Title: Kálozdy Béla (2. kötet): Regény
Author: Beöthy, Zsolt
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Kálozdy Béla (2. kötet): Regény" ***

This book is indexed by ISYS Web Indexing system to allow the reader find any word or number within the document.

KÖTET) ***


MAGYAR REGÉNYIRÓK

KÉPES KIADÁSA

Szerkeszti és bevezetésekkel ellátja

MIKSZÁTH KÁLMÁN

43. KÖTET

KÁLOZDY BÉLA

Irta

BEÖTHY ZSOLT

II.

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

magyar irod. intézet és könyvnyomda

1908

KÁLOZDY BÉLA

REGÉNY

IRTA

BEÖTHY ZSOLT

MÁSODIK KÖTET

KACZIÁNY ÖDÖN RAJZAIVAL

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

magyar irod. intézet és könyvnyomda

1908

_Minden jog fentartva._

Franklin-Társulat nyomdája.



NEGYEDIK RÉSZ

_Első kiadása megjelent 1875-ben._


XVII. FEJEZET.  A hurok.

A Vörös Bika kedvelt városvégi szálló volt Karámoson s nevét minden
faluban jól ismerték az egész környéken, a melynek csak valami keresni
valója volt benn a városban. Pedig szemügyre véve a nagy, de ócska
épület roskatag falait, málló vakolatát, itt beszakadt, ott zöld mohával
ékes zsindely fedelét és mérges, kikoplalt házőrzőit: akárki rájuthatott
arra a következtetésre, hogy valaha még kedveltebb lehetett, mert
fénynapjai már nyilván háta mögött voltak. Azonban hetivásárok
alkalmával még most is elég tarka és mozgalmas képet mutatott az udvara,
mely pusztának is beillett volna s melyre egy hosszú folyosónak füstös,
négyszögű oszlopai bámészkodtak. Ilyenkor tele volt paraszt-szekerekkel,
melyekből ködmenes atyafiak és menyecskék szedik le a megtömött
zsákokat, megrakott kosarakat és tele borítókat, bokáig gázolva a sárga,
szemetes lucsokban, mely télen sohasem fagy be és nyáron sohasem szárad
ki. Iczig gazda, meg a három pulykatojás-képű csemete nem győzik hordani
kifelé a sok hosszúnyakú üveget, beszédes vendégszeretettel forgolódván
a szekerek körül, míg a csont-bőr házikutyák mérges és irigy kaffogással
kerülgetik a jó húsban levő falusi komondor-vendégeket, kiknek a hosszú
séta sem ártott meg a kocsik mellett. Egy-egy élelmesebb zsidó kihordja
a portékáit s pántlikájával, bicsakjával, bajuszpedrőjével – egyre rázva
dicséretükben ritka szakállát – sorra kinálgatja a bácsikat, kik zsíros
bugyellárisaikat tapogatják és dörzsölgetik szemeiket a konyhából
kitóduló rettenetes füst miatt. Rifke asszony, a vörös parókás
korcsmárosné pedig estefelé annyi el nem kelt baromfit szed össze a
hazafelé indulóktól potom pénzen, hogy akár abból magából eltarthatná
egész pulykatojás-képű házanépét. Ez a zsivaj, vendégsereg, jó kereset
azonban hetenkint csak egyszer köszönt be a városvégi fogadóba.

Egyébkor a kapuja még kövekkel is be van támasztva s a rikító kékre
mázolt korcsmaajtó felett szomoruan gubbaszkodik az a nevezetes vörös
állat, melyről az egész épület nevét vette; hatalmas fejét csüggedten
ereszti le s háta közepéről épen úgy van lepattogva a festék, mintha
valamelyik szomszéd korcsmáros kenyéririgységből doronggal jót húzott
volna rá. Az egész udvar üres. Iczig gazda vagy a kármentőben bóbiskol,
vagy legeslegbelső szobájába vonulva, apróbb pénzüzletei
foglalkoztatják, melyekre nézve a pántlikás és bajuszpedrős házalók
kitünő közvetítői. Rifke asszony az olcsón összeszedett baromfiaknak
szenteli szabad napjait, különös figyelmet fordítván a jobb fajta tömő
ludakra, melyeknek a czifra-boltosné és Venyige-zsidó házánál mindig
biztos piaczuk van. A pulykatojás-képű csemetéket sem tartják vissza
üzleti érdekek a haladó tudomány komoly követeléseitől s a
zsidó-iskolában torkuk szakadtából buzgólkodnak, bizonyságot
szolgáltatván rá, hogy – a természeti sajátságokat tekintve – az öt fő
emberfajon kívül még egy hatodik is van: a zsidó tanítóknak nálunk már
veszendőbe indult faja, mely a másik öttől különösen fülszerkezetének
elpusztíthatatlansága által különbözik.

De vissza a korcsmába! Így köznapokon az ivó rendesen néptelen;
legfölebb egy-egy faluról érkezett fuvaros ha betekint, a ki már nem
bírja ki messzebb a szomját s a hosszú asztalokról elzavarja a kedélyes
játékba keveredett macskákat. Valósággal ritkaság volt, hogy így, mint
ezen a reggel, három ember ült volna együtt a lóczán. A megszomorodott
gadóczi előljáróság volt, mely peres ügyének végét minden áron idebenn
akarta megvárni s azért lakta meg már egynehány napja a Vörös Bikát. Ott
könyökölt Haluska Péter, az öreg bíró és kurátor, ki görbe fésüvel
szépen hátrasimított hosszú ősz hajával bátran beillett volna
pátriárkának az első keresztyének között, a kiknek legfőbb egyházi
méltóságai mind szegény parasztemberek közül kerültek. Ott könyökölt
Kukkantó Mihály, kinek leghosszabb bajusza, de legrövidebb esze,
legüresebb feje, de legtelibb erszénye volt az egész előljáróságban. Ott
könyökölt végre a kis bíró és vicze-kurátor; templomsori legifjabb
Öreg-Czirok Dániel, egy csinos, szemfüles és jó beszédű legény, ki
szerette minden szavát az elején kezdeni és a hogy okos emberhez illik,
jól a szájába magyarázni mindent annak, a kivel beszél.

Miután elköltötték volt reggeli szalonnájukat, ott könyököltek szótlan
búsulásban mindahárman, hogy már most mitevők legyenek a rektor nélkül,
a ki megfoghatatlan módon tegnap délután eltünt közülök és mindez ideig
– ellenére gyakori sóhajtozásaiknak – nem jelentkezett. Épen mikor
legnagyobb lenne rá a szükség! A hosszú csöndet bíró uram törte meg, ki
szép szürke bajuszát két oldalt megtörülgetvén, parancsoláshoz szokott,
méltóságos hangján azt kérdezte szomszédjától:

– Ugyan, kerested-e hát az éjjel a rektramot, te templomsori legifjabb
Öreg-Czirok Dani?

A hosszú nevű kis bíró nagy körülírással ekként beszélte el éjtszakai
kutatásának eredménytelenségét:

– Már hogyne kerestem volna, mikor kerestem! Hajszen úgy a lelkemre
kötötte bíró uram; meg hát az eklézsia dolga sem utolsó, mondok, hát
csak fölkelek a jó fekvő helyemből. A hogy először kinéztem, olyan
fölséges egy ragyogó csillagos éjtszaka volt, hogy: no már, mondok,
ilyet az ember nyár derekán is hébe-hóba lát csak. Tekintgettem én ott,
bíró uram, mindenfelé, tűled is, hozzád is, hanem a rektor urat bizony
csak nem láttam én. Alig-alig hogy elszunnyadtam, hát olyan fránya egy
álom jött a szememre, hogy valóságos kész nevetség volt. No, mondok, ha
ez igaz lenne, kétszer se mondatnám magamnak az Évivel; mert hát annyi
volt az egész, hogy a legöregebb Ifjú-Czirokék Évijével a hidason
összejöttünk volna, aztán… no! Hanem hát, mondok, Évikém, első a
kötelesség, már minthogy nékem most a bíró uram meghagyta, hogy az
elveszett rektort keressem. De biz én akárhogy szemeltem odakinn,
másodszor se láttam én egyebet a gyönyörűségesen ragyogó menyországi
csillagokon kívül. Pedig még a disznóólba is betekintettem; hátha
véletlenül ott talált nyugodalomra dülni ő kigyelme. Mikor aztán
hajnallott, hát meghuzogattam a keetek szüreujját, hogy: ha már négyen
az isten akaratjából nem lehetünk, mondok, hát legyünk legalább hárman.

– Ühüm. Hát azért kis bíró keed ilyen gyereklegény korában, hogy jól ki
tud ókumlálni mindent – hagyta helyben az előadást Kukkantó Mihály és az
öregbíróval együtt jó darabig csodálkozott rajta, hogy ha egyszer Czirok
Dani olyan lelkiismeretesen kutatta a rektort, hogyan nem akadt hát rá,
ha csak a föld nem nyelte el?

A pátriárka azonban szükségesnek tartott még egy kisérletet s önérzettel
emelvén föl fejét, megszólalt:

– Hallják keetek!

– Halljuk, bíró uram, – felelt az előljáróság.

– Már ezt a dolgot mink semmiesetre se hagyjuk ennyibe, mert nékünk
holnap-holnapután a törvény előtt szükségünk lesz szószólóra. Aszondom
én keeteknek, nem ártana, ha most már fölöstököm után fényes nappal még
egyszer körülnéznének.

A hivatalos buzgóság nem hiányzott egyik előljáróban sem. Egy szóra
fogták a süvegüket és nagy készen nekiindultak a keresésnek. Kukkantó
jobbra, Czirok Dani balra kerülte meg az udvart; hátul a gémes kútnál
találkoztak, a vederből mind a ketten jót húztak és indultak együtt
befelé hírt vinni az újabb kutatás eredményéről az ivóban elnöklő
öregbírónak.

A patriárka végig simítván ősz haját és egyet rázván a szűrén, ujra
hajtogatni kezdte tisztes fejét.

– Már akkor úgy van! – mondá elkeseredett hangon. Tennap délután a
vármegyeháza felé látta menni ez az Iczig zsidó, aszongya. Meglássák
keetek, hogy ott a törvényurak előtt addig hepcziáskodott a mi
dolgunkban, míg ott fogták. Már csak vedd a süvegedet szerelmes öcsém,
templomsori legifjabb Öreg-Czirok Dani és mint okos ember próbálj hírt
hozni felőle.

A hír, melyet e megbízás folytán a kisbíró a vármegyeházáról hozott,
váratlan és megdöbbentő volt. Azt hallotta ugyanis, hogy tegnap este
felé a rektor úr itt az erdőben a Kálozdy nagyságos urat legyilkolta
volna. Ő maga ugyan azt állítja, hogy mikor az eset történt, már akkor
elvált a nagyságos úrtól, a ki hazafelé indult; egyszer csak sikoltást
hall s véres fokossal és égnek meredő hajakkal elrohanni látja maga
mellett a gyilkost; szalad, kiabál s végre megtalálja a legyilkolt
testet. Uram segíts! Hanem a törvényurak nem hiszik neki s míg ki nem
sül az ártatlansága, becsukták Kálozdon a kastély pinczéjébe. Az egészet
Ignácz hajdu beszélte, a ki épen strázsán áll a vármegyeház-kapuban és
mikor a Fütykös zsiványt hajszolták a gadóczi határban, Kukkantó koma
leányának lakodalmán is ott volt s ennélfogva tökéletesen megbizható
ember.

– No, hallják keetek, – végzé szavait a szomorú postával érkezett Dani –
ilyet, mondok, nem hallottam, mióta a bogádi árendásnak a bőrét
lenyúzták, ha emlékszik még rá kigyelmed. Akkoriban lehetett, mikor a
harkai gróf lakodalmazott; azután meg is fogták a zsiványokat, hanem hát
hogy összejátszottak volna a porkolábbal, aszonták, mert úgy
elszabadultak az áristomból, hogy azóta is kergetik őket. De már ilyet,
hogy a mi rektorunk valami ilyen szörnyüséges gyilkosságba keveredjék,
már azt csak éjjeli altomban sem álmodtam volna! Megyek is, mondok az
Ignácz hajdunak, megyek lóhalálába, mer’ a bíró uram odakinn a Vörös
Bikában várakozik rám, hogy minél hamarább hírt vinnék neki.

Könnyű volt Daninak, ő az úton kényelmesen összeszedhette magát, úgy,
hogy a tegnap este megdöbbentő eseményén kívül még a bogádi árendásnak
évek előtt történt rémséges megnyuzatása számára is jutott gondolata.
Hanem azok, a kiknek ilyen egyszerre nyakuk közé zudította az ujságát!
Kukkantó komának úgy leesett az álla és meredten maradtak azok a nagy
okos szemei, bíró uram pedig úgy hátratántorodott a falnak, mintha
valami kódorgó menykő odaütött volna előttük a hosszú asztal közepébe.

A hír annál megfoghatatlanabb volt, mert a rektort mind a hárman a világ
legjámborabb, legalázatosabb és legbátortalanabb teremtésének ismerték.
Ennélfogva egy pillanatig sem fogta el egyikük lelkét sem a gyanú,
melynek folytán a szegény Gida a kálozdi kastély dohos pinczéjébe
került, hanem csak azon álmélkodtak, hogy még távolról is miként
keveredhetett bele ilyen szörnyüséges dologba?! Miután ismét jobbról
balra és balról jobbra könyököltek volna, a dolgok és az illedelem
rendje szerint, ez alkalommal is bíró uram jutott először szóhoz.

– Azt sem tudom, hallják keetek, hogy mit gondoljak, – kezdé, ujból
végig törülgetve bajuszát. – Még ezer szerencse, hogy templomsori
legifjabb Öreg-Czirok Dani öcsém ilyen fáinul kiókumláltál mindent és jó
idején fülünkbe jutott a dolog. Iszen nincs itt ő kigyelme, hogy elbízná
magát a beszédemben, hanem tudják-e keetek, hogy ilyen rektor nem minden
bokorban terem? A kukoriczáját maga kapálja; a krumplifődjeit mind
vissza hagyta disputálni az eklézsiának; a gyerekeket tavaszszal nem
szorongatja az iskolára; ha ablakja törik, nem hajszol bennünket
üvegesér, hanem beragasztja papirossal; egész télen beéri egy fél öl
fűtővel. Atyafiak, ha ezt most föl találják akasztani, ilyen rektort
ebben az életben nem kapunk többet.

– A biz igaz, bíró uram – hagyta helyben egy mély, szívből jött
sóhajtással Kukkantó Mihály.

– Azért hát aszondom én keeteknek, – folytatta növekedő méltósággal
Haluska – hogy ne hagyjuk az igazságát neki, hanem Dani öcsém nosza fogj
be és meg se álljunk a kálozdi határig. Ott pedig tegyük le a hites
bizonyságot mellette, hogy az a jámbor még életében a légynek se vétett
soha, hát igazság szerint most sem kellene neki áristomban ülni; meg hát
hogy holnap-holnapután már a vármegyeházán ránk kerül a sor, ott pedig
már csak ő neki kell majd helyt állani az igazságunkért. Nohát!

Templomsori legifjabb Öreg-Czirok Dániel, a milyen buzgó egy előljáró és
kezes legény volt, csak kifordult-befordult és odajárt a szekérrel az
ivó elé. Az atyafiak nagyban köpték a markukat, hogy ha addig élnek is,
megszabadítják a rektort, föltápászkodtak a kocsira és nekiindultak az
országútnak. Alig robogott el szekerük, megjelent az ivóban Iczig gazda,
a háziúrral, Tuzok Szaniszlóval, kinek sopánkodva bizonyítgatta, hogy
ime egy árva szál vendége sincs; hogyan messe hát ki a bőréből azt a
rettenetes nagy árendát?

Aznap, melynek reggelén e jelenet lefolyt, a kálozdi kastély harmadszor
változtatott színt. Először kolostor volt; azután urasági kastélylyá
változott; ma pedig valóságos törvényszéki épületté lett
tanácstermekkel, irodákkal, hivatalnokokkal, pápaszemekkel,
lúdtollakkal, zöld szem-ellenzőkkel, törvényszolgákkal, hajdúkkal és a
megkivántató börtönhelyiségekkel. Putzelberger főbíró úr még az éjjel
megjelent az öreg Czéda esküdttel, egy orvossal, egy irnokkal, a
csendbiztossal, öt hajduval és óriási csomag papirossal. A szegény
rektort az első szóra a pinczébe csukatta, a cselédeket mind
letartóztatta, minden kijárást őriztetett, a házbelieket az egymással
való érintkezéstől eltiltotta, a vidék kutatását elrendelte, a
prior-szobát magának irodául berendezte és a kihallgatásokat megkezdte.

Az udvar valósággal azt a benyomást tehette mindenkire, mintha börtöné
lenne. Az ablak-táblák mind be voltak téve s a kastély a félelmes
környezetben olyan volt, mint egy vak ember, a ki nem mer mozdulni. Csak
két ablakot takart a zöld függöny, mely mögött a szerencsétlen ifjú első
életjeleit várták környezői. Az udvaron minduntalan lódobogás hangzott,
a mint egy-egy hajdu levéllel, vagy üldözésből érkezett meg. A kapuban
hajdúk ácsorogtak s dobtak oda egy-két sovány konczot a paraszt közönség
mohó étvágyának, melylyel már kora reggeltől sűrű sorokban állta el a
kastély minden bejárását. Egy-két kiváncsibb atyafi butykossal
kinálgatta a mindentudó hajdu urakat s a fukar híreket, melyeknek ilyen
módon birtokába jutott, kamatok kamataival bocsátotta forgalomba. A
gyerekek megindultak a falakra, hogy az udvarra eső ablakokon
bekukucskáljanak; de az igazság kérlelhetetlen szolgái mindannyiszor
gorombán lepiszkálták őket. A kerítéshez fölnyergelt lovak voltak kötve
kantárszáraiknál fogva, hogy minden pillanatban kéznél legyenek, ha
szükség talál lenni rájok. Időről-időre egy-egy úri hintónak káromkodva,
csapkodva, fenyegetőzve csinált utat a parasztok közt kocsisa, kinek
szavai harsányan hangzottak ki a tompa morajból, melybe a szomorú ház
körül minden hang elvegyült. Az érkezett urak tudakozódni siettek
egyről-másról a kastélyba, elfojtott irigységet gerjesztve a külső néző
közönségben; de oly gyorsan kijöttek s odább hajtattak megint, a mint
csak lehetett. Olykor megnyilt egy földszinti ablak s az irnok
czérnahangján kiáltotta be valamelyik hajdút, kit aztán kijövetelekor
egész sereg butykos és kielégíthetetlen kiváncsiság fogadott. A féleszű
Péter, kit rettentő bömbölése miatt Czéda esküdt úr saját felelősségére
az istállóba csukatott, első rohamának csillapultával a félkörű ablakon
keresztül bután és szepegve bámulja az egymás után nyíló zavaros és
nyomasztó jeleneteket.

A prior-szoba előtt, a földszinti folyosó homályában dobogó léptekkel
jár fel s alá az őr, önérzettel forgatván kezében keskeny markolatú,
hosszú kardját, mely még az 1809-ki nemesi fölkelésből maradt a
vármegyeházán. Odabenn a főbíró – egy kopasz, meredt szemű, örök
nyugalmú úr – úgy köröskörül van véve az asztal előtt tollakkal, mintha
fészekben ülne kiköltendő tojás felett. Tenyerét minduntalan szája elé
kell emelnie s több izben említi, hogy: ha ki nem alhatja magát az
ember, másnap nem is ember. Az esküdtnek van: egy borvirágos orra és
nincs: négy foga elől, melyet egy alkotmányos csata alkalmával vesztett
el hajdan. Az irnok egy kopott fiatal ember, ki hallgat,
engedelmeskedik, ír és mohón várja az ebédet.

A kihallgatás javában folyik; de nem nagy eredménynyel, kivéve a
jegyzőkönyvre elfogyasztott óriási halmaz papirost. A cselédek
összevágóan azt állítják, hogy ilyen szerencsétlenségről nem is álmodtak
volna. Csak Mihály huszár vallomása látszik a homályos ügy tisztázására
bizonyos támpontokat nyujtani, mert szerinte a gadóczi rektor tegnap
délután – az ő ismételt elutasítása daczára is – erőnek erejével szólani
akart a nagyságos úrral és szemmel látható zavarodottságában, hol
elvörösödött, hol elkékült.

– Hol elvörösödött, hol elkékült! – ismétlé ásítva a főbíró s az
irnokhoz fordulva hozzá tette: – Ez fontos. Feljegyezte?

A kopott fiatal ember alig bir lélegzetet venni a nagy sietségtől. A
tollat ujja bütykéig beleüti a kalamárisba s a kék papiroson eszeveszett
sietséggel rohannak a sorok, melyek ha tudnák, milyen kevés foglaltatik
bennök, bizonyára nem lennének olyan hányavetiek. Daczára annak, hogy a
vörös orrú esküdt – hátul összefont karjaival, orrának vörös-réz
fegyverzetével, mord tekintetével s szétvetett lábaival – mint valami
prés nehezkedik a bevezetettek mindegyikére, ezeknek legnagyobb része
valamint először mitsem tudott, úgy másodszor és harmadszor sem tud
semmit. Mustár kertészt ahányszor csak behozzák, mindig görcsök fogják
el. A vigyori Palkó folytonosan félreálló ábrázatját, mely iránt az
esküdt úr különös ellenszenvet tanúsít, a leghallatlanabb fenyegetések
daczára sem képes rendbe szedni s a törvény-urakkal elhitetni, hogy neki
egyáltalában semmi köze az egész dologhoz, miután Pallér úrtól a
legrendesebben kikapta félesztendőnkint az ötven pengőjét és szívében
haragot senki iránt nem táplált. A mindenes is oly ártatlan, mint a ma
született gyermek; tegnap reggeltől estig részegen feküdt az istállóban
s még most is törülgeti a szemeit. Kata asszony már jobban helyt áll
magáért; neki semmi oka ki nem mondani, hogy az Úristennek ezt a sajnos
látogatását semmi egyébnek nem hajlandó tulajdonítani, minthogy a
nagyságos úr olyan szemét népet etet itt a kastélyban, mint az a
csiricsári Palkóné, a ki rég megérdemlette volna, hogy eklézsiát
követtessenek vele, ha még lenne igazság a világon; meg az az Istentől
elrugaszkodott Bálint mindenes, a ki úgyis előbb-utóbb akasztófán fog
elszáradni hollók eledeléül; meg az a…

– Elég már no, – dörmögött bele az esküdt. Fogja be a száját
nénémasszony.

– De már megkövetem a tekintetes esküdt urat, – kezdett neki vörösödve
feleselni a kulcsárné, – már én bizony…

– Fogja be a száját, – végezte a vitát egy bámulatosan sikerült
ásítással a főbiró. – Esküdt úr kérem, annak a semmiházinak, a ki
odakünn nem szűnik meg dörömbölni, adja értésére, hogy vasra fogom
veretni.

A vasraveretendő semmiházi nem volt más, mint a gyanuba fogott gadóczi
rektor. A sötéttől, nyirkos levegőtől és nehéz gyanútól, melyek
körülfogták, eltekintve, mázsányi sulylyal nyomta lelkét a rettegés,
hogy ha az atyafiaknak odabenn Karámoson idején helyt nem áll, elveszti
a stáczióját és ezzel minden reménységét az oly bizonyosnak tartott
reverendára. Még a galambnak is, mikor fojtogatják, van egy csodálatos
hangja, melyet életében soha nem hallat, csupán a legeslegnagyobb
veszedelem alkalmával; egy durva s a ragadozó madarak károgásához
hasonló hangja. Bármily kevéssé tartozott a szegény volt mendikás és
leendő pap a világ ragadozó madaraihoz, ez a hangja neki is megvolt s
noha szavakban most sem ment tul az alázatos könyörgésen, dörömbölés
közben a pinczeajtónál ama kétségbeesett, fuladt, mérges hangon kivánta
kieszközölni mielőbbi szabadonbocsáttatását. Elkeseredésében észre sem
vette a pompás aszuboros palaczkokat, melyek a mai napra elkészítve, a
pinczegarádicson mintuntalan csábítólag ütköztek hadonázó kezeibe.
Egymásután többször ismételte az egész tényállást, a nélkül, hogy valaki
hallgatott volna rá, mert a hajdú is a folyosón, a mint léptei zajából
kivehető volt, föl s alá sétált. Ő azonban ennek ellenére csak tovább
beszélt és tovább dörömbölt, türhetetlenül várván napnál világosabb
ártatlanságának kiderültét s zajongását csak akkor mérsékelte, mikor az
esküdt úr fenyegetőleg adta értésére a legközelebbi sorsot, mely további
nyugtalankodása esetén reá várakozik.

Jóllehet Putzelberger úr nem szokta idejekorán gyanakodását még
legbizalmasabb barátjának, burnótszelenczéjének sem elárulni, a Gida
ellen követett rövid útú eljárásból világos volt, hogy a vizsgáló
biróság gyanakvó szeme ő rá van fordulva. Mihály huszár vallomása a
rektor megmagyarázhatatlan zavaráról, melylyel Béla felől tudakozódott;
az a körülmény, hogy az ifjú nagyságos urat, kinek vendége is volt:
Hazafi, szándéka ellenére sétálni csalta alkonyatkor az erdőre; a
sietség, melylyel tegnap este a szomorú esemény első hirülhozása által a
gyanut magáról el akarta hárítani; összefüggetlen, magának ellentmondó
vallomása a séta czéljáról; a hideg, mely az éjjel kitört rajta s mely
alatt – kétségkivül a vizsgálat félrevezetése czéljából – mindenféle
óriásokat és törpéket emlegetett bűnösökül: megannyi gyanuok volt
ellene. A főbiró urat azonban senki sem vádolhatta elfogultsággal saját
csalhatatlansága iránt. Ez alkalommal sem akarta egészen szem elől
téveszteni azokat a nyomokat sem, melyek Gida vallomásában rejlettek ama
bizonyos titokteljes ismeretlenről, ki mellette az erdőben elrohant.
Kevés hittel ugyan e mese valóságában, de mégis megtett annyit, hogy
lovas hajdúkat és kurrenseket küldözött szerteszét az elpárolgott
gonosztevő üldözésére, kit a rektor természetesen szíves-örömest látott
volna maga helyett az akasztófán. Az illető nótárus urak azután a
környéken – egyéni belátásuk szerint – vagy jegyzőkönyvbe vezették a
kurrenseket, vagy pipára gyujtottak velök; a hajdúk pedig nyargalásztak
összevissza az országutakon töltött karabélyokkal és sikertelenül. A
csendbiztos befogott ugyan egy gyanús embert, ki az erdőszéli feszület
kőtalpán egy nagy kést köszörült, de erről csakhamar kiderült, hogy
hentes, kinek a késköszörülés mesterségéhez tartozik.

Déltájt azután – mikor épen az egész vizsgáló birói kar türelmetlenűl
várta a csengetyű-szót – nagy lárma, tolakodás, taszigálódás és
izgatottság között állt meg a kapú előtt egy parasztkocsi, melyről a
szürös atyafiak egy sanyarú kinézésű, sunyi tekintetű, kopott és
szakadozott öltözetű s keservesen összevissza kötözött bűnös halandót
húztak és löktek le, ki emberi erőszak által az anya-természetnek minden
egyéb fegyverétől meg levén fosztva (melyekkel szerencsésebb sorsosai
hasonló körülmények között bizonyos sikerrel szoktak ütni, verni, rugni,
vágni), csupán fogaival védelmezhette magát nagy számú ellenségei
között.

– De már innen nem szabadulsz, akasztófavirág, mig jó világot nem látsz,
ha egyszer a mi rektor urunkat bajba keverted! – E szavakkal óhajtott
minden reményt elzárni a kétségbeesett áldozat elől templomsori
legifjabb Öreg-Czirok Dániel, miközben izmos karjaiban és az igazság
győzedelmében való nagy gyönyörűséggel penderített egyet-egyet a
szerencsétlenen, s biztatólag fordult hátra-hátra az utána czihelődő
Haluskához meg Kukkantóhoz: – Csak bátran biró uram, igaz ember nem fél
a törvénytől!

Meg is álltak vitézül – közre fogva a megkötözött áldozatot –
mindahárman odabenn a prior-szobában, hol érkeztükre a főbiró úr –
minden nagyobb fölindulás nélkül – szépen leült a helyére, kivette s
maga mellé tette a burnótszelenczét, illedelmes méltósággal az asztal
szélére rakta le a nagy kezeit, mint a hogy a kis gyerekeket tanítják és
megkérdezte tőlük, hogy kicsodák, honnan jönnek és mit akarnak?

– Megkövetem alássan a tekintetes főszolgabiró urat, – kezdé Haluska
Péter, a patriárka, tisztesség okáért megtörülgetvén bajuszát és
megköszörülvén torkát, mig a nyalka és izmos kisbirónak tökéletesen elég
munkát adott a sorsába beletörődni egyáltalán nem akaró gonosztevő, –
megkövetem alássan, mink gadóczi esküdt emberek vagyunk. Én vagyok a
biró…

– Hogy hivják kendet? – szólt közbe mérgesen Czéda esküdt, ki az egész
jelenetben első sorban az ebéd elodázását látta.

– Haluska Péternek, szolgálatjára, – felelt a kérdett. Ez itt a kisbiró:
templomsori legifjabb Öreg-Czirok Dániel, az meg nemes Kukkantó Mihály,
hasonlatosképen esküdt ember. (A patriárka nagy lélekzetet vesz.) Mert
hát hallottuk, hogy a mi becsületes rektor urunkat be tetszett csukatni,
mintha ő lenne a gonosztevő, azért jöttünk, hogy letegyük mellette a
hites bizonyságot, hogy ő kigyelme az egész dologban olyan ártatlan,
mint a ma született gyermek. Mondtam mindjárt, a mint fülünkbe jutott a
dolog, itten az öcsémnek, Czirok Daninak, hogy fogna be és…

– Gyorsan, gyorsan, – sürgette az esküdt. Csak a dologra, biró uram.
Miféle megkötözött embert hoztak itt magukkal?

– Megkövetem alázatossággal, épen most akarnék rátérni. Mert a hogy hát
az erdőben jövünk, nagyon hegynek vitt az út, hát aszondom a Dani
öcsémnek, hogy szállnánk le a kocsiból, azzal is könnyebb lesz; majd a
Kukkantó koma eligazgatja a lovakat. Egy minutumra lekerültünk aztán
mink ketten a patakra egy korty vizért; hát ott a parton aluszik javában
ez a nemtudomki. A Dani öcsém tüsténtig ráösmert, hogy nem jóban járhat,
mert a gunyája véres volt s a hogy megpillantjuk mellette a fokosát, már
bizonyossak voltunk, hogy ennek kell az igazán való gyilkosnak lenni,
minekutánna, hogy az Ignácz hajdútól azt is hallottuk volna, hogy
fokossal történt a gyilkosság. Nem is sokat péterbácsiztunk véle, hanem
a mint láttuk, hogy álmából fölugrik a jöttünkre és futni akar a
becsületes emberek elől, aszondom itt az öcsémnek, templomsori Czirók
Daninak, hogy: te markos legény vagy öcsém, kapd derékon és addig el ne
ereszd, mig én a kocsiról az istrángokkal meg Kukkantó komával vissza
nem térek. Aztán, hogy szerencsést nyélbe ütöttük volna a dolgot, hát
imé elhoztuk a szemtől szembe való igaz gonosztévőt törvényes
áldozatnak.

Miután a biró úr dicsőségesen végezte volna, diadalában újra
végigsimította a bajuszát s a magával hozott fokost letette az asztalra.
A gadóczi előljáróság ezzel visszavonult a zöld kályha mellé. A
törvényes áldozat, ki eközben a kis birótól a hajdúk kezébe jutott, vad
és fásult tekintettel szögezte a földre mély, beesett szemeit, melyek
szürke, mosdatlan arczából úgy villogtak, mint hamú alól a parázs. Szája
össze volt szorítva, kezei az éjjeli hidegtől kékek s a kötéltől
fölhorzsoltak.

Putzelberger úr hivatalos egykedvüséggel folyamodván időről-időre
burnótszelenczéjéhez, meghallgatta az előadott erdei történetet s komoly
méltósággal fordult a megkötözött ember felé:

– Hogy hivják önt? – kérdé tőle.

A törvényes áldozat nem felelt.

– Hogy hínak? – förmedt rá a fogyatékosabb türelmű esküdt, ki még mindig
hiába várta a csöngetyű-szót.

A durvaság sem volt szerencsésebb a hivatalos méltóságnál. A vádlott
mély hallgatása arra mutatott, hogy megátalkodott gonosztevővel van
dolguk s a gadóczi előljáróknak e fölött való erkölcsi fölháborodása a
kályha mellett jelentős fejcsóválásokban nyert kifejezést. Az egyik
hajdú, ki Czirok Danitól átvette a bűnös kezelését, miután látta, hogy
ennek kilétére nézve a legilletékesebb helyen hiába kopogatnak,
tisztelegve emelte a balkezét sapkájához és következő fölvilágosítással
állott elő:

– Jelentem allássan, tekintetes főbiró úr, én ismerném ezt a
gonosztevőt, ha méltóztatnék megengedni. (Putzelberger úrnak egy kegyes
kézintése következett, melyből nagy gyakorlattal tért át egy ásítás
eltakarására.) Teátrista Karámoson a Fekete Sas-ban. Valami Szegi
nevezetű. Már ott is gyanakodtam ellene, mert csupa akasztófáravalókat
játszik.

[Illustration: Komoly méltósággal fordult a megkötözött ember felé…]

– Jegyzi ön pontosan, a mit hall? – kérdé a főbiró a papir-tengerben
lubiczkoló irnoktól. Majd rendíthetetlen nyugalmával arról tudakozódott
a törvényes áldozattól, hogy ő követte-e el a gyilkossági kisérletet?

Az intrikus még mélyebbre csapta a fejét, még jobban összeszorította
vértelen ajkait, egy mérges rántással könnyíteni igyekezett helyzetén és
hallgatott.

A vörös orrú esküdt, ki a boszuló igazságnak fenyegető elemét
személyesítette, már nagy dühösen indult meg feléje, mikor a folyosóról
örvendetes zaj hatott be a szobába. Szájról szájra járt a hir, hogy a
beteg odafönn felnyitotta szemeit. A megkötözött intrikus füleit is
megütötte, hamuszin arczát egyszerre elborította a vér és
összecsikorgatta fogait, dühösen kezdett rángatózni, de hangját
visszafojtotta. A főbiró úr kellemes tüsszenéssel fogadta az ujságot s a
bekötött szemű istenasszony számára ritka találékonysággal akarta
kiaknázni a helyzet előnyeit.

– Úgy ne vesztegessük az időt, – mondá, felemelkedve székéről. Vádlottat
fel fogjuk vinni s szembesítjük a beteggel. A szerencsés perczet fel
kell használnunk, mert meglehet, délután minden későn lesz. A
jegyzőkönyveket itt ne felejtse, amice, – folytatta az irnokhoz
fordulva. Mehetünk.

Béla csakugyan felnyitotta megtört szemeit kis szobájában, hova tegnap
este vitték. A könnyű, zöld függönyök nem állták utját az őszi nap ama
betévedt, halavány sugarának, mely vánkosára esett. Oly csöndesen,
türelmesen várakozott ottan, mintha csak odafenn az égben várták volna
már az ifjú lelket s őt küldték volna utána nézni, hogy jön-e, vagy lenn
marad? Itt marad. Már felnyitotta szemeit s mereven bámult maga elé.
Ébredésekor nem látott hirtelen letörölt könnyeket, melyektől még
nedvesek a szemek, a mint egy-egy mosoly szent hazugsága köszönti. A
fény, mely a beteg szemeit megütötte, nagyon erős volt neki s
káprázatában csak úgy látta a körülötte állókat, mint valami homályos
üvegen keresztül, melyről még az sem bizonyos, hogy nem a határt
képezi-e a földön maradottak s az elköltözöttek között. Ágya lábánál egy
sugár nő-alak ült, ki kezeivel eltakarta arczát. Mozdulatlanul ült s
mozdulatlanságában mindig élesebben hatottak Béla szemeibe az ismert
körvonalak. Szinek még nem léteztek számára, csak fény és homály. De a
fekete képről csak úgy ráismert menyasszonyára, mint ráismert volna egy
silhouette-ről. Anélkül, hogy Ilona fejedelmi koronájának fénye,
szemeinek ragyogó szikrái és tekintetének melege eljutottak volna hozzá,
valami titkos hatalom mégis ezeknek juttatta részül, hogy egy kis tüzet
gyujtsanak a már-már kialudt szemekben. És a szegény életre ébredt ifjú
nézte, csak nézte a szép ápolónőt, kinek arcza folyton el volt takarva,
és szíve nem érezte meg, hogy jegyesének sötét éjtszakájára új reggel
virradt. Csak nézte, nézte, s miután soká hiába nézte volna, búsan zárta
le újra nehéz pilláit s egy mély sóhajtás szakadt fel kebléből.

Ez, ez az igazi világosság, mely most nyilik meg előtte! A szivárvány
tündéri fátyla huzódik fel fel az égnek, melyről a csillagok miriádjai
küldik alá reszkető világukat, s ennek szelid fényét nem homályosítják
el sem a nap tüzes sugarai, sem a hold kerek, ezüst udvara. Titokteljes,
földöntúli fényárban úszik minden, mintha elkövetkezett volna ama
megjósolt idő, melyben az ég egyszerre tárja ki a földnek minden
csodáját, szeretetét és megfoghatatlanságát, hogy újból megváltsa a
sülyedő világot. A lég – melynek tündökléséhez a menny csillagokat, a
tenger gyöngyöket, a hegyek drágaköveket adtak, – Béla körül
megnépesedik ismerős, ismeretlen ködalakokkal, kiket földi szem nem
láthat többé. Csodálatos tünemény ez, melyben alakok, fény és levegő
elválaszthatatlanok egymástól, mint Sixtus pápa és szent Borbála
imádásának fenséges tárgya körül a glórián. Mind, mind itt vannak
körülötte az ártatlanok, boldogok és üdvözültek, kik azt hitték róla,
hogy már az övék s most búcsúzóra integetnek feléje, mielőtt egészen
visszaadnák a földnek. Szivek, tele bocsánattal, szánalommal és
szeretettel. Az édes apa a betöltött kötelesség koszorúját hordja s Béla
mintha ráismerne az ő régesrég hallott hangjára a feléje zendülő
szavakban: itt nincsen nyomor! Nem édes anyja-e ez itt, ki a tűrés arany
koronájával fején s kitárt karokkal azt suttogja neki: itt nincs könny
és szívszakadás! Im a kicsiny testvér, ki oly korán itthagyta szülei
egyedüli gondjának és örömének, boldog arczczal mosolyog felé s mig apró
szárnyaival tova lebben, ajkai azt rebegik: itt nincsen hideg! Zord
bátyja is a kiengesztelődés és bocsánat tekintetével néz le rá és ilyen
szavakat hall tőle: itt nincs elégedetlenség és harag! Hát ő, a
keresett, a siratott, az egyetlen, merre van? Messze, messze, végetlen
távolban, mintha hullámokat vetne a fényes légár és kiemelkednék belőlük
Mari. Leeresztett hajának sötét köpenyébe burkolva, mintha az egyetlen
fekete, vigasztalan és reménytelen pontot képezte volna az egész
mindenségben. Kis kezeit egymásba kulcsolva emeli föl s szomorú
szemeiben könnyek csillognak. Körüle messze üres, elhagyott a végetlen,
melyben egyedül imádkozik vagy átkozódik. Akármelyiket teszi, mindegy.
Óh, ott is van hát könny és szívszakadás!

– Istenem, atyám! – hörgött föl a beteg s a földön volt újra, melynek
gyönyöreit hajszolva kereste.

A következő pillanatban egész környezete ágyánál termett. Ilona örvendő
sikoltása volt az első hang, mely szavaira válaszolt s a legpuhább
kezek, nyakát körülfogva, vánkosát igazgatták; a legmélyebb szemeknek
pedig a lázas öröm ez első perczeiben is volt egy hálás tekintetük a két
orvos számára, kik tapaszaikkal, tépéseikkel, kötőikkel és látni-se-jó
műszereikkel az ablak-mélyedésből az ágy felé siettek, Dr. Kurz
elragadtatásában jót koppantott ütem-botjával Karámos leghiresebb
Aeskulápjának vállára és ragyogó arczczal kiáltott föl:

– Nos, tisztelt városi kolléga, nem találtam-e fején a szöget, mikor azt
mondtam, hogy: est modus, etc.

Hát Istók? A szegény mentor, ki a mult éjjel sokat-sokat vénült,
fuldokolva ragadta meg féltett urának, kedvenczének, gyermekének kezeit.

– Élsz, Béla? – kiáltozta. Él, él; Istennek hála, él! Óh uram-teremtőm,
az életben sohasem találkoztam ennél a betegágynál kétségesebb
feladattal! De már van bizonyságom, hogy megmaradsz. Ha meggondolom… Te,
Béla gyerek, te, te!

Az utóbbi szavak tiszteletlenségén ki sem csodálkozhatott volna, a ki
látja, hogy Pallér István mennyire magán kívül volt örömében. Most Béla
kezeit szorongatta, mindakettőt egymásután; majd vén csontjaihoz nem
igen illő, ugri készséggel hordott a doktoroknak székeket az ágy mellé s
mártotta a tollat téntába, hogy most már irjanak új rendelvényt, mert
bizonyára más orvosságra lesz szükség; azután az ajtón kidobta a külső
pincze kulcsát a Vigyori Palkónak, hogy üttessen egy hordót csapra; s
vissza-visszafutva a beteghez, még a szép menyasszony kezét is
elhalmozta csókokkal. Mintha szívéből meg lett volna győződve róla, hogy
e különböző mesterfogásokkal minden kétségen felül biztosítja Béla
megmaradását, vagy hogy mindezzel köszönetül tartozik az irgalom
atyjának.

Az ébredő csöndesen intett kezével mindenkinek, hogy látja őket s
köszöni jóságukat. Azonközben mereven és mosoly nélkül nézett föléje
hajolt jegyesének két, kipirult szép orczájára.

Az orvosok épen le akarták oldani fejéről a régi köteléket, mikor
kopogtak az ajtón s a szobába lépett az egész vizsgáló biróság a
törvényes áldozattal együtt.

– Uraim, édes uraim, mit keresnek önök itt? – fogadta őket Kurz doktor
úr és hires botját mintegy védőleg emelte a kérlelhetetlenül előnyomuló
igazság elé. – Csak nem akarnak egy ilyen nehéz és előkelő beteggel
kihallgatást tartani, ad audiendum etc?

– Ha veszteni való időnk lenne, orvos úr, – felelt a feltartóztatott
főbiró és valamennyi zsebében kotorászott az odalenn feledett
burnótszelencze után, – ha veszteni való időnk lenne, elhalaszthatnók a
kihallgatást. De ön legjobban tudja, mi lehet ennek a következése. A
szembesítésnél nem fogom elmulasztani a legnagyobb kiméletet; de e
perczben, a főorvos urat kivéve, kérnem kell mindenkit, hogy nehány
pillanatra hagyja el a szobát.

Ilona még mindig Béla fölé volt hajolva. Putzelberger úr kivánatára,
mely oly határozottsággal volt kifejezve, a minő az igazság ez egykedvű
szolgájának álmos hangjától csak telt, föltekintett s megpillantotta
szerencsétlen imádóját. Az intrikus igazolta az általa magyarázott
drámaírók lélektani felfogását, melylyel a gonosztevők legnagyobb részét
nemezisükkel szemben gyáváknak rajzolják. A mult éjtszaka s a jövendő
napok rémei Mátyás iránt sem voltak irgalmasabbak, mint a véres kezű
emberek iránt lenni szoktak. Miután menekvési kisérleteit a kötél durva
erőszakkal utasította vissza, egész testében remegett és sötét homlokán
kicsordult a veríték. A szép leány képében, melyet elálló lélekzettel
pillantott meg, mikor a szoba ajtaja megnyílt előtte, nem ideálját látta
többé, hanem csak egy valakit, a ki tanúskodhatik ellene. Lesütötte
szemeit és rejtegetni igyekezett arczát előtte, mintha azt hitte volna,
hogy ismeretlenné teheti magát. Emberi nyomorúság az is, hogy minél
kétségbeejtőbb helyzetbe jut valaki, annál nagyobb lehetetlenségekbe
fogózik hitével; a szalmaszál meséje egykorú nemünkkel s a csodákat is
aligha köszönjük amaz igazságnál egyébnek. Mátyás csodát várt s remegve
fordult félre Ilona elől. De imádottja ráismert. Az összekötözött kezek,
melyek annyiszor kulcsolódtak előtte könyörögve egymásba s ökleikkel
fényes jövőjét akarták szertezuzni; e rozsdafoltok öltözetén, mely egész
életéhez hasonlóan zilált és megtépett; e ziháló mell, melyben a
halálfélelem iszonya nyugtot parancsolt a szerelem vadúl hánykódó
szenvedélyének: mind árulói voltak, kik rávallottak. Nemcsak arra a
nyomorultra ott, hanem ő rá, Ilonára is, kinek szive a sok hányattatás
között mégis csak leányszív maradt, mely irtózik a felelősségtől. A mi a
vádból reá esett, mikor Béláról visszatekintve, megismerte a
boldogtalant, egy halk sikolylyal utasította vissza. A vér elhagyta
arczát s halálsápadtan rogyott egy székre.

– Kisasszony, az istenért! – termett mellette a sürgő-forgó Istók, –
ezek nem a kegyed szívének való jelenetek. Fogózzék karomba és menjünk,
menjünk innen. Bizonyára kimerült az éjjel és nyugalomra van szüksége.
Menjünk, menjünk.

Fölemelte a leányt és kivezette a szobából. Inkább vitte, mint vezette,
mert minden lépést roskatagabban tett az oldalán, s utóbb a szép fej is
vállára hullott.

– Így, így, kisasszony, mondogatta a mentor, miközben Ilonát a kék szoba
divánjára helyezte, – így, így. Méltóztassék meggondolni, hogy minden a
legjobb úton van s az igazság napjának, bármilyen sötét felhők takarják,
előbb-utóbb ki kell sütnie. Béla… Uram-Istenem, Béla! (Istók nagyokat
nyel, mert valami keserűség erőnek erejével feltörekszik a szívéből.) De
hát majd csak megsegít a felső hatalmasság és olyan lakodalmat tartunk,
hogy a mint közönséges emberek mondani szokták: hetedhét országra szól.
Nem parancsol egy vánkost a feje alá, kisasszony? Hozok, hogyne hoznék!
(Egy pillanat alatt megjárta a másik szobát.) Így ni. Nem vagyok valami
ügyes, ugyebizony? Pedig az én mélyen tisztelt néhai barátom senki
másnak nem engedte igazgatni a feje alját, egyedül csak nekem. Hanem
hát… De megyek, megyek már. Meg kellett volna gondolnom, hogy nem
mindenki hallgatja szivesen az én fecsegésemet, melyet a boldogult
kacskaringósnak szokott nevezni. Megyek és megtudom, mi történik azzal a
mi eltévelyedett felebarátunkkal.

Ilona egyedül maradt. Ugyanazon a kereveten pihent, melyen évekkel
ezelőtt Ágnes utolsó boldog óráját töltötte, mikor az elhagyatott
szobákat lármás társaság népesítette be, az elköltözött gazda
büszkeségének érkeztére várva. Akkor még ő tekintette magát e kastély
jövendő úrnőjének. Fölötte is ép úgy lengették a menyezet festett
angyalai vaskos rózsafüzéreiket, mint most Ilona fölött. Ép így
mosolyogtak fölfútt, kövér arczaikkal és cseresnye-pirosra mázolt
ajkaikkal, mintha csak bárkinek tisztelkedni kész, hivatalos üdvözlők
lennének. Közöttük Ámor ép ily mesterkélten kaczér pillantással fogta
kezébe tegzét, mintha csak szinpadi szerepet játszana, melyet kész
ismételni bármikor, bárminő közönségnek.

De Ilona oda sem tekintett az avit és hizelkedő némajátéknak. Miatta
mosolyoghattak, tánczolhattak, kaczérkodhattak ez este a családi
angyalok, kik menyasszonyokat várnak és sohasem vénülnek meg.
Mozdulatlanul feküdt a kereveten. Mezítelen karjára hajtotta fejét s
messze, messze járt az angyaloktól, még a festettektől is. Ama borzalmas
szigetnek, a szenvedélyek szigetének kiismerhetetlen utain vándorolt és
beláthatatlan mélységeit vizsgálta, mely – mikor az élet tengerén
tornyosulnak a hullámok, sivít a vihar és hajónk recseg – pokoli
ordításokkal és kénköves tüzekkel ép oly ellenállhatatlanul vonz
magához, mint a rege madárkarmú és madárszárnyú leányainak bűbájos
éneke. Előtte járt az a szerencsétlen gonosztevő, kinek szívébe egy
szikrát gyujtott az ég, mely épen annyinak üdvösség és boldogság, mint a
mennyinek romlás és kárhozat. Előtte járt a tátongó örvények között s ő
lelkendezve követte nyomon, hogy kiismerje utait, zarándoklásával
megszabadítsa fojtó terhétől lelkét és a végzet szeszélyeinek törvényét
keresse. Szíve nehéz, nagyon nehéz volt, a milyen még életében sohasem.
Az emberi léleknek ama kettősképekhez hasonló titkai szorongatták,
melyek napvilágnál csöndes, derült tájakat mutatnak s gyertya elé
tartva, hó-görgetegek temetik el rajtok, vagy csapkodó lángok emésztik a
békesség és örömek szelid tanyáit. A kép így is, úgy is ugyanaz, csak a
világítás különböző. Sok elme, sok szív fáradt ki már, mely e rejtély
kulcsát kereste és sok bölcs dicsősége omlott semmivé, ki már kezében
hitte azt. Ilona is kereste, kutatta, mígnem leborult az est s a homály
elnyelte az angyalok seregét a ház leendő asszonyával együtt.

A kihallgatás ez alatt megtörtént, még pedig – a főbíró úr dicséretére
legyen mondva – oly röviden, hogy még talán dr. Kurz is megnyugodott
benne.

– Bocsánat, uram, nehány kérdést óhajtok önhöz intézni. – E szavakkal
lépett Putzelberger Bélához, ki az ajtóban megállapodott csoportot eddig
nem láthatta. – Képesnek érzi ön magát a válaszra? Legalább inthet-e
igent, vagy nemet?

A beteg egy kis ideig az ismeretlen úrra meresztette bágyadt szemeit,
mintha fölvilágosítást kért volna tőle az iránt, a mi körülötte
történik. Miután a várakozásba beleunt úr egy elnyomott ásítással
ismételte kérdését a nélkül, hogy hajlandó lett volna a bővebb
magyarázatokra, szemével intett, hogy várja a kérdéseket.

– Előre, – mormogta a korgó gyomrú esküdt, egyet lódítva a vádlotton s
oly dühvel, melynek kiséreteül bizonyosan összecsikorgatta volna fogait
is, ha ezek közül épen a legtöbbet-érők nem hiányzanak.

– Ismeri ön e fiatal embert? – volt a vizsgáló bíró első kérdése,
melynek nagyobb nyomatékot kölcsönzendő, jobb kezének mutatóujját a
törvényes áldozatra fordította.

Béla rávetette szemeit a szerencsétlenre, kinek gyötrelmes gyávasága az
új és legfőbb veszély érzetében féktelen dühével is győztes birokra
kelt. Sötét tekintetét a földre mélyesztve tartá, hogy ellenfele csak
verítékes, nedves homlokát és kuszált haját látta, melybe egy száraz
fűszál is keveredett ma éjjeli párnájából. Remegett a haláltól.

A kérdésre felelni kellett. Béla sötét, beesett szemeibe egy kicsiny,
kicsiny könnycsepp lopózott s csilláma soká reszketett ott, mint a
mécsvilág, mikor az ajtót nyitva feledik.

Kezével intett, hogy ismeri.

– Ez volt-e, ki a tegnapi merényletet elkövette ön ellen? – kérdé tovább
Putzelberger, hideg nyugalmában egy csöppet sem zavartatva az öröm
által, hogy végre nyomon van.

Erre is felelni kell. Mintha olyan könnyű lenne felelni rá! Mintha nem
vétett volna ő is nagyot és sokat e nyomorult ellen, kitől egymás után
rabolta el angyalait, kiktől üdvözülését várta! Mintha nem nyomná lelkét
egy örökös és leróhatatlan adósság, melyet isten és embertől tiltott
úton akart e boldogtalan dühöngő megvenni rajta, de csupán csak annyit,
a mennyivel tartozik neki! Mintha nem ismerne egy tisztes ősz embert,
kit az isten szörnyű látogatásai után, most még a börtönnel és
bilincscsel is rokonságba kellene kevernie! Mintha nem állott volna
álmaiban ő is számtalanszor egy hatalmasabb, félre nem vezethető
itélőszék előtt, hol egy elhervadt, vérző szívű leánytól ő rá mutatva
kérdezték: ez volt-e gyilkosod?! Mintha nem állott volna el szívének
verése, míg a feleletet várta! A bíró tekintete rá van szegezve;
válaszolnia kell.

Béla szemeiben még mindig ott csillogott a könny, a mint Mátyásra
nézett. Ez nem kért, nem könyörgött tőle semmit. De keserű szívének
daczos elszántságát sem dobta arczába. Kerülte tekintetét s nem
utasította vissza a menedéket tőle.

E pillanatban egy jó nemtő menyei balzsamot csepegtetett Béla égő sebére
s ő nem érzett semmi fájdalmat.

Nemet intett.

– Nézze meg ujra – mondá a bíró – és ismételje nyilatkozatát. A
legsúlyosabb gyanuokok forognak fenn ellene: ruhája vérfoltos, az
erdőben akadtak rá fokosa mellett, menekülni akart s makacsul hallgat.
Talán ha figyelmesebben megtekintené ön… (A gyanakvó mutatóujj még
mindig mozdulatlanul Mátyásra volt irányozva.) Nem ez volt-e?

Béla odatekintett. Másodszor is volt ereje inteni, hogy: nem. Azután
befordult, odaroskadt párnái közé s nehéz könnyekkel nedvesítette
ezeket, míg tüzes lehelletével fölkereste a láz s megszárította csillogó
szemeit.

– Köszönöm, uram, – végzé a kihallgatást Putzelberger úr, vádló
jobbkezével ujra zsebében kezdvén kotorászni, – de nem nyughatom meg
egészen. A körülmények ily csodálatraméltó találkozását lehetetlennek
kellene tartanom, ha nem ő lenne a bűnös. Egyelőre befejeztük a
kihallgatást; de a fonalat nem bocsáthatom ki kezeim közül. Fogadja
szerencsekivánataimat javulásához, uram.

A mint a lépcsőn lefelé vezette volna kiéheztetett hadseregét a főbíró,
a pinczeajtón való kétségbeesett dörömbölés ujra kezdetét vette. A
kötelességérzetet, mely kiáltó szóval hítta Gidát Karámos felé, hol a
magára hagyatott előljáróság bizonyosan haját tépve várja, pillanatokra
elfojthatja a zsarnoki önkény fenyegetőzése, de az igaz szívekből végkép
ki nem ölheti soha. A szegény rektorból is kitört csakhamar és
segítségül híván ökleit, hangos jeleket adott magáról. Még jóformán ki
sem fáradt, mikor – nagy csodálkozására – a nehéz ajtó zárában zörögni
hallotta a kulcsot. Visszafojtott lélegzettel leste a nyíláson, hogy nem
pillantja-e meg a lánczokat, melyekkel fenyegették. A mentő hajdu
azonban üres kézzel jött s napvilágra bocsátván az ártatlanul szenvedőt,
a prior-szoba felé vezette. A folyosón találkoztak a vörös orrú
esküdttel, kit Gida remegve tekintett leghalálosabb, vesztére törő
ellenségének s magányos perczeiben a legfejtörőbb elmélkedéssel
kutatgatta e megmagyarázhatatlan gyűlölség titkos indokait, melyekre
nézve a valláskülönbségnél egyebet sehogy sem tudott kisütni. Most is
csöndes remegéssel húzódott el oldalán a fal mellett s különös
szerencséjének tartotta, hogy Czéda úr a fehérkötényes és főzőkanalas
Kata asszonynyal mély beszélgetésbe levén merülve, az ő csekélysége
észrevétlen maradhatott félelmes szemei előtt. A hivatalos helyiség
ajtajában tiszteletteljesen verte le Gida ruhájáról a pincze emlékeit: a
port, sarat és pókhálókat s siralmas ábrázattal tekintett végig ünneplő
öltözetén.

– Nos, rektor úr, – fogadta a főbíró, ki ismét régi kényelmével
helyezkedett el tollas fészkében, – óhajtanám még egyszer hallani,
hogyan nézett ki az a csavargó, kivel tegnap este az erdőben
találkozott?

Mátyás nem volt benn a szobában, hol a rektor aggodalmas és zavaros
pillantásokkal tekintgetett körül. De talán ha benn lett volna, akkor
sem látta volna meg, olyan átláthatatlan, álló köd volt az, melynek
közepén támolygott és akadozta el a következő szavakat:

– Könyörgöm alássan, tekintetes főbíró úr, kész lennék én akár százszor
is híven elmondani egymásután, ha a gadóczi kurátorok olyan
szörnyű-fontos dologban nem várakoznának rám benn Karámoson, a Vörös
Bikánál. Isz máris körülbelül annyi, mintha elcsaptak volna.

– Dehogy is csapjuk, rektor uram, – szólalt meg mögötte a kályha mellől
Haluska Péter uramnak kegyes, pátriárkai hangja. – Dehogy is csapjuk!
Hajsz’ itt vagyunk mink is mind a hárman és elhoztuk kigyelmed helyett a
törvényes áldozatot. Isten segedelmével már vason is kuruttyol a
gonosztévő. Mink meg épenséggel csak arra várakozunk, hogy rektor uram
mellett letennénk a hites bizonyságot, ha a tekintetes…

– Fogják be kendtek a szájukat, – mordult a bizonyság-tévő parasztokra a
konyhai értekezletről időközben szintén beérkezett esküdt. (Könnyű volt
neki; nem a nép választotta!)

Gida szívéről leesvén a legnagyobb kő, tán örömest kész lett volna még a
pinczébe is visszavándorolni. Egyelőre azonban csak az kivántatván tőle,
hogy ujból mondjon el rendben mindent, a mit szemeivel látott, sok
kitérés, ismétlés és hálálkodás közt derekasan megfelelt kötelességének.

– Pontosan jegyezte? – kérdé a tanuvallomás végén Putzelberger úr a
sietségében alig lihegő, kopott ifjútól. – Vigyázzon, vigyázzon, megint
malaczot ejtett. Csak mindent észszel és meggondolva, amice! Így. Hozzák
be a vádlottat.

A harang megkondult Mátyás feje fölött. Gida ráismert és bizonyságot
tett ellene. Ez volt az színről színre. Ekkor szólalt meg először rekedt
hangján a vádlott.

– Sohasem láttam ezt az embert. Bocsássanak engem szabadon. Nem
gyilkoltam én életemben soha, csak a komédiában.

Mindhiába. Beviszik vason a karámosi vármegyeházához. Bizonyságot
tesznek ellene az orvosok, hogy Béla sebei ugyanazzal a fokossal vannak
ejtve, mely mellette találtatott az erdei patak partján. Bizonyságot
tesz Hollaki Péter igazgató úr, hogy azt a fokost ugyanazénak a Szegi
Miklósénak ismerte mindenki, a ki most bilincsre verve várja itéletét.
Bizonyságot tesznek ellene barátai és ellenségei, ismerősök és
ismeretlenek. Mindenki tudja, hogy őrjöngőtt a szép Ilona után, kit
Kálozdy Béla fog oltárhoz vezetni. Kiforgatták szívét és megkeresték
benne a bosszú fekete rejtekét. Előállottak, a kik ismerték Dunaszögön
és tudták, hogy onnan szökött el. Kikutatták igazi nevét, a házat,
melyben született, az öreget, kit atyjának nevezett.

– Én voltam, – hörögte a szerencsétlen, mikor a nyaka körül vetett
hurkon ez utolsót szorították – én voltam, beismerem. Bosszúból tettem.
Itéljetek el, de tudjátok meg, hogy nem vagyok gonoszabb, mint az, a kit
meg akartam gyilkolni. Tegyetek velem akármit, csak ősz atyámnak ne
vigyetek hírt rólam. Hisz úgy sem vagyok én a fia többé!

Ragaszkodhatott már a gyógyuló Béla első, néma vallomásához. Erősítheti,
hogy oly hirtelen lepte meg támadója, hogy alakját sem volt ideje
megjegyezni; de mégis, mintha más lett volna, Mátyásnál magasabb s nem
olyan szikár. Hivatkozhatik az est homályára, mely ellenségének vonásait
eltakarta előle. Mind nem használ már semmit.

A bűnös vallott s a törvény itélt.

Mátyás mögött becsukódott egy szomoru épület nehéz ajtaja. Hallotta maga
mögött a kulcs csikordulását s e rémes zörej viszhangjára – azt mondták
neki – öt egész esztendeig kell várnia.


XVIII. FEJEZET.  Egész csöndben.

A kandallóban lobogott a tűz s a kanczellária rekedt szavú órája
tizenkettőt ütött. A vén filozóf, ki ebben a régi bútorban rejtezkedett,
a rövid félbeszakítás után lármás egyhangusággal kezdte ujra
kifogyhatatlan csitításait és jó tanításait arról, hogy senki ne
veszekedjék, miután nem tudja, meddig él. Ez alkalommal ugyancsak ok
nélkül koptatta fáradhatatlan nyelvét s nagyon hasonlított azokhoz a
hallgatókhoz, kik csöndesítő pisszegésökkel csinálják a legnagyobb
lármát.

A régi divatú szobában, melybe – minthogy a Béláénál naposabb és
derültebb volt – átköltöztették a lábadozó beteget, mély csönd
uralkodott. Az ablakhoz gördített nagy karosszékben pihent az ifjú
háziúr, halaványan, lefogyottan s azokkal a nagy szemekkel bámulva a
távolba, melyeket mintha csak azért nyitna tággá a kór kegyetlen keze,
hogy annál többet lássanak e világ tarka szépségeiből, melyektől minden
percz elválással fenyegeti. Béla mögött összefont karokkal, a megszokott
foltos könyökökkel, lábujjhegyen és zajtalanul sétált föl s alá a
mentor, hogy ha az álom jótékony tündére valahogy odalopózkodnék a nagy
karszék háta mögé, durva lármával el ne riaszsza onnan, mert régi
emberek nem hiába tartják, hogy: egy órai álom többet ér két üveg
orvosságnál. Még útját is szivesen egyengette a szeszélyes tündérnek,
mert a mint mozdulni hallotta Bélát, rögtön ott termett, hogy igazítson
egyet a párnáján.

– Ne fáradj, Istók. Te csak jó vagy hozzám mindig, öreg barátom, –
köszönte a beteg.

– Fáradni, Béla? – felelt a mentor, meggyőződvén róla, hogy ezúttal
mégis csak a két üveg orvossággal lesznek kénytelen beérni. Nem a helyes
kifejezést használtad ezúttal. Bocsáss meg, de kénytelen vagyok
kimondani, hogy: nem a helyes kifejezést. Tudod is te még, mi az a
fáradság! Majd ha annyi esztendő fogja nyomni vállaidat, mint az
enyimeket, majd ha kezed nem lesz többé biztos az irásban és szemed az
olvasásban, mint nekem, kinek egy hosszú életen keresztül nemcsak a
magam számára kellett írnom és olvasnom: majd akkor talán lesz neked is
némi sejtelmed róla, hogy mi az. De akkor is bizonyosan lesz – kivánom
hogy legyen – te melletted is valaki, a kinek kedvéért el fogod
felejteni, hogy mi a fáradság. Bizony, ha meggondolom, hogy csupán csak
a fejedalját igazgattam meg egy kicsit és te ezt fáradságnak nevezted,
mintha valami idegen tette volna, a ki nem ismert téged egészen kicsi
kis ficzkónak… Meg mintha még mindig az én mélyen tisztelt s immár
elköltözött barátom jutna olyankor eszembe és az nem esnék jól nekem…

E csodálatosan csapongó logikával, még csodálatosabban hullámzó hangon
és legcsodálatosabb taglejtésekkel tartott előadás végén hirtelen
kinyujtotta nyakát a mentor s nyugtalan tekintetével az ablakon át a
távolba csapva, elkiáltotta magát:

– Nini, miféle kocsik azok ott?!

A hegyházi országúton négy felczifrázott fogat haladt, ugyancsak
tündökölve a téli nap sárga fényében. A vágtató lovak befont sörénye
vígan lengette tarka pántlikáit s a kocsisok pörge kalapján óriási
csinált-virág-bokréták pompáztak. Az ostorok vígan pattogtak s a hintók
rohanva siettek a ködlő völgynek. Egy félmezítelen purdé czigánykereket
hányt mellettök, míg a másik dermedt ujjaival a hegedüjét nyikorgatta.
Szemlátomást lakodalmasok voltak. A legtisztább ragyogású, hóval fedett
vidék úgy terült el előttük, mint valami menyasszonyi ruha, mely
eltemette a régi, hervadt virágokat, de lenn, a föld keblében újaknak
magvait melengeti. A végetlen fátyol ezüst csillagokkal volt telehintve,
át meg átszőve a napsugarak arany szálaival s gazdagon terhelve a havas
csalitok rengő csipkéivel. Míg a faluból egész sereg paraszt gyerek
iramodott a kocsik után, a kastély cselédsége mind a kapuba gyülekezett
a násznép csodájára, sőt a bátor és kiváncsi kis Pirók – hogy jobban
lásson – fölmászott a kerítésre s a kapuoszlopról vígan lógázta le
lábait, keveset törődve Kata asszony fenyegető tenyereivel, melyek a
kellő tekintély fentartása végett időről-időre megmutattattak neki. A
pityókos Bálint mindenes a ház előtt vivátot kiabált s nagyban
magyarázott valamit a mellette bámészkodó Péternek. A szegény féleszű
azonban nem dicsekedhetett valami könnyű felfogással s az előtte
kifejtett okok közül csak az a legeslegutolsó látszott rá némi hatással
lenni, mely egyenesen a háta közepére teremtetett. Siető buzgalommal
húzván fülére báránybőr süvegét s alázatosan intvén Bálintnak, hogy most
már érti, befelé indult s a következő perczben megkondult a kastély
harangja. Kongott-bongott s a téli levegő tiszta hullámai a távolba
röpítették hangját. Az üdvözlésre lebocsáttatott az egyik hintó ablaka s
egy kicsiny, fehér csipkekendő integetett köszönetet a felé az emeleti
ablak felé, mely mögött a mentor egy hirtelenében előkapott törülközővel
tisztelkedett. A mindenes példáján nekibuzdulva, az összegyülekezett
férficselédek harsány üdvözlő kiáltozásban törtek ki csak Demokritos
libériás unokájának öröme nyilatkozott némi vigyorgásban.

Ivánfi báró vitte haza az esküvőről fiatal nejét.

– Isten éltesse őket – beszélt ragyogó arczczal Istók s a mint a
nászmenet a távolba tűnt, szépen visszaakasztotta a szögre a törülközőt.
– Mindjárt gondoltam, hogy ők azok, a mint a négy almásszürkét
megláttam. Tiszta szívemből kivánok nekik minden jót s csak azt az egyet
sajnálom, hogy nem mehettél el vőfénynek, Béla. Bizonyosan abban a
pompás üveges hintóban ült a menyasszony. Tudom, fáj rá az öreg János
foga. Bámulta is, láttam, majd kiugrott a szeme. Meg az a hatalmas négy
szürke! Hogy ragadták azt a kocsit, mintha csak sárkányok lettek volna!

Ujra kezdett sétája közben a csak imént eltünt képek örvendetes és
lelkesítő részleteitől a mentornak nyugalmaztatása ellenére is örökké
nyugtalan elméje mind messzebb-messzebbre kezdett kalandozni.

– Ágnes, Ágnes – mondogatta – ki hitte volna, hogy csak így, se tette se
vette módra vigyék el itt a kastély előtt! Ez előtt a kastély előtt,
melynek… de nem, inkább hallgatok, mert azzal, a mit eszemben forgattam,
hogy általa kiöntsem szívemet előtted, úgy tetszik, mintha a boldogultat
akárnám ingerelni. Isten őrizz! Elhallgatok vele, sőt el is temetem
mindörökre, hogy magam se találjak rá és egyszerüen minden jót kivánok
neki az életre. Meggondolom, hogy neheztelést táplálni azok iránt,
kiktől mindörökre elszakadtunk, se nem bölcs, se nem keresztyéni dolog.
Meggondolom azt is, hogy még is csak én voltam az, a ki titokban tartott
bölcsője mellett álltam, mikor legeslegelőször mosolygott életében és
apró kezeivel tapsolt. Nem, nem akarok ezentúl egy perczig sem rossz
szívvel gondolni rá, bár nagy korában aztán mindig kevély volt
irányomban és akárhányszor készítettem el zsebembe hitelesen levezetett
családfámat, hogy megmutassam neki, sohasem adott alkalmat rá. Már Ilona
kisasszony, (a mentornak jó, ártatlan szemei fölcsillantak) Ilona
kisasszony, ez aztán…

– Hol van Ilona? – kérdé hirtelen Béla, Istók szavába kapva s fölvetve
fejét.

– Bizonyosan pihen egy keveset – felelt a kérdezett. – Tudod, ma
nyugtalan éjtszakád volt s majdnem reggelig virrasztott melletted.

Egy kis szünet következett, mely alatt Béla elgondolkodva merengett ki a
havas tájra, azzal a sehova nem irányuló, révedező, szorongó
tekintettel, melyet a hányszor csak Istók megpillantott, mindig
fájdalmas megütközéssel kereste okát s mely ellen egy ízben elhatározta,
hogy a névtelen filozóf álöltözetében fel fog lépni. A háznak ifjú ura
nézett ki az ablakon, de mintha nem a fehérbe öltözött képet nézte,
hanem azt kereste volna a levegőben, a messzeségben, kitől a természet
hideg mosolya ered. A szorongás kifejezése rövid perczek alatt eltünt
bágyadt vonásairól. Arczán derű és ború kergetőztek, míg a szék karján
pihenő keze egyre izgatottabban tépte a bojtokat. Sápadt homloka
egyszerre kipirult, mintha szívének felszökellő vére hozta volna agyába
azt a gondolatot, mely elfoglalta.

– Istók, – szólalt meg visszafordulva s gyönge hangjába bizonyos heves
siettetés vegyült, – kérlek, hivasd fel ma ebédre a tiszteletest.

– A tiszteletest? – kiáltá megörülve a mentor. – A tiszteletest mondtad,
Béla? Már az igaz, nem tudom, mit gondoljak a te finom sejtésedről;
mindig ki tudod találni a mások gondolatát! Már régen elő akartam hozni,
hogy… hogyan is mondjam csak?… hogy a pap fűnek-fának elkeseredve
emlegeti, miszerint a Kálozdy-család kegyességének napja tőle egy idő
óta teljesen elfordult. Innen-onnan fél éve lesz, hogy sem délre, sem
vacsorára nem volt hivatalos a kastélyba s a gadóczi vén esperes előtt a
minap már abbeli gyanúját is kifejezte, hogy szeretett menyasszonyod nem
katholika vallású-e, mert ebben az esetben tökéletesen értené a dolgot.
Már régen fúrja a fejemet, hogy mikép hozhatnám én ezt szép módjával
néked elő; de mindig visszariasztott annak meggondolása, hogy alárendelt
helyzetemben illik-e nekem ilyen szerfölött kényes ügybe beleavatkoznom?
Hanem az már igaz, hogy neked csak ördögöd van. Bocsáss meg e
kifejezésért; semmi rosszat nem gondoltam, mikor kiszalasztottam a
számon. Tehát ebédre hivassam fel mára a Molnár papot? Akkor sietni
kell, mert a parokhián, ha még ki nem tálaltak, de minden bizonynyal
befőztek már. Egyébiránt a tiszteletes nem ijed meg a második ebédtől.
Hogy ki tudja találni az ember gondolatát! Aztán miféle bort hozassak
fel a pinczéből? A pap ugyan mindenfélét szeret…

– Hozass hát mindenfélét, – mondá futó mosolylyal Béla. – Aztán izenj be
Ilonához is, ha felébredt, hogy egy-két szóra szivesen kéretem.

A mentor sürgő készséggel távozott, mint mindíg, ha a pincze környékén
várt rá valami tenni való.

A magára maradt Béla szívét sokféle érzés ellentétes árja töltötte be.
De nyugtalanságát minden percz csillapította s lassan lezáruló szemei és
csöndes lélekzetvétele tanúskodott róla, hogy megtalálni vélte a
gondolatokat, melyektől lelke megzavart összhangjának visszatértét
várja. Mint a könnyűvérű építőmester, ki elégedett mosolylyal hallgatja
az utolsó kalapácsütéseket a kész palotán, melyet az első áradat
fölvetéssel, az első vihar elfuvással fenyeget! Ki állott volna más
lelke előtt, mint menyasszonya, ki pongyolában ép úgy, mint ünnepi
öltözetében a földi szépség királyi díszét viseli?! Hogyan keveredett ő
e hálóba, mely e sarkig érő holló-fürtökből vala fonva? Szeretne ez
órában, mely határkő lesz életének hosszú, sivár útján, elgondolni
mindent tisztán, homálytalanul, a hogy történt. De arra a kérdésre csak
zavaros, alig érthető képek tünnek szemei elé. Mindegy; megelégszik
annak tudatával, hogy szivében semmi megbánás nincs közelebb mult
napjainak története fölött s úgy érzi, kezének semmi oka reszketnie,
mikor alá fogja irni a kötést, mely élete fölött új hatalmakat emel
uraságra. Nem férfiatlan, nem becstelen szó volt az, melylyel a báléj
mámora után egy védtelen leány hajlékából kiparancsolta a rágalmat, mely
prédát leső fogakkal és éhes szemekkel tört reájuk. Minek gondoljon
arra, hogy a kard mellett, melylyel Ilona becsületét megvédelmezte,
mikor a magáét tette kezeibe, egy orgyilok is volt, mely menyasszonya
szívének vala szánva?! Eh, a damaskusi lovagnak is csak utja közben
nyiltak fel szemei s ma szentnek hívják! Az ő vétke-e, ha nincsenek
titkos sugallatok, melyek megakadályozhatnák, hogy ne ballépéssel
induljunk a nemes czélhoz?! Akkor nem ismerte azt a szívet, melynek
felhevült agygyal vesztére fogadott; ma ismeri s legdrágább aranyába
akarja foglaltatni. Ismeri; igen ismeri. Ilona volt az első, ki
szerencsétlenségének hírére ágyához sietett s ép oly bátorsággal hívta
ki maga ellen a kicsinyes világ korlátolt itéletét, mint a minő
bizodalommal helyezte egyetlen féltő kincsét az ő kezei közé.
Gyémántszív ez, megbecsülni való egy szív. Életében soha nem fogja
elfeledni azokat az éjtszakákat, melyeken akárhányszor fölebresztették
kínjai, az éjjeli lámpa halavány világánál mindíg két, gyöngéden őrködő,
álmot nem ismerő, gyanút nem félő szem fényes sugarával találkozott.
Menyasszonyának fekete haja arczába hullt és a sebek megszüntek égni s
szívét mindíg édes gyönyörűség fogta el. A legpuhább kezeket tanulta
legfáradhatatlanabbaknak ismerni s meggyőződött róla, hogy ha valaki a
szikla keblébe megtalálja az utat, a legtisztább, legsalaktalanabb,
legüdítőbb forrást ott leli. Ő megtalálta ezt az utat s forró lázát
megenyhítette ennek a forrásnak vizével. Ismeri és hálás lehet a végzet
iránt, hogy mielőtt a visszavonhatatlan alkut megkötötte volna,
megismertette vele, kit társul dobott mellé. Nincs miért vonakodnia a
döntő szótól. Ki fogja mondani félelem nélkül, férfiasan. Tudja, az örök
igazságnak számadása van vele egy eltaszított leány miatt. Igen, egy
eltaszított leány miatt. A rá váró itéletnek szigorát is talán enyhíteni
fogja, ha most ezt a másikat fölemeli a porból. Ha lesz még órája ama
két piros ajak csókjai s azoknak a lágy karoknak ölelései közt a multnak
búsan bolyongó kisértetei számára, bizonyára meg tudja majd győzni őket,
hogy életének legsötétebb napján sem szíve volt a hibás. Ime e szív
most, a régihez hasonló esetben, egy pillanatig sem kétkedik, hogy mit
kelljen tennie; de minő iszonyu kényszer vaskeze zsibbasztotta meg akkor
és forgatta ki önmagából! Hasonló helyzetben? Szereti-e hát Ilonát?
(Béla egy könnyű kézmozdulattal odázza el magától a kérdést, mely ily
határozott alakban tolakodott lelke elé. A húrok, melyeket érint, oly
hárfán vannak, mely szomorú hangjait csak akkor hallatja, mikor
emlékeinek fuvallata belekap.) Érzi, hogy a magányt e rideg épületben
nem tudja kiállani. Érzi, hogy emelkedőben van; de önerejéből nem tudja
leszaggatni magáról a szilaj kétségbeesés rongyait, – egy mentő kézre
lenne szüksége. Érzi, hogy Ilona olyan áldozatot hoz neki, mely minden
következő nappal sulyosabb s az esküvel, melylyel ő tartozik, kétszer
annyit ad, ha gyorsan adja.

Ily gondolatok hullámzottak Béla szívében ma, tegnap és tegnapelőtt.
Rideg és erkölcstelen közönyének sarából tisztább habok kezdtek
felszínre kerülni. Fogékony, minden benyomásra engedő lelkét a nagy
rázkódás, mely egy boldogtalan ember életének megdöbbentő
katasztrófájában érte, lehetetlen volt, hogy ki ne szabadítsa ez eszmék
ama teljes sötétéből, mely a vakság és a semmi jelképe. A ki sötétből
kerül napvilágra, idő kell hozzá, míg tiszta látását visszanyeri; csak a
fény s a kirivóbb színek tünnek szemeibe. A mit csillagnak néz, az
könnyen lehet gyarló mécsvilág; a mit sugárnak néz, az könnyen lehet
gyujtó villám; a mit virágnak néz, az könnyen lehet hitvány gaz. A
színek hatását már Béla is érezte: gyöngédség, feláldozás, lelkiismeret,
kötelesség foglalkoztatták gondolatait. Az ujólag megnyílt világosság
boldogító volta nem tud titkolózni. Béla is mosolygott s maga is azt
hitte, hogy ez a mosoly megelégedést jelent.

