Title: Dramaturgiai dolgozatok (2. kötet)
Author: Gyulai, Pál
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Dramaturgiai dolgozatok (2. kötet)" ***

This book is indexed by ISYS Web Indexing system to allow the reader find any word or number within the document.

KÖTET) ***


DRAMATURGIAI DOLGOZATOK

IRTA

GYULAI PÁL

MÁSODIK KÖTET

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IRODALMI INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA

1908

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.

DRAMATURGIAI DOLGOZATOK

II.

1864–1881



1864



PÁLYAVIGJÁTÉKOK.

Előadattak a Nemzeti Szinházban 1863 deczember, tovább 1864 január és
február hónapokban.

A Nemzeti Szinház részéről kitűzött 50 és 30 arany díjért pályázó
vígjátékok megkezdték versenyöket. A mint tudjuk, a birálók mintegy tíz
vígjátékot bocsátottak szinpadi versenyre s a pályahirdetés föltétele
szerint csak előadatásuk után fogják elitélni a jutalmat. Az ily
pályázást sokan föléje helyezik a rendes pályázásnak; azt hiszik, hogy
így nem tévedhetni, mert a siker, a közönség tetszése oly itélet, honnan
nincs föllebbezés, s a birálók kötelességöket teljesítik, ha ez
itéletnek vakon engedelmeskednek. De vajon a közönség nem tévedhet-e
épen úgy, mint a birálók, vajon kalapot emeljünk-e mindennemű sikernek,
az esetlegességeket is æsthetikai hatásnak vegyük s a netalán
mesterségesen előidézett tapsok előtt is fejet hajtson a jó ízlés és
erős meggyőződés? Elég példát látunk arra, hogy nagy tetszéssel fogadott
szinművek hamar elavulnak, míg mások, melyek közönynyel találkoztak,
lassanként kivívják érdemelt helyöket. Íme Katona _Bánk bán_-ját
mellőzték a birálók, a közönség figyelembe sem vette s néhány évtized
alatt közönség és kritika egyaránt melléje szegődtek. A közönség ízlése
a társadalmi és politikai élet hullámzásai közt oly hamar válik
előitéletessé, szeszélyessé, sőt esetlegességek rabjává is. A kritikus
is ki van téve e veszélynek; e mellett még egy más örvény is fenyegeti:
a rendszer és elvek csökönyössége, mely még a lángész ostromainak sem
könnyen enged. Mindezzel nem azt akarjuk mondani, hogy se a közönségnek,
se a kritikának ne higyjetek, csak azt, hogy mindkettő tévedhet, s a
végső forum nem a mostani közönség, hanem újabb meg újabb nemzedékek
közönségének és kritikusainak véleménye, a honnan csakugyan nincs
föllebbezés, de a hová csak föllebbezni is kevés írónak sikerül, mert a
legtöbb esetben az alsó forumok itéletében se kétkedik többé senki.
Továbbá figyelmeztetni kivántuk a birálókat, ha netalán szükségök van
reá, hogy vegyék ugyan tekintetbe a közönség véleményét, de
különböztessék meg a nagy közönséget a valódi közönségtől vizsgálják meg
mindkettő tetszése indokait s itéljenek szabadon a jó ízlés és
meggyőződésök szerint.

Némelyek hibáztatják a Nemzeti Szinházat, hogy miért nyitott épen egy
felvonásos vígjátékokra pályázatot s miért nem inkább nagyobb
vígjátékokra, vagy épen tragédiákra. Tehát három-négy pályadíjunk legyen
ugyanegyféle műre? Ott a Teleki- és Karácsonyi-díj; úgy hiszszük, hogy
két ily állandó pályadíj a tragédiákra és nagyobb vígjátékokra elég még
nagyobb irodalomban is, mint a minő a miénk. A mi azt a másik
ellenvetést illeti, melyet a _Hölgyfutár_-ban olvashatni, hogy
tudniillik egy felvonásos vígjátékra csekély díj 50 arany, mert az
nehezebb, mint a három – öt felvonásos, nem tudja az ember,
csodálkozzék-e vagy mosolyogjon rajta. Nem csak a költészetben, hanem
másban is, hogy kinek mi nehéz vagy könnyű, tehetségétől és hajlamától
függ. Petőfinek könnyű volt szép dalokat írni, de igen nehéz drámát.
Kazinczy könnyen írt jó epigrammot, de a költői beszély vagy eposz
alkalmasint nehezen sikerült volna neki. Egészen más kérdés az, melyik
genre nevezetesb, nagyobbszerű, melyik genreben sikerülnek ritkábban a
költők kisérletei. Azonban e szempontból sincs a _Hölgyfutár_-nak igaza.
Molière elsőrendű nagyobb vígjátékaival, értékre nézve, bajosan
vetekedhetnek bármily sikerült egy felvonásos vígjátékok, mert itt a
genre kicsiny, ha a mű magában véve nagy is míg amott a genre is nagy, a
mű is, nagy. E mellett átalában véve egy kis vígjáték inkább sikerülhet,
mint a nagyobbszerű, már csak azért is, mert kevesebb inventio kell
hozzá, s eleme inkább a könnyed komikum, mint a mélyebb. De hagyjuk a
vitát; az az ellenvetés talán ennyi szót sem érdemelt. Szóljunk a
pályázó vígjátékokról.


I.  TÉNYEK.

Vigjáték 1 felvonásban. Előadatott a Nemzeti Szinházban 1863 deczember
11-én.

E vígjátékocskának nagyon csekély értéke van. Alapeszméjéből lehetne
alkotni valamit, de a szerző képtelen volt reá. Inventiója nagyon
szegény, alakjaiban nincs élet s általában vontatott, unalmas tréfa az
egész. Mindenütt látszik rajta, hogy csinálva van s a természetes
fejlemény helyét az író mesterkedése foglalja el. Meséje röviden az,
hogy Adél egy philosopháló leány, teli beszéli unokatestvére, Emma
fejét, a ki szeret és boldog, hogy addig ne higyen kedvesének, míg
tényekkel be nem bizonyítja szerelmét. A szerelmes leány hajol e
tanácsra s hidegen fogadja jegyesét, gondolván, hogy ha valóban szereti
őt így is szeretni fogja, ha nem, akkor inkább szakadjon vége mindennek.
Azaz hogy ezt tulajdonkép nem Emma gondolja, hanem Adél, szegény Emma
csak úgy elhiszi egy pár pillanatra. A jegyes átlát kedvese szándékán,
azt is észre veszi, hogy ez Adél műve. Szövetkezik kigyógyítására
nagybátyjával. Először is visszaküldi kedvesének a gyűrűt, ki erre
mindjárt megadja magát s egyesül a két szövetségessel Adél
megbüntetésére. Adél is szeret, mit eddig észre sem vettünk. Elhitetik
vele, hogy mind Emma jegyese, mind pedig az ő udvarlója elbujdostak
Amerikába, mivel elvesztették reményőket.

A philosopháló leány kezd kétségbeesni; ekkor a jegyes és udvarló
belépnek s mindnyájan boldogok. Mindjárt az expositió jelenete nagyon
hibás. A két leány hosszú és unalmas párbeszédében nem jelentkezik a
kedélynek olynemű mozzanata, mely kiindulási pontul szolgáljon a
cselekvény megindulásra. Emma elfogadja Adél tanácsát, mert a szerző úgy
akarja, de mi nem érthetjük miért. Mi sokkal élénkebb és könnyebben
megfogható lesz vala a jelenet, ha Emma valami semmiség miatt
összezördül jegyesével, mi sokszor megtörténik a legboldogabb
szerelmesek között is s ezt panaszolja el Adélnak. Ekkor lett volna
valami ok, miért Emma oly könnyen hajoljon Adél tanácsára, míg most
semmi sincs a szerző akaratán kívül. S ez így megy tovább is Szerző
mozgatja alakjait, mint a marionett bábokat, de csak maga tesz, beszél
mindent s nem alakjai. Mindamellett a cselekvény vontatva, nehezen
halad, talán épen azért, mert a szerző igen nagy erőfeszítéssel akarná
taszítani. Mire az a nagy szövetség a két leány ellen, kik valóban nem
valami félelmes ellenfelek. A nagybácsi meglehetősen szükségtelen
személy, nélküle könnyen megtörténhetnék az egész.

Továbbá, hogy mindkét leány ugyanegy módon gyógyul ki a tények
betegségéből, nem csak szegény inventióra mutat, hanem lélektanilag is
hibás. Azt értjük, hogy Emma a gyűrű visszaküldésére tüstént megadja
magát, ő úgy se jó kedvéből vállalta el e szerepet, de hogy Adélt is oly
könnyen legyőzze az első tény, holott ő elvből, csaknem rögeszméből
cselekszik, azt bajosan hihetni el. A párbeszédekben nincs se
drámaiasság, se könnyedség. Közönséges hirlapi nyelv sallangokkal
felczifrázva, mely alól itt-ott germanismusok kandikálnak ki.


II.  EGY SZELLEMDÚS HÖLGY.

Vigjáték 1 felvonásban. Előadatott a Nemzeti Szinházban 1863 deczember
11-én.

E második mű az alakok rajzolásában s némely részletben több tehetséget
árult el, mint az első, de úgy tetszik mintha alapja gyöngébb volna
amazénál. Szerző egy férjet léptet fel, kinek szép és derék neje van; a
férj szereti a nejét, mégis hiányzik valami boldogságából s ez a valami
előtte nagy dolog. Neje nem tud se zongorázni, se énekelni, se festeni s
nem oly olvasott, szellemdús, hogy társaságokban ragyoghasson,
irigyeltessék. A nő igyekszik zongorát, éneket tanulni, szellemdúskodni.
A férj beleszeret. Ilma megsajnálja barátnőjét s elhatározza a férj
kigyógyítását hóbortjából. A férj udvarol neki, ő pedig kinozza
idegességével. A férj összehasonlítja ez ideges teremtést kedves nejével
s kezd kigyógyulni a szellemdús hölgyek bámulatából. Ilma nem elégszik
meg ezzel, megijeszteni, büntetni is akarja s bevonja Bellát a tervébe s
a férjnek levelet irat vele, melyben ez tudtára adja, hogy nem
felelhetvén meg igenyeinek, elbujdosott. A férj megijed, neje keresésére
indul. Meghűti magát, náthásan tér vissza s ím otthon találja nejét a
pamlagon szunnyadva. Kibékülnek, Ilma pedig külföldre indul, honnan nem
rég tért vissza.

A szerző a szellemdús hölgyet eleinte gúnyos értelemben látszott venni,
azaz a nők azt a faját akarta volna rajzolni, kiket a művészeti vagy
irodalmi dilettanismus bizarrá, phantastává s olykor emanczipálttá tesz,
bár látszólag némi ragyogó, vonzó tulajdonokat is kölcsönöz nekik. Ilma
rajza eleinte így is indul, de hamar összezavarodik minden, s
tulajdonkép nem tudjuk kivel van bajunk. Különösen hiba, az midőn Ilma
tervet gondol ki barátnője férjének kigyógyítására, nem csak azért, mert
már nagyon elhasznált vígjátékírói fogás s itt nincs valami új
módosításban feltüntetve, hanem azért is, mert az ily szellemdús
emanczipált hölgyek nem szoktak ily szánakozók lenni s örömest
elfogadják az udvarlást, ha nem egyébért, csak a férfi szívek
tanulmányozásáért is. Azonban majdnem leggyöngébb az egész műben az a
jelenet, midőn Ilma idegességével utáltatja meg magát. Hát az idegesség
az ily értelemben vett szellemdússág kényszerű következménye-e vagy
inkább esetleges, szellemi tulajdon-e vagy materiális? Nem szenvednek-e
derék hölgyek is idegességben, önhibájukon kívül s vajon Bella nem
lehet-e betegség következtében ideges, s akkor mi lesz a megtért
férjből? A férjnek a phantastaság, bizarrság és emanczipáltság
jelenségeitől kellene megundorodni, melyek a szellemdússág burkából
lassanként kifejlenek. Szerző mindezt mellőzi s úgyszólva maga dúlja föl
vígjátéka alapját. Bella igen együgyűnek van rajzolva, mit az előadó
színésznő még túlzott, holott neki csak akkor kellene nevetségesnek
lenni, midőn férje kedvéért énekel, szellemeskedik, mihez nem ért,
másként pedig kedvesnek, szeretetreméltónak, csak az ellentét kedveért
is. Így néha kisértetbe jövünk azt hinni, hogy a férjnek csakugyan van
oka elégedetlennek lenni neje libaságával. A levélírás, a meghűlés, a
náthás tüszkölés mind elmaradhattak volna. A mű hosszabbra nyúlik, mint
a hogy kellene, némi hatást vadászó fogásokért, melyek azonban nem
tettek hatást. Párbeszédei élénkebbek s drámaibbak, mint az első
vígjátéké, de nyelve sem eléggé szabatos, sem eléggé magyar. Csodálatos,
hogy költőink között a színműírók gondolnak legkevesebbet a nyelvvel.
Istenem, mikor érjük meg, hogy színházunkban egy-egy hibás szókötés,
rosszul hangzó mondat, vagy kirívó germanismus a nem tetszés jeleit
idézze elő a hallgatóság ajkáról, mint a Theâtre Françaisban? Szegény
magyar kritikus, miről álmodozol? Elégedjél meg, hogy van nemzeti
színházunk, s hogy közönségét még nem csalogatta el egy pár magyar lap a
német szinházba. Különös jele az időnek hogy néhány magyar író hogy
buzog a német szinház mellett a nemzeti rovására. Nem egyszer olvashatni
egy-két magyar lapban, hogy mily jeles a német színház, s mily gyönge a
nemzeti. Mindez mintegy izgatásként tűnik föl, hogy a magyar közönség
pártoljon el szinházától. Érdemes pályatársaink tagjai az «Ifjú
Magyarországnak», kik egyébiránt velünk együtt a «Vén Magyarországba» is
beilletek, nem így szokás ellenzéket alkotni bárminő igazgatóság
ellenében. Ostromoljátok a szinházi igazgatóságot, a ti szerencsétek
lesz, ha valami okosat tudtak mondani, de ne menjetek tovább. Mily
furcsa lenne például, ha valamelyiteket az a szerencsétlenség érné, hogy
kineveznék a nemzeti szinház igazgatójának s íme, mikor átveszi az
igazgatóságot, már az egész magyar közönség az újtéri szinházba pártolt!
Szerencsére soha sem fog ilyesmi történni, bár hogy megtörténjék, nem
rajtatok múlt.


III.  AZ APÁM FELESÉGE.

Vígjáték egy felvonásban. Előadatott a Nemzeti Szinházban 1863 deczember
21-én.

Sándor nem akar házasodni. Apja, a már régóta nőtlen Mezei, hogy fiát
kigyógyítsa ebből a nyavalyából tetteti, mintha maga megházasodott
volna, hogy Sándorban «irigységet, féltést, vágyat költsön.»

Ez az, a minek sikerülni kell a kis egy felvonásos vígjátékban. – A
tárgy valóban kényes s csak ennyiből is láthatjuk, hogy itt alig lehet
eltalálni az utat a nélkül, hogy a fiui és apai érzelmek
kellemetlenebbül ne érintessenek, mintsem egy vígjátékban szeretnők.
Nincs is benne lélektani valóság. Az apa természetesnek találja, a mit a
nézők közül senki sem talál annak, hogy t. i. a nőtlen fiúban irigység,
féltés vagy csak vágy is támadjon apja második felesége iránt. Vajon
Sándor csak olyan szívű és jellemű ember volna-e, hogy erre apja oly
teljes biztossággal számíthat a sikerre? Azonban szerencsére Sándor
derekabb fiú, hogy sem a fiúi érzelmekkel s az erkölcsi renddel oly
ellenkező érzelmek támadnának benne. Legfeljebb búslakodik, midőn egy
levéből értesül, hogy apja házasodik, hogy az öreg úr egy fiatal
menyecskét hoz a házhoz. Egy megfejthetetlen, maga előtt sem világos
érzelem sugallja neki, hogy ez fonák dolog, s van ügyesség abban a
pártbeszédben, melyben minduntalan ez a szomorú refrain fordul elő:
«apám házasodik», sok ügyességgel van írva.

Mondom, Sándor a fiú érzet szerencséjére sokkal különb legény, hogy sem
apja fentebbi számítása jó alapra volna fektetve; de másfelől ugyanaz a
mű szerencsétlensége is, melynek, a mint alkotva van, czélja az, hogy
Sándor házasodjék, s ezt a czélt el is éreti a szerző.

Azonban a fiú oly derék ember lévén, máskép nem lehetett czélra jutni,
mint ha a véletlen hivatik segítségül. Az apa véletlenül gyámmá lesz
távollétében, – az árván maradt Róza kisasszony gyámjává. Erről füllenti
az öreg úr levélben, hogy az ő felesége, a kit nemsokára haza viszen. A
véletlen pedig abban segíti ki az egész mesét, hogy Róza nem más, mint a
kit Sándor szeret, mióta Parádon egy estélyen találkozott vele – először
és utoljára.

Azonban így is kényes a helyzet: ismét a gyöngéd érzelmek igen erős
surlódásától tarthatunk. Mert Rózát a gyámapának rá kell beszélnie (a mi
nem előttünk történik ugyan, de annál különösebb), hogy úgy viselje
magát, mintha neje volna. Sándor pedig oda jutott, hogy a véletlennél
fogva csakugyan hajlandóvá legyen az apja elleni féltékenységre, miután
az tvette el, a ki szerelme tárgya volt, s a kinek emléke gátolta eddig,
hogy semmi vágya nem volt a házasságra. Minden mellett ez utóbbi
helyzetet föl lehet vala használni drámaibb jelenetre. Nagy
feszültséggel várja a néző, mint foly le majd az a jelenet, melyben Róza
és Sándor négyszemközt beszélnek, – annyival inkább, hogy az
előkészületek még jobban fölkeltik a kiváncsiságot. De a jelenetben
majdnem semmi drámai sincs. – Sándor még szerelme daczára is kiállja a
tűzpróbát s úgy akarja megoldani a bonyolódást, hogy elutazik messze
földre – Amerikába. Természetes, hogy ez szükségtelen. Mert apja úgy
véli, – eleget bűnhődött már a fiú a házasodni nem akarásért – s
fölfedezi neki, hogy Róza nem neje, hanem gyámleánya, s ha szeretik
egymást, legyenek egymáséi.

Látni, hogy a mesének nincs lélektani, erkölcsi alapja s következőleg
nincs drámai, s annál kevésbbé komikus magva. Az öreg úr megtréfálja
fiát. Az úgynevezett megbüntetésre nincs bűne a fiunak, s a bünhödésnek
sincs elég értelme.

Egy mellékszemély van e műben, a ki szerencsésebben van rajzolva, Mezei
úrnak egy távoli rokona, egy vén leány, a ki gazdasszonyi minőségben van
a háznál. Nem azért dicsérjük, mintha helyeslenők, hogy oly nagyon
kitünteti, mennyire szeretné, hogy az öreg úr nőtlen maradjon s talán
még el is vegye, hanem mivel ügyesen van szinpadra állítva s valódi
komikum foglaltatik bukásában, midőn képmutató szenteskedéssel és
kárörömmel árulja el Mezeinek, hogy Sándor és Róza, a Mezei vélt neje,
szeretik egymást. A mellékszemély jobban sikerült a főszemélyeknél, az
episod a drámai főcselekvénynél. – Nem szólunk Sándor barátjáról és
mentoráról, a ki arra való, hogy legyen kivel párbeszédet folytasson
Sándor.

Az irói tehetség meglátszik a műben. Meglehetős, habár a szinpadon
elmosódó párbeszédbeli fordulatok vannak benne s nyelve, – kivéve némely
igen durva kifejezéseket – a jobbak közé tartozik. – A hiba a
cselekvényben, a mese alkotásában van.


IV.  AZ ÉGBEN.

Vígjáték 2 felvonásban. Előadatott a Nemzeti Szinházban 1864 január
4-én.

E vígjáték valamivel nagyobb hatást tett mint társai, azonban ezt nem
annyira belértéknek köszöni, mint inkább annak, hogy a szerző a körülünk
hullámzó életbe merült s elég bátor volt oly osztályokból szemelni ki a
komikai személyeit, melyek nálunk igen is nagy kiméletben részesülnek.
Egy írónő, egy író, egy szájaskodó hazafi, a mű legnevetségesebb
személyei s nem egy czélzás van benne társadalmi és irodalmi
viszonyainkra. Ez a mű leginkább méltánylást érdemlő oldala. Tudjuk,
hogy némelyek épen ezt fogják hibáztatni benne. Emlékezünk, hogy ezelőtt
nehány évvel egyik pályavígjáték elitélése alkalmával még az Akadémiában
is élénk vita folyt e kérdésről: vajon helyes-e írót választani komikai
személynek s ez által az egész írói osztályt mintegy nevetségessé tenni,
mely különben sem részesül nagy tiszteletben? De vajon az írói osztály
van-e nevetségessé téve, ha az írók bizonyos faját nevetségessé
teszszük? Vajon az aristokrátia, az ügyvédi kar, a kereskedőség van-e
pellengérre állítva, ha az aristokraták, ügyvédek és kereskedők bizonyos
fáját valamely költött személy komikai alakjában színpadra hozzuk?
Bizonyosan nem. De mit is csinálna a vígjátékíró, ha az osztályokat
különböző ürügyek alatt lassanként elszednők tőle s csak a fősvény,
pazar, kaczér s más ilyesmi abstract fogalmaira utasítnók? Ily elméletek
ellen, úgy hiszszük, közönség és kritika egyaránt tiltakozni fog. S ha
más osztályokhoz szabadon nyulhat a költő, csak az íróknak legyen az a
szabadítékuk, hogy ne lehessenek komédia vagy szatira tárgyai, az
íróknak, kik közül annyi keresi diadalát elvek, rendszerek, írók és
államférfiak kigunyolásában megdöntésében, a visszaélések ostorozásában
– életben, tudományban, költészetben, egyaránt. Ennél nevetségesebb tant
soha sem hallottunk s ha épen író szájából halljuk: difficile est
satiram non scribere. Mi részünkről mindíg bátorítni fogjuk komikus és
szatirikus költőinket, hogy nyuljanak társadalmi és irodalmi életünket
minél közelebb érintő tárgyhoz. A világ legnagyobb komikus és szatirikus
költői az ily tárgyakat kedvelték leginkább. Aztán különben is jobb, ha
mi nevetjük bohóságainkat, mint ha mások.

A vígjáték hősnője Semiramina, egy írónő, akar lenni. Épen egy jótékony
czélú, Lármásmegye nemzetgazdasszonyai javára adott tánczvigalomban
vagyunk. Mindjárt az első jelenetben két vendég lép föl: Bors és Zord,
amaz tisztviselő, ez független közbirtokos. Beszélgetnek egyről-másról,
az üres hazafiságról is, azonban beszédök nem az expositió dialogja,
hanem csak okoskodó colloquium. Általában minket tőszükségtelen személy,
a kik a cselekvényre legcsekélyebb hatással sincsenek. Utánok
megjelennek Lelkes Eduárd, egy szájhős hazafi, a ki a tisztviselőt ki
akarná nézni a bálból, fia Gáspár, egy fiatal költő és vidéki levelező,
a bálrendező, egyik tiszteletbeli aljegyző, Galambos, egy fiatal
birtokos, a ki rajong a költőnőkért. Mindnyájan Semiraminát várják, a ki
igéretet tett, hogy megjelen a bálban és szavalni fog. Meg is jelen
férjével, Hámorival együtt, a ki igen gazdag ember s nem szenvedheti
neje költőnősködését. Magokkal hozzák a férj unokahúgát is, Ilkát, a ki
Galambos iránt nem épen viszonzott hajlammal viseltetik. A vidék
ünnepelt költőnőjét nagy éljenzéssel és beszéddel fogadják. Itt egy pár
jelenet következik, melyek rajzolni törekesznek ugyan mind az írónőt,
mind Lármásmegye fiatalságát, de a cselekvényt semmivel sem viszik
előbbre. Megszólal Bors úr is, hogy megszégyenítse az őt üldöző
Lelkesit; jelentékeny összeget ír alá a körülhordozott aláirási ívre,
míg Lelkesi egy fillért se. A cselekvény tulajdonkép ott indul meg,
midőn Hámori észre veszi Galambos közönyét Ilka iránt a költőnőért
rajongó lelkesülésében s elhatározza kigyógyítását. Ezért elküldi Ilkát
egy hétre rokonához látogatóba, Lelkesit és Galambost pedig meghívja
jószágára, hogy együtt üljék meg boldog házassága második évfordulóját.
A második felvonás Hámori falusi jószágán és lakában történik. Ilka nem
levén otthon, a ki eddig a ház gondjait vitte, minden fel van fordulva.
Semiramina ír s nincs gondja semmire. A két vendég már jó reggel
megérkezik. Nagyon rossz kávét kapnak, melyet a cselédek számára főző
szolgáló készített leveses fazékban. A költőnőért rajongó vendégeket már
a kávé is kezdi kigyógyítani, de még inkább az ebéd, melyet Semiramina
főz szakácskönyvvel kezében. A leves el van sózva, a marhahús kemény, a
sült égett, a torta pedig foghagymával van készítve, mert Semiramina
szakácskönyvéből ki levén szakadva egy levél, a torta reczeptje elejét
egy más étel reczeptje végével zavarta össze. A vendégek éheznek,
Lelkesi a mellbetegség ürügye alatt szalonnát kér, hogy jól lakhassék.
Ekkor megjelen Lármásmegye nemzetgazdasszonyi egyletének követsége hírül
adni Semiraminának elnőknővé választatását; de megérkezik egyszersmind
Ilka is, kit a kigyógyult Galambos nőül kér.

E vázlatból láthatni, hogy a cselekvény szegény, kevéssé drámai érdekű,
sőt kiinduló pontja is hibás. Egy oly vagyonos embernél, mint Hámori
bizony nem nagy dolog, ha neje rossz szobaleány vagy szakácsnő. Nem egy
nő van ilyen, ki mégis a legjobb rendben tartja házát s így állásához
képest jó gazdasszony. Oly nagy és fényes házat, mint a Hámorié, bajos
is szobalány és szakácsnő nélkül jó rendben tartani. Ily körülmények
között elég, ha a házi nő a gondok szellemibb részét hordozza, az
igazgatást és felügyeletet. A szerző egészen a szobalányságra és
szakácsnőségre fekteti a fősúlyt, miből aztán az jő ki, hogy a nő minél
vagyonosb, annál jobb szobalánynak és szakácsnőnek lennie. Egy csekély
jellemében sokkal érdekesb és komikaibb vonásokat találhatott volna a
szerző. Így csaknem azt kell gondolnunk a szerzőről, hogy a női eszmény
előtte nem egyéb, mint a jó szobalány és szakácsnő vegyülete. De
Semiramina más tekintetben sem állja ki a birálatot. Élettelen
abstractio s nem csak főhösnek nem való, de egyszerű drámai személynek
se. Hogyan is lehetne az, midőn semmiért se küzd, senkivel nem jő
összeütközésbe, önválasztott czél nélkül jár-kel a színpadon, csak
azért, hogy férje egy fiatal ember kigyógyítására felhasználja? E
vígjáték tulajdonképi hőse Galambos volna, de ez igen háttérbe van
szorítva s oly keveset akar és cselekszik, hogy egészen mellékszemély.
Helyette Lelkesi emelkedik ki, a ki különben is az egész vígjáték
legjobb alakja. Azonban itt az a baj, hogy Lelkesi csak annyiban
tartozik a főszemélyek közé, a menynyiben sokat beszél, jár-kel, de
különben a cselekvényből folyólag csaknem a szükségtelenségig
mellékszemély. Változtatna-e az a cselekvényen, ha Lelkesi nem gyógyulna
ki az írónők iránti lelkesüléséből! Vajon nem történhetnék-e meg nélküle
is az egész? Már fentebb megjegyeztük, hogy e műben sok szükségtelen
személy és jelenet van: általában az egész nem úgy van írva, mint dráma,
hanem mint beszély. Legszükségtelenebbek a Bors jelenetei, melyeket
egészen kihagyni tanácslunk, nem csak drámai, de egyébb indokból is,
melyet most nem akarunk fejtegetni. Még azt is meg kell jegyeznünk, hogy
a szerző a jellemzésben nem emelkedik felül a photographirozáson, pedig
az magában még genrefestés sem. Minden esetre méltányolnunk kell a
szerző törekvését, bátorságát, valamint azt is, hogy egy pár az életből
elesett vonást ügyesen felhasznált. Megelégedjünk-e ennyivel? Bizony nem
sok, de mégis valami ily szűk időben.


V.  A JÓ MADÁR.

Vígjáték 3 felvonásban. Előadatott a Nemzeti Szinházban 1864 január
12-én.

E vígjátékot oly keményen megbirálták már kritikusaink, s itt-ott
annyira hibás szempontból, hogy nekünk sokkal több kedvünk volna őket
venni bonczkés alá, mint magát a művet. Sajnáljuk, hogy nincs reá
terünk, azonban egy pár általánosb megjegyzésnek mégis csak szorítunk
egy kis helyet.

Egyik politikai nagy lapunk az _Égben_-t és _Jó madár_-t összefogván,
mindkettőt elitéli, nem annyira æsthetikai, mint politikai szempontból.
Megvallja ugyan, hogy mindkét műben nagy adománya van a hatásos
élczeknek, eredeti humornak, de egyszersmind mindkettőt veszélyes
irányunak tartja. Az «Égben» czíműt azért, mert kigúnyolja az oly nőket,
kik honleányi érzelmeikről beszélnek versben és prozában, továbbá
szájhősőkké, idiotákká alacsonyítja le az oly férfiakat, kik mereven
ragaszkodnak egy s más kimondott elvhez; a _Jó madár_-t pedig azért,
mert azt az elvet állítja fel, hogy valaki csak azért mert szláv
eredetű, csaló, hálátlan, áruló, holott a mai kor jelszava egyetértés,
kölcsönös támogatás a nemzetiségek közt. Nem tudjuk: vajon ez itéletben
a dicséretnek vagy megrovásnak van-e kevesebb alapja. Mi részünkről a
hatásos élczeknek s az eredeti humornak nagy adományát nem tudtuk
fölfedezni sem egyik, sem másik műben, de nem is hisszük, hogy az élcz
dicséretes oldala legyen a vígjátékoknak, mert, a mint egy kitünő angol
kritikus mondja, az élcz épen oly megölő betűje a vígjátéknak, mint a
rhetorika a tragédiának. A megrovást sem fogadhatjuk el ily alakban. Az
_Égben_ czímű vígjáték nem a honleányokat akarja kigúnyolni, hanem a
tehetségtelen írónői dilettantismust, a hiu és affectáló szerepjátszást;
sem pedig a szilárd hazafiakat, hanem pusztán csak a szájhős
hazafiságot. Nem az irányt kell hát hibáztatni e műben, hanem azt, hogy
az író képtelen a tárgy komikumát jól felfogni s jó vígjátékká
alakítani, aztán meg azt, hogy a szájhős hazafival oly embert állít
szembe, kinek hazafisága csak annyit ér, mint a szájhősőké. A _Jó madár_
sem állít föl oly elvet, hogy valaki csak azért, mert szláv eredetű,
csaló, hálátlan és áruló. E vígjáték szerzője hősét épen oly emberek
osztályából választotta, a kiknek se hazája, se nemzetisége. Wawranecz
sem morva, sem német, sőt ha kell, magyarnak is fölcsap. Nem képviselője
semminemű nemzetiségnek; gőgjében sincs semmi nemzeti vonás, csak
általában czivilizálatlannak tartja a magyart, mint némely léha
külföldi, kik legfeljebb a civilisatiónak csak mázával büszkélkedhetnek.
Tulajdonkép hazátlan vándor, kinek ubi bene, ibi patria, ki épen azért
más nemzet hazafiságát képtelen felfogni s gúnyt űz belőle. Hogy ily
emberek vannak a világon, hogy ez osztály nincs nemzetiséghez kötve, sőt
minden nemzetiségből újonczozni szokott, úgy hiszem nincs szükség
fejtegetnünk, épen azért nem értjük, hogy ez osztályból komikai hőst
választani annyi, mint a nemzetiségek egymás elleni izgatása. Egészen
más kérdés: vajon képes volt-e a szerző e tárgyat tapintatosan
feldolgozni s átalában van-e művének æsthetikai becse? Mi mind két
vígjátékot kevésre becsüljük, de a fennebbi vádak ellen, habár röviden
is, védelmökre kellett szállanunk. Érdemes pályatársaink különben
tiszteletreméltó buzgóságokban igen messze mennek, s a komikum és
szatira leggazdagabb forrásait törekesznek bedugni. Jusson eszökbe, ha
kicsiny dolgokat nagyokhoz lehet hasonlítani, hogy Molièret
vallástalansággal vádolták, mert _Tartuffe_-jében a vallásos képmutatót
választotta komikai hősül, hogy férfiúi durvaságot vetettek szemére,
mert _Tudós női_-ben a női tudákosságot tette nevetségessé. Ha
vígjátékíróink nem képesek társadalmi életünket közelről érdeklő s így
kényesebb tárgyakat elég tapintatosan és művészien feldolgozni, a
kritika ne kövesse őket a tapintatlanságban, s legkevésbbé se mondjon ki
oly elveket, melyek különböző ürügyek alatt a komikum legalkalmasb
tárgyait eltiltják.

Ennek az új vígjátéknak annyi árnyoldala van, hogy azt sem tudja az
ember, hol kezdje, míg fényoldalával hamar készen lehet, mert nem egyéb,
mint egy pár jelenet, mely egy-két alaknak találó, bár durván vázolt,
jellemvonásait elég komikai erővel tárja előnkbe. Ilyen mindjárt az első
felvonásban Hubonyákné jelenete az ügyvéddel. Hubonyákné tűzről pattant
menyecske, hirtelen haragú, de hamar békülő, fenyegetődző, de csak a
szája jár, nem mívelt, de sokat tart eszére, a fukarságig takarékosságot
affectáló, de elég bőkezű, van benne egy jó adag parasztgőg, de különben
nagyon jó indulatú. E vonások illő vegyülettel jól vannak feltüntetve az
említett jelenetben. Kár, hogy ez alak a cselekvény folytán egészen
elromlik s a cselekvényre sokkal csekélyebb befolyással van, mint első
föllépte sejteti; mások előtt férjével oly goromba, hogy egészen
elveszti komikai részvétünket, később pedig oly gyöngéd, hogy rá sem
tudunk ismerni. Wawranecznek is van egy pár jó jelenete. Ilyen például,
midőn urrá lévén, mindenkép éreztetni akarja, mind magával, mind mással
uraságát, továbbá egy pár monologja, melyekben igen mulatságos
dialektikával fontolgatja teendőit. Mindössze csak ennyi, mit æsthetikai
szempontból e műben méltányolhatni. A többi részben, ha van is valami
jó, vagy nem foly a mű organismusából, vagy annyi rosszal van vegyülve,
hogy nem érdemli a különválasztást. Szívesen elismerjük, hogy egy pár
részlet a szerző tehetségéről tesz bizonyságot, de az is kétségtelen,
hogy e műve, mint egész, semmit sem ér s a különben alkalmas tárgyból
sehogy sem tudott valami költői becsűt alkotni. Előszőr is cselekvénye
nagyon szegény, bár nem annyira, mint az _Égben_ czímű társáé, melyben
majd semmi drámai küzdelem nincs. Ez legalább cselekvény, csak hogy
hibás cselekvény, mert épen oly rosszul van szőve, mint nagyon
elnyújtva. Nehány pontban hasonlít a _Tartuffe_ cselekvényéhez, nem a
szövevényt és módját, hanem a szövevénynek alapul szolgáló eseményeket
tekintve. Itt is egy csaló fúrja be magát egy család kebelébe a férj
gyöngeségénél fogva; itt is az egész családot tönkre jutás fenyegeti a
férj meggondolatlan tette miatt; itt is a felsőség hatalomszava oldja
meg a csomót: szóval úgy látszik, hogy a szerző előtt lebegett a
_Tartuffe_ meséje. A világért sem vádoljuk plagiummal, sőt még mint
reminiscentiát sem rójuk meg. Molière is vett elődeitől egyet-mást,
miért ne vegyenek utódai is tőle? Nem ebben áll az eredetiség, hanem
abban, hogy a mit mástól vettünk is, ujjá s magunkévá alkossuk. A szerző
nem volt erre képes, épen azért nem árt vala, ha jobban megvizsgálja
Molière _Tartuffe_-jét s ha már tárgyából vett, feldolgozási módjából is
tanul valamit. Molière úgy lépteti föl képmutatóját, mint a ki a
családba már beférkezett s itt legfőbb czélja elérésére tör, tehát
valódi drámai módon; szerzőnk nagyon elől kezdi a dolgot, mint bizonyos
fajtájú beszélyekben szokás, s majdnem egy egész felvonásban rajzolja
hősének a családhoz érkezését és fogadtatását. S hogyan lépteti föl!
Mint egy rongyos koldust, a ki éhenhalással küzd. Előttünk eszik-iszik
nagy mohósággal s térdelve csókolja jóltevőjének kezét és ruháit. E
jelenetben nincs semmi komikum; némi undorral vegyes szánalmat érzünk s
egyebet semmit. Egészen más lesz vala, ha Wawranecz ütött-kopottsága,
szegénysége mellett valami rosszul takart fenhéjázással vagy nagy
míveltséget affectáló modorral lép föl. Ebből aztán lehetett volna
komikumot fejleszteni, míg ellenben így, nemcsak undorító jelenetet
rajzolt, hanem egyelőre azt a gyanut is vonta magára, mintha egy vándor
idegen szegénységével akart volna gúnyolódni, holott, a mint a többi
felvonások mutatják, ez távolról sem volt czéljában. Úgy látszik, e
jelenettel nem egyebet czélzott a szerző, mint azt, hogy Wawrenecz
későbbi fenhéjázó uraskodása annál élesebben, annál, komikaibban tűnjék
föl. De ezt máskép, a cselekvény folytában el is lehetett volna érni, s
teljességgel nem volt szükség oly módhoz folyamodni, a mely minden
szempontból csak megrovást érdemel.

Ezen kívül még egy más hibája is van Wawranecz föllépésének s a
cselekvény megindításának. Itt is tanulhatott volna szerzőnk Molièrétől.
Tartuffe vallásos képmutatással nyeri s tartja meg egy darabig az
őszintén vallásos férj kegyét. Szerzőnk minden erősebb indok
feltüntetése nélkül csak kegyébe fogadtatja Hubonyákkal Wawraneczet. Egy
nyárspolgár, a ki egyszersmind csaknem fukar, bajosan fogad házába s
tesz magával egy rangú urrá egy rongyos koldust, csak azért, mert
földije. Mik Wawranecznek azon valódi vagy színlelt tulajdonai, melyekbe
annyira szerelmes a rideg Hubonyák? Aztán Hubonyáknak úgy szólva semmi
feltünőbb gyöngesége nincs, csak az a baj, hogy nem kedveli a vele
gorombáskodó magyarokat, a miben csakugyan van egy kis igaza, mert
feleségénél gorombább nőt s leánya kedvesénél nyersebb ügyvédet
csakugyan keresve kellene keresni széles Magyarországon. Azt sem
hihetni, hogy mint jó gazda és fukar, Wawraneczre bizza dolgait, a ki
semmivel nem mutatja ki, hogy hasznára van, sőt oly feltünően csalja,
hogy a gyermek is észre veheti.

Mindent összevéve, Hubonyák ragaszkodása Wawraneczhez annyira nincs
indokolva, hogy semmikép nem szolgálhat a szövevény alapjául. A mi némi
indokkép tünnék is fel itt-ott, nagyon meg van gyengítve a cselekvény
folytában. Hubonyák leginkább azért fogadja magához Wawraneczet, mert
földije, épen falujabéli. Jól van, de vajon egy oly aggodalmas és
körültekintő nyárspolgárnak, a minőnek Hubonyákot rajzolja a szerző,
van-e oka ismeretlen földijével oly nyiltan szólani? Nem szökött
katona-e Hubonyák, ki azelőtt husz-huszonöt évvel, kiütvén katonapajtása
szemét, Magyarországra menekült? Nem titkolja-e e csinyét még felesége
előtt is? Bevallhatja-e oly könnyen szülőfaluját, a hol még tán atyafiai
is élnek, a kiktől Wawranecz hallhatott róla valamit? De menjünk tovább.
Hubonyák nem kedveli a goromba és pazar magyarokat s ezért üdvözli oly
örömmel a derék Wawraneczet. Ám legyen, de vajon Wawranecz nem
gorombáskodik-e az egész házzal, sőt magával Hubonyákkal is, még
összeveszésök előtt? Nem pazar, fényűző, részeges-e, ki csak ezüst
tálczáról issza meg a bort, s nagyobb urat játszik a háznál a házi úrnál
is? A harmadik indok is nagyon gyönge. Hubonyák olvasván Wawranecz
iskolai és másnemű bizonyítványait, elcsodálkozik, hogy ily derék,
mívelt ember hivatal, kereset nélkül kénytelen tengődni. Megengedjük ezt
is, noha a csodálkozás nem igen illik egy semmiből fölcseperedett
nyárspolgárhoz, a ki igen jól tudja magáról, hogy az ember mindig kap
valami foglalkodást, ha dolgozni akar. Azonban azt kérdjük: miben tűnik
ki Wawranecz csak szinleg is, miben van hasznára Hubonyáknak csak
látszólag is? A kegyencz öt forintjával számolja be a hat forintjával
járó gabonát, ennyi az egész és nem több, a mivel a szerző rajzolni
kivánja Wawranecz gazdálkodását. Megengedjük, hogy ez jellemzi a csaló
Wawraneczet, de az, hogy Hubonyák elhiszi legkevésbbé sem jellemzi a
fukarságig takarékos és jó gazda Hubonyákot, s érthetlenné teszi a
kettőjök közti viszonyt.

Molière _Tartuffe_-jét, ha már gondolt reá a szerző s reminiscentiáit
nem tudta eredeti módon feldolgozni, jobban meg kellett volna
vizsgálnia, s nagyjában követnie is. Mily gondot fordít Molière arra,
hogy az Orgon és Tartuffe közti viszonyt minél érthetőbbé és
természetesebbé tegye! Az egész expositio Tartuffere vonja figyelmünket
s a Pernelle asszony és Orgon családja közti viszálykodás egész
drámaisággal leplezi föl előttünk a dolgok állását. A Kleánt és Orgon
közti párbeszéd mennyire megmagyarázza Orgon ragaszkodását Tartuffehöz,
s Orgon heves és makacs természete, melylyel egész családja daczolni
próbál, mennyire fokozza e ragaszkodást, egész az elvakultságig. A
Tartuffe és Orgon közti viszonynak három indok alkotja alapját, melyek
nagyon drámai módon olvadnak össze, folyvást hatván a bonyodalom
előidézésére: Tartuffe jól kiszámított képmutatása, Orgon vallásos
érzülete, hiszékeny, heves és makacs természete s az egész család
föltámadása Tartuffe ellen. A _Jó madár_ szerzője se Hubonyák, se
Wawranecz jellemébe nem tett le semmi erősebb indokot; a család
feltámadását Wawranecz ellen egészen mellőzi a míg szükség volna reá s
csak akkor használja, midőn már Hubonyák is kijózanodott. E nagy hiba az
egész cselekvényt elrontotta. A Hubonyák és Wawranecz közti viszony nem
levén természetes, azt sem találhatjuk természetesnek, hogy Hubonyák
minden ok nélkül közli Wawraneczczel egy oly titkát, melyet még nejének
sem mondott meg soha. A szerző még némi általános indokot is mellőzött,
melyre különben gondolni látszott s a mi legalább surrogátumnak beillett
volna. Hubonyák poharazás közben vallja be Wawranecznek, hogy ő szökött
katona, azonban a poharazás nagyon józan, Hubonyák nem csak hogy nem
részeg, hanem még csak nem is igen jobb kedvű a szokottnál. Ha mint
részeg vallja be titkát, némi általánosságban indokolva lesz vala e
jelenet, mely különben teljességgel nem foly Hubonyák jelleméből. Mi
máskép járt el Molière a kényes pont körül, mely mind nála, mind
szerzőnknél a bonyodalomra oly nagy hatással van. Barátja Argas titkos,
bizonyos összeesküvésre vonatkozó iratait lelkiismeretbe vágó ok miatt
közli Tartuffevel, a ki aztán vallásos sophisma útján csalja ki kezéből.
Orgon összevesz fiával épen Tartuffe miatt, a fiú épen oly heves, mint
atyja, a fiut bántja, hogy Tartuffe még akkor is el tudja bolondítani
atyját, midőn ő a képmutatót épen leálarczozni hitte; a felbőszült atya
kitagadja fiát, vagyonát pedig Tartuffere iratja át részint bosszúból,
részint Tartuffe megengesztelése végett, részint pedig azért, mert azt
hiszi, hogy családja jővőjét a magáénál is jobb kezekbe teszi le. Mennyi
indok támogatja Molièrenél Orgon meggondolatlan tettét!

Szerzőnknél a poharazás az egyedüli indok, de azt sem tudta feldolgozni.
Tartuffe csak akkor használja föl a titkot s az átiratási okmányt, midőn
leálarczoztatott Orgon előtt s ez kiűzi házából. Wawranecz nem vár be
ily nemű fejlődést, hanem tüstént fenyegetőzni kezd, feladást emleget
mihelyt megtagadja tőle Hubonyák leánya kezét, melyet mindjárt a titok
közlése után kér meg. Nem azt hibáztatjuk, hogy a szerző művében más
fordulattal akarta feldolgozni a Molière-ével hasonló összeütközést,
hanem azt, hogy e fordulatot érthetlenné tette. Ugyan miért haragszik
meg Hubonyák oly hamar Wawraneczre, az ő legkedvesebb barátjára? Miért
nem igéri oda leánya kezét az ő kedvelt földijének? Hiszen, úgy látszik
a férfiak eszményének tartja, aztán Wawranecz nem is vén ember. Azt sem
helyeselhetni, hogy Wawranecz, a míg véletlenül meg nem tudja Hubonyák
titkát, semminemű cselszövényt nem indít meg a leány keze elnyerése
végett s így a szerző mintegy előre biztatja hősét: csak várjon, majd ő
segít rajta és souverain kegyelméből megajándékozza titkával.

Íme mily csinált és indokolatlan e fordulat, s mennyire megáll itt a
fejlődés egész az utolsó felvonás végjelenetéig. Hubonyák óbégat,
felesége s az ügyvéd vigasztalják, ez utóbbi fölmegy Bécsbe előre
feljelenteni a huszonöt éves szökési históriát s kegyelmet eszközölni
most már leendő ipa számára. Megnyeri a kegyelmet, megnyeri a leányt s
kivetteti a házból Wawraneczet, a kit már egészen ártalmatlanná tett.
Mindez az utolsó felvonás végjelenetében történik. Mi szükség ezért egy
egész felvonást írni, egy csoport henye jelenetet tenni épen oda, a hol
a leggyorsabb fejlődést várjuk? Molière az utolsó felvonásban is gazdag
drámai életet fejt ki, folyvást fentartja az érdeket egész a
végjelenetig, s művészien hozza össze műve összes személyzetét,
mindenkit a maga helyén. Szerzőnk átvette tőle a csomónak egy a
cselekvénytől távol álló, épen idegen személy általi megoldását; ő is a
műben nem szereplő fejedelem kegyelme által szabadíttatja ki hősét épen
mint Molière. Csak ezt nem kellett volna a szerzőnek átvenni Molièreből,
s úgy látszik épen ezt vette át a legszivesebben. Tudjuk, hogy Tartuffe
csomójának megoldását nem egy kritikus hibáztatja, kivált a németek,
különösen Schlegel. Nem mondjuk, hogy ok nélkül, de előttünk úgy
látszik, hogy Schlegeli tt is, a hollegtöbb igaza lett volna Molière
ellenében, csak oly felületesen itélt, mint némely magyar kritikus, a
kik az ő példáján lelkesülve, Molièret minden bővebb vizsgálat nélkül le
akarják dorongolni trónjáról. Molière sokkal leleményesebb költő volt,
mintsem ne tudta volna idegen beavatkozás nélkül is megoldani vígjátéka
csomóját. Mi nem vagyunk drámaíró, mégis van annyi inventiónk, hogy ki
tudtuk volna Orgont emelni a hinárból a fejedelem kegyelme nélkül is. S
Molière, a nagy, még eddig fölül nem mult vígjátékíró képtelen lett
volna reá? Ő csak kényszerült úgy végezni be vígjátékát a hogy bevégezte
a kor fogalmainál fogva is, de leginkább saját egyéni körülményei miatt.
A fejedelem a régi drámákban néha a Gondviselés szerepet játszotta,
továbbá a középkor letüntével, a hűbér urak hatalma romján emelkedő új
monarchiára áhitattal tekintettek föl az eddig elnyomott néposztályok.
Mindez vonzotta Molièret csomójának kegyelem általi megoldására, de az a
körülmény, hogy még csak félig kész művét is már megtámadták ellenségei,
vallástalansággal vádolták, később eltiltatták a királylyal,
kényszerítette a fejedelem által buktatni meg képmutatóját az utolsó
stádiumban s a trón védszárnyai alatt keresni menedéket. Azonban e
kényszerített bevégzést lángeszéhez méltóan hajtotta végre. Orgonnak nem
minden ok nélkül kegyelmez meg a fejedelem: Orgon szolgálatokat tett
régen az államnak, melyeket a fejedélem most akar megjutalmazni. Továbbá
Tartuffe Orgon elleni föllépése által maga ejti magát tőrbe; a felsőség
egy rég nyomozott gonosztévőre ismer benne, ki felett már csak a törvény
itéletét kell kimondani. A nem tisztán drámai megoldásba is mennyi
drámai indokot vegyít Molière, s mily szép az, a mit a rendőrrel
Orgonnak, közönségének s királyának mondat.

Vajon oly nyomás alatt állott-e a _Jó madár_ szerzője, mint Moliére?
Volt-e kénytelen rosszul használni azt, a mit Moliére kényszerítve a
lehető legjobban használt? Úgy hiszszük a szerző is belátja, hogy
igazunk van. Nem folytatjuk tovább vizsgálatunkat. Alkalmasint szerző és
olvasó egyaránt megsokalták, nem baj, csak azt ne sokalják, hogy
Molièret folyvást ajánlgatjuk a közönségnek, vígjátékíróknak,
kritikusoknak. Ezzel nem a _Koszorú_ színbirálóját sértenék, hanem
æsthetikai míveltségünk erősbülését hoznák kétségbe.


VI.  BECSÜLET ÉS SZERELEM.

Vigjáték 1 felvonásban. Előadatott a Nemzeti Szinházban 1864 január
16-án.

A pályavigjátékok bevégezték versenyöket: hála Istennek, már mind a
kilenczet előadták Nem tudjuk, hogy a közönség mint van velök, de mi
nagyon belefáradtunk mind nézésökbe, mind birálatukba. Akárki találta ki
a pályázás e módját, jobb lett volna, ha valami másban töri a fejét.
Annak van értelme, hogy egy év alatt előadott vigjátékok vagy tragédiák
közül itéltjünk oda valamely jutalmat; a közönség tetszését, a
journalistika nyilatkozatát is föl lehet venni egyik tényezőül s e
mellett annak is kevésbbé leszünk kitéve, hogy a pályázás kedvéért
gyengénél gyengébb műveket legyünk kénytelenek végignézni. Ellenben igy
a birálók kényszerülnek oly műveket is pályázásra bocsátani, melyeket
különben előadásra nem fogadtak volna el. Ha például a pályázó művek
közül csak egy van jobb, nem zárhatni ki a többiek közül mindazt, a mi
némikép figyelemre méltó, mert ez aztán nem pályázás, hanem közvetett
jutalmazás. Ha egy pár van jobb s a többiek közt a feltünőbbek
többé-kevésbbé mind egy értéküek, szintén nem bocsáthatni csak kettőt a
pályázásra, különösen akkor, midőn két pálya dij van kitüzve. Ha a
pályázó művek jobbjai egy s más szempontból majdnem egy értéküek, igen
természetesen mindenik előtt meg kell nyitni a pálya sorompóit. Ily eset
a mostani is. Lehet, hogy a pályára bocsátott művek közül egy párt ki
kellett volna zárni, azonban ez még keveset változtatott volna a
pályázás unalmasságán. Ime az ilynemű pályázás nehézségei pályabirákra
és közönségre egyaránt. Hát a játékrend és szinészek nem szenvednek-e
miatta? Az ily pályaműveknek rövid idő alatt, egymás után kell szinre
kerülniök, más uj darabra nem lehet készülni! a szinészek nagy
fáradsággal elkészülnek néhány oly darabra, melyeket különben nem adtak
volna s egyszernél többször nem is adnak elő. Tartsuk meg hát a rendes
pályázást, vagy ha a szinpadi sikert, a journalistika véleményért is
tekintetbe akarjuk venni, mielőtt jutalmaznánk, tüzzük ki ugy a
jutalmat, hogy egy év alatt előadott művekből válasszanak a birálók.
Most térjünk át a még hátralevő művek birálatára; ezuttal rövidséggel
akarjuk jóvá tenni eddigi meglehetősen részletes birálatainkat.

Az eddig előadott pályavigjátékok közt a _Becsület és szerelem_ cziműt
tartjuk leggyöngébbnek. Igaz, nyelve jobb mint némelyik pályatársáé, de
cselekvénye rosz, szelleme cynismust árul el, nem csak komikai
alapeszméje nincs, de még egyetlen komikai helyzetet sem képes nyujtani.
Tarnai, gróf Alberti titkára, szerelmes a házi kisasszonyba, Szerenába s
ez is beléje. Azonban Alberti grófnénak, Szeréna mostohaanyjának is
tetszik a titkár, a mit egyébiránt ez még csak nem is sejt. A titkár
örökre oda akarja hagyni a házat, de mielőtt elmenne, bucsulevelet ír
Szerénának, azt egy bokrétába szurja s indul átadni neki, midőn épen a
grófnéval találkozik. A grófné némi szemtelen kaczérsággal magának
tulajdonítja a bokrétát, a levélkét hozzá intézett szerelmi vallomásnak
hiszi, azért egész nyiltan szerelmet vall a titkárnak, elkéri arczképét,
s karpereczébe illeszti. Tarnai térden állva kéri vissza a levélkét,
azonban jő báró Zombori, meglepi őket, szétrebbennek, mialatt karperecz,
levélke földre hull. A báró fölszed a földről mindent, szerelmet vall a
grófnénak, visszautasíttatik; követeléssel, fenyegetéssel áll elő, és a
reggelinél csakugyan hozzá kezd a grófné titkának fölfedezéséhez. A
titkár közbe szól, összevész a báróval s végre párbajra hivja, a mit a
báró elfogad. Alberti gróf gyanakszik nejére, kivált midőn a karperecz
kezébe jut. Szeréna feláldozza magát mostohaanyjáért vagy a titkárért
vagy atyja becsületeért, (tisztán nem vehettük ki) s magáénak vallja a
karpereczet, melyet az anyjáéval a minap cserélt volt el. A grófné e
vallomás alatt kifut, és szobájából levelet ír férjének, melyben
kijelenti, hogy ő a bünös, és elhagyja a házat. A grófot meghatja e
nyíltság, érzi magában, hogy ő is hibázhatott volna, vagy talán hibázott
is. Megbocsát nejének, leányát pedig férjhez adja a titkárhoz. Báró
Zombori a párbaj elől elszökik, még pedig gróf Alberti lován, s e
szerint még lólopásba is elegyedik. – Hol itt a komikai alapeszme,
jellem vagy helyzet? Még figyelmet igénylő jelenetre sem találunk;
annyira utálja az ember az egész históriát, hogy kifejlődésére
teljességgel nem kiváncsi. A mi hibának van festve, az csak puszta
gazság mint a báró Zomborié, mi erénynek vagy nyomorultság, mint a gróf
Albertié, vagy émelygős affectatió, mint a titkáré és Szerénáé. Nem így
szokás az emberi gyöngeségnek kómikai kifejezést adni s a félreértést
komikai helyzetekre használni föl. S mennyire nem ismeri a szerző a
magyar társadalmi életet. Művében egyetlen vonás sincs, mely sejtetné,
hogy legalább akarna magyar életet, még pedig magyar fensőbb körü életet
rajzolni. S mennyire nem tudja az emberi gyöngéket vagy bünöket a
szereplők társadalmi állása szinében fölmutatni. Lehet gyáva báró, de
gyávasága nem úgy nyilatkozik, mint a báró Zomborié. Lehet férji
becsületét számba nem vevő gróf, de nem olyan, mint Alberti. S miért a
gróf e tettét részvétgerjesztően rajzolni, mely tulajdonkép komikai
tárgyalást kiván? A részvétgerjesztés törekvése csak undort kelt minden
józan emberben.


VII.  A HÁZASSÁG POLITIKÁJA.

Vígjáték 1 felvonásban. Előadatott a Nemzeti Szinházban 1864 január
20-án.

Őszintén megvalljuk, hogy mi e kis művet legtöbbre becsüljük az egy
felvonásos pályavígjátékok között, habár nem tartjuk jeles műnek, sőt
hogy cselekvényesség és kerekdedség tekintetében a két-három felvonásos
pályatársaival is szembe merjük állítani. Épen azért senki sem veheti
rossz néven tőlünk, ha csodálkozunk, hogy a _Fővárosi Lapok_ épen ezt
tartják legértéktelenebbnek s e mellett még durva frivolitással és bántó
cynismussal is vádolják, mig a _Becsület és szerelem_ czíműt eléggé
dicsérik s inkább csak a végét mondjuk elhibázottnak. Igaz, alapeszméje
nem új, sőt már elcsépelt, de tárgyalásában nem találhatni feltünőbb
reminiscentiát. Nagyon méltánylandó benne, hogy tárgyát úgy választotta
és fogta fel, a mit az egy felvonásos vígjáték formája megkivánja. Egy
felvonásos pályavígjátékaink mind többet öleltek föl, mint a mennyit egy
felvonásban kifejthetni, s vagy alapeszméjökben vagy tárgyalásukban oly
hiba van, hogy már e miatt sem számíthattak valódi sikerre. E vígjáték
legalább kikerülte ezt az örvényt, s ha nincs feltünőbb fényoldala,
legalább nem szenved organikus betegségben. Egy fiatal és boldog
házaspárt fest, kik semmiség miatt összezördülnek. A nő oda akarja
hagyni a házat, a férj nem igyekszik megkérlelni, erősen tartja magát,
de egyszersmind fél a következményektől. A nő bánni kezdi a mit tett, de
nem akar nyiltan közeledni férjéhez, hanem kerülő úton, míg végre
kibékülnek. Tulajdonkép a nő a komikai alak, kiváncsisága teszi azzá a
férj inkább csak akkor nyer némi komikus szinezetet, midőn minél
szilárdabban tartja magát, annál inkább fél a következményektől. Az
összezördülés és kibékülés folyama szüli a komikai helyzeteket. Könnyed
komikum, de épen egy felvonásos vígjátékba való. Hibája az, hogy a
boldogságból az összezördülésre való átmenet kissé el van hamarkodva,
nem eléggé indokolt, s egész folyamatja leleményesb és lélektanibb
lehetne. A kibékülés végső mozzanata eléggé sikerült, bár előzményeit
szintén jobbaknak óhajtanók. Úgy látszik, a _Fővárosi Lapok_ birálója
épen ebben találja a cynismust, mert: «A férj azt kiáltja: tüzet! az
ifju hölgy letérdel ez elébe a basa elébe s gyufát véve meggyujtja a
csibukot. Gratulálunk ehez a morálhoz és jó ízléshez». Hogy ebben mi
cynismus van, teljességgel nem értjük. A nő a szobában sokféleképen
tudtára akarja adni férjének, hogy jelen van, leül, közelebb húzza hozzá
székét, de ez háttal fordul feléje s tetteti magát, mintha észre sem
venné. A nő mindenkép észre kivánja magát vétetni, s erre jó alkalom,
midőn a férj cselédjét kiáltja, hogy pipájába tüzet hozzon; a
késedelmező cseléd helyett ő gyújt tüzet, lehajol, vagy ha jobban
tetszik, letérdel, hogy férje jobban meggyujthassa a csibukját.
Közvetett, önmegalázó vallomás nélküli kérlelés az egész. A férj észre
veszi, keblére emeli, kibékül vele, s elbeszéli a szelencze titkát, a
miért összezördültek. Ha ez cynismus, akkor nem tudjuk mit mondanak a
_Fővárosi Lapok_ Shakespeare _Makranczos hölgy_ czímű vígjátékára,
alkalmasint a cynismus netovábbjával fogják megbélyegezni. Frivolitást
sem vettünk észre, csak egy helyt; de, ha jól emlékszünk, ez is a
szinész (Réthy) hibája, a ki bizonyos szót nagyon kétértelműen és
előszeretettel hangoztatott. Más szót kell tenni helyébe, ezt aztán kár
nélkül lehet hangoztatni, a hogy tetszik. Nem árt, ha még egy nagyobb
hibán is segít a szerző, mit annyival könnyebben tehet, mert nem vág a
mű organismusába. A férj atyja a lakodalom után egy levelet adott át fia
szolgájának oly meghagyással, hogy csak akkor szolgáltassa fia kezébe,
midőn nejével először összezördül. E levélben az van írva: nem kell
engedni a nő szeszélyeinek. A szolga mihelyt észreveszi az
összezördülést, átadja a levelet, mely aztán befoly a férj
magaviseletére szemben nejével. Szükségtelen az egész. Jobb, ha a férj
maga jő arra a gondolatra. De ha már a szerző annyira ragaszkodik e
leleményéhez, legalább ne a szolgára bizassa az apa által a levelet,
hanem magára a fiúra. A szolga nem tudhatja mindig és pontosan, hogy
gazdája mikor zördül össze nejével, de különben is túlbizalmasság egy
cseléd iránt, ha mindjárt régi is.


VIII.  DIVATOS BETEG.

Vígjáték 3 felvonásban. Előadatott a Nemzeti Szinházban 1864 január
29-én.

Nem merjük, nem tudjuk elmondani e vígjáték meséjét, épen azért birálni
sem igen van kedvünk. Félünk, hogy belezavarodunk, pedig eléggé
figyelmeztünk és se szomszédaink beszélgetése, se a kegyetlen
zártszéknyitónő «tessék felkelni» kiáltásai nem zavartak birálói
kötelességünk teljesítésében. Azonban, úgy hiszem, nemcsak figyelmünk
fogékonytalanságában rejlett a hiba, hanem magában a szerzőben is. Úgy
összebonyolította a cselekvény szálait, hogy nemcsak személyeit játszsza
meg a félreértés, hanem közönségét is. Az expositió elég világos, de
mihelyt a bonyolódás megkezdődik, oly kevéssé értjük a szereplők
jellemét, oly kevéssé vagyunk elkészülve a történendőkre, oly sebesen,
egymást keresztülvágva, sőt itt-ott egymásnak ellenmondva történik
minden, hogy elvégre nem tudunk eligazodni. Szerző erős bonyodalmat
akart szőni s halmozott lett belőle, gyors menetűvé kivánta tenni művét
s úgy járt, mint a habari ember, a ki többé-kevésbbé érthetetlenné
válik. Lehet, hogy nyugodtan elolvasva, mindent gonddal összevetve,
tisztábban kivehetnők cselekvényét, de így, legalább mi, se eléggé
megérteni, se emlékünkben tartani nem voltunk képesek. Nem is szólunk
hozzá tüzetesen, de a mit itt-ott megjegyeztünk, röviden elmondjuk róla
nézetünket. A szerző az idegesség divatját kivánja gúnyolni, azonban nem
vehetni ki elég tisztán: vajon Vilma, a mű hősnője, igazán ideges-e vagy
csak affectált ideges. Ez gúnyt érdemel, amaz nem, ezt gyógyíthatja a
vígjátékíró, amazt bizzuk az orvosra. De akármelyik idegességet érti a
szerző, tagadjuk, hogy korunknak oly divatos betegsége volna, mint volt,
ha jól emlékszünk, a XVII-ik és XVIII-ik századnak. Menjünk tovább.
Vajon elérte-e a szerző czélját, kigyógyult-e Vilma idegességéből akár
komikai, akár más úton? Mi úgy vettük észre, hogy a darab végével ismét
újra lehetne kezdeni egy más darabot, mely szintén Vilma idegességét
vehetné tárgyul, csak hogy más körülmények között. Vilma alapjában az
maradt a ki volt, míg ellenben az orvos urak, tudniillik férje és
Bátorfi Kálmán, egészen elidegesednek s csaknem féleszüekké válnak. Egy
pár kisebb hibát is megjegyeztünk. A nejével szemben oly félénknek
rajzolt férj igen hamar, s igen nagyon neki bátorodik Bátorfi tanácsára,
Tárnoki Dezső úr pedig, a beszélyíró, oly együgyünek van rajzolva, hogy
nem hihetjük képesnek valamire való beszély írásra. Ő Bátorfi tanácsára
udvarol Vilmának, hogy féltékenységre gerjeszsze férjét, s így annál
hamarább elnyerhesse a férj rokonát Etelkát, a kit szeret, de a kinek
nőül vételét épen Vilma férje akadályozza. Jól van, de miért nem mondja
meg szeretett kedvesének, hogy ez csak csel, miért engedi, hogy ez
hütelennek gondolja s epeszsze magát érte? Mi szükség erre? Elég a
bonyodalom, s nem volt szükség még egy indokolatlannal is szaporítani.
Egyébiránt a mű jól kezdődik, a közönséget kellemesen lepte meg egy pár
részlet. Valóban a szerző nem egy helyt tesz tanuságot tehetségéről és
ügyességéről, de a mi fődolog, az mind el van hibázva: alapeszme,
bonyodalom, jellemrajz.

A _Divatos beteg_ czimű pályavígjátékról írt birálatunkat illetőleg,
színházunk egyik szorgalmas látogatójától, a ki egyszersmind e lap
figyelmes olvasója is, némi helyreigazító levélkét vettünk. E levélke
két pontban megrója birálatunkat. Im itt közöljük írója beleegyezésével:
«Ön azt mondja, hogy Vilmával gyógyulására nézve mi sem történt. Ez nem
áll. Ő elvonul a világtól, nem fogad el senkit és házánál dohányozni
tiltva van, mert idegeit bántja. Az első felvonásban, nézetem szerint,
eléggé indokolva megszivaroztatják, a másodikban bálba viszik, a
harmadikban maga ád bált. Nem elég gyógyulás-e ez? Vagy talán önt még az
is érdekli, hogy bál után vagy másnap mit csinál Vilma?» Nem állítottuk,
hogy Vilma gyógyulására mi sem történt, csak azt, hogy alapjában a végső
jelenetben is az, a mi az elsőben, s így nem gyógyult ki valódi vagy
affectált idegességéből, pedig a szerző ezt czélozta. A mit a levélíró
mond, mind igaz: Vilma szivarra gyujt, bálozik. Azonban csak ennyiből
állott-e az ő idegessége? Nem az volt-e főbaja, hogy szeszélyeivel és
féltékenységével kinozza férjét s nem épen ezen alapszik-e a vígjáték
bonyodalma? Hogy ebből kigyógyult volna, nem vettük észre. Kibékül ugyan
férjével, de e tekintetben oly kevés változáson ment át, hogy a jövő
felvonásban akár újra kezdhetnék. E mellett még az a baj is megvan, hogy
nem vehetjük ki tisztán, hogy Vilma szeszélye, féltékenysége mennyiben
valódi vagy affectált idegesség s általában drámai úton gyógyítható-e?

A második pontra nézve így nyilatkozik a levélke: «Hogy Tárnoki
beszélyíró együgyü, az igaz, de úgy látszik a szerző épen ilyet akart
rajzolni s ez magában, úgy hiszem, nem hiba. Azonban, hogy Tárnoki
Vilmának csak egy pillanatig is udvarolt vagy udvarolni akart, az nem
áll, mert Bátorfi akarta ugyan rábirni őt, de nem sikerült s csak azután
használt cselt, a látszatot akarván ellene feltüntetni s így arra
biztatá, hogy a bál folyama alatt nyerje ki Vilma megegyezését Etelka
birására; ő tehát nem udvarolt, hanem kérelmével tolakodott, minek aztán
Bátorfi a férj és Etelka előtt más szint adott. És ezen körülmény, nem
pedig a mint ön írja, Bátorfi biztatásai birták férfiasb föllépésre a
férjet, kivel elhitette barátja, hogy az egész neje viszonyáról suttog,
sőt egy iparlovagot e hírrel nyakára is küldött. Az sem áll, hogy Vilma
férje ellenezte volna a Tárnoki és Etelka közti viszonyt, sőt az első
felvonásban mondja is, «hogy nem tudom miért ellenzi nőm, de ő a házi
nyugalomért mindent tesz, mit neje akar». Nem vitatkozunk a tisztelt
levelezővel, megengedjük, hogy e pontban neki van igaza. Birálatunkban
bevallottuk, hogy nem értjük eléggé e darabot s azért tüzetesen nem
merünk hozzá szólani. Elismerjük hibánkat, lehet e jelenetet
egyben-másban félre értettük, mindamellett a mesének e része ily
pontosan elbeszélve sem győzött meg bennünket arról, hogy ide vonatkozó
gáncsunk épen minden alap nélküli volna.

_A divatos beteg_ czimü pályavigjátékról irt birálatunkra vonatkozólag,
szinházunk egyik szorgalmas látogatójától, ki egyszersmind a _Koszoru_
figyelmes olvasója is, némi helyreigazitó levélkét vettünk. Ez a levélke
két pontban megrója birálatunkat. Ime itt közöljük irója
beleegyezésével: «Ön azt mondja, hogy Vilmával gyógyulására nézve semmi
sem történt. Ez nem áll. Ő elvonul a világtól, nem fogad el senkit és
házánál dohányozni tiltva van, mert idegeit bántja. Az első fölvonásban,
nézetem szerint eléggé indokolva, megszivaroztatják, a másodikban bálba
viszik, a harmadikban maga ad bált. Nem elég gyógyulás-e ez? Vagy talán
önt még az is érdekli, hogy bál után, vagy másnap mit csinál Vilma?» Nem
állitottuk, hogy Vilma gyógyulására nézve semmi sem történt, csak az,
kogy alapjában a végső jelenetben is az, a mi az elsőben, s igy nem
gyógyult ki valódi vagy affektált idegességéből, pedig a szerző ezt
czélozta A mit a levéliró mond, mind igaz: Vilma szivarra gyujt,
bálozik. Azonban csak ennyiből állott-e az ő idegessége? Nem az volt-e
főbaja, hogy szeszélyeivel és féltékenységével kinozza férjét s nem épen
ezen alapszik-e a vigjáték bonyodalma? Hogy ebből kigyógyult volna, nem
vettük észre. Kibékül ugyan férjével, de ebben a tekintetben oly kevés
változáson ment át, hogy a jövő fölvonásban akár ujra kezdhetnék. E
mellett még az a baj is megvan, hogy nem vehetjük ki tisztán, hogy Vilma
szeszélye, féltékenysége mennyiben valódi vagy affektált idegesség, s
általában drámai uton gyógyitható-e?

A másik pontra nézve igy nyilatkozik a levélke: «Hogy Tárnoki beszélyiró
együgyü, az igaz, de ugy látszik, a szerző épen ilyet akart rajzolni s
ez magában, ugy hiszem, nem hiba. Azonban, hogy Tárnoki csak egy
pillanatig is udvarolt vagy udvarolni akart Vilmának, az nem áll, mert
Bátorfi akarta ugyan rábirni őt, de ez nem sikerült, s csak azután
használt cselt, a látszatot akarván ellene föltüntetni s igy arra
biztatá, hogy a bál folyama alatt nyerje ki Vilma beleegyezését Etelka
birására; ő tehát nem udvarolt, hanem kérelmével tolakodott; ennek
azután Bátorfi a férj és Etelka előtt más szint adott. És ez a
körülmény, nem pedig, mint ön irja, Bátorfi biztatásai birták férfiasb
föllépésre a férjet, kivel elhitette barátja, hogy az egész bál neje
viszonyáról suttog, sőt egy iparlovagot e hirrel nyakára is küldött. Az
sem áll, hogy Vilma férje ellenezte volna a Tárnoki és Etelka közötti
viszonyt, sőt az első fölvonásban mondja is, hogy nem tudom miért
ellenzi nőm, de a maga házi nyugalmáért mindent megtesz, a mit neje
akar.» Nem vitatkozunk a tisztelt levelezővel; megengedjük, hogy e
pontban neki van igaza. Birálatunkban bevallottuk, hogy nem értjük
eléggé a darabot s azért tüzetesen nem merünk hozzá szólani. Elismerjük
hibánkat; lehet, hogy némely jelenetet egyben vagy másban félre
értettünk, mindamellett a mesének ez a része ily pontosan elbeszélve sem
győzött meg bennünket arról, hogy ide vonatkozó gáncsunk épen minden
alap nélküli volna.


IX.  ELSŐ NYILATKOZAT.

Vigjáték 2 felvonásban. Előadatott a Nemzeti Szinházban 1864. február
5-én.

Íme a pályavígjátékok utolsó mohikánja. Mindenki elismeri, hogy ez volt
a legunalmasabb. Nagy vád, midőn épen olyasmi untatja az embert, a minek
főczélja gyönyörködtetés. Azonban mi szivesen unatkozunk is itt-ott, ha
aztán az író tud érte némi kárpótlást nyújtani, sőt hirhedt epésségünk
mellett is még a puszta törekvést is tudjuk méltányolni, ha az valóban
törekvés. Csak azt ne kivánja tőlünk senki, hogy tragédiát tragikai és
komédiát komikai alap nélkül képzeljünk s ne boszankodjunk, ha oly
sokszor találkozunk ilynemű színművekkel.

Jól tudjuk, hogy a tragikai vagy komikai alap még magában sem tragédia,
sem komédia azt a reflexio teremtő phantasia nélkül is kigondolhatja s
nagyon sok kell még hozzá, míg jó drámai mű válik belőle, de az is igaz,
hogy nélküle nincs se jó tragédia, se jó vígjáték.

Ily komikai alap nélküli mű az _Első nyilatkozat_. Az a különös benne,
hogy a költő a kinálkozó komikai hősből egész eszményt alkot s a mit
nevetségessé kellett volna tennie, ránk akarja vitatni, mint valami
bámulandó tulajdont.

A mű hőse Várszegi Kálmán, a kinek atyja oly végrendeletet tett, hogy
Kálmán vegye nőűl Idát, Várszegi Samu leányát; ha teljesíti e
kivánságot, reá marad az egész vagyon, ha nem, akkor adjon ki a
vagyonból Idának ezer hold földet s éljen kedve szerint. Kálmán
szenvedélyesen szereti Idát, de hogy ne gyanusíthassák azzal: im e fiú
ezer holdért vette nőűl a kit szeret, elhatározza, hogy csak akkor veszi
nőűl imádottját, ha ez nyilatkozik először, szóval, ha Ida vall neki
szerelmet s nem ő neki. Ez álszemérem, mely némi női szemérmetlenséget
követel, elég nagy bolondság arra nézve, hogy bármely derék embert
nevetségessé tegyen. Hanem költőnk más véleményen van, helyesnek tartja
hőse rögeszméjét, igazságot szolgáltat neki s végre Idát csakugyan
szerelmi nyilatkozatra kényszeríti. Nem az következik-e ebből, hogy a
nőnek kötelessége némely körülmények között tiszteletben tartani a
férfiak szemérmetlen álszemérmét, a férfinak többre kell becsülni egy
pár kávénénike pletykáját, mint kedvese leggyöngédebb érzelmeit s az
erkölcsi világrend örök törvénye, az hogy hóbortos rögeszméink
megaláztatás vagy nevetség helyett diadalt üljenek? Urak, költő urak, a
régiek nem hiába nevezték a költőt vatesnek. Alapjában most is szent
dolog a költészet, s a költőnek, kivált a tragédia- és vígjátékirónak,
az eszmény felkent papjának kell lenni, a ki az erkölcsi és társadalmi
rend törvényeit hirdeti a tömegnek. A kinek minderről nincs helyes
fogalma, a kinek nincs erős érzéke az emberi tévedések nemesisének
tragikai és komikai nyilatkozatai iránt, az jól teszi, ha nem áll fel
papnak, s egyszerű hallgató marad.

Nincs kedvünk tovább birálni e művet. Elismerjük, hogy a szerző nem
minden tehetség nélküli író, de megvalljuk, örvendünk rajta, hogy
tehetsége az annyira elhibázott conceptio megalkotásában nem
nyilatkozott feltünőbben. Ha leleménye erősebb, jellemzése találóbb, a
cselekvény fejlődése folyamatosabb és sebesebb, talán nem egy ifjú
emberrel elhitetheti, hogy szent igazság mindaz, a mit alapeszméjében
morálként hirdet. Igy mindenki csak unatkozott s nem hiszszük, hogy
egyetlen árva szív is megtántorodott volna.

Némi kedvtelen érzések közt fejezzük be szemlénket a pályavígjátékokról.
Kedvetlenségünket neveli magának a pályadíjnak odaitélése is. Igaz, a
pályabirák helyzete nagyon nehéz volt. Azon három-négy mű közt, melyek
szóba jöhettek, nem könnyű volt választani. A jó és rossz oldalok
meglehetősen egysúlyozták egymást. Azonban szerintünk legalább a _Jó
madár_ díját a _Házasság politikája_ érdemelte volna. A _Jó madár_ egy
pár részletben kitünőbb tehetséget tanusít ugyan, mint a _Házasság
politikája_, de ez egészen véve sokkal jobb amannál. Ugy tudjuk, hogy
két pályabiró a _Házasság politikája_ mellett nyilatkozott, s a _Jó
madár_ csak egy szavazat többséggel nyerte el a pályadíjat.

Sajnáljuk, hogy nemcsak a pályadíj elitélését kell legalább részben
hibáztatnunk, hanem a nem nyertes vígjátékok jeligés levélkéi
felbontását is. Tudjuk, hogy ezt nem a biráló választmány tette, hanem
az igazgatóság, azt is elhiszszük, hogy az igazgatóság részéről nem
rossz czélzatból történt, hanem a hiba hiba marad, akármiből foly. A
pályahirdetésben, ha jól emlékszünk, nem volt kitéve, hogy az előadásra
elfogadott, de pályadíjat nem nyerő darabok jeligés levélkéi fel fognak
bontatni. A pályázók tehát azon reményben pályáztak, hogy ha nem
nyernek, nevök titokban marad, vagy legalább is beleegyezésök nélkül nem
fog közzététetni. Azt értjük, hogy az igazgatóság nem égettette meg a
jeligés levélkéket s őrizte, mint leghitelesebb okmányt a tantiéme
kivétele esetére, de felbontania előleges értesítés nélkül nem lett
volna szabad. Hírlapi felhívást kellett volna intézni az ismeretlen
irókhoz, hogy egy hónap alatt rendelkezzenek tantiemökről, hogy az
illető jelentkezése esetére a személy azonosság bebizonyítása végett,
fel fog bontatni ugyan a jeligés levélke s a tantiéme kiadatik, azonban
a név csak akkor fog közzététetni, ha a mű másodszor is előadatik s az
író beleegyezik nevének a színlapon való kitételében. Igy a színház
érdeke sem szenvedett volna csorbát s egyetlen pályázóval sem történt
volna olyasmi, a mi bizonyosan nem egyre hatot épen oly váratlan, mint
kedvtelen. Az igazgatóság, a mint a _Szinházi Látcső_-ben olvassuk,
azzal menti magát, hogy a mostani pályázat jeligés levélkéivel is csak
úgy járt el, mint a Nemzeti Színház által hirdetett pályázatoknál eddig
is szokásban volt, azoknál tudniillik, melyekben a pályadíjak nem
előlegesen, előadás előtt, hanem utólagosan a pályázott művek előadása
után ítéltettek el.

Nem alaptalan mentség, de minden esetre jó lett volna e szokásos módot a
pályahirdetésbe beleszőni, hogy senkinek ne lehessen oka jogos panaszra
Jövőre, ha ugyan az ilynemű pályázásnak még vannak pártolói, azt az
eljárást ajánljuk az igazgatóság figyelmébe, melyet fennebb, bár
röviden, kifejteni igyekeztünk.



A GÁLYARAB.

Szinmű 5 felvonásban, Hugo Victor _Nyomorultak_ czímű regénye után
színre alkalmazta Németh György. Előadatott a Nemzeti Szinházban 1864
márczius 13-án.

E dráma nem költői mű, csak csinálmány, mindamellett el kell ismernünk,
hogy Hugo nagy terjedelmű regényét, ha nem is a legsikerültebben, de
elég ügyesen alkalmazta színre a szerző.

Egy darabig alkalmasint fenn fogja magát tartani a színpadon. Minden
esetre van olyan, mint Birchpfeiffer _Notredam_-i _harangozó_-ja, mely a
maga idejében fővárosban és vidéken annyi tetszésben részesült. Nem
szeretjük, ha drámaíróink Birchpfeiffer koszorúiért versenyeznek; az sem
örvendetes jelenség, hogy ez évben majdnem mindnyája a melodráma oltárán
áldozott; de azt nem hiszszük, mit sokan állítanak, hogy valamely regény
alapján épen lehetetlen volna jó drámát írni. Regény alapján drámát írni
s regényt dramatizálni két különböző dolog, s épen az a baj, hogy a
drámaírók rendesen inkább ez utóbbit teszik.

A görög drámaírók mondákból, eposzokból dolgoztak, sőt Horatius ezt
egész tanná emeli, midőn így szól: _Rectius Iliacum carmen deducis in
actus, quam si proferres ignota indictaque primus_. Shakespeare szintén
mondákból és novellákból dolgozott. Miért ne lehetne az újabb kori
költőnek a regényeket és novellákat épen úgy használni, mint használták
a régiek a mondákat és eposzokat? Miért ne szolgáltathatna a drámaírónak
tárgyat valamely regény, mint szolgáltat a történelem? Azonban értsük
meg egymást, itt csak tárgyról, egy pár félig kész részletről, vagy jól
alakítható anyagokról van szó; a drámai conceptio, compositio és
jellemzés egészen a drámaíró dolga. Neki egészen új művet kell
teremteni, épen oly függetlenül, mintha csak történelmi adatokkal volna
dolga. Sophokles nem dramatizálta az _Iliász_-t, de írt belőle nehány
művet s minő különbség van a Homer s az ő hősei és hősnői közt, pedig az
események nagyrészt ugyanazok.

Azonban azt nem tagadjuk, hogy a régibb költő helyzete e tekintetben
kedvezőbb volt. Azt csak mellékesen említjük, hogy a régi mondát és
eposzt közkincsnek tekintették, melyhez mindenki hozzányulhatott a
reminiscentia vagy plagium vádja nélkül. A regény nem ilyen s az
újabbkori költő és kritikus nagyon is hajhászsza az eredetiséget.
Nagyrészt inkább a tárgyban keresik, mint az alkotásban és szellemben.
Láttunk eredetinél eredetibb műveket, de mit ér, ha a tárgy bizarr,
kivételes vagy ha nem is az, de a szellem és feldolgozás nem eredeti. Mi
hajlandók vagyunk az annyira követelt eredetiség helyett egy nem épen
tisztességes, sőt tolvajszabályt ajánlani költőink figyelmébe: a mit
loptál jól eldugd, vagy csinálj belőle valami egyebet, hogy még gazdája
se ismerhessen reá. Az eldugás és mássá csinálás elméletét senki se
értette jobban Shakespearenél és Moliérenél, kik bizonyára eredetiebbek
napjaink legeredetibb lángeszeinél is. A nem eredetiség vádjánál sokkal
fontosb az a körülmény, hogy az úgynevezett modern regény, egyes drámai
jelenetei mellett is, a legdrámaiatlanabb valami. Rendesen alapeszméjét
nem igen használhatni drámában, de különösen jellemfejlesztése oly nemű,
hogy drámába áttéve nagyrészt elveszti mindazt, mi főszemélyeit élő
egyénekké tette. Egyebet nem is említve, a drámában elesvén a részletek,
melyek a regényben életet öntöttek beléjök, általánosság, abstractio
vagy mesterkéltség, vagy épen érthetlenség fog előállani. Épen azért
regényiróknak nem tanácsoljuk, hogy saját regényöket drámává dolgozzák.
Alkalmasint ők legkevésbbé képesek arra, hogy már egyszer megalkotott
személyeiket drámaiakká alakítsák át; hozzá szokván regényi módon
fejleszteni a jellemet, legnehezebben akkor tagadhatják meg vérré vált
szokásokat, midőn saját regényök befolyása alatt állanak. Általában
mindenkinek azt ta nácsoljuk, hogy ha regényt vesz drámája alapjául,
egészen tetszése szerint bánjék vele, tekintse tárgynak, melyet épen oly
szabadon, sőt szabadabban alakíthatni, mint a hagyományt és történelmi
adatokat. Csak így lehet jó drámát írni regényekből, kivált az újabb kor
regényeiből s ily szempontból nem mindig szükséges az egész regényt
felölelni. Lehet, hogy csak egy pár főszemélyre vagy eseményre van az
embernek szüksége, csak a cselekvény egyik szálára, vagy épen valamelyik
episodra. Minden attól függ, vajon a regény minő drámai conceptiora ihli
a drámaírót, mert hogy itt két külön és eredeti műről van szó, a
fennebbiek után mondanunk is fölösleges.

Némethy nem írt külön és eredeti művet, csak dramatizálta Hugo regényét,
vagy jobban mondva scenirozta. Ezért mondottuk, hogy ez nem költői mű,
csak csinálmány bár elég ügyes csinálmány. Minden esetre Némethy
színpadi jártasságának nem épen mindennapi jelét adta. Óhajtottuk volna,
hogy más regényt válaszszon. Az irányregények legkevésbbé valók drámai
compositióra s Hugo e részletekben kitünő, de egészben véve elhibázott
regényéből tehetségesb drámaíró sem igen alkothatott volna valami jeles
művet. Némethyt egy pár lap nemcsak lelketlen feldolgozónak nevezi,
hanem még a szinpadra való alkalmazás ügyességét is megtagadja tőle. Mi
nem tartjuk ugyan e drámát költői műnek, de a színpadi jártasságon kívül
még valami egyebet is méltánylunk benne, mi elkerülte kritikusaink
figyelmét, kik nagyon engedékenyek Hugo irányában, mert nagy költő s
igen szigoruan itélik meg Némethyt, mert csak ügyes scenirozó. Hugo
regénye szenvedélyes polemia a társadalom ellen; benne a támadó
syllogismusok lánczolatát oly események vagy jellemek képezik, melyek
nagyrészt vagy kivételesek vagy nem épen valószínűek. De a
valószínűtlenséget nagy ékesszólás támogatja. Némethy átvette a regény
egész főcselekvényét, sőt a mellékcselekvényekből is egyet-mást, mit
bátran kihagyhatott volna, de az egész regény irányát vagy nem értette,
vagy nem akarta érteni, teljességgel nem törekedett arra, hogy az irányt
kitüntesse. Hugo ékesszólása sem bájolta el, minél kevesebbet vett át
színművébe. A cselekvény a regényben és drámában egy ugyan, de a dráma
Valjeanja nem úgy tűnik föl, mint a társadalom áldozata s izgatás a
társadalmi intézmények ellen.

A színmű Valjeanja inkább oly hatást tesz a nézőkre, mintha a bűn vagy
tévedés a javulás után is folytatná nemezisét, s bár az ég megbocsát a
tévedt- vagy bűnösnek, de az események véletlene, az emberek
szenvedélyei előidézik a kikerülhetlen visszatorlást. Szóval a
scenirozás és scenirozó közönye a regény iránya iránt, a cselekvény
összes hatásának némi más színezetet adtak. S ezt nekünk már csak azért
is méltánylanunk kell, mert nem vagyunk nagy barátjai Hugo társadalmi
elméleteinek.



MŰKEDVELŐ ELŐADÁS A SZÜKÖL-KÖDŐK JAVÁRA.

1864 márczius 21-én.

A főrangú műkedvelők rég várt előadása csakugyan véghez ment és jó
sikerrel. Valóban szép esténk volt. Játszók és közönség egyaránt forró
köszönetünket érdemlik; amazok, hogy minden eszközt megragadnak a
szükölködők segélyezésére, még egy szinpadi előadás fáradalmaitól sem
ijednek vissza, emezek pedig, hogy minden belépti jegyet elkapkodtak,
bár egy páholy díja ötven, egy zártszéké hat forint volt. Két egy
felvonásos vígjáték adatott elő. Az első czime: _Hol töltsem estéimet?_
előadták: Gyürki Ábrahámné, szül. Orczy Sarolta bárónő, gr. Andrássy
Gyuláné és Tisza Lajos úr. A második czime: _Női könnyek_, előadták:
Csáky Melania grófnő, Vay Gizella bárónő, Beöthy Ákos, Kendeffy Árpád,
ifju gr. Károlyi István urak. Az érdekeltség, vidám hangulat, tetszés,
taps általános volt. Kivált a nők szünni nem akaró tapsokkal
halmoztattak el. Mintha egy családi előadáson lettünk volna, hol csupa
rokonság gyült össze, oly részvéttel, szeretettel csüggött a közönség
főrangú műkedvelőinken, kik oly kitünő részt vesznek inséggel küzdő
honfitársaink segélyezésében. Im a jó példának, a nemes tettnek minő
hatása, olvasztó ereje van, s mennyire kedveli a magyar, ha
aristocratiája helyét valóban betölteni igyekszik.

A két vígjátékot három tableau követte. Az első: _Béla választ korona és
kard között_ Geiger képe után. Előadták: Bohus László, gr. Festetics
Leó, gr. Keglevich Béla, gr. Vay Alajos és gr. Zichy Manó urak. A
második: _Bornemisza Anna egy órai uralma_ Vizkelety rajza után.
Előadták: gr. Károlyi Edéné, gr. Keglevich Béláné, gr. Pejacsevich Pálné
asszonyságok, gr. Erdődy Henriette, gr. Degenfeld Berta, b. Révay
Sarolta és b. Eötvös Ilona kisasszonyok; továbbá: gr. Esterházy István,
gr. Fesztetics Pál, Kendeffy Árpád, b. Podmaniczky Ármin, herczeg
Odescalchi Gyula, gr. Károlyi Gyula, gr. Szapáry Imre és Bohus László
urak. A harmadik: _Il decamerone_ Winterthaler festménye után, mely
Bocaccio száz novellájának bevezetését tárgyazza. Előadták: gr. Zichy
Jánosné, gr. Zichy Pálné, herczeg Odescalchiné asszonyságok, Wesselényi
Róza, gr. Zichy Melánia, Königsegg Irma, Degenfeld Emma kisasszonyok, és
ifj. gr. Károlyi István, Nyéki Gyula és Szögyényi László urak.

Mind a három igen sikerült, s az utolsó valóságos tündéries bájával,
méltó befejezése volt az egésznek. A közönség a meghatottság és
felindulása jelei közt hagyta oda a szinházat. Azonban e felindulást
nemcsak a jótékony czél és nemes példa idézték elő. Nem csekély része
volt abban azon körülménynek is, hogy főrangú hölgyeink ajkairól oly
szépen, oly édesen hallotta zengeni nemzeti nyelvünket. Minő különbség
most s ezelőtt egy félszázaddal, midőn egy magyarul is beszélő főrangú
hölgy oly ritkaság volt. De miért mondjunk egy félszázadot? Ezelőtt csak
húsz évvel is, minő fájdalommal töltötte el jobbjaink keblét főuri
köreink idegenszerűsége. Im Vörösmarty, ki a mérsékelt magyar írók közé
tartozott s oly ritkán szólt élesen bármiről, még 1841-ben ily keserű
panaszban tör ki:

«Nem szólhatunk-e néha egy esdeklő, panaszos, vagy hosszu gyümölcstelen
várakozás után elkeseredett szót magunkról, véreinkről, véreinknek – ha
így szabad mondani – virágairól, kik még mai napig sem akarnak egészen
megmagyarosodni, kiknek nagy száma csaknem minden nyelven jobban beszél,
mint magyarul? kiknek töredezett magyar beszéde lélekharagként hirdetni
látszik a nemzet haldoklását. Ne szóljunk-e nagy urainkról,
főnemeseinkről, s kivált uri hölgyeinkről? Halld neveiket s véredet
felforralja öröm és lelkesedés; mert a nevek nagyok, honiak, beirottak a
nemzet történet könyvébe: mert hozzájok érdem: a szenvedés vagy
diadalmak dicsősége van kapcsolva. De hallgasd beszédeiket, azon
beszédeket, melyekben szivök szól, nem ünnepély, nem fitogtatás, vagy
épen gúny, hogy a «csorda megengeszteltessék», hallgasd meg őket,
elszomorodol, megszégyenülsz, elcsüggedsz; mert e megvetésben
rövidlátás, gőg s egy jellemtelen kornak hitványsága van. Csak egy
eltévedt magyar szót nem hallasz ajkaikról, ha magokban vannak. Hol itt
azon kútfő, melyet nemzettisztelés – vagy honszeretetnek nevezhetnénk?
Pedig ha tudnák e hatalmasok, mint lesi őket a magyar nép jó, lelkes, de
szegényebb osztálya, mily örömteljes büszkeséggel mutatná be őket a
világnak: ime! ezek a mi nemzetünk virágai; gazdagok, miveltek,
nagylelküek, és magyarok! ezek a mi vérünk, atyánkfiai, rokonunk! De
nem, ez örömben ők nem részesítenek. Nagy része – mert kivétel itt is
van – csak farsangi divatból alakul magyarrá, hanem minden egyéb, mint
az. Minden nemzetnek csak saját nyelvében vannak letéve kiirthatatlanul
gondolkozása, érzelmei: lehetünk e biztosak felőlök mig ezt magokévá nem
teszik? S ki fogja a diszesebb magyar társalkodást előteremthetni, ha ők
nem? Hányat fog fényes példájok elcsábítani s a különben is hatalmas – a
maga helyén minden tiszteletre méltó, de nálunk nemzetiség fogyasztó –
németezés zászlója alá hódítani? Ne tegyünk-e kérdést koronként, vajon
történik-e részben valami javitás? úgy neveltetik-e az újabb nemzedék,
hogy a rég óhajtott kort elővarázsolni képes legyen? s végre, hogy a
legsetétebb oldalt is lefátyolozzuk, nem fog-e ezen megvetésért gyülölet
gerjedni? Gyülölet és irigység, hogy Magyarország harmadának urai, midőn
nem mint őseiknek véröket, csak szivet, hajlandóságot kellene adniok a
hazának, a haza féltendő kincsének a nemzeti nyelvnek, e helyett
megvetésükkel, hanyagságokkal, idegenségökkel megmérgezik reményeinket,
pusztulni engedik a nemzeti örököt, sőt azt magok, fényes és csábító
példájokkal, rontani segítik. De türjünk és hallgassunk, nehogy a
tulhajtás s idétlen avatkozás vétke rovassék ránk».

E panasznak most már alig van értelme. Hála istennek, csak a multat
illeti, s többé nem a jelent. Mi akkor általános volt, most csak a
kivételek közé tartozik. A fiatalabb nemzedék egészen magyar nevelést
nyert, s kivált pesti főuri köreinkben, helyét újra visszafoglalta
nyelvünk, s e változást lassanként mindinkább fogja érezni irodalmunk
is. Kiszenvedt nagy költője hazánknak, vajha élnél még! «Annyi
balszerencse közt» egy aggodalmaddal kevesebb lenne s azon búskomor
felindulás, mely oly keserűn ékesszólóvá tett, mennyire enyhült volna e
műkedvelői előadás alatt is.



A SZENT-IVÁN ÉJI ÁLOM.

Szinmű 5 felvonásban. Irta Shakespeare, fordította Arany János.
Előadatott a Nemzeti Szinházban április 23-án. Ünnepélyes előadás
Shakespeare születésének háromszázados emlékére.


I.

A magyar irodalom és szinészet is megűlte a Shakespeare emlékünnepét. A
Kisfaludy-társaság e napon adta ki Shakespeare minden munkái
fordításának első kötetét; a lapok tárczái tele vannak Shakespearet
dicsőitő czikkekkel; a Nemzeti Szinház fényes előadást rendezett és
Shakespeare egy új művét hozta szinre; a közönség omlott a szinházba,
annyira, hogy az előadást egymásután még kétszer kellett ismételni. Íme
Kelet népe is leróvta adóját Nyugat legnagyobb költőjének. Lehet, hogy e
lelkesülésbe a divatnak is volt része, hogy e zajba affectatio is
vegyült. Lapjaink megkoszorúzták Shakespearet versben és prózában,
üdvözölték a Kisfaludy-társaság Shakespeare-vállalatát, de vajon
szivökön fekszik-e mindíg a drámai művészet és irodalom valódi érdeke?
Vajon szépirodalmi lapjaink ezelőtt egy pár hónappal nem gunyolódtak-e a
Kisfaludy-társasággal, mert holmi eredeti regények helyett Moliére és
Shakespeare fordításokat ad ki? Vajon politikai nagy lapjaink nem
gondolnak-e napról-napra kevesebbet az irodalommal és művészettel?
Szinészeink igyekeztek emelni az ünnepély fényét, de vajon igyekeznek-e
mindnyájan azon, hogy évenként egy pár Shakespeare drámát lehető gonddal
adjanak elő s a régi rossz fordítások helyett, melyek a repertoire
szégyenei, jobb újakat tanulják be? A közönség nagy számmal tisztelte
meg a költőt, de vajon megtiszteli-e máskor a szokottnál valamivel
számosabban, s a Shakespeare drámák adatásakor nem épen páholyaink
üresek-e, honnan méltán várhatnánk egy kis Shakespeare-cultust.

E kérdések önkéntelen jöttek tollam alá s lehetetlen volt őket
elnyomnom, de távolról sem állítom, hogy irodalmunk és szinészetünk csak
divat és affectatióból ülte volna meg Shakespeare emlékünnepét. Az
őszinteségnek és valódiságnak is volt abban része. Nem dicsekedhetünk
ugyan oly Shakespeare-cultussal, mint a németek, nem mutathatunk föl
gazdag Shakespeare-irodalmat, mint ők, kik közül némelyek már oly
nevetséges állításokra is vetemedtek, hogy a német nemzet elébb
méltányolta és jobban érti Shakespearet, mint az angol, de annyi
bizonyos, hogy negyven év óta folyvást érezhetni Shakespeare hatását
irodalmunkban.

Katona _Bánk bán_-ja e hatás első szüleménye. Katonát, ki hivatva volt
megalapítani a magyar tragédiát, Shakespeare szelleme gyujtá lángra. S
minő erőteljes kezdemény, erőteljesebb, mint Goethe és Schiller első
kisérletei, kiket szintén Shakespeare lelkesített. Költészetünk
ujjászületése harczaiban is részt vett Shakespeare szelleme. Az a két
legnagyobb magyar költő, kik végkép megdöntötték a classikai észményt s
leghathatósban eszközlötték költészetünk nemzeties ujjászületését, az uj
kor legnagyobb nemzeti költője Shakespeare tanítványai voltak, ki
először rázta le Hellasz és Róma aranyos igáját, először hirdette a
gondolatot és képzelet szabadságát, először olvasztotta össze a népiest
és nemzetit az uj kor míveltségével.

