Title: Emlékbeszédek (2. kötet)
Author: Gyulai, Pál
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Emlékbeszédek (2. kötet)" ***

This book is indexed by ISYS Web Indexing system to allow the reader find any word or number within the document.

KÖTET) ***


EMLÉKBESZÉDEK

IRTA

GYULAI PÁL

II. KÖTET

HARMADIK BŐVITETT KIADÁS

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA

1914

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.



MÉSZÁROS LÁZÁR.

SZÜL. 1796 FEBR. 20-ÁN, MEGH. 1858 NOV. 15-ÉN.

1868.

Mészáros Lázár hagyományait[1] olvasva, önkénytelen Mikes Kelemen jut
eszünkbe. Mindkettő egy nagy, de szerencsétlen forradalom áldozata, bár
egyik sem forradalmi ember. Mikes híven követi a győzelmes, majd bujdosó
Rákóczit, de inkább egyéni, mint politikai hajlamból, Mészáros mindvégig
hive marad az 1848-iki forradalomnak, sőt szerepet játszik benne, de
inkább a hazafi kötelesség és katonai becsület érzetéből, mint politikai
erős meggyőződésből vagy Kossuthhoz való ragaszkodásból. Egyik sem akar
író lenni, bár mindenikben kitünő írói tehetség lappang; a számüzetés
magánya, unalma, fájdalmai, a múltak emlékei teszik őket írókká.
Mindenik munkája inkább becses irodalmi mű, mint tisztán történeti
forrás. Mindenik saját bensőjét, egyéni jellemét hívebben tárja elénk,
mint az eseményeket, a melyek között élt. Munkáik nem annyira a bonczoló
ész, a beható elmélkedés, mint inkább a kedély szülöttei s rajtok egy
kiábrándult, lemondó, de mélyen érző szív humora borong, csakhogy a
Mikesé szelídebb, mondhatni elegiai, míg a Mészárosé keserűbb, a satira
felé hajló, bár egészen soha sem veszti el szeretetreméltóságát.

Mikes minden esetre sokkal nagyobb írói tehetség; _Törökországi levelei_
bámulatos mű mind szerkezet, mind stíl tekintetében. Az tökéletesen
mindegy: írta-e valakihez e leveleket, vagy csak a levél alakját vette
föl élményei elbeszélése végett, a fődolog az, hogy e levelek együttvéve
oly egészet alkotnak, mint valamely költői mű. Egy nemes és hű szív
belső életét, küzdelmét, törődését, átalakulását rajzolják e levelek s a
különböző hangulatok oly természetesen s jellemzőn váltják fel egymást,
olvadnak egymásba, mint a tavasz, nyár és ősz bájai. Az ifjú kedély
daczol a balsorssal és számüzetéssel s vidám pajkossággal fedi el
szomorúságát; a férfiú felfogja, érzi eljátszott életét, szemlélődik,
tűr, gúnyol, de jó kedve még most sem hagyja el, s midőn már elhagyja és
öreg napjaira urát és társait vesztve, egyedűl marad, a megnyugvás- és
vallásban keres vigaszt s az őszi nap mélán mosolygó fényeként enyészik
el. E mellett Mikes ismerte és tanúlta XIV. Lajos korszaka irodalmát s a
XVIII. század első felének nehézkes magyar irodalmi nyelvébe franczia
csínt, átlátszóságot és könnyedséget lehelt, de egyszersmind franczia
szellemesség helyett magyar humort öntött el rajzain. Mészáros egészen
más életkorban és körülmények között írta munkáit. Ötvenhét éves koráig
hazája határain kívül, leginkább Olaszországban élt, egy pár gazdasági
értekezést írt, a miért akadémiai taggá választatott, de nem igen
foglalkozott a szorosabb értelemben vett irodalommal. Sok nyelven
beszélt és írt s mint az ilyenek szokása, egyik nyelvnek sem hatott be
stílbeli fínomságaiba. 1848-ban magyar honvédelmi miniszterré
neveztetvén ki, kénytelen volt hol hosszabb, hol rövidebb beszédeket
tartani az országgyűlésen. Beszédei nagy ellentétben voltak a magyar
parlamenti szónoklattal. Tulajdonkép nem szónokolt, hanem társalgott.
Mint becsületes, józan ember beszélt honfitársaihoz, a kiket nem annyira
meghatni, mint felvilágosítani akart; mint nyilt, őszinte katona fejezte
ki gondolatait bizonyos nyers humorral, melyben mindig több volt a
jóakarat és boszúság, mint a gúny. Beszédei már újdonságuknál fogva is
tetszettek, de mindig sikerültebbek voltak benne a részletek, mint az
egész. Később, midőn 1849-ben kibújdosott és írni kezdett, humora még
inkább kifejlett, jóakaratába több keserűség vegyült, de ereje folyvást
inkább a részletekben nyilatkozott, mint az egészben.

Hagyományai három részre oszlanak: önéletrajzra, levelekre és
emlékiratokra. Önéletrajza csak gyermekkoráról és iskolai elsőbb éveiről
szól; levelei, melyeket részint rokonaihoz, részint száműzött társaihoz
írt, 1851–1858-ig terjednek; emlékiratai ott kezdődnek, midőn 1848-ban
ministerré neveztetett ki s Törökországba bujdosásán végződnek.

Önéletrajza tisztán irodalmi szempontból, alkalmasint legkitünőbb
munkája lesz vala. Kár, hogy csak néhány ívre terjedő töredék, de így is
igen becses. Ritka önéletrajzban találhatni a gyermekkori emlékek ily
élénk és hű festését. Az író ment minden hiuságtól, minden czélzattól;
egészen átadja magát az emlékek benyomásainak, oly őszinte, naiv, mintha
visszaálmodná még egyszer gyermekségét, csak humora, melylyel rajzait
kiséri, juttatja eszünkbe az őszi napsugarat, mely a hervadó természet
másodvirágaival enyeleg. A hajlott és gyermekkor érintkeznek itt, a
nélkül, hogy egymásnak ártsanak. Mészáros nem hajlott kora szempontjából
rajzolja gyermekségét, mint sok emlékíró, de azért a gyermekkor kedves
benyomásai nem keltenek föl benne se ízetlen ábrándot, se beteges
érzelmességet. Betegeskedő jó édes anyja, egy kissé különcz, egy kissé
indulatos édes atyja, jámbor nagybátyja s vén nagynénjei, kikhez szülei
halála után kerűl, minden követelés nélkül, de biztosan odavetett
alakok. Az emlékíró nem erőlködik hatást vadászni, épen nem bonczolja
őket, csak rajzolja, a mint reá hatottak, a mint emlékében előtte állnak
s ez által néhol valódi művészi hatást idéz elő. Atyja halálának rajza
oly sikerült, hogy bármely kitünő irónak, sőt költőnek is becsületére
válnék. Minthogy rövid, ide igtatjuk:

«Egyszer csak nagy lótás-futás történt, gyülekeztek a rokonok,
megjelentek a ház barátjai, s ezek között egy tisztes lelkész, anyám
bátyja, a ki különösen czirógatott s bevitt apám szobájába, hol az egész
társaság a gyermekekkel együtt összegyült volt. Mit beszélt atyám
mindannyival, nem tudom, csak arra emlékszem, hogy a lelkész fölemelt,
apám ágyához vitt, ez megcsókolt s kezét fejemre tette. A társaság
eloszlott, a gyermekek eltávoztak, csak a lelkész s a házban lakók
maradtak. Másnap a város lelkésze jött el ünnepélyesen; a barátok,
rokonok a betegszobán kívül a házban, a házon kívül pedig s az udvarban
tömérdek nép volt, bent és kint szomorú arczok vegyítve könnyezőkkel,
anyám sírásban s este kong a lélekharang. Az ezt követő napon az előbbi
személyekhez még mások is gyülekeztek. A női nem sírt, a férfiak mélyen
hallgattak, a kis Lázárt nem vitték be atyushoz, a mit kért, megadtak
neki s mulattatták. Kocsik jöttek; a gyermekek sírás közt váltak meg
egymástól, mindenki sírt, Lázár is mekegett, de nem tudta miért.
Egyszerre csak anyám is megcsókol, sír és ezt mondja: légy jó,
engedelmeskedjél; a lelkész megsimított s kérdezte: akarok-e vele menni.
Akartam-e, nem akartam-e, nem tudom; az egész dologból mit sem értettem,
csak azt tudom, hogy anyám sírása közben kocsira tettek s ezzel
kihajtottunk.»

Mily egyszerű, mily megindító rajz s mennyire rajta van a gyermekkori
benyomások varázsa. Azonban az önéletrajz nem minden lapja ilyen, sőt a
vége felé épen romlani látszik. Mészáros nagyon egyenetlen író,
gondolatban, rajzban és nyelvben egyaránt. A hol nagyon szívén fekszik
valami, a hol gyűlöl vagy szeret, ott ritkán hagyja el a rajz
biztossága, a humor ereje, a stil bája. Másutt gyakran bágyadt vagy
pusztán fecsegő és stilje a hosszúra nyúló, incisumokkal teljes
mondatokban mintegy ellapul. Nyelve sajátságos vegyülete a tősgyökeres
és romlani kezdő, az úgynevezett népies és művelt magyar nyelvnek.
Emlékében sokat megtartott, mit a szülői házban s első olvasmányaiból: a
Gvadányi és Dugonics műveiből tanult. De mint férfiu sokáig volt távol
honától, sok idegen ragadt reá, s nem akarván elmaradni az újabb magyar
irodalomtól, egyet-mást megtanult a mívelt magyar nyelv tévedéseiből.
Néha ok nélkül purista, sőt még maga is alkot új szót, máskor nagyon is
használja az idegen szókat. De e vegyület, ha humoros hangulat
kifejezésére szolgál, semmit sem ront, sőt bájt kölcsönöz stiljének.
Egy-egy idegen vagy rossz új szó, egy-egy csavargó, nehézkes mondat,
melynek bő köpenye alól ki-kivillan a könnyű huszárdolmány, a
tősgyökeres magyar szólásmód összekeverve az idegenszerűvel vagy épen
exotikus idézetekkel, néha igen találóan fejezi ki szeszélyét, humorát
vagy gúnyját. Azonban ha elmélkedik, ha nagyon is komolyan beszél vagy
ha épen szónokias hangulatba csap át, akkor bágyadttá, mesterkéltté
válik.

Innen levelei közt a Batthyány Lajos özvegyéhez írottak kevésbbé
sikerültek, mint azok, melyeket unokahugához, Szutsits Amáliához
intézett. Batthyány özvegyének néhány levélben háláját fejezte ki
jótéteményeiért, elnyomta humorát, udvarias, ékes stílű akart lenni.
Midőn unokahugához ír, semmi tekintet nem korlátozza, úgy ír, a mint
beszél, a mint szeszélye, humora hozza magával. S itt leginkább hasonlít
Mikes Kelemenhez, ki Rodostóból szintén egy költött vagy igazi
nőrokonához intézi leveleit. Itt Mészáros elemében van, dévaj és
szomorú, huszáros és bölcselkedő, lemondó és gúnyos, de folyvást nemesen
tűrő, ki nem remél, de megnyugszik, kivet szívéből minden politikai
szenvedélyt, de színültig tölti baráti-, rokon- és emberszeretettel, nem
izgat, nem conspirál, de hiszen hazája távol jövőjében. Első levelét
(Páris, 1851. decz. 11.) az ő kedves Málijához küldi, a ki egész
haláláig levelezésben áll vele. Majd 1852 februárjában Jersey szigetére
megy, hol 1853 májusa végéig marad, emlékiratain dolgozva, levelezve és
jövőjén aggódva. Batthyány özvegyének bőkezűsége oly helyzetbe hozza,
hogy 1853 közepén Amerikába mehet s ott 23 amerikai hold földet vehet
magának. Gazdasága rendezéséhez fog, szánt-vet, kertészkedik, azonban
csakhamar háza leég, majd egy orkán semmivé teszi ültetvényét; hogy
adósságba ne bonyolódjék, eladja birtokát s egy tehetős amerikai
családnál tanítóságot vállal. Így él egész 1858-ig, midőn Puky Miklós
hivására Genfbe akar utazni, hogy kedves barátja nyomdai üzletében
bizonyos hivatalt vállaljon el. Átjő Londonba, onnan Eywoodba megy lady
Langdale, a magyarok szíves barátnője, látogatására. Már Amerikában nem
volt jó egészsége, itt épen betegség lepi meg, s november 15-kén
1858-ban Czecz tábornok és Vukovics Sebő karjai közt meghal. 1796
február 20-án született s így 63 éves volt. Hamvai az eywoodi parktól
egy negyedórányira, Titley helység temetőjében nyugszanak. Lady Langdale
az oxfordi grófok mellé temettette s föléje faragott kőlapot tétetett
angol és magyar felirattal. Mészáros maga is készített magának
síriratot, melyet halála után irományai között találtak s mely így
hangzik:

  Ki alant fekszik, a holt,
  Mészáros Lázár volt;
  Ő mi sem volt életében,
  Mint becsületes lény nemében,
  Patronusaként szegény;
  Ébredjen mint jobb legény.

Im e levelek száraz és rövid kivonata, melyek oly élénken és híven
rajzolják a számüzött utolsó éveit. Mily kedves humor ömlik el amerikai
rajzain, mily meghatók unokahugához, bátyjához írt 1858-iki levelei,
melyekben Magyarországba kegyelem utján bejövetelének lehetetlenségét
fejtegeti. Néhány valóban æsthetikai becsű levélre találhatni e
gyüjteményben, melyek a magyar irodalomban e nem jobbjaihoz tartoznak.
Egy-egy mindennapiasnak látszó tréfával vagy megjegyzéssel találóan tud
jellemezni hol viszonyt, hol lélekállapotot. «Mióta parasztemberré
lettem – írja egy helyt – azóta keveset olvasok; e helyett dologhoz
szoktatom magamat és igen kevés emigránst látok, hála Istennek.» Másutt:
«Jövendőmről nem gondoskodom, mert négy helyre hínak meghalni, azonban
hol végzem be ez utolsó műtétet, nem tudom.» Midőn huga a kegyelemért
való folyamodásra buzdítja, ezt jegyzi meg: «Tudod, én meghaltam (in
effigie halálra itéltetett) s míg az életnek újra vissza nem adatom, nem
kérhetek, nem szabad kérnem, mivel a holtak beszédét nem értik, s én
elfeledtem az élők beszédét. A mint látod, a legjobb akarattal sem
követhetem tanácsodat. Mondd, hogy az, ki legfőbb parancs ellen
cselekedett, s ezért holttá tétetett, mondd, miként léphetne fel azon
kéréssel, hogy bocsássanak meg neki, mert parancs szerint működött? Ily
esetben kérni annyi, mint hibáját beismerni, s ezt csupán azért, hogy
engem megláthass, nem kivánhatod.»

Ilyesmikben gazdag e gyüjtemény. De legfőbb bája e leveleknek egy
becsületes, de szerencsétlen hazafi minden szenvelgés nélküli hangja s
nemes resignatiója. «Ne csüggeszd le fődet, ne légy komor, emelkedjél a
viszonyok fölé, engedd egyik napot a másik után folyni s a sok rossz
között örvendj a legcsekélyebb jón is s így helyzeted kevésbbé fog
nyomasztónak tetszeni» – írja unokahugának és saját kedélyállapotát
rajzolja, melyet egész száműzetése alatt meg tudott őrizni. Politikával
keveset foglalkozik, legfeljebb egy-egy tréfás megjegyzést tesz a
politikai ujdonságokra, nem vesz részt az emigratio terveiben,
Kossuthról, kit exurunknak nevez, azt mondja, hogy «bonus non nunquam
dormitat Homerus», de örvend minden kis jelenségnek, mely szenvedő
hazájának még meg nem tört szellemét mutatja s jól esik neki, hogy a
«szegény Kóficz Lázár» még él a magyarok emlékezetében. «Az idő, a
szaporább közlekedés, a türhetőleg jobb eszmék terjedése s a positiv és
históriai jog fog még egy _sui generis_ független Magyarországot
alkotni, csakhogy nem olyat, a milyet a magyar gőg kíván és remél; a
mikor? a nemzet halhatlansága mellett másodrangú kérdés» – mond utolsó
levelei egyikében s ez egyszerű szavakban több bölcseség rejlik, mint
némely emigrans társai politikai röpirataiban.

Emlékiratai legterjedelmesebb munkája; két vastag kötetet tesz. Nemcsak
azt írja le benne, a mit látott, a mi között élt, hanem mindent, a mi az
1848–49-iki eseményekből csak tudomására jutott. A munka két szempont
alá jöhet, először mint irodalmi mű, másodszor mint történeti forrás.
Mint irodalmi műnek szépségei és hiányai is ugyanazok, melyeket az
önéletrajzban és levelekben is feltalálhatni, csakhogy itt az események
tömege miatt néhol nehézkesebb elbeszélő és humora hajlóbb a satira
felé. Önéletrajzában a gyermekkori benyomások bája, leveleiben nyugodt
resignatiója mérséklik, de emlékirataiban szívére tolulnak aggodalmai,
belső küzdelmei, a szenvedések és méltatlanságok, melyeket kiállott és
keserűbbé válik. Ide járul még balhelyzetének, tehetetlenségének érzete.
A körülmények a forradalomba sodorták, melyhez se egyéni hajlamai, se
politikai meggyőződései nem vonzották, szerepet kelle játszania benne,
de se elég erélye, se elég tehetsége nem volt hozzá. Parlamenti
küzdelmeiben nem szerencsés, a csatatéren mint hadvezér épen
szerencsétlen. Mindenki tiszteli mint becsületes embert, de se a
hadseregben nem népszerű, se a politikai pártok között. Vissza akar
vonulni, de nem engedik; marad hazafiságból. Megaláztatásokat szenved
jobbra-balra; végre visszavonul s midőn újra föllép, önkénytelen Kossuth
eszközévé válik, kihez épen nem viseltetik belső ragaszkodással. Mindez
sok volt egy csendes természetű, noha bátor katonának, a ki nem szokta
meg a közélet izgalmait, a politika cselszövényeit s épen nem termett
forradalmi időkre. Türelme ugyan mindvégig nem hagyta el, mely épen oly
erős volt, mint becsületessége, azonban a benyomások keserűsége egész
erejében megmaradt szívében, a mit mindenütt érezhetni emlékiratain. E
hangulat æsthetikai tekintetben sikerült humoros és satirikus lapokat
irat vele, megélesíti érzékét a viszonyok és egyének árnyoldalai iránt s
folyvást táplálja szelleme humoros hajlamait. Lényegében nem egy helyen
igaza van, de rajzai mégis humorosan szeszélyesbek, satirailag
élesebbek, mintsem óvakodásra ne intenék a történetírót, a ki majd
használni fogja. Ez erős alanyiság æsthetikai tekintetben emeli a könyv
becsét, de tisztán a történeti forrás szempontjából csökkenti; egy
szóval: a könyv bája és baja az író egyéniségében, kedélyében rejlik.

E bajhoz még több is járul. Mészáros naplót vitt a forradalom
eseményeiről, de ezek elvesztek, mint száműzött csak emlékéből ír, s így
nem lehet mindenben, kivált a részletekben, pontos. E mellett se
Kossuth, se a forradalom más politikai és katonai vezetői nem voltak
hozzá eléggé bizodalmasak. Úgy látszik, nem volt beavatva terveikbe s a
miben maga nem vett részt, az indokokra, a dolog lényegére nézve, nem
mindig meríthetett biztos tudomást, hogy oly határozott itéletet
mondhasson, mint a hogy teszi. A feltörekvő katonai tehetségek,
győzelmes tábornokok sokkal lenézőbb modorúak voltak iránta, mintsem ez
ne folyt volna be itéleteire, melyeket rólok elmond. Minket legalább
meglepett, hogy Mészáros a forradalom tábornokai közül csak Perczelt
méltányolja némi részben, s egyedül Dembinszkyt dicséri, ki semmi jeles
dolgot nem vitt véghez. Görgeyben csekély katonai tehetséget talál, s a
győzelmek okát jórészt az osztrák vezérek gyöngeségében keresi. Midőn
1852-ben Kmety angolul egy röpiratot írt Görgey ellen, Mészáros így ír
neki Jersey szigetéről: «Köszönöm felőlem itéletedet, hanem azt
gondolom, hogy a mint egyrészről sok volt a jóból, úgy másrészt Görgey
irányában a rosszat illetőleg túlvágtat a zsinóron, mint a német mondja,
mert ha csak egy őrmesteri tulajdonokkal bíró egyén vív ki több
győzelmet, s ha őt, bár rajtakapták a rosszban, még sem bírták
elmozdítani, úgy mindnyájunkra illik: «Inter vaccas, bos est abbas.» S
mégis ő maga számos ily hibát követ el, nemcsak Görgey, hanem Klapka s
mások irányában is.

Azonban nem bírálni kivánjuk e könyv adatait és itéleteit, csak azt a
benyomást rajzolni, melyet reánk egészben tett. S habár óvakodásra
intjük a történetírót, épen nem tagadjuk ez emlékiratoknak
történetforrási becsét. Mészáros jellemére és tetteire nézve e könyv a
legbiztosabb forrás. Ő magát sem nagyzolja, sem szépíti. Egészen
feltárja szívét, gyöngeségeivel együtt átadja magát az olvasónak, s mást
nem igen vitat, mint azt, hogy mindig becsületes ember volt. Ezenkívül
1848 májusától deczemberéig az ő könyvéből meríthetni legtöbb s
legbiztosabb adatot a magyar hadügy állására nézve. Kivált az első
hónapokból sok oly dolgot mond el, melyeket egy emlékíró sem említ, s
melyek egészen ismeretlenek előttünk. Hogyan találta a hadügyi
állapotokat, midőn tárczáját átvette, hogyan küzdött a bécsi
ministeriummal, a magyarországi várparancsnokokkal, a sorezredek
tábornokaival, hogyan indúlt meg az egész hadügy szervezete, mindezt oly
körülményesen és élénken írja le, hogy e részek teszik munkája
legbecsesebb lapjait. S itt tünnek ki az ő hazafiúi és hadügyministeri
érdemei is, bár az elbeszélésben, az események csoportosításában nem
látszik semmi czélzatosság. Kitűnik, hogy mily sokat tőn a magyar
hadsereg megalapítására, hogy része van a győzelmes tábornokok
dicsőségében, a kik annyira lenézték benne a csatavesztett vezért, a
később csekély befolyású hadügyministert s végre az utolsó napokban a
Kossuth által csak névvel, puszta eszközzé kinevezett fővezért.



KOSSUTH LEVELE  DEÁK HALÁLAKOR.

Buda-Pest, 1876 april 20.

Kossuth Deák halálakor egy magánlevelet intézett Helfyhez, a melyben
siratja és vádolja régi barátját, megbirálja és elitéli mint
államférfiút s a halott ravatalára egy czipruságat küld. Helfy az
_Egyetértés_ben kiadta e levelet, a melyet aztán majd minden lap
lenyomatott. Az úgynevezett magánlevél tulajdonkép egy szónoki mű a nagy
közönség, az egész magyar nemzet számára. A szónok ugyan azt mondja,
hogy nincs többé magyar nemzet, de mindamellett még élő nemzete
tapsaiért küzd, játszva mindazon húrokon, a melyeknek dallamát egykor
ellenállhatatlannak tapasztalta. Valóban a levél sok szónoki erővel van
írva, bár nincs meg benne a valódi szónoklat egyik főtulajdonsága: az
igazság komoly és őszinte szeretete. Itt-ott igenis kirí belőle a
szenvelgés és színpadias pathos s a hol őszintébb az érzés, mintha a
sebzett hiúság hangjait hallanók. A levél nem csekély hatást tett a
közönségre, de nem mint politikai nyilatkozat, hanem mint szónoki mű.
Kossuth Deák koporsója felett emlékbeszédet tartva s mint Antonius
Brutust dicsérve, midőn Brutus ellen izgat, már magában egész drámai
jelenet. Senki sem maradhatott felindulás nélkül, habár nem egyazon
okbul. A lapokon is megérzett a hatás. A szabadelvű párt lapjai közűl a
hajdani baloldali lapok hallgattak, a hajdani deákpártiak pedig, ha
megczáfolni igyekeztek is a levél némely alaptalan állítását, egészben
véve azt úgy tüntették fel, mint a kegyelet és tisztelet kifejezését, a
melylyel Kossuth Deák tehetsége- és jellemének hódol. De senki sem
fejtegette a levél erkölcsi értékét, holott e szempontból tekintve, az
nem igen hangzik össze amaz állítólagos tisztelet- és kegyelettel, sem
pedig azzal az őszinte mély fájdalommal, a melyet Kossuth annyira
emleget. Leginkább ennek fejtegetését kisértjük meg itt lehető röviden s
azt hiszszük, hogy alig teszünk egyebet, mint megírjuk azt, a mit
Kossuth levele olvasásakor bizonyára nem egy ember gondolt és érzett, de
senki sem bocsátott a nyilvánosság elébe.

Kossuth mint hirlapíró kezdette politikai pályáját, innen emelkedett
pártvezérré, majd ministerré, s végre Magyarország kormányzójává. Nem
csoda, hogy a ki megszokott törvényczikkeket, rendeleteket,
kiáltványokat, manifestumokat, emlékiratokat fogalmazni, nem örömest ír
többé egyszerű hírlapi czikket, bár abban democratiai szempontból nincs
semmi megalázó. Ő most, ha a közönséghez akar szólani, levelet intéz
valakihez, a ki azt aztán kinyomatja. Ez ellen még magában nincs
kifogásunk. A levél csak alak, a hirlapi czikk bizonyos faja, a midőn
közügyben nyilt vagy magán levelet intézünk valakihez, ez utóbbit azzal
a felhatalmazással, hogy az illető azt, ha szükségét látja, közzé is
teheti. De Kossuth nem ily leveleket ír. Az ő levelei tisztán magán
levelek, sőt negédli, mintha nem is akarna a közönséghez szólani. Nem
hatalmazza fel az illetőt a kiadásra, de elnézi, ha közlik levelét, mert
már a fogalmazáskor arra számított, s nem az illető egyént, hanem a nagy
közönséget tartotta szem előtt. A Deák halálakor Helfyhez írt levele
kiválóan ilyen. Elmondja, hogy nem érez hivatást a pulyák, önzők és
rövidlátók gyász cultusának lármájába az ő szívbánata tárogatójával
belekiáltani s kiváncsiságuk kielégítése végett megtörni a hallgatást,
mely, _sauf l’imprévu_, aligha haláláig nem fog tartani. Nem teszi. De
Helfy Ignácznak, kit úgy látszik többre becsűl az egész magyar
nemzetnél, örömest elmondja, hogy mit érez; vele szemben nem vonakodik
in camera sinceritatis hosszasabban és fenhangon gondolkozni. De azonnal
eltörpűl előtte Helfy alakja, feltűnnek szemei előtt a hallgatók és
olvasók ezrei s írni, szólani kezd, mintha a hajdani _Pesti Hirlap_
valamelyik vezérczikkét írná, vagy Pestmegye zöld asztala mellett állana
vagy a pozsonyi, pesti, debreczeni országgyűlések szószékére lépne. S
miután elsiratta, bevádolta, megbírálta és elitélte Deákot, ismét
Helfyhez fordúl, a nagy közönség szeme előtt átnyújt neki titkon egy
cupressus funebris ágacskát, hogy nevében egyedűl, zajtalanúl, szép
csöndesen tegye le Deák sírkápolnájának küszöbére. A szél el fogja
kapni, vagy a járókelők eltapossák, de ha van kapocs a két lét között,
Deák meg fogja érteni, hogy tőle mit izen neki az a cziprus-ág. Helfy
teljesítni is igyekszik Kossuth kérelmét; előbb megtudakozza ugyan, hogy
a pesti főpolgármester mikor látogatja meg Deák sírkápolnáját, aztán
titokban, zajtalanúl, szép csendesen elindúl s leteszi a küszöbre a
czipruságat, hogy azt a polgármester nem épen egyedűl, nem is egészen
zajtalanúl fölvehesse s a ravatalra helyezhesse. Van-e mind ebben
méltóság és őszinte érzés? Nem szenvelgés és hiú alakoskodás-e ez, a
mely épen úgy sérti az ízlést, mint erkölcsi érzésünket.

Ily hangulat ömlik el az egész levelen; nagy részt nem egyéb az, mint
nem őszinte érzés és igazságtalan itélet vegyülete. Nem azt veszszük
rossz néven Kossuthtól, hogy Deákot szigorúan megbírálni törekszik. Nem
tartozunk azok közé, a kik azt hiszik, hogy a kitünő vagy épen nagy
emberek csak bámulni és bálványozni valók. A bálványozás mindig gyönge
elme jele s olykor nem is őszinte szívé. Jól tudjuk, hogy a legkitünőbb,
legritkább emberi tulajdonok is majdnem kényszerű hiányok- és hibákkal
vegyűlnek, többé-kevésbbé egy nagy ember sem vonhatja ki magát a
körűlmények és szenvedélyek hatása alól, a melyek hol emelik, hol
bénítják, s a legszebben bevégzett pálya sem ment minden tévedéstől. Azt
is tudjuk, hogy a nemzetek nem igen szoktak mértéket tartani nagy
embereik dicsőítésében vagy kárhoztatásában. Bizonyára a magyar nemzet
nem tehetett kevesebbet Deákért, mint a mennyit tett halálakor, de hogy
az országgyűlés törvényczikkbe foglalta érdemeit, legalább is fölösleges
volt, nem csak azért, mert ha e szokás divatba jő, visszaéléseket
szülhet, hanem leginkább azért, mert a törvényhozásnak nem feladata a
történelem tisztébe avatkozni. Mi nem hibáztatjuk a szigorú birálatot
bármely nagy ember irányában, sőt a kegyelet és tisztelettel is
összeférhetőnek tartjuk, a mi pedig Deákot illeti, épen nincs okunk
félteni őt a szigorú birálóktól. Azt, a mi benne valóban nagy és
tiszteletre méltó, nem homályosíthatják el árnyoldalai. De mit tesz
Kossuth? Nem elégszik meg a pártállásából folyó egyoldalúsággal, a mely
még magában nem zárna ki bizonyos őszinteséget és igazságosságot, hanem
összeegyezhetetlen dolgokat akar egyesíteni, s úgy látszik, czélzatosan:
igaz fájdalmat és igazságtalan itéletet, mély megilletődést és ádáz
haragot, könnyet és szidalmat, gyászt és bosszút. Kit fest ő Deákban?
Egy rossz barátot, egy szeretet nélküli embert és mégis megsiratja; egy
nagyeszű államférfiút, a ki részint öntudatosan, részint öntudatlanul
öngyilkossá tette nemzetét és mégis megsiratja; egy becsületes embert, a
kinek hazafi önzetlenségébe vetett vak bizalom diadalra juttatott egy
oly politikát, a mely a depravatio Pandora szelenczéjét nyitotta a
nemzetre és mégis megsiratja. Nem, mindezt nem lehet összeegyeztetni:
vagy Deák nem volt olyan, a milyennek Kossuth festi, vagy ha olyan volt,
Kossuth fájdalma nem őszinte. Úgy van; e rajz torzkép és Kossuth könnyei
nem igaz könnyek.

A mit Kossuth Deákról, mint barátjáról ír, saját érdekében jobb lett
volna mellőznie. Nincs emberi viszony, a mely az apró félreértések- és
kellemetlenségektől ment lehetne, s az idő, távolság és körülmények,
lassanként és észrevétlen, olykor a legőszintébb barátság kötelékeit is
feloldják. De ha barátunk soha rosszakaratot nem tanusított irántunk,
koporsójánál, midőn könnyet hullatunk érte, bizonyára nem apprehensióink
jutnak eszünkbe vagy ha eszünkbe jutnak is, elnyomjuk mint a hiúság és
önzés balsugalmait. Kossuth nem nyomja el, sőt szívbánata tárogatójával
a világba harsogja, hogy annál élénkebb részvétet ébreszszen, nem a
halott, hanem maga iránt. De vajon alaposak-e vádjai? Épen nem, sőt ha
már vádról lehet szó, Deák inkább kétségbe vonhatta volna Kossuth
őszinte barátságát, mint ez az övét.

Kossuth vádjai a következők: hajdani barátjai közűl épen Deák volt az, a
ki 1849 óta iránta vagy övéi iránt a legkisebb érdeklődésnek, a
legparányibb részvétnek sem adta jelét soha. Midőn kis gyermekei
tömlöczben sínlődtek, idegenek, politikai ellenei szíves részvétben
versenyeztek irántok, Deák csak azt sem kérdezte soha, ha élnek-e. Két
családi gyász súlya nehezedett rá idegen földön. Majd leroskadt a teher
alatt. Részvét hangzott feléje öt világrészből, idegenektől. Deáknak nem
volt számára egyetlen részvétszava; a hazának száműzöttje az ő szívéből
is száműzött volt. E vádak után mentegetni is kezdi Deákot, de csak
azért, hogy annál inkább bevádolhassa. Elmondja, hogy e közönyben része
lehetett annak, hogy egykor párhuzamos útaik ellentétes szögbe
fordúltak; hogy ő nem oly ember, a ki tartós rokonszenvet ébreszthet; s
hogy végre Deák mindenkivel jól tudott lenni, a mi nagyon áldott
sociális tulajdon, az értelmi felsőségnek nagyon hathatós segéde, de a
kinek ily tulajdona van, a mint senkit sem gyűlöl, úgy senkit sem is
szerethet s így Deák soha senkit sem szeretett, sem őt, sem másokat.

Kossuth nemcsak 1848 után, hanem azelőtt is barátjaitól bizonyos
hódolatot kivánt, hogy politikai véleményének fegyverhordozói, vezéri
palástjának uszályvivői legyenek. Mondanunk sem kell, hogy ily
értelemben Deák soha sem volt Kossuth barátja s épen azért Kossuthnak
Deák ellen most emelt vádjai nem egészen újak. Kitetszik az Deáknak egy
1844-ben Kossuthhoz intézett leveléből, a melyet nem rég Pulszky tett
közzé.[2] Kossuth akkor szemére vetette Deáknak, hogy már egy év óta nem
írt neki, hogy lapját egyetlen czikkel sem segítette; hogy a Desewffy és
Széchenyi ellen folytatott küzdelemben nem szólalt föl mellette; mindez
barátságának elhidegülését tanusítja. Deák gyöngédségbe takart fínom
iróniával utasította vissza e vádakat s a többek közt így felelt: «Én is
mondhatnám, hogy te sem írtál nekem az egész hosszú év alatt». Mi is
azzal felelünk az újabb vádakra: vajon Kossuth írt-e 1849 óta Deáknak?
Mi úgy tudjuk, hogy nem. Deák bizonyára válaszolt volna Kossuth baráti
levelére, mint válaszolt némely más száműzöttnek, kerűlve minden
politikát. Hogy nem kezdette és kereste a levelezést Kossuthtal, az
természetes. Azon állásnál fogva, a melyet Kossuth ott kinn, Deák itt
benn elfoglalt, tisztán baráti levelezése is félreértésekre
szolgáltathat okot, sőt maga Kossuth is könnyen félremagyarázhatja.
Azonban a küzdelem hevében is kimélte régi barátja személyét, küzdött
eszméi ellen, de tisztelettel szólott hazafi érdemeiről magában az
országgyűlésben is. A mi azt illeti, hogy Deák Kossuth kis gyermekeiért,
kik 1849-ben rövid ideig fogságot szenvedtek, nem tett semmit, szintén
igen erőltetett vád. Kossuth csodálkozik, hogy míg idegenek, politikai
ellenei mindent megtettek gyermekeiért, Deák nem tett semmit. Mi nagyon
csodálkozunk e csodálkozáson. Bach és Haynau kormánya idejében Kossuth
elleneinek volt befolyása, nem pedig barátjainak. Amazok mindent
megtettek, mert megtehettek, emezek semmit sem tettek, mert nem
tehettek. Egyébiránt Deák kehidai magányában, hol ezidőtájt elvonúlva és
betegeskedve élt, alkalmasint egyszerre hallotta a rövid fogság és gyors
szabadulás hírét.

Ime mily alaptalanok Kossuth vádjai, de ha alaposak volnának is: vajon
abból, hogy Deák Kossuth iránt elhidegűlt, következik-e, hogy Deák
senkit sem szeretett? S ha Kossuth barátság dolgában oly szigorú biró:
vajon maga mindig oly figyelmes, gyöngéd volt-e Deák iránt, a mint azt
Deáktól megkivánta? Fentebb elmondtuk, hogy 1849 óta ő épen úgy nem írt
Deáknak, a mint ez nem írt neki, most hozzá tehetjük, hogy ezelőtt
mintegy kilencz évvel Kossuth nem épen úgy bánt Deákkal, a mint barát
baráttal szokott. Mindnyájan emlékszünk azon időre, midőn Deák a közjogi
kiegyezés vezéreszméit megismertette az országgal, majd a tizenötös
bizottságban kifejtette és formulázta s végre a hatvanhetesben védte és
keresztülvitte. Mindebben egy félévnél hosszabb idő telt el. Kossuth
hallgatott, nem szólalt meg se nyiltan, mint politikai ellenfél, se
magánlevélben, mint régi jó barát. Elvárta, a míg a ministerium Deák
tervét, mint törvényjavaslatot, terjeszti az országgyűlés elébe, midőn
azt már visszavonni nem lehetett. Ekkor felszólalt, egy magánlevelet
intézett Deákhoz, a melyben őt barátságuk szent nevében kéri, hogy
fontolja meg a körülményeket, ne vigye a nemzetet azon pontra, a melyről
jövőjének többé nem lehet mestere, ne adja fel jogait, ne ölje meg
jövendőjét. Kossuth e levelet egyszerre küldötte el Deákhoz és a _Magyar
Ujság_ szerkesztőjéhez. A mit Deák délben kéziratban olvasott, azt
másnap reggel nyomtatva olvashatta az egész közönség, mert Kossuthnak
nem az volt czélja, hogy meggyőzze s óvja régi barátját, hanem hogy
egész erejéből izgasson ellene, mint pártvezér ellen. Bizonyára
Kossuthnak joga volt Deák ellen föllépni s izgatni bármely időben s
bármely alakban, de az nem illett a jó baráthoz, hogy csak akkor akarja
óvni barátját egy veszélyes lépéstől, midőn már késő, holott előbb is
tehette volna, s oly módon óvja, a mely lehetetlenné teszi a
visszalépést még akkor is, ha arra lehetőség és hajlam mutatkoznék.
Kossuth a barát álarczában közeledett Deákhoz, midőn csapást mért reá,
épen mint most a gyászruhát ölti fel, midőn emlékét eltorzítja. Mindkét
levél erkölcsi értéke ugyanaz. Deák soha sem bánt így Kossuthtal.

Kossuth a Helfyhez írt levélben leginkább magasztalja Deák szeplőtlen
becsületességét, önzetlen hazafiságát s nemes, független jellemét. E
magasztalásban sem hiányzanak az antoniusi fordulatok, például: Deák
ment volt az élet gondjaitól, soha sem kellett megküzdenie az inséggel
(pedig ez a jellemesség igazi próbaköve), függetlenségi ösztönét mint
polgár nem vitte át a hazára, becsületessége nem gyakorolt se vonzó, se
visszatartó hatást pártjára. Mi mindezen nem ütköztünk meg, ez a levél
szerkezetéből foly, melynek czélja úgy dicsérni Deákot, hogy alig
maradjon rajta valami dicsérni való. De az megvalljuk, különösnek
tetszett előttünk, a mint Kossuth a tettek erkölcsisége felől itél.
Szerinte eladónak vagy a csábok bármi nemével elszédíthetőnek nem lenni
szép dolog, de olyannak lenni, hogy még post factum sem merhessen
valakit sem a nemzet, sem a király valami jutalommal életében megkínálni
is, ez más, ez szebb dolog, ez az, a mit Kossuth leginkább bámúl
Deákban. Mi azt hiszszük, hogy valamely tett erkölcsi értékére nézve, ha
az illető csak meggyőződésből, csak tiszta honszeretetből cselekedett,
tökéletesen mindegy, hogy mikor, a tett előtt vagy után, fogad vagy nem
fogad el kitüntetést, jutalmat, akár királytól, akár nemzettől. A
fődolog a tett indoka, az elfogadás vagy el nem fogadás lehet elv, ízlés
dolga, sőt szenvelgés is, kapcsolatban állhat a tett erkölcsi értékével,
de nem maga az erkölcsi érték. Deáknál az el nem fogadás elv és ízlés
dolga volt, jól illett erkölcseihez, de jellemében nem ez a vonás az, a
mi leginkább megérdemli tiszteletünket. Mi részünkről sokkal inkább
tiszteljük jellemében azt, hogy a magánember becsületessége teljes
összhangban volt az államférfiúéval; hogy bár nem hiányzott személyes
bátorsága s kevés veszteni valója volt, soha sem űzött koczkáztató
politikát; hogy inkább szerette hazáját, mint gyűlölte ellenségeit; hogy
eszélyt és szilárdságot, erélyt és nyugodtságot párosított; hogy a
balsors nem tette csüggedővé s a siker elbizottá; hogy nem ringatta
illusiókba nemzetét s mindig csak olyat igért, a minek helyességéről és
kivihetőségéről meg volt győződve; hogy nem játszott szavával és kerülte
a képmutatást; hogy ha szükségét látta, bátran kimondotta meggyőződését
szemben a trónnal és nemzettel egyaránt; hogy panasz nélkül tűrt
gyanúsítást és méltatlanságot; hogy éles szemügyre vette a
körülményeket, s a mit kötelességének hitt, teljesítette a siker reménye
nélkül is. Az emberi és hazafiui kötelességek ez őszinte cultusa és hű
teljesítése minden esetre több lelki erőt kivánt, mint a rendjel, czím
és jutalom el nem fogadása.

Nem kevésbbé bámulja Kossuth Deákban azt is, hogy az 1867-ki kiegyezést
el tudta fogadtatni a nemzettel. E bámulat egészen antoniusi fogás.
Szerinte, ha valaki követőkre talál, mint egykor ő, mert a nemzet
történelmi fejleményű vágyainak, érzelmeinek mintegy képviselője, abban
nincs semmi meglepő, ehhez nem kell nagy ész, nem kell értelmi túlsúly,
csak egy kis erély, egy kis tevékenység s jó adag kötelességérzet. De
hogy valaki népszerüvé tegyen egy oly eszmét, a mely ellentétben áll a
nemzet minden érzelmével, ezredéves történelmi hagyományaival,
nemzedékről nemzedékre szállott aspiratióival, hogy kárhozatot mint
üdvöt fogadtasson el, ez oly óriási észerőnek bizonyítványa, a mely
bámulatos s melyre nincs példa a történelemben. Valóban nincs, nem is
lesz, ez sem az. Hogy az 1867-ki kiegyezést csak oly tehetségű és
jellemű államférfiú hozhatta létre, mint a minő Deák volt, az igaz; de
hogy azt a nemzet ne óhajtotta volna, hogy az ellentétben állana
történelmi hagyományaival, az nem igaz. A mi a vágyat, érzelmet illeti,
e tekintetben Deák épen oly képviselője volt a közvéleménynek, mint
Kossuth 1848-ban. A nemzet nagy többsége önállása, alkotmánya,
nemzetisége biztosításának föltétele mellett óhajtotta az osztrák
tartományokkal való viszályok kiegyenlítését, mert ezt minden másnemű
eshetőségnél előnyösebbnek tekintette. Deák nem kezdeményezte a vágyat
és eszmét, csak a módokat és intézményeket. Hogy mindez ellentétben
állana a történelmi hagyományokkal, azt épen nem bizonyítja a magyar
történelem. Háromszáz év óta részint saját tévedéseink, részint az
ország földirati fekvése, részint pedig az európai változások miatt oly
politikát kelle követnünk, mely bajosan hasonlítható más nemzetekéhez.
Kínos és nehéz politika ez, de legalább föntartotta alkotmányunkat és
megvédte nemzeti létünket. Deák 1867-ben azt tette fegyvertelen kézzel,
a mit Bocskay, Bethlen s a Rákócziak tettek fegyveres kézzel: a
körülményekhez képest békét vívott ki és kötött az alkotmány és
nemzetiség biztosítására. A tartósság és végeredmény most is, mint
régen, nemcsak mástól, hanem a nemzettől is függ; de a mi eddig történt
is, jótékonyabb hatásúnak bizonyult be, mint minden más politika, a
melyet Kossuth ajánlhatott volna.

Kossuth úgy e levélben, mint más fölszólalásaiban, az ország minden
baját, a kormány minden ballépését, az 1867-ki kiegyezésből
származottnak hirdeti. Csoda, hogy a rossz termést és árvizeket ide nem
számította. Ez épen olyan okoskodás, mintha Kossuth azon politikájából,
mely szerint 1848-ban fegyverrel védte a megtámadott alkotmányt,
származtatnánk mindennemű hibát, a melyek a hadviselésben, kinevezések-
és más intézkedésekben elkövettettek. Jól tudjuk, hogy 1867 óta nem egy
ballépés, nem egy hiba történt, de mindez nem a kiegyezésből folyt,
bárha a kormány és a Deák-párt értök a felelős. Azonban azt sem
tagadhatni, hogy minderre nem csekély mértékben folyt be a közjogi
ellenzék ostroma. A Deák-párt gyakran jutott kényszerhelyzetbe; hogy
megvédje az 1867-ki XII. törvényczikket, nem egyszer volt kénytelen
akaratlan is követni a kormányt, mert különben a közjogi ellenzék
győzelmét segítette volna elő. A bajok egy tetemes része az
egészségtelen pártéletből folyt, melynek előidézésében Kossuth is
részes. Mindjárt 1867 és 1868-ban az ő izgatásai taszították a
balközépet arra a merev álláspontra, a honnan menekülni oly nehezen
tudott; az ő izgatásai is befolytak arra, hogy a pártok a kiegyezés
védelmében és ostromában meg-megfeledkeztek az ország igen fontos
érdekeiről is.

Kossuth diadallal kiált föl Deák koporsójánál, hogy még az sem
teljesült, a mit Deák jóhiszemüleg várt a kiegyezéstől: a fejlődő
alkotmányosság és a jó barátság az osztrákokkal. Magyarország
álarczozott absolutismust élvez s az osztrákok, a vám- és bankkérdés
miatt, szenvedélyesebb, ellenségesebb indulatot tanúsítnak irántunk,
mint valaha, s ő mindezt megjósolta. Deák 1849 végén nem mondotta
Kossuthnak: meg akartad védeni a magyar alkotmányt s elvesztetted,
biztosítani hitted a nemzetiséget s a germanisatiót hoztad nyakunkra,
Magyarországnak teljes függetlenségét igérted s teljesen beolvasztottad
az egységes birodalomba; nem mondta, mert tudta, hogy bukásunkat nemcsak
Kossuth hibás politikája, hanem más tényezők is okozták, s az akkor
kifejtett erő nem maradt következmények nélkül a későbbi időkre. Deák
nem kedvelte az igazságtalan, bár hatásos vádakat, nem szeretett
jósolgatni, s fukar volt az igéretekben. Nem igérte, hogy a kiegyezés
megszűntet minden bajt és küzdelmet, a mi különben még jobb sorsú
nemzetek életében is lehetetlenség, ő csak tért nyitott és intézményeket
teremtett a kölcsönös barátság lehetőségére, a létező ellentétek
kiengesztelésére, s a fejlődhető küzdelem szabályozására. Hogy jelen
alkotmányos életünk álarczozott abszolutismus, azt talán Kossuth sem
hiszi oly erős értelemben, mint a hogy mondja. Ez alkotmányos élet
különb, mint a negyvenes éveké, melyben tevékeny részt venni Kossuth nem
tartotta méltóságán alúlinak, különb, mint a melyet az 1847-ki ellenzék
programmja létre hozott volna, s minden esetre van olyan, a minő az
1848-ki volt. Egyébiránt az álarcztalan absolutismusba akár Kossuth
ösztönzéséből, akár ellenségeink kivánsága szerint, még mindig
visszamehetünk, s így Deák semmit sem veszélyeztetett. Azonban Kossuth
csak elitéli, átkozza a kiegyezést, de nem mondja meg, hogy tulajdonkép
mit kellett volna tennünk akkor s mit kellene tennünk most. Nem ismerjük
programmját. Az 1849-ki álláspontját, vagy a dunai confoederatio tervét
vallja-e most is? A nemzet méltán megvárhatja, hogy a ki
fölszólalásaival a közvéleményt vezetni akarja, ne csak az ország sebeit
emlegesse, hanem gyógyszert is tanácsoljon.

A levélnek nem egy helyéből a sebzett hiúság keserűségét érezhetni ki. E
helyeket mellőzzük. De nem számítjuk ide s nem mellőzzük azt a részt,
midőn Kossuth elhagyottságát emlegeti, közel halálára gondol, mely
családján kívül senkinek nem fog fájdalmat okozni. Ez őszinte hang,
természetes fájdalom, a melyet tisztelnünk kell, mert szent előttünk a
valódi fájdalom, s kétszeresen szent egy öreg férfiúé, a ki nagy
szolgálatot tett hazájának. Egy nemzet élén állani egykor, s most attól
elhagyatva örömtelen magányban élni le az öregség napjait, valóban
mélyen elszomorító. De van benne vígasztaló is. Nem a nemzet van az
egyesért, hanem az egyes a nemzetért. A történelem tanúsága szerint a
nemzetek épen oly hálások, mint hálátlanok, és teljes joggal.
Ösztönszerűleg követik kitűnő és nagy embereiket, a míg hasznukra vannak
és ösztönszerűleg elhagyják és mások után indúlnak, ha más feladatok és
szükségek állanak elő, melyeket amazok nem tudnak többé megoldani,
kielégíteni. A hála irántok szívökben nem aludt ki, csak alszik és
sirjoknál lerójják a tartozást s emléköket kegyelettel övezik körül.
Csak nemzetünk legközelebbi történelmére hivatkozunk, hol e jelenségnek
nem egyszer voltunk tanúi. Egy ideig Széchenyit követte a nemzet, majd
hálátlanúl elhagyta és Kossuth után indúlt, mintha érezte volna a
bekövetkező viharos napokat. Majd elhagyta Kossuthot is és Deákot
választotta vezéreűl. De Széchenyi halálát őszintén megsiratta és
emlékét kegyelettel őrzi. Kossuth érdemeit sem feledte el és halálakor
még inkább meg fog emlékezni arra, hogy ő volt az, a ki a jobbágyság
eltörlését diadalra juttatta, az 1848-ki törvényeket kivívta, s a vész
napjaiban kétségbe nem esve, lelkesítette nemzetét, hogy védje múltja és
jövője kincseit, mert ha gyáván veszt, mindenét veszti. Ez emléket, e
hálát semmi sem írthatja ki a magyar nemzet szivéből, még maga Kossuth
sem, bár, a mint e levele is tanúsítja, úgy látszik, mintha épen arra
törekednék.



A VASÁRNAPI UJSÁG  XXV. ÉVFORDULÓJÁN.

_Nagy Miklós úrhoz, a Vasárnapi Ujság szerkesztőjéhez._

Buda-Pest, 1879 márcz.

Tisztelt szerkesztő Úr! Ön arra szólított fel engem, hogy a _Vasárnapi
Ujság_ negyedszázados évfordulójának emlékére írjam le önnek a lap
alapítása körülményeit, a melyeket jól ismerhetek, mert magam is részt
vettem benne, a mennyiben e lap keletkezésekor két hónapig tagja voltam
a szerkesztőségnek. Huszonöt év sok idő; egy s más elhalványult
emlékezetemben, s talán oly részleteket is elfeledtem, a melyek önt és
olvasóit érdekelhetnék. Azonban arra most is élénken és fájdalommal
emlékszem, hogy mily nyomorúlt politikai és irodalmi viszonyok között
éltünk. Azok, a kik az országgyűlésen és hirlapokban néha felsóhajtanak,
hogy jobb dolgunk volt Bach idejében, mint a közösügyes kormányok alatt,
valóban megérdemelnék Bach boldogító kormányát. De én nem kivánom ezt
nekik, sőt azt hiszem, magok sem kivánják magoknak s csak a nagyobb
hatás kedvéért ragadtatnak ily állításokra.

A forradalom után, 1849 őszén és telén sajátságos képe volt a magyar
irodalomnak. Az írók bujdostak vagy börtönben szenvedtek; a kik szabadon
jártak, nem nyúltak tollhoz, mintha szégyennek tartották volna ily
időben az írást, s nemcsak az ostromállapot súlya némította volna el
őket, hanem a fájdalomé is. A közönség is hasonló hangulatban volt. A
múlt emlékeiben élt, a jelen fájdalmát érezte s teljes közönynyel vagy
gyanúval viseltetett minden iránt, a mi magyarúl nyomtatásban megjelent.

A forradalom bukása majd minden hirlapot, folyóiratot, irodalmi
vállalatot magával sodort. Csak a _Gazdasági Lapok_ és a _Religio_ élték
túl e szörnyű katastrophát. Az első magyar könyv, a mely a világosi
napok után megjelent, Szilágyi Sándornak a _Forradalom végnapjai_ czímű
könyve volt; ezt követték a _Kisfaludy-társaság évlapjai_nak VII.
kötete, Greguss _Szépészet_e és Euripidesz két színműve Szabó Károlytól,
melyeket Toldi mint a Kisfaludy-társaság igazgatója bocsátott közre.
Euripideszhez czélzatos előszót írt: «Minden egyéb fensőség ingatag –
mond a többek között – csak a szellemi biztos és maradandó. Ezt kell
minden népfelekezeteink közt fentartanunk, ezt egész erővel növelnünk és
biztosítanunk. Ebben nemzetünk jövője és semmiben egyébben. Azért
fogjunk új elszánással és lelkesedéssel a nemzeti irodalom műveléséhez,
terjeszszük önzetlen munkássággal s áldozattal is.» 1849 november 15-ig
csak egyetlen magyar politikai lapunk volt, Vida Károly _Figyelmező_je,
a conservativek közlönye, a mely akkor Pozsonyban jelent meg, később
Pesten, de 1850 január elején betiltatott. November 15-én a _Magyar
Hirlap_, később _Budapesti Hirlap_, mint hivatalos lap, Szilágyi Ferencz
által szerkesztve, és Nagy Ignác _Hölgyfutár_ja egyszerre jelentek meg.
Szilágyi Sándor szintén 1849 vége felé tervezett egy füzetes vállalatot
_Magyar emléklapok_ czíme alatt, mely 1850 elején meg is indúlt, s
később _Magyar írók füzeteir_e változott át. Jól-rosszúl, vontatva,
kelletlenűl újra megindúlt az irodalmi munkásság, de még kevesen írtak,
s a kik írtak is, nem igen tették ki nevöket. Arany és Tompa
költeményeik alá csak nevök kezdőbetűjét jegyezték; Jókai _Sajó_ név
alatt írt.

A következő négy évben már élénkebb mozgalom keletkezett. 1850 márczius
9-én megindúlt a _Pesti Napló_, Császár Ferencztől alapítva, s eleinte a
márczius 4-ki birodalmi alkotmány álláspontjára helyezkedett. Szilágyi
Sándor kénytelen volt felhagyni eddigi vállalatával s az év vége felé a
_Röpívek_ czímű szépirodalmi lap szerkesztésébe fogott, de ezt is
csakhamar betiltották. A vidék is életjelt kezdett adni; Debreczenben a
_Csokonai lapok_, Kolozsvárott a _Kolozsvári lap_ és _Népbarát_ czímű
lapok indúltak meg. Toldy összeszedve az akadémia szétriadt tagjait, egy
tudományos folyóiratra, az _Uj magyar muzeum_ra hirdetett előfizetést
Claudianusból vett jeligével: peragit tranquilla potestas, quae violenta
nequit. Majd 1851-ben megalakúlt a _Nemzeti könyvtár_ társasága is, a
mely a régibb politikai és irodalmi pártok legkitünőbbjeit egyesíté
kebelében. Csengery a _Magyar szónokok és államférfiak könyv_ét adta ki,
Pákh Albert az _Ujabbkori ismeretek tárá_t szerkesztette, Vahot Imre a
_Losonczi Phönix_ emlékkönyv köteteivel lépett fel s egy _Remény_ czímű
rövid életű folyóirattal. Brassai egy fiatalsági lapot indított meg, a
_Fiatalság barátját_ 1852-ben. Szilágyi Virgil az _Értesítő_ czímű
tudományos és irodalmi lappal lepte meg a közönséget, de a mely még
ugyanazon év folytán szépirodalmi lappá, a _Budapesti viszhang_gá
változott át. A _Jó és olcsó könyvkiadó társulat_, melyből később a
Szent-István-társulat nőtt ki, a _Családi lapok_kal lépett ki a
küzdőtérre. Költői művek, tudományos munkák és tankönyvek mind sűrűbben
kezdtek megjelenni. 1853-ban egyszerre négy új folyóirat keletkezett: a
_Szépirodalmi lapok, Délibáb, Divatcsarnok, Falusi esték_. Az elsőt én
és Pákh Albert szerkesztettük, a másodikat gróf Festetics Leo neve alatt
Jókai, a harmadikat Császár Ferencz, a negyediket Vas Gereben, a ki a
_Falu könyvé_t, egy régibb, megszűnt folyóiratát, ez ujabbal
helyettesíté.

De bármily örvendetes jelenség volt is irodalmunk ez erősödése, mégis
több volt benne a füst, mint a láng, nagyobb a látszat, mint a valóság.
Az irodalmi vállalatok csak tengődtek, egymás után buktak, s a
könyveket, még a legjobbakat sem fogadta elég részvét. Legfeljebb csak
az az író dicsekedhetett számos, nem annyira olvasóval, mint
előfizetővel, a kinek a fővárosban vagy a vidéken sok ismerőse volt s
nem átallotta az előfizető-toborzást. Különösen két körülmény nehezedett
súlyosan az irodalomra: a kormány önkénye, mely egyaránt lábbal tapodott
alkotmányt és nemzetiséget, s a közönség apathiája, mely inkább csak
egy-egy fölhevült pillanatban érezte az irodalom fontosságát s csak
akkor kezdett tartósabban lelkesülni érte, midőn azt némi politikai
tüntetésekkel köthette össze. A míg az ostromállapot tartott, nem egy
tekintetben szabadabban lehetett írni, mint később, midőn b. Gehringer
mint polgári kormányzó egy sereg beamterrel megszállotta Budát s
megindúlt a szervezkedés. A kard emberei mintegy megvetni látszottak a
toll embereit s tőlök mindent lehetett írni, ha egyenesen nem ütközött a
hadi törvényszékek szabványaiba. Oly történelmi és politikai czikkek
példáúl, minőket az _Ujabbkori ismeretek tárá_ba 1850–1851-ben Csengery,
Kemény és mások írtak, később bajosan jelenhettek volna meg. Sőt a
_Pesti Napló_ is Bánfai szerkesztése alatt 1851–1852-ben elhagyta eddigi
álláspontját és szabadabban kezdett mozogni. Mint politikai
vezérczikkírók Kemény és Csengery támogatták e lapot s a viszonyok
korlátai között szószólói igyekeztek lenni a nemzeti közérzületnek.
Azonban Gehringer mindinkább megszorította a sajtót s arra a hallatlan
önkényre vetemedett, hogy Bánfait elmozdította a _Pesti Napló_
szerkesztésétől, mint egy hivatalnokot s helyébe más szerkesztőt
nevezett ki. Midőn másnap reggel Csengery czikket vitt a
szerkesztőségbe, Bánfai helyett Récsit találta ott, a ki mentegetőzött,
hogy őt nevezte ki Gehringer szerkesztőnek; hogy mi jogon rendelkezik a
más lapjával, ő nem tudja, de mint egyetemi tanár kénytelen volt
engedelmeskedni a rendeletnek, egyébiránt mihelyt teheti, megszökik,
addig pedig jobbra-balra teljes közönynyel szerkeszt. Az előleges
censurát az uj kormány nem hozta ugyan vissza, de lényegét némi
súlyosbítással megtartotta. Kézirat helyett a kinyomott könyvet kellett
beadni a rendőrséghez, az kihúzott belőle annyit, a mennyi tetszett, a
kivágott íveket az írónak újra kellett nyomtatnia, sőt ha az egész könyv
elkoboztatott, még perbe is fogták. Az írók és kiadók így pénzöket és
szabadságukat egyszerre koczkáztatták még a könyv megjelenése előtt. A
folyóiratok és hírlapok is hasonló, még szigorúbb bánásmódban
részesűltek s nemcsak az önkénynek, hanem a szeszélynek is még inkább ki
voltak téve.

Azonban mindennél szomorúbb volt az a körülmény, hogy a közönség nem
támogatta az irodalmat azzal a részvéttel, a mely 1848-ig folyvást
emelkedőben volt. A míveltebb közönség fogyni kezdett, inkább a bécsi
lapokra fizetett elő, mint a magyarokra, melyekről azt hitte, hogy nem
írhatnak oly szabadon. De nemcsak a politikai lapok, hanem a tisztán
tudományos és irodalmi folyóiratok sem igen örvendettek részvétnek. A
Toldy _Uj magyar Muzeumá_nak alig volt több előfizetője 300-nál. A
_Szépirodalmi Lapok_ csak egy félévig állhattak fenn, bár mindenik
számban Aranytól vagy Petőfi hátrahagyott műveiből közlöttek költeményt
s általában a legjobb írók csoportosúltak körülök. Jókai _Délibáb_ja egy
év múlva szintén megszűnt, bár ezt is a legjobb írók támogatták. A régi
conservativ és szabadelvű pártban, a magyar aristokratia- és
középosztályban nem volt annyi lélek, hogy részvények útján egy nagy
lapot alapítson s eleinte ha áldozattal is, támogassa az irodalom
magasabb érdekeit. Épen nem követték a pesti kereskedők példáját, a kik
1854-ben a _Lloyd_ot alapították, eleinte áldozattal, veszteséggel, de a
mi néhány év múlva anyagi és szellemi tekintetben egyaránt visszatérűlt.
Sőt azt is meg kelle érnünk, hogy e német nyelvű, bár hazafias lap,
részükről nagyobb támogatásban részesűlt, mint a magyar nyelvűek.
Azonban ha fogyni is kezdett a régi közönség, egy új kezdette pótolni
helyét a társadalom alsóbb osztályaiból, a mely a forradalom alatt
megszokta az olvasást, s érdeklődni kezdett az irodalom iránt. Minden
oly vállalat, a mely e közönséget tartotta szem előtt, nagy részvétnek
örvendett. Vas Gereben _Falusi estéi_re négyezer ember fizetett elő, bár
rosszúl volt írva és szerkesztve. Kemény az előfizetőkre nézve egy egész
statisztikai kimutatást állíttatott össze s nem egyszer mondotta nekem,
hogy a közönség változott: a mi drágább és jobb, kevés előfizetőnek
örvend, ellenben a mi olcsóbb, ha nem is épen jó, nagy pártolásban
részesűl. Épen azért ez új közönséget nem kell a nyeglék és ízléstelenek
kezében hagyni, s hozzá kell fordúlni a jobb íróknak is. Így indították
meg ő és Csengeri a _Magyar nép könyvé_t, így gondolkozott Heckenast is
egy hasonló vállalatról. Midőn Jókai a _Délibáb_ megszüntével lap nélkül
maradva, Heckenastot egy új irodalmi lap megindítására ösztönözte,
Heckenast csak egy képes néplap kiadására volt hajlandó. De ki legyen a
szerkesztő? Jókai a forradalom alatt is lapot szerkesztvén, a kormány
részéről nem volt elfogadható. Így fordúlt Heckenast Pákh Alberthez, a
ki, a mint tréfásan megjegyzé, saját hibáján kívűl e kor legártatlanabb
írói közé tartozott.

Pákh Albert mint huszonnégy éves jurátus 1844 őszén jött Pestre. Egy pár
humoros rajzot írt az _Életképekbe_, a melyek figyelmet keltettek.
Csengery 1845-ben átvévén a _Pesti Hirlap_ szerkesztését, maga mellé
vette őt tárczaírónak. Pákh élénk humoros szelleme csakhamar
meghódította a közönséget, bár az csak czikkeiből ismerte őt s nem
egyszersmind nevéről. Névtelenül írt vagy Kaján Ábel álnév alatt.
Álnevét nem minden czélzás nélkül választotta. A jóakarat és gúny, a
kedély és elmésség olvadtak össze lényében, épen mint arczán a nagy kék
szemek szelíd fénye enyhítette az ajkak gúnymosolyát. Azonban a
nagyreményű ifjú humorista pályája csakhamar megszakadt. Egy rosszúl
gyógyított betegség következményei miatt 1847-ben el kellett hagynia
Pestet; egy osztrák vízgyógyintézetbe utazott, ott élte át az
1848–49-iki éveket s csak 1850 nyarán jött ismét haza. Így lett ő
ártatlan író, a kin, mint szerkesztőn, kapva kaptak a kiadók, mert a
kormány nem tehetett ellene kifogást. Előbb az _Ujabbkori ismeretek
tárát_ szerkesztette, majd 1853 elején a _Szépirodalmi Lapok_at
indította meg, engem szerkesztőtársul véve föl. Ekkor együvé költöztünk;
az Úri-utczában a 13-ik, ma 16-ik számú Orczy-házban laktunk két nagy
szobában. Egy derék aranyművestől béreltük ki e szobákat, a ki alant az
utczára boltot tartott, a másik bolt jobb felől egy virágárusnő boltja
volt. E házhoz engem sok emlék köt: az aranymüves boltjában vettem nőm
mátkagyűrűjét, a virágárús boltban veszem ma is sírjára a koszorút.

A _Szépirodalmi Lapok_ bukása után is együtt maradtunk és derítgettük
egymás rossz napjait, de megvallom, hogy szerencsétlen és beteg barátom
mindig jobb kedvű volt és nagyobb türelemmel hordozta az élet nagy
nyomorát, mint én mindennapi csalódásait és apró kellemetlenségeit. Az
osztrák vízgyógyintézet nem orvosolta meg baját. Folyvást betegeskedett,
néha kijárt ugyan, de napokig nem kelt föl, ágyában írt egy kis
zsámolyon. Egy nap 1854. elején elmondotta nekem, hogy újra szerkesztő
lesz: Heckenast már fölterjesztette a kormányhoz. Egy olcsó képes lapot
fog szerkeszteni, a _Vasárnapi Ujság_ot, mely hetenként egyszer jelenik
meg. Brassaitól kölcsönözte a nevet, a ki egy ily czímű lapot tizenhárom
évig szerkesztett Kolozsvárott. Talán nem fog megharagudni érte. A lap
ára egy egész évre három forint; minden számában egy kép lesz, a melyet
Heckenast külföldi képes lapoktól hozat, de hébe-korba egy-egy eredetit
is készíttet itthon. Hogy mi lesz a lapból, nem tudja; az volna a
legjobb, ha magyar _Illustrirte Zeitung_gá lehetne átalakítani, de ide
több pénz, több kép, több dolgozótárs és nagyobb közönség kellene. Annyi
bizonyos, hogy nem követi Vas Gerebent, nem komázik a néppel, hanem
megbecsüli, nem népieskedik, hanem egyszerűen és jól írt tartalmas
czikkeket fog adni, ha ugyan kap ilyeket. Kért, hogy vegyek részt én is
a szerkesztésben, ezzel talán nem bukunk meg.

Február vége felé egy este Jókai nagy tűzzel rohant be hozzánk.
Elmondotta, hogy az engedély megjött, a lapnak márczius 5-én meg kell
indulni s minden ember fogjon tollat. Ő az első számba egy elbeszélést
ír, _Utolsó czigányország_ czíműt és apróságokat, Pákh a képhez igért
magyarázatot s egy levelet Pest társadalmi életéből. Tőlem is kérdezte
Pákh, nincs-e valami kész munkám. Nekem csak egy szerelmi költeményem
volt kiadatlan, de az nem oda való. Írjak én is valami beszélyfélét –
mondák – ha nem fér be az első számba, jó lesz a másodikba, e mellett
üssek össze hirtelen egy pár könyvismertetést, s egy-két másnemű
apróságot. Reggel mindnyájan hozzáfogtunk a munkához. Én _Az első magyar
komikus_ czímű humoros rajzomnak irtam meg harmadrészét, azután két
könyvismertetést s egy pár apróságot fordítottam külföldi lapokból. De
csak az utóbbiak jelentek meg az első számban, a humoros rajz a második
számra maradt s a negyedikben végződött be. Midőn a revisiót elhozta a
nyomdainas, kiváncsian bontottuk ki. Legjobban tetszett nekünk a czím
fametszete: egyfelől a gólyafészkes fedelű házban egy földmíves, a mint
pipázva, bor mellett hirlapot olvas, túlfelől a galambdúczos fedelűben
pedig egy öreges táblabíró, a mint a kávé mellett szintén hirlapot vesz
kezébe. «Ez olyan, mint Szentpétery, amaz meg mint Réthy a Szigligeti
_Csikósá_ban», mondá Pákh. A lap tulajdonképi dísze, Omer pasa arczképe,
a mint lóháton ül és szolgája szintén lóháton csibukot visz utána, már
kevésbbé nyerte meg tetszésünket. Épen nem volt sikerült fametszet s az
egész lap igen szegényesnek tűnt föl előttünk. «Olcsó húsnak híg a leve
– jegyzé meg Pákh – csak belseje volna jobb, de idővel talán megjavul.»
A hatodik számban már Pesten készűlt fametszetet is adtunk, a gróf
Teleki József arczképét, a melyhez én irtam a szöveget. A
könyvismertetések és apróságok írását is folytattam, sőt a midőn a
hivatalos lap megtámadta szerény lapunkat, a szerkesztőség nevében én
állottam ki védelmére _Egy kis szóváltás_ czímű czikkben. A három első
számot kizáróan mi hárman irtuk tele, a negyedik számba már bevontuk
Szabó Károly barátunkat is, a ki minden délben meg szokott bennünket
látogatni. Ő épen akkor fordítván Thierry művét Attiláról, megkértük,
hogy írja meg nekünk Attila életét, a mit egy hosszabb czikksorozatban
teljesített is. Később már másoktól is kaptunk czikket, a fővárosból és
vidékről egyaránt, a soknál is többet.

A lapot nagy részvéttel fogadta a közönség, nagyobbal, mint a hogy a
szerkesztő és kiadó remélték. Az első számokat második és harmadik
kiadásban kellett újra nyomatni s az előfizetők száma már az első
években meghaladta a 6–7000-et. A lap olcsósága, az eddigi néplapoktól
elütő tartalma és szelleme megnyerték a közönség tetszését. Ide járult
még a fametszetek ujdonsága, a melyek napról-napra javultak. Pákhnak
nagy kedve jött a szerkesztéshez. Nem egyszer mondá, hogy ő ebből jó
lapot tudna teremteni, s épen azt írná belé, a mit mások meg nem írnak,
csak ne volna beteges. Valóban aránylag keveset írt a lapba, leginkább
javította vagy épen átdolgozta a beküldött czikkeket. Senki sem értett
ahhoz jobban, hogyan kell a hosszú czikket röviddé, a formátlant
élvezhetővé tenni. A kezdet nehézségeit így legyőzve, a lap igen szép
jövőnek nézett elébe. De én két hónap mulva mégis kiléptem a
szerkesztőségből. Összezördültünk. Ha jól emlékszem, egyik revisio
alkalmával megbotránkoztam egy beküldött kis czikkecskén, mely szertelen
dicsért egy nem igen jeles könyvet. A czikk kidobását javasoltam vagy
legalább módosítását. Meglehet, hevesebben és gúnyosabban keltem ki
ellene, mintsem kellett volna. Pákh talán azért, hogy szoktasson egy kis
türelemhez, csak azért is benne hagyta. Én tüstént beadtam lemondásomat;
ő mosolygott s azt válaszolta, hogy kegyelmesen elfogadja.

Duzzogó Achillesként bevonúltam szobámba. Hanem azért jó barátok
maradtunk, csak a szerkesztésben nem vettem többé semmi részt. De
vasárnap reggelenként, midőn a lap megjelent, mindig híven bementem
hozzá, hogy megbíráljam az elolvasott számot. Rendesen ezzel köszöntem
be:

Jó napot,

Jobb lapot!

Birálataimat Pákh elmés ötletekkel verte vissza, vagy ha valaminek
nagyon is érezte igazságát, csak azt jegyezte meg: «Ön még fiatal ember
(sokáig önöztük egymást s csak későre tegeződtünk), csak abból itéli meg
a lapot, a mit kiadok s nem egyszersmind abból, a mit nem adok ki.
Olvassa el e kézirathalmazt s enyhébben itél.» E szava később sokszor
eszembe jutott, a midőn magam is szerkesztettem s azt hiszem, hogy nem
mondott valótlant. Egyébiránt más módon is le tudott fegyverezni. Nem is
felelt ellenvetéseimre, hanem előszedte az előfizetőktől és íróktól
kapott leveleit. «Ez mulatságosabb, mint az ön beszéde, hallgasson ide»
– mondá s kezdett belőlök olvasni. Az igaz, hogy sok furcsa levelet is
kapott. Egyre most is élénken emlékszem, sokat nevettünk rajta. A lap
expeditorát Csigaházynak hivták s ő szokta aláírni a szerkesztőséghez
intézett recepissés leveleket. Egyszer a vidékről egy pap recepisse
mellett valami hosszú tudós czikket küldött be a _Vasárnapi Ujság_nak.
Pákh átvevén a kéziratot, letette valahova, s egészen megfeledkezvén
róla, nem értesíté a szerzőt kézirata sorsáról a lap nyilt postájában.
Eltelt néhány hét. A pap jótékony czélra néhány forintot küldvén be a
szerkesztőségnek, levele végén megemlíti, hogy ő egy hosszú czikket is
küldött be ezelőtt hetekkel, de vevén a recipissét s elolvasván a
szerkesztő tréfás aláírását: Csigaházy, elértette az élczet s bevonult
_csigaházába_.

Néha közös szolgánk Ignácz és neje, a mosónénk, zavarták meg reggeli
vitáinkat. Ignácz Petőfi szolgája volt hajdan, s mintegy tőle örökölte
Pákh. Petőfi Kerényihez írt levelében így jellemzi őt: «Ignácz oly jeles
és tiszteletre méltó férfiú, hogy fölségsértési bűnbe esném, ha
említetlenül hagynám. Különösen kiemelendő benne, hogy soha sem csal, ha
nincs alkalma csalnia és mindig józan, ha pénze nincs. Egyébiránt
hivatalában pontos és így hasznos polgára a hazának». E jellemzés utóbbi
része nem igen illett reá, épen a pontosság hiányzott benne; egyszer a
korcsmában hagyta a nyomdába küldött kéziratunkat s az csak napok mulva
került elő. Azonban megszokván őt s ő is bennünket, nem tudtunk tőle
szabadulni. Gyakran összeveszett nejével s hozzánk jöttek panaszra. Pákh
néha hozzám küldte be őket békéltetés végett, azt mondván, hogy én ha
nem is bölcsebb, de minden esetre ékesszólóbb vagyok, mint ő. Egy
vasárnap reggel a nő fehérnemünket hozván haza, kinn az ajtóban
összeütődött Tompával, a ki egy pár napra Pestre jövén, hozzánk szállott
s dolgai igazítása végett jókor kiment. «Ugyan tensurak, ki volt ez az
úr?» kérdé mosónőnk. «Hát nem ismerte meg? Petőfi úr; végre haza került»
– mondá Pákh, «Jézus Mária – kiáltott fel a nő – hogy meghízott, alig
ismertem reá!» Azon nincs mit csodálkozni – folytatá Pákh – szegénynek
jó dolga volt, nem kellett verseket írni, a vidéken bujdosott, ott pedig
jól tartják az embert.» «Az igaz» – mondá a nő s teljesen megnyugodott a
dologban s még aznap reggel elbeszélte a nagy ujságot egy pár írónak,
kiknek szintén fehérneműt vitt. Csakhamar a kávéházakban is elterjedt a
hír. Rohantak hozzánk az emberek, hogy lássák Petőfit. Pákh délig fel
sem kelhetett ágyából, úgy megteltek szobáink látogatókkal. Délután már
a rendőrség is ellátogatott hozzánk s Pákh alig tudta rendbe hozni a
dolgot. «Az volna szép, ha Tompát elfognák Petőfi helyett. Protmanntól
az is kitelik.»

Mindamellett, hogy semmi közöm nem volt a laphoz, néha mégis segítettem
Pákhnak a kéziratok olvasásában. Ő nem kérte ezt, hanem követelte tőlem.
«Én fizetem az ön adóját, ezt valamivel csak meg kell szolgálnia» –
mondá ha sok dolga volt s nem ért reá a kéziratok olvasására. S valóban
joga is volt tőlem némi szolgálatot követelni, mert csakugyan ő fizette
adómat. Ez furcsa história volt. Egyszer, midőn nem voltam otthon,
betoppan hozzánk az adóösszeíró. Németül beszélt, úgy látszik, nem
tudott magyarul. Kikérdezte Pákhot, beírta adóját, aztán kérdé, hogy ki
lakik a másik szobában. «Gyulai Pál» – felelt egyszerűen Pákh. «Julie
Paul – kiáltott fel a német – bizonyosan az ön gazdasszonya?» «Az» –
volt a válasz s kirótta az én csekély összegű adómat is. Pákh évekig
fizette helyettem a csekély adót s nagy öröme telt benne.

