Title: Mese a zöld füvön: Elbeszélések
Author: Móricz, Zsigmond
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Mese a zöld füvön: Elbeszélések" ***


MÓRICZ ZSIGMOND

MESE

A ZÖLD FÜVÖN

ELBESZÉLÉSEK

BUDAPEST

AZ ATHENAEUM IRODALMI ÉS NYOMDAI R.-T. KIADÁSA

1915

A Nyugat nyomdája Budapest, IX., Lónyay-utca 18.



MESE A ZÖLD FÜVÖN

– ELBESZÉLÉS –



I.

A végbeliek megunták a nagy nyomoruságot, mert immár tizenhat hónap óta
nem kaptak semmi fizetést, avagy zsoldot.

_Zöld fűre_ mentek hát, mert éhen nem halhattak; ha a király
elfelejtkezett róluk, maguknak kellett utána nézni, hogy valamit
szerezzenek szabad portyázással, a zöld fűvön legelő csordákból és
ménesekből.

De a világ nagyon szegény volt, hiába kóboroltak el napi járásra, nem
tudtak elégségest szerezni. Tanyát vertek hát egy kisded erdő sarkában s
szapora tüzeket raktanak a zöld mezőben s bő lakomát sütöttenek
egynéhány lábasjószágból, akit fegyver közt hajtottak maguk előtt.

Megeredt aztán a beszéd, ahogy ott hevertek a kövér fűben, a rongyos
dolmányokon s míg éhesen várták a hús sültét, keserüen emlegették a
magas hatalmakat.

– Ha őfölsége akasztófátul vagy rabságtul váltott volna ki bennünket,
mégis kegyelmesebb fejedelemnek kellene hozzánk lennie! – mondta búsan
egy varnyubajuszu, csöndes magyar.

– Az rabnak is mindennapi kenyere megadatik, mi pedig szabad emberek
vagyunk s éhhel kell vesszünk, – dörmögte a másik vitéz lomhán.

– Bezzeg sok vérünk hullásával, jó volt, hogy szolgáltunk az vár
megszállásakor és azutátul fogva!

– Ennyi sok hűséges szolgálatunk után mind gyermekestűl ki kell mennünk
az nagy éhség és nyomorúság miá!

– Örökös búdosásra!…

Éhesen, erőszakosan kacagott fel egy fiatal fickó:

– Zalavárott száz hajdunak kelletett vón lenni, de mikor meggyütt az
német kommandáns, csak négyet tanált a várban, a többi elment, mert
harapás kenyerük sem volt. Ha a kapitány az emelőskaput fel akarja
vonni, asszonyokat kell segítségül hijnia, mert férfi nincs kéznél.

Öregebbek bólogattak.

– Nem is lehet immár császárt, királyt szolgálni. Minden vitézlő ember
az urak fizetésére siet, mert az urak az ő szolgájuk fizetésében el nem
lopnak, hanem pénzrűl, pénzre megfizetnek! Annak felette jószágokat is
sokat osztanak közikben.

– Minden kastélyt, minden udvarházat külön kell az uraknak őrzetni, sok
vitéz ember leli még kenyerét ebben az országban.

– Bizony ha ez sem volna, egyszer csak néki keseredne a vitézlő nép és
elszánván magát, akár éhen, akár a kötélen, neki már mindegy! S oly
dolgokat cselekszenek, akit bizony sok véka buzával nem cserélne fel
űfelsége!

– Se a beste rossz posztókkal, akivel kifizetik a katonát pénz helyett.

– A komáromi naszádosokról hozták, hogy már ruhájuk sincs. Sokan
közülök, mikor az őrségre mennek, a feleségeik ruháját és cipőjét veszik
fel!

Így folyt a szó, mérgesen, panaszosan, keservesen, míg csak meg nem sült
a sovány tulok hús, amit úgy őriztek a nyárson maguknak, mint az éhes eb
a koncot.

Lassan mégis falatozni lehetett s evés alatt elcsendesedtek.

*

Teli hold volt s az égen apró felhők kergetőztek.

– Lesz eső?

– Hogy lenne. Holdtelésen nincs eső. A fényes hold mind felszíjja a
vizet a fellegekből. Avval mosdik, azér olyan fényes az ábrázatja.

– Hajnalra lesz eső.

– A lehet, mer akkorra mán kiöntik a mosódó vizet…

– Sokat tud kend Miklós vitéz.

– Hát, sokat jártam, tapasztaltam.

Miklós vitéz egy kidőlt nagy törzsön ült, amelynek ágait mind
lehasgatták a tűzre. Két kezét lelógatta a csizmaszárakig s lomhán
nézett messze, a teli hold alatt el, a táncoló fényességű mezőkre.
Bajsza hosszan lógott le s németesen volt sodorítva kenő nélkül, sűrű
szemöldökei egészen leborították az apró szürke szemeit, mint a
tyukborító kas a kotlóst.

– Már nem is kapnak katonát az ezerkapitányok, – kezdte ujra a
varnyubajuszú s zsíros száját törülgette, – mert nincs bor. Ha bor volna
bezzeg többen jönnének.

– Hagyjátok már az unott nótát, – szólalt meg hirtelen méreggel Miklós
vitéz, – inkább mesélek egyet…

– Hallgassatok mán, – kiabáltak többen, – Miklós vitéz mesél.

– Zabolát a nyelvetekre!

– Csend a harasztban!

Lassan lecsendesedtek s szép karikába hevertek a fatörzs körül és Miklós
vitéz így mesélt:

– Magam se tudom mán, hol volt, Ókespurgába, vagy Magdapurgába, de
németiek közt voltunk akkor az Forgács uram dandárával. A csehekre
indultunk, de vitézlő Forgács uram azt mondja vala: Fiaim, mink csak
azon legyünk, hogy mennél jobban éljünk, mert az német latrok is, ha
hozzánk gyünnek, csak kiélnek bennünket az német zsoldosok, hát itt a jó
mód, hogy visszaadjuk nékiek az kölcsönt. De a jámbor csehekben kevés
kárt tegyünk, mert hitükért kelle őket vágni, mán pedig az én áldott
feleségem egy hiten van velük, hát nem akarom a jó asszonyszemélem
szívét gyötreni.

Megértettük a szót, meg is fogadtuk.

Hanemhát jól élni nehéz volt, mert kicsi volt a zsold, de nagy a
drágaság. Egy ember két forint hópénzbűl nem nagyon rázhatja a rongyot
kapzsi németek közt, ahol mindennek ára van és minden házon olyan kapú,
mint a szigeti váré. Hát csak annyival tudtuk megtoldani a vant,
amennyihez nagy furfangosan hozzá lehetett szabadúlni; persze, voltak
köztünk ügyes félkézkalmárok, akik a Krisztus balszemét is kilopták
volna, így aztán mégis csak megvoltunk valahogy telelőbe.

Hej ott esett velem a legfajnabb istória…

Lányeset…

Mer az tudnivaló, hogy a német úgy őrzi a lányát a magyar katonátúl,
mint az ördögtül. Vagy még jobban. A lánycselédeket, meg a fiatal
asszonyokat mind elzárták szem elől, míg ott tanyáztunk a legbelső
házba, meg a pincékbe; én azt hiszem, még be is földelték őket, hogy ki
se lehessen ásni. Legalább három hétig senki se dicsekedett vele, hogy
csak egyet is látott belőlük.

Haj micsoda legény voltam én akkor. Nyalka gyerek, szép kis szőke
bajuszom volt, hosszú barna hajam, kék szemem, fehér bőröm, mint egy
lánynak. Olyan kezem, lábam, hogy a császárhoz akartak vinni apródnak,
de hát egy szót se tudtam németűl, osztán nem akartam tanúlni, mer mikor
egyszer egy szót kimondtam a németek módjára, hát olyan röhögés lett,
hogy majd elsűlyedtem szégyenletemben. Hát mondok, rajtam ne nevessen
senki, inkább megmaradok havipénzes hajdukatonának… Nagyon ostoba egy
fickó voltam én…

De a lányféle mind utánam nézett ám. Azoktúl nem is féltem, még ha
németecske lett vón is a lelkem. Mert már nagyon kikoplaltam magamat
utánuk. Ha tudtam vón, hol lelek rá egyre, a körmömmel kivájtam volna
akármelyik kőfalú ház ódalát, mikor egyszer csak mi történik.

Hát az történik, hogy mikor őrt állok a város szélén, egy magas fal
tövén, ahonnan messzire látni lehetett a girbe gurba hegyeket, osztán
kegyetlen unom ám magamat, hát egyszer csak kacagást hallok a magasban.
Lánykacagást. Nézelődök felfelé. Nem látok senkit, csak olyan apró
ablakokat, mint egy gyerekfej. Ujra kacagnak. Ujra csak nézek, mán
kinéztem a szemem, még se látok semmit. Hát harmadszor megint hallok
kacagást s ahogy felemelem a fejem, valami esett az arcomba. Majd
kiverte a szemem.

– Hinnye az angyalát mondok, – valami jánycseléd csúfot űz belőlem s
lehajlok, hogy felvegyem a kavicsot, amivel megdobott. Hát egy fényes
arany van előttem a földön…

A szájtátva figyelő katonák felsikkantottak a meglepetéstől.

– Ejhó! – mondták irigyen.

– Egy fényes aranytallér! – mondta Miklós vitéz s ököllel magyarázott,
maga is felelevenedve.

Hát ez jól kezdődik, gondolom magamba, ha ez a fejérszemély úgy górájja
az aranyat, mint más a békasót; osztán megforgattam az aranyat jobbról,
balról. No annak utána nézünk, aki ezt küldte. De a fal kegyetlen
meredek volt, azon egy bakkecske se ment volna fel, az ablak igen-igen
magasan és tovább egy árva hangot se hallottam a setét kis mély
ablakokból…

Szerettem volna utána járni, ki s miféle lehet az én kacagó kis
jánycselédem, de az arany kegyetlen nyomta a zsebemet. Hát gondoltam,
majd holnap utána látok, ma elébb a sürgős dolgot intézzük el. Mentem a
cimborák után, mutatom az aranyat. Lett ám öröm. Akkor éccaka olyan
dáridót csaptunk az aranyból, hogy még a legöregebb strázsamester is úgy
nyúlt el a földön, mint egy bornyú…

Másnap délutánra kialszom magamat, megyek megint a tett helyre. Mán várt
a kis valaki, akinek még csak nyomát se lehetett látni, de mihelyt
odaértem, abba a minutumban hallottam a kacagását.

– Ejnye, istenem, teremtőm, – mondok magamba, – hogy fogok én ennek a
dolognak végire járni.

És csak nézek, csak bámulok fel. De akár az égre, akár a házra, semmit
se láttam.

Elfordítom a fejem, hát valami koppan a süvegemen. Még a fejem búbját is
ugyan megütötte.

Kaparom mi az. Újra egy arany.

– No megesett, kendnek, – szólott egy heverő vitéz. – Ha ez így ment
mindennap, akkor jól teleltek kentek Ókespurgába!

– Mán ecsém pedig ez akár hiszed, akár nem, így ment egy hétig. Minden
napra kijárt nekem az arany. De azt reggelre úgy eltüntettük, mintha nem
is lett vón. Az egész dandár felhízott borral az én szerencsémen, de úgy
is tartottak mint egy ölbeli malacot!

Hát a hetedik napon, épen mikor már nagyon furdalt a lelkiismeret, hogy
a sok aranyért még csak annak se jártam utána, miféle ház lehet ez,
belőlről, a városból és ki s mi lakhat benne, hogy annál annyi a
szeméten az aranypénz, hogy a gyerekek is avval hajigálnak az utcára,
mondom akkor napon megint hallom a kacagást. És ahogy felpislogok, hát
uram fia egy kötélhágcsó ereszkedik lefelé csendesdeden az egyik
ablakból.

Leért az egészen hozzámig.

Megfogom, jó erős. Rálépek, megbír. Magam se vettem észre, csak mikor
már odafenn voltam az ablakrésen.

Olyan egy ablak volt az, hogy öles mély volt a vágása, hanem belől egy
akkora kicsi nyilás, hogy azt hittem egy ötesztendős gyerek nem tud
bebujni rajta.

– De azért bebujt kend, úgy-e Miklós bácsi!

– Be én ecsém, ha egy patkányjuk lett vóna.

Hát ahogy mán félig beszuszakolom magam valami setét kamrába egy kis
sikoltást hallok. Avval se törődtem, leugrottam.

Megdörgölöm a szemem, hát egyes-egyedül vagyok egy kis házba. Annyi volt
az, mint egy pince, csak egy öreg asztal volt benne, meg valami lóca.

– No, mondok. Miklós ecsém, bé csak bé, de ki innen hogy lesz! Tömlöc
ez, akármi legyek.

Nézem az ajtót, nyílik. Bedugom a a fejem, hát egy testes öreg némber
bámúl rám. De mintha kisértetet látna. Még a visitás is a torkán akadt.

A zöld fűvön heverő katonák mind feléberedtek, egyszerre megmozdúlt a
hallgatók serege s apró kacagásokkal lestek ki minden szót a Miklós
vitéz meséjén. Ez maga is feltüzesedett a vidám figyelők szemétől s
pattogva vágta a szót.

Mondom néki: Ne féljen öreganyám, nem vagyok én rossz gyerek! Azt mondja
rá: nikszpiksz!

Tyhű, így magamba, akkor már jól nézünk ki, ha ilyen jól értünk egymás
nyelvén.

Szólok azér a fejércselédnek: már csak azt mondja meg, ki s ki volt, aki
aranyakat górált az én süvegemre!… Nem érti. Leveszem a süveget és
mutogatom neki, hogy így potyognak rá az aranyak! Egyszer csak észbe
kap, nyúl a tarsolyába és kimarkol belőle vagy egy félmarokra való
ezüstöt. Kinálta erősen.

Ej, mondok, nem vagyok én se haramia, se martalóc, magyar hajdú vagyok
én. Nem jöttem én pénzért s pedrem a bajszomat, lány kell nekem, csók!
Cp, cp, cp!

Hát halljátok, a vén tűzrevaló ezt is elértette és el kezd szemérmetesen
mosolyogni, huzódozni, pironkodni, de egyre csak azt mondogatja: tájfel,
tájfel!

Hosszan elnyúló, hatalmas kacagás tört ki a katonák erős, egészséges
tüdejéből. Hanyatt vetették magukat némelyek a fűben, míg mások a
süvegüket vetették magasra, vagy egymás hátát verték ököllel.

– No Miklós bátya, – kiabálták a fiatalok, – most oszt mit csinált kend.


II.

Miklós vitéz megpederte a bajszát.

– Ájj fel, ájj fel! – mondok neki, hogy aszondi Tájfel, Tájfel, – még le
se ültem, öreganyám, eszem a szentjit! De csak kerítse elő nekem azt a
kis jánt, akinek kacagását hallottam a hegyről, majd a sarkamra állok
akkor!… Hát lám csak, az ördögök öregannya, ezt is magára veszi és úgy
somolyog, mint aki vackorba harapott…

A katonák elnyúltak a nevetéstől a földön, egymást rúgták s
csiklandozták és bolondos szókat vetettek közbe, úgy hogy jó ideig nem
is folytathatta beszédét Miklós a vitéz.

– Hát s osztán!… S mi lött belőle! – követelőztek a többiek.

– S mi lött ám! – szólala Miklós – hát az lött, hogy a mama csak feláll
maga s kitárja két karját s azt mondja azon a zörgő mogyoró nyelven: nem
bánom na, ha megölelsz is, szép magyar levente, csak kiméld
fiatalságomat!

A zöld fűben hemperegtek a hajdúvitézek.

– No én beleestem, mint légy a mézbe, e tisztes személybe, mondok
magamba s csak menni akarok beljebb egy házzal.

De ahogy ezt látja a vénség, csak elsápad, olyan fakó lesz, mint az ón.
S azt mondja: Jaj ne menj szerelmes szép magyar leventém, kardokkal
állanak, török tőrrel, német fustéllyal odakinn a fegyveresek, mind
kardélre hánynak!

– Nem bánom én, ha igen is, – mondék, – de én az én csillagszemű
királylányomat ezer ördög közt is megkeresem!

Meg ám, ha odakinn csakugyan kardcsörgést nem hallok. Vastag német
szóval káromkodott odakinn valaki. Az én öreg asszonyomnak el kezd lógni
a lába az ijedtségtől, de aztán csak kifújja magát s int nekem, hogy
legalább álljak félre az ajtóból.

Sarokba húzódtam, ü meg kinéz. Hát az ajtónyílásnak egy percentjén át
láttam ám, hogy odakint vannak vagy tizen, nagy vastag emberek, nyúzott
képű cseh szolgák, akik nagy dorongokat szorongattak a markukban s a
szájuk tajtékzott, mint a veszett kutyáé.

Tyhű, mondok, ennek már fele se tréfa, de azért magam sem eresztettem
bocskorba a bátorságot, hanem marokra kaptam a kardomat, hogyha már
kell, de ingyen nem adom ám magam!

De odakinn csak beszéltek, beszéltek. Valami fene hangú ember azt
vallatta, ki van odabenn! De az én öreg cselédem esküdözött, hogy senki!
Nincs ott egy lélek sem! Nem akarták hinni! Hát nézzék meg kendtek,
mondta a vénasszony, erre aztán elhitték.

Na, mondok, nagy kő esett le a szivemről, nem azért, mintha féltettem
volna az életemet, hanem mert megesküdtem magamban, hogy addig nem halok
meg, míg az aranyat szóró, ezüstöt kacagó kis lányt meg nem találom.

Bejön a vén asszony nagy frissen s bézárja az ajtót. Azt mondja: No adta
hajdúja, most az egyszer megmentettem az életedet! Hanem most már vigyen
a kánya, mert ha ezek mégis be találnak kukkantani, úgy mislikbe vágnak,
hogy semmi doktor össze nem rakja a csontodat.

Azt mondom neki, hogy: No azon egyet se búsuljék nénémasszony, csak
mondja meg már valahára, hogy ki volt az a kis lánycseléd, aki kötelet
eresztett le nekem…

– De hát hogy értették meg egymás szavát, – kottyant belé egy fürge eszű
kis legény a vitézek közül, – ha nem tudott magyarul, kend meg németül!

– Kotty belé! – mordult fel Miklós, a vitéz. – Hiszen az, hogy nem
értettük egymás szavát. Ü mondta a magáét, én is a magamét. Hát osztán ü
is beszélt, én is beszéltem, mintha csak a legjobban értettük vón egymás
beszédit. Hanem ipp azt akarom mondani, hogy a vén bestia mindent
értett, amit nem kellett, hanem mikor a lányról szólottam, akkor mindig
siketnek tette magát. Mikor osztán elkezdtem újra kézzel-lábbal
magyarázni a csókot, ölelést, hát csak elsikkantja magát és azt mondja:
Hát angyalom, tubicám, ha már annyira megáhítottál, isten neki
fakereszt, én a tied, te az enyim, ásó, kapa választ el egymástúl. Avval
csak a nyakamba esik, mint egy zsák, oszt a két kövér karjával úgy körül
karolja a nyakamat, hogy azt hittem, mindjárt belefulok.

– Micsinált kend? Megcsókulta?

– Meg én az irgalmát. Nem bánom én, ha asszony, mégha hétszáz esztendős
se. De ez nem is volt ám olyan idősecske, csak látszott annak. Tüzes vót
az eszemadta, csak hát a hamuszinű ruhája vénítette.

Mikor aztán meglapogattam a lapickáját, hát el kezdett könyörögni, hogy
de most már menjek, ha kedves az életem, mert jön a hétfejü sárkány már
érzi a füstjit. Mert a német embereknek igazában olyan a szaga, mint a
pokolbeli sárkányé. Azér is szeretik a német menyecskék annyira a magyar
leventéket.

De bezzeg a pénzt is csak tömte ám a zsebembe. Nem tudom én hol szedte,
hol vette, hanem azon vettem észre, majd leszakad a mentém, majd kijukad
a salavárim a sok nehéz ezüsttől.

Hát láttam, most nem lehet itt semmire menni, szépen felmásztam az
ablakba, kipréseltem magamat a szűk lyukon, ami olyan szük volt, hogy
mikor kivül vótam rajta, négyszegeletes lettem mindenestül, mint mikor a
tolófánk tésztát keresztül nyomják a szerszámon.

Akkor osztán leereszkedtem a fene nagy mélységbe, bizony, még a homlokom
is megtörültem ám, mikor földet ért a talpam.

Még egyszer felköszöntem a süvegemmel a vár ablakába, ahonnan megint
csak kihallottam az ezüst csengésü kacagást, mintha gilice madár
csicsogott volna messzéről…

Ami késik, nem mulik, gondolom magamba, avval mentem a cimborák után.
Kiöntöttem a sok temérdek pénzt az asztalra.

Reggelre egy fia se maradt belőle, az egész had mind az én boromat itta.

– Jó vón, ha legalább egy pintet most adna kelmed belőle.

– Bizony magam is meginnám, – morgott Miklós vitéz. – Pedig micsoda
borokat ittunk. Rajnai bort. Az ám az igazi. Olyan sárga, mint az arany.
Zöld üvegkancsóból bibáltuk, azt úgy lehet ám a torkon lenyelni, aztat a
bort, mint a folyó mézet, az ember egyet se kortyint, csak kitátja a
száját, osztán simán ereszti lefelé a gégáján a bort, mintha a Tisza
zuhogna le, csendesen, gyönyörűségesen, mindenestül, ha egy török naszád
volna rajta, azt se vennénk észre. Meg azok a jóféle borkorcsolyák,
mindenféle német sütemény, puha, édes, porlós, hogyha megágyaz vele az
ember a gyomrában, hordószámra tudja inni a rajnait. Meg kis füstös
halacskákat ropogtatnak mellé, olyanokat, mint a kisujjam, még a nyálat
is felolvasztja az ember szájában…

– Ne beszéljen kend Miklós bátya, mert isten ugyse, kicsordult a szájam
sarkán a nyálam.

– Ej, ilyeket mondani, – dünnyögtek itt is, ott is a csillagos
éjszakában a kiéhezett, kikoplalt katonák, – biz isten jobb vóna
felkerekedni, osztán neki indulni a zöld mezőnek, osztán addig menni,
addig menni, míg csak ott nem jukadnánk ki valahol a világ jobbik
sarkában, ahol tejjel mézzel folyik a víz is, sült disznó jár a mezőn,
késsel a hátában…

– Hát a kis jánnyal mi lett? – kérdezte valaki messziről, a libegő
holdvilágon s Miklós vitéz felvette a mesét, tovább szőtte fonta.

– A kis lány is előkerül, csak várj sorodra!

Még addig sok minden esett.

Másnap délután megint ott állottam én a megszokott helyemen, a ménkő
nagy várfal tövében.

Hát megint csak hallom a kacározást.

Felnézek félszemmel a magasba, mint mikor a kakas les a toronyra. Hát
amint nézek, nézdegélek, egy kis fehér valamit látok lefelé libbenni,
lebbenni, mintha az égből jönne. Hozta a szél lefelé a kis ablakból,
keringett, mint valami nagy lepke és leereszkedett a kinyujtott kardom
hegyire.

Uramjézus, mondok, hát ez már mi lehet.

Egy kis csipke keszkenő volt.

Annyi volt, mint a tenyerem. Kiterjegettem, valami fájjin jó szag
terjengett belőle, sok fáradalommal varrott kis keszkenő volt, valahol
még most is meg kellene lenni az iszákomban, ha el nem pusztult volna.
De mi mindent megőrt már azóta az idő, hát ugyan hogyne őrte volna meg
azt a kis semmiséget!

A szememre tettem, az orcámra simítottam. Ugyan istenem, gondolkodtam,
hogy s mint jutok én még ennek a varrójához. Hogy fogom én valaha
megcsókolni azt a kicsi kis kezet, aki ezt hímezte, szélnek eresztette.

