Title: Rabok
Author: Molnár, Ferencz
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Rabok" ***


RABOK.

IRTA

MOLNÁR FERENCZ.

BUDAPEST.

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA.

1907.

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.



I.

A pályaudvar érkezési oldalán a hordárok nagy koffert tettek föl egy
fiakker bakjára. A hó sűrűn, nagy pihékben esett és ezért a kocsis
szeretettel takarta le a bőröndöt egy nagy pokróczczal s elhelyezkedett
a bakon azzal a kiváló akrobata-érzékkel, a mely a pályaudvarra járó
kocsist olyannyira jellemzi. Csak városi kocsis tud ily békésen megférni
kis helyen egy nagy bőrönddel, a melyről lelóg a lába s a mely mellett
oly szerényen húzódik meg, mintha nem is neki csinálták volna a kocsi
elejére a bakot.

A nagy üvegcsarnokból egy kövér öreg hölgy szaladt bele egyenesen a
kocsiba s helyet foglalt benne. Aztán egy csöppecske lány került elő,
meg egy fiatal ember. A fiatal ember besegítette a csöpp lányt a
kocsiba, szépen köszönt és ezt mondta a kocsisnak:

– A… a régi fogházhoz hajtson.

A kocsis ránézett, mintha nem jól hallotta volna, de aztán belenyugodott
ebbe a furcsa adreszbe és nekivágott a havas útnak.

Benn a városban, a pályaudvar körül szépen, városi módon bántak el már
korán reggel a hóval. Kupaczokba rakták az út szélén, tisztára söpörték
az utczát, úgy, hogy a mi most hullott, az csak valami nagyon finom,
nagyon vékony fehér lepelhez hasonlított, a mit mintha épen most
teregettek volna szét a szürke kövek fölött. Ez nem volt az igazi
hólepel, a mely puhán, vastagon fekszik a földön, elfogja a kocsik
neszét, s az emberi hangnak is valami kedves, kellemes csengést ad, úgy
tompítván a kiáltást, mintha az egész utcza valami puhára kárpitozott
nagy szoba volna és mindenki ebben a szobában diskurálna szelid, csendes
hangon. Ez még városi hó volt, a melyből hiányzott a kedélyes elem, az
igazi téli hangulat.

A kis lány behúzódott a kocsi sarkába, fehérkeztyűs kis kezével tisztára
törült egy kis foltott az ablak üvegén és kinézett.

– Itt nem kedves a hó – mondta gyerekes szomorúsággal – ezt nem
szeretem… Úgy szép, ha nagy mezők vannak tele hóval… mikor az ember
mindenfelé csak csupa fehéret lát, a merre néz…

Az öreg hölgy nem is felelt. Az ilyesmi iránt elveszti az ember az
érzékét a korral. Az öreg ember már csak a szép időt szereti. Hát csak
tovább hallgatott, mint a ki megszokta, hogy valami komolyan nem veendő
lény fecseg körülötte. A kocsi pedig vágtatva ment kifelé, a falvak
irányában. Lassanként elmaradoztak a nagy házak, elfogyott a kövezet a
kerekek alól. Most már puhán jártak és a hó is rendezetlenül fehérlett
mindenfelé, úgy a hogy a jó Isten a födre hintette.

– Ez már más! – mondta a kis lány és ez úgy hangzott, mintha elismerését
fejezte volna ki a természetnek, a miért eltalálta az ő gusztusát. – Ez
már az igazi hó,… olyan, a milyennek én szeretem. Úgy-e szép, Mari néni?

Mari néni álmosan pislantott ki a nagy fehérségbe. Neki e pillanatban
fázott a lába, s nemcsak, hogy örömet nem érzett a természet fehér
játékán, hanem bosszankodott. A szegény rokonok örök elégedetlenségével
konstatálta magában, hogy mások mindig épen akkor örülnek, mikor neki
fáj valamije. Tehát ismét nem felelt.

Most már szántóföldek nyultak el mellettük, meg veteményes kertek, a
melyekben egy-egy alacsony üvegház aludt a hó alatt. Vékonyka füstszálak
szállottak az ég felé. A kertészek fűtöttek a szélesen terpeszkedő
üvegházakban, valami finom virág tiszteletére. Aztán ezek is elmaradtak.
Szőlők következtek, meg végtelenbe nyuló földek. Nálunk hamar vége
szakad a városnak. A határnál egyszerre következik a végtelenség,
átmenet nélkül. Nem kisebbednek fokozatosan a házak, hanem nagy
palotával végződik a város. Négyemeletes nagy házak állanak őrt a
határon, mintha a város gazdagsága állította volna őket oda, mint a
grófok a czifra portást a kapuba. Hogy megijedjen tőle a szegény ember
és ne kapjon kedvet bemerészkedni oda, a hol csak a nagyuraknak áll a
világ. Majd letért a kocsi az országútról és nekivágott egy kisebb
útnak. És ekkor a távolban, kopasz fák között feltünt egy nagy sárga
ház.

A kis lány merően nézett abba az irányba.

– Ez az? – kérdezte az öreg hölgytől.

Az öreg dáma most már megszólalt:

– Ez az – mondta csöndesen.

– Kár – szólt a lány.

Mari néni ránézett.

– Mi kár?

– Hogy már itt vagyunk… olyan szép volt ez a havas vidék.

Az öreg nő most úgy nézett rá, mint a hogy az ellenségeire néz az ember.

– Hogyan? – mondta szörnyűködő hangon. – Egy esztendeje nem látta az
édes apját, most végre megjön az idegenből, mindjárt ott lesz, mindjárt
a nyakába fog ugrani és nincs egyéb gondja, mint ez a hóborított
szántóföld?

Azzal ismét visszabújt a kendőjébe, mint a ki nem is találja érdemesnek,
hogy az ilyen Istentől elrugaszkodott teremtést tovább korholja.

De a kis lány se törődött vele. Megszokták már egymást. Nemcsak az olyan
emberek szoknak könnyen össze, a kiknek egyformán dolgozik a képzeletük.
Abban is van kapcsoló erő, ha két ember épenséggel nem érti meg egymást.
Mindenki beleburkolózik a maga igazába és nyugton hagyja a másikat.
Megnyugtatóbb az olyan lénynyel való állandó együttlét, a kiről biztosan
tudjuk, hogy sohasem fogjuk a magunk képére formálni, mint az olyannak a
társasága, a kit el lehet téríteni a felfogásától. Az ilyennel baj van.
Az ilyet meg kell győzni, mert az okos érvelésnek megadja magát. És ez
fárasztó. Már pedig az ember nem szeret fáradni sem az utitársával, sem
azzal, a kit egy életen keresztül kisér, mint a hogy például ez az öreg
hölgy kisérte ezt a csöpp lányt.

Most már közel voltak a nagy sárga házhoz. Innen már lehetett látni,
hogy a sárga épület nem egy ház, hanem sokféle különböző építmény, a mit
idők folyamán építettek ide egy rakásra, egyiket szorosan a másik mellé,
úgy, hogy azt a hatást tette, mintha a sok kisebb-nagyobb emeletes,
földszintes ház valami veszedelemtől való félelmében bujt volna össze. A
ferde tetők egymásra borultak, egymásnak feküdtek, a falak szorosan
csatlakoztak egymáshoz, sehol semmi köz, semmi udvarféle nem volt
köztük. Szinte félelmes volt itt a végtelen síkság közepén ez a nagy
házhalmaz, a melynek nem lehetett az udvarába látni, mintha valami
titkolni való dolog számára építették volna. Az udvar – körülötte volt.
A nagy háztömeget nagy kőfal vette körül, mely széles körben kanyarodott
köréje, tisztes távolban magától a háztól. Még így, a fehér takaró alatt
is barátságtalan volt a fogház. A végtelen téli csöndben némán meredt ki
a fehér földből és semmi jelét nem adta annak, hogy élő emberek laknak
benne.

Mikor a kocsi megállott a kőfal rácsos vaskapujánál, a kapu mögül egy
szuronyos ember dugta ki a fejét. Csak úgy félvállról nézett a kocsira,
de a mikor meglátta a bakon a bőröndöt és az üveg mögött azt a
csudálkozó kis lányfejet, a mely tágranyitott szemmel nézett a
titokzatos rács felé, egyszeriben kinyitotta a kaput, a kocsihoz ugrott,
és onnan bekiáltott az udvarba:

– Hé, Szabó! Jőjjenek csak ki! Vegyék le ezt a ládát… Itt a kisasszony!

És barátságos mosolylyal segítette ki a hölgyeket a kocsiból.

A Szabó nevű egyén is előkerült. Ennek is egyenruhája volt és ez is
barátságos arczot igyekezett vágni, mikor a kocsissal nekiestek a
koffernek. A hölgyek bementek az udvarra, aztán eltüntek a házban. A
kocsis meghatottsággal kérdezte, mialatt zsebrevágta a pénzét:

– Ezek a hölgyek itt laknak?

– Igen – mondta Szabó, – ez az igazgatónak a lánya.

– Ja szóó? – mondta a fiakkeres és megnyugodott a magyarázatban.
Látszott az arczán, hogy az egész uton ezen a kérdésen törte a fejét. –
Az már más!

Felült a bakra, még egyszer benézett a szomorú udvarra, aztán elhajtott.
Finom, előkelő fiakkeres volt. Nem szerette ezt a házat, a hol rabok
laknak. Ez egy kicsit messze volt attól a gummikerekű világtól, a
melyben ő oly vidáman élt. És egy percz mulva már nem is lehetett látni,
elkanyarodott az országút felé, bemenekült a szép városba ez elől a
gondolat elől. Csak a finom, vékony, úri keréknyom maradt itt, a friss
hóban, jeléül annak, hogy megfordult erre felé egyszer egy olyan vidám,
előkelő, kedélyes jószág is, a minő egy elegáns Gizella-téri fiakker…

És most újra csönd borult a nagy házra, megint elnémult körülötte
minden. Csöndes kis reggeli szél járt a mezők fölött, szeliden ringatta
a kövér pihéket. A kopasz fákról egy-egy hócsomócska puffant le a
földre. A házból semmi nesz nem jött. Mélységes nyugalom áradt belőle,
nem mintha megelégedett, pihenő emberek laktak volna benne, hanem annak
a gondolatnak a nyugalma, hogy itt vastagok a falak, hogy innen nem
lehet elmenni, mert ide csak jönni lehet, hogy itt nagy a biztonság és a
rend és hogy itt mindenki hallgat. Ez a gondolat tükröződött az őrök
arczán, ez nézett ki a Szabó szeméből, ez érzett ki a kapuzár
csattanásából, ez fojtotta olyan nagyon csöndesre magát a csöndet is, a
mi itt honolt.

És épen az a gondolat, hogy ez a ház semminek sem a kezdete, hanem
mindennek a vége, hogy ide nem jön az ember, hanem hozzák, hogy itt a
nyugalom nem megnyugvás, hanem beletörődés valami változhatatlanba, hogy
itt a csönd nem a néptelenség vagy az üresség kongó csöndje, hanem
hallgató emberek némasága, épen ez tette, hogy ez a ház semmihez sem
hasonlított olyan nagyon, mint épen egy temetőhöz.

És ezen a friss fehér téli reggelen, ebbe a házba jött lakni Rimmer
Lenke, tizenhét éves korában, egy csomó érzelmes német kottával, több
rend hófehér és rózsaszínű ruhával, néhány Marlitt regénynyel és néhány
igen lányos és nagyon meleg gondolattal arról a fiúról, a ki a
pályaudvarnál azt mondta a kocsisnak, hogy hajtson a fogházhoz.



II.

Lenke kilencz éves volt, mikor a gyermeki tisztaság szent
nemtörődömségével vette tudomásul, hogy az a valaki, a kit egy fekete
kocsin kivittek a házból, az édes anyja volt. És tizenhárom esztendős
volt azon a napon, mikor az apja beleült vele a vasuti kocsiba, hogy
elvigye Drezdába, egy híres, jó leánynevelő intézetbe, a honnan csak
nemrégen érkezett meg Radovszky Klára, a törvényszéki elnök leánya, a ki
hasonló körülmények közt indult el annak idején Drezdába, a hová az
egész világ anyátlanul maradt leányai mennek anya nélkül nevelődni.
Ennek az egész nagy világnak az árvaháza ez a tiszta és komoly német
város. Apák, a kik érzik, hogy nem fogják tudni emberséggel fölnevelni
az anyátlan lányukat, a kiknek nincs valami rokonuk, a kire a gyermeket
rá mernék bizni, komoly, érett férfiak csődülnek oda a világ minden
részéből, a karjukon egy-egy sápadt kis teremtéssel, a ki nagyra nyitott
szemmel néz ebbe az idegen világba, nem értve az egészből semmit, s
nagyokat sír az első éjszakán, mikor felébred és nem a régi megszokott
festésmintát látja az ágya mellett a falon. És a nagy penzionátusok
tulajdonosnői érzik ezt a hivatásukat. Komolyak, szigoruak és szemüveget
viselnek. Méltósággal játszszák a pótanya szerepét és anyai
fösvénységgel kezelik a zsebpénzecskéket, a miket a szomorú apák
pontosan küldenek minden hónap elsején.

Innen jött Rimmer Lenke, egyenesen a fogházba, a hol az apja már egy fél
esztendővel ezelőtt kirakatta a rabokkal az irodai holmit egy kis
szobából, a melyet azóta – ámbátor a lánya soha nem lakott benne –
állandóan «a lányom szobájának» nevezett. Ez a magányos, komoly ember
szinte gyermekes türelmetlenséggel várta vissza a kis lányát, a kit
esztendőnként csak egy-egy hónapra látott Kecskeméten, a hol a nyarat,
illetve egy hónapi szabadságát töltötte. Lenke egyenesen ide jött
Drezdából, a rokonaihoz és vele egy napon szokott érkezni az apja is. A
fogházdirektor szándékosan kerülte, hogy a lánya a vakáczióját a pesti
fogház épületében töltse. Lenke ezt a házat még nem is látta soha. A
német intézetbe egy erdélyi városból vitték, a hol akkor az apja
fogházfelügyelő volt. Egy évvel azután az apját Pestre helyezték s itt
legényember módjára rendezkedett be. Nem is számított egyelőre arra,
hogy valaha a lánya is itt fog lakni. Úgy gondolkozott, hogy tizenhét
éves koráig külföldön tartja, addig minden évben egyszer hazajön a
kislány a rokonokhoz Kecskemétre, s a mikor majd végleg hazakerül, akkor
arra a néhány hónapra, míg férjhez adja, berendez neki egy kis szobát, –
Isten neki – a fogházban. Mert kész tervvel hozatta haza Lenkét. Minden
levelében, a mit a lányának írt, beszámolt valakinek az előmeneteléről.
Ennek a valakinek a jó mondásai, a sikerei, a vizsgái, az izenetei
állandó témái voltak ennek a levelezésnek. Miklós kitűntetéssel tette le
a vizsgát. Miklós belépett egy kitünő ügyvédi irodába, majd Miklós
közmegelégedésre tette le az ügyvédi vizsgát, úgy, hogy az összes
nagyfejüek gratuláltak neki és majd hogy ki nem világították aznap
Budapestet az ő tiszteletére. Miklós az összes levelekben szerepelt,
abban a végtelenül naiv világításban, a melylyel az apai szív ragyogja
be az ifjút, a kit leányával meg akar szerettetni. Az apák ebben a
tekintetben évezredek óta nem változtak. Nem tanulták ki ezt a
mesterséget, nem okultak. Még most is ott tartanak, hogy fiatal
leányoknak ugyanazokkal a szavakkal ajánlanak egy ifjút, mintha valami
öreg barátjuknak ajánlanák, bizonyos igen nagy komolyságot igénylő
állásra.

De Lenke oly fiatal volt, hogy megértette ezeket az öreguras leveleket.
Ez nem tréfa: csak nagyon öreg urak és nagyon fiatal lányok szeretik a
rettenetes komolyságot az ifjúban. A temperamentumot csak ez a két
emberfajta nézi le: az egyik azért, mert még nem ismeri, a másik azért,
mert neki már nincs. És képzeletében úgy élt Csáthi Miklós, mint a világ
legkomolyabb férfia, s a mennyivel a levelek csökkentették az illuziót,
annyit kellett minden nyáron Miklósnak személyesen pótolni a szivében,
lévén Csáthi Miklós történetesen éppen arra a hónapra meghíva a
kecskeméti rokonokhoz, a mikor Lenke és az apja ott volt.

Négy nyáron ismétlődtek meg rendesen ezek a találkozások. Mind a négy
alkalommal pontosan megérkezett Rimmerék után Miklós is és mind a négy
alkalommal egy nappal az ő elutazásuk után ő is csomagolt.

A mi itt a gyerekek közt történt, az nem nagyon érdemes a részletezésre.
Az emberi életnek azokat az édes és minden szenzácziónál nagyszerűbb
közhelyeit élték itt, a melyek egyszerű «lásd» szócskára is hatalmas
erővel rezonálnak a mi szivünkben. Ezeknek a semmiségeknek a költészete
oly véghetetlenül finom valami, oly pókhálószövetű emlék, oly
csudálatosan halk kis melódia, hogy összetörik és banalitássá durvul, ha
instrumentálni kezdi az ember. A leghosszabb mondat, a melyben ezekkel
foglalkozni szabad, egy rövid sóhajtás. És ez a sóhajtás is csak azé, a
ki sóhajtja. Más ember abból ugyan édes-keveset érez ki. Alapjában véve
pedig gyerekség az egész, mint minden, a minek nem veszi hasznát az
élet. Jobb is, ha nem beszélünk róla.

A kis szoba tehát, a melyben Lenkének be kellett rendezkednie s a mely,
hála a rabok lelkiismeretességének, oly tiszta volt, mint valami kis
kápolna, ideiglenes fészek volt. Erről a dologról nem beszéltek, ez
természetes volt, mint az evés meg az ivás. Miklós neve úgy csengett a
beszédjükben, mint valakié, a ki a házhoz tartozik, mint valami olyan
név, a miből már kikopott az érdekesség, a titokzatosság, az előttünk
ismeretlen emberek örök érdekessége és titokzatossága. «Miklós» – ez úgy
hangzott a leány és az apa ajkán, mint a sokszor énekelt nóta, a melyből
kipárolgott az édesség. A muzsika is úgy szép, ha csak félig-meddig
ismerjük. A teljesen kiismert embert és az agyonénekelt nótát egyazon
sors éri: az, hogy megszokjuk. Szomorú sors embernél is, nótánál is.
Mikor már nem azért kell, mert nincs, hanem azért, mert régóta van.
Holott a mi szegény életünk egész tartalma az az édes és halhatatlan
nyugtalanság, a mivel egy dal fordulatait várjuk és a mivel új emberek
és új esztendők szemébe nézünk…

Megszokták Miklóst és azt a gondolatot, hogy Miklós feleségül fogja
venni Lenkét. Az apa az érett férfiak nyugodt örömével örült ennek a
tervnek, a leány pedig a tudatlan és engedelmes gyermek amaz érzésével,
hogy «megint jó voltam, megint valami nagyon tisztességeset, nagyon
rendeset, nagyon derék dolgot követtem el…» Ez nem azt jelenti, hogy
kötelességszerűen szerette Miklóst. Vannak gyerekek, a kiket igazán
boldoggá tesz az, hogy megtanulták a leczkét. A kik még oly kicsinyek,
hogy a boldogságukat még egy másik ember mérlegén mérik. A kik az apjuk
lelkén keresztül megelégedettek. A kikben még nem fejlődött ki a saját
érzéseik kritikája. Ezek aztán – és a miért gyerekeknek nevezem őket,
azért vannak ám köztük meglett férfiak: az úgynevezett jó hivatalnokok;
férjes asszonyok: az úgynevezett páratlan feleségek – ezek aztán, ha azt
akarják tudni, hogy boldogok-e, hát egy másik ember arczára néznek kérdő
pillantással.

És így, az apja arczából tudta meg a kis Rimmer Lenke is, hogy ő
tulajdonképen boldog és hogy szereti Miklóst. Ez neki elég volt, ezzel ő
meg volt elégedve, ennél több az ő szűk kis lelkének egyelőre nem is
kellett. És mikor a «lányom szobájában» egy széken állott, nagy
komolysággal vervén a falba egy szöget, a melyen a drezdai igazgatónőtől
örök emlékül kapott Schiller Frigyesnek kellett majdan lógnia, a világ
legizgalommentesebb hangján szólt le az apjának, a ki emléksorokat
olvasott le egy intézeti emléklegyezőről:

– Tudod, apa, csak úgy épen hogy valami kedvesség legyen ebben a
szobában… hiszen őszszel már úgyis kiröpülök belőle…

Mari, a szegény rokon, hátul állott és szemrehányólag csóválta a fejét.
Az egészből csak annyit érzett meg az ő rokoni szive, hogy őszszel
megint csak ő lesz az, a kinek a kárpitossal veszekednie kell az új
lakásban, mialatt a fiatal pár valahol Olaszországban kóborol… Ez már
szinte öröme volt neki: kiválasztani azokat a pillanatokat, a melyek a
jómódú rokonnak kellemesek, neki pedig ugyanakkor kellemetlenséget
jelentenek. Talán nem is tudott volna velük egyidőben örülni. Szeretett
az örömeivel úgy, mint boszúságaival magára maradni. Így mind a két
esetben mártirnak érezte magát és elvégre is ez volt a czél.

– Mit szól ehhez, Mária? – kérdezte ragyogó arczczal az öreg Rimmer. –
Hallotta, mit mondott?

– Hallottam.

– Elmegy… kirepül… csak ilyen egyszerűen mondja ezt a haszontalan…

A leány nevetett a széken. Az apja boldogan nézett fel rá.

– Itt hagysz? És még ki is nevetsz?

Mari megszólalt, váratlanul:

– Mit akar? Azt akarja, hogy sírjon?

Most mindketten Marira néztek és kinevették. Mari kiment a szobából,
becsapta az ajtót és pityeregni kezdett az előszobában. Most meg volt
sértve, hát boldog volt.

A leány pedig megfogta Schiller Frigyest arany rámájánál fogva, a falnak
támasztotta, meghajolt előtte és mély, komoly hangon ezt mondta neki:

– Szerbusz, Friczi.



III.

Az a fiatal ember, a ki a hölgyeket a kocsiba segítette, még egy ideig
nézett a fiakker után, aztán behúzta a nyakát a télikabátja gallérjába s
nekivágott a Kerepesi-útnak. Úgy körülbelül a tót templom mellett
befordult egy kis utczába, majd a kis utczából a másikba, még kisebbe,
és csak akkor állott meg, a mikor elérkezett a Kóré-féle czukrászbolt
elé.

Még a legszegényebb ember is látott a Kóré-féle czukrászboltnál
előkelőbb ilynemű üzletet. Szegény Kóré hiába próbált magán aranyos
betűkkel segíteni, az üzlet kopott maradt. Hiába írta ki a czégtáblára,
alája, föléje, melléje a legelegánsabb szavakat, a miket egy czukrásznak
megengedtetett a maga felmagasztalására a közönséggel szemben használni,
nem volt a boltja finom helyiség. Sőt mondhatnám: lerítt a piszkos
ajtóról a «czukrászda», a «confiserie», meg a «conditorei» és a többi
gyönyörű szó, a mivel Kóré úr felczifrázta magát, mint valami szerecsen,
a ki olajszagú fekete testére a legczifrább csillogó rongyokat akasztja.
Biz ez nem volt egyéb, mint csak az, a mi volt: a meggazdagodott, sőt
kapuk alján meggazdagodott czukorárús kis parvenü-boltja, a hová a
környék legcsekélyebb jelentőségű szinésznövendékei és legszegényebb
jogászai jártak ozsonnázni, néha külön-külön, néha együtt.

Miklós ez előtt a bolt előtt állott meg, mint azon a környéken mondták
volna, a «Kóréba ment». A szerény üvegajtó fölött megszólalt a kis
csengő és Kóré úr, a ki föltett szemüveggel olvasta az ujságot a pult
mögött, fölriadt. Ez szokatlan dolog volt a «Kóréban». Délelőtt tíz
órakor még aludni szokott a kis czukrosbolt. Ilyenkor itt nem volt
szezon.

Mikor meglátta Miklóst, levette a szemüvegét és elébe ment. Talpig
fehérben volt Kóré úr és ez nagyon tekintélyessé tette a külsejét.
Beszélhetnek a fekete ruha komolyságáról és a harczi jellegről, a mit a
díszmagyar kölcsönöz az érett férfiúnak, nincs a világon tiszteletet
parancsolóbb valami, mint a fehér ruhába öltözött férfi. Ezt érezte Kóré
úr s ezért nem vált meg az üzletében soha a fehér ruhájától. Igaz, hogy
tiszta fehér volt mindig. És úgy viselte, mintha valami papi köntös lett
volna, valami titkos és nagyon komoly vallásnak a papi köntöse.
Szertartásosan lépkedett benne s állandóan ott lebegett ajkán valami
leereszkedő és mégis nagyon tekintélyes mosoly, mely mintha azt mondta
volna: Ti nem értitek ennek a komolyságát, ti nem tudjátok, ki vagyok
én, ti nem is sejtitek, kivel beszéltek, mikor én szóba állok veletek.
Az igazi czukrászról el lehet mondani, hogy vagy elasszonyosodik, vagy
elpaposodik a fehér gunyában. Kóré úr már a termeténél fogva is csak
ebbe az utóbbi csoportba tartozhatott. S így tehát kenetes is volt a
hangja, mikor Miklósra mosolyogva ezt mondta:

– Tudom, mélyen tisztelt doktor uram, miért méltóztatik jönni.

Miklós kedélyesen felelt:

– Nem tudja, miért méltóztatom jönni.

– Dehogy nem.

– Hát meg fogja látni…

Azzal letette a kabátját, leült egy kis asztalhoz, mely bádogból volt,
de márványt mutatott és ráütött a bádogra:

– Kérek egy pohár császárkörtét.

Most már komoly volt a helyzet Kóré úrra nézve, mert a császárkörte volt
a Kóréban a legdrágább ital. Hátrasietett tehát a pudli mögé és benyult
a legszebb szekrénybe, melyben egymás mellett állottak a különböző
pálinkák és egyéb drágaságok, szépen a színük szerint csoportosítva.

– Az már más – szólt most már nem kenetes, hanem tisztán üzletszerű
czukrászi hangon és elővette az üveget. Gondosan belöttyentett egy kis
pohárba ép annyit, a mennyit kellett s aztán visszatette az üveget, arra
gondolva, hogy ha most nem volna itt senki, a legnagyobb kéjjel nyalná
le az üveg nyakáról azt a csillogó csöppet, a mely rajta ragadt, de most
nem tehetvén ezt meg, kevéssel beérte, mindössze csak a tekintetével
nyalván le az édes csöppet, mely ilyenkor ki szokott rekedni az üvegből.

Letette az asztalra Miklós elé. Aztán várt. Miklós pedig rámosolygott és
a mellette levő székre mutatott.

– Üljön ide mellém, Kóré úr. És hadd beszélek egy kicsit okosan magával.

Kóré úr nevetett.

– Úgy-e, kitaláltam?

– Körülbelül.

– A Rizáról van szó.

– Arról.

– Nahát akkor – mondta most már teljesen elkomolyodva Kóré úr – jobb
lesz, ha el sem méltóztatik kezdeni, tisztelt doktor úr, mert ez az egy
dolog az, a miben Kóré nem ért tréfát. A Riza úgy akarta, hogy így
legyen, nem én vagyok az oka, hogy tönkre teszi magát.

– De hiszen…

– Ne is tessék szólni. Bocsánat, hogy a Kóré belevág a szavába, de itt
jobb nem is tárgyalni, mert mi lehet a vége? A Kóré még jobban dühbe jön
és még kevésbbé enged. A dolog különben is tiszta munka. A Riza
visszaélt a bizalommal, a Riza lopott, hát csukják be a Rizát. Én a
pénzemet úgy se kapom vissza, a háromszáz pengőnek fuccs, most már
jőjjön az állam és zárja be a Rizát. Arra való az állam. Mind ez a sok
rendőr, a kit az utczán tetszik látni, arra való, hogy ha az ilyen Rizák
pénzt lopnak az ilyen szegény Kóré bácsiktól, akkor jőjjenek és vigyék
be a fegyházba. Mert ha a Rótsild lopta volna el a pénzemet, nem mondom…
megtéríti, rendben van. A Kóré nem az az ember, a ki boszúból a börtönbe
juttat egy szegény elvetemült teremtést. A Kórénak van szive és ő meg
tud bocsátani, persze, ha visszaadják neki a pénzét. Csak hogy épen ez a
világ sorja, ügyvéd úr, hogy a Rótsild, a ki vissza tudná adni a pénzt,
az nem lop; és a Riza pedig lop és nem tudja visszaadni, a mit
sikkasztott.

Miklós megint megpróbálta megakasztani ezt a szóáradatot:

– De nézze, Kóré úr, – mondta szerényen.

A czukrász nagyot ütött az asztalra.

– Kérem – kiáltotta – most már a hatodik ember jön és mondja, hogy
hagyjam, hadd szaladjon a Riza. Az egyik azt mondja, hogy azért hagyjam,
mert keresztény ember vagyok. A másik hosszú prédikácziókat tart, hogy
nincs szivem, ha a dutyiba juttatom ezt a szegény leányt, mert ott
elzüllik és így még lehet belőle vidéken tisztességes lány. Aztán jönnek
az asszonyok és azt mondják, hogy úgy se kapom meg a pénzemet, hát minek
üldöztetem a törvénynyel a Rizát, hogy hagyjam békében, majd ő szerez
magának valami keresetet és abból lassan ki fogja fizetni azt, a mit
ellopott. De hát kérem, ügyvéd úr, maga intelligens ember, hát nem
tetszik gondolni, hogy ez mind a legnagyobb szemtelenség, a mit csak
lehet mondani egy ilyen szegény kárvallott embernek? Hát nekem legyen
szivem és neki nem volt, mikor a keservesen összespórolt pénzt kivette a
fiókból? Hát én azért vagyok keresztény ember, hogy hagyjam másoknak a
nyakára menni, hogy azoknak a másoknak is belemászszon egyszer a
pénzesfiókjába? Hát nem jobb, ha az ilyen teremtéstől megszabadítom azt
a… hogy is szokták az urak tudományosan mondani… a társadalmat…? És hogy
visszafizeti? Hogy várjak, a míg állása lesz és visszaadja a pénzemet?
Hát kérem… azért lopta talán, hogy visszafizesse? És mit ad ő nekem,
hogy én biztos legyek a pénzem felől? Talán írást ad? Nem tetszik
gondolni, hogy ezen meg lehet pukkadni a nevetéstől? Vagy talán váltót
ad? A Riza? Ki hallotta valaha, hogy a tolvajok váltót adnak a pénzről,
a mit elloptak? Bocsánatot kérek! Mindenki jószivű az én pénzemért,
mindenki keresztény, mikor éntőlem lopják el a legkeservesebb kis
összeget, mindenki egyszerre bízni kezd a Rizában, mikor arról van szó,
hogy nekem fizessen havi részleteket! Hiszen kérem, ez kész nevetség… És
még jobban dühbe hozza az embert az ilyen! Ha bolond lettem volna és meg
akartam volna bocsátani a Rizának, még akkor is most visszalöktem volna
a dutyiba, mert annyian akarják a Kórét tanítani és mert mindenki
gavallér az én keserves pénzemért!

