Title: Az óriás és egyéb elbeszélések
Author: Molnár, Ferenc
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Az óriás és egyéb elbeszélések" ***
ELBESZÉLÉSEK ***


AZ ÓRIÁS ÉS EGYÉB ELBESZÉLÉSEK

MOLNÁR FERENC KÖNYVEI

REGÉNYEK:

  AZ ÉHES VÁROS  7.–
  EGY GAZDÁTLAN CSÓNAK TÖRTÉNETE  4.–
  A PÁL-UTCAI FIÚK  4.–
  A PÁL-UTCAI FIÚK (KÉPES KIADÁS)  7.20
  A PÁL-UTCAI FIÚK (ALBUM-KIADÁS)  9.–
  RABOK  4.50

ELBESZÉLÉSEK:

  MUZSIKA  5.–
  KETTEN BESZÉLNEK  5.–
  BÁRÓ MÁRCIUS  –.72
  GYEREKEK  –.36
  KIS HÁRMAS-KÖNYV  6.–
  AZ ÓRIÁS  5.–

KARCOLATOK:

  JÓZSI  3.60
  PESTI ERKÖLCSÖK  1.08
  HÉTÁGÚ SÍP  3.60

KRÓNIKÁK:

  EGY HADITUDÓSÍTÓ EMLÉKEI  5.80
  MA, TEGNAP, TEGNAPELŐTT  –.72
  ISMERŐSÖK  5.–

SZÍNMŰVEK:

  A DOKTOR ÚR  –.80
  JÓZSI  –.80
  AZ ÖRDÖG  2.50
  LILIOM  2.50
  A TESTŐR  2.50
  A FARKAS  2.50
  A FEHÉR FELHŐ  1.50
  FARSANG  4.–

AZ ÓRIÁS ÉS EGYÉB ELBESZÉLÉSEK

ÍRTA

MOLNÁR FERENC

ÚJ KIADÁS

BUDAPEST, 1917

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA KIADÁSA

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.



AZ ÓRIÁS

Egy városligeti villában vacsoráztunk április harminczadikán. Éjfél után
bekisértük a városba a hölgyeket s a mikor a kapu előtt magunkra
maradtunk hárman, fiatalemberek, az egyik azt tanácsolta, hogy menjünk
ki a városligetbe, a hol a nép megvárja május elsejét. Kocsiba ültünk s
tíz percz mulva künn voltunk. Az úgynevezett vurstli azt a benyomást
tette rám, mintha vasárnap délután volna, csakhogy napfogyatkozás
idején. Az ördöghinták, csónakhinták sikoltó verklihang mellett
forogtak. Fantasztikus bárkák függtek a hintaköteleken, fellendültek a
sötét égbolt felé, a nagy kerék őrült gyorsasággal forgott s alant a
mindenféle színű lámpák közt, a szines fényben ragyogó ringlispilek
körül negyvenezer ember várta május elsejét. Megdöbbentő látvány volt ez
az éjjeli vasárnap délután. A vendéglőkben egy hely se maradt üresen. Az
asztaloknál énekeltek az emberek, négy-öt budakeszi banda csattogott, a
mutatványos bódék kikiáltói tülköltek, harangoztak, kiabáltak,
nádpálczáikkal csapkodták a vászonra pingált csataképeket s ebben a nagy
zsivajban időről-időre pokoli robajjal zudult le a hullámvasut
vaskocsija, tele visítozó cselédleányokkal.

És tele volt a levegő orgonával. Kis leányok nyalábszámra adták el a
frissen szedett virágot s a hűvös tavaszi éjjel terhes volt ettől az
illattól.

Sokáig kószáltunk a tolongó áradatban s körülbelül fél három lehetett, a
mikor beszédbe ereszkedtünk a panoptikum kikiáltójával.

– Ne mulaszszák el az urak – mondta – mert ilyet még sohase láttak.

Azzal megint ordítani kezdett a lassan vonuló tömeg felé:

– Itt látható Zájen Abdallah, a három méter magas szerecsen óriás!
Bemutatja hazája fegyvertánczait, az afrikai hadi-üvöltést és kétméteres
pallosával többször ellensége felé suhint! Első hely húsz, második hely
tíz, harmadik hely csekély öt krajczár!…

Megint felénk fordult:

– Tessék, urak, nem fogják megbánni.