De ime jő Ilona, egész feláldozó, megható, fenséges gyöngédségét hozva
mély szemeiben. Ha Kordéliát játsza így a vén bolond király betegágya
előtt, vagy Portiát, mikor nemes férjét meglepi a sötét reggel zivataros
felhői közt: nem lett volna kéz az egész zsufolt házban, melyet tapsra
ne ragadott volna. Jegyese mellé ül, kezeibe fogja kezét s kipirultan
hallgatja bizalmas suttogását. E boldog andalgás méhében csak rózsás
jövő nyugodhatott s csak sajnálnom lehet, hogy nincs színem elég meleg,
hangom elég olvadó, hogy e beszélgetés részleteinek lefestésébe vagy
elmesélésébe fogni merjek.

Ha önérzet és kellő alázatosság nyilatkozhatik együtt s nyilatkozhatik
még hozzá egy kopogatásban, úgy abban, mely a jegyesek beszélgetését
félbeszakította, bizonyosan nyilatkozott.

Belépett a tiszteletes úr, kit a szivesség teljes lelki derültségével
vezetett a mentor. A vendég jobb lábával és kalapját tartó balkezével
kifogástalan félköröket írván le, ama tiszteletteljes mosolytalanság ült
az arczán, mely – a régi mellőztetésen való neheztelés mellett –
kifejezést adott a tisztességnek is, mely a kastély és parokhia közötti
feszült viszony jobbrafordulta által érte. E nem minden zavarodottság
nélküli tekintet ép oly kevéssé tudta titkolni a boszuságot, hogy otthon
már a savanyú káposztánál jártak, mikor a vigyori Palkó beállított, mint
az áldozatra kész jó étvágyat, mely, – fátyolt borítva a közelmúlt
ebédre – minden perczben el van határozva a levessel újra kezdeni.

– Nagyságodnak legalázatosabb szolgája, – köszönt a pap, egy
hosszú-hosszú pillantással, mely a szoba menyezetén kezdődött és saját
csizmáinak orrán végződött, – legalázatosabb szolgája, ki parancsainak
mindenkor kész engedelmeskedni.

– Hozta isten, tiszteletes úr, – nyujtotta Béla kezét az érkezett elé,
kit Ilona könnyű főhajtással üdvözölt. – Kedvesem, a mi lelkészünk:
tiszt. Molnár Ábrahám úr. Nagyon örülök, hogy ily gyorsan engedett
meghivásomnak s bocsánatot kérek, ha netalán zavartam. De igen fontos
ügyben kérettem, melyet nem igen szívesen halasztanék tovább. Olyan
dologban, melynél a pap a háznak legfontosabb és legszivesebben látott
vendége. Kérem, foglaljon helyet. Istók, itt vannak az írószekrény
kulcsai. Légy szíves kivenni azt az iratot, melyet a középső fiókban
legfelül találsz.

A mentor még nem feledte el (hogyan is feledte volna!) az utolsó szomoru
alkalmat, mikor abban a szekrényben kutatott mélyen tisztelt barátjának
végrendelete után s ránczos homloka körül egy makacs árnyat kergetve,
végzé megbizatását.

– Így, – mondá Béla. Nyujtsd át a tiszteletes úrnak. Én ez órában össze
akarok esküdni menyasszonyommal. Az ott fölmentvény a hirdetések alól.
Azt hiszem, nincsen semmi akadály?

Molnár Ábrahám úr arczának dús tüskebokrai közt a meglepetésre, melyet a
fölhivás magában foglalt, egyszerre kinyílt a hivatalos mosolygásnak egy
roppant napraforgó-virága. De mi volt ez a mentor elragadott öröméhez!
Gazdája szavaira vén, kerek fején akkorát lódított előre, hogy egy
perczre méltán lehetett félteni annak a vállakkal való okvetlenül
szükséges összeköttetését. Bélához rohant, kezeit szorongatta, majd
Ilonáét óhajtotta tiszteletteljes csókjaival elárasztani és töredezett
szavakkal biztosított mindenkit, a vőlegényt, a menyasszonyt, a papot,
az író-szekrényt, az öreg órát és mindent, mindent, hogy ő most képtelen
ugyan hosszabb üdvözlő beszédre, de meg lehetnek győződve róla, hogy
nála jobbakat már senki nem kivánhat.

– Ha tehát nincsen semmi kifogása ellene… – fordult Béla a paphoz, ki a
mentor örömkitörései alatt azzal a hazafias bizalmatlansággal kezdte
vizsgálgatni az ujjai közt forgatott okiratot, mely az akkori
hatóságoknak minden kibocsátványával szemben szerinte nagyon helyén
volt. Nem tagadhatom, hogy bizonyos önérzetes kicsinylés is vegyült e
birálgatásba a felett, hogy nem jobban elvégezte volna-e ő az egészet a
kathedráról.

Miután sem a pecsét, sem az aláirás, sem a tartalom ellen alapos
kifogást emelni nem tudott, a napraforgót ismét Béla felé irányozva,
kijelentette, hogy neki legalázatosabb üdvözletén kivül egyéb szava
nincs.

– Eszerint készen van a tiszteletes úr? – kérdé az ifjú házi úr, széke
mögött álló jegyesének kezét gyöngéden a magáéba fogva.

– Hogy készen vagyok-e? – felelt a pap, fölkelve székéről s emeltebb
hangon folytatva: – Engedje meg nagyságod, hogy kifejezzem egy részben
sajnálkozásomat, mivel nem kis templomomnak juttatja a szerencsét, hol
jövendő boldogságaért gyülekezetem egyszerű fohászkodásával
egyesíthetném a magamét. De hisz így is jól van az; mert mindenütt jelen
van az úr, a hol ketten-hárman együtt vannak az övéi közül. És
protestáns kánonaink is megengedik a háznál való csöndes esketéseket. A
mi a készenlételt illeti, egy ilyen magamszőrű vén pap (de bízony,
esedezem, eljár az idő!) minden ujjából már tuczatszám rázhatja ki az
imádságot. Az igazi lelkipásztornak minden pillanatban, minden adandó
alkalomra készen kell lennie, mert sohasem tudhatja, mikor szólítják
valamely haldokló atyjafiához, a kinek nincs ideje megvárni, míg
imádságra készül; vagy teszem: marakodó házasfelekhez, kik kárt is
tehetnének egymásban, ha rögtön kéznél nincs az oktatás. Készen vagyok,
nagyságos uram. És a két tanu?

– Itt van az egyik mindjárt: István úr, – válaszolt Béla. A másik meg…
Ugyan Istók, kit is kellene még beszólítanunk?

[Illustration: – Készen van a tiszteletes úr? – kérdé az ifju házi úr
jegyesének kezét gyengéden a magáéba fogva.]

A mentor azonban már nem volt a kanczelláriában s így a kért tanácscsal
sem szolgálhatott. A mint megütötte füleit a szó, hogy neki még szerep,
s még pedig fontos szerep is jut az esküvőn, hármasokat ugorva rohant le
a lépcsőn s odalenn – hogy annál könnyebben menjen – kulcsának
fogantyújával kezdte ostromolni a prior-szoba ajtó-zárát. Miután ez a
legdühösebben ismételt támadásokra sem akart engedni, a siettében
kétségbeesett Istók tanácstalanul lármázva kezdett föl s alá nyargalni a
folyosón, mignem Kata asszony segítségére jött a konyhából.

A termetes úrnő, megértvén a baj okát s tisztességesen leszólván
valamennyi szeleburdi ifjú legényt, természetes józan eszével csakhamar
megoldotta a már-már kibonthatatlannak tetsző csomót. Ámde azért volt
nő, hogy a bódult nyargalászásban, a fennakadás furcsaságában, a
pillanatra sem pihenő nyugtalanságban, a lángoló szemekben, az egész
neki-bolondult emberben valami figyelemre méltó titok nyomát sejtse,
minélfogva érdemesnek is tartotta csipőre tett kezekkel figyelő állást
foglalni a szobának tárva-nyitva hagyott ajtaja előtt. Miután azonban
nem látott egyebet, mint hogy Pallér úr, minden tekintet nélkül az ő női
illemérzetére, kipkedve-kapkodva, fenyegető gyorsasággal vetköződni
kezd, a kritikus pillanatban az ajtót fözőkanalával becsapta, sarkon
fordult és nagy mérgesen indult vissza árván hagyott fazekaihoz.

Odafönn már épen csöngetni akartak Palkónak, hogy nézzen Pallér ur és az
ispán után, midőn a kastély elé egy könnyű kis kocsi hajtatott. Nagy
szuszogva szállt ki belőle egy köpczös uri ember, hátán rettenetes
bárány-bundát viselvén, melynek fölhajtott vörös gallérjában valami
özönvizelőtti vastagbőrű tarajos állatnak látszott. A mint az ember, a
bunda, meg a taraj szerencsésen a földön voltak, a kocsistól egy
mindenekfelett úrias kézlegyintéssel akart elbúcsuzni az érkezett s a
szörnyű báránybőr-sátort egyik válláról a másikra dobálgatván, befelé
indult. A kocsis azonban, ki a búcsuval (mint Béla, Ilona és a pap az
ablakból könnyen észrevehették) sehogysem volt megelégedve, megragadta a
menekülő tarajat, mire hosszas és izgatott eszmecsere kezdődött, mely
azonban szerencsére tettlegességen nem végződött, annál kevésbbé pedig
azon, hogy a vendég – a fuvaros zaklató követelésére – zsebébe és
tárczájába nyult volna. Az özönvízelőtti tarajos szörny Vincze bácsi
volt.

– Legjobbkor! – kiálta letekintve s a bekászolódóra ráismerve Béla. Nem
kell már küldeni senkiért; az öreg megérzi, mikor kell helyt állani
neki. Csak Istók után nézzetek, hogy hova tünt egyszerre. Itt jön Varjú
Vincze úr Karámosról. Ő lesz majd a második tanu.

– Leszek, szerelmes öcsém, leszek, – döczögött Vincze bácsi, ki Béla
szavaiból homályosan még a folyosón értesült a rá váró szerepről, miután
Istók előbb leirt lerándulásának rohamában az ajtók betevésére legkisebb
gondot sem fordított. – Csak ezt a ménkű nagy sátort hadd keritem le a
nyakamból. Így ni. (A vén gavallér megpödörgeti bajuszát és a híres
vörös mellényt lehető előnyös világításba helyezi. Azt a módos
komplimentet meg, melyet Ilona előtt vágott, látni kellett volna a mai
ásítozó fiataloknak!) Ezerszer csókolom picziny kacsóit, kisasszony.
Adjon isten minden jót, lelki atyám; egy kis szabad lélekzetet a magyar
embernek. Nos, szép öcsém, hát ide a keblemre! Én beteglátogatni jövök
egy méregdrága fuvarossal, és ime egy egészségtől ragyogó ficzkót
találok. Ragyogsz, ha mondom. Hát egy kis keserű, valami szilvóriumféle
nincsen kéznél? Palkó, Palkó! Már az igaz, hogy ilyen nyalka egy
legényt, mint ez a Palkó, keresni kell.

A vigyori inassal, ki ugyancsak régen volt már nyalka és legény, Istók
is megjelent egészen ünnepélyes színben. Az elragadtatás apró manóit,
melyek ajkait, orrát, szemöldeit nem szüntek meg ránczigálni, földszinti
magányában elhessegette s egészen úgy jelent meg, mint egy boldog
filozófushoz illett, ki nem adta magát át a divatos reménytelenségnek,
hanem inkább derült tudományának egy fényes bizonyságával állott elő. A
tisztelet, melylyel e kastély és lakói iránt viseltetett, nem engedte,
hogy a foltos kabátban teljesítse tisztét: a régi módi kettős ujju
atillában pompázott ismét, ritka bajusza ragyogott a kenőcstől, csizmája
tükörré volt kefélve s az egész mentor megjelenésének dísze ellen a
legkisebb kifogást sem lehetett volna emelni, ha a temetés óta nem
használt kalpagjáról egy végetlen hosszúságu s a mai alkalomhoz kevéssé
illő gyászfátyol nem csüng alá és csizmahúzóit betürni el nem feledi.

Vincze bácsi nagy lármával és csodálkozással üdvözölte e nem mindennapi
díszt s erőt merítvén a három üveg szilvóriumból és nagy karéj
kalácsból, melylyel a páratlanul nyalka Palkó szolgált neki, új
fogadkozásban tört ki:

– Leszek tanu, szerelmes szép öcsém, leszek. Ham, ham. (A kalácskaréj
utolsó falatja a torkán akad.) Leszek. Ham. Még olyan rendíthetetlen
tanu nem volt, mint a milyen én leszek annak a hasonlíthatatlan
gavallérnak öcscse és örököse mellett. Leszek, pajtás. De hát mire
legyek?

Béla mosolyogva s menyasszonya kezét simogatva válaszolt:

– Erre az órára határoztam esküvőmet s ha nincs ellenedre…?

– Hogy nincs-e ellenemre? – kurjantott tenyerébe csapva a vendég. – Hát
kinek a szerencséje volt nekem valaha ellenemre? No, még ilyen véletlen
öröm az életben sohasem dagasztotta a szívemet, annyi bizonyos. E
szerint násznép vagyok én itt és az az akasztófáravaló fuvaros nem hogy
becsületnek tartotta volna, hogy násznépet hoz… hanem most már az én
szekerem is a násznéphez tartozik, úgye bizony? Soha ilyen fölséges
meglepetést! Túltesz, akármi legyek, ha túl nem tesz a boldogulton még
úri fogásokban is! Hanem talán már el is kellene hallgatnom? Lelki
atyám, talán kezdeni akarja a szertartást?

Molnár Ábrahám ur fülei már rég süketek valának e hiábavaló beszédekre.
Kövér kezei össze voltak kulcsolva atilláján s tövises szemei haragosan
fordítva az ég felé, mintha valami váddal akart volna föllépni valaki
ellen. Pedig csupán szent-lélekért áhitozott a rögtönzéshez.

Béla is csöndesen, egy kissé nehezen fölemelkedett székéből s ennek
támlájához dőlt. Ilona kihevűlt, égő arczczal állt mellette s fényes
szemeit a földre sütötte, mig Vincze ur az egyik sunyi pillantást a
másik után vetette reá.

A pap, Vincze és Istók az ünnepélyesség kedveért egyet köhécseltek, az
ajtók betétettek, a téli nap legszebb arany szőnyegét teríté a jegyesek
lábai alá, egy rövid életű fattyu-czinege az ablakot verdeste s víg
fütytyel minden jót kivánt nekik, Istók gyanusan dörzsölte szemeit s
megkezdődött a szertartás.

Megkérdeztetett Kálozdy Bélától, akarja-e hitvesének a hajadon leányt,
kit jobbján tart?

Akarja.

Megkérdeztetett Pallér Ilonától, akarja-e férjének a férfiut, kit
jobbján tart?

Akarja.

Az utóbbi kérdésre azonban kevésben mult, hogy egy kéretlen válasz is
nem adatott. Mikor Istók meghallotta igazi nevét a menyasszonynak, (kire
nézve becsületes elméje egy pillanatig sem volt kétségben az iránt, hogy
a szinlap teljesen összevág a keresztelő levéllel,) azt a nevet, melyet
ő maga is büszkén viselt, ugy elképedt, mintha tiszt. Molnár Ábrahám ur
egyszerre hozzá fordult s neki tette volna fel amaz, egész életre szóló
kérdést. De már egy percz mulva a szó legszorosabb értelmében csak az
imádság tartotta, hogy oda ne rohanjon a kastély jövő urnőjéhez,
felvilágosítást kérni tőle, hogy az égből, vagy a Tiszán túlról
csöppent-e ide?

– Nos, öreg barátom, – mondá az esketés, a kézfogások és ölelkezések
végén Béla a mentorhoz, ki eközben ismét a szájtátó ámélkodás stádiumába
esett vissza, – a te számodra kettős meglepetést tartogattam. Az egyik s
talán a nagyobb, nőm valódi neve, melyet eddig nem akartam fölfedezni
neked. Igen öreg; Ilona a te nevedet viseli, kinek a mai napon rokonoddá
lettem.

A megzavarodott mentor a kézcsók után egy kissé fölemelte a szép
csuklóról a hitetlenül tétovázó szemeit – ki gondolatoknak soha, de
sohasem volt szükében, bátortalan hangon életében először lebbent el
ajakáról a vallomás, hogy:

– Alig… igazán alig tudom, hogy mit gondoljak. De vajjon… igen, vajjon a
Pallérossi Pallérok közül-e?

– Épen azok közül, bátyám, – felelt könnyű sóhajjal a menyecske.

– De hát vajjon… igenis, vajjon azok közül a bizonyos Pallérossi
Pallérok közül-e, kiknek ősi czimere a féllábú gólya? – folytatta
kérdezősködéseit Istók, még mindíg csak félig-meddig mervén habozó
szemeit új rokonára emelni.

Ilona szivesen válaszolt neki:

– Az én szegény nevelő-atyámnak volt egy nagy, piros pecsétnyomó
gyürűje. Minha csak most is ott látnám rajta sántikálni a féllábú
gólyát!

– Nos, megkövetem, az a gólya mindíg igen díszesen nézett ki, – rebegte
Istók, egy galamb epéjével és egy hidalgó büszkeségével.

Egész lelke fel volt zavarva. Annak az ismeretlen rokonvilágnak szélén,
melyről csak dicsekvő atyja homályos meséiből tudott egyetmást, de
melylyel közelebbről megismerkedni egész életében fő vágya volt: a
mentort valósággal reszkető öröm fogta el. A helyzet különössége, az új
atyafiság, egy kis lélekfurdalás, (hogy ugyan valamikor a
tiszántúliakról nem talált-e többet kiszalasztani, mint a mennyi most
majd igaznak bizonyul?) valami csalódásfélének sejtelme, (hogy nem
feneketlen mélységek voltak-e azok, hova életének egy-két keserűbb
perczében horgonyát kivetni próbálgatta?) mind ez úgy össze-vissza
zavarta fejét, hogy egészen eltüntek szemei elől az elégedetten mosolygó
Béla, meg a fölfútt képeiket egymás ellen szegezve vitatkozó pap és
Vincze úr. Csak a napsütötte nagy falakat látta, telidesteli a
szeszélyes Tisza furcsa kék vonalaival, a mint szobájában odalenn az
ablak mellé akasztott füstös, poros térképen olykor el szokta nézegetni.
Családi álmainak e kanyargó és csalékony jelvonalain kivül csupáncsak
Ilonát látta még, ki sokszorosan sugárzott előtte a nevezetes család
fényétől, és úgy tetszett neki, mintha egyszerű kék selyem ruhája
egészen teli lenne himezve csupa büszkébbnél büszkébben sántikáló
féllábú gólyákkal.

Ama bizonyos névtelen filozófnak rendíthetetlen nyugodalmától
mindenesetre igen messze volt reszkető hangja, mikor utolsó kételyének
eloszlatására vetette föl a kérdést.

– És a Tiszán túlról…?

– Onnan onnan, bátyám. Ejnye, mintha csak nem örömest fogadna be a
családba s szeretne kirostálni belőle! – enyelgett az új asszony, kit
azonban e kedélyeskedés nem tett elragadóbbá. Mi sem volt már meg benne
a gyermekből, ki a gondok végetlen oczeánjának egész bizodalommal megy
neki egy csillogó kagylóval, hogy eltünteti ebben. Mi sem abból, ki
mosolyában és tréfájában egész őszinte valóját és tapasztalatlan
ártatlanságát mutatja be. Csak az ilyen tréfa ér valamit!

– Isten őrizz! Nem mondhatok egyebet, mint hogy: isten őrizz! –
szabódott a szegény mentor, mélyen és ügyetlenül hajtogatván magát s
abban az arányban szedegetvén össze innen-onnan régi eszméit, a melyben
a viszonyok képe tisztult előtte. – Soha nagyobb tisztesség nem ért az
életben, mint e mai napon! Tiszta szivemből mondhatom, bármilyen világos
elmével tekintsek is végig fejtörő munkában eltöltött és e kitünő család
folytonos bizodalmával koszoruzott életemen, hogy még nagyobb tisztesség
nem ért. Ha meggondoltam eddig, hogy ime öreg napjaimban hosszú
szolgálatomnak boldogító elismerése és személyemnek megtisztelő
figyelembe vétele mellett törvényes, rendes és szabályos nyugalomba
vagyok helyezve… (ki ne bocsátaná meg neki, hogy elfoglalt állásának e
rövid szavakkal való körvonalozását, a pap és Vincze felé tekintve,
jónak látta még egyszer ismételni?) törvényes rendes és szabályos
nyugalomba vagyok helyezve, ha ezt így elgondoltam, mindíg azt hittem,
már nincs több várni valóm az emberek kegyességétől. Ha most még ehhez
hozzáveszem a mai ünnepi napot, melyen az általam végnélküli kegyelettel
tisztelt Kálozdy-család, nem elégedvén meg eddigi jótéteményeivel, még
saját kebelébe emelt, valósággal óhajtanám visszanyerni munkabíró
ifjúságomat, hogy újolag neki szentelhessem életemet!

A mentegetőző kis felszólalást ama legkülönfélébb hangulatok, melyek
Istók lelkében folyton folyvást egymás sarkában voltak, egész rövid
szónoklattá kerekítették, melyben a fősuly ismét arra a mindig szivesen
emlegetett két dologra volt fektetve: életének kifogástalan munkásságára
és szivének hálás voltára. Az utóbbira nézve épen annyira elragadtatta
magát, mintha Bélának Ilona nőül vételére semmi egyéb oka nem lett volna
a világon, mint hogy e furfangos fogással neki utat szerezzen a
Kálozdy-családba.

Alig végezte azonban a szónoklatot, kellemetlenül érezni kezdte, hogy
ama bizalmas hang folytán, melylyel a tiszántuliakat emlegetni szokta,
ha most nem lesz képes némi részletekkel előállni, Bélában nem alaptalan
kételyek támadhatnak ama viszony iránt, melyben ő a sokat emlegetett
virágzó familiához áll. E gondolat aztán arra a kényelmetlen tudatra
ébresztette, hogy ő arról a bizonyos virágzó családról tulajdonképen
semmivel sem tud többet, mint az Eszterházy herczegekről. Atyja, a kit
forrásul idézhetne, régen nincs az élők között s az esztendők is,
melyeknek hosszu sora – isten tudja, hogyan, – egyet-mást a fejébe vert,
hűtlenül eltüntek mellőle s ő gyámoltalanul magában áll itt, hogy
hallgatása által megszégyeníttessék. A percz sürgette. Nehéz
verítékcsöppeket törölt le homlokáról s utóljára is el kellett szánnia
magát. Lesütött fejjel indult a rohamra s a csatakiáltást úgy intézte,
hogy Béla – noha tőszomszédjában ült – csak némi töredékeket hallhatott
belőle.

– Kérem kegyes grácziáját, nagyságos hugom asszony, – kezdé s ugyancsak
akadozva folytatta: – Ugyan mi lett abból a… abból a… ugyan hogy is
hivták csak?… abból a hires, hires katona Pallérból?

Katona körülbelül minden családban van.

– Nem, nem volt az hires katona, bátyám, – felelt egy kissé elmélázva a
kérdett. – Csak becsületes ember volt. Tönkrejutott, semmivé lett, sirba
szállt.

– Isten nyugosztalja szegényt! – sóhajtott egy kissé megkönnyebbülve
Istók. – Tudom, tudom, maga volt a példás becsületesség. De így jár, a
ki az emberek rosszaságával számot nem vet! Hát ugyan az a… az a… ejnye,
mindig ennyi bajom van ám nekem a nevekkel!… Az a hires… mi is volt
csak? Igen, az a hires, hires prókátor?

Prókátor is volt minden familiában legalább három. A között hires is
csak akad.

– Azt nem ismertem. De tudom, hogy mind igen-igen szegény emberek
voltak, egyik se tudott semmire menni s az egész családból ma magam
vagyok.

A bánatos árnyalat, melylyel Ilona e feleletet adta, a végén bizonyos
elégedett lendületet vett, mint mikor porló romokon át egy ujdonatuj
kastélyra esik tekintetünk.

Istók nagyot lélegzett. Bár kétségtelenül rosszul esett neki, hogy
homályos álmainak ily kevéssé felel meg a valóság, örült, hogy a
pillanatnyi nehéz helyzetből kiszabadult. Azt nem állította soha, hogy a
tiszántuliakkal összeköttetésben áll s – negyven esztendő nagy idő, mely
alatt az ő tudtán kivül sok történhetett.

– Eszerint, – mondá, – ha meggondolom… hát én lennék a családfő.

A menyecske szives mosolylyal rázta meg kezeit; ép ilyennel fogadta a
cselédek köszöntését, kik között futó tűz gyanánt terjedt el a
rögtönzött esküvő hire; ilyennel tekintett mindenkire a menyegzői lakoma
alatt; és ilyennel hallgatta végig Vincze bácsinak, a papnak és Istóknak
virágos felköszöntéseit. A mentor következőleg végezte a magáét:

– Mindezek után pedig, mélyen tisztelt Béla öcsém, az én örömeimnek
csordultig tölt poharát tetézd még abbeli kegyes engedelmeddel, hogy ez
uri házat, melynek közel húsz esztendeje mintegy szellemi őriző pásztora
vagyok, hadd én adjam át nagyságos hugomasszonynak. Szives bizodalmadat
erre nézve annál bátrabban, bár teljes tisztelettel, kérem ki, mert
meggondolván, hogy a Pallérossi Pallérok, miután mind rendkivül
becsületes emberek voltak, már elpusztultak ez álnok világról, mai napon
én vagyok az egykor virágzó családnak érdemetlen feje. Vivát!

Hogy ne adatott volna meg az engedelem?! A mentor azonban nyilván
mesterkedett valamiben, mert rendkivül nyugtalan volt s alig várta, hogy
ebéd végén egyedül kaphassa egy ablakmélyedésben Bélát s ragyogó
szemekkel odasughassa neki a következőket:

– Itt az idő, Béla, hogy tartozásomnak egy csekély részét lerójam
irántad. Oktatást szándékozom adni a te érdekedben az én nagyságos
hugomnak, mert azt hiszem, hogy most már a te familiád az, melyet a
világon legjobban tisztelek. Örül a szivem, ha meggondolom, hogy a
rokonság megengedi egynémely dolognak őszinte elmondását, melyet a te
boldogságod érdekében szükségesnek tartok. El fogok mondani mindent
keményen és hiven, hogy soha el ne feledje, a mit egy tökéletes asszony
felől lelkemben hordok. A legpompásabb módját találtam ki s azért kértem
tőled ama bizonyos engedelmet. Szép hegedüszóban mondom el, mintha
valami névtelen historikus lennék, a ki régi családi történeteket
beszél. Csak bízd rám Béla és engedd, hogy tiszteletteljesen
megöleljelek.

A férfiak együtt maradtak az ebédlőben, mikor Istók megkezdte körutját
Ilonával. Az oktatás a képes szála számára volt fenntartva. Mikor ide
beléptek, a bucsuzó nap vöröses fénybe borította az egész nagy termet
családi képeivel. Az ősök nyakig be voltak gombolkodva vagy csipkézve;
senkinek nem néztek a szeme közé, mintha nehezteltek volna, hogy nekik
már ilyen kevés szavuk van a családi dolgokba. Még pedig nemcsak a
legközelebbi gazdag ősök, hanem azok is, kiknek százötven esztendeig egy
kis városvégi házban kellett meghuzniok magukat, mignem Péter ur uj
virágzásra emelte nemzetségét s a katakombákból ők is napfényre
kerültek. Egyetlen egy sem fogadta közülök barátságosan a jövevényt, s
az asszonyok úgy belehuzták magukat aranyos főkötőikbe és mentéikbe, a
férfiak meg kucsmáikba, mintha egyáltalában ki akarnák kerülni a
megszólíttatást. Ha a nagy, fakó keretek vizszintesen feküsznek, minden
esetre a legtulsó sarokba zsugorodnak. Ilona azonban nem sokat látszott
törődni mogorvaságukkal; valami kihivóan lenéző tekintettel futott végig
a hosszu soron, valami öntudatos kaczérsággal, mintha szivéből
lemosolyogná e vén figurákat, kik holt ránczaikkal ellenségeskedést
mernek indítani az élő mosoly ellen.

Istók elsőben is egy sárga képü, aszott matróna előtt tartott állomást,
kinek vékony nyakán széles gallér puffadozott; szinehagyott, sárga
ruhája oly bő volt, hogy a képnek három negyedrészét foglalta el;
kezében egy vörös szélü, disznóbőrbe kötött imádságos könyvet tartott s
szemeit alázatosan lesütvén, mitsem engedett látni belőlük, úgy, hogy ha
valami nevezetes szerep jut annak idején részére, a történetirók
bizonyára mai napig sem lennének tisztában vele, hogy kékek voltak-e
vagy feketék?

Istók kegyeletesen megilletődve, e sárga urhölgy előtt kezdte el
oktatásait.

– Nagyságos hugomasszony, nem fogja rossz néven venni tőlem, ha
egynémely jelesebb erényü matrónával régi hirű családjából meg fogom
ismertetni. Ez itt Hadonay Rebeka, a nevezetes Kálozdy Áronné.
Lehetetlen, hogy ne hallotta volna hirét. Nagy jótevő, nagy keresztyén
és nagy tudományu urhölgy. Saját költségén nyomatta ki Ezsaiás
prófécziáját; a Luthert és Kalvinust követő theologusok között nagy
disputát tartatott, mely az utóbbiaknak fényes győzedelmével végződött;
iskolákat építtetett, szegényeket segített és nyelvem gyönge elmondani
egész fényes pályáját. Tündökölt a keresztyéni erényekben, melyek minden
boldog családi életnek alapját képezik. (A mentor itt fölemelte szavát s
erősen hunyorgatott, mintha a legkeményebb feddést mondaná.) Idején és
bölcsen meggondolta, hogy a világi fény és pompa milyen keveset ér és
milyen mulandó!

Miután Istóknak ekként tökéletesen sikerült belehelyezkedni egy
háromszáz éve nyugvó urhölgy gondolatvilágába, természetes, hogy még
sokkal könnyebben ment neki az egész, mikor a mult század végére jutott.
Egymás mellé voltak függesztve a kis, keskeny, finom arczu grófné, nagy
bóbítás fejdiszszel s a csontos, durva képü Ádámné asszony. Amannak egy
rózsa pihent vékony ujjai között, ennek a keze ökölre volt szorítva,
mintha egyenesen rá akart volna rohanni a festőre. Ilona jóizüen
mosolygott a furcsa szomszédság fölött. Egész sereg tréfás gondolata
támadt s alig figyelt az ünnepélyes előadásra, mely így folyt tovább:

– Az ott Kálozdy Péterné, a család ujrateremtőjének mély tiszteletre
érdemes neje. Grófi születés volt, finom, világ csodálta dáma! Egész
Bécs városa forgolódott körülötte annak idejében, bárók, grófok,
herczegek, sőt választó princzek is; de ő meg tudta gondolni, (itt a
mentor ujólag a feddés magaslatára emelkedett,) hogy még egy grófnéra
nézve sem közönséges szerencse, ha olyan ősi, tiszta magyar familia
tárja ki előtte karjait, mint a Kálozdyak. Megbecsülte a kinálkozó
szerencsét s a választó princzek seregének daczára Péter urat
választotta, kinek mindvégig csak tisztességet szerzett.

Istók köhécselt s egy kis ideig maga is néma tisztelettel tekintett a
képre, mely most esetleg trónusok fölött is függhetne. Azután folytatta:

– Ez itt Béla nagyanyja. A jó hirü Mátéfi család gyermeke, Ádám ur neje.
Ha elgondolom, hogy a szekrények a kastélyban mai napig az ő szövette
vászonnal vannak tele, hogy egész életében megelégedett két köpönyeggel
és egy selyem szoknyával, hogy milyen hiven kezére járt férjének a
takarékoskodás nagy munkájában, hogy csak egy ilyen tökéletes asszony
kezébe tehető le a férfi által egész bizodalommal a család sorsa: (a
szónok ismét neki hevül és éles kezd lenni) a régi magyar gazdasszonyok
utolérhetetlen példányképeinek egyikét kell látnom benne, kit bár minden
feleség szívéből követni óhajtana.

Az alkony már egészen leborult. Nagy jót tett Istókkal, mert eltakarta
előle Ilona szép, szórakozott arczán a jeleket, hogy milyen kevés
hatással voltak rá az itt leirt előadások és a többiek. A némaságot,
melylyel lépteit az uj asszony követte, meghatottságának tulajdonította
s a hogy visszatértek a kanczelláriába, büszkén sugta oda Bélának:

– Minden jól van már. Olyan aranyszabályokat mondtam el előtte, hogy
egész életében lehetetlen elfelejtenie. Ha hallottad volna, Béla, milyen
kemény és mégis milyen óvatos voltam, megelégedve nyujtanád kezedet.
Köszönöm, köszönöm.

Míg távol jártak, a fiatal házigazda és Vincze bácsi között egy fontos
ügy is legszerencsésebben intéztetett el. A vén gavallér – a hogy a
tiszteletes bucsut vett tőlük s betette maga után az ajtót – egy kissé
szótalanná lett, izgett-mozgott, pöfékelt, fészkelődött s csak nagy
nehezen kezdte el nyögni, a mi lelkét nyomta:

– Tudom, Béla, nem szivesen hallod, sőt hallani sem akarsz róla, a mivel
én ez alkalommal kirukkolni kénytelen vagyok. De hiába, kénytelen vagyok
vele. Mert a tiszta, szeplőtelen és mocsoktalan becsület a legeslegelső
ezen a világon!

– Ha becsület dolga, csak ki vele bátyám, – biztatta Béla.

– Nem, nem valami fontos az egész; de hát előbb-utóbb csak el kell
végeznünk, mert örökkön örökké mégsem nyomhatja a lelkemet. Tudod, az a
két átkozott bugyelláris, a mit akkor este azzal a bolond Arturral rám
biztatok. No no, ne jőjj azért mindjárt indulatba! Semmi okod
szégyenleni magadat, mert e leggavallérosabb bravúrral szorítottad
sarokba az ellenfeledet. Ha már te nem nyerted meg, – mert november
30-ka régen elmult, – legalább a szemtelen kérdezősködést is a torkába
fojtod. Valami ez! Úgy-e hallani sem akarsz a bugyellárisokról? Jól van,
jól; nem hozom többet elő soha. Hadd szorítsam meg a kezedet, Béla!

Mikor már menni akart, még egyszer visszafordult az ajtóból!

– Hát hogy el ne felejtsem, az én szekerem csakugyan násznépnek számít,
úgy-e? És e szerint minden a te gondod? Pompásan van. Nojszen csak
követeljen még rajtam valamit az az akasztófáravaló!

Az nap este természetesen nagy volt a lárma és nevetség a Fekete
Sas-ban. Vincze bácsi előadta az esküvő részleteit, melyeket az
asztalvégi vándorszerkesztő nem mulasztott el jegyzőkönyvébe iktatni.
Dacsó Artur kimondhatatlan sokat nevetett, minduntalan egy-egy köhögési
rohammal küzdött és szomszédjait hol ölelgette, hol meg gorombáskodott
velök. Alig hallgatott a vén korhelyre, mikor ez ravasz hunyorgatással
férkőzött mellé s megszólította:

– Artur, egy szóra!

– No, mi baj?

– Hát már most a ti fogadástokkal mi lesz? Az igaz, hogy ilyen
veszekedett furcsa esetet még nem értem. A kisasszony most nagyságos
asszonynyá lett; te csak nem tudakozódhatol Bélánál, vagy micsoda.
Eszerint a nélkül, hogy voltaképen vesztettél volna, sajátképen nem is
nyertél.

– Nohát nem nyertem! – kiáltott az öregre a víg czimbora. – Baj az?

Vincze bácsi csillapítva kezdette veregetni a vállait.

– Ne heveskedjél, Artur, – mondá. – Az isten szerelmeért ne heveskedjél,
mert a heveskedés nem illik igazi gavallérhoz. Se nem nyertél, se nem
vesztettél: ez az eredmény. Mint hasonlíthatatlan uri ember adod meg
magadat és én olyat tapsolok neked, hogy még olyat nem hallottál. A
bugyellárisokról ilyen körülmények közt persze hallani sem akarsz? Jól
van, jól; az életben soha nem hozom többet elő, ne félj. Muki, a jobb
fajta somlaiból egy hónaljjal; de ne legyen megolvasva!


XIX. FEJEZET.  Szürkület, ébredés után.

Nem hiába, a fiatalok csak nagyobb tervezők, mint az öregek!

Lám szegény Benedek ur, – mikor a vén kolostor uj öltözetén
gondolkodott, melyet a mostani toldott-foldott csuha helyett Béla és
Ágnes nászának ünnepére föl kell öltenie, – mindössze is csak annyi
ujítást tudott kiforralni, hogy a képes szobából erkélyt nyittat, mint a
Péterfiéké, a kormosodó falakat majd befesteti sárgára vagy zöldre s a
sötét folyosókra még valahogyan, a világosság kedveért, egypár ablakot
töret. A sors azonban úgy intézte a dolgot, hogy az a bizonyos nap be ne
következzék a napoknak végeiglen soha. Az ódon kastély e szerint még ama
szerény javításokra sem számíthatott volna, melyek öreg gazdájának szük
képzelőtehetségében megszülettek, ha Benedek urral időközben a halottak
tréfás építőmesterének dolga nem akad.

A régi épület kormánya fiatal kezekbe került, melyek miveltebb,
termékenyebb és követelőbb fantáziának szolgáltak. S a kastélyra nem
sokára olyan fény várakozik, minőről sem a hajdani zárdafőnök, sem
Bernininek az a méltatlan olasz tanítványa nem álmodott, kinek sivár
lelke előtt ez az iromba kőhalmaz először jelent meg.

Az a termékenyítő, de kegyeletet, kiméletet nem ismerő förgeteg, melynek
forgásából az ócska kolostornak ékítményektől terhes homlokzattal,
diszesen és méltóságosan előrekönyöklő erkélylyel, karcsu oszlopsorral,
gazdag lépcsőházzal, csinos ablakkoronákkal, nehéz kőfüzérekkel és
minden kigondolható pompával ujra kell születnie, már zúg és rombol
körülötte. A ki e szép tavaszi napokon az átellenes hegy nyergéről
alátekint a völgybe, nem igen tudná megmondani, hogy ott a falun túl
azok a magas-magas falak, melyek körül száz munkás sürög, rom-e, vagy
félig kész épület? A kőmives állások durva hálója itt-ott
két-háromszorosan szövi körül, s folyton folyvást munkában vannak az
emelő kötelek, hogy az uj diszeket a régi, magas, idő megviselte
vállakig fölhuzzák. Fiatal menyecskék víg énekszóval hordják a meszet és
csapót s a kőfaragók kalapácsainak egyhangu, durva zaját, reggeltől
estig verik vissza a zöld hegyek köröskörül. Az udvar, hátul a kis
borongó fenyves, a kertnek jókora része csupa felfordulás. Roppant
kőkoczkák, nagy téglarakások, végetlen fenyőszálak, csákányok,
csapókanalak, fejszék hevernek szerteszét, meszes-gödrök ásítoznak
mindenütt a járó-kelőkre s a falu fiatalságának különös bámulását vivják
ki ama furcsa, faragott fél-leányok, kik fájdalmukban kővé válva, várják
a befalaztatást. A nagy rendetlenségben szives-örömest forgolódik a pap
s a többi kálozdi kaputos ember s meg-megtöltögetve pipáikat, olyan
gyönyörüséggel lopják a napot, mintha a parokhia, a falu háza, vagy a
maguk düledező kuriája épülne ilyen szép szerrel. A paraszt gyerekeknek
ez időszerint legkedvesebb mulatsága az elszóródott törmelékből –
sajátkezüleg gyártott sár segítségével – apró kastélyokat építeni,
melyek hihetetlen mennyiségben borítják el az utczákat s a hazatérő
csordának esténkint rendesen áldozatul esnek. A vályogvető czigány is
beszerezte az építéshez rajkóját, a kis Pupos Jancsit, ki a téglahordás
fárasztó munkáját minden kinálkozó alkalommal siet fölcserélni repedt
hegedüjével, melyből a napszámos-sereg mulattatására vigabbnál vigabb
nóták kerülnek. A pallér és felügyelők harsány káromkodásai ügyesen
vezetik a munkát, melyből rövid hónapok mulva Karámos vármegye
legdiszesebb épületének kell napfényre kerülnie.

A cselédek mind kiszorultak a kastélyból s a szomszédházak
egyikében-másikában ásitozva töltik a napokat. Kata asszony egészen
falubeli ismeretségeinek él; délutánonkint ellátogat ide is oda is,
fejét rázza egy és más fölött s nem akar ugyan semmit mondani az uj
nagyságos asszonyra és Ágnes kisasszony pártjára kelni sem érez magában
semmi különös kedvet, de úgy gondolja, hogy minden jobb véget érne, ha
az öreg Benedek úr még ott ülne a kanczelláriában és botjával
el-elpáholná a léhütő férficselédeket. A kényes és pletyka ispánné meg
Bárándy Gáspár urnak vén, emberszóló gazdasszonya mindig élvezettel
hallgatják előadásait, melyeknek szokatlan keserüsége iránt a
körülményeknek egész lánczolata nyujthat fölvilágosítást. Mindenekelőtt
az a körülmény, hogy az érdemes kulcsárné granátosi kedvteléseinek
gyakorlására – mióta az uraságok távol vannak – csak igen ritkán nyilik
alkalom, miután a (még mindig: kis) Pirók szakadatlan csavargással
tartja üstökét biztonságban. Azután az a folytos föl-fölmerülő kétely,
hogy a dolgok bekövetkező uj rendjében lesznek-e majd az illetők kellő
tekintettel a háznak régi, hű népére? Különösen pedig Kata asszonynak az
a szilárd meggyőződése, hogy a hova egyszer a zsidók beteszik a lábukat
– pedig a Hazafi már szinte mindennapos volt a kastélyban – már annak a
háznak, ha nem is épen kampesz, de bizony nem jó lesz a vége. Mindezt
pedig igen nehéz elgondolni egy tisztes özvegynek, ki életének savát
mégis csak az alatt a födél alatt ette meg és nem akar hasonlatossá
lenni se Zsuzskához, se Sárához, a kik uton-utfélen kővel dobálják
asszonyukat, a ki kenyérrel tartja őket.

A ház nőcselédségének jelen, foglalkozás nélküli napjai e szerint mégis
bizonyos tevékenységben telnek, a mi a férfiakról egyáltalában nem
mondható. Míg Bálint mindenes reggeltől estig vagy a korcsmában ül, vagy
az istállóban alszik, a Pirók-gyerek pedig egészen a madárfogdosás
naplopó szenvedélyének adta át magát, az öreg János, Mihály és Palkó
reggeltől estig máriásoznak.

Pallérossi Pallér István ezuttal egyedüli lakója a kastélynak. Az ő kis
szobáját is veszedelemmel fenyegette ugyan a pesti építőmester terve,
mely szerint a lépcsőház részére fel kellett volna áldoztatnia; de Béla
látván, milyen rosszul esnék az öregnek a kiköltözés, megkegyelmezett
neki. Magányosan bolyong az elhagyott szobákban s naponként kétszer
megtekinti az őrizetére bizott kulcsokat, hogy majd őszszel mindent
kifogástalan rendben adhasson át a ház visszatért fecskéinek. Kata
asszony minden reggel megkérdi tőle, hogy mi a kedves étele, s mindennap
ugyanazt a választ kapja: – Nincs ugyan mit finnyáskodnom, de (hogy így
fejezzem ki magamat) a bárányfarknak bolondja vagyok! Azután pipára
gyujt s elnézegeti a haladó munkát és ujra meg ujra bejárja a kastély
homályos folyosóit és elsötétitett szobáit, melyekben épen olyan nagy a
felfordulás, mint odalenn az udvaron. Óriási ládák, nehéz csomagok
állják lépten-nyomon utját, tele drága butorokkal, fényes
selyem-szövetekkel, pompás képekkel és csodálatos csecsebecsékkel,
melyek annak idején uj fényt fognak kölcsönözni a régi kastélynak. A
földszinti folyosót egészen eltorlaszolják az uj faragott ajtók, melyek
előtt számtalanszor megáll a kóválygó mentor és volt rá eset, hogy
valóságos könycseppet morzsolt szét gyönge szemeiben, mikor egyszer
elgondolta, hogy ime, milyen pompásan illenek egymás mellé a féllábu
gólya és a török fejet tartó vitéz, a Pallér meg a Kálozdy-czimer! De az
ő hangulatai gyorsan változnak s az örvendetes gondolatok gyorsan készek
helyet adni a szorongásnak. A képes szálának uj, diszesebb, talán épen
aranyos borítékra váró falai üresek. A családi arczképek egy sarokban
egymásnak támasztva pihennek, míg helyüket a ragyogóbb alapon ismét
elfoglalhatják. A bujdosó Istók ez eltakart ereklyék előtt is hosszabb
állomásokat szokott tartani; felborítgatta őket és mikor Ádámné
asszonyság rideg vonásaival állt szemközt, a tisztelet kifejezését
arczán mindig valami elégedetlenség törte át, míg ezt morogta magában:

[Illustration: Pipára gyujt s elnézegeti a haladó munkát…]

– Ha meggondolom, hogy mindez a rettentő költekezés az én nagyságos
hugomasszony óhajtására történik, azt hiszem, hosszabb ideig kellett
volna megállapodnom vele ennek a derék dámának képe előtt, ki a
takarékosság mintaképe volt; ezzel sok bajnak elejét vehettem volna!

De ugyan ki beszélhet itt bajról a trónusát féltő Kata asszonyon és a
félénk lelkű mentoron kivül?! Az egész világ csak irígységgel
leskelődött a függöny körül, mely a fiatal pár boldogságát elrejté
kiváncsi szemei elől s irígységgel kisérte útján, melyre a tavasz első
sugarai csalták őket, a mint annyira-mennyire visszahozták Béla régi
erejét. Az ifjú férjnek igen kevés érzéke volt az élet gyakorlati oldala
iránt s dunaszögi professzorai kitünő bizonyítványainak ellenére is igen
rossz számító volt. De mégsem igen jutott volna eszébe, hogy e sanyarú
esztendők terheivel vállain ily költséges építkezésbe fogjon s ily drága
útra induljon, ha Ilonának olyannyira szívén nem fekszik uj családja
fénye s férje egészsége. Nem ő volt az első, ki bizonyos változáson
látszott átmenni abban a perczben, melyben a rózsaláncz utolsó szeme is
megtaláltatott s kinek karjait nem érezte olyan puha vánkosnak a férj,
mint a minőnek sejtette a vőlegény. Mikor a nászágy függönyei
félrevonatnak, gyakran hullanak alá a nő lelkéről is a csalóka sejtésnek
vagy a vak ismeretlenségnek könnyebb vagy durvább szövetű fátylai; az
éjjeli mécs mindig élesebb sugarakat vet a halvány világánál találkozók
benső vonásaira, mint a báltermek csillárainak vakító fénye. De ezek a
képek talán nagyon is erősek ahhoz a néhány szívbeli, csengő
kaczagáshoz, melylyel a szép fiatal asszony a kastély ócskaságait
kicsúfolta. Jóizűn nevetett a színehagyott butorokon, melyek korhadt
fájában ijesztgető szellemeket nyikorgatott a szorgalmasan dolgozó szú;
a mult századbeli festéseken, melyeket, ha ily kopottak és elmosódottak
nem lennének, fantasztikus tájképeikkel, csodálatos állatseregletükkel
és megfoghatatlan virágaikkal bizonyosan szivesen venne minden muzeum;
az egész ódon kolostoron, melyben hol rabnak, hol apáczának érzi magát
és mindig fázik. Az a vén jármű is kikapta a magáét, melyben gyakorta
kikocsizott s a parasztemberek szerény köszöntgetését büszke méltósággal
fogadta; a kiszolgált jószág halálos itéletének aláírását különösen az
nap követelte fokozott erélylyel, melyen Ivánfiék ujdonatuj üveges
hintajával találkozott s úgy tetszett neki, mintha a márványarczú báróné
kicsinylő pillantást vetett volna rá. A sok tréfaszó közt természetesen
ölelés és csók is sok jutott Bélának, ki többször megpróbálta előhozni
valamit az inséges esztendőkről és üres magtárakról. Jóllehet szerény
ellenvetéseit rendesen azonnal sietett jóvá tenni egy-egy hahotával neje
gúnyosan jókedvű megjegyzései fölött. Ilona a legártatlanabb magyarázó
szóra kipirulva hallgatott el, csöndesen leült, megszakította a beszéd
fonalát s dudolni kezdett magában, vagy kiment a szobából s hosszú,
hosszú negyedórák mulva egy kis gyöngyvirág vagy ibolya-csokorral tért
vissza és biztosította férjét, hogy: azért nem haragszik. Nos, a dolog
vége – Istóknak örökösen komor ténfergései és mindig szólni készülő
némasága daczára – az lett, hogy Hazafi rövid látogatásra kéretett,
Pestről egy építőmester érkezett, a tervek elkészültek és a szerződések
megköttettek.

Mielőtt az átalakítás munkáját megkezdték volna, Béla a kora-tavaszi
hideg estéken sokszor ült mélázva kis fészkében s a mint a kandalló
hamvadó parázsa kialudt, a régi divatú szobát mindenestül elfoglalta a
homály és csöndesség, noha a szép asszony odatelepedett lábaihoz és
meg-megszorította kezét, az égre feltünt esti csillag nem tartotta
feleslegesnek a kopott zöld függönyön keresztül beküldeni egy szelid
sugarat hozzá, hogy ne legyen egyedül. Ilona az ilyen órákban méltán
féltette a visszaeséstől s a világért sem engedte volna meg, hogy – míg
a kastély elkészül – valami nyomorult s talán egészségtelen bérelt
lakásba költözzenek. Inkább töltsék úton azt az időt s mutogasson meg
neki Béla egyetmást, a mit maga legénykori bolyongásában élvezett. A
megrázó jelenetek sötét képeit is, melyekkel esküvőjük történetét a
szeszélyes sors összeszőtte, az idegen nap leghamarabb el fogja
halaványítani, az idegen élet hullámai legkönnyebben elmossák. Lám dr.
Kurz is azt erősíti, hogy ha a szög fejére czélzó orvosnak sokféle
körülményt tekintetbe vennie nem kellene, ő valamennyi üdülőnek utazást
javaslana. Béla elgondolkodva játszik egy hajfürtjével, mely homlokára
csüng; hol félresimítja, hol lejebb huzza, míg a szép asszony átkarolja,
egy csókkal véget vet a szórakozottság öntudatlan bibelődésének és
hizelgő hangon kérdi, hogy: mikor csomagoltasson? Az ifjú férjnek
felelni kell s miután letett róla, hogy a rossz termést még egyszer
előhozza, felel úgy, a mint Ilona óhajtotta.

Útnak indúltak.

Béla a vén hintó kis hátsó ablakán addig nézte a régi kastélyt, melyet
szürke falával, régi kéményeivel, szűk ablakainak megszokott sorával,
töredezett márvány-lépcsőjével és kicsiny, kormos tornyával nem fog
viszontlátni soha többé, míg a nedves, reggeli légben bolygó sötét ködök
le nem bocsátották a vén lak előtt mindörökre a függönyt, hogy a
díszlet-mester, rendezők és szolgasereg belekaphasson sürgető munkájába,
mely nem közönséges meglepetést készít a következő felvonásra. Az éjjel
eső esett s nagy cseppek ragyogtak még az ablakok alsó sarkaiban és
homályosították el üvegüket, mintha a kastély is könnyes szemekkel
búcsuznék ifjú urától, kit agg lábainál látott felnőni. Béla szótlanul
huzta magát a kocsi egyik sarkába s nejének kezét fogván, gondolatokba
mélyedt. Tagadhatatlan, hogy házaséletének rövid hónapjai alatt új
nyugtalanság vert fészket lelkében, e szerencsétlen s a déli sivatagok
ama csodálatos tavaihoz hasonló lélekben, melybe mindenfelől
összefolynak a puszták homokos vizei, de melyből aztán nem vezeti el
ezeket csöndes folyással a természet igazgató keze. Ők visznek hírt
arany-hegyekről és zöld oázokról, de az ő szavukat nem viszik tovább
partjuk homok-hullámai: vizük gyül, egyre gyül, míg vagy útat ásva
maguknak a föld gyomrába, megrengetik, vagy kicsapván medrükből,
elárasztják a vidéket. Hanem minderről csak a sivatag tud valamit. Béla
ilyen magányosan élt. Lelkébe egymásután szakadtak be a benyomások,
melyek egy szomorú kis világ emlékeivel meg-megrezzentették; de szívének
nem volt kicsorduló csatornája. Társtalanul folytak napjai és nem volt
kéz elvezetni a sötét vizeket, melyek lelkében meggyülekeztek. Senkitől
nem tudva szivárogtak azok nyugalmának rétegei közé s készítették elő
életének katasztrófáit. Sívatag vette körül. Érezte most is, hogy a
ködfátyolképeket, melyek betegágyában megjelentek előtte s egy kis
darabot mutattak neki a régi égből, az élet újra szertefujta. Ilona
össze-összerázkódott a kocsiban, a mint férje keze egyre hidegült s Béla
olyan véghetetlen ürt érzett maga körül, mint mikor erős főfájás
alkalmával úgy tetszik, hogy egy nagy puszta közepén állunk, melyen
szakadatlanul zúg a szél. Mikor abban a nagy karszékben várta a papot,
ki életét Ilonáéval összekösse s az elkövetkező percz komoly szava
felzaklatta lelkét, bizonyára nem várt megváltót, de sejtett. A nagy
rázkódások egy-két rövid napra kiragadták sivár kétségbeeséséből s a
gondolatok, melyekkel jövőjére nézett, ha nem voltak is egy hívő
gondolatai, de mindenesetre oly valakié, kinek fülei nem lennének
süketek a térítő előtt. Erős, bizonyosan igen erős nap kellett volna
hozzá, hogy a bezárkózott világ új életre nyiljék ki s annyit már
tudott, hogy Ilona szerelme nem ilyen nap. Annak a mély szerelemnek,
mely őt megváltani képes lett volna, nincs nyomora, csak megelégedése;
nincs gúnyja, csak gyöngédsége; nincs követelése, csak ajándéka. Béla
maga sem tudja, mit vesztett; de érzi, hogy szegényebb, mint hónapokkal
ezelőtt volt. Ráveti szemeit fiatal nejére. Milyen szép! Átkarolja és
megcsókolja. Milyen szép! De nem gondol többé a jövőre mellette.

Útja a szép asszony oldalán semmiesetre sem volt kellemetlen; de kevés
olyan napja volt, melyet egy-egy rövidke visszatetszés, futó
elkomorodás, vagy apró csalódás ne szakított volna meg. Igaz, hogy
rendkivül érzékeny is volt; minden pillanatban kész némán behuzni
csigaszarvait. Nejének apró és drága szeszélyei, modorának tagadhatatlan
könnyelműsége, előadásának és mozdulatainak élénk s nem egészen gyöngéd
színezése, egész viseletének bizonyos megszokott drámaisága mind olyan
tulajdon volt, melyekkel Béla fiatal asszonyoknál még sohasem
találkozott s az új, melylyel szemközt nem tudjuk miként viselni
magunkat, könnyen boszant s mindjárt helytelennek látszik.
Olaszországban jártak s a világ legszebb tavaszát élvezték. Velenczében
egy este gondolán ültek s elmélyedve hallgattak egy dalt, mely
valamelyik vén palota ablakán röppent ki a csöndes éjbe. Béla
lecsüggesztette fejét s hosszan hosszan nézte a habok játékát a
holdsugarakkal. A mint a dal már elhangzott s az éneklő lányka is eltünt
az ablakból és Béla még mindig mozdulatlanul szögezte tekintetét a
csillogó, suttogó hullámokra, Ilona jókedvű nevetéssel azt a megjegyzést
tette, hogy úgy tetszik neki, mintha férje valami víz alatt lakó
tündérbe lenne szerelmes. Ez gondolva és mondva egészen ártatlanul volt;
de Béla mélyen elszomorodott rá s fogadójukban a kerevetre dőlve,
főfájásról panaszkodott. Viseletében nem tudta eltitkolni, hogy neje
volt az, a ki valamivel kellemetlenül érintette s Ilona – semmi
szemrehányást tenni magának nem tudván – a méltatlankodó neheztelés
hangján értesítette férjét, hogy: akkor egyedül fog a szinházba menni.
Béla nem kérte, hogy maradjon, s így soha semmi, de semmi félreértés
közöttük megmagyarázva nem lett. Semmiesetre sem lehetett kellemes
látvány a rossz esztendők által látogatott gazdának az a kis bőrönd,
mely csupa útközben vásárolt ékszerdobozzal volt tele.

Mikor egy-egy városból távozni készültek, a vendégfogadói számlákon
kivül mindig találkoznia kellett Bélának egy sereg mással – most ettől a
hires ékszerésztől, majd attól a divatárusnőtől, kiknek kedvéért
rendesen mélyen volt kénytelen tárczájába nyulni. A drágábbnál drágább
selyemruhák készlete oly nagyra gyült, mintha Lombardia selyembogarai
egy álló esztendeig kizárólag Ilonának szentelték volna minden
munkásságukat. Ha Béla néha komorgott, a szép asszony egymásután szedte
magára új öltözékeit s mosolyogva állt meg előtte: – Ugye szép vagyok? –
kérdé öntudatos biztosságban hatalmának legerősebb eszközében.

Így barangoltak erre-arra – sok angol távcsöve volt feléjök irányozva, a
gondolások szivesen énekeltek nekik és sok fogadóban sokan tudakozták
kilétüket, – míg beköszöntött a fürdő-idő s egy meleg nyári napon
rászálltak a magyar tengerre és Füred felé eveztek.


XX. FEJEZET.  Balaton-Füreden

A kikötő környékén tolongott a közönség. A füredi napi mulatságok
sorozatának amaz egyik legjelentékenyebb pontjánál voltak, mely a régi
vendégeket az újonnan érkezetteknek szemtől szembe való láthatásával és
mustrálhatásával kecsegteti, sőt ünnepélyes alkalmakkor ama nem
mindennapi gyönyörűséggel is, melyet a szállás nélkül maradt
szerencsétleneknek Pontiustól Pilátushoz való kétségbeesett
lótása-futása nyujt.

Az álldogáló tömeg élénk beszélgetés, itt-ott hangos ásítozás, nyugtalan
ágaskodás, mindenekfelett pedig forró verítékcsöppek közt várta a
közeledő Himfy-t, melytől vert habok szélső gyürüi már a parton futottak
szét. Számtalan napernyő volt kifeszítve az égető sugarak ellen, melyek
a fürdőkirályi és királynéi méltóság izzó koronáit még bőkezűbben
osztogatták boldognak, boldogtalannak, mint a hogy a hirlapi tudósítók
szokták. A sétány ritkás fái maguk is árnyékot látszottak keresni s
poros és hervatag köntöseikben, a szomjuság miatt kicserepesedett
talajukból vágyakozó szemekkel tekintettek a hűs habokra, melyekben
vigan lubiczkoltak az úszók, mintegy tisztelgő küldöttség gyanánt elibe
sietvén a csobogva közelgő gőzhajónak. A várakozó közönségen
mindenesetre észrevehető volt a csalódásnak bizonyos lehangoltsága,
mikor a tüzes ég felé meredő kémény mellett hiába kémlelték a nemzeti
szinű lobogót, mely valami nevezetesebb vendéget szokott sejtetni. A
finomabb öltözékek közül egy-kettő el is tünt az árván buslakodó rózsák
felé s a lelohadt érdeklődés táguló sorai könnyebben nyitottak útat
azoknak, kik ama meg nem érkezett nevezetes ismeretlenen kívül valami
kevésbbé nevezetes ismerőst is vártak.

Az utóbbiak között kétségkívül legfigyelemreméltóbb mozgékonyságot
fejtett ki egy fehér mellényes, fénymázas csizmájú, bodros haju és éles
szavu emberke, ki izzadt, ágaskodott, tolakodott, meredezett és minden
kitelhető módon előbb akart látni mindent, mint a többiek. A hogy a hajó
kikötött s a kiszálló hidon mozgás támadt, egyik kezében kerek
szalmakalapját, a másikban három fehér zsebkendőt egész az óriás
Almásiné válláig röpített föl s a körülötte állóknak ki-kitörő kaczagása
közt egy egész tuczat különféle leánynevet kiabált, a legkedveskedőbb
megszólításokkal a födélzet felé, jóllehet a tuczatból – a mint
maga-magát biztató kitörései időnkint tanuskodtak róla – eddigelé
egyetlenegyet sem látott. Nagyobb siker elérésében különösen egy
termetes úri ember akadályozta, ki egy hatalmas tajtékpipával
minduntalan elibe került s széles vállaival az egész kilátást elzárta
előle.

– Szabad instálnom, tekintetes úr, – esenkedett a fürge emberke, – ha el
méltóztatnék emelni egy keveset ezt a pipát! A szegény leányaim
bizonyosan eltévednek ebben a szörnyűséges vásárban itt, ha rám nem
találnak. (A szalmakalap és zsebkendők megint felrepülnek.) Sára, Judit,
Eszter, Minka, Fáni lelkeim hol vagytok? (A füstölő szerszám újra útban
van.) Csak ezt a pipát instálnám egy keveskét!

A pipa félrehuzódott, de egyszerre két kalapfályolt rántott magával.

– Az istenért, Vincze bácsi! Jaj a kalapom! – sikoltottak a hölgyek.

– Pardon gráczia, szép nagyságocskáim! – szépelgett a termetes úr,
megszabadítván a veszedelemben forgott fátylakat és kialudt pipája
hamuját, az egész fölriadt közönség nagyobb megnyugtatására, szeme közé
fujván a kis embernek, ki lelkesedett örömkiáltásokkal és kétségbeesett
erőfeszítéssel furakodott egy nyurga leánykaraván után. – Már a hol
kegyetek megfordulnak, szép hölgyeim, ott mindig készen kell lenniök a
tüzi veszedelemre. De nini, kik ezek itt? Az én páratlan szemeim nem
csalhatnak! A forradalomban tábori látcsőnek használták őket. Ezek
Kálozdy Béláék. Biz isten azok!

Csakugyan Béla és neje léptek a hidra s adtak megszámlálhatatlan
bőröndjeikre és ládáikra vonatkozólag a megolvashatatlan hordárseregnek
észben tarthatatlan sokaságú utasításokat. Ilona pompás barna
útiruhájában elbájoló szép volt s mikor férje karján, fejét egy kissé
hátravetve, kifelé haladt, a tolongó utasok és bámészkodó vendégek
önkénytelen hódolattal nyitottak utat neki s Vincze bácsi – jóllehet
igen rekedten – de teljes joggal kiáltott fel:

– Itt a fejedelmi pár! Hozott isten Béla! ezerszer csókolom kezeit,
nagyságos asszonyom! Én vagyok a násznagy! (A folytonos tüzi
veszedelemben forgó két kisasszony egyszerre gorombán háttérbe
szoríttatik.) Hát miféle hályogos szemü kapitány volt ezen a hajón, hogy
föl nem huzatta a lobogót? Vagy kinek akarja felhuzatni, ha Kálozdy
Bélának nem? Talán a khinai császárt várjátok, vagy mi, hé?

És egy keze alatt sürgő kis matróz-gyereket, kinek a zászló-felhuzás
kérdésében igen kevés szava lehetett, pipája szárával kérdőleg bökött
fejbe. A találkozás egy régi ismerőssel jól esett Béláéknak is, kik rég
nem hallottak semmit Karámosról s vidám kérdezősködés közt haladtak a
szállásuk felé. Vincze bácsi a nagy tajtékszerszámot hátracsapva, a
vendég-lajstrommal és életrenddel sietett megismertetni őket.

– Már itt páratlan világ van, annyi igaz, – beszélt jóízű
hunyorgatással. No, majd megmondhatjátok, hogy láttatok-e valahol
külországon ilyen gyönyörüséges társaságot együtt, mint ez a füredi.
Azután csupa ismerős, mintha csak otthon volnánk Karámoson a Fekete
Sas-ban. No, nem épen a Fekete Sasban, hanem csak odahaza. Az egész
tónust a mi szép asszonyaink adják. Péterfiné finom egy világi dáma, az
Ivánfiné meg gyönyörüséges teremtés, már az igaz; de jár is a sarkukban
olyan gavallér-regiment, mintha szemen válogatták volna ki őket
gárdistáknak.

– Ivánfiék is itt vannak? – kérdezte Ilona.

– Itt-e? De mennyire itt vannak! Most meg hát jön melléjök harmadiknak a
hasonlíthatatlan fényességű új csillag, a nagyságos asszony. Aztán a
fiatalság! Milyen fiatalság verődött itt össze! A Mágócsi-gyerek, a kis
Ivánfi báró, – tudod az az «izés»! Gencsy Laczi is itt kuruttyol a
zsidó-pénzből, hanem úgy látszik, hogy már igen a végét járhatja, mert
szörnyen utána adta magát egy himlőhelyes pék-kisasszonynak. De Artur,
az gavallér a talpán!

– Dacsó Artur? – kérdé Béla egy kissé fojtott hangon.

– Az, Dacsó Artur, – felelt a korhely-mester. Hát ki lenne más? Van-e
több olyan Artur? Meg aztán ugyan ki a patvar győzné elszámlálni mind, a
kik úri emberek itt vagyunk! Igaz, hogy a zsidó is hemzseg, hanem a közt
is akad valamirevaló. Csak tegnap reggel is akkora pászt mondott a
kompániánkban (ott fenn vagyunk, nézd, abban a sarokszobában) egy fiatal
Mózsi, hogy gözhajóra valót kölcsön kellett kérni neki. Adtunk
gavallérosan. De azt az akasztófa-virága Hazafi-zsidót sehogy sem tudjuk
becsalni.

– Most jöttek velünk a leányai, – jegyezte meg Béla, hogy valahogy
eltérítse attól a bizonyos sarokszobától Vincze bácsit.

– Tudom, tudom, – nevetett az öreg. Láttam az egész tuczatot. Olyan
nevetség volt ott a kiszállónál, a mint a hajóra bekiabálta a
katalogust, hogy megért egy színjátékot. Hanem mi közénk semmi áron nem
lehet becsalni a vén rókát. Nohát itt lesz a szállásotok, Béla? Talán
bizony az erkély is hozzá tartozik? Hogyne, uraknak urasan dukál. Ejnye
no, hogy már itt vagyunk! Pedig egy kis titkos beszédem is lett volna
veled, Béla. Majd elvégezzük utóbb, no. Estig nem késő. Ezerszer
csókolom a kis kezeit!

Az ismerősökkel, kiket Vincze bácsi szapora nyelve elősorolt, még az nap
este felé összejöttek az új vendégek. A mint a nap nyugodni készült,
megnépesedett a tóparti sétány. A part mentében csónakok uszkáltak, a
fürdőből idehangzott a harsány játékzaj s a sétálók zagyva csoportjai
mindent megtettek, hogy tönkretegyék a fenséges esti kép benyomását. A
porondon hosszú uszályok folytak végig, a madárdalt egy rossz
czigánybanda hallgattatta el és sületlen udvarlók folytattak
kétségbeesett küzdelmet a felpiperézett kisasszonyok és kendőzött
hölgyek drága figyelmeért.

A sétány vége felé foglalt helyet az előkelők társasága. Itt volt Ágnes
is. Sárga szalmakalapját kezében tartva, nemes metszésű arczát méltó
koszoruba foglalta dús, aranyos hajfonadéka. Bár a természetnek ahhoz a
nagy és igaz mosolyához, mely a messze víznek arany gyűrüket vető
tükrén, az égnek felhőtlen kék boltozatán, a tihanyi bércz rózsaszín
világításán s alkonyi fényben sugárzó hegyeken-erdőkön ragyogott, – bár
a végetlen öröm és őszinteség e képéhez igen kevéssel járult az egész
előkelő társaság, mégis legtöbb részt látszott venni benne Ágnes, mikor
egy-egy könnyű mosolygással rendreutasította vele szembe ülő férjét, kit
minduntalan rajta kapott, hogy őtet bámulja. Péterfiné halavány, hideg,
lilaszín, csipkés, selymes pompája mellett hanyagul ugrándozott egy kis
piros képű, serdülő grófkisasszony, czifra papiroslepkéket dobálva fel a
levegőbe, melyeket Dacsó Arturnak kellett egy hálóval elkapkodnia.
Arturon kívül még néhány fiatal úr álldogált a hölgyek előtt, köztük a
fiatal Ivánfi Gyula báró, ki a kis Olga grófnő csapongó figyelmét
izéországi kalandjainak tőle telően folyékony előadásával óhajtja
elvonni Arturtól és lepkéitől, míg bátyja élete leghatalmasabb delejének
édes bűvkörében boldogan sütkérezik, Mágócsi pedig legfrissebb párisi
történetekkel mulattatja a selyem-bábut.

A társaságot igen kevéssé látszott érdekelni a köznapi járók-kelők
tömege, mely sürüen hullámzott előttük, valamint az a kis komikus
jelenet, mely mögöttük a tavon fölmerült, hol a Hazafi-családnak első
vízrebocsátkozási kisérlete igen rosszul üthetett ki, mert Sára, Judit,
Eszter, Minka és Fáni kisasszonyok egy himbolygó csónakban szörnyen
jajveszékeltek, míg ügyetlen lovagjaik vért izzadva kapkodtak vízbe
potyogtatott evezőik után, mi által a veszedelmet és a sikoltozást csak
növelték. Mikor az út fordulóján Kálozdy Béla feltünt nejével, kin finom
fekete háló-szövet folyt alá és tömött hajába egy sárga thea-rózsa volt
tüzve, Péterfiné rögtön szeme elé kapta elefántcsont-nyelű lorgnonját.
Azonban a következő perczben már egész figyelmét a zajos vizi jelenet
foglalta le s míg ő osztatlan odaadással kisérte a szerencsétlen hölgyek
vergődését, Ágnes, a mint Béláékat észrevette, mosolyogva szólt oda
férjének:

– Csakugyan rendkivüli szépség. Nézze csak meg jól, azonnal itt lesznek.
De Ákos, a maga unalmaskodása már mégis sok!

Ugyan mit tehetett róla a szegény báró, ha ránézve feleségén kivül nem
létezett rendkivüli szépség, és a világ tarkabarkaságaiban két
becsületes szeme annak az arczán pihent legszivesebben?! A lepkefogdosó
Arturra már nagyobb hatással voltak a közelgők. Nemcsak valamennyi
pillangót bocsátotta – a kis Olga élénk kaczagása közt – szabadon, hanem
még hálóját is leejtette s gyorsan félrefordult, mintha valami titkolni
valója lenne az arczán. Mágócsi is megakadt kissé d’Harcourt comtesse
báljának ecsetelésében; de ezt a szünetet talán az illedelem
parancsolta, mert közönsége csak fél füllel ügyelt rá.

Béla csak akkor vette észre az előkelő társaságot, midőn már egészen
közelébe jutottak. A vidám alkony rózsaszin verőfényével segített neki,
hogy boldog arczot ölthessen, mikor kalapját megemelte.

– Béla, – nyujtotta eléje kezét szíves barátsággal Ágnes, – Béla, hogy
vagy? Milyen pompásan nézel ki! Ugyebár nem csoda, mikor rátaláltál a
legjobb orvosra?! Nőd?

A fiatal férj bemutatta nejét, kinek arcza a rejtegetett zavar biborában
égett.

– Ez igen kedves, nagyon kedves, – sziszegte Péterfiné, vissza-vissza
tekintgetve a Balaton áldozataira. – Olga, nem mennétek Arturral sétálni
egyet? Ön marad Mágócsi? Igen kedves. Hallom, egyenesen Olaszországból
jönnek. E szerint maga szedte férje a narancs-koszorút? Valóban, egész
idyll, egész középkori idyll. Foglaljon helyet, kedvesem.

Ilona odaült Ágnes mellé, kinek nyugodt arczán valamivel több
szívességet olvasott, mint Péterfiné ideges, örökké változó vonásain.

– Régóta időzik már Füreden a grófné? – E kérdéssel fordult, egyet
igazítva hajékén, a selyembábuhoz.

Ez azonban épen vissza volt fordulva s csak kis vártatva adta meg a
választ.

– Mit kérdez, édesem? Hogy régen vagyunk-e itt? Oh Istenem, egy ilyen
unalmas fészekben, mint ez a Füred, nincsenek is hetek, csak esztendők.
Nem tudom, igazán nem tudom, mióta; de szörnyű, szörnyű régen. Talán még
a mult században jöttünk.

[Illustration: – Mit kérdez édesem? Hogy régen vagyunk-e itt?]

Mig az idősebb Ivánfi báró jóizüen nevetett a grófné élczén, a fiatal
Mágócsi, ki nem érzett magában kedvet Olgához csatlakozni s az
izéországi fiatal kalandor különben is sietett őt helyettesíteni, könnyű
főhajtással jegyezte meg:

– Figyelmeztetem, grófné, hogy a rózsák rövidéletüek. Nincs-e igazam,
Gyula?

– Menjenek, menjenek! – kaczagott a bábu. – Lássa, kedvesem, az ilyen
bókok nyomják ám az én vállaimat sulyos esztendők helyett. Ha nem akar
oly korán megvénülni, mint én, szívemből tanácslom, óvakodjék tőlük. No
de a kegyed férje más anyagból való. Becsülje meg.

A megbecsülni való férj Ákos báróval mélyedt beszélgetésbe, ki gazdasági
terveinek egész sorozatát terjesztette elibe, szerényen megjegyezve,
hogy mindez nem az ő eredeti eszméje ugyan, mert neki, tudja Isten, nem
igen vannak eszméi, hanem kivitelükben meg fogja állni a sarat.

A nők és udvarlóik kérdezősködtek, fecsegtek, bókoltak, hiuskodtak, mig
beállt az est. Ilona eleinte nagyon szótalan volt, csaknem annyira, mint
Ágnes. Bátortalannak érezte magát és ruhája fodrait gyürve, piros ajkait
harapdálva, boszankodott érte. De a hogy Artur visszatért s a kissé
duzzogó Olgát udvariatlanul cserben hagyva, egészen hozzá szegődött, sőt
hazamenet karját is nyujtotta neki, úgy érezte, mintha már a tömjénnek
közös levegőjét sziná a selyembábuval, föllélegzett s élénken adott elő
egyetmást úti élményeiből. De Ágnes végig csöndes maradt. Könnyű,
nesztelen léptekkel haladt hazafelé férje oldalán s a mint lakásukra
értek, oly forrón és hosszan ölelte meg Ákost, hogy a jó báró szemei
örömében megteltek könnyekkel.

Ilona, mikor otthon kidobta hajából a rózsát, s egy kényelmes karszékbe
dült fáradalmait kipihenni az előkelő világ káprázatos tartományában, új
ismerőseit e megvető szavakkal jellemezte:

– Kiállhatatlan maskarák egytül-egyig! Alig birtam megtartóztatni
magamat, hogy szemükbe ne kaczagjak. A mellé a koldus grófné mellé csak
azért nem ültem, hogy szakadatlanul permetező rizsporával tönkre ne
tegye ruhámat. S láttad azt a kis fitos comtesse-t? Úgy felduzta az
orrát, mikor közibök léptünk, hogy szinte a homlokáig ért volna, ha
ugyan lenne neki homloka. Meg aztán az a te… ugyan micsodád is neked az
a kőszent báróné?

– Félig-meddig cousine-om, – felelt Béla. Nagybátyám nevelt leánya volt.

– No, mintha csak kriptában neveltette volna eleven-holttá, – nevetett a
szép asszony. Eleinte azt hittem, van benne egy kis szívesség. De úgy
látszik, semmire sincs másra gondja, mint hogy a ruhája össze ne
gyürődjék. Pedig elég szegényes volt egy bárónéhoz! Szivemből sajnálom a
férjét. Bátran odaillenék akármelyik muzeumba a szobrok közé. Semmi szív
nincs benne.

– Csalódol, édesem; Ágnes kitünő asszony, – viszonzá Béla s szivarra
gyujtva, kitekintett az erkélyre.

Nincs kedvem hosszas rajzokat adni a fürdői életből. Ha egy ilyen
előkelő, diszes, divatos fürdőhelyen megfordulok, mindig úgy tetszik,
mintha egy nagy szinházban lennék, melynek sikerült diszitményei a
természetnek sok pompáját feltárják a közönség előtt: sűrű erdőket,
magányos hegyi utakat, csinos kéjlakokat, zordon sziklákat, festői
vizeséseket, andalító völgyeket és tisztán ragyogó eget; de a nézőtéren
fulasztó gőz van, mindenki legjobb és legkényelmetlenebb ruhájában
jelenik meg, parasztoknak öltözött utczasihederek izetlenkednek, a
czukrász fagylaltját és peszmeg süteményeit kinálgatja, a dekorácziók
csak hátterét képezik egy-két lármás komédiás hóbortoskodásainak, melyek
a közfigyelmet lekötik, egy rossz zenekar meghatározott időközökben
czinczogni kezd s az egésznek csak kifáradás a vége. Nem, nem ott van a
természet, a hol a nagyvilág fölüdítő telepeket rendez be. A kik
menekülni akarnak, ne ide meneküljenek, mert ezek a pontok már el vannak
hódítva a természettől. A világ legfríssebb levegőjét kavargó tömjénfüst
és boszantó illatszerek rontják meg. A selyem-uszályok még a mezőkön is
port vernek. Az ég kékjével s a hegyek zöldjével versenyre kelnek azok a
szem-nem-látta csillogó szinek, melyekkel a találékony franczia gyárosok
árasztják el a világot. A csillagos éjtszakák szent csöndességét
rikoltozó hegedűk, dobogó tánczosok és jókedvű kurjogatók zavarják. Az
erdők titokteljes sötétében a csillagokon és szentjánosbogarakon kivül
piszkos olajlámpák világítanak a nehéz fejjel hazatérők elé. A ligetek
és berkek édes dalosait csöndesebb vidékre zavarja a lárma s helyettök
Hollaki Pető direktor úr ismert társasága mutatja be a tiz esztendős
párizsi operetteket. A tejes csöbör helyett kávéház, a barátságosan
körülült tőke helyett zsongó étterem és idegen nyelven daráló pinczérek,
a szőllőlugas helyett kártyázó szoba. Nem, nem bolygatom én soká ezt az
életet, melybe nem a magam kedvéből, csak hősöm nyomát követve jutottam.
Kisérem őt tovább s miattam meg lehet elégedve ezzel a természettel
akárki!