Most csönd lett. A czukrász befejezte a nagy tirádát és dühösen
pislogott. Benne volt a hévben, hát szeretett volna még egyet-mást
hozzátenni, de érezte, hogy ezuttal mindent elmondott, a mi csak nyomta
a szivét. Hát nem szólt. Fölkelt, visszament a pudlija mögé, újra
elővette az ujságot, nézte, nézte, de érezte, hogy nem akar a szemébe
ragadni egyetlen betű sem. Mindenik fölött elsiklott a pillantása, mert
tele volt méreggel, a maga kis polgári igazságával, az ő életének
egyetlen nagy felháborodásával. És e pillanatban ez talán jól is esett
neki, a fölcseperedett czukorárúsnak, a kit harminczöt esztendőn
keresztül minden hatóság üldözött, minden háziúr kikergetett néhány
krajczár házbértartozás miatt, minden rendőr megmotozott, mikor titokban
házalt éjszakánként a kávéházakban a fapálczikákra tüzdelt fügével. Most
végre, ennyi keserves kínlódás után megvolt a boltja, adót fizetett,
választópolgárrá lett, segédet tartott, uraztatta magát és most mindjárt
kezdje azon, hogy megbocsásson a kiszolgáló leánynak, a kit annyira
megkedvelt, hogy még a pénztára kezelését is reá bízta és a ki ezért a
kitüntetésért azzal fizetett, hogy egy szép napon ellopta a félretett
háromszáz forintját, a mit másnap akart a bankba vinni… Ez volt az első
megtakarított pénze. Ez volt talán az alapja egy másik, belsőbb
városrészben nyitandó üzletének, az egész vagyonának, a jövőjének, az
egész életének…

Durczásan nézett az ujságba és ellenségét látta Miklósban, a ki szerény
vendégéből egyszerre hivatalos személylyé lépett elő, mikor a sikkasztó
lány védelmét elvállalta. A ki csak a lány érdekében szólt, mindenkiben
személyes ellenségét érezte, mindenkiben csalót látott, a ki mindenféle
jelszavakkal és egyéb csinosan hangzó hazugságokkal el akarja őt
bolondítani. A ki mind azt akarja, hogy ő megbocsásson s ha
megbocsátott, mind a markába nevet és megszünteti az ilyen alkalmakra
való szép szavak használatát. Úgy érezte magát, mint a választópolgár, a
kihez választás idején jók, leereszkedők és barátságosak a nagyurak, a
kihez szép szavakkal jönnek, mint: haza, becsület, nemzeti jóllét,
párthűség és a többi s a kit, ha leszavazott rájuk, többé meg sem
ismernek és csunya szavakat használnak vele szemben, mint: a képviselő
úr nincs itthon, ne járjon a nyakamra, maga nélkül is meglettem volna és
a többi. Az önző kisemberek örök nagy gyűlöletét érezte a szép szavakkal
szemben, a mi jogosult dolog s méltó büntetésük a csalóknak.

A sokszor kihasznált, elbolondított, megcsalt és végül kiábrándított
szegény embernek ez az egyetlen elégtétele.

Ezt körülbelül meg is látta rajta Miklós és úgy gondolkozott, hogy most
ugyan hiába szedi össze az ékesszólását. Szép csöndesen felállott, egy
kicsit még nézte a megdühödött czukrászt, aztán vállat vont.

– Majd eljövök máskor, – mondta – most egyelőre fizetek. Majd ha jobb
kedve lesz, kedves Kóré úr…

A czukrász dörmögött az ujság mögül:

– Minden hiába, doktor úr!

De miután a császárkörte áráról volt szó, nem vitte a duzzogást odáig,
hogy ülve maradjon. Előjött a pénzért, sőt a kabátot is fölsegítette
Miklósra. És akkor hirtelen eszébe jutott még valami:

– Tudja kérem, – mondta gonosz sunyítással, – aztán ha ez a Riza valami
csunya öreg nő lenne, nem törődnék vele a kutya sem… Azért jönnek az
urak, mert szép és fiatal… Ismerem én ezt!

Miklós erősen a szemébe nézett. Most neki jutott az eszébe valami.
Átrohant az agyán valami, a mi egyszerre világítani kezdett Kóré úr
lelki életének sötétségeibe. Hogy itt még egyéb is van, mint lopás. Hogy
itt még más is van, mint kárvallott gazda. Hogy a lopás mögött, mint az
ügy lényegére nem tartozó, de az egészet félelmesen színező körülmény,
valami szerelemféle csillog, és hogy ez a fehérruhás ember nemcsak a
meglopott tőkés haragját, hanem a kinevetett, megcsúfolt, százszor
visszautasított öregember kárörömét is belevitte abba a kis keserű
szónoklatba, a mit az imént kivágott…

Végignézett rajta. Némán állottak egymással szemközt. Aztán az öreg Kóré
lenézett a földre. Most nagyon nagy volt a csönd és Kóré úr érezte, hogy
az ügyvéd megértett valamit, a miről eddig sejtelme sem volt. Mint a ki
szét akar zilálni valami kellemetlen hangulatot, nagyon hangosan, nagyon
roszhiszeműen és nagyon nagy nyugalmat szinlelve mondotta:

– Tessék neki megmondani, hogy nem vonom vissza a panaszt, eszem ágában
sincs. Tessék neki megmondani… Nem vonom vissza…

Az ügyvéd azonban még egyre nézte, szigorúan, kiváncsian, mint a ki
előtt az élet új nagy képe nyilik meg, a fiatal és emberszivű emberek
ama fájdalmas pillantásával, melytől kerekre nyilik a szem, a nagy
kiábrándulások e keserű perczeiben. Minél öregebb és komiszabb az ember,
annál jobban állja ezt a gyerekpillantást.

Dicséretére legyen mondva Kóré urnak, – megint lenézett a földre. És így
az a kucséber, a ki e pillanatban benyitott a csengős kis ajtón és a két
embert ebben a helyzetben találta, joggal hihette volna, hogy itt most
az egyik ember rajtakapta valamin a másikat és az a másik e röpke
félpercz alatt leszégyelli az egész emberiség minden komiszságának a
szégyelleni valóját.

Joggal hihette volna, – mondom, – de nem hitte, sőt egyáltalán semmit
sem hitt e pillanatban, mert a kucséber egyszerű ember volt, és különben
is azért jött, hogy a mai házaláshoz szükséges olcsó süteményt
beszerezze. Jó napot kivánt és kinyitotta ujra az ajtót Miklósnak.

És Miklós csak a negyedik lépésénél vette észre, hogy nem jobbra ment, a
merre kellett volna, hanem balra, a merre nem kellett volna. De nem
csuda, hogy megszédül egy kicsit az, a ki egy pillanatra belelát valami
mérhetetlen és titokzatos sötétbe.



IV.

A fogház nagy folyosóján pecsenyeszag terjengett és a régi boltívek
alatt ide nem illő kellemes illatok szállottak. Ebéd készült, hosszú idő
óta az első pecsenyés, tortás, fagylaltos nagy ebéd. Az öreg Rimmer
puritán volt és marhahust evett. Csak nagy vendég, előkelő úr okozta itt
csirkék halálát. És ma a legnagyobb úr ebédelt itt. Egy fehérruhás kis
lány, a kinek még meglátszott az arczán az utazás fáradalma, de a ki azt
a végtelenül jó és meleg érzést érezte, a mely végig szalad az ember
szivén, ha hosszu idő után végre idegenek közül hazaérkezik.

Az asztalfőn az öreg Rimmer ült, s az asztal végén Mária. Ez volt az
asztal egyik átlója. A másik átló két végén a két fiatal ember kanalazta
a levest. És az egyik irányban csupa melegség szaladgált keresztül az
asztalon, míg a másik irányt egyetlen hideg pillantás hasította végig.
Ezt a pillantást Mari pillantotta és valóban meg volt vele elégedve.
Talán még soha ezen a világon senkinek sem sikerült ilyen kitünően
kifejezni egyetlen tekintetben mindazt, a mit a szegény rokon hasonló
helyzetben érez. Volt ebben a pillantásban sértődés, még a délelőttiek
miatt, volt benne dacz, volt benne büszkeség, s főként volt benne akkora
adag mártirium, hogy megirigyelhette volna Maritól ezt a szivettépően
fájdalmas tekintetet akármelyik hires és könyvekben magasztalt középkori
vértanu.

És ebéd közben szóba került itt is a Nagy Riza esete. Miklósnak ez volt
az első jelentősebb védelme, igaz ugyan, hogy semmit sem hozott a
konyhára, de kriminális ügy volt, érdekes tárgyalás lehetett belőle,
olyan, a melyet párbeszédes formában szoktak közölni a lapok. Miklóst e
kétes értékű szerencse úgy érte, hogy ügyvédjelölt korában ő is rendes
vendége volt a Kóré-féle czukrosboltnak, sőt az ügyvédi vizsga napján a
czukrászda összes törzsvendégei és alkalmazottai valósággal drukkoltak
Miklósért. Egy hórihorgas szinésznövendék, a ki a Bérkocsis-utczában
lakott és a ki fél életét a Kóréban töltötte, annyira merészkedett, hogy
elment az Országház-téri nagy palotába, a hol Miklóst igen tudós emberek
faggatták, s ott várta az eredményt. A terembe ugyan nem mert bemenni,
de a folyosón állott és minden kijövőt megcsipett:

– Szabad kérem… vizsgázott már bizonyos Csáthi nevezetű?

– Most kinlódik.

– Hogy áll?

– Elég jól.

És ez így ment egészen addig, míg egyszerre csak meg nem jelent az
ajtóban Miklós, kipirultan, a vizsga melegével az arczán és boldogan nem
mosolygott Sebfire annak jeléül, hogy letette az ügyvédit.

Ez az epizód szörnyűmód tetszett Lenkének:

– Milyen ember az a Sebfi?

Követelte a részletes személyleirását, hallani akart róla jellemző
apróságokat, érdeklődött iránta, meg akart vele ismerkedni. A mért Sebfi
ilyen szépen és szemérmes egyszerűséggel szerette Miklóst, most ő is
szerette Sebfit, hálás akart lenni iránta és elhatározta, hogyha majd
egyszer Miklós felesége lesz, Sebfi minden vasárnap náluk fog ebédelni.
Az tetszett neki, hogy Sebfi rongyos volt, mint valami ágról szakadt
koldus. Az is tetszett neki, hogy Sebfi soha nem szólt egy szót sem és
mégis őt tartották a század legnagyobb csirkefogójának mindenütt, a hol
csak ismerték. Egy dolognál szomorodott el Lenke. És ez igazán szomorú
ügy volt. Sebfit ugyanis nem hivták Sebfinek. Ezt a nevet a
szinésziskolában kapta, mert a tisztességes neve Wundt volt. Ennek a
névnek a szinésznevek nyelvére való lefordítása volt a Sebfi, a mely
névvel a hosszú fiú nagyon meg volt elégedve.

Ez a Sebfi azért foglalt el aránytalanul nagy helyet Miklós
elbeszélésében, mert ez a Sebfi szerelmes volt Nagy Rizába, a ki e
pillanatban még a törvényszék fogházában várta a sorsát. Ez már igazán
megható részlet volt és nagyon tetszett Lenkének. De nem nagyon
érdekelte az ő szivét ez a szomorú szerelem, mert nem tartotta komolynak
az olyan szerelmet, a mely nem szép fehérkötényes lányok és fekete
ruhába öltözött urak közt tört ki. A nő, a ki lopott, nem izgatta.

– Szegény lány, – mondta. – Én szeretném, ha nem zárnák be, de csak
azért, mert a maga ügye… ügyvéd úr…

A nagy ablakon, mely talán az egyetlen ablak volt ebben a szomorú
házban, a melyet nem védett vasrács, a januári dél kedves napsugara
sütött be. Tiszta fehér sugarak jönnek ilyenkor, mindenünnen a hó
ragyogó palástja veri vissza a napfényt, s mintha átitatná valami friss
hideggel, úgy hogy szinte fázik tőle a szem.

Üldögéltek, csöndes-boldogan ettek a nagy asztal mellett ebben a téli
verőfényben, s most már mindenkit érdekelt a Nagy Riza története. Ennek
a bűnös lánynak az esete mintha az ő dolguk lett volna, mintha Riza nem
is idegen személy lett volna, hanem ennek a becsületes családnak valami
rosz útra tévedt tagja. Azzal, hogy Miklósnak ez volt az első védelme,
mindnyájan enyhítő körülményekről gondolkoztak és még maga a szigorú
Mária sem itélte el a megtévedt leányzót, pedig ő ugyancsak hamar készen
szokott lenni az itélettel.

– Talán el kellene menni ahhoz, a ki följelentette, – mondta nagy
bölcsen.

Miklós udvariasan felelt:

– Már voltam nála.

– Nos?

Ezt Lenke kérdezte. Itt meg kell vallani, hogy Lenke kissé kegyetlen
volt abban a dologban, a mire most gondolt. Ő nem óhajtotta a panasz
visszavonását. Ez azt jelentette volna, hogy a lány megszabadul, de
egyszersmind útját vágta volna annak a gyönyörű védőbeszédnek is, a
melylyel Miklósnak a hirnevét kellett megalapítania. De a szerelmes
lánynak ezt a gyermeki kegyetlenségét semmi más nem árulta el, mint az a
csöppnyi aggodalom, a mely ebben a «nos»-ban csengett.

– Ott voltam, – mondta Miklós, – de tudni sem akar az az ember róla.

Az öreg Rimmerből kikivánkozott a jogász:

– Hány éves az a lány?

– Tizenkilencz.

– Micsoda? – kérdezte meglepetten a kis lány, – ilyen fiatal? Én azt
hittem, valami roszképű öreg lány…

– Nem az. Sőt nagyon is jóképű teremtés. Talán ez okozza a vesztét.

– Hogy-hogy?

Most már kezdett érdekes lenni az eset. Nagyon is sok érdekes körülmény
merült fel Nagy Riza körül. Most már nemcsak mint védencz volt
figyelemreméltó, hanem mint emberi lény is.

– Ezt el kell mondania, – szólt Lenke olyan arczczal, a minővel a kis
gyerekek a a mese kezdetét várják. Szinte nekiült az érdekes
történetnek, közelebb húzta a székét az asztalhoz és várta, hogy Miklós
elkezdje.

– Hogyan? – mondta az öreg Rimmer, a ki félt, hogy az eset nem lányoknak
való. – Az okozza a vesztét, hogy szép? De hisz ez akkor valóságos
regény!

És titkos pillantást vetett Miklósra, melylyel megkérdezte, hogy
hallhatja-e Lenke ezt a regényt. A fiú mosolygott.

– Ez a lány, – mondta, – a szemefénye volt a Kóré-féle czukrászboltnak.
Valahonnan Miskolczról jött, a hol kaszirnő volt egy éjjeli kávéházban.
Az öreg Kóré akkor azt mondta, hogy ő nem is venne más lányt a
czukrászboltjába, mint csak olyat, a ki katonavárosból jön. Mindig azt
hajtogatta, hogy csak ezek tudnak kellően bánni a vendégekkel, különösen
azzal a publikummal, a mely az ő czukrászdájába jár. És én még emlékszem
arra is, hogy hetekkel előbb mutogatta a leveleket, a melyekben az új
czukrászkisasszony az érkezését jelezte. Mondhatnám, hogy valósággal
lázban volt a czukrászbolt egész törzsközönsége. Mindenki az új lányt
várta. Már csak azért is szenzáczió volt ez, mert eddig nem volt más a
boltban, mint maga az öreg Kóré és az ő kérges tenyeréből kellett
elfogadnunk a krémes pitéket, meg a «sámrolni»-kat, a gyönyörű
habfánkokról nem is szólva, a melyek tulajdonképen büszkeségei voltak a
Kóré-czégnek. Képzelhetik, az a sok szegény szinésznövendék hogyan várta
ezt a lányt, a kiről az öreg czukros már azt is elárulta, hogy szép, és
hogy a kiállítás idejéből ismeri, a mikor Nagy Riza pezsgőt árult egy
pavillonban. Azt elfelejtette hozzátenni Kóré mester, hogy ő nem mint a
pezsgőpavillon vendége kötött ismeretséget Rizával, hanem ugyanakkor,
mikor a lány a habzó italt árulta, Kóré mester fehér kötényben és fehér
sapkában süteménynyel kereskedett a kiállítás területén. De ez nem
tartozik a dologra. Mondom, vártuk rettenetesen a szép Rizát, nemcsak
mi, fiúk, hanem a lányok is, a kik odajártak. A kis szinitanodások,
tetszik tudni: nem az igaziak, hanem azok, a kik valami kis ismeretlen
zug-szinésziskolába jártak, s a kik nagy áhitattal néztek fel Bella
kisasszonyra, a ki viszont karhölgy, hogy ne mondjam: kóristáné volt a
népszinházban. Ezek szükségét érezték egy női lénynek ebben a
czukrászdában. Kellett valaki, a ki békítsen, pletykázzék, a kinél
leveleket lehessen hagyni, a kinek bánatokat lehessen elpanaszolni.
Egyszóval, óriási volt a várakozás. És egy napon aztán Kóré mester a
legszenzácziósabb levelet lobogtatta. Ebben a levélben már az volt, hogy
küldjön neki pénzt az útra, mert holnapután már indulni akar. És
holnapután el is indult, – Kóré mester küldött neki pénzt, igaz, hogy
feleannyit, a mennyit kért, – és egy szép napon végre meg is érkezett.

– Gyújts rá, – mondta Rimmer és szivart nyújtott Miklós felé.

– Nem! – mondta Lenke, és elkapta a fiú felé nyújtott szivart. – Csak
mondja tovább…

Még annyi időt sem akart a fiúnak adni, hogy rágyújtson. Most már fogta
az érdeklődését ez a lány, most már kellett kiváncsi gyerekfejének ez a
történet, mely abban a világban játszott, a melyről neki halvány
sejtelme sem volt. Minél több részletet akart és mindent szóról-szóra,
pontosan, úgy a hogy megtörtént.

– Jó, – mosolygott a fiú, – mindent elmondok. Csak türelem.

– Tehát megérkezett, – szólt a kis lány nagyra nyitott szemmel, az
asztalra könyökölve. – És aztán mi történt? Különben ne azt mondja,
hanem onnan mondja, a mikor betette a lábát az ajtón…

Miklós eközben orvul rágyújtott.

– Megérkezett, – folytatta, – és aznap délután annyian voltunk a
Kóréban, hogy néhányan állva itták a kávét a pult mellett. Az új
kisasszony pedig ott ragyogott a pudli mögött, hófehér kötényben, édes
mosolygással, és elégedetten konstatálta, hogy kellő feltűnést kelt a
törzsvendégek között. Az a néhány idegen, a ki ezen a napon betévedt a
boltba, furcsállotta a hangulatot. Persze, ők nem értették, miért oly
ünnepies ma itt minden, miért oly nagy a csönd a kis boltban, mely
máskor hangos volt a vitáktól, a veszekedésektől, s a melyben egyszer
Sebfi kissé kapatosan elszavalta az őrültet Petőfitől, oly frenetikus
hatással, hogy egy idegen vendég meg akarta verni, egy barnaruhás öreg
hölgy az ijedtségtől sírva fakadt és fizetés nélkül távozott, Kóré
mestert pedig másfél óráig kellett kérlelni, hogy Sebfit örök időkre ki
ne tiltsa a boltjából. Ezen a napon ennek semmi nyoma sem volt. Áhitatos
volt a csönd, az emberek suttogva beszéltek, nemcsak Riza kisasszony
iránt való tiszteletből, hanem azért is, mert mindenki Riza
kisasszonyról beszélt.

– És milyen volt?

Ezt megint Lenke kérdezte.

– Csinos volt. Sőt ennél is több volt: csinosabb, mint hittük. Dús,
omlós fekete haja volt és a termetében volt valami kedélyes… olyan
formás, igénytelen, házias teremtés volt, se nem magas, se nem alacsony,
úgy, hogy se nem imponált, sem lenézni nem lehetett. És pompásan illett
a pult mögé. Az egész bolt megváltozott azzal, hogy ő sürgött-forgott a
sütemények között. Addig – tudja Isten, – valami bizalmatlansággal
vettük a kezünkbe Kóré úr süteményeit. A férfi keze nem illik ezekhez a
habos, édes dolgokhoz. De a finom czukorporral behintett piték, a
gyönyörű fánkok valósággal megnemesedtek a Riza kisasszony kis fehér
kezében. Gusztusosabb volt minden. Nem is lehetett szebb látványt
elképzelni, mint azt, mikor Riza kisasszony megjelent a kis bádogasztal
mellett, s fényesre puczovált tálczán hozta a habos csokoládét, melyen
az ő idejében hatalmasan fel volt púpozva tejszinhab. És ennek a sok
szegény fiúnak és bolondos lánynak a képzeletében Riza kisasszony
ruhafodrai, olcsó csipkéi is csupa czukornak, csupa finom, könnyű
tejszinhabnak tűntek fel. Ezt mindenki érezte, de kifejezni csak egyedül
Sebfi tudta, a ki mindnyájunk érzését tolmácsolta, a mikor kijelentette,
hogy Riza kisasszony «azonosítja magát a bolttal». Ez ugyan mint stilus
nem volt valami elsőrendű, de mint érzés és megfigyelés a világ
legkitünőbb ilyfajta termékeihez tartozott. Az áhitat azonban nem
tartott sokáig. Ennél a népségnél egyáltalán nagyon rövid ideig tart
mindenféle áhitat. Két-három nap múlva a czukrászbolt fölvette régi
képét, megint ugyanazok ültek délutánonként a kis pléhasztaloknál,
megint megindultak a viták arról, hogy Zacconi nagyobb-e, vagy Novelli,
avagy mind a kettő csak halvány epigonja-e az öreg Salvininek, a kiről a
régebbi generáczió egyszerűen csudákat mesélt. És lassan Riza kisasszony
is beleszokott ebbe a társaságba. Egy hét se telt belé, már névszerint
ismerte az összes törzsvendégeket, már tudta mindenkinek a baját, már
ismerte mindenkinek a titkos vágyait, a reményeit, a mi azt jelenti,
hogy őket magukat ismerte, mert hisz valamennyi nem volt egyéb, mint
vágyaknak és reményeknek a földi foglalatja. Ez se az én ötletem, ezt is
Sebfi mondta először, s akkor nagy sikere is volt ennek a kijelentésnek.
Azt mondta: «Vágyakat ebédelünk, reményt vacsorálunk, mégis megélünk!»

– Ez szép, – mondta Lenke. – Ilyet költők szoktak irni, versben. Ez a
Sebfi talán költő is…

A szigorú Mária elérkezettnek látta az időt, hogy egy kis humort szőjjön
a beszélgetésbe. Csöndesen mondta:

– Talán pénzköltő!

Mire váratlanul akkora nevetés támadt, hogy még a kevésbé érzékeny lélek
is észrevette volna, hogy itt nem a tréfán nevetnek, hanem azon, a ki
mondta. És most teljes volt a boldogság, mely Máriát e napon érhette s a
mely az emésztését is bizonyára nagy mértékben segítette elő: ismét meg
volt sértve, ezúttal, úgy érezte, vérig, halálosan. Tehát fölkelt,
kiment és bevágta az ajtót.

– Szóval, – mondta tovább Miklós, jelezve, hogy szóra sem érdemes a
szigorú Mária haragja – szóval, belenőtt Riza kisasszony ebbe a
környezetbe. És körülbelül erre az időre esik az, hogy egyszer vacsora
után Sebfi eljött a lakásomra, a hol egy barátommal a magánjogot
bifláztuk, és megkért, hogy menjek el vele sétálni, mert mondani akar
valamit. Én rögtön sejtettem, hogy miről van szó. Elhurczolt a
Dunapartra és ott bevallotta, hogy halálosan szerelmes Riza
kisasszonyba, olyannyira, hogy el se merte még mondani neki. Mindenféle
terveket kovácsolt, és az összes bolond terveit elmondotta nekem.
Előadta, hogy feleségül akarja venni Riza kisasszonyt, a ki oly
tiszteletreméltó és tiszteletet parancsoló nő, hogy más gondolattal,
mint ezzel, nem is szabad közeledni hozzá. De azért Sebfi nem volt
könnyelmű ember, mert mint mondta, irt egy szinész barátjának, a ki
Miskolczon énekelt a karban, hogy kérdezősködjék Riza kisasszony felől.
A levél már elment és Sebfi másnapra várta a választ.

És akkor valami nagyon furcsa érzést éreztem. Valami olyat, a mi egy
kicsit megdöbbentett. Sebfi beszélt, beszélt, kissé izgatott volt és sok
olyat mondott, a minek nem volt értelme. Alapjában pedig, a sok értelmes
és értelmetlen beszéde mélyén az rejtőzött, hogy az ő elhatározásán ez a
válasz nem fog sokat változtatni. A hogy sétáltunk a nagy viz partján, a
csöndes, elhagyatott korzó repedezett aszfaltján, észre se véve, hogy a
Lánczhidnál vagyunk-e, vagy a Petőfi-téren, folyton ő beszélt, és mintha
az egész beszéde nem lett volna egyéb, mint a miskolczi feleletre való
felelés… Előre lerontotta ennek a levélnek az értékét, mintegy sejtve,
hogy az nem lesz valami nagyon kedvező Riza kisasszonyra nézve.

Az öreg Rimmer nagyot szippantott a szivarjából, aztán hangosan
köszörülte a torkát. A történet kezdett érdekes lenni, de az öreg attól
tartott, hogy nagyon is érdekes lesz, olyan érdekes, hogy talán jobb
volna, ha Lenke nem hallaná a többit.

Most csönd lett rövidke időre és Miklós megint rámosolygott az öreg
úrra. Aztán csöndesen mondta:

– Nagyon egyszerű a történet. Nem kell tőle megijedni.

Lenke nagyot nézett:

– Hogyan? – mondta. – Nem is tudom, miért kellene megijedni tőle.

– Hát… – szólt az apja, és újra a szájába vette a szivart. Vállat vont.
A lány csillogó szemmel várt. Kis öklével dobolt a fehér asztalon:

– Mondja, mondja, Miklós!

És Miklós mondta tovább:

– Gyönyörű szép éjszaka volt. Meg-megállottunk és átnéztünk Budára. De
Sebfi, a ki pedig költői lélek volt, ezúttal nem mondott szépeket az
éjszakáról. Csak belenézett a Gellért-hegybe, olyan erősen, olyan
mélyen, olyan szúrósan és olyan sokáig, mintha alagutat akart volna belé
fúrni a tekintetével. Nagyon izgatott volt. Azt mondta: «Nem tudok
aludni, doktor úr, nem tudok aludni». És szakadozottan, gyors beszéddel,
izgatottan mesélte el, hogy hogyan szeretett bele Riza kisasszonyba. Nem
volt egyszer pénze ebédre. Aztán másszor se volt pénze ebédre. Sebfinek
egyáltalán sohasem volt pénze ebédre és azért gyakran mégis ebédelt. A
mikor azonban nem ebédelt, mert nem ebédelhetett, akkor korán ment el a
czukrászboltba, a hol volt hitele és már fél háromkor megitta a nagy
csésze kávét és megette hozzá a nagy vizes zsömlét. Akkortájt nagyon
roszúl ment a sora és a boltban egy vidám legény akkor azt mondta, hogy
Sebfi gyökerekből él, mint az erdő mesebeli remetéi. Hát egy délután,
mikor már fél háromkor ott ült a kis bádogasztal mellett s a mikor ő
volt az egyetlen vendég a czukrászboltban, beszédbe ereszkedett a
kisasszonynyal. A kisasszony oly jó volt hozzá, oly barátságosan
kérdezősködött a viszonyai felől, oly melegen érdeklődött a pályája
iránt, hogy szegény Sebfi, a ki a kóbor kutyánál is árvább lélek volt,
majdnem sírva fakadt. De ezzel még nem volt kimerítve a kisasszony
jósága. A beszélgetés végén Riza kisasszony suttogni kezdett és
olyanforma dologra tett czélzást, hogy az esetben, ha Sebfi nagyon nagy
nélkülözések közepette vergődnék, hát ő – már mint a csipkéskötényes
kisasszony – szivesen adna kölcsön neki – már mint a rongyos ifjúnak –
néhány forintot, mert van némi megtakarított pénze. Ekkor azonban Sebfi
kirohant az üzletből, s mint maga mesélte, egy negyedóráig szaladt a
Kerepesi-úton czéltalanul, ok nélkül, csak azért, mert rettenetesen
szégyelte magát. De ettől a naptól kezdve észrevette, hogy szereti ezt a
szép, egyszerű, tiszta lányt. Fölfedezett a szemében valami furcsa
villogást, a mire szerette azt mondani, hogy ez a titkolt szenvedély
belső tüzének a visszfénye. És akkor Sebfi átmenet nélkül egyszerűen
megbolondult, egyszerűen, mondom, és őszintén, a hogy a hozzája hasonló
rajongó lelkek meg szoktak bolondulni, szinte azt szeretném mondani:
minden emóczió nélkül. Kezdte rendbeszedni a haját, meg a nyakkendőjét.
Mert ez a két elem volt rajta a legművészibben rendetlen. Gyakran
borotválkozott, a mi nála igazán egy új élet kezdetének biztató jele
volt. Sokat sétált egyedül, sokáig titkolgatta magában az új érzést, de
végre aztán – mint mondta – nem birt vele és engem választván ki
bizalmasának, a Dunaparton mindent elmondott. Azt mondta: azért fordult
hozzám, mert én nem tartozom az ő világához. Nem vagyok művész, hanem,
azt mondta: józan polgár vagyok, a kinek elég hideg az agyveleje ahhoz,
hogy az ilyen merész vállalkozást bölcsen és az élet törvényei szerint
itélje meg. Mert a barátai, azt előre tudta, minden habozás nélkül azt
mondták volna neki: «Vedd el, Sebfi, azonnal vedd el» – mint a hogy ők
is azonnal és habozás nélkül vették nőül a leányokat, a kik mélyebb
hatást tettek rájuk. De Sebfinek a lelke tele volt kétségekkel, ő
valamivel több volt, mint a barátai, értékesebb anyag, gondolkodóbb
ember.

Most egyszerre ketten szóltak közbe, a leány is, meg az apja is.

A leány ezt mondta:

– És maga mit tanácsolt neki?

Az apja meg ezt:

– És mi volt a miskolczi válaszban?

Miklós pedig rendre felelt mind a kettőnek:

– Én – folytatta – bevallom őszintén, nem azt tanácsoltam neki, a mit
magam tettem volna az ő helyében.

– Miért?

– Mert nem tudom elképzelni, hogy bármely körülmények között is, ha
valaha beleszerettem volna hasonló teremtésbe… szóval, én rögtön azon
kezdtem volna, hogy mily kár, hogy ezt a leányt _nem lehet_ feleségül
venni. Nálam az ilyennek a lehetősége volt kizárva. De mikor rajta végig
néztem, s az ő életét végig gondoltam, elöntött a szabadelvűség. Azt
mondtam neki, győződjék meg arról, hogy érdemes-e ez a leány egy
tisztességes fiú szerelmére és ha érdemes és valóban olyan nagyon
szereti, vegye el. Elvégre nem azért élünk ezen a világon, hogy a többi
emberek ne pletykáljanak rólunk, hanem azért, hogy boldogok legyünk. A
világnak úgy sem áll meg a szája, az a nagy malomkő, mely az embernek jó
hirét őrli, úgy is örökké forog, hát miért rontsa el az ilyen szegény,
amúgy is kevéssé komoly lélek az élete boldogságát azzal, hogy olyan
dolgokra van tekintettel, a melyeket a társadalom a grófok és bárók, meg
a jobbmódú polgárok számára talált ki.

– Miskolcz, Miskolcz – sürgette az öreg úr.

– Igen… Miskolcz…

– Mi volt a levélben?

– A levél megjött másnap. És itt kezdődik a tragédia.

– Tragédia?

– Az.

– Hát rosz volt a válasz?

– Nem. Még annál is roszabb. A válasz olyan rosz volt, a milyen rosz
csak lehetett. Az volt benne, hogy Riza kisasszony volt a város
úgynevezett éjjeli életének a központja. Hogy a kis kávéházat, a melyben
alkalmazva volt, ő lendítette fel. Hogy miatta jártak oda a tisztek, s
hogy a kisasszony reggelig pezsgőzött velük. Hogy a kisasszonyt be
akarták csukatni erényes apák, a kiknek a jogász fiuk adósságokba verte
magát a Mexikó-kávéházban a kisasszony miatt. Hogy minden mulatós ember
sírt és minden apa, anya és feleség örvendezett, mikor megtudták, hogy
Riza kisasszony elmegy a fővárosba. A kávés vörösre sírta a szemét
bánatában és szokatlanul nagy összeget kinált Rizának, ha ott marad. De
Riza minden ajánlatot visszautasított azzal, hogy Pestre megy új életet
kezdeni. Azt is megirta a kórista, hogy a főhadnagy, az a bizonyos
főhadnagy, a kit különösebben tüntetett ki a kisasszony, még a
pályaudvarról is vissza akarta vinni a városba és megigérte neki, hogy
ellátja, hogy kiveszi a kávéházból, a hová különben se való, de nem ment
semmire sem ezzel az ajánlatával. A kisasszony egyre azt hajtotta, hogy
a fővárosban új élet kezdődik számára, s hogy ő férjhez akar menni, nem
bánja, ha valami tisztes iparoshoz is, de ebből az életből elég volt.

Az öreg urat elfogta az engedékenység. Megint vállat vont, mondván:

– Hisz ez nem is olyan rosz.

És Lenke szívből mondta:

– Ez nagyon jó. Ez nagyon szép.

Miklós pedig folytatta.