Még a nagy hegyek is meghomályosodtak már előttem, úgy elővett az
érzékeny álom, ha rágondoltam keserű sorsomra, hogy tegnap milyen közel
jártam az én tündérszép meseangyalomhoz. De iszen, csak még egyszer
volnék ott, tudom istenem hogy kardélre hánynék minden bestye németet,
hanem még a kőfalat is keresztülvágnám, míg meg nem lelem az én
csillagomat.

No nem soká kellett bucsálódnom, látom ám, hogy megint ereszkedik
lefelé, mintha csak egyenest az égi mennyországból jönne, a
kötéllajtorja.

Én bizony egyet se gondoltam, csak marokra kaptam a legalsó botját,
mikor a kezemhez ért és rá.

Egy perc mulva már odafenn jártam az ablakba. A másik percbe már benn a
szobába, a harmadik percben már vasra voltam verve, olyan bilincsek a
kezemen, lábamon, hogy huszonnégy fontos ágyúgolyók voltak rákötve
sulyának.

Még a számat se értem kinyitni, már végem volt, mint egy pocegérnek, aki
a lesőbe ugrott.

– Istenek istene!

Egyszerre a lélekzetek is fenn akadtak a füvön. A heverő katonák
megdöbbenve hallották az újabb fordulatot. S apró ijedt pisszenések és
meghökkent tekintetek figyeltek Miklós vitézre.

– Úgy biz a. Egy vak varnyúnak több ereje van, mint nekem volt abban a
percben. Ott guzsorodtam egy sarokban, mint valami gombolyag kötél s
előttem a kis házban egy csomó hegyes sarujú német lándsás verte fel a
földet a fustélya végivel.

Egy hegyes kis vánnyadt képű ember parancsolt nekik, az volt a gazda.
Nagyon ugrált s csak úgy tajtékzott a szája, míg engem szidott az annya
nyelvin, a szíve csúszott vón le a helyirül.

Mikor osztán elúnta a szót, csak előállít egyet az emberei közül, osztán
ráparancsol, hogy engem vegyen a hátára.

Az osztán felvett és cipelt, mint a bornyút a mészáros.

Átalvittek abba a kis házba, ahol tegnap az öreg asszonnyal cicáztam,
onnan egy harmadikba, negyedik, tizedikbe, míg csak egy fényes nagy
terembe nem értünk.

Az volt ám csak a gazdag szoba. Tele volt arany, ezüst marhával,
padlásig volt rakva a polcon a sok arany billikom, ezüst gyertyatartó,
nagy tálak, kiverve emberfigurákkal, meg állatokkal, csak úgy szikrázott
még a nap is, ahogy besütött rá. Belöktek egy nagy vasas láda tövébe,
avval rám zárták az ajtót. De micsoda ajtót. Ilyen vastag vasrudakból
volt az ajtó, mint a kezem szára, de olyan sűrűn, hogy egy pucér macska
se tudott volna keresztül mászni közte. Az egész teremnek kettévágta a
közepit, mintha csak azért csinálták volna, hogy a nagy teméntelen házat
kétfelé szakassza. A belső volt a kincses kamara, a külső a
pénzváltóhely. Mert megesmertem ám, hogy pénzváltó a ház gazdája, vagy
purgermájszter, vagy ilyesmi, fene aki jobban tudja. Íróasztal volt a
külső szobában, a belsőben meg a kincsek, velem együtt. No, mondok,
Miklós cimbora, felvitte az isten a dolgod, hogy egy kutya nímet
pénzváltónak ilyen könnyű szerrel bejutottál a kincses ládájába.

Az ajtót jól bézárolták, három lakatot tettek rá, avval otthagytak
előtte őrzeni három komondor csehet, nagy csákányokkal, a többi meg
elment.

Csak azt tudtam vón, hogy mit akarnak, az istenadták. De hiába ugattak,
különösen az a nyúzott, kezshedt gazdájuk, egy kukkot se értettem a
vartyogásukból.

Hanem azt értettem, hogy fene mód kellemetes volt a fekvésem. Sose
hittem vón, hogy az arany, meg az ezüst úgy nyomja az ember
oldalbordáját. Mindig azon imádkoztam, hogy bár annyi kincsem vóna, hogy
még a feküvőhelyem is azon legyen, de most ugyancsak forgolódtam, hogy
valami sima helyre forogjak a sok egymásrahányt kancsórul, mi egymásrul.

Azok meg odaki csak néztek, néztek, oszt eccer csak elkezdtek röhögni
kegyetlen.

Megmérgesedtem.

– Te, – szólok ki nekik, – verjek diót a csontotokkal! azt hiszitek
kifogtok egy magyar hajdun!

Avval nekiláttam foggal, osztán egy-kettőre úgy kiódtam magam a guzsbul,
mintha rajtam se lett volna. Kibújtam belőle, mint a lepke a bujkából.
Azok csak ámultak, bámultak, mikor látták, hogy már szabadon nyujtózok.


III.

Akkor aztán körülnéztem. Hát pajtás, láttatok valaha pénzt, vagy se, de
én láttam akkor. Mindakét szememet jóllakattam a nézésével. Még fel is
peckeltem üket, hogy: most vizslassatok, most bámészkodjatok, mert
többet míg világ ez világ, ebbe nem lesz módotok, hogy ennyi kincsbe
dúskálkodjatok. Osztán marokra szedtem a pénzt. A nagy vasas ládák mind
tele voltak szintig, még ki is csorgott belőlük a sok arany. Így szórtam
én két kézzel, lapáttal, mint mikor gyerekkoromba az anyám búzát mosott,
osztán ponyván szárította, osztán én belehasaltam a tisztába, mintha
fürdik az ember a tóba. Még a karomon is felhúztam az ujast, úgy nyultam
bele, hogy a bőröm mind érje az aranyat. Szép sárga volt az arany, és
nagyobbrészt átlátszó hólyagba volt kötve, amin ugy fénylik át az arany,
mint a lantornás ablakon a nap. És drága fegyverek voltak ott.
Pisztolyok hosszú csövűek, mint a félkarom, ezüsttel kiverve,
elefántcsontból a nyaka, tigrisek rámetszve, dühös tigrisek, szinte
hallja az ember a morgását; meg azok a szépséges mentegombok, amiket a
nagyságos grófokon lát az ember; meg a forgók, csótárok: isten uccse, ló
is szivesen lenne az ember, ha ilyet viselhet!

– Mit ér, ha nem volt a kendé, Miklós vitéz! – szólott egy a sok közül a
zöldben.

– Nem volt az enyém? Ki meri azt mondani! Akkor mind az enyém volt mind
a kezembe fogtam, csak úgy szíjtam a jó hidegségét a forró tenyeremmel.
De meg azután csak neki láttam, levetettem magamról a rossz
katonaköntöst, osztán felöltöztem tetőtől talpig. A száramra zsinóros
nadrágot húztam, amelyik arannyal szőtt zsinórral volt kihányva
gazdagon, a lábamra a lehányt rossz hajdusarú helyett deli csizmát, a
lábikrámig se ért a szára, a vállamra nyalka kurta dolmányt, csak eddig
ért e, combig, hogy a nadrág sújtása messze virítson, az alja meg úgy
szétállott, mint egy kisasszony derekán, de mentét is vettem, csonka
ujjut, panyókára vetve, akkora perémmel, hogy a vállamat takarta. A
fejemre pici süveget, két hosszú strucctollal, gyémántos boglárral… Csak
a hajamat kellett vón megborotválni, olyan levente lett belőlem,
olvasatlan elmehettem volna a bécsi császár legszebbik báljára.

– No te rossz abaköpenyeg, – kacagott egy legény a földön heverő fehér,
sáros köpönyegen, – ugyan pironkodhatsz, ebannya, hogy most ilyes
nagyúrnak szógálsz.

– Én is lerúgnám rossz salavárimat egy olyan gúnyáért, még csak nem is
sopánkodnék utána, – másikuk morgott.

– Csak legalább jó vón a posztója, de most esztendeje is, mikor fizetés
volt, olyan fájlondist attak, hogy egy hónapra már mind ki volt az
embernek a térgye, könyöke belőle, – sóhajt a harmadik.

– Kétesztendei hópénzből nem telik ki egy őtő ruha. Most is milyenek
vagyunk, még a másvilágon se állhatunk meg tisztességesen az Úristen
őfelsége előtt.

– No csak jöjjön az fizető kapitány, ebbőrbe őtöztetjük űkigyelmét, ha
még egyszer karasia posztó nélkül lát bennünket a mustrán.

– Jobb a szűr, meg a daróc, mint az ű posztajuk, csak volna bár, az
ugyan el nem feslik, ha szél ráfúj.

– Hallgassatok má, ni milyen fenn van a fiastyúk, oszt még nem is
hallottuk, mi lett hát a Miklós bátyával a nímet kamarájába.

Miklós vitéz bevárta míg csönd lett, aztán folytatta.

– Derekamra jó görbe török kardot kötöttem, vállamra kurta puskát
vetettem, akinek aranyból volt kiverve az nyaka. Csak azt sajnálottam,
hogy por nem volt más, csak aranypor zacskóban, avval pedig mindent
lehet, de lűni nem. Hanem bezzeg megtömtem véle tarsolyom, amit a
combomra akasztottam, aranyzsinórral még más zacskókat is kötöttem
nyakamba, hogy úgy voltam, mint az orvosságárus. Sohasem tuttam úgy mint
akkor, hogy nincs könnyebb a teli erszénynél, magam se akartam jól lakni
a pecsenyére nézéssel.

Hát míg én ott készülődök, készülődök, csak megszólalnak a német
lanckenétek, akik engem strázsáltak. Nem értettem szavukat, de láttam
nyáluknak csorgását. Ha az ajtó bé nem lett volna zárolva, ük is
szívesen állottak volna bévül, hogy velem őtözzenek. Csak hedráltak
nekem, nyujtogatták a markukat, hogy vessek nekik is némi nemű aranyat.
Kaptok mondok, eleget benne, csak nyissátok ki az ajtót.

Hát ezt nem tudták tenni, hanem csak jön egy szép szolgálóleány s nagy
fürgén vet szemet én reám az ajtónak nyílásain át. Pedertem bajszomat és
mondom neki: No szép hugám, eszem azt a ragyogó csillagodat, most ments
meg, egész életedre boldoggá teszlek.

Aligha értette szómat, de csak pirult a szentem, osztán sürgette a
nyúzottakat, hogy nyissanak ajtót. Még kisded szütyőjébe is nyult, amely
oldalán fityegett s abból kulcsokat vett elő, magyarázván, hogy evvel
kinyithassák az ajtónak zárait. Én is igértem osztán aranyat bőséggel,
csak kieresszenek. A három németnek nagyon kedvére volt a dolog, csak
féltek a hátulütő fátul, ha két ház ebévé lesznek.

Én is kinyujtok ám a rácson egy marok aranyat s szétosztom köztük,
nézték az éhesek, szinte szemük kifordult. De a gaz Luciperek nézték ám
a leányzót is és elkezdték csipdesni s azt kivánták tőle, hogy
kieresztenek engem a kalitkából, ha elébb sorra csókolja őket.

– Hii! A hollók golyózzanak a szemükkel! – szisszent fel egy legény.

– Mer szép volt a lány, – folytatta Miklós vitéz, – fejér puha bőre
volt, kis pirosság is volt az orcája élin. Nagy kövér kezei voltak, nagy
tőgye, derék combjai, ha itt vóna, tudom nyársra menne érte még kend is
öreg komé. Csak úgy olvadt bennem is a vér, és csordogált lefelé, meg
felfelé, míg láttam, hogy a bestyék legyeskednek körülötte. Eb a lelke,
magam se tuttam mit mondjak a szegény jánnak; mert szerettem vóna
komendálni, hogy: hugám hadd csak a kutyáknak, ha engem kiszabadítanak
érte; de felperzselődött bennem a magyar vér, hogy csak nem menekszek
egy jánybecsület árán. A szegény jány csak húzódozott, csak sikongatott,
de mikor látta, hogy nem megy máskép, takaros orcáját még egyszer felém
fordította, rám vetette két szép kis szemét, osztán odaatta az egyik
kulcsot az egyik ebnek. Az mindjárt levette az első lakatot s avval neki
a lánynak… Átölelte derékon, csak úgy ropogott a gyenge fejérszeméj, a
két nagy markával körültapogatta s csókolta, ahol érte.

A vitézek megmozogtak, felsóhajtottak, mintha szél rengeti a nádast.
Asszonyra kikoplalt szívükben felébredett a kivánság és kimeredt
szemmel, reszkető inakkal lesték Miklós vitéznek vontatott, izgató,
rekedt szavát, amely mint egy-egy repülő kanóc szállott fel a
tűztelepről s sisteregve csapott le a legények vérébe, hogy
vérkataraktákat támasszon.

– Mikor a második lanckenét került sorra, az is megódotta a lakatot és
neki a lánynak… A fogamat csikorgattam dühömben és olyanokat
sóhajtottam, mint az éh farkas. Rosszul hegedülnek, ebül táncolnak itt
nekem, mondék s kínokat faltam és az öklömet martam. A szegény teremtés
csak rám vetette szép szeme párját és mintha azt mondta volna, no szép
magyar vitéz, vagy fizeted vissza nekem, vagy sem ezt a mai napot, de én
már életem adom érted. Ott lenni rekeszbe, mint a bezárt tigrisnek; csak
kóvályogtam és a fejemet martam ököllel. Kevésnek láttam a fegyvert
magamon, török hancsárokba válogattam, meg négyélü kis hegyes tőrökben,
német pectergében, hogy mit verjek szívükben vagy magaméban. A lány ott
hevert már a márványkövön és a fehér bőrén egészen szét volt tépve a
ruha, nagy fehér melle kibukott és rózsás volt és le volt törve, mint
száráról a basarózsa virágja.

Tikkasztó csönd volt a zöld mezőn, távolról valami állat felnyerített,
rá a lovak nyihogni kezdtek és rúgtak és nyerítettek. Az asszonytalan
tavaszi éjszakában a sok férfi kirugott testtel, szikkadt nyállal a
szájában fülelt a szóra és vad érzéssel élte, látta tovább a ki nem
mondottat.

– A harmadik eb németje alig várta, hogy sor kerüljön rá, kimarkolta a
kulcsot a lány kezéből s levetette a harmadik lakatot is az ajtóról.
Mintha én ott se lettem volna; elvette az isten az eszét az ebének.

No én is ki onnan. Markomban a kurta dákos, egy ugrással torkában
szakasztottam. Úgy keresztül döftem rajta a kést, mintha vajba szúrtam
volna, szinte a kezemfeje kijött a tulsó oldalon, a hátán.

Akkor a másikra, aki csak alig birt észbe kapni. Tollas bot volt a
balkezemben, nehéz ezüstből vert súlyos buzogány. Fejében vágtam, ahol
arcát értem, s mind leszakadt a pofája. Orrátul lefelé minden csontjai
lehámlottak, mintha tököt vág bottal az ember a marha elé. Hanem a két
karja a levegőbe kalimpált, maga se tudta mit kezdjen, osztán csak
elfordult, ledőlt, mint a felrúgott bálvány és úgy tekergőzött a földön,
mint a levágott nyakú kakas.

– Huj rá, huj! – üvöltötte el egy inaslegény a hajdu farkasordítást s a
zöld füvön, a hideg hold fényében gyönyörűségben lesték a fene
kegyetlenség véres szavát a hajduk.

– A harmadik kardot húzott ekkorra. Ez volt az első, amék a jánt
megszégyenítette. Á, hogy mentem neki. Te kellesz nekem komé, mondok,
csak te hibáztál még, hogy eleven húst egyek. Így ihogtam neki, mint lú
az abrakos tarisznyának, s egy hajdufogással ki a markábul a kardot,
hogy az ajtó felső sarkában állott meg, úgy kirepült, egy araszra ment a
deszkába a hegye. Avval a markomba a gégéjét s ráfeküdtem, mint egy
jánycselédre. Kell neked csók!… Kell!… s vágtam, – emlékszel még az
ebellette nímet anyádéra? – s ütöttem. Most markomba szakad huncut
lelked.

– Fűzfahegedűhöz nádvonú… – lihegett fel egy legény.

– Mikor osztán felállottam, mint embernek ember farkasa, – látom ám,
hogy a jány ott áll szemét-száját eltátva, sápadt, mint a holt, azt
hitte, hogy eszementtel van összezárva, aki csak úgy rágja az embereket,
mint a réti farkas, azt se nézi ki s kicsoda. Elmosolyodtam magamat s
megemeltem nyalka süvegemet, de az csak nézett rám az árva boldogtalan.
Most mit tegyek evvel, mondok, hogy ép észre hozzam. Hiába szólok hozzá,
mint egy gerlicéhez, nem érti szavam, mivel fizessem ki nagy
ijedtségeért. Elkezdtem neki a hajdu táncot járni.

Sikkantva csapott fel tenyérbe egynéhány a lázban, lihegve heverők közül
s felhujjákolt valamelyik:

– Ej huj, táncra tánc!

– Jó táncos, jó dógos! – helyeselte másik.

– Engem uccse úgy eljártam, mint Esztergom árkában, mikor a nagy ostrom
volt, a töröknek ahogy jártuk… versenyt az ágyúgolyókkal!

Fellélekzettek. Nagy dicsőség nagy emléke szállotta meg szívüket.

Csönd lett. Az erdők sarkában szél indult s végigzúgatta a friss
hajtásokkal teli lombokat. A csillagok hűvösen fénylettek, az éjszakai
szél végigszántotta a legények hátacsigáját.

– Tehenre hajdu! – mondta a varnyúbajszú vastag hangján s magára húzta
az abaköpenyeget.

Miklós vitéz egyet sóhajtott, még egyet hallgatott, aztán folytatta.

– A jány csak a szívire tette a kezét, meg sírt, nevetett, a szeméből
köny csordogált, az orcáján meg piros öröm szine támadt.

Fogta a kulcsokat, sorra felrakta a lakatot mind s egyenként becsukta.
Avval a zsebembe gyömöszölte még azt az aranyat is, amit kipotyogtattam
s kézenfogvást vitt ki a teremből, be abba a kis házba, ahonnan a
kötéllajtorja le volt eresztve az ablakon. Ott egy levelet vett ki a
kebliből, a mellemre tette, az üngem alá dugta s erőttetett, hogy kifelé
az ablakon.

De biz én nem tudtam hova lenni, mint a tökbe esett egér. Mit csináljak
evvel a jánnyal, ha itt hagyom, még baja lesz miattam szegénynek… Ej,
mit, mondok, jöszte velem rózsám!

Jött volna is szegény, de az anyja boldogságát! vastag volt a lelkem,
nem fért ki az ablakon. Még a fejét csak ki tudta dugni valahogy utánam,
de már a többije benn szorult. Megfogtam a kontyát, annál fogva
vonszoltam kifelé, de azt mondta, hogy inkább elereszt magamba.

Adtam hát neki visszaszájjal egy pár forró csókot, osztán neki a széles
világnak. Egy jányba kilenc ördög lakozik, majd csak kivágja magát.

A három lanckenétet istuccse jobban szántam, csak hát azér nem sírtam
utánuk, mer ugyis van elég a fajtájukból.

– Van! – szólt bele a sötétben hallgatók közül egyik komolyan, – veszne
a magjuk. Azok eszik el kenyerünket orrunk előtt.


IV.

– Mán az igaz, – mondta a varnyubajszu vén legény, – egy lanckenét
sóldos nyolc hajdunak eszi meg kenyerét.

– Igenis nyolc századnak! – mondta a másik, – mert azokat rendesen
fizetik, dupla zsólddal, sóléhennel, mindennel, mink meg tizenkét hó óta
fityinget sem kaptunk.

– Úgy is fizet meg nekik az Isten.

– De még a fölséges császárnak is.

– Annak a legjobban, mert hiába választunk fel könyörgő hadnagyot, hiába
küldjük fel nagy költségünkkel Bécsbe zsoldért könyörgeni, mindig üres
marékkal bocsátja alá.

– Aztat hiszik, hogy angyal természetjén vagyunk.

– Hát! Hogy széllel élünk.

– Ruhátalan járunk.

– Nekünk semmi se kell, csak üres szó.

– Rendeljenek a végekbe oly népet, akinek sem enniök, sem inniok nem
kell se ruha, se semmi, azok majd fizetést nem kivánnak.

– Bezzeg a lanckenétok mindig torkig vagynak a jóban; ha béteszik a
lábukat ez hazában, mindjárt előveszi őket, a girhesöket a debreceni
hideglelés: olyan kövérek egyszerre, mint a hizott tulok.

– Hogyne, mikor annyit esznek mindenkor, mig ujjokkal elérik.

– De milyen otthon vannak nálunk.

– Hiába, hazája embernek, hol jól folyik dolga.

– Ej az Uristen őfölsége még ezt megfizeti a császárnak, mert úgy
megveri mind testiben, mind lelkiben és minden dolgában úgy
szerencsétlenné teszi, hogy minden fejedelmek közt például leszen.

– Ne is busuljon ked Miklós vitéz, hogy akkor amaz nyuzott képü
lanckenéteknek nyakát szegte, mint békáknak.

– Busul a patvar, – mondta gondolataiból felriasztva Miklós vitéz, – de
hadd beszélem ki a többit, aki hátra vagyon.

Mert ahogy én nagy fényes ruhában fölmégyek a táborunkba, csak
szalutéroznak ám nekem az őrtálló katonák és a legfiatalabb
istrázsamester elibem áll, hogy aszongya, ne vegyem zokon, de most nincs
itt semmi fejjebvaló, maga az ezereskapitány urunk is fenn van a
városban, mert elgyütt aszongya a város mestere, birája, hogy magyar
legényt fogtak a rabláson, azt most négy darabba vágják, úgy szegezik a
város négy kapujára.

– Szegezik az anyjuk hét kinját, – mondok nevetve, – hát nem ismer ked
Andorás mester?

– Miklós ecsém! – rikkantott Andorás, – te vagy-é, vagy csak a lelked?

– Magam én, csak adjék ked valamit falni, maj meglátják.

Attak osztán egy ürülapockát, úgy bevágtam én azt, akár egy galambfit.

Hát osztán elmeséltem egyet-mást az istóriából, úgy tátotta ott a száját
kiki, mint ti most.

Délebédre került haza az ezereskapitány. Mikor meglátott a nyalka ruhába
csak eltátta szemit-száját s úgy kacagott, majd megszakadt a horpasza.

– No te úgy ki vagy nyalva, mondta, mint az ürge pünkösdbe. Hát hogy
jutottál ehez.

Elmeséltem neki. Kínjába nevetett mán; oszt ü is elmondta, hogy a
németek hogy meglelték az üres kalickát, meg a levágott lanckenéteket,
meg a rendre bélakatolt ajtót, megesküdtek, hogy ördöge van a hajdunak s
most már azt követelték, hogy a gróf vigye innen a magyarjait, s
kongatják ördög ellen a harangokat.

– No csak te ne mutogasd magad, – mondta Forgács ezredeskapitány uram –
holnapután virradóra neki eredünk, tovább innen, mert mán magam is
megelégeltem itt a csinyeiteket.

Hej de nekem fájt ám a szivem az én tündéremért, akiért mán annyit
tüsténkedtem, törekedtem, még se jutottam hozzá, hogy bár csak egy
pillantásra lássam az arculatját.

De el is szántam ám magam, hogy egy életem, egy halálom, még egy próbát
teszek. Még egyszer elmégyek az ablaka alá…

Ebben a percben az erdő felől csörtetés hallatszott. A zöld fűben heverő
vitézek, akik csendes, álmos elandalodással hallgatták már a Miklós
vitéz édesdeden folyó beszédjét, felütötték a fejüket.

– Török!… – sivította egy éles hang a lombok alól fojtva. – Itt gyün a
kontyos.

Mindenki térdre ugrott, csákányát markolta.

– Gyer elő! – mordult parancsolva a hallgatag falkanagy, akit otthon
választottak el kapitányuknak s aki méltósággal viselte ez alkalmi
tisztségét.