Kálozdy Béláné minden körnek gyorsan ünnepeltjévé lett Füreden. Attól
kezdve, hogy erkélyük alatt az udvarias «hangászkar» éjjeli zenére
válogatott nótákkal megjelent, melyek közt legfőbb szerepet a «Képeddel
alszom el» játszotta; hogy ablakában Ilona egy óriási rózsabokrétát
talált, melynek tüntető kedvteléssel viselte gondját; hogy ott mulatásuk
első reggelén egész csapat fiatal lovag hagyta hűtlenűl magára addigi
választottját s várt a szép asszonyra; a figyelem e legelső jeleitől
kezdve az új királyné készséges alattvalói egyetlen alkalmat sem
mulasztottak el föltétlen hódolatuk bemutatására. De lépteit nemcsak a
könnyen hevülő ifjuság, hanem az egész fürdői közönség folytonos
érdeklődéssel kisérte, melyet nem merek rokonszenvesnek mondani, miután
nem egészen volt az, hanem annál bámulóbb. Amaz ismeretes apró
történetkéknek, melyeknél a fürdők nedves talaja csak a gombákat termi
bővebben, s melyeknek befejezését rendesen a holnap vagy a holnapután
homálya takarja, hőse kevés kivétellel az egykori szinésznő volt. Róla
beszélt öreg és fiatal. A merre járt, ablakok nyiltak és ha leült, az
egész sétáló közönség egyszerre arra vette utját. Gazdag zsidó-asszonyok
sas-szemekkel fürkészték ruhái szabását, hogy hasonlót rendelhessenek
maguknak is. Hajdani művésztársai tiszteletteljesen kapkodták előtte
kalapjukat s Hollaki Pető direktor úr, szellemének szokott
keselyü-szárnyalásával, őt állította föl legfényesebb bizonyságul arra,
hogy: a kinek eget vivó lelkülete van, az a művészetben a felhőkig
emelkedketik. Tisztes középrendű, vidéki asszonyságok gondosan
olvasgatták öltözékeinek számát s az ezer bajuk és a kúrára kidobott
pénzük fölött való siralmas óbégatást, melylyel egymás között a
társalgást rend szerint kezdték, valami kis ártatlanabb fajta pletyka
követte, melynek tárgyalási hangja azonban már halkabb volt, miután
Ilona az előkelőségek köréhez tartozott. Igenis, és nem lehetett
senkinek legkisebb oka sem ide nem számítani. A főranguakkal járt-kelt,
mulatott, hivalkodott és unatkozott. Ez a világ nagyon féltékeny
titkaira. Ha egyik-másik tagjának bölcsője vagy nászkoszorúja ellen
kifogása van, nem doboltatja ki panaszát az utczasarkokon, hanem tartja
és vég nélkül tartja a maga kérlelhetetlen törvényszékét, csörgeti a
láthatatlan lánczokat, hegyezi a legélesebb nyilakat és – az utczán
karonfogva jelenik meg az elitélttel. A gunyoros pillantások, sértő
figyelmetlenségek, felbiggyesztett ajkak és csipős megjegyzések a
szalonok titkai maradnak s ha a nagy szárnyas-ajtókat néha-néha nyitva
feledik is, a hétköznapi embereket ez idegen légkör nagyot hallókká és
homályosan látókká teszi. Ilonát mindenki az előkelő kör ünnepelt,
kitüntetett tagjának tartotta és senkisem látta arczán soha azt a
haragos pirt, melyet rejtegetve, sok-sok tündéri estén ablakába
könyökölt és nehéz indulattól lihegve hallgatott, mig Béla csöndesen
odament hozzá, megsimogatta haját és szeliden hivta, hogy innen kezdve
bolyongjanak többet az erdőkön, mezőkön s hagyják a világot nélkülök
forogni tengelye körül.

– Eh, – felelt Ilona fellobbanó nehezteléssel, – fusson meg az, a ki
gyöngének érzi magát a viadalban. Én szebb vagyok, mint ők s kibirom a
harczot. De te mitsem teszesz értem, mint hogy a zsebeidet tartod, hogy
a mi sértés az enyimekben nem fér el, haza hordhasd.

– Az istenért, Ilona, – mentegetőzött félig tréfaszóval, félig boszusan
Béla, – csak nem kivánod, hogy asszonyokkal kezdjek viaskodást, vagy
mint valami modern Szigfrid fölidézzem a wormsi vérnapokat?

De a szép asszonynak ép oly kevés kedve volt a nevetésre, mint az
erdőkön való magányos bolyongásra. Hallgatott tovább és lelke háborgásán
semmitsem tudott csillapítani a férj gyöngéden simogató keze.

A férfiakra különben nem lehetett panasza. Valamennyi között Dacsó Artur
bánt vele a legmélyebb tisztelettel s Béla gyanakodott, hogy az a
bizonyos bokréta-óriás is tőle került. Ennek az ifju embernek izmos és
mégis hajlékony termetén, villogó sárga szemein, sűrű és durva haján,
élvetegen izgalmas vonásain, vastag s rendesen összeszorított ajkain,
féktelen tagjártatásán, egész valóján volt valami a vadállatból. A
hasonlat Péterfinétől került ki egy csinos szalon-élcz formájában, mely
szerint üdvözletet jelentett neki egy rokonától, kivel közelebb Bécsben
találkozott. Ez a rokon – egy királytigris volt. Az a mohóság is
beillett jellemző tulajdonai közé, melylyel Ilonát Karámoson megrohanta.
Nos, akkor a ketrecz vasa kitörte egynehány fogát s ez, úgy látszik,
fogott rajta. Megváltozottnak mutatta magát. A kis Olga grófnét
papiros-lepkéivel és fitos orrával tökéletesen a faképnél hagyta, azaz
Gyula báró szíves gondjaira bízta, ki «izéinek» kibonthatatlan szálaiból
olyan szövevényes hálót font a vidám aranyos pillangó körül, melybe ez,
szegény, majd hogy bele nem bódult. Artur maga pedig Ilonának
legalázatosabb szolgája lett, hangban szerény, hűségben
tántoríthatatlan, figyelemben kifogyhatatlan, modorában tiszteletteljes
s egész viseletében kifogástalan.

A grófné már üdvözölte is a szép asszonyt, hogy a tigris-szeliditésben
még nem ismert nála nagyobb művésznőt; a lánczokat csak tartsa kéznél.
Ágnest kivéve nevettek rajta; nevetett Ilona s kissé idegesen Béla is.
Hogy a megjuhászodott vadaknak van bizonyos varázserejük, mindenki
tudja, ki a puszták ama sebzett lábu királyának meséjét gyermekkorában
elmerülve olvasgatta. A röpke keringőkben leszakad egy-egy foszlány a
ruháról, melyet a szemfüles gyanu siet fölkapni és titkos bizonyságul
mutogatni olyas valamire, a mi az egész világ szeme láttára történt.
Ilona szivesen tánczolt Arturral s a fürdői mendemonda mohón kapkodta
ruhájának foszlányait. Azok közül, a kik Artur komoly és udvarias
magatartását látták mellette, senki sem hitte, de nem is hihette, hogy
oldalán maradjon, ha szívesen nem látják. Pedig ott maradt. Együtt
csónakáztak, együtt kocsiztak s a viszhangban, mely a kis társaság
kaczaját visszaverte, együtt szólalt meg Ilona csengő hangja és Artur
rövid, mély hahotája.

Béla fülébe természetesen misem jutott a sok hiábavaló szóbeszédből; de
azért kedélye e vig napok alatt nem egy zavaros hullámot vert. Távol a
legkisebb gyanutól, mégsem nézte jó szemmel folytonosan neje mellett
Arturt. Épen csak őt nem. Nyomott, boszus, ingerült hangulata sokszor
hasztalanul kereste a társaságban a könnyű mosoly álarczát. Éjjelenkint
nem egyszer riadt föl s mig Ilona nyugodtan szedte a lélegzetet s a
csillagok beragyogtak az ablakon, egy bús sejtés izgalmával
meg-megreszketett sorsától. Szabad levegőre volt szüksége s
felszakította az ablakot. Megesett egyszer, hogy épen arra ment haza
Artur s pajtásaitól hátramaradva, fölvetette szemeit az erkély felé.
Ennél egyszerűbb jelenetet bizonyára képzelni sem lehet; de Béla
hánytorgó lelke rémeket keresett s a fák kisérteties árnyai közt, az éj
csöndjében leskődő divaturacs ilyennek tetszett neki. Nem volt nyugta
többé ágyában s mikor az éjjeli lovag bizonyára már rég az igazak álmát
aludta, Béla újra meg újra kereste, látni akarta, kutatta az erkély
alatt. Föl s alá járkált szobájában, világot gyujtott, könyvet vett elő
s ébredő neje a kis asztal mellett találta. Nehéz és zavaros álomba volt
merülve, könyve leejtve, előtte az utolsókat lobbanó gyertya s az
ablakon a rózsaujju hajnal. Mikor beesett szemeit fölvetette az alvó,
szinte látszott még e sötét tükrökben egy-egy kénes sugár, bolygó láng,
visszamaradva azokból a rémes képekből, melyeket az elmult perczekben
visszavertek. Csábító reggeli pongyolában állt előtte Ilona.

– Menj, menj; talán már várnak is rád, – mondá nyomott hangon, reggeli
üdvözletül, a fiatal férj s szavában volt valami kis elfojtott gúny és
eltagadhatatlan meggondolatlanság. – Csak menj el, szívem, a kuthoz. Én
sokáig virasztottam könyvem mellett s bágyadtnak érzem magamat. Pihenni
szeretnék még. De te oly szép vagy, hogy kár e pillanatokat az én
meggyöngült szemeimre vesztegetned. Menj és mutasd meg mindenkinek, hogy
kiállod a versenyt a hajnallal.

Ilona csöngetett a szobaleánynak, hogy vigye ki a füstölgő gyertyát s
férje hizelgő szavaira még egy futó pillantást vetett a nagy
álló-tükörbe. A zene megszólalt odalenn s a kút környéke népesedni
kezdett.

– Különös vagy, Béla, – mondá kezét nyujtva a szép asszony. – Én nem
megyek szívesen nélküled sehova; de ha már itt vagyunk, minek
mulasztgassuk el egyremásra a reggeli sétát?! Azt hiszed, ostoba
könyveid és szünetlen éjjelezéseid többet használnak? Nézz csak ide!
Ejnye Béla, édes Béla, sohasem hittem volna, hogy ilyen zöld szemekkel
bámulj rám házasságunk első félesztendejében. Most már csak azért is
lemegyek, mert féltékenykedel. Igazán féltékeny vagy? Isten veled.

– Eh, bolondság, – mormogta boszusan Béla s a szép asszony egy könnyed
mosolylyal távozott.

Béla kétségkívül gyülölte és napról-napra, éjről-éjre jobban gyülölte
Arturt, a mért oly tüntetőleg forgolódott neje körül, kit egy közönséges
korcsmai fogadás tárgyává alacsonyított. Erősen zaklatta a természetes
büszkeség, hogy Ilona iránt egy tiszteletlen gondolatot ne tűrjön meg a
környezetében s nem egy gyötrelmes órában kereste föl ama jelenetek
emléke, melyek házassága történetét bevezették, és bizonyára élénk
emlékezetében vannak itt sokaknak. Leginkább pedig Arturnak. Úgy
gondolta, hogy ő a maga részéről a legfényesebben hozta helyre, a mi
homály rá esett azon estén; de magyarázatokat adni nem lehetett, s
kínosan érezte, milyen termékeny és meleg fészkévé lehet a mendemondának
egy-két mámoros pillanat. A mint saját hibáinknak vagyunk másokban
leghangosabb ellenségei, úgy legkérlelhetetlenebbek szoktunk lenni
gyülölségünkben czinkostársaink iránt oly dolgokban, melyeket azoknak
sokkal kevesebb okuk van törülgetni emlékeik könyvéből, mint nekünk.
Artur utóvégre is bevallhatta szerepét, melyet a fogadásban játszott;
bevallhatta még Ilonának is. És ha bevallaná?! Miután Ilona sohasem kért
tőle felvilágosítást ama zavaros, összefüggéstelen és őrjöngő szavak
felől, melyekkel szerencsétlen szerelmese a karámosi bál után rájok
rontott, Béla rettegett, hogy egyszer Artur találja megadni a
magyarázatot. Voltak józan pillanatai, melyekben kinevette háborgását;
de csakhamar eljöttek feje fölé a nehéz felhők, melyek beborították
láthatárát. Minél tehetetlenebb volt háborgása a felett, hogy az mégis
csak úgy van és mégis csak lehetséges, annál emésztőbb. Lehetséges, hogy
mosolyogva beszéljenek felőlük az emberek. Lehetséges, hogy szánakozva
tekintsenek reá. Lehetséges, hogy méltatlanul lenézzék azt, kihez sorsát
kötötte. Lehetséges, hogy Ilona elforduljon tőle és olyan árván
maradjon, mint a villámsujtotta fa. Lehetséges… És mind e sok bűvölet
boszorkánymestereül Artur állt előtte. Úgy érzé, mintha a gúnynak és
boszunak izgató szele csapkodná abban a kitartó tiszteletben, melylyel
ez a szerelmes suhanczczá juhászodott vadállat nejének lépteit követi.
Senkit sem gyülölt jobban, mint őt. Talán ha azok a szép álmok,
melyekkel völegény korában lelke tele volt, oly kábitó hirtelenséggel el
nem röpennek; talán ha forróbbnak érzi neje karjait nyaka körül,
puhábbaknak kezeit izzó homlokán; talán ha könnye és mosolya könnyet és
mosolyt fakaszt a legszebb arczon, a mint várta; talán ha megváltott
szíve hálásan doboghat felé s nem merül új csatákba élete sötét
szellemeivel: talán akkor mindezt más szinben látja. Tán nem fél úgy a
multtól, melyben ha van feledni és feledtetni való, egy pillanat alatt
el lehet égetni a szív lángjában, hogy hamva sem marad; tán nem tart úgy
a jövőtől, melynek útjára a legtisztább szövétnek hint fényt; és tán
mitsem ád a világra, melynek üres hatalmát szívéből kinevetheti, mikor
vonhat maga körül egy kört, melyen sem kigyó, sem róka, sem fenevad nem
törhet keresztül. Hanem ilyen kört nem vonhatott. Ilona mindenesetre
szereti nevét, szereti a családi gyémántokat, szereti ruháit, szeretni
fogja a kastélyt és üveges hintót; de, óh istenem, milyen ég és föld
messziségben van attól, ki azt mondotta egyszer: – Szivesen dolgoztam
volna érted, Béla! Oh nem, nem ez az út, melyen elfeledtesse vele azt a
víz alatti pihenő áldozatot! A surlódások, melyek a fiatal házasok közt
mind élesebbek lettek, újra és újra felkorbácsolták Béla régi fájdalmát
és gyülöletét Artur iránt. Mert a kicsinyes, hiú, elégtételre és boszúra
vágyó asszonyi szívnek örök és változhatatlan törvényei szerint, (melyek
régibbek, mint Menu könyvei,) Ilona csábos mosolyai mindannyiszor, a
hányszor férjével egy és más apró összeütközése volt, mindig fényesebbek
lettek Artur iránt s ezzel élesebb a penge is, mely Béla szívében járt.

Ebbe a szegény, árva szívbe így futottak össze minden oldalról ismét a
homályos, sárga, sötét vizek, hogy feldagaszszák és kiáraszszák és
föligya ismét habjait a szomjas homok körülötte és ne tudjon senki
semmit háborgásairól.

Az erdőszélen egy padon borongott épen, mikor Vincze bácsi a vállára
ütött.

– Fiatal házas, szerencse fia, irígylésre méltó gavallér te, – kezdte a
sarok-szoba hőse szokott szónoklatainak egyikét, melyekben épen annyi
volt az álpáthoszból, mint az igazi ravaszságból. – Hát hol és minek
bujdosol te az emberi szemek elől? A világ legtitkosabb helyeit kell
kikeresni, ha az ember már egyszer nem tud ellenállni a vágyódásnak,
hogy szemtül szembe nézzen veled. A mi páratlan kompániánknak feléje se
nézel. Soha, de soha nem hittem, hogy a jó vér így vizzé váljék!

És a vén korhely a világnak ama legtitkosabb pontján bizonyos nehesztelő
elkeseredéssel telepedett le Béla mellé.

– Hja – folytatta – ugye, a mézeshetek? A menyecske kordában tart. Az
már igaz, hogy Angelikát kivéve nem ismertem asszonyszemélyt, a ki
méltóbb lett volna rá, hogy járomba hajtson egy igazi gavallér-nyakat!
Csak úgy dűlnek szerteszét az utána való bolondulástól ezek a ficzkók!
Különösen az az Artur, hogy az mostanában mennyi pénzt elveszt, olyan
országos malért te nem láttál. Bizony megtehetnéd, hogy a jó kompánia
kedvéért egy órácskára olykor-olykor betekinthetnél hozzánk. De ha már
örök haragot esküdtél a makaónak, hát van itt az én zsebemben valami
olyan is, a mi ilyen hallatlan kegyes utakra tért uriembereknek való,
mint te vagy. No, bolondok, hova lettetek már no? Ebben a rettentő
kaczatban alig akadok rájuk. De itt vannak már, itt vannak.

És Vincze bácsi egypár piszkosnál piszkosabb iv-papirost halászott ki
zsebeiből s megindult arczot vágva, kiteregette őket sorjában a térdén
és így folytatta:

– Nézz ide, Béla. Ha nem tudnám, hogy minden porczikádban gavallér vagy,
nem biztatnálak olyan bátran, hogy nézz ide, mert tartanék tőle, hogy
megijedsz. Semmi egyebek, pajtás, mint aláirási ívek. Tudod, nekem is
van szívem; még pedig olyan, hogy szeretném látni, kinek van hamarjában
külömb? Ez a rongyos mihaszna csőcselék aztán ezt mindjárt megorrolja és
tele tömi minden zsebemet instancziával, hogy nekem auktorításom is van,
meg ismerősöm is van elég, hát kolduljak nekik. Iszen hát koldulok én,
koldulok; de biz az terhes egy munka. Ha mind olyan fajta urakkal lenne
dolgom, mint te vagy, isz akkor elkoldulnék én akár a világ végéig; de
tudod az a sok lókupecz itt Füreden… Nem is mondom egyebeknek, mint:
lókupeczek. Azok úgy összevissza forgatják, kutatják ezeket az
instancziákat; úgy végig olvassák minden betűjét, hogy majd kifut a
szemük; aztán pecsétet keresnek, aláirásokat követelnek, a szolgabírónak
mutogatják, míg azt a rongyos forintot nagy nehezen kiszurják; hogy
zsidók között, hidd el, még koldus sem szeretnék lenni.

Béla kezébe vett egyet a papirosok közül, melyre – noha eddig egyetlen
aláiró sem akadt – nagy merészségnek tartanám azt mondani, hogy: még
tiszta volt.

– És ugyan kik azok a szerencsétlenek? – kérdé.

– Jaj, kedves barátom, az igen széles atyafiság! Az az ív mindjárt, a
melyik a kezedben van, egy hallatlan nyomorba jutott családapát illet,
kinek épen egy tuczat gyereke van. Ez meg itt egy rettenetesen
szerencsétlen árvának szól, ki boldogult anyjának egy tuczat gyanuba
vett udvarlója közül nem képes kitalálni az apját. Csak képzeld magadat
bele a helyzetébe, Béla! Azután még egy van. Ez mindnyája között a
legszánalomraméltóbb. Tegnap belekeveredik a kompániánkba, elveszti
mindenét az utolsó krajczárig és fejbe lövi magát. Azaz hogy még nem
lőtte magát fejbe, hanem mennyre-földre esküdött, hogy megteszi, ha a
veszteségét a vendégek között valahogyan össze nem kunyeráljuk. Kár
lenne érte. Derék, jól megtermett, értelmes magyar ember; minden
szerencsétlensége az, hogy egy kicsit hazárd. Ezt ajánlom legjobban,
pajtás. Egy hányatott életről van itt szó, melynek párját kell keresni!
Itt a plajbász. Tudtam, hogy tebenned nem csalódom.

Béla mind a három ívre írt alá valamit. De a tizenkét árvás apa, a
tizenkét apás árva és az öngyilkosságra készülő értelmes magyar nem
érték be ennyi áldozattal, mert egyszer csak híre kerekedett az egész
fürdőn, hogy a fiatalság műkedvelő előadást fog rendezni részükre. A
vállalat élén Mágócsi Ernő, Dacsó Artur, Gencsy Laczi és egy pár pesti
fiatal ember állott, kik minden lehetőt elkövettek, hogy becses
személyüktől a közfigyelem soha meg ne szabaduljon. Artur volt
valamennyi között a legtevékenyebb s a ki ismerte ásító természetét az
ilyesekben, méltán gyanakodhatott, hogy a tuczatos nyomoruságokon kívül
valami egyéb is foglalkoztatja lelkét. Hollaki úrral kiválasztották a
darabot; rendkívül szerelmes dráma volt, csupa csók és ölelkezés. Hanem
sok női szereplő kellett hozzá. A rendezőség nem a legszebb reményekkel
húzta föl vajszín keztyűit, hogy összeállítsa a személyzetet. Elsőben
is, a mint illett, Péterfinénél kopogtattak. A selyembábú meghallgatta
őket, bájosan mosolygott rájuk, rendkívül kedvesnek mondta az egész
gondolatot, mindjárt meg is rendelt egy páholyt és szörnyen
csodálkozott, hogy ugyan mikép fordulhatnak hozzá, mikor olyan elismert
művésznő is mulat Füreden, mint Ilona. Ernő gróf megjegyezte, hogy arra
is szükség lesz s kegyesebb válaszért esedezett. Erre aztán az ideges
asszonyság még szivesebben kezdett mosolyogni, mindegyiküknek
megszorította a kezét és azt válaszolta, hogy: már felelt. Hát Olga
grófnő? A kis, fitos orrú comtesse titkon tapsolt örömében a
mulatságnak; de gondos nagynénje egyszerre szánakozó arczot öltött és
kijelentette, hogy öcscse idegerősítő fürdőket használ s az izgalom,
mely egy ilyen előadással jár, bizonyára igen káros hatással lenne
egészségére. Egyébiránt a mai bálon ott lesznek s az éjfél utáni
csárdást engesztelőül Arturral fogja tánczolni. A rendezőség
megigazgatta a kigombolódott vajszín keztyüket s a kosárral tovább
indult. Nem járt több szerencsével Ivánfiéknál sem. Ágnes is nem-et
mondott. Ugyan hogy képzelik, hogy ő színpadra mer lépni Kálozdyné
mellett, mikor az érzelmes szerepekre sincs semmi tehetsége; sírni meg
épen talán képes sem lenne. Nem, nem; hiába kérik. A jó báró elégedetten
mosolygott a háttérben s a vajszín keztyüknek csak az utolsó, döntő
kisérlet volt hátra. Kitünő szinészek a legsilányabb környezetben is meg
szokták menteni az est becsületét s Béláné a főszerepre volt kijelölve.
Ezzel vigasztalták magukat, mikor a kis erkélyes szalonba benyitottak.

Az emberbaráti és művészi czélokban fáradó vajszín keztyük talán még
kérőleg kulcsolódtak össze a fürdő szépsége előtt, mikor a báró a
sétányon mosolygó arczczal köszöntötte Bélát.

– Nos, tudja-e a nap fontos hireit, kedves barátom? – kérdé. Ugye,
hogyne tudná, mikor minden ember azokról beszél?!

– A jótékony előadást érti a báró? – vetette oda Béla, kinek
rokonszenvét nagyon megnyerte ez az egyszerü, derék ember.

– Természetes, hogy azt, – válaszolt Ivánfi, – azt és a részleteit. A
nagy készülődést, a sok lótást-futást, a tömérdek tapsot és koszorut,
mely kedves nejére várakozik.

– Az én feleségemre?

– Nem is az enyimre. Nálunk is voltak azok a buzgó fiatal urak és minden
áron rá akarták venni Ágnest, hogy lépjen föl. De hiába, mind hiába.
Tudja, kedves barátom, mi csak olyan földönjáró, falusi emberek vagyunk.
Gazdálkodnunk kell, mert a jószágon sok az adósság és az öcsém
javithatatlan korhely. Még itt Füreden is csak inkább magunknak
éldegélünk és nem szeretünk olyanba kapni, a mihez nem tudunk.

– De Ágnes igen szellemes teremtés, – jegyezte meg kissé halk hangon
Béla, miközben félretekintett s régi szokása szerint vesszejét az
útszéli bokrok felé suhogtatta.

– Rendkívül szellemes teremtés! – kiáltott fel boldogan nevetve a báró.
– Jól mondta, barátom, rendkívül szellemes. Akármikor szivesen cserélnék
fejet vele. De tudja, csak úgy földi dolgokban, apróságokban, magunk
között. Tea mellett pompásan elmulatunk. Minden szava arany. Öröm
hallgatni, a mit beszél. Hanem ez aztán még nem annyit tesz, hogy ő már
Rakhel… vagy hogyan is hívták azt a híres franczia szinésznőt? Nem; csak
kitünő feleség, ki mindenesetre különb férjet is megérdemelt volna egy
ilyen magamfajta falusi tuskónál. Az ön szép neje, kedves barátom, az
egészen más. Ön maga is szép lélek; önnek természetesen az a nagyobb, az
igazi kincs. Ő arra született, hogy ragyogjon, hogy sokakra áraszszon
fényt, hogy csodáltassék. Előre is gratulálok a diadalhoz. Nem
mindennapi élvezet várakozik reánk. A mint hallom, ő nagysága kezében
lesz a főszerep…

– Mit adnak? – kérdé közbevágva Béla.

– Ugyan mit is adnak? – akadozott a báró. Nem, azt nem tudom. Valami
czifra neve van s az én emlékezőtehetségem az effélékben nagyon rövid.
De bizonyosan tudom, hogy ő nagysága lesz a hősnő, s vele szemközt talán
Dacsó Artur is meg fogja valahogy állni a helyét. Mi már majd csak nézők
leszünk. Haza siet?

A mint Béla benyitott Ilonához, a szép asszonyt nagy elfoglaltatásban
találta. Valamennyi szekrény ajtaja tárva, minden fiók kihuzva, minden
láda nyitva. A szoba valami gazdagabb divatraktárnak látszott, melyben
egy előkelő úrnő finnyáskodva válogat. A beözönlő sugarak omló
selyemszövetek habos tükrén törtek meg, kiismerhetetlen szövésü csipkék
eszményi szálai közt bujkáltak és nehéz bársonykelmék sürű szövevényében
vesztek el. A sok ragyogó színt a játékos öreg nap mind oda festette a
szoba világos mennyezetére s Ilona mély odaadással tartott szemlét
kincsei fölött.

– Nagy munkában vagy, kedvesem, – szólítá meg Béla, ki nem tudta
elpalástolni kedvetlenségét. De inkább mélázónak, mint haragosnak
látszott. – Talán megint valami báléj fenyeget?

– Óh nem, – válaszolt Ilona s figyelmének egy csekély részét rövid időre
Bélának juttatta. – Egészen más. A jövő szerdán egy jótékony előadáson
kell részt vennem. Akkorra óhajtok öltözéket szemelni ki, ha ugyan
találnék valami alkalmasat ruhatáramban. Addig pedig csupa hizelgés
leszek, (férjéhez fordult és megfogta kezét), mert szeretném biztosítani
a maga tapsait is. Nos, mosolyogjon hát egy keveset.

De Bélát igen kellemetlenül látszott érinteni az egész kegyeskedő
hivalkodás, különösen mióta meghallotta, hogy Artur lesz nejének
ellenjátékosa. A porszemekkel tánczoló sugarak rezgő fényében már ott
látta őket, a mint átölelve tartják egymást az egész kiváncsi világ
szeme láttára, mely tapsol nekik és magában titkon mosolyog a szomorú
jelenetek alatt. Egy karszékbe ereszkedett és végigsimitotta homlokát.
Rettegett a szaglászó pletykahad gyanakvó és szánakozó pillantásaitól;
rettegett egy szive mélyén megcsendült kedves tervért, melytől éppen
azon a bizonyos napon egy kis vigasztaló derüt várt. Nem, épen nem
mosolygott Ilona óhajtása szerint, mikor rövid, töredezett szavakban,
félig maga elé beszélve, megszólalt:

– A jövő szerdán? Épen a jövő szerdára tüzték? Remélem, szivem, még
semmi bizonyosat nem igértél?

– Azaz hogy igen, igértem, – válaszolt a szép asszony, elbocsátva férje
kezét, s egy arany kalászos kis kalapot vizsgálgatva tartott a
világosságnak. – Ebben a pillanatban vették szavamat. Mind itt voltak
könyörögni; Mágócsi, Dacsó s a többi kolompos. Az én megegyezésemtől
függött az egész terv sikere és halálra csak nem unhatja magát az ember!

– Nem tetted helyesen, hogy határozott választ adtál, mielőtt engem
megkérdeztél volna, – jegyezte meg Béla, kinek látszatos nyugalmát még
féken birta tartani őre: a remény.

– Kedvesem, mondá az asszony, kissé hevesebben babrálva holmijai közt, –
mindig azt hittem, hogy a férj és nő akarata egy. Talán csalódtam; de
miután eddig mitsem tagadtál meg tőlem, méltán hihettem.

– Ebből nem következik, hogy mindenkorra lemondtam akaratomról. Csak
hitem gyöngült meg az iránt, hogy hatni birjak rád.

De Béla, mintha maga is nagyon keménynek találta volna e szavakat,
egyszerre neje keze után nyult (mely azonban egy pillanat alatt tele
lett mindenféle csecsebecsével) és sokkal szelídebben tette hozzá:

– Lásd, ime most is abba a kellemetlen helyzetbe hoztál, hogy kérnem
kelljen: vedd vissza szavadat. A jövő szombaton születésemnapja lesz s
én szeretnék akkor távol lenni az idevalóktól, ettől a lármás,
semmiskedő világtól; kirándulni a tihanyi viszhanghoz, vagy a szőllők
közé, vagy akármi csöndes zúgba; kecskekörmöket és kőfejkötőket keresni,
virágokat tépni s veled, egyedül veled tölteni a napot. Sokat szeretnék
beszélni neked, a mi mást nem érdekel, és hallani valamit tőled, a mi
csak nekem szól.

Ilona letört egy kalászt a kalap mellől, melyet izgatottan forgatott
kezei közt s igen hamarjában elkészült a válaszszal:

– Megüljük másnap, édes.

– Nem, Ilona, nem, – folytatta Béla s kérőleg hajolt előre és széke
karját kezdte csapkodni. A nyugalom őre már kifáradt odabenn a
viaskodásban s maga is szökni készült. – Nem, sehogysem egyezhetem bele,
hogy Arturral játszszál. (A szép asszony nevetett és elpirult.) Ne
kutasd ennek forrását a nevetséges félszegségek között. Én nem féltelek;
nem vagyok rabja e kínos hóbortnak. Mulass, a kivel tetszik, a mikor
kedvedre van; de kerüld, hogy akármi okon Arturral együtt emlegessék a
nevedet. Nagy okom van erre az intésre. Ne neheztelj, kérlek; neked ép
oly kevés hibád van benne, mint a mennyire semmi sejtelmed róla.

– De hát…

– Ne tudakold, hogy mi az. Csak nyugodjál meg benne. Meg kell nyugodnod,
vagy… Nem, nem tudhatsz meg belőle semmit. Méltányolnod kell a nélkül
is, a miért engem ilyen forró kérésre képes indítani.

Béla gyöngéden függesztette égő szemeit Ilonára és ajkai reszkettek a
megindulástól még azután is, hogy felhagyott a beszéddel. A szenvedés
árjának, mely az ifjút elborítani látszott, mintha mélyéből hangzottak
volna fel szavai. Lágyan, fájdalmasan, suttogón és reszketegen keresték
neje szivét, mint azok a titokteljes hangok, melyeket langyos, csöndes
nyári estéken a tóparton hallani vélünk, mikor a kis babonás paraszt
leány felemeli mellettünk ujját, hogy: harangoznak a víz alatt. De
selyemruhás asszonyságok nem igen szokták meghallani ezeket a hangokat.
Ilona szivéhez sem juthattak közel, mert miután a második aranykalász is
áldozatul esett volna anélkül, hogy Bélára tekintene, rossz kedvvel
válaszolt neki:

– Tudom, tudom. Annyi az egész, hogy kedvemet szegd. Jól van; úgy lesz,
a mint parancsolod. Tihanyban kecskekörmöket szedünk s te az Árgirus
királyfiról mesélsz nekem. Egészen úgy lesz.

Egy regényt vett elő s a kerevet sarkában olvasni kezdett.

Többet nem beszéltek a dologról s bármily fájdalmasan visszhangzott is
Béla lelkében a kelletlen jelenet végső akkordja, megnyugvást keresett
abban, hogy czélt ért. Rendkívül gyöngéd volt nejéhez a következő
napokon, mintha valami nagy veszteségért tartoznék kárpótolni. Ilona hol
egykedvű zárkózottsággal, hol bizonyos nyugtalansággal fogadta ez
udvariaskodást és egyáltalán igen nehezen békéltethetőnek mutatta magát.
Sokszor panaszkodott főfájásról; ilyenkor szobájába szokott zárkózni,
honnan rendszerint kihevült arczczal, révedező tekintettel és
félig-meddig kimerülve jött elő. A közönség különböző köreiben nagy volt
a sajnálkozás visszalépésének hirére, melynek okát a költség fölött
panaszkodó asszonyságok egész szenvedélylyel találgatták. A terv maga
azonban, úgy látszik, nem dült dugába s a buzgó vajszín-keztyüknek az
utolsó pillanatban sikerült egy ismeretlen drámai tehetséget felfedezni,
mert a fák törzsökein és a házak sarkain megjelentek a nagy vörös
falragaszok, melyek a titokteljes ismeretlent a művészvilágban szokásos
három csillaggal jelölték. Kilétéről senkisem tudott semmi bizonyosat s
a beavatottak mélyen hallgattak. Pedig az ostrom nem volt csekély; de a
sokat jelentő és semmit el nem áruló mosolyok hathatós védeszköznek
bizonyultak. Ilona tanusított még legkevesebb kiváncsiságot
helyettesítője iránt; soha nem kérdezősködött felőle s világosan látni
lehetett, hogy kedve ellenére van, ha az egész előadást csak szóba is
hozza valaki. A nagy nap reggelén – a hogy Béla egy hintóval lakásuk elé
hajtatott – a divánon heverve találta nejét. Gyöngének és fölhevültnek
érzi magát, – mondá s egy könynyel, de igazi könynyel szemében kérte
férjét, hadd maradjon most el a kirándulás. Délutánig mindenesetre
jobban lesz; induljanak akkor. Inkább toldják majd meg ünnepüket azoknak
a szép estéknek egyikével, melyek most járni szoktak. Béla homlokon
csókolta a szép szenvedőt, ki magányt és pihenést óhajtott s nem
zaklatta többé. Hanem ebéd után megint előállt a kocsival. Ekkor aztán,
nagy csodálkozására, üresen találta Ilona szobáját.

– A nagyságos asszony nincs itthon, – mondá mögötte a szobaleány. –
Olyan rettenetes pakkal ment el, mintha csak útra készült volna. Még az
a drágalátos igazgyöngysor is benn volt, meg az a…

– Hova ment? – kiáltott rá Béla s elhalaványodva meredt a leánynak
hamisan pislogó szeme közé.

– Hogy hova ment, azt nem tudom, – felelt ez a szavaknak bizonyos sokat
sejtető megnyujtásával, mely azonnal elárulta, hogy e kis teremtésnek
már megvoltak tapasztalatai a gavallérvilágban. – De azt bizonyosan
tudom, hogy az igazgyöngyöket magával vitte. Különben azt mondta, hogy
estig ne várjuk. Parancsol talán egy pohár vizet a nagyságos úr?

Tudta, hogy az olyan esetekben, a milyenek egyikét ő sejtette, a
nagyságos urak mindenekelőtt egy pohár vizet szoktak kérni és csak
azután indulnak meg. A kinek több esze van közülök, az mindjárt csip
egyet az ő kinálkozó piros orczáján és melléje telepszik. De Bélából nem
nézett ki ennyi életrevalóságot. Még víz sem kellett neki.

Bár izzó homlokkal haladt le a lépcsőn s forró halántékait minduntalan
törülnie kellett kendőjével, távol, igen távol volt a gyanutól, melynek
hálójába a tapasztalt szobaleány keríteni akarta. Ilona attól a naptól
kezdve, melyen hánykódó szivét kitárta előtte, bizonyosan a méltatlan
keserűségnek mérgét rejtette lelke mélyén s ma akarta kiönteni rá, mikor
legérzékenyebben találja. Mutatott-e azóta egy fellegtelen arczot? Ha ő
zsarnoki szavával elrontotta Ilonának mai örömét, ez meg hangtalanul,
némán, eltünve tönkreteszi az ő ünnepét. Be kell érnie azzal a száraz,
kényszeredett mosolyú köszöntéssel, melyet reggel hallott s a mely
semmiesetre sem ért egy valamire való jó-reggel kivánást sem. Most
magára hagyta. Valószinűleg vagy csónakáz a vizen, vagy magányos sétát
tesz az erdőn, vagy látogatóba ment ahhoz a süket, vén bárónéhoz, kit
soha ki nem állhatott, (ilyenkor az asszonyok szeretik magukat is
megkínozni,) Siófokra vagy Veszprémbe rándult vagy akárhova, hogy őt
egyedül hagyja. Női dacz az egész, egy félmívelt szívnek gyöngédtelen
dacza. Óh milyen, de milyen gyöngédtelen! A málha, melyről a szobaleány
fecsegett, bizonyára egy-két felöltővé és kendővé zsugorodik össze,
melyeket estére vitt magával. A gyöngy, hazugság. Nem más, nem lehet más
az egész. Ime, születésenapjának családi ünnepe! Semmi, semmi, semmi,
mint hogy ő egy pillanatig hivő volt, egy napig vak volt és egész
életében szerencsétlen volt!

A vendégek, nevetős urak és piperés asszonyságok, tarka és sürű
csoportokban siettek el Béla mellett a szinház felé. Jobbról-balról
köszöngettek neki. Egyiket észrevette, másikat nem s mikor az előadás
kezdetét jelentő harang másodszor csengett végig a levegőn, egy perczre
megállt. Eszébe jutott, hogy megtartották páholyukat s Ilona a
szinházban is lehet. Egyszerre erős karokkal ragadta meg a bizonyosság
vágya s vonta a kicsiny, lombok közé rejtett, embert keveset látó
múzsatemplom felé.

– Nagy lesz a meglepetés, isteni lesz a meglepetés, Kálozdy úr! –
kiáltott rá a pénztár üveg borítója mögül Hollaki úr és hangja
hasonlított egy keselyű átható sivításához, mikor prédájára csap.

Béla belépett; de Ilona nem volt ott. A páholy sarkában húzta meg magát
s várta az előadás kezdetét. Vidám zaj és jókedv áradata vette körül.
Kezébe fogta a színlapot s háromszor is végigolvasta; de – noha gyakran
megtörülte a szemét – egy árva szót sem értett, talán nem is látott
belőle. A hogy körültekintett, egyetlen ismerőst nem talált a zsúfolt
nézőtéren. Pedig üdvözölték innen is, onnan is s büszke, selyemben úszó
úrhölgyek – szemüvegeikkel felkészülve – várták alázatos meghajlását. De
neki minden idegen volt körülötte; nem ismert senkit. A zenekar játszani
kezdett s ő pálczájával gépiesen verte széke oldalán az ütemet.

Csöngettek.

A függöny, melyen az ország piros képű nemtője kopott babérkoszorút
tartogatott, (de eddig úgy látszik, nem talált méltó főt reá) felgördült
s a jelenetre, mely az ezernyi odameredt szemnek a színpad ódivatú
vártermében feltárult, a meglepetésnek egy pillanatnyi némasága után
kitört a falrengető taps.

Egy daliás levente térdelt a bájos várkisasszony előtt. A kis kezeket
forró csókok borították. Egymást kereső szemeikben epedő szerelem.
Karjait kitárva az egyetlen, a legnagyobb boldogság felé. A levente:
Artur volt, kedvese: Ilona.

Béla ajkába harapott s elsápadt. De rövid pillanatok után, melyek alatt
mindenkinek figyelme a színpadra volt irányozva, összeszedte erejét és a
kiknek eszébe jutott feléje tekinteni, egy hideg, komoly és nyugodt
alakot láttak, ki oly mozdulatlanul ült székén a mosolygó tekintetek
tűszurásai közt, mintha oda lett volna szegezve. Nyugodtan nézte az
izgalmas történet folyamát, mely kínos, tetszetős és megtapsolt
jeleneteken haladt tovább. Nyugodtan nézte a látcsöveket, melyeknek nagy
sötét szemei a színpadról minduntalan ő felé fordultak; az egyetértő,
elismerő, jóakaró pillantásokat, melyek nem szüntek meg végesvégig
üldözni; a titkolózó gúny ferde vonásait, melyeknek volt gondjuk rá,
hogy észrevétessenek. Nyugodtan hallgatta Ilona sóhajait, édes szavait
és szerelmes nyomorát. Nyugodtan kisérte röptében a roppant koszorút,
melyet a karzatról Artur vörös sipkás legénye dobott ura imádottjának
lábai elé. Nyugodtam figyelt egy kis piros fabogárra, mely páholya
gerendáján tompa zummogással rágicsált utat magának befelé, hogy soha
többé emberi szem elé ne kerüljön. Szakadatlan munkával dolgozott, furt,
őrlött koporsóján és áttetsző piros szemfedőjét vígan emelgette. Kis
feje, apró lábai, vékony szárnyai eltüntek már a kivájt üregben s csak
jókedvű zummogása hallatszott, melylyel bucsúzott a világtól. A leőrlött
por betemette s csak egy-egy kis vidám hangocska szabadult ki, egy
töredéke a nagy leczkének, mely könnyű lélekkel halni tanított. Az
utolsó felvonás közepe járta. Már nem lehet feltünő Béla távozása.
Kalapját vette és elhagyta a szinházat.

Elhagyott, magányos utakon a bucsúzó nap tünő világánál, alászálló
árnyak között bolygott föl s alá. Égő agyában nem voltak gondolatok,
csak zajló szivében volt egy kimondhatatlan vágy és néma fájdalom. Az
ember nem járta út, melyen barangolt, ismerős volt előtte. Ez az, ez az
a régi, kietlen ösvény, az örök tévelygésre átkozottak útja! A fény és
homálynak e furcsa vegyülete, mely szemeit kápráztatja, a régi fátyol,
mely eltorzítja körülte a világ képét és szomorú, sívár nevetésre
ingerel! A bolyongó forró homlokát meg-megcsapta egy-egy alácsüngő ág s
fülébe füttyentgettek a hazatérő fecskék.

A mily kevéssé tudta, hova indult, ép olyan öntudatlanul jutott oda, a
hol az éjet töltötte. Már ragyogtak fenn az égen a csillagok, futó
felhők tünde fátylával űzött játékot a kaczér hold s előbujtak
mindenfelől a fénybogarak, mikor a híres sarokszobának füstös, romlott
és vészes levegője átölelte. Csak egy perczre engedte oda a vén korhely
lelkesedő karjainak. A gyertyák lobogva égtek a sötét asztalokon, mint a
szenvedély, mely azokat emésztette, a kik itt összejöttek. Mint hajdan
Trimalkion dőzsölő barátai előtt, a félvilág kincseivel ingerlő
asztalon, itt is ott állt a bankjegyhalmazok fölött az ijesztő csontváz
és szemüregeivel rámeredt mindenkire, a ki a könnyű sarkon forduló ajtót
betette maga után; de látni nem látta senkisem. Mind testvérek a
szenvedélyben, és körmeikkel egymásnak rontó ellenségek,
lélegzet-visszafojtva áhított kaján örömökre. Elhízott tunyák és
kiaszott pénzsóvárok; telhetetlen gazdagok és dologtalan koldusok;
reszkető öregek, kik a sír szélén állanak és életteljes fiatalok, kik –
ezek is csak a sír szélén bolyonganak! Akárhányan vannak együtt, a sürű
füst külön-külön választja valamennyit. A mosoly, mely másnak szól,
hazugság; csak az az igazi, a mely titkoltatik. Az élczek csupán egymás
rovására röpködnek; könnyű szárnyuk hamar kifárad a fojtó levegőben és
hatástalanul hullanak le. A legvígabb hahoták egy-két lépésnyiről
vérfagyasztó kaczajként verődnek vissza. A nehéz, szürke füst elborít
mindent, kivéve a kártyák szineit. Elborítja a nyerteseket és
veszteseket, a czinkosokat és agyarkodókat, a hidegvért és a lázat.
Elborítja az ifjú szenvedéseket és régi kinokat is, melyek nem ritkán
menekülnek ide. Ez a Vincze bácsi jó kompániája, melynek éhes torkába
beleűzte Bélát nyomorúsága. Ott vergődött, míg a gyertyák világa
halaványodni és az ablakok világosodni kezdtek.

Reggel volt. A derengő hajnal már rég föltetszett a láthatár keletső
szélén, mikor Béla ott hagyta a társaságot. A vén ragadozó a lépcsőig
kisérte és vállon veregetve biztatta, hogy noha ilyen feneketlen malért
sohasem látott életében, azért csak lásson el közibök az ő mindenkinél
nagyobbra becsült vendége többször is, mert hát az a fránya szerencse
forgandó és örök kár lenne, ha egy ilyen hét vármegyére szóló gavallér
meg hagyná penészedni a virtusait. Béla szótlanul vett bucsút tőle és
meg-megbotolva támolygott lefelé. El volt kábulva, meg volt vigasztalva,
ki volt rabolva s a reggel derengő világossága nem sokkal volt több
neki, mint a fekete éjtszaka. A kimerültség láza pirosfoltos sárga
fátyolát rádobta arczára s beesett szemeire a búsan ragyogó, apró
csillagokat. A vízről hüvös szellő lengedezett s az ifjú összerázkódva,
állig begombolta könnyű atilláját. Ama ködös reggelek egyike volt,
melyeknek szürke ólomszinét nem enyhíti aranyos vagy rózsaszín verőfény;
csak hideg ezüst szálak csillognak rajta át. Homályos szemek előtt az
ilyen kétes fény könnyen elmossa a tárgyak körvonalait. Béla alig tudta
megkülönböztetni azt az egy-két mozgó, járókelő alakot a fák óriás
kisérteteitől, melyeknek vékony, egymásba fonódó karjait feléje rezgette
a szél; a házak néma, szürke, holt tömegeit a sárgálló halmoktól
mögöttük; a víz hullámai összefolytak előtte az ég vándor felhőivel. Úgy
tetszett neki, mintha álomképek vennék körül s ha időnkint éles fájdalom
nem nyilal halántékaiba, azt hitte volna, álmában bolyong.

A kutnál már voltak egynéhányan. Korán kelő falusi nép, mely
vasárnapokon a környékről belátogat a Savanyúviz uri vendégserege közé;
élelmes szobaleányok és udvarlóik, kik – ha már egyszer fürdőn vannak, –
legalább uraságaik ébredése előtt élnek a jó alkalommal és divatos
tempókkal; meg egynehány köhögős, álmatlan és türelmetlen beteg, ki
elhitette magával, hogy minél korábban meríthet a forrásból, annál
hasznosabb. Kétségkivül az utóbbiak közé tartozott az a sovány,
görnyedt, fekete ruhás alak, ki poharával kezében (és mindenesetre szép
reményekkel poharában,) már jó ideje épen Béla előtt haladt.

Megtört, beteges vén ember volt, rámondhatta akárki, ha csak hátulról
látta is. A reggeli szellő kikapta nagy karimáju kalapja alól nehány ősz
hajaszálát; roskatag vállai meg-megremegtek s előre hajolva, vastag
botjára támaszkodva, nagy ingadozó lépésekkel úgy sietett, mintha
kereket hajtott volna maga előtt. Béla zavaros elméjében homályos,
rettegtető emlékeket ébresztett ez az alak. Minden kisértet között, mely
körülötte nyüzsgött, ez volt a legfélelmesebb. Mintha koporsója felé
tántorgott volna, vagy koporsójából kelt volna ki. Épen félrecsapva, meg
akart szabadulni látásától, mikor az alak egy támolygó kanyarodással
visszafordult és szemtől szemben álltak egymással.

Kálozdy Béla és az öreg Hajós Gábor.

Óh milyen kegyetlen esztendők haladhattak el a szegény professzor
fölött! Minő gyilkos eszközökkel támadhattak ellene, hogy így
megviselték! Minő viharokban forgott, hogy így kifogyott a lélekzete és
elerőtlenedtek a lábai! Egyszer csak szóbeszédnek járta Dunaszögön, hogy
sohasem volt fiatal s az ötletet tréfa gyanánt nevették meg. Erről az
arczról most el sem tudná képzelni senki, hogy ifju is volt valaha,
habár nem mosolygós és élettől ragyogó is, csak fiatal, telt, ránczok és
bánat nélkül való. A szenvedések mély árnyai ültek e csontos, száraz,
sárga képen, melynek egy-két vonása örök reszketegségében tett
bizonyságot a kiállott nagy ijedelmekről. Ajkai vékonyak és szintelenek
voltak s apró szemei majd elvesztek a nagy, fekete csontba foglalt
pápaszemek daczára. De a legtaroltabb mezőnek is van egy-két kis virága,
mely kikerülte a gyilkos kaszát. A megviselt arcz sem volt – a sors
pusztító kezének nyomai közt – a léleknek apró kincsei nélkül. A kicsiny
szemekben meghuzódott még egy kis emberszeretet és egy kis isteni
félelem.

Béla lábai a földbe gyökereztek, a mint ráismert. Mozdulatlanul helyén
maradt és szó nélkül bámult az öregre.

A professzor – egy kis megrezzenés után – csöndesen állt meg vele
szemközt s szelíd, ismerős, bánatos mosolyát, mely egykori kedves
tanítványa láttára meglepte, igyekezett korlátok között tartani, míg a
gondosan megtörülgetett pápaszemen át meg nem győződött róla, hogy nem
csalódik.

– Béla! Csakugyan jól látok-e? – kiáltá kiterjesztve karjait és leejtve
poharát, mely darabokra törött. Hangja száraz, rekedtes és tompa volt,
mint valami korhadt fatörzsben zugó szél. Erről a hangról bizonyára nem
ismert volna rá senki. – Szólj hát, Béla, te vagy-e igazán?

A szél mind magasabban szárnyalt s ez utóbbi kérdés reszketeg, mély
zugásában már a vén korona ritkás lombjai közül hallatta magát.

– Professzor ur… nagytiszteletü ur… dadogta az ifju és remegve sütötte
le tekintetét, melyet égő pir borított el.

– Fiam, Béla! – tört ki ujra az öreg és mozdulatlan kedvenczét szivére
ölelte.

Ez az egyszerü, igaz sziv ép oly távol volt a gyanakodástól, mint a
szomoru való tudásától. Mitsem sejtett a gyászos szerepről, melyet
családja történetében a végzet Bélának juttatott. Beczéjéről eltünése
óta mitsem tudott; a tisztelet egy kis magányos szigetre állította, hova
nem jutott hir sem a törvény termeiből, sem a börtön dohos levegőjéből.
Leányát meggyászolta, és – miután halála titkának kulcsát a szemmel
látható világban nem sikerült megtalálnia – kereste azt az emberi
léleknek ama rejtek-kamarájában, melynek kutatására szánta életét. Béla
előtte csak a régi Kálozdy Béla volt, életének egyik öröme, büszkesége
és reménye s csupán a szomoru visszaemlékezések voltak okai, a mért öreg
és gyönge szemeit törülgetni kezdte, mig egy kis ideig némán álltak
egymás előtt.

– Régen, régen, láttalak már, – kezdé a nagytiszteletü ur, zsebébe
gyömöszölve a keszkenőt. – Hosszu esztendők óta nem láttalak, Béla! Már
csak hadd hivjalak így, iszen mindig úgy tartottalak, mintha az én kis
családomhoz tartoztál volna. Az én kis családomhoz! Az én családomhoz!

Mintha a szél zokogott volna odafönn a magasban.

– Ahhoz, a mi nincs már, – folytatta az öreg. Csak te maradtál belőle.
Te is elidegenedtél, felém sem néztél, hirt sem adtál magadról. Pedig
sokáig olyan egyedül voltam, mint a halálát váró remete. De isz te tudsz
mindent. Azért, hogy külső országokon jártál, embernyi ember lett
belőled, megházasodtál, bizonyosan gondoltál olykor-olykor Dunaszögre
is. A philosophiae historia tanítását már abban hagytam, mert nem birom;
csak a paedagogiát tartottam meg. Ha gyermekeid lesznek, neked is
szükséged lesz majd rá: emlékszel-e még valamire belőle? Emlékszel-e
egyremásra a kollégiumból?

– Hogyne emlékezném! – felelt akadozva és egy kissé föllélegzve Béla, a
mint észrevette, hogy kettejük között a feneketlen örvényt csak ő látja.
– Azok voltak a legszebb napjai életemnek!

– A legszebbek ugy-e? – beszélt bizonyos szomoru elégtétellel a szegény
professzor. – Ugy-e, hogy a legszebbek? De nem is csodálom. Akkor csupa
öröm volt a házam. Most látnád, milyen elhagyatott! Tudod, hogy én egész
életemben könyvekkel bajmolódtam. Tán kevésbe vettem az apai
kötelességet a tudomány mellett. Tán csak fitogatni akartam velök ideáim
igazságát. Sok éjtszakán keresztül virrasztott velem ez a keserü
szemrehányás és lélekfurdalás, hogy ez volt-e a vétkem, a miért a bölcs
gondviselés olyan rettenetes módon megostorozott. Könyveimen kivül
mindent, mindent elvett tőlem és csak akkor láttam, hogy az apai
könnyeken keresztül elvesznek a betük, olvashatatlanokká lesznek a sorok
és semmivé minden tudomány. Most tudom, most értem.

Az öreg beszédét egy perczre megakasztotta a csuklás s csak akadozva
tudta folytatni, a mint a gyülekező vendégek közül magányosabb helyeknek
vették utjokat.

– Megostorozott, kegyetlenül megostorozott a sors, Béla. Két szép,
felnőtt, reményekkel teli gyermekemet vette el tőlem. Mert a másikat is
csak elvette. Szegény kis galambomat még inkább a magaménak érzem, mint
a Mátyást. Nem, nem tér az vissza soha többet! Olyan egyedül hagytak,
hogy… hogy… de nem vádaskodom senki ellen. Megbocsátottam mindegyiknek,
szeretem mindegyiket és ha találkozom majd velök, nem szeretnék
szemrehányást tenni magamnak, hogy elszakadásunk után ilyen hosszu idő
mulva is rossz szivvel gondoltam még reájok. Bizonyosan nekik is van
megbocsátani valójuk.

Béla eltakarta arczát. Nem tudta nézni azt a töredelmes tekintetet,
melylyel az öreg bús történetéről szólt. Hallgatni is alig birta ez
igaz, szenvedő és szeretetteljes sziv megható nyilatkozását.

– Neked, édes fiam, gyöngy-szived volt mindig s látom, hogy nem tudta
elrontani az élet, – beszélt tovább a vén ember, észrevéve Béla
megindulását, kit még ő kezdett vigasztalgatni. – Ne, ne keseredjél el
annyira. Súlyosan látogatott az isten, az igaz; de mégsem hagyott el
végkép. Nagy beteg is voltam; majd egy álló esztendeig tartott a
nyomoruságom és ha Örzse nincs, bizony-bizony beteljesedik a gyermekem
után való kivánkozásom. A püspök ur egy felfuvalkodott theologust
rendelt be helyettem tanítani; hanem ugyan nem volt köszönet benne!
Mindenkivel azt akarta elhitetni, hogy kanállal ette a tudományt; de az
exámenen aztán ugyan furcsán járt az amicze. Hanem ez nem tartozik ide.
Valahogy mégis csak lábra állított Barkó kolléga és az idén már nem
hagyott békét, hogy használjam még itt a fürdőt. Épen az este érkeztem
és már az első reggelre ilyen nagy örömöt tartogatott a sors!

A professzor levette a nagy karimás kalapot és megtörülgette a homlokát.
Apró szemeiben egyre több élénkség, egyre több derü csillogott, a mint
folytatta:

– A hosszú szenvedés után nekem is jutott egy-két sugár! Épen
lábadoztam; emlékezem, először sétáltatott meg Örzse a szép tavaszi
napon, mikor hozta a postás a levelet öregebbik fiamtól, hogy milyen jól
megy a dolga odakünn a francziák között. Felhagyott a katonaélettel,
esztergályos műhelyt nyitott és azt mondja, úgy belebolondult a
szerencse, hogy a herkópáterrel sem cserélne. Semmi gondja az ég alatt s
csak egy dolog nyomja a lelkét, hogy annak a nagylelkü jóltevőnek, a ki
nyélbe ütötte a sorsát, sohasem juthatott nyomába. A pénzt, a mit
kölcsön kapott tőle, elküldte haza, hogy szegény deákokat segítsünk
vele. Ebből aztán már egész tökéletességgel megbizonyosodtam, hogy nem
ámítás, a mit ir. Még a boltjának a képét is elküldte. Felakasztottam az
iróasztalom fölé, hogy mindig ott lássam és sohase veszszem el hitemet
az isteni gondviselés kegyességében. Most jut eszembe, te is jártál
Párizsban. Ugyan nem találkoztál-e valahol vele?

– Sehol, – felelt Béla és a szive körül egy kis meleget érzett. Párizs
nagy erdő.

– Ejnye no, – sajnálkozott a professzor, – úgy szeretnék beszélni
valakivel, a ki szemtől szembe látta volna! Azzal a bizonyos levéllel
jelentette a sors, hogy kifáradt üldözésemben. És juttatott csakhamar
még egy örömet. A mult őszszel egy reggel beállít hozzám Örzse, hogy ő a
kertben egy kóválygó, siró-rivó, eltévedt kis fiut talált. Tudod, mindig
a biblián jár az esze s boldogabb volt, hogy hozzátehette: mint az
égyiptomi Faraó leánya a Nilusban. A kis Mózest be is hozta mindjárt.
Soha olyan gyönyörü ficzkót nem láttam! Mint a kinyilt rózsa, olyan volt
a képe. Nem tudott többet mondani, mint hogy Bélának hivják s anyját
kereste. Mindjárt te rád gondoltam és ezzel megvolt a kis poronty helye
a szivemben. Térdemre vettem és ki akartam tőle tudni, hogy mikép jutott
a kertbe? De a kis ember még nem sokat értett a beszéd mesterségéhez és
teljes sötétségben hagyott mindakettőnket. Kutattuk, tudakoztuk,
kerestük az anyját, a ki után egy darab ideig nagyon kivánkozott; de
bizony semmi módon rá nem akadhattunk. A mienk maradt. Elgondoltam, hogy
ezt a kis férget most bizonyára azért ajándékozta nekem a gondviselés,
hogy jóvá tegyem gondban és szeretetben rajta, a mit a magaméinál
elmulasztottam. Már akkor majd két esztendeje nem tartottam deákokat és
olyan volt a házam, mint valami csöndes temető. Hanem a hivatlan vendég
olyan örömöket hozott bele, a miket sohasem vártam többé, és az életnek
szeretetét hozta. Picziny ajka mindig nevet és lármáz, fekete szemei
mindig mosolyognak és kis szive mindig az én ölembe kivánkozik. Meséket
és verseket követel már tőlem, meséket, mint a szegény boldogult! Hidd
el, Béla, több becsületet vallok vele, mint sok lágy koponyáju,
szakállas deákommal. Az a vén Örzse is egész bolondja s az első szó, a
mire uj családjában megtanította, az volt, hogy: nagyapó. Az tudniillik
én vagyok. Ha a kollégiumból hazafelé ballagok, nádparipáján elém
lovagol; ha dologhoz látok, játékaival lábamhoz telepszik és ha vig
futkározása szomorú gondolatokat ébreszt bennem s öreg szemeimbe könnyek
gyülekeznek, nyakamba csimpajkodik és addig ölel, addig czirógat, addig
csókol, mig vissza nem csókolom. Nagy öröm, nagy vigasztalás nekem ez a
kis jószág és az égnek kevés adományát köszöntem még meg olyan hálásan,
mint ezt a csipet embert. De én ime annyit fecsegek itt össze-vissza
neked, magamról. Ideje már, hogy te is mondj valamit.

Béla nem sokat mondott. Az átvirrasztott éj láza bízsergett ereiben,
szive mondhatatlan kínnal volt tele és szemei mindannyiszor
elhomályosodtak, a hányszor az öregre tekintett. Rövid, töredezett és
hazug szavakban mondott el neki egyetmást sorsáról és a mint lehetett,
magára hagyta.

Tiszta, világos, fényes reggel volt. Elmult az éj, el annak az órának
fordulója, melyben született. Minek, oh minek is született?!

Lakására sietett.

Egy nagy karszékben, eltakart arczczal, reggeli pongyolában ült neje. Az
ajtónyitásra, férje lépteire nem tekintett föl s szemmel látható volt
igyekezete, hogy a dúló fájdalom képét mutassa.

– Hagyd a komédiát, Ilona, – mondá Béla csöndesen.

De már a következő perczben a szivét eltöltő érzelmek árja egy fuldokló
kaczagásban, és omló könnyekben tört utat magának. Csak a sivatag
homokja volt körülötte, mely hangját elnyelte, könnyeit felitta.


XXI. FEJEZET.  A kincses vendég.

Egy-két év röpült el az ujjászületett kastély fölött, mely sokaktól
megcsodált diszében hivalkodva tekintett szét a virágos völgyön, az
alacsony paraszt-házak nádfödelei fölött s a körülfekvő hegyek
magaslatain. A karcsu torony vörösre festett kúpja büszkén emelkedett a
szemközti halom háta fölé, hogy lenézhesse az ivándi szegényes
uri-lakot, melynek ócska képe tiszta, napfényes időben ide látszott. A
régi rekedt csöngetyü helyett uj harangnak ezüstös szavát rezgette a kis
fenyves, mikor a fehér sapkás német szakács a kék libériás uj inasnak
kezébe adta a leveses tálat. Nem is a kis Pirók huzta többé, mint az
öreg idejében; addig fogdosta a madarakat, mig a legravaszabb madarász,
a halál, egy idegen ország ismeretlen mezején lépre kerítette. Uj,
egészen uj élet sarjadt a megujított, kitatarozott, felczifrázott falak
között, melyek vidámak és büszkék maradtak a tavasz verőfényében ép úgy,
mint a tél förgetegei közt, melyektől nem volt mit tartaniok. Az erkély
kőrózsái és kő-lányai közt szép asszonyok hajoltak ki, hóditó és
könnyelmü mosolyokkal, melyek mitsem látszottak tudni arról, hogy a
kőrózsák tartósabbak, mint az ő rózsáik. A czimeres kapu előtt s a
pompás oszlopok alatt uri hintók jöttek-mentek, kopók csaholtak, paripák
nyerítettek s vig zajjal gyülekezett a jókedvü vadásznép. A folyosók
tele voltak a sugaraknak soha nem látott özönével s lágy szőnyegeiken
sürgő szolgasereg futkosott. A fényes tánczterem kecses szobrai kaczér
tekintetekkel gyönyörködtek a mulatságok végetlen folyamában, az arczok
és csillárok ragyogásában, a fel-felharsanó zene hangjaiban és a szivek
zárát nyitó suttogásokban. A nagy, komor ebédlő vidám pohárcsengéstől
viszhangzott s a nagyuri diszben csillogó szobák sikos padlatán
hullámzott a vendégsereg. A gond számüzve volt e falak közül a vén
butorokkal, értéktelen képekkel és a nyugalomba helyezett családi
angyalokkal együtt, kik három nemzedéken át ugyanazzal a vaskos
rózsafüzérrel köszöntötték a ház uj asszonyait. Minden ragyogott uj,
megforgatott diszlet gyanánt e régi épület történetének uj felvonásában.
Az első egy kolostornak komor boltiveit mutatta, melyek közt a szenvedés
keresett menedéket s melyek közül csak az imádság talált kijárást. A
második egy ódivatu magyar nemesi lakot tüntetett elő, mely divatból
kiment, zord és durva kedvteléseknek volt tanyája. A harmadiknak, mely
pazar fénynyel folyta körül egy mai világfia vig napjainak tarka
jeleneteit, tapsolhatott a közönség.

Ez volt a kálozdi kastély képe ama nehány rövid év alatt, mely gyors
futásában e vidék fölött is elhullatta kedves és kedvetlen ajándékait. A
hosszu tűrés tizenhat esztendeje után uj reményt hozott a
hazafi-szivekbe a régen várt feltámadás iránt. Móricz bátyónak, a vastag
szemöldü és hosszu szakállu pátriotának meghozta a néma honszeretet
legkivánatosabb jutalmát: a karámosi választó-kerület részéről egy
képviselői megbizó levelet, melylyel az érdemes öreg először ült föl
életében vasutra. Egy kis deret is hozott azután a hirtelen kisarjadt
reményekre; két véres nagy háborut, melyekben mig rakásra hullott
testvéreinket sirattuk, az ellenségek diadalmas ügyét tekintettük a
magunkénak. És a mikor az idő egyik kezében a romlás villámaival járt a
ködben borongó cseh halmak között és az olasz ég alatt, a másikban
hozott virágokat a nagy jeltelen sirokra, melyekben ezeren és ezeren
pihentek. A besorozott kis Piróknak is megvetette halottas ágyát s a
madarak, melyeknek odahaza oly félelmes ellenségük volt, megbocsátottak
neki és csicseregve röpködtek sirján. Az esztendőknek e rövid sora uj
életet hozott a karámosi vármegyeházába is; a Mutuszkákat,
Putzelbergereket, Wolframokat és Czédákat, méltóságos tót fejökkel
együtt, másodszor és utoljára is kisöpörte s utat nyitott a honfi
bánatával Bécsben lakó grófi főispánnak, meg az igazi magyar
vármegye-uraknak, kiknek kalpagján büszkén lengett a kócsagtoll és
sarkantyujok vigan pengett, a mint beütött a jó világ. Vincze bácsinak
is juttatott egy kis főszolgabiróságot az uj korszak. És – hogy a nagyok
között a kicsinyekről se feledkezzem meg – hozott a szegény telekkönyvi
hivatalnokoknak egyre szaporodó munkát a kálozdi birtokivekkel, melyekre
Hazafi urnak egyre uj meg uj betábláztatni valója volt.

A kálozdi kastély lakóinak hozott sok vig, fényes, zajos napot; de nem
hozott sem igazi megelégedést, sem igazi örömet, sem igazi békét. Béla
fiatal fejére vetett egy-két kora ősz hajszálat, (Istók fedezte föl és
el-elfuladva erősítette, hogy: im a szerencse hirt ad magáról!) Ilona
szép szemeiben gyujtott uj meg uj lángot; de sziveiket vigasztalás
nélkül hagyta. Olyan távol voltak egymástól, mint észak fenyője a dél
pálmájától; az egyik magában didergett, a másik magában égett. Mintha
külön napjok lett volna s más a sugár, melyre az egyik fejedelmi
pompáját kibontotta, és más az, melyre a másik reszketve várt. Mikor
Ilonát hódolva rajzotta körül a forró vérü fiatalság s intéseit lesve
hevert lábainál, hogy kárpótolja őt a hidegségért, melylyel az előkelő
világnak kevésbbé szép asszonyai bántak vele; mikor mámorba ringató
zenehangokra kipirult arczczal, önfeledt tánczban repült a ragyogó
csillárok alatt; mikor lármás kiséretével, a Szultán büszke hátán
hevületes vágtatásban nyargalta be a vidéket: mindig, mindig egyedül
volt. És Béla is csak magában volt a sürün látogató vig czimborák
között. Nejével szemközt valami kinos megnyugvás vett rajta erőt, talán
hasonló a rabéhoz, ki miután az első órákban hiába döngette ajtaját,
feszítette zárát és szaggatta rácsait (hallani sem hallotta senki!)
meghuzza magát egy sötét zugba s zordon daczában és nyomorult
tehetetlenségében, kimerülten elalszik. Béla is megelégelte sebeit s a
verőfény után való hatalmas vágyában, nem küzdött többé sorsa ellen. Nem
tett szemrehányást Ilonának pazarlásaért, szeretetlenségéért,
könnyelműségeért, udvarlóiért, Arturért, ki a kálozdi kis kék szalonnak,
az aranyozott tánczteremnek, a park vidám zajtól hangzó utainak, a
füstös kártyázó szobának és a bánfalvi erdő sürüjében épített csinos
vadászlaknak mindig szivesen látott vendége volt. Hanem igen különös,
állhatatlan, bolygó természetet mutatott. Néha jött egy hónapig minden
istenáldotta nap: azután félesztendeig nem mutatta magát. Most Pesten
töltötte a farsangot; majd erdélyi jószágára utazott; egyszer meg Ivánfi
Gyulával Algirban jártak oroszlánra vadászni. (Péterfiné úgy adta elő a
hirt, hogy: Dacsó régen látott rokonainak látogatására indult.) Béla nem
tudakolta nejétől sem jövetelének, sem kimaradásának okát többé. Artur
mindig bátran, nyilt tekintettel nyujtott kezet neki; arra nem gondolt,
hogy Ilonának és családjának becsületét féltse, s arról lemondott, hogy
valaha igazán az övé legyen. A fiatal Avalos álmaival, kit egy nagy
szivü asszony visszaadott az életnek, lassankint eltüntek szivéből
azoknak utolsó vissza-visszatérő, kinos rezdülései is. Szenvedéseinek
sok eleme egyetlen nagy fájdalomba olvadt, hogy: vétkesebb, semmint az
élettől a szeretet mindenható ajándékát várhatná, mely nélkül nincsen
menekülés. Megadta magát keserű sorsának s mint ama legyőzhetetlen
ellenségektől körülvett keleti fejedelmek, szitotta maga körül az
emésztő lángokat, melyeknek mámorában, kábulatában fog elveszni.
Kétségbeesett futamban üzte a vadat, még kétségbeesettebben a megvetett
szerencsét. Ép oly kevéssé volt eszében a mult, mint a jövendő, mikor a
földből kicsapott lángnyelvek már nyaldosták a kastély büszke oszlopait,
a sirbolt nehéz kőkoczkáit, melyek közt apái nyugodtak, a Kálozdy-nevet,
mindent, mindent. Már szenvedély, kiirthatatlan szenvedély tartotta a
kártya-asztal mellett, melyen boldogsága nem foroghatott koczkán és
hajtogattatta vele a boros poharat, melybe keservét fojtotta.

Még egy, még egy igen szerencsétlen ember lakott a kastélyban: Istók. S
azt nem látta senki, (mert gondosan magára zárta kis szobájának ajtaját)
mikor nehéz veritéket gyöngyöző fejjel leült asztala mellé s egy
kiterített nagy papiros-ivet telefirkált nagy, mesés összegeket jelentő
számokkal; összeadott, kivont, sokszorozott, elosztott, meggondolt
apróra mindent és mély sohajtozások közt ismerte be, hogy: ha ez így
megy tovább, nem lehet kikerülni a végveszedelmet. Egy szomoru
pillantást vetett a sarokba támasztott botjára, mintha már a vándorut
járna eszében, melyre indulnia kell. Most, mikor a Pallérossi Pallérok a
Tiszán túl sem virágzanak többé!

Egy késő őszi estén víg vadásztársaság hevert, tréfált és nyujtózott a
szükes gadóczi urilakban, mely a bátyjával való megosztozáskor Ivánfi
Gyula bárónak jutott. Mind együtt volt az arany ifjuság s már a harmadik
éjtszakát készült átdorbézolni. Míg az elejtett izében… vadban tart,
addig innen nincs szabadulás! A fiatal gazda kimondta határozatát s volt
gondja rá, hogy érvényt is szerezzen neki: a szinbe állított kocsik
kerekeit sorba kiszedette s a vendégkocsisokat úgy leitatta, hogy e
három nap alatt legjózanabb perczeikben is minden habozás nélkül készek
lettek volna lovaik helyett magukat fogatni be. Már eszerint csakugyan
nem volt szabadulás s Vincze bácsi, ki különben Diana berkeiben csak
műkedvelőnek tartotta magát, félig elázva erősítette: hogy apáinknál is
ez volt a régi jó vadásztempó. A vendégek víg tréfálkozás közt hevertek
az ebédlő medvebőrrel terített divánjain s noha az asztal meg volt rakva
boros palaczkokkal, jobban esett a csutorázás. Mindíg a páratlan
főszolgabiró úr után kellett újból megtölteni s a szarvas-agancsból
készült gyertyatartókat a társaság nagy része csillároknak nézte. Itt
egy tüzesen csillogó, ott egy álmosan pislogó szem, nehezen dadogó ajkak
és kipirult arcz tett bizonyságot róla, hogy a csutora már ugyancsak
hosszú utat tehetett meg bujdosásában. A vaddisznót pörzsölték künn a
ház előtt s a szalma-pernye fehér fénye bevilágított az ablakokon.

Míg a gazda nehéz fejjel minden igyekezetét kifejtette, hogy
sürgő-forgónak láttassék, Vincze bácsi ismert kompániája Bélával, Dacsó
Arturral, Vizaknai Gyurival és Gencsy Laczival a pattogó kandalló körül
nyujtózott. Csak Fekete Miska bajlódott a gyertya mellett egy pisztoly
furfangos masinájával, mely – noha egész délutánját a kireperálásra
szentelte – semmi módon sem akart elsülni. Ügyességében Gál Andris
annyira megbizott, hogy a kireperált pisztoly csövével szemközt a
legmélyebb horkolásnak adta át magát. Az ébren lévő kis kör szóvivői
természetesen a korhely-mester és Vizaknai Gyuri voltak, kik mindent
elkövettek, hogy egymást egyfelől túlhazudják, másfelől hazugságon
érjék.

– Hiába, – kiáltott rájok Gencsy Laczi, ki megátalkodott kötekedő volt,
– hiába okoskodtok itt nekünk! Te Gyuri, te csak lódítasz; de te, vén
ficzkó, te egyenesen hazudsz, mert életedben puska sem volt a kezedben
soha.

– Ki meri azt mondani? – förmedt föl fogvicsorítva a megtámadott
becsület. – Hát a honvéd-bizonyítványaim, az érdemrendem, a megmentett
zászló-darab, az mind semmi? (A nevetőkhöz:) És ti meritek hazafiaknak
mondani magatokat? Akkora muszkát ti nem is láttatok, a mekkorát én
lőttem. Az a vaddisznó, a mit ma lenyomorítottatok, ahhoz képest csak
macska, nyomorult macska! Olyan agyarai voltak, a mint felém közeledett,
hogy átöleljen…

– Csak nem volt valóságos medve? – vette át a támadást Gyuri. – Már
akármit beszélsz itt, én is csak a mellett vagyok, hogy puskát soha sem
sütöttél el. A honvédségeddel meg jobb ha elhalgatsz, mert országvilág
tudja, hogy a te vitéz nemzetőr-csapatod az egész forradalom alatt nem
tett egyebet, mint pulykákat fogdosott.

– Pulykákat? – ugrott föl a vérig sértett főszolgabiró olyan
pulykaméreggel, mely minden dühének ellenére is azt látszott
bizonyítani, hogy van valami köze a pulykákhoz. – Abból a pulykából nem
eszel, Gyuri, a kit én fogtam. Abból nem. Nézze meg az ember! De hát…

– Urak, uraim, – vágott a vitába nevetve Béla, – de hát nemesebb téren
nem tudnánk mi verekedni egymással? Pokolba a pulykákkal, Gyula bankot
ad.

A varázsszó egyszerre lecsititotta a czivakodókat. A heverészők
felugráltak. Miska kiejtette kezéből a megátalkodott masinát. Gál Andris
ébredezett. Mind az asztal körül tolongtak, székeket huzigáltak, a
szerencsésebbek ismert helyekre letelepedtek, mikor a hosszúképű német
vadász belépett és csöndesen jelentette Bélának, hogy odakünn vár rá
valaki s haladék nélkül beszélni kiván vele.

Béla hirtelen fölugrott, a nélkül, hogy a lármás készülődésben feltünést
okozott volna, kisietett a nagy, kő-koczkás előcsarnokba, melyen egy
függő lámpa halvány világa derengett.

Alig ismerte meg a mentort. De a szegény névtelen bölcselkedő ugyancsak
ki is volt kelve magából egészen, mikor fiatal urának egyenesen, szó
nélkül keblére esett. Két reszkető karjával átfogta a nyakát, vén térdei
meg-megcsuklottak és testének egész súlyával nehezedett rá. A halavány
sugarak nem sokat árultak el a néma beszédből, melylyel e megtört, vén,
becsületes tekintet egyszerre akart elmondani mindent, a mi szivén
feküdt. Kis szürke szemeiben, hol fellobbant az a kis parázs, a mi még
volt bennök, hol könnybe lábadtak azok, a mint dadogott, bocsánatot kért
vakmerőségeért, megint dadogott és nem birt mondani semmit, semmit.

[Illustration: Két reszkető karjával átfogta a nyakát.]

– Ne rémíts, Istók! – sürgette Béla, megragadva kezét. – Baj van? Nagy
baj?

– Béla, Béla, – fuldokolta e vén követ, – öröm van, nagy öröm, nem baj!
Csak egy órára tudnám most feltámasztani a kriptából! Felejts el most
már mindent… Gondold meg, és felejts el mindent, a mi szomoruságod van…

– De mi hír, kérlek?

– Gondold meg Béla, gondold meg, hogy… hogy fiad született.

Béla összerázkodott és arcza egy pillanatra megmerevült a mentorra
bámultában. Kezei megkapták az öregéit és görcsösen kezdték szorongatni.
De Istóknak nem fájt. Mély megindulással nézte kedvenczének hosszan,
mozdulatlanul őrá szegzett szemeit. Nézte, mint veti föl nemes fejét,
mintha a mámor méltatlan vendégét akarná kiüzni belőle. Nézte, hogyan
tágul melle, hogyan emelkednek karjai, mintha letépné magáról a megalázó
kötelékeket, melyeknek eddig fogságában volt. Nézte, mint nedvesedik meg
lassan homloka, mintha beleizzadna a rettenetes munkába. Soká tartott ez
a némaság, míg Béla megtalálta az első szót:

– Fiam! – sóhajtotta és a mentor nyakába borult.

Víg lárma, pénzcsörgés, pohárcsengés hallatszott belülről. De Béla
minderre süket volt. Szent csönd vette körül, melyben csak egy
vigasztaló mennyei szózatot hallott és öreg barátját soká, soká átölelve
tartotta.

Azután gyorsan kapkodta magára ruháját s búcsutlanul távozott a
parasztszekéren, melyen Istók érte sietett. Gyönyörű holdfényes éjtszaka
volt. Körülötte minden: erdők, mezők, hegyek és vizek, ég és föld
tündéri világitásban. Az út jó volt, a lovak is ügettek, a mint tőlük
telt; de Béla türelmetlen, tomboló, tuláradt szivének véghetetlen hosszú
volt ez az egy-két éjjeli óra. A szegény mentor ajka boldog fecsegésre
nyílt az érzések első rohamának elvonulta után; de mit rövidített ez az
időn!