– Nagyon jó és nagyon szép nekünk. De nem volt se jó, se szép szegény
Sebfinek. Ő nem a végét nézte, a szép, okos, becsületes elhatározást és
azt a komolyságot, a mivel Nagy Riza az új életnek neki indult, hanem az
elejét, a mi nagyon lesujtó volt Rizára nézve. Harmadnap, negyednap is
eljött hozzám, de akkor már nem kért tanácsot. Akkor már csak a lelkét
kiönteni járt hozzám. Most már úgy volt, hogy biztosan meg fogja kérni a
kezét. Hiszen az ilyen tudakozódások sohsem arra valók, hogy a szerelmes
ember függővé tegye tőlük valamely elhatározását, hanem csak arra, hogy
kinozza magát velük, hogy mindent tudjon, hogy annál keservesebben,
annál jobban szeressen és szenvedjen…

A cseléd jelent meg a küszöbön. Le akarta szedni az asztalt. Fölkeltek
tehát és bementek Lenke szobájába, a szép, fehér «lányom szobájába», a
fehér függöny mögé és ott helyezkedtek el. Itt hangzott tovább a csöndes
elbeszélés, a melyhez, látva az érdeklődést, egyre nagyobb kedvet kapott
Miklós. Most már őt is jobban érdekelte a Nagy Riza története, most már
ő is gondolkozott fölötte, így, beszédközben, a hogy emlékezetébe idézte
az ügy epizódjait.

Elhelyezkedett a kanapé sarkában és tovább mondta:

– Történt egyszer aztán egy szép napon, hogy megtörtént a nagy eset.
Sebfi kiöltözött, s frissen borotvált arczczal, púderes állal megjelent
a czukrász-boltban, délelőtt. Egyenesen oda lépett Riza kisasszonyhoz, a
ki a kis kirakatban rakta keskeny üvegpolczra a süteményeket és komoly
arczczal szólította meg: «Nagysád, komoly beszédem volna
kisasszonynyal.» Ezeket a dolgokat mi, törzsvendégek, szóról-szóra
tudjuk, hiszen hetekig egyébről sem volt szó a Kóréban, hetekig erről
tárgyaltunk a kisasszonynyal, Sebfivel, sőt magával az öreg Kóréval is,
a ki azonban bizonyos közömbösséggel fogadta az ügyet. – A
nagysád-kisasszony rámosolygott Sebfire, letörölte a czukorport a
keféről és aztán leültek ketten az üres bolt egyik asztalához. Az öreg
Kóré nem volt otthon. És Sebfi bevallotta Rizának, hogy szereti s hogy
feleségül akarja venni. A kisasszony – mint meg van állapítva – egyre
csak mosolygott és hagyta beszélni Sebfit. Nem felelt neki. Sőt még
akkor sem felelt, mikor Sebfi a szónoklata végén azt mondta neki: «Most
pedig várom feleletét, kisasszony». Nem felelt és Sebfi már akkor látta,
hogy az ő élete végig boldogtalanság lesz és szenvedés. Vannak ilyen
pillanatok, a melyek hirtelen végig világítanak egy egész életen, mint a
hogy a világító tornyok forgó lámpása végig villantja sugarát a tenger
sötétjén. És Sebfi akkor már oly biztosra vette a tagadó választ, hogy
nem is akart rögtön feleletet hallani.

Hamar azt mondta: «Hát jó, kisasszony, hát jó, ne feleljen most.
Gondolkozzék a dolog felett néhány napig, aludjon rá egyet-kettőt és
csak aztán feleljen.» De szegény ezt sem azért mondta, a miért szokták
az ilyet mondani. Ő a legnagyobb bizonysággal tudta, hogy Rizának esze
ágában sincs őt szeretni, vagy a mi ennél kevesebb, de neki talán mégis
elég lett volna: hozzá menni feleségül. De a mig ezt a kisasszony
szájából nem hallotta, addig még volt némi igen kis remény. Csakhogy
Riza rögtön felelt. Azt mondta: «Hagyjuk ezt, Sebfi úr.» Viszont Sebfi
úr nem «hagyta ezt.» És akkor Riza szépen, okosan megmagyarázta neki,
hogy a dolog lehetetlen, mert Sebfi fiatal, majdnem gyerek még, hogy nem
keres egy árva krajczárt sem, hogy az egész ügy végtelenül komikus és ő
csak azért nem nevet rajta, mert tiszteli Sebfi úr érzelmeit és mert ő
jó leány és soha életében nem nevetett ki senkit, a ki azt mondta neki,
hogy szereti. Ezt gazdag és jól nevelt úrilányok szokták tenni, – mondta
– szegény és egyszerű teremtések soha. Valóban meg is volt hatva, mint a
hogy nem lehetett nem elérzékenyedni, ha az ember hallotta Sebfit erről
beszélni. De bármily szép formában történt is, visszautasításnak
visszautasítás volt, még pedig a javából, igazi, komoly, végérvényes
kosár, a mely után hónapokig nem szól ujra az olyan ember, a kiben csak
némi önérzet van. Sebfi pedig csupa önérzet volt, mint mondani szokta.
Tehát vette a kalapját, illedelmesen köszönt és kiment a boltból azzal a
mozdulattal, a hogy a növendék-előadásokon a visszautasított szerelmest
szokta játszani. Nem pózolt, csak elegáns akart lenni a nő előtt, a kit
szeretett. És ez volt a legnagyobb eleganczia, a mit Sebfi úr az
életben, mint a szinpadon ki tudott fejteni.

Lenke összekuporodva ült egy kis puffon és sürgette a bonyodalom
kifejlését:

– Mi lett a vége?

– Ez.

– Hogyan… ez? Mit csinált Sebfi?

– Semmit.

– Nem ment vissza még egyszer?

– Dehogy nem.

– Újra megkérte a kezét?

– Azt nem tette. Ő csupa önérzet volt és erről a szerelemről többet nem
beszélt. De viszont csupa szerelem is volt, tehát továbbra is eljárt a
czukrászboltba, de akkor már többet sóhajtott mint kávézott és többet
nézte a kisasszonyt, mint a süteményeket. Az egész társaság tudott
mindent, a legapróbb részletekig, csakhogy azontúl már nem én voltam
bizalmasa, hanem az a Bella nevű hölgy, a kit már említettem egyszer s a
ki kóristalány volt a Népszinházban. Hogy miért? Mert most már nem
«józan polgár» kellett az ő szegény szivének, hanem valaki, a ki úgy
gondolkozott, mint ő. Az ember ahhoz megy tanácsért, a kiről fel lehet
tenni, hogy jóleső tanácsot ad. És most már úgy fordult a dolog, hogy
nem kellett a józan, polgári vélemény. Ezzel a Bella kisasszonynyal
sétálgatott a kerepesi-úton és ennek mondta el búját-baját. Az aranyhajú
Bella pedig hűségesen referált Riza kisasszonynak, a ki még mindig
tisztelte Sebfi érzelmeit, de ennél többet a legjobb akarattal sem
tudott cselekedni az érdekében. S ekkor történt az, hogy egy éjszaka,
mikor jóizűen aludtam odahaza, fölvertek. Valaki becsöngetett a lakásba
éjfél után fél kettőkor, úgy, hogy a lakásadó asszonyom halálra ijedt.
Nem is merte kinyitni az ajtót. Csak kikukucskált a függöny mögül. Sebfi
állott künn és hogy igazolja magát, mert a hangjáról nem ismerte meg az
asszony, gyufát gyujtott. Az asszonyom még ma is rémülettel beszél róla.
Sebfi olyan volt, mint valami őrült. A gyujtó világánál is látszott,
hogy halálosan sápadt. Az asszony ijedten jött be hozzám, felköltött és
azt mondta, hogy itt van a művész, de úgy látszik, meg van bolondulva,
mert nincs rajta kalap és olyan fehér, mint a fal. Bebocsátottuk Sebfit,
a ki térdre rogyot az ágyam előtt és keservesen sírt. Akkor aztán
egyszerre fölemelte a fejét, kiütött belőle a szinész és valami roppant
fájdalmas hangon, lassan, keserűen ezt mondta: «Doktor úr… a Rizát ma
este elvitték a rendőrök…» Erre aztán én is megijedtem. «Jöjjön azonnal,
– mondta Sebfi, – ő küldött a lakásomra, ő izente, hogy menjek önért,
hogy legyen az ügyvédje…» Felöltöztem és azonnal kocsiba ültünk. Előbb
hazavittem Sebfit a kalapjáért. Aztán a főkapitányságra hajtattunk. Az
úton eldadogta Sebfi, hogy háromszáz forintról van szó, a mit a
kisasszony ellopott a kasszából. Meg akart szökni, már meg is volt a
jegye Bécsig. A pénzt nem találták meg nála. Aztán két detektiv jött és
elvitte a lakásáról…

Miklós felállott. A szép déli verőfény már bágyadtabban mosolygott.
Télen egy-két óráig van csak öröme belőle az embernek. Már nagyon sok
volt mára a történetből. És Miklósnak el kellett menni.

– Vacsorázzék itt – mondta Lenke. Az apjára nézett.

Az öreg úr boldogan mosolygott:

– Jőjjön el, Miklós. Legfeljebb ide rendel egy konflist tizenegy órára…
mert innen ugyan bajos hazagyalogolni éjszaka…

Miklós meghajolt:

– Köszönöm.

– És folytatni fogja? – kérdezte Lenke.

– Igen.

– Hát… hát jőjjön korán…

– Jó. Hét órára itt leszek.

Az öreg Rimmer most tapintatosan kiment a szobából. Mindig kiment, mikor
Miklós jött, vagy búcsúzott. Ez már az apák boldogsága. Hadd csókolják
meg egymást a gyerekek. És magukra maradtak ketten a kis fehér szobában.
Miklós gyöngéden megölelte a kis leányt és a szemébe nézett. Lenke pedig
komolyan szólt:

– Te – mondta – de neked… úgy-e neked soha semmi közöd nem volt… ehhez a
Riza kisasszonyhoz?

Miklós elbámult:

– Nekem?

– Igen, neked. Tudod, mikor azt mesélted, hogy az a Sebfi elhivott téged
a Duna partra sétálni, megállott a szivem verése. Azt hittem, hogy
gyanakodott rád… hogy azt hitte: te szereted ezt a leányt… mert, tudod,
ha ő azt hitte volna, akkor én most… akkor most én is azt hinném…

Elpirult, elkomolyodott, rettenetesen megbánta azt, a mit most mondott.

– Menj, menj, – mondta Miklósnak, – menj, most szégyellem magam.



V.

Itt künn csöndes volt az este.

Itt nem robognak kocsik, ide nem hallatszik fel még az a csöndessé
szűrődött kis utczai lárma sem, a mely legvastagabb függönyökkel elzárt
lakásba is beduruzsol a pesti utczáról. Itt halálosan nyugodt
szántóföldek aludtak a hólepel alatt s a nagy ház velük hallgatott. A
nagy ház nem aludt, mint a földek. A nagy házon érezni lehetett, hogy
ébren van és csak hallgat. Minden kis ablak mögött nyitott szemű emberek
voltak – így érezte, a ki megállott a hóborította udvaron – minden
czellában emberi sóhajtások szállottak s ez volt az, a mi ennek a nagy
háznak a látszólagos nyugalmát valójában elfojtott nyugtalansággá tette.
Olyan érzés ez, hogy az ember azt hiszi: még egy percz és egyszerre csak
fellázad itt minden, recsegve törnek fel az ajtók, ordítástól
visszhangzik a sok hosszú folyosó s mint valami fojtás mögül
előszabaduló nagy erő, úgy tör ki, árad szét az épületben a megszabadult
emberek viharozó csoportja… A ki járt este fogházban, az ismeri ezt az
érzést. Furcsa, nyugtalanító gondolat.

De most, a csöndes vacsora mellett senki sem gondolt erre. Az öreg
Rimmer azért, mert már megszokta, a leánya azért, mert nem tudott
semmiről semmit, a mi körülötte volt s talán Miklós volt az egyetlen, a
kiről fel lehetett volna tételezni, hogy érez valamit ebből a nyomasztó
gondolatból, de ő meg szerelmes volt.

Ez tette, hogy kedélyesen, nyugalmasan tudtak itt vacsorázni, halk
csöndesen diskurálni, mint a hogy hosszú téli estéken valami nyugalmas
falusi kurián diskurálnak az emberek. A forróságot, mely ennek a nagy
háznak a levegőjében volt, nem érezték. A sóhajtásokat nem hallották, –
igaz, hogy ezt nem is a fülével, hanem a szivével hallja az ember… és
nagy elégedettségükben, nyugalmukban nem érezték meg maguk körül ezt a
sok véghetetlenül szerencsétlen emberi szivet, ezt a sok elgyötrött
lelket, a mi mind úgy kinlódott itt körülöttük: alattuk egy emelettel,
felettük egy emelettel, jobbról-balról, mindenfelől, mint valami nagy,
hideg pokol, mely telve van elkárhozottakkal. Ennek a hidegnek látszó és
mégis lázas világnak a közepébe ékelve ült három boldog és ezuttal nem
gondolkodó ember. Barátságos fényű lámpa világította meg az arczokat és
a szemekben boldog derű fénylett.

Miklós beszélt, halkan, kényelmesen, mint a kinek nincs oka sietni s
mint a kit nem nagyon izgat a történet, melyet elbeszél.

– Ott hagytam el – mondta – mikor éjjel kocsiba ültünk és felkerestük
Rizát a főkapitányságnál, a hol ép folyt a kihallgatása. Jegyzőkönyvbe
vették a vallomását, aztán beszélhettem vele. De hiába igyekeztem belőle
kivenni valamit. Sötéten nézett rám és azt mondta, hogy most nagyon
fáradt, hagyjam békén. Hiába magyaráztam neki, hogy minél előbb kezdjük
meg a munkát az érdekében, annál hamarább szabadul meg, ha ugyan
megszabadul – nem is állott velem szóba. A szó szoros értelmében
kidobott s csak annyit tudtam elérni nála, hogy védőjéül nevezett meg s
nagy kegyesen beleegyezett abba, hogy másnap fölkeressem. Néhány nap
telt el, a nélkül, hogy valami érdemleges történt volna az ügyében.
Akkor aztán átszállították az ügyészség fogházába s ott beszéltem vele.
Sebfi ezalatt szaladgált a városban, mint valami bolond. Össze akarta
szedni a háromszáz forintot, a mivel meg lehetett volna menteni Nagy
Rizát. De minden futkosásának csak az lett az eredménye, hogy a
legnagyobb uzsorakamatok árán, a hitelképessége teljes kimerítésével meg
tudott szerezni húsz forintot, összesen húsz keserves forintot, a mi
ugyan abban a pilanatban, hogy meg volt, már negyven forintjába került,
hála egy-két uzsorás pinczérnek és vállalkozóbb szellemű hordárnak, de a
mely a czélra még sem volt elég. A húsz forintot átadtuk a
fogházfelügyelőnek, hogy fordítsa Riza élelmezésére s aztán szerdán,
mikor Lenkét a kocsiba ültettem a vasútnál, elmentem a Kóréba, hogy
beszéljek az öreggel a bűnös leány érdekében. De hallani sem akart róla.
Hiába volt minden. Mikor Sebfinek elbeszéltem, hogy miket mondott,
szegény fiú keserves sirásra fakadt. Most már hiába volt minden, most
már bele kellett nyugodni abba, hogy a kisasszony börtönbe kerül rongyos
háromszáz forint miatt, a mit senki se tudott előkeríteni egész Pesten.
Megvallom, magam is megpróbáltam, nem a leány miatt, hanem szegény Sebfi
kedvéért, de én is hiába operáltam. Talán ha nekem lett volna rá oly
rettenetesen nagy szükségem, mint Sebfinek, meg tudtam volna szerezni.
De így nem ment. És másnap beszéltem Rizával a fogházban.

Most először kezdett feszengeni Miklós két főből álló hallgatósága a
széken. Tudniilik e pillanatban vonult be a történetbe Nagy Riza, mint
szereplő személy. Eddig csak némán szerepelt és _róla_ volt szó. Ez volt
az ismerkedés pillanata.

– Fogadta? – kérdezte Lenke.

– Fogadott.

– Most már nem volt dühös?

– Nem.

– És mit mondott?

Miklós hallgatott egy pillanatig. Aztán úgy tett, mint a ki nekidurálja
magát valamihez:

– Borzasztókat mondott.

S ezzel valami hideg lehellet csapott le a szobába, a hol együtt ültek,
s melynek barátságos esti csöndjében eddig majdnem unalmas
egykedvűséggel hangzott a Nagy Riza története.

– Azon kezdte – mondta Miklós – hogy ő már egyszer szivta a
börtönlevegőt hasonló dologért. Elmondta, hogy Kolozsvárott is megtette.
De ott sok bőkezű barátja volt és egy fiatal erdélyi mágnás egy summában
kifizette érte a pénzt, úgy hogy ezuttal elvitte szárazon. Még egy
furcsa kifejezést is használt a mostani esetére. Azt mondta: «most
megakadtam». De roppant furcsa volt a leány, roppant különösen
viselkedett, úgy hogy rá se ismertem. Megszoktam, hogy a czukrászboltban
kedves firma volt. Megszoktam rajta a tiszta fehér köténykét és a
hófehér csipkegallért, a mi ép úgy hozzátartozott a lényéhez s ép úgy
jellemezte ezt a különös teremtést, mint az ő állandó, kedves, szinte
hizelgő mosolygása, a melyet itt a fogházban a fehér köténynyel együtt
levetett.

A kis leány megint beleszólt.

– Szomorú volt?

– … Nem.

– Haragos volt?

– Azt se mondhatnám.

– Hát miben állott a furcsasága?

– Tudja Isten. El se tudnám azt így, egy mondatba szorítva mondani. Majd
hogy szigorúan nem nézett rám. A pillantásában elszántság volt, a szeme,
a szép nagy fekete szeme vadul csillogott s talán az is adott valami
vadságot az arczának, hogy fekete haja, mely azelőtt apró fürtöcskékké
göndörítve engedelmes koszorúként vette körül a homlokát, most nagy
hullámban omlott a szeme fölé, gondozatlanul. És ekkor azt a rettenetes
fölfedezést tettem, hogy csalódtam ebben a teremtésben. Nem az volt az
igazi Nagy Riza, a kit a boltban láttam édesen mosolyogni a habos
sütemények között, hanem ez, ez a vad, fekete kis teremtés, a kinek most
minden pillantásából dacz és akarat sugárzott s a kinek minden
mozdulatából áradt az elszántság és a mindenre készség. Bevallom,
megijedtem tőle egy kicsit. De aztán arra gondoltam, hogy én e
pillanatban hivatalos személy vagyok, az ő védője, a kinek nincs ideje
arra, hogy lélektani megfigyeléseket tegyen, ellágyuljon ezen a gyors
változáson. Hát áttértem az ügyvédi kötelességemre. Elmondtam neki, hogy
beszéltem érdekében az öreg czukrászszal. Szúrósan nézett a szemembe és
ezt mondta:

– Miért tette ezt?

Szinte mentegetőztem:

– Ez volt az egyetlen dolog, a mit megpróbálhattam a maga érdekében.

– És mit mondott az öreg?

Vállat vontam:

– Nem akar hallani se a dologról.

– No lássa! – mondta diadallal, mintha örült volna annak, hogy jobban
ismeri Kórét, mint én.

Hogy némikép vigasztaljam, elmeséltem neki, hogy Sebfi mindenütt
megpróbált pénzt szerezni neki, de nem tudott. Legnagyobb meglepetésemre
ezt felelte:

– Utálom azt a Sebfit.

– Hogyan? – mondtam – hiszen imádja magát, hiszen feleségül akarta
venni, hiszen még tegnap is azt mondta, hogy nincs más czélja, mint hogy
magát innen kiszabadítsa, a feleségévé tegye és megmentse az élet
számára!

– Utálom – mondta még egyszer – épen ezért utálom! Ne is jőjjön ide.

Elbámultam.

És akkor egy kicsit mintha megszelidült volna, kezdte mentegetni magát.
Azt mondta:

– Tudja, ne itéljen meg szigorúan ezért. De semmi közöm hozzá, nem
szeretem… És kapaszkodik belém, jár utánam, meg akar menteni, rám
tukmálja magát, mikor tudja, hogy nem kell. És nekem nem kell az ő
élete, nekem nem kell egy szegény bolond, csak azért, mert el akar
venni. Kedves ügyvéd úr, engem nem lehet elvenni. Nem azért, mert kósza
és rossz életet éltem eddig, hanem mert nem vagyok abból a fából, a
miből a feleségeket faragják. Én magam akartam valami lenni. Ne higyje,
hogy művészi ambiczióim vannak. Szó sincs róla. Csak élni akartam,
akárhogy, akárkinek az oldala mellett, de igazán élni, beleavatkozni a
dolgokba, olyan nővé lenni, a kinek a kegyétől nagy urak függenek, a ki
diktál, a ki parancsol!

Lenke most feszülten figyelt. A kis leányok amaz égő pillantásával
hallgatta Miklóst, mely felragyog az ártatlan szemekben, mikor valami
érdekes nőről van szó, a ki nem akart úgy élni, mint ők: lenn, a föld
szinén, enyhe boldogságok közepette, hanem kikivánkozott a világba
küzdeni és daczolni, hódítani és uralkodni.

– Érdekes leány – suttogta csöndesen.

Miklós ráhagyta:

– Érdekes…

– És aztán?

Tovább mondta:

– És aztán… engem nagyon meglepett ez. És valami fájó érzés bujkált a
lelkemben, mikor konstatáltam, hogy ime ezt nekem a fogházban kell
megtudnom Rizáról, akkor, mikor majdnem lehetetlennek látszik, hogy
kiszabadíthatom valaha innen. Nagy hatással volt rám ez a pillanat.
Mikor elmondta, hogy mi akart lenni, fölegyenesedett s látszott az
arczán, hogy tudott volna azzá lenni, a mi akart, ha most nem törött
volna bele a bicskája. Sőt… többet mondok: akkor úgy éreztem, hogy még
mindig ki tudja magát vágni a bajból. Én ugyan semmi módját nem tudtam a
rajta való segítésnek, de a hogy beszélt, a hogy rám nézett, az azt az
impressziót tette rám, hogy ez a leány meg fogja találni az utat, a mely
a fogházból visszavezet az élet kellő közepébe.

Most az öreg Rimmer szólt:

– De hát miért lopott?

– Azt is megmondta.

– Nos?

– Az volt a terve, hogy azzal a háromszáz forinttal Bécsbe utazik. Két
bécsi ismerősére számított. Az egyik egy magyar leány, a ki évekkel
ezelőtt kiment Bécsbe s ott balletet tánczol egy nagy szinházban, a
másik pedig egy katonatiszt, a kivel Aradon ismerkedett meg. A pénzzel
élni akart egyideig, a mig a katonatisztet megtalálta, s mint mondja,
azt meg akarta kérni, hogy küldje vissza helyette a pénzt Kóré úrnak. A
leány segítségével pedig ő is be akart jutni valami szinházhoz, nem
azért, hogy művésznő legyen belőle, hanem, hogy ismeretségeket kössön és
onnan induljon el arra a hódító útjára, a melyről annyit álmodozott.

– No – mondta az öreg – ez nagyon naiv ravaszság volt.

– Nem volt naiv. Csak pechje volt szegénynek. Az előtt ő kezelte a
pénzt, ő vezette a könyvet és tizszer is megszökhetett volna ezzel az
összeggel, a nélkül, hogy a czukrász rájött volna. De most azt törte ki
a nyakát, hogy Kóré úr a pénzt másnap a bankba akarta vinni. Öt percz
leforgása alatt minden kisült és jöttek a detektivek.

– A pénz már nem volt meg?

– Nem.

– Mit csinált vele?

– Azzal is pontosan elszámolt nekem. Húsz forintot kölcsönadott Bella
kisasszonynak, kétszázharmincz forintért pedig megvett egy nagyszerű
ruhát, a mit a Bécsi-utczában látott meg egy kirakatban. Egypár forintot
elköltött fiakkerre, a többi pedig megvolt nála. Valami harminczöt
forintja maradt. Ezzel akart elutazni.

– De hát… a ruháért talán vissza lehetne kapni a pénzt?

Miklós mosolygott:

– Annak már vége. Mikor a detektivek elfogták, arra kérte őket, engedjék
meg neki, hogy holmiját rendbe hozza. Azzal fogta a drága ruhát és ezer
darabra tépte. Mikor ezzel elkészült, tiz forint borravalót adott a
cselédnek, tiz forintot küldött a viczeházmesternének, a maradék pénzét
kidobta az ablakon és azt mondta a detektiveknek: «Most mehetünk,
uraim!»

– Érdekes lány, – suttogta Lenke.

Miklós folytatta:

– Mikor megkérdeztem tőle, hogy miért tette ezt, vállat vont. Azt
mondta: «Nem tudom. Bolond voltam». Magyaráztam neki, hogy ha ezt nem
tette volna, vissza lehetett volna az összeg nagy részét fizetni Kóré
úrnak, a többi keveset majd csak megszereztük volna hozzá, s ő most
kiszabadulna. Erre nevetni kezdett. Azt mondta:

– Akkor már mindegy volt minden. Nem sikerült, hát nem sikerült. Sokszor
próbáltam magamat kivágni ebből az ilyenfajta életből, egypárszor bűnös
módon, sokkal többször szorgalommal és okosággal, de egyszer sem
sikerült. Nagyon el voltam keseredve. Azt mondtam magamban: «Az élet nem
engedi, hogy felrúgjam magamat a fenékről a víz szinére. Az élet
visszanyomja a fejemet a vizbe, a hányszor csak fel akarok jutni. Hát
úgy látszik, az a sorsom, hogy megfulladjak!» Ezt mondta. És daczosan,
szinte ellenségesen nézett rám, mintha én is egy része, egy tagja, egy
atomja volnék annak az életnek, a mely folyton visszalöki őt a
mélységekbe. Ebben a pillanatban nagyon sajnáltam.

Elhallgatott egy kicsit Miklós. És most már nem volt egykedvű az arcza,
mint az imént, mint délben, mikor még az ügyvéd érdeklődése volt az
egyetlen izgalom, a mely a történet elbeszélése közben lelkét
melegítette. Most olyan volt az arcza, mintha ő is szereplő személy
volna ebben a történetben.

Hallgatott, és a hallgatása mintha jelentett volna valamit. Valami el
nem mondott részlet volt e hallgatás mögött. Néhány pillanatig idegesen
babrált a feketekávés csészéjével, mintha haboznék, hogy elmondja-e a
többit. Aztán találkozott a pillantása a Lenkéével.

Ha a kis lány e pillanatban derűsen, nyugodtan, a mit sem sejtés
pillantásával nézett volna rá, talán örökre elhallgatta volna a történet
folytatását. De a Lenke szemén valami furcsa kifejezés ült: a fokozott
kiváncsiság volt ez, de valami ijedtséggel keverve. Mintha azt mondta
volna a szeme: «Te most el akarsz hallgatni valamit.»

És akkor csöndesen, szinte mogorva szólt a fiú:

– Aztán valami olyat mondott… de hisz gyerekség az egész… talán nem is
érdemes arra, hogy megemlítsem… tudniillik…

Lenke nem szólt. Csak nézte mereven, most már tisztán látható félelemmel
nagy, ártatlan szemében.

Az öreg mindebből nem érzett semmit. Hát nyugodtan kérdezte:

– Mit mondott?

– Nagyon meglepett… badarságokat beszélt…

Most megszólalt Lenke, nyugodtan, szinte hidegen:

– De hát mit mondott?

– Azt mondta… hogy szeret.

Lenke lehunyta a szemét. Ezt ő az első pillanattól fogva érezte. Tudta.

Rimmer kedélyesen nevetett:

– Téged szeret?

– Engem.

– Hogyan? Már úgy, hogy szerelmes beléd?

– Úgy.

– És te mit mondtál neki?

– Zavarban voltam. Azt mondtam, hogy ez szamárság… és hogy… hogy ennek
semmi köze ehhez a dologhoz, hogy ezt nem veszem tudomásul… és hogy meg
fogom kérni egy barátomat, hogy inkább ő vállalja el a védelmét, ha ez
így van…

– És ő?

– Erre sirni kezdett és megesküdött, hogy soha többé nem tesz erről
említést, hogy soha többé nem mondja se nekem, se másnak, csak vállaljam
el a védelmét, csak szabadítsam ki innen…

– És te?

– És én… nagyon megsajnáltam… és mert nagyon könyörgött és mert
megigérte, hogy örökre elfelejti a dolgot, hát én… elvállaltam a
védelmét.

Hozzátette, mintha restelte volna, hogy most itt egy pillanatra
megzavarodott:

– Elvégre is nekem semmi közöm hozzá!

Rimmer nyugodtan mondta:

– Úgy van.

– És máskülönben is – mondta most már nekibátorodva Miklós, – ismerem én
ezt a metódust. Ezt szokták ügyvédeknek mondani. Csupa ravaszság ez a
lány. Azért mondta, mert azt hitte, jobban megfog vele. Vannak fiatal
kollégák, a kik beugranak az ilyesminek. De én!…

Visszatért a nyugalma. Vidáman intett a levegőben a kezével:

– Nekem beszélhet!

Későre járt az idő. Miklós felállott és búcsúzott. Az öreg Rimmer
köszörülte a torkát.

– Várj csak, – mondta, – majd leküldök valakit, hogy itt van-e már a
kocsid.

Azzal kiment. Általában nagy ötletességet fejtett ki a körül, hogy
hogyan kell a gyerekeket magukra hagyni a búcsúzás pillanatában.

Magukra maradtak. Miklós odament a lányhoz és megölelte. A lány nem
szólt semmit. Ölelés közben is némán, szomorúan nézte a fiút.

– No? – mondta vidáman a fiú. – Mi ez?

Nem felelt.

– Haragszol?

– Nem.

– Hát?

Ráhajolt a vállára. Sóhajtott s ebbe a sóhajtásba olvadt bele az a
csöndes szó, a mivel mindent elárult, a mi tiszta gyereklelkében e
pillanatban történt:

– Félek, – mondta.

Az ajtó előtt megint a torkát köszörülte az öreg. Mintha mondta volna:
«Jövök gyerekek.»

Aztán koczogni kezdett a fagyos téli éjszakában egy szerény konflis a
város felé. Miklós szivarozott a kocsiban és lehúnyta a szemét. Ugy
érezte, hogy valami bántó hangulat maradt ott a nagy sárga házban. És
most ő is nyugtalan volt. Csöndesen, magában mondta:

– Le fogok mondani a védelméről.

Ment, döczögött vele a kocsi. A serfőző előtt nagy fény áradt. Két
villamos lámpa szórta ragyogó világosságát a fehér útra. Itt visszatért
a bátorsága, érezte maga körül a várost, az embereket, az életet.

– Dehogy! – mondta csöndesen. – Dehogy fogok lemondani! Mi közöm hozzá?
Ügyvéd vagyok és pont.

A lakása előtt leszállt és kifizette a kocsit. Magára maradt. De nem
csöngetett be a kapun.

– Érzem, – gondolta – hogy most nem tudok aludni.

A tulsó oldalon kávéház ragyogott. Átment a kocsiúton s megállt az
izzadt tükörablakok előtt.

– Mégis hazamegyek, – mondta.

Aztán felelt magának:

– Nem. Megiszom egy konyakot.

És benyitott a meleg, füstös kávéházba.

Nyugtalan volt.



VI.

Mikor Miklós másnap reggel fölébredt, egyszeribe kiment az álom a
szeméből. Máskor szeretett ébredés után egy kicsit lustálkodni az
ágyában, de most nem volt erre kedve. Vannak reggelek, – a cselekvés
napjainak reggelei – mikor az ember az öntudatlanságból egyszerre ugrik
át az életbe. Miklós is érezte, mikor kinyitotta a szemét, hogy a mai
nap a cselekvés napja, ma _tenni_ kell. Gyorsan öltözött fel s lesietett
az utczára.

A kapu előtt egy zilált figura sétált fel-alá. Sebfi volt. Miklós
meglepetten nézett rá:

– Hogyan?…

– Igen, én vagyok.

– Mit keres errefelé korán reggel?

– Magát várom.

– Hát miért nem jött fel?

– Nem akartam zavarni. Itt sétálok már másfél órája. Korán keltem, de
tudja, mostanában ez nem határoz nálam, mert úgysem alszom éjszaka. Néha
a villamoson elnyom az álom, ha már nagyon fáradt vagyok. Tegnap is
elaludtam és még hozzá az volt a pechem, hogy körforgalmi kocsin.
Aludtam egy sarokban és a kocsi körülszaladgálta velem a várost. De ez
nem fontos. Beszélni akarok magával.

Miklós a kávéházra mutatott, melyben az éjszaka oly sokáig ült
egymagában egy csésze tea mellett:

– Gyerünk reggelizni.