«Shakespeare jó fordítása a leggazdagabb literaturának is fölér legalább
felével» – kiált föl Vörösmarty: «Shakespeare egy maga fele a
teremtésnek» – mondja Petőfi. S a két költő ajándékozta meg egyszersmind
nemzetét először Shakespeare egy pár művének oly fordításával, mely
méltó e nagy névhez.

Szinészetünk emelkedése, művészibb fejlése is Shakespeare nevével van
kapcsolatban. Legszebb korszaka épen azon évekre esik, midőn
szinészeink, kivált Egressy és Lendvay, vetekedtek Shakespeare drámái
szinrehozatalában s érdeket tudtak gerjeszteni _Hamlet, Lear, Coriolán,
Richard, Romeo és Júlia_ iránt, oly időben midőn még kritikánk igen
keveset tett a Shakespeare-tanulmány fölébresztésére nézve. Shakespeare
vezette vissza szinészeinket a természethez s bár a shakespeare-i
szenvedélyek erőteljes ábrázolata s a magasabb drámai szavalat még nem
ülhette teljes diadalát, mégis szinészetünk a fejlődés oly stádiumát
érte el, hogy már némi büszkeséggel tekinthetünk reá. Nem ok nélkül
ünnepelte hát Shakespeare emlékét a magyar irodalom és szinészet, s a ki
ismeri nemzeti költészetünk és művészetünk történetét, a kit áthatottak
fejlődésünk reményei és aggodalmai, nem divatból s affectátioból vett
részt az ünnepélyen. Vajha e nap Shakespeare nyomosabb és átalánosabb
tanulmányának volna kezdete! Vajha Shakespeare műveinek átültetése,
melyet a Kisfaludy-társaság annyi küzdelmek után végre megindított, a
közönség részvétével találkoznék! Valóban így ünnepelnők legméltóbban
Shakespeare emlékét.

Miért épen a _Szentivánéji álom_-mal ünnepelni meg Shakespeare emlékét,
miért nem _Macbeth_-tel vagy _Othelló_-val, valamelyik első rendű
tragédiájával, mondák némelyek, kik csak hiréből ismerik e művet, vagy
ha ismerik is, egyoldalu izlésöknél fogva képtelenek méltánylatára.
Valóban én is féltem ez ünneptől, nem mintha Shakespearet féltettem
volna, mert e műve is méltó nagy nevéhez, hanem féltettem közönségünket,
s kritikánk némely képviselőit. Tartottam tőle, hogy közönségünk előtt
épen a Shakespeare-ünnepen fog megbukni Shakespeare, mert nehézkesebb,
ünnepélyesb természetü, mintsem ilyenkor a legköltőibb bohózaton is
gyönyörködjék. Féltem, hogy Puck a földszinten épen úgy megtréfálja
valamelyik tisztes kritikusunkat, mint Zuboly uramat a szinpadon, s
másnap olvasni fogunk egy pár oly kritikát is, mely Shakespearet annak
rendi szerint ledorongolja. Hála Istennek, csalódtunk. A közönség, bár
eleinte vontatva, de mégis csakugyan átadta magát e mű varázsának.
Kritikusaink majd mindnyájan méltánylattal szólnak róla, habár kissé
mérsékelt lelkesüléssel. Csak egy lap akadt, mely illőnek találta
Shakespearet ledorongolni – a _Pesti Hirnök_. Tudniillik azt mondja,
hogy e mű csak azoknak tetszhetik, kiknek minden jó, ha Shakespearetől
jő, a mint ez a nagy költőnek igen sok felületes ismerőivel így van, kik
félnek valamit remeknek el nem fogadni tőle, nehogy az által
tudatlanságot áruljanak el. Puszta vasárnapi darabnak tartja az egészet,
mely komoly birálatra nem érdemes s a budai szinház _Ördög pilulái_-val
és _Szamárbőr_-ével teszi egy sorba. Ime a _Pesti Hirnök_ hogyan
tiszteli meg Shakespeare születésének háromszázados emlékünnepét. Hja!
ennek így kell lenni, mert a _Pesti Hirnök_ egy idő óta æsthetikára adta
fejét. Ugy látszik, hogy Széchenyinek herolddá alázott képe, melyet e
lap homlokán visel, lassanként æsthetikai jelvénynyé alakul át; nagy
buzogányával nem azokat fogja többé ijeszteni, kik a szerkesztőt sehogy
sem akarják Széchenyi tanítványának elismerni, hanem azokat, kik nem
hódolnak ízlésének. De van-e a szerkesztőnek ízlése, adta-e jelét irodai
tanulmányának, kritikai lelkiismeretességének bármily csekély részben
csak mint szerkesztő is? Ezelőtt kilencz évvel megfeleltem a kérdésre,
midőn az akkor általa szerkesztett _Pesti Napló_ irodalmi eljárását
birálat alá vettem, furcsábbnál furcsább dolgokat mutattam ki benne,
különösen oly irodalmi elvtelenséget, melyhez hasonlót alig találunk
journalistikánk történetében.[1] S vajon ily szerkesztő, ily lap
ellenében kell-e védenünk Shakespearet? Képes-e a _Pesti Hirnök_
Shakespeareről írni vagy általában a drámai költészethez hozzá szólani?
Hiszen csak ezelőtt néhány nappal is a dramaturgiában való
járatlanságának oly jelét adta, mely még a mi irodalmunkban is
hallatlan. E számában az akadémia dráma biráló-választmányának tartott
leczkét s a tragikumot úgy határozta meg, hogy az tulajdonkép nem egyéb,
mint azon egymásból folyása a drámai cselekvényeknek, melyek által egyik
esemény a másikat mintegy kényszerűleg követi. E tan szerint minden
dráma tragédia, még a vígjáték is, mert ebben is meg kell lenni ez
egymást követő események kényszerűségének; e szerint a történelem és
élet minden oly eseményei, melyek egymással szoros kapcsolatban állanak,
már tragikum; e szerint, ha a _Hirnök_ szerkesztője elveszti kalapját,
aztán bemegy a boltba s mást vásáról, az is tragikum, mert e két esemény
közt kényszerű kapcsolat van. Ily fogalma van a _Hirnök-_nek a
tragikumról. Ily lap meri Shakespeare egyik ritka becsű művét silánynak
nevezni! Minő fogalma lehet a _Hirnök_-nek Shakespeareről, mutatja az
hogy a midőn dicsérni akarja is, olyanokat mond, melyek lélektani
képtelenségek. _Romeo és Júlia_ hő képzeletű írója – mond a _Hirnök_ –
valóban nem ismeré az érzelmeket; hidegen, anyagi gondok közt folyt le
élete, mindazon indulatok és gerjedelmek nélkűl, melyek a nagy költők
műveit sugallták.» Ilyeneket mondanak 1864-ben a magyar irodalomban
Shakespeareről és ily írók merik birálni Shakespearet! Valóban kedvem
volna a _Pesti Hirnök_ Shakespeare czikkei bonczolásával tölteni meg e
hasábokat, hogy megtoroljam Shakespeare szelleme ily megcsufolását. De
egyéb dolgom van. A _Szentivánéji álom_-ról kell írnom s már kifogyok a
térből, bár hozzá se kezdtem.


II.

A _Szentivánéji álom_-ról írni mindenesetre nehéz föladat. Alig van műve
Shakespearenek, mely annyira megpróbálja a kritikust, nem mintha ez
volna a legremekebb vagy épen a legnehezebben felfogható. Oh nem, de e
művet tulajdonkép érzeni, élvezni kell s egészen átadni magunkat annak
az önkénytelen és naiv felindulásnak, a minőt csak egy bohó, de kedves
álomkép, egy rég elhangzott, de folyvást visszhangó népmese emléke költ
föl lelkünkben.

A kritikai eszmélet ily műnél sokfélekép árthat. Nem az élet tragikum-
vagy komikumával van dolgunk, melyek a már tárgyul vett positiv
viszonyoknál fogva is igénybe veszik értelmünk egész komolyságát, a
bánat, a derültség felindulásai közt is. A könnyű, vidám, naiv képzelet
űz itt játékot velünk; leigázza értelmünket, elvarázsolja kedélyünket,
mint a népmesék bizonyos fajában. Ki fog a phantasia és kedély némi
naivitása nélkül gyönyörködni a népmesékben, ki fogja csak
magyarázatból, érteni és érzeni szépségöket? Ide nem elég az értelem,
bármily mívelt legyen, nem elég az érzés, bármily nemes szívből áradjon,
sőt oly phantasia sem, melynek csak a nagyszerű és fönséges iránt van
érzéke. Ide bizonyos primitiv fogékonyság szükséges, vagy sokoldaluan
kimívelt ízlés. A ki érzi a népmesék szépségeit, nem igen van szüksége
magyarázóra, például a népnek; a ki nem érzi, az a legjobb magyarázót
sem fogja megérteni. Így van a dolog a _Szentivánéji álom_-mal is. Ha
bonczolni kezdi az ember e szeszélyes, játszi s mégis minden követelés
nélkül mély értelmű álomképet, e mintegy oda lehelt tündéri látomást:
úgy jár, mint a gyermek a pillangóval, letörölte minden fényporát s csak
roncsolt szárnyakat szorít kezébe.

De minthogy szerencsétlenségem kritikát írni, megpróbálom a mit tehetek.
Bizonyára most lesz legkevésbbé az én hibám, ha nem tudom kellő
világításba helyezni ezt az anynyira sajátságos és ritka becsű művet.
Tulajdonítsa ezt az olvasó Shakespeare csodálatos geniusának, mely
annyiszor daczolt már a legkitünőbb kritikusok éleselműségével is, és e
művében a vásott Puckként épen gunyt űzött bölcseségökből.

E műről is, mint Shakespeare mindenik művéről, sok mindent írtak már
össze a Shakespeare-magyarázók, de nekem úgy tetszik, hogy bár sok
szépségét kiemelték, az egész alapeszméjét és compositióját illetőleg
egy pár lényeges dolgot mellőztek. Nem ismerem ugyan a
Shakespeare-magyarázók mindnyáját, sőt negyedét sem, de néhányat, sőt
egy párt a hiresebbek közül, megforgattam. Nem támaszkodhatom hát
egészen reájok, bár inkább szeretném csak az ő fejtegetéseiket
összeállítani s még részben sem tolni elő az enyémet. Egy pár pontban
mindenesetre el kell tőlök térnem.

Úgy hiszem, az alkalom, melyre Shakespeare írta e szinművét és a
népmese, mely részben alapeszméűl szolgált, nagyobb szerepet játszik az
egész mű æsthetikai becse megitélésében, mint egyelőre látszik. Lássuk
először, hogy az elsőre nézve mit mondanak Shakespeare életírói és
magyarázói.

Némelyek szerint Shakespeare e művet 1594-ben írta, mert ekkor volt oly
időjárás, a minőre a második felvonás első szinjében czéloz: hideg, esős
nyár, terméketlen év; mások szerint 1598-ban, még pedig barátja
Southampton lord tiszteletére, a ki ez évben kelt össze Miss Vernonnal.
Sokan az 1597-ik évet vitatják benső okokra támaszkodva, mert e művében
tehetségének oly fejlődését találják, mely költői pályájának csak
második korszaka végére vagy a harmadik elejére eshetik s így 1591 –
1597-ik évekre. Annyi bizonyos, hogy e mű 1598-ban már ismeretes volt,
1600-ban már nyomtatásban is megjelent. Az is kétségtelen, hogy alkalmi
szinmű volt, melyet a költő, valamelyik nagyúri pártfogója vagy barátja
lakodalmi ünnepélyére írt. Minket ez utóbbi körülmény érdekel, az elsőt
csak azért említettem, hogy megczáfoljam a _Pesti Hirnök_-öt mely e
művet Shakespeare első gyarló kisérletének hirdeti. Tehát Shakespearenek
alkalmi művet kellett irni, egy főúri ünnepély fényét emelni, vidám és
szellemes lakodalmi népet mulattatni. Ez igen divatos volt akkor
Angolországban, főúri körökben nem eshetett ily ünnepély drámai előadás
nélkül, sőt a mesteremberek is játszottak a magok és mások mulatságára.
A drámának egy egész új faja alakult ki, melynek épen úgy nem volt
határozott formája, mint az akkor szintén divatos ugy nevezett
históriáknak.

E körülmény is mutatja, hogy Shakespeare kora mennyire kedvezett a
drámai költészet fejlődésének. Népnek és aristocratiának kedvencz
mulatsága volt a dráma, nem unalomból, divatból, hanem benső szükségből.
Valóban ez a nép és aristocratia megérdemelte a nagy drámaírót; még a
telivér democrata is elismerheti, hogy Shakespeare a mai fogalmak
szerint sem alázta meg magát, midőn geniusa fényével tisztelte meg
valamelyik derék angol lord lakodalmát. Már csak azért is örvendenünk
kell, hogy nem vetette meg az alkalmi szinmű nemét, mert oly költőivé
alkotta, a minő se előtte, se utána nem volt.

Shakespeare mint alkalmi költő is Shakespeare maradt; itt is követte és
fölülmulta kortársait; átvette mások kezéből a rosszul vagy csak
félig-meddig megírt művet, s jobbá alkotta; megrabolt mindent, a mire
szüksége volt s egy új egészbe olvasztotta át. Ha most élne, bizonyosan
epigonnak vagy plagiatornak neveznék mindazok, a kik azt hiszik, hogy a
lángelmét nagy részt nem kora szüli, hanem megfordítva egészen ő szüli a
kort, s az eredetiség nem a más vállain emelkedés, hanem fegyveres
Minerva kiugrása Jupiter fejéből.

Shakespeare oly kevéssé találta föl az ily ünnepélyes alkalmakra írt
szinműveket, mint akár a tragédiát. Készen találta e műfajt is, mint a
többit, sőt itt is ugyanazon elemekből dolgozott, mint elődjei. Ily
alkalmi szinmű természetesen nem lehetett se tragédia, se vigjáték, se
szoros értelemben vett dráma. Kivált lakodalmi ünnepélyen ki fogja
élvezni a tragédia megrázó jeleneteit, sőt ki fog igazán gyönyörködni
oly komikumban is, mely mélyen az életbe vág s talán épen a házasélet
köréből van véve? A bohozat az, a mi ilyenkor leginkább tetszhetik, s
valóban a népies clown, az angol humor ez ősi képviselője nélkül nem is
eshetett meg ily mulatság. De puszta bohózatot máskor is lát a közönség.
Egy alkalmi műnek kapcsolatban kell lenni az alkalommal, melyet épen
ünnepel. Ily körülmények között természetes, hogy allegoriai és jelképes
elemeket kellett használni a költőnek, melyeknek leple fedezze és
kiemelje az ünnepelt személyeket; jól ismert viszonyokra vonatkozó
czélzatokkal és bókokkal átszőni művét, s mindenek fölött ügyelni, hogy
az egész ne zavarja, sőt emelje az ünnepély hangulatát.

Íme, minő czélra s minő elemekből dolgoztak az ily alkalmi színművek
költői Shakespeare idejében. Ő maga sem tett mást, csakhogy valamivel
máskép. Ő sem írt ily alkalomra se tragédiát, se vígjátékot, sőt puszta
bohózatot sem; ő is némi alkalomszerű allegoriához folyamodott, de az
abstract tündéralakok vagy classikai reminiscentiák helyett, a
népmesékhez fordult s itt is mint egész költői pályáján a népnemzeti
elemnek adott magasabb emelkedést. Méltán mondja egy angol kritikus,
Drake, hogy a _Szentivánéji álom_ első oly műve Shakespearenek, melyben
az idegen példányoknak már nem látszik nyoma s mely lángeszét már egész
fejlődésében mutatja.

Az angol clown bohóságai természetesen az ő művéből sem maradhattak ki,
de mélyebben olvadnak a mű organismusába, mint elődjeinél; valamint a
czélzások és bókok is megszűnnek nála csak puszta diszítményül
szolgálni. A terméketlen évre való czélzás önként következik a Titania
és Oberon közti viszályból. A bűvös virág története, midőn, a mint
Oberon mondja Pucknak, tegzes Cupido biztos czélba vőn

  Egy vestaszűzet nyúgot tronusán.
  Pattant az ívről a szerelmi vessző,
  Átfurni képes százezer szivet;
  De láttam a tűznyíl hogyan aludt ki
  A vizenyős hold szűz sugáriban
  S a fejedelmi papnő elhaladt
  Szűz gondolattal szerelem ne’kül,

Erzsébet királynőre vonatkozik, a ki alkalmasint maga is jelen volt az
előadáson. A költő bókot mond az általa annyira tisztelt királynőnek,
mert ellentállott Leicester csábításainak, de e bók nem az udvaroncz
hizelgése, hanem az önérző hazafi hódolata, a ki örvend, hogy királynője
nem áldozta föl Angolország jóllétét a szerelem szeszélyeinek.

Oberon elbeszélésének mindjárt a föntebbiek után következő e helyeiben:

  Szemmel kisértem az eső nyilat:
  Egy kis virágra hullt az nyúgaton
  Tejszin előbb, most bíbor sebben ég;
  Hivják a lányok «égő szerelemnek».
  Hozz ily virágot, hisz’ mutattam egyszer:
  Alvó szemekre csöppenő leve
  Nőt, férfit örjöngő szerel’mre gyújt,
  Az ébren elsőbb látta lény iránt.

szintén czélzás rejlik. A nyiltól megsebzett virág alatt Essex Letice
grófnét kell érteni, kivel Leicester titkos viszonyban élt s kinek ez
idő alatt Irlandban mulató férje meggyilkoltatott.

Mindkét czélzás szoros kapcsolatban van a művel, mely a minden erkölcsi
tartalmat nélkülöző szerelmi szenvedély tévelygéseit tárgyazza, s
melyben e varázst épen a bűvös virág csöpjei idézik elő.

Az ünnepelt személyek is be vannak foglalva a műbe. Theseus és Hippolyta
nem mások, mint a vőlegény és menyasszony, kiknek tiszteletére írta
Shakespeare szinművét. Néhány vonással egy valódi angol gentlemant
rajzol Theseusban; higgadt, eszes és vitéz férfiút, jó vadászt, nemes
szívű s valódi műértőt, de Shakespeare nem hideg allegoriával akart
kedveskedni pártfogójának és barátjának; Theseus, Hippolyta s kiséretök
csak fényes rámája az egésznek, maga a lakodalmi ünnepély, a lakodalmas
vendégcsoport, mely elébe a phantasia bűvös tükrét tartja a költő. S e
napon mi inkább ilhetett inkább e tükörbe, mint ez álomképek
csoportozata, az az ábránd és való, a szeszély és érzelem, a bohóság és
bölcsesség e kedves játéka, melyen valami kimondhatatlan derültség ömlik
el? A költő egy pár népmese töredékből czéljának megfelelő egészet
alkotott és oly alapeszmével, mely épen illett az alkalomhoz, de
egyuttal, mint minden költői gondolat, örök időkre szól.

Mi az alapeszme? A tőlem ismert Shakespeare-magyarázók érzik, érintik,
sőt félig-meddig ki is fejtik s még se mondják meg világosan. Gervinus,
ki majd minden angol magyarázót felhasznált s ő maga a németek közt
leghiresb magyarázó, szintén mellőz valami olyant, a mi nélkül az
alapeszme magyarázata sem elég természetes, sem elég világos. Ő
álomképnek tartja a művet, csodálkozik, hogy Coleridge, a ki szintén e
véleményben van, e felfogással nem tudott behatolni a mű belsejébe,
holott e mű nem csak külső szinezetére és alakjára nézve álom, hanem
benső jelentőségében is. A szerelem szeszélye űz itt játékot. A vak
szenvedély e csalódásai, az érzékiség szemfényvesztő játékai, az «égő
agy» változékonysága és tévelygései, a szeszély és ábránd ez eszmélet
nélküli fél-éber varázsa, e minden magasabb szellemi és erkölcsi
központot nélkülöző cselekedetek, mind álomhoz hasonlítanak, mely
szorongató bonyodalmakkal húzódik el előttünk, melyből nincs más
szabadulás, mint az ébredés, az öntudat helyreállása. Minden oda mutat,
hogy a költő nem czélzott egyebet, mint az érzéki szerelmet az
álomélettel allegoriailag összehasonlítani.

Ez röviden összevonva Gervinus véleménye a mű alapeszméjéről; nagyrészt
igaz, de csak így felfogva, hol marad a mű alkalomszerűsége, mi szükség
Theseusra és Hippolytára s általában miért választott Shakespeare ily
alapeszmét épen egy oly művének, melyet egy boldog mátkapár lakodalmi
ünnepélyére írt? Gervinus ugyan említi, hogy e mű lakodalmi ünnepélyre
iratott, de nemcsak mint történelmi adatot, s az alapeszme
kimagyarázásával semmiféle viszonyba nem hozza. A dolog pedig igen
egyszerű és világos. Theseus jellemzése mindent megmagyaráz. Shakespeare
benne egy higgadt férfiút rajzol, ki túl van a fölületes szerelem
bohóságain s érett a valódi szerelemre, a házas életre. Nem ábrándozó,
megvetéssel szól a képzelgő szerelemről, nem indítják meg a nagy hangú
szerelmesek panaszai, de valóságos férfiúi hévvel szereti menyasszonyát,
s épen úgy tudja élvezni az élet reális örömeit, mint a művészet báját.
E férfiú az ünnepelt vőlegény képe, és Shakespeare mivel dicsőíthette
volna jobban házasságát s általában a házasságot, mint azzal, hogy
ellentétül egy tündér álomképben oda rajzolta a könnyelmü és éretlen, az
ábrándozó és érzéki szerelem minden bohóságát?… Ki előtt kedvesebb és
nevetségesebb az ifjukori illusiók emléke, mint a ki már tul van rajtok
és boldog valóságra ébredt? S kell-e költőibb bók, szellemesebb
üdvözlet, bölcsebb tréfa, melyet a költő pártfogójának és barátjának
nyujt? Mennyire eltalálta Shakespeare alapeszméje megérzékítésének
formáját is. A mindennapi élet rajza akár komoly, akár komikai vagy épen
bohózatos oldalról igen komoly vagy igen víg lett volna ez ünnepély
derültségéhez és méltóságához képest, s még sem fejezte volna ki épen
azt, a mit akart. Mindennek vegyülete kellett, a phantasia könnyű
játéka, a szeszély, a kedvcsapongás költészetének bizonyos neme, melyben
kár nélkül sokat lehet merni s mindent összeolvaszthatni. A népmeséhez
folyamodott, melynek lényege épen a csodálatos és köznapi vegyülete,
mely túlteszi magát a természet törvényein, de nem a szellemén, mely a
naivitás burkában gyakran egyszerű, de mély bölcseséget rejt.

De magának az alapeszmének is ide kellett vezetni őt. Az ifjukori
ábránd, érzékiség, melynek ingere és szeszélye, makacssága és
változékonysága, bohósága és tévedései a legnemesebb szívet is megejtik,
nem hasonlítanak-e a mesebeli varázshoz? S míg rabjai vagyunk, életünk
nem álmodozás-e, melyben csak beteg képzelődésünk és hő vágyaink
vezérelnek s ha szükség, daczolunk minden physikai és erkölcsi
lehetetlenséggel? Mindennek költői feltüntetésére mi alkalmasabb, mint
az elfek, az éj e mystikus álomtündérei, kik könnyelmű szerelem tündérei
is? S a bonyodalmak előidézésére kell-e jobb alak, mint Puck (Robin
Goodfellow), az angol népmesék e bohócza, ki az északi parasztot és
vadászt annyiszor megtréfálta; e kissé napégette arczu parasztos,
tündér, ki részint kujonságból, részint ügyetlenségből annyi furcsa bajt
idéz elő, s kinek szájába Shakespeare e szavakat adja:

  … Én vagyok az éj víg vándora
  Ki Oberont is megnevettetem,
  Ha a zabszúrta mént rá-rászedem
  Nyerítve hozzá, mint szép kanczaló,
  Vagy, ha tű-tűzget holmi vén anyó,
  Vaczkor gyanánt rejt a kancsó-fenek
  Iváskor én ajkához billenek,
  Hogy a sör mind aszú keblére fut.
  Mesél egy néni szörnyű szomorút,
  S engem néz háromlábu zsámolyul:
  Kibiczczenek alóla, felborul,
  Óbégat és majd megfúl, úgy köhög;
  A többi oldalához kap, röhög,
  Tüszköl, csuklik nevettében s hitet
  Mond rá, hogy ily jól sohsem nevetett.

Ime, az alkalomszerűség és népmeséi alap legjobban megmagyaráz mindent,
magát a czimet is, a Szentivánéjet, mint a melyen a szellemek leginkább
szoktak játékot űzni a halandókkal. Ebből kiindulva minden rész egy
organikus egésznek fog feltűnni s nincs szükségünk erőltett
magyarázatra, melyhez nem egy német æsthetikus kénytelen folyamodni.

Így egy a cselekvényre vetett futó pillanat is mindent megértet velünk.
A mű egész drámai összeütközéssel kezdődik s híre-hamva sincs a
tündéreknek, de a négy szerelmes kedélyén már nyilatkozik a bohó ábránd,
a lángoló, de felületes szerelem egész varázsa, melyet aztán Oberon
bűvcsepjei annál természetesebben valódi örjöngéssé változtatnak. Hermia
összetűz atyjával Lysander miatt, kibe halálosan szerelmes, könnyelműen
széttépi a szülői köteléket s kész elszökni vele. Demetriust üldözi,
ostromolja szerelmével. Íme a szerelmi ábránd, mely nem ismer physikai
és erkölcsi lehetetlenséget, íme az érzéki erős mámor, mely nem tisztel
semmi szentet s benső ürességét hiányzatos phrásisokkal takarja.

A tündérudvarban is hasonló felfordultság uralkodik. Oberon és Titania,
e két könnyelmű házaspár, viszálykodásban élnek egymással. A szenvedély
és könnyelműség e mindinkább emelkedő mámorában oly természetes az az
örjöngés, melyet a bűvös virág cseppjei később előidéznek. Lysander
odahagyja Hermiát és Helénába lesz szerelmes; Demetrius hasonlókép.
Hermia most arra a sorsra jut, a melyben az előbb Helénát kigunyolta. A
két szerelmes ifjú párbajt akar vívni. Egy emberélet legkevesebb, a mit
szerelmi szenvedélyünknek áldozhatunk. A földi szenvedélyek bohósága
lépést tart a tündérekével. Titánia, a szép finom és ragyogó királyné
egy szamárfejűvé bűvölt mesteremberbe szeret bele. A bűvölet a
legfurcsább bonyodalmakra ad alkalmat, míg végre tünik a varázs, a
mámor, az álom s mindnyájan megenyhülve, kiszenvedve szép valóságra
ébrednek. A két ifjú pár kiocsúdva elvakult szenvedélyből, mint
menyasszony és vőlegény Theseus lakodalmi ünnepélyéhez csatlakozik;
Oberon és Titánia is kibékülnek s megáldják a hármas házasságot. Mindez
a legerősebb kapcsolatban van az alapeszmével; még az is mi, csak
groteszk tréfaként látszik közbe szőve; a mesteremberek szinelőadása.

Pyramus és Thisbe története, a mint ezt a jó mesteremberek kidolgozzák
és előadják, nemcsak a Shakespeare idejebeli műkedvelők és rossz
szinészek kiparodiázása, de egyszersmind azon nagy és üres szenvedélyé
is, mely az egész mű tárgyát teszi, s melyben már Pyramus személyesítője
mint szamár szerepelt is.

Való, hogy a negyedik felvonásban már be van fejezve a cselekvény, s az
utolsó felvonás, melynek e parodia szinhelye, szorosan vett drámai
szempontból hibás. Bizonyára Shakespeare, a drámai művészet e nagy
mestere, ki a kritikának törvényt szabott, jobban érezte ezt bármely
kritikusnál. De minthogy alkalmi művet írt s az ünnepély hősét nem
léptethette föl drámailag, lehetetlen volt drámailag leléptetnie is.
Foglalványnak használta s e fényes foglalványt be kellett fejezni. S
mivel fejezhette volna be méltóbban, mintha lakodalmi ünnepélyén
láttatja egész méltóságában; e költött lakodalmi ünnepélyt mintegy
összeolvasztja a valódival, saját maga művét a mesteremberekéivel, s a
mű alapeszméjének néhány pillanatnyi groteszk föltüntetése után a
tündérek áldásával és saját szerény engedelem kérésével bocsátja el a
közönséget. E szempontból minden dicséretet érdemel a befejezés.
Különben is a mesteremberek előadására már rég kiváncsiak vagyunk, s ha
magában a műben be is van már fejezve a drámai élet, az övékben most
kezdődik és Shakespeare elég ügyes arra, hogy e drámaitlan és mégis
drámai fogással lekösse figyelmünket.

Sokat akartam írni e műről s alig tettem többet, mint azt, hogy talán
némi kulcsot nyujtottam alapeszméje és compositiója helyes fölfogásához.
Még mennyi mindenről kellene írni, ha ugyan képes volnék száraz
bonczolással e mű szépségeit éreztetni; ha ugyan a közönség örömmel
olvasná a hosszabb kritikai dolgozatokat.

De Shakespeare mindig megérdemli a kivételt. Közelebbről hát bátor
leszek visszatérni e műre s az előadást birálva elmondani egyet-mást mit
most tér hiány miatt is el kellett hagynom. Örömest elszenvedem
Shakespeare-ért, és emlékünnepén azt a szemrehányást, hogy a magyar
kritikusok között én gyönyörködöm leglelkesültebben Shakespeare ez
úgynevezett sületlenségében. Van egy-két oly magyar kritikus, ki
Molièret letette trónjából, most néhány másik Shakespeare-rel birkózik;
hadd legyen olyan is, ki védni meri e nagy szellemeket. Ma holnap oda
jutunk, hogy még ehhez is egy kis bátorság kell.


III.

Ma ötödikszer került színre e mű; e körülmény alkalmat szolgáltat nekem
arra, hogy beváltsam igéretemet s még egy czikket írjak róla. Miért is
ne? Ha divatlapjaink két-három czikket írnak a budai színház
_Genovevá_-járól s lelkesülésökben nem tudják hová legyenek, talán nekem
is szabad még egyszer visszatérnem a Nemzeti Szinház _Szentivánéji
álmá_-ra. Igaz, amazt Jaime és Treffreu írták, emezt pedig csak
Shakespeare, egy elavult költő; amahhoz a híres Offenbach írta a zenét,
ehhez pedig csak Mendelssohn; de a _Koszorú_ nem levén divatlap, nem
köteles mindennemű divat szószólója lenni, sőt elavult dolgokat is
kedvelhet minden önmegtagadás nélkül.

A _Szentivánéji álom_ alkalmi mű, de kérdés: vajon az alkalmi mű alkot-e
külön nemet a drámai költészetben s mennyiben jogosan? Hogy
gyakorlatilag alkot, nem lehet tagadni.

Egész napjainkig fentartotta magát, s nagy költők is dolgoztak e nemben,
például Goethe, sőt a mi irodalmunkban sem hiányoznak ily alkalmi
drámák. Hogy többet ne említsek, ott van Vörösmartytól _Árpád ébredése_.
Azonban az ily alkalmi művek, mint drámák, csekély becsűek, sehogy sem
tudnak valódi drámává lenni, mint az alkalmi dal, óda, vagy elegia
valódi dallá, ódává, elegiává. Rendesen nem egyebek dialogizált
allegoriáknál, néha énekkel vegyítve. Sokszor van bennök költői
alapeszme, de nincs drámai élet, ezért a drámai költészetnek inkább csak
kinövései, melyeket az alkalomszerüség ment s az általában vett
költőiség, később is olvasásra méltók, de mint drámáknak a szinpadhoz
tulajdonkép nincs többé joguk. Épen az bámulatos Shakespeareben, hogy e
sikamlós téren is valódi drámát tudott írni, oly drámát, melynek, mint
ilyennek, alig van versenytársa: szóval az alkalmiságot szoros
kapcsolatba hozta a drámai költészet belső igényeivel is. De minő drámát
írt: tragédiát, szoros értelemben vett drámát, vígjátékot vagy
bohózatot-e? Tulajdonkép egyiket sem. Leginkább bohózatos vígjátékot
vagy jobban mondva a bohózat egy magasb faját tartalomban és formában
egyaránt. Tudom, hogy a bohózat rossz hangzású szó irodalmunkban;
emlékszem, hogy ezelőtt egy pár hónappal két politikai nagy lap, melyek
semmiben sem értenek egyet, abban szépen megegyeztek, hogy a bohózat
annyi, mint puszta semmiskedés s rendesen oly iró munkája, a ki képtelen
jó vígjátékot írni, vagy a vasárnapi közönség ízléséhez aljasul. Íróink,
kritikusaink, közönségünk jó része souverain megvetéssel tekint a
szegény bohózatra, s ha néha mulat is rajta, mintegy szégyenli
bevallani.

Honnan vettük e nézeteket, e szokást, e kedélyhangulatot? Aesthetikai
míveltségünk hiányossága-e vagy a magyar természet sajátsága? Ez utóbbit
nem merném állítani. Népünk igen jól mulat a maga bohózatos meséin. Úgy
hiszem, másutt rejlik az ok. Sokáig a bécsi nagyrészt ízlés- és
erkölcstelen lokal-bohózatok járma alatt nyögtünk s miattok megutáltuk a
bohózatnakm ég a fogalmát is.

Újabban a budai szinház a franczia bohózatok selejtesebbjeivel vendégli
a magyart; a táncz, zene és látvány mulattatják ugyan a közönséget, de
magoknak e műveknek csekély értéke nem igen hozhatja jobb hírbe a
bohózatot. Talán maga az elnevezés is rossz, s az egyoldalú fölfogás
könnyen hajlandó az úgynevezett bohóságot csak bohóságnak tartani,
melyhez az æsthetikának nincs köze. A jobb bohózat nálunk már vígjáték
számában megy; például Molière _Botcsinálta doctor_-át nem meri
bohózatnak nevezni, talán már csak azért sem, mert a Théâtre
Francais-ben adják, s ezt bizonynyal nem tennék, ha valósággal csak
pusztán bohózat volna. Szóval közönségünk nem becsüli a bohózatot s a
kritika általában véve elősegíti a fogalomzavart. Ez még ugyan magában
nem oly nagy baj, sokkal nagyobb az, hogy nem volt s nincs költőnk, a ki
kivívja a bohózat becsületét. Költészetünk a fajok tekintetében nagyon
szűk körben mozog; majd mindenik költő ugyanegy úton jár, pedig a
kezdeményezés és bátorság nemcsak a genie kiváltsága, hanem a
talentumoké is.

Bárki bármit mondjon, a bohózat épen oly jogos nem, mint a vígjáték; s
ha alsóbb komikumnak nevezik, ez nem azt teszi, mintha sokkal csekélyebb
becsű volna a fensőbbnél, hanem inkább csak azt, hogy alsóbb körben
mozog, kevésbbé korlátolt, erősebb vagy ha úgy tetszik durvább hatásra
törekszik: mosoly helyett hahotára. Megengedem, hogy a mosoly
tiszteségesebb a hahotánál, kivált szalonban, de azért a hahota
kunyhóban, palotában mindíg drága kincse marad az embereknek. A bohózat
tulajdonkép nem egyéb, mint a komikai jellemek és helyzetek túlzása;
épen úgy meg kell lenni benne a komikai összeütközésnek, drámai életnek
és költői igazságnak, mint a vígjátékban, csakhogy máskép. A bohózat nem
a jellemrajz pontosságával hat, hanem a jellemző vonások éles
kiemelésével, túlzásával, épen mint a torzkép. Kit nem hat meg egy jó
torzkép komikuma, ki fogja tőle megtagadni a művészi igazságot, pedig
egyetlen vonása sem hű a természethez? A hűséget és valóságot épen a
pontatlanság, a túlzás fejezi ki, csakhogy a túlzásnak is van túlzása, a
pontatlanságnak is pontatlansága, s épen abban rejlik a művészet titka,
eltalálni az illő határt és mértéket.

A bohózat a cselekvényben is sokkal szabadabb, túlzóbb a vígjátéknál. A
jellemrajz és viszonyok túlzásából önként következik a helyzetek és
bonyodalom túlzása is, de természetesen soha sem a költői igazság
rovására, mely nem mindíg egy a valószínűséggel. Ha az alapeszme és
cselekvény az emberi szív és viszonyok komikumán alapul: akkor a túlzás
úgynevezett valószínűtlensége a cselekvény folyamában sem igen jöhet
kérdésbe. Ha a költő valóban tud hatni reánk, magával ragad s csakhamar
otthon érezzük magunkat a tévedések, hibák és bohóságok ez eltorzult
világában is, mely külsőleg kevéssé hasonlít az élethez, de bensőleg
mégis egészen az.

A bohózat e sajátságából foly az is, hogy a drámai költészet egyetlen
faja sem kedveli annyira a phantastikust, mint épen ez. A népmesék
tündérei örömest mulatnak az emberi hibák és gyöngeségek legbohóbb
képviselőivel. Nem műköltő találta föl az erősebb komikum és tündérvilág
e vegyítését. Ott van minden nemzet népköltészetében. A műköltők csak
átvették és fölhasznalták.

Érdekes, hogy a műköltészet hogyan osztozott meg mindazon, mi a
népköltészetben csodás. A népmondákban nyilatkozó csodás az eposznak
lett elválhatlan társa, mint a végzetszerűség fönséges kifejezője; a
népmesei csodás legörömestebb a bohózattal és szatirával párosodik; a
tragédia is megtartott valamit, a subjectiv csodást, a népballadák
léleklátását, melyet Shakespeare oly megrendítőn használt föl
_Macbeth_-ben, _Hamlet_-ben.

De csodálatoskép épen a csodás elem az, a mit leginkább hibáztat nehány
magyar kritikus a _Szentivánéji álom_-ban, s úgy látszik, általában
pálczát akar törni minden oly költői mű felett, melyben a csodás
szerepel, legyen az eposz, satira, népmese vagy ballada. Előszőr a
_Pesti-Hirnök_ mondotta ki e nagy igazságot, nem sokára akadt két társa
is: egy tudományos s egy divatlap. Shakespeare művében kidobta lába alól
a valóságot, mely nélkül nincs költészet – monda amaz. «Ez a mű
képtelenség, melyet, ha ma írna valaki, csúful megbuknék» – tódítá a
másik. Íme minő kritikákat kell olvasnunk, minő æesthetikai leczkéket
hallgatnunk. Nem hiszem, hogy meggondoltátok volna, a mit mondotok.
Együgyű bölcsei a magyar kritikának, tudjátok-e, hogy a _Szentivánéji
álom_ elleni ingerültségtökben a költészet fele birodalmát tagadjátok
meg, a régi és újkor legkitünőbb művei felett törtök pálczát? Égessétek
meg Homert, Virgilt, Dantét, Miltont, Goethét; vigyétek borstakarónak
Swift satiráit: szakítsátok ki Shakespeareből mindazt, hol szellem vagy
tündér jelen meg; törjétek össze a népköltészet legdrágább kincseit;
tépjétek le a legnagyobb képírók műveit s bámuljátok a photograph arcz-
és genreképeket, a realis ízlés e remekeit. Nektek nem a költői, a
művészeti valóság kell, hanem a materialis, melyet kézzel lehet
tapintani; nektek minden képtelenség, a mit együgyű józanságtokban fel
nem foghattok. Ti itélni akartok a legnagyobb költők műveiről s még az
æsthetika ábéczéjét sem értitek, mert íme összezavarjátok a művészet
valóságát a mindennapi élet valóságával. Nincs itt helye a csodásról
bővebben értekeznem. Legyen elég megemlítenem annyit, hogy a csodás túl
teszi ugyan magát a természet törvényein, de nem a szellemén, ellenkezik
ugyan a valószínüséggel, de nem az illusióval, a művészetben pedig ez a
fődolog. S mi teremti itt az illusiót? Három oly elem, melyet, ha a
költő sikerrel olvaszt össze, nem tévesztheti hatását.

Előszőr a jelképesség, mely az erkölcsi világrend eszméit igyekszik
feltüntetni; másodszor az emberi szív és szenvedélyek rajza, mert a jó
és rossz szellemek, tündérek nem egyebek, mint az emberi tulajdonok
legmagasabb kifejezései; harmadszor a naiv hit, vagy ha ez hiányzik, a
hagyományok és gyermekkori emlékek varázsa, mely csak oly ember
phantasiájára nem hat, a ki egyoldalú ízlés rabja, s mintegy
mesterséggel ölt ki magából minden ilynemű fogékonyságot. Mindebből
önként következik, hogy eszmei valóság, lélektani igaz nélkül a csodás
nem költői, s a legnagyobb költők is mindíg oly csodást használtak föl s
alakítottak át szükségök szerint, melyet a hagyományokban találtak. E
három elemben a valónak annyi alapja van, a mennyi az elégnél is több a
művészeti való előállítására, ha a költő, valódi költő. Ki ezt nem érti,
vagy legalább nem érzi, az általában bajosan értheti a művészet
lényegét, s a művészeti valót, a költői igazat, a csodás nélküli
művekben is nagyon anyagiasan fogja föl.

Shakespeare a csodás használatában is felülmul minden drámaírót. Másnemű
csodást használ tragédiáiban, mint vígjátékaiban. Tragédiáiban a csodás
sohasem hat külsőkép magára a cselekvényre, se akadályozón, se
elősegítően; nagyobbára subjectiv csodás, a küzdő hős lélekállapotjának
kifejezése, még pedig annyiban drámai módon, a mennyiben visszahatván a
kedélyre mintegy motivumul szolgál. _Macbeth_ boszorkányaiban a belső
megkisértés van megtestesítve: Macbeth dæmoni álmodozása. A boszorkányok
viharban jelennek meg, légben tűnnek el, mintegy jelképezve a lélek
felindulását, s a nagyravágyó képzelődés rémes árnyait. Mi
természetesebb, mint hogy az, a ki a legféktelenebb nagyravágyással a
bűn magvát hordja keblében, a szél zúgásában, a vízesés morajában is a
nagyravágyás és bűn suttogását hallja s épen akkor, midőn saját érdemei
és a szerencse kedvezése már oly magasra emelték, a hol könnyen
megszédülhetni? Ily lélekállapotban lép fel Macbeth a tragédia
expositiójában. _Hamlet_-ben a lélek megjelenése nem egyéb, mint magának
a természetlen és iszonyú bűnnek sejtelme, mely a királyi udvarban
minden becsületes ember kedélyét kínozza, leginkább pedig Hamletet,
kiben ez mély meggyőződéssé érik s boszúra ingerli. S valóban a lélek
csak vele áll szóba, ki leginkább hiszi a bűnt. Azonban Shakespeare e
csodást nem csak jelképesen, s hősei kedélyállapotának költői
kifejezésére használja, hanem egyszersmind úgy használja, hogy lehetlen
képzelődésünkre nem hatnia. Hamlet atyjának lelke az éjfél óráiban,
elhagyott helyen jelen meg s akkor, midőn az iszonyú bűn sejtelme
Hamletből a közönségre is elragadt. Macbeth viharos időben, egy magános
pusztán találkozik boszorkányokkal. Mindkét műben a szellemek nem
annyira magokban hatnak, mint inkább a tragédia hősei lélekállapota s a
hely és körülmények által, a hol és melyek közt megjelennek. Sehol sem
gátolják vagy segítik elő a cselekvény külső folyamát, mint az eposzban,
de igen bensőkép, a mennyiben Hamletben a sejtelem hitté érlelődik,
Macbeth-ben pedig a dicsvágy és bűn csirázni kezd.

Szóval Shakespeare tragédiáiban a csodás a szereplő egyének subjectiv
körében marad s belküzdelmeiket fejezi ki.

Máskép van vígjátékaiban. Itt a szellemek nem a sejtelem és bűn rémes
árnyai, kiket csak az illető lát, s kik mindjárt eltűnnek, mihelyt a
felindulás, a szenvedély mámora csillapul. Itt egészen önállóan
szerepelnek s befolynak a cselekvény külső folyamára is, sőt magok
intézik, mint a gondviselés eszközei, a véletlen képviselői. Épen a
vigjátékba illenek, hol az események véletlensége nagyobb szerepet
játszik, mint a tragédiában, de leginkább a bohózatba, hol a jellemek és
bonyodalmak művészi túlzása a fődolog, s hol némely esetben a komikai
túlzást csodák nélkül nem is lehetne eléggé költőileg megérzékíteni
Természetesen itt csak derült, vidor, néha könnyelmű szellemekkel van
bajunk, kik mulatnak az emberi gyarlóságokon, megtréfálják a bohókat, de
az okos, jó és derék emberek felett tulajdonkép nincs hatalmok. E
jellemző vonás, melyet némely népmesében is feltalálhatni, adja meg
tulajdonkép a bohózatbeli csodás jelképességét.

Minél szeszélyesebb, bohóbb az ember, annál inkább elveszti maga felett
az erkölcsi uralmat s válik a véletlen játékszerévé; lassanként
ösztönei, vágyai szeszélyei, képzelődései rabjává lesz s minden
megtörténhetik rajta.

Vágyaink, rögeszméink és képzelődésünk e csodássága, képtelensége
összhangzik az események csodásságával és képtelenségével, s a csodásság
és képtelenség az emberi gyarlóságok és bohóságok való képévé alakul.
Így fogta föl Shakespeare a komikai csodást a _Szentivánéji álom_-ban.
Íme Theseus, Hippolyta, Egeus, nem jutnak a tündérek hatalma alá, míg a
képzelődő szerelmesek egészen az alatt állanak, s itt is némi fokozat
van, a heves férfiak inkább, mint a szelidebb nők. A mesteremberek
között is egyedül Zuboly jár pórul, a legképzelgőbb és legbohóbb társai
közt.

De a csodást e műben nem csak e jelképesség olvasztja a mű
organismusába, hanem még egyéb is. A mű egy álomkép s a szereplő egyének
mintegy álomból ébrednek föl, miután megszenvedtek és nevetségessé
váltak. S kik e mű tündérei? Az elfek, az álom tündérei, kik hajnalban
szétoszolnak. Az álom és szenvedély, az ébredés és kijózanulás, egymásba
játszanak s a hajnal elűzi az éj látomásait vagy ha úgy tetszik, a való
a képzelődés képtelenségét. Mi könnyen szállhat képzelmünk a költő után!
Kell-e teljesb és művészibb illusio?

E mellett mily költőileg és lélektanilag vannak rajzolva e tündérek.
Mellőzöm a tündérdalokat, melyeket az angol kritikusok a hangzatosság és
báj példányainak neveznek, csak a jellemrajzról szólok valamit.
Shakespeare készen találta a mondákban és mesékben, sőt magában az
irodalomban is az elfeket. Szokása szerint átvette és szüksége szerint
átalakította őket. Letörölt róluk minden dæmonit és kisértetest s
vidorabb, kevésbbé ártalmas viszonyba hozta az emberrel.

Shakespeare elfei kiválón az ábránd, szeszély és álom tündérei, kik a
holdnál sebesebben kerülik meg a földgolyót, nem kedvelik a napvilágot,
szeretik a homályt és holdfényt, de leginkább a félhomályt, az éber alvó
álmadozás idejét; hatalmuk is csak ez időre szorítkozik. Íme e tündéri
tulajdonoknak is meg van lélektani alapjok, de még inkább az
embereiknek. Ők nem az ember jó vagy rossz tulajdonainak összpontosított
kifejezései, mint más szellemek.

Tulajdonkép se jók, se rosszak, szorosan véve nincs erkölcsi világuk,
mint némely nagyvilági gavallérnak vagy delnőnek, kik kellemesek,
elmések, szeretik a szépet, utálják a rútat, de életök csak táncz,
mulatság, tréfa, bohóság. Titania és Oberon nem rossz szívűek,
legfeljebb egy kis féltékenység és méreg bántja őket, hamar
összevesznek, megtréfálják egymást, de egy vidám tánczban hamar is
kibékülnek.

A mily légiesen könnyű alakjok, épen oly felületes kedélyviláguk. A
emberek iránt nincs mélyebb részvétök, nevetnek rajtok és sajnálják
őket, de nem erős rokonszenvből, sem rosszaságból.

Leginkább a phantastákhoz és bohókhoz vonzódnak, s tulajdonkép csak
felettök van igazi hatalmuk. Varázsaik alapja az emberi kedélyben
rejlik. Természetes, hogy Demetrius és Lysander oly könnyen hatalmokba
esnek, s bizony nem csoda, hogy Zuboly a szamárfej külalakját is
megkapja. A gondviselés eszközei, hogy megtréfálják és csúffá tegyék a
bohót s ha lehet kijózanítsák. Puck valamivel durvább a többinél: ő a
tündér-udvar bohócza, van benne valami dæmoni is, de ez alig több a
vásottságnál.

E vázlatból is láthatni, mily bajosan játszhatni jól e szerepeket. A
tündérek jellemzőbb vonásait fölfogni bizonyára nem nehéz, de
megérzékíteni a kecs, kellem, naivitás phantastikus alakjában nagyon
nehéz s kivált szinésznek, még a legjobbnak is, csaknem lehetlen. Honnan
vegye a gyermekies termetet, rendkívüli könnyedséget, kecset,
vidorságot, melybe mégis bizonyos méltóságos és királyi vegyül? Oberont
Egressy játszotta, Puckot Szerdahelyi, Titaniát Szigligeti Anna. Két
legjobb szinészünk kezében volt a két főtündér; mégis nem csodálkozom,
hogy játékuk nem sikerült, inkább azon csodálkozom, hogy ezen némely lap
csodálkozik, az _Ungarische Nachrichten_ pedig épen ebből itéli meg a
Nemzeti Színház egész művészetét. Csodálatos, hogy az _Ungarische
Nachrichten_ német létére nem tudja: mennyire nem sikerült e mű a
legelső német színpadokon is.

Tieck, midőn 1843-ban Dresdában új rendezéssel előadatta, rövid és
szelíd kritikájában sem állhatta meg, hogy a Puck szerepét játszó
szinésznőt keményen meg ne rója. Bécsben szintén rosszul adják. Gervinus
nagy elégetlenséggel nyilatkozik a berlini előadásról s egyenesen
kimondja, hogy a német szinészet mostani hanyatlásában legkevésbbé
remélhetni e mű sikerét. Pedig ott nők játszották a két főtündért, nem
pedig mint nálunk, szükségből férfiak, kiknek alkalmasint soha sem fog
sikerülni. Shakespeare idejében inkább sikerülhettek e szerepek; korán a
szinészetre képzett gyermekek adták s így ha tehetségök volt, sokkal
hívebben tükrözhették vissza a szerep lényegét, mint akár a jobb
szinésznők is.

E körülményeket a legszigorúbb kritikának is számba kell venni.
Részemről méltánylom mind Egressyt, mind Szerdahelyit azért, hogy elég
önmegtagadások volt szükségből e szerepeket eljátszani.

Egressy mindent megtett, a mit megtehetett; kevésbbé Szerdahelyi, ki
némely franczia vígjátékban is vidorabb és vásottabb tud lenni, mint a
vidorság és vásottság e tündéri szerepében.

Sokkal jobban sikerült a négy szerelmes szerepe. Hermia (Prielle
Kornélia), Helena (Lendvayné), Lysander (Lendvay), Demetrius (Paulai).
Kár, hogy nem öntöttek szerepeikbe több hevet, szerelmi lázt egyéni
jellemök árnyalatai szerint, kivált a bűvös csöppek után, midőn a
szenvedély majdnem az őrjöngésig emelkedik, melyet aztán oly
természetesen követ az elbágyadás. Az est koszorúja minden esetre a
mesterembereket illeti, kivált Szigetit, ki Zuboly szerepét sok kedvvel,
eredetiséggel s néhol igen sikerülten játszotta, de a túlzás nem keveset
rontott, kivált az utolsó felvonásban.

Szigeti igen jó volt az első felvonásban, midőn minden szerepet el akar
játszani, de midőn szamárfejet kap és Titánia nyájaskodik vele, kissé
mérsékelni kellett volna magát. Már magában oly nevetséges a helyzet,
hogy nincs szükség erősb szinezésre s Titania nyájaskodásának komikuma
egészen elvész, ha Zuboly fölébred álmából; azt is igen jól játszotta
Szigeti, tulajdonkép ez fénypontja játékának, azonban a szini előadás
igen túlzott volt. Értsük meg egymást. Nem arról van szó, hogy a
bohózatos, túlzott jellemet nem kell túlozva adni, hanem arról, hogy a
túlzást nem kell még túlozni is s főleg megtartani a túlzás komolyságát.
Szigeti és Szathmáry (Dudás) úgy játszottak a fejedelem előtt, mintha
tréfálnának, pedig akkor lettek volna igazán nevetségesek, midőn
legtúlzottabb erőlködéseikben is látszott volna rajtok, hogy komolyan
tetszeni akarnak.

E tekintetben legjobb volt Tóth (Vaczkor) és Sántha (Ösztövér) Azonban
úgy látszik, hogy Szigeti különben derék játékának e hiányát sejteni is
kezdi, legalább az ötödik előadáskor sokkal kevésbbé túlzott az utolsó
felvonásban.



A BUDAI NÉPSZINHÁZRÓL.

Corradini, féllábú tánczos föllépte. – Dunanan apó és fia utazása. Víg
operette 3 felvonásban Offenbachtól. Siraudin és Meineaux után
fordította Tarnai Pál. Előadatott a Budai Népszinházban 1864 július
11-én.


I.

A Nemzeti Szinház zárva lévén, megragadom az alkalmat, hogy a Budai
Népszinházról is szólhassak valamit. Ezt eddig is örömest tettem volna,
ha körülményeim engedik, mert elismerem a Budai Népszinház fontosságát,
bár távolról sem tartozom azok közé, a kik erőnek erejével nemzeti
ügygyé kívánják varázsolni. Csodálatos, hogy a nagyközönség józan
belátását néha épen a journalisták rontják meg. Midőn a Budai Népszinház
építése és megalapítása szóba jött, néhány lap oly hühót csapott, mintha
egy nemzeti intézetről volna szó. Még csekélyebb ügynek is, mint a
Népszinházé, megvan a maga fontossága a magyar társadalmi életben s a
journalistika jól teszi, ha részvétet ébreszt iránta, de nemzeti nagy
ügygyé emelni mindent, a mi a nemzetiséggel többé-kevésbbé kapcsolatban
van, éretlenség. Egy valóban nemzeti intézet virágzása vagy bukása
mindíg a nemzeti becsület kérdésébe vágó ügy; s mi lenne az, ha egyesek,
társulatok, községek, városok mindennemű vállalatai a nemzeti becsület
paizsa alá helyeztetnének? Küzdjön mindenki a maga becsületére,
használjon hazájának a hogy tud s vegye figyelembe, mit Vörösmarty _Ősz
bajnok_-jában Toldi mondott egy pár meggondolatlan ifjú embernek, kik az
ország czímerét koczkáztatták:

  Máskor – úgymond – e szent jelnek,
  Ha erőtök nem felel meg,
  Békét hagyjatok.
  Küzdjön a ki mer, czímére
  S tűrje – kit mily végzet ére…

E fogalomzavar nem hogy tisztult volna, hanem még nevekedett. A
journalisták egy része szembe állította a budai szinházat a nemzeti
szinházzal s a versenytárs szerepére unszolta, sőt még ma is találkoznak
némelyek, kik úgy mutatják fel a budai népszinházat, mint példányt, hova
a nemzeti szinháznak törekedni kellene. Soha sem olvastuk, hogy
találkozott volna franczia journalista, ki valamely Vaudeville szinházat
a Théâtre Francais-val állított volna szemben, ha mindjárt helyes oka
volt is az utóbbira neheztelni. De nálunk az ilyesmi nem ritkaság, csak
bátorság kell hozzá s ha valakinek ily gyönge ítélő tehetsége van, nem
csoda, ha tovább megy, s az anyagilag s szellemileg annyira sülyedt
városi német szinházat is untalan dicsőíti a nemzeti szinház rovására.
De hagyjuk ezt. Elég az hozzá, hogy Molnárnak csak annyi belátása volt,
mint kritikusainak, elfogadta e nevetséges helyzetet s a drámai alsó
nemek helyett, a mi nélkül a népszinháznak nincs értelme, a drámai
felsőbb nemekben próbált szerencsét s úgy látszik, azzal kecsegtette
magát, hogy egymaga oly nemzeti szinházat alapít, minő egy egész
országnak sem sikerült. Azonban csakhamar belátta ez iránynak ha nem is
nevetségességét, de anyagilag káros voltát. Fölhagyott a tragédiával,
felsőbb vígjátékkal, s leszállott a drámai alsóbb nemekhez: az
operettehez, népszinműhöz, bohózathoz, kisebb vígjátékhoz s látványos
szinművekhez. Ez volt legörvendetesb fordulat a népszinház történetében,
legalább öntudatára jutott hivatásának s oly tért foglalt el, melyen
egyedül lehet jövője. Mi szükség is két nemzeti szinházra? Bár egyik
tudna megfelelni feladatának. Oly számosak-e nálunk a drámai magasabb
nemek költői és szinészei, hogy nem férnek meg egy házban? Oly nagy-e a
közönség, hogy egy második főszinházra is szüksége van? Oly gazdag-e a
közönség, hogy két szinházat dotálhasson? Vajon nem azt óhajtotta-e évek
óta minden józan kritikus, hogy lassanként szoruljanak le a nemzeti
szinpadtól a drámai alsóbb nemek s mint főszinház egészen csak a
főnemeknek szentelje erejét? S mi különös! Midőn egy Népszinház áll elő,
Nemzeti Szinházzá akarjuk alakítani, s midőn némi balkísérlet után saját
kerékvágásába zökken, fennen hibáztatjuk. Valóban a Népszinház emez
örvendetes fordulata néhány journalistának tetszett legkevésbbé. Előbb
sajnálták, hogy elejti az úgynevezett dráma ügyét, azután abban
nyugodtak meg, hogy ez csak átmeneti állapot s ha a szinház megerősödik
anyagilag. Újra áttér a jó útra s a Nemzeti Szinház versenytársa lesz.
Mindamellett az állítólagos átmeneti korszak operettei, bohózatai
annyira megnyerték tetszésöket, hogy közülök némelyek az _Ördög
pilulái_-ért Bécsbe is felrándultak. A Népszinház szembe állítása a
Nemzeti Szinházzal később sem szünt meg; törik-szakad; így is úgy is meg
kellett lenni a párhuzamnak, nemcsak véleményekben, hanem tényekben is.
Tavaly néhány író kérvényt vitt fel Bécsbe a Nemzeti Szinház
választmánya és igazgatója ellen; az idén sem maradhatott el a bécsi út,
néhány írónak fel kellett oda rándulni, hogy a Budai Népszinház
igazgatójának mintegy diadalmenetét képezze.


II.

Azonban ez örvendetes fordulat bajt is idézett elő, még pedig két oly
főbajt, melyeket az a képzelt és dicsőített verseny a Nemzeti Szinházzal
még inkább kiemel. Egyik az, hogy a Népszinház semminemű lendületet nem
adott a drámai alsóbb nemek eredeti irodalmának; másik az, hogy néha
nagyon is könnyelműen lábbal tapod minden ízlést és erkölcsöt. Ez
utóbbin sokkal könnyebb segíteni, mint az elsőn. Az a körülmény, hogy
három év alatt a Népszinház eredeti népszinművei, bohózatai, kisebb
vígjátékai közül egy sem tett némi figyelemre méltó hatást, igen rossz
jelenség. Úgy látszik, a Népszinháznak még nem születtek költői, pedig
nélkülök nem fejlődhetik nemzeti alapon, s üvegházi növény marad. A
Népszinháznak tulajdonkép eredetibbnek a magyarabbnak kellene lenni a
nemzetinél, mert a nép mindig állandóbb és sajátságosb ízlésű, mint a
szorosabb értelemben vett nemzet, mely több oldalú míveltségénél fogva
inkább ki van téve az ízlés hullámzatának. E mellett egy Népszinház
jórészt nemcsak a a hazai népélet, hanem a speciális fővárosi élet
viszonyaiból szívja éltető nedvét. Közönsége kedveli a mindennapi élet
komikumát, mely őt közelről érdekli; oly viszonyok költői feldolgozását,
melyeket átélt, tapasztalt; egy jó tréfát, mely talán holnap vele is
megtörténhetik, egy találó dalt, melyet eltanulva holnap műhelyében
elmormolhasson. S mit találunk Népszinházunkban? A franczia operettek,
vaudevillek és bluettek majdnem kizárólagos uralmát. Hol vannak a vidéki
és fővárosi élet rajzai? Hol egyetlen eredeti komikai alak, mel a nép
kedvenczévé válhatnék, mint a nép szellem hű kifejezése? Sehol. Mind ezt
nem vádkép mondom. Tudom, hogy senkinek sem áll hatalmában költőket
teremteni; az sem ismeretlen előttem, hogy drámaíróink megvetik a drámai
alsóbb nemeket, még akkor is, ha több tehetségök van reá, mint a
felsőbbekre; Pest vegyes lakossága nem csekély akadály egy önálló
népszinház fejlődési folyamában; aztán elvégre a budai népszinház még
fiatal intézet; mennyit küzdött Nemzeti Szinházunk is, míg néhány
drámaíróra tett szert s az eredeti drámairodalomnak némi lendületet
adhatott. Igaz, várnunk és rémélnünk kell, de egyszersmind szólanunk a
dologról és folyvást szemünk előtt tartani a czélt, melyet elébb-utóbb
elérni kellene. A kritikusnak épen oly kötelessége részvétet ébreszteni
a drámaírókban a drámai alsóbb nemek iránt, mint magának a népszinháznak
inkább keresni és becsülni a drámaírókat, mint eddig tevé. Évenként
legalább egy pár kísérletet minden esetre lehetne koczkáztatni. Ott áll
összegyűjtve egy csoport népmesénk; miért ne lehetne valamelyikből oly
látványos színművet szerkeszteni, mely æsthetikai becsre nézve
felülmúlja az _Ördög pilulái_-t. A vidéki és pesti életnek egy pár oly
jellemző sajátsága van, mely kivált alsóbb komikumra igen alkalmas,
hozzá kell nyúlni, ha ma nem sikerül, sikerül holnap. Van egy pár
régibb, nem épen értéktelen bohózatunk, például a _Garaboncziás diák_;
ártana-e, ha valaki ujra átdolgozná? E mellett hány oly franczia
vaudevillet, bluettet olvashatni, melyekből az alapeszmét s egy-két
helyezetet átvéve egészen új, a magyar és pesti viszonyokhoz alkalmazott
műveket lehetne írni. Hát a zeneszerzők mit vétettek? Aránylag sok
magyar zeneszerzemény jelen meg évenként Rózsavölgyinél. Nem lehetne-e a
jobbakat hol ide, hol oda beszőni? Népdalaink gyűjteménye nem
válhatnék-e a Népszinház valódi kincsbányájává? S hogyan van az, hogy a
magyar operette sehogy sem találja meg útját a népszinházhoz?

A mi a másik főbajt illeti, ezen segíteni magától a színháztól függ, s
ideje is, hogy segítsen. Nem a pietista, sem a szalonember szempontjából
indulok ki, s jól tudom, hogy az alsóbb komikumnak æsthetikai
kiváltságlevele van a nagyon is illedelmes és kényes ízlés követelései
ellen. De jegyezzük meg jól, hogy a kiváltságlevél az æsthetikai érzésen
alapszik s nincs semmi köze azon speculátióval, mely a nemtelen hajlamok
hevületeinek hízeleg s pusztán csak az érzékiséget csiklandoztatja. Egy
valódi komikai jelenetnek sokat megbocsáthatni, ha valamiben áthágja is
az illedelmet, de a mi az æsthetikai gyönyörrel kapcsolatban sincs,
annak épenséggel semmit. Íme példa rá _Dunanan apó és fia utazása_ a
népszínháznak e már régi darabja, de a melyet most először néztem meg
figyelemmel. Maga a mű ellen nem szólok; elég kedves zenéje van;
cselekvénye, kidolgozása több és mulattatóbb lehetne, de így is megjár.
E mellett a szinészek épen nem játszottak rosszul, dicsérnem kell az
élénk, sebes és összevágó előadást, mely a magyar szinészetben nem
mindennapi jelenség. Igaz, hogy e darabot már szokszor adták s ennyi
próba után akaratlanul is összevágó játszáshoz kell szokniok. De az reám
nézve mindegy s nem csorbíthatja méltánylatomat. Azonban mirevaló a mű
végén az a nyomoruságos cancantáncz? Tulajdonkép nem is tartozik a
darabhoz; nem hiszem, hogy az eredetiben ezzel végződjék, alkalmasint
csak későbbi találmány. E tánczot Páris egyetlen szinházában sem járják,
csak oly nem épen jó hírben álló mulatóhelyeken, minő a Mabille és
Jardin d’Hiver, de itt is ott áll a tánczolók körül egy pár sergeant,
kik rendreutasítják az illetlenkedőket. S nekünk ezt a szinházban kell
látnunk s nálunk még találkoznak hirlapírók, kik védelmök alá veszik.
Nincs kedvem erkölcsi prédikácziót tartani; azt hiszem, hogy a közönség
inkább csak kiváncsiságból s egy kis vásoltságból lel benne gyönyört, de
azonban, bizonyára csekély az erkölcsi érzék, kik erre neki alkalmat
adnak és ajánlgatják.


III.

Corradini féllábú tánczos vendégszereplése szintén csak azt bizonyítja,
hogy a Budai Népszinház néha épen oly keveset gondol erkölcsi mint
æstethikai érzésünkkel. S mindezt ugyanegy este, kissé mégis sok.
Részemről csak azért néztem végig Corradini tánczát, mert írnom kellett
róla, de örömest oda hagytam volna a színházat, ha mindjárt kimenti
díjat kellett volna is fizetni. Minő gondolat egy sánta, egy béna ember
tánczától remélni æsthetikai gyönyört! Megteremtheti-e a mozdulatok
plasticitását, könnyűségét, az öröm, jókedv, vágy és szenvedély
kifejezésének azt a báját, melyet egy szép táncz elővarázsol? Teljes
lehetetlen. Már megjelenésének le kell hangolnia a kedélyt s a nézők
csak kiváncsiságot, csak sajnálkozást érezhetnek és egyebet semmit. Mi
köze e kínzó curiosumnak az æsthetikával? E mellett minden érzőbb ember
nem fog-e magában vádat érezni, hogy elég kegyetlen egy béna kínlódásain
mulatni, mert ha még nem is kínlódik, képzeletünkre azt a hatást teszi.
Valami kellemetlen érzés lepi meg az embert, melytől menekülni kíván s
még jó, ha csak ez, mert ha kíváncsisága gyönyört lel az ilynemű
látványban, az annak a jele, hogy æsthetikai érzéke eltompult s
lassanként egy ember kivégzését is az izgalom gyönyörével nézné végig. A
féllábú tánczművészet e divata és kedvelése az ízlés némi hanyatlására
mutat. Semmi sem árt inkább a művészetnek, mint az, midőn a durvulni
kezdő ízlés æsthetikai gyönyör helyett oly izgalmakhoz szokik, melyek
inkább idegeire hatnak, mint kedélyére. A görög szinészetet a
gladiátorok játéka buktatta meg; a ki a római circus látványaiban
gyönyört talált, többé nem indíthatnák meg Sophokles tragédiái. Vajon az
összemarczangolt rabszolgák kínlódása nem hasonlít-e egy kissé egy
szegény béna tánczához? Reám legalább ilynemű benyomást tett. Azért, úgy
hiszem, fölmentenek olvasóim az alól, hogy Corradini tánczának
részletesebb rajzát adjam. De én s velem együtt alkalmasint többen, nem
menthetjük fel a budai szinházat az erkölcs és ízlés olynemű követelései
alól, melyek valóban a szerényebbek közé tartoznak.



EGYIK SÍR, MÁSIK NEVET.

Szinmű 4 felvonásban. Irták Dumanoir és Keraniou, ordította Radnotfáy
Sámuel. Előadatott a Nemzeti Szinházban 1864 augusztus 8-án.

E mű nem ma került először szinpadra, egy párszor már adták s a közönség
elég jól fogadta. Én ma láttam először, unalom nélkül néztem végig, sőt
jól mulattam; oly jól, mint akármely társaságban, hol tisztességes
emberek mulatnak, élénken, helyenként szellemdúsan, beszélgetnek a napi
eseményekről, s egy-egy találó reflexióval, egy-egy sikerült élczczel
fűszerezik társalgásukat. Ki unatkoznék ilyenkor? Hanem az is igaz, hogy
az ember minden erősb benyomás nélkül tér haza, s midőn másnap fölkel,
csak arra emlékszik, hogy tegnap itt s itt volt, elég jól mulatott és
egyébre semmire.

Valóban sok franczia újabb szinmű hatása ilynemű. Semminemű ügyesség,
találékonyság, mesterkedés nem pótolhat bizonyos varázst, a költészet
varázsát, mely még némely nagyon hibás művekben is ellenállhatatlan hat
lelkünkre.

A Hugo és Dumas-féle romanticismus szilaj, féktelen, de mégis költői s
néha megrázó vagy legalább megdöbbentő teremtményeit, önmérséklő,
csendes, szelíd, mondhatnám közönyös szinművek váltották föl a franczia
szinpadon. Nem találkozunk többé nagy szenvedélylyel, vagy a nagy
szenvedély affectatiójával; a phantasia nagy tévedései eltüntek, de
magát a phantasiát is hiába keresed; nem panaszkodhatni többé a
bonyolult, megriadt cselekvényen, mely szinpadi csínyekkel vadászsza a
hatást, azonban a dráma nem akar már több lenni, mint egy hosszú
beszély; regényi tárgyakat és motivumokat vesz föl s keveset gondol a
dráma formájával. A történelem nagy tényei, alakjai többé senkit sem
lelkesítenek, a dráma muzsája csak a jelenben él, utczai pletykákkal
táplálkozik, mint egy grisette, vagy nagy szalonfecsegésbe merül, mint
egy unatkozó úrhölgy. A költők írtóznak a nagy felindulástól, nem
keresik az erősebb összeütközést, a mélyebb tragikumot, ha mindjárt
kétes úton, groteszkkel vegyítve dissonans benyomást hagyva is hátra,
mint azelőtt husz-huszonöt évvel; megelégszenek a mindennapi élet
szenvedéseivel és gondjaival, oly bukással, melyet elviselhet az ember,
oly diadallal, melynek nem mindig örülhetni. A szenvedély nyelve
kiveszett a franczia szinpadokról; helyét szellemdús vagy elmés
társalgás foglalta el vagy épen közönséges fecsegés, az idealismus
realismussá változott át, vagy a mi megmaradt, nincsenek nagy eszméi,
elszokott vagy fél a lelkesüléstől, nehogy nevetségessé váljék.

A franczia dráma ez újabb irányának, bár különböző oldalról, a fiatal
Dumas és Feuillet a képviselői. Mindkettő tehetséges ember, de az a
drámai genre, melyet mívelnek, nem nagy értékű. A fiatal Dumas vastag
realista és cynikus, ki egyébiránt néha szeret az erkölcscsel
kaczérkodni. Büszkesége, hogy a valódi életet másolja és fölmenti magát
a phantasia, találékonyság és gondolkodás terhétől. Azt hiszem, nincs is
elég ereje hozzá. Kikap valamit a mindennapi életből, a mit látott,
hallott, tapasztalt, rendesen holmi botrányt, s leírja szélesen és
hosszan, nem viseltetik alakjai iránt benső részvéttel, másolói
szerepéhez híven közönyös hozzájok; cselekvényeit ritkán emeli
eszmeiségig, vagy ha igen, az nem egyéb mint paradoxon; a legtöbbször
egy pár adomai fordulat minden leleményessége, bon-mot az alapeszméje s
holmi cynikus irónia egész bölcsesége. Ügyesen és elevenen másolja a
való életet, tudniillik az úgynevezett demi-monde titkait, s azt hiszi,
hogy az mindenkit úgy érdekel, mint őt; nem tartja magát erkölcsbirónak,
költőnek sem; ő csak rajzol fecseg s néha szellemdúsan, egyébre nincs
gondja; lássa a közönség, mit csinál, itéljen; óvakodik éreztetni
meggyőződését, világnézetét, mely talán nincs is. S mégis művei drámai
szegénységök mellett is, nagy részt feltünő sikert vívtak ki a párisi
színpadokon. Rajzbeli tehetségének, elmésségének tulajdonítsuk-e ezt,
vagy tárgyai botrányos ujdonságának? itéljék el a franczia műbírák.
Annyi igaz, hogy kevesb specifikus drámai tehetséggel ritka költő vívott
ki ily drámairói nagy hírt.

Feuillet egészen más ember. Távolról sem oly realista, mint a fiatal
Dumas, s egészen más körben mozog, azonban idealismusa nem fenszárnyaló.
Ő is őrizkedik a nagy felindulástól, a nagy szenvedély rajzától, de
gyöngéd kedélye, választékos, finom ízlése jó hatást tesznek a lélekre,
ha nem is mélyet és maradandót. Ő is inkább csak a mindennapi élettel
foglalkozik, de nem a demi-monde, hanem a valódi salonélet körében. Nem
veti meg úgy a phantasiát, mint Dumas, vagy jobban mondva több
phantasiája van, de sem széles körű, sem erős. A romantikai iskola némi
maradványa még meg van benne, de féktelenségéből semmi. Annyira
önmérséklő, illemes, választékos, hogy néha mesterkélt és erőtlen. Csak
a kecseshez, az érzelmeshez van érzéke; erkölcsi világnézetei elég
józanok, de igen kitünteti őket. Költészetének jó oldalai egyébiránt
beszélyeiben és regényeiben tünnek ki, melyek az újabb franczia
regényirodalomban kitünő helyet foglalnak el: drámáiban nagyrészt
árnyoldalait látjuk, mit különösen akkor vehetni észre, midőn regényeit
és beszélyeit dramatizálja. Mily különbség a dráma és a beszély között!
Bár sokban különbözik Dumastól, de abban egyezik vele, hogy a világos és
biztos expositióhoz keveset ért, erősebb drámai helyzeteket nem tud
teremteni, formája drámai szempontból laza, s cselekvénye, bár
érdekesen, de vontatva halad: a specifikus drámai erő épen úgy hiányzik
benne, mint Dumasban.

Dumanoir és Keraniou urak e drámája a Feuillet iskolájához tartozik, ha
ugyan iskolának lehet nevezni Feuillet kisérleteit. Nincs benne semmi
botrányos. Feuillet jóakaratteljes, gyöngéd szellemének, választékos
ízlésének némi halvány visszfénye sugárzik rajta. Nem bajlódik heves
szenvedélylyel, erős összeütközéssel – az újabb franczia drámák egészen
oda hagyták e tért – nincsenek benne hatásos, megrázó helyzetek, a
szenvedély nyelvét sem halljuk sehol, de hallunk élénk, elmés
társalgást, láttunk egy pár érdekes jelenetet és fordulatot s némi
könnyed kellemet, mely az egészen átvonul. Egyébiránt alapeszméje nem
annyira meglett embernek, mint növendék leánynak vagy ifjúnak való. Az
van benne kifejezve, hogy ne higyjünk a külszínnek, nem az a nő szereti
férjét igazán, ki csak ruhával és bánatos arczczal gyászolja, hanem az,
ki szívével, s ha kell, önfeláldozásában mosolyogni is tud. Ennyiért kár
volt drámát írni s kivált oly gyönge alapon, mint Rey Jeanette
története.

Két Jeanette áll előttünk, Rey és Vanneau Jeanette. Emez gyászolja,
siratja férjét, de örömest férjhez menne, sőt gyásza, nagy bánatja
tulajdonkép nem egyéb, mint kaczérság. Nem tudjuk ugyan a kire számít,
de csak akad valaki, a mint hogy akad is mindjárt az első felvonásban,
Borel Móricz orvos és törzstiszt, ki épen Algirből jő haza, s kivel a
fiatal özvegynek még lyánykorában némi viszonya volt. Hát a másik
Jeanette? Ez épen nem gyászolja Algirban elesett ezredes férjét, mindíg
nevet s férje testvérével, Laurence kisasszonynyal, minden mulatságban
részt vesz s kivált a bálban majd halálra tánczolja magát. Vajon miért
teszi mindezt? Bizonyára se kitalálni, se megérteni nem fogja az olvasó.
Kissé kivételes helyzete van, de a melyet a szerzők minden mesterkedésök
mellett sem indokoltak eléggé. A nevető Jeanette férjének tudniillik egy
vak és idegességben szenvedő anyja van, ki előtt titkolja fia halálát,
minden héten költött leveleket olvas föl neki fiától. Tehát Jeanette
azért nem gyászol, azért nevet, jár a bálba, s veszi magára az egész
világ rágalmát. Ez mind jó, csak az a kis baj van, melyet akármely
növendéklyány vagy ifju kritikája is észrevesz, hogy mi szükség a Rey
Jeanettnek _vak_ napa előtt nem gyász, hanem világos színű ruhát
fölvenni; mi szükség napa körén kivül is vígnak lennie s annyira bálozni
csak azért, hogy napa fia halálát meg ne tudja, melyet az egész világ
tud? Vajon nem jobb volna-e otthon ülni, nehogy valaki idegen látogassa
meg az öreget, s beszédközben kipattanjon a titok? Szóval a szükség vagy
is szűkölködés nem a viszonyokban rejlik, hanem az írók
leleményességében. Nem tudták tovább szőni drámájokat, azért volt
szükségök Rey Jeanette vígságára, bálozására a házon kívül is. Ugyanis
Borel orvos úr, meghallván az ő elesett kedves ezredese nejének
bálozását, szörnyen megbotránkozik, hamar belé esik a másik Jeanette
hálójába s nem akar semmit tudni ezredese végső óhajtásáról, hogy
tudniillik vegye nőűl testvérét Laurence-ot s legyen védje családjának.
Azonban látogatása alkalmával történetesen tanuja lesz Rey Jeanette
vígsága és bálozása okának, látja, hogyan titkolják az anya előtt fia
halálát, hogyan olvasnak neki a levegőből Algirban kelt leveleket. A
hályog leesik szeméről, tisztelni kezdi e nevetve gyászoló nőket,
örömest elvenné Laurence-ot, de már minden késő, mert a másik
Jeanettenek, a gyászoló özvegynek szavát adta. A bús Jeanette sietteti
is a házasságot; szerencsére férje halálát nem tudja hitelesen
bebizonyítani, sőt a mint Bidaut jegyző úrtól halljuk, az meg sem halt,
csak a hajó sülyedt el, melyen elvitorlázott, de nem egyszersmind Ő is.
Borel föl van mentve szava alól. Ha már az egyik holtnak vett férj
megkerült, miért ne kerülne meg a másik is? Rey ezredes csakugyan
levelet ír, hogy hála Istennek kiszabadult az arabok fogságából s mint
tábornok tér haza. Képzelhetni az anya nő és testvér örömét. Borel
eljegyzi Laurence-ot s a dráma azzal végződik, hogy Rey Jeanette belépő
férje karjaiba omlik, ki az egész darabban most jelenik meg először, de
nem hallhatjuk szavát, mert a függöny hirtelen legördül.

Istenem, ha csak ennyi baj és ily szenvedés volna az életben, ha az
emberi tettek szigorú nemezisét ily jóakaratú véletlen váltaná föl?
Istenem, ha ily drámai rajz mélyebben fel tudná indítani a szívet, mi
könnyű volna költőkké válnunk! De nem panaszolok, a darab teljességgel
nem unalmas, ügyesen van írva, elég jól mulattam, oly jól, mint akármely
theaestélyben, hol sok mindent kellemesen összefecseg az ember; igaz,
reggel midőn írni akartam róla, alig emlékeztem már reá s épen nem
merném részletesen megbirálni. Mindegy: nem unatkoztam, s várjunk-e
többet a franczia drámairodalom újabb irányától?



A CSAPODÁR.

Vigjáték 3 felvonásban. Irta Sardou Viktor. Fordították Berczik Árpád és
Fésűs György. Előadatott a Nemzeti Szinházban 1864 szeptember 16-án.

Majd minden újabb franczia dráma csak azt az állításunkat igazolja,
melyet a minap mondottunk, tudniillik, hogy a franczia újabb drámai
iskola kevesebbet ér elődénél. Hugo Victor, Dumas Sándor, Scribe Jenő
helyét Feuillet, ifjú Dumas és Sardou foglaltak el. Minő különbség nem
csak a tehetséget, de a szellemet és drámai stílt illetőleg is. Hányszor
gúnyolták Scribet, hogy a bourgeoisie költője, de vajon szebb helyzet-e
a demi-monde költőjének lenni? Szemére hányták a magasb idealismus
hiányát, de vajon lehet-e czinizmussal vádolni, mint utódait, s
gyakorlati józan esze nem többet ér-e az újabb költők paradoxonainál?
Scribe leleményességét mindenki elismerte, azonban a jellemrajzot s a
mélyebb indokolást senki sem tartotta erős oldalának. Igaz, de melyik
újabb franczia vígjátékíró az, ki leleményessége hiányát csak
valamennyire is fedezni tudja jellemrajzai erejével? Ím itt van Sardou,
ki meglehetős hírre kapott, nálunk talán még inkább, mint
Francziaországban. Jellemrajzai távolról sem állják ki a versenyt a
Scribe-éivel; legjobb művében, a _Jó barátok_-ban is inkább csak a
genreképi alakok, s mellék személyei sikerültebbek. Leleménye is
ilynemű. Egy egész cselekvénynek soha sem ura, de vannak jó ötletei, és
egy-két helyzetet szerencsésen megalkot. Inkább víg jelenetek, mint
vígjáték költője. Ilyesmit tapasztalunk jellemrajzaiban is. Egy-egy
jellemző vonást találóan kiemel, de a mint a cselekvény fordulóponthoz
ér, főbb alakjai rendesen belé bicsaklanak. Azonban legnagyobb baj, hogy
a specifikus drámai formát ő is épen úgy elhanyagolja, mint társai.
Világos expositióval felkölteni a várakozást, a jól előkészített
cselekvény gyors, de könnyen felfogható bonyodalmával folyvást ébren
tartani a nézőket, nem áll hatalmában. Expositiói nehézkesek, bonyodalma
egyenetlen: hol lassú, hol sebes, de kissé homályos s gyakran
erőltetett. Vannak szükségtelen személyei, kikkel kezd valamit, de nem
tud végezni. Cselekvénye vagy elnyújtott vagy túlterhelt; sokat markol,
keveset szorít, s a mit megszorított is, úgy kizsákmányolja, hogy fele
is elég lenne.

Sardou ez új művét leleményben majdnem szegénynek mondhatni. Egy férfi,
ki megúnja a boldog házas életet és csapodárkodni óhajt, s kifáradva egy
ostoba kalandban, újra visszatér nejéhez, ki épen azért vonult falura, s
kezd kaczérkodni udvarlójával, hogy férjét visszaédesítse, meglehetősen
elkoptatott gondolat. Azonban Sardou új formában, új fordulattal akarta
feldolgozni. A kalandozó férjet nejének egyik rokona, kit ez a vasúton
bizonyos olasz nő komornájának néz, az olasz nő helyett nejéhez viszi
légyottra, hogy ott megvárassa, kiéheztesse, átfázassa,
kellemetlenségekbe bonyolítsa, szóval megtérítse. Ez magában nem rossz,
de rosszak az eszközök, melyeket e czélra használ s tulajdonkép ebben
rejlik a mű leleményességének szegénysége. Egyik laptársunk sajnálkozik,
hogy Sardou, e kiválóan nemes és komoly emelkedettségű költő – úgy
hiszszük ilyesmit maga Sardou sem igényel magának – belé dobta magát a
bohózat harlekin ruhás karjaiba. Bár dobta volna az Isten adta, oly
kevéssé vált volna szégyenére, mint Shakespearenek vagy Moliérenek. Csak
írt volna jó bohózatot, hanem épen az a baj, hogy egészben véve épen oly
gyönge bohózatot írt, mint vígjátékot, azaz sem egyiket sem másikat.
Tárgyából, úgy a hogy felfogta, lehetett volna egy igen mulatságos egy
felvonásos farce-ot írni, e helyett három felvonásos vígjátékra
törekedett, a czélt jól kigondolta, de leleménye cserben hagyta az
eszközök megtalálásában, azért kipked-kapkod, s ez a minden biztosság
nélküli kézzel-lábbal dolgozás művének valószinűtlenségeit, lélektani
botlásait még kirivóbbakká teszi. A valódi leleményesség nem abban áll,
hogy a száraz értelemmel bonyodalmat combináljunk, hanem hogy
képzelődésünkkel képzelődésre hatva, a czélt hozzávaló eszközzel
szolgáljuk s ez eszközöket mintegy önkénytelen leljük meg. Sardou tudta
mit akar, de nem tudta, hogyan akarja; értelme látta a czélt, a
képzelmében nem tudott megszületni a cselekvény és jellemrajz ikre. Nem
várt utána, vagy talán hiába is várt volna. Törik-szakad, helyzeteket s
hozzá személyeket combinált; akadt egy pár jó ötlete is; egy csoport
szellemdús vagy legalább szellemdúsnak látszó reflexió, mint mindig, úgy
most is szolgálatára állott.

Nincs kedvünk e mű cselekvényét és jellemrajzát elemezni. Fogyatkozásai
oly szembeötlők, hogy akárki észreveheti. Sokkal örömestebb foglalkozunk
azzal, mi az újabb franczia vígjátékok sajátságosb betegsége, s mely már
a miénkre is elragadt. A kritikus is kedveli, mint az orvos, az érdekes
betegségeket, a szép sebeket, bár nem oly nyegle, hogy meggyógyításukra
vállalkozzék.

Az újabb franczia vígjátékban gyakori eset, hogy komikai főszemély
kigyógyul hibájából és bűnéből. Tulajdonkép ez a komikai összeütközés, a
küzdelem végczélja. Néha mintha alapeszmében gyermekbeszélkéket
hallanánk, hol a hazug Feriből s a nyulánk Jánoskából derék fiuk válnak,
miután pórul jártak, vagy a mama és tanító bácsi megbüntették őket. Ez a
gyógyítási düh a mi vígjátékíróinkat is megszállotta. A mult héten a
pályavígjátékok majd mind ilyenek voltak. Nem mondjuk, hogy az ily
conceptióból nem válhatik jó vígjáték, de azt állítjuk, hogy a
komikumnak rendesen csak könnyedébb nemét képezhetik. Bezzeg Molière és
Scribe nem gyógyítgatták komikai főbb személyeiket, megelégedtek azzal,
hogy megbuktatták és csuffá tették.

Valóban, a rögzött hibának, komikai erősebb szenvedélynek nem
természete, hogy átváltozzék, ha az emberekkel és viszonyokkal
összeütközik; sőt ellenkezőleg még rögzöttebb, hevesebb lesz, s mikor
pórul jár sem hiszi el, hogy nevetséges volt, legfeljebb csak azt, hogy
kijátszották, most az egyszer tévedett, de máskor nem fog. Rosszul
fognók fel a komikai főszemély drámaiasságát, ha azt hinnők, hogy
szükségeskép át kell változnia. Ez egy bizonyos tekintetben inkább illik
a tragikai hősre, kit szenvedélye mind inkább ragad
ballépésről-ballépésre, míg végre a csak nagyravágyó Macbethből gyilkos
és bitorló lesz. A komikai hős inkább állandó jellem, mint a tragikai,
de abban mindenik egyezik, hogy nem annyira a gyógyulás, hanem inkább a
bukás felé sietnek. A kigyógyítást vígjátékban leginkább ifjaknál lehet
használni, avagy oly hibánál vagy szenvedélynél, melynek csak küszöbén
vagyunk s úgy szólva most kezdünk bele esni. S épen az a baja a legtöbb
gyógyító vigjátéknak, hogy rögzöttnek festi a hibát, erősnek a
szenvedélyt, s mégis nagyon könnyen és hirtelen gyógyít. Azt értjük,
hogy Shakespearenál jó indulatú, s csak elkényeztetett makranczos
hölgyet a szerelem fokozatosan meggyógyítja; de azt teljességgel nem
értjük, hogyan térhet meg Sardounál, egy kis éhezés és átfázás után egy
oly csapodár férj, ki neje iránt még külsőleg sem viseltetik
gyöngédséggel, ki már csaknem roué s egy alig ismert szép hölgy után
mérföldeket bekóboról.

A franczia újabb vígjáték e gyógyító szenvedélye egyébiránt távolról sem
oly baj, mint az, hogy a drámai szorosb forma iránti érzék kezd tompulni
a franczia drámaíróknál. A nehézkes expositió, laza szerkezet,
szükségtelen személyek, hosszan elnyújtott okoskodások, szóval mindaz,
mi Scribe idejében kivétel volt, most mindennapi jelenség. Mily
nehézkesen tud exponálni Sardou is, kinek épen élénkségét szokták
dicsérni. Az első jelenetben Fridolin és két kárpitos áll előttünk.
Ebből megtudjuk, hogy a falusi lakás újra butoroztatott s így azt is,
hogy falun vagyunk, Champignac nejénél, ki nem rég költözött ide
Párisból. Fridolin az árjegyzék utalványozásakor szórakozottságból a
maga neve helyett Constance a Champignac neje nevét írja alá. Ez által
az író tudtunkra adja, hogy Fridolin szereti Constance-ot. A kárpitosok
elmennek és többé nem térnek vissza. Fridolin magára marad s elmondja,
hogy szereti Constance-ot, ki aztán betoppan és rendelkezik valamiről. A
negyedik jelenetben megérkezik Camilla, elmondja utikalandját, Constance
szin én elbeszéli, hogy a mióta nem látták egymást, mi történt, hogy
férje elhanyagolja. Camilla okoskodik, elmélkedik s tanácsokat ad neki.
Az ötödik jelenetben bejő Champignac, nem tudva, hogy kalandozásában
tulajdon nyaralójába érkezett; elbeszéli a közönségnek, s Fridolinnak,
hogy ő minő ember, mily kalandja volt; Fridolint hasonló kalandokra
bátorítja. Ekkor belép Camilla, kit Champignae komornának vél, s itt
aztán valahára megkezdődik a cselekvény.

Mennyi az ismétlés, nyujtás, s mily kevés a biztosság, világosság ez
expositióban! Egyik kerékvágásból nehezen zökken a másikba és sehogy sem
tud megindulni. Hát vajon bonyodalomban és kifejlésben oly ügyesek-e a
mostani franczia vígjátékírók, mint a régiek? Távolról sem. Sardounak
épen az a szokása, hogy ha a bonyodalomban egy-egy jó ötlete van, mintha
nem tudná hasonló jóval tovább fűzni, egész az unalomig kizsákmányolja.
Példa rá Camilla szembekötősdije, mely elég mulatságos jelenet, de
minthogy hosszúra nyúlik, egészen bele lankadunk. Hát a mű kifejlése
mennyire el van nyújtva, sőt rontva. Midőn Champignac kiéhezik, átfázik,
Riveroltól megszalad, a bonyodalom legfőbb fokát érte el, s a
kifejlésnek gyorsan kellene bekövetkezni. Azonban még egy egész
felvonást kell látnunk. A szerző még itt is bonyolítani akar, de
minthogy nincs mit, csak mesterkedik, s épen úgy megrontja cselekvénye,
mint jó kedvünk folyamatosságát. Hátha még ide veszszük Fridolin
szerelmét, melyet a költő sehogy sem tudott a mű organismusába
olvasztani; Constance-ot, ki henye jelenetei miatt sehogy se tudja
érdekelni a közönséget! Vajon nincs-e jogunk állítani, hogy a franczia
vígjátékban épen az kezd romlani, mivel eddig a francziák minden
nemzetet felülmultak, a forma szabatossága, a technika virtuozitása.
Épen azért teljességgel nem ajánlhatjuk vigjátékíróinknak ez új iskolát
s óhajtjuk, hogy a régibb franczia vigjátékírók művei többször
kerüljenek színpadra.



A FÖSVÉNY.

Vigjáték 5 felvonásban. Irta Molière, fordította Kazinczy Gábor.
Előadatott a Nemzeti Szinházban 1864 szeptember 23-án.


I.

_Tartuffe_-öt és _Dandin György_-öt kivéve, talán Molière egyetlen
vígjátékát sem vádolták anynyira erkölcstelen iránynyal, mint épen a
_Fösvény_-t. Természetesen nem annyira a közönség, mint a kritika,
leginkább oly kritikusok, kik affectálták az erkölcsiséget, vagy ha
mélyen érzeték is, olynemű elmélettel rontották meg izlésöket, mely
szerint a költészet pusztán csak erkölcsi prédikáczió. Nem tudjuk
Rousseaut hova számítsuk: az affectált vagy őszinte erkölcsbírák közé,
de annyi bizonyos, hogy e nagy író, kinek, mint a színpad elvbeli
ellenségének, kár volt színműveket bírálni, aligha hirdetett nagyobb
előitéletet, mint akkor, midőn Molière _Fösvény_-ét erkölcstelen
vígjátékának bélyegezte. Nagy bűn, úgymond, a fösvénység és
uzsoráskodás, de nem nagyobb-e még meglopni az atyát s oly
tiszteletlenül bánni vele, mint a negyedik felvonás ötödik jelenetében.
Ezért nem haboz kimondani, hogy a _Fösvény_ a rossz erkölcsök iskolája,
mely a tiszteletlen és tolvaj fiút a nézővel megszerettetve, magát az
erényt akarja nevetségessé tenni. Ily egyoldalú erkölcsi szempontból
ítélni meg költői művet, Rousseau előtt is divatos volt, s most még
divatosb, kivált oly körben, hol egyébiránt Rousseau a legkevésbbé
kedvelt író. E divat természetesen a mi irodalmunkat sem kerülte ki. Nem
szólok az _Idők Tanuja_ és _Pesti Hirnök_-féle bírálatokról; kívülök is
elég kritikus van, kik ha nem is oly nevetségesen, de szintoly tévúton
keresik az erkölcsiséget a drámai költészetben. Hiszen, alig mult egy
pár éve, hogy egyik vígjátékírónk akadémiánkra oly elmélettel köszöntött
be, mely szerint Molière legkitünőbb vígjátékai erkölcstelenek, sőt
általában a valódi komikum lehetetlenné válik. Az erkölcsi szempont ez
egyoldalú képviselői hatását sok tekintetben elősegíti az a körülmény,
hogy a művészeti szempont képviselői rendesen hasonló egyoldalúságban
sinylenek. A művészet önmagának czélja, semmi köze a morállal – mondja
az ellenfél; – a művész ecsete csak úgy adja vissza a rajzot igazán, ha
logikája csupán a tárgyat tartja szem előtt s nem törődve sem jóval, sem
rosszal, megy czélja felé. Ily egyoldalú általánossággal nem dönthetni
el még csekélyebb érdekű kérdéseket sem. Ha a költészetben minden a
morál, akkor tulajdonkép nincs szükség költészetre; ha a morál semmi,
akkor a költészet nemcsak hűtelen rajza az emberi szívnek, hanem egész
letében művészietlen is. Hogyan, tehát a költőnek semmi köze sem volna a
morállal s épen a drámaköltő sérthetné erkölcsi érzésünket, az a költő,
ki a szenvedélyek küzdelmét rajzolja az erkölcs, társadalom és állam
nagy érdekeivel, s egyszersmind a tévedések és bűnök nemesise által
rázza meg szívünket? Ha így áll a dolog, akkor a költői
igazságszolgáltatás közönyös kérdés s csak a szeszély játéka; akkor a
szenvedélyek kűzdelmét akár a véletlen döntheti el; a részben
legművésziebb rajz véghatásába a legművészietlenebbé válik; s a drámai
művészet, melyet Aristoteles a szenvedélyek tisztításának nevezett, a
szenvedélyek felzavarásává válnék. A morál épen úgy része a drámai
művészetnek, mint a lélekbuvárlat, jellemrajz, cselekvény, sőt úgy
szólva egymásba játszanak. Holmi kevély phrásisokkal nem a morált kell
kiküszöbölni a drámai művészetből, hanem a moralisták balga
követeléseit, de annyiban küzdenünk a morál mellett, a mennyiben a
drámai művészet alkatrésze. A moralisták ily balga követelése a többek
közt mindjárt az, hogy a költőnek főszemélyeiben az erény képviselőit,
az emberi tökély eszményeit kell rajzolni. A drámaköltő épen ily hősöket
használhat legkevésbbé. Hová lesz a tragédia megrázó hatása, a tévedésbe
vagy bűnbe sodort szenvedély rajza nélkül? Vagy ártatlan erényes
embereket szenvedtessen a költő, kiket végül megjutalmaz. Így lehetetlen
tragédiát írni, legfeljebb csak érzékeny drámát s mellőzve a költői
szempontot, csak tisztán erkölcsből is, melyik nagyobb hatású: az
erkölcsi nemesis sujtó karja-e, melyet az élet majd mindennemű
viszonyaiban többé-kevésbbé feltalálunk, vagy a gondviselés jutalmazása,
mely ritkább az életben s melyet maga a keresztyén vallás is a
túlvilágba helyez? E mellett az ilynemű drámák, melyek között alig
találhatni kitünőt, igen hajlanak amaz erkölcstelen tan felé, hogy az
erény ne önmagában keresse a jutalmat, hanem világi javakban. A
martyrologia költői formája a legenda s nem a dráma, s erkölcsi
túlbuzgalmunkban kár összezavarni a műfajokat. Hogy komédiát hogyan
lehet írni erényes hősökről, épen nem képzelhetjük, mert azt csak föl
nem tehetni a moralistákról, hogy az erényt akarják kigunyolni. A
komikus költő még kevésbbé használhatja az erény hőseit, mint a
tragikus. A moralisták követelései kifogyhatatlanok, de csak azt
érintjük, mely némikép rokon a fennebbivel s a Molière _Fösvény_-e ellen
emelt vádat alkotja. A drámában – így szólnak – a jónak kell győzni a a
rossz felett; a tévedt vagy bűnös ember bukását az erényes diadalának
kell követni akár a tragikum, akár a komikum alakjában. Az igaz, hogy
mind a tragédiában, mind a komédiában valaminek győzedelmeskedni kell s
ez nem lehet ellentétben a morállal, sőt széles értelemben maga a morál:
de tulajkép eszmének kell győzni, nem személynek s hogy a személyek, kik
erre befolynak, erényes vagy nem erényes emberek legyenek-e, inkább csak
a tárgytól függ s épen nem absolut szükségesség, sőt a tragikum és
komikum legjobb tárgyai közül sok épen meg sem türné. Mind a
tragédiában, mind a komédiában a katastropha a megsértett erkölcsi érdek
kiengesztelése s itt az a pont, hol az erkölcsi és művészeti elem
legláthatóbban összeolvad. Ezt támadjátok meg, ha erkölcstelen, mert
akkor művészietlen, de ne vessétek latra azok erényét, kik e
katastrophát előidézhetik, mert akkor oly kevéssé vagytok lélekbúvárok,
mint æsthetikusok. Ime Sophokles _Elektrá_-jában, Klütemnesztra, a
férjgyilkos nő, fia kardja alatt vérzik el. Ti felsóhajtotok, hogy a
férjgyilkosság nagy bűn, de az anyagyilkosság még nagyobb. Szerintetek
talán idegen, de erényes embernek kellett volna végrehajtani e tettet.
De az erényes ember bosszúálló-e? Vagy a tragédiákat törvényszéki
itélettel akarjátok-e bevégezni, mely inkább külső, mint belsőkép
büntet? De a költő nemcsak nagy bűnöket rajzol, hanem nagy tévedéseket
is, s a nagy bűnök némely tárgyainál vajon miféle törvényszék fog ítélni
a királyok és királynők bűnei felett. Ím ott van Shakespeare Brutusa,
megbukik, nem azért, mert a szabadságot szerette, hanem mert nem okosan
szerette, s oly körülmények alatt akarta visszaállítani a respublikát,
midőn már hiányoztak a respublikai erkölcsök. Vajon a győzőknek
hazafiság és erény képviselőinek kell-e lenni? Antonius és Octavianus
nem azok, de az természetes az erkölcsi szükségesség fejleménye, hogy a
szabadság nevében elkövetett politikai orgyilkosságot, a szabadsággal
kaczérkodó zsarnokság kövesse, s a szabadságot nem érdemlő Róma végkép a
cæsarismus karjaiba dőljön. Ebben rejlik a morál, a költői
igazságszolgáltatás, kiengesztelés, s nem holmi erényes
mesterkedésekben. A drámaköltő inkább csak felvett hőse pályáját
rajzolja bukásáig s nem egyszersmind a többi személyeket is. A görög
drámaírók ugyan trilogiákat írtak, hol a tévedések és bűnök egymásból
folyó lánczolatát rajzolják külön főszemélyekben s így Orestes bűne egy
új dráma alapja lesz, de arra a gondolatra soha sem vetemedtek, hogy a
tragikai hatást az erényes emberek győzelmében keressék s nem a tévedők
vagy bűnösök bukásában. A fődolog az, hogy a tévedés vagy bűn magában
hozdozza a nemesisst, mely végre eléri a viszonyok kényszerűségénél
fogva: ez az eszme győzelme, ez a morál, a többi e tekintetben kevésbbé
lényeges vagy épen lényegtelen. A komikus költő még kevésbbé fogadhatja
el a moralisták eme tanácsát, mint a tragikus. A vígjáték hőse mindig
olyat akar, mi helytelen, mi ellentétben van vagy saját
tulajdonságaival, vagy az erkölcs, társadalom, életbölcseség, közszokás,
illem követeléseivel. Személyiségénél vagy viszonyainál fogva már
akarata is nevetséges, nem is érheti el, a mit akar vagy ha eléri, el
kell vesztenie, pórul járnia, mit cselszövény eszközöl a többi személyek
részéről. E cselszövényt önkénytelen maga a főszemély is elősegíti, mi
emeli a komikai hatást, mind a jellemrajzot, mind a helyzeteket
illetőleg. A komikai hős pórul jár, kijátszodják, megcsalják, csúffá
teszik, meg is javul olykor, ha a körülmények engedik, de csak akkor, ha
komikailag megszenvedett. Vajon erényes, jámbor emberek képesek-e
valakit kijátszani, megcsalni, hogy czéljukat elérjék? Nem kell-e ide
egy kis ravaszság, gonoszság, ha nem is épen bűn, de mindenesetre mégis
annyi, a mennyi a szigorú moralisták kritikáját ki nem állja. Mit
csináljon a szegény vígjátékíró erényes, jámbor személyekkel, kiket arra
kell használnia, hogy komikai hősét tönkre tegyék? A cselekvény megindúl
s ha a jámbor emberek nem gonoszodnak el egy kissé bizony a bohó, sőt
bűnös ember fog győzedelmeskedni felettük, mi épen aztán épen oly
művészietlen, mint erkölcstelen. Azonban van egy más körülmény is, mi a
komikai cselszövők győzelmes ravaszságát nemcsak szükségessé teszi,
hanem enyhíti is annyira, hogy épen nem sérti erkölcsi érzésünket. A
valódi komikai hős maga idézi föl maga ellen a cselszövényt saját
hibájával vagy bűnével kelti ki környezetében a ravaszságot, a megtorló
szenvedélyt s így midőn pórul jár: azt az érzést kelti föl bennünk, hogy
megkapta a mit keresett és megérdemelt, s távolról sem azt, hogy azok a
gonoszok mily rútul bántak e szegény emberrel. Az erkölcsi érdek itt is
a katastrophába olvad, a fődolog itt is az, hogy a hős magában hordozza
nemesisét, mely eléri s nem az, hogy a kik befolytak bukására, hány
próbás erényűek. Ha az igazság szolgáinak megengedünk egy kis
ravaszságot a bűn üldözése, az igazság kiderítése körül, még inkább meg
lehet azt engednünk személyeire nézve a drámaírónak, ki ugyan nem
poroszló, de, ha valódi költő, minden törvényszéknél igazságosb.

