyes hangján, –
kollegám a belügyminiszter csakugyan félre tette az ön ügyét; de
csakhamar feljött ide önnek rokona, a gazdag Réthfalvy Miklós báró, a ki
szavát adta, hogy Nagygáthy Gedeon gróf nagyon hajlandó egyezkedésre
lépni. A pör kimenetelétől ugyan okos ember nem félhetett; de igen is a
zajtól, a bosszantástól és költségtől, mely ily pörrel elválhatlanul
együtt jár. S miután a báró kijelentette, hogy rokoni kötelességből és
szivének tiszta vonzalmából mindent elkövet, semmi áldozattól vissza nem
riad, a belügyminiszter tartozott kötelességét teljesíteni. Zemplén
felírt, hogy Szabolcsy Gábor gróf számára kir. meghivó levél küldessék;
az igényt teljes hitelű okmányokkal támogatta és ön most épen oly
elismert tagja a felsőháznak, mint akár maga Eszterházy herczeg.
Részemről pedig nincs egyéb hátra, mint hogy méltóságodnak soha el nem
enyészett, egyedül csak bebizonyítani kellett törvényes rangjának és
czimének élvezetéhez szerencsét kivánjak.

Ezzel ő exczellencziája az asztalon előtte heverő irományokból egy
darabot kezében vett, a mi minden elnöki szobában azt jelenti: készen
vagyunk, vége az audiencziának.

Gábor gróf csakhamar kezébe is kapta a kir. meghivó levelet, de rögtön
el is határozta, hogy e becses kincsnek csak félig veszi hasznát.
Benyújtotta a felsőház elnöki irodájába; az elnök bejelentette a háznak;
a ház kiadta az igazoló bizottságnak, a bizottság végre mindent rendén
találván, semmi sem volt egyéb hátra, mint hogy Szabolcsy gróf az őt
megillető széket elfoglalja és szavazati jogát gyakorolja.

Ezen eredménynyel az ifjú gróf teljesen meg volt elégedve. Tovább
ezúttal menni nem akart, sőt még feléje sem nézett azon városrésznek,
melyben a múzeum palotája emelkedik.

Nagyon jól tudta ő, hogy még mindig sok hiányzik nála arra, hogy csak
olyan gróf is lehessen, mint egyik a gyengébb dongájú kollegák közül. A
politikai jog már megvolt. Ezt meg lehetett nyerni egy beírt és
pecséttel megerősített papiros által. De még mindig hátra maradt a
másik, sokkal nehezebb küzdés a magas társadalom terén, a hol őt
bizonyára csak idegennek (esetleg betolakodónak) fognák tekinteni.

Ezen eredményt ő az időre bizta. Tulajdonkép azzal sem törődött, ha soha
be sem következik. Élt, szép állással birt; rangját nyiltan vagy
zsebében hordva, biztos sajátjának tekinthette. Már hogy ne lett volna
boldog és elégedett mostani sorsával az egykori szürke frakkos
konviktor, a házról-házra járó instruktor, a segéd-, szakasz- és
főmérnök, végre a nagyságos czímmel felruházott osztálytanácsos,
életének még be nem töltött huszonhatodik évében!

Semmit sem változtatott életmódján. Buzgón járt hivatalába. Ott lakott a
bálvány-utcza egyik nagy bérházának harmadik emeletén. Egyszerű
garçon-szállást tartott két szobával, mely közül csak egyiknek ablaka
szolgált az utczára. Ebédet a házmesterné hozott a legközelebbi
vendéglőből. Vacsoráját társai között költé el. Inast sem tartott.
Valaki a háznál vetette fel ágyát, kisöpörte szobáját, kitisztította
ruháit. Eszébe sem jutott, hogy a nemzeti kaszinó tagja is lehetne; de
még a főváros számtalan klubjaiba sem iratá magát.

Pedig állapotához képest holmi megtakarított pénzecskéje is volt még a
régi főmérnökségből. Ott sokkal jobb fizetése volt; de itt több a dísz
és remény a jövőre.

Husvét felé fordult az idő, a midőn egy este belől fűtő kemenczéjének
tűzvilága mellett édesdeden szívta csibukja füstjét s hallja, hogy
kívülről valaki ajtaja előtt megáll, illedelmesen kopogtat s aztán
udvarias «szabad?» kérés mellett belép.

Ah, kellemes vendég; mily örvendetes meglepetés!

Ő volt: Réthfalvy Miklós báró, a ki barátságosan fogott vele kezet, de
mielőtt okosabbat szólott volna, a pokol örök kárhozatára küldte azt az
akasztani valót, a ki a végtelenbe nyúló lépcsőket és a három emeletes
házakat feltalálta.

– Nos öcsém, – mondá aztán, – volna-e kedved valami nagy korhelységre?
Ha rám bizod magad, öltözz feketébe, mert viszlek.

– Ezer örömmel állok szolgálatára; hanem teljes kilencz és fél perczre
van szükségem, hogy tetőtől talpig új bőrbe bújjam.

– Átkozott pontosan számítod idődet. Ez a rossz szokás még vasúti mérnök
korodban ragadt rád.

A meghatározott időben még a másodperczeket is megtartva, készen,
felöltözve volt a fiatal ember és kérdé:

– Megengedi báró úr, hogy bérkocsit hozassak?

– Nem kell. Magam kocsiján jöttem, azt is visszaküldtem, mert nem messze
megyünk.

Ezzel megindultak. Az ifjú bezárta szállása ajtaját és a kulcsot zsebébe
rejté. A báró érdekelve nézte és csodálkozott.

– Bibliába való boldog egyszerűség. Épen így távozott Izsák patriarka,
ha kiment szétnézni a báránylegelőre. Hát csakugyan van Pesten ember, a
ki ha sétára indul, senkit sem hagy otthon?

Aztán az ifjú karjára támaszkodva, lement vele a lépcsőkön, de nem a
földszintig, hanem csak az első emeletig, a hol a feljáráshoz
legközelebb eső ajtónál megállott s megnyomá azt a fehér csontból
készült gombot, mely villanyos összeköttetésben áll a szállás
csengetyűjével.

– Nem félsz, hogy rossz helyre viszlek?

– Azt hiszem, itt a házbirtokos lakik: kereskedő, tőkepénzes vagy
bankár.

– Utálatos város! az ember azt sem tudja, ki lakik vele ugyanazon
házban? Annál jobb. Kellemes helyre akartalak hozni; most még
meglepetésre is számíthatsz.

Gyorsan váltották egymás közt e szavakat, mert már megnyilt előttük az
ajtó. Nem bérruhás inas, hanem szobaleány vette át tőlük felső
kabátjokat s felaggatta a fogasra.

Belebb hatoltak s az utczára szolgáló két ablakos szobába jutottak,
melyet lefüggő csillár világított. Hat szép gázlámpa ragyoghatott volna,
de csak a fele volt meggyujtva. Feltünt, hogy e szoba hideg volt, tán
egész télen sem fűtötték.

– Sejted már, hova megyünk?

A bútorzat első tekintetre csinos, hanem a karszékek kelméi kopottak.
Semmi pompa, semmi drágaság. Valami antik szekrénynek hiányzott a
negyedik lába.

Innen jobbra más ajtó nyílott a szomszéd szobába, a hol közel a kandalló
mellett pamlagon és karszékeken női társaság foglalt helyet. Nem volt ez
estély, hanem csak a jó ismerősök fesztelen és barátságos összejövetele.

Mind csupa ismeretlen arczok; többnyire dicséretesen túl a negyven éves
koron. Nem valami pöczköt elnyelt dámák, kik úgy néznek másra, mint a
viaszbábok a fodrász kirakatában. Ezek itt kényelmesen lógázták
karjaikat és igen festőileg hanyatlottak a karszék támlájának
párnázatára.

Ez alatt egyik jelenlevő észreveszi, hogy férfi látogatók érkeztek.
Mindjárt arra fordítja fejét s fanyar képe elmosolyodik. Úgy látszott,
kifogástalan szívességgel fogadja az öreg bárót, de majdnem
visszahökken, a midőn megpillantja kisérőjét.

Csak most eszmélt fel az ifjú, hol jár? Réthfalvy báróné fogadta őket
legjobb barátnéinak társaságában.

– Kedves húgom, – szólt az öreg úr, – engedd meg, hogy jóságodat igénybe
vegyem s bemutassam neked öcsémet, Szabolcsy Gábort.

– Nagyon örülök.

Ez volt a felelet s aztán leültek az urak oda, hol épen helyet találtak.

Az öreg báró a házi asszonyt halmozzá el régi zamatú bókokkal. Gábor
pedig egy kövér hölgy mellé jutott, a ki erős illatszert özönlött ki
magából s nagyon szépen ki volt festve.

– Öcsém, – szólt a báró, – figyelmeztetlek, hogy kedvező sorsod épen
legkegyesebb pártfogónéd oltalma alá vezetett. Cseklész grófné zászlója
alatt győzni fogsz. A kit ő tart keresztvízen, száraz lábbal átgázolhat
a mi társaságunk vörös tengerén.

A fiatal ember mondani akart valamit, de a grófné megelőzé őt és
csodálkozva összecsapá kezét.

– Hogyan? Szabolcsy Gábor? Ah, hogy végre megkönyörül valaki rajtunk és
ide hozza a legújabb regény titokzatos hősét! Épen jókor; még ma akartam
fogadni Buxbaum táborszernagygyal, hogy nem létezik ily nevű ember. Ah,
üljön közelebb, hadd nézzek szemébe: élő teremtés, vagy fantom? Uram,
hallja parancsolatomat: legfölebb három nap alatt meg kell engem
látogatnia. Jogom van önhöz, mint Amerikában, a ki legelőször felfedez
és elfoglal valamit. Semmi áron meg nem engedhetem, hogy más ragadja ki
kezemből igaz jogon szerzett prédámat. Ide nézzen; hajtsa le fejét; adja
meg magát, mint a tetten kapott gonosztevő a rendőr előtt. Fiatal ember!
a törvény nevében ön foglyom.

– Grófné, háladatos szívvel fogadom kegyét.

– Ah, ő háladatos szívvel fogadja kegyemet! De akkor mért néz rám ugy,
mintha állatszelidítő volnék? Tanácslom, ne hallgasson Miklós bátyámra,
mert ő engem úton-útfélen rágalmaz. El fog borzadni, ha meghallja, minő
rút adomát hozott rólam forgalomba!

– Csak a szent igazságot beszéltem, – védekezék az öreg úr.

– Mindjárt megitélheti. A mult évben felhoztak ide Túróczból vagy
Árvából egy kis bárócskát. Mikor megláttam, azt hittem, valami drótos
tót fiú. Mikor a papájától megkapta az első frakkot, visszafelé húzta
fel, úgy hogy hátul gombolta be, elől pedig a térdét verte a fecskefark.

– Nem volt ez igaz?

– Eddig minden szóról-szóra így történt. De aztán rám fogta, hogy hat
hét alatt úgy kineveltem ezt a figurát, hogy a legkapósabb arszlán lett
belőle az egész társaságban.

– Ez dicséret volt, nem rágalmazás. Nem hízelgés az, kihíresztelni, hogy
a szellemdús mesternő, Cseklész Czeczilia, fából vaskarikát csinált?

A fiatal ember (az első pillanatban) oly zavarba jött, hogy nem tudta,
mit gondoljon? Eddig ő a grófnékat oly ætheri lényeknek képzelte, minők
a társalgási finom vígjátékokban fordulnak elő, a kik az urak bókján és
hódolatán kívül egyebet sem esznek vacsorára.

Ámde csakhamar megtetszett neki az ily legbensőbb körökben uralkodó
fényes sajtószabadság. Megtanulta, hogy más lény a grófné otthon, más
nyilvános helyen. Először a pénzügyminiszter estélyén látta őket, de ott
nagyon «vegyes társaság» gyűlt össze. Ott betanult szerepet játszottak;
itt pongyolára vetkeztek.

Tehát elhatározta, hogy a milyen mosdót készítettek elébe, épen ily
törülközővel fog viszonszolgálni.

– Grófné, – mondá nekibátorodva. – Én az a kisértet vagyok, a ki fehér
lepelbe burkolva, éjjel ijeszgetni járok a sötét utczák sarkára. Ebben
fekszik bűverőm. Kérem legyen irgalommal irántam s ne rántsa le fejemről
érdekes maskarámat. Életem tarka regénye még mulattathat valakit, de ha
a grófné kijáratja velem a hátralevő iskolákat, épen olyan közönséges
halandó teremtés leszek, mint a többi.

– És aztán baj ez?

– Nagy baj, de a legérzékenyebb kárt épen úrnőm és tanító mesterem fogná
vallani. Mert ha a grófnénak esetleg szándékában volna engem szalonjában
pénzért mutogatni: meglássa, a legrosszabb üzletbe bocsátkozott.

Nagyon megbravózták ezt a feleletet. Maga Cseklész grófné is
helybenhagyólag intett, mintha mondaná: nézd csak, ebből az emberből még
lehet valami!

Aztán folytatá:

– Majd meglátjuk, mire használhatjuk. De legfensőbb protektorátusomnak
mégis árát szabom. Ne is várja az én portálásomat a nélkül, hogy nálam
valami specialitást képviseljen.

– Erre már bátran ajánlkozom. Diplomatikus mérnök vagyok: tehát
alkalmasint unikum a kegyes grófné alázatos védenczeinek seregében.

– Ah, mérnök? Nagyon helyes. Kár, hogy már a mult hónapban nem
találkoztunk, mert akkor bátor szívvel ajánlottam volna önt Sólyom
bárónénak, a ki azon időben roppant mathematikai feladat megfejtésében
törte fejét. El kell beszélnem önnek, a szakférfinak, ezt a kis
históriát. Az én kedves barátnémnak nagyon megtetszett egy szép
selyemkelme, de nem volt elég egy öltözékre. Mit csinált? Írt Lyonba a
Pretre et Frumance czégnek, hogy küldjenek, vagy ha elfogyott volna,
gyártsanak számára ebből a kelméből harmincz métert. Ez eddig korrekt
történet; de egy szép reggel táviratot kap a báróné s kérdik tőle: Est
ce tout de bon? madame, hogy önnek a küldött mustra szerint harmincz
kilométer kelmét gyártsunk? A szellemes báróné méter helyet kilométert
írt. Mérnök úr, rögtön számítsa ki, mennyibe került volna a bárónénak ez
a sajtóhiba? Húsz frank volt a kelme méterje.

– Ez rövid számítás. Harmincz kilométer annyi mint ide Vácz, épen 30,000
méter. Ez per húsz frank: 600,000 frank aranyban.

– Ha így tud fejből számítani, akkor tán hasznát vehetjük. Hadseregem
minden katonájának a tudomány valamely ágában jártasnak kell lenni. A
túróczi vagy árvai kis báróm például elismert tekintély volt a
geológiában. Ha megbotlott az utczán egy kőbe, mindjárt felvette és
megmondta, miféle lith vagy thit volt ez fél millió év előtt s mi lett
volna belőle ugyanennyi idő alatt, ha ott hagyják a hegy oldalában s nem
hozzák Pestre a bérkocsik kerekének rombolása alá.

E közben a fiatal ember azt hitte, valami árnyék fut végig háta mögött.
Az is lehet, egy selyem ruha zöreje csapta meg fülét. Ki tudja? hát ha
delejes erők vonzó hatalma ragadta bűvös körbe? Elég az hozzá, hogy
semmi különöst sem sejtvén, ösztönszerűleg hátra tekintett.

[Illustration: A fiatal ember beszédbe eredhetett a család kincsével.]

Igéző és férfi-szívet kimondhatlan bájjal magához csábító, szép, szelíd
és boldog leányka arczát pillantá meg. Mikor röpült ide? vagy a grófné
csattogós karicsolása között lépett e helyre, a terem szőnyegének minden
neszt elfojtó puhaságában?

Az ifjú fölkelt és meghajtá magát a tünemény előtt. Székét félre
taszította, hogy azon esetre, ha a leányka itt valahol akarna helyet
foglalni, kényelme és tetszése szerint választhasson széket.

Azonban a leányka nem mozdult. Ott maradt, mint a ki otthon volt és
állhatott, a hol neki tetszett; mig az ifjú elbűvölve e nem földi
jelenség hatalma által, oly állást vőn, hogy beszélhetett is a ház
kisasszonyával, de a társaság más tagjait sem hagyá figyelme körén
kívül.

Amazok azonban nem sokat törődtek azzal, ki hol keresi és találja
legkellemesebb időtöltését. Ha tetszett valakinek másfelé elandalogni:
ezt egészen rá bizták. A folyamatban levő csevegés tehát Cseklész grófné
első violinja mellett haborítlanul csapkodott egyik tárgyról a másikra,
a nélkül, hogy a korábban vitatott eszmét felületes megjegyzéseikkel
megoldották, vagy épen kimerítették volna.

Így történt, hogy e körben, a hol az egyéni szabadságnak oly széles tér
volt engedve, a fiatal ember beszédbe eredhetett a család kincsével, az
anya szemefényével.

– Lenke kisasszony engedje meg, hogy mint régi ismerős fejezhessem ki
örömömet, hogy annyi idő lefolyta után ismét üdvözölhetem.

– Uram, – felelt a leányka, – én még mindig adósának tartom magamat,
mert el nem feledhettem, mily türelemmel és elnézéssel felelt ön egykor
az éretlen gyermek oly kérdéseire, melyek felfogási tehetségét messze
túlhaladták.

– Ön ezt nem feledte el? Én pedig minden szavára híven emlékezem. De azt
is tudom, hogy felvilágosító magyarázataimat jól megértette és én boldog
voltam, ha a tudni vágyó gyermeknek természetes kiváncsiságát
kielégíthettem. A multkor, a midőn végre újra láthattam önt, le nem
írható meleg érzés fogott el azon gondolatra, hogy a szépség országának
királynéja még rá ismer az egykori prózai mérnök arczvonásaira.

– Oh, én önt láttam azóta egy más alkalommal is.

– Engem kisasszony? a nélkül, hogy viszont üdvözölhettem volna?

– Ön egyszer bejött a mi kertünkbe; imádkozott és megcsókolá az
eltemetett ezredes sírkövét.

– Ezt látta Lenke kisasszony? Pedig akkoron semmi jogom sem lehetett
azon gondolatra, hogy tán épen édes atyámnak hamvai nyugodhatnak a kő
alatt. Csak az égből származó titkos erő ragadhatott oda, még a higgadt
józan észt is megsemmisítő hatalommal.

– Még máskor is megjelent ön. Én kitaláltam, hogy azon ismeretlen, a ki
egyszer Gábor napján a szép koszorút küldte, egész világon csak ön
lehetett.

– Ezt kitalálta, Lenke kisasszony? Nézzen rám, mily örömkönny lopózik
szemembe. Önnek legyen szentelve, a ki rólam ily nemesen gondolkodott.
Sokáig maradt a kövön az én koszorúm?

– Egész nyáron. De mikor a tél viharai kiméletlenül kezdték
szétszakítani, levettem maradványait; becsomagoltam egy papir-dobozba és
eltettem oda, a hol gyermekkori emlékeimet őrzöm.

Az a könny, mely az ifjú szemében képződik, e pillanatban oly sűrű
cseppé növekedett, hogy saját nehézségétől aláhullani készült.

De ugyanekkor a kis leány kezei is megmozdult: valószínűleg csak
öltözékének egyik csokrán talált igazítani valót.

És történt, hogy az ifjúnak szeméből áradt sós nedv, ezen igazi,
romolhatlan és meghamisíthatlan folyó gyémánt, a kis leány kezére
hullott.

Megérzette a meleg nedvet, meg is látta annak felcsillámlását. Szokásból
és önkéntelen mozdulatából le is akarta onnan törleni: a midőn egyszerre
óriási és ellenállhatlan erő keletkezik lelkében és nem gondolt többé
vele, akár érti, akár félremagyarázza valaki tettét: nyájas mosolygással
mondá:

– Ön nekem adta e könnyet. Maradjon ott: száradjon fel kezem
melegségétől.

Ezt mondva tovább ment és leült édes anyja mellé, a ki gyönyörködve
nézett szép gyermekére és megsimogatta.

De azért, a kinek a jelenlevők közül jó szeme volt, észrevette, hogy a
báróné szelid homlokán sötét ború fut végig s a simogató puha kéznek
rejtett körme is lehet.

Eltelvén egy óra, az öreg úr felkelt helyéből, intett kisérőjének s két
szóból álló búcsú után mindketten eltávoztak.

Kün az utczán a kapu előtt ott állott már a báró díszes fogata, de
mielőtt felül kocsijába, karon kapja a fiatal embert és nehány lépésre
sétára viszi.

– Nem mégy sehova?

– Legjobb lesz haza mennem.

– És a vacsora?

– Hozatok valamit. Oh, az én gyomrom még mindig éhes főmérnöknek tart
engemet.

– Apropos. Hogy tetszik a telivér grófnék társalgása?

– El vagyok ragadtatva. Vígan lobogott fölöttünk a szabadság és
fesztelenség zászlója. Mindig ilyenek?

– Igen ilyenek; néha még ilyenebbek is.

– Képzelem; de akkor bizonyos igen tisztes báró adja a hangot.

– Patvarba, már rágalmazni is tudsz? Mondhatom, dicséretes haladás
mindjárt az első látogatás után. El ne feledd, hogy szombaton Cseklész
grófnéhoz megyünk. Este háromnegyed kilenczre felöltözve légy. Csak
inasomat küldöm fel, mert nagy tisztelője vagyok a te harmadik emeleti
lakásodnak. Még egyet.

– Parancsoljon.

– Nincs-e a te szobádból le a báróné boudoirjába amolyan titkos cső
levezetve, melyen át mindent hallhatnál, a mit ott beszélnek? Az öreg
Dumas regényeiben olvastam, hogy lehet ily készüléket a házakban
berendezni.

– Lehet a saját házában, a hol az ember fúrhat és faraghat.

– Csak azt akartam mondani, hogy kár, nagy kár, ha nem hallhatod, mit
beszélnek, épen most ezen pillanatban oda fönn rólunk! Sokat, nagyon
sokat tanulhatnál, a mit most még nem tudsz. Tehát szombaton
találkozunk; addig pedig szervusz, élj boldogul.



 X.  (A mikor a grófnék még ilyenebbek.)

Mihelyt kicsoszogott a két úrnak lába a báróné szobájából, az egész
grófnéság oly előkelő hahotára fakadt, hogy a közönséges «nagysám» körök
sem merték volna a neveletlenség vádja nélkül utánozni.

A báróné látván, mily gyorsan kezd az úri hang hévmérője alásülyedni,
legelőször is elküldé innen leányát.

– Lenkém, zongorázzál egy órát, imádkozzál és térj nyugalomra.

Ezzel az utolsó gát is el volt hárítva, mely ő méltóságok nemes nyelvét
féken tartá. Innen túl mindnyájan megeresztett kantárszárral rohantak a
szabad rágalmazás országába, tüskön bokron keresztül, minden
tartózkodás, minden irgalom nélkül.

Legelőször Réthfalvy báróné mint sértett anya és megkínzott házinő
kezdte meg a rohamot azon szemrehányással, hogy leghívebb barátnéja,
Cseklész grófné, oly gyorsan és meggondolatlanul saját fényes termeiben
elfogadni igérkezett a hivatlan tolakodót.

– Ah, Cecilie! Nem rettegsz, hogy balul üthet ki kisérleted? Ha nálad
megjelent, majd mások is eltűrik. Könnyű a kalandort bevinni házunkba,
de aztán póznával is nehéz lesz kiverni.

– Ne légy igaztalan, édes Laurám. Mit tehetek én, ha nagy pipájú bátyád,
a vén hóbortos báró hozza nyakamra? Én sem kergethetem ki, miként te sem
tagadhattad el, hogy itthon vagy.

– Apropos! – vágott közbe egy ötven éves elismert szépség, báró
Würtzheim tábornok gyászos özvegye. – Mit mondtok arra a keckheitra,
hogy ez a világos Hochstapler még a mi kis Lenkénkkel is suttogott?
Eltalálnátok, miről csevegtek? Oh nekem jó fülem van s mellé kitünő
hanggyűjtő készülékkel vagyok felfegyverkezve. Egyszerre mindketten,
mint régi ismerősök találkoztak s mindjárt holmi gyermekkori emlékeiket
kezdték előidézni. Istenem! mi asszonyok tudjuk legjobban, hogy minket
is ily regényes haszontalanságokkal bódítottak el a lelkiismeretlen
férfiak. Laura! ha máskor el nem űzheted e kiállhatatlan bűzt terjesztő
idegent, igen bölcsen teszed, ha leányodat elküldöd zongorázni.

– Én is veled tartok Lottykám, – szólt most Sólyom Ulrika báróné az örök
ifjúság üde hangján. – Nekem sem rosszabb a fülem, mint más gyarló
teremtésnek: azért mondhatom, hogy ez a ci-devant mérnök valami igen jól
jövedelmező új vállalat vonalait traszirozza. Már szopja rajzónát és
számítgat. Előszőr a 13,000 hold a végkép dupirozott vén báró
örökségéből. Másodszor a csinos kis Réthfalva a két szomszéd
falucskával. Körülbelül nem soványabb falat az előbbinél. És a mi fő:
mindkét birtok, legalább most már tisztán áll, egy vörös garas adósság
sincs rajtok! Nagyon kövér és ingerlő préda ez s megérdemli, hogy egy
soi disant gróf va banqueot játszik fölötte.

– Nos, – felelé teljes biztonsággal a ház úrnője, – a mi Réthfalvát
illeti, azt hiszem, nekem is lehet egy pár szavam a dologhoz, alkalmatos
időben.

Cseklész Cecilie grófné azonban megnyugtatni akará barátnőit.

– Ti mindnyájan kisértetet láttok. Mi van abban, ha hozzám eljárogathat?
Nem fogadtunk el már mindnyájan olyan álarczos csavargókat, kik most
mint ékszer-tolvajok vagy váltóhamisítók a börtön fenekén ülnek? Nem
vagyunk csalhatlanok, úgy veszszük az embereket, miként a bemutatók
elénkbe állítják. Én, részemről, ennek az új embernek is jó képet fogok
mutatni. Ez nekem semmibe sem kerül: a jövő eshetőségeire nézve pedig le
nem kötelez. Ha báránybőrbe bújtatott farkas lopózott házamba: a
felelősség terhe kizárólag a vén báró vállára nehezedik. Ő hozza hozzám,
ő ismeri el grófnak, sőt a mi ennél ezerszer fontosabb, kedves öcscsének
és vérszerinti rokonának hirdeti széles e világon. Engedjetek meg, mert
ez kivételes eset. Száz évben egyszer történik meg, hogy valami kóczos
utczagyerek, a kit árvaházban örökös kásán neveltek, később valamelyik
vasútnál ingenieur vagy konduktor lesz, egyszerre lábunk elé vetődjék s
azt mondja, én is olyan gróf vagyok, mint a többi, én is helyet
követelek azon sorban, a hol születésük jogánál fogva mások is állnak.
De végre mindig kérdés marad: igazán gróf vagy sem?

– Ezt egy lélek sem hiszi a mi társaságunkban. Kivéve a számításba nem
jövő excentrikus Miklós bárót, néhány minisztert s más efféle selejtes
portékát.

– Ne feledjétek, – szólt ismét Cecilie grófné – hogy Miklós báró
üdvösségére esküszik, hogy védencze szakasztott képmása az ezredesnek!

– Erre nem adok semmit, – felelt büszke junói tekintettel Sólyom Ulrika
báróné. – Mert ha mi az arczvonások tanulmányaiba merülünk, van nekünk
illetékesebb biránk is. Itt van Laura barátném, a ki csak úgy, mint más
közülünk, átélte, átszenvedte leánykorának regényét. Tőle, egyenesen
tőle kérdjük, a ki egykor Szabolcsy Gábor grófot, azon időben még
huszárfőhadnagyot, kegyeivel megajándékozta: van-e e két férfi között
oly hasonlatosság, minőt az el nem korcsosodott családok utódaiban
mindig feltalálunk?

A báróné csak vállat vont ezen ünnepélyes interpellatióra és egykedvűleg
válaszolá:

– De hiszen én soha egy szóval sem állítottam, hogy ez az ember
egyáltalában nem lehet a honvédezredes fia.

Nagy nevetés, lelkesült helybenhagyó kiáltás követé ezen legértesültebb
helyről jött félhivatalos nyilatkozatot. Mindenki szíves örömest
hozzájárult a föltevéshez, hogy ily értelemben csakugyan lehet valami
igaz a dologban.

Erre ismét Cseklész Cecilie grófné vette fel a védőügyvéd szerepét és
vitatá:

– Nem lehet e kérdést pusztán csak a rokon-, vagy ellenszenv sugalma
szerint elütni. Félre nem vethető okmányok harczolnak az ellenkező nézet
mellett. Először is mindjárt itt van a legteljesebb alakban kelt
keresztlevél.

– Ah, keresztlevél, – felelt undorodást kifejező arczczal az özvegy
tábornokné – egy darab silány firka, melyet valami részeges káplán
állított ki. És mikor? a forradalom napjaiban, a midőn a hígvelejű nép
azt hitte, vége a világ tisztes rendjének: nincs és nem lesz többé sem
nemesség, sem magas arisztokraczia. Eszeveszettség! A tokaji parochián
beírták azt, a mit a bába, vagy a fuvarosok közül nyakon fogott
keresztapák bediktáltak. Épen így bejött volna az anyakönyvbe, ha egy
csizmadiánénak eszébe jut azt állítani, hogy szurtos porontya valamelyik
fönséges főherczegnek törvényes örököse! Ki beszél komolyan oly
okmányról, mely 1849-ben kelt? Pfuj! in diesem Schandjahre!

– De a házassági bizonyítványt is előmutatták.

– Haszontalanság. Kriminalis törvényszék elé való csalás. És ugyan mit
mutattak elő? Ezt az úgynevezett hiteles kivonatot. Jóságos egek! nincs
ennél könnyebb mesterség; ha még a gyönyörű szép és művészi metszetű
ezer forintos bankjegyet is utána csinálják, mennyivel könnyebb egy
falusi papnak macskakaparását utána pingálni! És a pecsét! a koborló
czigány ötven krajczárért rézre metszi. Különben az egész világ tudja,
hogy ha egy vakmerő aventurier soha nem létezett családi jogot követel,
mindig olyan anyakönyvre hivatkozik, melyet a felföldön a muszkák, ott
alant a ráczok felperzseltek.

Ebben aztán mindnyájan megnyugodtak. Most már oda van szegény Gábor,
mert a telivér grófnék areopagja pálczát tört fölötte.

– Végre – fejezé be lelkes szónoklatát a tábornokné – találtunk egy
kérdést, melynek eldöntésében mindnyájan egyetértünk. Mert szent igazság
marad, hogy e pörben sok ugyan a bepiszkolt papir, de a fő dolog még
mindig csak hiánya és távolléte által tündöklik!

– És ki ezen ismeretlen távollevő? – kérdik mindnyájan.

– Kicsoda? Senki más, mint a ki a törvényes születéshez legszükségesebb…
a grófné.

– Igaz, helyes: mindent látunk, csak egy grófnét nem.

– Ezt mutassák meg nekem s akkor én is megadom magamat. Mert volt már
eset, hogy gróf nélkül lett igazi grófi örökös: de grófné nélkül még
soha, mióta a világ áll!

Ezt a XV. Lajos idejebeli élczet a jelenlevő méltóságos asszonyok már
leánykorukban is ismerték és sokat nevettek rajta: de azért így
felmelegítve is tapssal fogadták, mert bölcs nézetük szerint, igen a
maga helyén lett alkalmazva.

Ezalatt a szobaleány elhozta a grófnék felöltőjét. Valaki (nem lehetett
megtudni, minő szolgálatot viselő egyéniség) már lement a lépcsőn az
utczára és sorba előkiáltozá az úrnőkre váró pompás fogatokat.

De még az elválás perczében is a megátalkodott Cseklész Cecilie grófné
új ellenvetést tudott előhozni.

– Kedvesim; mind szép és igaz volt, a mit mondtatok. De mit használ
bölcseségtek azon egy döntő tény ellen, hogy Szabolcsy Gábor gróf
királyi meghivó levelet kapott a főrendek házába!

A tábornokné szánakozó mosolylyal fogadá az értéktelen észrevételt.

– Meghivást kapott a főrendek házába? Uram Istenem, kit nem hínak meg
már oda! Az elnök maga is csak közönséges nemes. Az érsekek és püspökök
között van, a kinek apja kaptafával kereste kenyerét. Hát az a sok
főispán! Minő gyülevész had! Ismerek egyet közülök, a ki hat év előtt
még Cecilie barátném egyik uradalmának árendása volt. Mi lesz még ezután
e hajdan dicső testületből! Maholnap behozzák oda a lutheránus és
kálvinista superintendenst; be még a zsidó rabbit, s ha így sülyedünk a
demokráczia posványában, még vagy egy tuczat saktert is. – Ezt akartam
mondani: most pedig: mesdames, bon soir.

– Au revoir, madame la baronne.

Így végződött e csendes kis conventiculum, melyben az asszonyi logikának
furfangjai a legragyogóbban uralkodhattak. A nemes grófnék úgy önthették
ki szívük legközvetlenebb gondolatit, miként a lelkük műhelyében
keletkezett eszmék, a megfontolásnak közbeeső állomásait kikerülve,
egyenesen a nyelvre érkeztek és onnan szabadon a szél mentében a
levegőbe röpültek.

Nem az van itt mondva, hogy a főrangú hölgyek, a hányszor intim körben
együtt vannak, mindig ily vaskos stylusban csevegnek. De épen a
legrátartósabbak, a kik egy alkalmat sem mulasztanak el souverain
megvetésüket a közönséges és polgári modor ellen kifejezni: ha valakire
nagyon megharagszanak (nem ritkán történik ez), így, sőt igyebben is
szokták felebarátukat megszapulni.

A báróné, mihelyt becsukódott az ajtó a legutoljára távozó után,
parancsolá szobaleányának, hogy a három még égő gázlámpát kioltsa.

Gondosan végignézte ezen operatiót, mialatt kissé megfázott a fűtetlen
külső szobában, úgy hogy nagyon szívesen megölelgeté a társalgó teremben
meleget adó kandallónak porczellánját.

Ekkor még egy óráig olvasott; ugyanennyi ideig párnátlan térdeplőjére
leereszkedve, buzgón hálálkodott Istennek az ártatlanságban eltöltött
napért. Végre azon szándékkal, hogy leányát másnap a reggeli után jól
megleczkézteti, egész csendben levetkezett és ágyába feküdt.



 XI.  (Az első szereplés a nagy világban dicsőségesen kezdődik, de egy szörnyű katasztrófa által sötét fellegek vonulnak a láthatárra.)

A három nap elmult. A szombat estének válságos órája megérkezett. Hogy
fog elmulni?

Ezalatt Gábor gróf kezdé már beélni magát új helyzetébe. És ha
visszanyert rangja eleinte közönyös volt is előtte: egyszerre és rögtön
elkerülhetlen életszükségévé változott, mióta tudta, hogy ama fensőbb
körök legszebb gyermeke oly meleg részvétet, oly reményt igérő vonzalmat
mutatott iránta!

Három nap alatt ő is olyan lett, mint többi sorsosai, kik azt mondják:
vagy gróf legyen az ember, vagy haljon meg. A multkori látogatás előtt
képtelenségnek tartotta volna az ily szélsőséget.

Hogyan? ha valaki nem tartozhatik a nehány száz egyénből álló főurak
közé: már helyet se találhasson az ország tizenöt milliónyi lakossága
között? Mintha e roppant többségnek mind boldogtalan számüzötteknek
kellene lennie.

Őrültség, eszeveszettség ilyet gondolni. S valóban a fejlődő szerelem
bimbója nélkül Gábor gróf megtartja gyermekkorától beszívott
demokratikus hajlamait és tovább is büszkeségének tartja, hogy saját
szorgalmából mérnök, később osztálytanácsos lett. De rettenetes
megpróbáltatás volt az rajta, szeretni egy földi angyalt, a kit csak
mint gróf nyerhet el!

És mért nem másként is? Ily erélylyel és szerencsével kezdve meg
pályáját, tovább is küzdhet és felemelkedhetik. Mért ne érdemelhetné meg
ő is, hogy karjai közé zárhassa a legédesebb jutalmat?

Csakhogy az ily rendkívüli esemény a regények képzelt világán kívül
ismeretlen. A ki nem gróf, nem báró, még közelébe sem juthat e
leánykának.

Ellenben a folytonos távollét, az elszigeteltség, az áthidalhatlan űr, a
kezdő szerelmesek közt előbb kétségbeesést, később gyógyulást, végre tán
feledést is idéz elő. Ilyenkor lép fel az anya is a természettől vett
hatalmával. Hozzá jő a rábeszélés, néha a kényszerítés is, s akkor a
lesben álló vetélytárs, mint kész zsákmányt, mint vadászatban elejtett
prédát, győzelmi röhögéssel viszi áldozatát kastélyába.

Épen kész lett öltözékével a fiatal ember, a mint a báró inasa belépett
hozzá és jelenti, hogy ő méltósága a kapu előtt a kocsiban várakozik.

Késedelem nélkül felölté felső kabátját, oly diákos sietséggel, hogy az
inasnak ideje sem volt segítségére előteremni. Ez az ember, mióta
szolgál, még nem látott grófot, a ki inas, vagy komornyik nélkül fel tud
húzni egy kabátot!

Leérve az utczára, látta, hogy a báró kocsijának ajtaja nyitva áll s
akkor az öreg úr öcscsét maga mellé ülteté.

A kocsisnak pedig parancsolá, hogy hajtson végig a sugáruton egész a
városligetig, onnan vissza Cseklész grófné palotája elé.

– Öcsém, – mikor sebes ügetve végig zörögtek a kövezeten, – semmi okunk
sietni. Mentül több embert találunk a grófné termeiben, annál
biztosabban választhatjuk ki a legkedvezőbb stratégiai pozicziót. Úgy
gondold meg, hogy mi most egy jól őrzött erős vár ostromára indulunk.
Lehet, hogy rohammal, csellel, vagy hirtelen meglepetés által győzünk;
de megtörténhetik, hogy véres fővel kell visszavonulót fuvatnunk. Mindez
a pillanat véletlenétől függ. Egy jó ötlet tőlünk és trónt foglalunk; de
elég lesz megveretésünkre, ha valamelyik hangadó hölgy épen rossz
kedvében lesz, ügyetlenségből vagy szeszélyből elejt ellenünk egy
malicziózus észrevételt, s akkor az egész tábor ellenünk zúdul. Tehát
halld tanácsomat.

– Parancsolatnak veszem minden szavát.

– Azt terveztem. Mai napon, mint a katonák mondják, csak kényszerített
hadiszemlére indulunk. Lássuk, mily számos az ellenség? hova, melyik
terembe állította fel gyalogait, lovasait és ágyú-ütegeit? Ha kiderül,
hogy gyenge és hiányosan szervezett tábor áll ellenünk, rögtön komoly és
elhatározó csatába avatkozunk; ellenkező esetben megtartjuk védelmi
állásunkat. Értesz engem?

– Tökéletesen.

– Ez a programm mára.

– És holnap?

– Megkezdjük hadállásunkat erősíteni. S miután szegény gróf vagy,
hivatalodat megtartod?

– Ezt minden áron.

– Helyesen. De ebből nem következik, hogy úri módon ne élj. Nem akarlak
azzal megsérteni, hogy jól megbélelt tárczát csúsztassak kabátod
zsebébe, hanem annyi bizonyos, hogy mostani bagolynak való zúgodban nem
maradhatsz. Patvarba! ha barátid lesznek, ott a harmadik emeleten, nem
hogy vacsorát vagy champagneadot adhatnál, de még tisztességes ülő
helyet sem.

– Én pedig azt hittem, oly kényelemben élek, mint a bokharai szultán.

– Boldog és megelégedett lehet valaki a szalmás kunyhóban is; de a
grófsághoz egyéb kell. Ha visszanyerted helyedet, melyre születtél, el
kell fogadnod a vele járó föltételeket is. A mi társaságunkban a legelső
és legsarkalatosabb törvény, hogy noblesse oblige. Ezen szabály hatalma
alól sem élve, sem halva ki nem bújhatunk. Halld hát, mit terveztem.

– Ön eláraszt jóságával.

– Öcsém vagy és nőm vagyonának örököse. Én pedig életemben soha semmit
sem tettem félig. Vagy egészen, vagy sehogy: a fél-barátság, a
fél-rokonság ismeretlen viszony előttem. Tehát mindjárt holnap felmondod
mostani lakásodat, ha másként nem lehet, fizess még egy évnegyedet
előre. Aztán pedig összecsomagolod holmidat és végkép átköltözöl hozzám.

– Oh, uram…

– Semmi mentegetőzés. Én az üllői úton saját házamban egyedül lakom.
Rendelkeztem, hogy nehány szoba kész legyen elfogadásodra. Addig míg ki
nem vész belőled a volt mérnök legutolsó maradványa, nem követelem, hogy
külön cselédség álljon szolgálatodra. Egyelőre az enyéim is
teljesíthetik kötelességüket. Ezután mindennap együtt ebédelünk, a
vacsora szabad időnek tekintetik. Akarom, hogy holnap a régi jó
világbeli szent Mihályt, a költözés napját tartsd, mielőtt engem is
elvisz a szent Mihály lova.

– Mily sötét képzelődés.

– Senki sem ismeri a maga óráját. Azután van otthon két kocsim; az egyik
tied: mert nincs illetlenebb, mint a város egyik végétől a másikig
gyalogolni. Bérkocsi csak szükséges rossz. Lóvonatú vasút vagy épen
omnibusz alábbvaló a hibánál, mert világos rossz izlés.

– Hogy szokhatom én ily uraságra?

– Meg kell tanulni s aztán eltűrni. Most pedig Cseklész Czeczilia
grófnéról néhány szót. Tudd meg, a grófné háza amolyan neutralis tér.
Szép ott megjelenni, de nem ad jogot mindenütt otthon lenni. Különben
igen alkalmas ház ismeretségeket kötni: ha okos az ember és nem
erőszakolja a barátságok szerzését. Tanácslom, várj, tűrj és engedj időt
másoknak, hogy közeledhessenek hozzád. Ha te indulsz felfedezésekre, a
leghasznosabbakat riasztod el magadtól. Ezen út hosszabb, de biztosabb,
mig a koczkáztatott előnyomulás csak csalódásokra és megaláztatásokra
vezet.

– Köszönöm; ezt nagyon jó lesz tudnom.

– A mi Cseklész grófnét illeti, úgy nagyjából derék asszony, sőt kivétes
esetekben még szíve is van. Mondhatom, nem örömest követ el
igazságtalanságot. Dicséretet érdemel, hogy tisztességes házasságban él
férjével. A nő az első, a férj a második emeleten lakik s volt már eset
az utóbbi időkben is, hogy együtt ebédeltek. A gróf soha sem mulasztja
el nejének estélyeit meglátogatni, ha csak valahol kellemesebb mulatság
nem várja. Hogy a grófné festi magát, arra joga van, mert közelebb áll
az ötvenhez, mint a negyvenhez. Nem is azért teszi, hogy elcsábítson
valakit rózsa és liliom vegyítékével, hanem hogy édes megelégedést
érezzen, ha a tükre előtt ül, komornája fodrozza haját és el van
ragadtatva úrnője bájai fölött.

Nehány percz mulva megérkeztek.

Cseklész grófné palotája a belváros egyik nem igen népes utczájában
épült. Két emeletes régi ház (Pesten régi épület, a mit az 1838-iki
árvíz el nem rombolt). Nem sokat különbözik szomszédjától, csakhogy nem
látunk a homlokzaton czégtáblákat. A kapu alatt azonban bozontos
szakállú portás fenyegetőzik, értésül adván a járókelőknek, hogy
tilalmas a bejárás.

A jól fűtött és élő virágokkal ékesített lépcsőn felhaladva, csak két
bérruhás ajánlkozik az érkezők szolgálatára. Itt fel van téve, hogy a
látogatók felöltőjüket saját kocsijokban hagyják.

Az előteremben nincs más bútor, mint körül a falak mögött egy-egy sor
szék tölgyfából, magas támlával, párnázat nélkül.

Innen van az egyenes bejárás a szentek szentélyébe.

Gábor gróf valami szemvakító pompát, gazdagságot, pazarlást és eszményi
izlést várt. Nyoma sem volt ennek. A hova tért, pamlag állott a falak
mögött, előtte selyem szőnyeggel terített asztal, rajta virágcsokor
porczellán-vázában s körötte roppant sokasága a karszékeknek. Tükrök sem
hiányzottak az ablakok közötti falakon, szemközt pedig hollandi
festészek tájképei. Egyéb fényűzés nem volt itt, mint az égő gyertyáknak
megszámlálhatlan sokasága.

A legelső szokatlan benyomást a különböző és választékosan divatos
illatszerek áradása idézte elő. Hanem mikor ez a sok válogatott æther
valami csodálatos egészszé képződött: oly sajátszerű dolog lett belőle,
melyet az idegen barbár még szagnak is nevezhetett volna.

Végig nézve az egymás ellenében nyíló ajtók során, úgy látszott, hogy öt
vagy hat szoba van itt a látogatók rendelkezése alá bocsátva. Szokás
szerint, előre ki nem számított rendezés nélkül, mindenütt egy trón
alakult meg s benne a királyné, a ki udvart tartott és osztogatta
kegyeit.

A grófné, a ház korlátlan hatalmú úrnője a középső terem mélyében
ragyogott teljes dicsőségében, épen szemközt a három nagy ablakkal. Itt
minden érkezőnek mulhatlanul át kellett hatolni. Épen mint midőn egy
ország határához érünk, a vámjövedéket kezelő financzok nyájas
üdvözletét ki nem kerülhetjük.

A kit a grófné szívesen fogadott: az aztán bátran mehetett tovább.
Kezében tarthatá jó rendben levő és láttamozott útlevelét, otthon volt
minden pamlag, minden kandalló előtt.

Itt ezen szigorú besorozó bizottmány előtt jelent meg az öreg Réthfalvy
báró és kisérője Szabolcsy gróf.

Hah! győzelem.

A grófné leírhatlanul kegyes. Egész az önmegtagadás határáig kitünteti a
fiatal embert. Nemcsak végig hallgatja a hozzá intézett bókot és
hódolati nyilatkozatot: hanem e fölött még kétkedés nélkül mindjárt
ráismer, sőt egyenesen, mint régi jó barátját nevén szólítja! Istenem,
mit kivánhat még egyebet halandó teremtmény e világon?

Még ez sem volt elég. Roppant esemény ment végbe. Mikor mindenki hitte,
hogy a pártfogolás bőségszarujából minden kifogyott, a grófné úgy
bocsátotta tovább az ifjat, hogy egyszerűen csak kedves Szabolcsym-nak
nevezte. Ez már nyilt demonstratió volt. Mert ha grófnak sem czímezte,
világosan kijelentette, hogy köztük az idegenségnek legutolsó maradványa
is elenyészett: az új gróf forma szerint be van véve a társaságba;
ezután épen úgy itthon lesz a palotában, mint saját édes anyjánál.

Réthfalvy báró háladatos arczkifejezéssel köszönte meg a grófné kegyét s
midőn meghajlott, régi divat szerint bokáját is összeüté. Valósággal a
vén ember egyszerre húsz évvel fiatalabb lett.

A szobák között nincs távirdai összeköttetés, mégis minden grófné
ugyanazon napon egy húrt szokott pengetni. Csodálatos és érthetetlen
közös ösztön vezetheti őket.

Mikor az ifjú egy szobával tovább ment, még szét sem nézett eléggé s már
hallja, hogy egy nőnek ezüst hangú csengetyűje néven szólítja őt.

– Ah, – szólt Würzheim báró és tábornok özvegye, – itt jő a mi lovagias
ellenségünk. Jőjjön csak közelebb, kedves Szabolcsy, és kössünk békét.

– Békét, báróné? tehát mi már háborút is viseltünk egymás ellen?

– Pardon, nem mi, hanem őseink és elődeink. Az ön atyja honvédezredes
volt, az én férjem pedig vitézül vezette dandárát a magyar hadsereg
ellen a temesvári csatában. Meg is kapta jutalmát. Ezen egy napi
dicsősége egyszerre két keresztet szerzett számára.

– Kettőt?

– Kettőt. Az egyik Mária Terézia katonai rendjének keresztje. Ezt mellén
hordta haláláig.

– Ez még csak egy.

– A másik kereszt az oldala mellé került; tudniillik csekély magam.

Roppant lelkesedéssel fogadták a bárónénak ezen élczeit. A körülállók
egészen odavoltak: nagyszerű! szellemdús! ez volt a kritikában a
legcsekélyebb frázis. Rohantak is teremről teremre, s boldog volt, a ki
Würzheim báróné utolérhetlen elmésségét, mint legfrissebb eseményt
tovább hordhatta.

Ezalatt az öreg úr és kisérője végig hatoltak a termeken. Úgy látszott,
hogy Gábor gróf nagyon keres valakit, de nem találja.

– Uram, – mondá pártfogójához, – feltünik, hogy Réthfalvy báróné nincs
jelen.

– Oh annak oka van. Laura húgom sehova sem jár leánya nélkül, ez pedig
most keservesen bűnhődik elkövetett vétkeiért. Anyja kegyetlenül
elitélte kemény bőjtre és vaslánczokban eltöltendő fogságra a
bálvány-utczai ólomkamarákban.

– És mennyi időre?

– Két hétre, de egyet a mi könyörgésünkre kegyelemből el fog engedni.
Öcsém! tudd meg, hogy komolyan beszélek. Mert nem tréfa az, az én
szeretetre méltó húgom asztalánál bőjtölni, mikor még az ottani
lakomáknak is nagyon furcsa hirök járja. Most aztán szenved a leányka,
míg szívtelen bűntársa valahol vígan bálozik a nagy világban.

– Még bűntársa is van? Érdekes volna meg tudni, hogy ez a mennyből
leszállott angyal a büntető törvénykönyvnek melyik főbenjáró
paragrafusát törte meg?

– Azt mondják, annyira megfeledkezett magáról, hogy egy roppant értékű
gyémántot fogadott el ajándékban valamelyik fiatal udvarlójától.

– És megtudták?

– Egy sasszem meglátta, a mikor a borsó nagyságú brillantkő felragyogott
a kis leány kezén. Egy másik vakondok fülű dáma pedig hallotta, mit
beszéltek együtt a bűnösök a merénylet végbevitele alatt. Itt nálunk,
ennyi épen elég arra, hogy a történetkét az egész nagy társaság előtt
dobra üssék, természetesen titokban.

Ezzel az öreg úr visszaküldé öcscsét a hölgyek körébe: maga pedig egy
épen ott állongó és unatkozó belső titkos tanácsost kapott elő, a kivel
szakértő vitába bocsátkozott a juhkeringés ellen legújabban feltalált
gyógymód gyakorlati értéke fölött.

Gábor gróf elhalaványodva lépett tovább. Elrémült a gondolatra, hogy
szívének legmélyebben őrzött titka a hiú és üres nagy világ vásári
czikkévé lehetett.

Mint tetten kapott bűnös sokkal melancholikusabb arczot mutatott, mint
sem ily bensővel merészkedett volna a nők társaságának csupa szószikrát
szóró csevegései közé vegyülni.

– Kissé nagyon is gyorsan haladok előre. Soha sem volt jó, a szerencse
keréknek legfelső pontjába fogózkodni, a honnan a mozgás csak lefelé
veheti folytatását.

Szétnézett s talált ott egy búslakodó s magában tünődő államtitkárt, a
kivel elbeszélgethetett a mai politikai helyzet aggasztó jelenségeiről.
Ő méltósága nagyon édesdeden élvezte a hatezer forint fizetést; semmi
kedve sem lehetett valami változás folytán arról lemondani.

Mint igen komoly tárgy, legalább egy jó félórába került, míg tisztába
jöhettek vele.

Egyszerre úgy látszott, mintha a legközelebbi teremben zaj keletkeznék.
Oda léptek az ajtó elé és úgy tapasztalták, mintha a távolabbi termekben
még sűrűbb tolongás, futkosás, ijedtség és összebonyolódás venné
kezdetét.

Szerencsére jöttek onnan többen, kik az ok nélkül aggodalmaskodókat
lecsendesíteni igyekeztek.

– Semmi baj, – mondák – a fényes világítás, a sok ember, a nagy
forróság…

Aztán mindenfelé beszélték, hogy valaki az urak közül rosszul lett.
Meglocsolták halántékait friss vízzel s azóta bizonyosan jobban kell
lennie.

Gábor gróf az államtitkár társaságában végig hatolt a termeken és
eljutott a bejárathoz legközelebb eső szobáig, a hol most is többnyire
csak férfiak állongtak.

– Mi történt? – kérdé.

– Semmi különösen aggodalmas, – felelé egy igen közlékeny természetű
uracska. – Az öreg Réthfalvy Miklós báró beszélgetett, mint más, az ifjú
Nagygáthy Gedeon gróffal. Úgy látszott, nem voltak egy véleményen, mert
a gróf valamit nagy hévvel erősített, a báró pedig annál tüzesebben
ellenmondott. Egyszerre az öreg úr fejéhez kapott és eltántorodott; tán
a földre is zuhan, ha mi nem vagyunk itt és rá nem ültetjük épen ezen
székre, mely most is itt áll.

– És aztán?

– Mindjárt locsolni kezdtük az öreg úr halántékait és arra szemlátomást
jobban is lett, csak nagy gyöngeségről panaszkodott. Ez alatt a
cselédség a kapu alá állítá a báró kocsiját és mi négyen vagy öten
székestől együtt levittük ő méltóságát a lépcsőn és beültettük
kocsijába. Mások orvosi segély után küldtek s bizonyosak lehetünk benne,
hogy mire a báró úr haza ér, a doktor úr sem lesz messze tőle.

Rögtön szájról-szájra ment e valóban megnyugtató tudósítás és minden
teremben ismétlék.

– Semmi baj. A sok gyertya, a sok vendég, a teremben uralkodó roppant
forróság.

És a lágy és érzékeny szívű hölgyek egészen megkönnyebbülve foglalták el
előbbi helyüket. Mert ki követelhetné tőlük józan észszel, hogy valamely
jelentéktelen és gyakran előforduló eset miatt a kellemes estének
hátralevő óráit elveszítsék? Nem azért öltöztek fel ily kitünő gonddal,
hogy még az éjfél órája előtt szétoszoljanak.

Semmi baj; a sok gyertya, a sok ember, meg a nagy forróság!

Térjünk napirendre.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Gábor gróf nem nyugodhatott meg. Lelkéből és szívének legmélyebb
gyökeréből szeretnie kellett ezen öreg embert, a ki minden kétkedés,
utógondolat és tartózkodás nélkül oly melegen fogadta őt, és a legelső
találkozáskor mindjárt öcscsének és vérszerinti rokonának ismerte el.

Nem a félelem és az önzés szava emelkedék fel lelkéből. Nem arra
gondolt, hogy nemes pártfogójának elvesztésével kétes és sikamlós
pályáján a legbiztosabb barátját, vezetőjét és tanácsadóját veszítheti
el: hanem elrettent a gondolattól, hogy veszedelem fenyegeti azon
embert, a ki őt szerette és a kit ő szeretett.

Ott hagyá tehát a fényben ragyogó «hiúság vásárát» s felöltvén téli
kabátját, lejött az utczára.

Innen gyalog sietett a rózsatérre, a hol legközelebb találhatott
bérkocsit. Most jutott először eszébe, hogy jótevőjének
vendégszeretettel kinálkozó házát nem ismeri; még számát sem tudja.

A bérkocsisnak azonban elég volt annyi utasítás, hogy Réthfalvy Miklós
báró háza elé hajtson: rögtön felpokróczozá lovait s hajtott oly
gyorsan, mint városunkban csak akkor van megengedve, ha az urak egyik
grófnak estélyéből a másikba átmenni szándékoznak.

Az üllői-úti szigorú építészetű homlokzatával visszariasztólag
meredezett az utczára. Az első emeleten két ablak volt megvilágítva, a
kaput tárva-nyitva feledték.

Lélekzetét is visszatartva, rohant fel az ifjú a tágas és díszes lépcsőn
s midőn belépett az előszobába, már ott találta a ház urának vele együtt
megvénült komornyikját.

– Én a báró úrral kivánnék egy szót váltani.

A komornyik mélyen meghajtá fejét s akkor oly ünnepélyességgel, mintha a
temetkezési vállalatnak egyik feketébe bújtatott gyászvitéze volna,
elrettentő szertartásos hangon felelé:

– Ő méltósága ma este senkit sem fogad el, mert épen most _meghalt!_

[Illustration: Ő méltósága épen most meghalt.]



 XII.  (Az első leverettséget még indokoltabb kétségbeesés követi: honnan jöhetne vigasztalás?)

Az álmatlanul töltött végtelen hosszú éj után felöltözködék az ifjú és
elment irodájába. Vasárnap volt, de sürgős teendők várták. Oly
kérlelhetlen kötelesség, mely alól egy elvesztett jó barátnak,
pártfogónak vagy közel rokonnak halála sem menthet fel.

Szívét szétmarczangoló fájdalmában egyedül a munka adhatott enyhet és
szórakozást. De már ma, a gyász első rohama alatt elhatározá, hogy
megkezdett útjáról visszatér; búcsút mond a nagy világnak s lesz szegény
gróf, a ki azonban saját emberségéből tisztességesen megél.

Mi lesz lángra lobbant szerelméből? Mi lesz a zálogba adott tiszta
könnyből, melyet az a kis leány oly végtelenül nagyra becsült? Erről is
lemondjon, pusztán hideg megfontolásból? Ez lehetetlennek látszott; de
mégis jól tudta, hogy a teljes reménytelenség és lemondás csak különböző
szó: eredményében pedig ugyanazon értelmet fejezi ki.

Belépvén irodájába, azt cselekedte, a mit máskor; csak elfeledett
szivarra gyujtani.

Szokása szerint legelőször is az asztalán heverő reggeli lapot vette
kezébe. Mindjárt az első hasáb kitünő helyén fekete keretbe zárva
Réthfalvy Miklós báró elhunytának hírét olvasá.

A közönyös és érzéketlen journalista, a kinek rendes szakmájához
tartozott a halálozási eseteket ékes tollal megírni: most is egybe
halmozá összes megszokott frázisait. Ott volt a tántoríthatlan
hazafiság, az áldozatkészség, a nemeslelkesültség minden szép és hasznos
iránt, végre az ország összes lakosságának osztatlan szeretete és
nagyrabecsülése.

Ez mind igaz is volt, ha bár hasonló dicséretet néha olyan is kapott, a
ki meg nem érdemlette. Gábor gróf mindezt igaz hivő lélekkel olvasta
végig és vigasztalására szolgált, hogy a férfi, a kit ő oly őszintén
szeretett, másoknak elismerésével is találkozott.

Egyszerre szeme alább tekint a lap hasábjain és egy kisebb betűkkel
nyomatott czikkben saját nevét pillantja meg.

– Mi lehet ez?

És olvasá, mint következik.

«Nehány nap óta kellemetlen benyomást okozó hirek szárnyalnak, bizonyos
magasabb körökben.

Mint mindenütt az országban, úgy a budapesti aranyozott fiatalság
összejöveteleiben is, gyakran beszélnek azon fölöttébb ritkán előforduló
eseményről, hogy egy régen kihaltnak vélt grófi családnak egyszerre
örököse támad.

Némelyek, társalgás közben, feltünő körülménynek találják, hogy
Szabolcsy gróf a midőn születési jogainak elismerését követelte, a
szükséges okmányokat nem egyszerre, hanem egyenként és darabonként hozta
nyilvánosságra.

De a legfeltünőbb eljárási módot, a házassági bizonyítványnak csodálatos
rejtélyességgel történt napfényre kerülése képezi.

Egy szép reggel ezen eddig soha senkitől nem látott, senkitől nem ismert
okmány eléterem; de nem Szabolcsy Gábor mutatja be, hanem valami ki nem
puhatolható egyéniség, a ki e becses okiratot borítékba takarja és
bedobja a szatmári postának levélgyűjtő szekrényébe s így érkezik meg
Zemplén megyének alispáni hivatalába!

Mire való ezen megfoghatlan titkolózás? Vajjon nem minden gondolkodó
ember azt kezdi gyanítani, hogy a rejtélyes ember csak óvakodásból marad
a sötétben? Hát ha küldeménye nem állná ki a vizsga szemek tűzpróbáját?
Úgy látszik, hogy a beküldő ezen lehetőséget is feltette s azért
gondoskodott arról, hogy ha keresik, fel ne találják.»

– Istenem! istenem! – kiáltott fel az ifjú – mi lesz ebből?

Mert érzette, hogy ha e czikkben csak ellenségei, vagy irigyei szólalnak
is fel, az okoskodásban az indokolás és a helyes logika nem hiányzik.

Olvasta tovább.

«Ily helyzetben az érintett körök kisérletet tettek a kérdésbe vett
okmánynak újabb átvizsgálását szorgalmazni. S miután az ez ügyre
vonatkozó irományok a belügyminiszterium kiadó hivatalában hevertek, a
kivánt betekintés nehézséggel nem járt.

Hárman jöttek a belügyi irodába. N....thy Gedeon gróf, V.... báró és egy
vegyész, a ki a magyar tudományos világban, mint elsőrangú tekintély,
mint a közbámulat tárgya, országszerte el van ismerve.

A tudós vegytanár kezébe vette a lengyelkei házasságról szóló anyakönyvi
kivonatot, sokáig nézte, szakértőleg jobbra-balra forgatta, végre a
legújabb és legerősebb górcsövek használatával átkutatta.»

– Istenem! istenem! – kiáltott rettentő izgatottsággal az ifjú – mit
fogok hallani? Mindent vegyenek el tőlem; legelőször is életemet; csak
szeplőtelen becsületem maradjon épen.

Tovább olvasott.

«A jeles vegyésznek irásban kiadott nyilatkozata így hangzik: Ezen
okmány, mely 1848 szeptember 2-áról kelt igen erős kézvonásokkal és
vastagon metszett lúdtollal van írva. A betűk ma is olyan koromfeketék,
mintha nem régiben lettek volna papirra vetve: de a légmentesen elzárva
tartott irományok a betűk szinének frissességét sokáig megtarthatják.

Ámde a górcsővel eszközlött vizsgálat kétségtelenül bizonyítja, hogy
ezen okmány az úgynevezett «levéltári tentá»-val van írva. Az ily
gyártmány csak egy újabb czég által jött a kereskedésbe. A górcső
csalhatatlan kimutatja, hogy a tenta, melylyel ezen okmány írva van,
épen azon alkatrészeket foglalja magában, melyek az említett újabb korú
gyártmányban előfordulnak.»

Most már telve volt a kétségbeesés pohara. A fiatal ember, mindeddig még
valahogy megtartott higgadtságát és megfontolási tehetségét félre vetve,
a végső kétségbeesés martaléka lett.

– Meg vagyok semmisítve! Oda életem, oda becsületem. Az épület, melyet
ifjú koromban munkámmal, szorgalmammal és kitartásommal emeltem,
földszinéig le van rombolva. Istenem! istenem! őrizz meg az őrülettől!
Oh én esztelen, a ki azt hittem, jóakaró barátaim működnek érdekemben!
most pedig hályog esik le szememről s látom, hogy ellenségeim álnok
lélekkel vesztemre törtek és én a csalók kelepczéjébe kerültem.

De még tovább tartott a hirlapi czikk s a vegyészi nagy tekintélynek
dönthetlen érvekkel körülsánczolt nyilatkozata így végződött:

«Miután azonban a tenta, köztudomás szerint századok lefolyta óta,
minden korban használatban volt: önként folyik, hogy ezen keveréket ezer
és ezer reczept utasítása szerint úgy magánhasználatra, mint tömeges
fogyasztásra, egyesek, fűszeresek, gyógyszerészek, megyék, városok, sőt
országos dikaszteriumok mindig és számtalan módon készítették. Igen
könnyen megtörténhetett, hogy az ezen okmány írásában használt tentának
készítési módja már 1848-ban, sőt azelőtt is, ismeretes lehetett.
Következőleg az ezen okmányban használt tentának alkatrészeiből
egyáltalában be nem lehet azt bizonyítani, hogy a kérdésben forgó
házassági bizonyítvány csak újabb keletű lehet, s így föltétlenül, csak
a meghamisított iratok sorozatába tartozhatnék.»