Így lettem én gazdasszonya s azt hittem, hogy most már több jogom van
nyelveskedni és birálni. A lapnak két rovata részesült különös
tetszésben. Jókai Kakas Mártona s a szerkesztői mondanivalók. Ez utóbbit
a legtöbbször Pákh írta; beküldött kézirataikról értesítette benne az
írókat, gúnynyal és szellemes ötletekkel fűszerezve. Sokat nevettek
rajta az olvasók a kigúnyolt írók rovására. Én kétségbe hoztam a
szerkesztőnek azt a jogát, hogy a kiadásra hozzá beküldött kéziratokat,
bármily rosszak legyenek is azok, nyilvánosan kigúnyolja, s íróikat
pellengérre állítsa, mert a nevek kezdőbetűiből s a város vagy helység
nevéről a közel ismerősök könnyen kitalálják a kézirat szerzőjét. Azt
állítottam, hogy a szerkesztőnek nincs más joga, mint egyszerűen
értesítni az írókat, hogy ily meg ily czímű kéziratok nem fogadtattak el
a kiadásra, s csak a kinyomott munkák irányában van jogunk a nyilvános
bírálatra. Pákh szememre vetette, hogy nekem minden ellen kifogásom van,
a mi a közönségnek tetszik; a legtöbb író maga kéri ki a szerkesztő
nyilt véleményét, a kinek nem tetszik e mód, ne küldjön neki munkát.
«Higye meg – végzé be polemiáját – sokkal szívesebben veszik az írók az
én megjegyzéseimet kézirati munkáikról, mint az ön bírálatait a
kinyomottakról.» Ez többször volt köztünk vita tárgya egyszer, a midőn
újra előhoztam, betoppan a szobába egy katonás tartású úri ember,
komoly, sőt komor képpel. Elmondja, hogy ő a _Vasárnapi Ujság_
szerkesztőjét keresi. Pákh bemutatja magát, a vendég is megmondja nevét,
hogy ő volt honvéd főhadnagy, egy darabig Angolországban élt, nem rég
tért vissza hazájába. Elpanaszolja, hogy a szerkesztő őt nagyon
megsértette s tulajdonkép párbajsegédet kellett volna küldenie, de
minthogy nem ismerte a szerkesztő személyét, előbb maga jött
felvilágosítást kérni. A minap egy költeményt küldött be a lapba s ime a
szerkesztői mondanivaló kigúnyolja orthographiáját és kék tentáját. Pákh
ötöl-hatol, lopva pillogat reám s kifejti, hogy nem épen sikerült verset
írni nem szégyen s az orthographiát minden esetre tudni kell a költőnek.
A főhadnagyot leginkább az orthographia látszott bosszantani, s nagy
hévvel állította, hogy orthographia nélkűl is lehet jó verset írni. Az
én véleményemet is kikérte s én neki adtam igazat. A kik a legszebb
népdalokat kigondolták, – mondám – bizonyosan nem ismerték az
orthographiát, sőt írni sem tudtak; Sand György nagy stilista, de
sokszor vét az orthographia ellen s a szerkesztők vagy kiadók
javíttatják ki kéziratát. «Ez az igazság – kiáltott fel a főhadnagy – a
szerkesztő úrnak is ki kellett volna javítani versem orthographiáját.»
Pákh véget vetendő e kellemetlen vitának, kinyilatkoztatta, hogy ha
tudja, hogy ily derék hazafi írja e költeményt, bizonyára máskép
nyilatkozik róla, majd utána néz, kijavítja orthographiáját, s ha lehet,
kiadja, bár bizonyosan nem igéri, mert nagyon sok költeményt fogadott
már el. A főhadnagy elégülten távozott; költeménye azonban nem jelent
meg s őt magát sem láttuk soha többé. De én, megvallom, örültem, hogy
sikeretlen bírálatomat legalább egy esemény igazolta.

Ily ellenségeskedés és barátság között éltünk mi ketten az Úri-utczában.
Én vonzódtam hozzá, meghatott szerencsétlensége, bámultam türelmét,
kedveltem humorát, szerettem jó szíve- és hű barátságaért. Nehezen
váltam meg tőle, midőn 1855. őszén külföldre kellett utaznom. Megszoktam
hű gondoskodását, szíves tanácsait, kifogyhatatlan elmésségét, jóakaratú
gúnyát, sőt még nem a legkényelmesebben butorzott szállásunk is, hol
annyi rossz napot és átvirrasztott éjet töltöttem, most oly otthonosnak
tetszett előttem. De válnom kellett. Csak másfél év mulva tértem vissza;
ez idő nagy részét ő is nem Pesten, hanem a graefenbergi fürdőn
töltötte, de siker nélkül, mert soha sem nyerhette vissza teljesen
egészségét. Addig helyette Jókai szerkesztette a lapot. Haza térve, újra
visszaszereztem régi szállásomat, azonban Pákh nem lakott már a szomszéd
szobában, bár ugyanazon épületben, de egy nagyobb szállást vett ki. Itt
is majd minden nap meglátogattam s írtam is koronként lapjába, a mely
azalatt szintén megnagyobbodott, megszépült s gazdagabb lett képben és
tartalomban egyaránt. Még 1855-ben egy társlap járúlt hozzá, a
_Politikai Ujdonságok_. E két lap fontos szolgálatot teljesített. Az
elnyomatás szomorú korszakában nemcsak vigasztalója volt a
nagyközönségnek, hanem ébresztője is. Ápolta a jövőbe vetett reményt,
virrasztott a halálra sebzett nemzetiség betegágyánál, szította a
szunnyadó hazafiérzést oly körökben is, a hova más lap el nem jutott. E
mellett oly közönséget teremtett és növelt fel a magyar irodalomnak, a
mennyit magyar encyclopædiai lap még soha. S ezt a fő dolgozó társakon
kívül leginkább a szerkesztő tapintatának lehetett köszönni.

Pákh eljátszott életének némi kárpótlását látta abban, hogy megtört
lélekkel, betegen is használhatott hazájának e két lap megalapításával s
virágzásra emelésével. S ha néha nagy-ritkán vidékre rándult, oly jól
esett neki az a tapasztalás, hogy lapja annyira el van terjedve s a
magyar középosztálynak immár, úgy szólva, családi lapja. Midőn 1866-ban
egyszer az Úri-utczában sétáltunk s meglátogattuk hajdani gazdánkat, az
aranyművest, Pákh jó kedvvel emlegette, hogy tizenhárom év mulva
megünnepeljük a _Vasárnapi Ujság_ huszonötödik évfordulóját, régi
szállásunkon, épen abban a szobában csapunk lakomát, a melyben az első
számot szerkesztettük s Jókait is meghívjuk reá. «Te majd – folytatá
mosolyogva – poharat ürítsz a Jókai egészségére. Toasztodban
töredelmesen bevallod, hogy _Dózsa_ _György_ csakugyan jó tragédia.
Jókai bizonyára lesz oly udvarias, hogy szintén poharat ürít reád és
elismeri, hogy a kritikus ugyan fölösleges személy a magyar irodalomban,
de nem szükségkép rossz hazafi. A _Vasárnapi Ujság_ért magam fogok inni,
mert ti bizonyára nem kivánhattok neki annyi jó munkát s oly sok
előfizetőt, mint szegény szerkesztője.»

Nemhogy tizenhárom, de még egy évet sem élt azontúl. 1867. tavaszán
meghalt s én el sem bucsúzhattam tőle. Midőn februárban meghűlés
következtében tüdőgyuladásba esett, meglátogattam s kértem, hogy
hivasson orvost. Megdorgált és kiszidott. «Az orvosok rontottak el,
mérgezték meg életemet, nincs szükségem reájok, nélkülök is
meggyógyulok, vagy ha kell, orvosságok nélkül is meg tudok halni», mondá
ingerülten. Ön szerkesztő úr legjobban tudja, hogy később csakugyan
elfogadta az orvosi segítséget, hiszen ön kérte fel Bókai orvos urat,
hogy látogassa meg őt mint barátja s rendeljen neki orvosságot mint
orvos. Pákh csakugyan engedelmeskedett az orvosok rendeleteinek s
orvosságot vett be. De én ettől fogva többé nem láthattam. Nem juthattam
be hozzá. Meghagyta szolgájának, hogy engem ne bocsásson be, mert
alkalmasint gúnyolódni fogok, ha látom, hogy orvossággal él. Így csak a
koporsóban láthattam utolszor. Szegény barátom, te csak egyszer féltél
gúnyomtól, midőn épen nem volt okod reá, de én sokszor féltem a tiedtől
s nem ok nélkül. De ha nem bucsúzhattam el tőled utolsó órádban, mindig
híven és szeretettel emlékeztem reád s lapod huszonötödik évfordulóján
senki sem gondol több örömmel és fájdalommal vissza az elmult időkre,
mint én, régi barátod, régi ellenséged!

Ime, szerkesztő úr, a mit hirtelenében összetudtam írni, használja
belátása szerint vagy ha tetszik, közölje egész terjedelmében levelemet.



LUKÁCS MÓRICZ.

SZÜL. 1817 SZEPTEMBER 5-ÉN, MEGH. 1881 NOVEMBER 5-ÉN.

ÉLETRAJZ, BEVEZETÉSÜL MUNKÁI KIADÁSÁHOZ.

1894.

Alig van irodalmunkban valaki, a kire annyira reá illjék az az
elnevezés, a melyet az angol _literary gentleman_nel fejez ki, mint
Lukács Móriczra. Nagy műveltségű férfiú volt s nem hiányzott írói
tehetsége sem. De se anyagi körülményei, se írói becsvágya nem
ösztönözték arra, hogy a tudomány valamely szakának művelésére szánja el
magát, vagy egész erejét megfeszítve, az írói pályán küzdjön babérokért.
Nem könnyen lelkesült, munkáival mindig elégedetlen volt s az írói
pályára inkább barátai ragadták, mint saját erélye. Sok nyelvet
megtanult, sok mindent olvasott, de nem valamely kitűzött czélra, hanem
inkább csak önművelésére. Érdeklődött a magyar politikai élet minden
mozzanata iránt, de tevékenyebb részt nem igen vett benne.
Visszariasztotta a tömeg zaja, de még inkább szemlélődő és kétkedő
természete. Egy pár megye táblabírájává fogadta ugyan, de országos
képviselőjévé soha sem választotta. Ő maga megelégedett, ha irataival
küzdhetett a szabadelvű eszmék mellett s a külföldi lapokban védhette
hazája ügyét.

Előbb szépirodalommal foglalkozott, majd tudományos tanulmányokat írt s
végre politikai czikkeket. De munkássága gyakran évekig megszakadt,
részint társadalmi elfoglaltsága, részint családi csapások miatt.
Szívesen látott vendége volt a főúri és polgári szalonoknak egyaránt.
Szellemes társalgása magához vonzott mindenkit, különösen a nőket, a kik
nagyra becsülték nemes szivét és finom modorát. Széles körű levelezést
folytatott nőkkel, férfiakkal, különösen barátaival, a kik a magyar
irodalom és közélet legkitünőbb képviselői közé tartoztak. A családi
csapások mélyen hatottak kedélyére és súlyokat önfeláldozással viselte.
Anyja évekig betegeskedett s ő ágyánál tölté éjét-napját. Később nejét
hosszas betegségében szintén évekig ápolta s midőn meghaltak, útazásban
keresett szórakozást. Ilyenkor tolla pihent s csak barátai unszolására
vagy erkölcsi kényszer hatása alatt vette föl újra. De magán az irodalom
ügyén mindig részvéttel csüngött s végrendeletében vagyona jó részét
tudományos, irodalmi és jótékony czélokra hagyta.

Íme, Lukács Móricz pályája, néhány szóval; életrajza e körvonalakat
eleveníti meg.


I.

Lukács Móricz 1812 szeptember 5-dikén született Pesten s részint itt,
részint Bresztováczon, atyja temesmegyei birtokán nőtt fel. A
Lukács-nemzetség Erdélyből, Erzsébetvárosból származott Magyarországra.
A XVIII. század elején négy Lukács jött ki Erdélyből s egyik Temes-,
másik Bihar-, harmadik Szabolcs, negyedik Fehérmegyében telepedett meg,
mind a négyen birtokot vásároltak s Mária Terézia uralkodása alatt
egyszersmind nemességet nyertek. Móricz atyja, vizmai Lukács Gergely
Miklós, mint egyetlen fiú, a bresztováczi birtokot örökölte. Jó gazda és
művelt ember volt, de nem viselt hivatalt megyéjében s a közpályán
máskép sem szerepelt. Néha, télen egy pár hetet Pesten töltött s itt
ismerkedett meg a híres szépségű Hilf Rózával, egy nyugalmazott őrnagy
és pesti házbirtokos leányával, a kit csakhamar nőül is vett.

De a nőt nemcsak szépsége tüntette ki, hanem ritka műveltsége is. Jártas
volt a német és franczia irodalomban, ismeretségben is állott egy pár
bécsi íróval, különösen br. Zedlitz J. Keresztélylyel, a ki Pesten és
Bresztováczon is meglátogatta. Kellemes társalgónak ismerték, a kinek
falusi lakában és pesti szalonjában nem egyszer gyűlt össze igen művelt
társaság. Egyetlen fia iránt nagy gyöngédséggel viseltetett, melyben egy
szellemes nő egész ideges érzelmessége nyilatkozott. A gyönge testalkatú
Móriczot óvta a fúvó széltől is és lelkét minél gazdagabbá igyekezett
tenni. Mindig közelében tartva, nem járatta nyilvános iskolába, hanem
egy nevelő felügyelete alatt otthon taníttatta. Móricz majdnem
tizennyolcz éves koráig inkább csak órákra hagyta el a házi tűzhelyt: a
nevelő szobáját és anyja társalgó termét. E körülmények befolytak egész
fejlődésére. Az anyai túlságos gond miatt nem válhatott edzett ifjúvá s
nem kedvelte az úszás, lovaglás és vívás férfias mulatságait. Annyival
inkább kifejlett társalgási képessége és fogékonysága a szellemi
foglalkozás iránt. Nevelőjének s a hozzá járó tanároknak és mestereknek
kedvencze volt. Könnyen tanúlt és sokat olvasott; a zongorázásban is
kitünt. Midőn már jól tudott francziáúl, angolúl, spanyolúl tanúlt s
gyakran éjjel is fölvirrasztott. Anyja, hogy korlátozza a virrasztást,
nem adott neki éjjelre gyertyát, de ő összeszedte nappal a maradék
gyertyákat s mikor mindenki lefeküdt, ezek mellett folytatta tanúlását.
A nyarat rendesen Bresztováczon töltötte a család, de a már serdülő
Móricz gyakran utazott nevelőjével hol az osztrák tartományokban, hol
Szász- és Poroszországban. A szülők semmi költséget nem kíméltek, ha
arról volt szó, hogy fiok minél képzettebb emberré váljék. Egy szóval,
egy főuri gyermek sem részesült gondosabb nevelésben, mint Móricz, a
kinek atyja csak a közép nemesség osztályához tartozott.

Azonban e nevelést a mai értelemben épen nem mondhatni magyarnak. A
század elején az iskolai és hivatalos nyelv a latin volt s a műveltebbek
nagyrészt németül társalogtak. A magyar nyelvet tanították ugyan az
iskolában latinul, de a magyar irodalmat épen nem. A magyar irodalomnak
igen csekély közönsége volt s nem hatotta át a társadalom minden
rétegét. Az írók egy része még most is latinúl írt vagy németűl. Pest
műveltebb társasága eleinte alig vette észre Kisfaludy Károly körének
mozgalmait, mely Pestet tűzte ki a magyar irodalom központjául. A
Lukács-családban is a német nyelv volt az uralkodó. Az atya és fiú
tudott ugyan magyarúl, de csak a cselédekkel beszélt e nyelven. Az anya
keveset tudott s inkább csak németűl beszélt. Nem csoda, ha ily
körülmények között Móricz előbb ismerkedett meg a német, franczia és
angol irodalommal, mint a magyarral, sőt első irodalmi kisérleteit is
németűl írta. Maga bevallja ezt egyik beszédében, melyet 1876-ban, a
Kisfaludy-Társaság ünnepélyes ülésében tartott.

«Az akkori állapotok illustratiója végett – úgymond – legyen szabad a
magam részéről is őszinte és töredelmes vallomást tennem. Első
ifjúságomban, noha már ismertem Schillert, Goethét, Schakspere-t,
Cervantest, Calderont (az utóbbiakat akkor még német és franczia
fordításokból), Zrínyiről, Kazinczyról, Berzsenyiről, a két
Kisfaludyról, Vörösmartyról még alig volt tudomásom. Csak Toldynak
_Handbuch der ungarischen Poesie_ czímű chresthomathiájából értesűltem,
bámulatomra, egy már századok óta lassan fejlődött, gazdag nemzeti
költészet létezéséről, oly meglepetéssel, mintha véletlenül egy új
világrészre vagy legalább egy ismeretlen szigetre bukkantam volna.
Költőink műveivel eleinte csak Majláth és Tretter német fordításai
segedelmével ismerkedtem meg, mert beszéltem ugyan folyékonyan a parlagi
magyar nyelvet, az irodalmi nyelvet még csak meg kellett tanulnom, a mi
akkor nem volt könnyű föladat, mert azon időben még szótár sem volt,
mely a folytonosan és tömegesen fölcsirázó új szókat magába foglalta
volna.»

Ez időtől fogva az ifjú Lukács szorgalmasan tanúlta a magyar nyelvet és
irodalmat. Megkísérelte a magyar írást, versben és prózában. Nem sok idő
alatt annyira haladt, hogy néhány görögből fordított epigrammja és
keleti gnómája jelent meg a _Tudományos Gyűjtemény_ mellékletének, a
_Koszorú_nak, 1829- és 1830-diki évfolyamában. Úgy látszik, zsengéit
szívesen fogadták, barátainak biztatása sem hiányzott, a kik később a
magyar irodalom és közélet legjelesebb bajnokai közé emelkedtek. Gr.
Teleki Lászlót és Vukovics Sebőt még gyermekkorában ismerte. Báró Eötvös
Józseffel, Szalay Lászlóval, gróf Dessewffy Auréllal, Lónyay Menyhérttel
és Szentkirályi Móriczczal korán megbarátkozott. A nemzeti casinónak,
mihelyt fölserdűlt, szorgalmas látogatója volt. Itt számos új
ismeretséget, barátságot kötött. A nemzeti casinó akkor nagyobb szerepet
játszott Pest társadalmi életében. Mint új intézmény, központja volt a
főváros legműveltebb elemeinek, osztálykülönbség nélkül, és gr.
Széchenyi István szelleme volt benne az irányadó. A társalgó termekben
meg-megvitatták a politikai, társadalmi és irodalmi kérdéseket. Nem egy
új vállalatnak, egyesületnek itt született meg eszméje s nyert
közhelyeslést. A legtöbb kül- és belföldi lapokat itt lehetett
megtalálni; könyvtára is gazdag volt. Télen havonként bálokat,
hangversenyeket rendeztetett az igazgatóság s az itt lakó vagy átutazó
legjelesebb művészeket megnyerte a közreműködésre. Trefort 1834-ben ily
hangversenyben látta először Lukácsot, mint huszonkét éves ifjút, a
rendezők között. Ő ismertette meg később Trefortot Szalayval. De nem
csak a fiatal írók között voltak ismerősei. Bertha Sándor elvezette
Vörösmartyhoz, Bajzához, Toldyhoz, a kik – mint önéletrajzi töredékében
maga mondja – pártfogóivá váltak és magyar iróvá avatták. S csakugyan
1834 óta gyakran találkozunk a nevével a _Társalkodó, Aurora_, majd az
_Athenaeum_ és _Árvizkönyv_ hasábjain. Byronból fordított néhány nagyobb
és kisebb költeményt, egy pár töredéket _Child Harold_ból és az
_Elváltozott idomtalan_ból; Bulwerből szintén fordított egy költeményt
és némi prózát s egyszersmind megismertette a magyar közönséget a híres
regényíró pályájával.

E műfordítások némi figyelmet keltettek. Byronból Lukács előtt senki sem
fordított magyarra s különösen az _Aurórá_ban és _Athenaeum_ban
megjelent darabok sikerültek is. Byront nehéz fordítani, tömör nyelve,
kifejezéseinek erélye, rajzainak ragyogó szinezete miatt sok nehézséggel
kell megküzdenie annak is, a ki teljesen birja a verselés technikáját.
Lukács első kisérletein látszik is a küzdés a nyelvvel, a nem eléggé
biztos kéz, de évről-évre erősbül verselő készsége és biztosabbakká
válnak a jellemző kifejezések. Mind a mellett, épen a siker küszöbén,
fölhagyott Byron fordításával és P. Horváth Lázárnak engedte át a tért,
a kinek kisérletei a negyvenes évek elején teljesen elhangzottak. Az
könnyen érthető, hogy Lukács csekély számú fordításai és Horváth Lázár
erőlködései nem tehették népszerűvé Byront a csak magyarúl olvasó
közönség előtt, de azt már nehezebb megérteni, hogy Byron általában oly
csekély hatással volt a magyar költészetre, holott nemcsak a franczia és
német, hanem a lengyel és orosz költészetre tett nagy hatását is
lépten-nyomon kimutathatni. A magyar politikai és társadalmi viszonyok
magyarázzák meg leginkább e jelenséget. Az elnyomott lengyel, forradalma
előtt, tele volt forradalmi vágygyal, mint eszményre tekintett e viharos
kedélyű, szabadságszerető lordra, a ki a görög függetlenségi harcz
küzdelmei közé siet s ott leli halálát, később pedig, midőn a forradalom
kitört, Varsó elesett, a szétszórt bujdosók bő táplálékot találtak az
angol költő világfájdalmas pessimismusában. Az orosz költőre, bár más
helyzetben volt, szintén mélyen hatott Byron szelleme. Egy még fejletlen
nép és egy önkényes uralkodó, túlfinom, de nagyrészt romlott
aristocratiája körében, hol a katonai és hivatalnoki pályából állott az
egész közélet, a magasbra törekvő szellem föl nem találhatta eszményeit
s örömest merített Byron búskomorságából és keserű humorából. Puskin és
Lermontoff költészete e hangulat kifejezései. Magyarországon volt
közélet, habár korlátolt határok között; legalább a megye- és
országgyűlésen kibeszélhették magokat az emberek. Széchenyi föllépte óta
fölébredt a reformvágy is s inkább az optimismus, mint pessimismus áradt
el a kedélyeken: a jövőbe vetett erős hit lelkesítette a nemzetet. A
költők mélyen érezték a jelen nyomorát, de vagy a múlt dicső emlékein,
vagy a jövő derengő reményein merengtek, világfájdalom helyett
hazafifájdalom töltötte el keblöket és részvét a jelen küzdelmei iránt.
Mindez nem engedte, hogy búskomorságba sülyedjenek vagy világfájdalmas
gúnyban törjenek ki.

Ily körülmények között annál inkább föltűnik, hogy épen Lukács lelkesült
Byronért, a ki míg egyfelől teljesen osztozott honfitársai
törekvéseiben, addig másfelől épen nem élt át viharos ifjúságot. Mi
vonzhatta őt annyira Byronhoz? Keveset tudhatni ifjúkori élményeiről.
Nem igen volt közlékeny mind arra nézve, a mi szívviszonyait illette; a
forradalom előtti összes levelezését elégette, midőn Windischgrätz 1849
első napjaiban Buda-Pestet elfoglalta, forradalom utáni levelezése pedig
külföldi utazása alatt elkallódott háza padlásán. Naplót soha sem írt,
halála előtt emlékiratokba kezdett, de a halál meggátolta a
folytatásban. Azonban egy bizonyos. Kora érett ifjú volt, kétkedő,
érzékeny szívű és pessimista, mint férfiú korában is. Úgy látszik, nem
egyszer csalódott. Egyetlen fönmaradt eredeti költeményét egy hűtelen
baráthoz intézi. Gazdag benső életet élt, de hajlamai, érzései,
szenvedélyei nem igen mentek át tettbe s magába temette csalódásait.
Semmitől sem félt annyira, mint a nevetségessé válástól. Kerülte a
küzdelmet s egész életén szenvedőleges természetű maradt. Egy ily
léleknek jól esett elmerengeni egy rendkívüli szellem búskomorságán s
bámulni, sőt írigyelni benne a szenvedélynek azt az erejét és
bátorságát, mely a világgal szembeszáll. Ez tette Byront kedvencz
költőjévé, ez ösztönözte őt fordítására s nem annyira széptani érdek
vagy műfordítói becsvágy.

Azonban a meghasonlott kedélye lassanként csillapodott. A minél több
oldalú műveltségben keresett vigaszt s néhány társadalmi, jogi és
történetphilosophiai tanúlmányt kezdett írni. A politikai küzdelmek is
hatottak reá s mind szorosabb barátság fűzte az ellenzék
vezérférfiaihoz. Így hagyott föl Byron fordításával s a mit később
Popeból és Cervantesból fordított, az alig volt egyéb, mint némi
kötelesség teljesítése. A Kisfaludy-Társaság ugyanis 1842-ben tagjának
választotta, el kellett foglalnia székét s e czélra fordította le
Popenak a _Műbírálatról_ írt tankölteményét; szintén ez időtájt
indította meg a társaság _Külföldi Regénytár_át s fölkérte őt, hogy
fordítsa le Cervantes valamelyik regényét, mert Cervantestől semmi sincs
irodalmunkban. Így keletkezett a _Bőkezű szerető_ fordítása, de ezzel
egyszersmind végkép búcsut mondott műfordításnak, szépirodalomnak
egyaránt, s többé nem vett részt a társaság munkásságában. Mégis e
társaság volt az, mely folyvást őrizte emlékét s midőn élte alkonyán,
szeretett nejét elvesztve, megtörötten érkezett vissza hazájába, hosszas
külföldi tartózkodása után, rokonszenvvel üdvözölte s az épen akkor
elhúnyt Toldy helyébe elnöknek választotta. Az elnöki székből szólott
egy pár ünnepélyes ülésen utolszor a közönséghez. A kis csemete, melyet
ifjú korában elültetett, terebélyes fává nőtt, melynek árnyában
megpihenhetett a fáradt vándor.


II.

Lukács Móricz nemcsak az elemi és középiskolai, hanem az egyetemi
tanulmányokat is a szülői háznál végezte. Tanárok jártak hozzá s
vezetésök alatt és saját szorgalmával biztos alapot vetett
műveltségének. Úgy látszik, a királyi táblára sem esküdött föl
juratusnak, hogy a magyar köz- és magánjogból szigorlatot tegyen, a mit
akkor nemcsak az ügyvédjelöltek tettek le, hanem a fő- és közép-nemesség
ifjai is, a kik közpályára akartak lépni. De ez nem akadályozta
tizenkilencz éves korában (1831) Krassómegyében tiszteleti aljegyzővé s
Temes-, Csanád- és Csongrádmegyék táblabírájává kineveztetését. Úgy
látszik, atyja óhajtotta, hogy a megyén szerepeljen s ott hivatalt
vállaljon. De a fiúnak ehhez épen oly kevés kedve volt, mint a gazdaság
vezetéséhez s már 1832-ben anyjával együtt visszaköltözött Pestre. De
mégis, hogy teljesítse atyja kivánságát, Pestmegyében tiszteleti
aljegyzőséget vállalt s 1836-ban egy évig pontosan szolgálta a megyét.
Azonban atyja a következő évben meghalván, végkép visszavonúlt a megyei
szolgálattól. Megjelent ugyan néha úgy Temes-, mint Pestmegye gyűlésein,
ha valamely fontos tárgy volt szőnyegen, de inkább csak szavazni ment
oda, mint szónokolni. Csak egyszer szólalt föl hosszasabban és nagy
hatással Temesmegye közgyűlésén, midőn Lovassy és társai az 1832–36-diki
országgyűlés végével elfogattak s a megyék sérelmi fölirattal fordúltak
a kormányhoz. Az atya halála más változást is okozott a családban.
Móricz nem akart se gazdálkodni, se a bérlőkkel vesződni, ez okból
csakhamar eladták falusi birtokaikat s tőkepénz kamataiból s a
Bécsi-utcza sarkán levő pesti ház jövedelméből éltek, melynek anyja egy
harmad részben birtokosa volt.

A magyar írók között alig volt függetlenebb helyzetű ember, mint Lukács;
egészen a tudománynak, irodalomnak s a közügyeknek élhetett. Élt is mind
a háromnak, de egyikhez sem vonzotta szívós becsvágy, erősebb
szenvedély. A tudomány és irodalom neki részint önmívelődés, részint
szórakozás volt, a közügyekben való részvét pedig kötelesség, melyet
hite szerint, bizonyos pontig, minden, akár születésénél, akár
becsérzeténél fogva nemes magyar ember teljesíteni tartozik. De volt még
egy kötelesség, melyet mindennél főbbnek tartott: beteges anyjának
gondozása. Ritka szép viszony fejlődött ki fiú és anya között, mely
egész a sírig tartott. A jó fiú sok időt töltött anyja körében: olvasott
neki, mulattatta, segített dolgai elintézésében, körüle gyűjtötte
kedvelt társaságát, kitalálta gondolatait s óhajtását teljesíteni
igyekezett. Maga sem volt kiváló egészségű, épen azért mértékletes
életet élt s e tekintetben anyja épen úgy őrködött fölötte, mint ő anyja
fölött.

A casinóban, szalonokban és baráti körben egyaránt szívesen látott
vendég volt. Nem föltünő, de minden esetre érdekes alak. Elég magas és
karcsú termet, mely idős korban sem hajlandó hízásra, egy kissé beteges,
halvány arcz, szőkébe játszó gesztenyeszín haj, bajusz, szakáll, mely
inkább csak az áll körül sűrűbb, éles kék szem, némi búskomolyság az
arczon, némi merevség a magatartásban. De az éles nézés, búskomolyság és
merevség csak hamar szelidült vagy épen eltűnt, ha társalogni kezdett.
Nagyon értette a társalgás művészetét, melybe ösztön, tapintat,
gyakorlottság gyermekségétől fogva mintegy belé oktatták. Kellemesen
szállott egyik tárgyról a másikra, napi eseményekről irodalomra,
művészetre, családi ügyekről társadalmi elmélkedésekre és politikára,
keresettség és köznapiság nélkül. Komolyabb vagy vidámabb hangulata
mindig változatos volt, de soha sem bonyolódott vitába, nem emelkedett
az érzelmességig vagy épen pathoszig. Elmésségét sem fitogtatta, épen
nem volt gúnyos, megelégedett egy-egy jóakaratú élczczel s különösen
óvakodott attól, hogy valami olyat mondjon, mi a társaság bármelyik
tagját kellemetlenül érintené. A nők kiválóan kedvelték és becsülték,
mert ismerte a bizalmasság határát s bár rendkívüli előzékenységgel
viseltetett irántok, soha sem tűnt fel udvarló színében. Azt a
lélektanilag alapos megjegyzést, hogy nővel való barátságunk vagy
szerelmünk kezdete vagy utójátéka, senki sem czáfolta meg fényesebben,
mint ő. Innen hosszú barátsága számos derék és szellemes nővel, melyet
semmi félreértés meg nem zavart s a rágalom is megkímélt.

Az illemszabályok megtartása szokássá, mintegy második természetévé vált
s ezt másoktól is megkívánta. Hamar és észrevétlen szakított bárkivel, a
ki e tekintetben nem volt szabatos irányában. A szabatosságot szóban,
cselekvésben és önmaga tiszteletét udvariassággal s a mások
tiszteletével egyesítette. Semmi sem volt benne a gavallérból, még
kevesebb a piperkőczből, de gentleman igyekezett lenni tetőtől-talpig.
Gondosan öltözködött, de került minden feltűnést s megelégedett az
egyszerű választékossággal. A pazarlástól épen oly távol állott, mint a
fösvénységtől. Jövedelmét soha sem költötte el egészen; a megtakarított
fölöslegből örömest áldozott közjóra s juttatott a szegényeknek is. Nem
voltak költséges szenvedélyei, aránylag könyvekre költött legtöbbet, de
inkább csak kedvencz szerzői műveit vagy a tanúlmányaihoz szükségeseket
vette meg, az irodalom újdonságait, a külföldi folyóiratokat a nemzeti
casinóban olvasta, melynek könyvtárát szorgalmasan látogatta. Az
Akadémia üléseit sem hanyagolta el, melynek 1839-ben levelező tagjává
választatott, sőt Szalay Lászlót, az Akadémia jegyzőjét (1837–1847) nem
egyszer helyettesíté, ha az akadályozva volt tiszte teljesítésében.

A harminczas évek végén általában sok időt töltött Szalay László, báró
Eötvös József és Trefort Ágoston társaságában. E kiváló fiatal emberek
élénk hatással voltak reá, s jeles műveltsége és nemes szíve csakhamar
megszerezte barátságukat. Szalay szépirodalmi rövid pályája után jogi és
politikai tanúlmányokba merült. Eötvös épen akkor lépett a politikai és
regényírói pályára. Trefort nyugtalan természete minden iránt
érdeklődött, de leginkább nemzetgazdasági és társadalmi kérdésekkel
foglalkozott. Lukács kétkedő és pessimista lévén, ritkán osztozott
barátjai álmodozásaiban, de néha a siker reménye nélkül is követte
kezdeményezésöket s támogatta vállalatukat. Trefort haza érkezvén
külföldi útazásából, sokszor panaszolta, hogy mily kevéssé érdeklődnek
nálunk a képzőművészet iránt s általában e tekintetben mily fejletlen
ízlésünk. Azt nem remélhetni, hogy az állam tegyen valamit, tenni kell
tehát társadalmi úton, egy művészeti egyesületet kell alapítani,
műtárlatok rendezésével, megvásárolt képek kisorsolásával s műlapok
kiosztásával föl kell ébreszteni a szunnyadó művészi érzéket,
egyszersmind tért nyitva a fejlődő tehetségeknek. Trefort
kezdeményezésére így alakult meg a magyar művészeti egyesület, mely
csirája volt a mai képzőművészeti társulatnak. Lukács szóval és tettel
sokat tett ez egyesület fölvirágzására. Tagokat, adományokat gyűjtött s
maga is áldozott. E mellett a külföldi lapokat értesítette művészeti
mozgalmainkról, s itt fejezte ki legelőször azt az óhajtást: vajha
Eszterházy herczeg Bécsből Pestre hozatná becses képtárát, a mi egy pár
évtized mulva csakugyan teljesült is.

Eötvös 1839-ben a párisi _Le livre des cent et un_ mintájára
_Árvízkönyv_et indítványozott, az 1838-diki árvíztől sok kárt szenvedett
Heckenast Gusztáv, kiadó-könyvárus, fölsegélésére. Lukács műfordítással
támogatta e vállalatot, melyet Eötvös _Karthausi_ja oly népszerűvé tett.
De még élénkebb részt vett egy negyedéves folyóirat megindításában,
melyre Eötvös, Szalay és Trefort egyesültek. Irodalmunkban e század két
első tizede óta épen nem hiányoztak az irodalmi és tudományos
folyóiratok, sőt a hanyatló _Tudományos Gyűjtemény_ pótlásául maga az
Akadémia indította meg a _Tudománytár_t. Azonban teljesen hiányoztak
nálunk az Angol- és Francziaországban annyira kedvelt szemlék, melyek az
élet és irodalom, a politika és tudomány kapcsolatának képviselői s
mintegy közvetítők a szaktudomány és a művelt közönség, a hazai és
külföldi irodalom közt. Eötvösék előtt ez lebegett, nemcsak tartalom,
hanem külalak tekintetében is. Azonban némikép eltérve mintájoktól,
legfőbb czéljok az volt, hogy a reform kérdéseit emelkedettebb és
tudományosabb szempontból tárgyalják s az európai eszmék áramlatát
közvetítsék a magyar közönséggel. A negyedéves folyóiratot _Budapesti
Szemlé_nek nevezték el s Heckenast vállalkozott kiadására, abban a
reményben, hogy Eötvös azt talán épen olyan népszerűvé fogja tenni, mint
az _Árvízkönyv_et. A szerkesztők dolgozótársak után láttak s legelőször
is Lukácsot kérték föl, a kiről tudták, hogy kedvelője a külföldi
szemléknek, sok új könyvet olvas s ízlésénél és világos írásmódjánál
fogva épen alkalmas essay-írónak. Lukács pessimista hajlama nem jósolt
sikert a vállalatnak s nem is akart részt venni benne. Nem hitte, hogy a
tisztán magyarul olvasó közönség tetszését megnyerjék a külföldi essay-k
mintájára írt czikkek. Aztán elég írója sem lesz a folyóiratnak, négyen
pedig legföljebb egy évig ha kitarthatják. Mindamellett társai
rábeszélésére hozzájok csatlakozott s két essayt írt a megindítandó
folyóirat számára. Jóslata azonban beteljesedett. A folyóiratnak oly
kevés előfizetője volt, hogy a kiadó az első félév után, 1840
júliusában, megszüntette s így csak két kötet jelenhetett meg belőle.
Tizennyolcz évnek kellett eltelnie, hogy ugyanazon czímmel újra
föléledjen, elébb báró Sina Simon, majd az Akadémia támogatásával. A
közönség most több részvéttel fordúlt hozzá, essay-író is több volt, bár
ez irodalmi műfajt a mai napig is sokkal kevesebben művelik, mintsem
kellene. Lukácsot ott találjuk az újabb _Budapesti Szemle_ dolgozótársai
között is; szintén két nagyobb essayvel gazdagította tartalmát.

Az essay sem értekezés, sem kritika, de mindegyikből olvaszt magába
annyit, a mennyit czélja vagy alapeszméje megkíván. Valami közép a
kisebb könyv és nagyobb hirlapi dolgozat között, leginkább az irodalmi
forma erejével és hathatósságával igyekszik föltüntetni a tudomány újabb
haladását s jellemezni, ha kell bírálni, az irodalom újabb mozgalmait s
legkitünőbb képviselőit. Eredetének szerény nevénél fogva nem sokat
igérő és követelő, de nem egyszer több akar lenni kísérletnél. Formája
szabad és változatos a tárgy természete s az író czéljai szerint, de
mindig az előadás bizonyos komoly művészetét tartja szem előtt, mely
különbözik a tudomány közönséges népszerűsítésétől. A legtöbbször újabb
könyvet vagy könyveket vesz kiinduló pontúl s tartalmuk lényegét
dolgozza föl világosabb és áttetszőbb alakban, mint azt magok a szerzők,
a részletes fejtegetésnél fogva, tehették. Gyakran nem elégszik meg
ennyivel; bírál s egészben vagy részben véleményt véleménynyel állít
szembe. Néha csak alkalmúl vesz föl valamely újabban megjelent könyvet,
hogy attól egészen függetlenűl fejtse ki nézetét az illető tárgyról.
Máskor levél- vagy okirat-gyűjteményeket ismertet, de úgy, hogy az
illető kornak vagy egyénnek rajzát kísérli meg valamely legérdekesebbnek
látszó szempontból. Nem egyszer függetlenül minden új jelenségtől, de új
szempontból kisérli meg valamely kérdés fejtegetését vagy korszak, egyén
jellemzését, föltéve az olvasóról az előleges ismereteket. De hosszas
volna előszámlálni az essay minden árnyalatát. Az angol és franczia igen
kedveli e műfajt, mint a tudomány egyik irodalmi formáját; a legkitünőbb
írók is mívelik, sőt a szaktudósok sem vetik meg, a művelt közönség
pedig ily czikkek útján értesül a tudomány és irodalom újabb
fejlődéséről. Innen, mást nem is említve, a franczia _Revue des deux
Mondes_ s az angol _Edinburg Review_ nagy népszerűsége egész Európában.

Lukács legtöbbször néhány új könyv alapján fejteget valamely tárgyat
vagy kérdést, de folyvást bírálva a különböző véleményeket. Azonban van
olyan essayje is, mely egy új könyv tartalmának lényegét nagy vonásokban
tárja az olvasó elé, vagy pedig könyvismertetéstől függetlenűl terjeszti
elő valamely kérdés újabb állását az európai irodalomban. A régibb és
újabb _Budapesti Szemlé_ben megjelent dolgozatai leginkább essay-k, a
_Tudománytár_ban és _Athenaeum_ban közlöttek hajlanak az értekezések
felé. Általában Lukács ereje inkább a szerkezetben nyilatkozik, mint az
előadás különösebb kellemében vagy a stil hathatósságában. Jól érti,
hogy mennyit és mit ölelhet föl dolgozatának terjedelméhez képest. Erős
érzéke van a lényeges, a jellemző iránt. A részek arányosan emelkednek,
a fejtegetés világos, szabatos s oly kevéssé dagályos, mint száraz.
Azonban néha küzdeni látszik a nyelvvel, kivált oly eszmék
kifejezésében, a melyek körébe tartozó műszóink akkor még nem voltak
megállapítva. Minden esetre Lukács a magyar essay-irodalom úttörői közé
tartozik; majd mindenik essayje némi feltünést keltett, mert vagy oly
kérdést tárgyalt, melylyel még senki sem foglalkozott irodalmunkban vagy
az európai tudomány újabb fejlődését ismertette s így folyvást hézagot
pótolt. Valóban e dolgozatok még maig sem vesztették el érdeköket s van
köztök egy pár olyan, melynek tárgyáról azóta sem írt senki íróink közül
bővebben és alaposabban.

_Az állati magnetismus és viszonya a lélek- vagy kisértet-látáshoz_
czímű essayvel lépett föl először, mint oly tárgygyal, melylyel élénken
foglalkozott akkor a külföldi irodalom. Társalgó-termeinkben nem egyszer
beszéltek róla s nekünk is meg voltak magnetikus látnokaink, betegeink
és magnetisáló orvosaink. Lukácsot érdekelte a tárgy, megismerkedett
irodalmával s észrevételeit a közönség elé tárta. Tudta, hogy oly
kérdéshez fog, melyet meg nem fejthet, de tájékozni akarta magát és
olvasóit. Ezért előadta és megbírálta mind azon hypothesiseket, melyeket
az állati magnetismusra nézve eddig fölállítottak, s a szerinte
legvalószínűbbet is bíráló és fejlesztő megjegyzésekkel kísérte. «Hátra
van még – úgymond – hogy az előadott magyarázatok viszonyos becséről
nyilatkozzam, mert általános becsről vagy épen teljes bizonyosságról itt
szó sem lehet. A jelen s mindazzal rokon tárgyban a kritika tiszte arra
szorúl, hogy azon megfejtési próbának adja az elsőséget a többiek
fölött, mely a tapasztalás és észlelés által nyert legtöbb adatra
alkalmazható. Az előadott magyarázatok közül ugyan egy sincs, mely ellen
kifogásokat ne lehessen tenni vagy mely az állati magnetismus valamennyi
jelenségeit kielégítőleg megfejtené s ha mi ezek közül egyiknek a
többiek fölött elsőséget adunk, ennek czélja nem az, hogy további
tudományos vizsgálódást fölöslegesnek állítsunk, hanem csak azon
gyakorlati hasznot várjuk attól, hogy a tapasztalás által nyújtott
adatok megítélhetését egyszerűsíti, minthogy az eléggé fölvilágosított
tüneményeket elmellőzhetvén, figyelmünket szorosan azokra fordíthatjuk,
melyek még homályosabbak, magyarázatlanok s eligazodhatunk az iránt, ha
vajon a hibát az eseteknek nem eléggé gondos észlelésében, nem eléggé
lelkiismeretes közlésében vagy pedig a magyarázat hiányosságában kell-e
keresnünk, s ha a körülmények ez utóbbit tennék hihetőbbé, meg kell
ítélnünk, ha vajon további szemlélődés e tünemények alapokairól az
előbbi módosításával lehetne sikert reményleni vagy egészen új alapból
kell-e kiindulni valamennyi tünemények megfejtésében?»

Lukács e módszert másnemű tanulmányaiban is követi, hol biztosabb alapon
mozoghat. Kétkedő elméje soha sem indúl ki előre elfogadott elvből,
elfogulatlanúl bírálja mindenütt a különböző elveket és rendszereket s
annak sem titkolja árnyoldalát, a melyhez leginkább hajlik. Elárulja,
hogy az igazság keresése előtte fontosabb, mint maga az igazság; mintegy
előttünk tanul, gondolkozik és nyugszik meg valamiben, ha ugyan
megnyugszik. A _Büntető jogi theoriák_ czímű tanulmánya is ilyen. Három
kérdést fejteget, régibb és újabb munkák alapján. Honnan ered az állam
joga, hogy büntessen? Mi czélja a büntetésnek? Mily módok sikeresek e
czél elérésére? Az első kérdést illetőleg, bírálat alá veszi az
úgynevezett szerződési és védelmi elméleteket s mindkettőről kimutatja,
hogy oly valamit akarnak bebizonyítni, a mi lehetetlen. Az állam büntető
jogának kezdettől fogva mindenkitől való elismerése oly erkölcsi tény,
mely önmagát igazolja, különben a büntető jog eredetének kérdése
összevág az állam és jog eszméivel, melyek együtt születtek, fejlődtek s
egymást táplálják. A második kérdésre, hogy mi a czélja a büntetésnek,
szintén az igazság és haszon elveinek bírálatával felel, melyeknek
elsejét Kant állította föl, másodikát pedig Bentham. Inkább a Bentham
elvét fogadja el, mint a Kantét, de némely módosításokkal, melyeket nem
tart az elv lényegével ellenkezőknek. A harmadik kérdésre nézve, hogy
mily eszközök sikeresek a czél elérésére, szintén birálat alá veszi a
különböző büntetőjogi rendszereket: a bosszúállási, a kárpótlási,
megelőzési, javítási, intési rendszereket s úgy hiszi, hogy mindenikben
rejlik valami része az igazságnak, de egyszersmind a tévedésnek is,
tudniillik, hogy a czélra vezető útakat magával a czéllal cserélik föl.
A közhasznot s az ezzel kapcsolatos közbátorságot csak úgy érhetni el,
ha a büntető hatalom a körülmények szerint mindazon módokat
fölhasználja, melyek czélszerűeknek mutatkoznak. Ezért a különféle
rendszerek közül, a viszonyokhoz, a bűn neméhez, a bűnös egyéni
jelleméhez képest, hol egyik, hol másik kitünőbb figyelemre méltó, de
bármelyiket kizárni, a közjó és haszon tetemes csorbítása nélkül, nem
lehet. Így kibékítve a különböző rendszereket, a büntetésnek mértékét és
nemeit tárgyalja, leginkább Bentham nézeteihez csatlakozva, s azoknak
némely hézagait pótolva. A büntetés nemei közt a halálbüntetéssel
bővebben foglalkozik, elősorolja a mellette és ellene szóló okokat, s
bár eltörlését óhajtja, kétkedő és aggályos természetéhez híven, abban
állapodik meg, hogy ha nem törülhetni is el egészen, csak kevés esetre
kell szorítani.

E tanúlmány a kor mozgalmainak volt szülötte s egyszersmind a korra is
kívánt hatni. Büntető törvénykönyvünk reformját mind hangosabban
követelte a közvélemény s az 1840. országgyűlés már bizottságot is
küldött ki egy új büntető törvénykönyv és fogházjavítási terv
kidolgozására. Az akadémia ugyanekkor következő pályakérdést tűzött ki:
«Határoztassék meg a büntetés értelme és czélja, adassanak elő annak
biztos elvei és ezekhez alkalmazható nemei, fejtessék meg, találhat-e
köztök helyet a halálbüntetés és mely esetekben; mily sikerrel
gyakoroltatott ez a régi és újabb népeknél, különösen hazánkban». Lukács
nem pályázott az akadémiai díjra, melyet Szemere Bertalan nyert el s még
a pályadíj odaitélése előtt adta ki tanúlmányát, mert szükségesnek
tartotta, hogy minél több oldalról világíttassék meg e kérdés
irodalmunkban, s reformmozgalmunk minél több eszmei tartalmat nyerjen.
Nem elégedett meg a büntető elméletek ismertetésével és bírálatával, a
fogházjavítást is tanulmánya tárgyává tette. Báró Eötvös Józseffel
szövetkezve, 1842-ben egy terjedelmes röpiratot írt és adott ki.[3] E
röpirat azon elvekből indúl ki, melyet Lukács már tanúlmányában
kifejtett s fogházaink állapotját tárgyalva, bőven ismerteti a külföldi
javítási kísérleteket, különösen a pænitentiarusi rendszer kifejlődését
s mint ennek híve, kettős kiágazása között, a hallgató rendszer mellett
foglal állást, szemben a magánrendszerrel. Úgy látszik, hogy mindaz, a
mi e röpiratban a büntetőjogi elméletekről szól, a Lukács munkája,
valamint az adatok összegyűjtése is, ellenben fogházaink állapotának
bírálata s a hallgató rendszernek fényes dialektikája Eötvöstől
származik.

Ily, a kor kérdésével kapcsolatos tanúlmányai Lukácsnak még a
következők: _A városok szerkezete külföldön. Néhány szó a
socialismusról. Néhány eszme az egyesületi jog körül._ Az elsőben a
külföldi városok szervezetével ismerteti meg a magyar közönséget, épen
akkor, a midőn a városok rendezésével kezd foglalkozni a közvélemény s
nemsokára az országgyűlés is. A második, a melyet az Akadémiában
olvasott föl, nem sokkal megválasztása után, szerény czíme mellett is
először tárgyalja irodalmunkban behatóan, bár röviden, a socialismus
elméleteit, azzal a tárgyilagos és kétkedő módszerrel, mely annyira
sajátsága volt. A harmadik tulajdonkép egy hosszabb levél, melyet
Bajzához, a Nemzeti kör _Ellenőr_ czímű és Lipcsében megjelent ellenzéki
almanachjának szerkesztőjéhez intézett. Mentegeti magát, hogy nagyobb
dolgozatot nem küldhet, de nem akarván kimaradni az almanach írói közül,
levél alakjában mond el egyet-mást az egyesületi jogról, melyet az
Apponyi-kormány szabályozni akar. Kiemeli e jog fontosságát, különösen
hazánkban, midőn a társadalom kénytelen az egyesülés terén sok olyat
megtenni, a mit a kormánynak kellene. Nem tartja szükségesnek, sőt
veszélyesnek a szabályozást, midőn a kormány felügyeleti jogánál fogva
megszüntethet minden visszaélést e téren is.

De írt Lukács tisztán irodalmi és tudományos essayket is. Még a
negyvenes években sikerrel ismertette a _Tudománytár_ban Guizotnak
_Histoire général de la civilisation en Europe_ híres munkáját, _Az
újabb polgárisodás elemei Európában a római birodalom bukása után_ czím
alatt. Ez az egyetlen essayi között, mely megelégszik az ismertetett
könyv fő eszméinek visszatükrözésével és tartózkodik minden bírálattól.
Kár, hogy Guizot munkájának csak néhány szakaszát öleli föl, s bár igéri
a folytatást, de abban hagyja. Nem ily csonka s általában másnemű két
utolsó essayje: _A román nyelvek átalakulása; Róma régi történeteinek
hitelessége és eredete._ Lukács a forradalom után több évet töltött a
külföldön, beutazta Olasz-, Spanyol- és Francziaországot s mindkét
tanúlmányra úti élményeiből merítette a tárgyat. Fiatal kora óta
kedvencz tanúlmánya volt a franczia, olasz és spanyol nyelv és irodalom
s most e nemzetek földjén élve, a tájszólásokat is kezdte tanulmányozni
s egyszersmind olvasgatta Raynouard, Sismondi, Schlegel A. V., Diez
idevágó munkáit. Azonban tanulmányai eredményét bajosan bocsátotta volna
közre, ha erre a körülmények nem kényszerítik. Lukácsot még folyvást nem
becsvágy vezette az írói pályán, csak ismeretszerzést és élvezetet
keresett tanúlmányaiban s vagy barátai unszolására, vagy valamely
körülmény nyomására volt szükség, hogy megírja azt, a mivel épen
foglalkozott. Most is így történt. Az akadémia 1858-ban uj szervezetet
nyervén, Lukács a történeti és jogtudományi osztályból a nyelv- és
széptudományi osztályba tétetett át s egyszersmind ez osztály tiszteleti
tagjává is választatott. Itt is fölolvasással akarván székét elfoglalni,
a romanistika körében tett újabb tanulmányait dolgozta föl
székfoglalóvá. A román nyelvek alakulásának műfolyamát tünteti föl e
dolgozat, mind történeti, mind nyelvészeti szempontból, az újabb
nyelvhasonlító módszer segélyével; irodalmunk egyik hézagát töltötte és
tölti be máig is.

Róma régi történelméről írt essayje Rómában töltött napjainak emléke.
Utazásai közben kétszer tartózkodott huzamosabb ideig Rómában, s
környezve egy nagyszerű múlt emlékeitől, maga is visszafordúlt kora
ifjúsága tanúlmányaihoz, melyektől későbbi éveiben elvonták a kor égető
kérdéseivel szorosabb kapcsolatban álló tanúlmányok. Most különösen
érdeket talált abban, hogy Róma történelmét a helyszínén tanulja s róla
a Capitolium halmain, a Forum romanum oszlopai és diadalívei között
elmélkedjék. Olvasmányait és tanúlmányait folytatta Rómából távozása
után is, s midőn haza jött, Csengery fölszólítására, földolgozta a
_Budapesti Szemle_ számára. Ez tartalmilag és formailag legjelesebb
essayje. Világosan s az érdeket folyvást fokozva tárja az olvasó elé a
kérdés leglényegesebb pontjait, biztosan csoportosítja a tényeket és
véleményeket és stílje is sokkal elevenebb. Vizsgálja Róma legrégibb
történelmének forrásait, külső és belső hitelességöket; előadja
példákkal világosítva, hogy, különösen a királyok korszakában,
lépten-nyomon oly adatokra találunk, melyek vagy lehetetlenek, vagy
egymással ellenmondásban vannak vagy merő képtelenségek. A köztársaság
régibb történelmében már nincsenek oly sokfelé ágazó eltérések, oly
kiáltó és szembeszökő képtelenségek s betölthetlen hézagok. Nem lépünk
ugyan még történelmi térre, de közeledűnk feléje; mind a mellett itt is
elég sok még az ellenmondás, csodás tény és chronologiai zavar. Így
tájékozva olvasóit a kérdés lényegéről, megismerteti egyszersmind azon
hypothesisekkel, melyeket régibb és újabb írók Róma régi történelme
anyagának származására nézve fölállítottak. Perizonius és Niebur régi
elveszett népkölteményekből származtatják, – Schlegel, Dahlman és mások
görög regényírók koholmányaiból; Schwegler és ő előtte Vico, habár csak
homályosan kifejtve és következetes alkalmazás nélkül, rege-alakba
öltöztetett hypothesisekből vagy ætiologiai és etymologiai mythosokból;
és végre Levis közönséges értelemben vett szóbeli hagyományból s ennek
természetes átalakulásából. Már most az a kérdés, vajon a vitatkozó
tudósok közöl melyiknek van igaza? Lukács, híven kétkedő, s ha lehet,
egyeztető természetéhez, nem haboz kimondani, hogy mindeniknek s
egyiknek sem. Mindenik helyesen jelöli ki a hagyományos történelem
egy-egy forrását, de tévednek abban, hogy mindenik a maga kedvencz
forrásából származtatja, ha nem is kirekesztőleg, de kiválóan az egész
anyagot. Lukács azt hiszi, hogy mindez elemek lényeges befolyással
voltak Róma legrégibb történelmének alakulására, legfeljebb az arány, a
több vagy kevesebbség körül foroghat a kérdés, de ennek meghatározása
épen oly nehéz, mondhatni lehetetlen, mint a korszak való eseményeinek
tudományos reconstruálása.

E tárgyról is Lukács tanulmánya az egyetlen dolgozat irodalmunkban s még
mennyi hézagot töltött volna be, ha a negyvenes évek elejétől fogva
egész haláláig, folyvást irodalmunk ez ágát műveli, de épen oly hamar
búcsút mondott az essay-írásnak, mint elébb a műfordításnak s egy pár
évig egészen a hirlapírásra adta magát. Munkássága körét változtatva,
azt hitte, hogy az újabbal többet használhat a közügyeknek; személyes
becsvágyával keveset gondolt.


III.

A negyvenes évek elején a magyar hirlapirodalom kezdett fölzsendülni.
Eddig inkább csak tényeket, híreket jegyzett föl, most megkísérlette
bírálni is a tényeket s elmélkedni rólok. A mi az irodalomban Kazinczy
óta megszokássá vált, a politikai élet nyilvánulásaiban is megkezdődött.
Széchenyi röpiratait, a censura enyhültével, Kossuth _Pesti Hirlap_ja
követte radicalisabb iránynyal, ellenzékibb szellemben. A kormány is
kilépett a küzdőhomokra, hogy védje czélzatait, mérsékelje a
reformvágyak rohamosságát s a _Világ_ czímű lapot alapította, melynek
gróf Dessewffy Aurél volt a lelke. Széchenyi, a ki egyik párthoz sem
tartozott, de hatni akart mindkettőre, a régi _Jelenkor_ban többször
hallatta szavát. Majd 1843 nyarán Szalay vette át a _Pesti Hirlap_ot s
néhány társával, a kik közt báró Eötvös volt a legkiválóbb, a felelős
kormány és parlamenti összpontosítás zászlaját tűzte ki. A politikai
élet mind inkább élénkült s a lapok eszméi és vitái visszhangzottak a
casinók, megyék s az 1843-ban megnyilt országgyűlés termeiben.

Lukács e lapok egyikéhez sem csatlakozott, bár mozgalmukat nagy
figyelemmel és részvéttel kísérte. Ellenzéki volt, de nem heves
pártember s egyet-mást nem kedvelt a _Pesti Hirlap_ban. Gróf Dessewffy
Aurél legjobb barátjai közé tartozott, bámulta nagy tehetségét, de
elválasztotta tőle ellenzéki álláspontja. Gróf Széchenyi iránt a
legmélyebb tisztelettel viseltetett, de sajnálta elszigeteltségét, s nem
osztozott mindazon vádakban, melyekkel Széchenyi Kossuthot s az akkori
ellenzéket megtámadta. Szalay, Eötvös és Trefort barátjai és oly
írótársai voltak, kiknek irodalmi és társadalmi kezdeményeiben mind
eddig híven részt vett, de politikai sikerökben kétkedett; merész
álmodozóknak nézte őket, kik vagy kudarczot vallanak, vagy ha nem,
megbénítják az ellenzéket, a mit épen nem tartott óhajtandónak. Különben
sem érzett magában elég hajlamot és erőt, hogy bármely lap
vezérczikkírójaként szerepeljen. Sokkal tárgyilagosabb és kétkedőbb
természetű volt, mintsem megférhetett volna a pártlapok szerkesztőivel;
sokkal inkább szerette a békét, mintsem heves polemiákba bocsátkozzék
oly férfiakkal, kiket a magánéletben tisztelt vagy szeretett; gyönge
egészsége sem birhatta volna ki a folytonos munkát és izgatottságot.

Azonban volt hirlapirodalmunkban egy tér, melyet alig foglalt el valaki,
melyről Lukács méltán hihette, hogy rátermett: a magyar viszonyok
ismertetése a külföldi sajtóban s rágalmazott nemzetünk védelme. Az
angol és franczia lapok nem igen foglalkoztak politikai mozgalmainkkal,
de a németek tudomást vettek rólok, különösen az augsburgi _Allgemeine
Zeitung_. E lap nagyon el volt terjedve Német- és Magyarországon
egyaránt, sőt Magyarországon más külföldi politikai lapot nem is
olvashatott a közönség, mert a kormány csak ennek engedélyezte a
postaszállítást s legfeljebb egy-egy előkelő casino vagy egyén kedvéért
tett kivételt az általános szabály alól. Bécsnek még nem volt politikai
hirlapirodalma s a magyar lapok szerkesztői leginkább az _Allgemeine
Zeitung_ból merítették külföldi híreiket; nagy kegynek tűnt föl, midőn
egy pár lapnak megengedte a cancellária a _Journal des Débats_
járathatását is. Az _Allgemeine Zeitung_ a kormány pártfogását azzal
hálálta meg, hogy kímélettel viseltetett a monarchia ügyei iránt s
örömest közölte a Metternich sajtóirodájában készült értesítéseket,
melyek nem igen kedvező színben tüntették föl a magyar viszonyokat s még
a ferdítéstől sem riadtak vissza. Föltünő volt különösen a panszláv
törekvések legyezgetése s az erdélyi szászok túlságos pártfogása.
Pulszky Ferencz külföldi útazásában megismerkedvén Kolbbal, a lap
szerkesztőjével, reá vette őt, hogy a magyar viszonyokat illetőleg tőle
is vegyen föl egy pár helyreigazító közleményt. Kolb ezt annyival inkább
megtette, mert magyarországi előfizetőinek száma fogyni kezdett; nem egy
hazafi megsokallta a lap magyarellenes irányát s fölhagyott vele, kivált
a midőn hirlapirodalmunk fölzsendülésével már a magyar lapokból is bőven
értesülhetett az európai eseményekről. Lukácsot megörvendeztette Pulszky
kísérlete s látva, hogy bizonyos föltételek alatt bejuthatni ez annyira
olvasott lapba, fölajánlotta a szerkesztőnek szolgálatát, a ki azt
elfogadta. Két évig, 1843 áprilistól egész 1844 november 4-ig, folyvást,
havonként két-három czikket lehetett olvasni tőle a főlapban vagy
mellékletében. Nemcsak koronként egy-egy kérdésben, hanem rendszeresen s
minden oldalról ismertette viszonyainkat. A szerkesztő egyetlen czikkét
sem utasította vissza; becsülte mérsékletét, tapintatát, de azért
folyvást, mintegy párhuzamosan kiadta a bécsi sajtóosztály és mások
közleményeit is, melyek gyanusították vagy eltorzították Magyarország
törekvéseit. Egy szóval, némi semlegességet látszott tanusítani,
engedte, hogy mindkét fél kibeszélhesse magát, bár rokonszenve nem
felénk hajolt. De Lukács munkássága ily körülmények között is használt
hazájának, mert felköltötte Németország érdekeltségét, nem egy rágalmat
utasított vissza, nem egy előítéletet oszlatott el.

Lukács kitünően töltötte be helyét s oldotta meg föladatát. Sok oly
tulajdonság volt benne, mely képesítette erre. Jól írt németül, irodalmi
és politikai műveltsége fölül emelkedett a közönséges színvonalon,
bizalmas ismeretség vagy épen baráti viszony fűzte a magyar közélet
kiválóbb képviselőihez, mint szívesen fogadott vendég látogatta az úri
és polgári szalonokat. Egyszóval tájékozhatta magát mindenről, a miről
írni akart. Ide járult jó modora, tárgyilagosságra törekvése, mely
megőrizte a szenvedélyes kitörésektől. Fortiter in re, svaviter in modo,
volt a jelszava. Tudta, hogy a bécsi kormány egyenes megtámadása
lehetetlenné teszi helyzetét a lapnál. Ezért kerülte ezt s megelégedett
azzal, hogy nemzete törekvéseit minél tisztább világításban tüntesse föl
s a hamis tényeket és fölfogásokat minél meggyőzőbb módon czáfolja meg.
A többségben levő ellenzék levén a nemzeti közvélemény kifejezése,
Lukács is ennek tolmácsa volt, de nagy kímélettel viseltetett a kormány
s az úgynevezett conservativ párt iránt, annyival inkább, mert ez a
reformok iránt hajlamot mutatott. Ahhoz az eszméhez, melyet első
czikkében kifejezett, hű maradt mindvégig s az vörös fonalként húzódik
át összes közleményein. «Azon szerény kéréssel lehetne talán – úgymond –
a német lapoknak magyarországi tudósítóihoz fordúlni és pedig nem minden
ok nélkül, hogy ők a magyar viszonyoknak miért fordítják különösen, sőt
majdnem kizáróan mindig csak a «partie honteuse»-ét kifelé, miért
tálalnak föl a külföldnek különös kedvteléssel és kárörömmel minden
jelentékeny és jelentéktelen botrányt, történt legyen akár a szinházban,
akár az országgyűlésen és miért ignorálják az örvendetes haladásnak, a
politikai fölvilágosodásnak és igazi szabadelvüségnek gyakori
jelenségeit, a magyar nemességnek egy évtized óta kitartással folytatott
küzdelmét saját kiváltságai ellen, mely a kiváltságos osztályok
történetében bizonyára ritka, ha ugyan nem páratlan tünemény?»

A haladás és szabadelvűség jeleire mutatni, a középkori intézmények
átalakítását czélzó irányt ismertetni, mely mindinkább áthatja egész
Magyarországot, volt közleményeinek legfőbb czélja. Bizonyos önérzettel
hirdeti, hogy hazánkban érdekes színjáték van folyamatban, mely
általános emberi érdekeltséget kelthet. Más európai államoknak modern
intézményei és társadalmi viszonyai, a nemesség kizárólagos
kiváltságainak megszüntetése, a törvények előtti egyenlőség, mind oly
intézkedések, melyek részint a trónoktól, részint a néptől indultak ki;
Magyarországon a viszonyoknak ez az átalakulása más irányt látszik
venni, egészen különböző elemek közreműködésével. A középkornak feudalis
és aristocratikus intézményei nálunk a felülről jött támadásoknak
ellentállottak, alulról pedig nem voltak támadásoknak kitéve; most az a
föladat vár megoldásra, hogy ez az átalakulás békés fejlődés útján,
történeti alapon, erőszakos fölforgatás és egy felsőbb vagy külső
hatalom önkényes beavatkozása nélkül, az uralkodó kiváltságos elemekből
magától fejlődjék ki. Ezért részletesen ismerteti a megnyitandó (1843)
országgyűlésre küldött megyei követek utasításait, mindenütt kiemelve a
szabadelvű eszmék folytonos fejlődését; majd jellemzi a megnyílt
országgyűlés főbb vezetőit és szónokait, rajzolja a reformtörekvéseket,
közli a vitákat egyes kérdésekben, kivált azokat, melyek az ország
átalakulását czélozzák. Ez országgyűlésnek, kezdettől végéig, hűbb képét
találjuk meg Lukács közleményeiben, mint az akkori magyar lapokban. De e
mellett egyébről sem feledkezik meg. Ismerteti társadalmi és irodalmi
mozgalmainkat; az akadémia ismertetésének egész czikket szentel s két
ízben is vázolja nagy vonásokban a magyar irodalom történelmét.
Legtöbbet foglalkozik a magyar nyelv ügyével. Az 1843. országgyűlés
folytatni és befejezni törekedett azon intézkedéseket, melyek szerint
nyelvünk, a holt latin helyett, a törvényhozás, törvénykezés és
közigazgatás minden ágában elfoglalja az őt megillető helyet. A panszláv
és szász izgatók, sőt a bécsi sajtóiroda levelezői is ez irányt támadták
meg leginkább a külföldi lapokban, magában az _Allgemeine Zeitung_ban
is; Lukács, valahányszor csak szerét tehette, szintén e támadások ellen
lépett föl legerélyesebben, a történelem, statisztika, politikai
szükségesség és logika fegyvereivel ostromolva az elméleti
képtelenségeket s nagyszámú tényekkel czáfolva a rágalmakat. Mind a
mellett itt is óvakodott minden túlzástól, heve sem ragadta el, csak
tolla vált élesebbé.

Ugyanez időtájt egy más német nyelvű folyóiratban is igyekezett Lukács
fölvilágosítani a külföldet viszonyainkról, _Vierteljahrschrift aus und
für Ungarn_ czímű évnegyedes szemlében. Ez Lipcsében jelent meg, Wigand
György kiadásában, Henszlmann Imre alapította, a ki a kiadóval baráti,
sőt rokoni viszonyban állott. Henszlmann azt hitte, hogy nem elég kisebb
czikkekben ismertetni viszonyainkat, a nagyobb értekezések, essay-k
inkább megteszik a szolgálatot, kivált ha oly folyóiratba írunk, melyről
egészen magunk rendelkezünk. Most a külföldi lapok szerkesztőinek
jóakaratára van utalva a magyar író, ha hazája érdekét akarja szolgálni,
mindig feszélyezve érzi magát s nem írhat kedve szerint. Így indult meg
e magyar német szemle, melyet előbb névtelenül, majd névvel maga
Henszlmann szerkesztett s melynek fődolgozótársai maga a szerkesztő,
Pulszky, Lukács, Trefort és Csengery voltak. Számos névtelen czikket is
találunk benne, sőt némely magyar lapból fordításban átvett közleményt
is. Azonban csak négy kötet jelent meg belőle s 1847 elején megszűnt. Se
benn az országban, se künn nem találkozott elég előfizetője; Wigand nem
akart áldozni a magáéból, pedig egy ily folyóirat alapítása pénzbe kerül
s csak idővel fizeti ki magát. Társadalmi úton talán össze lehetett
volna szerezni a szükséges összeget, de senki sem indúlt meg benne.
Lukácsnak két czikke jelent meg itt. Az első _Magyarország úrbéri
törvényeiről s e törvények keletkezéséről_ szól s több, mint a mennyit
czíme igér. A magyar jobbágyság egész történelmének rajza az; a régibb
időt néhány nagy vonással, az újabbat pedig részletesen tünteti föl;
kimutatja, hogy az 1832–36-diki országgyűlés mennyit könnyített a
jobbágy sorsán s még többet tesz vala, ha a kormány támogatja; ismerteti
az 1839–40-diki országgyűlés eredményeit, melyek között legnevezetesebb
a jobbágytelek örökös megválthatása; elősorolja mindazon törekvéseket a
jogegyenlőség felé, melyek a sajtóban, megyében s a megnyilt
országgyűlésen oly élénken nyilatkoznak. Mindezt, a mint maga megvallja,
czáfolatúl írta azon német írók vádjaira, kik szerint a magyar
ellenzéknek fogalma sincs a szabadelvüségről, mert egész szabadelvűsége
abban áll, hogy a kormánynak vakon ellene szegül, legüdvösebb
intézkedéseit is gyanusítja, hangzatos szabadelvű phrasisokat penget, de
ugyanakkor a polgárt és jobbágyot elnyomja s a nemesség örök gyámsága
alatt tartja. A másik czikk _Magyarország jelene és jövője_ czímét
viseli s két, Magyarországra vonatkozó röpirat bírálata. Az első
röpiratot állítólag egy magyar, gr. L. írta, a ki igen szomorúnak látja
Magyarország jelenét, mert külföldről beszivárgott abstract eszmék és
jelszavak után indúl a közvélemény s a csekély birtokúak többsége a
nagyobb birtokosokra erőszakolja határozatait, nem törődve a földírati
fekvéssel s azon szereppel és politikai helyzettel, mely a világot
mozgató elvek között majdan elkerülhetetlen összeütközés alkalmával
Magyarországnak jutni fog. A másik röpirat, Berg Farkastól, Magyarország
jövőjével foglalkozik s megjósolja, hogy Magyarország az európai
hatalmak összeütközése alkalmával német tartománynyá vagy orosz
gyarmattá fog válni. Lukács ostromolta e pessimista nézeteket, az alapúl
szolgáló tényeket és következtetéseket való értékökre szállította le és
a Magyarország jövőjébe vetett hitet erősíteni igyekezett.

A külföldi sajtóban kifejtett munkássága a főváros polítikai és irodalmi
köreiben nagy méltánylással találkozott ugyan, de egy pár igen is lelkes
honfitársa gáncsait és gyanusítását ő sem kerülhette el. A _Világ_ és
_Jelenkor_ a _Vierteljahrschrift_ programmját még a folyóirat
megjelenése előtt megtámadták. Sajnálkoztak, hogy magyar írók németül
írnak és a következő dilemmával fordúltak ellenök: vagy jeles vagy nem
jeles czikkek fognak tőlök megjelenni; az első esetben a helyett, hogy a
magyar irodalmat gazdagítanák, az idegennek tesznek szolgálatot; a
második esetben a magyar irodalomra csak szégyent hoznak az irodalom
terén. Még ma is hallhatjuk néha, hasonló esetekben, e furcsa
okoskodást, mely mellőzve az indokot és czélt, tudniillik az idegen
közönség fölvilágosítását, úgy állítja föl a kérdést, mintha arról volna
a szó, hogy a magyar író idegen nyelvű íróvá váljék. A második támadás
az _Athenaeum_ban jelent meg egy pár névtelen írótól, a kik hibáztatták
Lukácsot a _Vierteljahrschrift_ben megjelent czikkének néhány helyéért s
gyanusították a vállalat íróit, hogy csak azért váltak német írókká,
mert ezeket jobban fizetik a kiadók, mint a magyarokat. Lukács magában
az _Athenaeum_ban felelt a bírálatra s kimutatta, hogy a gáncsoskodó
megjegyzések félreértésből származnak, a gyanusításra nézve pedig a
következőkép nyilatkozott: «Magyar dolgozataimért gyakran nem kérve is,
igen tetemes, becsöket jóval fölülmuló írói díjakat nyertem s el is
fogadtam, mert ezt becsületes és díszes keresetnek tartom, de német
czikkeimért a vállalatnak eleinte bizonytalan sikere miatt egy fillért
sem követeltem, s nem is kaptam.»

E két s a következő három év alatt, melyekben kizáróan politikával
foglalkozott, mind szorosb viszonyba lépett a magyar politika
vezérférfiaival. Néhányan azelőtt jó ismerősei vagy épen barátai voltak.
Most újak járultak a régiekhez s a régiek barátsága megerősödött. Ekkor
fogadták barátságukba Deák, báró Wesselényi, Klauzál; ekkor ismerkedett
meg közelebbről gróf Széchenyi Istvánnal, gróf Batthyány Lajossal és
Kossuthtal. Úgy tekintették őt, mint a nemzeti ügy főképviselőjét a
külföldi sajtóban s a legszívesebb előzékenységgel viseltettek iránta.
Különösen az ellenzék igyekezett őt magához csatolni, meghívta
értekezleteibe s állandó bizottsága tagjául kérte föl. Lukács soha sem
volt tevékenyebb és jobb kedvű, mint ez években, de kivéve külföldön
megjelent czikkeit, épen nem szerepelt a közönség előtt. Nem szólalt föl
a megyegyűléseken, nem járt követség után s a magyar sajtó küzdelmeiben
sem vett részt. Megelégedett az értekezleti és bizottsági tevékenységgel
s örömest eljárt a vezérférfiak szalonjaiba, hol gr. Batthyány Lajosné,
gr. Károlyi Györgyné különösen kedvelték. Azonban az értekezleti és
bizottsági ülésekben sem igen volt kezdeményező, szerénysége és kétkedő
természete visszatartották itt is a szerepléstől, bár bíráló
észrevételeit figyelemmel hallgatták. Mindamellett így sem kerülhetett
el némi összeütközést, mely hamar elsimúlt ugyan, de azért élénk világot
vet kényes becsületérzésére. Ezt ő maga beszélte el 1853-ban Szemerének,
midőn Párisban meglátogatta. Szemere a következőket jegyezte
_Napló_jába.[4]

«Pesten volt egy ellenzéki bizottság, annak elnöke Batthyány Lajos, ki,
midőn eltávozott, hol egyik, hol másik tagnak adta az elnökséget.
Egyszer, mondja Lukács, nekem adta át. Épen akkor volt czélban a
védegyleti beszédeket külföldön kinyomatni. Kossuth elküldte a maga
hosszú beszédét (mely Lipcsében, 1847-ben _Actenstücke des ungarischen
Schutzvereines_ czím alatt megjelent), a legrészletesebben kidolgozva és
oda írta, hogy a kiadók egyes állításokért és adatokért nem állhatnak
jót, mert a beszédet csak emlékezet és gyors jegyzetek után kénytelenek
összeszerkeszteni. Ez ellen a bizottság, melynek ő is tagja volt, nem
tőn kifogást. Azt gondolták, nem bízik állításaiban, sem adatainak
helyességében, tehát ösvényt akar magának nyitva tartani, azoknak
megtagadhatására. De még e beszédhez egy becstelenítő jegyzést
ragasztott Augusz, akkor conservativ alispán ellen és alájegyezte: a
kiadók. Erre én azt írtam neki, hogy a jegyzés olyan személyességi, hogy
azt az ő, Lukács, s a távollevő tagok nevében is alá nem írhatja, hanem
vagy ki kell maradnia vagy az író jegyezze alá. Erre Kossuth nekem oly
választ adott, melyben mintegy bátorságomat látszék kétségbe vonni,
azonban az alternativából nem azt választá, hogy ő írja alá, hanem, hogy
hagyassék ki. Én őt provokálni akartam válaszáért, de Teleki Laczi azt
minden erejéből hátráltatta.»