Ily valódi, ily igazságos költő Molière. Az erkölcsi és művészeti elem
összeolvasztását a komikumban senki se értette jobban nálánál.
Főszemélyei magok idézik föl a cselszövényt és a szenvedélyekben lelik
büntetésöket, bukásukat. Az a vád, mit Rousseau _Fösvény_-e ellen emel,
a műnek épen egyik legfőbb érdeme. Harpagon fösvénységével kinozza egész
családját, még a legszükségesebbet is megvonja gyermekeitől. Mi
természetesb, hogy a fiú adósságot csináljon és tékozló legyen. Kell-e
komikaibb valami, mint az, hogy a ki magától is megvon mindent, idegen
uzsorásoknak gyűjti vagyonát? Mi utánozhatlan jelenet, midőn tudtán
kívül, saját fiának akar nagy uzsorára pénzt kölcsönözni s óhajtja a
gazdag atya saját maga, halálát! Nem vitatjuk, a tékozlás nagyobb bűn-e
vagy a fösvénység, de vajon ki idézte elő e tékozlást s ki szenved
miatta? Nem az-e, a ki megérdemelte. Tulajdonkép ez itt a kérdés s nem
az, hogy melyik nagyobb bűn. Harpagon vén létére szerelmes is s egy
fiatal leányt akar elvenni, kit fia szeret. Fia kijátsza atyja tervét,
hogy házasodhassék, átveszi a szolgája által ellopott pénzes ládát s
addig nem adja vissza atyjának, míg házasságába bele nem egyezik. Megint
nem vitatjuk: vajon a lopás és fiúi tiszteletlenség nagyobb bűn-e a
fösvénységnél és uzsoráskodásnál? De ismét kérdjük, nem oly embert ér-e,
a ki ezt felidézte s megérdemli. Jól esik nevetnünk rajta, hogy ily
pórul járt s e nevetésben több erkölcsi érzés nyilatkozik, mint Rousseau
moralizálásában. Nem a tiszteletlen és tolvaj fiút szeretjük, de
csodálnók, ha Harpagon nevelési rendszere máskép ütne ki s
boszankodnánk, ha egy szerény, engedelmes fiút látnánk magunk előtt, ki
eltűri, hogy atyja boldogtalanná tegye. Rousseau nem gondolta meg, hogy
midőn a tékozló és tiszteletlen fiú miatt annyira feljajdul, okvetlen a
fösvény és rossz atyát védi, s ha ő maga írta volna meg e művet, már
conceptiójában is lélektani hibát követett volna el s épen úgy
gyengítette volna az erkölcsi, mint a művéssi hatást. Ha a fösvény
katastropháját nem családja tagjai idézik elő, kevésbbé lesz vala
természetes és komikai. A fösvénység veszélye és nevetségessége sehol
sem tünhet fel élénkebben és sehol sem szülhet oly könnyen más bűnt, s
vonhat magára visszatorlást, mint épen a családi körben. Csak itt
lehetett kifejteni erős komikai nemesist, vagy más névvel valódi drámai
morált. Kell-e több morál, mint egy fösvény atya, ki tékozlóvá, sőt
tolvajjá teszi fiát, egy vén szerelmes, ki, mert nem tiszteli magát,
gyermekeitől sem tiszteltethetik, és semmit sem ér el, mire nevetséges
szenvedélyében törekszik? Vajon lehető lett volna-e ez más conceptióval?
Nagyon kétlem, de arról meg vagyok győződve, hogy a moralisták némely
balga követelései a drámai művészetben épen úgy tönkretennék a
tragikumot, mint a komikumot s velök együtt erkölcsi mélyebb hatást.
Azonban a moralista Rousseau gáncsait sokkal inkább megbocsáthatni, mint
az æsthetikus Schlegeléit.

Rousseau jól értette ugyan a zenét, de nem foglalkozott az æsthetika más
ágaival, írt ugyan operát, sőt vígjátékot is, de mintha megbánta volna
ez ifjúkori bűneit, megtámadta a drámai művészetet, a romlottság
szüleményének nevezte, mi igen illett oly bölcshöz, ki civilisatióban
csak a romlottságot látta s a természeti ősállapot után sóhajtozott.
Schlegel kiválóan mint æsthetikus szerepelt s egy négy kötetes
munkájában majd minden nemzet drámairodalmát megbírálta. _Über die
dramatische Kunst und Literatur_ czímű munkájának sok érdeme lehet, de
semminemű érdem nem ellensúlyozhatja azokat a nyomorult kritikákat,
melyekkel e könyvben Molièret sárba tiporni igyekszik. Valóban, más
nemzetek a francziákat a költészet majd minden nemében felülmulják, de a
vígjátékban nem mérkőzhetnek velök, s Molière, a komikus, majd oly
magasan áll az európai irodalomban, mint Shakespeare, a tragikus. S íme,
épen Németországon áll elő egy oly kritikus, ki Molièret lenézi, azon a
Németországon, melynek maig sincs egyetlen kitűnő vigjátékírója; csak
Kotzebueval dicsekedhetik, s egyik legnagyobb költője Goethe gyöngénél
gyöngébb vígjátékokat hagyott hátra. Azt érthetni, hogy a francziáktól
akkortájt a csatatéren annyiszor megalázott Németország örömujjongva
fogadott egy oly kritikust, ki a legnagyobb franczia költő dicsőségében
gázol, de az megfoghatatlan, hogy Magyarországon is találkozhattak oly
kritikusok, kik Schlegel uszályhordozóivá alázták magokat. Ezelőtt
tizenkét évvel _Dandin György_-öt Schlegel kardjával támadta meg egyik
kritikusunk, ezelőtt két évvel egy másik szintén Schlegel Corpus
Jurisából olvasott halálos ítéletet _Tartuffe_-re. Csodálatos, hogy most
_Fösvény_-e ellen senki sem hívta segítségül Schlegel bölcseségét. Vagy
talán meg is történt, csak én nem olvastam.


II.

De mit mond tulajdonkép Schlegel? Sajnálja, nagyon sajnálja, hogy
Molière annyira elrontotta Plautust, kinek egyik művéből kölcsönözte
tárgyát. Sokszor veti Molière szemére azt a léha vádat, hogy latin,
olasz és spanyol elődeitől egyet-mást kölcsönzött, azonban itt
megelégszik azzal, ha kimdndhatja, hogy a mit kölcsönzött, tökéletesen
elrontotta. És mivel rontotta el? Szerinte épen azzal, mi a darab
érdeme, hogy tudniillik alapeszmében, cselekvényben, jellemrajzban
különbözik a Plautus vígjátékától. Schlegel dicséri Plautus egyszerű
cselekvényét s hibáztatja, hogy a Molière-é bonyolultabb; tetszik neki,
hogy Plautusnál az egész cselekvény központja a kincs ellopása, melyet a
fösvény épen az által idéz elő, hogy gondosan rejtegeti; megrója
Molièret, hogy a kincs rejtegetésére nem helyez oly nagy súlyt, mint
Plautus, hogy egy pár felvonáson át a kincsről nincs is szó s Molière
igen művészietlenül lepi meg nézőit, midőn a szolga az ellopott
kincscsel belép.

Ez ellenvetés mind állana, ha Molière nem akart volna egyebet, mint
Plautus vígjátékát reprodukálni. Azonban történetesen egészen új
vígjátékot írt s mind alapeszméje, mint jellemrajza másnemű cselekvényt
kivántak. Molière fösvénye harczban áll gyermekeivel fösvénysége és
szerelme miatt, s így a jellem és helyzet e bonyolultsága szükségeskép
bonyolultabb cselekvényt kíván, minő a Plautusé; a kincs rejtegetése is
épen azért nem válhatik a cselekvény központjává s csak mint másodrendű
dolognak kell szerepelnie. Schlegel oly követeléssel áll elő, mely
szerint Molière kénytelen lett volna vagy csak Plautust másolni, vagy
saját eredeti conceptióját megrontani. S vajon miért művészietlen
meglepetés az a jelenet, midőn a szolga az ellopott kincscsel belép? La
Flèche nem haragszik-e Harpagonra, Kleant nincs-e a legnagyobb
szorultságban? A szolgát kettős indok ösztönzi e lépésre: a Harpagon
elleni gyűlölet s a segítni kivánás urán, míg Kleant az ellopott
kincsben eszközt talál arra nézve, hogy vagy elszöktesse a leányt, vagy
pedig lemondásra kényszerítse atyját.

Azonban halljuk Schlegel fontosabb gáncsait, melyek ha állanának,
valóban megdönthetnék Molière _Fösvény_-ét. «Molière – úgymond – a
fösvénység minden nemét egy személyben halmozta össze, s mégis az a
fösvény, ki kincsét elássa s az, ki uzsorára kölcsönöz, bajosan lehet
ugyanazon személy. Harpagon éhezteti lovait, de hát miért van kocsija és
lova? Ez csak oly embert illet meg, ki aránytalan csekély költséggel
bizonyos rang tekintélyét kívánja megőrizni. A komikai jellemrajz hamat
véget érne, ha Molière csak egy fösvény jellemét rajzolná. Molièrenek
legnevezetesb eltérése Plautustól az, hogy hogy emez csak kincsőrzőt
állít előnkbe, amaz pedig még szerelmessé is teszi fösvényét. A
szerelmes vén ember nevetséges, az aggódó fösvény szintén az. Könnyű
belátni, hogy az éles ellentétet szül, ha a fösvénység szenvedélyéhez,
mely az embert különhuzóvá és zárkózottá teszi, a szerelmet csatoljuk,
mely közlékeny és pazar szenvedély. Azonban a fösvénység rendesen jó
óvszer a szerelem ellen. Hol a finomabb jellemzés, vagy erkölcsi hatás,
minthogy itt erre kiváló súlyt helyeznek, Plautusnál-e vagy Molièrenél?
Harpagont a mint végig nézi a fösvény és a vén szerelmes, mindkettő
elégülten térhet haza a színházból. A fösvény azt fogja magában mondani:
«Én legalább nem vagyok szerelmes», a vén szerelmes pedig: «Én legalább
nem vagyok fösvény». A magasabb vígjáték az emberi bohóságokat, bármily
feltünők legyenek is, a dolgok rendes kerékvágásában rajzolja; a mit
csak kivételességeknek, a felfordultság idétlen szülöttének gondolhatni,
csak túlzó bohózatba illhetik be».

Schlegel, úgy látszik, épen oly figyelmetlenül olvasta el Molière
_Fösvény_-ét, mint a mennyire nem érti vagy nem akarja érteni a
complicált szenvedélyek lélektani és műveszi jogosultságát. Ellenkezést
lát abban, hogy Harpagon elássa kincsét és mégis uzsorára kölcsönöz. De
vajon Harpagon oly fösvény-e, ki abban találja örömét, ha a holt
kincsben gyönyörködhetik; azért ássa el a tízezer tallérát, mert nem
akarja uzsorára kiadni, vagy azért, mert még nem akadt erre jó alkatom?
A mű minden sora ez utóbbi kérdést igenli. Harpagon tízezer tallérát
azelőtt való nap hozták haza, melyen a mű kezdődik. «Mindamellett – mond
(I. felv. 5-ik jel.) – nem tudom, tettem-e, hogy tízezer tallért, a mit
tegnap meghoztak, kertemben ástam el». Már ebből is látszik, hogy ő nem
igen szokott magánál pénzt tartani, hanem uzsoráskodik s épen a nagy
uzsorával visszakerült pénze okoz neki nagy aggodalmat. Harpagon, hacsak
a körülmények nem kényszerítik, nem szokott magánál pénzt tartani.
«Bizony nem kis gondot ad – kiált fel (I. felv. 4-ik jelenet) – ha az
ember egy jó csomó pénzt rejteget magánál s be boldog, ki jól elhelyezte
vagyonkáját s csak annyit tart kezénél, a mi napról-napra kell». Molière
az egész műben úgy jellemzi fösvényét, mint egy telhetetlen embert, ki
minél több pénzre vágyik s ezt fösvénységgel és uzsorával igyekszik
elérni, de sehol sem olyannak, a ki a mit bevesz, rejtegeti, elássa
szenvedélyből. Mellőzve a Simon mesterrel való jelenetét, csak az első
felvonás ötödik jelenetét említem, midőn fiának így szól: «Ha szerencséd
van a játékban, haszonra kellene fordítanod, s a mit nyersz, kiadnod
becsületes kamatra, hogy annak idején megtaláld. Egyébiránt, mellőzve a
többit, szeretném tudni, mire való mind e szalag, mely tetőtől talpig
elborít s nadrágot tartani nem elég-e egy féltuczat kapocs? Szükséges-e
parókákra vesztegetni a pénzt, ha az ember saját természetes haját
viselheti, a mi semmibe sem kerül. Fogadnék reá, hogy paróka és szalag
husz pistolra rúg s husz pistol évenkint, csak 8% kamattal tizennyolcz
livret, hat sout, nyolcz fillért jövedelmez. Azt tanácsolja-e fiának,
hogy megtakarított pénzét elrejtse, vagy azt, hogy uzsorára adja? Nem az
uzsorás fösvény szól-e belőle? Íme, mily alaptalan az egész ellenvetés.
Nem Molière következetlen, hanem Schlegel nem fogta föl Harpagon
jellemét s nagyfelületesen a kincsásást és uzsorát csak magában tekintve
a legigazságtalanabb ítéletre vetemedett. Az az ellenvetés is, hogy
miért tart a fösvény kocsit és lovakat, ha fösvény csak oly ellenvetés,
mint a fennebbi. Molière vígjátékainak főbb személyei nagyrészt a nemesi
osztályhoz vagy a vagyonos polgársághoz tartoznak. Hogy Harpagon úri
ember, több körülmény mutatja, bár a cselekvény nem tette szükségessé,
hogy a költő Harpagon társadalmi állásáról részletes felvilágosítást
adjon. Harpagonnak szakácsa, cselédjei vannak, sőt fiának szolgát tart.
Valér nem állhat vala be hozzá udvarmesternek, ha Harpagon holmi
obscurus szatócs. Ha a társadalom alsó fokán állana, szabadon élhetne
aljas szenvedélyének, de így kötve van, kénytelen megőrizni társadalmi
állásának külszínét s a lehető olcsón úri házat tartani. Ez is egyik
komikai vonás benne. Schlegel követelése itt is, mint mindenütt, csak
rosszabbá tenné a vígjátékot.

A nagy német kritikus megvetően néz le a törpe franczia költőre, a
fösvénység és szerelem között is ellenkezést lát s lehetőségét csak a
legritkább kivételességnek hirdeti. S ezt Schlegel mondja, ki bámulja
Shakespearet, azt a Shakespearet, ki a drámaírók között leginkább
használ bonyolúlt szenvedélyeket, vagy jobban mondva, különböző
szenvedélyekből összeolvasztott jellemeket. Miért csak Molière kontár,
miért nem Shakespeare is? Miért csak Harpagon kivételes szörny, miért
nem Shylock, Macbeth is és így tovább? E szempontból kiindulva,
Schlegelnek Shakespeareről szóltában először is Shylockot kellett volna
megtámadni ilyformán: Könnyű belátni, hogy az éles ellentétet szül, ha a
pénzvágyat, mely ravasz és tartózkodó szenvedély, összekapcsoljuk a
boszúval, mely meggondolatlan és koczkáztató; a nyereség áhítozása
rendesen jó óvszer a boszú ellen. Macbethet így kellett volna
megtámadnia: Mily össze nem illő dolgokat kever össze ez a Shakespeare;
a nagyravágyó azért nagyravágyó, mert merész, azért merész, mert nem
hajt senkire, legkevésbbé a feleségére s ezt a Macbethet, ki áhítja a
koronát, feleségének kell a véres tettre ösztönözni. Papucshős és
királygyilkos, minő szörnyű kivételesség. Így lehet végigmenni az egész
Shakespearen s csodálatos, hogy Schlegel a bölcs szempontot, az éles
analysist nem alkalmazza Shakespeare is. Vagy talán mérsékelni kellene
magát, mert Shakespeare angol s az angolok szövetsegesei voltak azon
német fejedelmeknek, kiket Schlegel szolgált s kik nem kevesebb
szerencsével harczoltak a francziák, mint ő Molière ellen. Schlegel
tulajdonkép azért hibáztatja Molièret, mi egyik ok arra nézve, hogy
sokkal nagyobb költőnek tartsuk őt, mint tragikus társait, Corneillet és
Racinet, kik nagyrészt egy uralkodó szenvedélyt rajzolnak, míg Molière
több szenvedélyt vegyít egy főszemélybe, hasonlóan Shakespearehez, bár
nem tudja épen oly életteljesen összeolvasztani, mint a nagy britt
költő. Innen van, hogy Molière typusai némileg hajlanak az egyénhez és
sokkal közelebb állanak az élethez, mint a franczia classicismus bármely
teremtménye. Csaknem elmondhatni, hogy Molière jellemrajza mintegy
középet képez az egyéni és eszményi közt. Ha Molière _Fösvény_-ében hiba
van, az nem a fösvénység és szerelem vegyítése, a mi épen oly
természetes, mint komikai, hanem az, hogy nem mindenütt olvad egy
életteljes egészszé. Harpagonban ugyan van hiúság, fiatalabb óhajt
lenni, szeretne tetszeni a hölgyeknek, e mellett azért házasodik, hogy
gazdagabb legyen, felesége hozzon valamit a házhoz, azonban mindez talán
élénkebben és természetesben olvadhatna be a jellemrajzba. De ki tehet
róla, hogy Molière nem épen Shakespeare a jellemrajzban? Így is nagy
költő marad s egyedül méltó az európai drámairodalomban, hogy
Shakespeare mellett foglaljon helyet.

A mit Schlegel a fösvény erkölcsi hatásáról mond, az épen nevetséges. Ő
úgy látszik, azt hiszi, hogy a fösvényről, nagyravágyóról vagy
féltékenyről írt művek csak a fösvények, nagyravágyók és féltékenyek
számára készülnek s az író erkölcsi hatása egyedül az, ha a fösvény,
nagyravágyó vagy féltékeny egészen magára ismer, azaz a színpadi fösvény
egészen ő. Így egyetlen tragédiának, egyetlen vígjátékának sem volt és
lesz soha erkölcsi hatása. A közönség nagy része azt fogja mondani
Schlegel szerint: én nem vagyok se féltékeny, se fösvény, se
nagyravágyó, nem tartozik reám az egész; a valóságos fösvény,
nagyravágyó, vagy féltékeny, kik nem találják a rajzon minden
szőrszálakat, rosz photografnak nevezik a költőt s erkölcsi épület
nélkül hagyják oda a szinházat, a kritikus pedig előáll és ír ilyforma
kritikát: Othellónak nincs erkölcsi hatása, mert sok féltékeny lesz a
színházban, ki így fog szólani: «Én legalább nem vagyok szerecsen»; ha
pedig szerecsen találna lenni, ez így vigasztalja magát: «Én legalább
nem vagyok féltékeny»; Macbeth hatása olyan, mint Othellóé, mert a nős
ember így fog szólani: «Reám ugyan sok hatása van a feleségem
ösztönzéseinek, de legalább nem vagyok nagyravágyó»; a nagyravágyó pedig
így kiált fel: «Én ugyan nagyravágyó vagyok, de nem hallgatok nőmre, sőt
nincs is nőm!» E szempontból tönkre lehet tenni az egész drámairodalmat
s az a hatás, melyet a moralisták követelnek a drámából, sokkal többet
ér, mint az, a mivel Schlegel épen oly bárgyun, mint nagy garral elő
mert állani.

Szolgáljanak Molière _Fösvény_-éről e hevenyében összeírt polemikus
jegyzetek némi elégtételül, szemben azon igazságságtalan kritikákkal,
melyeket Schlegel nyomán nem egyszer olvashattunk irodalmunkban.



NEM SZABAD A KIRÁLYLYAL TRÉFÁLNI.

Vigjáték 3 felvonásban. Irta Kovács Pál. Előadatott a Nemzeti Szinházban
1864 október 14-én.

«A történeti vígjáték színpadunkon – írja egyik laptársunk – azt lehet
mondani, csaknem gagyogó gyermekkorát éli. Szépen megindult már ugyan,
de nem halad elég biztosan, önállóan, gyakran idegen támaszt keres, hogy
megállhasson. De bár még gyönge, mégis látszik, hogy van életereje, s
lassanként fejlő vonásai szebb jövővel kecsegtetnek.» A gagyogó gyermek
alatt nem tudjuk mit ért laptársunk. Azt-e, hogy történeti vígjátékot
csak most kezdenek drámaíróink, vagy azt, hogy mindeddig nem mutathatunk
fel sikerültebb kisérletet e nemben. Az úgynevezett történelmi vígjáték
irodalmunkban épen oly régi, mint a nem történelmi vígjáték. Írt
ilyesmit már Kisfaludy Károly is, ki a magyar vígjáték úttörője. Gaálnak
_Király Ludason_ czímű vígjátéka szintén ilyen, valamint a Szigligeti
_Rózsá_-ja és _Kinizsi_-je is. A különbség történeti régibb és újabb
vígjátékaink között leginkább csak az, hogy amazokon a német vígjáték
hatása érzik, emezeken pedig a franczia, kivált Scribe. Laptársunk, úgy
látszik azt hiszi, hogy csak egy pár év óta van úgynevezett történelmi
vígjátékunk s az napról-napra szebben fejlődik. Csodálkozunk, hogy ez
épen a jelen vígjáték előadásakor jutott laptársunk eszébe, mert bármily
tisztelettel legyünk különben a jeles író iránt, ki kell mondanunk, hogy
e műve legkevésbbé sikerült mindazon művek között, melyek e nemben
harmincz év óta színpadunkon megfordultak. Laptársunk egyszersmind a
történelmi vígjáték akadályait is megemliti. Gyors fejlődésének
legnagyobb akadályát abban találja, hogy a közérzület igen komoly
kegyelettel viseltetik minden fényesebb történeti név s legkivált a nagy
emlékű régi magyar királyok iránt. Tehát ha a közönség lemond a magyar
történelem nagy emberei iránti kegyeletéről, történelmi vígjátékaink
sokkal sikerültebbek lesznek. Ily áron nincs kedvünk történelmi jó
vígjátékot vásárolni, s a melyik költőnek a nemzeti kegyelet akadály,
jól teszi, ha békét hagy a drámának. Megérdemelné-e az a költő nevét, ki
Szent Lászlóból, Hunyadi Jánosból, Mátyás királyból, Nagy Lajosból,
komikai személyeket merne faragni, s lenne-e annak a közönségnek nemcsak
nemzeti önérzete, de ízlése is, mely ilyesmit eltűrne? A költő bárhonnan
vegye tárgyát, akár a multból, akár a jelenből, mindenesetre olyat kell
választania, melyből komikumot fejthet ki. A történelemben is találhatni
komikai tárgyat, bár kevesebbet, mint a jelen életben, mely a vígjáték
valódi tere; de hogy oly tárgyból igyekezzünk komikumot kisajtolni, mely
azzal homlokegyenest ellenkezik, az a legművészietlenebb valami.

Kovács Pál nem törekedett ily művészietlenségre, s nem ő, hanem
laptársunk hibás, midőn a mű egyik legnagyobb hibáját abban találja,
hogy Mátyás nem elég víg személy, s bohócza vidorabb. Az lesz vala szép,
ha Mátyás király komikai hősként szerepel, bohócza pedig komolykodik.
Mátyás hibásan rajzolt alak, de nem azért, hogy nincs benne semmi élet.
Szerzőnk igen helyesen Bánffit vette föl komikai hősnek, a mint hogy ezt
kivánta maga a történelmi adoma, mely a mű alapjául szolgált. Bánffit
féltékenysége teszi komikai személylyé, s épen a királynak kell
megtréfálnia, kire oktalanul gyanakodott. Ez magában elég jó tárgy, de
kidolgozása nagyon elhibázott, mind a cselekvényt, mind a jellemeket
illetőleg. Az expositio vontatott. Szerző a helyett, hogy nézőit
hirtelen tájékozza s a cselekvényt megkezdje egy hosszas és ízetlen
jelenetben a várnagyot és nejét lépteti föl, azután még királyt és
bohóczát. Egy felvonás felét pazarolja arra, mire elég lett volna egy
rövid jelenet. Tárgyához képest sokkal természetesben kezdődik vala a
vígjáték s indul meg a cselekvény, ha Bánffinak hírűl hoznák, hogy a
király meg akarja látogatni, s Bánffi féltékenységből hozzáfog neje
rejtegetéséhez. Igy az expositio gyorsabbá válhatik, a főhős is előbbre
nyomulhat, s komikai oldalai inkább feltárulhatnak. Szerző e vontatott
expositiot még azzal tetézi, hogy azt a jelenetet, mely az egész
cselekvényre elhatározóan befoly, a színfalak mögött viteti véghez.
Bánffi az álruhába öltözött Mátyás királyra bízza nejét, hogy vigye át a
Dunán rejtekhelyére. Szerző távolról sem indokolja e nehezen indokolható
tényt. De ha képes indokolni s előttünk hajtja végre, valódi komikai
helyzetet rajzolhat. Ennyi az első felvonás, mely legjobb az egészben.

Ezután a mű még inkább gyöngül és unalmasodik. A főcselekvény lassan
mozog, mellékesemények borítják el, melyek egész episodokká nőnek. Egy
pár mellékszemély, például a várnagy és neje, aránytalanul sok helyet
foglalnak el és Bánffiné, kit igen jól lehetett volna használni a
cselekvény gyorsítása- és élénkítésére, csaknem néma személy. Feltünő,
hogy a főhős, kiben leginkább volna meg a komikum magva, sehogy sem tud
maga iránt komikai érdeket gerjeszteni. A physikai és lélektani
valószínűtlenségek egész sora vonul el előttünk, melyeket nem
feledtethetnek a néhol igen is durva élczek és üres hazafi frázisok.
Szóval, e mű sokkal gyöngébb, mint társai, az a két eredeti, szintén
történelmi vígjáték, melyek a mult év végén s a jelen tavaszán adattak,
s melyek szintén igen gyöngék. Nem tudjuk, drámaíróink miért erőltetik a
történelmi vígjátékot, mely kétes becsű genre, s melyhez úgy látszik nem
igen van szerencséjök.



NADÁNYI.

Tragédia 5 felvonásban. Irta Szigligeti Ede. Előadatott a Nemzeti
Szinházban 1864 október 31-én.

Szigligeti e legújabb tragédiájáról meglehetős egyformán nyilatkoztak a
lapok s mint nem sikerült vagy csak részben sikerült művet elitélték.
Nincs kedvem vitatkozni menynyiben van igazok s mennyiben nincs. A
végeredményben egyet értek velök, ha indokolásokat nem helyeselhetem is.
Olyat is róttak meg benne, mi jó vagy legalább nem hiba. Azonban van e
műben valami, a mi a kritikust nagyon érdekelheti, ha figyelemmel
kisérte Szigligeti pályáját. Szigligeti eddigi tragédiáit inkább a
szerkezet virtuozitása tüntette ki, mint a tragikai mélyebb conceptio s
az erősb szenvedélyek sikerült rajza. Föllépte nevezetes mozzanat volt a
magyar dráma fejlődésében: erősb érzéke volt a drámai forma iránt, mint
elődei bármelyikének, s technikai ügyességével néha fedezte a belső
fogyatkozásokat is. Épen azzal ajándékozta meg a magyar szinpadot, mire
idő szerint legnagyobb szüksége volt. S ime e művében a drámai forma oly
laza, mintha nem Szigligeti írta volna, s a technikai virtuozitást
inkább csak egy pár jelenetben vehetni észre. Ellenben a tragikai
mélyebb conceptio s az erősb szenvedélyek rajza felé való törekvés
szembetünőbb, mint régebbi műveiben, habár nem a valódi siker
kiséretében. Uj forduló pont-e ez Szigligeti költészetében vay csak
esetlegesség? Emelkedni fog-e vagy sülyedni mint tragédiaköltő? Ki
mondja meg, de figyelmet érdemlő jelenség.

Nadányi cselekvénye sokkal előbb kezdődik, mint a hogy a mű alapjául
szolgáló tragikai összeütközés kivánná. Csaknem másfél felvonást
expositiónak nevezhetni. Igaz, hogy az első felvonásban is drámai
haladást látunk, de e részletnek csak külső s nem belső kapcsolata van a
valódi cselekvénynyel, mely Nadányi megszabadulásával kezdődik. A vár
ostroma Nadányi elfogatása, a tragikus alappal szemben mind csak
események és valósággal nem a cselekvény részei. Vajon nem érthetnők-e
meg a egész cselevényt, ha a mű a börtönjeleneten kezdődnék? A két
rabnak úgy sincs miről beszéljen, s itt szépen elbeszélhetné egyik a
másiknak, hogyan jutott fogságba, minő pártviszály szaggatja. Erdélyt,
kivált ha Zámbót épen akkor vezetnék be a börtönbe. Azonban ezzel csak a
cselekvény megkezdésének hibáját kivánom kimutatni s nem egyszersmind
ezt a tanácsot adni, hogy Szigligeti így könyűszerűen kijavíthatná
művét. Csak lényeges átdolgozással lehet megjavítani mind az expositio,
mind a szerkezet hibáját. Nem egy felesleges személy és jelenet van itt,
s mellőzve egy s más, mit a szerző czélja megkivánt volna. Bizonyára
csak nyert volna a mű, ha Zámbó, Imrefi, Géczi helyett Bátorival többet
foglalkozik a szerző s az első felvonás helyett a végső felvonásokat
teszi gyorsabb menetűvé. De nemcsak a lassúság árt a végfelvonásokban,
hanem a tablószerűség is. Hiányzik bennök a természetes folytonosság, s
mi több, Nadányi bukásának fokozatai olyanok, hogy itt vagy amott már
bevégződni hisszük a cselekvényt Nadányi és neje nem tudnak se élni, se
halni, részint a cselekvény vontatottsága miatt, részint más okból, mi
sokat levon a végjelenet hatásából.

De a mily gyönge e szerkezete, majdnem oly erős törekvést látunk a
tragikai hatás felé. Sajnálhatni, hogy e törekvést nem koronázta siker.
Azt hiszem nemcsak én, hanem a közönség is örömest megbocsátana egy kis
formátlanságot, számos technikai hibát, ha valódi tragikai hatás
élveiben részesülhetne. Nadányiné, hogy megmentse férje életét,
föláldozza erényét s nemcsak magát teszi semmivé, hanem férjét. A
gyalázat kínjai közt, a bosszu hevében. Nadányi, a hős a szabaság
bajnoka orgyilkossá sülyed, s midőn a zsarnok halála után az ország
felszabadul, nem csak barátjai vetik meg e tette miatt, hanem az uj
fejedelem is, sőt ez üldözteti és meggyilkoltatja. Mindebben elég
tragikai elem rejlik, talán egyszerre igen sok is. Alig van nehezebb
feladat mint egy oly nő rajza, ki erényét erényből áldozza föl, épen
azért, kinek szerelmét e tette által nemcsak örökre eljátsza, hanem
boldogtalanná is teszi. Valóban senkinek sem merném ajánlani ilyesmi
feldolgozását, mert inkább csak kinozni fogja az embert, mint meghatni.
A fő baj az, hogy a míg egyrészt növekedik a tragikai érdek, addig
másfelől romlik. Szigligeti e bajt még azzal tetézi, hogy a nő küzdelmét
a tett előtt nem rajzolja s a tett után nem mint őrültet, vagy
öngyilkost lépteti föl. Nadányiné csak válni akar, mert gyermekéért élni
kell. A néző vele együtt egyszerre csak kijózanodik s puszta sajnálatnál
alig érezhet egyebet. S mire való az a sok jeremiád? Oly nő, ki
önfeláldozásában oly tettre képes arra is képes lesz, hogy ne élje tul
gyalázatát. Vajon nem lett volna-e jobb, ha Nadányiné nem igy téved, ha
Báthori a jövő reményben ad kegyelmet a férjnek vagy más okból; ha
Nadányiné, mert férje tilalma ellenére járta az udvart, gyanuba jő a
világ előtt s ebből származnak a bonyodalmak? Nadányi felfogása már
jobb, de bukásában a rajzolt körülmények között nem hihetünk. A szerző
Báthorit a legelvetemültebb zsarnoknak tünteti föl. Imrefin kivül senki
sincs, a ki vesztét nem óhajtaná. S íme halála után egyszerre csak
Nadányi ellen fordul a közvélemény. A tény igaz, de a drámában nincs
hozzá kulcsunk. Ha a drámában szereplő Nadányi más, mint a történelmi: a
bukás indokát is ahhoz képest kellett volna módosítani. Nadányi nem oly
nevezetes történelmi személy, hogy a költőek sok szabadságot ne
engedjen. Bukásában szerepet kellett volna játszani a politikai
viszonyoknak is; ezeknek rajza talán érthetőbbé tette volna azt, mit így
bajosan érthetünk.



AZ ÁLDOZAT.

Tragédia 5 felvonásban. Irta Vörösmarty Mihály. Előadatott a Nemzeti
Szinházban 1864 november 18-án.

A költő halála évnapjának előestéjén adatott e tragédia és nagyszámú
közönség jelenlétében. Örömest jegyezzük fel mind a szinház mint a
közönség kegyeletének e nyilatkozását. Vörösmarty ugyan nem mint
drámairó nagy, de az ő korszakot alkotó költői géniusza hatását, kivált
nyelv és szellem tekintetében, érezte a szinpad is. E mellett ő volt a
Nemzeti Szinház első kritikusa, a ki a szinház megujításától fogva
éveken át fáradhatlan figyelemmel kisérte az előadásokat s jeles
kritikáival nem csekély mértékben segíté elő a szinészek és drámairók
művészibb törekvéseit. Ő az első magyar szinkritikus, ki megérdemli e
nevet, s az _Athenaeum_ nagy befolyását a drámairókra és szinészekre
senki sem tagadhatja, ki ismeri akkori viszonyainkat. Sajnáljuk hogy e
kegyeletes nap ünnepélyességét némi gáncscsal kell megzavarnunk. Egyik
laptársunk azt jegyezte meg, hogy kettős világítással és jobb zenével
kellett volna a szinháznak megünnepelni e napot. Mi szivesen elengedjük
mind a kettős világítást, mind a jó zenét, de nem engedhetjük el
Vörösmarty jámbusainak csonkítását, változtatását, mely az egész előadás
alatt többször sértette fülünket. Nem mondhatni, hogy szinészeink ne
igyekeztek volna emelni azt est ünnepélyességét. Kivált Jókainénak volt
egy jelenete (III felv. II jelenet), melyhez hasonlót mostanság nem igen
láttunk tőle, midőn Szabolcs lábához omlik, s a fájdalom, félelem, önvád
és enyhület érzései közt kiált fel: «Oh ég, Szabolcs!» Felekiné is jól
betöltötte helyét, mint Csillár, bár meggyilkolt mátkája holtteste
mellett több szenvedélyt és kétségbeesést óhajtottunk volna. A többiek
igyekezetét és készültségét sem akarjuk tagadni, azonban e szép nyelv és
versek megrontását egy Talmának sem tudnók megbocsátani, kivált oly
műben, melynek legfőbb ereje épen a szép nyelvben rejlik. Különösen
Lendvaira kell panaszolnunk. Többször megvontatta a jámbusokat s néhol a
legszebb sorokban. Élénken emlékezünk, hogy e sort:

  Igen, hazátok dús, nagy büszke hon,
  Méltó hazája bátor férfiaknak,

így mondotta:

  Méltó hazája jeles férfiaknak

s mindjárt alább öt–hat verssort hagyott ki. Az _és_ és _az_ kihagyása
vagy odatétele, a hol nem kellett volna, többször előfordult. Felekiné
nem egy ily kisebb hibát ejtett például:

  Aggódva várom, a mint szólni fogsz,

így mondotta: _szólani fogsz_, másutt az _egyaránt_-ot _egyiránt_-tal
cserélte föl. A többi szereplők is mindnyájan követtek ily hibát. Nem
anynyira szerep-nemtudással vádoljuk szinészeinket, mint inkább azzal,
hogy a jámbus zengése iránt nem igen van kifejlődve érzékök. Egy szótag
hiányát vagy fölöslegét nem érzik meg, pedig ha éreznék, a vers
zengésével a szavak is inkább emlékökbe tapadnának. Semmit sem lehet
könyv nélkül jobban megtanulni, mint a verset, ha értjük és érezzük
rhythmusát.

A mű tapintatos scenirozását dicsérnünk kell, de figyelmeztetjük a
rendezőséget, hogy az utolsó felvonást maga a költő megváltoztatta, még
pedig igen helyesen és igy nyomatta ki. A szinház birtokában levő első
kidolgozás kéziratát a nyomatott szerint kellene módosítani. A költő e
felvonásban oly lényeges változtatásokat tett, melyek mind a cselekvényt
gyorsabbá teszik, mind a jellemrajzra befolynak.



MONTJOYE.

Dráma 5 felvonásban. Irta Feuillet Octáv, forditotta Deák Farkas.
Előadatott a Nemzeti Szinházban 1864 deczember 12-én.

Az újabb franczia drámairókról szólván, már többször érintettem azt a
különbséget, mely e nemzet régibb és újabb drámai iskoláját jellemzi,
sőt nagyjában össze is hasonlítottam e két korszakot: Hugo Viktor, Dumas
és Scribe korszakát, napjaink mozgalmával, melynek Feuillet, ifjabb
Dumas és Sardou kiválóbb képviselői. Tehetek-e róla, hogy ez állítást
semmi sem bizonyítja erősebben mint épen Feuillet _Montjoye_-ja, mert a
legélesebben tünteti föl a franczia ujabb dráma fény- és árnyoldalait?

A régibb és újabb franczia dráma közt egyik legfőbb különbség az, hogy
amaz kereste, sőt vadászta a hatást, ez mintegy megvetni látszik; amaz
nagy súlyt helyezett a cselekvény gyors fejlődésére, emez egész regényi
kényelemmel fejleszt; amaz a bonyolítás kedvéért sokszor mindent
föláldozott, valószinűséget és jellemrajzot, s némikép az ellentétre és
meglepetésre alapította rendszerét; emez a bonyolításra keveset ad,
cselekvénye inkább szegény, mint egyszerű, de örömest foglalkozik a
viszonyok rajzával; amaz nagy, néha igen durva vonásokat használt, emez
kedveli a finom részletezést egész az elmosódásig; amaz barátja a
páthosznak, bár másneműek, mint a Corneille- és Racine-é, és szerette
minél élénkebben, minél vadabban festeni a szenvedélyeket; emez kerüli a
nagy felindulást, s elemében találja magát, ha elmés társalgással,
szellemes reflexiókkal gyönyörködtetheti hallgatóit. _Montjoye_
tükörként sugároztatja vissza az újabb franczia drámának e sajátságait.
Majdnem két hosszu felvonást foglal el az expositio. A mit Hugo egy pár
felvonások jelenetben eligazított volna, arra Feuilletnek kellenek. A
harmadik és negyedik felvonásban gyorsabb fejlődés következik s valóban
drámai összeütközéseket látunk, de ime az ötödik felvonásban már semmi
drámai, a személyek nem tesznek egyebet, mint elmondják, a mi a negyedik
és ötödik felvonás között történt, oly nemű változásokat, melyeket a
dráma szűk keretében nem is tárgyalhatni.

Ily katastrophát Hugo kevésbbé tehetséges tanítványai is elutasítottak
volna, ily katastropha nem egyéb, mint hadat izenni a specifikus drámai
compositiónak. Nem tudom, vajon _Montjoye_ eregényből írt dráma-e, de
azt a hatást teszi, mintha az volna. Általában az újabb franczia
drámának jellemvonása, hogy csak annyiban tud dráma lenni, mennyiben a
regény is az, melynek szintén vannak drámai mozzanatai. S épen ez a pont
az, melyben a fraczia régibb dráma végtelenül felülmulja az újabbat. Az
újabb drámának vannak ugyan negativ érdemei, melyeket abban foglalhatni
össze, hogy kerüli a képzelet kicsapongásait, a szinpadi hatás
mesterkéltségét; azonban elvből vagy erőtlenségből, de oly határozottan
és annyira compositio ellen, hogy tisztán drámai szempontból, minden
nagy árnyoldalai mellett is a régibb dráma részére kell állanunk.

De nem csak formára nézve különbözik az új franczia dráma a régitől,
hanem tartalomra és felfogására nézve is. A régibb dráma a történelemből
szerette szedni tárgyait, s csak később merült a jelen társadalom
birálatába, midőn a romaticismus a socialismussal vegyült; de Hugo és
Dumas, mint drámairók, nem csatlakoztak a romanticismus e fordulatához.
Az új dráma épen nem kedveli a történelmet, csak a jelen élethez fordul
előszeretettel, de már nem socialista, sem köztársasági, csak democrata,
s ragadt valami reá a napoleoni korszakból, némi könnyelmű élvezetvágy,
egy kis tág lelkiismeret; nem idealista, józan, de szeret moralizálni,
nem tudhatni, képmutatásból-e vagy szívből; mindamellett elnéző,
engedékeny, sőt néha cynikus is a maga finom módja szerint. Hugó és
Dumas csak drámáknak nevezték műveiket, hogy megkülönböztessék magukat
Corneille- és Racinetől, de tulajdonkép leginkább tragédiákat irtak. Az
újabb drámairók nem igen irnak tragédiát; feldolgoznak ugyan egyet-mást
a romanticismus hagyományaiból, de a magok rendszere szerint, s
lehetőleg őrizkednek az erős felindulástól. Különösen Feuillet a
polgári, vagy a mi Francziaországban mindegy, a szalondrámákat kedveli.
Úgy látszik, ellenszenve van a tragikum iránt. Nála a befejezésben jóra
fordul minden, az összeütközések kibékülnek, a hős megjavul, s azzal a
kétes becsű vigaszszal bocsájtja el hallgatóit, hogy tévedéseink és
bűneink nemesise épen nem kiengesztelhetlen. Csak elérzékenyítni kivánja
közönségét, de nem tragikailag meghatni. A tévedt vagy bűnös
szenvedélyek bünhődését, a kérlelhetlen nemesist, mintegy száműzték a
franczia ujabb drámából, s épen ez a második fő különbség a régibb és
újabb franczia dráma közt. Hugó és Dumas kedvelték a tragikumot, bár
majd mindig vegyítettek bele valami bizarrt, groteszket, s a véghatást
néha megzavarta a kegyetlenség vagy iszony. Lehet, ez abból is folyt,
hogy a tragikumnak, oly neme iránt viseltettek nagy előszeretettel, mely
jogos ugyan, de kevésbbé természetes, s épen azért nehezebb, mint a
szokottabb. Nem a tévedők vagy bűnbe sodortak tragikuma volt igazi
elemök, hanem a nagy bűnösöké, úgyszólva szörnyeké, kik kész bünösökként
lépnek föl, s mint III-ik Richard, merészen haladnak pályájokon, míg
végre a siker pillanatában minden ellenök fordul és semmivé lesznek;
avagy oly bünösöké, kik egy nemesebb érzés hatása alatt javulni
kezdenek, részvétet keltenek magok iránt, de már késő, a multat jóvá nem
tehetik, s épen a fölébredt nemes érzés bonyodalmai készítik elő
nemesisöket. Kivált Hugo a tragikum ez utóbbi nemét kedvelte. Ilyen a
többek között _Borgia Lucretiá_-ja; ilyen, noha más árnyalattal, a
_Király mulat_ czimű drámájában Triboulet. Mindkét műben sokat lehet
hibáztatni; az elvetemültség és erény vegyületének rajza, a lélektani
legnehezebb feladatok egyike, kivált oly költőnek, mint Hugo, ki az
ellentétből egész drámai rendszert alkotott; de azt el kell ismernünk,
hogy mindkét mű tragikai hatásra törekszik s a költőnek sokkal több
érzéke van a nemesis iránt, mintsem feltartóztassa a viszonyok
kényszerűségét, s az ily hősöket megjavítani s az ellenök küzdő
szenvedélyeket kibékítni merje. A mit a régibb franczia dráma nem mert,
nagyon ismeri az újabb. Eddig csak kerülte a tragikumot s oly tárgyakat
választott, melyeket többé-kevésbbé tragikai katastropha nélkül is
tárgyalhatni: mert, a mint _Montjoye_ mutatja, divatba jő előszedni a
romanticismus kedvencz tárgyait, oly tárgyakat, melyeket szükségképpen
tragikailag kell feldolgozni, és feldolgozzák tragikai katastropha
nélkül.

Montjoye egy erkölcsi szörny, sőt annyiban felülmulja mind III-ik
Richardot, mint Borgia Lucretiát, a mennyiben III ik Richardban a testi
rútság gonoszságának egyik forrása; Borgia Lucretiát pedig a női
féktelen szenvedélyek tették elvetemültté. Montjoye nyugodt ember, hideg
számító, és negatiója minden erkölcsnek, minden idealismusnak. Nem
annyira szenvedélye ragadja, mint rendszere, elvei vezérlik. Csalással
veti meg vagyona alapját, gúnyt űz a házasságból és barátságból,
eszköznek tekint minden embert, még saját gyermekeit is, s gazdagodni,
élvezni minden törekvése. Igaz, nem gyilkol mint III-ik Richard, nem
mérgeztet mint Borgia Lucretia, s finom modor alá rejti elvetemültségét:
de az a dolog lényegén keveset változtat; Montjoye épen úgy hadat izen
az egész erkölcsi világrendnek, mint amazok. S mit mível Feuillet?
Polgári tragédia helyett egy Kotzebue-féle érzékeny drámát ir: ezt a
rettentő embert megjavítja és boldoggá teszi, csak azért, mert neje, kit
nem szeretett, oda hagyja; mert leánya, kit eszköznek tekint, elájul
sebesült kedvese mellett, kit ő sebesített meg egy párbajban. Egy
franczia kritikus épen ugy csodálkozik Feuillet merészségén, hogy nem
félt ily rettentő embert rajzolni, mint azon, hogy a közönség és kritika
nem találta hűtelennek, mert ily ember nincs Francziaországban. Legyen
nekem szabad még nagyobb csodálkozással kérdenem: nem kigunyolása-e ez a
lélektannak, erkölcsnek s mindenek felett a tragikumnak? Ha ily tragikai
összeütközést ki lehet békiteni, akkor nincs tragikum; akkor nem csak
Coriolán, Brutus tragikuma kegyetlenség, hanem az III-ik Richárdé és
Borgia Lucrétiáé is. Feuillet ki fogja javítani: mily megható lesz,
midőn Richárd kibékül népével és ellenségeivel s egy derék öreg ur válik
belőle; Borgia nem fog elveszni saját fiától kapott sebében, hanem
összeölelkezik vele s holtig boldogul élnek. Feuillettől egy Don Juant
is várhatunk, ki megjavulva, mint boldog és engedelmes férj végzi
pályáját. Feuillet finom érzékenysége ki nem állhatja a nemesis
kérlelhetetlen bosszuját; elég merész rettentő alakot rajzolni, de nem
elég bátor azt rettentően lakoltatni is.

A drámai összeütközések kibékéltetése bizonyára nehéz, de nem
lehetetlen, s ha ritkán sikerül, oka rendesen az, hogy az összeütközés
sokkal erősb, mintsem kibékíteni lehessen. Ezért rossz hirűek a tragikai
katastropha nélküli drámák. A drámairók rendesen nagy tévedéseket, erős
összeütközéseket vesznek föl, mert hatni akarnak; de nem veszik észre,
hogy a véghatást épen azzal rontják el, hogy az előzmények ellenére a
katastropha olyan, mely az összeütközést mintegy erőszakosan állítja meg
s nagy tévedés következményeit, bocsánat és bűnbánat által, némi hamis
sentimentálismussal jóra fordítja. De merjen bármit e tekintetben a
drámaíró, talán még eltürhetni, de a nagy bűnök drámáját derült
katastrophával végezni, művészeti lehetetlenség. Montjoye nem egyes
tévedés vagy bűn képviselője, hanem az egész erkölcsi világ negatiója.
Ily embert oly kevéssé változtathat meg egy ájulás, ha mindjárt saját
leánya ájulása is, mint nem békíthet ki se velünk, se az erkölcsi
nemesítéssel az a körülmény, hogy szét osztja millióit, elűzött nejét
visszaveszi s fiával vitézen harczol Magentánál. A ki annyi szivet
megmérgezett, annyi viszonyt széttépett, ki gúnyt űz mindennel a mi az
emberi szívnek szent – egy pillanatnyi szenvedéssel, vagyis inkább
ellágyulással vásárolja meg boldogságát, s millióival vált magának
bűnbocsátó czédulát. Az erőszakos Hugo a könnyelmű Dumas ilyet nem
mertek volna, s már magában ez is mutatja, mennyire felülmulja a
franczia régibb dráma az újabbat. Sokat merhet a költő, lángeszétől függ
a siker, de kettő a leglángeszűbb drámaírónak sem fog sikerülni: az
ártatlanok szenvedtetése s a nagy bűnösök boldoggá tétele. Ha Feuillet
és társai nem kedvelik a tragikumot, ám legyen izlésök szerint; de aztán
ne fogjanak oly tárgyhoz, mely tragikai katastrophát kiván, s kivált a
romanticismusok erkölcsi szörnyeit ne rajzolgassák. Úgy látszik az újabb
franczia drámát javítási düh szállotta meg, de csak hőseik javulnak s
nem egyszersmind közönségök. Az erkölcsöt, a javulást prédikálják s
akaratlanul is a könnyelműséget és erkölcstelenséget bátorítják föl.
Tulajdonkép nem azt hirdetik: javuljatok és boldoggá lesztek; hanem azt:
tévedhettek, bünöket követhettek el, azok következményei nem épen oly
félelmesek, az erkölcsi világ nemesise nem boszuló cherub, csak jámbor
nagybácsi, a ki mindent megbocsát a gyermekeknek, ha felfogadják, hogy
jók lesznek; űzd el nődet, ne félj, visszajő, mihelyt egy bünbánó arczot
vágsz; csald meg barátaidat, de légy bőkezű, engesztelékeny s
megbocsátanak; neveld rosszul gyermekeidet, nézd őket eszközöknek, s egy
kis összeütközés után nyakadba borulnak s áldani fognak; becstelen ember
lehetsz és tagadhatsz minden erkölcsi eszmét, majd elismered később, egy
kis vért ontasz Magentanál, s a világ épen ugy fog, becsülni mint te
saját magadat.

S különös, az újabb franczia drámának ezt az erkölcsös erkölcstelenségét
épen Feuillet fejezi ki a legerősebben, kit mint regényköltőt méltán
tartanak a mérséklet és jó izlés emberének. S vajon megütközött-e
Montjoye-én a közönség? A mű nagy hatást tett Párisban s nálunk is elég
tetszéssel fogadtatott. Igaz, a részletekben sok olyan van, a mit
méltányolni lehet, de az egésznek conceptiója és compositiója a
legélesebb megrovást érdemeli. Ez az irány nem vezethet egyébre, mint a
drámai költészet felbontására, a tragédia megbuktatására, ha ugyan nem
csupán egy átmeneti korszak zavara és reactio a romantikusok tulságai
ellen. Bármint legyen, feltünő, hogy a franczia kritika oly
engedékenységgel viseltetik e mű iránt. Montégut, a _Revue des Deux
Mondes_ kitünő kritikusa, lapokon át fejtegeti e mű érdemeit; s nagy
hibáját mely az egészet tönkre teszi, csak érinti egy pár sorban. Pedig
e hiba olyan, mely iránt a kritika nem lehet eléggé szigorú, sőt
kegyetlen, mert a dráma lelkét vesztegeti meg. De miért polemizálni egy
franczia folyóirattal? A magyar kritikus szava nem hallik át
Francziaországba; boldognak érezné magát, ha legalább hazájában
meghallgatnák.



1865



TÉLI REGE.

Szinmű öt felvonásban. Irta Shakespeare, fordította Szász Károly.
Előadatott a Nemzeti Szinházban 1865 január 1-én.


I.

Mióta a Kisfaludy-társaság fordíttatja Shakespearet s a nagy költő
másod- és harmadrangú szinművei is szinpadra kerülnek, némelyek egész
gúnyt űznek a Shakespeare-cultusból. Íme az óriási szellem törpe művei,
íme a gyöngébbnél-gyöngébb szinművek, melyeket a Shakespearet bámuló
kritika csak azért hirdet jóknak, mert Shakespeare írta. Miért ilyesmit
lefordítani, vagy ha lefordítják is, miért előadni? Lehet a Shakespeare
kora gyönyörködött bennök, de ma már csak unalmat és boszankodást
keltenek. Elégedjünk meg Shakespeare remekeivel, noha ezekben is itt-ott
megbotránkozhatik a kényesebb ízlés, s hagyjuk békét gyarlóbb műveinek,
melyeket hihetőleg maga is kevésre becsült s csak úgy hevenyészett
valamely udvari vagy népünnepély kedvéért. Beszélhetnek a kritikusok,
magyarázhatják, dicsérhetik e gyarlóságokat, a közönségre sohasem fogják
rávitatni. A mi élvezhetlen, az annak marad akár a világhírű Shakespeare
tálalta előnkbe, akár valamely ismeretlen költőcske. Ily s ezekhez
hasonló megjegyzéseket lehetett hallani a _Téli rege_ előadása után nem
egy társaságban, kivált oly szinbirálónak, ki Shakespeare őszinte
tisztelője. Egy szóval az ismétlődött, a mi a _Szentivánéji álom_
előadásakor történt, csak hogy akkor a hirlapok is tolmácsoltak ily
nézeteket, mi most egészen elmaradt. Méltán kérdhetni, vajon Shakespeare
szorult-e védelemre, vagy azok felvilágosításra, kik róla oly könnyedén
itélnek? Minden bizonynyal nem annyira védelemről, mint
felvilágosításról lehet szó, s örvendenék, ha erre nézve e czikk is
tehetne valamit.

A legnagyobb költő sem alkot mindig remeket, sőt remekei között is
bizonyos rangfokozatot vehetni észre. A lángész is fejlődik és
hanyatlik, mint más ember fia, s midőn ereje teljében alkot is, a
nemzeti és egyéni viszonyok hol kedvező, hol kedvezőtlen
kényszerűségének van alávetve. E mellett senki sem egyesíthet magában
mindennemű tökélyt, az erőnek is megvan a maga gyöngesége, vagy legalább
egyoldalúsága.

A lángész rendesen kora törekvéseinek levén legerőteljesb kifejezője,
nem lehet ment egészen kora hibáitól, s a fejlődés forrongásai közt, a
küzdelem hevében gyakran kicsapongások is jelölik diadalait. Az absolut
tökély a a művészetben is csak eszmény marad; mint az erkölcsi világban;
csak emberi tökélyről lehet szó, s ez nem egyéb, mint a jó tulajdonok
nagyobb száma és ereje. A legnagyobb költő is csak nehány főművet
hagyhat hátra, melyekben a legerőteljesebben nyilatkozik ugyan teremtő
szelleme, de nem kizárósan. A főművek mellett ott van néhány másod- és
harmadrangú is, melyek mintegy kiegészítik törekvései összegét, megadják
pályája és jelleme egész képét, néha kulcsúl szolgálnak főbb műveihez,
vagy eddig nem igen ismert oldalról tüntetik föl, s a hiányok és hibák
mellett is többé-kevésbbé oly kincseket rejtenek, melyeket a jelesebb
tehetségek főműveiben is alig találunk.

Lehetnek és vannak kitünő, sőt nagy költők, kik szeszélyből, daczból
vagy hiúságból, oly térre csapnak át, mint például Goethe a vígjáték,
Petőfi a dráma terére, melyre nincs hivatásuk, s ily műveik csak mint
lélektani és életirati adatok becsesek; de egy oly nagy költő, ki a
költészet valamelyik ágában úgyszólva kijelentő szellem, mint
Shakespeare másod- és harmadrangú műveiről megvetőleg szól, aligha
őszintén tiszteli első rangú műveit is s felületesen fogja fel az
európai összes újabb költészetet. Shakespeare nem avult el, csak
legfeljebb némely külsőségben. Az újabb költészet belőle szívja éltető
nedvét, termékenyítő szellemét megérezte minden nemzet, melynek egy
század óta újjászületett irodalma. A lényeget tekintve, alig van az
újabb költészetben, nemcsak a drámaiban, hanem a lyraiban, sőt
elbeszélőben is törekvés, eszme, hang melyet benne meg ne lehetne
találni. A XVI-ik század egyik nagy szelleme ő, honnan kiindulnak az
újabb civilisatio törekvései, Európa e nagy századáé, mely csodás
mozzanata az emberi szellem növekedésének. A Shakespeare-cultus nem
pusztán egy nagy költő tisztelete, hanem az egész újabb költészet
eszményeé, melyet a középkor romjain az új életre ébredt keresztyén és
nemzeti szellem szűlt, a renaissance termékenyítő hatása alatt. Ez
eszménynek az európai irodalomban mind eddig legnagyobb képviselője
Shakespeare. Épen nem csoda, hogy minden európai nemzet foglalkozott
vele, nyelvére fordítá, vizsgálódásai körébe vonta, hogy az újabb kor
költői közt az ő művei jelentek meg legtöbb kiadásban, neki vannak
legszámosb, leglelkesb magyarázói, s midőn közelebbről nemzete
emlékünnepét ülte, az az egész mivelt világ ünnepévé vált. Igaz, a
Shakespeare-cultusnak vannak nevetséges képviselői is, kik legegyszerűbb
sorában is mélységet találnak, fogyatkozásait is bálványozzák, majd
minden művét egyaránt remeknek találják s oly czélzatokat fedeznek föl
bennök, melyekről a költő nem is álmodott. Igaz, e tulságba néha,
legalább kivételkép, kitünő férfiak is belé esnek, mert a szeretet, a
lelkesülés könnyen túloz, akár egy nőnek, akár egy költőnek hódolunk. De
van ennél valami nevetségesebb dolog is, bizonyos lenéző szigor,
fenhéjázó gúny egy oly nagy költő irányában, kit felfogni, megérteni sem
igyekszünk.

A _Téli rege_ bizonyára nem első rangú műve Shakespearenek, talán a
másodrangúak között is az utolsók közé tartozik, ha nem épen
harmadrangú. Távolról sem lehet egy sorba állitani a _Szentivánéji
álom_-mal, melylyel lapjaink némelyike összehasonlítgatja.

A _Szentivánéji álom_ oly sikerült, oly költői bohózat, melynél
kitünőbbet e nemben alig mutathat föl az európai költészet. Lehet, hogy
e nemet sokan lenézik, kivált nálunk, de az semmit se vonhat le e mű
érdemeiből. A _Téli rege_ egészen más; se tragédia, se komédia, se
bohózat, sőt tulajdonkép rendes dráma sem, hanem mindebből valami,
különböző elemek vegyülete, mely némikép a melodráma felé hajlik. A mű
egyik felében a tragikai elem a túlnyomó, a másikban a komikai, három
felvonás mintegy előjátéka a két utolsónak, míg amazokban gazdag drámai
élet fejlik ki, emezekben lankadtságot veszünk észre. A cselekvény
kettős bár, végkifejlésében összeforr; a részek aránytalanok, s a mi
legfőbb, a véletlen, a regényes, a kalandszerű épen annyi vagy talán
több részt vesz a cselekvény szövődésében, mint a szenvedélyek
összeütközése, a drámai benső indok. Íme mennyi oldala van e műnek, de e
gyöngeségek nagyrészt magából a tárgyból folynak, mely se komikai, se
tragikai compositióra nem volt alkalmas, sőt egészben véve nem is
drámai. A tárgy választását hibáztatjuk, de magát a tárgyat aligha
lehetett volna máskép és szebben feldolgozni. Tévednek, kik azt hiszik,
hogy Shakespeare ereje e műben már nagyon hanyatlik.

Igaz, e műve alkalmasint a legutolsó, de ereje még ép, s ezt semmi sem
bizonyítja jobban, mint az, hogy egy drámának nem elég alkalmas regéből
ily művet tudott teremteni. E mű árnyoldalait nagy részt a tárgy hozta
magával, fényoldalai egészen a Shakespeare-éi.

De hogyan választhatott Shakespeare ily tárgyat, miért nem hagyta
nyúgodni Greene regéjét, átalában miért akart rege-meséből drámát írni,
midőn az a drámai költészetben csak komikai compositiókra alkalmas?
Aztán miért vegye a műbiró figyelembe a tárgyból folyó akadályokat,
midőn a költő szabadon választhat? Valóban nem tartozik, de hátha a
tárgyválasztás a kor törekvésével van kapcsolatban, s a tisztán
æsthetikai szempont a történelmi nélkül puszta gyöngeségnek tünteti föl
azt, mi az erőnek duzzadása, s csak a költő szeszélyét látja ott is, hol
a kor küzdelme és iránya lüktet?

Aesthetikai legszigorúbb szempontból is, nagy hibái mellett nagy
szépségei vannak a _Téli regé_-nek, de a történelmi szempont e hibákat
kissé más színben láttatja, mindenesetre kimutat annyit, hogy
Shakespeare és általában az angol dráma, aligha emelkedett volna oda,
hol most oly fönséges magasságban áll a többi nemzeteké felett, ha nem
merészel sokat annyit, a mennyi egy nagyszerű mozgalomban majdnem belső
kényszerűség.

Az antik és keresztyén dráma, már kiinduló pontjában eltérnek egymástól;
csak abban egyeznek, hogy mindenik a vallás mysteriumaiból fejlett ki,
de tárgyban és módban végtelen különböznek. Az antik dráma bölcsőjében a
legegyszerűbb lyrai compositióhoz hasonlít, az egyetlen-egy személyhez
lassan társul a második és harmadik, magokkal hozva a cselekvényt, mely
aztán is folyvást megtartja egyszerű kerekdedségét a formára nézve és
fönséges szigorát a tárgyak megválasztásában.

A keresztyén mysteriumok és moralitások már kezdetben sok személyűek,
sok eseményt ölelnek fel, tárgyaikban épen nem választékosok, s
összevegyítik a fenségest az alacsonynyal, a vigat a szomorúval.

E durva kezdemények a renaissance érintésére fejlődésbe indulva,
szabályosabb drámákká válnak ugyan, de folyvást megőrzik eredetök
szellemét. Franczia- és Olaszországban a kizáró uralomra vergődött
classicismus egy jó darabig lenyomja e szellemet, de Angolországban
szabadon fejlődik és megteremti Shakespearet. Az antik és keresztyén
költészet fejlődésök és tökéletességök legmagasb pontján is folyvást
megtartják azt az ellentétet, mely születésöket jellemezte. Ott a forma
cultusa az uralkodó, itt az eszméé; amaz tárgyaiban szűkkörű, ez
túlgazdag; amazt fenségesebbnek mondhatjuk, ezt mélyebbnek. Shakespeare
és a korabeli drámaírók bekalandozták a költészet, történelem és
phantasia minden zegzúgát: az angol dráma magába olvasztott mindent, a
mit talált, az emberi viszonyok minden árnyalatát, a phantasia minden
szeszélyét, a kedély minden hullámzását, s minden kérdést, mit a
gyakorlati élet vagy a philosophiai elmélkedés fölvethet. Nem kereste
vagy elvetette a példányokat, nem utánzott, s elméletek helyett csak
nemzete és kora geniusát követve; új, eddig ismeretlen tartományokat
hódított meg a költés világában, az egész újabb költészet birodalmát. A
dráma ez óriási ereje egy darabig fölemésztette a költészet minden más
ágát. Drámai alakban jelent meg minden eposz, regény, népmese,
tanköltemény, szatira.

E drámai nagy mozgalom remekeiben ugyanazon szellem nyilatkozik, mintegy
megtisztulva, szabályozva, melyet kevésbbé sikerült műveiben egész
túlságában, féktelenségében látunk megjelenni. Nincs itt helye ezt
minden oldalról kifejteni s elég lesz csak azon oldalt érintenem, mely a
_Téli regé_-vel kapcsolatos.

A tartalomnak, a cselekvénynek az a gazdagsága, melyet Shakespeare
remekeiben bámulunk, szemben az antik drámával, nemcsak kortársainál,
hanem nála is néha többet ölel fel, mint a mennyit a drámai forma
megbír, mi lazábbá teszi a cselekvényt, avagy épen a kettős cselekvény
felé hajtja. A drámai forma kizárólagossága, mely Shakespeare korában
oly zsarnokilag uralkodott az angol költészetben hasonló következményt
vont maga után. Az angol dráma az által, hogy mindent felölelt, magába
olvasztott s a költészet többi nemeitől úgyszólva erőszakosan elszedte
tárgyait, végtelenül gazdagult ugyan, de természetesen nem kerülhette el
azt az örvényt, hogy néha oly tárgyakat is válaszszon, melyek egészben
véve nem elég drámaiak. Így alakultak meg a drámai költészet oly
válfajai is, melyek legalább kétes becsűek. Shakespeare is érinti ez
örvény szélét; ő sem ment egészen kortársai hibáitól, noha benne e
mozgalomnak inkább csak fényoldalai tündöklenek. A mint a _Téli rege_
mutatja, ő is hozzá nyúlt oly tárgyhoz, melyet lehetetlen valódi drámává
alkotni. De vajon e túlságok, tévedések nélkül megnyerhette volna-e az
angol dráma azt a gazdag tartalmat, melyet remekeiben bámulunk,
szélesbíthette válna-e a drámai költészet körét, napfényre hozhatott
volna-e annyi ismeretlen bájt, melyekről az antik dráma nem is álmodott?
Vajon mindez a gyöngeség jele-e vagy pedig az erőé, mely mindent
megkisérel, sokszor a legnagyobb diadalokat vívja ki, s midőn egészen
nem győzhet is, félgyőzelmet képes aratni? Nem igazolni akarom a _Téli
rege_ tárgyának választását, csak megértetni, s ennyiben menteni is, ha
ugyan mentségre van szüksége oly költőnek, a ki tévedéseiben is oly
gazdag kárpótlást nyújt hibáiért.


II.

Aesthetikai szempontból, a mennyire hibáztathatni Shakespearet e szinmű
tárgyának választásáért, épen annyira dicsérhetni azt a módot, mely
szerint azt feldolgozta.

Ha egyszer a tárgyon átestünk, el kell ismernünk, hogy azt csak így és
nem máskép lehetett feldolgozni. Ha összehasonlitjuk Greene regéjét,
mely a _Téli rege_ alapjául szolgált, magával a drámával, egy pillanatra
feltűnik, hogy Shakespeare épen úgy kizsákmányolta a tárgy minden drámai
oldalát, mint folyvást szem előtt tartotta, hogy regét, népmesét
dramatizál, melyet lehetetlen tragédiává vagy mélyebb tartalmú drámává
alkotni, s melyet drámai formában sem lehet kivetkőztetni természetéből.
Mindaz, a mit változtatott, kihagyott, megtartott, vagy hozzá toldott:
épen úgy tanuskodik drámai ereje, mint tárgyilagossága mellett. Először
is a regében Hermione (Greenenél Belaria) meghal, Leontes (Pandosto)
belészeret feltalált leányába, s midőn ez kivilágosodik,
kétségbeesésében megöli magát. Shakespeare mindezt megváltoztatta s az
egész cselekvénynek szerencsés kifejlést adott. Érezte, hogy oly
tárgyat, hol a véletlennek annyi szerep jut, hol úgyszólva két nemzedék
hajtja végre a cselekvényt: lehetetlen oly egységbe hozni, oly bensőleg
indokolni, a hogy a tragédia természete megkivánja.

A mű czime, a szenvedélyek nyilatkozása, a cselekvény menete, a
felléptetett Idő monologja, részint előre sejtetik velünk, részint
folyvást megerősítenek, hogy nem Othello, Macbeth, Coriolan óriás
küzdelmével és katastrophájával akar hatni a költő.

Szorosan tárgyához alkalmazza a hangulatot, szövevényt és kifejlést.
Greene regéjében a Leontes és Hermione gyászos története csak előjáték:
a Perdita és Florizel (Greenenél Dorastus és Fauna) szerelmére és
kalandjaira van fektetve a fősúly. Shakespeare e pontban lényegesen
megváltoztatta a regét s épen ellenkező útat követett. Ő az előjátékra
helyezte a fősúlyt, s a Florizel és Perdita történetét inkább kifejlésűl
használta. E változtatás oka igen egyszerű. Leontes és Hermione
története gazdag anyagot nyujt a drámai élet kifejtésére, míg ellenben a
Florizel és Perditáé e tekintetben meglehetősen szegény. A regében
annyira szereplő véletlen és kalandszerűvel is így bánt. Ott, a hol a
szövevény benső folytonossága megengedte, vagy épen kivánta: lélektani
erős motivumokat használt; a hol ez lehetetlen volt, követte a rege
szellemét és meghagyta a véletlent vagy még jobban kiképezte.

Innen foly aztán az is, hogy a dráma nem játszik valamely határozott
történeti korban. A költő az orosz czárt, a delphii oraculumot és Julio
Romanót egy időben szerepelteti, a a régi pogány vallást és keresztyén
szokásokat összezavarja és Csehországot tengerpartra helyezi.

Shakespeare e tudatlansága mennyi gúnymosolyt, éles megjegyzést vont már
maga után. Még legnagyobb tisztelői sem igen merik e tudatlanság ellen
védeni, s a mi legcsodálatosb, éles elméjű kritikusok, nagy tudományú
nyomozók csak átsiklanak a _Téli rege_ e történelmi és földirati
tudatlanságain s legfeljebb azt jegyzik meg, hogy Csehország tenger
mellett fekvését Greene regéjében is megtalálhatni. De vajon ez adat
Shakespeare ellen bizonyít-e s az a megjegyzés hallgatag vád-e, hogy
tudniillik Shakespearenek ki kellett volna javítani Greene botlását?
Bárminő véleménynyel legyünk Shakespeare szorosan vett tudományos
míveltségét illetőleg, annyi csaknem bizonyos, hogy e tudatlansági vád
legkevésbbé illik a _Téli regé_-re. Hogy Shakespeare a delphii oraculum
s a keresztyén pünkösdi népünnep kora közti különbséget tudta: kitetszik
a római korszakból vett drámáiból, hol ilynemű botlásokat nem
tapasztalunk. Hogy nevezetesebb drámáiban történelmi és földirati
tévedéseket kevésbbé találhatni s leginkább csak olyakat, melyek a
míveltebb angol közönséggel is közösek voltak, szintén a mellett
bizonyít, hogy Csehországnak, mint tengermelléki tartománynak emlegetése
nem folyt szükségkép tudatlanságból. Shakespeare népmesét, regét
dolgozott fel, s vajon a népmese, a rege, sőt a monda is, mikor
tisztelte a történelem és földirat tisztes tudományát? Nem zavar-e
mindent össze, s a jelent nem játszsza-e át néha a multba? Olvassuk
bármely nemzet népmeséit, mindenütt fogunk ily tudatlanságra találni,
annyira, hogy nem nevezzük tudatlanságnak, hanem csak naivitásnak. S
vajon műköltők, kik népmeséket dolgoznak föl, nem követnek-e el
öntudatosan ily tudatlanságokat, hódolva a népmese szellemének? Hogy
tovább ne menjünk, ott van Petőfi _János vitéz_-e. Vajon Petőfi ne tudta
volna, hogy Törökország nem fekszik Francziaország mellett s több
effélét? Vajon érdemli-e Shakespeare e földirati botlásáért azt a súlyos
vádat, melyet minden iskolás gyerek, piperkőcz száján hord, ki tanult
egy kis földiratot avagy épen Prágát is megjárta?

Szinészeink Csehország helyett Bithyniát mondottak s a szinlapon is ez
volt írva. Úgy látszik, gyöngédségből megakarták kimélni Shakespearet
némely mívelt ember hahotájától, a ki népmeséből akar földiratot
tanulni. Tiszteljük az indokot, bár magára a tényre nem volt épen
szükség. Bizonyára Shakespeare sok oly dolgot nem tudott, a mit most a
kontár író is tud, hanem szerencsére sok oly egyebet tudott, mit most
nem tudunk, úgy hogy semminemű büszke gúnymosoly nincs igazolva, s
legkevésbbé a _Téli regé_-ben, hol Shakespeare tudatlansága tulajdonkép
naivitás s magából a tárgyból foly.

Talán e nehány vonás is eléggé kiemeli, hogy a tárgyválasztást s a
belőle folyó hátrányokat kivéve, mily művészileg alkotta Shakespeare e
regét drámává. A jellemrajz még inkább bizonyítja ezt. Mily lélektani
mélység, mily erő, mennyi drámaiság Leontes és Hermione rajzában. Mennyi
élet a mellékszemélyekben. Mennyi bájt lehel Perdita, s az idylli
jelenetek hatását mennyire emelik, élénkítik s átalában nem engedik
édeskéssé fajulni a részint komikai, részint humoros alakok.

Hermione és Perdita nem vallanak szégyent Shakespeare legkitünőbb hölgy
jellemei mellett se. Leontes méltó Shakespeare többi hallatlan
teremtményeihez, melyek által tükröt tartott a természet elébe.
Leontesben a féltékenység szenvedélyét rajzolja, épen mint Othellóban,
de mily különbség a két szenvedély közt. S a szenvedély e különbsége
mennyire megváltoztatja nemcsak a jellemrajzot, hanem magokat a
helyzeteket is! Csak abban hasonlít e két szenvedély egymáshoz, hogy
mindkettő féltékenysége becsületéből és becsületességéből foly.

Mint becsületes ember féltékeny becsületére, hiszi a mit mások mondanak,
mert másokat is oly becsületeseknek hisz, mint saját magát. Mily könnyű
a Jago játéka, kivált, ha ide veszszük Othello heves vérét és kétkedését
saját férfiúi előnyeiben. S mennyire elősegíti szenvedélye kifejlődését
egész környezete, maga Desdemona is, ki naivitása által éleszti férje
gyanúját. Leontes féltékenysége képzelődés, egy rossz pillanat
szeszélye, melyet az ellenmondáshoz nem szokott érzékenység, zsarnoki
hajlam egész rögeszmévé érlelnek.

Sérti, hogy neje Polixenessel oly nyájasan beszél, eszébe jut, hogy a
midőn neje kezét megkérte, az hónapokig váratott reá s ime most
egyszerre mily nyájas egy idegenhez. Azt hiszi, hogy már rég viszonyban
vannak egymással s csak ő nem vette észre. Vizsgálja gyermekét, s
kétkedik, hogy saját vére lenne. Igy ébred föl féltékenysége, melyet
senki sem szít, csak saját maga. Az egész udvar elakarja oszlatni
gyanuját, de ezzel csak jobban megerősödik rögeszméje. Királyi
természete nem tűri az ellenmondást, s ingerli, felbőszíti az a
körülmény, hogy nem osztoznak gyanújában. Neki igazának kell lenni, ezt
csak azért is megmutatja. Nem rohan megölni nejét, mint Othello ő
király, ki elitéltetheti a hűtelent becsülete sérelme nélkül, neki az
oraculum helyeslésére, törvényszéke itéletére van szüksége, s azt a
fájdalmát, melyet nejének képzelt hűtlensége okoz, fölülmulja az az
ingerült, lázas törekvés, hogy gyanuját, rögeszméjét igazolja a világ
előtt.

E mellett Leontesben van némi gyávaság is, mely jól összehangzik
gyanakodó természetével, s melyet a költő aztán is a harmadik felvonás
végén fordulópontul használ. A féltékeny király egyik főembere által meg
akarta mérgeztetni király társát, Polixenest; minthogy ez elárulja
szándékát, még inkább megerősödik gyanujában s még eszeveszettebben
rohan a maga útján, de midőn ez is neje ártatlanságát bizonyítja, fia
halálát jósolja, ki aztán nem sokára meg is hal, erélye megtörik, többé
nem száll szembe a sorssal, megadja magát s bűnbánó melancholiába
sülyed. Kétségbeesése oly kevéssé az Othellóé, mint szenvedélye. Ugyanez
áll Hermionéról is, ki semmiben se hasonlít Desdemonához, csak abban,
hogy ő is egy féltékeny férj áldozata. Desdemona képzelődése élénk,
érzései naivok. Megszeretve Othellót, tüstént szakít atyjával és követi
kedvesét. Hermione sokat várat magára, míg elhatározza, hogy Leontesé
legyen. Desdemona épen oly eszélytelen, mint Hermione eszélyes, ennek
lényegében több a fenség, amazéban a kellem. Desdemona szerény
együgyűségével ingerli férjét, Hermione büszkeségével. Mily meghatón
nyilatkozik e fönséges büszkeség, midőn a törvényszék előtt áll s magát
védi. Sértett nő és királyné egyszerre, a nő fájdalmát a királyné
büszkeségét mérsékli de ím egyszerre csak az anyát látjuk magunk előtt,
ki fia halála hírére összeomlik.

E jelenet szépségével vetekszik szoborjelenete is. Gyermeke nevében és
feltalált gyermekéért bocsát meg férjének, s midőn előlép, mily
megindító az a néhány szó, melyet férjéhez intéz. Perdita hasonmása
anyjának, Hermione másodszor születve ifjúsága virágában. Mennyire rokon
a többi pásztorleánynyal, s mennyire kiválik közülök. Királyleány
pásztor ruhában, pásztorleány egy királynő emelkedettségével. A
vendégekkel szemben mily nyájas, elmés affectatio nélkül. Szerelme
Florizelhez mily egyszerű, igaz és mély s a sors csapásai alatt mennyi
bátorságot, fönséget tanusít. Erről ismerünk Hermione leányára.

Egy ily művet lett volna kár lefordítani s előadni, mely fogyatkozásai
mellett is annyi kincset rejt? E kincsek közül csak a ragyogóbbakra
mutattam, de figyelmes olvasás, tüzetes analysis mennyi kincset
emelhetne még ki ez annyira szegénynek állított műből, melyben
Shakespeare gazdag ere szintén nem tagadja meg magát. Van-e ennyi
azokban a híres művekben, melyeket oly hévvel fogad a közönség s egy pár
hónap mulva egészen elfelejt? Részemről köszönetet szavazok az
igazgatóságnak, hogy e szinművet szinpadra hozta s fényesen állította
ki. Shakespeare el nem avul, s kevésbbé sikerült művei egyetlen
jelenetében is több költőiség nyilatkozik, mint hogy egy közel eső
példát hozzak fel, a Sardou _Ideges_-eiben, mely oly nagy hatást tett
szinpadunkon, s melyet napi sajtónk nem épen megérdemelt magasztalásban
részesít. Igaz, az Ideges-eket nagyon jól adták színészeink, a _Téli
regé_-t pedig igen rosszúl.

De mit bizonyít ez? Azt, hogy ne hibáztassuk a szinészek helyett a
költőt, s ne dicsértük miattok ismét csak a költőt.



ÁRMÁNY ÉS SZERELEM.

Szomorújáték 5 felvonásban. Irta Schiller, fordította Szenvey József.
Előadatott a Nemzeti Szinházban 1865 márczius 13-án.

Az olvasó észrevehette, hogy e rovat inkább csak a drámák birálatával
foglalkozik s az előadásról rendesen hallgat. Nem annyira elvből
történik ez, mint inkább szükségből, a nehézségek miatt. Az ember alig
győzi az uj szinművek birálatát is, hátha még az előadásba is belé
bocsátkoznék! E lap egész tárczája szinbirálatokkal telnék meg, mi se a
szerkesztőnek nincs inyére, se az olvasó nem óhajtja. Lehetne ugyan
könnyebb végénél fogni a dolgot s oly birálatokkal szolgálni az
olvasónak, melyek lapjainkban annyira divatosak, például: a két
főszerepet Lendvay és Lendvayné gonddal és szorgalommal adták, de
mindkettőben kevés a természetesség és igazi mélység; Jókainé és Tóth
művészien játszottak; Komáromy egyhanguságával untatott, – hanem hogy mi
haszon van az ily birálatokban: teljességgel nem érthetni. Legfeljebb
tarkítja a lapot, s a szinbiráló azzal dicsekedhetik, hogy ő minden
előadásról ir és gyorsan, mi mind igen szép dolog lehet, de, fájdalom,
semmi közük a dramaturgiával. A kritika feladata bonczolni, s vajon nem
nehezebb-e a színmű előadását bonczolni, mint magát a színművet? A
színművészet elmélete távolról sincs oly határozottan megállapítva, mint
a drámai költészeté; de ha megvolna is, maga a boczolat tárgya áll-e
előttünk oly állandóan, oly biztosan, mint mikor drámát birálunk? A
költő műve ki van nyomtatva, vagy megtalálhatni kéziratban s egész
kényelemmel és gonddal vizsgálhatjuk. A szinész műve az idő
pillanataival elrepül, s kinek van oly hű és élénk emlékező tehetsége,
hogy másnap egy előadás minden árnyalatát, a szinész minden hangját,
mozdulatát, arczkifejezését lelkében visszavarázsolhassa s minden
oldalról biztosan bonczolhassa. A kritikában, mint minden emberi
dologban, a legjobb akarat mellett is tévedhetni, de a szinkritikában
már maga a helyzet oly örvényeket teremt, hogy a legösszpontosítottabb
figyelem s a legélénkebb emlékező tehetség is alig képes kikerülni. E
mellett egy szini előadás szépségei vagy hibái egyrészt olyanok,
melyeket nagyon bajos, majdnem lehetetlen, elég szabatosan és élénken
feltüntetni. Valamely szerep felfogásáról ugyan sok érdekest és
tanulságot irhatni össze, a siker vagy fogyatkozás feltünőbb pontjait
kiemelhetni vagy megróhatni, de a szavalat, arcz- és tagjáték számtalan
mozzanatait méltányolva vagy hibáztatva az olvasó elébe varázslani, oly
fáradságos munka, hogy még akkor sem igen vállalkoznék reá valaki, ha a
nehézségeket minden oldalról legyőzhetné.

Ide járul még a szinészek érzékenysége, kik nem minden ok nélkül sokkal
érzékenyebbek a költőknél. Részemről sohasem tudtam megfogni a költők,
az irók érzekenységét szemben a kritikával. A kritika vagy igazságos,
vagy igazságtalan, vagy pedig a kettő vegyítéke. Az egészben vagy
részben igazságtalan kritika ellenében czáfolatul mindig ott az iró
műve. Az olvasó itél, oly olvasó, kinek elég itélőtehetsége és izlése
van, mert a gyönge itéletü és izléstelen olvasó tetszését egy önérző iró
se ohajthatja. Az iró nyugodtan várhatja a közönség itéletét, vagy a
körülmények szerint megvetheti ezt is, ott van számára az utókor,
évtizedek, sőt századok itélete. Műve, ha csakugyan sokat ér, paizsként
fedezi a kritika és közönség igaztalanságai ellen. De épen az szokott
fájni a kritikában, a mi igaz. Megengedem, értem, de ennek nem a kritika
az oka, hanem az iró, s ezen a csapáson előbb-utóbb át kell esnie még
akkor is, ha a kritika hallgatna. Egészen más a szinész helyzete. Az ő
műve nem marad fenn, összeomlik azon pillanatban, melyben bevégzi. Nem
igazolhatja őt szemben a kritikával. Igaz ugyan, hogy a szinész minden
este ujra teremti művét, de az nem egészen az lesz, a mi volt, sokszor
rosszabb vagy jobb, de nagyon ritkán ugyanaz. A közönség, mely játékáról
kritikát olvas, sok részben nem egy azzal, mely ugyanazon este látta, s
köztök a legfigyelmesebb sem tehet oly biztos összehasonlítást, mint a
költői mű kritikájával. A szinész műve nem marad az utókorra, jelenhez
van kötve, nem ő éli tul a kritikát, hanem a kritika őt. Még más
tekintetben is roszabb helyzete az irónál. Az iró akkor ir, ha kedve
tartja, akkor adja ki művét, midőn megtehette rajta a végleges simitást
is. A szinésznek játszani kell, ha nincs is egészen készen művével,
akkor is, ha phantasiája kifáradt, s kedélye megzavarva. A kritika, a
közönség nem tartozik erről semmit tudni. Az iró szembeszállhat
közönségével s diadalmaskodhatik felette, a szinész kevésbbé. Tetszése,
tapsai képezik egész dicsőségét. S e tapsok éltetik, fokozzák
lelkesülését. A gunymosoly, sziszegés, avagy csak a hideg fogadtatás is,
kioltják lelkesülését, mert épen az alkotás perczében zavarják meg, mi
az irónál sohasem történhetik. Aztán a szinész folyvást és közvetlenül
állván a közönség előtt s csak a jelenhez levén kötve, ambitiója könnyen
hajlik a hiuság felé, s hiusága sokkal inkább fejlődhetik egész
betegséggé, mint az irónál. Szóval a szinész érzékenyebb minden
művésznél, s a kritikusnak vele szemben sokkal kellemetlenebb helyzete
van, mint bárkivel, a mennyiben el kell ismernie, hogy érzékenységének
van némi alapja is.

Ime az okok és nehézségek, melyek miatt az olvasó ritkábban találkozik e
rovatban a szinészek játéka birálatával, mint a drámákéval, vagy ha
igen, az nem oly részletes, mint a drámáké. Azonban, ha a körülmények
engedik, ezután talán többször szolgálhatunk ezzel is, kivált az előadás
oly pontjait illetőleg, melyeket biztosabban – s tegyük hozzá –
könnyebben bonczolhatni. Az Ármány és Szerelem előadása több ily pontot
nyujt, nemcsak azért, mert sokszor látta s jól ismerheti az ember, hanem
azért is, mert a szinésznek elég tere van kitüntetni tehetségét. Divat
ugyan Schiller e művét lenézni, s valóban e műnek vannak nagy hibái is,
de az is bizonyos, hogy a németek ez óta sem irtak ennél jobb,
ugynevezett polgári drámát, s a szinpadunkon annyira divatos ily faju
műveket, mint Montjoy és társai, messze fölülmulja. Mindenesetre a
szinésznek elég anyagot nyujt az alkotásra, s nem egy kitünő szinész és
szinésznő vivott e szerepekben már koszorut. Hiszen nálunk s, hogy
többeket ne emlitsünk, az id. Lendvai Ferdinandja és Szentpétery Müllere
a régi közönség emlékei közé tartoznak.

Ferdinandot Lendvai játszta, Luizát Lendvainé. Lendvai a két első
felvonásban sok tekintetben meglepő volt. Nem egy szinész állásán,
járásán s tagjátékán vehetni azt észre, hogy valamelyik tagja
tulnyomólag játszik, előtérbe nyomul és sokszor épen ugy megzavarja a
mozgás öszhangzatos szépségét, mint gátolja a szenvedélyek erősb
nyilatkozatát, midőn a mozgás öszhangja felbomlik ugyan, de a szenvedély
nyomása alatt és természete szerint, s a kellem formái helyett a
fönségéit veszi föl. Némelyik szinésznél a kéz játszik, a másiknál a
nyak, harmadiknál a derék s igy tovább. Lendvainál a lábé a fő szerep, s
némikép a nyaké, kivált ha nyakkendőjét nagy csokorra kötheti, mit, ugy
látszik, igen kedvel. Ha Lendvai elfeledkezik magáról, lába oly erőt
vesz egész testén, hogy az mintegy alakja képviselőjévé válik. Egy
tagnak ily kiváló játéka folyhat a természetből, folyhat a megszokásból,
de szükség, hogy a szinész minden erélyét összeszedje mérsékletére,
lassanként elnyomja, s a mozgás öszhangjának kellemét kivivni birja.
Lendvai eddig nem igen törekedett ide, de ugy látszik, hogy immár kezd,
legalább e mű két felvonásában lába épen nem zavarta meg különben deli
alakja mozgását. Lehet, hogy erre sokat tett az is, hogy Ferdinánd,
őrnagyi rangjához hiven, kissé katonásan tartotta magát, lehet, hogy az
öltözet is segítette, de ez nem változtat a dolgon. Lendvai erőt vett
egyik hibáján, s óhajtandó, hogy máskor is, a külső és belső eszközök
segélyével mindinkább igyekezzék legyőzni lába zsarnokságát. Kár, hogy a
három utolsó felvonásban ismét erőt vett rajta a lábjáték, kivált az
utolsóban, a halál jelenetében. Azonban hagyján, kezdetnek elég volt, s
megérdemli a méltánylatot. Vajha ezt lehetne mondani Lendvainéról is,
kinek szintén van ilynemű hibája. Nála a tagjátékban a fő lép előtérbe,
melyet akaratlanul is igen sokszor megráz. A felindultabb helyeken
fejének gyakori, bár változatos rázása annyira előtérbe nyomul, hogy
uralkodik a kéz, derék s az egész test játékán. Nem tagadhatni, hogy e
főrázás néha kellemes, csakhogy, az a baj, nem minden helyzethez való, s
modorrá válik. Egyébiránt Lendvainét e szerepben nem kivánjuk birálni.
Sokszor láttuk őt sokkal jobban játszani, mint ma este. Talán szükségből
játszott, talán eléggé el sem készülhetett reá, talán nem is egészen
neki való e szerep. Volt ugyan egy pár sikerültebb helye, de mindent
összevéve nem tudott mélyebben hatni.

Lendvai más tekintetben is kitünt. Jól kiemelte Ferdinand ifju tüzét,
nemes daczát szemben a társadalmi és családi viszonyokkal, a nélkül,
hogy tulzásba esett volna. Nem igen hallottunk tőle oly bensőség nélküli
kiáltásokat, minőket máskor nem egyszer hallottunk. Kivált az a
jelenete, midőn atyjával összetüz, igen sikerült, kivált benső küzdése
egész a kitörésig. Luizával való jelenetei már kevésbbé voltak
sikerültek. A szerelem olvadékony ércze nem csendült meg szavaiban elég
varázszsal, néha egészen hiányzott. Mindjárt az első jelenetben, midőn
belépett s igy szólott: «Te halavány vagy, Luiza?» inkább a csodálkozás
és szokásos részvét hangját hallatá, s nem tudta szerelembe olvasztani.
Aztán e kérdést változatos arczjátéknak kellett volna megelőzni, mire
maga a költő utasítja a szinészt, midőn zárjel közt azt mondja: Feléje
rohan s előtte megáll, – egy ideig némán néznek egymásra. A rohanás, a
viszontlátás öröme, a vágy heve, a megállás, a megütközés, a néma
rátekintés, a részvét, fájdalmas sejtelem és szerelem összeolvadása az,
mi a fennebbi szavakban tör ki. Legelhibázottabb volt a haldoklási
jelenet. Meghalni nehéz, életben és szinpadon egyaránt, de nagy hiba, ha
a szinpadon ugy akarunk meghalni, mint a hogy az életben szoktak az
emberek. A testi fájdalom, a testi megsemmisülés rajza csak annyiban
tárgya a szinművészetnek és költészetnek, a mennyiben lelkiállapotot
tüntet fel általa. Az életben hány ember hal meg öntudatlan állapotban,
drámában, szinpadon ez soha nem történhetik. Már e körülmény mutatja,
hogy itt a szelleminek kell előtérbe nyomulni és teljes erővel uralkodni
a testen. A halált soha sem szabad a szinésznek realis oldalról felfogni
s oly hűségre törekedni, mely az orvosok tetszését megnyerje. Fő a
lélekallapot, s a testnek ehhez kell magát szabni a megsemmisülés
pillanatában is, nem megfordítva, s kerülni mindazt, mi amannak
kifejezését gátolhatná vagy zavarná. Lendvai nem realisticus oldalról
fogta fel a haldoklási jelenetet, de vegyített beléje egy realis vonás
is, s az utolsó mozzanatban nem tudta kiemelni a szellemit. A kirivó
realis vonás az, hogy egyszer hasához kapott, a méreg hatását kivánván
kifejezni. A méreg hatását nem lehet-e máskép kifejezni, megrázkodással,
a mellhez kapással, miért épen a hashoz kapni, ha mindjárt az orvosok
azt tartanák is hűnek. Az utolsó mozzanatban Lendvai csak az
összeomlott, gyöngülő, töredezett hangon beszélő Ferdinandot igyekezett
ábrázolni, s nem egyszersmind azt, kinek a költő ezt adja ajkára:
«Luiza, Luiza megyek. Isten veletek, hagyjatok engem, ez oltárnál
meghalni». A Ferdinand halála az utolsó perczben már öröm, hogy Luizával
egyesülhet, a halál fájdalmán a lélek diadala. Ezt kell kifejezni az
arcznak, a lélek, a szenvedély hangnyomatának kell uralkodni a testi
szerv töredezett hangjában.

Lady Milfordot Jókainé játszta. E szerep nemcsak egyik kiválóbb alak a
műben, hanem alkalmasint a legsikerültebb is. Igaz, hogy a dráma könnyen
el lehetne nélküle, de mennyivel erőteljesb rajz a Luizáénál. Schiller
óta hányszor léptették föl a drámairók a courtisannet, védve,
rehabilitálva, dicsőitve s mily messze maradtak a sentimentalisnak,
abstractnak gunyolt német költő egyszerű és természetes felfogásától.
Schiller drámai érdeket ébreszt lady Milford iránt, de nem igyekszik se
dicsőíteni, se rehabitálni. A herczeg kedvese unatkozik és utálja
helyzetét, oly férfiut óhajt, kit becsülhessen s ki őt is becsülje.
Örömest beleegyezik az udvari cselszövénybe, mely őt férjhez akarja
adni, mert szive is hajlik a választott férjhez.

S ime e férfiu megvetést dob szemei közé, nemcsak a nyakára tolt jegyest
alázza meg benne, hanem a nőt is. A ki oly dőrén becsültetést ohajtott,
a ki a tiszta szerelemre hitte magát méltónak, melyet örökre eljátszott,
most érzi legérzékenyebben megalázott helyzetét, erkölcsi semmiségét.
Mély fölindulásában menti magát és részvétet ébreszt épen ugy
Ferdinandban, mint a nézőkben. Már nem remél többé szerelmet, de attól
büszkesége visszariad, hogy az udvar, a világ előtt is megaláztatást
szenvedjen. Ferdinandnak névvel kell őt megajándékozni, szerelem nélkül
is. De e büszkeség is megaláztatást szenved, és vetélytársnőjétől, egy
egyszerű, ártatlan leánytól. A szerelem válik a kaczér nő nemesisévé, s
büszkeségét az ártatlanság töri meg. Minden vágyát lemondásba temeti s a
vallás vigasztalásába menekül.

Mi más mindez, mint a franczia demi-monde-féle drámák tragikuma. Azonban
e szerep nemcsak sikerültebb a többinél, de annyiban nehezebb is, a
mennyiben valamivel complikáltabb. Itt több nemü s néha ellenkező
indulatok küzdenek s az átmenetek gyorsak egyikből a másikba. Jókainé
játékában jobbak voltak a részletek, mint az egész, nagy erővel fejezett
ki nemcsak egyes mozzanatokat, hanem egy egész indulatot is, azonban a
vegyitést nem mindenütt találta el s némely átmenetet mellőzött. Alakja,
tartása és öltözete igen illett e szerephez. A vöröses szin, mely
öltözetének jellemet adott, ugy látszik, nem történetből volt választva,
hanem czélzatból. Jól eltalálta. Az öltözet szine épen ugy jellemezheti
a személyt, mint befolyhat arra nézve, hogy a nézőben bizonyos
hangulatot ébreszszen. Szinészeink öltözetöket sokkal jobban
megválasztják a vigjátékokban, mint a tragédiákban; épen azért nem
fölösleges Jókainé öltözetét méltányolnunk, annyival inkább, mert nálunk
inkább csak a szép öltözetet szokták dicsérni s nem egyszersmind a
jellemzőt is. Sajnáljuk, hogy mindjárt első jelenetét nem találhattuk
oly sikerültnek, mint öltözetét. Nyugtalanságot fejezett ki, de nem
rendkivüli, ugyszólva lázas nyugtalanságot. Sokkal jobb volt zavara,
megdöbbenése, midőn Ferdinand belépett, s mindenek fölött kitünően
sikerült az a rész, midőn elérzékenyülve, de méltósággal menti magát s
mindinkább növekedő felindulásban tör ki.