Ez volt a külön e czélra meghivott vegyésznek hivatalos nyilatkozata.
Nagyon fenyegetőleg kezdődött, de végül, mint a szikláról lezuhanó
áradat a puszták forró fövényében, nyomtalanul elenyészett.

Igen, elenyészett; de azért a mit a könnyű ár útközben, mint parti
virágot elsodort, épen elég volt arra, hogy egy embernek jelenét és
jövőjét kiméletlenűl elmossa és elpusztítsa!

Mikor az ifjú készen volt az olvasással, keserűen mosolygott. Látta,
hogy itt egy tehetetlen ellenség csonka fegyverével lett megtámadva. A
jól megtöltött pisztoly ugyan golyó nélkül sült el, de kénkő szagú
füstjével a tiszta levegőt megfertőztette.

– Értem! – mondá. – Értem. Nem tudták igaz jogaimat lerombolni, de elég
czéljok elérésére, ha engem a gyanú dögleletes gőzköre alá merítettek.
Nagyon jól tudták, hogy a kivívott czímet és rangot csak minden kétséget
kizáró bizonyossággal lehet viselni; és ha jogom nem ragyoghat oly
fényesen, mint a felkelő nap sugara: annyi a közvélemény itélőszéke
előtt, mintha bepörölt csaló volnék, a kit csak a bizonyítékok
elégtelenségének czímén mentettek fel a vád alól!

Aztán elsötétülve, homlokát kezére támasztá s mereven nézdelt
határozatlan pontok felé. Majd kitört belőle a lefojtott indulat s
felkelve székéről gondolá:

– Most már mindegy. A méreg megtette hatását. Nem oltotta ki életemet,
de megbénított minden időre. Elismerem, hogy agyon vagyok verve; mert
kérdésbe sem jöhet többé: igazam van, vagy rágalmak áldozata lettem?
Maga a puszta gyanú elég végső megsemmisülésemre. Dícsérem eszöket, mert
jól számítottak. Tudták, hogy a rám kent foltot el nem viselhetem, s
kénytelen leszek oly szépen kezdődött életpályámról lemondani!

És valóban, úgy élére volt ügye állítva, hogy becsülete azon hanyagon
odavetett kérdés eldöntésétől függött: vajjon 1848-ban a lengyelkei
papnak volt-e oly jó fekete tentája, s történetesen e tentát oly
alkatrészekből készítette-e, mint napjainkban bizonyos czég, mely a régi
találmányt újra fölfedezi, s abból pompás üzletet csinál?

E közben az ifjúnak lelkében erős és visszavonhatlan határozatok
keletkeztek.

De az öngyilkosság eszméjére, még az első roham perczében sem gondolt.
Majdnem csoda ez napjainkban, a midőn a legcsekélyebb indok fegyvert ád
a boldogtalanok kezébe. Ma már megöli az életunt embert az is, ha
kedvencz pipaszára nem akar többé jól szelelni.

Nagyon jól tudta, hogy ha főbe lövi magát, csak alattomos ellenségeinek
tenne kellemes szolgálatot. Aztán az öngyilkosság soha sem lehet
czáfolat a felmerült vád ellen. Ellenkezőleg világos vallomás és a rossz
öntudatnak megpecsételése.

A rang, czím, a szerep a nagy világban oda volt. Utána mint ráadás a
hivatalnak is el kellett veszni.

Rögtön tehát tollat ragadott s miniszteréhez czímzett iratában, minden
bővebb indokolás nélkül, hivataláról lemondott.

Mikor készen volt írásával, borítékba tette, czímezte és lepecsételte.
Becsengette a hivatali szolgát s parancsolá, hogy ezen levelet rögtön
vigye át az elnöki osztályba, hogy ő exczellencziája a miniszter, mentől
előbb kezébe kaphassa.

Mit tegyen most? Elbucsuzzék hivatali társaitól és alárendeltjeitől?
Mentegesse magát azok előtt, kik a mai lapban megjelent czikket olvasták
s most fejöket összedugva a szomszéd szobában, sápitoznak?

Mit mondjon nekik? Amolyan elcsépelt közhelylyel védje magát, hogy
ellenségei rágalmazzák? Istenem! hiszen a világos és tetten kapott
gonosztevő és okmányhamisító is csak azt cselekedné!

Szép csendesen tehát rendbe szedte és csomagokba rakta irományait s
aztán eltávozott.

Egyenesen haza tért.

Felment a lépcsőn. Az első emeleten ott fehérlett szeme előtt a kettős
szárnyú ajtó, mely Réthfalvy báróné szobáiba vezetett. Csak egy futó
pillantást vetett azon küszöbre, melyet ez életben többé átlépnie, soha
meg nem lesz engedve.

Végre otthon volt saját szállásán, mely egyedüli menhelye lehetett,
addig míg a házbért fizetheti, vagy fel nem mondanak neki.

De lelki ereje nem tört meg. Olyan volt mint a jeles hadvezér, a kit egy
elhatározó ütközetben, mégis tönkre vertek. Ezt nem tagadhatta: az
eredmény ellene szólott; a legjobb mentség is csak elkésett és hiábavaló
szószaporítás.

Lássuk, mit határozott.

Még volt körülbelül 3000 forintja, melyet még mint vasuti főmérnök, dús
fizetéséből és gyakori kiküldetésének díjaiból megtakarított.

Elhatározta, hogy szállását rögtön felmondja s aztán május első napjáig
szobájába zárkozik. Itt fog ebédelni és a szolgálatot végző házmesterén
kívül senkit be nem bocsát.

Volt elég teendője. Elhatározta, hogy mihelyt fellázadt vére kissé
lecsillapodik, kezébe veszi az angol nyelvtant, és tanulni fog. Szüksége
volt rá, hogy magát e világnyelvben tökéletesítse, mert virányos tavasz
nyiltán át fog hajózni az új világba, Amerikába!

Nem kell oda több, mint bátorság, vas akarat, egy kis kitartás, s hogy a
kezdő ne válogasson a legelébb kinálkozó munka megkezdésében. A többi
önként jő s a jó mérnök a jég hátán is, annál inkább az Ohio partján,
megkeresheti kenyerét.

És ha valamit elhatározott, annak foganatba vételét soha nem halogatta.
Egy óra mulva már el volt mélyedve az angol nyelv szabályainak
tömkelegében. Egyik lapot a másik után írta tele gyakorlatokkal.
Mindjárt megérzette a régi jó tanács igazságát, hogy a munka,
vigasztalás, a foglalkozás maga a szabadság.

Így töltötte idejét. A szokott órában felhozott ebédjét ugyan meg sem
izlelte, de estére annál nagyobb étvágygyal vacsorált meg belőle.

És csak most, evés közben talált egy kis időt, hogy a lefolyt rettenetes
nap eseményeiből világos képet alkothasson.

Mint valami régen hallott történetre, tán csak mint homályos álomlátásra
emlékezett vissza azon pillanatra, hogy a midőn egyedüli igaz barátját a
grófné estélyéről hazavitték, valaki a jelenlevők közől azt beszélte,
hogy Nagygáthy gróf valamit igen nagy hévvel állított az öreg úr előtt,
de ez a legerélyesebben ellentmondott.

Édes vigasz volt ez, jelen helyzetében, hogy egy derék ember nem tudott,
nem akart róla aljasságot feltenni!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

E nap alkonyán Réthfalvy bárónénál igen szívesen fogadott látogató
jelentkezett.

Ő méltósága Nagygáthy Gedeon gróf, a ki el nem rejthető kárörömmel
köszöntött be s mindjárt az első szó után szerencsét kivánt előbb
magának, másod rendben az egész főúri társaságnak, hogy egy hivatlan
tolakodónak jelenlététől egy csapásra megszabadulhatott.

– Úgy van – mondá. – Bevágtuk az útját. Más ügyesebb az egész saison
alatt dulakodhatott volna köztünk. Ezt azonban csak megpillantottuk s
rögtön lerántottuk álarczát. Remélem, hogy ezzel mások elrettentő
példájára, jól meggondolni való példát adhattunk.

[Illustration: Mit hallok! – felelt a gróf, felugorva székéből.]

A báróné maga is oda volt a gyönyörtől és boldogságtól s hogy leánykája
mindent a legegyenesebb forrásból újra hallhasson (mert bizonyos lapot
már reggel meghozatott a trafikból), kérte a grófot, beszélné el ezen
érdekes történetkét elejétől végig.

Nagygáthy gróf, mint vízbe visszadobott apró halacska, újra elemében
volt. Betelepedett a legkényelmesebb karszékbe és le nem írható
élvezettel (a hol kellett merész toldásokkal is) eldicsekedett vele,
mily furfangos észszel törte nyakát a befurakodó kalandornak.

Lenke kisasszony mindent figyelmesen végighallgatott s aztán hidegen
felelé:

– Úgy látom, hogy az önök híres vegyésze, daczára a szép
tiszteletdíjnak, melyet kapott, az utolsó sorokban maga rombolta le
állításainak összes eredményét. Legalább elismerte, hogy semmit sem tud
bebizonyítani.

– Hogyan? – felelt a gróf – az én szép hugocskám csak nem akarná védeni
a társaság közös ellenségét?

– Én? Erre nincs szükségem. Megvédte őt megtámadóinak tehetetlensége. A
tudós vegyész addig forgatta kezében a górcsövet, míg valami
tenta-keverékbe került. Nagyon természetes, hogy ily mártásból ujjait
tisztán ki nem húzhatta.

– Mit hallok! – felelt a gróf felugorva székéből. Ne legyek Nagygáthy
ivadék, ha az én kedves kis Lenkém nem a legszellemdúsabb szójátékot
vágta szemembe! Csak hogy bizonyos dologról soha sem szabad
elfeledkeznünk. Mi született urak élve-halva engedelmeskedni tartozunk a
régi szabálynak: Fortiter in re, suaviter in modo: magyarul…

– Oh kérem: nagyon jól tudom mit tesz az: erélyesen a dologban,
gyöngéden a szavakban.

– Megöl a csodálkozás. Az apáczazárdákban nevelt kisasszonyok úgy tudnak
latinul, mint maga Marcus Tullius Cicero!

– Nem, uram; én nem értem e nyelvet: de ezen mondat gyakran előfordul a
könyvekben. És az írók, nekünk tudatlan asszonyoknak, zárjel között meg
is magyarázzák.

– Nagyon helyesen. Annál könnyebb lesz megérteni, hogy úri ember így
szokta ügyeit elintézni. Keveset mondunk, sokat értünk alatta. Ez a
valódi előkelő világ megszokott politikája. A tudományos világ
arisztokratái csak minket utánoznak, ha gyöngéden és kimélettel
nyilatkoznak: de a következtetést egyszerűen az olvasókra, vagy a
hallgatókra bizzák. A mi tanárunk csakugyan tiszta fehér keztyűvel
símogatta meg emberét; de mégis értésül adta a világnak, hogy nemzetes
Szabolcsy Gábor mérnök uram kénytelen lesz még ez éjjel pisztolylövéssel
véget vetni életének.

– Pisztolylövéssel?

– Ez csak olyan forgó pénz értelmében vett kifejezés. Mert épen ily
valószínűséggel mérget is vehet be, vagy felakasztja magát az
ajtófélfára.

– Ily hidegvérrel beszél ön embertársának sorsáról?

– Mit akar ön, Lenke kisasszony? Ez a vakmerő ficzkó nagyban játszott;
életét tette fel egy kártyára. Tehát ha vesztett, meg kell tartozását
fizetnie. Más menedéke nem is lehet, mert ezentúl helyet nem talál a
világon. Mi kizárjuk, oda pedig, kiket elhagyott, vissza nem térhet.
Hova fusson tehát, ha nem egyenesen a föld alá?

– Ez szörnyű szívtelenség.

– Mondja inkább, rendes igazságszolgáltatás, vagy megérdemlett bűnhődés.
Különben pedig csak azért szóltam, hogy ha ma éjjel az én imádott
hugocskám, onnan felülről, a harmadik emeletről egy puska eldurranását
hallaná, ne engedje boldog álmát e miatt megzavartatni. Forduljon csak
nyugodtan szép patyolatfehér vánkosán a másik oldalára; nyugodjék tovább
édesem, s ne törődjék azzal, hogy egy vagy több arczátlannal kevesebb
van a világon.

A kis leány nem felelt. Csendesen felkelt helyéből és édes anyjához
fordulva mondá:

– Mamám, megengeded, hogy szobámba vonuljak.

A báróné igenlőleg felelt.

– Mindenesetre, gyermekem. Tudod régen, hogy az én nevelési
rendszeremnek, mindig a te akaratod szabadságának elismerése képezte
alapelvét. Csak azt kell még tudtodra adnom, hogy Gedeon öcsém már több
ízben megkérte tőlem kezedet és én csak alkalmas perczre vártam, hogy
itt, az ő jelenlétében értesülj, mily megtisztelés érte házunkat.

A kis leány semmi meglepetést sem árult el. Udvariasan meghajlott a gróf
előtt, de aztán anyja felé fordulva, mondá:

– Édes mamám, hogy nevezheted te épen a mai napot alkalmas pillanatnak,
a midőn Miklós bátyánk halva fekszik?

– Ah – felelé Gedeon gróf – ez igen távoli rokonság. A Réthfalvy család
már a mult század végén mellékágakra oszlott. Igaz, hogy minden
Réthfalvy egy törzset, egy nevet és nemességet képez; de az elszármazás
folytán a vér annyira különböző, hogy a mai közbejött eset, az egymást
szerető sziveknek boldogságát legfölebb nehány hónappal késleltetheti.

– Gedeon öcsémnek igaza van – erősíté a báróné. – Az öreg úr, velem
legalább, mindig csak félrokonságot tartott. Ebből nem következik, hogy
rögtön a temetés után ünnepélyes eljegyzést tartsunk; egyelőre legyen
elég tudnod azt, ki szeret téged, hiven és legnemesebb érzelemből.

– Köszönöm mamám, hozzám való anyai indulatodat. Gedeon bátyám már
ezelőtt is sokszor nyilatkozott előttem ily értelemben. Engedd meg
tehát, hogy ezen engem megtisztelő ajánlatra, majd csak egy év multán
válaszoljak, ha mai nap felvett gyászunkat letehettük.

Ezzel élve a nyert engedélylyel a szobát elhagyta.

A gróf és a báróné vállvonogatva néztek egymásra. Egyik sem tagadhatta,
hogy a kis leány felelete felért azzal, a mit polgári nyelven világos
kosárnak neveznek.

– Nénikém – szólt a gróf, megpödörve gyér bajuszát – őszinte ember
vagyok s azért el kell ismernem, hogy ez a kis leány megleczkéztetett
engem.

– És miért?

– Mert… hogy is mondjam? az a vén hóbortos Miklós bácsi, valóban még
élhetett volna nehány hetet.

– A mint gondolod, – felelé a báróné jól megértve a megjegyzés rejtett
fulánkját; – hanem ismerd el egyszersmind azt is, hogy egy anya is
tudja, mit cselekszik? és azt is, mikor kell valamit cselekednie.
Értettél?

– Tökéletesen. Meg is adom magamat föltétlenül. Íme kezet csókolok,
hálás szívvel köszönetet mondok és egy más kedvezőbb órára számítva, van
szerencsém kedves nénikémnek nyugalmas éjet kivánni.

– Isten áldjon.

A gróf elment. Nem olyan fából faragott legény volt, hogy egy éretlen
gyermeknek legelső kitérő szavára sokat adott volna. Egészen
megnyugtatva távozott a háztól, a hol a bárónét bátran leghívebb
szövetségesének tekinthette.

De mégis, a midőn alá lejtett a lépcsőn, megcsóválá fejét.

– Ki hitte volna? – gondolá – ez az ártatlan fehér galamb még csípni is
tud! No de se baj; másként lesz ezután. Majd vissza csiplek én, szép
virágszálam, ha három kis falucskáddal együtt tíz körmöm közé
kaparítlak. Fogadom, három nap alatt más mórest fogsz tőlem tanulni.

A báróné pedig dühös volt. Érzette, hogy az illem, sőt a jó ízlés ellen
követte el azon hibát, hogy a bár távoli rokona ravatala fölött szólt
először leányának eljegyzéséről. Igaz, hogy e nyilatkozat nem a nagy
világ tudomására volt szánva: de a főrangú hölgyek a társadalmat illető
kérdésekben igen érzékeny lelkiismerettel birnak. Négy fal között sem
tesznek örömest oly lépést, mely kedvezőtlen magyarázatokra
szolgáltathatna alkalmat.

De leginkább bosszantotta, hogy ez a piczi termetű Nagygáthy gróf épen
nem értette el: miért nevezte a báróné e napot a legkedvezőbb percznek?

Pedig a gróf eltalálhatta volna, ha élesebb szeme van, s ha a
veleszületett büszkeség és önteltség el nem homályosítja látását.
Kérdjük: mikor lehetett volna ezt az elfogult kis leányt biztosabban
valamely elhamarkodott határozásra birni, mint most, a midőn ama másik
ember tönkre volt téve s a pisztolylövésnél más menedék nem maradt fenn
számára?

És ezt Nagygáthy gróf még sem értette meg. A leányka pedig az
összetoruló habok alá temetett üldözöttet védelme alá vette. Oh szörnyű
elvakultsága a szerelemnek, hogy gyermeksége eszményképétől még most sem
akart elszakadni!

Mi kellett tehát egy főrangú hölgy kétségbeejtésére még több? Azért
fösvénykedett? azért fizetgette éveken át férje adósságait, hogy
egyetlenegy leánya visszautasítson egy oly kérőt, a kinek legalább
hétszer annyi birtoka van, mint egykor nejének lesz?

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Elverte már a torony harangja az esti tíz órát, midőn a (külszin
szerint) gyászt öltött báróné házában, mindenki éji nyugalomra készült.

A keserűséggel telt úrnő ma is megtartotta szokott napirendjét. Egy óra
hosszáig olvasgatott, azután leereszkedett térdeplőjére és sűrű fohászok
között emelé szavát a madonnaképhez, hogy: tekintene alá, lágyítaná meg
szívét az ő leánykájának, és világosítaná fel elméjét, mily nagy előny
az, férjhez menni egy grófhoz, a ki törpe legény ugyan, de jól megmérve
70,000 hold földbirtokot magáénak mondhat.

A báróné, kétkedés nélkül, teljes bizalommal veté magát a szent szűz
pártfogásába. Meg volt győződve, hogy ily hathatós érv ott a magasban is
kellő méltánylásra találhat. Íme itt a földön (mely siralom völgyének
neveztetik) a szent életű püspök maga is kellő respectussal viseltetik a
nagy uradalmak iránt: tehát igen kompetál, hogy a szivének tisztaságából
imádkozó főrangú anya megkapja, a mit óhajt!

(Ha e könyv a véletlen játéka folytán valamely ájtatos kávénéni
mocsoktalan kezébe kerülne: mély alázattal kérem a jeles hölgyet annak
meggondolására, hogy a fönnebbi sorokban nem az imádság haszna, hanem a
báróné gyarló theologiája van kérdésbe téve.)

A kis leány a szobájába vonult és szakadatlanul sirt. Mit tehet egyebet
a magára hagyott gyermek? Sir és mindig csak sir; pedig élete rövid
tartama alatt is eléggé tapasztalhatta, hogy a szoba magányában kiöntött
könnyek özöne a dolgok állásában még soha semmit meg nem változtatott.

Azonban belépett hozzá Jetty, a szobaleány, hogy rendbe hozza a
hálószobát. És míg szakértő ügyességgel puffogtatná a párnákat, oly
érdekesen mosolygott, hogy a ki látta, ellenállhatlan kiváncsisággal
megkérdeni kényszerűlt, mi lehet e vidámságnak, úgyszólván, szilaj jó
kedvnek az oka?

– Te nevetsz, Jetty?

– Oh, Lenke kisasszony, hogy ne nevetnék, mikor egyedül én tudok valami
igen mulatságos históriát ebben a szomorú házban.

– Micsoda históriát?

– Nagyon vígat. Ezelőtt két órával itt volt Nagygáthy gróf és erőnek
erejével megjövendölt valamit, a mi semmi esetre sem fog beteljesedni.

– Honnan tudod ezt?

– Oh, kisasszony, én nem szoktam hallgatózni, hanem a gróf úgy kiabált,
hogy a ki nem süket, a harmadik szobában is meghallhatta.

– Tehát mi nem fog beteljesedni.

– A mit a gróf mondott: hogy az a másik fiatal gróf, a ki a harmadik
emeleten lakik, ma éjjel okvetlenül agyonlövi magát.

– Ugy-e nem lövi?

– Esze ágában sincs. Csak a más világra készül.

– A más világra! És te ily iszonyú szerencsétlenség fölött nevetgélni
tudsz?

– Ha azt mondtam a más világba, azt értettem alatta, az új világba,
Amerikába.

– Ki mondta?

– Ezt igen könnyű kitalálni, ha az ember déltől estig az angol nyelvtant
forgatja kezében. A házmester, a ki felvitte az ebédet, látta a könyv
czímét a borítékon. Aztán meg mr. John Brown, az angol nyelvmester,
délután hat órától nyolczig időzött nála s ketten együtt ugyancsak
deklamáltak nehány jelenetet valami angol vígjátékból. Lássa kisasszony,
ha a fiatal Szabolcsy gróf abba a másik világba menni szándékoznék, a
hova Nagygáthy úr küldi: ott ugyan semmi szüksége sem lehet arra, hogy
egy nyelvvel többet vagy kevesebbet beszéljen.

A kis leány arcza felvidult. Ha szíve vonzalmát követheti, nyakába borul
a szobaleánynak. Nagyon tiltva volt ugyan anyjától a bizalmaskodás
minden idegennel, de a mit hallott, úgy megörvendezteté lelkét, hogy
legalább ez esetben kivételt tehetett.

– Amerikába akar kivándorolni? Mi baj van ebben? Két hét alatt oda mehet
az ember; és ha visszatér, akkor sincs több időre szüksége.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Éjfél után két óra.

Elvégre, elég volt már a szorgalom és az ifjú, kimerülve a munkában,
nyugalomra tért. Egy ideig még forgolódott ágyában; lázas kételyei ide
is követék, míg végre elszenderedett.

Egyszerre valami élesen sivító hang ijeszti fel álmából. Mint kitört
veszedelem jelére kiugrik ágyából és gyertyát gyújt.

Nem tudta, mi történt, de rögtön, nehány másodpercz mulva, megint
megrántá valaki kívülről a lakás csengetyűjét.

– Ki az?

– Én vagyok – felelt egy ismerős hang – a házmester; meg egy hordár, a
ki méltóságod számára távirati sürgönyt hoz.

– Mindjárt.

Ezzel, hirtelenében magára hányta éjjeli pongyoláját; kinyitotta az
ajtót s a jelentkezőket bebocsátotta.

A hordár, mint küldöncz, hosszú lélegzetet vett; úgy mutatta, mintha
végkép ki volna merülve a fáradságtól és mondá:

– Valahára feltalálhattam a méltóságos gróf szállását. Három miniszter
palotáját vertem fel, míg a negyedikben a kapus ide utasíthatott. Kérem,
tessék az elismervényt aláírni.

Az ily bevezető beszéd csak annyi: hogy ha a sürgöny elküldéseért díj
nem jár is, a nagylelkű uraságoknak nem lehet megtiltani, hogy a buzgó
szolgálatot a fáradsághoz mért borravalóval jutalmazzák meg.

A fiatal ember kitöltötte az átvételről szóló rovatot. A borravalóról
sem feledkezett meg, ha bár meg volt győződve, hogy e rettenetes napon
csak újabb gonosz hírt hallhat.

Mikor egyedül volt, feltörte a pecsétet és olvasá a tartalmat, mint
következik:

«Szatmár, vasárnap este 11 órakor.

Ide este tíz órakor érkezik a pesti posta a levelekkel és hírlapokkal.
Olvastam a czikket és megborzadtam.

Gróf úr! azt izenem: bátorság és semmi elhamarkodás. Holnap a reggel hat
órai vonattal indulok és este nyolczkor Pesten vagyok. Még egyszer:
semmi elhamarkodott határozat, mert hozom eredetiben azt az okmányt,
melynél teljesebb és tökéletesebb, sehol, senki számára, nem létezhetik
e világon! N. I.»

Az ifjú semmi jót sem várt s mégis, mintha csalatkozást érezne lelkében.
Különösen pedig az úgynevezett teljes hitelű okmányok kimondhatlan
undort és émelygést terjesztettek bensejében. Elégedetlenségét a
beküldőnek névtelensége még inkább nevelte.

Boszúsan veté félre a haszontalan firkát s aztán újra lefeküdt.

Mindamellett, innen túl szép csendesen aludt egész világos viradtig.



 XIII.  (Előre megállapított napirend, mely sok változást szenved.)

A fiatal ember felöltözött és megkészíté napirendjét reggeltől estig.

Először a mindennapi kávé s egy pár meghozatott lapnak futólagos
átolvasása. Azután jő valaki, a ki felveti ágyát, kisöpri, kiszellőzteti
szobáját és letörli a port a bútorokról. Erre következik az elméleti
tanulmány az angol grammatikából. Délután két órakor ebéd, utána
nyugalom egész esti öt óráig, a midőn jön az angol nyelvmester s folyni
fog a felolvasás, magyarázat, társalgás, mint gyakorlati leczke. Este
kilencz órakor vacsora; szivar és csibuk, végre tizenegy után lefekvés.
Ha csakugyan eljőne, a ki távirati úton megérkezését jelenté, rá nézve
fontossággal nem birt. Ha jő, itt lesz, beszélhet a mit akar; ha otthon
marad, még bölcsebben teszi. Szóval: a ki Amerikába készül, annak
tökéletesen mindegy, mi történik vele a még itthon töltendő négy vagy öt
hét alatt?

Ez határozott programm volt, de már reggeli tizenegy óra felé fel volt
háborítva.

Valaki erősen és kiméletlenül megrángatá a szállás csengetyűjét s a
midőn az ifjú boszús arczczal kinyitá ajtaját, hogy elkergethesse az
alkalmatlankodót, meglepetve hökkent vissza, mert ő exczellencziája, a
közlekedésügyi miniszter állott a küszöb előtt.

Könnyedén és mindennapi megszokottsággal kivánt jó reggelt s aztán
belépvén a szobába, leült a legközelebb talált karszékre és mellőzve más
bevezetést mondá:

– Itt pompás török-dohány illat van. Világos jel, hogy e házban
tökéletes pipa-szabadság uralkodik és én dohányzók számára berendezett
coupéba jutottam.

Derék táblabiró volt ő exczellencziája; mint miniszter pedig minden áron
megakará tartani a szakértő hivatalnokot. Rágyújtott egy szivarra.

– Kedves tanácsosom! Tegnap oly későn került kezembe lemondó levele,
hogy csak ma jöhetek ide egy okos szóra. Hallgassa meg a tapasztalt öreg
embert.

– Méltóztassék parancsolni.

– Jelentem, hogy lemondó levelét felvagdaltam fidibusznak. Ön
diplomatikus mérnök; mestersége a mérés és számítás. Kérdem: hogy lehet
exact tudományt mívelő ember oly érzékeny, mint valami vidéki költő, a
ki megfaragta balladáját s aztán a «szerkesztői posta» útján olvassa,
hogy verseményét a papirkosárba dobták.

– Becsületem van megtámadva, kegyelmes uram.

– Becsülete? Ugyan, hogy és mikép? Tán a nyomdai festékkel bekent betűk
által? Istenem! ha mi politikusok és miniszterek ilyesmikre még
hederítenénk, három napig nem tarthatnánk meg tárczánkat. Ismertem egy
minisztert. Ez is poéta volt kezdetben és igen érzékeny kebel. Oda volt
minden otromba megtámadásra. Végre úgy megedzette lelkét, hogy a mit élő
szóval mondtak neki, magán körben, vagy a képviselőházban, arra
lelkiismeretesen felelt, de ha ugyanezt nyomtatásban vágták szemébe,
minden vádat egyszerűen csak bepiszkolt papirnak tekintett.

– Személyét nem bántotta senki.

– Beszéljünk magunkról; ha tetszik rólam. Ötven lap ismétli az országban
mindennap, hogy a kormány elárulja a hazát, megnyomorítja a jelen
nemzedéket, megsemmisíti a jövőt. Fel sem veszszük. Ki tudja? igazuk
lehet, mert nem tartjuk magunkat csalhatatlanoknak. Mikor én a
közlekedési ügyek vezetését átvettem s az első háromszáz kilométernyi
vasútat indítványoztam, egy lap, nem is nagyon virág-nyelven azt írta:
bizonyosan az építési költségek felét el akarom lopni. A mennyi
omnibusz-kocsis és kalarábéáruló kofa van Pesten, csak azt várta, mikor
akasztanak fel? Én bizony még sem jöttem dühbe, mert tudtam, hogy a
szerkesztőnek nincs más czélja, mint azon napon vagy kétszáz példánynyal
többet eladni a piaczon.

– Engem komoly lap vádolt, hamis okmánycsinálással.

– Ezt már nem cselekedte. Különben pedig mit nevez ön komoly lapnak?
Egyik sem oly komoly, hogy néha valami pikánt mártást fel ne tálaljon
olvasóinak. Ez a bizonyos lap is felvett hasábjai közé egy czikket,
melylyel a beküldőnek nagy örömet csinált, önnek pedig semmit sem
ártott, mert a közlemény önmagát czáfolta meg. A híres vegyész zsebre
rakta a kövér honorariumot, ön pedig ma is az, a ki tegnap volt:
osztálytanácsos, Szabolcsy gróf, s a felsőház tagja. Mit akar ön? ha
minden kétértelmű czikkecskével agyon lehetne egy becsületes embert
verni, ezóta a miniszterelnöktől kezdve az utolsó kanczellistáig, minden
hivatalnoknak ki kellett volna pusztulni az országból. Okos ember, a
kinek tiszta lelkiismerete van, megveti a varjak károgását. Ha mellé még
meg is harapják, fáj a seb egy napig, aztán vagy elfeledi, vagy
hozzászokik.

– Uram! önnek igaza van. De az én helyzetemben, vagy minden kifogáson
felül kell állnom, vagy visszamegyek oda, a hol oly boldog voltam.

– Ez szép elmélet, de a gyakorlatban értelemmel nem bir. Beszéljünk
világosan. Az a kurta lábú Nagygáthy gróf ön miatt elveszt 13,000
holdnyi örökséget. Hogy követelheti ön gyarló embertől, hogy ily sajgó
érvágást, mint valami szúnyogcsípést, egy mukkanás nélkül eltűrjön?
Kérem önt, engedjen neki annyi örömet, hogy legalább felberzenkedjék. Ön
azonban az első rohamra feladja a csatatért s mint rossz katona elveti
fegyverét! Az ellenség győzni sem remélt és ön védtelenül odaveti a hadi
zsákmányt. Ez szép jellemvonás lehet valami érzékeny német drámában, de
a gyakorlott politikai észjárás más magatartást követel. Mondok valamit.

– Tessék, uram.

– Szép az a sajtószabadság, de hasznát és értékét saját magunkon kell
megpróbálni. Könnyű mást nevetni, ha felebarátunkat a lapban jól
megczibálják; de akkor legyünk türelmesek, ha a rúd egyenesen ránk jár.

– Én csak igazságot követelek.

– Igazságot! Mi az igazság? Pontius Pilatus is azt kérdezte; de az
üdvözítő hallgatott és semmi definitióba nem bocsátkozott. Most pedig
mást mondok.

– Hallom, uram.

– Fiatal koromban ismertem egy szabadelvű fiút, a ki nagyon
megharagudott valakire s azt mondá: Huszonöt botot annak a gazembernek,
s aztán töröljék el örökre a botbüntetést! De jaj, kedves tanácsosom, ha
a botbüntetés eltörlése előtt, még mindenkit meg kell huszonötözni, a
kire valaki nagyon megharagudott, akkor ez a nyájas kis operatió még
maig foly. Megfogyatkozik a hazában a mogyorófapálcza, úgy, hogy mint
import-artikulust, külföldről kell behozni.

Lehetetlen volt az őszinte lelkű öreg úrnak szavain nem nevetni.

– Egyébiránt – végzé be mondókáját ő excellencziája – önnek nem indokolt
lemondását el nem fogadom; elbocsáttatási kérelmét kereken
visszautasítom. Ebből azonban nem következik, hogy most mindjárt saját
kezemmel visszavigyem az irodájába; hanem adok önnek szabadságidőt
bizonytalan határnapra. Addig gondolja meg a dolgot, de arról se
feledkezzék meg, a mit én mondtam. Isten áldja.

Ezzel kezet nyújtott és elment.

A fiatal ember azonban makacs gyerkőcz volt; nem hallgatott a hideg
megfontolásból merített jó tanácsra; bedugta fülét, behunyta szemét,
hogy semmit se lásson, semmit se halljon.

És nem volt senki jelen, a ki ráütne vállára és mondaná:

– Te hóbortos gyerek, a ki szürke frakkos konviktor,
segéd-szakasz-főmérnök voltál: hogy lehettél egyszerre oly szörnyű vak
gróf mint a többi? Tehát, ha nem lehetsz gróf, vagy nem lehetsz olyan
gróf, minőnek képzelted magad: nincs számodra hely sehol széles
Magyarországban? Csak e kettő között kell választanod: olyan gróf légy,
hogy még a kis Nagygáthy, meg a nagy vegyésztanár se merészkedjék
jogaidban kételkedni? vagy felszeded sátorfádat s mégysz Amerikába, hogy
mint napszámos toljad a targonczát?

A miniszter látogatása volt a legelső belövött rés a megállapított
napirend bástyája ellen. Vigasztalni, felbátorítani jött, de csak a
tanulmányaiba mélyedt remetét háborgatá.

Később a házmester jelentkezett az ebéddel s minthogy életpályájához
tartozott a ház legfrissebb újságait széthordani, mondá:

– Nem hallotta méltóságod, hogy szobája ajtaja előtt a vászonnép czipője
egész éjjel csoszogott?

– Csoszogott? és miért?

– Hallgatóztak.

– Ajtóm előtt? Mit lehet itt hallani, ha éjfél utánig olvasok, azután
lefekszem és alszom?

– Oh kérem alássan, tegnap este itt volt Nagygáthy gróf a bárónénál, és
azt jövendölte, hogy méltóságod ezen éjjel okvetlenül agyonlövi magát.
De én lecsitítottam a házat, mert a gróf úrnak revolverje sincs. Ezt a
feleségem is tudja, a ki ide jár takarítani, én pedig felhordom az
ebédet és vacsorát. Ott alant az első emeleten a báróné gyönyörű szép
leánya, Lenke kisasszony, sírt és kétségbeesett, míg Jetty, a szobaleány
el nem mesélte, hogy méltóságodhoz angol nyelvmester jár. Akkor a
kisasszony újra feléledt és megnyugodott.

Mikor ebédelt az ifjú, visszagondolt életének legközelebb mult
korszakára s különösnek találta, mint foglalkoznak az ő ügyeivel mások
még inkább, mint önmaga. De hogy Lenke kisasszony a szobaleánynak jól
indokolt vigasztalására megnyugodott, leírhatlanul jól esett szívének.

Ebéd után angol pontossággal került elé mr. John Brown s legalább ezen
egy látogatás nem zavará meg e nap programmját.

Vacsora után a fiatal ember friss levegőt akart színi, a nélkül, hogy
elhagyja szobáját. Megnyitá tehát ablakát és szivarfüst mellett
kinézegetett az éjbe, vagy legalább a gázzal világított utczára.

Ott alant megszokott köznapisággal hullámzott a járókelők sokasága.
Senki fel nem nézett a harmadik emeletbe s nem törődött vele, ha tetszik
valakinek a kora tavaszi hűvös estén kinézni az ablakon.

Közeledett már a tíz óra is, midőn a ház előtt egyfogatú bérkocsi állott
meg. Egy férfi lépett ki belőle és eltűnt a kapu alá. Oly dolog, melyet
Pesten a bálvány-utczában, ha kinéz valaki az ablakon, a nap minden
órájában számtalanszor láthat.

De csakhamar megint kopogtatott valaki a harmadik emeleti lakónak
ajtaján.

Megint a házmester volt, a ki lámpát tartott kezében s a kinek háta
mögött egy őszbecsavarodott férfi állott, jól felbundázva, kezében
fekete fényes bőrből készült úti táskával.

– Ez az úr méltóságodat keresi.

– Engem? akkor tessék belépni.

Mikor benn voltak a szobában, a fiatal ember az asztalon álló két
gyertyát meggyújtá és bámulva ismert az idegenre.

Ő volt, a kire legtávolabbról sem gondolt, Nagy István, az állomásfőnök
Szatmáron.

– Isten hozta, uram.

– Eljöttem gróf úr, és örvendek, hogy kevés utánjárás után feltaláltam
szállását. Remélem, vette tegnap éjjel távirati sürgönyömet.

– Hogyan? ön táviratozott nekem? És én gondatlan, el nem találhattam, ki
lehet az a N. I..!

– Én vagyok, megérkeztem s megtartom igéretemet. De ezen ajtó a
folyosóra nyílik: tán egy ajtóval belebb mehetnénk.

– Annyival épen szolgálhatok. Itt van hálószobám; ez a legvégső rejtek
szállásomon.

– Engedelmével lépjünk oda: mert az én titkomat idegen fülnek hallani
nem szabad. Jól értsen meg: saját titkomról beszéltem; mert a mi
méltóságod ügyét illeti, az nem hogy titok volna, sőt inkább a
legelterjedtebb nyilvánosság elé tartozik.

Bementek a hálószobába, a hol felvetett ágy állott a szögletben, de
szemközt a túlsó fal mellett pamlag kínálkozott kettőjük kényelmére.

– Gróf úr, e táskában hozom, a mit igértem.

Ezzel kivett onnan egy viaszos vászonba takart széles, hosszú, de lapos
csomagot, mely zsineggel volt lekötve s három magán és egy igen nagy
alakú hivatalos pecséttel lezárva.

– Hogy mindjárt ajtóstul rohanjak be, – szólt folytatólag Nagy István
uram, – itt e kötegben rejtőzik a Lengyelkén kötött házasságokról
vezetett anyakönyv eredeti valóságában, 1831 febr. 4-től egész 1849 jun.
27-ig. Miután pedig Szabolcsy Gábor gróf honvédezredes, akkor még
alezredes, 1848 szept. 10-én kelt egybe Lengyelkey Saroltával, igen
világos, hogy ezen létrejött házasságnak ezen eredeti matrikulában
bejegyezve kell lennie. És ha benne van, nincs oly földi hatalom, mely e
könyvnek erejét megtörhetné. Tehát a külső boríték pecsétét Isten
nevében felbontom.

– Bocsánat, még egy kérdést akarok tenni.

– Tessék parancsolni.

– Hol feküdt elrejtve ezen anyakönyv annyi év lefolyta alatt? és miként
jöhet ma az ön kezébe?

– Erre a kérdésre maga a csomag külseje a legkielégítőbb feleletet adja.
A három magán pecsét Margittay Sándor egykori lengyelkei pap családi
czímerét mutatja. A hivatalos pecsétet a szatmári káptalan tette rá, a
midőn 1849 jul. 14-én «családi okiratok» czímén e csomagot megőrzésül
átvette s arról kellő alakban térítvényt adott ki.

– És ezen térítvény!

– Ezen térítvény nem veszett el. A kinek birtokában volt, megőrzötte;
nem régiben ezelőtt előmutatta s a csomagot akadály nélkül átvette.

– Tán épen ön?

– Megeshetik.

– Igen, de azt mondták, hogy ezen anyakönyv a lengyelkei templom
elpusztításakor elégett.

– Kósza hír volt. Gróf úr beszélt a pönögei pappal és a kettőjök között
lefolyt értekezést minden lap közlötte. Akkor már hallhatta gróf úr,
hogy a templom boltozatos sekrestyéje nem égett be; csak a házasságokról
szóló anyakönyv hiányzott.

– És mért épen ez?

– Mert Margittay Sándor elvitte s két hét mulva ezen borítékba zárva
családi okiratok czímén a szatmári káptalan hűségére bízta.

– És mért tette ezt?

– Gróf úr, ennek indokát a pönögei plébános igen világosan elmondta.
Kérem méltóságodat, ennyi év multával ne bolygassuk meg ezen kényes
természetű kérdést: főkép ha az idők és viszonyok is gyökeresen
megváltoztak azóta.

– Azt mondták nekem, hogy Margittay Sándor ezen anyakönyv birtokában
uralkodni akart anyám fölött.

– Úgy látszik.

– Az özvegy be nem bizonyíthatta gyermekének törvényes születését.

– Ez volt a pap czélja. Ha az özvegyet megnyerheti, protestáns vallásra
tér, megházasodik s mindent napfényre hoz. Isten másként határozott!

– Igen, az Isten. Nagyon kényelmes mentség ez, mindent isten
határozatára hárítani. Azonban ön még mindig nem felelt kérdésem második
részére. Hogy került a káptalan térítvénye épen az ön kezébe?

A látogató aggodalmas tekintettel nézett szét a szobában, mintha félne,
hogy a rejtekből meghallhatja szavát valaki. Azután közelébb húzódott a
pamlagon és alig érthető hangon mondá.

– Gróf úr, én önnek oly titkot mondok, melyet élő ember nem tud; még
derék és hű feleségem sem fogja valaha meghallani. Széles e világon csak
önnek van joga mindent tisztán látni. Én Margittay Sándor, az egykori
lengyelkei pap vagyok.

– Ön? Nagy István? a szatmári állomásfőnök?

– Kérem, méltóztassék csendesebben beszélni. Lehet, hogy vétettem ön
ellen; de jól tudja, hogy mikor szüksége volt rám, mint hű barát
állottam háta mögött. Én voltam, a ki Tokajban, az ön keresztelése
alkalmával, szülőinek házassági bizonyítványát előmutattam. Én voltam, a
ki önnek hiteles keresztlevelét, az állomás épületében, a hol ön
vendégem volt, kezébe játszottam. Én voltam, a ki a házassági
anyakönyvből a hiteles kivonatot a zempléni alispán hivatalába
megküldöttem s végre én hozom ma ide az eredeti anyakönyvet, a midőn
tegnap éjjel olvastam a hirlapból, hogy ellenségei a felmutatott
anyakönyvi kivonat hitelességét a tenta alkatrészeinek szempontjából
kétségbe akarták vonni.

– Ezt most megczáfolhatjuk?

– Tökéletesen. Ezen könyv épen azon tentával van írva, mint a
nyilvánosságra jött kivonat. Én a tentát egész üveggel, elődöm
hátrahagyott értéktelen apróságai között találtam s mert jónak találtam,
tovább is használtam.

– Még egy kérdést. Mért nem lépett fel ön ezen okmányokkal még anyám
életében?

– Akkor én besorozott bakancsos voltam; később mint hadnagy Milanó
kövezetén csörgettem kardomat. Mikor haza kerültem és a vasúti
szakvizsgát letettem, a grófné halva volt. Tehát mégis isten határozott
sorsom és szándékom fölött!

– Látta anyám sírját?

– Láttam; akkor még megmutathatták. Én e sírt több ízben feltöltettem és
maig zöld hant födi az elfeledhetlennek hamvait.

– Ha ezt tette ön, vegye köszönetemet. Ön e sírt meg fogja nekem mutatni
és én emlékkövet emeltetek föléje.

Ezt mondva, melegen szorítá meg látogatójának kezét.

– Most még kérdem: legalább anyám halála után védelmébe vehette volna az
ártatlanul szenvedő gyermeket!

– Ez volt megmásíthatlan szándékom. Több ízben fel akartam lépni, de
csak titokban, mert az akkori kormány alatt nagyon féltem
fölfedeztetésem következményeitől. Azonban ön nevelésben volt, jól és
szorgalmatosan tanult s láttam, hogy önerejéből is pályát fog kivívni.
Ha én önt már szürke frakkos konviktor korában gróffá nyilvánítom: önből
soha sem lesz derék, bátor, önálló férfi.

– Gondolja?

– Bizonyosan tudom. Mert a koldus grófocskánál nincs az emberiségnek
haszontalanabb és gyűlöletesebb fajzata. Nem tanul, henye s mégis
dölyfös, mindenkit megvet; egyedül czímének és rangjának él és követeli,
hogy a legkövérebb sült veréb mindig egyenesen az ő szájába repüljön.

– Ki tudja? de tán igaza is lehet.

– E szerint, gróf úr, elvégeztem, a mi még hátra volt. Teljes
megelégedéssel bocsátom e csomagot rendelkezésére. Ha tetszik, rögtön
felbonthatjuk; de ha jobbnak látja, maradjon lezárva, hogy illető
helyeken láthassák, mi volt a káptalan pecséte alatt gondosan megőrizve?
Részemről nem tudnám meghatározni, melyik volna a czélszerűbb eljárás?

– Valóban ezt én sem tudom: de igyekezni fogok, hogy a legilletékesebb
helyről vegyek jó tanácsot.

– Ez lesz legjobb. Most azonban teljesítvén rajtam nehezedő
kötelességeimet, szivességet kérek méltóságodtól.

– Mindenben szolgálatára állok, a mi csak tehetségemben áll.

– Gróf úr, idejöttem. Az út maga, szabadjegyem lévén, pénzembe nem
került. Engedje meg, hogy megkiméljem a vendéglői költséget és itt
töltsem az éjet.

– Ez magától értetik.

– Nekem a régi katonának ez a pamlag herczegi kényelem. Van köpenyem, a
mivel takarózhatom; de holnap korán reggel múlhatlanul vissza kell
utaznom.

– Oly hamar? Azt hiszem, valami ágyneműt összekomponálhatunk; már a minő
rideg, nőtlen gazdaságomtól telhetik. Sőt, a mint veszem észre, egy kis
vacsora-maradványnyal is szolgálhatok.

– Ez jó ötlet, gróf úr: mert, a mióta lelkem terhétől megszabadulhattam,
érzem, hogy éhes vagyok.

– Ezt örömmel hallom, mert a ki éhes, nem válogatós.

Mig elkölté isten áldását a vendég, beszélgettek ketten a multról és
jövőről s csak éjfél után tértek nyugalomra. A fiatal ember telve
legédesebb reményekkel, boldogan álmadozott; az állomásfőnök aludt, mint
a bunda és még nem is hortyogott: a mi megbecsülhetlen udvariasság, egy
éjre szállást kérő utazótól.

Midőn a gróf a reggeli szürkületben szemét kinyitá, vendége már útra
készen állott s mint a mai vasutas időben történik, három rövid szóval
búcsút vett és eltávozott.



 XIV.  (A fővárosban töltött utolsó napok története.)

Magára maradván az ifjú, legelőször is a lepecsételt csomagot, mint
becses kincset szekrénye mélyébe rejté.

Terveit a jövőre már az éjjel álmodozásai között elkészíté. Most már
tudta, hogy czíme és rangja minden kifogáson felül áll. Egyúttal elmés
bosszút állhat a jól megboronált (más közönséges halandóról azt
mondhatná) megvesztegetett tudós vegyész fölött: a ki most maga marad
benn az általa feltalált tentahistória fertőjében.

Elhatározta, hogy mihelyt ezen legújabban nyert döntő okmány alapján
születési jogainak bebizonyítását tökéletességre vitte, új életmódot
kezd: visszamegy miniszteréhez, visszavonja ha lehet lemondását s
azontúl egész erejét hivatalos kötelességének teljesítésére szenteli.
Ellenben végkép lemond a gondolatról, hogy a főúri körök társaságában
szerepet viseljen.

Mint mérnök nem volt jártas a közigazgatási ügyek menetének ismeretében;
de mégis sejtette, vagy legalább szerencsésen eltalálta, hogy ily
természetű kérdések tisztába hozatalát nem ügyvédre, hanem közjegyzőre
kell bizni.

Nem ismert egyet sem ezen urak közül; de betekintett a naptárba s onnan
olvasta, hogy a Lipótvárosban lakó két közjegyző közül az egyiket dr.
Szeghő Bertalannak híják. Ki volt jegyezve lakása is.

Még más szent kötelesség is állott előtte. Jelen kelle lennie
feledhetlen pártfogójának temetési gyászünnepélyén. Nem mint rokon és a
családhoz tartozó, hanem szerényen és félrevonulva mint hálára
kötelezett egyén, de mégis feketébe öltözve.

Azonban e tervétől is elkésett. A reggel érkezett lapokból olvasta, hogy
Réthfalvy Miklós holtteste fölött már tegnap este a legnagyobb csendben
végbement a temetési szertartás s a földi maradványokat érczkoporsóba
zárva az éjjel elszállították Zemplénbe, a báró birtokára, Gelencze nevű
faluba.

Ha itt lesz a nagy temetés, a háladatos rokon sem fog hiányozni!

Ezután tollat vett kezébe s levelet írt dr. Szeghő Bertalan úrnak:
kérvén őt, hogy jelölne ki napot és órát, melyben bizonyos fontos jogi
kérdésben tanácsát kérhetné.

Csak Szabolcsy Gábornak írta magát, mert tudta, hogy ha czímet ragaszt
nevéhez, ez annyit jelent, hogy a tisztelt közjegyző úrnak tetszenék ő
méltóságához fáradni.

A nehány sorból álló levélke megírva, borítékba zárva, lepecsételve és
postabélyeggel ellátva volt, a midőn oly perczben, melyben háborítástól
épen nem félhetett, valaki kívülről a szállás csengetyűjét meghúzta.

A házmester volt.

– Gróf úr, a kapu előtt kocsi áll és egy úr tudakolja, mikor lehetne
szerencséje méltóságodnak tiszteletére feljönni?

– Ki ezen úr?

– Itt van látogató jegye.

A fiatal ember bosszús arczczal vette át a jegyet: de mintha a
kisértetek világába volna sodortatva, bámulattal olvasá:

«Dr. Szeghő Bertalan közjegyző.»

Ez már sok volt. Az az ember jő hozzá, kinek eddig hírét sem hallá, a
kinek nevét életében először a naptár tiszti névtárából olvasá! Regény
ez? vagy épen tündérmese az ezeregy éjből?

De csakhamar visszaesett a prózai világ valóságába s mondá:

– Menjen le s ha annak az úrnak a jelen percz alkalmasabb volna, mint
később más idő: igen szivesen fogadom látogatását.

Azt nem lehet tudni, hogy a bálvány-utczai házmester, a ki tiz év előtt
még bécsi sült német volt, minő alakban vitte le ezen üzenetet; tény
azonban, hogy dr. Szeghő Bertalan úr nehány percz mulva a szobába lépett
s a szállás gazdájától kimutatott karszéket elfoglalta.

Derék, vidám és nyilt arczú öreg ember volt, abból a régi tabularis
prókátor fajból, mely ma már végkép kiveszni indult. Éles eszét, gyors
felfogási tehetségét, sőt ügyvédi furfangjait is egyedül csak az igazság
és méltányosság felderítésére használta fel.

– Gróf úr, hivatalos kötelességeim folytán kértem e találkozást.
Méltóztatik tudni, hogy Réthfalvy Miklós báró mindnyájunk szomorúságára
elhalálozott. Csekélységem oly szerencsés volt, hogy a báró úrnak
nagybecsű bizalmával megtisztelve lehetett. Én vagyok, a kinél a család
fontos irományai letéve vannak. Ezek közül az egyik az 1847-ben elhunyt
bárónénak, született Szabolcsy Klára úrnőnek végrendelete, melynek
erejénél fogva összes vagyonának haszonélvezetét férjére hagyta. Egy
másik végrendelet magától Réthfalvy Miklós bárótól származik és kelt
nehány héttel halála előtt. Méltóztatik rám figyelni?

– Hallom, uram.

– A báróné összes javainak haszonélvezője meghalt. Tehát a báróné
1847-iki végrendeletének határozatai lépnek életbe. A 13,000 hold
terjedelmű és Gelencze nevű falu határához tartozó uradalom mai napon a
báróné Klára nevű testvérére vagy annak örököseire szállott. Ez a Klára
Szabolcsy Pál gróf neje volt. Tehát önnek nagyatyjáról és nagyanyjáról
van szó. Szabolcsy Pál gróf igen fényűző, könnyelmű és tékozló férfi
volt, úgy hogy önnek atyját, idősb Szabolcsy Gábor grófot egészen vagyon
nélkül hagyta és katonai szolgálatra kényszerítette. Egyedül csak
Réthfalvy Miklós bárónak hosszan tartott életkora okozta, hogy ezen
örökösödési kérdés csak ma jön megoldás alá. Szóval az 1847-iki
végrendelet erejénél fogva ön lett a Gelenczén fekvő birtoknak
kétségtelen tulajdonosa.

– Való ez uram?

– Hogyan? való? Itt a végrendelet: tessék végig olvasni.

A fiatal ember átfutotta a sorokat, de oly felületesen, hogy ha élő
szóval épen most ezen irat tartalmáról nem értesül, az olvasás után
ugyan semmit sem fog fel belőle.

– Ez az egyik végrendelet.

– Még más is van?

– Ezt a másodikat Réthfalvy Miklós báró saját külön vagyonáról írta alá.
A bárónak mindössze is csak nehány száz holdnyi birtoka volt. De maradt
utána az üllői-úti ház és kert. Miután pedig a báró életének végső tiz
évében igen takarékos háztartást folytatott: fönmaradt tőle egy kis tőke
is, mely részint készpénzben, részint papirokban mintegy 230,000 frt
összeget képvisel. Mindezt legújabb keletű végrendeletében önre hagyta.

– Rám? ez lehetetlen.

– Hogy volna lehetetlen, ha én, a közjegyző mondom? Itt az eredeti
okmány nálam saját irodámban lett fogalmazva, aláirva és tanuk
jelenlétével megerősítve.

– De hiszen ez álom!

– Tiszta, megfogható valóság. Én pedig egyedül csak azért vagyok itt,
hogy mint a végrendelet végrehajtója, méltóságodnak parancsát vegyem,
mikor szándékozik igaz örökségét tényleg kezébe venni.

– Ön van mint végrehajtó megnevezve?

– A báró egyenesen engem nevezett ki; de a báróné megbizottja régen
meghalt. Én csak mint esetleges utód vagyok kijelölve. De hiszen ön
végig olvasta e végrendeletet? Ott áll nevem a VII. pont harmadik
záradékában.

– Igen, végig olvastam, – felelt elpirulva az ifjú.

– Akkor nincs egyéb hátra, mint kitűzni a határnapot, melyben a birtokot
és az ingóságokat tényleg is átadhatom.

A fiatal ember ezalatt romboló lázat érzett egész testében. Eddig soha
életében eszébe sem jutott az a lehetőség, hogy egykor még gazdag ember
legyen. Természeténél fogva kevéssel megelégedve, a birtokvágy
szenvedélyét nem ismerte. De mikor a kincs és vagyon özöne, mint érett
gyümölcs egyszerre lába elé hullott: nem csoda, ha szokatlan kábulás
fogta körül.

Ámde szólania kellett.

– Uram, önnek tudnia kell, hogy van az országban valaki, a ki születési
jogomat kétségbe teszi.

– Legyen megnyugodva gróf úr, mert ilyen egyén nem létezik. Azt nem
mondom, hogy például Nagygáthy Gedeon gróf szíves örömest el nem ütné az
ön kezéről a gyönyörűen felszerelt Gelenczét, mely mind csupa első
osztályú fekete föld. De nem teheti; ez a baja.

– Ön olvasta a lapokban, hogy szülőim házassági bizonyítékát gyanus
hitelességű okmánynak hiresztelték.

– Ez a kisérlet csak gyermekes észjáráshoz méltó ízetlen bohózat volt. A
gyáva tehetetlenségnek kiömlött epéje; egyéb semmi. Elhiheti gróf úr,
hogyha komolyan léphetnének fel, bizonyára más úton kezdik meg a
támadást.

– Még mindig pört kaphatok nyakamba.

– Pört kezdeni mindenkinek szabadságában áll, csakhogy átkozott
költséges mulatság ez, ha a vesztes bizonyos. Tisztességes ügyvéd fel
sem vállalja; Nagygáthy grófnak pedig okosabb tanácsadói vannak, mintsem
odaengednék őt a lelkiismeretlen prókátorok piócza fajának kezébe.

– Azt mondják, nagy előny volna rám nézve, ha a lengyelkei anyakönyvek
újra napfényre kerülnének.

– Ha megvan a keresztlevél és a hiteles kivonat a házasságok
matrikulájából, ez teljesen elég: ha be van bizonyítva, hogy a
lengyelkei anyakönyvek elégtek.

– És ha a könyv mégis előkerülne?

– Egy meglehetősen fölösleges érvvel többet nyernénk. Azonban régi
törvényszabály, superflua cautela non nocet.

– Akkor nem kétkedem többé, hanem az elveszettnek hitt anyakönyvet
előmutatom.

A fiatal ember megnyitá szekrényét, kivette onnan a tegnap estén átvett
csomagot s letette az asztalra.

– Ime uram, még felbontatlan. Rajta van a káptalan pecséte. Rajta, hogy
1849-ben jött a levéltárba «családi okmányok» czimén.

A közjegyző csodálkozva nézett majd a csomagra, majd a gróf szeme közé.
Épen nem mutatott örömet, vagy lelkesedettséget a rendkívüli felfedezés
hallatára.

– Hogyan? – mondá nagy megütközéssel. E csomagban a lengyelkei matrikula
van elrejtve?

– Legalább azt állította, a ki hozzám hozta.

Dr. Szeghő nagyon gyanus pillantásokat vetett a csomagra. Világosan
elárulá, hogy egyátalában nem tetszik neki ez a história.

– Gróf úr, – mondá – félnem kell, hogy ez a felfedezés
kellemetlenségeket fog okozni és a méltóságod ügyét, a helyett, hogy
tisztábbá tenné, inkább újabb bonyodalmakba sodorja.

– Ezt nem értem.

– Oh, kérem, mihelyt mi e könyvvel nyilvánosság elé lépünk, egészen új
kérdések támadnak. Ebből törvényszéki vizsgálat, sőt valaki ellen
bűnvádi kereset is keletkezhetik. Mert világosságra kell hozni, ki
merészelte a matrikulát, mely közvagyont képez s mely sok más ember
jogainak bizonyító forrását foglalja magában, annyi év óta rejtekben
tartani? A káptalan is meg van csalva, ha családi okmányok czímén egy
kath. egyház nyilvános okirattárát megőrzése alá vette. Mindjárt
kérdésbe jő: ki tette le ezen csomagot 1849-ben és ki vette ki onnan a
térítvény előmutatása mellett most a közelebb mult napokban?

A fiatal ember meg volt zavarodva. Érzette, hogy elhamarkodta e dolgot s
aztán mentséget keresve felelé:

– Hogy ki tette le e csomagot 1849-ben? az a káptalan jegyzékeiben be
lesz írva. De valószínű, hogy ezen ember régen meghalt. Csak a térítvény
maradt fönn s azzal más valaki kivette.

– Bocsánat gróf úr, ezzel nincs a dolog elütve. Mert ha kivette valaki e
csomagot és egyenesen méltóságod kezébe adta át: akkor igen világos,
hogy ezen valaki nagyon jól tudta, mi rejlik a boríték alatt? s hogy a
csomag titkos tartalmával épen csak méltóságodnak tehet legkedvesebb
szolgálatot. És miután gróf úr senkit sem nevezett meg: sejteni kezdem,
hogy kimélni akarja ezt az embert.

– Ha ily veszély fenyegeti; bizonyára nem lehetek oly nemtelen és
háladatlan, hogy buzgó jóakarómat kellemetlenségekbe keverjem. Különben
én nem is tudom, mit rejt e csomag magában? Bontsuk fel!

– Tehetjük, ha jogunk van hozzá.

– Mért ne volna? A ki a térítvény előmutatásával kivette a káptalantól,
jogosan cselekedett. Teljes szabadságában állott tulajdonát rám ruházni.

Szeghő Bertalan úr kissé igen grófos elméletnek tartá ezen jogi
fejtegetést (pedig csak egyszerüen mérnöki logika volt), de azért
beleegyezett a csomag borítékának felszakításába.

A fiatal ember papirvágó kést hozott s nehány másodpercz mulva előttük
feküdt a kopott külsejü könyv, mely csakugyan nem volt más, mint a
lengyelkei házasságok matrikulája.

Nagy érdekeltséggel forgatták a könyvet, míg megtalálták a lapot, melyen
Szabolcsy Gábor gróf és Lengyelkey Sarolta kisasszony között kötött
házasság ténye bejegyezve volt.

– Hah! – kiáltott fel teljes lelkesedettséggel az ifjú – ha mást nem
nyertünk, legalább egy megvásárolt lelkű vegyész-tudornak tekintélyét
végkép megsemmisítettük!

Szeghő Bertalan úr, mint közjegyzőhöz és tisztes öreg úrhoz illett,
sokáig gondolatokba volt merülve, míg megérett lelkében az elhatározás
és akkor mondá:

– Gróf úr, ezt a könyvet bízza az én hűségemre.

– Igen szivesen. A ki Réthfalvy Miklós báró bizalmát megérdemlette,
tőlem föltétlen hódolatot követelhet.

– Természetesen térítvény mellett.

Ezt mondva, elővett tárczájából egy kőnyomatú lapot, mely a közjegyző úr
irodájának bélyegével volt ellátva. Csak kitölteni és aláírni kellett a
papirdarabkát s a térítvény készen volt.

– A többit bízza rám. A ki olvasta a lapokból a pönögei pap
felvilágosításait, birja azzal a kellő útbaigazítást is. Kérdem gróf úr:
önnek nincs szándékában azon emberre hivatkozni, a ki az 1849-iki
térítvény erejével e könyvet a káptalan levéltárából kivette?

– Ezt semmi áron sem tehetem. Becsületügy ez előttem és inkább ma tűzbe
vetem a matrikulát, még ha születési jogom bebizonyítása egyedül e lapok
létezésétől függne is.

– Helyesen. Nagyon értem az ily gyöngéd érzelmek indokait. Igen örülök,
hogy személyes ismeretségem után az ifjú Szabolcsy Gábor grófban azon
nyilt keblű és nemes lelkű ifjat találom fel, a kit elhunyt barátom
Réthfalvy Miklós báró melegen ajánlott előttem.

– Melegen ajánlott engem?

– Mintha saját gyermeke volna. Az öreg úr előmutatta nekem a hazáért
dicsően elvérzett ezredesnek levelét, melyben rokonának jelenti, hogy
szíve hajlamát követve, Lengyelkey Saroltával egybekelt. Elhiheti gróf
úr, hogy Réthfalvy báró ezen magán levélnek több hitelt adott, mint
bármely azóta napfényre került hivatalos okmánynak. Ez okból, mihelyt
feltalálta önt, rögtön meg is köté a vérszerinti rokonságot.

– És ilyen jó barátot oly rögtön és váratlanul el kellett vesztenünk!

– Rögtön igen, de nem váratlanul. Mert a hetvenöt éves kor maga az
állandó és gyógyíthatlan halálos betegség. Én mondom ezt, a kinek már
csak öt éve hiányzik a szép kerekszámhoz. Most pedig sziveskedjék a
tapasztalt vén embernek tanácsait figyelmébe venni.

– Hallom, uram.

– Én ezt a könyvet elviszem és legelőször is felmutatom a
belügyminiszteriumban. Ha vannak ott aggodalmas lelkek, a kik
megijedtek, hogy önt netán elhamarkodva hívták meg a főrendek házába,
majd csak megnyugodhatnak. A belügyminisztertől e könyv a kassai püspöki
szentszék elé kerül. Ott sem lehet kifogás ellene. Végre visszaküldik
Pönögére, a hol az elpusztult Lengyelke lakói megtelepedtek. Gróf úr! a
kételynek legutolsó árnyéka is szétoszlott. Ön Szabolcsy gróf tényleg és
jogilag. Istené legyen a dicsőség, ha a haza önben egy ősrégi család
igaz sarjadékát üdvözölheti.

– Ön egészen új lelket önt belém. De még nincs eldöntve a kérdés: mi
történik azon emberrel, a ki e könyvet a megőrzött térítvény alapján
kivette?

– Ez az én dolgom. Ha ön, gróf úr, saját személyében lép fel e könyvvel,
sarkában ezer kérdés követi. Ha én hozom napfényre, az egészen más.

– Egészen más?

– Ég és föld a különbség. Egy közjegyző levéltárában ezer csomag és
százezer irkafirka hever. Mért ne lehetne ily tömegben egy 1849-ben kelt
térítményt épen a legalkalmatosabb perczben felfedezni?

Hóna alá vette a könyvet, leczipelte a kapu alá, kocsiba ült és
elhajtatott.



 XV.  (A ki saját birtokain verhet állandó tanyát.)

Teltek a napok, megjött a virányos kikelet és a nagy változás a fiatal
ember életében.