Egy fiatal legény állott elő.

– Mit láttál?

– Láttuk a Gergővel valami ötven kontyos jöttét. Sok nehéz zsákmánnyal
rakott lovak vannak velük. Itt az uton vádolnak előre. Bort kellett
nyakalniuk, mert semmit se vettek észre bennünk.

– Csülökre hajdu! – szólt a falkanagy.

Szivósan, villogó szemmel, megfeszült inakkal állottak körül a portyázó
hajduk.

Fenn az égen a csillagok is izzóan villogtak le rájuk.

– Ki lesz martalék.

Öten, hatan ugrottak elő, a falkanagy rájuk nézett. Négyet rendelt első
csapatnak, hetet másodiknak, tizenketten maradtak az utolsóra.

– Kiki megtegye emberül a dolgát.

A legények a nagy éjszakában összecsikorgatták a fogukat s olyan erővel
markolták a csákány nyelét, reszketett belé az öklük.

– Aki e szerencsét megrontja, halál fia.

– Úgy, – morogták helyeselve.

– Mindenki kettőt ül le, a harmadikat keresi.

– Úgy.

– Első rátán a martalék szétugrasztja. A másikon a lesők szétverik, mi a
harmadikon koncra vetjük. Egy se szabaduljon!

– Úgy.

– Hátulról levágni a lóról… A lónak baja ne legyen; egynek se.

– Úgy.

– Előre, huj!

Halkan, félelmesen, mint a torokbaszakadt farkasüvöltés adták ki a
hangot, a dörmögő, rémitő _huj rá huj_-t s szinte nesz nélkül, alig
valami csörtetéssel haladt be az előretolt két kis csapat az erdő sötét
utjára.

– Tüzet!

Egy pillanat alatt szétgázolták a hamvadó tüzeket s földdel hányták be a
parázsló fadarabokat.

Aztán váró izgalommal lesték a távolt. Készen, lesen, guggolva, hogy
bármely percben rajta lehessenek az ellenen.

A távolban gyanutlanul közeledett a törökfalka, amely szintén rablani
járhatott a zöld füvön; mert a pogány is így élt tavasz időn, szabad
kenyéren. Nem is álmodták, hogy árokba szakadnak vidám éjszakájukon. Már
a jó fülüek hallottak egy-egy lónyeritést.

Hosszu, ideges percek teltek.

Lassan lecsillapodtak s a rendes kerékvágásba jöttek. Az öröm tulságos
volt, hogy a sovány portyázás után „nyelvet fogjanak“, török
martalócokat vagy tán épen zsoldot, pénzt szállitó rendes katonákat
találjanak, akik épen lesre düljenek be nekik.

De aztán ebbe is belenyugodtak s a nagybajszu megint panaszra forditotta
a szót.

– Még fegyverünk sincs. Hogy védjük a fölséges császárt, ha nem ád
fegyvert. Ilyen kézbelivel dolgozni. Csufság e!

– Egy puskáért esztendei hópénzemet odaadnám, – mondta másik.

– Szekercét is olyakat adnak, hogy ha páncélt érek vele, elszakad a
nyaka.

– Ki vág páncélt a vassal? Ne pocsékoljátok a szerszámot! Mindig a
puhába kell találni. Az eleven hus nem csorbitja ki.

– Még a csontját is kerüljétek, alig van máris jó fejsze az őrség kezén.
A sok kalapálástól mind lekopott, meg a köszörüléstől a tolla.

– Elig vón azér, ha egyszer a mustramesterre fordétanánk.

Megforgatták kicsit a baltákat és nagyobb keserüséggel szoritották, mint
mikor a törökre fenekednek. Ez csak mesterség, egyszerü dolog, akár a
favágás, amaz indulat dolga, a sziv érzéseé, az agyvelő elborulásáé. A
mustramesterek fizetik gonoszul, csalóul, hitványul a katonát.

– Hagyjátok mán a bajt, mindig csak azt. Inkább Miklós vitéz mondja el,
hun hatta, mi lett hát a jánnyal? Legalább csendesebben is leszünk.

Miklós vitéz halkan köhintett s hosszu bajszát végigsodorta gondolkozva.
Egy felriadt madár károgva repült a gyenge holdfényen.

– Hun is hattam, hun nem.

Abiza. Hogy fenekedtem nagyba, hogy addig nem halok meg, mig egyszer
legalább nem látom a jányt.

Másnap Forgács gróf urunk ükigyelme kiadta parancsul, hogy hajnalra kész
legyünk mindenféle szerrel az utra.

Napszállat felé kiszöktem a táborból. Szoros parancs volt, hogy embernek
kiszállani a karámon nem szabad.

De ha nékem még főbenjáró dolgom vagyon.

Mentem a váromra, ahol két hete állottam őrt minden napon.

Állottam, állottam s felnéztem keservesen a magas kübálvány fal
tetéjibe, ha hallanám legalább egy hangját az én Tündér Ilonámnak.

Egyszerre csak felcsendül a kacagása. És abban a minutomban csak
ereszkedik lefelé a kötélrétolya…

Elhallgatott. Az erdő tulfelén fölsivitott a martalékra előretolt négy
hajdu rémes farkasüvöltése:

– Huj, huj, rá!

Mint ahogy a réti csikasz üvölt a nádasban a gulyára, amit a hajtók
terelnek Debrecentől Bécs városig.

A hajduk szive megremegett az örömtől, a zsákmány beakadt a fogóba.
Felvillogó szemmel hallgattak, mintha a szivük dobogása is megállott
volna. A fokosa, szekercéje, fustélya nyelét marokra igazitotta kiki.

Fojtó, mély suttogás szólalt meg.

– Hát osztán?

Miklós vitéz rekedten, fülelve és vadleső elszánással görbedt előre,
ugrásra, s folytatta:

– Mint az erdei gilice, úgy kacagott… A másik percbe, mint a sziven
szurt gém, úgy sikoltott fel… A szivemet hasitotta az a sikoltás…

Lassan beszélt, meg-megszakitva a szót. Leste a többivel a harc távoli
hangjait, a halálordításokat számolta s meg volt elégedve. A négy fiu
jól dolgozott. Legalább tiz martalóc vonitotta ki ott a lelkét…

– Vártam, vártam, reszketett a velőm… Mi történt, mi esett… Ott
találták, mikor reám lesett… Mikor tán már szökni akart hozzám… A
kötéllétrán… A rétolya megállott féluton. Csak félig jött le, akkor
megállott… Akkor sikoltott olyan sziveszakadtan a lány…

… Mély csönd szakadt rájuk, Miklós vitéz is néma lett. Félig holtan
várták, jön-e tovább a vad az uton, beljebb a nyelven a csapdába a
szájukba.

Végre, mint az égzengés, szakadt ki a veszett rivalgás. A lesők
ordítása!

– Huj rá, huj!

Megpihent a szivük s ujult erőre kaptak feszült izmaik.

A hét „leső“ legény emberül dolgozott, a török ordítása messze
hallatszott, hajdu-nesz semmi már.

– Csak meséljen ked Miklós vitéz.

Miklós rekedt volt, le a gyomráig.

– Az ablakba csak meglátom a lányt. Fenn, az ég tövénél. Mint egy
kidugott fehér zászlót… A másik szempillantásra kiveti magát. Ott
hullott le elibem, mint a lőtt galamb. Ahogy az aranyai hulltak.

Mélységes, fájdalmas, döbbenetes csönd lett.

Valamelyik marcona hajdu aztán az orrát fujta, könnyét nyelte…

S akkor elkezdett recsegni, ropogni az erdő. Vad iramodásban tört előre
a megmaradt török csapat s a tizenkét torkon egyszerre robbant ki a
rémületes vad ordítás:

– Huj rá, huj!

– Egy se maradjon! – rikoltotta a falkanagy s a másik percben ott voltak
már a lovak hátán, mint vérebek s a kurta fejszék a puhát keresték, az
eleven hust és kerülték a csontot, a vasat, kimélték a szerszámot.

*

Szép napos, harmatos hajnalon, lóháton kocogtak fölfelé, haza a hajduk.
Jó csontu sovány lovakon ültek; vezetékük is volt szép számmal
megterhelve emberül prédával.

– Tizennyolcan maradtunk, – mondta vigan a varnyubajszu s
gyerekvigsággal mutogatta nagy sárga fogait.

– A négy martalékba került… – mondotta nyugodtan a falkanagy.

– Meg a kis Pistába köztünk.

– Az ebanyja, amit számit, csak röhögni tudott, de sose volt ember
semmibe.

– Nem baj, csakhogy lovaink vagynak.

– Mán gulyát fogunk rajtuk.

– Elkél. A császár hópénze mellé.

– Mit szól várnagy urunk?

– Kikapunk ám tülle a négy martalékér.

– Az igaz, hogy három is elég lett vóna.

– Kusdi! Ha te leszel falkanagy, tégy kettőt martalékra, majd ott hagyod
mindenestül fogad.

– Jó vót-e… Úgy jó, ahogy van.

S komolyan és bólogatva ülték a jó, csöndes lovakat, amelyek csülökig
gázoltak a koratavaszi zöldben.

– Ej Miklós vitéz, ha ked elhozhatta volna ama német tündéri leányzót, –
rugtatott tisztelettel az élen baktató nagy bajszu Miklós vitéz megé egy
nagy sebbel éktelen suhanc.

Miklós vitéz a szeme sarkából végig mustrálta a fattyat.

– S mit kezdenék véle. Pirinc vagyok úgyé a császár zsoldján.

– Ammán való, – így a varnyubajszu, – még egy mocskos paraszt menyecskét
is csak éhhel tudunk tartani…

– De csak jöjjön a mustramester egyszer fizetésre, most nem fog kiszabni
jussunkból.

– Most nem. Tömlecre vetjük.

– Mint a németiek Miklós mestert.

– Az ám, a kéncses komorába.

– Ott majd gyönyörködhet drága marháinkban, a rozsdás, kézre való
vasakban, hajdu alá szabott deresben, meg a békák és kégyók szeme
villogásában, akivel a hajduk szokják mustrálni.

– Majd felőtheti rongyainkat, mint Miklós vitéz a grófi gunyát.

– Tenném magát lakat alá a császár üfelségit – megtanétanám.

– Ne káromoljon ked, má nappal vagyon.

– ’Szen csak arra tanétanám, hogy becsülje meg a magyart s nem az
nyúzott képü lanckenéteket hizlalja zsirunkon.

– No csak jól tette ked Miklós vitéz, hogy legalább ama háromnak benne
szakasztá hitvány, lánytipró életit…

S vigan, csöndesen, derüsen poroszkáltak nap ellen; gulyát kerestek még,
ha már lovon pihenték ki magukat.

A lovak le-lebukták fejűket s bele-belefaltak a kövér zöld fübe.



MIHÁJ.

– ELBESZÉLÉS –



I.

A szekér lassan zörgött hazafelé a a mezőről. Frissen kaszált lucerna
volt felvetve a könnyü kis, csinos, zöldre festett szekérbe. A két jó
járásu ló könnyedén, repülve vitte a szekeret, érezték, hogy a fiatal ur
hajtja őket, még a lábuk is táncosan járt az araszos mély, puha fehér
porban.

Mihály vidáman mosolygott s éles, tiszta hangján tovább mesélt a
segédjegyzőnek, akit a szerelmi dolgokról világositott fel.

– Á, én már kiismertem a lánynépnek minden fortélyát. Az én eszemen nem
jár túl semmiféle kisasszony!

Büszkén, tele hanggal beszélt s ócska zöld vadászkalapját a szemére
huzta. Bátor volt, tele önbizalommal s napbarnitotta arcu, tele vérrel,
tűzzel.

– Hát szerelmes sohsem volt Mihály? – kérdezte a segédjegyző, aki
halvány fiú volt, tele az arca apró, vérmes pattanásokkal, s ha
lányokról volt szó, mindjárt remegett a térde.

– Szerelem? Hát az mi?… – nevetett Mihály. – A jányok felbámulnak a
holdra, osztán a szemük sarkából azt lesik, el akarja-é venni őket az
ember. Ha kinézik a jó pasast, akkor úgy ábrándoznak, szakmányba,
olyanokat sóhajtanak, mint a Néró kutyám. De ha nem érzik meg
egy-kettőre a házasság pecsenyeszagát, akkor bezzeg röhicskélnek, másra
gondolnak és aztán mindjárt, mindjárt ott hagyják az embert, ha egy uj
potykát sejtenek meg.

– Nagyon kitanulta ezeket, Mihály, – mondta a segédjegyző, s elnézett
messze a mező felett. A távolban fehér napernyőt látott, mintha egy kis
szél valami virágot libegtetett volna a sárga mező felett.

– Én bizony ismerem az életet. Vén róka vagyok, – mondta Mihály
önérzettel s az ostorával meglegyezte a lovait, a két fiatal csikó
felkapta a fejét s szaporázni kezdte az ügetést.

– Nem is fog megházasodni Mihály, soha?

– Meg biz én. Ha találok egy igazi nekem való feleséget. Az ember körül
mindig kell asszony. Az én vagyoni viszonyaim, sajnos, nem engedik meg a
házasságtalanság luxusát. Különben is asszonynyal lehet gazdálkodni
csak.

– Látja!

– Mit lássak. A nő az olyan korlátolt és szük agyu, hogy mind kapzsi,
fösvény, zsugori a magáéban. Ha keresni nem tud, legalább rajta ül a
vagyonán. Ha én magamba volnék, a béresek, cselédek a szememet is
kilopnák, de hogy ott van az anyám, van aki vigyázzon mindenre. Mondom,
ha az anya meghal, meg a hugaimat férhe viszik… mert a jányok, azok még
nem igen alkalmasak semmire, azoknak a maguk vadászatán jár az eszük…
hát én azonnal megházasodok. Ha a kutyám megdöglik, akkor is sietek
szert tenni egy újra, pedig az asszony a gazdaságban többet ér ezer
kutyánál.

Mihály elkezdett röhögni. Erős fogai villogtak kis fekete bajusza alatt.
Fekete, csillogó, gyerekes szemei vidámak voltak és szépek s poros arcán
valami gyönyörködtető jóegészség sütött. Aztán fütyörészni kezdett a
friss szellőn vastag, sötétpirosra duzzadt, szépvágásu ajkaival s
belehajtott a friss, üdítő szellőbe.

– Nagyon reálisan fogja fel az életet, Mihály, – mondta a segédjegyző s
merengve nézte a fehér napernyőt, amely egyre közelebb volt az
utkanyarulatokon.

– Hja, én már túl vagyok, barátocskám, az olyan szamárságokon, amiket az
ilyen ifjú úrfiak ideálizmusnak, mi a nyavalyának neveznek. Én már nem
szoktam holdvilágos éjszakákon ábrándozni. Ha nekem nő kell, épúgy
szakítok magamnak barátom, mint ha enni kell, hát eszek. Van elég jány,
meg asszony, osztán mind egyre megy a. Azt hiszi, hogy az a fehér
napernyős többet tud adni szerelembe, mint az a jány, amék gereblyét
visz a vállán?

– Azt.

– Szamárság. Lássa én már nem nézem a bőre szinét, nem tapogatom a
husát, én nem szoktam sokat teketóriázni. Én magam járok a marha után,
kaszálok, dógozok, szántok, ha kedvem van, az én izmaimnak nem kell sok
birizgálás, én egy-kettőre készen vagyok az asszonyozással is; annak a
kedveért ugyan kettőt se lépnék ám.

– Ajjaj.

– Mit jajgat, – kacagott fel Mihály s vállon csapta a segédjegyzőt, –
tán azt hiszi, ennek a tanítónőnek, akinek az a mániája, hogy mindig a
mezőn mászkál, ennek a kedveért csak egyet is lépnék! vagy léptem!
Fütyülök a csipkebluzára, a fehér napernyőjére… Már itt van vagy két
hónapja, de én ugyan még meg se láttam, meg se ismerném, be se vagyok
mutatva neki… Nem vagyok én gimnázista, hanem paraszt, a krisztusát… Az
anyával a multkor úgy összevesztem miatta. Erővel azt akarta, hogy
menjek el valahová, ahol ez is ott lesz… Nem megyek én… Majd én a sáros
csizmát lehuzom, oszt másikat veszek egy tanítónőért… Ez sincs több kiló
hús, mint Máté Rózsi, akivel a múlt éjjel… Pedig ez is jó darab…

Csendesen nevetett, hamiskásan hunyorított s örült, hogy a szemérmes,
fiatal segédjegyző fülig elvörösödött, de lenyelte a viccet, sőt vele
röhögött, kaján férfi nevetéssel.

A domb kanyarulatánál egyszerre csak szembe volt velük a fehérnapernyős
tanítónő.

A segédjegyző ijedten kapott a kalapjához s igen nagyot köszönt.

Mihály egészen kijött a sodrából s elfordította a szemét. Egy ujjal sem
nyult a kalapja felé, hanem jól megnézte a sánta lovának a hátulsó
patkóját.

Már messze elhagyták a fehér napernyős lányt, mikor megszólalt Mihály.

– Hát ez az, ami engem idegessé tesz. Mit mosolyog rám. Mikor láthatja,
hogy szándékos volt a dolog. Mintha csak az én kedvemért sétálgatna
mindennap a mezőn.

– De bocsánat, Mihály úr… Az én köszönésemet fogadta.

– Haha. És rám nézett, a szemembe mosolygott…

– Bocsánat, ez egy kis önhittség…

Mihály hirtelen odapillantott a segédjegyzőre. Ez a gyerek, ez
kötekedik!

– Kedves barátom, nem én vagyok az önhitt… Hát azt hiszi, hogy ha együtt
van két fiatal ember, van olyan lány, amelyik a kettő közül nem arra
mosolyog rá, amelyik feleségül is veheti őtet.

A segédjegyző belátta, hogy nincs.

Hallgatagon zörgött velük a kocsi a falu felé. A fák közül már látszott
a templom magas teteje s kissé a régi nemesi kuriák manzard teteje is
ki-kifeketéllett.

– Nem mondom én azt, hogy pénzért elvenném az ördögök öreganyját is.
Venné a fene – szólalt meg Mihály. – Hogy oszt a pénzeért a nyakamon
üljön. Az nekem drága. De hát egy olyan lányt csak nem vehetek el… Egy
tanítónőt… Akinek semmije sincs… Senkije… Az ember meg se tud vele
jelenni… Mindenünnen kinézik… Mindig azon kell harcolni, hogy az ember
elfogadtassa a rokonsággal… ismerősökkel…

A segédjegyző lehuzta a válla közé a fejét, hallgatott.

– Neki jó volna. Az igen. Az nagy ugrás volna. A régi rektorházból az
első kuriába. Hát azért mosolyoghat.

– No de bocsánatot kérek… – mondta a segédjegyző.

– Mi?

– No de bocsánatot kérek, ez már mégis nagy anyagiasság…

– Hogy?

– Én tisztán láttam, hogy nekem köszönt.

– Persze, hogy magának köszönt. Nekem nem köszönhetett, ha én nem
köszöntem neki. De nekem mosolygott.

Az egyik ló megbotlott, Mihály odanézett a lába alá s mérgesen rántotta
meg a gyeplőszárát.

– Ne bolond ne, tán neked is elvette az eszedet a tanítónő.

A lovak gyorsabban haladtak s egyenletesen.

– Á barátom, – szólt Mihály. – Ilyenekkel fogják a medvét. Egy ilyen
mosollyal, de én nem vagyok medve, nem megyek rá a lépre.

Parasztok köszöntek fel, Mihály fogadta, szórakozottan.

– Én addig úgy se házasodok meg, mig az anyám él. Azt én régen
elhatároztam. Annál olcsóbb asszonyt nem kapok. Neki már nem kell se
ruha, se mulatság, semmi. Ő már egy jó vén asszony, aki csak dolgozni
szeret. Takarékoskodni… Ha ő meghal, nem mondom, akkor keresek magamnak
egy nekem való feleséget. Olyat, aki ért a gazdasághoz, abba nőtt, tud
főzni, sütni, libát tömetni, malacra, házidolgokra felügyelni, cselédnek
kiadni, tud mindent; ne nekem kelljen vele harcolni, kínlódni, mig
betanítom. A fene fog még asszonyt is dresszirozni, elég nekem a
csikóimat, tinóimat, meg a kopómat. Így bizony, szép öcsém. Így látja
már ezeket a dolgokat egy huszonnyolc-harminc éves ember… Azazhogy csak
huszonnyolc… lesz, ha megéri… De az eszem az már nyolcvan éves!…
Láthatta abból is, hogy biz én nem köszöntem. Nem igen ugrálok már a
lányok után. Rám mosolyoghatnak… Nincs szükségem tanítónőre. Nekem
gazdasszony kell. Az ebadtát. Aki egy kicsit rendbeszedje a gazdaságot,
mert az igaz, hogy meglehetős csehül állok… Ha csak egy pár jó esztendő,
vagy egy tűzről pattant menyecske nem segít…

Beértek a faluba. Parasztlányok jöttek szembe, gereblyével a vállukon és
szemérmesen lesütött szemmel, vagy kihivó kacérkodással köszöntek fel a
szekérre, Mihály urra.

Mihály szórakozottan bámult rájuk s egy szemmozdulattal sem fogadta a
köszönésüket. A segédjegyző megemelte a kalapját.

Mikor jól bent voltak a faluban, Mihály felkiáltott:

– Az istenit neki! Mégis csak nagy parasztnak tarthat engem az a
kisasszony… Hogy még a köszönésit sem fogadtam… Mi?

A segédjegyző, mintha itt, emberek és házak között bátrabbnak érezte
volna magát kissé túlságosan kihívó hangon mondta:

– Legyen nyugodt, hogy nem köszönt magának. Nem olyan lány az.
Karakteresebb lány, mint amilyeneket Mihály úr ismert eddig… Mi nagyon
jól ismerjük egymást.

Csak úgy remegett az egész fiú, valami belső izgalomtól.

Mihály oda sem ügyelt, a felső ajkát rágta s a távoli kapuját szemlélte,
amelyet már nyitott is kifelé a béresgyerek. A nagy kőoszlopos vaskaput,
amelynek vaslécei rozsdásak voltak s jobbra-balra görbültek. A kapu
fölött ott a címer is, de berozsdásodva, a sárkány a három ágyugolyóval,
amint őrt áll a mai szegénység fölött.

Mihály ráütött a fejével a gondolatára.

Szó sincs róla, mégis nagy marhaság volt, hogy nem köszöntem. Most el
volna intézve az egész. Így meg muszáj vagyok megismerkedni valahogy
vele… Hát azt mégse türhetem, hogy olyan nagy parasztnak nézzen, aki egy
hölgynek vissza se tud köszönni.

Megrántotta a gyeplőt s visszatartotta a lovakat, mert kőre vitték volna
a szekeret a kapu előtt.


II.

A patika üvegajtajában ott ült a szép délutáni napfényen, amely a sűrű
gesztenyefa lombján szürődött át, Berci bácsi, a vén patikus.

Még korán volt, senki sem került hozzá egy kis csöndes beszélgetésre s
az öreg úr nagyokat ásított a délutáni alvás után s a szemét
dörzsölgette. A fán egy-két veréb csiripelt, a levegő tele volt a jó
édes patikaszaggal.

Parasztok mentek el a kapu előtt s tisztességesen beköszöntek. Az öreg
úr álmos, könnyes szemekkel dörmögött valami köszönést s keresztbe fonta
kövér rövid karjait a nagy hasán. Órákig elüldögélt így s várt. Várta,
hogy valaki rányisson s egy kicsit beszélgessen a fülébe. Már szinte
előre készítette az arcát a nevetésre, a tokáját a kacagáshoz való
rengésre, ahogy a dobot készíthetik elő a dobolásra, meg-megszorítva
acélrugóit, hogy jól feszüljön rajta a bőr. A szalmából font, nagy
karosszék feneke lecsüngött a földig s mintha bele lett volna nőve Berci
bácsi, tofla nadrágjában, bambán elfittyent gérokkjával, s apró tömzsi
vörös arcával, amely szórakozottan előrehajlott s a falusi élet minden
egyszerüsége, korlátoltsága és jámboran emésztő primitivsége ott ült
rajta.