Az ellenzék végre 1848-ban győzött, Magyarország alkotmánya átalakult s
független felelős kormány neveztetett ki. A közlelkesülés Lukácsot is
magával ragadta s örömest vallotta be régi barátjának, Eötvösnek,
Szalaynak és Trefortnak, a kiktől a parlamenti összpontosítás kérdésében
elszakadt, hogy nekik volt igazok, ime Kossuth is kényszerült átvenni
programmjokat, melynek teljesülhetését eddig csak a messze jövőben
remélte. Földmívelési, ipar- és kereskedelmi ministernek Klauzál Gábor,
államtitkárnak pedig Trefort neveztetett ki. Mindketten fölszólították
Lukácsot, hogy fogadja el ministeriumukban az elnöki titkárságot
ministertanácsosi ranggal. Lukács sokáig vonakodott, mentegetőzött anyja
betegeskedésével, saját rossz egészségével és e szakbeli készültsége
hiányosságával. De barátai folyvást ostromolták. Előadták, hogy épen
azoknak kell hivatalt vállalniok, ha önmegtagadással is, a kik eddig az
ellenzék soraiban küzdöttek; hogy mily kevés az oly tisztviselő, a ki a
közönséges színvonalon felül emelkedik, ő bizonyára készültebb bárkinél
s a hiányokat a gyakorlatban könnyen pótolhatja; hogy az új alkotmány
meggyökereztetése leginkább a kormány közegeinek súlyától függ s neki
elvtársaiban barátait is kötelessége támogatni, a kik épen úgy szeretik
őt, mint becsülik tehetségét. Lukács végre engedett s elvállalta a
fölajánlott hivatalt. Buzgón és lelkiismeretesen töltötte be helyét.
Trefort, a ki minden nap tanúja volt munkásságának, így nyilatkozik
róla: «Kevés ember felelt meg 1848-ban a benne helyezett várakozásnak
oly mértékben, mint Lukács Móricz. Pontos, lelkiismeretes, szorgalmas,
mindenki iránt előzékeny, szeretetre méltó tisztviselő volt. Szabatosan,
gyorsan s alaposan dolgozott s ha az 1849-ki események nem jőnek közbe s
Magyarország az 1848-ki alapokon fejlődhetett volna, Lukács a
legkitünőbb tisztviselő lett s maradt volna, mert nemcsak gépies
ügyességgel vezette a reá bizott osztályt, hanem tanulmányozta és
ismerte volna itthon és külföldön a hozzá tartozó szakokat.[5]

Az idők nehezültek; 1848 szeptemberében az első ministerium megszünt, a
második nem tudott létre jőni. Klauzál a magánéletbe vonult, Trefort
pedig Lamberg meggyilkoltatása után oda hagyta hivatalát és külföldre
menekült. Lukács egész 1848 végéig megmaradt hivatalában. Kossuth
elnöklete alatt a honvédelmi bizottság vévén át a kormányt, a lelépett
ministerek helyett az államtitkárokat hívta meg a kormány a bizottságba,
a kereskedelmi ministeriumból Lukácsot, kit egyszersmind, mint helyettes
államtitkárt, a ministerium vezetésével bízott meg. Az akkori háborús
időben a tárcza kevés dolgot adott úgy a hivatalban, mint a bizottság
üléseiben s így szereplése jelentéktelen volt, de most még közelebb
láthatta és észlelhette az események folyamát, a kormány beléletét, mint
előbbi hivatalos állásában. Ha naplót vezet, éles látása, nyugodt
itélete sok becses adalékkal gazdagítja a forradalom kezdetének
történelmét. De Lukács nem gondolt erre. Hazafiúi aggodalmak mellett
családi aggodalmak is dúlták kedélyét. Hivatalában a beteg haza sorsa
fölött virrasztott, otthon pedig beteg anyját ápolta s pessimista
hajlamai inkább erőt vettek rajta, mint valaha. Windischgrätz hadserege
a fővároshoz közeledett, a kormány elmenekült. Lukács Pesten maradt, nem
követte a kormányt Debreczenbe, sem hadseregünket a csatatérre. «E tényt
pirulás nélkül constatálhatom – mond önéletrajzi töredékében – mert nem
gyávaság, nem a haza és szabadság ügye iránti részvétlenség tartóztatott
vissza, hanem egy szent kötelesség. Hetvenedik évét túlhaladt anyám már
egy évnél tovább súlyos, gyógyíthatatlan betegségben, önerejéből meg sem
mozdulhatva, feküdt halálos ágyához szegezve. Özvegy volt, én egyetlen
gyermeke, egyetlen támasza. Hagyhattam-e szülőmet magára vagy idegenek,
cselédek gondjaira egy városban, melyet az ellenség készült megszállani?
Vannak brutusi lelkek, a kik azt mondják, hogy a hazát mindenek fölött
kell szeretni; én nem restellem bevallani, hogy anyámat jobban szerettem
a hazánál. Életemet kész lettem volna, ha meggyőződésből nem,
becsületérzésből hazámért föláldozni, anyámat nem». Lukács el volt
keszülve, hogy gyanusítani és rágalmazni fogják. Azonban csalódott;
körülményeit mindenki ismerte és senki sem magyarázta félre Pesten
maradását, sőt a midőn a kormány Debreczenből újra visszatért Pestre,
gróf Batthyány Kázmér, külügyi és kereskedelmi minister, ismét
megkínálta őt Klauzál mellett elfoglalt előbbi állásával, mit ő azonban
megköszönve, el nem fogadhatott, okát adva, hogy mig a háború tart, a
kormánynak egy helyben maradása nem levén biztos, újra kénytelen lehetne
hivatalos kötelességét egy még szentebbnek föláldozni.

Így élte át, anyja betegágya mellett, az egész forradalmat, s a rá
következő két évet, 1851 derekáig, midőn anyja meghalt. Egyedül maradt s
nem találta többé honját a hazában. A haldokló nemzet vonaglásait nem
tudta nyugodtan nézni. A mit ifjú kora óta remélt, a miért küzdött, mind
összetiporva. Barátai közül nem egy a bitófán veszett, többen börtönben
sinylenek vagy száműzetésben élnek. Úgy érezte, mintha semmi sem kötné a
hazához. Rövid idő alatt rendezte ügyeit s külföldre utazott,
szórakozni, feledni s meglátogatni száműzött barátait, de minden
politikai czél nélkül.


IV.

Az önkéntes száműzött mintegy kilencz évet élt külföldön; koronként egy
pár hónapra meg-meglátogatva hazáját, részint rokonai látogatása,
részint anyagi érdekeit illető ügyek elintézése végett. Beutazta
Belgiumot, Franczia-, Angol-, Olasz-, Spanyolországot és Svájczot.
Mindez országok fővárosaiban több hónapot töltött, az illető ország
történelmét, irodalmát vagy műkincseit tanulmányozva. Rómában a régi
Róma történelmével foglalkozott, Franczia- és Spanyolországban a román
összehasonlító nyelvészettel ismerkedett meg, Flórenczben és Velenczében
szorgalmasan látogatta a képtárakat. De legörömestebb kereste föl
száműzött barátai körét, Brüsselben báró Jósikát, Párisban gróf Teleki
Lászlót és Szemere Bertalant, Londonban Vukovics Sebőt, Svájczban, majd
Olaszországban gróf Károlyi Györgynét. Bár az emigratio nem a legjobb
viszonyban élt egymással s pártokra szakadt, ő azért a különböző pártok
képviselőit is híven látogatta, oly kevéssé osztozott ellenszenvökben,
mint reményeikben. Mindenütt jól fogadták, mert tudták, hogy becsületes
és jóindulatú ember s távol áll minden cselszövénytől. Különösen a
száműzöttek nejei kedvelték, kiknek gyakran hozott híreket a hazából
ismerőseikről és szellemes társalgásával elmulattatta őket. Lukács
örömét találta abban, ha száműzött honfitársait részvétével
földerítheti: a száműzötteknek jól esett, hogy van valaki köztök, a ki
magyar, de nem közülök való, velök érez, de dolgaikba nem elegyedik.

Mindamellett még sem kerülhette el az összeütközést. Nem tudni mi okból,
Perczel összetűzött vele. «Perczel – írja Szemere Bertalan 1852 végén
_Napló_jában[6] – összevesz mindenkivel, például Lukács Móriczczal, ki
őt ki is hívta; Perczel a kihivást nem fogadta el.» Úgy látszik, az
egész összeütközés félreértésből származott s hamar elsímult. Szemere
1853 tavaszán Lukács párisi tartózkodásáról is megjegyez egyet-mást.[7]
«Elvégre Lukács Móricz megjött Brüsselből, útlevele meghosszabbíttatván,
sőt Francziaországra is kiterjesztetvén. Ő mindig szabadelvű ember volt,
úgy írt, úgy védelmezte az _Augsburger Allgemeine Zeitung_ban a magyar
érdekeket, hol ő a magyar ügynek rendes bajnoka volt, de a megyei
életben, a tevőleges politika terén nem lépett föl, talán anyja miatt
is. Anyja betegsége volt annak is főoka, hogy a forradalomban nem vett
activ részt… Nagy élv nekünk Lukács, a ki naponként készül elmenni és
folyvást itt van. Minden nap el-eljő hozzánk s az asszonynak, a kinek
szemei gyöngék, olvas regényekből. Úgy látszik, megkedvelt mindnyájunkat
s a helyett, hogy nézegetni járná Páris nevezetességeit, mindig nálunk
és velünk van. Ő külföldön nem az idegeneket keresi, hanem barátait. A
családi, az ismerős kör, miben kedvét leli. Mint a méh, mely soha sem
unja meg a virágok kelyhét: úgy van ő a családdal, melyet megkedvel. Nem
az új élv, nem az új öröm, nem változatosság az, a mit kiván, hanem a
házias otthonosság s itt ő mindig talál valamit, a mi új élvet nyújt
lelkének. Sok különössége van és mégis szeretetre legméltóbb ember. Azon
egyéniségek közé tartozik, a kiket igen érdemes tanulmányozni; tele
látszik lenni ellenmondással és mégis egy egész, egy teljesen
következetes jellem. Az ember azt hinné, egészen ismeri és mindig új
oldalról mutatkozik, folyvást változva, de sohasem tagadva azt, a mi
jellemében az alapszín.»

Száműzött barátai közül bizonyára nem egy gondolkozott így róla. Mint
nőtelen ember jól találta magát a családi körökben; mint nőtisztelő és
szellemes társalgó kedvelte a női társaságot; mint becsvágy nélküli, nem
sérthette a mások hiúságát; mint a kinek nincs életczélja, önművelésében
és a barátságban keresett enyhületet. Valóban Lukács nem gondolt arra,
hogy valaha megházasodjék; míg anyja élt, talán ennek beteges állapotja
tartóztatta vissza, most azt hitte, immár idejét multa. Írói tollát sem
volt kedve fölvenni, kizökkent az íróságból, különben is inkább csak
műkedvelőnek tartotta magát s most hiányzott barátai ösztönzése. A
politikai pályát örökre bezárulva látta maga előtt. Nem hitt a
Bach-rendszer tartósságában, de nem osztozott száműzött barátai
reményeiben sem. Nem vitázott velök, de semminemű politikai megbizást
nem fogadott el tőlök. Pessimismusa sötéten látta a jövőt, a legjobb
esetben végtelen zavart várt, a melyből való kibontakozást bajosan fogja
megérni. Azonban, midőn 1859-ben visszatért hazájába, hol az Akadémia
1858-ban tiszteleti taggá választotta, midőn régi barátait a föléledt
_Budapesti Szemle_ körül látta csoportosulni, midőn 1860-ban kiadatott
az októberi diploma s fölpezsdült a politikai élet, újra besodródott az
irodalmi és politikai mozgalmakba. Csengery ösztönzésére egy pár
tanulmányt írt, báró Eötvös sürgetésére elfoglalta akadémiai székét s
emlékbeszédet tartott Gerando Ágost külső tag fölött, báró Kemény _Pesti
Napló_jába politikai czikkeket írt s Pest városa közgyűlésén egy párszor
fölszólalt.

Lukácsnak lelke mélyén általában nem hiányzott a közszellem, de
önszántából nem igen ébredt tevékenységre, kevés volt becsvágya,
önbizalma, de a viszonyok nyomásának és barátai ösztönzésének nem tudott
ellenállani, ha bizonyos helyzetben kötelességet vélt teljesíteni. Most
is azt hitte, hogy senkinek sem szabad hallgatnia, a kinek múltjánál
fogva némi hatása lehet a közügyekre. Úgy is mindenütt sok az eszmezavar
s a régi szenvedélyek ébredezni kezdenek. Deák és Eötvös voltak reá
legtöbb befolyással, ez újabb, bár rövid ideig tartó politikai
szereplésében. Deákot mindig meglátogatta, valahányszor külföldről haza
jött s most, 1860-ban, sokszor fölkereste, vagy ebédelt vele az _Angol
királynő_ vendéglőben. A _Pesti Napló_ba írt czikkeinek egy része az
1848-diki törvények érvényességét védi, bár elismeri, hogy némi részben
módosításuk szükséges, de egészen különböző kérdés: _quid juris_ és
_quid consilii_. Módosításukat csak azon tényezők eszközölhetik, a
melyek létrehozták és ugyanazon a módon. A jogfolytonossághoz minden
körülmények között ragaszkodni kell a nemzetnek. Midőn a kormány nem az
1848-diki választó törvény alapján akarja összehívni az országgyűlést,
_Törvény-e vagy patens_ czikkeiben ostromolja e törekvést, s nemcsak
törvénytelenségét mutatja ki, hanem azt is, hogy még a kormány, az
1848-diki törvények ócsárlóinak szempontjából sem ajánlatos, szükséges
és czélravezető. Fölszólal a fővárosban, itt-ott a vidéken mutatkozó
tüntetések és zavargások ellen is. «A sajtó szabadabban mozoghat – úgy
mond – a megyei termek már megnyíltak vagy legalább kevés napok mulva
meg fognak nyílni, a közvélemény a nemzet kivánságai, követelései,
igényei törvényes organumok hiával nincsenek többé, melyek által
nyugodt, higgadt és elhatározott komolysággal és méltósággal
nyilatkozhatnak… Macskazenékkel, ablakbetöréssel, már most
jelentéktelenné vált jelképeknek összezúzásával és bepiszkolásával se
sikert, se babért nem aratunk, az ilyenekkel csak szent ügyünket
veszélyeztetjük. Ürügyet adunk ezzel a szabadság ellenségeinek, a
reactió embereinek azon áltan terjesztésére, a békeszerető polgároknak
azon alaptalan hiedelem meggyökereztetésére, hogy szabadság és rend
összeférhetetlenek. _Malo periculosam libertatem quam tutum servitium_,
nem mindenkinek jelszava. Mi, kik e jelszót magunkénak valljuk és
szívünkben hordjuk, kik nem riadunk vissza a szabadság veszélyeitől s
nem kívánunk oly biztosságot, melyet a szolgaság nyújt, méltóbb mezőt
kereshetünk, melyen a szabadság érdekében veszélyekkel daczolhassunk. A
szabad szó gyakorlata most van napirenden, melynek kimondásától: _nec
civium ardor prava jubentium, nec vultus instantis tyranni_, nem
rettenti el az igaz hazafit.

E téren is szükséges a bátorság, itt is veszélyekkel találkozhatunk s
talán komolyabbakkal, mint az ily utczai rendetlenségnél és
csendháborításnál, melyek alkalmával gyakran a főindítók és szereplők
sértetlenül illannak el a veszély elől s ez olyanokat ér, kiket csak a
kíváncsiság vagy épen a véletlen hozott e dicsőségtelen csatatérre».

Mindezeken Deák szelleme érzik, a ki ugyan még nem szólalt föl a
nyilvánosság terén, de magánkörben épen nem titkolta nézeteit a legfőbb
kérdésekről. Deák szellemében s talán fölszólítására lépett föl Lukács
Pest városa közgyűlésén is, midőn az absolut kormány magánjogi
intézkedéseit minden átmenet nélkül meg akarták semmisíteni, a mi a
társadalmi viszonyok megrendülését vonta volna maga után. Hozzászólott
még a _Pesti Napló_ban a nemzetiségi kérdéshez is. Itt már inkább az
Eötvös hatása alatt áll, a ki erről a kérdésről később egy terjedelmes
röpiratot írt. Lukács négy czikkben tárgyalja a kérdést; igazolja az
1848 előtti törvényhozást a nyelv kérdése ügyében, megbírálja a
Schwarzenberg és Bach rendszerét, a kik a nemzetiségek egyenjogosítását
írták zászlójokra s németesíteni akarták az egész országot.
Méltányosságot tanácsol a nemzetiségek irányában s megadni javasol
minden oly engedményt, mely az ország egységét nem veszélyezteti s a
közigazgatás és törvénykezés nagy hátránya nélkül megadható. Nem tartja
tanácsosnak, hogy a magyar törvényhozás a nemzetiségeknek kevesebbet
adjon, mint a mennyit egyfelől a reactio, másfelől a forradalom igér. A
forradalom alatt az emigratiót érti, melynek körében nem egyszer
fölmerült a nemzetiségek kérdése, s így külföldön tartózkodása alatt jól
ismerhette az itt szóba jött, hol mérsékelt, hol túlzó nézeteket. Lukács
czikksorozata hirlapirodalmunkban először pendítette meg részletesebben
e kényes kérdést s bár fejtegetése nem épen kedvező fogadtatásra talált,
az általa hirdetett eszméknek némi nyomait találjuk később
törvénykönyvünkben.

Az 1861 tavaszára hirdetett országgyűlésre a választások megkezdődtek, s
Lukács, a ki 1860 óta oly élénk részt vett a mozgalmakban, most
hajlandónak mutatkozott a képviselőség elvállalására, de nem akart előre
tolakodni és költeni sem akart, nem annyira takarékosságból, mint elvből
és önérzetből. Jelöltsége szóba is jött a Lipótvárosban, de majd a
Szalay Lászlóé is szóba jövén, ő visszavonult és mindent megtett kedves
barátja megválasztására, a ki aztán meg is választatott. Egy barátja
fölajánlott neki egy oly megyei kerületet, melyben befolyása volt;
visszautasította, sértette önérzetét, hogy más pártfogásából fogadjon el
megbízást s lehető bukását restelte volna. Ha önként, minden utánjárás
nélkül megválasztják, örömest elfogadja a megbízást, mert úgy ez azt
jelentette volna, hogy szükségét érzik a képviselőházba küldésének.
Minthogy nem érezték szükségét, visszavonult s olvasmányainak és a
társasköröknek élt. Volt benne a nőiességnek és férfiasságnak némi
különös vegyülete. A mint lelke a részvét és ösztönzés egy meleg
sugarára éledt és tevékenységre buzdult, úgy lehangolta,
visszariasztotta és tétlenségbe sűlyeszté egy hideg vagy durva érintés.
Így támadt rossz kedvében zárkózott és makacs volt, míg jó kedve
nyilttá, engedékenynyé és buzgóvá tette, mind fölebb emelve lelke
szárnyait.

Ez időtájt sokszor látogatta Teleki Lászlót, a kit a szász kormány
Drezdában elfogatott és kiszolgáltatott Bécsnek, a kinek azonban a
király megkegyelmezett azon föltét alatt, hogy nem hagyja el a
monarchiát, megszakít minden összeköttetést az emigratióval s egyelőre
nem elegyedik politikába. Lukács régi, még gyermekkori barátja volt
Telekinek s ha eltértek is néha politikai nézeteik, a rokon műveltség, a
kölcsönös becsülés, lovagias érzés szorosan összefűzték őket. E barátság
az évekkel együtt növekedett, különösen a száműzetés éveiben, midőn
Lukács nem egyszer kereste föl Telekit, a kinek jól esett, hogy van egy
oly barátja, a kit, minden politikai érdek nélkül, csak a rokonszenv köt
hozzá. Lukács mihelyt meghallotta Teleki elfogatását és szabadon
bocsátását, sietett föl Bécsbe. Épen úgy sejtette, látta a helyzet
örvényeit, mint maga Teleki, a kinek ekkor már tudomására esett, hogy az
emigratio mily méltatlanúl gyanusítja s benn a hazában mily örömriadva
várják mindazok, a kik lehetetlenné akarják tenni a kiegyezést, még
akkor is, ha az lehető volna. Midőn visszautazott, Teleki a pályaudvarig
kísérte, ünnepélyesen fölkérte őt, hogy halála után, mert életének
elébb-utóbb véget fog vetni, legyen védője szóval és tollal, ha
rágalmakkal szennyeznék emlékét. Lukács Pesten is élénk részvéttel
kísérte Teleki lélekállapotját, s öngyilkossága, bár lesujtotta, épen
nem lepte meg, mert Teleki a katastropha előtt egy pár nappal
megvallotta neki, hogy helyzete tarthatatlan, hogy élete terhére van s
annak véget fog vetni. S a hű barát beváltá igéretét szóval, tollal
egyaránt. Mindjárt a katastropha után levelet írt gróf Károlyi
Györgynének külföldre, melyben jelentette Teleki halálát s tájékozást
nyújtott indokairól, különös tekintettel az emigratióra. A levél
másolatban csakugyan bejárta az emigratio köreit. Majd nyilatkozatot
küldött, másoktól is aláíratva, az augsburgi _Allgemeine Zeitung_ba,
mely lap azzal gyanusította Telekit, hogy a fejedelemnek adott szavát
megszegte, titkos levelezésbe bocsátkozott a monarchia ellenségeivel,
különösen III. Napoleonnal, a mi kiderülvén, szégyenében vagy féltében
lőtte meg magát. A nyilatkozat tiltakozás volt e rágalom és koholmány
ellen. Néhány héttel később, Lukács az Akadémiában emlékbeszédet tartván
Teleki fölött, főkép mint íróról szólt ugyan, de szintén kiterjeszkedett
a katastrophára is, a mennyiben kötelességének ismerte, minden oly
ráfogás ellen tiltakozni, mely elhúnyt barátjának jellemén, becsületén,
emlékén csorbát ejthetne. Előadta, hogy Teleki szabadon bocsátásának
minden föltételét híven teljesítette: a monarchiát nem hagyta el, az
emigratióval megszakított minden összeköttetést, a mi pedig a harmadik
föltételt illeti, az alkotmányos politikai működését megszorító
_ideig-óráig_ kifejezés értelmezését ő magának tartotta fönn s azt három
hónap lefolyása után, az országgyűlés kihirdetésével lejártnak
tekintette, de lejártnak tekintették azok is, kik e föltételt elébe
szabták, mert az országgyűlés felsőházába királyi levéllel hívták meg.
Ha szabadságában állott, adott szavával nem ellenkezett alkotmányos
jogait a felsőházban gyakorolnia, miért ne a képviselőházban is, hova őt
választóinak osztatlan bizalma küldötte.

Az öngyilkosság okát az emlékbeszédben is csak röviden és
általánosságban említi, Telekinek azt a hitét emelve ki, hogy a fönforgó
körülmények között halála üdvösebb a hazára, mint élete. De saját
önéletrajzi töredékében, hol újra visszatér Telekire, bővebb
fejtegetésbe bocsátkozik, előadja, hogy Teleki az országgyűlés
megnyiltával nem a felirati, hanem a határozati párthoz csatlakozott,
úgyszólva akarata ellen vezére lett; e párt legközelebb állott egész
életén át vallott politikai elveihez, leginkább megfelelt kényes
helyzetének, mert e párt nem lépett ugyan forradalmi térre, de legtovább
ment ellenzéki irányban és e szerint gyanú nem érhette, mintha
visszanyert szabadságáért bármit engedett volna politikai elveiből. Nem
kárhoztatta ellenfeleinek, a fölirati pártnak politikáját, sőt
elismerte, hogy békés úton csak a szerint érhetni czélt, nem is
óhajtotta, hogy saját pártja többségre vergődjék, nem örvendett, sőt
búsult rajta, hogy folyvást növekedik; jobban szerette volna, ha egy
csekély kisebbség gyűl vala zászlója alá vagy épen egyedül marad,
leginkább kívánta volna a visszatérést börtönébe. Már az előleges
értekezleteken kitűnt, hogy a határozati pártnak többsége van s a
fölirat le fog szavaztatni s így a békés kiegyenlítés lehetősége a
nemzet részéről már csírájában el van fojtva. Teleki egész súlyát érezte
a felelősségnek, mely őt mint pártvezért terhelni fogja. De hogyan
háríthatná el föllépésének gyászos következéseit hazájáról, nemzetéről?
Megtagadhatta-e egész múltját, elveit, szavait, önmagát? Pártfeleit, a
kiket nevének varázsa s jellemébe vetett bizalom gyűjtött zászlaja alá,
a győzelem előestéjén rábírhatja-e lemondásra, föloszlásra? Ily
önmegtagadás emberi erőtől ki nem telik. Volt könnyebb út kiszabadulásra
e kényes helyzetből, oly út, melyen már rég járt az esze: a halál. Véres
tetemét dobván az út közepére, a melyen pártfelei őt követték és épen a
csata előestéjén, ez néma intésűl szolgálhatott és szolgált is nekik,
hogy tévúton járnak, mely örvényhez vezet, hova magokkal ránthatják a
hazát, nemzetet is. A párt megértette az intést, a szavazáskor a
többségben levő határozati párt néhány tagja elhagyta a termet s így
többségre hagyta jutni a fölirati pártot. Így magyarázza meg Lukács
Teleki öngyilkosságát s e magyarázatot mind a lélektani okok, mind pedig
saját baráti értesülése nemcsak a valószínűség, hanem a bizonyosság
színvonalára is emelik.

Lukács szívén mély sebet ütött e katastropha, de élete csakhamar oly
fordulatot vett, mely boldogsággal tölté el. Beteljesűlt, a mit nem
remélt, a miről rég lemondott, hogy megházasodjék és boldog férj
lehessen. Valóban, Lukács házassága mind reá, mind barátaira nézve
egészen váratlan volt. Senki sem ismerte e viszony fejleményeit s maga
Lukács sem sejthette az nap reggelén, hogy vőlegény lehet, melynek
estéjén valóban az lett. Pedig e viszony fejlődése és kifejlődése oly
természetes volt, csak a személyek voltak kivételesek. Lukács az
országgyűlés megnyitásakor és Teleki halála után egészen visszavonúlt a
politikától és gyakrabban kereste föl a társasköröket, szórakozás és
enyhület végett. Ezek egyikében egy mintegy huszonkét éves árva leány
vonta magára figyelmét. Birly Krisztinának hívták, Birly Ferencznek, egy
kitünő orvosnak leánya volt, második nejétől, Schedius Krisztinától. Az
atya, neje már előbb meghalván, végrendeletében oly módon hagyta két
anyától született gyermekeire összes vagyonát, hogy a második nőtől
maradt két gyermek része csak akkor osztassék meg, ha Krisztina, a
fiatalabb is, huszonnégy éves lesz. Az idő még nem érkezett el, de tudta
mindenki, hogy Krisztina gazdag örökösnő s legalább kétszázezer forint
vár reá, s épen azért nem hiányoztak udvarlói. Azonban Krisztina nem
sokat gondolt velök. Szívesen elmulatott a társaskörökben, de az
udvarlók bókjainál inkább kedvelte a művészetet és irodalmat, sőt a
tudományt is. Hidegnek, tartózkodónak, sőt néha büszkének is látszott,
pedig mélyen érző szíve volt, s a mi ritkább, a nőiséggel erős
akaraterőt párosított. Lukács így jellemzi őt önéletrajzi töredékében:
«Férfias lélek női gyöngédséggel, gyermekded szendeség és vidámság
komoly világnézlettel, tudományos műveltség a legkisebb fitogtatás
nélkül lágy kedély éles itélettel, összhangba olvadtak benne össze.» S e
lelki tulajdonokat még szebbé tették nemes arcza, mély tüzű szemei és
deli termete.

Lukács örömest elbeszélt vele; műveltsége és szépsége egyaránt
vonzották. Mindig szerette a derék nők társaságát, a nélkül, hogy
udvarlójuk legyen, s örvendett, hogy Krisztinával ismeretsége
szaporodott, midőn az utolsó években úgy is annyi derék nőismerősét
vesztette el. Krisztina is örömest hallgatta a tapasztalt férfiút, a ki
annyit tanult, útazott s oly érdekesen tud társalogni. Egyszer a spanyol
irodalomról beszéltek. Krisztina sajnálta, hogy nem tud spanyolul.
Lukács megjegyezte, hogy annak, a ki tud francziául vagy olaszul, épen
nem nehéz nyelv. Krisztina másnap spanyol nyelvtant vett s fölkérte
Lukácsot, hogy adjon neki egy pár leczkét a spanyol nyelv elemeiből.
Lukács szívesen teljesítette kérését s így alkalma nyílt többször
találkozni és bővebben megismerkedni vele. Meglepte őt a leány
tanulékonysága, szellemessége és szívjósága; mindez lassanként, de annál
mélyebben erős rokonszenvet és hő tiszteletet ébresztett benne. Mind
inkább érezte, hogy egy késő szenvedély örvénye vonja. Már ötven éves, a
lyánynál több mint kétszerte idős; ily korban a szerelem mások előtt
csak nevetség, de szégyenítő fájdalom reá nézve. A mellett a leány
sokkal gazdagabb, mint ő s megkérésével a pénzvágy gyanujába jöhet. Úgy
hitte, még van ereje legyőzni szenvedélyét. De midőn látta, hogy a leány
mily állandó vonzalommal, szíves barátsággal viseltetik iránta,
megdöbbent, félt önmagától és féltette a leányt, mert ha megkérné, talán
önfeláldozó barátságból hozzá menne. Legjobb lesz, véget vetni mindennek
és külföldre utazni – gondolá magában – s búcsúlátogatásra ment a
szeretett leányhoz, a kitől örökre el akart szakadni. Krisztina kiérezte
távozása okát, de nem czélzott reá, csak sajnálta, hogy oly hosszú időre
nélkülöznie kell társaságát. A búcsúest különben elég vidáman folyt le,
mert később vendégek is élénkíték a társalgást. Elváláskor a leány arra
kérte a távozót, hogy elutazása előtti nap még egyszer látogassa meg.
Lukács megkönnyebbülve távozott s pontosan megjelent a kitűzött napon.
Egy darabig minden elfogódás nélkül beszélgettek a külföldi utazásról, a
tájakról, városokról, különösen Párisról és Svájczról. Midőn Lukács
kalapját vette s búcsúra nyújtá kezét, Krisztina kérte, ne menjen
külföldre, maradjon Pesten. «Nem maradhatok» – volt a válasz. – «Ha
csakugyan utaznia kell – kiáltott föl a leány hirtelen – akkor vigyen
magával!»

Így pattant ki a kölcsönös vallomás, így történt meg az eljegyzés; 1862
nov. 7-dikén esküdtek meg a lipótvárosi templomban, csupán családi
körben s azonnal külföldre indultak. Nem rövid nászút volt, hanem
megkezdése külföldi tartózkodásuknak. Nyolcz boldog évet,
legnagyobbrészt utazásban, töltötték Közép-, Nyugat- és Dél-Európa
országaiban. Leghuzamosabban Salzburgban laktak s rokonaikat három vagy
négy ízben csak rövid időre látogatták meg. Lukács, mintha szégyelte
volna boldogságát ismerősei előtt, minél távolabb kivánt élni hazájától.
Élte alkonyát megaranyozta a szerelem és szép őszi napok derültek reá
másodvirágzással. A nő szerette férjében azt a finom gyöngédséget, mely
ritka a férfiakban s ha nem ér is föl a szenvedély hevével, minden
esetre tartósabb. A férj szerette nejében azt a csendes türelmet,
nyugodt határozottságot, mely nem volt meg benne s épen azért jól esett
kétkedő és töprengő lelkének. A nő bámulta férje nagy műveltségét,
sokféle ismereteit s örömest hallgatta, bármiről beszélt s folyvást
tanulni kívánt tőle. A férj örvendett, hogy tudománya hasznára lehet
valakinek, épen annak, a kit annyira szeret és fáradhatatlan volt abban,
hogy mind arról, a mi érdekelheti tájékozhassa. Együtt olvastak
könyveket, együtt élvezték a művészetet s az utazás változatosságát. Mi
másnak tűntek föl most Lukács előtt a természet, emberi szorgalom és
művészet remekei, mint a midőn önkéntes számüzetésben barangolta be
Európát. Mily kifogyhatatlan és találékony volt minden nemű tervben és
meglepetésben, melyekkel nejének örömet okozhatott. S mily jól érezte
magát gondossága alatt, kivált ha valahol egy pár hónapra megtelepedtek.
Egymásnak és egymásért éltek s a korra nézve egyenetlen házasság,
melynek sokan rossz véget jósoltak, a legboldogabb volt. A férj soha sem
bánta meg, hogy fiatal leányt vett nőül, valamint a nő sem, hogy egy
éltes férfiúval kötött frigyet. A korkülönbséget kiegyenlítette
mindkettőjök szellemi fenköltsége és kivételes jelleme.

«De a sors nem ad ingyen semmit – mond Lukács önéletrajzi töredékében, –
a nagy boldogságot nagy fájdalommal kell megfizetni». Nyolcz boldog év
után, egy hegyi kirándulás alkalmával, Krisztina áthült s a tüdőjében
hirtelen fejlődött, de visszaverődött gyuladás végzetessé vált reá
nézve. A tüdőbajhoz később szívbaj is járult; csakhamar Meránban
telepedtek le. Lukács négy éven át újra betegápoló lett, a nejéé, mint
volt azelőtt évekig az anyjáé. Kísérte a beteget sétáin, ott ült
karosszéke mellett, olvasott neki, virrasztott ágyánál, ezer
gyöngédséggel vette körül és igyekezett titkolni előtte betegsége
gyógyíthatatlanságát. A nő is mutatta férje kedveért, hogy hisz
gyógyulásában, de tudta: lassanként sírjához közeledik. Panasz nélkül
tűrte sorsát, nem vesztette el lelki erejét, vidámságát, komoly
tanulmányokban keresett és talált szórakozást. A betegség látható
előhaladásával fölöslegessé vált mindkét részről a titkolódzás. A nő
végrendeletet akart tenni s egész vagyonát férjére hagyni. De a férj nem
fogadta el s bocsánatot kért tőle, hogy ez egyetlen kérését nem
teljesítheti. Így az egész vagyon a testvérekre szállott. A közelgő
halál nem tette búsabbá a szenvedőt. Férjével együtt kiválasztotta a
meráni temetőben mindkettőjök örök nyughelyét. Megépítették
sírboltjokat, fölíratták reá mindkettőjök nevét; csak a halálozás év- és
napszáma hiányzott. Az egyik név nem soká váratott magára. Krisztina
1874 jan. 13-dikán végbúcsút vett férjétől, megköszönve neki annyi éven
át tanúsított szeretetét, búcsút cselédeitől, a kik oly híven szolgálták
s egy stoikus férfiú nyugalmával húnyta be szemeit.

Lukács a temetés után néhány hétig még Meránban maradt. Az ottani
jótékony intézetekben neje nevére néhány ezer forintnyi alapítványokat
tett és intézkedett a sírbolt gondozásáról. Aztán útnak indult. Azelőtt
huszonkét évvel, midőn anyja meghalt és hazája haldoklott, külföldre
utazott, most hazájába tért enyhülni, a míg a meráni sírboltban reá váró
üres helyet betölthetné.


V.

Lukács Buda-Pesten nem családi házába telepedett le, hanem az _Angol
királynő_ben fogadott szállást. Mintha minden csak rövid időre való,
ideiglenes volna neki az életben. Meglátogatta régi barátait, de közülök
báró Eötvös, Szalay már meghaltak, báró Kemény szellemi világa kialudt;
fölkeresett egy pár szalont, hol egykor kellemes órákat töltött, de most
már nem volt a régi élénk társalgó, a kit annyira kedveltek. Részt vett
az Akadémia és Kisfaludy-Társaság üléseiben, de többé semmit sem írt.
Úgy nyilatkozott, hogy már rég befejezte írói pályáját s most nem kezdi
újra, azonban szeretne emlékiratokat írni, melyek csak halála után
jelennének meg, ezt is inkább alanyi, mint tárgyi indokból írná. Így még
egyszer visszaélné ifjúságát, férfikorát; emlékeiben talán enyhületet
találna, minden esetre a munka elfoglalná, szórakoztatná s minthogy
figyelmes nézője volt a harminczas és negyvenes évek eseményeinek
közelről érintkezett a magyar közélet vezérférfiaival, talán némi
adalékkal szolgálna kora történetéhez. De szeme meggyöngülvén, még most
nem fog a munkához, várja javulását. Meglehetős visszavonult életet élt,
leginkább rokonai s egy pár régi barátja körében. Koronként
el-ellátogatott Meránba, neje sírját meglátogatni, s onnan Olaszországba
vagy Párisba, néhány hétre. Általában nem akart többé a közéletben
szerepelni, s mégis, legalább három évre, akarva nem akarva, kénytelen
volt fölhagyni szándékával.

A Kisfaludy-Társaság elnöke, Toldy Ferencz, 1875 deczemberében
meghalván, néhány tag Lukácsot jelölte ki utódjául. Úgy hitték, hogy
mint egyik legrégibb tagot, méltán megilleti e kitüntetés, másfelől egy
kis elfoglaltság talán enyhíteni fogja szomorú napjaiban. A következő év
februárján csakugyan majdnem egyhangúan a Kisfaludy-Társaság elnökéül
választatott. Ő maga nem tudta társai szándékát. Senki sem értesítette
felőle, mert tudták, hogy vissza fogja utasítani, de így talán nem
állhat ellent. Úgy is történt. Midőn egy pár barátja értesítette őt
megválasztásáról, az annyira meglepte, hogy nem tudta, mit csináljon,
másfelől a társaság gyöngédségét nem akarta gyöngédtelenséggel
viszonozni. Elfogadta a megbízatást, de három év mulva a tisztújító
gyűlésen kijelentette végleges visszavonulását. Búcsúbeszédében híven
tolmácsolják lélekállapotját s rajzolják jellemét a következő szavak:

«Testben, lélekben megtörve, tértem vissza ezelőtt négy évvel, hosszú
távollét után hazámba. Teljesen elfeledettnek hittem magamat; már alig
számítottam magamat az élők közé. Valamint tetszhalál, úgy tetszélet is
fordul elő az emberek közt, többször, mint hinnők. Az ember mozog,
táplálkozik, beszél, nevet is olykor, de csak gépszerűleg; nem érez
közösséget élő embertársaival, nem osztozik örömeikben, fájdalmaikban,
reményeikben, aggodalmaikban, mintha mindazt, a mi körülötte történik,
csak álmodná, vagy mintha másvilági erkélyről nézné az emberi élet
tragikomédiáját, nincs oka, hogy meghalni, de nincs is, hogy élni
kivánjon; nem is él, csak létezik, csak élni látszik. Ily
lélekállapottal tértem vissza honfitársaim közé s íme, mit tapasztaltam.
Megismertek, szívesen fogadtak, még arra is emlékeztek, hogy valamikor
régen, hazám írói közt foglaltam helyet, miről pedig magam is
elfeledkeztem volt, sőt még arra is méltónak találtak, hogy e díszes
helyre emeljenek, melyet előttem a nemzet kedveltjei, hazánk elsőrangú
írói foglaltak volt el. Megválasztatásom annál váratlanabb volt magamra,
annál meglepőbb lehetett másokra nézve, mert noha régentén, mint
essayista, többféle tudományággal foglalkoztam, a költészet és széptan
mezején nem munkálkodtam soha (ifjúkori kísérleteim a műfordítás terén
számba sem jöhetnek): tehát épen e társaság működési körében szakember
nem vagyok s szakíró, szaktudós egyáltalában soha nem voltam, nem is
akartam annak látszani, magamat másnak, többnek irodalmi dilettansnál
soha sem tekintettem… Barátaimtól, honfitársaimtól a szíves fogadás,
írótársaim részéről a nem várt, nem reménylett, nem keresett, sőt
aggódva elfogadott kitüntetés, egy utolsó napsugarat vetett éltem
alkonyára, újra fölgyújtotta lelkemben a már-már elhunyó élet szikrát.
Ezért hálás voltam, vagyok és leszek utolsó leheletemig és szükségét
érzem hálámnak ez alkalommal is kifejezést adni, tettel pedig hálámat
épen azzal bizonyítom, hogy a reám ruházott díszes hivatalt ifjabb,
szakértőbb erőnek akarom átadni, megértvén az óra ütését, mely
visszalépésre int a nyilvános élet teréről.»

Valóban, mintha elnökké választása fölélesztette volna benne az
életszikrát. Buzgón teljesítette az elnöki teendőket s minden úton-módon
igyekezett szolgálni a társaság érdekeit. Nem egyszer emlegette, hogy a
szépirodalmi pálya hálásabb, mint a politikai; ő élete jó részét
leginkább a politikai irodalomnak szentelte és soha sem választották meg
képviselőnek, mint műfordító csak ifjú korában művelte a szépirodalmat s
íme a szépirodalmi írók, akarata ellenére, elnökké választották. De
mégis, mintha nem tudná egészen föltalálni magát a változott irodalmi
viszonyok s új írótársai közt. A régibb korból, a tagok sorában, alig
volt már négy-öt társa, s azt hitte az ifjabb nemzedékről, hogy talán
azt sem tudja róla: vajjon valaha írt-e valamit. Csodálkozott, hogy a
Kisfaludy-Társaság mellett egy egész új szépirodalmi társaság alakul, a
Petőfi-Társaság, mintha egy ötven választott tagból álló társaság nem
volna elég az egész magyar szépirodalomnak. Mosolyogva jegyezte meg,
hogyan változik a világ, az ő idejében a Kisfaludy-Társaság ifjabb
tagjai szorgalmatosabban látogatták az üléseket, mint az idősek, most az
idősek szorgalmasok, az ifjak alig jelennek meg, pedig
megválasztatásukat mintegy követelni látszanak. Újra olvasgatni kezdette
a magyar szépirodalmi munkákat, kivált a regényeket; elismerte, hogy az
újabbak jobban tudnak elbeszélni, mint a régiek, de sokkal kevesebb az
érzékök a történelem és élet igazsága iránt. A hírlapokról szólva,
szintén elismerte, hogy élénkebbek és változatosabbak, mint a régiek, de
megbotránkozott a tények öntudatos ferdítésén, a rágalmazó hajlam
szemérmetlenségén, melyben oly fájdalmas haladást kezd tenni sajtónk.
Erős Deákpárti volt, elítélte a közjogi ellenzéket s midőn az 1867-diki
kiegyezés kicsinylését s a közös ügyeket nem ismerő régi alkotmány
dicsőítését olvasta az ellenzéki lapokban, szánakozva sóhajtott föl:
ezek az urak vagy nem őszinték, vagy nem tudják, mit beszélnek.

Azonban minderről nyilvánosan semmit sem szólott. Elnöki beszédeiben
került minden élesebb irodalmi vagy politikai czélzást, sőt a
Petőfi-Társaságot üdvözölte is, mint a mely a Kisfaludy-Társaságéhoz
hasonló czélt tűzött ki magának; hadd induljon meg tehát a verseny a két
társaság között, melyben vesztes egyik sem lehet. A legtöbbször a
multakon borong s belevegyíti elegiai hangulata alanyiságát. Mindjárt
első beszédében a régi jó időről emlékszik meg, mely irodalmi és
politikai tekintetben nem volt oly kedvező, mint a mostani, de mégis
vidámabbak voltunk. Akkor a kezdet nehézségével küzdöttünk, elmaradt,
alacsony helyzetből kiindulva, folytonos haladás, emelkedés érzése
lelkesített; most néha oly érzés száll meg bennünket, mintha a föld
alattunk inogna és sűlyedni kezdenénk. Azonban a jelen talán jobb, mint
a minőnek látszik, mit sűlyedésnek érzünk, csak megállapodás, pihenés,
erőgyűjtés újabb haladásra. Azért ne csüggedjünk s törekedjünk
csüggedetlen erőfeszítéssel helyzetünk javítására. Egy másik beszédében
az ez időtájban elhúnyt Deákot siratja el, mint a szépirodalom
kedvelőjét és pártfogóját. A harmadikban az irodalomnak fontosságát
emeli ki a nemzetiség szilárdítására és fejlesztésére nézve, s ez
irányban a tudományos és irodalmi egyesületek üdvös hatását s
egyszersmind védi a Kisfaludy-Társaságot az ellene szórt léha vádak
ellen. A negyedikben a társaság elhúnyt tagjairól emlékezik meg,
különösen azokról, a kik kortársai voltak s önkénytelen kitör belőle a
búskomolyság. «Nem írigylendő sors – úgy mond – magas kort érni. A koros
ember élő halottnak, másvilági lénynek, hazajáró léleknek érzi magát az
ifjú nemzedék körében; csak múltja van, jövője nincs, csak emlékezései
vannak, reményei nincsenek. Emlékezni, csak mindig emlékezni, vajmi
szomorú működése a léleknek, akár átszenvedett fájdalmakat újítson meg a
visszaemlékezés szívünkben, akár elveszett öröm és boldogság idézze föl
előttünk. Igazat mond Dante: «Nessun maggiore dolore che ricordarsi del
tempo felice nella miseria» Hasonló hangulatú utolsó beszéde is (1879);
ebben mint elnök elbúcsúzik a társaságtól s hanyatló életét emlegeti,
melyet kór és betegség aláástak.

Mindezt nem szónoki hatás kedvéért szövi beszédeibe. Valóban beteges
volt, szemei mind inkább gyöngültek s egy szemorvosi tekintély
fölismerte rajta a szürke hályog kezdetét, megjósolta vakulását. Lukács
pessimismusa mind sötétebb színben látta a jövőt. Mily szomorú évek
várnak reá, öreg, vak emberre. Kezdett megbarátkozni az öngyilkosság
eszméjével; eszébe jutott kedves barátja, Teleki László, a kinek szintén
lehetetlenné vált az élet s nem borzadott vissza az öngyilkosságtól.
Miért ne tehetne ő is úgy? Nem osztozott azok nézetében, a kik azt
állítják, hogy az öngyilkosság minden körülmények közt bűn és gyávaság.
Elismerte, hogy vannak esetek, melyekben csakugyan bűn és erkölcsi
gyávaság az élettel együtt lerázni magunkról a mások iránti
kötelességeket s a becsület vagy kegyelet tartozásait, de ez esetek
egyike sem illik reá. A világon nincs senki, a ki iránt bárminő
kötelezettsége lenne, nem él már senki, a kinek szeméből az ő halála
csak egy könnyet is kifacsarna, csak egy percznyi szívszorulást is
okozhatna. Sokáig tépelődött ily gondolatokkal s végre is elhatározta,
hogy önmegadással várja be természetes halálát s addig is emlékíratai
megírásában keres enyhületet. Nem írói vagy másnemű hiúság ösztönzi e
munkára, hanem lelki szükség s nem annyira munkásságának terméke lesz a
könyv, mint inkább maga a munkásság, erőfeszítés indoka és czélja
vállalkozásának. Meg is írta tervrajzát, mely a Kisfaludy-Társaságtól
kiadott _Szegedi Árvízkönyv_ben jelent meg s némi önéletrajzi töredéket
is foglal magában.

E közlemény szerint emlékíratai önélet- és korrajz vegyületei lettek
volna, öt részben. Az első, _Magyarország egy félszázad előtt_ czímmel,
gyermek- és ifjúkora keretében a huszas és harminczas évek társadalmi,
politikai és irodalmi viszonyait rajzolta volna; a második, _A
forradalom előtt_, a negyvenes éveket; a harmadik, _A forradalom alatt_,
az 1848–49. évek eseményeit; a negyedik _A forradalom után_ az ötvenes
és hatvanas években történteket; végre az ötödik, _Egy boldog házasság
története_ czímmel, házassága történetét, legboldogabb és legszomorúbb
éveit. A munka terve és hozzá az előkészületek elfoglalták egész lelkét
s most már közelendő vakságával is kibékűlt. Úgy hitte, hogy vaksága
csak előnyös a megirandó munkára nézve, a mennyiben elméje elzárva a
külvilág szórakoztató behatásaitól, inkább fog elmélyedni a múltba, s
annak képeit, eseményeit, szereplőit élénkebben fölidézi emlékébe. Egy
művelt fiatal embert fogadott maga mellé, a ki eljárjon hozzá addig is
olvasni, a kinek tollba mondhassa levelezését s így szoktassa magát
lassanként jövendő állapotjához. A munkát az utolsó részszel akarta
megkezdeni, mint a melynek tartalma, tárgya minden részletében oly élénk
szinekkel áll emlékében. Még egy más ok is ösztönözte, hogy munkáját a
végén kezdje. «Merengeni örökre elvesztett boldogságom emlékein – úgy
mond önéletrajzi töredékében – elmondani fűnek-fának s a mennyire
embertársaimat fárasztani nem akarom, a néma, siket lapoknak, hogy mit
bírtam, mit vesztettem e nőben, kivel együtt kimúlt életemből minden
öröm, minden érdek; képét festeni, külső alakját és belső valóját, a
mint bennem él, a mint zárkozott természeténél fogva csakis előttem
nyilatkozott, emlékét föntartani, a mennyire írói toll és különösen az
én írástól elszokott tollam arra képes; az nekem szükséggé vált, enyhíti
a fájdalmat, a mely szívemet mintha szét akarná repeszteni. Ezzel a
kegyelet, hála és szeretet adóját akarom leróni azon lény iránt, a ki
csak nekem és értem élt s engem a legtisztább boldogsággal ajándékozott
meg: erre akarnám fordítani minden erőmet, mi az aggkor; testi és lelki
szenvedések után még fönmaradt.»

Azonban egyetlen részszel sem készűlhetett el, sőt a terven kívül semmit
sem írhatott meg belőle. Mind készűlt hozzá s 1881-ben csakugyan meg
akarta kezdeni, de folyvást gyöngűlni érezte erejét. Ez év őszén ágyban
fekvő beteg is lett; unokaöcscsei híven ápolták, de ő már nem igen
remélte fölgyógyulását s ünnepélyesen megígértette egyik unokaöcscsével,
hogy fölbonczolva temetteti el, mert fél az élve eltemetéstől. S valóban
három heti betegség után, november 5-dikén, délután négy órakor meghalt,
szívszélhüdésben. Unokaöcscse teljesítette végakaratát; holtteste a
kerepesi temetőben véghezment beszentelés után, unokaöcscseitől kísérve,
Meránba szállíttatott s a sírboltban neje mellé helyeztetett el.

Végrendeletét még neje halála után, 1874-ben megírta, de az a változott
viszonyok miatt elavúlván, 1877 májusában újat írt, mely halála után egy
pár nappal kihirdettetvén, minden pontjában teljesíttetett. Nem
felejtkezve el egy pár pesti és meráni jótékony intézetről, az
akadémiának húszezer forintot, a Kisfaludy-Társaságnak tízezer forintot
hagyott, a neje nevét viselő pályadíjakra. Vagyona többi részét
rokonainak, de csak nőrokonainak hagyta, azt tartván, hogy ezekről
gondoskodni kötelesség: a férfiak gondoskodhatnak magokról, a nők ezt
nem tehetik s unokaöcscsei úgy is oly állapotban vannak, hogy
támogatásra nem szorúlnak.

Így végezte be életét Lukács Móricz, méltóan önmagához. Nem csak az
irodalomnak volt gentlemanje, hanem a társadalomnak és közéletnek is.
Mint írót és a közélet emberét, kortársai közűl fölülmúlhatták és fölül
is múlták többen, de mint fiút, barátot, férjet és nemes szivű férfiut
aligha. Ő leginkább ezt tűzte ki élete föladatáúl és híven meg is
oldotta.



ARANY LÁSZLÓ.

SZÜL. 1844 MÁRCZIUS 24-ÉN, MEGH. 1898 AUGUSZTUS 1-ÉN.

BEVEZETÉSÜL KÖLTEMÉNYEI KIADÁSÁHOZ.

1898.

Arany László összes költeményeit veszi itt az olvasó, melyeket ő maga
soha sem gyűjtött össze. Általában keveset gondolt költeményeivel, mióta
a hetvenes évek derekán végkép visszavonult a költészettől. Kiadója
folyvást sürgette, de hallani sem akart a _Délibábok hőse_ czímű költői
elbeszélése második kiadásáról, noha az első kiadás egy év alatt
teljesen elfogyott. Mindezt különféle okból magyarázták s magyarázzák
maig is, s a mint a legtöbb ily esetben szokás, mindenre gondolnak, csak
a valódi okot nem fürkészik. Némelyek az ifjú költő sértett hiúságát
hozzák föl, mert a kivívott siker nem elégítette ki reményeit; mások
szerint atyja, Arany János, költői pályája nehezült reá, a kit nem
remélt elérni s kivel a versenyzést kegyeletlenségnek tartotta; sokan
meghasonlott kedélyű embernek hirdették, a ki kerüli az embereket, a
nyilvánosságot, magányt keres s legfeljebb magának ír.

Ha egy pár pillantást vetünk költői fejlődésére, élete körülményeire,
könnyebben megértjük visszavonulása okát s egyszersmind jelleméről is
hűbb képet nyerünk.

Arany János egyetlen fiát gondos irodalmi nevelésben részesítette, mint
tanár az iskolában, mint atya otthon, a nélkül, hogy írónak vagy épen
költőnek akarta volna nevelni. A fiú tehetséges, élénk és tanulékony
gyermek volt; szorgalommal és sikerrel készítgette prózai és verses
stilgyakorlatait, örömest olvasgatta a költőket, kivált Petőfi és atyja
munkáit, de hogy mint középiskolai tanuló költői hajlamot árult volna el
és folyvást verselgetett volna, arra nincs semmi biztos adatunk. A
tizennyolcz éves ifjú 1862-ben nem is költeménynyel lépett föl az
irodalomban, hanem egy kötet népmesével. Ő is, nénje, Juliska is igen
kedvelték a népmeséket, sokat tudtak, gyűjtöttek is s a javát összeírva,
megmutatták atyjoknak a gyűjteményt, a ki azt gondosan átnézte,
egyszersmind kiadását eszközölte Heckenastnál.[8] A könyv figyelmet
keltett és méltán. Ezek a legjobban elbeszélt magyar népmesék. Kiválók
tartalmuk- és formájoknál fogva egyaránt. Híven visszatükrözik a legjobb
népi mesemondók sajátságait: az elbeszélés egyszerű, könnyed, kellemes
folyamatosságát, a naiv jó kedv hangulatát, a nyelv fordulatosságát,
jellemző kifejezéseit, menten a népiesség hajhászásától, a melybe az
irodalmi gyűjtők oly gyakran belé esnek. Pædagogiai czélból fel is
használták e gyűjteményt; az iskolai olvasókönyvek nem egy mesét vettek
át belőle, sőt egy az ifjúság használatára készült munka majdnem az
egészet lenyomatta. Kevésbe múlt, hogy pör nem támadt a dologból.
Azonban az egész elsimúlt, mert a kiadó kárpótlásúl bizonyos összeget
fizetett az írói segélyegyletnek. A gyűjtemény első kiadása rég
elfogyott, de Arany Lászlót nem lehetett reá venni a második kiadásra.
Azt mondotta: úgy is nagyobb és java részét átvették az iskolai
olvasókönyvek, eléggé ismeri a közönség, és sehogy sincs kedve
gyűjteményével újra a nyilvánosság elé lépni.

Husz éves korában, 1864-ben, adta először jelét annak, hogy tud és
szeret verselgetni, s akkor sem eredeti költeménynyel lépett föl, hanem
műfordítással. Tanúlmányt írt a _Budapesti Szemlé_be Lermontoffról s
ebbe az orosz költőnek egy pár lyrai költeményét s epikai töredékét
szőtte be sikerült fordításban. Ugyanekkor fordította le Lermontoffnak a
_Cserkesz fiú_ és _Számvevőné_ czímű költői beszélyeit és Puskinnak _Don
Juan_ verses drámáját.

De ezeket soha sem adta ki, mert nem az eredeti oroszból fordított,
hanem Bodenstedt után németből. E fordítások itt jelennek meg először és
tanusítják a húsz éves ifjú műfordítói készségét. Ugyanez évben hozzá
fogott Shakspere _A két veronai ifjú_ színműve fordításához is, mely
1865-ben meg is jelent a Kisfaludy-Társaság Shakspere-kiadásában, s
melyet nem soká még kettő követett: _A tévedések játéka_ (1866) és _Sok
hűhó semmiért_ (1871).

Arany Jánost épen úgy meglepték fia műfordításai, mint barátait, de még
nagyobb volt meglepetésök, midőn a Kisfaludy-Társaság 1867 február 5-én
tartott közűlésén _Elfrida_ czímű költői beszélye olvastatott fel, mint
pályanyertes mű s a jeligés levél fölbontatván, abból Arany László neve
tűnt ki.

Az elnöklő báró Kemény Zsigmond, Toldy üdvözölték a jelen lévő atyát, a
ki féltréfásan jegyezte meg: «Jogi pályára szántam s íme költő akar
lenni!» A közönség örvendett, hogy a fiú mintegy megújítja atyja
pályáját, a ki _Toldijá_val szintén a Kisfaldy-Társaságtól nyert
koszorút, a Társaság pedig még az évben tagjának választotta, részint
műfordításaiért, részint pályanyertes költői elbeszéléséért s
egyszersmind felkérte kiadandó újabb népköltési gyűjteménye egyik
szerkesztőjének. Az ifjú költő serény munkássággal viszonozta a Társaság
méltánylatát. A _Magyar népmesékről_ írt jeles értekezésével foglalta el
székét, részt vett a Társaság Molière-fordításában, igen sikerülten
fordítva le a _Tudós nők_et, a népköltési gyűjteményben a népmeséket
szerkesztette, becses jegyzetekkel kisérve. E mellett költői munkásságát
is folytatta. A Kisfaludy-Társaság 1868-diki közülésén _A szökevények_
czímű költői elbeszélését olvasta föl s a _Vasárnapi Ujság_ban egy óda
jelent meg tőle: _Tünődés_ s néhány tanulmányt és bírálatot írt, részint
a _Budapesti Szemlé_be, részint a Salamontól szerkesztett _Budapesti
Közlöny_be, melynek akkor irodalmi tárczája is volt.

Költői munkásságának fénypontjaként két műve emelkedett ki: a _Délibábok
hőse_, egy nagyobb költői elbeszélés, mely a Kisfaludy-Társaság
1872–73-iki pályázatán jutalmat nyert s a _Hunok harcza_, mely a
Társaság 1874-iki közülésén olvastatott fel. Midőn a _Délibábok hőse_
jeligés levélkéje felbontatott, az a szerző neve helyett azt az
értesítését foglalta magában, hogy a szerző ismeretlen kiván maradni s a
jutalom (ötven arany) az írói segélyegyletnek fizetendő, mint
alapítvány. A mű még az évben külön kiadásban is megjelent, szintén
névtelenűl, de csakhamar kiszivárgott a közönségbe, hogy azt Arany
László írta, a mit igazolt a _Hunok harcza_ is, mely, mint előbbi műve,
szokatlan hatást idézett elő, s hangban és nyelvben azzal némi
rokonságot tanusít. Az ifjú költőt ekkor már az Akadémia is levelező
tagjává választotta, hova a _Magyar politikai költészetről_ czímű jeles
értekezésével köszöntött be, majd sikerült emlékbeszédet tartott Bérczy
Károly felett s egyszersmind tanulmányokkal és bírálatokkal gazdagította
a _Budapesti Szemlé_t.

Azonban költői művet 1873 óta többé nem írt. A _Hunok harcza_ volt
hattyúdala. Bizonyára nem a reményeiben csalódott költő hallgatott el
benne. Ritka fiatal költőt fogadtak annyi rokonszenvvel irodalmi körök
és közönség egyaránt. A Kisfaludy-Társaság és Akadémia tüstént
kitüntették, őt magát is meglepte az őszinte méltánylat, melyet
általában tapasztalt. Tehetségébe vetett hite sem ingott meg, költői
elbeszélése és a _Hunok harcza_ tehetségének fokozott fejlődését
mutatták; ez utóbbi művével maga is leginkább meg volt elégedve, a mit
tanusít az a körülmény is, hogy míg többi műveihez nem nyúlt, e művében
később egész sorokat javított. Némelyek gúnya és gyanusítása sem igen
hatott reá, tudniillik, hogy alkalmasint atyja segítette műve
megírásában, talán néhány részletet maga írt belé, László nem valódi
Arany, csak talmi Arany. E durva gyanusításokra legfeljebb csak azért
boszankodott, mert atyjára kellemetlenűl hatottak, kit végtelen
szeretett és tisztelt. Egészen más okok késztették a költészettől, majd
az irodalomtól való visszavonulásra, nem is előre feltett szándékból,
hanem lassanként, eleinte magától is észrevétlen.

A hatvanas évek elején (1861) iratkozott be jogásznak a budapesti
egyetemen; 1865-ben megszerezte a doctori és ügyvédi oklevelet
kitüntetéssel s a magyar földhitelintézet szolgálatába lépett, előbb
mint igazgatósági jegyző, majd mint titkár Csengery Antal oldalán, a ki
őt nagyon kedvelte. Atyjától örökölt lelkiismeretességgel teljesítette
teendőit. Szabadságidejét külföldi utazásokra fordította: 1870-ben
Olaszországba rándult, 1871-ben Angolországba, 1874-ben
Konstantinápolyba. Szerette a férfias sportot: a vívást, a tornázást s a
gyaloglást erdőkön és hegyeken át. De nem könnyen barátkozott, épen
azért kissé ridegnek, zárkózottnak tartották, bár senki sem ragaszkodott
hívebben barátaihoz, mint ő. Társaságokba is eljárt, de nem voltak
udvarló hajlamai, komoly ifjúnak maradt, kinek éles szeme, pessimismusra
hajló természete hamar észre veszi férfiak és nők árnyoldalait. Nem volt
ábrándozó, nem ment át szerelmi convulsiókon, de bizonyosnak látszott,
hogy ha szíve lángot vet, szenvedélyes és gyöngéd, hű és feláldozó,
szerető férj lesz. Úgy is történt: 1874-ben megismerkedett Szalay
Gizellával, Szalay László történetíró öcscsének, Istvánnak, leányával,
kinek szépsége, nemes szíve, vidám szelleme egyszerre meghódították. Nem
sokára, 1875 tavaszán, őt oltárhoz is vezette és huszonhárom évig
zavartalan boldogságban élt vele.

Ez idő óta hivatalának, nejének és szülőinek áldozta napjait a boldog
férj és jó fiú. Nejével többet járt társaságba, színházba,
hangversenybe, mint azelőtt. Hivatala is mindinkább elfoglalta; nem sok
ideje maradt költői munkásságra. Csengery halálával a földhitelintézet
egyik igazgatója lett s így nagy teher és felelősség szállott reá; majd
sajtó alá rendezte atyjának nyolcz kötetes nagy díszkiadását, továbbá
hátrahagyott munkáinak négy vaskos kötetét, a mi szintén sok idejét
vette igénybe, kivált a levelezések összegyűjtése. De semmivel sem
foglalkozott örömestebb, mint ezzel; a fiú kegyelete s az író
érdeklődése olvadt össze e kiadásban, melynek becses bevezetései és
jegyzetei annyi tájékozást és adatot nyujtanak az olvasónak Arany János
külső és belső világára nézve.

Növelte elfoglaltságát a nyolczvanas években szerzett falusi jószága is,
melyet bérbe adott ugyan, de mégis kénytelen volt koronként utána nézni
s végre saját kezelése alá venni. Mint országos képviselő a közügyeket
is szolgálta 1887–1892; a nyilvános ülésekben ugyan ritkán szólalt fel,
de mint a pénzügyi bizottság tagja élénk részt vett a tárgyalásokban. Az
intézetek-, egyesületek- és testületeknél a mit elvállalt,
lelkiismeretesen teljesítette. Az Akadémia és Kisfaludy-Társaság
biráló-bizottságaiba majd minden évben beválasztották s ez utóbbinak
gazdasági bizottságában ő játszotta a főszerepet s befolyt a társaság
pénzügyi emelkedésére. Mint a Franklin-Társulat irodalmi tanácsának
elnöke szintén nyomós munkásságot fejtett ki. Igazgató bizottsági tagja
volt az írói segélyegyletnek s azt szóval és tettel gyámolította. A
szerzői jogról való törvényjavaslatot az igazságügyi
szaktanácskozmányban ő dolgozta ki s midőn az törvénynyé emelkedett,
elvállalta az úgynevezett szerző-jogi szakértő bizottságnak előbb
alelnökségét, majd elnökségét. Mint a budapesti ref, egyház presbytere
és a dunamelléki egyházkerület tanácsbirája egyházának is élt s a
budapesti gymnasium fölépítéséhez tetemes összeggel járult.

Mindez elvonta előbb a költészettől, majd lassanként az irodalomtól is,
bár folyvást érdekelte minden közéleti és irodalmi mozgalom. Ha tisztán
lyrai tehetség, a ki könnyen lobban s egy-egy dalra lelkesűl, talán nem
hallgatott volna el s elfoglaltsága mellett is lett volna ideje egy-egy
óda vagy dal költésére, de inkább epikai és satirai tehetség volt, a ki
hosszabb művekhez vonzódik s eleme főleg a páthosz és gúny, vagy
mindkettő vegyülete: a humor. Az érzelmességet mintegy kerülni látszott;
szerelmi dalt soha sem írt, épen mint édes atyja. Attól, hogy bánatát
leplezetlenül a közönség elébe tárja, mindig visszariadt s a _Délibábok
hősé_nek a következő sorai teljesen kifejezik érzületét:

  Kiállni mint szinész: «no jer közönség,
  Lásd hogy’ szomorkodom, nézd a pofám!»
  Hogy érte tapssal vagy fütytyel köszöntsék
  S röhögjenek, mint kárvallott kofán;
  Titkolt szerelmét, mely előtte szentség,
  Birálja, méregesse a profán,
  Ez a közömbös nép, vásári had:
  Ah ily szereptől lelke elriad.

Távolról sem az némította hát el, a mit halálakor egy pár tárczaíró
fölemlített, hogy versenyezni akart atyjával s nem hitte, hogy
fölülmúlhatja. Ily badarságokra soha sem gondolt. Elnémította erős
öntudata annak, hogy körülményei miatt nem fejtheti ki tehetségét s
egész szívvel, lélekkel nem élhet a költészetnek; a félmunka nem sokat
ér, legalább az ő becsvágyát nem elégítheti ki. Talán meglepte a
pessimismus is, hogy ha tehetségét kifejthetné is, a siker nem érdemelné
meg a nagy erőfeszítést. Maradjon inkább költői pályája nagy reményű
kezdetnek, töredéknek, mint oly bevégzett egésznek, melyben nem telnék
öröme. Szintén oly alaptalan az a föltevés is, hogy magának sokat írt s
mindazt csak halála után szánta kiadásra. Iratai közt csak ifjúkori
műfordításai találtattak s egy pár emlékkönyvbe írt költemény a
kilenczvenes évekből, a melyek föl vannak véve e gyűjteménybe is. Költői
munkássága gyorsabban szakadt meg, mint az irói. A hetvenes és
nyolczvanas években még folyvást gazdagította a _Budapesti Szemlé_t
irodalmi, közgazdasági és politikai nagyobb tanulmányokkal, kisebb
birálatokkal névvel és névtelenül; a kilenczvenes években már alig írt
valamit. Azonban atyja emléke és élénk érdeklődése művei iránt hamar
munkára serkenték. Így indította meg 1896-ban atyja balladái
díszkiadását Zichy Mihály rajzaival. Így adta ki 1898-ban Katona _Bánk
bán_ját atyjának ahhoz írt jegyzetei kiséretében. Így szándékozott, a
mint halála előtt néhány héttel beszélte, egy kis tanulmányt írni a
_Nagy-idai czigányok_ról, mely e művet új oldalról világította volna
meg, szemben egy akkortájt megjelent ugyane tárgyú értekezéssel. Iratai
közt szintén, az utolsó hónapokból, egy nagyobb értekezésének töredéke
maradt a magyar hangsúlyról, mely atyjának is kedvencz tárgya volt. A
tisztelet és szeretet, melylyel atyjához viseltetett, egész sírjáig
kisérte.

A mit meghasonlott kedélyéről írtak a lapok, szintén nem való s csak az
hihette el, a ki őt nem ismerte. A komoly ifjúból komoly férfiú lett, a
ki nem kedvelte a zajos társaságot, tartózkodónak, zárkozottnak
látszott, de meghittei körében nyilt, vidám, szeretetreméltó volt.
Kedélyén a méla ború és naiv jó kedv váltakozása költői természetét
árulta el, valamint az is, hogy a gyermekeket nagyon szerette és örömest
eltréfált velök. A mit nem érzett, nem színlelte, de hallgatagsága nem
volt közöny. Részvéttel fordult a szenvedőkhöz és szívesen tett velök
jót, minden feltünés nélkül. Lelke egyensúlyát mindig meg tudta őrizni,
s átható józan esze, s önkénytelen humora korlátolták felindulásait. A
hazafiúi aggodalmak gyakran meglepték; szerette és féltette hazáját, nem
volt erős pártember s több pessimismussal, mint optimismussal itélte meg
közéletünket. Részint ebből s főleg abból, hogy utolsó éveiben kevésbbé
járt társaságba s inkább kedvelte a magányt, következtették kedélye
meghasonlását. De visszavonultsága egészségi okokra vihető vissza, s nem
a sérült kedélyre. Erős és vallásos lelke végnapjaiban sem hagyta el.
Megnyugvással fogadta halála közeledését, nem hitt orvosainak, meg volt
győződve, hogy nem éli túl betegségét. Csak nejét sajnálta, a ki támasz
nélkül marad, csak tőle fájt megválnia, a kit huszonhárom év után is az
ifjú szív hevével és gyöngédségével szeretett.

De ideje már költészetéről szólani egy pár szót, különösen két
főművéről.

Arany László legkorábbi műfordításain és eredeti költeményein is
meglátszik, hogy nyelv tekintetében atyjától sokat tanult vagy örökölt.
A nyelv erejét és magyarosságát mindenütt érezhetni műveiben; eltalálni
törekszik a gondolat vagy érzés valódi hangját, kifejezését, minél
hathatósabban. _Tünődés_ czímű ódája, ez első kiadott eredeti költeménye
már bizonyságot tesz erről, de még inkább többi költeményei és
műfordításai. Mily sikerültek a _Sok hűhó semmiért_ és a _Tudós nők_
fordításának humoros vagy komikai párbeszédei. A páthosz vagy gúny
hangja mily erővel szólal meg a _Délibábok hőse_ és _Hunok harcza_ több
helyén. A kellem és a báj már kevésbbé van hatalmában, de nem is
erőlteti. Érzi, hogy mire van leginkább hivatása. S ez ösztön nála
nemcsak ebben nyilatkozik. Atyja balladái, a nagy költő e legsikerültebb
kisebb művei, nem csábítják arra, hogy e műfajban kisértse meg erejét.
Nem balladát ír, hanem egy pár kisebb költői elbeszélést, mint _Elfrida_
és a _Szökevények_, melyek sem tisztán komikai, sem érzelmes vagy épen
tragikai művek. Mintegy közép helyet foglalnak el e kettő között s
bizonyos komoly vidámság ömlik el rajtok, mely egészen az ifjú költő
sajátja. Atyja költői művei közül leginkább a _Bolond Istók_ hatása
érzik rajta, melyben Arany János a byroni humort először vezette be
irodalmunkba, saját egyéniségébe olvasztva. László rokonszenvezett a
hanggal, de olvasta magát Byront is s többé-kevésbbé mindazon költőket,
a kik hatása alatt állottak. Ő is saját egyéniségébe igyekezett
olvasztani e hatást, a mit legtisztábban mutat a _Hunok harcza_, melyben
a páthosz és gúny vegyülete szokatlan módon nyilatkozik s oly satirává
alakul, a minőt se Byronban, se Arany Jánosban nem találunk.

A _Délibábok hőse_ nem szokottabb értelemben vett költői elbeszélés,
mely leleményes bonyodalmával kelti fel és köti le érdeklődésünket. A
költői elbeszélések bizonyos válfajához tartozik, melyben csak a hős
tartja össze az elbeszélés szálait, s inkább belső, mint külső életrajz
tárul előnkbe. A humoros és satirikus művek kedvelik e formát s
különböző változatban használják. Itt is a költő nem annyira eseményeket
összpontosít hőse körül, mint inkább az események, a külvilág hatását
rajzolja hőse kedélyére, mely fokonként nagy változásokon megy át. A
hős, Balázs, oly ifjú, a ki a Bach-korszakban nevekedik föl, mint jogász
szerepet játszik társai közt, de nem az egyetemen, hanem a kávéházakban
és a demonstratiók terén, bizarr lélek és jó szív, nagy aspiratiók és
üres ábrándok, a tettvágy és csekély belátás keveréke, könnyen lelkesülő
s hamar kihülő természet, a ki sokba fog és semmit sem végez.
Meghasonolva tanulótársaival, egy szinész tanácsára dráma-írásba fog,
elindul tanulni az életet, mintákat keres drámájához s belészeret egy
leányba, azonban a nemzeti demonstratiók napjaiban ország- és
világboldogító ábrándok ébrednek föl benne, Garibaldihoz szökik, részt
vesz hadjárataiban, majd csalódva, bebarangolja Európát, később
visszatér szabaddá lett hazájába, a politikai élet küzdelmeibe merül, de
megundorodva a hazafiság köpenye alatt rejtőző romlottságtól, falura
vonul, találkozik régi kedvesével, a ki már férjhez ment, ittas
állapotjában föléled kialvó szenvedélye és egy vele szemben elkövetett
brutális tette végre önmagából is kiábrándítja és elfásul.

Byron hőseiben rendesen önmagát rajzolja, Childe Harold egészen ő; Arany
János _Bolond Istók_ töredékében ifjúságát tárja elénk. De vajon Arany
László hőse, Balázs, ő maga-e? Bizonyára nem. Ő a hatvanas évek
ifjuságának egyik typusát rajzolja hősében. Akkor lépett ő is az életbe,
jól ismerte társait s az akkori politikai és társadalmi viszonyokat,
melyek élénk benyomást tettek reá. Társai reményeiben, álmodozásaiban
eleinte ő is osztozott, de nem követte őket, hamar kiábrándult s a
részvétből, melyet személyök és lelkesülésök iránt érzett s a csalódás
keserűségéből, melyet hiú küzdelmök hátrahagyott, fakadt ki humora.

Ezt vitte be művébe s ennyiben játszik szerepet abban alanyisága.
Másfelől olasz- és angolországi útja benyomásait hőse élményeibe
olvasztotta s némely reflexióit vele mondatja el. De a jellemre és
tettekre nézve semmi közösség sincs a költő és hőse között. Nagy részt
tárgyilagos rajz lélektani erős vonásokkal, melyeket a humor még inkább
kiemel. Balázs alakjára s a vele kapcsolatos korrajzra nagy gond van
fordítva, de azért egy pár mellékalakot elevenen emel ki néhány biztos
vonás. Ily biztos részek Etelka ébredő és kialvó szerelme s a tisza-zugi
társaság falusi vigalma.

Mindezt a maga idejében elismerte közönség és kritika egyaránt, de a mű
bevégzésére nézve megoszoltak a vélemények. A befejezést némelyek
elhibázottnak tartották. Balázs brutalitása visszatetszett s azt
mondották, hogy a mű hasonlít egy szépen csergedező patakhoz, mely végre
posványba vész. Ez itélet csak akkor lehetne igazolt, ha a költő egy
nagyobb korrajzot, hőse egész életét felölelő elbeszélést akart volna
írni, mely tragikai módon vagy kiengeszteléssel is befejezhető. De
czélja nem ez volt. Ő a kornak csak egy kis episódját akarta megírni egy
magyar ifjú alakjában, a ki csaluton kergeti eszményeit, hamar bevégzi
pályáját s kit nemcsak a világ ábrándít ki, hanem önfeledt, ittas
állapotában elkövetett saját brutális tette is. A kiábrándult
eszményiesség könnyen követ el ilyet, mert a végletek érintkezni
szoktak. Balázs élete posványba vész, de ez természetes következménye az
előzményeknek s a költő mintegy kényszerítve volt ily befejezésre.

A _Hunok harcza_ sajátságos mű, Arany László legeredetibb alkotása.
Lényegében satira, de epikai rajz és ódai hevület vegyülnek belé s
mindez elemek testvérien olvadnak össze. Erős feddőzésen kezdődik a
költemény. A világnak sietős munkája van, mindenki fut-fárad, csak a
magyar marad a régi, nem bántja a tettvágy, a verseny heve s a kitartó
szorgalom. Nyugalmában azt sem veszi észre, hogyan törnek rá német
röpiratok és hirlapírók azzal a jelszóval, hogy haldoklik a magyar, övék
lesz a bőre. A költő most ezek ellen fordul s rájok kiált: más harczot
is éltünk, más nép volt ősötök, kikkel szembe szálltunk, mert régi
viszály ez, faj vívja faj ellen, változik alakban, nem fogy erőben s nem
ér véget soha. És feltünteti a hún és gót fajnak azt a szörnyű,
kétségbeesett csatáját, melyben a monda szerint a földön az élők, a
levegőben a halottak lelkei küzdenek. Kaulbach híres képe a kataláni
csatába helyezi a mondát, Arany László Attila halála után a Csaba és
Aladár között kiütött testvérharczba, hol a gótok Aladár pártján, a
hunok pedig Csaba mellett vívnak. Ha összevetjük a festő rajzát s a
költő leirását, látni fogjuk a különbséget a két mű között, különösen
azt, hogy Arany László nem akar versenyezni a festővel, mert tudja, hogy
a költőnek más eszközei vannak a hatás előidézésére. Hogy a szó és ecset
nem versenyezhetnek egymással, megmutatta a XVIII. század festő
költészete, mely kudarczot vallott versenyével. A festő elénkbe tárhatja
az alakot és szint teljes részletességgel, a költő csak képzeltetheti
velünk mindazt, a mit leír, épen azért kénytelen kerülni a
részletességet s néhány oly fővonásra szorítkozik, melyek az olvasó
képzelmét felindítják, irányítják s mintegy reá bízzák a teljes kép
megalkotását. Arany Lászlónak ez igen sikerült s a látomásszerű kép
egész zord pompájában elevenedik meg képzelmünkben.

A költő ezután tovább folytatja az örök küzdelem elbeszélését, előbb a
mondák ködében, majd a történelem világánál. Elmondja, hogy többször
volt már a hún faj kiveszőben, néha szétszórva a hegyek mélyén menekült
el, de a végső veszedelemben mindig segítségére jött a Hadak útja
csillagcsoportján a szellemi tábor Csaba vezérrel és megmentette. Végre
Csaba utódai, a magyarok jönnek keletről, visszafoglalják az ősi hazát,
de rájok marad az ősi harcz is súlyos örökségül.