Bementünk a panoptikumba, a melynek utolsó termében volt a
szerecsen-csoport színpadja. Már akkor nagy volt ott a füst és a
lóczákon emberek bóbiskoltak. A középen kétágú gázlámpa alatt volt a
pódium, ennek a szélein ültek a szerecsenek. Az előadás csak egy félóra
mulva kezdődött, de azért már elegen voltunk nézők. A legutolsó sorban a
falnak dőlve négy csirkefogó aludt egymás mellett. A lócza szélén egy
öreg úr szívta virzsiniáját. Egy másik lóczán hátracsapott sipkával egy
baka ült, mellette a szeretője – kövér, piros lány, a ki a katona
vállára hajtotta fejét és aludt. Ez is bóbiskolt már, de néha fölriadt s
ilyenkor nagy vörös kezét végighuzta a leány símára fésült fején.
Vártunk, vártunk és egyre többen jöttek. A lóczák lassan megteltek, a
füst már tűrhetetlen lett, a gázlángok majd hogy el nem vesztek benne.
Egy czilinderes úr járkált a dobogón és beszélt a négerekkel. Majd az
első csöngetésre a sarokban megmozdult egy csomó piszkos pokrócz és
kimászott alóla Zájen Abdallah, a szerecsen óriás. A csirkefogók is
felébredtek s azonnal nevetni kezdtek. Abdallah nyujtózott.

Igazán nagyon magas volt, de végtelenül, szomorúan sovány. Meg lehetett
számlálni a bordáit s a lába mintha fekete csontból lett volna. A karja
volt a legvékonyabb. De a szeme tűzben égett, fehéren világított ki
fekete arczából.

– Abdallah! Abdallah! – kiáltottak, a kik már ismerték. Egy idő óta
népszerű volt a ligetben.

Ő is mondta:

– Abdallah, – és mosolyogni próbált hozzá.

Már fullasztó meleg volt a teremben s a mi még kellemetlenebb, nem volt
elég világos. És piszok mindenütt. A baka hortyogott, mire meglökdösték.
Erre a szeretője is felébredt s dörzsölte a szemét.

– Aj de randa – mondta a katona, mint a ki rút látványra ébred.

Abdallah a pódium elé jött és köszönt nekünk. Valahogy törte a német
szót.

– Hová való? – kérdeztük.

Száraz kezével nagyon messzire mutatott és mondta:

– Afrika, Afrika.

Szomorúnak látszott s önkéntelenül is megkérdeztem tőle:

– Miért nem megy vissza?

– Nincs pénz – felelt.

Aztán elmondta, hogy azért szökött meg, mert pénzt akart szerezni. Az a
német, a ki Berlinbe vitte, kifosztotta. Kosztért, ruháért – még ezért
is – mindent levont. Ügyetlenül burkoltan azt is megmondta, hogy egy
lánynyal szökött meg. Szeretett volna egy állatkertbe bejutni, de nem
vették fel sehova. Úgy beszélt az állatkertről, mint valami nagy
akadémiáról, a hová nehéz bejutni, a hol lenni dicsőséges és jó. Itt
éppen volt egy kis rongyos trupp, hát beállt ide.

Kelletlen mozdulatot tett a kezével, a mikor róluk beszélt. Ezek nagyon
másodrangú szerecsenek lehettek. Aztán köhögni kezdett és a mellére
mutatva rekedt hangon mondta:

– Krank… Krank…

Láttuk, hogy fekete arcza lázban ég. Köszöntés, minden szó nélkül odább
ment, vállára húzta a kopott futószőnyeget – mint primadonna a belépőjét
– és furcsán emelve lábát másfelé lődörgött.

– Abdallah, Abdallah, – kiabálták túlnan a suhanczok. Balról is hívták.
Abdallah népszerű volt.

Megint csöngettek s a czilinderes úr a pódiumra lépett.

– Nevem Weisz Vilmos igazgató – kezdte – s rövid, betanult beszédben
elmondta, kik ezek a feketék és mit fognak csinálni.

Azzal visszatette fejére czilinderét s egyet füttyentett. Megszólalt a
dob és egy bánatosan rikító síp, a mely mindig ugyanazt a három-négy
hangot fujta. Volt ebben valami nagyon idegen vágyakozás, szomorú
egyhangúság, a mint a két, más-más hangra hangolt üstdob kongott s a
messzi síkokra szóló síp vinnyogni kezdett. Észre se vettük, már
tánczoltak erre a zenére a feketék. A közönség nagyokat röhögött a
rángatozó, csoszogó, alig-alig forduló tánczon. A négerek járták,
komolyan, nem hederítve semmire.