Végre megjött az alkonyat s az emberek ki mertek bujni a hűvös,
pincelevegőjű, letakart, lezsaluzott ablakú házaikból vagy hazakerültek
a mezőről, ahol fárasztó és izzadt munkába voltak belefulva.

Cirbesz ment végig a kopójával az utcán, a volt főbiró, akit az
adósságai miatt mozdítottak el az állásából. Azóta a száraz, kis fekete
ember alig megy ki a faluból s fürjeket keres naphosszat a dombos
határban.

– Jó napot Berci bácsi! – köszönt be s egy kis habozás után be is
fordult.

Megfogta az öreg úr puha nagy kezét, de csak úgy újjheggyel. Rögtön el
is eresztette. Únta az öreget, mint mindent a világon, dehát az ember rá
van kényszerítve, hogy éljen, mit tegyen, el kell fogadnia a világot, ha
már megvan.

Most már ketten ültek.

– Jó idő van, – szólt Berci bácsi.

– Jó.

– De a kukoricára elkelne egy kis eső.

– El.

A főbiró szivart vett elő s rágyujtott. A kutyája a lába elé hevert
karikába s a legyet kapkodta. Mintha megduplázódott volna az unalom,
amely eddig még békésen szundított a patika üvegajtaja előtt. Nagy
rakott szekér nyikorgott el az utcán; két kis sovány ökör huzta, a
nyelvét nyujtva. A szekér tetejéről hosszúbajszú, sovány paraszt lógatta
le retkes nagy fekete lábát s egy újjal csutka szalmakalapjához köszönt,
de az urak oda sem ügyeltek, nem fogadták.

Ujabb alak tünt fel az utcán. Hegymegi doktor jön, idegesen rángatva a
vállait. A patikus meg a volt főbiró kissé érdeklődve nézték a
kisdiákos, deresfejű urat, aki vékony derekát idegesen rángatta, s
türelmetlenül rágta kurta nyirott bajszát. A mezőről jött, a szőlőből,
ahol veszekedett a munkásaival és oktatta őket s közben az összes
arcizmait kínosan össze-vissza tekerte.

Barátságosan köszönt be s megállott:

– No mi van? – dugta két öklét a zsebébe a doktor, hogy barna
meggyfabotja az égnek meredt mint a puskacső.

– Semmi, ülünk, – mondta Berci bácsi. Hegymegi nem várt sok biztatást,
hozzájuk ült. Levette kemény szalmakalapját s zsebkendőjével a homlokát
törülgette. Foltonkint egész vörösre dörzsölte az arcát s a szemöldökét
felhuzta magasra, a haja tövéig. Akkor elernyedt és összeesett. A főbiró
jóízzel szivarozott, Berci bácsi kedélyesen pipázott, de Hegymegi nem
volt dohányos ember. Ahogy ráborult a nyugalom, a csönd, úgy összeesett,
mint a levetett keztyű; csak néha-néha rántotta fel a balvállát a
füléig, idegesen, mint a Cézár, amely türelmetlenül verte el vágott
farkával a legyeket. Végre egy percre ő is belesüppedt a poros csöndbe s
apró, könnyes szürke szemei elmeredtek, mintha felakadt volna az
életműködése.

Akkor toppant be közéjük Mihály.

A fiatal ember kissé felverte az öregebbeket. Mintha követ dobnak a
vízbe, az álló tóba.

– Kicsipte magát az úrfi, – mondta az öreg patikus és hosszan kacagott,
úgy hogy a szemei egészen belevesztek vastag arca ráncaiba.

– Illik is – mondta Hegymegi doktor, – fiatal ember. Ne járjon úgy mint
egy tanító.

Mihály nagyon röstelte, hogy frissen van borotválva, hogy tiszta inget
vett, a cipőjét kifényesíttette, ruháját lekeféltette. Röstelte az új
szalmakalapját, a friss kék nyakkendőjét, amelybe egy arany bogár volt
tüzve s azt hitte az egész falu róla fog pletykázni, amért így
váratlanul felébredt. Eddig szinte túlozta a lomposságot, maga hányta a
trágyát a szekérre s úgy ment végig az utcán és kifeszítette a mellét,
mint egy parasztlegény.

– Bizony snasz világot élünk, – mondta Hegymegi doktor, – nem is ismerek
rá a kerületre, mintha nem is abban az országban laknánk itt. Az a
népség, ami ma van. Nem is ismerek rá. Elpettyhüdt alakok. Én legaláb jó
napokat éltem itt valaha. Annak örülök, hogy legalább én leszedtem a
tejfelt idejébe.

A patikus hangosan kacagott. A főbiró hosszú füstöt szíjt fel s
szótlanul eresztette ki az orrán át.

Mihály széket hozott ki a patikából s leült. A nap kezdett veszíteni a
tüzéből s a gyógyszertár belső helyiségéből, a nyitott vasrácsos ablakon
át a gyógyszerészsegéd fuvolázása hallatszott fel.

Ötszörös lett az unalom, tizszeres. De jóleső és lebékítő, hizlaló. Nem
volt beszélni valójuk, dohányoztak, Mihály is cigarettát sodort. A segéd
fuvolája olyan bánatosan dudorászott, valami ismeretlen, idegen szelid
melódiát, mintha téli éjszakákon a szél fujdogálja énekét a kémény
likain.

Egyszerre csak mint az öt férfin villamos áram futott végig.
Önkéntelenül kigyult a tekintetük s előre néztek, végig az utcán.
Hegymegi doktor felrántotta vállát kétszer-háromszor a bubjáig s még meg
is vakarta válla hegyivel a fejét, mint az ökör a szarvával a hátát. A
főbiró villogó szemmel hajolt előre s orrlikai kitágultak, akár a
szimatoló agáré. A vén patikus nagy hasa fölé buktatta előre kis dagadt,
vörös fejét s apró szürke szemeiben apró, fényes pontok látszottak; a
segéd kihajlott az ablakba s úgy fújta, majd megszakadt a tüdeje, a
fuvolát. Mihály azonban egy lépést visszahuzódott kemény kerek székén s
ellenségesen nézett.

Már egészen itt járt előttük a lány. A nagy bronzhajú, szőke lány, fehér
napernyőjét a vállán forgatva csendesdeden. Az önérzetes lépésű,
fehérbőrű kipirult arcú fehér lány. A tanítónő.

Az öreg patikus megemelte a kalapját, az ócska, zöld kis posztókalapot.

Utána Hegymegi doktor kapta le kerekszélű szalmakalapját s hangosan
köszönt:

– Kisztihand! Hova, hova?

A lány nevetett. Húsos, duzzadt, széles ajkai szétnyiltak s kissé
rendetlen fehér fogai előragyogtak.

– Megyek a mezőre, sétálok.

Hegymegi doktor már ott állott a zöldre festett kis rácsosajtónál.

– Jól teszi, az egészséges.

A főbiró ridegebben egyenesedett ki s szintén megemelte kissé a
kalapját.

– De veszedelmes! – mondta.

– Miért? – kérdezte vidáman a nagy lány s vékony csipkebluzából, s
csipőn megfeszülő, fehércsíkos, harangaljú szoknyájából pompásan tüntek
ki az idomai.

A főbiró nem felelt, felduzzasztott tokával mosolygott.

Mihály előbbre lépett.

– Kezét csókolom, – mondta, – mi még nem is vagyunk bemutatva egymásnak.

A lány kezet nyujtott. Mihályt erős hőség futotta el, mikor ezt az erős,
nagy, puha kezet megfogta. Ezernyi apró fehér foltocska volt a lány
fehérpiros bőrén, egészséges tarkaság s a könyöke felé gyönyörű vonalban
karcsúsodott el a telt karja.

– De azért ismerjük egymást – mondta a lány s oda köszönt az ablakba a
gyógyszerészsegédnek, aki abbahagyta a fuvolázást.

Azzal tovább ment a kerítésen túl; fehér himzett napernyője eltakarta a
fejét, vállát, csak erős, karcsú dereka és ropogó, suhogó hosszú
szoknyája, meg a szürke vászoncipőjének a néha kivillanó formája
látszottak.

Mihály úgy érezte, egy kis megtorlás volt a lány hidegségében a
délelőtti nem köszönés miatt; célzásnak vette a lány szavát s dacosan
szegte fel a fejét.

A három úr összenézett és cuppantott, húnyorított. Az öreg patikus
halkan nevetett, hogy a szék is rengett bele. S egyszerre csak megindult
a beszéd, gyorsan és suttogva és a fejüket összedugták.

– Jó figura. Jól fest, – mondta Hegymegi doktor.

– Há há, – kacagott a patikus és hanyatt vetette a fejét.

– Van neki, mondta a doktor s tenyerével mutatta, hogy szeretne
rápaskolni a lány tagjaira.

Egy percre csönd lett; irígyen s féltékenyen néztek össze. Azután utána
bámultak a lánynak, míg csak látták.

Mikor eltünt az utca kanyarulatánál, fellélekzettek. Az ablakon belől
egyszerre megszólalt a fuvola is és szívszakgató bánatban adott hangot,
mintha este a fülemüle kezd rá a jázminbokorban.

– Szeret a mezőre járni, – mondta a patikus.

– Szeret, – kapkodta a vállát, Hegymegi doktor, – minden délután látni
valamerre.

– Délelőtt szekérrel jöttem haza, lucernát hoztam, találkoztam vele, –
mondta Mihály, – de még akkor nem voltunk bemutatva egymásnak. Nem
köszöntem neki.

Hirtelen megröstelte a mentegetőzését.

– Jó kis nő, – mondta komiszkodva, – egy hétig elkutyálkodnék érte.

– Vagy körülte, mi, Mihály? – nevetett a főbiró.

– Azt elhiszem, – szólt a főbiróval egyszerre Hegymegi doktor, – még
fontra is megéri az árát. Ritkán kap az ember ilyen pácienst! Úgy-e
öreg! – s a meggyfa botjával hasba lökte a patikust.

Berci bácsi lehúnyta a szemét s göcögött.

Melegség futotta el őket s felszabadult a nyelvük. Szilaj megjegyzéseket
engedtek meg maguknak s az arcuk éle kipirult. Úgy viselték magukat,
mint tavasszal a megbolondult mének s szabadra eresztették a
fantáziájukat s a nyelvüket, ahogy csak a falusi, kipihent vérű magyar
urak tudnak szókban fürödni a csinos nők kútfejénél.

Mihály egyre vadabb lett. Igyekezett túllicitálni a vén kujonokat.

– Nem én, – mondta, – ez egyszer nem sajnálom a fáradságot, utána vetem
magam.

Az öregek irígyen néztek rá s már is látták, hogy sikerült. Hja, fiatal
ember. Birja is, teheti is. Vén és kellemetlen feleségeikre gondoltak,
akiknek szemölcs nőtt az arcán s a sok pletykában olyan parasztosra
kopott a nyelvük és a gazdaság körül, a falusi lomposságban formátlanra
idomtalanodott a termetük. Egy pillanatig sem haboztak, hogy Mihályt
visszautasítás is érheti s a fiatalságukra gondoltak, az eltünt
ifjúságra.

– Megéri a fáradságot, – hát csak rajta Mihály… Minden percért kár… –
mondták össze-vissza.

Mihály izgatottan pödörgette kis fekete bajszát.

– Nem is töltöm az időt! – szólott mosolyogva s felállott.

Idegesen nyújtott kezet az uraknak s megrázta az öreg patikus
puhányszerű nagy lomha kezét. Az öreg balkezével megveregette a jobba
fogott kezét s alig akarta elereszteni.

A főbiró szárazon, alig érintve adta a kezét s arra gondolt, hogy ha
valahonnan száz forintot kaphatna készpénzben. Hegymegi doktor meg is
veregette a Mihály vállát s a szemét-száját harminc felé rángatva, a
fiatal úr arcába lehelte pálinkaszagú irígységét.

Még a gyógyszerészsegéd is, mintha megérezte volna az időjárást, az
ablakba állott s szomorú futamokat repített a ruganyos, ideges léptekkel
nemes vadászatra induló Mihály után.

Mihály a segédjegyzővel is találkozott az utcán.

– Hová tetszik menni, Mihály úr? – kérdezte azzal a féltisztelettel,
félbizalmaskodással, amely mindig fonákká teszi a nem egyrangú s nem
egykorú fiatal urak közt a viszonyt.

Mihály felülről nézett le a fiatal gyerekre.

– Megyek, megcsókolom a tanítónőt.

S hogy a fiú biborvörösre vált arcát s zavarát látta, magyarázva tette
hozzá:

– Már megismerkedtünk… Már köszönünk egymásnak… A kicsike a füzes felé
sétált előre… Ott lehet! Nem igaz? Fák alatt… Ott senki sem látja…

A fiatal fiú reszketett s nem birta levenni a szemét a vakmerő és
szerencsés Mihályról s egy pillanatig sem kételkedett benne, hogy
megtörténhetik, amit a határozott úr igér… Túlságosan fiatal volt a
fantáziája. A legszertelenebb lehetőségre gondolt s azt is fájó
kétségbeeséssel vette biztosnak.

A térde remegett, a gerince zsibbadt volt, a szeme könnyes. Már egész
csomó verset írt a tanítónőhöz és egyet sem mert megmutatni neki.


III.

Amint a mezőre kiért, mindjárt meglátta a sárga tarlók és zöld mezők
fölött a fehér napernyőt.

A leány azonban nem a füzesek felé ment, hanem a mezei uton haladt előre
a szántók között, ahol egyetlen fa sem volt, s a legmagasabb az útszéli
grádicskóró volt a mezei bokrok közt, amelyek alatt csókolózni lehetne.

Mihály elkezdett lassabban haladni, s egyre gyávábban nézett utána a
lánynak.

Milyen bátran tud egy uriember merész fogadkozásba törni ki egy védtelen
leány felől s lám mégis a legbátrabb is némi gyávasági rohamokkal
kénytelen megküzdeni, ha tettre fordul a dolog.

Bizonyára nincs semmi ok a gyávaságra. Hiszen egy fiatal leány éppen úgy
tele van vérrel, mint a fiatal férfi. Csak meg kell találni a
pillanatot, amikor a leány fantáziájához hozzáfér az ember… De hogy
lehet megtalálni a nagy és titokzatos zárnak ezt a titkát.

Véletlenül… Csak véletlenül… Ha éppen összehangzik az elvetett szó a
szív s a vér rezonanciájával. Különben tovasíklik fölötte s nyomtalanul
suhan el.

Az a kérdés, van-e célja ennek az egész heccnek, vagy nincs.

A vére föllángolt.

Cél, az van.

És mégis ahelyett, hogy utána rohant volna, még jobban meglassitotta
lépteit. Olyan síma ez a határ, hogy egy mértföldről minden mezei kapás
ellenőrzi a leány tisztességét. Még a mozdulatokra is ugyan vigyázzon,
aki hírbe nem akar keveredni.

Összevonta a szemöldökét s ráfogta, hogy ezért kanyarodik le jobbra egy
gyalogjáróra.

A zöldülni kezdő sárga talló sarkában megállott s utána nézett izgult
szívvel a nem is nagyon távolban, lágyan libbenő lépésekkel elhaladó
nagy fehér leánynak.

A szíve szorult s gyötrődő érzések töltötték el. Mintha egy világ s az ő
legbecsesebb világa úszna el előle a távolba, s ő boszorkányguzsba fonva
le lenne nyügözve, hogy utána ne rohanhasson…

– Ej, még csak ez hiányzik, – kiáltott fel szinte haragosan – hogy
szentimentális legyek, mint egy… mint a segéd úr!

Lerázta magáról a meghatódás zsibbadtságát s cinikusan és újra férfiasan
indult tova.

Egy-két trágár szitok egészen rendbeszedte a hangulatát, amely már
kezdett csúnyán gyáva lenni s nemsokára olyan bátran és ruganyosan
lépdelt a fehérre kitaposott uton, ahogy illik.

– Felőlem ötven embernek a szeretője lehet, – mondta könnyedén magában s
végig vágott mosolyogva nádpálcájával a nadrágja szárán.

– Az a fő, hogy az embernek elég pénze legyen – gondolkodott tovább. –
Ha a birtokot egy kicsit rendbe tudnám szedni, a fene azt a sok
váltólejáratot, már megint itt van egy a nyakunkon… akkor akármikor
felruccanhatnék Pestre. Ott aztán nem ilyeneket válogatok magamnak,
hanem olyan nőket, hogy…

Cuppantott s vérbe borult a szeme.

– Mit törődök én ilyen kis falusi rongyocskával! Ez a legdrágább; csak
járatja az embert maga után, potyára… Ezek a legkitanultabbak, ezek a
látszólag ártatlan lányok… Nekünk adják az erényest, maguk közt meg, a
tanító kollegáik, meg a maga kompániájából valókkal bezzeg…

Már megint nagyon elszaladt a fantáziája.

Heves léptekkel ment tovább a kukoricása felé, ahol egész sereg nép
dolgozott s a pálcájával csapkodta a gazt.

– Megszégyenített. „Azért ismerjük egymást!“ és tovább néz, elnéz a
fejem fölött, azt a hétragyogóját…!

Csikorgatta a fogát s feldühödve nézett el balra, le a sík mezőre a
dombhátról. A fehér napernyő úgy libegett, mint egy virágszirom. Rémlett
neki, mintha alatta megcsillogott volna az enyhülő tüzű esteledő
napfényen az a bronzszínű haja, az a vérforraló, átkozott dús bronzvörös
haja.

– Ismerjük egymást, hát azért köszönhettem volna neki. Milyen finoman
tudja szememre vetni! No megállj! Ha még egyszer találkozunk, megteszem
a heccet, hogy megint nem fogadom a köszönését! Nem ismerem… Egyszeri
látásra nem köteles az ember mindenkit ismerni!… Minden tanítónőt…

Elmosolyodott s megcsóválta a fejét. Aztán ujra utána nézett a lánynak.

– Szép dög.

S tizszer elmondta magában e két szót. Egyre durvábban s egyre izzóbban,
szinte megrágta, lenyelte, megforgatta az inye közt, mint valami erős
izű bonbont.

– Szép lehet… ugy… istenigazában!

Feltolta a kalapját a bubjára. Azután meg lekapta a régi kajla
panamáját, amely olyan kemény volt, mint a bőr, de már rongyosodni
kezdett a hegyin, mert minden hónapban kimossák neki otthon…

– Már veszek egy uj kalapot. Valami divatosat. Valami fess, lapos
kalapot… Nagyon ágrul szakadt gavallér vagyok így. Meg se látott a
bestia…

Egy percig hallgatott.

– Pedig szép… Szép a nyavalyás…

Aztán tovább indult s félig lehunyt pillái alatt igyekezett maga elé
képzelni azt a vastag bronzszinű hajat, amely vastag csigában
konkorodott ki a lány lógó szélű nagy panama kalapja alól. A fehér
nyakára… Milyen fehér a bőre, a puha, kövérkés álla… Tenyérrel
megveregetni a nyakát, azt a szép, széles, hatalmas nyakát, amely a
kivágott bluzból kivilloglott. Milyen erős, milyen kemények a mellei,
milyen csipői vannak… A Drága tomporára, a kedvenc lovára emlékezett s
önkéntelen kinyujtotta a tenyerét, hogy végigsimítsa…

Nagyot sóhajtott.

– Az isten verje meg… Az apámról maradt összes adósságomat odaadnám
érte, ha csak egyszer…

Keservesen mosolygott a viccén, azt is ritkán mondott életében. Gyorsan,
biztosan gyalogolt tovább a keskeny ösvényen.

– Ej, ej, – gondolta tovább, – az ember egyszer talál ezen a rongyos
falun egy ilyen pompás nőre és ahhoz se lehet hozzájutni. Micsoda
szerencse volna az, ha ez olyan szabadabb zsákmány lenne. Ha közkincscsé
tenné a bájait, ahogy szegény, de nem tisztességes hölgyek szokták…
Milyen örömmel adná le az ember az obulusait, hogy részesüljön a
kegyekben… És mit is akar. Egy kis falusi tanítónő. Ugyan istenem, mire
néz, mire számít. Attól még férjhez is mehetne egy kollegájához,
legalább elemlékezhetne a vidám fiatalságára.

Szélesen mosolygott s csámcsogott. Meg volt elégedve magával, hogy ilyen
jól megoldotta a tanítónőcske sorsát.

– Szép szép az erényesség, – folytatta vidám filozofálását, amely olyan
szépen kitöltötte a hosszú uton az idejét s olyan jó bizsergésben
tartotta a vérét, de ha azon már régen túl vagyunk, hogy a lányt más
anyagból valónak tekintsük, mint a férfiakat. Az is ember, annak is
emberi szükségei vannak… Már pedig ha egy fiatal férfi kerül így önálló
tanítónak, annak bizony az az első dolga, hogy minél előbb túl legyen az
ártatlanságon… Hát egy lány mit csinál? Hol és hogy hűti le az érzéki
bőségét?

Mihály kezdett megint nagyon reálisan gondolkozni s csak úgy törölgette
magáról a verejtéket.

– Persze – kapott fel egy ujjal, amint rájött az igazságra. – Persze, az
az egy, az az egyetlenegy okuk van az erényességre! A számítás! Az hogy
nagyon drágán akarják eladni magukat! Egy egész életre akarják
biztosítani a jövőjüket az első csókkal. A bestiák! A szép bestiák!
Tudják ezek mit érnek! Tudják, hogy csak evvel az egygyel képesek a
végletekig tüzelni a férfit… Igazán, komolyan véve a dolgot, nem
érdemelnek, egyáltalán semmi kiméletet sem érdemelnek!

A nádját kettőbe hajlította, meg kirugatta. Ujra elnézett arra nyugatra,
amerre a lány jár, de már nem láthatta a napernyőt a könnyű nyirségi
homokdombok miatt.

Az ajkát harapdálta.

– Hm. De az is régi tapasztalat, hogy az ártatlansággal könnyű elbánni,
– okoskodott tovább. – Ha pedig evvel nem könnyű, akkor ez nem is
ártatlanság ám!… Már pedig ha nem ártatlan, akkor meg el kell vele
bánni!…

Mint aki a bölcsek kövét fedezte fel, már megint kész volt a dologgal.
Egészen könnyű és vidám, friss és megelégedett lett. Már érezte
izmaiban, hogy fogja derékon kapni azt a szép kisasszonyt, hogy fogja
csókolni, csókolni…

Észre sem vette, már ott volt a munkásainál.

Szórakozottan nézte őket. Az arca égett, még a homloka is ki volt
pirulva. A szeme ki volt égve.

– Fiatal úr, tessék jönni kapálni! – kiáltott rá egy kis fekete lány a
kukoricásból.

A többi kacagott s Mihály végignézett a rongyos, istenadta teremtéseken.
Aprók voltak, satnyák, lesült fekete bőrüek, kóchajuak s olyan közel a
földhöz, amelyből lettek… Ezek is lány nevet érdemelnek!

– Ne bántsátok, rosszkedve van! – sivította egy másik éles torkú huncut,
akinek nagyon fel volt vágva a nyelve bizonyos kazal alatti ölelgetések
óta.

– Fáj a foga!

– Mire?

– Kire?

Röhögtek. Mihályban borzasztóan feldühödött a harag.

Úgy elfult, hogy még szólani sem birt. Még arra sem érezte méltóknak
őket, hogy rájuk rivaljon. Máskor visszavagdosott s tíz mázsás szókkal
tromfolta le őket, vagy ököllel, szorongatásokkal, vagy a nádpálcával,
ha éppen tekintélyt akart tartani.

Most visszafojtotta magába türelmetlenségét s elnézte a szeplős,
agyondolgozott, gőzölgő cselédeket, a sovány, éhes nevetésű
parasztasszonyokat s elfordúlt, mint a vásárban a kis görbe riskáktól,
ahol vakon megy keresztül a kajla paraszt tehénkék közt, meg sem látja
őket, de felvillan a szeme, ha egy fajbornyút lát.