A két faj újra küzd egymással, mint régen, egyik sem győző, egyik sem
vesztes. Foly a harcz, hol bajnoki fegyverrel, hol politikai csellel.
Néha vérontással, máskor tintaözönnel, most az önkény kardjával, majd a
béke olajágával. Egy szóval a harcz a levegőből rég leszállott a földre
s a nyílt csatasíkról falak közé szorult. Változott tér és fegyver s
most a küzdelem leszállott a föld gyomrába, a bányák üregébe, a gépek
odújába. Nem is a lőpor küzd, hanem a kőszén, mozdonyok öblében,
katlanokban, üstben. Ott jön a hódító nesztelenül, senkit nem bántva,
szitkot sem ejtve. S ekkor a költő mind emelkedettebb satirai
hangulattal nemzetéhez fordul s kiáltja: íme a veszedelem, az ipar
háborúja, melylyel szemben tétlenek vagyunk s a délibábok káprázatába
merülünk. Nem Csaba szellemi tábora, nem a magyarok külön Istene védte
meg eddig is a magyar nemzetet, hanem honszerelme, mely vész idején
mindig erőt adott neki, bátor szíve, ép, józan esze, melylyel bölcsen az
idők szelleméhez tudott simulni s ha szunyadozott is, soha el nem aludt.
Fel munkára!

  Félre kishitüség, szégyen, ki most retteg.
  Jön már az erősb kor, szavak után tettek.
  Állelkesedésnek kezd fogyni határa,
  Az üres hűhónak lefelé száll ára;
  Kezdj csak te dolgodhoz, vedd csak magad észre,
  Fogd csak az új fegyvert igazán két kézre,
  Leld ki csak a csínját, tudj vele jól bánni,
  A régi hatvágást ezzel is kivágni:
  S jöhet a hódító nyiltan avagy titkon,
  Tiéd ez a föld még, te vagy itt még itthon.

Így végződik e sajátságos költemény, mely satirai hangulatok közé foglal
be egy fenséges mondát, a múltból magyarázza a jelent s a jövőre
lelkesít. Erős fajszeretet és nemzeti mély érzés árad ki minden sorából
s a költői érdek teljesen összeolvad benne a társadalmi és politikai
iránynyal. Azonban a mű szépsége fájó érzést is kelt bennünk, mert a
költő épen e költeménye megirása után vonult vissza a költészettől. Mit
várhattunk volna tőle, ha ily arányban fejlődik tehetsége? Hiú vágy,
késő remény! De az emlék nem veszhet el. Hadd őrizze azt e gyűjtemény,
melyet özvegye megbizásából bocsátok közre, mint jó barát, ki
gyermeksége óta ismertem és szerettem őt. Se a hitves, se a barát nem
koszorúzhatja meg méltóbban sírját, mint e gyűjtemény virágaival.



IRODALMI BESZÉDEK

1880–1898.


I.  A KÖLTÉSZET S AZ IRODALMI MŰVELTSÉG.[9]

A Kisfaludy-Társaság XXXI-ik közülését van szerencsém megnyitni. Immár
negyvenhárom éve, hogy Társaságunk megalakult s kivéve tizenkét évet, a
midőn a magyar alkotmánynyal együtt szünetelt, folyvást buzgón, bár a
körülmények miatt nem mindig egyenlő szerencsével, igyekezett
megközelíteni azt a czélt, a melyet alapítói elébe tűztek. Társaságunk
mintegy utolsó hulláma volt annak az irodalmi nagy mozgalomnak, a mely a
mult század utolsó felében fölébresztve a nemzeti szellemet, lassanként
újjászülte irodalmunkat s döntőleg folyt be társadalmi és politikai
átalakulásunkra is. Költők és nyelvészek: Bessenyei, Révai, Kazinczy és
Kisfaludy Károly vezették a mozgalmat, mely az Akadémia alapításakor
mintegy tetőpontját látszott érni. Azonban Kisfaludy Károly barátai az
Akadémia árnyékában egy kisebb társaságot is alapítottak, mely kizárólag
a költészet- és æsthetikai műveltségnek szentelte munkáját.

Így keletkezett 1836-ban Társaságunk, akkor a legifjabb, most a legidősb
mindazon társaságok között, a melyek valamely irodalmi vagy tudományos
czél végett alakultak. Valóban, ha széttekintünk a fővárosban és a
vidéken, a tudományos társaságok egész sorát szemlélhetjük. Nemcsak
tudománycsoportoknak, hanem egyes tudományágaknak is megvan a magok
társulatjok, a melyek épen oly buzgón támogatják az Akadémiát feladatai
megoldásában, mint a mily nagy mértékben ébresztík a közönség
érdeklődését a tudományok iránt. E sürgő zaj és munkásság közepett úgy
tünik föl némelyeknek a Kisfaludy-Társaság, mint egy elvénült férfiú, a
kinek csak emlékei vannak s nem egyszersmind reményei. Hallhattuk, sőt
olvashattuk is, hogy Társaságunk egy letűnt kor emléke inkább, mint a
jelen és jövő képviselője. Iránya immár meghaladott szempont; a
költészet virága nálunk is elhullott, a tudományok gyümölcse érik s az
æsthetikai és irodalmi műveltségből többé nem meríthetni erőt a kor
küzdelmeihez.

Nem tagadhatjuk, hogy mindebben van némi igaz, de az igaz sok nem
igazzal vegyűl. Annyi bizonyos, hogy a költészet s a szorosb értelemben
vett irodalom nem gyakorolhat többé a nemzeti szellemre oly nagy,
mondhatni kizáró befolyást, mint eddig, midőn hetven év alatt nagy
feladatot teljesített, felköltve a szunyadó hazafiságot, öntudatra
emelve a nemzetiség eszméjét, kiművelve a nyelvet s átalakítón hatva
társadalmi és politikai viszonyainkra. Most leginkább a tudományon, úgy
szólva a magyar tudományon a sor, hogy egész erejéből hasson a magyar
állam megszilárdulására. A történeti, politikai és
természettudományoknak egy új és erősb nemzedéket kell felnövelni, mely
képes legyen megoldani Magyarország nagy és nehéz feladatát. De azért
elnémuljon-e a költészet, mint a melynek többé nincs hivatása a nemzeti
szellem fejlesztésére? Megvessük-e az æsthetikai és irodalmi
műveltséget, mint léha fényűzést? S vajon az izlés kérdései nincsenek-e
kapcsolatban erkölcsi és társadalmi nagy érdekekkel s az irodalmi
műveltség nem marad-e mindenha a tudományos műveltség egyik
fősegédforrása?

Az emberiség épen úgy nem lehet el költészet nélkül, mint egyes nemzet,
mert legnemesb gyönyöreiről, legédesb vigaszáról mondana le s eszményi
világát tagadná meg. A képzelem és kedély megkivánja a maga táplálékát,
s a mely nemzet a szépért nem lelkesül, kevesebbet fog a jóért is, az
igaz kutatásában pedig könnyen válik egyoldalúvá s a szellemi gyönyörök
helyett örömest hajhász érzékieket. Ha a lyra elnémul, vagy a mi egyre
megy, többé nem szószólója a vallás, családi élet és hazafiság nagy
eszméi- és érzéseinek, a társadalom sülyedésnek indul; ha az eposz és
dráma nem fönséges magyarázója a történelemnek és társadalomnak, a
történeti érzék és nemzeti szellem zsibbadoz s az erkölcsi és társadalmi
érdekek cultusa hanyatlóban; ha a regény puszta mulatsággá törpül s a
kártya és dominó helyét pótolja, léhaság vesz erőt a szellemeken; ha a
satira pasquillá aljasul, a röpirat és hirlap a személyeskedés és
rágalom felé hajlik; ha a szónoklat művészete megromlik, a parlamenti
fecsegés jő divatba; ha a tudomány megveti az izlést, a művészeti formák
tanulmányozását: szellemtelenné, pedanssá válik s elveszti hatása egy
részét, mert elzárkozott a közönségtől.

Íme mennyi erkölcsi, társadalmi és nemzeti érdek füződik a költészet és
irodalmi műveltség ügyéhez. De ellenvethetni, hogy mindezt kielégítheti
a múlt, egy virágzott korszak remekműveinek tanulmányozása is s nincs
szükség a jelen kisebb költőihez fordulnunk; a tudomány többé-kevésbbé
folyvást fejlődik, de a költészet s általában a művészet világában
gyakoriak a hanyatlás korszakai, a melyek épen nem méltók a figyelemre.
Igaz, hogy a lángeszű költők ritkák s a költészet virágzásának
korszakait évtizedek, sőt évszázadok választják el egymástól, de minden
korban találkoznak olyan tehetséges költők, a kiknek elég lelkesülésök
és ízlésök van, hogy koruk eszméit és érzéseit több-kevesebb sikerrel
kifejezzék. A mult legnagyobb remekművei sem elégítik ki a jelen
szükségét, mert az eszmék, érzések, módosulnak, változnak s minden kor
saját küzdelmei, szenvedélyei, örömei és fájdalmai visszhangját várja
költőitől, saját typusa kinyomatát keresi a képzelem műveiben. E mellett
– mint Arany mondja, – e kisebb költők nem hagyják elaludni a költészet
Vesta-tüzét, melynél egy leendő lángész isteni fáklyáját majdan
meggyújthassa; ők őrzik meg a nyelv és ízlés hagyományait s kötik össze
a multat a jövővel.

A költészet az irodalmi művészet legmagasb kifejezése s kialvása magával
vonná a műpróza sülyedését is. A műpróza mindig a költészettől nyer
ösztönt és lelkesülést, tőle tanulja meg saját tárgyaihoz alkalmazva a
stil világosságát, erélyét, élénkségét, báját s a mi oly lényeges: a
compositió művészetét. Nálunk is a költészet emelte ki a prózát durva és
színtelen köznapiságából, csint, fordulatosságot lehellve belé s
folyvást gazdagítva a régi szók fölelevenítése, a tájszók általánosítása
s az új szók alkotása útján. S midőn a neologia nem ismert többé
korlátot, s mind nagyobb túlságokra vetemedett, ismét a költők tűzték ki
először a józan és nemzeties conservatismus zászlaját s az újabb
orthologia harczát is, melyet napjainkban a nyelvészet megindított, a
költők és stilisták fogják eldönteni, mérsékelve és kiegyenlítve a
nyelvészeti elméletek merevségét, egyoldalúságát és önkényét. A
költészet mindig nemzetiesb, mint a műpróza, mely hajlik a
világpolgárias felé. Szükséges, hogy a műpróza előtt egy fensőbb
művészet lebegjen, mely versenyre serkentse, melytől sugalmazást nyerjen
s mely megőrizze a gondatlanságtól és idegenszerűségtől. A magyar
költészet újabb, hetven éves fejlődésében oly műveket tud felmutatni,
melyekben a művészet és magyarosság fenső fokon egyesül, a míg
műprózánkban e két elem, bár egyes kitünő jelenségek épen nem
hiányoznak, még nem tudott eléggé összeolvadni. Műprózánknak saját
czéljához képest, saját eszközeivel a költészet nyomán kell haladni s ez
eszmény megvalósítása a jelen és jövő feladata.

De a költészet és műpróza tanulmányozása magára a tudományra is hat, a
melynek nemcsak rendszere van, hanem irodalmi formája is. Az irodalmi
műveltség nemcsak támogatja, hanem emeli is a tudományost. A történeti,
politikai és természeti tudományok semmit sem nyernek azzal, ha művelőik
rosszúl és rossz nyelven írnak, ha bőbeszédűek, s a formaérzék hiánya
miatt nem tudják úgy feldolgozni a tudomány anyagát, hogy necsak
tudományos, hanem egyszersmind irodalmi művet is alkossanak. E
tekintetben haladásunk, némely kiválóbb törekvések mellett is, még
folyvást lassú, tétovázó s hajlik az egyoldalúságra. A magyar költészet
és szorosb értelemben vett irodalom erre nézve is némi irányt adhat,
némi példával szolgálhat a magyar tudománynak. Költészetünk sokáig hol
egy, hol más idegen iskola jármában nyögött, különösen a német költészet
volt reá nagy befolyással, de Kisfaludy Károly föllépte óta megnyilt az
összes európai irodalmak behatásainak s önmagából is merítve, lassankint
nemzetibbé vált mind tartalomban, mind formában. A magyar tudomány
többé-kevésbbé, kivált az irodalmi formára nézve, idegen, leginkább
német befolyás alatt áll, pedig a tudomány nemzeti jellemét leginkább az
előadás, az irodalmi forma adja meg, mely a nemzet szükségeihez,
szelleméhez és ízléséhez alkalmazkodik.

Társaságunk kiválóan a szóló művészetek társasága levén, mind az
elmélet, mind a gyakorlat terén, az erkölcsi élet, társadalom,
nemzetiség és tudomány mindazon érdekeit igyekszik szolgálni, a melyek a
költészettel és irodalmi műveltséggel oly szoros kapcsolatban állanak.
Ez érdekek fontosak, állandók s nincsenek korhoz kötve. Ezért
Társaságunk nem meghaladott szempont s nemcsak a múlt emléke, hanem a
jelen és jövő képviselője is. Résztveszünk nemzeti fejlődésünk újabb
küzdelmeiben is, a mint résztvettünk a régiekben, ha kevesebb
dicsőséggel is, de épen oly hő vágygyal és buzgó lelkesedéssel. Ezután
sem hagyjuk kialudni a költészet Vesta-tüzét s pályadíjainkkal,
buzdításainkkal újabb tehetségeket igyekszünk felszínre hozni, mint az
elmult évtizedekben. Átültetjük nyelvünkre az ó- és újkor remekműveit,
az európai szellemnek emelve oltárt, de ugyanakkor gyűjtjük és kiadjuk a
népköltészet hagyományait a nemzeti genius e legközvetlenebb,
legsajátosabb nyilatkozatait s magyarázzuk a régibb kor íróit, a kik
megvetették irodalmunk alapját. Értekezéseink- és pályakérdéseinkkel
szőnyegre hozzuk az irodalmi elmélet és történet legfontosabb kérdéseit
s rendes és rendkívüli kiadványainkkal igyekszünk táplálékot nyújtani a
nemesebb ízlésnek.

Jól tudjuk, hogy törekvéseink sikere nincs arányban a nagy feladattal, a
melyet magunk elébe tüztünk. De a zászló, a melyet lobogtatunk, nemzeti
zászló, a melyre szellemi érdekeink szent jelszavai írvák s mi azt is
érdemnek tartjuk, hogy alatta küzdhetünk. A nemzet ismeri e zászlót s
hogy részvéttel fordul hozzá, tanusítja a számos és díszes közönség is,
mely felgyűlt közülésünkre s melyet társaságunk nevében teljes szívemből
üdvözlök. Hogy nem vagyunk méltatlanok a részvétre, arról talán
közülésünk felolvasásai is bizonyságot tesznek, hogy munkásságunk némi
figyelmet érdemel, talán kiderül a társaság múlt évéről szóló
jelentéséből is, a melyet a titkár fog felolvasni, a kinek ezennel
átadom a szót.


II.  KISFALUDY KÁROLY HALÁLA FÉLSZÁZADOS ÉVFORDULÓJÁN.[10]

Ezelőtt félszázaddal, épen e napon, Pesten egy ifjú, még alig negyvenkét
éves férfiú haldoklott. Bár régi nemes család sarja, de nem volt egyéb,
mint magyar író. A Kisfaludy nevet rég ismerte a harczmező, a megyei
zöld asztal, azonban országos hirre csak Sándor és Károly emelték.
Mindkét testvért nagy tehetséggel áldotta meg az Isten, de nem egyenlő
szerencsével. Sándor mint boldog férj és ünnepelt író élt ősei birtokán,
Károly atyjától kitagadva, küzdve az élettel és önmagával, tévedve,
csalódva bolyongta be a nagy világot, míg végre Pestre telepedett le s
mint festő és író tengette napjait. De lelki ereje nem hagyta el, s
rövid tíz év alatt az ország legtiszteltebb férfiai közé vívta föl
magát. És íme, a midőn jobb sors derült reá, a midőn mint maga mondá,
remélte, hogy életét szebben és a köznek több sikerrel szentelheti, egy
lassan gyilkoló betegség végkép lesujtotta. A Váczi-utcza egyik még ma
is álló házának első emeletén virrasztottak mellette barátai, ugyanazon
házban, honnét huszonöt évvel később Vörösmartyt kisértük a temetőbe.
Toldy csak órákra távozott a beteg mellől, Vörösmarty és Bajza mindennap
látogatták. Nem gyógyulását remélték többé, csak végperczeit
enyhítették, csak halálát várták, mely november 21-én délután harmadfél
órakor be is következett. Halála híre fölizgatta a fővárost és az
országot. Széchenyi mélyen megindult, Kazinczy gyászfátyolt kötött
kalapjára, a koporsót a főváros szine kisérte, oly nagy tömeg, a minőt
Pest addig nem látott; a lapok gyásziratokkal teltek meg, a
szintársulatok mindenütt előadásokkal ülték meg emlékezetét, közadakozás
emelte sirkövét, majd szobrát és végre barátai egy irodalmi társulatot,
a Kisfaludy-Társaságot alapították, hogy legyen nevének élő emléke,
küzdelmeinek folytatója és szellemi irányának oltára.

Honnan e szokatlan részvét a fővárosban, a mely addig alig vette észre a
magyar írót? Honnan e fogékonyság az országban, mely, mint Kölcsey
mondá, Zrínyit a költőt el tudta feledni, mely Faludit, míg élt, nem
ismerte, mely Révairól hallani sem akart, mely Baróti Szabót és Virágot
meg nem siratta, s melynek kebelében az ötvenhat éves szakadatlan munka
közt eltöltött Kazinczy nyomorúsággal élt és holt? Korának legnagyobb
költője volt-e Kisfaludy Károly? Bizonyára nem. Avagy tán viszonyaink
változtak? Keveset. De volt Kisfaludy Károly egyéniségében, iránya és
összes munkássága hatásában valami oly erő, mely megtörte a hagyományos
közönyt és szélesb körben ébresztett fogékonyságot. Az a nagy tömeg,
mely Pest utczáin végigkisérte koporsóját, nemcsak a kitünő költőt, az
ifjú irodalom vezérét gyászolta benne, hanem egyszersmind azt a férfiút
is, a ki legtöbbet tett arra nézve, hogy Pest a magyar irodalom és
művészet központjává emelkedjék, s először sejteté világosan, hogy mivé
kell válnia Magyarország fővárosának. Nemzeti csapásaink között
bizonyára nem utolsó volt az, hogy sokáig nem volt fővárosunk. Másfél
századig birta a török Buda-Pestet, s épen úgy kipusztította belőle
nemzetiségünket, mint a műveltség elemeit. Midőn ismét visszanyertük,
csak romot és földet nyertünk benne vissza idegen települők számára.
Csaknem egy század kellett, míg fejlődésnek indult, de nem magyar
szellemben. Nem itt dobogott a nemzet szíve; nem vált se társadalmi, se
politikai, se irodalmi életünk központjává. Irodalmunk újjászületésének
mozgalmai Bécsből indultak ki, s bármely vidéki városban nagyobb
visszhangra találtak, mint Pesten. Kármán volt az, ki 1793-ban először
kimondotta, hogy míg Pest nem válik irodalmi központtá, a tájszólások
nem fognak beleolvadni az egységes irodalmi nyelvbe, addig a vidéki
elszórt irányok nem termik meg az országos irodalmat, mely egyedül
egyenlítheti ki a nyelv, ízlés és egyének különbségeit. Azonban halála
meghiusítá törekvését. Nyomába Révai lépett, a ki a pesti egyetemen
megkezdvén a magyar nyelvészet reformját, szokatlan mozgalmat idézett
elő. Hiveiből egy kis irodalmi kör alakult, melyet Kazinczy triászának
nevezett el. A _Tudományos Gyűjtemény_ alapításával erősödött a
mozgalom, melyet Kisfaludy még magasabb fokra emelt. Az Aurora és köre
teljesen kivívta Pest fensőségét irodalmi tekintetben s midőn egy magyar
szinészcsapat Pest fényes német szinházában Kisfaludy színműveivel
elragadta a közönséget, kezdett mélyebb gyökeret verni a fővárosi magyar
szinház eszméje is. Azóta Pest irodalmunk központja és Széchenyit, a ki
azt társadalmi, politikai és kereskedelmi központtá is törekedett
emelni, senki sem üdvözölte lelkesebben, mint Kisfaludy Károly. Gyakran
látogatták egymást, s Kisfaludy egy politikai lap, a _Jelenkor_
megalapításán fáradozott, mely Széchenyi eszméit terjeszsze, s melyet
halála után barátai csakugyan meg is indítottak. «Az oppositio és reform
zászlaját tűzzük ki – mondá halálos ágyán az őt meglátogató Szalaynak –
minden ifjú írónak velünk kell tartani.»

De Kisfaludy Károly nemcsak a leendő magyar főváros szellemi csiráit
ápolgatta, hanem költészetünknek is szélesebb kört nyitott, s közelebb
hozta az élethez. Költészetünk addig meglehetős szűk körben mozgott,
igen egyoldalú volt, s a classikai külsőségek, az idegen íz el-elzárták
az élettől. Többet merített idegenből, mint magából, s azt sem tudta
mindig nemzeti szellemben földolgozni. Költőink inkább csak a lyrai tért
művelték s az elbeszélő és drámai költészet majdnem parlagon hevert.
Kisfaludy Károly, bár jeles lyrai költő volt, nagy sikerrel fogott az
elbeszélő és drámai költészet műveléséhez is. Mintegy megnyitotta a tért
s az ifjú tehetségek egész csoportja lelkesült példáján. Ő és köre arról
beszéltek legtöbbet, azt művelték nagy előszeretettel, a mi leginkább
hiányzott irodalmunkban. A dráma, regény, beszély, ballada voltak
kedvencz műfajaik, s midőn e kör legtehetségesebb tagja, Vörösmarty is
föllépett eposzaival, a költészet minden főága fölzsendült
irodalmunkban. Senkisem érezte mélyebben, mint Kisfaludy Károly, hogy
költészetünknek multunk és jelenünk tükrévé kell válnia. Épen azért
föltárta a multat, hogy a jelenre hasson, visszatükrözte a jelent, hogy
a jövő magvait hintse el. Tragédiáiban, ha nem érte is el a teljes
tragikai hatást, élénk korrajzot nyujtott, magyar életet festett,
táplálta a nemzeti érzést, sőt _Stibor_jában a jobbágyok elnyomatását
rajzolva, a múlt leple alatt a jelenre czélzott, s milliók fájdalmát
tolmácsolta. Vígjátékai még nagyobb hatást tettek. Az a kaczaj, mely
egyszerre fölhangzott, midőn színpadra hozta az elfajult külföldieskedő
mágnást, ki az idegen műveltségnek csak czafrangjaival kérkedik s az
igen is tőzsgyökeres falusi gavallért, a ki némi betyárságban keresi a
magyarságot, mintegy megerősítette azt az irányt, mely után megujhodni
készülő társadalmunk indult: a nemzeti műveltség irányát. De nemcsak
drámairodalmunknak vetette meg Kisfaludy Károly alapját, hanem újabb
beszélyirodalmunknak is. Sokat hányódott az életben, a tévedések és
csalódások drága árán tanulta ismerni az embert és társadalmi
viszonyokat. A szenvedések fakasztották föl komikai és humoros erét, s a
könnyek fátyolán át tekintett az élet bohóságaira. Mintegy hirdetni
látszott az élettől igenis elvonuló magyar költőknek: ne legyetek mások
visszhangjai, ne könyvekből írjatok, hanem szivetekből, élményeitek és
tapasztalataitok forrásaiból.

Kisfaludy Károly föllépte és hatása korszakos mozzanat
irodalomtörténetünkben. Ő volt az első, a ki a művészi és nemzeti elemet
egy magasabb összhangban óhajtotta egyesíteni. Addig a magyar költők
vagy művésziek voltak idegen ízzel, vagy nemzetiek nem elég ízléssel. Ez
ellentétek kibékítése volt Kisfaludy Károly főczélja. Formában és
tartalomban a magyar költészetben még el nem ért tökély felé törekedett,
s elvetve a classicismus békóit, a nyugot-európai modern költészetet
akarta összeolvasztani a magyar szellemmel s nemzetibb alapon, mint
elődei. Ezért fordult a nyugot-európai nagy költőkhöz s a nemzeti
hagyományokhoz, a multhoz és jelenhez, a neologiához és népnyelvhez, a
modern műformákhoz és a magyar népdalok rythmusához. Folyvást az a vágy
lelkesítette, hogy költészetünket európaiabbá és mégis nemzetiebbé
tegye, hogy nemzetivé varázsolja a művészit és művészivé a nemzetit. S
ha ez neki nem mindig sikerült, vagy nem fensőbb fokon, az eszmény ki
volt tűzve, az elv fejlődött, s az elvetett mag egy évszázad alatt
terebélyes fává nőtt. A kezdeményező mestert fölülmúlták a tanítványok.
Vörösmarty, Petőfi és Arany háttérbe szorították Kisfaludyt, de a nyomok
hozzá vezetnek, a szellem fuvallata tőle indult. Ez eszmény, ez elv
Kisfaludy Károly legszentebb hagyománya, ennek őrzésére, cultusára
alakult társaságunk, s midőn halála félszázados fordulóján megkoszorúzva
sírkövét, újra fennen hirdetjük azt, oly elvet hirdetünk, mely nemcsak
irodalmi. Hívek lenni önmagunkhoz és a polgárosodás nagy eszméihez,
egységbe olvasztani nemzetiségünket az európai műveltséggel, egész
erélylyel ápolni nemzeti érdekeinket, de egyszersmind azokhoz európai
érdeket fűzve, szükségessé tenni magunkat a kelet-európai népcsaládban:
mi egyéb ez, mint amaz elvnek társadalmi és politikai alkalmazása?
Minden társadalmi és politikai tény előbb mint érzés és eszme merül föl
az irodalomban. Midőn Kisfaludy Károly vezérlete alatt amaz elvért
kezdett lelkesülni irodalmunk, ugyanoly irányú lelkesedés fejlett ki a
társadalmi és politikai téren is. Mindazt, a mit egy félszázad alatt e
három téren vívtunk, vagy vesztettünk, amaz elv hű vagy kevésbbé hű
szolgálatának köszönhetjük.

Egy félszázad sok idő, de kevés egy nemzet életében, és mégis minő
különbség napjaink és Kisfaludy Károly kora közt. Oh ha egy napra
fölébredhetne sírjából, mennyire nem értené azt a keserű
elégületlenséget és majdnem kétségbeesést, melyet nemcsak a lapokban
olvasunk, hanem az országgyűlésen még államférfiaink ajkairól is
hallunk. Mennyire elbámulna, hogy mivé lett az ő szerény Buda-Pestje,
melyről annyit álmodozott. Nemcsak a magyar irodalom és művészet
központja, hanem a magyar társadalmi, politikai és kereskedelmi életé
is, s immár anachronismussá vált, a mit ő oly mélabúsan énekelt:

  Pest-Budáról sok nép kijár
  S alig érti nyelvünket már,
  Hejh maholnap a magyar szó
  Ritka mint a fehér holló.

Látná, hogy a nép, melyet ő jobbágyságban hagyott, s melynek egykor
fájdalmát tolmácsolta, fölszabadult s egyenjogú hajdani földesurával.
Látná, hogy az elhagyott, elmaradott ország egész európai állam lett.
Látná, hogy az alkotmány, a melyet az ő idejében lábbal tapodtak,
megifjulva életre ébredt, védve a nemzeti és egyéni jogokat. Látná, hogy
Budán újra nemzeti kormány székel, mint ezelőtt háromszáz évvel, s
Mátyás palotája nem egyszer fogadja a magyar királyt. Látná, hogy
nemzetiségünk folyvást fejlődik az intézmények s a szélesebb körben
mozgó irodalom és tudomány hatása alatt, s közoktatásunk nemcsak emeli,
hanem terjeszti is a nemzeti műveltséget. Bizonyára mindezek mellett
örömében nem látná súlyos bajainkat, csak a kép fényoldalát tekintené, a
melyet mi már megszoktunk, vagy talán nem is akarunk látni.

Igaz, hogy az önelégültség még se egyént, se nemzetet nem tett se
boldoggá, se nagygyá, de a pessimismus, a kétségbeesés még kevésbbé. A
hit az erő, a küzdelem, mert tettre ösztönöz és kötelességeink
teljesítésére buzdít; a kétség a gyöngeség, a lemondás, mert tétlenségbe
sülyeszt s elfeledteti velünk kötelességeinket. Magyarország súlyosabb
bajokat is kiállott már, s a sír szélén ébredt új életre.

S épen most esnénk kétségbe jövője felől? Mi költők és írók ne kövessük
pessimista politikusainkat, higyjünk a jövőben, mint elődeink, mint
Kisfaludy Károly. Higyjük, hogy a hit és tett, a lelkesedés és ildom, az
erély és mérséklet, a türelem és munka, a súlyos szellemi és anyagi
munka erősbíteni, emelni fogják nemzetünket, s mindinkább szilárdabb
állást vívnak ki számára. Higyjük, hogy Magyarország volt, van és lesz,
s a mult fénye, a jelen sikere, a jövő reménye egész erővel hassák át
lelkünket. Higyjük, hogy egy félszázad mulva, midőn tetemeink már rég
porladoznak, e kor a nemzeti emelkedés és dicsőség oly képeit fogja
feltüntetni, mint a mi korunk a Kisfaludyéhoz képest! Áldott legyen
Kisfaludy Károly emléke, lebegjen szelleme közöttünk.


III.  A NEMZETI NYELV ÉS MÜLLER MIKSA.[11]

Ezelőtt tíz évvel, épen e teremben, irodalmunk újjászületésének százados
évfordulóját ünnepelte Akadémiánk és megkoszorúzta Bessenyei emlékét.
Valóban, Bessenyei emlékét megillette a kegyelet és hála koszorúja. A
múlt században ő volt az első, aki nemzetiségünk fejlesztésében kereste
társadalmi és politikai újjászületésünk eszközét; ő volt az első, a ki
kimondotta, hogy minden nemzet csak saját nyelvén lehet művelt, idegen
nyelv műveltekké tehet egyeseket, sőt egyes osztályokat is, de egy egész
nemzetet soha; ő volt az első, a ki hirdette az irodalom és tudomány
minden szakának nemzeti nyelven művelését és tanítását s egyszersmind
először indítványozta egy magyar tudományos Akadémia megalapítását is. A
mit Bessenyei kezdett, azt még nagyobb hévvel, több tudománynyal,
műveltséggel és ízléssel folytatták Révai és Kazinczy egy egész írói
phalanx élén. Néhány évtized megalapította újabb nemzeti irodalmunkat,
megindította tudományos törekvéseinket, s visszavívta nyelvünk jogait a
közigazgatás és közoktatás körében. E lelkesedés, ez áramlat hozta létre
az Akadémiát, a Kisfaludy-Társaságot, s annyi más irodalmi és tudományos
társulatot és intézetet, melyek oly erős támaszai, oly hű kifejezői
irodalmi és tudományos műveltségünknek.

Az eszme, melynek egy század óta oly hiven áldozunk, az érzés, mely
szívünket folyvást dobogtatja, épen úgy benső szükségből fejlett, mint a
nagyobb és fejlettebb nemzetek példáján erősödött, a kik ez úton
alapították meg nemzeti műveltségöket és lettek sokkal műveltebbekké,
mint azelőtt. Ha van eszme, melyet az ösztön sugall, a bölcselem
szentesít és a történelem igazol, az bizonyára a nemzeti műveltség
eszméje.

És mégis vajon csillag helyett nem bolygó tűz vezetett-e bennünket? Nem
járunk-e tévúton? A nemzeti érzés nem fajult-e bennünk nemzeti hiúsággá
egyik túlságból a másikba ragadva? A nemzetinél nincs-e valami nagyobb
és szentebb: az általános emberi? A nyelv, melylyel az Isten azért
áldotta meg az embert, hogy kifejezhesse gondolatait, egyesülhessen
embertársaival, miért nehezüljön reá átokként, miért válaszsza el annyi
millió testvérétől, sokkal inkább, mint a tenger és hegyek? A madár
megérti egymást, de az ember nem, a nyelvek ellenségei a nyelv
czéljainak. Vajon ez a nemzeti elkülönzés nem nehezíti-e, nem bénítja-e
meg a tudomány és műveltség fejlődését? A hagyomány nem azt az időt
tartja-e boldog állapotnak, a midőn az emberek mind egy nyelven
beszéltek, s nem azt-e boldogtalannak, a melyben Bábel tornya építésekor
a nyelvek összezavarodtak? Vajon a középkor nem múlta-e felül legalább
abban az újkort, hogy az egyháznak, politikának és tudománynak csak egy
nyelve volt, a latin, mely mintegy egyesítette az egész művelt
emberiséget? S ha ezt többé nem lehet visszaállítani, nem
eleveníthetjük-e föl magát az eszmét, bár módosított alakban? A kisebb
vagy fejletlenebb nemzetek nem követhetik mindenben veszély nélkül a
nagyobb és fejlettebb nemzeteket. Európában csak négy nyelv van: a
franczia, angol, olasz és német, melyeket nagy múltjok és jövőjöknél
fogva világnyelveknek nevezhetni. Miért ne választhatnának ki a kisebb
vagy fejletlenebb nemzetek ezek közül egyet, a melyet könnyebben
elsajátíthatnak, a tudományos munkásság, a magasabb politika, a széles
értelemben vett irodalom nyelvévé? Mi szükség, hogy a spanyol, holland,
svéd, dán, orosz, magyar, lengyel, oláh és szerb tudósok nemzeti
nyelvökön írjanak? Maradjon a nemzeti nyelv a család és költészet
nyelvének. Nincs-e itt elég szép köre? Miért akadályozza a tudomány és
irodalom, egy szóval az emberi műveltség gyorsabb fejlődését? S miért ne
szakítanánk egy nagy és szent eszmének nevezett nemzeti előitélettel még
akkor is, ha az talán eleinte fájna is szívünknek?

A kétség és rábeszélés e kérdéseit nem én vetem föl, tisztelt
gyülekezet, hanem egy európai hírű tudós, egy kitünő író, Müller Miksa,
a ki e tárgyról a múlt év tavaszán Oxfordból _Nyelv és nyelvek_ czím
alatt néhány lapnyi értekezést bocsátott világgá. A híres nyelvészt nem
vezeti politikai indok, hanem tisztán csak a tudomány és műveltség
érdeke. Azt hiszi, hogy előítélet ellen küzd s az esztelenség birodalma
minisztereinek nevezi mindazokat, a kik a hazafiság álarczában
elhitették a nemzetekkel, hogy semmi sincs illethetetlenebb, szentebb,
mint anyanyelvök, s minden nemzet megszűnik nemzet lenni, ha azt
feladja. Ez előitélet kiirthatását nem reméli ugyan egyhamar, de meg van
győződve, hogy a négy világnyelv lassanként az egész emberiség
tudományos és irodalmi nyelvévé fog válni, sőt eljöhet az idő, midőn a
négy nyelvet egy váltja föl.

Müller Miksa elmélete igen közelről érdekli a kisebb nemzeteket, így a
magyart is. Épen azért talán helyén lesz, ha néhány perczig e kérdéssel
foglalkozom, annyival inkább, mert Müller Miksa nézetében többé-kevésbbé
más európai tudósok is osztoznak; ha vizsgálom: vajon Bessenyei, Révai,
Kazinczy, Kisfaludy Károly az esztelenség tanait hirdették-e, midőn
újabb nemzeti irodalmunkat megalapították; vajon Széchenyi az
esztelenség államférfia volt-e, midőn a tudomány nemzeti nyelven
művelésére Akadémiát emelt; vajon a nemzeti műveltség hiú külső dísz-e
vagy benső szellemi szükség, puszta előitélet, kérkedő bitorlás-e vagy
szent jog s még szentebb kötelesség, akadálya-e az emberiség
fejlődésének vagy épen előmozdítója?

Müller Miksának a négy s idővel egy világnyelvet illető eszméje nem
valami mélyebb szemlélődés, hanem csak a kényelmetlen érzés szülötte, a
minő meg szokta lepni az embert, valahányszor több a dolga, mint a
mennyit elbír. A híres nyelvész panaszkodik, hogy a kisebb nemzetek
tudósainak munkáit nem olvashatja, egész Mezzofantinak kellene lennie,
ha el akarná olvasni mindazt, a mi szakjába vág s érdekli. A többek
között boszankodik, hogy a magyar Akadémia kiadványai reá nézve nem
léteznek, s Hunfalvy Pál társunk nyelvészeti munkáit nem olvashatja. És
e boszankodás egy világot reformáló eszmét sugall neki, követeli a
tudományos fejlődés nevében, hogy a kisebb nemzetek mondjanak le
nyelvökről s a költői műveken kívül írjanak mindent idegen nyelven. E
szerint a Kisfaludy-Társaság is csak költeményeket és regényeket adhatna
ki magyarúl, de mindazt, a mi a széptan-, mű- és irodalomtörténet körébe
esik, idegen nyelven kellene írnia. Vajon csak ezen hősies gyógyszer
segíthet-e a bajon? Nem annyi-e ez, mint a betegséget halállal
gyógyítani?

Mióta a világ áll, a nemzeti elkülönzés miatt soha egyetlen eszme sem
veszett el az emberiségre nézve. Mind az ó-, mind az újkorban egyik
nemzet mindig kölcsönzött valamit a másiktól. Sőt újabban a kisebb
nemzetek irodalmában alig van nagyobb becsű tudományos vagy költői mű,
melyet a világnyelvek valamelyikére le nem fordítottak volna. A
tudományos folyóiratok épen arra valók, hogy kölcsönösen közvetítsék a
különböző nemzetek irodalmi és tudományos mozgalmait. A nagy nemzetek
fiai közt mindig találkoznak férfiak, a kik egyik vagy másik kisebb
nemzet irodalma és tudományossága ismertetésében és átültetésében
fáradoznak. A kisebb nemzetek szintén gondoskodni szoktak arról, hogy
megismertessék a nagy nemzetekkel irodalmi munkásságuk és tudományos
kutatásaik eredményét. Kivált napjainkban egyesek és testületek élénk
tevékenységet fejtenek ki e téren. Ime nálunk sem hiányzik oly
világnyelven írt szemle, mely a magyar irodalom és tudomány mozgalmait
ismerteti meg a külfölddel. S e kölcsönös érdeklődést idővel fokozni
fogja a tudományos fejlődés aránya és becse. Mi szükség hát Müller Miksa
és társai kényelméért lemondanunk nemzeti nyelvünkről a tudomány és a
szélesebb értelemben vett irodalom körében?

A mi nekik csak a kényelem, nekünk az élet és halál kérdése. És
teljességgel nem az emberiség érdeke áll szemben egyes nemzetek önző
hiúságával, hanem csak egy pár száz ember inkább képzelt, mint valódi
kényelmetlensége milliók legszentebb érdekével. Bizonyára a választás
nem nehéz.

Csodálatos, hogy épen oly nyelvész gondolta ki e különös elméletet, a ki
világhírű munkáiban oly szépen és behatóan írt a nyelvekről. Avagy
elkerülte volna-e figyelmét egyik oly oldala a nyelvnek, mely annyira
szembeszökő? Tudniillik, hogy a nyelv nem valami külső, nem
conventionalis jegye a gondolatnak, mint a betű vagy szám, hanem valami
benső, maga a lélek, szelleme és jelleme egyszersmind valamely
nemzetnek, s a nyelv e sajátsága nagy befolyással van nemcsak az
irodalomra, hanem magára a tudományra is. Az a különbség, melyet a
nemzetek irodalmi művei, sőt tudományos eszméi, módszerei, vagy legalább
előadásmódjai között találunk, a nyelvben leli forrását.

Ha egy varázsszóra angol vagy német nyelvűvé változnék át a franczia
nemzet, vagy megfordítva, elvesztené mindegyik saját géniuszát, mássá
válnék nemcsak irodalmi, hanem tudományos munkásságának is jelleme. Nem
átok, hanem áldás volt, hogy Bábel tornya építésekor megzavarodtak a
nyelvek, mert csak úgy kisebb körben fejthette ki az emberi természet
egész gazdagságát. A természetben minden mint különféleség olvad egy
magasabb egységbe, a külső, a mesterkélt egység megbénítja a bensőt,
mert kibékítés helyett elnyomja az ellentéteket.

E mellett hol az a határvonal, melylyel szorosan elválaszthatni
egymástól a tudományt és irodalmat, mely utóbbi, legalább részben az
elmélet szerint is, megmaradna a nemzeti nyelv számára? A történelmi és
bölcselmi tudománykör csak tudomány-e s nem egyszersmind irodalom is, s
nincs-e majd minden tudománynak rendszerén kívül irodalmi formája is?
Kivánhatjuk-e a tudóstól és írótól, hogy legbensőbb énjét idegen nyelven
fejezze ki? Lehető-e ez s van-e benne haszon? Más valamely idegen
nyelven írni és beszélni szükségből és más szabadon gondolkozni, érezni,
úgyszólva teremteni rajta.

Ez utóbbit csak oly nyelven tehetjük, melyben születtünk és
nevelkedtünk. S ha tovább megyünk, úgy találjuk, hogy még a költészet is
kapcsolatban van a tudománynyal s kölcsönös hatást gyakorolnak egymásra.
Volt-e valaha költészet, mely ne lett volna hatása alatt a bölcselmi és
történelmi tudományok fejlődésének? S nem voltak-e költők, a kik
lelkesedést, eszmét költöttek fel a kor legnagyobb történetíróiban,
bölcselőiben és államférfiaiban is? A hol nagyobbszerű költészetet
találunk, ott találjuk a nagyobbszerű tudományt is. Egyik virág, másik
gyümölcs. Példák reá az ó és újkor legnevezetesb népei. Az új elmélet
szerint tudomány és költészet megválnának egymástól, egyik nemzeti
nyelven zengene, a másik idegen nyelven tanítana, nem értenék meg, nem
táplálnák többé egymást s legalább az utóbbi mindenesetre sülyedésnek
indulna.

Azonban mindez lassanként csak úgy valósulhatna meg, ha a kisebb
nemzetek valamely világnyelvet választanának tannyelvül s alsóbb és
felsőbb tanintézetekben ezen taníttatnák az összes tudományokat.
Bizonyára azt kellene választaniok, a melyikhez könnyebben
hozzáférhetnek, például a spanyol választaná a francziát, a dán, a svéd
és a magyar a németet. De vajon választanák-e? A tudomány érdeke
csakhamar politikai érdekké aljasulna s a világműveltségi ügy a
beolvasztás eszközévé. De tegyük föl, hogy mégis csakugyan választanának
egy közelebbi vagy távolabbi világnyelvet. Vajon sokáig kibirná-e
bármelyik, hogy egy pár száz tudós kedvéért lemondjon nemzeti
műveltségéről, mely mindig szélesebb körben terjed és mélyebb gyökeret
ver, mint az idegen? A tanintézeteket csak a tudósokért alapítják-e,
vagy egy egész nemzet számára, s lehet-e egy egész nemzet művelt idegen
nyelven? Bizony nem. Csak két lehetőség van: vagy beolvad lassanként az
idegen műveltség útján az idegen nemzetiségbe és megszűnik nemzet lenni,
vagy lesz egy-két művelt osztálya, úgyszólva kiváltságos kasztja, de
maga műveletlen marad.

Ez utóbbi jelenséget látjuk a középkorban is, midőn a latin volt a
tudomány és tanítás nyelve. A tudósok megértették egymást a világ
bármely zugában, de csak egymásnak írtak, csak egymás hatása alatt
állottak s alig volt valami közük nemzetök szellemi életéhez. Vajon a
tudomány egy nyelve mellett aránylag műveltebb volt-e akkor az
emberiség, mint később, midőn sok nyelven kezdették hirdetni a vallás és
tudomány igéit? A négy világnyelv bármelyike a kisebb nemzeteknél
hasonló eredményt szülne, mint a latin a középkorban, legfeljebb
annyiban veszélyesebbet, a mennyiben az élő nyelvnek olvasztó ereje van.
Nem lehetetlen, hogy e vagy ama nagy nemzet anyagi és szellemi ereje
súlyával idővel magába olvaszthat egy vagy más kisebb nemzetet, de azt
kivánni tőlök, hogy magok semmisítsék meg magokat, az mégis a soknál is
több.

Müller Miksa új evangéliumot hirdet, hogy a nemzeti nyelv nem
illethetetlen, nem szent s ha egy nemzet azt feladja, azért még nem
szűnt meg nemzet lenni. Miért nem hirdeti ezt az angoloknak,
francziáknak, németeknek, olaszoknak, s miért csak nekünk, kisebb
nemzeteknek? Kisértse meg csak rábeszélni a németet, hogy a tudomány
érdekében írjon francziául, vagy a francziát, hogy legyen angol, s ha
sikert tud fölmutatni, akkor forduljon hozzánk, kisebb nemzetekhez, hogy
kövessük ebben is a nagyobb nemzetek példáját, a mint követtük a nemzeti
nyelv művelésében. Hiába festi elénkbe oly lelkesülten a jövő
boldogságát, midőn a nemzetek tudományban és nyelvben egyesülnek, csak
azt mondjuk reá, a mit Deák mondott egy osztrák államférfiúnak, midőn az
szép színekkel festette előtte, minő boldogság vár Magyarországra, ha
egybeolvad Ausztriával: «Mennyivel nagyobb a mennyei boldogság és mégsem
akar senki meghalni.»

A nemzetek épen úgy, mint egyesek, érdekeik és szükségeik szerint
szoktak bölcselkedni, s némelykor eszökbe jut mindazt egész tudományos
elméletté emelni. Olvastunk elméleteket, melyek szerint bizonyos
nyelvcsoport, bizonyos faj kevésbbé alkalmas a műveltségre, mint más, de
csodálatosképen az elmélkedő sohasem tartozott ahhoz a nyelvcsoporthoz,
vagy fajhoz, melyet kárhozatra szánt. Müller Miksa elmélete is a kisebb
nemzetekről ilynemű elmélet. Egy nagy és hatalmas nemzet fiának
elmélete, a ki keveset gondol a kisebb nemzetek helyzetével s csak a
nagy nemzetek érdekeit tartja szem előtt, bár tisztán a tudomány
érdekében látszik fölszólalni. Ne hajtsunk reá, ne hallgassunk
sophismáira, még ha nagyobb tekintély volna is, s őrizzük meg Bessenyei,
Révai, Kazinczy, Kisfaludy Károly és Széchenyi hagyományait. Az Isten
különbséget tett ugyan a nemzetek között helyzetre és számra nézve, de
nem a jogot és kötelességet illetőleg. Minden nemzetnek joga van
kifejteni anyagi és szellemi erejét, s betöltve hivatását, hasznára
válni az emberiségnek. A nemzeti műveltség nemcsak a nagy, hanem a kis
nemzetek joga és kötelessége is, s ha hívek magokhoz érzésben, szóban,
tettben, nem marad el az óhajtott siker. Lám, egykor mi is az örvény
szélén állottunk, de becsületes és lankadatlan küzdelmünk kiemelt a
sülyedésből és visszaadott magunknak. Egy század nagy emlékei tekintenek
reánk. Áldás a küzdő és győzelmes bajnokok poraira: kövessük példájokat,
s koszorúzza hasonló siker küzdelmeinket.

Bizonyára nagyobb jólét, nagyobb dicsőség egy nagy nemzethez tartozni,
mint egy kisebbhez. A magyar tudós, a magyar író helyzete valóban
szerény az angol, franczia vagy németéhez képest. De minden helyzetnek
megvan a maga költészete, varázsa. A szegény, beteges anyát, a kinek
szüksége van reánk, nem szeretjük-e jobban, mint azt, a ki a nagy világ
szórakozásai között él s kevésbbé gondol velünk? Nemcsak a palotában
lakik a boldogság, hanem az egyszerű polgárházban is, s nemcsak az a
koszorú, a melyet egy világ kegye fon, hanem az is, melyet egy nemzet
hálája nyújt felénk. Aztán a balsorssal való küzdelemben van valami
lélekemelő. Ha mások szerencséjökkel dicsekedhetnek, mi sebeinket
mutathatjuk föl; ha mások az európai polgárosodásnak tett nagy
szolgálataikat emlegetik, mi dicsekedés nélkül elmondhatjuk, hogy
századokig védtük e polgárosodást a keleti barbarismus ellen s
elvéreztünk bele, ha mások dicsőségöket ragyogtatják, mi önérzetünkre
hivatkozhatunk, hogy máris mennyi akadályt győztünk le s mind fennebb
lobogtatjuk a nemzeti műveltség zászlóját.

Ez eszme nevében, ez érzés fölindulásai között ezennel megnyitom a
Kisfaludy-Társaság XXXIV. közülését.


IV.  A FORDÍTÁSOKRÓL.[12]

A mult évben élénken foglalkoztak a hirlapok költészetünk, általában
szépirodalmunk bajaival. Sok régi s csak félig igaz vád újult meg és sok
új és csak félig jó tanács hangzott fel. Bizonyára méltó volna
mindenikkel bővebben foglalkozni. Egy széptudományi intézet, a
Kisfaludy-Társaság ünnepélyes üléséhez épen illenék az ilynemű
elmélkedés. De mindenik fejtegetése több időt venne igénybe, mint a
mennyi egy elnöki beszédet megillet. Engedjék hát önök, hogy a sok vád
és jó tanács közül csak egyet válaszszak ki, azt, mely egy idő óta
élesebben kezd felhangzani s a mely társaságunkat is közelebbről
érdekli.

Igen kevés eredetit írunk és igen sok idegent fordítunk. Az idegen
termékek egész raja özönlött reánk s épen úgy háttérbe szorítja az
eredeti műveket, mint idegenszerűvé teszi közönségünk ízlését. Ez a vád;
a jó tanács pedig az, hogy fordítsunk minél kevesebbet, vagy épen ne is
fordítsunk, írjunk minél több eredetit; kiadók, társaságok és közönség
egyesüljenek az eredeti irodalom emelésére, egyszóval állítsunk föl az
irodalomban is vámsorompót a hazai ipar védelmére az idegen ellen. De
vajon alapos-e a vád s helyes-e a jó tanács?

Ha egy pillantást vetünk a mult századra s a jelen első évtizedére, úgy
találjuk, hogy ez időkben nemcsak hogy aránylag sokkal többet
fordítottunk, hanem eredeti irodalmunk sem volt oly erős, mint most vagy
a közelebbi évtizedekben. A XVIII. század egyik legkitünőbb prózaírója,
Faludi, leginkább fordításokkal alapította meg hírét s hatott az
irodalom fejlődésére. Az új próza kezdeményezője, Báróczy, kizáróan mint
fordító szerepelt s Kazinczy az ő példáján lelkesülve, szintén
fordításokkal fogott az ízlés és stil reformjához. A franczia iskola
költői jórészt franczia művek fordítói és átdolgozói voltak. A classikai
iskola egész Virágig, sőt még Virág is, ereje felét a görög és római
classikusok átültetésére fordította. Legtöbb eredetiséget lyrai
költészetünk mutatott fel, melynek Csokonai és Kisfaludy Sándor voltak
legkiválóbb képviselői. Dugonics regényei- és színműveinek nagy része
átdolgozás, s míg Fáy és Jósika föl nem léptek, majdnem kizáróan idegen
regények fordításával táplálkoztunk. A szinpad is hasonló képet nyujt.
Katona és Kisfaludy Károly előtt leginkább fordítások- és
átdolgozásokból telt ki szinházaink műsora, s a mi mint eredeti
szerepelt, az sem igen volt több idegen drámák szolgai utánzásánál.
Tudományos irodalmunkban még kevesebb eredetiség volt, mint
költészetünkben. Azonban szépirodalmunk néhány évtized alatt erős,
mondhatni, rohamos fejlődésnek indult. A költészet minden ága felvirult
s a tudomány nyomósabb mívelése is megkezdődött. A fordítások száma
szaporodott ugyan, de viszonyunk a külföld irodalmához lényegesen
megváltozott. Irodalmunk, különösen költészetünk nem volt többé a
külföld visszhangja; vettünk és folyvást veszünk ugyan onnan hatást, de
az öntudatra ébredt nemzeti génius vezérel bennünket.

Épen azért nincs ok az aggodalomra. Hogy e fordítások háttérbe
szorítanák az irodalmat, nem való. Egyetlen eredeti írónk sem vált
fordítóvá a nagyobb dicsőség vagy anyagi haszon reményében. Egy-egy
sikerült eredeti mű sokkal több vevőre és olvasóra talál, mint akármely
idegen remek fordítása, melyet a közönség egy része eredetiben is ismer.
A fordítások csak nagy ritkán érnek második kiadást, míg a jobb eredeti
művek gyakrabban s régibb kitünő íróink folyvást újabb meg újabb
kiadásban jelennek meg. Bizonyára az eredeti irodalom emelésére minden
lehetőt meg kell tenniök egyeseknek és a Társaságnak, de mindig csak az
irodalom valódi érdeke szempontjából. Eredeti művet csak azért írni,
nyomatni, megvenni, olvasni, mert eredeti, habár keveset vagy épen
semmit sem ér, nem lehet se egyesek, se társaságok feladata. Csak
helyeselhetni, ha egy társaság alakul, mint a Petőfi-Társaság, oly
czélra, hogy csak eredeti jobb műveket adjon ki; de vajon azért a
Kisfaludy-Társaság kitörülje-e alapszabályaiból azt a pontot, mely az ó
és újkor remekírói fordítását is feladatául tűzte; vajon az Akadémia és
természettudományi társulat, melyek a tudományt nemcsak mívelik, hanem
terjesztik is, lemondjanak-e arról, hogy a magyar tudományos irodalom
hézagait koronként a legjobb külföldi munkák fordításával pótolgassák? A
fordítás elvi ellenzése a csak magyarul olvasó közönséget elzárná az
európai szellem áramlataitól, elszigeteltségbe sülyesztené; az eszme
egyike azon nálunk divatos eszméknek, melyek valamely képzelt vagy
valódi állami, társadalmi vagy irodalmi bajt úgy akarnának megorvosolni,
hogy még nagyobb baj keletkezzék belőle.

Az európai nemzetek között sohasem volt erősb a solidaritas és mégis
kifejlettebb a nemzeti egyéniség megőrzése és kifejtése, mint
századunkban. Mindkét eszme és érzés a keresztyén polgárosodás
gyümölcse, melyet a renaissance hatása alatt képződött műveltség érlelt
meg. A keresztyén vallás nem kötve magát nemzetiséghez, mint az ó-kori
vallások, úgyszólva egy nagy családdá fűzte össze a nemzeteket; az
egyéni szabadság vágya és joga, mely az ó-korban oly fejletlen volt,
mint a keresztyén eszmék fejleménye, nemcsak a társadalomban és államban
érvényesült, hanem a nemzeteknek egymáshoz való viszonyában is, mert a
nemzetiség, mint Eötvös mondja, nem egyéb, mint az egyéni szabadság
alkalmazása egész nemzetekre. A két eszme és érzés valódi vagy látszó
ellentéteinek kiegyenlítése a jelen és jövő század feladata. Az irodalom
mindkét eszmét folyvást táplálta, fejlesztette s a fordítások nem
csekély szerepet játszottak a fejlődés műfolyamában. Midőn a szent könyv
minden nyelvre lefordíttatott, midőn az ó-kori remekírókat minden nemzet
tanulta és fordította, mindkét eszme még élénkebb kifejezést nyert s
azóta minden nemzet kölcsönös hatással van egymásra az irodalom terén
is, átveszik, kicserélik egymás eszméit, fordítják egymás műveit.
Valóban, a fordítások egyaránt kifejezik a közösség és nemzetiség
eszméit s egyszerre mindkettőnek szolgálatot tesznek. Hirdetik, hogy az
európai emberiség műveltsége közös alapon nyugszik, de egyszersmind
mindenik nemzet saját nyelvén műveli magát s azt használja a kölcsönös
hatás eszközéül is.

A leggazdagabb irodalmak sem lehetnek el fordítások nélkül. Az ó-kori
remekírók fordításával maig sem hagyott fel egyetlen nemzet sem, az
újabb remekírók művei vagy a nagyobbszerű tudományos munkák fordításai
többé-kevésbbé megtalálhatók majd minden nemzet irodalmában. A német
irodalom e tekintetben a leggazdagabb s a mit Goethe a világirodalom
alatt értett, itt ment leginkább teljesedésbe. Az angolok szintén
átültették irodalmukba a szárazföld legkitünőbb irodalmi és tudományos
termékeit, sőt a francziák is, a kik nemzeti önérzetökben oly kizáróak,
újabban sokkal nagyobb szorgalommal foglalkoznak idegen irodalmakkal,
mint régebben s legnagyobb ellenségök, a németek irodalmát kiválóan
tanulmányozzák és fordítanak belőle. Csak mi magyarok akarnánk
elzárkózni s eredetiségünk zsirjába fuladni? Mily gyermekes eszme, mily
korlátolt felfogás! A fordításnak és átdolgozásnak elvi ellenzése
nemcsak műveltségünknek ártana, hanem ártana nemzetiségünknek is, mert a
fordítás a nemzetiségi eszme kifolyása és gyengítése az idegen nyelv
beolvasztó erejének.

Azonban nem tagadhatni, hogy a fordítások ellen emelt panaszokban van
valami igaz is. Sok olyat is fordítunk, a mi elmaradhatna, sőt el
kellene maradnia, s a mi jót is fordítunk, nem mindig fordítjuk jól.
Hanem ennek gyógyszere nem az elvi ellenzés álláspontja, hanem az a régi
jó tanács: jót és jól. Valóban, ha jót és jól fordítunk, nemcsak apadni
fog fordításaink száma, mert jól fordítani nem könnyű, hanem gazdagodni
fog az irodalom is, mert a jó művek jó fordítása irodalomtörténeti
mozzanat is lehet és mindenesetre a jó fordításban mindig van valami
eredeti is. A franczia kritikusok úgy emlegetik Amyot
Plutarch-fordítását, mint a mely elősegítette a franczia műpróza
megalakulását; az angol és német irodalomtörténetírók mint nevezetes
mozzanatot jegyzik fel Pope és Voss Homér-fordítását; Herder népballada-
és dalfordításai fordulatot idéztek elő a német lyrában; a német
romantikusok műfordításaikkal majdnem többet hatottak irodalmukra, mint
eredeti műveikkel; Shakspere fordításának hatását nemcsak a német, hanem
a franczia irodalom is érezte. És nálunk Kazinczy műfordításainak hatása
nem volt-e nagyobb eredeti műveinél s Arany műfordításaiban nincs-e
eredetiség?

Kazinczy és Arany! E két név egy egész irodalmi század küzdelmét,
kiinduló és végpontját jelöli, két ellentétes elv és rendszer
képviselője költészetünkben és műfordításunkban egyaránt, de mindkettő
egyszersmind áldása és dicsősége korának.

Kazinczy az ó- és újkor remekei fordításával kiemelte irodalmunkat
sülyedtségéből, példát adva a költészet és próza különböző és saját
nemeire. Új eszmék és érzések légköre támadt s megindult az ízlés és
nyelv reformja. A példányok varázsa eredeti irodalmat teremtett s a
kicsinyes műfordítói gond nagy művek szülő anyja lett. Kazinczy folyvást
hirdette, hogy az írónak nemcsak tolla van, hanem ecsete, vésője és
hangszere is; hogy a mondatnak nemcsak értelmének kell lenni, hanem
idomának, színének és zenéjének is. Ki akart fejezni minden eszmét és
érzést, melyeket az újkor szült s megkísérlette a kifejezés minden
módját, melyekre a régiség példát adott. Óhajtotta, hogy úgy tudjunk
beszélni és írni, mint a görög Athén csarnokai alatt, a latin Róma
fórumán, mint a franczia Páris szalonjaiban s a német Weimar falai közt,
és nemcsak úgy, hanem a mennyire lehet, oly módon is. Ez utóbbi pontban
volt tévedése, mert idegen nyelvi szépségeket is igyekezett átültetni
irodalmunkba, a helyett, hogy azokhoz hasonlókat fejtett volna ki
nyelvünkből. E tévedését, melyet az újabb nyelvészet annyi kárörömmel
emleget, mennyire ellensúlyozza az a nagy érdeme, hogy felköltötte a
stil- és formaérzéket, hogy példát adott, s részben nagy sikerrel, a
stil különböző nemeire s költői nyelvünk és műprózánk oly fejlődését
indította meg, mely csakhamar a tökély magas fokára emelte nyelvünket.
Vörösmarty Kazinczy tanítványa volt, de stilje már művészi
idegenszerűség nélkül. Összeolvasztotta a régi és új nyelvet,
egyesítette a művészeti és nemzeti géniust.

Midőn Arany föllépett, már megalakult újabb költői nyelvünk s a
műfordításban is kezdettünk felhagyni azzal a móddal, hogy az idegen
műremeket némi idegenszerű jellemzetességgel tükrözzük vissza. S mégis
föllépte a fejlődés, a tökély újabb lépcsőjét jelölte. Géniusa a nép- és
régi nyelvből, melyeket senki sem ismert jobban nála, új költői bájt
fejtett ki, a szókincs, szólásmód és fordulatosság kimeríthetetlen
gazdagságát árasztotta el művein, s mint fordító megmutatta, hogy mi a
fordításban az eredetiség. A mit Goetheből, Burnsből, Shakspereből és
Aristophanesből fordított mind olyan, mintha a nagy írók magyarul írták
volna. Fordításai mint eredeti művek hatnak reánk. Nemcsak a gondolatot
és árnyalatait tükrözik vissza, hanem a kifejezés és nyelv bájait is; a
mi a német, angol és görög költőben a fenség és kellem, a páthos és
gyöngédség, a komikum és humor kifejezése, azt mind megtaláljuk
fordításában a magyar nyelvből kifejtve s mintegy újra teremtve.
Fordításaiban néha nyelvünk bájainak oly árnyalatai is feltünnek, melyek
eredeti műveiben hiányzanak, s azért épen oly gyönyört nyujtanak és épen
oly méltók a tanulmányra, mint eredeti művei.

Ime, e két nagy példa bizonyságul arra, hogy mily kiváló helyet foglal
el a fordítás az irodalomban. Nemcsak tartalommal gazdagítja azt, hanem
műformákkal is, nemcsak ízlésünk nemesbítésére, látkörünk szélesbítésére
hat, hanem az eredeti nyelvművészet emelésére is. E szempontból tekintve
a fordításokat, bizonyára hibáztatnunk kell azt a sok gondatlan
fordítást, melyekkel el van árasztva irodalmunk s melyek épen úgy
zavarják élvezetünket, mint idegenszerűséghez szoktatják nyelvünket.
Mindez nem Kazinczy iskolájának folytatása, mint sokan hiszik. Kazinczy,
mint maga mondja, tudva-akarva botlott, megkisértve némely
idegenszerűség átültetését, melyeket szükségeseknek hitt. Az a műgond
iskolája volt, mely tudva tévedett és tévedni akart; ez a gondatlanság
iskolája, mely akaratlanul téved, bár nem akarna tévedni. De a
gondosabb, az úgynevezett magyaros fordításnak is megvannak a maga
örvényei. Némelyek elégnek hiszik, ha fordításuk nyelvtanilag hibátlan,
habár hiányzik belőle az erő és kellem, vagy nagyra vannak vele, ha
minél több régies vagy népies kifejezéssel pompázhatnak, akár van
szükség rájok, akár nincs. «In vitium ducit culpæ fuga, si caret arte».
– mondja Horatius. S valóban kerülve az idegenszerűséget, nem egyszer
oly magyarosságba esünk, mely nem felel meg se a műnemnek, se a
hangulatának. Ide járul még egy más körülmény is, mely szintén könnyen
félrevezetheti a műfordítót. Már évek óta feladtuk az alakhoz szorosan
hű műfordítás elméletét, melyhez régibb íróink annyira ragaszkodtak.
Semmi esetre sem hibáztatjuk, sőt bizonyos esetekben megköveteljük, hogy
a fordító híven tartsa meg az eredetinek alakját, de épen nem veszszük
rossz néven tőle, ha az eredeti külalakot nem mindig tartja is meg, s
olyannal helyettesíti, mely nyelvünkön szokottabb s amahhoz hasonló
hatású. Bizonyára bajos volna Horatius ódáit magyar népdal-rhythmusban
fordítani, de Homert vagy Firduzit miért ne kisérelhetnők meg a magyar
Sándor-versen? De ha ezt teszszük, vajon helyes-e még többet is tennünk
s úgy fordítunk, hogy – a mint egykor Arany mondá nekem – érezzék rajta
az alföldi bunda szaga?

De mind e megrovás csak a szélsőségeket illeti. Hála Istennek, vannak
műfordítóink, a kik sikerrel, sőt olykor kitünően fordítanak s közülök a
kiválóbbak épen Társaságunk tagjai. Néhány évtized alatt Társaságunk
Shakspere és Molière összes műveivel ajándékozta meg a nemzetet, a
_Nibelungenlied_ és _Don Quijote_ sikerült fordítását szintén
társaságunk adta ki; innen vette a közönség Sophokles, Calderon, Moreto,
Corneille, Racin és Puskin némely műveit is. Újabban Plautus és Milton,
Moore és Schiller fordításai vannak készülőben s reményünk van még
többekhez is, mert mi nem vagyunk a fordításoknak elvi ellenzői, sőt
elvi pártolói vagyunk, s azt hiszszük, hogy ezzel a közműveltséget és
nemzetiséget épen úgy szolgáljuk, mint eredeti kiadványainkkal.

Vajha az évek során minél több ó- és újkori remekírót ültethetnénk át
nyelvünkre. Minden esetre Társaságunk szűk anyagi körülményei között is
minden lehetőt megtesz e czél elérésére és számít a közönség
támogatására. Ez óhajtás, e remény, ez igéret nevében megnyitom a
Kisfaludy-Társaság XXXV. közülését s üdvözlöm a tisztelt közönséget,
mely oly nagy számmal, oly szives részvéttel tisztelt meg bennünket.


V.  A KÖLTÉSZET LÉNYEGÉRŐL.[13]

Társaságunk mintegy folytatása az Aurora-körnek. Kisfaludy Károlynál,
mint az Aurora szerkesztőjénél, gyakran összejöttek barátai és
dolgozótársai. Felolvasták egymásnak dolgozataikat, megbirálták egymást
s megvitatták az æsthetika és irodalom főbb kérdéseit. Kisfaludy
halálával a hű társak tovább is fentartották az Aurorát, nem hagytak fel
összejöveteleikkel s egy pár év mulva megalapították a
Kisfaludy-Társaságot, a hol a közönség előtt folytatták, a mit eddig
magánkörben tettek. Valóban havi üléseinken mi is felolvassuk egymásnak
dolgozatainkat, megbíráljuk a kiadásra szánt műveket s vitatjuk az
æsthetika és irodalom főbb kérdéseit. Sőt ünnepélyes közülésünkön sem
igen teszünk mást. Épen azért csak a hagyományos szokást követem, ha
elnöki megnyitó beszédemben költészetünk jelen állásáról elmélkedve, egy
pár oly eszmét igyekezem fejtegetni, a melyek minden esetre időszerűek s
nem méltatlanok a figyelemre.

Költészetünk tizenöt év óta sok változáson ment át. Sok tehetséges
munkást vesztettünk, sőt egy pár oly költő is kidűlt sorainkból, a kik
nemcsak koruknak voltak díszei, hanem költészetünknek is örök díszei
maradnak. Bizonyára új jeles tehetségek is merültek fel s épen nem
panaszkodhatni, hogy a szépirodalmi munkásság szünetel. De ha
összehasonlítjuk a multat a jelennel, különbségek tünnek fel, oly
különbségek is, a melyek egy vagy más irányban aggodalomra adhatnak
okot. A mult század közepe óta, a midőn költészetünk újra föléledt,
egész az újabb időig folyvást a költők bizonyos csoportozatait
szemléljük, a kiket közös eszme fűz össze, közös eszmény lelkesít.
Bessenyeit, a ki a XVIII. század franczia eszméit és ízlését olvasztja
össze a magyar hazafisággal és költői lelkesedéssel, egész csoport
követi. Virág és Berzsenyi nagy sikerrel folytatják Baróti Szabó
kezdeményét s vezéreivé emelkednek mindazoknak, a kik az ó-világ
classicismusában találják eszményöket. Kazinczy mint költői nyelvünk és
ízlésünk megújítója szintén a classicismusból indul ki, de már Goethe és
Schiller hatása alatt és áthajolva a modern műformákhoz is, egy egész
iskolát alapít. Kisfaludy Károly, Vörösmarty és az egész Aurora-kör az
európai romantikából véve ösztönt, s a hazai történelemből és közéletből
merítve lelkesülést, nemzetibb irányt adnak költészetünknek. Petőfi és
Arany egy új nemzedék élén egyenesen a népnemzeti elemet veszik alapul s
azt tovább fejlesztve, még nemzetibbé varázsolják költészetünket
tartalomban és formában egyaránt.

Most kevésbbé látunk ily csoportosulást, ily küzdelmet és fejlődést. A
csoportokat többé-kevésbbé egyének váltották föl, a kiket inkább
személyes rokonszenv fűz össze, mint közös elv és eszmény. Bizonyára ez
még magában épen nem akadályozza a jeles művek keletkezhetését. Hisz a
multban Kisfaludy Sándor, Csokonai, Katona nem tartoztak valamely
csoportozathoz, iskolához s mégis kitünő műveket alkottak. Nem is
annyira ez, mint más oldalról merülhetnek fel aggodalmak, kivált ha nem
egyes kivételekre tekintünk, hanem a közáramlatot vizsgáljuk. A költők
egyéni elszigeteltsége igen kedvez az egyéni egyoldalúságnak,
szeszélynek, sőt önkénynek, különösen akkor, a midőn nem korlátozza a
közízlés kritikája. Valóban nálunk csakugyan nem igen korlátozza, mert
kritikusaink nagyrészt épen úgy hajlanak az egyéni egyoldalúság,
szeszély, sőt önkény felé, mint költőink. Az elvek kritikáját az egyéni
nézetek kritikája váltotta fel. Nem annyira a költői művészet
főtörvényei alkalmazását vagy fejtegetését szemléljük szemben az új
művekkel, mint inkább az egyéni tetszés, vagy nem-tetszés kifejezését s
több fejtegetést olvasunk a mellékes dolgokról, mint a lényegesekről.
Ide járul még a napi sajtó növekedése, szélesebb körű fejlődése, a mely
mindent magába akar ölelni s mely mindenben, még ott is, a hol nem épen
szükséges, csak a gyorsaságot tartja szeme előtt. A röpke benyomást
gyors ítélet követi s az egyéni tetszés korlátlansága néha egész a
reclamig sülyed.

Mindezt nemcsak nálunk tapasztalhatni, hanem többé-kevésbbé másutt is.
Egyik elsőrangú franczia folyóiratban a következőkép panaszkodik egy
jeles kritikus: «Hajdan voltak olyan æsthetikai törvények, a melyek örök
időkre látszottak szólni, mert azokat a tudós ókor szerzette. Ezek a
törvények századokon át uralkodtak és senkinek sem jutott eszébe, hogy
ellenök fellázadjon s ha valaki nem engedelmeskedett, az csupán
tehetetlenségének volt tulajdonítható. Egy szent codexet alkottak ezek,
a Parnassus törvényhozását, s a kritika nem volt egyéb, mint a
jogtudományok egy válfaja: magyarázatokkal kisérte, szentesítette e
törvényeket. Körülbelül ott volt a művészet, a hol a morál, szabatos
theologiai szabályokból állott. De a mint az élet új szükségei, a
tudomány vívmányai széttörték a theologia merev kereteit, ép úgy az új
érzések, messzehatóbb eszmék, szűknek találták a hagyományos ízlés
korlátait, s elvégre halomra döntötték. Ma már a művészetben nincsenek
általánosan elismert törvények, nincs elvekre alapított kritika vagy
legalább is a némelyektől hangoztatott elveket mások megvetőleg
utasítják vissza. Az olvasók és a nézők a színházban vagy muzeumban
bizvást mondogatják, hogy ez a dolog tetszik nekik, az meg nem tetszik,
csakhogy még ezzel sincsenek mindig tisztában, hanem ki-ki a pillanatnyi
fellobbanás hatása alatt ítél s meg sem kísérti számot adni magának
fölhevüléséről, hijával levén valamely elvnek, a melyre támaszkodhatnék.
Az emberek a leggyakrabban félnek véleményök nyilvánításától. Innen a
kitérő itéletek, a melyekkel úton-útfélen találkozunk, a milyenek ezek:
elég csinos, megjárja; semmit sem bizonyító, semmit sem tagadó ítéletek,
a melyek épen elégségesek arra, hogy az ember némely ellenvéleménynyel
szemben szépen meghátráljon. Ebben a bizonytalanságban és kételyben oly
közönyösséghez jutunk, a melynek ægise alatt a véletlen határozza meg:
mi a szép s mi a nem-szép.»

Azonban e jelenségnek megvan a maga oka, a melyet a franczia kritikus
nem fejteget. Nem egyéb az, mint visszahatás a dogmatikus kritika
erőszakossága s a nemrég uralkodott iskolák túlkapásai ellen. Az oly
korszak, a melyet nem igen izgatnak új eszmék és el nem ragad a küzdelem
heve, nyugodtabban tekinti a dolgokat s kerülve a túlságot, másik
túlságba esik. Élesen látva a merev tanok s a kizárólagos iskolák
tévedéseit, hajlandó nem hinni semmi általánosban. De vajon az
æsthetikai dogmatismus s az æsthetikai nihilismus között nincs-e
középút? Vajon ha nem hiszünk a mindent meghatározó s nem egyszer
önkényes æsthetikai dogmákban, ne ismerjük-e el azon elveket se, a
melyek a költészet czéljából és természetéből folynak? Vajon a
költészetnek nincs-e czélja s eszközeit a szeszély s önkény választja
meg? Vajon nincs-e különbség a jó és rossz ízlés között? Bizonyára van.
Mindabban, a mi az emberi szellemből foly s az emberi szellemre hat,
bizonyos törvények nyilatkoznak. A költészet egyidős az emberiséggel s
mindig az emberi szellem fejlődését követte. Együtt fejlődött a
vallással, társadalommal, állammal és tudománynyal, hatott reájok,
hatást vett tőlök, de természetét sohasem tagadta meg. Azok a nagy
költők, a kik az idők hosszú folyamában műveikkel elragadták az
emberiséget, több-kevesebb öntudattal vagy épen ösztönszerűleg bizonyos
törvényeket követtek s azon hatásnak, a melyet valamely szép mű gyakorol
lelkünkre, mindig megvan az oka, még akkor is, a mikor nem vagyunk
teljes öntudatában.

Épen azért a műfajok és műformák nem a szeszély, önkény, hanem a
szükségesség, a kényszerűség szüleményei, a melyeket czél- és
törvényszerűség állapított meg. A lyra, eposz, dráma az idők folyamában
változtak tartalomban, módosultak formában, de benső lényegök most is
az, a mi volt ezer év előtt. A tragikum és komikum fogalma most sem más,
mint volt Sophocles és Aristophanes idejében; csak némely vallásos,
társadalmi és állami összeütközések avultak el és váltattak föl újakkal.
A régi görög és latin nyelv elenyészett, barbár nyelvek szorították ki
helyökből, de e barbár nyelvekben lassanként a nyelvművészet és rhythmus
ugyanazon törvények szerint fejlett, a nemzeti sajátságokhoz idomulva. A
költészet alapjában mindig ugyanaz, de folyvást újjá szüli magát, vénül
és megifjodik, elhamvad, mint a Phönix-madár, de hamvaiból új életre kel
s az ég felé csattogtatja szárnyait. A polgárosodás romjai alá
temetkezik, de együtt ébred az új polgárosodással, új színt vált, formái
módosulnak, sőt új formákat teremt, de mindig természete törvényei
szerint. A lángész tulajdonkép nem egyéb, mint a törvények kijelentője s
hogy bibliai kifejezést használjak, nem azért jő, hogy eltörülje a
törvényeket, hanem hogy betöltse. A költészet legvirágzóbb korszakai
azok, a melyek e törvényeket legtisztábban, legtöbb alkotó erővel
testesítik meg műveikben, s a hanyatlás korszakát épen az jellemzi
legjobban, hogy e törvényeket félreismeri, egyoldalúan vagy épen balul
magyarázza, az eszközt összetéveszti a czéllal, a mellékest a lényeges
fölibe emeli s puszta formalismusba sülyed. De az örök törvények
lassanként visszanyerik uralmukat s háttérbe tolják az ideiglenes
divatokat. E törvények kutatása, megfigyelése a műphilosophia feladata;
e törvények értése vagy érzése a jó ízlés sajátsága. S elvégre
bármennyit kétkedjünk, annyi mindenesetre bizonyos marad, hogy minden
törvény és szabály elvetendő, a mely ellenkezik a költészet czéljával,
hirdessék a bár dogmatikus kritika vagy a költői iskolák
legtekintélyesebb képviselői s minden oly mű hibás és hideg, a melyben
nem emelkedik elég érvényre a költészet lényege, bármily csillogó
pompában jelenjék is meg.