Itt Jókainé elemében volt, mert ő inkább csak a nagy vonásokat emeli ki,
ritkábban árnyal s néha annyira átengedi magát valamely felindulásnak,
hogy egy másba nem könnyen siklik át. E jelenet végén is valami ilyest
tapasztaltunk, midőn igy szól ott Ferdinandhoz: «Összeköttetésünkről már
tartományszerte beszélnek. Minden szem, a guny minden nyila reám van
szegezve. Meggyaláztatásom eltörölhetlen, ha a herczegnek egy jobbágya
rólam lemond. Pörlekedjék ön atyjával, védje magát a mint lehet! Én
mindent elkövetek, hogy czélhoz jussak». Ez a kihülés pillanata, a
reflexió erőt vett az érzéseken. Büszkeségének ereje visszaadta
nyugalmát; mintegy harczot izen Ferdinandnak és gyorsan távozik, hogy
véget vessen minden vitának. Jókainé itt se elég büszke nyugalmat, se
elég hideg határozottságot nem tüntetett föl s még az előbbi jelenet
hatása alatt állott.

A negyedik felvonásban sem volt Jókainé játéka egyenlő, bár utolsó
jelenete művészibb volt mindeniknél. Midőn találkozik Luizával, az urias
és tettetett hidegséget találóan emelte ki, de nem egyszersmind a
titkolt kiváncsiságot, meglepetést, boszus felindulást szemben
vetélytársnőjével, holott mindez néha ki is tör belőle. Azonban az
utolsó jelenet kárpotlást nyujtott e hiányokért. A megtört, lemondó, de
önmagán vett győzelmében mintegy gyönyörködő lady Milford leginkább
sikerült Jókainénak. Az a megvetés és guny, melylyel Kalbhoz szól, az az
elhatározottság, mely erkölcsi erejét egészen visszaadja, az az önvádló
elérzékenyülés, melylyel cselédeitől bucsuzik, s végre az a büszkeség és
gyülölet, mely a herczegnek küldött izenetét oly hatásossá teszi, mind
megelevenedtek Jókainé arczán, mozdulatain, szavalatában. S mégis volt
valami Jókainé játékában, még a legsikerültebb helyeken is, mi éreztette
a nézővel, hogy Jókainé többre képes. Némi kedvetlenséget vehetni észre
rajta, mintha művészi ambitiója nem találna elég táplálékot. Talán
szomoruan hat reá, hogy a magyar tragédia képviselői, kikkel egykor
diadalait ünnepelte, majd mind kihaltak mellőle, hogy a közönség izlése
egészen a modern franczia dráma felé fordult, mely nem igen nyujt neki
szerepeket, hogy a régi művekre, melyekben nagyobb szerepei vannak,
csekély közönség szokott begyülni, s a hirlapok, akár jól játszik, akár
nem, csak egy obligat bókkal tisztelik meg. Ohajtjuk, hogy e kitünő
művésznő ambitiója minden oldalról több táplálékot nyerjen, de
egyszersmind meritsen önmagából is.

Tóthra épen nem lehet panasz, hogy művészi ambitiója apadoz:
ellenkezőleg nőttön nő, sőt igen is megnőtt. Annyit beszélték a lapok,
hogy ő nem is játszhatik rosszul, hogy roppant tanulmányt fordít
szerepeire, hogy mindig és mindent művészien alakit, hogy immár megvetni
látszik azt a szakmát, melyben valóban kitünő, és szivesebben fog
olyanba, melyre kevésbbé vagy épen nincs hivatva. Ő jeles némely
cselszövő és komikai szerepekben, igen kitünően ábrázol némely
genrealakokat, de Richarddal, Leonteszszel, s több más ily szerepekkel
csak fél sikerrel vagy épen siker nélkül birkózik. Azonban legyen elég
ezt most csak érintenünk, s térjünk vissza oda, hogy Tóth valódi
szerepkörét mintegy elhanyagolni látszik. Legalább mai játéka ezt
mutatta. Nekünk ugy tetszett, mintha nem tartotta volna magához méltónak
a Vurm szerepét. Lehetlen, hogy oly gondolkozó szinész, vagy a mint a
bécsi magyar lap nevezi, a legnagyobb magyar szinész, ha valóban
figyelmet fordít szerepére, észre ne vegye azt, hogy Vurm nemcsak a
gonosz tett iránti előszeretetből szövi cselszövényét, hanem leginkább
azon kettős indokból, hogy urának szolgálatot tehessen, s Luizát nőül
vehesse, kit szeret, már ugy a hogy, de mégis szeret, a maga módja
szerint. Tóth Vurm szerelmét sehol sem emelte ki, sőt nem is sejtette,
pedig a költő még utasításaiban is czéloz reá. Például az első felvonás
ötödik jelenetében, midőn Vurm dicséri Luiza szépségét, még pedig
hévvel, midőn a jelenet végén jó kedvüleg meghajtja magát az elnök azon
igéretére, hogy őt feleséghez segíti. Tóth egyik mozzanatot sem emelte
ki; meghajlása pusztán szolgai alázat volt, melyet tulzott is, mert
kétszer háromszor oly mélyen meghajolt, hogy nevetést idézett elő. Itt a
jó kedvnek, a siker örömének kellett volna tulnyomónak lenni s a szolgai
mély alázatnak annál kevésbbé volt helye, mert ha Vurm függ az elnöktől,
az elnök is függ tőle mint büntársa, s ezt oly jól tudta Vurm, hogy a mű
végén épen ennél fogva buktatja meg az elnököt. A harmadik felvonás
végén Tóth oly némajátékot nem vett igénybe, mely Vurm belsőjét
fölleplezve, érthetőbbé tette volna e jellemet. Midőn Luiza a kezeit
megcsókolni s megkérni akaró Vurmot gunyosan visszautasítja, Tóth egy
arczvonással, egy mozdulattal sem éreztette a megvetett szerelem dühét,
melyet elnyomni igyekszik, hogy nyugodt maradhasson, inkább csak
mosolyogni látszott a leány felindulásán. Szóval Tóth Vurm jellemét
annyiban érthetlenné tette, a mennyiben egy minden indok nélküli
gazembert állított elő. Ezt jól adta, de mi a Schiller Vurmját
óhajtottuk volna látni. Egy szerepet sokfélekép lehet felfogni, de ha
érthetlenné teszszük, az mindig hibás felfogás.

A többi szereplők ezek voltak: Komáromy (Walter), Szilágyi (Miller),
Benedek (Kalb.) Komáromy nem arathatott sikert a kemény, zord jellemű
elnök szerepében; őt természete, hangja, mozdulatai inkább a lágyabb,
szelidebb jellemek ábrázolására teszik alkalmassá. Igazságtalanok
volnánk, ha e szerepből itélnők meg. Szilágyi játékát sem akarjuk
bonczolni, mert félünk, hogy igazságtalanok leszünk hozzá is. Miller
határozottan az ő szerepköréhez tartozik ugyan, azonban valahányszor
Szilágyit Szentpéteri fő szerepeiben látjuk játszani, hajlandók vagyunk
kevesebbre becsülni játékát, mint a mennyit talán valóban ér. Lehet az
az oka, hogy Szilágyi Szentpéteri némely külső fogásait eltanulta,
mindjárt eszébe juttatja az embernek Szentpéterit, s ez emlék oly
kedvezőtlen Szilágyira nézve, hogy könnyen elfogulttá teheti
itéletünket. Egyébiránt vannak Szilágyinak oly szerepei is, melyekben
semmi se zavarja élvezetünket, méltánylatunkat. Ilyen például Szigligeti
Lelenczében a notárius szerepe, melyet Szilágyi igen jól játszik. Ő is
mint szinészeink legtöbbje, némely genre szerepben legjobb. A genre
uralkodik most drámában, szinészetben egyaránt, s átalában az ujabb
szinészi nemzedék egészen ide szegődik. Benedeknek is ebben van főereje.
Mai játékának nem volt valami feltünőbb fény- vagy árnyoldala. Csak
egyetlen egy jelenetét kell élénken hibáztatnunk. Midőn Ferdinand rá
támad, mellbe ragadja, vallatja, oly nevetségesen rángatózott, oly
hahotára fakasztotta a közönséget, hogy Ferdinand jelenetének el kellett
veszni, még akkor is, ha Lendvai valami rendkivül szépen játssza. Ha
valaha, ilyenkor kell mérsékelni magát a szinésznek. A Ferdinand dühe a
fő, s nem a Kalb félelme. Legfeljebb mosolyt idézhet elő, de azt is mi
hamar el kellene nyomni a Ferdinand iránti részvétnek. E megjegyzés
egyébiránt nemcsak Benedeket illeti, hanem szinészeink legtöbbjét is. Az
ily jelenetek ritkán sikerülnek szinpadunkon s mindig a fennebbi ok
miatt.



STUART MÁRIA SKÓTHONBAN.

Korrajz 5 felvonásban. Irta Zichy Antal. Előadatott a Nemzeti Szinházban
1865 márczius 24-én.

A magyar journalistika sajátságaihoz tartozik a színkritika iránti
előszeretet. Ritkaság s mintegy kivétel, hogy lapjaink egy-egy regényt,
eposzt, lyrai gyűjteményt, történelmi vagy bölcselmi munkát
megbíráljanak. Boldog Magyarországban sok mindent szerkeszthetni,
írhatni, a nélkül, hogy az illető háborgatástól tarthatna, sőt némi
siker, egy pár jó barát dícsérgetése majdnem kitünő íróvá idősítheti az
embert. A drámaíró nem boldogul ily könnyen. A legszegényebb lapnak is
van színkritikusa, s egy-egy új drámához az egész magyar journalistika
hozzá szól. Sajátságos jelenség, de az még sajátságosb, hogy politikai
lapjainkban átalán véve sokkal jobb szinkritikákat olvashatni, mint a
szépirodalmiakban, bár ez utóbbiak annyit bajlódnak a szinházzal, mintha
az volna egyedül fontos a magyar nemzeti életben. Megvallom
gyöngeségemet, engem sokszor boszantanak a színkritikák, nem annyira
azért, hogy a jót gyalázzák, a rosszat dicsérik, noha olykor az is
megesik, mint inkább azért, hogy a jobb művekben ritkán dicsérik azt, a
mi valóban jó, a gyöngébb művekben pedig ritkán róják meg azt, a mi
valóban hiba, s a korlátoltság önteltségével a legtévesebb eszméket
hirdetik. Az ember néha hajlandó gáncsolni dicséretöket még akkor is, ha
különben helyén volna, s védeni az írót megrovásaik ellen még akkor is,
ha műve épen nem sikerült.

Ily kritikát olvastam nemrég a _Fővárosi Lapok_-ban Zichy drámájáról. A
kritika szigorú és éles. Távol legyen tőlem, hogy ezt hibáztassam. De
vajon megilleti-e e szigor a _Fővárosi Lapok_-at, melyek annyi gyönge
művet védtek s annyi érdemetlen dicséreteket osztogattak? S vajon, ha
valami, nem épen a szigor kötelezi-e a kritikust némi derekasabb
analysisre, s van-e ennek nyoma a _Fővárosi Lapok_ színkritikájában? A
_Fővárosi Lapok_ színkritikusa Zichy művét leggyöngébbnek tartja a
színpadunkon valaha előadott művek között, s még nem látott oly magyar
költőt, ki nálánál a drámairással könnyebben elbánt volna. A _Fővárosi
Lapok_ színkritikusának nagyon gyönge emlékező tehetsége van. A
_Szalmaözvegy_-től kezdve a _Mit csinálnak a szomszédban_ czímű
vígjátékig egy egész csoport mű van, melyeket a legszigorúbb műbíró is
gyöngébbeknek fog itélni Zichy művénél. A _Királylyal nem jó tréfálni_
czímű vígjátékot sem lehet egy sorba tenni vele, pedig e művet védték a
_Fővárosi Lapok_ még pedig oly absurd eszmével, hogy nem maradhatott
megrovás nélkül. Igaz, Zichy művének épen úgy nincs drámai organismusa,
mint egy más eredeti vígjátéknak, a _Király házasodik_ czíműnek, de van
legalább lélektani alapeszméje, mely amabban hiányzik, bár tecknikai
készségre nézve felülmúlja emezt. A _Fővárosi Lapok_ kritikusa tagadja,
hogy Zichy művének alapeszméje volna. «Se világosság, se értelem, se
eszme, se czél nem uralkodik – úgymond – e zagyvalékos képfűzérben.»
Miért tagadni azt, a mit akárki észrevehet. Zichy drámailag nem tudván
megtestesíteni alapeszméjét, annyi sebhető oldalt hagyott kritikusainak,
hogy teljességgel nem szükség őt oly oldalról is megtámadni, hol fedve
van s honnan könnyen visszapattanhat a legélesb kard is.

A ki csak félig figyelt e műre, könnyen átláthatta, hova czéloz a
szerző. Zichy nem Stuart Máriát akarta igazolni, hanem azt, hogy miért
lett e szerencsétlen királynő azzá, a mi volt s hogyan sodortatott a
körülmények és saját szenvedélye által oda, hol boldogságát és országát
egyaránt el kellett veszítenie. Oly nőt akart rajzolni, ki eléggé
szeszélyes egészen átadni magát egy-egy percz felindulásának, eléggé
könnyelmű tenni, tévedni minden meggondolás nélkül; de eléggé belátó és
vallásos megbánni, a mit tett, azonban valahányszor elfordítani
törekszik tévedése következményeit, mind nagyobb tévedésbe, sőt bűnbe
sodortatik, míg végre semmivé lesz. Ez alapeszmét eléggé kitünteti a
költő. Knox mindjárt az első felvonásban megtámadja a királynő vallását,
Murray pedig házasságra erőlteti. Mária csak azért is más férjet
választ, a katholikus Darnleyt; mindegy, bárki legyen; elég, ha csinos.
A királynő nem szerethetvén választott férjét, Riccióval ábrándozik, kit
férje megölet. Most már megutálja férjét, szabadulni akar tőle.
Bothwellt felbátorítják Máriának felindulásában kiejtett szavai, s a
légbe röpítteti Darnleyt. Mária eléri a mit óhajtott, Bothwelt különben
is szerette, de ím a bűn után visszariad tőle, bár nőül megy hozzá. A
közös bűn köti össze őket, többé nem válhatnak el, s a férj a bukás
örvényébe vonja magával együtt a nőt. Az események ez összefűzése
világosan tanuskodik a szerző alapeszméje mellett, melyet a _Fővárosi
Lapok_ kritikusa annyira tagad. Egészen más kérdés: megtestesítette-e a
szerző ez alapeszméjét, alakultak-e ez események valódi drámai
cselekvénynyé? Bizonyára nem. Részint a tárgy volt nehéz, részint a
szerző erőtelen. A történelmi események mintegy ragadták a szerzőt, hogy
sok mindent öleljen föl s az egyszerű cselekvény gyönge bonyodalmát
tűzze ki czélul. Alapeszméje magában véve ugyan tragikai, de azok az
események, melyekből ez felmerült, úgy a mint a történelemben állanak,
oly számosak, hogy belőlök három dráma is kitelik. Csaknem magoktól
három szakaszra oszlanak, melyek mindenikének külön hőse van. Csak Mária
személyisége tartja össze az egészet. Ilyen tárgy, a benne rejlő
tragikai alapeszme mellett is, inkább alkalmas regényre, mint drámára,
sőt Mária jellemének fejlődését is inkább kitüntetheti a regény
detail-rajza, mint a dráma gyors folyama, melyet csak erős és nagy
vonásokkal jelölhetni. A szerző, a helyett, hogy az anyag e nehézségeit
legyőzni igyekezett volna, még azzal tetézte, hogy épen nem törekedett
összpontosítani az események kiinduló pontját, sőt magokat az
eseményeket sem. Minden felvonásban egy új hős lép föl, a ki Máriára
nagy befolyást gyakorol: előbb Darnley, aztán Riccio, végre Bothwell.
Rendre, mintegy felváltva egymást, jelennek meg, s ha egyik végzett, a
költő eldobja s a másikat veszi elő. Ezt tehetni biographiában, de nem
drámában. Az egymás mellett, de nem egymásból folyó, s az egymás után,
de nem egymásra hatva föllépő események között nagy különbség van; a
dráma csak emezeket kedveli, s a Zichy művében több van amazokból. Ha
mindjárt az első felvonásban föllépnének Riccio és Bothwell, s
előkészítve látnánk valamit, a mi velök és általok fejlik: némi bensőbb
élet szállana e műbe. Így tableaura foszlik e mű; ott van ugyan
mindenikben Mária, de ez csak a meg nem testesülhetett, elvont alapeszme
egysége s nem egyszersmind a drámai cselekvényé. Ide járul még az is,
hogy a szerző Mária családi és politikai küzdelmeit együtt kívánván
rajzolni, sehogy sem tudta összeforrasztani e kettőt. Eleinte úgy
kezdődik a cselekvény, mintha a politikai, a vallásos pártok, melyek
szaggatják Skótországot, épen oly nevezetes szerepet játszanának e
műben, mint Shakespeare _Coriolán_-jában az aristocratia és democratia.
S íme, e küzdelemből csak az elején és végén látunk valamit, s ez
annyival nagyobb baj, mert ezáltal a kifejtés homályossá és erőtelenné
válik. Miért bukik Mária, azért-e, mert férje gyilkosához ment férjhez,
vagy mert ellenszegült az ország közvéleményének? A dráma, Bothwellel
való viszonyára helyezi a fősúlyt, de azt sehol sem látjuk drámailag
kifejezve, hogy e viszony mennyivel hozta erősebb összeütközésbe az
országgal, s mennyire folyt be lényegesen bukására. Azért fejezik be a
drámát, kik megkezdték. Knox és Murray, lemondatva a királynőt. Ez
helyes, csak az a baj, hogy e két urat a három felvonáson át nem látjuk
s a dráma inkább csak sejteti, mint megérteti Skótország politikai
küzdelme fejleményeit.

A _Fővárosi Lapok_ kritikusa, a helyett, hogy a dráma e gyönge oldalait
fejtegesse, furcsábbnál furcsább követelésekkel áll elő, melyek
valóságos æsthetikai forgalomzavarra mutatnak. Ime közülök a
legfurcsább: «Maga Stuart Mária is oly minden következetesség nélkül van
festve, hogy mindvégig nem jöhetünk tisztába vele. Zichy habozott
festésében s a ki a drámaírásban haboz, az – elbukott. Ő nem merte se
jónak festeni, se rossznak. Úgy látszik, sok mindent összeolvasott róla;
Buchanant, ki a skót királynőt a sárba rántá, épen úgy mint Lesliet, ki
őt az égbe emelte, de a különböző vélemények sokkal jobban megzavarták,
semhogy a szerencsétlen királynő egész alakká domborodott volna
képzeletében. A költők ábrándos, lobbanékony, költői királynőjéből itt
nem marad egyéb, mint egy sopánkodó, színeit mindig változtató silány
teremtés, ki pathetikusan szónokol és hitványul cselekszik. Se nagyon
erényes, se nagyon bűnös lenni nem tud; így se nem szeretjük, se nem
gyűlöljük, hanem csak unjuk». Lehet, hogy unjuk, de nem a fentebbi okok
miatt. Pusztán csak jó, minden tévedés és bűn nélküli emberből még senki
sem alkotott se drámai, se tragikai hőst s nem is fog soha. Ha Zichy
csak jónak merte volna festeni Stuart Máriát, épen oly kevéssé értett
volna a drámához, mint a _Fővárosi Lapok_ birálója. A mit a biráló
hibának tesz ki, az tulajdonkép legjobb a darabban, nem ugyan
kivitelben, hanem felfogásban. Shakespearenak nem egy drámai hőse van, a
ki se nagyon erényes, se nagyon bűnös nem tud lenni, ki pathetikusan
szónokol s hitványul cselekszik, a ki változékony, vagy ha tetszik
következetlen, egészen a _Fővárosi Lapok_ felfogása szerint. Ilyen
például Coriolán. Nem oly erényes, hogy legyőzze büszkeségét, de oly
bűnös sem, hogy végigjátszsza hazaáruló szerepét s Róma falai alól el ne
veresse seregét. Szereti hazáját, jobban mint ellenségei, a néptribunok,
s mégis elég következetlen és elég hitványul cselekszik, hogy midőn
hazaárulónak mondják és száműzik, elmegy és valósággal hazaáruló lesz.
Vajon, a ki a drámában haboz, s hősét se egészen rossznak, se egészen
jónak nem festi, elbukott-e? Shakespeare még áll, ha ugyan a _Fővárosi
Lapok_ kritikusa meg nem buktatja ez új elmélettel.

Nem az a Stuart Mária hibája, hogy se nem jó, se nem rossz; ez épen
érdeme, nem pedig az, hogy változékony és következetlen; a tettek
látszólagos következetlensége, a legnagyobb következetlenség, a
legmélyebb psychologiai lehet, mint Coriolán hazaárulása mutatja; hanem
az, hogy a szerző mindazt, a mit Máriában rajzolni akart, nem tudta jól
vegyíteni, erős szenvedélylyé olvasztani s e szenvedély nyilatkozatait
drámailag kifejezni. Mária csak abstract eszme, a költő intentiójának
hordozója, de nem költőileg élő nő, kinek szenvedélye láthatólag,
mintegy előttünk fejlik, hogy mi is vele érezzünk, szenvedjünk,
küzdjünk. E mellett a költő ritkán igyekszik kitüntetni Mária jellemének
lényeges vonásait, ritkán rajzolja oly helyzetben, hogy küzdelmét, belső
világát, drámailag fölleplezhesse előttünk. Innen nincs iránta elég
részvétünk. A szerző csak egyetlenegyet látszik igazán érteni a drámai
cselekvény szövésében, a felvonások bevégzését, midőn egy-egy csattanó
jelenet, mint villám, világot vet a cselekvényre és sejteti a
szövevényt. Mi haszna, ha a villámot nem előzi meg, vagy nem követi a
szenvedélyek küzdelmének fejleménye, a valódi vihar.

Szerzőnek ez első drámai kísérletét inkább általános írói, mint
specifikus drámaírói sajátságok jellemzik, mindamellett nem merném azt
mondani neki, mit a _Fővárosi Lapok_ kritikusa, hogy hagyjon fel a
drámaírással, mert nincs tehetsége hozzá. Balzac első regényei csekély
tehetségre mutattak s mégis kitünő regényíró lett belőle. A kritika
itélje el a jelent, de hagyjon békét a jövőnek. Hogy valaki jövőjéről
biztosan itelhessünk, még egyebet is kellene ismernünk, mint műveit, s
akkor is csalódhatunk. Részemről se Zichyt, se a _Fővárosi Lapok_
kritikusát illetőleg, nem elegyedem semmi jóslatba. A _Fővárosi Lapok_
kritikusa igen gyönge kritikát írt Zichy művéről, sokkal gyöngébbet,
mint Zichy drámát: de azért még írhat igen jót, mit tiszta szivemből
óhajtok.



A FÉNY ÁRNYAI.

A gróf Teleki-alapítványból 100 arany pályadijjal jutalmazott
szomorújáték 5 felvonásban. Irta Szigligeti Ede. Elő adatott a Nemzeti
színházban 1865 április 28-án.

Valahányszor jutalmazott szímű kerül színpadra, mind a közönség, mind a
journalistika a szokottnál élénkebb figyelmet tamusít. A közönség
bírálni kívánja a pályabírákat: vajon igazuk van-e, s az emberi
természetnél fogva, mely majd mindig hajlandó ellenmondani a mintegy reá
tolt véleménynek, örömest találja a jutalmazott pályaművet rosszabbnak
vagy jobbnak, mint a minőnek a pályabírák itélték. A journalistikában
még erősben nyilatkozik e hajlam. Amaz általános indokot még specialisok
is támogatják. Hogy többet ne említsek, minden pályázatnál tizenöt-húsz
dráma versenyez. Minden szerzőnek van egy pár barátja, s e barátok
valamelyike szerkesztő vagy épen szini referens. Szóval a szerzők
versenye a journalistákban leli befejezést, a mennyiben a bírálatokban
itt-ott megérezhetni befolyásukat még akkor is, midőn semminemű
befolyást nem kivánnak gyakorolni. Ha Szigligeti nyeri a pályadíjat, a
mi leggyakoribb eset, a közönség és journalistika nagyobb szigorra
hajlandó, mint más irányában. Örömest látná új tehetség diadalát, s
mintegy bosszankodni látszik hogy mindig Szigligeti a győztes. Huszonöt
év alatt oly sokszor megtapsolta, ledorongolta e drámaírót, hogy
szeretné már egy újabb kegyenczen gyakorolni e souverain jogát. Aztán
Szigligetitől senki sem vár fejlődést, jobb műveket az eddigieknél. Ide
járul még az a körülmény, hogy Szigligeti kénytelenségből vagy
megszokásból sokat írván, nem egyszer buknak meg jutalmazott színművei
is s közönség és kritikus azzal az előítélettel lép a színházba, hogy e
koszorús színműve is csak olyan, mint a tavalyi. Mindent összevéve, bár
különösen hangzik, Szigligeti egy-egy újabb műve, kivált ha jutalmat
nyert, sokkal több nehézséggel kénytelen megküzdeni, mint akármely
ismeretlen költőé. Jelen műve felett még a siker után is a Damocles
kardja függ, mert az akadémiai bíráló választmány jelentése szerint
hatalmas versenytársra talált a _Herodes_ czímű történeti pályaműben,
mely, a mint halljuk, szintén elő fog adatni. A választmányi jelentés
drámairodalmunk valódi nyereségének nevezi e művet nagy hibái mellett
is; a Szigligetiéről óvakodik így nyilatkozni, s inkább csak azért
jutalmazta, mert jobban megfelel a színszerűség kívánalmának, melyet a
Teleki-alapítvány szabályzata tekintetbe vétetni rendel. Ha e mű
színpadra kerűl, Szigligeti koszorúzott művének eddigi sikere újra
kétség alá jöhet. A mellőzött és ismeretlen költő helyzete sokkal
szerencsésebb, mint győzelmes vetélytársáé. Önkénytelen rokonszenvet
költ, s ha műve gyöngébb találna is lenni a Szigligetiénél, könnyen a
maga részére hódíthatja a közönséget és journalistikát egyaránt.
Azonban, ha Szigligeti koszorúzott színművei több nehézséggel küzdenek,
mint a másokéi, kivívott sikerök is biztosabb amazokénál. Hogy jelen
műve sikert aratott, kétségtelen. Lehet, hogy _Herodes_ és _Marianna_
megingatja, de annyi bizonyos, hogy a _Lelencz_ óta egyetlen műve sem
részesült annyi tetszésben mint ez, s bár a lapok nagy része inkább
árny, mint fényoldalait látszik keresni, mindamellett bukást egyik sem
emleget.

A mi az én véleményemet illeti, azt tartom, hogy e mű valamivel jobb
mint a minőnek az akadémiai bírálóválasztmány jelentése feltünteti. E
jelentés annyira kiemeli a drámaírás minden hatásos apró mesterfogásának
igénybe vételét e műben, hogy a színpadi csinyek egész halmazát vártuk,
melynek el kell temetni minden bensőbb drámai életet. Ez nincs úgy, sőt,
az egészet tekintve, Szigligeti némi haladást tanusít, a mennyiben a
külső eszközöket inkább igyekszik összhangzatba hozni a belsővel, mint
korábbi műveiben. Legalább látjuk a törekvést, ha mindenütt siker nem
koronázza is, s nem vádolhatjuk, hogy csak hatást vadász s a csattanó
meglepetéseket épen czélúl tűzte ki. De más tekintetben is van e műben
haladás. Szigligeti, kivált a jelenkorból vett műveiben vagy igen sokat
moralizál, vagy nagyon engedékeny, és sentimentalismusába sokszor
olyasmi vegyül, a mi kellemetlenül hat az erkölcsi mélyebb érzületre.
Emlékezzünk csak _Lelencz_-ére vissza, mily engedékeny volt azon ifju
iránt, ki egy egész családra gyászt hozott, s mily ritkán tudja
erőteljesben éreztetni azt a szent félelmet, melyet az erkölcsi világ
nemesise kelt föl az emberi szívben. E művében szigorúbb, majdnem
kérlelhetlen. Óvakodik a hamis sentimentalismustól, nem keresi az
érzékeny jeleneteket. Tárgyából, a mennyire lehet, tragikai hatást
igyekszik kisajtolni, ebben keresi a morált.

Őrizkedik a polgári drámák legveszedelmesebb nyavalyától, s
törvényszolga helyett saját tetteik nemesisét küldi hőseire. E mellett
örvendetes jelenség e műben, hogy Szigligeti technikai virtuozitása újra
teljes, sőt megifjult erőben nyilatkozik, holott évek óta gyöngülni
látszott, a nélkül hogy költészete bensőkép gazdagult volna. Inkább csak
vígjátékai emlékeztettek a régi Szigligetire, s nem egyszersmind drámái.
A _Lelencz_-ben ugyan újra megvillant technikai ereje, a mennyiben egy
inkább regénynek való tárgyat sok ügyességgel tudott drámává
feldolgozni, de más drámáiban, kivált a melyeket a legközelebbi két év
alatt írt, valóságos hanyatlás mutatkozott. Ez újabb műve technikai
tekintetben majd mindent felülmul, a mit valaha írt. A cselekvény
fejlődése sehol sem nyugszik, s a drámai emelkedés mind rohamosban tör a
kifejlésre. Csak az expositio vontatott, hol az ilyesmit még leginkább
eltűrhetni. E technikai virtuozitás sokat tett a dráma hatására, kivált
miután a közönség megunta az újabb franczia drámák vontatottságát, s
bármily szellemdús discursusnál inkább kedveli a drámai emotiót, még
akkor is, ha színpadi csiny vegyül belé. Szigligeti visszatért a régibb
franczia drámaírókhoz, kiktől ifju korában épen azt tanulta, mire a
magyar drámairodalomban oly nagy szükség volt. Erre most is több
szükségünk van, mint ama drámai formátlanságra, melyet a legújabb
franczia dráma hírdet, s melyért semmi kárpótlást nem tud nyujtani. De
Szigligeti műve nemcsak formára mulja felül az újabb franczia drámák
legtöbbjét, de az érzület határozottságára nézve is. Semmi sem árt
inkább a drámai művészetnek, mint ha a költőket erkölcsi közöny,
nagyvilágias türelmesség szállja meg, és szellemdússáguk csillogása csak
meggyőződésök s szenvedélyök gyöngeségére világít. Szigligeti e művének,
technikai virtuozitásán kívül, az érzület határozottságában rejlik
főereje. Nem igyekszik megtéríteni hősnőjét, nem engeszteli ki a
viszonyokkal hősét, s az egész cselekvény folyamán érzik, hogy a költő
bizonyos erélyes felindulás hatása alatt írt. Talán némely drámájában
élénkebben rajzolt egy s más szenvedélyt, de saját bensőjéből aligha
merített többet, mint e művében. Majdnem gyűlölet érzik rajta, s a
máskor engedékeny költő egész a kérlelhetlenségig szigorú, Erkölcsi
érzését hazafiassága teszi erélyessé, az ősi vagyon pusztulását együtt
rajzolja az erkölcsi élet feldulottságával. A külföldi és fényüző nő
Nyáray Bélának nem csak vagyonát teszi tönkre, hanem egész boldogságát
is, a külső pusztulás párhuzamosan halad a bensővel, míg végre
mindkettejöket a kétségbeesés és halál örvényébe sodorja. A költő ez
erélyes szenvedélye, egyesülve technikai virtuozitásával, oly hatást tud
előidézni, hogy hirtelenében feledjük a mű gyöngeségeit. Csak mélyebb
vizsgálat tünteti föl a bonyolítás és jellemrajz hibáit, mi egyik
bizonysága annak, hogy e mű a szokatlanabb jelenségek közé tartozik.
Máskor, kivált a közelebbi évek alatt, mily kirivón tünt ki Szigligeti
műveiben egy s más fogyatkozás vagy orgamikus hiba, könnyen
feltalálhatta mindenki, s most úgy veszem észre, hogy azokat kritikus
társaim is inkább csak érezték vagy keresték, mint megtalálták.

Valóban az e műről megjelent birálatok sok mindent megrónak benne, a mi
nem hiba, s bár némelyik helyest is mond, a mű fő hibáját egyik sem
emeli ki szabatosan. E mellett e megrovások némelyike oly drámai
szabályokat állít föl, melyeket követni veszélyes volna akár
Szigligetinek, akár másnak. Legyen szabad tehát bírálat alá vennem e
bírálatok legfőbbjeit. Talán így érthetőbbé teszem saját bírálatomat s
némi adalékkal járulhatok dramaturgiai fogalmaink tisztázásához.

Lássuk először is, mit mond a _Pester Lloyd_. Őt illeti az elsőség, mert
a legolvasottabb pesti lap, bár hirtelenében nem tudnám elhatározni:
vajon azért van-e annyi olvasója, mert csakugyan a legjobb, vagy azért,
mert a magyar közönség szívesebben olvas németül. A _Pester Lloyd_-nak
először is az nem tetszik e műben, hogy tragédia akarna lenni, de
alakjai tulajdonkép vígjátékba valók, csak az ötödik felvonásban sötétül
el a láthatár, s a négy első felvonás hangulatja úgy illik az ötödikhez,
mint _Hamlet_ ötödik felvonása a _Windsori Víg Nők_ négy első
felvonásához. Ha franczia lap mondaná ezt, nem volna feltünő, de
némettől kétszeresen az. A franczia majd mindent comédienek vagy
általában drámának nevez mi tárgyánál fogva közel áll a jelenhez s nincs
úgynevezett nagy stilben írva. A franczia romantikusok ki nem állhatták
a tragédia szót s például Hugo Victor a maga tragédiáit csak drámáknak
nevezi, szemben Corneille és Racine tragédiáival. De a németeknél már
Lessing és Schiller tragédiának merték nevezni a jelen életből vett s
tragikailag végződő színműveiket, s a _Pester Lloyd_ az _Ármány és
szerelem_ alakjait is épen oly joggal nevezhetné vígjátékba valóknak,
mint a _Fény Árnyai_-ét, sőt annyiban még többel, a mennyiben Kalb és
Müllerné csakugyan valóságos vígjátéki alakok is, mi egyébiránt magában
semmit sem árt a műnek. Az _Ármány és szerelem_ kezdetét szintén
vígjátékinak tarthatná az ember, ha Ferdinand és Luiza heves szenvedélye
föl nem leplezné a mű tragikai hangulatát. S vajon a _Fény Árnyai_-ban
nincs-e semmi ilyes? Az öreg cseléd, ki a vigalom közepett gazdáját
siratja, a nagybátya komoly föllépése, ki szemrehányásokat tesz
öcscsének, Nyáray elvakult szenvedélye vígjátékra hangolják-e a nézőt, s
már a második felvonásban nem látjuk-e heves összeütközésben a
házaspárt, a harmadikban lélekfurdalások közt a férjet, s a negyedikben
nem élet és halál, boldogság és kétségbeesés közt vettetik-e el a
koczka? Mindez a _Windsori Víg Nők_ négy első felvonása-e s nincs semmi
benső összeköttetésben az ötödikkel? Vajon a jelen életből vett
tragédiákat, oly hangból kell-e kezdeni, mint azokat, a melyeknek alapul
monda vagy történelem szolgál s melyek az emberi viszonyok legmagasb
köreiben játszanak? Az emberi szenvedély ugyan minden időben ugyanaz, de
a mult félhomályában inkább nagyíthatni a körvonalokat, s a hősök,
királyok államférfiak viszonyai a szenvedélyek fönséges rajzára hálásabb
anyagot szolgáltatnak, mint az egyszerű polgári állás összeütközései.
Innen a jelen életből vett tragédiákban, a tárgy és kör miatt, bizonyos
tekintetben több nehézséggel kell küzdeni a kőltőnek. De vajon az által
fogja-e legyőzni a nehézségeket, ha tárgyánál magasabb hangból kezdi
művét? Azt hiszem, igen rossz tanácsot ád a költőnek az, ki csak azért,
mert a mű főszemélyei méreg által vagy párbajban vesznek el, mint
_Hamlet_-ben, olyasmit kiván, hogy a kezdet is hamleties legyen. Sőt
többet mondok, tegyük át _Macbeth_-et és Hamletet a jelenkorba,
helyezzük napjaink polgári viszonyaiba, bizonyára más hangból fogjuk
megindítani a cselekvényt, legalább is egy pár fokkal alább.

Fontosabb a _Pester Lloyd_ második ellenvetése, tudniillik, hogy a
főszemélyek közül egyik sem tud maga iránt valódi érdeket költeni, s oly
hős nem lehet részvétünkre érdemes, kit egy felületes kaczér nő is meg
tud csalni, mert a valódi férfiuval csak erős és nemes szenvedély
feledteti el hazáját. Az igaz, hogy a főszemélyek iránt több érdeket
lehetett volna fölkelteni, de az elv, melyből a _Pester Lloyd_ kiindul,
nagy részt hamis, a tény pedig, melyre alkalmazza, nem épen úgy áll. Ha
Shakespeare az elv után indul, bajosan írja meg Coriolánt, Antonius és
Cleopatrajába pedig belé sem kezd. Coriolánnak legmakacsabb büszkeséggel
párosult ambitiója ugyan erős szenvedély, de midőn dühében feledi
hazáját, sőt épen ellene fordul, szenvedélyét épen nem lehet nemesnek
mondani. Antonius kéjszomja, melynek hazáját és saját államférfiui
állását egyaránt feláldozza, szintén erős szenvedély ugyan, de bizonyára
nem nemes. Cleopatráról, az ó világ e leghíresebb kaczér nőjéről nem is
szólok, mindenki tudja, hogy Shakespeare nőjellemei közt mily kitünő
helyet foglal el. Távol legyen tőlem, hogy Szigligeti Nyárayát és
Charlotteját e hallatlan alakokhoz hasonlítsam, csak arra akartam
figyelmeztetni a tisztelt referenst, hogy ne mondjunk ki oly elvet, mely
midőn némely alkalmas tárgyat kizár a drámai költészetből, ugyanakkor
pálczát tör egy pár hallatlan mű felett. Hogy a drámai vagy tragikai hős
tulajdonkép a jó és rosz, az erő és gyöngeség vegyülete, de lehet
majdnem egészen rosz is, ha szenvedélye szellemi fensőség, – hősiséggel
párosul, vagy ha egy mozgásba indult nemesítő eszme hatása alatt áll;
valamint lehet majdnem egészen jó is, ha lassanként romlani kezd.
Azonban a részvétgerjesztés nem anynyira e tulajdonoktól függ, mint
inkább vegyítésök módjától s a költői rajz erejéből. De más tekintetben
sincs igaza a _Pester Lloyd_-nak. Nyárayban nem hiányzik az általa
sürgetett erős és nemes szenvedély, s hazája elleni bűne csak annyi,
hogy Párisban él és költi el vagyonát. Becsületes ember, és
szenvedélyesen szereti nejét, bár nem oly mély érzelemmel, de sem
romlott, sem kaczér. Hisz első föllépte Szenczey visszautasítása.
Charlotte együtt szereti férjét a nagy világgal, melyet épen férje
nyitott meg előtte, dicsősége napjait éli benne, s gazdagabbnak hívén
őt, mint a minő, nem is sejtheti a közelgő veszélyt. A férj érzi, hogy
ez így nem tarthat soká, nagybátyja szemrehányásai hatnak reá, de azt
hiszi, hogy eleget téve neje kedvteléseinek és saját büszkeségének még
rendbe hozhatja vagyonát. Mi van az expositióban, mi annyira eltörpítené
akár Nyárayt, akár Charlotteot, hogy semminemű részvétet ne érezhessünk
irántuk? S vajon, midőn a szerencsétlenség megtörtént, nem nemes
oldalról látjuk-e Nyárayt, s neje iránti szerelme nem jő-e
összeütközésbe becsületérzésével? Az igaz, hogy mind Nyáray szenvedélzes
szerelme, mind Charlotte szeretetreméltósága a bizonyos tekintetben
szellemi fensősége költőibb és erősbb vonásokat kivánt volna meg,
azonban a költői erő rendkivüliségének hiányát nem kell a felfogás
hibájának vennünk.

A _Pester Lloyd_ harmadik ellenvetése a mű nem értéséből származik. «Ha
valami morált lehet kivonni Szigligeti művéből – úgymond – az így
hangzik: pazarold el őseid birtokát, mindig találkozni fog egy gazdag
nagybátya, ki új milliókkal téríti meg károdat.» A mű egész cselekvénye
ellenkezőt tanusít s a morál a következő lesz: pazarold el őseid
vagyonát, bár nem léha kedvtelésből, hijába nyersz uj milliókat
örökségben, erkölcsi életed könnyen megrendülhet s magával temetheti
boldogságod és becsületed egyaránt. A nagybátya nemesszívűsége nem
engesztelheti ki a viszonyok nemesisét, s az új millióknak nem veheti
hasznát az unokaöcs. A _Pester Lloyd_, úgy látszik, a tékozlás valami
kézzelfoghatóbb, mindennapibb következményeit várta volna, a nyomort
iszonyu alakban s az általa nemzett bűnök kiséretében. Vajon így az
egész cselekvény nem sodródott volna-e a criminalitások örvényébe,
melyet a szerző meglehetős szerencsével elkerült, annyira, hogy az épen
egyik érdeme e műnek?

A _Bécsi Hiradó_ szintén a _Pester Lloyd_ nézeteihez csatlakozik,
vagyis, rosszabbul és követelőbben, oly nemű ellenvetéseket hoz föl,
mint a _Pester Lloyd_. Szerinte a hőst nem önhibája buktatja meg, mert a
gazdag nagybátya nem hagyta volna elveszni szeretett öcscsét. De hiszen
épen az a lényeges dolog, hogy áldozatkészsége sem segíthet öcscsén, s
milliókkal sem gyógyíthatni be az erkölcsi életen ütött sebeket. A
_Bécsi Hiradó_ Nyárayt gyönge, bár becsületes embernek mondja, a ki nem
érdemes részvétünkre, a ki ép azért nem lehet drámai alak, mert apró
előnyök és csekély hibák nem idézhetnek elő tragikumot, s vagy el
kellett volna veszni a hősnek neje iránti vak szerelmében, vagy lett
volna féktelen pazarlásának áldozata, tertium non datur.

Ez okoskodást nem értem eléggé, de annyi belőle világos, hogy a biráló
ellenkezésben van önmagával, mert ha egy hős alapjában nem drámai alak s
alapjában nem érdemes részvétünkre, bárminő katasztrófa nem fogja azzá
tenni. A mi a gyöngeséget illeti, az a kérdés, mit értünk alatta, mert a
legerősb szenvedélynek is meg van a maga gyöngesége, s hogy Nyárady
szenvedélyes szerelmében és kényes becsületérzésében semmi se volna, a
mi részvétünket érdemelje s a viszonyokkal összeütközésbe jöve drámai
érdeket költsön, épen nem lehet állítani. A _Bécsi Hiradó_ csak apró
előnyöket és csekély hibákat lát Nyárayban, s azt mondja, hogy így
minden öngyilkos, még ha borbélylegény is, lehet drámai hős. Megengedem,
hogy az ilynemű megjegyzés az úgynevezett tárczaírói szerelemdússághoz
tartozik, hanem egy kis baj van vele, tudniillik az, hogy ily módon
nemcsak Szigligeti hőseit lehet kilökdösni a drámai költészetből, hanem
a Shakespeareéit is, mit bizonyára maga a szerkesztő sem engedné meg,
bár mennyire szeret néha maga is elmés lenni. Például: Lear gyönge, de
becsületes ember, s így nem drámai alak, szereti leányait, apró előny,
kedveli a hizelgést, szeszélyes s bolond fejével elosztja leányai közt
vagyonát, csekély hibák; ily felfogás szerint minden őrült, még ha
csizmadia is, lehet drámai hős.

A _Hon_ megdicséri e drámát, de a mi dicséretében őszinte, távolról sem
oly igaz, mint az, a mi ironia. «Szigligeti – úgymond – egyetlen
lélektani hibát sem követett el. Ilyen az élet, de nem ilyen a költészet
ideálja. Ha a nő, ki szenvedő férjét az őrültek házába csukatja,
szenvedélylyel függne a szeretőn, kivel azt fölcseréli, nagy vonásokkal
lehetne rajzolni a szenvedélyt, egész pokol világa tárulna föl a
lélekteni küzdelemnek, s azt talán sokan nem értenék meg s mindenki azt
mondaná, hogy hasonló esetre nem emlékszik; de itt egy nő áll előttünk,
ki hideg számítással tesz rosszat, hideg ragyogásért, s ezt mindenki
megérti; korunknak átka, hogy a jelenkor az életre ismer benne.» Hogy
Szigligeti egyetlenegy lélektani hibát sem követett el, azt alkalmasint
maga sem hiszi. Ha a Hon azt akarta mondani, hogy a lélektan még nem
költészet, az igaz; de másfelől az is igaz, hogy lélektan nélkül nincs
költészet, s legkevésbbé drámai; épen azért kár volt ily kapcsolatban
csak annyira szembe is tenni az élet visszatükrözése, az æsthetikai
érdek szerint nagyítva, összpontosítva az eszmei fény világításában.
Charlotte sok tekintetben hibás alak kivált a jellemfejlesztés
leghatározóbb pontján, mely nincs drámailag kiemelve; de azt nem merném
aláírni, hogy az úgynevezett hideg fényért való küzdelem kizárja a
nagyobb vonásu rajzot s a lelki küzdelmek pokolvilágát.

Az elvesztett vagyon, társadalmi állás, fény visszaszerzése sohasem csak
a hideg számitás munkája, valamint megszerzése sem, hanem egy csoport
szenvedélyé, a jellemek és viszonyok szerint. S ha valakiben az éledő
vagy sértett hiusággal, a fölébredt vagy megalázott ambitióval, még más
szenvedély is összeolvad, a küzdelem erősebbé válik. Szigligeti sokat
elmulasztott vagy sokra nem volt képes e nő jellemének rajzában. A _Hon_
érzi e bajt, hanem részint abban téved, hogy ilynemű küzdelmet nem tart
költőinek, részint abban, hogy a szerelem mel nem hiszi
összeolvadhatónak.

A _Fővárosi Lapok_ legszigorubban itél, egész Aristarchus, mintha soha
sem lett volna _Hölgyfutár_ s most se volna _Fővárosi Lapok_. Szerinte
Szigligeti mindent, de minden feláldozott a hatásvadászatért, s művében
nincs semmi, csak bizarrság és rémség. Először is azt jegyzi meg, hogy e
mű a mai nap divatozó franczia drámai iskola árnyékában termett, de csak
hibái vannak meg benne s nem egyszersmind fényoldalai is. A most
divatozó franczia dráma ellen sokat lehet beszélni, de azt senki sem
foghatja reá, hogy vadászsza a hatást. Annyira nem vadászsza, hogy a
tragikai tárgyakat sem dolgozza fel tragikailag, s még a technikát is
mintegy megvetni látszik. Ha e drámában hasonlít valami a most divatozó
franczia drámákhoz, az leginkább a jelen életből vett tárgy; de épen
abban áll Szigligeti egyik érdeme, hogy nem követte a franczia újabb
drámaírókat, s tragikai természetű tárgyát tragikailag igyekezett
feldolgozni, még pedig a franczia régibb drámai iskola virtuozitásával.
A _Fővárosi Lapok_ első kifogása Nyárayt illeti, kinek második
felvonásbeli magaviseletét ellenkezésben látja az első felvonással.
Vajon miért ne vegye Nyáray szívére mindazt, a mi a becsületet és
lelkiismerete nyugalmát fenyegeti, ki sem kéjencz, sem cselszövő, kinek
jellemében az író már az első felvonásban egy pár nemes vonást emel ki,
s kinek tévedése neje iránti szenvedélyes szerelméből s némi
aristocratiai büszkeségből származik? Charlotte-al épen nincs
megelégedve, a min, megvallom, csodálkoznom kell. A minap a Zichy
drámájáról írt bírálatában azt az elvet állítá fel, hogy a mely drámaíró
haboz hősét, vagy nagyon bűnösnek, vagy nagyon erényesnek rajzolni, az
megbukott. Im most teljesült kivánsága, a mennyiben Szigligeti adott
neki egy nagyon bűnössé vált asszonyt, s a hálátlan nincs megelégedve.
Mindennapi- és silánynak találja, de a mint elbeszéli tetteit, oly
dolgok jönnek ki, melyeket egy silány és mindennapi teremtés csakugyan
nem vihetne véghez. Leginkább azt hibázhatja, hogy nincs meg benne a
démoni nők érdekes szörnyszerűsége, mert nincs más szenvedélye a
gyémántokon kívül. Azt hiszem, a gyémántot nem szószerint érti, csak
olyformán, mint a mikor valakiről azt mondjuk, hogy koronára vágyik, a
mi, már magában, erős szenvedély is. Igaz, hogy Szigligeti e szerelmet
nem tudta jól összeolvasztani ama másik szenvedélylyel, s kivált a
Szenczeyvel való viszonyra nézve sokat homályban hagyott mit igen
hatásosan kiemelhetett volna, de ha mindezt megteszi, vajon az
úgynevezett szörnyszerűséget nem azzal teszi vala érdekessé, hogy még
inkább enyhíti, s nem jő-e összeütközésbe a _Fővárosi Lapok_
elméletével, ki nem kedveli a jó és rossz vegyületét s így a jó némi
surrogatumát sem igen lehet tűrnie, a mivel a drámaírók enyhíteni
szokták a nagy bűnök hőseit. Legnyomósabban szól a dologhoz a _Pesti
Napló_, kiemeli a mű érdemeit, alapjában jól gondolt tragédiának nevezi,
de a kidolgozást sok tekintetben hiányosnak találja. Érintvén némely
hibát, a fő hibát Charlotte jellemrajzában találja, s ebben tökéletesen
igaza van, azonban inkább érzi, mint kimagyarázza, s jellemzés
világossága és következetessége melletti buzgalmában tovább megy,
mintsem kellene, s oly drámai szabály felé látszik hajlani, mely egész
általánosságban meg nem állhat. «A mű egyik hátránya abban áll – úgymond
– hogy a cselekvő személz, kié a főszerep is egyszersmind, az első
felvonásokban nem mutatja ki valódi jellemét. Ez a főszemély egy
franczia marquisnő, ki egy nagybirtoku magyarhoz ment nőül. Az első
felvonásban sejtelmünk sincs róla, minő jellemet fog ölteni a második
felvonásban; a másodikban látunk ugyan valmit e nő szívtelenségéből, de
nem is sejthetjük mi ő a maga valóságában, sőt a harmadik felvonásban is
úgy viseli magát, hogy nem teszszük fel róla azt, a mire a negyedik és
ötödik felvonásban képes.» A _Pesti Napló_ ostromolván ez eljárást mind
lélektani, mind költői szempontból, így folytatja: «És legkevésbbé áll
természetében a tragédiának e titkolódzás s a jellemek és lelki
állapotok elleplezése. Valódi tragikum ily eljárás mellett talán
lehetlenség is, mert felesleges tán fejtegetni, hogy a tragicum egy
tragédiában nemcsak az utolsó felvonásban van, hanem végig kell huzódnia
az egész művön s többnyire az első felvonásban is kivehető a
végkatasztrófa tompa moraja, mi fokonként emelkedvén, az utolsó
felvonásban csak tetőpontot ér. Egy tragicus alaphang vonul végig az
egészen, s ez teszi valódi és a szó magasabb értelmében vett
költőiségét. _Bánk bán_ első felvonásaiban már nagyon világosan szól s
minő mély hatásu az alaphang. Lehetséges-e ez a jellem belső egysége, a
főszereplő egész jellemének s lelki állapotának és küzdelmeinek
feltárása nélkül? Ha ez csak a jellemfejlesztés előkészítésének és
kapcsolatos fokozatának szükségességét sürgetné, nem lehetne ellene
szólni, de az a baj, hogy valamivel több. Lehet, hogy a _Pesti Napló_
csak ennyit akart, de többet mondott, s minthogy szavai legnagyobb része
igazság, az is annak tetszik a mi nem az. A _Pesti Napló_ azt kivánja a
drámairótól, hogy már az első felvonásokban tárja fel hősének valódi,
egész jellemét, szándékaival és küzdelmeivel egyetemben. Ez ily mérvben
lehetlen, sőt sok tárgy még kisebb nagy mérvben sem engedi meg, mert a
jellem a dráma emelkedési pontjáig, az esés kezdetiég, még mind fejlik,
sőt néha nagy átváltozásokon megy át, s igy addig nem lehet szó valódi
vagy egész jellemről. Shakespearetől fogva az újabb dráma – kivéve a
vígjátékot – nem kedveli a főhősben az úgynevezett állandó, kész
jellemet, az ilyek pedig leginkább megfelelnének ama követelésnek. A
_Pesti Napló_ alább Sophocles Orestesét hozza föl, ki mindjárt
fölléptekor elmondja szándékát. Ez keveset bizonyít. Az ó és új kor
drámája közt épen az az egyik különbség, hogy amaz az estpositió után
csakhamar az emelkedési pontig ér, az elhatározó tett a fő, a görög ki
nem állhatta az önmagával küzdő hőst, az akarat ingadozását; míg az
újabb kor drámája épen a belső küzdésnek ad nagyobb tért s a hős sorsa
fölött végkép határozó tettet minél hátrább tolja. De e mellett hány oly
cselekvény van, melyben a hős tulajdonkép nem akar semmit, hanem az
ellene megindult cselszövény hozza tevékenységbe, ilyenkor aztán
nagyrészt a megindított cselszövény foglalja el az első felvonásokat, s
a hős jellemének valódi fejlesztése hátrább esik. Ilyen Othello is,
Shakespeare majdnem legtökéletesb szerkezetű drámája; a hős igazában
csak a harmadik felvonásban fejlődik.

Visszatérve Szigligeti Charlottejára, nem ott találom a hibát, hogy az
első felvonásban nincs letéve a későbbi fejlemények alapja, hanem ott,
hogy a második felvonás után a jellemek a függöny mögött fejlődnek s
igen is készen lépnek föl. Charlotte az első felvonásban úgy van
feltüntetve, mint a ki saját férjét együtt szereti vagyonával, fényével,
gazdagabbnak hiszi férjét, mint a minő, s a férj nem világosítja föl,
bár sejti a veszélyt, de azt hiszi, hogy még mindent rendbe hozhat. A
bukás bekövetkezvén, igen természetes, hogy a fénnyel együtt a Charlotte
szerelme is apadoz, melynek egyik része csak hiuság volt. A nő félvén a
nyomortól, a mit lehet, megmenteni igyekszik, férje kényes
becsületérzése ellenére is. Összetűzésök mutatja, hogy a férj szerelme
is apadóban, s a bekövetkezett gyászesemény, melynek a nő az oka, még
inkább elválasztja őket. Ime mennyi indok van letéve a viszonyokban és
jellemekben, hogy szerző természetes úton vigye hőseit kitűzött
czéljához, egy félrelépés, s megbénítja művét. A férj lelkifurdalása és
csalódása nejében, már magában felég ok ama őrültszerű rohamokra, s
nincs szükség mesterséges izgatásra; e beteg kedélyállapotból s a
viszonyok kényszerűségéből önként következik, hogy Charlotte más iránt
érez rokonszenvet s menekülni akar férjétől. Mindezt nem lett volna
bajos felmutatni a harmadik felvonásban, fejlődésök egy oly drámai
pontján, mely a cselekvényt előbbre tolja. Szerző homályban hagyta
nézőit, mert maga is homályban tapogatózik. Csak a tettet mutatja föl, s
minthogy jellemeit nem fejlesztette, hanem erőltette odáig, elesik a nő
átalakulása fejleményének drámai érdeke, el a Szenczey jelleme, pedig
mindkettő fontos a katasztrófára. Szerző ha e pontra figyel, mintegy
kényszerül Szenczeyt kellőbb világításba helyezni, jobban marquirozni
Charlotte jellemét és czélját, mi mind természetesebbé, erősebbé tehette
volna a katasztrófát. Igy nemcsak nem érdeklődünk eléggé, de egy s mást
nem is értünk. Azt értjük, hogy Charlotte menekülni akar férjétől és
mást szeret, azt is értenők, ha férjét azért csukatná az őrültek házába,
mert ez halálát idézhetvén elő, Szenczeyhez férjhez mehetne, de azt nem
értjük, hogy mint Szenczeynek nem neje, a Szenczey pénzén hogyan akar
nagy szerepet játszani a fensőbb társaságban, hol mindkettőjök vagyoni
viszonyát igen jól ismerhetik. Szerepet játszani ugyan így is lehet, de
nem ott és úgy a hogy Charlotte szerethetné, ki a fensőbb világnak
nemcsak fényét szomjúhozza, hanem hódolatát is, s a társadalmi magas
állás egész varázsát, legalább így van az első felvonásban megindítva.
Ha csak pénzt szomjuhoz, akkor könnyebben elérheti vala czélját úgy,
hogy elszökik kedvesével, ha csak szerelmet, akkor azt az elvonultság
jobban elleplezi. Szigligeti nem tudta a Charlotte jelleme
fejlesztésében a letett alkatrészeket összeolvasztani, s ezt érezzük az
utolsó jelenetekben is. Charlotte halála lehetett volna a megaláztatás
és szerelem kétségbeesése, külön is, együtt is, de így kivíve egyik sem.
A harmadik felvonásban megbénul a mű; e bénaságot, sőt organikus hibát
sokkal tudja ugyan takargatni a szerző, de a többszöri látás és
gondosabb vizsgálat mind élénkebben érezteti.

Azonban így is annyi jó oldala van, hogy még sokáig tapsok közt fog
adatni; idővel feledésbe mehet, nem halhatlan mű, mint Szigligeti
legjobb művei sem, de a szerző neve halhatlan lesz drámairodalmunk
történetében, mert egy korszak képviselője, mely maig sem végződött be,
s melyet nem szün meg újabb diadalokkal jelölni.



STUART MÁRIA.

Irta Schiller. Forditotta Szenvey József. Előadatott a Nemzeti
Szinházban 1865 november 8-án.

Egy uj szinésznő és franczia uj szinmü voltak a közelebbi két hét drámai
ujdonságai. Nagy közönség gyült fel mindkettőre, taps is volt elég,
talán kelleténél is több. Most már nem volna egyéb hátra, mint
megbirálni mindkettőt. De miért birálni egy még kezdő szinésznőt, miért
bonczolgatni egy már ismert franczia drámairó müvét, midőn annyi minden
birálat nélkül suhan át irodalmi, sőt politikai életünkben is? Rendesen
megbiráljuk a drámákat, de nagyrészt hallgatunk az irodalom másszemü
termékeiről. Szigoru szemle alá veszszük a szinész jatékát, de a magyar
politikai szinpad szereplőivel csak kivételkép foglalkozunk. Im most is
öt-hatszáznál több szereplő lépett föl; mennyi beszédet hallunk,
programmot olvasunk s mégis egyikre sem pazarlunk annyi analysist, a
mennyit egy kis egyfelvonásos vigjátéktól sem szoktunk sajnálni. A
drámairót keményen megleczkézzük, ha más czélt ér el, mint a melyet maga
elé tüzött: de azt szó nélkül hagyjuk, ha valamelyik követjelölt a
Lajtán inneni és tuli országok érdekeinek ellenkezését mutogatván, épen
csak azokat az édekeket emliti, melyek legkönnyebben kiegyenlithetők. A
szinészben megrójuk, ha nem tudja szerepét, ha elvéti az értelem vagy
indulat hangsulyát: a követjelöltek összebeszélhetnek mindent, eltürjük,
ha egyik esetenkénti érintkezés helyett esetlegest mond, a másik pedig,
midőn bizonyos ügyek közösséget akarja kiemelni, had- és békejogot
emleget, melyek tulajonkép fejedelmi jogok. A drámiróban kigunyoljuk a
dagályt, a természetellenes képeket: a követjelöltek dagálya és rossz
hasonlatai iránt gyöngéd tisztelettel viseltetünk s nem bánjuk, ha
veszélyes betegségben sínlődő emberről beszélnek, ki a patikai kontó
miatti aggodalmában nem meri gyógyittatni magát, vagy ellentétes evezőjü
hajóról, mely legbiztosabban eléri a révet. A szinészt hibáztatjuk, ha
tehetsegéhez nem illő szerepben lép föl, vagy ha untalan kiesik
szerepéből: a követjelölttől nem vesszük rossz néven, ha akár Móze
szerepében izetlenkedik, vagy ha követelő kevélységét sehogysem tudja
eltakarni a szerénység palástjával. A drámairót csaknem üldözzük
valahányszor nem müvészi eszközzel vadászsza a hatást s költőből
szemfényvesztővé válik: a követjelölt kiméletre tarthat számot, még
akkor is, ha teljesithetlen igéretekkel lelkesiti választóit; ha az
elemi csapások által előidézett inség ellen is törvénynyel akarja
biztositani az országot; ha minden indirect adót a magyar nép
szellemével megférhetetlennek nyilatkoztat; ha annyi mindent igér,
mennyit a legnagyobb ország budgetje sem bir el s mégis az adó
leszállithatását erősiti. A kezdő szinészt szigoruan itöljük meg: a
politikai pályára először is követjelöltként föllépett kezdő politikus
iránt türelmesek vagyunk s azt sem kérdjük: adta-e tehetségének,
jártasságának, vagy politikai jellemének valami bizonyságát a köz élet
vagy irodalom terén? Oh boldogtalan drámairók és szinészek, kiket
mindenki birál s mégsem tudtok nagy müvészekké válni! Oh boldog
követjelöltek, kiket senki sem birál s mégis politikai notalibilitásokká
emelkedhettek!

A politikai élet ez annyira kritikus s mégis kritikátlan napjaiban vajon
helyes-e, hogy egyedül csak a szinkritikus kivánjon valóságos kritikus
lenni? Vajon nem illő-e, hogy tanuljon egy kis türelmet, elnézést és
kiméletet a polítikai kritika közlönyeiből? Vajon, ha a művé szeti
dolgokban szigoruan járunk el s a politikaiakban enyhén, nem azt fogja-e
hinni rólunk a külföld, hogy a művészetben haladunk, de politikai
müveltségünk hanyatlóban? Kár volna ily igazságtalan itéletre bárkinek
is ürügyet szolgátatni. Jó lesz, ha a szinkritikus leszáll triposzáról s
türelmes és elnéző igyekszik lenni. Részemről megkisérlem s ha netalán
nem sikerülne, ha kiesném szerepemből, szol gáljon ment ségemül, hogy
nem akaratomon, hanem természetemen mult. Olvasóim bizonyosan
megbocsátják; a kik annyi beszédet és programmot türelemmel
végigolvastak, talán nem lesz nehéz megemészleniök ráadásul egy nem épen
sikerült szinkritikát is.

Bognár Adél Stuart Mária szerepében első kisérletét tette a nemzeti
szinpadon. Némely lap már előlegesen ugy mutatta be e kezdő szinésznőt,
mint a tragikai muzsa rendkivüli kegyenczét. Nem szoktunk az ily
előleges dicsérgetésnek hinni, de most az egyszer nem csalódtunk.
Termete valóban deli s majdnem vetekszik a Jókainééval. Hangjában sem
csalódtunk annyiban, a mennyiben rekedt lévén, nem itélhetünk róla s igy
remélhetni, hogy e tekintetben is igazolható lesz amaz előleges
bemutatás. Nagyobb baj az, hogy szavalata egyhangu, hangsulyozása olykor
hibás, arczjátéka nem változatos, hanem ez alkalmasint csak a
gyakorlatlanság jele, melyen majd segit az idő. A müvészetben épen ugy
nincs ugrás, mint a természetben, de a gyors fejlődést olykor
remélhetni. Némelyek igen méltánylandónak találták, hogy kezdő szinésznő
elfogultság nélkül, sok önmérséklettel játszott s egy pár érzékeny lyrai
helyet bensőséggel fejezett ki, de hibáztatták, hogy a szenvedély
egyetlen hangját sem hallatta s a tragikai páthosz teljesen hiányzott
játékából. Ez igaz. De vajon az Athenaeum kora óta nem üldözi-e a magyar
kritika az álpáthoszt oly szenvedélyesen, hogy végre a valódit is
öszszetévesztette vele? Nem vezette-e félre kritikánk e tekintetben az
ujabb szinészi nemzedéket s vajon most egy kezdő szinésznőt tegyünk
felelőssé mindezért? Részemről ily igazságtalanságot nem követek el.
Némelyek azt jegyzik meg, hogy Bognár Adél szerepének egyetlen oldalát
sen emelte ki, s bár játszott volna kevesebb önmérséklettel, ejtett
volna nagyobb hibákat, csak törekedett volna valami jellemet alkotni
Stuart Máriából; a jellemalkotás a szinészet főfeladata, szavalni a
szónok is tud, a mozdulat és taglejtés szep formáit a világfiak is
könnyen elsajátitják, de hanggal szóval, arczczal, mozdulattal egy más
élő személyt, egy egyént állitani elő, ez egyedül a szinész feladata s
az ide való törekvést a kezdőnél is megvárhatni. De vajon oly könnyü-e
Stuart Mária szerepe, vajon nem oka-e annak félig-meddig Schiller is,
hogy e szerepet kész és kitünő szinésznők sem mindig ábrázolják eléggé
találó felfogással. Stuart Mária hálás szerep, mert szenvedő nőt ábrázol
a martirság gloriájában, de nem elég drámai és tragikai. Erzsébet sokkal
drámaibb alak. Mária jelenetei, kivévén a kertit, mind szenvedőlegesek
és sorsát a tragédia folyama alatt nem annyira maga vonja magára, mint
inkább mások áldozata. Az előadásban valamivel drámaibbá és tragikaibbá
kell tenni e szerepet, a költő által megadott, de eléggé ki nem emelt
vonásokat erőteljesebben kiemelve és összhangzásba hozva. Ha a szinésznő
csak egy szerencsétlen szenvedő s önmegadó nőt játszik benne, e különben
annyira szép drámának csak árnyoldalára emlékezteti a nézőt. Éreznünk
kell, hogy Mária szépségében valami démoni van, mely mind őt, mind
környezetét az örvény felé vonja, hogy e nő egykor a szenvedély
pillanatában nagy vétket követett el s a féktelen szenvedélyek most is
csak nyugszanak benne, de ki nem aludtak. Minderre a Mortimerrel és
Erzsébettel való jelenetei tág tért nyujtanak s még akkor is, midőn a
vérpadra indul s Leicestert meglátja, a vallásos lemondás pillanatában
is, föl kell ébrednie benne a szerelem szenvedélyének, hogy mintegy
végküzdelmét ábrázolja. Szóval a szinésznőnek részvétet kell iránta
fölkelteni, de bizonyos rejtélyes félelmet is. Azonban ily felfogást,
ily ábrázolást nem igen várhatni egy kezdőtől, midőn a legjelesb német
szinésznők is főleg érzelmes oldalról fogják föl e szerepet s először
Rachel és Ristori mutatták meg a világnak a szép, a bűnös, a vezeklő és
szenvedélyes Máriát. Bognár Adél második föllépte bizonyosan sikerültebb
lesz, kivált ha oly szerepet választ, mely egyéniségéhez alkalmasb s
könnyebben is felfogható. Azért e szerepből nem itéljük meg, hanem
várunk és remélünk.



AZ ERDŐ SZÉPE.

Dráma 5 felvonásban. Irta Feuillet Octáv. Előadatott a Nemzeti
Szinházban 1865 november 19-én.

Feuillet Octáv nem tarthat igényt ily várakozásra és reményre. Régi
ismerősünk, nem először lép fel, azonban a türelmes hangulat, melybe
beleringattuk magunkat, inkább védelmére készt, mint gáncsolására.
Feuillet tehetséges regényiró, s mint ilyen lépett a drámairói pályára.
Csoda-e, hogy kevés tisztelettel viseltetik a drámai forma iránt, mely
nem kedveli a regény detailrajzát, sőt épen nagy vonásokat és gyors
cselekvényt kiván. Aztán Feuillet rendesen tárgyát előbb regénynyé
dolgozza fel, s ha tetszést nyer, csak akkor alakitja drámává? Csoda-e,
ha a eetailrajzból kivetkőzött regény még nem válik drámává, ha csak egy
pár oly részletben mutat fel drámai mozzanatokat, melyek a regényben is
drámaiak voltak? Bizonyára mindez természetes, valamint az is, hogy mig
az iró kettős nyereséget préselhet ki ugyan egy tárgyból, nem fog
felhagyni vele s bármit beszéljen az idealista kritika, egyaránt
zsebredugja a regény tiszteletdiját s a dráma tantièmét. A franczia uj
dráma e drámaitlan hajlamának csak a kormány vethetne véget, ha
megtiltaná a regényiróknak a drámairást, vagy legalább azt, hogy saját
regényeikből drámát irhassanak, azonban a franczia kormány sokkal
szabadelvübb, sokkal inkább tiszteli az egyéni jogot, a gondolat
szabadságát, mintsem ily zsarnoki rendszabályra szánhassa el magát.
Feuillet a valódi tragikumot vagy komikumot épen oly kevésre becsüli,
mint sok más társa Francziaországban. Nem emlékszem, hogy egyetlenegy
tiszta tragédiát, vagy vigjátékot is irt volna. Az érzékeny drámát
kedveli, mely jól végződik; hőse majd sohasem bukik meg, hanem majd
mindig megtér. Mintha a franczia drámaköltészetet Kotzebue és Iffland
szelleme szállotta volna meg, mintegy boszuló viszonzásul a franczia
klasszikai dráma igájának, mely alatt Németország oly sokáig szenvedett.
Csodálatos! a restauratio és a juliusi trón idejében, a béke árnya
alatt, a franczia dráma kedvelte az erős felindulást, sőt a borzalmast
is: most a forradalom és háboruk benyomása közt óhajtja az érzelmes
nyugalmat, az idylli hangulatot. De mégsem csodálatos. A tiszta tragikum
és komikum erkölcsi mély meggyőződéseket kiván s bár Francziaország
tizenöt év alatt sokat nyert, de abból, mit I-ső Napoleon ideolog
szellemnek nevezett, sokat veszitett, pedig ez táplálja a költészetet
költőben és közönségben egyaránt. Épen azért természetes, hogy Feuillet
oly drámákat igyekszik irni, melyek a közizlésnek leginkább megfelelnek.
Emellett ő az udvar kegyelt költője, a ki kénytelen a hivatalos lapok
vezérczikkeit drámáiba szőni s oly cselekvényeket gondolni ki, melyek
bizonyos irányokat népszerüsitsenek. Feuillet kitünő tehetségü iró, de
helyzete olyan, hogy gyönge drámairóvá kell válnia. Hibái helyzetéből s
nem tehetségéből folynak s azt épen nem vehetni rossz neven tőle, hogy
többre becsüli az udvar kegyét, mint a kritika bókjait s inkább szereti
a szerencsét, mint a halhatatlanságot. Jelen drámájának hibái is mind
helyzetéből folynak, legfeljebb csak azt róhatni meg, hogy ez uj
drámájában helyzete kényszerüségének inkább alávetette magát, mint a
régebbiekben. E drámáját is alkalmasint regényből irta, vagy regénynek
gondolta. Egy franczia marquis és egy gyáros-családot rajzol, melyek egy
bretagnei faluban élnek és egymást ki nem állhatják. A marquis
szegényedik, a gyáros gazdagodik, amaz aristrocratia képviselője, emez a
democratiáé. E két család hanyatlását és emelkedését, torzsalkodását és
kibékülését mily könnyen lehetett volna keresztülszőni a regény
detailrajzán. Megismerkedtünk volna az emberekkel és viszonyokkal s
megértettük volna talán azt is, hogy a marquis kevély testvére hogyan
szeret bele a gyárosba, a kit alig ismer és megvet, a marquis pedig a
gyáros testvérébe, kit oly neveletlennek talál; igy az előttünk folyó
drámai cselekvényből bajosan okosodhatunk ki. Ime a regényi elemek
drámaiatlan nyomása! A tragikumnak érzékenységbe és megtérésbe fulladása
is nagy mértékben jellemzi e drámát. Egy aristocrata bukása, ki nem akar
megalkudni az ujabb kor szellemével, küzd ellene erényei nemességével,
előitéletei szenvedélyességével, megható és tanulságos lehet egyaránt.
De ha az aristocrata csak azért békül ki a democratiával, mert
elpazarolta vagyonát, mert szegénységre jutott, mert demcorata jóltevője
segélyére szorult, kinek hugát el is veszi vagyonával együtt, ez
nevetséges. A jó Scribe bizonyára vigjátékot csinált volna e tárgyból,
nevetségessé tette volna az aristocratát, ki megveti a polgárságot, de
szereti vagyonát, kigunyolta volna a democratát, ki gyülöli az
aristocratiát, de nem élhet, ha nem marquise lesz a nője. Ily
feldolgozás illenék e tárgyhoz, nem pedig holmi Kotzebue-féle
érzékenykedés. Talán Feuillet tudta volna ezt igy is feldolgozni, de
helyzete nem engedte. Neki egy csoport vezérczikket kellett beleszőni az
aristocratiáról és a democratiáról s hirdetni mint kormányparancsot:
«Szegényedő franczia aristocraták, vegyétek el a gazdag polgárok
leányait, gazdagodó democraták, házasodjatok az aristocratiába, s
mindketten támogassátok a kormányt.»



1866



A BENOITON CSALÁD.

Vigjáték 5 felvonásban. Irta Sardou Victor, forditotta Csepregi Ferencz.
Előadatott a Nemzeti Szinházban 1866 május 16-án.

Sardou az ujabb franczia vigjátékirók között kétségkivül a legjelesebb
tehetség, de nekünk ugy tetszik, hogy ez se neki, se a franczia
költészetnek nem válik nagy dicsőségére. Semmi sem bizonyitja annyira a
franczia költészet hanyatlását, mint az, hogy vigjátéka is hanyatlik.
Ebben mindig kitünő volt a franczia, legkitünőbb az összes európai
költészetben; másban az olasz, spanyol, angol és német mindig tudott
hasonló vagy nagyobb költőt szembeállítani a francziával, de Molière
minden vigjátékirót felülmul s általában a franczia vigjátékot egy
nemzet költészete sem multa felül. Emlékezzünk csak vissza a franczia
költészetnek 1848 előtti korszakára. Scribe nem állott egyedül, jeles
társak környezték. Sokban gáncsolhattuk őket, de el kellett ismernünk
bennök a találékonyság gazdagságát, az önkénytelen vidámságot, s a forma
erős érzékét. Ideálismusok nem volt fennszárnyaló, a molièrei mélységet
egyik sem közelitette meg, de nem hiányzott bennök se az eszmei
tartalom, se a józan tapintat. Most mind ennek napról napra kevesebb
nyomaira találhatni s valóban irigyelnünk kell azt a boldog
együgyüséget, mely egy magyar tárczairóval a napokban azt mondatta: «Ha
Sardounak ideje volna hozzá, kétségtelenül Molière volna.»

Mi most a franczia vigjáték? Egy csoport genreképnek cselekvénybe
erőltetése benső organismus nélkül. A genreképek közül ezt, vagy amazt
érdekesnek, hűnek találhatod, de a valódi drámai cselekvényt hiában
fogod keresni. Régebben ha semmi egyéb nem volt is francia vigjátékban,
a fejlődő és kerek cselekvény soha sem hiányzott. A drámai formát, mint
a hatás egyik főeszközét mindenki tiszteletben tartá, Sardou ezt becsüli
legkevesebbre. E legujabb vigjátékának legalább is két felvonását veszi
igénybe az expositiv, s csak a harmadikban kezdődik a bonyolódás. S ez
még nem elég. A két első felvonás alatt azt hiszszük, hogy a mű hőse
Champrosé marquis, ki házasodni indul a világba, s kit Clotilde
barátnője bevezet a Benoiton családba. Benoiton egy meggazdagodott
gyáros, kinek három leánya s két fia van. A leányok legnagyobbika Mártha
férjnél van, a más kettő Jeanne és Camilla hajadonok. Mindenik fényüző s
az ujabban lábra kapott hóbortos divat bolondja. Anyjok nem gondol velök
és sohasem ül otthon. A két fiu közül a 10–12 éves Fanchonnak
gyermekjátéka is speculatio, a nagyobbik Theodul pedig egy korhely
diákocska. Ide járul még a család ismerőse, Adolphine, egy agg szűz, ki
festi magát, czifrán és izléstelenül öltözködik; továbbá két gavallér,
Stephen, Benoiton unokaöcscse, ki Camillának udvarol, Formichel Pendent,
ki pénzeért Jeannet akarná elvenni. A két első felvonás leginkább azzal
telik el, hogy személyeit a szerző széltiben-hosszában bemutatja, mintha
nem is drámát, hanem regény akarna irni. A szinpadon, épen mint az
utczán nagy sürgés-forgás, de a cselekvény áll, nem halad. Látunk egy
csoport csodásnál csodásb női öltözéket, de a jellemek fejlődését hiába
várjuk. E két első felvonás oly képhez hasonlit, melynek nincs háttere,
minden előtérben van, s a legkiáltóbb szinek vegyitvék össze. Ha valami
kiemelkedik, az leginkább az a körülmény, hogy Champrosének megtetszik
Jeanne s minden arra mutat, hogy ők fogják képezni a cselekvény
központját.

Azonban várakozásunkban csalatkoznunk kell. A harmadik felvonásban az
egész cselekvény Benoiton nagyobbik leánya, Mártha és férje, Didier
közül kezd forogni. E jó ember egészen üzletének él, hogy családjának
minél fényesebb jövőt biztositson. Elhanyagolja nejét, ki ugyan nem
keres udvarlót, de vadászsza a mulatságot, pazarol és bolondja a
divatnak. Végre Didier Clotilde figyelmeztetésére megbánja, hogy oly
keveset foglalkozott családjával, s egy pár órát szentel nejének.
Először is összevesznek. Mártha nem akar felhagyni a divatkorsággal,
Didier megtiltja neki bizonyos szörnyű drága csipkeszegélyzet
megvásárlását. Mártha azért is megveszi. A férj dühbe jő, s mert nem
tudhatja, hogy neje honnan kapott reá pénzt, gyanakodni kezd
Champroséra. Azt hiszi, hogy nejének kedvese. E gyanut megerősiti benne
Adolphine pletykája, mely szerint Martha és Champrosé még Dieppeben
megismerkedtek egymással és később Párisban is találkoztak. Kinozza a
féltékenység, pedig ok nélkül. Mártha azt a pénzt, melylyel ama drága
csipkeszegélyzetet vásárolta, egy lóversenyi fogadáson nyerte. Hogy
miért nem vallja be ezt férjének, nem érthetni eléggé. Bajosabb a másik
gyanu alól kitisztítni magát. Ő ugyan ismeri Champrosét, de sohasem volt
kedvese. Dieppeben ismerkedtek meg véletlenül, Martha uralmában a
szerencsejátékhoz folyamodott, vesztett s nem volt miből fizetnie.
Champrosé elég udvarias volt megkinálni erszényével. Martha Párisba
érve, irt Champrosénak s találkozást, kért töle, hogy visszafizethesse
adósságát. Ennyi volt köztük minden viszony. De a férj féltékenysége nem
enyhül, sőt növekedik, mert Clotilde Champrosénak az adósság ügyében
Marthához irt leveleit, azt hivén, hogy Márthára nézve compromittáló is
lehet bennök, elégeti épen akkor, midőn a férj a szobába lép.

A férj most már egészen hűtlennek hiszi nejét, annyira, hogy saját
gyermekét sem tartja magáénak, hanem a Champrosénak. Clotilde bajba
ejtvén barátnőjét, meg is akarja menteni. Valami ötlik eszébe, mit
bizvást elengedtünk volna vínni neki mind a költőnek. Didier gyermeke
beteg. Clotilde fölhasználja az eseményt s az atyának, épen midőn
Champroséval társalog, azt adja tudtára, hogy gyermeke meghalt. Didier e
hirre megrendül, mig Champrosé csak udvariasan sajnálkozik. Clotildenek
épen ez kellett. Fölfejti Didiernek, hogy ha Champrosè atyja volna
gyermekének, bizonyosan elárulta volna magát fájdalmával, de minthogy ez
nem történt, megnyughatik saját atyaságában. S Didier csakugyan
kigyógyul gyanujából, féltékenységéből, s minthogy Martha már azelőtt
kigyógyult divatkorságából, boldogul élnek.

E jelenetnél otrombább valamit rég nem láttunk a szinpadon, s nagyon
csodálkozunk, hogy akad magyar kritikus, ki azt Salamon itélete merész,
de azért épen nem rosszul alkalmazott körüliratának nevezi. A jelenet
cynikus oldalát nem is emlitjük; lehet, az iró azt hitte, hogy Salamon
itéletének hasonmását irja, de valósággal parodiáját irta meg. Salamon
itélete igen természetes és jól számitott, de a Clotilda ötletében egy
csepp józan ész sincs. A salamoni anyák egyike biztosan tudhatta, hogy a
gyermek az övé, de vajjon, Champrosé, ha valódi udvarló lett volna is
honnan tudhatta volna azt, hogy a gyermeknek valósággal ő az atyja, sőt
honnan maga Martha is? Didier azzal, hogy Champrosé közönyén
megnyugszik, valósággal bárgyuságot árul el, pedig a szerzőnek nem ez
volt czélzata. Ily gyönge lábon áll a cselekvény, ily formátlan valami
az egész vigjáték. Husz személye van, s nyolczczal is el lehetett volna
igazitani az egészet; öt felvonásból áll, s háromba is bele fért volna.
De akkor hova lesz az a sok szellemes és szellemtelen fecsegés, melylyel
az ujabb franczia vigjátékirók a cselekvény s általában a drámai forma
hiányát hiszik pótolhatni? Nem tudom, de annyi bizonyos, hogy a mi
közönségünk is megsokalta s másodszor kurtitva kellett előadni e
kivül-belül hosszu vigjátékot. A mi jó e vigjátékban, az egy pár
genreképi jelenet, melyek leginkább a cselekvény mellékágaiban
jelentkeznek. Sardou sokat megfigyelt az életben, s ügyesen tudja
itt-ott alkalmazni. Egy pár találó genrekép, egy-két jó ötlet ritkán
hiányzik műveiben. Kár, hogy csak jeleneteket ir, s nem egész darabot,
és személyeit csak egy pár jelenetben festi érdekesen és hiven s nem tud
valóban élő embereket alkotni. Egy franczia kritikus ezt jegyzi meg
róla: «E pillanatban a föld mindkét féloldalán nincs oly ügyes és
elbüvölő bábtánczoltató, mint Sardou, de végre is csak bábtánczoltató.»
Valóban e legujabb vigjátékának személyei is csak bábok. Nem báb-e az
öreg Benoiton, ki megengedi leányainak az oktalan pazarlást s mégis ugy
örül egyik fia takarékos, sőt nyereségvágyó szellemének s végre is egyik
leányát hozomány nélkül adja férjhez?

Nem báb-e Camilla, ki addig nem akar Stephenhez nőül menni mig nem lesz
egy pár milliója, azután hozzá megy hozomány nélkül is, csupa
szerelemből, kedélyének minden átváltozása nélkül? Nem báb-e Jeanne, kit
oly hamar kigyógyit egy lóversenyi kaland? S miért szeret bele
Champrosé? Nem szükség a szerelem indokait elmondani, de azt
megkivánhatjuk, hogy az, kit oly hibák ellenére is szeretnek, legalább
szeretetre-méltón legyen rajzolva. S nem bábok-e Didier és Martha,
kikben csak itt-ott láttunk némi szenvedélyt felcsillámlani, s kik oly
könnyen javulnak, hisznek és megnyugodnak? S miféle nő ez a Clotilde, ki
oly nagy ostora a jelenkori házaséletnek s mégis mindig házasitani
akarja az embereket? S mily erkölcsi leczkéket tart!

A szerző látván, hogy a cselekvény nem igen magyarázza meg művét, e
nővel magyaráztatja meg.

Jaj annak a vigjátéknak, mely cselekvény helyett erkölcsi
predikácziókban keresi az erkölcsi hatást s az erkölcsöt cynismussal
tanitja.



BÁNK BÁN.

Tragédia 5 felvonásban. Irta Katona József. Előadatott a Nemzeti
Szinházban 1866 május 28-án.

Hagyjuk Sardout, ki, egyik collegánk szerint a mint fennebb is emlitők,
kétségtelenül Molière lehetne, ha volna ideje hozzá, s térjünk át egy
magyar költőre, ki ugyan, ha akart volna sem lehetett Shakspeare, de
Shakspearevel sokkal több rokonságban van, mint Sardou Molièrevel.
Katona Józsefet értem, kinek Bánk bánja május 28-án került szinpadra.
Megvaljuk, kissé rosszul éreztük magunkat a szinházban. Bizonyos
melancholicus hangulat nehezült kedélyünkre. Szegény Katonát, ugy
látszik, hogy épen ugy üldözi a sors halála után, mint életében. Mig
élt, a censura művének csak kinyomatását engedte meg, s nem egyszersmind
előadatását is. Halála után enyhült a szigor s a szinmű a maga
valóságában adathatott elő, de csakhamar bekövetkezett a Bach kormánya,
Bánk bán leszorult a szinpadról, s midőn ujra megengedték, kegyetlen
törléseket tettek benne. Bach megbukott, de azért a legmonarchikusabb –
bár alkotmányosan monarchikus – költő szinműve a régi értelmetlen
törlésekkel adatik. Nem lehetne-e ujabban censurára küldeni? Nem
hiszszük, hogy a mostani censura kitöröljön oly helyeket, melyeket a
Metternich alatti censura megengedett, s melyek csak aesthetikai
tekintetben fontosak, de minden más egyébből ártatlanok. De Katona Bánk
bán-ját nem csak a Bach kormánya alatti censura tollazta meg, hanem a
szinházi rendezőség is. Kétszeresen megcsonkitott Bánk bánt kell
látnunk. Elismerjük a rendezőség jogát a szinművek szinpadra
alkalmazásában, s nem vitatjuk el ezt tőle egy Shakspeare irányában se,
de megkivánjuk, hogy e jog a maga korlátai közt s helyesen
használtassék. A rendezőség e szinművet egy pár oly kihagyással adatja,
melyeket helyeslünk. Az első jelenet kimaradhat, a Micz bán esetének
elbeszélése is a második jelenetben, de hogy a harmadik felvonásban,
Izidóra jelenete, a negyedikben a tizedik, tizenegyedik, tizenkettedik
és tizenharmadik rövid jelenetek miért maradnak ki, valamint az utolsó
felvonásban azok az ok nélküli kurtitások mire valók, teljességgel nem
értjük.

Katonát más tekintetben is üldözi a sors. Midőn szinműve megjelent, az
irodalom hidegen fogadta, a kritika mellőzte. A szinészeké az érdem,
hogy kiemelték a feledékenység porából. Most az irodalom méltányolja e
szinművet, de a szinészek, ugy látszik, nem igen kedvelik, mert ritkán
hozzák szinre, ha pedig szinre hozzák, rendesen elrontják. Ez előadást
valódi botránynak neveznők, ha Jókainé, Felekiné és Tóth nem képeznének
kivételt. Jókainénak Gertrud szerepe majd mindig sikerül. Ugy látszik,
inkább otthon van a méltóság, a büszke de hideg szenvedélyek, mint a
megolvadt érzések világában. Illett reá Ottó mondása: «Rettentő királyi
néném!» Felekinének az első jelenet nem sikerült ugyan, de annál inkább
a többi, kivált a harmadik és negyedik felvonásban. Felekiné Melindája
az első felvonásban igen tüzes és sértett volt. Melinda, az igaz, sértve
érzi magát, de egyszerű érzelmességénél fogva inkább szenvedő, mint
erélyes. Midőn Ottó térdel s ő előtte Bánk bánt említi, az inkább mélázó
hangulat, s csak a végén megy át némi erélybe. Leginkább méltányoljuk
Felekiné Melindájában azt, hogy a tébolyodott Melinda lucidum
intervallumait jól megkülönböztette a valódi őrült rohamoktól, melyeket
más szinésznőink összezavarnak. Tóth Biberachja kitünő volt, csak
kettőre figyelmeztetjük. Először midőn Ottónak tanácsot és porokat ad,
vigye jól félre Ottót s beszéljen lassabban, a mint a költő utasitásában
áll. Tóth a szin közepén oly hangosan beszélt, hogy az elrejtőzött Bánk
bán is könnyen meghallhatta. Másodszor, midőn Ottóval összevesz, egy pár
helyt tüntessen fel némi szenvedélyes fölindulást. E hideg, ravasz
embert csak egyszer hagyja el nyugodtsága s akkor is pórul jár; erre
sulyt helyez a költő. Lendvay Bánk bán szerepét teljesen tönkre tette.
Már külső alakja sem volt jó. Bánk bán nem ifjoncz, hanem ötven felé
járó férfiú, a mint azt Tiborcz szavaiból is kivehetni. Lendvay a
fönséges, önmagát emésztő, és mély szenvedélyű férfiú helyett, minden
tekintetben egy puzdori lármás ifjonczot állított elénkbe. Még ennél is
nagyobb baj volt az, hogy szerepét igen sok helyt nem értette. A sok
közül csak egyet említek, midőn a második felvonásban Bánk Biberachhoz
igy szól:

Ember! ha még késő nem volna – Oh

Angyal szerezd meg üdvösségemet! mind a két sort Biberachhoz intézte,
holott csak az első sort kell hozzá intézni, a második sor felkiáltás
védangyalához, mintha azt mondaná: oh istenem segits! – Petur bánt
Szigeti játszta, nem neki való szerep s csakugyan az indulatos, magát és
mást örökösen izgató békétlenből egy phlegmatice elégületlen táblabirót
alkotott. A kisebb szereplők közt csak Paulai nem rontott, ki Ottót
játszta. Tiborcz és Mikhál mindent össze-vissza beszéltek, s
összerontották Katona legszebb gondolatait. Hát mit mondjunk arról a
zászlós urról, ki Pontio di Cruce levelét olvasta fel? A legkisebb
szerepeket kivált tragédiákban mindig choristák játszák, kiknek
legtöbbje jól énekelhet ugyan, de értelmesen beszélni nem tud. Miért nem
játszhatnák az ilyeneket harmadrendű szinészek, vagy ha ezekből nem
telik, oly choristák, kik tudnak beszélni? Ha ezekből sem telik, ott van
a conservatorium, melynek növendékei, uj szabályok szerint, szinházi
gyakornokok is egyszersmind. Ily csekély szerepekben föl lehetne
használni őket. Lehangolva tértünk haza a szinházból s e benyomás alatt
irunk. De talán elég is a gáncsból. Jól tudjuk, hogy tragédiánk legfőbb
bajain nem segithet se kritika, se országgyülés, se igazgató, se
rendező, de a kisebbeken segithetnének valamit a szinészek, az igazgató
és rendező. Ily mű, mint Bánk bán, több készületet érdemelne meg; e
halhatlan mű nem soká oda jut, hogy csak az operaszövegből fogja élvezni
a közönség.



1867



A FRANCZIA CLASSIKAI DRÁMÁRÓL.

Néhány vonással rajzolni szándékozom a franczia classikai dráma
aranykorát. Bocsánatot kell kérnem, hogy részletes és kimerítőbb
tanulmány helyett csak töredékes vázlatot nyujtok s mintegy előre
lehangolom olvasóim várakozását és részvétét. De ily vázlat sem épen
fölösleges irodalmunkban, hol a franczia classikai drámáról oly keveset
irtak s talán szempontjaim annyiban némi érdeket gerjeszthetnek, a
mennyiben épen olyan távol állanak a franczia kritika túlzó
dicsőítésétől, mint a németek öntetsző s olykor alap nélküli szigorától.

A classicismus a költészet egyetlen nemében sem gyakorolt oly jótékony
hatást, mint a drámai költészet terén. Az eposban, lyrában nem szült
semmi nagyobbszerűt, leginkább csak formaérzéket költött fel, de a
drámai költészet fejlődésére, különösen a tragédiára, lényegesen,
bensőleg folyt be. Bátran kimondhatni, hogy a classicismus kovásza
nélkül majdnem lehetetlen lett volna kifejlődni a keresztyén tragédiának
a mysteriumokból. E benső hatás kiváltképen abban rejlik, hogy a
tragikum kiképzését elősegítette. A keresztyén drámai költészetben
mindenütt a vígjáték fejlődött előbb s csak azután a tragédia,
ellentétben a göröggel, hol a komédia csak követte a tragédiát. A
keresztyén komédia már fejlődésben volt, midőn érintkezett a
classicismussal, s az életből meríthetve, inkább fejlődhetett, mint a
tragédia, mely sehogy sem tudott kibontakozni a mysteriumok szűk és
tragikaiatlan köréből. A keresztyén komédiának leginkább csak forma
tekintetében kellett a classicismus iskolájába járni, a tragédiának
valami egyébért is. A görög tragédia könnyebben fejlődhetett, mint a
keresztyén, mert a mythos, melyből kiindult, szoros kapcsolatban volt a
nemzeti mondakörrel. Egy szóval a görög vallás nemzeti volt s a
hitmondák a nemzeti történelemnek úgyszólva őskorát képezték. A
mysteriumok tárgya általános volt, mint maga a keresztyénség, s nem volt
kapcsolatban a nemzeti mondakörrel. A görög hitmondákban, melyek a görög
tragédia első tárgyait szolgáltatták, sokkal több volt a tragikai elem,
mint a bibliai történetekben, a szentek életében, melyek az
önmegtagadást, szenvedést és martyrságot dicsőítették. A középkori
spiritualismus siralomvölgyének nézte a földet, a megpróbáltatás
szenvedéseinek az életet, az igazságtalanság és bűn diadalainak az
emberi eseményeket s a jutalmat és büntetést egészen a túlvilágra
helyezte. Ily felfogás nem kedvezhetett a tragikum kifejlődésének, mely
a tévedések és bűn nemesisét már e földön felmutatja. A görög hitmondák
kérlelhetlen fátuma, kegyetlen nemesise főelemét képezte a görög
tragédiának s folyvást táplálta fejlődését. A keresztyén szellem fönsége
alkalmasabb volt ugyan egy újabb és mélyebb tragikum levegőjét
előkészíteni, azonban középkori egyoldalúságából a classicismusnak
kellett kiemelni, hogy az emberi életet, a szenvedélyek küzdelmét más
szemmel tekintve, itt a földön is keresse Isten kezét, azaz az erkölcsi
világrend benső kényszerűségét. Valóban a classicismus érintésére indúl
fejlődésbe mindenütt a keresztyén dráma s kezd tragédiává emelkedni.

E vegyület, e képződés különböző alakulásokat vesz föl, melyek közül
legkifejezőbbek a spanyol, angol és franczia dráma. A két elsőben a
classicismus nem tudott erőt venni a romantikai elemeken, de nagyban
elősegítette fejlődésöket. A franczia drámára nemcsak bensőleg hatott,
hanem külsőleg is: teljes győzelmet vőn rajta s merev rendszerré
erősödött. Föltünő, hogy a classicai rendszer a dramaturgiában a
francziáknál fejlett ki legélesebben s nem az olaszoknál, kik mintegy
örökösei voltak a classicai műveltségnek s kikre a classicismus hatása
nemcsak irodalmi volt, hanem politikai is, mert a hajdani Róma nagysága
fölébresztette bennök szétdaraboltságok fájdalmát, az idegenek
gyűlöletét, Itália egysége eszméjét, mely visszakövetelte Rómát egy új
köztársaság vagy császárság fővárosának. E jelenség okait épen nem nehéz
fölfejteni. Olaszország nagy epikusa, Dante, romantikus irányú volt,
hatalmas szelleme roppant befolyást gyakorolt az olasz irodalom
fejlődésére; Olaszország szétdaraboltsága, mely nélkülözte a központot,
szintén akadályozta az ízlés egyoldalú fejlődését, de különben is az
olaszok leginkább a vígjátékot és dalművet kedvelték, mely utóbbi a
classicai tragédiából fejlődve, mintegy pótolta azt. Ellenben
Francziaországban nem nagy epikusok virágoztatták föl a költészetet,
hanem nagy drámaírók; a dráma volt a költészet legkedveltebb neme, XIV.
Lajos udvara, akadémiája, Párisban központosított Francziaországa
fegyelmezte az izlést s a classicismust tűzte ki eszményül.

Jodelle (1533–73) volt az első franczia költő, ki classicai minták
szerint irta drámáit. Tragédiái között _Cleopatra_ és _Dido_ a
nevezetesbek. Cleopatra prológja bár durván, de élénken kifejezi azt, mi
később a classicismus egyik főirányává fejlődött: a népies megvetését.
Jodelle pöröl benne a _Confréries de la Passion_ társaságával, hogy csak
a fapapucsos nép számára irja és játsza színműveit. Ő magasb színvonalra
akar emelkedni, s megpróbálja a görög tragédia külsőségeit, szelleme
nélkül. Azonban az ujság, az ó-kori történelemből kölcsönzött nevek,
bizonyos szokatlan ünnepélyesség, a pathetikus ékesszólás kisérletei
meglepték a közönséget. Jodelle barátjai a siker lelkesülésében
fölajánlották neki a görög tragédia kecskebakját s mondják, hogy
áldoztak is volna egész pogány módon. E classicai külsőségek lassanként
meghonosodtak a franczia színpadon s némi csira bensőleg is fejledezni
kezdett. Jodelle-t Garnier (1534–90) követte, ki a latin drámát vette
példányul és Senecából merítette lelkesülését. A magán- és párbeszéd
sententiosussága, mely később a franczia classicismus oly jellemző
sajátsága lőn, Garnieren kezdődik. Garnier nemcsak a latin tragédia
utánzását csatolta a görögéhez, hanem más tekintetben is szélesítette a
classicismus körét. Hozzá nyúlt a görög és római tárgyakon kivül a
bibliai történetekhez is, mit Corneille _Polyeucte_-ben, Racine _Esther_
és _Athalie_-ban követett is. De Garnier sententiosus bölcsesége és
szabatos verselése nem elégítette ki a közönséget, mely cselekvényt
várt. Hardy (1560–1630) épen ezt igyekezett adni, ki nem kötötte magát
kizáróan a classicai mintákhoz, hanem egyformán fordult mindenüvé,
honnan csak kölcsönözhetett. Írt Jodelle és Garnier szellemében,
utánozta az olasz pasztoralét, a spanyol drámát. Összevegyítette az
ó-kori színpad chorusait, dajkáit, hirnökeit az olasz Pantalonnal és a
spanyol Matamoreval, de a cselekvényre több gondot fordított, mint
elődei s némi visszahatásnak adott kifejezést a fejlődő classicai
tragédia drámaitlansága ellenében. A romanticismus egy darabig még
mintegy küzdeni látszik a classicismussal. A szomszéd Spanyolország
fejlettebb drámairodalma, mely romantikus irányú, még folyvást hatással
van a franciára, annyira, hogy a győzelmes classicismus egyik hősének
Corneillenek is első tragédiáján, _Cid_-en, még némi romantikus
szellemet érezhetni.