Így van hát ez a magunk fajtájánál is. Elfordúlt s otthagyta ezeket a
satnya jószágokat, akiket még tegnap olyan gusztusára valóknak tartott s
akiket egy-két forinttal olyan bőven szokott volt megfizetni
alkalomadtán. Ej, haj, mennyiben fog neki kerülni még az a nagyszerü nő,
aki ott kering körülötte a levegőben, a földön, mint egy csábító és
fenyegető szirén.

Szivta a fogát s fütyörészett, hogy ideges türelmetlenségét szelidítse.

Térült, fordúlt, megint csak arra baktatott, amerre a lány eltünt a
dombok mögött. Hátha meglátná a fehér napernyőt legalább.

Amint egy halomra felért, csak szembe jött rá a lány.

– No lám, félúton elém jön, – nevetett fel Mihály s jó jelnek vette.

Hirtelen elfelejtette az egész hosszú és nyers filozófiáját, amit úgy
felépített ezen az uton s őszinte örömmel és már messziről kiáltotta a
lány elé, kalapját lengetve:

– Kisztihand!

A lány mosolygott s biccentett. Ide csillogott fehér fogsora a halvány,
gyönge rózsaszinü arcból. Az alkonyodó nap rásütött nyugatról s a haja
úgy fénylett, mint az arany.

– Nagy sétát méltóztatik tenni…

– Jaj lássa, imádom a falut. Olyan vagyok, mint egy falusi, szeretek a
mezőn járni.

– Pardon, pardon, a falusiak nem szeretnek a mezőn járni, azok csak
akkor mennek a mezőre, ha muszáj…

– Hát én nem is vagyok falusi, mondhatom, hogy sokkal jobban örültem
volna, ha Pesten maradhatok…

Mihálynak megvillant a szeme. Hopp, erre nem is gondolt, hogy ez pesti
lány, hisz akkor van remény… Mindjárt bátrabb lett és merészebb.

– Szóval nem érzi jól magát nálunk! – mondta s a szemébe nézett.

– Tudja, mikor először hallottam, hogy bömböltek a gyerekek az
iskolában, magam is rákezdtem a bömbölést.

Kislányosan hunyorított a szemével, játszott a szájával s felvonta a
vállát és a napernyője bojtjával játszott. Mihálynak elragadó volt,
szinte táncolt mellette. A hangja olyan sima volt, mintha vég selymek
volnának kihúzva a zöld gyepre a pataknál s Mihály úgy érezte, mintha a
lelkén zongorázna a hang.

A lány lehajlott, leszakított az utfélen egy virágot s azt kérdezte:

– Mi ez?

– Ez? Ez valami gaz.

A tanítónő édesen kacagott.

– Ez kérem Euforbia pratenzisz.

Mihály nevetett.

– Én instállom, csak azt tudom, hogy ezt ki kell kapáltatni a buzából…
Nekem az elég a botanikából.

Úgy beszéltek, mintha régi, kedves, összeszokott, bizalmas ismerősök
lennének. Fölöttük kiterjedt az ég, amely lassan lilavörös lett,
körülöttük a nagy mezőség, telehintve a növények közt állatokkal,
emberekkel. És ők úgy lépkedtek előre, mintha csak ketten volnának az
egész nagy teremtett világon.

– Tudja, mit csináltunk a minap, – mondta a lány s nagy, telt, fehér
arca valami drága gyöngyházfényben csillogott az esti fényverődésben, a
nyaka világított s a szeme, mint titkos tüzek este kigyúlt mécsese
csillogott. – Hát kérem, lementünk csónakba, korán reggel és lementünk a
Tiszán Kiscsapóig. Rengeteg szél volt. Rengeteg. Már vissza akartunk
jönni, de azt a szégyent nem tettük meg mégse. Teljes egy óráig tartott,
míg áteveztünk a vizen. Maga nem szeret evezni?

– Kikkel volt? – kérdezte Mihály sötéten.

– Ott volt Galambos, a tanító, a segédjegyző, meg én. A Böske nem mert
beülni a csónakba, úgy nézett utánunk, mint egy szárazföldi madár.

Mihály fölnézett a lányra, annak a szélesen, melegen, kedvesen mosolygó
arcára s azt mondta.

– Minek jár maga akárkivel?

A lány idegesen felkacagott.

– Hát a kollegáimmal csak járhatok.

Mihály szinte elfelejtett válaszolni. Volt a lány hangjában valami
elbüvölően édes, amit ő még sohasem hallott. Valami megzsibbasztó,
amitől az összes érzékei megteltek s olyan ismeretlen jóérzést nyertek,
hogy belebágyadt.

– Igen, – mondta aztán. – Igen… azazhogy nem.

A lány hangosan felkacagott s előre sütve arcát, a napernyője alól
kikandikált s szinte le kellett hajolnia, hogy a konok fiatal úr arcába
nevessen.

– Nagyon udvarias, nem is hallja, amit mondok. Most már értem, mért nem
köszön maga a hölgyeknek. Szórakozott.

Mihály felnézett rá s kimondhatatlanul tetszett neki a nagy és szép lány
babás játéka s a lelke mélyén arra gondolt, hogy vajjon ez a lány
csakugyan nem érzi, hogy már az egész élete csordultig tele van vele.

Mikor a tanítói lakás kapuja előtt elbúcsuztak, Mihály férfiasan és
odaadóan szorította meg a lány nagy puha, finom meleg kezét érdes,
keménybőrű tenyerével s a szive gyökeréig érezte a kéjt, mikor a lány
könnyedén s mégis valami jelentőséggel adta vissza a kézszorítást.

Mikor a lány eltünt, ő fellélegzett. Megkönnyebbült. A szeme csillogott
s ruganyosan lépett.

– No Mihály, mentél valamire.

A volt főbíró csapott a vállára.

Mihály a kaján szemű, lelketlen, sovány ember előtt kihúzta magát,
lehült minden hősége, egyszerre tisztában volt a tévedésével,
föllélegzett s azt mondta:

– Hogyne kérlek… Még ilyen szeretőm nem volt… mint ez a kis tanítónő
lesz…

S nevetett, idegesen, merészen nevetett.


IV.

Az egész nyár eltelt, itt volt az iskolai idő.

Mihály nem tudta elképzelni, hogy a leány megint beálljon a poros, bűzös
kis iskolába és ott a parasztgyerekeket tanítsa írni, olvasni.

Mindennap találkoztak s üres volt az óra és nyomorúlt, amelyben nem volt
vele s nem hallotta a hangját, a kis, bohókás, furcsa, okos beszédét.

Egészen kicsiszolódott. Gondosan öltözött mindennap, a csizmáira nagy
gondot fordított, a nyakkendőire még nagyobbat. Fehér vászonsapkát vett,
elegánsat s turistacipőt, széles amerikai orrút, ahogy a lány
tanácsolta.

Az egész falu róla pletykált s éppen úgy nem tudták, mit akar, mint ő
maga. Már hallotta itt is, ott is, hogy házasítják. Néha dühöngött
miatta, néha nevetett s elérzékenyült, hogy az orra is lógott.

– Mért nem mégy neki, – mondta a főbiró szárazon.

– Nem kell olyan sok teketória, – biztatta Hegymegi doktor.

Mihály összerántotta a szemét s azt mondta:

– Ez egy kitanúlt, becstelen személy. Észrevette, hogy egy kicsit
érdekel, hát nem adja le a… Legközelebb már erőszakot fogok… Meg akar
veszíteni a cudar. Bizonyisten, néha éccaka, ha rámjön a kivánság,
puskával tudnék rámenni.

Az urak nevették, sajnálták s az egész környéken lesték, mi lesz
Mihállyal. Még az asszonyok is, a családban élő urilányok is mind arról
beszéltek bizalmasan. Mindenki biztosra vette, hogy a tanítónő, aki
védtelenül, egyedül, oltalom nélkül, ártatlanúl nyitott arccal és
szívvel jár a világban, előbb-utóbb zsákmánya lesz Mihálynak. Mindenki
keresztet vetett rá, de némelyek azt tartották, hogy már meg is történt
az eset.

Legjobban persze a Mihály asszonyai. Az anyja rettegő szemmel leste a
fiának minden mozdulatát s szakadatlanúl tele volt apró tűszúrásokkal,
amivel a lány jóhirnevét kikezdhette. Nem egyszer nyiltan tanácsolta a
fiának, hogy ne gyáváskodjék egy ilyen teremtéssel, csak nem hagyja
magát az ujja körül forgattatni.

Mihály ilyenkor lesütötte a szemét s térült-fordúlt, megint ott volt a
tanítóéknál, ahova már úgy szökött be, lesütött fejjel, mintha a tűzbe
ugrana be.

Egy délután, mikor szokott drukkok közt szinte belopózkodott végig az
iskolaudvaron, hátra le a kertbe, ahol meg szokta találni a leányt,
nagyon meg volt elégedve, hogy senkivel sem találkozott.

A leány egy kis padon ült és sírt. Ahogy Mihály meglátta, felugrott s
rémülten menekült a ház mögötti kis kertből be a házba. Mihály
meglepetve és megdöbbenve nézett utána. Bünösnek érezte magát. Tudta,
hogy most minden el fog dőlni, jobbra vagy balra…

Utána kullogott a lánynak s az ajtaja előtt megállott. A fejét lesütötte
s halkan szólongatta az ajtón keresztül:

– Szerén… Szerénke… Kicsi Szerén…

Az ajkait harapdálta és ki-kilesett az utcára, amelyről egy
rácskerítésen keresztül akárki beláthatott, nem nézik-e? Ha most valaki
meglátja, hogy itt kuncsorog, elsülyed a szégyentől.

– Édes kis Szerén… Drága kis Szerén.

A lány nem nyitotta ki az ajtót, bentről halk sirásának pisszegése
hallatszott.

– Ne sirjon édes… Ne sirjon édes… – könyörgött Mihály olyan lágyan, mint
az alkonyati szellő.

– Menjen, menjen kérem és soha se jöjjön vissza – és gyöngéden, ahogy
csak lányok tudják taszítva visszatartani a szerelmest: – hagyon el
kérem és ne törődjön velem többé…

Mihálynak a vértől csaknem szétpattant a halántéka.

– Én? Soha! – fulta rekedten. – Ne kinozzon! Szerén! Hát mit akar velem!
– morogta be az ajtó nyilásán s az utcára és a tanítóék lakásának az
ajtajára lesett, nem jön-e tanu…

A lány csak tovább sírt.

– Szerén…

Mély csönd.

– Szerénke…

Sóhajtás.

– Szerénkém… Kicsi Szerénkém…

Felcsukló zokogással felelt a lány s erre megőrülve tette a homlokát a
lány ajtajára:

– Imádom magát, hiszen tudja, hogy imádom magát Szerénkém, drága
szerelmes kis Szerénkém…

S oly forrón s olyan ostobán suttogott egy áradat forró és szerelmes
szót, hogy maga is beleszédült s hirtelen vakmerő indulatok ragadták el,
hogy ököllel szakítsa be az ajtót az egész világ szemeláttára.

Most be. Be, be. Most vagy soha. Ha most bejut, akkor az övé a lány és
minden. És csikorgatta a fogát és kunyorált és nyítt, mint ajtó előtt a
kuvasz.

– Ha be nem ereszt, agyonlövöm magam!

Egy percnyi félelmes csönd, aztán az ajtónál suhog a lány szoknyája.
Suttogó, békítő, türelmes szók szöknek ki:

– Várjon… menjen a kertbe kérem… Menjen… és én is kimegyek.

Mihály megtörülte a homlokát, szakadt róla a tajték.

Lebukott kedvvel fordúlt meg s bandukolt el a kert felé… Szíjta a fogát
s lebiggyesztette az ajkát.

A kert kicsiny volt, de rendkivül sűrű, tömött. Lécállványon szőlő volt
felfuttatva az ut fölött a sötétárnyú lugasig. Buja kövéren nőtt a
túlzsufolt sok növény; a fiatal gyümölcsfákat moha és vértetü lepte meg,
a sok lomb alatt embermagasságra nőtt a mák szára, nagy barna búgóit
lógatva a bazsarózsa kopott, megvörösödő leveleit még mindig a nap felé
nyujtogatta s lehervadó nagy virágok lógtak rajta; a ribizlibokrokon le
voltak hasogatva az ágak, földön hevert a fonnyadt lombja, a zöldségek
gaz között sárgultak s száradt a levelük, a karalábé kövér lila torzsai
szétrepedeztek s kiforrtak a napon.

Mihály leült a lugas féldeszkányi lócájára és térdére könyökölt, égő
fejét a tenyerébe hajtva.

Egy perc múlva felugrott, fogát csikorgatta.

– A disznó… Most be akar fonni… Ő akar a nyakamra ülni.

Köhögött, krákogott, köpött. Káromkodott.

– Milyen egy kitanúlt személy minden lány… Nem eresztett be… Hiszen csak
bent lettem volna!

Bizonyos volt benne, hogy most, most végzett volna a lánnyal, még ha
akármi történik is. A legnagyobb veszedelmek környékezték, de megtette
volna! Most meg!

Meghallotta a lány suhogó, apró lépéseit. Összerántotta a szemöldökét s
úgy érezte magát, mint a vad a hálóban… Talán még most elfuthatna… Ha
átvetné magát a sövényen…

Felállott, a lány elé lépett s oda nyujtotta a kezét.

– Szerén… Drága… Drágaságom… – mondta heves hebegéssel s megfogta a lány
kezét.

Ez nem lépett be a lugasba, ott állott kivül, az oszlop előtt, a
szőlőlevelek alatt s hálásan és melegen és könnyesen emelte fel rá a
szemét s úgy nézett, mint egy Madonna.

– Én tudtam… hogy maga jó…

S a szeméből kiömlött a könny le az arcára, kövér nagy cseppekben gurult
az arcára, lefutott az arca puha rózsaszin lágy bőrén s harmatos
csikokat szántott s rengő csöppben ült meg a cimpáján, aztán az ajka, a
csókolni való bágyadt, elgyötört fájdalmas ajka szélén és Mihály kitárta
a karjait és átölelte a lányt és megcsókolta, forrón, szorítva, rágva s
azt suttogta:

– Legyél a feleségem, legyél a feleségem.

S a lány kitárta két kövér vastag puha karját s átengedte magát a férfi
kinzó szorításának és engedte, hogy az becipelje a napról a vadszőlő
fülledt árnyába a kis padra, amely csaknem leszakadt alattuk s a kis
asztalra, amelynek karó lábai kidültek a fordulatuktól.

Úgy ültek ott soká, kinosan összeölelkezve, sután és félszegen, mint két
süldő gyerek s Mihály ott tartotta a száját a lány izzadtságverte
nyakán, mert uj erőszak nélkül másutt nem érhette el s beszívta a lány
forró nyári illatát, aztán lassú küzdelemmel elrabolta a száját, a nagy,
sebformájú, forró, nedves száját.

Sokára, ijedten, lélekzet nélkül tépte ki magát a lány a férfi karjai
közül és lázban, lihegve, gyermekijedtséggel suttogta, míg a szemei oly
gyávák voltak, olyan visszarémültek, mint a halálos bünösé:

– Mit tett Mihály. Az istenért, Mihály!

– Feleségül akarlak venni! Feleségül!

– Istenem!

– Feleségül, feleségül, feleségül! Feleségül az istenit!

A lány kuncogó kacagásban tört ki s arcát bedugta a Mihály álla alá,
odatette a Mihály mellére s a vállát rázta és rengette a széles,
gömbölyü, gyönyörű vállát a belső öröm kacagása.

És Mihály hályogos szemmel nézett rá s azt sziszegte magában:

– A fene egyen meg, céda. Megfogtál, a fene egyen meg.

És azt lihegte hangosan:

– Mert imádlak. Mint egy szentet imádlak. Te angyal, te…

S a lány minden szóra megremegett, mint a kihajszolt paripa, s egyre
jobban befészkelődött a férfi erős, izmos karjai közé.

Ez átölelte és felhúzta magához, a vállát s a nyakát csókolni kezdte, a
fehér bőrét ott bent, beljebb egy ujjnyival, a bluz vágásában, ahol a
nap le nem pörkölte, ahol olyan fehér volt, mint a legüdébb harmatas
bimbó, aztán körülment a fején, az arcán, az állán s egy foltot sem
hagyott szárazon és agyoncsókolatlanul.

– Feleségül akarlak, hát mit képzelsz, mit akartam, mért jártam utánad,
ha nem feleségül, hát mit gondoltál, hát hogy képzelted, te szent, te
angyal, te drága cudarom.

Megfigyelte, hogy a lány egyszer sem csókolta vissza. Csak türte a
csókjait, türte mint a tűzesőt s csak a kezével simogatott és
szorongatott és lelkendezett.

– Most aztán mondd meg, mi volt a bajod.

– Semmi.

– Semmi?

– Most már semmi, semmi.

– No csak mondjad, csak ki vele… Pletyka?… Az?… Az én fajtámból?… Igen?…
A hugaim?… Az anyám?!

A lány engedte hinni, hogy az. A Mihály agyát vér döntötte el, réveteg,
véres szemmel fordította körül a fejét.

– Mert megmondtam nekik, hogy ha megházasodom, – lihegte, hazudta, –
hogyha feleségül veszlek, akkor neki pusztulni kell a házból… Pusztulni…
A jányokkal együtt… Mert ott csak egy asszonynak van helye! Az én
feleségemnek, az istenit neki!

S a lány most először nyujtotta fel, kinálta fel a száját, hogy csókkal
fizesse meg, csókkal tapassza be a szót.

– Te drága, te jó, te legjobb a világon.

Mikor késő este már mindent kiforralva és megbeszélve kilépett a
kiskapun az utcára, megállott az utca közepén s a zsebébe nyúlt. Kivette
a szivartárcáját s összevonta a szemöldökét. Megropogtatta a szivart,
leharapta a végét, rá akart gyujtani.

Hegymegi doktor tette a vállára a kezét.

– Szervusz, szervusz Mihálykám… Akarsz gyufát?

Rágyujtott.

Együtt mentek tovább.

Soká hallgattak, végre a doktor hamiskásan bökte oldalba Mihályt.

– No, hát a jánnyal mi lesz? Széna, szalma?

– Széna.

– Maffene, csak nem. Megvan?

– Meg lesz!

– Á, á, biztos?

– Biztos.

– Hogyhogy?

– Egész egyszerüen: feleségül veszem!

– Maffene!… Csak nem.

Mihály cinikus mosolyt igyekezett mutatni.

– Hát… utóvégre ez a legolcsóbb…

– Az már igaz.

– Egy-két év múlva, ha megunom, kiadom az utját… De hogy én egy ostoba
szenvedélytől megvesszek!…

– Látod, ez még inkább igaz, – mondta Hegymegi doktor, egész homloka
csucsára felvonva szemöldökét. – Ez meg még inkább igaz: első az
egészség.

S Mihály nagyot, mélyet lélegzett, meg volt nyugodva, a világot is
elintézte.


V.

Reggel még eső volt s a hotelek és penziók ablakain szomoruan néztek ki
az emberek a távoli szürke tengerre, amely egybeolvadt az égről
lecsúszott esőfelhőkkel. Hát így kell szenvedni a drága pénzünkért; nem
jobb volna otthon Pesten és este kimenne az ember vacsorázni az
állatkertbe, vagy a szigetre.

Kilenc óra tájban kiderült, a fellegek szétszakadoztak, az ég csudálatos
kék, frissen mosott szinbe öltözködött, a tenger kisimult s mély kékben,
nyugalmasan villózott a domboru láthatárig, tulsó partján feltüntek a
vegliai, chersoi szigetek hegyei s a part egyszerre megtelt sétálókkal s
a nedves padokat finom zsebkendőkkel törülgették, akik a szép kilátásba
akartak süppedni.

Tiz órakor már a vizben lubickolt az első három viziember. A kávéház
nagy terraszáról csodálták a vékony és fekete nőt, aki oly kitünően
fürdött a nehéz kék vizben s olyan szemérem hijján röpködött, mint
valami repülő delfin, férfi társai markából, egy-egy pillanatra egész
karcsu testével ki a komor vizből s bele a felvert ezerfodru habok
fehérségébe. A trambolinról messze hallatszott rekedt, ideges, fázós
kacagása s a hölgyek, akik fehér ruhában irigyelve nézték a terraszról
vidám pocskolását, fázósan huzták össze magukat s azt mondták:

– Várjunk még fiam egy óráig, mig melegszik a tenger.

Lassan mégis szivárogni kezdtek lefelé a száraz kis nők a csobogó
tengerbe a kabinok sárga korlátján. Már lent volt a szőke olasz asszony,
három lánykájával, mint sovány kis kacsákkal a tömött ruca; vékony fehér
békalábakkal rugdosódtak a vizen a kicsik, mint apró Murilló-angyalkák,
szárnyacskák tömbjeivel, úszótökkel a hátukon.

A fiatal úr, aki mindezt megfigyelte, odatámaszkodott a terrasz
kőoszlopához és egyenként vette szemügyre a nőket, akik a kabinokból még
szemérmes fürdőköpenyben indulnak le a viznek, de amint igazán belépnek
a terrasz publikumának szemhatárába, egy pillanat alatt lehámlik róluk a
ruha szeméremkinja, s testüknek teljes pompájában, a termetükre simuló
egyszinü selyemtrikóban kiemelt bájaikkal, bátran és kihivóan és szinte
öntudatlan ártatlansággal tárják föl magukat. Mint a szirének s a tenger
ismeretlen mithikus asszonycsodái, akiknek sejtelmük sincs a szárazföld
illemeiről. A viz boldog testéletű őslényekké teszi az embert.

Félóra alatt már zsibongó sürűre gyültek lent a csendes, homokos öbölben
a nők. A finom vonalu női testek közé vaskosabb és töppedtebb
férfitestek vegyültek. Odaát tiz méternyi kötélvonalon tul, a férfiak
számára kimért vizben szinte senki sem volt. Az urak odafent sütkéreztek
az öltözők alatt a galérián vagy a lusták szikláján süttették a nappal
magukat, vagy legtöbben a nők között lebzseltek összefont karokkal, a
forró kis női testek közt, amelyek bizonyára felmelegítik a végtelen
tenger e kis sarkát.

Már talán mindenki is itt van; a szép kis világoskék leány, aki örökké
szem előtt röpköd, tizenötéves szépségével, fiatal uraktól körülúszva,
körülheverve, körülsuttogva a vizben, a sziklán, a távoli dobogón, itt a
magános úszó, a barna nő, a szemébe hulló frufrukkal, amint erős barna
karokkal szeli a lapos tengert, úgy öleli, simogatja, hogy minden
férfiszemet magára igéz, míg páratlanul csúszik körül, körül a viz
kékjén; itt ugrál már a karcsú testű fickó, aki hosszú
bugyborékolásokkal bukik fel a számtalan fejes ugrásai után; itt a kerek
arcú egyszerű lányok, akik otthon a kassza mellett, az íróasztal mellett
fognak soká emlékezni, enyhe manikürözés közben e szép napokra; itt a
sárga kimonós, tarka, szép budapesti szinésznők, akik népdalokat
énekelve s az Uncili-smuncilin ujjongva eveznek be teljes kosztümben,
fürdődresszes fiúkért…

A fiatal úr visszanéz a terrasz népére s meghallja a zömök kis magyar úr
rekedtre fojtott hangját, aki feleségébe, a szép fiatal, finom barna
asszonyába belékarolva, rákényszeríti, hogy az ő falánk férfiszemével
nevessen a lent nyüzsgő vizi népen; meglátja a nászutaspárt, amely
hirtelen elmerengéssel eszmél rá, hogy kettejükön kivül talán más
párulási lehetőségek is vannak; az öreg ezredest, aki vastag fehér
bajusza alól nevet, a belső tűznek ifjúi fellobogásával; a mamát, aki
Ibolykájának fesztelenül kiabál le: De ne légy olyan soká a kövön. S a
kis lányt megint, aki vállát rántja s még bátrabb pózban hever el lent a
szikla betonozott tetején, a fölötte tüző férfiszemek alatt.