De mi a költészet lényege, mi tulajdonkép a költészet? Néhány szóval is
megmondhatni. A költészet a természet és az emberi szív eleven és
szabatos rajza, különösen az emberi szívé. E tekintetben felülmúl minden
más művészetet. A képzőművészetek csak a színt és alakot utánozhatják s
az emberi szívből csak annyit adhatnak, a mi egy pillanatra az arczon,
mozdulaton visszatükröződhetik. A szív egész birodalma csak a
költészeté; az emberi jellem benső mivoltát, bonyolult szerkezetét,
átalakulásait, a szenvedélyek sok fajú fejlődéseit, az érzések röpke
hangulatát, mély felindulásait csak a költészet tükrözheti vissza. Övé
az ember egész külső és belső világa, övé minden, a mi a természetben
kedélyünkre hat, földeríti, lelkesíti, szomorúságra hangolja,
búskomorságba sülyeszti. Övé az ember összes viszonya az Istenhez,
társadalomhoz, államhoz, tragikai és komikai küzdelmei bölcsőtől a
sírig, övé a múlt, a melynek szülötte a jelen, övé a jelen, a mely a
jövendő anyja, övé a jövendő, melyet sejtelmeivel és álmaival érint.
Képes-e mindezt rajzolni a költő, ha nem vizsgálta, ha élményeivel vagy
tanulmányával nem közvetítette? Nem fogja-e megsérteni művészete legfőbb
törvényét, ha hűtelenül rajzolja az ember kül- és belvilágát? Régi
igazság, hogy csak az hat a szívre, a mi szívből foly és a szívet híven
rajzolja. Még az oly műfajok is, a melyek ki vannak véve a physikai
törvények alól, mint a népmesék, mondák s más phantastikus művek, az
erkölcsi törvények uralma alatt állanak s az emberi szív rajzát
nyújtják. A lyrai költő nem fog mélyebben hatni reánk, bár legszebben
verseljen, bár pazaran áraszsza képei gazdagságát, ha szenvelgést érzünk
ki belőle, vagy ha a szív állandó érzései helyett csak hóbortjait zengi.
A drámaíró meglephet bennünket leleményességével, technikai készségével,
látványaival, de sohasem fog igazán elragadni, ha személyei bábok s
nincs rajtok Isten képe, tudniillik a lélek küzdelmeinek hű kifejezése.
A regényíró jó elbeszélő lehet, tudhat élénken szinezni, szórhatja elmés
ötleteit, kalandot kalandra halmozhat, s mégis lehangolva teszszük le
könyvét, ha mint álmodozó lázbeteg, elferdíti a társadalmi viszonyokat s
eltorzítja az embert. Minden költői mű mélyebb és tartósabb hatása attól
függ, hogyan tudta rajzolni az embert s csak azok maradnak fenn és
szállnak nemzedékről-nemzedékre, a melyek a költészet e legfőbb
törvényének leginkább megfelelnek.

A költészet mindenesetre az emberi élet hű, de eszményített rajza s még
a legtulzóbb realista sem lehet el az eszményítés bizonyos foka nélkül.
Mindamellett semmi sem adott annyi okot a félreértésre költőknek és
közönségnek egyaránt, a legrégibb időtől a legújabbig, mint épen az
eszményítés, sőt sokszor a naturalismus nem egyéb, mint visszahatás az
elfajult eszményítés ellen. Vannak sokan, a kik a határozatlant, a
ködöst vagy az életnek épen ellentétét, a nem létezőt tartják a
legemelkedettebb költészetnek. Előttök nem az a költészet, a mely a szív
rejtélyeit igaz vonásokkal igyekszik feltüntetni, hanem az, a mely
fellegvárakat alkot a semmiségben. Pedig a költészet leglégiesebb
alakjai is csak úgy hatnak, ha emberi vonással vannak felruházva s a
képzelem legmagasabb szárnyalása sem más, mint az emberi lét fenséges
megvilágítása. Igaz nélkül nincs valódi szép. Nem hiába emlegette oly
sokszor Lord Byron az _igaz_ kifejezést, nem hiába hirdette Arany:
költeni s mégis igaz maradni, ez a nagy feladat, a melynek megoldásától
függ a költői siker. Ide pedig leginkább két út vezet, az őszinteségé és
komolyságé. Ha csak abból költünk, a mit átéreztünk, átéltünk,
tapasztaltunk vagy tanulmányunk által behatóan közvetíteni tudtunk, már
a siker felét bírjuk, mert könnyebben lehetünk elevenek és szabatosak, a
mi a költői hatás legfőbb eszköze. Ha komolyan veszszük a költészet
czélját és feladatát, könnyebben legyőzhetjük a hiúság és szeszély
ingereit s képesebbek leszünk a való dicsőség keresésére, inkább fogjuk
érezni, hogy nem a henye lelkek mulattatói vagyunk, hanem az élet
fenkölt magyarázói s mély részvétű vigasztalói. S épen nem fogjuk
sajnálni művünktől a fáradságot, mert a könnyű nehéz; és meg fogjuk
tartani a mérséklet és jó ízlés határait még a komikum és humor
legmámorosabb perczeiben is, mert jól mondja a költő:

  A bolondot, ha bolondoz, neveti a sokaság,
  De ha okos nincs szavában, időt vele te ne tölts.

Bizonyára igazságtalanság volna azt állítani, hogy napjaink
költészetéből hiányoznék minden őszinteség és komolyság s költőink nem
az emberi szív rajzára törekednének. De vajon mondhatni-e, hogy
általában véve az őszinteségnek és komolyságnak legmagasabb fokai felé
törekszünk s az emberi szív rajzában gyakran meg nem zavarna bennünket
szeszélyünk, sietségünk, a könnyű siker, a közönség kényeztetése s a
kritika elvtelensége? Mondhatni-e, hogy műveinkben a mellékes csak
ritkán vesz erőt a lényegen s mindig helyesen magyarázzuk a költészet
legfőbb törvényeit? A költők egyéni egyoldalúsága, önkénye, a kritikusok
puszta egyéni tetszése nem oly jelenségek-e, a melyek aggodalomra
adhatnak okot? Nem szükséges-e minél többször emlegetnünk, hogy az
egyéni hajlamok és nézetek felett van valami általános is? Nem
szükséges-e ismételnünk, hogy a költészet czélját és természete
törvényeit még a lángész sem változtathatja meg? S honnan hangozhatnék
méltóbban e szó, mint a Kisfaludy-Társaság szószékéről? Ötven év óta
Társaságunknak tagja volt minden nevezetesebb magyar költő és műbiráló.
Újabb költészetünk dicsősége Társaságunknak nevéhez van kötve. Nagy
emlékek intenek felénk, hogy ne feledkezzünk meg hivatásunkról. De
másfelől néhány év óta a közönség áldozatkészsége gyakrabban fölkeresi s
támogatja Társaságunkat. Kötelességeink teljesítésével tartozunk
meghálálni ez áldozatkészséget.

Épen azért legyen szabad a mult nagy emlékeire hivatkozva s a jövő szép
reményeit táplálva, nyitnom meg a Kisfaludy-Társaság XXXVIII. közülését
s üdvözölnöm a tisztelt közönséget.


VI.  IRODALMUNK BEFOLYÁSA NEMZETI FEJLŐDÉSÜNKRE.[14]

Mai közülésünk fő tárgya Szemere Pál emlékének megujítása, születésének
századik évfordulóján. Elnöktársam, Szász Károly fog emlékbeszédet
tartani e kitünő íróról, a ki három-négy irói nemzedék küzdelmeiben vett
részt s Társaságunknak legrégibb tagjai közé tartozott. De legyen nekem
szabad mintegy bevezetésül, ha futólagosan is, arról elmélkednem, hogy
egy század óta mily befolyással volt irodalmunk nemzeti fejlődésünkre s
e szempontból mily feladatok várnak reá a jelenés jövőben.

Az emberiség és nemzetek életében minden tett, intézmény, változás,
előbb mint érzés és eszme jelentkezik a költők lantján s a nagy
gondolkozók könyveiben. Innen az a nagy befolyás, melyet az irodalom
gyakorol az emberi és nemzeti fejlődésre. Az irodalom mindig hű tükre a
jelen küzdelmeinek és jelzője a jövő átalakulásainak. Alig érhet nagyobb
csapás valamely nemzetet, mintha irodalma kezdi veszteni hatását
fejlődésére vagy egészen elnémul. A XVIII. század első felében ily
csapás érte nemzetünket: irodalmunk elnémult. E jelenségnél semmi sem
fejezte ki kiáltóbban a nemzeti szellem hanyatlását, a melyet politikai
és társadalmi okok idéztek elő. Alkotmányunk holt formáiból kihalt az
élet s az éledő műveltség akarva-akaratlan, idegen nyelv és érdek
szolgálatába szegődött. Hanyatlásunk, sőt aljasodásunk szégyenét és
fájdalmát egy pár költő kezdé érezni mélyebben s 1772-ben újra
megszólalt irodalmunk, hogy többé soha el ne némuljon, hanem folyvást
éleszsze, sőt újjá szülje társadalmi és politikai életünket. Bessenyey
György szóval és tettel egyaránt hirdette, hogy egyesek kiművelhetik
ugyan magokat idegen nyelv és irodalom segélyével is, de egy egész
nemzet csak saját nemzeti nyelvén lehet művelt. Jelszava, példája
követőkre talált. Iróink száma növekedett s a nemzeti műveltség köre
szélesbült. A mozgalmat II. József rendszabályai is élesztették.
Németesítő rendszere a nemzetiség eszméjének fejlődését segítette elő,
szabadelvűsége az újkori eszmék terjedését. De a nemzetet a két áramlat
egyike sem hatotta át mélyebben. Az 1790-iki országgyűlés
visszaállította ugyan az alkotmányt s újabb törvények sánczaival vette
körül, de keveset tőn a nemzetiség fejlesztésére s inkább ragaszkodott
az előjogokhoz, mintsem csak igen mérsékelt reformokat is létesíthetett
volna. Nyelvünk a közigazgatás- és oktatásnak csak alsóbb köreiben
foglalhatta el jogos helyét; Révai hiába járta be a befolyásosabb
hazafiakat, hogy Bessenyey tervét egy felállítandó magyar Akadémia iránt
megvalósíthassa; a megalakult magyar színtársulat hiába fordult az
országgyűléshez pártolásért. A reformokra nézve sem jártak jobb idők, a
már kifejlett politikai visszahatás lefejeztette vagy börtönbe záratta
mindazon írókat, a kik társadalmi és politikai reformokról még csak
álmodni is mertek.

A magyar közélet mindinkább elsatnyult, de annál élénkebbé vált az
irodalmi mozgalom. Révai földerítette nyelvünk rendszerét, szabályozta
nyelvtanunk- és helyesírásunkat; Kazinczy folytatta ízlésújítását és
föllépett nyelvújításával. Ehhez járult a költők hazafi fájdalma,
kétségbeesése, mely enyhet és hitet keresett és nem talált. A mult
nagysága és a jelen sülyedtsége mélyen meghatotta szívöket. Kisfaludy
Sándor dalai, Berzsenyi ódái, Kölcsey elegiái folyvást ébresztették a
nemzetet és táplálták hazafiságát. Kisfaludy Károly és Vörösmarty még
nemzetibb húrokat kezdettek pengetni s föleleveníték a mult dicsőségét,
a magyar állam nagyszerű küzdelmeit. Nemzetiség, hazafiság és reform lőn
az irodalom jelszava. A nemzetiség a nyelv művelésében és terjesztésében
nyert kifejezést, a hazafiság a történelmi emlékek és jogok cultusában,
a reform az izlés és nyelv megújításában. Mindez lassanként kihatott a
társadalmi és politikai életre is. A megyék és országgyűlés termeiben
visszhangra találtak az irodalom eszméi és jelszavai. A megsértett
alkotmányt védelmezni kezdte a nemzet s az irodalmi reformeszméket
nyomban követték a társadalmi- és politikaiak. Kazinczy és társainak
félszázados küzdelme nélkül nem találtak volna fogékonyságra Széchenyi
eszméi. Az irodalom és nyelv reformja nélkül lehetetlen lett volna az
alkotmány reformja. Egymást szülték és egymást táplálták. Az irodalmi
központtá vált Pest társadalmi és politikai központtá is lőn. Az
irodalmi journalistika előkészítette a politikait; Bajza _Kritikai
lap_ját és _Athenaeum_át Kossuth _Pesti Hirlap_ja követte. A mint
irodalmunk köre tágult s a népköltészetből is kezdett meríteni: úgy
hajlott politikai irányunk is mindinkább a democratia felé. Hogy az
irodalmi, társadalmi és politikai eszmék mily szoros kapcsolatban vannak
egymással, leginkább mutatja Petőfi példája, a ki a népnemzeti elemnek
nemcsak æstheticai, hanem politikai oldalát is felfogta és fejlesztette.
Költészetében épen úgy megzendítette a magyar népszellem eredeti naiv
dalhangját, mint az európai democratia dithyrambjait s mintegy áhította,
várta és hirdette a forradalmat, a mely valóban ki is tört.

Eszméink és törekvéseink sorsa többé nem az irodalomban és tanácskozó
termekben dőlt el, hanem a csatatéren – és szerencsétlenül. A nemzetiség
eltiporva, a hazafiság üldözve s minden reform ellenünk fordítva. A mély
csendben először is az irodalom szólalt meg, hogy tájékozza magát és
nemzetét. Óvatosan és szerényen szólt, de magát meg nem alázva. Többet
gondolt és érzett, mint a mennyit kimondott, de a mit elhallgatott, azt
sejtetni tudta. Szilárdan ragaszkodott törekvései jogfolytonosságához,
de más hangulatban, mint ezelőtt egy évtizeddel. A büszke remények és
vágyak lázát mélabús emlékezés váltotta fel s a tévedések is
feltünedeztek. A nyelv, irodalom és alkotmány reformja nem ismert
korlátokat s többé-kevésbbé a forradalomig emelkedett. Talán többet
változtattunk nyelven, irodalmon és alkotmányon, mint kellett volna. A
nyelvújításnak nem voltak-e meg oly túlságai, mint a politikai
radicalismusnak s költészetünk népiességének olynemű kicsapongásai, mint
a democratikai törekvéseknek? Először is az irodalomban mutatkoztak a
visszahatás némi jelenségei. Korlátoztuk a nyelvújítást a nélkül, hogy
valóságos vívmányait megtagadtuk volna; a költészetben tovább is a
népnemzeti elemre támaszkodtunk, de több ízlésre és tisztább formákra
törekedve. Tanultuk a régi nyelvet és írókat, a kiknek műveit új
kiadások hozták forgalomba s kiváló előszeretettel fordultunk a magyar
történelmi tanulmányokhoz, hogy enyhet, erőt merítsünk belőlük, hogy
visszavarázsoljuk kedélyünkbe a nyugalmat apathia, a hitet rajongás, az
önbizalmat vakmerőség, az erélyt elbizottság nélkül. A nemzetiség és
hazafiság meg lévén fosztva minden állami segélyforrástól, nem maradt
más tér, mint az irodalmi és társadalmi. A társadalmi erőnek irányt
adni, az irodalmi munkásság útjait, vezéreszméit kijelölni a kor
legfontosabb kérdésévé emelkedett s meg volt bizonyos politikai
fontossága is, a mennyiben a szenvedőleges ellenállásnak némi cselekvő
erőt is kölcsönzött. E két tér iránya, munkássága készítette elő és
termékenyítette meg ébredni kezdő politikai mozgalmainkat is. A nagy
küzdelem, a mely a politikai téren kifejlett, szintúgy össze akarta
kötni a multat a jelennel, szintúgy a jog és reform folytonosságából
indult ki, mint az irodalmi, szintúgy kibékíteni igyekezett az ebből
folyó ellentéteket s Deák Ferencz, a ki e nagy küzdelmet győzelemre,
kiegyenlítésre, alkotmányunk visszaállítására vezette, szintúgy
kifejezése volt a magyar faj legnemesebb sajátságainak, mint Arany János
az irodalomban.

Íme, néhány vonással egy egész század története. Mint minden léteért
küzdő nemzeté, a mi irodalmunk is leginkább a nemzeti törekvések és
küzdelmek kifejezése. Jól mondja Toldy, visszatekintve a multra, hogy «a
magyar irókat legfőkép a hazafiság vezette, életük feladata a magyar
nyelv művelése és terjesztése volt s mindkettőt nem mint végczélt
tekintették, hanem mint eszközt a nemzetiség, s ha lehet, a magyar állam
fölelevenítésére. Erre törekedtek nagyok és kicsinyek, ez tette a magyar
írókat, erőseket és gyöngéket testvérekké s mint az első keresztyének,
bátorították, lelkesítették egymást azon büszke önérzetben, hogy végre
is ők fogják a nemzetet életben tartani, a míg eljő a politikai ébredés
s üt a felszabadulás órája». Fény nevükre, áldás porukra s mi hű utódok,
kövessük dicső elődeink nyomdokait. Ha ők egész lélekkel küzdöttek az
elhanyatlott magyar állam fölelevenítéseért, nekünk is szintoly
lelkesedéssel kell hatnunk a már fölelevenült magyar állam
megerősítésére. Az állam főereje a polgárok erényében, műveltségében és
vagyonosodásában áll e tulajdonok egymás szüleményei s mindig szoros
kapcsolatban vannak azzal a szellemmel, a mely az irodalomban uralkodik.
A régi magyar irodalom felköltötte a szunnyadó hazafiságot, a mult
nagyságára s a jelen szégyenére hivatkozva. Ma már minden magyar szívben
hazafiság dobog, de bonyolult viszonyaink között nem mindig biztos,
tárgyaira és irányára nézve. Az idegen befolyás és önkény ellen
megszoktuk az erélyes védelmet és ellenállást, de egy pár század óta
csak szűkebb körben kormányozhatván magunkat, a nagyobb körű, az állami
önkormányzatot még csak most tanuljuk s itt minden ballépés végzetes
lehet. A válságos pillanatokban nem hiányzik lelkesedésünk egész a
feláldozó hősiességig; de a modern polgár mindennapi erényeit, a munkát,
szorgalmat, türelmet, kitartást és takarékosságot még kevéssé tudtuk
elsajátítani. Államunk és társadalmunk még folyvást egy nagy átalakulás
hullámai között hánykódik, alkotó elemei részben csak most mennek át
azon a vegyi bomláson, a melyen Európa szerencsésebb nemzetei már régen
átestek. A régi hazafiság nemzeties elemeinek ép úgy össze kell
olvadniok a modern állami és társadalmi élet követelményeivel, mint az
irodalomban a népnemzeti elemnek a szélesebb látkör európai eszméivel. S
a nemzetiséggel sem vagyunk máskép. A régi magyar irodalom felköltötte a
nemzetiség eszméjét, érzését, visszahódította az elnémetesedett
aristocratiát, kiművelte a nyelvet, hogy az elfoglalhassa helyét a
közigazgatás- és oktatásban. Ma már nem lehet panaszunk a felsőbb
osztályokra, a mellett nyelvünk az állam nyelvévé vált, de az állami és
társadalmi intézmények még magokban nem biztosíthatják eléggé a
nemzetiséget; az irodalom varázsa, a tudomány súlya az, a mi leginkább
biztosít, hódít és fejleszt. S épen e körülmény, a jelen és jövő írói
nemzedéke elé oly feladatot tűz, a melyet a régibb írók csak részben
teljesíthettek.

Irodalmunk a mult század végén a nyelvművelésből indult ki s a jelen
század első évtizedeiben is csak a költészetet s a műpróza oly fajait
művelte, a melyek a nemzeti szellemre legközvetlenebbül hatnak; de a
tudományt irodalmi formában kevésbbé dolgozta föl s kivéve a
nyelvészetet, még kevésbbé művelte önállóan. Maga az Akadémia is
megalakulásakor inkább csak a nyelv és irodalom akadémiája volt, mint a
tudományoké. S ez nem lehetett máskép. A költészet és műpróza állami
támogatás nélkül is felvirulhat, a tudomány kevésbbé: minden esetre
pénzbe kerül. Mindenütt Európában az állami és társadalmi fensőbb
tanintézetek, egyetemek a tudomány művelésének tüzhelyei. Nálunk az
újabb időkig nem igen voltak ilyen intézetek, s a mik voltak,
elhanyagolva, sőt megbénítva, csak tengődhettek. Azonban egy pár évtized
óta egyesek s az Akadémia folyvást erősbödő tudományos törekvéseit
mindinkább támogatják az állami fensőbb tanintézetek s a magyar
tudományosság terén máris oly élénk mozgalmat tapasztalunk, a minő az
irodalmi volt e század első évtizedeiben. Az irodalom mellett, a mely
fényes multtal dicsekedhetik, a tudomány kezdi elfoglalni helyét, a mely
szintén nagy jövőt igér. A mint az irodalom felköltötte a nemzeti
szellemet, fölelevenítette az elhanyatlott magyar államot s hatott
fejlődésére: úgy fogják a történelmi, politikai, társadalmi és
természettudományok mindinkább erősíteni és szilárdítani államunkat és
nemzetiségünket. A költészet és szoros értelemben vett irodalom azért
nem szorul háttérbe, épen úgy táplálója lesz a nemzeti szellemnek,
kifejezője a társadalom vágyainak és küzdelmeinek, mint eddig, sőt erőt
merít a tudomány fejlődéséből s visszahat reá a nemzeti genius
fuvallatával; mert bár a tudomány világszerte ugyanaz, de a különböző
nemzetek tudósai nemzetük geniusa szerint, a szempontok és észlelés
módja tekintetében egymás kiegészítői; e mellett a tudománynak nemcsak
rendszere van, hanem irodalmi formája is, a mely minden nemzet
szelleméhez, szükségeihez és izléséhez alkalmazkodik. De talán mindez
álmodozás? Bizonyára nem; e remények jogosultak. Nézzétek, volt-e
hazánkban valaha annyi mozgalom az egyesületi téren a tudomány
érdekében, művelése- és terjesztésére nézve, mint most? Hány
tudományágnak van már társulata, közlönye a fővárosban és a vidéken s az
irodalmi és tudományos felolvasások nem kezdenek-e a közönségnek majdnem
oly szükségeivé válni, mint a szinház és hangverseny? S ott, a hol a
tudomány a gyakorlati élettel legközvetlenebbül érintkezik, az ipar és
gazdaság terén, nem látunk-e folyvást élénkülő mozgalmat s mult évi
országos tárlatunk is nem erről tett-e fényes bizonyságot? S mindez nem
örvendetes, nem vigasztaló-e?

Sokan a magyar közszellem hanyatlásáról s a közügyek iránt kifejlett
közönyről panaszkodnak. E panasz nem egyéb, mint bizonyos jelenségnek
balmagyarázata. Nemzetünk a hatvanas években, midőn alkotmányánál több,
nemzeti léte forgott kérdésben, megfeszíté egész erejét a nagy
küzdelemben. De erőfeszítése, mondhatni politikai láza, nem tarthatott
örökké. Mihelyt alkotmányát kivívta, fejlődhetését biztosítva hitte,
lassanként nyugodtabb lőn s a politikai tért nem tartá egyedül
üdvözítőnek. A közéletet nem is meríti ki a politikai küzdelem s minél
többoldalú valamely nemzet munkássága, fejlődése, annál
összhangzatosabb. Sőt ha az egyes a magánéletben jól betölti helyét,
melyet elfoglalt, már gazdagítja a közéletet s fokozza a politikai erőt.
Semminemű alkotmány nem nyujthat mindent, nem gondoskodhatik mindenről;
egyeseknek s a társadalomnak is be kell folyni saját sorsuk s a
közállapotok javítására. Épen azért ne panaszolkodjunk a közszellem
hanyatlásáról, midőn sokoldaluságát tapasztaljuk, sőt örvendjünk e
jelenségnek. Bizonyára nem vagyunk bajok, nagy bajok nélkül; a hazafiui
gond és aggodalom őseinktől szállott reánk s mi azt átszállítjuk
utódainkra dús örökség gyanánt; mert Magyarország helyzete századok óta
bonyolúlt s a magyar politika nehéz, legnehezebb a világon. De
teljességgel nincs ok arra a pessimismusra, arra a kétségbeesésre, a
melyet nem kevesen, annyi hazafias követeléssel hangoztatnak. Hadd
hivatkozzam e tekintetben Szemere Pálra, a kinek emlékét ünnepeljük s a
kinek ünnepe gerjesztett elmélkedésre.

Emlékszem, oh jól emlékszem: 1849 ősze és 1850 tavasza volt. Itt éltem
Pesten néhány írótársammal, vagy a mint Arany mondotta rólunk egyik
levelében: «Ott lézeng Pesten egy-két író, az képviseli a nemzetiséget;
ott teng, élődik egy-két lap az irodalom szalmáján». Olykor
meglátogattuk Szemere Pált, mint irodalmunk Nestorát s kiöntöttük
kebelébe hazafi-fájdalmunkat, kétségbeesésünket. Mintha most is előttem
állana az öreg, jóságos nagy kék szemével s finom ajkai gúnymosolyával.
Osztozott fájdalmunkban, de nem kétségbeesésünkben, sőt napról-napra
derűltebb volt. «Fiaim – mondá nekünk – csak én tudom, mi volt ez a
nemzet, midőn e század elején a világba léptem. Soha sem hittem, hogy
ennyire fejlődjék s ily erőt tudjon kifejteni. Gyakran szégyeltem, hogy
magyar vagyok; most kevély vagyok reá, bajuszomat sem beretválom többé,
mert ezentúl pirulás nélkül viselhetem. Majd egy század óta,
történelmünk csak egy-egy epigrammai villanatból állott, most legalább
felvittük a tragikumig. Ez a hazafiság, ez a hősiesség, ez az erő, ez a
kiomlott vér nem marad következmények nélkül. Munkálkodjatok; én hiszek
és remélek.»

Legyen szabad nekem is, a ki átéltem az ötvenes évek fájdalmát,
nyomorát, kétségbeesését, a mostani viszonyok között talán több joggal
mondanom, mint a minővel mondotta egykor Szemere Pál: Munkálkodjunk; én
hiszek és remélek.

S ezzel megnyitom a Kisfaludy-Társaság XXXIX. közülését.


VII.  MŰVÉSZET ÉS ERKÖLCS.[15]

Legyen szabad ünnepélyes közülésünket megnyitó beszédemben egy oly
kérdést fejtegetnem, a mely mindig foglalkoztatta az emberi elmét, mióta
a művészetről gondolkozik, a mely többé-kevésbbé már sokszor
eldöntöttnek látszott, de a mely mégis egy vagy más alakban majd
mindennap megújul. Értem az erkölcsiség viszonyát a művészethez,
különösen a költészethez. Bizonyára a kérdés sokkal bonyolultabb,
mintsem egy negyedóra alatt kifejthető volna, de talán ennyi idő is elég
egy pár eszme megvilágítására.

A moralisták akár a vallás, akár a philosophia alapján álljanak,
többé-kevésbbé csak annyiban méltányolják a művészetet, a mennyiben
czéljokat szolgálja, de függetlenségét nem igen hajlandók elismerni.
Plato ellensége volt a költőknek s köztársaságában nem tűrt meg más
költői művet, mint csak az istenek dicsőítésére írt hymnusokat s a nagy
emberek emlékét ünneplő ódákat. A stoikusok puszta fényűzésnek, az
epikureusok a bölcseség ellenségének tartották a művészetet. Az egyházi
atyák hasonló szigort tanusítottak. A renaissance inkább gyakorlatban,
mint elvben mérsékelte e merev nézeteket, de csakhamar erős visszahatás
ébredt. A puritanismus épen oly ellensége volt Shaksperenek, mint a
jesuitismus Molièrenek. A XVII. század, a mely annyi előitéletet tört
össze, nem igen korlátozta a moralisták követeléseit, a melyek enyhébb
alakban folyvást megújulnak a jelen században is. Most is sokan az
erkölcsi eszmény cultusát követelik a művészettől. Különösen a
költészetnek az erkölcsi eszmék megérzékítését teszik főkötelességévé s
megvárják tőle, hogy épen úgy oktassa az embert jóra, mint a tudomány
igazra.

Szemben e követelésekkel a költészet mindig megtartotta függetlenségét s
ha sülyedt és erkölcsi tekintetben is megrovást érdemelt, ennek oka nem
annyira az volt, hogy nem tett eleget a moralisták követeléseinek, hanem
inkább az, hogy félre ismerte saját természetét, czélját és eszközeit.
Valóban a költészetnek, s általában a művészetnek czélja sem több, sem
kevesebb, mint az, hogy szép művet alkotva, gyönyörködtesse a lelket s a
szívben fenséges, nemes és kedves érzéseket keltsen. Ha a szép helyett
az erkölcsi jót fogadja el vezérelvül, veszti hatását, a nélkül, hogy az
erkölcsiségnek valódi szolgálatot tehetne. Bizonyára a költészet és
erkölcs között nincs ellenkezés, sőt egy bizonyos pontig egymás
szövetségesei, de soha sem rabszolgái. A költészet még abban az esetben
is használhat az erkölcsnek, a mikor semmi kapcsolatban nincs vele, de
mint rabszolgája akkor sem támogathatja eléggé, ha a kapcsolat valóban
szoros.

A moralisták követelései először is szűk körüvé tennék a költészetet.
Nemcsak a költészet, hanem más művészet körében is hány oly mű van, a
mely épen oly kevéssé erkölcsös, mint erkölcstelen. Egy táj- vagy
arczképnek, egy vidám vagy szomorú zeneműnek, egy egyszerű dalnak, mely
a szív naiv örömét vagy búját zengi, ugyan mi köze van az erkölcscsel? S
mindezt mellőznünk kellene, ha a szép helyett az erkölcsi jót fogadnók
el elvül. De ott is, hol az erkölcs szorosabban kapcsolatos a
költészettel, mint a drámai és elbeszélő költészetben, lehetetlen a
moralisták követeléseit elfogadni. Ők gyakran a szép eszménye helyett az
erkölcsi eszményt követelik, nem az ember eszményi, azaz művészi rajzát,
hanem az ember erkölcsi eszményét példaadásúl, követés végett. De vajon
elég költői hatású ez, s épen e miatt elég erkölcsi is egyszersmind? Már
Aristoteles megmondotta, hogy a tragédia nem választhatja hőseül se az
egészen erényes, se az egészen gonosz embereket, mert nem kelthetik föl
a félelem és szánalom vegyes érzelmeit. S többé-kevésbbé ugyanez áll az
elbeszélő költészetre nézve is. Homér haragvó Achillese költőibb alak,
mint Virgilius kegyes Aeneasa. Az erkölcsi eszmények hidegen hagyják
vagy legföljebb bámulatba ejtik az emberi szivet, de a küzdő és szenvedő
ember megindítja. A költészet nem az elvont erkölcs rajza, hanem az élő
emberi szívé a szenvedély és viszonyok ezer változataiban. A valóban
szép soha sem lehet erkölcstelen, de az erkölcsös még magában nem szép,
s a szép mű az erkölcsiségre nézve is, nem tisztán erkölcsi irányával
hat.

Az erkölcsi eszmék megérzékítése sem lehet a költészet egyenes czélja.
Bizonyára az, hogy min sírunk vagy min nevetünk, jellemzi erkölcsi
érzületünket, de a tragikum és komikum fogalmát ki nem merítik az
erkölcsi eszmék. Az úgynevezett erkölcsi világrend, a melylyel
összeütközve az egyén tragikai vagy komikai alakká válik, nemcsak
tisztán erkölcsi eszmék összege, hanem általában az emberi élet
törvényeié, a melyek a dolgok kényszerűségén alapszanak, s a melyek
amazokat is magokban foglalják, sőt uralkodnak rajtok, mint a görög
fatum még az isteneken is. Ha tragédiának és komédiának nem volna más
czélja, mint elénkbe tárni, hogy bizonyos erkölcsi törvények megsértése
gyászos vagy nevetséges következményeket von maga után, az nem volna se
elég költői, se elég hatásos. A költő többet tár fel: az ember benső
lényegét, a szenvedélyek fejlődését, a szív örvényeit, a viszonyok
hatalmát. Az erkölcsiség még meg nem óv bennünket a tévedéstől, a
tragikai vagy komikai katastrophától, ha egyszersmind nem vagyunk eléggé
eszélyesek. S az erkölcs és eszély összeolvadása sem minden. Tetteinknek
hatása van másokra és visszahatása reánk. E hatások ritkán
kiszámíthatók, s legkevésbbé akkor, a midőn a cselekvés heve ragad
bennünket. Többé nem magunk, hanem szenvedélyeink s a viszonyok döntik
el sorsunkat. A jó szándékból rossz következhetik s a gonoszból jó. Az
ész komoly törekvése nevetségessé válhatik s a szív egyszerű ösztöne
valódi bölcseséggé. Egy ballépés és tévedésünk vétkesebbé tehet
bennünket és szerencsétlenebbekké másokat, mint bűneink s bünhődésünk
soha sincs arányban tévedéseinkkel. S az élet e tragikai és komikai
rajzainak költői hatásában benne van ugyan az erkölcsi hatás is, hanem
az egész hatás annál sokkal több vagy ha úgy tetszik, sokkal kevesebb.
Bárminő legyen, nem lehet erkölcstelen s minden esetre erősíti
szellemünket és szivünket emberiesebbé teszi s így fogékonyabbá az
erényre.

A valódi költészet, midőn nem keresi is, összhangzik az erkölcsiséggel,
de a moralisták túlbuzgalma nem elégszik meg ezzel. Ők öntudatosan vagy
öntudatlanúl tanköltészetté akarják tenni az egész költészetet s
irányművé a költői művet. S mit nyerne ezzel a költészet, mit az
erkölcsiség? A költők kénytelenek volnának szorosan az erkölcsi eszmék
megérzékítéséhez tartani magokat s ezek rámájára vonni az életet.
Megfosztanák művöket az élet melegétől, a lélektan igazságától, a
viszonyok változatosságától s elénkbe tárnák ugyan a bűnök és erények
képviselőit, de nem magát az embert, az emberi természetet. Költői
gyönyör helyett épületes oktatást nyujtanának s untatva az olvasót, ezt
is veszélyeztetnék. Az emberi természet nem tűri az erőszakot s mindent
a maga helyén szeret. A templomban szereti az erkölcsi oktatást, sőt
otthon is, ha elmélkedni akar; de a szinházban mulatságot keres. Midőn
szellemileg üdülni, szórakozni, élvezni akar, visszariad, ha valami
egyébbel kinálják meg. Bizonyára az anyagi és erkölcsi jó főczélja, sőt
léte föltétele, de a léleknek más szükségei, a szívnek más vágyai is
vannak. Gyönyörködni akar a szépben s vonzalma nincs ellenkezésben se az
erkölcsi, se anyagi jóval, sőt kölcsönös hatásban egymást táplálhatják.
A kert és mező virágait nem gyümölcseikért szeretjük, hanem kellemökért
s nemcsak a hasznos ajándéknak örülünk, hanem az olyannak is, melyet
csak az emlék gyönyöre tesz becsessé. Ne követeljük a művészettől azt, a
mit nem adhat s ne úgy, a mint nem adhatja, hanem gyönyörködjünk benne,
mint az ég adományában, a melyet földerítésünkre, nemesítésünkre,
vigasztalásunkra szánt. A moralisták meg akarnák változtatni a költészet
czélját, de az meg nem változtatható, épen oly örök, mint magáé az
erkölcsiségé. A szép műnek mindig legjobb szabálya marad, hogy
gyönyörködtessen s tessék, minél inkább tessék, természetesen a
tisztességes embereknek.

A művészet önmagának czélja. Ez elvet követték ösztönszerüen vagy
öntudatosan a legnagyobb költők, ez elvet állapították meg, mint a
széptudomány kiinduló pontját a legkiválóbb műbölcselők. Ez kétségtelen
és helyes is, de nem helyes és elvetendő az, a mit belőle némely költők
és kritikusok levonni igyekeznek. A költészet önmagának czélja, tehát
semmi köze az erkölcscsel, sőt az eszme igazsága, a rajz szabatossága s
a költői hatás teljessége kedvéért nem tartozik tekintettel lenni se az
erkölcsi fogalmakra, se az erkölcsi érzületre. Ime a téves
következtetés, a félszeg magyarázat, a melyen épen úgy meg kell
botránkozni a moralistának, mint az æsthetikusnak. Hogyan? A
költészetnek semmi köze az erkölcscsel, a költészetnek, a melynek –
minden művészetek között – leginkább tárgya az erkölcsi ember? A lyrai
költő nagyrészt nem azon eszméket és érzelmeket zengi-e, a melyek az
embernek Istenhez, államhoz, társadalomhoz s legközelebbi embertársaihoz
való viszonyából származnak? Az elbeszélő és drámai költészet nem azon
összeütközéseket és bonyodalmakat rajzolja-e, a melyeken a világrend
kényszerűsége uralkodik s melybe be vannak foglalva a szoros értelemben
vett erkölcsi törvények is? Hogyan fogja a költő mindezt
megvilágíthatni, ha az erkölcsiség iránt teljes közönynyel viseltetik? S
ha tovább megyünk, vajon minő eszmék igazsága követeli az erkölcsi
szempontok mellőzését, vagy épen megsértését, ha nem az, hogy az
erkölcsiséget részben vagy egészen más alapra állítjuk? De a költészet
hatását veszti, ha nincs összhangban az emberiség erkölcsi
közérzületével s e tekintetben a művészeti és erkölcsi szempont teljesen
összeolvad. Ha valamely költő erkölcsi paradoxonok közé ragad bennünket,
megsérti erkölcsi fogalmainkat, akkor a szenvedélyek tisztulása, melyet
Aristoteles a tragikum hatásának tart, a szenvedélyek felzavarásává
alakulna át. S ha az anti-moralisták épen oly hévvel és türelmetlenül
küzdenek elveikért a költészet terén is, mint a moralisták s műveik nem
egyebek, mint bizonyos thesisek fejtegetései dráma vagy regény
alakjában, egészen a moralisták egyoldaluságába esnek, a különbség
köztük csak az, hogy míg ezek művein legfeljebb unatkozunk, az övéiket
megbosszankodva dobjuk el magunktól.

A rajz szabatossága és költői hatás teljessége kérdésével sem vagyunk
máskép. Ez tulajdonkép a realismus kérdése, mely, ha visszahatásként
jelentkezik a művészetben, épen úgy nem tart mértéket, mint az
idealismus. A realismus határait megvonni nagyon nehéz, de annyi
bizonyos, hogy oly költői mű nem gyönyörködtető, mely untalan sérti
erkölcsi érzületünket s mintegy ki akarja irtani szivünkből a
gyöngédséget, melyet ápolni tartoznék, mint hatása egyik forrását. Az
élet szabatos visszatükrözése a költészetben nem a valóság részletes
rajza, hanem a lényeges, a jellemző vonások összpontosítása bizonyos
eszme kifejezésére. Ezért a valódi költészet a lényegtelent mellőzi, a
lényegest is czéljai szerint alakítja, emezt élesebben kiemeli, amazt
kevésbbé s némelyt csak sejtet. S ha most a lényegtelent nem mellőzzük,
a csak sejtethetőt élesen kiemeljük egész a brutalitás- és trágárságig:
vajjon művészetileg szabatosabb lesz-e rajzunk s teljesebbé teszszük-e a
költői hatást? Ellenkezőleg: művészietlenné válva, egyszersmind sértjük
az erkölcsi érzületet is, melyet kimélni, sőt emelni a szép mű hatásának
többé-kevésbbé teljességéhez tartozik. Az a nagy súly, melyet némely
költő a physikai élet rútságaira helyez, mindinkább háttérbe szorítja a
szellemi, az erkölcsi embert, a költészet tulajdonképi tárgyát. A
physikai rúthoz való előszeretet önként a szellemi és erkölcsi rúthoz
vezet, a mikor aztán a költő az ember aljasságához vonzódik, mintegy
kikeresi, sőt költi nyomorultságait és undokságait, megalázza az emberi
természetet, mely sülyedtségében is elárulja isteni eredete nyomait,
magunk és embertársaink megvetéséhez szoktat, a mi teljes megtagadása az
emberiesség érzelmének.

A költészet nem erkölcsi prédikáczió, de még kevésbbé az erkölcstelenség
prédikálása. A költészetnek nem egyenes czélja az erkölcsi jó, de még
kevésbbé az erkölcsi rossz. A költészet czélja mindig a szép marad, de a
szépet épen úgy nem alkothatni meg erkölcsiség, mint igaz nélkül. Ez
magyarázza meg legvilágosabban a költészet viszonyát az erkölcsiséghez.
Ime az igaz sem czélja a költészetnek, hanem a tudománynak s mégis van-e
költészet igazság nélkül? A lyrai költő nem indíthatja meg mélyebben
szivünket, ha nem átérzett s igaz érzelmeket zeng. A drámai és elbeszélő
költő szintén nem hathat reánk, ha nem ismeri eléggé az emberi szivet,
ha tapasztalatok és tanúlmány útján nem vizsgálta a társadalmi és állami
viszonyokat a multban és jelenben. Az igaz érzés, az ember bel- és
külvilágának ismerete még nem tett ugyan senkit költővé, de a valódi
költő el nem lehet nélküle. A költemény soha sem igaz a szó közönséges
értelmében, csak látszat, de az igaz látszata; az események nem
történtek meg, vagy nem úgy történtek, de a szív rajzának, a jellemek
nyilatkozatának, a viszonyok természetének igazaknak kell lenni. Igy
vagyunk az erkölcsiséggel is. Ez is épen oly eleme a költészetnek, mint
az igaz. Ez sem tesz senkit költővé, de ha a költő nem érzi, hogy a
társadalom az erkölcsiség alapján áll fenn s az ember csak általa nagy,
nem fog érteni művészetéhez sem. A költészet tárgyai szerint nem
szükségeskép erkölcsös, de nem lehet erkölcstelen s ott, a hol erkölcsi
viszonyokat tárgyal, az erkölcsiség épen oly része a költői hatásnak,
mint a lélektan igazsága. Magában még se kellem, se báj, se fenség, de
mindenik erejéhez és teljességéhez hozzá tartozik.

Az igazság és erkölcsiség két főforrása a költészetnek; ebből merítve
alkotja a képzelem a szép műveket. Kecses vagy fenséges formáinak ez
tárgya és tartalma. Épen ezért nem fényűzés, mint a stoikusok mondották,
hanem a műveltség virága, nem is a bölcseség ellensége, mint az
epikureusok állították, hanem édes testvére. A legrégibb időben a
költészet karján lépett föl a vallás, philosophia, történelem s most sem
váltak el egymástól és sugalmazzák egymást. A tudomány mélysége most is
keveseké, de a költészet bája mindnyájunké s oly eszméket és érzéseket
táplál, a melyek az emberiség legfőbb kincsei. Két főforrása, az igazság
és erkölcsiség, most sem apadt ki; ezekből merítettek a kiváló költők
mindenha. Hadd buzogjon minél bővebben, hadd merítsenek belőlök költőink
minél mélyebben, hogy szép műveket alkothassanak gyönyörünkre,
vigasztalásunkra, nemesedésünkre és nemzeti szellemünk erősítésére:

S e forró óhajtással egyszersmind megnyitom a Kisfaludy-Társaság XL.
közülését s a társaság nevében üdvözlöm a tisztelt közönséget.


VIII.  KISFALUDY KÁROLY.[16]

Ezelőtt száz évvel, 1788-ban, épen e napon, február 5-én, született
Kisfaludy Károly. Az idő rohan s az újabb magyar irodalom immár régivé
válik. Ime egyik vezérének születése óta száz év telt el, s majdnem
hatvan éve, hogy a sírban nyugszik. Kortársai mind elhaltak, s mi is, a
kik mint gyermekek szavaltuk költeményeit, gyönyörködtünk színműveiben
és beszélyeiben, immár öreg emberek vagyunk. Társaságunk, mely emlékére
alakult, ötvenkettedik évében jár, s azok közül, a kik az első gyűlésen
tagjaivá választattak, többé senki sem él.

Társaságunk alapítói Kisfaludy Károly barátai és pályatársai voltak.
Költők és kritikusok, a kik egyaránt szerették benne az embert és költőt
s emlékét nemcsak márványban akarták megörökíteni, hanem egy élő,
folyvást működő testületben is, a mely képviselője legyen szellemének és
fejleszsze irányát. A kortársak ritkán itélik meg igazságosan a költőt,
tudóst és államférfiút; vagy többre vagy kevesebbre becsülik s a legtöbb
esetben az utókor itélete sokkal igazságosabb szokott lenni. Kisfaludy
Károly és pályatársai is egyben-másban túlbecsülték mesterök műveit, de
abban nem csalódtak, hogy a nemzeti szellem, a mely a költőt lelkesíté,
folyvást hatni fog, s az irány, a melyet mint szerkesztő, _Aurórá_jában
kitűzött, fejlődve és erősödve meg fogja ifjítani költészetünket. Ime
Vörösmarty az _Auróra_-körből emelkedik ki, hogy a nemzeti szellemnek
még erőteljesebb kifejezést adjon; ime alig telik el egy pár évtized s
Petőfiben és Aranyban tetőpontját éri el nemzeti költészetünk
megifjodása. Tulajdonképen egy korszak ez a fejlődés különböző
stádiumain s a látszó és valódi ellentétek alapjokban egymás föltételei,
következményei, kiegészítői.

Költészetünkben s általában irodalmunkban azelőtt sem hiányzott bizonyos
nemzeti irány. Hiszen mi volt egyéb irodalmunk mult századi föléledése,
mint enyészetnek indult nyelvünk jajkiáltása, a nemzetiség eszméje
fejlődésének első mozzanata? A nyelvben és nyelv által fejleszteni ki a
nemzetiséget, az irodalomban és az irodalom által szilárdítani meg
mindkettőt, volt az az eszme, a mely Bessenyeit és Révait lelkesítette;
megújítani az ízlést és nyelvet s megvetni alapját a magyar újkori
műveltségnek, volt Kazinczy főtörekvése. De a nemzeti irány e
küzdelmében maga a nemzeti szellem még fejletlenebb volt, mintsem
alakítólag hathatott volna költészetünkre. Ha saját szárnyain akart
emelkedni, tehetetlennek mutatkozott s idegen költészetben keresett
erőt. Valóban mindazon költők, a kik a XVIII. században a régi
hagyományos költészetet folytatták, a hagyományt sem tudták megőrizni,
nemhogy tovább fejleszthették volna; azok pedig, a kik az idegen
költészethez fordultak, többé-kevésbbé szakítottak a hagyománynyal, mely
mégis leginkább rejti magában a nemzeti költészet csiráit. A kik a
franczia irodalomból merítették ihletöket, sok új eszmével gazdagították
a magyar műveltséget, hatottak prózánk fejlesztésére is, de
költészetünkben nem hagytak mélyebb nyomokat. A classicismusnak mélyebb
hatása volt. Fordulatosabbá tette költői nyelvünket, felköltötte a
műalkat s a szép formák iránti érzéket, de csak egy költőben,
Berzsenyiben tudott összeolvadni a nemzeti szellemmel. A német iskola,
melyet Kazinczy Goethe hatása alatt mintegy összeolvasztott a
classicismussal, szintén nemesítette az ízlést, s nemcsak műformákkal,
hanem jeles művekkel is gazdagította költészetünket, kivált a lyrában,
de nemzeti egyéniségünket nem volt képes kifejezni. Két költő kisérlette
azt meg, a kik eredetibbek voltak elődeiknél; Kisfaludy Sándor és
Csokonai, de izlésök nem volt arányban tehetségökkel s nem annyira az
egész nemzet, mint inkább egyes osztályok eszméit és érzelmeit fejezték
ki. Az egész nemzet még csak alig ébredezett ájultságából. A magyar
irodalomnak épen úgy hiányzott központja, mint a magyar társadalmi és
politikai életnek. Az írók elszigetelve éltek egymástól s az ország
kettős fővárosa: Buda és Pest épen nem volt egy szivnek, a nemzet
szivének, két kamarája.

Ez időtájt, 1817-ben, egy még alig harmincz éves férfiú telepedett meg
Pesten. Régi nemes család sarja, a ki viharos gyermekséget és ifjúságot
élt át. Születése anyja halálát okozza, tanáraival összetűzve, a
gymnasiumot kénytelen odahagyni, katonai iskolában növekedik, s mint
gyalogezred hadnagya, majd főhadnagya részt vesz a franczia háborúban.
Azonban néhány évi szolgálat után odahagyja a katonaságot, összetűz
atyjával s egy szerencsétlen szerelem sebeit hordozva szivében, Bécsbe
megy, hogy folytassa festészeti tanulmányait. Csakhamar eltékozolja
anyai örökségét, néhány évig ecsetével keresi kenyerét részint Bécsben,
részint Német- és Olaszország nagyobb városaiban. Végre kifáradva a
nyomorral való küzdelemben, hazájába tér, hogy atyjával kibéküljön, de
az tudni sem akar róla. Így jő Pestre s a Magyar-utczában egy becsületes
csizmadiánál fogad szállást, ott tájképeket fest aquarellben, melyeket
gazdája eladogat s ha rosszul megy az üzlet, mindketten nyomorognak. De
a sorsüldözte vándor nemcsak festő, hanem költő is. Sokat olvas és néha
verseket és drámát ír, bár nem mutatja senkinek. Tulajdonkép egy
forrongó tehetség, a ki nem tudja megtalálni útját, s magával és
környezetével meghasonolva, bolyong a világon. Könnyelműsége örvények
felé vonja, de nemes természete megmenti; a csalódások sűrűn látogatják,
de nem döntik le eszményeit, csak megélesítik szemét a maga és mások
tévedései iránt; szenvedélyessége és makacssága el-elragadják, de
büszkesége megtanítja tűrni és szenvedni; a magyar nemesből alig marad
meg benne valami, hisz mintegy kitaszítva rendje köréből, a nép közé
vegyűl és saját kezével keresi kenyerét, de híven emlékszik ősei s
hazája hanyatlott dicsőségére s a magyar hazafiság fellengző álmai
boronganak lelkén. Végre egy véletlen fordulat útba igazítja s megnyitja
pályáját. 1819 tavaszán Székesfehérvárott előadják egy régebben írt
szinművét nagy tetszés között. A szintársulat Pestre jő s a fényes német
színpadon ismétli ugyanazt, még zajosabb tetszést aratva.

A festő felhagy ecsetével, egészen költő lesz s másfél év alatt mintegy
hét szinművet ír, a melyek egyszerre híressé teszik nevét. 1822-ben az
_Aurórá_t alapítva, az újabb irodalom vezérévé emelkedik, a ki körül a
legtehetségesebb ifjú írók csoportosulnak.

Kisfaludy Károly föllépte nemcsak irodalmi tekintetben volt nevezetes. A
miért Széchenyi később annyi sikerrel küzdött, hogy Buda-Pest valósággal
Magyarország fővárosa legyen, azt bizonyos tekintetben Kisfaludy Károly
kezdeményezte, a mennyiben _Aurórá_jával s naponkint növekedő társaival
itt egy irodalmi központot tudott teremteni. Midőn Széchenyi megkezdette
munkásságát, hogy a fővárost a magyar társadalmi, politikai és
kereskedelmi élet központjává is tegye, fölkereste Kisfaludyt s mintegy
szövetségét kérte. Reá vette, hogy egy politikai lapot alapítson, a mely
épen úgy közlönye legyen az újabb politikai eszméknek, mint az _Auróra_
az irodalmiaknak. Az Auróra-kör lelkesült Széchenyi eszméiért, Kisfaludy
örömmel fogadta a tervet, meg is akarta indítani az új lapot _Jelenkor_
czím alatt, de halála meggátolta benne s a megindítás barátaira maradt.
Budapest az újabb időben rohamosan halad, de még mindenünnen Széchenyi
nyomai intenek felénk, sőt maga a haladás is azt az irányt követi, a
melyet ő kijelölt. Azonban Széchenyi halhatatlan emlékei között járva,
ne feledkezzünk meg Kisfaludy Károlyról sem. Az az élénk művészeti,
irodalmi és tudományos élet, a melynek központja Buda-Pest, szoros
kapcsolatban áll az ő emlékével is. «A kisded makk merész sudarba
szökkent»; a szűk Auróra-kört összes szellemi életünk intézményeinek és
társulatainak tág köre váltotta fel.

A nagy hatás, melyet Kisfaludy Károly társaira s a közönségre tett, a
nemzeti szellem hatása volt, mely benne élénkebben nyilatkozott, mint
elődeiben. Költészete és _Aurórá_ja, az eddigi irányok vívmányait egy
nemzetibb irányba igyekezett olvasztani. Nemzetibbé tenni az idegen
hatást s a nemzetit fejleszteni volt főtörekvése. Költészetünkben a
történelmi elem nála és körénél jelen meg először, mint a nemzeti
szellem egyik főforrása. Gyermekkorától kezdve szerette a magyar
történelmet, később tanulmányozta is. A külföld költészetében is
kedveltebb olvasmányai voltak a romanticismus termékei, a mely a nemzeti
szellemből táplálkozik, mint a classicismuséi, mely attól megválni
szeret. Szinművei nagy részét a magyar történelemből merítette. Eleinte
inkább csak külsőségeiben fogta fel ugyan történelmünket, de később
behatolt szellemébe is. Még némely vigjátékának is tárgya történelmi. S
a magyar szinpad, mely eddig a selejtes német lovagdrámák átdolgozásában
tüntette fel őseinket, költőibb és nemzetibb irányt vett. A magyar
történelmi beszélyt ő kezdeményezte. Örömest fordult a mondák felé is,
hogy belőlök balladát irjon és lyráján nem egyszer zendítette meg az ősi
dicsőség és gyász emlékeit. _Aurórá_jában a hazai történelmet tárgyazó
aczélmetszetű rajzokat hozott divatba, s két ifjú epikust: Vörösmartyt
és Czuczort ő buzdította leginkább az ősi dicsőség megéneklésére s épen
azokban az években, midőn a hazafiak a megyéken és országgyűlésen oly
hévvel védték a megtámadott ősi alkotmányt. Kisfaludy Károly hatása
alatt a történelmi elem fejlődése mind nagyobb arányokat vett
költészetünkben s midőn Széchenyi 1830-ban elkiáltotta, hogy
«Magyarország nem volt, hanem lesz, ne csüngjetek többé a múlton», a
költők, bár szívből üdvözölték a nagy reformert, még sem fordultak el a
multtól, sőt azt a jövő egyik zálogának tekintették. Azt hitték, hogy
Magyarország volt is, lesz is. A mult dicsősége előttök épen olyan szent
volt, mint a jövőé s egyik kézzel a multra, a másikkal a jövőre mutatva,
lelkesítették a jelen küzdelmeit. Ez volt a nemzet hangulata is, a
melyet Vörösmarty _Szózata_ fejezett ki legerőteljesebben s emelt
tisztább lelkesedéssé.

Azonban Kisfaludy Károly nem csak a mult, hanem a jelen tükrévé is
igyekezett átváltoztatni költészetünket, a mely igen is elvonult az élet
köznapi benyomásaitól, s nem igen rajzolta a magyar társadalom typusait.
Valóban, költőink inkább csak a lyrai tért művelték s elhanyagolták a
drámai és elbeszélő költészet oly fajait, a melyek a jelen élettel
foglalkoznak. A vigjáték, beszély és regény majdnem parlagon hevertek s
a magyar közönség csekély becsű művek fordításai vagy átdolgozásával
táplálkozott. Ide járult még azon körülmény, hogy költőink távol éltek a
nagy világ zajától, mint földbirtokosok, falun, vagy mint tanárok, kis
városban. Kisfaludy Károlyt viharos ifjusága korán az életbe ragadta;
hányódott a haza különböző vidékein és nyomorgott a külföld nagy
városaiban, míg végre Pestre telepedett. Jobb napjaiban bejáratos volt a
társadalom felsőbb köreibe, rossz napjaiban sűrűn érintkezett az alsó
osztályokkal. Tapasztalatokkal gazdagodott, a melyeket könyvekből nem
tanulhatni. Ismerni tanulta az embereket és a társadalmi viszonyokat. A
szenvedések érzékenyebbé tették, de egyszersmind élesebb látóvá és
bölcsebbé is. A könny és mosoly megtört fényében szemlélte a világot,
saját és mások gyöngeségeit. Ily tapasztalatok birtokában, ily
kedélyhangulattal senki sem volt alkalmasabb nála, hogy a magyar élet
komikai rajzait tárja a közönség elé. S csakugyan vigjátékai és vig
beszélyei becsben és hatásban felülmulták történelmi drámáit és
beszélyeit. Túlzás nélkül mondhatni, hogy ő a magyar vigjáték
megalapítója. Egy csoport magyar typust hozott a szinpadra és rajzolt
beszélyeiben. Megnyiltak előttünk a magyar nagyúri kastélyok, nemesi
curiák, polgárházak és kunyhók s az örök emberi gyöngeségek nemzeti
sajátságaink jelmezében léptek fel. E nyomon a magyar vigjáték és regény
társadalmunkat nemcsak visszatükrözte, hanem bírálta is. Kölcsönhatás
támadt az élet és költészet között, inkább kezdtünk élményeinkből és az
életből írni. Néhány évtized alatt számos jeles vagy épen kitünő mű
jelölte ez irány hatását. Mindezt a kor rohamos fejlődése is
elősegítette ugyan, de a fejlődés első mozzanatának Kisfaludy Károly
volt képviselője.

A népi elem fejlesztésével is sokat tőn Kisfaludy Károly költészetünknek
nemzeti szellemben való megifjítására. Követte Kölcsey azon tanácsát,
hogy a valóban nemzeti költészet szikráit a köznépi dalokban kell
nyomozni.

Lyrája ugyan általában véve a német iskolától vett benyomásokat
igyekezett nemzetibb szellemben kifejezni, de törekedett a tiszta magyar
dal felé is. A _Pipadal_ és _Vigasztaló_ ily törekvés szülöttei. E
mellett mintegy harminczhárom népdalt írt, a melyek köztetszésben
részesültek s közülük több széltében énekeltetett is. A mit Csokonai
kezdett, azt Kisfaludy Károly, ha kevesebb eredetiséggel is, de több
izléssel folytatta, s a mi fő, beolvasztotta költői fejlődésünk
műfolyamába. Ezóta a népi elem nemcsak mint feldolgozandó anyag jelen
meg költészetünkben, hanem mint fejlesztő eszme is, érzés, felfogás,
műalkat, nyelv és rhythmus tekintetében. Először lyránk érzi e hatást,
majd elbeszélő és drámai költészetünk, sőt műprózánk is. Költőink a
népit és művészit összeolvasztva, nemzeti egyéniségünk kifejezésére
törekszenek. Vörösmarty, Kisfaludy Károly barátja, az Auróra-kör
legnagyobb tehetsége, még nagyobb érvényre emeli ez irányt. Nála a népi
elem már népnemzetivé kezd válni. Nemcsak a népdalhoz fordul, hanem a
népmeséhez, népmondához s a régi költészet hagyományaihoz is. A magyar
költészet újra érintkezik mind azzal, a mitől elszakadott, de művészi
vívmányok kiséretében, lerázza a classikai és német iskolák jármát, de
megnyilik az európai összes költészet behatásainak. S ekkor megjelennek
Petőfi és Arany, amaz lyrai költészetünket varázsolja magyarrá, emez az
epikait. Három évtized alatt megifjul költészetünk s a nemzeti irány
teljes diadalra jut.

Ime a források, melyek költészetünket megifjították, ime a nyomok,
melyek Kisfaludy Károlyhoz vezetnek, de egyszersmind elvezetnek azon
nagy társadalmi és politikai mozgalomhoz is, a mely egypár évtized alatt
a magyar társadalmat és államot újjá szülte, mert társadalmi és
politikai mozgalmaink szoros kapcsolatban voltak az irodalmiakkal s
egymásra hatva döntötték el nemzetünk sorsát s alkották meg a mai önálló
Magyarországot. E nagy mozgalom eredményében ott ragyog Kisfaludy Károly
munkássága, szelleme és dicsősége is és születése századik fordulójának
ez ünnepélyes órájában, jogos kegyelettel tehetjük le sírjára a költő és
hazafi kettős koszorúját.

De emléke, élő emléke vagyunk mi is: a Kisfaludy-Társaság, mely
folytatta munkásságát, fejlesztette irányát. Hisz itt foglalt helyet az
az írói nemzedék, a melyhez ő tartozott, valamint az arra következő is.
Egy félszázad óta tagjai voltak Társaságunknak a magyar szépirodalom és
széptan legkitünőbb képviselői. Fájdalom, nincsenek többé sorainkban a
legnagyobbak, azok a dicső férfiak, a kik örök nyomokat hagytak
költészetünkben. S mi, csekélyebb tehetségek, a kik helyöket
elfoglalták, inkább csak hűségben és buzgóságban követhetjük őket.
Nagynak lenni kevésnek adatott, de nemes és nagy czélokért küzdeni
mindnyájunknak. A vezérek döntik el a csatát, de csak úgy, ha a sereg, a
közvitézek hiven és lelkesedve teljesítik kötelességöket. Legyünk ebben
méltók nagy elődeinkhez és Kisfaludy Károlyhoz, a kinek nevében
egyesültünk.

Áldás Kisfaludy Károly emlékére! S ezzel megnyitom Társaságunk XLI.
közülését.


IX.  A MAGYAR SZINÉSZETRŐL.[17]

A mult év őszén szinészek, irók, és egy nagy vidék közönsége ünnepelték
Kelemen Lászlónak, az első magyar szinigazgatónak, emlékét. Társaságunk
is részt vett ez ünnepélyben, mint oly irodalmi társaság, a mely egy
korszakos drámai költő emlékére alakult s nem egy kiadványával
igyekezett hatni a magyar dramaturgia fejlődésére. Egy év mulva épen
száz esztendeje lesz, hogy Kelemen László szervezte az első magyar
szintársulatot. Alig telt el néhány évtized s mind nagyobb arányokban
kezdett fejlődni szinészetünk és drámai költészetünk egyaránt. E
lendülethez csak a magyar képzőművészet fejlődése hasonlítható, a mely
szemünk láttára harmincz-negyven év alatt oly szép virágzásnak indult.
Bizonyára nem érdektelen s nincs minden tanúlság nélkül, ha egy futó
pillantást vetünk drámánk és szinészetünk multjára s jelen fejlődéséről
elmélkedünk.

A magyar drámát és szinészetet az a nemzeti visszahatás szülte, a mely a
mult század végén az állami és társadalmi németesítés ellen oly zajosan
nyilatkozott. A drámairókat nem annyira művészeti ösztön, mint inkább
hazafias czél vezette. A nyelv művelését s a hazafias érzések
ébresztését vallották legfőbb elvökül. S mi volt erre alkalmasabb, mint
a nemzeti történelem feldolgozása a szinpad számára, mint az ősi
dicsőség feltüntetése, szemben a sülyedő jelennel, mint a hazafiúi nagy
tettek rajza, mintegy például a fajuló utódoknak? Dugonics és Szentjóbi
emelkednek ki leginkább e drámaírók közül, a kik gyakran nem is irtak
eredeti művet, hanem egy-egy német lovagdrámát dolgoztak át s
öltöztettek magyar történelmi mezbe. A jelen század két első tizedében
is folyvást ez irányban fejlett a magyar történelmi dráma, sőt eleinte
Katona és Kisfaludy Károly is ez úton haladtak, csakhogy több
eredetiséggel és nagyobb sikerrel. Azonban Katona utolsó művében a
történelmi tragédiáig emelkedik, de zordon fönségében hatás és követők
nélkül marad. Kisfaludy Károly is utolsó töredékművében már költőibb és
művészibb lendületet vesz, elevenebb korrajzra s mélyebb jellemzésre
törekedve, de megtéveszti a német romantika elmélete, a mely a
történelmi drámát az epopœa ikertestvérének hirdeti. Vörösmarty szintén
ez iránynak hódol, lyrai gazdagsággal és nyelvi bűbájjal fedezve a
drámai élet hiányát. Valóban a történelmi drámának sokáig epikai jelleme
volt. A franczia romantika hatása alatt Szigligeti kezdett drámaiságot
lehelni bele. Hosszú és rendkívül termékeny pályáján folyvást
előszeretettel fordult hazája történelméhez. Fölélesztette az Árpádok, a
vegyesházak királyai s az erdélyi fejedelmek korának drámai és tragikai
bonyodalmait. S habár műveiben több volt a leleményesség, mint a
tragikai fönség, de drámaisága soha sem lankadott s a magyar történelmi
dráma technikáját mindenesetre fensőbb fokra emelte. Hatása jelentékeny
volt s ezt elősegítette a közönség fogékonysága is, melyet folyvást
ébren tartott a magyar történelmi regény gyors fejlődése és fényes
sikere.

Most mintha költészetünk el akarna fordulni a multtól. Ma már senki sem
ír többé történelmi beszélyt vagy regényt s a történelmi dráma is kezd
ritkábban feltűnni szinpadunkon. Mintha azon költőket is, a kik újabban
meg-megkisérlik a történelmi drámát, inkább külső, mint belső ok
ösztönözné, mintha nem annyira az elmult századok sugalmai- és
bonyodalmaiból merítnének, mint inkább saját gondolataikat és
leleményöket erőltetnék a múltra. De bár hogyan itéljük meg újabb
történelmi drámánkat, bár egy s más szempontból méltányoljuk is, annyi
bizonyosnak látszik, hogy a történelmi érzék gyöngűl, történelmi drámánk
nem fejlődik, sőt kezd kimenni a divatból. Ez mindenesetre nem
örvendetes jelenség, mert egyszersmind a tragédia hanyatlását is
jelenti. Igaz ugyan, hogy a jelen életből is irhatni tragédiát, de
főforrása mégis a monda és történelem marad. A mult félhomályában inkább
nagyíthatni a körvonalakat s a régi egyszerűbb állami és társadalmi élet
szélesebb tért nyujt a nagy szenvedélyek és catastrophák rajzainak. De
nálunk az æsthetikai szemponton kívül nemzeti szempontból is sajnálatos
a történelmi dráma hanyatlása. Nemzeti öntudatunk a multban gyökerezik s
onnan szívja táplálékát s a multnak nemcsak dicsőséges, hanem
gyászeseményei is emelik a nemzeti érzést, mert a küzdő s elesett erő és
nagyság emlékei. S mily sok ily emlékünk van, több mint más nemzeteknek.
Lételünkért küzdöttünk századokig, most kelet, majd nyugat ellen s
régibb állami és társadalmi életünkön gyászfonálként fűződik át a
tragikum. A kezdetleges magyar dráma kedvelte a dicsőség képeit, hogy
fölébreszsze az alvó nemzeti öntudatot. Nem a dráma szempontjából indult
ki, hanem a hazafiságéból s ha a drámai művészetet nem fejleszthette is,
meg volt bizonyos jótékony hatása a közérzületre. Később fölemelkedtünk
a drámáig, sőt a tragédiáig. S most miért ne folytatnók a fejlődést?
Vajon a jelent, midőn nemzetünk önállóbb s cselekvőbb életet él, mint
ezelőtt régebben, nem sokkal inkább illeti-e meg a történelmi tragédia?
Legyen szabad egykori elnökünk, b. Kemény Zsigmond szavait idéznem, a ki
egy ünnepélyes alkalommal fennen hirdette, hogy a küzdő és cselekvő
kornak legjogosultabb műfaja a tragédia. «A tragédia – úgymond Kemény –
mely a nemes természetüeket az erkölcsi rendből kilépésökért a nemesis
hatalmába ejti s a tévedésektől a megtorláshoz vezeti, bár a bukott
iránt szánalmat érez, szivünket kibékíti a végzettel: a költészetnek e
kegyetlen s mégis igazságos neme legjobban talál azon korhoz, mely
küzdő, cselekvő, melynek a tevékenység mértéke szerint kell ébren
tartania a felelősség érzetét, élesítenie a lelkiismeretet s meggyőzni
arról azokat, a kik mernek és koczkáztatnak, hogy mint Dante írja, a
pokol jó szándékkal van tömve, s a tévedés és bűn a kiváló egyéniségeket
is oly válságokba sodorhatja, melyek áradatként ragadják magokkal az
örvénybe, s midőn már az ellenállási erő megtört… az a tengerpartra veti
halottjait.»

Sokkal vigasztalóbb képet nyujt drámairodalmunknak az a faja, mely a
jelen élet rajzával foglalkozik, bár szerényebben indult meg, mint
történelmi drámánk. Valóban a mult század végén alig irt valaki nálunk
eredeti vigjátékot, s középfajú drámát; kénytelenségből a fordítás, a
magyarosítás és átdolgozás volt divatjában. De maga a magyarosítás és
átdolgozás nem volt egyéb, mint a magyar társadalmi élet rajzára való
törekvés. Idegen művek cselekvénye hazai viszonyokhoz alkalmazkodott s
fel-feltűnt nehány magyar genrealak. Kelemen a magyar népélet rajzát is
megkisérlette egy vígjátékban, de csekély sikerrel. Legtöbb hatást tett
Bessenyey _Philosophusa_, a melyet a magyar szinészet megalakulása
előtt, 1777-ben írt még akkor, a midőn, mint maga mondja: «ha nálunk
komédiát vagy tragédiát ír valaki, némelyek kinevetik, mert
hiábavalóságnak tartják». E vigjáték egy művelt magyar társaságot akart
a közönség elé varázsolni s hirdetni, hogy a műveltség nemesíti
szivünket, szépíti életünket, emeli boldogságunkat s az ellentéteket is
csak azért rajzolja, hogy az alapeszmét inkább feltüntesse. A műnek nem
leleménye hatott, mert alig van benne cselekvény, hanem Pontyi alakja, a
parlagi magyar nemes ember rajza, melyhez később vissza-visszatér a
magyar vigjáték. Gorove a kereskedő polgár fontosságát emelte ki egyik
szinművében, de az csak nyomtatásban jelent meg s nem egyszersmind a
szinpadon. Katona is fölléptetett egy pár komikai alakot, de a magyar
vigjáték csak nem akart megszületni. Ekkor lépett föl Kisfaludy Károly s
mintegy megállapította a magyar vigjátékot. Nem csak gazdag
leleményével, vidám szellemével s jellemző párbeszédeivel hatott korára,
hanem azzal is, hogy a vígjátékot a magyar társadalom rajzává igyekezett
emelni. E nyomon fejlődött a magyar vigjáték egész napjainkig.
Vörösmarty a fensőbb vigjátékot kisérlette meg, de csak a pathosz és
humor, az érzelmesség és játszi kedv édes báju rhythmusára adott példát.
Egyenesen a Kisfaludy Károly nyomán indultak Fáy, Csató, Kovács Pál,
Gaál és Nagy Ignácz. Gaál _Peleskei nótárius_ával és Nagy Ignácz
_Tisztujitás_ával rendkivüli hatást idéztek elő, mert szerencsés
leleményöket a magyar társadalom rajzával párosították.

E sikerek a magyar társadalmi élet rajzához ragadták Szigligetit is, a
ki addig csak történelmi vigjátékot irt. A negyvenes évek elején nehány
népszinművel lépett fel, melyeket később számos vígjáték követett. A
népszínmű Szigligeti legeredetibb alkotása, mintegy összhangzott költői
tehetsége sajátságával, mely inkább érzékeny volt, mint pathetikus s
inkább volt eleme az alsó, mint a fenső komikum. A régi tragikomédiát
elevenítette föl s a dalműből is olvasztott bele valamit. Vegyítette a
tragikai és komikai elemeket, hol ezt, hol amazt juttatva uralomra, néha
el is választotta egymástól e két elemet s hol a népdrámáig emelkedett,
hol pedig a bohózatig szállott alá. Szélesebb körben ölelte fel a magyar
társadalmat, mint elődei s a különböző osztályok számos typusát
rajzolta. Mint vígjátékíró már szűkebb körben mozgott, legörömestebb a
közép-osztályt festette a családi élet komikai bonyodalmai között, de
míg Kisfaludy főleg a magyar vidéki életből vette tárgyait, Szigligeti
inkább választotta színterül a már magyarosodó fővárost. Tehetséges
drámaírók versenyeztek mind a népszínmű, mind a vígjáték terén, de őt
egyik sem multa felül. Szigligeti évtizedeken át uralkodott a magyar
színpadon s folyvást diadalmasan megállta helyét. De végre kezdett
kimerülni. A népszínmű hanyatlását feltartóztatta két korán elhalt
tehetség, de azután annál mélyebbre sülyedett. A vígjáték terén egy
újabb irány tűnt fel, a mely szakított a magyar társadalmi élet rajzával
s az ó-kor mondái- s a spanyol romantika hagyományaiban kereste
tárgyait, de csak ötletekben volt gazdag s föllengzésében legkevesebbet
gondolt a cselekvény természetességével s a jellemrajz szabatosságával.
Ezelőtt tizennégy évvel egy újabb költő állott elő, a ki szintén ez
ösvényen indult, de csakhamar megfordulva, a hagyományos útra tért,
vígjátékaiban és drámáiban az újabb magyar társadalmat kezdette rajzolni
s egy pár művével oly diadalt aratott, mint Kisfaludy Károly és
Szigligeti.

Azóta ismét a magyar társadalom rajzával foglalkoznak legörömestebb
drámaíróink. Mindenesetre örvendetes fordulat, de vajjon a legtöbbször
hű és költői képét nyujtják-e társadalmunknak? Erre bajos volna
határozott igennel felelni. Minden költő, a ki a jelen életből veszi
tárgyait, ki van téve azon örvénynek, hogy az idő szerinti vehet rajta
erőt az általános emberi rovására. Ez okból avulhatnak el gyorsabban a
vígjátékok és polgári drámák, mint a tragédiák, mert a társadalmi
erkölcsök, szokások, divatok változnak s velök együtt a költői érdek is,
ha nem támogatja eléggé az általános emberi. Falstaff nem a XIX. század
szülötte, de humora a mi korunkhoz is szól, Alceste a XII. század
szalonaiban él, de erkölcsi szigora és szívlágysága most is visszhangzik
szivünkben. Az időszerintibe általános érdeket lehelni, az általános
emberit a kor ruhájába öltöztetni, oly tanács, melynek az veheti legtöbb
hasznát, a ki drámáit és vígjátékait a jelen életből irja. Mi talán igen
is kapunk a ruhán, s annál inkább, mennél kirivóbb. A színpad kedveli az
erős és éles vonásokat, de szükséges-e torzítani azt is, mi magában is
elég torz? A jámbor és erényes emberek dolgaiból bajos komikai és drámai
bonyodalmakat szőni, de költői-e előszeretettel fordulni a hitvány
emberekhez és aljas bűnökhöz? Miért rosszabbnak festeni a magyar
társadalmat, mint a minő? Miért a kivételt szabálylyá emelni s egész a
hihetetlenségig túlozni a viszonyokat? Az őszinte pessimismusnak
bizonyos határok között meg van a maga költői jogosultsága, de a hatást
vadászó pessimismus csak szenvelgés, melyből nem igen fakadhat
költészet.

E jellemzés bizonyára nem illik a sikerültebb művekre, de illik sokra s
még a legjobbak sem mentek bizonyos kesernyésségtől. Annyi mindenesetre
bizonyos, hogy az újabb vígjáték sokkal inkább hajlik a satirához,
mintsem kellene s nem igen kedveli a tisztább komikai légkört. Inkább
gunyolódni akar, mint nevettetni, inkább a hahotát vadászsza, mint a
mosolyt s alig törekszik a fensőbb komikum felé. Mellőzi a nemesebb
természetek, a míveltebb körök komikai bonyodalmait s oly körben
legotthonosabb, melyben kevesebb a műveltség s durvább alakban
nyilatkoznak az ember komikai tévedései. Ez aztán egyik oka annak is,
hogy a vígjáték, különösen a társalgási nyelv, nem vett nagyobb
fejlődést Kisfaludy és Szigligeti óta. Hallunk sikerült és jellemző
párbeszédeket, hol a komikai erő vaskosabban nyilatkozik, de a finomabb
árnyalatokban vígjátékunk nyelve még mindig többé-kevésbbé mesterkélt
vagy köznapi. A napi sajtó nem egyszer vitatta azt a kérdést: vajjon a
vers vagy a próza természetesebb nyelve-e a jelen életből vett drámának?
Fölösleges vita: mindenik természetes lehet, ha a költő tud hozzá. A
fődolog a könnyedség üresség nélkül, folyékonyság laposság nélkül, a
komikai fordulatok éle erőltetés nélkül, a jellemző vonások
összpontosítása túlzás nélkül, szellemesség az élcz hajhászata nélkül,
az ész és szív olynemű összhatása, mely a hallgatóban is hasonló
hangulatot ébreszt. A franczia vígjáték egyik ereje a társalgási nyelv
finom drámaiságában rejlik. A franczia színpad több-kevesebb
szerencsével féltékenyen őrzi napjainkban is e becses hagyományt. Igaz,
hogy a tág körű, franczia szalonélet jelentékenyen hatott a fejlődésre,
de az irodalom, különösen a vígjáték, szintén visszahatott reá.
Tulajdonkép együtt teremtették meg a franczia társalgási nyelv
finomságát, könnyedségét és változatosságát. A mi társalgó termeink
kevésbbé hatottak az irodalomra, sőt inkább az irodalom hatott reájok.
De nemzetibb fejlődésnek indult fővárosunk előmozdíthatja költőink
törekvéseit. Együtt kell fejleszteniök nálunk is a jó izlés társalgási
nyelvét. S miért ne remélhetnők ezt? A magyar társadalmi élet rajza,
melylyel a színpad oly örvendetes előszeretettel foglalkozik, lassanként
tágabb körűvé válik, újabb tárgyakat keres, melyek az emelkedés újabb
csiráit hordhatják magokban.