– Soha, soha nem láttál olyan angyali kis babát, Béla! – beszélt az öreg
utitárs. Az igaz, hogy én nem sokat láttam életemben; de bizonyos vagyok
benne, hogy ha még annyit látok, akkor se lett volna köztük ilyen. A kis
Ágnes csak gyönyörü egy piczurka teremtés volt; hanem a te fiad, az
valóságos rózsabimbó. De Béla, most aztán gondold meg jól, hogy… hogy…
(A kocsi épen egy alkalmasat zökkent s úgy tetszett, mintha a mentor
ennek folytán nyelte volna el, a mi a torkán volt.) Igen, gondolj meg
mindent jól és aztán lökd ki az ajtón Hazafit, lökd ki azt a károgó
Varjut, lökj ki mindenkit és rontsd le megint az erkélyt, töresd össze
az oszlopokat, hozasd vissza a régi képeket, adasd el az új hintót, hogy
minden a régiben legyen, mint mikor te gyermekeskedtél. (A nekihevült
öreg megtörülgette homlokát, pedig hüvös szél fújt a téres mezőkön.) Nem
szeretném, ha szavaimból azt magyaráznád ki, hogy goromba természetü
emberré lettem. Te jól tudod, hogy sohasem voltam az, és sohasem beszélt
más belőlem, mint a te javad. Milyen egy kis baba vár rád, Béla! Szólj
már, valamit. Örülsz-e neki nagyon?

De Béla nem szólt semmit, csak a vén kezeket szorongatta és a mentor
szemeiben a holdvilágnál megcsillanó könnycseppekre felelt könnyekkel.
Azután minden pillanatban leste a kálozdi tornyot, a kivilágított
ablakokat, a kastélyt. Végre a hegy hátán voltak s a holdsugarak
ezüst-fátylával leborítva, feltünt az előttük.

Az oszlopok előtt leugrott Béla a kocsiból és rohant fel a szőnyeggel
borított lépcsőn. Hiába sántikált és kiabált utána a mentor, hogy
csöndesen legyen, ne üssön lármát, mert az most a világért sem szabad!
Hiába. A könnyelmű, kártyaasztal és boros kancsó mellől érkezett
czimbora nagy robajjal szakította föl neje hálószobájának ajtaját és egy
nagy, szíve mélyéről szakadt kiáltással borult oda Ilona ágyára, melynek
lábánál a ház új bútora rengett.

A szép asszony halavány arczát egy mosoly futotta át, mikor Béla
megragadta kezeit. Egy bágyadt, de igaz mosoly. Egy, gyermekkorából
visszatért, régi mosoly, mely egyaránt távol volt a gúny hidegségétől és
a szenvedély izzásától. Egy meleg, megbocsátó, jótékony, szeretetteljes
mosoly, melyre egy szegény, elhagyatott, elkeseredett ember régesrég
várakozott.

Béla homlokon csókolta nejét és karjára ragadta a bölcsőből a kis
vendéget. Picziny kis jószág volt ez, alig kilátszó a pólya finom
csipkéi közül, parányi bogárszemekkel, parányi piros szájjal, parányi
kacsókkal. De e kis kezek nagy kincsekkel voltak tele (azt a mosolyt is
ezek hozták!) két egymáshoz lánczolt s egymástól idegen szív számára.

A gyermek sírt bölcsejében. De mikor Béla ölébe kapta s összecsókolta,
egyszerre elhallgatott és rávetette szemeit. Vékony ajkát félrevonta,
mintha mosolyogna, és kis kezeit ügyetlenül nyujtogatta feléje, mintha
csak azon törné a fejét, hogy ugyan mikép sikerülne neki most itt ezt az
óriást maga előtt minél gyöngédebben megölelnie.

– Szeretnek, szeretnek megint! Óh milyen haszontalanul éltem eddig! –
kiáltá Béla és letérdelt a bölcső mellé.



ÖTÖDIK RÉSZ


XXII. FEJEZET.  Pántlikás Panni is belekerül a mesébe.

Sürű füstfelhők borítják a rengeteg szobának egész láthatárát a már
bekormosodott égtől le a földig, mely teleköpködve, félig elégetett
kártyafidibuszokkal, bagóval, dohányhamuval teleszórva, sáros csizmáknak
hónapos nyomait őrizgetve, szóval a lehető legnagyobb türelemmel
látszott várni a kivánatos surolást. A kóválygó felhők alig átlátható
leplet borítottak arra a magas, sárga polczra, mely elintézetlen
iratcsomagoknak súlyos terhe alatt görnyedt. Az egyre sűrűsödő füst
gomolygó ködéből kiválnak egy végetlen iróasztal otromba körvonalai,
valami áldozó oltár-féle, melyen hogy mennyi libácska, tyukocska,
tojáska, almácska áldoztatott már föl az igazság kerekeinek
kenegetésére: Ignácz hajdu lenne a megmondhatója, ki széles köpönyege
alatt a tekintetes főszolgabiró úr lakására át szokta szállítani, a mit
a jó isten időről időre juttatott. A terhe alatt nyögő iratpolcz, az
asztal lábánál nyujtózkodó agár s a kedélyesen pipázgató társaság is
megmagyarázhatják, hova vezetett ez a fejezet; de még egy tekintet az
udvarra, hol agáczisorok vékony árnyékában, ásitozó hajduk fegyverei
közt, csörgő lánczokkal söprögetnek, vizet hordanak, lajtot töltenek,
csatornát tisztítanak a szegény rabok. Ugyan ki nem találná el, hogy ez
vármegyeháza?

Még pedig a karámosi vármegyeháza. Ennek is a leghíresebb szobája, mely
a központi főszolgabiróvá, rabok fejedelmévé, hajduk generálisává
választott Vincze bácsinak jutott az atyafiságos osztozkodás ama nagy
napján, mely Karámoson megyei tisztújításnak szokott neveztetni. A vén
korhely most egy törött rugóju, megkopott, kifeslett bőrkanapén
nyujtózik, hatalmas tajtékpipájával maga mellett, s miután az éjjel nem
aludta ki magát, (sőt tegnap, tegnapelőtt és már azelőtt
megszámlálhatatlan sok éjjel,) lusta beszélgetést folytat az agarát
simogató Vizaknai Gyurival, míg Gencsy Laczi, az ablakfához támaszkodva,
egy hirlapból böngészget össze valami kis tudományt. Ezek a jó vármegyei
fiuk vagy rendkivüli mohósággal szokták falni az ujságot, vagy olyan
megvetéssel nézegetik, mintha nekik a világ minden eseményéről külön
futár hozna hírt s azt a papirost csak némi szivességből vennék a
kezökbe. Laczi – hazátlansága daczára – ezekhez a futártartókhoz
tartozott s e szerint egészen méltatlanul sujtotta a kissé neki élénkülő
Vincze bácsinak következő vádja:

– Ne bujd azt az ujságot, Laczi pajtás! Ugy sincs benne semmi jó. Hiába
már minden! Ha a csillagos egeket lehozzák, akkor sem segíthetnek ennek
az árva hazának a sorsán. Megromlott a régi jó magyar vér és ezzel vége.
Eladták az országot. Azt mondom, fiúk, hogy ilyen potom áron még
országot nem pocsékoltak el a világon soha, mint a mienket!

Gyuri versenyt ásitott az agarával s a fonalat Laczi vette föl, miután a
félredobott hirlapból egy hosszú fidibuszt szakitott volna.

– Csak abból a potom pénzből láttunk volna hát mink hazafiak is valamit!
– mondá a hontalan patrióta. Mert ugyan czudar idők járnak ránk! A mult
éjtszakát is száztíz pengőm sírja. Már ha hiszed, ha nem hiszed; de
bizony isten igaz. Neked persze könnyű a haza sorsán búsulnod, vén
lator, mikor a fogadásos bugyellárisokból egy pár esztendőre
bepénzeltél.

– Hallom, hogy a Pántlikás Panni házat is vett belőle Bogádon, meg egy
fertály telket, mi? – kérdezte közbe az ásitozó Gyuri.

Ez a bugyelláris-történet kétségkivül gyönge oldala volt az öregnek,
miután azt a bizonyos két tömött tárczát életében mindenkinek a Fekete
Sas asztalán volt alkalma utoljára látni. De a főszolgabiró úr már
megszokhatta az efajta támadásokat, mert fülét vakarva és pipáját
tömögetve mindössze is egy széles mosolylyal és ezekkel a rövid
szavakkal válaszolt:

– Bolond vagy, Laczi! A világon te vagy a legnagyobb bolond. Azt a
dolgot én legeslegrendesebben elintéztem. Hát ugyan mondd meg, kinek
lett volna jussa a pénzhez? No, mi az, ki az, mit akar?

Ignácz hajdu ütötte össze a sarkantyúját (akkorák voltak, mint két
czintányér) és jelentette:

– Instálom alássan, tekintetes főszolgabiró úr, két ivándi parasztot
hoztak. Tennap este hatták helybe egymást a kocsmában, minekutánna az
egyiknek hibázik a füle, mivelhogy a másiknak léket ütött a fejibe.
Esedeznek alássan, ha minél hamarább méltóztatnék meghallgatni a
panaszukat.

– Sötétbe a gazemberekkel! – adta ki a rendeletet Vincze bácsi, roppant
füstkarikákat fujva a vén divánon. – Nem látod, milyen temérdek itt a
dolgom? Még hogy mindjárt hallgassam meg őket! Hiába, a paraszt csak
szemtelen.

Ignácz gyönyörködve elvicsorított fogakkal távozott, a rögtönitélő biró
pedig abbanhagyván a parasztok tulajdonságainak további fejtegetését,
szükségét látszott érezni, hogy néhány szóval az előbbi tárgyra
visszatérjen.

– Nem, fiúk, – mondá bizonyos lendülettel, – förtelmesebb és
igazságtalanabb dologba sohasem ártottátok magatokat, mint mikor engem
be akartok feketiteni. Hol van igazabb szívü barátja Kálozdy Bélának,
mint én? Ha nincs az a vén medve a nyakunkon, követnek is megteszem. Meg
is fogom még tenni; ’sz tán a medvék sem élnek örökké! Hát Arturnak van
e hivebb kenyeres pajtása! És még hogy én megrövidítettem volna őket! Az
a pénz a legeslegnemesebb czélra fordíttatott. De miután az igazi
jótékonyság titokban működik s nekem nagy és érzékeny szívem van, én azt
nektek soha nem fogom megmondani, hogy mire.

E védbeszéd mindenesetre eltartott volna hosszabban, ha a czintányérok
újra meg nem szólalnak.

– Instálom alássan, tekintetes főszolgabiró ur, a Pántlikás Panni megint
itt lábatlankodik, hogy eresztenénk be az apjához.

A vén legény széles képe vörösebb lett erre a jelentésre a félszázados
mellénynél.

– Ebben a minutumban eltakarodik innen, ebadta szajhája! – kiáltotta
szokatlan erélylyel, félig fölemelkedve fektéből és sunyi pillantásokat
vetve vendégeire, hogy megtette-e rájok a kivánt benyomást ez a fényes
példája birói részrehajlatlanságának az iránt a bizonyos fehérszemély
iránt, kivel hosszabb időn keresztül gyöngéd viszonyban élt.

Azonban Ignácz még nem volt készen.

– Nem takarodhatik innen, instálom alássan, minekutánna
letartóztattatott, mivelhogy az őrmester úr ábrázatját egy kis
incselkedésre testileg bántalmazta.

Az igaz biró nagyot fujt, mielőtt haragjának villámait szórni kezdte
volna.

– Egy kis incselkedésre? Nézze meg az ember! No majd megtanítom én az
őrmester urat is keztyűbe dudálni, ha még meg nem tanitották! Hanem
azért a Pannit elrettentő példa kedvéért a sötétbe csukod. Hallottad?
Aztán majd dél felé felkiséred hozzám tanitásra. A ki meg incselkedik
vele, arra olyan huszonötöt huzatok, hogy el se kezdje olvasni, ha
ötvenig nem tud.

A czintányérok eltünvén a halltávolból, Gyuri álmosan pislogó szemekkel
ezt a méltán zokon vett megjegyzést tette:

– Kisértetheted azt már a tanitásra, vén gonosztevő! Kikaptad tőle
egyszer mindenkorra az obsitodat. Tudjuk jól, hiába titkolod.

Így folyt tovább a beszélgetés – meg-megszakítva egy kis hivatalos
ügygyel – a Pántlikás Panni rózsás viszonyairól, a haza gyászos
napjairól, a bugyelláris feledhetetlen történetéről és a Szellő kutya
kitűnőbb tulajdonságairól, mignem valami új jövevény mord kopogással
kért bebocsáttatást. A gazda nem a legjobb kedvben volt s csutorája
mellől gorombán kiáltott oda:

– Ott kinn tágasabb.

Hanem a kopogató vagy nagyon el volt szánva, vagy nem ismerte a
hivatalos nyelvet, mert az ajtó megnyílt s a másik perczben mindahárom
beszélgető meglepetve ugrott az érkezett elé.

– A követünk! A mi fényeskedő csillagunk. Hozott isten, öreg! Az égből
pottyantál-e le ilyen hirtelenséggel?

A fényeskedő csillag nem volt más, mint Móricz bátya, a medve. Akár az
égből pottyant, akár valami természetesebb utat választott az
idejövetelre, annyi bizonyos, hogy hires ékességeit mind régi diszükben
hozta magával: övétől szeméig érő szakállát, elbusult tekintetét, a
kopott holdvilágot feje bubján és rettentő szemöldjeinek fenyveserdeit.
Vörös karneol-gombos zekében, a tisztátlanságtól nem kevésbbé vörös
csizmákban és nadrág szijja végén óriási réz-csattal jött, mely szittya
büszkeséggel nézett szembe az egész világgal. Némán, haragos
pillantással lépett be, egyenesen odatelepedett a kopott diván kellős
közepére és fenséges nyugalommal várta, míg a kérdések első áradatának
zavaros özöne elvonult megviselt feje fölött. Míg Gyuri vissza nem
pártolt a Szellőhöz és Laczi fel nem kuporodott az iróasztalra, ajka,
szemei, szakálla, szemöldjei mélyen hallgattak. Végtére aztán Varju
Vincze úr, az öregnek leghivebb kor-, elv- és honfitársa, egyedül fogta
elő:

– Hát ne bolondulj már, te páratlan bajtárs, hanem beszélj. Mi szél
hozott haza? Most jöttél?

Az őserdők egy néma intéssel megadták a feleletet: épen most.

– No, akkor farkast emlegettünk. Azon kesergünk itt mind a hárman, hogy
eladtátok a hazát.

Komor zúgással válaszolt a fenyves: eladták.

– Kigyókat nevelt saját testén ez a megszámlálhatatlan sebekből vérző
ország. Megromlott az igazi magyar vér; oda van! Mint a merő vakon
szülöttek, úgy mennek neki a tátogató örvénynek. Kevesed magaddal
maradtál hív az árulók barlangjában, öreg! Árulók, ki merem mondani,
hogy hazaárulók.

Az öreg búsan veti föl szörnyen beárnyalt szemeit: őtet nem terheli vád;
a koronázás napját ott töltötte tizenharmad magával abban a bizonyos
hazafi-korcsmában.

– Akár visszamászhatsz már most a barlangodba, a miben azt a tíz
esztendős nagy telet becsülettel kihúztad. Beborult a magyar ég.

A medve bólintott egyet, hogy: visszakészül.

– Ránk köszöntött az új pecsovics-világ. Átkosabb a réginél, mert saját
kezünkkel ástuk meg a magunk sírját. Ebből már aztán föltámadás se
lehet. Akár elő se jőjj többet, vén sas!

Nem is jön.

– Talán csak le is mondtál a mandátumról?

– Le, – mordult meg a medve és többet nem szólt egy szót sem. Fölvett
egy heverő pipát, megtömte a repedezett márványmedencze mély öbléből,
rágyújtott, lecsukta szemeit, a tisztítatlan csizmákat maga alá húzta,
bal hüvelykét az óriás csatt mögé dugta és ha nem eregeti egymásután a
komornál komorabb felhőket, azt lehetett volna gondolni, hogy már
belemerült nagy, téli álmába.

Hanem Vincze bácsinak ugyan széles kedve támadt egyszerre! Nekiment a
búsan szipákoló öregnek, a már-már elszenderedett Gyurinak, az asztalra
telepedett Laczinak, még a Szellőnek is. A vörös mellény félszázados
pályáján kevés alkalommal mutatott még ilyen telhetetlenséget az
agyonölelésben. A lármás hazafi kitárta a szomszéd szoba ajtaját is, hol
három kanczelista szintén feneketlen füstben úszkált és szolgálatra
készen ugrott fel az ajtónyitásra. De Vincze bácsi borízű hangjának most
nem volt parancsolni, csak örvendezni valója.

– Hohohó! – kiáltozta. Követválasztás lesz, fiúk! Már az igaz, hogy
páratlan egy hazafi vagy, öreg! Lemondtál? Igazán lemondtál? Tökéletesen
lemondtál? Megcsömörlöttél ugye attól, a mit a szegény magyarnak
kotyvasztottak? Vivát! A régi igaz magyar szóval mondom rá, hogy: vivát!

– De hát ki a vivát? – tolakodtak fülük mellé dugdosott tollakkal a
hajdúgenerális körűl a kanczelisták s a nagy jelentésű szavaktól talpra
ugratott két gavallér is azt kérdezte, hogy ki már most a vivát?

– Ki a vivát? – tört ki Vincze úr, magasra emelve a szurokfekete
tajtékpipát, mint valami karmester a vezérlő botot, – hát ki lenne más,
mint Kálozdy Béla?! Sok iskolakerülő léhűtője, tudtok annál
érdemesebbet? Páratlanul ragyogó elme és nagy szív! De milyen nagy szív!
Majd megállja az a helyét a sok pecsovicscsal szemközt! Hanem, fiúk,
nincs egy veszteni való perczünk sem, mert minden attól függ, hogyan
kezdünk bele a dologba. Te Mátéfi Rudi (most búzavirágszínű dolmányban
irnokoskodott) ebben a szempillantásban lecsapod a kalamusodat, felülsz
a vármegye kocsijára és hajtatsz ki Kálozdra, megmondani Bélának, hogy
követjelölt. Érted, követjelölt! És hogy ma este mind oda kinn leszünk
nála nagy konferenczián. Mind, mind, mind. No indulhatsz. Te meg Laczi
zászlókat rendelsz; de akkorákat, hogy a Szent-András tornyáról
leérjenek a földre. Tudod? Mindegy akárhogy. Meg se kérdezd az árát,
mert ilyen gavallér követjelölt még nem volt! Nem akarlak megsérteni,
czimbora, (a karneolgombok, a nagy rézcsatt és a vöröslő csizmák felé
fordult) de Béla mégis csak nagyobb gavallér, mint te vagy. Maga meg,
amice, Bigéhez szalad. (Az amice kalapot ragad.) Komponáljon olyan
plakátokat, hogy az embereknek szemük-szájuk elálljon bámultukban. Te
meg… te meg…

És így tovább. A nagy szó ki volt mondva és a füstös irodából, mint a
röpülő tűz, terjedt mindenfelé a hír. Elterjedt a folyosókon a hajdúk és
ügyes-bajos emberek között s behatott abba a szomszédos komor házba is,
melynek ajtajában vígan pipázott a két strázsa.

Nagy és szomorú épület volt ez, ritka és szűk ablakokkal, melyek mögött
nem igen jelent meg kiváncsian kitekintgető fej; ronda és barátságtalan
szobákkal, melyekből a nehéz tölgyajtók ellenére csak nagy ritkán van
kijárás; a szakadatlan munka ellenére nincs sem énekszó, sem
megelégedés, sem becsület; a nagy társaságok és túlcsapongó érzések
ellenére sincs jókedv. A sötét multnak és sötét jövendőnek lakóhelye ez:
a rabok háza.

Az a ház, a hova a dunaszögi öreg paedagogus kedvencz fiát elvezette a
meredély, melyet maga választott életpályájának. Komor, csupasz,
meredek, magányos sziklán vezette át, ködös mélységekkel és rémítő
hasadékokkal körül, melyekből ki-kicsaptak a föld mélyének titokteljes
lángjai. Elvakultan, vérben forgó szemekkel rohant át e kietlenen, nem
látva czélját, halálra tapodva lábával egy-két útjába esett virágot,
mely ékességül kinálkozott sívár keblére. Futott, futott, hogy az
emberek nagy irgalmatlanságától és a nemes fájdalomnak egy, szíve mélyén
bolygó sugarától vezetve, a bíró és hóhér szerepét könyörtelen
vérszomjjal végezze gyűlölt ellenségén. De az Izsákot és a mennyei bíró
jogát védelmező angyal halhatatlan; fölemelt kezét megragadta s ő a
halál küszöbén egy pillanatra megragadtatván az élet szeretetétől, a
félelem lázában rettegve a romlástól, a sírtól és a férgektől, eljutott
egy szűk és sötét kamara szalmazsákjára. Csodálatos szövedéke volt a jó
és rossz egymásba fonódó szálainak, melyekből az emberi lélek szőve van.
Soha nem dolgozott és e szerint soha nem volt megelégedve; soha urat nem
ismert s e szerint szenvedélyeinek rabságában soha szabad nem volt;
sohasem szerették s e szerint ő sem szeretett igazán; soha nem bánkódott
s e szerint sohasem tudta, hogy mi a boldogság. Csak a magával való
szilaj elégedetlenségnek vas karmai ragadták meg olykor s mikor
vergődésében nem lelt csillapító kezet, akkor kereste föl a vágy szegény
testvére után, ki a hullámok fenekén nyugodott. Mindenesetre gyilkolni
akart és bilincsekbe volt verve; de vétke perczében szerencsétlen kis
hugára gondolt, és mikor börtönbe kisérték, öreg apja járt az eszében.
Jóllehet, nem bánat volt, csak az életnek nyomorult féltése, a mi
megrázkódtatta; de a harangban, mely magányba, lemondásba, munkára
kiséri, mintha a megváltás szava is csengett volna. Durva szivében
kétségkívül fölébred még a bosszú tüze. Sok szerencsétlent kisért el ez
a vészes tűz a bitófáig; de igen-igen kevéssel tartott még ki a hosszú
raboskodás utolsó órájáig.

Kigyult a Mátyás szivében is újra, a mint égő agygyal hevert nyomorult
fekhelyén és ablakának sűrű rostélyán csak lopva tekintett be hozzá a
nap. Megjelent előtte Ilona szépségének egész virágában; meg a kis
testvér a távolságnak ködös leplében; meg a multnak szenvedélyei és a
jövőnek reménység nélkül való kietlene. A forró vér újra keringeni
kezdett fagyos ereiben s szerette volna magára zudítani e vastag
falakat, melyek a világtól mindörökre elzárták. Igen, mindörökre, mert a
hosszú-hosszú öt esztendő mulva nem annak adják vissza, hanem csak a
kétségbeesésnek szolgáltatják ki prédául. De a kövek erősek voltak és ő
rabjuk maradt. Csak a hitvány cserépkorsó tört darabokra, a mint
hozzájuk hajította, s a lusta visszhang mordult meg érthetetlen
beszéddel őrjöngő átkozódásaira. Átkozta az igazságtalan világot, a
nyomorult életet, az emberi tehetetlenséget és vadul lázongott gyávasága
ellen, hogy nem bírta megölni magát. A magány nemcsak megfélemlít, hanem
olykor kétségbeesett vakmerőségre ragad. Mátyás ordítozni kezdett, hogy
a porkoláb kénytelen volt bebotorkálni hozzá. Nehéz, mámoros fejjel jött
s a rabnak nem került nagy erőfeszítésébe, hogy földre gyürje és
kicsikarja tőle a kését. De a lárma árulója lett, emberek jöttek, új
itéletet mondtak felette és bilincsre verték.

Hosszan nem felelt átkaira senki a morgó visszhangon kívül. Mikor külön
büntetésének ideje letelt és először bocsátották a többi rab közé,
homályos szemekkel, csontig fogyva, titkon tajtékzó ajkkal huzódott egy
sarokba. Egy szürke fejű gazember vállon ütötte s régi ismerős gyanánt
köszöntötte.

[Illustration: Ablakának sűrű rostélyán csak lopva tekintett be hozzá a
nap.]

A dunaszögi kollégiumban volt hajdan kályhafütő s valami «posta-ügybe»
keveredett, azért került ide. Zsebéből piszkos kártyát húzott elő és
röhögve kinálta Mátyást, hogy most nem látják, üssenek egyet. Tudja,
hogy deák korában ő sem vetette meg, ha disznót kapott a tizesre. Mátyás
elfordította fejét és nem felelt. Az «ismerős» azonban tovább unszolta,
hogy már most itt nincsen sem úr, sem paraszt, hát úgyis mindegy.
Vigyorgó biztatása hatni látszott, mert a hajdani deák egyszerre csak
rávetette égő szemeit s oly erőszakosan ragadta meg a kezét, hogy az
egész tuczat kártya szertehullott.

– Megbolondult? – támadt rá mérgesen a czimbora, gyors ügyeskedéssel
kapkodván vissza zsebébe kincseit. Ha meglátják, mindaketten sötétbe
jutunk.

Mátyás rekedt, de bátor hangon atyjáról kérdezősködött.

– Az öreg Hajós? – felelt a bajba keveredett kályhafütő, kedvencz
kártyájának, a vörös disznónak hátát körmével jegyezgetve. – Hát csak
megvan. Hordja a nagy grapsa könyveit a hóna alatt. Az olyan
penészféregnek a ménkü sem árt! Arról persze nem tud semmit, hogy milyen
derék fia van neki, mert úgy hallottam, hogy az ösmerősei titokban
tartják előtte. Bezzeg tudnak az én neveletlen gyerekeim az én bajomról!
Pedig már mai napság úr vagy szegény, annak mindegynek kellene lenni.

Akkor éjjel reggelig nem aludt Mátyás. Melléből nehéz sóhajtások
szakadtak fel, homlokát kiverte az izzadság, kezeit tördelte és úgy
tetszett neki, mintha világosabb reggel várna rá a többieknél. Nemcsak ő
nem hallja hát annak a szegény öreg embernek átkait, hanem a levegőben
sem kóvályognak sehol és nem keresik őt! Nem borította rá szemfedőjét;
nem ásott sírt neki; nem temette el, és ha e rettentő épület egyszer
kibocsátja vas karjai közül, talán egy reszkető kéz… De nem. Óh istenem,
az nagyon, nagyon messze van! Rég volt és ő el is feledte odáig az utat.
Elég, hogy a legrettentőbb teher leemeltetett vállairól, és könnyebben
bujdoshatik majd a baráttalan sivatagban. De az emberek! Minő zavar ez
lelkében az emberekről, kik meghallgatták egy elitélt gonosztevő
kivánságát. Megsejtették azok is, a kik nem hallották és gyöngédségből
erős bástyát vontak ama sok bánatú vén szív és ősz fej köré. Mit
gondoljon ezekről? A homályos gondolat, mely hosszan tétova röpködött
így a sötét tömeg felett, galamb volt, mely egy kicsiny zöld szigetre
talált, honnan ujjáalakulhat ennek a tépelődő rabnak egész világa.

Másnap munkát kért s elkezdte egy könyvkötőtől tanulni a mesterségét.
Reggeltől estig asztala fölé hajolva dolgozott. Dolgozott csöndesen,
szorgalmasan, megadva magát sötét sorsának, még nem számítva rá, hogy
mit fog kezdeni a keservesen megérdemelt sovány fillérekkel. Dolgozott
csak azért, hogy dolgozzék. Valami újon ébredt ösztön hajtotta munkára
és jól esett neki, mikor keze, szeme, esze le volt kötve. Sokan tudják,
hogy mi a munka valami nagy fájdalomban; de kevesen, hogy mi az a vétkes
gondolatokkal háborgó léleknek. Ilona csábos képe még föl-fölkereste
magányában a darócz ruhás komédiás-szeretőt. Arczának rózsái a boszú új
meg új lángjaira gyujtották szivét a csábító ellen; fekete szemei
nyugtalan, viharos éjjeleken új s töredékeiben is sötét terveket
ébresztettek lelke fenekén. De reggel várták a munka asztala és
szerszámai. Az igéző kép eltünt, elveszett az egymásután fűzött lapok
ezrei közt; a vészes gondolatokat mintha szívéből szorította volna ki,
mikor a kegyetlen könyvsajtót csavarta s nem egy-két nap mulva, de végre
is eljött az idő, mely az irigy szenvedély lángját kioltotta s olyannak
mutatta az egész emléket előtte, mint az a könnyű aranyfüst, melyet
ujjai között tartogatott.

Egy öreg parasztember kosarakat szokott kötögetni mellette. A ki
ránézett a kevés szavú, magába mélyedt, megtört rabra, a mint
fűzfavesszeit nyeste, hajlította, fonta, bizony nem igen állhatta, hogy
meg ne kérdezze, mikép jutott ide? Szürke haja régi paraszt divat
szerint sok csomóba fonva hullott vállaira és olyan becsületes,
istenfélő arcza volt, hogy békó helyett inkább zsoltár illett a kezébe.
Volt is neki s vasárnap reggelenkint csöndesen eldudolgatta hol a «Mint
a szép híves patakra» híres áriáját, hol a szentlélek úristent hivogatta
magához keserves rabságába. A kifent bajszú káplán úrnak, ki minden
második vasárnap ellátogatott a börtönbe, nem volt az öregnél jámborabb
hallgatója; csak ráfüggesztette mélységes töredelemmel szemeit és ha
kétannyi ideig tart a prédikáczió, (a tiszteletes úr rendesen nagyon
röviden végzett, mintha csak itten szükség sem lenne az igékre) akkor is
örömest elhallgatja. A munkában Mátyás volt a szomszédja, ki – valami
különös és be nem vallott meghatottságból az ősz hajak szenvedése fölött
– egyben-másban kezére járt az öregnek. Ha keze reszketett, befűzögette
helyette a vesszőket s egyszer, hogy kitörte a hideg, fenn virrasztott
mellette éjtszaka. Lassan-lassan kérdezősködés nélkül is kitudta tőle a
történetét. Igazi paraszt-dráma ez. Most az egész vármegye ismeri
Pántlikás Pannit, kit becsületes nevén Fodor Panninak hínak. Az leánya
az öregnek. Bogárszeme hamisan tudott kacsintani s ha takaros kék
viganójában tánczra perdült, vagy a kert alatt nótára gyujtott, csak úgy
verekedtek utána a legények. Hanem a Panni csak félvállról beszélgetett
a szegény ember gyerekével, mert neki úrfi szeretője volt. E miatt a
bizonyos miatt aztán meg is botlott és egy kis batyút kötve a vállára,
az éjtszakai csöndességben ott hagyta a falúját, melyben sem azelőtt,
sem azóta olyan szép nótákat nem hallott senki, a milyeneket Panni
magával vitt megkeseredett szívében. Az öreg Fodor nagy bújában
elfelejtett tanácsot kérni az istentől. Akkor történt vele először
életében. Egy sötét este fejszével várta meg az úrfit, a nótárus
deák-fiát, és leütötte. Ez volt az eset, a miért vasra verték, fegyver
között bekisérték Karámosra és elsentencziázták. De ez még nem a
történet vége. Fodor Panninak – a mint másodmagával kikerült az
ispotályból – mit volt mit tenni: a gyöngyéletre adta magát, úgy
tartotta el a kis gyerekét. Pántlikás Panni lett belőle s majd elröpült
a czifraságtól, mikor végigment az utczán. Magának a főbíró úrnak a
lelke is számot ád majd róla a mennyekben! Az otthon maradtakra pedig
pusztulás várakozott a gazda híján. Az élelmes zsidók és rabló
szomszédok kapva kapnak az olyan megszomorodott háztájon. Az anyjuk
meghalt és két neveletlen árvát hagyott koldusbotra, mert a házuk előtt
megütötték a dobot és most az a két elhagyott csakúgy kuncsorog egyik
irgalmas komától a másikhoz. De milyenek ezek az irgalmas komák! Volt,
volt az öregnek miért az istenhez fohászkodni s Mátyás mindegyre jobban
bámulta asztala mellől a szegény parasztembernek nagy, türedelmes
szívét.

Egyszer esti szürkülettel épen készültek abbanhagyni a munkát, mikor a
részeges porkoláb belökte szobájuk ajtaját s nagy röhögés közt tuszkolt
be valakit. Egy félig parasztosan öltözött, jó termetű fehérszemély
volt, fején egészen a szeméig lehuzott fekete kendővel, a ki huzódozva
állt az ajtó előtt. Nem mert közeledni s csak lopva vetett befelé
egy-két pillantást. A mint azonban ráismert a kosárkötő öregre, ki a nap
bevégzett munkája fölött elgondolkodva üldögélt és föl sem tekintett a
zajra, csöndesen megfordult és eltávozott. De a porkoláb csakhamar
megjelent és elujságolta, hogy a Pántlikás Panni járt itt. Azt mondják,
mióta a kicsinye meghalt, egészen megtért az istenhez és még a főbíró úr
orra előtt is becsapta az ajtót. Most is abban járt itt, hogy ha
valamiképen megbocsátana néki az apja és megengedné, hogy haza menjen,
odavegye a házához a két testvérét és gondjukat viselje. Ezeket beszélte
nagy vigyorgás, tántorgás és kulcscsörgetés közt a porkoláb. Másnap
szerencsére vasárnap volt és az öreg Fodor kedvére kiénekelhette magát.

Hanem Panni nemsokára megint eljött és jobban összeszedte magát, mint
első látogatása alkalmával. Szótlanul, lassú lépésekkel és lesütött
fejjel közeledett vén apja felé. Régen látták egymást. Évek előtt volt
egy szép nyári estén, hogy a kertbe kéredzett a lány. Akkor szökött meg.
Azóta csak a rossz hirét hallotta, csak az istennek látogató kezét
érezte általa. Most, hogy ismét szemtől-szembe állott vele, minden
tagját elfogta a reszketés, öklét felemelte és úgy csapta mellbe a
lányt, hogy az elszédült és leroskadt. Már ennek így kellett történnie,
mert hiába, csak emberek vagyunk. Ezzel a súlyos csapással azonban
végkép otthagyta az öreget a szívében lakó gonosz harag.

Sohasem volt nyughatatlanabb, mint azután egy pár napig, hogy büntetését
kiállotta. Mintha csak valami szíve szerint óhajtott vendéget várt
volna.

Nem hiába várt, mert Panni harmadszor is eljött. Az apja elfordult tőle,
de meghallgatta, a mit itt annyi ember hallatára beszélt neki.

– Csak emelje rám édesapámuram megint a kezét! Megérdemlem és nem is
panaszlom fel soha. A mennybeli isten értésemre adta, hogy hiába
panaszolnék akármit, mert az én szavam nem hallatszik az égbe. Elvette a
kicsinyemet, az én kis cselédemet, mert azt sem érdemeltem meg. Eszembe
jutott, a mit az öreg tiszteletes úr prédikálni szokott, hogy: mikor
valaki vesztébe indul, egy jelt ád néki az isten, hogy térjen meg. Hadd
térjek meg, édesapámuram, hadd térjek meg! Ne fogadjon vissza leányának,
csak azt engedje meg, hogy a kis árva, idegenbe jutott testvéreimnek a
cselédjök legyek odahaza!

Az öreg sokáig mozdulatlan maradt. De végre mégis csak intett, hogy:
legyen.

Az elbukott, szégyen sarában vándorolt leányból egyszerre kitört a sok
elfojtott érzés.

– Az isten fizesse meg! Az isten fizesse meg! – zokogta és a
boldogságnak ahhoz fogható képét, a mit ez a szegény, megtérni készülő
teremtés megbocsátó atyja lábainál mutatott, hiába keresitek a gazdagok
és a jók között, kik sohasem voltak kisértetben.

Mátyás hallotta és látta mindezt. Épen egy biblián dolgozott s a kié a
szent könyv volt, bizonyára nem sejtette, hogy a tékozló fiú
történetének egyik lapján minő drága gyöngy pihen. Egy könycsepp. Ha
vasrács, bilincs és börtönfalak komor szomszédságában lehet boldogságról
beszélni, úgy kisértetben vagyok, hogy boldognak mondjam azt a csöndes,
csillagfényes éjtszakát, mely erre a napra következett. Mátyás azt
álmodta, hogy sok-sok év mulva, melyek elfeledtetik a tévedéseket, de
megőrzik az igazakat, a becsület útján fényes nappal visszajutott a
templomutczai kis ház elé Dunaszögre. A mint halkan, dobogó szívvel
belépett, egy kitárt karú öreget talált ott, egy becsületben megőszült
aggastyánt, ki soha, de soha nem sejtette, hogy kedvencz gyermeke hol
töltötte el életének öt sötét esztendejét. Mikor az álmodót
fölébresztette a csöngetyű szava, mintha több, sokkal több sugár
ragyogott volna a szomorú zúgban, mint a mennyit életének akármelyik
napja eddig küldött reá. A várnagy ment keresztűl a börtönökön, egy
jószívű kis kopasz ember, ki nem csúfságból hítta «gyerekeinek» a
rabokat. Mátyás csöndesen odalépett hozzá és megkérdezte, hogy mihez
szoktak kezdeni azok, a kik innen kikerülnek?

Aznap járta be az új követjelölt neve a vármegyeházát, és rikoltozták
neki az első éljeneket odalenn az udvaron a hajdúk.

– Hadd éljen hát, – suttogta a zajra magában egy régi rab. – Én
elvégeztem vele számadásomat.


XXIII. FEJEZET.  A komák.

Ezeknek a sokaknak szomorú, sokaknak gyötrelmes, sokaknak üres világon
van egy szent zúg; az ártatlanságnak, a szeretetnek, a reménynek egy
zúga. Egy zúg, hol a földi nagyság nem ér többet egy fölcziczomázott
bábúnál, a tömjén illata nem kábít, az arany csak játékszer és a
napkeleti királyok csak játszótársak; hol ismeretlenek a viharok s míg a
menekülő szív remegve fut át kincseivel a lybiai sivatagon, a kisded
nyugton alszik, hol nem csábító a dicsőségnek hervasztó mámora és nem
félelmes a halál árnyéka. Egy zúg, melynek küszöbén levettetnek a bűn
sarúi s ártatlanság és szeretet által megigazulnak a belépők. Egy zúg,
melynek zsupfedele alatt hajdan égi mosoly fogadta a fejedelmeket és égi
kezek simogatták a jászol szelíd állatait. Egy zúg a menyországból. Ez a
zúg a gyermekek világa.

Ilyen zúg most a kálozdi parknak az a vidám sarka, melyben a sűrűn
felállított üveggolyók torzító ragyogása elhomályosodik egy gyermekarcz
fénye mellett; a rózsák hivalkodó mosolya elhalaványodik egy gyermek
tekintetének derűje mellett, és a madarak víg csicsergése elcsitul egy
gyermekajk kaczagása mellett. A kastély öröme, a kis Béla játszik ott,
egy göndör barna fürtű, csillogó szemű, piros arczú, élettől duzzadó
fiucska. A mint nádparipáján össze-vissza nyargalászik a fű- és
virágágyakon, hátracsapja papirosból készült generáliscsákóját, mely
mellé Sára asszony, a baromfi-udvar uralkodója, pompás kakastollat
tűzött; piros fakardjával az egyik pillanatban irtó háborut visel az
őszirózsák ellen, majd a másikban odatelepszik az elejtett ellenségek
mellé és ügyetlen, apró kezeivel összekötözgeti; a kis katonának és a
bokrétakötőnek szép, nagy szemeiben hol anyja szenvedélye ragyog, hol
atyja borús mélázása tükrözik. Az a szenvedély természetesen csak annyi,
hogy Ferkót, a tömzsi parasztgyereket, mikor élelmes ujjakkal egy-egy
czinkatonát a ködmön-zsebbe masiroztat, jól elkardlapozza s hogy
ellenségeinek, az őszirózsáknak bármi keserves könyörgését is
hallatlanul bocsátja el füle mellett; az a méla ború pedig nem több,
mint egy kicsi kis bárányfelhő, mely tiszta fehéren, könnyedén, valami
néma hattyúhoz hasonlatosan úszik végig az égnek nagy kékségén s nem
tudni honnan jő, és azt sem, hogy hova megy. A boldog kis gyermek körül
minden örül és mosolyog. A piros virágú büszke leanderek, a sötétzöld
lombjaikba rejtőző fehér jázminok s a fűből kitekintgető kék ibolyák
egyforma örömmel küldik hozzá illatukat, míg a jó öreg nap aranyos
szőnyeget terít lába alá s a madarak víg fütytyel csapnak el feje
fölött. Még a kert végén a kripta szomorú falai és rozsdás vasajtaja is
ragyognak, mintha megszánták volna ez ártatlan kisdedet és titkolni
akarnák előle azt a sötét napot, melyet a jövő egyedül igér
mindnyájunknak bizonyosan.

Ebben a derüs képben mégis volt egy árnyék. Egyetlenegy, de mély árnyék.
A kis gyermek vén játszótársának, a mentornak ránczos, sárga arczán, mig
a vadgesztenyefa illatos levelei alatt elgondolkodva szítta pipáját. Nem
azokból a futó árnyakból való, melyek a lélek röpke hangulatainak
szárnyán jönnek-mennek; hanem azokból, melyek elszakíthatatlan fátyol
gyanánt borulnak a homlokon, a néma aggodalom, a titkolt reménytelenség
és titkolhatatlan rettegés redői fölé. Istók csöndesen pipázgatott a
fapadon és játszott a gyermekkel. A füstkarikákat fujta egymásután és
öreg szemeivel gyorsan hunyorgatva nézte a füst oszló ködét, a mint
elborította a fényes kastély tündöklő falait, a végesi halmok zöld
képeit, a mező sárga szőnyegét és a sirbolt kicsiny szent épületét.
Nézte s mig előtte kaczagva játszott a kis Béla, a névtelen filozóf vén
szivét, mely hosszu esztendők óta hiven és reményekkel teli dobogott
ennek a laknak s ezeknek a földeknek uraiért és jövendőjükért, névtelen
fájdalmak szorongatták. Mintha minden, minden füstbe oszlanék előtte s
szorongásában hiába gondolta meg egymásután titkos számadásainak végét
és a meggondolandókat mind. Borongó tekintete eltévedt a kis falusi
temető ákáczai és esőmosta fejfái közé arra a helyre, melyet annak az
egyetlen nagy platánfának hüvös árnyékában magának kiszemelt; de most
már az isten tudja, hova fogja vetni sorsa, ha itt minden füstbe megy,
és kicsoda pihen majd meg abban a zugban, melynek első foglalói az ő
csöndes, magányos gondolatai voltak.

– Nem tudom, – sóhajtotta magában, nem – háladatlanság-e tőlem, hogy
mikor az árviz őket fenyegeti, én még arra a szegény ördögre gondolok,
kit Pallér Istvánnak hivnak! Erről bizonyosan nem álmodtál, szegény
öreg, kit sirodban is mélyen tisztelt barátomnak tartalak és szivemből
kivánom, hogy nagy altodban se álmodjál sohasem! Mert bizonyosan
neheztelő szemekkel fogadnál odafenn, elfeledkeznél minden hűséges
szolgálatomról a jusban, a theologiában s a klasszikusokban, és hirtelen
természeteddel meg sem hallgatnád mentségemet, ha tudnád, hogy hires
familiád gyász-pusztulása onnan kezdődik, mikor egy vér szerint való
atyámfia, egy Pallérossi Pallér leány abba nagylelküen befogadtatott.
Talán bővebben is el kellett volna a boldogult Kálozdy Ádámné tisztes
képe előtt ama gyönyörü alkalommal magyaráznom neki a takarékosság
fényes erényét. Mert ennek van leginkább hijával. Igen, nem vonakodom
bevallani magam előtt, a rokonság daczára sem vonakodom, hogy mindaz, a
mit én valaha segítettem ebben a kastélyban, nem ér annyit, a mennyit ő
rontott. És ha ezeket meggondolom – bár ősi nevemet semmi okom
szégyenleni – szeretném, ha valami más néven hívnának, mikor az öreggel
találkozni fogok.

Kétségkivül, még soká borongott volna így a mentor, ha a kis vitéz oda
nem nyargal hozzá paripáján és meg nem kérdi, hogy mikép megy az a vers,
a mit tegnap este tanultak? Istóknak ugyanis vénségére sok sok névtelen
hivatala mellett még egy egész sereget kellett megroskadt vállaira
venni. Ő volt a mindig győztes vezérnek törzskari főnöke, kinek a hadi
terveket ki kellett dolgoznia; fegyvergyárosa, ki kardjait kiélesítette
és dárdákat vagdosott neki a fákról; markotányosa, kinek feneketlen
zsebjeiben az éhes hadfi ritkán kutatott hiába s ölében gyakran aludta
ki a hadviselés fáradalmait; sőt még néha-néha paripája is, kinek öreg
térdein a kis katona vigan vágtatott a csaták zajába. Bár nem ismerem
részleteiben a hadtörténetet, bátran ki merem mondani, hogy minde
különböző tiszteknek egyike sem volt soha nagyobb buzgalommal,
odaadással és szeretettel betöltve, mint Pallérossi Pallér István által.

Most is, úgy látszik, utóbbi minőségében akarta igénybe venni Béla urfi,
mert kipirult arczával nagy hirtelenséggel ugrott az ölébe és követelte
a verset.

– A verset, kis fiam? – mondá a mentor, pipa-csutoráját szája másik
végébe fogva, miközben szeretetteljes, szürke szemeibe hirtelen
odalopózott az a gyöngéd mosoly, melyet nagy bánata sem tudott soha
visszatartani, ahányszor ezt a kis gyermeket látta. – Nohát:

  Egy, kettő, három, négy,
  Kicsiny fiam, hova mégy?

A gyermek tapsolva, kaczagva, éles, csengő hangján kiáltotta a
feleletet:

– Tudom már, tudom már.

  Paripámra fölkapok,
  Katonának fölcsapok,
  Soha meg nem szaladok.

A paripa, melyre valósággal fel is kapott, oly gyöngédeden hintázta a
kis rekrutát, a hogy csak egy kifáradt, vén harczi lónak megviselt,
éles, öreg csontjaitól telik. Sőt a mesebeli táltosok módjára, kik
időről időre okos és elszánt beszédet szoktak folytatni szeretett
lovagjokkal, még meg is szólalt:

– Ne csapj föl katonának, ne menj te háboruba, kis gazdám! Maradj inkább
itthon. Gondold meg, hogy akkor a Bébé árván marad.

Az elhatározott ujoncz nem sokat látszott gondolni a kis ezüst csengős
báránykával, mely a kerítés mellett bégetve legelészett.

– Majd a Ferkó gondját viseli, – mondá.

– Aztán meg, igaz, hát az a tömzsi! A Ferkót is itt kell hagynod, a ki
bodzafából sipot tud csinálni.

– Hát itt hagyom. Elég katonámat ellopta már. Gyí fakó!

– Az édes apát is itt hagyod? Azt már mégis csak ne hagyjuk itt, kis
gazdám. Nincs itt nekünk semmi bajunk, mit keresnénk másutt?

A kis lovas egyszerre fölvetette nagy, fényes szemeit a mentorra, a
gyermekeknek azzal a hirtelen megütődésével, mely minden akadályra
meglepi őket, de sohasem jelent csüggedést. A habozás csak rövid
pillanatokig tart; a vigasztalás rögtön helyt terem. A vagdalkozó kis
kezek leestek és a szegény, sokat hajszolt táltos egy perczig
osztozhatott a nádparipa boldog pihenésében, mely egy törpe fenyő
lábánál nyujtódzott. A gyermek egy kis szünet után s halkan válaszolt:

– Az édes apa… azt nem hagyom itt. De az se hagyja a kis fiát. Eljön
vele.

– De hátha nem megy?

– De bizony eljön.

Mintha csak e halaszthatatlan fontosságu kérdés hozta volna, Béla a
fenyőligetből kivezető uton megjelent. Nem hiába örök és vigasztalan
árnyak közül jött, arczán bús, nehéz felhőket hozott s a tündöklő nap
egypár ezüst szálat ragyogtatott fején. Nehány rövid esztendő évtizedek
munkáját végezte ez ifju férfin, kinek fiatalsága tán még gyermekkorával
együtt szökött meg tőle. Megvénült, elnehézkesedett. Arczának üde,
életteljes szine oda már; sárga, hervadt és redős volt az s csupán azt a
rokonszenves vonást nem vesztette el, melylyel a felső biró látszik
tanuságot tenni a világ előtt, hogy: nem minden az, a mit ti láttok és
tudtok, mert én ismerek azonkivül még egy nemes szikrát ennek az
embernek szivében és nyilvánvalóvá teszem azt előttetek.

Kis fia eléje szaladt, és ölelte, csókolta azzal a kedves, mohó,
telhetetlen hizelkedéssel, melylyel a gyermekek legelső választottjukat
el szokták árasztani; azzal a magukról megfeledkező odaadással, melyben
a világ egyetlenegy élő lényével szemközt önkénytelen lemondanak
közmondásos jellemvonásukról, az önzésről. Van, minden gyermeknek van
ilyen választottja, legtöbbnyire anyja vagy egy kis játszótárs, kinek
első mosolyáról vagy utolsó pillatásáról, melyet halálos ágyának párnái
közül ő rá vetett, soha, de sohasem feledkezik meg s örök fényben kiséri
az világi vándorlásában életének legelső, tarka emlékeiből, melyeket
réges-régen homályba borított a távol. A kis Béla atyját szerette így;
attól tudakolta, hogy: ha katonának menne is, ugy-e sohasem hagyná el a
fiát?

Ha tekintettek valaha szemek gyöngéden gyermekarczra, ugy Béla szemei
bizonyára végtelen szeretettel nyugodtak gyermekén, kit karjai közt
tartott. De mind-e gyöngédség, mind-e szeretet nem annyira elüzni, mint
inkább felébreszteni látszott tekintetén egy bus szemrehányást, melyben
nagyon kevés remény volt s melyet ebben a perczben alig értett volna
más, mint a mentor, ki nemcsak azokat a hosszu, vigasztalan
számadásokat, hanem szivét is ismerte.

– Hátha nem mennék el, kis fiam? – mondá Béla, odaülve Istók mellé a
vadgesztenyefa alá s térdei közé vonva a szemeivel, ajkával, karjaival
rajta csüngő gyermeket.

A fiucska egy kissé elvörösödött a váratlan feleletre s szomoruan
dobálva szerteszét a lekaszabolt őszirózsákat, rövid idő mulva akadozó
és suttogó hangon válaszolt:

– Akkor… akkor én sem leszek katona.

– Pedig ott szép, arany-sujtásos ruhát, tollas csákót és sarkantyus
csizmát kapnál ám, – biztatta apja.

De a gyermek odahuzódott ölébe és megmaradt szavánál.

– Igazi paripát adnának alád és kedvedre nyargalhatnál rajta, mint a
Ferkó huszár-bátyja, a ki husvétkor fölvett a nyeregbe maga mellé.
Emlékszel rá?

– Nem, nem, nem leszek, – mondá komoran a fiu, kire nézve a játék
tulajdonképen a világ legkomolyabb dolga volt, és mintegy védekezve
fogta át atyja térdeit.

– Aztán meg…

Hiába, mindhiába! A gyermek Béla ölébe rejté kitüzesedett arczát, hogy
megszabaduljon a kisértések csábító képeitől, melyek attól akarják
elválasztani, a ki legdrágább a világon az ő kicsiny szivének. És a
szeretetnek bátor, hősies lemondásával hangoztatja:

– Nem megyek, nem hagylak itt.

Atyja hosszan, hosszan tartja karjai között és nem veszi észre, hogy
Istók előbb csak csöndesen félrefordul tőlük, azután lassu, nesztelen
lépésekkel odább áll. Alig veszi észre azt a czimeres, fényes hintót is,
mely nagy robajjal hajtat végig a kert alatt vezető uton. Pörge kalapos,
libériás kocsis hajtotta a szürkéket s az az alacsony, gavalléros ur, a
ki benn ült a hintóban, térdeire támasztott kezekkel úgy tekintgetett
itt körül, mint a gazda szokott a tulajdon földén, magában birálgatva a
vetést, a buzakereszteket, a szénakazlakat, a napszámosokat, a kastélyt,
még a kriptát is. Hazafi volt, a vármegye régi bankárja és az ország
egyik uj nemese, kinek apja csak egy nyaláb el nem kelt nyulbőrt hagyott
neki örökségbe, maga beleült a Péterfi grófok ősi birtokába, fiai bele
fognak ülni még sok sok régi birtokba és unokái talán már nem is
találnak maguk körül semmit, a miben már benne nem ülnek. Akkor majd
aztán azok kezdenek el kártyázni.

A porfelleg eloszlott az uton s eltünt a hintó, melynek élelmes gazdája
nem sokat gondolt vele, hogy nyájas köszöngetése viszonzatlan maradt.
Béla ezekben a perczekben egészen kis gyermekeé volt, azé az apró
jószágé, ki megváltóul küldetett két ifju lélek sivár és örömtelen
életének s egy vén család fenyegetett történetének folyamába. De későn
küldetett, mint az a szent férfiu, ki sem bölcsességével, sem
ártatlanságával, sem vitézségével nem vala képes feltámasztani az örök
város régi erkölcseit, melyek a féküket vesztett szenvedélyek mámorába
fultak.

Mi változást idézett elő Béla életében a gyermek, kinek születése
velőkig megrázta őt? Egy sebes vizü patakot láttam egyszer. Zajló árja
gyorsan ragadott egy faágat, melyet az erdőn valami vihar tört le
törzséről és hajított bele. A patak medréből egy vizi liliom karcsu
levelei sárgás-fehér, most fakadó bimbót emeltek föl, mely egy
pillanatra megállította az ágat. A viz sebesen gyürüzött körülöttük s a
feltartott ág, megtépett lombjával befödve a bimbót, küzdött ellene, a
meddig tudott. De az ár uj meg uj rohanással ostromolta s elszakítván a
parttól, melybe fogózni akart, az ágat, lombot és letört bimbót magával
ragadta…

A vészes szenvedélyeknek amaz örvénylő árjában, mely Bélát ifju korának
egy sötét és szerencsétlen napja óta ragadta magával, – ott is fakadt
egy kis bimbó megállítani őt. Míg nejének egy addig ismeretlen tekintete
a boldogság reményével biztatta, lelkének jobb felére büszkén s mintegy
megigazultan térdelt a bölcső mellett. A szeretetnek az a
megfoghatatlan, inkább csak sejtett fénye, mely bizonyos pillanatokban
époly titokteljesen üt meg bennünket, mint a halál árnyéka, visszaüzte
lelke mélyére a szenvedélyeket, melyek rabjokká tették. De a lánczok,
melyek észrevétlenül gyürüznek áldozataik körül mind sürübben, mignem
elsorvadnak azok, már erősebbek voltak, semhogy Béla kezei eltéphették
volna. Mint a test forró láza a gyönge alkatuakat hagyja el
legnehezebben, úgy a léleknek amaz égő kórjai legmakacsabban
kapaszkodnak a gyönge szivekbe. Az övé pedig gyönge sziv volt, mely
bajaiban, szenvedései közt sohasem hítt orvost, hanem engedte harapózni,
egyre tovább harapózni a kóranyagot. Az első napok az öröm
meggondolatlan elragadtatásában teltek. A fiatal apa kidobatta ágya
fölül a Vénus-képet, mely multja egy bűnös gerjedelmének emlékét őrizte;
elzárkózott a sürün érkező czimborák elől, kik számon kérni jöttek, hogy
miért zavarta meg a vadászmulatságot; bezáratta a kártyaszobát és azt
hitte, hogy új életet fog kezdeni. Felhívatta az öreg papot, hogy
alapítványt tesz szegény családok gyámolítására, melyeket a családfő
korhelysége indít pusztulásnak. De pénzes ládája üres volt s a nemes
alapítvány is kölcsön pénzből került. Ez elszomorította és gondolkodóba
ejtette. Borongani kezdett s rövid napok alatt át kellett látnia, hogy
tulajdonképen börtönben van, melyből csak kétségbeesett eszközökkel
lehet szabadulása. Vig napjaiban sohasem látogatta meg a bukás
kisértete; most mindig ott találta gyermekének bölcseje mellett és
vasmarkának kegyetlen szorítását érezte torka körül. Azon a ponton volt,
a hol a gazda számítása, takarékoskodása, önmegtagadása, mind homokba
való irás, mikor a biborban ragyogó nyugoti ég már a következő reggelre
jelenti az elmaradhatatlan vihart. Mit tegyen, mihez folyamodjék, minő
isten csodájától várjon menedéket? A magánynak sok kinos órájában hosszu
heteken keresztül gyötörték e felelet nélkül való kérdések szivét,
melyet egy uj csalódás is uj keservvel töltött meg. Ilona ép úgy kelt
föl betegágyából, mint hajdan: ép annyi türelmetlenséggel,
szenvedélyességgel, gyöngédtelenséggel és szeretetlenséggel iránta; az
az egy pillanat, mely minden jót igért, eltünt az élet beváltatlan
reményeinek végtelenségében s mikor a gyöngélkedő szép asszony,
bágyadtan dülve karszékébe, kaczéran próbálgatta pongyola-főkötőit tükre
előtt, már messze, igen messze volt. A mint végig tekintett Béla a
jövendőn, csak egyetlenegy szomoru reménye maradt: a kártya, hogy
visszanyerje most fia számára mindazt, a minek őrá nézve már nem volt
értéke s a mit elvesztegetett. Legalább ezzel csalta magát, ezzel
szépítette szenvedélyét azon a napon, melyen ujra a mulatók asztalához
ült, hova elsőben a szenvedés kergette s most már kiolthatatlan
szenvedély csábította. Ugyanazon a napon történt ez, melynek reggelén
neje durván bánt Istókkal, ki hosszu és alázatos kerülők után szóba
hozta, hogy a három hátas ló közül kettőért a Venyige-zsidó jó pénzt
ajánl. De mintha a bornak keserübb lett volna az ize, mint annakelőtte!
Bélának nem volt nyugta az ujra fölnyíttatott kártyázó szobában, a víg
czimborák lármás társaságában. Fölkelt és csöndesen átszökött kis
fiához. A gyermek aludt és diszesen faragott bölcsejében, aranyozott
kárpítok homályos csillanásai s drága függönyök lágy suttogása közt
bizonyára nem álmodott rongyokról és száraz kenyérről. Béla lehajolt
hozzá, megcsókolta és a szeretet kétségbeesett erejével ragadta meg a
gondolatot, hogy e nyugton alvó kisded számára nyerjen vissza mindent, a
mit hihetetlen gyorsasággal eltékozolt: az ősi kastélyt és ősi földeket.
S ment vissza a mulatók közé. A változás, mit a gyermek hozott életébe,
mindössze annyi volt, hogy a szive mélyén nyugvó nemes hullámokat
fölverte és összekeverte a salakkal.

Senki sem mondhatja, de nem is mondta senki s én sem merem mondani, hogy
nem szerette igazán a kicsinyt. Ellenkezőleg. Soha égőbb ragaszkodással,
kétségbeesettebb gyönyörüséggel nem ringatta karjain apa gyermekét, mint
ő. Soha, mióta a hideg és könyörtelen hullámok összeborultak a fölött a
szerencsétlen sziv fölött, mely utána szakadt meg, távolról sem
szeretett senkit úgy, mint e kis vendéget. De talán nem is szeretett
senkit mást. A mi jó, gyöngéd, meleg és nemes volt szivében; a mit az
élet viharai között megőrzött azokból az órákból, melyeket éhezve és
dideregve virrasztott át régi kis viskójukban anyja halálos ágya
mellett: az mind, mind gyermekeé volt. És a gyermek öntudatlanul is
érezte ezt s fejlődő érzéseinek legteljesebb, legdrágább virágával
szegény atyja felé fordult. Mikor vendégekkel volt tele a kastély s
anyja idegesen csókolta, hevesen ölelte és türelmetlenül altatta, a
kicsike mindig atyja ölébe kivánkozott, kinek nem volt mulatsága – lett
legyen ez bármily szilaj – melyet gyermeke kedveért rögtön félbe ne
szakított volna, Sohasem számlálta az éj borulatával sötétedő és hajnal
szürkületével derülő órákat, melyeket egy kicsiny betegágy mellett
töltött. Fiatal képzelete uj erőre gyult és vége-érhetetlen
mesélgetésében fáradság nélkül járta meg az óperencziákat s emelkedett
fel a csillagok világáig. Bélácska csak az ő ölében érezte igazán jól
magát, mikor a szeretetteljes sötét szemekbe mosolyt csalt. Hozzá
kivánkozott anyja karjaiból, lábainál a szőnyegen órákig eljátszott, mig
az ő nehéz pillái az átkorhelykedett éjtszakák adóját fizették, s mikor
fölnyította szemeit, rendesen térdeit álölelve találta a gyermeket, ki
nesztelen csöndben, mozdulatlanul várta ébredését s kaczagva kivánt jó
reggelt neki. A kis fiu a világon mindenkivel szemközt azt a heves,
makacs, korláttalan természetet mutatta, melyet anyjától örökölt; hogy
atyjának gyöngédebb, melegebb, szeretőbb lényéből is volt benne valami,
arról – a hálának kimagyarázhatatlan törvényénél fogva – csupán csak
Bélának volt alkalma meggyőződni. Volt valami mélyen megindító e benső,
széttéphetetlen ragaszkodásban e két sziv között; valami, a mi azt
sejtette, hogy ez a kicsi jószág anyjának tétova járó gondjaiért keres
magának kárpótlást, ez a megtört ifju ember pedig mindazokért az
örömökért, melyek a boldogoknak osztályrészül jutnak. Ilona csak
pillanatokig tudott fiáé lenni; (akkor aztán ölelte és csókolta oly
mohón, hogy majd megfult és piczi vállain foltok maradtak!) A hódoló
udvar, melyet még egyre fejlő szépsége csábított körébe, minduntalan
elhivta s ha Béla szeliden figyelmeztette egyremásra, oly
szemrehányásokkal válaszolt, melyekre férje nem tudott mit felelni. A
két év, a szerencsétlen két év, mely így folyt el, csak mind borusabbá
tette az eget fölöttük, mind zajlóbbá az örvényt lábaik alatt. Béla
vesztett, sülyedt, bukásába rohant. De minél több felhő verődött össze
arczán, annál ragyogóbb verőfény várta kis fia szemeiben. A szerencsének
végzetes hajszája, melybe keveredett, mindig nyugtalanabb, mindig
reménytelenebb, mindig kétségbeesettebb lett, mikor egy reggel a kálozdi
faluházán kitüzték a nagy nemzeti szinü zászlót, melyre ez volt irva:
«Éljen Kálozdy Béla követjelöltünk!» s a mely uj életet látszott
jelenteni.

Mátéfi Rudi hozta meg az első hirt a vármegyének görhes, meghajszolt,
megizzasztott lovain. A porfelleg, melyet fölvertek, mindjárt azután
emelkedett a végesi szőllők alatt, hogy Hazafinak hivalkodó fogata
eltünt a tulsó oldalon. A szegény irnoknak örömben uszó arcza egészen ki
volt hevülve s ezek a vén, százados fák körülötte bizonyára soha nem
láttak ragyogobb kék mellényt annál, mely alatt az ő szivét dobogtatta a
család dicsősége. Béla elhalaványodva kapta meg a hirnök kezét s az
érzelmeknek és gondolatoknak reszkettető árja rohanta meg egyszerre
lelkét. Az a megragadott kéz rá nézve a szalmaszál volt már, melyet a
legeslegutolsó órában pillantott meg a komor vizeknek elnyeléssel
fenyegető, végetlen áradatán. Utána kapott. A pir lassan-lassan kezdte
visszafoglalni sápadt arczát, míg tekintete hosszan és mereven a jó hirt
hozó koldus-atyafira volt szegezve, ki nyugtalanul izgett-mozgott és
észrevehető volt, hogy mindenkinek fülébe szeretné kiabálni ujságát. A
gyermek tágra nyított, értetlen szemekkel bámult hol egyikükre, hol
másikukra, mig megunván a csöndet, elpártolt nádparipájához s ujra
kezdte az irtó hadjáratot a virágok ellen.

Így álltak ott némán egy darab ideig s észre sem vették a mögöttük
közelgő könnyü lépéseket mindaddig, mig Ilona sugár alakja előttük nem
állt s vizsga tekintettel méregetni nem kezdé zavarukat. Ez a szép
asszony, úgy látszik, minden tavasznak, mely felette elröpül, magánál
tartja pompáját s a hervasztó ősz elől minden báját sikerül megmentenie.
Semmivel sem kevésbbé szép ma, mint akármikor; csak arczának hajdan oly
biztos erélye mintha helyet engedett volna valami habozó, révedező,
elégedetlen nyugtalanságnak. Olyan volt, mint a császárkorona fenséges
virága, mely egy fa árnyában nyilik s a lombokon keresztül-szürődő
verőfény az árnynyal vegyest játszik, mozog, reszket, tündöklik a
pompás, égő, aranyos szirmok felett.

– Hozta isten, Rudi! – nyujtá finom kezét az érkezett elé, kivel szemben
mindig bizonyos leereszkedést s ennélfogva fensőséget szokott mutatni,
mely olykor-olykor az ízlés határaival sem törődött. – Jó reggelt. Úgy
látom, valami kellemetlen hírt hozott. Az ilyenekkel, tudja, jobb
megvárni az estét: akkor legalább senkinek nem rontjuk el a napját
velük.

Rudi szemei vidám mosolyra csillantak s közbe akart vágni mentegetőző
felvilágosításával. De már akkor Ilona férjéhez fordult s mintha magára
nézve csakugyan egész komolyan estére akarná hagyatni a rossz ujságot,
hirtelen így folytatta:

– Nem is képzeli, Béla, miért keresem fel ily sietve! Gondolja csak, a
szegény Szultánnak valami baja támadt az éjjel. Nem akar fölkelni az
alomról, hozzá sem nyul az abrakhoz és olyan bús szemeket vetett rám,
mint egy beteg galamb. Ön mégis talán jobban ért hozzá nálam;
megnézhetné, hogy nem lenne-e szükséges orvosért küldeni be Karámosra.
Mert erre a Kurzra a kutyámat sem bíznám.

De Béla merengő tekintete a messze halmokon járt s úgy tetszett neki,
mintha csak álmában hallaná, a mit neje beszélt.

– Hallotta? – kérdé tőle hangosabban s a neheztelésnek egy kis
árnyalatával a paripájáért aggódó asszony.

– Hallottam, Ilona, – felelt szórakozottan a kérdett. Intézkedjék úgy, a
mint jónak látja. Rudi igen fontos hírt hozott s épen nem kellemetlent.

A nő kiváncsian vetette szemeit az izgő-mozgó fiatal emberre, ki már-már
azt hitte, hogy meg van váltva és beszélhet kedve szerint. Nem is
választotta el már egyéb túláradó szívének kiönthetésétől egypár rövid,
futólagos kérdésnél, melyet Ilona intézett hozzá.

– Fontos hírt? Nem tudom elképzelni, mi lehet. Talán az ivándi versenyre
vonatkozik? De ne tartsa hát ilyen soká zár alatt kincsét, barátom. Hisz
különben épen nem panaszkodhatom, hogy valami nagyon sok mondani valója
lenne. Kapjon rajta, ha van valami.

No végre, hála istennek, beszélhet. Dehogy is tartja zár alatt; dehogy
tartja.

– Nem az ivándi futtatás, kedves sógorasszony. Egészen más, hatalmasabb
verseny, melyben családunkra új diadal várakozik. Móricz bátyánk
lemondott a követségről s már talán vissza is bújt a barlangjába. Új
választás lesz a karámosi kerületben s odabenn a vármegye urai egy
akarattal Bélát kiáltották ki jelöltnek. Nekem nem sok szavam volt bele,
(az irígység most sem engedte még följebb vinnem kancelistaságnál!) de
higyjék meg, majd kiugrottam bőrömből örömömben, mikor Vincze bácsi
elharsantotta a jelszót. Hiába, csak én is tartok valamit a családra!

A szép asszony a meglepetésnek egy gyönge, urias felkiáltásával fogadta
a hírt. Mintha csakugyan az ivándi futtatásról lenne szó.

– Lehetetlen! No Béla, végre megnyílik a maga pályája is. Nem lehet több
panasza a sors ellen. És van valami valószinüség megválasztásában?

– Hogy van-e? – kiáltotta az elragadtatott hirnök s hirtelen
hátravetette atilláját, hogy családi büszkeségtől dagadó keblén egész
terjedelmében ragyogtathassa a kék mellényt. – Úgy állunk, mint tizhez a
száz. Az a félszemüveges Péterfi gróf bizonyosan fellép, mert régen
áhítozik már a követségre. De arra nem voksol más, mint a kit bottal
hajthat oda. Semmi népszerüsége: nagyon ángolos. A jó név csak mindig jó
név marad s már itt a mi vármegyénken egy Kálozdyval szemközt maga
Grassalkovich herczeg is a rövidebbet huzná. Aztán még hozzá ő! Nem
felejtette ám még el a nép, hogy a nagy szárazságkor ki adott életet
neki!

– Ez mégis derék, hogy ide gondoltak, – mosolygott Ilona azzal az
öntudattal, hogy ez a kegyes mosoly bőves bőven megfizeti a szegény
irnok minden lelkesedését. – Nyujtsa a kezét, Béla, és fogadja
üdvözletemet. Lássa, a sors is az én részemen van s úgy intézi a dolgot,
hogy kénytelenek legyünk Pestre költözni.

Erre aztán csöndes, jókedvű dudolással befelé indult. Egy pár
lépésnyiről még visszafordult és emlékezetébe hozta férjének szíve nagy
aggodalmát.

– Bocsásson meg, hogy országos gondjai közt figyelmeztetem, ne
feledkezzék meg végkép a szegény Szultánról. Néhány perczet szentelhetne
neki.

Rudinak vissza kellett sietnie a városba, mert ő ragyogó mellénye,
fontos küldetése és családi önérzete ellenére is csak bizonytalan
helyzetű vármegyei kanczelista volt, ki némi szorongással gyanakodott,
hogy a pecsovics-hírben álló alispán nem igen nézi jó szemmel
kortes-utazását.

Béla magára maradt. A kis fiú víg nevetése már messziről, a fenyvesből
hangzott ide hozzá. Sokáig sétált föl s alá a kert útain és szomorú
szeme gyönyörködött a derült, tiszta napban. Meg-megállt a gyermek
játékai fölött, ki homokból várat épített, melyet az alattomos szeleknek
könnyű volt megostromolni és porba dönteni. Megütötte füleit az ebédvivő
parasztasszonyok éneke, kik üres fazekaikkal visszatérőben voltak a
mezőről. Egy szegény vándorló legény hangos füttyszó mellett telepedett
tarisznyájával a kert alatti árokba és vígan tekintgetett szét a
verőfényes vidéken, melyen útja átvezeté. Kósza figyelmét minden apró
kép, minden fölcsendülő hang magára vonta, mint ezt nagy meglepetések
után, terveink zavarában ép oly gyakran tapasztalhatjuk, a mennyiszer a
teljes fogékonytalanságot a tarka jelenetek iránt. Béla képzelete – mint
az árnyas fészkéből megriasztott fürj – ugrált, szökött, röpdösött
rögről rögre a kalászos mező aranyos hullámai közt.

Egyszerre megszólalt a falu kis harangja. Puliszkánéra szólt, egy félig
süket, félig vak, félig sánta vén asszonyra, ki tavaly volt kilenczven
esztendős. Már régen botra támaszkodva járt, kihullott minden haja,
elszállott minden öröme és Béla kegyelemkenyerén élt. Lóti-futi szolgáló
korában került a kastélyba; jól emlékezett az öreg grófnéra: soha azéhoz
fogható drágalátos selyemszoknyák nem suhogtak itt a levegőben, soha
olyan fehér kezeket nem csókolt. Megfakult, régi-régi tulipános ládája
fenekén, a sok-sok kaczat között végesvégig megőrizte azt a piros
keszkenőt, melylyel lakodalma éjjelén bekötötték a fejét, melynek akkor
olyan hosszú hollófekete hajékessége volt, hogy négy soros kontyba tudta
csavarni. Az a keszkenő még a grófnétól került. És öreg szívének
fenekén, hosszú élete együgyü emlékeinek lomja közt is őrizgetett
valamit azokból a napokból: mélységes hálát az uraságok iránt, kik
fiatal, deli, jó dolgos urát megszabadították a katonaságtól. Pedig
akkor nehezen ment, mert úgy beszélték, hogy a császárnak háboruja van a
francziákkal és a Suta-árvák kenyérkeresője, a kit megfogtak, nem is
jött többé haza sohasem. A vén asszony hosszan el tudta mondani ezt a
történetet, és sokszor leselkedett utána, hol egyik, hol másik saroknál,
ha valahogyan el tudná kapni Bélának vagy Ilonának a kezét, kikre e
jámbor lélek hálája örökségben jutott a kastélylyal. A leánya Bogádra
ment férjhez, s mikor már nehéz volt neki a szolgálat, hitták is eleget,
hogy költözködjék hozzájuk, de neki úgy tetszett, mintha idegen
temetőben sokkal hidegebb lenne a föld annál, mely ura mellett itt
várakozik reá. Itt őszült meg és aggott el, mígnem halott-öltöztető,
temetéseken siránkozó, sírja szélén botorkáló anyókává lett. Béla
rendelt neki egy kis zúgot valamelyik béres-házban, gondoskodott róla
tehetetlenségének napjaiban és valóságos bálványa lett az öregnek.
Csöndesen folytak volna napjai, ha Ilona egyszer jó kedvében két tyukkal
meg nem ajándékozza. Ennek a két vén állatnak szentelte életének végső
gondjait; tojásaikat összegyüjtögette, besántikált botjával Karámosra,
összelökdöstette magát a kofákkal és várta türelmesen a vevőket
tojásaira. Azzal az egy pár fillérrel, a mit árult,
huszszor-huszonötször eltipegett az esztergályos sátra előtt, míg
kiválasztotta magának a legpirosabb fakardot vagy a legharsányabban
rikoltozó trombitát, egy jó óráig elalkudott rájuk és csillogó szemekkel
totyogott velük hazafelé. Itthon aztán a kertben megleste a kis Bélát,
mikor magát kapta, reszkető kezeivel felkötötte neki a rikító
szerszámokat és meghagyta, hogy megmondja ám odabenn: ezt meg ezt az
öreg Puliszkáné vette azért a jó meleg levesért, vagy azért a viselt
ködmenért, a mit a minap juttattak neki, mikor a hideg rázta és azt
gondolta, hogy meghal. Erre aztán megnyugodva tipegett kamarája felé,
hogy ilyen apró szives fogáskák majd csak nem engedik tőle elfordulni az
uraság jóvoltát, a meddig a fölséges istennek az ő vándorlásában
gyönyörködnie tetszik. Hanem egy alkalommal vesztére ment be tojásaival.
A mint a piaczon üldögél, megpillantja szép unokáját, a Fodor Panni
leányt Bogádról. Olyan czifra volt, hogy majd elröpült a pántlikától és
még ki is volt festve az orczája. Oda kiáltott rá, hogy: – Állj meg egy
szóra, Panni; milyen sorsba jutottál? Hanem a szép leány elfordította a
pirosítós képét, mintha nem vette volna észre és eltünt a hetivásáros
kocsik között. Az öreg tudta, hányat ütött az óra; de nem tudta maga
sem, hogyan került haza Kálozdra. Támolyogva, sírva, átkozódva jött s
ettől a naptól kezdve csak a legmelegebb verőfény tudta egynehányszor a
béresház elé csalni sötét zugából. Ilyenkor mindig Bélát leste, mert
családját megtagadva, gondolatai csak a másvilágon és azokon a
jótéteményeken jártak, melyeket a kastély uraitól vett az esztendőknek
szinte megszámlálhatatlan sokasága alatt. Áldja, áldja meg őket az isten
sírjaikban, ágyaikban, bölcsőikben! Áldja meg közülök a nagyokat és
kicsinyeket! Ezt rebegte el tegnapelőtt Bélának, kit alázatos
tisztelettel haldokló ágya mellé kéretett. Noha fogai mind kihullottak
már, a halál környékezte szívét és a szerfölött való érzékenység
elfojtotta hangját, Béla megértette jól az egész áldást és azzal az
ujsággal köszönte meg, hogy a Panni leány jó útra tért. Az öreg nagy
fuldoklás közt integetett, a mi talán azt jelentette, hogy: nem sokára
tudni fog már mindeneket, és meghalt.

Most őrá harangoznak. A mint Béla hallgatta a harangszót, (olyan könnyen
kongott, nem hiába hogy senki sem siratta a szegény anyókát!) úgy
tetszett neki, mintha annak a hidegedő, együgyü szívnek áldását
hallgatná; mintha már meg is fogant volna rajta. Régen látta már a jövő
napok közelgő rémeit; de tehetetlenségében nem volt képes elűzni őket. A
hányszor csak tekintete kis fiára esett, égő fájdalom szaggatta szivét
és világossá lett előtte, hogy csak isten csodája segíthetne rajta. El
kell válnia ezektől a hegyektől, ezektől a mezőktől itt körül, ettől a
kastélytól és a nagy világ homályos ösvényeinek egyikén elindulnia
kenyeret keresni. De most, az utolsó perczben, mikor már körül kellett
tekintenie a sötét platánok, bús fenyők és illatos gesztenyefák között,
hogy melyikről messe vándorbotját; most, mikor a szegénység már kopog
kastélyának czimeres ajtaján, hogy kivezesse őt, szép nejét és ártatlan
kis fiát e büszke falak közül s idegen kezekre bízza őseinek hamvait;
most, mikor a bizonytalanság, a nyomor, talán a sülyedés tátonganak
előtte: ím megnyílik az ég és nyilatkozásában csodát küld megmentésére.
Vajjon ki volt az, a ki annak a vén szívnek utolsó áldását, utolsó
imádságát a jutalmazó örök biró elé vitte!? Meg van hát könnyítve a
nehéz búcsú; a fekete fátyol arany szálakkal szőve át. Új pálya nyílik
előtte, melyen az eltékozolt javak helyett becsületet, hírt, nevet
arathat és hagyhat örökbe a kicsinynek. Ő sem kapott hazulról egyebet.
Legyen itt minden másé, csak ő maga maradhasson a magáé! A mint a
kertben járkált, fölkeresték ifjú, rajongó álmai s hánykódó szíve
meg-megdobbant amaz álmatlan éjtszakák emlékeitől, melyeket a kis
mályvarózsás kerti lak csöndes szobájában valamikor átvirrasztott,
áttanult, átábrándozott. Régi, feledésbe merült eszmények foglalták el
lelkét. Újra forrott benne az egykori lelkesedés, melylyel az «élő
szobor» lábaitól a bűvös arczra föltekintett. Annak szánta akkor életét,
agyvelejének minden gondolatát, szívének minden csepp vérét, izmainak
minden erejét. Mintha csak egyetlen éjjel választaná el azoktól a
napoktól! Ez órában megint az a fiatal rajongó volt. Hazaszeretet,
családi bú és apai remények vegyültek össze lelkében, megfeledkezett
egészen a napról, melyen itt kell hagyniok ezt a falut s égő szemei
előtt fel-felcsillant már annak a másiknak fénye, melyen vissza fognak
térni ide s kifényesíttetik az ősi czimert.