S hirtelen meghökkenve néz egy nagyszerű nőre, aki ezüstszürke
selyemtrikóban, babos kendőben áll egy pillanatig a viz fölött,
kihámozva köpenyéből, mint Vénusz a habok kagylóján.

Ki lehet ez! Hatalmas és formás mellei, széles csípei; hosszú karcsú
lábai, vakítóan fehér karja tükörfényesen szikrázva a napon, míg
lelépked a három deszkán s a vizbe ereszkedik. Kövérkés álla, szelid
tokája, nagy sötét szemei s aranyló erős szemöldökei egyszerre
meghökkentik a fiatal urat s a hajdani segédjegyző ráismer a hajdani
tanítókisasszonyra.

Ah, mit nem adott volna érte valaha, hány évet az életéből, ha így
láthatja, amint most a vizbe siklik s tova úszik a kötél hosszán, egész
szépségében, ki-kivillantva fehér karjait a kék fényű vizből.

Ész nélkül rohan a fürdőbe, lázban, régesrégen nem érzett lázban
szabadítja meg magát fehér ruhájától s ölti magára fekete trikóját…

A deszkán megállt a viz fölött s mintha valamely idegen atmoszférába
ereszkedett volna, lehült a vére s elmult a hősége. Rövidlátó szemét
erőltette, hogy rátaláljon a nőre; nem találta s lomhán fordította
szemét tovább. Izmos karjait összefonta, s jól eső önérzettel érezte,
hogy most szebb és neki illőbb ruhát visel, mint mikor utcára öltözik.
Rászállott a közérzés s ennyi meztelen, meg annyi felöltözött nép közt
épúgy hordta testének szabályos formáit, mint mások; mintha frakkban,
frissen vasalva állana a bál közepén. Még szép kosztümjének varázsát is
ugyanúgy érezte s önérzettel nézett el a szőrös karú és rövidlábú,
pókhasú emberek fölött, akik szégyelve, restelkedve, bár a birtoknak
önérzetével pakolták ki magukat a világ elé.

Valaki a vállára csapott.

– Aggyisten öregem!

Mihály úr volt.

A fiatal ember nagy örömmel ismert rá a csapzott, vastag, fekete bajszú,
kopaszodó úrra s melegen rázta meg a kezét.

– Hát itt vagyunk, itt vagyunk, – mondotta Mihály úr kissé leereszkedő
fölényességgel s fellépett egyet a deszkalépcsőn; domború
embonpointjéről csurgott a viz s a bajusza alatt kissé gúnyos mosoly
lappangott, – hát a magyar közigazgatás sorra tengerre küldi az
embereit?

A fiatal úr finoman elmosolyodott.

– Már nem vagyok a közigazgatásnál. Bent vagyok a földmivelésügyiben
fogalmazó.

– Brávó öregem, azt okosan tetted, – kiáltott fel Mihály nem titkolt kis
megjuhászodással s abban a pillanatban megszünt köztük a mértföldes
távolság s oly egyszerüen kezdte tegezni, ahogy az most már ilyen
körülmények közt illik, – bizony, tudod, nem is érdemes nálunk maradni,
én is csupán unalomból, úri passzióból, meg a feleségem kedveért
vállaltam a főbírói hivatalt a járásban… Hát, nálunk, falun, tudod, ez
meg a vadászat, ez a kettő még úri sport.

Jóizűen nevetett s erős fekete szemei gyerekesen csillogtak.

– Brávó, gratulálok főbíró uram, hát gazdálkodni szoktál, kérlek
alássan.

– Hogy a fenébe ne, most gyere le hozzánk, most már rendben van ám a
kuria! A régi angol kertet mind kivágattam, és a vén fák helyére modern
francia kertet építtettem; nagyon helyes ma a ház környéke… hehe, még a
cimert is megaranyoztattuk…

– Talán a házasság… Valami gazdag lány…

– A fenét, isz ismered a feleségemet. A kis tanítónőt vettem el… Persze
te már nem voltál ott az esküvőkor.

– Én már akkor az egyetemen voltam; no, kérlek, a jegyzőségnél csak egy
kis gyakorlatot akartam szerezni, bepillantást a közigazgatásba. Ha
tudnád, mennyi hasznát veszem.

– Nagy dolog is az öregem, nagy dolog, aki a közigazgatásnál meg nem
fordult, abból sose lesz jó politikus.

– No és a nagyságos asszony olyan kitünően beletalálta magát a…

– Hogyne, hogyne. Hát tudod, eleinte volt dolgom, míg kineveltem
magamnak. Eleinte bizony nehezen ment, de osztán csak beleszokott a kis
öreg. Ma olyan gazdasszony… meg olyan társadalmi potentát, hogy e!…
Gyere csak, gyere, keressük meg. Kitünően úszik…

Bevetették magukat a vizbe s körülkerülték a kötélcsúcsot. Ott
megállapodva, a kötélre ülve nézelődtek az ezüsthölgy után.

– Hány esztendeje is annak, – kérdezte a fiatal úr.

– Bizony, éppen tiz. Most van a fordulója, a tizedik… Hát, hát, már úgy
látszik együtt fogunk elkorhadni! – tette hozzá cinikus nevetéssel a
régi ismerős előtt.

– Gyerekek?

– Két fiam van, meg egy lány; olyanok, mint a potykák!

– Itt vannak a kicsinyek is?

– Fenét! nem vagyok én regálebérlő, hogy pulyákkal, cselédekkel jöjjek
Abbáziába… Hallod ez szép hely, jó hely, de a fene egye meg, nagyon
sokan tudnak magyarul…

Jóízűt nevettek s gúnyos szemlélődéssel néztek körül.

– Átmegyünk Velencébe is, ha már itt vagyunk. Látni kell egyszer.

– Tudsz olaszul?

– A macskát. Ha magyarul nem tudnék, ugatnom kéne, hehe! Na, a feleségem
beszél németül, karatyol franciául, a télen francia kisasszonyt is vett,
hogy belejöjjön… Én meg fizetek! Így osztán keresztül mehetünk az egész
világon is.

Kacagott. Felduzzasztotta a tokáját: csak a magas gallér hiányzott rövid
nyakáról.

– Á, micsoda nők vannak azér itt, barátom. Már úgy kikoplaltam magamat
egy kis finom női históriákra. Visszafelé az asszonyt haza expediálom,
én meg felruccanok Pestre, apropó, te már otthon leszel akkor?… Nahát az
nagyszerű lesz, már tudod, torkig vagyok a béreslányokkal, meg az
effélékkel. Hopp, itt is a feleségem!

A vizen meglátták a fehér babos fejkendőt s elébe úsztak. Mihály úr úgy
úszott, mint a kutya, mind a két kezével s a két lábával pacskolt.

Az ezüstszürke nő úgy nyujtotta oda a kezét a fiatal úrnak, mintha
otthon falusi szalonjában fogadná. A miniszteri fogalmazó úr kiábrándult
és lehült. Az asszony arcszíne elvesztette hajdani vadrózsaszirom színét
és finom, ruganyos puhaságát; húsvörös volt és érdes, mint a pörölő
asszonyoké szokott lenni. Apró fehéres pontokkal tarka volt az egész
karja, a tengervíz fölszítta s kiáztatta, mint a lúg. Mihály úr
elfordítja a szemét, az utóbbi években már nem igen szokott a felesége
arcára nézni, mit nézzen rajta, jól ismeri s tudja, hogy még ma is szép
asszony, kivált egészében, messziről, csak ő egy kicsit már betelt vele.

– Hol ebédel? Jöjjön velünk, – szólt udvariasan az asszony – egy kitünő
bécsi-magyar konyhát találtunk, egészen türhetően főz…

– Kisztihand…

– Fotográf, fotográf… – kiabálták a fürdők a csónakos fényképészre s
tömegestől tódultak a lépcsőkre. A dobogón a kis operettprimadonna
Sárbogárdról, percekig kínosan természetes állást produkált, hogy jó
legyen a képen.

Ők is rajta voltak egy felvételen, mesztelen nyakkal s Istenem, tiz
évvel öregebben, mint annak idején… Mind a hárman erre gondoltak, mikor
a lencsét rájuk szögezte a fotográf.

Délben a fiatal úr már ott találta Mihály úrékat a kis bécsi-magyar
vendéglő terraszán.

Az asszony fején széles, felcsapott karimáju szalmakalap volt, nagy
fehér strucctollal, amely alól vastag, bronzszőke haja dúsan dagadt ki.
Nagy erős szürke szemei oly hüvösen és anyásan néztek, ahogy csak egy
négy gyermekes asszonyt, – akinek a férje a negyedik s a legrosszabb
gyermeke, – tölthet el a mindennapi élet egyszerü kötelességtudása.
Szemöldökei, ezek a bámulatos vastag, hajdan oly izgató szemöldökök oly
nyugodtan feküdtek a fehér sima homlok tövén, mint az elhizott
komondorok a tiszta, békés, félteni, őrizni nem érdemes kis fehér házak
fala alatt. Az orra, a szája megnőtt s közönséges lett és rideg, örökké
rideg, mint akinek mindig vigyázónak, szigorunak kell lennie, uralkodnia
kell az élet legközönségesebb kis dolgai fölött is. A tokája egybenőtt a
nyakával és lankadt volt, heverő, lomha, a mellei a fehér bluzban
tülerősek voltak és a vastag aranylánccal körített dereka széles. Husos,
erős karja átvilágított a csipkéken s egész lényéből unalom áradt,
valami amolyan helyén nem valóság, mint a pihenésre kimozdított gépből,
amely csak teljes munka közben él.

– Vajon mit csinálnak a gyerekek… nem köhög-é a kisebbik, nem esett-e a
tóba a nagyobb… hogy megy a háztartás… Mi baj van már megint… – folyton
ezek az aggodalmak látszottak az arcán és szórakozott szemein.

A miniszteri fogalmazó sem birta felhangolni egy-két futó mosolynál, egy
pár udvarias, figyelmes szónál tovább.

Ellenben Mihály úr elegáns kávézöld ruhájában alig birja tartóztatni
friss és életre habzó temperamentumát, amely mint az új bor, szinte
kipattanva keresi a rést az érvényrejutásra. Csak fekete haja le ne
tisztúlt volna annyira, fényes fehér homlokáról; még nehány leltári
hajszálat kefél keresztül a síkon, amit úgy őriz mintha a felesége venné
számba minden mosdás után; ellenben fekete bajusza hetykén van pödörve,
a végét a borbély kackiásra csippentette le, kis kotlettje is van,
rövid, csak a fülcimpákig s a haj tövénél épenugy ki van kopva, mint
vékony fekete szemöldökeinek a külső vége. És elegánsan eszik, ahogy
csak a mi szolgabiráink tudnak enni, akik a grófokkal tartanak, ott
eltanulják s akiket a zsidók lesnek el. De ezeket a tulzóan puha
mozdulatokat senki sem tudja sem felfelé, sem lefelé, a rendkivül erős,
parasztul izmos testnek ezeket a tulzóan puha mozdulatait. Így a villát
senki se tudja belőlről tenyérbe fogni s ekkora erővel végezni ezt a
könnyed mozdulatot; s félkézbe véve a kést és a villát, a hajópincér sem
tudja így venni ki a tálból a töltött káposztát. Az ujját, a kisujjait
méltóztass megnézni, mily fölemelve s minő elegánciával tartja s
könyökeit amint magasra emeli, míg a késsel a szájába teszi a falatot,
ami ujabban már megint nem barbárság. Így kiművelődni csak olyan ember
tud, aki jókedvéből akármikor fel bir dobni a dobra hetven kévét egy
szuszra s akinek olyan felesége van, akiből sugárzik a pedagógia. Ó nem
az, amit a képezdén tanult, hanem az, amellyel a felsőbb körökbe küzdi
be magát az ember.

– Elragadó asszony a feleséged őnagysága, – mondta ebéd után a
miniszteri fogalmazó, míg szivarozva ültek a tengerparton. A nagyságos
asszony fölment a hotelbe; bágyadt a hosszú fürdés után.

– Természetesen, – szólt Mihály, s hozzátette, – mondd csak öregem,
mikor is mégy te vissza Pestre?

A pesti éjszakákról ábrándozott.

Vidáman beszélgettek, Mihály nagyokat kacagott s ápolt fehér fogait,
amelyeknek közeit azonban megfogta feketére a sok szivarfüst, vigan
csillogtatta.

– Hogy megőrizte a szépségét… – szólt megint a fiatal ember.

– Kicsoda?

– A nagyságos asszony.

– Hja!… Az ám, kivált úgy, – kacagott fel Mihály, – hidd el öregem, még
ma is olyan szép teste van…

Hangosan és cinikusan nevetett, mint aki le akarja leplezni azt a
látszólagos tiszteletet, amelylyel már csaknem kompromittálta magát.

– Kedves Mihály – szólt hirtelen a hajdani segédjegyző – megengedsz egy
megjegyzést?

– Parancsolj kimondani, – szólt Mihály a legkorrektebb
szolgabiró-udvariassággal.

– Kérlek alássan, Mihály… Véletlenül a legkitünőbben emlékszem arra a
percre, mikor legelőször nem köszöntél a nagyságos asszonynak… mikor
utána jártál… Megkérted… És meg vagyok lepve Mihály, hogy a legnagyobb
boldogságban éltél le őnagyságával immár tíz évet s bizonyára, ha isten
segít, az egész életet. Aki rátok néz, mindig látnia kell, hogy ez az
igazi szerelmes házaspár, nem igaz Mihály?… És mégis kérlek szépen, az
első perctől mostanig, négyszem közt, kérlek Mihály, a legmeglepőbb
cinizmussal tudsz megjegyzést tenni… Nos, ez, ez, hogy történik ez,
Mihály?

Mihály bámulva nézett a barátjára, aztán leütötte a szivarja hamvát,
könnyedén, elegánsan, távolra, a vörös, nedves kavicsutra s azzal a
könnyedséggel, ahogy csak egy szolgabiró érzi kötelezve magát rá, hogy
szivar mellől, bármikor azonnal kétségbevonhatatlan biztossággal oldjon
meg minden problémát, így szólt:

– Édes öregem, én nem beszélek máskép, csak ahogy a többi férjek, meg a
többi urak, ha szerelmesek… Kedves öregem, hát te azt hiszed én egy
kivételes Mihály vagyok, egy _Miháj_, mi?… Kis öreg, te is éppen olyan
Miháj vagy, mint én… Nagyon jó… Ugyan mutass nekem egy szerelmes embert,
aki a legbizalmasabb barátai előtt, tudod, _a barátai_ előtt azt meri
mondani, hogy „szerelmes vagyok“. Fuj. Fiam, azt mondhatja, hogy ezt a
lányt, ezt szeretném lekapni… Vagy más efélét… kimondhatja az ember a
legnagyobb disznóságot, bevallhatja a legrondább, a legalacsonyabb
érdeket, a pénzt, az üzletet, a családi protekciót, amire számít, vagy a
vére kivánságát, de amit azelőtt nemes okoknak mondtak!… azt már nem… ki
mondja ma azt, hogy „a szívem dobog…“ Hogy ez meg az a lány, no vagy
pláne: a feleségem, az egy nemeslelkü, egy finom szívű, nem is tudom a
frázisait… Nem fiam, a mai Miháj, az azt mondja, hogy a feleségem az
tud… csókolni, az istenit, ha rájön… Vagy más effélét. Ezt be lehet
vallani… Ez igaz. Ez nem szégyellni való…

Néhányat szippantott.

– Pláne én. Egy tanítókisasszonyt veszek el. Hát mér veszem el! Hát csak
meg kell értetni magammal, meg a világgal… Azért, a fáját, mert meg
voltam veszve és máskép nem adta le a tejet… csak az esküvő árán… No
persze, ha kontesz lett volna… Akkor nem kell magyarázat. Ki a fene
kérdi azt, mért veszek feleségül egy előkelő dámát…

Idegesen szivarozott s a szürke füstöt kifujta a tiszta levegőbe.
Bólogatott és a felső ajkát harapdálta.

– Ajjaj, tudod itt sokat kellett elsimítani. Elkenni… Eleinte nem
akarták bevenni… Még párbajoztam is egyet érte… Az anyámmal most is úgy
vagyok. Az nem akar belenyugodni…

Hallgattak.

– No, öreg, hát te nem vagy Miháj?… A teremburáját, hát férfiak vagyunk
tán! Csak nem játsszuk magunk közt a szentimentális Werthert… Hát azzal
csak nem dicsekedhetem el, hogy a feleségem rendbeszedte a birtokot is,
meg engem is, meg rendben tartja a tekintélyt, mindent: hanem azt nem
tagadom le, öregem, hogy ha ruha nincsen rajta, ma is szebb egy egész
orfeum-truppnál!… Hiszen láttad mámma…

A szeme forró lett, kissé meglobosodott a belső hőtől.

– Őrült meleg van, – mondta s csakugyan rendkivüli hőség volt. Jól
esett, hogy egy kis hűs szél csapott ki a tenger felől.



AZ ASZTALOS

– ELBESZÉLÉS –



I.

Kint zúg a téli szél, a kályhában ropog a tűz.

– Istenem, aki most kinn jár!

– A; jó ember otthon van.

A kis lámpa az asztalon magas, vékony, ólom talpán, mely egy kinyujtott
kart ábrázol s oly ingatagon áll a horgolt csipketerítőn, hogy az ember
minden percben odanéz, nem borul-e fel.

– Kegyetlen vagy Ilka.

– Én már nem ismerek se istent, se embert.

Összegubbaszkodva ülnek az alacsony melegülő szobában. Az almárium tele
van befőttesekkel, a sifon tetején is üvegek vannak, az ablak párkányban
is. Rendes a kis szoba, de némikép a spájzhoz hasonlít. A butorok
mélyéről irtó hideg süvölt ki, az izzó vaskályha csak a szoba közepét
melegítette fel, a háta mindenkinek borzong.

– Nem is ismertél te soha, – vágja oda hirtelen fulladtan a lány.

Az asszony felugrik, összerázkódik, a fogát összeszorítja, a széles
ajkát, mely úgy kidülledt törpe orra alól, mint egy állati száj, apró
fekete szemei könytől lettek izzók s a pofacsontjain vörös foltok
gyultak.

– Nyomorult…

A szemük összecsapódott mint két ölő fegyver s gyülölettel és iszonyodva
látták meg, mennyire hasonlítanak egymáshoz, csak az asszonyt
elrutította, a lányt megszépítette a düh. A kis szoba, amelyben az ágy
hideg mint a jég és a párnák mintha fagyot eresztenének, amint a lány
szétzilálja, szétdobolgatja őket, egyszerre a hideglelés fagyos
remegésétől ég. Szenvedélyek és dühök törtek ki és az élet ritka
földrengése készült, a kis életnek csúf és nyomoruságos földrengése,
amely rongyokat vet az ég felé és a vályogból rakott koldusbékességet
rontja egyenlővé a földdel.

– Nyomoruság… Még ezt a gyalázatos házasságot is irigyled, te… te
vénlány.

Összeszorította rideg, félelmes arcát s örült, hogy visszaadta. Most
visszaadta. A magtalan asszonyok kegyetlenségével.

A lány barna pettyes kendővel bekötött fejét visszafordította. A lámpa
belesütött az arcába, amely égett a pirosságtól, nagy barna szemei
tétován meredeztek a testvérére, aki gyilkos kézzel szúrt vissza az ő
könnyelmüen, haragosan odavetett tőrével. Most nem tudta mit tegyen,
lihegve, mint a fujtatóból jött ki belőle a levegő, szinte hörgött s szó
nem akadt a szájára, a karja görcsösen vonaglott, szeretett volna már
rárohanni a nénjére és ütni, vágni, erősebb, csak erősebb ennél a torz
nyavalyásnál.

– Így ölöd. Ilyenekkel szurkálod… azt is. Te… te gyilkos.

Az öregebbik, az asszony lesütötte a szemét, de a fejét fölemelte
görbült gerincén; sápadt volt, mint a viasz s merevgörcs a vonásain. Már
megtalálta magát és minden hangja bátran ölt.

– Összebeszéltetek. Érted akar eltenni láb alól. Hogy aztán
összeállhassatok. Buják.

A lány elsápadt, a vére leszállt az agyáról, mind csak nézte, nézte ezt
a gazt, ezt az orgyilkost. Ezt a nyomorúltat, aki faarccal tud alávaló
gonoszságot fogni akárkire. Ezt a piszkos lelküt, aki a maga galád
érzéseit süti rá másra. És nem tudta, hogy mi lesz a jövő percben.

– Jaj az a szegény ember! – kiáltott fel őszintén és teli
meggyőződéssel, mint aki most eszmél rá a tiszta igazságra, – ilyenekkel
kell az életét pusztítani!

– Szajha… eredj feküdj mellé.

– Uhhh… – ordított fel a lány.

– Bátran! Az egy tehetetlen, magtalan. Nem lehet baj… Ni, ni!… Bakzik
utána… nem birja kivárni míg megdöglök… A szemem előtt vonít utána…

– Oohhh…

– Egy piszkos asztalos!… Enyvnyaló.

– Az urad!

Olyan hangon ordított rá, hogy az ablak megreszketett, az ajtó
megzörrent s a másik szobából, amely a konyhán túl van, áthallatszott a
hirtelen csönd. Az öregek pattogva, mérgesen vitatkoztak a lányuk
dolgán… de erre megállott a zakatolásuk.

A lány lassan lehiggadt annyira, hogy nem robbant szét az agyveleje,
mint gondolta, de a vér lüktetve vágtatott le s fel az egész testében.
Az ajka remegett, a szine változott s meg kellett kapaszkodnia az ágy
végében, hogy el ne szédüljön.

Az ajtó kinyilt s az öreg tanító belépett a kopott sárga szakálával,
hunyorgó, apró szemével, méregtől, veszekedéstől remegő ajkaival.

– No mi a, mi a; mi a mán… No mi?

– Én nem tudom, – mondta a fiatal asszony s elhuzta, legörbítette a
szájaszélét.

A lánynak minden vére a fejébe rohant ujra. Ráordított.

– Az hogy te egy piszok disznó vagy, tudod.

– Látja, apa!

– Te undok, te varangy, te piszok disznó, te. Fuj, te ronda, te
köpedelem, te orgyilkos!

– Tetszik látni.

– Fuuj! Te dög. Nem érdemelsz egyebet, minthogy felfordulj az árokparton
– üvöltött a lány.

Az asszony, mintha a talpát csiklandoznák, nevetett.

A lány felemelte a két erős karját, hogy rárohanjon.

Az apjuk kiterjesztette a kezét.

– Mariska! Fiam! Mariska!… Aztán teljes erővel kiáltott, úgy hogy rögtön
belerekedt: – Mariska!

Az öreg asszony lépett be a nyitva hagyott ajtón, az anyjuk, az orrán a
nagy csontkeretű pápaszemmel s hátravetett fejjel nézett rájuk a
szemüvegen keresztül.

– Mi van itt?!

– Eh, semmi; – mondta a tanító.

– Már azt hittem ölitek egymást… Szép dolog, hogy testvérek… Istenem,
istenem…

Azzal leeresztette az arcát s beljebb jött, betette az ajtót.

– Még nincs kifűtve a szoba, osztán nyitva tudod hagyni! – mordult az
urára, – gondatlan! Majd meghül itt a lányod. Az lesz belőle.

Mariska valamit szeretett volna rá mondani, nénjére nézett s meglátta
annak a hideg és gyülölt szemén, hogy kitalálta ezt a gondolatát. Végig
borzongott az utálattól, a foga vacogott, a térde remegett és az arca
tűzben égett.