Szinészetünk egyszerre fejlődött drámairodalmunkkal, tulajdonkép egymást
táplálták. A magyar szinészet is német nyomokon indult, mint
drámairodalmunk; a II. József idejében Magyarországon is terjedő német
szinészetet, különösen a fővárosit vette mintául. Ha a drámaírók német
színműveket magyarosítottak, a szegény szinészek sem tehettek egyebet,
mint a német szavalati és játékmódot fordították magyarra. A pathetikus
szavalatban többé-kevésbbé a német szóhangsúlyt alkalmazták a magyar
nyelvre, föl-fölkapva, hol a közép-, hol a végszótagokat Az idegen nyelv
sajátsága mintegy a páthosz művészi kifejezésének vétetett s így támadt
az a sem eléggé természetes, sem eléggé magyaros szavalati modor, mely
kisebb-nagyobb mértékben majdnem a harminczas évekig uralkodott
színpadunkon, de a jól-rosszul megalkotott művészi stil korlátai nem
nyomhatták el a valódi tehetséget. Már az első évtizedekben, mind a
tragikai, mind a komikai szakban oly tehetségek fejlődtek, mint Kocsi,
Jancsó, Kántorné és Déryné, a kik épen úgy elragadták a közönséget, mint
új-új tehetségeket lelkesítettek és vonzottak a rögös pályára. Valóban,
szinészetünk csakhamar újabb lendületet vett, épen mint drámairodalmunk:
egymásra hatva emelték egymást, sőt a szinészet nem egy tekintetben
felülmúlta drámairodalmunkat. E század második és harmadik évtizedében a
kitünő tehetségek egész raja tünt fel szinpadunkon. Megyeri, Bartha,
Egressy, Lendvay, Szentpétery, Szerdahelyi, Fáncsi, László, Lendvayné és
Laborfalvy Róza egy tehetséges új nemzedék élén a fejlődés magas fokára
küzdötték fel szinészetünket. A fővárosban nem találva otthont, a
vidéken bolyongtak; a nyomor növelte őket, de a hazafiság és dicsőség
vágya kitartásra és erőfeszítésre buzdította. Kassán és Kolozsvártt, a
vidék e legmíveltebb központjaiban megerősödve, a harminczas évek elején
elébb Budára, majd Pestre telepedtek s kivívták a nemzet részvétét s a
pesti színháznak országossá emelését. Ez volt tulajdonkép a magyar
szinészet végleges megalapítása s első virágzási korszaka.

E korszakot leginkább oly tehetségek csoportosulása jellemzi, a kik
rendkívül meg voltak áldva a természettől. Művészetök inkább az
egyéniség szabad versenye volt, mint valamely szorosabb műiskola
meggyökereztetése, de mégis bizonyos irányt követtek, bizonyos
visszahatás képviselői voltak szemben elődeikkel. A fejlődő irodalom
hatása alatt érvényt szereztek a magyar hangsúlyozás jogainak,
tájkiejtéstől ment színpadi nyelvet hoztak divatba, elvetve a
kölcsönzött sablonokat, természetesebb játékra törekedtek s a
szenvedélyek általánosságából kibontakozva, az elevenebb és jellemzőbb
egyénítést tűzték ki czélul. Shakspere színművei gyakrabban kezdtek
megfordulni színpadunkon s nem egy szerep vált a művészi vetélkedés
forrásává. A bágyadt német színműveket a franczia romantika hatásos
termékei váltották fel, a melyek új tért nyitottak az élénkebb
ábrázolásnak. De kiváló előszeretettel fordultak szinészeink a magyar
jellemek alakításához is. Kisfaludy Károly színművei ekkor nyertek
valódi életet; _Bánk bán_ ekkor került a könyvárusi raktárak porából a
színpadra, hogy a magyar költői és színészi tragikai művészet legfensőbb
kifejezését mutassa fel; Szigligeti műveit szintén nagy kedvvel és
hatással játszták szinészeink, annyival inkább, mert a szerepek némikép
egyéniségükhöz voltak alkalmazva. Azonban ez új lendületnek és iránynak
árnyoldalai is kezdettek mutatkozni, kívált a forradalom után, a midőn a
régibb nemzedék kidőlt vagy hanyatlott s egy egész új nemzedék állott
elő. Az egyénítés mindinkább hajlott a genreképi felfogás felé s az
eszményibb élet drámájában is lassanként tért foglalt az a stil, a mely
inkább csak a köznapi élet drámáját illeti meg. Mindezt elősegítette a
műsor is, melynek jó részét a népszínmű s a középfajú franczia drámák
foglalták el.

Ha mai szinészetünket összehasonlítjuk a régivel, egyszerre feltűnnek a
különbségek. A régiben több volt az egyéni ihlet, a maiban több az
összjáték művészete; a régi kiválóbb tehetségét nem támogatta
iskolázottabb környezet, míg mostani jeleseinket egyenletesebb
személyzet veszi körül; a régi szinészet több műfajban jeleskedett, a
mainak ereje leginkább a középfajú dráma és vígjáték; a régibb szinészet
általában nagyobb sikerrel olvasztotta össze az idealismust és
realismust, míg a mai némikép hajlik a naturalismus felé s mintegy hinni
látszik, hogy a természet megfigyelése és hű visszatükrözése már magában
véve is művészet. A természetlenség bizonyára nem művészet, de a puszta
természetesség sem az. Vizsgálni és tanulni kell a természetet, de az
ábrázolandó személy, a kifejezendő eszme szerint egyszersmind
összpontosítani kell a jellemző vonásokat, mellőzve az esetlegest,
háttérbe szorítva a mellékest. Az ábrázolás természetes eszközeit kell
használni, de művészi czélra. Ha a természet hű visszatükrözése volna
minden, akkor a szerelmes ifjú legjobban játszhatná Romeót, a féltékeny
férj Othellót, a korhely Falstaffot, az elégedetlen hazafi Peturt s az
éhező paraszt Tiborczot; de mindezekben valamivel több van a
szerelmesnél, féltékenynél, korhelynél, elégedetlennél, éhezőnél s azt a
szinésznek szerepéből s önmagából kell merítenie. Mi természetesebb,
mint a beszéd? Hisz beszélni mindenki tud, mégis mily különbség van a
közönséges és a művészi beszéd között, a mely szabatosan hangsúlyoz,
kellő nyugpontokat tart, a hangemelkedés és esés változatosságára
törekszik, jellemzőn színez és érezteti a vers rhythmusának s a próza
numerusának rejtett bájait. A naturalismus bármely neme színművészetben
sokkal kevésbbé alkalmazható, mint más művészetben. A költő és képíró
szabadon választja tárgyát, a színész kevésbbé s habár a maga módja
szerint teremt is, mégis korlátolja a költő, a kinek alakjait kell
megtestesítenie és felfogását szolgálnia. Nem jöhet ellenkezésbe a
költővel, mert különben meghamisítja: az eszményibb jellemrajzot nem
húzhatja le a köznapi élet realismusába, s a köznapi élet rajzaiba nem
vegyítheti az eszményibb szárnyalás felindulásait. Minden műfajnak, sőt
minden jelentékenyebb műnek és szerepnek megvan a maga hangulata,
sajátsága s az egyiké nem vihető át a másikba. Ez a színművészet
legnagyobb nehézsége, de ha legyőzzük, legnagyobb diadala is.

E mellett a színművészetnek megvan a maga nemzeti jelleme is, mely a
nyelvből, vérmérsékletből s a történelmi hagyományokból foly s leginkább
a nemzeti typusok ábrázolásában nyilatkozik. Minden nemzet színésze
legjobban játszsza a saját nemzete multjából és jelenéből vett
jellemzetes egyéneket, sőt az idegen nemzetek jellemrajzát is némikép a
magáéhoz alkalmazza. E tekintetben régibb szinészeink épen oly
dicséretes, mint sikeres törekvést tanusítottak. A törekvés most nem
hiányzik, szinészeink most is sok gondot fordítanak az eredeti színművek
előadására, de mintha szerencsésebbek volnának az egyszerű és kirivóbb,
mint a bonyolult és finomabb jellemrajz megelevenítésében. A műsor sem
igen támogatja törekvésöket, mely az élő drámaírónak kedvez, de a
holtakról meg-megfeledkezik. Nekünk nincsenek, mint a nagyobb és régibb
fejlődésű nemzeteknek, oly remek drámáink, melyek a műsorok díszei s a
színésznemzedékeknek minden időben versenyszerepei lehetnének, de egy
félszázad óta majd minden évtizedből van egy pár oly színművünk, a
melyek nemcsak korukat fejezték ki, hanem a mai korhoz is szólanak.
Miért ezeket mellőzni, midőn oly színművek is előadatnak, melyek nem
érdemlik az előadást, oly színművek is fentartatnak, melyek már bizvást
nyugalomba mehetnének? Egy-egy régibb drámaíró születése vagy halála
napján látunk ugyan egy pár régibb színművet is, de ez obligát
kegyeletet kelletlen és készületlen róvják le szinészeink s hasonló
hangulatot keltenek a közönségben is: holott némely régibb jeles
színművek többször játszva, nemcsak drámairodalmunk hű képét nyujtanák,
nemcsak a hagyományt tartanák fenn, hanem több tért nyitnának
szinészeinknek is a nemzetibb jellemű alakításokra, a mi bizonyára
fölkeltené a közönség érdeklődését is.

De bármely szempontból tekintsük drámairodalmunk és színművészetünk
multját és jelenét, szigorubban vagy enyhébben itéljünk, annyi bizonyos,
hogy örömmel és önérzettel tekinthetünk vissza az egész század
küzdelmére, vívmányaira s hálával és tisztelettel kell viseltetnünk
mindazok iránt, a kik drámairodalmunkat és szinészetünket
megalapították, fejlesztették és fejlesztik. Nekünk az irodalom és
művészet több, mint más szerencsésebb nemzeteknek, nemcsak a műveltség
és szellemi élvezet kérdése, hanem a nemzetiségé, a nemzeti lété is
egyszersmind. Volt idő, midőn lenézett írók és kóbor színészek
ébresztgették nemzetünket lethargiájából; volt idő, midőn óriás
küzdelmünk és büszke álmaink romjain csak az irodalom és művészet vala
nyelvünk és nemzetiségünk palladiuma. Vajha ne érjünk többé ily éveket!
Adja Isten, hogy a késő kor fia még nagyobb örömmel és önérzettel
tekintsen vissza egy újabb század emlékeire.

S e forró óhajtással egyszersmind megnyitom a Kisfaludy-Társaság XLII.
közülését.


X.  A MAGYAR SZÓNOKLATRÓL.[18]

Társaságunk a széptan és a szólóművészetek társasága s így a szónoklaté
is. E téren is megtette azt, a mit tehetett. Átültette nyelvünkre
Aristoteles és Anaximenes rhetorikáját és pályadíjakat tűzött ki a
szónoklat köréből. Épen azért csak a Társaság hagyományaiból indulok ki,
ha a magyar politikai szónoklatról elmélkedem, futó pillantást vetek
közelmultjára s egy pár eszmét fejezek ki jelenére nézve. Erre némikép a
kegyelet is serkent. Az újabb magyar politikai szónoklat
kezdeményezésében élénk részt vett Társaságunk két tagja is: Szemere
Pál, a kinek összes műveit nemrég adta ki társaságunk és Kölcsey
Ferencz, a kinek születése százados évfordulóját a mult év augusztusában
ünnepeltük meg.

Szemere Pál nem volt szónok, de folyvást érdeklődött a magyar irodalom
és műveltség minden mozzanata iránt. Sajnosan tapasztalta, hogy a míg a
megújult ízlés és nyelvművészet mind nagyobb hódításokat tesz
költészetünk és műprózánk fejlődésében, addig az egyházi szószéket, az
ország- és megyegyűlés termeit meglehetős érintetlenül hagyja. Midőn a
huszas években megindította _Élet és literatura_ folyóiratát, nem
egyszer váltott levelet e tárgyban Kölcseyvel. Abban állapodtak meg,
hogy a szónoklat irodalmi oldalára is figyelmeztetni kell a közönséget.
De Kölcsey azt hitte, hogy a példaadás többet ér az elméletnél, s
óhajtotta, hogy bár valaki előállana a polgári szónoklat valamelyik
ágából irodalmi szempontból is méltányolható művel. Szemere erre őt
magát kérte föl s így írt Kölcsey néhány el nem mondott beszédet,
melyekből egypár az _Élet és literaturá_-ban meg is jelent. Különös,
hogy Kölcsey ily későre jutott szónoki tehetsége öntudatára, hogy
harminczkilencz éves koráig nem szónokolt nyilvánosan s mint ő maga
mondja, hallgatókép is csak egyszer jelent meg Szatmármegye közgyűlésén
s kétszer Pestmegye közgyűlése karzatán. De az író szónok 1829-ben mint
beszélő szónok is föllépett Szatmármegyében, majd az 1832–1836-iki
országgyűlésen s nemcsak hallgatóit ragadta el, hanem döntőleg folyt be
az újabb magyar politikai szónoklat fejlődésére.

E század első tizedeiben politikai szónoklatunk, kivált magyar irodalmi
szempontból, nem állott magas fokon. A főrendek nagyrészt latinul
szónokoltak, a karok és rendek nagyrészt magyarul, de nem a megifjúlt
magyar nyelven s nem fejlődő műprózánk hatása alatt. Magában
irodalmunkban is a szónoki próza volt legkevésbbé kiművelve. Faludi,
Báróczy és Kazinczy választékos csint, fordulatos könnyedséget,
szabatosságot és kellemet leheltek prózánkba, de a szónoki lendület még
mindig hiányzott belőle. Ezt Kölcsey kisérlette meg sikeresen s az
irodalomból egyszersmind átültette a megyei és országgyűlés termeibe. A
megifjúlt magyar nyelv s a művészibb szónoklat egyszerre ülték
diadalukat, midőn Kölcsey a pozsonyi országgyűlésen megjelent. Az ifjabb
nemzedék lelkesedéssel fogadta az új szónoklati irányt. Deák, a ki
szintén ez országgyűlésen jelent meg először s a megújult magyar
irodalom sugalmai között növekedett fel, hozzá csatlakozott; gróf
Széchenyi István, a ki előbb volt író, mint szónok, nem kerülhette el
hatását; Kossuth, a ki ez országgyűlés alatt irott lapot szerkesztett,
bámulója volt Kölcseynek s nyomain indult; gróf Dessewffy Aurél és báró
Eötvös József, a kik irodalmi kisérleteik közepett épen ez időtájt
voltak a politikai pályára lépendők, szintén ez újabb szónoklati irány
hivei voltak. Alig telt el két évtized s a magyar politikai szónoklat
épen úgy felvirult, mint költészetünk s egymással mintegy versenyeztek.
A harminczas és negyvenes években, a mi becsest mutathatott fel
irodalmunk, az leginkább költői és szónoki mű volt s az újabb szónoklat
főképviselői ugyanazok maradtak, a kik kezdeményezték, bár újabb jeles
tehetségek is csatlakoztak hozzájok. Kölcsey szemei előtt a classikai,
kivált a görög szónoklat remekei lebegtek, de újkori eszméket és
érzéseket fejezett ki s erős lelke és lágy szive mélyéből merítette a
páthosz és gúny, a borongás és fölemelkedés elemeit, a melyek annyira
jellemzik szónoklatát. Kitünőbb társai fölülmulták őt a politikai eszmék
gazdagsága és parlamenti taktika tekintetében, de formaszépséget és
nyelvművészetet mindnyájan tőle tanultak. Széchenyi némikép ellentéte
volt Kölcseynek, keveset gondolt a formával, de nehézkes mondatain a
lángész szikrái villantak meg s egy új elemet oltott szónoklatunkba. a
humort. Dessewffy Aurél és Eötvös beszédeiben az angol és franczia
parlamenti szónoklat hatása is megérzett. Dessewffy Aurél élénk
világossága, fordulatos könnyedsége, finom dialektikája új oldalról
gazdagította a magyar szónoklatot. Eötvös elmélkedő lelke és érző szive
kincseit tárta elénk, európai eszméket olvasztva a magyar hazafiságba.

Azonban a kitünő szónokok csoportjából kimagaslott két alak, nemcsak
mint szónoklatunk legfőbb képviselői, hanem idő szerint mint a nemzeti
szellem megtestesülései is: Deák és Kossuth. Emez 1847–48-ban érte el
hatása tetőpontját, amaz 1861–67-ben. Mindkettő szónoklatának nagy
tettek voltak következményei, melyek még inkább kiemelték alakjokat,
mint a szobrot a talapzat és háttér. Jellemök, szónoklatuk, politikájok
egyaránt különbözött egymástól, de épen e különbségnél fogva váltak
különböző időkben a nemzet vezéreivé. Deák szónoklatának egyik főeleme
az erős itélet és logika, Kossuthénak az élénk képzelem és lángoló
szenvedély. Deák stilje egyszerű, szabatos, de egyszersmind plastikai,
Kossuth néha dagályba csap, de mindig hangzatos és ragyogó. Senki sem
tudott jobban Deáknál fényt vetni valamely kérdés bonyodalmaira,
fölvilágosítani és meggyőzni a hallgatókat; Kossuth művészete az izgatás
és lelkesítés volt. Deák mintegy mellőzni látszott a szónoki művészetet,
inkább csak az értelmet akarta fölvilágosítani, de akaratlan a szivet is
melegítette, nemes méltósága, őszinte meghatottsága emelte gondolatait,
hathatósabbakká tette kifejezéseit és az igazságot, melyből kiindúlt,
vagy a melyet kifejtett, oly tökéletes alakban fejezte ki, mely az ó-kor
nagy íróira emlékezteti az embert. Kossuth egészen szónok volt, az is
akart maradni s igénybe vette a szónoki művészet minden eszközét. Mester
volt az általános eszmék fejtegetésében, az újkori szabadság jelszavai
hirdetésében s valamely tárgy, vagy tény fény- vagy árnyoldalai
kiszinezésében, de még mesterebb, ha a nemzeti emlékek, vágyak és
remények húrjain játszott s egy páthoszos felkiáltásával, vagy éles
gúnyjával a szenvedély viharát keltette föl. Ide járúlt még hangjának
kelleme, nagy terjedelme, folyékony és változatos előadásának varázsa, a
melyet választékos s mégis természetes taglejtés kisért. Mindez
hiányzott Deákban. E mellett Deák csak parlamenti szónok volt, Kossuth
pedig némi közép a parlamenti és népszónok között s e sajátsága mintegy
kijelölte a forradalomra.

A forradalomban nem mutat újabb fejlődést szónoklatunk. A parlamentben
alig küzdöttek a pártok s Kossuth szónoklata töltötte be az országot
egész a katastropháig. Tizenkét évig be voltak zárva az ország és megyék
termei s midőn újra megnyiltak, nagyrészt régibb szónokaikkal
találkozunk, a kiknek nyomán indúltak az újabbak is. Csak alkotmányunk
visszaállítása után, a mint lassankint régibb szónokaink meghaltak s egy
egész új nemzedék állott elő, látunk némi szembetünőbb változást.

Valóban napjaink politikai szónoklata nem a régi többé. S ez nem is
lehet máskép. A régi szónoklat két főforrásból merített: a sérelmek és a
reformeszmék forrásából. Az alkotmány tényleges állapota éles
ellentétben állott az irott törvényekkel s a reformokat, még a
csekélyebbeket is, folyvást gátolták. Mindkét körülmény dús forrása volt
a hazafiúi felindulásnak és szónoki ihletnek. Védeni az alkotmányt,
átalakítani intézményeinket, újjászülni a nemzetet, volt a nagy feladat.
A múlt nagy emlékei, a jövő merész reményei emelték a szellemeket s
táplálták a lelkesedést. Most a tényleges állapot összhangban van a
törvényekkel, a reform nagy elvei győztek s inkább csak a részletek
alkalmazása, a kiépítés nehéz munkája van napi renden, mely sok
szakismeretet kiván, de kevésbbé hat a képzelemre és kedélyre. Ezért
szónoklatunk némikép hajlik az előadó, az értekező, a társalgó stilhez.
Ez nemcsak nálunk van így, hanem Európa-szerte; Franczia- és
Angolországban sincsenek most olynemű szónokok, mint századunk első
felében. Ez több okra vezethető vissza: részint az ízlés változására,
melynek kevésbbé eleme a páthos, részint némely elvek győzelmére, melyek
nagy erőfeszítésre kényszerítették a szellemeket egész a kifáradásig,
részint bizonyos eszmékben való csalódásra, a melyeket nagy szónokok oly
fennen hirdettek. Sőt maga az ékesszólás is rossz hírbe jött. Külföldön,
nálunk is elegen vannak, a kik a szónoklatot általában színpadi
mesterségnek, irodalmi szellemeskedésnek tartják, mely nem méltó komoly
politikushoz. Mind hiába, a szónoklat épen úgy nem fog kiveszni a
világból, mint a költészet. Változtatja tárgyát, alakját, enged az ízlés
hullámzásainak, sőt teremti azokat, de lényegében mindegyik ugyanaz
marad. A köztanácskozásokban mindig az fog leginkább hatni s lesz valódi
szónok, a ki világosan tudja rendezni az eszméket, csoportosítani a
bizonyítékokat, egészszé arányosítani a részeket, megtalálni a
természetes és jellemző kifejezést, elönteni tárgyán a szellem
elevenségét, a kedély melegét, akár a magasabb szónoklat körébe
emelkedjék, akár az értekező és társalgó előadáshoz szálljon alá. A
költő mindig költő marad, akár ódát, akár elegiát, akár dalt vagy
epigrammot ir. A prózában is, mint a költészetben, minden műfajnak,
műformának meg van a maga szépsége, s ha tárgyából forr ki, egyéni
bélyeget visel, fel tudja kelteni figyelmünket, érdeklődésünket s hatni
bir reánk.

Nem sülyedése hát szónoklatunknak, ha a változott viszonyok között más
formákat keres és talál, mint a régi. De vizsgálnunk kell sajátságait és
kerülnünk örvényeit. Régi szónoklatunknak is meg volt a maga árnyoldala.
Még jobb szónokaink is könnyen estek dagályba s divatosak voltak a
hangzatos mondatok, melyek inkább a fület töltötték be, mint a lelket.
Mostani szónokaink, még a jobbak is, könnyen válnak pongyolákká, s néha
a társalgó hang, a gondatlanul elpattanó élcz, inkább való bizalmas
körbe, mint parlamentbe. Az erőszakolt méltóság és páthosz feszességet
szül, a túlhajtott fesztelenség köznapiságot. Nem tagadhatni, hogy mai
szónokainknak többnemű ismeretök van, mint a régieknek; a régiek
leginkább a köz- és magánjog s az általános politikában voltak jártasak,
most parlamentünk sokkal tágasabb köre, az állam és társadalom
bonyolúltabb szervezete sokoldalú készültségre kényszerítik
szónokainkat. De mintha a régiek elevenebben adták volna elő, a mit
tudtak s kevésbbé estek volna szárazságba. Talán igen is sok úgynevezett
nagy vagy nagyszabású beszédeket mondunk, a melyek nem egy esetben csak
épen hosszúak. Ide járúl még a polemia túlságos divata. Bizonyára a
parlament az eszmék, pártok, sőt politikai szenvedélyek harcztere s a
személyes polemia sem kerülhető el, de egészen más valamely kérdés
taglalásában vagy védelmében felhozott vagy felhozható ellenvetéseket
csoportosítva, lényegökben czáfolni, mint részletesen, egész az
aprólékosságig birálni az egyes szónokokat, a mi gyakran árt a főeszme
kellő megvilágításának, a beszéd kerekdedségének s kitérésekre,
felelgetésekre és kimagyarázásokra ad alkalmat. Azonban bárhogyan
gondolkozzunk erről, annyi bizonyos, hogy mindaz, a mi elősegíti a
fölösleges szószaporítást, nem forrása a valódi szónoklatnak.

Régibb és újabb szónoklatunk közt van még egy más különbség is, mely
szintén figyelemreméltó. Régibb szónoklatunk szorosabb kapcsolatban volt
az irodalmi tanulmányokkal, sőt magával az irodalommal is. A legkitünőbb
beszédek egyszersmind versenyeztek prózánk legjobb termékeivel. Most is
vannak jeles szónokaink, de beszédeikről ezt minden méltánylat mellett
sem mondhatni el, legalább oly mértékben semmi esetre sem. Mintha
csökkent volna az érzék az irodalmi formák iránt. Vajha szónokaink a
politikai, jogi, pénzügyi és nemzetgazdasági tanulmányok mellett többet
foglalkoznának irodalmi tanulmányokkal! Bizonyára a jó író, sőt még a jó
szónok-író sem jó beszélő szónok. Az írás és beszéd két különböző dolog,
e mellett az író el lehet a beszélés művészete nélkül, de a szónok nem
nélkülözheti az írás bizonyos művészetét. A tudományos könyv a
szakértőkhöz fordúl, de a költészet, a szorosabb értelemben vett
irodalom és a szónoklat a nagy közönséghez. Minél több könnyedséggel,
világossággal, elevenséggel fejti ki a szónok eszméit, minél inkább
bírja az előadás hathatósságát, a nyelv finomságait, annál inkább
szolgálja azt az ügyet, a melyért küzd, annál inkább hat nemcsak
hallgatóira, hanem a nagy közönségre is, mert napjainkban egy elmondott
beszéd már másnap az ország minden részében olvasható. Mindezt a szónok
leginkább a nagy költőkből és prózaírókból tanulhatja meg. Helyesen
jegyzi meg egy franczia kritikus, hogy a költészet, mely az irodalmi
művészet legmagasabb kifejezése, magával vonja a prózát is s emelkedésre
kényszeríti; ha a próza nem lát maga előtt egy magasabb művészetet,
melylyel versenyezni akarjon, ha nem érzi szünetlen magán a gyakorlott
és finomúlt ízlés biráló szemeit, természetének enged s visszaesik a
köznapiságba.

Azonban így megvonva a különbséget régibb és újabb szónoklatunk közt, a
jellemzés inkább csak általában értendő s nem tagadhatni, hogy vannak
viharos napjaink is, a midőn az értekező és társalgó stil felé hajló
szónoklatunkban föléled a páthos. De az a baj, hogy az ritkán van
arányban a tárgygyal és helyzettel, s nem egyszer igen hasonlít, mint
Mirabeau szokta mondani, az opera villámlásaihoz és mennydörgéseihez. A
szónoklat megtűr, sőt kedvel némi túlzást, erősebb rajzot és színezést,
de ha a túlzást is túlozzuk, ha az erős vonást és színezést erőltetjük,
könnyen a torzba tévedünk. Ha igen sokat emlegetjük a haza veszélyét, a
nemzeti érdekek elárulását, a közerkölcsiség sülyedését; ha aránylag nem
épen legfontosabb kérdésnél is meghúzzuk a vészharangot: megrontjuk
szónoklatunkat, mert a felindulás és hang nem lévén összhangban a
valósággal, többé-kevésbbé komikai ellentétet idéz elő, e mellett a
közönség sokat hallva, annyira megszokja, hogy talán épen akkor nem
találunk visszhangra, midőn csakugyan veszély közelget. Ha egy kedves
állatunk elvesztésekor elsírjuk könyeinket és jajveszékelünk, mi marad
akkorra, midőn legkedvesebb barátunk vagy gyermekünk hal meg? A
szónoknak még más szempontból is szüksége van önuralomra a szenvedély
felindulásai közepett is. Igaz, a parlament nem szalon s bizonyos fokig
megtűri a gúnyt és az élességet, de euphemismussal szólva, nem a
nyerseséget, legkevésbbé akkor, ha szándékos és kiszámított. A szóbeli
dulakodás épen úgy megrontja a szónoklatot, mint megrontották
Görögországban a circus véres látványai a drámai művészetet, midőn
azokat a hódító rómaiak ott meghonosították. De attól, hogy ide
fajúljunk, megóv bennünket pártvezéreink tekintélye, jeles szónokaink
példája s a közvélemény ereje.

Immár elmult ötven éve, hogy újabbkori politikai szónoklatunk fejlődni
kezdett s fejlődésében oly mély nyomokat hagyott közéletünk és
irodalmunk történetében. Újjászületésünk, dicsőségünk és gyászunk,
fölemelkedésünk és bölcseségünk nagy emlékei vannak hozzákötve. Adja
Isten, hogy az újabb ötven év méltó legyen előzőjéhez s politikai
szónoklatunk mindinkább szilárdítsa nemzeti létünket és gazdagítsa
irodalmunkat.

S ezzel megnyitom a Kisfaludy-Társaság XLIV. ünnepélyes közülését.


XI.  A NYELVTISZTASÁGRÓL.[19]

Azok a költők és prózaírók, a kik Társaságunkat megalapították, kiváló
bajnokai voltak a magyar nyelv tisztaságának. Megtartva a kölcsönzött
szókból mindazokat, melyek átalakulva egészen magyar hangzásúakká
váltak, mellőzni igyekeztek, a mennyire lehetett, minden idegen szót s
helyettök részint régi szókat elevenítettek föl, részint tájszókat
általánosítottak, részint pedig új szókat alkalmaztak. E törekvésnek
köszönhetjük, hogy nyelvünk megtisztult, megszabadulva az idegen
keveréktől, mely különösen prózánkat annyira dísztelenné tette, s
egyszersmind alkalmassá vált új eszmék és eszmeárnyalatok kifejezésére.
Azonban nekem úgy tetszik, mintha e törekvés az újabb időben csökkent
volna s a nyelv tisztasága ma már kevésbbé eszményünk, mint volt ezelőtt
évtizedekkel. Épen azért legyen szabad ünnepélyes közülésünkön e kérdést
fejtegetnem, ha röviden és töredékesen is. Egyaránt készt erre elődeink
iránt érzett kegyeletem s magának a kérdésnek fontossága.

De vajon nem csalódom-e, vajon csakugyan csökkent-e az érzék nyelvünk
tisztasága iránt? Minden esetre különböztetnünk kell, meg kell
különböztetnünk a kötött beszédet a műprózától. Költői nyelvünk hű
maradt a régi eszményhez s bárhogyan itéljük meg napjaink költészetét
nyelvi tekintetben is, az a vád nem érheti, hogy nem gondol a nyelv
tisztaságával. Régebben is, a XVI. és XVII. században, költői nyelvünk
tisztább volt, mint prózánk, mert minden nemzetnél a költői nyelvben
nyilatkozik legeredetibben és legtisztábban a nyelv összes bája. De
másfelől Vörösmarty, Petőfi és Arany a régi népi és megújított nyelv
kincsét oly erővel és ízléssel olvasztották össze, hogy nyelvtisztaság
tekintetében majdnem lehetetlen a visszaesés. Költői nyelvünk immár csak
a komikum és humor kedveért vagy jellemzés végett használ idegen szót;
minden komolyabb költői mű tisztán és szabadon emelkedik a régi, népi és
új szók szárnyain.

Szépirodalmi prózánkról ugyanezt nem mondhatni el. Oka az is lehet, hogy
bár vannak jeles prózaíróink, de általában műprózánk nem áll a
nyelvművészet oly magas fokán, mint költői nyelvünk s nincsenek olyan
mélyen gyökerezett hagyományai. De a főok mégis másutt keresendő. Régibb
szépirodalmi prózánk nem volt ment némi merevségtől és szónokiasságtól.
Újabb regény- és beszélyíróink könnyedebbek és természetesebbek akartak
lenni s a köznapi élettel a köznapi nyelvet is visszatükrözték. Minthogy
a felsőbb körök szalonjaiban kevert nyelven foly a társalgás s a
középosztály is könnyen vegyít idegen szót a magyar közé, elbeszélőink e
nyelvből átvettek egyet-mást s mikor nem személyeik, hanem magok
beszélnek is, többé-kevésbbé ily nyelven szólnak. A naturalismus
nyilvánulása ez, mely a mellékest is lényegesnek tartja s a művészet
körébe von sok olyan dolgot is, a mi nem oda való. A művészi
könnyedséget és természetességet nem ily könnyű uton érhetni el. Részint
a naturalismus, részint a gondat lanság el-elragadja elbeszélőinket. A
nyelvtisztaság többé nem épen eszményök s ritka regény vagy beszély az,
mely nem vét a nyelvtisztaság ellen. A legtöbben majd minden lapon
találunk egy pár olyan szót, melyet jó magyar szóval lehetett volna
fölcserélni.

A szépirodalmi prózaírók mégis tisztább nyelvűek, mint a szónokok,
hirlapírók s az irodalom más ágainak mívelői. Minden nap mondják és
írják: a mint én ezt _kontemplálom_, tudni fogom levonni a
_konsekventiákat_, pedig mondhatnák és irhatnák: a mint én ezt
elgondolom, tudni fogom levonni a következményeket. A szónokok és
politikai írók azt hiszik, hogy tudósabb szinben tünnek föl, ha
_biztosíték, tényező, végleges, minősítés, tagadás, bonyolult_ helyett a
_garantia, factor, definitiv, negatio, qualificatio, complikált_ szókat
használják. A _theoria_ és _praxis_, _elmélet_ és _gyakorlat_ helyett
közkeletűek. Ujabban a _veszszen! le-vele! ki-vele!_ – felkiáltást a
német _abzug_-gal cseréljük fel! A kiket pedig az orthologia szele
érintett, a világért sem irnának _tanár_-t, _eszmé_-t, _elv_-et,
_professor, idea, principium_ helyett. De elég e kevés is a példákból,
melyekkel lapokat lehetne betölteni. Még ha az ember e tekintetben
türelmes is, néha megszakad türelme, a midőn bár szórványosan, oly
dolgozatokat is olvas, melyekben csak úgy hemzseg az idegen szó s
önkénytelenül ajkunkra röppennek Bajza gúnyos verssorai:

  «Hát mit purizáljuk
  Nyelvünket ugyan?
  Jobb substituáljuk
  Készen, ha mi van.
  Igy az olasz, brito, franczia, sváb
  Korcsszavainkba szeret hamarább!

E jelenség okait könnyen feltalálhatjuk, ha keressük s fejtegetésük
nincs minden tanulság nélkül. Első sorban hirlapirodalmunk melegágya a
nem eléggé tiszta nyelvnek. Hirlapirodalmunk néhány évtized óta nagy
változáson ment át. Nemcsak több lapunk van, mint régebben, hanem az
olvasók száma is szembetünően megszaporodott. Ez örvendetes jelenségnek
van árnyoldala is. Ha jól szemügyre veszszük viszonyainkat, meg kell
győződnünk, hogy több lapunk és folyóiratunk van, mint hozzájok való
írónk. A közönség most sokkal több hirlapot olvas, de könyvet aligha
többet. Egy-egy jobb könyv ezer példányban rendesen most is tíz év alatt
kel el s az sem mindig. Maga a szerkesztés megváltozott. Ennek is megvan
jó és rossz oldala. A mai lapok sokkal változatosabban vannak
szerkesztve, mint a régiek, de kevésbbé komolyan. Főszempontjok minden
áron kielégíteni a kiváncsiságot s táplálni a pártszenvedélyt nem
helyeselhető módon is. Régen első rangú államférfiak, mint Széchenyi,
Eötvös nem resteltek hirlapi czikkeket irni, most a kisebb tehetségek is
visszavonulnak. Régebben a hirlapok szorosabb kapcsolatban voltak az
irodalommal, most bár az egész irodalmat magokba olvasztani igyekeznek,
nem mindig tartják szem előtt az irodalom valódi érdekeit. Régebben a
dolgozótársak mind olyanokból teltek ki, a kik az irodalom valamely
ágában némi sikert tudtak kivívni, vagy legalább megkisérlették. Most a
hirlapirók egy része csak pusztán tudósító, hirszerző, fordító, a kik az
irodalommal tüzetesebben nem foglalkoztak, sőt a szerkesztők között is
vannak olyanok, a kik inkább csak üzleti főnökök.

Ily körülmények között nem csoda, ha a nyelvtisztaságra kevés a gond,
még a gondosabban szerkesztett lapokban is. Aztán gyorsan kell megírni,
vagy fordítani oly czikkeket is, melyek lassúbb munkát kivánnak, minők a
tárczák és birálatok. Az idegen szó könnyen tollunkhoz tapad és
resteljük, vagy nincs időnk reá, hogy magyar szóval cseréljük fel s így
akaratlanul is terjesztjük a kevert nyelvet. Ide járul még az is, hogy
némely lap elvből vagy kényelemből magyarosan kezdi írni az idegen
szókat. Úgy látszik, azt hiszik, hogy ily könnyű úton az idegen szó
magyarrá válik, nyelvünk gazdagul s megszabadulunk attól a gondtól, hogy
idegen szó magyar kifejezésén törjük a fejünket. Balga hit. Kölcsönzött
szóink nem így keletkeztek. A nép kiejtéséhez alkalmazva, átalakítva,
magyar hangzásuvá tette, ugy hogy némelyikre alig lehet ráismerni. S
erre a közbeszéd alkalmasabbnak is látszik, mint az irodalmi kezdemény.
Nem tagadhatni, hogy vannak oly idegen szók, melyek nem mentek át
változáson s mégis magyarosan írhatók; mert részint a megszokás, részint
a nehézség csekélysége javasolják. E tekintetben bizonyára követelhetni
némi szabadságot. De az idegen szók magyaros írását általános
szabályként kimondani s helyesirásunk egyik főelvévé emelni, nem egyéb,
mint nyelvérzékünk tompítása, s a kevert nyelv elősegítése.

Kétségtelen, hogy az idegen szókat nem kerülhetjük ki mindig, a velök
való élés jogos, de csak azon föltétel alatt, ha az illető fogalom
kifejezésére nincs használható magyar szó. Nincs európai nemzet, mely
idegen szót ne használna átváltozás nélkül is s mi legkevésbbé tehetünk
kivételt. Azonban e hasonlóság mellett van egy nagy különbség is. Azok a
nemzetek nyelvi tekintetben rokonabbak egymással, mint mi velök. A mi
nyelvünkben kirivóbb az idegen szó, mint az övékben s ez okból nekünk
többet kell gondolni a nyelv tisztaságával, mint nekik. S ezt nem az
idegen szó magyaros írása segíti elő, hanem magának a szónak kerülése,
vagyis fölcserélése régi, népi vagy új magyar szóval.

De épen itt van a bökkenő. Azok az új szók! Minden nap halljuk, hogy a
nyelvújítás nem volt egyéb, mint nyelvrontás. S ezt az írók közül többen
el is hitték s inkább használnak idegen, mint rossznak bélyegzett új
magyar szót. Ime napjaink orthologiája hogyan csökkentette, bár nem volt
czélja – a nyelvtisztaság iránti érzéket. Hogy a nyelvújítás nyelvrontás
volt, az csak olyan jelszó, a minőt a politikai és irodalmi pártok
szoktak használni egymás ellen: van benne némi igaz is, de épen nem az
egész igazság. Mit cselekedtek az újítók? Régi szókat elevenítettek föl,
tájszókat általánosítottak. Nem teszik-e ezt az orthologok, bár
csekélyebb sikerrel? Továbbá új szókat alkottak, melyeknek jó részét
magok az orthologok is helyesen alkotottaknak ismerték el és széltében
használják. Mindez bizonyára nem volt nyelvrontás még az orthologok
szerint sem, szerintünk pedig oly nagy érdem, mely örök hálára méltó s
késő utódaink is áldani fogják Kazinczy és társai hamvait.

De sok rossz új szót is alkottak s ezzel rontották meg nyelvünket. Ebben
is van igaz, bár nem oly mértékben, a mint állítani szokták. Egy nagy
mozgalomnak, legyen az politikai, társadalmi vagy irodalmi, mindig meg
vannak a maga túlságai s annál inkább egy forradalomnak. S a nyelvújítás
valóságos forradalom volt nyelvünk akkori állapotához képest. Túlságai,
erőszakosságai ellen már magok a nyelvújítók között is megindult a
visszahatás, előbb a költők, majd a prózaírók, végre a nyelvészek
körében, de ezek azért nem alakúltak ortholog párttá. Ezelőtt húsz évvel
ez a párt is megalakúlt és különös, épen akkor, midőn a túlságok már-már
muló félben voltak. E párt képviselői jeles nyelvészek, de a kérdésben
meglehetős egyoldalúak s azok a törvények, melyeket a szóalkotásra nézve
megállapítottak, melyek szerint az új szókat megitélik, csak részben,
vagy csak megszorítással helyesek. Például a gyökelvonás utján
keletkezett új szókat egészen elitélik, pedig a szóalkotás e módját a
népnyelv mindig gyakorolta s gyakorolja ma is. Ugyanez áll a hamis
analogiára nézve is, mert erre is nem egy példát találunk a nép
nyelvében. De tegyük föl, hogy az orthologok törvényei mind helyesek.
Mit bizonyít ez? Legfölebb azt, hogy ne alkossunk többé hibás új szókat,
de nem azt, hogy a már meglevőket ne használjuk, ha szükségünk van
rájok, másokkal pótolni nem tudjuk és legjobb íróink is használták. A
nyelv nemcsak természeti, hanem történelmi termék is, sőt a
megszokásnak, közmegegyezésnek is része van benne. Az angoloknak,
francziáknak, németeknek nem jut eszökbe, hogy kivessék nyelvökből a
hibás szót, ha szükségök van reá s legjobb íróikban is megtalálják. A
mint a törvénytelen szülöttnek megvan a maga létjoga a társadalomban,
úgy megvan a nyelvben is. Valamint az egyház, társadalom és állam csak
arra törekesznek, hogy a törvénytelen szülöttek száma ne szaporodjék, de
nem arra, hogy megöljék őket: úgy a nyelvészeknek sincs joguk,
szerencsére hatalmuk sincs, hogy kiszorítsák a törvénytelen szókat, ha
élnek és életrevalóságuk kétségtelen.

A nyelvtisztaság iránti érzék csökkentésére befolyt az a mozgalom is,
mely a tudományok, különösen a természettudományok körében keletkezett,
szemben az összes műszók és műnevek megmagyarosításával. E mozgalom sok
félreértésre adott alkalmat. Kazinczy és társai törekvése nem egy volt
Bugát és társaiéval; Kazinczy és társai nem akarták megmagyarosítani az
összes tudományos műszókat és műneveket, előttük csak a költői nyelv és
műpróza megtisztítása lebegett. Hogy mind a mellett bizonyos tudományos
műszókat meg kell magyarosítanunk s többeket sikerrel meg is
magyarosítottunk és még fogunk ezután is, az minden kétségen felül áll,
de műnevek magyarosításáról le kellett mondanunk és le is mondottunk. A
tudomány szorosb értelemben vett műnyelve nemzetközi marad nálunk is,
mint más nemzeteknél és nincs is erős kapcsolata a műprózával. De e
mozgalom árja a tudomány szűkebb köréből kicsapott a műprózára is.
Természetesnek találjuk, hogy természettudósaink, kik egykor a
leghevesebb és legmerészebb újítók voltak, most a legrajongóbb és
legkonokabb orthologok. Hagyján! Joguk van reá, ha valaki, csak ők
mondhatják el jogosan: nyelvújítás nyelvrontás. Épen azért megfogható,
hogy természettudósaink, ha a műpróza terén lépnek föl, gyakran ott is
noha nem műszóval van bajok, nemzetközi szónak tartanak olyat is, a
melyet magyarul jól ki lehetne fejezni.

Bár a nyelvtisztaság az újabb időben csökkenni látszik, de magáról az
elvről senki sem mondott le. Mindenki valósítani törekszik a maga módja
szerint egyik szűkebb, másik tágasabb körben, egyik a jelenben, másik a
jövőben, egyik kevesebb, másik több eszközzel, de mindegyik folyvást
törekszik. Az irodalmi pártok, a nyelvészeti vélemények, az egyéni
vélemény-árnyalatok felett ott lebeg, mint eszmény, mely talán teljesen
el nem érhető, de szem elől soha el nem tévesztendő. A hatás és
ellenhatás mozgalmai között fejlődik az állami, társadalmi és irodalmi
élet. Semminemű hatás és ellenhatás nem éri el soha teljesen czélját, de
mindig nyomot hagy s a fejlődésbe olvad. Merev elméletek meg nem
állhatnak, de a mi lehető, mindig kifejlődik. Minden eszme, melyet a
dolgok természete s a fejlődés kényszerűsége szűl, változhatik
külsőségeiben, csökkenhet koronként hatásában, de soha sem semmisülhet
meg. A XVIII. század kevert nyelvéhez többé nem fogunk visszatérni és a
XX. század újabb diadalait fogja ünnepelni nyelvünk tisztaságának.

Nekünk szépirodalmi íróknak kell leginkább fennen lobogtatni a
nyelvtisztaság zászlóját, mert az leginkább a mi körünkben
megvalósítható. Multunk nagy emlékei intenek erre s elődeinktől szent
hagyományokat vettünk át. Őrizzük és fejleszszük e hagyományokat híven,
buzgón, óvatosan, összeegyeztetve a tudomány és ízlés követeléseivel.

S ez óhajtással egyszersmind megnyitom a Kisfaludy-Társaság XLV.
ünnepélyes közülését.


XII.  A TÖRTÉNELMI ELEMRŐL A KÖLTÉSZETBEN.[20]

A ki a jelent vizsgálja s a jövőre gondol, vissza kell tekintenie a
múltra is. E jó tanács nemcsak azoknak szól, a kik politikai vagy
társadalmi föladatokat tűztek magok elé, hanem azoknak is, a kik
irodalmi kérdésekkel foglalkoznak. Az Auróra-kör, melynek tagjai
alapították társaságunkat, nem egyszer követte e jó tanácsot, s úgy
hiszem, csak hagyományainkat követem, ha ünnepélyes ülésünkön egy oly
tárgyról elmélkedem, mely élénken foglalkoztatta elődeinket, kiválóan
érdekel bennünket is, tudniillik a történelmi elemről a költészetben.

Ha szépirodalmunkat csak fölületesen vizsgáljuk is, tüstént észre fogjuk
venni azt a nagy ellentétet, melyet egy pontra nézve a régibb és újabb
költői művek feltüntetnek. Hazafiúi érzésünkben nincs hiány, nemzeti
buzgalmunk erősebb, mint valaha, sőt hajlandóbbak vagyunk a túlságra is,
úgy, hogy Széchenyi feddő beszéde most sokkal jobban illik ránk, mint
régebben; de a történelmi elem költői földolgozása iránt való érzék, a
mely mindenha egyik főforrása volt a nemzeti öntudatnak és érzésnek,
költőkben és olvasókban egyaránt csökkenni látszik. Ki ír ma eposzt vagy
költői beszélyt mondai vagy történelmi alapon? Hisz már a balladákban is
csak a jelenre szorítkozunk. A történelmi beszély, dráma, regény
mindinkább kimegy a divatból. Inkább csak a jelennel foglalkozunk.
Előszeretettel tárjuk föl fővárosunk rejtelmeit, utczai és kávéházi
életét; rajzoljuk a vidéki különlegességeket; el-elvádoljuk a
társadalmat és rosszabbnak tüntetjük föl, mint a minő; sokat adomázunk,
elméskedünk, komázunk a közönséggel, de a múlt időkről alig emlékezünk
meg, mintha a nemzeti dicsőség és gyász napjai többé nem érdekelnének
bennünket.

Mi más képet tár föl költészetünk a húszas éveken kezdve, majdnem a
hetvenes évekig. Az egész Auróra-kör úgy tekinti a történelmi elemet a
költészetben, mint a nemzeti szellem egyik főtényezőjét. Kisfaludy
Károly lyrai költeményben, balladában, beszélyben, drámában nem egyszer
fordúl a történelemhez, pedig a mint vígjátékai és beszélyei tanúsítják,
a jelen iránt is élénk érzéke volt. Vörösmarty a honalapítás nagy
tényére fordította a nemzet figyelmét, oly időben, midőn azt mintegy
újra meg kellett alapítani. Költői beszélyeiben, balladáiban örömest
elevenítette föl a mondai vagy történelmi hagyományokat s epigrammjai
nagyrészt emléksorok a magyar történelem legfőbb eseményeire vagy
alakjaira. E mellett egész életén át írt történelmi drámát is. Bár e
drámai mozgalom törekvéseit általában nem koszorúzta teljes siker, mégis
ez időből maradt reánk a legjobb történelmi tragédia: Katona _Bánk
bánja_. Szigligeti, a ki Kisfaludy Károly nyomába lépett, komoly
drámáiban a magyar történelemnek több nevezetes mozzanatát dolgozta föl,
sőt a történelmi vígjátékot is megkisérlette, bár más vígjátékaiban és
népszinműveiben egész lélekkel fordult a jelen felé. A regényre még
alakítóbban hatott a történelmi elem. Regényirodalmunk úgy szólva a
történelmi regénynyel kezdődik. Jósika ugyan inkább külsőségeiben fogta
föl a magyar történelmet, mint benső lényegében, de annyi érdekest
tudott elbeszélni a régi magyar állam és társadalom életéből, kivált az
erdélyi fejedelmek idejéből, melynek emlékét híven megőrizték az erdélyi
régibb családok, hogy néhány évig a legnépszerűbb magyar íróvá
emelkedett. Nemsokára Eötvös és Kemény fölléptével újabb lendületet
nyert a magyar történelmi regény. E nagy tehetségű írók sokban
különböztek ugyan egymástól, de abban megegyeztek, hogy a történelmi
szellemet beoltani igyekeztek a magyar regénybe és összeolvasztani a
történelmi igazságot a költői czéllal. A történelmi és mondai elem, mely
a regényt így megtermékenyítette, megújította eposzunkat is s az
eddiginél nemzetibb alapon. Petőfi, a lyrikus, útat tört Aranynak, az
epikusnak. Petőfi ugyan egészen lyrai tehetség s kevés történelmi érzéke
volt, de annál erősebben lüktetett benne a népnemzeti szellem. E szellem
sugara ébreszté föl Arany költészetét, a kiben az epikai tárgyilagosság
erős mondai és történelmi érzékkel párosúlt s így tartalomban és
formában úgy újíthatta meg a magyar eposzt, mint nemzeti egyéniségünk
kifejezését.

Mind e jelenségek okai könnyen észrevehetők, sőt szembeszökők. Mihelyt a
nemzetiség eszméje fejlődésnek indúlt, mihelyt a nemzeti szellem
ébredezni kezdett aléltságából, örömest fordúltunk a múlthoz, vigaszt
keresni s erőt meríteni. A történelmi jog és történelmi emlék szoros
kapcsolatban van egymással, sőt a midőn, részint belső szükségből,
részint az európai eszmék hatása alatt, reformálni akartuk
intézményeinket, állami önállóságunk fölélesztésének törekvése folyvást
a történelmi jogra és emlékre hivatkozott s a múlt fényében látta a
jövőt. Ide járúlt még a külföldi irodalmak hatása. E század első
évtizedeiben a német, majd a franczia romantika élte virágkorát.
Mindkettő a multból táplálkozott, mondai és történelmi elemet dolgozott
föl s költőink rokonszenvvel üdvözölték. Mind a kettő hatását
megérezhetni dráma- és regényíróinkon, bátorítást, hangulatot, irányt
vettek tőlök, mindezt saját nemzeti törekvéseikbe olvasztva. S ha
vizsgáljuk az okokat, hogy a jelenben miért csökkent a történelmi elem
költői földolgozása iránt az érzék, szintén nem tagadhatni, hogy azok
egy része a külföldi irodalmak hatásában keresendő. Az angol, franczia
és német dráma- és regényirodalomban is szűkebb körre szorúlt a
történelmi elem, bár távolról sem oly szűkre, mint nálunk s a mi fő,
nincsenek oly nagy képviselői, a kik mélyebb hatást tehetnének, mint
tett példáúl e század elején Scott Walter. S nemcsak a külföldi példák
hatása vonja az elméket a jelenhez, hanem saját viszonyaink is.
Szélesebb körű politikai életünk, élénkebb társadalmi mozgalmaink,
fővárosunk emelkedése, mind a jelen rajzára utalják költőinket, s a kik
néha a történelemből vesznek tárgyat, panaszkodnak, hogy a közönség
immár nem igen tudja élvezni a történelmi regényt és drámát.

De vajon igaz-e ez? Bizonyára nem. Se egyes ember, se nemzet,
bármennyire elfoglalja is a jelen, bármily erőfeszítéssel küzdjön is a
jövőért, soha sem feledheti el multját, sőt többé-kevésbbé hatása alatt
van. S ez kétszeresen áll a magyar nemzetre nézve, mely még most is
folyvást nemzetisége- és léteért küzd, s most is a múltból merít erőt a
jelen és jövő küzdelmeire. Az általános emberi és a különleges nemzeti
kisebb vagy nagyobb vegyületben olvadnak össze ez érzésben, e vágyban
is, mint sok más szellemi mozzanatban. S ha mellőzzük a nemzeti
szempontot, ha tisztán csak műveltségi szempontból indulunk is ki,
hasonló eredményre jutunk. A történelmi tudományok az emberi
műveltségnek fontos részei s épen úgy hatnak a kedélyre, mint a
képzelemre. Vajon a művelt ember ne keresné-e a költészetben is e lelki
szüksége kielégítését s ne áhítaná-e azt a gyönyört is, melyet a tiszta
tudomány nem képes nyújtani, csak a művészet?

Kemény Zsigmond ezelőtt negyven évvel a drámáról és regényről
elmélkedvén, fejtegette azon követeléseket, melyeket a közönség intéz a
regényíróhoz mind a jelenre, mind a múltra nézve. Legyen szabad
tanulmányából az utóbbit illető részt idéznem, legyen szabad egykori
elnökünket megszólaltatni e székből, melyet fájdalmunkra oly korán el
kellett hagynia.

«Körültünk romok vannak – úgymond Kemény – szokások, erkölcsök,
világnézetek, élmények és szenvedések emlékei, melyek között mi
könnyelműen, nevetve, fecsegve haladunk tovább; de néha a kéjek
mámorában a szórakozás röpkedő, enyelgő perczeiben is, egy fájó vágy
vagy szent elborulás vonz a múlt felé vissza. Óhajtanók látni a századok
szellemét. A kihalt eszmék élettörténetét érdekkel hallgatnók meg. A
letűnt szokások és erkölcsök légkörében kívánnánk lélekzeni, játszani,
sírni. A rég eltemetett családtűzhely előtt akarnánk melegedni, a rég
ledöntött oltároknál imádkozni, a rég elhangzott dalok mellett szeretni
és csalódni. Aztán a rég eltört csillárok fényénél s divatból rég kiment
öltözetekben vágynánk a rég leroskadt várak termében időzni, most
társalogva a régi illem szabályai szerint, majd a régi viszonyok
akadályai között küzdve a régi előitéletekkel; most a szenvedély régi
féktelenségével támadva meg a régi társadalom szokásait, illemét,
világrendjét, majd viszont legyőzetve kiállani régi társadalom és
erkölcsi eszmék boszúját, végig szenvedni megvetését, kegyetlenségeit,
nemesisét, börtöneit, pœnitentiáit, bakóit, tűz- és vízpróbáit. Mi
mindezeket szeretnők, mondja a közönség. Szeretnők egy óriási képbe
foglalva vagy külön rajzokban. Továbbá még vágynánk a régi kabinetek
titkaiból, a régi zárdák némaságából, a régi charlatánok lármáiból, a
régi tudatlanok büszke igényeiből, a régi bölcsek ábrándjaiból és a régi
vértanúk lelkesedéséből a szépet és nevetségest meghallani. Vágynánk a
nép primitiv állapotjából, életmódjából, bűneiből és erényeiből s azután
ráadásul a régi országok, városok külalakjából, a régi testületek
szelleméből, a régi jogi és állami fogalmakból, sok, igen sok,
művészileg hű s történelmileg igaz sajátságokat ismerni, tényeket tudni
meg s jellemző rajzokat bírni. Mindezt te, regényíró, könnyen
megteheted. Támaszd föl nekünk a múltat s a múltban nemcsak az emberit,
az általánost, hanem azt is, mi oly sajátságos, hogy csak a művészileg
előállított részletek által válik századunknak egészen más szelleme
miatt megfoghatóvá, érdekessé és lélektanilag igazzá. Erre a drámaíró a
szűk forma bilincsei között nem ajánlkozik, de te, széles jogaidnál
fogva, uralkodhatol a hajlíthatatlan s a művészet tégelyében nehezen
olvasztható anyag fölött is. Teremtsd tehát vissza a múltat, a
történetírónál hűbben, mert művészileg.»

Így jellemezte Kemény a közönség óhajtását, követeléseit szemben a
történelmi dráma- és regényíróval. Vajon annyira megváltozott volna-e a
világ, hogy most már mindebből senki semmit sem táplál keblében? Hátha a
dolog megfordítva áll, hátha a közönség óhajtja most is mindezt, de a
költők nem tudják kielégíteni s ezért van a történelmi elem költői
földolgozásának oly kevés hatása? Nem a történelmi dráma és regény avúlt
el, hanem a költők nem tudnak életet, új szellemet oltani a holt
formákba. S valóban hathat-e reánk mélyebben oly történelmi dráma vagy
regény, melyből, habár költői tehetség nyilatkozik is benne, hiányzik a
történelmi szellem, ha nincs benne semmi a kor eszméiből,
szenvedélyeiből s a nevek megváltozásával akár a jelenkorban is
játszhatnék? S ez még a jobb eset ahhoz képest, a midőn a tények,
viszonyok, személyek egész másképen vannak feltüntetve, mint a hogy a
történelemből tudjuk, s a költői szabadságnak semmi korlátja nincs.
Mindez épen a történelmi tudományok fejlődése idejében, a mikor a
közönség látköre tágabb, nemcsak a külföldön, hanem nálunk is. A magyar
történelemből is immár több adatot, részletet ismerünk, mint régebben és
tisztábban látjuk a történelmi alakok körvonalait. Ha a közönség
mindinkább erősbödő történelmi öntudatával ellenkezésbe jő a költő,
veszélyezteti a költői hatást is, a mely az illusión alapszik. A
közönség nem azt várja a költőtől, hogy meghamisítsa a történelmet,
hanem épen az ellenkezőt, hogy kiegészítse, pótolja hézagait s a
megadott alapon azzal a szabadsággal, melylyel a történelemíró nem
élhet, elevenebbé, teljesebbé, egységesebbé alakítsa át a viszonyok,
személyek s az egész cselekvény rajzát. Ezért mondja Aristoteles, hogy a
költészet bölcselmibb és eszményibb a történetírásnál.

Annyi bizonyos, hogy történelmi tanulmány nélkül senki sem írhat
sikerült történelmi drámát vagy regényt, de maga a tanulmány még senkit
sem tett költővé. A költői fölfogást, a költői tehetséget semmi sem
pótolja. E nélkül csak történelmi tudományunkat fogjuk fitogtatni,
pusztán ezzel csak a képzelem üres játékait űzzük. A kettő egymásra
hatása szüli a sikert. Hiszen, ha a jelenkorból veszszük tárgyunkat, sem
lehetünk el a társadalmi állapotok beható vizsgálata s az élet
tapasztalatainak benyomásai nélkül, hogyan rajzolhatnók hát a múltat, ha
nem használjuk a történelmi tanulmány közvetítését? Azonban a tanulmány
aggodalmasságának épen úgy megvannak a maga örvényei, mint a tanulmány
nélküli szárnyalás könnyelműségének. A történelmi aprólékosság, a
régiségbúvári előszeretet, a jogos költői szabadság megvetése a túlságba
vesző történelmi hűség nemcsak megbéníthatják a költői szárnyalást,
hanem árthatnak a történeti szellem hathatós kifejezésének is. Itt is,
mint a művészetben mindenütt, nem a külső, az esetleges, a mellékes a
fő, hanem a lényeges és jellemző. A mellőzés épen oly kötelessége a
művésznek, mint a továbbképzés. Neki a tényekből eszmékre, az
eseményekből cselekvényekre kell emelkednie s a szétszórt elemeket
összpontosítani. A történelem sohasem bevégzett egész, a költői műnek
annak kell lennie; a történelem sokfelé ágazik, a költői műnek
egységesnek kell lennie, a kisebb ágazatoknak is beolvadnia a
főágazatba; a történelem néha homályos, az adatok elégtelensége miatt
határozatlan, a költői műnek világosnak és határozottnak kell lennie.
Mindez nem egy tekintetben szabadságra, az alakítás szabadságára
jogosítja föl a költőt, a melyet csak azok tagadhatnak meg tőle, a kik
csak történelemíróvá akarják tenni s nem egyszersmind költővé, s
művészete megrontására ösztönzik. A költői szabadságnak minden esetre
megvannak a maga határai, melyeket részletesen megállapítani ugyan
nehéz, inkább egyes esetekben kimutathatók, de annyit általánosan mégis
kimondhatni, hogy a költő csak az illető kor viszonyai, eszméi és
szenvedélyei szellemében alakíthat szabadon és kerűlnie kell mindent, a
mi azzal ellenkezésben van.

A dolog természetéből foly s a mindennapi tapasztalás is bizonyítja,
hogy a történelmi anyag költői földolgozása általában nehezebb, mint a
jelen életből vett tárgyé. Ez utóbbi esetben a lélektan törvényeinek, a
viszonyok sajátságainak s a föladat követeléseinek korlátjai között
szabadon szőhetjük a cselekvényt, rajzolhatjuk a jellemeket, mert nem
vagyunk kötve határozott tényekhez, ismert nevű egyénekhez. E
tekintetben a megtörtént és megtörténhető között különbség van s az
anyag sajátságai szabják meg az alakítás módját is. Azonban a történelem
is nyújt néha oly hálás, mondhatni kész anyagot, mely az alakítás elébe
nem igen gördít akadályokat. Példáúl Brutus küzdelmében Cæsar ellen,
Coriolan összeütközésében a néppel, oly mély tragikai eszme, annyi
drámai mozzanat rejlik, hogy minden nehézség nélkül beszorítható drámai
formába. De vannak esetek, a midőn a tárgy bár érdekes, nem ily könnyen
alakítható akár drámává, akár regénynyé, sőt van elég oly eset is, mely
mereven ellene áll a költői alakításnak, mert a hőst nem lehet valamely
érdekes esemény központjává tenni, vagy az események annyira
szétágaznak, hogy költőileg nem hozhatók egymással szoros kapcsolatba. A
költő ekkor is segíthet magán. Egy oly eseményt tesz műve központjává,
mely nem hatott ugyan a történelem fejlődésére, de költőileg érdekes s
azt kapcsolatba hozza a történelemben szerepet játszó személyekkel és
tényekkel. Sőt tovább mehet, egy költött történetet vehet központúl s
abba szövi bele a történelmi személyeket és tényeket, e vegyületben
rajzolva a kor eszméit és szenvedélyeit. Mindkettőre, a mi irodalmunkban
is, kitünő példát adott Kemény Zsigmond. Az _Özvegy és leánya_ czímű
regény központja a Mikes és Tarnóczy család tragédiája, mely semmit sem
hatott a történelem folyamára, de a költő azt oly szerves kapcsolatba
hozza I. Rákóczy György udvarával, a vallásos és politikai
villongásokkal, hogy egész korrajzzá emelkedik. A _Zord idő_ben egy
egészen költött történet, a Deák-család tragédiája a központ, de annyira
össze van szőve Izabella királyné, Verbőczy, Martinuzzi sorsával, Buda
elestével, a török hódoltság megalakulásával és Erdély különszakadásának
kezdetével, hogy az akkori Magyarország állami és társadalmi fölbomlását
történelemíróinknál sem találjuk oly hűn és érthetően ecsetelve. Egy
szóval, a költő mindig tud segíteni magán, ha valóban érdekli, meghatja
valamely történelmi tárgy és nem szűkölködik lelemény nélkül.

Azonban, tisztelt gyülekezet, nem szándékozom a történelmi dráma és
regény elméletét fejtegetni. Csak a történelmi elem földolgozása ellen
nyilatkozó némely előítéletet igyekeztem megczáfolni vagy legalább
gyöngíteni. Az sem czélom, hogy azt tanácsoljam költőinknek: forduljatok
el a jelentől, meneküljetek a multba, ne érdekeljenek benneteket a jelen
vágyai, törekvései, szenvedései, merüljetek a múltba s a letűnt századok
eszméivel, vágyaival foglalkozzatok kizáróan. A világért sem. Hiszen a
harminczas és negyvenes évek költői mozgalmai sem foglalkoztak kizáróan
a múlttal; volt érzékök a jelen iránt s híven tolmácsolták koruk vágyait
és törekvéseit. Vajon nem akkor jelent-e meg Eötvös _Falu jegyzője_,
mely oly éles bírálat alá vette a magyar társadalmat? Vajon napjainkban
jelent-e meg oly regény, mely ennyire bele merüljön társadalmunk
rajzába? A mire czéloztam, az sem több, sem kevesebb, mint az, hogy
őrizzük meg költészetünk Janus-arczát, jusson néha eszünkbe, a mire
legrégibb költői maradványunk tanít: «Emlékezzünk régiekről» s ne
feledjük el, a mit utolsó nagy epikusunk mondott:

  Időzzünk azokkal, a kik másszor voltak,
  Mit az élet megvon, megadják a holtak.

Különben is a szellemnek nem parancsolhatni, az arra fú, a merre neki
tetszik s ha egy költőt élményei, tehetsége, szellemének iránya a jelen
felé vonnak, semmi nemű okoskodás, ékesszólás nem fogja a múlthoz
csábítani. De valamint a légben különböző áramlatok váltakoznak: úgy a
szellemi élet légköre is különböző befolyások hatása alatt alakúl s e
hatások közé tartozik az elmélkedés és felszólalás is. Egyik áramlat a
másikat idézi elő Néha elfogultság, előítélet szállja meg most az írót,
majd a közönséget. A lángelme, sőt a tehetség ereje is összetöri az
elfogultság és előítélet bilincseit s magával ragadja az elméket. Máskor
a közönség lázad föl a költők önkénye ellen s megszüli a maga eszményeit
új költőkben. A kölcsönös hatás és visszahatás az író és közönség között
megvan, hol kisebb, hol nagyobb mértékben, egyik egyoldalúság a másikat
szüli, de néha össze is simúlnak s összhangzóbb fejlődés indúl meg.

Bár hogyan gondolkozzunk is e kérdésről, egy dolog bizonyosnak látszik,
tudniillik az, hogy a költői műfajok, melyekben századokon át meg
szokott a költői szellem nyilatkozni, lényegökben soha sem avúlnak el,
csak megújulnak tartalomban, a korhoz alkalmazkodva, és módosúlnak a
forma tekintetében, a kifejezendő eszmék és érzelmek hatása alatt. Ez az
emberi lélek szükségén alapúl. A lyrai, epikai és drámai műfaj számos
válfajával, a legrégibb időktől fogva mostanig, sok változáson ment át
tartalmilag és módosuláson formailag, de lényegileg ugyanaz maradt. Az
idők folyamában mind a drámai, mind az elbeszélő költészet folyvást
megtartotta kettős jellemét, hol a múltra, hol a jelenre tekintett s ha
néha inkább a múlt vagy jelen felé hajolt szívesebben, soha sem tagadta
meg Janus-arczát. S nálunk sem fogja. Immár ezer éve, hogy lakjuk e
vérrel szerzett hazát, folyvást lételünkért küzdve a dicsőség és gyász
ezer változatai közt és nemsoká nemzeti létünk ezer éves ünnepét fogjuk
megülleni. S mi feledkezhetnénk meg a múltról?

Nem, nem lehet. Én hiszek a nemzeti szellem erejében, hiszek a magyar
költészet fejlődésében és ezzel megnyitom a Kisfaludy-Társaság XLVII.
ünnepélyes közűlését.


XIII.  HIRLAPJAINKRÓL.[21]

Kisfaludy Károly, a kinek nevét viseli Társaságunk, élete végső éveiben
nemcsak költő, hanem hirlapíró is akart lenni. A Széchenyi föllépte új
lelkesedést, új irányt lehelt az ifjabb írói nemzedékbe. Kisfaludy
Károlyban politikai becsvágy ébredt s egy általa szerkesztendő hirlapban
saját irodalmi és Széchenyi politikai irányát akarta egyesíteni.
Széchenyi Pestre telepedve, gyakran meglátogatta Kisfaludyt s a
megindítandó lapot közlönyének szemelte ki. «Az oppositio és reform
zászlóját tűzzük ki – mondá Kisfaludy halálos ágyán az őt meglátogató
ifjú Szalay Lászlónak, – minden ifjú embernek velünk kell tartani.»
Azonban Kisfaludy 1830 nov. 21-én meghalt; lapját, a _Jelenkor_t és
mellékletét, a _Társalkodó_t, nem ő indította meg, hanem az Aurora-kör
egyik tagja, Helmeczy. A lap csakugyan Széchenyi közlönyévé vált s a
politika mellett igyekezett szolgálni az irodalmat is.

Kisfaludy Károly bár új szellemben akarta megfutni hirlapírói pályáját,
egy pontra nézve egészen hagyományos úton indúlt. Hirlapjaink kezdettől
fogva az irodalom szolgálatában is állottak. A kapcsolat hol lazább, hol
szorosabb volt, de soha sem hiányzott; változtatta alakját, szellemét,
de mintegy hagyományossá vált. A mult század végén és a jelen elején,
mint akkor majdnem egész Európában, a magyar politikai lapoknak is
megvolt irodalmi és tudományos mellékletök. Így a _Magyar Hirmondó,
Magyar Kurir. Magyar Merkur_, a _Magyar Múzsa. Bibliotheka_ és
_Kedveskedő_ czímű irodalmi mellékletekkel jelentek meg, épen mint a
_Hazai és Külföldi Tudósítások_, a _Hasznos Mulatságok_, az _Erdélyi
Hiradó_, a _Nemzeti Társalkodó_ és a _Hirnök_ a _Századok_ czímű
melléklapokkal. A negyvenes években keletkezett lapok már kezdték
mellőzni a mellékleteket s az irodalmi és tudományos részt a főlapba
olvasztották be. A _Világ_, majd a _Budapesti Hiradó_ divatba hozták a
tárczát, melyben beszélyeket közöltek. A _Budapesti Hiradó_ a regények
közlését is megkezdette Jósika egyik újabb regényével s Toldy Ferenczre
bizta az irodalmi kritika vezetését. Egyszóval a politikai lapok
egyszersmind irodalmi közlönyökké is váltak. A politikai és irodalmi
tartalom e szoros kapcsolatát azonban leginkább kifejezve találjuk az
ötvenes években. Különösen két lap, a _Pesti Napló_ és _Magyar Sajtó_
törekedtek a kapcsolatra. A _Pesti Napló_ ment elől jó példával és
nyomósabb munkássággal. Hirlapjaink sohasem tanúsítottak több figyelmet
és keltettek több érdeket tudományos és irodalmi intézetek és társaságok
iránt, mint ez években. A tárcza szerkesztése kiváló gondban részesült;
nemcsak szépirodalmi művek jelentek meg benne, hanem kisebb irodalmi
tanulmányok és bírálatok is. Különösen a két főhirlap körül
csoportosultak a régibb és újabb kritikusok s a politikai mellett
bizonyos irodalmi szinezete is volt mind a kettőnek. E jelenség okai a
változott körülményekből is magyarázhatók. Az újonnan alakult egységes
osztrák állam megfosztotta nemzetiségünket minden állami segélyforrástól
s annak biztosítására és fejlesztésére nem maradt más tér, mint a
társadalmi és irodalmi. A társadalmi munkásság irányítása, az irodalmi
munkásság utjainak és vezéreszméinek kijelölése a kor legfontosabb
kérdésévé emelkedett s megvolt bizonyos politikai fontossága is, a
mennyiben a szenvedőleges ellenállásnak némi cselekvő erőt kölcsönzött.
A megtiprott nemzetiség az irodalom terén védte magát s a politikai
térről leszorult tehetségek tudományos és irodalmi tanulmányokkal
kezdtek foglalkozni. De a külső okok mellett a belsők sem hiányoztak.
Mindinkább meggyőződéssé vált a komolyabb elmékben, hogy legalább egy
pár politikai lapnak rendszeresebben kell szolgálni az irodalmat, mint
eddig, mert elterjedtségöknél fogva sokat tehetnek a tudomány
népszerűsítésére, az ízlés nemesítésére, kivált a mi sajátságos
viszonyaink között. Igy alakult meg hirlapjainkban bizonyos benső
kapcsolat a politikai és irodalmi tartalom között. Azonban egy pár
évtized óta a kapcsolat mindinkább lazúlni kezd. Lehet, hogy ennek oka
az élénkebb politikai élet, mely háttérbe szorítja az irodalmi részt, de
úgy látszik, hogy egy s más tekintetben a szerkesztők nézete is
megváltozott a szerkesztésre nézve. A politikai pártczél szolgálata
mellett főtörekvésök nemcsak a politikai, hanem mindennemű hírek s
mendemondák gyors közlése, azért mennél több gyors kezű reporterre van
szükségök s mennél kevesebb komolyabb íróra. Bizonyára a hírek gyors
közlése kötelessége minden hirlapnak, de nem ártana egy kissé a
válogatás s talán igen is sok hatásvadászó ujdonságot kell olvasnunk
elméskedő vagy érzelgős czikké föleresztve. Az ilyesmi még tűrhető
kisebb lapokban, de baj, ha a nagyobb és komolyabb lapok is a kisebb és
könnyelműbb lapokat veszik mintáúl. Baj az is, hogy több hírlapunk van,
mint szükséges s nincs hozzá elég képzett írónk. S ez nemcsak a
politikai, hanem az irodalmi és vegyes tartalmú lapokra nézve is áll.
Nem igen törekszünk arra, hogy a meglevőket erősítsük, hamar újba
kezdünk, az erő megoszlik, a szinvonal alább száll s a lap vagy
folyóirat érdeke nem mindig egyszersmind az irodalomé.

Mindez s több más kórjelek ugyan, de azért igazságtalanság volna azt
állítani, hogy lapjaink egészen szakítottak az irodalommal. Költői
műveket, regényeket most is örömest közöl minden lap, sőt többet, mint
régebben. Nagy ünnepek alkalmával külön szépirodalmi mellékleteket
veszünk. A szerkesztők egy egész kosár virággal kedveskednek
olvasóiknak, pedig ezek talán szivesebben vennének egy csinosan kötött
bokrétát. A színbirálat sem ment ki a divatból. Minden lapnak megvan a
maga színbirálója, ha másnemű birálatokban nagy hiányt szenved is. Nem
tagadhatni, hogy jó színbirálatokat is olvashatunk, de a legtöbb mégis
csak azt a hatást teszi ránk, mintha a birálók többet merítenének rokon-
vagy ellenszenvökből, mint a dramaturgiai elvekből és tanulmányokból.
Régebben a színbirálók sokat foglalkoztak a magyar szavalat törvényei
megállapításával, vitatkoztak az új franczia drámáról, a szinpadi és
drámai hatásról, fejtegették a tragikum és komikum sajátságait. Most azt
hiszik, hogy az ilyesmi úntatja a közönséget. Lehet, hogy az újabb
színbirálatok mulatságosabbak, de mindenesetre kevesebb eszméjök van,
mint a régieknek s az eszmék cultusa helyett a személyeké felé hajolnak.
A személyes rokon- és ellenszenv régibb színbirálatainkban sem volt
ritkaság, de igyekezett mérsékelni magát vagy eszmékkel vegyűlt.

A mily élénk érdeklődést tanusítanak hirlapjaink a szinházak iránt, épen
oly kevéssé figyelnek a tudományos és irodalmi társaságok, intézetek
munkásságára. Régebben a szerkesztők szakférfiakat kértek föl erre, a
kik a közérdekű felolvasásokat bőven ismertették, sőt birálták. Most
helyöket úgynevezett riporterek pótolják. Nagyrészt száraz és zavaros
értesítéseket kell olvasnunk tudományos és irodalmi üléseinkről; olykor
azt sem tudhatjuk, hogy voltaképen miről van szó. S ez még hagyján!
Nagyobb baj, ha némely reporter bővebben ír és elméskedni kezd.
Általában szerkesztőink minél kiszínezettebb, minél elmésebb czikkeket
szeretnek majd minden rovatban s ettől még a vezérczikkek sem mentek.
Egész új fajú czikkek keletkeztek, melyeknek nincs egyéb czéljok, mint
elmés rajzokat közölni a képviselőházról, terjeszteni a folyosó adomáit,
humorosan leírni az ünnepélyeket, lakomákat, pártértekezleteket, városi
közgyűléseket, törvényszéki tárgyalásokat, írói és művészi
összejöveteleket, utczai és nem utczai botrányokat s gúnyolni sok
mindent, olyat is, a mi nem épen gúnyolni való. Egy idő óta oly tréfásak
és vidámak lettünk, mintha semmi okunk sem volna búra, és szükségünk a
komolyságra. Annyira félünk a nehézkességtől és unalmasságtól, hogy
inkább léhákká válunk. Mindennek van határa s minden a maga helyén jó.
Az élcz, ha erőltetjük, izetlenné válik, a humor csak elmefuttatás, ha
nem eszme és érzés szülötte s a satira csak csufolódás, ha nem erős
erkölcsi érzületből fakad.

De semmi sem mutatja annyira hirlapjainkban az irodalmi kapcsolat
lazulását, mint az a változás, a melyet a tárczákban tapasztalunk.
Régebben regények mellett birálatokat, könyvismertetéseket, kisebb
tudományos és irodalmi tanulmányokat is olvashattunk a tárczákban.
Egy-egy nevezetesebb könyv, magyar vagy idegen, nem egyszer talált
hivatott ismertetőre vagy birálóra. Szerkesztőink nem igen bátorítják az
irodalmi tanúlmányokkal foglalkozókat, de annál szívesebben fogadnak
minden oly írót, a ki életképet, vázlatot, rajzot vagy épen csak puszta
csevegést ír. Tulajdonkép csak ezek a valódi tárczaírók, a kik
uralkodnak a tárczában s ha mind így megy, minden másnemű dolgozatot
kiszorítanak belőle. Majd minden lapnak első dolga egy-egy kedveltebb
tárczaírót szerződtetni a laphoz. Ez mindennél fontosabb, olyan, mint a
szinházaknál a primadonna. Más egyéb csak kikerül innen-onnan, de a
tárczaíróról különösen gondoskodni kell. A főtárczaírót, mint vezért,
számos önkéntes követi a fővárosból és vidékről. Most majd minden fiatal
író ily rajzzal kezdi írói pályáját, mert könnyebbnek tetszik minden
egyébnél. A vidéki lapok tárczái követik a fővárosi példát. A beszély
kezd kimenni a divatból a vázlatok és rajzok e korszakában. Mintha a
kerek mese s némi részletesebb jellemrajz túlhaladott szempont volna a
szépirodalomban. Beszélyek gyüjteménye helyett évenkint tíz-húsz
rajzgyűjteményt kell olvasnunk, ha ugyan olvassuk. Egy adoma kissé
elnyújtva, egy kis bonyodalom, melyből talán jó beszély lehetne, de
semmi sem lesz; egy pár jelenet az életből, melynek előzményeit és
következményeit nem sejthetjük; egy érdektelen kaland, a melyet az író
humora akarna érdekessé tenni; a mező, az erdő, a puszta leírása,
köznapi reflexiók vagy élczek kiséretében; egy kávéházi vagy utczai
eset, a melynek komikuma kétes becsű; egy szerelmi történet sok
naturalismussal, de annál kevesebb ízléssel és erkölcsi érzülettel
rajzolva; szeszélyes képletek, kivételes lélekállapotok, diákos
ábrándok, vásott tréfák: íme nagyrészt tárczáink tartalma.