Bementek. Sebfi le se vette szárnyas kabátját, odatelepedett az asztal
mellé s beszélt:

– Tudja, az éjszaka mindenféle elhatározások jutottak eszembe. Azért
jöttem, hogy ezeket magának elmondjam. Az egyszer szent és ennek kell a
kiinduló pontnak lenni, hogy ezt a leányt meg kell menteni. Hosszas
megfontolás után arra az elhatározásra jutottam – és ezen az
elhatározásomon most már nem változtathat semmiféle égi vagy földi
hatalom – hogy Riza kisasszonyt feleségül veszem, akár kiszabadul most a
börtönből, akár azután, miután már kitöltötte büntetését. Tehát maga
okosabban teszi, ha a helyett, hogy erről engem lebeszélne, vagy bármely
módon megvigasztalni próbálna, vagy módokat ajánlana, a melyek arra
vezethetnek, hogy én elfelejtsem Riza kisasszonyt és ezt az egész
szerelmet egyszerű kalandnak, vagy ha önnek ez jobban tetszik, őrült
kirándulásnak tekintsem, mondom, jobban teszi, ha mindezek helyett arra
törekszik, hogy ezen a leányon segítsen.

Miklós czukrot rakott a kávéjába. Nem tudta, mit feleljen erre, tehát
nagy szeretettel adta rá magát a kávéval való foglalkozásnak. De Sebfi
most már benne volt a beszédben. Kérdezett és felelt ő Miklós helyett
is. Azt mondta:

– Tudja, mi vitt engem erre?

– Micsoda?

– A logika, doktor úr. Én egy roppant különös fölfedezést tettem.

– Mit?

– Megmondom, de ehhez aztán az ön legnagyobb diskrécziója szükséges.
Feltétlen titoktartás.

Miklós bólintott, hogy ez meglesz. Sebfi odahajolt hozzá:

– Megmondom, doktor úr, de még arra is figyelmeztetem, hogy ezt az
adatot még akkor sem szabad felhasználnia, ha esetleg törvényszéki
tárgyalásra kerül a dolog.

– De hát mi az?

Sebfi boldogan mosolygott.

– Doktor úr – mondta alig hallható, csöndes hangon – az a leány szeret
engem.

Miklós szép csöndesen letette a tálczára a kanalat és rábámult Sebfire:

– Micsoda?

– Igen! – mondta Sebfi.

– Szereti magát?

– Szeret.

Ezt oly biztonsággal, oly nyugalommal mondta Sebfi, hogy Miklós elámult.
A történtek után ez legalább is különösen hangzott. És Sebfi hozzátette:

– Igen, doktor úr, szeret. És ez érlelte meg bennem éjszaka ezt az
elhatározást Most már ismét van erőm a küzdelemhez. Ez a tudat
megaczéloz!

Ha ezt két-három nappal előbb mondta volna Sebfi, Miklós szó nélkül
készpénznek vette volna ezt a rá nézve közömbös kijelentést. De most
egyszerűen nem értette. Habozott egy pillanatig, hogy foglalkozzék-e
ezzel az ellentmondással, mely a Sebfi szavai és az ő tapasztalata közt
volt, s aztán győzött benne a kiváncsiság. Ugy tett – először életében
nem volt őszinte ehhez a szegény rongyos emberhez – úgy tett, mintha
épenséggel nem érdekelné a dolog, próbált komoly, közömbös ügyvédi
hangon beszélni, mikor ezt kérdezte tőle:

– Honnan tudja ezt, kedves Sebfi?

Gyorsan jött a válasz:

– Tőle.

Most már érdekes volt az ügy. Miklós csodálkozott:

– Tőle magától?

– Igenis.

De Sebfi most már megrendült egy kicsit. Félénken szólt, miközben
ártatlan kiváncsisággal nézett Miklós szemébe:

– Talán… talán önnek valami mást mondott?

– Mondott… mindenfélét. Ilyen helyzetben azonban… különben, meglehet.

Sebfi gyorsan, hadarva adta elő az okoskodását:

– Tudja – mondta – nem közvetlenül tudom tőle, de azért mégis teljes
bizonyossággal tudom. Ez a leány épenséggel nem közönséges teremtés. Én
ezt a leányt képesnek tartom arra, hogy az érzését büszkeségből
mindhalálig eltitkolja.

Most már sejtette Miklós, miről van szó. A szemébe nézett Sebfinek s
látta, hogy szinte kérdőleg néz rá, szinte várja, hogy megnyugtassa,
hogy igazat adjon neki. Látta: a szerelmes ember örök bízása,
halhatatlan reménykedése ez, mely nem ismer lehetetlen kombinácziót. Nem
tudta, mit mondjon. Az ő nyugalmas, zavartalan filiszter-élete eddig nem
állított elébe soha rébuszokat. Súlyos vagy könnyű, de mindig érthető
helyzeteken kellett eddig keresztülvágnia magát. Szeretném azt mondani:
gyalogsági helyzetek voltak ezek. Sohse került sor huszáros attakra,
vagy fedett helyről való bombázásra. Menni kellett, fáradni kellett,
néha egy kicsit verekedni is – de mindig síkságokon, nyilt ellenséggel,
egyszerűen ősi módon. Ez volt az első bonyodalmasabb szituáczió, a
melybe belesodródott.

Tehát – nem tudta, mit mondjon.

Sebfi aggódva nézett rá:

– Miért hallgat?

Zavartan felelt:

– Nem hallgatok.

– Hát?

– Csak nem szólok.

És hogy véget vessen ennek a rossz percznek, csöngetett a poháron:

– Fizetni.

Az ajtóban megállottak.

– Maga hova megy, Sebfi?

– Nem tudom. Csak azt tudom, hogy most mennem kell valahova, cselekednem
kell valamit. Ez a szaladgálás, bármily czéltalan is, ez tartja bennem a
lelket. Érzem, hogy abban a pillanatban, a mikor megszünök szaladgálni,
összetörik bennem minden. Olyan vagyok, mint a villamos kocsi: most
rohanni, szikrázni, ölni tudnék. És ha eljön az este, mikor kikapcsolják
a lelkemből az áramot, hidegen, halottan, mozdulatlanul fogok pihenni.

– Semmi közelebbi czélja nincs?

– Ha nagyon gondolkodom, az is van. Minden napra akad egy-két bolond
ötletem, a miért érdemes huszonnégy órát élni.

– Hát mit akar?

– El akarok menni a Kóréhoz.

Miklós szomorúan intett:

– Oda hiába megy.

– Miért?

– Mert én már egyszer odamentem hiába.

Úgy mosolygott erre Sebfi, mint Napoleon mosolygott volna, ha valaki azt
merészelte volna mondani neki: «Ugyan, Bonaparte úr, hagyja ön a
hadseregét, úgy is hiába próbálkozik vele.»

– Hiába? – mondta. – Tudja mit jelent ez?

– Mit?

– Azt jelenti, hogy maga egyszer ott volt hiába. Vagy azt jelenti, hogy
én most hiába megyek oda. De addig megyek és annyit megyek, a mig térdig
kopik a lábam és ennek a sok hiábavaló odamenésnek a legfenekén mégis
csak marad valami és ha már egyszer voltam ott hiába, az annyi, mintha
egyszer eredménynyel lettem volna ott.

Tűzbe jött a saját lelki nagyságától szegény. Hévvel folytatta.
Hadonászott azután, szinte szavalt, úgy hogy egy-két járókelő meg is
állott, meg is bámulta. Azt mondta:

– Mi van egy pohár vízben? Víz, ugy-e bár? Tiszta víz. Semmi egyéb. A
legtisztább forrásvíz, az abszolut semmi, ízetlen, szintelen, szagtalan
folyadék. És ha kiszárad a pohárból, a pohár fenekén mégis marad valami
nagyon halvány, alig látható kis homály. De ha ezerszer öntök frisset a
kiszáradt helyébe, ezer kis homály marad és ez már réteg. És millió
pohár víz után már harapni is lehet az üledéket. És százmilliószor öntöm
utána. És ha ez sem elég, ezermilliószor öntöm utána. De egyszer mégis
csak megtelik a pohár lerakodott kővel.

Ez volt Sebfi. Ezek voltak az ő számai. Százmillió és ezermillió. Ezeket
ő így mondta, mint más azt, hogy: négy vagy: hat. Sebfi nem spórolt a
milliókkal soha, ezt leggonoszabb ellenségei sem foghatták rá.

Büszkén nézett Miklósra, mikor vége volt a hasonlatnak. Úgy érezte, hogy
a csökönyösség nagy nótáját fújta el, vagy a hogy ő mondta volna:
«eldalolta az akarat hatalmának himnuszát…»

Az ilyesmit nem jó filisztereknek eldalolni. A józan ember dühbe jön az
ilyesmitől. A ki nyugodtan nézi az életet, a ki ahhoz van szokva, hogy
megmászsza, vagy megkerüli az akadályokat, az dühbe jön, mikor olyanokat
hall szavalni, a kik részegen járnak ebben a világban és az akadályokat
feldöntik, vagy legalább is átrepüléséről pokoli nyugalommal beszélnek.
Talán az is egyik gyökérszála annak a nagy ellenszenvnek, mely örök idők
óta megvan a filiszter és a bohém között.

Miklós majdhogy megvetőleg nem nézett rá. De aztán feltámadt benne a
szánalom. És elébe meredt megint a helyzet, melybe került. Érezte, hogy
el kell fogadnia vezetőül ezt az álmadozó részeget, mert különben ő maga
gyanusíthatná meg önmagát azzal, hogy nem járt a szerelmes ember kezére.
Talán, ha a kisasszony nem mondta volna neki azt, a mit mondott, most
így szólt volna: «Menjen, öregem, hagyjon nekem békét, elég volt ebből a
históriából!» De most már nem lehetett hátrálni.

Meg aztán – tudja Isten, hisz ő az, a ki a mi szivünk kamráiba is
belelát – minden férfi szivének a mélyén van valami hála az iránt a nő
iránt, a ki azt mondja neki, hogy szereti. Mondhatnám azt is, hogy ez
hiuság. De miért szidjuk egymást mindig? Nem, nem hiuság ez. Hálás
vagyok az iránt, a ki meleg tekintetet vetett rám, még ha én nem is
tudok visszanézni a szemébe. Valaki nem tartozott nekem, és mégis adott.
Derék ember, jó ember. És épen engem szeret? Mily jóizlésű nő!

– Gyerünk! – mondta Miklós.



VII.

A kit sorsa ezen a napon délelőtt fél tizkor a Kóré-féle czukrászbolt
elé vitt, az a következő kis jelenetnek lehetett tanuja.

Előbb kinyilott az ajtó és nyitva maradt egyideig. Aztán kijött rajta
egy jól öltözött fiatalember s megállott a bolt előtt, a nélkül, hogy az
ajtót becsukta volna maga után. Aztán bekiáltott valamit a boltba,
mintha hivott volna onnan valakit. S mivel ez a valaki nem jött, hát
visszament. Aztán megint kijött, de akkor már a kabátjánál fogva húzott
kifele egy rosszúl öltözött ifjút, a ki a képéből kikelve ordítozott
vissza a boltba. Mikor pedig mind a ketten kiértek az utczára, akkor a
rosszúl öltözött, sőt képéből kikelt ifjú a zsebébe nyúlt s a mi pénzt
ott talált, azt a nyitott ajtón át bevagdosta a boltba, neki az
üvegszekrénynek, a sütemény-máglyáknak, a czukros-skatulyáknak. És mikor
már minden aprópénzét – mert nagy pénze nem volt – ily módon beszórta a
boltba, nagyot lélegzett, félre csapta a kalapját és valami rettenetesen
keserű vidámsággal ezt kiáltotta:

– De legalább megmondtam neki a magamét!

Azzal megint csönd lett a napfényes kis utczában és a két alak lassan
ballagni kezdett a Kerepesi-út felé.

Sebfi a karjába kapaszkodott Miklósnak:

– Engedje meg, hogy kapaszkodjam, – mondta, – mert szédülök. Mikor így
kijövök a sodromból, mindig elgyöngülök…

Valóban, sápadt volt s egész testében remegett. Meg kellett állaniok és
a falhoz támaszkodott. Mosolyogva mondta:

– Nem érdekes ez, doktor úr?

A doktor szomorúan ingatta a fejét.

– Nem érdekes ez, – mondta sóhajtva a hosszúhajú, – hogy most reális
hasznom volt abból, hogy nincs pénzem?

Megmagyarázta:

– Nézze csak. Ha csak egyetlen forint is lett volna nálam… ötkoronás
tallérról nem is beszélek… ha csak egyetlen forint lett volna is a pénz
között, a mit bevágtam az üzletébe, összetörtem volna vele valamit. De a
hatos meg a krajczár nem töri be az üveget. Úgy meg kellett volna
fizetni a kárt. Így meg nincs baj.

Miklós szomorúan nézett rá.

– Nem lehet így boldogulni, Sebfi, – mondta a fejét rázva. – Nem ez a
módja. Ha még lett volna remény arra, hogy ezt a vén gazembert
meglágyítsuk, maga most még azt is tönkretette volna.

Sebfi daczosan emelte föl a fejét:

– Nem bánom!

– Hát én őszinte leszek, – szólt Miklós csöndes szemrehányással. – Én
bánom.

– Nem bánom! – kiáltott a másik. – Én ismerem az embereket. Maguk
józanok, maguk következtetnek, okoskodnak, kombinálnak, tapasztalnak és
azt hiszik, hogy ez a módja az emberek megismerésének. Tudja, mim van
nekem? Nekem blikkem van! Tudja, mi az a «blikk»? Szem. Gyors szem. Én
egy pillanat alatt meglátom, érdemes-e tovább kínlódni ezzel az
emberrel, vagy sem. A második mondatánál láttam, hogy ez nem fog engedni
soha. És tudja, miért nem enged? Mert szerelmes.

Hozzátette szinészi páthoszszal:

– Mert gyűlöl…

Nincs annál szomorúbb dolog, mint szinészt bajban látni. Még a kis baj
megjárja. Akkor még természetesen beszél. De Isten őrizzen attól, hogy
nagy baja legyen. Mert akkor szaval szegény. Úgy látszik az izgalom
legnagyobb foka kiváltja belőlük az előadó-képességüket. Nagyon
izgatottnak kell lennie, hogy teljes lélekkel játszszék a színpadon. És
mikor ugyanezt az izgalmat másvalami okozza nála, nem a szerepe, akkor
azért ugyanaz az eredménye az izgalmának: szaval. Olyan, mint a bábu, a
mely azt mondja: «mama, mama». Mikor a gyerek játszik vele és megnyomja
a hátát, nyekeregve szól: «mama, mama». És ha leég a ház és tűzoltók
rohannak fel-le a lépcsőkön, bútorok zuhannak az udvarra és a sok bútor
közt lepotyog a bábú is és ráhág valami kúszált arczú menekülő ember,
akkor is, még akkor is, a halálordításba, jajveszékelésbe vesző egykedvű
hangon szól: «mama, mama». Hogy milyen körülmények közt nyomják meg a
hátát, mindegy neki.

Effélére gondolt most Miklós, mikor végignézett Sebfin. A szinész
összeszorította az öklét, széthúzta a száját és a fogai közt mondta:

– Össze fogom törni!…

Majd lehanyatlott a feje, a keze s búsan rezgő hangon tette hozzá:

– Pedig koldusabb vagyok a koldusnál.

Prózai hangon szakította végét ennek Miklós:

– Jöjjön, jöjjön, mondta. – Lássa, nem sikerült a százmillió pohár víz
példája. Már az első poharat feldöntötte, öregem. Jöjjön.

– Hova?

– A fogházba. Az alkotmány-utczába.

Még egy utolsó szinészi mozdulat következett: Sebfi kifelé fordította a
tenyerét. mintha el akarna magától hárítani valamit:

– Nem, – szólt – nem megyek hozzá. Nem akarom látni. Tisztelem a
hallgatását és megbecsülöm benne azt, hogy némán szeret. Nagyon
szégyellené magát előttem.

Megegyeztek abban, hogy Miklós lemegy a fogházba és Sebfi azalatt várni
fogja künn az utczán.

A fogház kis pinczelépcsőjén azonban megállott Miklós. Most úgy érezte,
hogy valami felelősség felé megy. Nem, nem lett volna szabad tovább
foglalkoznia ezzel az ügygyel. Eszébe jutott Lenke. Látta a komoly
gyerekpillantást, a melyet rávetett, mikor a Nagy Riza történetének a
végét mesélte. Érezte, tudta, hogy ez semmi. És most neki jutott eszébe
az a példa, a melylyel Sebfi oly csúfosan megbukott az imént.

A százmillió pohár víz. Az ezermillió semmi, a miből végül leüllepedik
valami _valami_.

Az ember életét a legkeservesebben kicsiny dolgok kormányozzák. Talán ha
_felfelé_ kellett volna menni a fogház-irodába, nem ment volna tovább.
De _lefelé_ kell menni a pinczébe. És a teste súlya vitte, az tette
könnyűvé, hogy folytassa a megkezdett utat. Gondolkodott és közben szép
lassan ment lefelé…

Öt percz mulva az ügyvédek szobájában szemben állott vele Nagy Riza. A
kezét nyujtotta Miklós felé és Miklós érezte, hogy a finom, munkátlan,
fehér kis kéz forrón simul a tenyerébe. És a sok mindenen
keresztülvergődött kis kalandorleány daczos, szinte gyerekes hangon
mondta neki:

– Valaki vagy vőlegény, vagy ügyvéd. Már hivatni akartam.

És ránézett, fájdalmasan, nagyon komolyan. Miklós összeszedte magát és
valami olyat mondott, hogy őt nem kell figyelmeztetni a kötelességére.
És akkor a leány, mintha ebben a nagy házban ő lett volna a
házikisasszony, helyet mutatott Miklósnak, hogy üljön le. Ő is leült, az
ölébe tette a kezét és emelt fővel mondta:

– Nagyon fontos dolgokat akarok magának mondani. Jól figyeljen ide és ne
szóljon közbe. Csak a végén beszéljen. Sőt még ez is fölösleges, mert én
nem kérdezek magától semmit, én nem kérek magától semmit, én csak majd
mondok magának valamit.

És a szemébe nézett mélyen, nagyon asszonyosan, azzal az ellenséges
indulattal, a melylyel a szerelmes nők néznek valakire, ha érzik, hogy
bármint akarják, nem tudják nem-szeretni.

Az ügyvéd lehajtotta a fejét, mert nem állta ezt a tekintetet. Sebfire
gondolt, a ki most künn vár az utczán.

A leány elkezdett beszélni. Valahogy úgy kezdte, mint a hogy a gyerekek
szoktak beszélni, ha érzik, hogy rossz fát tettek a tűzre: bátortalanul,
majdnem hebegve. Ezt mondta:

– Maga nem tud még mindent… ügyvéd úr. Szinte szeretném azt mondani,
hogy semmit sem tud.

Miklós ránézett. Úgy érezte, hogy mondania kell valamit, a mi bátorítja
a lányt.

Csöndesen szólt:

– Hát mondja el.

– Nem tudom.

Ez daczosan csengett, ez a «nem tudom».

– Miért?

– Mert nem néz rám.

A fiúnak az arczán az a furcsa, forró érzés szaladt végig, a mely az
emberben azt a hitet kelti, hogy elpirult. De nem pirult el. Hanem a
szemébe nézett a lánynak, összeszedte, a mi szigorúság volt benne és
szinte rászólt:

– Ne beszéljen nekem így, kisasszony. Ezek komolytalan dolgok, a melyek
nem illenek sem az ön komoly helyzetéhez, sem az én komoly hivatásomhoz,
a mit e pillanatban betöltök…

Még tovább is mondta volna a szép tirádát, de Riza belemosolygott a
körmondat közepébe, ép oda, a hol a legridegebb résznek kellett volna
kezdődnie.

Ez megzavarta Miklóst. Elhallgatott. És ez mintha azt jelentette volna,
hogy ebben a nagyon rövid ideig tartó kis háborúságban, a mely most
köztük történt s a melyben gondolatfinom fegyverek: mosolyok,
pillantások, hanglejtések viaskodtak egymással, ő legyőzöttnek érzi
magát.

A leány pedig felülkerekedett. Igazi nőnemű teremtés volt. Más, mint
igazi asszony, nem is érzi meg ily villámgyorsan azt a pillanatot, a
mikor győzött. A férfi még ilyenkor is skrupulizál, habozik. Az igazi
asszonynak külön érzék súgja meg: «Ez az a pillanat, az a milliomodrésze
egy másodpercznek, a melyet nem szabad elszalasztanod, a mibe az egész
életeddel bele kell kapaszkodnod!»

És most hamar, forró hangon, közelebb húzódva Miklóshoz, beszélni
kezdett:

– Maga semmit sem tud. Maga ügyvéd és maga jogi dolgokon törte a fejét,
mikor rólam volt szó, a helyett, hogy megnézett volna, a hogy egyik
embernek meg kell néznie a másikat, a ki az útjába kerül. Maga engem,
ugyebár közönséges teremtésnek tart?

– Azt nem…

– Ne tagadja. Látom azon a módszeren, a melylyel velem el akar bánni.
Látom, hogy pózolja előttem a komoly ügyvédet, mikor attól fél, hogy
olyasmiről találok beszélni, a mi a lelkét fölkavarja…

Miklós felállott. Most őszintén mondta:

– Ezt nem tűröm.

De a lány most már biztos volt abban, hogy ez az ember legalább is végig
fogja hallgatni. Nevetett.

– Kérem, – mondta, – lássa be, hogy nem nagy kunszt így beszélni egy
szegény, elesett leánynyal, a ki a börtönben ad magának zsúrt. Üljön
szépen vissza a helyébe és szégyelje magát.

Ez már oly nyugalommal volt mondva, hogy más körülmények közt a
legjózanabb itélet is szemtelenségnek minősítette volna. De ezen a
helyen, egy nagy, négyemeletes börtönpalota félhomályos
pinczeszobájában, a háttérben a küszöbön álló fogházi őrrel, – vagy
nevetséges volt, vagy mélységesen megható. Csak egy fokkal mélyebbre
kell helyezni ezt a hangot s mindjárt látja az ember, milyen lehetett
itt e pillanatban a hangulat: – az akasztófa lépcsőjén álló elitéltre
kell gondolni, a ki onnan gorombáskodik az ügyészszel, a biróval, a
társadalmi renddel. Úgy-e, ez nem szemtelenség?

Ez járt Miklós fejében. Nagyon érezte a meleget a szive körül, azt a
meleget, a mit boldog, gond nélkül élő fiatalok, még meg nem savanyodott
emberek éreznek, mikor az élet elibük dobja az ilyen helyzetet.

Hát szépen visszaült a helyére s meghajtotta fejét ez előtt a szomorú
gorombaság előtt.

– Maga engem közönséges teremtésnek tart, – folytatta Riza, – pedig nem
vagyok az. Még ma, mielőtt innen elmegy, meg fogja érezni, hogy ki
vagyok és látni fog engem, mint a hogy most csak a külsőmet látja. Még
mielőtt elmegy innen, mindent fog tudni. És tudja, miért?

Kérdőleg nézett rá Miklós.

– Azért, – felelt a lány, – mert addig nem eresztem innen el. Érti? Nem
eresztem innen el, a míg be nem fészkelem magam a lelkébe, a míg bele
nem kapaszkodom az emlékezetébe úgy, hogy onnan egyhamar ki ne vehessen
senki és semmi. És most hallgasson végig. Mikor én vidékről feljöttem
Pestre, azért jöttem, hogy nekivágjak az életnek. Arról ne beszéljünk
hogy én már egynéhányszor elrontottam az életemet. Én ezt nagyon jól
tudom. De nem vagyok hajlandó belemenni abba, a mit az emberek
követelnek tőlem. Az emberek az ilyen leánytól azt követelik, ha egyszer
lopott, hogy azontúl vegye komolyan őket: húzódjék félre, ne ártsa magát
semmibe, vesse alá magát annak a megvetésnek, a mivel rája néznek és
menjen, nyugodjék bele abba a száműzetésbe, a mibe maguk, polgári
erkölcsmesterek az ilyen teremtést küldik. Hogyan? Akkor kezdjem
magukat, a maguk rongy aprólékoskodásait, a rosszakaratú
kicsinyeskedéseiket komolyan venni, mikor az életemről van szó? Hogyan,
kérem? Abba belenyugosznak maguk, hogy felrúgjam _egyszer_ a polgári
erkölcsöket, akkor, a mikor semmivé lettem a maguk szemében és azt nem
akarják eltűrni, hogy azontúl is ott rúgjak egyet a maguk erkölcsein, a
hol tudok, hogy azontúl ne úgy viselkedjem, mint a hogy ellenfélhez
illik? Csak maguk akarnak az én ellenségeim lenni, és én ne legyek a
maguk ellensége? Mi?

Most égett az arcza. Látszott rajta, hogy sokat gondolkozik a
czellájában, hogy külön filozófiát csinál a maga igazolására, – látszott
rajta, hogy négy vastag fallal el van különözve az élettől, mely a
renitenseket maga alá töri s a mely nem tűri, hogy az ő sablonjai ellen
valaki diadalmas gondolatokkal harczoljon.

Miklós hidegen szólt:

– Mit akar? Végeredményben mit akar?

A leány kapkodott:

– Nem tudom, mit akarok. De ez a lelkemet nyomta, hát elmondtam. El
kellett mondanom. Főleg azonban azért beszélek, hogy valamibe belevigyem
magamat.

Sötéten nézett Miklósra. Künn, az életben nem lett volna komoly ez a
pillantás. Szinpadias lett volna, vagy legalább is meg lett volna
gyanusítható azzal, hogy rosszhiszemű. De itt mindennek valami szomorú
őszinteséget adott az az unatkozó, kékruhás, katonaformájú ember, a ki a
küszöbön állongott s türelmesen várta, hogy a fogoly a védőjével
kidiskurálja magát.

– Az Istenre kérem – mondta – engedje meg nekem, hogy őszinte legyek.
Megengedi?

– Hogyne. De…

– Tudom. De «arról» ne beszéljek.

– Körülbelül eltalálta.

– Pedig minden e körül fordul meg. Ha arról nem beszélnénk, minden
hazugság volna, a mit itt most hallana tőlem. Minden, a mit tettem, a
mit teszek és a mit tenni fogok, abban olvad fel, hogy én magát
szeretem.

És megismételte, erősen, majdnem oly hangosan, hogy a fogházőr is
hallotta:

– Hogy én magát szeretem.

Most csönd lett. Miklós nagyon komolyan nézett maga elé. Valamit mondott
most ez a leány, a mi a lelke mélyéig szaladt.

– Azt mondta – szólt – minden ebben olvad fel.

– Azt.

– Az, a mit tesz és a mit tenni fog. Ezt, ha akarom, hiszem. Ha nem
akarom, nem hiszem. De egyebet is mondott. Azt mondta: «a mit tettem».
Mi ez?

Daczosan mondta a leány:

– A mit tettem.

– Hogyan… a mit tett, az az, a miért most itt van…

– Igen.

– És a miért most itt van… azt… azt azért tette… mert…

Várt. Várta, hogy a leány egészítse ki a mondatot. De a leány nem ment
bele ebbe a diskurzusba, mely a sorok közt csengett. Kimondta:

– Ne kerülgessük. Azért tettem, mert magát szerettem.

– Azért… azért…

– Megint fél a szótól. Azért loptam. Loptam. Ez a neve, magyarul. Azért
loptam, mert szeretem.

Most elmosolyodott Miklós. Valami nyugalmas érzése támadt. Olyan érzés
ez, mint a mikor az ember rosszat álmodik, kinosat s az álom vége felé,
mikor már lassan átmegy az ébrenlétbe, ezt érzi: «Oh, én bolond, miért
félek, hisz én ezt csak álmodom!» Úgy érezte most ezt: «Oh, én bolond,
miért aggódom, hisz ezt nekem csak hazudják!»

Nyugalmat adott ez neki. Elégedetten mosolygott a leányra. Az pedig
hamarosan szólt:

– Maga ezen mosolyog?

– Természetesen.

– Azt hiszi, ez az egész csak arra való hogy én magát bolonddá tartsam?

Miklós habozott.

– Ne féljen – sürgette Riza – nem sért meg vele. Mondja csak ki, bátran!
Hogy is sérthetne meg? Hát lehet engem megsérteni? Azt hiszi, ugy-e,
hogy hazudom.

– Azt.

Most a leány arcza lett olyanná, mint a minő az izgatott és aztán
hirtelen megnyugodott ember arcza.

– Lássa – mondta – még jó, hogy így rögtön, nyiltan bevallotta. Mert így
legalább nem lesz köztünk félreértés. Most tiszta munka az egész. Hát én
magának – be fogom bizonyítani azt, a mit mondtam:

– No, erre igazán kiváncsi vagyok.

A leány odahajolt hozzá:

– Ismeri maga Bella kisasszonyt?

– A koristaleányt?

– Azt. A ki a czukrászdába szokott járni.

– Ismerem.

– Tudja, ugy-e bár, hogy azzal némileg barátságban voltam.

– Láttam, hogy gyakran beszéltek.

– Ugy-e bár, azt is tudja, hogy mikor a detektivek értem jöttek, nem
találták meg nálam azt a pénzt, a mit loptam.

– Tudom.

– Hallotta, hogy egy drága, nagyon drága báli ruhát vettem rajta a
Bécsi-utczában. Gyönyörű halványkék ruha volt, teleszórva ezüst
csillámokkal.

– Hallottam.

– Azt is hallotta, hogy a pénz egy részét Bella kisasszonynak adtam.

– Igen.

– Hát most majd előbb azt mondom meg magának, hogy miért vettem azt a
ruhát. Érdekli?

– Igen.

– Azért vettem, hogy magának tessem benne. Láttam, hogy a czukrászboltba
rám se néz. Láttam, hogy nem törődik velem, mint a többi, pedig én
egyebet se tettem, mint a pillantásomba gyűjtögettem a lelkem egész
melegét s a hányszor csak véletlenül találkozott a pillantásunk, magába
iparkodtam önteni mind ezt a nagy forróságot…

– Kérem…

– Hagyja, hadd mondom el. Éjszakákon át kinlódtam. Fetrengtem odahaza,
álmatlanul. És közben, nappal, délelőtt, mikor üres volt a bolt és nem
volt ott más, mint Kóré úr meg én, hallgatnom kellett az öreg ember
félreérthetetlen czélzásait arra, hogy tetszem neki, hogy szeret és
rajtam áll, hogy elvegyen feleségül.

Miklós mosolygott:

– Ezt tudtam – mondta csöndesen.

– Kitalálta.

– Körülbelül.

– No, lássa. Alig vártam az ozsonna idejét, mikor maga szokott jönni. És
maga jöt, és megint nem nézett rám. És én tovább kinlódtam. Egyre
szenvedélyesebben ástam magam bele ebbe a szerencsétlen érzésbe. De nem
beszélek, mert megint azt fogja hinni, hogy hazugság. Látom, hogy a
szemem nézése, az arczom tüze, a hangom reszketése nem elég magának
ahhoz, hogy higyjen nekem. Maga most is ügyvéd. Magának ténybeli
bizonyítékok is kellenek. Ne féljen ügyvéd úr, olyan is van. Én erről az
érzésről naplót vezettem. Minden napon, minden este hiven beleirtam abba
a naplóba minden gondolatomat. Ebben a naplóban benne van a ruha
története. Azt mondtam magamban egy napon: «nem birom tovább». Éreztem,
hogy elfogyott alólam a föld, hogy nem vagyok olyan nő, a ki a rendes
eszközökkel hódíthat meg egy férfit. Mert mi voltam? Hogyan próbáljam a
maga tisztes polgári lelkét megzavarni? Bolond gondolatom támadt. Végig
mentem a városon és megláttam ezt a ruhát egy kirakatban. Akkor
elfutotta a fejemet a vér. Egy pillanat alatt átrohant az agyamon az a
gondolat, hogy meg fogom venni ezt a ruhát, felöltözöm, szépen
megfésülöm, beillatozom a hajamat, virágot tűzök a keblemre, a hajamba,
s egyszer este, mikor maga el fog jönni a boltba, ott fogok állani a
szoba közepén, ragyogó szépen, piros arczczal, égő szemmel és még
mielőtt maga magához térhetne a meglepetéstől, megfogom a fejét és
megcsókolom az ajkát és nem bocsátom el addig, a míg meg nem tudja, hogy
az őrűlésig szeretem, hogy imádom és hogy meg tudnék halni magáért…

(«Nem», – gondolta Miklós, – «hazugságnak ez nagyon czifra volna!»)