Eljött az este és vele együtt a «pártvezérek». Csengős lovakon,
jókedvvel, víg zajjal közeledett Kálozd felé a vármegyei törzskar, mely
Vincze bácsit ismerte főfő tanácsadójának. Három kocsival jöttek, hogy
annál többet mutassanak s a fontosabb pontokon: a vörös Biká-nál, a
Becsali-ban és még egy néhány helyen stácziót is tartottak, jó korán
felismervén a jelentőséget, melyet ezeknek a megszállott poziczióknak a
megindulandó hadjárat folyamán tulajdonitaniok kell. Sok efféle nemzeti
háború bizonyítja az ősidők homályától kezdve egész a mai napig, hogy a
korcsmárosok a leghatalmasabb kortesek. Mindenütt alkudozásokat
folytattak a Kálozdy-zászlók kitűzése iránt: most még csak az az egy van
készen, a mit az Ignácz hajdu lobogtat az első kocsi bakján, hanem egy
hét alatt lesz annyi, hogy a kék eget se látjuk tőlük. Ez a fennhangú
biztatás természetesen attól a lármás hadvezértől került, ki jelenleg
ugyan csak a vármegyei hajduknak volt generálisa és a raboknak korlátlan
parancsnoka, de leleményesnél leleményesebb és czifrábbnál czifrább
haditerveit és cseleit bátran összehasonlíthatná a világ leghíresebb
haditerveivel és cseleivel. Nem mulasztotta el megállítani a menetet
egy-egy roskatag, hulló vakulatú ház előtt, melyben valami pusztulásnak
indult nemes urat, valami jobb szájú, jobb vérű, jobb torku hazafit
tudott. Csak a pipáját tömte meg mindegyik, azután felült.

Az újonczozásnak ebben a lelkesítő folyamában, melyben több rendbeli
csutorának és pinczetoknak is része volt, a világért meg nem feledkeztek
volna Bárándy Gáspárról, erről a tekintélyes és furfangos politikusról,
kinek mindörökre feledhetetlen az a sikere, mikor a bogádi bocskoros
nemeseket Harkányi viczispán részére térítette egyetlenegy dikcziója,
melyet – a faluvégi dombon gubbaszkodó akasztófára mutatva – így
kezdett: Itt, hol őseitek elhullottak stb. Tiszteletes Molnár Ábrahám úr
sem volt rest, a hogy beszóltak érte a parókhiára. Épen a reverendáját
gombolta kifelé, mert a vén Puliszkánét a háznál ő imádkozta el. Az
örvendetes meglepetés minden tüskét meglágyított mord tekintetén, a mint
kászolódott fel a kocsiba az istentelen Gencsy Laczi mellé, kivel
azonban ezuttal egy közös igaz ügyet szolgáltak. Az alkonyodó napnak
tört, ködös, pirosas fénye és hosszú, halavány árnyékai kisérték
útjokban a kocsikat s vették körül az első zászlót, melyet Ignácz hajdu
sohasem mulasztott el lelkesedve meglobogtatni, a mint itt-ott egy-egy
csoport emberrel találkoztak, kiknek a bakra került Gál Andris kurjogató
kiáltozással magyarázta, hogy milyen járatban vannak. Éljen Kálozdy
Béla!

A mint a kálozdi faluvégi házak előtt hajtattak versenyt a putrik
czigánykereket hányó rajkóival s a tarka és zajos utazás czélja, a
kastély, fenyegetett méltóságában már ott emelkedett előttük: egyszerre
szembe találkoztak az egész falu népével. A kilenczven esztendős anyóka
utolsó tisztességéről volt hazatérőben, élén az énekes gyerekekkel és a
kántorral, kinek kacskaringós hosszú vörös bajusza a kos-szarvra
emlékeztetett. A nagy lépésekkel, hallgatag ballagó szűrös atyafiak
eleinte egész csöndes tiszteletadással szedték le a zsíros kalapokat
fejükről, míg a fehérnép – összefogott kezében a kék keszkenőt meg a
rozmaring-szálakat tartogatva s a világért sem vetve egyetlen pillantást
sem félre – halk mormogással mondogatta maga elé alázatos jó
kivánságait. De a mint a sujtásos vitéz meglobogtatta előttük a harczi
zászlót; a mint Andris egy harsány kurjantással kifejezést adott szíve
túláradó érzéseinek; a mint Vincze bácsi egy aranyszínű pintes üveget
odanyujtott futtában a kántornak: abban a szempillantásban felbomlott a
temetési szép rend. A mester kacskaringós bajuszának sokat jelentő
intésére szürét rázogatva, támolyogva, kiderülő ábrázatokkal állapodott
meg a gyászba borult sokaság és a hunyorgó szemek előtt derengeni
kezdett a jövő napok váratlan világossága. Követválasztás lesz.

Andris meg a fiatalabb úri kortesek még egyre kurjogattak a tova vágtató
kocsikról az ácsorgó parasztok felé, otthagyván nekik foglaló gyanánt a
gyorsan kiürült pintes üveget. Ezt ugyan kész szívvel kapkodták az
előljárók egymás kezéből, hanem azért a helység becsületéért a suta
kovács maga állott helyt, akképen kiáltozván az urak után:

– Köszönjük ezt is! Az isten éltesse a Kálozdy nagyságos urat! Tiszta
szivünkből kivánjuk és meg is adjuk majd néki az egész tisztességet.

Ez az «egész tisztesség» némi biztatás gyanánt hangozván ama sokak
részére, kiknek nem jutott a pintből, (hiszen a mester bajuszán is
legalább félverdung maradt,) egy akarattal megindultak valamennyien a
kastély felé, miután a nem voksoló fehér népet és a szintén
szavazatképtelen, de rikoltozás-képes gyerekeket tovább bocsátották
volna a maguk utján. Csak Jutka asszony, a suta kovács felesége, huzta
még meg egy szóra az ura mándliját.

– Hallja keed, aztán má most a kocsmapénz a Pistika csizmájára jusson
ám, míg keeteknek tart a jó világ!

– Ne busulj, anyjuk; most már minden lesz. Kerül onnan csizmára való is
a Pistinak! – biztatta sugárzó képpel Jutka asszonyt a suta kovács.
Aztán egyenesen a kántornak fogózott bele a hosszú, foltos átillájába. –
No mester úr, a szentlélekből már csak kivette a részét; majd meglátjuk,
milyen nóta kerül a fejéből!

A kurta homlokú, tömzsi orrú kántor csavarintott egyet a kos szarvakon,
azután mindjárt készen is volt vele:

– Nohát mozogjunk, atyafiak. Ide hallgassanak kigyelmetek:

  Messze hires Kálozd völgye,
  Nem megyünk mi messze földre,
  Ha jó hazafit keresünk:
  Kálozdy lesz a követünk!

A kastély tágas udvara megtelik néppel. A sok zsiros kalap, kopott szűr,
foltos mándli, ladik-csizma özönnel borítja el a kavicsos útakat és egy
rövid félóra alatt mind tönkre van tiporva a sok, gondosan ápolt fű-ágy,
mely piros verbénákkal volt beszegve. Az atyafiak bölcselkednek egymás
között a nem sejtett szerencséről; a hogy Bélát valamelyik ablaknál
megpillantják, a szép reményekkel teljes lelkesedés ki-kitör belőlük; s
a mentor, tiszttartó és ispán elé, kik szives nyájassággal sürgölődnek
közöttük, önérzettel nyujtogatják a kezüket. Máskor csak a kalapjukat
szokták megemelni előttük; de most ezeknek a kezeknek nagy a becsülete.
Mihály huszár meg Bálint mindenes – az éljenzésbe berekedt torkok nagy
gyönyörűségére – két akós hordót vernek csapra a kut mellett s a mint a
nyájaskodó urak innen is onnan is kínálgatják, a ködmenes «voks» röviden
csak azzal fizet: – Köszönjük ezt is! Már így választó időben ez az
általánosan szokásban levő formula, mely ügyesen és mégis érthetőleg
takarja, hogy: várjuk a többit.

A hosszú bajuszos kántor, a suta kovács, meg egy pár esküdt ember befelé
tolakodik, föl a fényes lépcsőzeten, egyenesen a nagy ebédlőnek, melynek
szárnyas ajtaja tárva-nyitva van. Odabenn javában folynak a beszédek s a
szűrös hazafiak a küszöbön rátartó, komoly képpel illesztgetik a
tenyerüket fülük mellé, ha netalán hallanának valamit. Biz abból
hallhatnak, mert a tiszteletes úr stentori szava olykor-olykor még a
külső oszlopokat is megreszketteti. Ama háromszáz esztendeje vérző
sebekről, melyeknek a gondviselés orvost mindeddig nem rendelt, még azok
is hallhatnak valamit, a kik odalenn a hordók körül letelepedtek a puha
gyöpre. Lehetetlen volt meg nem éljenezni azt a sikerült hasonlatot,
melyben Molnár úr a haza sorsának mostani intézőit a rájok bizott
talentomokkal hűtlenül sáfárkodó szolgáknak nevezte, kik a
megdönthetetlen jognak vert aranyát nemcsak nem kamatoztatták, hanem
inkább eltékozolták. Egy hű sáfárt, egy szilárd elvekkel tündöklő
férfit, egy igaz hazafit ajánlott a lelkipásztor beszédének
végszavaiban, midőn Kálozdy Bélát, mint e környéknek, a karámosi
választókerületnek új jelöltjét éltette.

Az éljenzés messze visszhangzott az udvaron.

Béla csöndesebben felelt. Nem hiába mondta, hogy nem érzi biztosnak a
talajt lábai alatt. Régi álmainak felhői közt lebegett. Szavaiban
mindenesetre több volt a virág, mint a mag, a lelkesedés, mint a
nyugalom, az elragadtatás, mint a megfontolás, a keserűség, mint a terv.
Hosszú évek előtt, egy fenekestől más világban, félig alaktalan
ábrándjai között szakadt meg a végzetnek egy kegyetlen csapására kezében
a láncz, mely talán más, termékenyebb mezőre vezeti, ha megadatik neki
tovább követnie. Így csak most is azt a szemet tartogatta, melynek
következőjét már iskolás korában kiejtette, mikor harag, elkeseredés,
szilaj bánat és csodaváró kétségbeesés uralkodott a szíveken.
Hasonlított az efezusi ifjakhoz, kik hosszú altuk után semmitsem
látszottak tudni arról, hogy miképen épültek föl a Deciustól romba
döntött szent oltárok. Szemei még várták a csodát s nem akarták hinni,
hogy ime megtörtént az; szívében a régi keserv, ajkán a régi hang. De
ezek itt körülötte mind az ő fajtájából valók voltak; alvók, ha más
okból is mint ő. Épen az kellett nekik, a mit mondott s neki tüzesedett
arczczal hallgatták, lelkesedtek rajta s a mint a közös anyát éltetve
elhangzottak az utolsó szavak, éljenezték, ölelték, csókolták, hordozták
az «igazi hazafit». A kántor, a suta kovács meg a többi neki álmélkodott
paraszt ember is fejét bólogatva feléje tolakodott Bélának, a mért úgy
ki tudta venni szívükből a szót.

A tiszteletes úr is kitett ugyan magáért, hanem már szó a mi szó, ilyen
fölséges «szavazatja» csak még sincs neki. Egész tenyér-erdő nyult
egyszerre a jelölt felé. Már hiába, szegény embernek ilyen sovány
esztendőkben erre a keresetkére is szüksége van.

A törzskar aztán átvonult a kanczelláriába, míg az alsótábla képviselői
lefelé indultak hírt vinni a maguk feleinek. Az udvaron lobogó tüzeket
raktak s a boros hordók csapja, úgy látszott, mintha valami távoli
rokonságban állana a kifogyhatatlanságukról híres bibliai olajos
korsókkal. A hüvösödő esti levegőben rekedt éljenek hangját verte vissza
a szürke fátyolba burkolózó, távoli halmok oldala. Ilyenkor a kántor
rögtönzött egy-egy tetszetős rigmust vagy az élelmes kovács rövid
kurjantásaira felelt a lárma. Az est hőse is le-lenézett a mulatók közé.

Nagyokat ordítva csinált útat neki a részeg kántor, kinek kacskaringós
bajusza már mind a két végével lefelé fordult. A tele csutorákból
kinálgatták, elfujták előtte az ujdonsült kortesnótát, a legények
vállukra kapták s nem volt vége-hossza az elrikoltozott jókivánságoknak.
Pupos Mike és a két apró czigánygyerek, keserves tussokat huzott Jancsi
repedt hegedüjén az éktelen lármához. Akármikor jött s akármerre ment
Béla, oldalán mindig ott kullogott Istók s apró szemei a ropogó tüzek
vörös világánál úgy csillogtak, mintha telidesteli lettek volna
könnyekkel. Jóllehet egy perczre sem ingadozott életében soha a
családfák értékéről táplált magas véleményében, mégsem utasította vissza
a suta demokratának némi bizonytalansággal eléje terjesztett karjait.
Hiszen mindez neki szól, kiért hűséges lelke minden gondolatával
remegett; mindez az ő jövőjének, életének megmentésére történik! A bor
folyt, a két rajkó keservesen dolgozott, a tüzek fényes lánggal égtek és
a fészkükből felriogatott madarak félénk suhanással szelték át a
levegőt. A dőzsölés tompa, egyenetlen moraja és az égnek sziporkázva
emelkedő füst várta a közeledő éjtszakát. Senkisem tudta, mikor
köszöntött be, mert a baktert holtrészegen szállították haza.

Odafenn a kanczelláriában ezalatt nagy, szárnyas ezüst-gyergyatartók
világánál, az udvarról fölhangzó zsivaj tompa zúgása mellett, csillogó
palaczkok lelkesítő társaságában folyt a hadi tanács. A vörös mellényü,
arany zsinóros generálison kivül részt vettek benne mind a jókedvü fiúk,
kik Bélát a magukénak számították: ezredesek, kapitányok, hadnagyok és
közlegények a szerint, a hány voksot számítottak. Képviselve volt itt a
lelkes meggyőződés egy pár borongó hazafiban ép úgy, mint a könnyűvérű
pajtáskodás és a kapzsi élelmesség. Ki vitte volna más a nagy szót, mint
Vincze bácsi, ki a dologtalanságnak fényes példája gyanánt töltötte
ugyan napjait e sürgő világon; de egy dolog mindig inyére volt: a
korteskedés. Mindenkit ismer, mindenkivel komázik, mindenbe be van
avatva, tekintélyt és népszerűséget hajhász s a piszkos zeke alatt fel
tudja fujni magát, akárkivel kész gorombáskodni és összecsókolózni, mint
valami gődény úgy győzi a bort, mindenkivel a maga nyelvén bánik és a
világon mindent ki tud zsákmányolni a maga módja szerint zsebének
érdekében. Hol van szebb kilátása egy élelmes embernek, a ki tud az
eszével és kezével élni, mint egy égő tető alatt?! A kálozdi kastély
fedele pedig ég. Vincze bácsi kiadta a jelszót: éljen Kálozdy Béla
követjelölt!

Lábait szétvetve nyujtózik egy nagy bőrkarosszéken és mocskos, szortyogó
tajtékpipája mellől adja a hangot. A szivar nem kenyere. A dolgok egész
állása, jelen és jövendő, tisztán áll hunyorgó szemei előtt. Szeretné
látni azt a néhai zsidó prófétát, a ki nála különben jövendölt! Béla
megválasztásában semmi kétség, noha nem fog épen olyan könnyen menni,
mint az első pillanatban hitte. Annak a grófi népségnek átkozott finom
orra van! A Péterfiék is már régen megszagolták Harkán, hogy mi van
készülőben s nagy titokban szedték össze magukat, míg mihozzánk az a vén
sülülü csak épen ma állított be. Most is úgy kellett harapó-fogóval
kiszedni belőle, hogy mi járatban jött. Hanem sebaj. Az igaz ügynek
győzni kell az ármánykodás fölött!

– Tiszta világos igazság, hogy győzünk! – szólt közbe Bárándy Gáspár, ki
a szivaros láda körül már több olyan pillanatot ügyesen felhasznált,
mikor a közfigyelem másfelé volt irányulva. Eközben pedig az igaz ügy
diadalába vetett rendíthetetlen hitének időről időre kifejezést adott s
biztatólag nyujtogatta kezét Béla felé, ki egy szék támlájának dülve,
észrevehető izgatottsággal hallgatta a tanácskozást.

A szipákoló generális folytatta a viszonyok rajzát s a pipát tömögető,
vastag ujjain mutogatta, hogy kire számíthatnak, kire nem. A harkai
kastélyban már oly sietséggel varrják éjjel-nappal a kokárdákat, hogy a
grófnétól kezdve a konyhaszolgálóig majd bele vakul minden fehérszemély,
hanem… kokárda! (Ilyen megvetéssel szólhattak a hajdani török császárok
a keresztyén zászlókról.) Az csak czifra nyomoruság, a minél többet ér
egy pint megkeresztelt bor is. Van a parasztnak esze! Már mi majd
különben megfogjuk a dolog végét. A karámosi szekeresgazdák számára
lefoglaltuk a Vörös Bikát. Ott ingyen bort mérnek nekik, a mennyi
beléjük fér. A mi kontónkra megy minden. Lássák legalább a bugrisok,
hogy nem holmi semmi ember forog szóban, hanem gavallér a javából.
Hallod Béla?

Béla hallja.

A karámosi városvégi szálló azonban nem az egyetlen pont, melyben Vincze
bácsi lábát megvetette. A bogádi nemeseknek a Becsali-ban rendelt ingyen
italt; el van már végezve ott minden. Ezóta talán isznak is. Még pedig
hogyan isznak! A ki azokat nem látta, semmitsem látott. Ha az Ararát
hegyét tele ültetnék nekik szőlővel, az sem lenne elég. Hja, már
ilyenkor az nem megy máskép. Mikor valakinek dicsőségre vásik a foga,
ott nem lehet zsidóskodni. Ugye Béla?

A szegény jelölt olyanformán intett igent, mint ha ez itt nem
haditanács, hanem hadi törvényszék lenne s ő a vádlott.

Az ivándi parasztokkal még most is folyik a veszekedés a végesi kaszáló
miatt. Varju Vincze úr határozottan kimondta, hogy annak véget kell
érni. Ilyen úr, mint Béla, nem hal bele abba a rongy darab földbe. Az
egész proczesszust menten csapja oda a veszekedő, vén Illés prókátor
fejéhez. Ez ötven voks.

A végesi kaszáló korántsem volt az utolsó áldozat, a mi Bélától
követeltetett. Jagó nem szünt meg ismételni Rodrigo előtt: csak pénzt,
pénzt végy magadhoz eleget, a többi az én gondom. Kiszámítható és
kiszámíthatatlan költségeknek végetlen sorozatát terjesztette szemei
elé. Becsületes nyiltsággal előadta, hogy: biz itt áldozni kell, mert a
parasztot csak a zsebén meg a torkán keresztül lehet kapaczitálni. A
nélkül aranyszáju Szent-János is hiába prédikálna neki. Ennek ez kell,
annak az, mindenkinek valami. De mindegyikének a vén róka kezén kell
keresztül vándorolnia. Az a kéz hozza meg csak a szerencsét!

– Így aztán miénk a nép, akár megvakulhatnak a konteszek a
kokárda-varrásban! – erősítette Vincze úr, egy savanyúvizes üveg
szájáról nagy igyekezettel tisztogatván le a szurkot. – Mieink a
karámosi szekeresgazdák, az ivándiak, ezek a kálozdiak idelenn, még a
bogádi mesteremberek is, ha van eszük.

– Hogyne lenne! Az egész reformátusság a miénk, – vetette közbe a pap.

– Az urakkal nem sokat törődünk. Hogy az isten nyila üssön beléd! (Addig
mesterkedett, míg a dugasz szerencsésen belepottyant a vízbe.) A voks
csak voks, akár úré, akár paraszté. Azért hát a világért sem verjük
falba fejünket azok miatt, a kik nem tartanak velünk. Ott van mindjárt
az a pergament-képű könyvmoly, Csornai viczispán, a ki mindíg pennáját
rágja, reggeltől-estig hibákat firtat és örökké a más dolgába üti az
orrát. Mi köze neki hozzá, hogy én példának okáért mit csinálok, vagy
mit nem csinálok? Ezért nem kár; a vármegyei fiatalság jobb vérű része
engemet követ. Hanem a Dacsó Artur… az az Artur… az alighanem elveszett
ember. Az én szemem úgy belát a vesétekbe, fiúk, hogy nincs az az
ókuláré! Az Arturt is látom, hogy már inkább amazokhoz húz, mióta a
kontesz körül csapja a levet. Muszáj vele, tudjátok: levagdalták neki a
tigris körmeit. Az öregebbik Ivánfi tökfejére semmi szükségünk; az mehet
a hová akar. Hanem arra a mihaszna Gyula gyerekre rá lehetne valahogy
ijeszteni, hogy ne «izéljen» mi ellenünkbe, mert rossz világot lát. A
követünk egészségére, uraim!

Persze, hogy ittak. Az ablakokon a hamvadó tüzek komor, vörös fénye
derengett, hol élénkebben, hol elsötétülve. Az udvarról hangzott fel a
kurjongatás s itt is egy sor, ott is egy új nótából:

  Ha jó hazfit keresünk,
  Kálozdy lesz a követünk!

A tervezgetés tovább folyt. Ez is beleszólt, amaz is. Az egyik
sötétebben látott, a másiknak rózsaszinübb volt a szemüvege. Az egész
fontolgatásnak eltagadhatatlan végeredménye pedig az lett, hogy
mindeneket számbavéve és semmiről meg nem feledkezve, ez alkalommal is –
mint rendesen történni szokott – a bogádi nemesek fognak dönteni. A ki
mellé azok állanak, az lesz a győztes. A kutyabőr jussán egytől-egyig
szavaznak. A legmegbizhatatlanabb rókák ugyan, de legtöbben vannak,
legnagyobb a szájuk és a legjobb verekedők. Azokkal senki fia kikötni
nem mer; de megfizetni is alig birja őket valaki. A haditanácsban is
általános volt a kétkedés, hogy beérjék a Becsali ingyen italával. Hogy
megiszszák, az bizonyos; de hogy aztán kire szavaznak, az épen nem
bizonyos.

Vincze bácsi olyan lopott mosolygással simogatta gyér üstökét, melyben
szánakozás is volt a többiek gyámoltalansága felett, egy kis elbizakodás
is a maga gazdag tapasztalataiban és furfangos eszében; szóval a mely
ezt jelentette: nekem már a kezemben van annak az egész dolognak a
nyitja, a miről ti itt fecsegtek.

– Hát nem ismeritek a «komákat?» – fordult önérzetes lenézéssel a
töprenkedők felé. Nem hiába rekruták vagytok még, fiaim! Lássátok, a
tiszteletes úr meg a Gáspár sógor már tudják, hol jár az én eszem. Azok
ismerik őket. Mindíg mondom én, hogy a magunkfajta régibb legények csak
életrevalóbbak a mostani fiatalságnál. Hát az egész dolog csak annyi,
hogy lakik Bogádon két koma, és ha ezeket valami módon meg tudnátok
kaparintani, akkor az egész Bogád a markotokban van, ármálisostul,
fokosostul, csákányostul, mindenestül együtt. A legorczátlanabb két
gazember a világon; az egyik kicsapott rektor, a másik kicsapott
nótárus. Úgy hivják őket, hogy: Csikmák meg Bugyi.

– Csikmák meg Bugyi? – kiáltott az öreg tervkovácsnak szeme közé
kaczagva Vizaknai Gyuri, a ki alig várta, hogy valamiképen boszut
állhasson a megsértett fiatalságért. – Isz azok a forradalomban
mindketten hadnagyok voltak a te pulykászó regementedben!

A vén róka egy szemrehányó, kicsinylő és zavartalan pillantást vetett
rá. Nem jött ki a sodrából.

– Nem, tenálad átkozottabb konkolyhintegetőt még nem ismertem, Gyuri.
Hát erőnek erejével meg akarod zavarni ezt a jó egyetértést, a miben
vagyunk. Hát mi szükséged van neked rá, hogy azt a két akasztófára valót
védelmezd? ’Sz ha lenne igazság a földön, már régesrég megették volna
őket a hollók azon a bizonyos fenyő-oszlopon, a melyiken a Gáspár sógor
az ősöket mutogatta. Elbizakodott, rongyos, koldus, szemtelen és
telhetetlen mindakettő. De hatalmas is. Tudják, hogy a mit ők akarnak,
az szentirás Bogádon, úgy meg tudták nyergelni azt a sok kiéheztetett
atyafit. A komák az egész falunak esze, szája, kolomposa. Ha valamelyik
legény nagyon iszonyodik a borjuczepeléstől és a természete nem veszi de
a puskaporszagot, olyan elhagyatott árvának hazudják azok az
instáncziában, hogy nem is volt neki se apja, se anyja sohasem. A sok
ménkü pörlekedésre mind ezek a bujtogatók s egy tarisznyával fölmennek
gyalog arczátlankodni egész a császár eleibe. Mikor valaki a tilosban
jár és rátalálnak a nyomára, hogy már a hamis eskü nem szuperál, ezek jó
pénzért mindíg magukra veszik az alkalmatlanságát és lehüssölik helyette
a porczióját. Így restórácziókor aztán szedik a gyümölcsöt. Az egész
bogádi had az ő fülükkel hall, meg az ő szájukkal voksol. És aki
harminczöt óta ebben a vármegyében csak hajdu akart is lenni, annak mind
meg kellett fizetni a komákat, különben fucscs volt neki!

– Ugyan mennyibe került hát a te főbiróságod? – kötött bele ujra az öreg
politikusba a megátalkodott konkolyhintő. – Te melletted csak, mint
hajdani bajtársaid, ingyen dolgoztak?

– Mondtam már, Gyuri, hogy itt semmi szükség a te sületlenkedésedre, –
mordult rá kissé mérgesebben és nagyot fujva Vincze. – Azt is mondtam,
hogy én őket egypár páratlan akasztófáravalónak tartom és eszemben
sincs, hogy hősies multjukkal akarjam szépítgetni mostani gazságaikat.
Hanem tudjátok meg, amint én tudom, hogy azok után, a miket itt
hallottunk, egyenesen a Csikmák meg a Bugyi komáktól függ, hogy
meglegyen-e Béla követnek, vagy szégyenkezve kuncsorogjunk el mindnyájan
a vármegyeházáról. Ez a kérdés. Soha embernek annyifelé gondolni nem
kellett, mint énnekem most kell; még talán Napoleon császárnak sem. Már
én erre is gondoltam és a két lókötőnek még ma este itt kell lenni, hogy
annak rendje szerint lefüleltessenek.

Alig fejezte be Vincze bácsi e sötét rajzot, melyet a szeplőtlen
becsületet méltán megillető magas erkölcs-birói székből adott elő,
goromba kopogás hallatszott az ajtón és torok köszörülés a küszöbön.

– Lehet.

Egyike lépett be azoknak az alakoknak, a kik az uristen képét, melyre
teremtettek, nem igen tudták megbecsülni. Az egyik fülén fekete kötés
van, melynek két hosszú vége úgy röpköd kóczos feje tetején, mintha
sötét madárszárnyak lennének egy szénaboglyán. Balpofája tele van sürű,
apró, kormos petytyel; valami szerencsétlen expediczió alkalmával
puskapor csaphatott bele, mely ezt a nem mindennapi alkalmat arra nézve
is megragadta, hogy mindakét szemöldjét és szemhéját örökre lepörkölje.
Hanem ennek a kényszerü nyiltságnak ellenére ugyancsak bajjal jár
ezekből a sárga-zöld szemekből olvasni, melyek olyan sunyi
hirtelenséggel ugrálnak ide-oda, mint a macska. Nyaka körül inggallér
helyett egy piszkos kék keszkenő csavarodik s hosszú zöld atilláján két
valóságos ezüst gomb villog; a többi le van metélve. Szájában akkor is
ott van a makra-pipa, a mint betoppanik és köszön:

– Adjon isten az uraknak, a mi nincs. Hanem aztán a szegény embert is
részeltessék benne.

A Csikmák koma volt, az ő hét vármegyére hires szemtelenségével. Már ő
ilyen kurta szavu és felfuvalkodott volt az urakkal szemben, a kik ő rá
voltak rászorulva; hanem bezzeg folyott belőle az alázatos beszéd a
bogádi atyafiak előtt, a kikre ő volt rászorulva. Hanem azért csakugy
ugráltak elibe az úri vendégek s helyét is alig találták, hogy hova
ültessék.

– Isten hozta, Csikmák koma! Hozta isten! No már csak kitetszik, hogy ki
a hűséges ember! Iszik egy pohár bort?

– Ha egygyel kinálnak, akkor egyet iszom.

– No bizony, csak nem szégyenlősködik itt? Hát a Bugyi komát hol hagyta?
– tudakozta Vincze bácsi.

– Annak befütyültek. Vasárnap letörték a Vörös Bikában a lábát. Már az
lóra nem ül többet, sem ide nem jön egyhamar.

– Hát majd csak a koma végez vele otthon, ugye?

– Vagy az uristen végez. (Csikmák csakhamar leküzdi a szánalmat, mely a
póruljárt Bugyi iránt e szavakban nyilatkozott s alattomos pislogások
között teszi utána:) Persze, hogy én is végezhetek, ha tudniillik ide
állok a Kálozdyakhoz. Mert a másikak is kerülgetnek.

– Az a pecsovics gróf?

– Biz az uram. Az eklézsia meg szegény, hát ilyenkor aztán szegre kell
akasztani a demokrataságot. Nincs pénz.

– Minden lesz itt, koma, a mit szeme-szája kiván.

– Az igéret szép szó.

– Ejnye ebadta… aztán mennyi kellene koma?

Csikmák egy jót húz a legnagyobbik pohárból, letörülgeti a
kese-bajuszát, megtömögeti a makrapipát és nagy határozottsággal
kitálalja, hogy:

– Minden voks tíz pengő, meg szabad kocsma.

– Meglesz.

– Nekem magamnak, meg a Bugyi komának pedig, a mi már szokás. Isz tudja
főbiró úr!

– Tudom, Csikmák. Egy ujdonatuj százas ugye?

– Ha nagyon alkusznak az urak, akkor annyival is beérem. Hanem a sebjeim
külön számítanak.

– Hogy-hogy?

– Hát csak úgy, hogy mindegyik külön-külön darab számára ötven pengő. De
hát a verekedés még nem egészen bizonyos.

– Jól van, koma; megkapja azt is.

– Meg ám; de még lenne egy szóm. Tudniillik csak akkor ötven, ha én
adom. Mert a mit én kapok, annak darabját nem szenvedem száz pengőn
alul.

– Hát vigyázzon egy kicsit a bőrére, koma!

– No, ha nem tetszik… (Csikmák még egy pohár bort fölhajt, azután
kászolódni kezd.)

– Dehogy nem tetszik! Csak adja hát már ide valahára a kezét!

A kortes egy kis ideig némán fontolgatta, hogy vajjon nem feledett-e
valamit ki a kálkulusból; az ujjain alattomos hunyorgás közt
számitgatott és a szénaboglyát elmerülten vakargatta, hogy valamikép el
ne találja hirtelenkedni a dolgot; azután a székcsikorgatás ünnepélyes
hangja mellett felemelkedett és sokat próbált, drága tenyerét e
szavakkal nyujtotta Béla elé:

– No, már miután meggyőződtem, hogy igaz hazafival van dolgom, a ki
szivén viseli a szegény nép sorsát, hát itt a kezem, nem disznóláb! A
főbiró úr jól tudja, hogy mit ér ez a kéz. Én csak annyit mondok, hogy
Bogádra most már nem kell más, mint egy zászló. Ahhoz is én ugyan
legjobban meg tudnám választani a matériát, hanem ha az urak maguk
akarják venni, az se baj. De ezenfelül aztán senki másról Bogád miatt ne
aggódjék. A többi mind az én gondom.

Béla nem tudta egészen visszafojtani az undort, mely eltöltötte, mikor
kezet fogott vele.

A megkötött alku után s a zsebre gyürt foglalóval vigan baktattak
Csikmák koma karika-lábai haza felé a sürű erdőben, melybe alig hatott
be egy-egy kis résen a hold vékony karéjának fátyolos fénye. A fák közül
kiérvén, a Harka felé vezető gyalogút végén nagy füttyögetve állapodott
meg, mintha várakoznék valakire. Kevés vártatva az árok szélen
megmozdult egy bokor és kézzel-lábbal dolgozva, nagy nehezen
feltápászkodott alóla Bugyi. Ez a koma hosszú, nyurga, csámpás ember
volt; árnyéka, melyet a sárgás holdvilágnál a mezőre vetett, valóságos
óriás. Amint emelkedés közben kezei kalimpáztak, az árnyékáról
szélmalomnak lehetett volna gondolni. Hanem annak a bizonyos leütött
lábának nem igen lehetett kutyabaja sem, mert egész vigan rázogatta le
mindakét nadrágszáráról a port.

– Elnyomott a buzgóság, koma? – kérdé Csikmák. – Hát okosan végeztél-e?
Az a fő.

– Minden rendben van. Megnyergeltem őket istenesen, – felelt Bugyi.
Grófi bankóval van tele a bugyelláris, koma! Már az igaz, hogy csak
jóravaló plánumok kerülnek ki abból a te borzas fejedből!

– No ládd-e. Ha most egynek dolgoznánk, hát be kellene érnünk a fele
juskulummal. Így meg dupla lénung jár. A falu két felé szakad; az egyik
felét te tartod szóval, a másikat én. Így aztán folyton folyvást
előállhatunk becsülettel, hogy pénz kellene. Hol ezt, hol azt lehetne
elhódítani a másik részről, ha lenne mivel. De hogyha egész Bogádot egy
zászló alá terelnénk, akkor egyszerre kifizetnének bennünket, aztán
vége. Igy meg majd csak végig csurog az áldás innen is, onnan is. Amugy
csöndeskén, hogy belé ne törjék a bordánk, el is verethetjük magunkat;
azért nekem külön fizetés jár. Hát elmondtad-e okosan, koma, hogy
magával a Péterfi gróffal Bogádon nem igen kezdhetünk valamit?

[Illustration: A koma hosszú, nyurga, csámpás ember volt.]

– ’Sz az volt a fődolgom. Eleinte nem igen látszott inyük szerint
valónak, hanem aztán kiszámították, hogy ha a mi embereinknek fele
akárkire voksol a Kálozdyn kivül, akkor ők nyernek. Kisütötték, hogy
legjobb lenne a Mányoki nótárust felkapni; egy az, hogy kálomista is,
meg tudja szóval, más az, hogy rá is áll. Holnapra készen lesz már a
zászlaja, azután kezdődik a munka. Ott van csak a jó világ, koma,
Harkán! Az egész familia együtt volt és úgy szorongatták a kezemet, –
legkivált az az égnek rugaszkodott Mágocsi gróf, – hogy már szinte
megsokaltam. Letettem nekik az igéretet a Mányoki nótárus mellett.
Itattak, etettek, a mennyi belém fért; még a tarisznyámat is tele
pakolták a gyerekeknek. Pénz is van annyi, mint a güzü. No legalább egy
kis kereset megint! Ugyis koplalunk már azóta, hogy a pióczás Szabóné
fiát haza szabadítottuk a katonaságból! Jól esik.

– Ember vagy, koma. Tele a kulacsod?


XXIV. FEJEZET.  Gyöngéd ujjak himet varrnak.

Ez a fejezet Ágnesről szól.

Nem tudom, ha mindenki oly kész szívvel megbocsátott-e neki, mint én, ki
tudok álmatlan éjjeleiről, titkolt könnyeiről, forró imádságairól, mind
arról, a mit e biztos lépésű nyugodt alakon senkisem látott, mindarról,
a mit a magány némasága elhallgatott és az éj sötétsége eltakart. Tudom,
a fájdalomnak minő emésztő lángjai csapkodtak előbb tiszta szívében s a
csöndes bánatnak minő örökmécse ég ma amaz életnagyságú arczkép előtt,
mely a barna szalon falán egy megtört, komor tekintetü, kora-ősz férfiut
ábrázol. Tudok azután azokról az éjjeli álmokról, melyeken megjelentek
előtte a fényes szárnyu, mennyei követek, és hirül hozták neki, hogy:
nincs odafenn haragosa többé; minden meg van bocsátva neki azért a
boldogságért, melyet ebben a házban alapított. Erről a boldogságról is
tudok, melyet egy derék férfi becsületes szívének egész hálájával ismer
el, melyet két rózsás arczu gyermek vidám zajából értenek meg a virágok
s a melyben neki magának is – eltompítván szívében a tövis élét – részt
engedett a gondviselés.

Ágnes boldog volt. Férjén azzal a megérdemlett odaadó, de mindig nyugodt
szerelemmel csüggött, mely a változások csiráit: az erős hevüléseket nem
látszott ismerni s a természetes hűség szelíd örömével gondolt vissza a
«holtomig-holtáig» félelmetes nagy szavára. Nem volt percz e csöndes
életben, melyben megfeledkezett volna annak a tiszta önzetlenségnek
ritka becséről, melylyel Ákos báró őt – a névtelen, kitagadott, koldus
árvát – a mély vonzalomnak leírhatatlan gyöngédségével körülvette. Az
aranyfürtös leánykát és a szöghajú kis fiút sokszor, boldogan, túláradó
szeretettel ölelte keblére; de szívének nagy gyönyörűségében sohasem
hallgatott el a belátó elme szava s nem vétette el mosolygó szemei elől
a kicsinyek jövendőjét. Férjének vagyoni viszonyai nem voltak a
legnagyobb rendben, mikor ő a házhoz került; az öreg báró még vén
korában is sokat és meggondolatlanul futkosott a világ drága örömei után
s kisebbik, kedvencz fia, Gyula is ráütött. Csak szerény, igyekező, tán
egy kissé fáradságos élettel lehetett az új házasoknak kilátásuk rá,
hogy gyermekeikre kevesebb gondot hagynak, mint a mennyit ők maguk
kaptak örökbe. Ágnesnél hívebb, gondosabb, munkásabb és igénytelenebb
asszonyt nem találhatott volna Ivánfi. De nem is tagadta, sőt keresve
kereste az alkalmat, hogy boldogságával eldicsekedjék. Téli estéken,
mikor a kandalló barátságos tüze előtt üldögéltek, Ágnes rendesen
nevetve volt kénytelen gátot vetni férje szeretetteljes, hálás
áradozásainak. Leánykorába, melyet a bogádi vén kisasszonyok közt s a
kálozdi kastély hideg boltivei alatt töltött, nem hatott a családi
életnek egyetlen sugara sem. Az élet legderűsebb oldala teljesen idegen
volt előtte. Az az új nap, melynek eddig ismeretlen verőfényében e vidám
szobák padlatán s virágos kerti utakon járni kezdett, fölmelegíté
lassankint hidegnek, zárkózottnak, büszkének tartott szívét s minde
vonások közül csak az a tiszta nyugalom maradt meg benne, mely – egy
nagy költő ideáljaként – biztossá tette minden léptét «élet és halál
között». Nő volt; azok közül való, kikért e tétova futkosó, fáradt,
sebekkel teljes világ hálás lehet a teremtő iránt.

Délelőtti nap ragyogott az ivándi nagy udvar fölött. A gyermekek karikát
hajtva, futkosva, kaczagva játszanak a sárguló füvön. Anyjuk, a kis
lilaszoba függönyét félrehajtva, őrködő szemmel tekint ki feléjök varró
asztalkája mellől; majd meg kihajol a nyitott ablakon, hogy jó reggelt
mondjon férjének. A báró épen most ugrott le a vénhedő Bucephalusról,
melyen még hajnalban körüllovagolni indult gazdaságát. A kantárt egy
lovászgyereknek dobva oda, Ágnes ablaka felé sietett, ki közeledtére
gyorsan rejtett valami kézimunkát kosarába. A titok, melyet a kosárból
kicsillogó selyemszövet fehér habjai takartak, nem lehetett a
veszedelmesebbek közül való, mert a szép, fellegtelen arczon ime semmi
nyoma a rossz lelkiismeret zavarának; a kis kéz, mely a mult pillanatban
még gyöngyöket fűzött, épen nem reszket a báró erős, barna jobbjában s a
könnyedén csengő hangot sem fátyolozza el valami titkos érzelem, mely
fojtogatva nehezedik a lélekre.

És mégis bizony csak titok volt az!

– Szép is, – mondá zavartalan enyelgéssel az asszony, – ugyan szép is
azzal kezdeni a napot, hogy megszökik tőlünk. Mikor fölébredünk, már
híre-hamva sincs! Hisz vége lehetne már a fiatalkori bolondságoknak,
mikor pacsirtákat járt hallgatni! Nézze csak, itt ülök már a maga
házában, ott játszanak a kicsinyek és jó napot kivánunk magának mind a
hárman.

– Ohó! – nevetett a báró, a hozzá huzódott gyermekek haját simogatva, –
szó sincs már nálam a pacsirtákról. A költői dolgok szerencsésen
elvezettek a czélhoz és én szerencsésen elbucsúztam tőlük. Hanem a
próza, a gazdaság! A nyomtatóknál jártam odakünn. Képzeld, az ispán még
a fülét se billentette, pedig már hat óra volt, mire kiértem. Így bizzék
aztán az ember a tisztjeiben! A mint meg most hazafelé jövök a
szőllőknek, látom, hogy az öreg Szilvásné ugyancsak szedegeti ám a téli
almákat. Rákiáltok a nyeregből…

– Csak nem, Ákos? Négy kis unokája van az istenadtának.

– Hát kérjen, ha kell neki! De nem szeretném, ha négy tolvajt nevelne
belőlük.

A négy neveletlen unoka egy kicsit megakasztotta a beszédet. A báró
nyugtalan szeme szerteszét kalandozott az udvaron, messzire, egész az
istállókig, hogy nem lát-e hibát valahol. Egyszer aztán csak
odanyujtotta megint a kezét Ágnesnek.

– Isten vele, kedvesem, – mondá.

– Hova, Ákos?

– Hát nem mondtam még? Isz azért pacsirtáztam én olyan korán ma reggel,
mert még délelőtt Harkára kell áttekintenem Péterfiékhez s a gazdaságot
csak mégsem hagyhatom megnézetlen. Nagy értekezletünk lesz s tán ebédre
is ott marasztanak.

– No, ha a grófnak csak tíz olyan buzgó kortese van, mint maga Ákos,
akkor semmitől se tartson, – nevetett az asszony. – Fölkel érte a
baglyokkal; étlen-szomjan megy utána; itt hagyja a feleségét, gyerekeit…

– Ejnye, Ágnes, – mentegetőzött a báró, lovagostorával poros csizmáit
veregetve, – hát ha az ember egyszer valamire ráadja a fejét, álljon meg
a talpán. Ha vezér nem lehet, legyen legalább jó közkatona. Hanem tudom
jól, honnan fú a szél és miért ez a szörnyű sok panasz. A maga szíve
félig Kálozdyhoz húz!

– Ugyan, Ákos! – szólt közbe kissé hirtelenebb az asszony, mint rendesen
szokása volt s fényes szemeit csöndes, tréfás szemrehányással emelte
kötődő férjére.

– Hiába is tagadja. Különben a minap az ujságban is olvastam, hogy a nők
mind balpártiak. De lássa, a politika nem a barátság, nem a rokonszenv,
nem a szív dolga; egészen más. Nem mintha én valami sokat értenék hozzá,
épen nem. Az egész buzgóságomnak az a nyitja, hogy szeretem ezt a kis
ősi birtokomat, ezt a családi házat, azokat a szálas jegenyefákat,
melyeket öregapám ültetett és semmi vonzalmat nem érzek a felforgatók
iránt, a kik Bélát a kezük közé kerítették. Sajnálom szegényt, szívemből
sajnálom, de küzdök ellene. Meg nem foghatom, hogyan jutott ennyire. Már
országos korhely hírében áll.

Ágnes a világért sem vitatkozott volna. Még csak nem is felelt. Nemes
vonásain, szép fehér homlokán egyetlen futó árny nem árult el semmi
ellenmondást. Nyájas barátsággal nyujtotta férjének kezét bucsúra,
szíves készséggel csókolta meg s tekintett utána, a mint a kis könnyű
kocsit, melyre fölugrott, az országút fehér pora elnyelte.

Akkor aztán szép csöndesen elővette megint a himzést. Arcza nem egészen
az volt, a mi az előbb s csak a gyermekek fel-felharsanó zsivajára
futotta át egy-egy könnyű mosoly. A mint a piros selyemszálat a tűbe
fűzte s hosszan elnézte a széles, fehér szalagot, mely lehullott az
ölébe, bizonynyal szíve volt a munkán. És, csodálatos, tekintete
egyszerre azt a régi feszes, zárkózott, tartózkodó kifejezést vette föl,
mely soká-soká tagadni látszott, hogy keblében sebesebben is doboghat a
szív. Mintha nem egy-két lépésnyire játszanának tőle gyermekei; mintha
nem ott égne még arczán derék férjének szerető csókja; mintha nem e
barátságos violaszín butorok közt ülne s a szobát nem annak a nagy,
mezei bokrétának gyöngéd illata töltené be, melyet egy kis paraszt
nevelt lánya szedett reggel a harmatos fű közt; – hanem mintha azok a
komoly, rideg, kimért és szótalan alakok vennék körül, mintha az a
réges-rég elveszett ifjú állana előtte, a kik megszokták ilyennek látni
őt. A mint öltött-öltögetett, néha kinézett a vidékre, mely a nyárutói
nap vakító aranyával csillogott; csupán egyetlenegy ponton, a tó mellé
ültetett füzes körül borongott egy kis könnyű, fehér köd. Ágnes varrott,
dolgozott, sietett tovább. Valami nála szokatlan türelmetlenség
gyorsította ujjait; csak kevés perczre állapodott meg s ilyenkor magába
merült, mintha lelkében keresgélt volna, hogy mit fűzzön a finom szálon
reszkető gyöngy mellé.

Odafűzött egy kis fiatalkori ábrándot, mely hajdani vőlegényét vette
körül s olykor szomorú, olykor édes emlék gyanánt tett nála látogatást.
Odafűzött egy régi szeretetet, melyről a lezárt ajkak, a sohasem piruló
arcz, a sohasem könnyező szemek soká és mélyen hallgattak. Oda egy
életét elvesztegetett öreg ember reménykedését, hogy egy szépen indult
fa díszes koronát hajt majd idővel. Oda gyöngéd szívének bús féltését,
mely pusztító férgektől lepetten, lombjától megfosztottan, a reménynek
már csak egy-két zöld levelkéjével látta a nemes fát. Oda a hálát, mely
egy rettentő sír szomorú lakójához kötötte, kinek mindent, mindent
köszönt az életben és oly gonoszul fizetett. Oda zsenge tapasztalását,
melyet rövid vándorlásaiban szerzett az elbukottakról és megtértekről.
Oda szent hitét, mely nem akart, nem tudott megnyugodni abban, hogy az
arany szétválasztathatlanul és mindörökre összekeveredjék a salakkal, és
az egykor világító sugárt nyomtalanul elnyelje a homály; hogy Béla
semmivé legyen! Oda fűzte mindezt; de semmit a fájdalom sötét
gyöngyeiből. Ragyogó szinekkel pompázott a szalagon Kálozdy Béla neve.

Mikor készen volt vele, iróasztalához ült és megirta a következő
levelet:

[Illustration: Ragyogó szinekkel pompázott a szalagon Kálozdy Béla
neve.]

Uram,

egy régi barátnéja küldi önnek e kis szalagot. Egy gyermekkori
játszótárs, kit ön nem is ismer többé. De ő ismeri önt és magányos
perczeiben aggódva gondol az örvényre, mely önt fenyegeti. Nem sokat
törődik a politikával; jóformán azt sem tudja, minő elvek vezérlik önt,
minők ellenfeleit; de szívéből óhajtja, hogy öné legyen a győzelem.
Azoktól, a kik között most él, naponkint hallja, hogy ezzel vesztene a
közügy; de a nők minden időben többet gondoltak az egyes ember sorsával,
mint mindenekével. Az ismeretlen barátné azt hiszi, hogy az ország az ön
megválasztatása daczára is boldogul; de azt jól tudja, hogy önmaga –
bukása esetén – már aligha. Nem is a politikust illeti e biztató
ajándék, hanem a férfit, kinek diadalában ujjászületését reméli az, ki e
bizalmas szavakért bocsánatát kéri. Ha majd győzelmesen hordozzák meg
zászlaját és e szalag lobogni fog rajta, emlékeztesse önt arra, hogy
sírban nyugvó öreg bátyja, ki atyja helyett atyja volt, mit remélt, és
kis gyermeke mit követelhet öntől. Isten önnel.

Semmi aláirás.

Ezt a rövid levelet, mely gyöngéd, finom, de határozott és biztos
vonásokkal volt írva, összehajtogatta szépen, csöndesen, a tiszta
lelkiismeret nyugalmával. Azután a kész szalaggal együtt becsomagolta,
lepecsételte, ráírta a czímet és kiment vele egy fordulóra a kertbe. Ha
ott a messze kék ég alatt, a napsütötte lombok között, a virágok tiszta
illatában, a zöld fűágyak üde pázsitán, a kis madarak vidám
csicsergésénél könnyűnek és szabadnak érzi lelkét, akkor bizonyára nem
cselekedett rosszul, bátran elküldheti titkos ajándékát és küldhet egy
fohászt is az égbe, hogy ezt a kicsinyke újjmutatást értesse meg a nagy
Utmutató azzal, a ki neki hosszú időn keresztül mintha testvére lett
volna.

Úgy érezte.

Gyurka, a kis kertészbojtár, szélesen feltürt kék nadrágjában
szorgalmasan öntözte a virágágyakat s a hol tócsa került a zöld
kannából, fürge lábaival gyorsan ugrálta át.

– No Gyurka, – szólítá meg a báróné, – hát mennyire vagy már az
olvasással?

– Csókolom a kezét, méltóságos asszonyom, – felelt a fiú, letéve
öntözőjét s kezébe kapva a sipkát fejéről, – csókolom kegyes kezeit, biz
én a mostani nagy dologidőben még semmire sem mentem.

– Ejnye, Gyurka, hát nem szeretnéd minél előbb azt a zsinóros dolmányt,
a mit igértem?

A kis kertész titkos mosolyra húzta száját és felelet nélkül forgatta a
sipkát vizes, sáros ujjai között.

– Hát akkor csak rajta, fiam, – biztatta Ágnes. Az öreg ABC-ért kijár az
új dolmány. Hanem addig is csak kapd magadra gyorsan a régit és vidd be
ezt a csomagot hamarjában Karámosra. Csak siess és ne állj szóba
senkivel. Ott add fel a postán; annak az öreg, pápaszemes németnek add,
az a legpontosabb ember. Siess, fiam.

A fiú elsietett s asszonya – a mint ámolygó léptekkel tovább haladt –
egyszer csak egy könnyű sóhajt szalasztott ki ajakán, de oly halk
sóhajt, hogy egy rózsatőn kívül senki sem hallá:

– Országos korhely hírében áll! Koldusbotra jut! Szegény, mennyire
szerethette őt!


XXV. FEJEZET.  Bugyi koma és a hivatalos pecsét.

Shaksperenek egy földijétől és kortársától maradt fenn ez a mondás: A
szépapámtól hallottam, kinek a szépapja szokta mondani, hogy van egy
régi példabeszéd, melyet kis gyerek korától fogva hallott emlegetni a
szépapjától, hogy: mindig jó szél az, mely az embert a korcsmába hajtja.

Ezért a mondásért különben nem lett volna szükségem Ó-Anglia lármás
csapszékeibe tekintenem, melyekben Falstaff Jankó, Riki herczeg, Poins
és czimboráik dőzsöltek. Karámos környékén is hallotta ezt mindenki a
szépapjától s hiven őrizte az ősi hagyományt. Vallotta is szívének
teljes meggyőződéséből és torkának legyőzhetetlenségével mindenki,
kivéve az asszonyokat, kik a régi gyakorlat által hol a Pistika
csizmáit, hol a düledező fedelet, hol az apjukról maradt telket látták
veszélyeztetve. Ilyenkor választás idején azonban nekik sem lehetett
semmi panaszuk. Pistika megkapta a csizmát s az apjuknak, ki duplán
keresett a heverésért, legfeljebb az oldalbordái forogtak veszedelemben.
Salamonnak, Iczignek, Ájzignak a krétája csodálatos módon pihent, bár a
kármentő csapja folyton folyvást dolgozott. Folyt a nagy dinom-dánom,
noha a parasztoknak mindenfelé azt magyarázták, hogy ez még nem az igazi
magyar világ, a mi rájok köszöntött. Még várni kell jobbra; éljen a
Mányoki nótárus, éljen a Kálozdy uraság! A Péterfi gróf emberei
valamivel elégedettebbek voltak. A faluházak fekete táblái s a korcsmák
czégérei mellől vígan lobogtak a három jelölt zászlói. Faluhosszat
harsogtak a czifra nóták, melyek egyfelől a harkai gróf fejét az
úri-tökhöz hasonlították, de másfelől Bélával sem bántak el
irgalmasabban. Senki sem respektálta az arany szabályt, melyet
iskoláskorában nagy fáradsággal vert fejébe a rektor, hogy: «ne irkálj
házak falára, – sem kerítés oldalára»; s kormos széndarabok és vörös
ácsplajbászok sorra szólaltatták meg a köveket jelöltjeik mellett. Pedig
a torkok is ugyancsak megtették a magukét. Hallani kellett volna (de
hisz ugyan kicsoda nem hallotta valaha életében?!) azt az egetverő
rikoltozást, mely a jelöltek fellobogózott kocsiját és felpántlikázott
lovait kisérte, mikor körutakat tettek és szónoklatokat tartottak a
kerületben. Ilyen ünnepi alkalmakat követő estéken azután a korcsmákban,
melyeknek ivója kapadohány-füsttel volt tele, előleg gyanánt rendesen
került egy-egy kisebbszerű fejbeverés is. S mindaddig, míg a korteskedés
tartott, a bakterek sohasem dülöngéltek egyedül az árkos-gödrös falusi
utczákon. Estétől reggelig volt társaságuk.

Mindez azonban egészen természetes és előrelátható volt. Hanem azt, a mi
ezekben a napokban Bogádon történt, emberfia ugyan sohasem számithatta
volna ki előre. Ott csudát értek. Az úristen ugyanis olyan módon végzett
a tört lábú Bugyi komával, hogy egy rövid éjtszakán csodálatosan lábra
állította. De ennél még sokkal nevezetesebb volt az, hogy elválhatatlan
szövetséges társával, a Csikmák komával, kivel emberemlékezet óta egy
malomban őrölt és egy konczon osztozott, most egyszerre szembe
állította. Jelvényeik, melyeket zsiros kucsmájok mellett hordtak,
ugyanegy megboldogult lúdnak a szárnyából kerültek ugyan, de az egyik
zöldre, a másik meg vörösre volt festve. Csikmák koma Kálozdyéknak
dolgozott kézzel, lábbal, szóval, bankóval, a hogy birt; hanem Bugyi
komának egyszerre eszébe jutott, hogy ezt a híres kerületet a
szeplőtelen lelkű Móricz bátya után senki méltóbban nem képviselheti,
mint a Mányoki nótárus, ki hajdan kántusprézes volt Dunaszögön, azután
peregrinussá lett, majd nótárusnak csapott föl, véres szájú hazafi volt,
igazi népembere, eget-földet igért és nagy szorongattatása közt hálás
köszönettel fogadta áldozatának Harkáról érkező megjutalmaztatását. Mert
Kálozdon igen jól tudták, hogy az egész Mányoki-história csak ügyesen
kifundált hadicsel Béla ellen. A bogádi kurta nemesek régi pörös
ellenségei a Péterfi grófoknak; már öregapáik verekedtek és pörlekedtek
ellenük a vármegyén, apáik folytatták a verekedést és pörlekedést, ők
maguk sem hajlandók engedni a jussukból s bizonyára még unokáik is
folytatják az ököl- és téntaharczot, ha ugyan addig el nem önti egész
Bogádot az árvíz. Ezt ép oly jól tudták Harkán Péterfiék, mint Bogádon a
komák. Ha hát a fehértollasok valamit akartak kezdeni ebben az ősi
nemesi fészekben Kálozdy ellen, csak álnév alatt dolgozhattak. Ez az
álnév volt a Mányoki nótárus. Hogy mit vagy mit nem hirdet, az nem
tartozik a dologra, beszélhet a mit akar, igérhet a mit tetszik,
feladata csak annyi, hogy: Bogádot válaszsza két felé. Mert a fehér
tollasok nem igen voltak gyengébbek a zöld tollasoknál s a mit Mányoki
vörös tollának ezek közül a maga részére sikerült hódítani, az mind
Péterfinek számított. Mind a két táborban bizonyosak voltak, hogy Bogád
dönt, az a Bogád, melyben napról-napra hullámoztak a pártok s mely
feneketlen torkát Harka felé is, meg Kálozd felé is tátva tartotta.

A komák gondoskodtak róla, hogy ne legyen panasza. Nem is volt; jött az
istenáldás mind a két helyről, mint a parancsolat. Úgy állott a dolog,
hogy ha Bogádnak fele Mányokira szavaz, akkor Péterfi a győztes; ha
ellenben itt a zöld tollnak van többsége, akkor Kálozdy a követ. A jövő
bizonytalannak látszott s a két komán kívül alig tudta valaki, hogy
öttel-hattal Bélának mégis csak több embere van.

Nem tudták a kálozdi kastélyban sem, a párt főhadiszállásán, melynek
udvara – a kis katona nagy gyönyörűségére – tele volt tollal, meg
zászlóval. Míg Ilona szívéből unta már e ronda csőcseléket, e lármás
részegeskedést és hiábavaló izgatottságot, a karavánok, melyek a
kastélyba vándoroltak, naponkint népesebbek lettek. Generálisok és
közkatonák, tábori lelkészek, futárok és markotányosok váltották fel
egymást. Ki gyalog jött, ki kocsin, ki lóháton; hanem valamennyi szoba
tele volt mindig emberrel, valamennyi istálló vendéglóval és az udvar
csinos ültetvényei irgalmatlanul tönkre téve. A szép asszony egy kis
zugba szorult, hol zugolódva töltötte a válságos napokat. Mindenek
között legtöbbet jöttek Vincze bácsi és Hazafi, az uzsorás. Amaz
rendesen lármázva jött, kiabálva távozott és szóval legalább a
legrózsásabb reményeket emlegette; emez zajtalanul érkezett, csöndesen
távozott s kilátásait magába rejtette. Csikmák koma is jóformán
mindennapos volt a háznál, noha az első napokban a papramorgón kívül
rendszerint egy kis fekete leves is várta. A Bugyi koma áruló
hitetlensége miatt ugyancsak mosdatták, különösen a fiatalok: Vizaknai
Gyuri, Gencsy Laczi, Fekete Miska és a többiek; de a goromba szappant
Vincze bácsi mindig kivette a kezükből, mert bizony még ezt az egyet is
elszalasztják, mint a hús árnyéka után kapkodó kutya, minél pompásabb
mesét még nem komponált poéta a világon. A karikalábú Csikmák a
szemrehányások özönére a legtisztább lelkiismeret méltóságával szokta
válaszolni:

– Hja, mit tehetek én róla, ha most az egyszer a Bugyi komának is megvan
a maga szent meggyőződése!?

Azután a kétgombos atilla zsebéből egymásután elővándoroltak a pompás
kálkulusok: most ketten, most négyen, most tizen ingadoznak. A nagy fejű
Gulyás fejével is lehetne beszélni, meg a Kurjogató Máté is alább kezdi
már. Csikmák koma a világért sem meri még tűzbe tenni a kezét, hogy mi
győzünk, mert a mióta csak az eszét tudja és az ilyenféle mesterségekben
forgolódik, mindig azt tapasztalta, hogy az elbizakodás a legrosszabb
politika. Már akár káromkodik a főbíró úr, akár nem, de az bizony úgy
van. Azért legjobb is, ha mindjárt nyomban kirukkolnak azoknak az árával
és neki kezéhez szolgáltatják, természetesen a megkivántató zöld
tollakkal együtt.

Ellenére ezeknek a napról-napra jobban dráguló és ingadozó fejeknek;
ellenére a hatalmas kardforgatásnak és nem pihenő sárdobálásnak, melyet
a _Karámosi Hiradó_ Béla és a szent ügy érdekében véghezvitt; ellenére
Vincze bácsi könnyüvérű bizodalmának: a kálozdi haditanács többsége a
választást megelőző napok alatt mégis abban a nézetben volt, hogy a
csata sorsa átkozottul kétséges. A hevesebbek káromkodva fordultak
Csikmák koma ellen s Gencsy Laczi ugyancsak czifra körülirással
mindegyre azt hajtotta, hogy minden garas, a mit ez a gazember zsebre
dugott, a kutba volt lökve. Hát e sürgés-forgás központja, Béla, hogyan
viselte magát? A ki látta őt szeretetreméltó mosolyával, aggodalmat nem
sejtető szívességével, biztató vidámságával és urias könnyedségével a
törzskarban forgolódni, bizonyára alig gyaníthatta, hogy ennek az
embernek mi mindene forog a koczkán, melynek fordultát a többiek
visszafojtott lélekzettel lesték. Azt hihették, nyugodtan aluszsza át a
hátralevő félórát az első ágyúszó eldördülése előtt. Mindnyájan láttunk
nyári alkonyatokat, midőn a nyugvó nap elvesztvén fénye erejét, az árny,
mely lépteinket reggeltől estig híven kisérte, az éjtszakának küszöbén
egyszerre elhagy bennünket; Béla tekintetéről e válságos napokban el
látszott tünni még az a bús, borongó vonás is, mely évek óta ott ült
homlokán. Egy-egy ablakmélyedésből gyönyörködve nézte kis fia
katonásdi-játékát odakünn, míg a különféle jóslatok oly bőven röpködtek
körülötte, mintha a pipafüstös kanczelláriában együtt lettek volna mind
a szent hegyek és vizek prófétái, kik népük pusztulásáról vagy
felvirágozásáról csak jövendőt mondtak valaha. Kevesen tudták közülök,
hogy arról van a szó: maradjon-e itt kő kövön. Az általános töprengésben
igen lanyhán hangzott a szép lelkű Bige Gézának, a párt tollának (nem
akarom silány czélzásra aknázni ki azt a véletlen körülményt, hogy a
párt zöld tollakat hordott) költői idézete, ki bizonyos megadással
szokta hangoztatni a híres biztató igéket:

  Nem vész el bármi sors alatt,
  Ki el nem csüggedett!

– Lárifári, – kiáltotta Vincze úr, azzal a lenézéssel jártatva körül
pisla szemeit, melylyel az egyszeregyet nyúzó kis deákra tekinthet a
«felsőbb» mathematikus, ki a kétszer-kettőből ötöt süt ki. – Lárifári,
ha mondom, az egész bölcselkedéstek! Nem méltó, egy perczre sem méltó az
én iskolámhoz, melylyel úgy szerettek hivalkodni. Nincs a világon semmi
megvetésre méltóbb a kishitüségnél.

– Tiszta világos igaz, – hagyta helyben Bárándy Gáspár, míg a politikai
iskolát alapító generális büszkén mutatott vezény-botjával, a
pipaszárral, homlokára és így szólt:

– Itt nincsen csüggedés, hanem van plánum! Olyan plánum, a milyen a ti
fejetekből persze nem kerül.

– Nem csoda, – vetette közbe a kedvetlen Vizaknai Gyuri, – a
pulyka-hadjáratokban begyakorolhattad magadat a stratégiába.

– Megvetlek, Gyuri!

Miután Varju Vincze úr e rövid szavakkal végzett volna megátalkodott
ellenfelével, előadta a nevezetes plánumot, mely köztetszéssel
találkozott és új reményeket ébresztett a már-már csüggedő szívekben.
Rövid veleje ennyi: Bugyi koma a választás előtti napon népgyűlést akart
tartani a bogádi korcsma udvarán. Ott a nagy dobot természetesen ő maga
fogja ütni a Mányoki nótárus mellett, ki hasonlított a tatároktól
felöltöztetett báb-sereg báb-királyához. A koma, ki előtt nem volt semmi
szent a világon, még sohasem tartott talán életében olyan dikcziót, a
miért jó lélekkel be ne lehetett volna csukatni. Most a nép-pártnak
szónokol; teljes lehetetlenség, hogy el ne szólja magát: ne emlegesse a
vérrel visszaszerzendő jogokat, reményt ne ébresszen feldarabolandó
legelők iránt és ne kecsegtessen adó-nem-fizetéssel. Vincze bácsi majd
titkon hallgatni fogja és szép csöndesen becsipeti. Csak úgy, minden zaj
nélkül, hogy valahogy verekedés ne legyen belőle. Bugyi koma el fog
tünni; a hivek nem tudják hova lett és Csikmák komának szabad keze
maradván, a döntő perczekben annyit terelhet el a fejevesztett nyájból,
a mennyit tetszik.

– No fiúk, hát hallottatok valaha ennél fölségesebben kifundált
plánumot?!

És úgy tett, a miként beszélt.

Ájzig zsidó udvara Bogádon a nagy napot megelőző déltájt tele volt
emberrel. Odabenn az ivóban nem fért el az egész Mányoki-párt, azért
gyülekezett ide az isten szabad ege alá, hogy magába szedje az utolsó
igéket, melyek lelke megszilárdítására szánva vannak. A gyér lombú,
sovány, tüskés ákáczfák tarka képet árnyaltak a ronda, poros, sivatag
udvaron. Volt ott a bámészkodó gatyásgyerektől elkezdve fel az ujságból
bölcselkedő lompos komposszesszorig mindenféle falusi istenteremtése.
Bugyi koma valamennyi emberét összeharangozta, még pedig délelőttre,
hogy azután senki azzal az ármányos, de nem szokatlan kifogással ne
élhessen, hogy mikor a szavát adta, nem volt egészen tisztában magával.
A becsületes ember legalább délelőtt józan; még a pap is így tanítja.

Nos, tán ebben az órában nem lehetett épen alapos kifogást emelni az
értekezlet többsége ellen; de az is bizonyos, hogy a helyi viszonyokkal
ismeretlen idegen méltó csodálkozásba törne ki ennyi sebhelyekkel
barázdált arcznak, kékre dagadt képnek és borvirágos orrnak láttára egy
rakáson. A sok vörös toll csillogott-villogott a napfényen s az egész
sereg úgy fel volt fegyverkezve furkós botokkal, csákányokkal és
fokosokkal, szóval a sulyosabb, de el nem sülő fegyverek minden nemével,
(egypár nadrágos úrnál még réz-buzogányos bot is találkozott) mintha
egyenesen csatába készülnének, még pedig ama divatból kiment ütközetek
egyikébe, a hol ember áll ember ellen. Igaz, hogy ellenségnek hire-nyoma
sem volt; hanem Pintes Gergő, (egyike azoknak, kikre nézve délelőtt és
délután tökéletesen mindegy) ugyan köpte is a markát, hogy most szeretne
látni valakit közülök. Nem látta bíz azoknak csak egy fiát se. Volt
eszük a zöld tollasoknak, hogy ilyen nevezetes alkalmakkor még a
környékét is elkerülték a korcsmának. Azoknak a falun kivül, a
Becsaliban áll a világ; itten csak az igaz hazafiak vannak. Azok, a kik
nem adják el a lelküket potom pénzért és most is méltók a kutyabőrre,
noha a sarkantyus csizmát bocskorrá zsugorították a századok viharai és
széjjelhordták az ősi porta fedelét. Csak azt szeretné tudni a Kurjogató
Máté, (egy az ingadozók közül, kinek süvege mellől úgy szögellik előre a
vörös toll, mintha valami csodálatos szarv lenne) hogy honnan az
ördögből veszi ez a Mányoki nótárus azt a tenger pénzt; isz ővele együtt
akár a templom egere. A mint ott az udvaron sűrű csoportokban ácsorogtak
az atyafiak s adogatták kézről-kézre a hosszú nyakú üvegeket, az ivóból
kihordott asztalok mellett makra-pipásan végigkönyököltek, a kerítés
hosszában heverő gerendákra letelepedtek, vagy a kút szélére
felkuporodtak és gyönyörködve lógatták le a lábaikat: egyikük sem
sejtette, hogy onnan az ablakból, az Ájzigné muskátlija mögül két ravasz
szem lesi őket, a melynek tulajdonképen semmi keresete az igaz
hazafiaknak ezen összejövetelén.

Bizonyára a Bugyi komának sem volt ez iránt legtávolabbi gyanuja sem,
mikor hosszú lábaival fellépett a hordó tetejére, melyről a lélekerősítő
igéket vala hirdetendő. Iszonytató magas, hórihorgas alak volt, hanem
vékony, mint a pipaszár. Cséphadaró karjai nem verekedésre valók;
lőcslábai eleve futásra utalják minden veszedelemből. Ő nem is
keveredett, mint Csikmák koma, erőszakoskodásokba soha; a szellem
felsősége őrizte. Azért a lábáról való leüttetés meséjét csak az hihette
el, a ki közelebbről nem ismerte. Nincsen az az utána dobott hajító-fa,
a melyik Bugyi komát utolérje, mikor futásnak ered. Most azonban ime ott
áll rendületlenül a hordó tetején és torkát köszörüli. Fehérlő szemeinek
szörnyű golyóbisait elmeregeti hallgatóira és siet jó előre végezni az
orrával is, melylyel – minden elővigyázata ellenére – hajdan valami
véletlen szerencsétlenség történhetett, mert annyi bizonyos, hogy ez az
orr épen a közepe táján bámulatosan el van kanyarodva abból az irányból,
a melybe odafenn megindult.

– Kezdje hát kigyelmed! Halljuk a komát! – kiáltott száz torok
egyszerre, a mint Bugyi felemelkedett, ki az egész faluval komasági
viszonyban állott.

A szónok még egyszer megköszörülte a torkát, azután rábizta a szelekre,
hogy vigyék, a mint következik:

– Nemes atyámfiai és választó polgártársaim! Mielőtt mélyebben
belebocsátkoznám azokba, a miket tulajdonképen mondani akarok, hogy igaz
hitem szerint szolgáljam a szent hazának és a szegény népnek elhagyatott
ügyét…

– Éljen! – rikoltott közbe a száz koma és egy-kettő már az
elragadtatásból is előlegezett: – Fölséges szavazatja van ennek a
Bugyinak, már az csak igaz! Halljuk!

A cséphadarók csöndet kértek.

– Mielőtt mindezeket felmutatnám itt tielőttetek, nemes atyámfiai, hadd
kezdjem azzal, a mi valamennyünk keblét eltölti, a mit magasan lobogó
zászlónkra írtunk, szivünkben viselünk, ajkunkon hordunk és bátran
hirdetünk: a mi követjelöltünk, Mányoki Bertalan sokáig éljen!

A sovány akáczfák vékony ágai úgy megijedtek arra az egetverő lármára,
melyet ez a fölhivás támasztott, hogy szinte reszkettek bele. A mint a
szörnyű rikogatás csillapodni kezdett s a koma még nem fogott hozzá a
mélyebb fejtegetéshez, Kurjogató Máté alkalmasnak látta az időt, hogy
hangot adjon egy kételyének, mely a tenger-pénz honnan kerülténél is
sulyosabban nyomta ingatag lelkét.

– Hát hallja kigyelmed, koma, – tört ki belőle mindenek hallatára a
panasz, – arra tudna már valamit mondani, hogy a Kálozdyak szava szerint
a Mányoki nótárus már egyszer be is lett volna csukva?!

– Hallgassék keed, – lökte ugyancsak gorombán oldalba a panaszost Pintes
Gergő. Ez a délutánba járó polgártárs azt a közfelindulást is, melyet a
közbevetés támasztott, egy hatalmas argumentummal sietett
lecsöndesíteni. – Sebaj, atyámfiai, ha úgy van is. Annál jobban tudja a
szegény ember dolgát. Az isten éltesse!

Míg az ingatag Kurjogató Máté erre a lefőzetésre jónak látta a korcsma
udvaráról kifelé oldalogni, Bugyi koma a hordó tetejéről elragadtatással
nyujtotta kezét Pintes Gergőnek, a ki olyan pompásan feltalálta magát.

A cséphadarók újra forogni kezdtek és a zsivaj úgy ahogy elcsöndesedett.
A koma, miután szívét előlegesen ama lelkes fölkiáltásban kiöntötte
volna, végre leereszkedhetett a megigért mélységekbe. Dörgött, a mint
csak rekedt torkán kifért, minden ellen, a mint csak azoknak az alig
mult napoknak hirhedt népemberei szoktak. Ebben az országban már Kupa és
Vata óta mindig akadt egy sereg bús magyar, akinek az ilyen beszéd szája
íze szerint volt. A sebek, melyeket emlegetnek, mindig századosak és
mindig gyógyíthatatlanok. Egy régi-régi áradat ez, mely innen-onnan
tiszta forrásokból gyülekszik, de salakos, homokos, mocskos mederben
foly odább. A moslékból, melyet Bugyi koma feltálalt hallgatóságának,
szörnyen megcsufolva került ki a német sógor meg a magyar úr. A szegény
ember fogalmát szokás szerint összekeverte az igaz magyaréval, a
kormányt az önkénynyel, a jó akaró alkut a hitlen árulással. Bolond volt
a beszéd; de eszmezavarának nyitját keserű századok szolgáltatják. Mikor
a furfangos hadtervező Kálozdon arra számított, hogy a koma bizonyosan
ki fog csapni a honfivérrel áztatandó mezők és feldarabolandó urasági
legelők tilos területére, jól ismerte emberét. Ezen alul ők akkoriban
nem is kezdték. A mint a szónok így beletévedezett a nagy hazafiságba,
az Ájzigné függönye meg muskátlijai úgy elkezdtek remegni, mintha csak
mögöttük valami titkos hallgató nagyokat fujt volna gyönyörűségében.

Zajos tetszés rivalgott az udvaron s ugyancsak megerősödöttnek érezte
mindenki lelkét az igaz ügy mellett, kivéve a megtántorodott és
elpárolgott Kurjogató Mátét. Megkondult a déli harangszó; a kapu
környékén főzőkanalas paraszt-asszonyok kezdtek czirkálni és bekiabálni
az uruknak, hogy elhül a leves; az udvar megnéptelenedett. Ájzig
czipelte be az udvarról az asztalokat és számította össze a törött
üvegeket.

Az ivóban egyedül könyökölt, nem közönséges diadalának büszke
önérzetével, Bugyi koma. Még a vörös szakállú Ájzig is elismerő
vigyorgással hordta neki az italt. Egy csöpp kevés, de ma reggeltől
mostanig még annyitól is megtartóztatta magát, mert a bornak az a
csodálatos hatása van rá, hogy a mint iszik, minden bátorsága egyszerre
a lábába száll. Csak annak a sokaktól vallott igazságnak egy bizonysága
ez, hogy a bor rendesen az ember legbensőbb természetét teszi
nyilvánvalóvá. A bátorságra ott fenn a hordó tetején nagy volt a
szükség. Most azonban vége a vitézkedésnek; eljöttek a jutalomnak és
pihenésnek perczei. Álmában az sem baj, ha egy kicsit gyáva az ember.

A koma iszik és újra iszik.

Épen az járt az eszében, hogy a tegnap este Harkán behajtott
járandóságot ugyan hova kellene rejteni valami biztos helyre, a hol a
felesége semmi módon rá ne akadhasson, mikor egy vaskos kéz hirtelen a
vállára ütött.

– Ki az isten… hát mit keres itt ilyenkor a főbiró úr? – hebegte Bugyi,
a mint úgy homályosan derengett előtte Vincze úr ábrázata, mely szintén
nem közönséges pirosságnak örvendett.

– Nagy dolgom lenne kigyelmeddel, koma, – mondá titkolózva a vén
cselszövő. Nem akarom dobra verni, azért jöttem így magam, titokban. Nem
jönne át kigyelmed egy szóra ide a másik szobába?

– Megyek, megyek, miért ne mennék? – huzogatta elő hosszú lábait
egymásután az asztal alól a hős Bugyi s egy kissé megzavarodva vetette a
fehér golyóbisokat Vincze úrra. – Hanem annyit előre is mondhatok, hogy
ha a tiszta szent elvhűségemet akarná megtántorítani a tekintetes úr…

– Isten őrizz, koma! Csak menjünk.

A vörös tollas pártvezér föltápászkodott és indult át az Ájzigné
muskátlis szentélyébe. Ott azután ugyancsak elállt a szeme-szája, mikor
a főbiró úr a helyett, hogy – a koma várakozása szerint – zsebébe nyult
volna, egyenest megragadta az atillája szélét, nagyobb hatás kedvéért
valamelyest meglóbázta jobbra-balra és elkezdett ordítozni a fülébe:

– Megfogtalak hát végtére, te bujtogató akasztófa virág! Ribilió
kellene, hogy aztán a zavarosban halászhassatok? A kálozdi földekre fáj
a fogatok? No majd prédikálhatsz, a mennyit csak tetszik, ha töltött
puskák között utczát söpörsz Karámoson. Hallottam mindent és most úgy a
körmöm között vagy, hogy még így megcsipve nem voltál. A sérthetetlen
törvény nevében be vagy fogva. Tudd meg, hogy nem holmi hitvány
kortesfogásból, hanem egyenesen a törvény parancsolatjából vagy befogva.
Nohát most viczkándozzál, koma! Neked a Mányoki nótárus kell? Majd
hüsölhettek együtt, mert előbb-utóbb arra is rákerül a sor. No csak
viczkándozzál, koma!

És a törvény szigorú őre elvetette magát a kék virágos kanapén. A
megragadott atillát azonban a világért ki nem bocsátotta izmos markából,
s a viczkándozásra biróilag felhitt hórihorgas koma egy nagy, hullámzó
ívet képezett gyönyörködő szemei előtt. A két cséphadaró soha
veszettebbül nem kalimpált, (noha folytonos vigyázattal arra, hogy
Vincze úr megsértése által valahogy még nagyobb bajba ne keveredjék) és
az eléktelenített ábrázatot senki még ilyen halaványnak nem látta.
Minduntalan egy-egy káromkodás készült kitörni sárga fogai közül; de a
kellő perczben rendesen működni kezdett a bor és meghunyászkodott a
kelepczébe került koma. Ijedt, fojtott, rekedt hangon dadogta:

– No no no, ne bolondozzon a tekintetes úr! Nem bántottam én egy szóval
se a császárt. Isten bizony nem bántottam. Csak az igazságnak fogtam
pártját.