Az osztálytanácsosi hivatalnak vége szakadt; maga a miniszter
kegyeskedett elismerni, hogy a ki Zemplénben a gelenczei kastély
kényelmes termeiben otthon lehet, nem válik be többé irodai munkásnak.

Dr. Szeghő Bertalan erélyesen látott teendőihez. Legelőször a pesti
házat iratta át Szabolcsy Gábor gróf nevére, aztán ketten együtt
elutaztak Zemplén megyébe.

A gelenczei urilak nagyon szomorú építészeti alakot mutatott, de csak
kívül, mert belől legalább tizszer annyi szobát foglalt magában, mint a
mennyire ifjú lakójának szüksége lehetett. A kert alkotói is inkább
haszonra és gazdaságra tekintettek. A kertész nagyobb gondot fordított a
finom fajú nyári és őszi baraczkfákra, mint az árnyat adó vad
ültetvényekre; de a kiesség és kellemesség még sem hiányzott abban.

Nehány hétbe telt, míg Szeghő Bertalan a birtok átadásához kötött
törvényes formaságokat bevégezhette. Akkor aztán a fiatal ember beült
örökségébe s a közjegyző a megérdemlett tiszteletdíjjal együtt
visszautazott a fővárosba.

Az ifjú birtokos pedig legelőször is a kegyelet által sugalt
kötelességének akart eleget tenni. Egy friss és két régi sír követelt
tőle hódolatot.

Áldott emlékezetü Réthfalvy Miklós báró már ott feküdt a gelenczei
templom kriptájában, korán elhúnyt neje mellett. Végrendeletileg hagyta
meg, hogy előre kijelölt fülkéjébe zárják, befalazzák és csak egy
darabka márványtábla hagyja fel emlékét, feliratával, az utókornak.

Következett a kötelesség a hazáért elvérzett apa iránt.

A legelső alkalmas napon befogatott a gróf és három órai hajtás után
megérkezett Réthfalvára. Mint mondani szokták, tisztelegni jött. Azonban
már a külső csarnokban a szobaleány útját állotta, azon izenettel, hogy
méltóságos úrnője gyöngélkedik és nincs azon helyzetben, hogy látogatót
elfogadjon.

Ez nagyon érthető visszautasítás volt. Tehát másnap, levélben kéré meg ő
méltóságát, engedné meg, hogy a kert lugosai közt szunnyadó honvéd
ezredes hamvait Gelenczére átvitethesse. A báróné helyett a tiszttartó
felelt (világos jel, hogy a két szomszéd hatalom között diplomatiai
összeköttetés nem létezik), igen sajnálkozván, hogy a kert
tulajdonosnéja e kivánságot nem teljesítheti. A sírkő úgy is, idők
folyama alatt, elkorhadván, ma már nem áll helyén. El kellett hordani s
most pázsit zöldel helyén. Különben pedig, Szabolcsy gróf ezredes itt
halt meg, itt talált nyughelyet az üldözések korszakában, tehát itt is
kell maradnia.

Ezen legfelsőbb ukáz ellen nem lehetett fölebbezni.

De volt a levélben nagy ujság is.

– Hogyan! – kiáltott fel az ifjú. Elhordták, összetörték a sírkövet,
mely ezelőtt három nappal még fönállott és friss koszorúval volt
átövezve?

Most már a szatmári temetőt keresé fel. Nagy István állomásfőnök
megmutatta a zöld hanttal födött jeltelen sírhalmot. A gazdag ifjú
rögtön intézkedett, hogy a legszebb fekete márványból faragott emlékkő
jelölje e szent helyet.

Elhagyatott kesergő özvegy! Eljöhetsz-e, hogy lásd minő elégtételt
nyertél? megolvashatod-e egy holdvilágos éjjel az aranyozott betűkkel
kimetszett felirást?

«Itt nyugszik gróf Szabolcsy Gáborné, született Lengyelkey Sarolta.
Meghalt: 1858-ban. Emelte e követ háladatos fia».

Oh nyájas gondolata a háladatosságnak, a gazdag fiútól, a ki anyjától
egy siralmakkal telt levelen kívül mást nem örökölt.

De mégis valamit. Igazi sok jó tanácsot, melyet a fiú híven fogadott,
lelkiismeretesen követett és gyümölcsöt is szerzett belőle. Nem több ez,
mint az arany?

Ezalatt a nagy világ hireiből csak annyit tudott, a mennyit a naponként
érkező hirlapokból olvasott.

Nagygáthy gróf (nem tudni mi okból) igen sértve érzi magát, tehát grófi
módra a hazán vesz boszút és külföldre ment jövedelmeit elkölteni. Pedig
nem igen valószínű, hogy épen a szegény haza feledkezék meg magáról és
vakmerő gondatlansággal ily előkelő fián sérelmet ejt.

Réthfalvy báróné otthon van leányával és özvegy Würzheim tábornoknét
látja szivesen vendégszerető hajlékában. E kifejezés csak megszokott
hirlapi stylus lehetett, mert itt a vidéken egészen más fogalmak
uralkodtak a báróné vendégszeretetéről. Ha mégis kivétel történt, nagy
oka lehet annak.

Cseklész grófné még a fővárosban tartja udvarát, minthogy «imádott
férje» nem fogyott ki a téli mulatságokból. De ha a nap perzselő
sugarakat küld a Dunapart aszfaltjára, Bodrogköz vidékének hűs ligetei
és szunyog lepte mocsárai majd csak enyhet adnak a menekvőknek.

Minden arra mutatott, hogy a nyáron, közvetlenül a fürdő-saison után,
élénk társaság lesz együtt Zemplénnek a Tiszához közelebb fekvő
termékeny rónáin.

Most már lássuk, mint kezdett új életet a mérnökből lett gróf?

Legelső észrevétel, hogy soha egy órára sem unatkozott. Vendég ritkán
jött a födél alá. A kerületi szolgabiró, vagy a vasúttól egyik régi
kollegája, a ki szivesebben ebédelt itt, mint a pályaház éttermében.

A tiszttartó minden vasárnap jelentést tett a vetések állásáról, a lábas
jószág egészségi állapotáról. Különösnek tetszett előtte, hogy míg
Pesten a jó vagy rossz időről csak azok beszélnek, a kik más érdekesebb
társalgási tárgyat nem találnak: itt a vidéken épen az időjárás
szeszélye képezi az életkérdés legelső föltételeit. Kellene még eső,
vagy nagy a szárazság? Merről fú a szél? mit hoz az újuló hold? Mit
jósol a százesztendős kalendáriom?

Olykor ebéd után, fekete kávé és török dohány füstje mellett
elgondolkodott a jövőről és egyik tervét a másik után vetette félre.
Épen most, a midőn minden földi jónak fölöslegében úszott, ama
legédesebb boldogság, a szerelem, mely «mindent pótol», csak oly távoli
bizonytalanságban tünedezett előtte, mint korábban. Oly messze utazott s
a láthatárt záró hegyláncz most is csak a távolság átlátszó kékjében űz
vele játékot.

Az a könny, mely a válságos napok egyik estéjén a kis leány kezén
száradt meg, örökre legszebb emléke volt a multból. Mit hozhat a jövő?
Most, a midőn szerelme kincsének elnyeréséhez minden eszközzel, minden
föltétellel pazarul meg van áldva: a szerető szívek közé a hideg és
kérlelhetlen anyának nagyravágyása támaszt akadályt. Ki hitte volna,
hogy ily változás után, az ifjú szívének álomképét áthághatlan falakkal
zárják el előle! Egykor, míg kétes gróf volt, több szerencsével járt:
most Gelencze örökös ura előtt a réthfalvi kastély kapuja be van zárva!

Mit tegyen?

Rangtársai, különösen a férfiak, határozottan azt itélék felőle, hogy
ezen ifjúnak nevelése siralmas módon el van hanyagolva. Úgy beszél, mint
a prókátor, vagy a vezérczikkező ujságíró: a mi a legrosszabb ízlésre
mutat a magas körökben. Sokat tud, a mire semmi szüksége; semmit azon
tudományból, mely nélkül hiába akar valaki grófi szerepet játszani.

Ezt az irigység hiresztelte róla: az asszonyok pedig ellenmondtak. De
mégis némely fogyatkozását maga is kényszerült elismerni.

Először mindjárt: soha sem látta a külföld csodáit. Még Bécsben sem
volt: a mi valóságos felségsértési bűn a született grófok előtt.

Róma műkincseit, az egykori erőszakoskodó nagyság fekete düledékeit,
csak a könyvekből ismerte. Fogalma sincs Páris pezsgő életéről, a ködbe
borult London arany hegyeiről. Mi lesz belőle, ha társaságba vegyül s a
többi gróf oly megszokottsággal beszél a római spanyol térről, a párisi
St.-Germain külvárosról, a londoni Westendről, mint ő a pesti korzóról,
vagy a sugárútról?

És még sem ment külföldi körútra! Azt gondolta: ilyesmit nem lehet
egyedül élvezni! Azt a mesés nagy világot majd csak «ő vele» akarja
megnézni, megcsodálni, – vagy végkép lemond róla. Mit ér érezni, hogy
valami szép, fönséges, magasztos és elragadó, ha nincs kivel gondolatait
kicserélje, ha nincs mellette a boldog és rokonszenves lény, a kinek
lelkében hasonló észrevételek keletkeznek!

Gróf volt és nem tudott lovagolni! Ez már tagadhatlanul hiba; de nem
tanulhatja meg az ember e mesterséget, ha huszonhat éves korában kezdi
is? Eddig csak mérnök korában kapaszkodott lóra, ha járatlan völgyekben
kereste vasútjának irányát. Most is látja magát, mint bukdácsolt alatta
a szürke gebe s mint lógott le a nyeregkápából jobbra és balra egy-egy
tarisznya. Az egyikben műszerei, a másikban ebédjének maradványai
himbálóztak.

Meg kellett tanulnia pisztolyból is lőni, mert e hiányt a társaságban
hamar fölfedezik; a többi «művész» nagyon félvállról tekint alá azon
hátramaradottra, a ki néha még a czéltáblát sem találja, míg a többiek
golyói csak a fekete körben versenyeznek egymással.

Általában véve önmagának sem felelhetett azon kérdésre: minő fajta gróf
lesz ő a hazában? Csak az volt bizonyos, hogy a szalonok felpiperézett
bábjai és barázda-billegetői közé nem fog tartozni. Szíves készséggel
utánozni szándékozott rangtársait a jóban és dicséretesben, de a
különczködők szerepe ellenkezett természetével.

Vagy amolyan social-irányú regényhős legyen, a ki minden zugba iskolát
épít s ha beteg a tanító, maga jár fel leczkét adni a paraszt
gyerkőczöknek? Szerencséjére Gelenczén jó iskola volt. Megépítette azt
Réthfalvy Miklós báró régen, sőt alapítványt is tett fentartására.

Egyszer bement Sátoralja-Ujhelybe, a megye gyűlésére. Olyan zsivajos
«éljen»-t kapott, mintha épen tegnapelőtt mentette volna meg a hazát.

A kerület kortesei az ő egészségére ittak a korcsmában, de még nem az ő
költségére. Mert nálunk, bármely ágban kitünt egyéniséget
képviselőséggel szoktak megjutalmazni. Ha az ügyvéd felfedez egy
váltóhamisítót, ha hurokra kerít egy defraudans pénztárnokot: rögtön
felkarolja a csalhatatlan közvélemény és kész számára a túlnyomó
többség.

Már hogyne választanák meg azon világcsodát, a ki árvaházban nevelődött,
mérnök lett, vasutat épített, egy szép reggel pedig betoppant, mint
gróf, Gelencze kövér földére, s beül a pompás kis királyságba!

Szorgalmatosan bejárta birtokait, elébb kocsin, később lóháton. Egy
emelkedettebb helyről megmutatá a tiszttartó a határdombokat. Azontúl
Nagygáthy grófnak azon birtokrésze feküdt, melyet nagyanyjától,
született Szabolcsy grófnétól, örökölt. Néhai Szabolcsy Pálnak, Gábor
gróf nagyatyjának, hasonló nagyságú pusztáján harmincz év óta zsidó
uraságok gazdálkodnak. Keletre jó két mértföldnyi távolban sötét hársfák
koronái fölött Cseklész grófné kastélyának kúpos teteje zárja a
láthatárt, míg dél felől kéklő hegysor védelmezi a kies Réthfalvát a tél
zordonságaitól.

Néha egyedül s gyalog kalandozá be a vidéket. Ilyenkor gondolatokba
merülve, kineveté a világ bolondságait. Mi az a saját föld? Egy darabka
az országból.

Most, állítólag az övé; amint régebben másé volt s egykor megint másé
lesz. Az egyik elkártyázza, a másik eladja s az árán kaczér hölgynek
vásárol selyem ruhát, brillantokat, államkötvényt és vasúti
prioritásokat. Hajdanában a változás még rövidebb processusba került.
Galléron fogták a birtokost és odébb lódították egy határral.
Megköszönte, ha egyúttal fel nem nyársolták is. A föld ugyan soha vissza
nem követelte jogszerű urát: híven megtermé gyümölcsét a bitorlónak is.

A korhadt tölgy ledől s ha urát galyai alatt találja, agyonveri. A
bokorból kizavart kigyó úgy sziszeg, mintha birtokháborítás ellen
protestálna. Az undok hernyó minden tartozó tiszteletről megfeledkezve
őméltósága nyakára mászik. A szúnyogsereg pedig semmi különbséget sem
talál a paraszt és a gróf vére között.

A kastélyban minden megmaradt régi szokott rendjében. Az épület maga,
rideg fal; földszinten a kapu, tizenhat ablakkal; az első emeleten
egygyel több. Az építészeti díszítménynek semmi nyoma; csak az
ünnepélyes csend és a kifogástalan tisztaság jelenti, hogy itt úr lakik.

A cselédség között, rang tekintetében első az öreg Károly, a meghalt
bárónak komornyikja. Most mély gyászt visel s az ifjú örököst szolgálja.
Közvetlen hatósága alá két bérruhás inas tartozik. A két szobaleány
teljes függetlenséget élvez. A földszinten a szakácsné elnökösködik. Oly
díszes és rátartó matrona, hogy a két konyhaszolgáló ténsasszonynak
nevezi és kezet csókol neki. Az udvaron az uraság kocsisa az elismert
hatalom; de mióta az ifjú gróf leczkét vesz a lovaglásból, a lovász
tekintélye emelkedni kezd. A kertész nem tagja az udvari népségnek.
Külön házban lakik, felesége főz neki, s pénzért ebédet, vacsorát ád
három segédének.

Így vert tanyát az ifjú gróf öröklött uradalmában.

Mi fog most következni?

Életének első, kétes és nehezebb feladata végre volt hajtva. Bizhat-e
szerencséjében, hogy a másik, mely könnyebbnek látszott, sikerülni fog?
Vagy be van már írva a sors könyvében, hogy ama könny, mely egykor a
szép kis leány kezére hullott, maradandó nyom nélkül fog elenyészni?



 XVI.  (Egy áruló hihetetlen hireket hoz az elátkozott kastélyból.)

A szép május elsejének üde levegője csábítgatni kezdé az ifjú grófot.
Egyszerre csak kedvet kapott régi mesterségéhez, előszedte műszereit,
kiment a mezőkre, műkedvelő mérnök lett belőle s reggeltől estig
méregetett.

Tudva van, hogy a gelenczei birtok, kerek számban beszélve, 18,000
holdból áll. Egy pár százzal több is lehetett. Különösen pedig
hozzájárult azon 700 holdnyi pusztácska is, mely az elhúnyt bárónak
saját öröklött tulajdonát képezte.

Nejének birtoka gyönyörű szép és majdnem szabályos négyszögű darabból
állott. Egy kis része azonban szeszélyes merészséggel kirugott a
tömegből és alkalmatlanul benyúlt a szomszédok rétjei közé. Az ilyen
extravagans csúcsokat az urak rendesen eladni, vagy bérbe kiadni
szokták.

Gábor gróf itt méregetett nehány napig; jól meggyültek már a zászlós
póznák s a két határ kijelölésére czöveket veretett le.

Nem sokára építőmester érkezett a kastélyba. Az uradalomnak rég
elhagyatott téglavetőjében új élet kezdődött; amott távolabb oltották a
meszet és kiásták az alap lerakására szükséges gödröket; minden arra
mutatott, hogy a gróf építkezni szándékozik.

A tiszttartó egyszer bepillanthatott az építésztől rajzolt tervbe, s
látta, hogy ez csinos földszinti lakóház lesz, hét ablakkal a homlokzat
hosszában.

De hogy minő czélja lehet az új épületnek, arról a gróf sohasem beszélt.
Végre a tiszttartó azt gondolta, hogy az ura is csak olyan gróf, mint a
többi, tehát joga van arra, hogy néha bolond ötletei is legyenek.

Gábor gróf nagy érdeklődéssel figyelt a munkálatok folyamára. Úgy
látszik siet, mert soha sem volt megelégedve a kőművesek és anyaghordó
napi munkások számával. Egész idejét erre szentelte, mint az építész
helyettese, mindenre felvigyázott és így történt, hogy a ház julius
elsején már födél alatt állott.

Ezalatt tömegesen érkeztek a legközelebbi vasúti állomásra a kész ajtók,
ablakok, s a hozzá való lakatos-gyártmányok. Most már udvart és kertet
is mért a házhoz, sőt egy pár kisebb fajú gazdasági épületről sem
feledkezett meg. Augusztus közepén készen, kivakolva és kimeszelve
állott a ház, s csak a szobafestők és kályharakók dolgoztak még lázas
sietséggel. Most már a tiszttartó is eltalálhatni vélte, mit tervez az ő
tapasztalatlan földesura. Bizonyára, az angol bérrendszer behozatalán
töri eszét s ha tele rakja a pusztát ilyen épületekkel, húsz esztendő
múlva be is fejezheti munkáját. Akkor ő már régen nyugdíját fogja
élvezni, a legközelebbi városkában.

Épen szent István király napja volt, a midőn a szatmári állomásfőnök,
Nagy István uram, az érkezett vegyes vonatot tovább indítá s midőn
visszatérni készül lakásába, a postai kihordó levelet ad kezébe.

Hivatalos levelet, nagy tömegben, naponként szokott ő kapni. Rendesen
ott találja irodájában az asztalon, rakásra halmozva. De ez magán levél
volt s mielőtt felbontotta, a vevényt alá kellett írnia.

– Kinek mi baja lehet velem?

Kedvetlenül mormogott. Az írást nem ismerte; a postabélyegre nyomott
helynév, szokás szerint olvashatlan hieroglif.

Felhasította tollkésével a levél borítékát és olvasni kezdett:

«Gelencze, aug. 19.

Kedves István bátyám!

Bizonyára hallotta, hogy én ez év tavaszán Gelenczén megtelepedtem.
Azóta nem sok dolgom volt, tehát annál inkább ráértem, hogy birtokomnak
egy messze kiszögellő parczelláját saját mérnöki tudományommal a
többitől elválaszszam és külön kihasítsam. Erre a 600 holdra terjedő
darabkára ezóta meglehetős kis házat építtettem. Van benne már némi
csekély butorzat is. A többi közt egy Pesten készült vas pénzszekrény
is. Állítólag üres; de én úgy tudom, hogy 12,000 forint hallgat benne.
Épen elég arra, hogy szerény és csekélységgel is megelégedő ember
ennyivel gazdálkodni kezdjen, mikép ha az idei buzatermés már a kazalban
fekszik.

Miután pedig meghagytam ügyvédemnek, hogy a városba utazván, ezen új
házat, a körötte fekvő hatszáz holddal együtt, telekkönyvileg Nagy
István nevére átirassa, s az ezért járó kincstári illetéket ki is
fizesse, nem marad egyéb hátra, mind hogy kedves István bátyám ezen
kétségtelen tulajdonát haladék és kétkedés nélkül elfoglalja.

Hogy aztán, mit csinál vele? az egészen tetszésétől függ. Kiadhatja
bérbe, vagy ha megunta már azt az örökös vonatérkezést és továbbítást,
az éjjelezést, álmatlanságot és nyugtalanságot, akkor mondjon le
hivataláról, nyugdíj vagy a nélkül, és jőjjön saját fészkébe; kezdjen
gazdálkodni s legyen az én mindig szeretett hű szomszédom.

Kedves bátyámnak boldog István napját kivánván, átalam tisztelt nejét
üdvözölve, maradok örökre háladatos öcscse

_Szabolcsy Gábor_».

Ez volt az erőltetett sietséggel készült háznak előre kitűzött czélja és
rendeltetése. A szent hála érzete és kötelessége azon férfi iránt, a ki
(kezdetben ugyan más czélból), de tényleg mindig őrködött az árva jogai
fölött s mikor szükség és veszedelem pillanatai fenyegető alakban
elétörtek, készen állott leghathatósabb segitségével.

Meg kell engedni, hogy a fönnebb közlött levél modorában a valódi és meg
nem hamisított grófi stylusnak még nyoma sem mutatkozik. De Gábor
grófnak méltóságos rangtársai ne feledjék, hogy ez a fiatal ember még
ujoncz a nagy uraságban és még jókora porczió megmaradt belőle a
cidevant mérnökből.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ha Gábor gróf figyelmes fiatal ember és névnapi gratulácziókat irogat
ismerőseihez: ő is megérdemli, hogy róla se feledkezzenek meg.

Csakugyan épen ezen nemzeti ünnep reggelén ő is levelet kapott. Egyenes
postai közlekedés nem levén, lovas legény érkezett a kastély elé és
bebocsátást kért ő méltóságához.

– Mi ujság?

– Levelet hoztam.

– Kitől?

– A grófnétól.

A fiatal ember úgy lógázta fejét, mintha értené, melyik grófné az, a
száz közül, a kivel ő ily szakadatlan correspondentiát folytat. A
levelet átvette, hozóját pedig kiküldte az inasok szobájába, egy kis
reggelire meg egy nagy palaczk hegyaljai borra.

Egyedül maradva, kiváncsian bontotta fel a levelet. Legelőször is az
aláírást nézi és megelégedetten mosolyog. Lássuk a tartalmát:

«Kedves Gábor!

Mi már tegnapelőtt óta itt vagyunk Cseklészen számkivetésben, és a
legiszonyatosabb nyomorúságba jutottunk. Imádott uram és férjem hat
teljes óra hoszáig férfiasan küzdött a falusi élet bajai ellen s aztán,
hogy zaklatott szivének szórakozást szerezzen, elutazott Kassára. Ott is
vannak, a kik epedve várják.

De én? Töredelmesen megvallom, hogy egyes-egyedül vagyok, mint a
párjahagyott búgó gerlicze. Mindössze számítva nincs több 10, mondd: tiz
vendégemnél! Oly csendes a ház, hogy a család ősi kisértetei
háborítlanul sétálgathatnak a boltozat alatt, épen úgy mint télen a
fűtetlen szobákban.

Minthogy pedig nálam semmi zaj, vígság, táncz, zene s más efféle hiú
világi időtöltés napirenden nincs: bizonyossá teszem önt, hogy ily rideg
kolostori magányban ön is helyet találhat, öt hónap óta tartó mély
gyászában.

Jőjjön tehát mára hozzám, kivételkép, este hat órára ebédre; és maradjon
nálam, ha nem is mindjárt három egész napig, de legalább (a legrosszabb
esetet feltéve) körülbelől hat hétig. Gondolja meg…

Hah! mi volt ez? mintha láttam, mintha hallottam volna valamit?
Csakugyan, a midőn épen irom jelen diplomatiai jegyzékemet, kocsi-kerék
zördül meg ablakom alatt s Würzheim báróné hajtat kapum alá! Szokás
szerint búsan és egyedül, csak vigasztalhatlan özvegyi bánata és sovány,
fogatlan komornája kiséri!

Uram! ön szíves lesz elismerni, hogy e véletlenül közbejött eset
változtat a dolgok állapotján. Eddig udvariasan kértem önt, jőjjön
Cseklészre: most már fejvesztés terhe alatt parancsolom.

Ah, minő váratlan ajándéka az égnek! Würzheim báróné Cseklészen! Mert
tudnia kell, hogy a tábornokné negyvenkilencz esztendő óta az összes női
bájak és kecsek tárházát kizárólagos haszonbérben tartja. Alig ad belőle
alamizsnát nekem, a ki ugyanennyi év óta folytonos versenyben és
vetélkedésben állok vele!

Minő öröm vár rám! Legalább három vendégemnek megreped a szíve a
kiváncsiságtól. Mert csak a báróné mézes ajkairól hallhatjuk meg: mi a
legfrissebb újság Réthfalván, az én bálványozva szeretett Laura
barátnémnak elátkozott kastélyában. Jaj az ön fejének, ha ezen kegyes
ukázom vételével rögtön hat lovat be nem fogatott és másfél óra alatt
itt nem termett.

_Cecilie de Cseklész_».

Így hangzott az ünnepélyes meghívás a cseklészi kastélyba. Jól vagy
rosszul ütött ki, az mindegy. Csak az bizonyos, hogy nem a «Közhasznú
levelező könyv» valamelyik ékes mintájából iratott ki.

A fiatal ember órájára nézett, mely még mindig mérnöki pontossággal
járt. Aztán felöltözött egy kicsit, kocsira ült és áthajtatott a
vendégszerető házhoz, mely mint említve volt, két mértföldnyi távolra
feküdt.

Megérkezvén számos cselédség fogta körül s be kellett mennie az urak
toilette-szobájába, a hol három bérruhás szolga kefélte le róla az út
porát. Oly operatio, mely alól meg nem menekszik az olyan látogató, a ki
podgyász nélkül jött, újra nem öltözhetett; tehát még azon napon
hazatérni szándékozik.

A grófné a nagy fogadóteremben ült, mert ez volt a vendégek gyűlhelye.
Most azonban egyedül ült a pamlagon. Előtte az asztalon női munka
hevert; valami igen díszes himzés, mely még a múlt saison alatt került
oda, s azóta sem nyúlt hozzá senki.

– Ah, ön az, Gábor.

A fiatal ember felelni akart, de mindjárt látta, hogy a sok bevezető
beszéd e helyütt nincs szokásban. A grófné a legelső szóval a dolog
velejébe kapott. In medias res, mint imádott férje mondta volna.

– Üljön le s mondjon valami kellemesen meglepő újságot. De ön csak
szétnéz a szobában. Látom, vállam fölött pillantgat minden szöglet felé.
Mind hiába. Würzheim báróné nincs itt. Elhalaszthatlan dolgai tartják
szobájában.

– Oh, ki fogná háborítani.

– Senki, a kinek emberi érző szív dobog kebelében. Felteszem önről, hogy
eltalálja, minő fontos végezni valója lehet a hős tábornok özvegyének?

– Valószinűleg ájtatosan imádkozik elhúnyt férjének lelki üdveért,
bocsássa meg isten azon vétkét, hogy a temesvári ütközetet megnyerni
segítette.

– Ah, verkappter Kossuthianer! A bárónénak más dolga van; eszik.

– Eszik? Bocsánat grófné, én mérnök koromban azt hittem, a bárónék soha
sem esznek.

– Lássa. És minő prózai foglalatosságban kapja őket tetten. Nem tudja,
hogy a szegény báróné tavasz óta Réthfalván lakik? tehát csak az
önfentartás ösztönének engedelmeskedik, ha kárpótlást keres a nagy bőjt
után.

Álljunk meg itt egy szóra.

Sok olvasó kétkedve csóválja tán a fejét s nem hiszi, hogy a finom és
magas műveltségű grófnék így beszélhetnek. Ez igen izléstelen
megszólítási modor volna még egy harmadfél mázsára felhízott
mészárosnénak a szájában is.

Igaza van az olvasónak. Így soha sem beszélnek a grófnék. Akkor,
tudniillik: ha olyan ember van jelen, a ki e modort nem érti és minden
szót betű-értelemben fog fel.

Hanem ha maguk közt vannak és bizonyosak arról, hogy minden jelenlevő
jól tudja, mi van komolyan, mi csak pajkos tréfából mondva? akkor bizony
szép szabadjára eresztik nyelvüket. Nem félnek a félreértéstől, nem
válogatják nagyon a szavakat, hanem a társaságra bizzák, hogy mindenki
halászsza ki csevegésükből a valót, a felczifrázást pedig bocsássa
szélnek.

Most sem mondott a grófné egyebet, mint a mit a vidék tudott: hogy a
báróné rettenetesen fösvény. Eleinte míg férje adósságait fizette, fájt
neki az összegyüjtött bankjegycsomókat idegeneknek átadni. Azalatt úgy
hozzászokott a takarékossághoz, hogy a pénz látása lett legfőbb
élvezete. E hibáját csak azon gondolata menthette, hogy egyetlen leányát
díszes és előnyös házasságra segíthesse.

A rossz nyelvek hozták forgalomba azt az adomát, hogy a báróné ebédjén
az ételek mennyiségét nem a vendégek étvágyához mérik. Egyszer öten
ültek ott vacsorára. Kapott mindenki külön egy-egy lágy tojást, és
összesen mind, egy sült galambot. De nem elég ez? Ha az ember hat órakor
ebédelt, este kilencz órára nem ehetik meg egy másfél rőf hosszú füstölt
kolbászt.

Ezután a grófné azt mondá látogatójának, hogy jó lesz már másról is
beszélni.

– Grófom – szólt – ön telivér jakobinus: önnel nem lehet oly távolról
beszélgetni. Üljön egy székkel közelebb hozzám. Úgy nézzen szemem közé,
hogy az egész társaságban engem tartanak a regényes szerelmesek
leghiresebb pártfogónéjának.

– Oly dicséret, mely csak a legnemesebb lelkeket érheti.

– Tudja ön, miért kell a jó Würzheim bárónénak tavasz óta Réthfalván
lakni?

– Úgy tudom, benső barátságban él a bárónéval.

– Igaz; de miért tartja legbensőbb barátnéját állandóan a kastélyában?
Üljön egy székkel még közelebb, mert még most is kiabálnom kell.
Kiderült, hogy Réthfalván legalább két szemes leányőrzőnek kell lakni.

– Két leányőrzőnek?

– Az anyja Nagygáthy grófnét akar leányából csinálni; de Lenke
kisasszony lázadással és forradalommal fenyegetőzik.

– Oly szerencse Nagygáthy grófnénak lenni?

– Hogyan? Oly szerencse? Tudja ön, ki az a Nagygáthy? Az összes
házasulandók osztályának koronás királya! Először 13,000 hold Gelencze
tőszomszédságában. Másodszor 54,000 hold Heves Kanaán földjén. Ehhez
járult volna Miklós bácsi feleségének hagyatéka 13,000 hold, melyet most
ön elörökölt előle, pedig mindig számot tartott rá. Ez összesen 80,000
hold lett volna. Úgy-e bámulni lehet, hogy ehetik meg Gedeon gróf ily
roppant termést, azzal a piczi kis szájacskájával, évenként?

– Valóban sok egynek.

– Miután pedig a szegény, megkárosodott Nagygáthy elesett Gelenczétől,
kénytelen volt méltányos kárpótlás után nézni. Tehát oly szerény, hogy
megelégszik a veszett fejsze nyelével, és nőül veszi Réthfalvát s a
hozzá tartozó két falucskát, összesen 9000 holdjával.

– És Lenke kisasszony?

– Az mindenesetre tűrhető ráadás lesz az üzletben. Csak az a baj, hogy
Lenke kisasszony szíve nem szabad. Elajándékozta régen valami
ismeretlennek.

– Ah, ah?

– Valami titkos regényhős a boldog. A rokonszenv már a kisasszony
gyermekkorában fogamzott meg. Bizonyos fiatal ember eszével és
tudományával tette meg első hódítását. Az igen kiváncsi és tudnivágyó
gyermeknek megmagyarázta, mire való az asztrolabium, és hogy kell
vasutat építeni?

– Grófné, ez elijesztőleg prózai tudomány; ily hideg forrásból meleg
érzelmek nem keletkezhetnek.

– Oh, a tárgy maga nem határoz. A mester tekintélye, az értelmi
fensőbbség: ez ragadja a hivő lélekkel megáldott tanítványt bámulatra és
nagyrabecsülésre. Nálunk, asszonyoknál, ez nyilt út a szerelem
felgerjedésére.

– Nagyon hasznos és kellemes ezt, épen a legilletékesebb birói székből,
mint itéletet hallani.

– Az első kalandot a többi követte. A tudomány hatalma után jött a férfi
kegyelete. A kis leány egyszer megleste, hogy azon ifjú imádkozott a
réthfalvi kertben felállított sírkő előtt. Máskor kitalálta, ki küldött
oda friss koszorút? Végre bekövetkezett a kis leány félreismerhetlen
hálája.

– Hálája?

– Hosszabb idő után Lenke kisasszony találkozott az ifjúval, valamelyik
miniszter estélyén. S miután a regény hőse nem tánczolt, a leányka is
kosarat adott minden udvarlójának. Mert nem akart «ő előtte» más férfi
karján lejteni! Mit mond ön e túlvilági gyöngéd figyelemre?

– Hódolattal hajlok meg. Csak azt nem értem, honnan tudja a nagy világ
ily részletesen mindazt, a mi egy szívnek legmélyebb rejtekében
történik?

– Minő kérdés! Azért vagyunk asszonyok, hogy minden más nőnek külsejét,
bensőjét folyvást ellenőrség alatt tartsuk. Minket a lélektan elvont
tételeire nagyon felületesen tanítanak; de előttünk egy hang, egy
elejtett szó, vagy visszatarthatlanul ellebbent sóhaj a titkok kulcsára
vezet. Végre jött a regény forduló pontja. Egyszer egy igazi gyöngy, egy
elejtett könny csillámlott meg a társaság szeme láttára. Asszonyi gyarló
kritika szerint ezen csepp sósvíz többet fejezett ki, mint húsz lapra
terjedő szerelmi nyilatkozat. Ön nem olvasta e szép költeményt, négy
vagy öt rövid románczban?

– Azt hiszem, grófné – felelt az ifjú, reszketve – olvastam; de
bizonyára csak képzelgésem űzött velem hiú játékot.

– Az meglehet. De mit mond az árulónak tanúságára?

– Áruló is van?

– Hogyne volna! Mindig van, a hol a titok csak három asszony kezébe is
kerül. Elhiheti, uram, hogy hiteles és szemmel látó tanú jelenléte
nélkül, nem lázítanám fel önt üres mesékkel. Réthfalvy báróné börtönőrt
hozott leánya mellé. A tábornokné el is vállalta a zord hivatalt. De
végre ő is csak asszony; megesett a szíve. Eljött hozzám, meggyónta
bűnét, javulást igért és segítséget kért tőlem.

A fiatal ember mondani akart valamit; de azért volt Cseklész grófnő
finoman iskolázott úrnő, hogy tudja, mikor kell egy netán elhamarkodott
szónak elébe vágni. Ha gyűlöli a fiatal embert, bizonyára engedi őt
szabadon beszélni, hadd jőjjön zavarba és ellenmondásba.

A grófné tehát felkelt helyéből, mosolygott, mintha elébb csak
időtöltésből csevegett volna s aztán bal kezét felemelve mondá:

– Vezessen, uram.

A fiatal ember karját nyújtá, de voltakép a grófné volt a vezető. Végig
mentek nehány hűs és jól szellőzött szobán, a hol nem a butorzat
drágasága, hanem a porczellán-edényekbe átültetett élő virágok ritka
faja és sokasága fejezte ki az izlést, pazarlást és elegantiát. Aztán
egy zöld posztóval bevont és fényes szegekkel kivert ajtó elé értek.

A grófné bement, utána az ifjú.

– Ime, uram, ez írószobám, legfelsőbb titkos kabinetem. Innen kormányzom
birodalmamat. Van itt asztal, szék, papir, toll, tinta, levélboríték,
gyufa, gyertya, spanyolviasz; ha kell, még pecsétnyomó is. Én most
lemegyek a kertbe, mert ott van az egész társaság, ön pedig szép
csendesen itt marad.

– Grófné – szólt az ifjú s midőn a szemközti falon függő nagy tükörbe
pillantott, elijedt az előtte megjelent halvány kisértettől.

A grófné egykedvűleg folytatá:

– Fél óra múlva bekopogtatok. Ennyi idő elég, hogy egy kiszolgált és
pensionatus osztálytanácsos a nehány sort, háromszor, négyszer újra
fogalmazza s aztán tisztára is leírja. Czím tekintetében elég lesz egy
keresztnév. Postabélyeg nem kell. Magam leszek az ambulance hivatalnoka
és a levélhordó. Kezeskedem, hogy megtalálom a czímzettet; kezébe adom a
küldeményt, rábeszélem, hogy törje fel a pecsétet s végre mindezt…
franco.

Ezt mondva eltünt a szobából, az ajtót erősen becsapta, kívülről a zárra
még a kulcsot is rá fordította.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A fél óra erősen elmúlt és a más tekintetben gyakorlott kezű levélíró
(engedjünk meg ennyi hiúságot a megszorult férfinak) megijedve
tapasztalá, hogy egyik fogalmazványát a másik után kellett széttépnie.
Valószinűleg mindegyik megérdemlette az örök megsemmisülést. Erőtette
elméjét s mikor legmagasztosabb akart lenni, épen legközelebb ért a
nevetségesség határához.

Ablaka a kertre szolgált s a leeresztett csipkefüggönyön át látta, mint
tünnek fel és enyésznek el a világos színű öltönyök a kanyargó utak
behajlásai között. Egy pár férfialak is adott sötét árnyalatot a kép
vegyülékéhez. Néha csak a szivar füstjének fellege árulta el a czéltalan
tévelygés irányát.

Egyszerre látja, hogy a grófné otthagyta a társaságot s csendesen
lépdelve közelít a kastély verandája felé. Rettenetes szégyen! itt az
utolsó itélet napja.

Ekkor a végső kétségbeesés perczében megszállja lelkét a gondolat, hogy
félre vet minden szópompát, minden képzelt eredetiséget, egyszerűen
leírja azt, a mi szívének indulatából közvetlenül írótollának végére
kerül.

És tiszta lapot ragadván elé, egy végtiben, minden javítás nélkül írá:

«Lenke kisasszony!

Áttörhetlen akadályokkal küzdve, nem tehetek mást, mint e papiron
küldeni meg határtalan hódolatomat.

Legelső ifjúságom óta ismerek egy vidáman és szeliden mosolygó
gyermekarczot, mely ma mint feslő bimbó a föld paradicsomkertjének
legékesebb virága.

Nem tudom, mit határozott a sors könyve fölöttem, csak azt érzem,
rendíthetlen bizonyossággal, hogy csak egy boldogság lett számomra a
világon teremtve. Romolhatlan gyémántot találtam, ez lesz örömöm,
gyönyörűségem és dicsőségem.

Szeretem önt lelkemnek lángoló hevével. Remélhetek, vagy le kell
mondanom: nem változtathat érzelmeimen. Fogadja tőlem egy egész életnek
feláldozását.

_Szabolcsy Gábor_.»

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A grófné felnyitotta a szobát és a foglyot szabadon bocsátotta. Nem
kérdezte: kész a levél? mert ezt föltette. Inkább azt hitte, legalább
egy egész ívre terjedt ki a szerelmesnek legelső ömlengése.

Lementek a kertbe, a hol valósággal nem volt tíznél több vendég.
Csodálatos, hogy az örökös superlativusban író és beszélő grófné ezuttal
sem túlzó, sem kicsinyítő számot nem mondott! A társaság vidám
nevetkezés között szítta a friss levegőt; erőt és étvágyat szerzett
össze, a közelgő ebédnek illendő méltánylására.

A grófné bemutatta az ifjat, s aztán, szokás szerint, rábizta, kikkel
kössön közelebbi barátságot, s kikkel maradjon fél idegenségben.

Két ismerős arczot már látott. Ott pompázott fehér-fekete koczkás
félgyászban Würzheim tábornokné, a ki nem tudja hova legyen a nagy
csodálkozásban, hogy régi ismerősét itt találja! Biztos jel ez arra
nézve, hogy minden perczben várta megjelenését. Amott állongál a
távolban, mint a falu tornya, és kevélyen tekint le az alacsony földre,
ő méltósága Vékonyi báró! Öt percz mulva, mint pajtás, mint hű czimbora
fogott kezet Gelencze urával. Rögtön tegezte, kicsiben múlt, hogy
gyermekkori barátjának és iskolatársának nem nevezte. Más szóval:
szivéből óhajtotta, bár feküdnék mérnök uram keresztül a vasútján,
akkor, midőn három másodpercz múlva keresztül csörtet az épitéskővel
rakott tehervonat.

Különben pedig a báró, itt a társaságban, nem szuszogott, nem hápogott,
mint a miniszter estélyén. Tudott szerényen is beszélni s ha magyarul
mondott valamit, hangjának ékezetét tekintve, beillett az bármely
árvaleányhajas tiszaháti gavallérnak.

Gábor grófot a társaság rögtön tűz közé szorította. Tíz percz mulva,
minden jelenlevőnek nevét és rangját megtanulta. Most már nem nézték
kétes, vagy kalandor grófnak. A kir. meghívó levélre, a főrendek házába,
itt ugyan nem sokat adtak, de a tizenháromezer hold Gelenczén, döntőleg
esett a mérleg serpenyőjébe.

A társaság majd összegyűlt, majd szétfoszlott. Épen úgy kerengtek
csoportosan, mint kisasszony napján a fecskék, ha messze útjokra
készülnek.

Bölcs mester volt, a ki az angol parkot kitalálta. E nélkül meg volna
bénítva a társaság szabadsága. Így pedig kitérhetünk, a kit látni nem
akarunk; egyenesen belé botlunk abba, a kit keresünk, kergetünk és
üldözünk.

Így történt, hogy egy bokorcsoportozat fordulója mellett Würzheim
báróné, gyönyörű véletlenségből, útját állhatta Gábor grófnak. Aztán
karját kérte, elvitte sétálni s végre ketten valami árnyékos helyen
letelepedtek. A báróné a padra, a fiatalember szemközt vele egy székre.

Senki sem háborgatta őket, az illem sem lehetett megsértve két ily
erősen különböző párocskának eltűnése miatt s a tábornokné szabadon
beszélhetett réthfalvi élményeiről.

Würzheimné egészen más fajú példánya volt az úri társaságnak. Cseklész
grófné tréfája abban állott, hogy kis dolognak nagy nevet adott és a
képtelenségek határáig ereszté meg fantáziáját. A tábornokné, mindig
rettegni, borzadni látszott valami ismeretlen veszedelemtől s ha
önérdeke nem gátolta, saját nevén nevezé a tárgyakat. A grófnét saját
környezete mindig jól értette: a báróné úgy mutatta, mintha sokkal
többet tudna, mint elmondani jónak vél.

– Ártatlan lélekkel, vendégül mentem Réthfalvára és lassanként
gyűlöletes börtönőr lett belőlem. Mikor észrevettem helyzetemet,
egyrészről a szánalom érzete küzdött bennem. Hogy végre itt vagyok, jobb
szellemem győzelmét jelenti. Holnap visz a grófné Réthfalvára, onnan a
legközelebbi vasúti állomásra s búcsút veszek az elátkozott kastélytól.

– Az elátkozott kastélytól?

– Így nevezik az egész vidéken. Zárt kapu, zárt szobák, leeresztett
függönyök és síri csend.

– És miért e visszavonultság?

– Mert Lenke kisasszony nem akar Nagygáthy grófné lenni. Az anyja pedig
erőszakolja az őrülésig vitt szenvedélylyel. Különben pedig a leányka,
ezen egyen kívül szelid, engedelmes gyermek, szereti anyját, ápolja
betegségében. Mert a bárónét néha elönti epéje. Sötét sárga szín futja
el arczát, testét s iszonyatos gyomorgörcs kínozza. Az alatt mindig
Nagygáthy gróf dicsőségéről szól a leczke. A gróf pedig e pillanatban
Trouville sós hullámai között fördi ki párisi kicsapongásait. Minden
héten levél érkezik tőle és választ is vár rája.

– És kap?

– Kapni, kap. De a milyen értéke van leveleinek, épen annyi becse a
feleletnek. A ki a grófot ismeri, tudja, hogy nagy gömbölyű fejében
gondolat, szivében érzelem még meg nem fogamzott. Mit tesz tehát? Fizet
és szép pénzért ábrándos szerelmi leveleket írat az ott korhelykedő
franczia regénygyártókkal. Néha a kész munkát lefordítja magyarra: de ha
nagyon fellengzőleg üt ki a munka, egyszerűen csak lemásolja. És a
bölcs, világlátott és emberismerő báróné könyezve olvassa fel a
leányának! Csakugyan igaz lehet, hogy a legokosabb ember is valamely
különös tárgyban futóbolond.

– Polgári nyelven ezt úgy mondják: bogara van. És a válasz ezen
megrendelt ömlengésekre?

– Eddig még emberi erő rá nem birhatta a leányt, hogy ezen ízetlen
firkákra feleljen. Mit tett a báróné? Tollat ragad s leánya neve alatt
oly epedő szerelmes leveleket írogat, hogy hosszadalmasságuk miatt
Nagygáthy gróf végig sem olvassa.

– Hogy lehet más neve alatt írni?

– Miért ne? A gróf nem ismeri a leány írását; de nincs is annyi
észrevevő tehetsége, hogy két kézírás között különbséget tudna
felfedezni. Örül, hogy szép választ kapott s megy élvezni mindent, a mit
pénzért vásárolni lehet.

– Ebből egykor furcsa kis jelenet keletkezhetik. Valaha csak haza kerül
a gróf, beszélni fog leveleiről, megköszöni a meleg érzelmet és a
küldött üdvözleteket s kész a qui pro quo.

– A báróné meg van győződve, hogy addig leányának ellenálló ereje
megtörik s a levelek tekintetében elvállalja a szerzői tulajdonjogot.

– És ön, báróné? Szánja a szenvedőt és mégis ott hagyja.

– Mit akar ön? Én csak addig vagyok Réthfalván lehetséges, míg
határozottan a báróné részén állok. Árulót, elpártolt barátnét nem
tarthat környezetében. Egyébiránt legyen ön megnyugtatva, hogy
eltávozásom csak enyhít a szenvedő sorsán. Két börtönőr helyett egy, már
tiszta nyereség. Hallotta, gróf hogy Bécsben, a fogházban, a rablók és
gyilkosok kamarájának ajtaján egy kis lyuk van, nem nagyobb, mint az
ember szeme. Erre a kis nyílásra metszett üveget tesznek, melyen át az
őr mindent lát, a mi a czellában történik. A báróné nem kimélte a
költséget, hozatott ilyen üveget az optikustól s rá alkalmazta azon
ajtóra, mely leánya szobáját az övétől külön választja.

– Nem értem okát. Hiszen minden pillanatban kinyithatja az ajtót?

– Igaz; de azon élvezet, hogy mindig leskődhetik? és azon terrorismus,
mely a leány önállóságának legutolsó maradványát is összetöri?

– Soha nem hallott viszony anya és leánya között.

– Ezen kívül a leány szobájának azon ajtaja, mely a folyosóra vezet,
mindig zárva, az ablak pedig levan pecsételve. A báróné reggelizés után
mindennap leszakitja a papírszeletre nyomott pecsétet s míg leányát a
kertben sétára viszi, kiszellőzteti a szobát. Azután megint az ablak
lepecsételése következik. Hogy rá nem ún e szörnyű robotra!

– Ez mese a szent inquisitio korszakából.

– Ez megszeghetlen napirend az elátkozott kastélyban.

– Nem értem okát e barbár szigornak. Csak nem félhet a báróné, hogy
leánya a szülői háztól megszökik?

– Arra nem gondol, mert az ablak lepecsételése a szökést nem
akadályozhatná. Nincs vasrostély az ablakon. A báróné csak a közlekedést
zárja el a külső világtól. Fél, hogy éjjel valami regényhős levelet dob
be az ablakon. Nem tanácsolnám embertársamnak ezt a kalandot, mert három
borzasztó newfoundlandi kutya kullog a ház körül.

– Nagyon szenved a boldogtalan gyermek?

– Látszólag nem. Rendesen jó kedvvel gyújt gyertyát és segít mamájának
az ablak lepecsételésében. Én pedig azt mondom, hogy a leány csak azért
nyugodt, mert már határozat kelt lelkében, hogy Nagygáthy neje nem lesz
soha.

– Remélem, hogy e határozatát végre is hajthatja. Képtelenség, a mai
világban, úri háznál, oly eset, hogy a leányt erőszakolva hurczolják az
oltárhoz!

– A mi ezt illeti: ráadhatják a menyasszonyi ruhát, a fátyolt, a
mirtuskoszorút; de mikor a templomba lép, ott szabad a szó s a
kényszerített ara épen úgy mondhat igen-t, mint nem-et. Addig azonban
más szerencsétlenség is történhetik. A kétségbeesés, a fájdalom, hogy a
gyermek elvesztette anyja bizalmát és szeretetét, válságot idézhet elő
és a megpróbáltatás órájában…

– Oh, báróné, ne mondja ki gondolatát.

– Ön értett engem s az elég.

Felkeltek és felkeresték a társaságot. Nemsokára jeltadólag szólott a
ház csengetyűje s a hölgyek sietve mentek fel szobáikba, hogy ebédre
átöltözzenek. A férfiak több szabadsággal éltek e háznál.
Sétaöltözéküket megtartották egész napon. Csak Vékonyi báró, a ki nagyon
is rikító tarka koczkás kabátban gavallérkodott, húzott fel más
sötétebbet.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ebéd után a társaság a kertre nyíló verandán gyűlt össze. A grófné ki-
és bejárt, míg egyszer intett Gábor grófnak s maga mellé ülteté. Ekkor
halkan mondá:

– Nem találtam az ön levelét íróasztalom egyik fiókjában sem.

– Grófné, ez szeretetreméltó szemrehányás. Tehát fel voltam hatalmazva,
sorban kihúzogatni a fiókokat és felkutatni minden odarejtett titkot? A
levél itt van tárczámban.

– Ah, leejtettem zsebkendőmet!

A fiatal ember ezen felkiáltás nélkül is lehajlott volna. Illő
tisztelettel vette fel a mozaik padolatról a patyolatfehér kendőt;
egyszersmind a levelet is belejátszotta.

– Apropos. Ez a sok irigy asszony azt suttogja, hogy az az idylli
tête-a-tête, ön és a tábornokné között, igen sokáig tartott.

– Kellett ennyi idő, mert a báróné hajmeresztő meséket beszélt el az
elátkozott kastély rejtelmeiből.

– És ön hitte?

– Úgy, módjával.

– Csak úgy félig? És mindent körülményesen elmondott, mint nekem? Zár,
lakat, optikai lencse, Trouville, hamis váltó (ez a levelekre volt
értve), végre széngőz, vagy cyankali?

– Ezek voltak a részletek.

A grófné vállat vont.

– Majd meglátjuk, addig függeszsze fel itéletét. Holnap
hajnalhasadáskor, legkésőbb tíz óra után, viszem a bárónét Réthfalvára.
Nem mer rendőri asszisztenczia nélkül odamenni. Érzi, hogy gyanakszanak
rá és itt mint hűtlen áruló szerepelt. Pedig csak előttem és ön előtt
beszélt, a legnagyobb titokban. Ez épen elég biztosíték arra, hogy
mihelyt végig lépheti, Pesten a váczi utczát, elmondja titkát, sugva,
valakikkel találkozik. Szerencsétlenségére most a városban egy lélek sem
lakik; novemberre pedig a dolgot régen elfeledte. Most azonban felmentem
önt a további szolgálattól; a nap lehanyatlott, mehet haza békével. De
jegyezze meg, hogy holnapután ebédre megint itthon vagyok s ha tőlem is
akar hallani friss újságot Réthfalváról: itt legyen, mielőtt feltálalják
a levest!



 XVII.  (A ki maga híja meg a tótot, hogy szállást adjon neki.)

Mikor a két pár csikó a gelenczei kastélyhoz vezető jegenyesor végére
ért és a kapu elé kezdett kanyarogni, meglepetve látta a gróf, hogy
távollétében vendége érkezett. Ott állott egy szép úri kocsi, a kocsis
pedig sétáltatta a két pompás lovat.

Közelebb érve, látta, hogy a kastély kapuja alatt egy kis fiú állong.
Nem találhatta ki, ki lehet ez? mert még távol volt azon kortól, melyben
már unokaöcsék teremnek s jőnek a bácsihoz a szűnnapokra s fenekestől
felforgatják a házat.

Már-már leszállóban volt, a midőn észrevette, hogy az a kis fiú vígan
nevetgél s olyan vastag szivarból fújja a füstöt, hogy alig fér piczi
kis szájába.

Most már lehetetlen volt meg nem ismerni az idegent. Ő volt Nagygáthy
Gedeon gróf, a ki az érkezőt a legélesebben sivító tenor hangon üdvözlé.

– Szervusz, Gábor: végre szabadulsz Cseklészné asszonyom bájos körmei
közől. Csodálkozol, hogy itt vagyok? Egyenesen a tengerpartról
Trouville-ből pottyanok ide. Nézd, ez a por a csizmámon, még
Francziaországban szállott rá. Ma délben jöttem erre a félreeső kis
jószágomra, a mit tréfából Kis-Gáthnak szoktunk nevezni. Estig úgy
meguntam magamat, hogy befogattam és itt vagyok a nyakadon.

Minő hang volt ez?

Az a Nagygáthy Gedeon beszél így, a ki a volt mérnökkel és Réthfalvy
Miklóssal találkozván a vasúton, oly lenéző, ellenséges és gyűlöletes
hangon szólott? A ki főúri fensőségét oly megvető modorban akarta
éreztetni azon fiatal emberrel, ki születési jogait egyelőre csak
bebizonyítani törekedett?

Ugyanaz. De most már más nap sütött az égen. A grófságot kereső idegent
kalandornak tekintette: az igazi gróffal, kötelességének tartotta
czimboraságot kötni.

Egyszerre elfeledte korábbi impertinentiáit s természetesnek találta,
hogy mások is kiverjék emlékezetükből. Az a régire szólott: mai
föllépése az új helyzetre vonatkozik.

Mintha nem is ő lett volna az a gavallér, a ki az országos hírű vegyészt
pénzen fogadta fel, hogy Szabolcsy Gábor irataiban vagy hibát találjon,
vagy felfedezzen valamit, a mi gyanút ébreszthet.

Megigérhetjük olvasóinknak, hogy Nagygáthy gróf változékonysága és
következetlensége még sokkal erősebb vonásokban is nyilatkozni fog. Majd
látni fogjuk őt, mily teljes eltökéltséggel megy neki valaminek s az
utolsó perczben mégis ingadozni kezd. Sőt ő maga fog mindent elkövetni,
csakhogy akármily áron kiszabadulhasson azon hálóból, melynek szálaiba a
legjobb szándékkal önmagát bonyolítá bele.

A ház ura udvariasan felelé:

– Isten hozott.

Karonfogva mentek fel a nehány lépcsőn a földszinten fekvő társalgó
szobába.

– Megmondjam, mi hozott engem, így lóhalálában, Gelenczére?

– Kérlek, beszélj.

– Két dolog. Primo: hogy lássam az új szomszédot.

– Nagyon örülök.

– Secundo: névtelen levélben írták nekem, hogy itteni tiszttartóm
borzasztó tolvaj; ellopta már az igás lovak patkószegét is.

– És rajta kaptad?

– Fájdalom, nem. A számadás hosszú, a pénztár üres volt; szóval mindent
a szokott legjobb rendben találtam. Pedig te még nem is tudod, mily nagy
úri élvezet az, egy tiszttartót elcsapni! Ilyenkor azt képzelem: én
vagyok a király és pereputyostól pokolba kergetem az egész szabadelvű
miniszteriumot.

Mikor az elfogadó szobába értek, az inas felgyújtotta a lámpákat.

– Kérlek, foglalj helyet.

– Köszönöm, hanem legelőször is a barátság megpecsételésére, hozass
bort.

A fiatal ember végtelen zavarba jött. Ő még víznél egyebet sohasem
ivott. Mit tegyen? megvallja töredelmesen, hogy nincs bora, vagy
kerítsen valahonnan oly undok lőrét, minőt az ilyen úrnak még legutolsó
cselédje sem venne szájába?

Szerencsére volt a házban okosabb ember is, mint maga a gazda. Egyszerre
csak nyilott az ajtó s Károly, a vén komornyik lépett be, hozván kezében
egy óriási ezüst tálczát, melyen az elhúnyt öreg úrnak kedvencz borai,
páros palaczkokban fel voltak rakva. Ez volt itt a régi szokás s ha a
vendég nem akart inni, hát otthagyta.

Az üvegeken nem volt felírás, de Gedeon gróf, mint régi ismerős,
egyenesen rámutatott, melyiknek akarja nyakát szegni. A komornyik
kihúzta a dugót s megtöltötte a poharakat.

– Ez tarczali szamorodni – szólt a vendég és csendes élvezettel,
valóságos műértéssel szürcsölte ki poharát.

A ház ura pedig ma fedezte fel először, hogy teljesen felszerelt pincze
rejtőzik a ház alatt.

– Sok maradt ebből a legjavából? – kérdé a vendég.

– Gróf úr, – felelt a komornyik hivatalos szárazsággal, mint a kinek
szívén feküdt a ház jó híre, – a rendes készlet mindig 750 palaczk volt
s ma is az.

– Ah, készlet! Hallottad ezt Gábor? Ez a kereskedelmi szó elég arra,
hogy az egész pincze megeczetesedjék tőle.

A komornyik eltávoztával Gedeon gróf végig nyujtózott a pamlagon. De még
ennyi kényelemmel sem volt megelégedve: felhányta lábát a legközelebbi
karszékre.

– Barátom – mondá a harmadik pohár után. – Elhiheted nekem, a tapasztalt
ficzkónak, hogy abban a híres Francziaországban összesen nem terem egy
megiható korty.

– Ezt csodálva hallom, mert a statisztikusok szerint egész Európában
Francziaország a legelső bortermelő hatalom.

– A statisztikusok mondják? Az ördög vigye el őket. Mert nagy különbség
van abban, könyvet írni a borról, vagy inni belőle. A hol chemia van,
ott áll a tőszomszédságban a patika is. A franczia szőllősgazda csak
gyártja borát és küldi a vendéglősnek, vagy a kereskedőnek. Én pedig azt
mondom, csak az a bor, a mit a gazda maga iszik, vagy vendége elé tesz.

– Ez igaz.

– A franczia termelő asztalára csak az jő, a mit pancsolás közben
galádul elrontott.

– Nagy köszönettel veszem oktatásodat.

– Akkor igyál, mert sok és nagy beszédem lesz veled.

– Hallom.

– Ártatlan Gábriel arkangyalom (már a hetedik pohár járta). Tudod-e,
hogy korábban rettenetesen gyűlöltelek? Arany keretbe foglaltatom azt a
hirlapot, ha írja, hogy főbe lőtted magadat.

– Sajnálom, hogy nem tudtam. Esetleg megszerezhettem volna neked ezt az
örömet.

– Ne gúnyolódjál, mert egy helyett két okom is volt a gyűlöletre.

– Nagyon helyes. Primo és secundo.

– Az első ok, hogy eldokumentáltál a markomból 13,000 holdat, melyet kis
diák korom óta örökömnek tekintettem. Lásd, itt a szomszédságban van
nagyanyai jussom. Ez is 13,000 hold. Tréfából Kis-Gáthnak neveztem e
pusztát s a név rajta maradt. A kettő együtt 26,000 hold lett volna,
Maróthy szerint. Csinos porczió. Ha valaha hevesmegyei 54,000 holdamat
elliczitálná előlem a zsidó, a zempléni jószágból is megélhetnék, úgy
szegényesen.

– Secundo?

– A második ok még jobban bosszantott. Jóformán még le sem nyeltem a
gelenczei keserű lapdacsot s már is azzal ijesztgettek a vén grófnék,
hogy te még az én réthfalvi csekély 9,000 holdacskámat is el akarnád
tőlem sohajtozni.

– Van neked birtokod Réthfalván?

– Van! azaz, lesz, ha elhozza jövendőbeli feleségem.

– Gratulálok.

– Nem nagy birtok; de van hozzá két meglehetős járulék is.

– Derék; megint kapok egy primót és secundót is.

– Átkozott hamar megtanultad szójárásimat. Ebből is látom, hogy igazán
grófnak születtél. Az első kellemes járulék a fösvény mama, a ki mióta
néhai korhely férjének adósságait kifizette, rútul veri élére a
tallérokat.

– A tallérokat?

– Ezt csak figurális értelemben kell venni. Tallér vagy nagy bankó,
mindegy. A mama fanyarkodik, sápít, de szépen gyűjt. Ha pedig krach van
a börzén, potom áron vásárolja össze a legjobb fajú állampapirokat.

– Felséges kilátás a jövőre.

– Természetesen én nem szólok közbe. Hagyom, hogy csak lépesedjék. Az
egyszeri római császár, ha látta, hogy valamelyik szenátora kezdi magát
megszedni, engedte, míg teljesen felhizlalódott s akkor a kövér prédát
lefüleltette. Hogy is mondta? a nyúl pecsenyére valót keres.

– Lepus pulpamentum quærit.

– Melyik jeles latin klasszikus hagyta fönn ezt a tanulságos adomát?
Cicero vagy Voltaire?

– Elég tudni, hogy egyik a kettő közől. Beszélj a második meglehetős
járulékról.

– Parbleu! hát a feleség hozzá! Előtted ez semmit sem számít?

– Ezt nem mondtam.

– Lásd barátom, eddig csakugyan hittem egy kicsit, hogy szemet vetettél
az elátkozott kastélyra; most azonban eredeti és csalhatatlan okmányokra
támaszkodva, kijelentem, hogy az igazságtalan vád alól tökéletesen föl
vagy oldozva. Oh, ha nem volna tárczámban hat vagy hét eredeti levél, az
ő kezeitől! és egyik úgy telve lángoló szerelemmel, mint a másik: azt
hiszed, jönnék ide hozzád és innám a borodból?

– Bizonyára nem.

– Elébb megtörténnék, hogy Vékonyi barátomat és még egy másikat,
küldeném hozzád azon kéréssel, hajtassunk ki az erdő szélére s
gyakoroljuk magunkat kissé a golyóváltásban.

– Nagy megtisztelés volna.

– Mondtam, erről nincs többé szó. Világosan, mint a napfény, kiderült
ártatlanságod. De beszéljünk mulatságosabb dolgokról. (A tizedik pohárra
került a sor.) Közbevetőleg legyen mondva, nem látom, hogy innál.

– Dehogy nem; iszom biz én. (És valóban le is csippentett a telt pohár
szinéről egy gyűszüre valót.)

– Te még nem ismered a franczia asszonyokat.

– Valósággal nem sok példány került közülök szemem elé.

– Akkor mért tudsz francziául.

– Hát csak úgy, mint latinul. Az emberrel elhitetik, hogy az tudomány,
tehát megtanulja.

– Barátom! a franczia asszony, az okos állat; hanem a férfiak, különösen
mi párisiak, az úristennek megtestesült szamarai vagyunk.

– Megtestesült szamarai?

– Méltán megérdemeljük e nevet. Mert lásd, mi párisiak, rá nem nézünk a
legszebb nőre, míg nem halljuk, hogy egy másik barátunk tönkre nem
jutott miatta. Sokszor eszeveszetten belebolondulsz valami igen kétes
értékű figurába, a kinek tagadhatlanul pisze orra van. Hja! de ez a
darab hús ugrálni tud a nagy opera balletkarában s ez teljes hitelű
ajánló levél.

Többet mondok: büszke czím, és megtisztelő representatio! Más,
legbájosabb arczczal is, meg van bukva a champagnei mellett vacsoráló
czimborák között. Hiába mutatod be karodon hozott szépségedet mint
mademoiselle Quirine, mint madame Etrusque; rá sem hederítenek. De ha
jogosan mondhatod: im, Gouguenard asszony, a Theatre Ambigu
páholynyitónéja, jól vigyázz, hogy legbensőbb barátod el ne üsse
kezedről kincsedet. Nagyon sok selyem-ruha, brüsszeli csipke, még több
brillantos ékszer, különösen pedig angol bagaria-bőrből készült igen
vaskos tárcza kell hozzá, hogy imádottadnak tiszta szent hűségét
megőrizzed. Experto crede Ruperto. Mit mondasz erre?

– Nagyon örülök, hogy mindezt ingyen megtanulhatom.

– Tanácslom, fordítsd hasznodra oktatásaimat. De… most jut eszembe a
legbölcsebb gondolat. Te nekem nagy szolgálatot tehetnél.

– Kérlek parancsolj.

– Holnap megyek Réthfalvára, egész napra. De miután félek, hogy ebédig
megöl az unalom, megtehetnéd, hogy jöjj velem.