A lány nagyot lélegzett és akadozva, fojtott hangon mondta tovább:

– Rohantam, vágtattam vissza a czukrászboltba. Még aznap este elloptam a
pénzt. És másnap megvettem a ruhát. És nem vehettem magamra, mert
megfogtak. És azért említettem Bella kisasszonyt, mert ő mindezt tudja.
A mi ebből az elfogatásom előtti estéig történt, az benne van a
naplómban. És a naplóm Bella kisasszonynál van. Ha tetszik, menjen el
hozzá és kérje el tőle.

Elhallgatott. Miklós úgy érezte, mintha ebben a pillanatban valaki
megfogta volna a torkát. Nem tudott mást mondani, hát ezt mondta:

– Kisasszony… az Istenért… de hisz nekem menyasszonyom van… én ezt mind,
mind szóról-szóról el fogom neki mondani…

Most diadallal állt fel a leány. Szinte gőgösen mondta:

– Ez most már fölösleges.

A fiú rábámult.

– Fölösleges, – ismételte Riza. – Mert ezt, a mit most itt elmondtam,
szóról-szóra megirtam a menyasszonyának!

– Mikor?

– Tegnap. És most ment el innen Bella kisasszony, a kinek a kezébe
tudtam csúsztatni ezt a levelet. És ebben a pillanatban már olvasta is
ezt a menyasszonya…

Miklós felugrott ültéből. Nagyra nyitott szemmel nézte Rizát.

– Nem igaz! – kiáltotta.

De Riza most már mozdulatlanul, szinte hidegen ült a helyén és nem
felelt. Nem felelt, de a hogy Miklósra nézett, abban a tekintetben benn
volt az a felelet, a mely a legroszabb volt Miklósra nézve.

– Nem igaz! – kiáltotta Miklós. – Hiába hallgat, még sem igaz.

Várt valami beszédet, de hiába. A lány csak nézte. Valami furcsa,
kesernyés mosoly járt az ajka körül, mintha ezt gondolta volna:
«Látszik, hogy te még nem ismersz engem.»

Harmadszor is mondta a fiú:

– Nem igaz!

Aztán észrevette, hogy figyeli az őr. Hát leült a kis karosszékbe, oda
húzta közvetlenül a leány lába elé és gyorsan, szinte hadarva beszélt,
mintha azt akarta volna, hogy hamar, nagyon hamar legyen vége ennek a
rémítő helyzetnek s hogy ha ez hazugság, akkor egy másodperczczel se
kinlódjék tovább, mint a mennyi kinlódást egy ilyen rosz tréfa megér.

Ezt mondta:

– Ez ép úgy hazugság, mint az a rémhistória, a mit a ruháról talált ki.
Nagyon jól tudom, hogy az is szemenszedett hazugság. Rám akar ijeszteni,
meg akar fogni, fél, hogy nem csinálom ambiczióval a dolgát, hát ilyen
történeteket tálal fel s még elég izléstelen ahhoz is, hogy ebbe a
piszkos ügybe belekeverje a menyasszonyomat. Szégyelheti magát,
kisasszony – nem azért, mert tapintatlan és rosz izlésű, hanem azért,
mert ilyen ügyetlen! Hát… hát mondja, hogy csak tréfál!

– Nem.

– Csökönyösködik?

– Nem én. De nem hazudom. A mit mondtam, igaz.

– Irt a menyasszonyomnak?

– Irtam.

Most oly komolyan mondta, hogy el lehetett hinni. Miklósnak elakadt a
lélegzete. Aztán, hogy összeszedte magát, még egy utolsó reménye támadt:

– De nem küldte el.

– Elküldtem.

– Hova?

– A régi fogházba. Ki, messze ki, a régi fogházba. A hol az apja
igazgató. Bella kisasszony fiakkert vett, ha ugyan el nem sikkasztotta
azt az öt forintot, a mit erre a czélra kapott.

Miklós felugrott és szedte a kalapját, botját. A leány szeliden állt
elébe:

– Ne menjen el, ügyvéd úr!

– Dehogy nem megyek!

És indult, izgatottan, sápadtan.

– Ne menjen el, kedves ügyvéd úr – mondta szeliden, mosolyogva Riza –
nem tanácsolom, hogy most elmenjen. Van rá okom.

Miklós megállott. Érezte, hogy olyan hangon beszél hozzá ez a leány,
hogy mindig felül neki.

– Miért ne menjek?

– Mert ha elindul és látom, hogy itt akar hagyni, akkor ez a csöndes
«vizsgálati fogoly», a ki most maga előtt áll, egyszerre meg fogja magát
ölelni, birkózni fog magával, kiáltani, ordítani fog, fölveri ezt a
csöndes irodát és erőszakkal, erőnek erejével, az összeszedett utolsó
erejével itt fogja tartani ügyvéd urat, még ha az lesz is a vége, hogy
ügyvéd úrnak darabokra szakad a ruhája, összetörik a kalapja, és még ha
az lesz is a vége, hogy két fogházőr jön kiszabadítani ügyvéd urat az én
kezem közül!

De a végét már oly hangosan, oly reszkető sirásra álló hangon mondta,
hogy Miklós megijedt tőle. A szomszéd irodából egy hivatalnok nézett be
a nyitott ajtón. Az őr megmozdult a küszöbön.

– Az Istenért – mondta Miklós – beszéljen csöndesebben!

Riza hátranézett és meglátta a hivatalnok kiváncsi arczát. Az őr is
beljebb jött egy lépéssel a szobába. Elhallgatott. Visszaült a helyére
és a kezébe temette az arczát.

Sokáig hallgatott így.

Miklós pedig tanácstalanul állott előtte. Nagyon furcsa érzése volt
most. Tisztán látta, hogy nem a véletlenek lánczolata sodorta őt ebbe a
helyzetbe. Konstatálta magán, hogy e pillanatban, ha kevesebb
őszinteséggel gondolkodnék, azt mondhatná: «ejnye, hogyan kerültem én
bele ennek a drámának a kellő közepébe?» De őszintén gondolkozott, s
megvolt az a ritka jó tulajdonsága, a melynek hiánya oly sokszor dönti
szomorúságba a mi szegény, gyönge emberszivünket – megvolt az a józan
tisztánlátás benne, a mely csak olyan embereknek a tulajdonsága, a kik
hideg fiatalságot éltek, eget nem ostromoltak, légvárak építésével
hivatásszerűen nem foglalkoztak soha. Látta, hogy neki magának is nagy
része van abban, hogy most itt áll a fogház irodájában, egy siró leány
előtt, a ki – most már elhitte neki – szerelmes belé. És azt is tudta,
miért van neki ebben része. Érdekelte a leány. Többet foglalkozott vele,
mintsem kellett volna. Sőt: többet foglalkozott vele, mintsem illett
volna. Most Lenkére gondolt, a fehér leányszobára, a csöndes öreg úrra,
a ki oly ügyesen tudott a szobából kimenni, ha azt akarta, hogy a
fiatalok magukra maradjanak…

Nézte a leányt és észrevette, hogy csöndesen sír. Most látszott, hogy
igaza volt, mikor az utolsó erejéről beszélt. Az imént még vadul égő
szemmel, büszkén fölemelt fővel vágta az arczába, hogy nem ereszti el
innen s akkor ez a leány maga volt a harczos élet, a fölényesség, az
erő. Mintha valami hatalma is lett volna… Úgy eltűnt körüle a fogház, a
szabadság-hiánynak minden szimboluma, mikor beszélt. Az őr egy
közönséges, unatkozó, várakozó inassá homályosult s az iroda nem volt
fogháziroda, hanem a Riza szobája, a mely tele volt vele a mely az övé
volt.

És most itt ült, a kezébe temetett arczczal, csöndesen sírva, megtörve.
Szegény nyomorult leány volt ebben a perczben, a kiben megtörött a dacz,
a kiből elfogyott a harczos erő. És az őr megint fogházőrré lett és a
szoba falai megint megnőttek körülötte, az ablakok vasrácsai jelentősen
rajzolódtak a kék égre: megint nem volt egyéb Riza, mint az a szegény
vizsgálati fogoly, a kinek itt ismerték.

Miklós megijedt magamagától. Érezte, hogy most jobban fogja őt ez a
lány, mint az imént, mikor azzal fenyegette, hogy birkózni fog vele és
nem ereszti ki az ajtón. Szerette volna tudni: vajjon tudja-e ezt Riza?
Úgy gondolta: ha tudja, hát akkor – azért sír. Érezte, hogy mondania
kell valamit. Piszkálta botjával a kopott szőnyeget, mely az asztal
alatt volt és csöndesen csak ennyit mondott:

– Hát…

Többet nem tudott. És erre várta a feleletet. De a felelet csak az volt,
hogy összerándult a leánynak a válla. Sírt, egyre sírt.

Megint szólt a fiú:

– Hát nézze kérem…

A minthogy az igazi drámának ilyen egyszerű szavaik vannak. Nem «jaj» –
nem «halál» – nem «szenvedés». A mi életünk nagyon szomorú és nagyon
komoly, megsiratni való jelenetei csupa «hát»-ból meg «nézze kérem»-ből
állanak.

– Eh – mondta hirtelen Riza és a kezefejével végigtörölte a szemét.
Mintha nem csak a könnyeit, hanem az egész sirását akarta volna egy
mozdulattal eltűntetni. Daczos mozdulat volt ez, benne volt, hogy
nemcsak szégyenli, de utálja is azt, hogy ennyire ellágyult. Lassan,
csöndesen elmosolyodott.

Miklós halkan szólt:

– Hát most mondja kérem, mit akar?

– Semmit.

– Nem akarom megbántani. Látom, hogy nyugtalan, de azt hiszem, hogy maga
sem tudja, mit akar.

A leány ránézett:

– Igaza lehet.

Egy kicsit nézte, aztán súgva szólt:

– Ha akar, menjen el.

És hozzá tette:

– Nem így képzeltem a dolgot, de elhagyott az erőm, mielőtt még a végére
értem volna annak, a mit elhatároztam. Ezt a csatát én vesztettem el.
Most menjen el, csináljon a mit akar… menjen a menyasszonyához… én le
vagyok győzve és itt maradtam a csatatéren, megsebesülve…

Vigasztalta Miklós:

– Na… ne legyen olyan szomorú.

De aztán érezte, hogy ez a mondása szinte ostobán hangzott. Hát jobbnak
látta fölvenni az ügyvédi hangot:

– Szedje össze magát. Gondolkozzék a helyzetén. Én majd megteszek
mindent, hogy helyrehozhassa még az életét.

A leány fölállott:

– Menjen el, – mondta – most már én kérem, hogy menjen el. Most
szükségem van arra, hogy egész nap egymagamban legyek és gondolkodjam.
De azért nem kell féltenie engemet. Alszom rá egyet és holnap reggel
megint friss, erős és bátor leszek. Tudom, hogy nem szabad elhagynom
magamat, mert akkor végem. Hanem…

Itt elhallgatott. És Miklós hiába várta a folytatást. Hát megkérdezte:

– Hanem?

– Hanem megkérem valamire.

– Mire?

– Nagyon gyerekes dolog. Ne vegye rosz néven.

– Nos?

– Nézze… igazán gyerekes dolog… de most olyan nagyon, olyan
nagyon-nagyon esnék nekem…

Nem mert előhozakodni vele.

– Mi az?

Lesütötte a szemét, mint a regények és szindarabok naivái. Nem is illett
hozzá ez a póz. De talán ép ezért volt őszinte ennél az öntudatos
leánynál. Halkan mondta:

– Fogjon velem kezet… és…

– És?

– És… simítsa végig egyszer a fejemet.

Miklós megijedt. De tele volt a szive szánalommal és emberséggel. Lassan
nyujtotta a kezét a leány felé. Riza keze forró volt. Sőt reszketett is,
mikor a férfi kezébe tette. És akkor igazán elfogta a részvét Miklóst ez
iránt a teremtés iránt. Valami jóságos lehellet szállott a lelkére,
érezte, hogy most szivesen simogatja meg ezt a gyereket. Hát esetlenül,
szinte komikusan ügyetlen mozdulattal, mialatt a jobbkezével a leány
reszkető kezét fogta, a baljával elsimította a hajat a leány homlokából.
És egy pillanatra otthagyta a kezét a puha fekete haján…

A pinczefolyosóra vezető ajtó csöndesen nyilott. Egy szuronyos ember
nyitotta ki. És egy másik ember dugta be rajta a fejét.

Sebfi volt. A türelmetlen Sebfi.

Most ez volt egy pillanatra a kép: az egyik ajtóban az egyik őr, a másik
ajtóban a másik őr. Benn a szobában a lány s Miklós, a mint a haján
nyugtatta a kezét. És az ajtó nyilásában egy meglepett, bámuló fej, egy
zavartan néző szempár, mely egy rendetlen, kuszált arczból villogott ki.

Riza látta meg először Sebfit, mert ő állott szemben vele. És
elmosolyodott. Diadalmas mosolygás volt ez. Miklós hátranézett. És Sebfi
csak bámúlt, aztán lassan visszahúzta a fejét az ajtóból. Az ajtó pedig
becsukódott utána.

A képnek vége volt.

– Hát ez mi volt? – kérdezte meglepetten Miklós.

A lány még mindig mosolygott:

– Sebfi volt.

– És…

– És látta, hogy maga fogta a kezemet és megsimogatta a fejemet. És
nemcsak látta, hanem nézte is. És nemcsak nézte, hanem – nem tudta
nézni.

– És maga ennek örül?

– Nagyon!

– Ugyan miért?

– Mert örülök neki. Nem tudom az okát, de ezt nagyon nagy örömnek érzem.
Tudja Isten, talán azért, mert most már majd lesz valaki, a ki rá fogja
magát birni, hogy foglalkozzék velem… Ez az ember faggatni fogja,
vallatni fogja…

Örült neki valóban. Látszott az arczán. Most már egészen felvidult.

– Szerencsés napom van ma mégis! – mondta bátran, kedvesen. – Menjen,
ügyvéd úr!

Miklós most elindult az ajtó felé. Rossz érzés volt tudni, hogy Sebfi
künn várja. De mindegy volt, alapjában véve.

– Menjen, ügyvéd úr! – mondta Riza. – Ne féljen!

Visszafordult:

– Nem félek, – szólt szinte sértődötten. És kiment. Még köszönni is
elfelejtett.



VIII.

Lenn a pinczefolyosón nem találta Sebfit. A nyirkos lépcsőn fölsietett
és végigszaladt a hosszú folyosón. Fiatal ügyvédbojtárokba ütődött, a
kik vigan kiáltottak rá:

– Hova siet, Csáthi?

Nem is felelt nekik. Kiért az utczára és föllélegzett. Gyönyörű nap
volt, hóolvadás napja. A hideg pinczében még a tél nyirkossága érzett.
De itt fönn langyos szél járt az utczán s a szegény városi tüdő úgy
érezte, hogy már jön valahonnan Buda felől az ibolyák lehellete, meg az
a kedves tavaszi fűszag, a mely a földből árad, a mint a hó eltakarodik
a hátáról.

Nem látta Sebfit. Belenyugodott, hogy elszaladt előle, s rögtön azután
belenyugodott abba is, hogy még a mai napon lesz hozzá szerencséje.

A konfortábli-állomás felé ment. Most ki kellett menni Lenkéhez. Még
pedig gyorsan.

De a túlsó oldalon meg kellett állnia. Meglátta Sebfit, a ki némán,
sápadtan támaszkodott a falnak. Mintha ez az egész város csak azért
épült volna, hogy szegény Sebfi nekitámaszkodhassék a falaknak… Ilyen
volt az ő élete. Minden nap történt szegény fejével valami, a miért
érdemes volt világos nappal, nyilt utcza során nekidőlni a falnak.

Miklós odament hozzá:

– Megvárakoztattam, úgy-e?

Nem felelt.

– Most pedig itt kell hagynom, kedves Sebfi, mert borzasztóan sietek. Ki
kell mennem a menyasszonyomhoz!

Ezt szándékosan hangsúlyozta. Sajnálta ezt az embert. Az orra alá akarta
dörgölni ezzel a mondattal azt, hogy: «no ne félj, te szamár, hiszen
énnekem menyasszonyom van, én nem vehetem el tőled azt a leányt!»

De nem mehetett tovább, mert Sebfi nem felelt. Most türelmetlenné lett
Miklós:

– Mit áll itt? Mit bámul?

Egy hangot se szólt.

– Mi baja?

És miután látta, hogy csökönyösen, programmszerűleg hallgat, hát vállat
vont:

– Tudja… Én itthagyom ám magát…

És hozzátette:

– Maga, úgy látszik, bolond.

Erre keserű kaczaj következett. Az, a mit úgy írnak be utasításból a
szindarabokba a szerzők, hogy:

… _(Keserűen kaczag.)_

– Haha! – «kaczagott» Sebfi. – Haha! Bolond vagyok? Hahaha!

Miklós boszankodott:

– Mondom, most sietek. De jőjjön el hozzám délután háromkor, majd
beszélünk.

– Tehát… szökik előlem?

– Hogy az ördögbe szökném, mikor azt mondom, hogy legyen szerencsém
délután!

Sebfi fölemelte az ujját:

– De most szökik. Momentán, szökik.

– Momentán?

Elnevette magát erre a furcsa szóra.

– Bolond ember maga, barátom – mondta. – Ha nem volna bolond, hát most
egyszerűen itt hagynám a faképnél. De mivel bolond, hát inkább késem
maga miatt két perczet. Mit akar?

– A menyasszonyához megy?

– Oda.

– Kocsin?

– Kocsin.

– Hát vigyen el magával. Én elkisérem odáig és a kocsiban kidiskuráljuk
magunkat.

Miklós habozott egy pillanatra. Aztán belement a dologba:

– Nem bánom.

Beültek egy kocsiba, mely elkezdett döczögni velük kifelé. Hosszú ideig
nem mondott semmit Sebfi, csak bámult maga elé és közben néha szomorúan
bólongatott a fejével. Végre is Miklósnak kellett megszólaltatnia:

– No hát mi kell? Ki vele!

– Tudja, – mondta Sebfi, – mikor a fogház felé mentünk, úgy bíztam
magában, mintha a testvérem lett volna. És most… most nem tudom, mit
gondoljak magáról.

– Miért?

– Látta, hogy benéztem az ügyvédi szobába?

– Láttam.

– Nos? Hát még kérdezi?…

Most Miklós egy pillanatra arra gondolt, hogy nem volna-e jobb, ha
egyáltalán nem felelne neki? Úgy érezte, hogy ennek az embernek nincs
joga ahhoz, hogy őt faggassa, nehéz helyzetekbe hozza,
keresztkérdésekkel kínozza. De ezt az ős kényelmi érzést elnyomta benne
a jól nevelt lelkiismeret. A ki hosszú esztendőkön keresztül azzal
hizeleg a lelkiismeretének, hogy folyton hallgat rá, az elkényezteti a
lelkiismeretét és rabjává válik. Az ilyen embert becsületes embernek
szokták nevezni. De Miklós most egy kis lázadás-félét érzett a lelkében:
fel akart lázadni ez ellen a valami ellen, a mi az ő jóvoltából így
elhatalmasodott rajta.

Sebfi türelmetlenül mondta:

– Még kérdezi is?

Miklós egy kicsit ingerülten felelt:

– Kérdezem, Sebfi úr, kérdezem.

– Csodálom.

– Ugyan miért?

– Mert vannak rövidke pillanatok, a mikor az ember meglát valamit, a mi…
a mi…

Kényszeredetten mosolygott. Ő ugyan gúnyosan akart mosolyogni, de bizony
elkényszeredtek az arcza vonásai.

– A mi?

– A mi sok mindent megmagyaráz. A mi megvilágítja az embert, a kit csak
felületesen ismerünk.

Nevetni kezdett. És folytatta:

– Tudja, ügyvéd úr, én egyszer játszottam egy franczia bohózatban… csak
inasszerepet persze… a melyben előfordult egy részeg ember. Ez a részeg
ember késő éjszaka jött haza és a kis villamos zseblámpáját maga felé
fordítva tartotta. Veszettül átkozódott, hogy nem lát, pedig világít a
lámpája. Persze, mert a hasát világította. Hát tudja… ügyvéd úr… nekem
most az az érzésem, hogy maga az imént becsipett valamitől és fordítva
tartotta a lámpáját, úgy, hogy az a hasára világított. És a mint ezt mi,
rongyos komédiások mondani szoktuk – én most belelátok a maga hasába,
ügyvéd úr…

Ez már keserűen volt mondva, daczos hangon. És fanyarság áradt belőle.
Másnál harag lett volna, ismét másnál: elszomorodás. A Sebfi lelkéből
fanyarságot váltott ki az a föltevés, hogy Miklóst Riza mint nő is
érdekli.

Az ügyvéd rászólt:

– Maga nemcsak hálátlan, hanem goromba is – mondta neki és szinte örült,
hogy most már van oka haragudni erre a fiúra. De ez az öröme nem tartott
sokáig. Sebfi mindent jóvátett. Egy ideig szótlanul nézte Miklóst, aztán
elérzékenyedve szólt:

– Megbántottam talán?

A másik vállat vont.

– Megbántottam?

– Nem.

– De igen… tudom, hogy megbántottam. Szamár voltam. Bocsásson meg…
Tehetek én róla, hogy olyan rettenetesen, olyan nagyon rettenetesen
szeretem ezt a leányt?

És már potyogtak is a könnyei. Sebfinél a sirás olyan közönséges valami
volt, mint más embernél a köhögés. De a könny – könny és mi, más
emberek, sohse tudjuk, hogy melyik könny mennyit ér. Nem tudjuk, könnyen
csordult-e, csak úgy felszinről, vagy nehezen, fájdalommal szivárgott-e
fel a mélységekből. A síró férfi a legszomorúbb valami ezen a világon s
ha valaki könnyen fakad sirva, ez az ő privát szerencséje. A könnynek az
emberi szív mérlegén arany-értéke van és a mérleg egyformán méri a
lopott aranyat úgy, mint a talált aranyat, meg a verejtékkel kiásottat.

Ez a sirás megfogta Miklóst.

– Na… na… – mondta zavarodottan. – Ne sirjon kérem. Hiszen az borzasztó,
mikor egy felnőtt férfi sír!

Még csak ez kellett a fiúnak. Most már zokogott, bőven ontotta a
könnyeit, amúgy Istenigazában kisirta magát. És a milyen könnyen
beborult, oly könnyen derült is ki.

– Úgy-e mondtam – szólt félig mosolyogva, – hogy szamár vagyok? Hát ha
sohse hitte volna el rólam, most legalább bebizonyítottam.

– De hát mit gondolt?

– Megmondjam? Mert szégyellem.

– Mondja ki, bátran.

– Igaza van. Jobb is, ha szóba kerül köztünk. Azt hittem, hogy maga…
érdeklődik az iránt a leány iránt… aztán meg olyasvalamit hittem, a mi
még ennél is szomorúbb: hogy Riza szereti magát…

Most megint borús szemmel nézett a csinos fiúra. Látszott rajta, hogy a
gyanú még mindig rág rajta.

Miklós intett a kezével:

– Ugyan!…

A fordulónál voltak. Feltünt a nagy sáskahad, a csöndes és bús palota,
mint Sebfi mondta volna: végszóra.

Miklós odamutatott, a nagy ház felé:

– Hát nem tudja, hogy…?

– Tudom, tudom.

– Hát akkor mit akar?

Csak ennyit mondott:

– Semmit.

De ezt úgy, olyan hangsúlylyal mondta, mintha ezt akarta volna mondani:

– Mégis!

A kocsi megállott a nagy ház előtt. Miklós az ablakon keresztül
meglátta, hogy egy másik kocsi már áll a bejáratnál s arra gondolt, a
mit Riza az imént mondott neki: Bella kisasszony van itt, a levéllel. De
a kocsi nem fiakker volt, hanem egyfogatú. És Riza fiakkeren küldte a
kisasszonyt. Igen ám, de azt is mondta, hogy Bella kisasszony
valószinűleg gazdaságosan fog bánni az öt forinttal, a mit erre a czélra
kapott – s a mi alatt az értendő, hogy zsebrevágja. Mindez egy pillanat
alatt röppent keresztül Miklós agyán, de nem is volt szüksége több
időre: a következő pillanatban a bejáró rácsos kapuja mögött megjelent
Bella kisasszony, suhogó selyem hangjától kisérve s elegánsan
biczczentett a szuronyos Szabó felé, a ki ajtót nyitott előtte. Csak
akkor vált elegáns dámából rémült, megriadt kis fruskává, a mikor
Miklóst meglátta.

– Ön… ön itt van? – mondta hirtelen.

Sebfi még benn ült a kocsiban. De ő talán még rémültebb volt, mint Bella
kisasszony. És a két rémült ember között, a kocsi hágcsója mellett
állott Miklós, a kinek fagyos lehellet csapta meg a szivét erre a
látványra: Bella kisasszony, a ki az ő menyasszonyától jön. És
hátrakapta a fejét s akkor Sebfit látta… Előtte ez a borzasztó, kinzó
helyzet: a két leány, _ez_ a két leány együtt… mögötte ez a szegény,
majdnem megcsalt, félig-meddig már kijátszott, szerencsétlen ember, a ki
meredt szemmel nézte hol Miklóst, hol Bella kisasszonyt, hol meg minden
ok nélkül, de annál szúróbb pillantással a szuronyos kapuőrt…

– Ön itt? – kérdezte megint a kisasszony, a ki erre bizonyára valami
szindarabból emlékezett.

– Igen! – mondta Miklós.

– Egy… egy üzenetet hoztam, – hebegte a leány.

Miklós most ideges lett:

– Átadta?

– Át.

– Hát akkor… hát akkor… ez szemérmetlenség volt öntől, Bella kisasszony!

Ennek úgy megörült a kisasszony, ennek a sértésnek, hogy tán annak se
örült volna jobban, ha hirtelenében aranygyűrűt talál az utczán. Végre
megsértették, végre meg volt oldva a helyzet, végre lehetett gőgös
pillantással végignézni a fiút és valamit mondani, ilyenfélét:

– Az ilyen sértegetés nem is ér fel hozzám!

És végre lehetett beszállani az egyfogatúba, s odakiáltani a kocsisnak:

– Hajtson a Népszinházhoz!

A mi meg is történt. Az egyik bárka már eldöczögött. Hátra volt még a
másik, a keservesebbik.

Miklós megfordult s a nyitott ajtónak támaszkodva mondani akart valamit
Sebfinek. Maga se tudta még, hogy mit, s annak a pillanatnak a
kényszerítő erejére bizta, hogy kipréseljen belőle valami elfogadható
kijelentést. De nem szólhatott semmit, mert Sebfi ugyanabban a
pillanatban megfogta belülről a kocsiajtót és szép lassan, szinte
gyöngéden elhúzta Miklós alól.

– Hagyja kérem – mondta reszkető hangon – ne is kínlódjon…

– De…

Sebfi kiszólt a kocsiból:

– Hagyjuk ezt. Kocsis, a Népszinházhoz, a másik kocsi után! Hagyjuk ezt,
ügyvéd úr és ereszsze el az ajtót.

Az ügyvéd engedelmeskedett. Sebfi becsapta az ajtót és a kocsi szép
lassan megfordult. Akkor még ott állott Miklós a kapuban és nézte a
komfortáblit. Meg a másikat is, a mely már a fordulónál járt. Még azt is
látta, hogy Sebfi kihajol az ablakon s valamit mond a kocsisnak, s hogy
a kocsis most rácsap a lóra s a fordulónál utoléri a másikat. Látta,
hogy Sebfi kiszáll, benyit a másik kocsiba, mond valamit, aztán a másik
kocsiból kilebben Bella kisasszony, kifizeti a kocsisát és beszáll
Sebfivel az ő kocsijába. És aztán megint megindul a bárka, be, a város
felé, az aranyos napfényen, a mezőkön olvadó hó között, gondosan
kerülgetve a nagyobb pocsolyákat…

– Jó napot kivánok, ügyvéd úr! – mondta Szabó, katonás pózba vágva
magát.

Még egy reménye volt Miklósnak. Hirtelen, mohón kérdezte:

– Itthon van Lenke kisasszony?

Hátha nem találta itthon? Hátha csak itthagyta számára a levelet?

– Itthon van, ügyvéd úr! – mondta kedélyes mosolylyal Szabó, úgy
érezvén, hogy ezzel nagy örömet okoz a vőlegénynek.

A vőlegény azonban lehorgasztotta a fejét. Csöndesen szólt:

– És… sokáig volt fenn ez a hölgy?

– Körülbelül húsz perczet várt rá a kocsi.

Hát nemcsak, hogy átadta a levelet, de még beszélt is vele…

Most már nem törődött semmivel. Otthagyta a bámuló Szabót a faképnél, s
mint a bolond, vágott neki a nagy háznak. A belső kapuban nekiment
Vogelnénak, a ki a női rabok munkafelügyelője volt, a lépcsőn hármat is
lépett egyszerre s a direktor előszobájának ajtaját majdnem betörte,
olyat nyomott a kilincsen mielőtt a csengőt megnyomta.

Mária, a szigorú Mária nyitotta ki az ajtót. A fiú nem is köszönt, csak
ezt lihegte:

– Lenke… merre van?

(«Nem köszön» – gondolta Mária – «a szegény, elnyomott rokonnak persze
nem köszön!»)

Nem felelt neki. A vállán rántott egyet s a fejével biczczentett a Lenke
szobájának irányába.

S a következő perczben Miklós ott állt a kis fehér szobában, melynek
asztala mellett, Schiller Frigyes arczképe alatt egy keskenyvállú, kicsi
kis leány ült, kezébe temetve az arczát, maga előtt egy nyitott, sűrűn
teleirott levéllel.



IX.

Miklós hosszú ideig szótlanul állott a szobában. A legutóbb eltelt
órákban annyi nehéz helyzetet kellett megoldania, annyi kinos percz
bonyodalmából kellett kivágnia magát, hogy most igazán nem tudta, hogyan
kezdje. Soha nem hitte volna, hogy valaha ilyen érzésekkel fog állani
ebben a tiszta szobában. Agyában most összekeverődött sok minden, a mi
váratlanúl jött, a mibe – úgy érezte – akaratán kivül sodródott, most
nem látott tisztán semmit, csak azt tudta, hogy itt áll annak a leánynak
a szobájában, a kinek ehhez az egész dologhoz eddig semmi köze nem volt,
s a ki ennek a jogi esetnek idegen nézőjéből most egyszerre egy
bonyolódottan regényes helyzetnek a hősnőjévé lett.

A kis leány nem tudta, hogy ki lépett be a szobájába. Csak akkor érezte
meg Miklóst, mikor már perczek teltek el a nélkül, hogy a belépő egy
szót is szólt volna.

Akkor csöndesen fölemelte a fejét és ránézett a fiúra. Az még mindig nem
beszélt. Lenke szólott:

– Legjobb lesz – mondta gyönge hangon – ha maga most elmegy. Ha magamra
hágy.

Miklós szólni akart.

– Ne is mondjon semmit – mondta Lenke – mert nincs oka a mentegetőzésre.
Maga tisztán és becsületesen áll előttem ebben a dologban, a mennyire
hitelt adhatok ennek a levélnek és annak a néhány szónak, a melyet az
imént egy ismeretlen, selyemruhás kisasszonynyal váltottam. De hagyjon
magamra…

– Miért?

– Mert össze akarom szedni a gondolataimat… mert most nem tudok semmit…
nem tudom, mit csináljak, mire gondoljak… ez a levél úgy felzaklatott…

A levélre mutatott, mely ott hevert előtte az asztalon. Sűrűn teleirott
nagy négy oldal vol. Csupa piczi betű a nagy papiroson. Még keresztben,
a margóra is voltak sorok irva, látszott rajta, hogy nagyon sok volt a
mondanivalója annak, a ki irta.

– Lenke – mondá Miklós, a kinek erre némileg visszatért a nyugalma – én
azt se tudom, mi van ebben a levélben. Engem váratlanúl ér ez az egész
dolog… én… én ebbe beleestem, belekeverődtem… higyje el, édes Lenke… ez
egy katasztrófa!

A leány megértette, hogy mit akar. Fogta a levelet és odanyujtotta neki.

– Olvassa el, – mondta.

– Megengedi?

– Meg. Azért, hogy lássa: elhiszem magának, hogy nem tudja, mi van
benne. Ha nem biznám magában, most nem beszélnénk itt ketten… Olvassa
el.

Miklós mohón kapott az irás után. Elolvasta.

Ez volt a levélben:

«Tisztelt kisasszony!

«Én ismeretlenül irok önnek, én önt még soha életemben nem láttam, sőt
mindössze csak néhány hete tudok arról, hogy ön létezik. Nagyon sok
elnézés kell tehát ahhoz, hogy ön nekem ezt a levelet megbocsássa és
nagyon sok bátorság kellett nekem ahhoz, hogy ezt a levelet önnek
megirjam.