Csodálatos, mintha a menekülésnek valami vigasztaló gondolata lopózott
volna borzas, gyöngyöző fejébe, egyre kevesebb rémülettel, sőt utoljára
a derültségnek félreismerhetetlen árnyalatával kérte Vincze urat, hogy
ne bolondozzék.

– Iszen ismerjük mi már egymást, tekintetes úr, még a magyar világból.
Lehet ám én velem okos embernek máskép is beszélni!

És rettenetes nagy körben lehajolva a földre, az egyik cséphadaróval
csöndesen kihuzta a vörös tollat lenn heverő süvegje mellől. Az forgott
a fejében, hogy most ezzel az egész komédiával csak rá akarnak
ijeszteni, hogy hagyjon alább a korteskedéssel. Egy pillanat alatt el
volt határozva, hogy mindent megigér, becsületére fogad, meg is
esküszik, ha kell, csak kiszabaduljon. Nem most fog először a szegény
embernek ezekhez az apró segédeszközeihez folyamodni, a miknek a
megtartását az úristen se kéri számon.

Hanem a koma hitele nem lehetett valami rendületlen, mert Vincze úr épen
nem mutatkozott hajlandónak a markában tartott bizonyos sikert
bizonytalanért áldozni s egyet rázva a foglyul esett atillán, jó kedvű
méltósággal folytatta szerepét:

– Most nem péterbácsizunk többet, koma. Csak úgy ismerjük egymást,
mintha sohasem láttuk volna. Én itt a szent és sérthetetlen törvényt
képviselem. Hallod-e?

A koma bizonyosan meghallotta volna a nélkül is, hogy a sokat nyuzott
atilla-gallér olyan veszedelmes tánczra penderíttessék. Az igaz, hogy
így még jobban meghallotta s a hogy utolsó reményét is eltünni látta és
meggyőződött róla, hogy fele sem tréfa a dolognak, az újból való
elhalaványodással egy kis pillanatnyi józanság is meglepte.

– Üssön hát bele a törvénytekbe az isten… isten bizony ártatlan vagyok,
tekintetes úr! (A bor megint helyt állt.) Ilyen szeplőtelen becsületre
nem lehet rábizonyítani semmit. Tudom, hogy csak a szent
meggyőződésemnek vagyok az áldozata. Jobb, ha elereszt.

A népgyülés alatt Vincze bácsit is jól tartotta az Ájzig zsidó a külön
hordóból s míg ott a kék divánon pihent, ragyogó képe össze látszott
olvadni a vörös mellénynyel. A koma szavaira neki dühödött.

– Még arczátlankodni mersz, vén gonosztevő? – kiáltá. Tudod-e, hogy a
sérthetetlen törvény értelmében már mai napság hiába vagy nemes ember,
ha az vagy is, mert én ebben a minutumban elhegedültethetem rajtad a
huszonötöt?!

– Kivel? – nyögte Bugyi, ki még ezekben a kritikus pillanatokban sem
feledkezett meg abbeli sajnos tapasztalatairól, hogy a huszonöthöz
okvetlenül megkívántatik legalább is egy hajdú; annak pedig még eddig,
hála isten, nyomát sem látta a ház táján.

– Kivel? – ordítozott az igazságnak vörös mellényes szolgája és
egyszerre ellökte magától áldozatát. – Kivel? Van-e a világon ehhez
fogható arczátlanság?! Nem, nem rablom veled tovább a megbecsülhetetlen
időt. Ne sandalogj az ajtó felé, te gazember, mert úgy összemorzsollak,
mintha kalapács alá kerültél volna!

A koma megadja magát s Vincze úr – miután karjait kinyujtóztatta volna –
újra megragadja a biztosító gallért.

– Felelj, te bujtogató, igaz lelked szerint. Hajlandó vagy-e egész
csöndesen felülni mellém a kocsiba és minden zenebona nélkül bejönni a
vármegyeházára?

A furfangos cselszövő, hogy a feltünést kikerülje, egyedül jött; de a
falun kívűl, a Becsaliban három hajdut hagyott. Ez a gondoskodás, úgy
látszik, szükséges is volt, mert a foglyot egyszerre megszállta az
ördög. A komoly ünnepélyességgel előadott kérdésre azt felelte, hogy:

– Magának a mennybéli… Nem, tekintetes föszolgabiró úr, én számos
neveletlen gyermeknek vagyok a kenyérkeresője. Az teljes lehetetlenség,
hogy engemet most innen egész ártatlanul börtönbe hurczoltasson és a
szegény, neveletlen árváim…

– Jösz vagy nem jösz?

– Teljes lehetetlenség, hogy én most gyámoltalanul itt hagyjam a
családomat. Méltóztassék ezt meggondolni. És még hozzá ártatlanul, mint
a ma született gyermek! Bevárom legalább az erőszakot. Addig még
megsegíthet az úristen!

– Bevárod az erőszakot? Csakugyan be akarod várni, hogy
megvasaltassalak?

A koma hegyes, csontos, zörgő vállait alázatosan hozzáigazította az új
meg új keringőhöz; de a Dániel megszabadító urába vetett bizodalmából
nem engedett. A vörösbegy el lehetett készülve erre a vonakodásra, mert
szokásos nagy szavait leszámítva, meglepetés nélkül bánt el áldozatával.

– Akkor hát a világ csufjára és érdemed szerint vasra verettetve fogsz
Karámosra bekísértetni. Ebben a szempillantásban itt leszek a hajdukkal,
meg a vasakkal, meg a szegekkel, meg a kalapácscsal, és jaj neked,
Bugyi! Ne hidd, hogy majd szokásod szerint fellármázod az atyafiságodat
és megszabadítanak a sérthetetlen törvény büntető kezéből. Látom a
szemed járásából, hogy arra spekulálsz, de hiába! Itt a kertek alatt
fogunk jönni, hogy meg se lát senki és sutty! – a Bugyi koma nincs.
Addig pedig kérlelhetlenül bezárlak ide. Hé Ájzigné, hozzon egy pohár
bort! Egészen elrekedtem ezzel a gazemberrel.

A koma egy rövid percz alatt készen volt Vincze úr izmos karjainak és
saját, sok jó szolgálatot tett lábainak összemérésével. E közben azonban
az egyik cséphadaró véletlenül az orrára tévedt. És már vagy az erre
ébredt gyászos emlékek fogták el egyszerre szívét, vagy az összemérés
eredménye nem ütött ki egészen kedvére, de annyi bizonyos, hogy
mozdulatlanul maradt.

A himlő-helyes korcsmárosné – piszkos alsószoknyájában, sárga-virágos
nagykendőjében, háta közepén tánczoló leoldott kontytyal – nagy óbégatva
hozta Varju Vincze úrnak a kívánt szíverősítőt. A kulcslyuk nagy áruló.

– Szegény emberek vagyunk, könyörgünk alázatosan – sopánkodott, – de az
Ájziggal együtt nem adnánk száz pengőért, ha nem itt minálunk történt
volna az egész. Pedig ötven pengő nagy pénz a mostani szegény világban!
(T. i. a kikötött százból ötven esnék Ájzigra és ötven Ájzignéra.) Nem
keveredhetünk-e még mink is bajba miatta?

Vincze úr most hivatalos méltóságán alulinak tartotta a jövendő
beláthatatlan esélyei felől értekezésbe bocsátkozni a zsidóasszonynyal.
Jóllehet pintes palaczk soha szivesebben nem kináltatott senkinek (még
készpénzzel fizető vendégeknek sem) mint ez itt neki, beérte két
pohárral belőle, megtörülgette lefelé konyuló macska-bajuszát és megint
Bugyihoz fordult:

– Így. Most pedig te ide becsukattatol. Hol van ennek a szobának a
kulcsa.

– Dehogy van a mi szobánknak kulcsa, dehogy van! – jajgatott Ájzigné.
Iszen, ha kulcsunk lenne, már százszor is feltörték volna a házunkat.
Hanem így, azt mondja az Ájzig, mindenki tudja, hogy nem tartunk pénzt
itthon, mert ha tartanánk, akkor bizonyosan be is zárkóznánk és jaj
lenne nekünk. Még az almáriomnak sincsen kulcsa, esedezünk alázatosan,
nemhogy a szobánknak lenne. Csak aztán minket tessék ám kegyes
pártfogásába venni, ha ez a Bugyi úr bele találna keverni valami bajba.

A kérlelhetetlen biró meghökkent egy perczre s a kegyetlenül
nyomorgatott Bugyi úrnak megint derülni kezdett az arcza. A ferde orron
keresztül csodálatosan görbe vonalat futott végig ez a titkosan derengő
sugár. Hanem Vincze úr, ha egy kicsit felöntött a garatra, a
legkétségbeesettebb helyzetekben is fel tudta találni magát. Egyszerre
csak nagyot pislantott, felvillantak szemei, jót rántott az
atilla-galléron és a legfölségesebb plánumok egyikével újra készen volt.
Macska módjára kezdett dorombolni hórihorgas egerére:

– Hallod, koma; nincsen kulcs! Te most azt hiszed ugye, hogy
megmenekszel? összejátszotok az Ájzig zsidóval?

– Isten őrizz! Ojjé, könyörgünk alázatosan…

– Hanem tudd meg, hogy még olyan arkangyal nem született, a melyik téged
megszabadítson. Hé Ájzigné, hozzon ide pecsétet.

Abban a perczben ott volt, a mit kívánt. A hosszú pecsétviasz-szálat
Bugyi szeme elé tartotta.

– Látod ezt?

– Látom, – nyögte a koma.

– Hát ezt látod-e?

Az áldozat szemeit egy rengeteg nagy pecsétnyomó fenyegette, melyet
Vincze úr a zsebéből huzott elő.

– Azt is látom.

– Akkor tudd meg, hogy ez a hivatalos pecsét. És én most ezzel,
egyesegyedül a sérthetetlen törvény erejénél fogva, úgy a körmeim között
tartalak, mintha tizenhárom-lakatos vasajtót zárnék rád. Míg én
odajárok, innen el nem menekülhetsz, mert én itt ajtót, ablakot le fogok
pecsételni a hivatalos pecséttel. A ki pedig ezt a pecsétet feltörni
merészkedik, azt a mennyei hatalmasság sem menti meg az élete fogytáig
való raboskodástól. Hallottad, hé? Ne óbégasson itt a fülembe, Ájzigné,
hanem inkább gyujtson gyertyát! Ha ártatlanok, akkor nem lesz semmi
bántódásuk; de hogyha netalán szántszándékkal dugták volna el a kulcsot,
akkor Ábrahám, Izsák és Jákób legyenek a fejüknek irgalmasok.

– Ojjé, esedezünk…

– No csak vége legyen. Hát sábesz van ma, hogy két gyertyát gyujtott?
Tartsa ide az ablakhoz. No bujtogató, már az ablakon ott van a hivatalos
pecsét. Ha tudsz olvasni, elolvashatod rajta: «Karámos vármegye központi
főbírói hivatala.» Kár, hogy a pecsétekre is rá nem vésik, mint a
bankókra, hogy mi büntetés vár azokra a gazemberekre, a kik a hivatalos
pecsét szent sérthetetlensége ellen vétkeznek. Kár, hogy nem áll itt
mindig a szemed előtt. Hanem tudd meg még egyszer: életfogytig való
rabság. Így. Itt az ablakon már most nem mehetsz ki a nélkül, hogy a
pecséttörésnek iszonytató bünébe ne essél. Miután azonban te a népnek
felbujtogatásával, nem holmi pulykalopásféle aprólékos csínt követtél
el, és miután megátalkodott gonosztevő vagy: nagyobb biztosság okáért
még az atillád szárnyát is le fogom ide pecsételni az almáriom
oldalához. Így. Most már aztán akár az ablakon, akár az ajtón keresztül
akarsz megszökni, kettős pecséttörés bünébe fogsz keveredni. Ezért pedig
tudd meg, kétannyi büntetés jár, mint az életfogytig tartó rabság.

A szekrény oldalához pecsételt koma, a szörnyű fenyegetések alatt,
lecsüggesztette fejét és úgy látszott, teljesen megadta magát sorsának.
A furfangos főbíró pedig még az ajtón kívülről is bekiáltott hozzá:

[Illustration: A szekrény oldalához pecsételt koma a szörnyű
fenyegetések alatt, lecsüggesztette fejét…]

– Ez az ajtó is le lesz pecsételve. No Bugyi, most viczkándozzál
odabenn!

Nem telt bele egy félóra s a Becsaliból hozott fegyveres kiséret a
kertek alatt csöndesen közelgett a bogádi korcsma felé. Észrevétlen
kellett jönniök, mert ha megsejtik, hogy mi járatban vannak, a Bugyi
komát mindenesetre nagyobb hatalom veszi védelme alá ennél a három
puskánál s a bátor kis csapat körében fel is merült a régi példabeszéd,
hogy: csak vigyázzanak, mert sok lúd disznót győz. A hajdúknak csak
félrecsapott csákójuk, meg puskájuk vége látszott ki a magas, sárga,
száraz kukoriczából, melyen átcsörtettek. Különben a szomszédjukba
vezető út is majdnem egészen néptelen volt; a bogádi nemes ember úri
természete már csak megkivánta az ebédutáni álmot.

Nem láthatta más őket, mint egy-két pőre-gatyás paraszt-gyerek, ki az
árokpartnak dülve sütkérezett az égető, déli napon; meg egypár
menyecske, ki a mezőről sietett hazafelé és ha észrevette a törvény
fegyveres szolgáit, legfeljebb egyet sóhajtott magában, hogy: már az a
szegény Gabi gyerek csak nem kerüli ki az akasztófát; megfogják
előbb-utóbb, pedig biz’ isten kár a göndör bajuszáért! Bizonyosan ezek
is azt hajszolják.

Az egész csapatban a hadvezér izzadt legkeservesebben. Sűrűn törülgette
homlokát, minduntalan elkérte Ignácztól a kulacsot, óvatosan s – a
mennyire meglapult helyzete engedte – büszkén lépdelt serege előtt.
Vizsga szemekkel leste a kertekre néző ablakokat, hogy valamelyik markos
atyafi nem pillantja-e meg őket s nem üt-e hirtelenében lármát. Minden
nyugodt, csöndes, nesztelen volt a környéken, mintha a déli forróság
álomba ringatta volna az egész falut. Az volt még a legnagyobb zaj,
mikor Vincze úr melléből egy-egy jóízű hahota akart erővel felharsanni –
hogy milyen pompásan lefőzte ő most ezt a komát! – s azt fojtogatta
vissza nagy keservesen. Tökéletesen meg volt magával elégedve, mint
mindig. Ez a nap ránézve kimeríthetetlen dicsőségnek, dicséretnek,
mindenekfölött pedig dicsekedésnek forrása lesz. Mennyi elővigyázattal,
mennyi ügyességgel, mennyi furfanggal intézte el az egészet! Szeretné
tudni, kicsoda érdemel meg úgy, mint ő, még egy korty italt az Ignácz
kulacsából!? A fődolog az volt, hogy az egész lárma nélkül essék meg,
mert a bogádiakkal nagyon bajos kikötni s egy összezördülés mindent
elronthatna végkép. A szerencse kezére járt; sejtelme sincs róla
senkinek, hogy a koma meg van csipve. A kocsma valamelyest félre esik,
úgy hogy onnan már most kiabálni is hiába kiabál. A zsidrákok féltik a
bőrüket; mukkanni sem mernek, hogy mi történt náluk. És azt a
pecsét-históriát milyen bámulatosan kifundálta! Ha egyenesen magával
akarja hozni Bugyit a Becsaliba, a milyen hosszú lába és gonosz
természete van neki, abban a pillanatban szökik meg mellőle itt a földek
között, a mikor akar. Ha meg a falu-házához kisérteti, hogy ott
bezárják, nyilvánossá lesz a dolog és olyan zene-bona kerekedik belőle,
hogy isten a megmondhatója, mi lesz a vége. Dicsérheti az eszét azért a
gondolatért! A hivatalos pecséttel tökéletesen biztosította magának a
zsákmányt, Csikmáknak délutánra és holnap reggelre a szabad kezet és a
zöld tollas Kálozdyaknak a diadalt. Azok a gróf urak ott Harkán azt
gondolják, hogy az ő eszükön már túl sem lehet járni. Pedig az igazi
kortest nem grófi fából szokták faragni! Itt van la, most az ő
reménységük horgonya oda van. Senki sem tudja, hova lett a Bugyi.
Eltünt. Megszökött. Nincs pénz. Netek!

A kis fegyveres csapat a napraforgós, dudvás, gazos kerteken keresztül
ügyesen felhuzódott az Ájzig zsidó házának, melynek első tiszta szobája
ez alkalommal ideiglenes börtönnek vala berendezve. Már ott állottak az
ajtó előtt s szörnyű fenyegetésekkel borították el a lelógó kontyú
zsidóasszonyt, ki már-már alig tudta megállani, hogy házának e rémes
órájában egy kis sikogatással ne könnyítsen a lelkén.

Vincze úr diadallal vetette szemeit az ajtó külső zárán sértetlenül
nyugovó pecsétre.

– A törvény nevében feltöröm, – mondá ünnepélyesen és feltárta az ajtót.

Hanem azután csak ott maradt a küszöbön és vastag nádbotját kiejtette a
kezéből. Hiába kapta fel a rettegő korcsmárosné, hiába törülgette meg a
virágos kendőjével, hiába kinálgatta; – nem kellett neki. Csak állt ott,
mint a sóbálvány és nézte azt, a kit nem látott.

A fogolynak híre-hamva sem volt a szobában. A szekrény oldalán hiányzik
az a bizonyos félpecsét, mely az átillára jutott; az ablakon pedig
szentségtelen kezekkel meg van sértve mind a kettő. A Bugyi koma nyilván
nem irtózott a pecsét-törés iszonytató bünétől és megszökött.

A sérthetetlen törvény kijátszott őrének arczát, szemeit, homlokát mind
elborította a vér s a világ összes borzalmainak minden nemét (a
kerékbetörés és felnégyelés elavult gyakorlatától kezdve a tekintélyét
egész mai napig fentartott akasztófáig) elropogtatta rémesen csikorgó
fogai között, míg vérben forgó szemei előtt a röpke képzelet az említett
rémeszközökkel kétségkívül bizonyos viszonyban tüntette föl az
elpárolgott komát. A mint első ámulatából magához kezdett térni és
gondolkozni azon utak felől is, melyeken a komát az elsorolt kellemetlen
helyzetek egyikébe vagy másikába juttathatná, azzal az első pillanatban
tisztában volt, hogy Bugyi semmiesetre sem vitte haza az irhát, hanem
vagy az erdőben, vagy a réteken, vagy a mocsarak közt bujdosik. Hanem
elő kell keríteni akkor is, ha a föld elnyelte volna! Most már nemcsak a
veszélyben forgó pártérdek, hanem a megsértett, kijátszott, csuffá tett
tekintély is boszút kiván!

Mindenekelőtt azonban egy széket kivánt, mert még forgott körülötte a
világ és úgy tetszett neki, mintha ott az almáriom tetején az a szép sor
piros alma mind ő rajta mosolyogna. Annyi szent, hogy ha az almák előtte
ártatlanok voltak is a rossz szándékban, de mögötte a három csöndesen
röhögő hajdú nem igen óhajtotta, hogy most visszatekintsen.

– Megállj, nojszen megállj, mákvirág! – lihegte Vincze úr és kiadta a
parancsot a három jókedvű vitéznek, hogy ha kedves az életük, neki a
komát a föld alól is előteremtsék. Mivelhogy az már most főbenjáró bünös
és még úgy napot nem keserült meg ház, mint a hogy a mait meg fogja
keserülni ez az Ájzig-korcsma.

A himlőhelyes zsidó-asszony, ki még mindig a nádbotot törülgette, erre
természetesen szörnyű sivalkodásban tört ki. De a felharagított bíró
szemei villámokat szórtak és nem ismert könyörületet. Nem mondott
többet, mint hogy: az, a ki szereti az életét, egy szót abból, a mi itt
történt, el ne áruljon. Ájzignénak minden földiekre és földöntúliakra
való hivatkozásai hatástalanok maradtak s a mint a törvénynek
fölfegyverkezett szolgái neki indultak a hajszának, Vincze úr is
rettentő fuvások, káromkodások és fenyegetőzések közt visszaballagott a
Becsali felé, a hol kocsiját hagyta, hogy majd ott bevárja az eredményt.
De biz ott hiába várakozott egész addig, míg az égre mindenfelől
felvonatott a csillag-rakta sátor. Már itt Bogád körül több volt az
üldözött embereknek kinálkozó jó rejtekhely, mint a madárfészek. Sűrű
erdő, öles kukoricza, járhatatlan mocsarak mind fölséges buvóhelyek, a
mikről csak a pipiskék, a vadkácsák meg a vakondokok tudnak. De ezeket
nem bízta meg az üldözéssel Varju Vincze úr s – eddig legalább – nem is
léptek se vármegyei, se kormány-szolgálatba. Még el sem árulták volna a
világért sem azokat, a kik az ő birodalmukban kerestek menedéket, sem a
halálra keresett Gabi betyárt, sem a Bugyi komát. Ignácz hajdú és társai
üthették bottal a szökevény nyomát s Vincze bácsi várhatott akár
itéletnapig a Becsaliban.

E szerint hát a nevezetes nap úgy végződött, hogy a hajdúk nem látták
Bugyit, a hajdúkat nem látta Vincze úr, Vincze urat pedig nem látták a
várakozó kálozdiak. Bajt sejtett mindenki s a baj be is következett.

Másnap hajnalban gyülekeztek a bogádi választók. A zöld tollasok a
Becsaliban, a vörös tollasok Ájzig előtt. Nyalka legények nagyokat
rikogattak a nyeregből s a paraszt-szekereknek hosszú sora foglalta el
az utczát. Zászlók, kendők, szalagok lobogtak mindenfelé s az egyik
saraglyába szorított három dádé iszonyúan nyikorgatta a Rákóczi-marsot.
A befont sörényű, apró lovak már türelmetlenül kapáltak, a hogy a nap
vörös tányérjából kezdtek előkerülni a vakítóbb sugarak is; a
kortesnótákat isten tudja hányszor elfujták s két hordó bort körömig
ürítettek, a harmadikat meg felgurították a czigányok szekerére; a
kulacs mindig színig volt, a sok fokos, csákány, rezes kard csak úgy
ragyogott; – de a kire legnagyobb volt a szükség, a ki ékes dikczióban
odabenn ajánlani fogja a nép emberét, a kit valamennyien éltető
lelküknek tartottak és vallottak: a Bugyi koma csak nem mutatkozott az
övéi között.

Onnan alulról a Becsaliból minden pillanatban idehangzott az egetverő
lárma; azokat már javában tartja igével a Csikmák. Ők meg itt csak
szárazon lopják a napot. Talán indulni is ideje lenne már; de a Bugyi
koma nélkül csak nem indulhatnak. Hova lett, merre jár, hol késik? A ki
feleletet tudott volna adni ezekre a kérdésekre, az Ájzigné, még most is
úgy reszketett, mint a kocsonya és hallgatott, mint a sír. Egyszer csak
észreveszik a fej nélkül támolygó pártosok, hogy az egyik görhes paripa
lábánál ott pitykövez a pártvezér legkisebbik neveletlenje, egy
mosdatlan, rongyos, vigyori kölyök. Egyszerre tíz oldalról fogták elő,
hogy hová tette az apját? Azt tegnap dél óta nem látták otthon. A
szurtos kis neveletlen előtt ez épen nem volt ujság, azért is nem
rukkolt ki vele mindjárt, hanem a fejetlenek annál nagyobbra vették.
Keresik, kutatják, szaladnak, kiabálnak utána; de a koma csak nincs
sehol. A Becsali-beli zászlók már kezdtek rendbe szedőzködni a korcsma
előtt; erre a türelmetlenség, szitkozódás, lótás-futás tetőpontra
hágott, mikor a kert felől a kukoriczából egyszerre csak felemelkedik
egy sáros, poros, sovány, elcsigázott, hosszú alak, és száz koma
egyszerre kiáltotta el magát:

– Itt a Bugyi!

Nosza volt egyszerre vigasság, a mint közre foghatták a megváltót! Azaz
csak lett volna, ha a siralmas kinézésű, elkeseredett, méregtől fuldokló
koma – kiről az ilyen alkalmakkor már megszokott vitézi jelvények: a
piroskötős rézkard, meg az ősi sarkantyúnak tányérnyi taraja, mind
hiányzottak – egyetlen szó nélkül fel nem áll a legközelebb ért szekérre
és csöndet nem int. Ennyi markos legény között teljes biztosságban
érezvén magát, kiöntötte remegő szivének egész méltatlankodó keservét; a
nép itélőszéke előtt, isten szabad ege alatt leleplezte az ármányt,
melylyel tegnap körülhálózták a zöld toll hatalmasai; meztelenül
odaállította a galád furfangot, melylyel a nép szavát ő benne el akarta
fojtani a Kálozdy-pártiak alávaló mesterfogása, a kik az igaz magyar
előtt rosszabbak a pecsovicsoknál; érzékeny szinekkel festette
bujdosását, éhségét és szomját a térdig érő mocsárban, metsző nád, meg
goromba káka között; és kifejezte abbeli tántoríthatatlan meggyőződését,
hogy az egész alávaló kelepczét nem lehetett volna olyan ördögien
kiszámított pontossággal intézni ellene, ha az nem valamelyik bogádi
ellenségétől kerül.

Bugyi koma szörnyű józan volt.

– Nemes atyámfiai, – kiáltotta, elmeregetve a fehér golyóbisokat, hogy
nem lesnek-e rá valahol a hajdúk, – nemes atyámfiai, védelmezzetek meg,
ha mártirjává lennék az igazságnak! Mert tudjátok meg, hogy ha én fel
leszek áldozva, ti sem kerülitek ki az én soromat!

Az úgyis harczra készülő, pityókos, fegyveres tömegnek nem sok kellett,
hogy az égő parázs lángra lobbanjon. Nekivadulva forrongott a koma
körül, feldöntötte szekerét, felkapta a vállára és szörnyű zsivajjal
tudakolta, hogy: hol hát az ellenség? ki ellen kell nekik védelmezni a
komát? ki akarja őket vasra veretni? ki unta meg az életét? kit üssenek
agyon? Csak egy részeg legénynek kellett elkiáltani magát, hogy:

– Most indulnak a Becsaliból!

Mindjárt utána le is pottyant ugyan a nyeregből őkelme, hanem a gyujtó
szikrát megadta. Nosza neki a zöld tollasoknak! Üsd, nem apád! Már itt
ma csak az öreg kaszás fogja majd számítani a Kálozdy-voksokat! A nagy
lármában, zsivajban, felfordulásban, káromkodásban senki sem vette
észre, hogy a Bugyi koma megint elpárolgott. Kocsi, ló, ember, zászló,
fokos, kard, csákány, furkós bot, piros tollas kucsma mint zugó,
zavaros, rohanó ár tódult a Kálozdy-pártiakra, kik épen indulóban voltak
Karámos felé, a hol a választásnak megesnie kellett. Erre a vidékre való
öregebb urak sok nevezetes csete-patét tudnak a bogádi nemesekről; de
ilyet, mint ez a mai volt, ők is aligha értek. Lett a Becsali-gödrökben
olyan országos verekedés, hogy volt ott aztán dolga még az nap
katonának, doktornak, bírónak, halottkémnek, papnak. Vincze bácsi pompás
plánumának sok kiütött fog, sok betörött oldalborda, sok beszakított
fej, sok kiömlött vér, sok békóba vert kar adta meg az árát. Az öreg,
nyugalmas nap ott fenn az égen nem szereti az ilyen véres jeleneteket;
el is bujt a felhők közé, a mint egymásra rontottak. Bugyi koma is
ellensége volt az erőszakoskodásnak, de csak a maga személyére nézve; az
is elbujt a vakondokok közé. A gyászt, a mi bekövetkezett, senki sem
láthatta előre. Aznap bogádi ember nem volt benn szavazni Karámoson; a
ki bejutott, azt úgy vitték vason.

Ez eldöntötte a nap sorsát. Péterfinek nem kellett egyéb, csak hogy
ellenfelének bogádi hivei ne szavazzanak.

Szikra István uram, a megyercsi-utczai csizmadia, ki a karámosi szekeres
gazdákkal a balpárti Béla mellett küzdött, késő este rossz kedvvel bökte
be botjával ajtaját. Nagy karimájú kalapja mélyen le volt húzva a
szemére. Még tulajdonképen egy szóra való ideje sem volt, mikor a zöld
szemű hárpia felugrott az ablak mellől és mérges támadást intézett
ellene:

– No ember, hát csakugyan a te feleségednek kell az utolsónak lenni, a
ki valamit megtud, pedig már egész a borbély-komáig bejártam valamennyi
szomszédasszonyt, hanem egyiknek sincs még otthon az ura, és látom,
neked is keresztbe állanak a szemeid. Azért hát reszkess, ember, és ne
bámészkodjál úgy rám, mint a borjú az új kapúra és mindenekelőtt mondd
meg már, hogy kicsoda a követ és győztetek-e?

A csizmadia a rezignácziónak egy kissé recsegő hangján válaszolt:

– Nem élkeskedünk a győzedelemmel, Sára. A pecsovicsok győztenek és
Péterfi lett a követ. Mink pedig megbuktunk vala. Ilyenkor nem is bűn az
búfelejtő borital! Meghalt Mátyás király, oda az igazság!


XXVI. FEJEZET.  Dobpergés.

A végesi szőllőskertek öreg baraczkfái hosszú reszketeg karjaikat
nyujtóztatták az éjjeli pihenés után, mikor mögöttük az első
sárgás-szürke csikok jelentették a közelgő hajnalt.

A kálozdi kastély körül még minden csöndes volt és sötét. Csak az
istállók félkörű ablakain tetszett fel egy-egy reggeli lámpás fénye s
onnan hangzott ki egy kis járás-kelés nesze. Kevés idő mulva aztán innen
is onnan is ajtó-nyitogatás és kulcs-csikorgás zöreje járta végig a
nyugvó épület csöndjét s miután élő lelket látni semerre nem lehetett,
úgy tetszett, mintha az ajtók nem is a kastély lakóinak zárattak volna
fel a cselédségtől, hanem az éjtszaka szellemei távoznának rajtuk
keresztül s csapnák be maguk után a nappal közeledtére. Majd egy egész
órára megint nyugodt, zajtalan lett minden. A láthatatlanul elsuhanókon
kívül más vendég nem töltötte a kastélyban ezt az éjtszakát. A csinos,
pompás vendégszobák, melyeknek lakói rendesen ilyenkor szokták csak
nyugalomra hajtani kábult, kitüzesedett fejüket, üresek egytől-egyig. A
tánczterem, mely számtalan víg hajnalhasadást látott; a kártyaszoba,
melyben akárhányszor még ilyentájt cserélték föl az inasok ujakkal a
tövig égett gyertyákat; a kis vadászlak, melybe sokszor gyülekezett ez
órában jókedvű vadásznép; a cselédszoba, melyben vendégkocsisok ittak és
huszonegyeztek reggelig – mind-mind néptelenek, üresek, kihaltak. A
bukás hirére tegnap este az utolsó vendég is sietve fogatott be és alig
várta, hogy maga mögött lássa a kastélyt.

Csak egy szobában vannak ébren. Már, vagy még ébren. A kanczelláriában.
Az éjjeli lámpa kialvóban s a lebocsátott függönyökön keresztül világít
a hajnal. A vékony foszlányokon kisérteteknek látszanak az erkély
karyatidjeinek árnyai, melyek kiváncsian kandikálnak be a szobába, hogy
ugyan mit láthatnának itt? Semmi különöset. Egy bukása szélén álló
embert, ki nem tudta fejét nyugalomra hajtani az éjjel s föl s alá jár.
Ha azonban a kisértetek előtt nem maradhat rejtekben az sem, a mi emberi
szemeknek láthatatlan, akkor látják, hogy Béla még sincs egyedül. Rossz
szellemei most sem hagyták magára. Ott bujkálnak, ugrálnak, nevetnek,
ingerkednek körülötte és siketítő zajjal töltik be a szobát: Egy árva
könnyet se, Béla! Egyetlen gyáva könnyet se ejts! Hát el van-e veszve
rád nézve a világ? Becsülted-e te valaha mind e javakat, melyektől most
meg kell válnod, hogy megsirasd vesztüket? Ugy-e nem? Ellenkezőleg,
egyenesedjél föl és nézz bátran szemébe sorsodnak. Új élet kezdődik rád
nézve. Ha majd fölkerülsz a szerencsevadászok százezrének zajgó
tömegébe, miért ne lehetnél te az, a ki megragadod ott a kaczér
istenasszonyt és rövid órák alatt jóvá teszed esztendők veszteségeit.
Ért az neked valamit, a mit itt hagysz? Menj, menj. Szívedben egy
szenvedélyt viszesz magaddal, egy mécset, mely amaz éjjeli, titkos
földalatti utakon aranybányát fog még megvilágítani szemed előtt. Csak a
fiadért kellene? Nos, hát csak azért!

Azonban a sors ellen való daczolás s ebben a lázas remény, mely azokkal
a gondolatokkal dobogtatta a szegény ember hánykódó szívét, időről-időre
engedni volt kénytelen, hol az önvád éles marczangolásának, hol a
kényszerű válás merengő fájdalmának. Árnyakkal fedett, megvénült, sárga
arczát s kék karikákkal övezett szemeit el-eltakarta összekulcsolt
kezével és majd a szekrény éles sarkán, majd a nagy karszék ingatag
támláján keresett pihenőt nehéz, égő fejének. A kis lámpa olaja már
fogyatékán volt; kihaló, vörös fény fogta körül a mozdulatlanul vergődő
ifjút és sűrű, fekete füst gyülekezett feje fölött. Majd egy mély és
siket sóhajtással újra kezdte sétáját a papirokkal elborított iróasztal
előtt. Nem tekintett beléjük; sem vigasztalni, sem biztatni nem tudták.
Hanem hevert ott az iratok között egy szép fehér selyemszalag is, melyre
gyöngyökkel volt hímezve a neve. Az előtt megállt, csöndesen izzó kezébe
vette s maga sem tudta hogyan, egy csókkal érintette azt a helyet,
melyen az ismeretlen gyöngéd ujjak utolszor pihentek.

– Ki lehet ez az égi barátné? – suttogta. Nem, én nem ismerem már az
égieket! Nem értem mit mondanak, nem segíthetnek rajtam!

A pislogó lámpa serczegve kialudt s Béla összeborzongott a hideg, szürke
félhomályban, mely a szobát elfoglalta. Valami titkos hatalom kergette
ki a folyosóra. A mint az ajtót becsukta maga mögött, lelkét mintegy
visszhang gyanánt egy régi benyomás emléke ütötte meg, mely valamikor
(maga sem tudta már az idejét; régen volt!) e helyen elfoglalta szívét.
Sohasem érezte annyira elhagyatottságát, egyedüliségét, rabságát ez ódon
falak között, mint abban a perczben. Úgy tetszik neki, este lehetett; a
régi szűk ablakokra nem találtak rá a hold- és csillag-sugarak; vén,
komor, néma, ijesztő volt minden körülötte. Már emlékszik is, Ilonára
gondolt itt akkor. Ma máskép van minden; a lebocsátott függönyök a
reggel rózsaszinében ragyogtatnak mindent, a nagy ablakok világot
igérnek, a futó szőnyegek könnyű léptekre várnak s a szobrocskák
mosolyognak felé. De csönd van, mintha halál uralkodnék mindenen. És
ebben a megváltozott környezetben épen az a borzongás keresi föl Bélát,
mely amaz emlékezetes estén átjárta tagjait.

Nem maradhat soká. Itt is hideg van. Mindenütt hideg van. Fölfelé indul
a meredek falépcsőkön, melyek a padlásra s innen a toronyba vezetnek.
Csak egyenesen, minél előbb föl, föl, a hol egy kis szabad levegőt
szíhat, a hol ébredni látja a természetet és egy gyöngéd szellő talán
megsimogatja égő homlokát. Elfullad, leroskad, mire a toronyba ér és
széttekint a vidéken.

Pompás, üde, reggeli kép terült el szemei előtt; egyike ama nyájas,
hegygyel-völgygyel váltakozó, feledhetetlen képeknek, minőket csak a
dunántuli szép magyar föld mutat. Nem az alföld végetlen sikja, mely
örök elégedettségében nem ismeri a változást s nincsenek sem hegyekkel
égnek törő vágyai, sem sürü erdőkkel zöldelő reményei; csak gazdagsága,
elégedettsége és unalma. Nem is a felföld sziklás, bérczes, havas
világa, mely nem tud semmit a tavaszról, mikor mindenki mosolyog, sem az
őszről, mikor mindenki örül az aratásnak. Bájos, lankás vidék, nyájas
szőllőhegyek, vén bükkök, mosolygó mezők és felhőtlen ég, – nincs, nincs
neked párod, szép dunai föld! A kinek tőled el kell válnia, hogy soha ne
hallja többé a kis falu csengő harangját; a ki benned, a te fáidnak
árnyéka alatt akart pihenni, melyek kora tavasztól késő őszig zöldek, és
máshova veti sorsa: fájhat, nagyon fájhat annak a szive! A hajnal
rózsaszinében mosolygott az egész tájék Béla szemei előtt, mint a
gyöngéd szerető, ki könnyüvé akarja tenni kedvesének a bucsut és
vidámságot hazudik. De a reggeli, borus párák ott lebegtek e
szeretetteljes mosoly fölött s amott messze megcsillant egy tova futó
érnek ezüst szalagja; ott egy rejtegetett könnycsepp szaladt végig a
mosolygó arczon. Béla oda támaszkodott a harang lábához és hosszan,
hosszan nézte szülőföldének nyájas arczát. Lábainál egy elhasznált,
málladozó kötél hevert. A mint alább-alább bocsátotta fejét, ráismert.
Ezen a kötélen huzta ő hajdan, gyermekkorában a régi, repedt csöngetyüt.
Aztán a kis Pirók kezére jutott. Hova is lettek, hova széledtek ők,
ennek a kastélynak régi lakói?! Ah, bár csak ott maradt volna ő is
messze, valami ismeretlen föld siratatlan halottjának!

Merengésében nem vette észre, hogy a kert végéről, a mentor kedvencz
gesztenyefái közül csöndesen, félve az észrevétetéstől, szinte bujkálva
közeledik fölfelé egy kopott, megviselt, bús alak. Ha Béla jobban
figyel, nehány perczczel előbb a kriptakulcs csördülését is hallhatta
volna. A ritkán nyitott zár rozsdás volt s a nehéz vasajtó dübörgése
messze hangzott a könnyü reggeli levegőben, komor zajával egy pillanatra
elcsitítva az ébredő madarak csicsergését.

Béla nem látta, nem hallotta. A hűs szellő nem tudta lehüteni égő
homlokát, mikor lefelé sietett. A padláson kellett keresztül jönnie. A
homályos gerendázat közt sugtak-búgtak a galambok és hirtelen csapással
vágott át fölötte egy-egy sötét szárnyu denevér. Ott töltötte gyászos
ballagásban és rekedt kotkodácsolásban napjait az a két vén tyuk is, a
mit az öreg Puliszkáné a kis szolgálónak hagyott örökbe. Nem fogant meg
az öreg áldása! Mennyi ócskaság köröskörül! De ki hinné, hogy annyi
emlék hever itt zürzavarban szerteszét!? A mint Béla bizonytalan
léptekkel botorkált a sok lim-lom, kaczat és zsib között, egyszer csak
belebotlott valamibe és csodálatos, veszett, megdöbbentő zaj támadt
lábainál. Mintha valaki a sir mélyéről köhögne, tüsszögne, kiabálna fel
segítségért. A vén óra, a sárkányos, liliomos, alabástrom-oszlopos óra
kapott a mozdulásra egy kis szuszt és az sietett porral tele tüdejéből
károgva jelenteni, hogy eltemettetett ugyan, de még nem halt meg.
Egyszerre ketyegett, ütött fertályt és órát s minden mesterségét
igyekezett bemutatni, a mivel csak szebb napjaiban tündökölt, hogy
megszabaduljon ebből a mély sirból.

– Csitt… csitt… csitt… ki tudja… veszekedtek… meddig éltek… csitt…
csitt… minek éltek… csitt… csitt… minek… minek éltek?

Összevissza mindent. Még a ki ismerte is ez elvonult filozóf eszejárását
s régi rögeszméit, az sem igen ismerhette ki magát egyszerre a töredékes
kérdéseknek és tanácsoknak amaz áradatában, melylyel elborította.
Különösen a csitítás látszott nagyon fölöslegesnek, mert mély csönd
uralkodott körül, melybe csak olykor-olykor búgtak bele szomoruan a
galambok. Béla megállt és hallgatta lábainál a régi barát zavaros
szavait, ki végül annyira belefáradt a heveskedésbe, hogy egyszerre csak
elkezdett érthetetlenül és rettenetes fuldoklással köhögni. A
padlásablakon beszürődő első sugarak valami fényes, aranyos tárgyra
vonták el tőle ifjú gazdája tekintetét. Arany-keret volt, mely egy szép
képet vett körül, a habokból kikelt istennő csábító képét. A tenger
azonban, melyből Vénus itt emelkedett ki, portenger volt, melynek
delfinjeit és rózsaszin kagylóit két nagy keresztes pók helyettesítette.
Béla rátette a képre kezét és leverte róla a port. Régidő óta e keserü
pillanatban gondolt először a párisi grisettere, kinek vonásait
emlékezetébe hozta e kép. Nem érzé, hogy romlásának akkor állt első
lépcsőjén, mikor Josephine puha karjai átölelték s ma, midőn nagy
számadása van az élettel, nem akart hálátlan maradni azért a kicsiny
szeretetért sem, melynek édes illatát egykor érezni vélte a szép, bukott
leány kis lábainál. Köszöni, köszöni, a mit tőle vett, bár gyönge
sóhajtása nem hat el a Szajna zugó fenekére, vagy a herczegi szerető
pazar szalonjába, vagy a szegények kórházának tikkadt levegőjébe. Hol
vagy, hol lehetsz ezek közül, Josephine? Egy röpke fény im rád is esett
Béla gondolataiból, melyek úgy csaponganak szerteszét, közel, távol,
multba, jelenbe, jövőbe, mint a villám. E nagy lomtárban, hova a kastély
ujraépítésekor minden ócskaságot felhordtak, ezer apróság, ezer emlék
követel magának valamit figyelméből. Ime bátyjának régi karszéke,
melyben meghalt; im az ódon, ezer-fiókos szekrény; im a szerzetes atyák
komor arczképei; ime gyermekkori könyvei, melyeket álmatagon forgatott,
mielőtt elindult volna a világba! Annyi, annyi minden együtt, hogy
utoljára nem látott már semmit közülök, szemei elhomályosodtak és ismét
a folyóson találta magát.

Már fel vannak huzva a függönyök, kinyitva az ablakok, aranyos
napsugárral, derüvel van tele minden. Béla egy ajtó előtt áll meg, a
honnan kis fia zaját hallja. Istenem, úgy össze van törve, hajtva,
zaklatva; hol pihenhetne meg, ha itt nem?! A kilincsre teszi kezét.
Ebben a perczben odabenn megperdül egy kis dob.

Dobverés!

Egy gyermek játéka csak, de mégis dobverés!

Dobverés, mely hangzani fog nemsokára az ősi kastély udvarán és minden
szobáiban. Hangzani fog mindenfelé a vén falak között, a mogorva
boltivek és nyájas halmok egyformán visszaverik és a hir szele ezernyi
ember fülébe elviszi. A dobpergés le fog hangzani még a föld alá is, és
ott meg fogja hallani egy öreg ember, ki önvádban fejezte be életét,
hogy haszontalanul töltötte azt. Földindulás zaja lesz e dobpergés, mely
elnyeli a régi urakat s a kastély kapujáról és a sirbolt ajtajáról le
fogja szakítani az ősi czimert.

A kis gyermek gondtalanul veri odabenn a dobot, kaczag hozzá és atyját
keresi.

Béla, mintha valami mérges kigyó hideg testéhez ért volna, úgy elkapta
kezét a gyermekszoba kilincséről s betámolygott oda, a honnan kiindult.
A reggeli asztalán várta; de nem nyult hozzá. Székébe roskadt, nyakát
hátraszegte és kábult, mély álomba merült. Az álom irgalmas lehetett
hozzá, mert a kinlódás nyomait tükröző, megviselt arcza mintha lassan
lassan kiderülne. Mintha szerető, a földieknél hatalmasabb ujjak
elsímitanák róla a nehéz felhőket és felszárítanák a könnyek barázdás
nyomát. Egy rövid negyedórára annak a régi Bélának szép, nemes, merengő
arcza volt ez, ki hajdan, iskolás korában Mariról álmodott, mikor még
virágokat szedett neki, melyeknek illata nem volt halálos méreg. Talán
álmában most is mellette volt; talán játszva lesték egymást a kis kerti
lak ablakán keresztül; talán ott ültek boldogan a régesrég elszáradt
mályvarózsák között: talán csak hallgattak és a boldog nesztelenség
ellenére egyetlen hangját sem hallották a szél baljóslatu zugásának
körültök, mely jövendő viharokat hirdet; talán azt hitte, hogy még
előtte van az élet!

Mikor Béla felnyitotta szemeit, egy rövid pillanat alatt azzá lett, a
kinek a kelő nap találta. Tekintete ujra lázban égett s beesett, sötét
szemeit (úgy csillantak fel, mint a hogy az éjjeli ég kipirul, mikor
messze távolban ég egy ismeretlen majorság) azzal a kifejezéssel
hordozta körül, mintha beleunt volna már e romokat látni maga körül s
indulni szeretne a szerencsejátékos világ zajába vezető uj pályán, hova
régi szenvedélye csalja. De nem volt egyedül. Az a kopott alak állott
előtte, a ki ma reggel odalenn járt a sírbolt környékén: Istók. Foltos,
viselt, régi kabátja tele volt porral, pókhálóval s a földalatti
bujdoklás egyéb emlékeivel. Még ránczos homlokán is ott volt valami
pókbeszőtte, por-ellepte, viz-átszivárogta fal nyoma, melyen megpihent.
Csöndesen állt meg Béla előtt s bátortalan, homályos, szürke szemeit oly
mélyen lesütve tartotta, mintha valami rettenetes nagy szégyen miatt
kerülnie kellene az emberek tekintetét és megérdemlett szemrehányástól
tartania minden oldalról. Kezei el voltak dugva mély és szakadozott
zsebeibe, melyek egyikéből egy vén meggyfa-pipaszár, másikából pedig egy
még vénebb könyv kandikált ki. Oly mozdulatlanul állt, mintha
bilincsekbe lenne verve és teljes megadással, bünei terhes sorozatának
őszinte beismerésével várná elitéltetését.

Az ébredő Béla arczát egy bús mosoly futotta át, a mint észrevette. Az
igaz, mindent átható szeretetnek mennyei adománya, hogy a legnagyobb
kétségbeesésbe is tud egy pillanatnyi vigaszt csöppenteni. Bizonyára jól
esett az istentől, embertől elhagyatott öngyilkosnak utolsó perczében
annak a két nagy fényes szemnek remegő tekintete is, mely kikoplalt
kutyájáé volt. És Istók hogyan szerette azt az öreget, ezt az ifjut, ezt
a házat, és milyen kevéssé magát!

– Jó reggelt, bátyám, – szólította meg s erőtlen, hideg kezét eléje
nyujtotta.

A mentor rég tudta a kikerülhetetlent. Tudta a tegnapi bukás végzetes
jelentőségét. Tudta, hogy a rég fejük fölött függő kard lecsapott.
Ismerte mind az okokat is, melyek e kétségbeesett helyzetnek szülői
voltak; de ezekre nézve olyan áltatással igyekezett adni a tudatlant, a
milyenre becsületes szive csak képes volt. Azt hitte, legjobban fog
sikerülni az ámítás, ha részt követel magának az átokverte munkából és
(esze mindig csodálatos utakon ténfergett!) valami olyan megbánásfélét
mutatott, melynek nem lehet joga egyetlen kemény tekintetre sem. Ha
mozdulatlan, félszeg, néma állásában volt valami szemrehányás, ez
egészen, csupáncsak maga ellen irányult.

Béla minél előbb óhajtott átesni a keserves értesítésen, melylyel öreg
barátjának tartozott: hogy hova kiván temetkezni. Egy papirt kapott le
az asztalról, csakhogy hideg, reszkető ujjai között legyen valami.
Minden erejét megfeszítve, az el-elfuladásig siető hangon mondott el
egyet-mást. Szavaiban kevés volt az összefüggés, és sok a kimélő
áltatás. Nem mintha szépíteni akarta volna ezt vagy azt, mentegetni
magát ebben vagy abban; épen nem! Csak erős meghatottságban dobogtatta
szivét e mélyen lesujtott embernek néma áldozata, és saját jövendőjéről
emlegetett reményeket, melyek nemcsak hogy ki nem fakadtak, de még el
sem vettettek. Jól tudta, hogy ez az egyetlen mód, melylyel a mentor
nehéz szivén könnyíthet valamicskét. Elmondta, hogy tegnap este hosszan
értekeztek Hazafival s át kellett látnia, hogy a terhek hullámai már
összecsaptak feje fölött. (Az öreg fülig vörösödött; egész éjfélig itt
sétált lábujjhegyen az ajtó előtt.) Elbukott s ebben a házban nem bir
többet lélegzetet venni. Bukása még ma hivatalosan is be lesz jelentve s
talán már holnap eljönnek a törvény szolgái és lefoglalnak itt mindent.
Béla maga nem fogja bevárni őket; még ma elutazik Pestre, a hol uj élet
vár reá, mely talán gyümölcsözőbb lesz a réginél. Van egy-két befolyásos
barátja ott, kikkel már régebben közölte viszonyait s a kik sok
szivességet tanusítottak iránta balsorsában. Hogy kik és kik nem, az nem
tartozik ide; elég az hozzá, befolyásos emberek és jó barátok. Valódi
ritka példányok a mai önző világban! Tisztességes állást szereztek
számára és családjának épen nem kell nélkülözéstől tartania. Ő munkabiró
erejében van és nem fél a jövőtől. Hátas lovakat ugyan nem fog
tarthatni, üveges hintóban sem jár, a selyemnek, bársonynak és
csipkéknek is vége; hanem hiszen nem ezek az életnek egyedüli
kellemességei! A kis Béla… nos, a kis Bélából embert nevelhet és ez a
fő.

Mindez, a gyakori akadozás daczára, elég szárazan volt elmondva. Béla
nagy kinnal le tudta győzni felindulását, és el tudta kerülni azokat a
hurokat, melyeknek érintése a maga és Istók szivét a legfájdalmasabban
rezegtette volna meg.

A mentor egy darabig mozdulatlanul hallgatta. De egyszer csak a
legcsodálatosabban kezdte rázogatni nagy, kerek fejét, s hogy e furcsa
mozdulatoknak és sajátságos torokköszörülésnek valódi jelentése iránt
Bélát egy kissé félrevezesse, két kezét a világért sem huzta volna ki a
zsebéből, hogy szeméhez emelje, hanem odalenn ökölre fogva szorongatta
velök a könyvet és pipát.

– Öreg, öreg barátom, – ugrott fel helyéből Béla, kin ujólag erőt vett
az elérzékenyülés, – légy erős és ne tedd még keservesebbé ezt a gyászos
órát! Annyi mindenkitől, élőktől és holtaktól kell bocsánatot kérnem s
ha még te is megtagadod…

Nem tudta folytatni. Elhallgatott és félrefordult.

Az öregnek pedig szegény feje igen nehéz lehetett, mert csak rövid ideig
birta ki a jobbra-balra való fárasztó rángatózást. Mintha csak
megtántorodott volna, kezeit kikapta a mély zsákokból, támaszt keresett
és csöndesen leroskadt egy székre.

– Bátyám, – kiáltott Béla, – bajod van?

A mentor egy mély sóhajtással igyekezett összeszedni magát, a foltos
kabátujjal megtörülgette szemeit és megszólalt:

– A lelkiismeret, Béla, a rossz lelkiismeret! Valósággal elfogódik a
szivem, ha meggondolom, mennyi minden terhel engem is e
szerencsétlenségben. Ugyan megérdemlettem-e kenyeremet igazán, ha
nyugalmaztatásomat olyannyira betü szerint vettem, hogy véges-végig
elmulasztottam megjegyezni előtted, ilyen és ilyen körülmények között
mit parancsol az életfilozófia?! De nemcsak, hanem világosan és
bünbánattal emlékszem vissza, hányszor biztattalak, hogy csak éld
világodat, hogy osztass gabonát a kunyerálóknak, hogy vetess csizmát az
iskolás gyerekeknek, hogy engedd el az árendát a szélütött Mátyusnak. Ha
meggondolom, hogy mindezt én tettem; hogy csak egyetlenegyszer
figyelmeztettelek a gazdálkodás dicséretes voltára, akkor is bizonyára
lanyhán; hogy ő… ő is az én véremből való, (ne vedd zokon Béla, de
nagyon tele van a szivem!) ha mindezt meggondolom, sehogysem vagyok
képes tisztázni magamat a vád alól. Egyetlen mentségem, hogy te mindig
olyan csodálatos voltál és nem láthattalak úgy keresztül, mint az én
mélyen tisztelt, boldogult barátomat. Kitünő ész, kitünő szív, kitünő
karakter; de csodálatos! Bocsáss meg ezért a kifejezésért. Mikor
tefelőled gondolkodtam, mindig hiányosnak kellett tartanom azt a
filozófiát, a mit nekem az iskolában tanítottak, és nem mertem előállni
vele.

Az öreg megtörött hangja hovatovább erősödött, élesedett s csak a végén
csapott vissza régi mélaságába, a hosszu előadásnak következő zárszavai
alatt:

– Bocsánatot mondtál az előbb, Béla? Hogy én bocsássak meg teneked?
Istenem, hogy mondhattál már a te kitünő logikáddal bocsánatot? Iszen
csak… csupáncsak temiattad volt minden aggodalmam. De ha jó barátaid
tisztességes állást szereztek Pesten, akkor minden jól van. Mindig
tudtam én, hogy nem az a Varju a te igazi jó barátod! Az isten éltessen,
Béla; tegyen szerencséssé és boldoggá! Boldoggá is… igenis, mert azt
hiszem, hogy eddig… hogy eddig a mai napig… de máris igen sok
szabadságot vettem magamnak. Csak neked legyen nyitva az élet! Én már…
engem már semmi sem köt ám ide, csupán a megszokás. Ma reggel elvégeztem
a bucsut. Meglátogattam…

– Hisz te, bátyám, nem fogsz velünk jönni, – vágott szavába Béla. – Ne
busulj semmit, itt maradsz. Már régen megmondtam volna, hogy ha
szerencsétlen vagyok is, hálátlan nem; de nem akartalak félbeszakítani.

A mentor szemei fölcsillantak, de csak egy perczre. Ő már végzett ezzel
a szép reménységgel; de szerencsésen el is hervadt az szivében.

– Szivesen, szivesen maradnék, Béla, – mondá hirtelen, – de ezen a
környéken mostanában nem tudok se tanítói, se jegyzői állomást, a mi
alkalmatos volna. Legalább a gróf helyett azt az iszákos Mányokit
választották volna meg; annak a nótáriája épen jó lett volna. Nincs,
nincs itt semmi hely az én számomra; kapitálist meg nem gyüjtögettem,
mert féltem, hogy hűtelen sáfár hírébe keveredem. Becsületszavamra
mondom neked, Béla, (nemesi nevemmel nincs mit dicsekednem többé!) hogy
minden félretett vagyonom öt darab körmöczi arany, a min egy ezüst órát
akartam venni a kis Bélának, hogy majd ha nem leszek, eszébe jusson róla
az öreg. Azonban hogy ha netalán addig, mig azt a bizonyos tisztességes
állást megkapod, szükséged lenne rá… ne vesd meg, Béla! Azonkivül
nincsen semmim. Gondolom, ott a nagy városban hamarább kapok majd én is
valami kenyérkeresetet. Igyekezni fogok, gyöngülő szemeim daczára,
megjavítani az irásomat…

– Engedj már szóhoz jutnom, bátyám, – mondá Béla, ki borus
meghatottsággal hallgatta eddig az áradozó mentort. – Öreg napjaidra nem
hagyhattalak minden nélkül. Gondoskodtam rólad s nem kell itthagynod ezt
a megszokott vidéket. Ha eljösz majd, csak látogatóba jösz el hozzánk.
Tudom, mindig szerettél bolyongani a végesi szőllőben. Van egy kis darab
szántóföld, meg valami kukoricza is hozzá. A házban becsületesen meg
lehet lakni s az ablaka épen odanéz arra a szürke, vasajtós épületre a
kert végén. Én ebben az órában még rendelkezem mindazzal s Hazafiban
volt annyi emberség, hogy beleegyezett tervembe. Ime vedd, öreg; itt van
az átiratási engedély, siess be vele Karámosra és az a kis ház, az a kis
szőllő, az a kis szántóföld legyen a tied.

A mentor arczát nem mondhatom tiszta égnek, hogy annál csattanósabb
legyen hasonlatom: eső kék égből. Borus volt az; de enyhítő csöppek
nyoma már mutatkozott szemeiben, a mint Béla az iratot kezébe adta.

Mintha valami rögtön támadt szél verte volna össze és csordította volna
meg a felhőket, egy gondolatra felcsillantak és megnedvesedtek az öreg
szemei.

– Nem tudom, – dadogta, – igazán nem tudom, Béla, hogy elfogadhatom-e?

Ennyi volt egész szabódása. A ki egyébkor minden kinált fillérnek
elfogadásából lelkiismeretbeli dolgot csinált; hosszu takarékoskodásának
eredménye gyanánt tökéletesen meg volt elégedve azzal, hogy öt darab
körmöczi aranyat összekuporgathatott: most ilyen könnyen, ilyen csekély
vonakodással megbarátkozott volna a gondolattal, hogy egyszerre
földbirtokossá legyen?! Nem zavar és nem piruló szerénykedés nélkül
történt ez; de nem anélkül, hogy arczának ezer ráncza közé oda ne
telepedjék valami jámbor, becsületes furfang kifejezése, mely örökké
munkálkodó agyában (a mentornak alapigazsága volt: a ki gondolkodik,
csak az dolgozik igazán!) megszületett, mikor az ajánlatot megértette.
És ez a kis furfang bizonyára nem a maga érdekében került kalapács alá
ama folyton zakatoló mühelyben.

– Így, így, öreg, – biztatta Béla. Semmi köszönet. Ha a hütelenség
biztosíthatja magát vén napjaira, miért legyen elhagyatottabb a
becsület? Atyai barátom voltál; a mi öröm volt gazdagságomban, azt neked
köszöntem. Engedd, hogy egy megnyugtató emléket vihessek magammal a
hányattatás napjaiból! Kérlek, a háznál ne tudasd senkivel, hogy mi nem
fogunk többé visszatérni. Régi cselédeimről tőlem telhetőleg ígyekeztem
gondoskodni; igen jól esnék, ha minden zaj nélkül távozhatnám. Te
értesz, bátyám, valami csak mégis fáj itt benn. Csak még egyetlen
kérést. Költözzél át minél előbb a kis házba. Még ma, mert kis fiamat
szeretném nálad hagyni, a te gondjaidra bizni addig, mig Pesten egy
kissé rendbe jövünk. A kicsiny mostanában gyönge is és beteges; hadd
futkosson még egy ideig ezeken a szabad mezőkön. Ő még nem érti, mi fog
itt történni s nem okoz fájdalmat neki a lakás-csere. Legdrágább,
egyetlen kincsemet bizom rád, Istók. Jó apja leszesz-e? Olyan, a milyen
nekem voltál?

A mentor sárga arcza már ázott a megeredt esőben.

– Köszönöm, Béla, köszönöm! A te szivednek nincs párja! Egészen az
édesanyádé!

A mint a nap haladt az égen fölfelé s tiszta sugarai életet és
világosságot árasztottak szerteszét, Béla lelke is mind nagyobb
bátorságra edződött. A bucsuzás osztatlan és oszthatatlan fájdalmán már
jóformán átesett. Csak egy volt még hátra, nejét értesíteni, hogy még ma
utazni akar.

Ilona komoran ült csinos kis kék boudoir-jában. Háborgó rossz szeszélyét
a szöszke német komornán töltötte, ki épen könnyek között hagyta ott a
szobát, mikor Béla belépett. A szép asszonyt elragadóvá tette a
felindulás pirja, mely arczán ragyogott. Az ablakban ült s egy virágos
szőnyeget himezett. Egy szőnyeget, mely nyilván sohasem lesz bevégezve.
Szingazdag virágait megfogja emészteni a por és moly; de bevégezve nem
lesz soha. Szép, hullámos nyakába egy drága gyöngysort akasztott Ilona
szeszélye. Talán nagyon szerette s legalább még egyszer, utolszor
viselni akarta! Ismerte vigasztalan helyzetüket s tudta a történteket.
Nem régen, csak tegnap este óta, mikor Béla megrendülése a rossz hirre
mindent elárult neki. Hanem azért csak feltette a gyöngyöt, mely épen
nem illett reggeli pongyolájához, himezett tovább s egyetlen szóval,
egyetlen tekintettel nem üdvözölte Bélát. Egy csoda-virág, egy kék rózsa
foglalta el minden figyelmét.

– Ilona, – szólította meg férje, gyöngéden érintvén a sebesen mozgó
ujjakat, – Ilona, te tudod, hogy ez a ház nem a miénk többé.

Az asszony hol elsápadva, hol kipirulva himezett tovább. Nem vetette föl
szemeit, csak egy kissé összerezzent férje hideg kezének érintésére.

Béla szeliden ismételte a kérdést:

– Tudod?

Semmi felelet.

A szegény ember csöndesen a másik ablakhoz huzódott és egy ideig némán
nézett ki rajta. Semmi nesz nem volt a szobában; csak Ilonának
visszafojtott szisszenését hallotta olykor, ha a tűvel rózsás ujjába
szúrt. Kevés vártatva összeszedte magát és odaült neje mellé. A mint
ujra megszólította (csak búsan, élesség és harag nélkül szólt hozzá),
hangja és arcza élénken emlékeztetett a mentoréra az imént. A gyöngéd
szív nemességével nyomott el minden szemrehányást, mely a házat ért
csapás egyik főoka ellen ajkára és szemeibe tolult. A szenvedés
meghatotta és csöndes megindulással mondott le vádló jogáról. Mindent,
mindent a maga vállára vett s mintegy hálásnak mutatkozott a sorsnak még
azért a kegyelmeért is, hogy teljesen össze nem zúzta és lélegzeni való
levegőt engedett neki. Oh istenem, olyan végtelenül jól esett volna neki
egyetlen jó szó és annyi mindent kész lett volna elfeledni érte!

– Ilona, – kezdte fojtott, könyörgő hangon, – én nagyon, nagyon bűnös
vagyok! Az örvény szélére juttattalak benneteket. Hallgass meg. Ilona,
csak egy perczig hallgass meg, kérlek!

A barna, kérő kezek egészen beborították a munkás kis kacsókat, de ezek
csak dolgoztak tovább, a mint lehetett.

– Minden vétkemet tudom; bár tudnád csak egyetlenegy mentségemet is!
Nagyon, nagyon halgatag voltam, hogy mikor még több szeretettel
tekintettél rám, mikor néha elhatott még hangom a szívedig, föl nem
fedeztem előtted egy sebet, melynek kinja kora ifjuságomtól éget, emészt
és őrültté tesz. Ha akkor, mikor azon a velenczei gondolán a vizi
tündért emlegetted, kitárom előtted lelkemet, talán más szemmel
tekintesz rám, talán jutott volna olykor számomra egy-egy vigasztaló
szavad, talán a szánalom megőrzi szivednek egy kis melegét nekem, talán
minden, minden máskép ütött volna ki! De most már minden hiába, most már
vége annak. Őrültségem megbuktatott. Holnap mindent el fognak venni
tőlünk; de én még ma Pestre akarok utazni, hogy valami új életet
kezdjek. Méltán nevetnél ki, ha fogadásokat emlegetnék; de gondold meg
Ilona, hogy ilyen csapások néha nagyobb gonosztevőket is észretérítenek.
Mindenre kész vagyok érted, Ilona!

Egy új szisszenés és semmi felelet.

– Ilona! Elhagysz-e?

A szép asszony végre fölvetette szemeit és válaszolt:

– Természetesen veled fogok menni.

E szavakat egy heves mozdulat kisérte s a drága gyöngysor szétszakadt. A
csillogó szemek szerteszét gurultak a padlón s a mi közülök a fonálon
maradt, azt Ilona egy sarokba hajitotta a szenvedélynek oly
müvészetével, melyet érdemes lenne szinpadon is bemutatni.

– Ilona, tartsd meg ezt, kérlek! – esengett Béla. – Csak ezt az egyet
tartsd meg! Családi ékszer s menyasszonyi ajándékul adtam neked!

– Nem az enyim többé, – felelt tompán az asszony. – Elkártyáztad.

A kígyócsipés mérge elkábitotta Bélát. Szemei előtt összefutott minden:
a nagy ablakok, csipkés függönyök, rózsás arcz, szétszórt gyöngyszemek,
virágos szőnyeg. Kitámolygott a szobából.

– Apám, édesapám, – szaladt eléje kitárt karokkal kis fia, – igaz-e,
hogy parasztházba fogok költözni és szegény gyerek leszek, mint a tömzsi
Ferkó? Istók mondta. Majd akkor nekem is virágos kalapot veszesz ugye,
mint a Ferkónak? Édes, édes jó apám!

Ki olvasta volna meg azokat a csókokat, ki a sziveknek remegő
dobbanásait, ki az elfojtott és kiömlött könnyeket?! Oh bár olvasnák
valahol! Bárcsak hinné a világ, hogy olvassák ott, a hol itélet
várakozik rá; talán több lenne benne akkor a szeretet!

Béla is, Ilona is szobájukba zárkózva töltötték ezt a napot. Senkit sem
bocsátottak magukhoz s a pap, ki délre hivatalos volt a kastélyba, a
mentorral költötte el az ebédet. Csöndes egy lakoma volt. Tiszteletes
Molnár Ábrahám úr még sohasem ülvén úgy ez úri asztal mellett, hogy a
ház urát egy felköszöntéssel meg ne tisztelje, a régi jó szokástól ez
alkalommal sem volt hajlandó eltérni. Olyan ünnepélyesen emelkedett fel
a pecsenye után, mintha legalább száz hallgatója lenne s minden tüskéjét
neki fordítván az igazságtalan és rövidlátó világnak, daczára ennek és
daczára annak, a maga részéről kifejezte rendíthetetlen bizalmát Béla
nagy jövendőjében. A mentor úgy könyökölt ott az asztal mellett, hogy
arcza el volt takarva, s csak ismételt figyelmeztetésre koczintotta
össze poharát a papéval.

[Illustration: – Nem az enyém többé! – felelt tompán az asszony. –
Elkártyáztad!]

Estére az öreg János a nagy hintóval odajárt a kapu elé. A málhákkal
sürgő-forgó cselédek mitsem sejtettek a történtekről és történendőkről s
jó kedvvel kivántak szerencsés utat a szótalan uraságoknak. A régi
háznépből csak a vigyori Palkó volt ott. Még csak akkor vigyorgott
igazán, mikor gazdája a kezét nyujtotta neki. Furcsa egy úr, a ki
kézfogással bucsuzik az inasától! S még azután is csak rázta, rázta ám a
kezét, a mint a lámpa világánál nyilván felismerte már. E szerint nem is
tévedésből tette. Az ő emlékezete szerint Pallér úr sem volt soha
köhögős és most egyszerre úgy fulladozik, hogy kész nevetség. A
nagyságos asszony meg mintha csuklott volna, mikor beszállt a kocsiba.
Mi bajuk lehet ezeknek?

– Csak kardot meg puskát hozz, apám! – kiáltott Istók öléből a kis fiu
és János meglegyintette a gyeplüvel a lovakat. Gyönyörű két állat volt,
mintha csak szárnyukat emelték volna föl, úgy indítottak. Egy vén
vadászkutya, a sánta Flóra szörnyü vonitást kezdett a hátulsó udvaron.
Kölyök korától társa volt Béla bolyongásainak s valamikor vigan nyihogva
követte mindenfelé urát. Most keservesen nyöszörgött, vonított,
kaffogott és ugrált neki a zárt ajtónak. Palkó egy ideig mulatta magát a
vén állat kínlódásán és találgatta magában, hogy mi baja lehet ennek az
elnyomorodott dögnek? Miután sehogysem tudta kisütni, és az egész csak
oktalan rossz erkölcsnek tünt fel előtte, egy karóval jót huzott a
hátára és megelégedett vigyorgás közt tért a szakács urhoz máriásozni.

A hintó robogott tovább-tovább a szép nyári estén. A tiszta égen
ragyogtak a csillagok, lenn az út mellett, a fűben tündököltek a
szentjánosbogarak. Csöndes szellő suttogott a tölgyek között és valami
közel fekvő faluból furulya-hangokat kapott el. Egyideig meglehetett
különböztetni a csillagoktól, melyekkel telidesteli volt rakva az egész
égbolt, a kálozdi kastély egy-két világos ablakát. Az ott a
kanczelláriáé, amabban Istók tesz-vesz valamit! De aztán völgynek visz
az út… még ott nyujtózik a hosszú tető… a torony karcsu, sötét kupja még
kiválik a tejút halavány faláról… és immár csak a megszámlálhatatlan
mennyei mécs kiséri az utasokat.

A gadóczi pályaház előtt szálltak le. Az öreg János, ki régen várja már
a mai napot: mindennek végét, nem foghatta ugyan meg semmikép, hogy
miért nem inkább a karámosi stáczión ülnek fel a vasutra, mikor az
sokkal közelebb van; de hát a parancsolat ide Gadóczra szólt.

A falusi várószobák így estenden nagyon komor képet nyujtanak. Lámpa
álnév alatt egy homályos mécs pislog bennök; a nagy óra régesrég
megállt, sőt az egyik mutatója le is van törve; a butorok piszkosak,
porosak, szakadozottak; a falon homályos üvegek alatt olvashatatlan
hirdetések függenek és az asztalra telepedve az állomásfőnök kutyája
aluszik. A sarkokban egy-egy hallgatag utas huzza meg magát, a kinek
semmit sem lehet látni az arczából. Csak mikor a zsiros papirosba
takargatott ludczombot előveszi a zsebéből, hogy megvacsoráljon, akkor
tudódik ki róla, hogy a falusi zsidó árendás. Az ablakon egy kiéhezett
dongó zsong, a hirverő drót zireg-zörög, cseneg-bonog s a nagy kolomp is
megszólal olykor és hangja hosszan viszhangzik az esti légben.

Nem is jöttek be Béláék, hanem csak egyenesen kifelé tartottak a ház
elé, a hol satnya futóka van fölvezetve a tetőre.

– Hát most már istennek ajánlanám, nagyságos uram, – bucsuzott az öreg
kocsis, – mert egy kicsit nagyon meg találtam hajtani ezeket a kényes
párákat; aztán nem szeretném, ha itt pihentökben ez a hüvös szél
megcsapná őket. Nagyon vigyázni való két jószág! Szerencsés jó utazást,
friss egészséget kivánok!

– Hány esztendeje szolgálsz a kastélyban, öreg? – kérdezte hirtelen
Béla.

– Isten segedelmével Szent-Mihálykor lesz épen harminczkilencz. Már csak
kitartom, ha degredált is a parádés-kocsisságból a nagyságos úr, míg
végünk nem lesz.

Bizony megszorította ennek a kezét is bucsuzóra Béla s a hogy magukra
maradtak és a távol elnyelte a kocsizörejt, odahuzódtak mindaketten a
ház előtti árnyékba, hogy valamiképen észre ne vegye őket valaki.

Pedig mégis észrevették. Egy bekötött fejü, hamis szemü, csinos
parasztmenyecske várakozott odabenn az ablak mellett két apró
gyermekkel. Az egyik fiu volt s halomra gyüjtötte a kiszenvedett
legyeket, melyek között elvétve egy-egy haldokló is akadt; a másik egy
bámész és álmos leány-gyerek, ki nénje szoknyájába kapaszkodott és
akkora bokrétát tartott a kezében, mint a feje. A menyecske
vissza-visszafordult a megigazgatásukra s hol a fiu mándliján rántott
egyet, hol a leány kendőjét huzta meg. Azután tovább nézegetett ki s a
mint a külső lámpa fényénél megismerte Béláékat és meg is bizonyosodott
róla, hogy ők azok, egyszer-kétszer fejét hajtogatva körüljárt a
szobában, összecsomózott keszkenője végét elgondolkodva csavargatta az
ujja körül s egyszer csak a nagyokat pislantó kis leány kezéből kikapta
a bokrétáját és kisietett vele a ház elé.

Egyenesen odatartott Ilonának és elkapván a kezét, úgy összevissza
csókolta, hogy alig tudta elkezdeni, a mit mondani akart:

– Csókolom a kegyes kezeit, nagyságos asszonyom, ha nem tetszik ismerni,
én vagyok a Fodor Panni. Az öreg Puliszkáné unokája csókolom kezét. Nagy
örömben vagyunk most a kis testvéreimmel, mert Karámosról várjuk haza az
apámuramat, a ki épen máma szabadult ki a vármegyeházáról. Ugy világos
nappal nem vitt rá a lélek, hogy a szinök elébe kerüljek, megköszönni a
mit az én szegény öreg szülémért tettek. Hanem most, a mint itt az
ablakon megláttam a nagyságos urékat, most legjobb lesz, mondok, nem lát
senkisem, nem röstelkedhetnek, hogy szóba álltak vélem. Csókolom a
kezüket ezernyi ezerszer; fizesse vissza az isten megszámlálhatatlan
jóval! Ezt a bokrétát itt az öcsém kötötte; ha meg nem bántanám vele, ne
sajnálja elfogadni a nagyságos asszony. Engedelmet kérek, hogy meg
mertem szólítani, mert én vagyok az, a kit Pántlikás Panninak hittak.

Így csöppent a sors egy-egy kis örömet a legtelibb üröm-pohárba is.

Az érkező vonat fütyült, megállt és tovább robogott Pest felé.



HATODIK RÉSZ


XXVII. FEJEZET.  Régi utak az új városban.

Az országnak valamennyi vidékéről, a délibábos tiszai rónákról, a
Kárpátok havas bérczei közül s a Dunamellék zöld halmairól hányan, de
hányan sietnek évről évre ide a fővárosba, erre a csábító, nyughatatlan,
végetlen tengerre, hogy a magasra csapkodó habok fölött kitüzött
zászlóval keressék a szerencse tündérszigetét, vagy a hullámok alatt
észrevétlen sírban pihenhessenek! Hányan, de hányan, a kik kitünni vagy
eltünni akarnak a világból!

A sándor-utczai kis palota, melyből a szó legmesszebb elhangzik az
országba, a kormány hivatalszobái és az egyesületek tanácstermei, mintha
csak várva várnák azokat az új tehetségeket, kiknek ambicziója
magasabbra tör a piripócsi zöldasztalnál, (még magasabbra, noha olykor
ennek a tetejére ugorva mondhatták el dikczióikat!!) és igényei örök
harczban állanak a vidéki prókátor sovány keresetével. Az a pompás,
magas, sok emeletre készült épület, melynek aranyos tornyocskája büszkén
nézegeti magát a királyi folyam tükrében alant s melynek füstös, gőzös,
zsufolt termeiben a pénzvilág országgyülése folyik, (furcsa egy gyülés,
hol mindenki egyszerre beszél; alku és harcz együtt!) mindenfelől csalja
magához a vidék új urait, hatalmasait, kiknek síp-szava ezelőtt tíz-husz
esztendővel még szomoru panaszszal szólt faluhosszat a rongyász-kordé
előtt. Hát a szép világnak, a nagy világnak, az előkelő világnak büvös,
ellenállhatatlan varázsa! A márványos táncztermek fegyverzett szemü
uracsai, a dunaparti sétány sütkérező népe, a váczi-utcza kicsiszolt
hivalkodói, a városligeti körutak kiváncsi, tolongó közönsége várva
várják az ismeretlen szépségeket, a falusi házak árnyában feslett
bimbókat, hogy országos hirre emeljék az aranyhajat és éjszemeket, finom
bókokkal hódoljanak nekik, a divatlapokba verseket irjanak hozzájuk,
melyek otthon csak az ispán urnak szereztek egy kis, el-elfütyörészett
gondot. A rákosi gyep várva várja a vidék fiatal urait, kezükhöz kapott
örökségükkel és mindig utolsónak érkező versenylovaikkal, hogy
egyszer-kétszer gyorsan körüllovagoljanak rajta, aztán úgy leforduljanak
a homokba, hogy föl se keljenek többé.

De nemcsak ezek a hires, nevezetes, fényes helyek (melyeknek
történeteiről az ujságok napról napra megemlékeznek) várják a maguk új
vendégeit, hanem várják azok az ismeretlenebb, de tulontul tömött utczák
is, melyeknek lázas sürgése-forgásában nem látni meg az embert az
embertől; azok a nap-kerülte zugok, melyekbe csöndesen megvonulhat a
világ elől futó szégyen; azok a sötét boltok, melyekben szegény
özvegyasszonyok nyitnak szivarral és zsömlyével szűk kereskedést; azok a
rettenetes földalatti tanyák, melyekbe üldözött vadak verődnek össze;
azok a kemény, utczai kövek, melyek éjjeli vánkosul kinálkoznak sok
hajléktalannak. Várják az óriás kéményekből füstölgő gyárak és pókhálós,
poros, egészségtelen irodák, melyeknek a szünetlen munkában lévő nagy
gépekhez mindig új meg új szegekre van szükségük az elkopottak és
eldobottak helyébe. Várják a nagy, emberrel és zsibajjal tele piaczok, a
zsufolt, szennyes és büzös utczák, a piszkos és ismeretlen vidékekre
futó sikátorok, melyekben legkönnyebben eltünhetik a menekülő üldözője,
az adós hitelezője, a zsebmetsző a rendőr elől. Várják azok az illattal
terhes szobák, melyek pirosított arczokkal, unott mosolylyal és undorral
vannak tele, s tán nem is sejtett temetői sok szép falusi leánynak, kit
szegény anyja otthon meghaltnak sirat. Várják az elhagyatottabb, poros
városrészeknek szük kis lakásai, hogy békén és ismeretlenül meghuzhassák
magukat bennök azok, a kiknek nincsen pénzük, a mivel fölkeressék az
egy-két lépésnyire zajgó világot, vagy okuk van, hogy kerüljék azt.