– Holnap?

– Úgy, reggel tíz óra után indulhatunk.

– Nagyon szivesen (szikrákat vetett a fiatal ember szeme). Hanem baj
van. Holnap már ketten készülnek Réthfalvára: Cseklész grófné és
Würzheim báróné.

– Brrrr…

– A legkedvezőbb esetben holnaputánra kell látogatásunkat halasztanunk.

– Holnaputánra? Az lehetetlen. Kedden, szerdán Hevesmegyébe igérkeztem.
Egyszerre négy tiszttartómnál tartok kassza-visitatiót.

– Ez kellemetes időtöltés.

– Oh, én röviden végzek. Felmarkolom az ezres, százas és ötvenes
jegyeket; a tizest, ötöst és egyest ott hagyom a napszámosok fizetésére.

– És a számadás?

– Van uradalmi revizorom, hála Istennek. Derék, értelmes ember. Csak
harmadéve van nálam s már is 500 hold homokot vett Nyir-Béltek körül. De
várj: csütörtökön okvetlenül szabad napom van. Itt termek nálad reggel
tiz órakor s két sárgámmal két óra alatt Réthfalvára röpítlek.

– Szép hajtás lesz. Együtt megyünk?

– Oh, ne képedj el. Itt van tárczámban hét eredeti levél. Ily
csalhatatlan bizonyíték birtokában, szemtelenség volna tőlem
szerelemféltőnek lenni. Kérlek csengess, hadd fogjon be kocsisom.

– Hogyan? haza utazol?

– Gyönyörűen süt a hold.

– Azt hittem itt töltöd az éjet.

– Lehetetlen; holnap reggel, hét óra huszonkilencz perczkor, az
állomáson kell lennem.

Épen feljött a teli hold, a midőn Gedeon gróf a második palaczkkal is
készen volt s aztán kocsira ült és elhajtatott Kis-Gáthra.

Harmadnapra Gelencze fiatal ura megint Cseklész grófné kastélyában
töltötte a nap második felét. Nagyon kereste az alkalmat, hogy közelébe
kerüljön a grófnénak, a ki azonban épen ma, csodálatos ügyességgel és
legkevésbbé sem leplezett szándékossággal, mindannyiszor kisiklott a
tanú nélküli találkozás véletlenei alól.

Pedig bizonyos volt, hogy mondhatott volna valamit, tán sokat is, de nem
volt kedve hireit olcsón vinni a vásárra. Élvezet az, az asszonyok
táborában, ha legjobb barátaikat is néha jól megkinozzák. Magukról
tudják, minő gyötrelem az, égni a kiváncsiságtól és szívszakadva várni a
kielégítésre!

Még azt a kiszámított kegyetlenséget is elkövette, hogy egykor séta
közben, a kertben, jól összegyűrt zsebkendőjét elejtette. A fiatal ember
boldog sejtelmek között vette fel s miután érzette, hogy a kendőben
valami papirféle zörejlik, a becses jószágot, mint sajátját ki is csente
belőle.

De a grófné tiltakozott.

– Grófocskám – mondá – csak ide vele az én papirkámmal. Ez a szakács
programmja a mai ebédre, tehát kizárólagos titka a háziasszonynak. A
vendég elégedjék meg a kész eredménynyel.

Ily előzmények mellett nem csoda, ha a fiatal ember rossz kedvvel ült
ebédhez, a mi nagy szerencsétlenség. Mert szokás szerint, két hölgyecske
közé szorulván, csak erőltetve sikerült szomszédnőit mulattatni. Meg is
kapta büntetését. A két úri nő néha összenézett és vállat vont; ez pedig
annyit tett: ez a Szabolcsy Gábor végre is unalmas fráter. Gonoszabb
itélet ez, a társaságban, mint mikor más közönséges ember fejére az
esküdtszék kimondja a «vétkest».

Fel kell tenni, hogy ebéd alatt főleg az elátkozott kastély borzalmai
képezték a társalgás legháladatosabb anyagát. Eleinte nagyon észrevehető
volt, mily tartózkodással nyilatkoznak a vendégek? de mikor kiderült,
hogy Würzheim báróné a réthfalvi csodákat, sorban és egyenként
mindenkinek elbeszélte, forradalmi erőszakkal tört ki a legkorlátlanabb
sajtószabadság.

S miután oly előkelő hölgytől, mint a tábornokné, senki józanul nem
követelhette, hogy a titok részletes elbeszélésében megemlékezzék, mit
mondott az elsőnek? mit a legutolsónak? történt: hogy ha bár minden
jelenlevő a legeredetibb forrásra hivatkozhatott is: mégis, mikor a
réthfalvi rejtelmek teljes képe egybe állíttatott: tömérdek varians
lectio mutatkozott.

Ezek közől, mint legnevezetesebb, legtöbb fejtörést okozott azon kérdés:
vajjon maga Réthfalvy báróné írta-e a Trouvillebe küldött leveleket,
vagy az ő parancsából, csak Jetty kisasszony, a szobaleány? Még azt sem
lehetett eldönteni, hogy a báróné legalább a fogalmazványt készítette-e
előre: vagy ezt is a szobaleányra bizta, a ki azután szóról-szóra kiírta
a «Haus Sekretair»-ből.

Cseklész grófné háziasszonyi nyájassággal hagyta beszélni vendégeit.
Mert a legborsosabb rágalmazás sincs megtiltva az úri asztaltársaság
között. Egyedül csak a ház úrnőjének kell tartózkodni. Ennek ellenkezője
rossz izlést árulna el, a mit pedig a többiek csevegnek, az úgy is a
felelősségre nem vonható «on dit» rovatába tartozik.

Tehát diszesen hallgatott, pedig ha tegnap Réthfalván járt, mint
szemtanú, legilletékesebben adhatott volna felvilágosítást.

Naplemente után az ég nyugati láthatára felől sötét felhők kezdtek
emelkedni; már a villám fénye is vetélkedő játékot űzött a lámpagolyók
holdvilágával. Jótékony felfrissülés volt ez a rekedt levegő ellen s a
társaság a kastély tágas verandájára gyülekezett.

A vidékiek pedig, a kik csak napi látogatók voltak, kezdtek készülni a
hazatérésre.

Épen a végső pillanatban lágyult meg a grófné szíve. Egyszerre felkelt
székéről s lement a veranda előtt elterülő virágszőnyeg közé ékelt s
puha poronddal behintett szeszélyes alakú utacskák közé. Intett Gábor
grófnak, hogy kövesse.

Csak öt vagy hat lépéssel haladott előre s megint megállott.

– Látom, hogy haza készül – mondá – és én majd elfelejtettem hivatalos
jelentést tenni réthfalvi látogatásom sikeréről. A rám bizott levelet
szerencsésen átadhattam annak, a kihez czimezve volt.

– Ah, grófné, és elfogadta?

– Már hogyne fogadta volna el, ha én adom kezébe? Bizonyosan azt hitte,
valamelyik barátnéjától jő.

– És?

– Hogyan? és?… mit jelent ez a helyén kivül alkalmazott: és? Remélem nem
várta, hogy még választ is hozok rá?

– Grófné, hogy lehetnék oly szerénytelen?

– Ez már másként hangzik. S miután ön kevéssel is megelégszik, akkor
többet hallhat. Elbucsuzás előtt a kis leány ezt mondta: Nénikém, a
levelet elolvastam; igen örvendettem és vigasztalást nyertem belőle.

– Ezt mondta?

– Sem többet, sem kevesebbet. Ismerje el, alázatosan, hogy ez több, mint
remélhetett; több, mint a mennyit megérdemelt.

– Messze felülmulja minden várakozásomat. Grófné, ön a legboldogabbá
tette a legkétségbeesettebb halandót.

– Akkor vezessen vissza a társaságba.

Midőn a fiatal ember e parancsot hallá, egy szökéssel átugrott az
ültetvényeken s azon útra állott, melyen a grófnénak okvetlenül át
kellett hatolnia.

– Csak még egy rövid szót, imádott grófné. Szívem mélyéből köszönöm
jóságát és részvétét irántam. Egy élet nem elég ily tiszta barátság
meghálálására. De most kötelességem tudtára adni, hogy legközelebb igen
erős lépést teszek előre, de csak úgy, ha dicső pártfogóném engedélyt ad
rá.

– Mit kivánhat még tőlem? (majdnem úgy hangzott ez, mint szemrehányás a
telhetetlenség ellen).

– Grófné, csak e szót kell kimondania, hogy: legyen. E nélkül semmire
sem vállalkozom. Ha grófném mindenható patronatusságának szárnyai alá
menekültem, s nem akarok vakmerő felségsértővé lenni: úrnőm és istennőm
engedelme nélkül semmit sem tehetek.

– Miről van szó?

– Tudja meg grófnő, hogy Nagygáthy gróf megérkezett. Tegnap este
meglátogatott, pajtásságot kötött velem és csütörtökön reggel megyünk
ketten, egész napra, Réthfalvára.

– Ön nem beszélhet komolyan.

– Szószerint minden igaz. Gida gróf engem legjobb barátjának nevez.
Trouvilleből egyenesen hozzám rohant, megölelt, megroppantotta
csontomat, ivott boromból, ivott poharamból. Még Gelencze bitorlásáért
is amnesztiát kaptam!

– Honnan e képtelen változás?

– Büszkén veregette kabátja oldalzsebét; azt mondta: kilencz darab
eredeti és csalhatatlan bizonyítványa van arra, hogy az ország legszebb
leányzója szívet szívért cserélt vele.

– Ah? Csakugyan Jetty kisasszony levelei miatt bolondult meg? Oh
hallatlan vakság, Istenről elfeledkező elbizakodás! Csak férfitól
telhetik ki ily hajmeresztő ostobaság! De tulajdonkép mi szüksége neki
arra, hogy önt is Réthfalvára vigye?

– Kézzelfoghatólag akarja megczáfolni, hogy irányomban szerelemféltő
sohasem volt. Egymagában már nem is elég arra, hogy elviselhesse
boldogságát. Kell, hogy más is tanúja legyen fényes győzelmének.

A grófné hangosan nevetett; megindult visszafelé; a fiatal ember kitért
útjából, karját ajánlotta s ekkor a grófné halkan sugá:

– Tót falú volt az a Lengyelke?

– Tiszta magyar; de már a határdombon túl, fél kilometernyire tótok
teremnek.

– Akkor álljon be ön is tótnak. Gedeon gróf szállást ad önnek, a tót
pedig kiveri a házból.

Ezzel felemelte legyezőjét, mintha a fiatal embernek vállára akarna vele
ütni. Természetesen, nem tette, mert a grófnék határtalan kegyeinek is
határai vannak.

Így végződött e nap.



 XVIII.  (Az elátkozott kastély megrohanása és titkainak földig lerombolása.)

Az izgatottsággal várt nap megérkezett, de kérdés maradt, eljön-e
Nagygáthy gróf? mert az ilyen hatalmas uraság időközben mást is
gondolhatott a következetlenség vádja nélkül.

Annál kellemesebb látvány volt, hogy tizenegyet vervén az óra, Kis-Gáth
felől porfelleg keletkezett s nehány percz után, mintha a szélvész
sodorta volna ide: Nagygáthy gróf könnyű, födetlen kocsin ülve és öt
sárkányt hajtva, a gelenczei kastély kapuja előtt termett.

– Készen vagy?

– Ülök fel.

Ezzel felugrott a kocsira barátja mellé a bakra. Csak azt nézték, jól
ég-e szivarjok? más minden rendben lévén, fordult a kocsi, a lovak nyaka
kaczéron hajladozott, a húsz patkó nyomokat vert a földbe és folyt
tovább a repülés.

A hátulsó ülésben világos szürke frakkban a kocsis volt mint leszegezett
czövek megtelepedve. Mellette teljes feketébe bújtatva a gróf
komornyikja, monsieur Jasmin fitymálá a mellette ülőnek csekély rangját
és méltóságának érzetében félre nézett a kocsiból s nagyon vigyázott,
nehogy rázkódás közben összeütődvén, a kocsis könyökével magát
megfertőztesse.

Épen most a falun kívül valami rozzant csőszház mellett haladtak el s
Jasmin úr (mert jeles összehasonlító talentum volt) azon gondolatban
mélyedt el, hogy ennél a kunyhónál a párisi nagy operaszinház mégis
sokkal szebb épület! Mikor pedig Fazekasfalva nagy utczájának göröngyein
döczögtek végig, sóhajtva emlékezett vissza a rue Rivoli ruganyos
aszfaltjára.

A volt mérnököt nagyon érdekelte a lovak rohama és ütenyszerű egyenlő
sebes ügetése. Kivette óráját, olvasta a perczeket és gyakorlott
szemmértékével számította a hátrahagyott kilométereket.

– Barátom, – mondá, – ha mindig így haladunk, huszonöt kilometer fog
esni egy órára.

– Mennyi az a régi becsületes mérték szerint?

– Valamivel több mint három és fél mértföld.

– Az kevés. Rajtam ugyan holmi vidéki személyvonat nem fog ki.

Ezt felelve, még jobban megeresztette a gyeplőt; tán még az ostorhoz is
nyúl, ha nincs jelen a kocsis (a grófnak közlekedésügyi minisztere), a
ki elrémült arczával bölcs mérsékletet tanácsolt.

Csak nyelte a kocsi a távolságot e rohamban, a nélkül, hogy a lovak
vágtattak volna. A gróf kitünő kocsis volt; tán kitünőbb, mint a minő
gróf lehetett. Művészi pontossággal kerülte ki az útközben talált
szalmás szekereket, sőt az út nagyobb kátyúit is. Ez alatt pedig már
második szivarát hamvasztotta el a szemben süvöltő szél segítsége
mellett.

Végre győzelmesen kiálthatott fel.

– Gábor! otthon vagyok.

– Otthon? azt hiszem, csalódol; mert én, a ki felmértem e vidéket,
tudom, hogy a kastély ama dombok túlsó lejtőjén fekszik.

– Mi urak akkor vagyunk otthon, ha saját földünkre érkeztünk. De nézd
csak a bárónénak rabló agriculturáját! Mennyi buzaföld. Ott repcze volt;
azontúl dohányt ültetett. Alig valami tengeri, zab, árpa vagy vetett
takarmány. Ha maholnap kezembe kerül a 9000 hold, meglásd egy kanálnyi
termő erőt sem találok benne. Te, a ki esetleg kultur-mérnök is lehettél
volna, nem lázadsz föl e tatár gazdasági módra?

– A föld majd megjavul, ha heverteted. Addig vígasztaljon meg az ilyen
gazdaságból gyűjtött sok pénz és kamat.

– Igazad van: ez mindenesetre elfogadható kárpótlás lesz.

Már megkerülték a réthfalvi domboknak szőllővel beültetett
promontoriumát, midőn a megyei kavicsolt útra felhajtattak s a roppant
porförgeteg hátrahagyása mellett, az elátkozott kastély idomtalan
tetőzetét megpillantották.

Ezen órában a báróné, leánya társaságában az alsó kertben hasznos
vetemények és gyümölcsfák között sétálgatott.

A hölgyek még azt sem hallották, hogy Gedeon gróf már búcsút vett
Francziaországtól: annál kevésbbé sejthették, mily nagyszerű meglepetés
vár rájok.

Ellenben Jetty kisasszony (mert időközben szobalányi fizetésének
megtartásával komornai rangra emeltetett) a felső kertben élvezte szabad
óráját.

Az egykori árnyas park most szomorú rombolás helyét mutatta. A báróné a
legterebélyesebb tölgyeket kivágatta, s mint tüzelőfát a szomszéd
mezőváros heti vásárán eladatta.

Jetty kisasszony volt az első, a ki a nagyszerű fogat közeledését
észrevette. Néhány másodperczig még remélte, hogy csak az úton halad át
valami idegen; de rögtön elrettenve látta, hogy a kocsi egyenesen erre
fordul rúdjával és meg sem áll, míg a kastély bejárása elé nem érkezik.

– Mennyei hatalmak ne hagyjatok! Vendég! férfi vendég botlik be
Réthfalvára! mi lesz ebből?

Már rohanni akart, hogy úrnőit a kitört veszedelem felől értesítse, a
midőn Nagygáthy gróf oda vetvén a gyeplőket kocsisának kezébe, leugrott
az ősi kövezetre s karon ragadá a megfutamodni szándékozót.

– Lélekvesztő gyönyörűségem! – kiáltott mint elismert műértő, a ki a női
kecsek becsét, bármely fajú öltözék alatt is, rögtön képes volt
felfedezni. – Egy tapodtat sem innen. Csak azt mondja, hol találom a
bárónét, mert meg akarom a hölgyeket lepni.

A (tiszteletbeli) komorna a kastély túlsó oldalán fekvő kert felé
mutatott és épen háladatos mosolyra akará ajkait nyitni, midőn azt a
másik urat, Gedeon gróf kisérőjét, megismerte.

– Még ez is itt van? – gondolá végkép megsemmisülve. – Megérkezett az
utolsó itélet napja. Jaj lesz most eleveneknek és holtaknak!

Nagygáthy gróf csak szemével intett barátjának, hogy kövesse. De ennek
épen most már más felé járt az esze.

Leírhatlan csodálkozására innen a kastély kapujából, a letarolt park
gyér bokrai fölött láthatta, hogy édes atyjának, a honvédezredesnek,
sírköve sértetlenül áll előbbi helyén.

– Kisasszony, – kérdé álmélkodva, – miként történt, hogy ezen emlékkő
fönmaradt? Nekem azt írták, hogy el van onnan hordva s helyén friss
pázsit zöldel.

– Méltóságos uram, – felelé a leány egészen elérzékenyülve, jobban
mondva megvesztegetve, az ily magas helyről jött kisasszonyi czímre. –
Valósággal el volt határozva, hogy a sírkövet lebontsák és elhordják. Az
ispán már alkudozott az emberekkel. De miután senki sem akarta harmincz
forinton alul leszedni és darabokra törni; az országutat kavicsoló
vállalkozó pedig az apróra tört anyagért két forint húsz krajczárnál
többet nem igért: hát bizony helyén hagytuk az ezredes emlékét.

Ime, milyen jó néha a takarékosság! Huszonhét frt nyolczvan krajczár
megkimélése által egy 1849-ben elvérzett martirnak sírja illetlenül
maradt s van még jel arra, hogy hol keressék a háladatos utódok a
hazáért elhunytnak hamvait!

Megvígasztalódva s felbátorodva sietett a fiatal ember barátja után. Jól
ismerte a kastély bensejét s a kapu boltozata alatt áthaladva, rátalált
az alsó kertre, a hol az oszlopos veranda legfelsőbb lépcsőjén a ház
úrnői épen most fogadták a legelőbb érkezett vendég üdvözletét.

A báróné zavarban volt; de mikor meglátta, hogy a kit szíve gyökeréből
gyűlölt, az is ide merészkedett jönni, büszkén emelé föl fejét.

Gedeon gróf azonban semmit sem vevén észre a keletkező fergetegből,
kézen fogva vezeté közelebb barátját és mondá:

– Nénikém, bízva jóságában, elhoztam legjobb barátomat, Szabolcsy
Gábort. Ép oly vérrokonságban van ön vele, mint velem s mint tudom,
Miklós bátyánk már be is mutatta.

A báróné kezdé elveszteni eszméletét; de a jó nevelés gyümölcse és a
megszokás ereje még működött benne. Gépileg felelé:

– Örülök; már találkoztunk.

Aztán tántorogva indult a ház felé. Azt hitte, a vesztőhelyre
hurczolják. Tudta, hogy Gedeon gróf a Trouvillebe küldött levelekről
beszélni fog, s mint illik, az iránta mutatott figyelmet, részvétet és
kitüntetést élő szóval is megköszönni. Minő jelenet keletkezik ebből?
Leánya épen nem értheti, minő levelekről van szó? Gedeon gróf elbutul,
csodálkozik; azt hiszi, őrültek házába jutott. És a bűnös elárulva,
leálczázva, a földig lealázva! Ő, az anya és a ház úrnője! Lehet-e
emberi teremtménynek ily leveretést, ily végső megsemmisítést elviselni?

Beléptek a kastély folyosójára és onnan egyenesen a társalgó terembe.
Menet közben Gedeon gróf nem győzte húga szépségeit s teljesen
kifejlődött bájait bámulni és dicsőíteni.

Csak arról nem szólott, mily sugár, magas, szép növése van, mert akkor
mindenki a párocskára néz és megmérheti, hogy ő méltósága épen a válláig
ér menyasszonyának!

Gábor gróf a bárónénak udvarolt. Sok szép és lekötelező bókot
mondhatott; de a figyelmetlen úrnő csak fejének hajtogatásával adott
néma választ.

A szerencsétlen anya lelkében zúgott már a keletkező orkán bömbölése.
Legutolsó kétségbeesésében hamisan kezdett szívében imádkozni. Mintha
meg lehetne csalni az istent!

Titkos fohászának ez volt értelme. Mindenható! a ki az ártatlanoknak s a
jó szándéktól vezérlett anyáknak és özvegyeknek atyja vagy, mentsd meg
hű szolgálódat a szégyentől, mert különben lehetetlen, hogy e nap
vérontás nélkül végződjék.

Nagyon természetes, hogy a magas égnek egy báróné figyelmeztetésére
jobban meg kellett e dolgot fontolnia. Mert csak nem akarták oda fön
megengedni, hogy egyszerre két grófnak drága élete veszedelembe
kerüljön. Okvetlenül ketté vágják a vetélytársak egymás nyakát.

És mégis, ki hinné? a jó szerencse, Nagygáthy grófnak könnyenhivősége
vagy inkább elbizakodottsága a közvetlen veszélyt elhárította!

Mihelyt leült a társaság, Gedeon gróf szeretett húgának kezét
megcsókolván, bizalmasan mondá:

– Imádott Lenkém! Engedd meg, hogy hódolatteljes vőlegényed élőszóval is
megköszönhesse azon boldog órákat, miket hozzám küldött leveleid
olvasása közben nekem szereztél.

Itt volt az utolsó itélet. A báróné ajkai görcsösen vonaglának. Leányára
nézett s várta a megérdemlett büntetést.

A kis leány azonban semmi különös meglepetést sem mutatott. Mintha ujság
sem volna előtte, hogy ő leveleket irogatott Gida bácsinak. Csak
zavarodtan nézett és nem talált szókat a feleletre.

E válságos perczben a boldogtalan vőlegény még nehány szóval egészíti ki
kérdését és teljes lelki nyugalommal kérdé:

– Úgy-e Lenkém, mindig szíved sugallata szerint szoktál írni?

E szerencsés kérdés egyszerre szétoszlatá a helyzet veszélyes voltát.

Az egyenes, személyes és közvetlen kérdésre a kis leány nem tudott (vagy
nem akart) felelni; de az általános értelemben tett felszólításra
mondhatott, a mi tetszett és igaz is volt.

– Bátyám, – szólt oly komolyan, mint csak egy vidám kedélyű leányka
arczvonásaitól kitelhetett, – a mióta írni tudok, a kinek csak valóban
írtam, mindig szívemnek legőszintébb gondolatait biztam papiromra.

E nyilatkozat általános lelkesedéssel fogadtatott. Mindenki azt
magyarázta ki belőle, a mi érdekének és várakozásának leginkább
megfelelt.

Gedeon grófnak felragyogott arcza az örömtől. Igaz, hogy tekintve saját
uradalmait, a 9000 holdas örökséget igen keveslette: de a mamától
összegyűjtött tőkepénz s a gyönyörű szép leány sokat nyomott a
mérlegben.

A báróné először elálmélkodott. Úgy érzett, mint a vízbehaló, a ki mikor
már elmerült, egyszerre észreveszi, hogy valaki utána jött, megragadta
üstökét s viszi a partra. Igaz, hogy nem értette leányát; de örömest
feltette, hogy ez a jó és engedelmes gyermek, ha történt is háta mögött
valami, e pillanatban mindent magára vállalt!

És Gábor gróf? Ez az egészből csak azt a kifejezést hallotta: «a kinek
csak valóban írtam.» Benn rejlett e föntartásban azon lehetőség is, hogy
a távollevő rokon tőle ugyan soha egy irott betűt sem kaphatott.

De végre meg volt a jég törve. A báróné újra lélegzett és legelső is
volt, a ki a helyzet megváltozásából hasznot akart húzni. Anyai könnyek
között figyelmeztette a boldog szerelmeseket, hogy ne feszegetnék többet
a multat (ez alatt a Pesten adott kosaracskát is értheté), hanem
gondoljanak ezután kizárólag a szép jövőre, mely őket várja.

Innen kezdve vidámabb és fesztelenebb hangulat uralkodott. Rögtöni
fordulat következett be s a báróné, mint bizonyíték hiánya miatt
felmentett bűnös, bátrabban mozoghatott. Sőt tudva, hogy leánya a
legmegbízhatóbb őrizet alá jutott, háziasszonyi gondok czíme alatt,
magukra is hagyhatá a fiatalságot.

Tekintve, hogy vendégei távol laknak s még ma haza utaznak, az ebéd
ideje négy órára tüzetett ki. A báróné a vidékről felszedett
szakácsnéjának művészetében nem sokat bízott, tehát lopva és titkon még
a konyhába is benézett. Fösvény volt a gyűlöletességig, de azért báróné
akart maradni, a kinek a kifogástalan vendégszeretet első kötelessége.
Értsük: ha szép szerivel ki nem bújhatott alóla.

A szakácsné zokon és erősen fitos orral fogadta e kéretlen beavatkozást.
Azt találta mondani: ha nem üt ki az ebéd hiba nélkül, annak oka, hogy
nincs a háznál, a mi kellene hozzá. A báróné rendre utasította a
fellázadó cselédet; ez pedig rögtön benyújtá mához tizenöt napra szóló
lemondását.

E közben a fiatalság bölcsen átlátta, hogy ily forró nyárban teljes
másfél órát lehetetlen a szobában tölteni el. Hármacskán tehát kimentek
a kastély alsó kertjébe, a hol a gyümölcsfák árnya alatt állítólag
hűsebb szellő lengedezett.

Gábor gróf hősies elhatározottsággal tűrte szenvedőleges szerepét; de ha
Gedeon gróf tűzzel beszélt s néha vallomásaiban az őszinteség határáig
is elcsapkodott: a két hallgató összenézett és egymás szeméből bűvös
titkokat olvasott ki.

És tökéletesen értették e néma beszédet.

A boldog vőlegény sok érdekes adomát tudott a főrangú úrnők
boudoirjából. Mindig szigorúan az illem határai között maradt. Soha
életében nem volt tűrhetőbb legény, mint most, a mi eléggé bizonyítja,
hogy szerelmes is lehetett egy kicsit.

Séta közben Gábor gróf néha nagyon megbámult egy piros almával rakott
fát. Illett ez, hogy barátja tanú nélkül is megnyithassa szívének
tárházát és kiönthesse onnan érzelmeinek kincseit.

Mikor így Gábor gróf néhány lépéssel hátrább maradt, nagyon mulattatta
őt a komikus látvány: a piczi kis gróf, a ki az ellenállhatlan hőst
játsza s mellette a szerény, egyszerű leány, de alakjában a királynék
szobormintája. De mind hiába! a kis grófocska 70,000 holdat dobott a
mérlegbe, melyen állott, tehát ki birkózhatott volna vele? Gábor gróf
ily hatalom ellenében csak az egykori mérnöksegéd volt, a ki azonban ha
marokra kerül a dolog, vetélytársát fél kezével dobhatja át a kert
kerítésén.

Más ember nem tűrhette volna, hogy idegen tolakodjék közbe és
elbizakodottan játsza az egynapi királyságot.

De könnyen vonhatott vállat a fiatal ember. Dönthetlen biztosíték volt
kezében, az égi üzenet, melyet Cseklész grófné hozott: «a levelet
elolvastam; igen örvendettem és vígasztalást merítettem belőle.» Csakis
ily felhatalmazás birtokában engedhette át nehány órára a csatatért,
melyen többé semmi legyőzni való sem volt!

A kitüzött órában jött a báróné és elvezette vendégeit az ebédre. A
csinosan felterített asztal a verendára nyíló hűvös szobában állott s
Jetty kisasszony épen most hozta fel a levest.

Az ülés sorát a helyzet hozta magával. A hosszas kerek asztal felső élén
a báróné elnökölt; mellette jobbról leánya és Gedeon gróf következtek. A
baloldali fönmaradt hely csak Gábor grófnak juthatott. Ehhez volt kötve
a lovagias kötelesség, a ház asszonyát mulattatni, kivánatait megelőzni,
megjegyzéseire figyelmezni s vizet tölteni poharába. Ez mindössze is fel
nem ért Herkules legcsekélyebb csodatettével.

Mindnyájok szerencséjére Gedeon gróf oly virtuozitással húzta a
társalgás első hegedűjét, hogy e rikoltó kiabálás mellett a lágyabb
hangszerek akkordjait hallani sem lehetett. Lenke kisasszony is csak
alig kapott időt, hogy néha egy csodálkozó vagy kérdő «ah?»-ot vessen
közbe.

Ilyenkor Gábor gróf alkalmat nyert, hogy a báróné arczvonásait
tanulmányozhassa. Emlékezett rá, hogy e nő korábban nyájasabb volt, ha
bár a mi fiatal emberünket soha igazán szívesen nem látta is. Most az
örökös izgatottság és elégedetlenség visszataszító vonásokat gyüjtött
szája környékére. Aztán idősebb is lehetett, mint leányának tizenhét
éves kora sejtetni engedte volna. Fiatal éveinek regénye még a negyvenes
években folyt le s ha később máshoz ment férjhez, igen meglett korú
hajadon lehetett.

Ezen észrevétel kulcsot adhatott jelleme meghatározására. Összevegyült
benne az úrnő, az anya hatalma a vén leány hiúságával, a szerelmében
csalódottnak embergyűlöletével, a harmincz évet túl haladott szüzek
önteltségével, a saját én-jök értékének kimagyarázhatlan
túlbecsülésével.

És ezek mellé még a fösvénységnek büzhödt fertője is!

Miről tudott Gedeon gróf oly kimeríthetlenül beszélni? A ki messze
földeket bejárt, sokat mondhat, még többet hazudhatik. De Gedeon gróf
nehezebb feladatnak vélte tudományának kilencz-tized részét elhallgatni,
mint a csekély maradékot egy ebéd idejére feltálalni.

Kitünt, hogy jártas volt a faubourg St.-Germain herczegnőinek termeiben,
habár a «ruelle» titkait irgalmatlan szigorúsággal kizárta előadásából.

Ismerte a párisi franczia nyelv legújabb haladásait és grammatikai
vívmányait. Elmondta, hogy a jó társaságokban e szót «chic» többé
hallani sem lehet. Még a hasonlókép szellemes és klasszikus kifejezés a
«pschutt» meg a «vlan» is avulni kezd. Ma már a comme il faut ember
előtt minden szép, kedves, divatos és elegáns dolog egyszerűen csak
«tchink».

– Az én öt lovam tchink, az én hetvenezer holdam tchink. A hogy
beszélek, az tchink. És mindnyájan, a kik itt vagyunk, csupa tchink-ek
vagyunk. A pedáns és világtól elmaradt franczia akadémia e végtelen
sokat kifejező jelzőt még nem fogadta el, de annál rosszabb rá nézve.
Tant pis…

Ebéd végén a báróné feloszlatta az ülést s a két úr kiment a verandára
fekete kávét inni és szivarozni. A kis leánynak meg volt engedve, hogy
az ily kétségtelenül tchink társaságot kövesse és illő távolságban velük
együtt legyen.

A báróné maga hosszabb időre láthatatlan állapotba jutott. Ha van itt
még negyedik személy, afféle épen nem tchink-szerű egyén, bizonyára azon
gyanura vetemedik: hogy megy már a vén zsugori, elzárja az ebéd
maradékát; jó lesz azt holnapra, holnaputánra újra felmelegíteni!

Csak nehány szót váltott még a verandán ülő társaság, a midőn Gedeon
gróf kiveszi óráját, rá pillant, megcsóválja fejét s mint drága
egészségére vigyázó fiatal ember igen fontoskodó arczczal mondja:

– Barátom, nekünk sietnünk kell; a nap hanyatlik, az én lovaim pedig nem
éji kalandokra valók. S miután a szobaleányt nem küldhetem az istállóba,
megyek magam. Remélem, ott ácsorog az udvaron komornyikom: intek neki s
a kocsis foghat.

– Részemről készen vagyok.

– Megyek és jövök. Mulattasd addig dicsőséges kis menyasszonyomat.

– Mindenesetre barátom, csak vigyázz, nehogy az udvaron Würzheim
bárónénak véres szájú komondoraival találkozzál.

Gedeon gróf ekkor már sietett az ajtó felé. Hallotta, vagy nem: mit
mondott barátja? nem sokat gondolt vele. Ő már előre élvezte a rá váró
gyönyört, hogy pompás telivéreit megint hajthatja.

A verenda ajtaja becsapódék a távozó után, s arra rögtön más új világ
keletkezett a visszamaradtak között! Tetszett a sors szeszélyének, hogy
épen közvetlenül az elválás perczében szólhatott e két lény egymással
tanuk nélkül.

Gábor gróf felkelt; arcza lángolt, hangja reszketett és szívének
mélyéből fakadó érzelemmel mondá:

– Lenke kisasszony, bocsássa meg kétségbeesésemből származó
vakmerőségemet, hogy levelet írtam s csak holt betűkkel fejeztem ki
először: mint szeretem önt végtelenül!

A kis leány mosolya mennyet igért. Szemében a boldogság és öröm könnye
csillámlott meg. De mégis a női természet tartózkodásával csak azt
kérdé:

– Elmondta Cecilie néni válaszomat?

– Elmondta és e szavak örökre szívembe vésve maradnak. Lenke kisasszony
elolvasta levelemet, örömmel fogadta és vígasztalást merített belőle.

– Igen, ezt izentem, – és mindenről megfeledkezve kérdé: Szeret ön
engem?

– Szeretem! és ezen szavam egész életem boldogságát foglalja magában.

– Ha szeret ön, – felelt túlvilági elragadtatással a leányka, – akkor
fogadja kezemet és legyen az öné örökre. Nincs időm többet beszélni,
csak azt tudja meg, hogy én még előbb szerettem önt. És ha az egykori
mérnök ma is csak a régi szerény mérnök, akkor is csak öné vagyok.

Most már az őrülés rohamai ragadták meg a fiatal embert. Ő is
megfeledkezett, hol van? ki látja? ki hallja? és az ajándékban kapott
kezet szívére emelé.

E pillanatban nyilott az ebédlőnek túlsó ajtaja és Gedeon grófnak
közeledő léptei felhangzának.

– Uram! – szólt még e végső másodperczekben is a boldogságban úszó
leányka. – Látnia kell, hogy én e nyilatkozatot vártam, reméltem és el
voltam készülve a legelső kedvező alkalomra.

Ezzel kebelébe nyúlt s onnan egy kék szalaggal összekötött papircsomagot
vett elő.

– Rejtse el!

Többet nem szólhatott, mert Gedeon gróf jól megcsattintva az üveges ajtó
kilincsét, kijött a verandára azon nevezetes hírrel, hogy fog már a
kocsis!

Szokás szerint semmit sem látott. A gyanú, kétkedés vagy épen a
féltékenység eszébe sem juthatott. Mert zsebében hordva menyasszonyának
szerelmes leveleit, oly rendületlenül állott hite, mint a Sion hegye.

Különben is nagy úri házból származó gyerek lévén, születése óta szokva
volt hozzá, hogy mindent készen kapjon kezébe s ha kellett valami, mások
dolga volt legtitkosabb vágyait ellesni és megelőzőleg teljesíteni.
Tehát azon érzék, hogy akármit is saját grófi szemével fedezzen fel,
tökéletesen hiányzott benne.

Az ebéd végétől a jelen pillanatig alig telt el húsz percz. És mennyi
történt ez alatt! A mit két szerető szív csak hitt, most élő szóval
bebizonyítva hallotta. Minő boldog megnyugvás ez a jövőre! Biztosan
építeni a lerakott alapokra!

A báróné szándékosan hagyta őket magukra. A jó gyermek szereti mamáját,
s mégis csak a háta mögött szokta a kiválasztott ifjúnak szerelme titkát
megvallani.

De mikor a ház úrnője a lovak dobogásáról hallotta, hogy vendégei útra
készülnek s nehány pillanatig a gondatlan vőlegény is az udvaron állong,
veszedelmet sejtve, előrohant, hogy féltékenyen őrzött báránykáját a
vérengző tigris körmei közül kiszabadítsa.

Majdnem egyszerre, úgyszólván Gedeon gróf sarkában érkezett a verandára
és fellélegzett, a midőn mind a hármat együtt találta.

Vendégei ekkor már búcsúztak. Gábor gróf nagy tisztelettel hajtá meg
fejét a hölgyek előtt. Gedeon gróf melegen szorítgatta legkedvesebb
hugának kezét, mely az elmult pillanat óta örökre egy más férfinak
tulajdonává lett. A leány bátor szívvel engedé kezét szorongatni és
szépen meghajlott, a midőn rokona hangos csókot pattintott rája. A
csókot a tüzeskedő vőlegény adta, de csak a közönyös hug fogadta.

A két fiatal ember búcsút véve eltávozott.

Sok ember, a ki hallott valahol harangozni, de nem tudta hol? azt hiszi,
hogy a grófnék hitágazata közé tartozik a férfi vendéget, pöczkösen ülve
maradva, bocsátani útnak. Valósággal így történik ez télen városban, a
társaságban: de nyáron a falun, a kit szeretnek, nőt vagy férfit, oly
szépen lekisérik a kapu aljáig, mint akármely más derék, vendégszerető,
jó magyar ténsasszony teszi.

Teljes sötét éj lőn, a midőn Gedeon gróf Gelenczére érkezett s barátját
a kastély előtt leszállítá. Maga Kis-Gáthra ment éjjelezni, mert másnap
Hevesbe készült, a hová, mint mondá, legalább két hétre, sok korhely
pajtása fog össze gyűlni. Oly saison, mely alatt a szerelem és a
vőlegénység ügyei bízvást szünnapokat tarthatnak.

Így végződött az elátkozott kastély megrohanásának története.

De hova maradt a ház titkainak földig való lerombolása?

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Gábor gróf otthon volt saját úri kényelmében. Az inas meggyujtá a
lámpákat, a komornyik elhozta urának pongyola öltözékét. A vacsora is
készen volt, de a gróf mindenkit dolgára küldött, kijelentvén, hogy
semmire szüksége nincs, egyedül akar lenni és reggelig senki ne
háborgassa.

Megmenekedvén háznépének jelenlététől, bezárta az ajtót, a
legkényelmesebb karszéket az asztal mellé tolta, a lámpák lángját
föllebb csavarta s aztán (bocsássuk meg a boldog férfinak ezen
gyöngédtelenségét) török dohányra gyujtott. Így lehet csak a csendes
magányban szellemi gyönyöreket teljes mértékben élvezni! Az illatos
füstgomoly adja meg az élmények fűszerét és koronáját.

Végre ennyi készület után kivette kabátja zsebéből a kis leány
papircsomagát, mely világos égszín szalaggal volt lekötve.

Felbontotta s legelőször is az lepte meg, hogy a nehány lapból álló
kötetke nem tentával, hanem csak rajzónnal van írva. Ez már jellemzette
a kis leány helyzetét az anyai házban.

– Mit fogok olvasni? Ha nekem adta: a tartalom csak engem illethet. Ha
készen tartotta: akkor várta is az alkalmat, hogy átadhassa!

Mindjárt első tekintetre látta, hogy ez nem levél, még kevésbbé napló,
vagy napló-kivonat. Egyszerűen csak feljegyzése azon gondolatoknak,
miket a fiatal embernek a legegyenesebb és legközvetlenebb forrásból
megismernie kellett. Hogy lássa a helyzetet, vegye számba a nehézségeket
s készüljön küzdelemre! Ez volt a tartalom; ez tünt ki azon sorokból,
miket az olvasó a lapok forgatása között előre is kikapkodhatott.

– Végre életemben először teljes bizalommal és háborgatás félelme nélkül
beszélhet velem! Ebben lesz megírva felelete nyilatkozatomra: hogy
szeretem!

Ime az irat tartalmának egyes kiszakított részlete.

*

«Mikor én kis leány voltam, jött egyszer Réthfalvára egy idegen fiatal
ember, a ki nem olyan volt, mint a többi. Ez sokat tanult, nem félt a
széltől, a hidegtől vagy nyáron a nap égető sugaraitól. Többi
ismerőseimtől soha mást nem hallottam, mint a mit én is tudtam; mindig
előre megmondhattam, mit fog nekem beszélni? a ki hozzánk jött
látogatóba s kijött velem a kertbe lapdázni vagy abroncsot dobálni.

Hanem a ki most jött, az egy új világnak embere volt. Addig csak női
munkát ismertem, vagy láttam, hogy az emberek szántanak, vetnek,
aratnak, csépelnek. Legnagyobb csodám volt, ha valahol házat épitettek.
De ez az új ember vasutat mért és vasutat csinált! Csekélységem
érzetében megsemmisülve voltam. Míg én, a leányok és fiúk játszottunk,
zongoráztunk, s az iskolai könyveket forgattuk: már éltek mások, a kik
nagy szorgalommal magasabbra törtek, hogy tudományukból élhessenek és a
hazának használhassanak.

Ezt a fiatal embert a mamám meghívta egyszer ebédre. Én kiváncsi gyermek
voltam és nagyon sokat kérdezgettem tőle. Eleinte féltem, hogy fárasztom
és nem tart érdemesnek arra, hogy ily tudatlan gyermeknek felelgessen;
de oly szíves és barátságos volt, hogy mindent, a mit megérthettem,
megmagyarázott nekem. Sőt tán még tetszett is neki, hogy ily csacska
gyermek annyira érdeklődik az ő különös mestersége iránt.

Ma sem tudom, mennyit értettem beszédéből? csak arra emlékezem, hogy én
ezt az embert csodáltam, tiszteltem, meghajlottam előtte és büszke
voltam rá, hogy engem csak egy szavára is méltatott! E pillanat óta
mindig untatott, ha egy diák vagy fiatal ember köznapi dolgokkal
mulattatni akart engem.

Mily gyermekes örömet érzettem, a midőn végre én is mondhattam e hősnek
valamit, a mit ő nem tudott! Hogy a kertben a sírkőre metszett «g. Sz.
G. h. e.» betűk annyit jelentenek: gróf Szabolcsy Gábor honvédezredes!
Nagyon meglepte őt e név, mert őt is így hívták; de mint polgár nem
akart rokonságot kötni a grófokkal!

Aztán sokáig nem láttam. Már készen volt a vasút, jártak is rajta és én,
legalább nappal, nem örömest mulasztottam el, hogy a kert kerítése
mellől ne nézzem az átrobogó vonatot. Érzettem, hogy ez új dolog, új
tünemény a nagy világ csodáiból a mi szegény vidékünkön.

Egyszer megint közeledett a vonat és csodálkozva hallottuk, mint
csendesedik gyorsasága s végre épen a mi kertünk fölött megáll. Erővel
vittem mamámat, hogy lássuk, mi történt? de mikor oda jutottunk, a vonat
tovább szállott s a pályaőr szép koszorúval a kezében jött elénk, hogy
mamám engedelmével az ezredes emlékkövére tehesse.

És mindjárt tudtam, hogy e megemlékezés Gábor napjának alkalmából
történhetett. De mikor hozzá adtam, hogy e koszorút csak «ő» küldhette,
mamám nagyon lepirongatott, hogy az idegent ily rövid szóval neveztem.
Hallgattam, de azért ez az ő mindig ő maradt emlékezetemben!

Az üvegházi friss virágokból font koszorú hamar elhervadott, a fagy is
elhamvasztotta; a szélvész pedig a földre sodorta. Én nehány
rózsalevelet imakönyvembe tettem; ma is ott van. A fonnyadt maradványt
kandallóm tüzénél elégettem.

Megint végtelenül sok idő telt el. Egy reggel azt mondta mamám, hogy
nagy leány vagyok és elvitt Pestre. Jártunk ott ismerőseink estélyeire,
a midőn egyszer, valahol megint szemem előtt állott az én régi
ismerősöm. Elvegyült a férfiak közé, úgy viselte magát, mint egyik a
többi közül, pedig már nagyon magas hivatalban volt. De nem tánczolt és
nem kereste a leányok társaságát. Tehát én sem tánczoltam. A kik
felszólítottak, valami ürügy alatt kimentettem magamat. Ő meglátott
engem, megismert és meghajlott előttem. Soha addig nem érzett öröm tört
ki keblemből s bizonyosan igen ügyetlenül, tán épen a betanult szabályok
megtörésével viszonoztam irántam mutatott figyelmét. Mamám nagyon
haragudott, hazavitt és keserűen szememre vetette, hogy egy idegen
emberért legjobb barátinkat megsértettem! Nem tudtam, hova legyek a
csodálkozás miatt? Honnan tudhatta mamám, hogy én azon idegenért nem
tánczoltam? Oly mélyen belátnak az anyák gyermekük szívének rejtekébe,
hogy ezt is kiolvashatják belőle?»

– – Ez volt az első lapokon megírva. Csodálatos új világ! Mert van-e
prózaibb foglalkozás, mint vasutat mérni és az építés munkálatait
vezetni? És mégis akad leány, a ki ezen réven esik szerelembe! Mit
mondtok erre költők, versfaragók és regénygyártók? Vasúti mérnök s egy
báróné szép leánya! a ki ilyen embert, mint eszményképét vési szíve
gyökerébe!

Mily vakmerő szoczial-forradalmi újítás ez? a kevély sportman-ek kitünő
pisztolylövők, mesteri kardforgatók és hírre kapott
cotillon-előtánczosok ellen?

Tudós férfiak! száraz szakemberek! vigasztalódjatok. Ismereteitek
tárháza már nem csak pénz és hatalom többé, hanem varázs és hódító erő a
női szívek megnyitására!

Tovább olvasott.

*

«Anyám visszahozott Réthfalvára s velünk jött Würzheim báróné, hogy
engem bölcs oktatásaikkal szívem halálos betegségéből kigyógyítsanak.

Ah, de az orvosság csak növelte veszedelmemet.

E percz óta egyebet nem hallottam: minő leírhatlan boldogság és földi
mennyország Nagygáthy grófné lenni!

Mindennap ismételték, mily tömérdek sok ezer hold földje van. Öt
tiszttartó kormányozza uradalmait; alig van egy kis adóssága. Együtt él
és pajtáskodik az ország legelső gavalléraival; minden kastélyban,
minden palotában otthon van. A főrendek házában húsz mágnás indul
szavazata után; a kaszinóban mindenki tisztelettel ad helyet neki.
Minden főúri szalon üres, a hova őt meg nem kaphatták; a hol pedig csak
öt perczre mutatta magát, az egész társaságra rávetette a fény,
előkelőség és eleganczia jellegét!

Azt mondták: gyermek! királyné nem lehetsz. Lenke kisasszony nem
maradhatsz. Isten gondviselése választott a helyre, hogy Nagygáthy
grófné légy!

A felséges udvar ünnepélyein első rangú csillag leszesz. Százan néznek
rád irigykedve. Ha a szinházban páholyodba lépsz s leülsz szemközt a
szinpaddal, az egész nézőtér susog, mindenki bámulja párisi legújabb
toilettedet és sokáig senki sem figyel a játékra. Ezeren sóhajtják: ez
Nagygáthy grófné! Oh ha én lehetnék helyében! A közönség önmagát is
többre becsüli, ha kegyesen leereszkedtél és egy vagy két óráig
ugyanazon élvezetben részesültél.

Férjed a czímek és rendjelek közt úgy válogathat, mint más, ha a piaczon
cseresnyével kinálják. Ha unatkozik itthon, kinevezteti magát
nagykövetnek Párisba, Londonba, Berlinbe s neve örökre fönmarad a
történelemben, ha a nagyhatalmak kongresszusának békeszerződéseit
aláírja. Őszszel aztán lerándul Pestre s ha a király rókavadászatot
tart, férjed az egyedüli gentleman, a ki igazi angol szabótól varrott
vörös frakkban nyargal a mezőkön.

Mama és a tábornokné egyáltalában nem érthetik, hogy ha Ó-Anglia
királynéja nem lehetek, mért nem leszek az, a mi utána mindjárt
következik: nagygáthi Nagygáthy grófné! ma ő méltósága, holnap ő
exczellencziája.»

– – Ez megint egy pár lap volt a kis leány jegyzeteinek fejezeteiből.
Gábor grófot ezen sorok kissé megvigasztalták. Nemcsak azért, mert
szívének szerelme nem akart Nagygáthy grófné lenni: hanem mert e
felolvasott szövegben a humor és irónia nyomait vélte feltalálni. A ki
pedig így ír, az szenvedhet ugyan, de nincs kétségbeesve.

Újra tovább olvasott.

*

«Mikor látták, hogy e szemvakító fénysugarakkal rajzolt kép engem el nem
szédített: vezeklés által akartak megtéríteni.

Egy reggel azt vettem észre, hogy szigorúan őrzött rab vagyok. Különféle
ürügy alatt soha egy pillanatig sem hagytak egyedül. A kényelemszerető
Würzheim báróné szobámba hozatta ágyát. Azt mondta, álmában mindig
férjének halotti arczát látja és fél magában hálni.

Nem sokára azzal fenyegettek, hogy ajtómat kívülről lakattal zárják le;
ablakomat lepecsételik s csak a mama és a tábornokné között lépdelve
mehetek ki friss levegőt szívni.

Nevetve kérdeztem Würzheimné nénit: talán feltennék rólam, hogy képes
volnék a szülői házat szökve elhagyni? A tábornokné felelé: ezt a
merényletet nem tanácsolná, mert bizonyos helyen három véreb van
elrejtve, milyenekkel Amerikában a szökevény rabszolgákat szokták hajdan
visszahurczoltatni. Ez mese s a tábornokné agyában fogamzott ízetlen
ijesztgetés volt.

Egy más alkalommal így szólott hozzám önkéntes börtönőröm: Lenkém, te
megátalkodott gyermek vagy. Egyszer majd betoppant hozzánk Nagygáthy
gróf egész sereg násznéppel. Mi téged felöltöztetünk menyasszonyi
ruhába, te pedig a templomban, Isten szent oltára előtt, elkövetheted a
botrányt, hogy igen helyett daczos nem-et kiálts! Nagyon könnyű volt
erre a felelet. Nénikém, mondám, ily borzasztóság nekem soha eszembe sem
juthatott. De ha már megtanítottak rá, végső szorultságomban tán hasznát
is vehetem szíves oktatásainak. – Úgy beszélt velem e hölgy, mint valami
nyolcz éves gyermekkel.»

– – Mindinkább oszlani kezdett az elátkozott kastély titkainak homálya.
Würzheimné nem azt beszélte el Cseklész grófné kertjében, a mi történt,
hanem a mit képzelt.

Álljunk meg ismét egy szóra.

Hogyan? Oly díszes és előkelő hölgy, mint Würzheim báróné, csak nem
hazudhatott?

Valóban ezt nem tette. Legalább nem hitte, hogy teszi.

Azonban azon úri körben, melyben Cseklész grófné volt a hangadó, oly
nagyon divatozott a túlzás és a drasztikus előadási modor, hogy a
társaság más tagja is a mesternőt több vagy kevesebb szerencsével
utánozni igyekezett.

De nagy különbség volt a grófné és a báróné között! Mert Cseklész
grófnét minden jelenlevő mindig tökéletesen értette. Valamint olvasóink
is mindig tisztában voltak, mikor kell beszédét betűértelemben venni,
mikor pedig csak a szónoklati figurák szabadságai szerint. Cseklész
grófné a modorban hajtogatta a sulykot jó messzire, de a száraz
tényekben soha. Kis dolgoknak adhatott nagy nevet; apró bajocskák
elmesélésében felhúzhatta a tragédia legmagasabb szárú kothurnusait.
Mindez pusztán csak methodus volt, mely ha sikerült, a csevegő számára
az elmésség és szellemesség koszorúit is megszerezheté.

Ellenben Würzheim báróné az uralkodó modort a legszerencsétlenebbül
utánozta. Ő nem a modorral űzött pompát, hanem egyszerűen meséket
mondott el, mint tényeket, mint megtörtént eseményeket. És mégis
követelte, hogy a hallgatók úgy értsék meg őt is, mint Cseklész grófnét,
a kit igen fonákul vett utánzandó mintájául!

Olvassuk Lenke kisasszony jegyzeteit egy lappal odább.

*

«Ez alatt Gedeon bátyám gyakran küldött mamám czíme alatt hozzám igen
érzékeny és fellengős leveleket. Mamám átadta nekem, mint rám nézve
megtiszteltetést és kitüntetést; de egyet sem olvastam el közülök! Csak
ebéd alatt hallottam, hogy az epedő szerelem lángolóbb szavakban még
soha papírra nem ömlött.

Szigorú parancsot vettem, hogy hasonló érzelmeket kifejezve, választ
írjak. Ezzel elérkezett a pillanat, melyben engedetlen gyermeknek
kellett lennem. Mintha az ég sugalta volna, hogy ily kérdésben szabad
akarattal birok! De érzettem, mily lázadó vagyok s kértem a könyörülő
istent, vegyen magához.

Egy gyengébb órámban mégis megigértem, hogy válaszolok a levelekre, ha
szabadon írhatok és senkitől nem ellenőrizve, küldhetem a postára.
Beleegyeztek; de mikor lepecsételve volt levelem, mamám feltörte,
elolvasta és tűzbe vetette. Csodálkozásomra e percztől fogva senki sem
szólott e dologról.

Ellenben most következtek legszomorúbb napjaim. Mamám nem szólott
hozzám; ebédkor csak a tábornoknéval beszélt; senki sem voltam a háznál.
A zárda növendékei is megneheztelnek egymásra, egyik leány három napig
nem néz a másikra, de a negyedik estén könnyek zápora közt borulnak
egymás mellére s a barátság forróbb, mint valaha volt. De mamám haragja
napok multán még növekedett: eddig nem akarta jelenlétemet észrevenni,
most fenyegető tekintetet vetett felém. Számüzettem anyám asztalától;
mint idegen éltem a házban; épen hogy tűrtek és el nem űztek. Mamámnak
nem kellett más leánya, mint a ki Nagygáthy grófné lesz. A kinek e
boldogság nem tetszik, keressen másutt édes anyát, ha talál.

És mégis!

És mégis ezek daczára tudom, hogy mamám szeret engem. Én vagyok egyedüli
kincse, öröme és vigasztalása. Egyedül csak azért elégedetlen, mert nem
tudok oly értelemben boldog lenni, mint ő, az én érdekemben elhatározta.

Mamám háladatlannak tart, mert egész életét csak az én boldogságom
biztosítására szentelte.

Egyedül én miattam élt úgy, hogy az egész vidék fösvénynek tartja. Pedig
nem fösvény. Távol, messze távol van nemes lelke ezen aljas
szenvedélytől. Senki jobban nem tudhatja, mint én, hogy mamám a pénzt
megveti. Számtalanszor láttam, hogy a bankjegy-csomagokhoz keztyűtlen
kézzel nem nyúl. Bedobja a vasszekrénybe, elfordul tőle s csak nyomorú
eszköznek tekinti.

De mért gyüjti mégis a pénzt? Ha neki nem kell, kinek akarja adni?
Nekem! egyedül csak nekem, hogy ha Nagygáthy grófné leszek, ne menjek
szegényül a dúsgazdag házhoz! Sok pénzt kell vala vinnem: nehogy azt
mondják, a Réthfalvy báróné leánya mindent egyedül férjének köszönhet.
Ne mondják, hogy Gedeon gróf nem is úri állapotához méltókép házasodott;
hanem megtetszett neki egy síma arcz, leszállott a magasból s
helyrehozhatlan hibát követett el!

Fösvénység vagy rút önzés ez? Bizonyára nem. Szereti, bálványozza
leányát; mindent feláldoz érte, hogy boldoggá tegye: de csak az ő módja,
gondolata és felfogása szerint!

Van nekünk egy Jetty nevű szobaleányunk, a ki néha részvétet mutat
irántam. Már Pesten is megnyugtatott egykor, a midőn egy válságos órában
megsúgta nekem, hogy bizonyos fiatal ember, a ki ugyanazon házban a
harmadik emeleten lakott, erősebb, mint alattomos ellenségei és az angol
nyelvtant vette kezébe egy új élet megkezdésére. Egy este szobaleányunk
így szólott hozzám: Titkot mondok. Würzheim báróné iróasztalának
fiókjában lángbetűkkel írt szerelmes levelet találtam Nagygáthy grófhoz.
Az első pillanatban szörnyű csodálkozásomban sóbálványnyá változtam. De
mikor eszembe jutott, hogy ez már a hetedik levél, melyet a
tiszttartóhoz kellett vinnem, hogy feladja a postára, mintha az ég
sugalta volna, eltaláltam, hogy a báróné egyszerűen az én kisasszonyom
nevében irogat Trouvillebe! Jó lesz ezt tudni és a jövőben magát ahhoz
tartani: de az égre kérem, el ne áruljon!

Én inkább nevettem, sőt örvendettem, mint méltatlankodtam vagy
bosszankodtam. Ez magyarázta meg, miért nem sürgette mamám innentúl a
levélírást Gedeon bátyámhoz. Épen ezutáni napokban volt nálunk Cecilie
néni és onnan hozott nekem vigasztalást, a honnan egyedül vártam és
reméltem.

Ekkor határoztam el, hogy míg ebéd idején szobámba zárva, lelkem
szabadságot élvez, felhasználom a kinálkozó alkalmat. Ha Nagygáthy gróf
egymásután kapja a hamis és értéktelen leveleket: birjon tőlem igazi és
csalhatatlan zálogot az, a ki engem szeret és a kit én, míg élek, örökre
szeretni fogok. _Lenke_.»

– – Ez volt az oly bizalommal átadott jegyzetek tartalma. Így lettek az
elátkozott kastélynak hihetetlen titkai földig lerombolva.

Az első pillanatban azonban a fiatal ember előtt csak az birt minden
egyebet megsemmisítő értékkel, hogy a kit ő szeret, az is őt viszont
szereti. Nem kellett neki más e világon.

Csak később a másodszori figyelmes olvasás után értette meg, hogy a
Trouvillebe küldött rémségesen szerelmes levelek szerzője nem más, mint
maga Würzheim báróné!

Ez nagy ujság, óriási felfedezés volt. Csakhogy nem lehetett Cseklész
grófné társaságában e történetkét vígság és nevetközés mellett közvagyon
gyanánt odavetni. Pedig leírhatlan élvezet leendett, mint balladai
hősnek: megszabadítani a réthfalvi kastélyt az átok súlya alól s
helyében fél mázsás kalapácscsal agyon verni a temesvári győzőnek
hátrahagyott özvegyét!

Különben pedig a bevallott viszonszerelem után így volt minden legjobb
rendén, mint a hogy történt.

Ha kiderül, hogy egy anya feledkezett meg annyira magáról, hogy leánya
nevében levelezésbe bocsátkozott: ez gyűlöletes, visszataszító és
természetellenes merénylet leendett. Ha a szobaleány irogat; ez
ízléstelen, aljas és megvetésre méltó cselekedet. De ha Würzheim báróné,
a réthfalvi borzalmasságok feltalálója és hirdetője marad a mártásban:
akkor a kölönben is piquant história a legmulatságosabb s legkomikusabb
színbe volt öltöztetve.



 XIX.  (Rögtön fenyegető hírek érkeznek Réthfalváról.)

Gábor gróf a következő napokon otthon maradt. Elvesztette kedvét
ellátogatni Cseklész grófné kastélyába, bár jól tudta, hogy várják oda,
s elmaradását elpártolásnak, sőt háladatlanságnak fogják nevezni.

Érzette, hogy mint a társaság tagja, kötelessége lett volna réthfalvi
látogatásának eredményeiről számot adni; de szíve szerelmének édes sorai
nemesebb és magasztosabb hangulatba hozták kedélyét. Átlátta, hogy
érzelmekkel telve, nem találhat helyet ott, a hol tisztán és egyszerűen
csak mulatni akarnak és nem sokat gondolnak azzal, kinek rovására
szereznek maguknak tréfát és nevetközés közben eltöltött egy pár órát?

Cseklész grófné mint pártfogó és önként ajánlkozó közbenjáró méltán
neheztelhetett az elhanyagoltatás miatt. De nagyvilági hölgy létére is
tudott elnéző és engedékeny lenni, a hol mentségül a leggyöngédebb
érzelmeknek tiszteletben tartása jött tekintetbe. Tudta, hogy az ő
házában, a könnyű vérűek társaságában, komolyan szerelmes férfi, a ki
titkát őrizni tartozik, csak unalmas szerepet játszhatik. Tehát tűrt és
biztatta vendégeit folyvást a következő nappal.

De a kinek egyszer oly bizalmas és barátságos levelet küldött; a kinek,
kastélyát, második otthonául felajánlotta, nem tehette, hogy azt
másodszor is meghíjja.

Ily finom érzékkel biró körben, mindig felteszik, hogy a szívesen látott
vendég, a legfontosabb ok nélkül nem maradhat távol.

Egy reggel, a midőn, szokás szerint egy lovas legény a legközelebbi
vasúti állomásról meghozta a postát, a sok hirlap és más küldemény
között egy magán levél is elékerült a csomagból.

– Lássuk, ki ír?

Feltörte a pecsétet és olvasá:

«Szatmár, szept. 4.

Méltóságos gróf!

A midőn István napján, méltóságodnak aláírásával, levelet vettem,
őszintén megvallom, hogy első gondolatom is az volt: valamelyik
hivatalbeli kollegám űz velem izetlen tréfát. Magam vagyok vén legény a
vasút szolgálatában és a fiatalabbak szeretnek kikapni az öregen.

De mikor a gelenczei uradalmi fiskális hozzám hozta az adományozó
levelet, a telekkönyvi kivonatot és a pénzügyigazgatóságtól kiadott
nyugtát az átiratási illetéknek megtörtént lefizetésétől, mélyen
megilletődve tapasztaltam, hogy csakugyan minden az én nemes grófom
akaratából ment végbe.

Szememnek hinnem kellett, de lelkem mégis kétkedett, hogy oly csekély
szolgálatokat, miket csak kötelességem érzetében teljesítettem, ily
rendkívüli jutalomra lehessen érdemesíteni.

Engedje meg gróf úr, hogy irántam mutatott kegyességét, a legelső
alkalommal élő szóval köszönhessem meg. Most csak azt mondom: bizonyos
ugyan, hogy méltóságod ezen kegyét érdemetlenre pazarolta, de
háladatlanra semmi esetre sem.

Rögtön lemondtam hivatalomról. Miután nyugdíjt nem kértem, az
értesítést, hogy kivánatom teljesült, a forduló postával megkaptam.
Mihelyt tehát megérkezik utódom, családostól együtt átköltözöm azon
birtokra, melynek minden fűszála, míg élek, csak arra emlékeztet, hogy a
legszentebb hála kötelességeit vállaltam el és csak akkor leszek boldog,
ha bár életem koczkáztatásával is, méltóságodnak bármely érdekében hű
szolgálatot tehettem.

_Nagy István_.»

Örvendett a fiatal ember e levélnek és előre elgondolta, mily kellemes
perczei lesznek, ha bekalandozván földjeit, olykor a jó szomszédhoz is
bekopogtathat és mások jelen nem létében, elbeszélget vele, dicső
atyjáról, édes anyjáról és a lengyelkei élet emlékeiről.

A hirlapokban szokás szerint semmi új, érdekes vagy vigasztalást igérő
esemény. Fel volt melegítve, a mi két héttel ezelőtt történt. De a
zemplénmegyei közlöny harsogó trombitaszóval hirdette, hogy Szabolcsy
gróf egyik régi hivataltársát, a kivel legbensőbb barátságban élt,
rendkívüli ajándékkal lepte meg: a szerény állomásfőnökből egyszerre
jómódú földesúr lett.

Ismét nehány nap mult el.

Egyszer, épen delet harangoztak a faluban, a midőn lovas legény érkezik
a kastély elé és levelet hoz Cseklész grófnétól.

A fiatal ember megijedt, mert tudta, hogy egy újabb meghívás, valamely
fontos közbejött esemény nélkül nem érkezhetett hozzá. Tehát az ő
számára van nagy ujság és nemcsak azért szükséges jelenléte ott, hogy a
vendégek kiváncsiságát kielégítse.

Olvassuk a grófné levelét:

«Kedves Gábor!