A táncz után következett Abdallah száma. Ezúttal borzalmasnak igyekezett
látszani szegény. Nagy pajzszsal, pallossal jött be s a vállán hatalmas
ijj függött. A fogát csattogtatta, kimeresztette a szemét és elkezdte a
fegyvertánczot.

– A hadi fegyvertáncz! – jelentette Weisz Vilmos úr.

Abdallah nagyot csapott a pallossal pajzsára s torokhangon kiabált,
hadarva az ő nyelvén, a mely tele volt _á_ és _r_ betűvel. Különös
ritmus szerint toporzékolt, suhintott a pallossal, feje fölé kapta a
pajzsot, egyre nagyobb hévvel járta. A pódium porzott, a hol ez a nagy
csont ugrált rajta, színlelt ellenséggel küzdve. Egyre jobban ordított,
a pallost mind gyorsabban forgatta, a pajzsot hozzá-hozzá csapdosta.
Hátul sorban álltak a feketék, verték a dobokat, énekeltek, sipoltak s
mindez ugyanarra a sánta ritmusra ment, a mire Abdallah tánczolt.

Láttuk, hogy fogta a mellét és folyton köhögött.

– Nem bírja ezt a klímát – mondta Weisz Vilmos úr.

A klímát nem bírta szegény, de azért tánczolt, ugrált, verte a pajzsot
és ordított, a mikor a köhögés engedte. A közönség nagyszerűen mulatott,
nevetett, tapsolt s folyton ordította a nevét:

– Abdallah! Abdallah!

Most nagyon oda volt a nyomorult Abdallah s már úgy látszott, hogy a
tánczot se bírja. Inkább csak dobálta iromba nagy testét, feje
le-lecsuklott a mellére s a karja alig bírta a pallost. A toporzékolása
is mindegyre kisebb térre szorítkozott, végre már csak egy helyen
emelgette a lábát. Aztán minden előzetes tántorgás nélkül egyszerre
végigesett a dobogón, nagyot zuhanva.

Óriási röhögés lett a teremben. Hátul tapsoltak és mind a négy
csirkefogó egyszerre fütyülni kezdett.

Abdallah nem kelt föl. A röhögés lassan elhalt s a feketék éneke is
abbamaradt. Csak a dob szólt még egyre, panaszos, kongó hangon.

Weisz úr felment a pódiumra s emelgetni kezdte Abdallaht. A nagy test
nem mozdult, csak a fejét próbálta fölemelni, de lehanyatlott. Már akkor
ott volt mellette egy fekete leány. Ez lehetett az, a ki megszökött
vele. Nem bírták fölemelni. A dob egyre szólt, kongott hátul, az
énekesek mögött, aztán egyszerre abbahagyta. Elhallgattatták. Mindenki
felállt a lóczára, hogy lássa, mi lesz a szerecsennel. Abdallah pedig
köhögni kezdett, oly borzasztóan, hogy szinte fájt hallgatni. Csak egy
vadember tud így köhögni: mélyről, hörögve, sivító, félig-meddig ugató
hangon, nagyon kínosan. Nagy testét föl-fölvetette, rázta a roham.

Weisz úr izgatott volt. Megizzadt az emelgetésben, aztán egyet gondolt,
levette czilinderét s így szólt:

– Tisztelt közönség, hirtelen közbejött rosszullét miatt… az előadás
megtartása… elnézés kéretik…

Hogy nem boldogult, rámutatott az egyre köhögő Abdallahra és a maga
hangján mondta:

– Nem lehet tovább, most rájött a roham!

A közönség látni akarta, milyen az, a mikor rájön a roham, de a
panoptikum emberei lassan kituszkolták a népet. Néhányan – az úribb
része és a baka, a ki nem hagyta magát – benn maradtunk.

Most még borzasztóbban hangzott az üres teremben Abdallah köhögése. A
négerek nekiestek, fölemelték és leczipelték a pokróczokra. Mellette
jajgatott, üvöltő hangon sírt a leány. Megborzongott a hátam, olyan
rémületesen idegen volt nekem ez a jelenet. Oly erősen éreztem azt a
rettenetes nagy faji különbséget Abdallah és magam közt. Oly távoli, oly
ismeretlen volt ez a sírás, ez a sakálugatáshoz hasonló köhögés, az a
sok mereven bámuló fekete arcz, a melyen az én európai szemem semmi
nyomát nem bírta meglátni a részvétnek.