Talán ezek egyike volt az a sovány, beesett arczu, de ragyogó, tüzes
szemü fiatal ember is, ki kora reggel fölkelve iróasztala mellől, egyet
nyujtózik (épen úgy, mint azok, a kik puha párnák közt, édes alvásban
töltötték az éjet.) s kitárja az udvarra szolgáló ablakát, hogy egy kis
friss levegőt kapjon. Körülbelül másfél esztendeje lehet, hogy Pakfon
úrtól, a nyirágutczai érdemes rézöntőtől, kifogadta ezt a szobát,
gondosan elhallgatván előtte foglalkozásmódját, miután bizonyosan neszét
vette, hogy a vörös képü rézműves sajnos tapasztalatokon alapuló
ellenszenvvel viseltetik az egész irnoki osztály és annak minden tagja
ellen. Azonban a szelid cselfogás, melylyel az illető udvari szobához
jutott, nemcsak ennyiből állt; még egy, talán amannál fontosabb
körülményt is elhallgatott. Magda kisasszony, a háziur huga ugyanis,
kinek kötelességében állott takarítani az új lakóra, másnap estig hiába
várta, hogy elhagyja szobáját. Odasompolygott csöndesen, hogy nincs-e
valami baj; de az ajtó be volt zárva. Hiába minden sürgetés; uram
segíts, elő kellett szólítani a Muki legényt, a ki – mielőtt a
rézmüvesség és Magda kisasszony iránti legyőzhetetlen szenvedélyének
tudatára ébredt volna – lakatoslegény volt. Az ajtó feltöretett s a
besiető háznép az ágyon elterülve, ájultan találta az új lakót. Nem
segített azon semmi, csak egy tányér leves a Magda kezéből.

Megvallotta azután ott a nyomoruságában, hogy biz ő csak irnok a
karakány-bukói márványutánzó részvény-társulatnál; sőt még azt is
megvallotta, hogy három napja semmitsem evett. Pakfon úr, ki mint
részvényes némileg ismerte ama bizonyos társulat irnokainak helyzetét és
fizetés-képességét, szörnyen káromkodott, hogy ő milyen csúful ki van
játszva és hogy az ő házát milyen szörnyü gyalázatba keverte most ez az
éhenhaló nyavalyás. Pedig még csak ki sem dobhatja, mikor olyan
ereje-fogyott, akár az őszi légy! Valamennyire Magda kisasszony is fel
lehetett indulva, mert dolgos kis kezével mérgesen dörzsölte meg
mindakét szemét és a következő pillanatban már ott állt a másik tányér
levessel. Ez a méltó felindulás azonban nem akadályozta, hogy másnap,
harmadnap és azután is a maguk konyhájáról minden kedve szerint valóval
el ne lássa a beteget; hogy oda-oda ne szökjék hozzá megigazgatni az
ágyát, a feje-alját s egy cserép későn nyiló sárga-violát ne tegyen az
ablakába; hogy – míg Pakfon uram Mukival a mühelyben kalapált –
varrásával egy-egy rövid félórára meg ne pihenjen a kis hónapos szobában
s jó, nevettető falusi történeteket ne beszéljen neki; hogy gondját ne
viselje az elhagyatott ifjuembernek egészen addig, míg nagy, keserves
betegségét ki nem lábolta. Gonosz pörlekedő kis teremtés volt s a
szegény irnoknak bizony néha napján leczkét is kellett hallgatni tőle;
hanem szivesen hallgatta. A nagy kalapos doktorra is, ki az első
látogatás alkalmával gyanusan nézett körül a szegényes szobában s
olyatmondó arczczal távozott, hogy engem sem láttok itt többet! – még
erre a nagy kalapos, irgalmas úrra is ráförmedt, hogy aztán csak el ne
mulaszszon ám egyetlen napot is, mert a szegény ember is lehet
háladatos. Hogy ezzel a kijelentéssel mi összeköttetésben volt Magda
kisasszony takarékpénztárba rakott pénzecskéjének folytonos apadása és
az illető, nagy kalapos emberbarátnak utóbb, az irnok előtt tett ama
nyilatkozata, hogy ő már tisztességesen ki van elégítve, sohasem tudtam
meg. Az is elég csodálatos dolog volt, hogy a legelső vasárnap délután,
mikor az új lakó kisétált a háziakkal a városerdőbe, Muki legény
egyszerre csak eltünt az oldalukról, becsapott a Bimbó-ba és józan
szokásai ellenére tökéletesen leszíván magát, kijelentette, hogy ismét
vissza fog térni a lakatos-mesterségre, melyhez ifjú emlékei kötik.
Magda kisasszony csak vállát vonogatta rá; de annál kevésbbé vonogatta
Pakfon úr a magáéit azon a gonosz tapasztalaton, mely az irnokok elleni
elkeseredését újból igazolta.

Egy-két szerencsés körülmény azonban a szerelmesek ügyét jobb
kerékvágásba terelte. Egy reggelen eléje állt a lakó az érdemes
rézöntőnek azzal a jó tanácscsal, hogy minél előbb szakitsa meg minden
összeköttetését a karakány-bukói márványutánzó részvénytársulattal, a
mint ezt ő maga is megszakította, a tegnapi napon kineveztetvén a
komáromi nagy földindulásról nevezett biztosító bank irodavezetőjének.
Nos, – Pakfon úr sietett tuladni a veszedelmes részvényeken s két hónap
mulva, azon a nevezetes napon, melyen az ujságok jelentették, hogy «a
karakány-bukói szédelgéstől végre megtisztult a levegő», örömében
megegyezését jelentette a Mátyás úr és Magda kisasszony között tervezett
közkereseti szerződéshez, az alatt a föltétel alatt, hogy a vőlegény –
miután az irnokságnak kevés tisztelettel járó kötelékeiből sikerült
kibontakoznia – hivatalos pályáján még egy grádussal előbbre menjen. A
biztosító bank, ominózus nevének ellenére, szilárdan állott, mint a
kőszikla, s Mátyás isten segedelmével megtette a tőle követelt utolsó
ugrást is és az örvendetes esemény már nem mult máson, mint hogy Magda
kisasszonynak egy falusi nagynénje, kinek beleegyezését szintén
kikérték, már igen régen járta az iskolákat és nagyon nehezen ment neki
a levélirás.

Így álltak ügyeik akkor reggel, mikor a fiatal ember kinyitotta ablakát,
hogy friss levegőt kapjon. A mi a friss levegőt illeti, noha a muzeum
teteje ide látszott, odafenn az égnek egy kis kék darabja ragyogott s az
udvaron a csatorna mellé két cserép leánder volt állítva, az itt épen
nem volt bőviben. Hanem az a napfény, a mire az ifjú vágyott, nem sokáig
váratott magára. Egy fiatal, eleven, piros-pozsgás leányka – a mint az
átellenes ablakból észrevette a mozgást – egy kis zöld kannával rögtön
odakünn támadt a kutnál, megtöltötte a kannát, megöntözte a leándereket,
azután juttatott egy kis vizet az alá a bizonyos ablak alá állított
sárga-violának is s ha már egyszer ott volt, hát csak beszólt Mátyáshoz
is. Friss volt, mint a hajnal, piros mint a rózsa, eleven mint a fürj.

– Mátyás úr, Mátyás úr, jó reggelt! – csicsergett ott az ablak alatt.

Mintha csak valami madár szállt volna oda. De épen úgy is édeskedett ám
neki az a fiatal ember, mint a madaraknak szoknak. Sovány arczáról az a
különös vonás, mely hol fáradságot, hol nyugtalanságot látszott
jelenteni, egyszerre eltünt; gyöngéden simogatta a kis vendég szép, sima
tollát és belemosolygott a tündöklő fekete szemekbe. Csak hogy épen
czukorral nem kínálta. Hanem a madár az első simogatás után felborzolta
magát.

– Hát így fogad nekem szót, Mátyás úr? Nem megmondtam: pontban
kilenczkor lefeküdni, pontban hatkor fölkelni?! Várjon csak, majd ha én
a maga felesége leszek! Az éjjel fölébredtem, átnéztem ide, láttam:
égett a gyertyája. Ki vele, mit dolgozott?

– Semmi oka a panaszra, Magda. Csak éjfélig voltam fenn, addig is a maga
kedvéért dolgoztam.

– Nézze meg az ember! Bocsássa el mindjárt a kezemet és ezentúl ne
merjen éjtszakázni az én kedvemért. Azt megmondom, én miattam se ne
fogyaszsza, se költségbe ne verje magát, a lakodalomra ne gondoljon,
ajándékot ne vegyen, mert nekem mindenem van. Majd meglátja, ha felesége
leszek! Hanem fogadjon szót, az a fő. Hogy mert engedetlenkedni?

A fiatal ember addig mesterkedett, míg újra megkerítette a kis kezet.

– No bizony, – mondá, – Ha meg nem tartja a szavát, minek tartsam én?!
Nem megigérte-e, hogy új borra megtartjuk a lakodalmat?

– Semmi újbor! Nem csodálnám, ha az a részeges Muki tüzne ki ilyen
terminusokat! Megmondtam, hogy míg a sásdi nénémtől feleletet nem kapok,
hogy nem változtat a szándékán irántam, addig semmi sem lesz a dologból.
Nincs a török a hátunkon. Isz úgy várom már minden reggel azt a
levélhordót, mint a messiást. Jön, jön, ma is itt járt már, hanem csak
mindig oda fölfelé tart az emeletre az új lakóhoz. Hallja, Mátyás úr,
ismeri maga az új lakókat?

– Nem én.

– Nem is látta?

– Nem én.

– Azt a szép asszonyt nem látta? Akkor csak nézze meg jól minél előbb,
mert ha én egyszer a felesége leszek, akkor azután úgyis vége lesz.
Hanem a mennyi levelet az kap, az már mégis sok! Én csak egyet várok, az
se jön. Aztán hallja, már rá is vigyáztam, úgy megy oda mindig a postás,
mintha lopni járna. Bekukucskál, nézi az asszonyt, ha magát kapja,
kezébe nyomja a mit hozott. De ha véletlenül az ura is otthon van,
hirtelen megfordul a sarkán és úgy elosonik onnan, mintha ott se lett
volna.

– De jól megnézte, Magda! Nem szeretném ám, ha megtanulná valahogyan.

– Nem hallgat? Az igaz, alig várom, hogy már egyszer a fele… hogy jól
ránczba szedhetném.

– Magda! – hangzott egy földalatti szó a műhelyből.

– Megyek, bátyám, megyek, – felelt a leány és elsietett.

Ez a külvárosi ház, melynek jogán a gyermektelen Pakfon úr valamennyi
atyjafiának önkényes zsarnoka és imádott bálványa, régi ismerőseinkkel
van tele. A komáromi nagy földinduláshoz czimzett biztosító bank
éjtszakázó hivatalnoka, ki oly türelmetlenül vár egy bizonyos örvendetes
ünnepélyt, hogy szinte hajlandó lenne siettetni ezt még abban az esetben
is, ha a sásdi nagynéne megváltoztatná Magda kisasszony iránt világosan
kijelentett szándékát, ez a csöndesen meghuzódó ifjú ember senki más,
mint a karámosi fogoly, kit hosszú rabsága megtanított feledni, tűrni és
dolgozni. Pályát tört magának a becsületes munka útján s újból
fölmelegedett szíve a régi lázas álmok után szelid vonzódással
ragaszkodik egy valakihez s ha majd családja lesz és ebben élő zálogát
viheti javulásának a dunaszögi ősz ember elé, akkor… néha álmodik arról
is, hogy atyja elé áll és megkéri, hogy feledje el a multakat a jelenért
és jövőért. Az a szép asszony meg, a kihez oly sűrűn érkeznek a levelek,
és a ki oly meghitt viszonyban áll a furfangos levélhordóval, senki más,
mint Kálozdy Béláné, a régi Ilona, ki a nagy tanulságokból, melyeket a
sors kegyetlen keze ridegen tartott szemei elé, a szörnyű csapásokból,
melyek sujtották, a szenvedélyek között, melyekben háborgott, nem tanult
és nem feledett semmit. A régi volt.

Ott ült abban a második emeleti, szegényes kinézésű szobában, a két
ablak közé állított író-szekrény kihuzott táblája előtt, íráshoz
készülve. A toll meg-megreszketett finom ujjai közt s kipirult, égő
tekintete, hol a fehér lapra van szögezve előtte, hol a messze homályos
légbe vész, melynek ködéből kiemelkednek a nagyváros tornyai. A
kinyitott ablakon keresztül távolra el lehetett látni; át a rákosi
kiégett, szintelen síkon egész a kőbányai kémények sűrű, kormos, fekete
erdejéig; le a poros síkra, a sok poros utczára, poros udvarra, poros
telekre, poros épületre és poros járókelőkre. Ha elfordult is Ilona
attól a végtelen vászontól, melyet a nagyvárosi természet szintelen
szinekkel mázolt be, hogy az otthon barátságosabb képei közt pihentesse
meg mély, sötét, révedező szemeit: rá nézve ezek sem voltak sokkal
vigasztalóbbak. Mindössze két kis szobájok volt, nagyobbára a kálozdi
padlásról került régi butorokkal rakva tele, melyeket Istók utánuk
küldött. Ott ketyegett, lármázott, bölcselkedett mögötte a divatból
kiment ódon óra; előtte a kopott, ezerfiókos szekrény s nyugtalan
tekintete a falun Kálozdy Ádámnak és feleségének komor, fagyos
vonásaival találkozott. Mindez nem a régi, falusi környezetben, tágas
szobákban, a vén fák szomszédságában a hova illettek, a hol csupán a
mult kegyeletesen megőrzött emlékeinek látszottak és mindegyikük tudott
a régi napokból egy kis dicsekvéssel állani elő. Ámde ittben, e fuladt
városi levegőben, e sötét, napfénytelen hajlékban, mintha mind
megnémultak volna és a kényszerítő nagy szükségen kívűl semmi másról nem
tanuskodnának. Csak a bolondos fejű megátalkodott órát nem tudja
leszoktatni semmi sors régi nyelves természetéről, melylyel neki csöndbe
és lármába egyformán bele kell kottyannia.

Ilona sokszor fölemeli tollát, hogy írjon valami választ arra a kezében
gyűrt, tépett, forgatott kicsiny levélre. De a mint izgatott zavarban
körül-körülnéz, ezek az ócska családi holmik, melyek csupán holtig való
hűséget láttak, (könnyű volt ott a kálozdi dominium közepén!) nyilván
nem igen biztatják arra, a mit írni szeretne. A tollát minduntalan
leteszi és forró fejét kezére hajtja, melyre omló csigákban hullanak le
a hanyagul összekötött sötét fürtök. Azoknak a lázas perczeknek egyikét
éli, melyekben éltünk felidézett fordulóin a tétova hánykodó lélek
kétségbeesve fordul tanácsért mindenfelé; mikor reszkető ajakkal
figyelünk a szél zugására, megértjük az elröppenő fecske füttyét és
beszélni halljuk azokat, a kik nincsenek. Óh miért, miért huzódnak
ilyenkor oly gyakran sötét, nehéz felhők a tiszta ég kék boltozatára,
hogy a mennynek magasságából is jöhetne egy kis jó tanács!?

A tépelődő, tanácstalan asszony össze-összehuzza magát, mintha fáznék s
kitekint az utczára. Egy kis sétatér szégyenkedik ott a ház előtt,
kopasz, sovány, sárga, haldokló akáczfáival. A fák közt jelenetek
tarkállanak a nagyvárosi élet zagyva vásárából, melyeket nem takar el
dus lombozat. Tisztán beszélnek mind a két kérdezősködő szép szemnek.
Úri dámák páváskodnak föl s alá s míg selyemszoknyájuk csak úgy söpri a
port, a járó kelők tisztelettel térnek ki előlük s az utcza-végi rongyos
koldusok ezer isten-áldással tolakodnak finom keztyüs kezük után. Öreg
hivatalnokok szaladgálnak nagy iratcsomagokkal hónuk alatt, hogy
hirtelenében bekapják valami olcsóbb korcsmában szűk ebédjüket és
siessenek vissza újra belevetni magukat a gépbe; meglökdösik őket
jobbról balról tisztességesen. Ott egy szegény ördögöt temethetnek! Csak
aféle festetlen és gorombán ácsolt koporsóban fekszik és a kocsis
meg-megütögeti a sánta lovat, hogy minél hamarabb végezzen vele; az
özvegyasszony, kinek nyilván gyászruhára sem telt, lélekszakadva követi
s szomszédjai egymásután maradoznak el mellőle. Amott víg gyermekzsivaj
veszi körül a komédiát. Egy tarka kiaszott bohócz és egy fehér kiaszott
uszkár csodálatos mesterségeket mutogatnak s a kiaszott asszony elől, ki
tányérral jár körül, hihetetlen gyorsasággal párolog el a röhögő
publikum. Egy undok lebujból tántorgó részeg embert terel napvilágra a
vörös orru drabant és kínál új látványt a komédiától elszelelt
fiatalságnak; istenem, vajjon ez a nyomorult viselte-e új korában is ezt
az úrias öltözetet, vagy valami zsibvásáron jutott hozzá?! Annak a szép
kertnek közepén, ott a templom mellett, egy derültebb kép is kínálkozik.
A virágok között egy puha gyepágyon szerelmesek beszélgetnek s nem
sejtve, hogy valaki látja őket, édes csókokat lopnak egymás ajkáról.
Ilona gyermeke, a kis Béla, nem játszott ott a porban, hogy annak a
szavát is meghallotta volna. S ha ezer és ezer képet látna még, nem mind
azt mondaná-e neki: beszéljenek akármit a költők, kiknek ez a szőllő
rendesen savanyú, bizony csak nagy tisztesség és nagy boldogság a
gazdagság!

[Illustration: A tollat minduntalan leteszi és forró fejét kezére
hajtja.]

Ilona egész testében reszket, a mint a végzetes tollat újra megragadja.
Iszonyodik a nyomortól és áhítja a régi fényt. Temetőnek nézi a
szegénységet és szíve abban a hitben dobog, hogy neki még élni van joga.
Végzete nem magányra, munkára, tűrésre alkotta; élete nem ezekre
tanította; álmai nem ezekkel kecsegtették. Természete lázong ez élet
ellen, melybe jutott; az ember ellen, kit ide követni kénytelen volt; a
jövő ellen, mely reá vár. Gondolatai félelmesen gyors szárnycsapásokkal
messze-messze röpködnek régi emlékeinek egy virága fölött, mely élőnek
és zöldnek hazudja magát, holott hosszu-hosszú évek előtt elhervadt már.
Keble liheg, fekete szemei égnek, mint a gránát, arcz-színe kékbe
játszik és minden izma reszket az izgalomtól.

– Nem, nem tudok így élni tovább, – rebeg magában. És ő első szerelmem
volt!

Összerezzent. Mintha egy szelid gyermekhangot hallott volna valahonnan
messziről. Csak egy imádságnak, egy fohásznak, egy sóhajnak töredékét.

– A kicsiny sohasem szeretett engem, sohasem szeretett! Ezután sem
szeretnél, hallgass, hallgass! – felel a távoli titkos szózatnak és
arczának parázsló tüze gyorsan fölszárítja a könnyet, mely végig futott
rajta.

Megragadja a tollat, de nem tudja megszorítani s kiejti ujjai közül.
Újra megragadja. Már több ereje van és ír… ír… ír, míg kopognak az
ajtón.

Gyorsan elrejt mindent. Még tekintetét is a belépő Béla előtt.

– Végre! – kiált az érkezett, ragyogó szemekkel sietve hozzá, – végre
meg vagyunk mentve, Ilona!

– Állást kaptál?

– Bajod van, hogy ilyen jéghidegek a kezeid? A szerencsével együtt
valamennyi régi barátom elhagyott, mintha sohasem ismert volna. Hiába
jártam mindegyiknél. Csak az egyetlen Mágócsi Ernő fogta pártul ügyemet…
Fázol, Ilona, hogy úgy reszketsz?

– Semmi, semmi. Csak folytasd, hallgatok.

– Egy biztosító banknál kaptam alkalmazást. Szerény, kicsiny állás, de
mégis csak valami. Száz forintunk lesz havonkint. Ha megtanulunk
feledni, így elvonulva maradunk a világtól, összehuzzuk magunkat,
megélhetünk belőle.

– S ha nem fogod elkártyázni…

A hirtelen, váratlan öröm nagyon elnézővé teszi az embert. Béla is
szinte sértetlen maradt a fulánktól, mely e szavak kiméletlen
igazságában rejlett s míg az asszony heves, remegő felindulását sem
titkolni, sem elfojtani nem bírta, a melléje ült férfi hangját még csak
egy kis neheztelés sem tompította, a mint válaszolt neki:

– Nem, Ilona, nem. Azt hiszem, most már megtanultam mindent. Tudom, hogy
ellenségem a szerencse. Utolsó forintjaimmal is csak azért kerestem itt
fel őket, hogy neked egy kis kényelmet szerezzek, míg álláshoz jutok. De
most már vége lesz. Még ma irok Mágócsinak és megköszönöm a mit értem
tett. Nemes, derék férfi! Nos, add ide a kezedet, Ilona. Adj otthont,
barátságos otthont és segítsd kiölni lelkemből azt az átkozott
szenvedélyt!

– Adj otthont, barátságos otthont! Otthont ebben a sötét, mogorva két
zugban itt! Ne neheztelj, Béla, ha nem tudom egészen legyőzni
keserűségemet. Gondold meg, mi voltam és mivé lettem.

Egy kis szünet mulva halkabban következett a válasz Béla ajkáról:

– Mivé lettél? Hát szegény asszonynyá lettél, ki férje keresetéből él.
Dolgozni akarok, dolgozni fogok, Ilona s tán elégedettebbek leszünk,
mint eddig voltunk. Csak egymásnak és gyermekünknek élünk. A mint első
hónapi fizetésemet megkapom, elhozom a kis Bélát; mindent megteszünk
érte s derék emberré fogjuk nevelni. Édes kicsiny fiam, mindenem! Minden
éjjel vele álmodom!

Az asszony hirtelen fojtott hangon kapott férje szavába:

– A kártya-barlangban?

– Ott, Ilona. Még ott is a kis fiammal álmodom! De ne keseríts, kérlek
ne keserits többet. Ha van szíved – hogyne lenne! – járulj hozzá az én
becsületes igyekezetemhez s akkor mindnyájan meg leszünk mentve. Nem
érezted-e soha, minő boldogság lenne, megmenteni egy pusztuló családot,
a magadét? Nincs egy biztató mosolyod az első remény-sugárra?

– Tudod, hogy én hamar kétségbeesem. Nem hiszek egykönnyen. Sötéten
látok s úgy gondolom, nálam nélkül jobban boldogulnál.

– Hát nem tudsz, nem fogsz megbocsátani soha?

– Miért ne? Hisz itt vagyok veled. Bár ne…

– És mi lennél, ha nem volnál itt?

– Ki tudhatná! Egyedül az isten.

– Azt ne emlegesd. Az a bocsánat és szeretet istene. Te pedig…

– Mit én? Hát mit én? Én föláldoztam magamat érted, otthagytam pályámat,
lemondtam a dicsőségről, követtelek a nyomoruságba. És most még azt is
meg akarod tiltani, hogy legyen egy perczem, melyben arra gondolok: bár
ne lennék itt!

Béla füleiben megcsendült egy régi, régi hang: Szivesen dolgoztam volna
érted! Fölugrott helyéről és megragadta Ilonának szép fehér, telt
karjait.

– Hát hol szeretnél lenni? – kiáltá. – Becsületes asszony vagy?
Becsületes vagy? Felelj. Azt hiszed, az maradtál volna, ha velem nem
jösz? Felelj.

A nő szikrázó szemekkel szabadította ki karjait.

– Béla! Igen, felelek. Jó, hogy kérdezed. Az maradtam volna, ha tönkre
nem teszed az életemet. De ily durvaságra, a minővel megrohansz, ne várj
tőlem semmit. Én feláldoztam magamat érted és most kimondom, kimondom
ebben a perczben, melyben meg akarod tiltani, hogy áldozatnak tekintsem,
szemedbe mondom, hogy megbántam az áldozatot. Kimondom, hogy nem
szeretlek. Kimondom, hogy…

– Csitt, csitt, csitt… minek veszekedtek… ki tudja, meddig éltek?…
Csitt… csitt… csitt…

Az öreg óra beszédét senki sem hallotta. Senki sem figyelt rá, senki sem
fogadott szót neki. Sok filozófnak közös sorsa ez.

A kegyetlen asszony, a mint reszketve és villámló szemekkel fölállt,
szavaira nem hallott más választ egy tompa hörgésnél és egy
ajtócsapásnál. Az a hörgés mintha csak távolról zúgó vízmoraj lett
volna, annak a sötét, háborgó, sivatagbeli tónak moraja, mely
megingatással és elöntéssel fenyegetett mindent maga körül.

És ez az este megint ott találta Bélát, a hol a többi este: a
barlangban, melybe most utolsó, legeslegutolsó filléreit vitte, hogy egy
hosszú éjtszakának gyötrő, sorvasztó, halált hozó lázát megvásárolja
rajtok. Hogyan tévedt ide; mint csorgott szívének vére a szenvedély
karmai között, mely e helyre vonszolta; vajjon a kétségbeesés űzte-e,
hogy elveszítsen mindent, vagy még mindig az őrület, hogy egyszerre
visszanyerjen mindent? (mert úgy kellett hinnie, hogy itt mindent
megnyerhet,) – e kérdésekre magyarázó feleletet csak azok a
szerencsétlenek tudnának adni, kik nagy csapások között a mámorban
kerestek vigasztalást, nagy bűnök vádjának súlya alatt a legnemesebb
érzelmekben kerestek másoktól titkolt mentséget maguk előtt (a világgal
mit törődnek már ők!) s lassan-lassan erejük-fogyott, gyáva, fél
tébolyodott, szabadságra nem is vágyó rabokká lettek.

Gyönyörű, fényes, gazdag, divatos lakás volt, a hova Béla belépett. A
világ kiváncsi szemei elől egy kis rézkandikáló őrizte a külső ajtót. De
az ásítozó s hamisan pislogó inas az új vendéget ismerte már s
felnyitotta előtte a szentélyt. Előtte puha szőnyegek, drága kárpitok,
kényelmes kerevetek, zöld posztóval borított asztalkák, lámpák ragyogó
golyói, fényes szoba-sor. A kik csak hirükből ismerik e barlangokat, és
tudják, mennyire kerülik a világosságot, alig hinnék, hogy milyen sokágú
gyertyatartók és tündöklő csillárok fényeskednek itt. Pedig mind, a kik
itt jönnek-mennek, szivaroznak, kártyáznak, ásítoznak, tolonganak, drága
borokat töltögetnek, asztalokhoz ülnek, étvágytalanul vacsorálnak,
rejtett fülkékbe vonulnak és várják a hajnalt, – úgy tetszik, mintha
rejtegetnék az arczukat egymás elől. Mintha valamennyinek lenne valami
magának tartani valója: annak is, a kinek bankótól duzzad a tárczája s
ezüst pénztől nehéz a zsebje, annak is, a kié üres; annak is, a ki
józan, annak is, a ki részeg; ha más nem, egy boldogtalan történet
valamelyik boldogtalan társukról, melylyel nem akarják a jókedvet
rontani. Jókedv! E sok halavány arczon, melyet a gyertyák és lámpák
világa még sárgábbra fest, nincs egyetlen őszinte vonás: e nagy, tompa
zsivajban, nincs egy őszinte hang; egy nagy hazugság minden, melylyel –
valamint a rendőrséget kijátszák – rá akarják szedni a végzetet is, és
egyetlen éjtszakán felforgatni a régi osztályt, koldussá tenni az urat,
urrá a koldust. Ott munkálkodnak rajta legégőbb szorgalommal a nagy
terem közepén. Egy ördögi gép forog-forog ott s a pokol szineivel: a
vörössel és feketével játszik a lángoló szemek előtt. Mintha mindazokat,
a kik körülötte ülnek, állnak, támaszkodnak, ágaskodnak, szájukban
ki-kialvó szivarral, ujjaik közt reszketve tartogatott pénzdarabokkal,
visszafojtott lélekzettel és meg-megtántorodó térdekkel, – mintha
valamennyit sebesen forgó kerekei közé kapta volna és halálos
vergődéssel néznének szabadító után. A pénz csörög, a pénzszedő lapátja
koppan, a gép forog. Nincs, nincs szabadító!

– Ez rossz hely uram, a hol ül, – szólt Bélához szomszédja, egy nyurga
zúg-ügyvéd, kinek még tegnapelőtt arany-órája és láncza is volt. – Mi
már jártassabbak vagyunk az effélében s tudjuk, hogy itt a babona:
igazság. Az ön helyén tegnap egy fiatal báró ült, ki (két óra lehetett
éjfél után) egyszer csak összeroskadt és pisztolyt kért tőlünk.
Természetesen nem adtunk neki. Hanem mint emberbarát, a kinek semmi
érdeke a komédiában, annyit mondhatok önnek, hogy ez rossz hely. Jobb
lesz máshova ülni.

A kitartó dacz olykor le szokta fegyverezni a sorsot. Béla válasz nélkül
hagyta az emberbaráti megjegyzést és helyén maradt. Az izzadság
gyöngyözött homlokáról, egy csomó szürke hajszál arczába csüngött és
fekete szemei reszkető lázban tüzeltek.

A pénzszedő kiabált:

– Vörös! Fekete! Vörös! Vörös!

Veszt, veszt, mindig veszt.

– Cseréljen helyet velem, – unszolja az órátlan emberbarát. Ez a hely
itt meg fogja hozni a szerencséjét. Itt szokott ülni Dacsó Artur, ki
mióta összeveszett a menyasszonyával, el van keseredve az egész világra
és mint valami vadállat, csikorgó fogakkal jön ide, hogy szeretne
megölni valakit, vagy megöletni magát. Hanem a szerencse valósággal bele
van bolondulva. Ha még soká nem sikerül neki a gyilkosság, megbuktatja a
bankunkat. Ez épen az ő szokott helye, a hol én ülök. Tiszta emberbaráti
érzésből kínálom, uram: cseréljen velem.

Béla már alig tudja, mit tesz. Helyet cserél és legeslegutolsó filléreit
teszi koczkára. A kicsiny tétel némi gúnyos mosolylyal fogadtatik; de
megjegyzést nem tesz senki.

– Uraim, senki többet? – kiált a pénzszedő. – Mehetünk.

A gép megmozdul. Kering, forog, csöndesedik.

A csoport fölött egy kis vacsoravesztő lepke röpköd és világosan
meghallani apró szárnyainak suhogását. Hallani a serczegést is, a mint a
csillárnak egyik lángjában elégeti magát.

Egy álló óráig fog-e forogni még?

Bár addig forogna legalább!

Béla halott-halványan bámul és didereg.

– Már a vörös nyer, – suttogják körülötte. – Mégis csak a fekete!
Átkozott fekete!

Az utolsó, a legutolsó fillér is oda.

Egy félreeső fülke rejti el a leghátulsó, legcsöndesebb szobában a
menekülő koldust, kinek a szerencse asztalainál semmi keresete többé.
Leroskad a bársony divánra s hideg verítékes homlokát a falnak
támasztva, soká, soká nem tudja, ki volt ő és ki lesz még; nem tudja
hol, merre, kik között van; nem tudja, hány óra, este van-e, vagy hajnal
vagy tán világos nappal; és nem tudja, hogy mit eszik ma.

– Béla, komám, hallom, hogy kiraboltak! – ütött vállára a félhomályban
egy új vendég.

A megszólított valami kába bámulással veti föl szemeit. Bizonyára azt
sem tudja, hogy elhagyatottságában sírt is, pedig sírnia kellett, mert
szemhéjai vörösek és kitágult szemgolyói nedvesek.

Szokatlanul vidám ábrázattal állt előtte s heveredett le melléje Dacsó
Artur. Nagy, sárga szemei tétovák és mégis a mámor éles fényében
ragyogók, két kerek, telt arcza csupa tűz s durva, mély hahotája
elhallatszik a harmadik szobába. Nyakkendője kioldozódva, mintha izmos
nyakának kiduzzadó erei nem akarnák tűrni a köteléket. Az első
tekintetre észrevehette akárki, hogy ittas.

– Béla – szólt és akadozó, erőszakos beszédében megvolt az a szív
fenekéről szakadó hang, mely részeg emberekkel szemben gyakran legyőzeti
szánalmunkkal az undort – Béla, kedves komám, az ördögbe is, ne essél
kétségbe! A te szerencsecsillagod volt, a mi engem ma idevezetett. Urrá
teszlek, Béla! Azután megnyerheted akár az egész világot, mert ezeknek a
gazembereknek csak az kell, hogy győzze velök az ember. Akkor
megszaladnak. Van-e kedved fogadni, hogy úrrá teszlek?

– Hadd el, Artur – felelt még mindig kába tompasággal Béla, ki alig
értette, hogy mit mondtak neki. – Hagyd el. Köszönöm, hogy
fölébresztettél. Menni szeretnék. Fázom.

De két aczélizmú kar a helyén tartotta.

– Egy tapodtat sem mégy innen, míg ki nem öntöm előtted a szívemet. Nagy
sokára, hosszú csavargás után akadok egy régi jó barátra; úrrá akarom
tenni és…

– Artur, te nem vagy magadnál!

– Az ördögbe is, mikor voltam én magamnál!? Hát volt-e akkor eszem,
mikor azért a kis fitos grófkisasszonyért otthagytam, a kit szerettem!?
Kötni való bolond voltam! Való is énnekem a tisztességes élet!
Hallottad, milyen kutyául bántak velem a Péterfiék? Egész világ előtt
bevallott vőlegénye vagyok Olgának s az esküvő előtt egy héttel kidobtak
valami zsidóból keresztelkedett báró miatt. Most mindenki nevet rajtam.
Még a zsidó báró is csak kinevetett, mikor kihivattam. Én rajtam
nevetnek! Ez a szégyen minden szenvedélyt fölkorbácsolt bennem. Látom,
nem születtem arra, hogy emberi társaságban éljek. Vad, ügyetlen és igen
erős vagyok hozzá. El akarok bujdosni, Béla; de magammal akarom vinni, a
kit szeretek. Tudod kit?

A részeg ember fogai csikorogtak. Lélegzete nehéz volt és hörgő, a mint
Bélát ujra megragadva, reá meredt.

– Béla, minek neked az asszony? Fele vagyonomat odaadom érte! Add nekem!

– Artur! – tört ki egy rekedt kiáltásban Bélából a rémület sülyedése
fölött, a kétségbeesés jövőjén és a düh régi ellensége ellen. A korhely,
rendetlen élet már elcsigázta, lefogyasztotta, elgyöngítette; de a mint
e pillanatban eltaszította magától a lihegő vadat, mintha a becsületnek
ujra kezébe kapott parittyájával homlokon találta volna a Góliátot, úgy
megtántorodott ez. – Artur, ha kedves az életed, ne ismételd még
egyszer, a mit mondtál! Menj, menj és ne szólj többet!

A lármára már ácsorgók is gyülekeztek a fülke elé s az órátlan
emberbarát egy kis kibékítési kisérletet próbált alkalmazni.

– Uraim… uraim, az istenért!

Artur felkaczagott. Mintha az utcza kövei odakünn visszhangozták volna
kaczagását.

– Ha kedves az életem! Hitvány, haszontalan, örömtelen kutya-élet volt
ez! Ölj meg hát; de ne beszélj olyan fennen, mert tudom, hogy a szép
asszonynak kedvére lenne a csere!

A rengő hahota torkába fult, mert a másik pillanatban már a fülke
sarkába dobva hörgött, fuldoklott, tajtékzott.

A nézők közbevetették magukat s a viaskodók csakhamar el voltak
választva egymástól. De a tigris fölemelt ököllel neki-neki rohant
ellenfelének.

– Ölj meg hát, koldus, ha tudsz! – ordítá. Úgyis jól lesz. Vagy én fogom
megszabadítani tőled Ilonát. De addig nem bocsátlak ki körmeim közül.
Vess számot a lelkeddel és ha megvirrad, mehetünk.

Béla mozdulatlanul, nyitott ajkakkal, a fölindulástól remegve
támaszkodott a divánra.

A halál szele!

Egy pillanatra jól esett homlokának.


XXVIII. FEJEZET.  Vér.

Még csak egy-két sort ír Béla, azután kész lesz számadása az élettel.
Semmi, semmi, semmi; a semmik összeadása, kivonása, sokszorozása,
osztása könnyen megy. Azonnal elkészül. Kezei reszketnek egy kissé s a
magas lámpa már azt a haragos vörös, füsttől homályosított világosságot
ontotta a papirra, mintha haragudnék a közelgő hajnalra. Béla írt, írt s
mögötte összefont karokkal, ásítozva álldogált az órátlan emberbarát. A
többiek vagy folytatták még egy-két asztalnál a játékot, vagy
egyik-másik pamlagon szunyókáltak, vagy haza szállingóztak. Nehány üres
szoba már el volt sötétítve s a fényes lakás komor, visszataszító
benyomást tett. Az udvaron egy migraines városi kakas kukorikolni
próbált.

– Uram, – szólítá meg Bélát a zug-ügyvéd, kinek nemcsak órája volt oda,
hanem úgy látszik, már türelme is fogyatékán, – uram, mi tagadás benne,
engem nagyon környékez az álom. Majd leragadnak a szemeim. Ha azt
akarja, hogy teljes erőmből tegyem meg ön mellett az emberbaráti
szolgálatot, adjon egy szivart. Én adok valamit a babonára: jókedvvel
minden jobban megy.

Béla a nélkül, hogy visszatekintett volna, odanyujtotta neki tárczáját.
Két szivar volt még benne s noha az emberbarát csak egyet kért, üresen
adta vissza. A másikat is elbabonázta. Azután fekete kávét hozatott s a
divánra telepedve, csöndesen szörpölgetve és füstölgetve, ringatta magát
bele a megkivántató jókedvbe.

– Nem tudom, uram, – kezdé egy kis szünet után – valósággal nem tudom,
mi vonz engem önhöz, hogy kész vagyok belekeveredni ebbe az átkozott
dologba. Hanem hogyha idején helyt akarunk lenni, siessünk, mert már…

A szokás gyakran jár előbb a meggondolásnál. Az ügyvéd úr is hirtelen
mellény-zsebébe nyúlt az órája után; de csakhamar eszébe jutott bizonyos
szomorú eset tegnapelőttről s a szomszéd szoba falán ketyegő nagy
időmutatóra tekintett.

– Öt óra – mondá egy félig elnyomott sóhajtással, melyet mellényzsebének
szomorú emlékei sajtoltak ki belőle. – Öt percz múlva öt óra. Sietnünk
kell, ha el nem akarunk késni. Az ördög gondolta volna, hogy ön még a
mai rossz éjtszaka után is ilyen hosszú végrendeletet fog írni! Azt
hittük, már nincs is miről. Soká tart még?

– Azonnal megleszek, – suttogta Béla.

A babonás úr egy kis időt megint elölt a szivarja hamvában való
gyönyörködéssel, hanem azután csak ujra beszélni kezdett.

– Uram, hallgat rám? Nézze csak, én most innen az ön háta mögül olyan
szépen elillanhatnék lábujjhegyen, mint a pinty és megszabadulnék minden
felelősségtől. Hanem az ördög tudja mi, de valami nem engedi, hogy önt
cserben hagyjam. Nincsen még egy szivarja? Nincs, no úgy is jól van. Azt
mégis jó volt úgy intézni, hogy a fegyvereket amazok hozzák, mert az
úton megfoghatnának bennünket. De hátha a helyszínen csípnek meg?
Akaszszanak fel, ha másért így koczkáztatnám a nyakamat! De az isten
áldja meg, siessen már, mert kivilágosodik.

A lámpa üvegén már sűrű füstoszlop emelkedett s a vörös láng kialudni
készült. Négy tele írt lap állott Béla előtt. Kusza, elhányt vonásokkal
volt írva a levél; hol apró lágyfej írás, hol nagy öreg betűk, kihúzott
szavak, befejezetlen mondatok s egy-két elmosott jegy is. Nem a halál
gyáva félelme lebegett e sorok fölött, nem a rettegés éktelenítette el e
vonásokat; csak az a közös emberi, legyőzhetetlen izgalom a nem ismert
tartomány küszöbén, melytől bizonyára nem volt ment még a «haldokló
keresztyén» sem, mikor «megkondult felette a szent harang».
Ellenkezőleg. Minden betű reményt, hitet fejezett ki a jóban, mely Béla
megsemmisülése által gyermekére háramlani fog. Ez a gyermek volt e
perczben, a multban, az azelőttiben minden gondolata szívének; minden
szégyene az, hogy romlottabbnak kellett tudnia magát, hogysem még ez a
tiszta, mennyei szeretet is megszabadította volna. Oh csak hadd essék el
hát, hadd igya föl szívének vérét a homok! Úgy a kicsinyt csupán egy
szomorú emlék fogja végig kisérni az életen s tán mitsem tud meg a
vádból, melyet atyja ellen emelni joga lenne. A mentor gondjaira bízza;
annak nemes, gyöngéd szíve tán hazug színekkel fogja az ébredő, ifjú
lélek előtt lefesteni egykori kedvenczének képét. És meglehet, hogy egy
derék férfi még valamikor bús kegyelettel fog megállani egy magányos sír
előtt, mely atyját takarja, kinek megbocsátja, hogy kereste a halált,
mert mégis csak a becsület mezején találta meg azt. Vagy elfeledi,
végkép elfeledi, mikor a kis vitéz beront az élet nagy csatájába, hol
becsülettel fogja megállani helyét. Meghal. Talán áldozat lesz halála
ama rettenetes igazságnak kiengesztelésére, mely bosszuállással
fenyegeti a fiakat atyáik vétkeiért. Csak bele kell tekinteni lelke
redői közé, csak szemei elé kell idéznie Ilona képét, hogy rettegés
fogja el a bizonyosságon, melylyel az a bosszú be fogna következni, ha ő
életbe maradna. Hiába minden; hiába küldött hozzá követet maga az ég: ő
már sohasem lehet más, jobb, derekabb emberré, mint a milyen most!
Apává, kire büszke lehet a fia; csak olyan marad mindig, a kit
szégyenlenie kell. Lelke csak rövid, gyorsan repülő pillanatokra bírja
szétszakítani bilincseit; azután maga kivánkozik vissza beléjök. Ha
végkép szabadulni akarna is, mint szabadulni akart ma reggel, a végzet,
melyet maga hítt ki maga ellen, nyomon üldözi és az ő gyáva lelkének
nincs más menedéke előle ennél a börtönnél, melyben most írja búcsúját.
Visszagondolt sok-sok mindenre élete történetében és újra meg újra be
kellett vallania, hogy föltételeiben, állhatatosságában, csillagában nem
bízhatik jobban, mint a futó homokban. Mit, ugyan mit tanulhat, mit
örökölhet egy korhely, kártyás apától a fia, kinek estéli imádsága alatt
megszökik szobájából és akkor tántorog haza, mikor a gyermek istenáldást
kér a beköszöntő napra!? Hát Ilona?… Csöndesen, csöndesen, te nehéz
vádakkal hánytorgó szív! Béla szeretné elűzni magától ez órában mind a
sok keserű nap emlékét, mely e névhez van kötve s szívéből megbocsát
neki; – de gyermekét félti tőle. Abban a szerencsétlen otthonban, melybe
a kicsinyt be kellene fogadnia, romlott, nagyon romlott már a levegő;
hiába nyitnak fel ajtót, ablakot! Abba a kis ártatlan szívbe, mely oly
megható ragaszkodással csügg rajta, sorvasztó betegség fészkelné be
magát s csak egy nyomorult élettel lenne több a világon és egy súlyos
teherrel az ő lelkén. Istókra bízza fiát, annak a becsületes kezei
vezessék első lépéseit s ha megérik rá, küldje tanulni a dunaszögi
iskolába! Ott a Kálozdy-alapítványból ingyen ellátása lesz. Nejének csak
azt engedi meg, hogy olykor-olykor fölkeresse. A szegény mentor szíve
csupa hála, csupa szeretet, csupa jóság. Akkor nap, midőn a kastélyt
odahagyták, látta a könnyes szemeiben, megértette hangja reszketéséből,
hogy senki másra nem gondolt (magára legkevésbbé), mint a kicsinyre,
mikor a házat, szőllőt és földeket olyan készségesen elfogadta. Hadd
nevelkedjék hát ott a gyermek, az öreg bükkök között, a mosolygó
halmokon s a tiszta, szabad ég alatt! Ő maga meg hadd pihenjen itt, hadd
pihenjen, végre hadd pihenjen meg!

A kinek térdén játszott valaha kis fiú, habár most az égben van is, az
tudja, minő kínt fulasztott Béla levelébe. De nem tudja, ne is tudja meg
soha, hogy minő megnyugvás volt az, mely szívét elfoglalta. A lázas és
kába ámulatból, mely a váratlan, megreszkettető, őrjítő összetűzés után
meglepte, lassan-lassan bontakoztak ki azok a gondolatok, melyekből
nyugalmat merített, afféle fagyos, borzongó nyugalmat, mely ellen a vér
minden cseppje lázong; de a szívnek egyetlen kicsiny, rejtett idege
féken tartja őket. Már végén járt Istókhoz írott levelének, mikor a
harmadik szobában egy kártya-asztal mellől fölkeltek s valami goromba,
neveletlen fráter indulatos szitkozódás között csapta földhöz a rosszul
szolgált kártyát és nagy ajtócsapkodással távozott. Béla arczán egy
kínos mosoly futott át a düh e kitörésének hangjaira. Bizonyára
ellenkezőjét gondolta annak, a mit a nagy franczia kardinális halálos
ágyán mondott a szobájában koczkázó vendégeknek: «Nem nyerhettek ti ott
annyit, a mennyit én itt elveszítek.» Nem veszthettek ti ott annyit, a
mennyit én itt nyerek!

A levelet összehajtogatta és visszafordult. Arcza már egészen rendbe
volt szedve, csak szemei alatt húzódtak vastag, kék-vörös karikák s
ajkai voltak kiszáradtak és fehérek. Sötét, nagy szemeiben, melyek annyi
lelket ragyogtattak egykor s annyi szívet bűvöltek meg (nemeseket és
hitványakat egyaránt), a néma megadásnak az a kifejezése borongott, mely
mitsem kiván látni többé, lemond a nap fényéről és el van készülve az
időknek végeiglen az örökké tartó homályra. Valami sugta neki, egy
titkos hang, hogy ott fog maradni a küzdtéren s e pillanatban mélyen
érezte, hogy az egyetlen lényre, a kit szeret e világon, halála lesz a
legnagyobb jótétemény. Szíve nyugodtabban, egyre nyugodtabban vert.
Talán ha arra gondol, hogy még életben is maradhat, nagyobb és
vigasztalanabb megdöbbenés fogja el. Hangja tompa volt, de nem
reszketeg, a mint kérdezte:

– Bocsánat, uram, elfeledtem megkérdezni a nevét…?

Az emberbarát épen nyujtózkodásban volt. A mennyire ebből a helyzetből
oly valaki, ki sem órával, sem lánczczal nem dicsekedhetik többé, sietve
átmehet a tekintély kifejezésére, ő legalább megtett mindent, hogy a
kisérlet jól üssön ki. Nagy hirtelenséggel kiegyenesedett és egy kis
krákogó bevezetés után bemutatta magát.

– Dudás Péter, hites ügyvéd. Nem ismeretlen firma Pesten, de a galád
szerencsének kiválasztott üldözöttje.

– Köszönöm, ügyvéd úr. Azt hiszem, e perczben igen keveset mondok azzal,
hogy a míg élek, nem fogom elfeledni az ön szívességét, melylyel
ismeretlenül segített rajtam szorultságomban. E levélben itt egy-két
intézkedést tettem arra a nagyon valószínű esetre, ha odakünn találnék
maradni. Akarja ön szívességét azzal tetőzni, hogy e sorokat akármi
módon eljuttatja rendeltetésük helyére?

– Nemes ember vagyok, uram – felelt Dudás s önérzettel emelkedett föl
helyéről és sovány, eres kezeit Béla vállára tette. – Hanem
alkalmatlankodhatom-e én is egy kéréssel? Egy kicsike kis, jelentéktelen
kéréssel?

– Parancsoljon velem bármit. Örökre lekötelezettjévé tett ön.

– Csekélység az egész! Arra az esetre, ha ön végintézkedésében
véletlenül elfeledkezett volna rendelkezni az órája felől… Az ördögbe
is, úgy vonzódom önhöz, mintha csak édes testvére volnék, kinek joga van
az effélére. Nem szeretném valami kis, aprólékos emlék nélkül ereszteni
ki a körmeim közül. Például, ha az óráját nem igérte volna el még
valakinek…

Béla elmosolyodott.

– Erre az órára az a kocsis vár odalenn, a ki bennünket ki fog
szállítani a temetőbe. A zsebemből már nem telnék ki a bére.

A zugügyvéd, ki ismerős firma volt Pesten, összevonta vastag szemöldeit,
hogy annál hatásosabb legyen az előtörő derültség.

– Egy kis baj, mindenesetre egy kis baj – mormogta. De a kocsist csak
tessék én rám bízni, uram. Ha mindjárt kettős árat kellene is fizetnem
azért az óráért, bizony isten megadnám, annyira becsülök egy kis emléket
öntől. Akármit, a mi az én derék barátomra emlékeztessen, ki mellett én
valaha szomorú bár, de emberbaráti kötelességet teljesítettem. Legyen
egészen nyugodt. Azonban nagyon itt van az ideje, hogy induljunk.

A lámpának sötét vörös lángja még egyszer kicsapott a füstös üvegen,
azután kialudt. A szobák mind üresek voltak már s az inasok hajnali
álmukból a divánokról ugráltak fel, ajtót nyitni a távozóknak.

Dudás úr gyufákat gyujtogatott s lebotorkáltak a homályos lépcsőn és
beültek a kapu előtt várakozó bérkocsiba.

– Ki a Rákosra!

Az utczasarkon ácsorgó drabant előtt nem volt feltünő, hogy ebből a
házból ilyen kora hajnali órában távozik valaki. Megszokta már s inkább
egy kék pofájú, rongyos utcza-gyerekre fordítja figyelmét, ki ellen erős
a gyanuja, hogy az éjtszakát nem töltötte födél alatt.

Béla és Dudás úr megindultak s a kocsi lámpája halaványan pislogott
előttük. Az őszi reggel ködös, homályos, hideg világa derengett
körülöttük. Az ég csak szürkült, nem piroslott keleten, mintha az éjjeli
gyász után nem tartaná illőnek egyszerre valami rikító színben jelenni
meg s félgyászt öltött magára. Hűvös hajnali szél fujt s meg-megrázta a
kocsiablakot, míg a zajtalan utczák kövezetén messze dübörgött a forgó
kerekek zaja. Minden magányos, néma, kihalt volt körülöttük. Egy-két
ablakban felcsillant a reggeli gyertyavilág; – fenn-fenn a padlásszobák
táján, hol egy-egy szegény irnok siet lélekölő munkája fölé hajolni,
vagy odalenn a pinczelakásokban, hol kora dologra készülő
napszámos-emberek olcsó mécse pislog. Az emeleteken mindenütt csöndesen
vannak, alusznak még. A kocsi mellett egynehány falusi ember koczogott,
a ki hetivásárra jött. Ezekkel aztán megint vége az életnek. Az utczák
egyre szélesedtek, a házak egyre alacsonyodtak, a mint kiebb és kiebb
jutottak. De itt is minden csöndes volt. Az újon épülő házak előtt
felrakott állások üresek; még a vendégfogadók, szállók, kurta korcsmák
és pálinkás boltok ajtai is zárva. Csak egy kis külvárosi templom
tornyában csengett a lélekharang.

Béla behúzódott a kocsi sarkába és az egész úton nem szólt. Az ablakon
keresztül derengő reggeli világosság épen arczára esett. Sápadt volt, de
mozdulatlan és nyugodt. Csak fázhatott egy kissé, mert kezeit
folytonosan a zsebében tartotta s meg-megcsörrentette azt az egy-két
garast, a mit a barlangban már nem fogadtak volna el tételnek. Egy vak
koldus támolygott a kocsi mellett. Béla kinyitotta az ablakot és maradék
pénzét kivetette neki. Ez volt végintézkedésének záradéka.

A czifra, hallgatag paloták, kihalt terek és nyomorult viskók, melyek
mellett elhajtattak, jóformán mind ismeretlenek voltak előtte. Nem sokat
forgott életében közöttük, nem sokat remélt tőlük és semmi emléke nem
volt hozzájuk kötve. S tágra nyílt szemeivel mégis úgy bámult ki rájok,
mintha csupa megunt ismerősei lennének, kiknek társaságából szivesen fut
ugyan valami új világba, de egy tekintettel mégis csak elbúcsuzik tőlük.
El attól az úri, czímeres hintótól is, mely sebes vágtatást épen most
robog el mellettök. Nem ismer ő itt senkit, a ki czímeres kocsin jár és
mégis kihajol feléje. A hintó ablaka le volt függönyözve; talán aluszik
benn az uraság. De egy sarkon a függöny félrecsúszott s olyan, épen
olyan kék ruha fodra kandikált ki, a minőben ma reggel Ilonát hagyta.
Isten te veled is, Ilona! A fogat elhagyja őket, a sebes lábú lovak és
czímer messze járnak s helyettök egy-lovas bérkocsi döczög szembe velük.
Mintha még ezt is ismerné Béla. Nagy isten, az a sárga arczú,
kétségbeesett tekintetű, ősz hajú ember, mintha csak Istók lenne! Állj
meg, állj meg, állj meg! De mégse… álom volt az egész. Az isten áldjon
meg, Istók; jó apja légy a kicsinynek!

Béla lezárja szemeit és ismét nyugton maradva, nem lát többé semmit az
élénkülni kezdő reggel képeiből. Lelke ama másik reggelnek bús sivatagán
bujdosik, melyen meg kellett hallania, hogy gyávaságában gyilkossá lett,
élete egyetlen szerelmének gyilkosává. Mari, Mari, Mari! Látod-e őt az
égből? Belátsz-e szívébe, mely egyedül a tied volt mindig és senki másé
soha? Elégnek tartod-e a bünhődést? Megbocsátasz-e már neki és
közbenjársz-e érte az igazságos isten előtt?!

Az emberbarát a kocsi másik sarkában sokkal jobban meg volt zavarodva,
mint Béla. Igen beszédesnek mutatta magát; de ez a beszélgető kedv
hasonlitott a mesterinas lármájához, a ki éjtszaka fél egyedül és végig
fütyöli az utczát. Minduntalan más tárgyba kezdett és rendesen úgy
szakította félbe valamennyit, hogy a közelben vagy távolban valami
gyanúsat látott.

– Nem rendbiztos az ott azzal a ménkü nagy kócsagtollal a kalapján?
Akármi legyek, az… De mégsem; csak árvaleányhajas parasztember. Hanem
azért az elővigyázat nem árt. Ezzel a kocsival jó lenne itt befordulni
az utczába, azután úgy kanyarodni majd kifelé… Bizony isten eszembe
juthatott volna egy kis szíverősítőt hozni magammal. Tudniillik nekem
gyermekeim vannak és már ilyenkor csak nem olyan elszánt az ember, mint
különben. Hanem bolondul vonzódom önhöz, uram… Mintha egy fehér-köteles
barát czammogna ott az úton! Az ám, még zsák is van a hátán. Mi tagadás
benne, ez nem jó jel. De a mi a kocsibért illeti, az iránt legyen
nyugodt. Akárminő áldozatot nem fogok sajnálni, hogy valami emléket
váltsak meg öntől.

Így ijedezett, izgett-mozgott, feszelgett, verte össze a foltozott
csizmáit és harapdálta a kajla bajuszát. Szivara minden pillanatban
kialudt s mikor már egyáltalában képtelen volt boldogulni vele, úgy
próbálta hasznát venni, hogy elrágta a közepéig. Hasonló módon
belekóstolt a másikba is, és mire a Rákosra kijutottak, szerencsésen
elfogyasztotta félig.

Messze, messze, durva, színtelen pormező terült el előttük, melynek
komor egyhangúságát nem igen tudták megszakítani a hosszan vonuló száraz
sövények, az az egy-két tengődő akáczfa és a sok-sok sárguló, hervadó
bozót. Az ég szürke volt köröskörül mindenfelé, mintha minden
pillanatban esni készülne. Hideg, sivítozó szél nyargalt végig a síkon s
a távoli kéményeknek ide hajtott füstjét szinte a földre leverte. A Duna
felé nehéz ködök emelkedtek s a vadludak fekete csapatai szomoru
gágogással úsztak tova az őszi lég hüvös árjában.

Emberi lélek semerre.

De mégis. A távolban két sötét, mozgó alakot pillantottak meg, a mint a
kocsit hátrahagyva, a találkozóra kijelölt pont felé siettek.

Ellenfeleik voltak. Artur egy vén, korhas fatörzsön üldögélt ott,
segédje meg vékony pálczikájával kényelmetlenül turta a homokot előtte.

A tigris nem lehetett rosszkedvű. A közeledők messziről egy-egy hangos,
mély, erőszakos hahotáját hallhatták, mely belevegyült a vadludak
egyhangú nótájába. Tekintete most is az a kihevült, égő volt, a mi az
éjjel, csakhogy még kékes foltok is ütköztek ki rajta. Köpenye és
kalapja mellette hevert a földön, (arra a bizonyos ládikára dobva) de
épen nem látszott rajta, hogy fáznék s a csipős szél nem tudott behatni
hajának sürű erdejébe. Vastag, duzzadó ajkait harapdálta s nagy, éles,
sárga szemei mintha derült emlékeken bolyongtak volna. Tréfás
történeteken, miken hajdan egy keveset mulatott, szép asszonyokon, kikbe
egy-egy keveset beléjük szeretett, az afrikai végtelen sivatagokon,
melyek egy keveset meghatották.

Egy csöppet sem volt rossz kedve. Míg segédje (egy vézna divat-uracs,
pomádés hajjal, illatos zsebkendővel és félszemüveggel) savószín szemeit
olyanformán jártatta körül, hogy akárhol szeretne lenni, csak itt nem, ő
épen egy adomát mondott el neki afrikai vadászútjából.

– Pompás egy állat volt, – végzé. A legszebb fajtából való, sörényes
hím-oroszlán. Nem láttad még a bőrét a szobámban?

– Nem láttam, – vaczogta az úrfi.

– Nos, ha ma együtt reggelizünk, hát azon fogunk teázni. A mint a
hatalmas pára harmadik golyómra összeroskadt, olyan bömbölő hörgésben
tört ki, hogy jéggé fagyott a vérem. A magas, kopár sziklák körülöttünk
hosszan verték vissza. Ez jeladás volt. A haldokló király boszúra hívta
vele az atyafiságát. Mintha megértették volna, a hegyek mélyeiből
egyszerre megzendültek válaszul a fájdalmas, bús, dühös, iszonytató
ordítozások. Mi azonban Achmeddel és prédánkkal gyorsan lóra kaptunk és
mielőtt boszút vehettek volna rajtunk a király-gyilkosságért, ajánlottuk
magunkat az egész felséges uralkodó családnak. – Itt vagytok már? Jó
reggelt!

Béla és segédje helyt voltak.

Mind a négyen üdvözölték egymást és az ismeretlenek gyorsan
megismerkedtek. Nem állok jót érte, hogy azért meg tudták volna nevezni
egymást. A kezük is elég hideg volt, a mint megszorították egymásét.
Dudás még a keztyün keresztül is érezte, melyet a finom, vaczogó uracs
nem húzott le.

Míg a segédek a távolságot mérték, Artur odalépett a szótlanul álló
Bélához. Tekintetén ott ült most is az az örökös, sértő, csiszolatlan
gúny; de egy perczre úgy tetszett, mintha valami borús fátyol alól
villogna elő.

– Béla, te sohasem voltál valamirevaló vadász. Emlékszem, egyszer
Gadóczon sokat nevettünk rajtad, mikor azt az őzet megsajnáltad. Csak
azt akarom mondani, hogy engem most a világért se nézz ilyen szánalomra
méltó vadnak. Lőjj egyenesen ide, ha tudsz. (Felszakította egy rántással
a mellényét.) Mert én annyit mondhatok, hogy sohasem fogok kibékülni
veled…

– Nem tettem ajánlatot rá, – vágott közbe Béla szárazon és arczát
elborította egyszerre a vér.

– No jó, jó, csak ne szakíts félbe. Nem békülök ki. Te magad is jól
tudod, hogy sohasem békülhetek ki, mert nem tudok parancsolni a véremnek
és az véletlenül a te becsületedet áhítozza. De a mint egyszer a vérem
kihült, bolond lennék tovább folytatni az oktalan ellenségeskedést. Egy
levelet dugtam a zsebembe, melyből az, a ki itt véletlenül rám fog
akadni, megtudja, hogy öngyilkos voltam. Nos urak, hát hova álljunk? De
igaz, a szemeinkkel nem tudjuk agyonlőni egymást. Hol vannak a
pisztolyok?

A fegyvereket kiosztották s az ellenségek szembeálltak egymással.

A keztyűs uracs tapsolt egyet.

– Hangosabban! – kiáltott rá Artur.

Tapsolt másodszor és a bujdosó szél, mely pedig nem igen szokott
résztvenni az emberek dolgában, olyan keservesen nyögött ott közöttük,
hogy alig lehetett hallani.

Tapsolt harmadszor is.

A két pisztoly egy pillanatban dördült el és hullott le a száraz
harasztra.

A szánakozó, jajgató, siránkozó szél egy nagy porfelleget hajtott arra,
mely egy kis időre eltakarta az egész véres képet.

Az Artur pisztolya mellett ott hevert arczra borulva a homokon gazdája
is.

Elnyújtózva, mozdulatlanul, hang és élet nélkül feküdt a végetlen
pusztaság rideg ravatalán és fekete szárnyú madarak húzódtak felette az
égen.

Nemesebb volt a sivatag királyánál, az afrikai oroszlánnál, mely az ő
erős kezétől esett el. Nem ordított, nem kiáltott, nem is sóhajtott,
hogy boszúlják meg.

Meghalt némán.

[Illustration: Az Artur pisztolya mellett ott hevert arczra borulva a
homokon gazdája is.]


XXIX. FEJEZET.  Hová ment az úri fogat és az egy-lovas?

A nagyvárosi levélhordók utczákon, lépcsőkön és küszöbökön töltött
fáradságos életének, mint a világon minden pályának, szintén megvannak
édesebb pillanatai. Ama tisztes osztálynak egyik érdemes tagja, ki a
Józsefvárosban teljesített merkuri szolgálatokat s annyi furfangot
tanusított Ilona titkos leveleinek kézhez juttatásában, egész készséggel
bevallotta, hogy ma reggel az említett örömperczeknek egyikére virradt.
Ez a reggel ugyanis egy hosszú, szakadatlan, ki nem fáradó és el nem
lankadó üldözéstől szabadította meg olyan dologban, melyben ártatlan
volt, mint a ma született gyermek. Hol az a piros képű kisasszony lesett
rá a kapu alatt, az utczán, a piaczon, mindenütt: még sincs levelem?
Sásdról? a nagynénémtől? Nincs, nincs. Hát mikor lesz? Hol meg egy
haragos képű fiatal ember rohanta meg: még sincs levele a kisasszonynak?
Sásdról? a nagynénjétől? Nincs, nincs. Hát mikor lesz már? És egy suhogó
pálczát olyan gyanusan forgatott jobbra-balra, hogy a szegény üldözött
levélhordónak már lehetetlen volt be nem látnia, miszerint ezek bizony
sikkasztási gyanúba fogták és legközelebb fel is fogják jelenteni a
posta-igazgatóságnál. Bárcsak az úristen szabadítaná már meg tőlük és a
sásdi nagynénét szállná meg végre a szentlélek! Hosszú könyörgése végre
meghallgattatott s ma reggel abban a rengeteg csomóban, melybe
egykedvűen spárgázott össze sok idegen örömöt, fecsegést,
haszontalanságot és gyászt, megpillantott egy formátlan s az avatottabb
szem előtt rögtön falusinak bizonyuló levelet, melyet egy valaki «az ő
forrón szeretett rokonának, nemes Vámos Magdolna hajadon leánynak»
czimzett. Sásdról jött? Egyenesen onnan. A megváltott postás magasra
feltartotta kincsét és úgy szaladt vele Pakfon Nep. János úr háza felé,
mint a karikacsapás.

– Levél, levél, levél! Hát nem megmondtam, hogy megjön az előbb-utóbb?
Mit?

– No hála istennek! Hát mi jár érte, levélhordó úr?

– Járni nem jár semmi, hanem ha olyan nagy örömöt tettem vele a
kisasszonynak…

Ugyan már hogyne járt volna! Kérdem, nem egy érzékeny szívű leányzó,
hanem egy valóságos kemény szívű férfi elbocsáthatta volna-e ilyen
esetben üres kézzel az érdemes és szerény postást anélkűl, hogy a
piszkos fukarság vádját magán száradni ne hagyja? Bizonyára nem tehette,
de nem is tette.

Magda kisasszonyt a régesrég várt örvendetes ujság épen künn találta az
udvaron, hol szokás szerint öntöző kannával kis kezeiben jó reggelt
kivánt virágainak, noha az ég egészen borús volt s innen-onnan a mennyei
öntöző-kanna is megeredéssel fenyegetőzött. Míg apró, kötött erszényében
keresgélt, hogy a sokat zaklatott levélhordónak kitünő feláldozását
érdeme szerint megjutalmazhassa, kerek arcza élénkebb és bájosabb pírban
ragyogott, mint legszebb leánder-rózsája és boldog mosolya is
mindenesetre tündöklőbb volt azokénál.

A mint a levéllel tovaszállt, szeretném, de mégsem merem leveles
galambhoz hasonlítani, mert a galambok tudvalevőleg igen hallgatag,
kevés szavú madarak. Ő pedig ugyancsak lármás kis teremtés volt; de
vidám, könnyű, jó dalos: azért mégis valami madár.

Odaröppent egy pillanat alatt arra a bizonyos földszinti udvari ablakra,
mely a haragos és gyanakvó fiatal emberé volt, megkoczogtatta, mint a
kis szárnyasok szokták csőrükkel, (mikor már nem tudják, mit csináljanak
örömükben) megmutatta a levelet, azután tovább röpült, megkoczogtatta a
hosszú, sötét, kormos műhelynek is egyik ablakát, annál bátrabban, mivel
az iszákos Muki legény, kinek bánatot okozott volna vele, már nem
dolgozott itt, hanem visszapártolt a lakatosmesterséghez. Üzletvezetővé
lett egy gazdag, vén, czifra özvegyasszony mellett. Hát csak legyen!

Végre beröpült a kis madár kalitkájába, egy nyájas fészekbe, melyben
ugyan nem igen juthatott eszébe, hogy fogságban van; annyi volt ott a
zöld levél és nyiló virág, mintha csak kertben lett volna.

Csak egy-két pillanat telt bele, hogy azok is, a kiknek megkoczogtatta
az ablakát, ide gyülekezzenek ebbe a kis kertbe és a formátlan, sok
pecsétes, falusi levélből lessék a várva-várt nagy ujságot. Hanem az a
levél még nem volt felbontva akkor sem, mikor ők beérkeztek. Magda ott
ült vele varróasztalkája mellett, igyekezett mindenképen elűzni a
hivatatlan nagy pirosságot arczáról és egyszer titokban meg is csókolta
a vén néne rossz tintával írt, öreg betűit. Minden vonást jól ismert a
levélen, mégis úgy össze-vissza forgatta, megnézte elülről, hátulról, a
pecsétjeit, a czímét, egy kicsit a világosságnak tartva, a belsejébe is
bekandikált, és minden módon igyekezett bizonyosságot szerezni, hogy
csakugyan neki szól-e? Már hiába, nincsen semmi menedék: ezek a pecsétek
a sásdi néne gyürűjével vannak lenyomtatva, annak Pesten ő rajta kívül
nincsen semmiféle «forrón szeretett rokona» és Vámos Magdolnának is csak
őtet hívják. Jaj, milyen csúf egy név!

Csak valami másra, akármi másra keresztelték volna, nem bánná. De vajjon
mit írhat a néni, mi lehet most már ebben a levélben? Jó-e vagy rossz?
Ugyan az isten áldja meg, ne legyenek már olyan nagyon türhetetlenek!
Mintha ezt most mindjárt csak olyan könnyü lenne itt feltörni!

– Ej, sok dolgom lesz még nekem magával, Mátyás! – nevetett boldog
zavarában a leány és tovább forgatva ujjai közt a levelet, halk
sóhajtással tette hozzá: – … Ha lesz?!

Bíz azok nem voltak ott mögötte a türelemnek épen mintaképei. Még Pakfon
úr sem, a ki pedig viseletében mindig bizonyos méltóságot szokott
mutatni, mely sok tekintetben meg is illet olyan embert, kinek különböző
tárgyakra vonatkozó alapelvei és jeles mondásai már hosszú évek óta
közszájon forognak, nemcsak a «Háromszínű macská»-nál, hanem még a «Hét
választó»-nál is. Rongyos bőrkötényében, – melyet két emeletes háza,
virágzó részvényei és hírre kapott alapelvei ellenére sem szégyenelt, –
füstölgő kurta pipájával szájában és sok önérzettel kormos arczán,
odatámaszkodott a czitrommal és kávés-csészékkel dúsan megrakott
szekrényhez, épen az üvegharang alá borított viasz-Mária szomszédságába.
Onnan bíztatta pöfékelve a hugát:

– Ne csinálj annyi komédiát azzal a levéllel, Magda! Bontsd fel no, ne
félj tőle! Hát nem hallottad soha, hogy: a mit az asszonyok írnak, abból
mindent ki lehet olvasni. (Ez is egy volt az elterjedtebb jeles mondások
közül.) Mikor az én istenben boldogult Lizimet megkértem, olyan
feleletet kaptam tőle, hogy abból bizony tíz közül kilenczen kosarat
értettek és odábbálltak volna. Hanem én már akkor tudtam, a mit tudtam
és nem képzelhettem el, hogy azt az éhenkórász irnokot, a ki körülötte
forgolódott, többre becsülhesse nálam. Úgy vettem, mintha igent mondott
volna, nem tágítottam és minden jól ütött ki. No ládd-e! Csak menj neki
bátran annak a levélnek, és én fogadok ebbe a házamba, ebbe a
kétemeletes házamba, hogy azt fogom belőle kimagyarázni, a mi neked
tetszik.

Hát még a Mátyás türelmetlensége! Csak úgy égett bele, olyan szerelmes
volt.

– Ugyan, édes kisasszony! Rajta, Magda kisasszony! Olyan jóságos
betűkkel nem is lehet rosszat írni.

De a kis madár mérgesen felborzolta a tollát és ráförmedt a vőlegényére;

– Akármi legyek, ha megérdemli, hogy hozzá menjek feleségül, mikor ilyen
könnyelműen gondolkodik a legeslegfontosabb, életbevágó dolgokról. Azt
hiszi, jól esnék nekem csak úgy minden nélkül tehernek a nyakába
akasztani magamat, mi? Talán olyan nagyon tele van a ládája, hogy már
nem is tart semmi szerencsétlenségtől, ha összekerülünk, hogy az egész
örökségemet így semmibe se veszi? Hát aztán ha ki – … No lám! Hát aztán,
ha most ebben a levélben az van, hogy a néném most engem kitagad, hogy
magamra hágy, hogy egy krajczárjára sem számíthatok, hát ugyan mit
csináljunk akkor? Azt legkönnyebb mondani, hogy csak törjem föl.

Ezekkel a szavakkal ugyan tisztességesen le volt szidva a szegény
vőlegénynek meggondolatlan könnyelműsége. Nem is tudott ám ő kegyelme
egyebet felelni rá, mint a mivel Dunbar Fannyt bíztatta valamikor a
kedvese. Csakhogy ez még legalább szép versekben beszélt. Mátyás úr úgy
akadozott, úgy dadogott, hogy Magda kisasszony szívén kívül más alig
érthette volna meg, mit akar.

– Mindegy az, mindegy az… Sokszor mondtam már, hogy nekem egészen
mindegy… Nem érdemes rá az egész, hogy ilyen nagyon a lelkére vegye,
Magda… Tudok én dolgozni, tudok én dolgozni. Nem kell nekünk más
segítség az én két kezemnél.

Ő tud dolgozni! Az egykori kártyás, korhely, csavargó, vármegye rabja
tud dolgozni. Két üde, piros arczért, mosolygó szemért és egy igaz
szívért kész megfogni a munka végét és bátran szemébe nézni a sorsnak. A
kislelkű ficzkó bízik magában és bíztat mást is, hogy ne csüggedjen
addig, a míg őtet látja. Bár hallaná, bár mielőbb hallaná ezt az a
dunaszögi ősz ember, kinek kényeztetett, elrontott kedvencz gyermeke
volt! Meg fogja hallani bizonynyal előbb vagy utóbb. A gondviselés nem
lehet olyan rideg, hogy lemondjon arról a mély, forró, könnyes háláról,
mely ama becsületes vén szívet eltöltené iránta.

Az önérzetes rézműves karjait összefonva, mosolyogva nézte ezt a nagy
töprenkedést, olyan hatalmas embernek jogos felsőségével, ki a
legkisebbik ujjával most mindjárt fordíthatna egyet az egész dolgon. A
kis pipából sürűn eregette a füstöt és egész lelkéből meg volt győződve
arról, hogy ha ezek a gyerekek csak egy pillantást vethetnének ott abba
a hármas zár alá rejtegetett írásba, azt sem tudnák, melyik kezét
csókolják meg neki előbb. Bizonyosan nem válogatnák, hogy melyik a
kormosabb. De azért csak mégse lássanak bele! Nem való az fiatal
embereknek. Ő maga sem látott bele az apja végrendeletébe. (A miben
egyébiránt nem is igen láthatott volna valamit, ha mindjárt az öregnek
az övétől eltérő alapelvei lettek volna is.)

Még egy kis ide-oda akadozás, szemrehányás, bizakodás, koczódás és
kibékülés után végre remegve feltörettek a pecsétek.

– No meglássátok, hogy abból mindent ki lehet olvasni. Ismerem a
nénédet, meg az egész asszonynépet, – jegyezte meg a rézműves és
belekacsingatott a levélbe.

Bíz abból pedig nem igen lehetett mindent kiolvasni. Semmi egyebet nem
lehetett, mint hogy a jó néne az ő kicsi öcscsét mindig olyan igazán
szerette, mintha tulajdon édes gyermeke lett volna, azok helyett, a
kiket kicsiny korukban elvett tőle az isten; hogy a mint már egyszer
megigérte, azóta gondolatában sem fordult megváltoztatni a szándékát,
hogy a mi keveskéje van, az Magdára szálljon, majd ha őtet a szent
felségnek ki tetszik szólítani ebből az árnyékvilágból; hogy a kit Magda
választott magának, annak bizonyosan igen-igen derék ifjúnak kell lenni
és régen is volt életének boldogabb napja annál, a melyen azt a bizonyos
tudósítást vette, hanem bizony az ő öreg szemeinek és nehéz falusi
kezeinek kell egy-két hét, míg rászánja magát a levélírásra; hogy már a
lakodalmat csak nem is engedheti meg másnak tartani, és a sok-sok áldás
mellé, melylyel a mátkásokat kiséri, kerülni fog ám nekik az ő szegény
házatájáról minden télen egy-egy jól kihízlalt ártány, aztán meg
mindenféle aprólék, a mit el bírnak vitetni maguknak. Hanem hát mikor
láthatja már meg szemtől-szembe őket?

A jó néne tehát e sorokban későn ugyan, de egész határozottan
nyilatkozott. Még ha pörre kerül a dolog, talán a bíró előtt is
boldogulni lehetett volna ezzel a levéllel.

– No, nem megmondtam? – nevetett odahátul Pakfon úr, a mint Magda egyre
jobban gyöngülő, egyre akadozóbb hangon bevégezte a levél olvasását, –
nem megmondtam, hogy mindent ki lehet majd olvasni belőle? (Azt már
azután csak magában morogva tette hozzá, hogy:) Csak mégis van nekem
eszem, hogy titokban tartom előttük a magam akaratát! Ha csupán
sejtenének is valamit, hogyan elbíznák már most ezek magukat a
duplaszerencsén!

És miután Mátyást – örömének kifejezésére – kellő önérzettel vállon
veregette, a leány piros arczát pedig megcsipte volna, egy új alapelvvel
gazdagabban indult délelőtti félmesszelyére a «Háromszínű macska» felé.
Az pedig így hangzott: Se fiad, se leányod, se pedig különösen
unokahugod előtt el ne áruljad idejekorán, hogy mi van a
végrendeletedben.

Azt a jelenetet, mely a két magára maradt szerető közt kifejlődött,
minek írjam le széltében-hosszában? Mindenki tudja, hogyan édeskednek
egymással a fészek-rakni készülő fecskék. Ők is azok voltak; előttük már
a szálak, az ágacskák, az agyag, melyből a kis lakot meg fogják építeni.
Minek fedezném fel Magda kisasszony józan, szilárd és bátor lelkén azt a
kicsike kis hibát, azt a megfeledkezést, hogy jó hosszú ideig egy, de
egyetlen árva szóval sem feddette könnyelmű vőlegényét? Minek kapjak
kapva gyöngeségein, arcza pirulásán, szíve sebes dobogásán s az eleven
fejecskéjében kalandozó ezerféle terven, melytől szinte tarkállott
körülötte a kis kert? Minek vessem szemére titkos gondolatait, melyek –
kénytelen vagyok megvallani – igen-igen hamar tova tévedtek a jó öreg
nagynénétől? Minek áruljam el, hogy mikép lepte meg titkon,
észrevétlenül két gonosz kar, melyek közül semmiképen nem bírt
kiszabadulni, és azok az égő, forró ajkak, melyek nem akartak betelni
arczának feslő bimbaival? Szivesen elhallgatom azt a kis meghasonlást
is, mely arra nézve merült fel közöttük, hogy megtartsák-e még ádvent
előtt a lakodalmat, vagy farsangig szó se legyen róla. Persze, hogy
megint csak Mátyás volt a türhetetlenebb!

Kopogtak.

Már akárki, de annyi bizonyos, hogy ki tudta választani, mikor nem
alkalmatlan.

– Ki az?

Az ajtó megnyilt és egy furcsa, régi módi, kopaszos öreg ember ütötte be
rajta nagy alázattal a fejét; egy azok közül az elmaradt, gyámoltalan,
falusi magyarok közül, a milyeneket már itt a szép pesti utczákon nem
igen láthatni. Szörnyen el volt gyötörve szürkés-sárga arcza s a nagy,
kerek fej mellett egymásután tolakodtak be egy lyukas szürke kalap, egy
zászlónak is beillő gyászfátyol és egy hosszú-hosszú kék posztó-kabátnak
a szűk karjai, illetőleg két zöld könyökfolt. Bíz azt egy kis
jóakarattal kéregetőnek is lehetett nézni.