A XVII. század közepén és végén teljes győzelmet ül a classicismus
Franciaországban. E korszak hősei Corneille Péter, Racine János és
Moliére (Jean Baptist Poquelin). Amazok a tragédiát emelték a tökély
magas fokára, emez a vígjátékot. Corneille 1606. született Rouenben s
ugyanott halt meg 1684-ben. Mintegy harminchárom drámát írt, melyek
közül legnevezetesbek: _Cid, Horace, Cinna, Polyeucte_. Racine 1639-ben
született Ferté-Milonban, meghalt 1699-ben Párisban. Legnevezetesebb
művei: _Andromache, Britanicus, Bernice, Bajazet, Iphigenia, Phädra,
Esther_ és _Athalie_. Molière 1622-ben Párisban született, s meghalt
ugyanott 1673-ban mint színész. Molière a vígjáték majd minden fajában
tett kisérletet és számos kitünő s nehány remek művet hagyott hátra.
Nemcsak a franczia classicismus, hanem az egész európai költészet
legnagyobb vígjátékírója. Főbb művei: _Tartuffe, Misanthrope, Fösvény,
Daudin György, Nők iskolája, Tudós nők, Képzelt beteg_.

E három költő legfőbb képviselője a franczia classicismusnak, mely
később mindinkább hanyatlott, de egész a jelen századig megtartotta
uralmát a franczia drámai költészetben. E drámai iskola kizáróan a görög
és római drámát tűzte ki eszményül s Aristotelesből merítette
szabályait, kit némely részben félre is magyarázott. Igy lett a franczia
dramaturgiában szigorú és áthághatlan szabálylyá a három egység elve, a
_cselekvény, hely_ és _idő_ egységéé. A franczia classicismus a
cselekvényegységet majdnem a görög drámák értelmében veszi, melyeknek
cselekvénye nagyon egyszerű volt. A bonyolúltabb cselekvényt nem tartja
megegyeztethetőnek a cselekvényegységgel s kizárja a romanticismusnak
mind gazdagságát, mind változatosságát. A franczia classica dráma kevés
személylyel a legegyenesebb vonalban siet célra s bizonyos ünnepélyes
magas stylt követel s innen egyszerűségében néha szegény, egyhangú és
szabályos ünnepélyessége bele-bele esik a hideg pompába. Az idő
egységének elve Aristoteles félreértésén alapul, ki csak annyit mond,
hogy jó, ha a dráma hajnaltól alkonyig lefoly, de azt tanácsként mondja
s nem állítja föl, mint szigorú szabályt. A görög drámairók műveiben nem
is találhatni e szabály igazolását. A dráma foly, de nem tudjuk, egy
vagy két nap alatt folyt-e le. A költők általában nem jelölik meg az
időt, bár némely dráma cselekvénye lefolyásának idejét okoskodás utján
több napra is tehetni. Például Sophokles «_Trachisi nők_» czímű
tragédiájában a Thessaliából Euboeaig terjedő tengert háromszor hajózzák
be a személyek, mi bajosan eshetett meg egy nap alatt. Azonban Sophokle
nem jelöl meg se napot, se órát; a cselekvény a nélkül foly le, hogy az
időt valaki emlegetné. Az igaz, hogy számos görög tragédia egy nap alatt
foly le, de a görög drámának fő elve úgy látszik az volt, hogy az idő
mennyiségéről ne tájékozza hallgatóit.

A helyegységről épen hallgat Aristoteles s vannak oly görög drámák,
melyekben változik a szín. Azonban azon körülményből, hogy a legtöbb
görög drámában nem változik a szín, azt következtették a franczia
classicusok, hogy az egyik föltétele a tökélynek s mint ágháthatlan
szabályt állapították meg. Hogy a görög tragédia az idő folyamát nem
jelölte meg, többnyire egy helyen történt, az nagyobbrészt némely külső
körülményből folyt. A görög dráma nem oszlott felvonásokra s a
nyugpontokat a chorus töltötte be, mely közbeszólásával folyvást kisérte
a cselekvényt. A chorus állandósága maga után vonta a hely állandóságát,
de a görög tragédiák különben is csak nehány jelenetből állottak s a
kifejlődés előtti úgynevezett pathosz jelenetekre fektették a fősúlyt, s
így erőltetés nélkül lehetett egy helyre összpontosítani a tragédia
személyeit. Másfelől a görög tragédiaírók trilogiákat irván s az
egymásból folyó hármas darab terjedelmére nézve nem levén több egy mai
drámánál, könnyebben mellőzhette az idő folyama megjelölését s a hely
változását egy-egy részben, miután a második rész már más helyt
történhetett, és hosszú idő választhatta el az elsőtől. A franczia
classicusok elvetvén a chorust, nem írván trilogiát s általában
szinpadjok más alkatú levén, nem volt szükséges, hogy külsőségeiben is
utánozzák a görög tragédiákat. Az idő és hely egysége jármába hajtván
fejöket, kénytelenek voltak lemondani sok alkalmas tárgyról, vagy a mit
feldolgoztak, nem egyszer erőltetni kellett, hogy egy nap alatt s egy
helyen történhessék. E szabály leginkább a tragédiára volt kártékony
befolyással, a vígjáték kevésbbé érezte, mert tárgyai inkább
megtűrhették.

Azonban a franczia classicismus nemcsak e szabályokon alapúlt. A görög
tragédiák utánzása mindinkább kiemelte a franczia drámát a romantikus
elemekből. A romanticismus nemzeti hagyományokból merítette leginkább
tárgyait; a classicismus megvetette hazája történetét s az ó-korba,
távol világrészekbe menekült. A tragédia fönségét nemcsak a régiségben
kereste, hanem kizáróan az ó-kori régiségben. Amazt indokolhatni, mert a
régmultban már magában fönség rejlik, az idő fönsége, s inkább engedi
nagyítani a körvonalokat, mint a jelen, de emez ismét oly egyoldalúság,
mely még szűkebbé tette a classicismusnak különben is szűk körét.
Előszeretettel viseltetett a görög és római mondákhoz, történetekhez s
legfeljebb csak az ó-kor barbar királyaiért és héber mondáiért tett néha
kivételt. Corneille és Racine hazájok történetéből egyetlen tragédiát
sem irtak s elfordultak a nemzeti mondáktól, melyek az epikai s drámai
költészet legmélyebb forrásai. Csak a vígjáték vette tárgyait a franczia
életből, mert a jelennel levén kénytelen foglalkozni, nem mellőzhette
nemzetét. Innen van, hogy a franczia classicai vígjáték már tárgyainál
fogva sokkal nemzetibb, mint a tragédia, más tekintetben is szabadabb
mozgású és kevésbbé egyoldalú. A franczia classicai tragédia tárgyaiban
még bizonyos állami és társadalmi ranghoz is kötötte magát. Főszemélyei
csak királyok és királynők, hercegek és hercegnők, vezérek és hősök
lehettek s alább szállani nem tartotta megegyeztethetőnek a tragédia
fönségével. Annyi igaz, hogy az állam és társadalom legmagasb köreiben a
szenvedély korlátlanabbúl nyilatkozhatik s a tévedés és bűn megrázóbb
catastrophot idézhet elő, s mindig fogékonyabbak vagyunk az oly emberek
szerencsétlensége iránt, kiket szenvedélyök magas polcról buktat le, mi
ritkábban, majdnem kivételesen történvén, emeli a tragédia fönségét. De
ezt kizáró szabálylyá emelni oly egyoldalúság, mely megint egy csoport
tárgytól fosztotta meg a tragédiaköltőket. Nem a rang költi föl a
tragikai részvétet, hanem a tehetség és szenvedély ereje és Shakspeare
megmutatta Othello- s Romeo és Juliában, hogy a királyi méltóságon és
hercegi rangon alul is megtalálhatni a tragédia anyagát. E szabály
egyébiránt inkább Racinetól származik, mint Corneilletől, ki alantibb
körből úgynevezett drámát is írt s ezek egyikének, Don Sanchenak
előszavában azt fejtegeti, hogy a mi sorsunkbeli emberek
szerencsétlenségének erősben kellene hatni reánk, mint az
uralkodókéinak, melyek leginkább kivételességöknél fogva érdekelnek. Oly
nemű eszmék, minők a Diderotéi, ki később a polgári tragédiát
kezdeményezte s kinek nyomán indult Lessing és Schiller.

A francia classicismus nemcsak tárgyban, hanem feldolgozási módban is
ellentéte volt a romanticismusnak. Kivált a szenvedély- és jellemrajzban
vehetni észre. Költőiket a görög dráma tanulmánya itt is félrevezette.
Erős érzéket költött föl bennök a nagy szenvedélyek rajza iránt, de
egyszersmind oly módhoz szoktatta őket, melyre a görög tragikusokat
színpadjok alkata és színészetök szokásai kényszerítették, de a mely
alól az újabb színpad és színészet mindenkit föloldoz. Elfogadott
vélemény, hogy a görög epos és dráma csak typusokat rajzol s nem
egyéneket. Nem tagadhatni, hogy ez állítás alapos, de hogy Homér és
Sophokles jellemrajzai nem épen egy természetűek, az szintén nem alap
nélküli vélemény. Homérban van valami, a mi a typusból az egyén felé
hajlik s typusai is életteljesebbek, mint a tragikus költőké. Ez
természetes következménye volt a görög színész álarcának, hangcsövének
és cothurnusának. Az arc- és tagjáték elveszvén, a szavalat recitativ
énekléssé válván, a költő a legáltalánosb typikus rajzra volt
kényszerítve, különben nem hathatott. A franczia classicismus elégséges
ok nélkül átvette a jellemrajz e módját, de nem a naiv és erőteljes
népiesből táplálkozott, mint a görög, hanem az udvari szabályszerű- és
illemesből, mely a bensőséget elegantiával korlátozta, a szenvedélyt
szónoklathoz szoktatta s természetes nyilatkozatait a styl szépségével
akarta pótolni. A franczia classicai tragédia a legtöbbször nem annyira
az embert rajzolja szenvedélyeivel, mint inkább csak magokat a
szenvedélyeket. Ez a franczia classicismus legfőbb baja. Azt, hogy
tárgyairól letörölte a kor, hely és nemzetiség bélyegét, csekélyebb baj
és többé-kevésbbé közös majd minden tragikai költővel, s ha itt
feltünőbb, annak oka egyrészt a tárgyakban, másrészt a franczia
viszonyokban rejlik. A költő nem léphet ki egészen kora és nemzete
köréből s ha kiléphetne, elvesztené hatása jó részét. Nemzeti tárgyakban
minden költő hűbb a korhoz, mert a jelent annyi concret jelenség köti
össze a múlttal, hogy könnyen megtermékenyíti a phantasiát. Shakspeare,
ha az angol mondákból vagy történetből ír, mindig hűbb a korhoz, mintha
idegenből veszi tárgyait. A franczia classicismus elfordulván a nemzeti
tárgyaktól, e kapcsolatot nélkülözte s mindinkább az általánosba
sülyedt. Shakspeare ó-kori személyei sem hűk a korhoz; római
aristocratiáján- és népén meg lehet érezni az angolságot. De az angol le
nem tiprott aristocratia inkább hasonlított a rómaihoz, mint a francia,
melynek csak címei és előjogai voltak, de máskép megtörve és megalázva a
király udvaronc sergévé változott. Shakspeare már ezért is hivebben
festhette Rómát. De másfelől Shakspeare közönsége egy egész nemzet volt,
a francia classicusoké egy udvar; Shakspeare a népiesből táplálkozott,
mely minden időben szélesebb körű, mint egy kiválasztott kör szelleme. A
német kritikusok sokat gúnyolódnak Corneille és Racine görög és római
hőseivel, kik igen hasonlítanak a versailli udvar hercegei- és
hercegnőihez. Valóban Andromache és Hermione keresztyén francia
hercegnők, de vajon Goethe Iphigeniája egyéb-e keresztyén német
leánynál? Vajon szükséges-e, hogy a tragédia személyei kielégítsék a
történelmi kutatók és régiségbúvárok minden követelését? Mindennek nem
sok köze a drámai emotióval.

De bármily félszegek legyenek a franczia classikai dráma némely elvei és
szabályai, mindamellett e korlátok között kitünő, sőt egy nehány
remekművet hagyott hátra. Drámai erős összeütküzések rajzai ezek tiszta
tragikai vagy komikai alapon s bámulatos technika kiséretében. A
fenköltség szelleme lebeg rajtok s nagy gondolatok tárházai. E
tekintetben mindig érdemesek a tanulmányra, sőt más szempontból is sok
tanulság rejlik bennök, szemben a franczia romanticismussal. A franczia
classicismus csak a trágédiát és komédiát művelte s mellőzte a drámai
középnemeket; később épen a középnemek jöttek leginkább divatba s már
alig írnak valódi tragédiát Francziaországban. Az idő és helyegység
igája elvettetett ugyan, de a szabadság nagy túlságokra vetemedett s van
elég franczia dráma, mely ötven év alatt történik, három országban, sőt
világrészben. A nagyon is szűk idealismust nagyon is tág realismus
váltotta fel s az igen is egyszerű cselekvényt nagyon is bonyolúlt, tele
színpadi csinynyel. A szónoklat eltünt, de helyette az utczák nyelve
kapott lábra. A régiség és rang korlátja összetört, de a törvényszéki
terem és börtönök titkainak egész raja lepte el a színpadot.

Racine nagyobb tragikai költő, mint Corneille, de Corneille tulajdonkép
a franczia tragédia megalapítója, s az ő vállain emelkedik Racine. Midőn
Corneille föllépett, a franczia drámai költészet nem volt egyéb, minp a
régi görög, az uj olasz és spanyol dráma keveréke jellemek és
szenvedélyek rajza nélkül. Corneille művészetté emelte mint külső-, mind
belsőleg. «_Cid_»-jével először kisérlette meg a tragédiának művészibb
formát adni. _Menteur_ vígjátékával szintén alapját vetet meg a franczia
vígjátéknak s egyengette Moliére útját. Az úgynevezett drámára vagy néző
játékra, melyet akkor tragikomédiának neveztek, _Nicoméde_ és _Don
Sanche_ darabjaival ő nyujtotte lőször művészibb mintát. Egyszersmind a
franczia drámai nyelvnek is megalapítója. _Cid, Polyeucte, Cinna,
Horace_ czímű tragédiái legjobb művei, mint a melyekben a jellemek
alkotják a helyzeteket, míg a többiekben a helyzetek uralkodnak a
jellemeken. Corneille tanúlta és utánozta a régieket, de a három egység
szabályait inkább csak tisztelte mint szerette. Cidben még nem tartja
meg a hely egységét. A spanyol dráma hatása alól még nem tudta magát
egészen kivonni. Lope de Vega drámáiból átvette a hatásos helyzetek
iránti előszeretetet a jellemek kárára, mivel aztán megrontá tehetségét.
Corneille kedveli a heroismust, az erkölcsi hősiességet rajzolni mind
férfi-, mind nőszemélyeiben, kik inkább bámulatot keltenek a nézőben,
mint megindulást. Férfiai félistenek, női hősök. Ezért mondotta La
Bruyére: «Corneille úgy festi az embereket, a minőknek kellene lenniök.
Több van bennök olyan, a mit bámulhatni, mint a mit utánozhatni.» A nagy
eszmék, dolgok és emberek iránti előszeretetet a franczia szellemből
merítette s költőivé emelve visszalehelte nemzetére. Bizonyos római
erényt hirdet, keresztyén szellemmel vegyítve, franczia finom formák
alatt: az önmegtagadás, a becsület és hazaszeretet szenvedélyeit,
szemben a szív más szenvedélyeivel. Ez népszerűségének egyik fő forrása.
Corneille hatása sokkal nagyobb volt nemzetére, mint egyelőre látszik. A
nagy forradalomban, a pártok küzdelmei, a vallás, hazaszeretet,
szabadság, nemzeti becsület örjöngő önfeláldozásai közepett, a
szószéken, a vérpadon, az ágyúk zajában mindenütt megérezhetni Corneille
szellemét. Méltán kiált fel egy franczia kritikus Corneilleről szólva:
«Mi a hősiesség bálványzói vagyunk s nyomoraink örvényében is tapsolunk
annak, a ki nagy szerepet játszot velünk a világ színpadán, s megnyeri
nekünk az emberiség tapsát. Isten ne adja, hogy a hősiesség iránti
babonás lelkesülésünk kiapadjon. Ez lelkünk aczélrugója; ez adja vissza
nekünk mindig a dicsőséges békét s a tiszteletes nyugalmat. Isten ne
engedje, hogy a nagy Corneille valaha népszerűtlen legyen színpadunkon,
mert az nap megszünnénk nagy nemzet lenni.»

Azonban Corneillenek a hősies iránti előszeretete akadályozza őt abban,
hogy valódi tragikai költő legyen, s műveinek véghatása tragikai erős
felindulást keltsen fel bennünk. Majd mindig a kötelesség és szenvedély
közti küzdelmeket festi, mi a tragikum egyik legfőbb forrása, de
személyei a legtöbbször hősiesebbek, mintsem szenvedélyeik martalékai s
így valódi tragikai alakok legyenek. Mily szép mű Cid, mily drámai erős
összeütközések között foly le. De mi a véghatás? Rodrigo is Chiméne is
hű marad kötelességéhez, szerelmök ellenére legyőzik szenvedélyöket. Vér
választja el őket egymástól, Chiméne atyja vére, melyet Rodrigo ontott
ki atyja becsületéért. Nem lesznek ugyan egymáséi, de a költő sejteti,
hogy később boldogulni fognak. Féltettük őket, de már nem sajnáljuk, meg
nem sirathatjuk s csak félig örülünk boldogságuknak. Ez nem tragikai
hatás s valóban senki sincs a költők között, ki a tragikai erős
összeütközéseknek több tapintattal tudna jóra fejlést adni, mint
Corneille. De ez nem az igazi tragédia. A közönség minden bámulata
mellett is érezte ezt, mi később némi visszahatást idézett elő s ezért
fogadta a mindjárt Corneille sikeri után fellépő Quinaultnak műveit meg
nem érdemelt tapssal, mert felindulás után esengett, s ha Quinault nem
is hatotta meg tragikailag, legalább elérzékenyítette. Végre föllépett
az a költő, ki valóban tragikaivá tette a franczia tragédiát. S itt
kezdődik Racine pályája.

Racine is nagyrészt a kötelesség és szenvedély összeütközéseit rajzolja,
mint Corneille, de de hőseivel nem győzeti le szenvedélyeiket, hanem
martalékaikká teszi, ezért műveinek hatása tragikaibb. Neki nem a
hősiesség, hanem a szenvedélyek van előszeretete s úgy nem csak
tragikaibb, hanem a szenvedélyeket is élélnkebben rajzolja, különösen a
női szenvedélyek rajzában mester. Corneille legszebb szerepei azok, kik
szenvedélyöket feláldozzák a kötelességnek. Mindnyájan hősök, kiket a
költő erős összeütközések küzdelmei közé helyezett, de ők erősbek
helyetöknél s győzedelmeskednek rajtok. Chiméne és Rodrigo feláldozzák
szerelmöket részint a szülői kegyeletnek, részint a becsületnek. Paulina
szereti Severust, de hű marad Polyeuctehöz; Augustus többre becsüli a
kegyelmet a törvényes boszúnál, Horatius feláldozza nőtestvérét
hazájáért. Racine nem hősöket rajzol, hanem szenvedélyes embereket, kik
nem tudják legyőzni szenvedélyöket s örvényébe sodortatnak. Phædra,
Roxane, Athalie, Hermione, Orestes, Pyrrhus mind ilyenek. Látni való,
hogy Racine tragikuma sokkal erősb s rokonabb a Sohpokles és Shakspere
tragikumával. A moralista ugyan azt mondhatja: Corneille arra ad példát,
hogy milyen legyen az ember; Racine, hogy mitől őrizkedjék s úgy a hatás
egyenlő becsű. Az erkölcsi hatást megengedhetni, de nem a tragikait. A
moral csak úgy része a tragédiának, ha a félelem és a szánalom
költészetté olvasztja. A hősies, a szenvedély legyőzése bámulatra
indítja a szívet, de sem félelemre, sem szánlomra. Az érdemetlen
szenvedés szánalmat költ fel, de haragot és elkeseredést az
igazságtalanság ellen, s így a legkellemetlenebb érzést. Az oly
szenvedés, melyet szenvedély és tévedés idéznek föl az emberre, mindig
tiszta szánalmat kelt föl, melyet nem zavar meg se bámulat, se
keserűség. Ez a tragikai érzés. Krisztus, midőn a tévedők-, bűnösök- és
szenvedőkhöz vonzódott, a legemberibb indulatnak hódolt, ugyanannak, mi
a tragikum forrása. Corneille ezt kevéssé érti, Racinenak ebben rejlik
legfőbb ereje. Corneilleben némi epikai szellem lappang, Racine egészen
drámai. Corneille kevésbbé doctrianire s nem épen merev classikus;
Racine doctrinaire, merev s a classicismusnak szigorú törvényhozója, de
egyszersmind ő az, ki a tragikumot a francziáknál először képezte ki a
maga teljes erejében. Corneille a franczia művészi tragédia
kezdeményezője, Racine tökélyesítője; Corneille termékenyebb, de
egyenetlenebb; Racine kevesebbet írt, de kivéve ifjúkori kisérleteit,
majd minden művében a költői magasság egyenlő fokán találjuk.

De mindkettőt felülmulja a franczia classicismus harmadik hőse, Molière;
ő legnagyobb az ujkori vígjáték-költők között, sőt az ujkori komédiának
épen úgy képviselője, mint Shakspere a tragédiának. A három egység elvét
ő is híven követi, mint trgikus társai, de kevesebb hátrány kiséretében
ő is inkább typusokat rajzol mint egyéneket, de jellemei mégis mintegy
középalakok a typus és egyén között. Tárgyait nagyrészt a franczia
életből vévén s kora, sőt az egész európai társadalmi élet hibáit
ostorozván, sokkal nemzetibb, s mégis szélesb körű, mint tragikus
társai. Shakspere vígjátékaiban a személyek egyénibbek, elevenebbek, de
szetkezetre nézve hátrább állanak, mint Molière darabjai. E mellett
Shakspere vígjátékai majd mind vagy bohózatok, vagy legalább hajlanak a
bohózat felé. Moliére is írt bohózatokat, sőt azzal kezdte pályáját, de
aztán mindinkább emelkedett a fenső komikum felé. Egyetlen ujabbkori
költő sincs, ki oly valódi és mély komikum alapján építi föl műveit,
mint Moliére. Komikai conseptiói épen oly tanulmányt érdemelnek, mint
Shahspere tragikuma. A vígjáték-írók hamarabb elavúlnak, mint a
tragikusok. Hogy Moliére nem avúlt el, annak oka leginkább ama bámulatos
művészetben rejlik, mely az idő szerintibe általános érdekeket tudott
önteni, mely egykép ismervén a szív és színpad titkait, a hatás belső sé
külső eszközeit szerencsésen egyesítette.

Molière föllépte előtt a franczia vígjáték nem volt egyéb, mint durva
keveréke a classikai, olasz és spanyol vígjáték reminiscentiáinak.
Larivay Péter volt az első, ki a XVI. század végén némi jellemzésre
törekedett, s kinek Fösvényéből Molière is kölcsönzött egypár vonást.
Általában a franczia komédia első kisérletei bizonyos nevetséges
helyzetek összefűzései voltak jellemek nélkül, a természetes komikum
helyét a túlhajtott, természetlen vagy képzelt bitorolta, személyek
helyett bizonyos hivatalok és állások typusai szerepeltek, minők orvos,
kapitány, biró, szolga, a cselekvény valószinűsége épen nem tartatott
szükségesnek s alig volt némi szorosb kapcsolata a jellemekkel. A
cselekvény tárgya rendesen görög és latin, majd spanyol vígjátékból
vétetett, a bohózatos elem pedig, mely legfőbb fűszerét képezte a
franczia vígjátéknak, az olasz bohózatokból, de némely jelek már arra
mutattak, hogy a vígjáték fejlésnek indúl. A franczia könnyedség és
elmésség némi jelei a durva kisérletekben is mutatkoztak. Némely
czélzások a napi eseményekre előre hirdették, hogy a vígjáték törekszik
szorosb kapcsolatba jönni a jelen élettel. A bohózatos elem
torzitásaiban már meg lehetett ismerni az emberi élet rajzának egy-egy
igaz vonását. Corneille föllépte különösen elősegítette a komédia
fejlődését és egyengette Moliére útját. Igaz ugyan, hogy Corneille csak
azt tette, a mit Hardy t. i. spanyol drámákat és vígjátékokat ültetett
át franczia földbe, de mind cselekvény, mind jellemzés, mind dictio
tekintetében egy fejlődési fokkal egyszersmind feljebb emelte
mindeniket. Corneille _Melite_ s még inkább _Menteur_ czímű vígjátékában
helyenként megtalálhatni a komédiának azt a szép nyelvét, melyet Moliére
tökélyesített. A helyzetek és jellemek rajzában is, bár nem lehet
sikerűltnek mondani, oly nemű törekvést lehet észrevenni, mely Molière
fölléptét mintegy jelenti.

Molière bohózatokkal lépett föl, ez volt a kornak legkedvesebb
vígjátéka, s valóban e művek képezték az akkori vígjátéknak legeredetibb
s legegészségesebb nemét. De a _Menteur_ előadatása után Molière is egy
fokkal följebb törekedett s a _L’Etourdi_-t irta, melyet nemsokára a
_Dépit amoureux, Precienses ridicules, Sganarelle_ követtek. Ezek többek
mint bohózatok, itt már a helyzet, az intrigue a fő, de a jellemrajz
sincs elhanyagolva, sőt már a franczia társadalom rajza is helyet foglal
bennök. Innen a jellem- és erkölcsrajz komédiára emelkedett: a _L’École
des Femmes_ (A nők iskolája), _L’École des Maris_ (A férjek iskolája),
_L’Avar_ (A fösvény), _Dandin György_ oly vígjátékok, melyekben a
cselekvény a jelemmel szoros kapcsolatban áll. Innen egy lépés volt az
ugynevezett fenső komédiáig, mely tisztán a Molière teremtménye s mely
nembeli művei e következők: _Le Misanthrope_ (Az embergyűlölő),
_Tartuffe, Les femmes savantes_ (A tudós asszonyok). Mit értett Molière
a magas komédia neve alatt? Az élet hűbb képét, mint a minő a közönséges
vígjátékoké, oly vígjátékot, mely kerüli a vígjáték szokott fogásait,
színpadi csinyeit, megveti a véletlen és félreértés komikumát, hol
minden természetes ok kikerülhetlen következményt idéz elő, hol az
események valamivel komolyabbak, de a tárgyalás vidám, mely nem idéz elő
nagy kaczajt csak mosolyt, úgyszólva a lélek mosolyát. Molière költői
nagyságát egyaránt tanusítják mind a három nemben írt vígjátékai. Mind a
három nemben kora s az emberiség nevetséges oldalait vitte a színpadra.
A _Precienses ridicules_-ben a fensőbb körök s általában az elsatnyult
salonízlés finnyás és idétlen nyelvét tette nevetségessé. _A tudós
asszonyok_-ban, mint Arago mondja, a nevetségesnek legotrombább és
szenvedhetlenebb faját, a tudákosságot állította pellengérre, a
pedánsság által megfertőztetett tudományt, a fölolvasó körök mániáját.
Az orvosok nyegleségét nem egy művében gúnyolta ki, valamint a korabeli
metaphysikusok barbár nyelvét és ködös subtilitásait. A _Nők és férfiak
iskolájá_-ban a nők és férfiak nevetséges követeléseit mutatta föl a
szerelem dolgában s kigunyolta azt a maig is táplált előítéletet, hogy a
tudatlanság és szolgaság legigazabb záloga az erkölcsiségnek. _A
fösvény_-ben a fukarságot, _Tartuffe_-ben a szenteskedő képmutatást
bélyegezte meg. Az _Amants magnifiques_-jében az astrologiának adott
halálos döfést. _Daudin György_-ben a kapaszkodó és hiú szerelmest tette
nevetségessé s egyszersmind a szegény és kevély nemességet. A _Le
Misanthrope_-ban a nemes szív ferdeségeit hozta színpadra, csodálatra
méltó művészettel, finom tapintattal vivén keresztül, hogy
embergyűlölőjét a néző megmosolyogja, mégis folyvást a legbensőbb
részvéttel csügg rajta. Élesen szemügyre vette az emberi szív bohóságait
s a társadalom ferdeségeit. Méltán nevezte Boileau contemplateurnek.

De Molière nemcsak az udvart, környezetét, a franczia társadalmat
vizsgálta nagy figyelemmel, hanem saját magát is. Költői munkásságát
saját élményei táplálták. A házassági viszonyokat, melyeket
vígjátékaiban rajzol, nagy részt saját házas életéből vette, mely nem
volt a legboldogabb. A mi gyöngeséget vagy nemességet talált szivében,
átlehelte személyeibe. A férjek iskolájában Ariste, az embergyűlölőben
Alceste többé-kevésbbé ő maga. A franczia társadalom és önszivének
vizsgálata, erkölcsi mély érzése, illusiói, szenvedései, türelme
«philosophiája képezték költészete egyik legfőbb forrását. Másik
főforrása miveltsége volt: különösen mindent ismert és tanúlt a vígjáték
terén, mit elődei irtak, s mit csak képes volt megszerezni. Jól ismerte
a görög és római, az olasz és spanyol vígjátékokat. Műveiben nyomaikra
is találhatni, s a mit ellenségei egész a mai napig, mint vádat hoznak
föl ellene, t. i. hogy meglopta elődeit, csak dicsőségére szolgál.
Minden valódi nagy költő elődei vállán emelkedik s eredetisége nem abban
áll, hogy elődei tárgyai- és inventióiból semmit sem használ, hanem
abban, hogy miképen tudja földolgozni és saját szellemébe olvasztani.
Mit Molière Plautus- és Terentiusból vett, az keze között egészen mássá
vált. Példa reá a Fösvény, mely egészen franczia és fölülmúlja a Plautus
_Aululariáját_. Ugyanezt mondhatni arról is, mit az olasz és spanyol
vígjátékokból kölcsönzött. Schlegel állítja föl leginkább e vádat, ki
Molièreben nagyon keveset ismer el s majd mindent megtagad tőle. Nem
fölösleges vizsgálnunk Schlegel egy pár vádját s kimutatnunk
alaptalanságukat.

Schlegel «Über die dramatische Kunst und Literatur» czímű művének sok
érdeme van, de semminemű érdem nem ellensúlyozhatja azon silány
kritikákat, melyekkel e könyvben Molièret sárba tiporni törekszik. A
vígjáték mind e mai napig a franczia költészet legfőbb dicsősége s
Molière, a komikus, majd oly magasan áll az európai irodalomban, mint
Shakspeare, a tragikus. S ime, épen Németországon állott elő egy nagy
tekintélyű kritikus, ki Molièret lenézi, azon a Németországon, melynek
még maig sincs egyetlen kitünő vígjátékírója, csak Kotzebueval
dicsekedhetik s egyik legnagyobb költője, Goethe, gyöngénél gyöngébb
vígjátékokat hagyott hátra. Azt érhetni, hogy a franciáktól akkortájt
annyira megalázott Németország örömújjongva fogadott egy oly kritikust,
ki a legnagyobb franczia költő dicsőségében gázol, de az megfoghatlan,
hogy Magyarországon is találkoznak oly kritikusok, kik Schlegel
uszályhordozóivá alázták magokat. Ezelőtt tizennégy évvel Daudin
Györgyöt Schlegel kardjával támadta meg egyik kritikusunk, ezelőtt négy
évvel egy másik szintén Schlegel corpus jurisából olvasott halálos
itéletet Tartuffera. Csodálatos, hogy Fösvénye ellen még senki sem hivta
segítségül Schlegel bölcseségét. Vagy talán meg is történt, csak én nem
olvastam.

De mit mond tulajdonkép Schlegel a Fösvényről? Sajnálja, nagyon
sajnálja, hogy Molière annyira elrontotta Plautust, kinek Aululariájából
kölcsönözte tárgyát. Sokszor veti Molière szemére azt a léha vádat, hogy
latin, olasz és spanyol elődeitől egyet-mást átkölcsönzött, azonban itt
megelégszik azzal, ha kimondhatja, hogy a mit Plautusból kölcsönzött,
tökéletesen elrontotta. És mivel rontotta el? Szerinte épen azzal, mi a
mű érdeme, hogy alapeszmében, cselekvényben, jellemrajzban különbözik a
Plautus vígjátékától. Schlegel dicséri Plautus egyszerű cselekvényét s
hibáztatja, hogy a Molièreé bonyolultabb; tetszik neki, hogy Plautusnál
az egész cselekvény központja a kincs ellopása, melyet a fösvény épen az
által idéz elő, hogy azt gondosan rejtegeti; megrója Moliéret, hogy a
kincs rejtegetésére nem helyez oly nagy súlyt, mint Plautus, hogy egy
pár fölvonásban a kincsről nincs is szó s Molière igen művészietlenül
lepi meg nézőit, midőn a szolga az ellopott kincscsel belép. Ez
ellenvetés mind állana, ha Molière nem akart volna egyebet, mint Plautus
vígjátékát reprodukálni. Azonban történetesen egészen új vígjátékot írt,
s mind alapeszméje, mind jellemrajza másnemű cselekvényt kivánt. Molière
fösvénye harczban áll gyermekeivel fösvénysége és szerelme miatt s így a
jellem és helyzet e bonyolultsága szükségkép bonyolultabb cselekvényt
kiván, mint a minő a Plautusé; a kincs rejtegetése is épen azért nem
válhatik a cselekvény központjává s csak mint másodrendű dolognak kell
szerepelnie. Schlegel oly követeléssel áll elő, mely szerint Molière
kénytelen lett volna vagy csak Plautust vázolni, vagy saját eredeti
conceptióját megrontani. S vajon miért művészietlen meglepetés az a
jelenet, midőn a szolga az ellopott kincscsel belép? La Fléche nem
haragszik-e Harpagonra, Kleant nincs-e a legnagyobb szorultságban? A
szolgát kettős indok ösztönzi e lépésre: Harpagon elleni gyűlölet s a
segítni kivánás urán, míg Kleant az ellopott kincsben eszközt talál
arra, hogy vagy elszöktesse a leányt vagy lemondásra kényszerítse
atyját.

Azonban halljuk Schlegel fontosabb gáncsait, melyek ha állanának,
valóban megdönthetnék Molière Fösvényét. «Molière – úgymond Schlegel – a
fösvénység minden nemét egy személyben halmozta össze s mégis az a
fösvény, ki kincsét elássa s az, ki uzsorára kölcsönöz, bajosan lehet
ugyanazon személy. Harpagon éhezteti lovait, de hát miért van kocsija és
lova? Ez csak oly embert illet meg, ki aránytalan csekély költséggel
bizonyos rang tekintélyét kivánja megőrizni. A komikai jellemrajz hamar
véget érne, ha Molière csak egy fösvény jellemét rajzolná. Molièrenek
legnevezetesb eltérése Plautustól az, hogy emez csak kincsörzőt állit
elénkbe, amaz pedig még szerelmessé is teszi fösvényét. A szerelmes vén
ember nevetséges, az aggodó fösvény szintén az. Könnyű belátni, hogy ez
éles ellentétet szül, ha a fösvénység szenvedélyéhez, mely az embert
különhúzóvá és zárkózottá teszi, a szerelmet csatoljuk, mely közlékeny
és pazar szenvedély. Azonban a fösvénység jó óvszer a szerelem ellen.
Hol van itt a finomabb jellemzés vagy erkölcsi hatás, minthogy itt erre
kiváló súlyt helyeznek, Plautusnál-e vagy Molièrenél? Harpagont a mint
végignézi a fösvény és a vén szerelmes, mindkettő elégülten térhet haza
a színházból. A fösvény azt fogja magában mondani: «Én legalább nem
vagyok vén szerelmes»; a vén szerelmes pedig: «Én legalább nem vagyok
fösvény». A fensőbb vígjáték az emberi bohóságokat, bármily feltünők
legyenek is, a dolgok rendes kerékvágásában rajzolja; a mit csak
kivételességnek, a fölfordultság véletlen szülöttének gondolhatni, csak
a tulzó bohózatba illhetik be.»

Schlegel, úgy látszik, épen oly figyelmetlenül olvasta el Molière
Fösvényét mint a mennyire nem érti a complicált szenvedélyek lélektani
és művészi jogosultságát. Ellenkezést lát abban, hogy Molière fösvénye
elásta kincsét és mégis uzsorára kölcsönöz. De vajon Harpagon oly
fösvény-e, ki abban találja örömét, ha a holt kincsben gyönyörködhetik?
Azért ássa-e el tizezer tallérát, mert nem akarja uzsorára kiadni, vagy
azért, mert nem akadt még reá jó alkalom? A mű minden sora ez utóbbi
kérdést igenli. Harpagon tizezer tallérát azelőtt való nap hozták haza,
melyen a mű kezdődik. «Mindamellett – mond (I. felv. 5. jelenet) – nem
tudom, jól tettem-e, hogy a tizezer tallért, a mit _tegnap_ meghoztak,
kertemben ástam el.» Már ebből is látszik, hogy ő nem igen szokott
magánál pénzt tartani. «Bizony nem kis gondot ád – kiált föl (I. fölv.
4. jel.) – ha az ember egy jó csomó pénzt rejteget magánál s be boldog,
ki jól elhelyezte vagyonkáját, _s csak annyit tart kezénél, a mi
napról-napra kelt_». Molière az egész műben úgy jellemzi fösvényét, mint
egy telhetlen embert, ki minél több pénzre áhit s ezt fösvénységgel és
uzsorával igyekszik elérni, de sehol se olyannak, a ki a mit bevesz,
rejtegeti, elássa szenvedélyből. Mellőzve a Simon mester jelenetét, csak
az I. fölv. 5-ik jelenetét említem, midőn fiának így szól: «Ha
szerencséd van a játékban, haszonra kellene fordítanod _s a mit nyersz
kiadnod becsületes kamaira, hogy annak idejében megtaláld_. Egyébiránt
mellőzve a többit, szeretném tudni, mire való mind e szalag, mely
tetőtől talpig elborít s nadrág tartani nem elég-e egy féltuczat kapocs?
Szükséges-e parókákra vesztegetni a pénzt, ha az ember saját természetes
haját viselheti, a mi semmibe se kerül? Fogadnék reá, hogy paróka és
szalag husz pisztolra rúg s 20 pisztol évenként csak 8% kamattal 18
livret, 6 sout, 8 fillért jövedelmez.»

Azt tanácsolja-e Harpagon fiának, hogy megtakarított pénzét elrejtse,
vagy azt, hogy uzsorára adja? Nem az uzsorás fösvény szól-e belőle? Ime,
mily alaptalan az egész ellenvetés. Nem Molière következetlen, hanem
Schlegel nem fogta föl Harpagon jellemét s nagy fölületesen, a kincs
rejtegetését és az uzsorát csak magokban tekintve, a
legigazságtalanubbul itélt.

Az az ellenvetés is, hogy miért tart a fösvény kocsit és lovakat, ha
fösvény, csak oly ellenvetés, mint a fentebbi. Molière vigjátékainak
főbb személyei nagy részt a nemesi osztályhoz vagy a gazdag bourgeoishoz
tartoznak. Hogy Harpagon előkelő polgár, több körülmény mutatja, bár a
cselekvény nem tette szükségessé, hogy a költő Harpagon társadalmi
állásáról részletes fölvilágositást adjon. Harpagonnak szakácsa és
cselédei vannak, sőt fiának is szolgát tart. Valére nem állhat vala be
hozzá udvarmesternek, ha Harpagon valami obscurus szatócs. Ha a
társadalom alsó fokán állana, szabadon élhetne aljas szenvedélyének, de
igy kötve van, kénytelen megőrizni állásának külszinét s lehető olcsón
uri házat tartani. Ez is egyik komikai vonás benne. Schlegel követelése
itt is, mint mindenütt, csak rosszabbá tenné a vigjátékot.

A nagy német kritikus megvetőn néz le a törpe franczia költőre; a
fösvénység és szerelem között lélektani ellenkezést lát s lehetőségét
csak a legritkább kivételességnek hirdeti. S ezt Schlegel mondja, ki
bámulja Shakespearet, azt a Shakespearet, ki a drámairók között
leginkább rajzol complikált szenvedélyeket, vagy jobban mondva különböző
szenvedélyekből összeolvasztott jellemeket. Miért csak Molière kontár,
miért nem Shakespeare is? Miért Harpagon kivételes szörny, miért nem
Shylock is, Macbeth is és igy tovább? E szempontból kiindulva
Schlegelnek Shakespeareről szóltában először is Shylockot kellett volna
megtámadni, ily formán: «Könnyü belátni, hogy az éles ellentétet szül,
ha a nyereségvágyat, mely ravasz és tartózkodó szenvedély,
összekapcsoljuk a bosszuval, mely meggondolatlan és koczkáztató: a
nyereség áhitozása rendesen jó óvszer a bosszu ellen.» Macbethet igy
kellett volna megtámadnia: Mily össze nem illő dolgokat kever össze az a
Shakespeare; a nagyravágyó azért nagyravágyó, mert koczkáztatni mer,
mert koczkáztató és merész, nem hajt senkire, legkevésbbé a feleségére s
ezt a Macbethet, ki áhitja a koronát, feleségének kell a véres tettre
ösztönözni, Papucshős és királygyilkos, minő szörnyü kivételesség.» Igy
lehet végig menni az egész Shakespearen s csodálatos, hogy Schlegel e
bölcs szempontot, ez éles analysist nem alkalmazta Shakespearere is?
Vagy talán mérsékelnie kell e magát, mert Shakespeare angol, s az
angolok szövetségesei voltak azon német fejedelmeknek, kiket Schlegel
szolgált s kik nem kevesebb szerencsével harczoltak a francziák, mint ő
Molière ellen? Schlegel tulajdonkép azért hibáztatja Molièret, mi egyik
ok arra nézve, hogy sokkal nagyobb költőnek tartsuk őt, mint tragikus
társait, Corneillet és Racinet, kik nagyrészt egy uralkodó szenvedélyt
rajzolnak, mig Molière gyakran több szenvedélyt vegyit egy
főszenvedélybe, hasonlóan Shakespearehez, bár nem tudja oly életteljesen
összeolvasztani, mint a nagy angol költő. Innen van, hogy Molière
typusai némileg hajlanak az egyénhez és sokkal közelebb állanak az
élethez, mint a franczia classicismus bármely teremtménye. Ha Molière
Harpagonjában hiba van, az nem a fösvénység és szerelem vegyitése, mi
épen oly természetes, mint komikai, hanem az hogy nem mindenik olvad egy
életteljes egészszé. Harpagonban van ugyan hiuság, fiatalabb óhajt
lenni, szeretne tetszeni a hölgyeknek, e mellett azért házasodik, hogy
gazdagabb legyen, felesége hozzon valamit a házhoz, azonban mindez talán
élénkebben, természetesben, több változatossággal vegyülhetne a
jellemrajzba. De ki tehet róla, hogy Molière nem Shakespeare? Igy is
nagy költő marad s az európai drámairobalomban egyedül méltó arra, hogy
Shakespeare mellett foglaljon helyet.

A mit Schlegel a Fösvény erkölcsi hatásáról mond, épen nevetséges. Úgy
látszik, azt hiszi hogy a fösvényről, nagyravágyóról vagy féltékenyről
irt művek csak a fösvények, nagyravágyók és féltékenyek számára
készülnek, s az iró erkölcsi hatása egyedül az, ha a fösvény, féltékeny,
nagyravágyó egészen magára ismer. Igy egyetlen tragédiának, egyetlen
vigjátéknak se volt és lesz soha erkölcsi hatása. A közönség nagyrésze
azt fogja mondani Schlegel szerint én nem vagyok se fétékeny, se
fösvény, se nagyravágyó, nem tartozik rám az egész: a valóságos fösvény,
nagyravágyó, féltékeny pedig kik nem találják meg a rajzon minden
szőrszálukat, rossz photographnak nevezik a költőt s erkölcsi épülés
nélkül hagyják oda a szinházat, a kritikus pedig előáll s ir ilyforma
kritikákat: Othellónak nincs erkölcsi hatása, mert sok féltékeny lesz a
szinházban, ki igy fog szólni:» Én legalább nem vagyok szerecsen; «ha
pedig szerecsen találna ott lenni, ez igy vigasztalja magát: «Én
legalább nem vagyok féltékeny;» Macbeth hatása olyan, mint Othellóé,
mert a nős ember igy fog szólani: «Reám ugyan sok hatása van a feleségem
ösztönzéseinek, de legalább nem vagyok nagyravágyó;» a nagyravágyó pedig
így kiált föl: «Én ugyan nagyravágyó vagyok, de nem hallgatok nőmre, sőt
nincs is nőm.» E szempontból tönkre lehet tenni az egész drámairodalmat
s elmefuttatásnak talán beillik.

Molière költészetét erkölcstelenséggel is vádolják. Schlegel erkölcsi
lelkesülésében többször megtámadja Molièret, kit nem átalt XIV. Lajos
udvari bohóczának nevezni. Rousseau vádja régibb s egész európai hirüvé
lett. Rousseau itt sem tagadhatta meg különczségét. Ő zenész és költő is
volt, irt operát, sőt vigjátékot is, de mintha megbánta volna ifjukori
büneit, megtámadta a drámai művészetet a romlottság szüleményének
nevezte, mi igen illett ily bölcshöz, ki a polgárisodásban csak
romlottságot látott s visszavágyott a természeti ős állapotba. Nem
vizsgálom, vajon Rousseau az affectált vagy őszinte erkölcsbirák közé
tartozott-e, de annyi bizonyos, hogy e nagy iró, kinek, mint a szinpad
elvbeli ellenségének, kár volt szinművet birálni, aligha hirdetett
nagyobb előitéletet, mint akkor, midőn Molière Fösvényét erkölcstelen
vigjátéknak nevezte.

Nagy bün – ugymond – a fösvénység és uzsoráskodás, de nem nagyobb-e
ennél meglopni az atyát, s oly tiszteletlenül bánni vele, mint a IV.
fölvonás 5-ik jelenetében. Ezért nem haboz kimondani, hogy a Fösvény a
rossz erkölcsök iskolája, mely a tiszteletlen és tolvaj fiut a nézővel
megszerettetve, magát az erényt akarja nevetségessé tenni. Ily egyoldalu
erkölcsi szempontból itélni meg költői művet Rousseau előtt is divatos
volt s most még divatosb, kivált oly körben, hol egyébiránt Rousseau a
legkevésbbé kedvelt iró. E divat természetesen a mi irodalmunkat sem
kerülte ki. Hiszen minden nap olvashatunk birálatokat, melyek a drámai
költészet erkölcsi tartalmát félreértik. Hiszen alig mult néhány éve
annak, hogy egyik vigjátékirónk akadémiánkba oly elmélettel köszöntött
be, mely szerint Molière legkitünőbb vigjátékai erkölcstelenek, sőt
általában a valódi komikum lehetlenné válik. Az erkölcsi szempont ez
egyoldalu képviselői hatását sok tekintetben elősegiti az a körülmény,
hogy a művészeti szempont képviselői rendesen hasonló egyoldaluságában
sinylenek. A művészet önmagának czélja – semmi köze a morállal – mondja
az ellenfél – a művész ecsete csak ugy adja vissza a rajzot igazán, ha
logikája csupán a tárgyat tartja szem előtt s nem törődve se jóval, se
rosszal megy czélja felé. Ily egyoldalu általánossággal még csekélyebb
érdekü kérdéseket sem dönthetni el. Ha a költészetben minden a morál,
akkor tulajonkép nincs szükség költészetre, ha a morál semmi, akkor a
költészet nem csak hütlen rajza az emberi szivnek, hanem egészletében
véve nem is költészet. Hogyan, tehát a költőnek semmi köze ne volna a
morállal s épen a drámai költő sérthetné erkölcsi érzésünket, az a
költő, ki a szenvedélyek küzdelmét rajzolja, szemben a társadalom és
állam nagy érdekeivel s egyszersmind a tévedések és bünök nemesisével
rázza meg szivünket? Ha ugy áll a dolog, akkor a költői
igazságszolgáltatás közönyös kérdés s csak a szeszély játéka; akkor a
szenvedélyek küzdelmét akár a véletlen döntheti el, e részben
legművésziebb rajz, véghatásában a legművészietlenebbé válik, s a drámai
művészet, melyet Aristoteles a szenvedélyek tisztitásának nevezett, a
szenvedélyek fölzavarását tüzné ki czélul. A morál épen ugy része a
drámai művészetnek, mint a lélekbuvárlat, jellemrajz, cselekvény, sőt
ugyszólva egymásba játszanak. Holmi kevély phrasisokkal nem a morált
kell kiküszöbölni a drámai művészetből, hanem a moralisták balga
követeléseit, de annyiban küzdenünk a morál mellett, a mennyiben a
drámai művészet alkatrésze.

A moralisták ily balga követelése a többek közt mindjárt az, hogy a
költőnek főszemélyeiben az erény képviselőit, az emberi tökély
eszményeit kell rajzolni. A drámai költő épen ily személyeket használhat
legkevésbbé. Hova lesz a tragédia megrázó hatása, a tévedésbe vagy bünbe
sodort szenvedély rajza nélkül? Vagy ártatlan erényes embereket
szenvedtessen a költő, kiket végül megjutalmaz? Igy lehetlen tragédiát
irni, legfeljebb csak érzékenykedő drámát s mellőzve a költői
szempontot, csak tisztán erkölcsiből is, melyik nagyobb hatásu: az
erkölcsi nemesis sujtó karja-e, melyet az élet mindennemü viszonyaiban
többé-kevésbbé feltalálunk, vagy a gondviselés jutalmazása, mely ritkább
az életben s melyet maga a keresztyén vallás is tulvilágba helyez? A
martyrologia költői formája a legenda s nem a dráma s erkölcsi
tulbuzgalmunkban kár összezavarni a műfajokat. Hogy komédiát hogyan
lehet irni erényes hősökről épen nem képzelhetjük, mert azt csak föl nem
tehetni a moralistákról, hogy az erényt akarják kigunyolni. A komikus
költő még kevésbbé használhatja az erény hőseit, mint a tragikus.

A moralisták követelései kifogyhatatlanok, de csak azt érintjük, mely
némikép rokon a fentebbivel s a Molière Fösvénye ellen emelt vádat
képezi. A drámában igy szólnak: a jónak kell győzni a rossz felett; a
tévedt vagy bünös ember bukását az erényes diadalának kell követni akár
a tragikum, akár a komikum alakjában. Az igaz, hogy mind a tragédiában,
mind a komédiában valaminek győzni kell s ez nem lehet ellentétben a
morállal, sőt széles értelemben maga a morál az az erkölcsi rend; de
tulajdonkép eszmének kell győzni, nem személynek, s hogy a személyek,
kik erre befolynak, erényes vagy nem erényes emberek legyenek-e, inkább
csak a tárgytól függ s épen nem absolut szükségesség, sőt a tragikum és
komikum legjobb tárgyai közül sok épen meg nem türné. Mind a
tragédiában, mind a komédiában a katastropf a megsértett erkölcsi érdek
kiengesztelődése s itt az a pont, hol az erkölcsi és művészeti elem
legláthatóbban összeolvad. Ezt támadjátok meg, ha erkölcstelen, mert
akkor művészietlen is, de ne vessétek latra azok erényét, kik a
katastropfot előidézték, mert akkor oly kevéssé vagytok lélekbuvárok,
mint æsthetikusok. Ime Sophokles Elektrájában Klütemnestra, a
férjgyilkos nő, fia kardja alatt vérzik el. Ti felsóhajtotok, hogy a
férjgyilkosság nagy bűn, de az anyagyilkosság még nagyobb. Szerintetek
talán idegen, de erényes embernek kellett volna végrehajtani e tettet.
De az erényes ember boszuálló-e? Vagy a tragédiákat törvényszéki
itélettel akarjátok-e befejezni, mely inkább külső-, mint belsőkép
büntet? De a költő nemcsak nagy bűnöket rajzol, hanem nagy tévedéseket
is, melyek kivül esnek a törvényszék hatáskörén s némely nagy bűnök
esetében miféle törvényszék fog itélni a királyok és királynők bűnei
felett? Ime ott van Shakespeare Brutusa, megbukik: nem azért, mert a
szabadságot szerette, hanem mert nem okosan szerette, s oly körülmények
között akarta visszaállitani a respublikát, midőn már hiányoztak a
respublikai erkölcsök. Vajon a győzőknek a hazafiság és erény
képviselőinek kell-e lenni? Antonius és Octavius nem azok, de az
természetes, az erkölcsi szükségesség fejleménye, hogy a szabadság
nevében elkövetett politikai orgyilkosságot, a szabadsággal kaczérkodó
zsarnokság kövesse, s a szabadságot nem érdemlő Róma végkép cæsarismus
karjaiba dőljön. Ebben rejlik a morál, a költői igazságszolgáltatás,
kiengesztelés s nem holmi erényes mesterkedésekben. A drámai költő
inkább csak felvett hőse pályáját rajzolja bukásáig s nem egyszersmind a
többi személyekéit is. A görög drámairók ugyan trilogiákat irtak,
melyekben a tévedések és bűnök egymásból folyó lánczolatát rajzolják
külön fő személyekben s igy Orestes bűne egy uj tragédia alapja lesz, de
arra a gondolatra soha sem vetemedtek, hogy a tragikai hatást az erényes
emberek győzelmében keressék s nem tévedők vagy bűnösök bukásában. A
fődolog az, hogy a tévedés vagy bűn magában hordozza nemesitét, mely
végre eléri a viszonyok kényszerüségénél fogva: ez az eszme győzelme, az
a morál, a többi e tekintetben kevésbbé lényeges, sőt épen lényegtelen.

A komikus költő még kevésbbé fogadhatja el a moralisták eme tanácsát,
mint a tragikus. A vigjáték hőse mindig olyat akar, mi helytelen, mi
ellenkezésben van vagy saját tulajdonságaival, vagy az erkölcs,
társadalom, életbölcsesség, közszokás, illem követeléseivel.
Személyiségénél vagy viszonyainál fogva már akarata is nevetséges, nem
érheti el, a mit akar, vagy ha eléri, el kell vesznie, porul járnia, mit
cselszövény eszközöl a többiek részéről. E cselszövényt önkénytelen maga
a komikai hős is elősegiti, mi emeli a komikai hatást, mind a
jellemrajzot, mind a helyzeteket illetőleg. A komikai hős porul jár;
kijátszodják, megcsalják, csuffá teszik, meg is javul olykor, ha a
körülmények engedik, de csak akkor, ha komikailag megszenvedett. Vajon
erényes, jámbor emberek képesek-e valakit kijátszani, megcsalni, hogy
czéljokat elérjék? Nem kell-e ide egy kis ravaszság, gonoszság, ha nem
is épen bűnd e mindenesetre mégis annyi, a mennyi a szigorú moralisták
kritikáját ki nem állja? Mit csináljon a szegény vigjátékiró erényes
jámbor személyekkel, kiket arra kell használnia, hogy komikai hősét
tönkre tegyék? A cselekvény megindul, s ha a jámbor embernek egy kissé
nem gonoszodnak el, bizony a bohó, sőt bűnös ember fog győzedelmeskedni
felettök, mi aztán épen oly művészietlen, mint erkölcstelen. Azonban van
egy más körülmény is, mi a komikai cselszövők győzelmes ravaszságát
nemcsak szükségessé teszi, hanem enyhiti is, annyira, hogy épen nem
sérti erkölcsi érzésünket. A valódi komikai hős maga idézi föl maga
ellen a cselszövényt, saját hibájával vagy bünével kelti ki
környezetében a ravaszságot, a megtorló szenvedélyt s igy midön porul
jár, azt az érzést költi fel bennünk, hogy megkapta a mit keresett és
megérdemelt, s távolról sem azt, hogy ama gonoszok mily rutul bántak e
szegény emberrel. Az erkölcsi érdek itt is a katastrophba olvad, a
fődolog itt is az, hogy a hős magában hordozza nemesisét, mely eléri, s
nem az, hogy a kik befolytak bukására, hány probás erényüek. Ha az
igazság szolgáinak megengedünk egy kis ravaszságot a bün üldözése, az
igazság kideritése közül, még inkább meg lehet engednünk személyeire
nézve a drámai költőnek, ki ugyan rendőr, nem vizsgáló biró, de, ha
valódi költő, nem minden törvényszéknél, minden moralistánál igazságosb.

Ily valódi, ily igazságos költő Molière. Az erkölcsi és müvészeti elem
összeolvasztását a komikumban senki sem értette jobban, mint ő.
Főszemélyei magok idézik föl a cselszövényt, és a szenvedélyök által
felköltött szenvedélyekben lelik büntetésöket, bukásukat. Az a vád,
melyet Rousseau fösvénye ellen emel, a münek épen egyik legfőbb érdeme.
Harpagon fösvénységével kinozza egész családját, még a legszükségesebbet
is megvonja gyermekeitől. Mi természetesb, hogy a fiu adósságokat
csináljon és tékozló legyen? Kell-e komikaibb valami, mint az, hogy az,
a ki magától is megvon mindent, idegen uzsorásoknak gyüjti vagyonát? Mi
utánozhatlan jelenet, midőn tudtán kivül saját fiának akar nagy uzsorára
pénzt kölcsönözni, s óhajtja a gazdag atya, saját maga halálát. Nem
vitatjuk, a tékozlás nagyobb bün-e vagy a fösvénység, de vajon ki idézte
elő a tékozlást s ki szenved miatta? Nem az-e a ki megérdemelte?
Tulajdonkép ez itt a kérdés s nem az, hogy melyik nagyobb bün. Harpagon
vén létére szerelmes is, s egy fiatal leányt akar elvenni, kit fia
széret. Fia kijátsza atyja tervét, hogy házasodhassék, átveszi a
szolgája által ellopott pénzes szekrényt, s addig nem adja vissza
atyjának, mig házasságába belé nem egyezik. Megint nem vitatjuk: vajon a
lopás és fiui tiszteletlenség nagyobb bün-e a fösvénységnél érd
uzsoráskodásnál, de, ismét kérjük nem oly embert ér-e, ki azt felidézte
és megérdemli? Jól esik nevetnünk rajta, hogy ily porul járt s e
nevetésben több erkölcsi érzés nyilatkozik, mint Rousseau
moralizálásában. Nem a tiszteletlen és tolvaj fiut szeretjük de
csodálnók, ha Harpagon nevelési rendszere máskép ütne ki s
boszankodnánk, ha egy szerény engedelmes fiut látnánk magunk előtt, ki
eltüri, hogy atyja boldogtalanná tegye. Rosseau nem gondolta meg, hogy
midőn a tékozló és tiszteletlen fiu miatt annyira feljajdul, okvetlen a
fösvény és rosz atyát védi, s ha ő maga irta volna meg e müvet, már
conceptiójában is lélektani hibát követett volna el s épen ugy
gyöngitette volna az erkölcsi, mint a müvészi hatást. Ha a fösvény
katasztrophját nem családi tagok idézik elő, kevésbbé lesz vala
természetes és komikai. A fösvénység veszélye és nevetségessége seholsem
tünhet föl élénkebben és sehol sem szülhet oly könnyen más bünt s vonhat
magára visszatorlást, mint épen a családi körben. Csak itt lehetett
Molièrenek kifejteni komikai erős nemesist vagy más névvel valódi drámai
morált. Kell-e több morál mint egy fösvény atya, ki tékozlóvá, sőt
tolvajjá teszi fiát, egy vén szerelmes, ki mert nem tiszteli magát,
gyermekeitől sem tiszteltethetik és semmit sem ér el, mire nevetséges
szenvedélyében törekszik. Vajon lehető lett volna-e ez más conceptióval?
Nagyoe kétlem, s meg vagyok geőződve, hogy a morálisták némely balga
követelései a drámai müvészetben épen ugy tönkre tennék a tragikumot,
mint a komikumot s velök együtt az erkölcsi mélyebb hatást.

Az erkölcstelenség e képmutató és léha vádjainál fontosbak azok, melyek
Molière némely vigjátékainak szerkezete ellen hozatnak fel. Legalább van
alapjok, ha egy s más tekintetben tulzottak is. Molière technikája erösb
és változatosb, mint tragikus társaié s ment a classicismus némely
stereotyp eszközeitől. Például a franczia classzikai tragédia expositiói
meglehetős egy hanguak és drámaiatlanok. Egy jó barát, nevelő, egy
meghitt udvaronc vagy udvarhölgy kezdik meg legtöbbször az expositiót s
épen nem azzal a természetes és drámai mozgással, mely Shakespearenek
oly bámulatos sajátja, hogy nem tudja az ember tragédiái tetőpontját és
katastrophját vagy expositióit bámulja-e inkább. Corneille és Racine
beszéltetik e meghitteket, udvaronczokat és udvarhölgyeket, de
tulajdonkép magok beszélnek, hogy tájékozzák hallgatóikat, s csak a
cselekvény első mozzanatakor zökkennek bele a drámaiságba. Molière
valódi drámaisággal exponál. Például _Tartuffe_ expositiója majdnem oly
drámai, mint Shakespearenél a _Romeo és Juliáé_. Mindamellett annyi
igaz, hogy a franczia classicismushoz hiven Molière is inkább kedveli
mint szükséges a bölcs mondatokat, az erkölcsi maximák fejtegetését, s
_Misanthrope_-jában részint a jellemrajz, részint a sentiosus magán- és
párbeszédek kedvéért elhanyagolja a cselekvényt. Néha a cselekvény bogát
a mü végén váratlan eseménnyel oldja meg, mint a _Fösvény, Nők
iskolája_, s _Tartuffe_ czimü vigjátékaiban. Azonban e váratlan
események nem folynak be a jellemekre, csak a bonyolult helyzetből való
kiemelkedésöket segitik elő s általában nem oly lényeges részei,
elhatározó mozzanatai az emlitett müveknek, mint azt Molière némely
birálói feltüntetik. Inkább csak _Tartuffe_ szenved e tekintetben
kivételt, hol Orgonnak kegyelem általi megszabadulása és Tartuffe bukása
a végső stadiumon lényeges rész, elhatározó mozzanat. De Molière csak
kényszerült ugy végezni be e müvét, mint a hogy bevégezte, a kor
fogalmainál fogva is, de leginkább saját egyéni körülményei miatt. A
fejedelem a régibb drámákban a gondviselés szerepét játszta, továbbá a
középkor letüntével, a hübérurak hatalma romjain emelkedő uj monarchiára
áhitattal tekintettek föl az eddig elnyomott néposztályok. Mindez
vonzotta Molièret a csomó kegyelem utján való megoldására, de az a
körülmény, hogy csak félig kész müvét is már megtámadták ellenségei,
vallástalansággal, erkölcstelenséggel vádolták, később eltiltatták a
királylyal, kényszeritette a fejedelem által buktatni meg képmutatóját a
végső stadiumon, s a trón védszárnyai alatt keresni menedéket. Azonban e
kényszeritett bevégzést, lángeszéhez méltóan hajtotta végre. Argonnak
nem minden ok nélkül kegyelmez meg a fejedelem, Orgon szolgálatokat tett
régen az államnak, melyeket a fejedelem most akar megjutalmazni. Továbbá
Tartuffe Orgon elleni föllépése által maga ejti magát törbe, a felsőség
egy rég nyomozott gonosztevőre ismer, kire már csak a törvényszék
itéletét kell kimondani. A nem tisztán drámai megoldásban mennyi drámai
indokot vegyit Molière, s mi szép az, mit a rendőrrel Orgonnak,
közönségének és királyának mondat. S mennyi szépség takarja a münek
nagyobb vagy csekélyebb hibáját. Egyebet mellőzve van-e hatásosb naiv
komikum, mint Marianna és Valér összezördülése s rajzolt-e valaha
vigjátékköltő szeretetreméltóbb, okosabb s minden affectatió nélküli,
erkölcsösebb nőt, mint a minő Orgon neje. Elmira?

E töredékes vázlatokból is kitetszik, hogy a franccia classzikai
drámának nagy árnyoldalai mellett nagy fényoldalai is vannak. Az
árnyoldalakat eléggé, sőt tulozva kiemelte Lessing, de a fényoldalakat
mellőzte. Nem Lessing ellen akarok szólani. Táborozása a franczia
classicismus ellen, nemcsak korszakos polemia, hanem hazafiui tett is
volt. Megszabaditotta nemzetét a franczia classicismus jármától s a
görög classicismusra és Shakespearere utalva, lehetővé tette a német
dráma kifejlődését. Azonban, hogy polémiai hevében s a helyzet
kényszerűsége miatt egészen igazságos lett volna, azt épen nem
mondhatni. Nem a rendszer teszi a nagy költőt, legfeljebb csak egyben
másban elösegiti vagy akadályozza, hanem a tehetség, s ha valamely
rendszerben egészséges elemek is vannak, még mindig születhetnek nagy
művek.

A német kritika még most sem eléggé igazságos a franczia classzikai
dráma képviselői irányában, s tulbecsüli zaját német-görög classicismusa
drámai kisérleteit. Melyik ér többett, a francia klasszikai dráma-e vagy
a német-görög dráma, melyet Schiller és Goethe fejlődésök bizonyos
stadiumán egy pár műben megkisérlettek. Azt hiszem a franczia többet ér,
ha nem is elvben, de művekben s ha vita tárgga lehet is e kérdés, annyi
bizonyos, hogy a német-görög classicismus nem szült Molièret. Arago, a
mathematikus, majdnem mathematikai igazságot mondott, midőn Molière
szobra leleplezése alkalmával tartott beszédében igy szól:

«A nemzetek természetszerü hévvel versenyeznek a szellemi elsőbbség
fölött. Ha mi francziák idézzük Descartes, Pascal, Corneille, Racine,
Bossuet, Voltaire, Montesquieu, d’ Alambert, Buffon, Lagrange,
Lavoisier, Laplace s mások neveit, válaszul azonnal Bacon, Galiléi,
Newton, Leibniz, Huygens, Euler, Kepler, Linné, Dante, Shakespeare,
Milton, Tasso, Ariosto, Priestley, Volta, Cavendish stb. neveit fogjuk
hallani. Molière, az egyetlen Molière bir azon kiváltsággal, hogy
versenytársa nincs az európai irodalomban.»



BUDAI SZINHÁZ.

Sardou: _A jó falusiak_, – Girardin és Dumas fils: _Egy nő vétke_. –
Grange és Thiboust: _Egy férj vétke_. – Rajkai: _Hasznos orvosság a
nősülésre_. – Előadattak a Budai Népszinházban 1867 junius 15–23-ika
közt.

A budai népszinház ujra megnyilt egy igazgató bizottság felügyelete
alatt és Molnár művezetése mellett. Örvendünk rajta. A budai népszinház
meggyökerezése fontos mind nemzetiségi, mind irodalmi, mind szinészeti
szempontból, mert a magyarság erősödését mutatná s elősegítené drámai
irodalmunk és szinészetünk oly ágainak felzsendülését, melyek eddig nem
igen fejlődhettek. Némelyek ugy fogják fel a budai népszinházat, mint a
nemzeti szinház versenytársát, s fontosságát épen e versenybe helyezik,
mely mindkét részről csak üdvös eredményeket szülhet. Ez igen
balfelfogás. Ha a budai népszinház a nemzeti szinházzal akar
versenyezni, elveszti fontosságát, megbukik, s bukását megérdemli.
Budapest nem tarthat el két ugyanegyféle szinházat, s nincs mód benne,
hogy a budai szinház diadalmaskodhassék az oly sok segédforrással
rendelkező nemzeti szinház felett. A nemzeti szinház, bárminő igazgatás
alatt, jobb operát és drámát állithat ki, mint a budai, s ennek épen
ezért oly körben kell mozognia, melyet a nemzeti szinház többé-kevésbbé
mellőzni kénytelen, minők az operai és drámai alsóbb nemek: operette,
kisebb vigjáték, népszinmű, melodráma. A budai népszinház csak így
töltheti be hivatását s lesz valódi népszinház, mely minden tekintetben
szükséget pótol.

Molnár, midőn a budai népszinházat megalapitotta, szintén versenyezni
kivánt a nemzeti szinházzal. Törekvését nem követte siker. Később
felhagyott ez iránynyal, jobb utra tért, habár nem vette elég figyelembe
az izlés és erkölcsi érdek követeléseit. Mily irányt fog követni
ujabban, nem tudjuk. Az eddigi előadásokból még nem itélhetni elég
határozottan. Mind ő, mind társulata a kezdet, a szervezkedés
nehézségeivel küzdenek. Egy pár drámával, vigjátékkal és operettel
köszöntöttek be. Az ujdonságok sorát egy franczia drámával, két, szintén
franczia vigjátékkal kezdette meg, melyhez ujabban egy eredeti vigjáték
is járult. E körülmény is mutatja, hogy a budai népszinháznak nincsenek
még költői, pedig felerészben ezektől függ a népszinház jövője. A
fővárosi és vidéki élet sikerült rajzai, eredeti operettek,
népszinművek, bohózatok avatnák föl igazán e szinházat valódi
népszinházzá. Azonban költőket se az igazgató-bizottság, se Molnár, se a
kritika nem teremthet. Várjunk és reméljünk.

Az ujdonságok közül először Sardou a _Jó falusiak_ czimű vigjátéka
került szinre. A szinlap európai hirre emelkedett új s nagy vigjátéknak
nevezi Sardounak e legujabb művét, melyet a népszinház számára Molnár
scenirozott. Nem ismerve az eredetit, nem tudjuk, vajon ártott-e vagy
használt a scenirozás e műnek, vagy általában az egész scenirozás alatt
csak egy kis röviditést kell értenünk, melyet egyetlen mű sem kerül ki
szinpadunkon. Mindegy. Elég az hozzá, hogy Sardou európai hirü ember
Molnár segélye nélkül, sőt ellenére is.

Az európai hir sokféle és Sardou európai hire önkénytelen eszünkbe
juttatja Kotzebuet, ki a maga idejében szintén európai hirü költő volt
és sokban hasonlit Sardouhoz. Egyiktől sem lehet megtagadni a
leleményességet s a genreképi rajzok virtuozitását; de mindkettő
szelleme oly felületes, alantjáró, sőt léha, hogy egyiket sem lehet
valódi költőnek nevezni. Mindkettő erkölcsi irányt hajhász erkölcstelen
érzülettel, mindkettőben hiányzik a nevető bölcs mélyebb érdeke az
emberiség és társadalom nagy érdekei iránt. Mindkettő vadászsza az erős
kaczajt és érzelgő könyet, csakhogy Kotzebue amazt vigjátékaiban
igyekszik előidézni, emezt pedig drámaiban, mig Sardou ugyanegy műben
egyesiti mindkettőt. Sardou vigjátékaiban mindig két részt
különböztethetni meg, melyek a cselekvényben összeforrnak ugyan, de nem
egyszersmind hangulatban. Az egyik rész a komikai elem, mely genreképi
rajzokban nyilatkozik, a másik a tragikai összeütközés, mely
érzékenykedésben olvad föl. Vigjátékainak főszemélyei ritkán komikaik,
hanem komoly drámaiak, s a komikai alakok csak a mellékszemélyek. Ha
Sardou egészen csak könnyed vagy bohózat felé hajló vigjátékot irna,
sokkal inkább sikerülnének művei. De ő, ugy látszik, fensőbb vigjátékot
akar irni, melyet Molière alapitott meg s melyet kiválóan kedvel a
franczia. Mit értett Molière a fensőbb vigjáték alatt? Oly vigjátékot,
mely az életnek hübb képét igyekszik rajzolni, melyben a véletlen
csekély szerepet játszik, mely mellőzi a vigjáték szokott fogásait vagy
épen szinpadi csinyeit, melyben az indokolás szigorubb, mely nem idéz
elő erős kaczajt s megelégszik ugyszólva a lélek mosolyával, mely az
emberi bohóságok komoly oldalát is fölleplezi, vagy mint Horatius
mondja: «Interdum tamen et vocem comoedia tollit», de mindamellett
alapeszméjénél, főszemélyeinél fogva nem szünik meg vigjáték lenni.
Ilyen például Tartuffe, melynek komoly oldala is van, mert egy képmutató
egy egész családot sodor a veszély örvényébe, mindamellett a főszemélyek
Tartuffe és Orgon komikaik. Ebben a gyöngeséget látjuk komikai oldalról
felfogva, amabban a bűnt, mely utóbbi a komikai művészet legnehezebb
feladata.

Sardou máskép fogja fel a franczia vigjátékot mint Molière; eldobja a
komikai főcselekvényt s érzékenykedéssel akarja pótolni a fensőbb
komikumot. Személyei e műben is két részre oszlanak, a főbbek komoly
drámaiak, a mellékesek bohózatos komikaiak. A cselekvény falun foly le.
Villepreux báró falusi jószágot vásárol s a helység mairejévé lesz,
Floupein gyógyszerész nagy boszuságára, ki maga szerette volna elnyerni
a hivatalt. Az uj maire-re sokan haragusznak s egész párt alakul
megbuktatására. Egy más párisi, Morisson, szintén falusi jószágot vesz.
Erre is haragusznak a jó falusiak, mint betolakodóra. A falusiak
cselszövényeit ez ugynevezett idegenek ellen jól rajzolja nehány jelenet
s az alakokat nehány komikai vonással biztosan veti oda a költő. Annál
gyöngébb a főcselekvény. Morissonnak egy fia van, Henrik, ki egy fürdőn
megismerkedett Paulinával Villepreux nejével s ennek hugával, Margittal.
Az ifju a leánynak udvarolt, de a nőt szerette, s most, midőn a sors egy
faluba hozta őket össze, ujra ostromolja a nőt, ki vele egyszer titkon
találkozik is, de csak azért, hogy leveleit visszakérje, melyek
egyébiránt egészen ártatlanok, s így véget vessen még a gyanunak is.
Henrik e mellett Margit iránt is szerelmet szinlel s kicsalja tőle a
park kulcsát, hogy vele s egyszersmind nénjével is találkozhassék. A jó
falusiak közül Grinchu észrevévén Henriknek ólálkodásait, be- és
kilopódzásait a parkba, elmondja azt a gyógyszerésznek s a maire többi
ellenségének, kik neje compromittálásával akarják őt megbuktatni. Henrik
találkozik Margittal, ki ugy nyilatkozik, hogy nem szükség titkolni
szerelmüket s holnap kérje meg kezét Henrik Villepreuxtől egész
ünnepélyesen. Henrik megigéri s ugy látszik, hogy valósággal bele is
szeret Margitba. E fiatal ember jellemét általában nem érthetni, csak
báb, kivel a költő kénye-kedve szerint játszik. Henrik távozik s nem
akar többé régi szerelmére gondolni; de nem mehet ki a parkból, mert a
jó falusiak, kik meglesték, zajt ütnek, hogy tolvaj van a kertben, mire
aztán a maire is az üldözőkhöz csatlakozik. Henrik Paulina szobájába
rohan; nincs más módja menekülni a gyanu elől, s megkimélni a női
becsületet, mint az, hogy Paulina nyakáról letépi a gyémántos
nyaklánczot s tolvajnak adja ki magát. Villepreux kivallatja, elhiszi az
áltolvaj meséjét, sőt mint egy könnyelmü, de bünbánó ifjut, kit a reá
bizott s általa elköltött pénz tett tolvajjá, kéz alatt meg akarja
szabaditani. Azonban épen akkor lép be Morizon, Henrik atyja, ki
megismeri fiát. Villepreux gyanakodni kezd, hogy Henrik nem tolvaj,
hanem kalandor, s összevetvén a körülményeket, gyanuja erős
féltékenységgé növekszik, mely boszura ragadja. Párbajra hivja az ifjut,
ki ugyan elfogadja azt, de magában elhatározza, hogy a párbaj előtt főbe
lövi magát. Villepreux épen a párbajra készül, midőn sógornője, Margit,
egész jó kedvvel jő haza egy falusi bálból s elbeszéli, hogy holnap
Henrik meg fogja kérni kezét s egyszersmind elmondja, hogy Henrikkel ma
este a parkban találkozott, ő adta neki oda a park hátsó ajtója kulcsát,
egyszóval elmond mindent s egészen lecsillapitja sógorát, ki meggyőződik
neje ártatlanságáról. Ekkor nagy zaj támad s egy lövés hallik. Az ember
azt hiszi, hogy Henrik főbe lőtte magát. Oh nem! A jó falusiak
kitekerték kezéből a pisztolyt s elfogták mint szökevényt. Ekkor
Villepreux kinyilatkoztatja, hogy Henrik megkérte Margit kezét s érte
szökött be a parkba. Így minden jóra fordul s a jó falusiak hoppon
maradnak.

Ime Sardou fenső vigjátéka komikai főszemélyek nélkül. A báró nem az,
neje sem, Henrik sem, csak Margitban rejlik egy kis naiv komikum, ki más
tekintetben legsikerültebb a főszemélyek között. Paulina és Henrik a
legelhibázottabb jellemek. Egyiknek sem érthetni lélekállapotját. A
köztük és Villepreux közt előforduló érzékeny jelenetek minden
mesterkedés mellett is hidegen hagyják az embert, mert a költő nem
készitette elő rájok hallgatóit, a jellemek magyarázatával,
fejlesztésével. A technikát sem dicsérhetni. Két felvonás nem egyéb,
mint vontatott hosszadalmas expositio. A két utolsóban ugyan eléggé
rohan a cselekvény, de mi haszna: az alap a lehető leggyöngébb. Hogy
csak egyet emlitsünk: ugyan mi oka lehet Henriknek arra, hogy be nem
mutattatja magát Villepreux házánál, hanem bujkál a park körül és a
parkban? Bemutattatva magát könnyen találkozhatott volna mind
Paulinával, mind Margittal, hanem az igaz, akkor elmaradt volna az egész
bonyodalom és Sardou nem irhatott volna belőle egy öt felvonásos
vigjátékot. Ily gyönge alapon nyugszik a főcselekvény, melyre épen oly
kevés gondot forditott a költő, mint főszemélyeire. A cselekvény
mellékesb részei és személyei sokkal sikerültebbek, s a mű leginkább
ezeknek köszöni hatását. Ez Sardou modora; igy irta a «Jó barátok»-at, a
«Benoiton család»-ot is. Mi nem helyeseljük e modort s épen nem ajánljuk
vigjátékiróinknak. A minapában egy magyar kritikus azzal dicsért meg egy
eredeti vigjátékot, hogy nincsenek komikai főszemélyei, s ezt eredeti uj
iránynak nevezte, mely korszakot alkot a dramaturgiában. E balirány nem
uj s rendesen az iró rossz izlésének vagy tehetlenségének szüleménye. A
tragikumot és komikumot, a komolyt és derültet lehet vegyiteni, de nem
ugy, hogy akár a tragédiában, akár a komédiában egyik a másiknak ártson,
vagy épen tönkre tegye. E vegyitésre nézve is Shakespeare és Molière a
legjobb a példányok, amaz a tragédiában, emez a vigjátékban.

A második ujdonságot _Girardin_ Emil és ifj. _Dumas Egy nő vétke_ czimű
drámáját még kevésbbé dicsérhetjük. Ugy látszik, hogy a conceptio és
jellemrajz Girardintől származik, s inkább csak a szerkezet s általában
a szinpadra alkalmazás az ifju Dumas műve. Meg kell vallani, hogy ez
utóbbi jobb az elsőnél. Az ifju Dumas minden eszközt felhasznált, melyek
e nem eléggé drámai tárgyat a szinpadon élvezhetővé tegyék. Családi
egyszerü dráma tárul ki előttünk, mely három személy közt foly le.
Dumont bankár egy derék ember, ki üzletének él; szereti nejét, gyermekét
és boldog. Neje boldogtalan; ő is szereti ugyan férjét, de a darab
kezdete előtt volt oly idő, midőn hütlen lett férjéhez s Alvarec Juant
szerette, ki férjének üzleti társa s egykor férjét bukása szélén
kölcsönével megmentette. Ekkor szövődött a titkos viszony a hütlen nő és
barát között. A nő most bünbánó s épen azért gyermekét sem szereti, kit
nem férje, hanem Alvarec gyermekének tart. Egy szobaleány és jó barátnő
fecsegése e viszonyt félig-meddig föllebbentik s Alvarec szökésre
kényszeriti a nőt. Azonban a nő nem szökik el, hanem mindent fölfedez
férjének. A férj nem hivja párbajra Alvarecet, hanem erkölcsi
eszközökkel arra kényszeriti, hogy követeléseivel szegényitse el,
buktassa meg őt, mint üzlettársát, nejét pedig arra, hogy
elszegényedésének ürügye alatt hagyja el őt s menjen vissza anyjához. A
kis lánynak választani kell Dumont és Alvarec között; Dumontot
választja, ki nem atyja. Alvarec elrohan, a nő távozik, és visszafordul
s kérdi, mikor láthatja még lányát.

E dráma inkább a tévedés következményeivel foglalkozik, mint magával a
tévedéssel, s innen aztán az, hogy Dumont neje s Alvarec jellemét nem
érthetjük eléggé s kevés részvéttel viseltetünk irántok. Mit és mit ne
tárgyaljon mint előzményt, mely a mű kezdete előtt történt, mindig
lényeges kérdés a drámában, nemcsak a cselekvényt, hanem a jellemet s az
egész dráma hatását illetőleg is. Ha csak a bünhödést látjuk s nem
egyszersmind a tévedést, a drámai felindulást alkotó négy érzés közül,
minők a részvét és félelem, szánalom és megnyugvás, csak a két utóbbit
veheti igénybe a költő, s azt is csak hiányosan, mert egyik a másiknak
következménye. E mellett a jellemrajz sem lehet eléggé biztos és
kidomborodó. Dumontné nem egyéb, mint egy a legnagyobb általánosságban
tartott bünbánó nő; hiányzik belőle minden egyéni vonás, sőt még
typusnak sem vehetni be. Aztán egy nő hütlensége, mint pusztán csak
hütlenség, sohasem lehet aesthetikai értékü. Látnunk kell a viszonyokat,
melyek a nőt tévedésbe vagy bünbe sodorják, s melyek megfoghatóvá teszik
szenvedélyét s igy igazolják részvétünket és szánalmunkat. Dumontné
rajza egészen elhibázott. Általában a mű főszemélyei többé-kevésbbé mind
mesterkéltek egész az igen is okos kis gyermekig, s a természetnek, a
valódi szenvedélynek alig találhatni bennök egy-egy igaz vonását. A mű
hatását leginkább az ügyesen combinált szerkezetnek köszönheti, mely az
utolsó fölvonásban majdnem a virtuozitásig emelkedik.

Paródiája sem több értékü, mely ugyanazon este került szinpadra s
melynek czime _Egy férj vétke_, Grange és Thibousttól, szintén három
felvonásban. Itt is inkább az ügyes szerkezet s egy pár jól combinált
jelenet idézte elő a hatást, mint a komikai ér gazdagsága. Nem azt
hibáztatjuk benne, hogy a komikai vonásokat tulozzák az irók, hisz ez a
bohózat jogos eszköze; hanem azt, hogy magukban a vonásokban kevés az
igazság és természetesség. Itt is legkevésbbé sikerült egy nő rajza, a
Turlot Antóniáé, kinek lelkiállapotához nincs kulcsunk. Mindamellett a
budai szinpad e három ujdonságát sokkal többre becsülhetni a
negyediknél, a _Hasznos orvosság a nősülésre_ vagy _Ő sohasem akar
férjhez menni_ czimű két felvonásos vigjátéknál, mely _Rajkaitól_ junius
22-én került szinre. Alapeszméje oly régi, mint maga a vigjáték,
tudniillik az, hogy a férjhez menni nem akaró vagy begyes lányokat
hidegséggel s más hölgyeknek való udvarlással kell meghóditanunk. E régi
alapeszmét sem öntötte uj formába a szerző. A vigjáték legelhasználtabb
fogásait s legstereotypebb alakjait használja. E mellett kelleténél
hosszabbra nyujtja; egy felvonásban el lehetett volna végezni az
egészet. A mit egyik személy, Gárdonyi Vendel mond a második
felvonásban: «Ez igen hosszu historia», legjobb kritikája a műnek. Hogy
nem bukott meg, leginkább a szinészeknek, kivált a szinésznőknek,
Kocsisovszky Borcsa és Boér Emma kisasszonyoknak köszönheti, kik jeles
tehetségü kezdő szinésznők. Általában Molnár társasága, nagy hiányai
mellett is, méltánylatot érdemel s közelebbről e lap hasábjain egy kis
időt szakitunk a szinészek birálatára s nehány jó tanács kifejtésére,
melyek, ugy hisszük, nem fölöslegesek.



SZINHÁZI SZEMLE.

A _Szent korona varázsa_. Irta Rákosi Jenő. Előadatott a Budai
Népszinházban. _Fiesco_. Irta Schiller. Előadatott a Nemzeti Szinházban.

Ujra megértük, hogy Pesten is, Budán is magyar szinelőadásokban
gyönyörködhetünk. Részünkről nem mindig gyönyörködünk se itt, se ott,
néha valósággal unatkozunk, de nincs oly gyönge mű, vagy előadás, mely
annyira untasson vagy épen boszantson bennünket, mint egy pár lap
eljárása, melyek a budai szinházat minden tekintetben a nemzeti szinház
fölibe akarják emelni.

A budai szinházból mindig pártkérdést csinált ujdonságiróink bölcsesége.
Már megalakulásakor bizonyos ellenzékies szinben tüntették föl s
versenyre ösztönözték szemben a nemzeti szinházzal a tragédia és fensőbb
vigjáték terén. A terv kivihetlennek mutatkozott, mert nem volt hozzá se
költő, se szinész, se közönség. A budai szinház végre belátta, hogy más
hivatása van, s leszállott a drámai közép- és alsó-nemekhez, mit aztán
siker is követett, annyira, hogy ideiglenes bukását más körülmények
idézték elő, mint tisztán a közönség részvétlensége. Most ujra
megnyilván, azon az uton halad, melyen már sikert aratott s fejlődve,
még többet arathat.

Az ujdonságirók most nem állottak elő régi bölcs tanácsaikkal, melyeket
a tapasztalat anynyira kinevetett, hanem a helyett ismét valami olyat
tesznek, a mi szintén csekély bölcsességre mutat. Nem mondják többé,
hogy a budai szinház versenyre szálljon a nemzetivel a tragédia és
fensőbb vigjáték terén; azonban mindent elkövetnek, hogy amazt eme
fölibe emeljék. A nemzeti szinházban majd semmi sem elégiti ki őket, a
budai szinházról valódi leikesüléssel irnak. A nemzeti szinházban a
méltánylandó is rossz, a budai szinházban a rossz is méltánylandó. A
nemzeti színházban előadandó műveket már előre lerántják, a budai
szinházéiról szintén előre hosszú magasztaló tárczaczikkeket irnak, sőt
a mi több, nem átallják kimondani, hogy a budai szinház irányában nem
szükség æsthetikai szempontból kiindulni, ezt csak a nemzeti szinház
irányában alkalmazhatni, mert ez a fensőbb drámai művészet csarnoka, s
mert országos segélyben részesült.

Szeretjük hinni, hogy az ily szempont inkább fogalomzavar eredménye,
mint nem épen tisztességes szenvedélyeké. Szinház irányában mindig csak
æsthetikai szempontból lehet kiindulni, legyen az akár a fensőbb, akár
az alsóbb drámai művészet szinháza, akár országosan dotált, akár
magánvállalat. A drámai fensőbb és alsóbb nem csak megkülönböztetés, de
nem azt teszi, hogy az alsóbb nem már nem művészet, vagy a művészetnek
csak forgácsa. Egy jó bohózat épen oly ritka, mint egy jó tragédia; a
«Szentiván-éji álom» ép oly fénysugara Shakespeare dicsőségének, mint
akár Macbeth; Ira Aldridge nem kevésbbé bámulatos volt Mungo szerepében,
mint az Othellóéban. A szinház nem dotáltságának körülménye sem
némithatja el az aesthetika követeléseit. Egy országosan dotált
szinhától a nemzeti művészet és irodalom körülményei közt a lehető
legjobbat követeljük működése terén. A nem-dotált szinháztól nem
követelhetünk ennyit; de annyit minden esetre megkivánhatunk, hogy
tehetsége szerint a művészetet szolgálja s ne legyen se a nyegleség, se
az izléstelenség szinháza. Ha azt mondjátok, hogy a budai szinház
megitélésében nem kell æsthetikai szempontból kiindulni, akkor
kimondjátok, hogy az nem szinház, akkor nincs kapcsolata a
nemzetiséggel, mert nem a művészetet szolgálja, akkor czircussá
aljasitottátok.

Mi mindig azzal tiszteltük meg a budai népszinházat, hogy aesthetikai
szempontból indultunk ki megitélésében s tőle várjuk a drámai alsóbb
nemek felvirágoztatását mind drámairodalmunkban, mind
szinművészetünkben. E szemponttól ezután sem állhatunk el. Bizonyára mi
igen méltányoljuk az igazgató-választmány és a szintársulat buzgóságát,
mely a népszinház megalapitásán fáradozik; de azért nem hunyhatunk
szemet némely balirányra. Ily balirány az obligát cancan-táncz, melynek
semmi köze a művészettel. «Dunanan» kellemes operette, de mi szükség
végéhez odabiggyeszteni azt a nyomoruságos cancant. Az alsóbb komikumnak
sok szabad, de a cancantánczot csak az találhatja komikumnak, kinek
muzsája Priaposz. Azt sem helyeselhetjük, hogy a budai szinház némi
nyegle üzletté akarja alázni a honvédség, a forradalom emlékeit. Ha a
honvédek derüsebb oldalát valaki vigjátékba szövi, ha valaki egy drámát
ir, melynek háttere a forradalom, ez mind helyes; de hogy a szinpadra
czipeljük az 1848–49-iki történeti nagy dolgokat, hogy fölszaggassuk a
sebeket, melyek alig hegedtek be; hogy minden művészi czélzat nélkül
szinműveket férczeljünk össze, melyek csak tárgyuknál fogva akarnak
hatni: ez nem helyes. Hetek óta olvassuk a lapokban, hogy a budai
szinház ily meg ily műveket fog szinre hozni; bennök ennyi meg ennyi
honvédattila, bakkancs és ágyu fog szerepelni. Egyéb oldalát nem igen
emlegetik e magasztalt szinmüveknek a budai szinház hivatalos
ujdonságirói. Majdnem ugy beszélnek, mintha hadi mozgalmukról
tudósitanák a közönséget. A forradalom nem azért történt, a honvédek nem
azért haltak meg, hogy a budai szinház speculatiói tárgyaiul
szolgáljanak.

A mi a látványokat illeti, azokról is más véleményünk van, mint
laptársainknak. Nem vagyunk a látványosság ellenségei; de óhajtjuk, hogy
valami drámai czélt szolgáljon. Egy oly mű, melyben csak látvány van, da
semminemü müvészeti érdek: teljességgel nem mű. A látványnak szolgálni
kell a szinművet, legyen az akár megforditva. Az oly szinmű, mint
«Zrinyi a költő» melynek szerzője Jósika hasonczimű regényéből
összeférczelt nehány szakaszt minden benső összefüggés nélkül, csak
gyermekeknek való bábkomédia. De nagy közönség látogatja, vethetik
ellenünk. Igaz; de ha e látványok egy kissé értékes szinművet
érdekesitenének, vajjon elmaradna-e akkor a közönség, s nem jobban
szolgálná-e a budai szinház az izlést? Ott volt például Rákosinak a
«Szent korona varázsa» czimű drámája, melybe sok látványt lehet beszőni.
Vajjon nem jobban megérdemelte volna-e ez a diszleteket és a görögtüzet,
mint «Zrinyi».

Nem ok nélkül emlitettük e szinművet, mely legtöbb figyelmet érdemel a
budai szinház ujabb eredeti szinművei közt. Mi örvendünk, ha a budai
szinház bármi kis lendületet ad az eredeti drámairodalomnak. Rákosi e
művet a budai szinpadra irta, s a bohózat, operette és kisebb vigjáték
mellett egy oly genre mivelésére adott példát, mely óhajtandó, hogy a
budai szinpadon meghonosuljon. Nem a történeti tragédiák, hanem az ily
történeti drámák valók a budai szinpadra, melyek történelmünk nem
tragikai, de mindamellett drámai eseményeit veszik tárgyul; tért
engednek a komikai elemeknek, s a nem igen jó hirü melodrámai hatást
összeolvasztani igyekeznek a valódi drámai hatással. Nem mondjuk, hogy e
szinmű egészben véve sikerült; de a törekvés igen méltánylandó, s egy
pár részlet tanuságot tesz a szerző nem mindennapi tehetségéről. Rákosi
nem tud elég erős cselekvényt alkotni, minden eddigi szinműveinek ez
egyik főhibája. Itt is inkább egymás mellett foly a cselekvény, mint
egymásból. Imre és Endre királyok küzdelmeiben nincs elég fokozatos
emelkedés, s Endre Gertrud kedvéért annyira háttérbe nyomul, hogy csak
puszta báb.

Rákosi egy másik hibája is megvan e szinműben. Ő, ugy látszik,
Shakspearet sokat olvassa s annyira kedveli, hogy észrevétlen
mindjárt-mindjárt másol belőle valamit, s maga sem tudja, hogy
inspiratio helyett reminiscentiákból dolgozik. Egyebet mellőzve, e
művében is Lipócz és neje, Percy és nejének elmosódott másolatai, az
élet minden melege nélkül. Sőt a reminiscentia varázsa néha tárgya
szellemét is megtagadtatja vele. Midőn Imre elárulva, elhagyatva,
kétségbeesésben kimerülve sátorában koronája mellett elalszik, s
fölébredve az az eszme támad benne, hogy koronásan, fegyver nélkül az
ellen táborába menjen s testvérét elfogja: álmában nem angyalok lebegik
körül és sugalmazzák az eszmét, mint a hogy a szent korona mondája hozná
magával, hanem a Szentiván-éji álom vig manói, kik itt a nemzet jó
tündéreiként jelennek meg.

A nemzeti szinházban augusztus és szeptember eleje képezi a holt
időszakot. A drámairók őszig nem engedik adatni uj szinműveiket, a a
közönség kevesebb a szokottnál s a szinészek talán ez ok miatt
meglehetős kedvetlenül játszanak. Az ugynevezett összjáték ilyenkor a
leggyöngébb. Néha a szereplők lassusága, a csoportozatok életlensége
majdnem boszantó. Ezt többé-kevésbbé még Schiller «Fiescó»-jában is
tapasztaltuk, mely uj betanulással közelebbről kétszer is adatott. Talán
több próbát kellene tartani, vagy a próbákon némely jelenetet addig
próbáltatni, mig a játék gyors, összevágó. A kisebb szereplők, a néma
személyek közönye némely drámai erős jelenetben különösen feltünő.
Szinészeink a józsefvárosi képviselőválasztásoknál oly élénken mozognak,
gesticulálnak, mintha szerepet játszanának; a szinpadon pedig és épen
Fiescóban az összeesküvési és lázadási jelenetben oly csendesen viselik
magokat, mintha józsefvárosi jámbor polgárok volnának.

Fiescóban a czimszerepet Lendvay játszta. Igazságtalanok volnánk, ha el
nem ismernők, hogy gondot forditott szerepére; de nem mondanánk
igazságot, ha azt mondanók, hogy Schillernek e különben sem sikerült
jelleméből valami olyat alkotott, mi közel járt a költő czélzatához. E
szerepben sok a természetlen, az erőltetett, s a különböző alkatrészek
nincsenek ugy vegyitve, hogy életteljes jellem állhasson előttünk.
Azonban annyi bizonyos, hogy Fiesco nobili, büszke, sőt majdném kevély,
de bizonyos illemmel; leereszkedő, de méltósággal; udvarias,
egyszersmind ravasz és szenvedélyesen konok, midőn tenni kell. Lendvay
nem volt eléggé nobili; büszke volt, de közönségesen büszke.
Leereszkedésében inkább dölyf volt, mint urias és finom méltóság, s az
uvariasság és ravaszság vegyületének könnyedsége egészen hiányzott
belőle.

Tóth Muley Hassan szerepének egyik a magyar szinpadon eddig talán nem
eléggé méltatott alkatrészét jól eltalálta; de ez alkatrészből képezvén
ki egész szerepét, természetesen a jellem sok tekintetben érthetlenné
vált. Tóth a mór humorára vetette a fősulyt, sőt majdnem csak ezt emelte
ki. Az igaz, hogy ha e jellemet a humor nem enyhitené, visszatetsző s
költőileg érdektelen volna. A mór találó elméssége, szeszélyeinek
frissesége költői érdeket kölcsönöznek jellemének, melytől távol van
minden erkölcsi tépelődés, meghasonlás, a lelkiismeret minden furdalása,
mert fajánál, vallásánál, neveltetésénél fogva sohasem jutott erkölcsi
öntudatra s e tekintetben majdnem naivnak mondható. De sok benne a
démoni hajlam és erő, az állati düh, dacz a veszélylyel és a vad
káröröm. Tóth az utóbbi alkatrészekből semmit sem tüntetett föl, sőt a
humort itt-ott a bohózatig vitte. Álljanak itt egy német iró szavai, ki
a hires Seydelmannt e szerepben következőkép rajzolja:

«Seydelmann játékában előttünk állott Afrika e szülötte a maga egész
macskaszerü mozgékonyságában, mint egy exotikus növény európai földön,
mint egy teremtvény, mely a miveltség alanti fokának tompa, kifejletlen
erkölcsi világával szemtelenséget és elmés szeszélyt egyesit, mely
ötleteit tüzröppentyükent emelkedő kedvvel löveli a magasba. Démoni
guny, szemtelenség, naivitás a gazság kifejezésében, szakadatlan
mozgékonyság, nyugtalanság és mohó sietség oly csodásan olvadtak össze
Seydelmann játékában, hogy minden pillanatban magunk előtt láttuk a
mórt, kiben afrikai vér forr és tombol. Más szinészek (például Devrient
és Döring) bármily méltánylandók voltak e szerepben, Muley Hassan
szellemi és erkölcsi lényét senki sem testesitette meg annyi illusióval,
mint Seydelmann.»



1872



KARÁCSONI MYSTERIUMOK ÉS VIZ-KERESZTI JÁTÉKOK.[2]

Eddigi népköltési gyűjteményeink mellőzték a népmysteriumokat, de 1859
óta némi figyelem fordult feléjök, s folyóiratok, lapok örömest
nyújtottak tért egy-egy ily tartalmú közleménynek. Igy jelent meg az
első magyar népmysterium a _Magyar Nyelvészet_ IV-ik évi folyamában
(1859. 177–181. lap), a második a _Magyar Sajtó_ tárczájában (1864. 297.
sz.), a harmadik a _Vasárnapi Ujság_-ban (1866. 13. sz.), a negyedik
Orbán Balázs _Székelyföld_-jében. Pest, (1869. II. k. 152–155. l.).