Abdallahnak egy kék zsebkendővel törülték a vért a szájáról. A köhögése
gyengült. De a nyomorult fekete szeretője most még jobban sivított,
toporzékolt és verte a czombját. Weisz úr szaladgált, valósággal
czikázott ide oda a fekete csoport és a vízvezeték közt, hozta a vizes
kendőket s kiabált:

– Steiner, szaladjon orvosért!

Megijedtem erre és sietve indultam kifelé. Nem tudtam nézni, hogy hal
meg a panoptikumban egy afrikai néger. Nagyon tele voltam keserüséggel.
Weisz urat – a ki pedig utóvégre csak a kenyerét akarja megkeresni –
pofon tudtam volna verni.

Az ajtóban még hallottam a néger leány síró ordítását, a mint ezt sírta:

– Abdallah!

De nem úgy, a hogy mi mondjuk ki, hanem nagyon másformán.

Kiértem az utra, a hol most még sokkal több ember zsivajgott. Kelet
felől vörös volt már az ég, derengett. Hűvös volt kinn és minden tele,
tele orgonával. És ahogy neki akartam indulni a tolongásnak, utat
szorítottak a tömeg közt, mert jöttek a szoczialisták. Elől a vörös
zászlót hozták erős, szép fiatalemberek, utánuk tömött nyolczas sorokban
frissen jött a többi. Énekeltek és daluk messze viharzott el a sok ezer
ember fölött. Hogy közelünkbe értek, már mindenki énekelt. Süvöltve
harsogott, zengett az induló. Magasra emelték tábláikat, amelyekre ez
volt írva: «Jogot a népnek!» «Általános szavazati jog!» A Marseillaiset
énekelték május elsején napkeltekor és talán csak egyedül én tudtam,
hogy bent a piszkos szőnyegeken haldoklik a forró Afrikának egy
nyomorult árva gyermeke, a ki nem tudott, hiába, nem birt bejutni az
állatkertbe.



A KIS KLARINÉTOS


I.

Egy hervadó kis kertben a rózsatők alatt két sorban álltak a fehér
violák. A violák között pad volt s itt ült Lázár kisasszony. Csöndesen
ült, ölébe tette a kezét és szomorú tekintettel nézte a sárguló kis
bokrokat. Kedves őszi reggel volt, valami gyönge, alig langyos napsugár
fénylett körülötte. Lázár kisasszony fekete ruhában volt, ki volt sírva
a szeme s a kezében összegyűrt zsebkendőt tartott. Tegnap délután
temették el az apját s bizony nagyon keserü volt ez a ma reggeli
ébredés. A kisasszonynak négy kis testvére volt, a legidősebb köztük az
idén lett tizenkét éves. A két fiatalabbik fiú volt és ha még megmondom
azt is, hogy az öt Lázár gyereknek az apján kívül senkije se volt a
világon, mindjárt világossá válik, hogy a kisasszonyra, a kinek Klári
volt a neve, nagyon szomorú teher szakadt.

Ott ült a fehér violák közt és a fejével bólongatott, nagyon kicsikéket,
éppen csak hogy megmozdult tiszta, fehér arcza s fölötte a vastag, sötét
hajfonatból kerekített Gretchen-frizura. E pillanatban annyi volt a
baja, hogy igazán nem gondolt semmire s mintha ébren se volna, elaludt a
pillantása egy violaszín őszi rózsán.

Ekkor jött be a kertajtón Marschall ur, a klarinétos. Frissen lépett,
látszott rajta, hogy most kelt föl, jó hideg vízben mosakodott, vizes
kefével simította le a haját, felkötötte a bajuszát, reggelizett,
szivarra gyujtott, szóval azt a kellemes reggeli érzést élvezte, a mely
kijár minden jóalvású embernek. Ha nem jött volna ily szomorú helyre,
bizonyára mosolygott volna a kis Marschall, de így ünnepélyes arczot
vágott és mély hódolattal emelte meg a kalapját Lázár kisasszony előtt.
Nem volt éppen csunya ember, de vézna és kopott, termetre nézve alacsony
és egy kicsit előrehajlott fejű.

Mindjárt bele is fogott a mondókájába.

– Klári kisasszony – mondta és a kalapját nem tette vissza a fejére –
édes Klári kisasszony, mindenekelőtt is fogadja részvétemet.

A leány ránézett, szerette ezt a mindig borotválatlan, de végtelenül jó
arczot és szépen megköszönte a részvétet.