– Kit keres? – kiáltott rá Mátyás, szívesen ottfeledve karjait a leány
karcsú dereka körül, hogy Magda kisasszony meg nem állhatta egy
koppintás nélkül a kezére.

Az elcsigázott, támolygó öreget a küszöbön elfogta a szerfölött való
nagy köhögés és egészen nekivörösödve, csak úgy elfuldokolta, a mi
kérdezni valója volt:

– Engedelmet kérek, ha meg nem bántanám. Én nagyságos Kálozdy Béla urat
keresem. Ebben a házban lakik?

– Itt lakik, itt, – sietett a válaszszal Magda kisasszony. Csak a
második emeletre tessék, ott aztán balra hátra a 11-dik ajtó.

Az öreget újra elővette a köhögés, még egyszer engedelmet kért, minden
jót kivánt és csöndesen betette maga után az ajtót.

Mátyás pedig olyan megzavarodott szemekkel bámult, bámult a furcsa
vendég után, ki az udvarra, fel a második emeletre, arra a bizonyos
ajtóra ott hátul balra, fel a beborult égre, mintha senki, de senki nem
állana mellette. Nem egy kis mosolygó, kedves, életteljes teremtés,
hanem a multnak valami vézna, sárga, élettelen kisértete. Még bele is
sápadt a nagy bámulásba.

Magda megütközve, értetlenül tekintett vőlegényére.

– Mátyás, – kérdé hirtelen, megragadva az ifju kezét, – hát mit bámul
oda ki? Ismeri tán a Kálozdy urat?

– Ismertem egykor, régen, – felelt szemeit lesütve, halkan, tompán
Mátyás, és kezét reszketni érezte a leány.

– Hát mért nem mondta azt maga nekem előbb, – feleselt félig tréfásan,
félig zavarban, – mért nem mondta, hogy ilyen korhelyekkel ismeretségben
van? No megálljon! Még ő ismerős azzal az éjtszakai bagolylyal, a kinek
este virrad és reggel sötétedik! Isten tudja, miféle nép az; de
tisztességes emberek nem, annyi bizonyos. Még – uram bocsá! – a fele… De
nem akarok rosszat mondani senkiről, csak azért haragudtam rá olyan
nagyon, mert az mindennap megkapta a levelét, nekem meg olyan soká
kellett várnom a magunkéra. Hanem az a rossz nyelvü házmesterné azt
mondja, hogy ma reggel négy óra után eresztette ki a kapun egyedül. Hova
mehet becsületes asszony reggeli négy órakor magában? Még olyankor
gőzkocsi sem indul. Mátyás, miért reszket a keze?

Csakugyan reszketett.

– Bűnösnek érzi magát? Meg mer csókolni?

Megcsókolta.

Csak volt bűnös.

Hanem a rossz nyelvü házmesternének igaza volt. A szép asszony ma reggel
négy órakor egyedül osont ki a kapun. Abban az órában, mikor a csillagok
is már tünedeznek és nem vigyáznak oly fényes szemekkel ránk, mint az
éjnek évadján. A kis madarak is alusznak még, kicsiny szivük nyugton
piheg, apró szemeik lehunyva és nem látnak semmit, hogy dalban fecsegjék
el egymásnak és mulassanak rajta az erdőn, a mi bolondot az emberek
világában láttak. Fátyolba burkolózva, titkon, halkan, magában távozott
Ilona, mint a legközönségesebb szökevény, ki börtönének rácsait
elfürészelte és szökik. De neki nem kellett az őr gyilkos csövétől
tartania. Nem környezte semmi veszély. Egy közeli utczasarkon fényes,
czímeres grófi hintó várt rá, két tüzes, gyors lábu ménnel, melyeket
lehetetlen, hogy utolérjen a támolygó féltékenység. Szolgálatkész inas
nyitotta fel a kocsi ajtaját előtte s két ölelő kar emelte a puha
párnákra, melyeket selyem függönyök takartak el a kiváncsi világ kandi
tekintetei elől. Régesrég, évek óta várakoztak rá türő kitartással ezek
a karok, melyeket egykor, fiatal leány korában, Rábaváron
visszautasított magától; azóta csöndben, nesztelenül vetették ki utána a
hálót s most, hogy végre közéjük hullott, annál lázasabban ölelték át. A
Mágócsi gróf két karja volt. Mentek, robogtak, futottak a lefüggönyzött
hintóban, mitsem gondolva a borus éggel és az ébredő várossal; futottak
reszketve és halaványan, kiknek földi hatalomtól való félelemre semmi,
de semmi okuk nem volt; futottak az ismerős világ nyügös emlékei és
szörnyüködő itéletei elől, egy kicsiny gyermeknek, meg egy öreg anyának
szemei elől; futottak a közelgő tél, jég, hó és zivatarok elől oda, hol
a tavasz örök pompája ragyog, az égnek sötétkék arcza sohasem szünik meg
mosolyogni, pálmák zöldelnek és aloék nyilnak s az a bűvös fa terjeszti
titokzatosan hivogató lombjait, melynek illatos árnyában halált szí
magába, a ki megpihen. Futottak, repültek a gőz sebes szárnyán,
országokon és tengereken keresztül, hogy minél előbb eljussanak ez alá a
fa alá.

[Illustration: A szép asszony ma reggel négy órakor egyedül osont ki…]

Ilona mindent megírt férjének egy hosszú levélben, melyet ott hagyott a
szekrény tetején. Egy páthoszszal, kifakadásokkal és nagylelküséggel
teli, drámai hangu levélben, melyben gondja volt rá, hogy könnyek
elmosódott nyoma is lássék, mikor megemlékezett gyermekéről, kinek
ártatlan szivét Béla elfordította tőle s ezzel megrabolta egyetlen
vigasztalásától. De a szép asszony nem volt kegyetlen; megbocsátott neki
mindent, mindent, s csak azt a kis kérést intézte hozzá, hogy igyekezzék
őt minél előbb elfeledni.

Béla hazaérkezett és kiszállt kocsijából, melynek bérét órájával volt
kénytelen megfizetni. Inkább tébolyodottan jött, mint ép elmével; inkább
holtan, mint élve. Megjött pokoli képektől körülvéve, a legiszonyubb
forró lázban égve, a meggyilkolt ellenségnek néma, halálos sebétől
üldöztetve, nem hallva a reggeli harangszót, az igazságnak ellene
fölemelt karját rettegve és óhajtva, iszonyú reményében csalatkozva s
még a kétségbeeséstől is kijátszatva, midőn a sors arczába dobta a
fölajánlott áldozatot; – így érkezett haza. Megjött; de maga sem tudja,
miért jött meg. Talán hogy megölje magát, vagy hogy meneküljön a törvény
elől, mely ama temetetlenül heverő holttestnek utolsó, mentő szava
ellenére is üzőbe veheti? Maga sem tudja. Semmitsem tud.

Csak annyit, hogy lakásába akar jutni, hol nem láthatja senki; de az
ajtó be van zárva.

Zörget csöndesen, titkolózva, mint a szökevény gonosztevők szoktak.

Semmi hang odabenn.

Talán aluszik még Ilona.

Zörget zajosabban, türelmetlenül, megriadva öklével ütve az ajtót.

Semmi felelet.

Végre neki feszíti karjait a zárnak és betör az elhagyatott szobákba.

Üres minden. A rozzant szekrények ajtai felnyitogatva, a fiókok kihuzva,
egy szék feldöntve, nehány szalag-rongy a földön. Az ablakban egy
gyertya ég, melyet Ilona jelnek állított oda s aztán sietségében
elfeledett kioltani. Hosszú, szintelen lángja füsttel borítja az üveget.
Az elmult nap zavaraiban az öreg filozófra nem gondolt senki. A fel nem
huzott óra elhallgatott, megnémult s olyan szégyenkezve állt ott fenn a
magasban, mint szószéken a pap, a ki egyszerre elfeledte a
prédikáczióját.

Béla lelkének zavara arra az éleslátásra emelkedett, mely behat a
lepecsételt könyvekbe, mielőtt ezek feltáratnának és olvas bennük.
Lángban állt körülötte minden s ennek a nagy, pusztító, kiolthatatlan
tűzvésznek fénye megvilágította a titkokat. Hallott, mielőtt szóltak
volna; érzett, mielőtt érintették volna; látott, mielőtt felnyitotta
volna szemeit.

Már tudta, hogy Ilona megszökött, pedig csak egyetlen pillantást vetett
a levélre. Kezébe kapta; de csak egy-két szót volt képes olvasni belőle,
azután össze-vissza czikázó fényes csíkok vakították el vértől borított
szemeit.

Megszökött! Itt hagyta, meggyalázta az asszony, kiért alig egy órával
előbb életét tette koczkára. Megcsalta a férfi, kit még tegnap egyetlen
igaz barátjának hitt. Megszöktek!

Fájt-e neki valóban? Tudott-e még fájni? Csak meglepte, mint oly
földindulásnak egy uj lökése, mely már előbb romba döntött mindent.
Romba azt az egész épületet, melynek nehéz köveit az elmult éjtszakának
rém-óráiban rakta egymás fölé, míg a boldog emberek aludtak mindenfelé.
Ez az épület az ő holttestére, az ő golyótól átfurt szivére volt építve
s a mint a halálos tusa végén – a dermedtség után, mely egy perczre
meglepte – a legelső mozdulatot tette, összeomlott. Most csak alaktalan
kövek, ledőlt falak és elporlott törmelék hevernek nagy, ijesztő
halmazokban körülötte, a megrepedt föld szétnyitott száját tátja rá és ő
még nem tud, nem tud egyetlen kijárást közülök.

Oh van-e, van-e menekülő ut a földnek tátongó mélységén kívül?!

Leroskadt egy székbe és eltakarta sárga kezeivel arczát. Sírni akart
végre, a hol nem látja emberi szem, hogy megkönnyebbüljön. De nem
tudott. Iszonyat volt nézni az ujjai közt leszivárgó hideg veritéket és
nyakának kiduzzadó ereit.

Egyszerre fölvetette fejét és míg melléből nehezen, hörögve szakadt föl
a forró lélegzet.

– Gyermekem, gyermekem, gyermekem! – sóhajtá, – hát nem tart-e az isten
olyan bűnösnek, a ki csak vesztedre élhetne? Azt akarja-e, hogy éljek
neked?

Nem hallotta a kopogást, pedig már harmadszor ismételték. Az igaz, hogy
igen csöndesen.

Miután az érkezett soká, soká hiába várt az engedelemre, félénken,
nyikorgatva, kétkedve felnyitotta az ajtót.

Az az öreg úr volt, a ki odalenn tudakozódott Béla után. Ugyanaz a
gyászfátyolos, lyukas, szürke kalap; ugyanaz a két zöld könyök-folt;
ugyanaz a remegő, vigasztalan tekintet; ugyanazok a homályos, megtört,
titkolózó szemek. Ez valamennyi így együtt: Istók volt, a mentor.

A mint Béla meglátta a szánalmas alakot, ki az ajtóban megállva sem
mozdulni, sem mosolyogni, sem szólni nem birt, abban a szempillantásban
tudta, mi szögezi oda az öreget a küszöbhöz, mi némitotta el, minő
szörnyü teher nyomja roskadozó vállát.

Fölugrott és odarohant hozzá.

– Istók! – kiáltá recsegő, fuladt, elcsukló hangon: – Istók, egyedül
jösz? Meghalt a fiam vagy haldoklik?

Az öregnek mozogtak az ajkai, a fátyolos kalap kiesett kezéből,
megjöttek egyszerre a könnyei is, de szólni nem tudott.

A szerencsétlen ember vállon ragadta és megrázta.

– Istók! – ordította, – beszélj, mert megfojtalak! Mondd ki hát, hogy
meghalt!

De mikor nem tudta kimondani semmiképen!

Talán a könyörgés majd többet használ.

– Édes bátyám, ülj le itt nálam és szólj, ha valaha szerettél egy
keveset!

A mentor megtörülte könnyben uszó szemeit és próbált hangot adni; de a
fel-feltörő zokogás nagy akadályára volt, hogy meg is lehessen érteni.
Olyanformát mondott, hogy:

– Szeretlek, Béla, nagyon szeretlek. Az édesanyádat is szerettem titkon,
de sohasem mondtam meg sem neki, sem másnak. Mivel bizonyítsam be, hogy
miként szeretlek? Nincs bizonyságom!

Nem is mondott többet.

– Megőrülök, Istók, ha hallgatsz! Él-e vagy nem? Lélegzik-e még?
Meghalt? Ugye meghalt? Hirtelen halt meg? Nem adhattál hírt?
Eltemettetted?

Az öreg már Béla karjai közt fuldoklott.

Ott integetett némán, hogy: meghalt. Hirtelen halt meg. Nem adhatott
hirt. Eltemettette.

És a hosszú kék kabátnak egyik feneketlen zsebéből előhuzott egy
játékszert. Egy fából faragott, nyargaló huszárt, kinek karja vágásra
van fölemelve. A szajna-parti becsületes óriás emléke volt, kit
nyomorából Béla megszabadított. A gyermek elhaló szemei erre mosolyogtak
legutolján; az a kegyetlen lovas már félig fölkapta nyergébe, hogy az
örökkévalóság országa felé száguldjon el vele, mikor még apró kezei ezt
a kedves játékot szorongatták; ott nyugodott a sebesen pihegő kis mellen
akkor is, mikor benn a szív verése már akadozott és megállt.

Mindezt egyetlenegy tekintettel el tudta mondani a mentor.

Azután belenyult a másik zsebébe, hogy abból is előhuzzon valamit; egy
kis összehajtogatott ingecskét, egy koszoruból szakított virágot, egy
marok földet.

Ezeknek is mind el tudta volna mondani olyan röviden, némán a
történetüket.

De Béla már nem látott és nem hallott semmit.

A kimerülés pillanata végre bekövetkezett.

Lezuhant a padlóra és ott feküdt a földön.


XXX. FEJEZET.  Egy papi gyűlésre való utazásról szól.

Ez a fejezet s ezzel mesémnek fonala oda vezeti az olvasót megint, a
honnan hosszú utunkra kiindultunk. Abba a dunamelléki kis kálvinista
fészekbe, hol «a tudománynak hires tárháza» még mindig tárva-nyitva áll,
környékén hemzsegnek a kis és nagy deákok s nagytiszteletü Hajós Gábor
úr, jóllehet a bölcselkedés történetével felhagyott, (mert a felső
valóságtól mind jobban távolodó, ujabb és legujabb irányok elvették a
kedvét), a nevelés-tudomány örök igazságait még mindig a régi fiatal
buzgalommal csepegtette növendékeibe, kik elég bátrak szembe nézni a
sors haragjával.

Dunaszögre megyünk vissza.

Egyenes uton vezet oda bennünket az a zötyögős parasztkocsi, melynek
szalmából és pokróczból jól elkészített ülésén egy elégedett ember
üldögél. Kicsike kis táskával az igaz, de hiszen az elégedett emberek
Simonides hajótörése óta nem is igen szoktak nagy málhával járni. Az a
fő, hogy mi volt abban a kis táskában? Semmi egyéb, mint egy pompás,
valóságos selyemből készült papipalást.

Méltán hunyorgatnak elégedetten azok az apró, sárga szemek; méltán
ragyog ritka örömben az a jámbor, ragyás kép: a táska tisztes tartalma
netovábbja volt a boldog utas egyszerű vágyainak. Az igaz, hogy még
nincsen joga nyakába akasztani; még csak titokban próbálgathatta a kis
rektor-szoba pávatollas tükre előtt a szépen hullámzó ránczokat; még
előtte és nem mögötte áll a papi czenzúra s még nem nyugodtak fején az
öreg püspöknek fölavató, áldó kezei. Ép most megy elibök. Ámde a ki
olyan jó lélekkel és törhetetlen igyekezettel látott a dolgához, mint a
gadóczi rektor: Bihari Gida, az csak félelem nélkül állhat meg majd a
rábavári gyűlésen a sok vén pap előtt, ha mindjárt valamennyien egyenest
ő rá fenik is a fogukat. Bizony elégedetten doboghatott a szíve, a mint
indulófélben levő kocsiját kalap-levéve, kéznyujtogatva, hálálkodva
fogta körül az egész gadóczi előljáróság.

– Adjon a fölséges uristen jó szerencsét, rektor uramnak! Tiszta
szivünkből kivánjuk – kegyeskedett Haluska Péter uram, a kurátor.

– Áldást, békességet, erőt, egészséget! – tette hozzá Kukkantó Mihály,
egyet csavarintva a hosszú bajuszán.

Minden jókat kivántak az atyafiak valamennyien. Hát ugyan templomsori
Öreg Czirok Dániel (kit azóta a sors legifjabból ifjabbá segített),
hogyan állhatta volna meg szó nélkül a bucsut?!

– Már én csak aszondom, – fordult a hivek felé, – hogy akármit beszélnek
kentek, kinyilatkoztatom a magam óhajtását. Tudniillik, hogy az öreg
után nem lesz nekünk más papunk, mint a rektor úr!

– Adja isten, hozza isten!

Ez is ugyancsak jól esett az induló Gidának. A mennybéli biró látja
szivét, milyen tele van az ebben a pillanatban istenfélő kegyes
indulatokkal; hanem azért még sem bánta volna, hogy ha ez az utolsó
jókivánság behallik a parókhia kertjébe, el a zsongó méhesig, melynek
szalmaágyán elnyujtózkodva, nagy szipákolás közt a fogatlan, mérges, vén
pap napestig azon szokta törni a fejét, hogy ugyan mikép kinozhassa meg
most a rektort, majd az egyházfit, azután a harangozót, valamennyi
alattvalóját. Bizony gondolni sem szeret rá, mikor szemtül szemébe
mondta neki, hogy – miután a gyermekeket nem silabizálva tanítja többé
olvasni – maga sem ért a silabizáláshoz; a _Kis tükör_ gyönyörű versei
is bizonyosan kipárologtak a fejéből, azért nem fogja rájuk az
iskolásokat; a zsoltárok áriájához nem is konyit és örül, hogy már nem
kell soká hallgatnia azt az ordítozást, a mit a tanítványai véghez
visznek a templomban; hát a Hübnernek vajjon hallotta-e hirét valaha?
Minden, de minden istenáldott nap kijutott neki vagy egyért, vagy
másért. Ej, ha most meghallotta volna az öreg a méhesben, hogy ő sem ül
ám örökösen «a csufolódóknak székében!» Jön utána valaki, a ki nem tud
ugyan silabizálni, elfeledte a vármegyékről szóló verseket, nem is
konyit a zsoltárok áriájához és hirét sem hallotta a Hübnernek; de – a
mint itt az eklézsiának szine-java bizonyítja – sokkal buzgóbban tud
fohászkodni és szivhez szólóbb a leczkéje is. Hallod-e, mit mondanak
ezek, te gunyolódó, kegyetlen öreg?

Jó kedvvel indult meg a parasztkocsi s Gida mosolyogva köszöntgetett
jobbra-balra a mezei munkában levő hiveknek. Egypárszor kinyitotta a
táskáját, megcsillogtatta a napon azt a könnyebb és olcsóbb fajta, de
azért gyönyörűségesen ragyogó fekete selymet, melyet nemsokára teljes
joggal ölt magára és úgy léptet végig a rábavári nagy templomban az
ur-asztala elé. Ej, de jól is esik neki az a pipa gadóczi dohány ott a
kocsiban! Tulajdonképen csak azért vetődött ide, hogy a szaglászó
finánczoknak abban a rossz világában egy kis jó szűz magyar dohányt
szíhasson, és ime, egész életének jövendő boldogságát megtalálta! Szép
reményekkel, derüs gondolatokkal füstölte végig a gadóczi országutat,
mely Dunaszög felé vezetett, meg-megforgatván fejében a zsidó
grammatikának fogósabb lapjait is, hogy a vizsgálaton semmiképen
szégyent ne valljon.

– Mégis csak megsegített az isten! – mondogatta. Pi, pi, pi. (A pipa
fölségesen szólt ugyan; de már ezzel a kis próbálgatással ő csak a
gondolatainak közeit szokta kitölteni és nem egyszer esett nehezére,
hogy a kathedrában is nem volt kezénél valami jóltevő pipaszár.)
Alig-alig hittem biz én, de mégis csak nem hagyott el! Már most aztán
valósággal annyi, mintha pap lennék. De nemcsak afféle, nagy szükségben
előrántani való, idegen templomokban ünnep délutánokon prédikáló,
eklézsiára mindörökké hiába várakozó pap, hanem igazi, a kinek nem
parancsol senki az esperesen kívül, és a ki, ha akar, még meg is há…

A kék hegyek alatt ott mutatkoztak a dunaszögi vizi malmok, mikor a
boldog rektor gondolatai félbeszakadást szenvedtek. Egész idáig
kifogástalan, örvendetes volt az utazás, hanem itt egyszerre csak nem
akart szelelni a pipa és a mint Gida erőlködött egy pár nehezebb
zsidó-idézetet emlékezetébe hozni, cserben hagyta a nagy igyekezet. Nem
ment; az isten tudja, miért, de nem ment.

Hanem már helyt is volt Dunaszögön. Az a kövér, kalácsos kofa most is
ott árul a kollégium előtt, és az éhes kis mendikások most is olyan nagy
szemeket méregetnek a csábitó kosár felé, mint hajdan, míg a komoly
theologusok az udvarról nevetve nézegetik őket. Gégés János uram, az
iskolaszolga, épen két kis ficzkót csip galléron, a kik a kollégium
szent falán gombozni merészkedtek. Amott oly sebességgel röpül egy
vastag tábláju könyv bizonyos kóczos fejhez, akár Achilles nyila. Izsák
és Birkás professzor urak nagy disputában állnak meg minden harmadik
lépésre. Vigyázóné egy nyalka jogászra kacsingat a virágos ablakából.
Úgy van itt minden, mint hajdan, mikor még ő oldalgott ott a Nyelvesné
asszonyom kalácsos kosara körül.

Csak abból az egyetlen házból hiányzik valami, mely előtt a
templomutczán megáll a kocsi s a gadóczi fuvaros önelégülten kel föl az
üléséből és hátratekint, hogy:

– Helyben volnánk, rektor uram.

Örzse asszony, kinek azóta valamennyire megvastagodtak a dereka, ránczai
és szemüvege, már künn van a kapu előtt és szedi le a drága terhet.

– No, hozta isten hozzánk, Gida; hozta isten! – sziveskedik minden
módon. Ejnye, de könnyü a bagázsiája; tudom, nehezebb a feje, ugye?
Ugyan várja már a nagytiszteletü úr! Hát nem marad-e benn majd az
exámenton, mint az idevaló káplán úr? Nem hiába piros nyakravalót hord.
Nem lenne ám nagy becsület, ha ki kellene vakarni a tepsit! No ugorjon
le hát, mit nézi úgy azt az ablakot? Nézze inkább, mekkora már a kis
fiunk?

A «fiunk» egy gyönyörű szép, egészséges, nyulánk fiucska volt, ki nagy
komolyan sétálgatott a tágas udvaron föl s alá, egy kinyitott könyvvel
kezében, melyből a leczkéjét tanulta, s bizonyos önlegyőzéssel
fordította el tekintetét egy aranyos szárnyu, hamis kis pillangótól,
mely minduntalan ingerkedve került a szeme elé. Egy kissé halavány, de
gyöngéd, mosolygós arcza s nagy fényes, fekete szemei voltak. Az a kis,
kertben talált gyerek volt, kivel szemben Örzse játszotta a Faraó
leányának irgalmas szerepét. Ugyanaz, a kivel Kálozdy Béla előtt Füreden
olyan szive szerint való hangon dicsekedett el az öreg úr. De volt is
mit. A fiú vigasztalása, öröme, kedvencze volt az egész megszomorodott
háznak, mely fölé a hajnal legelső hasadását az ő picziny ajkainak
mosolya hozta. Szivesen megvallotta az öreg úr, de megvallotta különösen
Örzse asszony és megvallotta mindenki, a ki csak látta, hogy szebb,
okosabb és kedvesebb gyermeket sohasem látott.

A gyermekeknél félig-meddig ravaszság gyanánt szokták emlegetni a
nagyok, hogy: tudják kedveltetni magukat. Pedig az a kedves,
ellenállhatatlan mesterség olyan távol van a furfangos számítástól, mint
ég a földtől; csupán a természetnek gyöngéd, megható simulékonysága az,
semmi egyéb. A kis Béla ugyancsak értette, hogyan kell mindenkinek a
kedvében járnia. Örzse különös pártfogását, melynek jóformán mindenét
köszönte, folyton-folyvást iparkodott kiérdemelni. A jó öreg asszony, ha
nagyon szegről-végre kérdezték annak a nilusparti gyékény-kosárnak
történetét, mindjárt zavarba jött és azonnal dolga akadt itt vagy ott,
hanem azért legelső igényéről a gyermek szeretetére a világért le nem
mondott volna. Ő tanította meg imádkozni, mikor kis ágyacskájába feküdt
és bibliai történetekkel ringatta el, miközben – isten tudja, mitől –
nem egyszer nedvesedtek meg a szemei. A mint nőtt-nőtt a fiucska,
mindennap fedezett föl benne valami uj kedvességet s még azt is csupa
kedveskedésnek vette, mikor a kis iskolás azzal nyaggatta: mondja meg
hát, ki volt a Zebedeus két fiának az atyja? Ilyenkor rendesen azt
felelte, hogy ő csak isteni félelemből olvassa a bibliát, mert a mi a
tudományt illeti, az már csak a férfiaknak való. Titokban pedig büszkén
sóhajtott magában: – Ebből a gyermekből pap lesz! Szegény, szegény
édesanyja, csak vezetné vissza az isten!

Szivesen látott vendége volt a kis fiú annak a kerti háznak is, mely
körül épen oly gazdagon virágzottak ugyan most is a sötét levelü
mályvarózsák, mint hajdan; de belül a szobák egészen át voltak alakítva.
Álmos, sunyi éjjel kiszökdöső, könyvüket mérgesen földhöz csapkodó,
kosztos deákok helyett esztergák nagy kerekei forogtak, gépek
ziregtek-zörögtek, s vidám, füttyös, énekes mesteremberek dolgoztak
bennök. Hét vármegyére onnan kerültek ki a leghíresebb pipaszárak. Haj
milyen fölséges apró sétapálczák, búgó-csigák, bundás kutyák és lovas
huszárok készültek ott pompás, fényes keményfából!

A beköszöntött szabadsággal haza került Párizsból az óriás s itt ütötte
föl sátorát. A gyermeknek tetszett a víg élet, a sok szebbnél-szebb
játék, a vidám zakatolás s a mint szerét ejthette, mindjárt ott termett
a becsületes mester lába alatt. János úr azt sem tudta, mit csináljon
vele a nagy szeretetében: hatalmas karjain fel-felemelgette magasra,
majdnem a háztetőig, minden kigondolható játékkal untig ellátta s
jóságos tekintetü szemeivel gyönyörködve nézegette, a mint a kis fiu
nádparipáján kipirult arczczal lovagolt végig az udvaron, félóra hosszat
elhajtotta ügyesen csigáját és a labdájával derekasan hátba teremtette a
szomszéd pajtásokat. Tetszett neki a fiú, kinek finom, élénk vonásai
valami kedves álmot varázsoltak vissza szemei elé gyermekkorából. Maga
sem tudta, mit; de hadakozó kis barátjában kedve telt, annyi bizonyos.
Tajtékpipájára töltve, gyakran elmondogatta: – Katona lesz belőle! Ej,
ha jobb idők jártak volna akkoriban, mikor én belejutottam a sorba! Node
sebaj; megtettem a kötelességemet. Ugyan mondja meg már Örzse igaz
lelkére, hol vette ezt a gyereket?

Hát még a szegény, megöregedett professzor! Megindító volt, hogy ez a
lombjaitól megfosztott vén fa üres, száraz karjaival hogyan takarta,
védelmezte, árnyalta azt az árva virágot, melyet a kósza szél odadobott
tövébe! Már elmondta maga, milyen szívvel fogadta a kicsinyt. Nem
mondott egyetlenegy szeretettel hivalkodó szót sem; csupán azt, a mi
igaz volt. Hálás szivvel az ég ajándékának tekintette a kis fiút, ki
azért küldetett, hogy ő teljesíthesse irányában azokat a kötelességeket,
melyeket a maga édes-gyermekeinél (mindenben a logikához ragaszkodó feje
úgy gondolta, hogy) elmulasztott. Játszótársa, apja, tanitója és orvosa
volt a gyermeknek együtt és hogy ez minő szeretettel, minő
ragaszkodással fizetett a nagyapó jóságáért, azt a hideg toll, papir és
tinta nem tudnák elmondani, csak egy kis teremtésnek csókja és mosolya
tudná, a ki érzi, hogy ezeken kivül semmije sincs, de ezekben mindent
adhat. A nagytiszteletü úr a kis Bélát kézen fogva vezette mindennapos
sétájára a városvégi fasorba és a vastag nádboton meglovagoltatta
odakünn a szép, bársonyos fű közt. Ahányszor csak hazajött, a tübingai
hosszu kabát zsebjét sohasem találta üresen a bizonyos kutatás. Akárhol
volt, a kollégiumban, a városban, vagy könyvei közt, egy-egy szerető
gondolata mindíg volt a kicsiny számára, ki az első sugarat hozta
életének bús éjjelébe. Szive nem hajlott el tőle azután sem, hogy János
szerencsésen haza érkezett hosszu vándorlásából s letelepedtével
derültebb napok köszöntöttek be a kis házhoz. Sok napfényes délután
álldogált az öreg várlakának szük ablakában, és egy-egy maga előtt is
titkolt, de szívbeli mosolylyal nézegette a fiú vídám nyargalászását,
hallgatta jóleső lármáját az udvaron. Később megtanította az egymáson
keresztűl-kasul huzgált fekete vonások rejtélyes értelmére, melyet a
nagy deákok a kollégiumban és a többi tudós emberek olvasásnak neveznek.
Most Bélácska ült a könyvekből rakott bástyafalakon s a mint a poros
ablakon áttévedt napsugár arczára esett, ez a megvilágított, egy kissé
méla, de épen nem szomorú tekintet régi bús emlékeket idézett a
nagytiszteletü úr szívébe s olyan csönd lett a kis erősségben, mintha
valami vén várur buslakodnék egy gyermekapróddal elhagyatott fészkének
porlepte ormán. Hogy a hű sólyom se hiányozzék, egy-egy kandi veréb
odaszállt az ablak vasrácsára. De voltak vigabb napjai is ez ódon, poros
várfalaknak. Béla a nagy képes könyveket mind ismerte már, az olvasás
mestersége a tudós emberek közé avatta, az _Orbis pictus_ figurás lapjai
nem voltak talány előtte s a hogy iskolába került, a legszorgalmasabb
deák lett belőle. Olyan exámeneket adott, hogy ha valaki, ő csakugyan
megérdemelte, de meg is kapta az aranyos »execzicziót«. Tudós lesz
belőle, – gondolá mosolyogva az öreg. – Sovány egy kenyér; de ha gyalog
járt is Arisztoteles, mégis csak Arisztoteles ő!

A templomutczai háznak ez a kis szemefénye, – amint meglátta, hogy Gida
ül a paraszt-kocsin, mely a kapu előtt megállt, – becsapta a könyvét,
szaladt ki az utczára és vezette be a vendéget a várlakba.

– Nagyapó, nagyapó, itt a Gida bácsi!

Az öreg mosolyogva emelkedett föl a várfokról, hol akkor is nagy,
kiterített iveken valami haditervet főzhetett s olyan szeretettel ölelte
meg az érkezettet, mintha tulajdon édes fia volna.

– Hozott isten, Gida, hozott isten! Már azt hittem, nem is jösz, talán
meg is retirálsz a czenzura elől, úgy megkéstél.

– Az előljárók tartóztattak, könyörgöm alássan nagytiszteletü úr, azért
esett ez a kis késedelem. Szivesen meghallgattam őket, mert olyanformát
mondtak, hogy ők egy szivvel engem akarnának papjoknak, ha tudniillik…

– Ha az öreg kitér az útból, ugy-e? No lám-lám, hogy alkusznak már ezek
a fiatalok a mi életünkre! Ez a háladatosság Gida?

– Oh, könyörgöm alássan, nagytiszteletü úr, meg se fordult az eszemben.
Csak tetszik tudni, azok a paraszt-atyafiak összebeszélnek ám ilyenkor
mindenfélét.

– Iszen csak tréfa volt, Gida, tréfa; – nevetett az öreg és pipára
gyujtott. Az ég szerelméért ne ijedj mindjárt meg. Törüld le a
homlokodat. Szivemből kivánom, fiam, hogy minél hamarabb felvigye az
isten a dolgodat. Mintha a magam gyermekének kivánnám, úgy vagyok veled.
Annak sem óhajtanám tisztább szívből. Hát most ijedtedben rá sem mersz
gyujtani?

Béla urfi már ott settenkedett az égő fidibuszszal; de a rektor, mielőtt
a kinált tüzet elfogadhatta volna, a kék virágos keszkenővel még egyszer
kénytelen volt letörülgetni a homlokát. Köszöni ő, mikor tréfából úgy
rápirítanak. Hanem aztán a hatalmasan füstölgő jó véki dohány mindent
helyreütött. Bátran szembe mert nézni a nagytiszteletü urnak még ilyetén
faggasztó kérdéseivel is:

– Nagyobb az annál, Gida, hogy holnapután nyakadon a czenzúra. Akkor
aztán vagy élet, vagy halál. El vagy-e készülve tisztességesen
mindenből? Nem felejtettél-e el valamit? Deák, görög, zsidó,
egyház-história, exegezis, dogmatika, homiletika, kánonok, – tudsz-e
mindent?

– Helyt állok, esedezem.

– No, adja isten. Az a fő, hogy meg nem kell ijedni; a mit tudsz, azt
tudod. Hanem te egy keveset ijedős természetü vagy, mindjárt megizzadsz.
Reggel indulunk együtt; úgy látszik, jó időnk lesz az útra. Olyan régen
voltam már Rábaváron, hogy az idejét se tudom. Nyolcz óra felé indulunk,
Rét-Gelsén megetetünk, magunk pedig beállítunk az öreg Radványi Miklósné
asszonysághoz, a ki engem igen-igen sürgetősen ebédre invitált. Ottan
egy jót pihenünk, azután még délután benn leszünk Rábaváron és
következik a ne-mulass.

– Nem felejtette el a Radványiné tekintetes asszony szives kérését a
nagytiszteletü úr? – kukkantott be az ajtón Örzse, ki az uti tervnek
csak utolsó pontját hallotta. – Mert hát ott úgy várják ám minden jóval,
mint a Lévi házánál!

– Az uristen áldja meg kigyelmedet, Örzse, – fordult oda a professzor, –
vallja már meg, ugyan miért fekszik magának olyan rettenetesen a lelkén
ez az ebéd, hogy engem nap nap-után hajszol vele?

Az már igaz, hogy hajszolta vele, mióta csak Hajós Gábor úr rágondolta
magát, hogy kimozdul a fészkéből és elmegy a rábavári papi gyülésre
Gidával, kinek ott kellett kiállania az utolsó vizsgálatát és
felszenteltetnie isten szolgájává. Azóta reggel, este mindig talál az
öreg úr körül valami különös tenni valót, a mit senki sem bizott rá, és
csak el-elmotyogja ott mellette, hogy: aztán el ne mulaszsza ám
Rét-Gelsén betérni a Radványiné asszonysághoz, mert ugyancsak számít rá.
Mikor pedig a sürgetősen invitált férfiu fölvilágosítást akarna kérni,
hogy: ugyan mikép jutott ő eszébe annak a tisztes asszonyságnak, a kinek
hírét sem hallotta, amióta itt volt szálláson a fia? – a kérdezősködésre
Örzse vagy megzavarodik, vagy megharagszik. Minthogy pedig főleg az
utóbbitól minden jó léleknek igen tanácsos őrizkednie, nem is firtatja
tovább a dolgot, hanem egyszerűen belenyugszik, hogy ő erre és erre a
napra hivatalos Rét-Gelsén ebédre. Hát jól van.

– Nagyapó édes nagyapó, mit hoz nekem? – hizelkedett Béla urfi másnap
reggel, mikor a nagytiszteletü úr a rektorral fölszállt a kapu előtt
álló kocsiba.

Örzse asszony, kinek két ránczos orczája az induláskor szokatlanul
tüzelt s egy és más kérdésre igen visszás válaszokat hebegett, erre a
szóra odakapta magához a gyermeket, megsimogatta sötét, selymes haját és
valamit sugott a fülébe, mire a fiu nagy, bámuló, értetlen szemeket
meresztett hol az öreg asszonyra, hol nevelő apjára: piros ajkain mintha
egy pillanat alatt megfagyott volna a mosolygás.

A professzor készülődése közben nem vette észre ezt a hirtelen változást
s csupán annyit mondott a sugdosásra, hogy:

– Csak sokat ne igérgessen aztán neki, Örzse! Mert a bugyellárisom nem
igen van tele; elvitte tavaszszal a kőmives, a mi volt. Hanem
mézes-kalács lesz bőven, kis fiam! Nem hallottad még a rábavári
mézes-kalács hirét?

– Abból lesz az is, a mit Örzse néni mondott? Az…

De Örzse néni hirtelen befogta a fiu száját és a kocsi elindult.

Bármilyen szeretetteljes mosoly foglalta is el néha az öreg paedagogus
jóságos tekintetét, bármennyi öröme volt is a becsületes elsőszülöttben
s a pártul fogott kis árvában, bár néha jámborabb enyelgésre és ártatlan
évődésre is kész volt: mégis csak nem akart begyógyulni – de hogyan is
gyógyult volna?! – szivében az apai seb. Derült képek között bucsuzott
el otthonától, minden mosolygott körülötte, utitársa kedvére való, tudós
beszélgetést kezdett: mégis, a hogy az öreg Duna dobogó hidján
áthaladtak, – hamar készen volt a hallgatás. Annál inkább, mert
egyszerre Gida is félrefordult s megint a zsidó idézetekkel próbálta az
elméjét élesíteni; de jórészt hiába. Azonban a távol köde jobban sietett
jótékonyságával szemük, mint az idő feledni nem tudó lelkük iránt. Már
elvesztek az ősz folyónak méltóságosan hömpölygő hullámai, s a lassu,
egyhangu zuhogással forgó malomkerekek. Verőfényben uszó hegyek és
völgyek, falvak és puszták következtek s csöndesen, akadozva megindult
újra a beszélgetés. Egy szót sem mondott egyik is, a mivel
megakaszthatta volna. Pipáztak, belemelegedtek, ölték az időt, mígnem
egy pár rövid óra mulva kitárult előttük a gelsei völgy, a melynek
közepén a kicsiny sárgára festett, barátságos urilak kéményei ugyancsak
füstölnek ám.

– Az ott a Radványiné asszonyság háza! – mutatta Gidának a professzor.
Oda megyünk ebédre.

– Azaz hogy, könyörgöm alássan, csak a nagytiszteletü úr megy. Mert én
nem vagyok hivatalos.

– No bizony! – pattant fel az öreg. Az kellene még csak, hogy ilyen
derék magyar háznál egy vendéggel többet szivesen ne lássanak! Nyolcz
álló esztendeig voltam a fiának gondviselője. Nézd csak, hogyan
füstölnek a kémények! Tiz-tizenkét ember bátran beállíthatna ma ott.
Hogyha engem reggel, este olyan nagy erőszakoskodással tudtak hivatni,
csak elvihetem magammal egy jó emberemet, a ki velem utazik!

Az öreg azt hitte, hogy ahányszor csak neki Örzse eszébe juttatta a mai
ebédet, mindannyiszor egyenes izenetet vett Radványinétól.

Hanem abban igaza volt, hogy nagy kár lett volna Gidának elszakadnia
tőle. A mint befordultak a nagy udvarra, melyen galambok röpdöstek,
hosszufarku pávák kevélykedtek és gyöngytyukok rikoltoztak, egy barna
szoknya sebesen csapott be az ajtón előlük. (Valami szemérmetes falusi
kisasszony lehetett, a ki még a hetven esztendős vendég előtt is
elvörösödik.) De annál nagyobb örömmel, régi szives magyar szokás
szerint kiterjesztett karokkal sietett elibök a ház asszonya. Egyike
azoknak a fekete fejkötős, mézes szemü, mézes ajku, mézes szivü magyar
gazdasszonyoknak, kiket – ellentétben a városi nagyságos szokásokkal –
az idegen ember tekintetes asszonynak szólított, a házi cselédek meg
csak nemzetes czimmel tiszteltek. Ez a tisztes faj ép úgy kiveszőben
van, mint a hogy a baromfi-udvarnak régi, idevaló lakosait egyre jobban
szorítják ki a kokhinkhinai czifrálkodó, kevély és üres bevándorlók.
Nyájas s egymáshoz vonásról vonásra hasonlító arczaikkal, régi, csipkés
fejkötőikkel, egész életükön át szolgáló, egyetlen selyem-ruhájukkal s
hagyományos félkeztyüikkel már ma is a falusi kastélyoknak inkább csak
képein, mint szobáiban találkozhatunk. Radványi Miklósné asszonyság még
egy volt azok közül, a kik ha kocsizörgést hallanak, nem a tiszta szoba
divánján várják be a szerencsét. Futnak eléje, a hogy csak tudnak. Apró
kék szemei csupa mosolygás és ha négy keze lenne, bizonyára mind a
négynek találna dolgot, hogy mikép segítse le alkalmasabban kedves
vendégét.

– Voltam olyan bátor, – köszöngetett a nagytiszteletü úr. Voltam olyan
bátor, a tekintetes asszony kegyes meghivására csak egyenest ide
tartottam. Még egy vendéget is hoztam, itt az öcsémet ni, a ki…

– Hozta isten, hozta isten mindegyiküket. No csakhogy a szavát tartotta!
Bizony-bizony féltem, hogy már elkerüli a szegény házamat, mert tudom,
hogy a tudós emberek nagyon feledékenyek. Még vendéget is hozott! Jaj de
jól tette! Vajjon nem a Bihari Gida úr? Emlékszem rá még a fiam
idejéből. Hogy megnőtt, hogy megemberkedett; már azt sem tudom, hogyan
tiszteljem?

– Biz ő innen-onnan tiszteletes úr lesz, tekintetes asszony, – felelt a
kérdezett helyett utitársa. Épen most készül neki a papi czenzúrának.

– Most-e istenem, istenem, hogy eljár az idő. Bárcsak jól ütne ki Bihari
úr! Tiszta szívemből kivánom. Hanem tessen már belül kerülni; nagyon
forrón süt idekinn a nap. Panna, Juczi, Örzse, hordjatok be tüstént
mindent!

Belül kerültek a tiszta szobába, melyben úgy ragyogott minden, mintha a
falusi nemes házak társalgóinak ez adta volna elsőben a «tiszta»
nevezetet. Az üveges szekrény dusan felhalmozott ezüst-kincseivel
tündöklött, melyeken észre sem volt vehető, hogy a ma délre való készlet
már az ebédlő asztalán van. A hatalmas diófa-asztal körül kényelmes
bőr-butorok kinálkoznak már negyedszázad óta egyenlő jó pihenővel. A
falakon egy nagy tükör, keretébe illesztett pávatollakkal, és egynehány
rossz kép. (De csak a műkritikus szemében voltak rosszak, az erkölcsbiró
nem dicsérheti őket eléggé.) A kis ablakok fehér függönyein túl pompás,
piros virágu muskátlik s egy csuf, fekete, megkoppasztott tollú
mátyás-madár, mely sétája közben minduntalan felugrik az ablak külső
szélére, megzörgeti az üveget, hogy figyelmezzenek rá, és csunya hangján
egy szép leány-nevet rikácsol:

– Mari, Mari, Mari!

A vendégek leültek s egy pillanatra leült velük a háziasszony is. Kiről
kezdődhetett volna másról a beszéd, mint arról a bizonyos vastag fejű
ficzkóról, kinek a nagytiszteletü úr nyolcz esztendőn keresztül viselte
gondját?! Persze hogy az volt a legderekabb gyerek, ki csak valaha
megfordult a keze alatt!

– Dehogy volt, dehogy volt! – sóhajtozott a tekintetes asszony. Már
itthon kicsiny korában sem tudtunk semmiképen boldogulni vele. Hiába,
férfigyereknek csak apa kell! annak meg nem volt már szegénynek, azért
makranczosodott úgy el. Hanem a nagytiszteletű úr helyreütött mindent.
Áldom is azóta mindig, a hányszor csak az istenhez fohászkodom. Ember
lett belőle, hála istennek, derék ember. Engem tisztel, megbecsül; de
neki is van becsülete itt a mi vidékünkön. A legközelebbi
vármegyegyülésen tették meg erőnek erejével első aljegyzőnek. Képzelheti
nagytiszteletü úr, hogy bizony volt öröme az anyai szivemnek.

– Hát a kisasszony? – kérdezte a vendég, a hirtelen elsuhant barna
szoknyára gondolva.

Radványiné asszonyság rávetette a jó kék szemeit és valami csöndes,
titkos, bánatos mosolygással válaszolt:

– Nincs nekem leányom. Nincsen bizony.

A megkoppasztott, csuf mátyás megint odaugrott az ablakra és mintha meg
akarta volna czáfolni az asszonyát, egész tolakodó lármával kiabálta:

– Mari, Mari, Mari!

– Hess onnan, te czudar állat! – kergették rögtön. Bizony nincsen nekem
leányom. Volt, de meghalt.

– Mintha… mintha az imént, mikor az udvarra fordultunk, láttuk volna, –
mentegetőzött elkomolyodva, akadozva a professzor.

– Nem… az nem az enyim volt. Azt csakugy örökben tartom. Hanem azért
mintha a magamé… mintha a magamé lenne, úgy szeretem.

Egy kicsit megakadt a beszélgetés. A hajdani mendikás, kinek idegen
helyeken rendesen akadozni szokott a lélegzete, (egyike a
legcsodálatosabb kórtüneteknek!) s ennélfogva mindíg nagyon feszesen és
hallgatagon viselte magát, mozdulatlan némasággal ült a helyén s a
nyitott ajtón keresztül csak olykor-olykor vetett lopva egy pillantást a
szomszéd szobába, hol egy dúsan megrakott pipatorium (a boldogult
tekintetes úrnak folyton gondos tiszteletben tartott emléke) ingerkedett
vele.

Az öreg asszonyságnak is mintha a lélegzetével lenne valami baja. Néha
mosolygott ugyan egyet-egyet, mely azt látszott jelenteni, hogy szólni
készül: azután igazgatni valót talált a ruhája fodrán és hallgatott.

A professzor meg, minden illedelemnek ellenére csak elbámult az ablakra,
mintha várná a madarat, hogy szólaljon meg újra és csuf hangján kiáltsa
el azt a kedves nevet. De az már a szemétdombon ugrált.

Már jobb időt nem is választhatott volna a bekopogatásra az a
tenyeres-talpas szolgáló, ki a pompásan fölszeletelt kalácsot egy nagy
tálczán hozta be a dió-pálinkával.

A mint az ajtó nyílt, a háziasszony megremegve szegezte oda elhalványult
tekintetét. De a hogy a tálczának jobbról-balra az ajtóhoz való
csapódását hallotta s a falusi Hébét meglátta, valamennyire
megkönnyebbedett és el-elfuladva kérdé tőle:

– Hát… hát a kisasszony hol van? Mért nem ő hozza a kalácsot?

– Nem tudom, nemzetes asszonyom, – felelt a kopogós, piros czizmás
szolgáló. Be van zárkózva a szobájába és nem ereszt be senkit magához.

A vendégek érezték, hogy valami titok van a háznál. Ott ült az a cseléd
bámészkodó arczán, a nemzetes asszony érthetetlen viseletén, a barna
ruhás leány elsuhant alakján. Szólt a zavarban, mely mindnyájukat
csodálatosan elfogta és minduntalan megakasztotta beszélgetésük
folyását. Hangzott a fekete madár furcsa kiáltozásaiban, melyek egy
nevet, egy régesrég ki nem mondott nevet emlegettek a síron túlról. Ott
ült a csöndben körülöttük. E forró, nyári napon úgy meghűtötte a szoba
levegőjét, hogy a nagytiszteletű úr fázni kezdett, mint borzonghattak a
nézők, mikor a megváltó szó egy halottnak nevét elkiáltá és azt mondá
neki: támadj fel!

A vendégek egyszer csak azt vették észre, hogy magukra maradtak.
Háziasszonyuk eltünt.

A nyomasztó környezetben találgatva, elgondolkodva, hallgatagon,
fázlódva ültek egy darabig.

Mintha megcsikordult volna az ajtó sarka; de mindjárt hirtelen betették
volna.

Ujra megzörrent; de újra becsukták.

Kivülről egy föl-fölcsukló zokogás elfojtott hangja tört magának utat
rajta keresztül.

A két férfit egyre jobban szorongatta a titok, melynek küszöbén érezték
magukat. Szó nem jött ajkukra s kerülték egymás tekintetét. A professzor
egyszer csak lehajtotta sápadtan fejét a kezére.

– Minek is jöttünk ide! – sóhajtott és elhallgatott megint.

A mátyás megtépett szárnyaival csapkodta az ablakot.

– Mari, Mari, Mari!

Nem állhatta ki tovább. Egy mély sóhajtással fölemelkedett ültéből és
megfogta a rektor kezét.

– Hallod ezt a madarat, Gida? – kérdé. A leányom nevét kiáltozza. Mari,
édes gyermekem, minek hagytál el? Hova lettél? Hol vagy?

Támadj fel te, a kit holtnak hisznek a rövid látók és az isten
mindenható hatalmában kétkedők!

Támadj fel!

És ebben a pillanatban csöndben megnyilt a hideggé, nyomasztóvá,
elviselhetetlenné lett szoba ajtaja s egy ész-zavaró tünemény, a másik
világnak egy tüneménye, borult oda a bus öreg lábaihoz.

Nem mondta: kicsoda; nem árulta el: honnan jött; nem sírt, hogy: mi fáj
neki; nem zokogott, hogy: minek örül; nem rebegett, hogy: mit óhajt.

Arczát is eltakarta, úgy borult oda némán.

Az öreg apának vére-hagyott ajkai nyitva maradtak s fulladozva kapkodott
levegő után. Karjait visszarántotta a tünemény elől, mintha félt volna
érintésétől. Pedig szerette volna megölelni; de nem volt ura tagjainak.
Szemeiben, meglepett, vén szemeiben a habozó téboly sírt és nevetett.
Halálos sápadtság borította el arczát, mintha ő lett volna a másvilágról
érkezett. Soká nem látott maga körül senkit és semmit, s reszkető
kezeivel hosszan, hosszan kereste ama lecsüggesztett főt ingadozó térdei
körül.

Megkapta végre. A lágy, selymes hajat fagyos ujjai közt érezte s
fölemelte az elrejtett tekintetet.

Ő volt az. Ha az egész világ nem ismert volna rá és megtagadta volna, a
szemek, melyek a felhőkön tul levő világ titkait annyi magányos
éjtszakán kutatták, nem csalódhattak.

Ő az.

A fekete szárnyu, kopasz tudós is biztosította az ablakból, hogy nem
csalódik. Az tudta a nevét.

– Mari, Mari, Mari!

Szép, de bus és hervadt arcz volt az, melyet maga előtt látott. Egy néma
szemrehányás az ádáz sors ellen, mely kegyetlen kerekeivel
keresztülgázolt fölötte. Egy virág, melyet nem idején hervaszt az ősznek
engesztelhetetlen szele, hanem egy bűnös láb összetaposott. A szép,
barna szemek mintha ugyanazzal az ellenállhatatlan vágygyal keresnék
most a föld sötét mélyét, melylyel valaha a viznek hullámait keresték. A
sötét hajban, melynek fénye egykor ezüstbe csillant, most igazi ezüst
szálak is vannak már. A hajdan lágy kezek összekulcsolva tördelik
egymást. Könnyü volt Magdolnának egykor az erdő sürü rejtekében tenni
vallást büneiről, hol emberi szem nem látta, csak a vadállatok és
madarak hallották!

[Illustration: Reszkető kezeivel hosszan kereste ama lecsüggesztett főt
ingadozó térdei körül…]

– Atyám, bocsáss meg!

Az agg, nehéz, őrüléshez közelgő fej közelebb-közelebb huzódott a
térdelő lányhoz.

– Atyám, – tört föl a szaggatott, kinos beszéd Marinak gyötrődő,
gyógyíthatatlan sebekkel vérző szivéből, – atyám, ha szereted
gyermekemet, kinek gondját viselted, bocsáss meg nekem, ne taszits el
azért a kis ártatlanért! Nem tudlak csalni tovább! Én élek. Hadd haljak
meg egy megbocsátó szavadra. Szeretni csak őtet szeresd, a kicsinyt! Én
nem érdemlem meg. Atyám!

Nyugodott e valaha fő – vétkes vagy ártatlan – szeretettel és
bocsánattal teljesebb sziven annál, melyre két öreg, reszketeg kéz ezét
a szegény bűnös, megcsalt, megszenvedett leányét vonta?!

– Irgalmas isten! – fohászkodott az apa, – mi történik itt körülöttem?
Meg vagyok-e babonázva? Mintha egyszerre a tulsó világban ébredtem volna
fel? Leányom, élsz-e csakugyan? A gyermek… minő gyermekről beszéltél
nekem?

Csókok, egy égő ajaknak forró csókjai borították a legkegyesebb
jobbkezet. Ezek szaggatták meg a vallomásnak gyötrelmes, kinos szavait:

– Az én gyemekemről, atyám. A kis Béláról, kit Örzse bejátszott
szivedbe.

– Örzse? – hörgött értetlenül a vén ember. – Örzse? Mi ez hát mind? Minő
csoda, minő isten csodája? Magyarázzátok… magyarázzátok meg nekem!

Hajós Gábor ur hangja mind bágyadtabb, elhalóbb lett. Leroskadt a
divánra. De egyszerre megjöttek a könnyei és lelkét megszabadították
őrjítő terhétől. Föllélegzett.

– Leányom! – zokogott és átölelte Marit. Az enyim vagy hát ujra!
Kikeltél sirodból. Fiaddal együtt az enyimek vagytok! Nézd, nincs kő a
kezemben, melyet rád hajítanék! Csak szeretetem van, melylyel
megölellek.

A leánynak száraz, sárga arczát is forró könyek áztatták. Nyomukon –
mint a hogy az elhervadt jerikói rózsa ujra kivirit, ha megöntözik – az
életnek bibor-szine támadt.

Ki tudott volna fölvilágosításokat adni e perczekben, melyekben
mindegyiküknek egész valóját heves láz tartotta remegésben? Elmondani
egy hosszu-hosszu történetet, melyben nem volt semmi öröm. Meggyónni
világos szóval mindent, mikor már meg van a bűnbocsánat? Nem is akarta,
nem is sürgette ezt Hajós Gábor ur. Csak lassan-lassan, később,
részenkint tudott meg egyetmást a történetből. Ott a dunaszögi nagy
levelü diófák közt hallgatta meg, mint szánta el magát Mari a
kétségbeesett lépésre; mint szökött ki éjnek idején szobájából; mint
suhant el itt a kerti ház mellett le a hold világította Duna partjára;
mint vetette a vizbe kendőjét, melyet azután megtaláltak a molnárok és
mint ugrott utána maga is. Folytatása benn következett a várlakban, egy
alkony homályánál, mely az arcz reszkető izmait és a szemek könnyét
eltakarta. Itt tudta meg az öreg, hogy Marit a nyári éjjelen járó tót
tutajosok kifogták, felvették a fenyő-talpra és elvitték magukkal
messze-messze egy kis alacsony viskóba, a hol már hidegebb a szél és
magas fenyők komor tekintete uralkodik a bérczes vidéken; itt született
a kicsiny. A történet vége künn a szép városvégi fasorban sétaközben
mondatott el: miként jutott a szegény, elhagyatott, gyámoltalan, ifju
anya a jólelkü Radványinéhoz, mint fordult meg egy sötét éjtszakán itt
Dunaszögön s tekintett be az ablakon keserü könnyek között az
iró-szobába, hol atyját egy pillanatra láthatta; mint bizta gyermekét
Örzsére és hogyan szeretett volna maga is itt maradni. Ámde mig az öreg
professzor szomoru elhagyatottságban töltötte napjait, attól félt, hogy
a fájdalom élessége engesztelhetetlenné teszi iránta; mikor meg
derültebb idők köszöntöttek be, azt hitte, nincsen rá semmi szükség. Meg
a szégyen, a szégyen! De végre is csak nem tudott birni magával. A jó
néne és Örzse egyre biztatták, hogy eleget szenvedett s a megbánás
leplében kikelhet koporsójából, mignem ő is megegyezett. Azok
készítették az egész tervet, mely őt Gelsén atyja lábai elé vezette.
Vajjon nem bánta-e még meg, hogy megbocsátott? Nem szereti-e most már
kevésbbé a gyermeket? Nem jobb lett volna-e neki mindörökre halottnak
maradnia? Mindezt csak utóbb s szaggatott töredékekben tudta meg Hajós
Gábor ur, ki sem a találkozásnak azon a feledhetetlen napján, sem később
kérdést nem intézett Marihoz soha. Nem, még amaz egyetlen pont felől
sem, melyet a szegény, szomoru, emberek elől bujdosó, csak atyjának és
gyermekének élő leány magától nem vallott meg.

De a gelsei találkozásnak még egy tanúja is volt: a mendikás. Ennek a
becsületes fiunak azonban nem utolsó szerencsétlensége az életben, hogy
nem igen szokták észrevenni. Bármi nagy lehetett lelki harcza, mikor
egyszerre feltámadva látta ifjukorának eltemetett álmát s hallotta
ajkáról a megrázó vallomást, az figyelmen kivül maradt. Mikor rá is
gondoltak, már ott ült a másik szobában az ablak mellett. Térdein a
táskájából kikeresett nagy zsidó biblia, melyből a holnapi kemény napra
szükséges nehezebb helyeket motyogja. De a kék keszkenő is ott fekszik
térdén és szemei nagyon vörösek, kétségkivül a nem közönséges
megerőltetéstől, melylyel az ó-testámentomi szarkalábak olvasása jár.


XXXI. FEJEZET.  A halál révén.

Nehány hónapra az előbbi fejezetben elmondottak után egy komor őszi
estén, lélekszakadt sietséggel tért meg szokott sétájából János ur, a
becsületes óriás. Olyan visszatarthatatlan rohanással és szörnyű
robajjal rontott be a várlakba, mint a hogyan valaha, életének
fénynapjai egyikén, Volturnonál az ellenség megriadt csapatai közé tört.

Az öreg tudós kezéből kihullott a téntafoltos ludtoll s a megrettent
Mari a szomszéd szobából varrásával szaladt ki a kezében.

– Apám, édes apám, megvan, megtaláltam!

– Mi az, fiam? Kit találtál meg?

– Mi baj, bátyám, az istenért?

– Semmi baj. Meg van, a kit egész életemben kerestem. Nem hiába az igaz
ember csak nyomra szokott találni előbb-utóbb. Megvan, megtaláltam! Az
én nagylelkű jótevőmet, a ki nélkül régesrég elporladtam volna száz meg
száz mértföldnyire innét.

– Ki az, fiam? Hol akadtál rá?

– Megvan. Csak jőjjön velem az István legény, vagy akárki, hogy
behozhassuk szépen onnan kivülről. Ott fekszik szegény nyavalyásan a
kert alatti árokban. A nyögésére siettem oda. Mindjárt ráismertem. Ő az,
ő az, nem csalódhatom. Mari, vess rögtön ágyat, mert ide hozzuk be a
szobába. Mennyivel tartozom én annak az embernek!

A nagylelkü jóltevő csakugyan ott hevert az árokparton, magán kivül,
kinos vivódás közt, a halállal küzdve s az őszi szél hideg, kegyetlen
kezétől meg-megcsapkodva. A beborult égről nehéz, sötét-kék és fekete
felhők vigaszt nem hozva tekintettek le rá s csupán a láthatár nyugoti
szélén volt egy kis világos folt, az is olyan kénessárga szinnel
tündökölt, mintha az alvilági rémes tüzek kemenczéjének ajtaja lenne.
Ott feküdt a hideg földön, nem félve többé a vihartól, nem látva az ég
sötét borulását, nem hallva a szél zugását, nem rettegve a halál
közeledtét. Magányosan, elhagyatva, megtépve, betegen, nyomorultan
hevert ott, mintha elevenen tért volna sirjába. Kifáradt lábai már nem
birták el a haragosan mormogó viznek partjáig, melybe temetkezni akart
kedvese mellé, kinek haláláért egész életét bünhődésben töltötte. Az
utolsó pillanatban roskadt össze és vesztette el eszméletét. Nem látta
senki. Mindenki házába menekült a közelgő égiháboru elől. Csak egy
kivert, gazdátlan kutya állott meg mellette; azok olykor részvétet
szoktak érezni az ilyenfajta nyomor iránt. De az idő czudar volt; ki
vehette rossz néven tőle, hogy egy-két keserves vonítás után tovább
iramodott?

A nyomorult még hörgött, mikor két roppant hatalmas kar olyan gyöngéden
füződött vállai körül, mintha csak édesanyjáé lett volna. Még más kettő
segített neki s az elhagyatott embert, mielőtt az esőnek első csöppjei
lehullottak volna, bevitték a legelső házba s puha, meleg ágyba
fektették.

A korán meggyujtott lámpa lángját erősen lobogtatta az ablak és ajtó
résein beszabadult szél. Hol árny, hol fény vetődött a szegény beteg
arczára, mely kék volt és sárral befecskendezett, elfehéredett szemeire,
kicserepesedett ajkaira és megtépett öltözetére. Mindegyiknél egyformán
borzasztó volt. De a mint ez eltorzult ábrázaton az első sugár
felismerhetőkké tette azokat a vonásokat, melyek a teremtő kezéből
kerültek ki s a szörnyü sorstól nem töröltethettek le egészen: egy éles,
szivmetsző, gyilkoló vagy föltámasztó sikoltás hasította át a levegőt.
Mari szivéből tört elő, és elhatván az öreg atya füléig, bevádolta
előtte a nyomorultat, hogy: ez volt a bűnös. De elhatott, bizonyára
elhatott az örök biró trónusáig is és ott kétségbeesve könyörgött: ne
büntesse tovább, mert ő megbocsát neki.

Nagy, érző szive volt e szerencsétlen leánynak; kis rejtekében hosszu,
hosszu évek során át égett titkon megcsalt, szégyenbe tévedt szerelme. A
keservnek haragos füstje, mely eleinte kormával befogta, lassankint
eloszlott s csak a legszentebb, legtisztább, maga előtt is titkolt érzés
lángja maradt meg. Ennek világánál kisérte lépten hajdani kedvesét.
Hallott felőle hireket; sok szomoru hirt! Ismerte sorsát egész addig a
napig, melyen megütötték a dobot az ősi kastély előtt. Akkor szakadt
vége idegen nevü bujdoklásának és került vissza az apai házba. Mindent
tudott, csak egyet nem: hogy ő volt Bélának egyetlen szerelme. Most,
hogy ily rettentő helyzetben találkozott vele, egyszerre megütötte ennek
sejtése is szivét s egy önfeledt sikoltással, melyben majd egy
évtizednek titkolt szenvedése és rejtegetett szerelme tört utat magának,
odaborult a nehezen ziháló mellre.

– Béla, Béla, Béla!

Az egész kis háznép ott állt a betegágy körül. Az öreg professzor, kinek
szemei csak a legközelebbi pillanatokban nyiltak meg a nem sejtett
világosság előtt, nem az az ember volt, kinek jóságos tekintetén a komor
szemrehányás le tudta volna győzni a bus részvétet és meleg szánakozást.
Az első percz megdöbbenése után elfeledett mindent azon kivül, hogy
egykori kedvencz növendéke haldoklik előtte. Gyöngéden lehajolt és
homlokon csókolta zokogó leányát; azután a jajveszéklő Örzsétől sürgősen
követelte botját és kalapját, hogy maga fusson el iziben Barkó
kollegáért.

– Csak menjen, apám; menjen, menjen!

A becsületes óriás meg szörnyű munkában volt az öreg szekrényeivel. A
megszámlálhatlan sokaságu rejtek-fiókokat egymásután nyitogatta föl s
keresett, kutatott, dobált összevissza mindent, époly kevés tekintettel
levén a legtudósabb irományok, mint a legszükségesebb házi jegyzetek
iránt.

– Meg kell keresnem, – mondá magában, – elő kell keresnem a föld alól is
azt a nyugtatványt, hogy a kölcsön-pénzt jótékony czélra ajándékoztam.
Szeplőtelen becsületem kivánja, hogy a legeslegelső perczben, melyben
szemeit fölnyitja, elibe tarthassam. Egy szempillantásig sem szabad
abban a hitben hagynom, hogy valami hitvány csavargóra pazarolta
jótéteményét. De miért is nem jelentkezett hamarabb? Én szivesen
segítettem volna rajta.

És kutatott tovább.

Ott állt az ágy lábánál a kis Béla is. A mint nagy fekete, könnyes
szemeit, – kezében mint bátyja legutóbbi ajándékát, egy nagy, faragott
huszárt tartogatva – szánóan vetette szegény anyjára, úgy tetszett,
mintha az a kálozdi platánok alatt pihenő kis ártatlan támadt volna fel,
miután nehány esztendő elröpült fölötte szűk, kicsiny sirjában.

Mari még mindig ölelte, élesztette, támasztotta a haldoklót.

– Béla, ébredj! ébredj! Kis fiam, térdelj le és csókold meg atyád kezét,
talán fölébred rá! Béla, tudom mind, a mit szenvedtél! Megbocsátottam
mindent, mindent, csak ébredj, ébredj!

A nehéz, kinos lázban vergődő beteg száraz ajkai mozogni kezdtek; de
mintha lehelletének forróságában megfultak volna a szavak, nyelve csak
érthetetlenül dadogott.

– Mit mondasz? Az istenért, mit mondasz?

Egy csunya, kopasz, a szakadó esőben átázott fekete madár szökött be az
ajtón. A mátyás volt, mely kedves asszonyát ide kisérte Gelséről.
Szárnyairól rázta mindenfelé a vizet és csőrével a padlót vagdosva
kiáltozott:

– Mari, Mari, Mari!

Mintha csak ő tanította volna az első szóra a beteget, az égő ajkak
utána suttogták:

– Mari!

– Én vagyok az, Béla, én vagyok! – esedezett, zokogott, reszketett
hálájában a leány.

A beteg egy mély, melléből hörögve fölszakadt lélekzettel szóhoz jutott.

– Jó emberek, – könyörgött, – hagyjatok meghalni… Én a kis fiam sirjától
jövök és a törvény elől menekülök… Elszöktem Istóktól… Hagyjatok itt
meghalni, a hol Mari nyugszik.

A kitágult, üregeikben alig férő szemek hosszan bámultak Marira és a
reszkető, könnyező gyermekre. Egyszerre csak elborította őket az a
vészes fehérség, melyet a vas izzása tetőpontján vesz magára. A kék arcz
kitüzesedett, a fagyos kezek remegni kezdtek s Béla látott mindent,
ráismert mindenre maga körül. De lelke az életnek s a lázálmok világának
határmesgyéjén bujdosott. Hangja valami tompa erőt nyert s torz
vonásaira csöndes mosoly ült, mintha épen nem lepné meg, a mit lát.

– Mari, kis fiam, – beszélt, – sokáig kellett-e várakoznotok rám?… Úgy-e
jobb itt a csillagok fölött, mint odalenn? Oh jobb, jobb!… Mari
angyalom, mindig szerettelek! Megbocsátasz-e? Nyujtsd a kezedet.
Köszönöm… Bélácska, el se bucsuztál tőlem, mikor magamra hagytál! Ide is
elhoztad magaddal a kedves játékodat? Csókolj meg és vezess be a
fényesség hajlékába!

Ujra lehunyta szemeit s mire a nagytiszteletű ur megjött Barkóval,
álomba merült. Soha nem lestek égőbb vágygyal szót, mint a minővel Mari
reszketett az itéletért. Soha nem papolt a tudós kolléga hosszasabban a
betegségek sajátságos természetéről, mint most.

– Az istenre, orvos ur, él-e vagy meghal?

– A tudományt, kedves kisasszony, csalhatatlannak tartják ugyan, de
azért az emberek gyakran kifognak rajta. Elaludt, hm. Az álom hol jó,
hol meg igen rossz jel. Hanem annyit, azt hiszem, a tapasztalatra
támaszkodva mondhatok, hogy ha betegünk ereje végképen oda van, akkor
lassankint ritkulni fog a lélekzetvétele és csöndesen átmegy az örök
álomba. De ha fölébred, akkor van remény.

Milyen éjtszaka volt az! Odakünn sivított a szél és zuhogott az eső;
idebenn egy szegény haldoklónak utolsó sóhajtását lesték. Mindenki
lenyugodott, csak Mari és a gyermek voltak ébren. A kicsinyt az ágy
mellé térdeltette anyja és imádkoztak együtt.

A beteg aludt s mindig csöndesebben lihegett. Szóltak hozzá, nem
hallotta; csókolták lecsüngő kezeit, nem érezte. A vihar pedig tombolt
odakünn, mintha azon haragudnék, hogy mégsem kaphatja sebes szárnyára
azt a nyomorult lelket.

A keletnek fekvő ablak szürkülni kezdett s beszökkent a szobába az első
sugár. A térdelő gyermek elszunnyadt s feje lehanyatlott a párnára
atyjáé mellé. Mari kiszáradt szemekkel és összekulcsolt kezekkel leste
Bélának minden sóhajtását.

A föltetsző hajnali világosságnál látni lehetett, minő sápadt és nyugodt
a szegény ember. Mint maga a halál. Pedig már az életé volt. A fekete
madár, mely az ágy alatt huzta meg magát éjjelre, legelőbb megérezte és
vigan kezdett csörögni.

[Illustration: Mindenki lenyugodott, csak Mari és a gyermek voltak
ébren.]

A zajra lassan fölnyitotta szemeit Béla. Egy örömsikoltás előtte, valami
csodálatos rikoltozás az ágy alatt, egészen fölébresztették. Látott.
Látta a két lényt maga előtt, kiket legjobban szeretett a világon; de a
kiket elszakított tőle a halál. Látott, de nem értett semmit. Nyitott
ajkakkal bámult maga elé és kezeivel végigsimogatta homlokát.

– Mi ez? – rebegte. Mari… fiam… meghaltam-e én?

– Föltámadtál, Béla, – zokogott a leány.

– Ez a te hangod! – kapott felé az ébredő. Mi történt velem?… Ez a
kicsiny itt, kinek sirjánál jártam!… Hol vagyok?

– Köztünk vagy, Béla. Föltámadtunk mi is.

– És a gyilkosság… Artur?… Hova szökött Ilona?… Hol van a feleségem?

– Én leszek az, Béla!

A megváltás harangja megkondult.


UTOLSÓ FEJEZET.  A történet vége.

Már megirtam az utolsó vonásokat is ez elbeszélésen, mikor a _Karámosi
hiradó_-nak egy ujabb száma a kezembe került. Abban olvastam a következő
ujdonságot:

gyászhír. Szomorodott szivvel jelentjük úgy a magunk, mint az egész
karámos-vármegyei tisztikar nevében, e diszes testület egyik nagyérdemű
veteránjának, tekintetes Varjasi Varju Vincze központi főszolgabiró
urnak e hó 29-én tisztességben és munkásságban töltött életének 69-ik
évében, guta-ütés folytán bekövetkezett gyászos elhunytát. Mindazok, kik
velünk együtt a boldogultat, úgy magánéletében, mint a közügyeknek
szentelt teendői közt ismerték, benne az igazi régi magyar gárda egyik
kidőlt oszlopát gyászolják, melynek tisztes képviselői s velük a hajdani
nemes erények egyre ritkulnak napjainkban. Áldás poraira.

Ez a nehány sor juttatta eszembe, hogy mielőtt kedves ismerőseimtől ott
Karámos vidékén örökre elszakadnék, illenék egy bucsuzó kéz-szorításra
ellátogatnom hozzájuk.

Ellátogattam a dunaszögi templom-utczai házba. Együtt értem oda egy kis,
két tagu pesti családdal: Hajós Mátyással és nejével, kik Béla és Mari
csöndes esküvőjére utaztak. Egy vén barátom, valami Pallérosi Pallér
István nevü, kit szivemből becsülök, ezen a napon másodszor volt
életében násznagy. Örömben ragyogott az egész ház és a mályvarózsák
sohasem mosolyogtak édesebben. Mosolyogjanak is örökké nekik és minden
léptükben mindent mosolyogva találjanak! Két nemes lélek megváltatásának
napja volt ez. Az egyik lelke nagy terhétől és nyomasztó bilincseitől
megszabadulva, a mindenható szeretet által megváltva, gyógyult sebekkel,
szegényen, de nyugodtan megy neki ujból az élet harczának; a másik úgy
kiséri, mint egy égből szállott nemtő. Előttük halad a gyermek s a mi
mögöttük van, azt takarja a feledés köde!

Betekintettem az ivándi urilakba is és gyönyörködtem a jóltevő fényen,
melyet ott találtam; a ragyogó bájon, melyet egy nemes női lélek
terjeszt maga körül; a megérdemlett boldogságon, mely egy becsületes
embert jutalmaz; és a szép gyermekeken, kikből egytül-egyig derék ember
igérkezik.

És mit láttam a gadóczi paplakban? A csöndes, árnyas méhesben nyoma
sincs többé a zsörtölődő, kaján öregnek. A fiatal lelkipásztor készül
ott egy szent beszédre, melylyel holnap templomsori ifj. Öreg-Czirok
Dánielt össze fogja adni a szive választottjával. Milyen ékes szavakkal
tudja eldicsérni a házas életet! Hanem azért maga csak agglegény marad.

Hollaki Pető direktor ur dráma- és népszinműtársulatának is ellátogattam
egy előadására Rábavárott. Zsufolt ház volt, mert a szinlapok ökölnyi
betükkel hirdették, hogy aznap lép föl először a művészethez
visszapártolt kitünő hősnő: Vándor Ilona asszony. A szép selyemruhák,
melyekben pompázott, azokból az összegecskékből kerültek, melyeket
férjétől a válásba való beleegyezéseért kicsikarhatott. Tapsolták,
tapsolták; de mindenki csak azt mondta, hogy megvénült. Ha tudták volna,
hogy az ő hányatott életének épen ez a tragikus fordulója!

A kálozdi kastély meg… ott most a számtalan sok zsidó kisasszony
uralkodik még számtalanabb udvarlójának lármás seregein. Az utóbbiak
közül egyet épen akkor terített le a földre egy jámbor paripa, a mint
odaértem. Én különben nem is Hazafiéknál jártam. Csak egy kis sirt
mentem megnézni a platánok alatt. Rendben volt. Tele koszoruval és
virággal.



TARTALOM.

NEGYEDIK RÉSZ.

  Tizenhetedik fejezet. A hurok  7
  Tizennyolczadik fejezet. Egész csöndben  42
  Tizenkilenczedik fejezet. Szürkület, ébredés után  74
  Huszadik fejezet. Balaton-Füreden  86
  Huszonegyedik fejezet. A kincses vendég  134

ÖTÖDIK RÉSZ.

  Huszonkettedik fejezet. Pántlikás Panni is belekerül a mesébe  149
  Huszonharmadik fejezet. A mamák  168
  Huszonnegyedik fejezet. Gyöngéd ujjak himet varrnak  213
  Huszonötödik fejezet. Bugyi koma és a hivatalos pecsét  223
  Huszonhatodik fejezet. Dobpergés  256

HATODIK RÉSZ.

  Huszonhetedik fejezet. Régi utak az új városban  285
  Huszonnyolczadik fejezet. Vér  309
  Huszonkilenczedik fejezet. Hová ment az úri fogat és az
    egy-lovas 324
  Harminczadik fejezet. Egy papi gyűlésre való utazásról szól  342
  Harminczegyedik fejezet. A halál révén  368
  Utolsó fejezet. A történet vége  376



KÉPJEGYZÉK.

  1. Komoly méltósággal fordult a megkötözött ember felé  25
  2. – Készen van a tiszteletes úr? – kérdé az ifjú háziúr, jegyesének
    kezét gyengéden a magáéba fogva  55
  3. Pipára gyújt s elnézegeti a haladó munkát  78
  4. – Mit kérdez édesem? Hogy régen vagyunk-e itt?  94
  5. Két reszkető karjával átfogta a nyakát  142
  6. Ablakának sürű rostélyán csak lopva tekintett be hozzá a nap  160
  7. A koma hosszú, nyurga, csámpás ember volt  212
  8. Ragyogó szinekkel pompázott a szalagon Kálozdy Béla neve  220
  9. A szekrény oldalához pecsételt koma a szörnyű fenyegetések alatt
    lecsüggesztette fejét  245
  10. – Nem az enyém többé! – felelt tompán az asszony.
    – Elkártyáztad!  277
  11. A tollat minduntalan leteszi és forró fejét kezére hajtja  296
  12. Az Arthur pisztolya mellett ott hevert arczra borulva a homokon
    gazdája is  324
  13. A szép asszony ma reggel négy órakor egyedül osont ki  336
  14. Reszkető kezeivel hosszan kereste ama lecsüggesztett főt ingadozó
    térdei körül  364
  15. Mindenki aludt, csak Mari és a gyermek voltak ébren  375


[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

14 |szerencse, hngy |szerencse, hogy

25 |hályha |kályha

33 |hatatmasság |hatalmasság

33 |a a feje |a feje

36 |áldozata fordította |áldozatra fordította

49 |reszketníe |reszketnie

60 |mintka |mintha

81 |tarrotta |tartotta

85 |venvégfogadói |vendégfogadói

101 |nevettek raja |nevettek rajta

104 |tárgyáva |tárgyává

105 |retteget… magyarázatott |rettegett… magyarázatot

107 |bogy járomba |hogy járomba

110 |arra ís |arra is

126 |rogyogó |ragyogó

129 |a a csuklás |a csuklás

131 |égyiptemi |égyiptomi

133 |könuyek |könnyek

142 |szerencsésebbeknek |szerencsésebbek

142 |becsületetes |becsületes

150 |Vizaknaí |Vizaknai

178 |vitézségé-nem |vitézségével nem

180 |kegette |kergette

182 |gyemeket |gyermeket

191 |bölcsöíkben |bölcsőikben

191 |a a nagyokat |a nagyokat

199 |tiszteles |tiszteletes

204 |amazokkoz |amazokhoz

226 |a a fehér |a fehér

248 |Ajzig |Ájzig

260 |őrül |örül

292 |ponthan |pontban

329 |könnyelmúsége |könnyelműsége

353 |míelőtt |mielőtt

354 |aztáa |aztán

356 |mosolyott |mosolygott

359 |Tíszta |Tiszta

367 |messze-mesze |messze-messze

369 |Mindárt |Mindjárt]




*** End of this LibraryBlog Digital Book "Kálozdy Béla (2. kötet): Regény" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.