Ön boldogan aluszsza az igazak álmát s nem tudja, hogy reggeliző szobája
alatt, a pinczében, százezer kilogramm dynamit van lerakva. Akkor akar
fölébredni, ha a levegőbe röpült?

Jőjjön ebédre, ma, hozzám és hallja a roppant ujságot Réthfalváról, mert
már a verebek is csiripolják egész Zemplénben.

Tegnap Réthfalván voltam és borzasztó összeesküvést fedeztem fel
Gelencze ellen. Úgy látszik, hogy a kis leányt léggolyón akarják
elrabolni Hevesmegye fekete oczeánjának valamelyik puszta szigetére.

Tán tréfálok? Az egész Európa tudja, hogy beszédemben, írásomban minden
nagyítást kerülni szoktam. Hanem a mit láttam, azt láttam.

Kérdi mit láttam? A báróné nagy titokban valami fehér jószágot mutatott
nekem. Úgy ragyogott mint a sarköv örök hava! Aztán egész tele marokkal,
ajándékba küldött brillantokat. Saját kezemben tartottam s a legkisebb
nagyobb volt mint a malomkő, Pesten a Concordia gőzmalomban. Mikor
felragyogott előttem e kincs a gyönyörű à jour foglalványban,
megesküdtem, hogy ha még egyszer valaha, ezred évek mulva, egy más
geologiai korszakban, újra e világra születek, csak Nagygáthy grófné
akarok lenni! Kap-e Cseklész úr, helyembe, más kárpótlást és hasonló
tartós boldogságot? az az ő dolga.

_Cecilie de Cseklész_»

Ez grófnéhoz méltó bolond levél volt, de mégis szóról-szóra érteni
lehetett. Levonva a hóbortos modort, világosan meg volt írva a tény,
hogy Réthfalván igen gyanus, sőt veszedelmes jelek mutatkoznak. A pompás
fehér öltözék, a vőlegénytől küldött ajándék, bebizonyította, hogy
menyasszony van a háznál.

A megrémült fiatal ember rögtön befogatta lovait és ötven percz alatt
Cseklész grófné kastélyának kapuzata elé érkezett.

Szokás szerint ez órában az egész társaság a kertben mulatott. Nagy
örömmel fogadták itt a gelenczei szomszédot s miután a vendégek
(legalább hivatalosan) nem tartoztak tudni, hogy Gábor grófot a
réthfalvi események közelebbről is érdekelhetik: történt, hogy fél óra
multán ő is együtt úszhatott a forgalomba hozott hirek özönében.

Kissé boszankodott ugyan, hogy ezen csevegések és ujságolások alatt
kénytelen volt a közönyös hallgatónak szerepét játszani. Lelkében ugyan
az Aetna tüze háborgott; de azért ő is csak nevetközött a többiekkel.
Mert ha jó társaságban meg van is engedve, hogy valaki boldogtalan
szerelmes legyen, igen izléstelen köznapiság a szív fájdalmát nyiltan
elárulni, tüzeskedni, vagy hamleteskedni s ezáltal másokat untatni!

A mint a társaság szüntelenül mozgott, forgott, majd szétoszlott és újra
összegyülekezett, Cseklész grófné a legelső kedvező alkalommal a fiatal
ember karjára támaszkodik s ketten belebb sétáltak a kanyargó utak és
terek árnyai közé s leültek azon padra, melyen a mult héten a Würzheim
bárónéval tartott titkos konferenczia is végbement.

A grófné, minden szokott bevezetést mellőzve kezdé:

– Annyi tarka és hihetetlen hír érkezett ide Réthfalváról, hogy
elhatároztam véget vetni a bizonytalanságnak s tegnap, egyedül, csak
komornám társaságában áthajtattam a bárónéhoz.

– És mindent saját szemével látott?

– Mindent és sokkal többet, mint legvadabb képzeletemben vártam. Már
messziről feltünt, hogy a kastély kormos falai vidám világos színre
vannak kimeszelve. A kapu előtt emelvény állott és azon két zubbonyos
szobrász faragta és javítgatta a párkányzat fölött álló családi czímert.
A puszta kert földjét felásták és fűmagot vetettek belé; közel a házhoz
műkertészek dolgoztak, gyepkoczkákat raktak le s virágokat ültettek,
cserepestől. Az udvaron egy kocsis négy lovat sétáltatott; a nyitott
szin kapujából egészen új és igen díszes kocsi fénylett elé.

– A réthfalvi kastélyban?

– Valóban félni kezdtem, hogy kocsisom, tévedésből valami gazdag
zsidónak frissében összeprolongált kastélya elé hajtott. A nagy teremben
kettős létrákon szobafestők ágaskodtak; egy csoport mázoló az ajtókat
tölgyfa-szinre festette. Épen most hoztak Pestről két nagy tükröt és a
báróné méregette a falat, a hova felaggathassa!

– Nagyon meg volt lepetve?

– Úgy látszott, de nem mutatta. Olyan szivesen fogadott, mint a
házasszonyok szoktak, ha épen sürgős foglalatosság között találjuk őket.
Miután előre kimondtam, hogy ebédre nem maradhatok, bevezetett egy
szobába, mely eddigelé legalább, nem volt fenekestől felforgatva.
Feltünt előttem, hogy a báróné boldog és elégedett. A kétkedésnek és
bizonytalanságnak egy vonása sem rajzolódék homlokára.

– Ez rettenetes fenyegetés ellenem.

– Kivételkép igen közlékeny volt irányomban; ezerfélét beszélt, a mire
kiváncsi nem voltam. Bevitt a garde-robe-ba, a hol egy egészen új s csak
gyalult deszkából összeszegezett rakasz állott, rajta a vasuti
szállítmányjegygyel: Páris–Budapest. Megnyitá ajtaját s belől valami
fabunkóra akasztva, töretlenül, a legpompásabb menyasszonyi toilett
függött. Csak a leány hiányzott belőle.

– Világos készület a lakodalomra.

– Később hálószobájába vezetett s ott felnyitá előttem mesés hírű
pénzszekrényét. Megmutatta az ajándékba vett ékszereket. Mondhatom,
nagyon értékesek voltak. Ha nekem ilyenek volnának, rögtön eladnám s a
pénzt kellemesen elkölteném. Mert hogy viseljem is, arra oly
czikornyásan divatosak voltak, hogy az izlésnek még nyoma sem
maradhatott rajtok.

– És a menyasszony?

– Ennek még a szinét sem mutatták nekem. A báróné példálózkodott ugyan
valami rögtön bekövetkezett migraine-re; de nem érthettem: ő szenved-e
benne, vagy a leánya?

– És a lakodalom napja?

– Csak azt hallottam: ma-holnap; rövid időn; legközelebb. De ha a báróné
meghatározott napot nem említett, a nyilt szerénytelenség vádja nélkül,
bővebben nem kérdezősködhettem. És most?

– Igen, grófné; ez a kérdés: és most?

– Azt már mondtam, hogy én hirhedt házasságszerző vagyok, és
természetemnél fogva, mindig a hű és regényes szerelmesek pártján állok.

Ez igaz is volt, habár a grófné ezen állítását élő példákkal be sem
bizonyíthatta volna. Csak annyi kétségtelen, hogy mindig különös
érdeklődést mutatott a szívügyek iránt. Lehet, hogy ez tisztán csak
szíve jóságából következett; de inkább valószinű, hogy ily beavatkozása
által főleg magának akart izgalmat, sürgős foglalkozást, vagy kellemes
időtöltést szerezni. Ha sikerült, büszkén aratta le győzelmének
gyümölcsét; ha balul ütött ki, nevetett, kiverte fejéből s nem szerette,
ha mások emlékeztetik rája.

Különben jól tudta, hogy Gábor gróf is csak elérhető lehetőséget várhat
tőle. Igazi grófnétól ez is sok. Ilyen szíves segítség volt tőle, hogy
egyszer egy szerelmes levélkének kézbejuttatását magára vállalta. De
csattanós históriákra, vagy erőszakos szerelmi coup d’état-ra még
gondolatában sem vállalkozott. Elég önmegtagadás volt tőle, hogy új
hirek közlésének czímén másodszori meghivót küldött egy férfinak, a ki
az egész őszi idényre szivesen látott vendégként volt fogadva.

Gábor gróf büszke lehetett e kivételes kitüntetésre; de az avatottabbak
mégis suttogták: mérnökből soha sem lesz igazi gróf. Ezek közől senki
sem követheti el a hibát, hogy legközelebbi szomszéd létére, minden
mentség nélkül, két hétig se nézzen a vendégszerető ház felé.

Egyik hiba után a másik következett. Gábor gróf, hogy rossz kedvével
másokat ne untasson, igen kereste a magányt. Ebéd alatt szivesen vette,
ha mások sokat és víg dolgokat beszéltek, neki pedig békét hagytak. Oly
magaviselet, mely ilyen körben nem maradhat észrevétlenül.

Rettenetes állapot az, dúsgazdag lakoma, tréfa és nevetközés közben,
csak kényszerüségből mosolyogni, belől pedig sötét kételyekkel küzdeni
és odavetni lelkét a marczangoló kétségbeesésnek.

Már késő este volt, a midőn az illem megsértése nélkül parancsot
izenhetett kocsisának, hogy fogjon.

Mikor pedig felült és őszi könnyü felöltőjét felvette, csak azt várta,
hogy kocsija felzökkenjen az országútra.

Akkor előre hajlott, kezét a kocsis vállára tette és parancsolá:

– Hajts Réthfalvára. Olyan gyorsan, a mint a ló csak élve megbírja.

Mit akart ott, most, éjjel?



 XX.  (Igen uriatlanul töltött éj.)

A kényelmes kocsi gyorsan koczogott az uton, egyenesen dél irányában.

A szenvedély, nyugtalanság, féltékenység és kétségbeesés hordta a fiatal
embert, a ki nem gondolta meg hidegen, hogy mit cselekszik?

Mert ha kocsija, lova van az embernek, a jól kavicsolt úton elébb-utóbb
ott lehet Réthfalván: de csak akkor jusson először eszébe: mit akar ott?
mi a czélja? minő sikert remélhet?

Oda ment éjjel, a hol nappal is hiába kér bebocsáttatást. A báróné nem
fogadja el látogatását s még nagy udvariasság lesz tőle, ha tagadó
válaszát valami köznapi mentséggel indokolni kegyeskedik!

Ilyen helyre sietett ő, éjjel!

Egy pár óra mulva meg fog érkezni és nem fogja tudni, mihez kezdjen?
Vendéglő, mely szobával is szolgálhat, a mezővároskákban is ritka. A
falukban pedig csak zsidó korcsmáros mér bort és pálinkát. Tehát a falu
szélén álljon meg a csinos úri fogat? mit mond erre a kocsis, mit
mondanak az elkényeztetett urasági lovak?

Paraszt háznál keressen szállást? Ezt kap mindenütt, a hova bekopogtat,
még a vándor iparos legény is, ha tud magyarul. Hogy ne találna hajlékot
a gelenczei gróf!

De majd felvirrad reggelre. Az egész falu összecsődül a hirre, minő
fényes úri vendéget kapott Pap Tamás uram, a ki csak negyedtelkes gazda
és már kétszer telelt ki Ujhelyen a vármegye költségén.

A báróné mindjárt a reggeli kávé mellett értesül a nagy ujságról s mint
kétfejü sárkány őrzi meg leányát, el nem bocsátja szeme elől, nehogy a
felhők közől levélke hulljon kezébe.

De hát ha őrizni sem kell többé a feledékeny kis leányt? Hogy a szomorú
külsejü házat kijavítják, a termeket festik és újra butorozzák, a kertet
csinosítják: más okból is történhetik. Ki tudja? végre tán a báróné is
ráunhatott az őt lealázó fösvénységre s ezután több csinosságot, több
kényelmet akar élvezni. Hanem a menyasszonyi ruha megrendelése és gyors
megérkezése sokkal fenyegetőbb jelre mutatott. Menyasszony nélkül nincs
menyasszonyi öltözék. Legalább rendes körülmények között még nem látott
ily készületet senki. De hogy a báróné a nagy értékü ékszereket is
elfogadta, sőt nagy örömmel mutogatja is: ez minden kétséget
eloszlatott. Ily kincset csak az elismert, elfogadott vőlegény
küldhetett menyasszonyának.

Ha ez így van, mit lehet ellene tenni? Mit használnak most már a kis
leánynak titkosan írt és oly magasztos lelki hevület közt átadott
jegyzetei? A ki a legfelsőbb biróság előtt elveszté pörét, sehova sem
felebbezheti ügyét. A leányka szerelmes levele nem váltó, melyet minden
esetben ki kell fizetni. Mi volt tehát hátra? mi volt még itt elvégezni
való? Hogy a változékony gyermeknek szemrehányásokat tegyen? ez
férfiatlan tett lett volna.

És mégis hajtatott gyorsan Réthfalva felé. Belevágott a legdiákosabb
szinezetü kalandba. Ez nem illett hozzá, a régi positiv mérnökhöz, a
későbbi osztálytanácsoshoz, de tán a mai fiatal grófhoz sem.

Ilyen ember adhatná fejét arra, hogy éjjel lesse a házat, körül sétálja
a báróné kuriáját; kitegye magát azon lehetőségnek, hogy valaki
megállítsa és kérdőre vegye?

Sőt, hogy a legprózaibb esetet is számításba vegyük: hát ha a falu
komondorai megugatják és körülveszik? Azalatt pedig ama hűtlen és
könnyelmű teremtés teljes lelki nyugalommal alszik és álmodik azon
boldogságról, mely őt, az irigylendő Nagygáthy grófnét, várja.

Mindez nem jutott a fiatal ember eszébe.

Legalább nem az első perczekben, a lelkében keletkezett féltékenység
furiáinak foga között.

De mentől inkább közeledett és a hűvös éji szellő megcsapkodá lázas
forróságban lángoló homlokát, annál inkább kezdett visszatérni régi
hideg megfontoló tehetsége. Nem annyira ugyan, hogy útjából
visszaforduljon, de legalább gondolkodni kezdett vállalatának gyakorlati
nehézségeiről.

Már lehetett esti tizenegy óra, a midőn egyszerre a távolból, a mérnök
fülében igen ismeretes tompa dörömbölés hangja közeledett. Ezt éles
fütty követé s a vonat, a nem messze fekvő állomás előtt egy perczre
megállott.

– Hah! ez jó gondolat.

Az egykori főmérnök a vasut összes itteni állomásfőnökeit jól ismerte.
Tehát volt a szükségben szállás és éji nyugalom magának és meglehetős
hely a kocsisnak és lovaknak.

Parancsolá tehát, hogy kocsisa egyenesen a pályaudvarba hajtson be.

Csakugyan régi ismerősére talált, a ki legelőször is azt hitte, hogy a
gróf azért igyekezett ide, hogy az átmenő vonaton hazafelé utazhasson.

A gróf barátságos vendégszeretetet kért és nagy szivességgel nyert is.
Annál nagyobb volt az állomásfőnök csodálkozása, a midőn a gróf
kijelenté, hogy bizonyos elhalaszthatlan ügyben, mely egyedül és
személyesen csak őt érdekli, rövid megpihenés után, útra fog kelni, még
pedig gyalog!

Oly határozottan mondá ezt a gróf, hogy az állomásfőnök nem sok szót
vesztegetett az ellenkező tanács ajánlására, hanem vendégét, nagy
sajnálkozással útra bocsátotta.

De nem egyedül. Először, adott kezébe egy hatalmas bunkósbotot,
másodszor elészólított egy kocsitoló szolgát, azon utasítással, hogy a
gróf urat kövesse és minden parancsolatának engedelmeskedjék.

Így tehát ketten mehettek.

Hová? Réthfalvára, mely e helyre, gyalog menve, egy órányi távolságra
esett.

A mozdony füttye, az állomásfőnök egyenruhája, a kiséretül adott
kocsitoló, egyik eszmét a másik után sugta az egykori mérnök fülébe.

Most már nem búsult többé az éji szállásról és a nappali búvó helyről,
honnan igen sokat láthat, a mi a kastély körül történik.

Ez a biztos hajlék pedig a pályaőr háza volt, mely a kastély felső
kertjének tőszomszédságában állott. Ő maga mérte ki helyét; ő maga
ügyelt az építkezési munkálatokra.

A pályaőrt pedig jól ismerte. Itt állítá meg ő egyszer a vonatot és épen
ezen öreg embert küldé be a báróné kertjébe, friss virágokból font
koszorúval, az ezredes sírjára.

A töltés tetején senkinek sem szabad járkálni, most azonban Gábor gróf
magas pártfogás alatt állott s ha valahol az őrök megállították őket, a
kisérőül adott kocsitoló csak azt mondá: félre az útból; nem látod, hogy
én vagyok?

Ezen teljes érvényű útlevél mellett négy, öt pályaőr birodalmán is
akadály nélkül áthatolhattak, míg végre a réthfalvi kert kerítése alá
értek, a hol a pályaőr, egy tehervonatra várakozva, földre tett lámpája
mellett édesdeden szunnyadozott.

Öreg legény volt már Márton bácsi s nagyon megijedt, a midőn nem a
közelgő vonat, hanem egy pár sötét alak ébreszté fel őt álmából.

A gróf megköszönte a kiséretet és herczegi borravalóval vett búcsút a
kocsitolótól.

Az öreg Márton, a réthfalvi kert melletti pályaőr bámulva ismeré meg a
mellette álló fiatal emberben a korábbi főmérnököt és a mai grófot, a
gelenczei kastélyból.

– Tetszik valamit parancsolni?

– Szállást kérek az éjre.

– Szállást? az meg van tiltva; de ha az én főmérnököm, az én fiatal kis
grófom parancsol: az egészen más.

Aztán sokáig dörmögött magában az öreg, mint a ki mondani is akarna
valamit, de tán okosabb volna hallgatnia.

Végre, az éj sötétében, a midőn a beszélőnek zavart arczvonásait senki
sem látja, neki bátorodék és kérdé:

– Méltóságos uram! a mióta tudom, hogy az én főmérnökömből Szabolcsy
gróf lett, sokszor akartam levelet írni Gelenczére.

– Szivesen vettem volna. De itt vagyok, beszéljen élő szóval.

– Sohasem találná el, ki vagyok?

– Ön? És ki volna?

– Megmondanám, ha nem félnék, hogy a mostani hatalmas uraság restelhetné
az ilyen régi ismeretséget.

– Beszéljen bátran. Ön tudja, hogy annak idejében magam is szegény
legény voltam.

– Úgy van, szegény. Főmérnök a vasutnál! Akkor is annyi volt köztünk a
különbség, mint a püspök és a falusi templom harangozója között.

– Patvarba, az ilyen hasonlítgatásokkal. Szóljon s meglátja, hogy a mai
gróf még mindig dicsőségének tartja a főmérnökséget.

– Oh, akkor még nem tudtam, mi köt bennünket össze. De tessék elhinni:
én eddig a szerencsémmel senki előtt sem dicsekedtem és ezután sem
fogok.

– Tehát, ki ön?

– Én? hogy is mondjam. Én a gróf úrnak keresztapja vagyok és a gróf úr
az én keresztfiam. Nem nagy atyafiság, de mégis valami.

– Ön az én keresztapám?

– Én vagyok Hólyag Márton, a ki a szép, jó és boldog világban, Kossuth
apánk idejében, fuvarba járogattam. Egyszer Szerencs mellett, a
szekeremen, kis gyermek jött a világra. A lengyelkei pap bevitte Tokajba
a templomba s annak rendi szerint megkereszteltük a kis Gáborkát. Meg
sem ajándékoztam keresztfiamat. Mai napig adósa vagyok ezzel neki.

– Ne búsuljon, majd kiegyenlítjük számadásunkat. Most pedig, kedves
keresztapám, vezessen födél alá, mert reggelig aludni akarok.

– Mindjárt otthon leszünk. Amott az átjáró; onnan csak kétszáz méter az
őrházig.

– Van felesége?

– Van bizony, hála Istennek.

– Tán épen az a szőke menyecske, a kit régebben többször láttam?

– Az, bizony; nem is más.

– Későn házasodhatott, keresztapám, ha ilyen fiatal felesége van.

– Mindig későn házasodik az ember, ha életében negyedszer követi el ezt
a bolondságot.

– Negyedszer?

– Oh uram: a mi a férfinál a hivatal, az a fehérnépnél a házasság. A hol
egy szoba, konyha, meg egy darab kenyér van, úgy folyamodnak arra az
asszonyok, mint mi, ha megürül a pályaőr házikója. És ha az öreg ember
nem merne is vállalkozni, addig járnak komendálgatni a komámasszonyok,
míg egy ilyen bolond jószág a nyakunkon marad. Ne vegye panaszkép az
Úristen.

Így tett szert éji szállásra az ifjú gróf, épen a réthfalvi kert
tőszomszédságában. Meg is érdemlette szerencséjét, mert épen ő mérte ki
helyét, hajdanában.

Az álmából felvert menyecske, mihelyt meghallotta, ki lépte át a
küszöböt? rögtön felkelt és ágyat vetett a vendégnek; maga pedig két
szalmazsákot terített a konyha közepébe és ott töltötte, áldott jó
lelkiismerettel az éj hátralevő részét.

Reggel hat órakor fehér kávét vitt be a grófnak. A hozzávaló kenyeret
szépen megpirította. Mert szakácsné volt azelőtt Király-Helmeczen az
ispánnál és tudta, mily drága-finom ételekkel élnek a gazdag emberek.

Ez időben a pályaőr hivatalos önérzettel leste a reggeli vonatot. Ott
ajtaja előtt s tábornagyi rövid botjával mutatta, hogy szabad az út,
nincs semmi akadály.

A fiatal ember pedig tökéletesen otthon volt. Számára biztosabb és
kényelmesebb observatorium nem létezhetett e világon. Kifelé, a domb
magaslatán szántóföldek terültek. Befelé az ablakon át végig láthatott a
pusztult kerten egész a kastély fehérlő homlokzatáig.

Egyelőre beszédbe eredett a menyecskével.

– Kedves galambocskám, kérdenék valamit, ha megigérné, hogy nem adja
tovább szavamat.

– Én? Még csak az kellene, hogy pletykát csináljak! Elhiheti, gróf úr,
hogy olyan titkok vannak rám bízva, hogy még a zempléni főispán felesége
sem tudja.

– Ezt örömmel hallom.

– Tudja meg, hogy Lenke kisasszony nagyon jó hozzám. Én öntözöm, minden
este a gyepet az ezredes sírköve körül. Az ablakból is láthatja, hogy
olyan friss zöld, mintha egy vég bársony volna leterítve. Tudja, mit
mondott nekem a kisasszony ezelőtt három nappal?

– Szeretném hallani.

– Azt mondta: Örzse néni, mert így szólít a kis angyal, holnap délben
levelet adok át, titokban, vigye a városba és tegye a postára.

– És elhozta a levelet?

– Nem hozta biz azt, szegény. Azóta nem jött fel a kertbe. Egész nap
lestem, a levesem is majd kifutott, de a kisasszony nem mutatkozott.

– Csak nem beteg tán?

– Semmi baja. Víg és jókedvű. Ezt Jetty szobaleánytól tudom, a ki derék
leány, de Lenke kisasszony mégsem bízná rá levelét, mert elébb kerülne
az a báróné, mint a postamester kezébe.

– Gondolja, hogy Lenke kisasszony egész napon a szobájában marad?

– Arról nincs szó. Elviszi az anyja sétálni az alsó kertbe.

– Oda pedig nem jut be idegen.

– Dehogy nem. A báróné igen szivesen lát engem s mást is a faluból.

– Tehát elmehetne oda?

– A mikor akarok. Csak vennem kell öt krajczárért kalarábét,
paradicsomalmát és petrezselymet s a báróné úgy megköszöni a pénzt, mint
a zsidó, ha petroleumot vásárlok tőle.

– Elmegy ma oda?

– Ma inkább, mint máskor. Az öregem azt mondta, itt ebédel a gróf s
akkor meg kell mutatnom, mit tud még a királyhelmeczi ispán szakácsnéja.

– Köszönettel veszem Hólyag Márton uram vendégszeretetét. Nem eshetik
meg, hogy találkozik Lenke kisasszonynyal? és az igért levelet is
átveheti tőle?

– Azt majd meglátjuk.

– Ismeri Nagygáthy grófot?

– Hogy ne ismerném? Szörnyű nagy gróf, de piczi kis emberke. Épen egy
ilyen vézna jószágot láttam egyszer a beregszászi vásáron, a mint
megevett hat font csepűt.

– Gyakran jár ide?

– Egy héten kétszer. Reggel jön, este tíz órakor megy vissza. Istenem,
hogy lehet az ilyen ember gróf, a mikor a számadó gulyás még bojtárnak
sem venné be.

– Látja néha?

– Látom. Bár ne látnám, mert ugyancsak meggyűlt vele a bajom.

– Hogy-hogy?

– Nem érthetem, hogy ha az ember egyszer gróf, még szemtelen is
lehessen.

– Ah, szemtelen? Ez érdekes kezd lenni.

– A dolog így történt. Már jó sötét volt, a midőn öntözém a gyepet a
honvédezredes sírja körül. Egyszer csak mellém furakodik a gróf, mond
valamit s aztán, követem alássan, úgy nyúl hozzám, hogy ijedtemben, a
milyen széles a tenyerem, úgy pofon találom legyinteni.

– Csattant?

– Mint mikor a szél becsapja az ajtót! Szépen megcsendülhetett a füle
belé. De csak aztán kezdtem félni. Hátha van olyan törvény, hogy
felakasztják az olyan embert, a ki pofon szelt egy grófot?

– Még eddig nem volt rá példa. Alkalmasint azért, mert nem tett panaszt
a bíró előtt.

Ezalatt átrohant a vonat és Hólyag Márton uramnak szabad ideje volt
délig. Mindjárt tűzre való fát vágott; elküldte feleségét a boltba,
mészárszékre, hogy mára olyan ebéd legyen, a minőt Zemplén még nem
látott.

Mikor kongott a réthfalvi harang, csakugyan az asztalon volt a leves s
utána még három tál válogatott eledel. Örzse asszony még jobban akart
főzni, mint az ispánnétól tanulta s azért a boltból tizenöt czitromot
hozott s minden ételt ezzel fűszerezett agyon. Bölcsen vélekedvén, hogy
a grófok, a drága czitrom nedve nélkül, ennivaló dolgot be nem vesznek
szájokba.

Épen az utolsó étel jött az asztalra. Nagy gonddal készült pecsenye egy
vén kecske czombjából, gyönyörűen felczifrázva levegőben szárított
szalonnából metélt szeletkékkel.

A ház asszonya büszke öntudattal akará vendégét kinálni e remek
készítményből, a midőn fél szemmel mindig lesve az uraság kertjében
netán feltünő jeleket, egyszerre lecsapja az asztalra a tálat s mint
kilövött nyíl iramlik az ajtó felé.

– A kisasszony!

Erre a fiatal ember is kirugja maga alól a széket, maj magával rántja a
terítőt és odaszökik az ablak mellé.

Nézett és látott. Ott volt, csakugyan ott lebegett könnyű léptekkel a
kertben, mint a bokrokat megzörgető szellő. Körüljárta a síremléket
övező pázsitot; majd a gyepre lépett; óvakodva visszatekintett a kastély
felé. Egy fohászszal egész imát bocsátva az ég felé s aztán a sírkövet
kétszer, háromszor megcsókolá.

A következő pillanatban a pályaőr feleségének vörös szegélylyel ékített
kékpettyes szoknyája is tarkítá a kert pusztaságát. Örzse néni is
óvatosan haladott előre s mégis, mihelyt észrevette a kis leány, hogy
valaki közeleg feléje, nyájas arczczal intett, megfordult, a földre
nézett s azután mint a galamb, mely repkedni indult, de a felhők között
karvalyt pillantott meg, visszarepült a kastély oltalma alá.

Mindez legfölebb harmincz lépésnyi távolban ment végbe az ablak mellé
szögezett fiatal ember szeme előtt. Látva a kis leány megfutamodását,
mellét valamely eddig soha nem érzett fanyar és keserű érzet rohaná meg.
Azt hitte, végső órája ütött. Ah! a leányka megbánta, vagy elfeledte, a
mit igért!

De mi történik a következő perczben?

A pályaőr csinos menyecskéje nem zavarodik meg a kisasszony eltűnése
miatt; inkább biztosabb lépésekkel halad előre, odáig, a hol a leányka
állott. Itt lenéz a földre, keresgél, aztán hirtelen lehajlik, felvesz
valamit, köténye alá rejti s akkor győzelmet hirdető arczczal rohan
visszafelé.

[Illustration: Csak egy levelet Szabolcsy grófhoz czímezve.]

– Ezalatt Gábor gróf már a ház küszöbét tartja elfoglalva; útját állja a
hazatérőnek s a fellázadt szenvedély legvadabb hangján kérdi:

– Talált valamit?

– Semmit. Csak egy levelet Szabolcsy grófhoz czímezve.

És ezen kincsarany találására azt mondhatta: semmit! Mi lehetett ennél e
földkerekségen becsesebb?

A levél tintával volt írva, bizonyságul, hogy a kis leány több
szabadsággal bir, mint azelőtt. Szabatosan volt czímezve,
spanyolviaszszal lepecsételve s még postajegygyel is ellátva.

Mi lesz tartalma? Hátha korán örvendett?

Visszament a szobába, a hova a házbeliek, illemből és szerénységből nem
követték. A terített asztalról vett elé egy kést s felhasította a
borítékot.

Halavány volt mint a fal, de mindjárt az első sorok olvasására,
arczszíne megjött, elfojtott lélegzete újra szabad lőn.

Ím a tartalom:

«Egyetlen igaz barátom a földön!

Ön hallhat most Réthfalváról csodálatos meséket. Megérkezett a
menyasszonyi ruha, a mama szekrényében ragyog a drága ékszerek sokasága;
de az én szememet el nem vakítja, többre becsülöm a szétszórt kavicsot
az országúton.

Lesz híre a nagy lakodalomnak. Jön a vőlegény, öt lóval, sallangos
szerszámmal. Elhozzák Leleszről az aranykeresztes apátot, Beregszászról
a város tizenkét mozsarát a durrogtatásokra. Itt lesz a násznép
huszonnégy kocsival. Készülnek a násznagyok, egyik főispán, másik
miniszter. Van már két nyoszolyóleány, olyan nehéz selyembe, hogy
uszályukat el sem czipelhetik. Meg van rendelve Pestről, ifjabb vagy
idősb Rácz Pál bandája, hogy húzza a csárdást kivilágos kivirradtig. Már
kaptuk levelét a párisi szakácsnak, a ki azt írta: öt konyha és tizenhét
egészen különfajú kemencze kell neki, ha igazi uraknak való süteményt
akarunk.

Egyelőre nincs más csodálni való a mamám szerény kastélyában, mint egy
kis semmiség, a ki nagyon hasonlít egy elszédített gyermekhez. Ez most
úgy mutatja, hogy víg, nevetköző s alig várja a lakodalmi táncz
megkezdését. Oh nagyon bájos dolgokat kell hallania: hogy csak azért
volt eddig világtörténelem, csak azért építették az egyiptomi
piramisokat, azért dőlt meg Róma, azért találta fel a franczia
forradalom a guillotinet, hogy végre, ennyi előzmény, ily gazdag múlt
után méltókép derülhessen fel a nagy nap, október 1-je, melyben a Lenke
nevű falusi ibolyából, egyszerre az óriási Nagygáthy grófnak boldog
felesége legyen!

Ennyi roppant készület mellett, egy igen mellékes kellékről mégis
megfeledkeztek. Avagy bizonyos-e, hogy menyasszonyt is találnak a
háznál? Egy holttestet, gyertyák között, a ravatalon, tán igen: leányt,
fátyollal és koszorúval fején, a templomban, semmiesetre sem!

Oh, barátom, legyen megvigasztalva, hogy még van e világon igazi hűség a
leányok szivében. Én pedig élni akarok, ha lehet. Én csak azé lehetek, a
kinek nemes szívből ömlött könnye az én kezemen száradt meg. Tőlem függ,
hogy másé ne legyek; tőle, hogy csak az övé.

Vegye szent igéretemet, hogy ama meghatározott napon nem lesz
menyasszony Réthfalván. Hová tűnt el? Tán a halál birodalmába? Ez sem
lehetetlen, csak az bizonyos, hogy nem vihetik, élve, Nagygáthy gróf
kastélyába.

Ha az én Gábor grófom olvassa e levelemet, legyen megnyugodva. Éljen
kellemesen, mint szokta és semmit se változtasson napirendjén. Járjon
mulatozó társaságokba; csak nevesse, ha mások, bal csillagzata miatt,
sajnálkoznak rajta. A legbölcsebb politika lesz, ha úgy mutatja, mintha
lemondott volna rólam. Hagyja rá, ha Cecilie néni más jobb szerencsével
vigasztalja. De bízzék a jövőben, bízzék bennem.

Eddig tart, a mit egy leánytól követelni lehet. A természet szabta ránk
a törvényt, hogy csak szenvedőleges cselekményekre legyünk képesek.
Szerepem ott végződik, hogy ne legyek másé. Hogy azé legyek, a kit én
szeretek, kizárólag attól függ, a ki engem is szeret.

_Lenke_.»

Ez volt a levél tartalma.

A fiatal ember ismételve olvasta végig s mentől inkább behatolt a betűk
titkos értelmébe, annál inkább megerősödék hite és bizalma.

Nem voltak ez iratban nagy szavak, elkoptatott kifejezések használva.
Csak az volt világosan, mit akar a kis leány, mit nem akar? Mit tehet és
mi mulja felül erejét? Kellett-e ennél több, ha minden el volt mondva, a
mi szükséges?

Ha e levélben csak egy gyermek szivének ömlengését olvassa, még
maradhatott kétely a szivében. Mert az érzelem változó és a hűtlen lélek
oly hamar talál mentséget és indokolást az ellenkező út választására.

De a levélben a hű szerelem mellett a tiszta felfogás és a gondolkodni
tudónak értelmi tehetsége is kiviláglott. Ha tehát a szív igérete
legfölebb biztatás lehetett: a meggyőződés nyilatkozata már a teljes
biztosíték érvényével birt.

Sőt a kis leány levelének némely helyéből a kedélyen kívül még az
önérzet urakodása is feltűnt. Némely sorból még a gúnynak és a humornak
szikrái is felvillámlának.

Mindez balzsamot öntött a fiatal ember szivének sebére. Most már tudta,
miben keressen megnyugvást, hol találja meg jövőjének boldogságát?
Bátran lehet ott építeni, a hova a szív vonz, az értelem pedig vezet.

A leányka vállalta magára, hogy nem lesz másé: a férfi kötelessége
marad, kivívni, hogy csak az övé lehessen.

Nem lehetett e munkafelosztás bölcsesége ellen kifogást tenni. A férfi
végkép száműzve volt a báróné kastélyából. Nem élünk a lovagkorban, hogy
a szomszéd várat megostromoljuk. Elég, ha a leány magára vállalta a
teendők könnyebb részét: a nehezebbet majd elvégzi a férfi.

Estig ott maradt a pályaőr házában; az éj beálltával visszagyalogolt a
legközelebbi állomásra, a hol kocsijára ülvén, haza hajtatott.



 XXI.  (A válság kezdete.)

Október első napjáig még egy pár hétnek kellett lefolyni. Ki
követelhette egy szerelmes ifjútól, a kire a megpróbáltatás órái vártak,
hogy nyugton, tétlen maradjon s mindent az örök végzet vak határozatára
hagyjon?

És mégsem tehetett mást. Hogy vállalja magára a rettentő felelősséget,
hogy túlbuzgalmában imádottjának kész terveit megzavarja, vagy épen
legjobb szándéka mellett is, úgy vegyüljön közbe, hogy az eredményt is
meghiúsítsa?

Mást nem tehetett, mint levélben írta meg lelkének nyugtalanságát,
szerelmének végtelenségét. A postai közlekedés utja nyitva állott
előtte. Levelét csak a vasút 77-ik számú pályaőréhez kellett czímeznie.
A többit Örzse ifjasszonyom ügyességére, hűségére és a jó szerencsére
bízta.

A válasz, nem hamar ugyan, de mégis megjött. A kis lány minden betűje
menny és üdvösség. Mindig a régi, állhatatos, változatlan és
elhatározott. Csak a jövő boldogságáról beszél, ama másik sötét esély, a
halál még csak czélzáskép sincs említve.

Rögtön, még ez éjjel, egész ívre terjedő feleletben köszönte meg a nyert
vígasztalást és oly boldog volt a gondolatban, hogy sorai másnap délre
már ott lesznek a réthfalvi kastély kertjének közelében s a pályaőr
felesége lesni fogja az alkalmas pillanatot, melyben a tiltott árút a
czímzettnek kezébe csempészhesse.

De mikor reggel lovas legénye meghozá az éjjel érkezett postát s az ifjú
minden érdeklődés nélkül nyúl a hírlapok csomagához, egyszerre egy
levelet is pillant meg, a mely a Réthfalvához legközelebb eső vasúti
állomás jegyét hordta homlokán.

A legrosszabbat sejtve töré fel a borítékot: de mindjárt vígasztalást és
felbátorítást igérő jel mutatkozott. Oh jól ismert vonások az ő
angyalkájának kezétől!

És mégis retteg. Mit fog hallani? Remélhet, vagy kétségbe kell esnie?
Mert ha a kis lány tegnap írt és alig tizenkét órának lefolyta után újra
tollhoz nyult: akkor oly valaminek kellett közbe jőni, a mit veszély
nélkül el nem hallgathatott.

Különben pedig fődolog volt, hogy írt. A ki ír, a kinek közlendői
vannak, annak szerelme el nem hamvadhatott.

Ime a levél:

«Kedves Gábor!

Ma szept. 28-ik napját írjuk s hírt vettünk Hevesből, hogy Nagygáthy
gróf még ma estére megérkezik. Másnap megy Cecilie néni látogatására. Az
utolsó napot Vékonyi bárónál tölti és okt. első napján kocsin és vasúton
érkezve, itt lesz az egész násznép. Minden vendég csak Gedeon bátyám
részéről hivatott meg. A mi rokonaink és ismerőseink közül mamám senkit
sem vár.

Jelen van a veszedelem, de engem e siettetés nem lep meg készületlenül.
A minek a jövő hónap utolsó éjjelén meg kell történnie, el nem maradhat.
Szerelmem és a vész jelenléte lelkemnek oly csodálatos erőt kölcsönöz,
minőt még eddig magamban nem érzettem.

El fogok tűnni. Könnyen, kényelmesen, fáradság és veszély nélkül és
odamegyek, a hol senkinek eszébe sem juthat engem keresni.

Egyedül csak öntől, az én szeretett Gáboromtól félek. Oh, ha nem bíznék
egy leányka akaratának szilárdságában és segítségemre sietvén, egész
építményemet lerombolná!

Azért elkerülhetetlenül szükséges, hogy az én Gáborom ezen napokat a
világ szeme előtt töltse. Ne maradjon otthon, menjen inkább látogatóba
Cecilie nénihez nehány napra. Legyen vidám, jókedvű, mulasson gond
nélkül és élvezze az ottani társaság örömeit.

Nem fog elidegenedni a leánytól, a kinek bátorsága volt a végső veszély
elől ily szörnyű zajt ütő kalandokba bocsátkozni? A legközelebbi hír
rólam nem hamar, de a legbiztosabb helyről fog érkezni. Örökre híve

_Lenke_.»

A fiatal ember egymásután háromszor-négyszer átolvasá e sorokat. Még a
betűk alakjából is valamely elrejtett titkot akart kimagyarázni.

Egy félénk gyermek el fogja szülői házát titkon hagyni! És ő, a férfi,
tétlenül vesztegeljen!

Van még napjainkban leányi szív, mely ily áldozatra kész legyen?

– Engem mulatni küld. Szükségesnek tartja, hogy a világ szeme előtt
éljek. Tehát tudja, hogy a segédkéz nyujtásában a gyanu legelső sorban
is rám háramlik. Él az isten! az én kis Lenkém a legvilágosabb alibit
akarja számomra megszerezni.

És ha csakugyan azt hinné is a világ, hogy a réthfalvi menyasszonyt
Gábor gróf szöktette meg: mi következik belőle? Mert ez a Nagygáthy
olyan fajta gróf, hogy feléje sem tekintene Gelenczének. Amolyan okos
vőlegény, a ki az előle megszökött menyasszonyt nem fogja üldözőbe
venni. Szépen ott hagyja, a hova ment. Az anyja előtt pedig vállát
vonogatva, udvariasan bocsánatot kér, beszél holmi sajnos
félreértésekről s aztán odébb állít egy házzal.

Sőt ismerve a társadalmat, a művelt körök fogalmait, senkinek eszébe sem
juthat az eltünt kisasszonyt épen a vetélytársnak házában keresni.

Az már megtörtént, hogy a leányka a rá erőszakolt vőlegény elől
megszökött. Rendesen jelen volt a megszöktető is. De hogy a magas, vagy
csak a művelt középrendből származó leány egy fiatal, nőtlen ember
oltalma alá kerüljön és ott maradjon, míg szülőinek beleegyezését
megnyerheti vagy nagykorúságát eléri: ilyet még senki sem hallott: mert
ez erkölcsi és társadalmi lehetetlenség. És a ki mégis megtenné, nem
érdemes arra, hogy beszéljünk róla, vagy épen megírjuk szomorú
történetét.

Tehát úgy tekintsük e megszökést, mint bevégzett tényt, mely ellen nincs
gyógyszer, nincs felebbezés?

Valóban a világ nagyon hajlandó lesz így itélni. A megszökött leánynak
jó hírét csak az adhatja vissza, a kiért megszökött. Más bármely helyről
érkezett amnesztia érvénytelen.

Lenke kisasszonynak ezt tudnia kellett. Tudja minden leány, ha nem is
tanítják arra. Ám de azt is tudta, kiben bízhatik föltétlenül!

Igen! de az édes anyja? Oh, az anyai szívvel nem lehet megalkudni. Az
megkeményedhetik, elvakultságában önző, kegyetlen, igazságtalan is
lehet, de meg nem hal soha. Az anya a rettentő hír hallatára fölébredve,
legelőször is veszedelmekre fog gondolni. A Bodrog folyó nincs messze,
aztán rablók és gyilkosok is vannak a világon. Tehát nyomokat és
vérfoltokat fog keresni mindenütt.

De ne verjük félre a harangot, míg semmi sem történt. A réthfalvi
kastélyban nagyban és aggodalom nélkül folynak a készületek a
lakodalomra. A leányka megnyugodtnak látszik, tehát elfogadta már édes
anyjának bölcs tanácsait.

Eddigelé csak egy kis leány leveléből olvastuk, hogy végzetes lépés fog
bekövetkezni és az egész világon csak egy ember van, a ki ezen igéretnek
teljesedését reszkető szívvel várja.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A déli órák multával Gábor gróf híven követve imádott úrnője titkos
utasítását befogatott és áthajtatott Cseklész grófné kastélyába.

A grófnénak mindent megfigyelő rendőrsége volt otthon. Mikor jelentést
vett, hogy Szabolcsy gróf a kastélyba érkezett, már azt is megtudta,
hogy vendégének kocsiján egy utazó bőröndöt is láttak.

Rögtön parancsot adott, hogy szobát nyissanak az első emeleten. Maga
lement a földszinti elfogadó terembe és szokott hangzatos modorával
üdvözlé az érkezőt.

– Ah, végre megértem a napot, melyben az én legközelebbi szomszédommal
is meg lehetek elégedve. Köszönöm, hogy olyan podgyászszal jött, mint az
angol lord, feleséggel, öt leánynyal, három gouvernante-tal, hat
komornával és egy egész ezred cselédséggel. Tessék ezt a szép svájczi
hotelt elfoglalni az egész saison tartamára. Mindjárt meg is kapja
jutalmát. Megengedem, hogy karját ajánlja a gyönyörű fiatal
vendéglősnének s vezesse le a kertbe a társaság közé.

A kert nem messze volt, csak ki kellett lépni a verandára s onnan nehány
lépcsővel alább a virágszőnyegek s poronddal behintett puha utak.

Hanem a fiatal ember nagyon szószerinti értelemben vette a grófné
parancsát. Megbocsáthatlan ügyetlenséggel a legrövidebb utat választá a
társaság felkeresésére.

– Oh, nem így alkudtunk, – szólt a grófné, a midőn a park kanyargóin a
legelső válasz-útra értek. – Térjünk balra; ez a legnagyobb kerülő egész
kertemben. Mert sok beszélni valóm van. Anyai oktatásokat akarok adni és
föltétlen engedelmességet követelek. Mi van ma?

– Hétfő.

– Azt tudom, a szakács menujéből. Hányadik napja a hónapnak?

– Szeptember 29-ke.

– Helyes. Tudja-e, hogy szerdán, október 1-én országos menyegző lesz
Réthfalván?

– Az egész vidék beszéli.

– És ön mit mond rá? Remélem, férfias lemondással tűri sorsát?

– Férfias megnyugvással, grófné.

– Nem értem az ilyen túlfinom megkülönböztetést. Rendesen rejtélyes
kétértelműség lappang alatta. De nem feszegetem tovább, mert azzal, hogy
idejött ön, már megkaptam a kielégítő választ. A ki mulatni akar,
bebizonyította, hogy képes feledni. Roppant bölcsen teszi, mert a hűtlen
leány megbüntetése, a mióta a világ áll, csak egyetlen egy igazi, valódi
és gyakorlati boszú létezik.

– És az volna?

– Először: kinevetni a szív bohó tévedéseit. Másodszor: rögtön, még
melegében szétnézni, keresni és megtalálni a teljes kárpótlást.

– Megkisérlem.

– Éljent kiáltok e határozatra. Mert higyje el nekem, a híres lélektani
tudós, a ki a szerelmet feltalálta, megmagyarázta s minden titkát
bonczkés alá vette, épen a leglényegesebb föltétel meghatározásában
követte el a legoktalanabb hibát.

– A legoktalanabb hibát?

– Abban bukott meg, okoskodásában, hogy ráfogta a férfira, mintha nem
lehetne rögtön vagy később egy más nőt ép oly forróan szeretnie, mint
azt a legelsőt, a kit véletlenül kiszemelt magának! Ime az én uram és
férjem, Cseklész gróf, már praktikusabb világbölcs. Ő azt szokta
mondani: Minden nő ceteris paribus, egyenértékű. A mit az egyik megad, a
másik meg nem tagadja. Ergo: (még mindig Cseklész úr velős mondatait
idézem) micsoda eszeveszettség, a világon hatszáz millió nő közül egyre
ráfogni, hogy többet ér, mint a többi összesen? és ha ezt az egyet
elvesztettük, a többire sem szemünk, sem szívünk, sem vágyunk?

– Valóban grófné, ez épen nekünk, csalódott férfiaknak való vígasztaló
filozófia.

– A tudomány alapos és megczáfolhatlan: csak a tanítványok gyöngék
hozzá. Azonban én egészen másról akartam beszélni. Hallotta már
valakitől, hogy ma ebédre Nagygáthy grófot is várom?

– Ah? itt van már a vidéken az én legújabb barátom?

– Tegnap érkezett Kis-Gáthra egész csapat czimborával. Megtartották, az
este, az ifjúság és szabadság elvesztésének halotti torát. Roppant
dáridót csaptak, én pedig büszke vagyok rá, hogy segítségem nélkül még
pezsgőt sem ihattak volna.

– Elfeledtek hozatni?

– Azt már nem tették. Ilyen hibába nem szoktak esni. Hanem mikor a
palaczkokat be akarták hűteni s a jégvermet felnyitották, mit találtak?
Csupa poshadt vizet, fürdőt vagy lóúsztatót. Akkor aztán hozzám küldtek
s én adtam is nekik egy fél szekér jeget kölcsön, azon kikötéssel, hogy
jövő évi deczember vagy január havában kamatostul visszatérítsék.

– Súlyos föltétel! Mi lesz a világból, ha már a grófnék is
uzsoráskodnak!

– A tanulság ebből az, hogy az én Gábor grófom mai napon igen correct
módra viseli magát és nem keres ürügyet összezörrenésre.

– Ebben bizonyos lehet, grófné.

– Nem félhetek, hogy házamnál párbajra hivás keletkezhetik?

– Részemről nem adok rá okot.

– Akkor nyugton vagyok, mert az én vitézlő Gida öcsém nem krakéler.
Olyan piczi, hogy Tom Pouce tábornokkal sem mérkőzhetik. Egyszer már
közel volt hozzá, hogy verekedjék, de ellenfele azt mondá; gróf! ön oly
subtilis czéltábla, hogy golyó helyett serétlövést választok.

– Ez a grófné élcze.

– A mi pedig az én kedves Lenke húgocskámat illeti: a minő hű képet
csinált hozzá, a midőn bizonyos levélkét a kezébe csempésztem, nem
hittem volna, hogy szív dolgában ily változandó lehessen. De mit akar
ön? 70,000 hold Heves feketeségében, borzasztó hatalom! Ki állhat ellen
vértezetlen kebellel az armstrong-ágyúnak? Egyébaránt régi tapasztalás,
hogy a nő, a ki szerelmében a holdak ezreit veszi számításba, maholnap a
férjét sem tekinti másnak, mint a birtokra betáblázott adósságnak.

Nehéz volt itt a fiatal embernek valamit közbeszólni. Szerencséjére a
grófné ezt soha sem várta. Elég boldog volt, ha bátran és szabadon
beszélhetett a levegőbe.

– Majd megválik, – folytatá, – minő próféta voltam. Úgyis az igazi
boldog házasság oly ritka e világban. Valóságos kivétel. Hála Istennek,
én e kivételek közé tartozom. Hallott ön engem Cseklész gróffal
összepörölni?

– Soha! grófné. Még mindig Kassán mulat ő méltósága?

– Isten őrizz. Ilyenkor szeptember végén Monaco bájait szokta élvezni.
És hogy bebizonyítsa hozzám való határtalan szerelmét, azt írta nekem:
kedvesem! a hányszor felteszek a carreau dámára ötszáz frankot, mindig
rád gondolok és vesztek!

– Ez a bizonyíték?

– Természetesen. Mert írva van, hogy a ki szerencsétlen a kártyában,
boldog a szerelemben!

– Valóban igaz.

Ily csevegések között találták meg a társaságot, mely a kertnek egyik
gyepes tisztásán oly szenvedélylyel dobálá az abroncsot, mintha e
gyermekjáték mulattatná őket. Pedig csak alkalom ez, melyben az urak és
hölgyek mintegy mellékes észrevétel gyanánt, a legszabadabb modorban
mindent elmondhatnak, a mi szívükön fekszik. A szó az abroncsra
vonatkozik, a gondolat a keletkező titkokra. A ki ezt nem tudja,
bámulja, mint mulattatja az ily haszontalanság még a legjobb társaságot
is.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Az ebéd idejének közelegtekor megjött szerencsésen Nagygáthy gróf is.
Máskor nagy esemény, nagy megtiszteltetés volt ez; ma a bizonyos
menyegzőt megelőző napokban igen közönyös jelenség. Egygyel több a
társaságban, más semmi: mert mi hasznát vehetnék itt annak a férfinak, a
ki mindenkitől elpártolt s már kimondá, kit választott?

Gedeon gróf udvariasan üdvözlé a ház úrnőjét és az egész társaságot,
aztán feltünő hévvel ragadá meg Gábor gróf kezét. Majdnem úgy ütött ki e
tüntetés, mintha ezen embernek köszönné boldogságát. A mennyiben 9000
hold megszerzése e nevet megérdemli.

Mindjárt melléje állott és oly hangon, mint a kinek titka nincs, mondá:

– Barátom, készülj. Holnapután reggel tíz órakor viszlek Réthfalvára.

– Engem?

– Téged; két okból.

– Értem: primo, secundo.

– Úgy van. Primo: mert barátom vagy és boldogságomat szemlélned kell. A
báróné egészen rám bízta, kiket hívjak meg.

– Bocsáss meg, barátom…

– Egy szót sem, míg mindent nem hallottál. Secundo: Réthfalva souverain
hatalma előtt előterjesztettem a meghívottak névsorát. Mikor neved
előfordult, mennyből alászállott menyasszonyom, irántami szívességből
pártolta indítványomat. A báróné nyájas igent billentett; a meghivót
pedig aláírta. Itt van, olvasd.

– Csakugyan?

– Holnap Réthfalván ebédelek, de az éjt Kis-Gáthon töltöm. Szerdán
tejbevajba fürösztött öt lovammal, épen mikor tizet ver az óra, rohanok
Réthfalvára a rám váró kész üdvösségre. Magam hajtok; te mellettem ülsz.
Tizenkét órától kettőig gyűl a vendégsereg. Násznagyok, vőfélyek,
nyoszolyó lányok és (ezt már halkabban mondá) a dolognak ostoba
részletei, a kik csak arra valók, hogy egyék meg az ebédet s vigye őket
az ördög mentől előbb a pokolba! Rendeld oda saját fogatodat is; mert
ebéd után olyan goromba ficzkó leszek, hogy feleségemen kívül, senki
számára nincs szemem. Adieu? Vágtat az öt sárga csikó s meg sem áll
Beregszászig, a hol vasútra ülünk.

Most már egyszerűen csak a fülébe súgott valamit barátjának, oly ragyogó
arczczal, mintha mondaná: a többit pedig bizd rám.

Ez volt a programm a Réthfalván készülő menyegzőre.

Gábor gróf hallgatott és gondolá:

– Dicsőségesen csinálódik az én alibi-m! A primást, az esztergomit úgy,
mint a melyik a Hungáriában muzsikál, előbb vehetik gyanuba, mint
engemet!



 XXII.  (Hallatlan botrány az úri világban.)

Másnap Nagygáthy gróf Réthfalván éldelegte boldog perczeit. Kissé
különösnek találta s nem könnyen szokott a gondolathoz, hogy házasodni
fog és ennyire el van szédítve egy leány szépsége által, melyhez csak
9000 hold járt hozományképen. Ilyen kedvtelést, néhány év óta, bármikor
megszerezhetett volna magának.

De kezdte észrevenni, hogy szerelmes is, a mennyiben a szép Lenkét
lehetetlen volt nem szeretni. Hogy a leányka hallgatag, tartózkodó és
bátortalan, ez csak előnyére szolgált. A víg és könnyelmű menyasszony
inkább elidegeníti a férfit, mint magához vonja. A jó kedv és
megelégedés házasság utánra való időtöltés. Kapja csak egyszer kezébe
kis feleségét, majd mulatságosabb nótákra is megtanítja.

A háznál minden készen volt; az építő, festő és diszítő iparosok
eltakarodtak. A báróné a perczeket számította, hogy ki legyen mondva az
oltár előtt a végzetes igen s ha leánya Nagygáthy grófné lett, kész a
földön a mennyei Jeruzsálem; megérkezett a halandók számára a hivőknek
igért örök paradicsom.

Ketten sétálgattak a kastély alsó kertjében. Egy beszédes ifjú s az
elzárkozott leány, a kit az elháríthatlan kényszerűség, mint műkedvelőt,
a szinésznők művészetére tanított meg. Gedeon gróf őszinte lélekkel
játszotta a jövendőbeli férjet. Szokása volt semmit nem tenni félig, ha
valamire rászánta fejét. A leánykát szórakoztatta az ifjúnak köznapi
szószaporítása. Ezalatt legalább nem gondolkodott a holnapról, melyben a
vidék fölött felharsan az utolsó itélet trombitája. És lesz üvöltés és
kiabálás.

Mert nagyon világosan tudta, mit szándékozik cselekedni? tisztán
megfontolta lépésének minden következményét. Csak lassan és fokonként
szokta meg lelke e határozatot, mely őt azon válaszútra ragadja, honnan
nincs visszatérés!

De nem volt más menedéke. Otthon, anyja irányában semmi erővel sem birt.
Hiába kért, hiába sirt. Csak azt hallotta feleletül: nem érted saját
boldogságod föltételeit; rövid időn pedig áldani fogod anyád bölcs
előrelátását és gondoskodását gyermekének jövője iránt.

Mit tegyen? Halaszszon mindent a végső perczre s a templomban, sírás és
ájuldozás között tagadja meg az igen szó kimondását?

És ha rászánná is magát e végletre, mit nyerne vele? Anyja újra
folytatná az ostromot, Gedeon gróf pedig annyira telve van saját
értékének ellenállhatlan erejével, hogy még az ily templomi jelenetet is
csak az éretlen gyermek természetes gyöngeségének tulajdonítá.

Ki tudja, mi történik? A násznép még együtt van; egész sereg néni, bácsi
rohanja meg, újra visszaviszik az oltár elé s lehetetlen, hogy másodszor
is ereje legyen, a botrányt ismételni.

És akkor Nagygáthy grófné lesz. A kit pedig oly forrón szeretett, azt
nem csak megcsalta, hanem álnok hitegetéseivel még kegyetlen játékot is
űzött vele.

Ezerszer inkább a halál.

És ha így meg is szabadulhatna Gedeon gróftól, érzette, hogy ezzel csak
a lehetőség útját nyerte meg, a kitüzött boldog czél felé.

Ellenben, ha eltünik a háztól, sorsát azonnal összeköti szívének
szerelmével. Egyedül csak ez az ifjú lesz képes megitélni, mily
rendíthetlen szerelem volt az, mely ez áldozatot meghozhatta.

E gondolat adott neki erőt. Ez tette a félénk, szelid, engedelmes
gyermeket bátorlelkű s mindent koczkáztató hősnővé.

És mégis, a midőn így ketten a kertben sétáltak, megkisérlé a kis leány
a még legutoljára föntartott szelidebb eszköznek felhasználását.

– Kedves bátyám, a multkor nem értettem egy szavadat. Hogy beszélhettél
te előttem és a mama előtt, hat-hét levélről, mikor én hozzád soha
életemben egy sort sem írtam.

– Ah, ah – felelt hangosan nevetve a gróf. – Nem írtál? Te tán azt
hitted, hogy én az ily drága leveleket, amint elolvastam, mindjárt
felhasználom fidibusznak? Isten őrizz ily szentségtelenítéstől! Ide
nézz, mint megbecsültem. Itt van mind a hét darab, tárczámnak legbensőbb
részében, egybekeverve ezer forintos bankjegyeimmel.

Elészedte tárczájából a leveleket, egyet, kettőt fel is nyitott és
győzelmes tekintettel mutatta elé azokat, mint az uzsorás a lejárt
váltót.

– Ez nem az én írásom.

– Nem a tied? hát ki írta?

– Würzheim báróné.

– Micsoda kedves kis enyelgés ez, egy nappal az esküvő előtt!

– Ha nem hiszesz nekem, menjünk fel a szobába. Leírok nehány sort, s
meglátod a végtelen különbséget a két írás között.

A gróf egy pillanatig hüledezve nézett; de miután a legkomolyabb dolgot
is a legkönnyebb oldaláról szokta felvenni és megitélni, mondá:

– Ne beszéljünk hiábavalóságokról; a betűk alakjáról, a vonások
összekuszált szálkáiról. Elég nekem, ha mással irattad is, ha a tartalom
saját szíved sugallatát foglalta magában.

– Tudtom és akaratom nélkül írtak hozzád.

– Már hogy tették volna! Különben ez se baj. Elmondod most élő szóval,
hogy szeretsz s ezzel minden félreértés jóvá lesz téve. Különben pedig e
dolog annál mulatságosabb, mert most már én is megvallhatom, hogy az én
leveleimet sem magam írtam. Azaz: én legalább mégis lemásoltam s ezzel a
tartalmat sajátommá fogadtam.

– Szép kis eredeti levelezés.

– Még szebb, hogy semmit sem vethetünk egymás szemére. Azért legokosabb,
ha mindent őszintén elbeszélünk. Volt ott Trouville-ben két igen pompás
bon-vivant pajtásom. Mindkettő divatos regényírója a franczia
arisztokratikus köröknek. Egyik mr. le Passepoil, a másik mr. le marquis
de la Draperie. Ezek komponálták leveleimet, darabját száz franc
honorariumért. Úgyé bámultad, hogy a te kedves Gida bácsikád minő
hatalmas stylusra tett szert? De mindez csak arra való, hogy majd télen
a hosszú unalmas estéken, ha egyszer-másszor otthon maradunk, legyen a
mi fölött nagyokat nevethessünk.

Ez aztán javíthatlan és tántoríthatlan szerelmes volt; a mi jó Nagygáthy
grófunk! Őt ugyan holmi aprólékos félreértések és csekélyszerű
felfedezések ki nem verheték sodrából.

Pedig Gedeon gróf nem volt ostoba legény; jól és folyékonyan beszélt és
társalgó modorában néha még a só vagy a bors sem hiányzott. A világ
többet tett fel róla, mint a mennyit talált benne.

De ha magasabb eszmékről, vagy a szív nemesebb érzelmeiről kellett
nyilatkoznia, az alapjában tudatlan lélek, a köznapi faragatlan ficzkó
mindjárt elárulá magát. E hibájánál csak elbizakodása volt
rettenetesebb. Meg volt győződve, hogy Magyarország főuri családjaiból
származó minden leánynak csak az lehet álma és ábrándozása, hogy
Nagygáthy grófné lehessen!

Hogy most Réthfalvy báróné Lenkéjét nőül veszi, ezt úgy tekintette mint
nagy úri szeszélyt, mint fiatalkori meggondolatlanságot és saját
személye értékének félreismerését. Ő most elvet, elpazarol valami
dicsőbb jövőt. Épen nem kétkedett, hogy ez a kis Lenke huga csak azért
iratta a rafinirozott Würzheim tábornoknéval leveleit, mert félt, hogy
hatalmas bácsikája kinevethetné a falusi leányka gyarló
stylus-gyakorlatait, s mint hozzá nem méltó együgyű teremtést, búcsu
nélkül otthon hagyná.

A leányka nem gyűlölte őt. Mint rokonok, sokat játszottak, gyakran
enyelegtek egymással. Csak akkor, a midőn a báróné először kezdett
példálózgatni a Nagygáthy grófnéság dicsőségére, akkor reszketett meg
szíve és innen kezdődik hideg és tartózkodó viselete az elbizakodott
fiatal ember irányában.

A kis leány soha, még anyja előtt sem mondá ki beleegyezését ezen
házassági tervbe. De nem is kérdezték ezt tőle. Elég, ha látta a
készületeket, elég ha hallotta, hogy lakodalom lesz a háznál s akkor
tudhatta, hogy a dolog csak rá vonatkozhatik. Feltették róla, hogy
engedelmeskedik és engedi magát ellenkezés nélkül vitetni, mint
husvétkor a bárány a mészárszékre. Többre nem volt szükség.

Az ebéd vigan folyt le. A gróf még mindig kifogyhatlan volt elmondható
kalandjainak elbeszélésében; de bármit mesélt, annak végső értelme arra
ment ki, mily nagyon bámulták az emberek, megtudván, hogy egy Nagygáthy
gróffal ettek egy tálból cseresnyét.

Alkonyat után a délczeg vőlegényke kocsira ült. Búcsúja, mindig
hallgatag és magában tünődő menyasszonyától következő igen szellemes
módon ütött ki.

– Adieu, szerény kis ibolyám. Aludjál boldogul, utójára, Réthfalván;
álmodd meg előre, hogy holnap ilyenkor már Nagygáthy grófné lettél.

Igen. Holnap?

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Felderült október 1-je. Nagygáthy gróf, legtarkább koczkás kabátjába
öltözve, fején jockeysapkával, pontban reggeli 10 órakor Cseklészné
palotája elé érkezett, csodálatosan felsallangozott öt lovával.

A kastély ily korán még teljesen kiholtnak látszott; csak Gábor gróf
került elé, a ház egyik bérruhás cselédjével, a ki utazó bőröndkéjét
hozta és fel is tette a kocsira. Képzelni lehet, mily őszinte lélekkel
csomagoltatta össze Gábor gróf fekete öltözékét és tiszta fehérneműit,
melyeknek épen nem szándékozott hasznát venni.

– Készen vagy?

– Ülök fel.

Ez volt a bevezetés. Úgy látszik, bevett szólásmód, ha egyik úr maga
mellé ülteti a másikat.

De ha a gróf éktelen pongyolát viselt is, annál ünnepélyesebben voltak
kikeményítve cselédei.

Mr. Jasmin úgy sötétlett pokoli feketéjében, mint ha a Tuileriákba menne
diplomacziai estélyre és interviewolni készülne az angol ambassadeurt. A
kocsis a hóna aljáig hímzett lobogós inget viselt és ezüst sujtással
kihányt vörös bársony mellényben hirdeti a nap dicsőségét. Az újdonatúj
cseréppipát és bojtos kurtaszárat sem feledé kanászkalapja mellé tűzni,
hogy lássa a fél tót Zemplén, milyen a divat a tökéletes magyar
Hevesben!