De vajon nincsenek-e sikerült vázlataink, rajzaink is s vajon az egész
műfaj elitélendő-e? Bizonyára sikerült műveket is olvasunk, sőt néhány
ily mű sikere idézte elő a tárczaözönt. Maga a műfaj is jogosult s
alapjában nem is új, még nálunk sem. Már Kisfaludy Károly művei között
is találunk egy pár ilyet s az angol regényirodalom két nagy
képviselője: Dickens és Thackeray a harminczas és negyvenes években ily
rajzokkal kezdték pályájokat. Azonban nem maradtak annál, mindez csak
némi előtanulmányúl szolgált arra, hogy később örökbecsű regényekben
rajzolhassák az angol életet. A kik pedig, mint Washington Irwing, nem
váltak regényírókká, legalább a beszélyig emelkedtek s megelégedtek egy
pár kötet rajzzal. Nálunk az az egyik baj, hogy rajzíróink nem
emelkednek a regényig, s ha igen, a vázlatos szerkezetet és jellemzést
átviszik ide ís. A másik baj magát a műfajt illeti, melyet minden
erőltetés mellett is egy kissé könnyen veszünk, pedig e műfaj igen
kényes, épen változatosságánál és szabad formájánál fogva. Hamar
válhatunk formátlanokká vagy nem találjuk meg a kellő formát. Ellapítjuk
vagy összezsugorítjuk tárgyukat, ha nincs erőnk megtalálni a központot
vagy nem tudjuk mint és mennyit kell körülötte csoportosítani. Egy pár
erős vonással kell rajzolnunk s az árnyalást az olvasóra biznunk, de
úgy, hogy képzelme működését elősegítsük. Ehhez képest kell a nyelvvel
is bánnunk. Épen ezért az ily műveket nem lehet rögtönözni, mint egy
hirlapi czikket, mert modorosokká válunk. De rajzíróink mintegy
kényszerítve vannak a rögtönzésre. Elég nagy számú hirlapjaink tárczái
az ily művek nagy mennyiségét emésztik föl havonként. A rögtönzés az
erősebb tehetségeket megrontja, a gyöngébbeket tévútra vezeti. Nem a
műfajban van a hiba, hanem annak művelésében és szerkesztőinkben, a kik
ráerőltetik az írókat, hogy akkor is írjanak, mikor nincs ihletök, a
tehetségteleneket is bátorítják, épen nem válogatósak s értéktelen
műveket is örömest közölnek. Nem volna-e jobb, ha a szerkesztők
kevesebb, de sikerültebb úgy nevezett tárczákat közölnének s több tért
nyitnának mindannak, a mi az irodalommal lényegesebb kapcsolatban áll?
Azok a viszonyok, igaz, megváltoztak, melyek az ötvenes és hatvanas évek
hirlapszerkesztőit az irodalmi szorosabb kapcsolatra ösztönözték, de a
czél nem változott, melynek érdekét tartották szem előtt.
Nemzetiségünket nem tiporja többé önkény, de vajon nincs-e szüksége
erősödésre? Most több szaklapunk és folyóiratunk van ugyan, mint
régebben, de a hirlapok közönsége nagy arányban növekedett s van oly
közönség is, mely hirlapnál egyebet nem olvas s épen azért hirlapjaink
most még többet tehetnek a tudomány népszerűsítése és az ízlés
nemesítésére.

Régi igazság, hogy egyik hibát kerülve, könnyen másikba esik az ember,
ha csak egy oldalról tekinti a jelenségeket. Régibb hirlapjainknak az
volt árnyoldala, hogy egy kissé nehézkesek és kényelmesek voltak. A
mostaniak sokkal frissebbek, mozgékonyabbak, a közélet nagyobb körét
ölelik fel. E törekvésben elősegíti őket a sajtó szabadsága, a
közlekedési eszközök gyorsasága s a több költségről való rendelkezés is,
a mik a régi hirlapirodalomban többé-kevésbbé hiányoztak. Mindez
méltánylatot érdemel; maga a nehézkesség kerülése, a könnyedségre és
mulattatásra irányuló törekvés sem hiba még. De tartsuk meg a kellő
mértéket és határt. Az igen vig ember épen olyan unalmas lehet, mint az
igen komoly. Az egyoldalúság kerülése czélt téveszt, ha más
egyoldalúságot szűl. Nem lehetne-e a frisességet egy kis mérséklettel, a
mozgékonyságot egy kis komolysággal összekapcsolni, az új egyoldaluságot
a régi egyoldalúsággal enyhíteni vagy jobban mondva többoldalúvá
lennünk. A jelesebb külföldi lapok szintén nagy szolgálatokat tesznek az
irodalomnak, pedig ott az irodalom csak a közműveltség ügye s nincs oly
szoros kapcsolatban a nemzetiséggel.

E megjegyzések elmondása, e töredék eszmék megpendítése nem volt helyén
kívűl Társaságunk ünnepélyes ülésén, a melyet Kisfaludy Károly emlékére
szoktunk megtartani. Kisfaludy Károly, mint leendő hirlapszerkesztő,
szorosabb irodalmi kapcsolatra törekedett elődeinél, de halála
meggátolta szándékát s utódai valósították meg azt, a mi a
körülményekhez képest lehető volt. Tiszteljük mi is e hagyományt és
igyekezzünk szintén megvalósítani azt, a mi körülményeink közt lehető.
Adja Isten, hogy hirlapjainkban az irodalmi kapcsolat ne gyöngüljön,
hanem erősödjék a közműveltség és nemzetiségünk javára.

S ezzel egyszersmind megnyitom a Kisfaludy-Társaság XLVIII. közülését.


XIV.  KÖLTŐI ÉS SZÉPPRÓZAI NYELVÜNK.[22]

Azok a költők és szépprózaírók, a kik a Kisfaludy-Társaságot
alapították, a nemzeti és művészi irány összeolvasztását tűzték ki
főczélul. Kisfaludy Károly kezdeményezte ezt, de Vörösmarty volt
főképviselője; őt nemsokára Petőfi és Arany követték, a kik ez irányt
tovább fejlesztve, még nemzetibbé, még művésziebbé varázsolták
költészetünket. Messze vezetne annak fejtegetése, hogy költészetünk és
szépprózánk szellem és tartalom, műfaj, alkat és formák tekintetében
mily változásokon ment át. Elég lesz, ha – mielőtt megnyitnám ünnepélyes
közülésünket – röviden csak költői és szépprózai nyelvünk fejlődéséről
elmélkedem, egy-egy pillantást vetve a mai állapotokra.

Költői és szépprózai nyelvünket Kazinczy emelte ki sülyedtségéből,
felköltve a stilérzéket és sürgetve a művészi irányt. Iróink akkor
ugyanazon szín- és jellemnélküli nyelven írtak prózát és verset, dalt és
eposzt, elbeszélést és értekezést. Kazinczy, az ó- és újkor remekeire
hívatkozva, követelte a tárgyszerű előadást s egyszersmind maga jó
példával ment elől eredeti és fordított műveiben. Tulajdonképen csak
azért fordított, hogy példát adjon a különböző stilfajokra. De az akkori
irodalmi nyelv szegény volt és sok idegen szóval kevert. E mellett a
szókötés mind erőtlenebbé vált s elvesztette a csin és fordulatosság
bájait. Kazinczy, hogy bővítse a nyelvet és emelje a költői szólamot,
régi szókat elevenített fel, tájszókat általánosított, új szókat
alkotott és új szókötési formákat és szólásmódokat kisérlett meg.

Így alakult meg újabb költői nyelvünk és szépprózánk. A fölelevenített
régi s mindinkább meghonosodó új szók nemcsak bővítették nyelvünket,
hanem új színt kölcsönöztek a költői szólamnak. A gyökelvonás számos új
szava, az elnyulósodott származékok megrövidítése elősegítette a
könnyebb verselést és folyékonyabb prózát. Ismert szók új árnyalatú
használata, szabatosság, választékosság és hangzatosság váltották föl a
bőbeszédű szélességet és a nehézkes kuszáltságot. A tárgyszerű előadás
mindinkább utat tört s a műfajok természetéhez alkalmazkodott. Költői
nyelvünk valóban művészi lőn, de egy s más tekintetben idegenszerű is,
választékos fordulatosság szállott bele, de az eredetiség és magyarosság
árán. Kazinczy műfordításaiban az idegen íróknak nemcsak stiljellemét
igyekezett visszatükrözni, hanem oly nyelvi szépségeit is, a melyek
többé-kevésbbé idiotismusok. S ily szólásmódokat többször eredeti
munkáiba is felvett. Hirdette, hogy «nem botol, a ki tudva, akarva
botol»; nem a nyelvtan a fő, hanem az æsthesis. Izlést és formaérzéket
keltett fel íróinkban, de mesterkedést is, elválasztotta a költői
nyelvet a köznapitól, de nem egy tekintetben a művészit is a
magyarostól. Költői nyelvének e sajátságait többé-kevésbbé megtaláljuk
majd minden magyar költőnél, a kire nagyobb hatása volt. A magyaros és
idegenszerű, a természetes és művészi küzdésben vannak egymással s nem
tudnak egészen kibékülni.

E küzdelmet és ellentétet Vörösmarty békéltette ki. Lángelméje leginkább
nyelvében nyilatkozik. Híve volt Kazinczy művészi irányának és
nyelvújításának egyaránt, de a magyar nyelv és saját költői géniusa
sugalmai szerint. Nyelvújító ő is, de mérsékelt és épen úgy gyűlölte az
ósdiak, mint az újítók túlságait. Mintegy összeolvasztotta a régi és
megújított nyelvet, mindeniktől épen azt kölcsönözve, a mi a költői
nyelv emelésére szolgál. Ő is elválasztotta a költői nyelvet a
köznapitól, de ennek inkább csak virágává fejlesztette s nem oltott bele
idegen ágat. Mily mindennapi szók vagy kifejezések válnak az elhelyezés,
kapcsolat, fordulat vagy átvitt értelem utján az erő, méltóság,
szenvedély, naivság, kellem addig nem hallott hangjaivá. Mily
kifogyhatatlan a jellemző és új árnyalatú epithetonokban, mennyire nem
szorul meg soha s oly gazdagnak látszik nyelve, mintha ő teremtené.
Különösen átvitt értelmű kifejezésekben gazdagította költői nyelvünket.
Közülök sok oly közkeletüvé vált, hogy nem is vélhetjük újnak. Egyszóval
Vörösmarty megalapította, sőt a nemzeti szellem melegén ujjászülte
Kazinczy törekvéseit. Ezóta a nemzeti elem kerekedett felül költői
nyelvünkben, Petőfi és Arany, a kik Vörösmarty után léptek föl, ez
irányt fejlesztették tovább.

Petőfi is a megújított nyelv alapján állott, de többet merített a
népnyelvből, mint Vörösmarty s egyszersmind az egyszerűségre adott
példát. Őszinte lelke ellensége volt érzelmi és nyelvi szenvelgésnek
egyaránt. Mint a magyar dal mestere, a népköltészet nyelvének friss
eredetiségét, könnyed bájait, heves szökelléseit szövi a magáéba s ebben
minden magyar költőt felülmul. Mintegy fejlődésbe indítja a népi elemet,
folyvást művészettel párosítva. Arany az ő példáján lelkesült, de
nemcsak a nép nyelvéből merített, hanem a régi nyelvből is. Mindkettőt
tüzetes tanulmány tárgyává tette s fölszedett belőlük minden virágot,
minden ritkább, ünnepibb, hathatósabb kifejezést, fordulatot. Mintha a
régi nyelvet csak folytatná, de újjá szülve, mintha a nép nyelvéből csak
azt venné át, a mi művészi, bár részben maga alkotja. S a nyelv a tárgy
szerint régies, népies, újabb szinezetű és mindig van benne valami
tárgya szinéből, alakjából, hangjából, egy szóval: természetéből. Senki
sem ismeri és alkalmazza jobban a régi és élő nyelv különösebb és finom
árnyalatu szókötéseit s ezek nyomán maga is újakat merészel. Ebben oly
gazdag, mint Vörösmarty az átvitt értelmű új kifejezésekben. Hirdeti a
költői szabadságot, az æsthesis jogát, mint Kazinczy, de más módon, más
eszközökkel: a magyar nyelv szellemében. Mindezt nemcsak eredeti
műveiben találjuk meg, hanem műfordításaiban is. Mindig tekintetbe veszi
a műfaj sajátságait, a költő egyéniségét, de oly módon, hogy a magyarban
ugyanazon hatást tegye vagy legalább ahhoz hasonlót, a minőt tett az
illető nyelven.

E három nagy költő nyelve természetesen hatott szépprózánkra is, mert a
széppróza mindig a költészettől nyer ösztönt és ihletet; tőle tanulta
meg, saját tárgyaihoz alkalmazva, a stil erélyét, élénkségét, bájait s a
mi oly lényeges, a műalkat művészetét. De a széppróza, bár nyelvi
tekintetben is jeles műveket mutathatunk fel, kivált a szónoklat és
elbeszélés műfajában, nem emelkedett a fejlődés oly magas fokára, mint
költői nyelvünk. A magyaros és művészi, a tárgyszerű és természetes nem
olvadtak össze benne oly testvériesen. Azonban a törekvés nem hiányzott
s ezt a kritika is támogatta, mely nem egyszer támadta meg az
idegenszerűséget s a nyelvújítás visszaéléseit. «Van kora az újításnak,
van kora a conservatiónak – írta Arany János 1865-ben, – az utóbbi most
szükségesebb nyelvünkben, mint az első.» A költők és szépprózairók már
kevés új szót alkottak s a régiebbeket is megválogatva használták s így
a nyelvújítás túlságai inkább csak a tudomány, hivatalok és hirlapok
nyelvében mutatkoztak Épen azért az a mozgalom, melyet a hetvenes
években újabb nyelvészeink indítottak, s a neologia ellenében, mint új
orthologiát állapítottak meg, kevés hatással volt mind a költői nyelvre,
mind a szépprózára. A költők és szépprózaírók azt hitték, elég, ha
lerázták a neologia bilincsét, s nincs ok, a miért fölvegyék az
orthologiáét. A legjobb költők és szépprózairók minden irodalomban
eclectikusok voltak s nem szegődtek merev nyelvészeti elméletekhez. A
magyar költők annyival kevésbbé lehetnek orthologok, mert ők kezdették
ugyan meg a visszahatást a neologia erőszakosságai ellen, de óvakodva a
másik túlságtól, soha sem tagadták meg termékenyítő hatását és
vivmányait. Valóban az új orthologiának épen úgy megvannak a maga
túlságai, mint a régi neologiának elméletben és gyakorlatban egyaránt.
Új orthologjaink hirdették, hogy a nyelv természeti termék, melyhez az
író keze nem nyulhat, pedig a nyelv történeti termék is, sőt még a
conventiónak is van benne része. Hibáztatták a gyökelvonást, elítélték a
neologia így alkotott szavait, holott a népnyelv folytonosan alkotott és
alkot ily szókat, a mint az épen az általok dicséretes szorgalommal
gyűjtött népnyelvi adatokból kiviláglik. Megtámadták az úgynevezett
kihalt képzők segélyével létrejött új szókat, de nem tudják és nem is
tudhatják bebizonyítani, hogy az illető képzők mennyiben kihaltak, vagy
ha a kihalt szók föleleveníthetők, miért ne lehetne ugyanezt tenni a
kihalt képzőkkel is. Elvetendőnek tartották a neologia minden oly
szavát, a mely nem elég szabatos analogia utján származott, noha
ilyeneket találunk a népnyelvben is. A költők azt hitték, hogy a mi
szabad a népnek, az szabad az írók népének is illő mérséklettel. De ha
állanának is új orthologjaink merev elméletei, ha valamely szó majdnem
egy század óta él, legjobb íróink használják és szükség van reá, már
létjogot nyer a nyelvben s ez így van más irodalmakban is. A költők és
szépprózaírók követték a Vörösmarty, Petőfi és Arany jelölte utat s
annyival inkább nem mondhattak le a neologia vívmányairól, mert magok az
orthologok is kénytelenek használni sok oly szót, melyeket hibáztatnak,
de nem tudnak pótolni, a melyekkel pedig pótolni akarják, ritkán
szabatos értelműek vagy tetszetősek, kivált a költői nyelvben.

Nem az a baja költői nyelvünknek és szépprózánknak, hogy nem esküdött az
orthologia zászlója alá, hanem, hogy kezd megfeledkezni Kazinczy nyelvi
æsthetikájáról, mely szerint a stilnek tárgyszerűnek kell lenni,
alkalmazkodni a különböző műfajok jellemző sajátságaihoz. A mi az egyik
műfajban jó lehet, a másikban hiba, de nagyobb hiba ugyanazon stil
minden műfajban. Arany már a hatvanas években megjegyezte, hogy a dal
hangját átviszszük a lyra egyéb fajaira, hol más hang, más diszítmény,
más nyelv kivántatnék, sőt átviszszük az eposzba, drámába, hol az által
gondolunk költői színvonalra emelkedni, ha fokonkint a dal hangját,
nyelvét és mellékes cziczomáit alkalmazzuk. E tekintetben nem sokat
haladtunk, sőt bizonyos átlagos sima, folyékony költői nyelv képződött,
melyet örömest alkalmazunk minden műfajra. De ha ki is emelkedünk
belőle, ritkán birjuk eltalálni az ódai szárnyalás nyelvét, a kellemnek
áldozunk, a hol a fenségnek kellene s midőn más műfajban a kellemet
akarjuk kifejezni, oda tolakodik egy-egy kirivó jelző, nehézkes szókötés
vagy hibás rhythmus s megrontja a hangulatot. Új szólamokra és
fordulatokra sem igen gondolunk. Nem érleljük meg annyira
gondolatainkat, hogy megtaláljuk a legjellemzőbb kifejezést, hevenyészve
erőltetjük s később sem igen javítunk rajta. Hajlandók vagyunk azt
hinni, hogy a kifejezés gondja árt a gondolat és érzés közvetlenségének.
Küzdjünk meg az eszmék hiénáival s ne bajlódjunk a szók egérfarkával, –
mondá valaki – egy kissé dagályosan. Csak az a baj, hogy a költészet
hatása majdnem fele részben a nyelv művészetétől függ. Különösen drámai
nyelvünk nem birja kifejteni stiljét, a legtöbbször vagy lyrai szónokias
ömledezés vagy nehézkes próza. A párbeszéd művészetére, a mi a drámai
hatás egyik főforrása, kevés gondot fordítunk s a vígjáték nyelve
mintegy várja kiképzését. A társalgási nyelv finom árnyalatait, élezett
fordulatait, a komikai szeszély csapongásait, a műfaj sajátságaihoz
képest épen oly módon kellene kifejezni, mint a hogy Vörösmarty, Petőfi
és Arany az eposz és lyra nyelvét kiképezték.

Szépprózánkban bizonyos haladást vehetni észre. Egyszerűbbé vált, nem
oly szónokias, mint régebben. Elvetett sok csinált díszítményt, melyet
azelőtt kedvelt. E tekintetben követte költői nyelvünket saját
eszközeivel. Arra a tárgyszerűségre és különféleségre nem tudott ugyan
emelkedni, mint lyrai és epikai költészetünk legkitünőbb művei, de
mindenesetre természetesebb és egyszerűbb. Azonban hajlik a köznapiság
felé s olykor egészen az. Jól mondja Horatius, hogy kerülve egy hibát,
könnyen másba sodortatunk, ha nincs hozzá elég művészetünk. Ezért
használ szépprózánk annyi idegen szót, melyeknek nagy részét
elkerülhetné. Nem igen válogatós, mert természetes akar lenni s épen
azért nem törekszik emelni, csak követi a közbeszéd, a társalgás
nyelvét. Sőt tovább megy, kezdi elfogadni némely hirlap förtelmes
helyesírását s az idegen szót, legyen az görög, latin, német, franczia
vagy angol, magyarosan írja. Már Kazinczy azt tanácsolta az íróknak,
hogy idegen szót, ha nem vált magyarrá, az illető nyelv helyesírása
szerint kell írni. Ez elvet fogadta el az akadémia is. De ezt már
meghaladott álláspontnak hajlandók tekinteni szépprózaíróink, azt
hiszik, hogy így magyarosabbak, pedig csak elősegítik a kevert nyelv
terjedését és gyöngítik a nyelvérzéket. Azonban a köznapiság nemcsak
ebben nyilatkozik. Szépprózánk igen szoros kapcsolatba jött a
hirlapokkal és eltanulta tőlük a rögtönzést, a hevenyészetet, holott
szépprózát hevenyészni gyakran nehezebb, mint kötött beszédet, mert a
rhythmus már magában a hangzatosságra, válogatásra, fordulatosságra
szoktatja az írót. A ki az írásban hevenyészethez szokik, könnyen lesz
bőbeszédű, színtelen, modoros, sőt léha. Könnyeddé, világossá, erélyessé
vagy épen tömörré csak gond teheti az írót. A műfaj sajátságaihoz
alkalmazkodva minél jellemzőbben, minél elevenebben írni: hosszas
gyakorlat és folytonos fáradság gyümölcse. A köznapiság még nem
természetesség, a pongyolaság nem egyszerűség. Valamint költeni és mégis
igaz maradni: a valódi költészet, úgy természetes lenni és művészivé
emelkedni: a valódi széppróza.

Ide járul még az a körülmény, hogy vagy könnyen esünk idegenszerűségbe,
vagy nagyon is törekedünk magyarosságra. Bizonyára az idegenszerűség
kerülése alapja a jó magyar prózának, bár nem mindig idegenszerűség az,
a mit annak bélyegez némely túlbuzgó nyelvész. Azonban a nyelv
természete szerint írni, megtartani a szókötés szabályait, minél több
népies kifejezést, és szólásmódot használni, még nem széppróza. Kazinczy
idejében az æsthetikai szempont volt a fő, a nyelvtan és a népies
magyarosság mellékes, most ellenkezően a nyelvészkedés és a népies
magyarosság a fő. A kritika rendesen azzal dicsér meg valamely könyvet,
hogy magyarosan, vagy tősgyökeres magyarsággal van megírva. De azzal nem
igen bajlódik, vajjon szépen van-e megírva, vajjon széppróza-e, vajjon
alkalmazkodik-e a műfaj sajátságaihoz s azok a népies kifejezések a
magok helyén állanak-e? Lehet valamely kifejezés tősgyökeres magyar, de
nem odaillő, a hol a szerző használja, mert nem emeli, sőt megrontja a
mű hangulatát, stilusát. Dugonics mennyi közmondást, népies kifejezést
halmozott össze, de vajjon szépprózát írt-e s nem illett-e rá Kölcsey
satirája? A népköltés nyelve s általában a népnyelv sok oly becses
anyagot szolgáltat, melyek igen alkalmasak a fenség, erő, kellem és
humor kifejezésére, de az erő durvasággá fajul, ha nem jól alkalmazzuk s
a fenség, kellem és humor egészen más hatást idéznek elő, ha válogatás
vagy ha szükséges átalakítás nélkül használjuk a népi szólásmódokat. E
mellett némely író népiesb akar lenni a népnél s épen azt koczkáztatja,
a mire talán törekszik, a keresetlen egyszerűséget. Van olyan mű is,
melyben különös vegyületben találjuk az idegenszerűséget a magyarossal,
amazt akaratlanul, emezt czélzatosan, de művészi öntudat nélkül.
Legnehezebb a művészi és magyaros összeolvasztása a széppróza oly
részeiben, a melyek meghaladják a nép gondolat- és érzelemkörét, s így a
népnyelvből keveset meríthetni. Ez próbálja meg leginkább az író
nyelvérzékét és alkotó erejét, hogy a nyelv szellemében új árnyalatú és
szinezetű szólással győzze le a kifejezés nehézségeit. Itt fenyeget
bennünket leggyakrabban az idegenszerűség örvénye, a melyet oly bajosan
tudunk elkerülni.

Azonban e jelenségek kirivóbban csak általában véve észlelhetők;
egyeseknél megvan a törekvés a művészi és nemzeti irány
összeolvasztására, mely szépprózánkat egyedül emelheti oda, a hová
költői nyelvünket nagy költőink emelték. Ez irány erősítése legyen
feladatunk annyival inkább, mert szépprózánk némely faja még nincs
eléggé kiművelve s új szépségek kifejtésére számíthatunk. Én hiszek és
remélek szépprózánk jövőjében s e hittel és reménynyel megnyitom a
Kisfaludy-Társaság L-ik ünnepélyes közülését.


XV.  A TÁRCZAELBESZÉLÉSEKRŐL.[23]

Ezelőtt harmincznégy évvel Arany János, akkori szervezetünk szerint
társaságunk igazgatója, egy pár czikket írt lapjába lyrai költészetünk
egyoldaluságáról. Fejtegette, hogy lyránkban korán sincs meg az érzelmek
és előadás azon különfélesége, melyet a lyrai nem megkiván, hanem az egy
dal formáit alkalmazzuk jól-rosszúl, az egész lyrára. A dal hangját
átviszszük a lyra egyéb fajaira is, hol más hang, más diszítmény, más
nyelv kivántatnék, sőt beviszszük az eposzba, drámába, hol az által
gondolunk költői szinvonalra emelkedni, ha foltonként a dal hangját s
mellékes cziczomáit alkalmazzuk. Arany e jelenség okát Petőfi hatásában
kereste, a ki oly határozott, szembeszökő typusban képezte ki a magyar
dalformát, mint előtte senki. Minden ifjú költő az ő koszorújára
vágyott, az ő dalformáit, hangját, sőt egyéniségét igyekezett magába
olvasztani. A lyra más fajai háttérbe szorultak, s úgy szólva dalözönbe
fultunk. Arany az elhanyagolt lyrai műfajok mellett emelt szót, az
érzelmek és hangulatok változatosságát sürgette s az európai lyrai
költészet tanulmányozását ajánlotta, mert csak minél többféle példány
átélvezése menti meg a költőt, ha ugyan új ösvénytörő, önálló
csillagnak, lángésznek nem született, hogy ne rekedjen valamelyik kitünő
szellem szolgálatába.

Nincs itt helye bővebben vizsgálni, hogy mennyiben emelkedünk ki a
dalözönből, de annyi bizonyosnak látszik, hogy lyrai költészetünk most
kevésbbé egyoldalú, mint ezelőtt harmincznégy évvel, bár
változatosságának némely faja nem épen örvendetes jelenség. Azonban
dalözön helyett most más özönben úszunk, a prózában írt úgynevezett
beszélyke, vázlat, rajz, genrekép vagy a mint röviden mondani szokás,
tárczaelbeszélések özönében. S ez az özön sokkal nagyobb, mint a
dalözön, mert az írók és lapok száma tetemesen szaporodott a fővárosban
és vidéken egyaránt. Egy napilap sok mindent nélkülözhet, de
tárczaelbeszélés nélkül nem lehet el. Ez épen oly fontos előtte, mint a
vezércikk, mely pártállása szerint a kormányt védi vagy támadja, mint
valamely zajt ütő hír, melyet más lapnál előbb van szerencséje közölni.
Minden nap legalább tíz-húsz tárczaelbeszélés lát napvilágot hazánkban s
ezek nagy része összegyüjtve külön kötetben is megjelen, úgy annyira,
hogy elbeszélő irodalmunk főleg tárczaelbeszélésekből áll.

De mi az a tárczaelbeszélés? Meghatározásánál nem annyira belalkatából,
mint külalakjából kell kiindulnunk. A tárczaelbeszélés oly mű, melynek
terjedelme meg van szabva, mint a zsemlyének, se nagyobb, se kisebb nem
lehet néhány hasábnál a szerint, a mint a lap kisebb vagy nagyobb alaku.
A fődolog, hogy egy számban közölhető legyen s ne legyen folytatása a
következőkben. Lapjaink közölnek ugyan eredeti és fordított regényeket
is, azok folyhatnak sokáig, de a tárczaelbeszélés csak egy napra való
csemege. Vannak oly olvasók, a kik összegyüjtik azokat a számokat, a
melyekben regény van s akkor olvassák el, a mikor bevégződik, jó hát
ezeknek is adni valamit, de a legnagyobb rész ezt nem teszi, sokan nem
is tehetik, mert kávéházban vagy casinóban olvasnak lapot vagy csak néha
vesznek meg egy-egy számot valamely érdekes hirért s ezek a
tárczaelbeszélés gyönyöre nélkül nem lehetnek el. Így gondolkoznak a
szerkesztők s lapjok érdekében szigoruan őrködnek, hogy a költő ne
csapjon túl a korlátokon s a legtöbbször visszautasítanak minden oly
művet, mely két-három vagy öt-hat tárczában jelenhetne meg.

Valóságos szerkesztői dogma az egy számra való elbeszélés. A kezdő iró
ilyennel indul utnak, hogy bejuthasson valamely lap tárczájába s már
neves írók örömmel szerződnek a szerkesztőkkel ilyenek írására, mert
kevesebb fáradsággal több tiszteletdíjat nyernek tőlök, mint nyernének,
ha beszélyeket vagy épen regényt írnának. Így szorulnak háttérbe a
beszély különböző fajai, épen mint ezelőtt harminczegy évvel a dal miatt
a lyrai költészet más fajai, különösen az óda és elegia. Az ok más, az
eredmény ugyanaz. Akkor Petőfinek, a dalköltőnek, hatása tette
egyoldaluvá lyrai költészetünket, most a hirlapi divat, a szerkesztők
önkénye tereli mindinkább elbeszélő költészetünket a tárczaelbeszélés
felé. Lehet, hogy egy pár kiválóbb tehetség sikere is befolyt a
tárczaelbeszélés divatára, de a főok mégis a szerkesztőkben keresendő.
Egyébiránt a két jelenség között meglepő a hasonlatosság. Arany a
következőkben rajzolta Petőfi hatását: «Ebben a költőben talán komikai
ér csirája lappang, de, mert Petőfi erős oldala nem a komikum, magasztos
hazafiságot akar zengeni: emez szende, leheletszerű dalra volna
hivatással, de neki jobban tetszik a «dühös» Petőfit utánozni, a
harmadik hosszú lélekzetű, epikus előadásra hajolna, de mestere nyomán
kénytelen _Felhők_et írni. Drámaköltészetünk meddőségét is nem a
született tehetségek hiányából magyarázhatni, mert középszerű jóravaló
tehetség születhetik és születik folyvást akármennyi, hanem mert senki
sem adja magát a szinirodalom örök példák beható, követésre ragadó
tanulmányára, hanem csekélyelve az ily koszorút, vagy előre kishitüen
lemondva róla, könnyebbnek vagy dicsőbb feladatnak tartja lyrai verset
írni, mint Petőfi.» Nem ily jelenséggel találkozunk-e elbeszélő
irodalmunk terén is? Ez a költő hosszabb, talán egész bonyodalmas
beszélyek írására van hivatva, talán tervei is vannak, de összeszorítja
azokat tárczaelbeszélésekké; a másiknak részletező lélektani rajzra van
tehetsége, de meg kell elégednie a vázlattal; a harmadik a regényhez
vonzódik, de nagyobb mű helyett egyes genreképekre kell szorítkoznia,
melyek abban csak mellékes episodok lettek volna; a negyediket már
kifárasztották a tárczaelbeszélések, de erőlködnie kell, folyvást
ismételnie magát, mind halványabban, holott más műfaj talán új erőt
adhatna neki. Egy szóval az írók mintegy arra kényszerülnek, hogy apró
pénzre váltsák föl tehetségöket s aranyok helyett rézkrajczárral
szolgáljanak a közönségnek.

Mindezt a napilapok alig veszik észre, sőt igen meg vannak magokkal
elégedve. Mióta a hirlapírók két egyesületet is alapítottak, a
közgyűléseken és lakomákon nem egyszer halljuk a magyar sajtó érdemeinek
dicsőitését s egyik szónokuk azt is fölemlítette, hogy az irodalomban új
műfajokat teremtett. Alkalmasint ez alatt a tárczaelbeszéléseket
értette. De a vázlat rajz, genrekép és beszélyke nem új műfaj. Régi
műfaj ez, kivált az angol és franczia irodalomban, de még nálunk sem új.
Hogy csak régibb írókat említsek: Kisfaludy Károly, Gaal, Nagy Ignácz
már írtak ilyeneket. A műfajt magában nem lehet kárhoztatni, sőt
méltányolni kell. A baj a túltengésben nyilatkozik, mely mindent körébe
von, nem egy tehetség kifejlését akadályozza, s a valódi beszélyt
egészen háttérbe szorítja. E műfaj széles körű és változatos, különféle
formát fölvehet, de szükséges, hogy a tárgy a formával összhangzásban
legyen. Egyaránt baj, ha a tárgy összetöri a szűk formát, vagy ha
összezsugorodik benne. Hányszor olvasunk ily megbénult vagy
összezsugorodott tárczaelbeszéléseket, melyek a magok formájában talán
tetszetősek lehetnének.

Nem ritka eset ugyan a költészetben, hogy ugyanazon tárgyat különböző
műfajokban és sikerrel földolgozhatni, sőt az is megtörténik, hogy
bizonyos lényegbe vágó módosítás mellett egyik műfaj másikat szül. Mi
egyéb ugyanis a görög epigramma, mint összenyomott óda vagy mint Arany
mondja, az összeszorítás által ruganyossá, az összeütközésben szikrává
váló gondolat, midőn a költő minden melegét, erejét összpontosítja egy
villámban, hogy emelje hatását. Mi egyéb a ballada, mint dráma vagy
tragédia dalban, mely néhány versszakban fejezi ki azt, a mire a
drámaírónak öt felvonás kell. De a görög epigramma csak alapeszmét
kölcsönöz az ódától s egész más nemű hatásra törekszik; a ballada lyrai
hangulatba olvasztja tárgyát, a cselekvénynek csak egy pár főpontját
érinti, néha csak a katastrophon kezdődik vagy épen csak a katastroph
visszhangja. Mindkét műfaj egy másik műfajba való átváltozás, mely saját
természeti törvényeit követi.

Nem oly viszony van a regény és beszély s a beszélyke, vázlat, rajz,
genrekép között. Ez utóbbiak nem azok átváltozásai. A beszélyke nem egy
regény vagy beszély összeszorítása, a genrekép, rajz és vázlat szintén
nem regény vagy beszély átalakulásai, legfeljebb egyes helyzetek vagy
episodok alakulhatnak át ilyenekké. Egy bonyodalmas vagy részletes
lélektani rajzra hajló beszély nem fogna valódi művé válni, legfeljebb
visszasülyedne a beszély kezdetleges állapotára, midőn csak eseményeket
foglalt magában minden műforma nélkül, a minők nagyrészt a _Gesta
romanorum_ elbeszélései. A műformák figyelembe vétele e téren sem
elméleti önkény, hanem a dolog természetéből folyó kivánság, sőt
követelmény.

Műforma ide, műforma oda – mondják sokan – ne korlátozzuk a költőt,
mindegy akárhogy ír, csak ragadja el az olvasót. De vajon elragadja-e s
ha el, mily eszközökkel? Valamely mű hatásának mindig megvan a maga oka,
bár nem mindenki előtt világos. S ha vizsgáljuk némely tárczaelbeszélés
hatását, látni fogjuk, hogy azt nem mindig æsthetikai ok idézte elő,
hanem valamely politikai, társadalmi napi érdek. De azt is
tapasztalhatjuk, hogy némelykor a hatás a tartalom és műforma
összhangjából foly s így tisztán æsthetikai hatás. Épen azért a műfajt
nem lehet elitélni, az egészen jogosult s józanul senkit sem lehet
hibáztatni, ha beszély helyett beszélykét, rajzot, vázlatot, genre-képet
ír. Mindenki műveljen oly műfajt, a melyhez kedve, tehetsége van. De
midőn nem belső ösztön, hanem külső körülmények ragadják az írókat
valamely térre, az már kórjel.

E kórságnak két gyógyszere van, az egyik, ha a szerkesztők több
tekintettel viseltetnek az irodalom iránt, a másik, ha az írókban több
az önérzet vagy ha úgy tetszik, a büszkeség. Mindkét gyógyszer magában
is használ, de együtt természetesen még hatásosabb. A napi lapok
szerkesztőinek meg kellene gondolniok, hogy a tárczaelbeszélések
erőszakolása rontása az irodalomnak. A tárczát meg lehet tölteni
egyébbel is, a mint azt a külföldi lapok példája mutatja. A tudomány,
irodalom, művészet és társadalom köréből írt vonzó tárczák inkább
érdekelnék a közönséget, mint a törik-szakad tárczaelbeszélések. A
néhány számra terjedő beszélytől sem kellene nagyon visszariadniok.
Hirlapjaink örömmel emlegetik, hogy immár beléjök olvadt az egész
irodalom. Még talán nem, ne is adja az Isten. De ha a beolvasztás a
czéljok, még inkább kötelességök az irodalmi szempontok figyelembe
vétele.

Azonban az írók önérzetének is ébrednie kell a szerkesztők és kiadók
önkénye ellen. A kezdő íróknak minden irodalomban sanyarú éveket kell
átélniök, míg kivívják magokat. De küzdelmök ne legyen egyoldalú. Épen
azért kár majdnem kizáróan napi lapokra támaszkodniok: vannak heti és
havi folyóiratok, a hol hosszabb műveket is közölhetni. Az irodalmi
társaságok pályázatai is nyitva állanak előttök s egy-egy jutalmazott
pályamű anyagilag is segíthet rajtok. A neves írók már szabadabban
mozoghatnak, mérsékelhetik a szerkesztők és kiadók követeléseit. Az író
becsülje meg tollát, ha azt kívánja, hogy a közönség és utókor is
megbecsülje. Elődeink, azok a nagy tehetségű és hatású férfiak, a kik
társaságunkat alapították, sanyarú körülmények között nőttek fel s mégis
mily nyomokat hagytak. Ne feledjük el, a mit Kölcsey e század elején
mondott írótársainak: «Nem vigasztalhatjuk, hevíthetjük-e a köztünk
hanyatlót azzal, a mit Apollon mondott a trójai hősöknek: Nem tudnátok-e
oly férfiak lenni, hogy a sorsnak ellenére is győzelmet vegyetek?»

Adja Isten, hogy Kölcsey lelkesülése soha se alugyék ki szivünkben! S ez
óhajtással egyszersmind megnyitom a Kisfaludy-társaság LI. ünnepélyes
közülését.



KISEBB BESZÉDEK  IRODALMI ÜNNEPÉLYEKEN.


I.  A VITKOVICS-ÜNNEPÉLY LAKOMÁJÁN.

Eger, 1878 aug. 26-án.

Uraim! Az a férfiú, a kinek ma emlékét ünnepeljük, kétszeresen Eger
városáé; először mert itt született, másodszor mert szülőföldje hű
kegyelettel őrzi emlékét. De engedjék, uraim, hogy a m. t. Akadémia is
jogot tartson e férfiúhoz. Vitkovics ugyan nem tartozott tagjai közé,
mert egy pár hónappal előbb halt meg, mintsem az Akadémia véglegesen
megalakulhatott volna, de egyike volt azoknak, a kik Buda-Pestet
irodalmi központtá emelték, s egyszersmind szellemileg a magyar
Akadémiát megalapították. Nagy csapás volt Magyarországra nézve, hogy
majdnem kétszázadig nem volt fővárosa, s midőn visszafoglalták is Budát,
ez sokáig nem volt az ország szíve. Örök hála azon férfiaknak, a kik a
század elején Buda-Pesten újra feldobogtatták a nemzet szivét, s
lehetővé tették, hogy Széchenyi újra visszafoglalja a fővárost a
magyarnak. Vitkovicsnak sok érdeme van ebben. Az ő szeretetreméltó
egyénisége, jeles költői tehetsége, s vidám szelleme vonzotta az idős és
fiatal írókat, s vendégszerető háza sokáig gyülhelye lőn, nemcsak a
pesti, hanem a Pesten átutazó íróknak is. Kazinczy pesti triászának
nevezte Vitkovicsot, Szemerét és Horvát Istvánt.

Vitkovics estélyén olvasta fel Kölcsey 1810-ben az első magyar
műballadát; Szemere 1815-ben a _Mondolat_ elleni feleletet; Helmeczy a
nyelvujítás apologiáját; innen indult Döbrentei, mint az új szellem
hirdetője Erdélybe, s itt határoztatott el az _Erdélyi Muzeum_
megindítása is. S midőn 1822-ben az _Aurora_ megindult, Kisfaludy Károly
drámáival, Vörösmarty eposzaival ragadta el a közönséget, az újabb írói
nemzedék is Vitkovics estélyein nyerte mintegy felavatását. Hogy mily
szeretettel és tisztelettel csüggött az ifjabb nemzedék Vitkovicson,
mutatja az az elegia, melylyel Vörösmarty az ő halálát siratja, s
melynek végén így sóhajt fel:

  Tán eljő kora, hol szabadabb lesz lenni magyarnak
    S százados álmaiból nemzetisége kitör;
  Akkor az élten túl lengő árnyékod örüljön;
    A haza hívei közt téged is emlegetend!

A kor, melyről Vörösmarty álmodozott, eljött: Vitkovicsot a haza hívei
között emlegetjük, megjelöljük szülőházát s megkoszoruzzuk emlékét.

S mindehhez, Eger városa után, kinek van több joga, mint a m. t.
Akadémiának, a mely Vitkovicsot szellemi alapítói közé számlálja? Legyen
hát szabad a m. t. Akadémia nevében megáldanom Vitkovics emlékét s
üdvözölnöm Eger városát, mely oly kegyelettel ünnepelte meg jeles fia
születésének százados évfordulóját. Adja Isten, hogy Eger városa a mily
hősiesen védte egykor magát, oly erős vára legyen a nemzeti műveltség
ügyének is! A m. t. Akadémia nevében Eger városára emelem poharamat!


II.  TOLDI SZERELME BEMUTATÁSA A KISFALUDY-TÁRSASÁGBAN.

1878 október 25-én.

Tisztelt Társaság! Van szerencsém megnyitni az ülést, s egyszersmind
legyen szabad jelentenem, hogy Arany János társunk ajándékul egy
példányt küldött Társaságunknak legújabb munkájából. A könyv czíme ez:
_Toldi szerelme_, elbeszélés tizenkét énekben; tehát a Toldi-trilógia
második része. Már maga a könyv czíme megfejti önöknek azt, hogy miért
térek el a rendes szokástól, kivételesen miért jelentem be a munkát az
ülés elején s nem a végén. Arany _Toldi_ja szoros kapcsolatban van
Társaságunk történetével s úgy szólva családi ügyünk. A trilógia első
része 1847-ben nyert jutalmat a Kisfaludy-Társaság pályázatán. Ennek
immár harminczkét esztendeje. Akkor ez elnöki széken báró Jósika Miklós
ült, az önök helyeit Fáy, Vörösmarty, Bajza, Czuczor, Toldy, Eötvös,
Erdélyi, Garay stb. foglalták el, s üdvözölték az új tehetséget, a ki
költészetünkre új fényt vala derítendő. Azóta Jósika távol hazájától,
számüzetésben halt meg, s a Társaság legkitünőbb tagjainak egész
csoportja szállott sírba. Sőt az az ifjú költő is, Petőfi, a ki oly
őszinte lelkesedéssel fogadta a koszorúzott művet, villámként enyészett
el a forradalom viharában, s új barátja elegiája hiába kereste sírját,
hogy könyeivel öntözze. Midőn Arany Társaságunk és a nemzet tapsaitól
buzdítva, megírta trilógiája harmadik részét, _Toldi Estéjé_t,
Társaságunk nem munkálkodott többé, a magyar alkotmánynyal együtt
felfüggesztetett, s ő, Társaságunknak akkor legifjabb tagja, nem
foglalhatta el székét e művével. Azonban midőn Társaságunk 1860-ban újra
föléledt s 1862-ben megtarthatta ünnepélyes közülését, Arany trilógiája
második részéből olvasott fel egy pár töredéket. Íme Társaságunk
legszebb és legszomorúbb emlékei hogyan füződnek Arany _Toldi_jához, s
vajjon magának a költőnek nem legszebb és legszomorúbb éveit jelöli-e
trilógiája?

Aranyt e második rész megírására először Petőfi ösztönözte, a ki
1848-ban már ismerte kéziratban _Toldi Estéjé_t. «Ha fejét és lábát
megcsináltad, írd meg a derekát is,» – mondá neki. Arany hozzá is
fogott; de első terve oly akadályokba ütközött, a melyeket nem volt
képes legyőzni. Csak 1863 őszén fogott hozzá újra egy új tervvel, de
közbejött családi csapások és betegeskedései miatt nem folytathatta.
Azonban 1874 óta derültebb napjaiban koronként ismét dolgozgatott rajta,
míg végre ez év tavaszán befejezte. A kész művet megmutatta egy pár
barátjának; de épen nem kivánt vele a nyilvánosság elébe lépni. Kerülni
akarta az izgalmat, melynek ki van téve minden író egy újabb munkája
kiadásakor, s nem kivánt többé részt se dicsőségből, se gáncsból. Aztán
szigorúbb birája levén magának, mint másnak, ez érzelmeket némi
elégedetlenség is növelte. Halála utánra akarta halasztani, hogy tegyen
vele egy későbbi kor, a mit tetszik. De végre engedett barátai
kéréseinek, a kik közt én voltam a legkövetelőbb, legzaklatóbb,
leggyöngédtelenebb. Lehet, hogy nem helyesen cselekedtem; de megvallom,
szeretném, ha életem tévedései csak ilyenekből állanának. Ő maga is
érezte, hogy ezzel a művével egy régi tartozását rója le. Be is vallja a
mű végén, a midőn így ír:

  Egyéb dolgairól hű Toldi Miklósnak
  Nem érzem magamat énekkel adósnak;
  Könyvbe se’ olvastam, nem is tudakoztam;
  Csak ez egy munkámmal igazán tartoztam.
  _Daliás Idők_ről, mit még barna hajjal
  Kezdtem s félbe hagyék küzdve kórral, bajjal,
  Most, mikor agg lettem, hajam is fehérül:
  Imhol a bús ének _Toldi Szerelmé_rül.

De érezte, hogy kiadásával is tartozik azon nemzedéknek, mely oly
őszinte szeretettel csüngött költészetén s _Toldi_ját oly nagyra
becsülte. Elvégre a mű megjelent s ím van szerencsém bemutatni. Úgy
hiszem, nemcsak Társaságunk, hanem az egész olvasóközönség köszönetét
fejezem ki a költőnek, hogy a teljes _Toldi_val ajándékozott meg
bennünket. E trilógia költészetünknek mindig büszkesége lesz, az izlés
változásai nem fogják eltemetni, s egy későbbi kor kritikusa, ha talán
sokat gáncsolna is benne, még mindig elég marad, a mitől nem tagadhatja
meg bámulatát.

És most legyen szabad, ha önök megengedik, egy pár részletet olvasnom
fel belőle. Az első rész a Társaság keblében olvastatott fel először, e
második, az időben utolsó rész is innen induljon a világba.


III.  TOLDY FERENCZ SÍREMLÉKÉNEK FELAVATÓ ÜNNEPÉLYÉN.

A kerepesi-úti temetőben 1880 október 31-én.

Tisztelt gyülekezet! Majdnem öt éve mult, hogy egy zord téli napon Toldy
Ferencz hült tetemeit e temetőbe kisértük. Mennyi gyász borult
koporsójára, legkivált az Akadémiáé, melynek már megalakulásakor tagja,
évtizedeken át titkára és éltető lelke volt; az egyetemé, melynek
tanszékén egy úgyszólva általa teremtett tudományt hirdetett; a
Kisfaludy-Társaságé, melyet alapított, s mint igazgatója, majd elnöke
oly sokáig s annyi sikerrel vezetett; a fővárosi képviselőtestületé,
melynek legbuzgóbb és legérdemesebb tagjai közé tartozott. Oly hirtelen
és váratlan történt halála, hogy alig hihettük el. Hisz’ még azelőtt egy
pár nappal élénken vett részt mindennemű munkásságban, hévvel beszélt
megirandó munkáiról, mintha lélekben és testben örök ifjúsággal áldotta
volna meg az ég, sőt még aznap este is egy új munkába fogott, íróasztala
mellett érte a halál, mint a hőst a csatatéren E körülmény még fájóbbá
tette veszteségünket, s megsirattuk benne a tudóst, a hazafit, a
barátot, a buzdítót s utolsó bajnokát azon hős csapatnak, melynek
irodalmunk újjászületését köszönhetjük.

És most, a midőn síremlékét avatjuk föl, a melyet közadakozásból emelt a
Kisfaludy-Társaság, ugyanazon testületek képviselői, ugyanazon résztvevő
közönség állja körül sírját, ugyanazon kegyelettel, de más érzések
között. Akkor lelkünk olyan volt, mint a zord téli nap alkonya, mely
dermesztő éjbe merül, most az őszi napfényhez hasonló, mely enyhít s
megaranyozza a sírt. Akkor gyászoltunk, most emlékezünk, akkor csak
Toldy koporsóját láttuk, most egész pályája tárul föl előttünk, s
ugyanazon eszmék és érzések rezegnek át lelkünkön, melynek az elhunyt
képviselője volt.

Valóban Toldy pályája szép és lelkesítő pálya. Senki sem őrizte meg
hivebben és teljesíté buzgóbban Kazinczy és Kisfaludy Károly
hagyományát, mint ő. A nyelvben és nyelv által fejleszteni ki a
nemzetiséget, az irodalomban és irodalom által szilárdítani meg
mindkettőt, s így fölébresztve az álomba sülyedt nemzetet, egyszersmind
újjászülni az elhanyatlott magyar államot: ez volt a szent hagyomány.
Maga Toldy megjegyzi egyik életrajzi töredékében, hogy mindazokat, kik a
huszas években s általában az Akadémia megnyitása előtt, de ezután is
1848-ig a magyar írói pályán működtek, legfőkép a hazafiság vezette,
életök föladata a magyar nyelv és irodalom művelése és terjesztése volt,
s mindkettőt nem mint végczélt tekintették, hanem mint eszközt a
nemzetiség, s ha lehet, a magyar állam fölelevenítésére. Erre törekedtek
nagyok és kicsinyek, ez tette a magyar írókat, erőseket és gyengéket
testvérekké, s mint az első keresztyének bátorították, lelkesítették
egymást azon büszke önérzetben, hogy végre is ők fogják a nemzetet
életben tartani, míg eljő politikai ébredése s üt a fölszabadulás órája.

Az óra ütött s egy új korszak derült Magyarországra, de egy gyásznapon
minden, egy egész félszázad munkája veszendőnek látszott. S ekkor Toldy
állott először a romokra hirdetni a régi hitet. A forradalom után
megjelent első magyar könyv előszavában vigasztalja és bátorítja
elcsüggedt nemzetét. «Minden egyéb fensőség ingatag – kiált föl – csak a
szellemé biztos és maradandó. Ebben nemzetünk jövője és semmi egyébben.»
Saját lakására gyüjtötte össze az Akadémia szétriadt tagjait,
megindította _Uj magyar muzeum_át e sokat kifejező jelmondattal: Peragit
tranquilla potestas quæ violenta nequit; élére állott a történetirodalmi
mozgalmaknak, hogy a nemzet multjából merítsen erőt jövőjére, az
egyetemen mint magántanár lépett föl irodalomtörténeti fölolvasásaival,
hirdetve az ifjúságnak, hogy nemzetünknek nemcsak politikai multja van,
hanem irodalmi is, s így jövőjének is kell lennie.

Azonban Toldy, Kazinczy és Kisfaludy Károly hagyományához még egy új
törekvést csatolt. Amazok inkább csak a nemzeti irodalmat igyekeztek
megalapítani, Toldy a magyar tudományosság megalapítása felé is fordítá
a nemzet figyelmét. Ifjúságától egész haláláig izgatott a mellett, hogy
a tudomány minden ágát művelés alá vegye a magyar. Maga jó példával ment
elől, előkészítette az Akadémia reformját, tudományos vállalatokat és
egyesületeket alapított, s buzdította négy-öt írói nemzedék ifjú
tehetségeit. Sok oldalú fogékonysága, buzgó tevékenysége bámulatos volt,
s mindvégig a magyar tudós példányképe maradt, ki a tudományt erős
nemzeti érzéssel párosítja. Fennen vallotta, hogy a tudomány főczélja
ugyan maga a tudomány, s ez nemcsak egy nemzeté, hanem az egész
emberiségé, de minden tudós első sorban hazájának szolgál, s dicsőségét
nemzetével osztja meg. Buzgón hirdette, hogy a politikai rendszabályok
egymagokban meg nem védik, ki nem fejlesztik, s még kevésbbé terjesztik
a nemzetiséget. A tudomány sulya s a művészet varázsa az, mi biztosít,
fejleszt és hódít. Mélyen hitte a nemzeti műveltség államalkotó erejét,
s abban a reményben hunyt el, hogy küzdelmeinket siker koronázza.

Nyugodjál csendesen, kifáradt bajnok, s álmadozzál reményeidről.
Ringassanak szép álmokba barátaid Kölcsey és Vörösmarty hymnuszainak
hangjai, melyek sirodnál ime újra megzendűlnek. Álmadozzál arról, hogy
megbűnhödte már e nép a múltat és jövendőt; álmadozzál azon jobb kor
teljességéről, mely után buzgó imádság epedez százezrek ajakán. Az a
koszorú, melyet sirodra teszünk, nemcsak a kegyeletes emlékezet jelképe,
hanem a lelkesedésé is, hogy azt a hagyományt, melyet Kazinczytól és
Kisfaludytól örökölve, ránk szállítottál, hiven megőrizni és buzgón
teljesíteni törekszünk.


IV.  A GARAY-ÜNNEPÉLYEN.

Szegzárd, 1881 szeptember 4-én.

Azon budapesti irodalmi társulatok nevében van szerencsém itt szót
emelni, melyek ez ünnepélyre képviselőket küldöttek. Örömmel jöttünk
ide, hogy kifejezzük kegyeletünket Garay János, a jeles költő iránt,
hogy üdvözöljük Tolnamegye és Szegzárd közönségét, mely oly híven őrzi,
oly melegen ünnepli költője emlékét.

Valóban, Garay megérdemli e kegyeletet, mert mint ember és költő
egyaránt betöltötte helyét. Haláláig hű maradt jelmondatához:

  A lelkem Istené,
  Hazámé életem,
  A szivem hölgyemé,
  Enyém becsületem.

Mocsoktalan tisztán futotta meg pályáját, bár nem sebek, szenvedések
nélkül, de a megpróbáltatások napjaiban sem tagadta meg jelleme
őszinteségét és lantja méltóságát. E lant csak nemes érzéseknek volt
szentelve: a szerelem ábrándjainak, a családi élet szentségének, de
mindenek felett a hazaszeretetnek.

Garay híven követte mesterét: Vörösmartyt, a kinek nyomaiba lépett ő is.
Mint Vörösmarty, úgy ő is, multunk nagyságát és dicsőségét mutatta fel,
hogy éreztesse a nyomorult jelent s reményt ébreszszen a jövő iránt.
_Csatár, Árpádok_ és _Szent László_ e szellem szülöttei s balladáiban
folyvást a magyar történelem epikai és drámai mozzanatait énekli meg.
Mily erélylyel fejezi ki _Kont_jában a magyar hagyományos jogérzetet,
mely csak a törvénynek hódol, a bitorló önkényt és kegyelmet egyaránt
visszautasítja!

De nemcsak a mult nagy emlékeit, hanem a jelen vágyait, a jövő reményeit
is zengette Garay.

A kétségbeesett hazafiság sugalta Berzsenyinek, hogy: «romlásnak indult
hajdan erős magyar», Kölcsey kétségbeesve kiáltott fel, hogy a magyar
már csak névben él. Vörösmarty kiemelte lyránkat a kétségbeesésből és
hirdette: hogy jönni kell még, jönni fog egy jobb kor. Az új költői
nemzedék egész lelkesüléssel fogadta szivébe e reményt s Garayval együtt
a hazafias eszméket és érzéseket tolmácsolták, a hazafias erényeket
dicsőítették.

A hol költők születnek, hol a lant szava visszhangra talál, nem sokáig
késhetnek a tett emberei is.

Vörösmartyt Tolnamegye nevelte, a Völgység szép vidékén írta Zalán
futását; Garayt Szegzárd szülte, a rímelő és hivő hazafi költőket a
tettre kész tolnamegyei hazafiak egész serege követte, élükön Bezerédj
István, az örök jog szószólója s az első megyei adózó nemes, Csapó
Dániel, az anyagi érdekek előmozdítója, az első magyar népgazda, Perczel
Mór, az első magyar tábornok, a ki győzelemre vezette a honvédeket.

Ime a szó és tett, a költők és államférfiak egymásra hatása. Fény
nevökre s áldás Tolnamegye és Szegzárd közönségére, a mely oly fiakat
szült, növelt s emléköket oly kegyelettel ünnepli.


V.  A BESSENYEI-ÜNNEPÉLYEN.

Puszta-Kovácsi, 1883 junius 10.

Üdvözlöm önöket, uraim, a Kisfaludy-Társaság nevében; s azt hiszem, hogy
nemcsak a Kisfaludy-Társaság, hanem az egész irodalom érzelmeit
tolmácsolom, ha egyszersmind köszönetet is mondok önöknek kegyeletökért,
hogy Bessenyei György sírját emlékkővel jelölték meg. A vén almafa, a
melynek árnya alá temették egykor az agg bihari remetét, rég kidőlt, a
sír rég egyenlő lett a földdel, s új meg új tavasz virágai, új meg új
tél hava födték el azt szemeink elől. De önök fölkeresték a drága
hamvakat s ím emlékkő hirdeti a késő nemzedéknek is, hogy hol nyugszik
az a férfiú, a kivel új korszak kezdődik irodalmunkban, a melynek
fejlődése átalakítja társadalmi és állami életünket.

A XVIII. század azon évtizedei, melyekben Bessenyei György született és
férfiúvá ért, szomorú, talán legszomorúbb korszaka volt Magyarországnak.
A kedvező külső körülményeknek nem feleltek meg a belsők, külsőleg ép
testünkben lelkünk haldokolni látszott. Magyarország a mohácsi
veszedelem óta sohasem volt egészebb, egységesebb, mint ekkor, s mégis
sohasem volt kevésbbé Magyarország. A török hódítás és befolyás végkép
megtört; Erdély visszaszállott a magyar koronára, a bánság
visszacsatoltatott, de nemzeti öntudatunk mindinkább hanyatlani kezdett.
Az ősi alkotmány állott még, de csak külsőségében; csak névleg voltunk
önálló állam, tényleg tartománynyá sülyedtünk. Az ország koronként békét
élvezett, de a béke művei ellenünk fordúltak. A műveltség szélesebb
körben kezdett terjedni, mint azelőtt, de egészen idegen volt. Az
aristocratiának csak neve és előjogai hirdették magyarságát, de nem
szíve és nyelve. A középnemesség egy része utánozta az aristocratiát,
más része pedig némi elvadultságba esett vissza. Néptelen városainkba
idegenek telepedtek s kezökbe vették az ipart, kereskedelmet,
művészetet, s kezdték magokba olvasztani erőtelen polgárrendünket. A
nemzeti irodalom, mely a XVII. században oly kitünő költőket és
prózaírókat tudott felmutatni, egészen elnémult, nyelvünk
elparlagiasodott, mintha a nemzeti műveltségnek még csak vágyáról is le
akartunk volna mondani. Egyszóval, mint Vörösmarty mondá e korról:

  Lassú halálnak mérge szállt reánk.

Ekkor alapíttatott 1760-ban a magyar királyi testőrség intézménye, talán
más czélból, mint a mit eredményezett. Tódultak ide a középnemesség
ifjai. De 18–20 éves korukban jövén Bécsbe, sokkal magyarabb szelleműek
voltak, mintsem oly idegenekké válhattak volna, mint aristocratáink
gyermekei, a kik ott növekedtek fel, de egyszersmind lelkesebbek,
mintsem ne érezték volna műveltségök hiányát. Megragadta őket az
elmaradottság és szégyen érzete és a min magok átmentek, azt éreztetni
kivánták nemzetökkel is. Bessenyei György volt közöttük a leglelkesebb.
Tizenkét évig művelte magát és áthatva a franczia irodalom szellemétől,
a mely akkor egész Európában uralkodott, elhatározta, hogy feltámasztja
halottaiból a magyar irodalmat és megindítja nemzeti műveltségünk
fejlesztését.

Társaságot alapított testőrtársai között, a magyar nyelv és irodalom
művelésére, s e hagyományos szellem egész a múlt század végéig megmaradt
a testőrségben és Kisfaludy Sándor is innen lépett az írói pályára; de
Bessenyei föllépte, 1772–1784-ig kiadott számos költői philosophiai és
történeti munkái még nagyobb mozgalmat indítottak meg benn a hazában. A
szunnyadó erők és új tehetségek egész serege követte a merész
kezdeményező példáját, sőt új vezérek támadtak s Révay és Kazinczy
mintegy megalapították az újabb irodalmat. Az a láng, mely egy század
óta a magyar írók s az egész magyar nemzet keblét hevíti, abból a
szikrából gyuladt fel, a mely Bessenyei lelkéből pattant ki először.
Méltán jelölik nevével újabb irodalmunk kezdetét.

De Bessenyei nemcsak elhanyatlott irodalmunkat támasztotta fel
halottaiból, hanem azon társadalmi és politikai reformokat is hirdette,
melyek a nemzeti műveltséggel kapcsolatban vannak. Senki sem fejezte ki
nála korábban és világosabban azt a nagy igazságot, hogy egyesek
kiművelhetik ugyan magokat idegen nyelv és irodalom segélyével, de egy
egész nemzet csak saját nemzeti nyelvén művelheti ki magát. A
legműveltebb nemzetek példái lebegtek előtte, tudákosság helyett
tudományt követelt, a tudomány és élet egymásra hatását, s legalább
eszmei kibontakozást a középkori intézmények békóiból. Megtámadta
közoktatásunkat, a melynek tannyelve holt nyelv volt, a közigazgatásban
és törvénykezésben a nemzeti nyelv használatát sürgette s egy kitünő
röpiratban indítványozta, hogy akadémia alapíttassék, a magyar nyelv és
tudományok művelése végett.

Eszméinek hatása már érzett az 1790-diki országgyűlés szónokain,
századunk első évtizedeiben pedig Nagy Pál erélyes szószólójokká vált, s
épen Nagy Pál beszédeinek hatása alatt Széchenyi megvalósítá tervét, s
megalapította a magyar Akadémiát. Ime, irodalmi mozgalmaink kapcsolata
társadalmi és politikai törekvéseinkkel; ime küzdelmeink hosszú sora, a
melynek első bajnoka Bessenyei volt.

Immár elmúlt egy százada annak, hogy Bessenyei föllépett, s több egy
félszázadnál, hogy e sírban aluszsza örök álmait. Mily küzdelem, mennyi
változás egy század alatt! Nemzeti műveltségünk erős gyökeret vert,
társadalmi és politikai intézményeink átalakúltak s hazánk kivívta
önállását.

De Bessenyei sírjánál nemcsak a múlt kegyeletes emlékeit érezzük
szívünkben, hanem a jelen kötelességeit s a jövő reményeit is. Egy
század sikeres küzdelme egy új század új küzdelmeire lelkesít bennünket.
Nemzeti műveltségünknek még nagy erősödésre, nagy fejlődésre van
szüksége, önállásunkat csak súlyos szellemi és anyagi munka árán
tarthatjuk fenn, erősíthetjük és fejleszthetjük. Merítsünk erre erőt
Bessenyei példájából is. Áldás hamvaira, lebegjen szelleme közöttünk!


VI.  JOVANOVICS JÁNOS ÜNNEPÉLYÉN.

Tartatott a Kisfaludy-Társaságban 1889 máj. 29.

E felolvasások után, melyek Jovanovics társunk pályáját rajzolták,
költészetét tolmácsolták, legyen szabad nekem őt magát üdvözlenem
Társaságunk nevében. A tisztelet és hála érzelmével üdvözlöm a
távollevőt, mint legkitünőbb szerb költőt, a ki a magyar költészet
tanulmányával is foglalkozva, megismertette azt nemzetével s a ki
különösen Arany _Toldi_ja sikerült fordításával a szerbeknél is
népszerűvé tette e magyar remekművet. A nemzetek könnyebben megértik
egymást az irodalmi, mint a politikai téren. Itt gyakran valódi vagy
képzelt érdekek választják el őket egymástól; ott az igazság nyomozása,
a szép cultusa testvérekké teszi s az emberiség nagy gondolatához emeli.
Jovanovics a szép cultusával közelebb hozta a magyart a szerbhez s dúsan
visszafizette az érdeklődést, sőt lelkesedést, melylyel a század első
évtizedeiben a magyar költők a szerb népköltészet iránt viseltettek.
Németországon Goethe, nálunk Vitkovics, e szerb eredetű magyar kőltő,
fordította a költők figyelmét a szerb népköltészetre. Kazinczy, Kölcsey
és Vörösmarty némely költeményein meg is látszik a hatás. Bajza néhány
szép dalt fordított magyarra, míg végre Székács József, Társaságunk
tagja, a harminczas évek közepén egy egész kötet fordítást adott ki,
felvilágosító jegyzetekkel kisérve s a szerb népköltészetről tüzetesen
értekezve. Sajnálhatni, hogy a szerb műköltészet termékei kevesebb
átültetőre találtak nálunk. De a Jovanovics szép példája hasonló
versenyre fogja serkenteni a mi költőinket is, annyival inkább, mert a
szláv nyelvek és irodalmak tanulmányozása az újabb időben örvendetes
lendületet vett a magyar tudósok és írók körében. Jovanovics nemzetének
ünnepelt költője s nyugodt önérzettel tekinthet vissza negyvenéves
pályájára. Dicsőséggel futotta meg azt, de nem mély sebek nélkül. Korán
vesztette el oly hőn szeretett nejét s kedves gyermekeit. E veszteség
fájdalma egyik főforrása költészetének.

  Sebet tör a dal, de balzsamteli
  Ujjával ismét megengeszteli.

Lelje tovább is vigaszát a költészetben, enyhítse sebeit az a koszorú,
melyet a szerb nemzet oly lelkesedve nyújtott neki s fogadja el
egyszersmind a mi őszinte méltánylatunk szerény fűzérét is magyarból
való jeles műfordításaiért. Legyen e nap örökké emlékezetes reá és reánk
nézve. Éltesse az Isten sokáig a szerb költészet dicsőségére s tartsa
meg tovább is érdeklődését, részvétét, szeretetét a magyar költészet
iránt.

Még egyszer üdvözlöm őt a Kisfaludy-Társaság nevében.

Éljen Jovanovics János!


VII.  KATONA JÓZSEF SZOBRA ELŐTT.

Kecskeméten, 1893 junius 12-dikén.

A magyar tudományos Akadémia és a Kisfaludy-Társaság képviseletében
jelentem meg itt; ez intézetek szives üdvözletét van szerencsém
tolmácsolni ez ünnepélyen, a mely, midőn Kecskemét városa kitünő fiának
emlékét újítja meg, egyszersmind élénk érzéket tanúsít a magyar irodalom
érdekei iránt.

Kecskemét városa mindig híven őrizte Katona emlékét s a mai napon nem
először fejezi ki iránta kegyeletét. Valóban nem ok nélkül; mert a
magyar írók között senkit sem illet meg méltóbban az utókor tisztelete,
mint Katonát, a ki életében semminemű méltánylásban nem részesült.

Az írók sorsa e tekintetben nagy ellentéteket mutat fel. Vannak írók, a
kik életökben nagy zajt ütnek, de az utókorhoz semmi közük, mely egészen
elfelejti őket; némelyek majdnem egyaránt hatnak korukra s az utókorra;
de vannak olyanok is, a kik életökben kevés vagy épen semmi figyelmet
nem keltenek s műveik csak haláluk után ébrednek életre. Katona az
utóbbiakhoz tartozott. Midőn néhány kisérlet után 1821-ben kiadta _Bánk
bán_t, első és utolsó nyomtatott drámáját, egészen elhangzott az, mint
kiáltó szó a pusztában. Azonban halála után, a 30-as években mind
zajosabb tetszést aratott szinpadon és irodalomban egyaránt.

Vörösmarty hatása alatt, majd Petőfi fölléptével mind nemzetibbé vált
költészetünk, s _Bánk bán_ épen beillett ez új légkörbe. Az 1825-iki
országgyűlés után Széchenyi könyvei és tettei közepett érthetőbbé vált
Katona tragédiájának tárgya, a mely némi hasonlóságot tüntetett föl a
múlt és jelen küzdelmei között. A politikai és æsthetikai indokok
egymásba játszva, drámairodalmunk csúcspontjára emelték e mellőzött és
feledett művet. E helyet meg is érdemli. Régibb és újabb drámaíróink
között senki sem emelkedett fenségesebb tragikumig; senki sem rajzolt
nemzetibb és jellemzetesebb alakokat, mint Katona. E fényoldalak
háttérbe szorítják az árnyoldalakat.

E mellett van Katona művében valami varázs, nemzeti történelmünk
gyászának varázsa. Katona a magyar történelemnek legjellemzőbb vonását
vette tárgyul: az idegen befolyás s a nemzeti visszahatás küzdelmét,
mely már az Árpádok alatt megkezdődik s egész történelmünkön átvonul.
Bánk, Melinda, Petur, Mikhál, Simon, Tiborcz, mind a nemzeti visszahatás
képviselői, a kik egymást ragadják az örvénybe. Melinda nemes szivű, de
tapasztalatlan, Simon becsületes, de kétkedő és tétlen, Mikhál csak
könyezni, Tiborcz csak panaszolni tud; Petur jóakaratja, korlátlan
szenvedélye és korlátolt szelleme meg nem mentheti a hazát; Bánk ismeri
a helyzet veszélyeit, épen oly átható eszü, mint fenkölt szellemű, de
személyes sérelme ellenkezésbe hozza önmagával, elveivel és boszúja épen
úgy megrontja őt magát, mint egész környezetét.

Ha igaz az, hogy a tragédia a szánalom és félelem vegyes érzésével
tisztítja szenvedélyeinket: úgy Katona _Bánk bán_ja nincs minden
tanúlság nélkül hazafias küzdelmeinkre nézve; mert azt tanítja, hogy
csak az erély mérséklettel, az eszély szilárdsággal, a lelkesedés
önuralommal, a meggondolás áldozatkészséggel, a munka türelemmel
párosúlva tehetnek képessé úgy egyest, mint nemzetet a bonyolúlt
helyzetek nehézségeinek legyőzésére. Ez eszmék és érzések tisztelete
legméltóbb áldozat Katona szellemének.

Még egyszer fogadják, uraim, a Magyar Tudományos Akadémia és a
Kisfaludy-Társaság szives üdvözletét, s adja Isten, hogy az oly szép
fejlődésnek indult Kecskemét városa s a nemrég alakúlt Katona-kör
folyvást fejlődjék, erősödjék és virágozzék nemzetünk és műveltségünk
javára.


VIII.  TÓTH LŐRINCZ ÜNNEPÉLYÉN.

1891 deczember 9-dikén.

Tisztelt társunk! Társaságunk fennállása óta ön az első, a ki megérte
tagsága ötvenedik évfordulóját, s egyszersmind élő azon férfiak közűl, a
kik Társaságunkat megalapították. Midőn 1836 novemberében a
Kisfaludy-emléktársaság irodalmi társasággá alakúlt, hogy a Kisfaludy
Károly szobrára gyűjtött összeg maradékából s munkái jövedelméből költői
és széptani feladatokra pályadíjakat tűzzön ki, s midőn 1837 febr. 6.-án
alapszabályait megállapította, magát kiegészítette, elnökül Fáy Andrást
választotta, önt pedig jegyzőül kérte föl. Ön akkor még nem volt tagja a
Társaságnak, de mint buzgó és szép reményű fiatal írót az idősb tagok
segédül vették magokhoz s majd 1841-ben a Társaság egyik tagjává is
választották.

Így ön egy félszázadnál több idő óta munkása Társaságunknak, átélte
fejlődését s mindennemű viszontagságait. Itt munkálkodott Kölcseyvel,
Vörösmartyval, Bajzával, Toldyval, br. Jósika Miklóssal, br. Eötvös
Józseffel, a kor magyar költői és széptani irodalmának legkitünőbb
képviselőivel. Szép kor volt ez. Irodalmunk többé nem magántanulmány,
mint Kazinczy idejében. A nemzet hallgatni kezd íróira. Az olvasó
közönség még csekély ugyan, de folyvást növekedő, a tiszteletdíj kevés,
de annál több a lelkesedés; hirlapirodalmunk még bölcsőjében, de egész
hévvel szolgálja az irodalom érdekeit; politikai és társadalmi
életünkben nem mutathatunk föl nagy eredményt, de folyvást haladunk s
miénk az egész jövő. Az ifjuság duzzadó ereje nyilatkozik mindenütt, a
tavasz ébresztő fuvalma hatja át közéletünket.

A negyvenes években nemzeti életünk fejlődésével fejlődik Társaságunk
is. Pályadíjaival éleszti a költői és széptani munkásságot, átültetni
igyekszik az ó-kor remekeit, gyűjti népdalainkat és meséinket s az újabb
kor két legnagyobb magyar költőjét támogatja pályájok kezdetén. A vándor
Petőfinek, két regény fordítását bízván reá, némi enyhet nyujt s Aranyt
koszorúzott _Toldi_jával a közönség elébe vezeti. De csakhamar a
forradalom után, a magyar alkotmánynyal együtt társaságunk is romba dől.
Tíz évi szünet után br. Eötvös József támasztja föl halottaiból s lesz
mintegy második megalapítója szellemi és anyagi tekintetben egyaránt. Az
újra megalakult társaság Arany Jánost hozza föl igazgatójául
Nagy-Kőrösről, ő szerkeszti kiadványainkat, melyeknek során Madách
_Ember tragédiája_, Shakspere és Molière-fordítások kerülnek napfényre.
Általában társaságunk újabb és nagyobb fejlődésnek indul.

Ön, tisztelt társunk, nemcsak tanuja volt e fejlődésnek, hanem részese
is s én, a ki már harmincz év óta vagyok tagja a társaságnak,
bizonyságot tehetek, hogy mily szorgalmas látogatója volt üléseinknek,
mily pontosan teljesítette mindennemű megbízásait, s mily örömest
gazdagította évkönyveinket. Mindig gondos szeretetet tanusított
társaságunk iránt, mint a hogy a kertész ápolja a maga ültette fát s
gyönyörködik virágzásában, gyümölcsözésében. Azonban e félszázad alatt
ön is, mint társaságunk, fejlődésen és változáson ment át. A harminczas
években mint drámaíró kezdte meg pályáját. Gyámolítani a Budán küzdő
magyar szinészetet, meggyökereztetni Pesten, gazdagítani a szegényes
eredeti műsort, volt akkor a jelszó szépirodalmunkban. Az Akadémia
pályadíjakkal élesztette a mozgalmat, Vörösmarty felhagyott az epikai
költészettel, folyvást drámákat írt s példáját több ifjú költő követte.
Mintegy hét szinművet írt ön, melyek közül egy akadémiai jutalomban,
három akadémiai dicséretben részesült s mindenik több-kevesebb sikerrel
előadatott szinházainkban, sőt egyik művével még operánkra is hatott, a
mennyiben Erkel _Hunyadi László_ja szövegének az ön hason czímű
tragédiája szolgált alapul. Ekközben művelte a lyrai és elbeszélő
költészetet is. _Szivhangok_ czímű lyrai és _Uti novellák_ czímű
beszélygyűjteménye nemes érzelmekről és formai készségről tesznek
tanuságot. Azonban _Uti tárczá_ja, melyben ön nyugateurópai utazását
írta le, már mintegy átmenetül szolgál a politikai és tudományos
pályához.

Valóban, ez idő óta ön mintegy búcsút mondani látszik ifjúkori álmainak,
a költészet sugalmainak. Belé merül az élénkülő politikai élet
mozgalmaiba, mint a szabadelvű eszmék bajnoka. Az 1848–49-diki években
mint képviselő és igazságügyminiszteri tanácsos szolgálja hazáját, majd
a reactio éveiben megőrizve jelleme feddhetetlenségét, mint ügyvéd és
író folytatja munkásságát s koronként jogi tanulmányait terjeszti az
Akadémia elébe. Alkotmányunk visszaállításakor az
igazságügyminiszteriumban, mint a codifikáló osztály elnöke működik,
majd a birói pályára lép, mint a kuria tagja s most már mint egyik
tanácselnöke.