Itt összesen veszi az olvasó nemcsak az elszórva megjelent
közleményeket, hanem mindazt, mi eddig különböző gyűjteményekben
kéziratban lappangott. Úgy hittük, hogy semmivel sem nyithatjuk meg
méltóbban gyűjteményünket, mint a magyar költészet e kevésbbé ismert és
legrégibb maradványaival, mert bár e népmysteriumok nyelv- és
részletekre nézve változásokon mentek át, de szerkezetök körrajza s
tartalmuk alapja a magyar egyház és népélet legrégibb korszakáig
felvihető.

Kétségtelen és köztudomásu dolog, hogy a keresztyén épen úgy az oltár
bölcsője, mint a görögnek. A keresztyén egyház liturgiájából fejlett ki
a mysterium, hit- és erkölcstani allegoriáiból a moralitás. Ez elemek
soknemű hatások alatt fejlődve, végre érintkeztek a classicismussal, s
megteremték a keresztyén új drámát, mely különösen Franczia-, Angol- és
Spanyolországban a tökély magas fokára emelkedett. A fejlődés különböző
fokozatait többé kevésbbé tisztába hozta az európai irodalom, de maga az
eredet s az első mozzanatok meglehetős homályban vannak. Annyi
bizonyosnak látszik, hogy a keresztyénség első századaiban az egyház
ellenséges szemmel nézett mindennemű szinészetet, mint a paganismus élő
emlékét. Európa déli részeiben, hol a római műveltség és nyelv
romanizálta a különböző népfajokat, a római histriok, pantomimok,
bűvészek folyvást kedvenczei voltak a népnek, északon pedig a german
népek nagy szeretettel csüngöttek minden drámaias babonán, alakoskodó
szokáson, melyek régi vallásukkal voltak kapcsolatban. A tilalom és
üldözés nem használván, az egyház szép módjával a pogány szokásoknak
lassanként keresztyén jelentőséget adott, s magát a keresztyén cultust
látványosabbá tette. Így történt, hogy a mi eredetileg a pogány istenek
dicsőítésére szolgált, idővel az apostolokra, szentekre, sőt magára
Krisztusra szállott át.

Az új ünnepek a régiek idejére tétettek vagy kapcsolatba hozattak
amazokkal. Krisztus születésének ünnepe nem csak azért tétetett
deczember végén, mert a hagyomány szerint a téli napfordulat idejére
esik, hanem azért is, hogy a saturnaliák keresztyén jelentőséget
nyerjenek.[3] A téli napfordulat a germán népeknél is szent volt, mert
akkor tartattak a Woutan és neje Fricke tiszteletére rendelt ünnepek. A
német, angol és skandinár karácsoni szokások egész vegyületét képezik a
pogány és keresztyén eszméknek.[4] Szóval a keresztyén egyház igyekezett
magába olvasztani a római és germán pogányság drámaias szokásait és
keresztyén iránytadni látványos hajlamainak, mire mindinkább fejlődő
cultusa elég eszközt és alkalmat adott.

A már Tertullian idejében (220.) rendezett keresztyén liturgia drámai
mozzanatokat rejt magában. Maga a mise nem egyéb, mint mysterium, a
megváltás nagy titkának ábrázolása, melynek mint a primitiv görög
drámának megvannak epikai, drámai és lyrai elemei. Epikai elem a
profetia és evangelium, drámai maga az áldozat, lyraiak pedig a dialog
felé hajló sesponsoriák, antiphonák, bymmusok s prózák.[5] A mise ez
elemeit még inkább kifejtették a keresztyén nagy ünnepek, melyek
Krisztus születése, szenvedése, feltámadása és mennybe menetele emlékét
ujítják meg, s melyek központja szintén a magváltás nagy titka.
Különösen karácson, nagypéntek és husvét ünnepe kedvezett a
mysterium-dráma kifejlődésének. Ez ünnepek liturgiája mindinkább hajlott
a drámai énekhez. A pap nem egyedül énekelte többé, mint a régi időben
Krisztus születését és szenvedését, hanem különböző személyek között
osztattak ki József, Mária, Gábor angyal, a pásztorok, Herodes és a
Krisztus beszédei. E mellett oly czeremóniák, látványok szövettek be,
melyek mintegy kifejezték a cselekvény főbb mozzanatait, mint a jászol
kitétele, a pásztorok hozzájárulása, a három király megjelenése,
Krisztus sirja, a mellé rejtőző angyal, az asszonyokat ábrázoló papok
csoportja.[6]

Ez a mysterium-dráma fejlődésének első foka, melyet liturgiai
mystericumnak nevezhetni, a mennyiben a liturgiának egy részét képezte.
Jean de Bayeux, avrauchei püspöknek egy a norman egyház liturgiájáról a
XI-dik században írt munkája kétségtelenné teszi, hogy akkortájt a
templomban előadott mysteriumok szorosan az isteni tisztelethez
tartoztak.[7] A fönmaradt legrégibb franczia és német mysteriumok, a XI.
és XII-dik századból mind liturgiai mysteriumok, latin nyelven és
egyházi stylben írva. A francziák régiebbeknek látszanak, mint a
németek, de mindenik hasonlít egymáshoz, közös forrásuk az egyházi
rituale.

Azonban a mysterium lassanként kiszakad a liturgiából s annak része
helyett toldalékát kezdi képezni. E körülmény mindinkább háttérbe
szorítja a mysterium lyrai elemeit: az énekrészt. A drámai elemelőtérbe
nyomul, az egyszerű szerkezetet bonyolultabb váltja fel, a latin nyelv a
nemzetivel vegyül, majd egészen annak adja át helyét, az előadók
jelmezbe öltöznek s többé nemcsak papok, hanem vándor énekesek,
tánczossk, alakosok is, kik a népnek eddig is kedvenczei voltak s kiket
a papok az élénkebb előadás kedvéért alkalmazni kezdenek. A színhely
nemcsak a templom, hanem, hogy több ember láthassa, a templom előtti
tér, temető, klastromok udvarain. Tárgyainak köre is szélesbül, nemcsak
a megváltás nagy titkára vonatkozó események dolgoztatnak fel, hanem
vegyesen bibliai történetek, szentek viszontagságai, vallásos allegoriák
s a nagyobb hatás végett komikai intermerrók, népies tréfák szövetnek be
a legkomolyabb jelenetek közé is.

E második fok képezi a mysterium-dráma virágzási korát. Nem liturgia
többé, de világi dráma sem. Iránya még egyházias, szerzői papok s ha
előadói nem is mindig ők, de egészen az ő befolyásuk alatt áll. Azonban
e befolyás lassanként gyengül. A vándor énekesek és szinészek részvéte
kezdi kivetkőztetni a mysteriumot egyházias jelleméből. A czéhek és
testületek is rendeznek mysterium-előadásokat, előbb a papok
befolyásával, később ellenökre. A mysterium mindinkább elvilágiasodik.
Történeti tárgyak is feldolgoztatnak s arallegoriai személyek
typikaiakká válnak. A classicismus befolyása alatt a mysteriumból
tragédia, a moralitásból komédia fejlik. Nemcsak új nevet, de új
tartalmat is nyer, csak a keresztyén világnézethez marad hű, de ez sem
többé a középkori egyházé. A papok ezentúl is rendeznek még
mysterium-előadásokat, de ezek már nem oly népszerűek. Az egykor annyira
kedvelt mysterium a városi nagyobb iskolákba szorul s itt-ott a falukon
marad fönn még egy jó darabig, mint az ájtatos nép mulatsága.

E fokozatos fejlődés különböző országokban különböző időben ment véghez
és mindenütt a viszonyok és népszellem módosító hatása alatt. Vajon
Magyarországon ugyanaz volt-e a fejlődés, mint Európa más országaiban?
Mutat-e különbséget a viszonyok és népszellem módosító hatása? Általában
volt-e és mennyiben mysteriumunk? E kérdések még nincsenek tüzetesen
kifejtve a magyar irodalomban, s nekünk nincs bátorságunk kifejtésöket
igérni. Inkább csak egy pár gondolat-ébresztő nézetet szándékunk
elmondani, melyek szoros kapcsolatban vannak gyűjteményünk
népmysteriumaival.

A magyar egyház liturgiája nem volt más, mint a nyugoti keresztyén
egyházé s ennélfogva a mysterium-dráma elemei épen úgy meg voltak benne,
mint akár Franczia- vagy Németországon. A liturgiai mysterium bizonyára
nálunk is kifejlődött, vagy jobban mondva, hozzánk is átszármazott
külföldről, épen úgy, mint a katholikus cultus másnemű czerimoniája.
Nincs ugyan reá történeti adat, mi legalább nem ismerünk, de majdnem
kétségtelenné teszi két körülmény: egyik a katholika egyház
liturgiájának egysége, mely a X. század óta kevés eltérést mutat;
második, hogy e korból élő emlékek is maradtak ránk, mert a mint alább
látni fogjuk, e gyüjteményünk mysteriumai alapjokban nem egyebek, mint a
nép közé szállók s egész napjainkig fönmaradt liturgiai mysteriumok.

A fejlődés második korszaka, midőn a mysterium elválik a liturgiától,
csak toldalékát képezi, majd önállóan indul virágzásnak, nálunk aligha
megjelölhető. Mindenesetre mysterium-drámánk nem lehetett virágzó és
általános divatú. Az a körülmény, hogy egyetlen emlékünk sem maradt e
korszakból, még magában keveset bizonyít, de hogy a viszonyok s maga a
népszellem sem kedveztek fejlődésének, bizonyosnak látszik. A román
nemzeteknek a római korból fönmaradt szinészethez való ragaszkodása
mintegy forrásul szolgált a mysterium fejlődésének; ide járult még a
román faj formaérzéke, a külsőségek iránti előszeretete, mozgékonysága,
melyek mind megannyi szinészeti tulajdonok. A germán népek ősvallásából
folyó látványos, alakoskodó és drámaias szokások, melyeknek a
keresztyénségbe olvadását épen a katholikus cultus segítette elő,
szintén fejlesztő hatással voltak a mysteriumra. A fogékonyság és
fejlődés ez alapjai hiányoztak nálunk, vagy legalább kevésbbé voltak
meg. Az ősmagyar vallásos szertartások nyomait aligha megtalálhatni
keresztyén népszokásainkban. Legalább egy pár nevet kivéve, nem tudjuk
kimutatni, hogy a pogány magyar eszmék és szokások hogyan nyertek
keresztyén jelentőséget s voltak-e köztök olyanok, melyek kapcsolatba
hozhatók a mysterium fejlődésével. Másfelől a magyar népszellemben ha
nem is hiányzik, de nincs feltünőbb szinészeti hajlam. A magyar nép még
napjainkban sem csüng annyi rokonszenvvel a szinészeten, mint a román és
germán népek. E mellett nálunk a polgári elem úgy a közép-, mint az
újkorban kevésbbé volt kifejlődve, mint Európa déli és nyugoti
országaiban. A mysterium pedig mindenütt csak oly nagyobb városokban
virágzott, hol erős polgárság volt. Az angol mysterium-dráma hamar a
polgári testületek kezébe kerűlt. A franczia mysterium-dráma gyors
fejlődését és elvilágiasodását Jubinal[8] egyenesen a harmadik rend
emelkedésének tulajdonítja, mely már a XIII. században jelentékeny
befolyásra vergődött. Továbbá mindenütt, hol a mysterium-dráma
virágzott, egyszersmind erős fejlésnek indúlt a kéresztyén uj dráma is.
Szóval ez úgynevezett harmadik korszak, a másodiknak mintegy kényszerű
következménye volt. S vajon nálunk a XVI. és XVII. században mit
találunk? Csak tanodai drámát, s a szintén odaszorúlt moralítást,
melyeket részint a jezsuiták hoztak divatba, részint a külföldi
egyetemekről hazajött protestáns papok. A világi drámának, szinészetnek
kevés nyoma, s a mi legrégibb világi drámánkat, «Balassi Menyhárt
árultatásá»-t illeti, nem épen bizonyos, valóban színpadra készült-e,
vagy csak dialogisált satyra? Szóval a magyar újabb szinészet és dráma
korszakát nem hozhatni szoros kapcsolatba a mysterium-dráma
elvilágiasodó korszakával, mi azt bizonyítja, hogy nálunk sokkal
kevésbbé virágzott a mysterium-dráma, mint Európa más nemzeteinél.
Mindezt összevéve bizonyosnak látszik, hogy nálunk inkább csak a
liturgiai mysterium volt divatban akkor is, midőn másutt a
mysterium-dráma önállóan fejlődött, s ha itt-ott valamely egyházban
külföldről behozott vagy talán itt készült önálló mysterium-drámák
adattak is, az csak a kivételek közé tartozott. Ily kivételek lehettek a
brassói szerzetesek által 1500-ban előadott mysteriumok, melyekről
Ipolyi[9] emlékszik, s melyek azt is mutatják, hogy e kivételeknek
leginkább a magyar birodalombeli német városok voltak színhelyei.

Toldy Ferencz más nézetben van. Ő azt állítja, hogy a mysterium-dráma
nálunk épen úgy virágzott, mint Angol-, Franczia-, vagy Németországon, s
a népszinjáték és bohózat már a XIII-dik században kiszakadt a magyar
mysterium-drámából.[10] Állításait oly történeti adatokkal támogatja,
melyek aligha kiállják a kritikát. Felhozza az 1271-diki budai zsinat
VIII. kánonát, mely tiltja, hogy az egyháziak a mimusokat, histriokat és
joculatosokat (hegedősöket) ne hallgassák; továbbá az 1460-diki szepesi
zsinat XXXVIII-dik kanonát, mely inti a papokat, hogy mimusoknak,
histrioknak, siposoknak krisztus alamizsnájából, mely a szegényeket
illeti, ne adjanak semmit. Hivatkozik egy pesti barát-, Laskai Osváldra,
a «Biga salutis» (1498.) írójára, ki panaszolja, hogy magukban a
klastromokban is színi énekek zengenek (cautus theatrales perstrepunt);
és Zsámboki tizenhatodik századbeli történetirónkra, ki szerint a
törökök azért határozták el II. Lajos ellen a háborut, mert
tapasztalták, hogy a magyarok a lakomák és theatrumok örömeibe
sűlyedtek.

Vajon ama két kanon a mysterium-drámára czéloz-e, vagy részint a magyar
vándor hegedősökre, kik a nép ősmondáit fentartották s a keresztyénség
előtti emlékeit élesztgették, részint pedig amaz idegen bohóczokra,
bűvészekre, kötéltánczosokra, zenészekre, kik hol Német-, hol
Olaszországból jőve, bebarangolták az országot, mint azt napjainkban is
tapasztaljuk? Az úgynevezett joculatorokat, histriókat, mimusokat
folyvást üldözte az egyház jóval a mysterium-dráma keletkezése előtt,
sőt a mysterium-drámát is főleg azért kezdette, hogy tőlök elvonja a
népet. A második arelati zsinat már az V-dik században menydörög
ellenök.[11] A karolingek conciliumai, capitularei[12] számos tilalmat
bocsátanak ki a kóbor színészek ellen, kiknek még ekkor nincs közük a
mysterium-drámával. Agobard, lyoni püspök (816–840) megbélyegzi kora
histrioit és mimusait, kiket a főurak az egyházi szegények rovására
táplálnak.[13]

A magyar egyház követve a külföld példáját, szintén felvette kanonjai
közé a histriok, mimusok és joculatorok elleni tilalmat s nem ok nélkül.
A magyar és szláv hegedősök széjjel jártak az országban, nemzeti dalukat
kedvelhették maguk az egyháziak is; a kóbor olasz és német bohóczok,
tánczosok, zenészek, bűvészek mutatványaiban gyönyört talált a nép, sőt
maguk a papok is, s talán alkalmazták is őket egy-egy liturgiai
nagyobbszerű mysterium előadásakor. De ebből nem következik, hogy e
mimusok és histriok magyarok lettek volna, sem az, hogy mint idegenek
nagyban befolytak volna a mysterium-dráma fejlődésére, legkevésbbé pedig
az, hogy már a XIII-dik században a mysterium-drámából kiszakadt
népszínjátékunk és bohózatunk lett volna. Hiszen a XII-dik és XIII-dik
században a németeknél is, mint Reidt[14] megjegyzi, együtt de egymástól
függetlenül találjuk a világi színjátékot az egyházi színjátékkal
(mysterium), csak a XIV-dik században olvad egymásba a kettő, vagy
jobban mondva a világi az egyháziba, hogy a XV. és XVI-dik század
folyamán a farsangi bohózatokban uj életre ébredjen. Lehetetlen tehát,
hogy nálunk, kik később lettünk keresztyének és fejlődésünk lassubb
volt, már a XIII-dik században megtörtént volna az, mi szomszédainknál
is csak a XV-dik században ment véghez.

A más két történeti adat sem nagy fontosságú. A «Cantus Aheatrales» a
hegedősök énekeire, az idegen kóbor színészek zenéjére vonatkozhatik; a
mi pedig a II. Lajos alatti theatrum örömeit illeti, azok udvari és
főuri ünnepélyek lehettek, melyekbe a külföld példájára kóbor mimusok és
zenészek allegoriai és tánczos mutatványai szövettek be. Szóval okunk
van hinni, hogy ez adatok a virágzó mysterium-drámából kifejlett
népszínjáték mellett nem bizonyítanak. A dolgok természetéből vett okok
többet nyomnak, mint oly történeti adatok, melyeknek értelme legalább is
kétes. Mi azt hisszük, hogy magyar nyelvű mimusok és histriok nem
voltak, mert ha lettek volna, nem csak későbbi századokban, de még ma is
találkoznánk velök. Az olasz bajazzo, az angol clown, a német hanswurst
és bábjátékos még ma is létezik. De hogy valaha magyar ezt a művészetet
űzte volna, akár a régibb akár az újabb időben, annak semmi nyoma.
Nálunk nem volt magyar népszínjáték, épen azért mysteriumunk sem
fejlődhetett úgy, mint más európai népeknél. Volt liturgiai
mysteriumunk, mely az isteni tisztelet részét képezte, lehet, sőt
valószinű, hogy később mint a liturgia toldalékja magyar nyelvűvé
változott, sőt némi fejlődésen ment át, de nem vált valódi
mysterium-drámává s épen nem vett oly lendületet, hogy az újkori dráma
és színészet bölcsőjéül szolgálhasson. A magyar mysterimu részint mint
liturgiai rész, részint mint toldalék folyvást kedvencze volt a népnek,
s midőn az egyház felhagyott vele, maga vette át. Az énekes és élénkebb
parasztlegények, kik a falusi egyházakban eddig is közreműködtek, az
egyházon kívül is folytatták az ájtatos mulatságot egész napjainkig. Így
maradtak reánk e magyar mysteriumjátékok, melyek mindinkább kimennek a
divatból, s melyek közül tizenötöt ment meg gyűjteményünk az
enyészettől.

Azonban mindezek csak karácsoni mysteriumok és vízkereszti játékok; a
passiói és husvéti játékok teljesen hiányzanak, pedig, hogy mint a
liturgia részei, ezek is előadattak egyházainkban s később a nép között
is elterjedtek, alig szenved kétséget. Emlékök ma már csak egy pár
közmondás – és adomában él. Szirmay, Dugonia, Erdélyi: «Molnár lettél,
pedig kövesdi Krisztus vagy»; «Lisztlopó», «Kötve higyj a komának»
közmondásokat azzal magyarázzák, hogy Kövesden a passiói játékok
alkalmával midőn a Krisztust személyesítő molnárt sárral dobálta a nép,
ez mindent szivesen tűrt, de mikor valaki lisztlopónak csúfolta,
megfeledkezett szerepéről, a keresztet eldobta és utána iramodott.
Szalka János[15] egy ponyván árult passiói játékról tesz említést.
«Gyermekkoronban – úgymond – vett istenben boldogult anyám ilyetén
vásári nyomtatványt, melyet én olvasgattam előtte, s tudom, mind rá,
mind rám mély hatást gyakorolt. A mysterium a szent szüzet írja le, hogy
jár egyik műhelyből a másikba, s kérdezősködik, vajon nem hallottak-e
valamit az ur Jézusról? Először is a kovácsműhelybe megy, s kérdi: «Mit
csináltok kovácslegények? mit értettetek az ur Jézusról?» Amazok így
válaszoltak: «Épen szegeket csinálunk, melyekkel fel fog feszíttetni.»
Innen elmegy az ácsokhoz, kik szintén ily leverő választ adnak: «Most
faragjuk a keresztet, melyre fel fog feszíttetni.» Úgy látszik azonban,
hogy e nyomtatvány is végkép eltűnt, minthogy a legszorgosabb kutatás
sem vezetett ekkoráig reá» stb. Kétségtelen, hogy mind a tartalom, mind
a felfogás népies, de az már kétséges: vajon ama nyomtatvány valóban
népmysterium volt-e? Lehetett párbeszédbe szedett Krisztus-monda is,
mert magát a mondát mi is ismerjük, s még a következő részletekkel
bővíthetjük ki: Mária beszélt a szíjgyártóhoz is, s kérdezte, nem tud-e
valamit Krisztusról? «Épen most fonom számára az ostort!» – volt a
felelet. Mária a csősztől is kérdezte Krisztust, ki szintén így
válaszolt: «Most szedek tövist koronájához». Ipolyi Arnold[16] Juhász
Máténak 1761-ben nyomatott «Szép és ájtatos különféle magyar versek»
czímű munkáját is adatkép idézi, mint amely számos karácsoni, passiói,
urnapi és ó-szövetség-történeti játékokat foglal magában. Mi nem
láthattuk e könyvet, de azt gyanítjuk, hogy tartalmát nem valódi
népmysteriumok képezik, hanem csak tanodai drámák vagy a nép számára
drámai alakban dolgozott olvasmányok. Úgy látszik, hogy a nép a passiói
és husvéti játékokat nem ápolta oly szeretettel, mint a karácsoniakat és
vizkeresztieket. Amazokra a tavaszi munka kevesebb időt engedett, míg
ellenben emezeket a téli idő, nyugalom és a családi együttlét mintegy
táplálták.

De térjünk vissza a gyűjteményünk karácsoni mysteriumai- és vizkereszti
játékaihoz, melyeket a legrégibb, az úgynevezett liturgiai mysteriumok
maradványainak neveztünk. E maradványok természetesen nagy változásokon
mentek át az idők folyama alatt, midőn a templomból kiszorúlva, a nép
védő szárnyai alá menekültek. Egyik egyszerű, másik mesterkélt, emezen
népies naivságot érezhetni, amazon iskolás tudákosságot. Egyikben
katholikus énekek zendűlnek meg, a másikban protestánsok, van olyan is,
mely mind a kettőt vegyíti. Ide népdaltöredékek vegyűltek, amott egy
múlt századi népies magyar költő soraira bukkanunk. Néhol a liturgia
latin szavai is megmaradtak, másutt a megújított magyar nyelven írt
versszakok csengnek fülünkbe. De a modern külső alól mindenikben a
liturgiai mysterium régi alkata tűnik ki, mert e maradványok a legfőbb
pontokban megegyeznek a legrégibb karácsoni és vizkereszti
szertartásokkal és hasonlítanak a franczia és német legrégibb liturgiai
mysteriumokhoz, s épen azért tartjuk magyar liturgiai mysteriumnak, s
nem a kifejlett mysterium-dráma töredékeinek, mint Toldy véli.

Karácson ünnepe a IV-dik században alapíttatott meg a nyugoti egyházban,
honnan a keleti is csakhamar átvette. Weinhold a német karácsoni
játékokról és énekekről irt munkájában leginkább Martene és Durandi
után, gondosan és bőven összeállítja a karácsoni szertartások fejlődését
illető adatokat;[17] átveszünk belőlök egy párt, melyek szorosan
tárgyunkhoz tartoznak. Úgy látszik, Francziaország a karácsoni
szertartások bölcsője, a mennyiben itt találhatni a legrégibb nyomokat.
Lássuk Rouenben hogyan ünnepelték Krisztus születését. A «Te Deum» után
az oltár megett jászolt emeltek, a melyre a szent szüz képét tették. Az
énekkar előtti emelvényen egy fiu állott, ki mint angyal a Krisztus
születését hirdette. Az énekkar nagy ajtaján beléptek a pásztorok s a
jászolhoz mentek, «Pax in terris»-t énekelve, üdvözölték a szent szüzet
s imádva hódoltak a gyermeknek. Az oltár előtt misét olvasott a pap,
melyet bevégezve a pásztorokhoz fordult és kérdezte: Quem vidistis
pastores? A pásztorok felelték: Natum vidimus. A nantesi egyházmegyében
szokás volt, hogy a «Benedicite» ének után énekes fiúk pásztorbotokkal
az oltár elébe állottak. A kántor kérdezte: «Pastores dicite» etc., a
fiúk felelték: «Infantem vidimus». Ezután közülök egy elkezdte a
«Paroulus filius» antiphonát, melyre a «Landate dominum» zsoltár
következett. Hasonló szertartás divatozott Toursban és némely más
helyen. A rheimsi szertartás a következő volt: a «Pervulus filius»
antiphona bevégzése után a pap a főénekessel rákezdte a «Pastores
dicite» antiphonát. A kar viszonozta: «Infantem vidimus», a pap «Landate
dominum in sanctis»-t énekelte, a kar «Pastores dicite» és így ment
tovább az énekes felelgetés egész a «Gloria patri et filio»-ig. A laoni
templomban mise után a fő és alkántor fejükön fehér sipkával az énekkar
jobb felőli ajtajához állottak és énekelték: «Pastores dicite!» A
klerikusok, a kik az ajtó előtt állottak, felelték: «Infantem vidimus» s
midőn a harangok megszólaltak, a kántor rákezdett a «Lux fulgebit»-ra,
mire a második mise következett.

Vizkereszt ünnepének szertartásai szintén ily drámai elevenségűek
voltak. A latin egyház felfogása szerint a három napkeleti bölcs
hódolata és imádása képezte ez ünnep tárgyát s ez irányban képződött a
szertartás is, mely Ronenben Martene szerint a következő volt: Ének után
megkezdődött a három király szertartása. A templom különböző részeiből
előlép a három király koronával diszített sipkában, szolgáktól követve,
kik az ajándékokat hozzák. Az első király, ki középről jő, botjával a
csillagra mutat és így szól: Stella fulgore nimio rutilat; a jobbról
jövő második király hozzáteszi: Quem regem regum natum demonstrat, és a
harmadik, ki balról lép elő, így végzi be: Quem venturum olim profetiae
signaverant. Az oltárnál mindnyájan összetalálkoznak, megcsókolják
egymást s így énekelnek: Eamus ergo et inquisamus eum offerentes ei
munera: aurum, thus et myrham. Erre a kántor rákezd a «Magi veniunt»
responsorium s a körmenet megindul. Mihelyt ez a templomra hajójába ér,
a keresztoltáron levő csillár meggyujtatik és a magusok éneklik: Ecce
stella in oriente prævisa iterum præcedit nos lucida. Hæc inquam stella
natum demonstrat, de quo Balaam cecinerat dicens: Orietur stella ex
Jacob et exsurget homo de Izrael et confringet omnes duces alienigenarum
et erit omnis terra processio ejus. Ekkor két pap dalmatikában öltözve,
az oltárhoz lép és szelid hangon énekli: Qui sunt hi qui stella duce nos
adeuntes inandita ferunt. A magurok így válaszolnak: Nos sumus qui
cermitis reges Tharsis et Arabám et Sabæ, dona ferentes Christo regi
nato domino, quem stella deducente adorare venimus. A dalmatikában
öltözött két pap a függönyt félre vonva így szól: Ecce puer adest quem
queritis, quem properate adorara, quia ipsa est redemtio mundi. A három
király térdre esik s e szavakkal üdvözlik a csecsemőt: Salve princeps
sæculorum! Erre az első átveszi szolgájától az aranyat s így szól:
suscipe rex aurum; a második a tömjént e szavakkal áldozza: Tolle thus,
tu vere deus; a harmadik a myrrhát nyújtja, mint a halál jelképét.
Ezalatt a tömeg áldozni megy s a feláldozott arany a dalmatikás papoknak
adatik. A magurok térdelve imádkoznak s majd mintha álomból ébrednének,
egy fehérbe öltözött gyermek, mint angyal a következő antiphonat énekli
nekik: Impleta sunt omnia, quæ profetice dicta sunt. stb.

Erre a három király az oldalhajón kimegy a templomból és a balfelőli
ajtón az énekkarba lép, mialatt a kántor rákezd e responsoriumra: Tria
sunt munera. A mise alatt a három király vezeti az énekkart és a «Kyrie
fons bonitatis», «Alleluja» és «Sandus» et «Agnus» énekeltetnek.

A limogesi vizkereszti rituale is hasonló volt a rouenihez. Mielőtt a
nép áldozott volna, három karénekes selyemruhában, fejökön koronával,
kezökben arany pohárral vagy más díszjellel a nagy ajtón az énekkarba
lépett és énekelte: «O quam dignis celebranda dies ista laudibus»
kezdetű prózát. Ez ének alatt a kar közepére érkeztek, akkor egyikök
fölemeli kezét s a csillagra mutat, mely egy kötélen feléjök ragyog.
Egyszerre harsány hangban törnek ki: Hoc signum magni regis. Azután
megindulnak a főoltár felé énekelve: E amus, inquiramus eum et offeramus
ei munera aurum, thus et myrrham. Diszjelöket lerakván, áldozni mennek.
Az oltár mögül egy gyermek így szólítja meg a királyokat: «Nuncium vobis
fero de supernis, natus est Christus, dominator orbis, in Bethlehem
Judæ, sic enim propheta dixerat ante. Elcsodálkoznak a királyok és
zavarodva mennek ki az ajtón, mely a sekrestyébe vezet, mialatt az
antiphonat éneklik: In Bethlehem natus est rex cœlorum.

Ily s ezekhez hasonló szertartások az egész nyugoti egyházban
elterjedvén, liturgiai mysteriummá fejlődtek. S vajon mit találunk a
magyar karácsoni népmysteriumokban és vizkereszti játékokban? E
szertartások emlékeit. Vizkereszti játékaink csillagos lámpája nem
egyéb, mint a limogesi rituale kötélen csüngő csillaga. A három király
ajándékkal hódoló jelenete itt is megvan, csakhogy idő folytán még
egyszerűbbé vált magánál a szertartásnál is. Karácsoni
népmysteriumainkban az úgynevezett Betlehem nem egyéb, mint az oltár
mögötti jászol, s nevénél fogva egyszersmind a városnak is jelképe. Szüz
Mária képe helyett egy gyermekbáb, a Krisztus van benne, de ez is
szertartásos szokás volt, kivált a XVI-ik században, a mennyiben az
oltárra egy báb tétetett, mint Krisztus jelképe, mely előtt a gyermekek
karácsoni verseket énekeltek.[18] A fehérbe öltözött angyal szintén ott
áll, s épen úgy hirdeti a pásztoroknak Krisztus születését, mint a
roueni szertartásban. A pásztorok szintúgy hozzájárulnak Krisztushoz és
imádják. De a mi népmysteriumainkban a pásztorok tréfálkoznak is
egymással és megajándékozzák Krisztust.

Ezt nem találhatni az idézett szertartásokban, sőt a legrégibb franczia
és német liturgiai mysteriumokban sem, csak a német népmysteriumok
gyűjteményeiben, melyeket Weinhold (1853.) és Lexer (1862.) adtak
ki.[19] Ez úgy látszik a németeknél is, nálunk is későbbi fejlődés,
azonban valószinű, hogy magokban az egyházakban is divatoztak, mert az
egyházi szertartások közé már jókor vegyültek világi szokások és tréfák,
melyekhez, mint a karénekes ifjak kezdeményéhez, csakhamar felnőtt
emberek is csatlakoztak. Krisztus megajándékozása is nálunk tejjel,
vajjal, sajttal, vagy kenyérrel, pólyarongygyal és báránykával, a
németeknél tyukkal, tojással, vajjal, zsiradékkal, sóval, répával, úgy
látszik, a három király ajándékozásának utánzása és szintén későbbi
fejlődés.

Hasonló eredményre jutunk, ha népmysteriumainkat a legrégibb franczia és
német karácsoni liturgiai mysteriumokkal kisértjük meg összehasonlítani,
bár itt a különbségek feltünőbbek. A franczia karácsoni mysteriumok
között legrégibb az, melyet az orleansi városi könyvtár XI-dik század
codexéből másolt le Monmerqué s csak harmincz példányban adott ki a
franczia bibliophilek számára s melyet épen azért Wright Tamás újra
lenyomatott saját gyűjteményében is.[20] E mysterium két részből áll,
vagy jobban mondva kettő, az első: Herodes sive Magorum adoratio; a
második: Interfectio puerorum. A legrégibb német liturgiai mysterium
majd oly régi, mint a franczia, s abban is hasonlít hozzá, hogy szintén
kettős: Herodes sive Magorum adoratio, et Ordo Rachelis. Egy előbb
freisingi, jelenleg müncheni codexből adatott ki, Weinhold többször
idézett munkájában újra lenyomatta s gondosan összehasonlította az
orleansival. Mind a franczián, mind a németen meglátszik, hogy
liturgiába szőtt mysteriumok; ezt a kar szereplése is bizonyítja s
egyiknek végén az éneklendő próza előtt e kifejezés: expleto officio,
mely az előzményt officiumnak jelöli. Szerkezetök egyszerű, a ritualéra
támaszkodnak, az eseményeket az érzés őszinte kifejezésével ábrázolják s
nem árulnak el dogmai irányt, mint a kifejlett mysterium-drámák. Nyelvök
latin, és egyházias. Ha karácsoni népmysteriumainkból kivesszük a
pásztorok tréfáját, de meghagyjuk mindazt, mi tisztán egyházi eredetű s
a szent esemény ábrázolására vonatkozik; ha a pásztorok imádását
odakapcsoljuk a három király hódolatához, szóval, ha karácsoni
mysteriumainkat összevegyítjük vizkereszti játékainkkal, előttünk
állanak a legrégibb franczia vagy német liturgiai mysterium körvonalai.
Azonban a mi népmysteriumainkban egy s más megromlott vagy egészen
kiveszett, mit a franczia és német legrégibb liturgiai mysteriumokban
még épen találunk. Tudniillik itt Heródes nagy szerepet játszik:
megtudja a magusoktól, hogy királyok királya született Betlehemben s
fegyvereseket küld a csecsemők legyilkolására; az angyal inti Józsefet
és Máriát, hogy gyermekökkel Egyptomba meneküljenek; a menekülő család
szerencséjével éles ellentétben hangzik föl Ráchel siralma, melylyel
bevégződik a mysterium. A mi népmysteriumainkban szintén előfordul
Heródes, még pedig elég hősies módon, egy huszár alakjában, de egészen
elvesztve bibliai jellemét. A bősz király igen szelid emberré változott
s vagy csak a betlehemesek prológjának elmondója (28. sz.), vagy a
pásztorok közé őgyeledik mint katona minden ok és következmény nélkül
(5. és 13. sz.), vagy mint király bölcselkedik bizalmas huszárjával s a
keményszívű házigazdát játsza, ki Máriának és Józsefnek nem akar
szállást adni (15. sz.). József s Mária gyűjteményünk csak két
mysteriumában fordulnak elő, de itt is igen csekély szereppel. Szóval,
úgy látszik, hogy a pásztorok jelenetének kiképzése mintegy háttérbe
szorította vagy egészen kitolta mindazt, mi Herodes- és Józsefre
vonatkozott. Egyébiránt nem csoda, hogy a pásztorok jelenetét annyira
kedvelte és kiképezte a nép: legközelebb volt felfogásához életéhez, s
míg egyfelől önmagát látta benne megdicsőítve, addig másfelől
legalkalmasabbnak találta arra, hogy ide szőjje be tréfáit és élczeit.

Úgy hisszük, hogy a fejtegetések és hasonlítások mindenesetre némi
figyelmet s legrosszabb esetben némi czáfolatot érdemelnek. Nem ok
nélkül állítjuk, hogy gyűjteményünk mysteriuma és vizkereszti játéka nem
egyebek, mint liturgiai mysteriumok maradványai, melyek a falusi
egyházakból a nép közé menekülve, részint megbővültek, részint
megcsonkúltak. Mellettünk szól az egyházi rituale s a legrégibb
liturgiai mysteriumok tanúsága. De nemcsak a múlt, a jelen is támogatni
látszik állításunkat. Ha megvizsgáljuk a német népmysteriumokat, melyek
szintén nem rég gyűjtettek össze, első tekintetre két csoportot
különböztethetünk meg. Egyik a bonyolúltabb szerkezetű, cyclusos
tartalmú, kidolgozottabb s nagyobb terjedelmű népmysteriumok
csoportozata, melyek igen hasonlítnak a középkor fejlettebb
mysterium-drámáihoz, s úgy látszik e korból maradtak meg a nép közt, s
itt-ott még ma is előadatnak. De vannak e gyűjteményekben s élnek a
német nép ajkán sokkal nagyobb számmal oly népmysteriumok is, melyek
hasonlítanak a mieinkhez, melyek szintén csak falusi egyházak liturgiai
mysteriumainak maradványai, mert úgy látszik Németországon is csak a
városokban s némely nagyobb helyeken élhette át a mysterium a fejlődés
minden fokát s a legtöbb falusi egyházban liturgiai mysteriumnak maradt
s így szállott át a népre. Hasonló jelenséget tapasztalunk, bár
csekélyebb arányban a magyarországi németeknél is, kiknél szintén
találhatni nagyobbszerű karácsoni mysteriumot, melyet a középkori
virágzó mysterium-dráma maradványainak tarthatni. Ilyen a főrévi
(Oberufer) karácsoni mysterium, melyet a XVII-dik századbeli német telep
lakosai ma is játszanak, s melyet Schröer ki is adott némely más
magyarországi német karácsoni és vizkereszti mysterium kiséretében. Ez
egyen kivül a többi hasonlít a mieinkhez, azaz liturgiai mysteriumok
maradványai.[21]

Oda térünk vissza, a honnan kiindúltunk. Csak liturgiai mysteriumok
maradványait mutathatjuk fel, de még eddig se középkori magyar
mysterium-dráma, s e nagyobbszerű népmysterium nyomaira nem akadhattunk.
Fogunk-e ezután? oly kérdés, melyre gondos kutatás és gyűjtés adhatna
legjobb feleletet. Egyházi és világi levél- és könyvtáraink e
tekintetben talán még nem voltak átkutatva, a nép ajkáról való gyűjtés
pedig csak most kezdődött meg. Azonban kivált a gyűjtéssel sietni
kellene. A jobb karba helyezett népiskolák, a terjedő míveltség
mindinkább betemeti a népköltészet maradványait. A nép új kincseket
nyerve a régieket veszíti el, melyek a nyelvész, régiségbúvár és
æsthetikus előtt becsesebbek amazoknál. Adja isten, hogy a kutatás és
gyűjtés gazdag eredményre vezessen, oly eredményre, mely megczáfolja
nézeteinket is, Toldynak adjon igazat.



1873



SZIGLIGETI ÉS UJABB SZÍNMŰVEI.

A Nemzeti Szinház, sőt általában a magyar szinházak műsora husz –
huszonöt év óta sokat változott. Hugó, Dumas Scribe helyett. Feuillet és
Sardou jöttek divatba; Shakespeare és Molière gyakoribb vendégeink, mint
régen; egy pár rég elfeledett spanyol színmű ujabb diadalait ünnepli;
Kisfaludy Károly és Vörösmarty majdnem feledségbe sűlyedtek; Czakó nem
tetszik többé; Nagy Ignácz, Obernyik, Degré, Dobsa színműveit ujabbak
váltották föl, de aligha tartósabb szerencsével. Csak Szigligeti nem
szenvedett csorbát. Termékenységével, sikereivel folyvást uralkodik a
magyar színpadon s műveit most is annyiszor vagy még többször játszszák,
mint ezelőtt huszonöt évvel. Leszorúlt műveit újakkal pótolta, bukásait
sikereivel feledtette. Innen-onnan negyven éve, hogy a drámaírói pályára
lépett. Csakhamar a közönség kedvenczévé vált s háttérbe szorította
legnépszerűbb elődét, Kisfaludy Károlyt. Azóta folyvást megtartotta a
helyét. Az utána föllépő drámaírók napjainkig mintegy ostromolni
látszottak őt, de nem tudták legyőzni. Szigligeti túlélte mindnyájokat s
most hatvanadik évében is bátran elfogadja a versenyt a színpad és
akadémia küzdő homokján egyaránt.

Valóban Szigligeti pályája nem egy tekintetben sajátságos és figyelemre
méltó. Költészetének fény- és árnyoldalai sokkal szorosb kapcsolatban
vannak élete körülményeivel s azzal az állással, a melyet a színháznál
elfoglal, mint a kor irodalmi és politikai viszonyaival. Mint színész
írta első drámáját 1834-ben s mint a nemzeti színház titkára, rendezője,
dramaturgja szakadatlanul drámaírással foglalkozott. A lyrai és az
elbeszélő költészet terén alig tett kisérletet; nem volt szerkesztő, se
hírlapíró. Kizáróan a drámai költészetnek szentelte életét s a mit azon
kivűl írt néhány színészettörténelmi rajzot, dramaturgiai értekezést,
szintén e körbe vonhatni. E körülmény egyik főoka termékenységének. Aki
költészetnek csak egy nemére szorítkozik, sokkal biztosabban megleli az
illető forma szerinti uralmat s könnyebben kap új kedvet újabb tárgyhoz,
bár ki van téve annak, hogy gyakran ismételje magát s formai készségénél
fogva könnyü dolgozásra ragadtassék. Szigligeti se kerülte ki ez
örvényt. De neki a drámaírás egyszersmind életmód volt. Részint ez,
részint az eredeti műsor szegénysége szakadatlan és gyors munkásságra
ösztönözték. Ritkán érlelhette meg gondolatja és telhetett el tárgyával:
egy szóval gyors és könnyü dolgozáshoz szokott s művei benső értéke nem
volt arányban termékenységével. Azonban ne higyje senki, mintha
Szigligetiben hiányzott volna a valódi költői becsvágy. Ha eleget tett a
napi szükség kényszerűségének, örömest elmélyedt s kereste a tisztáb
lelkesűlés óráit, kivált akadémiai pályázatra készűlt. De az írók nem
írhatnak máskép mint a hogy körülményeiknél és hajlamaiknál fogva
szoktatták magokat. Aztán valamely költői műnek sikere ritkán függ az
akarattól és készűltségtől; okai bár esetlegeseknek látszanak, bensőbb
természetűek, mintsem könnyen kideríthetők volnának. Midőn Szigligeti
bizonyos önbizalommal és követeléssel fogott Bajusz czímű vígjátékához,
aligha sejtette, hogy sokkal csekélyebb becsű művet ír a Liliomfi
czíműnél, a melyet amugy könnyedén mintegy csak odavetett.

Az is jellemző a Szigligeti fejlődésére nézve, hogy őt nem az irodalom
adta a színpadnak mint elődeit, hanem a színpad az irodalomnak. A
színpad volt dajkája s a színészek pártfogói. Nem tartozott az irodalmi
pártok egyikéhez se, a politikában pedig, épen nem vett részt. Az
irodalmi és politikai lapok se rokon-, se ellenszenvvel nem viseltettek
iránta, de folyvást bírálták minden tekintet nélkül. Egyetlen egy magyar
költőt se bíráltak meg annyiszor, mint őt. Ha a hasonló termékenységű
Jósika és Jókai annyi bírálatnak lettek volna kitéve, a magyar közönség
kevésbbé hinne regényírói nagyságukban. Ide járúlt még az is, hogy a
fiatalabb drámaírók, Szigligeti versenytársai, koronként egész
hadjáratot indítottak ellene. Majd minden lapnak meg volt a maga
drámaíró barátja, a kit borura-derűre emelni igyekezett; néha magok a
drámaírók váltak színikritikusokká és feltünő szenvedélyességgel
bírálták szerencsésebb versenytársukat. Szigligeti sohase volt egykedvű
a kritika nyilatkozatai iránt, de ahhoz képest majd mindig elég
nyugodtan tűrte ugy az igazságos, mint az igazságtalan bírálatokat.
Tulajdonkép nem igen hitt az elméletben s egész ujabb időkig nem is
foglalkozott ilyesmivel. Annál többet adott tapasztalataira, annál
nagyobb buzgalommal tanúlta a színpadot, a szinészeket és közönséget.
Minden nap tapasztalta, mint színész, rendező és drámaíró, hogy nem a
szép nyelv, lyrai ömledezés, mélyreható reflexiók, elmés párbeszédek
hatnak leginkább a közönségre, hanem a cselekvény. Tapasztalta, hogy az
expositió világos, a bonyodalom fokozatosan emelkedik és gyors kifejlést
ér, a hatás nem igen szokott elmaradni. Tapasztalta, hogy a színészek a
legjobb drámát is tönkre tehetik, ha a szerepek nem természetök- és
tehetségökhöz valók, ellenkező esetben a gyengébbek is sikert vívnak ki,
s a mely szerepet megkedvelnek, azt javítni is tudják s általában sok
gyakorlati jó tanácscsal szolgálnak. Tapasztalta, hogy a közönségnek meg
vannak a maga divatos eszméi, előítéletei, rokon- és ellenszenvei,
melyeket nem lehet figyelem nélkűl hagyni s gyakran némely külsőség sem
téveszti el hatását.

Szóval Szigligeti folyvást oly tapasztalatokkal gazdagodott, melyeket
elődei részint elhanyagoltak, részint alkalom hiánya miatt meg nem
szerezhettek. Mindez elhatározó befolyással volt pályájára. Egész erejét
a cselekvényre, a bonyodalomra fordította, főleg a színészeknek írt
szerepet, s nem egy eszményi, hanem a nemzeti színház közönségét
tartotta szeme előtt, természetesen a tapsra leghajlandóbb részt.
Fejlődését ez irányban nagyon elősegítette először is nem mindennapi
leleményessége, mely ha koronként kimerűlni látszott is, ujabb erővel
buzgott fel; továbbá a bonyodalmas és gyors menetű franczia drámák
hatása, melyek épen föllépése idejében kezdették leszorítani
színpadunkról a nehézkes német drámákat és végre a siker, melyet bajos
lett volna tőle elvitatni. Már első műveiben a cselekvény föltünően
erősb oldala, mint a szenvedély és jellem rajza. Nem volt szenvedélyes
lélek, világ- és emberismerete szűk körre szorítkozott, s nem igen
igyekezett mélyebben fölfogni a múltat és jelent: a történelmet és
társadalmat. Ritkán írt belső szükségből, áthatva tárgyától, a mi
fölemeli a lelket és kifejti rejtett erejét. A történelem és élet
eseményei hamar föllobbantották képzelődését, leleményessége könnyen
szőtt belőlük érdekesnél érdekesebb bonyodalmakat, de a drámai
összeütközéseket ritkán tudta egyszersmind tragikaiakká emelni és
hőseinek megadni a fenséget. A komikumban már szerencsésebb volt, de
inkább az alsóbb, mint a fensőbb komikum terén. Azonban a jellemrajz
biztossága és elevensége se itt se ott nem tartott lépést a bonyodalom
leleményességével s a sikert majd mindig ez utóbbinak köszönhette.

Mint nem egy költő, ő is saját szükségei szempontjából alkotta meg
dramaturgiai elméletét. Szemben a költői hatás elvével, a melylyel
védeni szokták akkortájt a szépen írt, de gyönge alkotású drámákat, nem
a drámai hatást vitatta, mint egyedül jogost, hanem a színpadit, a mely
legalább is kétes becsű, sőt a mint a gyakorlat értelmezte, veszélyes
is. Ezt hirdette beköszöntő értekezésében a Kisfaludy-társaság
szószékén, ezt később hírlapi polemiáiban is. Harmincz év óta ez elv
védelmével és ostromával foglalkozik dramaturgiánk. A legtöbb drámaíró a
színpadi hatás elvét pártolta, sőt a kritikusok egy része is ide
szegődött. Majdnem hitté kezdett válni, kivált a színházaknál, hogy
minden oly mű jó, a mely a színpadon egy párszor tetszést arat és mind
az rossz, a mely nem részesűl ily szerencsében, mintha a tetszés és nem
tetszésnek nem lehetnének esetleges okai, a melyeknek kevés közük a
drámai művészettel; mintha a színpadon nem hathatna sok olyas, a mi nem
valóban drámai, ennek csak külsősége, álorczája vagy épen színpadi
csíny; mintha a közönség zajosabb és kevésbbé mívelt részének
változékony hangulata döntő ítélet lehetne a művészet legfontosabb
kérdéseiben; mintha a drámairodalom történelmében nem volna elég példa
arra, hogy hidegen fogadott művek később nagy tetszést vívtak ki s az
eleinte zajosan megtapsoltak csakhamar minden hatásukat elvesztették.
Egyébiránt abban, a mit Szigligeti a színpadi hatás elvénél fogva
hírdetett, sok jó tanács is volt a dráma technikájára nézve. De hibás
volt kiinduló pontja, a mennyiben a tragikai és komikai alapot egészen
mellőzte, a cselekvény és jellemrajz szoros kapcsolatát kevésbé vette s
mintegy a közönség és színpad tanulmányát látszott ajánlani az élet és
történelem helyett.

Nincs ok kicsinyleni vagy épen hibáztatni a cselekvényre fordított
gondot, mert épen az egységes, gyors és erős összeütközések között
fejlődő cselekvény a drámai költészet főjellemvonása s ez értelemben
mondja Aristoteles, hogy cselekvény nélkül nincsen tragédia. De hathat-e
reánk mélyebben bármily bonyodalmas cselekvény, ha nem a szenvedély és
jellem rajzából szívja éltető nedvét? Ringathat-e bennünket illusioba a
fordulatok és helyzetek bármily változatossága, ha úntalan érezzük, hogy
mind ebben kevés a lélektani s még kevesebb a költői igazság? S emberek
helyett bármily ügyesen mozgatott bábok kielégíthetik-e az emberi
szívet, mely örömei és fájdalmai, erényei és gyarlóságai, szenvedélyei
és tévedései rajzát keresi a költészetben? Régi vita tárgya és sok
egyoldalusággal vitatták a mi irodalmunkban is, hogy melyik főbb a
drámai költészetben: a jellemrajz vagy cselekvény? Úgy hisszük, egyik
félnek sincs igaza. Mennél nyomósabb okok hozatnak fel, akár a
jellemrajz, akár a cselekvény védelmére, annál inkább meggyőződünk annak
igazságáról, hogy a cselekvény és jellemrajz egymásra hatása és
összhangja alkotja a valódi drámát: a jellemrajz e hatás alatt válik
drámaivá, a cselekvénynek e hatás adja meg benső szervezetét és ez
összhang alsóbb vagy felsőbb fokától függ valamely drámai mű csekélyebb
vagy nagyobb értéke. A színpad tanúlmányát se lehet hibáztatni. A dráma
földje a színpad, s az nem épen véletlen szüleménye, hogy az új kor
legnagyobb drámaköltői, Shakespeare és Molière színészek voltak. A ki
tanúlta a színpad természetét s különböző osztályokból egy nagy tömegbe
gyűlt hallgatóság hajlamait, az tulajdonkép a drámai forma titkait
tanúlta. A valódi dráma színpadon és olvasva egyaránt hat s épen úgy
megragadja a nagy tömeget, mint kielégíti, a mélyebben gondolkozót, ha
nem is mindig ugyanazon okból. Bizonyára, ha a drámaíró minél több dráma
közvetlen hatását vizsgálja, saját művészete hatásának annál több
eszközét ismeri. De mindez nagy részt csak a forma tanulmánya. A
tartalmat nem a színpad, hanem az élet tanulmánya nyújtja. S ha a költő
mellőzve e tanulmányt, főleg a színpadtól vesz tárgyat és lelkesülést,
csak a színpadot fogja rajzolni a színpadnak s nem a színpadnak az
életet. A színpad és élet tanulmányának összeolvadása épen oly
befolyással van a dráma valódi sikerére, mint a cselekvény és jellemrajz
összhangja. Tulajdonképen egymást szülik és táplálják, de meghasonolva
szintén egymást emésztik.

Szigligeti színműveiben többé-kevésbbé megtaláljuk e meghasonlást, s hol
összhang van is, az nem fensőbb fokú. Érezzük, hogy a költő inkább a mi
kedvünkért ír, mint a maga jókedvéből s nem annyira valamely eszme, tény
vagy szenvedély által felköltött lelkesülés ragadja, mint a lelemény
ösztöne, a bonyodalom ingere. Érti a szövevény logikai folyamatosságát,
az érdek fokozását, de nem követi nyomról-nyomra a szenvedély
fejlődését, nem leplezi föl a szív mélyebb örvényeit, a jellem
legbensőbb mivoltát. Ritkán ír saját éleményeiből vagy az élet és
történelem közvetetlen hatásai alatt, önkénytelen a színpad emlékei
lepik meg képzelődését s a szereplő színészek állanak előtte mint
szobrász előtt az élő minták. Pályája kezdetétől mostanig megismerhetni
darabjain, hogy kikre gondolt mint játszókra. Valóban jellemrajzai
akarva nem akarva a színészekhez vannak mérve. Legerősb a
genrealakokban; midőn magasb, eszményibb körbe emelkedik, gyöngülni
kezd, épen mint színészeink. Nem küzd nagy feladatokkal új eszmékkel, de
nem esik az ál-lángeszűség hóbortjaiba se; nem lobog lelkében az
erkölcsi és társadalmi érdekek erős cultusa, a mely mélyen érzi s másba
is át tudja lehelni az emberi dolgokban nyilatkozó nemesis szent
félelmét, de majd mindig megőriz bizonyos erkölcsi érzéket, jó
tapintatot, józan itéletet, melyek óvják az élet sívár vagy épen léha
felfogásától. E tulajdonok Szigligeti jobb műveinek mindig sikert
biztosítanak, de ha az ujság ingere enyészni kezd, lassanként mind
kevesebb érdeket találunk bennök, kivált tragédiában. Ismervén a
cselekvény fordulatait, majdnem ismerjük az egészet. A szenvedély rajza
erőtlenebb, mintsem felindulhatnánk rajta, a jellemekben kevés olyas
nyilatkozik, a mi tartósabban, foglalkoztatná az elmét, a párbeszédek
tartalmilag, sőt gyakran alakilag sem eléggé vonzók, a nyelvnek nincs
olyan bűbája, a mely lekösse a figyelmet, aztán a színészek se a régiek,
a kiknek oly jól illett ez vagy ama szerep. A régi hatás elpárolgott; a
bűvész fogásait nagyon is észrevettük. Ez okból Szigligeti műveinek
sokat árt az idő; régebbiek mind inkább vesztik hatásukat s újakkal kell
fentartani uralmát. De bár hogyan ítéljünk Szigligeti művei æsthetikai
értékéről, egy nagy érdemét senki sem hozhatja kétségbe s ezt még inkább
el fogja ismerni az irodalom történetírója, mint a mi korunk. Összes
munkássága mindig nevezetes mozzanata marad a magyar színészet és dráma
fejlődésének. Negyven év óta főtámasza a fővárosi és vidéki
színházaknak, az eredeti műsor nagy részt műveiből telik ki, s nagyobb
közönséget vonzott a színházba mint elődei. Több-kevesebb sikerrel
művelte a drámai költészet minden faját, sőt nemzeti irányban új
válfajnak tört utat, ha tévedések árán is, kivívta a nálunk addig
elhanyagolt cselekvény jogait s fensőbb fokra emelte a magyar dráma
technikáját.

Először is tragédiákkal lépett föl s egy jó darabig leginkább történelmi
tragédiákat írt, Követte Kisfaludy Károlyt és Vörösmartyt, a kik egész
epikai lelkesedéssel fordultak a múlthoz. Nyelvet is tőlük tanúlt, előbb
prózát, majd verset. De már fölléptekor nyilatkoztak lényegesen
különböző sajátságai. Nyelve és verselése messze maradt elődeitől,
kivált Vörösmartytól, s e tekintetben, ha évek folytán erősödött is
Szigligeti, máig sem elég erős. Szabatosan és folyékonyan ír, nem kellem
nélkül, de kevés bájjal és erővel. Drámaibb Kisfaludy és Vörösmartynál;
kerüli a lyrai áradozást, de gyakran, kivált ha prózában ír, csak a
legszükségesebbek száraz elmondására szorítkozik.

Átalában ritkán emelkedik a szenvedély magaslatára, ily nemű törekvésén
majd mindig erőltetés érzik; hasonlatai nem meglepők, találóak s a
legtöbbször bizonyos bágyadtság jéllemzi pathoszát. Mindez lyrai ere
csekély voltát bizonyítja. Igaz, hogy az erős lyrai alanyiság árt a
drámaírónak, de bizonyos lyrai erő és hév nélkül meg nem születhetik a
drámai páthosz, a mely legtöbbször nem egyébb, mint a jellemek és
helyzetek szerint a legfensőbb fokra emelt ódák és dithyrambok töredéke.
Igazolják ez állítást, hogy csak a legnagyobb példákra hivatkozzunk,
épen úgy Sophocles és Shakespeare, mint Corneille, Racine és Schiller,
sőt nálunk is Katona. Szigligeti magán- és párbeszédeiben sehol se
hallatszik a szenvedélyes elragadtatás, küzdelem és kétségbeesés oly
kifejezése, mely megragadja lelkünket és emlékünkben maradjon. Egyetlen
verssora se került a közönség ajkára, hogy idézetté váljék. Nincsenek
nyelvtani rögeszméi, stylbeli különösségei, de keveset ad a drámai styl
fensőbb művészetére is. Nem tud kevésben sokat mondani s nem látszik
kedvelni a szenvedély inversios, szaggatott nyelvét s egyenetlen
változatosságát. Színészeink jó színpadi nyelvnek tartják Szigligeti
nyelvét, mert könnyen lehet megtanúlni és elmondani. De vajon
megelégedjünk-e ezzel s az ugynevezett jó színpadi nyelv maradjon-e a
magyar drámai nyelv példánya?

Sokkal lényegesb és méltánylandóbb az a különbség, a mely Szigligeti
első tragédiáit cselekvény tekintetében jellemzi. Itt elődei maradnak
messze tőle, kiket a történelmi tragédia terén Shakespeare példája épen
úgy félre vezetett, mint a német költők nagy részét. Kétségkivűl
Shakespeare a történelmi dráma terén is örök becsű műveket hagyott
hátra. Coriolan és Julius Caesar a történelmi tragédia felűl nem múlt
példányai az összes drámai költészetben. De ha római tárgyú tragédiáitól
az angol történelem írt drámáihoz fordulunk, egyet-kettőt kivéve, csak
történelmi rajzok állanak előttünk, melyekben erőteljes korrajz,
bámulatos egyénités s részben gazdag drámai élet nyilatkozik ugyan, de
egészben véve se drámák, se tragédiák. Hajlanak az eposz felé s cyclusos
bevégzettségökben drámai formában írt epopeiának tünnek föl, melyekben
az egyes drámák mind megannyi rhapsodiák. Maga Shakespeare _Chronikled
histories_ néven nevezi e drámáit, melyek kedvencz darabjai voltak
korának, midőn minden műnem és faj mint egy a drámába olvadt. Mily
különbség a római tárgyú tragediái s az angol történelemből vett
drámáinak legtöbbje között! Amazokban a cselekvény kerek, egész,
egységes: emezekben alig találhatni meg az alapeszme egységét is s csak
a személy egysége tartja össze a cselekvény szálait. Amott egymásból
foly a cselekvény a fő hős fejlődő szenvedélyével, a legszorosb
kapcsolatban, a hatás és visszahatás drámai fokozatain: emitt nagy részt
egymás után vagy mellett füződnek az események s kapcsolatuk a dráma
hősével meglehetős külsőleges, vagy laza. Szóval amazok valóban
történelmi drámák, mig ezek csak dramatizált életrajzok vagy krónikák. A
németek között előbb Goethe _Götz von Berlichingen_-ével, majd a
romanticusok indúltak e nyomon s a német kritika igazolásukra a
történelmi dráma oly elméletét állította fel, mely lényeges pontokban
tér el drámáétól. E hatást a magyar irodalom is érezte. Vörösmarty
történelmi drámáin, sőt Kisfaludy Károly _Csák Máté_ töredékén is észre
vehetni a német romanticusok szellemét, kik szerint a történelmi dráma
ikertestvére az epopeinak.

Szigligeti nem követte ez irányt, sőt mintegy tiltakozott ellene. Első
trágédiái _Dienes, Gyászvitézek, Vazul, Aba_ épen drámai cselekvényök
által vonták magokra a figyelmet s főérdemök csak is ebben áll.
Vörösmarty a másik irány képviselője, a ki azt, legalább elméletben,
elhagyni készült, méltán üdvözölte e műveket, mint olyanokat, melyekben
a cselekvény ügyesen bonyolított, az elrendezés jó, tisztán drámai
gazdaságos: s méltán rótta meg a jellemek ürességét, az érzelmek és
indulatok erőtlen rajzát.[22] Szigligeti tragédiáinak e két sajátsága
végig vonul egész pályáján. A cselekvény bonyolításában még több
ügyességre tett szert, jellemrajzai tartalmasabbakká váltak, de egy
valóban nagyobbszerű tragédiával annyi küzdelem díjában se
ajándékozhatta meg nemzetét. Pályája második és harmadik évtizedében
inkább a népszínművekhez és vígjátékokhoz fordult nagy előszeretettel,
de folyvást írt tragédiákat is. Ezek nagy részt leszorúltak a színpadról
és feledségbe sűlyedtek, de a melyek fenmaradtak is, mint _Gritti, Béldi
Pál_, a _Fény árnyai_, nem nagy becsüek. Hiányzik bennök a tragikai
fenség; vagy a cselekvényben vagy a hősben nincs meg a nagyság, hogy
egymást emelni birják. Grittiben egy pár jó jelenetet találunk, de a
hősben nagy gonoszban, nincs se nagy ész, se hősiség. A híres olasz oly
ügyetlen, hogy a jámbor Czibakot se tudja elszédíteni s alig tesz
többet, mint hogy orgyilkosokat bérel ellene. Béldinek mind tévedésében,
mind erényében van valami gyámoltalanság. A _Fény árnyai_-ban a
főszemély, Charlotte, átalakulása nem eléggé drámai, jellemének
alkatrészei nem olvadnak össze egy határozott szenvedélylyé, a mi aztán
a katasztrófát inkább csak színpadi hatásúvá teszi, mint egyszersmind
valóban tragikaivá.

Szigligeti ujabb tragédiái közül (1868–1873) csak három kerűlt színre és
jelent meg nyomtatásban. A _Trónkereső, Török János, Struensee_.[23] Az
első nemcsak társai, hanem általában Szigligeti összes tragédiái között
is legjobb, évtizedek óta a legsikerűltebb tragédia irodalmunkban. A
közönség a gyönge előadás mellett is tetszéssel fogadta, azonban a
hírlapok épen azt támadták meg benne, a mi legjobb, a tragikai alapot.
Elmondották, hogy a főszemély nem a tragikai hős, akit a szabad akarat
sodor örvénybe, hanem csak báb, akivel az események játszanak s
bukásában nem az erkölcsi világrend kényszerűsége nyilatkozik, hanem a
sors szeszélye. Sulyos vád de mivel nem igaz, nem nyom többet ama
dicséreteknél, melyekkel hírlapjaink némely új drámát oly méltatlanul
elhalmoznak. Mind maga a kérdés, mind pedig a tragédia megérdemelnek egy
kis bővebb fejtegetést.

A mű hőse Borics, a ki nem tudja, hogy törvénytelen szülött, mert
kolostorba vonult anyja folyvást rejti előtte születése titkát. Nem
örökölhette a magyar trónt, de mint Halics fejedelme boldogan él.
Szeretett férj és uralkodó. Midőn egyszer anyjánál van látogatóban,
megjelennek előtte Magyarországból az elégedetlenek követei s
felszólítják, hogy mentse meg az országot a zsarnokságtól s foglalja el
a trónt, mely jog szerint őt illeti. Borics nemes szíve föllángol e
felhívásra; nem csak trónját foglalhatja vissza, hanem nemzetének is
szabadítója lehet. Anyja Predzlava, a ki tudja, hogy fia nem törvényes
szülött, tartóztatná, de nem meri bevallani bűnét. Borics lengyel
segítséggel betör Magyarországba. Csalódásai egymást érik. A helyett,
hogy az ország fölkelne, csak némely érdekeiben sértett főurak és kóbor
vitézek gyűlnek táborában. A két tábor szemben áll egymással.
Magyarország királya részéről megjelen a nádor, felmutatja a Borics
törvénytelen születéséről szóló ítélet okiratát, melyet még azok a
főúrak is aláírtak volt, a kik őt most behívták. Borics nem hisz az
okiratnak, mert hiszen anyja megvallotta volna neki, hogy nem törvényes
szülött. Most már nemcsak jogáért, hanem anyja becsületéért is vívni
akar, és elveszti a csatát. Anyja ezalatt lelkiismeret furdalásainak
martaléka s érzi végelgyengülését. Egy papnak meggyónja bűnét s Borics
nejének, Juditnak, fia számára egy lepecsételt iratot ad át, a melyben
neki is bevallja törvénytelen szülöttségét s egyszersmind megesketi
Juditot, hogy iratát bontatlan szolgáltatja fia kezébe. Judit sejti a
titkos irat tartalmát; fél férje, maga és gyermekei meggyaláztatásától s
hajlandó eltitkolni férje előtt a végzetes iratot. A csatát vesztett
Borics haza érkezik, keresi anyját, hogy születése titkát megtudja. De
épen akkor kondúl meg a halálharang: anyja meghalt. Judit látva férje
kétségbeesését, hogy új életet, hitet öntsön bele, eltitkolja előtte az
iratot, elhiteti vele, hogy anyja rá bízta búcsuját, végakaratát; minden
rágalom, a mit beszélnek, anyja végszava szerint ő törvényes szülött.

Boricsot nemes szíve s jogának hite sodorta a küzdelembe, majd anyja
becsülete is belevegyült a játékba; most, mert legyőzetett, győzni, mert
megalázott uralkodni, mert sértett, boszúlni akar. Mindinkább sűlyed, de
mind erélyesebbé válik és kész mindent koczkáztatni. Mint keresztes
vitéz ismét Magyarországba jő és összeesküvést szervez, Bodomér,
Kúnország száműzött fejedelme és leánya, Rózsa, hű társai vállalataiban.
A harczos kún leány szereti őt s már az első vesztett csatában
megmentette életét, a mi Judit szívébe a féltékenység fulánkját ütötte.
Borics nem veszi észre se Rózsa szerelmét, se neje leplezett
féltékenységét; csak trónkereső tervei foglalják el. Azonban neje
mindenütt nyomában, s midőn a kún leány másodszor is megmenti Boricsnak
veszélyben forgó életét, a két nő összeszólalkozik; Judit megerősödik
gyanújában s férjét bár alaptalanul, hütelennek hiszi. A másodszor is
megszabadult Borics Kúnországba menekül, hol Bodomér visszanyerte ősei
trónját és szövetséggel kínálja Boricsot egy Magyarország elleni
hadjáratra. Borics elfogadja a szövetséget; kigúnyolt joga, földig
aláztatása, boszúja újabb küzdelemre sarkalják s már a tábor indúlandó,
midőn föllép féltékeny neje s boszúból átadván anyja iratát, születése
titkát fölfedi előtte. Borics lesújtva áll anyja becsülete, családi
boldogsága romjain; képzelt jogaiért elkövetett tettei miatt
lelkifurdalások kinozzák. Fölébrednek nemes érzelmei; többé nem vezet
sereget Magyarország ellen. Kihívóan lép a kún tábor elébe, fölbontja a
csak előbb megkötött szövetséget; fölingerli maga ellen a lázadó népet a
mely aztán leszúrja.

E vázlatból is könnyen kivehetni a hasonlóságot Szigligeti tragédiája és
Schiller _Demetrius_ czímű tragédia-terve és töredéke között. Mindketten
a viszonyok démoni hatását akarják rajzolni, egy nemes jellem küzdelmére
és megrontására. Demetrius se törvényes szülött, de jó hiszemben küzd
trónjáért s midőn megtudja, hogy hite tévedésen alapszik, nem lép
vissza; tévedése új bűnökre s a bukás örvényébe sodorja. A főkülönbség
köztük az, hogy Demetrius a tragédia közepén tudja meg törvénytelen
születését, Borics a végén; amaz új bűnre ragadtatik, ennek nemes
érzelmei ébrednek föl; amazt a titok fölleplezése rontja meg
erkölcsileg, ezt a föl nem leplezés és tetteinek visszahatása. De épen e
főkülönbség a baj, mondák hírlapjaink, ez emeli tragikai hőssé
Demetriust és sülyeszti ártatlan szenvedővé Boricsot. Demetriusnak
módjában lett volna visszalépni, midőn megtudta, hogy nincs joga a
koronához, de nem lépett vissza követte szenvedélyét, s így szabad
akarata határozott jövőjéről. Borics egész a tragédia végéig jó
hiszemben küzd, csalódásban él s így tettei nem eshetnek erkölcsi
beszámítás alá. De szemben ez ellenvetésekkel nem méltán kérdhetni-e:
Vajon Boricsnak, mint Halics fejedelmének, nem volt-e módjában tovább is
nyugodtan és boldogan élni? Anyja kolostorba vonulása, mély bánatja,
marasztása nem kelthetett-e benne gyanút? Borics bizalmas, hivő és
könnyen lelkesülő természet, a ki nem tud megnyugodni sorsában. Nemcsak
trónjáért küzd, hanem Magyarország szabadítója is akar lenni. Vakon hisz
az elégületlen magyar főuraknak. Ime hogyan ragadja a szenvedély, mennyi
ballépést követ el, melyek még akkor is bukáshoz vezethetik, ha
csakugyan törvényes szülött. Csalódásai és megvetése gyülöletet és
boszút keltenek szívében, egész odáig sülyed, hogy hazája ellen
idegenekkel szövetkezik s azt nekik zsákmányul igéri. Szenvedélyét, hol
akaratlanul, hol akarva mennyire táplálják anyja és neje, e két nő
kimélete és ragaszkodása. Igaz ugyan, hogy Borics pályájára nagy
befolyással vannak a már meglevő viszonyok, anyja végzetes bűne, de nem
csak e viszonyok démoni hatása ragadja őt, hanem szenvedélye is, mely
nélkül egészen más fejlődés állhatna elő. Hamlet is oly viszonyok között
lép föl, melyeknek nem maga az oka, hanem anyja bűne, de hogy azok
fejlődjenek tovább, nagyrészt tőle függ. Othello is csalódásban él, őt
is altatja Jago gonosz indulatból, mint Boricsot anyja és neje
szeretetből, de vajon azért ártatlan szenvedővé sűlyedt-e? Mind az
életben, mind a tragédiában két elem játszik főszerepet: a viszonyok és
szenvedély végzetessége; néha amazok szülik emezt, néha emez amazokat,
néha pedig a legszorosabban összeolvadnak. Mindez nem zárja ki a szabad
akaratot, mely tulajdonkép nem egyébb, mint a viszonyokból fejlődő és a
viszonyokra ható szenvedély. És épen abban áll a tragikai hatás
félelmletes és rejtélyes volta, hogy a nemesis fejlődése egyenetlen és
aránytalan. A bűntetés ritkán áll arányban a bűnnel, tévedéseink, sőt
erényeink is, ha nem voltunk elég okosak, nagyobb vészt hozhatnak reánk,
mint bűneink. A fődolog, hogy küzdő és erős szenvedély fejlődjék ki,
mert ez az emberi szabad akarat, és szoros kapcsolatban legyen a
katasztróffal, a melyet fölidézett.

Valóban mi nem hibáztatjuk, sőt védjük és dicsérjük e mű tragikai
alapját. A _Trónkereső_ Szigligeti legnagyobbszerű tragikai conceptiója.
Cselekvénye is sikerűltebb, mint a minőt régibb műveiben találunk.

Van ugyan benne némi mesterkedés, de általában az egymásra ható
szenvedélyek szövik és lélektani indokok tartják össze bonyodalmát. A
személyekben sok a részvétre gerjesztő, nemes szívek tévedéseit látják
mindenütt, a melyek egymást rontják meg, a viszonyok és szenvedélyek
nemezisének hatását érezzük, nemcsak a főhősben, hanem környezetében is.
A mű gyönge oldala egészen másutt rejlik. Itt is nyilatkoznak, ha nem is
nagy mértékben, mindazon sajátságok, a melyek Szigligeti tragédiáit nem
igen szokták emelni. A cselekvény inkább combinálva van jól, mint
megalkotva; a szenvedély kevésbbé bágyadt ugyan, de nem erős, a
jellemrajz nagyrészt szabatos, de itt-ott jelentékenyen hibás és sehol
sem eléggé eleven.

Legfeltünőbb ez Judit és Rózsa rajzában. Szigligetinek a cselekvény
fejlődése szempontjából szüksége volt arra, hogy Judit, mint Borics
neje, vágyjék a magyar trónra, szeresse férjét és féltse a kún leánytól,
a ki részt vesz harczaiban és kétszer menti meg az életét. Ez indokok
jól vannak combinálva, de magában a jellemben nincsenek jól
összeolvasztva és elevenen rajzolva. Judit mindjárt első jelenetekben
fájlalja, hogy bitorlás győzte le a jogot, hogy férje, ki oly nemes,
vitéz és bölcs s egy világot boldogíthatna, Halicsra, egy talpalatnyi
földre van szorítva, de midőn férjét az elégületlenek a magyar trón
elfoglalására szólítják fel s anyja lebeszélni igyekszik, hallgat,
teljes szenvedőlegesen viseli magát, pedig biztatása, buzdítása
jelleméből folyna, drámaiabbá tenné a jelenetet s erősb indokul
szolgálna később arra nézve, hogy anyja végzetes iratát férjének ne adja
át. A mi féltékenységét illeti, annak okai meg vannak a viszonyokban, de
nincsenek meg természetében A költő minden felvonásban mondat vele
valami olyast, a mi féltékenységét sejteti s elég fokozatosan egész a
kitörésig, de nem rajzolja úgy, hogy azt természetesnek találjuk,
elhigyjük s ne lássuk mesterkedő fogásnak. Ez általában egyik főhibája
Szigligeti jellemzési módjának. Az alapul vett indokok a viszonyokból
folynak ugyan, de nincsenek teljes összhangzásban a személyek belső
természetével. Ez az oka aztán Szigligeti gyakori panaszainak, hogy
kritikusai félre értik, vagy nem találják meg jellemei indokait, pedig
elég világosan megírta ez vagy ama sorokban. De nem egyes mondatok
határozzák meg a jellem lényegét, hanem az egész rajz szabatossága és
elevensége. Rózsa egész elhibázott jellem. Szükséges személy a műben, de
szavai és tettei között nincs meg a szükséges összhangzat, sőt tele a
legkirívóbb ellenmondásokkal. Harczos, vad, egészen amazon s mégis oly
szelid érzelmekben áradoz, mintha a modern lyra legérzelgősb termékeivel
táplálkoznék. Nem keresztyén, a házasság szentségét nem ismeri el, a
szenvedély jogát állítja ellenében s mégis oly keresztyén, lemondó
érzelmű, a minő egy sincs az egész műben. Valóban a többi személyek
inkább hordják magokon a kor bélyegét s jellemzőbb vonásokkal emelkednek
ki. De legkitünőbb a két főszemély: Predzlava és Borics, kivált ez
utóbbi, a kinek fokonkénti fejlődése lélektani és drámai egyszersmind,
bár hiányozni látszik benne valami arra nézve, hogy a tragikai nagyság
erősb benyomását tehesse a lélekre. Miben rejlik e hiány, mert nem
merjük hibának mondani?

Szigligeti költészete sajátságában, a mely ki tudja ugyan fejezni a
szenvedély természetét, fordulatait, de nem erejét, változatosságát,
aránytalan hullámzásait és megdöbbentő fenségét. Innen hőseiben nincs
elég kedélygazdagság, lelki emelkedettség, gondolatbeli mélység és
valódi páthosz. Borics általában gonddal dolgozott jellem, szenvedélye
rajzában sem hiányzik bizonyos hév, de fejlődése majd minden lépcsőjén
lágyabb, egyhangúbb, mintsem a keblében duló szenvedély megengedné, s
legválságosb perczeiben sem emelkedik helyzete és lelki állapota
magaslatára. El-elbágyad s néha oly felkiáltásokban tör ki, a melyek
inkább az idegesség, mint a szenvedély hangyái, inkább köznapias panasz,
mint egy hősi lélek fájdalma.

A más két műről kevés a mondani valónk. Szigligetinek talán nincs műve,
a melyben a melyben oly kevés összhangzat volna a cselekvény és
jellemrajz között, mint Török Jánosban, pedig kiválóan a szenvedély, a
féltékenység rajza akarna lenni. A cselekvény fordulatai mesterkéltségök
mellett is elősegíthetnék e szenvedély fejlődését, de a személyek épen
nem valók e czélra. Az a körülmény, hogy Borbála kényszerítve ment nőűl
Törökhöz, bár később becsülni és szeretni tanulta őt s a dráma kezdetén
egész szerelemmel és szenvedélylyel csüng rajta, nem elég arra, hogy a
féltékenység belső indokául szolgáljon, midőn a Török jellemében nincs
semmi, a mi táplálója, fejlesztője lehetne, például: az önbizalom hiánya
nagyon hivő vagy nagyon gyanakvó természettel egyesülve. Neje sem
ártatlan kaczér vagy gondolatlanul bizalmas sőt okos, belátó asszony, a
ki csakhamar felfogja helyzete veszélyes voltát s igyekszik
felvilágosítani férjét. A mi pedig Jago helyettesét, Balassa Menyhértet
illeti, ez iránt oly kevés rokonszenvet tanusít Török, sőt annyira
lenézi, hogy épen nem alkalmas gyanuja, féltékenysége táplálására.
Általában Török sokkal józanabbnak van feltüntetve, mintsem észre ne
vehetné, hogy ha a fenforgó körülmények között valaki gyanú alá jöhet,
az nem az ő neje, hanem a Menyhérté, Judit. A féltékenység árapálya, a
kutatás, vallatások, aprólékos, majdnem vígjátéki vonásokkal
tárgyaltatnak. Nagy szenvedély nem fejlődhetik ki, s a cselekvény
folyvást meghasonlásban áll a jellemekkel.

Struensee sem sikerült mű, bár tárgyánál fogva is gazdag drámai
mozzanatokban és felfogása is tragikai. Struensee erőszakos reformer, ki
nagy czélokért lelkesülve jól kiszámított ármánynyal kezébe ragadja a
főhatalmat s azt épen oly módon veszti el, a mint megnyerte; mindent
tesz a népért, de a nép nem érti s veszni hagyja szabadítóját; nagy
czéljaiért küzdve lankadni kezd, a nagyravágyás mellett a szerelem
szenvedélye is fölébred benne, tévútra s vészbe sodorja azzal együtt, a
kit szeretett. Azonban a fölfogás e valóban tragikai érdeke a cselekvény
folyamában lassanként elpárolog s tragédia helyett egy cselszövényes
melodráma kerekedik ki belőle. Lehet, hogy ennek egyik oka az indokok
gazdagsága és össze nem olvadása, a külső tényeknek a belső küzdelemmel
nem elég összhangzása is. De a legfőbb mégis az erős és határozott
szenvedély hiánya, az érzések bizonyos bágyadtsága. Különösen Struensee
szerelme nem tud elég részvétet kelteni. Alig veszszük észre ébredését,
fejlődését s midőn már erős viszonynyá válik is, egyetlen nagyobb
hullámot sem vet, a mely szívünket magával ragadhatná. Azt sem vehetni
ki tisztán, hogy e szerelem mennyiben idézi elő Struensee bukását.

Midőn a testőrök ügyében enged a királynénak és szerelemből tovább is
minister marad, bár nagy czélját elérni többé nem reméli, ez bukásának
csirája lehetne, ha a fejlődés ez irányban haladna. Ha fölhagyva
czéljával szerelmének élne, s a főhatalmat csak ezért kivánná
megtartani; ha ellenségei a multért ki nem békülnének, barátai a
jelenért ellene fordulnának; ha titkos szerelmének kitörése a gyanunak
erősb alapot kölcsönözne s felköltené a király gyanúját: mindinkább
érthetőbbé, drámaiabbá és tragikaiabbá válnék a fordulat. Mind ebből
keveset vagy épen semmit sem látunk. Struenseet leginkább cselszövény és
erőszak buktatják meg, melynek sikerét öntudatlan maga nem segíti elő. A
negyedik fölvonásban ezért a gyors haladás és fordulat mellett is kevés
a drámai bensőbb érdek s azt egyedül Ranzau tétovázása tartja fönn. Az
ötödik fölvonás e tekintetben már gazdagabb, de melodrámai hatású s
abban, hogy Ranzau csak Struenseehez megy Schach ármányai kijátszása
végett s nem egyszersmind a királynéhoz, kit inkább félthet, feltünő
mesterkéltség nyilatkozik. Szigligeti kelletnél több indokot és tényt
ölelt föl s a cselekvény menetének nem adott határozott irányt. Úgy
látszik, a mellékdolgok csábították el, melyektől több hatást remélt s
mintegy megújult ifjúkori hibája, midőn a hatásnak nem egyszer épen a
szerfölötti hatni akarással ártott.

Szigligeti épen oly szaporán termékeny, szívósan kitartó volt a vígjáték
terén, mint a komoly drámáén. Különösen az ötvenes és hatvanas években
tünt ki vígjátékaival. Előszeretete a mennél bonyolultabb cselekvény
iránt inkább is vonzhatta a vígjáték, mint a tragédia felé. Valóban nem
egyszer használt komoly drámában oly indokot és szövevényt, a melyek
inkább vígjátékba valók. A tragédiának majd mindig használ az egyszerű
cselekvény, ha erős, ellenben a vígjáték bizonyos fajában a főérdek épen
a cselekvény bonyolult voltából szokott kifejlődni. Egyébiránt
Szigligeti a vígjáték mindenik fajában tett kisérletet. Tárgyát hol a
multból, hol a jelen életből vette; érinteni törekedett a fensőbb
komikumot és le-leszállott az alsóhoz. Irt prózában és versben, sőt a
magyar vígjátékot először szólaltatta meg rimes jambusokban.

E téren is a cselekvényben van főereje, de jellemrajza elevenebb, mint
drámáiban és szorosb kapcsolatban áll a cselekvénynyel. Nem mélyebb
vizsgálója s a társadalomnak, s az emberi szívnek, de az élet benyomásai
itt inkább áthatják színpadi emlékeit. Nem mélyebb vizsgálója se a
társadalomnak, se az emberi szívnek, de az élet benyomásai itt inkább
áthatják szinpadi emlékeit. Nem szokása valamely nagyobb gyarlóságot,
rögeszmét, divatos lelki betegséget, vagy épen bűnt jellemzően
kidolgozott typusban vagy egyénben tenni vígjátéka központjául, de a
kisebb gyöngeség és gyarlóság egy-egy felötlő vonása hamar
megtermékenyíti leleményességét, s alakul át cselekvénynyé, habár a
fordulatok ritkán hű kifejezői az eszme lényegének. Nem tűzte feladatul
a magyar élet rajzát, a viszonyok, eszmék, osztályok, törekvések komikai
oldala feltüntetését a családi, társadalmi és közélet körében, az
időszerintit általános érdekűre emelve, de azért vígjátékaiban nem
hiányzik bizonyos magyar élet, noha az időszerinti és általános érdek
összeolvadása nem emelkedik fensőbb fokra. Leginkább a családi élet
rajzát kedveli: kedvencz tárgyai az összezördülő és kibékülő házas pár,
az uralkodni vágyó anyós, a papucskormány ellen küzdő férj, a jó parti
fejében fényűzésbe merülő anya és leány. Legalább jobb vígjátékai:
Házassági három parancs, Fenn az ernyő nincsen kas, Mama, Nőuralom,
nagyrészt mind e körben forognak. Népszinművei sokkal inkább tükrei a
magyar társadalomnak, mint vígjátékai, sőt amazok komikai genre-alakjai
gyakran sikerültebbek emezek főszemélyeinél. Sokkal inkább emlékünkbe
nyomulnak s egy-egy ötletökből könnyen válik közmondás. Nem habozunk azt
is kimondani, hogy Szigligeti népszínművei között van egy bohózat,
Liliomfi, mely többet ér közép és fensőbb fajú vígjátékai bármelyikénél.
Komikai erő seholsem nyilatkozik több erővel és eredetiséggel, mint itt.
A mű leleménye épen oly önkénytelen, mint gazdag, mintegy a jó kedv
szüli, s a frissesség ragadja. Alakjai elevenek s a cselekvény
legszeszélyesebb fordulatait is követni, magyarázni és emelni tudják.
Valóban sajnálnunk kell, hogy Szigligeti az alsó komikai fajokat nem
mívelte szorgalmasabban. Úgy látszik nem becsülte eléggé az e fajta
vígjátékokat. Pedig soha sem a műfajtól függ a becs, hanem magától a
műtől s mi részünkről többre becsüljük a Szent-Iván éji álmot, sőt a
Tévedések vígjátékát is, mint Shakespeare némely fensőbb fajú
vígjátékait.

Szigligeti, ha fensőbb vígjáték felé törekszik, könnyen válik igen is
czélzatos moralistává, ha pedig csak mulattatni akar, a kelleténél
keveset gondol az eszmei tartalommal. Vígjátékai nagyrészt e két
szélsőség között hánykódnak, sőt stíljében is van valami ilyes: ha
versben ír, kissé bőbeszédű, keresett és cziczomás, ha prózához fog,
kevés szavú, száraz, köznapi. De nem egyszer meglábolja ez örvényeket, s
ha nem is emelkedik a szellemes könnyedség, az élezett fordulatosság s a
gazdag árnyalatú finomság fensőbb fokára, általán véve drámaibb,
természetesb és könnyedebb, mint elődei és kortársai s e tekintetben is
emelte a magyar vígjátékot. Nagyobb baj az, hogy naiv komikai vagy nem
egészen komikai személyeiben igen kevés a szellem, s az erényt és
ártatlanságot unalmasan rajzolja. Példa rá a Fenn az ernyő nincsen kas
czímű vígjátékban előforduló Várfoki és Etelka. Amaz igen becsületes és
okos ifjú, ez nemes szívű és házias leány. De csak így bizonyára nem
arra valók, hogy a költészet eszményei legyenek. Szigligeti kedveli s
gyakran föllépteti őket vígjátékai- sőt drámáiban is vígjátékíróink
mintegy örökölték tőle e nemes szívű párt, kivált az okos és erényes
leánykát, Tóth Kálmán, Berczik és Toldy vígjátékaiban is ott találjuk
őket különböző változatban. Nagy baj az, a mikor a színpad kevés
igazsággal és bájjal tudja rajzolni az erényt s mintegy meguntatja a
közönséggel. Jól tudjuk, hogy a vígjáték nem az erények visszatükrözése,
hanem épen a gyarlóságoké, de ha ellentétűl vagy más okból szükséges az
erények föltünése is, ne tegyük tönkre æsthetikai értéköket, mert ártunk
vele az erkölcsinek is. Vígjátékíróink úgy látszik, azt hiszik, hogy az
erény már magában is hat. De a költészetben semmi sem hat költészet
nélkül. Moliére épen oly gondot fordított okos és erényes személyeire,
mint a gyarlók és hóbortosokra. Kivált női kitünők.

Elmira, Marianna, Henriette, mily nemes és költői alakok! Marianna és
Valér összezördülése a legszebb naiv komikai jelenet, melyet valaha
költő írt. Moliére tanulmányát e szempontból sem ajánlhatni eléggé
vígjátékíróinknak.

A közelebbi évek alatt Szigligetinek négy új vígjátéka adatott: A
bajusz, Ne fujd a mi nem éget, Kedv és hivatás, Az udvari bolond. Ez
utóbbi megjelent nyomtatásban is.

Közöttük a legjobbikat sem mondhatni sikerült vagy épen becses műnek. Az
első a mult század közepén játszik, Bécs németesítő törekvéseit rajzolja
a társadalmi téren, házasság útján. Egy gazdag magyar nemes Koltay, egy
előkelő német családból származott leányt vesz nőűl. A nő szereti
férjét, boldogul él vele falun, de meglepi a honvágy s telelni Bécsbe
költöznek. Koltay itt is magyar marad, még ruhában is, sőt bajuszát sem
vágja le, a mi megbotránkoztatja a német köröket s a nőt kellemetlen
helyzetbe hozza. Kettőjök között áll Koltay huga, Erzsi, egy derék
magyar leány, szeretve és támogatva mindkettőt. Koltaynénak van egy
nagynénje is, Thurdreyspitz Thusnelda grófné, nagyvilági nő, a ki eddig
Párisban élt és pazarolt, most Bécsbe jő, elfoglalja Koltay házát s őt
németesíteni akarja. Elősegíti Thusnelda e czélját egyik régi imádója,
Hugolini gróf, de a kit egészen más éri dek vezérel, tudniillik
beleszeret Koltaynéba, s őt a világba sodorva, el akarná csábítani.
Közös erővel felköltik Koltayban a hiúságot, hogy Bécshez köthessék.
Kamarási és grófi rangot igérnek neki, csak jelenjék meg az udvarnál,
vegyüljön a társaságba, de hogy ezt tehesse, német ruhát kell öltenie,
sőt levágnia bajuszát. Magyar ruhájából még kivetkőznék, de a bajusz
levágása ellen tiltakozik magyar érzése. E közben Erzsi mátkája, gróf
Várkövi, egy kis ármányt szőnek Thusnelda és Hugolini ellen, a kik aztán
megszégyenülve oda hagyják Koltay házát s így a feleség is, bajusz is
megmarad.

E műben inkább csak kiinduló pont az, a mi Mária Terézia korára
emlékeztet. Az egész cselekvény nem igen hangzik össze a korral. Ha a
németesedés oly erős ellentállásra talált volna a magyar előkelő
nemességben, a mint a szerző rajzolja, nem értük volna meg fensőbb
osztályaink elnémetesedését. Sokkal hűbb lett volna a korhoz az, ha
Koltay mind bajuszát, mind feleségét elveszti. De más tekintetben sem
korrajz e vígjáték. A személyek meglehetős újkoriak, még a Thusnelda név
is, mert a mult században az ős német neveket nem igen elevenítették
föl. Különben Thusnelda legjobb az egészben, érdekesen lép föl, s van
benne egy pár jellemző vonás is. A többi személyről nem mondhatni ezt. E
mellett a cselszövény is durva, s a társalgási hang sem finom. Általában
Szigligeti kevés szerencsével rajzolja a fensőbb köröket s e tekintetben
nem sokat tanult a francziáktól Szigligeti erényes typusaival, az
unalmas derék ifjúval és leánynyal itt is találkozunk. Várkövi és Erzsi
nem mások, mint Fenn az ernyő nincsen kas Várfokija és Etelkája. Az
elsőnek még neve is hasonló.

A Ne fujd, a mi nem éget czíműben egy öreg úr, akarja kigyógyítani
szintén öreg barátját, a ki egy fiatal nőbe szerelmes, de gyógyítás
közben maga is bele szeret s így barátja versenytársa lesz. Mindakettőt
egymás által kijátssza és kigyógyítja egy fiatal unokaöcs, részint hogy
maga nyerje meg az özvegyet, részint, hogy egyik öreg úr leányát, a kit
atyja épen neki szánt, kedvese karjába segítse. Az alapeszme komikai, a
helyzetek is azok, de a bonyodalomban kevés a lelemény s a jellemrajz is
nagyon gyönge. Szigligetin nem csak az esik meg, hogy jellemrajza és
cselekvénye meghasonlanak, hanem az is, hogy vagy a jó komikai
alapeszméhez nem tud cselekvényt találni vagy cselekvényét nem
lelkesíti, vezeti valamely eszme ereje. Ez utóbbi bajban szenved Kedv és
hivatás czímű vígjátéka. Ebben egy csoport genreképet veszünk, a
melyeket nem olvaszt össze uralkodó eszme. Tulajdonkép két hőse van.
Egyik Szövési Boldizsár, egy jó indulatú ember, a kit csendes házi
életre teremtett isten, de nem akar másodszor házasodni, mert első
házassága szerencsétlenül ütött ki, hanem a helyett lopatja magát
gazdaasszonyával, unalmában philosoph lesz és titkos író, a ki a
dicsőségnek szeretne élni. Unokaöcscse Szövési Dezső, könnyelmű fiatal
ember, a kinek nagy tehetsége van a festészetre, de erőnek erejével
költő akar lenni.

Nem szeret tanulni, dolgozni, de mégis szeretne valami állást nyerni,
hogy elvehesse Darvai gyáros leányát s épen azért egy laphoz
segédszerkesztőnek szegődik. A vígjáték úgy indul, hogy hősei egészen
egyebek akarnak lenni, mint a mire valók, a miből természetesen annak
kellene következni, hogy egyik se érje el czélját, mindenik pórul járjon
s úgy térjen vissza hivatásához. E fölfogás komikai, de a cselekvény
menete nem felel meg a czélnak.

Czeczilia egy kissé éltes, de különben derék s nem kellem nélküli
kisasszony alakjában leginkább a gondviselés működik s ez vonja más felé
s teszi boldoggá a nagybátyját és unokaöcscsöt. Az ember azt várja, hogy
Szövésit philosophiája, írói viszketege egy csoport kellemetlenségbe
bonyolítja, a melyek aztán kigyógyítják. Mindebből keveset látunk s épen
nem elhatározó befolyással. Szövési kigyógyul, mert észre veszi, hogy
Czeczilia iránta titkos hajlammal valódi szerelemmel viseltetik, miért
aztán nőűl is veszi. Szövési Dezső is kigyógyul poétaságából, nem azért,
mert nevetségessé vált s ez úton semmire sem mehet, hanem mert
Czeczillia jó indulatú cselszövényei következtében a műtárlatban képei
elkeltek, s mert nagybátyja házassága vagyonhoz juttatja, s így kedvese
atyja is beleegyezik a házasságba. E gyönge cselekvény gyönge
jellemrajzzal párosul. Czeczillia kisasszony még legeredetibb s
legsikerültebb az egész vígjátékban. Szigligeti egy éltes kisasszonyt
rajzol, a ki a maga módja szerint csendes-titkosan szerelmes egy szintén
éltes emberbe; e mellett némi anyai érzelemmel és őrködő gonddal
viseltetik az egész Szövési család iránt. Úgy rajzolja, hogy nem válik
komikaivá, még sem visszatetsző, sőt rokonszenvet kelt. Ha Czeczillia
leány helyett özvegy asszony, e körülmény még inkább emelte volna a
hatást. Egyébiránt az ily jellemeket könnyebb regényben rajzolni, mint
színműben; a humoros elbeszélő inkább kiegyenlítheti az ellentéteket,
mint a drámaíró.

Legsikerültebb a négy között az Udvari bolond, mert legalább van benne
lelemény. Történelmi vígjáték akarna lenni, de igen is bohózatos.
Általában az a baja, a mi történelmi vagy úgynevezett udvari
vígjátékainknak, hogy akaratlanul is bohózatokká válnak. A költő nem
akar bohózatot írni, de csakhamar bele esik a bohózatos hangulatba, ki
is akarna belőle emelkedni, de ez csak félig-meddig sikerül s így mind a
cselekvény, mind a jellemrajz valami határozatlan, indokra és stilre
nézve egyaránt. A mű a XIV-dik század elején játszik, III-dik Endre
özvegyének udvarában. Az ifjú Brebir gróf álruhába belopódzik az
udvarba, hogy az udvari hölgyek egyikének, Jusztinnak, a kit szeret s a
ki viszont szerette, szerelméről újabban meggyőződjék. Az ifjú cseh
Venczel, választott magyar király is álruhában jő az udvarhoz, hogy
megnyerje Erzsébet királyleány szerelmét és kezét, de Jusztinba szeret s
épen az ál-Brebir grófra bízza Jusztinhoz írt szerelmes levele átadását.
Brebir gróf kijátszsza a királyt, de ez is visszaadja neki a kölcsönt,
mert a midőn, mint Erzsébet vőlegénye, felfödi kilétét, az ál-Brebir
grófot udvari bolondjává nevezi ki. Ez meg-megtartja a csörgő sipkát,
hogy ellenőrizhesse kedvesét s kijátszhassa a királyt. S csakugyan meg
is nyeri bizalmát s élhiteti vele, hogy Jusztin légyottra hívja. Arra is
ráveszi, hogy a gyanu elkerülése végett az ő udvari bolond ruháját öltse
fel a légyottra. A légyotton Jusztin helyett Deodata, egy vén udvari
hölgy, jelen meg, majd az egész udvar föllép s az ifjú cseh Venczel
csúffá téve, elesik Erzsébet kezétől, Brebir gróf pedig megnyeri a
Jusztinét.

A cselekvényben sok a lelemény, de maga az alap nem igen erős. Nekünk
úgy tetszik, hogy Brebir grófnak teljességgel nincs szükannyi furfangra,
hogy megnyerje kedvese kezét. Házasságukat semmi sem akadályozza,
legfeljebb az, a mit Brebir gróf mindjárt az expositióban megemlít, hogy
őt Jusztin, mint íródiákot szerette meg s tudni akarná: vajjon hű-e még
most is hozzá. De erről mindjárt az első fölvonásban meggyőződhetett s
ha fölfedve rangját, mint kérő állana elébe, aligha vége nem szakadna az
egész vígjátéknak. Az sem valószínű, hogy Venczel egy ismeretlen ifjúban
mindjárt az első találkozáskor annyira megbízik. Igaz, Venczel nagyon
együgyűnek látszik, csak az a baj, hogy néhol mégis oly ügyes és
találékony, mintha helyette maga a költő szerepelne. Mindamellett a
cselekvény bonyodalma méltánylatot érdemel. Folyvást új meg új
fordulattal emelkedik s érdeket keltő egész a kifejlésig. A jellemrajz
már csekélyebb becsű. A színpad ismert s meglehetősen elkoptatott
alakjaival találkozunk minduntalan, a minők Hancsik, Deodata, sőt
Venczel, Brebir gróf, Jusztin is inkább csak külső, mint benső érdeket
tudnak kelteni. Kevés bennök az élet melege, elevensége; a jelmez kirívó
piperéjében csillognak, s igen is érzik rajtok a színpadi festék szaga.

Szigligeti munkássága harmadik ágában, a népszínműben sem volt
terméketlen az utóbbi évek alatt. Két népszínművet írt: A strikeot és az
Amerikait,[24] a melyek folyvást adatnak, sőt a népszínmű oly divatossá
lőn, mint ezelőtt húsz-huszonöt évvel, a mennyiben ismét rendes
népszínmű-énekesünk és énekesnőnk van, a régibb népszínművek
föleleveníttettek és vasárnaponként a műsor rendes és kedvencz darabjai.
Ez újabb mozgalom nem szült újabb fejlődést s a kritika is, a mely
gyakrabban kezd foglalkozni a népszínművel, nem épen a legjobb
tanácsokat adja a költőknek, mert inkább zavarja, mint tisztázza a
fogalmakat. Mindennap olvassuk, hogy a népszínmű tárgyában és alakjaiban
valami ethnografiainak kell lenni, a költőnek népszokásokat s mennél
kevésbbé ismert népsajátságokat kell feldolgozni; a népszínmű csak a
jelenben játszhatik, de nem lehet vígjáték, tragikai és komikai
vegyületűnek kell lennie; csak a népnek szabad benne szerepelni más
osztályok kizárásával, még a nagy városi népnek sem, csak a falusinak,
hiszen maga a népszínmű elnevezés eléggé kimagyarázza a válfaj e
sajátságait. De a név nem sokat magyaráz, mert ha a népdal, népmese,
népballada neveket tekintjük, a melyek analogiájára neveztetett el a
népszínmű, egészen más magyarázatot nyerünk. A népdal, népmese,
népballada oly költemények, a melyeket a nép maga teremt, s a melyeket,
ha utánoz a műköltészet, azt szint’ oly népi vagyis naiv felfogással
igyekszik tenni. Vajon a népszínművet a nép teremti-e? Ellenkezőleg a
népnek, vagy színházi nyelven szólva, a nagy közönségnek írják, s a
költő álláspontja nem épen a népi naivság. A népmese, népballada nemcsak
az alsó osztályokkal foglalkozik, sőt hősei gyakran királyok, várurak,
mert a népiesség nem annyira a tárgyban van, mint a felfogásban. De a
népszínmű nem egy határozott faj neve, mint a tragédia vagy komédia,
hanem több válfajé, a melyeket más nemzetek más névvel neveznek, noha a
németek is használják a Volksstück, Volksdrama kifejezést. Épen azért
jobb a népszínműnek neve helyett fejlődését venni szemügyre s magából a
lényegből magyarázni jellemét s jelölni ki æsthetikailag jogos határait.