Vágtattak. Egyszer él az ember, és egyszer házasodik! Tehát vesszen az
öt csikó, majd termel helyébe a kövér puszta, tizet, huszat is.

Sokáig gyönyörködött Gedeon gróf iramló lovaiban s e pillanatban ez is
jobban elfoglalta lelkét, mint a mi a megérkezés után következett: a
templomi száraz szertartás, melynek unalmain, élve, halva, át kellett
esnie.

Egyszer, midőn valamely magasabb emelkedés tetejéről megpillantá a
távolról kéklő hegysort, melynek túlsó oldalán Réthfalva idylljei
kezdődnek, barátja felé fordulva mondá:

– Gábor! hidd meg nekem, mentől inkább közeledem, annál inkább ijesztget
valami, hogy irtóztató ostobaságot készülök elkövetni.

– Akkor hagyd abba.

– Ez már lehetetlen, még pedig két okból.

– Ah, két okból? még nem fogytál ki a primo és secundó-ból?

– Először lehetlen, mert benne vagyok. Fellármáztam az egész országot.
Holnap nem lesz más a lapokban, mint a hazafias áldozatok első sorában
álló Nagygáthy grófnak fényes házassága.

– És aztán?

– És aztán, nem tagadhatom, hogy megrögzötten szerelmes vagyok. A leány
szép, átkozottul szép s mellé még ideája sincs, mi a szerelem? és mi
várja karjaim között? Engedd meg: ez nagy ujság rám, a tapasztalt
férfira, ha végre igazán kiváncsi tanítványra talál. Hanem…

– Hogyan? ezen elhatározó észrevétel után, még «hanem» is következhetik?

– Nagyon sok; több mint kell. De hiszen egyszer már mondtam neked, hogy
mi férfiak, különösen mi párisiak, az Úristen megtestesült szamarai
vagyunk.

– Mondtad és én nem tettem ellenvetést.

– Lásd, mi férfiak, hányszor bolondulunk egy nő után s mentől
rátartósabb, makranczosabb és költségesebb volt, annál inkább
bebizonyította, hogy nem ért többet a többinél. Ezt Cseklészné is
elismeri, pedig e tekintetben elsőrangú szakavatott tekintély.

– Vőlegény létedre elijeszted az embert a házasságtól.

– Ne félj: nem használ nagybőjti prédikáczióm. Mindig lesz csiripoló
csiz, mely a lépre száll. Isten neki. Lássuk minő élvezet az is, ha a
férfi tanítja valamire a nőt? mert eddig a párisi demi-monde még mindig
talált rajtam valami tökéletesíteni valót. Csak attól félek, hogy ezen
új élvezet sem lehet elég egy egész életre, mint a pap mondja s a
regények írják.

– Mindenesetre, jó lesz előre tudnod, mibe kezdesz.

– Nem tréfa ez barátom, megházasodni és lekötni magát holtomiglan
holtodiglan. Mert én lelkiismeretes ember vagyok. Ha megunnám is
feleségemet, még sem kivánnám halálát. Az más, ha az isten venné el,
mert akkor nem én vagyok oka a szakításnak. Egyelőre csak azt igérem,
hogy másodszori házasságom esetére több tért engednék józan eszemnek, és
kevesebbet mulékony, de nagy urias capriceomnok.

– Vigyázz, barátom, mert te nem szereted igazán menyasszonyodat.

– Ki mondja ezt nekem? De bizony szeretem. Még jobban, mint hasznomra
válik. Parbleu! hogy bizonyíthatnám be jobban szerelmemet, mintha a
leányt nőül veszem? Van ennél döntőbb argumentum a világon? És ha a nő
ekkor sem hisz a gazdag férfinak, akkor Ábrahám patriarka sem
kapaczitálhatja. De már a mi engem illet, határozottan Ciceróval tartok.

– Ciceróval! végre találsz egy hozzád méltó hasonlítást.

– Tudod mit mondott Cicero, a mikor Plató könyvét olvasta a lélek
halhatatlanságáról?

– Magyarázd meg, hogy tartozik idézeted a házasság dolgához?

– Nagyon világos az eszmelánczolat. Cicero azt mondta: ha olvasom
Platót, hiszem; ha leteszem könyvét, kétkedem. Így vagyok én is.
Nagy-Gáthon, Pesten, Bécsben, Párisban igen szépen megélek Lenke
kisasszonyom nélkül; de ha a kisértő lélek Réthfalvára hoz és látom a
kis leány nyájas képét, testének lelkének ezer gyönyöreit: rögtön meg
vagyok bűvölve. Ne beszéljünk több hiábavalóságot. Hajtsunk gyorsan
Réthfalva felé és bukjunk bekötött szemmel a gödörbe.

Igy beszélgettek az úton. Az egyik csak közbeszólott, a másik pedig teli
marokkal habsolta a jó mulattatótárs dicsőségét.

Nem ártott e csevegést végig hallgatnunk, mert a sok szó, még ha üres
is, bepillantást enged a lélek mélyébe. És semmi sem jellemzi hívebben
az embert, mint mikor maga beszél, maga itél, véleményt mond és felfedi
szívének legrejtettebb gyöngéit.

Így ismerve a két fiatal embert, legalább nyugodtabb kedélylyel
olvashatjuk, ha az egyik grófot, mindjárt a megérkezés után igen különös
meglepetés várta.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Már erősen közeledtek. Elérték a hegy alsóbb dombjai mellett a helyet, a
hol fel kellett kanyarodni az országútra és a honnan Réthfalva csonka
tornyát és a kastély ormótlan tetőzetét legelőször látni lehet, a midőn
az ellenkező oldalról porfelleg támad s abból egy pár igen erős lótól
vont fedeles kocsi bontakozék ki.

S miután amazok is gyorsan hajtattak, a mi grófjainknak idejök sem
maradt a szemközt jövőket megismerni. Csak azt látták, hogy egy öreg
pap, két fiatalabbal ült az igen urias szerkezetű kocsiban.

– Gábor, ez rossz omen. Pappal találkoztunk!

– Plane: püspök, vagy apát.

– Ilyen fajta. Van elég az országban. Nekem, ma, csak egyre van
szükségem, a ki Lenke hugommal összeesket. De az én papom épen most
szedi magába Réthfalván a báróné reggelijét. Remélem, nem volt rosszabb,
mint a minőhöz otthon szokva van.

Nehány percz mulva vagy harmincz paraszt tört elé az országúton s midőn
Gedeon gróf a felvert poron minél előbb áthatolni akarva, megereszté
fáradhatlan sárkányainak zaboláját, bámulva látja, hogy azon csoport,
mint ütközetben a csatárláncz, hosszúra nyulik és bevonul a báróné
kukoriczavetései közé.

– Nem értem ezt a manövret; nincs ideje a hajtóvadászatnak.

Még több ily, bottal, vasvillával és cséplővel fegyverkezett
népfelkelést láttak, de ezek távol az országúttól másfelé kereskedtek.

Egyszerre egy szelid lejtőn feléjök csap a délkeleti szellő langyos
fuvalma és Gábor gróf, tenyerét füléhez tartva mondja:

– Tűz van a faluban.

– Tűz? nem látom füstjét.

– Én sem; de hallom, hogy félre verik a harangot.

– Akkor, – felelt Gedeon gróf, úri módon mindenből tréfát űzvén –
kiütött Réthfalván az 1867-iki kiegyezés ellen a revoluczió, és a falu
előljárói kikiáltották a respublikát!

Végre a falu szélén, a legelső ház ajtaja előtt ácsorgott egy suhancz, a
kitől kérdék:

– Mi baj?

– Semmi. (Rendes falusi felelet.) Csakhogy még most sem találták meg.

Kit? ezt nem lehetett kérdeni, mert Réthfalva deli szűzeinek e kapós
gentlemane megiramodott a határozatlan távol felé. Nézegetett jobbra,
balra, mintha ő volna a sorstól kiszemelve, arra, hogy megtalálja, a mi
elveszett.

– Barátom, – szólt Gedeon gróf, homlokára ütve, – kezdem érteni a tréfa
nyitját. A báróné, az ünnep dicsőségére, csapra üttetett vagy hat hordó
bort s az egész falu be van rugva.

Végre a kastély udvarára érkeztek. Itt mindent a legnagyobb zavarban és
rendetlenségben találtak. Némelyek ünnepélyes arczczal szálltak le a
kocsiról, mások ácsorogtak, sokan újra fogattak, mindnyájan vérük
mérséklete szerint, sopánkodtak, kárörvendve nevettek, vagy egethasító
módon káromkodtak.

Itt hallották meg először a mesével és képtelenséggel határos ujságot,
hogy ma reggel hét órakor, a mint Jetty komorna a kisasszonyt fel akarta
kelteni, a szobát üresen, az ágyat felvetve, de illetetlenül találta és
szép lakónéja, mintha a föld nyelte volna el, sehol sincs!

Természetes, hogy Gedeon gróf ezt ostoba fecsegésnek tartotta, mert a
lakodalom elől nem szökik meg a leány; a Nagygáthy grófnéságtól pedig
semmi halandó teremtés, a kit csak anyja szoknyában jártatott valaha.

Hogy hiteles és hivatalos hírt halljon, a báróné után kérdezősködött.

Elvezették oda. A ház úrnője reggel óta tudván leánykájának eltünését,
most a déli órák elmultával, már régen túl volt az első meglepetés és
kétségbeesés rohamán.

Most már mint megsértett anya, mint meggyalázott báróné és gyöngélkedő
nő ült a pamlagon és a szoba tele volt a legimpertinensebb illatokkal.
Mert a bárónét görcsök és ájuldozások környezvén, a háziak mindent rá
locsoltak, a minek eczet neve, vagy orvosság szaga volt, hogy életre
hozhassák.

– Oh nénikém, mit hallok!

– Te vagy Gedeon öcsém? Végre hallok egy rajtam szánakozó hangot is.
Későn jöttél. Elment, elfutott, megszökött, itt hagyta anyját, itt jó
hírét és földi boldogságát!

Bajos volt a vigasztalás, Nagygáthy gróf pedig a legkevesebbet sem
értett ezen olcsó mesterséghez.

Azt is bölcsen átlátta, hogy ily botrányos história után szerepét e
háznál végkép befejezettnek tekintheti. Innen túl csak azt nézte, hogy a
legelső kedvező pillanatban tovább állhasson.

– Istenem! – mondá – oly nehezen esik hinnem, hogy előlem szökött volna
meg. Tegnap, ebédig, oly édesen csevegtünk jövő boldogságunkról. De ha
csak egy sóhajtással elárulja, hogy nem méltat kegyeire, a legmélyebb
tisztelettel visszavonulok.

Csodálatos! Mit hallott egyebet, mint világos s majdnem kiméletlenül
visszautasító szabadkozást? Még ha azt mondja neki a kis leány:
«takarodjék szemem elől, én önt gyűlölöm, megvetem», akkor is szellemes
enyelgésnek veszi: oly nagy mértékben uralkodott lelkében az önhittség
és felfuvalkodás ördöge!

– Hallatlan! Előlem, Nagygáthy gróf elől egy báróné leánya megszökik!

– Megtörtént; mert csábítója már gyermekkora óta megmételyezte szívét.

– Csábítója! Ezt lehetetlen érteni. Merészkedhetett volna, ez országban,
férfi, a Nagygáthy grófok gazdag ivadéka ellen, mint vetélytárs
föllépni? Báróné! kérem, követelem: mondja ki e nevet.

– Semmi titok benne. Legújabb kedves barátod. Ez a volt mérnök és tegnap
óta gróf: Szabolcsy Gábor!

Gedeon gróf méltóságán alólinak tartotta e vádat komolyan venni.
Nevetett, hitetlenül rázta fejét, és piczi száját úgy összehúzta mint a
csecsemő, ha szopni készül, vagy az utczai gavallér, ha észreveszi, hogy
szivara mindjárt kialszik.

– Elhiheted az anyának, – folytatá bágyadt hangon a szenvedő – hogy ezen
éjjel itt volt az a haramia, a ki elébb Gelenczét, ma pedig
menyasszonyodat rabolta el. Vigyázz, még Kis- és Nagygáth is utána
mehet.

Ez már nevetséges volt.

– Nénikém, tévúton jár. Szabolcsy Gábor három nap óta Cseklész grófné
vendége, ki sem mozdult a kastélyból. Tegnapelőtt vele ebédeltem. Ma
reggel korán ismét ott találtam, kocsimba ültettem és vele együtt
érkeztem ide.

– Hogyan? itt van? – kiáltott a báróné s görcseiről megfeledkezve talpra
ugrott. – Hamar! el kell fogni, míg el nem szökik. El vele a börtönbe, a
helység házához. Lovas legény menjen s hozza a szolgabirót,
csendőrhadnagyot, az államügyészt és vizsgáló birót! Megmutatom, hogy
még ma nyakig vasba veretve vitetem Ujhelybe!

– Ej, ej, kedves nénikém, nagyon kurta proczesszus volna ez egy magyar
mágnás ellen. Elébb csak tessék folyamodni a főrendek házához, hogy
egyik tagjának kriminális pörbe való fogatását kegyesen megengedni
méltóztassék. Nem szokott az ilyen dolog hamarjában csakúgy posta
fordultával megtörténni.

– Tetten kapott rablók ellen semmi szükség haszontalan czeremoniákra.
Rögtön megyek magam és megkötöztetem házam megrontóját.

És megindult, több lépéssel előre tipegett; de mivel okos asszony volt,
jól tudta, mit tehet, mit nem? végre mégis könnyebb kisegítő eszköznek
találta, ha görcsei újra megrohanják, s leveretve a gyengeségtől,
pamlagán lelkendezik.

Egyéb sem kellett Gedeon grófnak, mint a jó alkalom, kiosonni a
szobából. Látván tehát a báróné ájuldozását, segítségért kiáltott
mindenfelé s mikor berohant a komorna és a vendégek közől egy pár
irgalmas szamaritánusnő: megszabadítva érzi magát. Nem egy hamar viszi
őt oda vissza valaki.

Ezalatt az udvaron egészen új fordulatot vett a közvélemény.

A báróné határozott vádjára reggel óta Szabolcsy grófot tartották
leányrablónak. De mikor látták, hogy ez a fiatal úr, mint lakodalmi
meghívott vendég Nagygáthy gróffal jött, s hallották, hogy három nap óta
Cseklész grófné kastélyában mulatott, mindjárt kiderült teljes
ártatlansága.

A vidékről, a rétekről, mezőkről és az érett kukoricza magas kórói közől
egymásután tértek vissza az önkénytesen vállalkozó fürkészők, azon
hírrel, hogy sehol legcsekélyebb nyomra sem akadtak.

Nagygáthy gróf egy csoport vendég között találta barátját. Mentől
kevesebb részletet tudtak itt a megtörtént tény magyarázatára, annál
hevesebben vitatkoztak fölötte.

A kastély lakóit hiába kérdezgették. Tegnap esti tíz óra után, mindenki
lefeküdt; éjjel semmi zaj, ajtó-ablak nyitogatás, férfi-léptek kopogása,
női lábak csoszogása nem hallatszott: és mégis eltünt a kisasszony! Ezt
reggel óta mindenki ötvenszer hallotta s még sem fogytak ki az
ismétlésből.

Gedeon gróf elmondta, mit hallott a bárónétól. A vendégek újra csóválák
fejöket. A vőlegény határozottan védelme alá vette a vádlottat. Említé,
hogy Gábor barátja, mióta Gelenczén lakik, csak egyszer volt a báróné
kastélyában, akkor is ő maga hozta ide. Együtt töltötték a napot. Gábor
gróf a kisasszonynyal tanuk nélkül még nem is szólhatott. Honnan
származhatott volna tehát köztük oly minden korlátot leromboló
szenvedély, hogy egy menyasszony a lakodalom napja előtti éjjelen vele
megszökhessék!

Élénk helyeslés követte e nyilatkozatot. De volt a vendégek között olyan
is, a ki titokban kivánta, bár ha még is Szabolcsy gróf révén veszett
volna el a kisasszony. Mert a léha Nagygáthy grófot senki sem szerette,
míg az ősi Szabolcsy név feltámasztója a legnépszerűbb ifjú volt
messzetávol a vidéken.

Ekkor Gábor gróf elég hangosan, hogy a nehány lépéssel távolabb állók is
hallhatták, mondá:

– Uraim! Itt állunk együtt számosan és legyenek tanuim. Ime,
becsületszavamat adom, hogy ezen megszöktetés tényét, sem én
személyesen, sem megbizottam által el nem követtem. Nekem is, mint
önöknek, még sejtelmem sincs, hova lett, merre ment és hol lehet e
pillanatban a kisasszony, a ki itt az éjjel, szülői házát minden
hátrahagyott nyom nélkül elhagyta.

Ez aztán világos, határozott és igen erős becsületszó volt. Mindenki
fejet hajtott. Ily nyilatkozat alól többé a becsület elvesztése nélkül
kimenekedni lehetetlen volt.

Csakhogy volt a dologban egy kis jezsuitai föntartás is. Igaz, ő nem
szöktetett el senkit; igaz, ő nem tudta, hova rejtőzött a szökevény: de
azt egy szóval sem állította, hogy ezen megszökés esetleg nem épen ő
miatta lett foganatba téve.

Egyszerre lárma támad. Egy pár suhancz rohanva fut be az udvarra s már
távolról kiáltja:

– Megvan a kisasszony! Megtaláltuk a nyomát. Megölték kegyetlenül a
gyilkosok! Itt a bizonyság a kezünkben!

Az egyik pisztolyt hozott, melyet az országút szélén talált, épen ott, a
hol a dülőút lekanyarodik a Bodrog partjára. A másik finom gyolcs
zsebkendőt mutatott, mely rettenetes vérfoltokkal volt átáztatva.

Jetty komorna jött, megismerte úrnője zsebkendőjét, rá mutatott a R. L.
hímzésre, a bárói koronára és szörnyűkép felsikoltani készült.

Szerencsére épen mellette állott egy okos öreg úr, a ki nem akarta, hogy
a bárónét a nagy ijedtség megölje. Tehát befogta a száját a komornának,
még a leányt magához is szórította. Kedvezőbb alkalmat egy szép
szobacziczus megölelgetésére keresve sem kaphatott volna.

Tehát új, rettentő és hajmeresztő fordulat. A kik eddig könnyelműleg
élvezték a komikum gyönyöreit, most reszkethettek a tragikum borzalmai
alatt.

Gábor gróf kezébe vette a pisztolyt, egy tekintetet vetett rá és átadta
legközelebb álló szomszédjának.

– Bolondság – mondá – ez régi huszár fegyver. A gyutacs csöve be van
rozsdásodva: a cső tele pókhálóval. Legalább harmincz éve mult, hogy e
pisztolyból senki sem lőtt.

– És a véres zsebkendő? el kell tenni; senki hozzá ne nyúljon; ennél
fontosabb corpus delicti még nem került napfényre.

Egy másik jelenlevő megjegyzé:

– Semmi kétség. Lenke kisasszony meg van sebesítve. Vére folyt. Rohant,
vagy hurczolták Zemplén Mississipijébe, a Bodrog hullámai közé.

Egy másik, higgadtabb, gunyolódva veté vissza:

– A Bodrog hullámai közé! Nincs ennek józan értelme, mert fejemet teszem
rá, hogy Szőllőskétől Liszkáig nem találsz olyan helyet, a hol most a
víz térden felül érne.

– Elég az, ha sebesülten és ájultan vetették oda.

Gábor gróf kezébe vette a véres zsebkendőt s mint műegyetemi növendék, a
ki a vegyészet elemeihez is értett valamit, szakértő tekintettel
vizsgálá meg a vérfoltokat. Végre hidegen mondá:

– Ez nem vér. Ez festék. Meszelővel van rá kenve. Közönséges vörös
berzseny, a mivel husvétkor a tojást festik pirosra.

Ezzel tovább ment.

Mi pedig egészen az olvasóra bizzuk, elképzelni, mit érzett lelke
mélyében ez ifjú, a ki Nagygáthy kocsiján ülve, egyszerűen mint
lakodalmi vendég ment oda, a hol földi üdve lakott!

Ha külsőleg megtarthatá közönyét, bizonyosnak kelle lennie, hogy a
vőlegény üres fészket talál Réthfalván. De mit nevezünk mi halandók
bizonyosnak? A legcsekélyebb előre nem látott véletlen lerombolja tető
alá hozott építményünket.

Tulajdonkép Gábor gróf nem is ismerheté, mi lakhatik az ő Lenkéje
kebelében? Lesz-e bátorsága végzetes határozatát teljesíteni? Mert a
higgadt megfontolás soha sem követel sürgősebben meghallgatást, mint a
végrehajtás pillanatának megérkezésével. Nagyon sokan erősek voltak a
szándékban, az elhatározó perczben pedig visszariadtak.

Másként is sajátszerű helyzet volt ez. A férfi semmit sem tehetett. Keze
kötve, még nem is közeledhetett imádottjához. Nem élünk a lovagkorban,
hogy fegyveres szolgákkal megtámadjuk a szomszéd várát s kardéllel
vívjuk ki győzelmünket.

Érzette, hogy sorsa fölött csak egy leányka bátorlelkűsége
határozhatott. De ezen leánynak önállólag kellett fellépni, szerepet
cserélni és mindent koczkáztatni. Él-e valahol, napjainkban, tizenhét
éves leány, a kit elolthatlan szenvedélye ily végletek határáig
ragadhat?

A kis leány egész jövőjével játszott. Ki súgta meg szívének, hogy
áldozatát nem méltatlanra pazarolja? Mert az anyai háztól megszökött
leány, e lépése után, egyedül csak azé lehet, a kiért megszökött. Hozzá
van kovácsolva, mint a gályarab elitélt társához. Ha pedig
indokolatlanul merész volt és bizalma horgonyát ingatag homoktalajba
vetette: egy kártyán játszotta el egész földi czélját és rendeltetését.

Ezt gondolta Gábor gróf, míg barátja mellett a kocsin ült, remélve és
remegve nézett ama jól ismert hegyláncz kékje felé s azon is túl igen
messzire.

Ellenben Nagygáthy gróf, mint karvaly, elbizakodva készült lecsapni a
fehér galambkára. Valami nagy szerelem nem alkalmatlankodott szívében,
hanem tagadhatlanul tetszett neki a szép Lenke nyájas arcza, kecses
termete. Épen oly fönséges tünemény volt, minő neki kellett, hogy a
társaságokban, illő pompás és hatalmas parádét csapjon vele. Otthon
pedig a legjobb volt arra, hogy a Nagygáthy névnek és vagyonnak
örökösöket adjon. Mást nem követelt tőle.

A kis grófocska nem volt rossz, jellemtelen vagy épen aljas lélek.
Minden hibája csak saját énjének és helyzetének túlbecsüléséből
származott. Még képtelen elbizakodottsága is inkább nevetségessé mint
gyűlöletessé tette őt.

Mai bukását is csak úgy tekintette, mint például ha valamely terve
Párisban sem sikerült. Elfeledte s vége volt. Most is csiklandozta a
gondolat, hogy nagyon szép feleséget kap körme közé. De nem feledte,
hogy igen drágán lehet ily portékához jutni. Más közönséges kaland csak
pénzbe kerül s ha a pénz el van költve, vége a regénynek, míg a tárcza
újra meg nem telik. Nála, egy kis bőjtöléssel, mindig megtelt.

Most a midőn hiuságán e sérelem esett, a midőn legérzékenyebb oldalán
ezen hatalmas érvágási operatio végbe ment: inkább elbámult, mint
megrendült.

– Furcsa! – gondolá – egy kilenczezer holdas báróné leánya nem akart
Nagygáthy grófné lenni! Ilyen vén a világ, s mégis, megtermi a
leghihetlenebb botorságokat.

Egy pillanatra valósággal rossz kedve volt. Olyan képet csinált, mint
mikor valaki az ajtó szárnyába üti könyökét és megfájdul bele a
zsibbadós ere. Nagyon kellemetlen érzés, de hamar elmulik.

Gedeon gróf is csak addig volt megkinzott martir, míg kocsisa elé állott
a pompás fogattal. Az öt ló megemlékezteté arra, hogy ő még most is
Nagygáthy gróf, s az marad, úgy feleséggel, mint feleség nélkül.

Ekkor intett barátjának.

– Gábor! itt többé semmi keresetünk; mentől elébb pusztulunk innen,
annál jobb. De azért nem végeztem szerepemet. Nekem ugyan épen most
tömérdek dolgom van Hevesben, Pesten, Bécsben és Párisban, de mindent
abbahagyok. Érzem, hogy kötelességeim vannak. A báróné rokonom, nem
tagadhatom meg tőle segítségemet. A megszökött leányt ugyan ez életben
soha nőül nem veszem; de tartozom az anyának azzal, hogy elvesztett
gyermekét visszaszerezzem. Számíthatok barátságodra?

– Egészen szolgálatodra állok.

– Tulajdonkép te sem vagy távolabb rokona a bárónénak, mint én vagyok.
Jer, szenteljünk egy pár hetet a leány felkeresésére. Kellemes az ilyen
vaktában való kóborlás: az ember soha sem tudja, hol talál útközben
érdekes kalandra? Csak azt szeretném tudni, végre is, kiért szökött meg
az én hóbortos menyasszonyom? A báróné téged vádol.

– És ha úgy volna? párbajra hínál?

– Ellenkezőleg. Azaz: tegnap még homlokba lőttelek volna.

– És ma?

– Egészen új világba léptünk; mintha egy századdal később születtünk
volna. Vigye a leányt, a ki megszöktette. Engem tökéletesen
kigyógyított; tiszta szívemből gratulálok szabadítómnak.

Valóban kevés hiányzott hozzá, hogy elvegyen egy leányt, a ki képes volt
megszökni!

Nagyon kevés: csak a menyasszony.



 XXIII.  (Hova szökött a menyasszony?)

Besötétedett.

Az utolsó vendég is elhagyá a kastélyt. A vidékiek saját fogatukon, a
távoliak azon kocsin, mely őket a legközelebbi állomástól ide hozta.

Többnyire búcsú nélkül széledtek szét. Némelyek haragudtak,
boszankodtak, mások nevettek. Lesz ebből egetrázó zaj a lapokban és a
társaságokban egész télre. Kapós ember lesz, a ki ily történetkének
szemtanuja lehetett.

A tréfa legérdekesebb részlete abból állott, hogy a vendégsereg éhesen,
ebéd nélkül futamodott meg a lakodalmas háztól. Senki sem követelte,
hogy a báróné még ily rettenetes itélet napján is a ház úrnőjének
kötelességeit teljesítse.

Tán tüzet sem raktak a konyhában. Mióta az északkeleti vasút megnyilt, a
Réthfalvához legközelebb eső vasúti állomáson annyi jegy el nem kelt.

Hová szökött a bátor kis lány a nem szeretett vőlegény elől? ez
másodrendű kérdés volt. Elszökött s azóta hegyen völgyön túl volt, ez
magyarázott meg mindent.

Mindenki tudhatta, hogy a szökés útja, módja előre jól volt kiszámítva,
miként az eredmény is igazolta. A kalitkából kiröpült madár meleg
fészekbe szállt. Gyalog vagy kocsin valamely vasúti állomásig, az
mindegy volt. Most már Pesten is lehet. Ki tudja? itt sem áll meg ez
éjjel.

A báróné okos asszony volt. Ismerte a világot s nem kétkedett, hogy
eszes emberekkel van dolga. Őt nem szédíté el a látvány, hogy Szabolcsy
jelen volt a meghívott vendégek között. Ez vitte el leányát és senki
más. A leány pedig nem mehetett anyja ismerőseinek körébe, mert oly
visszavonult élet mellett, minőt a kastély úrnője folytatott, a jó
barátnék elfogytak és elidegenedtek. Más volna, ha a vén jakobinus
Miklós bácsi még élne: akkor még ezen éjjel körülvétetné a gelenczei
házat vasvillás emberekkel.

De ez a gyűlölt mérnök-gróf sem vihette az elcsábított gyermeket egyenes
oltalom alá. Van annyi esze, hogy ki nem teszi magát, mint hölgyrabló,
büntetőperi vizsgálatnak. A lány sem mehetett hozzá; mert ha a megszökés
csak regény, a megszöktetőhöz menekülés már vétek és gyalázat. Művelt
körben és jó ízlésben nevelt hölgy ily hibát el nem követhet.

Egyedül állott a báróné a kastély előtti kertben s nézte a hidegen
ragyogó csillagokat. Cselédei is kerülték, mert féltek tőle. Reggel óta
haragjának kiömlését sorban érezték egymásután.

Sétált tehát: nem kétségbeesve, nem kezeit tördelve, de gyűlölettel
eltelve az egész világ ellen. Kezében pénzszekrényének kulcsát tartá.
Hiábavaló őre kincseinek, ha a czél, melyért a fösvénység rút jellegét
is magára vette, örökre megsemmisült.

Ment és nem tudta merre? Mint álomjáró kóválygott a sötétben s
rettenetes volt előtte a csend és az elhagyatottság. A rekedt levegőt
friss szellő meg nem rázkódtatá; egy levél sem mozdult meg a fák
galyain.

A mint így, mint kisértet, tünedezett a kert kanyargó utain, egyszerre
ott állott közel a honvédezredes sírkövéhez.

Ezen hallgatag obeliszk, mely egyedül meredezett a sötét éjben mint
szürkülő derengés, visszaemlékezteté őt a rég elmult időkre.

– Itt nyugszik a hűtelen! Elhamvadt, elporlott a szív, mely egykor értem
lángolt. Istenem! te tudod, mily változhatlan érzelemmel szerettem őt!
Atyám nem engedte, hogy a vagyontalan embert magamhoz emeljem. Úgy
váltunk el egymástól, hogy várni fogunk kedvezőbb időkre. Ő elment;
jártában keltében más nőt talált, elvette, engem elfeledett. Aztán ide
hozták meghalni. Az egykor szép Laurából vén leány lett;
kétségbeesésében kezet nyújtott egy érdemetlennek, a ki szerencsétlenné
tette. Istenem, lágyítsd meg a hidegen számító szülők szívét s ne
engedd, hogy az atyák és anyák vakságáért a gyermekek szenvedjenek!

Hallotta az olvasó ezt az imádságot? Pedig igazán szívből folyt,
valósággal tiszta meggyőződésből keletkezett.

Oh régi szép kora a patriarkáknak! Akkor ha így imádkozott az ember: ama
messze magasban élő mennyei hatalom mindjárt prófétát küldött, a ki ezen
imádságra meghozá az Úr feleletét.

– Leányom! Igazad van; kérésed helyes és igazságos. A szülők adjanak jó
tanácsot, de ha nincs alapos kifogás a gyermek választása ellen, ne
akadályozzák boldogságukat. Mért üldözöd azon ifjat, a ki leányod
szívében mint eszménykép él? Derék, tanult ember. Adtam neki ép testben
ép lelket. Láttad, hogy önerejéből is díszes helyet vívott ki a
társadalomban. Ma már czíme, rangja, vagyona van és a ti számításotok
szerint ősrégi családból származik. Mondd tehát leányom: mért
hallgassalak meg téged és nem gyermekedet, a ki még sokkal buzgóbban
imádkozik hozzám? Mért erőlteted? mért választod ki számára a derék ifjú
helyébe a testben, lélekben törpe s mégis elbizakodott haszontalant?
Tudd meg: a házasságokat itt nálam az égben kötik. Némelyeket
megjutalmazok, másokat megbüntetek vele. Hanem előttem, a ki annyi
világot és földet teremtettem és ingyen nektek adtam, nem argumentum az,
hogy a léhának hetvenezer, a jelesnek csak tizenháromezer holdja van. Ha
igazságosabban osztjátok fel az én földeimet, sehol egy emberre ennyi
nem jut.

[Illustration: Egyszerre ott állott a siremlék talapzatának lépcsőjén.]

A bárónéhoz nem jött próféta, a ki így felvilágosította volna.
Napjainkban az Úr, a józan ész ajándékával szokott az emberrel szóba
állni. De a kik látván, nem látnak, hallván, nem hallanak, azok számára
nem terem orvosság a szellemi gyógyszertárban. Megrögzött a
szerencsétlen asszony agyvelejében a gondolat, hogy egyedül az ő leánya
bír annyi igénynyel, hogy a Nagygáthy grófnéság koronáját elnyerje:
tehát anyai kötelességének tartotta megóvni gyermekét azon
önfeláldozástól, hogy elvetvén magát, ily értéket, mint prédát olcsó
áron elpazaroljon.

És a mint így nézi a sírkövet, egyszerre úgy látja, mintha annak túlsó
feléről valami élő alak tünnék fel és egyenesen közelednék erre.

A báróné nem volt kisértetekben hívő teremtés: de a magány, az elhagyott
hely, a lefolyt nap történeteinek kábító hatása megfélemlíté; a látomány
megreszketteté.

Egészen ösztöne sugalmának engedve át magát, halkan visszahúzódék a még
lombbal rakott bokrok közé és visszafojtva lélegzetét: várta, minek lesz
most mindjárt egyedüli tanuja?

Azt jól látta, hogy a tünemény mozog, világos színű női öltönyt visel és
félénk léptekkel közeledik.

Egyszerre ott állott a síremlék talpazatának lépcsőjén s fejét a hideg
kőre hajtá; valószínűleg megcsókolá.

Erre rögtön, mintha szárnyra kelt volna, megiramodott, de nem
visszafelé, a honnan jött, hanem egyenesen a kastély kapujának
irányában, a hol aztán a távolban és a sötétben láthatlanná vált.

Semmi kétség. Ez ő volt: Lenke, a báróné leánya, a ki e perczben
visszajött a szülői házhoz. Honnan jött? honnan termett elő, ha ily
könnyedén ismét itt lehetett és mégis egész napon át senki nem
találhatta?

A báróné visszaindult a kastély felé; átment a ház bejáratán keresztül
az alsó kertbe s onnan nézett fel a sötétben meredező falakra.

A következő perczben látta, hogy Jetty komorna szobájából a gyertya
fénye eltünik s rögtön aztán leánya szobájának két ablaka világosodik
meg. A ház bensejében, a lépcsőkön és folyosókon zaj keletkezik; a
korábbi halotti csendet egyes felkiáltó, csodálkozó és örvendező hangok
váltják fel.

A báróné ezalatt mozdulatlanul állott helyében s gondolkozott, mikép
fogadja vissza a megtérőt? S midőn meghozta határozatát, feljött a
kastély verandájára, onnan a nyári társalgó szobába, végre saját
legbensőbb szentélyébe.

Most már hallotta, hogy mindenfelé keresik. Hol a báróné? hol a
méltóságos asszony? mert látták, mikor kiment a házból, de
visszajövetelét nem vették észre.

Nem kelt fel pamlagáról, nem csengetett, hanem az asztalára tett két
gyertyát meggyújtá. A ki az alsó kertbe megy őt keresni, majd
útbaigazítja a megvilágított ablak.

Épen Jetty, a komorna volt e szerencsétlen. Rohant is felfelé egész a
boudoir ajtajáig; itt elcsendesedett; meggondolta, hogy úrnője ajtaját
minden körülmény között tiszteletteljesen kell megnyitnia s képzelődék,
mily vihar fog most rögtön keletkezni. Hogy ugrik fel a báróné? mily
kiabálás, szemrehányás, siránkozás vagy épen mitől isten őrizzen, anyai
átkok borzalmai következnek.

Belépett és mint tartozó kötelességet jelenté.

– Báróné, Lenke kisasszony megérkezett.

Az úrnő legkisebb meglepetést sem mutatott. Keze gépileg egy előtte
fekvő könyv felé nyúlt s felelé:

– És aztán?

– Bátorkodtam jelenteni.

– Tudtam és láttam.

– Igen is, kérem alássan. Méltóztatik valamit parancsolni?

– Mehet dolgára. Ha valamire szükségem lesz, csengetek.

A komornai rangra emeltetett szobaleány majd lefordult a lábáról a nagy
csodálkozás miatt. Mióta uraságoknál szolgál, még a cselédszobákban
forgalomban levő mesékből sem hallotta, hogy a grófnék és bárónék a
megszökött kisasszonyok véletlen visszatérésének hírét ily példás úri
nyugodtsággal szokták volna fogadni!

Legalább csak jött volna leánya szobájába s megkérdi, hol töltötte a
napot? ha itthon a faluban és a mezőkön hiába keresték.

A kis leány ezalatt sírt és a pamlag párnái közé rejté arczát. Minden
pillanatban várta, hogy anyja berohan hozzá ezer szemrehányással. De
minden szokott csendben maradt körötte, mintha érdekkel sem birna többé
az az új hír, hogy az elveszett leány visszakerült.

Anyjának késedelme és hallgatása még inkább elrettentette. Mert a mamák
szóözönének és könnyzáporának bocsánat a vége; de az elfojtott harag és
színlett közöny ismeretlen veszélyekkel fenyeget.

A kastély más lakói a fáradalmas és izgalmas nap után nyugalomra
térhettek és a ki közülök képes volt aludni, alhatott is világos
reggelig.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Igen, aludhatott. Ez a boldogok és megelégedettek élvezete, néha a
megszomorodottak vigasztalása: de a báróné kebelében a vulkánok tüze
rombolt és pusztított.

Pamlagán ülve, vad tekintettel nézte a gyertya lángjának csendes
lobogását. Arról gondolkodott, mint lépjen fel s mint viselje magát
önmagához és a helyzethez méltólag, mint vakmerően megsértett anya a
fellázadt gyermek ellenében!

Volt ideje gondolkodni. A leány haza jött, itt van teljes biztosságban.
Tehát nem félhetett újabb válságok, újabb rettentő hírek érkezésétől. És
ha ily könnyedén öltözve hagyta el a házat: nem is lehetett igen távol.

Valóban nem. De mégis épen annyira, hogy anyjának évek óta érlelt tervét
egy csapással megsemmisítette. Mert ha Nagygáthy gróf e napon a
násznéppel együtt, úgyszólván búcsú nélkül elkotródott, elég világos
jelét adta, hogy többé visszakerülni nem szándékozik.

Mit tegyen?

Gondolkodni, tervelődni akart: de mint a zaklatott ember szivében
történni szokott, inkább fantáziája ragadta képtelen világokba. Igy
képzelődik a tönkre jutott kereskedő: ha most egy vaskos csomó
ezerforintos bankjegyet látna asztalán! Igy reménykedik a halálra itélt
rab: ha most kidőlne börtönének fala és utat nyitna a szabadba!

Ábrándjai a mesék országába ragadtak. Nem mintha lehetetlenségekre
gondolt volna: de a mi eszébe jutott, nem hozott megoldási módot, nem
kisegítő eszközt a jövőre.

Egyik perczében elhatározta, hogy kiköltözik az országból. Vagyonát
eladja s megy Észak-Amerikába vagy Braziliába. Később Páris, London
tömkelegébe akart temetkezni. De ha mind e mellett «báróné» is akart
maradni, nem rejtőzhetett el, mint ismeretlen s akkor bizonyos üldöző
alak, Gábor gróf, csakhamar újra feltalálja.

Elviszi leányát kolostorba és ott hagyja, mig él. De ott sem falazzák be
már ma a leányokat s az ő Lenkéje épen most bizonyította be, hogy önálló
is tud lenni, s ha valamit kigondolt, végre is hajtja.

Tán az is eszébe jutott, hogy előnyös egyezkedést köthetne leányával.
Épen úgy, mint népével a király, a kit a forradalom megpuhított. Az anya
lemond eredeti tervéről, nem kényszeríti leányát a házasságra Nagygáthy
gróffal; sőt teljes választási szabadságot enged neki. Mehet nőül
gazdaghoz, szegényhez, ha különben a férfi jó házból származott, az úri
társasághoz tartozik és becsületes ember. Ennyi engedményért csak azt
követelte, hogy leánya azt a gyűlölt ivadékot, a mérnök-grófot, verje ki
fejéből.

Mert élve el nem tűrhette, hogy egyetlen Lenkéje egy hűtlen apának fiát
tegye boldoggá. Az nem jutott eszébe, hogy leánya is boldog lett volna
vele.

Oh, ezen rég elhunyt apa örökre fizetetlen rovást hagyott hátra! A
honvédezredes volt, a ki őt hitegette és megcsalta, a midőn más nőt
emelt magához. Az alatt az egykor szép Laura híven várt rá, időközben
elhervadt és vén leány lett belőle. Később kétségbeesésből kellett
férjhez mennie ahhoz, a ki épen megkérte. Ez ember pedig korhely,
kártyás, kicsapongó és jellemtelen férfi volt. Igy is múlt ki erőszakos
halállal. Ekkor a báróné a vagyoni bukás örvénye előtt állott és el is
sülyed, ha erélye nem nagyobb szerencsétlenségénél. Ekkor lett belőle
előbb takarékos háziasszony, később kikiáltott fösvény és megvetett
madame Harpagon. Csak így fizethette ki férje adósságait, így menthette
meg a Réthfalvához tőszomszédságban eső két kis falucskát. Mikor pedig
végre lőn hajtva a nagy munka, megérkezett a dicsvágy és hiúság ördöge.
Ez főzte ki benne a tervet, hogy leányát a hatalmas Nagygáthy örökössel
házasítsa össze. Ehhez megint sok pénz kellett, mert a büszke báróné azt
akarta, hogy leánya mint gazdag ara lépjen be a dúsgazdag házba.

Egy egész elhibázott élet szenvedéseiért volt neki adósa a férfi, kinek
a vidék közvéleménye sírkövet is emelt.

Szegény meghalt ezredes! Te nem szólhatsz itt közbe. Ki tudja, tán te is
tudnál mentséget előhozni, mért feledkeztél meg a szép Lauráról s mért
vonzódtál inkább a még szebb Saroltához, a kinek most márványból
faragott emléke ragyog a szatmári temetőben.

Kezébe vette gyertyáját; bement hálószobájába; onnan egy ajtóval tovább,
a hol leánya még mindig várta anyjának szemrehányásait.

A kis leány még mindig a pamlag párnáin nyugodott. Az ajtónyilás
zörejére felugrott helyéből, néhány lépéssel közeledett, de meglátván
anyjának szemében a harag villámainak czikázását, a vére is megfagyott
ereiben s nem volt ereje, bátorsága az anyjának kezet csókolni.

A báróné az asztalra tette gyertyáját; kezének mozdulatával parancsolá,
hogy leánya üljön vissza a pamlagra; ő pedig a megvetett ágy szélén
foglalt helyet.

Úgy látszott, előre meggondolta, a mit mondani akart: mert
kifejezéseiben megvolt a kellő rövidség és szabatosság, a helyzethez
mért szigor és az anyai hatalom biztos öntudata.

– Visszajöttél az elhagyott mamához? Úgy látszik, hogy az engedetlen
gyermek hamar tapasztalta, mennyire nincs a világon melegebb tanya, mint
az édes anya szárnyai alatt.

– Mamám…

– Egy hangot sem akarok hallani, míg nem kérdeztelek. Ezentúl nem vagy a
mamának jó kis lánya; mától fogva szabad emanczipált hölgy lettél, minők
Amerikában teremnek. Most már nincs szükséged az édes anyád tanácsára,
járhatsz saját eszed után. Fényes sikerrel tetted le az érettségi
vizsgát, és a legnehezebb feladat megfejtését választottad ki. Sok
tanulás kellett ehhez, még több készület, színlés és alattomosság. De
elérted czélodat: az engedelmes leányból háládatlan és fellázadt
teremtés lett!

– Mamám, bocsáss meg. A rettentő kényszerítés vitt e lépésre. Másként
nem szabadulhattam a férfitól, a kit nem szeretek. Ezerszer inkább a
halálé, mint az övé!

A báróné úgy kaczagott fel, hogy fogai is megcsattantak.

– Inkább a halálé! Ah, ez roppant haladás huszonnégy óra alatt! Tegnap
kis leány, ma reggel kalandornő, estére tragikai szinésznő! – És honnan
tudod, hogy halálod jobban kétségbeejtene, mint gyalázatod?

– Gyalázatom, mamám?

– Elszöktél, ez elég. Tán egy kővel kettőt is dobtál; elmentél oda, a
hol jó híredet egy más férfinak javára feláldoztad.

A kis leány nem értette a vádat, tehát csak hallgatott.

– Ah, – folytatá a báróné, – mily élvezet lesz a tisztelt közönség
számára, ha a hírlapok két hétig hurczolják nevedet az aprólékos
újdonságok között. Majd jőnek az élczlapok is, megszerzik fotografiádat
és arczképedet ezer változatban, ezer szemtelen czélzásokkal
illusztrálva, oda vetik kaczagtató eledelül a korcsmák és kávéházak
korhelyeinek! Most pedig követelem, parancsolom: add elé, óráról-órára,
hol töltötted a napot?

– Oh mamám, ez rövid számadás lesz. E ruhámban kalap és felöltő nélkül,
hajnalhasadtakor átfutottam a kerten, bementem a pályaőr házába, leültem
a lóczára és ott maradtam estig.

– A vasúti őr házában!

– Nagyon tiszta és jó asszony az őr felesége: híven vigyázott rám egész
napon.

– Az én leányomra a pályaőr neje vigyázott! Ez aztán díszes garde-dame a
réthfalvi kastély kisasszonya mellett. És nem keresett ott senki?

– Sőt minden lépten jött valaki és kérdezte, nem láttak itt egy szürke
koczkás ruhájú kisasszonyt? de a pályaőr megesküdött, hogy ott ugyan a
síneket senki át nem lépte.

– Ah, nem lépte át a síneket! Hova fészkeli be magát a jezsuita
kétértelműség! Persze, nem lépte át, ha ott ült a házban, a padkán, a
kályha mögött. Tán még ott is ebédeltél?

– Igen, jó túróscsuszát adtak.

– Ez már nagyszerű! az én leányom túróscsuszát eszik a pályaőr
házikójában? De valami pisztolyról és véres kendőről is beszéltek.

– Oh mamám, ez bolondság. Örzse néni dobta az útra, hogy engem másfelé
keressenek.

– Örzse néni! hát ez kicsoda?

– Azt akartam mondani: a pályaőr felesége.

– Az ég irgalmazzon mindnyájunknak: egy Réthfalvy kisasszony a pályaőr
feleségét Örzsi néninek nevezi! Szerencsétlen! te már azt hiszed,
mérnökné ténsasszony lettél.

– Én, mamám?

– Hallatlan tolakodás. Már mikor ide mérte a vasutat és őrházat épített
ősi kuriámra, kiszámította, hogy egykor még az én kastélyomból a
kisasszonyok oda fognak járni túróscsuszát ebédelni!

Mind e mellett a felfedezés, hogy leánya az őrházban tölté a napot,
némileg megvígasztalá a bárónét. A lefolyt drámába egy kis komikum is
vegyült. Végre is e hely, más sokkal rosszabb lehetőségek között, még
leginkább neutralis tér volt.

De már ennyi is elég volt, hogy a bárónét régi hóbortja, a
Nagygáthy-féle összeköttetés eszméje, újra nyakon ragadja. Mint a
szalmaszálhoz kapkodó vízbehaló megragadá ezen utolsó eszközt, ha tán az
elszalasztott vőlegényt visszaszerezhetné.

Parancsolá tehát, hogy leánya nyugalomra térjen, ő pedig dolgozó
szobájába vonult és asztalhoz ülve egymásután két levelet írt.

Az egyiket Nagygáthy grófhoz igen kedélyes modorban: hogy ez a kis
tapasztalatlan leány az utolsó pillanatban, a midőn látta, hogy komoly a
dolog, úgy megijedt, hogy elbujdosott valahová. Ez igen bocsánandó vétek
egy gyermektől, a ki azt sem tudja, mire van a nő istentől teremtve.

A másik levelet a tiszttartónak írta. Meghagyá benne, hogy panaszt
emeljen a 77. számú pályaőr ellen, s meg ne nyugodjék, míg az
igazgatóság az ilyen gonosz életű szolgát el nem csapja.

Aztán felverte, felcsengette álmából a szobaleányt. Átadta neki a
Kis-Gáthra szóló levelet azon utasítással, hogy a kocsis rögtön
nyergeljen, lóra üljön s a levelet a grófhoz elvigye.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Másnap reggel Gábor gróf nyugtalanul várta barátját, hogy ketten
kalandos útra kelve, az elveszett leányka felkeresésére induljanak.

Épen nem volt kedvére a felajánlott kompanistaság, mert tudta, hogy
Gedeon gróf az egészből inkább mulatságot, sőt nagy úri sportot akar
csinálni. Kellemes ürügy volt ez betoppanni minden ismeretlen házba.
Szóba állni a kisebb nemes urakkal és a falusi nagysámokkal és
ténsasszonyokkal. Végre pedig az őszintén ajánlott és elfogadott
vendégszeretetet, az élvezés után kinevetni, kigúnyolni.

Azonban, a midőn ütött a találkozásra kitűzött óra, a gróf helyett csak
lovas legény érkezett Kis-Gáthról a következő levéllel:

«Pajtás, Gábor!

Bocsáss meg, de jobban meggondoltam a dolgot. Primo: hiába prédikálom én
a világnak, hogy csak rokonomat keresem: mégis rám fogják, hogy a
tegnapi affaire daczára bolondulok a kis leány után. Secundo: akár hogy
forgassam e históriát, mégis csak kisül, hogy te vagy a boldog halandó,
a kiért Lenke hugom ill a berek nád a kert. Akkor pedig csak vedd
kezedbe Diogenes lámpáját s keresd a földet, a hol a hű lány terem. Soha
többé feléje nem nézek Réthfalvának. Czimborád Nagygáthy Gedeon, manu
propria.»

Ez a firka, a bolond leveleknek azon ritka faja volt, melyben a szerző,
saját tudtán kívül, rakásra hordta az okosságot, igazságot és mély
belátást.

– Ah, de post scriptum is következik.

«Felbontom levelemet. Épen most kapok a bárónétól expressust, hogy
megvan a leány! még az este előkerült, nem írja: a kályhalyukból, a
kenyérsütő kemenczéből vagy a mosó teknő alól? Fődolog, hogy otthon van.
A többit rád bízom. Ha majd vőfély és pompás öt ló kell, hű barátod, a
ki egy elhamarkodott házasság kelepczéjéből kiszabadítottál, mindig
szolgálatodra áll.

_N. G._»



 XXIV.  (Egy erős várnak megostromolása nagy kudarczczal végződik.)

Két hét mulva itt volt október közepe s ilyenkor Zemplénben igen csekély
ember az, a ki nem a közeledő szüretről beszél, akár van termés, akár
nincs.

Gábor gróf otthon maradt. Egész idő alatt csak Nagy István szomszédját
látta, a ki családostól együtt új birtokába érkezett, mint jó módú
földesúr megtelepedett s főleg arról gondoskodott, mint bizonyíthatná be
háláját azon ifjú iránt, a kinek rossz időkben nagy szolgálatokat tett,
de szép jutalmat is kapott érte.

A kandallóban már pattogott az első tűz s Gábor gróf nagyokat füstölvén
csibukjából, gondolatokba merült.

Rettenetes állapot volt ez rajta, hogy a ki teljes életében munkás és
tevékeny ember volt, épen a midőn életének boldogsága forgott koczkán,
összetett kézzel kellett várnia, mit hoz a jövendő? mit a véletlen
szerencse?

A jó fiú azt hitte egykor, hogy ha születési jogát visszaszerezte s
hatalmas gróf lett, a szép és kedves feleség megszerzésére csak az kell,
hogy a kiválasztott leánykának viszonszerelmét megnyerje.

Ezen legnehezebb föltétel már teljesedésbe ment. A közbejött akadályt a
kis leány elszántsága államcsíny alakjában elhárította; de már a többi
teendőt egyenesen a férfi erélyére és ügyességére bízta.

És a férfi, Szabolcsy gróf, Gelencze ura, mintha keze lába kötve volna,
semmit sem tehetett. Szerelme, esze, hatalma, pénze mind elégtelen
eszköz volt a győzelem kivívására.

Miért? egyszerűen, mert a báróné nem járt társaságokba, otthon pedig
Gábor gróf látogatását el nem fogadta!

Ez ellen csel vagy erőszak nem használt. A kiskorú leányt hiába rabolja
el a hős, mert az anya beleegyezése nélkül nem lehet azzal házasságot
kötni.

Ez még rosszabb állapot, mint hajdan a lovagkorban volt. Akkor ha az
imádott hölgyet sziklatetőre épült várban őrizték is, a bátor és vitéz
ifjú megostromolhatta a bástyákat s ha legyőzte a zsarnok apát,
előhivatta a vár káplánját, oltár elé vezette szíve királynéját,
megesküdött vele s nagy boldogsággal vitte haza saját fészkébe. Ha
nagylelkű volt, még kegyelmes békét is köthetett a legyőzöttel.

Ma már másként van. Hiába áll szabadon a domb szelíd lejtőjén a
réthfalvi kastély. Kertjének kerítése rozzant és düledező; a kapu
nyitva; a társalgó terem előtt csak Jetty komorna áll őrt s azt mondja:
«a báróné nincs azon helyzetben, hogy látogatást fogadjon el» s ezzel
vége minden erőködésnek. A komorna jobban megőrzi a ház küszöbét, mint
ezer vértezett fegyveres, mint egész sor tátongó ágyú, az égő kanóczot
kézben tartó tüzérekkel.

Tessék ily társadalmi világban tetterős szerelmi hőst játszani!

Tessék most ősz szakállat ragasztani s mint a szent földről hazatérő
ájtatos zarándok, vendégszerető hajlékot kérni a bárónétól!

Tehát mi maradt mégis ránk késő unokákra, kiket az illem szabályai kötve
tartanak? Igaz, hogy e szabályokat meg lehet törni, de a ki teszi, nem
ér czélt vele, s még saját társaságában is lehetetlenné válhatik.

Már csak két segítségünk maradt.

Először a kedvező véletlen. Másodszor a mesterségesen készített és előre
kiszámított alkalom.

Egy ily véletlen nem sokára elő is fordult. Keveset igért ugyan, de fel
kellett használni.

Egy reggel, mikor megérkezni szoktak Gelenczére a hírlapok és levelek, a
megye székvárosában megjelenő közlöny hirdetései között állott:

«Zemplén megyében, közvetlenül a vasút mellett, 9000 hold első osztályú
föld teljesen fölszerelve a szükséges gazdasági épületekkel ellátva,
kényelmes úri lakással, árnyas és gyümölcsös kerttel, több évre
haszonbérbe kiadó.»

Mikor e hirdetményt Gábor gróf olvasá, nem kétkedhetett, hogy épen csak
Réthfalváról lehet itt szó, mert minden elősorolt tulajdonság
megegyezett a báróné birtokának körülményeivel.

Mindjárt befogatta lovait, egy jó csomó pénzt zsebébe tett azon tőkéből,
mely boldogult Miklós bácsi végrendelete folytán maradt rá s aztán
áthajtatott a szomszéd birtokoshoz, Nagy István uram újdonatúj
kúriájába.

Itt mint királyt fogadták; a legidősebb gyermek mérnök bácsinak nevezte.
A család boldog volt, hogy jótevőjét megvendégelhette, ez pedig minden
ételt kitünő készítménynek nevezett.

Ebéd után a két férfi sokáig értekezett együtt. A gróf rábirta
szomszédját, hogy vegye ki bérbe a báróné jószágát, de minden eshető
veszteséget vagy pénzbeli zavart magára vállalt. Czélja csak az volt,
hogy mindig biztosan tudhassa, hol tartózkodik a báróné, s ha lehet
titkos levelezést folytathasson a ház kisasszonyával.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Nagy István uram őszinte, becsületes ember volt s grófjáért tűznek
víznek neki ment; de azért tudta, hogy nem dobbal szoktak verebet fogni.

Várt tehát nehány napot s akkor Réthfalvára utazott, a hol mint bérleni
szándékozó késedelem nélkül kihallgatást nyert.

– Méltóságos asszonyom, én Kis István vagyok Ugocsa megyéből s ha oly
szerencsés lehetek, hogy a bérlet föltételeire nézve megegyezhetem,
örömmel és jó reménynyel vállalkozom.

– Uram, – felelé a báróné, a kire a jó külsejű és ajánlatos modorú ember
kedvező hatást tett, – az én föltételeim világosak, de szigorúak is
lesznek.

– Igen helyesen: magam is barátja vagyok a rendnek és pontosságnak.

A legelső föltétel, hogy a bérleti szerződés aláírásakor 12,000 forintot
mint biztosítékot le kell tenni.

– El vagyok rá készülve, – felelé s jobbjával kabátja oldalzsebét
érinté. – És a bérlet összege?

– Évenkint harminczezer forint, még pedig évnegyedenkint előre lefizetve
oly kikötés mellett, hogy ha részletfizetését csak egyszer is
elmulasztaná, a biztosítékul letett összeget elveszti, s azzal együtt a
bérleti szerződés is tényleg felbomlottnak és megszüntnek fog
tekintetni.

– Értem, kérem alássan. Szóról-szóra elfogadom.

A bárónét nagyon meglepte ezen igen coulant alkudozási modor, mert
hosszas vitára számított s valamit tán le is engedett volna. S miután
különben is bizalmatlan és gyanakodó természettel birt, kissé mélyebben
szemébe nézett az idegennek és úgy rémlett előtte, mintha ezen arczot
nem most látná először. Aztán folytatá:

– Természetesen ki lesz kötve, minő gazdaságot kell folytatni, mennyi
gyepet feltörni s hogy a rendes és okszerű váltó-gazdaság követelményei
pontosan megtartassanak.

– Oh báróné, én azon fogok igyekezni, hogy becses bizalmát évek során át
megtarthassam. A rablógazdaság, mely a föld termő erejét kimeríti, nem
tartozik szokásaim közé.

A báróné bámult, de annál inkább gyanakodott, mert most már nem
kételkedett többé, hogy ezen emberrel, ha nagyon régen is, találkozott
már egyszer az életben.

– Van még egyéb föltétel? – kérdé szerényen a bérleni szándékozó.

– Most következik az utolsó. Van egy öreg hetven éves tiszttartóm. Nem
tehetem, hogy családom régi hű gazdasági tisztét késő vénségére kenyér
nélkül hagyjam: tehát a bérlő, már csak ellenőrség szempontjából is
tiszttartómat hivatalában hagyja. Azaz ha használhatja; de eddigi
fizetését mindenesetre tovább is kiadni kötelezve lesz.

A bárónétól e szokatlan föltétel tisztán és egyedül, mint próba lett
előrántva a bérlő őszinte szándékának kipuhatolására.

– Báróné, – felelt a jámbor ember rácsalatva a lépre, – ezen nemes
elhatározás mélyen meghatja szívemet. Semmi áron el nem űzném a
családnak hűségben megőszült szolgáját. Emberek vagyunk. A mit magunknak
nem akarunk, másokkal ne cselekedjük. Ezt tanítja szent vallásunk; erre
kötelez lelkiismeretünk.

A szerencsétlen ember elfeledkezett magáról. Ez nem volt bérlőhöz illő
stylus; a pap beszél így, ha az egyház patronatussága előtt, a plébániát
kéré.

És e hang lett elárulója.

Most már tudta a báróné, kivel van dolga. Felkelt helyéből, nevetett és
gyűlöletet lehelő arczvonaglások között kiáltá:

– Ön Kis István? Épen ily joggal nevezi magát Gelenczén Nagy Istvánnak.
Nem is reméltem, hogy valaha szerencsém lehessen ama mérnök gróf
pártfogoltjával személyesen is megismerkedni.

– Báróné, kérem…

– Elég! végeztünk. Ne gondolja, hogy engem megcsalhat, mert jól ismerem.
Jobban mint álmában is gondolná. Egykor, fiatal leány koromban, a midőn
Szabolcsy Gábor gróf rokonom és jegyesem megírta Réthfalvy Miklós
bátyámnak, hogy rólam lemond s más nőt vezet oltárhoz, nem akartam
elhinni. Elutaztam Lengyelkére; ott voltam a templomban, ott ültem
lefátyolozva a legelső padon. A házasság végbe ment. A falu lelkésze
pedig ön volt s Margittay Sándornak nevezték. Arczvonásait elfeledtem,
de a hallott hangot soha.

– A báróné téved.

– Egy szót sem többé. Ön le van álarczozva. Tudom, ki küldte ide: nem
bérlőnek, hanem kémnek s tán titkos levélhordónak. Rögtön hagyja el
házamat, különben megteszem, a mire hajlamom nincs: feljelentem önt
püspökének mint szökevény papot; a hatóságnak mint álnéven élőt, a ki
megcsalt egy nőt, a kivel tiltott és alapjában érvénytelen házasságot
kötött.

Nagy István uram bámult, megzavarodott s kénytelen volt elismerni, hogy
meg van bukva. Lelkében megrendült azon gondolatra, hogy valakit
huszonhét esztendő mulva is meg lehet ismerni!

– Báróné, – felelé folytonos hátrálgatás között. – Valóban köszönettel
fogom venni, ha csekély személyemmel mentől kevesebbet tetszenék
foglalkozni. Különben pedig a mai világban az én multam nem aggaszt
többé. De megvallom, nem szeretném magamra vállalni azon
alkalmatlanságot, hogy vén napjaimra még hitet cseréljek s ha kell,
feleségemmel még másodszor is megesküdjem.

– Mégis itt van?

– Megyek, asszonyom; de ne feledje, hogy mától fogva kölcsönösen birunk
egy-egy titkot egymásról.

– Még tán fenyegetőzni mer?

– Nem. Csak bátorkodtam méltóságodat figyelmeztetni, tetszenék kissé
bővebben meggondolni: mi következik abból, ha Réthfalvy báróné csakugyan
személyesen jelen volt Lengyelkén és mint szemtanu bizonyságot tehetett
volna a honvédezredes házasságának megtörténtéről! Van szerencsém
magamat ajánlani.



 XXV.  (Nincs más mód mint kitörni.)

Szegény fiatal gróf!

Szeretett, viszonszeretve volt, teljes igénynyel birt, hogy boldog
lehessen és életének kitűzött czéljától messzebb esett, mint valaha.
Láttuk, hogy súlyos kötelezettségeket is kész volt elvállalni, egyedül
azon kétes remény fejében, hogy az elzárkozott családdal, legalább
közvetett érintkezésben maradhat.

Csak azt kérdé:

– Közel volt Lenke kisasszony? Hallott valamit az alkudozásokból?
Sejthette, hogy az eszme tőlem származott?

– Alig hiszem, gróf úr. A szomszéd szobába vezető ajtó nyitva volt
ugyan, de nem valószinű, hogy ily szívtelen és szigorú anya épen leánya
hallatára emlegethette volna saját ifjúkori regényének részleteit.

Megint unalmas, fárasztó és vigasztalást nem igérő napok következtek.

Oly állapot, melyet a tűrni nem tudó szerelmes sokáig el nem viselhet.
Tehát egy ködös napon, a déli órákban befogatá lovait s átment ebédre
Cseklész grófnéhoz, a ki az idén karácsonyig akart falun maradni, miután
bálványozott férje Párisba rándult, látni akarván, maradt-e még élve, a
mai guillotine nélküli respublikában, igazi régi családból származó
nemes, a kinek ős apját XV. Lajos valami trágár élczért marquis-i rangra
emelte.

A grófné zongorája mellett ült, de nem játszott; épen mint nem
dolgozott, ha himző asztalkája mellett henyélt.

– Ah, ön az, Gábor? Épen most akartam megírni a harmadik meghivót. Ha
nem hiszi, nézzen be írószobámba; ott áll készen a toll, tenta, papit,
boríték és spanyolviasz. (Mintha máskor hiányzott volna). Nagy disputám
volt táblaterítőmmel. Ujjamon számítottam ki, hogy ebédre tizenhárman
leszünk, ő pedig erővel állította, hogy akkor leszünk ennyien, ha önt is
meghívom. Egyelőre meghíttam a papunkat, a ki ha délben megebédelt is,
olyan udvarias, hogy kedvemért másodszor is dologhoz lát. Mi újság
Réthfalván?

– A báróné bérbe adja jószágát.

– Annak már vége. Tegnap voltam nála. Most már otthon marad. Az
elátkozott kastélyból sziklákba vágott remete lak lesz: nyáron sóskát
esznek, télen gyökereket.

– És Lenke kisasszony?

– Azt viszik Kassára az apáczákhoz és ott hagyják, míg vén leány lesz
belőle.

– Ez szomorú újság, de én szalmaszállal még a méregből is tudok egy kis
mézet kiszíni.

– Hogy, hogy?

– Ha a báróné szükségesnek látja leányát falak közé zárni, akkor
elárulja, hogy fél.

– Fél? tán épen öntől?