– Nem elég ez a szerencsétlenség, még másik is jöhet utána, – motyogta
az öreg asszony s közelebb jött, az asszonylányán összefogta a kendőt s
felszítta az orrát. – Apád nem ért semmihez, persze ő mindig csak az
asztalosának fogja pártját.

Az öreg tanító összerezzent, Mariska elbódult, a fiatal asszony kicsit
elmosolyodott.

– Pedig az isten verje meg azt a férfit, aki a feleségét így eltudja
ereszteni! – pattant fel az öregasszony.

– Ha ott hagyja… – fuldokolt a tanító.

– Hiszen annak is te vagy az oka, hogy egyáltalán odament… Én eleget
mondtam, hogy egy koszos asztalos nem arra való, hogy intelligens ember
hozzáadja a leányát, de te erőszakoltad, hát itt van.

– Én nem erőszakoltam, nem vagyok én olyan bolond, én csak azt mondtam,
hogyha szeretik egymást, az az ő dolguk.

– Én megmondtam, hogy asztalos, hát nem lehet belőle jó.

– A krisztusát, mi az, hogy asztalos! nekem ne hencegjetek, ne
flancoljatok, hát ti mi vagytok, mi vagyok én; egy koszos tanító, egy
kódus, egy rothadt, százhuszonöt forint államsegély. Bár tudtam vón
dógozni, hogy asztalos lettem vóna. Imre két hét alatt keres meg
százhuszonöt forintot.

– És egy éjszaka elver háromszázat.

Az öreg tanító megállt, rábámult, nyelt.

– A ver, akinek van. Én nem verek el. Ilyen rothadt tanítók nem vernek
el három krajcárt se. Mer nincs nekik.

– Hogy a fene egye meg, hogyha van neki, osztán elveri, – förmedt fel az
öreg asszony és magára terített egy kendőt s fázósan összehúzta magán.

Csönd lett. Mariska háttal állott a szobának s a falon nézett merően egy
fényképet. Nem látta.

Kint orditott a szél, a bezárt ablakot rázta; egy kutya vonított.

– Egyszóval Imre egy derék, becsületes ember, egy józan, értelmes,
jóravaló ember, ha az italra adta magát, okának kell lenni.

Nem felelt rá senki semmit.

Az öreg tanító az asztalhoz támaszkodott s fölemelte a piszkos sárga
szakállát. Fáradt volt, kimerült. Régen volt ennyi izgalma.

– Mán fellöki a lámpát, mán fel, – szólt rá nyersen az öreg asszony, –
vak. Mán megvakult.

– De anyuskám, hagyd az apuskát, – szólt az asszonylány, – cukorédesen s
teljes közönnyel. A Mariska válla megvonaglott. Az öregasszony
sóhajtott.

– Ah, amennyit én ennek nyelek. Ennek a bolondnak.

– Bolond vagy te! – röffent ki hirtelen, tajtékosan az öreg emberből, –
te nyelsz nekem? Mit nyelsz, harminc esztendei rabszolgaságomat? azt,
hogy nyeregbe ülsz a hátamon? azt nyeled?… A fene egye meg ezt az egész
életet.

Az öreg tanítóné eltátotta a száját s a szemüvegje elbámulva reszketett
az orrán.

– Halljátok ezt?

– Na hát mama, – csapta össze a kezét az asszonylány, nem ismerek az
apusra! Akárcsak az asztalost hallanám!

– Az asztalost! ordított az öreg tanító, mint a hajszolt bika!… Neked a
te urad _az asztalos?_… Hát most már értem. Értek én már mindent…
Asztalosné!… Te mi vagy? Te cafat! Ha az urad az asztalos: te báróné?…
De vigyázz! Mert az asztalos megtanít! Mer az ember! Férfi! Nem ilyen
rothadt, mint ez a rongy tanító _úr!_

– Ne hallgass rá; ostoba!… A lányai előtt. Így akarja fenntartani a
szülei tekintélyt.

Az öreg ember rájuk nézett véreres, nedves szemeivel és elfolyt az egész
testében a méreg, amelyet ki akart vetni a száján. Nem szólt, lehunyta a
szemét, megszédült s gyáván, ügyetlenül leroskadva lépett tovább
megroggyant öreg térdein.

Lassan kiment a szobából s behuzta maga után az ajtót.

Az asszonyok csöndben ültek, Mariska egyre csak nézte a falon levő képet
vak szemekkel; az ő lánykori képe volt a fehér bluzban, a vállon körül
tenyérnyi széles csipkével, ebben a bluzban szeretett beléje Imre…
Milyen szép majális volt az, kint az erdőn, a hűséges, becsületes fiú,
aki a grófi kastély bútorait készítette… S ez a ronda elcsábította tőle,
valahogy a nyakába varrta magát, az embernek hinni kell, hogy ma is
vannak boszorkányok, akik meg tudják varázsolni a férfiak szemét…

– Jaj anyus, ha én a maga életére gondolok, magának is kijutott ám –
mondja az undok s ő végig-végig reszket.

– Hát bizony fiam, sokat kell elnyelni az asszonynak. Itthon tanulhattál
volna.

– Istenem, mamának csak lehetett, ilyen férj mellett, aki mégis
intelligens ember.

– Minek mentél hozzá; nem hallgattok az emberre.

– Jaj hát ki lát előre. Mikor úgy járt utánam. A lábam porát is
csókolta, esküdözött, fenyegetőzött, meg akarta ölni magát, meg minden.
Azt mondta, hogy ilyen lányt nem ismert soha, csak én kellek neki…

Mariska pokoltüzén érezte magát, ez mind az ő lelke alá volt tüzelve.
Reszketett a teste.

– Megesküdött, hogy odáig minden lányt csak azért csókolt meg, mert
becstelennek találta. Kéjvágy. – S elfolyt a szájában a szó, mint a
méreg kiszökell a kigyóéból. Mariska sarkig elpirult, az erdei csókot, a
lugasban való csókolózást érezte.

– Én voltam az első tiszta és úgy fog imádni egész életen át, mint az
angyalt kell…

– Undok… – lihegte a lány.

Egy kis csönd lett.

– Miii? – mondta a másik; affektálva, hogy nem érti a szót.

– Sötét ördög, Lucifer! – fordult szembe vele a huga.

– Te…

– Te vén dög! Három esztendővel vénebb az uránál. Kikaparta a
keresztlevélből a dátumot. Aljas hamisító.

Az asszony felugrott. Egész teste kimeredt és sápadt volt, mint a hulla.
Az ajka szederjes lett és nem lelt szót. Csak állott és várt valami
pillanatot, hogy rádönthesse a házat a másikra, vagy mi.

– Mariska! meg vagy te őrülve! – kiáltott az anyjuk teljes erővel.

Ebben a percben kinn az ajtón kopogni kezdett valaki. Kinn az udvaron.

Elhallgattak.

Ujra kopogtak. Gyáván.

Az asszonyt valami izgalom futotta át és két kézzel elsimította a fején
kettéválasztott és kontyba font fekete haját.

De nem mozdult senki a sokára jött uj kopogásra sem.

– Ki az? – szólt ki a másik szobából az öreg tanító, aki megszokta a
rabszolga sorsot; hogy az asszonyok nem feleltek a kopogásra, ő
cammogott ki a hideg konyhába.

– Én vagyok atyus!

– Ki?

– Én, Imre… Kedves atyus, én vagyok.

Hosszú csönd volt. Mariska megdermedve, az anyjuk ijedten, az asszony
elmosolyodva hallgatott.

Végre az öreg ember reszketeg, bizonytalan hangja hallatszott.

– Na hát te csak eredj dolgodra. Semmi keresni valód nincs itt. Akit a
felesége otthagyott, az menjen dolgára.

– Ó, atyus, itt halok meg, mégse megyek el.

Mariska felhörgött, mint akiben kést forgatnak meg; hosszú fojtott
nyögéssel.

Az öreg ember kint hallgatott, nem felelt, csak a csoszogása
hallatszott.

Mariska visszafordult s rámeresztette a szemét a nénjére, akinek az
arcán diadalmas, leplezetlen mosoly volt. A hugára nézve, felkiáltott.

– No hát eressze be!… Az én lelkemre ne fagyjon meg még egy kutya se.

Mariska merően csak nézte a nénjét és azt számította magában, hogy
ezeknek egy vonaton kellett jönniök; csak külön… és az állomástól az
Ilka kocsin jött, hintón, bérkocsin, az meg azóta gyalog… Ők rég
megvacsoráztak, az meg csak jött, jött azalatt gyalog a rettentő
hidegben, sötétben, a farkasok erdeje mellett és ez tudta. Ez
számította. Látta, hogy az ő vonatán jött… A hintója után az ura gyalog…
Az; a préda! Mert biztosan egy krajcár sincs a zsebében. Biztosan
mindent elszedett tőle ez a förtelmes… Ez a gonosz pára… ez, de miért
játszik ez, mit játszik ez most, mit szinészkedik, mit akar… a
nagylelküségével…

Zárcsikorgás, léptek, csönd.

Az ajtóban megjelenik a férfi.

Beesett, sovány, hosszú arcával, ritka szőke bajuszával, amelyre vékony
jégcsap van szőve, égő, lázas, kék szemeivel, amelyek először Mariskát
látják meg s ijedten, megrémülve hökkennek vissza, aztán, mint az
agyonkinozott alázatos kutyák simulnak a felesége kegyetlen lábához.

Az öregasszony, aki nem értett semmit, de boszantotta a hirteleni,
átmenet nélküli engedékenység, drasztikus nyerseséggel vetett véget a
csöndnek; gúnyosan kiáltotta:

– Hát ha megérkezett a vőm uram, akkor vesd meg fiam, Mariska, a másik
ágyat is!

– Erre a fiatal asszony élesen, bántóan nevette el magát s végignézte a
hugát.

– Fölösleges, elég ez az egy is! Legalább jobban felmelegszik az ember…

Hahotázva, szinte boldogan nevetett s kézcsókra nyujtotta a kezét az
urának.

Mariska egyszerüen, csodálkozva nézett rá, az asztalos kinosan,
szemérmesen sütötte le a szemét, az öregasszony legyintett, a tanító
pedig kifordult a szobából.


II.

Egy napot olyan békében és boldogságban töltöttek, mintha vidám
látogatóban volnának itthon. A fiatal asszony egész nap nevetett, ugrált
és az urát becézgette. Minden percben lelt valami igazítani valót rajta,
a haján, ruháján, a cipőjét úgy kisubickoltatta vele, hogy csak úgy
csillogott s a fejét soká, gondosan fésülte s úgy megcsinálta, hogy
minden szál mereven, fényesen lapúlt a másik mellé. Sokat beszélt az ura
galambjairól, akik a buzát a tenyérből eszik, a kismacskáról, amelyik
mindig láb alatt van s olyan mulatságosan visit, ha felrugják, a
műhelyről, ahol gyaluforgácsban fürödnek. Mariska egy-egy szót hallott,
sóhajtott és kiment.

– Én viszlek benneteket haza, – mondta az öreg asszony a nagy
pápaszemével; kerek, püffedt arcát rájuk emelte és mosolygott.

– Ó, atyus, maga jöhetne már el egyszer hozzánk, kedves atyuskám, –
mondta az asztalos.

– No persze, – zördült fel a vén tanítóné, aki irigyelte az urától, hogy
még szórakozni talál s pénzt költ, – mondom, hogy én viszlek benneteket
haza. Az atyus nem hagyhatja az iskolát egy napra se, ilyenkor jönnek a
vizitátorok, oszt ez a gazember plébános könnyen megpiszkálja az ember
orrát.

Furcsa volt a két ember, ahogy szótlanul ültek a folyton fecsegő két
asszony közt. Mindenik sovány volt, hallgatag természetű, beesett,
táskás szemű, csak az öreg megszokta, hogy gubbaszkodva megüljön a
szalmafonásu székében és befelé néző szemmel el tudjon ülni a rongyos
széken, amelynek az ülőjéből földig lógtak már a szalmaszálak. Mindig
fázott, még a meleg szobában is és örökös ócska felsőkabátjában volt, a
kizsirosodott fényes kabátban, amelyben temetésre jár énekelni és az
ólba moslékot vinni a malacoknak. Piszkos szürke szakállát vakargatta
néha, mint az öreg kutya, ha unalmában mozdulni jön kedve s a múlt heti
ujságot olvasgatta, álmosan rámeresztett szemmel; ezt a paptól kapta
kölcsön, de egy szálig vissza kellett adni, mert a gazdasszony számon
kérte. Néha azonban el-elveszett egy példány, az öreg tanítóné a
kredencbe a polcokra teregette, ilyenkor a szegény öreg igazi kálváriát
járt, mi lesz, ha észreveszik. A ház mindig tele volt azzal az émelygős
zsirszaggal, amely disznóölés után ragad a házba és még aratásra sem
pusztúl ki. Itt élni le harmincegynehány esztendőt, folyvást a-bé-abot
tanítva, kinn maradt konvenciókat zaklatva és egy epés, örökké
elégedetlen feleség szekaturáját hallgatva, – ez is emberi élet. A
fiatal ember még nem tudott ilyen mazna lenni. Egyik lábát folyvást a
másikra rakta és cserélgette s úgy érezte magát, mint az új ruhában,
amely mindenfelé húz és kinosan szembetünő. Itt ülni egész nap a széken
az asztal mellett, félve, hogy az is illetlenség, ha az asztalra rakja
ökleit, az is, ha lelógatja maga mellett. Hallgatni az asszonyok sok
hiábavaló beszédjét és nem szólni bele soha; mintha a füle hártyáját
apró pálcával fizikailag verné a fali óra ketyegése, kinos idegességgel
türte és a csontjaiban valami láz zsibongását érezte, tegnap meghült.
Arra gondolt, hogy otthon vár a munkája s egy napot el kell itt töltenie
hiába; pedig levonják a pénzt, ha idejére nem készül el a butorral;
minden napra tíz forintot. Az lesz csak a cifra s az asszony már mióta
nem hagyja dolgozni. Pedig csak ott jó, a gyalupad mellett, mikor
hosszú, selymes forgácsot hasít a sikító gyalú és enyv és spiritusz szag
tölti be a műhelyt, az ember vigan fütyöl és tíz-tizenkét órát tölt el
szorgalmas politurozásban. Akkor aztán megérdemli a jó ebédet, de meg a
vacsorát is.

Fölemelte a fejét s nagyot sóhajtott.

– No hát te mit ásítozol, – szólt rá egyszerre szokott nyerseségével a
felesége.

– Én? – erős, vörös ökleivel megdörgölte a szemét, amelybe nedvesség
gyűlt s elfojtott egy ujabb ásítást.

Aztán mind a két férfi fokozott figyelemmel hallgatta az asszonyok
beszédét.

– Hát barna bizony az idén a barack lekvárom, de én bizony nem bánom;
úgy főztük, hogy nagyon sok volt a barack, 20 kiló; cukor meg 3 kiló.

– Meghámozta mama?

– Meg, meg, meghámoztuk, de nem passziroztuk. A kastélyba vettem négy
krajcárjával, olyan szép volt a, mikor csak úgy potyogott abba a szép
zöld fübe. A kertész mérte tudod, a Szloboda, hát a tíz kiló volt
tizenöt is. Paradicsomot is 85 kilót főztünk be.

– Jézus, 85 kilót! Azt mind megeszik?

– Nem eccerre, – mondta az asszony, mert azt hitte a lánya a nagy munkán
szörnyed el.

Nagy nevetés lett a félreértésen.

– Nem eccerre főztük be.

– Azt hittem, hogy nem egyszerre eszik meg.

Ezen Mariska is elmosolyodott, ahogy ott állott az ajtóban, feltürt
karokkal, mert most minden munkát ő végez kint is, bent is. Úgy állott
ott csinosan, könnyelmüen a fehér babos kék ruhában… Milyen széles
csipeje van. Egész asszonyos.

– De az ugorkánk nagyon szép az idén, oly remek lett, hogy oly remeket
el se lehet gondolni. Nagyon, nagyon szép, de az idén nem raktam el sós
ribizlit, pedig azelőtt mennyit szoktam ugy-e, csak úgy cukor nélkül,
sóba. Igen jól eláll.

– Ó azt én nem szeretem – szólalt meg szinte akaratlanul Mariska a vidám
hangján, – a sós ribizlit, mert annak nincs olyan kedves íze, mintha
kevés cukorral is.

Az asztalos felfigyelt, azt hitte kisütött a nap. Undorodott a sós
ribizlitől, pedig mennyi van még a felesége spajzában, amit mind meg
kell enni.

– Ó bizony én tettem el, – mondta Ilka, – mert én nem szeretem a cukrot
prédálni, de _ennek_ is olyan finnyás béle van, hogy nem smakkol neki,
pedig hiába, nem hajítom ki, ha mán megvan, csak meg kell zabálni.

Ez tréfásan volt mondva, de Mariska odavillant szemmel nézett az
asztalosra és kicsattant belőle:

– No az ördög vigye el azt a rongyos ribizlit, – olyan becses?

– Te az én helyembe kilöknéd, – szólt az asszony, milyen száraz, keskeny
teremtés! Milyen szivós, meggyőzhetetlen. A lány nedves hangján
felkiáltott.

– Ki bizony.

Az asszony elmosolyodott, gunyosan, fölényesen.

– Látod, én meg nem lököm ki.

Mariska egyet perdült a sarkán s eltünt a konyhában.

Az asztalos nagyranyílt, üres szemekkel nézett utána. Mintha valami
beleesett volna a lelkébe s ott kongva, dübörögve hullana egyre
mélyebbre, mint a gépdobjába esett szög… Ennek lett volna gyermeke!… De
az ő feleségének nem lesz soha…

Az asztalra meresztette a szemét, maga elé, a zöld, kopott
posztóterítőre, amelynek a közepén kis fehér miliő volt fehér
csipkehorgolás, azon kés, tollszár, virágcserép, csak úgy alja nélkül
letéve, ugorkás üveg, tányér, kenyér, ahogy előhordták beszédközben.
Csak a gyerek hiányzott.

– No egyél, kóstold meg csak, ez nagyon jó így, az apró őszi ugorka,
paradicsom, erős paprika savanyun, kóstold csak egy falat kenyérrel,
milyen jó, Imre.

Az asztalos csak nézett maga elé, nem is igen értette, mit mond az
anyósa.

– Mariska! – kiáltott fel élesen, epésen a felesége, – gyere csak
kinálni, majd vesz akkor.

Az asztalos felkapta a fejét, a szeme az asszonyra meredt, az ökle,
karja megrándult, szerette volna mellbe taszítani, ököllel; de jól.
Olyan egyenesen és kevélyen áll. Ez már régen benne van, hogy egyszer
mellbe döfi. A sovány és deszka mellét… Amit olyan büszkén tart… Inkább
gyereke volna…

Belenyult a tányérkába s beharapott egy fanyar paprikát. Az erős ecet
összehúzta a száját, körülnézett a tanító után, nem is vette észre,
mikor ment ki a szobából.


III.

Az asszonyok úgy be voltak bugyelálva, mintha valami dunnák és párnák
járnának lábon. A fejükön a kendők fölött még nagy plüs kapucnit
viseltek, amelynek a rojtjai az orrukig lógtak, a kezeik vastag muffba
voltak dugva s szuszogtak és pislogtak a rettentő hidegben.

– Meg van a kulcs? kérdezte a fiatal asszony, az urától, aki előtte
nyikorgott a havon, a vékony kabátjában dideregve.

– Milyen kulcs?

– A házkulcs.

A szél élesen fújt a töltésen végig, kékre fagyott az ajkuk, az asztalos
úgy reszketett, mint a fázós ló.

– No nem hallod? A házkulcsot kérdem.

Az asztalos megállott és visszafordult.

– A ház nyitva van, – mondta a hidegtől vacogó hangon.

– Nyitva van a ház?… Csak nem vesztél meg!

Az öregasszony, nagy posztó mamuszaiban beérte őket, s szemüvegtelen
fakó szemeit rájuk meresztette.

– Mi az?

– Hallod mama, ez az állat nyitva hagyta a házat. Nahát ez egy állat,
ettől minden kitelik. De hogy még ez is!…

– Nem lesz ott semmi baj, – mondta a férfi csendesen.

– Semmi! A szemedet is kilopják azok a tolvajok. Még ha ott ülsz a
nyakukon, akkor is. Nem hogy nyitva hagyja nekik az egész házat. Te
őrült! Az Isten verjen meg.

– No ne idegeskedj szívem…

– Lódulj dógodra… Majd itt fagyok meg neked…

– Hát azt bizony nagyon kár volt édes fiam, – szólt oktató hangon az
öregasszony, – nálad inasok vannak, segéd, bejárnak idegenek. Az az elv,
hogy egy rendes házban mindennek csukva kell lenni.

Az asztalosnak az anyósa oktató hangjától vér ömlött a szemére.

– Igen, – mondta s előre indult.

– Ez? Ennek lehet beszélni, ez nem tanul meg semmit. Egy ökörrel
hamarább meg lehet értetni magát az embernek… Elmegy hazulról és nyitva
hagyja a házat…

– Utánad mentem.

– Elég kár… De mi a nyavalyának esett meg a szívem ezen a nyomorulton…
Legalább vége volna mindennek. Most kezdhetem ujra a kínlódást evvel az
állattal.

– Édes gyermekem tűrjél, a férfiak mind gondatlanok, már ahhoz hozzá
kell szokni.

Az anyós émelygős hangjától az asztalos hányni szeretett volna.

– De csak azért szidom magam, hogy minek könyörültem rajta, mikor
odajött. Hadd döglött volna meg a kapuba, mint a kutya.

– Bizony, hadd döglöttem vóna, – fakadt ki az ember.

– Dögölj meg, ahol akarsz, – pattant fel az asszony, – de ne az én
ajtómon. Az én szüleimet akarod kompromittálni az egész világ előtt?…
Hogy kispekulálta!… Hiszen van ennek esze a gonoszságra. Ki akart engem
szekirozni a világból. Oda jött, mert tudta, hogy egy néptanító nem
engedheti, hogy a veje az ajtajában megfagyjon, mert közmegvetésnek
tenné ki magát s az állását is vesztené.

– Bizony fiam, már most is kérdezte a pap, hogy talán nem élnek jól a
gyerekek? Pedig én úgy takarom, úgy titkolom…

– Hiszen arra számit ez! Arra számit! Azt hiszi, hogy azért rá vagyunk
kényszerítve, hogy ezt megtürjük, ezt a poloskát. Bevette magát a
családba, hát azt hiszi nem lehet kifüstölni.

– Css… Fiam… Azért ilyet ne mondj… Poloska! Poloskának ne nevezze a
férjét egy fiatal asszony.

– Nem is poloska. Tetű.

– No… édes gyermekem…

– A tetüette, én vakartam ki a piszokból, ezzel hálálja meg.

Az asztalos visszafordult, a szeme lázasan égett, rikácsolva tört ki.

– Mivel! Mivel hálálom meg? Avval, hogy az ajtót nyitva hagytam? Az én
megbizott embereim előtt? Azért vagyok én tetves?

Elfult és az erőszakos kiabálásban mintha a testének a belseje szakadt
volna fel.

– Ordíts… Állat… Hogy tud… Azt hiszi egy asszonyra lehet ordítani.

– Fiam, fiam… – terjegette a kezét az öregasszony, – nahát ha én tudtam
volna, hogy ti… hogy én ilyen jelenetnek leszek tanuja…

– Ez? Nekem csendőrrel kell e mellett mennem, mert ez képes megölni.

– Bizony vigyázz, – fuldokolt az asztalos és nagy eres, csontos öklét
megemelte, döfött vele, mintha tőr volna benne, az asszony felé döfött –
mert ha így megy, nem tudom mi lesz a vége.

– Az én lányomat fenyegeted? Az én lányomat mered te fenyegetni?
rikácsolt a vén asszony.

– Hallgasson!

– Én hallgassak? mikor ilyeneket hallok!

– Az én anyámra mersz te kezet emelni te piszok! – Üvöltött a fiatal
asszony – Nesze!

És pofon vágta.