A magyar népszínmű a negyvenes évek elején született s fejlődése első
stádiumán se vígjáték, se bohózat, se dráma, se tragédia nem volt, de
mindebből valami, bizonyos közép faj, vegyes tartalommal, társadalmi
iránynyal, segédűl véve a népdalt és zenét is. A magyar színköltészetben
már volt némi előzménye, külföldi mintái sem hiányoztak, de legnagyobb
hatással volt reá úgy az európai, mint a magyar politikai, társadalmi és
irodalmi viszonyok democratiai és nemzeti szellemű fejlődése. A
tragikomikai elem többé-kevésbbé mindig megvolt a keresztyén drámában s
az úgynevezett középfajú drámának mintegy alapul szolgált, bár a tárgy
szerint, hol az egyik hol a másik elem túlsúlyával, most a tragédiához,
majd a vígjátékhoz közeledve. A spanyol, angol, franczia
színköltészetben és később a németben is mindig volt egy csoport válfaj,
melyek az idő szelleme szerint különböző változásokon mentek át. Mi
mások Shakespeare közép fajú drámái, mint a XVIII-dik századéi és ezek
mennyire különböznek a jelen század úgynevezett melodrámáitól és komoly
vaudevilleitől. A regény mindig nagy befolyással volt az e fajú drámára
s van még ma is, úgy szólva az amabból táplálkozik. A harminczas években
a franczia középfajú dráma társadalmi irányt vett, épen mint a regény. A
párisi boulevard-színházak darabjai többé-kevésbbé váddal léptek föl a
társadalom ellen, a socialismus érdekében s kirívó színekkel festhették
az alsóbb osztályok szenvedéseit. A magyar népszínmű is előszeretettel
rajzolta politikai és társadalmi intézményeink hiányait s a nép
szószólója kivánt lenni. Politikai vezérczikkeink fejtegetéseit a
jobbágyság eltörlésétől a börtön-rendszer javításáig örömest fogadta
alapeszméűl s általában ott is, hol nem vett föl valamely speciális
kérdést, részvétet igyekezett kelteni a társadalom alsóbb osztályai
iránt és sokszor igen is kirívóan a fensőbb osztályok rovására.
Politikai életünk democratiai mozgalmainak egyik hatásaként tünt föl a
népszínmű színpadunkon. Ez volt az egyik forrás, melyből merített, a
másikat az irodalom nyújtotta, hol szintén hasonló forrongás
mutatkozott. A fejlődő nemzeti költészet örömest fordult a népies felé,
részint democratiai ösztönből, részint művészi czélból; szorosb
kapcsolatba jött a magyar élettel s nem vetette meg a magyar
genrerajzot. A magyar dalokat nemcsak jambusok- és trochæusokban írták
már s költői rhytmusunk ismét összeolvadt zenénkkel.

Mindez elősegítette a népszínmű fejlődését. Szigligeti drámai formába
öntötte mindazt, a mi politikai és irodalmi mozgalmainkban czéljára
szolgált. Elődei nyomdokain új utat tört, nem elégedett meg Kisfaludy
komikai genreképeivel, s a mit Munkácsy és Gaal csak félénken
kisértettek meg, a magyar népdal fölhasználását drámai czélokra, egész
bátorsággal érvényre emelte. Eddig csak pár víg népdalt hallottunk a
garaboncziás diák- és Peleskei nótáriusban, most a víg mellett az
érzelmes egész csoportja zendült meg, mint a drámai mozzanatok
kifejezője, vagy kisérője. Szigligeti népszínművei egész 1848-ig nagy
részt középfajú drámák, a melyekben tragikai és komikai elemek
vegyülnek. Köztük a Szökött katona és A csikós vívták ki a legnagyobb
tetszést és méltán, mert mind cselekvény, mind jellemrajz tekintetében
legkitünőbbek. Azonban a népszínmű sem kerülhette ki a középfajú drámák
örvényét. Gyakran erősb tragikai összeütközéseket használt, mintsem
kiegyenlíthetők lettek volna, a tragikai és komikai elemeket ritkán
vegyítette a tárgy természete és hangulata szerint. Mindig fölvette a
komoly és víg részt, de arra nem igen volt gondja, hogy ezek egymásnak
árthatnak is, gátolhatják egymás fejlődését s minthogy a víg rész inkább
sikerűlt, a legtöbbször háttérbe szorította a komolyt. Nem a tragikai és
komikai vegyületet hibáztatjuk, hanem annak a módját. Shakespeare
tragédiáiba is vegyít némi komikai elemet, de csak egy pár népjelenetben
és csak annyit és úgy, hogy semmi sem zavarja meg a mű stíljét. Közép
fajú drámáiban már sokkal több van, de nagyrészt az alapeszme, tárgy
természetéhez és hangulatához alkalmazkodik. A magyar népszínműben e két
elem inkább egymás mellett van, mint egymásért, inkább rontja egymást,
mint elősegíti, és együttvéve ritkán æsthetikai hatású.

Ide járult még az is, hogy az énekes rész aránylag nagy tért foglalt el
s nem igen olvadt be a mű szervezetébe. A népszínmű-énekesnő szerepe,
egyénisége miatt ritkán lehetett drámai, néha nem is volt fontos, de
megrontotta a fontosabb szerepeket. A népszínmű komoly része majdnem oly
nemű vázlat volt, mint az opera-szövegé, s így alig lehetett szó drámai
cselekvényről és jellemrajzról. Az énekes és komikai részek egészen
nyakára nőttek a komoly részeknek s a hatásból az oroszlánrész mindig
őket illette. Látni való volt, hogy e részint össze nem olvadt, részint
ily alakban össze sem olvadható részeknek a fejlődés bizonyos folyamán
kell átmenniök: vagy összeolvadniok, vagy elválalniok. Az énekrészek
nagyobb kiterjedése majd kifejleszti a magyar operettet, a komikai
részek túlsúlya a magyar bohózatot, a komoly rész polgári vagy
népdrámává emelkedik és eldobja a népdalt, vagy ha megtartja is,
mérsékli s egészen czéljához alkalmazza, mint a komolyabb franczia
vaudeville Csak ez lett volna természetes és helyes útja a magyar
népszínmű fejlődésének, hogy nyerjen tartalomban és æsthetikai becsben.
S egy darabig úgy is látszott, mintha ez úton akarna fejlődni. A
forradalom után a viszonyok miatt elvesztvén irányszerűségét, inkább a
komikai conceptio felé hajlott, sőt a népdalt is inkább alkalmazta
tárgyához s igyekezett szervezetébe olvasztani. Valóban Liliomfi és
Dalos Pista a legsikerültebb magyar bohózatok, kivált az első, a melyet
fennebb is kiemeltünk. S nemcsak Szigligeti indult ez úton, hanem
Szigeti is. A magyar polgári vagy népdráma felé való törekvés sem
hiányzott, sőt a magyar operette terén is tettek kisérletet. Ilyen
magyar népdráma Szigligeti Lelencze, ilyen magyar operette a Debreczeni
biró, csakugyan Szigligetitől. De úgy látszik, hogy mind ez a
körülmények kényszerűségéből folyt s nem a fejlődés belső ösztönéből. A
Lelenczet e legjobb népszínművet, a komoly nemben a népszínmű énekesnő
hiánya szülte, a Debreczeni birót pedig alkalmasint a zeneszerző
nógatása. Ezzel aztán annyiban maradt minden s most midőn a népszínmű új
életre kezd ébredni, nem látunk egyebet, mint a fejlődés első
stádiumának ismétlését csekélyebb tartalommal, erővel, frisseséggel.

A strike és Amerikai annyiban egészen a régi népszínművekre
emlékeztetnek, a menynyiben a komikai és tragikai elemet nem jól
vegyítik s az énekes részek háttérbe szorítják a cselekvény és
jellemrajz drámai fejlődését. Inkább tárgyukban van valami új, mert a
cselekvény főbb mozzanatai a gyári munkás és kézműves életviszonyain
sarkallanak, a melyekhez Szigligeti eddig nem igen nyúlt. Némely lap ezt
hibáztatta, mintha csikósok és szegénylegények nélkül nem is lehetne
népszínmű. A népszínmű nem szorítkozhatik csak pusztai vagy falusi élet
rajzára, sőt a fensőbb osztályokat sem zárhatja ki. Hiszen akkor
mellőzné a legérdekesebb összeütközéseket, melyek a különböző osztályok
és egyének viszonyaiból és szenvedélyeiből keletkeznek. A népszínművet
tárgya választásában nem korlátozhatják holmi önkényes szabályok. Ezt
maga a műforma természete szabja meg épen mint a tragédia és komédiában.
De az már csakugyan hibája mind két műnek, hogy oly viszonyokat tárgyal
tragikai felfogással, a melyek nálunk erre még nem elég alkalmasok, mert
a mi társadalmunkban se a munkás kérdés, se az amerikai párbaj nincs
előtérben.

Mindamellett ezen könnyen túltehetnők magunkat, ha más tekintetben
nyerhetnének kárpótlást. De a legjobb akarat mellett is, meg kell
vallanunk, hogy leginkább csak az énekes és komikai részleteket
élvezhetni bennök. Mindkettő leleménye szegény, jellemrajza vázlatos és
bágyadt, s a cselekvénynek alig van más érdeme, hogy gyors. A Strikeban
Szikráné, a ki csak mellékszemély s nélküle megtörténhetnék az egész
népszínmű, inkább kiemelkedik, mint István gazda, a mű hőse. Az
Amerikaiban Csupri bohózatos alakja legjobban a többi kopott vagy
elmosódott. Megvan bennök a régibb népszínművek minden árnyoldala, de a
fényoldal csak a szerkezet ügyességében, a technikai készségben
nyilatkozik, a mely ritkán szokta elhagyni Szigligetit.

Egy szóval e két új népszínműben, sőt a régiekhez mérve is a kevésbbé
értékesek között foglal helyet. Nem is hiszszük, hogy a népszínmű
fejlődése a Nemzeti Színházba nagyobb lendületet vehessen. Itt nincs
erre se elég tere, se elég alkalma, se valódi közönsége. Erre népszínház
volna szükséges, hol hamarább és biztosabban átesnék azon a fejlődési
folyamon, a melyet fennebb érinténk, s a melyet maga Szigligeti is
megindított. De fejlődjék vagy ne fejlődjék, Szigligeti drámaírói
pályájának mindig fénypontja marad. Drámai költészetünket nemzeti alapon
egy új válfajjal gazdagította, a mely nemcsak közönséget vonzott a
színházba, hanem egyszersmind elősegítette politikai és irodalmi
átalakulásunk diadalmas harczait. Azonban mondanánk le a jövő reményéről
is? Előbb-utóbb gyökeret kell verni Pesten egy valódi népszinháznak, s
fejlődnie mindazon válfajoknak, a melyeket most népszínműveknek
nevezünk. E fejlődésnek Szigligeti vetette meg alapját, jelölte ki
irányát s egy pár műve még akkor is élni fog, midőn talán nagyobb
tehetségek a magyar népszínművet a fejlődés és æsthetikai becs magasabb
színvonalára emelik, a mit adjon isten!



1874



A HOLT KÖLTŐ SZERELME.

Ballada Jókai Mórtól. Előadatott a Magyar irók és Művészek estélyén
1874.

E ballada nem jelent meg külön füzetben de mint a magyar irók és
művészek estélyén Liszt zongorakisérete mellett elszavalt költeményt
közölte több lap s általában ugy ünnepelték, mint a magyar költészet
rendkivüli tüneményét. Ime az ok, a miért hozzá szólunk s nem tartjuk
fölöslegesnek vizsgálni: vajon csakugyan gazdagodott-e költészetünk,
vagy az egész zaj csak egyike azon irodalmi humbugoknak, melyeknek épen
nem vagyunk szükében.

Jókai balladájának tárgya Petőfi neje és fia. Nincsenek ugyan
megnevezve, de a költő czélzata nagyon is észre vehető. Nem vizsgáljuk:
ajánlatos-e a nem rég elhunytakat, kiknek rokonai még élnek, kikhez sok
gyöngéd emlék füződik, ily módon regény, dráma vagy ballada tárgyaivá
tenni, s mellőzve egyéb szempontot, magának a költői hatásnak
szempontjából is, nem jobb kerülni mindent, a mi a kedély elfogultsága
miatt épen ugy csökkentheti a költő szabad alkotását, mint a közönség
nyugodt élvezetét! Legyen elég csak azzal a kérdéssel foglalkoznunk:
méltóan énekelte-e meg Jókai Petőfit, a költőt, a hőst, a jó barátot, s
vajon a költemény mélabus hangjával nincs-e kiáltó ellentétben a
conceptio komikai hóbortossága? Gyönge költeményt irni akár kin megesik,
még a legnagyobb költőn is, de hogy valaki annyira félre ismerje tárgya
természetét s az eredetiséget és hatást abban keresse, a minek sem
eszmei jelentősége, sem æsthetikai értéke nincs, az ugy látszik Jókainak
valóságos irányává kezd válni. Őt annyira túlbecsülte a közönség és
hirlapirodalom, hogy ő maga igen természetes viszonzásul épen nem
becsüli őket s azt hiszi, hogy mindent irhat nekik, mert mindennel
megelégesznek, mindent dicsőitenek a mit ir.

A ballada azon kezdődik, hogy hőse, a költő harczba indul és bucsuzik
neje- és gyermekétől. Ez a balladának legjobb része, ebben egy pár szép
lyrai helyet találhatni, bár csodálkozunk, hogy Petőfi _Szeptember
végén_ czimű elegiáját, mely hasonló érzést, hasonló rytmusban fejez ki,
nem használta fel Jókai, mert igy erősebben és közvetlenebbűl hatott
volna az olvasóra a bucsuzó költő halálsejtelme. Ez után mind inkább
romlik a mű, egy-egy szebb sor vagy épen versszak igyekszik ugyan
fentartani az érdeket, de mind hiába; a tragikai conceptio csakhamar
komikaivá torzul. A hős ugyanis elesik; a holló a fán megjelenti férje
halálát e nőnek, a ki aztán nem sokára férjhez megy. De a halott nem
nyughatik sirjában, megjelen a nőnek _koszorús kalpaggal_ fején, hanem a
fő nem az övé, valaki másé, egyé a sok közül, a kikkel együtt esett és
temettetett el. Koszoruját meglelte, a fejét nem a mi alkalmasint azt
akarná kifejezni, hogy a költőknek még a sirban is legtöbb gondjok van
koszorújokra. A nő nem ismervén reá, hiába hivja, nem megy vele. «Te nem
vagy ő, férjem sohasem voltál, arczod nem az övé» kiált fel a nő. Ekkor
a szellem – ha ugyan megérdemli e nevet – mentegetőzni kezd, hogy nem
lelte meg fejét, téved a kéz, majd visszamegy érte s megleli, bár a
közös sirban nagyon nehéz a válogatás. És megjelen ujra, de akkor sem a
maga fejével. Húsz évig jár-fel a sirból más-más fejjel, végre
megtalálja a magáét. A nő ekkor már őszül, a gyermek vén ifjú lett, a ki
unja az életet. Most reá ismernek mindketten s elmennek vele a sirba,
hogy örökre csókolhassák egymást.

Ki nem érzi, a kinek csak egy kis költői érzéke van, hogy Jókai itt
lábbal tapod minden népköltészeti hagyományt, költői illusiót, s a
tragikai conceptiónak a fejkeresés komikai fordulatával oly groteszk
irányt ad, mely ellen egyaránt fellázad erkölcsi és aesthetikai
érzésünk. A népköltészetnek régi hagyománya a sirból feljáró lélek, a
melyet a műköltők nagy hatással szoktak feldolgozni, kivált a
balladaköltők. De e költői motivummal, a mely míndig fönséges, nem lehet
gyermekjátékot űzni. A balladaköltők ezt rendesen mint subjectiv
csodást, mint visiót használják a feldult, lázas lelki állapot költői
kifejezéseül, a minő az erős bánat, kétségbeesés vagy lelkiismeret
furdalása. Ilyenkor mindig az élő kebelében rejlik az a varázs, a mely a
halottat felkelti sirjából s a halott ez érzés ereje által nyer hatalmat
az élő fölött. Az élőnek a halott nem jelenhet meg más alakban, mint a
hogy képzeli, s a halott nem tehet mást az élővel, mint a mit ez óhajt
vagy a mitől fél. Így találjuk ezt az északi, így a magyar
népballadákban, így magának Shakespeare-nek tragédiáiban is. S ha Jókai
e motivumot akarta használni, elég lett volna, ha a férjhez ment özvegy
nem tud boldog lenni uj férje karjai között, régi férje emléke miatt, ha
a sirból feljáró halott vádoló arczczal mély búval tölti el, ha a
gyermeket anyja búja hervasztja s ha a férj és atya végre magával viszi
a boldogtalanokat a sir nyugodalmába. De Jókai nem kedveli az egyszerűt,
a lélektanit, a költőit, neki valami hallatlan kellett s így teremtette
meg a fejét nem találó halottat, a ki azt húsz évig keresi, tövistől
megtépve, elfáradva a nagy munkában, ruhájaszakadtan. S van-e Jókai e
leleményének bármily tekintetben eszmei jelentősége, van-e kapcsolatban
a nő lelki állapotával s általában fejez-e ki valamit? Ha csakugyan
fejez ki valamit a költő akarata ellenéreis, az nem lehet egyéb, mint
parodia a sirból feljáró szellemekre, épen mint Arany János komikai
cposzában, a _Nagyidai czigányok_-ban, Puk Mihály esete, a ki levágott
fejét hóna alatt hozza s Csóri, a vajda, azt mondja neki: «Tedd fel a
fejedet, én is voltam olyan szegény ember, mint te.» De ezt Csóri csak
álmodja s különben is a mi illik s igen helyén van egy komikai eposzban,
a mely rendesen a komoly eposzok parodiája szokott lenni, nemeillik egy
tragikai balladába s legkevésbbé Petőfi emlékéhez.

Petőfi 1848-ban heves polemiát folytatott Jókai ellen és szemére
vetette, hogy «öt impertinentiát» követett el rajta. Nem akarjuk itt
eldönteni, vajon Petőfi vádjai alaposak voltak-e, de hogy Jókai e
balladájával nagy méltatlanságot követett el Petőfi emlékén, az előttünk
bizonyos. Úgy rajzolni Petőfit, mint fejevesztett költőt! Ha a két költő
közül valamelyik csakugyan elvesztette a fejét, az bizonyára nem Petőfi.



1878



CSIKY GERGELY UJABB SZÍNMŰVEI.

Semmi sem mutatja inkább drámai költészetünk meddőségét, mint az, hogy
Csiky színművei szokatlan figyelemben részesülnek. Az ifjú költő
egymásután nyeri az akadémia drámai pályadíjait; a nemzeti színház
bizonyos előzékenységgel adatja elő minden ujabb művét; a hirlapoknak
épen kedvencze s úgy tekintik őt, mint a jövő drámaíróját.

Mi elejétől fogva nem tartoztunk Csiky bámulói közé, de értjük e
jelenségeket. Az akadémia Teleki-pályázatán a viszonylag legjobb műnek
mindig kiadatik a díj, a Karácsonyi-díjat csak önálló becsűnek adhatni
ugyan ki, azonban ha nyolcz-tíz évi várakozás után nem akad kitünő mű, a
birálók elvégre oly művet is megjutalmaznak, mely ha nem kitünő is, de
egy vagy más tekintetben önálló becsű. A nemzeti színház kapva kap
minden ujdonságon, a melytől közönséget remél, különösen Csiky művein, a
kit boldogúlt Szigligeti annyira pártfogásába vett. A hírlapok az
akadémia ellenében fölmagasztalván a _Jóslat_ot, Csiky első művét, s
nagy drámaírót jósolván belőle, már csak következetességből is folyvást
dicsérik kedvenczöket, bár lanyhábban, mint fölléptekor.

Csiky termékenységgel viszonozta a közönség és kritika figyelmét. A
_Jóslat_ után csak hamar két tragédiát írt: a _Máguszt_ és _Jánust_ s
egy vígjátékot, az _Ellenállhatatlan_ czíműt. Mind e művek fejlődésről
tanuskodnak, s bizonyos haladást épen nem tagadhatni meg Csikytől. Első
művében sok mindent összezavart, rosszúl vegyítette a komoly és komikai
elemeket, meséje kuszált és nehezen érthető volt, a mellékdolgok erőt
vettek a főcselekvényen: újabb műveiben tisztább stilre törekszik,
tragédiát és vígjátékot ír, cselekvénye is kerekebb. Drámai forma, nyelv
és verselés tekintetében is haladt, a mennyiben párbeszédei gyorsabb
menetűek, kevésbbé látszik kedvelni a közhelyeket s olykor szabatosan és
hangzatosan tudja kifejezni gondolatait.

Azonban a drámai ér még most sem fakadt föl benne, s még folyvást
keveset gondol a hagyománynyal, történelemmel, sőt a valószinűséggel is.
Cselekvénye inkább külső, mint belső, inkább mechanikai csinálmány, mint
élő organismus; jellemrajza egy-két durva vonásból áll, a szenvedély
fejlődését, erejét és hangját épen oly kevéssé képes felfogni, mint
visszaadni. Tragikai conceptióiban maga sem látszik hinni, komikuma
pedig csak tréfa, a melynek nincs semmi mélyebb jelentősége. Általában
nem ismeri a külső világot s belső világa szegény. Mintha nem belső
szükségből, hanem külső kényszerből írna. Nem látszik, hogy valami
meghatotta volna. Hiába keressük az eszméket, s melyek lelkén feküsznek,
az érzéseket, a melyekkel szíve telve. Nem tapasztalatokból, az élet és
történelem átélt vagy átérzett emlékéiből ír, hanem olvasmányokból s a
képzelődés ködképeiből. Innen cselekvényében nincsen élet alakjaiban
elevenség. Nem annyira természetesen alkot, mint erőszakosan combinál,
élő emberek helyett elvont forgalmakat mozgat, s minthogy nincs
leleményes phantaziája, erőszakolja a bonyodalmat és lélektani
absurdumokba téved. Érzéke levén a drámai forma iránt, s némi technikai
ügyességet sajátítván el, könnyen önti drámába a mit így kigondolt. S
azok szemre-főre mutatnak is valamit, de belől üresek, s a legjobb
esetben is hidegen hagyják a szívet.

A _Mágusz_ egy felvonásos tragédia.[25] Egy felvonásban jó tragédiát
írni nehéz, majdnem lehetetlen. Bármely jó tárgy megromlik így
összeszorítva, mert nincs hely érdekes bonyodalom szövésére s a
szenvedély fejlődésének rajzára. Más a vígjáték, a hol egy felvonásba
könnyen szoríthatni egy kis komikai összeütközést, sőt vannak tárgyak, a
melyek az egy felvonást úgyszólva követelik. Egy kis vígság elmulathatja
az embert, de egy kis szomorúsággal nem elégszünk meg, a nagy szomorúság
pedig kicsinynyé törpítve hatástalan. Midőn részvétet, félelmet,
szánalmat és megnyugvást, a tragikum ez alkatrészeit, egy pár negyed óra
alatt kell átéreznünk, az lesz belőle, hogy egyiket sem érezhetjük át
egészen. Az életben is örömest nevetünk egy jó tréfán nehány perczig s
aztán dolgunk után látunk, de ha igazán meg vagyunk hatva, s ki akarjuk
sírni magunkat, arra több idő kell. Csiky nemcsak azzal gyöngítette műve
tragikai hatását, hogy egy nagy tárgyat összeszorított, hanem azzal is,
hogy hőse iránt nem tudott részvétet gerjeszteni.

Ki az a gittoni mágusz, a kit Simonnak neveznek? Úgy látszik titkos
keresztyén, a ki csak színleg űzi szemfényvesztő mesterségét, egészen át
van hatva az új hittől s azt az egész római birodalomban el akarja
terjeszteni. Hogy titkolja másoktól keresztyén hitét, az érthető, de
hogy nekünk nézőknek sem vallja be, az egy kissé különös. Egy határozott
nagy czél, a melyet értünk, inkább fog iránta érdeket kelteni, mint a
homályos beszéd, a melyből tisztán ki nem vehető, hogy tulajdonkép minő
hitért küzd, a Krisztus hiteért-e vagy maga egy új Krisztus. S mi által
reméli elérni nagy czélját? Azzal, hogy magához vesz egy tyrusi utcsai
leányt, a ki szakasztott mása Nero meghalt kedvesének, Phoebenek, s azt
úgy szándékszik kiadni Nerónak, mint máguszi mesterség által halottaiból
feltámasztott kedvesét, a miért őt Nero pontifex maximussá fogja emelni.
Ime Simon nagy czélja, a melyért föláldozza szerelmét, mert a leányt ő
is szereti, bár e föláldozásból sokat levon az, hogy szerelmét nem hiszi
viszonzottnak. De vajon Nero elhiheti-e, hogy Helena csakugyan a
föltámasztott Phœbe? Hiszen ha beszélni fog vele, könnyen meggyőződhetik
az ellenkezőről, mert Helena semmit sem tud a múltról. De ha Nero Phœbe
helyett megelégszik egy hozzá hasonló leánynyal is, és Simont pontifex
maximussá emeli, vajon el fogja-e tűrni az új vallást, s ha ő eltűri is,
eltűri-e Róma? Nem lábbal tapodása ez úgy a valószinűségnek, mint a
történelmi hűségnek s vajon oly hígvelejű ember iránt, minő Simon,
érezhetünk-e tragikai részvétet?

Bizonyára a tragikai hős vagy czéljában vagy eszközeiben mindig tévedő s
ellenkezésbe jő a fennálló renddel, de mind czéljának, mind eszközének
olyannak kell lenni, a melyet érthessünk, a melybe hihessünk, a mely
bizonyos sikerre számíthat, annyira, hogy hasonló körülmények között
talán magok a nézők is hasonlóan cselekednének. Ha minden tévedés
tragikai, akkor a félkegyelmű emberek épen oly tragikai hősök, mint a
Coriolanok és Brutusok. De a _Mágusz_ tragikai alapjának még más baja is
van. Úgy látszik, hogy Simon fölhagyna nagy czéljával, ha tudná, hogy
Helena őt szereti, legalább azt mutatja a Helena és Simon közti utolsó
jelenet. A költőnek tehát úgy kellett volna rajzolnia Helenát, hogy
Simon csak a kifejtésnél vegye észre szerelmét, vagy Simont úgy, hogy
egy darabig legyőzi szerelmét, de az később erőt vesz rajta. De e
helyett Helena már az első jelenésben úgy beszél, hogy Simon könnyen
észrevehetné hajlamát. A mily könnyen bánik el Csiky a lélektani
mozzanatokkal, ép oly kevés gondja van a korrajzra. Az összes személyzet
úgy beszél mintha keresztyén volna, s midőn a mű végén Nero föllép, épen
nem ismerünk a történelem Nerójára. A kegyetlen Nero itt oly kegyelmes,
bölcs, mintha Simon már rég megtérítette volna.

_Janus_ban,[26] a mely öt felvonásos tragédia, szintén a pogányság és
keresztyénség közti küzdelmet rajzolja Csiky, csakhogy itt nem a római,
hanem a magyar pogánysággal foly a küzdelem. A míg a _Mágusz_ban a
pogányok is keresztyén szinezetűek, itt a pogányság túlnyomó, kivéve
magát Janust, a pogányság fejét, a ki oly jámbor ember, hogy
keresztyénnek is beillenék, ellenben a keresztyének oly jóindulattal
viseltetnek pogány honfitársaik iránt, hogy nem volna nehéz őket
visszatéríteni. A mű tele van pogány táltossal és jósnővel, azonban
keresztyén papnak se híre, se hamva, mintha ezek részt sem vettek volna
a küzdelemben. De nemcsak ebben vét Csiky a történelmi hűség ellen. A
mint I. Béla királyt rajzolja és megindítja a cselekvényt, az már a
soknál is több. I. Bélát, az erélyes királyt, a ki egész gondját a
keresztyénség megszilárdítására fordította, úgy rajzolja, mint a ki
vadászsza a pogány magyarok barátságát, meglátogatja vezéröket, Janust
személyesen hívja meg az országgyűlésre, mindenkép igyekszik megnyerni
őt és párthíveit a közjó érdekében, sőt meg is esküszik előtte, hogy az
ősmagyar hitet sohasem fogja bántani.

  Én Béla, a magyar nemzet királya
  Királyi szóm kötöm le s esküszöm,
  Hogy téged, Janus s a tiéidet
  Hitedben, ős szokásaidban soha
  Nem foglak háborítni, bántani;
  S mindenki ellen, bárki légyen az,
  Királyi kardom lesz az oltalom!

Hanem legyünk elnézők s fogadjuk el a szerző álláspontját, a mely
nemcsak történelmileg valótlan, hanem lélektanilag sem valószinű. Hiszen
az újabb drámaírók úgy is hozzászoktattak bennünket a történelemellenes
történelmi drámához s ha láttuk Miltont, a ki a legélesb ellentéte az
író és államférfiu Miltonnak, ha elfogadtunk a hagyományos Iskariót
helyett egy egészen képzelt ifjonczot, miért ne fogadhatnánk el egy
pogánybarát Béla királyt s egy keresztyén jámborságú Janust, a kik
atyafiságosan kiegyeznek. Ez alapon mi lehetne természetesb fejlemény,
mint az, hogy a két kibékült ellentétes irány mindinkább összeütközik; a
viszonyok és szenvedélyek kényszerűségénél fogva, a király és Janus
akaratlan is esküszegőkké válnak és végre Janus elbukik nem azért, mert
megszegte eskűjét, hanem mert ki nem egyenlíthető dolgokat akart
összebékéltetni s a keresztyénség ellen támadva, elvégre is az ősvallást
törekedett visszaállítani, a melynek nincs jövője. A vallásos és
politikai összeütközéseket éleszthette volna a szenvedélyeké, a mire
elég anyag van azon körülményben, hogy Janus leánya. Ara, bele szeret
egy keresztyén lovagba, elszökik vele és keresztyénné lesz.

Azonban Csiky nem a viszonyok és szenvedélyek összeütközéséből indítja
meg a bonyodalmat, hanem cselszövénynyel idézi azt elő, melynek a
politikai és vallásos eszmék és szenvedélyek küzdelmében csak mellékesen
lehet helye. Ő ezt teszi fővé s Janus tulajdonkép csak báb Rasdi jósnő
és meghitte. Karvaly, kezében, a kik egy kissé durva furfanggal mindent
elkövetnek, hogy megtörténjék az, a mi különben is bekövetkezhetett
volna s elhitessék Janussal, hogy mindez a hitszegő Béla király műve. E
cselszövők tudniillik Boleszlót éjjel titkon Arához vezetik légyottra,
bár nincs szükség reá, mert Boleszló különben is látogathatja a leányt,
elősegítik elszöktetését és áttérését a keresztyén hitre s midőn Janus
visszahozza Arát várába, szintén ők eszközlői újabb szökésének. E
mellett föllázítják a keresztyének ellen pogány társaikat s midőn már
minden készen van, nógatják Janust, hogy álljon boszút szenvedett
sérelmeiért s tűzze ki az őshit, a lázadás zászlóját. De majdnem
kudarczot vallanak, mert Janus egyik nőcseléde elárulja Karvalyt,
elmondja, hogy kezdettől fogva ő volt biztosa Boleszlónak, ő vezette
Arát a keresztyén papokhoz, ő segítette elő újabb elszökésöket is, s
hazugság mindaz, a mivel Janust ámítja. Erre Janus leszúrja Karvalyt, a
ki aztán a jósnő biztatására haldokolva azt hazudja, hogy az egész
ármányt Béla király szőtte s ő az oka minden szerencsétlenségnek. És
Janus Karvalynak, a kit azelőtt egy pár perczczel épen hazugságáért
szúrt le, most minden újabb hazugságát elhiszi s kitűzi a lázadás
zászlaját, sőt akkor sem vonja vissza azt, midőn Béla király megjelen
nála, s visszahozva leányát, elmondja, hogy minden tudtán kívül történt,
s a bűnösöket megbünteti. Bánkódik ugyan egy kissé, hanem aztán annál
nagyobb hévvel kezdi rábeszélni a királyt, hogy térjen vissza az őshitre
s álljon a pogány magyarság élére. Béla visszautasítja az ajánlatot, s
kitör a polgárháború. Janus elveszti a csatát, s őt magát is megtöri
most párthívei aljassága, majd leánya halála; megszállja a lelkiismeret
is, nem akar tovább küzdeni s visszautasítva a király ajánlatát, a ki
megkegyelmez neki, ha keresztyén hitre tér, egy tőrszúrással véget vet
életének.

Ime Rasdi és Karvaly cselszövényéből mily nagy forradalom támadt.
Nélkülök talán még ma is békén élne együtt Magyarországban keresztyén és
pogány a haza üdvére. De fogadjuk el alapul e cselszövényt is, vajon
akkor is összhangzásban van-e az Janus jellemével, s így elhihető-e
sikere? Könnyenhivő, szenvedélyes ember-e Janus? Épen nem; mérsékelt,
nyugodt, mindent megfontoló. Viseltetik-e Rasdi és Karvaly iránt némi
kiváló rokonszenvvel és bizalommal? Nem, sőt úgy látszik, hogy Béla
király az, a kit különösen tisztel, s a kiben leginkább bízik. Hogy ily
cselszövény kifoghasson rajta, egészen máskép kellett volna rajzolni őt.
Csiky nem igen látszik érteni, hogy a jellemrajz és cselekvény mily
benső kapcsolatban vannak egymással és egymást szülve és táplálva
alkotják a dráma organismusát. A legjobb cselekvény, a legerősb indokok
elvesztik hatásukat, ha a jellemrajzzal ellenkezésbe jönnek. Például
Othello egész cselekvénye megromlik, sőt nevetségessé válik, ha Othello
jelleme nem táplálja a fejlődést. Egyébiránt Janus jellemrajza nem egyéb
hideg abstractiónál, s annak is hibás. Szegényes és nyomorék alak,
itt-ott fölcziczomázva Brutus, Bánk bán s a trónkereső Borics rongyaival
Többé-kevésbbé a többi személyek is ilyenek.

Mindamellett a műnek van méltánylandó oldala is. Ha Csiky nem tudott
tragikai hőst rajzolni, legalább tragikai alapot keresett; ha
jellemrajzában és cselekvényében nincs történelmi hűség, lélektani
igazság, benső élet, költői elevenség, legalább a cselekvény kerek, mely
folyvást halad, emelkedik és siet a kifejlés felé. Ha nyelve nem
drámilag jellemző, legalább nem szószaporító s épen nem hiányzik benne a
külső drámaiság. Általában Csikynek sok érzéke van drámai forma iránt s
hogy e tekintetben folyvást halad, mutatja legújabb vígjátéka is.

Valóban az _Ellenállhatatlan_[27] czímű három felvonásos vígjátékának
főbecse a tiszta drámai formában, kerek cselekvényben s a kidolgozás
bizonyos széparányúságában áll. Ha a tartalom: a jellemrajz és
cselekvény benső értéke megfelelne a forma szabatosságának, az
_Ellenállhatatlan_ban kitünő vígjátékot bírnánk. De a belsőt nem lehet
úgy elsajátítani, mint a külsőt. A külsőt inkább a tanulmány és
gyakorlat nyújtja, a belsőt inkább az élet, ha van szemünk látni a
látnivalót, s ha van elég erőnk azt átalakítva visszasugározni a
phantasia tükrében. Csiky, a mint már megjegyeztük, keveset merít az
élet tapasztalataiból, a kedély benső világából s nagyrészt csak
olvasmányait dolgozza föl, inkább combináló, mint alkotó tehetséggel.
Jelen művében Moreto _Szép Diegó_jából átvette a főalakot s egy új
cselekvényt gondolt hozzá, mely egységes és kerek ugyan, de majdnem oly
szegény, mint nem valószinű. Leleményre nézve több mint Janus,
jellemrajza sem oly ellenmondó, alakjai is tetszetősbek, de egyaránt
érezhetni benne az élet és költészet elevenségének hiányát. Ide járul
még, hogy a mű a fensőbb, a jellemvígjáték követelésével lép föl,
különösen a külső forma és nyelv tekintetében s tulajdonkép nem is
annyira bohózat, mint valóságos operetteszerű mű, a jobb operettek
hegyke, de találó vonásai s derült frissesége nélkül. A forma és
tartalom e meghasonlása sokat árt a mű hatásának, a színészt is zavarba
hozza, a közönséget is, is egyik sem adhatja át magát valamely
határozott hangulatnak, a mely oly könnyen szokta illusióba ringatni az
embert.

A vígjáték Spanyolországban történik. A mióta Rákosi és Dóczi
fölfedezték Spanyolországot, vígjátékíróink örömest vándorolnak e szép
országba, a hol minden lehetetlenség megtörténhetik. Asturiában vagyunk.
Diego regens és gyám férjhez akarja adni a herczegnőt, Florindát, de nem
mondja meg nekik, a miből Florinda és dajkája azt következtetik, hogy
maga akarja elvenni. Pedig Florinda Roland herczeget szereti, a ki a
mórok ellen harczol, kit szeretne értesíteni bújáról és segítségül
hívni. Ime a mű kiinduló pontja. Egy regens, egy gyám nem mondja meg
herczegnőjének, hogy kit szánt férjeül, egy leány, ki nem tudakolja,
hogy kihez akarják férjhez adni. Ezt bizony bajosan hiszi el valaki még
Spanyolországban is. De hát miért nem mondja meg Diego a férj nevét?
Azért, mert heves természetű, a ki senkit nem enged szóhoz jutni. Ez nem
baj, annál többet beszélhet maga, annál inkább elmondhatja, hogy ki a
választott vőlegény. S azt hogyan veszi fejébe a herczegnő, hogy gyámja
akarja elvenni? Valamely félreértett czélzásából talán vagy
magaviseletéből? Épen nem. Egy szóval a szerző úgy akarja, hogy Florinda
aggódjék és segítségül hívja kedvesét. De kitől küldjön neki levelet? A
dajka Rodrigo kóbor lovagot ajánlja, a ki komája, Gil Perez
vendéglőjében szállásol s igen szegény ördög. Ez egy hiú, képzelgő
ember, a ki ellenállhatatlannak tartja magát, s mert a herczegnő és
dajkája a templomból jövet szemügyre veszik, azt hiszi, hogy Florinda
beleszeretett. S csakugyan hivatja is. Rodrigónak igen viseltes ruhája
levén, jobb után látna, de se pénz, se hitel. Azonban Dorido kóbor
lovagtársa elmondja Rodrigo herczegi szerencséjét kedvesének, a
vendéglős leányának, ez atyjának, a ki mindjárt harmincz aranyat
kölcsönöz neki, remélvén, hogy a bérlett vendéglő a herczegnő kegyéből
majd tulajdonába megy.

Ez a vígjáték másik kiinduló pontja, a melyet szintoly kevéssé hihetni,
mint az elsőt. Hogy az udvarból senkit sem küldhet a herczegnő
kedveséhez, azt még érthetni, de hogy az egész városban, ne találkoznék
senki ismerős, a ki jó pénzért a levelet elvinné Roland herczeghez, ez
kevésbbé hihető. Azt is bajos elhinni, hogy a herczegnő Rolanddal, a
kivel oly bizalmas viszonyban áll, folyvást ne levelezzen. De különben
is épen nincs okuk titkolni szerelmöket a gyám előtt. Csiky épen a
kiinduló pontokat hanyagolja el, pedig ha ezek valószinűek s illusiót
tudnak kelteni, a bonyodalom folyamában sokkal könnyebben elhiszünk még
olyat is, a mi kevésbbé indokolt. S a műnek erre nagy szüksége lett
volna, mert minden lépten-nyomon találni benne valami bajosan hihetőt.
De folytassuk a cselekvényt. Rodrigo megjelen a herczegnőnél s ennek
szives szavait szerelmi vallomásra magyarázza, míg ez az övéit csak
lovagi hódolatnak veszi. Azonban a herczegnő elfeledte az elküldendő
levelet megírni s elsiet, hogy azt megírja. Rodrigo meghökken a levélre,
de megnyugtatja magát, s mint a herczegnő kegyencze jobbra-balra
kegyeket osztogat. Itt megint azt kérdhetjük: hogyan feledheti el a
herczegnő a levél megírását, mídőn épen annak átadására hivatja Rodrigót
s vajon általában szükséges-e, hogy Rodrigót magához hivassa, hisz a
levelet a dajka is átadhatná.

Az egész bonyodalom oly kevéssé van jól előkészítve, mint szőve, de a
komikai hős jellemvonása egész a harmadik felvonásig következetes. Itt
az is megromlik. Ugyanis a gyám vallatni kezdi a herczegnőt s csak oly
föltétel alatt ad hitelt szavának, hogy nem szereti Rodrigót, ha azt
szemébe mondja s távozást parancsol neki. Rodrigót fölhivatják, s a gyám
a mellékszobából hallgatja ki beszélgetésüket. A herczegnő fenhangon
elmondja, a mit gyámja parancsolt, de titokban megsúgja Rodrigónak, hogy
még találkozni óhajt vele a levél átadása végett. Mindez még jobban
megerősíti Rodrigót abban, hogy ő a herczegnő választottja s cselhez
folyamodik. Színleg mérget vesz be a leselkedő gyám előtt, haldoklást
tettet, papot kiván s halála előtt még egyszer látni óhajtja a
herczegnőt és Dorido barátját. Mind megjelennek s a herczegnő
egyszersmind elhozza az elküldendő levelet is. Ekkor Rodrigó fölugrik, a
herczegnőt megragadja, a pap elébe áll vele és esküdni akar. Azt hiszi,
hogy a szerelmes herczegnő beleegyezik az improvisált esküvőbe. De a
herczegnő vonakodik, a pap zajt üt, mire a gyám berohan, kiragadja
Rodrigo kezéből a levelet, a mely mindent fölvilágosít. A gyámnak
tudniillik eszeágában sem volt gyámleánya kezére vágyni, sőt épen
kedveséhez, Rolandhoz akarja férjhez adni, a kiért már hirnököt küldött
s a ki a mű végén meg is érkezik. A herczegnő férjhez megy, Rodrigó
pedig tovább álmodozik ellenállhatatlanságáról.

Csiky a Moreto ellenállhatatlanjából nemcsak a férfihiúság vonásait
vette át, hanem azt is, hogy csellel vágja ki magát a hinárból. De
Moreto hőse csak abban hóbortos, a mi hiúságával van kapcsolatban,
egyébben elég józan eszű s ezért cselfogásában van valószinűség. A Csiky
ellenállhatatlanja mindenben bárgyú s arra számít, hogy az udvari pap
csak úgy rövid úton megesketi őt az uralkodó herczegnővel. Ez még a
legközönségesebb bohózatban sem volna helyén. Nem ártott volna, ha Csiky
Moretót a bonyodalom szövésében is követi, akkor vígjátéka gazdagabbá
válik s az egész cselekvény nyer valószinűségben és drámaiságban
egyaránt. Moreto hősének felsülése egy szerelmes párt segít czéljához,
itt a Rodrigóé semmit sem eszközöl; ott cselszövény sodorja bonyodalomba
a hiú képzelgőt, a melyet aztán ő saját cselszövényével is élénkít, itt
mindent csak oly félreértés szül, a melyben kevés a valószinűség; ott a
hőst mindenki hóbortosnak tartja, itt mindenki komolyan veszi, a mi még
valótlanabb színűvé teszi az egész vígjátékot.

De Csiky nem bohózathoz hajló vígjátékot akart írni, mint Moreto, hanem
fensőbb, sőt úgynevezett jellemvígjátékot. Azért egyszerűségre
törekedett stilben, cselekvényben egyaránt. Igaz, a jellemvígjáték
kevesebb cselekvénnyel is beéri, mint az övé; például Molière
_Misantrop_jában sokkal kevesebb a cselekvény. De a cselekvény
egyszerűségét pótolja a jellemzés gazdagsága, a szív és emberi viszonyok
hű rajza. Hol van ebből valami az _Ellenállhatatlan_ban? Csikyn betelt
Horatius szava: _Amphora coepit institui, urceus exit._ Fensőbb
vígjátékba kezdett s igen is alsó lett belőle.



1880



BARTÓK LEGSZEBBJE ÉS CSIKY PROLETÁRJAI.

A Nemzeti Szinház ujabb eredeti szinművei közül kettő igényli
különösebben figyelmünket: Bartók _Legszebbje_[28] és Csiky
_Proletárjai_,[29] nem mintha értékre és hatásra nézve egyenlők
volnának, hanem mert mindkét mű egyaránt képviselője dramaturgiai
mozgalmaink két különböző irányának. Bartók egészen azon irányhoz
csatlakozott, a melyet ezelőtt néhány évvel Rákosi és Dóczy
kezdeményeztek s melyet már-már magát túléltnek hittünk, Csiky ellenben,
a ki első művét szintén e szellemben irta, legujabb művében hátat
fordított a költött görög és spanyol világ képtelen mesélnek s a magyar
társadalom rajzához fogott, mint egykor Kisfaludy Károly és Szigligeti.

Bartók nem az első drámai kisérletével lép először a közönség elébe.
Mint lyrai és satirai költő már évek óta ismeretes. Az _Üstökösben_
Jókai védszárnyai alatt növekedett föl s mint a Tiszapárt hive
kiméletlenül gunyolta a Deák-pártot, majd a szélső baloldalhoz ment át s
a _Bolond Istókot_ alapítva, kettőzött hévvel döntögette hajdani
bálványait. Tehetsége és féktelensége egyaránt elősegítették hatását.
Általában véve jól versel s bár szerelmi lyrája könnyen dagályba téved
vagy puszta játékká fajul, de egy-egy hazafi felindulásnak néha erélyes
kifejezést tud adni. A satirai eret bajos volna elvitatni tőle, de az
még kétségtelenebb, hogy hajlik a pasquil felé, a mennyiben örömest
foglalkozik a magánviszonyokkal s minden mende-mondát, rágalmat készpénz
gyanánt vesz. A férfiasb satira nem tud kifejlődni benne részint
sekélyes műveltsége, részint diákos vásottsága miatt, a nemesebb
felindulás finom gunya vagy az értelmesség humora bizonyos vad
indulatosságba fulad nála. S e hangulat nem is épen őszinte; minden
esetre egy jó adag affectatio vegyül bele. Mi legalább azt tartjuk,
hogyha Bartók hiszi is mindazt, a mit ir, semmi esetre sem érzi oly
mélyen, mint a hogy velünk el akarná hitetni. Erre vígjátéka is némi
bizonyíték.

Egy költő, a ki annyira el van telve a magyar politikai, társadalmi és
irodalmi élet visszásságai, sőt bünei gyülöletével, a kinek keserűsége
majdnem a dühig emelkedik, ha vígjátékot ir, bizonyosan az életből veszi
tárgyát, alapeszméjét, az élet komikai alakjait viszi színpadra, hogy
mindazt, a mi szivén fekszik s a mit eddig gunyos epigrammákban,
személyeskedő torzképben s élczes ötletben öntött ki, most eszményítve
egy költői cselekvényben tárja a közönség elébe. Oh nem! Legalább Bartók
nem így tett. Költőitlennek találta a jelent s a multba menekült, szük
volt neki Magyarország és Lesbos szigetére vándorolt. De talán mindezt
csak azért tette, hogy mint a XVIII-dik század franczia regényírói, egy
idegen mese leple alatt saját hazája viszonyait annál szabadabban
rajzolja? Teljességgel nem. Bartók a görög világból egy igen hideg
szerelmi tréfát tár elénkbe és semmi mást. Bizonyára nem akarta, hogy
szerelmi tréfája hidegen hagyjon bennünket. Ebben teljesen ártatlan, de
nem méltán kérdhetjük-e: egy magyar satirairó nem választhatott volna-e
magának méltóbb tárgyat; vajon a magyar társadalom visszásságai annyira
szivén feküsznek-e, mint a hogy lapjában hirdeti; vajon hihetünk-e
teljesen szenvedélyes gunya őszinteségében?

Mi régóta követeljük regény- és vígjátékiróinktól a magyar társadalom
rajzát. Erős szemrehányásokat nyertünk feleletül. Mi önkényesen
korlátolni akarjuk a költő szabadságát, megfosztjuk legköltőibb
tárgyaitól s az általános emberit alárendeljük az esetleges nemzetinek.
Isten mentsen, hogy bárminemű szabadságot korlátolni akarjunk, azonban
minden szabadságnak megvan a maga természetes korlátja. A költőiség nem
annyira a tárgytól függ, mint inkább magától a költőtől, s az általános
emberi legtermészetesebben egyéni és nemzeti formákban nyilatkozik.
Általában e kérdést nem a költő, sem a kritikus önkénye dönti el, hanem
a drámai műfajok lényeges sajátságai s a történeti fejlődés tanulsága.

A tragédia kedveli a multat: a monda és történelem homályát, hogy
nagyíthassa alakjai körvonalait s így fenségesebb hatást tehessen, a
komédia a jelenhez ragaszkodik, mely mindig törpébbnek tetszik a
multnál, a mindennapi élet zajába merül, mert hatásainak egy jó része az
uralkodó erkölcsökön és szokásokon sarkallik. De mind kettő élénk
kifejezése korának és nemzetének tárgyban és szellemben egyaránt. A
görög hős mondáiból merítette tragédiáit s társadalmi élete eseményeiből
vígjátékait. A római, a kinek mythologiája, hős mondája, költészete s
egész műveltsége oly szoros kapcsolatban volt a göröggel, szintén
követte a példát. A keresztyén költészet más nemű fejlődést mutat a
nélkül, hogy megváltoztatná a drámai költészet némely lényeges
sajátságait. Midőn a középkor végén a renaissance a keresztyén
polgárosodás egyik lényeges elemévé válik s a mysteriumok tragédiákká, a
moralitások és közbeszőtt tréfák vígjátékokká kezdenek átalakulni, a
nemzeti elem félig-meddig háttérbe látszik szorulni, különösen a
francziáknál. Corneille, Racine és követőik a görög tragédiák tárgyait
dolgozták föl, előszeretettel fordultak a római történelemhez s azt
hitték, hogy a hazájok mondáinak és történelmének feldolgozása
ellenkezik a tragédia fönségével. De mindamellett francziák maradtak s
egész gondolat- és érzésviláguk a renaissance érintésére fejledező
franczia szellem lüktetése. Moliért vígjátékaiban még határozottabban a
franczia társadalom rajzolja s az általános emberi és nemzeti, a typikai
és egyéni a legösszhangzóbban olvadnak össze néha műveiben. Calderon
egészen spanyol tárgyban és szellemben s a catholicus világrésznek
képviselője. Shakspeare, a protestáns Anglia költője szintén
előszeretettel fordult hazája mondáihoz és történelméhez, de épen úgy
földolgozta a klasszikai kor mondáit és történelmét, mint a közép- és
újkor némely elbeszélést. A XVIII-dik században a jelen felé kezdett
hajlani a tragédia, mind Angol-, mind Franczia- mind Németországon,
vesztett ugyan fönségéből, de nyert életelevenségében, szemben a
kimerült klassicismussal. Diderot, Lessing, de különösen Schiller kitünő
képviselői ez új iránynak. A vígjáték is át-átcsapott koronként a
multba, de legnagyobb sikereit folyvást a jelennek köszönhette.

A XIX-dik század előttünk áll forrongó politikai, társadalmi és irodalmi
irányaival, nemzeti erős érzésével és történeti tisztultabb látkörével.
Nemcsak a tudomány szélesbitette határait, hanem a költészet is; új
műfajokat élesztett föl vagy teremtett, a melyeknek semmi köze a
klasszikai hagyományokkal. Különösen a regény indult nagy fejlődésnek a
félig költői, félig prózai műfaj, a mely leginkább megfelel az újabb kor
izlésének. A drámai költészet érezte mindezek hatását. Az angol regény
társadalmi és történeti rajzai új tárgyakat kölcsönöztek a drámának.
Francziaországban háttérbe szorult a klassicismus az új romanticismus
támadásaira, a német költészetben Schiller és Goethe törekvései, a kik
egy új klassicismust akarták megalapítani, nem találtak viszhangra, sőt
a német romanticismus keresztyén-germán heviben egész középkori
álmodozásba merűlt, a melyet a politikai és társadalmi küzdelmek zaja
csakhamar oszlani kezdett. De e mozgalmak és változások közepette is a
tragédia hű maradt eredetéhez. A tragédia termőföldje maig is a monda és
történelem s bár a jelenből gyakrabban veszi tárgyait mint régebben, de
ha a szenvedélyek kiváló erejével nem tudja pótolni azt a fenséget,
melyet az idők homálya s a nagyobbszerű viszonyok kölcsönöznek, örömest
válik középfajú drámává s a különböző elemeket összhangzatosban
igyekszik összeolvasztani, mint a régibb e fajta művek. A vígjáték néha
visszaszáll ugyan a multba egy-egy történeti adoma vagy monda
feldolgozása végett, de főleg most is a jelen élet visszásságaiból
táplálkozik. A mi a tárgyakat illeti, a nemzeti elem majd minden nemzet
költészetében túlnyomóságra emelkedett; az újabb kor drámairói épen nem
követik a franczia klassicismus megalapítóit, de mindamellett nem
egyszer örömest fordulnak a görög, római és az újabb történelem egy-egy
tragikai érdekű mozzanatához. A vígjáték ritkábban vesz föl idegen
tárgyat, legfeljebb egy-egy mélyebb értelmi alapeszme vagy rendkivül
érdekes mese kedvéért vagy azért burkolózik idegen lepelbe, hogy annál
szabadabban rajzolhassa hazája némely kétes természetű viszonyait.

Ime az idők tanúsága, melyet se tagadni, se hibáztatni nem akarunk. Épen
nem kivánjuk megszorítni azt a költői szabadságot, melyet a geniusz
sikere kivivott s a gyakorlat folytonossága megszentelt. Nem hibáztatjuk
a magyar költőt, ha egyszer-másszor egy-egy idegen tárgyu tragédiát vagy
vígjátékot ir, mert képzelmét megragadta a régi vagy újabb történelem
egy-egy nagy alakja vagy új leleményre serkentette egy-egy klassikai,
közép- vagy újkori adoma, elbeszélés. Mi szivesen üdvözöljük az ily
kisérleteket, mert a költői ihlet mindig tiszteletreméltó. De vajon a
kivétel váljék-e szabálylyá? Vajon türjük-e, hogy mintegy hirdessék
drámairóink: a magyar történelem és társadalom nem nyújt költői anyagot,
forduljunk külföldhöz, kalandozzuk be Európát s áraszszuk el a nemzeti
színpadot idegen népek és viszonyok rajzaival? Drámairóink a külföldi
költők példájára hivatkoznak. De vajon túlnyomó-e azoknál az idegen
tárgy s ha idegen tárgyhoz nyulnak, nem nemzetök izlése szerint
dolgozzák-e föl? Tapasztalunk-e ilyesmit a mi külföldieskedő
drámairóinknál? S vajon a legkitünőbb külföldi drámairók azért
fordulnak-e idegen tárgyakhoz, mert az idegen tárgy elsőséget érdemel
vagy mert valamely idegen monda, elbeszélés vagy történelmi esemény
megragadta képzelmöket? Vajon ugyanazt teszik-e, a mit a mi drámairóink,
a kik _nem idegen hagyományt dolgoznak föl a mi számunkra, hanem itthon
költött meséjöknek keresnek idegen országot_. Ez az, a mit mi leginkább
hibáztatunk, ez az, miért az egész irányt hajlandók vagyunk elítélni.

Bartók _Legszebb_-je oly kevéssé alapszik valamely történeti vagy mondai
hagyományon, mint Rákosi _Szerelem iskolája_, Dóczy _Csók_-ja és Csiky
_Jóslata_. Mind itthonn készült mesék, a képzelem szabad szülöttei, s
azért menekültek Spanyol- vagy Görögországba, hogy minél szabadabban
csaponghassanak. De ez a csapongás mind inkább veszti ujdonsági ingerét
s kezd vergődéssé válni. Bartók vígjátéka már sokkal kevesebb sikert
tudott kivívni, mint társai. Igaz a külső körülmények sem kedveztek neki
annyira, mint a Dóczyénak vagy Csikyének, de az is igaz, hogy kevesebb
drámai vagy komikai érdeket nyújtott, mint emezek. A Bartók cselekvénye
is zavaros és nehezen felfogható, mint társaié, de ezekben legalább még
akad egy-egy színpadilag hatásos jelenet; a jellemrajz itt is bábok
rángatása, de kevésbbé színpadi s inkább elmosódó báboké. Bartók nemcsak
cselekvényben és jellemrajzban követi drámánk új irányát, hanem stilben
is. Az elmés és mesterkélt beszédmód az ő vígjátékainak is egyik
főjellemvonása. Euphemismussal beszél itt mindenki és minden alkalommal,
de míg amazoknál egy-egy lyrai ömlengést vagy elmés szóváltást a helyzet
fordulata kiemel és hatásossá tesz, addig Bartók szebben írt helyei épen
a kevésbbé drámai vagy épen henye jelenetek. Azonban azt meg kell adni,
hogy Bartók nyelve magyarosabb, mint a Dóczyé, a ki gyakran idegenszerű,
és erőteljesebb, mint a Csikyé, a ki simább ugyan, de áradozóbb s hajlik
a közhelyekhez. Bartóknál is találhatni egy-egy nyelvhibát, mint
például:

          Ah, ily gyanú_ra_
  Hogy meg nem ütközöl… (36. l.)
          A bölcs nevet
  Hívságos embertársai _felett_… (55. l.)
  Van-e így eltelve?… (124. l.) sat.;

jambusaiba is nem egyszer vegyül trochaeus, például:

  _Erre_ tanítsa bölcseség mondása (52. l.)
  _Sárga_ kalász füződött… (156. l.)
  _Meggyö_kerez_tek_ _ro_hanó lábaim (156. l.) sat.;

néhol bőbeszédűségbe is téved, különösen midőn Oxylos az archon előtt
oly kevéssé bölcsen, mint elmésen magyarázta meg a Pluto és Aristoteles
közti különbséget vagy otthon eléggé unalmas monologokat tart. De
általában véve Bartók nyelve és verselése méltánylatot érdemel; tudna
írni, csak nem igen van, a mit megírjon.

A vígjáték expositiója is hasonlít társaiéhoz. A mint Rákosi
_Aesopusá_ban a király parancsára minden nőtlen embernek egy pár nap
alatt meg kell házasodnia; a mint Dóczy _Csók_jában senkinek sem szabad
csókolózni a királyi udvarban; a mint Csiky _Jóslat_ában bizonyos nőknek
husz év alatt két ikerleányt, három nem ikerleányt kell szülniök s
közülök négynek Apollo ünnepén férjhez kell menniök: úgy itt is az
archon fiának, Myrsilosnak, meg kell házasodni, nőül vennie a szépség
versenyünnepén győztes leányt, tudniillik a kit a birák «a legfenköltebb
szívtől lelkesült legszebb leánynak» itélnek. A versenybirók régebb
fiatal emberek voltak, de most az archon, minthogy a fiatalság
megromlott, három éltes tanácsosára ruházza a birói tisztet s meghagyja
nekik, hogy a verseny napjáig titkolják tisztöket, valamint azt is, hogy
a győztes leányt fiának szánta. De ha már változtatott az archon a régi
szokáson, miért bizta meg a birósággal épen azt a három tanácsosát, a
kikről keveset tart, a kiknek tanácsát mellőzi, a kik közül egyik,
Menander, papucshős, a másik, Dioméd, a kicsapongás és pazar költés
hirében áll, a harmadik pedig, Oxylos, a philosoph, oly együgyü, hogy az
archon fiának egy tánczosnővel való összeházasítását javasolja. Az
archon ily körülmények között sokkal inkább magát tehette volna birónak
vagy legalább magának tarthatta volna fenn az itélet megerősítését. Ezt
inkább elhittük volna, de akkor összeomlott volna a vígjáték egész
alapja. Általában az új iskola vígjátékírói képtelenek a cselekvényt úgy
megindítani, hogy egy pár szerencsés vonással illusióba ringassák a
közönséget, pedig ez a fődolog, ha eleinte hitetni tudunk, később a
kevésbbé hihetőt is könnyebben elhitetjük.

Minden esetre jobban tett volna a szerző, ha az archon tanácsosait
kevésbbé nyomorultaknak festi. Ha egyik vitéz katona, a másik derék
jogász, a harmadik hires philosoph s a király ragaszkodván hozzájok,
épen e tulajdonaiknál fogva mindenre alkalmasoknak hiszi őket, mind maga
komikaibb helyzetbe jut, mind a birák megtántorodása komikaibb
összeütközésekre adhat alkalmat. Így e haszontalan emberek
elcsábitásában kevés komikum nyilatkozhatik. Tüstént kifecsegik a király
szándékát hol félig, hol egészen s Corinna, egy haetera, csakhamar a
maga részére hódítja mindnyájokat: Diomedet, ki különben is kedvese,
Oxylost, a kit szintén szerelmével biztat s egyszersmind azt igéri neki,
a mit Diomédnak is megigért, hogy mint az archon menye sokat meg fog
tenni érdekében és végre Menandert, a kinek pártfogását neje által nyeri
meg. Ezzel telik el az egész második felvonás, de a mű érdekesebb és
tulajdonképi bonyodalma a harmadik felvonásban kezdődik, midőn Arion,
Menander fia, lép az előtérbe, a ki Melittát szereti, egy jövevény
phrygiai harczos leányát, de a kinek hajlama szülői ellenkezésével
találkozik. De vajon miért ellenzik Arion szülői a viszonyt? Leginkább
uri gőgből, bár az archon kinyilatkoztatta, hogy Melitta egyrangú a
többi bennszülött leányokkal s pályázhat a szépség versenyén:

  Ha atyja országunkért harczola,
  Kevesbet, mint hazát nem adhatunk
  E lánynak. Jog szerint fölvétetik.

Ha Melitta az archon menye is lehet, bizony Menander is elfogadhatja
annak; így társadalmi állása nem ok az ellenzésre, mely különben sem
látszik oly erősnek, hogy a fiú más uton le ne győzhetné. Valóban ha
Menander annyira mene szabadulni akarna e jövevény leánytól, mint
versenybiró Corinna helyett őt pártolná s a legtisztességesebb módon
túladhatna rajta. Egyébiránt Bartók görög társadalma csodálatos
társadalom: egy phrygiai leány, a kinek atyja vérét ontotta Mitelenéért
nem méltó egy miteléni tanácsos fiához, de egy haetara vagy még ennél is
rosszabb, egy Corinna, a kinek ruhaszámláit Diomed fizeti, épen
megilleti az archon fiát. A tanácsosok azt hiszik, hogy itéletökön senki
sem fog megbotránkozni, legkevésbbé az archon. Boldog görögök, a kiknek
minden szabad, boldogtalan magyar közönség, hogy veled ily dolgokat
akarnak elhitetni a nemzeti színházban.

Arion mindent elkövet, hogy kedvese győzzön a szépség versenyén. A
szemérmes leányt reá veszi a versenyre, elhurczolja a birákhoz
szavazatkoldulás végett, bár ismerve a viszályokat, tudhatná, hogy
mindez haszontalan s nem annyira a birák megvesztegetésére, mint
megbuktatásukra kellene törekednie. Oxylosnak, bár megigéri neki a
pártolást, esze ágában sincs igéretének megtartása s Arion, a philosoph
a gazdasszonyával, Dókiával együtt kihallgatja, hogy Corinna hogyan
csábítja a maga részére mind a három birót. Ebből az következnék, hogy
Arion tettre buzduljon s bevádolja a megvesztegetett birákat. Később
eszibe is jut, hogy ezt kell tennie, de most nem gondol, nem tesz
semmit, hanem helyette gondol és tesz Dókia valami olyast, a mit épen
nem várnak tőle. Összeszedi mindazon ékszerajándékot, melyeket Oxylos a
versenyző nőktől kapott s indul az archonhoz bevádolni urát. Mi ragadja
őt e lépésre? Fölháborodik Oxylos jellemtelenségén s némi rokonszenvet
érez Melitta iránt. De vajon, mint régi gazdasszony, csak most
tapasztalja-e, hogy ura megvesztegethető s vajon Melitta iránt ébredt
futó rokonszenve oly erős-e, hogy érette mind maga mind ura jövőjét oly
könnyen koczkára tegye? Ha Dókia Oxylosnak nemcsak gazdasszonya, hanem
annál több, régi szeretője, a ki látva, hogy ura Corinnába bolondult,
féltékenynyé lesz, teljesen értenők mindent koczkáztató fölgerjedését.
De ez igen természetes indok lett volna s az új drámai iskola
köznapinak, költőietlennek tartja mindazt, a mi természetes. Azonban
Bartók ezzel meg nem elégedve, még nagyobb természetlenségbe téved,
midőn, hogy tovább bonyolíthasson, csavar egyet Corinna szívgépezetén s
így egészen új leányt állít előnkbe, gondolván, hogy a fiatal nők még
könnyebben változnak, mint a vének.

Oxylos ugyanis észrevévén a tolvajságot, azt hiszi, hogy Arion lopta meg
s az ékszerajándékokkal akarja támogatni vádját az archon előtt.
Fölkeresi birótársait s elmondja nekik, hogy mily veszély fenyegeti
mindnyájokat. Ezt csak úgy lehetne elfordítani, ha fölfedik Arionnak a
titkot s megértetik vele, hogy Melitta győzelme a versenyen reá nézve
veszély, mert ez esetben elveszti őt, azért ne vádaskodjék az archon
előtt s ne gátolja Corinna sikerét. Társai nem hallgatnak reá s Corinnát
bizzák meg az ügy rendbehozásával, a ki arra különben is ajánlkozik.
Azonban Corinna nem sokat gondol velök, egészen más jár a fejében; hogy
s hogy nem, bele szeret Arionba, a ki hajdan udvarlója volt, vissza
akarja őt csábítani, szerelmet vall neki, s midőn ez visszautasítja,
dúl-ful, visszalép a versenytől, hogy Melitta legyen a győztes s neki
maradjon Arion. Mi idézte elő ezt a nagy változást Corinnában, mi oly
kevéssé tudjuk, mint maga Bartók. Corinna nemcsak úgy lép föl a mű
elején, mint egy szép és kaczér hölgy, pedig a vigjáték bonyodalma ezt
kivánná, hanem mint Dioméd kitartott kedvese, a ki csak azért akar
győzni a szépség versenyén, hogy az archonfi neje legyen, kielégíthesse
dicsvágyát és fényüző hajlamait, a ki, mint maga mondja, férjhez menne
az öreg archonhoz is, csakhogy uralkodhassék. Épen azért egész
következetesen mindent elkövet a versenykoszorú elnyerhetéséért.
Kaczérkodik s épen nem finom módon Oxylossal, a míg elbolondítja,
hizeleg Menander nejének, hogy általa férjére hathasson, s midőn veszély
fenyegeti szövetségeseit, megmentésökre vállalkozik. S im egyszerre csak
elfordul tőlük, s oly szenvedélyesen kezd szeretni, a hogy egy üres szív
nem képes és szerelméért annyira kész feláldozni mindent, a mi eddig
élte czélja volt, hogy azt kell hinnünk: vagy eddig tettetett vagy most
tettet. Az emberi szív nagy változáson mehet át életben és drámában, de
ennek csirája mindig megvan benne, úgy anynyira, hogy az nem is
változás, mint inkább lassubb vagy gyorsabb fejlődés. Ha a költő ezt
képtelen rajzolni, csak bábokat rángat? valóban Bartók Corinnája épen
oly érthetetlen, mint a görög társadalom, melyben játszatja. De lássuk a
mese végét. Arion csakugyan bevádolja a birákat az archonnak s vádját
igazolja Dókia megjelenése, a ki felmutatja az ékszerajándékokat és
végre Corinna is, a ki megsúgja az archonnak, hogy titkát a birák
elárulták. Az archon megfosztja a birói tiszttől tanácsosait s helyökbe
ifjakat nevez ki, köztök Ariont is, kinek bizalma jeléül megsúgja, hogy
a győztes leányt fiának szánta. Arion megsemmisülni látva törekvését, le
akarja beszélni Melittát a versenybe való részvételtől, de ez azt hiszi,
hogy kedvese Corinnához pártolt, mert meghitten beszélgetve találta őket
s beszélgetésök töredéket félreértette, epen azért még inkább megmarad
feltétele mellett. E jelenetek az egész bonyodalom legtermészetesebb s
legkomikaibb részei. Szegény Arionnak nincs más menekvése, mint elárulni
a reá bizott titkot, tudniillik, hogy a győztes leány az archonfi neje
lesz, mire Melitta visszavonul, Arion pedig lemond tisztéről, bevallva,
hogy megszegte szavát, elárulta a titkot. Az archon haragját végre
megenyhíti egy levél, a melyet Cyprus szigetéről fia küld s mely
jelenti, hogy megházasodott, atyja áldását kérve. Az archon nem tagadja
meg áldását, a nap örömére mindenkinek megbocsát s eltörli a
szépségversenyt.

A cselekvény kirívó valószínűtlensége s a jellemrajz durva hibáin kivűl,
melyeket nagyjában kimutattunk, még sok más baja van e műnek. Szerző
mindazt elkerűlve sem írt volna sikerűlt vigjátékot. Komikai eszme és
komikai typusok nélkül fogott művéhez. Tetszett neki a szépségverseny
gondolata, a nők korteskedése, a bírák zavara s egyébre nem is gondolt.
Megindította a cselekvényt, s az ragadta magával, maga sem tudta merre;
fölléptette személyeit, élczes ötleteket, lyrai ömlengést adva ajkaikra,
de azok mint árnyak lebegtek ide-oda határozatlan irányban. Nem tüzött
maga elébe feladatot s nem volt mit megoldania. Az archonfi levele
nélkül be se végezhette volna vígjátékát. Egy a műben nem is szereplő
egyénnek kellett ketté vágni a csomót. Egy-egy kivűlről jövő esemény
segítheti ugyan a megoldást, elég példa van erre a legjobb vígjátékokban
is, de megoldani a csomót és ketté vágni két különböző dolog. A szerző
úgynevezett humoristasága sem igen kedvezett vígjátékának, s megszokva
lapjában az élcz és torzkép könnyű sikerét, azt hitte, hogy a vígjáték
sem egyéb, mint ötletek és torzképek sorozata. Megszokván keveset
törődni a valóval, sőt valószinűvel is, azt hitte, hogy a vígjáték
személyeire is épen úgy rá lehet fogni mindent, mint a közélet
szereplőire. Valóban Bartók Andrássy Gyulája, Tisza Kálmána, Csengery
Antala, stb. _Bolond Istók_jában satirailag is épen oly valótlanok, mint
_Legszebb_jének komikai alakjai. Ha Bartók vígjátékíró akar lenni, egy
kissé el kell szoknia attól, a mit _Bolond Istók_jában igen is
megszokott, hogy az írónak minden szabad. Az íróra nézve a
sajtótörvényen kivűl vannak, még fensőbb törvények is: a lélektan és a
jó ízlés törvényei.

Jól esik Bartóktól Csikyre, Lesbosból Buda-Pestre térnünk. Csiky, a ki
eddig szintén hol Spanyol- hol Görögországban bolyongott, végre letette
vándorbotját és vissza telepedett hazájába. A siker, a melyet kivívott,
alkalmasint állandóbb hazai lakossá teszi. Hogy vígjátéka oly nagy
tetszésben részesűlt, annak egyik oka bizonyára az volt, hogy a magyar
társadalom rajzát kisérlette meg. A közönség rég megúnta már drámaíróink
görög és spanyol meséit, beteg álmodozását s örömmel üdvözölte a hazai
képeket s a való élet rajzát. Úgy rémlett előtte, mintha a hazai tárgy
termékenyebbé, az ismert személyek és dolgok tartalmasabbá tették volna
a költő képzelmét. A visszahatás valamely megúnt irány ellen mindig
fokozza a közönség érdeklődését. Azonban igazságtalanok volnánk, ha a
sikert leginkább csak magából a tárgyból akarnók kimagyarázni. A műnek
drámai becse is van. A jellemrajz benne elevenebb, a cselekvény
biztosabb s a drámai technika erősb, mint _Csiky_ korábbi műveiben s
folyvást emelkedő fejlődést tanusít. Épen azért nem csodálhatni, hogy
közönség és kritika egyaránt túlbecsűlték. Mi jó oldalai mellett látjuk
tetemes fogyatkozásait és hibáit is. A jellemrajz elevensége néhol
durvaság- és túlzásba csap, másutt bágyadtság vagy épen erőtlenségbe
hanyatlik; a cselekvény alapja nem mindenütt elég erős, a megoldás épen
elhibázott.

A dráma cselekvénye a házas felek könnyü elválásából indúl ki, a mi a
protestánsoknál, különösen Erdélyben nem épen ritka eset. Egy erdélyi
nemes ember, Zátonyi Bencze elpazarolván vagyonát, elválik nejétől, mert
ez egy kedvelt udvarlóra tett szert, Bankó Bénire, a ki a nő tudtán
kivűl örömest fizet a férjnek tízezer forintot az elválásba való
beleegyezésért. Bencze Budapestre jő, s elköltve a pénzt adósságba
merűlve a házasodás és elválás újabb üzlete után lát, a mire csakhamar
alkalma nyílik. Él a fővárosban egy álözvegy, Héderváry Kamilla, a
küküllő-dombi harangozó leánya, kit harczias hajlamai annyira ragadtak,
hogy hadjáratokban is részt vett, bájai, útlevele mellett gyakran
pótolta a tábori póstát, sőt meglehetős sikerrel kémkedett is, abban
különbözve a közönséges paraszt kémektől, hogy ha valami szép szemű
tisztre akadt, ennek is szívesen tett hasonló apróbb szolgálatokat.
Később álnév alatt koholt iratokkal özvegykedni kezdett s mint egy
kivégzett főtiszt özvegye, az emberek hiszékenységéből élt, a miben nagy
segítségére volt egy Mosolygó nevű silentiumra ítélt ügyvéd, a ki a
kéregető leveleket fogalmazta számára s vezette egész üzletét. Az
özvegynek van egy fogadott leánya is, Irén, de a kit ő magáénak ad ki s
maga a leány is ebben a hitben él. Irénbe egy fiatal ügyvéd szerelmes,
Darvas Károly, a ki meg is kérné, mert a leány viszonozza szerelmét, de
nincs oly anyagi körülmények között, hogy hozzáadhassák. Azonban egy új
szerelmes lép föl, Timót Pál, gazdag, de együgyű, becsületes, de éltes
ember, a ki az álözvegy segélyt kérő levelére megjelen a háznál,
megbámúlja a vértanú özvegyét s beleszeret a leányba. Bencze észrevévén
ezt, tüstént kész tervével: mielőtt Timót nyilatkozhatnék, ő kéri meg és
veszi el a leányt; az özvegy múltját ismerve, majd rá riaszt s
kicsikarja az özvegy beleegyezését s általa a leányét is; Darvast
eltávolítja Pestről, Timót uradalmi fiskálisává segítve, a ki úgy is
régi jó ismerőse s atyja jó tetteiért hálával viseltetik iránta s már is
kölcsönt vett fel tőle; Elzát, hajdani nejét, a ki elszegényedett
férjével szintén Buda-Pestre készült s járatos az özvegyhez, titkába
avatja, szövetséget köt vele terve valósítása végett, részt igérve neki
a nyereségből; az esküvő után tüstént elútazik s nejét Elzára bizza,
hogy egy hónap alatt hozza hírbe őt Timóttal s így egyengeti a leendő
elválás útját. Minden úgy történik, a hogy kitervezte. Irén beleegyezik
a házasságba, mert nem akarja, hogy anyját börtönbe hurczolják, örvend,
hogy férje az esküvő után tüstént elútazott, s Elza felügyelete alatt
maradhat, a ki őt nemcsak hírbe hozta Timóttal, hanem ennek titkos,
félénk szerelmét folyvást táplálja is. Egy hónap múlva a férj haza jön
és fényes estélyt ad. Timót észrevévén az estélyen, hogy őt mindenki
Irén udvarlójának tartja, a rágalom fáj becsületes szívének s Benczének
megvallja, hogy ő ugyan titkon szereti Irént, de teljesen ártatlan,
leküzdi szenvedélyét s elutazik. Bencze tervét immár érettnek látva,
felajánlja Timótnak a válást, hogy mind neje becsületét megmentse, mind
pedig Timótot boldoggá tegye. Eddig minden kedvez Bencze tervének, de
most már akadályok gördűlnek elébe. Darvas, Irén kedvese, bár
hivatlanúl, szintén megjelen az estélyen, heves szemrehányással illeti
hűtlennek vélt kedvesét, fölfedi előtte, hogy mily hírben áll, a mit
igazol az is, hogy neki udvarlója által hivatalt adatott és eltávolított
a fővárosból. Irén kétségbeesve hivatja Benczét s követeli, hogy hagyják
ide a fényes szállást, a mely nem az ő pénzökből telik, ő követni fogja
férjét bármely szegénységbe, de gyalázatba soha. Férje csillapítni
igyekszik, valamint anyja is, a ki az estélyen sok puncsot iván,
mindinkább felhevűlve így kiált fel: «ki vagy te, hogy így beszélsz
velem, egy tisztességben megőszűlt asszonynyal! Ki vagy te, mi vagy te,
a kit én a porból vettelek föl, semmiből emeltelek föl s nem hagytalak
elpusztulni a szalmán szüleiddel, a kik nyomorúlt bányamunkások voltak s
te éhen vesztél volna el, ha én meg nem szánlak s lányommá nem
fogadlak.» Irén így megtudva, hogy nem leánya az özvegynek, nem érez
többé iránta feláldozó kötelességet, oda hagyja a házat s Mosolygó
ügyvédhez költözik, a ki sok jóakaratot és részvétet tanusított iránta.
Bencze azonban nem hagy föl tervével. Elzát küldi Irénhez, a ki reá
akarja beszélni őt Mosolygó szállása elhagyására és a hozzá való
költözésre. De Mosolygó visszatartja Irént és megleczkézi Elzát, a kinek
jobb érzése fölébredvén, fölhagy a cselszövénynyel s elhatározza Timót
fölvilágosítását. Bencze is megjelen nejénél, fölajánlja az elválást,
mely engesztelhetetlen gyűlölség czímén könnyen valósítható, de ő csak
azon föltétel alatt egyezhetik bele, ha Timóthoz megy férjhez, mert ezt
kivánja mindkettőjük becsülete. Irén vonakodik, Bencze azzal fenyegeti,
hogy feltétele teljesítése nélkül soha se fog beleegyezni az elválásba,
sőt az álözvegyet, a ki ugyan nem anyja, de mégis felnevelője, nyomorba,
börtönbe taszítja. Irén nem ad ugyan határozott választ, de lesújtva
szobájába vonúl, hogy az imádságban keressen erőt. Ezalatt Elza Timótot
fölvilágosítja a cselszövényről, a ki, hogy hibáját jóvá tegye, Irén
pártjára áll férje ellenében. Bencze Elzától megcsalva, Tinóttól
elhagyva, nején akarja bosszúját tölteni, s azt követeli tőle, hogy mint
törvényes férjét kövesse házába. De ekkor megjelennek Mosolygó és
Darvas, akik közül ez utóbbi Irén nevében megkezdte a válópert,
bebizonyította, hogy a házasság erőszakkal köttetett s így semmis, a
tanúk: a szolgáló, szomszédasszony, sőt maga az özvegy is bevallották az
erőszakot, s már, végzés is van kezében, mely a formaságok miatt curiai
végeldöntésig megtiltja a házasfeleknek az együttlakást. Az özvegy
bocsánatot nyer leányától, Timót és Mosolygó pedig az atyai szerepet
vállalják el addig, a mig Darvasnak kiadhatnák menyasszonyát.

Csiky nem iránydrámát akart írni a házasság katholikus felfogása mellett
szemben a protestánssal, bár e két felfogás leginkább a válóperekben
nyer gyakorlati fontosságot. Ő tulajdonkép csak az emberi szenvedélyek
küzdelmét akarta rajzolni, a melyet válóper kezd meg s válóper végez be.
Inkább költői czélja volt, mint társadalmi vagy épen felekezeti, noha a
házasság intézményének mind társadalmi, mind felekezeti oldalát érinteni
kellett, s ezt természetesnek találjuk. Az állami és társadalmi
intézmények mindig nagy befolyással vannak az egyén fejlődésére és
sorsára, mert köztük születik, növekedik föl s velök vagy ellenök küzdve
éli le napjait. Épen azért a költő, kinek főczélja az emberi
szenvedélyek rajza, nem mellőzheti mindazon állami és társadalmi
intézmények hatását, melyek a szenvedélyeket táplálják, élesztik vagy
épen szülik. Csak így magyarázhat meg némely szenvedélyt, de tulajdonkép
nem arra törekszik, hogy egy vagy más intézményt megtámadjon vagy
védjen, mint inkább hogy feltüntesse: mennyi örvény vonja, sodorja az
emberi szívet, ha féket nem ismer. A házasság akár katholikus, akár
protestáns felfogásának egyaránt rajzolhatni örvényeit, tragikumát. A
katholikus felfogás szigora, mely a tridenti zsinat óta inkább csak
érvénytelen házasságot ismer, mint teljesen felbonthatót, jobban
megfelel az eszményi erkölcsnek, mint a protestáns, de az emberi
gyarlóságnál fogva nagy erkölcstelenségeket is idézhet elő: könnyen
szűlhet tényleges bigamiát, szaporíthatja a törvénytelen gyermekeket,
élesztheti a gyűlöletet az elválaszthatatlan házastársak közt, sőt néha
gyilkosságra is ragadhatja őket. A protestáns felfogás, mely nem tartja
a házasságot szentségnek s nemcsak az érvénytelenség, hanem a teljes
elválasztás elvét is vallja, gyakorlati szigor tekintetében eleinte
keveset különbözött a katholikustól.

Milton szíve vérével irta híres polemiáit a presbyteriánusok ellen, a
kik a csak házasságtörés esetében ismerték el a házasság
felbonthatóságát. Később a szigor többé-kevésbbé enyhült s az
engesztelhetetlen gyülölség czimén való teljes elválasztás nem egyszer
tág kaput nyitott a könnyelműségnek, az érzéki szenvedély rohamainak,
sőt az aljas pénzvágynak is. A költő mindezt feldolgozhatja, mert mind
két felfogásban a drámai bonyodalom és tragikum rejlik, sőt, ha tetszik,
irányművet is írhat, csak tudja a társadalmi vagy felekezeti irányát
teljesen összeolvasztani az æsthetikai czéllal. De bármelyik felfogás
következményeit dolgozza fel, oly esetet kell fölvennie, mely nem a
legkivételesebbek, hanem a szokottabbak közé tartozik. A költészet ugyan
mindig nagyit, de nagyitása nem a kivételesség hajhászásában áll, hanem
a többé-kevésbbé mindenkivel közöz szenvedélyek erejének emelésében s a
szokott esetek szokatlanabb bonyodalmában. A Csiky drámáját a theologus
moralista, ha azt irányműnek tartja, azzal támadhatja meg, hogy e mű oly
kivételes esettel akar bizonyítani protestáns házassági elválás ellen,
mely legfeljebb kivételesen vagy talán sohasem történik meg, többet akar
bizonyítani, mint a mennyit lehet s így irányát eltévesztette; az
irodalmi kritikus pedig, a ki főleg æsthetikai szempontból indúl ki, így
fog szólani: a drámai cselekvény nem a kivételes vagy épen hihetetlen
esetek feldolgozása. Csiky drámai cselekvényének egyik főpontjában kevés
a valószinűség s így rontva az illusiót, árt az egész hatásának is.

Bizonyára van eset reá, hogy a válni készülő házastársak
engesztelhetetlen gyülölséget szinlelnek, mert egyik vagy másik gazdag
vőlegényre vagy menyasszonyra tett szert. Az is megesik, hogy a férj az
udvarló kedvéért örömest elválik nejétől, ha akár a nő, akár az udvarló
nagy összeg pénzt fizet érte, sőt az is valószinű, hogy az így másodszor
megházasodott férj másodszor is ugyanazt teszi, ha kedvező alkalom
kinálkozik. De hogy valaki a házasságot és elválást rendszeres üzletté
tegye s csak azért házasodjék újra meg újra, hogy eladhassa magát, nem
valószínű, mert sokkal kétségesebb és koczkáztatóbb vállalat mintsem az
emberek rászánják magukat megkisérlésére. Meglehet, hogy a nőnek akad
udvarlója, de nem gazdag vagy ha gazdag akad is, a nő nem hajlandó
hozzá, mert talán férjéhez ragaszkodik, vagy épen mást szeret. A férjnek
sok módja van ugyan nejét kinozni és válásra kényszeríteni, de vajon az
elvált nőt kényszerítheti-e arra, hogy épen ahhoz menjen nőül, a kit ő
választott. Ha már Csiky ily kivételes, ily kevéssé valószínű esetet
választott drámája tárgyául, mindent el kellett volna követnie, hogy azt
a jellemrajzzal valamennyire hihetővé tegye. A jellemrajz, hibája
gyakran még a természetes cselekvényt is hihetetlenné teszi, hát még a
kevésbbé hihetőt.

Lássuk először is Kamilla jellemrajzát, a ki oly nagy befolyással van az
egész cselekvény menetére. Meg kell vallanunk, hogy e nő rajzában igen
sikerült vonásokat találhatni. Csiky színpadra hozott egy oly typust,
melylyel a közelebbi évtizedekben gyakran találkoztunk, de a melyhez
eddig se vígjáték, se regényiróink nem nyultak. Ez az álhonvéd-özvegy, a
ki a hazafi és emberbaráti részvétre egész üzletet alapít. Vértanu
özvegyének adja ki magát, mindig gyászol, de otthon vigan él, sőt
kelleténél többet iszik, ha pénzre tesz szert. Megadóztatja a világot,
hazug, képmutató, de találékony, elmés és vidám. Műveletlen, de van egy
külső máza; rendetlen háztartást visz, de különben jó számitó; romlott,
de nincs minden jó indulat nélkül. Mindjárt első jelenete, melyben
titkárával, Mosolygóval a kicsapott ügyvéddel, üzlete felöl értekezik,
valamint a harmadik felvonásbeli estély jelenete is, a midőn ittasan
kifecsegi titkát, mind igen sikerült jelenetek s jellemzetes
elevenséggel tüntetik föl e szerencsésen választott alakot. Sokkal
kevésbbé sikerültek leányával és Zátonyival való jelenetei. Csiky igen
helyesen Kamillában némi részvétre gerjesztő vonásokat igyekszik
felcsillámoltatni. Kamilla nem örömest, csak kényszerítve egyezik bele
Irén házasságába s később, midőn ez válni, készül, semmivel nem gondolva
kész javára tanuságot tenni az erőszakolt házasság mellett. De
ragaszkodásából Irénhez vajon foly-e az, hogy oly hamar beleegyezzék az
erőltetett házasságba, a midőn Zátonyi kényszerítő eszközei nem oly
félelmesek. Zátonyi birtokában oly okiratok vannak, melyek Kamilla
egykori kémségét bizonyítják. De ezért büntetheti-e őt a törvényszék
vagy olyan-e társadalmi állása, hogy fölleplezése sokat árthasson neki.
Kamilla álözvegy, a ki az emberek hiszékenységét zsákmányolja ki és
Zátonyi azzal ijeszti, hogy föladja a rendőrségnek. Ez már egy kissé
hathatósabb eszköz, de vajon olyan-e, hogy egyszerre lesujtson egy
tapasztalt és sok mindenen keresztülment nőt. Nincs-e módjában húzni,
halasztani a házasságot, hisz erre az a körülmény, hogy Irén csak
fogadott leánya s a házassághoz szükséges keresztlevelet nehéz lesz
megszerezni elég ürügyet nyújt, sőt színleg kényszeríthetné a leányt,
mig titkon ellenállásra ösztönözné s mit tehetne ez ellen Zátonyi.
Kamilla mindenben találékony, csak ott nem, a hol legfőbb érdeke van a
koczkán, hol jó indulatja és önzése egyaránt tettre sarkalják.
Megfoghatatlan, hogy e nő, a ki sajátjaként kiadott fogadott leányában
tisztességes vagy nem tisztességes módon öregsége támaszát keresi, még
csak nem is sejti Zátonyi czélját, a ki Irénen nyerészkedni akar, nem is
gondol Timótra, a kit ő szintúgy felhasználhatna czéljaira, mint
Zátonyi. A szerző nem oly együgyűnek mutatta be, hogy mindent elhigyen
és semmit át ne lásson s nem oly gyámoltalannak, hogy ármányt ne
örménynyel igyekezzék visszaverni. Egy szóval Kamilla jellemrajzának
épen azon vonásai nem elég biztosak, a melyek elhatározzák a cselekvény
bonyodalmát. Vagy a bonyodalmat máskép kellett volna szőni vagy Kamilla
jellemébe más elemeket olvasztani, hogy bonyodalom és jellemrajz nagyobb
öszhangzásra emelkedjenek.

Zátonyiban sem hiányzanak a jól eltalált vonások. Nem új typus a magyar
színpadon, de érdekesen megújított. Zátonyi egy nemes család gyermeke, a
kinek már atyja adósságokból élt s a ki nem örökölt tőle mást, mint a
kényelem megszokását, úri vágyakat és munkátlanságot. Szegény, de
élvezni született frivol és cynikus s mindenre kész, a miből élvet vagy
hasznot huzhat, csak attól őrizkedik, hogy ne jöjjön a
büntetőtörvénynyel összeütközésbe s a világ előtt megóvja külső
becsületét. Néha a jobb érzés felszólal benne, de sophismákkal altatja
el. Szeme mindent meglát, agya termékeny tervekben, ajka mindent
kigunyol. Eszes, emberismerő és humoros hajlamu, a mi enyhiti
romlottságát. Azonban úgy hiszszük, hogy Irénnel szemben sokkal több
cynismust mutat, mint a mennyi czéljával összhangzik. Az sem igen
bizonyít átható esze mellett, hogy Timót hajlama Irén iránt oly nyaktörő
vállalatra ragadja, holott együgyü barátját más uton talán biztosabban
kifoszthatná. Hogy a vállalatra hajdani nejével szövetkezik, a kit
erkölcsileg és anyagilag megcsalt, nem épen nagy emberismeretre mutat.
Eben is különös teremtmény, hogy minden biztosíték nélkül oly könnyen
hisz annak, a ki őt oly rútul megcsalta Általában Elza jellemrajza nem
sikerült. Szövetsége és árulása, ármánya és megtérése egyaránt
erőltetett. Nincs semmi benne a mi aesthetikailag érdeket kelthetne.
Bágyadt, élettelen alak, a ki csak színpadi csinyekre alkalmas. De ha
mind elhiszszük is azt, a mit Zátonyi három felvonásban tervez és tesz,
mert egy s más, ha nem erősen is, de mégis támogatja, utolsó
felvonásbeli jelenetein lehetetlen meg nem ütköznünk, mert nem folynak
se körülményekből, se jelleméből s minden alap nélküliek. A mű a
harmadik felvonásban, mint dráma bevégződött. Mihelyt Irén megtudta,
hogy Kamilla nem anyja s oda hagyta férjét, mihelyt a per megindult, a
tanuk vallottak. Zátonyi ármánya megbukott s a csomó meg van oldva. Az
utolsó felvonásban többé nincs valódi drámai élet, csak mesterkélt,
melyet a szerző holmi képtelenségekkel igyekszik előidézni. El akarja
hitetni velünk a következőket: először, hogy Irén semmit sem tud erről,
hogy nevében válópert indítottak, másodszor, hogy Zátonyi semmit sem tud
arról, hogy a tanúk, különösen Kamilla ellene vallottak s ezért föllép
kényszeríteni Irént a Timóttal kötendő házasságra, mert csak ez esetben
válik el tőle, s nem juttatja anyját börtönbe. Irén megtörve ingadozni
kezd. De hogyan hihessük el mindezt? Hiszen Zátonyinak tudnia kell a per
folyamáról, ha mint alperes már megidéztetett, Irént pedig még azon
esetben is, ha tudta nélkül indították meg a válópert, a mi képtelenség,
tíz nap alatt Mosolygó és Darvas csak megnyugtathatták és
felvilágosíthatták arról, hogy Zátonyi már semmit sem tehet ellene s
házasságát, mint erőszakoltat az ő beleegyezése nélkül is megsemmisítik.
Azt nem tagadhatni, hogy az utolsó felvonás is sok ügyességgel van irva.
Tartunk tőle, hogy Csikyt mind inkább erősbülő technikai készsége inkább
a színpadi, mint a drámai hatás felé ragadja, bár ez a tömeget is csak
ideig-óráig elégíti ki, a gondolkozót pedig soha. Mind két fél tapsa
nyujtja a drámairónak az örökzöld koszorút.

Mosolygó és Timót az életből szerencsésen kikapott alakok. Mosolygó
rajza legjobb az egész műben. A silentiumra itélt ügyvéd nehány biztos
vonással oly elevenen emelkedik ki, hogy egy perczig sem kétkedhetünk
benne. Nincs rajta semmi nyoma a fáradságnak, mesterkélésnek, a mi a
többi személyeken többé-kevésbbé észrevehető. A becstelenség és
becsület, a lágy érzés és durva gúny, a megnyugvás és elégületlenség, a
gyöngédség és komiszság művészien olvadnak össze benne egész sajátságos
beszédmodoráig. Ily biztosan és önmérséklőn még nem rajzolt Csiky, épen
azért kár, hogy az utolsó felvonásban egy kis szinpadi hatásra számított
ötlet kedvéért megzavarja rajzának összhangját. Ugyan miért növeli
Mosolygó tiz éves inaskáját, Gáspárt, nemcsak asszonygyülölőnek, hanem
szemtelennek is. Ez az egész izetlen tréfa nem foly Mosolygó jelleméből,
s magában sem mulatságos. A mi Timót jellemrajzát illeti, abban inkább
az elemek jók, mint összeolvasztásuk, inkább az alapvonások sikerültek,
mint az árnyalat. A meggazdagodott s kissé már éltes falusi gazda jó
hazafi, de korlátolt eszü, becsületes, de a nagy világban járatlan, jó
szivű, de egy kissé hiú a nélkül, hogy maga is tudná. A fővárosba jó
elverni vagyonát s képmutatók és csalók kezébe kerül. Parlagi
hazafiságának inkább ki kellett volna emelkedni még pedig oly módon,
hogy ez ébreszsze föl áldozatkészségét az özvegy és szerelmét Irén
iránt. Az, hogy egy vértanu özvegyének tesz jót s egy vértanu leányát
veszi nőül, egyaránt táplálta volna hiúságát, hazafias és szerelmi
érzelmeit s több jellemzetességet és komikai színezetet adott volna az
egész alaknak. Egyűgyűségét a világ dolgaiban talán azzal lehetett volna
enyhíteni, hogy itt-ott több észt tanusítson abban, a mihez ért.

Bankó s a többi mellékszemélyek obligát színpadi álorczák. A két
szerelmes főbb személyről, Darvasról és Irénről sem sok jót mondhatunk.
Nemes szívű erényes személyek, de unalmasak és gyámoltalanok. Nagy baj,
a mikor a költő meg akarja szerettetni az erényt és megunatja. Irénben
nagyon sok a jóság, de igen kevés az aesthetikai báj. Darvasnak bár
lenne valami hibája csak ne volna oly gyámoltalan, ne emlegetné oly
keservesen, hogy nem tud megélni s tenne egyebet is, mint azt, hogy Irén
válóperében allegál, a mit, ügyvéd lévén, bizonyára idegennek is
megtenne. Úgy látszik, hogy nemes szivök nemcsak tetterejöket bénítja
meg, hanem megfigyelő tehetségöket is. Irén az álözvegy házában úgy nő
föl mint valami kolostorban, semmit sem tud a világról s nem ismeri
környezetét. Darvas jár a házhoz, de nem tudja, kikkel van dolga.
Ármánykodik ellenök az egész világ, ők csak szenvednek és sirnak. Jó
volna az erény ártatlanul szenvedő és tétlen hőseit és hősnőit Iflandnak
és Kotzebuenak hagynunk, habár az ujabb franczia drámairók néha
elkölcsönzik is tőlök. A németektől és francziáktól valami jobbat is
tanulhatni.

A dráma czimére nézve sem nyomhatunk el egy megjegyzést. A proletár a
nép oly osztályát jelenti, a melynek nincs vagyona, biztos keresete,
csak gyermekei. Szerző nem ilyeket rajzol, hanem szédelgőket, csalókat,
a kik nem vagyonosak ugyan, de azért elég úri módon élnek. Ezeket
legföljebb úri proletároknak lehetne nevezni. Midőn a színlapot
olvastuk, azt hittük, hogy a mű a proletárság kérdését vette tárgyul s
ime egy más nemü társadalmi kép tárult elönkbe, egy oly kép, a melyben a
gonosz emberek eszesek és ügyesek, a jók pedig együgyűek vagy
gyámoltalanok. Vajon a magyar társadalom rajza-e ez? Bizonyára egy
regény vagy dráma ritkán rajzolhatja az egész társadalmat s legfeljebb
egyik vagy másik oldalát mutathatja be. De nekünk úgy tetszik, hogy
Csiky e szempontból is egy kissé egyoldalúan fogta föl a magyar
társadalmat s igen is rikitó szinekkel festett. Azonban nem egy hirlap
épen ezt szerette benne s mintegy kárörömmel kiáltott föl: Ime
corrumpált társadalmunk. Egész divat már állami és társadalmi
corruptiónkat diadallal hirdetni, ott is megtalálni, a hol nincs s a hol
van, oly nagynak festeni, hogy okos ember el nem hiheti. Hiu és nem épen
lelkiismeretes hirlapírók, a kik a tehetséget és tudományt
szenvedélylyel hiszik pótolhatni, ezzel akarják magokra vonni a tömeg
figyelmét s felizgatni szenvedélyeit. Őrizze meg drámairóinkat jó
szellemök attól, hogy ily vezérczikkekből merítsék lelkesülésöket.
Kövessék az élet és saját keblök sugallatát.



1881



A PHILOSOPHUS.

Irta Bessenyei György. Föleleveníttetett a Nemzeti Szinházban 1881
augusztus 11-én.