– Egy kicsit tőlem is, de még jobban saját magától.

– Nem értem; de boldogok a hivők, mert az övék a mennyek országa. Ah, ez
már ritkaság, a mai világban: egy fiatal ember, a ki optimista. Én pedig
azt mondom: mielőtt a Bodrog teljesítené kötelességét, hogy befagyjon és
nekem nyárára jeget adjon, Réthfalvy Lenke kisasszony a zárda nyirkos
odui között sirathatja fiatalságát.

– Föltéve, hogy a báróné csakugyan megérkezhetik vele Kassára.

– Mire való a vasút? Ha ön egykor megépítette: tűrje, hogy a báróné is
használhassa.

– Használni fogja; de akadályok is jöhetnek közbe.

– Ön akarja meggátolni?

– Én és a ki oly kegyes és szeretetreméltó lesz, hogy a tervemet
támogatja. Mert én oda jutottam, hogy az utonállástól és a
hölgyrablástól sem rettenek vissza.

– Mit tehet? Neki megy a rohanó lokomotivnek, mint Don Quixote a
szélmalomnak? és kiragadja a leányt a waggonból?

– Onnan ezerszer könnyebben, mint hajdan az országutról a postakocsiból.

– Ön fantaziál, édes barátom. Vagy nihilista lett, felrobbantja a
vasutat dynamittal, coteletté morzsolja a konduktort és az utazókat?
egyedül csak Lenke kisasszony marad épen és sértetlenül?

– Nem bántok senkit, csak azt viszem el, a ki nekem kell.

– Bátor vagyok kérdezni: hova viszi aztán a leányt?

– Nem egyedül magát. A leányt és az anyát is.

– Mind a kettőt! A leányt és az anyát is? Ez új kaland; ezt még egy
amerikai regényben sem olvastam. Kezdem önt érteni. Ott vár, Gelenczén,
készen a pap. Ön jobb karjára veszi a leányt, bal kezében revolvert tart
és az anya mellére szegezi: la bourse ou la vie! magyarul: anyai áldás
vagy halál! Még egyszer kérdem, hova viszi a leányt, ha mindjárt együtt
az anyával is?

– Én magam sehova sem viszem egyiket sem. De van itt a vidéken egy
nemesszívű hölgy, Cseklész grófné a neve. Történetből épen ott lesz
akkor a boldogtalan szerelmesek pártfogónéja s hajlékot ad a hajótörést
szenvedőknek.

– Úgy beszél, mintha nem is tréfálna.

– Eltűrné, grófné, hogy egy báróné és leánya megfagyjanak a mezőn, vagy
felfalják őket a farkasok a pusztákon?

– Ah, ön tultesz rajtam a bolond beszédmodorban; kezdjünk már
komolyabban értekezni.

– Soha életemben komolyabb nem voltam. Előbb azonban némely dolgot
pontosan ki kell számítanom: mert ezen tervem épen csak most jutott
először eszembe, a midőn az én bájos grófném Kassáról, meg az apáczák
kolostoráról beszélt. Kérem grófné, figyeljen. Öt percz kell hozzá, hogy
a kocsis befogjon és a kapu alá álljon. Negyvenöt percz, hogy Várkonyra
hajtson, azon vasúti állomáshoz, mely hozzánk legközelebb esik. A vonat,
Kassa felé, napjában kétszer megy ott keresztül. Reggel kilencz óra,
tizenegy percz; este nyolcz óra huszonkilencz percz.

– Tán csak nem követeli tőlem, hogy e rettenetes számokat mind
emlékezetemben tartsam? Ön, mérnök korában megtanulhatott könyv nélkül
egy egész kötetre való logarithmust, de én a számtanban az összeadás és
kivonáson túl nem vittem tudományomat.

– Csak még egy kis türelmet, imádott grófné. Most már akár a reggeli
akár az esteli vonaton utazik a báróné, mihelyt felült a waggonba s a
vonat megindult, húsz másodpercz alatt tudni fogják ezt Várkonyban. A
következő másodperczekben hírt kapok Gelenczén, s jelt adok Cseklész
grófné kastélyába!

– Ön tán azt hiszi: nekem privát táviró sodronyom van innen, Gelenczére,
Várkonyba, Newyorkba, Peruba, s a déli oczeán vadszigeteibe?

– A mi nincs, öt, hat nap alatt lehet. Csak a grófné engedje meg, hogy
sodronyomat a kastély valamelyik félreeső szobájába a nyitott ablakon át
bevezessem.

– Ön most nekem Jules Verne legújabb regényéből mesél el egy fejezetet.

– A mai világban mindent lehet tenni, csak akarat kell hozzá.

– És kidobni való pénz.

– Az is; de nem is nagyon sok.

– Hat nap alatt telegrafot akar hozzám bevezetni?

– Ha kegyesen megengedi. Sodronyt és két kis gépet.

– Nagyon szép. Megadom a konczessziót. Természetesen ön felteszi rólam,
hogy leánykoromban elvégeztem a távirási kurzust. Tán működtem is.
Például, ha az amerikai præsidens megnyitotta Washingtonban a
kongresszust, én táviratoztam meg beszédét a Times szerkesztőjének.

– Grófné! Én telefon-készületet hozatok: abba csak bele kell beszélni.
Még nem ismerik hazánkban, de rövid időn bizonyosan használva lesz.

– Ah, ön velem, hogy is mondjam, jól magyarul… valami capitalis juxot
akar csinálni.

– Bocsánatot kérek…

– Ah, mit? bocsánat? az nálam mindig, bőven, készletben áll, ha valaki
jól mulattat. Telefon! ilyen ujság Cseklészen! Később más mulatságra is
használhatjuk?

– Tetszés szerint.

– Akkor csinálja meg, minden áron.

– Köszönöm, grófné, rögtön intézkedem.

– Csakugyan nem tréfál?

– Rögtön megyek Várkonyba. Táviratilag megrendelek két telefon-gépet,
tíz kilométer hosszú sodronyt a szükséges isolatorokkal, s három
értelmes és betanított munkást. Holnap estére a küldemény megérkezik s
aztán két-három nap alatt készen vagyunk.

– És a sok pózna?

– Egy sem kell. Mire valók az ákáczsorok, miket elődeink a mi javunkra,
az útszélre és a dűlők elkülönzésére ültettek?

– Az egész csak egy ideglázas betegnek álma.

– Biztosan valósítható tény. Az egykori mérnök megcsinálja, a mai gróf
az árát kifizeti. Mindössze nehány ezer forint.

– Ennek roppant híre megy a vidéken.

– Mikor észreveszik, már használtuk s aztán leszedetjük.

– Oh, így nem alkuszom: ha egyszer huzalom lesz, nem adom vissza. Az
igen felséges tréfa lesz s vendégeim mulathatnak. Néha sikerülhet
szakácsomnak igen válogatott menu-t összekomponálni s akkor
áttelefonozok Szabolcsy grófnénak: Lenkém, ma élve-halva jöjj hozzám
ebédre! Férjedet is elhozhatod, ha véletlenül nem találkozott Cseklész
úrral, s nem ment vele valahová szórakozni.

– Oh grófné, minő édes szót mondott ki: Lenke és Szabolcsyné! Önnek igaz
van, én közeledem a megőrüléshez. De azért kész lesz a telefon és ott
marad helyén, míg…

– Míg a rozsda megemészti.

– Míg el nem lopják; míg darabonként szét nem hordják. Mert a mai
polgárosodott világban mindent ellopnak, a mi nehány krajczárt megér és
nem nehezebb egy mázsánál.

– Magasra kell felrakni.

– A fára minden suhancz fel tud mászni. Engedje meg grófné, hogy sietve
munkához lássak.

– Hogyan? el akar menni? És az én ebédem? azt ugyan el nem engedem.

– Ismerem kötelességeimet. Mielőtt a kalapács elverné a hat órát,
mérnöki pontossággal helyt fogok állani.

– Okvetlenül számítok önre. Tizenhármas teríték mellé le nem ülök, ha
mindjárt az én tisztelendő plébánosom a leves előtt fel is oldoz minden
elkövetett bűnömtől. Még egy szót.

– Parancsoljon, grófné.

– Mindent értettem s a tréfa oly érdekes és rendkívüli, hogy
közreműködésemet meg nem tagadhatom. Természetes azonban, hogy
játékunkból minden ki lesz hagyva, a mi zajt, botrányt, erőszakot vagy
más efféle ízlés elleni köznapiságot foglalhat magában.

– Az ég őrizzen meg a gondolattól is, hogy a jó társaság fölszentelt
törvényeit áthágjam. Ha ily nemes bűntársat szerezhettem, a kellő
elegantiáról meg nem feledkezhetem. Én telefonozni fogok, hogy a báróné
vasútra ült. Ezen vett tudósításra a grófné befogat és Várkonyra érkezik
negyvenöt percz alatt, épen akkor, a midőn a vonat már tovább robogott.

– A bárónéval együtt?

– A báróné ott marad, s nem fogja tudni, mit tegyen, hova forduljon?
Szerencsére közel lesz a grófné, mint szabadító angyal, felveszi
kocsijára, ide hozza a kastélyba s itt tartja míg lehet.

– És ha megkérdi tőlem: hogy jöttem én épen azon perczben oda?

– Meg kell vallanom, hogy tervem összes részleteiben ez a legnehezebben
megoldható kérdés. Valóban, grófné itt valami jó ürügyet kell
feltalálni.

– Ah jó ürügyet? Értem. Ott alant az ilyesminek más határozottabb nevet
találtak fel: szükségben, szent czélból szabad hazudni. De ha benne
vagyok, úsznom kell az árral s az elfogadható ürügyek használata nincs
tiltva társaságunkban. Voltakép meg sem lehetne élni a nélkül, szokott
úri módon. Szabad kérnem barátságos tanácsát?

– Ha a grófné rám bízza, az én gyarló leleményességemtől csak annyi
telik ki: legegyszerűbb volna azt mondani: «valahova kirándulásra
indultunk, de lekéstünk a vonatról.»

– Bravo. Ez plausibilis ürügy, mint Cseklész úr szokta mondani. A
mellett igen összefér a grófnéság eszméjével. Ő méltósága addig
toilettezett, addig akart nagyon szép lenni, míg kedves kis orrocskája
előtt a vonat tovább robogott. Mert igaz is, hogy a vasút undok
demokratikus intézmény. Lábbal tapodja a születésjog összes
kiváltságait. Ha elérkezett indulási percze, épen úgy nem vár ránk, mint
a kóbor czigányra, a ki a szomszéd határra megy vályogot vetni. Mérnök
úr, számítsa ki, meddig tarthatja fön még magát e világ, mai romlott
állapotában? De ön a főkérdésre nézve még mindig adósom a felelettel.

– Szolgálatára állok.

– Hogy teheti, hogy a vonat tovább robog s a báróné, a ki rajta ül,
mégis ott marad?

– Ez az én titkom. Ha előre megmagyarázom, csekélység, gyermekség. De a
ki véletlenül látja, nagyot nevet rajta.

– Ha így van, akkor nem kiváncsiskodom. A kilátás, hogy kedvem szerint
nevethetek, megfékezi bennem az asszonyi természetet.
Szerencsétlenségemre olyan napom van, hogy ki nem fogyhatok a
kérdésekből. Nagy baj fenyeget. Vendégeim látni fogják, hogy a mezőn sőt
kertemen keresztül távirati sodronyt húznak fel a fákra. Mit mondjak, ha
kérdezősködnek?

– Grófné, e kérdésre készen áll a legteljesebb felelet. A ki hallja, úgy
elhiszi, hogy kalapját megemeli és keresztet vet magára.

– Halljuk.

– Nagyon világos. Cseklész gróf sürgős és elhalaszthatlan dolgai miatt
néha kényszerülve van távol lenni házától. Tehát magán-telegrafiát
rendeztet be, hogy napjában mentől többször fejezze ki hódolatát és
kedves övéinek hogylétéről tudakozódjék.

A grófné inkább keserűen, mint jó kedvéből nevetett. Mert a ki valamely
tárgyban folyvást élczeket szór magára, nem szokta azt várni, hogy e
térre más is kövesse. Csak röviden felelé:

Félek, lesz köztük hihetetlen Tamás is. De beszéljünk tervünkről. Már
hallottam, hogy válallatunkban századunk összes tudományos vívmányai
segítségünkre sietnek. Mindenki megkapta szerepkörét: csak azt nem
tudom, hol fog ön ezen egész idő alatt rejtőzni?

– Valahol, a közelben.

– Nagyon kényelmes.

– Ne irigyelje nyugodalmamat, mert leírhatlan kétség és aggodalom fog
gyötörni, míg sikert nem láttam. Én a szinház direktora vagyok, a ki
vagyonának maradványát egy új darab fényes kiállítására költötte. A
siker úrrá, a bukás koldussá teszi.

– Ön inkább Fra-Diavoló. Bandáját munkára küldi; a zsákmányt pedig
zsebre rakja. De tegyük fel, hogy a bárónét és Lenkét egy vagy két napra
idehozhatjuk: nyert-e ön ezzel annyit, hogy ily buzgósága, fáradsága és
izgatottsága jutalmazva legyen?

– Azon áron, hogy őt egy óráig láthatom, szívesen meghalok.

– Szegény Rómeo. Ha tudná, hogy valaha Cseklész gróf is így beszélt!

– Grófné, érzem, hogy a báróné fél. Tőlem, leányától, a társaságtól, de
leginkább önmagától. E gondolat tartja bennem az életet. Fél, hogy egy
gyenge órájában megszólal benne az anyai érzelem, ingadozhatik és ellen
nem állhat. Ha erős és hajthatatlan volna, nem folyamodnék végletes
eszközökhöz. Elég volna házát előlem elzárni: most pedig lemond a
világról s külön szakad régi baránéitól. A szerelem istennője sugja
fülembe, hogy ez az asszony nincs önmaga előtt biztosságban.

– Lehet. Ez is lélektani magyarázat.

– Több annál, száraz számvetés, mert a könnyen leverhető ellenséget nem
szoktuk kikerülni. A báróné pedig már otthon sincs biztosságban, azért
viszi leányát a kolostorba, a hová én nem léphetek. De ha egyszer itt
lesz, e fényes, kedélyes, barátságos és boldog körben nem élhet úgy,
mint a réthfalvi ház fojtó levegőjében. Itt, akarata ellen ráragad a
vidámság, nyájasság és azon örökös könnyelmű derültség, mely a kastély
lakóját és vendégeit a szakadatlan élvezetek között egybe fűzi. Majd
hall itt megjegyzéseket, felbátorító szót és jó tanácsot is. Ez pedig
mind tiszta arany remény az én jövőm felé.

– Meglátjuk. De most nem tartóztatom tovább: menjen, siessen és
végezzen. Tíz percznél tovább nem halogathatom a tálalást. Au revoir,
este hat órára.



 XXVI.  (A XIX. század művelt szelleméhez méltó hölgyrablási modor.)

A megrendelt készülékek a vasúton megérkeztek. Gábor gróf régi elemében
volt, újra mérnökösködött, szorgalmasan, fáradhatlanul, de mégis úri
módon. Szép fogaton járt ki a mezőre, ebédjét kényelmesen költheté el és
munkatársait megvendégelhette.

A vidék bámult, mert senki eddig ily magán használatra készült táviró
huzalt nem látott. Sokan fejöket csóválták, állítván, hogy a táviró az
állam monopoliumai közé tartozik; de hogy valaki saját birtokán
keresztül egy hosszú sodronyt végig ne huzathasson, arra nem találtak a
törvénykönyvben tilalmazó paragrafust. A munka hamar végre is lőn
hajtva. Egy pár hétig majd megteszi a szolgálatot, azután semmi szükség
rá.

Nagy István uram megint boldog, mert kedves grófjának, a réthfalvi
kudarcz után, új szívességet tehetett. Az ő dolga lett, hogy egy pár
okos és bizalmas szót váltson a vidékbeli állomásfőnökökkel. Különösen
pedig azzal, a kire legnagyobb szükségük volt, ha tudni akarták, mikor
ül fel a báróné a vasútra Kassa felé?

A szép szó és egy kis pénzecske hozzá, döntő hatalom a mai világban.

– Kedves kollegám! Semmi rendetlenséget, semmi törvény- vagy
szolgálat-szabály elleni cselekményt nem kivánunk. Csak intézkedjék,
hogy a báróné a legutolsó vaggonban kapjon helyet s ha a vonat
megindult, akár miféle Stern vagy Kohn név alatt adja fel a következő
távirati sürgönyt Várkonyba:

«Két finom selyem és egy gyapot női öltöny a mai reggeli (vagy esteli)
vonaton feladatott és elküldetett.»

A czélját is megmondta e titkolózásnak. Hogy a báróné barátnéi
találkozni akarnak vele Várkonyban és kellemes meglepetést készítenek
számára. Aztán az állomásfőnök eszére bízta, hogy tetszése szerint
vélekedjék ezen ártatlan csel végső czéljáról.

Várkonyban már többet kellett kivívnia. De ezen állomás Gelencze
közelében feküdt, a hol a népszerű (és pénzes) Szabolcsy gróf kedvéért
sokat megtettek.

A privát távirót ugyan nem volt szabad az állam huzalával folytonos
összeköttetésben tartani. De elég volt, ha a kellő pillanatban a vasút
túlsó részéről egy fáról lelógázó sodronyt, ha csak egy perczre is,
bevezetik a távirász gépezete közé.

– Tisztelt kollegám! Mit kérek, grófom nevében? Egy kis megbocsátható
hibát. Ennyit sem. Valami csekély véletlen jő közbe, melyet ön nem vesz
észre addig, míg a vonat körülbelül a szomszéd állomásra nem érkezett.
Legkisebb bajtól se féljen. Szabolcsy grófnak a vasúti igazgatóságban
nagyon sok jó barátja van.

Maga a gróf is eljött és beszélgetett az állomásfőnökkel; megkinálta
szivarral s miután pénzét is ezen tárczájában tartotta: történt, hogy a
hat darab jó szivart tévedésből négy vagy öt darab száz forintos jegybe
csomagolva, adta át ajándék gyanánt.

Egy ízben Gábor gróf ismét a pályaház közelében működvén, ismerős arczot
pillant meg.

– Hogyan? ön itt van tisztelt keresztapám? Hát már nem 77-ik számú
pályaőr?

– Eltettek onnan, – felelé Hólyag Márton uram. – A báróné azért a furcsa
dologért panaszt tett ellenem s követelte, hogy elcsapjanak. Az urak azt
felelték: semmit sem vétettem a szabály ellen, de azért mégis ide hoztak
kocsitolónak.

– Ne búsuljon keresztapám, majd máskép segítek dolgán.

Aztán sokat beszélgetett vele. A gróf neki is adott egy pár szivart
becsomagolva, holmi kék színnel nyomtatott papirkákba.

Ez volt oka, hogy a fiatal ember oly régen egy sornyi vigasztaló
levélkét sem kaphatott Réthfalváról.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Minden a legjobb rendben volt.

Teltek a napok s Gábor gróf nyugtalansága fenyegető mérvben nevekedett.
A távirati sodrony némán húzódik végig a két szomszéd birtok határán.
Nem bántotta senki, mert a nép már megszokta, hogy ahhoz senkinek sem
szabad nyúlni. Épen csak Gelencze varjai vették hasznát, ha megúnták az
üldögélést a fákon, változatosság kedvéért átszállottak a sodronyra és
ültek ott egy sorban, mint temetésen a fizetett hallottsiratók.

Két válságos pillanata volt minden napnak. Reggel és este, a midőn a
vonat áthaladott a vidéken. Ezen perczekben Gábor gróf mindig gépe
mellett állott, s lélegzetét is visszatartva várta a jelt, mely abból
állott, hogy mihelyt Várkonyra érkezik a fönnebb közlött távirati
sürgöny szövege, háromszor három csengetést hall a szokott
megszakításokkal.

Többre itt nem volt szükség; a telefoni összeköttetés csak Gelencze és a
grófné kastélya között volt berendezve.

Gelenczén a gép Gábor gróf hálószobájában függött a falon. A grófné
kastélyában egy kis ebédlőben, mely vendégek ottlétekor nem volt
használatban. A grófné azért hozatta ide, hogy a válság elmultával
vendégeit is mulattassa az új találmánynyal.

Elmult egy hét, utána a másik is. A fiatal ember kétségbe volt esve,
csak Cseklész grófné tartotta benne a lelket és reménységet. Átszólott
hozzá, erősítvén, hogy a báróné még mindíg készül Kassára, csak pénz- és
gazdasági ügyei akadályozzák. Úgy látszott, hogy Nagygáthy gróffal újabb
diplomatiába bocsátkozott, de nagyon hideg fogadtatásban részesült.
Újabb ok, hogy vigye fehér galambkáját az apáczák odujába.

Ennyi haszna volt a telefonból.

Már november első napjai is bekövetkeztek s Gábor gróf híven, minden nap
jutalmat várva, izgatottan ült hálószobájában s várta a jelt.

Ha eltelt a reggeli óra, várt estig s aztán megint a következő napig. A
szerelmes embernél nincs fáradhatlanabb teremtés e földön.

Egy estén, épen midőn szíve ösztöne legkevésbbé sem biztatta, sokáig ült
titkos őrhelyén s már vissza akart vonulni, a midőn ijesztő élénkséggel
egyszerre sivítani kezd a gép csengetyűje.

A fiatal ember azt hitte, mindjárt kővé változik. Háromszor hármasával
sikoltott a jel s még mindig azt hitte, füle csengett meg s a képzelem
űz vele játékot, sátáni hitegetéssel. A reménykedő soha sem fél inkább a
csalatkozástól, mint épen a teljesedés perczében.

De hinnie kellett a ténynek és a valóságnak. A misztikus értelmű sürgöny
megérkezett Várkonyba. A báróné útra indult; észak felé váltott jegyet;
már kocsira szállott s robog a vegyes vonaton Kassa felé. Vége a
világnak, ha reggelre oda is érkezhetik!

Keze gépileg közeledett a készület fekete csontgombja felé és jelt adott
Cseklész felé.

Várnia kellett, míg a jel visszaérkezik, de türelmetlenségében a selyem
zsinórba takart villamos sodrony végét a két hangfogóval füléhez tartá.

Sokáig semmi felelet. A grófné bizonyosan vígan mulat vendégeivel, a
komorna pedig, a kinek ezen órában a gép mellett kellett volna
leskődnie, ki tudja, hová illant az unalom elől?

– Megbuktam! Annyi fáradság, lázas ingerültség s a pokol tüzének
perzselései után el kell vesznem egy könnyelmű úri hölgynek
gondatlansága miatt!

De várt. Időközben elhatározá, hogy ha eltelnek a perczek, a grófné meg
nem érkezhetik, maga megy Várkonyba. Ki tudja, mit sugalhat ott a
pillanat veszélye?

Eleinte időközönként nyomá le a gép rúgóját: később ott feledé kezét,
tehát folyvást szólni kellett a csengetyűnek. Még sem hallotta meg
senki?

Átkozódva és káromkodva csikorgatá fogait: mert rettenetes érzet volt
ily kiszámított terv mellett megsemmisülni… a midőn először csak gyéren
és félénken, rögtön rá teljes erővel hallatszani kezd a távolból érkező
felelet.

– Ki az? – kérdé.

– Én, a komorna.

– Hol a grófné?

– A társalgó teremben. Épen most kezdett rá a zongorán egy úrral, négy
kézre, egy hosszú darabot. Míg el nem végzi, isten mentsen meg, hogy
háborgassam.

Szegény fiatal ember! azt ugyan várhatta, míg a szimfóniának allegrója,
andanteja, scherzója és finaléje végig le lesz kalapálva!

Kénytelen volt tehát a komornával alkudozásba bocsátkozni. Kért és
könyörgött s azon egyen kívül, hogy mához három hétre feleségül veszi,
mindent megigért neki.

Szerencsére a komornáknak nem adott a természet meglágyíthatlan szívet,
tehát mikor az ezer forintos bankók is említésbe jöttek, ilyen felelet
jött a szomszéd kastélyból.

– Ám legyen, megkisérlem.

Megint teltek a visszahozhatlan perczek. Mikor hallhatja meg a grófné
hangját? Mikor fog be a kocsis? Mikor érkezhetnek Várkonyra, a novemberi
sötét estén és oly ködben, hogy az ember az útszéli fákat is alig
láthatja.

Újra megszólalt a csengetyű.

– Ön az, kegyes grófném?

– Megint csak én vagyok, a komorna; de már meg van parancsolva, hogy
fogjon a kocsis. A grófné olyan szépen zongorázott, olyan nagyon
tapsoltak neki, hogy egy részét a darabnak másodszor is átjátszotta.

Rettenetes! ilyen perczekben muzsikálni! ilyen pillanatban a tetszés
viharaiban gyönyörködni!

De legalább fog már a kocsis Cseklészen. Hogy fogadja e hírt? találhat
benne vígasztalást? vagy csak azért veti szeme elé a sátán ezen utolsó
fénysugarat, hogy a veszteség és kétségbeesés annál irtóztatóbban
következzék rája?

Új jel.

Most már csak a grófné beszélhet.

Hah, kárhozat! megint a komornának nyafogó diskántja.

Igaz, de a vékony czérnaszál sípolás üdvöt és vígasztalást hirdetett.

– Gróf úr! készen legyen. A grófné azon igérettel, hogy még ma új és nem
várt vendéget fog hozni, elbúcsúzott a társaságtól. Az egész ház kisérte
a kapu aljáig. Ekkor észrevette, hogy tavalyi muffját adtam kezébe,
vissza kellett mennem s elhoztam az újat. Nézegette, mutogatta és
magyarázta, hogy ez olyan állat, minőt nem ismernek Szibériában, csak
nem régiben találták a déli sarköv kietlenei között.

– És aztán?

– A grófné kiáltott: vágtatva! miként a szélvész süvölt végig a
bodrogközi rónákon. Én feljöttem ezt jelenteni. De nem hallottam, hogy a
kocsi elindult volna. Valaki közeledik: bizonyosan a grófné küld utánam,
mert egyedül még sem utazhatik. Rögtön felöltöm téli ruhámat s mellette
termek.

Többet nem szólt a telefon.

Mindez túlcsapott a végső megpróbáltatás határán is. Még arra is
elveszteni néhány perczet, hogy a komorna téli toilettjét felöltse!

Ezen folytonos láz között a fiatal ember észrevette, hogy ő is képes
volt hibát elkövetni! Mindenre gondolt, csak azt feledte el, hogy a
kocsis az ő lovait is befogja!

Ámde ez nem volt elhatározó körülmény a vállalat sikerére nézve, mert
míg a grófné Gelenczére érkezhetett, ő régen készen állhatott.

Úgy is történt. Huszonöt percz alatt már üdvözölheté a grófnét, mint
szabadító angyalt s aztán felugrott fedeletlen kocsijára, ott állva
maradt, baljával fogózkodott, jobbjában lámpát tartott s mutatta e
rohanó vörös fénynyel az út irányát.

Ennyi kétely és késedelem után mégis a kitűzött perczre pontosan
megérkeztek. Megálltak a vasút külső oldalán, ott, a hol a pályán
keresztül átjárni lehet.

Csend és kihaltság uralkodott mindenfelé csak a lámpák égtek.

– Elkéstünk?

– Nem grófné.

– Honnan tudja?

– Látom, hol világítanak a lámpák a sínek váltóin s hogy minő színt
fordítanak a várt vonat felé. Aztán ha már elment volna a vonat, ezen
most elzárt korlátot nyitva találjuk.

– Nagyon derék, – felelt igen megelégedetten a grófné, – egészen új
élvezet ez nekem, ily tudós emberrel utazni, a ki még ezt is érti. Ha
tudom, hogy el nem késünk, még eljátszottam volna szimfóniám scherzóját.

Gábor gróf átugrott a korláton és a síneken s legelőször is tisztelve
szeretett keresztapjával találkozott.

– Baj van?

– Semmi. Tíz percznyi késedelem Királyházától kezdve: mindjárt itt
lesznek.

– Jól megértette, a mit mondtam?

– Csak bízza rám méltóságos keresztfiam.

Ott messzebb a pálya-épület előtt megpillantotta az állomásfőnököt is,
de mindketten legbölcsebbnek itélték, ha ezen estén épen nem
találkoznak. Egyik jobbra, másik balra fordult.

Mikor a fiatal ember visszakerült a grófné kocsija mellé, már hallani
lehetett a levegő rezgését, ama roppant vastömegek közelegtével. A
mozdony hosszasan fütyült, az állomás nagy csengetyűje felhasítá a
csendet, mintha ismerné azon jogát, hogy a vidéket fellármázhassa.

A vonat a tüzet és párát prüszkölő lokomotiv vezérlete alatt behatolt az
udvarra. Legalább ötven teherhordó kocsi, a végén nehány személyszállító
vaggonnal.

Várkony! egy percz.

Gábor gróf odahajlott a grófné pompás «landauer»-jének nyitott szárnyára
s megjegyzé:

– Alig van nehány utazó. A legutolsó kocsiban egy lélek sincs, az utolsó
előttiben, épen a közepén, a sárgára festett első osztályú coupéban ül a
báróné és Lenke kisasszony. A komornáról nem adhatok számot: lehet, hogy
valahol előbb a második osztályban szunnyadozik.

– Honnan tudja? innen látja?

– A hol sötét az ablak, ott senki sincs. Csak egy első osztályú helyet
látok megvilágítva.

– És ott kell a bárónénak ülni? Én pedig már hallottam róla azt az
adomát, hogy ha éjjel utazik, elbujdosik a második osztály kétes illatú
fészkeibe.

Úgy látszott, maga a grófné sem tett fel ily iszonyatos lealáztatást
barátnéjáról, mert felkelt helyéből, felállott s nézte, minő rendkívüli
esemény fog most rögtön bekövetkezni.

Körülbelül azt hitte, hogy most mindjárt valahonnan tizenkét álarczos
bandita fog előrohanni, irtóztató szitkok és fenyegetések között
kiragadják a bárónét és leányát a kocsiból; de ekkor előlép Gábor gróf,
mint dicső hős, szétűzi revolverével az álzsiványokat s aztán mint
szabadító, hódolatteljesen üdvözli a hölgyeket, végre köszönetet sem
várva, eltűnik a sötétben, mint a hogy a balladákban éneklik.

Másként nem képzelheté a tervezett hölgyrablást. És a mint így várná a
kaland kezdetét, hallja, hogy a vonat egész hosszában elejétől végig a
legkülönfélébb hangon kiáltozzák.

– Mehet. Mehet. Mehet.

Gábor gróf meg sem mozdult; mióta őt a grófné ismeri, ily egykedvűséget
nem mutatott, mint a válság ezen legérdekesebb perczében. Nem gondolt
vele, hogy a vonatvezető trombitál, a mozdony megadja örökös füttyét
szolgai lélekkel s a kocsisor kidörög a pályaudvarból.

A grófné lélegzetét is visszafojtva, suttogá:

– Nem sikerült?

– Ellenkezőleg, grófné.

– A vonat tovább ment.

– Kivánjunk szerencsés utat neki. De valami véletlennek kellett
történni, mert a két utolsó kocsi valahogy kikapcsolódott s aztán itt
maradt a bárónéval együtt.

– Ah? az a két kocsi?

– Tessék figyelni. Innen látszik, hogy valaki már nyitogatni akarja a
kocsi túlsó ajtaját. Hihetőleg parlamentirozni kiván az állomásfőnökkel,
a ki azonban okosabb ember, mintsem könnyedén szem elé kerüljön.

A grófné teljes szivéből, teljes lelkéből nevetni kezdett. Különösen a
fölött, hogy ily egyszerűséget, ily semmiséget előre ki nem találhatott.
Természetesen, mert agyvelejében a legfurfangosabb kalandok képe űzött
játékot.

– Ah, – mondá, – így még legjobban szeretem; egy kis véletlenség, más
semmi. Kár, hogy nincs mellettünk Cseklész úr, mindjárt rákezdhetné
kedvencz idézetét: Parturiunt montes.

– Nascitur ridiculus mus.

– Köszönöm a kiegészítést! de elégedjék meg, ha a felét megtanultam.

Most már hallani lehetett a báróné panaszos siralmait. Közönséges
halandó nő szájában szavai pörlekedésnek is beváltak volna: Hallatlan
gondatlanság, borzasztó rendetlenség. Rögtön táviratozni kell! Jőjjön
vissza a vonat; a kik fizettek, itt nem maradhatnak. Minő szolgálat,
minő állomásfőnök! Hanyag igazgatóság, kötelességéről megfeledkező
közlekedésügyi miniszterium!

– Menjek vigasztalására?

– Mindjárt, grófné. Előbb engedjünk neki időt azon meggyőződés
szerzésére, hogy itt ugyan az éjet nem töltheti.

– Nem hálhat az állomásfőnök szállásán?

– Az állomásfőnök egyelőre maga is csak a pamlagon alszik. Fiatal,
kezdő, nőtlen ember; aztán oly ijesztő fekete bajusza van, mintha az
eleven Luczifer édes testvére volna.

A grófné ezt a hasonlítást kissé főmérnöki stylusnak találta, de
teljesen meg levén elégedve a vállalat sikerével, megjegyzé:

– Mily könnyen végbement minden. A nagyszerű készületek után nagyobb
dolgot vártam.

– A készületeket nem nélkülözhettük, mert senki sem tudta a báróné
útraindulásának napját és óráját. Én ugyan itt leskődtem volna, akár a
jövő évi húsvétig; de hol találom itt imádott grófnémat, a ki most
mindjárt megkezdheti szíves szerepét?

A grófné egyszerre saját kedvencz elemében úszhatott. Új és érdekes
vendéget vihetett házába. Most mindjárt azon megfizethetlen gyönyör várt
rá, hogy a báróné ellenében oly kedves, ártatlan és szeretetreméltó
szerepet játszhatik! Mily részvéttel sajnálkozhatik a baleset fölött!
mily édes érzet lesz megvígasztalni az elszomorodottat! Szóval: a
grófnék legfőbb tudományában, a színlelésben, a legdicsőségesebben
tündökölhetik!

– Látjuk önt holnap?

– Ha szabad lesz, mindenesetre. De kénytelen vagyok előbb az engedély
megadását elvárni. Ott a telefon: méltóztassék velem rendelkezni.

Gábor gróf elvégezte dolgát. Búcsút kellett vennie, mert ha tovább is
itt marad, minden eddigi építményét halomba dönti.

A grófné áthajtatott a vasúti átjárón, mely a vonat elmenetele után
ismét nyitva lett.

Mikor leszállott kocsijáról, sehol sem látta a bárónét; de csakhamar
megvilágosodott egy földszinti ablak a pályaházban. Ez az úgynevezett
váróterem volt az első és második osztályú utazók számára. Gonosz illat
terjedt benne, a kemencze fűtetlen, úgy hogy a szerencsétlenül jártak
inkább kijöttek a szabad ég alá.

– Ah, – mondá a grófné, a midőn a két női alak közelébe jutott. – Úgy
látom, hogy a szenvedésben sorsosaimra találok: madame is lekésett a
vonatról?

A báróné, magas rangja érzetében, visszautasítólag nézte le a hivatlan
bizalmaskodót. De leánya hamarabb megismervén az idegent, súgva mondá
anyjának:

– Mamám! ez Cecilie néni.

– Hogyan?

– Én vagyok. Oh istenem, hiszen ez az én Laura barátném és az én kis
Lenke hugocskám.

És a két jó barátné a véletlen találkozás örömkönyűi között omlott
egymás kebelére.

– Hol jársz itt, Laurám?

– És te, Cecilie?

– Én? Kosztolányba szándékoztam Sólyom Ulrikához; de egy és fél
perczczel elkéstem s elment előlem a vonat.

A báróné pedig siralmas hangon panaszlá el szerencsétlenségét,
fenyegetőzvén, hogy elégtételt és kárpótlást fog követelni a vasúttól.

– Most pedig itt vagyok kitéve a hidegnek, szeleknek és viharoknak a
szabad ég alá!

– Ez büntetésre érdemes hanyagság. Egyelőre csak az bizonyos, hogy
reggelig itt nem maradhatsz. Szerencsémre négy üléses kocsival jöttem.
Kérlek vígasztalódjál: daczára a sötétnek, egy óra alatt otthon leszünk.
Van podgyászod?

– Elvitték Kassára.

– Hol van komornád?

– Jetty! Jetty!

Kiáltozhatott a báróné, mert e pillanatban a komorna édesdeden
szunnyadozik coupéjában, vagy épen most ad engedélyt egy utazó társának,
hogy szivarra gyújthasson. Majd csak holnap reggel Kassán hallja meg, mi
történt úrnőivel!

– Ezt nem lehet tűrni, – szólt a grófné. – Mit csinál komornád Kassán a
podgyászszal? tán pénze sincs. Rögtön táviratot küldök Újhelybe, hogy
küldjék vissza a legelső vonattal. Mert ha én téged egyszer kezembe
kaphattalak, legalább három napig el nem bocsátalak. Te tán fel sem
írod, hány látogatással vagy adósom?

– Oh Cecilie, bocsáss meg. Jól tudod, hogy én örömmel vagyok nálad, de
most félnem kell, hogy azt az embert nálad találom.

A grófné az első pillanatban nem találhatta el, melyik volna jobb
politika? megérteni, ki az az ember? vagy tudatlanságot színlelni.
Szerencséjére a báróné folytatá:

– Igérd meg, ha oda jőne hozzád, azonnal befogatsz és elküldesz minket
Réthfalvára.

– Kedvesem, te még föltételekről beszélsz. Mintha nem tudnád, hogy
házamban a vendég az úr, én pedig kész köteles szolgálója vagyok.
Parancsolj, és én engedelmeskedem. Menjünk táviratozni.

Az állomásfőnök, a ki nehány percz előtt mintha a föld nyelte volna el,
nem mutatkozott, most maga sietett elő végtelen bocsánatkérésekkel.
Elmondta, hogy a vasúti eshetőségek statisztikája szerint épen nem
példátlan eset, hogy a vonattól egy pár vaggon hátra maradjon, mert az
összekötő készület még mindig tökéletlen. Hozzá tette, hogy ő már
küldött avizót Újhelybe s reggel kilencz órakor a podgyász és a komorna
múlhatatlanul vissza érkezik. A mi a kárpótlást illeti, ez iránt, a
báróné ő méltósága panaszára, az igazgatóság a legelső ülésben határozni
fog.

A báróné büszke lenézéssel kérdé:

– Mit fizetek a táviratért?

– Ez szolgálati telegramm: díj nem jár érte.

A grófné már nagyon megúnta e hosszas tárgyalásokat s azért karjára
vette barátnéját és kis hugocskáját s felült velök a kocsira.

– Kedvesem, – mondá, – igazán jó lesz, ha podgyászod holnap megérkezik:
mert ha nálam most azt sem tudják, van-e divat a világon? annyi
bizonyos, hogy egy pár szép csinos kis toilette nélkül emberi teremtmény
meg nem élhet.

A kocsi, daczára az éj sötétének, gyorsan haladt. Időközben csípős hideg
szél kerekedvén a mármarosi hegyek ormairól, a grófné felemelteté a
kocsi födelét és közepén a két szárnyat légmentesen összekapcsoltatá.

Midőn áthatoltak Gelenczén, hallgatagon meredeztek elő boldog emlékű
Miklós bácsi kastélyának falai, melyek között ma már új birokos lakik.
Egy kis leány lopva pillantott arra, s látta, hogy ott egyik ablakból
lámpafény sugárzik a mezőkre.

Ne kétkedjünk, hogy a ki azon lámpa mellett ült, figyelt, ébren volt és
jól hallotta, mint zörögnek végig Cseklész grófné kocsijának kerekei.
Van egyetértés, van a gondolatoknak találkozása e világon, daczára a
falaknak, a külön szakított életnek és a messze távolságoknak.

A hölgyrablási merénylet pedig bevégzett ténynyé vált. Senki erőszakot
nem látott, de a czél el volt érve. Cseklész gróf, a ki (mint hallottuk)
kedvelte a diákos közmondásokat, idézhette volna: fortiter in re,
suaviter in modo.

Lesz sikere? Ki tudná megmondani, miként lehetett a báróné csak ennyire
is engedékeny? Oly határozott jellem, megátalkodott lélek, megrögzött
akarat, nem tudott volna eltűrni egy kényelmetlen éjet a pályaház
várótermében?

Asszonyi természet. Tehát a ki asszonynak született, e törvénynek alá
van vetve.

Vitte leányát a börtönbe: elhitette magával, hogy ott hagyja, míg ki nem
veri fejéből «azt az embert» vagy vén leány lesz belőle, mint maga is
volt. De mikor egy véletlen eset fordulatot hozott közbe, tudtán és
akaratán kívül elveszté erejét, ingadozott s a bizonytalan jövőnek
tengerébe belemerült.



 XXVII.  (Az elhatározó ütközet lefolyása a grófné termeiben.)

Már késő este volt a faluban, de épen a legélénkebb óra a kastélyban,
midőn a grófné új vendégeivel megérkezett. Egyenesen a számukra rendelt
szobákba vitte őket; a komorna is megjelent, mert a hölgyek öltözékén és
fejdíszén mindig van valami igazítani való.

Azután felvezette őket a társalgó terembe, mint győzelmes tábornok a
zsákmányul ejtett hadi foglyokat. Ez volt benső érzete, a miből nem
következik, hogy így is mutatta volna.

A meglepetés leírhatlan: mint ha a grófné halottat támasztott volna fel.
Tudták ugyan, hogy a ház úrnője fontos okból utazott el, s csak
vendégeinek érdekében lehetett távol; de hogy épen az elátkozott kastély
bárónéját és tündérszép Lenkéjét hozza ide ajándékul: ily örömre és
meglepetésre senki elkészülve nem lehetett.

De azért senki sem mutatott csodálkozást. Ily kör a kimélet és
gyöngédség hazája, a hol a legelső törvény mindent elkerülni, a mi a jó
ízléssel ellenkezik. Mindenki magának tartá fönn azon véleményét, hogy a
réthfalvi kastély regényének vége van s a hölgyek újra elfoglalják a
társaságban azon díszes helyet, mely őket mindig megillette.

Lenke kisasszony talált itt egy ismerős leánykára, a kihez csatlakozott.
Leültek ketten beszélgetni s a következő perczben egy pár hódolatteljes
udvarló sem hiányzott mellettök.

A véletlen (még pedig a valóságos) úgy hozta magával, hogy ezen estén
még más érdekes vendég is érkezett.

Nagygáthy Gedeon újra névtelen levelet kapott, azon váddal, hogy itteni
tiszttartója roppant tolvaj. Tehát Kis-Gáthon termett, megvizsgálta a
nagy számadást, a kis pénztárt s mindent legjobb rendben találván elment
vadászni, estére pedig meglátogatta a grófnét.

Itt találkozott a bárónéval, a kit a réthfalvi mulatságos affaire óta
nem látott. A viszony köztük tettleg megszünt, de diplomatice a szakítás
soha kimondva nem volt.

Nincs az emberi természetben szebb, nemesebb és gyöngédebb fogalom, mint
a mit e kifejezés: anya, foglal magában. Még a rablógyilkos is
elérzékenyedik és könnyet hullat e gondolatra: ez itt édes anyám!

És mégis ez a kiméletet nem ismerő hatalom, a természet, képes lehet az
anya eszméjét is bizonyos időszakra rossz hírbe hozni.

Ez azon egy vagy két, néha több év, a midőn az anya férjet keres
leányának. Ilyenkor minden anya más lénynyé változik. Ha rejtőzött
lelkében egy gyarló vonás, hiba, tökéletlenség, az mind napfényre kerül,
mint szeg a zsákból. Eddig finom, mérsékelt és tartózkodó volt; most
elárulja, hogy cselszövő is tud lenni, ha leányát másként főkötő alá
hozni nem birja. Sokan épen nem kényesek az eszközök válogatásában,
irigyek, ingerültek és köznapiak. Pedig ezen állapotuk erősen feltünik a
társaságban.

Réthfalvy báróné kivételes helyzetben volt. Neve, rangja, földbirtoka,
sok pénze mellé még a báj és szépség remekét nevezhette leányának. Tehát
egész sereg imádó között válogathatott.

De a rideg és érzéketlen természet törvénye neki sem engedte el a
leányos anyák közös sorát. Válogathatott száz közől s mégis agyvelejében
azon egy gondolat vert állandó fészket, hogy a Nagygáthy grófnéságon
kívül nincs üdvösség a földön! Ezen forrásból származott jelen helyzete
s lett belőle különcz nő, zsarnok mama, s a mi leginkább megbocsáthatlan
hiba, nevetséges asszonyi teremtés.

Ezen anya most, akarva vagy kénytelenségből, ismét jelen volt a nagy
világban. A társaság úgy fogadta mint szívesen látott megtérőt. (Egyesek
azt mondták: végre megjött az esze.) Mindnyájan úgy mutatták, mintha a
viszontlátásban semmi különös ujság sem volna.

És a báróné? sietett-e az ezüst tálczán elébe vitt amnesztiát
felhasználni? Majdnem úgy látszott.

De mint a kiállott halálos betegség után a legcsekélyebb vigyázatlanság
is meghozza a recidivát: úgy a báróné, mihelyt újra megpillantotta
Nagygáthy grófot, a kiűzött ördög heted magával tért vissza, s vitte őt
galléránál fogva a régi gödörbe.

Gedeon gróf, a ki a társalgás sivár tudományában jártas férfi volt,
kötelességének tartotta igen tüntetőleg kimutatni, hogy daczára bizonyos
eseménykének, a rokonság és jó barátság kötelékeit még mindig
változatlanul föntartani akarja.

A szerencsétlen báróné alig hallott csak nehány udvarias szót,
lekötelező bókot tőle, mindjárt leült egy pamlagra.

Ez pedig annyit tesz a szalónokban: üljön le ön is a szemközti székre,
mert beszédem van önnel. Más esetekben ennyit: megengedem, hogy
mulattasson!

De ugyan megjárta.

Nagygáthy gróf, külsőleg elég finom gavallér volt, de ha megkarczolta
valaki, ezen csekély nyiláson is beláthatott lelkének ősi hibájába, s
felfedezhette az elbizakodást és felfuvalkodást.

– Nénikém, végtelenül örülök, hogy látom. Sajnálnám, ha azt gondolná,
hogy haragszom és aprehendálok. A Nagygáthy vér nem ismer ily köznapi
szenvedélyt. Úgy-e, gratulálhatunk egymásnak, hogy még elég jókor
megmenekedhettünk oly elhamarkodástól, melyet ha egyszer elkövettünk,
tőbbé jóvá nem tehetjük?

A báróné hallani kényszerült e világosan lemondó szavakat. De bensejének
pokoli tüze daczára, képest volt hidegen mosolyogni.

– A fődolog, – felelé – ha valaki ily könnyen vigasztalhatja magát.

– Oh, épen nem könnyen! Most, mikor ismét látom Lenke hugomat, érzem,
mennyit vesztettem!

– Érzed veszteségedet?

– Lelkem mélyéből. De mit tehetek? Vak voltam, azt hittem, annyi
boldogság elnyerésére elég, ha Nagygáthy gróf lehet az ember. De jött
élesre fent késsel a szemorvos s ketté vágta a hályogot, mely látásomat
elborította. Würzheimné tett bolonddá. Ilyen szerelmes levelekkel tűzbe
hozhatta volna a hó-embert, a kit a gyerkőczök karácsonykor az iskola
ajtaja elé állítanak. Szerencsémre, azt hiszem, úgy hallgatólag, már
megegyeztünk, hogy e kellemetlen félreértési esetkéről többé ez életben
nem beszélünk. Mentségemet el kellett mondanom s most, mint ártatlan,
biztosan számítok bocsánatra.

Más mama megutálta volna az izetlen fecsegőt, de a báróné csak a
szenvedett veszteség nagyságát mérlegelte.

Csodálatos ellenmondás! A büszke úrnő eltűrheti a lealáztatást.

Hogy egy ilyen anyának soha eszébe nem jut önmagától megkérdeni: ha
leány volnál, kellene neked ilyen férfi?!

Hallgatott. Ennek pedig következése lett, hogy Gedeon gróf vette fel a
szót s meg nem gondolva, ki előtt beszél? folytatá:

– Legnagyobb csodám, hogy Gábor barátomat nem találtam itt. Igaz, hogy
velem együtt, csak eltévedve jön ide; de ha én a puszta rokon,
megérzettem, hogy kellemes meglepetés érhet: hova lett ösztöne, sejtelme
a szerelmesnek, hogy ily napon otthon ül és mathematikai feladatok
megfejtésével öli az időt? Nénikém, elhiheti az én szavamra, hogy ez a
Szabolcsy Gábor derék ficzkó. Eleinte nem szerettem: mert ki az ördög
köt pajtásságot egy mérnökkel, a ki gróf akar lenni? De ha még is lett:
az már más. Szép neve van. Vagyona csinos. Gelencze, a pesti ház s
Miklós bácsinak 230,000 forintja, a mit öregsége miatt nem tudott
elkölteni! Patvarba! ki tudná ezt jobban, mint én, a kinek mindezt az
orra elől csipte fel!

A báróné félvállról felelé:

– Az én időmben, hasonló helyzetben, az urak oly udvariasak voltak, hogy
ennyi kár felszámolása után a menyasszony elvesztését is elpanaszolták
volna.

Ezt mondva szétnézett, mint a ki unatkozott és más társaságot keres. És
talált is. Ott volt közelében egy főispánnak özvegye, a ki férje utáni
búsulásában szépen felhizott, és szerencséjének tartotta, ha a bárónéval
piquetirozhatott s boldog volt, ha e kitüntetés fejében veszthetett és
fizethetett.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Cseklész grófné csak azt várta, hogy kedves barátnéja a kártyajárás
esélyeinek tanulmányozásába merüljön s akkor karonfogta kedves
hugocskáját s azon czím alatt, hogy egy szobának új butorzatát
megmutatja, két vagy három ajtón túl bevezeté azon kis ebédlőbe, mely
vendégek jelenlétében soha használatban nem volt.

Ezen kis szoba a kastély szögletét képezi, a hol az épület megtört és
kilátást engedett a mezőkre, kelet felé. Új bútorzat itt nem volt. Régi
tölgyfa székek meredeztek óriási magas támláikkal. Régen elmúltak a
napok, a midőn Cseklész gróf az ő imádott Cecilie-jével itt kettecskén
ebédelgetett s aztán, mint mondá, pro concoctione, egy-egy órát az
idylli jeleneteknek szentelt.

Ujság csak az volt itt, hogy a két ablak közötti falra fényezett
diófából készült szekrény volt felszegezve. Csekély jószág, nagyobb
ugyan mint a czukorszelencze, de kisebb mint a toilette-tükörnek
huzófiókos alja.

– Ezt akartam neked megmutatni.

– Mi ez néni?

Valóban kérdenie kellett, mert kívülről semmi különös érdekest nem
mutatott. A felső részén vaskarika rugott ki, mely fémlemezzel s azon
felül hártyával volt elzárva és bevonva. Két oldalról vastag selyem
zsinór függött le, s mindenikre valami igen könnyű készülék volt hozzá
erősítve: olyan, mintha a tentatartónak, vagy a klarinétnak a felső
végét levágták volna.

– Mi ez, édes néni?

– Ez nagyszerű legújabb találmány, mely nálunk még nem ismeretes, de nem
sokára az egész világ használni fogja.

– Mire fogja használni?

– Diplomatiára, kereskedésre, börzei üzletekre, politikai
összeesküvésekre és rendőri kémkedésekre. Itt nálam csak vendégeim
mulattatására fog szolgálni. Egyelőre pedig be kell bizonyítania, hogy
van még igazi szerelem a mai világban.

– Oh néni, minő tréfa!

– Lásd itt e kis fekete csontgombot, ha ezt lenyomod, megszólal egy
csengetyű valahol a távolban.

– Ilyet már láttam. Nekünk is volt pesti lakásunkban, sőt a vendéglőkben
is, ha valahova a mamával elutaztunk. Távirda?

– Annak egy sokkal meglepőbb és csodálatosabb faja és tökéletesítése.
Tegyünk kisérletet. Nyomd le a fekete gombot s ha arra rögtön megszólal
a mi csengetyűnk is: jelezni fogja: hogy valaki a távolban ezt hallotta
s oly közel ült mellette, hogy rögtön felelhetett.

A kis leány, félénken, csak kis ujjával érinté a fekete gombot, de ugyan
csak ijedve kapta vissza kezét, a midőn, mint érkezett válasz, a szeme
előtt fénylő csengetyű is megszólalt.

– Most rendben van minden – mondá a grófné – ezt a két kis könnyű
karikát, a füledre teszed, ide pedig, arra lemezes karikára, rábeszélsz.

– Mit mondjak?

– A mi tetszik: Például: én vagyok, Lenke.

A kis leány nevetett és ajkait a lemezes karika felé tartva, igen halk
hangon mondá:

– Én vagyok! Lenke.

Semmi hallható válasz nem érkezett: de a grófné látta, hogy a kis leány
szeme fényleni kezd, arcza lángba borul, keble emelkedik s mintegy
megsemmisülve a csodálkozás alatt, kiejti kezéből a gép zsinórzatát.

Néhány évvel később, a midőn ezen találmány az egész polgárosodott
világon elterjedt, ezt a hatást elő nem idézhette volna.

A kis leány magán kívül volt. Világosan hallotta és megértette szíve
szerelmének oly jól ismert szavát. Mintha csak a falba vájt rejtett
üregből szóltak volna hozzá. A válasz pedig így hangzott:

– Én vagyok, én szólok, Gábor. S midőn a tudomány e bámulatos vívmányát
e hazában először én használom, legyen első szavam: szeretem önt
szivemből, lelkemből forrón és végtelenül. Egész életem önnek lesz
szentelve s nincs e földön oly hatalom, mely minket külön választhat.

A grófné semmit sem hallott, mert a gép csak annak szól, a ki a
villanyos vezetéket magában záró zsinórt, a hangfogókkal füléhez tartja.
De nem volt nehéz a küldött izenet értelmét eltalálni. Ez okból itt
mindent a legjobb rendbe hozván, nehány lépéssel visszahúzódott, mint a
ki a szobát el akarja hagyni.

– Hugocskám – mondá, a midőn megfogta az ajtó kilincsét – ne zavarodjál
meg, mert egyedül csak te hallhattad, a mit Gelenczén beszéltek. Én
azonban még azt sem akarom hallani, a mit te fogsz mondani, mert a hű
szerelmeseknek joguk van arra, hogy szívök titkát, tanu nélkül,
háborítlanul közöljék egymással. S miután az illem nem tiltja, hogy a
leányka egyedül maradjon a szobában, olyan fiatal emberrel, a ki ide
másfél mértföldnyi távolban szíja a levegőt, tíz perczre magatokra
hagylak.

– Nem, néni! oh nem! megölne a félelem, a rettegés.

– Bohóság. Nem élünk a kisértet-hivés századaiban. Mit látsz? egy gépet,
mely a természet törvényeinek szolgailag engedelmeskedik. Más semmi. Itt
leszek közeledben, a szomszéd szobában s ha letelt az idő, benyitok és
viszlek a terembe.

Ezzel kisiklott a szobából, becsapta az ajtót s kívülről a kulcsot a
zárra fordította.

A kis leány reszketett. Esze, értelme felbátorította, de képzelmei a
mesés világ felé ragadták. Mintha félnie kellett volna, hogy e falból
egyszerre előrohan egy kisérteties alak, átkarolja őt és elrabolja.

Ott a sodrony másik végén a fiatal ember nyugtalanul várta a választ,
mely sokáig nem jött meg. De megmagyarázhatá a késedelem okát. Időt
kellett engednie a csodálkozás első rohamának lecsendesedésére. Nem is
sürgetőzött a jeltadó csengetyűvel, hanem várt türelemmel.

S miután Lenke kisasszony nem volt bátortalan természetű, lassanként
visszanyerte önuralmát, s kezébe véve a hangfogót oda beszélt a hideg
fémnek.

– Oh, barátom, ez rettenetes találmány. Mint ha a más világról, tán épen
a sír sötétéből hallottam volna a hangot, mely oly ismerős előttem.
Igazán ön beszélt? Szeret? Oh, ha szeret, akkor én még ezerszer jobban
szeretem és egész életemben az lesz legboldogabb gondolatom, hogy én önt
még elébb szerettem! Értette a mit mondtam?

– Értettem, s hálás szívvel megköszöntem édes szavát. E gép még azt is
híven visszaadta, ha az én imádottam egyik gondolatát leányi
félénkséggel és angyali ártatlansággal halkabban súgta, vagy
visszatartott lélegzettel felém sóhajtotta.

– Nem lehet a gépet úgy forgatni, hogy lássam is önt?

– Fájdalom, nem. Én most Gelenczén egyedül ülök szobámban. Előttem
hasonló szerkezetű készülék függ le a falról, mint ön előtt. Önre
gondolok; lelkem látja a legszebb és legbarátságosabb gyermeki arczot:
de tényleg csak ezen hideg érczlaphoz beszélek. A villany ereje tova
ragadja hangomat, de szemem oda nem követheti. Holnapra boldogabb
perczeket várok. A grófné izené, hogy ott van Nagygáthy gróf s nagyon
ingerült párbeszéde volt az édes mamával.

– Ön ezt tudja?

– A grófné, e gép által mindent megmond nekem. Reményt adott, hogy
holnap láthatom önt.

– Ha ide jön, mindenesetre; de csak nehány perczre, mert mamám
kijelentette, hogy addig marad itt, míg ön át nem jön látogatóba.

– A grófné azt hiszi, rábirhatja barátnéját, hogy eltűrheti az én
szenvedhetlen jelenlétemet.

– Kérem önt, semmit se koczkáztasson. Inkább beszélgessünk e gépen át
egy pár napig, mint megérjem a szomorúságot, hogy lássam önt egy
pillanatra s aztán bezárjanak a börtönbe, Kassán, vagy Réthfalván.
Tudja, hol van most mamám?

– Kártyázik a főispánnéval.

– Igazán részünkön van Cecilie néni?

– Jelenleg kétségtelenül. Jó szíve van s azon kívül e gép rendkívül
mulattatja. Én itt ülök tétlenül, s várom az érkező igét.

– Tudta, hogy én beszélni fogok önnel?

– A grófné megigérte.

E pillanatban valaki kívülről megzörgeté az ajtó kilincsét. A tíz percz
letelt, mint egy elröpült fohász.

– Oh, Gábor, vége e nap boldogságának. Jön a néni s visz vissza a
társaságba. Még egy utolsó szót.

– Szeretem önt!

– Szeretem önt!

A grófné belépett s mindjárt látta, hogy az engedélyezett tíz percz nem
volt itt elpazarolva. Egy tekintet a leány boldog arczára s többé semmi
oka sem lehetett a kérdezősködésre.

Mikor Lenke kisasszony ismét a társaságba vegyült, Nagygáthy gróf rögtön
melléje telepedett és el sem hagyá helyét, mint a szinházban a
megfizetett zártszéket.

A leányka pedig mióta nem tekinté őt vőlegényének, tiszta szivéből
visszafogadta rokonának és kedves jó bácsikájának. És az est hátra levő
részét oly kellemes csevegés és nevetközés között tölték el, hogy e
rögtöni változás az egész társaság előtt méltán feltünhetett.

És nem is egészen ok nélkül. Tudjuk, hogy Gedeon gróf mindig Ciceroval
tartott, a ki azt mondta: ha olvasom a könyvet, hiszek neki, ha
leteszem, kétkedem. Így volt ő Lenke hugával: ha nem látta, könnyen
feledte, de ha bűvös közelébe jutott ezen a menny minden bájaival és
gyönyöreivel elárasztott alaknak, rögtön felgerjedt régi szenvedélye.
Egy pillanatra elkapta a szerelem mámora, elfeledkezett, hogy a 70,000
holdas vőlegény a 9000 holdas menyasszonyt joggal keveselheti, sőt hinni
kezdé a báróné azon meséjét is, hogy ez a tapasztalatlan gyermek pusztán
csak természetes félénkségből rejtőzött el előle, bizonyos igen
nevezetes napon. Épen mint a kis fiú teszi, ha ágy alá búvik, hogy ne
vigyék iskolába.

Csakhogy a kis fiút hamar megtalálták ott, míg a menyasszonyt akkor
látták, a midőn saját jó szántából került haza.

Éjfél után egy órakor széledni kezdett a társaság; az urak és hölgyek,
mintha szökdösniök kellett volna, egymás után eltüntek és éji nyugalomra
tértek.

Reggel tizenegy órakor volt a szokott idő, melyben a társaság ismét
együtt volt a nagy teremben.

Jetty, czimzetes komorna is megérkezett s a grófné rendelkezése folytán
kocsit talált a várkonyi állomáson; tehát a báróné és leánya öltözéket
változtatva jelenhettek meg a társaságban, mely épen e perczben vonult
be a reggeliző terembe.

Itt roppant kerek asztal állott a középen, megrakva istennek minden
legválogatottabb áldásával. Szokás szerint ilyenkor teljes szabadság
uralkodott. Mindenki oda ült, a hova tetszett, abból evett, a mi szemét
és étvágyát leginkább felingerlé. Az urak jártak-keltek, egy kicsit
iszogáltak, sőt némelyek félre is ültek, ettek valamit és hirlapot
olvastak.

A báróné rosszul aludt; egész éjjel lázas álmokkal küzdött; Nagygáthy
grófnak pillanatnyi felhevülése ismét elszédítette, újra hiú
képzelgésekre ragadta. De most mindjárt nem tetszett neki, hogy ezen
hirhedt csélcsap nem Lenke mellett keresett helyet, hanem bevette magát
a legnagyobb kényelemmel az asszonyok közé, úgy hogy jobbról a grófné,
balról a főispánné szomszédságába jutott.

Itt igen hangosan beszélt. Úgy látszott, bámultatni engedte itt élvezett
szabadságát és ékesszólását.

– Úrnőm, grófném, határtalan hatalmú nénikém! engedje meg legalázatosabb
rabszolgájának, hogy ezt a novemberi pompás villegiaturát egy kissé
megkritizáljam.

– Oh, bátran – felelé a grófné, a ki mindig készen volt apró dolgok
fölött hangzatos szólamokkal parádét űzni. – Ön tudja, hogy a
politikában a hiven szerető nő mindig rendületlenül férje pártján áll.
Cseklész úr pedig felkent hőse a korlátlan sajtószabadságnak. Egyszer
egy télen esküdtszéki tag volt s minden vádlottat, elvből, «nem
vétkes»-nek itélt. Talán talált az én dicsőséges Gedeon öcsém nálam
valami javítani valót?

– Valami javítani valót? az ég irgalmazzon ily szerénytelenségtől; –
hanem egy kis kiegészítés még sem volna felesleges.

– Hallom.

– Három kisasszony, három elsőrendű szépség van a háznál, és csak
ugyanennyi fiatal ember.

– Nem elég mindeniknek egy?

– Elég; de ne foszszuk meg a hölgyeket legszentebb joguktól, a
válogathatás szabadságától. Például ha két kisasszony már kijelölé azon
napra udvarlóját, a harmadik kénytelen megelégedni a maradékkal: tehát
tartalék-seregről is kellene gondoskodnunk.

– Ez igaz.

– Engedje meg tehát édes néni, hogy átkocsizzam Gelenczére, s rendőri
karhatalommal idehozzam az én kedves mérnök barátomat.

– E szívesség köszönetet érdemel.

Gedeon gróf rögtön élt a nyert felhatalmazással s felkelvén székéről a
legközelebb mellette állongó szolgának parancsolá: mondd a kocsisnak,
hogy fogjon.

– Ez államcsiny – gondolá némely élesszemű jelenlevő.

– Ez összeesküvés ellenem – súgá a báróné szomszédnéjának, a kivel
bizalmaskodni is szokott.

A ház úrnője a forradalom kitörésének közelegtét érezvén, szétnézett az
asztalon s mindjárt talált oly hiányt, melynek kipótlására személyesen
kellett intézkednie.

Átment tehát a szomszédban fekvő nagy terembe s leült egy karszékre,
szemközt a kandallóval, előre tudván, hogy a báróné nyomban követi. Úgy
is volt. Jött, mellé ült és siralmas hangon mondá:

– Cecilie, nem feledted igéretedet?

– Csak nem akarsz hazautazni?

– Én szívesen itt maradnék; de ne kivánd, hogy találkozzam azzal az
emberrel.

– Ez túlságos aggály, indokolatlan érzékenység. Mért háborgatna téged,
egy emberrel több, vagy kevesebb a házban? Reggel, este egy kis
fejhajtással elfogadod üdvözletét, egész napon pedig souverainement
ignorálod. De ha ily rögtön elmégysz, azt mondják vendégeim: féltél.