A másik percben már a földön feküdt. Az asztalos úgy mellbe döfte az
öklével, hogy rögtön hanyat esett a hóban.

– Jézus-isten! Haza lányom! Haza gyermekem! Gyer innen!

– Csend! – ordította rekedten az asztalos. – Itt maradnak!… Maga az én
vendégem!

– Én a te vendéged! A kutya a te vendéged!

– Fogja be a száját, parancsolom!

– Phi.

És szembeköpte.

Az asztalos mellen ragadta a vén asszonyt, megrázta és végig hasította
rajta a nagy téli bundát.

– Előre!…

A két asszony megnémult. A fiatal nő feltápászkodott s dörzsölte az
arcát, a szeme alatt véres folt volt, felvágta a fagyos rög.

– Menjenek haza – mondta aztán fojtva lesütött szemmel, bűnbánattal az
asztalos. Fulladt, remegő hangon. – Én itt maradok ezen a helyen. Nézem,
hogy hazaérnek. Nem fogom magukat kompromittálni, hogy kisérem mint a…

– Majd én egyedül fogok menni a te házadba, szégyenszemre, hogy
visszajöttem… Ostoba… Gyilkos… Mars előre…

Az asztalos lehajtotta a fejét s lassan előre ment.

Az asszonyok összeszedték magukat, az öreg leverte a havat a lányáról,
ez beburkolta az anyját és nehéz lélekzéssel cammogtak az asztalos után.


IV.

A lakás már teljesen föl volt fordítva. Egy nagy láda középen szinig
rakva ruhaneművel.

Az öreg asszony elbóbiskolt, minden szó után leragadt a szeme. A lámpa
le volt húzva, füstölgetett s keveset világított, a fiatal asszony
kimerülten ült le egy székre.

A pakolás annyira lecsillapította az idegeit, hogy nyugodtabban nézett a
jövőbe. A szekrények mind kiürítve, az ágyak fölbontva, ágyneműek
batyuban.

– A sifonokat mind deszka közé kell szegezni.

Az öregasszony fölkapta a fejét.

– Igen, – mondta álmosan, ásított s kicserélte a két kezét, a balt tette
a jobbra.

A szekrények igen szépek voltak, pompásan politurozva, ragyogó tükör
betéttel, simák és előkelők. Remekbe csinálta a feleségének az asztalos.
Mahagoni volt a háló és tölgyfa az ebédlő. Az ebédlő szekrénye egészen
eredeti volt, kis tulipánok voltak betéve a sarkaiba, a székeken is
gazdag tulipánok, egy grófnak is szép lett volna a bútor. Az asszonyok
csillogó szemmel néztek szét egy pillanatig. Ennek a bútornak bizony nem
szabad megsérülnie, egy karcolásnak sem szabad rajta esni.

– Azt úgy kell megcsinálni, hogy akár tíz évig is mozdulatlan állhasson.
Mert azt szépen le kell raktározni, és megóvni, hogy por, piszok hozzá
ne férhessen, – mondta az öregasszony.

S a fekete, görbe lányára nézett, aki összeesve ült a széken. Olyan vén
volt s olyan pupos és olyan gonosz komorság ült az arcán. Egészen olyan
volt most, mint a nagyapja, akitől ő annyit szenvedett gyermekkorában. A
nagy puha lottyadt öregasszony szinte félve nézett a lányára.

– Hol van az? – kérdezte hirtelen, mert soha nem bírta megállani, hogy
rögtön ki ne mondja, amit gondol.

A fiatal asszony megrántotta a vállát.

– Bánom én.

Felszívta az orrát, s lenyelte a könnyjét. Hova is fogja lerakni a
bútorát? Haza hova vigye?

– Az egy olyan gonosz lélek. – Morogta gyülölettel. – Ha az leül
valahová, az ott esztendeig elül magának. Akkor aztán bánja is ő, ha az
egész világ felfordul.

– Azér te is nagyon éles vagy hozzá, fiam.

– Az.

– Mégis, megkellene gondolnod – mondta pusmogva az öreg s felszúrta a
szemüvegét a füle mellé a vastag őszes hajába, amely mint egy petrence,
borzasan volt feltornyozva alacsony homloka fölött.

– Meg bizony, hogy milyen szép bútort csinált neked…

– No egy asztalos még annyit se…

– Asztalos, asztalos, ha egy tanítóhoz mentél volna, biztosan nem volna
ilyen bútorod.

– De hát mi lesz mán?

– Mivel?

– Hát nem akarja kiadni az én holmimat, ami a műhelyben van?

Az öregasszony rá nézett a lányára.

Ez mérgesen felállott s bement a konyhán át a műhelybe.

Két kis lámpa égett a falon a gyalupadok fölött.

Egyenesen a sarokba ment és felvette az enyves edényt.

– Ez az enyém talán, – mondta durván.

Meglátta az asztalost, aki a sötét sarokban ült és zokogott.

Szólani akart, de most elhallgatott. Hosszut, mélyet gondolt. Látta,
hogy még mindig teljesen tőle függ, hogy itt maradjon-é vagy sem.

– Hát a magam lábosát csak elvihetem tán! Úgy!… az a baj, hogy a butorát
sajnálja!… Nekem ugyan ne bőgjön érte. Pedig azt hiszem, megszenvedtem
érte öt esztendő alatt. Inkább börtönben tíz esztendőt, mint itt még
egyet.

A férfi zokogása megállott a rideg hangra. Az asszonyt magát is
bosszantotta, hogy ilyen éles, de nem tudott más lenni ehez az emberhez,
aki mindent tür.

Ej mit, megrántotta a vállát. Ez egy mulya bivaly, csak azt érzi, ha
tüzes vassal szurkálják.

– Ez is az enyém, meg ez is.

Egy ollót vett fel az ablakról, s egy törlőkendőt a székről.

Több tárgyat összeszedett és csomóba gyüjtötte. Egy ócska lavort, kefét,
gyufatartót, szappantartót, egy hokkerlit, amelyről nagy zajjal
fordította le a rajta levő holmit.

Az asztalos látta, nézte, hogy a nagy gonddal kifürészelgetett intarziát
a gyaluforgácsba dobja.

– Látod, nem kellett volna neked egy mesteremberhez menni, – szólalt meg
csöndesen, fájó szivvel.

– De jól tudja. Valahára.

– Nem értettél meg engem soha.

– No, van mit meg nem érteni egy –

– Egy asztaloson, ugy-e?

– Igen.

– Hát bizony nem érted, mi az, amit ledobtál.

– No nem dobom többet.

– Eléggé fáj.

– Mi… Mit motyog?

– Eléggé fáj az nekem.

– Haha.

– Mert ha te tudnád becsülni, hogy milyen gonddal kell készíteni a
lombfűrésszel azt a semmiséget… Virág lesz belőle, száz kis
darabocskából egy virág. És te ledobod a forgácsba.

– Á, ha te nem sajnálsz engem mindenestől kidobni a hóba. Te engem úgy
ki tudsz lökni…

– Nem tudlak! – kiáltott fel az ember. – Megszakad utánad a szivem!…
Ilkám! Ne menj el, ne menj…

Levetette magát a földre, a fejét a forgácsba temette s az egész testét
rázta a zokogás.

Az asszony gondolkodva nézett rá. Nem tudta mit tegyen. Mi lesz okos.

– Hogy mért nem akarsz te az én igazi kis feleségem lenni. Olyan jól
elgondoltam én. Itt sürögni-forogni, sütni-főzni, nevetni… Nem mindig
nehéz lélekkel… hanem nevetni… nevetve…

– Ah… hogy mindig csak, akár van helye, akár nincs, vihogni, ha én olyan
bolond volnék…

– Legyél.

– Nem vagyok én _Mariska_, – vágta meg az asszony.

– Kár, – szólt csöndesen a férfi.

– Kár?!… No hálistennek, csakhogy idejutottunk. Hát kár. Kár hogy engem
vettél el, nem őt, ugy-e?

– Nem úgy gondoltam…

– Hát igen; az _affélék_, azok igen; azoknak úgyis mindegy. Vihoghatnak.
Majd elveszed, ha én kinyúlok.

Az asztalos felállt a forgácsból. A gyalupadhoz támaszkodott, a szőke
haja a homlokába hullt, a szemhéja sebvörös volt. Szórakozottan vette a
kezébe a reszelőt és azzal babrált. A reszelő nyele meg volt repedve; a
szeme rajta maradt és kiszámította, hogy a kisebb inas dolgozott a
lyukreszelésen, az repeszthette el.

– De nem igértem soha semmit, – fulladt az asszony.

– Azt nem kell igérni!

– Mit?

– Hát csak azért nem vagy jó hozzám, mert nem igérted?

– Persze a Mariska jó volt _igéret nélkül_ is.

A férfi elhallgatott; feltünt előtte a magas, szép lány a széles
csipőjével, milyen jól ide illenék a fehérbabos kék ruhájában… A sós
ribizlit kidobná… ami az urának nem izlik…

Maga elé nézett. Ez volt a finnyásabb, az urasabb, az izgatóbb, az
elérhetetlenebb.

Ránézett. Mintha sohasem látta volna. Olyan idegen volt, olyan távoli.
Gyülölte most, gyülölte, hogy kirepül a markából s egyszer sem birta
vele megéreztetni a férfias hatalmát, az erejét, hogy tisztelje érte… De
ez egy magtalan… egy megtörhetetlen…

Az asszonynak megszédült a feje, olyan dologra szánta el magát. Fekete
izzó szemmel nézett az emberre s egy szóval akarta megölni ezt és még
inkább valakit; valakinek a jövőjét.

– Tudom, hogy vele háltál, – mondta elszántan…

– Én!

Az asszony szeme kutatva nézte.

– Hát kitől volt gyereke? – huhogta vadhazugsággal.

Az asztalos arca hosszura, ijedtre táttadt a mécses laza fényén.

– Elment… neki… persze… – sziszegte az asszony.

Az asztalos megkönnyebbült, elmosolyodott a szeme.

Az asszony felförmedt, egész máglyává gyúlt.

– Azt különben nem lehet tudni; a segédjegyzővel is… avval is… Egy ilyen
tehetetlentől… nem is telt volna ki…

Az asztalos marokra fogta a reszelőt és tövig döfte az asszony mellébe.
És ez olyan jól esett neki. Ez első jóérzése evvel az asszonnyal.


V.

A zuhanás után csönd volt, de olyan rettenetes, mintha egyszerre
megállott volna a természet. Az asztalos csak állott, várt, mint távoli
jelre, a szemöldökét felhúzta magasra s a szemei elmeredve néztek
valahogy oldalt, mintha a füleknek segítenének. Rettenetes hosszú idők
teltek el, mintha egyik szemrebbenéstől a másikig emberéletek múltak
volna el.

Egyszerre csak megremegett.

Mintha ijesztő hangok zörgését hallaná, mintha jönne, amit vár, a
borzalom, a csoda.

Hirtelen fölébredt.

A szeme ugrálni kezdett, jobbra-balra pattogni, mint egy egér, aztán
lecsuszott a fejéről a dermedtség nyomasztó lárvája, mindent tisztán
érzett, látott és tudott.

Ott volt a mühelyében, a jól ismert gyalupadok közt, a szerszámok, a
szagok, a deszkák, féligkész butordarabok, a megölt felesége a lába
előtt.

Erre megvonaglatt.

Az asszony hörgött. A halálraválás kis nesze csörömpölt.

Összeborzadt s fogta a lámpát, az asszony lámpáját, amelyet már
odakészített a holmijaihoz, a gyalupadra; fölemelte és levilágított
vele.

Egészen meglátta az asszonyt. Ott feküdt hanyatt a deszkapadlón, a
gyaluforgácsok közt, de a ballába fel volt törve, alágörbedve s a térde
oldalra feszült a szoknya sötét kékségében.

Gyorsan letette a lámpát egészen a gyalúpad szélére, lehajlott és ügyes
kezeivel megigazította szegényt, hogy jól feküdjön. A szoknyát is
lehúzta, kihúzta, hátúl is az alágyűrődött szoknyacsomót, hogy rendesen
feküdjön, ahogy a mézeshetek boldog napjain kellett elrendeznie az
asszonyt, ha nappal a diványon ebédutáni heverésben elrendetlenedett a
ruhája. Most is ugyanazzal a gyors, engedelmes, szolgálatkész érzéssel
igazgatta, mint akkor, ha a türelmetlen rákiáltást akarta megelőzni.

Mikor készen volt, megállott s borzasztó megdöbbenéssel egy mosolyt
talált magán. Azt a jóérzést, amely mintha a karjából áradt volna szét
az egész testén a döfés pillanatában. Most rémülten akarta ledobni
magáról ezt a mosolyt, mint a cifra ruhát, de csak darabokban birta
letépni; hiába akart rögtön gyászt és rémületet venni magára, hol itt,
hol ott érezte a testében a káröröm, a felszabadulás, a megnyugvás
mosolyát. A mosolyt, amely azt virította, hogy végre megmenekült a
sulyos igától, hogy végre elbánt a nyomorult asszonnyal, megmutatta a
némbernek, hogy mégis férfi!… Szerette volna megfenyegetni ököllel és a
fülébe kiáltani, hogy, látod, látod! kellett ez neked!

A test megvonaglott és száraz hörgés tört ki belőle s ettől a vér is
megdermedt az ereiben. Elmult a mosoly, el a gondolatok cikázása,
hirtelen fizikai rémület fogta el a haldoklótól.

Kinyitotta a száját s úgy nézett, kimeredt szemmel a fekvő testre,
négykézláb csuszott följebb az arcához, mint egy kutya leste az arca
vonaglását.

Belemélyesztette a szemét az arcba, amely a lámpa sárga fényén fényes
volt és sárga s a szemét kimeresztve és rádermesztve, egész életét arra
adta, hogy ennek az arcnak a pórusaiból elpárolgó élet utolsó fényeit
lássa.

Milyen idegen volt és milyen borzalmas ez az arc. A mély árnyékok
feneketlen gödröket vájtak az arc szögleteiben, az orr, az arccsontok, a
halántékok, a száj a szem mögött mintha a végtelenség sötétlene. Egész
közelről, egy arasz közelről kellett figyelni, hogy emberi arcnak lássa,
hogy az ismert arcot lássa, hogy ne a minden borzalmak kusza, agyarkodó
homálytömegébe szédüljön bele.

Oly nyugodtan feküdt a test. A két karja mellé téve, egész hosszában
kinyujtózva. Csodálva futott végig rajta a szeme s már nem emlékezett
rá, hogy ő rendezte el. Mintha életének valami távoli, ősi idejében
történt volna az, hogy ezeken a ruhákon babrált, már kiesett az
emlékéből, csak csodálta, hogy oly nyugodtan fekszik. Tisztelte érte.
Megérezte a fölényét, ennek az asszonynak a nagyságát. Megérezte azt a
lenyügöző távolságot, amely ezt az asszonyt annyira fölötte emelte, hogy
ő egész ismeretségük alatt félve és szorongva nézett föl rá és jogosnak
tartott minden komiszságot, amivel a lelkén és a szivén és a vágyain
taposott ez az asszony, aki oly nyugodtan, oly mérhetetlen távolságokba
meredve fekszik itt a gyaluforgácsokon. Kék szövetruhája jól
kidomborodik a mellein, a karjain, a testén, a lábszárakra rásimul; ez a
ruha valami kemény, szilárd testet takar, ez is olyan alázatosan
igyekszik hozzásimulni minden domborulatához, mint ő igyekezett
alkalmazkodni, örökké és a végtelenségig alkalmazkodni ez asszony lelke
idegen dudoraihoz.

Ujra az arc.

A szemek fölfelé néznek, föl a sötétbe, hova, mért néznek oly
mozdulatlanul el.

Hirtelen remegni kezdett, a hideglelés rigette, a két szem előtt, egyik
lecsuszott jobbra, másik felcsuszott a szemhéj alá. Irtóztató volt,
ahogy rá kancsalitott. Szembe nézett ezzel a szemmel, amelynek egyre
homályosabb lett a hártyája, de nem volt semmi ereje, hogy levegye róla
a pillantását, csak nézte ezt a borzalmas szemet, amely nyitva maradt s
egyedül rá nézett. De hova? nem a szemébe, nem az arcába; valahova
lejebb. Odakapott félkézzel, hogy ne lásson a szivébe. A szivébe néz.

Kinosan mosolygott. Csak haldoklik. Ez már nem lát. Ez csak egy
haldokló, aki nem érez és nem lát. Nem gondolkodik és nem lát, csak lóg
a szeme. És az öklét ott tartotta a szivén mégis. Mert ha látná ezt, a
gondolatokat, ahogy csak hullának nézi, s nem becsüli meg és nem
tiszteli, most először nem tiszteli. Durva volt és komisz. Olyan nyelve
volt, mint a viperának, mart. Minden szava ölt. Nem igaz, komisz
becstelen hazugság, hogy a Mariska vele hált, az is, hogy a
segédjegyzővel, pimasz, arcátlan rágalom, hogy gyermeke volt, hogy
elhajtotta. Nem volt soha. Az egy érintetlen szűzlány. De ez egy undok
varangyos volt, aki mindenkit tele köpött, ez egy szent volt, aki
sohasem vétkezett, egy megközelíthetetlen lény, akit bűnös gondolat el
nem ért soha, aki soha nem kacérkodott senkivel, akitől a legpimaszabb
asztaloslegények úgy lehültek, ha csak rájuk nézett, hogyha hidegvizzel
öntik le; csak a nyelve. Mert ő egy szent volt: mindenkiről minden
rosszat feltett. Irtóztató rosszakat, ami nincs is. Róla föltette, hogy
képes volna megölni…

Megdöbbent és meglátta a halottat; a tettét.

Nem, nem, soha nem lett volna képes megölni… és megvan.

Az asszony most igen rémes volt. A szája kinyilt. Le akart esni.
Becsukódott s halkan hörgött. Ujra kinyilt, ujra becsukódott, aztán
sokáig nyitva maradt.

Most nem iszonyodott tőle. Olyan nyugodtan nézte. A kemény, bőrkemény
fényes, olajbarna bőre meg volt puhulva s lágyan, mint a tészta málladt
rá a csontokra.

Meghal. Kialszik, mint a mécses, ha a kanóc alól kiég az olaj. Ha
eltörik a pohár és kifolyt az olaj. Akaratlan végigfutott a ruhán, a
rést kereste, ahol eltört a pohár. Megtalálta. De csak egy kis szakítás,
semmi vér, semmi folt. Ott van fent, a melle alatt a finom kék szöveten.

Persze, a vér az bent folyt el s rögtön látta, ahogy a vérpatak feketén
elkanyarog be a gyalupadlón. Az egész sötétes, az egész műhely sötét
mélyét befutja; fel akart szökni belőle rémülten, hogy bepiszkítja
magát.

De az arcra nézett. Egy kis kattanást hallott. Az asszonynak leesett az
álla, kiugrott a kapcsokból.

Meghalt.

Felállott és az ajtóhoz sietett. Levette a fehér kendőt, a szép fehér
batiszt kendőt, amely az ajtó üvegén volt, a fehér vékony függönyt,
amelynek az alsó széle ki volt slingelve s leterítette vele az asszony
arcát.

Akkor felsóhajtott.

Körülnézett. A butordarabokat látta meg; a drága butort, amelyért napi
húsz koronát kell fizetni, ha idejére kész nem lesz. Na, most már meg
lehet. Már nincsen baj az asszonnyal.

Összevonta a homlokát, amért ilyen profánul gondolt megint szegényre.

Szegény… Az egész veszekedés onnan indult köztük, hogy szebbnek találta
ezt a butort, amit most készített, mint a sajátját. Megirigyelte…
Szegény. Magának szerette volna.

Megértett mindent. Ez; ez az átkozott butor volt az oka mindennek.

Iszonyu düh fogta el. És most sírt először. Könnyek préselődtek a
szemébe.

Jött, ment, puha lépteivel járt a műhelyben s ideges hosszú ujjaival a
puha haját turta.

Végre kitalálta.

Odalépett a halotthoz. Lehajolt hozzá. Leemelte az arcáról a lepelt.

Meghökkenve nézte.

A szája össze volt fogva. A szeme lehunyva. Kemény vonás, erőszakosság
takarta az arcát. Lecsukta magát. Visszajött még egyszer és lezárta a
testének lakását. Nem hagyta tárva nyitva az ajtókat. Rendesen ment el…
Elvitte a kulcsot.

Az asztalos reszketett a belső felgerjedéstől. Szót szeretett volna
találni. Most nézz fel rám, a szívembe… Te sohasem láttál az én
szívembe… Az elébb belenéztél… most nézz bele… már megint a te alázatos
kutyád vagyok… már megtaláltam, mit csináljak…

De az asszony halott volt. Lecsukott, elment, hideg. Olyan távol, olyan
idegen; olyan idegen, mint mindig. Mint egész életében e fölött a
szegény, utána kuszó, mászó szegény kutya fölött a hold.

Az asztalos kihúzta magát.

Mindegy, mondta. Ha nem látod is, ha nem törődsz vele, én azért
megteszem.

Elővette a zsebéből, a mellénye felső zsebéből a colstokját, nézte és
számított és gyorsan deszkákat vett. Finom, gyalúlt deszkákat. Mért,
plajbászolt, fürészelt. Aztán a butornak állott; nézte, számította,
vésett, fürészelt, szétdarabolta. Nézte a nemes farajzait, nézte az
intarziák bokrait, szabott, dolgozott; meggyújtotta az enyvesfazék alatt
a spirituszt, s a meleg rézüst lassan pöfögött.

Az enyv szaga, a szesz aromája, a lámpa sárgafénye; olyan békés és jó
volt most a műhely; az asszony is szegény olyan békésen várta el a munka
folytát…

Hirtelen kint zaj volt.

A konyha felől megnyilt az ajtó s belépett az öreg asszony, az öreg
tanítóné. Az arca álmos volt és duzzadt, alig pislogott s az arcán nagy
vörös folt volt; feltörte, ahogy aludt; ülve aludt s valami keményhez
támasztotta.

Nagy arccal nézett be a serényen dolgozó asztalosra s a száját nyitva
hagyta, ahogy egy félig már összeállított koporsót látott, amely be volt
borítva a bútorokról leszedett fornirral…

– Pszt! – sziszegett rá az asztalos, olyan komolyan és erélyesen, ahogy
soha.

Az asszony öreg szeme rémülten futott körül a műhelyben.

Az asztalos a főldre mutatott.

Ott feküdt a merev, hideg, halott.

Az öreg asszony megtántorodott, az arca szétfeslett, mint a szétrohadt
virág. S szemét az asztalosra függesztve, lihegve, rettegve
visszahúzódott… eltünt a sötétben… egy perc mulva kint az udvaron
irtóztató, velőthasító, állati ordítás…

Az asztalos ijedten rezzent össze. A feleségére nézett. Hogy azt ne
bántsa a borzalom…

Akkor egyszerre mindent megértett. Hogy meghalt. Hogy ő ölte meg. Hogy
gyilkosság…

Összeharapta a száját.

Kedvetlenül.

Most jön a botrány; a csendőrök; tömlöc…

És egyáltalán mire is ez a komédia. A halottnak már mindegy. Hiába
csinálja már az intarziás koporsót, sose fogja bebizonyítani, hogy
szerette… Sem életében, sem most…

Dühösen, türelmetlen mozdulatot tett és gyülölködve nézett a makacs
halottra. Egy véső volt a kezében s azzal egy szilaj döfést dobott
előre. A levegőbe…

A lámpa ott volt előtte. Csaknem lelökte. De vigyázott… Szerencsére…
gondolta féligvaló gondolattal hozzá.



Tartalomjegyzék.

  Mese a zöld füvön  3
  Miháj  59
  Az asztalos  133


[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

15 |seté tkamrába |setét kamrába

49 |huj t |huj-t

181 |nyugodta nézte |nyugodtan nézte]




*** End of this LibraryBlog Digital Book "Mese a zöld füvön: Elbeszélések" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.