«De most, hogy irom, már azt is érzem, hogy nem a bátorság vezeti a
tollamat, hanem az az elszántság, a melyet a kétségbeesés adott a
lelkemnek. Ön bizonyára kényelmes, csinos kis szobában fogja olvasni
ezeket a sorokat, a melyeket én egy vasajtó mögött sietve irok önnek,
mert én a fogházból irok önnek, mert én be vagyok ide zárva azért, mert
pénzt sikkasztottam egy öreg embertől, a ki azt a pénzt rám bizta.

«Ön valószinüleg ismeri az én nevemet. Én vagyok az a Nagy Riza, a kiről
önnek bizonyára beszélt már a vőlegénye, a ki az én védőügyvédem. Ön
most ne törődjék azzal, hogy én ártatlan vagyok-e, vagy sem, hogy el
fognak-e itélni, vagy sem, mert ezzel most már én se törődöm. Itt most
már egészen más dologról van szó s ez az, a miről én itt ezen a
papiroson önnel beszélni akarok

«Kisasszony, én egy bolond, őrült pillanatomban azért loptam el a pénzt,
mert szerelmes vagyok az ön vőlegényébe. Tudtam, hogy az, a mire a pénzt
lopom, nem fog engem arra segíteni, hogy a vőlegénye szerelmét
kiküzdjem, tudtam, hogy csak egy pillanatnak az őrült gondolata, tehát
nem is azért irom ezt ide, hogy magamat mentegessem, vagy épen, hogy az
ön vőlegényét okozójává tegyem a szerencsétlenségemnek, – hanem azért,
hogy ön lássa, hogy ön elhigyje, mennyire szeretem ezt az embert. Mert
csak egy ötletem volt, inkább csak tréfa: fel akartam öltözni
királynénak, hogy megtessem neki, hogy imponáljak neki ezzel az őrült
ötlettel és lássa kisasszony, már ez a semmi, már ez a tréfa elég volt
ahhoz, hogy olyan bűnt kövessek el érte, a miért rám zárnak egy vasajtót
és a miért megbélyegzett maradok egész életemben. Most képzelje el,
kisasszony, mire volnék én képes ezért az emberért, ha igazán arról
volna szó, hogy szeressen és hogy az enyém legyen!

«Ön talán bolondnak fog tartani engem, de ezt nem bánom. Sőt hajlandó
vagyok magam is azt hinni, hogy őrültjévé lettem ennek a gondolatnak.
Érzem, tudom, hogy ellenállhatatlanul sodródom bele ebbe a szerelembe, a
mibe vagy üdvözülök, vagy belehalok. Most már itt vagyok miatta a
börtönben és ezt föl se veszem. Nem bánt az, hogy elvették a
szabadságomat, csak azért, mert nem tudok olyasmit cselekedni, a mi
közelebb vigyen engem hozzá. Nem aggaszt az, hogy rab vagyok, tönkretett
élet, csak azért, mert ezzel talán az ő szemében sülyedtem. Habár ezt
nem hiszem igy, a hogy irom, mert én imádni tudnám azt az embert, a ki
én miattam a börtönbe menne.

«És most, hogy _itt_ vagyok és _így_ vagyok, most még rettenetesebben
dolgozik a lelkemben a vágy az után az ember után. Most már az iránta
érzett szerelmem összefonódott bennem a szabadságvágygyal, sőt azzal is,
hogy ebből a piszokból, a melyben most vergődöm, kiemelkedjem és
megtisztuljak. Ez a piszkos négy fal most megtanított vágyakozni arra a
három dologra, a mi a tisztességes emberek szemében a legszentebb:
szerelemre, szabadságra és megtisztulásra. Szerelmes vagyok – és nem
szeret senki. Szabad akarok lenni – és rab vagyok. Tisztaságra vágyom –
és szennyes vagyok, kisasszony, szennyes vagyok minden értelemben: nem
csak mint leány, hanem mint ember is.

«Lassan elérek oda, a mit tulajdonképen mondani akarok önnek. Ime,
egyetlen egy emberben, egy ügyvédben, egy csinos fiúban, épen az ön
vőlegényében összpontosúl minden vágyamnak, mind a háromnak a
beteljesedése. Ő az a férfi, a ki engem, elzüllött, söpredékké lett
teremtést vissza tud adni az életnek. Nem a mások életét értem,
kisasszony, hanem a magamét. Az emberekkel nem törődöm. De _én_ akarok
élni és _élni_ akarok. Most tele vagyok daczczal és keserűséggel és
valami vad elszántsággal, ha arra gondolok: miért menjek én tönkre;
miért pusztuljak el az emberiségnek ebben a szemetesládájában, mikor
eleven, érző ember vagyok, soha senkit nem bántottam, bűnös életemben
több örömet okoztam az embereknek, mint fájdalmat – és mikor először
életemben vagyok szerelmes!

«Most nem bánom, kisasszony, ha itt, ebben a levélben udvariasságok
helyett komoly, rideg gondolatok következnek, én most nem törődöm önnel,
az ön társadalmi helyzetével, az ön szerelmével, semmivel. Ez háború,
kisasszony, a mi most kezdődik meg, ezzel a keserű levéllel és a mit én,
én végig fogok küzdeni tekintet nélkül, szánalom nélkül, a legvadabb
erőszakkal. Szinte örülök neki, hogy tele van az életem valamivel, hogy
minden perczemnek, minden gondolatomnak, minden lélekzetemnek van valami
czélja. És nem is utolsó czél: a magam életét akarom megmenteni.

«Mit jelent önnek Csáthi Miklós? Nem ismerem önt, de el tudom képzelni,
hogy milyen. Szőke vagy barna – jelentéktelen kis polgári leány, a kit a
papája meg a mamája szépen, gondosan nevelt arra, hogy valamikor férjhez
menjen és soha semmi vizet ne zavarjon ezen a világon, csöndesen élje
végig a maga kicsiny polgári életét, mert önök, tisztességes leányok és
tisztességes asszonyok arra büszkék, a mibe egy magamfajta asszonyi lény
belehalna: – hogy jelentéktelenek, hogy beszédre, pletykára nem adnak
alkalmat, hogy nem cselekszenek semmit, csak vitetik magukat oda, a hová
az uruk megy. Önnek tehát Csáthi Miklós a vőlegénye, a szó
leglangyosabb, legpolgáribb, legszomorúbb értelmében.

«De nekem, kisasszony, az én számomra, az én szememben más ez az ember!
Én rám nézve az eleven életet jelenti, a melyből most száműzve vagyok.
Ha én valami közönséges gonosztevő volnék, a ki egyszerűen csak azt
várnám Csáthi Miklóstól, hogy engem a börtönből kimentsen, akkor önnek
joga volna mosolyogni ezen a levélen és azt mondani: «Ez a leány nagyon
ravasznak akar látszani, de nagyon naivul hazudik.»

«Itt azonban másról van szó. Ez az én börtönöm csak egy állomás azon az
úton, a melyen én a csatatérre megyek, ezért az emberért megküzdeni.
Észrevétlenül, ön maga se tudja, ön is közeledik e felé a csatatér felé.
És egy napon mégis csak találkozni fogunk ott, szemben fogunk állani
egymással és a ki erősebb lesz, azé lesz a győzelem.

«Azért irtam ezt a levelet, hogy ezt a harczot bejelentsem önnek. Nem
törődöm semmivel, nem gondolok az ön nyugalmával és nem bánom, ha
családi katasztrófát okoz is ez az irásom. Sőt ez még jó is volna nekem.
Valami nagy kavarodás, a melyből én kiszakíthatnám magamnak Csáthi
Miklóst. Mert ha talán nyugodt és csöndes dolgokban nem tudunk is
versenyezni egymással, kisasszony, a zavarosban én vagyok az erősebb,
mert ez az én elemem. Viharban érzem jól magam, mikor hideg eső veri az
arczomat, éles szél lobogtatja a hajamat, mikor vadnak és bátornak kell
lenni, hogy az ember az életéért megverekedhessék.

«Az én erőm, kisasszony, az elkeseredettek ereje. Ez a legkeserűbb és
legborzasztóbb erő, a mi emberben lehetséges. A rabnak, az elnyomott
embernek, a züllött léleknek az ereje ez, kisasszony, a mivel az életben
nem veheti fel a versenyt az ártatlan becsület, mert ez csak a
könyvekben van így. Én a győzelem biztos érzésével megyek a harczba,
mert nekem most már minden mindegy, én senkivel és semmivel ezen a
világon nem törődöm. Úgy szokták mondani: «Isten neki – az én életem
úgyse élet!»

«Talán nagy bolondot irok most ide, de talán meglepően okos ez a tanács,
őszintén megvallom, nem tudom. Azt tanácsolom önnek, mondjon le erről az
emberről, mert úgyse lesz az öné. _Én elveszem öntől._ Ha lemond róla,
csöndes szomorúság lesz az osztályrésze. Ha nem mond le róla, el fog
esni a küzdelemben és talán olyan sebet kap, a melyből soha életében nem
gyógyul ki.

«Úgy hiszem, ez volt az első és az utolsó beszélgetésünk egymással,
kisasszony. Ebben is csak én beszéltem, mert ön nem fog erre felelni.
Nem is akarom. Sőt kérem, hogy ne feleljen. Talán, mint a hogy eddig nem
láttuk egymást még soha, ezentúl se fogjuk egymást látni. Kétségbeesett
erővel fogok viaskodni ezzel a láthatatlan és néma ellenséggel. Semmi
ettől nem riaszt vissza. És ezt a levelet is csak azért irtam, mert
tudom, hogy ez szükséges volt a harcz megindításához. Akarom, hogy ön
tudjon mindenről, akarom, hogy még akkor is viaskodjék velem, a mikor
úgy tesz, mintha még a létezésemmel se törődnék.

«Isten áldja meg kisasszony. _Nagy Riza._»

Miklós letette a levelet az asztalra. Lenke az ablaknál állott, háttal
Miklósnak.

A fiú csöndesen mondta:

– Ez borzasztó.

A lány megfordult. Hosszasan néztek maguk elé, egyik se nézett a
másiknak a szemébe.

A leány nem akart szólani, a fiú nem tudott. Némán állottak így egy
ideig. Rettenetes volt ez a néhány hosszúra nyúló, nehéz pillanat.

Ekkor – szerencsére – nyilott az ajtó. Az öreg Rimmer lépett be. A
szomorú helyzet kellő közepébe belevilágított egy boldog, mosolygós apai
arcz. Látta a két fiatal embert, de nem vett észre semmit. Az anyai
szemnek a specziálitása az, hogy ilyenkor egyenesen a szivekbe lát. Az
apák a felszinen siklanak végig a tekintetükkel s a mit ott látnak, az
nekik elég. Ezért van az, hogy még az apák is igen sokszor csak –
férjek. Olyan apáknál, a kiknek meghalt a feleségük s a kik maguk
viselik gondját egy felnőtt leánynak, gyakran lehet tapasztalni az
úgynevezett «férji vonást». A nagy leány úgy bánik velük bizonyos
dolgokban, mintha nem apák, hanem férjek volnának. Száz eset közül
kilenczvenszer az ilyen apa az, a ki utolsónak tudja meg, hogy kibe
szeretett bele a leánya. És az már évezredes tapasztalat, hogy az
értesülések dolgában az utolsó hely a férjé.

És így most ez a néhány pillanatig tartó látogatás is olyanformán
festett, mintha valami öreg férj toppant volna be a fiatal feleségéhez.
Nem vett észre semmit abból, a mi történt. A fiatalok kényszeredetten
mosolyogtak és az öreg őszinte boldogsággal szólt:

– Úgy látom, zavarlak benneteket… valami nagy titkotok van, mi?

Fürkésző pillantással nevetett rájuk és meg volt velük elégedve.

Kiment a szobából és szentül meg volt győződve arról, hogy valami nagyon
fontos dologról tárgyalnak, mint például arról, hogy melyik városrészben
fognak lakni, vagy milyen szinű bútort csináltatnak az ebédlőszobájukba…

És ez a jelentéktelen látogatás kiváltotta belőlük a beszédet. Miklós
szólalt meg:

– És maga beszélt azzal a hölgygyel, a ki ezt hozta?

– Igen.

– Szóba állott vele?

– Igen.

– És mit mondott az a dáma magának?

– Körülbelül újra elmondta azt, a mi a levélben meg van irva.

– Egyebet nem mondott?

A leány a földre nézett. Ezt a fontossággal nem biró kérdést ez a
földrenézés egyszeribe nagygyá, fontossá, érdekessé növesztette. Miklós
most már némi izgalommal ismételte meg:

– Egyebet nem mondott?

Most felnézett a leány s nagy, őszinte szemét elborította valami belső
tűznek a lobogása. Bátran, mintha valami komoly vallomást tenne,
mondotta:

– De mondott egyebet is!

– Micsodát?

– Azt mondta, hogy ha maga akarta volna, nem fejlődött volna idáig a
dolog, és…

– Ha akartam volna…

– Most már ne vágjon közbe – mondta Lenke, majdnem szigorú hangon – ha
már egyszer rászántam magam és összeszedtem az erőmet arra, hogy magával
erről beszéljek, legalább hallgasson meg türelmesen.

– De hát…

– Figyeljen jól. A hölgy azt mondta, hogy magának tudomása volt erről az
érzelemről, a melyet ennek a szegény, szánandó teremtésnek a lelkében –
megengedem – akaratlanul keltett életre. És abban a pillanatban, a mikor
maga ezt tudta és a mikor maga azonnal meg nem szakított minden néven
nevezendő ügyvédi és emberi összeköttetést ezzel a leánynyal, abban a
pillanatban maga velem szemben súlyos hibát követett el…

– De gondolja meg, Lenke, hogy elvállaltam a dolgát, hogy majdnem tőlem
függ a szabadsága, a becsülete, az élete!…

Valami könnyed és mégis keserűnek ható mosolygás volt erre a válasz.

– Maga mosolyog ezen?

Nem tudta Miklós, nem értette, hogy Lenke igenis mosolyog ezen, hogy
ezen minden Lenke mosolyog s hogy ezen a világon minden kis
urikisasszonykának mosolyogni kell. Mit tudnak ők mindama fergetegekről,
a melyek közepette az ő kis fehér szobájuk nyugalmas csöndben áll?

– Persze, hogy mosolygok – mondotta és most megjelent a szempillája
alatt, lopózva, orvul az első könny. – Mosolygok rajta, mert ha valaki
valakit szeret és ha azt a valakit az a valaki viszontszereti, akkor
nincs se szabadság, se becsület, se élet…

Ez legalább jó, egyenes, őszinte kisleányos beszéd volt. A gyereknek az
ősi önzése. Vagy talán a szivnek önzése?

Miklóst ez lesujtotta egy kicsit. Csak most látott be egy pillanatra
ennek a kis leánynak a tudatlan, tiszta lelkébe. Halkan mondta:

– Az már más.

És érezvén, hogy most már más téren kell keresnie a mentségeket,
hozzátette:

– A fő azonban nem ez.

– Hát mi a fő?

– A fő az, hogy én ezzel a leánynyal nem törődöm. Én nem bántam,
szeret-e, vagy nem szeret… nem törődtem vele. Nem érdekelt. Nem hittem
volna, hogy valaha…

Nem tudta folytatni a mondatot. Megijedt attól, a mit most mondania
kellett volna, a mi most természetszerüleg következett volna ennek a
gondolatnak a folytatásaképen. Hogy nem hitte volna, hogy valaha
ekkorára fog nőni ez a szerelem. Nem hitte volna, hogy valaha ez a
szerelem el fog jutni ennek a fehér szobának a küszöbéig, sőt támadólag
át is fogja lépni. Nem hitte volna valaha, hogy Nagy Riza nem csak mint
vádlott leány, hanem mint szerelmes nő is érdekelni fogja s hogy valaha
el fog következni egy nap, a melyen az lesz az életének legfontosabb
gondja, hogy Nagy Riza szerelmes belé…

Ezek mind igazságok voltak, de amaz igazságok közé tartoztak, a melyeket
el kell hallgatni.

A kis kisasszony folytatta az ő okoskodását:

– Az épen a baj, hogy nem törődött vele. Mert törődnie kellett volna
vele. Tudnia kellett, hogy ez a lány szereti és akkor menekülni kell az
ilyen szerelem elől…

Úgy mondta ezt, mint valami komoly kis bölcs, a ki a kisujjában
tartogatja az egész világ minden tapasztalatát, mint a ki hirtelen, első
intrádára meg tudja mondani minden dologról, hogy helyesen volt-e
cselekedve, vagy nem.

Miklós kezdett megnyugodni. Valami olyat érzett, hogy ez a tiszta kis
urileány nem oly komplikált lélek, a kinek ki ne lehetne beszélni a
fejéből ezt az alapjában véve ostoba félelmet. Ez polgári nyelvre
fordítva olyasfélét jelentett, hogy Lenke nem elég okos ahhoz, hogy az ő
igazi hibáját meglássa ebben az ügyben. És tudja Isten – annak ellenére,
hogy érezte ebben a gondolatban a Lenkét megalázó elemet, örült ennek a
tapasztalatának. Örült annak, hogy ime, fáradság, fejtörés nélkül fogja
magát kivághatni ebből a bolond helyzetből, a melybe egy bolond leány
révén jutott. És nyugodtan kezdett beszélni:

– Nem törődtem vele és most sem törődöm vele. Az az igazi jele annak,
hogy nem törődöm vele, hogy… most se bánom. Ha szeret, hát szeressen. Én
elvégzem vele a dolgomat, és adieu…

De ez a könnyed hang, a melyet próbált, csődöt mondott. Lenke komolyan
felelt:

– Én pedig nem engedem, hogy ebben az életben valaha még egy szót
váltson ezzel a Riza kisasszonynyal. Érti?

– Értem.

– Azt sem engedem, hogy valaha lássa. Érti?

– Értem.

– És kötelezem magát arra, hogy ha ettől a teremtéstől bármi irásos vagy
szóbeli üzenetet kap, azt azonnal, még abban a félórában jelentse be
nekem.

Kérdőleg nézett Miklósra, mintha ki akarná kerülni azt, hogy
megkérdezze: «megigéri nekem ezt?»

Miklós megértette:

– Megigérem – mondta és mosolygott hozzá. Ezzel el akarta venni ennek az
egész jelenetnek a komolyságát.

– Ne mosolyogjon – mondta Lenke.

– Miért?

– Mert ez azt jelenti, hogy maga engem valami ostoba kis teremtésnek
néz, a kinek az aggodalmait meg kell mosolyogni…

– Dehogy!

– Ne tagadja, érzem én ezt… Igérje meg komolyan.

– Hát megigérem, komolyan.

– Adja a kezét.

– Tessék…

Kezet adott neki.

– Ez a becsületszavát jelenti, ugy-e?

– Azt.

Komolyan néztek egymásra. Most volt valami a pillantásukban, a mi azt
jelentette, hogy ez a két ember az egész életen keresztül egymáshoz fog
tartozni. Ez a pillantás a férj és a feleség pillantása volt.

– Most megnyugodtam, – mondta Lenke

Aztán hozzátette:

– Még egyre kérem.

– Mi az?

– Az édesapám ne tudjon meg ebből egy szót sem.

– Miért? Hát mégis komolyan veszi?

– Komolyan veszem. Igérje meg ezt is.

– Megigérem.

Most először mosolyodott el boldogan. Látszott rajta, hogy meg van
elégedve ezzel a hű, engedelmes fiúval. Olybá vette, mint valami
tapasztalatlan gyereket, a ki már majdnem fejjel rohant valami nagy
veszedelemnek s a kit az ő okos kis leányfejének a bölcsesége mentett
meg.

Csöndesen, szinte suttogva szólt:

– Most…

Nem folytatta. Lehajtotta szemérmes kis fejét.

Miklós odahajolt hozzá és gyöngéden megcsókolta homlokát.

És ebben a pillanatban ő is boldognak érezte magát, a míg az ajka a
tiszta, fehér homlokot érintette. De mikor újra a szemébe nézett a
leány, valami megmozdult a lelke mélyén.

Valami bizonyosság ébredt benne, a mely azt mondotta, hogy ez a
becsületes, régimódian szentimentális jelenet, a mely most köztük
lejátszódott, csak a vékony felszine volna egyéb, komolyabb ügyeknek.
Tisztán érezte, hogy Nagy Riza ügye ezzel nincs eltemetve, s hogy ez a
vékonyka fátyol, a mely most borult rá, csak olyasvalami, mint az olaj a
tenger hátán. A vad hullám, mely a mélyből kapja az erőit, egyszerre
csak fölemeli, meghasítja, szerteszórja ezerfelé… A hosszú levélből,
melynek egyes mondatai még mindig égették a szivét, valami
ellenállhatatlanúl nyers és támadó erő érzete áradt. Tele volt ez a
levél – a sorok közt ép úgy, mint magukban a sorokban – ama fanyar
vadsággal, a melylyel talán az első asszonyok, a barlanglakó ősemberek
nőstényei viaskodtak egy-egy férfiért. És tisztán állott előtte, hogy ez
a fehér kis úrileány az ő egész kis bölcseségével, az ő polgári
erkölcseivel, a társadalomadta nagy morális felsőségével egyetemben úgy
el fog söprődni ebben a viharban, hogy nyoma se marad…

Valahogyan kinőtt a levélből ez a Nagy Riza. Forró temperamentum, erős
értelmesség és féktelen akarat. És főleg: az elkeseredettségnek az
eleven szobra. Egy női «desperádó», a kinek ezen a világon semmi félteni
avagy veszíteni valója nincs…

Megijedt ettől a gondolattól. Fészkelődni kezdett benne az a
kényelemszeretet, a mely a polgári lelket jellemzi. Az a lelki lustaság,
a mely behunyja a szemét, ha veszekedést lát. A mely nem szereti a
felzaklatottságot, a mely rémüldözik az álmatlan éjszakáktól, s a
melynek nincs nagyobb ijedelme, mint az, hogy: «jaj, most majd
gondolkozni kell, nagyon kell gondolkozni!» Ezek a lelkek a polgári élet
langyos fürdőjében érzik jól magukat és a hadilármát is csak jó
messziről, halk zúgássá szűrődve szeretik. Remegnek a lelki
fölfegyverkezés gondolatától.

Ez volt a Miklós érzése, csak olyan érzés, mint sok más ezer és millió
ember érzése hasonló helyzetben. És itt kezdte látni azt, hogy a mi ebbe
a helyzetbe sodorta, a mi ez elé a harcz elé hurczolta, az szintén nem
volt más, mint a lelkének ez a megrögzött bourgeois-kényelemszeretete.
Az a semmire nem gondoló, a mások viharai elől menekülő lustaság, a mely
elhallgatta benne a felzúdulást a Riza szerelmével szemben. A mi azt
súgta neki: «Ne bánd, ne törődj vele, hiszen téged ez nem érdekel, a
világért se izgasd magad… hisz csak ő kinlódik, hisz ez az ő dolga.»

De most már egy kicsit későn volt. Most már itt állott előtte a
menyasszonya, igaz, hogy mosolyogva, s az is igaz, hogy ez volt az
utolsó szava: «most megnyugodtam», – de a mosolygásából kirítt valami
titkolt nyugtalanság és a hangjában reszketett az az erőfeszítés, a
melylyel ez a nyugtalan leánylélek a nyugodtságot vallotta.

Most már itt feküdt az asztalon ez a lopva irott, titokban elküldött
levél, a mely úgy ereszkedett közibük, mint valami ék, a mely a saját
súlyánál fogva sülyed egyre lejebb két test között. Ott izzott a fehér
papiron a börtön leányának beteg érzése, ez a vadon nőtt, nyesetlen,
oltatlan, fanyar szerelem, a mely magába látszott foglalni mindazt a sok
nyomorúságot és szenvedést, a mi a Riza múltjában megvolt. Mint a hogy a
vadon nőtt fa gyümölcse fanyar és keserű, mert az erdő földjének vad
vizeit szivta, az erdő vad viharait állta és virágkorában nem egy tiszta
kis kert kapált földjéből itta az emberöntötte vizet, udvariasan
átengedve gallyait a kertész nevelő ollójának.

Ezen most már nem lehetett segíteni. Ezt mosolygásokkal, igéretekkel,
szűzi homlokra lehelt ártatlan csókokkal nem lehetett elintézni. Itt
most már bele kellett menni a harczba.

Az ajtó nyilott megint.

– Ebédelni, gyerekek, – mondta az öreg Rimmer, a ki megint benézett,
megint látta őket és megint nem vett észre semmit.



X.

A sáros országuton bevergődött valahogy az egyfogatú a városba Sebfivel
meg Bella kisasszonynyal. Egymás mellett ült itt a finom selyem és a
kopott posztó. A kisasszony kiöltözködött arra az alkalomra, hogy
misszióba ment polgári házhoz, Sebfi pedig már napok óta porolatlanul,
keféletlenül hányta magára a ruhát.

És most igazán jellemezte a helyzetet ez a két ruha. A Bella kisasszony
finom selyme, suhogó alsója, tollas kalapja képviselte itt az előkelő
diplomácziát, a Sebfi darócza pedig a nyers és bolond őszinteséget.

És úgy is beszéltek, a milyen ruha volt rajtuk. Szeretném azt mondani,
hogy Bella kisasszony csupa selyem-dolgokat mondott, Sebfi meg
daróczosan beszélt.

Azt mondta a kisasszony:

– Csak ne ajtóstúl a házba, kedves barátom! Csak óvatosan!

Sebfi meg dühöngött:

– Legjobb volna, ha revolvert vásárolnék!

Majd ezt mondta a kisasszony, a helyzethez és a finom selyemruhához illő
mosolylyal:

– Ön kissé túloz, kedves barátom! Ha sikert akar elérni, okosnak,
tartózkodónak kell lennie.

A darócz pedig ezt felelte rá:

– Semmi óvatosság! Itt most már csak törni-zúzni lehet! Majd megmutatom
én!

A Népszinháznál kiszállottak. Bella kisasszony bement a kis kapun,
megnézni, hogy elkezdődött-e már a próba. Mert órája egyiknek se volt.
Vannak emberek, a kik még ebben a nagy városban is kénytelenek a
csillagok járása után igazodni idő dolgában, s a mi a legszomorúbb, még
nappal is…

Örömtől sugárzó arczczal jött ki a kisasszony:

– Még nem kezdték.

– Mikor kezdik?

– Félóra mulva.

– Akkor…

Itt elharapta a mondatot a fiú. Kibámult a Kerepesi-útra, a hol aranyos
napfényben czammogtak a kocsik s a hol már sárgállott, piroslott egy-két
virágcsomó a sarkon. Tudja Isten, honnan bújik elő ez a sok furcsa,
városi virág így az első sugarasabb napon. Mintha a házak, a kövek közt
korábban nyilnék a virág. A mező még kopár ilyenkor, de mi már virággal
járunk. A megvásárolt, vasuton hozott tavasz ez. Egy kis pénzért, ime,
még a kikeletre is van elővétel.

Hirtelen megfordult. De olyan hirtelen, hogy a selyemkisasszony megijedt
tőle.

– Nagysád! – mondta. – Nekem támadt egy bolond ideám.

– Halljuk.

– De szükségem van az ön teljes diszkrécziójára.

– Megkapja, barátom.

– Sőt ennél sokkal többre is. Az önfeláldozására is.

– Azt is megkapja!

Bella kisasszonynál – az ő fajtájánál – ez még talán kevesebbet
jelentett, mint a teljes diskréczió. Egy kis önfeláldozás… mi az? Azért
ugyan nem érdemes a szomszédba menni. Akad ez otthon is, bőven.

A fiú a karjába kapaszkodott:

– Jöjjön, járjunk egyet a szinház körül.

– Jó.

– Majd én elmondom, mit akarok.

Sétáltak, köszöntgettek a szinészeknek, meg a kóristáknak, a kik a
próbára érkeztek. És Sebfi titokzatosan, rejtelmesen beszélt, mint a
hogy a drámákban az intrikusok szoktak beszélni, mikor vad, elszánt
nőkkel szövetkeznek valami rettenetes tervre.

– Nézze, kérem – mondta – itt most már csak egy dolog segít rajtam.

– Micsoda?

– Az, ha én beszélhetek azzal a leánynyal.

– Melyikkel?

– A Miklós menyasszonyával.

Bella kisasszony megállott, hirtelen.

– Ugy-e meglepi? – kérdezte Sebfi.

Az igazat megvallva, Bella kisasszony azért állott meg, mert ép e
pillanatban gördült a szinház elé egy elegáns fogat, a melyből egy
kóczos kis hölgy szállott ki. És a meglepő ő reá nézve az volt, hogy
ime, a kóczos kis hölgy, névszerint Somogyi Rózsi, magánfogaton jött a
próbára. De azért – miért ne legyen meg szegény Sebfinek az öröme, – ezt
mondta:

– Biz’ ez nagyon meglepő!

Sebfi folytatta:

– Mert mi a helyzet? A helyzet az, akármint tagadjuk is, hogy nemcsak
Riza szerelmes az ügyvédbe, hanem az ügyvéd is kezd érdeklődni Riza
iránt. Én láttam. Én tudom. Én érzem. És a hogy én Rizát ismerem, ő most
már küzdeni fog ezért az emberért a végsőkig. Tehát…

Észrevette, hogy Bella másfelé néz.

– Nem figyel?

Bella hirtelen elkapta a pillantását a magánfogatról.

– Dehogy nem.

– Hát akkor figyeljen. Tehát… nekem azzal kell szövetkeznem Riza ellen,
a kinek természetes érdeke, hogy ebből a szerelemből ne legyen semmi.
Logika dolga az egész: kinek a természetes érdeke ez? Rimmer Lenkének.
Igazam van?

– Igaza van.

Most kezdett csak figyelni Bella kisasszony. De egyszersmind olyan
arczot is vágott, mintha mondaná: «Önnek igaza van, de mi közöm nekem
ehhez az egész bonyodalomhoz?» De alapjában véve mégis megtisztelve
érezte magát, hogy beavatták ilyen regényes ügybe, hát figyelni kezdett.

– Beszélni akarok vele! – mondta Sebfi.

– Igaza van.

– Beszélni akarok vele, még pedig az ön segítségét kérem ehhez.

– Az enyémet? De hisz én…

– Ne szabadkozzék. Ön már ismeri, ön Beszélt vele, ön már volt nála. Az
én kedvemért megint el fog menni hozzá és ki fogja nála eszközölni, hogy
beszélhessek vele.

– Oda akar menni?

– A világért sem.

– Hát?

– Találkoznunk kell valahol.

A kisasszony elmosolyodott:

– Maga bolond, Sebfi. Hát maga azt hiszi, hogy ez az úri kisasszony úgy
első hivásra majd randevut ad magának valahol a városligetben?

– Azt hiszem.

– Ugyan, ugyan…

– Ön ezt nem érti. De nem baj, hogy nem érti, mert nem is kell, hogy
értse. Vagy megteszi azt, a mire kértem, vagy nem. De arra igazán semmi
szükségem nincs, hogy ön előadja a saját külön aggodalmait. Ha nem akar
velem találkozni az a leány, az az én privát bajom… és az ő privát baja.
Egyébként pedig leharapom a fejemet, ha első hivásra nem egyezik bele a
találkozásba!

Ez is olyan mondás volt, a melyet mintha Sebfi számára találtak volna
ki. Sebfi mindig leharapta a fejét.

A szinházból, a kis kapu felől éles, berregő csengő szólt. Kezdték a
próbát.

– Be kell mennem, – mondta Bella kisasszony.

Sebfi megkapta a karját:

– Hohó!

– Mi kell még?

– Nem szökünk meg. Igérje meg, hogy elmegy ahhoz a leányhoz az én
érdekemben.

– Megigérem.

– Mikor?

– … Holnap. Jó?

Sebfi gúnyosan intett:

– Holnap! Holnap! Dehogy jó!

– Hát mikor kell?

– Ma!

Bella kisasszony fordult egyet, kikapta a karját a Sebfié alól és
beszaladt a kapu alá. Onnan kiáltotta:

– Mégis csak szamár maga, Sebfi!

A fiú keserűen nézett utána.

– Ez is elhagy – gondolta. – Engem mindenki elhagy. Magamra vagyok
utalva. Egyedül állok, mint a magányos tölgy a bérczek vad viharában!

Összeszorította az ajkait, daczosan vetette fel a fejét, kicsit ki is
düllesztette öntudatlanúl a mellét, mikor ezt gondolta. S valóban, e
pillanatban olyan volt, mint a magányos tölgy a bérczek vad viharában.
Legalább ő azt hitte, hogy a hogy most itt áll, nem is lehet őt mással
összetéveszteni, mint valami viharral daczoló igen magányos tölgygyel…

Aztán gondolt egyet és elvágtatott a szinház tájékáról. A szárnyas kabát
lebegett rajta, a hogy ment, szinte bukdácsolva sietett a Kerepesi-úton.
Az első kávéháznál megállott.