– Féltem? kitől?

– Nem tőle, hanem magadtól. Félsz, hogy bővebben megismered, becsülni
fogod eszét, szívét, nemes jellemét s akkor nem lehetsz iránta
igazságtalan.

– Ah, fogass be. Megyek, de nem haza, hanem Kassára.

– Nem akarod megismerni?

– Soha!

– Ah, soha! kedvesem ez nem diplomatiai kifejezés. Mondjuk, hogy csak
később. Ezen szó sem kötelez le a jövőre: mert az itélet napja is csak
valamikor később fog bekövetkezni.

– Hűtelen faj.

– Kérlek, ne beszélj így. Melyikünkhöz nem volt valaki hűtelen? és
kicsoda közülünk, a ki valakihez hűtlen nem volt? A legelső szerelem
soha sem az igazi. Lásd, Cseklész úr, mikor tizenhárom éves fiú volt,
szonetteket írt egy hét éves leánykára. El is nevezte nevelője magyar
Petrarcának. Aztán hányfelé esküdött örök szerelmet, míg a végzet
karjaim közé vezérlé s mint látod, példás egyetértésben élünk.

– Ah Cecilie, oly kedélylyel, mint a tied, még boldogtalannak lenni is
élvezet.

– Oly művészet, a mit más is megtanulhat.

– A Szabolcsy név mindig szerencsétlenséget hozott házunkba.

– Akkor a valószínűségek statisztikája szerint fordulni kell a
koczkának. Ime, imádott férjem ha kilenczszer veszt a pique-dámán,
tizedikszer is rá tesz s akkor egyszerre visszanyeri összes veszteségét.
Boldog, a ki ily nagy filozófus neje lehet Európában. Te pedig úgy
mutatod, mintha sok kisérletet tettél volna a Nagygáthy névvel! Honnan
tudod, mi lakik e parányi emberkében? De most jut eszembe, hallottad már
ezen új szót, telefon?

– Olvastam a lapok hirei között: valami amerikai humbug.

– Nem az, mert létezik. Sőt már itt nálam is működésben van. Oly
bámulatos gép, hogy maga elég mulatságot fog adni arra, hogy vendégeimet
karácsonyig itt tarthassam.

– Hogy jut neked most eszedbe, velem a telefonról beszélni.

– Mindjárt látod okát. Cseklész és Gelencze között telefoni
összeköttetés van. De még titok. Itt csak a táviró sodrony felhúzását
tudják: de valóságos telefon.

– Még nem magyaráztad meg, mint tartozik ez az én ügyemre?

– Jer és nézd meg. Gedeon öcsénk huszonöt percz alatt Gelenczén van.
Most mindjárt betoppan a gelenczei kastélyba. A mérnök gróf beviszi a
kandallós szobába, ketten elkezdenek beszélni s te minden szót hallasz.

– Itt Cseklészen, Gelenczéről?

– Ez a telefon mestersége.

– Bocsáss meg, az ezeregy éji mesék csak olvasni, de nem elhinni valók.

– Századunk a tudomány bámulatos csodáinak korszaka. A gőzerő, vasút,
távirda, fotografia a tegnap vívmánya; ma már a telefonra jutottunk.
Szót se vesztegess a kétkedésre. Saját füled fog meggyőzni. Megismered
mindkettőnek hangját, még azt is, ha egyik köhent, vagy pöfékelve szíja
pipáját.

– Elismerem, hogy érdekemben volna megtudni, mit beszél Gedeon öcsém a
hátam mögött. De, Cecilie! nem borzasztó lesz hallani, ha két hirhedt jó
madár, rá kezd arra az undokul szemtelen férfi stylusra.

– Kedvesem, ezen túl kell magadat tenned: másként nem járja. Lásd, hogy
félünk a női orvostól, de ha szükségünk van rájok…

– Oh, kérlek, hadd ezt.

– Akkor szelidebb hasonlítással szolgálok. Úgy-e kellemes étvágygyal
megeszszük a fáczán melle húsát, de a fejét, lábát, körmét ott hagyjuk,
pedig a szakács azt is feltálalta. Te se halld, a mi nem hallani való,
de jól értsd meg azt, a minek hasznát veheted.

Ezzel bevitte a kis ebédlőbe s megmutatta a gép külső szerkezetét.
Természetes, hogy itt várni kellett, mert a grófné, a báróné előtt nem
izenheti Gelenczére, hogy kezdődjék az előre kiszámított komédia.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Gelencze ura a kastély kapuja előtt várta barátját. A grófné már reggel
értesítette a látogatásról s még az órát is meghatározhatta: reggelizés
után annyi időre, míg Nagygáthy gróf lovai gyors ügetéssel oda érnek.

– Servusz Gabi. Mondd rögtön, igaz-e, a mit ez a hóbortos Cecilie néni
velem elhitetni akar?

– Szóról, szóra.

– Akkor igazolnom kell magamat, miként egyeztem bele e képtelen játékba.
Teljes félóráig titkosan konferencziázott velem; azt pedig tudod, hogy
én Ciceróval tartok.

– Mindenben a mi bölcsesség.

– Tehát az este megint gyenge órám volt. Olvastam a könyvet; gyönyörű
arany betűkkel van írva Lenke hugom szép szemében. Mellé ültem, vele
mulattam és újra elszédültem. De jött az éj, s vele a reflexió és a
hideg megfontolás ideje. Mert láttam, hogy a báróné, a kivel kicsit
nagyon őszintén gorombáskodtam, újra vérszemet kap, hálót vet, s horogra
akarja csalni a nagygáthi kövér halacskát. Jer segíts ki a hinárból.
Vezess a gép elé, hadd mondjam el ott, a mit szemben elmondani nagyon
restelnék. Elhiszi a báróné, hogy mi, ketten tout de bon, fecsegünk?

– A két hangot mindenesetre megismeri és a szavakat megérti. Később, ha
a telefon ismert és elterjedt intézmény lesz, ily kiszámított szinpadi
jelenet rögtönzésére használni nem lehet. Mert a villanyos sodrony csak
úgy viszi a hangot a távolba, ha az ember egyenesen a gépre alkalmazott
fémlemezre beszél. Ily módon pedig nem szoktunk conversálni. Most
azonban a báróné még elhiheti, hogy ketten bizalmasan csevegünk és
mindent hall, a mi a szobában élő szóval kimondva lett.

– De kérdheti, mért jöttünk épen azon szobába, a hol a telefon áll.

– A báróné nem fogja azt kérdeni: de azt is hiheti, ha az ember magában
lakik, elég, ha egy szobát fűttet.

– Bravo: ez rá nézve argumentum ad hominem. Nagyon hajlandó lesz
elhinni.

Bevezette barátját a háló-szobába, a hol pattogó tűz égett a kandallóban
s ketten a gép elé álltak.

Bizonyosra jöttek ide, mert Cseklészen a komorna már jelt adott arra,
hogy a grófné barátnéjával közeleg.

– Kezdjük – szólt Gedeon gróf – ne várakoztassuk a hölgyeket.

– Ezennel megnyitom a gépet; de szükség, hogy két dologra
figyelmeztesselek.

– Helyes; te is értesz már a primo és secundóhoz.

– Először, hogy kezdetben közönyös tárgyakról beszélj; az időről, a
vetések állásáról; megkérdheted, nem vagyok én is náthás ebben a ködös
lucskos időben?

– Úgy lesz.

– Másodszor folyvást minden megerőltetés nélkül beszélj, mint ha
kényelmesen hozzám szólanál. Mert átkozott hűséges gép ez. Ha
szokatlanul erősen artikulálsz, mindjárt észreveszik, hogy nem a
melletted ülőhöz beszélsz, hanem egyenesen átkiabálsz a szomszéd
kastélyba.

– Értem; kezdhetjük.

Csakugyan egy darabig köznapi tárgyakat emlegettek s csak lassanként
tértek kitűzött czéljok felé, melynek kivánt eredménye az lett volna,
hogy az egyik urat elkergessék Réthfalváról, a másikat (esetleg)
meginvitálják oda.

Most már jött a java.

– Oh barátom! Egy Nagygáthy, és oly férfi mint én vagyok, nagyon sokat
követel a házasságtól! A menyasszony jó neve, ősrégi családja, és
ragyogó szépsége még nem elég az üdvösségre. Nagyobb földbirtok kell
oda, mint a réthfalvi rongyos 9000 hold és több pénz, mint a 200,000
nyomorúságos forint, a mit a fösvény báróné évek óta, a tíz körmivel
összezsugorgathatott! Megmondjam neked a minimumát azon árnak, melyen
alól a Nagygáthy grófok soha el nem adták fiatal korukat és
szabadságokat? Körülbelől 20,000 hold és legalább egy millió pengő
forint, hogy menyasszonyom pénzéből kifizethessem adósságaimat. Azzal
aztán nem gondolok, ha az asszony hozományát betáblázzák birtokomra,
mert az ily pénz úgy is csak soha meg nem adom fejében kötött adósság.

– És a szépség, szívbeli jóság és hű szerelem becse hol marad?

– A mi a szépséget illeti, ez magától érthető kellék, de bizonyos
határig hajlandó vagyok alkudozásba bocsátkozni. Mert mire való nekem a
feleség? hogy adjon örököst. Egyet? az kevés. Kettő elég, három
felesleges. Csak annyi kell, hogy ha elvinné valamelyikét a kicsikék
közől a difteritisz, maradjon más is rezervában. Mihelyt pedig csiripol
köröttem a Nagygáthy sucrescentia, s biztosítva van a jövő, menten
visszaveszem régi szabadságomat és élvezni akarom második ifjúságomat.
Jogom van erre, re quasi bene gesta. Az asszony ekkor pityereghet,
tetszése szerint; hullathatja könnyeit, mikből Shakspere szerint
krokodilok teremnek. Végre, miként a zsák megleli foltját, úgy a
megszomorodott szalmaözvegy az ő vigasztalóját.

Gábor gróf itt hirtelen bezárta gépét, mert sok volt már, a mi hallani
valót innen Cseklészre küldtek.

– Gida! Nagyon elragad buzgóságod. Ne feledd, hogy a báróné hallja
szavadat Cseklészen, nem pedig madame Gouguenard, az expáholynyitóné
Trouvilleben.

– Patvarba: te engem félbeszakítasz legvelősebb szónoklatomban. Pedig
olyan legény vagyok, hogy vagy igazán teszek valamit, vagy abba hagyom.
Félig soha. Elhiheted, hogy nagyon erős, világos és rikító szó kell
ahhoz, hogy a báróné kegyeskedjék engem tisztán megérteni. Kérlek, nyisd
meg ördöngős machinádat.

Gábor gróf fordított egyet a csavaron és a gép újra szolgálatképes lett.

– Barátom! itt falun még hagyján, de a városban ki nem kerülhetem a
báróné incselkedéseit. Tegnap este leültem a szép leány mellé s csak
annyit mondtam: befellegzett, s láttad volna, mily olvadó anyósi
szemeket vetett rám az öreg asszony a kandalló mellől! Az egykor szép
Laura, a ki, kicsiben mult, hogy nem lett a te édes kedves anyád! Még
nem feledtem, minő ocsmány fekete sauce-ba kevert engem, a midőn a te
okmányaidban hamis tentát akart felfedezni. Tőle származott az eszme; én
csak a szerény végrehajtó voltam, a ki a pénzt adta az országos hirű
chemikus megvesztegetésére.

– Hagyj békét a régi dolgoknak. Akkor még csak prætendens gróf voltam,
tehát a tősgyökeres aristokratáknak jogában állott az új követelőt
rendre utasítani.

[Illustration: Gida, nagyon elragad buzgóságod.]

– Most jövök a fődologra. Egészen más volna és más papirosra tartoznék,
ha az a kis leány szeretne engem. Mert a szerelem olyan bolondság, hogy
annál csak az nagyobb, ha az ember e romlandó portékát a házasság
roppant agiójával fizeti vissza. De világos, hogy Lenke hugom épen úgy
szeret engem, mint én a zsidót, a ki lejárt váltóval kopogtat be hozzám.
Nem kellek neki; meg is szökött előlem; várhatja az anyja, míg engem
visszakaparíthat. A legokosabb embert is meg lehet csalni, de csak
egyszer. Ugyanazon módon, másodszor soha. Oh báróné asszonyom, most már
pörkölheted az avas szalonnát, rá kötheted a csapda nyelvére, engem
ugyan többé be nem csipsz egérfogódba!

– Ah, mi haszontalan fecsegéssel töltjük a drága időt. Siessünk a
hölgyek üdvözlésére. Lovaid nyugtalanok; hallom, hogy kapálják patáikkal
az udvar kövezetét. Jobb lesz ennél, ha halljuk a grófné szellemdús
elmefuttatásait, s tanulunk valamit a báróné élettudományának gazdag
tárházából.

Csak épen ennyi hizelgést engedett meg a fiatal ember magának a báróné
irányában, pedig élte boldogságának föltétele ezen nő kezében volt
letéve.

– Még egy utolsó szót, hozzád titokban, a négy fal és négy fül között.
Huszonöt percz alatt ott leszünk Cseklészen és számodra felséges
mulatság készül. A kis leány kerülni fog, mint a viperát; az anyja pedig
belém csimpajkozik, és el nem bocsát. Oh ha tudná, hogy legalább húsz
évvel vénebbnek látszik, ha kardot köt, s a leányos anyák hadseregében
ütközetre indul a férfiak ellen! Meglásd, mihelyt megpillant, sápít,
sóhajt és felforgatja szemét, mintha titkot akarna megsúgni. Ez a titok
pedig azon hazudság, hogy leánya ma reggel nagyot sóhajtott s az ablakon
át oda pillantott, a hol az én kis-gáthi rozzant kuriám otromba kéményei
a jegenyefák közől az égbe merednek!

Ezzel elhagyták a szobát, kocsira ültek és hajtottak Cseklész grófné
kastélya felé.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ezen itt vázlatban előadott fényes ékesszólásnak legelső látható
eredménye lett, hogy a báróné többé nem beszélt az elutazásról. A
vendégszerető grófné pedig nem emlékezteté szándékára.

Szépen, divatosan és betanult elegantiával jelent meg a két fiatal ember
a társaságban.

A báróné félrehúzódott s befészkelé magát a legerősebb várba, a mit a
terem csataterén találhatott. Leányát úgy ülteté maga mellé, hogy annak
közelébe élő lény nem juthatott, ha csak a pamlag előtt álló s
díszkiadású könyvekkel és albumokkal rakott asztalt félre nem mozdítá
helyéből. Oly merényletet, melyre itt senki sem mert vállalkozni.

Gedeon gróf bizonyára többet mondott a telefonra és erősebb
kifejezéseket használt, mint bensejében gondolta. De ha egyszer
kiröpítette a szót ajkáról, minden körülmény között elvállalta a
felelősséget. Tehát nem tehette, hogy csúszó-mászó teremtmény módjára,
nyájas képet mutasson. Épen csak tartozó kötelességből hajtotta meg
magát s kérdés marad: észrevette-e a báróné vagy sem?

Annyi bizonyos, hogy ez a nagy terem puha szőnyegén folytatott
elhatározó ütközetben, egyik megveretés után a másikat szenvedte.

Borzasztó kín, bosszúság és megaláztatás. Biztosan számított azon kéjre,
hogy Nagygáthy gróf szokott nyájas arczczal közeledik feléje: ő pedig
félvállról néz rája. És még haragot sem mutathatott, mert el nem
árulhatá, hogy hallgatózott! Elviselhetlen állapot ez s honnan keressen
fegyvert a bosszúállásra?

Miután pedig asszonyi teremtmény soha sem szokott férfit szíve
gyökeréből megvetni és megutálni, a nélkül, hogy a kebelében mindig
készletben tartott kegyek kincseit egyúttal más férfi előtt fel nem
tárná, történt, hogy a midőn Gábor gróf közeledett, és hódolatát
kifejezte, barátságosabb viszonzásban részesült, mint valaha. Majdnem
azt mondta neki: örülök, hogy látom.

De ez csak egy pillanatig tartott. A báróné fél szemmel a terem túlsó
oldalára tekintett s úgy rémlett előtte, mintha a hitelhagyott Nagygáthy
gróf kárörvendő mosolylyal venné tudomásul vetélytársának kitüntetését.

– Értem gondolatodat, áruló – tünődék a báróné. – Rá van írva nemtelen
homlokára lelkének egész benseje. Most épen azt mondta: ha vége a
nagygáthi 70,000 holdnak, jó lesz a gelenczei 13,000 holdas pusztácska
is.

Tehát ott maradt helyében. Őrzötte leányát; nézegette a pompás
aczélmetszeteket, s magyarázgatta is azoknak értelmét.

Hat órakor jött egy öreg úr, karját ajánlotta s bevezette az ebédlőbe.
Az asszonyok után a leányok következtek s Gábor gróf ma volt életében
először oly szerencsés és boldog, hogy imádott Lenkéjét karján
vezethette, leült melléje és az egész idő alatt szolgálta és mulattatta.

Azonban ezen ebéd alatt oly valami ritkaság adta elé magát, a mihez ezen
házban senki hozzászokva nem volt.

Épen javában hordták fel a szakács remek készítményeit, a midőn a
táblaterítő hivatalos arczczal közeledik a grófnéhoz, tisztelettel
meghajlik és ezüst tálczán levelet tesz úrnője tányéra mellé.

Kötelessége szerint megjegyzé:

– Méltóságos grófné, ezt a levelet külön küldöncz hozta Várkonyról.

A grófné rápillantott a levélre, megismerte az írást s aztán
tiszteletteljes egykedvűséggel félretette. Nem volt szokása, csekélység
miatt az ebéd ünnepélyes rendjét megháborítani.

De midőn, mint elnök, az asztalt feloszlatta és az urak rövid időre a
dohányzó terembe vonultak, feltöré a grófné a levelet és előre tudván,
hogy abban titók nem lehet, felolvasá a hozzá közelebb álló hölgyek
előtt.

Tőle jött, Cseklész gróftól!

«Kedvesem!

A telet Angliában töltöm Gainsbury lordnál, a ki leghíresebb rókavadász
Kent megyében. Miután pedig Pesten és jószágaimon is egy kis pénzügyi
elvégezni valóm van, nem állhatok ellen azon forró vágyamnak, hogy
egyúttal téged is lássalak. Küldj holnap reggelre kocsit Várkonyba, mert
nálad töltöm a napot, ott ebédelek s csak az éji vonaton indulok vissza.
Ölel forrón szerető és a sírig hű férjed

_Endre_, s. k.»

– Ah – mondá a grófné: ki nem irigyli sorsomat? Harmincz évi boldog
házasság után még mindig a sírig hű férjjel áldott meg az isten!

Ezzel áttértek a napirendre.

A báróné érzette, hogy a két nap óta folyó ütközetben minden ponton
veszteséget szenvedett. Még a főispánné is megverte!

Visszahúzódott erős várába, de leányát oda sem kaphatta mindjárt vissza.
Nagyon körülfogták a kis leányt a beszédes nénik, kikhez később az
egyenkint visszaszállinkozó urak is csatlakoztak.



 XXVIII.  (A történet kifejlése.)

A báróné meg volt törve. Tán már akkor ingadozott, a midőn Cecilie
barátnéja meghívását elfogadta: mert oly erős és megrögzött lélek, mint
ő volt, nem riadhatott vissza azon kényelmetlenségtől, hogy egy éjet a
várkonyi pályaház várótermében töltsön, hanem ott marad s másnap vasúti
menetjegyét újra lebélyegeztetvén, útját Kassa felé folytathatja.

Azonban a kastélyba jött; kimondta feltételét, de midőn a véletlen
Nagygáthy grófot ide vetette, a báróné újra elvesztette iránytűjét s
azzal cselekvési függetlenségét.

Következett a telefon által kapott keserű leczke, mely sebészi fájdalmas
műtétnek is beillett. Ekkor pedig ellenkező okból halasztotta el
hazautazását. Mert ha a csatát el is vesztette, nem lehetett szándékában
a megveretést rendetlen és vad megfutamodással el is ismernie. Inkább
csak biztos fedezet védelme alatt strategiai visszavonulásra határozta
magát.

Ezalatt megérkezett Gábor gróf is s tűrnie kellett, hogy leánya ezen
fiatal emberrel kedve szerint mulathasson. Mert a nagy társalgó terem a
vendégsereg nyilt fóruma, a hol senki sem parancsol és senkitől
engedelmességet követelni nem lehet. A ki itt van, az mind otthon van s
azzal társalog, kivel tetszik. Gondolni is képtelenség, hogy ilyen
helyen valaki kivételes, vagy épen szeszélyes szerepet viselhessen.
Mindenki egyenlő. Egy ember mindeniké s az összes jelenlevők egyesekkel
rendelkezhetnek.

De azért a báróné mégis kigondot valamit, hogy e kellemetlen csapdából
díszes önállósággal kiszabadulhasson. Még ezen estén megbízá Jetty
komornáját, hogy bármily áron a faluból lovas legényt szerezzen, a ki
éjjel Réthfalvára nyargalván, megvigye a parancsolatot a kocsisnak, hogy
virradóra fogja be a két lovat s jőjjön ide Cseklészre.

Mert nagyon különböző helyzet volt újra kérni a grófnét, hogy küldje őt
haza, vagy egyszerűen jelenteni, hogy itt van kocsim, megyek
Réthfalvára! Ennyi szégyenvallás után, legalább az elutazásnak módja
hozhatott némi kárpótlást büszkeségének.

Másnap reggel kilencz órára volt kitűzve Cseklész gróf ünnepélyes
bevonulása neje kastélyába.

Ez az ünnepély nagyon csendes egyszerűséggel ütött ki. Két úr meghozta
azon áldozatot, hogy már ily korán felöltözött s az országútra nyíló
ablakból leste a ház urának közelegtét. A hölgyek nem engedték magukat
szokott napirendjökben megháborítani. Maga a grófné is csak
hálószobájában pongyolára öltözve várta sírig hű férjének forró
öleléseit.

A gróf mihelyt leszállott kocsijáról, hangos «jó reggel»-lel üdvözlé két
barátját s aztán egyenesen imádott nejének szentélyébe lépett.

És a leírhatlan örömzaj a hosszú távollét után bekövetkezett boldog
viszontlátás fölött, legalább teljes három másodperczig tartott.

Ekkor mondá:

– Kedvesem, egész éjjel nem aludtam a vasúton, estére pedig ismét
hasonló gyötrelmeknek nézhetek elébe. Szerencsémre még épen három órám
van a reggeli felhozataláig, tehát kegyes engedelmeddel megyek aludni.
De ha véletlenül nem látnál helyemen az asztal mellett, kérlek,
parancsold meg komornyikomnak, hogy keltsen fel irgalmatlanul.

[Illustration: Leültek ketten egy pár karszékre.]

Ezzel jól kiszellőzött, mérsékelten befűtött szobájába vonult és ágyba
veté magát.

Cseklész gróf azon nagyúri speczialitások közé tartozik, kikről tréfából
azt mondják, legjobban hasonlít a többihez.

Sokáig fiatal ember maradt, még tovább ízlelé a «legjobb idejebeli»
férfikor élményeit. Most már erősen behatolt a hatvanas évek felsőbb
regisztereibe, üzlete hanyatlani kezd s lett belőle javíthatlan roué.
Tehát csakugyan hasonlít többi rangtársaihoz.

Különben eszes, okos, világlátott gavallér. Erejével, egészségével és
pénzével józan takarékossággal bánt. Valami nagy pazarló sem lehetett,
mert elvűl tűzte ki, hogy semmit drágábban nem fizet, mint a mennyit ér
s a mennyiért megkaphatja.

Társalgó modorában sima és hízelkedő volt; de csupa szeszélyből rossz
hírbe hozta magát: tetszett neki az önző, szabadszájú és frivol ficzkót
játszani. Soha sem mondott valakinek kellemes bókot a nélkül, hogy mint
a macska, körmeit is ne mutogatná a rejtekből. Még ma látni fogjuk őt
elemében, midőn a legnyájasabb szólásformák között a bárónét vérig,
veséig felkonczolni fogja a bonczoló asztalon. Addig pedig kivánjunk
neki csendes álmot és felüdülést, míg a reggeliző asztalt felterítik.

Tizenegy óra után már újra telve volt a társalgó nagy terem s a tizenöt
vendég megkezdé napi foglalkozását. A grófné szokott bombasztjaival,
mikben főleg önmagát gúnyolá, elbeszélte, mily boldog volt a
viszontlátásnak átélt perczeiben! A báróné dúlt-fúlt, sötéten és
hallgatagon járt ide s tova, de leginkább az ablakok közelében
tartózkodott, lesvén a pillanatot, melyben kocsija megérkezik és ismét
korlátlan úrnője lehet akaratának.

Így találhatott nehány percznyi időt a két szerelmes a háborítlan
együttlétre. Leültek ketten egy pár karszékre s forgatták az asztalon
talált könyvek lapjait, mintha a pompás aczélmetszetek költői és művészi
kivitelét csodálnák.

Épen most mondja a kis leány:

– Oh, Gábor, ne gondolja, hogy én háladatlan vagyok. Sokat láttam és
mindent tudok, mily fáradságába és küzdelmébe került önnek, csak a
bizonytalan remény megnyerése is, hogy láthassuk egymást. Így még nem
bizonyította be senki, hogy szeret és miként tud szeretni.

– Köszönöm édes Lenkém, hogy megértette szándékomat. Igaz, hogy a siker
kétes volt, néha épen valószinűtlennek látszott; de pazarul meg vagyok
jutalmazva, ha ön ezentúl tudni fogja, mit volnék képes elkövetni, ha
egykor az élet-halál kérdése merülne fel előttünk. Én csak az én Lenkém
példája után indultam. Ő mutatta meg az utat, mit kell tenni a vész
pillanatában.

– Én bizonyos voltam, hogy eltünésem által szabaddá leszek: ön két hétig
fáradott, de gondosan emelt épületét a legcsekélyebb véletlen vagy
mamámnak pillanatnyi sugalma halomba dönthette volna.

– Engem a társadalmi rend lánczai lekötve tartanak. Nem tehetek mást,
mint a mi e körvonalon belül lehető. De szeretem önt és e gondolat ad
reményt és biztosítékot egy szebb jövő felé!

– Igen, egy szebb jövő felé. Nekem sincs más megtakarított kincsem e
világon. De ha élek, még sok időm van és a mit szívem ábrándjaira
áldoztam, nem fogom pazarlásnak tekinteni. Csak az fáj, hogy oly ritkán
láthatom az én egykori mérnökömet. Ön tudja már, hogy azon emelkedettebb
hely, a hova önt jogai felvezették, csak annyiban bír előttem értékkel,
hogy közelebb jutottunk egymáshoz és az út boldogságunk felé jobban ki
lett egyengetve. De csak akkor tudná meg ez én Gáborom igazán, mi lakik
e gyenge leány bensejében? ha a sors e változást közbe nem hozza. Mert
én, mint a mérnök vagy az osztálytanácsos neje, épen oly boldog lennék,
mintha egykor Szabolcsy grófnénak nevezhetném magamat.

– Ez meg fog történni: tán előbb, mint vélnők. Eddig még komoly veszély
nem hívta fel férfiúi erélyemet egyenes cselekvésre. A bátorszívű
leánykának elég volt csak nehány lépéssel túl menni a kert kerítésén s
Nagygáthy gróf büszkesége és elbizakodottsága meg volt törve. Oh, tudom
én: öt lépéssel tovább menni, magában nem merénylet; de az elhatározás
ezen útra térni, oly hőstett, minőt a milliók közül is csak egy
merészkedik elkövetni. Most rajtam a sor a férfias föllépésre. Valami
gyenge kezdetet már felmutathatok. Örvendek, hogy ezt mint mérnök
tettem, a gróf csak a szükséges anyagot adta hozzá. Legyen tehát
meggyőződve az én imádottam, hogy mentől fenyegetőbben tornyosulnának
felénk a fellegek, annál inkább felgerjed bátorságom s ha kell,
vakmerőségem. Azon öntudat mellett, hogy Lenkém szeret, nincs oly
véglet, mely czélomtól visszariaszthatna.

– Ez az én hitem is: mert önnek és az ön szépen kiszámított gépezetének
kell köszönnöm, hogy egyelőre legalább megszabadultam a zárda falai
közül. Mamám csak kocsiját várja s visz haza.

– E szó: visz haza, már reményteljes változást igér. Oda tiszta
szívemből kivánok szerencsés utat. Csak ne a szívtelen apáczák közé.

– Nem mind szívtelenek.

– Nem mind, csak épen azok, a kik ott korlátlan hatalommal parancsolnak.
Azok botor tévedésből vagy egy elvesztett boldogság utáni
kétségbeesésből futottak a vígasztalást nem adó falak közé. Sokan úgy
akarnak bosszút állni a világon, ha mentől több boldogságot
eltemethetnek. Mert a csalódott szív megkeményedik és kárörvendve keres
sorsosokat a szenvedésben. Én pedig még ma óhajtanám megmondani önnek
végső elhatározásomat azon esetre, ha nyilt erőszak akarná az én
Lenkémet tőlem elszakítani. Nem borzadna el tőlem?

– A mit az én Gáborom irántam való szerelemből elkövet, az csak
magasztos cselekvény lehet. Én is bizonyos voltam, hogy nem fogja
megvetni és kalandornőnek nevezni a leányt, a ki képes volt anyja házát
titokban elhagyni. Tehát, a ki érettem merész tettre emelkednék, az
tőlem ne bocsánatot kérjen, hanem köszönetet és örök hálát követeljen.

Ez annyit tett: szeressük egymást s aztán szálljunk szembe bátran az
egész világgal. A ki külön akar minket választani, álljunk ellen közös
erővel; mindketten ott azon téren, melyen hivatva leszünk cselekedni,
erőszak ellen erőszakot is használni!

Ily bátor szíve volt Lenke kisasszonynak, a kit e sorok folyama alatt
legörömestebben csak a «kis leány» gyöngéd nevezete alatt szerettünk
említeni.

Gondolataiknak közös kicserélése után csodálatosan meg voltak
vígasztalva. Oh, ha csak kezet szoríthattak volna! Ők, a kik egymás
karjai közé is omlottak volna: mert a helyzet is oly válság közelébe
jutott, hogy valaminek okvetlenül közbe kellett jőni, mert másként…

És mi akadályozta boldogságukat? Minden föltétel megvolt köztük, a mit
csak a szív és a világ törvényszéke követelhetett.

Lehet-e oly megátalkodott anya, hogy pusztán ellenszenvből és vak
gyűlöletből még sokáig visszatartsa őket az oltártól?

Még volna értelme egy báróné engesztelhetlenségének, ha Szabolcsy Gábor
most is csak ott állna, a hova esze, ügyessége és talentuma emelték; de
a sors kedvezménye elárasztotta már őt mindazon ajándékkal, miket e haza
a kiváltságos osztály fiainak megadhat.

Honnan kerülhet tehát mégis oly erős érv, mely az anya
megátalkodottságát lefegyverezze?

Meg van írva: isten kiválasztotta a gyengéket, hogy megszégyenítse az
erőseket.

Azaz: Soha sem térhet a rossz és esztelen ember könnyebben a jobb útra,
mint a midőn még magánál is gonoszabb és bolondabb czimborával
találkozik.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A szokott órában és a bevett kényelmes rendszer megtartásával, jó
kedvvel indult a társaság a reggeliző terembe.

A báróné kissé hátra maradt és elkerülé, hogy valamelyik udvarias úr
(kinek jobb szerencséje nem akadt) karjára vegye.

Ha füle nem csalta, épen e pillanatban kocsi állott a kastély kapuja
elé.

Kinézett, de a méreg elfutotta arczát és vérét, a mi csak ereiben
kerengett, mert Nagygáthy Gedeon kocsija állt elő s a gróf rövid
búcsúvétel után elutazott.

Még ezt is meg kellett érnie!

Ő akarta az ex-vőlegényt itt hagyni s most ez megy el előle vigyorgó
győzelemmel! Még vissza is nézett, mintha kiáltott volna: Semmi gondom
rátok: adieu, hetvenezer holdas parthie!

A teremben reggelizés alatt vidám társalgás folyt, melyet a palaczkok
megürülése mindinkább elevenített. Ebéd alatt ugyan a gróf mint
házigazda valahol az asztal végén kap helyet, de a fesztelen s minden
ünnepélyességet mellőző reggeli alatt, feltünés nélkül, régen nem látott
Cecilie-je mellé telepedett. Evett sokat irígylendő étvágygyal s még
többet ivott. Úgy viselé magát, mintha mindig itthon laknék s most sem
készülne újra világgá menni.

Az alakult apró csoportkák tagjai kedvtelve nevetköztek. Gábor gróf
Lenke kisasszonyt bókokkal halmozá el; a báróné mint kárhozott lélek
elkülönzé magát s oly képet mutatott, hogy senki közelébe kerülni nem
merészkedett.

Cseklész gróf bizalmasan cseveghetett imádott nejével. Mindketten
folyvást nyájas és lekötelező igent bólintgattak fejökkel, a miből nem
következett, hogy épen most, mint boldog házaspárok között is megesik,
egy kicsit össze nem pöröltek volna.

És mégis nem így volt. A grófné más érdekesebb tárgy hiányában elbeszélé
férjének a Réthfalván folyó történeteket és igen szigorú megrovás alá
vette a báróné konokságát.

A grófnak tetszett a história. Csak az sértette, hogy egy báróné még
szerencséjének sem tartja, ha az ős Szabolcsy grófok ivadékát mint vejét
üdvözölheti.

– Kedvesem, – mondá – jól tudván, hogy Réthfalvyné régi hű barátnéd, azt
hiszem, kellemes jelenetkét szerezhetek neked, ha Laurácskánknak borsot
török az orra alá s oly szűk utczába szorítom, hogy onnan ugyan ép
testtel ki nem búvik. Csináld tehát a dolgot úgy, hogy a társalgó
teremben, én, te, ő, külön coteriát képezzünk.

A grófné mulatságra nyervén kilátást (a mi előtte mindig elhatározó
szempont volt) megigérte segítségét.

A társalgó szoba hat ablakos terem volt, melynek benső falai mellett öt
vagy hat nagy pamlag állott asztallal és annyi karszékkel, a mennyi csak
elfért. Mindenki itt kereste fel saját társaságát; innen vándoroltak a
szomszédba rövid látogatásra. Tehát a csoportkák folyvást változtak, de
a hol ketten, hárman fejöket összedugva beszélgettek, oda senki sem
közeledett.

Mintegy délutáni két óra lehetett. Az urak lapdányoztak, a nők
zongoráztak, énekeltek; némelyek még hímzést is tartottak kezükben. A
két szerelmes megelégedett, ha egymás szeméből az üdv balladáját
olvashatá ki: a midőn a grófné karjára vette a bárónét és elvezette oly
pamlagra, mely még nem volt elfoglalva.

A következő perczben már a gróf is ott állott.

– Szabad?

– Kérlek, ülj mellénk.

– Igen szívesen; de ha hívatlan háborgató vagyok, bocsánatot kérek s
visszavonulok.

Ezzel leült egy karszékre, mely a hölgyekhez legközelebb állott s minden
bevezetés nélkül rákezdé:

– Ma foi, Cecilie, neked olyan szellemes társaságod van, hogy akárhova
forduljak, mindenütt azt hallom: halálos szerelembe esett a mi gelenczei
szomszédunk, de az én Laura barátném nem igen szívesen látja.

Ez oly nyilt és egyenes interpellatio volt, hogy a báróné kénytelennek
érzé magát azt tudomásul venni s felelé:

– Lehet.

– Azt mondják, édes Laurám, szigorú vagy leányod iránt, bezárod házadat,
társaságokba nem jársz, sőt holmi kolostorokkal is fenyegetőzöl.

– Kérlek, Endre, beszélj másról.

– Bocsáss meg édesem, mert én végtelen tisztelője vagyok a szülői
korlátlan hatalomnak. Ne érts félre engem, mert egészen a pártodon
állok. Tudtomra sehol sem volt áldás az oly házasságon, melybe az anyák
csak kényszerítve adták beleegyezésöket. De ha nem tetszik neked ez a
Szabolcsy fiú s menekedni akarsz tőle, hidd meg nekem régi praktikusnak,
hogy az ily alkalmatlan kérő elűzésére nem a legczélszerűbb eszközt
választottad.

– Hogy érted ezt? – kérdé a báróné, a ki a nem várt támogatásra újra
éledni kezdett.

– Abban követsz el hibát, hogy egész bosszúdat, haragodat és szigorodat
leányoddal érezteted. Elzárod üveg alá, hogy még levegőt sem kap;
befalaztatod a zárda penészes kriptájába. Mindez kopott, elavult és
hiábavaló politika. Ha nekem leányom volna, vagy ha lesz (ezt igen
tiszteletteljes meghajtással veté közbe a grófné felé), szépen békét
hagyok gyermekemnek, helyében azonban a hivatlan kérőt kergetem a poklok
mélységes fenekére!

– Ah, barátom, messzebbre már nem kergethetem, ha el nem fogadom
házamnál, sőt megtiltom, hogy még előszobám küszöbét is átlépje.

– Mindez nem ér semmit. Van becsúsztatott levél, megvesztegetett
szobaleány, hűtlen szakácsné, kóbor hordár, rongyokba öltöztetett
álkoldus, leselkedő pályaőr, szolgálatra kész Örzse néni, aztán ajtó,
ablak, kémény, kulcslyuk: szóval egy teljesen organizált
Communicationsministerium! Most már feltaláltak oly mikroszkopikus
írást, hogy a légy szárnyára is ráragaszthatják; kérdelek, hogy őrzöd
meg báránykádat a farkasok correspondentiájától.

(A nyájas és elnéző olvasó alkalmasint észreveheti, honnan ragadhatott
Cecilie grófnéra az a mintaszerű stylus, melynek néha gyenge próbáit
adogatá.)

A báróné csak vállát vonogatá.

– Mit tehetek?

– Hallgass rám, mert jó tanácsot adok. Egy helyett kettőt. Kezdjük előbb
a gyöngébb methoduson.

– Hallom.

– Beszélj nyiltan azzal az emberrel. Ha magad személyesen nem akarsz:
van a világon szomszédasszony, pap, tiszttartó s más efféle
Dispositionsfond.

– És miről beszéljek?

– Miről? Legelőször is pénzről. Add értésére, ha leányodat adnád is,
birtokaidat megtartod, megtakarított tőkéidből egy krajczárt sem adsz s
míg élsz, a kapott kelengyén kívül soha semmire se számítson. Nincs a
XIX. századnak oly gavallérja, a ki ennek hallatára meg ne futamodnék,
úgy, hogy még a kapufélfától sem vesz búcsút.

A báróné hitetlenül csóválta fejét.

A grófné pedig megjegyzé:

– Veszedelmes kisérlet ez: mert megeshetik, hogy Gábor gróf rögtön
kijelenti beleegyezését.

– Én pedig, – folytatá a báróné, – nem kezdhetek oly alkudozást, mely a
házasság kérdésének elvben tett elfogadását magában foglalná s csak a
föltételek megvitatása maradna hátra.

– Értelek Laurám, félsz, hogy ezen ember pénz nélkül is szívesen elveszi
leányodat. Igen, de akkor bebizonyította, hogy szerelme tiszta s nem
tekint mellékkérdésre.

A báróné hallgatott.

A gróf jól tudta, hogy ily megátalkodottság mellett, adott tanácsa csak
értéktelen szószaporítás. De hiszen ez nem is volt egyéb, mint előörsi
csatározás. Lövöldözött, hogy a mezőn füst terjedjen szét, s annak
homálya alatt hirtelen előállítsa huszonnégy fontos ágyúit.

És mondá:

– Megengeded, hogy én lépjek közbe? s akkor szavamat adom, hogy még ebéd
előtt elkotródik az a fiatal ember.

– Megteheted?

– Meg fogom tenni! ha érdekében áll és felhatalmaztál.

– Föltétlenül, minden áron! Csak szabadíts meg tőle.

– Jól van; csak ezt akartam hallani. Eddig irtóztál tőle, most fordul a
koczka. Ezután ő fog téged elkerülni.

– Egyebet nem kivánok.

– Endre! – szólt közbe a grófné, – légy kiméletes.

– Ha valamibe bele vágtam, végrehajtom, ha törik-szakad. Innen egyenesen
Gábor grófhoz lépek; félre hívom egy szóra s azt mondom neki: öcsém,
mikor apád megírta Réthfalvy Miklós bátyánknak, hogy házasodik, a báróné
nem akarta hinni, míg nem látja. Útra kelt, elment Lengyelkére s jelen
volt az egyházi szertartás alatt. Ott ült a legelső pad szélén, sűrűn
elfátyolozva, tán még egy kicsit át is öltözve.

– Mi gondja erre a mai Szabolcsy Gábornak?

– Mindjárt megmondom, – felelé a gróf, a ki mentől tovább beszélt, annál
inkább elárulá, hogy a báróné ellen, az ifjú mellett kardoskodik. – 1849
július havában idősb Szabolcsy Gábort halálosan megsebesítve hozták
Zemplénbe. Vele együtt jött a hír, hogy Lengyelkét az oroszok
szétdúlták, a templomot az anyakönyvekkel együtt felégették. A báróné
önként ajánlkozott a sebesült ápolására. Négy napig járt hozzá a
helybeli lelkész és a megyei orvos. Az ezredes a halál fia volt, de az
első napokban beszélt és nem veszté el eszméletét.

– Endre, ez nem igaz.

– Bocsáss meg, magad is mondtad akkor, a pap és orvos bizonyította. Ötöd
napra rosszabbra fordult a beteg állapota s meghalt épen akkor, a midőn
ifjúkori barátom látogatására Réthfalvára érkeztem. Én és a báróné
temettük el. Én és a báróné vettük számba hátrahagyott podgyászát, mely
értéktelen tárgyakból állott. Azonban ezredesi egyenruhájának zsebében
bevarrva megtaláltuk a Lengyelkén végbement házasságáról szóló eredeti
bizonyítványt. A báróné kikapta kezemből, ezer darabra szakította és
szélnek bocsátotta. Nem a te érdemed, ha a pap e bizonyítványt két
példányban is megírta.

– Endre! megigérted, hogy ezt soha senki előtt el nem beszéled. Akkor
még leány voltam; atyám, a ki ellenzette egybekelésemet a vagyontalan
katonatiszttel, meghalt. Égett bennem a bosszú és féltékenység tüze. A
hűtlen nem várt rám, hanem más nőnek nyújtotta kezét és én azon
pillanatban azt sem tudtam, mit cselekszem.

– Igazad van, – felelé a gróf, a ki tűzbe jött s már nem gondolt vele,
hogy rokonát néha Laurának, néha bárónénak nevezte, – csakugyan
megigértem, hogy hallgatok, mert te esküdözve állítottad, hogy az
ezredes neje az örökös nyugtalanság, félelem, rettegés, futás és
menekvés hatása alatt holt gyermeket hozván a világra, meghalt, s a
Szabolcsy grófok nemzetsége elenyészett.

– Igy beszélték, kik a sebesültet hozták.

– Lehet, hanem a ki négy nap alatt órák hosszáig beszélgetett a
beteggel, a legegyenesebb forrásból tudhatta, mi az igaz?

– Endre! ezt el akarod mondani a fiúnak?

– Mért nem? ha a te érdekedben történik! Minden áron menekülni akarsz
tőle, tehát ez az egyedüli és legbiztosabb mód, hogy a fiatal ember
eliszonyodjék az ily anyóstól.

– Ezt nem fogod tenni!

– Igy vagy amúgy végezni akarok. Járok szerte a nagy világban mulatni s
azért szeretem, ha itthon rokonaim és ismerőseim között békét és
nyugalmat hagytatok. Ez ifjúnak tudnia kell, ki volt egyedüli oka, hogy
édes anyja özvegyi jogait be nem bizonyíthatta. A fiú is hallja meg,
hogy csak Réthfalvy báróné hallgatása miatt maradt árván, elhagyatva,
rokonok nélkül, kivetve a világba s csak irgalomból nyerhetett nevelést.
Saját erejéből ugyan díszes állást vívott ki magának, de homlokán
viselvén s törvénytelen gyermek bélyegét, mintegy ki volt zárva az
emberi társaságból és semmi kilátása sem lehetett, hogy valaha szíve
szerinti nőt vezethessen karjai közé. Pedig a báróné jól tudta, hogy
Réthfalvy Miklós báró örömmel és lelkesedéssel fogadná házához a
Szabolcsy ivadékot, a ki neje birtokainak úgy is örököse volt. Senki sem
fog kételkedni, hogy Miklós bácsi a korábbi időkben azért nem kereste a
megholt honvédezredes özvegyét és gyermekét, mert unokahuga, a szép
Laura ő előtte is esküdözve állította, hogy az a nő holt magzatot hozván
a világra, meghalt. Hogy ne hitte volna az öreg úr e mesét azon kegyes
nőnek, a ki a sebesültet saját házánál ápolta s minden körülményről
tökéletesen értesülve lehetett!

A báróné elvesztette régi hideg megfontoló tehetségét, kérdé:

– Mért nem szóltál te?

– Én? – felelt a gróf, igen úri módon felemelve fejét. – Életemben
először akkor hallottam, hogy van még Szabolcsy gróf a hazában, a midőn
a király ezen fiatal embert közénk a főrendek házába már meg is hívta.

Ezzel felkelt és egyenesen a vendégek azon csoportja felé indult, a hol
Lenke kisasszony, Gábor gróf, két leányka és pár úr élénk társalgást
folytattak.

A báróné meg volt semmisítve. Felkelt a pamlagról s a mellé legközelebb
eső karszékbe hanyatlott. Nem akarta látni, mi történik háta mögött; de
a falról pompás nagy tükör függött alá, mely az egész terem képét hű
másolatban szeme elé játszá.

Cseklész gróf már ott állott a fiatalság csoportja előtt s hihetőleg
csak a kedvező pillanatot leste, melyben Gábor grófot «egy szóra» félre
hívhassa.

Mi fog erre következni?

A báróné jól tudta, hogy fösvénysége s leánya iránt mutatott
szívtelensége és zsarnoksága miatt rossz hírben áll. De most már oly
fenyegetést hallott, mely ha teljesedésbe megy, egészen alá sülyed azon
megvetettek sorozatába, a hol a társadalmilag megbélyegzettek mint
elkárhozott lelkek sötét oduikban élősködnek.

Mit fog a világ mondani? Oh, az itélet már készen állott azon nő fölött,
a ki jelen volt a honvédezredes házassági szertartása alatt a templomban
s az egyháztól kiadott bizonyítványt széttépte. A ki tudta, hogy ki azon
szerény segéd-mérnök, a ki tisztes munkával kenyerét kereste, Réthfalván
is megjelent és látta a kertben a sírkövet, ekkor még távolról sem
sejtvén, hogy saját édes atyjának hamvai nyugosznak alatta! Tán már
akkor is tudta e gyermek hollétét, a midőn név nélkül fogadták az árvát
a tápintézetbe, a hol a buzgó püspök, mint lelkipásztor, vallásos
elővigyázatból föltételesen másodszor is megkereszteltette!

Nincs menekvés: jelen van a megbecstelenítés pillanata.

Felkelt, tántorgott, tétovázó szeme gépileg pillantott ki az ablakon és
látta, hogy a kocsi már megérkezett Réthfalváról. Épen most fogják ki a
fáradt szürkéket s legalább egy óra kell a pihenésre, míg a rossz útban,
a kétes értékű gebék a visszatérésre vállalkozhatnak.

Cseklész gróf még mindig helyén állott. A báróné csak hátát látta, de
ott is, mint a többi pamlag fölött, fénylett a tükör világa az
aranyozott keretben. Ott találta meg azon kárörvendő arczot, mely előbb
mint hű barát és jó tanácsot adó rokon jött eléje, most pedig elárulá,
hogy kiszámított mesterséggel oly kelepczét állított föl, melyből csak
egyetlen egy nyílás volt a menekvésre! Ha föltétlenül megadja magát!

A nyújtott orvosság rosszabb volt a betegségnél. És mégis, és mégis! be
kellett vennie!

Mint sírból felkelő vánszorgott a terem ellenkező végén vidáman csevegő
kör felé s ott reszkető hangon adta tudtára a leányának, hogy a kocsi
megérkezett és egy óra mulva készen kell lennie az útra, haza felé.

– Hogyan? – kérdé Cseklész gróf, – egy óra mulva? még ebéd előtt?

– Rossz az út, így is késő éjjel érkezhetünk haza.

– Ah, ezt sajnálom. Cecilie kétségbe lesz esve.

Ezt mondta a gróf igen udvariasan; de a báróné jól látta a villámot,
mely ezen nyugodtnak látszó arcz vonásaiból a legrettenetesebb
fenyegetéssel feléje lövellett.

Legyőzve, tönkreverve s mint a báróné hitte, a gonosz emberek kaján
irígysége által elárultatva, nehány lépéssel balra hatolt, épen oda, a
hol Gábor gróf ült és mulattatás tekintetében ezen kis körnek
középpontját képezte.

A fiatal ember felugrott székéről, mint a ki tartozó kötelességből félre
áll az útból, hogy a báróné kényelmesen, akadály nélkül ülhessen a
pamlagra, vagy egy karszékre, a hova neki épen tetszeni fog.

A báróné könnyű fejhajtással köszönte meg e figyelmet, mert a régi jó
nevelés iskolája még e szörnyű megpróbáltatás perczében sem hagyta el.
Daczára vonaglásra hajlandó arczizmainak, tudott mosolyogni és oly
bájjal, szendeséggel és idősb asszonyhoz illő jósággal állt a fiatal
ember elé, hogy ez el nem találhatta, mi fog most következni?

Ekkor rövid benső küzdelem után kimondá a báróné ezen végzetes és
egészen új világot létrehozó szavakat.

– Gróf, – mondá kegyesen leereszkedve, – én most haza utazom. Örvendek,
hogy önnel közelebbről megismerkedhettem. Ha valamikor tetszenék önnek
engem meglátogatni, mindig szivesen látom réthfalvi otthonomban.

Ki volt mondva a visszavonhatlan nagy szó!

A báróné, egyenesen, hivatalosan s nem is csak mint szokásban van,
közbevetőleg a társalgás folyamában, teljes, ünnepélyes szertartással
meghívta Szabolcsy Gábort Réthfalvára!

A közelállók az első pillanatban saját halló érzéköknek sem akartak
hinni. Szétnéztek; de mikor látták, hogy a meglepetés és csodálkozás
hatalma alatt más is sóbálványnyá változott, csak akkor értették meg
voltakép ezen elhangzott szónak horderejét és következményeit.

Gábor gróf mély meghajtással köszönte meg a nyert kegyet s midőn szeme a
kis leány ragyogó arczkifejezésével találkozott, azt hitte, a menny
kapui nyiltak fel előtte.

Egy úr és egy kisasszony rögtön kilopózkodék e körből. Ki engedné másnak
a dicsőséget, hogy ne ők vigyék meg a nagyszerű ujság hirét a teremben
összegyűlt világnak? A következő perczben mindenfelé csak azt susogták:
a báróné meghitta Gábor grófot Réthfalvára! Mintha arról lett volna szó:
hogy a francziák békét kötöttek Poroszországgal. Visszakapják Elszászt
és Lothringet, tán még az ötezer millió frankot is!

Cseklész gróf úgy hajlott meg, mint a ki hálát rebeg. A társaság minden
tagja rohant, hogy a bárónéval nyájas szót válthasson. Formaszerint még
nem lehetett szerencsét kivánni, mert az egyszerű meghívásnál egyéb nem
történt; de ha ez minden volt, többet kivánni nem lehetett.

És Cseklész grófné?

Most már más hangon kezdett beszélni.

– Hogyan? itt mindenki boldog és elégedett s csak én legyek arra itélve,
hogy elvesztvén egy vendégemet, a vigalom számláját megfizessem? Laurám!
abból semmi sem lesz, hogy ma innen haza indulj! Itt maradsz. Ebédem
nálad nélkül sótalan és sületlen. Uraim, hölgyeim, itt a felkelés
vezére, a ki engem szeret, a forradalmi zászló alá gyülekezik, s ha
kell, erőszakosan is ellenáll a báróné eltávozásának.

Azonnal sűrű tömegek alakultak a grófné hullámzó fodrainak védelme
alatt. Egy úr ajánlkozott, hogy lemegy az udvarra és ketté vágja a
kocsis gégéjét. Mások vállalkoztak, hogy futó betyárok módjára ellopják
a lovakat. A hölgyek vitézül csattogtatták legyezőiket, mintha porrá
zúzni készültek volna a bárónő ősi kocsiját.

– A nép szava Isten szava!

A báróné tehát engedett és egy napra még itt maradt. Mert a ki egyszer
leugrott a torony tetejéről, hiába gondolja meg útközben, míg forog a
levegőben, hogy jó volna tán visszatérni!

Cseklész grófné, a ki a győzelem kivívásában saját részét követelte a
dicsőségből, szétnézett, s midőn látta, hogy bizonyos szerelmes párocska
egyik ablak bemélyedésében csendes beszélgetésbe van merülve, melléjök
lépett és mondá:

– Mérnök, a gyorsvonat készen áll, harmadszor csengettek indulásra; a
mozdony füttyent, mindenfelé kiáltják: Mehet, mehet, mehet!

Ezzel ott hagyá őket, gondolván, ha okosabbat tudnak beszélni, hát csak
mondják el egymásnak.

Úgy látszott, találtak is tárgyat, mely fölött észrevételeiket közösen
kicserélhették. Egyelőre a fiatal ember innen az ablakból magyarázá és
mutogatá, merre megy az út _egyenesen Gelenczére_.

Aztán szólt a kis leány.

– Oh, Gábor, mikor várásról, türelemről és erőszakos végletekről
beszéltünk, én még is legtöbbet reméltem édes mamám szeretetétől. Mert
az ő egyetlen leánya tudhatja legjobban, hogy nincs e földön jobb és
áldottabb édes anya, mint ő. Most már érett gyümölcs vagyok, mely lehull
a fáról, csak fel kell szedni. Szeretni fog engem ezután is, a midőn
férfiúi büszkeségének elég van téve? Többé nincs szüksége erélyre és
leleményességre s küzdelem nélkül fűzheti karjaira az igénytelen
leánykát, a kinek nincs más értéke, mint hogy gyermekkorában csodált egy
ifjat s aztán szívének legszenvedélyesebb hevével szerette?

– Lenke kisasszony, nézzen rám, és olvassa arczkifejezésemből, hogy én
vagyok a legboldogabb halandó az egész világon.

– Hogy történhetett, hogy az én mérnököm, az én grófom, az én
eszményképem, annyi sok leány közől épen engem választott ki egyedüli
élettársának?

– Lenke kisasszony, ha küzdöttem, akkor a föld legékesebb koronájának
elnyerését tűztem ki életem feladatául. Együtt szenvedtünk, együtt
reméltünk s együtt kell a győzelem koszorúján osztoznunk. Szerettem önt
a teljes reménytelenség napjaiban. Szeretem most, a midőn álmaim
megvalósulnak és szeretni fogom életem azon részére, mely isten
adományakép még következni fog.

Valószínű, hogy ez nem nagyon fellengző ékesszólás volt; de a mit a kis
leány egyedül várt, azt háromszor egymásután feltalálhatta a feleletben.
Szeretem önt! ezt akarta hallani; ez azon soha el nem avuló szó, mely a
nőt mindig teljesen kielégíti.

Azután megint magyarázgatta az ifjú a legegyenesebb utat Gelenczére. Nem
mint mérnök, a legrövidebb vonalt, nem az akáczfáktól kisért mesgyét,
hanem azon képzeletben rajzolt ösvényt, mely őket állandó otthonukba
fogja vezetni.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Cseklész gróf, ha tett valamit, el is járt a szája utána és aratott
dicsőségének fáklyáját nem szokta a véka alá rejteni.

Ebéd idejének közelegtekor tehát Gábor gróf karjába fogózkodott s leült
vele, azon pamlagra, mely előtt kevéssel ezelőtt fényes győzelmét
kivívta.

– Öcsém, láttad, minő kereszttűzbe vettük itt az én kedves bárónémat?

– Hosszasan értekeztek együtt.

– Mi tagadás benne: egy kicsit mogyorótörőbe szorítottam a szép Laurát,
s miután nem akart megpuhulni, véletlenül szétmorzsoltam. Azért szólok,
ne csodálkozzál a rögtöni változások fölött, mert elegendő ok nélkül
semmi sem történik e világon. Különösen pedig a megátalkodott agyvelők
rendbehozására hatalmas gépek és a legdrasztikusabb gyógyszerek
szükségesek. Vedd tehát birtokodba az elért eredményt azon öntudattal,
hogy teljes jogod van hozzá. Értettél?

– Tökéletesen.

Ezt felelte nagy udvariasan. De miután ez egész beszéd alatt szeme egy
más távolabb ülő lénynek szemével még könnyebben érthető játékot űzött,
az itt élő szóval hallott dolgokat egyik fülén be, a másikon
kibocsátotta.

– A báróné súlyosan vétkezett egykor atyád, anyád és te ellened. Szemére
vetettem szívtelenségét. Megijedt, hogy titkai napfényre jutnak: tehát
bölcs volt és beadta a kulcsot. Meg vagy elégedve?

– Föltétlenül.

Már, hogy ne volna.

– Tanácslom tehát, hogy a mi elmult, azt többé ne feszegessük.
Küzdelemmel teljes multat látsz hátad mögött. Sok szenvedést és
nélkülözést elkerülhettél volna, ha bölcsődtől kezdve, mint grófhoz
illik, kezedet mindig csak a kész felé nyujthatod. Nem panaszkodol?

– Egyáltalában nem.

Az utóbbi szavakat már értette a fiatal ember, mert amott a távolban a
főispánné oly szerencsétlen helyre állott, hogy a két szerelmes között
létező régi fajú optikai telegrafot díszes terjedelmével ketté
szakította.

És ha értette a hozzá intézett szavakat, meg is tudott felelni.

– Ki tudja? tán épen a küzdelmes élet vált javamra. Ha első gyermekségem
óta gróf vagyok, valószínűleg még azt a csekélységet sem tanulom meg, a
mit most, úgy felületesen tudok. Meglehet, hogy életpályám tervében a
70,000 holdas Nagygáthy grófot veszem mintaképül s akkor a 13,000 holdas
örökös addig erőködik, míg megérkeznek a hitelezők, s a szép kis
Gelenczét dobra verik.

– Igazad lehet.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A következő év február havában nagy lakodalom van Réthfalván. A kastély
kicsinosítása, az új butorok és a beszerzett pompás kelengye nem veszett
kárba.

Gábor gróf a boldog vőlegény. Lenke kisasszony a bájos menyasszony és
senki sem fél azon eshetőségtől, hogy hajnal hasadtával, újra megszökik
az esküvő elől.

A menyasszony násznagya Cseklész gróf, a ki végezvén róka-vadászatát
Angliában, Pestre jött szórakozni s a báróné meghívására eljött
Zemplénbe.

A vőlegény házassági tanuja, régi pártfogója és kegyes minisztere, a ki
már most kezdett példálózgatni arra, hogy husvét után, tárczájához
tartozó fontos törvényjavaslatok kerülnek az országgyűlés két háza elé,
s a látogatás a főrendek házában nagyon kedvére volna.

Mikor pedig öltöztették a menyasszonyt, a templomban pedig gyujtogatták
a gyertyákat, ő excellentiája ujságolá:

– Roppant nagyszerű esküvő ment végbe tegnap délután az egyetemi
templomban.

– Ki a boldog?

– A nagy Páris, London, Bécs, Berlin és a mi kis Pestünk csodája,
bálványa s minden férjes nőnek örökös rettegése.

– Olyan szép?

– Shakspere szerint: Verona nyarának nincs szebb virága.

– Ki a vőlegény?

– Nagygáthy Gedeon.

– És a menyasszony?

– Donna Desdemona di Cavalleggieri, diva castissima, a Renz-czirkuszból.



TARTALOM.

I. Semmiből is lesz néha valami 1

II. Belép a világba, hol a multnak is nyomára talál 10

II. Újabb nyomok, de melyeken megindulni nem lehet 19

IV. Hátrahagyott levél az anyától 28

V. A bekövetkezett tél eseményei 45

VI. Ő nagysága az osztálytanácsos, a kit kezdenek már méltóságodnak
nevezni 56

VII. Újabb bonyodalom, mely szükségessé teszi, hogy az osztálytanácsos
ellátogasson az ország felső vidékére 74

VIII. Érdekes és hasznos ismeretség 85

IX. A ki gyémántkövet talál 98

X. Mikor a grófnék még ilyenebbek 111

XI. Az első szereplés a nagy világban dicsőségesen kezdődik, de egy
szörnyű katasztrófa által sötét fellegek vonulnak a láthatárra 118

XII. Az első leverettséget még indokoltabb kétségbeesés követi: honnan
jöhetne vigasztalás? 129

XIII. Előre megállapított napirend, mely sok változást szenved 146

XIV. A fővárosban töltött utolsó napok története 157

XV. A ki saját birtokain verhet állandó tanyát 167

XVI. Egy áruló hihetetlen hireket hoz az elátkozott kastélyból 175

XVII. A ki maga híja meg a tótot, hogy szállást adjon neki 194

XVIII. Az elátkozott kastély megrohanása és titkainak földig lerombolása
207

XIX. Rögtön fenyegető hirek érkeznek Réthfalváról 231

XX. Igen uriatlanul töltött éj 239

XXI. A válság kezdete 253

XXII. Hallatlan botrány az úri világban 263

XXIII. Hova szökött a menyasszony? 282

XXIV. Egy erős várnak megostromlása nagy kudarczczal végződik 295

XXV. Nincs más mód, mint kitörni 301

XXVI. A XIX. század művelt szelleméhez méltó hölgyrablási modor 311

XXVII. Az elhatározó ütközet lefolyása a grófné termeiben 325

XXVIII. A történet kifejlése 347



KÉPJEGYZÉK.


1. Ott, a hova mutatott 12

2. Végre erőt vett magán és olvasni kezdett 34

3. A parasztkocsi a fiatalembert áthurczolta Pönögére 80

4. A fiatalember beszédbe eredhetett a család kincsével 107

5. Ő méltósága épen most meghalt 128

6. Mit hallok! – felelt a gróf felugorva székéből 137

7. Csak egy levelet Szabolcsy grófhoz czímezve 249

8. Egyszerre ott állott a síremlék talapzatának lépcsőjén 285

9. Gida, nagyon elragad buzgóságod 342

10. Leültek ketten egy pár karszékre 349


[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

15 |fraczia nyelv |franczia nyelv

21 |szürkülö |szürkülő

24 |elsőből kiépüst |elsőből kiépült

24 |vissza a tátorba |vissza a táborba

26 |hiábávalóság |hiábavalóság

37 |legrettenesebb |legrettenetesebb

41 |anyaköny |anyakönyv

48 |kiabalás |kiabálás

49 |O nagyságának |Ő nagyságának

75 |számítik |számítok

85 |magát bemutani |magát bemutatni

92 |hagy ak el |hagytak el

101 |házmesterné |házmésterné

114 |Cecilia grófné |Cecilie grófné

115 |jelenjevő |jelenlevő

127 |lesze messze |lesz messze

131 |találják.« |találják.»

136 |szabanság |szabadság

141 |késerűséggel |keserűséggel

148 |pélnánynyal |példánynyal

148 |felsóház |felsőház

149 |botbüntetésl! |botbüntetést!

151 |felbundázvd |felbundázva

154 |ketesztelése |keresztelése

155 |szandékom |szándékom

160 |férfivolt |férfi volt

160 |iönmaradt |fönmaradt

185 |hálvány |halvány

189 |Es miért |És miért

199 |klassszikus |klasszikus

212 |vonaglanák |vonaglának

214 |átláttá |átlátta

214 |úrnök |úrnők

216 |vény leány |vén leány

227 |muntájául |mintájául

230 |Lenke. |Lenke.»

231 |Atlátta |Átlátta

242 |őrányi |órányi

257 |Szabocsy |Szabolcsy

258 |Eljent |Éljent

259 |szabadség |szabadság

288 |igán távol |igen távol

294 |N. G. |N. G.»

303 |egyikét sem |egyiket sem

305 |hét-három |két-három

308 |hogye térre |hogy e térre

315 |Am legyen |Ám legyen

323 |ülesben |ülésben

332 |felbárította |felbátorította

334 |Éfjél |Éjfél

345 |nemtelem |nemtelen]




*** End of this LibraryBlog Digital Book "Egy mérnök regénye" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.