De senki sem tagadhatja meg eredetét, s a múzsa sírjáig kiséri azt, a
kit egykor szeretett. Az a gondos nyelv, élénk formaérzék, mely az ön
jogi munkáit jellemzi, æsthetikai tanulmányainak hatása; s most is, ha
van egy pár szabad percze, legalább epigrammokban kell kiömölnie,
melyeket az aggkor vidám bölcsesége sugall, s melyekkel nem egyszer
deríti föl üléseinket. Még más tekintetben is hű maradt ön a
költészethez. A költészet nemcsak a szép versben nyilatkozik, hanem a
szép életben is s mi egyéb a szép élet küzdelme, mint nemes költői álmok
megvalósítása. Ön egy munkás, szép életben valósítá meg ifjusága költői
álmait, mint férj, atya, jó barát, hazafi, tudós és biró.

Fogadja üdvözletünket Kisfaludy-társasági tagsága ötvenedik
évfordulóján. Társaságunk önt tiszteli, mint egyik alapítóját és
szereti, mint atyai barátját. Éljen sokáig, a haza javára és társaságunk
díszére!


IX.  AZ EZREDÉV ÜNNEPÉLYÉN.

Tartatott a Kisfaludy-Társaságban 1896 május 27-én.

Tisztelt közönség! Társaságunk elhatározta, hogy mai ülését hazánk
ezeréves fennállása emlékének szenteli. Ha valaha fájdalmasan éreztük,
hogy a közelebbi évtizedekben társaságunk legkitünőbb tagjait vesztettük
el, e fájdalmat a mai nap bizonyára még élénkebben érezhetjük. Ha élne
még Vörösmarty, _Zalán futása_ és a _Szózat_ költője, mi méltóan
üdvözölhetné a honfoglalás ezredik évfordulóját; ha élne Arany János,
nemzeti mondáink nagy költője, az Álmos-, vagy Árpád-mondakör egy néhány
epikai rajzával mi fényt vethetne a nemzeti ünnepre; ha élne báró Eötvös
József, a ki eszméivel annyira befolyt alkotmányunk reformjára, mi
elragadóan tolmácsolhatná, hogy mi híven ragaszkodott nemzetünk
századokon ál alkotmányához, de folyvást újította, a multat a jelennel
kötve össze; ha élne báró Kemény Zsigmond, a ki Magyarország állami
fölbomlását a mohácsi vész után annyi erővel s oly búskomolyan rajzolta
egyik regényében, mily örömmel és élénken varázsolná elénk a szétszakadt
Magyarország összeolvadását s hősies küzdelmét állami léteért.

De ha e nagy írókkal nem versenyezhetünk is tehetségben, nemzeti
buzgóságban, a hazafiui hűségben bizonyára nem állunk hátrább nálok. Az
ezerév emléke meghatja a mi szívünket is. Mily dicsőség és gyász, mennyi
erény és bűn, mily kevés szerencse s mily balsors és mily hősies
küzdelem állami létünkért egész napjainkig. Mélyen érezzük az ezeréves
Magyarország örömét, búját s e vegyes érzések hullámzásában erősödik
hitünk a jövőben, mert azt a vigaszt és önérzetet meríthetjük ezeréves
multunkból, hogy vérrel szerzett hazánkat annyi viszontagság között is
meg tudtuk tartani, hogy folyvást nem csekély szolgálatot tettünk az
európai polgárosodásnak; hogy végre Kelet-Európában egyedül voltunk
képviselői az alkotmányos szabadságnak s a magyar szent korona együttes
jelképe a királyi hatalomnak és nemzeti jogoknak, mint nyugaton egyetlen
korona sem. Nemzetünk államalkotó erejét semmi sem bizonyítja
fényesebben, mint az, hogy hazánk földjén az első évezredben egyetlen
nemzet sem tudott államot alkotni, csak a magyar. A rómaiak után a
hunok, avarok nyom nélkül enyésztek el, de Árpád országa, Szent István
birodalma fennáll napjainkig. Se a szomszédok, se a királyi rokonok, se
egyes oligarchák nem tudták szétdarabolni, sőt a midőn a mohácsi vész
után három részre szakadt, folyvást érezte összetartozását s mihelyest
tehette: összeforrott. S ezt nemcsak földrajzi helyzete okozta, hanem
főleg alkotmánya, intézményeinek hatása is. S ez államalkotó nemzet
egyszersmind folyvást a polgárosodás szolgálatában állott, eleinte
öntudatlan, de csakhamar mindinkább öntudatosan. Mintha a gondviselés
vezette volna, midőn először Európába lépett, keleten a görögökhöz
csatlakozott a bolgárok ellen, védve Konstantinápolyt, a régi
polgárosodás egyik központját, nyugaton pedig Arnulf német császárral
szövetkezve, megdöntötte a nagy morva birodalmat s az új polgárosodás
fejlődését segítette elő.

Szent István alatt a keresztyén államok sorában foglalt helyet és sokáig
védfala volt Európának kelet erőszaka ellen. Egy századig diadalmasan
ellenállott a török előnyomulásának s midőn többé nem tehette, vérző
testével tartóztatta fel. S épen akkor érte a nagy csapás, mikor az
európai polgárosodás újabb lendületet vett s neki mintegy ki kellett
szorulnia a nagy nemzetek versenyéből; de a gyászos időben sem tört meg
szelleme. Nagy fogékonysággal fogadta az új kor eszméit, kivívta a
lelkiismeret szabadságát, vére hullásával védte alkotmányát s midőn
később szelleme is megtörni látszott, még akkor is görcsösen
ragaszkodott alkotmánya holt formáihoz. De felébredt s megújult szelleme
a holt formákba csakhamar életet lehelt, félszázados küzdelem után a
rendi alkotmányt népképviseletire változtatta, beleoltva az újkori
parlamentarismust, mint önállása s szabadsága legfőbb biztosítékát.

Ezredéves létünk utolsó századát semmivel sem jelölhettük volna meg
méltóbban, mint megújított alkotmányunkkal. Szent örökség az, melyet vér
és nagy emlékek szenteltek meg. Védtük azt karddal a csatatéren, védtük
szenvedőleges ellenállással a társadalomban, védtük a jogérzet és
lelkesedés elragadó szónoklataival a tanácskozótermekben. Meg nem
csonkítva, épen kell szállítanunk utódainkra s megőriznünk éltető
szellemét, a mely a parlamentarismusban nyilatkozik. A parlamentarismus
nekünk több, mint más nemzeteknek; nemcsak a szabadság és haladás
biztosítéka, hanem a nemzeti önállóságé is. Ha meg tudtuk védeni a
külerőszak ellen, meg kell védenünk a belső megromlás ellen is. A
parlamentarismus törvénye egyszerű, mint az erkölcsé. Ne tedd azt
mással, a mit nem kivánsz magadnak, mond az erkölcsi törvény. Ne tedd
azt többség, a mit nem kivánsz magadnak, ha kisebbség lészsz; ne tedd
azt kisebbség, a mit nem kivánsz magadnak, ha többségre jutsz – mond a
parlamentaris törvény. A pártok küzdelme a parlamentarismus levegője, de
a pártok egymást teszik erkölcstelenné, ha erkölcstelen fegyverekkel
harczolnak s aláássák az alkotmányt. Őrizzen meg ettől igaz
hazafiságunk, a mely egy ezredév emlékeinek hatása alatt kettős erővel
ragadja meg lelkünket. Tisztult kebellel, új lelkesedéssel lépjünk át az
új évezredbe, hogy alkotmányunk védelme alatt folytassuk küzdelmeinket
megvalósítására annak, a miről Széchenyi álmodozott: «Az emberiségnek
egy nemzetet megtartani – mondá Széchenyi ezelőtt ötvennégy évvel –
sajátságait, mint ereklyét megőrizni és szeplőtelen minőségben
kifejteni, nemesíteni erőit, erényeit s így egészen új, eddig nem ismert
alakokká kiképezve, végczéljához, az emberiség feldicsőitéséhez vezetni,
ez legyen feladatunk».

Adja Isten, hogy az új évezred megoldja a nagy feladatot!


X.  A BAJZA-ÜNNEPÉLYEN.

Szücsi, 1896 augusztus 23-dikán.

A magyar tudományos Akadémia és Kisfaludy-Társaság képviseletében
jelentem meg itt Kozma Andor társammal. Ha vannak intézetek, melyek
kegyelettel viseltetnek Bajza József emléke iránt, bizonyára az Akadémia
és a Kisfaludy-Társaság azok. A harminczas és negyvenes években Bajza,
Vörösmarty és Toldy voltak az Akadémia vezérférfiai, a
Kisfaludy-Társaságot pedig, mint Kisfaludy Károly barátjai, ők
alapították, emlékére, mintegy az Aurora-kör folytatásakép.

De nemcsak e két intézettől érdemli meg, Bajza a kegyeletet, hanem az
egész nemzettől. Bajza kitünő költő volt s még kitünőbb kritikus, a ki
nem csekély befolyással volt irodalmunk fejlődésére. Abban a korban,
mint lyrai költő senki sem művelte oly kizáróan és több sikerrel a
tiszta dalt nála. A szerelem és hazafiság e megható dalait széltében
énekelték a társaskörök s éneklik ma is. Azonban az ifjú költő
álmodozásait csakhamar a férfiú kritikai táborozásai váltották föl.

E század elején Kölcsey igyekezett megállapítani a magyar kritikát, de
oly ellenzésre talált irodalomban és közönségben, hogy visszavonult s
többé nem kritikákat, csak æsthetikai értekezéseket írt. Ekkor lépett be
Bajza tele hévvel és bátor kitartással. Éles dialectikája, szívós
küzdelme kivívta a kritika jogait, szabadságát s összetörte az ellene
táplált balfogalmakat. Diadalra segíti az Aurora-kör széptani irányát,
Révai nyelvtani rendszerét, Kazinczy nyelvújításait. A _Kritikai Lapok,
Figyelmező, Athenaeum_, melyeket szerkesztett, épen oly nevezetes
emlékei irodalmunk fejlődésének, mint az ő fáradhatatlan munkásságának
és kritikai szellemének.

Másfél évtizednél többet töltött el folytonos harczban. Polémiái élénk
érdeklődést költöttek fel. A conversations-lexiconi pör első szigorúbb
kikelés volt a gondatlan szerkesztés ellen és Dessewffy József gróf
legyőzése első megtámadása a születési aristocratia követeléseinek az
irodalom köztársaságában. Az Auróra-pör először hozta szőnyegre az írói
tulajdon kérdését.

Dramaturgiai harczai emelték szinkritikánk színvonalát. A
Kazinczy-Pyrker-féle vitában az a nemzetiségi hév, mely a haza fiaitól a
hazai irodalom művelését követelte s megbélyegezte a magyarból németté
lett írókat, szükséges és jótékony volt. A Csató elleni polémiában a
politikai és írói jellemtelenség leleplezése egy különben jeles íróban,
erős benyomást tett a közönségre s elősegítette a közvélemény
szilárdulását. A közönség kezdte megszokni a szemben álló irányok és
személyek tusáját s többet várt a folyóiratoktól, mint pusztán czikkek
gyűjteményét. Így alapította meg Bajza az irodalmi sajtót és készítette
elő a politikait, mely csakhamar fejlődésnek indult.

A negyvenes években visszavonult a szerkesztéstől és kritikától egyaránt
és történelmi tanulmányokhoz fordult. Azonban a forradalom kizavarta
nyugalmából s a nemzeti katasztrófa kétségbeejtette. Kedélye elsötétült,
szelleme kezdett kialudni s egy emésztő kór, lassú halál martaléka lőn.
Mily szomorú látvány volt az Akadémiában, vagy Pest utczáin az egykor
deli és erős férfiú megtört alakja, elváltozva, mint egy élő halotté.
Egészen azt fejezte ki, a mit ő maga mondott egyik szép költeményében:

  Elhunyt lelkem lángja lettem,
  Néptelen ház, puszta rom.
  Tünik, hamvad életem,
  Isten hozzád nemzetem!

Az idő rohan, az irodalmi és politikai világban új bajnokok és küzdelmek
állanak elő, a régiek háttérbe szorulnak s néha még emlékök is
elhomályosul. Épen azért köszönet és hála Hevesmegye lelkes fiainak,
különösen az egri irodalmi körnek, hogy nem engedik elhomályosulni Bajza
emlékét. Méltán büszkék földijökre, mert egy kitünő írót tisztelhetnek
benne, a ki jelentékeny hatással volt a nemzeti élet fejlődésére, egy
tiszta jellemű buzgó hazafit, a kit hazafi-bánata ölt meg.

Fény nevére, áldás emlékére!


XI.  A PÁLFFY ALBERT-ÜNNEPÉLYEN.

Gyula, 1899 május 28-án.

Tisztelt közönség! A Magyar Tudományos Akadémia és a Kisfaludy-Társaság
megbizásából jelentem itt meg Schuhmacher Sándor dán íróval, a
Kisfaludy-Társaság külső tagjával, hogy üdvözöljem e megye, e város
lelkes fiait és leányait, a kik jeles földijök, Pálffy Albertnek, az
Akadémia és Kisfaludy-Társaság egykori tagjának, emlékét annyi
kegyelettel őrzik.

Pálffy Albert mint kiváló publicista és regényiró szolgálta
irodalmunkat. Az ő publicista pályája Magyarország újabb történetének
oly fordulópontjaival találkozott, melyek elhatározó befolyással voltak
nemzetünk sorsára. Értem az 1848–1849-iki eseményeket s az 1867-iki
kiegyezést. Pálffy 1848-ban mindjárt a márcziusi mozgalmak elején
indította meg _Márczius tizenötödike_ czímű lapját, mely csakhamar a
forradalmi szellem legelszántabb közlönyévé vált. Korán meggyőződött
arról, hogy megújult alkotmányunkat előbb-utóbb fegyverrel kell
védenünk, ezért erélyes rendszabályokat követelt a kormánytól s folyvást
táplálta a forradalmi szellemet. Midőn a forradalom elviharzott s
tizenhét évi szenvedés után jobb napok virradtak a magyarra s végre
megtörtént a kiegyezkedés, Pálffy újra egy kis lapot indított meg, az
_Esti lap_ czíműt s épen oly erélylyel védte a kiegyezkedést, mint a
milyen hévvel szította volt annak idején a forradalmat s mind a két nagy
eseményt végzetesnek, történeti kényszerűségnek tartotta s azt hitte,
hogy a forradalomban kifejtett erőnk utóhatása vívta vissza
alkotmányunkat s a kiegyezkedés nem volt egyéb, mint a forradalom
bevégzése mindkét részről, mert egyik fél sem tudta végkép legyőzni a
másikat.

Hirlapi czikkei mind 1848-ban, mind 1867-ben nem csekély hatást tettek a
közönségre. A gúny fegyverével küzdött s e fegyvert a magyar hirlapírók
között senki sem forgatta több sebző erővel. Nem volt gondos szerkesztő,
de a mit maga írt – s mindennap írt egy czikket – azt mindig kiemelte a
többi közül a stil világossága, könnyedsége, a mit a francziáktól
tanult, s a gúny elevensége, a mi, úgy látszik, természetében
gyökerezett. S e gúny nem volt léha elmefuttatás, eszmék szolgálatában
állott s jellemzőn tüntette föl a pártok, rendszabályok államférfiak
árnyoldalait, bár olykor torzítva. Senkiben sem hiányzott annyira a
páthosz, a szónoki emelkedettség, mint Pálffyban. Sohasem is kisérlette
meg; az ő lelkesülése gúnyban nyilatkozott mindaz ellen, a mi
eszményeivel ellenkezésben állott.

Hirlapírói sikerét jórészt szépirodalmi tehetségének és műveltségének
köszönhette. Főkép a franczia irodalmat kedvelte s már mint kezdő író a
franczia elbeszélő prózát tanulmányozta. Beszélyeiben csakhamar feltünt
a stilnek egyszerűsége és könnyedsége, szemben az akkor divatos
többé-kevésbbé szónoki előadással. A folyóiratokban szétszórt beszélyeit
épen akkor gyűjtötte össze, a mikor fölvirradtak a márcziusi napok.
Kiadója kinyomatta ugyan a gyűjteményt, de csak a forradalom után
bocsátotta közre _Egy földönfutó hátrahagyott novellái_ czímmel,
névtelenül. Valóban, Pálffy hat évig üldözött földönfutó volt, de oly
jól tudott rejtőzni, hogy el nem foghatták. Csak akkor hagyta el
rejtekét, midőn kihirdettetett az általános amnestia. Többé el nem
itélhették, de mint veszélyes egyént Csehországba internálták, honnan
csak az ötvenes évek vége felé térhetett hazájába.

Mind bujdosása, mind száműzetése idejében számos beszélyt és regényt
írt, de termékenysége mind számban, mind benső értékben, pályája utolsó
évtizedeiben emelkedett magasabb fokra, midőn a politikától teljesen
visszavonult s fiai halála után a munkában keresett enyhet. Jól
elbeszélt és kellemes regényekkel gazdagította irodalmunkat. Pálffy nem
annyira a szenvedélyek rajzában kereste a hatást, mint inkább a
leleményes cselekvényben, a társadalmi viszonyok élénk és jellemző
feltüntetésében. Legörömestebb és legsikerültebben e század régibb és
újabb magyar társadalmát rajzolja és számos typikus alakját varázsolja
elénk, s a kényes tárgyakban is folyvást megőrzi jó izlését és erkölcsi
érzékét. Korrajzi tekintetben legsikerültebb regénye a _Régi
Magyarország_ _utolsó éveiben_, melynek cselekvénye a negyvenes évek
elején kezdődik s a szolnoki csatával végződik. Az agguló költő ifjúkora
legerősebb benyomásait eleveníti meg e műben, melyet az Akadémia
koszorújával tüntetett ki.

És most engedjék meg uraim és hölgyeim, hogy az Akadémia e koszorújával
az elhunyt szülőházát is feldiszítsem s melléje aggassam a
Kisfaludy-Társaságét is, mely egy pár művének kiadója volt. És engedjék
meg végre, hogy mindkét intézet köszönetét ismételjem Békésmegye és
Gyula városa lelkes közönségének, Közművelődési Egyesületének e
kegyeletes ünnepélyért. Valóban méltó rá, a mint a költő mondja:

                  hogy a haza
  Szivében hordja annak emlékét,
  Ki a hazát szivében hordozá.


XII.  AZ ARANY-EMLÉKSZOBA MEGNYITÁSÁN.

Nagy-Szalonta, 1899 augusztus 27-én.

A Kisfaludy-Társaság képviseletében jelentem meg itt Kozma Andor
társammal, hogy üdvözöljem Nagy-Szalonta városa közönségét, mely annyi
kegyelettel csüng nagy szülötte, Arany János emlékén; hogy köszönetet
fejezzek ki az emlékbizottságnak, mely annyi tapintattal épen ez
épületben rendezte be az Arany-emlékszobát.

Valóban az úgynevezett Csonka-torony szoros kapcsolatban van Arany
Jánossal és költészetével. Mondják, hogy ez Toldi Miklós vára köveiből
épült s ím a költő emléke összevegyül a hősével, kit trilogiájával ő
keltett örök életre. A tornyot az a háromszáz hajdú nemzetsége építette,
a mely Bocskay, Bethlen és I. Rákóczy György zászlói alatt oly híven
küzdött az alkotmány védelmében.

  Innen a háromszáz…
  Táborban, mezőben hadakozni hősen
  Hogy robbana mindjárt s köztük az én ősem,

irja Arany s a _Toldi szerelme_ végén s ősére mintegy büszkén kiált föl:

  Szolgálta királyát, majd a fejedelmet,
  Kinek én ezt írom tört czímere mellett,
  Zárt sisakon s pajzson kézbe’ kivont kardú,
  Nagyfalusi Arany, szalontai hajdú.

De nemcsak a magyar közép- és új-korra emlékeztet bennünket ez épület,
hanem a legújabb korra is s a politikai események közé irodalomtörténeti
emlékek vegyülnek. A Csonka-tornyot mind Petőfi, mind Arany
megénekelték: Petőfi 1847-ben, Arany 1850-ben; Petőfi megemlékezvén a
múlt idők szabadságharczáról, mintegy óhajtja az új időkét; Arany a
legyőzött harcz után mélabúsan gondol e múltra s a kifáradt küzdelemnek
hanyatló korszakán mereng. E két hangulat híven jellemzi a két költő
hazafias költészetét. Petőfi lelkesítője nemzetének a harczban, Arany
vigasztalója a harcz után. Petőfi költészetéből századokra hangzik a
kardok csattogása, a trombita hangja, az ágyúdörej s a diadal mámora.
Arany költészetében a késő unokák is érezni fogják a hazafi könnyét,
gyászát, a legyőzött Magyarország sóhaját és szenvedése erényeit. S mily
őszinte és erős barátság fűzte össze a két költőt. Mikor Arany föllépett
az irodalomban, Petőfi egész lelkesedéssel üdvözölte:

  Mit én nem egészen dicstelenül kezdék,
  Folytasd te, barátom, teljes dicsőséggel!

S a mikor csak tehette, hányszor látogatta meg Aranyt s hány szép
költeményt írt Szalontán. Arany hasonló érzelemmel viszonozta Petőfi
rokonszenvét és szeretete egész melegét árasztotta reá s később mennyi
bánattal gondolt a csatatéren minden nyom nélkül eltűnt barátjára s nem
egy költeményében siratta meg:

  Ki nékem álmaimban
  Gyakorta megjelensz,
  Korán elhúnyt barátom,
  Van-é jel síri fádon
  Mutatní, hol pihensz?

Ime, mily gondolatokat és érzéseket ébreszt bennünk a megifjúlt
Csonka-torony s bizonyára hasonlókat fog ébreszteni a következő
nemzedékekben is. Épen azért fogadja még egyszer Nagy-Szalonta városa és
emlékbizottsága a Kisfaludy-Társaság szives üdvözletét és hálás
köszönetét.



RÖVID GYÁSZBESZÉDEK.

1882–1899.


I.  ARANY JÁNOS RAVATALÁNÁL.

1882 október 24-én.

Oh halhatatlan halott, mielőtt elhagynád e csarnokot, küzdelmeid,
szenvedéseid és dicsőséged szinhelyét, fogadd búcsúját a
Kisfaludy-Társaságnak is, mely először koszoruzta meg lantodat s melynek
kebelében zengted el hattyúdalod is. Egy nagy költő és egy jó ember
húnyt el benned; nagy elmédet csak nagy szived múlta felül. A hazafi,
férj, atya és barát példányképe voltál. A költő és ember egy volt
benned. A képzelet magas röptét s a szív mély érzéseit, a szenvedély
erejét s az örök erkölcs igaz cultusát egyesítéd műveidben. A
népköltészetből merítéd ihleted, régi hagyományaink lelkesítettek s az
egyszerű népének formájában ki tudtad fejezni az ó- és új kor remekíróin
művelt szellemed egész gazdagságát. A magyar nyelvművészet
felülmulhatatlan mestere, az irodalom méltóságának képviselője s a
magyar jellem valóságos typusa voltál, minden erényeivel, gyöngeségei
nélkül. Oh mennyit vesztettünk benned, oh mennyi mindent takar e
koporsó! A fájdalom elfojtja a szót, csak könnyeink omlanak. Isten
veled! Isten veled! Isten veled!


II.  GREGUSS ÁGOST.

1882 november 14-én.

Tisztelt Társaság! Ismét egy gyászhír bejelentése végett voltam bátor
önöket e rendkívüli ülésre összehívni. Greguss Ágost társunk,
Társaságunk másodelnöke, majdnem két évtizeden át titkára, folyvást
nagybuzgalmú és érdemű tagja, folyó hó 13-án reggel hét órakor meghalt.
Már hónapok óta el voltunk készülve e csapásra, mégis oly váratlan ért
bennünket, mert az emberi szív kimeríthetetlen a reményben s csak akkor
érzi igazán a veszteség fájdalmát, midőn már többé nem remélhet.

Ha van köztünk valaki, a kinek élete mintegy összefonódott Társaságunk
történetével, bizonyára elhunyt társunk az. Még mint fiatal író
Társaságunk kebelében lépett fel; æsthetikáját, az első magyar nyelven
írt rendszeres æsthetikát, már 1847-ben elfogadta Társaságunk kiadás
végett s az első magyar könyv mely 1849 októberében, a nagy katastropha
után megjelent, e munka volt. Szerzője bujdosott, majd elfogatva,
börtönben szenvedett, s midőn kiszabadult, elüzetve tanári székéről,
1853-ban Pestre jött s azon csekély számú írói csoporthoz csatlakozott,
mely a fővárosban, mint a hazafiság és nemzetiség képviselője, a jövő
reményeit hirdette. E szomorú években csakhamar a nemzeti műveltség
egyik kiváló bajnokává emelkedett. Aesthetikai, kritikai és
irodalomtörténeti dolgozatai éles észt és nagy műveltséget tanusítottak
s hatással voltak irodalmunk fejlődésére. Majd viszonyaink jobbra
fordultával mint az Akadémia tagja s a Kisfaludy-Társaság titkára, még
nagyobb munkásságot fejtett ki; számos philosophiai értekezést és
irodalmi essay-t írt, melyek két kötetben összegyüjtve is megjelentek s
irodalmunkban az ily fajú művek legjobbjaihoz tartoznak. Társaságunk
_Évkönyv_eit, kiadványait éveken át szerkesztette és műfordítványaival
gazdagította. Két nagyobb eredeti műve is, a _Balladáról_ és _Shakespere
pályája_ czíműek, szoros kapcsolatban vannak Társaságunk irányával. Az
első népköltési gyüjteményeink alapján tárgyalja és állapítja meg a
ballada elméletét annyi tudománynyal, éles észszel, szellemmel és
önállósággal, hogy egyetlen költői műfaj elmélete sincs megírva így
irodalmunkban. A második nagyobb mű, melyet az akadémia megbizásából
írt, mintegy bevezető könyv Társaságunk magyar _Shakespere_jéhez,
melynek létrehozásán ő is annyit fáradozott. Harmadik nagyobb művét, az
újabb rendszeres æsthetikát, melylyel őt társaságunk megbízta, nem
fejezhette be, bár arra közülünk senki sem volt hivatottabb, mint ő.
Meggátolta a halál. Az írók munkássága, még a legnagyobbaké is, rendesen
töredék marad, elég ha jelentékeny része lehet a nemzeti irodalom nagy
egészének.

Greguss hatott kortársaira mint ember és író egyaránt, munkásságával,
tudományával, jellemével. Hazafisága, emberszeretete, buzgósága és
becsületessége emlékét sokan őrizzük szivünkben. De volt lelkében egy
vonás, mely kiválón jellemzi őt, s melyet bár örökölnénk mindnyájan
tőle. E vonás a philosophiai szemlélődés és vallásos érzés vegyülete, a
philosophiai nyugalom és vallásos resignatio összeolvadása. Lehetetlen
megindulás nélkül olvasni utolsó költeményeit, melyekben lelkének egy
egész életen át gyűjtött kincsét oly őszintén feltárja. Panasz nélkül
tűri szenvedéseit és nyugodtan, megelégedve bucsúzik el az élettől.
Hálás a multért s nem esik kétségbe a jövendő miatt. Egy félszázadnál
többet élt épségben, szeretve, tisztelve – úgy mond; – hány
embertársának jutott ez részül, hányan dőltek ki a pálya küszöbén vagy
derekán, vagy tévedtek el az élet útjain? Ő is sok próbán ment át, de
megőrizte hitét Istenben, a kit egy-egy hamar kész bölcs oly könnyen
megtagad; emberben, hogy vív nagyért, bár gyöngesége gyakran megingatja;
nemzetében, bár túlbuzgó hívei félre csalnák, ellenségei pedig vesztét
jósolgatják. Teljék be hited, áldás emlékedre elhunyt társunk és
philosophiai szellemed, vallásos vigaszod enyhítse a mi fájdalmunkat is!


III.  MAILÁTH GYÖRGY.

1883 márczius 30-án.

Tisztelt Társaság! Rendkívüli ülésünk oka önök előtt már bizonyára
ismeretes. Mailáth György egy iszonyú gonosztett áldozata lőn; a minden
tekintetben kitünő férfiú, a kit még tegnapelőtt a testi és lelki erő
teljében szemlélhettünk, ma már néma, kihült tetem, gyalázatosan
meggyilkolva.

Hogy e kitünő államférfiú halála mily sulyos veszteség, érzi és tudja az
ország, tudják és érzik azon fényes testületek, melyeknek az elhunyt
dísze volt; de hogy a Kisfaludy-Társaság mit vesztett benne, azt
leginkább csak mi érezzük és tudjuk. Alig volt valaki főuraink közt, a
ki annyira ismerte volna a magyar irodalmat, becsülte volna az írói és
tudományos érdemet, s több részvéttel viseltetett volna a tudományos és
irodalmi mozgalmak iránt, mint Mailáth György.

A nemzetiség erős érzése, a nemzeti műveltség hő szeretete, lehet,
családi öröksége volt, de az bizonyos, hogy ez örökséget folyvást
öregbítette, gazdagította. Mindannak, a mit dicső barátja, gróf
Dessewffy Aurél, _Előkelőink nevelési rendszeréről_ írt híres
értekezésében a művelt nemzetiségről és a nemzeti műveltségről mondott,
ő hű képviselője, élénk kifejezője volt aristocratiánkban, elméletben és
gyakorlatban egyaránt. Egész élete visszatükrözi ezt, de elég legyen
csak azt említenem, a mi Társaságunkat illeti. Mailáth György nemcsak
alapító tagja volt Társaságunknak, hanem egyszersmind részvevő buzdítója
munkásságunknak, előmozdítója sikereinknek. Soknemű hivatalos
elfoglaltságai között is lelt arra időt, hogy üléseinket szorgalmasan
látogassa, sőt mint elnök részt vegyen azon bizottságban, melyet
Társaságunk alapító és rendes tagjaiból könyvkiadó vállalata vezetésére
nézve alakított. E tisztét is azon szigorú pontossággal és lelkes
erélylyel teljesítette, mely benne a közélet emberét annyira kitünteté.

E hű részvétet viszonozzuk mi is hasonló hű részvéttel; vigyük el hült
teteméhez könnyeinket, koporsójához koszorúnkat. Fogadja el a Társaság a
következő indítványaimat, melyekkel, úgy hiszem, a közérzületet fejezem
ki.

Először: fejezzük ki jegyzőkönyvileg részvétünket, s erről annak
idejében értesítsük az elhúnyt családját is.

Másodszor: küldjünk a Társaság nevében koporsójára koszorút.

Harmadszor: temetésén vegyünk részt testületileg.


IV.  TÁRKÁNYI BÉLA.

1886 február 24-én.

Tisztelt Társaság! Gyászhírrel kell megnyitnom ülésünket! Tárkányi Béla
társunk folyó hó 16-án elhunyt Egerben. Őt, a ki 1867-ben választatott
rendes taggá, már ezelőtt sok évvel erős kötelékek fűzték
Társaságunkhoz. A negyvenes évek elején költői pályázatunkon tünt föl
először neve, háromszor részesülve kitüntetésben, a mi, a mint ő maga
mondá, ösztönzésül, buzdításúl szolgált irodalmi tanúlmányai
folytatására, ereje kifejtésére. S a midőn később mindinkább az egyházi
irodalom művelésére tért át: a szent könyvet fordította, a régi magyar
egyházi énekek gyűjtésén és javításán fáradozott, imádságos könyveket
írt, ott is a költői nyelv és műpróza azon művészetét érvényesítette, a
melyre Társaságunktól nyert buzdítást, ott is azon hazafias irány
sugalmait követte, melyek első kitüntetett költeményeire lelkesítették.
A vallásos buzgóság, hazafiság és a szép cultusa átvonulnak egész
életén. Nemcsak az irodalomnak volt kedves és buzgó munkása, hanem
kedvelője és pártolója egyszersmind a képzőművészeteknek is. Képtárt
gyűjtött a hazai jelesebb művészek műveiből s a külföldi remekek
másolataiból. De az irodalom maradt mindvégig főgyönyöre s midőn
betegeskedése közben koporsóját látta feltűnni, hálás szeretettel
emlékezett meg Társaságunkról, a mely irodalmi bölcsőjét ringatta.
Ezelőtt egy pár évvel alapítványnyal járult alaptőkénkhez, a múlt év
végén újabb alapítványt csatolt régi alapítványához s egy megható levél
kiséretében egyszersmind megküldötte Társaságunknak ajándékul Czuczor
arczképét. E levél volt hattyúdala. Fejezzük ki jegyzőkönyvileg
részvétünket a derék és hű társ halálán, zárjuk szivünkbe s őrizzük meg
emlékét.


V.  IPOLYI ARNOLD.

1886 deczember 15-én.

Szomorú jelentéssel kell megnyitnom a mai ülést. Ipolyi Arnold,
Társaságunk rendes tagja, e hó 2-án meghalt Nagyváradon, hol ezelőtt egy
félévvel annyi üdvözlet és remény között foglalta el a püspöki széket.
Boldogúlt társunk magyar mythologiai és műtörténeti tanulmányainál fogva
tartozott Társaságunk köréhez. De midőn 1867-ben tagnak választatott,
részint hivatalos elfoglaltsága, részint más intézetek és társulatok
annyira igénybe vették idejét és tevékenységét, hogy a mi
munkásságunkban részt nem vehetett. Azonban mindenütt, hol a magyar
művészet érdekeit szóval vagy tettel támogatta, egyszersmind Társaságunk
feladatát is folyvást és buzgón szolgálta. Ipolyiban az egyházi férfiú,
tudós és hazafi, a legszorosabb kapcsolatban egyesült. Egyháza régi
műemlékeit vizsgálva vált műtörténelmi íróvá, az egyházi pálya hazafi
oldalát is felfogva, mint a nemzetiség s nemzeti műveltség bajnoka, az
elsők sorában küzdött ifjúságától fogva egész végleheletéig. Halála
nemcsak az egyházra veszteség, hanem az államra is, de a mi veszteségünk
sem csekély, mert a magyar műtörténelem egyik kiváló képviselőjét
vesztettük el benne. Mihelyt halála hírét vettem, a Társaság nevében
koszorút küldöttem koporsójára, a nagyváradi káptalanhoz részvétiratot
intéztem, s fölkértem Heinrich Gusztáv r. tagot, hogy mint a Társaság
képviselője vegyen részt temetésén. Kérem ez intézkedések jóváhagyását,
s egyszersmind legyen szabad indítványoznom, hogy fájdalmas részvétünk
jegyzőkönyvileg is kifejeztessék s kéressék fel Pulszky Ferencz r. tag,
hogy a boldogúlt felett tartandó emlékbeszédet legyen szives elvállalni.


VI.  HENSZLMANN IMRE.

1888 deczember 19-én.

Tisztelt Társaság! Fájdalmas szívvel nyitom meg az ülést, mert
Társaságunk egyik legrégibb és legjelesebb tagjának, Henszlmann Imrének
halálát kell bejelentenem. Régibb tagjaink sora mindinkább ritkul,
legjobbjainkat veszítjük el, azonban vigasztaljon bennünket az, hogy a
mulandóság ez áldozatai nem múló nyomokat hagytak irodalmunkban.
Henszlmann pályáját is két nagy irodalmi emlék jelöli: először a magyar
archæologia és műtörténelem kezdeményezése és megalapítása; másodszor új
irányok kitűzése æsthetikai irodalmunkban. Már mint gyermekifjú, mély
benyomást tett reá szülővárosának, Kassának dómja, itthon és külföldön
tanulmányozni kezdte a gót építészet sajátságait, törvényeit s az e
téren írt munkái a külföld figyelmét is magokra vonták. E mellett más
műemlékeinket is tanulmányozta, évtizedeken át kutatott, ásatott és
izgatott műemlékeink fentartása ügyében, számos értekezésével fényt
derített középkori építészetünkre, melyről főleg általa vett tudomást az
európai műtörténelem.

Henszlmann e munkásságát leginkább az Akadémia körében fejtette ki. Mint
æsthetikai író majdnem kizáróan a mienk, a Kisfaludy-Társaságé volt.

_Párhuzama_ nevezetes hatással volt æsthetikai kritikánk fejlődésére. A
szép ellenébe a jellemzetes és eleven fogalmát állította, az eszményi
ellenébe az egyénit és nemzetit. Ez eszmekörben mozog _A hellén
tragédia, tekintettel a keresztyén drámára_ czímű terjedelmes tanulmánya
is, mely Társaságunk _Évkönyv_eiben jelent meg. Ő hangoztatta először az
újabb magyar kritika jelszavait s annyival nagyobb sikerrel, mert
költészetünk már azelőtt is kezdett elfordulni a merev classikai
eszménytől.

Erdélyi János Henszlmann eszméit egész rendszerbe foglalva alkalmazta a
magyar irodalomra a _Szépirodalmi Szemlé_ben, melyet Társaságunk
megbízásából szerkesztett s melynek Henszlmann is egyik buzgó
dolgozótársa volt. A mint ő hatott Erdélyire, ez viszont hatott reá,
felköltve érdekeltségét a magyar népköltészet iránt.

E hatásnak köszönhetjük a _Népmese Magyarországon_ czímű értekezést,
melyben Henszlmann először kisérlé meg népmeséink összehasonlítását más
népekéivel.

Mindez a forradalom előtt történt. Midőn a forradalom után tíz év mulva
Társaságunk munkásságát újra megkezdette, Henszlmann is híven részt vett
benne s _Évkönyv_einkben jelent meg utolsó nagyobb tanulmánya is: _A
művészetek eredete_ czímű, melyben ifjúkori eszméit még egyszer
tisztultabban s történeti módszerrel fejti ki. Őt Társaságunkhoz
ifjúságának és első sikereinek emlékei vonzották, örömest jelent meg
köztünk korán megőszült fürteivel, melyek éles ellentétben voltak síma,
piros arczával, épen mint elmélkedő tudományossága szikrázó
elmésségével. Azonban lassankét a piros, sima arcz az ősz fürtökhöz
halványult és redősödött, vidám elméssége elnémult, egyszer csak
kimaradt üléseinkből, nem keresett föl többé bennünket s nekünk kellett
fölkeresni őt, hogy eltemessük és koszorút tegyünk koporsójára.

Tisztelt társaság! Legyen szabad indítványoznom, hogy veszteségünk
fájdalmát jegyzőkönyvileg is fejezzük ki s gondoskodjunk a felette
tartandó emlékbeszédről; részemről emlékszónokának Keleti Gusztáv r.
tagot ajánlom.


VII.  CSIKY GERGELY.

1891 október 28.

Tisztelt Társaság! E rendkívüli ülésre azért híttam össze önöket, hogy
hivatalosan bejelentsem Csiky Gergely tagtársunk és másodtitkárunk
halálát. Sokszor teljesítettem már ily szomorú kötelességet, de ritkán
annyi fájdalommal, mint most. Baráti kötelékek csatoltak az elhunythoz,
egymás szomszédságában laktunk, ugyanegy tájékon nyaralva, gyakran
utaztunk együtt s a folyóiratnak, a melyet szerkesztek, ő volt egyik
legbuzgóbb és legjelesebb dolgozótársa. De én, a ki barátaim és szivem
szerettei közül már annyit elvesztettem, talán könnyebben tűrhetem a
csapást, mint más. Azonban ki pótolja Társaságunk és irodalmunk
veszteségét? Csiky épen akkor tünt fel, egy pár kisérlet után akkor
kezdett erőteljesebben fejlődni, midőn Szigligetit már elvesztendők
voltunk. A harminczas években Kisfaludy Károly nyomába Szigligeti
lépett, a hetvenes években Szigligeti nyomába Csiky.

E század elejétől e század végeig e három költő volt a legkifejezőbb
képviselője drámairodalmunknak s legfőbb támasza színházainknak. És
méltán kérdezhetjük: ki lép ürült nyomába? E kérdés kifejezi irodalmunk
egész veszteségét s épen azért engedjék meg önök, a kik osztoznak e
veszteség érzetében, hogy a következő indítványokat terjeszszem
jóváhagyásuk alá:

I. Fejezzük ki veszteségünket jegyzőkönyvileg, intézzünk részvétiratot
az elhúnyt özvegyéhez.

II. Küldjünk ravatalára koszorút, jelenjünk meg temetésén testületileg s
kérjük föl titkárunkat, hogy a koporsónál néhány búcsúszót intézzen az
elhúnythoz nevünkben.

III. Festessük le az elhúnyt arczképét teremünk számára.


VIII.  HUNFALVY PÁL RAVATALÁNÁL.

1891 deczember 2.

Még egy szót, még egy pár búcsúszót hozzád, szeretett barátunk,
mesterünk, az Akadémia és a Kisfaludy-Társaság nevében, melyeknek egy
félszázadon át egyik dísze, büszkesége voltál.

Hosszú életed munkásságát egy rövid percz alatt megszakítá a halál, de
nem győzedelmeskedhetik szellemeden, mert mély nyomokat hagytál
tudományos irodalmunkban. Megalapítottad az újabb magyar nyelvtudományt,
különösen a magyar összehasonlító nyelvészetet, melyet tanítványaid
folyvást művelnek s mely magára vonta a külföld figyelmét is; a
nyelvészet segélyével megvilágítottad nemzeti multunk nem egy homályos
helyét s új szempontokkal, új igazságokkal gazdagítottad történelmi
irodalmunkat. Ez örök emléked, dicsőséged, dicsőségünk. De ez a vigasz
nem csillapítja fájdalmunkat. Az egyén, az élő egyén termékenyítő
hatása, vonzó kedvessége nincs többé. Nincs köztünk többé az a valódi
tudós, a ki az európaiságot erős nemzeti érzéssel párosította; nincs
köztünk többé a humanismusnak az a kiváló képviselője, a ki minden iránt
érdeklődött, a mi emberi, s kinek bölcseségét emberszerető szíve
táplálta; nincs köztünk többé közéletünknek az a szilárd férfia, a ki
nehéz megpróbáltatásokat élt át, de mindig hű maradt magához, s ha
kellett, épen oly bátran felszólalt a kormány, mint a nemzet tévedései
ellen; nincs köztünk többé a gyöngéd férj, jó barát, hű rokon, a kit
épen úgy szerettünk, mint tiszteltünk. Oh mennyit vesztettünk benned!
Mily nehéz a válás! Koporsódat hálánk, áldásunk kiséri, de fájdalomba
veszve s koszorúidon könnyeink csillognak. Válnunk kell. Isten veled!
Isten veled!


IX.  SZABÓ ISTVÁN.

1892 márczius 30.

Tisztelt Társaság! Szomorú hírrel kell megnyitnom mai ülésünket.
Társaságunk egyik legrégibb tagja, Szabó István, e hó 24-ikén Kazáron
elhúnyt. A boldogult úttörő hellenistáink közé tartozott. Guzmics Izidor
példáján lelkesülvén, hellén tanulmányokhoz fogott s első kisérletei
Kazinczy tetszésében részesültek. _Virágok a görög anthologiából_ czímű
fordítmányával lépett föl 1834-ben s innen kezdve egész haláláig buzgón
fáradozott a hellén classikusoknak magyar nyelvre átültetésével. Legfőbb
munkája Homér, a kinek mind _Iliás_át, mind _Odysseá_ját sikerrel
fordította le. Koronként, kivált élte alkonyán őstörténeti és
nyelvrokonsági elméletek vonták el őt kedves classikusaitól; Horvát
István álmodozásait akarta föleleveníteni s nagyon fájlalta, hogy e
törekvése nem talál visszhangra az Akadémiában. Nemcsak az Akadémiának
volt buzgó tagja, hanem a Kisfaludy-Társaságnak is, melynek tagjává
1842-ben választatott. Társaságunk kiadásában jelent meg tőle Aesop,
magyarul és görögül s _Évkönyv_einket egész haláláig számos
értekezésével és műfordításával gazdagította. Ez évben érte meg
Kisfaludy-társasági tagsága ötven éves fordulóját s az elnökség épen ez
ülésen akarta indítványozni, hogy a Társaság ez alkalomból üdvözölje őt,
s íme, üdvözlet helyett koporsójára kellett koszorút küldenünk. Mily
közel áll az örömhöz a fájdalom, az élethez a halál. Indítványozom, hogy
fájdalmas részvétünket fejezzük ki jegyzőkönyvileg, gondoskodjunk a
felette tartandó emlékbeszédről s erre kérjük fel Thewrewk Emil
társunkat.


X.  KOSSUTH LAJOS.

1894 ápril 11.

Tisztelt Társaság! A Kossuth Lajos halála okozta gyász miatt múlt havi
felolvasó ülésünket a mai napra halasztottam, egyszersmind a Társaság
nevében koszorút küldöttem a halott ravatalára és felhívtam a Társaság
tagjait, hogy testületileg jelenjünk meg a temetésen, a mi meg is
történt. Bizonyára, tisztelt Társaság, méltán vettünk részt az általános
gyászban, mert Kossuth Lajossal azon három férfiú egyike és utolsója
szállott sírba, a kik az újabb korban döntőleg folytak be Magyarország
sorsára. E század első évtizedeiben gróf Széchenyi István lelket, hitet
lehelt a nemzetbe, kijelölte a fejlődés irányát, felköltötte
társadalmunk és alkotmányunk reformjának eszméit. Ez eszmék fejlődését
gyorsította Kossuth Lajos s az európai mozgalmak hatása alatt, törvényes
formák között kivívta alkotmányunk átalakulását, nemzeti önállásunk
erősebb biztosítékait és midőn a megújult alkotmány megtámadtatott,
védelmére lelkesítette a nemzetet. A védelem később forradalomba ment át
s hősies küzdelem után csak romokat hagyott hátra. E romokon építette
föl Deák Ferencz újra alkotmányunkat, a jogfolytonosságból indúlva ki,
összekötve a multat a jelennel, erélyt mérséklettel, szilárdságot
óvatossággal párosítva.

Mind a három férfi mintegy küldetést teljesített, egymást pótolta,
egymást egészítette ki; a mi egyikben többé-kevésbbé hiányzott, azzal a
másik dúsan meg volt áldva s mindenik munkásságában, a mi üdvös és
maradandó volt, beolvadt alkotmányunkba, nemzetünk életébe.

Így fogva föl újabb történelmünket, Kossuth iránt kifejezett kegyeletünk
nem lehet ellenkezésben se Széchenyi, se Deák emlékével s még kevésbbé
alkotmányunkkal, mely egyaránt kötelez nemzetet és királyt s fölötte áll
minden egyéni kiválóságnak.

De Kossuth politikai pályájának van irodalmi oldala is, különösen
szónoklata, mely közel érinti Társaságunk tanúlmányai körét. Kossuth
bizonyos irányban magas tökélyre emelte a magyar politikai szónoklatot.
Senki sem volt szónokaink között, a kinek élénkebb képzelme és
fogékonyabb kedélye lett volna. Kölcseynek, az újabb magyar szónoklat
művészibb kezdeményezőjének, szent fájdalma nála lángoló szenvedélylyé
változott át és búskomolysága áradó lelkesedéssé. Mester volt valamely
tárgy vagy tény fény- vagy árnyoldalai kiszínezésében, még mesteribb, ha
a nemzeti emlékek, vágyak és remények húrjain játszott s egy-egy
fájdalmas felkiáltással vagy éles gúnynyal a szenvedélyek egész viharát
keltette föl. Senki sem beszélte szebben nyelvünket, senkinek sem volt
kellemesebb, nagyobb terjedelmű és változatosabb hangja, melyet
választékos és mégis természetes taglejtés kisért. Nagy szónok volt, e
század legnagyobb szónokainak egyike, s Társaságunk koszorújának
szalagján, melyet ravatalára küldöttem, méltán fénylett e mondat:
«Kossuth Lajosnak, a nagy szónoknak.»


XI.  GRÓF SZÉCSEN ANTAL.

1896 szeptember 30.

Tisztelt Társaság! A hosszú szünet után üdvözlöm önöket, uraim, de
fájdalom, szomorú jelentéssel kell megnyitnom ülésünket. A szünet alatt
elvesztettük egyik érdemes rendes tagtársunkat, gróf Szécsen Antalt. A
boldogult egész életén át a politikai pálya bajnoka volt s csak élete
utolsó évtizedeiben lépett az irodalom művelői közé. Bárminő
véleménynyel legyünk politikai pályájáról, azt nem tagadhatni meg tőle,
hogy sohasem hiányzott benne véleményének bátorsága s hogy lelkesedett a
nemzeti műveltség ügyéért. Ez utóbbi jellemvonásából folyt irodalmi
munkássága is, melyet széleskörű műveltsége támogatott. Irodalmi és
történelmi essay-ket írt s így irodalmunknak épen azt az ágát igyekezett
gazdagítani, melyet meglehetős szegénynek mondhatunk. Nem a nyelvi
előadás bájával hatott olvasóira, mert ez, mint mindenkinek, a ki sok
nyelven ír és beszél, neki sem volt erős oldala, hanem fejtegetései
tartalmasságával és szabatos szerkezetével. Behatolt a tárgyalt író
szellemének lényegébe s legjellemzőbb sajátságait nagy vonásokkal
törekedett elénkbe rajzolni. Ez essay-k elseje, a Tacitusról irott,
társaságunk egyik ülésében olvastatott fel s midőn még más tanulmányokat
is vettünk tőle, örömest választottuk társunkká s adtuk ki egy kötetben
tanulmányait, s ő valóban folyvást hálás indulattal viseltetett
irántunk, minden rábízott feladatot örömest teljesített s midőn más
tudományos testületektől visszavonult, a mi Társaságunkban mindvégig
benn maradt, sőt nemrég újabb tanulmányai gyűjteményét ajánlotta fel
nekünk. Viszonozzuk e ragaszkodást halálán érzett részvétünkkel,
fejezzük ki azt jegyzőkönyvileg is s annak idejében gondoskodjunk a
felette tartandó emlékbeszédről.


XII.  DEGRÉ ALAJOS.

1896 november 25.

Tisztelt Társaság! Újabb fájdalmas érzéssel kell megnyitnom az ülést,
mert újabb veszteség érte Társaságunkat Degré Alajos társunk halálával.
Azok közül, a kikkel együtt lépett Degré az írói pályára, immár kevesen
élnek. Ő is egyike volt ama kiváló jurátusoknak, a kik a negyvenes évek
elején a reformeszmékért lelkesültek s most tollal, majd karddal
szolgálták hazájukat. Többen elvesztek közülök a forradalom viharában, ő
megmaradt és kebelében sokat megőrzött a múlt emlékeiből s a jövő
reményeiből. Mintegy emléke, typusa volt köztünk a forradalom előtti
korszak fiatalságának, melyet örömest rajzolt irodalmi műveiben.
Valóban, vígjátékain és beszélyein élénk, könnyed és vidám szellem ömlik
el, mely keserűségében sem válik pessimismussá s minden körülmények
között megőriz bizonyos fiatalságot. Az _Utolsó jurátus_ czímű
elbeszélése, a melyet Társaságunk egyik ülésén olvasott fel, fejezi ki
leginkább egyéniségét: a zajos jurátust, a vitéz honvédet és hű férjet.
De nemcsak elbeszéléseket olvasott itt föl nekünk, hanem emlékiratokat
is a negyvenes évek politikai küzdelmeiről s a szabadságharcz
eseményeiről. Ezelőtt egy évvel, épen november hónapban, szintén ily
részletet hallottunk tőle. Ez volt utolsó felolvasása; többé nem fogjuk
hallani őt, csak gyászolhatjuk. Épen ezért, gyászunk jeléül, a Társaság
nevében koszorút küldöttem koporsójára s özvegyéhez részvétiratot
intéztem. Kérem intézkedéseim helybenhagyását s egyszersmind
indítványozom, hogy mai ülésünk jegyzőkönyvében is fejezzük ki
részvétünket.


XIII.  PULSZKY FERENCZ.

1897 szeptember 29.

Tisztelt Társaság! A szünet alatt Társaságunkat nagy veszteség érte.
Pulszky Ferencz, egyik legrégibb tagtársunk, a kinél csak egyetlen egy
van régibb, szeptember 9-ikén meghalt. A boldogult 1847-ben választatott
taggá, s így épen ötven éves tagja volt Társaságunknak. Ez őszön, épen a
mai ülésből akartuk üdvözölni őt tagsága ötvenedik évfordulóján s íme a
helyett halálát kell gyászolnunk!…

Pulszky munkássága sok oldalú volt, s fényes, de küzdelmes pályát futott
meg. Főleg a politikának, műtörténelemnek s archæologiának szentelte
életét. Társaságunkban mint műbíráló foglalt helyet, s valóban Petőfiről
és Eötvösről írt bírálatai, melyek a Társaságnak megbizásából
szerkesztett _Szépirodalmi Szemlé_ben névtelenűl jelentek meg, a
negyvenes évek legkitünőbb bírálatai közé tartoznak. Később
évkönyveinket gazdagította irodalom- és műtörténeti adalékokkal.
Száműzetéséből haza térve, a muzeumra, mint igazgatója, új fényt
derített s munkásságával a magyar archaeologia fejlődésének új
lendületet adott. Nagy munkásságot fejtett ki a hirlapirodalom terén is,
külföldön és itthon egyaránt. Az 1848 előtti időkben a németországi
lapokban és folyóiratokban igyekezett felvilágosítani a német közönséget
a magyar ügyek felől, 1848 után pedig angol, amerikai és olasz lapokban
folyvást ébren tartotta az érdekeltséget hazánk iránt. Magyar lapokba is
folyvást dolgozott, egész az utolsó évekig és szabadelvű szellemben,
melynek hatvan éven át hazánkban egyik úttörő és kitűnő bajnoka volt.

Temetésén Társaságunk testületileg jelent meg s koporsójára az elnökség
koszorút küldött. Kérem ez intézkedések helybenhagyását s egyszersmind
indítványozom, hogy halálán érzett részvétünket jegyzőkönyvileg is
fejezzük ki s zárt ülésünkön gondoskodjunk a felette tartandó
emlékbeszédről.


XIV.  SAYOUS EDE.

1898 február 23.

Tisztelt Társaság! Fájdalmas szívvel jelentem be újabb veszteségünket:
Sayous Ede, Társaságunk levelező tagja f. év január 19-én meghalt
Nizzában 57 éves korában. A boldogultban Társaságunk nemcsak egyik jeles
kültagját vesztette el, hanem nemzetünk is leglelkesebb barátját, a ki
1868 óta többször meglátogatta hazánkat, megtanulta nyelvünket s kisebb
és nagyobb munkáiban folyvást nemzetünk történelmével foglalkozott. A
történelem tanára volt előbb Párisban, majd a besançoni egyetemen; a
hatvanas években, a párisi világtárlat alkalmával, a magyar osztály
felköltötte figyelmét, s minthogy a franczia irodalomban oly keveset
talált, a mi a magyar történelemre vonatkoznék, elhatározta, hogy
pótolni fogja hazája irodalmának e hézagát. Párisban nyelvtan segélyével
magyarul kezdett tanulni, majd 1868-ban hazánkba jött, néhány hónapot
töltött Buda-Pesten, néhány hetet Debreczenben, s tanulmányozta könyv-
és levéltárainkat. 1870-ban újra néhány hónapot töltött fővárosunkban,
majd a háborús idők alatt Svájczba vonult, a hol felolvasásokat tartott
a magyar irodalomról; 1872-ben _Histoire des Hongrois et de leur
littèrature politique de 1790–1815_ czímű munkáját adta ki. Ekkor
választotta Társaságunk levelező tagjává. Majd számos kisebb tanulmányt
írt a magyar történelem köréből, míg végre 1877-ben kiadta nagy
munkáját: _Histoire générale des Hongrois_-t. E munka a legjobb és
legterjedelmesebb magyar történelem franczia nyelven. Sayous gondosan
tanulmányozta a magyar történelmi forrásokat, levéltári kutatásokat is
tett, e mellett folytonos levelezésben állott a magyar történetírókkal.
Jól ismerte a részleteket, de munkájában leginkább a legjellemzőbb
körvonalakat emelte ki, s néha oly oldalakat is érintett, melyeket mi
kevésbbé vettünk észre. Rokonszenve nemzetünk iránt nem tette
elfogulttá, mert ez nem a politikus, hanem a tudós rokonszenve volt, a
kit tárgya és tanulmányai lelkesítenek s a ki érzi, hogy nem hiába
foglalkozott tárgyával, mert az megérdemelte a fáradságot.

Sayous nemcsak a magyar történelmet szerette, hanem magát az országot
is. Ha tehette, majd minden harmadik-negyedik évben eljött hozzánk,
részint tanulmányai folytatásáért, részint hogy régi barátait
fölkeresse, sőt gyermekeibe is beoltotta a magyar nemzet iránti
szeretetet. Nem volt vidám és kellemes társalgó, minők rendesen a
francziák, kevés szavu, komoly ember volt, a ki élesen lát és mélyen
érez. Senki a külföldiek közül nem szolgálta oly hiven és önzetlenül
hazánk érdekeit, mint Sayous. Utoljára az ezredévi tárlat idejében
látogatta meg hazánkat, a franczia közoktatásügyi minister megbizásából,
hogy tanulmányozza a történelmi osztályt. Az egész napot a tárlaton
töltötte, csak esténként lehetett velünk. Midőn elutazásakor a hajóhoz
kisértem, nem gondoltam, hogy utolszor szorítok vele kezet, mikor ez év
első napjaiban Nizzából üdvözletet küldött nekem, nem sejtettem, hogy az
utolsó Isten hozzád! Áldás poraira!

Indítványozom, hogy halálán érzett fájdalmunkat fejezzük ki
jegyzőkönyvileg is és özvegyéhez intézzünk részvétiratot.


XV.  ABONYI LAJOS ÉS ZICHY ANTAL.

1898 junius 15.

Tisztelt Társaság! Mult ülésünk óta két újabb veszteség érte
Társaságunkat; április 28-án Abonyi Lajos r. tagot ragadta ki a halál
sorainkból, május 19-én Zichy Antal r. tagot.

Abonyi 1867 óta tagja Társaságunknak s egy regényt is adtunk ki tőle
1864-ben. _A mi nótáink_at. Először külföldi tárgyú regénynyel lépett
fel, de csakhamar a magyar élet rajzához tért s ebben haláláig
megmaradt. Buzgó gyűjtője volt a népdaloknak, kézirati gyűjteményéből
számos dalt és balladát közölt Társaságunk újabb népköltési
gyűjteményének első kötete. Részint mint falusi gazda, részint mint
népdalgyüjtő, mindinkább belemélyedt a népélet vizsgálatába, s
regényeit, elbeszéléseit, népszinműveit e gazdag forrásból merítette.
Olykor egy-egy népballadából szőtte ki elbeszélését vagy népszinművét,
körülményes részletrajzzal bővítve ki az egyszerű cselekvényt. Művei nem
annyira a szerkezet és jellemrajz művészetével hatottak, mint inkább a
tapasztalatok és benyomások gazdagságával és frisseségével. Olvasott író
volt és népszinművei számos előadást értek. Mihelyt halála hirét vette
ez elnökség, a társaság nevében koszorút küldött koporsójára s fölkérte
Ágai Adolf r. tagot, hogy a temetésnél képviselje Társaságunkat, a ki
készségesen teljesítette a megbízást s a sírnál a Társaság nevében
gyászbeszédet mondott.

Zichy Antal szintén Társaságunk régibb tagjai közé tartozott. Az
irodalomban a negyvenes évek elején lépett föl néhány költeménynyel és
utirajzzal, de a politikai mozgalmak csakhamar magokkal ragadták.
Somogymegyében fejtett ki élénk munkásságot s 1848-ban mint képviselő
előbb Pesten, majd Debreczenben vett részt a közügyekben. A forradalom
után félben hagyott irodalmi tanulmányaihoz fogott, a római classikusok
vonzották, különösen Cicero és Horatius voltak kedvenczei, ez utóbbiról
tanulmányt is írt, fordította satiráit, sőt maga is írt néhány satirát,
melyeket üléseinken olvasott föl. Angolország történetével is
foglalkozott s egy pár tanulmányon kívül három angol történeti drámát
írt, melyek egyike akadémiai pályadíjat nyert.

A hatvanas években újra részt vett a politikai küzdelmekben, mint
képviselő és publicista. A Deák-párt híve volt s beszédeivel,
czikkeivel, röpirataival érlelni igyekezett a kiegyezést s midőn a
ministerium megalakult, ő volt a népoktatási törvény előadója és báró
Eötvös fölkérte, hogy mint a főváros első tanfelügyelője, ő léptesse
életbe a szentesített törvényt. Igy lett ő tanfelügyelő és buzgó
harczosa irodalomban és társadalomban később is a közoktatási ügynek.
Élete utolsó évtizedét a Széchenyi emlékének szentelte. Kiadta naplóit,
utirajzait, leveleit, még össze nem gyűjtött kisebb műveit, végre
megírta életrajzát, egy szóval valóságos megalapítója lett a
Széchenyi-irodalomnak.

Lukács Móriczon kívül senkire sem illett annyira a «literary gentleman»
elnevezés, mint Zichy Antalra, csakhogy a míg Lukács Móricz néha évekig
magányba vonult, Zichy Antal folytonos tevékenységben töltötte életét.
Nem politikai és írói becsvágy lelkesítette, hanem kötelességérzet,
melylyel a közügynek tartozni vélt. Mindenütt megjelent, hol üres helyet
tölthetett be vagy másoknak példát adhatott. Újkori műveltségű ember
volt, de a régi táblabiróból megmaradt benne a nobile officium cultusa:
a közügynek élni díj nélkül. Társaságunknak nem volt buzgóbb tagja mint
ő, szorgalmasan látogatta üléseinket, híven eljárt mindennemű
megbizatásban, mint a gazdasági bizottság tagja őrködött vagyonunk
felett s alapítványai- és adományaival növelte alaptőkénket. Áldott
legyen emlékezete!

Temetésén testületileg vettünk részt s koporsójára a Társaság nevében
koszorút tűztünk.

Tisztelt Társaság, indítványom, hogy mind Abonyi Lajos, mind Zichy Antal
halálán érzett fájdalmunkat fejezzük ki jegyzőkönyvileg; a bánatos
özvegyekhez intézzünk részvétiratot; gondoskodjunk a fölöttük tartandó
emlékbeszédekről, egyszersmind kérem az eddigi elnöki intézkedésnek
jóváhagyását.


XVI.  ARANY LÁSZLÓ RAVATALÁNÁL.

1898 augusztus 5.

A Magyar Tudományos Akadémia, a Kisfaludy-Társaság és a magam fájdalma
nevében intézek hozzád néhány búcsúszót, szeretett, megsiratott és
felejthetetlen barátunk. Dicső atyád emléke és saját irodalmi
munkásságod csatoltak téged e két intézethez s atyád írótársainak
barátsága mintegy örökségképen szállott reád. Oh, ki hitte volna, hogy
mi temetünk el téged, mi aggok, a kik ismertünk, mint vidám gyermeket,
nagyreményű ifjut és munkabíró, erőteljes férfiut. Mily biztató jelek
között léptél a nagy világba. Mily örömest tapsoltunk irodalmi
sikereidnek, midőn kétszer nyertél koszorút a Kisfaludy-Társaság költői
pályázatán; midőn sikerült Shakespere- és Molière-fordítással
ajándékoztad meg nemzetedet; midőn a magyar népköltészet maradványait
gyűjtve, jeles értekezésekben fejtegetted a magyar népszellem
nyilatkozatait; midőn irodalmi, politikai, nemzetgazdasági
tanulmányokkal és birálatokkal gazdagítottad folyóiratainkat.

És nemcsak az irodalmi, hanem a hivatalos pályán is kitüntél. Mint a
Magyar Földhitelintézet egyik igazgatója, munkásságod javarészét az
intézet czéljainak szentelted, azzal a lelkiismeretes szorgalommal, mely
sajátod vala. Atyádtól örökölt mély erkölcsi és nemzeti érzésed
nyilvánult minden tettedben. Komoly, látszólag hideg külsőd érző,
emberszerető szivet takart. S mily gyöngéden s hévvel szeretted nődet, a
kivel oly boldogul éltél. És most mindez dúlva, összetörve, romokban.
Mintha a sorsnak kedve telnék abban, hogy a kiváló férfiakat pályájok
delén sujthatja le; mintha irigyelné a boldog házassági frigyet s
örömest tépné szét.

De ádáz fájdalom ne bántsa hamvadat. Nyugodjunk meg az isteni
gondviselés végzésén. A halál nem győzedelmeskedhetik a szellemen. Te
nem haltál meg egészen reánk nézve. Folyvást élni fogsz nőd, rokonaid,
barátaid szivében; az irodalomban műveid tartják fenn emlékedet, és
mindazok, a kik ismertek, még sokáig fognak emlegetni. Áldás poraidra!
Isten veled! Isten veled!


XVII.  ERZSÉBET KIRÁLYNÉ.

1898 szeptember 14.

Tisztelt Társaság! Rendkívüli ülésre hívtam össze önöket, uraim, hogy
testületileg is kifejezhessük fájdalmunkat, melyet a királyné ő felsége
halálán egyénenkint oly mélyen érzünk.

Nagy csapás ez királyra és nemzetre egyaránt, mert Erzsébet mindkettő
őrangyala volt. Kettős koronát viselt: a női erények égi s a fejedelmi
hatalom földi koronáját. Midőn Magyarország ege mélyen elborult, az ő
részvétének sugara tört át először a felhőkön s hirdette a derűsebb
napokat; az ő nemes, nagy szíve híven táplálta azt, a mi a trón és a
nemzet érdekei összeforrasztására vezetett; és folyvást szeretettel
övezte a magyar nemzetet, és épen úgy osztozott örömében, fájdalmában,
mint ez az övében.

De bennünket, a költészet művelőit, a rokonszenvnek és hálának egy
különösebb érzése is csatolt felséges személyéhez.

Erzsébet királyné szerette a költészetet, örömest társalgott a nagy
költők szellemével, s megtanulta nyelvünket, olvasta a magyar költőket
is. Épen úgy gyönyörködött a természet szépségében, mint a művészet
remekeiben. Költői lélek volt, mondhatni költő; mert nem csak az a
kőltő, a ki verseket ír, hanem az is s még inkább, a ki eszményileg
fogja föl az életet s minden tette egy-egy költői eszme megvalósítása.
És Erzsébet királyné a női kellem és báj, a hitvesi és anyai erények, az
emberszeretet és jótékonyság, a fájdalom, szenvedés és vallásos
megnyugvás oly műveit hagyta reánk, melyek felemelik a lelket, és nemes
érzelmekkel töltik meg a szívet. Fenséges életének emléke enyhítse a
halálán érzett fájdalmat!

Tisztelt Társaság! Azt hiszem, mindnyájunk gondolatját tolmácsolom, ha
indítványozom, hogy mély fájdalmunkat és hódoló részvétünket fejezzük ki
jegyzőkönyvileg is, s e határozatunkat, felirat alakjában, alkalmas
időben juttassuk a trón zsámolyához, egyszersmind Társaságunk körében
indítsunk gyűjtést arra a szobrászati műre, mely az Akadémia palotája
csarnokában, a királyné emlékére fog felállíttatni.


XVIII.  HORVÁTH BOLDIZSÁR.

1898 november 30.

Tisztelt Társaság! Közelebbről egyetlen év sem sujtotta Társaságunkat
annyi csapással, mint a jelen. A halál folyvást ritkítja sorainkat. A
tavaszszal Zichy Antal és Abonyi Lajos társainkat vesztettük el, a
nyáron Arany László és Szász Béla haltak meg férfikoruk delén; a mult
hóban Horváth Boldizsár társunkat kisértük végső nyughelyére.

Horváth Boldizsár nem a szépirodalom terén, Társaságunk körében aratta
babérait, hanem mint jogász, politikai szónok és igazságügyminister a
közélet legkimagaslóbb pontjain. Azon bajnokok első sorában küzdött, kik
védték és visszahódították alkotmányunkat s mint minister megvetette
alapját igazságügyünk reformjának. De jogászi és politikai
elfoglaltságai mellett is, ifjúkorán kezdve, folyvást szerette a
költészetet, ismerte az irodalmat s üres óráiban verselgetett is. Midőn
ministeri székétől megvált és lassankint a politikai pályától is
visszavonult, Társaságunk tagjává választotta őt, buzdítani kivánta
félbehagyott költői munkássága folytatására. Ő szivesen vette
rokonszenvünket, néhány költeményét fel is olvastatta üléseinken, de
betegeskedése megakadályozta abban, hogy egész lélekkel a múzsáknak
áldozhasson. A helyett lelkes barátságával ő lett buzdítónk, később
pártfogónk, végrendeletében ezer forintot hagyva Társaságunknak. Béke
poraira! Áldás emlékére!

Koporsójára az elnökség koszorút küldött, temetésén a Társaság számos
tagja vett részt. Intézkedésem jóváhagyását kérem s egyszersmind
indítványozom, hogy elhunyt társunk halálán érzett fájdalmunkat fejezzük
ki jegyzőkönyvileg is.


XIX.  BARTALUS ISTVÁN.

1899 február 22.

Tisztelt Társaság! Társaságunkat a mult évben számos veszteség érte s
ime ez új évben újabb veszteséget kell bejelentenem. Bartalus István
társunk f. hó 8-án elhalálozott. A boldogult a régibb tagok közé
tartozott, harminczkét évig volt tagja társaságunknak s köztünk csak
egyedül ő foglalkozott a zene elmélete- és történetével. Számos
tankönyvein kívül különösen a magyar egyházi és világi zenéről írt
értekezései keltettek figyelmet. De mint gyűjtő és gyűjtemények kiadója
még nagyobb szolgálatot tett a magyar zenének. A _Magyar Orpheus_ a
magyar költők megzenésített műveit foglalja magában a XVIII. és XIX.
századból különböző zeneszerzőktől. Másik gyűjteménye még nagyobb
fontosságú, ez a _Magyar népdalok egyetemes gyűjteménye_, melynek utolsó
kötete tavaly jelent meg. Bartalus ezelőtt húsz évvel az állam, az
Akadémia és a Kisfaludy-Társaság költségén beutazta az ország különböző
részeit, szorgalmasan gyűjtve népdalokat és dallamokat. A gyűjtemény
híven igyekszik visszatükrözni a dallamokat s nemcsak zenészeti, hanem
irodalmi szempontból is becses gyűjtemény. Számos oly dal, ballada van
benne, melyek nincsenek meg népköltési gyűjteményeinkben. Bartalus
elméleti és gyűjtői munkássága mellett a regény és beszély terén is tett
kísérletet, melyeknek tárgya nagyrészt a zenészvilágból van merítve s
néhány komikus alak és jelenet bennök igen mulatságos. Régebben
társaságunknak szorgalmas látogatója és felolvasója volt s nem egyszer
mutatta be üléseinken gyűjteménye szebb darabjait énekesekkel, saját
zongorakiséretében. Az utóbbi években csak közgyűléseinken jelent meg,
tavaly utoljára. Idei közgyűlésünkkor már beteg volt s három nap múlva
meghalt. Mihelyt halála hírét vettem, koszorút rendeltem koporsójára s
néhány társammal megjelentem temetésén. Kérem intézkedésem jóváhagyását
s egyszersmind indítványozom, hogy halálán érzett fájdalmunkat
jegyzőkönyvben is fejezzük ki.



Lábjegyzetek.

[Footnote 1: _Mészáros Lázár élettörténete, külföldi levelezései és
emlékiratai._ Az eredeti kéziratokból közrebocsátja Szokoly Viktor.
Három kötet. Pest, 1867. Kiadja Ráth Mór.]

[Footnote 2: _Deák Ferencz._ Jellemrajz, irta Pulszky Ferencz.
Buda-Pest, 1876. 23., 29. l.]

[Footnote 3: _Fogházjavítás_. Irták báró Eötvös József és Lukács Móricz.
Pest, 1842. Heckenast.]

[Footnote 4: _Szemere B. összegyűjtött munkái._ I. k. _Naplóm a
száműzetésben._ Pest, 1869. 182. l.]

[Footnote 5: _A magyar tudományos akadémia évkönyvei. Emlékbeszéd Lukács
Móricz felett._ Tizenhatodik kötet. Budapest, 1882. 25. l.]

[Footnote 6: _Szemere Bertalan összegyűjtött munkái. Naplóm a
száműzetésben._ Pest, I. köt. 1869. 169. l.]

[Footnote 7: Ugyanott 181., 186. lapokon.]

[Footnote 8: _Eredeti népmesék._ Gyűjtötte Arany László. Pest, 1862.]

[Footnote 9: Fölolvastatott a Kisfaludy-Társaság 1880 febr. 6-án tartott
közülésén.]

[Footnote 10: Fölolvastatott a Kisfaludy-Társaság 1880 nov. 21-én
tartott XXXII. rendkívüli közülésében.]

[Footnote 11: Felolvastatott a Kisfaludy-Társaság XXXIV. közülésén, 1882
február 12-én.]

[Footnote 12: Fölolvastatott a Kisfaludy-Társaság 1883 febr. 11-én
tartott közülésén.]

[Footnote 13: Fölolvastatott a Kisfaludy-Társaság 1885. febr. 8-iki
XXXVIII. közülésén.]

[Footnote 14: Fölolvastatott a Kisfaludy-Társaság 1886. febr. 7-én
tartott ülésén.]

[Footnote 15: Felolvastatott a Kisfaludy-Társaság 1887 február 6-án
tartott ülésén.]

[Footnote 16: Felolvastatott a Kisfaludy-Társaság 1888 febr. 5-én
tartott közülésén.]

[Footnote 17: Felolvastatott a Kisfaludy-Társaság 1889 február 24-én
tartott ülésén.]

[Footnote 18: Felolvastatott a Kisfaludy-Társaság 1891 február 8-án
tartott ülésén.]

[Footnote 19: Felolvastatott a Kisfaludy-Társaság 1892 február 7-én
tartott ünnepélyes közülésén.]

[Footnote 20: Felolvastatott a Kisfaludy-Társaság 1894 február 17-én
tartott közülésén.]

[Footnote 21: Felolvastatott a Kisfaludy-Társaság 1895 február 10-én
tartott közülésén.]

[Footnote 22: Felolvastatott a Kisfaludy-Társaság 1897 február 7-én
tartott ünnepélyes közülésén.]

[Footnote 23: Fölolvastatott a Kisfaludy-Társaság 1898 február 6-án
tartott ünnepélyes közülésén.]



TARTALOM.

  Mészáros Lázár  3
  Kossuth Deák halálakor  23
  A Vasárnapi Ujság XXV. évfordulóján  43
  Lukács Móricz  69
  Arany László  151
  Irodalmi beszédek  173
  I.  A költészet s az irodalmi műveltség  175
  II.  Kisfaludy Károly halála félszázados évfordulóján  183
  III.  A nemzeti nyelv és Müller Miksa  193
  IV.  A fordításokról  206
  V.  A költészet lényegéről  217
  VI.  Irodalmunk befolyása nemzeti fejlődésünkre  230
  VII.  Művészet és erkölcs  242
  VIII.  Kisfaludy Károly  254
  IX.  A magyar szinészetről  254
  X.  A magyar szónoklatról  284
  XI.  A nyelvtisztaságról  296
  XII.  A történelmi elemről a költészetben  308
  XIII.  Hírlapjainkról  323
  XIV.  Költői és szépprózai nyelvünk  334
  XV.  A tárczaelbeszélésekről  347
  Kisebb beszédek irodalmi ünnepélyeken  357
  I.  A Vitkovics-ünnepély lakomáján  359
  II.  Toldi szerelme bemutatása a Kisfaludy-Társaságban  361
  III.  Toldy Ferencz síremlékének felavató ünnepélyén  365
  IV.  A Garay-ünnepélyen  369
  V.  A Bessenyei-ünnepélyen  372
  VI.  Jovanovics János ünnepélyén  377
  VII.  Katona József szobra előtt  379
  VIII.  Tóth Lőrincz ünnepélyén  382
  IX.  Az ezredév ünnepélyén  386
  X.  A Bajza-ünnepélyen  391
  XI.  A Pálffy Albert-ünnepélyen  394
  XII.  Az Arany-emlékszoba megnyitásán  398
  Rövid gyászbeszédek  403
  I.  Arany János ravatalánál  405
  II.  Greguss Ágost  406
  III.  Mailáth György  409
  IV.  Tárkányi Béla  411
  V.  Ipolyi Arnold  413
  VI.  Henszlmann Imre  414
  VII.  Csiky Gergely  417
  VIII.  Hunfalvy Pál ravatalánál  419
  IX.  Szabó István  420
  X.  Kossuth Lajos  422
  XI.  Gróf Szécsen Antal  424
  XII.  Degré Alajos  426
  XIII.  Pulszky Ferencz  427
  XIV.  Sayous Ede  429
  XV.  Abonyi Lajos és Zichy Antal  431
  XVI.  Arany László ravatalánál  434
  XVII.  Erzsébet királyné  436
  XVIII.  Horváth Boldizsár  438
  XIX.  Bartalus István  440


[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

55 |elbészélést |elbeszélést

65 |huszanötödik |huszonötödik

98 |főldjén |földjén

103 |és vítái |és vitái

147 |alkaját |alakját

170 |kelet, ről… régen-egyik |keletről… régen, egyik

189 |korzsakos |korszakos

195 |es jövőjöknél |és jövőjöknél

199 |fejlődes |fejlődés

199 |nemcssk |nemcsak

218 |zázad |század

225 |övé jövendő |övé a jövendő

226 |népmesék, mongák |népmesék, mondák

252 |kell lenui |kell lenni

259 |egy irodlami |egy irodalmi

266 |ee csak úgy |de csak úgy

278 |Bunára, majd Pestre |Budára, majd Pestre

285 |bogy bár |hogy bár

314 |szenvední |szenvedni

353 |visszhaugja |visszhangja

378 |Ujjávál |Ujjával

388 |sem tudot |sem tudott

390 |megőriznunk |megőriznünk

435 |folyóirataiukat |folyóiratainkat]




*** End of this LibraryBlog Digital Book "Emlékbeszédek (2. kötet)" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.