Bement, tintát-tollat kért és lázasan irt meg egy rengeteg hosszú
levelet. Elfogyott belé vagy négy levélpapiros. Mikor készen volt a
levél, elolvasta, nagyon meg volt elégedve vele, – aztán újra elolvasta
és még egyszer elolvasta, aztán a világ legnyugodtabb arczával tépte
ezer darabra.

Majd némi rágása után a tollnak, újra nekiült és írt vagy négy sort. Ezt
is elolvasta vagy ötször, abszolute nem volt megelégedve vele, mert
fanyar arczokat vágott hozzá, de ezt aztán borítékba is tette, meg is
czímezte és el is küldte egy hordárral.

A mi benne volt, az nem volt érdekes. De a levél borítékjára ez volt
irva:

_Őnagysága_

_Rimmer Lenke kisasszonynak_

_Saját kezébe._

_Régi fogház._

A hordár elnyargalt a levéllel. Nagyokat lépett, úgy tett, mintha
sietne. Sebfi pedig gőgös mosolylyal nézett utána.

– Haha – mondta halkan – ott viszik a levelet… ott viszik! Mindjárt ott
is lesz. Mindjárt olvasni is fogja!

Gyönyörködött abban a gondolatban, hogy a levél egyre távolodik tőle s
egyre közeledik Lenkéhez. Még nézte egy ideig a hordárt, aztán csöndes
félhangon ezt mondta:

– Sebfi, most alája gyujtottál a máglyának.

És lelki szemei előtt már meg is jelent ez a képzeletbeli máglya,
házmagasságra fellobogó piros lángokkal, a melyek meg fognak emészteni
minden ellenséget, s a melyekből megújhodva fog kiemelkedni az ő
szelleme.

Ilyen czirkalmasan gondolta ezt Sebfi. A hordár pedig, miután eltünt a
szemhatárról, szép lassan kezdett czammogni és arra gondolt, hogy
negyven krajczárt fog-e kapni ezért az útért, vagy ötvenet.



XI.

Másnap délben a Jaulusz-féle «étcsarnokban», a hol négy tál étel kapható
harmincz krajczárért, bort bele nem értve, egy izgatott hang süvöltött
végig:

– Fizetni!

Az ablaknál, három idegen vendég között ült Sebfi és még a Jaulusz-féle
négy tál ételből is az asztalon hagyott hármat, a nélkül, hogy
hozzányult volna. Ezzel szemben azonban, mikor a fizetőpinczér megjelent
előtte jól ismert és viharvert frakkjában: gőgösen szólt:

– Ma megint komisz volt az étel.

– Igenis – mondta a főpinczér és számoló-czédulát vett elő.

Sebfi nyugodtan intett:

– Csak tegye vissza.

– Igenis.

– Irja fel.

És már az ajtónál volt. A főpinczér nézett utána egy kicsit, aztán
zsebrevágta a nagy bőrtárczáját és a dolga után látott. Ezek a ki nem
fizetett harmincz krajczárok a legjobb pénzek a világon. – «Majd
visszafizeti – gondolta magában, – ha a Nemzeti Szinházban fog
játszani.» Ezekben a szegény főpinczérekben, vidéken úgy, mint Pesten, a
Nemzeti Szinház tartja a lelket. Ha mindazok az ifjak és hölgyek, a kik
azon a czímen éltek hónapokig hitelbe, hogy valamikor a Nemzeti
Szinházban fognak játszani, most valóban a Nemzeti Szinház tagjai
volnának, akkor ez az intézet joggal vetekedhetnék az osztrák-magyar
hadsereggel ama szempontból, hogy melyiknek van több tagja…

Sebfi pedig nekivágott a kis utczáknak és vágtatott a Városliget felé.
Most már nem repült utána a szárnyas kabát. Szép tavaszi nap ragyogta be
a piszkos kis utczákat. De ha most nem sütött volna a nap, sőt
ellenkezőleg: ha tüzes eső hullott volna az égből, Sebfi akkor is az
időjárásra való tekintet nélkül vágtatott volna s ép úgy nem törődött
volna a tüzes esővel, mint a hogy most nem törődött az édes napsugárral.

A Városliget úri részén, a parkon keresztülvágtatott. Egyenesen a
hullámvasút felé tartott, a mely mögött, a játéktér lármájának közepette
van egy csöndes, szinte elhagyatott kis hely. Ott megállott, körülnézett
és várt. Neki támaszkodott egy fának, előkotorászott a zsebéből egy
összenyomorított, olcsó czigarettát, kiegyengette, aztán rágyujtott.
Nincs boldogabb érzés, mint jó ebéd után egy finom czigaretta…

Eszébe jutott az, a mit Bella kisasszony mondott: «Csak nem hiszi, hogy
egy úrileány az első hivásra el fog menni a találkozóra?» De aztán
elmosolyodott: «Ezen a világon semmi sem komoly: sem az, hogy valaki
úrileány, sem az, hogy úrileányoknak nem szabad ártatlan czélból
megjelölt időben a Városligetbe jönniök.» És eszébe jutott, hogy hiszen
darabokban is úgy van, hogy ha valakit levélben hívnak, az okvetetlenűl
megjelenik, ha az első felvonásban nem, hát a másodikban, vagy a
harmadikban… Most már erősen hitt abban, hogy Lenke el fog jönni és
minden közeledő női alakot erősen szemügyre vett. Ez a vizsgálódás azért
volt különösen érdekes az ő szempontjából, mert Lenkét nem ismerte.
Szerette volna, ha megismeri, első látásra.

És a hogy nézett: előre, jobbra, balra, mindenüvé, csak a háta mögé nem
– mint a hogy vannak emberek, a kik minden szerencsétlenségüket annak
köszönhetik, hogy soha életükben még nem néztek a hátuk mögé – egyszerre
csak megszólalt mögötte egy félénk leányhang:

– Wundt úrhoz van szerencsém?

Megfordult:

– Az vagyok…

Lenke állott mögötte. Tudta, hogy Sebfinek hívják, de nem merte így
szólítani. Meg aztán Sebfi is nagyon komoly volt, mikor a levelet irta
neki s így irta alá: «Wundt.»

A leány nekibátorodott:

– Én… Rimmer Lenke vagyok. És… és…

Elakadt. Aztán erőt vett magán:

– És eljöttem.

Most Sebfin volt a sor. Most ő kezdett akadozni:

– Én pedig… – mondta – én pedig itt vagyok.

Így mutatkoztak be. És miután e kinos külsőségeken átestek, Sebfi rögtön
visszanyerte a lélekjelenlétét:

– Jöjjön, kisasszony – mondta – sétáljunk itt fel-alá, nem fog soká
tartani az ügy. Köszönöm, hogy eljött. Ámbátor…

– Ámbátor?

– Ámbátor tudom, hogy nem én miattam jött el ide, hanem maga miatt. Mint
a hogy az igazat megvallva, én se a kisasszony miatt jöttem ide, hanem a
magam bőre miatt…

– Furcsa ember – gondolta Lenke és szemügyre vette. Nagyjából valóban
ilyennek képzelte Miklós leirása után. De nem volt ideje Sebfit, mint
érdekes jelenséget szemlélni, mert a fiú azonnal a tárgyra tért:

– Fontos adatok birtokában vagyok – mondta titokzatos arczczal.

Ezt ugyan úgy is mondhatta volna, hogy «érdekes dolgokat tudok» – vagy
«fontos dolgot akarok mondani» – de Sebfi nem lett volna Sebfi, ha ez
alkalommal ez érdekes helyzetben nem ezeket a titokzatos és regényes
szavakat mondta volna: «Fontos adatok birtokában vagyok.»

A leány ránézett:

– Mi az? – kérdezte.

– Miklósról van szó.

– Azt tudom. Nos?

– Hát… hát… szereti.

– Hogyan? Miklóst szereti az ön… az ön…

Azt akarta mondani: «az ön menyasszonya» – de elharapta.

– Nem! – mondta Sebfi. – Másról van szó…

– Miklós?

– Az.

– Ő szereti? Az ön… az ön…

Bólintott a fejével, hogy így van. Lenke megállott. Mintha végig futott
volna rajta valami. A torkában érez az ember ilyenkor valami elhülő,
szorongó érzést, a mi leszáll az egész testén és mintha valami villamos
áram volna, nem áll meg a lábában, hanem mintha tovább menne, le a
földbe… Ezért mondják, hogy «gyökeret vert a lába.» Lenke életében most
érezte ezt először.

Halkan kérdezte:

– Szereti?

– Igen.

– És… maga honnan tudja ezt?

– Láttam.

Csak nézett rá, értelmetlenül. Félve várta hogy a könnyek egyszerre csak
elborítsák a szemét.

– Látta?

– Igenis. Tegnap délelőtt. A börtönben.

– Mit látott?

– Megsimogatta a fejét. Igen. És én künn vártam. Azaz, nem vártam künn.
Azaz, mégis künn vártam. És bedugtam a fejemet az ajtón, hogy miért nem
jön már hogy meddig marad, hogy mi van vele? Hát…

– Hát akkor simogatta meg a fejét. És a leány úgy… úgy egy kicsit
odahajolt hozzá és ő úgy… úgy egy kicsit odahajolt a leányhoz… és… és…

– És?

– És… ez az egész.

Nagyot lélekzett, mint a ki valami fárasztó útról jön meg. Olyan arczot
vágott, mint a ki végre, hosszas mászás után fölérkezett a negyedik
emeletre.

Szegény Lenke ennek ép a fordítottját érezte. Ő olyasmit érzett, mintha
hosszas zuhanás után végre leesett volna a negyedik emeletről a földre…

– A saját szememmel.

Most hallgattak mind a ketten. Lenke körülnézett ezen az idegen vidéken.
Messziről idehangzott a délutánra készülő «vurstli» lármája. Egy-két
zongoraverkli pengett a távolban. Katonák sétáltak arra, hármasával,
elégedetten… Majd két cselédleány szaladt el előttük, ropogós
szoknyában, nevetve. Egy kicsit forgott a világ Rimmer Lenkével, a mi
annál keservesebb volt, mert Rimmer Lenke egész életében nyugodtnak és
mozdulatlannak látta a világot.

Valahogy megtámaszkodott ebben a forgásban. Sebfire nézett és úgy
érezte, mintha a tekintete, mely a fiúéba kapaszkodott, mintha a
tekintete volna az egyetlen vékony szál, a mely megakadályozza abban,
hogy elessék… És mereven nézte Sebfit, szeretném azt mondani:
kapaszkodott belé a szemével.

Aztán ezt mondta:

– Mit csináljunk?

A fiú nem felelt. Újra kérdezte:

– Most mit csináljunk? Mondja, mit csináljunk?

Sebfi elmosolyodott.

– Miért mosolyog?

– Mert nagysád azt mondta: «Mit csináljunk.» Ez a «_junk_», ez esik jól
nekem. Mert ebből azt látom, nagysád már érzi, hogy a mi kettőnk érdeke
azonos. Hogy nekünk együtt kell cselekednünk, és hogy mi ketten, a kik
öt perczczel ezelőtt még nem is ismertük egymást, az elképzelhető
legjobb és leghívebb barátok vagyunk ebben a pillanatban…

A leány megmaradt a kérdésénél:

– Mit csináljunk!

Sebfi most a bölcs emberek tanácsadó hangját vette fel:

– Itt sok mindent lehet csinálni. De legjobb lesz, ha nem vágunk Hübele
Balázs, módjára bele a dologba.

– Hanem?

– Ne türelmetlenkedjék, nagysád. Ime, én ezeket tudom: Jövő hét elején
lesz a tárgyalás. Azon eldől, hogy elitélik-e Nagy Rizát, vagy nem…

A leány türelmetlenűl szólt:

– Ez… ez az önt érdeklő része a dolognak. De én nem várok addig. Én
tudni akarok mindent, én…

– Csöndesebben, nagysád. Addig önnek is várnia kell. Megmondom, miért.
Mert ha Rizát elitélik, – és ez aztán viszont az önt érdeklő része a
dolognak – akkor önnek már nincs több gondja az egész ügygyel. Akkor ez
Miklós részéről egyszerű, jelentéktelen fellobbanás marad, a melynek a
fejlődését elfojtja a börtön hideg levegője…

Ezt oly szépen mondta, ezzel úgy meg volt elégedve, hogy kicsordult a
könny a szeméből.

Lenke bámúlva nézte:

– Maga sír?

– Sokat, nagysád, sokat.

Letörülte a könnyeit és beszüntette a sirást.

– Mondom, akkor önre nézve vége a dolognak. Ha azonban fölmentik, vagy
ha sikerül Kóré urat az utolsó perczben meglágyítani annyira, hogy
visszavonja a panaszt, akkor aztán nagy baj van.

Lenke megint csak ezt mondta:

– Mit csináljunk?

– Várjunk. De – együtt várjunk, nagysád. Nekünk találkoznunk kell
többször, ki fogjuk cserélni az impresszióinkat, és…

Ebben a pillanatban a jobbkezét, a melylyel gesztikulált, megfogta
valaki.

Mária volt. A szigorú Mária.

Lefogta a kezét s aztán félretolta a fiút, mintha valami alkalmatlan
bútor lett volna. Lenkéhez fordult:

– Jöjjön haza! – mondta egyszerűen.

Lenke nem tudott szóhoz jutni. Mária kézen fogta és elvezette. Ment
vele, gyöngén, akarat nélkül.

– Jöjjön haza – mondta Mária csöndesen, – és máskor ne hagyja heverni a
kis czéduláit, a miket bolondoktól kap…



XII.

Az öreg Rimmer irodájában, künn, a nagy sárga házban, egymásután
jelentkeztek a felek. A fogházigazgató irodájának rendes vendégei, az
ügyvédek, a fegyőrök, sorra jöttek. És a nagy szobából egymásután
hangzottak ki a direktor szokatlanúl erélyes kijelentései:

– Nem lehet.

– Nem engedem meg.

– Megtiltom.

– Nem egyezem bele.

Minden mondatában benne volt a «nem». És minden mondata szigorúan,
keményen csendült. A kik kijöttek az irodából, arczokat vágtak:

– Mi baja az öregnek?

A vén fogházőrök vállat vontak. Rimmert soha senki sem látta haragosnak.
Szelid ember volt, mint a falat kenyér. Valami igen súlyos eset
lehetett, a mi így kihozta a sodrából.

Dél felé Mária jelentkezett az iroda ajtaja előtt. A Mária jelentkezése
abból állott, hogy félrelökte a szuronyos őrt. A szuronyos őr pedig,
ismervén a jelentkezésnek ezt a formáját, mosolygott és belenyugodott.

Mikor belépett Mária az irodába, egy egyenruhás ember állt az igazgató
előtt, az iróasztalára hajolva, nagy árkus papirokkal. Az őrmester hozta
be a számadásait. Rimmer a kék czeruzájával szántogatta a papirost, de
mikor Máriát meglátta, összecsapta az irásokat. Rámordult az őrmesterre:

– Jó, mehet.

– De kérem…

Szigorúan nézett rá s felállott:

– Jőjjön délután. Most más dolgom van.

Mária már ült is egy régi, kopott karosszékben és olyan arczot vágott,
mint a ki várja, hogy ez az alkalmatlan egyenruhás vendég minél hamarabb
takarodjék innen. Az őrmester kiment s ezalatt pillantást vetett
Máriára. Nem, a legnagyobb elnézéssel se lehet mondani, hogy a
fogházőrök szerették Máriát. Mária oly szigorú, oly kemény volt, oly
férfias, hogy nem egyszer kedve támadt egyiknek-másiknak még ahhoz is,
hogy Máriát jól elverje. Most is ilyenféleképen nézett rá az őrmester.
Aztán tisztelettel, halkan tette be az ajtót maga mögött.

Rimmer odalépett Máriához:

– Mit végzett?

– Sok mindent.

– A leánynyal mi van?

(A «leány», ez az volt, a kit valaha így hivtak: «leányom».)

– A leány benn ül a szobájában és sír. Bezárta az ajtót és a mikor
kopogtattam, nem akart beereszteni.

– Miért?

– Mert most már nagyon haragszik rám.

– És?

– És én nyugodtan azt mondtam neki, hogy ha nem bocsát be, hát berúgom
az ajtót.

Rimmer elmosolyodott:

– De Mária! Mária!

– Mindegy kérem nekem nincs piczi tánczos lábam. Én berúgom az ajtót, ha
valahova be akarok menni. Erre kinyitotta. De nem beszélt velem. Hiába
faggattam, hiába kértem, nem beszélt. Előbb az ablakhoz ment és kisírt
az ablakon, aztán leült az asztalhoz és belesírt az asztalba. Ismerem én
már ezt. Hát gondoltam egyet, bementem a városba és a magam erejéből
jártam utána a dolognak.

– Miklóssal beszélt?

– Beszéltem.

– Mit mondott?

– Azt mondta, hogy kétségbe van esve, hogy semmiről sem tehet, hogy az
egész ügy csak csekélység és hogy délután ki fog jönni.

– Ki fog jönni?

– Azaz épen, hogy nem fog kijönni.

– Miért?

– Mert azt mondtam neki, hogy ne jőjjön ki. Az ön utólagos beleegyezése
reményében mondtam neki, hogy az apa kivánságára ne jőjjön a házhoz
addig, a míg nem értesítik? Helyesen tettem?

Az öreg úr nem felelt rögtön. Egy kicsit fel-alá járt a szobában,
lehajtott fővel, a bajuszát pödörgetve, aztán sóhajtott egyet és így
szólt:

– Jól tette, Mária. Maguk asszonyok, jobban értik az ilyesmit. Ha maga
nem találja meg annak a bolond embernek a czéduláját, akkor még most se
tudunk az egészről semmit és ki tudja, mi minden történt volna…
nélkülünk…

Mária egykedvűen fogadta az elismerést. Folytatta:

– Aztán beszéltem a bolond emberrel is.

– Hogyan? Megtalálta?

– Meg. Valami szinházhoz utasítottak, ott ődöngött. Előbb megijedt
tőlem, mert rám ismert. De aztán szóba állt velem.

– Mit mondott?

Vállat vont:

– Szavalt.

– Mit szavalt?

– Szép szavakat szavalt, a miből nem értettem semmit. De meg kell adni,
szépen szavalt.

– Érdemlegeset nem mondott?

– Azt mondta, hogy az a becstelen teremtés elcsavarta Miklósnak a fejét.

Most csönd lett. Ez volt az, a mire Rimmer várt. Az eddig mondott dolgok
mind csak jelentéktelen bevezetései voltak ennek a kemény mondatnak. Itt
pattant ki minden, a mi érdekes volt, a mi fájdalmas volt, s a mit mégis
hallani, tudni kellett.

Az öreg leült az iróasztalához:

– Most mi lesz?

Mária nyugodtan és bölcsen felelt:

– Lesz, a mi lesz.

– Levelet irok neki, – szólt az öreg úr.

Mária halkan mondta:

– Nem ir neki levelet.

– Akkor beszélek vele.

– Nem beszél vele.

– Hát?…

Nagyon büszke volt most Mária. Végre elégtételt kapott annyi
mellőztetéseért. Most ő volt a legfőbb biró, ő volt a hadvezér, a
stratagémák intézője, a családi béke orvosa, a kire nagy szükség volt, a
ki tanácsokat osztogatott, szóval: máról holnapra első személylyé lett
ebben a kis familiában, s szinte úgy érezte, hogy már nem is az öreg
Rimmer a régi fogház igazgatója, hanem ő.

– Mit fogok csinálni? – kérdezte az öreg úr.

– Mindent rám fog bízni.

– És mit fog maga csinálni?

– Beszélni fogok azzal a lánynyal.

– Mikor?

– Még ma. Holnapután tárgyalják az ügyét a törvényszéken. Itt mindössze
egy háromszáz forintos ügyről van szó. Az én tervem a következő, kérem.
Beszélek a leánynyal és megtudom, milyen komoly a dolog. Ha a dolog nem
komoly, nem törődöm többet vele. De ha komoly, akkor mi meg fogunk
alkudni ezzel a hölgygyel. Az a czukrász, a kitől sikkasztott, nem
akarja visszavonni a panaszt. Hát mi azt fogjuk mondani a kisasszonynak,
hogy mi megmentjük őt a börtöntől: kifizetjük érte a háromszáz pengőt a
czukrásznak s rábirjuk, hogy vonja vissza a panaszát. Ezzel szemben
azonban a kisasszony kötelezze magát arra, hogy azonnal elutazik Pestről
és nem törődik többet Miklóssal.

Rimmer nagyot nézett:

– Hogyan? Hát maga belemegy abba, hogy Miklós tovább is járjon a házhoz?
Ezek után?

Mária bölcs hangon szólt:

– Ez a dolog olyan dolog, hogy még akkor se komoly, ha komoly. Én
Miklóst derék, tisztességes embernek ismerem, a kinek a fejéből az
egészet ki lehet szellőztetni egy hét alatt. De nem ez a főok.

– Hanem?

– Hanem az, hogy ha mi Miklós nélkül oldjuk meg ezt a helyzetet, akkor a
kis leány ebbe belepusztul.

Rimmer bámult:

– Mi?

– A hogy mondtam: belepusztul. Ezt aztán már _csak_ én tudom. Ehhez maga
már épenséggel semmit sem ért, s a legjobb, a mit tehet, az, hogy
belenyugszik abba, a mit én határozok.

Az öreg úrnak jól esett ez a katonás hang. Csak a kik voltak már hasonló
helyzetben, csak azok tudják, milyen jól esik az embernek valaki, a ki
bajban katonásan beszél, határozottan cselekszik. Még a jó tanácsnál is
többet ér az ilyen határozott fellépésű barát, mert megnyugtatja a
lelket. Hiába, a legokosabb embernek is imponál az, hogy valakinek hideg
és erős a hangja, biztos a keze olyan pillanatban, a mikor ő elveszti a
nyugalmát.

Hálásan mondta:

– Mária, maga egy áldott teremtés és én mindent magára bízok. De azt az
egyet kikötöm, hogy nekem mindent elmondjon.

– Megigéri, hogy nem diskurál bele?

– Megigérem.

– Megigéri, hogy nem fog kapkodni és nem fogja magában, belül, azt
hinni, hogy a maga férfi-esze ilyen dologban többet ér, mint az én
öregasszony-eszem?

– Ezt is megigérem, Mária.

– Akkor rendben van minden. Már nyugodt is lehet. És most…

– Gyerünk ebédelni.

– Nem. A kis leánynak küldjék be az ebédjét a szobájába. Maga ebédeljen
egyedül az ebédlőben és ne zavarja a gyereket.

– És maga?

– Én ma a Jaulusz-féle étcsarnokban fogok ebédelni, négy tál ételt
harmincz krajczárért.

– Miért?

– Mert ott van találkozóm a bolond emberrel. Vele megyek ebéd után a
fogházba, beszélni azzal a kisasszonynyal…

Sebfiről csak per «bolond ember» beszéltek. Nem ismeri Sebfit az, a ki
azt hiszi, hogy ez bántotta volna, ha megtudja. Sebfi erre büszke lett
volna. Bolond embernek lenni szép, nagy és dicső dolog volt az ő
szemében. Mindenesetre több a józan jelentéktelenségnél. És talán épen
azért érezte magát szép, nagy és dicső férfiúnak, mert alapjában véve
tudta magáról, hogy egy kicsit hóbortos.

Kezet fogtak. Mária intett:

– Pénzt készítsen elő.

– Mennyit?

– Háromszáz forintot mindenesetre. Aztán egy ötvenest… ki tudja, mire
lesz jó. A bolond ember talán elkiséri vidékre a kisasszonyt, részben
azért, hogy őnagysága ne utazzék gardedám nélkül, részben pedig azért,
mert mégis csak jó biztosan tudni, hogy a kisasszony nem fordult vissza
a pályaudvarról.

Rimmer el volt ragadtatva:

– Milyen okos asszony!

Az okos asszony pedig büszkén, nyugodtan ment ki, mint a ki biztos a
maga dolgában s mint a ki meg van győződve arról, hogy a maga kis
agyával megértett mindent: a Miklós pillanatnyi eltévelyedését, a bolond
ember fellobbanását, a rab leány számító ügyeskedését.

Ő ezt így látta. Mindenki lát valahogyan, és némely ember megbízik a
szemében, más ember meg nem hisz a szemének. Mária bízott a szemében.
Büszkén vonult ki a rácsos kapun, mint a ki oly okos és oly erős, hogy
ezt a rongyos emberiséget minden bújával-bajával, minden bonyodalmával
egyetemben egyszerűen a zsebébe dugja…



XIII.

A Jaulusz-féle étteremben, az ablaknál ebédeltek ketten: Mária meg
Sebfi. A sokat emlegetett négy tál étel nem nagyon izlett nekik. Sebfi
megette volna, de izgatott volt. Mária – és ez volt a különbség köztük –
ha nyugodt lett volna, nem ette volna meg, de így megette, hogy
nyugtalannak ne lássék. Ebéd végén jött a főpinczér:

– Fizetni parancsol?

A főpinczér nagyon szerette, ha az ilyen rendes adósok, mint Sebfi,
vendéggel jöttek. Olyankor legalább volt kilátás arra, hogy a vendég
kifizeti az adósnak az ebédjét is.

Mária letette az asztalra a harmincz krajczárt. Aztán Sebfire nézett:

– Maga nem fizet?

– Nem.

– Miért?

Válasz helyett Sebfi grimacet vágott. Mária csak most vette észre, hogy
olyasmit követett el, a mit más társaságban tapintatlanságnak neveznek.
Aztán kapta magát, elővette a ridicule-jét és kitett az asztalra – még
harmincz krajczárt. Sebfi tiltakozni akart és olyan arczot vágott, mely
nála azt jelentette, hogy most mindjárt szavalni fog, – de még mielőtt
belekezdhetett volna, a főpinczér felkapta a három hatost és
elszáguldott. Ezen már nem lehetett segíteni. Mit volt mást tenni? Sebfi
elővette az úgynevezett «keserű kaczajt». Keserűen kaczagott s ezzel az
ügy el volt intézve.

Elindultak a fogház felé. Sebfi már délelőtt jelentkezett az ügyésznél,
s kikunyorálta kettőjük számára az engedélyt. Lassan baktattak a
Váczi-körút felé. Furcsa pár ember volt: a régimódi divat szerint
öltözött szigorú dáma, meg a lengőhajú, széleskarimájú kalapos «bolond
ember». Idegen ember joggal hihette volna, hogy a dáma egy derék, öreg
vidéki asszonyság, a fiú meg a fia, a ki Pesten tanúl művészetet.

Az uton nem beszéltek. Sebfi tett ugyan néhány elkeseredett kisérletet
arra, hogy szólásra birja Máriát, de Mária nem állott kötélnek. Az
Alkotmány-utcza sarkán hosszas tünődés után például ezt mondta a művész:

– Ön talán azt hiszi…

De Mária ránézett és egyszerűen agyonlőtte a szemével. A mondat
hátralevő része belefagyott Sebfibe. Két házzal odébb ismét megpróbálta:

– Ha ön ismerné a leányt…

Az asszonyság megint ránézett, valami oly mélységes megvetéssel, oly
főlényes gőggel, hogy ezt a mondatot se volt kedve tovább folytatni. Hát
végleg lemondott szegény a szólás jogáról és nem is annyira ment, mint
inkább tántorgott mellette.

Öt percz mulva lenn ültek a pinczében a fogházgondnok irodája mellett és
várták a leányt. Most szólalt meg először Mária. Csöndes, parancsoló
hangon, hadvezéri modorban mondta:

– Most pedig majd én fogok beszélni ezzel a hölgygyel. Érti?

– Értem.

– Kegyed nem szól egy szót sem. Érti?

– Értem.

– Kegyed mindenbe bele fog nyugodni, a mit mondok és cselekszem, már
csak azért is, mert a mit mondok és cselekszem, az az ön érdekét is
szolgálja. Így van?

– Így.

– Tehát semmi szavalás.

Erre búsan pillantott rá Sebfi. Mintha azt mondta volna: «Ugyan, miért
csufol engem, szegény komédiást?» Vagy még inkább, mintha ezt mondta
volna: «Hát illik valakit a testi hibájáért kigunyolni?»

Mária érezte, hogy fájdalmat okozott a fiúnak. Jóvá akarta tehát tenni
ezt a szigorú kijelentést. Az ő módszere szerint az ilyesmit csak úgy
lehetett jóvá tenni, ha az ember valami kedves, bizalmas, baráti szólást
tesz hozzá. Tehát mosolygott és ezt mondta:

– Ne nézzen rám ilyen szomorúan. És főleg, ne kuruttyoljon közbe.

– Kuruttyolok? – mondta Sebfi. – Hogyan, asszonyom? Már odáig jutottam,
hogy a lelkem feljajdulását kuruttyolásnak méltóztat nevezni?

És már majdnem kitört a konfliktus a kedves, bizalmas, baráti szó miatt,
mikor nyilott az ajtó és belépett rajta Nagy Riza. Egy kékruhás fogházőr
állott meg a küszöbön. Az ajtófélfának támaszkodott, mint a ki elkészül
arra, hogy most egy kicsit várni fog.

Riza megállott az ajtó előtt. Szigorúan nézett a két vendégre. Ha csak
Sebfi lett volna ott egyedül, szó nélkül visszafordult volna. De ezt
Sebfi nem tudta meg soha. Mert a másik vendég, az idegen, ó-divatú hölgy
kiváncsivá tette a leányt, s arra késztette, hogy itt maradjon.

Sebfi felugrott a fotelből, a melyben eddig hanyattdőlve ült, s
odarohant Rizához. Elkapta a kezét és megcsókolta. A leány nem szólt,
nem mozdult, tűrte ezt.

Azután Mária állott fel, méltóságteljesen. Halkan szólította meg Rizát:

– Nagy Riza kisasszonyhoz van szerencsém?

Riza keserűen mosolygott:

– Már ez is szerencse?

Csönd lett.

– Kérem – mondta Mária – én… Rimmer igazgató úr rokona vagyok, és azért
jöttem…

A leány komolyan szólt:

– Tudom.

– Mit tud?

– Hogy miért jött?

– Nem hiszem, hogy tudná a kisasszony.

– De tudom. Ön azért jött, hogy ajánlatokat tegyen nekem. Nem tudom
pontosan megmondani, hogy miféle ajánlatról van szó. De a hogy a
megjelenéséből látom, a hogy a bemutatkozásából következtetem, nem
akarhat mást, mint olyasféle ajánlatot tenni nekem, hogy mondjak le
Miklósról. Igazam van?

Mária meghökkent. Ez a valaki olyan valaki volt, a ki még nálánál is
talpraesettebben tudott beszélni.

– De kérem – mondta kissé zavartan.

A lány leült. És most úgy beszélt az álló Máriával, mintha valami
nagyúri dáma lett volna, a ki parancsokat osztogat a kulcsárnőjének.

– Most már egészen biztos vagyok benne – mondta. – Ön vagy pénzt akar
nekem ajánlani, vagy valami fenyegetéssel akar rábirni arra, hogy
mondjak le Csáthi Miklósról és engedjem őt át az ön kis kisasszonyának.
De ön csalódik! Ön meg fogja most tanulni, ha eddig még nem tudta, hogy
a mért a kis kisasszonyok tollas fehér ágyban alusznak és selyemszoknyás
nevelőnőtől tanulnak angolul, azért még nem bérelték ki a maguk számára
a zavartalan boldogságot. Én meg fogom önnek mutatni, hogy háromszáz
forintért még nem árulják a boldogságot, és meg fogom önnek mutatni,
hogy mégsem lehet mindvégig, minden téren úgy megolajozni az élet
kerekét, hogy az az önök kénye-kedve szerint forogjon. Ha nálunk,
szegény rongyosoknál csikorog, kátyúba zökken, akkor bajlódjanak vele
egy kicsit maguk is. Meg tetszett érteni, asszonyság?

Ez volt a legsulyosabb döfés, ez az «asszonyság». Ez a kegyetlen
bevallása annak, hogy «igenis, én látom, hogy te nem tartozol a
családhoz, jól látom, hogy te valami nagyszájú gazdasszony-féle vagy, a
ki elvállaltad ezt a finnyás kezeknek nem való munkát: fogházba menni,
rossz útra tévedt leánynyal alkudozni».

Sebfi pedig bámult. Mint embernek, tetszett neki ez a vad, bátor modor.
De mint szerelmes, a porba volt sujtva. Nem birta megállani:

– Asszonyság – mondta ő is – meg fogja bocsátani, ha közbe kuruttyolok.
Riza kisasszony nem szokta meg ezt a hangot!