Ime egy száz évesnél régibb vigjáték, Bessenyei György műve, a kitől a
legujabb kori irodalmunkat számítjuk. Különös tüneménynek látszik, hogy
elhanyatlott irodalmunkat néhány dráma éleszti föl oly korban, midőn
szinészeink és szinházaink még nem voltak. De mégis mi se volt
természetesebb, mint az, hogy a huszonnyolcz éves testőr, kinek szivét
erös nemzeti érzés dobogtatta s lelkét egészen elbájolta a franczia
irodalom, irói pályáját drámákkal kezdette meg.

Egy szabolcsmegyei faluból Bécsbe kerülve, csakhamar fájdalmasan érezte
maga ás hazája elmaradottságát. Mivelte magát idegen nyelveken, de erős
meggőződésévé vált, hogy az egész nemzet csak anyanyelvében lehet
mívelt. Mint akkor az egész világ, ő is leginkább a franczia irodalmat
kedvelte, melynek mindenha a dráma volt egyik legfőbb dicsősége. Akkor
már Coneille-t, Racine-t és Molière-t Voltaire váltotta ugyan föl, de
azért a franczia dráma uralkodott egész Európán. Voltaire némi
ujításaival s a kor szellemét lehelő eszméivel uj életet öntött a
hanyatló franczia drámába s mint nagy drámairót ünnepelték. Bessenyei
leginkább az ő hatása alatt állott, általában ifju lelkére mély
benyomást tett a franczia tragédia: eltelt az eszmék és érzések
fenköltségével, bámulta stilje szónoki erejét, megkisérlette utánzását,
vagy a mint maga mondja, meg akarta mutatni, hogy magyar nyelven is
lehet elég erővel, mélységgel és méltósággal írni. Nem a szinpadnak írt,
nem a néző, hanem az olvasóközönség lebegett előtte. Azt hitte, hogy ha
őt elragadták példányai, mint olvasmányok, úgy fognak hatni utánzatai
is, Nem csalódott; a siker uj drámai kisérletekre buzdította, majd
megszólaltatta nyelvünkön a franczia tanköltészetet is: a költői
levelet, satirát, és tankölteményt; és különösen lelkesült tolmácsa volt
kisebb és nagyobb munkáiban a franczia szellem új philosophiai
eszméinek. Senki sem volt irodalmunkban, a ki a XVIII. század franczia
irodalmát oly hévvel oly sok oldalról fogta volna fel s oly élénken
tudta volna visszatükrözni. Hanem kénytelen oly korán magányba
temetkezve, mintegy elszakadni az irodalomtól; ha tehetsége szabad
fejlődését nem akadályozza a censura: nemcsak azt teszi, a mit tett,
tudniillik, hogy föléleszti irodalmunkat, hanem maradandóbb művekkel is
gazdagitja vagy legalább mérsékli egyoldalúságát.

Első művével, _Agis_ tragédiával, 1772-ben lépett föl, a melyet követtek
még ugyanazon évben _Hunyadi László_, a következőben Buda tragédiái,
majd 1777-ben _A philosophus_ vígjátéka, 1779 ben _A hármas vitézek_
tragédiája Voltaire után, és végre _Laisz_ vígjátéka, mely azonban csak
ezelőtt egy pár évvel adatott ki. Mind e művek korukban nagy hatást
tettek. A csekélyre olvadt közönséget, mely anyanyelvén évek óta
leginkább csak naptárt, imádságos könyvet és egyházi beszédet
olvashatott, meglepték ez egész uj nemű könyvek. Bécsben nehány lelkes
testőrtársa követte példáját, egy egész kis társaság képződött körüle,
benn a hazában pedig egy pár eddig titkon dolgozó író kilépett
magányából, kikhez ujabbak csalatkoztak s irodalmunk kezdett
fölzsendülni. De Bessenyei drámái csak uj irodalmunk, de nem
egyszersmind drámairodalmunk alapját vetették meg. Ő tulajdonkép nem
volt drámaírói tehetség s drámáival nem is czélzott egyebet, mint hogy
uj gondolatokat és érzéseket fejezzen ki a köznapinál emelkedettebb
nyelven. Minden, a mi drámában fő, mellékes volt előtte. Keveset gondolt
a drámai cselekvénynyel és jellemfejlesztéssel, megelégedett bizonyos
helyzetek- és szenvedélyekkel, melyek alkalmat szolgáltatnak
ömledezésre, szónoklatra és elmélkedésre. Jól nevezi személyeit beszélő
személyeknek: valóban többet beszélnek, mint cselekesznek.

Azonban tévedés azt hinni, mint némelyek hiszik, hogy a franczia
klasszikai dráma iskolája nyomta el benne a drámaírót. Ez iskola
szükségtelen korlátokat is állít ugyan föl, de nem nyomja el a
drámaírót, példa reá Corneille, Racine és Molière. De különben is
Bessenyei nem volt föltétlen híve a franczia classzikai dráma
szabályainak. Az idő és hely egységét nem tartja meg minden művében, s
meri azt is, a mit a classikai drámaíró nem mert, tudniillik, hogy
nemzete történelméből vesz tárgyat. Tehetsége épen oly kevéssé
ösztönözte a valódi tragédiára, mint czélja. Ő csak olvasmányt akar
nyujtani nemzetének, mely fölemelje lelkét s gondolathoz és illő
kifejezéshez szoktassa. «Úgy hiszem – mondja _Agis_ előszavában, hogy
egy tragédiában, mint _minden egyéb irásokban_, legjobb törvény az igaz
ságnak, emberi indulatoknak természetes fölfedezések, továbbá minden
mesterség abban áll, hogy a beszélők illendőképen beszéljenek.» Ime a
dráma neki épen csak külső forma, egy neme a párbeszédnek, s czélja
szerinte nem más, mint minden irodalmi műnek, hogy igazat mondjon,
természetesen érezzen, s illőkép beszéljen. Bessenyei e czélját el is
érte. Drámáiban fölemelte olvasói lelkét, a szabadság- és igazságért
elvérzett hősök gondolataihoz és érzéseihez, kifejezte eszméit a
társadalom-, államról és emberről a ujkor szellemében és egyszersmind
példát adott, hogyan kell kiemelni lassanként nyelvünket az idegenes
tarkaság- és bőbeszédű laposságból. Hirdette, hogy a gondolatnak kell
szülni a szót és rímet s nem megfordítva. Épen azért a négy sorú és rímű
Sándorverset kettőre szállította le, mert a négy rím áradozásra csábítja
a költőt, még ha Zrínyi is.

E tragédiák közül egyik sem került szinpadra. Midőn 1790-ben megalakult
az első szintársulat s mindent elkövetett, hogy a forditott s
átdolgozott művek mellett egy pár eredetit is játszhassék, a Bessenyei
tragédiáihoz nem mert nyulni, annyira nem volt bennök szerep s oly kevés
hatást lehetett remélni csekély bonyodalmuktól. Azonban a _A
philosophus_ vígjátéka 1792 jun. 4-én Budán, – a mint a színlap mondja –
a hid mellett levő nyári játékszinben, előadatott és hatással, 9-én
ismételték s később _Pontyi_ czím alatt Pesten is többször.[30]
Bessenyei e vígjátékát 1777-ben írta s ugyanazon évben adta ki Pesten.
Laczka János, barátja, a ki, halála után, rövid életrajzát írta meg, így
ír a mű keletkezéséről: «Eddig többnyire philosophusi darabokat és
szomorújátékokat írt a mi Bessenyeink: most már segédje és barátja is
levén a háznál (tudniillik Laczka), arról tanakodott, ha lehetne-e és mi
módon a hazai nyelven eredeti vígjátékot, komédiát dolgozni. Hamar
meglett az elszánás, elkészült a planum és a _Philosophus_ czímű
játékdarab, melyet közönségesen egy abban nevezetes rollt játszó
személyről Pontyinak is hivnak, megszületett. Tegyen itéletet erről a
darabról a ki olvassa: ennek a biographiának írója, minthogy magának is
benne nagy része volt, abba nem avatkozik: elég szerencsésnek tartja
magát, hogy azt néhány esztendőkkel ezelőtt a pesti magyar játszó
társaság által ugyanott Pesten eljátszattatni láthatta.[31]

E helyből kiindulva, Bessenyei egyik életrajzírója azt következteti,
hogy Laczka befolyt volna e vígjáték terve előleges megbeszélésébe és
megállapításába.[32] De vajon Debreczenből épen 1777-ben följött ifjú, a
milyen Laczka volt, a kit Bessenyei akkor kezdett a német és franczia
nyelvre tanítani s a ki azért a dramaturgiában nem lehetett igen jártas,
adhatott-e tanácsot egy már gyakorlott írónak? Azt hisszük, hogy nem, s
ha Laczka mégis Bessenyei dolgozótársának mondja magát, azt csak arra
érthetni, hogy segített neki abban, a miben jártasabb volt nála,
tudniillik, hogy Pontyi falusias beszédéhez, különösen Pontyi
tiszttartója parlagi, s ügyvéde diákos leveléhez szolgáltatott
kifejezéseket. S ezt az a körülmény is valószínűvé teszi, hogy Bessenyei
akkor, a midőn e vígjátékot írta, már húsz év óta Bécsben lakott s
elhomályosodhattak emlékében az ily jellemző kifejezések. Egy másik
életrajzírója[33] b. Orczy Lőrincz sugalmazásának tulajdonítja Pontyi
alakját, mert benne s az egész vígjátékban az Orczyéhoz hasonló irányt
vél fölfedezni, az arany középszer magasztalását, a túlfinom és túldurva
elem ellentétét, hogy mindkettő helytelen oldala annál inkább kitünjék.
Azonban ily irányt bajos fölfedezni Orczy költeményeiben, melyek mindig
a falusi életet, a nép egyszerü erkölcseit dicsérik szemben a városi
élettel s a nagy urak szokásaival, sőt még magával a tudományos
haladással is. S ha Bessenyei Pontyiban kigúnyolja is a parlagi magyart,
a többiben épen nem teszi a finom életet nevetségessé.

Egy szóval se Laczka, se Orczy nem volt sugalmazója, hanem volt
Destouches _L’homme singulier_ czímű vígjátéka, a mint azt Petz Gedeon
nem rég alaposan kimutatta.[34] Az alapeszme, a cselekvény és jellemzés
néhány fővonása onnan van véve, bár némi eltéréssel. De merített
Bessenyei önmagából s a magyar társadalom akkori viszonyaiból is. Ő maga
Parmenio, a ki Rosseau hatása alatt philosophál s legfeljebb csak abban
különbözik tőle, hogy a mint előszavában mondja – a házasságra nem
tökélheti el magát. A többi férfi személy: Titius, Lilisz, az ő
barátjai, művelt lelkű, nemes szívű férfiak, a kikben legfeljebb csak
azt hibáztatja, hogy egy kissé kapnak a divatos öltözeten. Szidalisz,
Berenisz, Angyelika szép, elmés, érzelmes nők, az ő barátnői, a kiket
tisztel és szeret s a kikben ifjúsága emlékei ujulnak meg. Pontyi
rokonai csak szomszédai egyike lehet, a kiknek körében töltötte
Szabolcsban gyermekségét, első ifjúságát, a kikre felférne egy kis
műveltség, s a kikhez ő is hasonló lesz, ha tovább is otthon marad. A
Parmenio szolgájában, Lidásban, a ki _Markalfon_ é a _Nyul-historián_
táplálkozik és Kónyit tartja legnagyobb magyar költőnek, mintegy a nagy
közönséget akarta megszemélyesíteni, a ki még nem emelkedett az uj
irodalom színvonaláig. Íme a benyomások, a melyek alatt keletkezett e
mű, az elemek, melyeknek vegyüléke. Bessenyei egy mívelt magyar
társaságot akart a közönség elé varázsolni, s hirdetni, hogy a műveltség
nemesíti szivünket, emeli boldogságunkat, Pontyi és Lidás ellentétes
alakjait is szintén csak azért rajzolja, hogy ez eszmét annál élénkebben
kifejezze. Magában a mű előszavában is czéloz ilyesmire, midőn azt
mondja, hogy nincs dicsőségesebb dolog, mintha az ifjú nemes erkölcscsel
és arany elmével bír. Az egész vígjátékon nemes ábránd és boldog
optimismus ömlik el, mintha a műveltség megszüntetné az ész és szív
tévedéseit, s kiegyenlítené a szenvedélyek és érdekek összeütközéseit.
Itt mindenki jó és nemes, legföljebb egy kis szeretetreméltó gyöngesége
van, mindenki küzdelem nélkül ér czélt és szenvedés nélkül lesz boldog.

Ily fölfogással, ily hangulattal bajos a legegyszerűbb cselekvényt is
megalkotni. S valóban a _Philosophus_nak a szó szoros értelmében nincs
is cselekvénye. A bonyodalom oly csekély, hogy alig mondhatni annak.
Parmenio únja a hiú és léha mulatságot, szeret magába vonulni; a nőket
tiszteli ugyan, de nem igen kedveli vagy hogy saját szavaival éljünk,
okoskodásai miatt nem lelheti bennök tárgyát. Tulajdonkép nem hiszi,
hogy szívre és szellemre magához hasonlót találjon. Huga, Angyelika,
nógatja, hogy keressen és találni fog, de Parmenio megmarad könyvei és
magánya mellett. Szidalisz hasonló lelki állapotban van. Ki nem állhatja
a férfiak hizelkedéseit; neki nem rab, hanem férj kell, férfiú, a ki őt
inkább belső tulajdonságaiért, mint külső tekintetböl szeresse. Anyja
Eresztra, hiába aggódik miatta, hiába inti őt: Szidalisz hű marad
elveihez. A két bölcselkedő rokonszellem találkozik egymással,
megszereti egymást, de egyik sem mer a másiknak nyilt vallomást tenni,
végre Angyelika észre veszi bátyja változását, szerelmes levelet irat
vele Szidalisznak, a ki azt viszonozza s csakhamar egybekelnek.

Ime a megoldás bonyodalom nélkül. A komikai alapeszme, mely kölcsönzés
Destouchestől, igen jó, két bölcselkedő elme, a kiken erőt vesz a szív,
két szeretni nem akaró szív, a kik mégis szeretni kénytelenek. De hol a
küzdelem, s az abból folyó bonyodalom, a tulajdonképi drámai érdek?
Sehol. Sem külső, sem belső akadály nincs, a melyeket le kellene
győzniök. Küzdelmük csak annyi, hogy szégyenlik bevallani szerelmöket.
De Angyelika, a ki összehozta őket, könnyen segít rajtok. S valóban az
egész műben ez az egyetlen cselekvő személy. A többiek általában nem
folynak be a főcselekvénybe, sőt mellékcselekvényök sincs, mert
Angyelika és Lilisz rövid pörpatvarát nem lehet annak venni. Berenisz és
Titius pedig első jelenettől fogva utolsóig zavartalanul szeretik
egymást. Eresztra, az anya csak int, csillapít, és áldázkodik. Pontyi, a
ki annyit jár-kel és beszél, senki törekvésének nem vet gátot, senki
czélját nem mozdítja elő és saját magának más czélja nincs, mint ujságot
mondani, másoktól vett leveleit felolvasni s megjegyzéseket tenni
dolgokra és személyekre. A két cseléd, Lucinda és Lidás, a spanyol
graciosok módjára, köznapias józan eszökkell és csekély míveltségökkel
mintegy gúnyos ellentétei ugyan uraik föllengzésének, mulatságos alakok
is, de nem cselekvők.

Bizonyára atyáink nem a bonyodalmat tapsolták meg e műben, hanem az
irányt, a szellemet, a szabatos és élénk jellemrajzot s a párbeszédek
kellemét, a mely korán jóval túlemelkedik. Valóban Bessenyei
vígjátékában a jellemzés sokkal természetesebb és élénkebb, mint
tragédiáiban. Parmenio mintegy typusza a kor legmíveltebb magyar
embereinek, a kiket a XVIII-ik századi franczia philosophia eszményi
oldalai lelkesítenek, de kételyei is háborgatnak. Ő csak ennyiben
philosophus s épen nem szobatudós, a ki rendszeren töri fejét és könyvet
ír. Magasabb, philosophiai szempontból fogja fel az életet; mélyebben
gondolkozik és érez mint mások, a mi komolylyá, s egy kissé szomorúvá
teszi. Nemeslekű, de a búskomorság némi árnyával, heves szenvedélyű, de
önmérséklő, félénk, a ki nem ismeri a női szivet s nem hisz a szerelmi
boldogságban. Komolysága visszariad a tréfás és gondtalan beszédtől, még
Pontyival sem igen gúnyolódik, de felderül, ha Angyelika hugát látja s
midőn ismerni tanulja Szidaliszt, szerelme erőt vesz rajta, zavara,
önuralma, csendes határozottsága s végre boldogsága, mely nem annyira
szenvedélyes kitörésben mint inkább mély értelmű és érzelmű szavakban
nyilatkozik. Mind találó vonások és jól vegyített szinek. Szidalisz
komolysága nem annyira bölcselkedéséből foly, mint inkább női méltósága
érzetéből; mert büszke, megveti a hizelgést és bókot: mert szép és
gazdag, azt hiszi, hogy nem benső érdemeiért szeretik; elhagyatva érzi
magát segy nagy szív után sóvárog. Barátnői víg kedvét, boldog szerelmét
lenézi és mégis irigyelni látszik. De azért nem válik kesernyéssé, sőt
komolyságába sok gyöngédség vegyül, különösen anyja iránt. Szerelme
ébredésekor őszinteségét szemérme mérsékli s midőn szeretve is érzi
magát, heves fölindulása boldog enyelgéssé lágyul.

Mindez jellemző és sikerült rajz, de legsikerültebb a mű női alakjai
közt Angyelika, lehet talán azért is, hogy legcselekvőbb. E beszédes és
nyughatatlan leány épen ellentéte Szidalisznak, de azért nem kevésbbé
nemes szívű és eszes. Vidámságában némi naiv kaczérság vegyül ugyan, de
ez még kedvesebbé teszi. Hiven szereti Liliszt, de óhajt az egész
világtól szerettetni s mindenkihez részvéttel fordul. Nemcsak földeríti
környezetét, hanem okosságával vezeti is. Mindent fölfog, mindent belát,
de bölcseségét elmésségbe és tréfába burkolja. Mint az ily természetek,
mindenkivel szeret ingerkedni, de mindig megtartja az illem korlátait.
Kedvesét szerelemből néha megkinozza, megbünteti, de úgy, hogy szerelmét
még inkább kimutassa iránta. A harmadik nő Berenisz, mintegy közép
helyet foglal el Szidalisz és Angyelika közt, épen mint kedvese, Titius,
Lilisz és Parmenio közt. Ez ifjú csoporthoz jól sorakozik egy agg nő,
Eresztra, a kinek házában foly le az egész cselekvény s a ki türelmével
és tapintatával uralkodik környezetén.

E személyek mindnyájan a fölsőbb komikum képviselői, míg Pontyi, Lucinda
és Lidás inkább az az alsóbbéi, a nélkül, hogy kirínának a mű
hangulatából. Pontyi gazdag nemes, de míveletlen, bár szeret egy kis
tudákosságot szenvelegni. Nem olvas hirlapot, kocsisa s a vándor görög
kereskedők látják el politikai hírekkel, melyeket örömest mond el
másoknak, megjegyzésekkel, kisérve. Jó gazdának tartja magát, de inkább
csak parancsolgatni szeret, mint utána látni a dolognak. Szeret pörölni,
ősiségi pöröket folytat, nyegle és tudákos ügyvédeket kedvel, a kik
megcsalják. Örömest beszél a maga s más családja geneologiájáról s
el-elérzékenyül, ha egy megholt atyafiáról van szó, kiről azt hiszi,
hogy valaha megsértette. De nincs minden természetes ész és elmésség
nélkül s néha találóan gúnyolja ki a míveltség és divat ferdeségeit,
épen mint a peleskei nótárius. Ez alak, melyet nagy tetszéssel fogadott
a közönség, mint egy ősatyja a magyar vígjáték későbbi ifju és vén nyers
magyar nemeseinek, Kisfaludy Károly Mokánya, Gaal Baczur más alakok
ugyan, de az anyag, eszme ugyanaz: a nyers magyar, az elmaradottság
képviselője, szemben a mívelt társasággal s a haladó korral. Ama két
levélben, melyeket Pontyi tisztartója és ügyvéde irnak, Bessenyei a kor
csökönyös magyarságának stiljét akarta kigúnyolni; a tisztartó levelében
a parlagi magyarságot, az ügyvédében a latinnal tarkázott beszédet,
melyet értekezéseiben is ostoroz. Később Kisfaludy Károly Perföldyében e
latinos beszédet egy egész jellemrajzzá dolgozta föl. Valóban Bessenyei
inkább Pontyi alakjával hatott a magyar vígjáték fejlődésére, míg
tragédiáinak semmi nyoma nem maradt drámai törekvéseinken.

Lidász utánozza urát, ő is philosophus akar lenni, csak hogy Lucinda
hamar kigyógyítja őt, hamarább mint Szidalisz Parmeniót. Azonban a
szolga olvasmányai nem a franczia philosophok, hanem _Markalf_, _A nyul
historiája_, _Álmos könyv_, _Trója veszedelme_ stb. czímű könyvek. Kónyi
János verseiből tanul érzelegni és szerelmet vallani. Bessenyei itt kora
népszerű olvasmányára czéloz s ugyanazt a gondolatot fejezi ki
komikailag, a mit _Magyar Néző_-jében komolyan.[35] Ott is előszámlálja
az említett könyveket, idéz is belőlök, s így kiált fel: «Itéljétek meg
már, hogy micsoda szép versek lehetnek az előszámlált könyvekben,
melyeket több olyakkal hazánkban árulnak, vesznek és nyomtatnak. Tegyük
hozzá ezekhez a mai magyarságot, hadd tessék ki a különbség.»

Ha valakinek, bizonyára Bessenyeinek volt joga kikelni kora népszerű
olvasmányai ellen tartalom és forma tekintetében egyaránt. Senkinek nem
volt akkor több eszméje, mint neki, senki sem írt több izléssel és
tisztább magyarsággal, mint ő. Vígjátékának párbeszédei is bizonyságot
tehetnek erről. Épen úgy kerüi a köznapi magyarságot, mind a latinos
keveréket. Nyelvtanilag nem elég szabatos ugyan, például az _ik_-telen
igéket néha bihariasan _ik_-es módon ragozza, de nem egy helytt könnyed,
fordulatos s néha ki tudja fejezni az újkori társalgás finomságait is. E
tekintetben egész Kisfaludy Károlyig egyetlen drámaírónk se közelítette
meg, nemhogy fölülmulta volna. Nem ok nélkül elevenítette föl színpad és
irodalom rég elfeledett vígjátékát. Nem tehet ugyan elég hatást már
cselekvényhiánya miatt is, de kegyeletet érdemel, mint első
figyelemreméltó kisérlet a magyar vígjáték terén. E mellett némi
tanulság is rejlik benne. Nem méltán kérdhetjük-e: vajon száz év mulva a
magyar vígjáték társalgási nyelve, párbeszéde csín, fordulatosság és
műgond tekintetében, haladott-e annyit, a mennyit Bessenyei kezdeménye
után várhattunk? Vajon nem ártana-e néha a fensőbb komikum fölé
törekednünk s a szenvedélyek és viszonyok köznapiságából valamivel
magasabb légkörbe emelkednünk, mint azt Bessenyei tette a miénknél
sokkal nyomasztóbb viszonyok között.



MÁTYÁS KIRÁLY VAGY A NÉP SZERETETE JÁMBOR FEJEDELMEK JUTALMA

Nemzeti érzékenyjáték három felvonásban. Irta: Szentjóbi Szabó László,
azon alkalmatosságra, midőn Ferencz Buda várában 1792 junius 6-án magyar
királylyá koronáztatott. Föleleveníttetett a Nemzeti Színházban 1881
augusztus 12-én.

A magyar történelem drámai földolgozása egyidős színészetünkkel, sőt már
iskolai drámáinkban is megtaláljuk előzményét. II. József németesítő
iránya és ujításai anyanyelve művelésére és ősi alkotmánya védelmére
buzdítván a magyart, élénkebb kegyelettel fordult dicső multja és nagy
emlékei felé is. Költőink epikai lelkesedésöket és hazafi vágyaikat
öntötték drámai formába, melyet idegen költőkből igyekeztek
elsajátítani. Dugonics András és Szentjóbi Szabó László, Katona József
és Kisfaludy Károly, Vörösmarty Mihály és Szigligeti Edvárd egymást
váltották föl, mint történelmi drámánk fejlődésének legkiválóbb
képviselői. Mindnyájan a hazafiság érzéséből s az ősi dicsőség
kegyeletéből merítették ugyan lelkesedésöket s nem egy pontban
találkoznak is, de mégis elválasztják őket nemcsak tehetségök
külömbségei, hanem azon hatások is, melyet a külföld drámairodalma tett
reájok.

Eleinte a német lovagdrámák és Kotzebue történelmi és néem történelmi
színmővei hatása alatt írnak drámaíróink, sőt néha nem tesznek egyebet,
mint egy-egy magyar mondát vagy történelmi eseményt alkalmaznak valamely
német lovagdráma leleményéhez. Előttök inkább a tárgy a fő, mint a
tárgyalás, a hazafi erények dicsőitése, mint a szenvedély festése, némi
történelmi rajz, mint a drámai cselekvény, a jelenre hatást, mint a kor
hű képe. Első drámáiban maga Katona is a német lovagregények és érzékeny
drámák hatása alatt állott, de csakhamar Shaksepeare kezdette
lelkesíteni; történelmi rajz helyett drámai szerkezetre törekszik,
érzékeny dráma helyett valódi tragédiát ír, kort és szenvedélyt mesterin
ecsetelve, de nem talál fogékonyságra s még kevésbbé követőkre.
Kisfaludy Károly folytatja a hagyományos irányt, de több izlés-,
tehetség- és eredetiséggel; drámaibb s művészibb és szélesebb körü hatás
látszik rajta: Schiller, a német romantikusok, sőt Shaksepeare is.
Utolsó történelmi drámájában, _Csák_ban, Shakespearenek az angol
történelemből vett drámái, úgynevezett históriái, lebegnek szeme előtt s
a német romantikusok elméletét látszik elfogadni, a mely szerint a
történelmi dráma ikertestvére az éposznak. Vörösmarty történelmi
drámáiban egészen ez iránynak hódol, mig Szigligeti a franczia romantika
hatása alatt kezdi feldolgozni a magyar történelmet.

Szentjóbi _Mátyás királya_ mintegy tisztult typusa a magyar kezdetleges
történelmi drámának s annyival érdekesebb, mert e korból kevés
történelmi dráma maradt reánk nyomtatásban. Az előadott színművek rikán
nyomattak ki s maig is a színházak könyvtárában lappanganak vagy nyom
nélkül elvesztek, mint a Vitkovicséi. Szentjóbi huszonöt éves volt,
midőn ez első drámáját megírta és huszonnyolcz éves korában már meghalt.
Rövid életének gyér adatait, Horvát István közlése szerint, Toldy
jegyezte föl a _Magyar költészet kézikönyvé_-ben.[36]

Biharmegyében Ottományban született 1767-ben, helvét hitvallásu
szülőktől; Debreczenben folytatta tanulását s ott végezte a hittudományt
is, mert lelkész akart lenni.

Azonban megváltoztatta szándékát; II. József alatt szabadabb tér nyilt a
protestánsoknak s 1786-ban Szentjóbi is kineveztetett az úgynevezett
nemzeti iskolák egyik tanítójává Nagy-Váradra, majd 1790-ben a rhetorika
tanárává a nagybányai gymnasiumhoz. A lelkes ifju korán kezdett
foglalkozni a költészettel s élénk részt vett föléledt irodalmunk
erősbülő mozgalmaiban. Hogy buzgó magyar író létére hivatalt vállalt
II-ik József alatt, azon oly kevéssé lehet csodálkozni, mint azon, hogy
Kazinczy is elvállalta a kassai kerületben a nemzeti iskolák
felügyelőségét. Akkor nem az volt a kérdés, hogy magyar vagy német
legyen a közoktatás és igazgatás nyelve, hanem az, hogy latin-e vagy
német. Ha már a kettő között kellett választani, nem egy újkori szellemű
magyar író inkább hajlott a némethez, mint a latinhoz, mert azt hitte,
hogy ez az európai műveltséget inkább terjeszti, s az alatt a fejlődő
magyar irodalom kiművelvén a magyar nyelvet, az könnyebben elfoglalhatja
a német, mint a latin helyét.

Szentjóbi az irodalom terén is követte Kazinczy példáját. Előbb ugyan
(1787) a _Magyar Musá_ban lépett föl, de már a következő évben a
Kazinczy _Magyar Museum_át majd _Orpheus_át gazdagította jeles
költeményeivel és prózai dolgozataival. Ő, Kazinczy és Dayka voltak az
akkori új magyar lyra képviselői, a kik a német irodalom befolyása
alatt, kiemelkedve a leiró és elmélkedő költészet békóiból, a tiszta
lyra felé törtek utat. Dayka hévben, Kazinczy formaszépségben
felülmulják ugyan, de némi naiv érzés- és szeszélyben nem vetekedhetnek
vele. E mellett Szentjóbiban egy kis komikai ér is lappangott. Az
_Együgyü paraszt_ czímű víg költői beszélykéje maig is föntartotta magát
irodalmunkban s korában páratlan volt. Prózai dolgozatai: egy pár idyll,
műfordítmány s _Első Mária magyar királyné_ czímű történelmi elbeszélése
mindjárt a Kazinczy, Kármán prózai művei után következnek. Költeményei
annyira tetszettek, hogy 1790-ben merhette összegyűjtésöket; gyűjteménye
összesen négy kiadást ért az utolsót Toldy eszközölte, mely egyszersmind
mgaában foglalja prózai munkáit is.[37]

Az 1790-ik év más tekintetben is fordulópont volt életében. Alig
foglalta el nagybányai tanári állomását, már oda kellett azt hagynia,
mert II. József halála után a protestáns tanárok a katholikus állami
iskolákból elbocsáttattak. Szentjóbi törvénytudományra adta magát és
Pestre jött. Itt megismerkedett a nevezetesebb magyar írókkal. Kazinczyt
és Bacsányit már régebben ismerte, most ezekhez Verseghy és Koppi
járultak,[38] sőt Hajnóczy és Szentmarjai is, kiknek befolyása reá
végzetessé vált. Úgy látszik, hogy az itt megszületett magyar szinészet
is hatással volt reá. A drámai pályán még nem tett kisérletet, csak
Gellertnek _A pántlika_ czímű egy felvonásos pásztori játékát fordította
le, mely költeményei gyűjteményében meg is jelent. Most egy történelmi
drámára lelkesítette őt részint az alkalom, I. Ferencz közelgő
koronázása, részint a vágy, hogy kifejezhesse hazafiúi eszméit és
érzéseit. Így írta 1792 tavaszán néhány hét alatt _Mátyás királyát_,
melyet még azon évben ki is nyomatott.[39]

Fölléptekor Dugonics volt a magyar történelmi dráma képviselője. Drámává
átdolgozott regényei és eredetileg a színpad számára írt drámái
tetszésben részesültek; mert hazafiságra, nemzeti önérzetre s az ősi
hagyomány tiszteletére buzditották a közönséget. Szentjóbi is ily
hangulattal irta drámáját, de legalább egy fokkal feljebb igyekezett
emelni a magyar történelmi dráma szinvonalát. Dudonics a drámai
bonyodalmat a legtöbbször idegen költőből vette át s ritkán érintette
multunk valóban nagy emlékeit: Szentjóbi mindent a történelemből merít s
a Hunyadiak korát leplezi föl. Dugonics inkább törekszik cselekvényre és
szenvedélyfestésre, de nincs hozzá ereje: Szentjóbi nem becsüli túl
erejét s némi egyenletes szinvonalon marad. Dugonics izlése műveletlen,
nyelve nyers s majdnem a pórias felé hajlik: Szentjóbi az újabb irodalom
szülötte, a Kazinczy tanitványa s ha nyelve nem drámai is, azért
izléses, hangzatos és szónokiasan emelkedett. E mellett a hazafi eszmék
és érzések tekintetében is van köztök különbség. Dugonics a nemzeti
visszahatás képviselője szemben József reformjaival, együtt érez a
papság és nemesség nagy többségével s épen azért nem hajlik a szabadelvű
eszmék felé: Szentjóbi is osztozik a visszahatásban, de csak annyiban, a
mennyiben nemzeti; különben épen nem conservativ s hive a szabadelvű
eszméknek. Dynastikus érzelmű, de nem a régi módon, megérzik rajta a
franczia forradalom fuvallata. II. József halálára sírverset ír és
szabadelvűségéért nagyobbnak mondja századánál; Mirabeau halálát
megénekli s a _Mai világ_ czímű költeményében pedig ostorozza azokat, a
kiket önző magánérdek vezet s a közérdek- és szabadságért lelkesedik.

I. Mátyás és I. Ferencz trónralépet között alig van hasonlatosság; amaz
választás, emez örökösödés útján jutott trónjához, amaz egy dicső magyar
család, emez egy európai dynastia sarjadéka. Azonban Szentjóbi mégis
talált, Mátyást atyja érdemei emelték trónra; Ferencz atyja, II. Lipót,
szintén nagy érdemű fejedelem, a ki visszaállitotta a magyar alkotmányt,
barátja volt a haladásnak, ezért fiának épen oly örömest nyújtja a
magyar nemzet koronáját, mint Mátyásnak, de megvárja tőle törvényei
tiszteletét s jóléte és dicsősége emelését. Ez alapeszme sugalja a dráma
alakjait. Szentjóbi az ifjú Mátyásban a magyar király eszményét akarta
fölmutatni a szintén ifjú Ferencz királynak s környezetében a
dynastikus, de alkotmányához ragaszgodó magyar nemzet: Szilágyiban és
társaiban a hazafias aristocratiát, Vitézben az alkotmányos papságot,
Erzsébetben a fenkölt lelkű és erélyes magyar nőt s a Hunyadi-házhoz
ragaszkodó vitézekben a hű és hálás magyar népet.

A párbeszédekben egyenes vonatkozások is találhatók minderre. Midőn
Vitéz Ujlakynak és Lindvaynak Mátyást ajánlva (I. f. 6. j.) így szól:
«Egy ilyen jól indult fából nem várhatunk-e méltán áldást, a ki magát
már most is oly gazdagon mutatja, életének tavaszában a legszebb
termést, nyárra és őszre a legjobb izű gyümölcsöket igéri… Legyetek az ő
bölcs baráti, és hamikor oztán valamely nemes cselekedetet véghez
viszen, a haza bajain könnyebbít, minden korba és állapotba levőket
boldog megelégedéssel eltölt, a haza javát állandóul megerősítette, az
országnak méltó fényességet szerzett, akkor érezzétek azon
kimondhatatlan édes örömöt, mely csak egy nemes kevélységből
származhatik: ezt a gondolatot én adtam neki ebben az én tanácsomat
követte, ezen dolognak véghez vitelében én is vele együtt segítettem s
azon háladatos örömkönnyei a hazának, melyeket a maga tulajdon
boldogságán, jó királyának emberi szeretettel teljes uralkodásán hullat,
én reám is szinte úgy háramlanak»: mindezt maga a költő mondja bennök I.
Ferenczben és tanácsosaiban vetett reményét fejezi ki. Erzsébet e
felkiátásai (I. f. 5. j.): «Hevesek ugyan az én hazámfiai, de valósággal
jószivűek, a kik hazájokat igazán és szivesen szeretik. Csak szelid
hangon, jó kivánó lélekkel mondd meg nekik az igazságot: soha sem vetik
meg». Majd hátrább (III. felv. 1. j.): «Oh nem akkor vethetné le a
magyar igazán természetét, ha a kényszerítés és erőszakoskodás többet
tenne rajta mint a jóság és a bizodalommal való bánás. Esmerem én az ő
szíveket, örömest visznek annak végbe mindent, a ki az ő kész
akaratjokat szelid meggyőzés által tudja megnyerni, csak a kényszerítést
nem szenvedhetik»: czélzások II. József korára, a kényuralom
rendeleteire. Sőt a költő tudva nem átall anachronismust is elkövetni,
csak hogy kifejezhesse a nemzet közérzületét. «Válaszd Buda várát
lakóhelyedül» – szól Gara Mátyáshoz (III. f. 5. j.) – «építsd meg ennek
romladozott kőfalait és ékesitsd meg hajlékait» stb. Vajon uralkodása
kezdetén hol lakhatott volna másutt Mátyás, mint Budán, midőn Bécset
csak évtizedek mulva foglalta el? Szentjóbi nem a XV-ik, hanem a
XVIII-ik század Budájára gondolt, mely rég óta nem látott már királyt s
nem tudta visszanyerni régi fényét.

A szónoklattal megelégedő hazafias irány nem kivánta meg, az ünnepélyes
alkalom pedig épen kizárta az erős drámai összeütközést. De valamivel
több cselekvényt nemcsak megtűr, hanem megiván az alkalmi drámai mű is.
Szentjóbi műve cselekvényében az események nem annyira egymásból,
egymásra hatva folynak, mint inkább csak egymás után. Két összeütközés
van benne, de egyik sem alkot bonyodalmat s mindenik csak hamar elsimul,
kibékül. Mindjárt az első felvonásban Gara és Ujlaky akadályozni akarják
Mátyásnak királylyá választását, de Vitéz, Szilágyi és Erzsébet
igéretei, rábeszélései s a nép zajongása kicsikarják tőlök a
beleegyezést. Erzsébet ugyan felajánlja nekik fia megpróbáltatását is,
tudniillik, hogy puhatolják ki titkon: hogyan dolgozik Mátyás testvére
haláláról, boszut akar-e állani érte rajtok s ha bosszuállónak találják,
rekesszék ki örökre a királyi székből. Ezzel akarja a költő fentartani a
drámai érdeket, de csaknem bizonyosan tudjuk már, hogy Mátyás anyja
óhajtása szerint fogja magát viselni, de ha máskép viselné is, lehetne-e
már megsemmisíteni a királyválasztást? Ebből hát nem fejlődik semmi,
hanem a helyett egy más: a második összeütközés áll elő. Podiebrád nem
akarja kiadni Mátyást, mert megigérte azt a magyar koronára vágyó
lengyel királynak s fél haragjától, de Erzsébet szintén háborúval
fenyegeti. Erre megijed, mert ha ily erélyesek a magyar asszonyok,
milyenek lehetnek a férfiak. Azonban megtudva, hogy leányát szereti
Mátyás s nőül akarja venni, mindenbe beleegyezik s így mindkét akadály
minden nagyobb küzdelem nélkül le van győzve s a dráma véget ér.

A költő nem cselekvényre törekszik, csak helyzeteket keres, hogy
személyei kifejezzék érzelmeit s elszónokolják eszméit. A cselekvény ez
erőtlensége s a lyrai és szónoki elem e túltengése később is, sokáig
jellemvonása volt a magyar történelmi drámának s még maig sem szabadult
meg egészen tőle. De Szentjóbi némi drámai érzékkel önti jelenetekbe nem
elég drámai cselekvényét s általában bizonyos mozgalmasságot és
takarékosságot tanusit, a mi Dugonicsnak épen nem sajátja. A
jellemrajzba is fölülmulja őt. Sehol sem találkozunk drámájában Dugonics
lélektani ellenmodásaival, erőltetett szenvedélyeivel s kirivó
anachronismusaival. Azonban Szentjóbi alakjai sem elevenek s korrajza
sem jellemzetes. Mátyás és a többi személyek is inkább csak abstractiók,
bizonyos eszmék jelképei. Mátyásban nincs semmi fiatalság, oly okos,
erényes, minővé még érett korában sem válik az ember. A többi magyar úr
oly hazafias, jó akaratú vagy könnyen megterő és kibékülő, a milyeneknek
óhajtotta Szentjóbi az 1792-ik országgyűlés alsó és felső tábláját.
Podiebráddal nem tud mit csinálni a szerző s utoljára is inkább csak
arra használja, hogy elérzékenyülve bámulja a magyarok nagylelkűségét.
Leánya már határozottabb alak, de igen is érzik rajta Kotzebue
naturalismusa. A cseh királykisasszony az ártatlanság és természet
gyermeke, a ki egész ártatlanul be-besuhan Mátyás börtönébe s igen
természetesnek találja a szerelmet. Abban az időben bámulta e világ
Kotzebue Gurliját, a ki minden, neki megtetszett idegen férfi nyakába
borul, megcsókolja, s kinyilatkoztatja, hogy örömest hozzá megy nőül. Az
akkori színművek hemzsegtek az egész, fél és negyedrész Gurliktól.
Csoda-e, ha Szentjóbi sem kerülhette ki a ragályt?

Bár _Mátyás király_ I. Ferencz koronázási ünnepélyére íratott, mely 1792
jun. 6-án volt végbemenendő, mindamellett azon évben nem adatott elő.
Endrődy _Magyar játékszinében_[40] pontosan előszámlálja az e hónapban
előadott színműveket, de _Mátyás király_ sehol sem fordul elő, sőt e
napon nem is volt olőadás, s a színház ablakai bérbe adattak a
koronázási menetet néző közönségnek. Csak 1793 jul. 3-án került először
szinre,[41] s azután többször, századunkban is egész a negyvenes évekig
tetszéssel adatott, különösen országos és megyei ünnepélyek alkalmával s
1834-ben dalművé alakították át, melynek zenéjét Heinisch József és
Arnold György írták.[42]

Szentjóbi nem soká élvezhette drámája sikerét; 1794-ben ugyan
biharmegyei aljegyző s gr. Teleki Sámuel titkára lett, de ugyanazon év
deczember közepén elfogatott és Budára hozatott, mint a Martinovics féle
titkos társaság tagja. Tulajdonkép nem volt valóságos tagja a
társaságnak, azonban Hajnóczy vallomásából kiderült,[43] hogy tudott
létezéséről, ismerte kátéját, s bár utóbb értésére adta Hajnóczynak,
hogy nem akar benne részt venni, de minthogy nem tett jelentést a
hatóságnak, 1795 május 8-án a királyi tábla mint felségsértőt halálra
ítélte, mit másnap a hétszemélyes tábla is helyben hagyott. Azonban a
király ez itéletet fogságra változtatta bizonytalan időig, «míg az
őszinte búbánat és teljes javulás jeleit adván, a körülmények
tekintetbevételével más intézkedés fog tétetni.»

Íme a dynastikus érzelmű drámairó, a ki I. Ferenczben egy ujabb Mátyást
remélt s tanácsosaiban az igazság és eszély megtestesülését óhajtotta,
börtönbe vettetett, mert egy demokratiai elveket terjesztő kátét ismert
s elmulasztotta azt följelenteni. Kufsteinba vitetve, nem sokáig
raboskodott, mert 1715 okt. 10-én meghalt, élete huszonnyolczadik
évében. Emlékét nem jelöli sirkő, arczképe sem maradt, csak egy
árnyképét őrizte meg Bacsányi, melyet fekete papirból, úgy látszik maga
vágott s költeményei közé rejtett, s melyet ezelőtt tiz évvel a
_Vasárnapi Ujság_[44] közölt is. Bacsányi Szentjóbi barátja és
fogolytársa volt, ki _Gyötrödés_ czimű költeményében szívszaggatón
énekli, hogy a szomszéd börtönből áthallik haldokló barátja nyögése s
nem mehet hozzá, hogy enyhítse kínjait, halálát is megéneki _Egy
szerencsétlen ifjú sirjánál_[45] czimű költeményében:

  Ő néki megnyitotta már
  Révét a jóltevő halál:
  A mi hajónk habok közt jár,
  S nem tudjuk partot hol talál

  Ti szűzek s ti is, óh Tirol
  Ifjú polgári, jőjetek,
  S az emberség barátiról
  Barátom sirján zengjetek.



AZ ESKÜVÉS.

Szomorújáték öt fölvonásban. Szerzette Gombos Imre. Föleleveníttetett a
Nemzeti Szinházban 1881 augusztus 13-án.

Egy elfeledett régi magyar tragédiát vesz itt az olvasó új kiadásban,
melyet legközelebbről a nemzeti színház műsora is fölelevenitett. Katona
és Kisfaludy Károly előtt e mű volt a magyar tragédia legkiválóbb
képviselője irodalomban és színpadon egyaránt s igy irodalomtörténeti
szempontból is érdekes jelenség.

Szerzőjéről, Gombos Imréről, keveset tudunk A m. t. akadémia névkönyve
tartott fenn róla néhány adatot, de ezek inkább csak külső, mint balső
életére vonatkoznak.[46] Született 1791 julius 6-án Szent Laadon
Borsodmegyében körnemes szüléktől; atyja Gombos Ferencz, megyei
táblabíró volt. Iskoláit Kassán végezte s 1810-ben a pesti egyetemen
jogtudori oklevelet nyert s részint az eperjesi kerületi tábla, részint
a kir. tábla mellett járatuskodott. Nem sokára 1812-ben, Borsodmegyében
tiszteletbeli aljegyzővé neveztetett ki, majd a m. kir udvari
cancellaria, utóbb a köz-udvari kamara mellett fogalmazó, gyakornokká,
1816-ban ugyanitt udvari fogalmazóvá, 1817-ben a magyar udvari kamaránál
titkárrá s mint ilyen ez évben ifj. gr. Zichy Károly mellett a közinség
dolgában Tót- és Horvátországba küldött udvari biztosságnak s újra
1823-ban az akkori kamaraelnök, gr. Majláth József, mellett, a Száván
túli részek és magyar tengermellék visszakapcsolására kirendelt királyi
biztosságnak tollvivője volt; ugyanekkor fiumei tiszteletbeli
patriciustanácsos; 1826-ban magyar udvari kamarai tanácsos, 1830-ban a
pesti törvénykar tagja, 1835-ben cs. kir. kamarás, 1837-ben udv.
tanácsos és a magyar királyi udvari cancellariánál referendarius, majd
Heves-Szolnok főispáni helytartója, mely hivatalától azonban 1839 végén
saját kérelmére feloldoztatott.

Gombos korán kezdett írni s úgy látszik kizáróan drámákat. Első
kísérlete _Lilla_ czímű három fölvonásos vígjáték volt, de a melynek
közel fele hiányzik kéziratai közt; második _Bavariai Albert_
szomorújáték négy fölvonásban 1812); a harmadik: _A testvérek_, vígjáték
egy fölvonásban; a negyedik: _A szekrény és rózsaboko_r, szintén
vígjáték egy fölvonásban, befejezve, mint kézirata bizonyítja, 1815
juliusában; ötödik: _Az esküvés_, szomorújáték öt fölvonásban, befejezve
1816 novemberében és szintén egykorúlag a hatodik: _Elek és Polyxena_,
polgári szomorújáték öt fölvonásban.

Tehát huszonegy éves korától huszonhatig mintegy hat színművet ír s a
mikor a legjobbat írja meg, úgyszólva pályája küszöbén, visszavonul,
épen mint Katona. De míg Katonát családi körülményei s a sikeretlen
küzdelmek temették magányba, Gombost, úgy látszik, a hivatal fényesebb
pályája vonta el a drámaírástól, a mit elősegített csekély költői
becsvágya is. Inkább műkedvelő volt mint művész, inkább csak ifjú hév
fogatott vele tolltat, mint komoly és tartós lelkesülés. Szerénysége
sokáig visszatartóztatta a nyilvános föllépéstől. _Esküvés_ét sem maga
adta ki, hanem barátja, Dömötör Miklós s nevének csak első betüivel
megjelölve. Többi színművei maig is kiadatlanok; a negyvenes években
Toldy akarta kiadni a _Nemzeti könyvtár_ban, de abban maradt, azonban a
kéziratok megtalálhatók Toldy kéziratgyüjteményében, a melyet a m. t.
akadémia váltott magához. Gombos tragédiáját nagy tetszéssel fogadta
olvasó és néző közönség egyaránt. Alkalmasint már megjelenése évében
előadták a vidéki színészek, de arra már biztos adataink vannak, hogy
1819 márczius 19-én Rozsnyón nagy hatássall adta elő a műkedvelő
ifjúság, József nádor nevenapján, az épülő félben levő evang gymnasium
javára, mint «oly szép theatromi darabot, melynek tárgya, elrendeltetése
és ékes magyarsága megérdemli a közmegkedveltetést.[47] Ugyanazon év
ápril. 15-én Székes-Fehérvárott is adatott,[48] s a székes-fehérvári
társaság Pestre jövén, május 3-tól jun. 16-ig tizenháromszor lépett föl
a német színpadon, tizenegyedszer épen az _Esküvés_ben.[49] Ledvaynak
kedvencz szerepe volt Cæsar s 1833-ban Budán ebben lépett föl először,
nagy mértékben magára vonva a közönség figyelmét.[50] Egész a negyvenes
évekig kedvencz darabja volt a pesti és vidéki színházak műsorának, sőt
egyszerű czímét is fölczifrázgatták _Szent a törvény és szent az
esküvés_re. Gombost a siker nem ösztönözte nagyobb termékenységre,
legfeljebb reá vette, hogy már kész _Elek és Polyxena_ czímű tragédiáját
is átadja a színészeknek előadás végett.[51] E műnek, úgy látszik, már
sokkal kevesebb sikere volt. Vajon befolyt-e ez visszavonulására vagy
Kisfaludy Károly diadalai közepett nem kívánt már új művel föllépni? Oly
kérdések, melyekre nem adhatni, határozott feleletet. Annyi bizonyos,
hogy 1817-ben bevégezte írói pályáját, azután csak pártfogója volt a
magyar irodalomnak és művészetnek s mint ilyen a magyar akadémia által,
1835. szept. 14-én, tiszteleti taggá választatott, melynek
kisgyűléseiben nem ritkán elnökölt s a _Nagy Szótár_ előkészületeiben is
részt vett. Meghalt 1840 január 12-én.

Gombos _Esküvés_e élénken tünteti föl a régibb magyar dráma egyik
főjellemvonását. Midőn a mult század végén, mint visszahatás József
germanisatiójára, megszületett a magyar színpad, főkiinduló pontja a
nyelvmívelés és hazafiság volt. Védeni és csinosítani a nyelvet,
éleszteni és fentartani a hazafi érzést, volt legfőbb czélja színésznek
és drámaírónak. Azonban ha volt is színész, alig volt drámaíró. Német
színműveket, fordítottak dolgoztak át vagy utánoztak, s épen nem a
legjavát. A forma idegen volt, néha a gondolat is, de a tárgy és irány
magyar. Különösen kedvelték a lovag drámákat, a történeti érzékeny
rajzokat s magok is megkísérlették e műfajt. Szentjóbi Szabó László
_Mátyás király_a (1792) egyik kifejezőbb szülötte ez iránynak. A múlt
dicsőségével éleszti a jelent s a jelen eszméit és érzéseit kölcsönzi a
múltnak. Nem a tragikai és drámai érdek a főczél, hanem a hazafiúi
lelkesedés s a nemes és nagy tettek dicsőítése. Egész Kisfaludy Károlyig
ez irány uralkodott a magyar színpadon, sőt legtöbb komoly drámájában
maga sem tőn egyebet, mint ez irányt igyekezett költőibbé emelni, mind
forma, mind tartalomra nézve. Katona, a ki _Bánkbán_jában a magyar
történelem tragikai oldala felé fordult, nem tehetett hatást, mert
mintegy ellenkezésben állott a kor eszméivel és ízléseivel. De a
történeti érzékeny drámákon, s még inkább azokon, melyek idegen tárgyúak
voltak, egy más jellemvonástis észrevehetni. Drámaíróinkon más
tekintetben is erősen megérzett a német dráma hatása. Örömest utánozták
Schiller ifjúkori drámáinak fellengző rhetorikáját, lágy érzelmességét,
előszeretettel fordultak Kotzebue felé s komoly drámáiban is nemcsak
leleményét, technikáját bámulták, hanem mesterkélt compositióit,
önkényes jellemrajzait s kétes becsű erkölcsi fölfogását is.
Kölcsönöztek valamit a német romantikai iskola sorstragédiáiból is, a
nélkül, hogy egészen zászlója alá szegődtek volna.

Mindezt sajátságos s a szokottnál költőibb vegyületben olvasztja össze
Gombos _Esküvés_ében, de ennél többet is. Ő tulajdonkép polgári
tragédiát akart írni mint Lessing. Előtte _Galotti Emilia_ lebegett s
Orsinija egy Marinelli-féle udvaroncz, a ki épen úgy elragad egy leányt
herczege számára, de több hasonlóság nincs köztök. Orsini a köznapi
német drámák cselszövőjévé sülyed; nagy gazember, de kevés eszű s
unalmas; bár ő okoz minden bajt, mégis ép bőrrel menekűl
számkivetésében, de azért folyvást óbégat hogy mily szerencsétlen, míg
végre megnyugodva sorsán, jobbulást igér a közönségnek. A szerelmesek
fellengős és túlérzelmes magán- és párbeszédein Schiller Károlya,
Ferdinandja, Amaliája és Luizája pathoszát érezzük; Ottavio és Angelo
erkölcsös fölbuzdulásai Kotzebuere és Ifflandra emlékeztetnek, de nem
egy helyt elárad Gombos ifjú lelkesedése is s az obligát phraseologián
áttör egy-egy eredeti eszme. Megismerjük benne a magyar hazafit is; bár
a tárgy idegen, de a magyar dráma hazafias iránya mégis megcsillan
rajta. Olvassuk csak Ottaviónak fiaihoz intézett búcsúszavaiból a
következő helyeket: «Tartsd meg a honi szent törvényt, mely hajdan
eleidnek adá a haza kormányát… Tiszteld, pallérozd az anyai nyelvet, ez
által él a nemzet, ez a polgári rend szent palladiuma… A mely nemzet nem
becsüli nyelvét, az önmagának készíti örök sírhalmát. Becsüld meg a
tudósokat, kik anyai nyelven oktatják polgártársaikat; ő benne él a
nemzet bölcsesége, ők tették paradicsommá a durva világot. De anyai
nyelven szóljanak a haza bölcsei. A mely tudós idegen nyelven írja le
gondolatait, hasonló egy háladatlan fához, a mely ugyan a mi földünkből
szívja nedveit, de ágai más felé hajolván, a szomszéd kertjébe hullatja
gazdag gyümölcseit.» Mindez nsm egy olasz herczeg, hanem egy magyar
hazafi ömlengése.

Gombos a Werner és Müllner-féle sorstragédiákból is kölcsönzött valamit.
Személyei sokat emlegetik a sorsot. Corunnának megjósolja egy remete,
hogy lator kéz döfi le, mint atyát s a jóslat teljesűl. Ottavio a sors
bosszújának tekinti azt a csapást, mely családját sújtja, s oda veti
magát áldozatúl a sors megengesztelésére. De a kérlelhetetlen sors
egyszersmind kérlelhetetlen nemesis. A sors kényével Gombos össze
igyekszik olvasztani a szenvedélyek tévedését s prológjában egyaránt
kiemeli a sors hatalmát, mely vaskezével lesujtja a hőst, mint a gyarló
ember szenvedélyeit, melyek «hamar lángot vetnek, ha a körülmények
szorítják lelkünket s kettős erővel rohannak ellenünk.» A mű alapja
tulajdonkép erős összeütközés a kötelesség követelése s az atyai
szeretet érzése között. Ottaviónak, Mirandola herczegének, egyik fia
Cæsar bele szeret Juliába, Fontanelli tanácsos leányába, a ki már Don
Alfonso de Corunna jegyese, s kit Orsini udvarnoka által elraboltat. A
jegyes nyomára jő a titoknak, meglepi Cæsart épen akkor, a midőn
jegyesének szerelmet vall, párbajra kel vele s elesik. Fontanelli leánya
elrablását elpanaszolja Ottaviónak, a kit felindít az erőszakos tett s
midőn később Corunna halálát és Julia megőrülését is hallja,
megesküszik, hogy a rabló és gyilkos halállal fog bűnhödni. Ekkor föllép
Cæsar és bevallja bűnét. Az atya nem kegyelmezhet, meg akarja tartani
esküjét, de atyai szeretete visszariad a tettől s hogy mégis megtartsa
esküjét, betöltse a törvényt azt a közép útat választja, hogy büntetésül
párbajt rendelt életre halálra és zárt sisakkal maga vívja a párbajt s
tompa karddal, s gyönge bádog mellvassal állván ki megöleti magát
fiával. Meghagyta ugyan, hogy zárt sisakkal temessék el, de Orsini
fölnyitván a sisakot, a nép megismeri benne herczegét, Cæsar pedig
atyját és kétségbeesésében megöli magát. A herczeg kapitánya mintegy
choruskep ezzel végzi: «Borzadva imádom Nemesist, s mélyen érzem, hogy
szent az esküvés, hogy főkincs a tiszta lelkiismeret».

Ottavio esküje épen oly indokolatlan, mint szükségtelen. Se Julia se
Corunna iránt nem viseltetik valami szokatlanabb részvéttel, mégis
egyszerre szokatlan indulaba jő; nyugodt, fontolgató ember s mégis a
nélkül, hogy megvizssgáltatná az ügyet, nagy esküt tesz. De különben is,
ha szent a törvény előtte, mely halált mond a leányrablóra, mire való az
eskü; az öszszeütközés fejedelmi kötelessége és atyai érzése közt így is
megvan. Azzal, hogy közép útat választ kötelessége és érzése közt, a
tragikai érdek egészen megromlik. Ha megöletné fiát s ennek pártja
föllázadna vagy megkegyelmezne neki s kihívná Fontanelli bosszúját s e
bonyodalmak közt semmisülne meg, sokkal tragikaibb alakká válnék, mint
igy jezsuita dialektikájával, s erénymázas alakoskodásával. Cæsar
kétségbeesése és öngyilkossága is így kevésbbétragikai, hiszen atyja
halni, keze által akar halni s így ő tulajdonkép nem gyilkosa. Általában
az egész cselekvénynek sokat árt, hogy a költő keveset ad a
valószínűségre, a szenvedélyeket nem eléggé természetesen indítja meg s
midőn azok tombolni kezdenek, még kevésbbé természetes útra tereli. Az
egész művön megérzik Kotzebue érzékenykedő, de álerkölcsössége s hatást
vadászó, de határozatlan és önkényes jellemrajzi modorú. Cæsar hevesen
szereti Juliát, de szenvedélye természetéről nem igen világosodunk föl.
Egyszer úgy tünik föl az, mint valódi szerelem, máskor mint puszta
érzékiség. Cæsar körülményei nincsenek úgy festve, hogy táplálják
erőszakos szenvedélyét. Mi akadályozta, hogy udvaroljon Juliának, s ha
hajlamát tapasztalja, nőül vegye? Atyja bizony nem, hiszen, a mint
később mondja, örömest beleegyezett volna házasságába. Cæsarnak se jó,
se rosz hajlamaiban nem nyilatkozik erő. Nem érezhetünk iránta elég
részvétet s kétségbeesése nem indíthatja meg szívünket, mert nem
hihetünk eléggé benne. Julia túlérzelmes, túlgyöngéd hölgy s midőn
kedvesét megölik, átokban tör ki, bosszuló kardot ragad, aztán megőrül
mint Ophelia, majd visszanyerve lelke épségét oly nyugodt, hideg lesz
mint egy férfiú. Ottavio majd igen elmélkedő, majd igen heve; erényes
bölcseségében több a hóbort, mint a belátás s önmegtagadása inkább
tehetetlenség, mint erő. Fontanellit mélyen lesújtja leánya sorsa, de
aztán nem sokat gondol vele, sőt Cæsarnak kegyelmet akar eszközölni, s
azt nem nyerve, ő tanácsolja a párbaj-büntetést s végül örömest oda adná
leányát nőül a győztes Cæsarnak.

Azonban a jellemek e következetlen és összhangtalan rajzában vannak
sikerült vonások is, s az igen is fellengző vagy igen is alantjáró
pathoszban megcsendül egy-egy tiszta hang is. A költő küzd a nyelvvel; a
neologiából inkább csak egy-két új szót merít, mint müvészi csínt, de a
nehézkességet itt-ott könnyedség, s a bágyadtságot hév és erős váltják
föl. Minden esetre technikája színpad-ismeretet s nem közönsges
tehetséget árul el. A cselekvény gyorsan fejlődik s fokozatosan
emelkedik tetőpontra. A kerti jelenet, melyben Corunna meglepi Cæsart,
nagy hatású jelenet, de a költő fokozni tudja a hatást, midőn a tetőpont
jeleneteiben, melyekben az őrült Julia föllép, Ottavio esküt tesz és
végre Cæsar bevallja bűnét, még árnyaltabban rajzol, még erősebb
színeket használ. Ezentúl a cselekvény egy kissé vontatott ugyan, de a
jól-roszúl fölköltött érdeket mind végig meg tudja tartani. Kisfaludy
Károly első drámáiban nincs ennyi technikai készség s ily fokozatos
hatás. De a tárgy magyar, a jellemrajz természetesebb, a nyelv költőibb
s rajtok egy új, eredetibb szellem fuvalma érzik, s mindez némikép
háttérbe szorítja Gombos kísérletét.

E mellett a kritika is szigorúbb volt Gombos, mint Kisfaludy iránt. A
_Tudományos Gyűjtemény_-ben[52] mindjárt a mű megjelenése után egy
névtelen bírálat jelent meg, mely hiányait találóan emeli ki. Már meséje
ismertetésében megró egy pár valószínűtlenséget, nem helyesli a
cselekvény fordulópontját, midőn Ottavio a párbaj-büntetésben állapodván
meg, leeresztett sisakban megöleti magát fiával. «Ezen természetlen
fordulás indító okait – úgymond – nem látja által a recensens. Feltévén,
hogyha az ily kettős viadal fölbonthatná az esküvést, bizonyára nem
szükséges, hogy az atya legyen a bajnok: ha pedig az öreg herczeg halála
szükséges az esküvés megsemmisítésére, miért kell annak fia által
elveszni? Miért akarja a jó atya, a kegyes jó keresztyény, fia bűneit
atyagyilkossággal, ha tudatlan is, tetézni… A bajvívásra a szükséges
készületek megtétetnek. Ottavio, hogy titkon planja el ne árultassék,
még a bajvívás előtt hosszú útra elindulását tetteti… Valamivel élesebb
elméjű emberek előtt, mint a szegény mirandolaiak, az ily titkolódzó
parancsolatok az Ottavio plánját bizonyosan fölfedezték volna. De hogy
is lehet, hogy egy fejedelem útnak indulni készüljön és el ne induljon;
megölettessék a nélkül, hogy észre ne vétessék, kivált midőn senki sem
iktatván titkaiban, senki által sem segíttetik szövevényes planja
kivitelében?»

A jellemrajzról még bővebben és szintén alaposan szól: «Legkevesebbé
szerencsés a költő folytatja – a karakterek előadásában. A szelid,
kegyes Ottavio gyakran igen hideg, máskor tüzével nem bír, s így magával
meg nem egyező. Az angyali erkölcsű, érzékeny szívű Julia, ki a darab
elején mint a legtüzesebb szerető festetik, az utolsó fölvonásban ádáz
sorsában egészen megnyugodva szemléltetik, egyszerre mintegy tüzes
szívből hideg ésszé változik, a nélkül, hogy karakterében vagy a
körülményekben ennek okát találhatnók. Orsini, a kiben a recensens
eleintén egy nagyravágyó, álnok, alattomos úton czéljára törekedő,
színlelését mesterségesen elfedező udvarnokot, Marinelli és Jago mását
szemlélt, a további előadásban egy alávaló, otromba hízelkedő lesz.
Legjobban előadta a költő a Cæsar karakterét, kiben az indulatok mind
nagyok, tüzesek, zabolatlanokra; a szív jó ugyan, de, az értelem nem
léte miatt, az indultoktól a legnagyobb gonoszság okra vezéreltetik;
szörnyű gyengeségei mindazonáltal, melyek fölemelkedett nagy
tulajdonságokkal, nincsenek párosodva, azt a karaktert is megfosztják a
szomorújátéki méltóságtól.

«A beszéddel alkalmasint meg van a recensens elégedve. A gondolatok sok
helyt szépek és igazak, a hasonlatosságok újjak, az előadások és
leírások elevenek. Különösen tetszettek a recensensnek a szélvésznek és
a gálya veszedelmeinek leírások, (9–10. l.); Juliának aggódása a kettős
viadal alatt, a kardok csattogásait hallván; a megtébolyodott Julia
beszélgetései (88–93. l.) psychologiai belátással vannak írva. Cæsarnak
megnyugvása atyja akaratában és a halálos ítéletben (107. l.)
philosophiai okoskodással adatik elő. Az emberi életnek egy híddal való
egybehasonlítása (134. l.) szép ha nem tökéletes is. Ottavionak intései
Angelo fiához (141. l.) a hazai nyelv kimívelése iránt, egy igaz
hazafihoz illők. Sok helyen kitetszik a szerzőnek közelebbi ismeretsége
az újabb, kivált német írókkal, kiktől sok gondolatokat kölcsönözött. A
beszéd külső formája tiszta, eleven, folyó. De némely közönségesebb
kifejezések elhagyását vagy megváltoztatását kívánta volna a recensens.
Az «Angyalom» (13. l.); «Mammont hívjad komának» (13. l.); «Nem
egyszerre érik a gyümölcs» (50. l.); «Van eszek az egeknek» (76. l.)
stb. nem egyeznek meg Melpomene méltóságával. A versek harmoniája, a
kötött beszéd kellemei, melyek nélkül minden költemény a folyó beszédhez
többet vagy kevesebbet közelít, az előadás szépségét ezen
szomorújátékban is emelték volna.

«A mint az eddig mondottakból kitetszik, a jelenvaló munkácska épen nem
valamely tökéletes költemény. Ezen ítélet nem lehet sértő a szerzőnkre
nézve; mert maga megmondja ajánló levelében, hogy poetai hírt e
költeményével nem keres. Minden tetemes hibái mellett is mindazonáltal a
szorosabban vizsgálódó olvasó e szomorújátékból észreveheti, hogy a
szerzőjének költői elméje, szép tragédiai talentuma és lágy érzése
vagyon, melyek csak hosszas gyakorlás által fejlődhetnek ki voltakképen.
A recensens tökéletes bizodalommal óhajtja, hogy ezen szép
tulajdonságait tovább is honi litteraturánk előmozdítására fordítván,
ezen első szüleményében találtató hiányosságok elkerülésével mindig jobb
meg jobb és tökéletesebb színjátéki darabokkal megajándékozza a magyar
közönséget.

«Trattner úr, kinek hazánk oly sok honi nyelvünkön írt tudományos művek
és most ezen munkácska kiadásáért is köszönettel tartozik, még nagyobb
érdemet szerzett volna magának, ha a nyomtatás szépségére, a könyvecske
kellemetesebb külső formájára jobban vigyázott és kivált az ocsmány
minden ízlés nélkül gondolt és mesterség nélkül készült czímmetszés
helyett, melyen a személyek, mint meg annyi meredt fabábok, a jobb
ízlésű szemet bántják, e tragédiát egy más szebbel ékesítette volna.»

Eddig a bírálat. Valóban a bíráló méltán ítéli el az első kiadás
czímképét, de mi mégis hű lenyomatban ide csatoljuk, mert jellemző mind
a korra, mind a műre nézve. Gyakran egy régi könyv metszetei,
czifrázatai, sőt betűi inkább előnkbe varázsolják a kort, mint sok
egyéb. Mai képeink, czifrázataink egy félszázad mulva szintén a kor
tükrévé válnak s hány ünnepelt drámánk fog a _Esküvés_ sorsára jutni!



1889



VEGYES PÁROK.

Szinmű három felvonásban. Irta Dóczi Lajos Előadatott a Nemzeti
Szinházban 1889 márczius 29-én.

Dóczi kitünő drámaíró hirében áll. Midőn _Csók_jával föllépett, azt oly
dicsőítéssel üdvözölték a fővárosi magyar és német lapok, a minőben a
legnagyobb magyar költők: Vörösmarty, Petőfi, Arany legjobb művei sem
részesültek a magok idejében. Később is a magyar romantika koszorusának,
költői drámánk képviselőjének nevezték. Bizonyára Dóczi tehetséges és
szellemes író, de hogy kiválóan drámai tehetség volna, azt se régibb, se
ez újabb műve nem igen bizonyítják. S mily különös jelenség! Némely
régibb hírlapi dicsőitői ez ujabb művét birálva, azt épen nem találják
sikerültnek, holott ebben is épen oly fény- és árnyoldalak vannak, mint
a régiekben, melyeket annyira sikerülteknek hirdettek. A fényoldalak
inkább általános irodalmiak, az árnyoldalak nagy részt specifikus
drámaiak. Dóczi párbeszédeit lyrai hév, elmés dialectika, szellemes
ötletek jellemzik; mindezt újabb művében is feltaláljuk, azzal a
különbséggel, hogy a lyrai hevet itt szónoki lendület pótolja s a prózai
forma nem ragadja oly merész soloecismusokra, mint a verses. Az
elmésség, szójáték néha itt is keresett vagy köznapi, de a jelen
társalgási nyelvének élénk fordulatai épen úgy föltalálhatók benne, mint
a régiekben a szikrázó lyrai ötletek.

Azonban a drámai cselekvény és jellemrajz Dóczi ez új művében sem
sikerűltebb, mint a régiekben. Expositiója itt sem biztos, leleménye
csekély, a cselekvény bonyodalma erőltetve s nem egy csapáson fejlődik s
a kifejlés szintoly önkényes, mint a _Csók_-ban, _Utolsó szerelem_-ben
vagy _Széchy Máriá_-ban. A jellemrajz is hasonló a régiekhez. A
főszemélyek nem eléggé érthetők, inkább abstractiók, mint élő emberek,
de mint ilyenekben sincs határozottabb indok, a melyből szükségkép
folyjon a tett. Malvin oly kevéssé érthető, mint Blanda vagy Széchy
Mária; Turgonyi, mint Szever, Apor vagy Wesselényi. Kapkodók és
határozatlanok. Mindent megtehetnek, a mi csak lehetséges, sőt azt is, a
mi nem épen az; sorsuk nem annyira magoktól függ, mint a szerző
önkényétől. De a rosszúl indult s erőltetve fejlődő cselekvény jelenetei
tűzzel vannak megírva s egy-egy drámaibb helyzet kellő hatásra
emelkedik. Valóban Dóczi kitünő színműíró volna, ha valaki sikerült
librettót irna neki; ő bizonyára jól tenné szóra.

Ha mindez igaz, mi az oka mégis, hogy Dóczinak ez új műve kevésbbé
tetszik a hirlapoknak és közönségnek, mint a régiek? Alkalmasint tárgya
az ok. Dóczi régibb színműveinek tárgya a mondák világából vett, vagy
történelmi hátterű volt. A majdnem hihetetlen viszonyokat a mondának és
történelemnek tudta be a közönség. Régen sok oly dolog megtörténhetett,
a mi most nem történhetik meg. A hírlapok e költői kicsapongásokat a
phantasia gazdagságának tartották. De az új mű a jelen életben játszik.
Egy elszegényedett nemes ifjú egy kitért gazdag zsidó leányt vesz nőül,
s e házasság bonyodalmait tárja előnkbe a szerző. A közönség a színmű
cselekvényét az élettel hasonlította össze, s az egyik ezt, a másik azt
találta túlzottnak vagy épen valószínűtlennek. A hírlapi kritika szintén
kénytelen volt a realis élet szempontjából is itélni s épen oly
viszonyokról, melyekről kinek-kinek megvan a maga rokon- vagy
ellenszenve. Igazán sajnáljuk Dóczit. Kár volt leszállnia a spanyol
légvárakból, Nagy Lajos udvarából, az ostromlott Murányból, a hol oly
háborítlanúl uralkodott. Ott mindent megbocsátottak neki közönség és
hírlapok, itt még birálni is merik. De a birálók épen úgy tévedhetnek,
mint a költők. Egy gáncs ellen minden esetre védelmébe veheti Dóczit az
is, a ki soha sem volt dicsőítője. Egy pár lap szemére hányja, hogy
tárgya nem új; ötven év óta különféle változatban a nemes és polgár közt
való házasság kedvencz tárgya a franczia dráma- és regényíróknak; az a
körülmény, hogy Dóczi ez esetben a nemességet kitért zsidókkal állítja
szembe; csak jelentéktelen árnyalat. Bizonyára nem érdemelt
szemrehányás. Teljesen új tárgy nem igen van a költészet birodalmában s
ha e szempontból kezdjük birálni a drámaírókat, a legnagyobbak is,
például Shakespeare és Molière, igen pórul járnak. A fődolog az, hogy a
költő tudja újjá szülni a régi tárgyat, tudjon új érdeket adni az örök
és ezer változatban folyvást ismétlődő emberi viszonyoknak és
szenvedélyeknek. Bizonyára tárgyáért nem érheti jogos gáncs Dóczit, sőt
dicsérnünk kell őt, hogy elég bátorsága volt hozzá nyúlni e kényes
tárgyhoz s épen oly árnyalattal, a mely társadalmi életünkben nem épen
ritkaság.

Egészen más kérdés: vajon sikerült-e műve? Lássuk.

A személyek között van egy orvos, Gold nevű, a ki ugyan semminemű
befolyással sincs a színmű menetére, de néhány szóval kifejezi a költő
alapgondolatát, czélzatát. Ez mindjárt az első jelenetben a többek
között így szól: «Igen bolond politika az, a mely azt hiszi, hogy a
házasság fogja eltünteni a társadalmi különbséget ember és ember között.
Előbb el kell tünni a különbségnek, azután lehet jó házasság. Vannak
elemek, a melyek csak bizonyos hőfokon egyesülnek új elemekkel, hidegen
pedig csak rombolva hatnak egymásra.» E szerint a költő egy oly
házasságot akart rajzolni, a mely nem ily hőfokon köttetett. Három út
állott előtte: vagy polgári tragédiát ír, mely e romboló hatás
bonyodalmait és katastróphját tárja előnkbe; vagy középfajú drámát,
melyben a küzdő elemek utólag érik el a hőfokot; vagy vígjátékot, hol a
hőfolyam komikai uton ér véget. Dóczi se tragédiát, se drámát, se
vígjátékot nem irt; mindegyikből vett valamit s ez elemeket úgy keverte
össze, hogy æsthetikailag meglehetős rombolva hatnak egymásra. Az első
felvonás inkább dráma, a második vége a tragédia felé hajlik, a harmadik
vígjátéki fordulatot vesz, sőt itt-ott a bohózatig száll alá. Mindez
nemcsak stiltelenné teszi a művet, hanem ingadozóvá, erőltetetté is a
cselekvény folyamát és zavarosokká a jellemrajz indokait. Ily
fölfogással alakítani e tárgyat még más nagyobb költőnek sem sikerül,
annál kevésbbé Dóczinak, a ki különben sem elég biztosan szokta szőni a
cselekvényt s rajzolni a jellemeket.

Ide járul még, hogy a viszonyok nem táplálják se a cselekvény, se a
jellemrajz valószínűségét. Már a cselekvény megindítása nem bir hitetni,
pedig ha ezt eltalálja a drámairó, már megvetette műve sikerének az
alapját. Ha mindjárt elején illusióba ringatja, magával ragadja a nézőt,
az könnyebben hisz neki később is, még akkor is, a mikor kétkedni
kellene, épen mint az életben, annak, a kiben bizunk, még akkor is
hiszünk, a mikor csalni akar, míg annak, a kiben nem bizunk, még akkor
sem hiszünk, a mikor őszinte. Dóczi hőse, Turgonyi Lajos, egy régi
nemes, de elszegényedett család sarjadéka, a ki a fővárosban lakik mint
ministeri titkár; nőül vett egy kitért zsidó leányt, Rózsai Malvint, a
kit egy bálban megvédett a sértések ellen s a kiért párbajt is vívott.
Az atya maga is kitért s egy kerek milliót adott leányával, tudniillik
annyit érő falusi jószágot vett és leánya nevére iratta. Turgonyi inkább
érdekből, pénzeért vette el a leányt, de mint nejébe egészen bele
szeretett. Boldogul élnek, Malvin nem vágy ki házi köréből, nem akar
szerepelni a világban. Egyszer kirándulnak jószágukra; Turgonyi nejével
a szomszédságba látogatásokat tesz régi nemes ismerőseinél, de senki sem
viszonozza. Pedig Turgonyi nagyon óhajtja, hogy nejét befogadja a vidék
társasága, mert a mint mondja, positiót akar neki szerezni. Végre apósa
révén, egy herczeg ajánló levele következtében, meghivja őket Kamóczy, a
herczeg uradalmi igazgatója, névnapi mulatságra, melyben részt fog venni
több vidéki nemes. Turgonyi elviszi nejét, bár ez vonakodik s ott
találja Kenessey grófot, egy tönkre jutott gavallért, ki a hercegi ménes
igazgatója; báró Somvárynét, aki azért látogatja a hercegi
uradalom-igazgató családját, mert titkon szereti a grófot; egy
elszegényedett nemest és volt képviselőt, Binczkey Tamást; ennek nejét,
fiát és leányát; az ifjú Kamóczit leány-testvérével; végre Dadányit, egy
bukott nemes család ivadékát, aki gazdasági irnok. Mindezek, kivéve a
grófot, oly antisemiták, akik a kikeresztelkedett zsidót sem állhatják,
haragusznak Turgonyira házasságáért s elhatározzák, hogy éreztetni
fogják mind vele, mind pedig nejével ellenszenvöket; vele azért, mert
pénzért házasodott, nejével azért, mert zsidó származásu. Turgonyi a
férfiaknál valahogy megtöri a jeget, megigéri nekik, hogy a
képviselőválasztáskor Binczkey fiát fogja támogatni, ezért megint
barátságukba fogadják, de nejével a nők rosszúl bánnak, megsértik. Nem
tudjuk ugyan, hogy mennyire és mikép, ezt férje sem tudja, mert az egész
a színfalak mögött történik, de annyit látunk, hogy az érzékeny Malvin
egész a kétségbeesésig oda van. Haza akar menni, férje tartóztatja, de
amidőn magára marad, mégis végrehajtja szándékát. Befogat és hazamegy.
«Ha férjem szeret, utánam jő, ha nem, nem szeret» – suttogja magában s
elfogadja gróf Kenessey karját, aki kocsijáig vezeti s majd lóháton haza
kiséri. Turgonyi nem megy neje után, nemes társainál marad, akik, úgy
látszik, teljesen megbocsátják neki, hogy a Rózsai-családba házasodott.

Dóczi mindent elkövet, hogy a rokonszenvet hőse iránt elölje bennünk.
Valóban Turgonyi kevés eszű s meglehetős szivtelen ember, vagy legalább
is nem lovagias. Buda-Pesten kellemes társadalmi viszonyok között él –
az ellenkezőről se ő, se neje nem panaszkodnak – falusi jószágára csak
ritkán rándul le; s mégis erőlteti nejét, erőlteti magát egy oly vidéki
társaságba, mely nem akarja befogadni. Megaláztatásokat szenved, kegyet
koldúl hajdani ismerőseitől. Mindezt nem teszi önérzetes ember,
különösen akkor nem, amikor semmi nemü érdek nem ösztönzi reá. Egészen
más volna, ha lemondva hivataláról, állandóan falun laknék, szerepet
akarna játszani a megyén, képviselőnek lépne föl, vagy neje óhajtana
akár unalomból, akár hiúságból férje nevéhez és saját gazdagságához illő
társadalmi helyzetet a vidéki birtokosok között. S vajon az a társaság,
melybe Turgonyi föl akarja vétetni nejét és vissza vívni magát, bármely
szempotból megérdemli-e a fáradságot? Bizonyára nem. Kikből áll e
társaság? Bukott, alárendelt helyzetű és műveletlen nemesekből, akik a
vegyes párnak se hiúságát, se szellemibb vágyait nem ingerelhetik s
társadalmi állásuknak sem nyujthatnak támaszt. Dóczi rajza nemcsak
valószinűség tekintetében egyoldalú torzkép, hanem drámai céljával is
ellenkezik, amely a küzdő elemeket ki akarja békíteni. Szorgalom szellem
és erény jellemzik a kitért zsidókat, míg a nemesek nagy részt a
renyheség, a gőg, a műveletlenség képviselői. Ily elemek bajosan fognak
összeolvadni, nem is sok haszon volna belőle. A drámai célnak, az
élethűségnek is inkább megfelel vala, ha különböző árnyalatban mindenik
félnek oly fény- és árnyoldalai vannak, amelyek a másikban hiányzanak s
egymást úgyszólva kiegészítik. Különösen megvártuk volna az egyik
főszemélytől, Turgonyitól, aki az ősi név varázsáról oly szép
szónoklatot tart, hogy legalább is lovagias legyen s midőn nejét
megsértik, ne hagyja magára, s midőn ez haza megy, kövesse s ne maradjon
és mulasson sértői között. Ennyit még idegen nőért is megtesz a lovagias
férfiú, annyival inkább azért, aki nevét viseli s akit nagyon szeret.
Turgonyi a társaság sértését azzal tetézi, hogy ugyanazon társaság előtt
még jobban megsérti nejét, azt, akit leánykorában hasonló sértések ellen
védett. Ily dolgot bajos kiegyenlíteni s ha Malvin a mű végén mégis hisz
férje szerelmében, a közönség nem igen hihet benne.

Dóczi a mily mostoha Turgonyihoz, épen olyan szives és nagylelkű Malvin
iránt. Egész eszményi alakká akarja emelni. Minden esetre lovagiasabb
hozzá, mint férje; bámulja és bámultatni ohajtja. Fölruházza a sziv
minden nemességével s a szellem minden gazdagságával. Talán igen is sok
a jóból s épen azért önkénytelen kétkedünk benne s ami még nagyobb baj,
nem igen találjuk meg a kulcsot jelleméhez. Oly rohamosan változik s
esik egyik hangulatból a másikba, hogy alig tudjuk képzelni. Midőn az
első fölvonásban föllép, egy egészen a férjén csüggő, félénk és mély
érzelmű, sőt túlérzékeny hölgyet látunk magunk előtt, aki egészen férje
uralma alatt áll. A második fölvonásban a családi reggelinél, amidőn
férjével a balul kiütött látogatás után találkozik, már úgy tünik föl,
mint a ki egyedül úr a háznál és korlátlanúl parancsol. Azt értjük, hogy
duzzog, hogy férjének, a ki bocsánatot kér és ad a tegnap történtekért,
kitérően felel, de azt nem értjük, hogy oly könnyedén rendelkezik
férjéről s ez oly alázatosan engedelmeskedik neki. Malvin elhatározza,
hogy férje lemond hivataláról, képviselőnek lép föl, kifizeti a
képviselőnek föllépett Binczkey költségeit és hivatalt szerez számára,
fölfelé tör s ha már alázkodni kell, inkább az aristocratia kegyét
hajhássza. S Turgonyi mind ebbe bele egyezik, de midőn az atya és fia
eltávoznak, s a házaspár magára marad, kitör köztök a viszály. Malvin
szemére veti férjének, hogy szerelme elhűlt, mert nem oltalmazta meg.
Turgonyi védekezik, hogy érdekéért tette, a mit tett. Szóból szó jön ki.
Turgonyi védi az öröklött ősi nevet, Malvin az önszerezte érdemet, de
leginkább a szeretet nagy gondolatát és erős érzelmét. Végre kijelenti,
hogy férje őt ma szóval, tegnap pedig tettel tanította meg, hogy
válaszfal van köztök, s ő már csak névleg neje. Turgonyi fölkiált: «Azt
hiszi-e ön, hogyha elég könnyelmű voltam is önt pénzeért elvenni, most
elég nyomorúlt leszek megmaradni férjének, mikor tudom, hogy nem
szeret». S egyszersmind bevallja nejének, hogy csakugyan pénzeért vette
el, de azután megszerette s most híven szereti. Ez csak új olaj a tűzre,
Malvin dühöng, de a férj tovább ostromolja, lábaihoz borul és szerelmét
bizonyítja, s midőn ez meg nem indul, arra kéri, hogy legalább becsülje
őszinteségeért. «Ki mondja, hogy nem becsülöm – felel a nő – s honnan
tudja, hogy nem szeretem? Én nem mondom, hogy szeretem, azt sem mondom,
hogy nem. De az ön szerelmében kétkednem kell mind addig, míg
bizonyságom nem lesz reá, addig pedig kérem, tekintsen a világ előtt
hitvesének». Turgonyi nem hajlandó ily szerepre. «Akkor csak egy mód
marad fönn: váljunk» végzi be a nő s titkon örvend, hogy férjét
megrémiti e szándék. Ekkor vendéget jelentenek be, gróf Kenesseyt,
megszakad a házaspár versengése s bevégződik a második fölvonás.

E jelenet sok tűzzel van írva, mindkét fél szíve mélyéig fölindúl.
Köztök az elvek és érzelmek heves harca fejlődik ki s már-már tragikai
összeütközést és fordulatot várunk. Azonban a szerző amúgy hirtelenében
a vígjáték felé tereli fő személyeit, még pedig nem oly módon, hogy
érdekes bonyodalmat és kifejlést várjunk. Midőn a nő férje előtt
kinyilatkoztatja, hogy kétkedik szerelmében mind addig, mig bizonysága
nem lesz reá, már tudjuk, hogy kibékülnek, mert a nő akarja, a férj
pedig könnyen elkészülhet a megpróbáltatásra. S a harmadik felvonás
csakugyan a megpróbáltatást tárja előnkbe, a mely két módon történik.
Először: Malvin Kenessey gróf látogatásait fölhasználja arra, hogy
férjében némi féltékenységet ébresszen, de maga sem helyez reá nagy
súlyt s férje sem mutat több fölindulást, mint a mennyi akkor is illő
volna, ha nem szeretné nejét, de tart valamit becsületére. Másodszor
ügyvédet hivat, titkon értekezik vele, hogy férje higyjen a válópör
előkészületeiben, azonban egy oly okirat készítését rendeli el, mely
szerint minden ingó és ingatlan vagyonát férjére ruházza s ez adomány
még akkor is érvényben marad, ha elválnának egymástól. S az okiratot egy
engesztelékeny percben olvasatlanúl aláíratja férjével, a ki azt
megolvasván, természetesen széttépi. Így kibékülnek s ugyanakkor a
mellékszemélyzetből három pár egy kissé bohózatos módon házassági
frigyre lép, a kik közül csak Kenessey gróf és Somváry báróné voltak
némi befolyással a cselekvény menetére.

Ime a két főszemély: az egyik, Turgonyi, nem tesz egyebet, mint durván
megsérti nejét s aztán szenvedőlegesen viseli magát; a másik, Malvin,
sok mindent akar cselekedni, de a mit cselekszik, nem igen szolgál
céljaira, mert egy nő bajosan gerjeszthet féltékenységet férjében, ha se
udvarlója nincs, se maga nem kacérkodik valakivel, s nem nehéz próbára
teszi tisztességes embernek tudott férjét, ha vagyonát reá ruházza, mert
tudhatja, hogy az nem fogja elfogadni, hiszen ha kibékülnek, a vagyon
úgy is közös marad, ha pedig elválnak, az elfogadás nagy fokú aljasság
volna. Így nem annyira férjét teszi próbára, mint a maga
áldozatkészségéről tesz bizonyságot az affectativ és a magát rákötő
szándék némi szinezetével. S méltán kérdhetjük: ez-e az a hőfok, mely a
házasság előtt nem egyesülhetett elemeket a házasság után teljesen
egyesíti? Bizony, ez se drámai, se vígjátéki úton nem történt meg s nem
úgy lépünk ki a színházból, hogy akár aesthetikailag, akár társadalmilag
megnyugodhatnánk. Ha már Dóczi nem akart, vagy nem tudott valóságos
drámát irni, minden esetre a vígjáték inkább sikerült volna s inkább is
illett volna tárgyához.

Ha a vegyes pár helyzetéből és jelleméből folyó nemes tulajdonokat és
gyöngeségeket rajzol, a melyek könnyen adhatnak alkalmat az
összezördülésre a nélkül, hogy bármelyiket eltörpítnék; ha a küzdelemben
a gyöngeségek mindkét részről nevetségesekké válnának s a nemes
tulajdonok fölülkerekedve, megerősítenék a szerelmet; ha szerencsés
leleménnyel a cselekvényben kifejlődött volna az az eszme, a melyet
Malvin érint is, tudniillik, hogy csalódva férjében, megpróbálja: vajon
nem ébredne föl benne is utólag a szerelem, mint férjében, a ki pénzért
vette el s utóbb bele szeretett: talán sikerült vígjátékot irhatott
volna.

Így a vegyes pár drámája nagyon is vegyes dráma lett: ex omnibus aliquid
ex toto nihil. Mindent összevéve, az ékítmények többet érnek benne, mint
a cselekvény és jellemrajz épülete.

A librettó keveset ér, de a szóra tétel méltánylást érdemel. Tárgya
miatt kiváncsiságból egy darabig vonzhatja a közönséget a színházba, de
az irodalom nem nyert benne sikerűltebb művet, legfeljebb a nemzeti
színház eredeti műsora gazdagodott oly művel, a milyeneknek igen is
bővében van.



Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Szilágyi Ferencz _Budapesti Hirlap_-jában 1855]

[Footnote 2: Előszó a _Népköltési Gyűjtemény_ első kötetéhez.]

[Footnote 3: _Guericke:_ Lehrbuch der Kristlichen Kirchlichen
Archäologie. Leipzig, 1847. 207. l.]

[Footnote 4: _Weinhold K.:_ Weinachtspiele und Lieder aus Süddeutschland
und Schlesien, mit Anleitungen und Erläuterungen. Graz, 1870. 1–30. l.]

[Footnote 5: Lásd bővebben: _Klein J. L._ Geschichte des Dramas. IV.
1–12. l.]

[Footnote 6: _Martene Ed.:_ De antiquis Ecclesiae ritibus I. IV. c. 14.
_Gerbert:_ Veteris liturgiae alemanicae monumenta. II. 237. _Durandi:_
Rationale divinorum officiorum Lib. 6.]

[Footnote 7: _Abrinc_ (Avranche) J. Liber de officiis ecclesiaticis
Rothomagi, 1679.]

[Footnote 8: _Jubinal Achil:_ Mystères inédits I. p. XXI. 1.]

[Footnote 9: _Ipolyi Arnold:_ A mysteriumok maradványai hazánkban. Uj M.
Muzeum. 1858. VII. füz.]

[Footnote 10: _Toldy F.:_ A magyar költészet története. Második kiadás,
egy kötetben. Pest 1861. 98–101. l.]

[Footnote 11: Coll. Concil. VII. t. 881. col. ed. _Zatta_.]

[Footnote 12: _Baluz:_ Capit. reg. franc]

[Footnote 13: _Agobard_ Lugd, Arcliep. opera c. not. Baluzii. 1866. De
Dispens. p. 297.]

[Footnote 14: _Reidt Hen._ Das geistliche Schauspiel des Mittelalters in
Deutschland. Frankfurt, 1867. 11. l.]

[Footnote 15: Religio. 1854. I. 69. sz. 551. lap.]

[Footnote 16: Új Magyar-muzeum. 1858. 354. l.]

[Footnote 17: Weinhold 44–55. l.]

[Footnote 18: _Sandys_ Christmas carols. London. 1833. CXX. l.]

[Footnote 19: Kärntisches Wörterbuch. _Lexer M._ Mit einem Anhange:
Weinachtsspiele und Lieder aus Kärnten. Leipzig, 1862.]

[Footnote 20: _Wright_ Th. Early mysteries and other latin poems of the
twelfth and thirteenth centuries. London, 1844.]

[Footnote 21: _Schröer_ K. J. Deutsche Weihnachtsspiele aus Ungarn.
Wien, 1858.]

[Footnote 22: Vörösmarty minden munkái Pest, 1864. XI. k. 324 l. XII. k.
87., 104., 164. l.]

[Footnote 23: _A trónkereső_. Eredeti szomorújáték 5 felvonásban. Pest
1868. A nemzeti színház könyvtára. Első füzet. _Török János_. Eredeti
dráma 5 felvonásban. Pest 1871. Huszonnegyedik füzet. _Struensee_.
Eredeti tragédia 4 felvonásban. Pest 1871.]

[Footnote 24: Nemzeti Színház könyvtára. Huszonhatodik füzet. A strike.
Népszínmű három szakaszban. Pest, 1871. Ötvenegyedik füzet. Az amerikai.
Népszínmű három szakaszban. Pest, 1872. Pfeifer.]

[Footnote 25: _A mágusz._ Tragédia egy felvonásban. Irta Csiky Gergely.
Temesvár, 1878.]

[Footnote 26: _Janus_. Tragédia öt felvonásban. Irta: Csiky Gergely.
Temesvár 1877. Az 1876-iki Teleki-pályázaton 100 arany jutalmat nyert.]

[Footnote 27: Az _Ellenállhatatlan_. Vígjáték három felvonásban. Irta
Csiky Gergely. Temesvár, 1878. Az 1877-ki Karácsonyi-pályázaton 400
arany jutalmat nyert.]

[Footnote 28: _A legszebb._ Vígjáték három felvonásban. Irta: Bartók
Lajos. Buda Pest. 1880. Franklin-társulat. Először adatott a Nemzeti
Szinházban 1879 deczember 21-én.]

[Footnote 29: _A proletárok._ Színmű négy felvonásban. Irta: Csiky
Gergely. Nyomtatásban még nem jelent meg Először adatott 1880. junius
23-án.]

[Footnote 30: _Magyar hirmondó_ Bécs, 1792. jun. 8. sz. Szigligeti: _A
dráma és válfajai_. Buda-Pest. 462. l.]

[Footnote 31: Laczka J.: _Bessenyei Gy. élete_; kéziratban nemz. muzeum,
kiadva 1872-ben Ballagi Aladár: _A m. kir. testőrség története_
függelékében. 433. l.]

[Footnote 32: Závodszky Károly: _Bessenyei György_. Irodalmi tanulmány.
Pest, 1872. 114. l.]

[Footnote 33: Ballagi Aladár: _A magyar királyi testőrség története
különös tekintettel irodalmi működésére_. Pest, 1872. 97. l.]

[Footnote 34: _Philologiai Közlöny_ 1884. Nyolczadik évfolyam. 558.
lap.]

[Footnote 35: _Magyar Néző._ Hely és évjegy nélkül; alkalmasint Bécsben
1779. 60. l.]

[Footnote 36: Pest, 1857. I. köt.]

[Footnote 37: Szentjóbi Szabó László költeményes munkái. Pest. 1791. –
Újra: Debreczen 1820. – Pest, 1840. – Pest, 1865.]

[Footnote 38: Bacsányi költői levele Szentjóbihoz _Hazafiui aggódás_
czime alatt _Bacsányi János költeményei_ Pest, 1865. 37 l.]

[Footnote 39: _Mátyás király vagy a nép szeretete jámbor fejedelmek
jutalma_. Nemzeti érzékeny játék. 3 felv. Buda, 1792. Német forditása
ugyanott és akkor.]

[Footnote 40: Pest, 1793. II. k.]

[Footnote 41: _Teátromi zsebkönyvecske_. Pest. 1793.]

[Footnote 42: _Honművész_ 1843.]

[Footnote 43: Franknói V.; _Martinovics és társainak összeesküvése_
Buda-Pest 1881. 255. l.]

[Footnote 44: «V. U.» 1870. I. félév. 2 sz. 58. l.]

[Footnote 45: _Bacsányi János költeményei_ Pest. 1865. 58 l.]

[Footnote 46: _M. T. Társasági Névkönyv_ 1841-re 75–76. l.]

[Footnote 47: _Hazai és külföldi Tudósítások_ 1819. I. 30. sz.]

[Footnote 48: _Magyar theatromi zsebkönyv_ 1819-re. Székes-Fehérvár
1820.]

[Footnote 49: _Hazai és Külföldi Tudósítások_ 1819. I. 49. sz.]

[Footnote 50: _Honművész_. 1883. 39. sz.]

[Footnote 51: Benkő: _M. Színvilág_ 55. l.]

[Footnote 52: VI. köt. 1817. 86. l]



A MÁSODIK KÖTET TARTALMA.

  1. Pályavígjátékok  7
  I.  _Tények_  11
  II.  _Egy szellemdús hölgy_  14
  III.  _Az apám felesége_  18
  IV.  _Az égben_  22
  V.  _A jó madár_  28
  VI.  _Becsület és szerelem_  43
  VII.  _A házasság politikája_  48
  VIII.  _Divatos beteg_  52
  IX.  _Első nyilatkozat_  60
  2. Hugo Viktor: _A gályarab_  65
  3. Műkedvelő előadás a szűkölködők javára  71
  4. Shakespeare: _A Szentivánéji álom_ (I–III.)  77
  I.  A Budai Népszinházról  117
  II.  Offenbach: _Dunanan apó és fia_  121
  III.  Corradini, féllábú tánczos fellépte –  126
  6. Dumanoir és Keraniou: _Egyik sir, a másik nevet_  128
  7. Sardou Victor: _A csapodár_  136
  8. Molière: _A fösvény_  144
  9. Kovács Pál: _Nem szabad a királylyal tréfálni_  165
  10 Szigligeti Ede: _Nadányi_  170
  11. Vörösmarty Mihály: _Az áldozat_  175
  12. Feuillet: _Montjoye_  178
  13. Shakespeare: _Téli rege_ (I–II.)  191
  14. Schiller: _Ármány és szerelem_  210
  15. Zichy Antal: _Stuart Mária Skóthonban_  227
  16. Szigligeti Ede: _A fény árnyai_  237
  17. Schiller: _Stuart Mária_  260
  18. Feuillet Octáv: _Az erdő szépe_  267
  19. Sardou Victor: _A Benoiton-család_  275
  20. Katona József: _Bánk bán_  283
  21. _A franczia classikai drámáról_  291
  22. Sardou: _Jó falusiak_  341
  23. Girardin és Dumas fils: _Egy nő vétke_  348
  24. Grange és Thiboust: _Egy férj vétke_  350
  25. Rajkai: _Hasznos orvosság nősülésre_  351
  26. Rákosi Jenő: _A szent korona varázsa_  352
  27. Schiller: _Fiesco_  358
  28. Karácsonyi mysteriumok és vizkereszti játékok  365
  29. Szigligeti és újabb szinművei  395
  30 Jókai Mór: _A holt költő szerelme_  445
  31. Csiky Gergely újabb szinműve  453
  I.  _A mágusz_  455
  II.  _Jánusz_  458
  III.  _Az ellenállhatatlan_  464
  32. Bartók Lajos: _A legszebb_  473
  33. Csiky Gergely: _A proletárok_  491
  34 Bessenyei György: _A philosophus_  511
  35. Szentjóbi Szabó László_: Mátyás király_  527
  36. Gombos Imre: _Esküvés_  541
  37. Dóczi Lajos: _Vegyes párok_  559


[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

67 |annnyira |annyira

90 |megszunnek |megszűnnek

141 |jeienetben |jelenetben

156 |bogy a kincs |hogy a kincs

168 |indokolható eényt |indokolható tényt

204 |tudadtlanságokat |tudatlanságokat

243 |van- e |van-e

245 |kell- e |kell-e

245 |fogja- e |fogja-e

253 |Legnyomósab, ban |Legnyomósabban

325 |tegalább |legalább

514 |stermészete… minden |természetes… mindn

536 |királyválasztast |királyválasztást

538 |Mályás király |Mátyás király

550 |gylikosa |gyilkosa

550 |Cæsra |Cæsar

550 |Cæsarnk se jó |Cæsarnak se jó]




*** End of this LibraryBlog Digital Book "Dramaturgiai dolgozatok (2. kötet)" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.