De most már Máriából is kitört a harag:

– Miféle hangot? – mondta. – Hisz eddig egy árva szót se szóltam! Mit
akarnak tőlem?

Riza halkan mondta:

– Üljön le, jó asszony. Ne izgassa magát.

A «jó asszony» még fájdalmasabb volt. De azért, ha már itt volt, leült.
Most már föltette magában csökönyösen, hogy leül, szóba ered a rab
kisasszonynyal, inkább hizeleg neki, simán bánik vele, megvárja, a míg
megpuhul, a míg ellágyul a szava, s aztán majd fölülkerekedik ő, s
visszaadja a kölcsönt, kamatostúl.

– No, mit akar, mondja el szépen, nyugodtan. És maga hallgasson, Sebfi.

– Igenis, Rizácska.

Szerelmesen, gyöngéden nézett rá. Mária pedig végleg magábafojtott
mindent, a mit most nagy kedve lett volna a leánynak a szemébe
mondogatni, és nyugodtan kezdte:

– Rokonomnak, Rimmer igazgató úrnak a leánya, Rimmer Lenke kisasszony a
menyasszonya az ön ügyvédjének, Csáthi Miklós úrnak.

– Úgy van – mondta Sebfi örömében, hogy végre némi társalgási hang lett
urrá ebben a szobában. De ezért most ketten pillantottak rá szigorúan.
«Mindenkinek a kutyája vagyok» – gondolta a fiú és föltette magában,
hogy megnémul.

– Csáthi úr – folytatta Mária – elég ügyetlen volt, s nem éreztette a
kisasszonynyal azt, hogy az az érzés, a mi a kisasszony szivében ő
iránta támadt, őt nemcsak, hogy nem érdekli, de legszentebb érzelmeiben
egyenesen sérti is.

Riza mosolygott:

– Csak beszéljen, jó asszony

– «Megállj – gondolta magában a jó asszony – hiszen beszélek én, ha csak
az kell, de tudom Istenem, nem fogod megköszönni!»

– Ez hiba volt – mondta – de menthető azzal, hogy Csáthi úr jószivű
ember és fájt volna neki kisasszonyt ép ebben a szomorú helyzetében
megkínozni. Ezért jöttem én most el Csáthi úr helyett, s ezért vállaltam
el, hogy okosan fogok kisasszonynyal beszélni. Az ilyesmit mi,
asszonyok, könnyebben intézzük el egymással, s különben sem teszem fel
kisasszonyról, hogy Csáthi úr boldogságának útjába akar állani, pláne,
ha szereti.

Riza még mindig mosolygott.

– Pláne! – ismételte gúnyosan Mária szavát.

Mária folytatta:

– Szeliden, okosan mindent meg lehet beszélni. És kisasszony nagyon
csalódik, ha azt hiszi, hogy mi háromszáz forintért vagy bárhány
forintért kisasszonyt meg akarjuk vásárolni.

– Hát mit akarnak velem? – kérdezte Riza. – Mert hogy valamit akarnak
velem, azt látom ebből a látogatásból.

Mária okos akart lenni:

– Mi azt akarjuk, hogy a kisasszony elővegye a jobbik eszét.

Most felállott Riza, nyugodtan, egyszerűen.

– Kérem – mondta – mondok valamit.

– Nos?

– Nagyon egyszerű a dolog. Nem akarom elővenni a jobbik eszemet.
Kegyeskedjék tudomásul venni, hogy azon a napon, mikor belenyúltam a
Kóré úr pénzesfiókjába, a jobbik eszemet hosszú időre nyugdíjba küldtem.
Az most pihen. Mint katonáéknál mondják: «ausser Dienst.» Tetszik tudni?

– De kisasszony…

– Ez nem tréfa. A jobbik eszemet addig használtam az életben, a mig el
nem fáradt. Most hosszas pihenőre van szüksége. Ajánlom magamat.

Most már felállott Sebfi is, sőt Mária is, Mária sötét pillantással
mérte végig a leányt. Ebben a pillantásban benne volt minden gyülölet, a
mit az ember az iránt érez, a ki egy sikerének az útjába áll.

– Hát nem lehet a kisasszonynyal beszélni?

– Nem.

– Még akkor sem, ha arra emlékeztetem, hogy holnapután lesz az ügyének a
tárgyalása, s nekem módomban van önnek felajánlani amaz anyagi
eszközöket, melyek önt a börtönből megmentik?

Riza nevetett:

– Lássa, ezt finoman mondta. Ezt az egész, gyönyörű szónoklatot, a mit
most kivágott, magyarul úgy hivják, hogy «háromszáz forint». Hagyjon
engem békén, szegény asszony.

Az «asszonyság» után a «jó asszony», ez után pedig a legsúlyosabb
természetű sértés: «szegény asszony»… Nem. Ezt Mária nem birta el.
Vállat vont:

– Hát csukják be, nagysád – mondta.

– Jó lesz – mondta Riza.

Azzal intett a fogházőrnek, mintha a lakája lett volna, s mintha ez az
intés azt jelentette volna, hogy «jöhet a hintó, megyünk!»

És derűs arczczal, nagy lelki nyugalommal, egyetlen árva szó köszöntés
nélkül, a nélkül, hogy még egyszer rájuk nézett volna, a faképnél hagyta
a vendégeit.

Sebfi lenézett a földre. Aztán mondani akart valamit. Hogy mit, azt maga
se tudta. Csak tátongott, mint a potyka. Mária pedig érezte, hogy miután
a leánynyal nem sikerült a terve, most már a bolond ember is fölösleges.
Hát kiment ő is, a másik ajtón, a nélkül, hogy köszönt volna Sebfinek.

A fiú egyedül maradt. Egy könny – ama bizonyos, hirtelen fakadó könny –
csillant meg a szemében.

– «Hogyan? – gondolta. – Én vagyok a legjobb szív, a legnemesebb lélek
az egész társaságban, én vagyok az egyetlen önfeláldozó, az egyetlen
tisztalelkű ember, én vagyok mindenkinek a segítője, és ép engem hagy
mindenki ilyen sértő módon a faképnél?»

Egy fogházőr jelent meg a küszöbön.

– Kell a szoba, – mondta, – tessék kimenni. Mások jönnek.

Egy rab látszott a háta mögött. A másik ajtón meg egy czvikkeres fiatal
ügyvéd jött be, bőrtáskával a hóna alatt.

Sebfi elindult, búsan.

– Még ki is dobnak, – mondta csöndesen.



XIV.

Délelőtt tiz óra volt.

– Három-négy ember ácsorgott a tárgyalási terem előtt. A kőnyomatos
ujság munkatársa arra ment és megszólította az egyik ácsorgó embert:

– Milyen ügy, Babos úr?

Babos úr lenéző mozdulatot tett:

– Semmi. Nem való magának. Valami háromszáz forintos sikkasztás. Egy
izé…

De ezt már nem hallotta a kőnyomatos. A háromszáz forint említésénél már
be volt fejezve reá nézve a dolog. Már robogott tovább, vágtatott fel a
lépcsőn, a felső emeletre.

A teremben álmosan ült néhány ember. A birák ép végeztek az előző
ügydarabbal. A délelőtti csöndben unalmasan hangzott a biró hangja:

– Ő Felsége a király nevében…

Valaki kapott néhány hónapot. Szegény, kopott, züllött ember volt. Még
motyogtak egy-két szót, az ügyész is mondott valamit, a védő összecsapta
az irásait, s az elitéltet kivitték. Minden izgalom nélkül ment itt az
igazság szolgáltatása, szinte unottan, gyárilag, vagy legalább is:
iparszerűleg. A hol igen sok igazságot osztanak, délelőttönként átlag
nyolczat, tizet, néha többet is, – ott nem izgatott senki. Legtöbb
esetben maga a vádlott sem, mert a kik ide kerülnek, azok rendszerint
állottak már néhányszor ebben a szobában a biró előtt. Olyanok ezek a
szegény emberek, mint az adakozó emberek úgynevezett «rendes szegényei».
Mint a hogy szerkesztőknél, papoknál, bankároknál minden elsején
megjelenik egy-két alamizsnaváró szegény ember, már esztendők óta,
pontosan, úgy jönnek az erkölcsi rend szegényei ide a biró elé, csak nem
épen minden hónapban, s nem pontosan, elsején. Akkor jönnek, mikor a
másik rendes pártfogójuk, a rendőrség idesegíti őket.

A középen ülő biró mondott valamit, a mit csak a közelében ülők
hallottak. Valami számot motyogott. A másik két biró félretette az
aktáit, s más aktacsomót vett elő. Az ügyész kirántotta a fiókját és
belenyúlt könyökig. A szolga kiment. Az ajtónyilásban pedig megjelent
Csáthy Miklós és fölment az ügyész mellé. Néhány szót váltott vele,
aztán leült a védők helyére.

Csönd volt.

A hallgatóság a régi maradt. A hátulsó padokban aludt két ember.
Elszórva volt ott még vagy négy. Egy öreg úr, aztán két meglett ember, a
ki vidékről jött, s a kinek kedve szotytyant egy-két tárgyalást
végighallgatni a fővárosban, meg egy kis jogász, a ki idejárt a
vizsgájára készülni. Jegyzet volt előtte, azt olvasta.

Mikor Nagy Rizát felvezette a folyosón a börtönőr, Nagy Riza nevetett.
Nem tudta miért, de vágya támadt arra, hogy nevessen. Nem a jókedv vitte
erre, hanem valami furcsa érzés, a melylyel egyszerre megérezte a maga
nagy nyomorúságát. És nem tehetett róla, de nevetnie kellett. Ezért,
csakis ezért bámult utána a folyosón néhány ember. De azok se törődtek
aztán vele.

Kóré úr ünnepies arczczal foglalt helyet azon a padon, a hová a
magánpanaszos szokott ülni. Ferenczjózsef-kabát volt rajta, pápaszem az
orrán, s bizonyos meghatottság az arczán – ama bizonyos meghatottság, a
melyet az egyszerű iparos érez, mikor fontos személynek tudja magát
ilyen hatalmas emberek: birák, ügyészek, ügyvédek között. Miklósra rá se
nézett. Mintha nem is ismerte volna. Sőt mintha igen komolyan haragudott
volna rá. Kóré úr nagyon szigorúan vette azt a helyzetet, hogy ő most az
egyik pártnak a főnöke itt: a Riza-ellenes pártnak, a melyhez – úgy
érezte – hozzátartozik rajta kívűl az ügyész, a biró, meg a hallgatóság.
Az ellenpárton pedig nincs más, mint a védő, meg a vádlott. A ki már sok
tárgyaláson volt, s hallotta, milyen hangon beszélnek a magánpanaszosok
a vádlott ügyvédjével, az érteni fogja, sőt méltányolni fogja, hogy Kóré
úr e pillanatban fődiktátornak érezte itt magát, a kinek Csáthi Miklós
minden tekintetben alá van rendelve, még erkölcsi tekintetben is, hisz a
Kóré-párton birák, ügyészek voltak, a másik párt pedig egyszerűen
tolvajpárt volt, és – ez az ő felfogásuk a védői hivatásról – egy
iskolát végzett, jóruhás, diplomás ember nem szégyel nyilvánosan annak a
pártjára állani, a kiről bizonyos, hogy lopott, s a kitől minden
becsületes adófizető polgárnak illik elpártolnia!

A bizonyítási eljárás nem tartott sokáig. Hogy Riza sikkasztott, az
kétségtelen volt, azt nem tagadta senki. Riza egyébként is keveset
beszélt. Úgy tett, mint a kit kevéssé érdekel ez az egész dolog, s olyan
pillantásokat vetett a birákra, a melyek azt jelentették: «kérem,
siessünk, itéljenek el, mert már unom ezt a hosszú délelőttöt.»

Aztán az ügyész beszélt. Nem mondott parádés beszédet. Elővette a tudja
Isten hányadik számú sablónját, ama bizonyos egyszerű beszédet, a melyet
az ilyen háromszáz forintos pör megérdemel. Hangsulyozta, hogy Riza
visszaélt egy magányos öreg ember bizalmával, hogy megcsalt és
megkárosított egy embert, a ki szinte családtagjává fogadta, a ki
rábizta az üzlete vezetését, rábizta a pénzét s valósággal kitüntette őt
bizalmával.

Kóré úrnak nagyon tetszett a beszéd. Ez okos ember volt, ez az ügyész.
Ez ki tudta fejezni a Kóré úr érzelmeit, szépen, tudományosan. Jól esett
neki, hogy egy ember, a kit soha életében nem látott, ilyen szépen
beszélt róla, hogy valaki, a kihez soha semmi köze nem volt, a kinek
soha semmi szivességet nem tett, most ilyen erőteljesen képviseli az ő
érdekeit, ilyen érzéssel pártfogolja őt, ilyen ékesszólással védi az ő
igazát. Arra gondolt, hogy milyen gyönyörű intézmény a törvény, s hogy
milyen jó lenne, ha most már ezentúl mindig barátságban maradna ezzel az
ügyészszel, a ki így szereti őt meg az ő üzletét s arra gondolt, hogy
meg fogja hivni, meg fogja neki mutatni a boltot, hogy valamiképen meg
fogja neki hálálni a jóságát és azt a heves érdeklődését, a mi a
beszédéből kicsengett…

Az ügyész kivágott néhány erős frázist a megsértett jogrendről, a
tisztes polgári keresmény védelméről, a züllött emberek szivtelenségéről
és egyéb ily kérdésekről, melyek egy ügyész keblét dagasztják, aztán
Riza szigorú megbüntetését kérte és leült.

Nagyot fújt. Kóré úr szeretett volna odamenni hozzá s szerette volna
nagy kék zsebkendőjével letörülni a verítéket a derék férfiú homlokáról.
De miután ez a bűnvádi perrendtartás miatt nehezen ment volna, minden
rokonszenvét, minden háláját és elragadtatását egyetlenegy mosolyba volt
kénytelen összesűríteni. De ez a mosoly aztán – meg kell adni – édes
volt. Kis szemei ragyogtak az okuláré mögött, jól táplált arczán derű és
elégültség ömlött el. Kóré úr meg volt elégedve az ügyészszel, a
jogrenddel, a törvénynyel, az élettel, a világgal, mindennel. Úgy
érezte, hogy ime, mégis csak érdemes élni és államot alapítani, mely ily
atyai módon vigyáz minden czukrásznak a kis kasszafiókjára. «Nem –
gondolta Kóré úr – a vademberek nem teszik jól, hogy nem alapítanak
államokat, mikor az ilyen kellemes.»

Most Miklós állott fel.

Riza az ügyész beszédjére alig figyelt. Hol az ablak felé nézett, hol a
csekélyszámú hallgatóság felé fordította a szemét. Mikor a kis jogászt
meglátta, a ki a hátsó padban jegyzetéből egyházjogot tanult, el is
mosolyodott. Majd a törvényszéki szolgák egyenruháját mustrálta s az
elnököt vette szemügyre. Mindenhova nézett, még az ágáló, szónokló
ügyésznek is juttatott egy pillantást, csak épen Miklóst kerülte el
következetesen a tekintete.

Most, hogy Miklós felállott és csöndes, szerény hangon ezt mondta:

– Tekintetes királyi törvényszék!

Riza egyenest a szemébe nézett. Olyan tekintet volt ez, a melyből
kiérzett az, hogy «most már addig nem veszem le rólad a tekintetemet, a
mig le nem ülsz».

Miklós érezte ezt, s az első néhány mondatát ez az érzés bátortalanná
tette. De aztán, miután rájött, hogy hiába próbál másfelé nézdegélni,
hiába beszél az elnöknek, a ki irásokban lapozott, hiába fordul az
ügyész felé, a ki maga elé meredt s a kinek az arczáról lerítt, hogy
minden egyébre gondol e pillanatban, csak erre a háromszáz forintos
ügyre nem, mikor látta, hogy az ő szemének egyetlen nyugvópontja ez
órában nem is lehet más, mint az a kérő, bízó, szerelmes szempár, a mely
a Nagy Riza fekete szemöldöke alól tüzelt feléje, akkor aztán már nem is
nézett máshová, csak a Riza szemébe, bátran, melegen, szinte
lelkesedéssel.

A szemek harcza volt ez, a melyben – mint mindig – az asszony szeméé
volt a győzelem. És most már Miklós, akár akarta, akár nem, azt mondta,
a mit Riza diktált neki. Ezt nem kell szó szerint venni! Voltak a Miklós
lelkében érzések, a melyeknek nem is keresett volna formát, ha Riza nem
mélyesztette volna az övébe a pillantását. Voltak gondolatai, a melyeket
elhallgatott volna, ha Riza szeme nem váltotta volna ki őket a
beszédéből. A Riza szeme kért, könyörgött, követelt, buzdított,
bátorított, igért, hajszolta a gondolatait, űzőbe vette a
lelkiismeretét, a legbenső meggyőződését, s most már érezte is, hogy
mindent, de mindent elmond, a mit csak érez, tekintet nélkül a
menyasszonyára, nem törődve biróval, ügyészszel, hallgatósággal, sőt
magával Rizával sem.

A kis jogász eleinte fel-felnézett a jegyzetéből, aztán végleg
abbahagyta az egyházjogot s Miklósra meredt. Tetszett neki a beszéd. Az
elnök félretolta az aktáit, az asztalra könyökölt és figyelni kezdett.
Kóré úr, a ki eddig nemtörődömséget szinlelve az üres padokra bámult,
most félszemmel az ellenpárt vezérére, a tolvajpárt főnökére sandított.
Egyesegyedül csak az ügyész arcza maradt hideg és gúnyos. Úgy tett, mint
a ki már megszokta fiatal védőktől ezt az ifjúi heveskedést és a kinek
ezen a világon semmi nem imponál, a mi védői körökből ered. Neki
védőügyvéd nem mondhatott semmi újat, semmi izgatót, sőt még csak semmi
érdekeset sem.

Miklós pedig egyre növekvő hévvel beszélt. Elmondta, milyen életet élt
Riza vidéken. Aztán elmondta, milyen körülmények közt kerűlt a Kóré úr
kis czukrászboltjába. Majd Kóré urat festette le. Kivetkőztette a
tisztes polgári ferenczjózsef-kabátból, ledisputálta az orráról a
pápaszemet, s megmutatta a jelenlevőknek úgy, a hogy volt, annak, a
micsoda volt: szegény, megvénűlt kucsébernek, a ki beleszeretett a
czukrászlányba.

Aztán megint Rizáról beszélt. Elmondta, hogy Riza szerelmes _valakibe_.
Valakibe, a ki sohse lehet az övé. Lefestette azokat a rettenetes
kínokat, a miket ez a csupa-tűz, csupa-egyéniség, csupa-akarat lány
szenvedett azért az emberért, a kibe belebotlott.

És itt nézett be a legmélyebben Riza szemébe. Most megnőtt előtte a
leány szeme. Úgy villogott, mint két kis tüzes nap, a mely elhomályosít
mindent, a mi körülötte van. Miklós pedig most már nem látott egyebet,
mint ezt a két tűzpontot. Elmondta a ruha történetét, nem úgy, a hogy
Rizától hallotta, hanem úgy, a hogy ez a történet az ő lelkében élt,
szilaj erővel, mint a bolond szerelemnek, a vak vágyódásnak valami
féktelen indulója, diadalmas harczi nótája.

Bebizonyította, hogy abban a pillanatban, mikor Riza a pénzesfiókba
nyúlt, mértföldnyire volt a lelkétől minden hideg számítás, minden
haszonlesés, vagy mint a törvény mondja: nyereségvágy. Bebizonyította,
hogy abban a minutumban Riza nem látott, nem hallott, nem gondolkozott,
hanem ellenállhatatlan kényszer hatása alatt cselekedett. Bebizonyította
ezt elejétől végig, meggyőző erővel, nem a rutinos ügyvédek jogászos
logikájával, hanem az embereknek beszélő ember lebilincselő
őszinteségével. Be akarta bizonyítani s be tudta bizonyítani, mert
hitte.

Aztán ő is leűlt. Az első pillanatban nem hallotta, mi történik
körülötte. Nem hallotta, a mit az elnök egyszerű, nyugodt hangon
föltette a kérdést:

– Vádlott, tud-e még valamit mondani a mentségére?

Ez abba a halk zúgásba vegyült, a melybe most minden hang olvadt a
fülében. Ebben mosódott el az is, a mit Riza felelt az elnök kérdésére:

– Nincs semmi mondani valóm.

Akkor ocsúdott fel ebből a zsibbadtságból, a mikor látta, hogy a három
biró fölkel és kimegy a teremből. Az ügyésznek nem volt semmi replikázni
valója. Elegendőnek tartott a védőbeszéd hatásának lerontására egy
szánalmi szinekkel aláfestett gúnymosolyt, a melyben benne volt az, hogy
méltóságán alólinak tartja ily jogásziatlan, ily ifjúi és ily zöld
beszédre még csak egy mondatot is válaszolni. Mindez egy szempillantás
ideje alatt történt s a birák már el is hagyták a termet.

Csak most bontakozott ki Miklós szeme előtt a homályból Riza arcza. Már
nem az az égő arcz volt, a mely az imént tüzelt feléje. A szeme se
izzott már. Most derűlt, nyugodt, kissé bágyadt volt ez az arcz. A
szemét Riza félig lehúnyta. A ki a tengerből jön ki, a hol verte a hátát
a hatalmas, hideg, sós hullám, annak ilyen a tekintete. Benne van a
felfrissülés, de a kellemes fáradtság is. Most meg lehetett nyugodni a
tekintetén. Most jutalmazott a pillantása. Finom, kedves mosolygás
ömlött el a vonásain, s ebben a mosolygásban sok, sok szomorúság volt, s
e mellett még valami olyan is, a mit más körülmények között talán
boldogságnak merészelne nevezni az ember.

És Miklós izgatott, nagyranyilt szeme megpihent ezen a látványon.
Épenséggel nem gondolt most arra, hogy mint ügyvéd ül ezen a helyen,
hogy mint ügyvéd mondta azt, a mit mondott. Az ő saját legbelsőbb
válsága nyert most megoldást azzal, hogy szive szerint kibeszélte magát.
Itt most a törvényszéki terem, a biró, ügyész, a panaszos, a hallgatóság
mind csak staffage volt ahhoz a magánügyhöz, a mely kettejük közt volt,
s az ő szemükben mindez most nem volt egyéb, mint alkalom arra, hogy a
mi megtörtént, megtörténhessék.

De mindez csak kertelés. Magyarul ez így van: Miklós szerelmet vallott
Rizának.

Nem tellett sok időbe, a birák szobájának ajtaja kinyilott. Most csönd
lett a teremben. A birák ismét elfoglalták helyüket, s az elnök, hogy
egy kis szünetet tartson, lapozgatni kezdett az aktákban. Aztán
csöndesen kezdett beszélni, mint a ki tudja, hogy most ő a legfontosabb
személy ebben a szobában és akármily halkan beszél, mégis figyel minden
szavára mindenki. De azért mégse lehetett minden szavát érteni. Ez
csengett ki a motyogásából:

– Ő Felsége a király nevében…

Meg aztán a vége felé valami ilyen.

– … hét hónap…

A minek a tulajdonképeni értelme az volt, hogy mialatt király Ő Felsége
e szép, napfényes tavaszi délelőttön Bécs környékén, a schönbrunni
parkban szeliden sétált a nyirott bokrok közt, azalatt az ő nevében hét
hónapra itélték el Nagy Rizát.

Az ügyész megnyugodott az itéletben Riza felállott, s hogy mindenki jól
értse, jól hallja a hangját, fennhangon, mint a ki a leczkéjét mondja,
így szólt:

– Megnyugszom az itéletben. Le akarom ülni a hét hónapot!

Miklós erősen a szemébe nézett. Nem várta ezt a különös kijelentést, de
ő volt itt az egyetlen, a ki értette. Ő volt az egyetlen, a ki tudta,
hogy ez volt Rizának lovagias válasza arra a védőbeszédre, a melyben ő
megvallotta a szerelmét Rizának, s a melyben elmondta neki, hogy ő érti,
annyira érti, hogy már nincs is megbocsátani valója. Ebben a beszédben
szakított a menyasszonyával, ebben a beszédben kötött mindennél erősebb
kötést egy szegény leánynyal, a kit a társadalom az élet útjának a
szélére söpört az élet egyébb hulladékai közé. Ebben a beszédben
szállott el mindenki fölött, a birák, az emberek fölé.

És Riza most felelt erre. Itt csak így lehetett felelni. Itt nem
mondhatta ezt:

– Szeretlek, a mért bátor voltál, szeretlek, a mért a szemembe mondtál
mindent, a mit csak bátor és erős emberek mernek egy asszonynak a
szemébe mondani, ha az asszony olyan, mint én. És mert szeretlek, most
megmutatom, hogy nem spekuláltam veled, hogy nem szabadítónak akartalak
felhasználni, nem kis czélok szolgálatába akartalak szegődtetni, hanem
szeretlek úgy, mintha én volnék kettőnk közül a gazdagabb, az erősebb, a
szabadabb, a tisztább! Megmutatom ezt azzal, hogy elszenvedem a börtönt,
nem tűröm tovább, hogy «lépéseket tégy az érdekemben», s e pillanatban
megszűnt közöttünk minden olyan kötelék, a mi nem szerelem. Megszűntél
az ügyvédem lenni, megszűntem a pártfogoltad lenni. Úgy veszlek, a hogy
vagy, de neked is úgy kell venned engem, a hogy én vagyok. Te készen
vagy a házasságra, hisz vőlegénye voltál egy tiszta teremtésnek. Az én
házasságra való készségem nem titok: tisztaság dolgában egy kósza élet
minden viszontagsága; hozományom hét hónapi börtön. Ha kellek _így_, itt
vagyok!

Nem mondhatta el ezt. Hát csak ezt mondta:

– Megnyugszom az itéletben.

De talán semmi nem volt ebben a perczben ezen az egész, nagy világon
olyan tiszta, olyan világos, olyan magától értetődő, mint hogy ez a
rövid mondat ama hosszú beszédet jelentette.

Miklós föllebbezett. Formaságok következtek, aztán a tárgyalás véget
ért. Rizát elvitték jobbra, Miklós elment balra.

Elmentek, mind a ketten egyazon érzéssel a szivükben. Mind a ketten
tudták, érezték, hogy ez itt nem törvényszéki tárgyalás volt, hanem
alkalom arra, hogy ők ketten kiöntsék egymásnak a szivüket. És oly
kicsinek, oly végtelenül kicsinek látták ez órában az egész emberiséget,
a maga komor biráival, törvényszéki szolgáival, börtöneivel, bűnvádi
perrendtartásaival, hogy szinte mosolyogni volt kedvük azon, hogy valami
ilyen kicsi és ilyen jelentékelen is lehet.

Nagy, mély és szent titok, hogy ebben kinek volt igaza. Az
emberiségnek-e, mely lenézi és gyűlöli az ilyen felül-emelkedést, vagy
nekik-e, a kik elrugták maguktól az emberiséget. Nagy, komoly, véres
titok ez még ma, a titok titka, mely a sötétségben alszik. Évszázadok,
talán évezredek ébresztik majd fel. Néha ugyan most is úgy tesz, mintha
ébredeznék, de ez nem más, mint a lomha embernek az a mozdulata,
melylyel legjobb álmában a másik oldalára fordul, hogy még jobban, még
mélyebben, még édesebben aludjék.

Künn, az alkotmány-utczában két ember várta, mi lesz a tárgyalás vége.
Egyik se mert bemenni a terembe. Az egyik sarkon Sebfi állt sápadtan, a
másik sarkon Mária, az izgatottság minden külső jele nélkül.

Mikor Miklós kijött a kapun s szemét lehunyva, arczát a meleg napsugár
felé fordította, mind a ketten megmozdultak. Egy-egy lépést tettek
Miklós felé. Miklós előbb Sebfit látta meg. Elsiklott fölötte a
tekintete, mintha meg se látta volna. De ez nem az a bizonyos, ismert
tekintet volt, a melyet komisz emberek arra használnak, hogy egymást
megsértsék vele. Ez valami nagyon bátor, cselekedetre elszánt embernek a
lenéző pillantása volt olyan emberrel szemben, a ki a többi
kicsinyekhez, a kicsinyesekhez tartozik, a ki egy azok közül, a kik ezt
soha, de soha nem fogják megérteni.

Aztán, hogy a fejét félrefordította, Máriát látta meg. Mária a szemébe
nézett. Az ő számára is volt egy pillantása Miklósnak. Őt sajnálta.
Mintha ezt mondta volna:

– Szegény, katonás, szigorú asszony, a ki azt hiszed, hogy bátor és erős
vagy, milyen gyávának, milyen rongyosnak, milyen szegénynek és milyen
megalázottnak látlak e pillanatban!

Úgy határozta még fönn, a lépcsőn, hogy kocsiba ül. De hogy ezt a két
embert meglátta, elment a kedve a kocsitól. Nem akarta, hogy azt
higyjék: szökik előlük. Hát kiment az utcza közepére, a kocsiútra,
melynek egyik oldaláról Sebfi bámult rá, a másik oldaláról pedig Mária
nézett feléje, zavartan. És végigsétált közöttük, lassan, méltósággal,
mint a régi időkben irták: Scylla és Charibdis között. Aztán eltűnt az
egyik fordulónál.

Scylla és Charibdis pedig egymásra néztek. Aztán mind a kettő
megmozdult. Egymás felé rohantak az utcza közepén s hangos, izgatott
beszédben törtek ki.

– Mi volt ez?

– Fölmentették?

– Elitélték?

– Magának se köszönt?

Egy boldog öreg úr állott meg mellettük. Kóré úr volt. Ezt megrohanták:

– Mi történt?

– Hát… – kezdte az nagy lomhán.

– Fölmentették?

– Dehogy! – mondta Kóré úr. – Van még igazság ezen a földön. Elitélték.

– Óh…

Ezt a szörnyű «oh»-t Sebfi mondta. Kóré úr diadalmas arczczal folytatta:

– Hét hónapra itélték el! És most beszéltem az ügyészszel, a ki derék,
tiszteséges és igazságos ember… azt mondta, hogy hiába föllebezett a
védő, mert ez tiszta ügy, ez a hét hónap rajta marad…

– Borzasztó! – mondta Sebfi.

– Ez baj! – mondta Mária.

Mind a kettőnek fájt ez az értesülés, más-más okokból. Kóré úr gőggel
nézett végig rajtuk. Kóré úr nem szerette azokat az embereket, a kik más
véleményen voltak, mint az ügyész.

*

Rizát még az nap kiszállították a «Régi fogházba». Rimmer Lenke nem
látta, mert Rimmer Lenke abban a félórában csomagolt, hogy a kecskeméti
rokonokhoz utazzék néhány hónapra. Nem volt ott más, mint Szabó, az őr,
Jermák, az irodatiszt, és a kövér Vogelné, a női rabok felügyelője.

A rabszállító kocsi mögött egy bérkocsi állott meg a kapu előtt. Miklós
szállt ki belőle. Jelen volt az irodában, mikor Rizát átadták új
gazdáinak. S a mikor az egyik ajtón ki akarták vezetni Nagy Rizát, a
másik ajtó nyilásában megjelent az öreg Rimmer. Becsületes, komoly
arczán egy mozdulás, egy rezzenés nem árulta el, hogy mit érez, mire
gondol e pillanatban. Itt most a fogház igazgatója volt, fehér sapkával
a fején, s Miklós nem volt Miklós, hanem az ügyvéd, a fellebbezés alatt
álló fogoly érdekeinek jogi képviselője.

Miklós a szemébe nézett. Aztán gondolt egyet és minden póz nélkül,
alázattal, tiszteletteljesen, szerelemmel, kezet csókol Nagy Rizának.

Elkisérte a czellájáig. Be is nézett a kis zugba, a hol Riza most lakni
fog. És akkor egyszerre úgy érezte, hogy e szűk négy fal között van
minden szabadság, a gondolatoknak, az érzéseknek, az igaz emberi
erkölcsöknek forradalmi felszabadulása s mindaz, a mi e négy falon kívül
esik, az mind börtön, s a kik ott künn felemelt fővel, büszkén járnak, a
kiket megbocsátásra hiába tanított a Mester, a kik porkolábjai a rab
gondolatnak, a rab érzésnek és a rab szeretetnek, azok a derűs arczú,
megelégedett, ficzánkoló emberek, azok a rabok…


[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

11 |magfordult |megfordult

44 |éz az ő |és az ő

103 |kíáltott |kiáltott

118 |men találták |nem találták

135 |Menen |Menjen

168 |egézs |egész

173 |társadálomadta |társadalomadta

193 |Fontos |«Fontos

217 |olyan vaaki |olyan valaki

245 |melyen szegénynek |milyen szegénynek]




*** End of this LibraryBlog Digital Book "Rabok" ***


Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.