– Én – folytatta a kis Marschall – őszintén megvallva, nagyon komoly
szándékkal jöttem. Nem vagyok olyan ember, a ki udvarol egy leánynak…
aztán udvarol egy másik leánynak…

Zavarban volt. Körmével pattogtatta a kalapján a szalagot és
félrehajtotta a fejét. Ugy folytatta:

– … aztán megint egy harmadik leánynak… én becsületes ember vagyok, azt
tetszik tudni rólam… ha egy kicsit haragos természetű is, de azért
mindjárt megbékülök… tetszik tudni.

Most nekibátorodott, mert érezte, hogy nemes dolgokat mond:

– Én, kérem kisasszony, most is csak azt mondom, a mit már három éve
mondok, pedig huszonhét éves ember vagyok már… most, hogy a kedves
papája, szegény meghalt…

Nehezen ment. De kivágta:

– Hát itt volnék helyette én. A mit mondtam, azt megtartom. Ha akar a
feleségem lenni, itt vagyok, életnagyságban. A kis gyerekeket majd
fölneveljük valahogy.

Most már ragyogott a szeme a kis Marschallnak, hogy ezt mondta. És mivel
a legnehezebben túlesett, egyszerre megjött a bátorsága, most már
szeretett volna órákig beszélni, magyarázni vagy legalább megmenteni azt
a szép beszédet, a melyre az egész uton készült s a mely helyett egészen
mást mondott el.

A kisasszony szomoruan mosolygott:

– Üljön ide mellém a padra, Marschall úr – mondta szeliden – majd
beszélgetünk egy kicsit.

A klarinétos leült és bátran föltette a kalapját. Boldog volt. Kissé
közelebb huzódott a leányhoz és valami kérő mosolylyal az arczán
magyarázott neki. Hogy a szinháznál tisztességesen fizetik, hogy órákat
is ad és most megint «kinéz rá» egy tanítvány. És hogy majd csak
ellaknak a mostani két szobában, az egyikben a négy gyerek, a másikban
mink ketten. És ő majd szinház után hazajön és ott várja az asztalon egy
kis hideg vacsora és a melyik napon bohózatot adnak, hát már a rendes
időben hazajön és az milyen boldogság lesz és az milyen jó lesz.

A kisasszony nem beszélt, csak néha-néha, a mikor már nagyon is szép
volt az elbeszélésben a boldogság, szeliden elmosolyodott. Mint ez a
szeptemberi nap az őszi rózsákat, olyan csöndes bánatosan simogatta a
lelkét Marschall úr beszéde. Az pedig örült a sikerének, egyre közelebb
huzódott hozzá és már a legnagyobb bolondságokat mondta. Egy negyedóra
mulva már oly biztosnak érezte magát a dolga felől, hogy egy kis valakit
kezdett körülírni, a ki gyereknek ötödik volna a házban és a kinek – na
de itt igazán nevetni kellett – még az ötéves Kálmánka is nagybátyja
lenne.

Erre aztán el is hallgatott. A leány még mindig az őszi rózsákat nézte,
Marschall úr pedig a leányt, profilból. Igy különösen tetszett neki
finom szemöldöke, tiszta metszésű orra és halvány, rózsaszinű szája.
Most oly boldognak érezte magát Marschall, hogy azt hitte, Lázár
Klárinál nincs gyönyörübb leány a világon s Marschall Edénél nincs
nemesebb lovag, mert hisz egy számos és szegény családot vesz – valljuk
meg őszintén – a nyakába.

Erre oly fölényt érzett magában, hogy elég nyugalma volt mondatai
czifraságával is foglalkozni.

Igy mondta:

– Számíthatok beleegyezésére, Klári kisasszony?

A kisasszony komolyan felelt:

– Nézze Marschall – mondta – én nagyon szeretem magát, mert maga a
legjobb ember a világon. A mit maga itt cselekedni akar, az olyan nagyon
szép és olyan nagyon gyönyörű, hogy én meg sem érdemlem magától. Mit
tettem én magának, hogy olyan nagy áldozatot akar hozni? Három év alatt,
a mióta jár hozzánk, még csak nem is voltam kedves magához. Mit tettem,
hogy ezt megérdemeljem?

A kis Marschall most fölállt, kinyujtotta a mutatóujját és nagyon
rámutatott a kisasszony arczára, mondván:

– Azt tette, hogy a világon van.

A mire elpirult a leány. Aztán megrázta a fejét, mintha a pirosságot
akarná lerázni róla.

– Marschall úr – szólt – most menjen haza és gondolkozzék holnapig. Ha
holnap reggel eljön és ugyanezt mégegyszer elmondja, jó. Szivesen leszek
a maga felesége, mert maga a legjobb ember a világon. Én mindig csak ezt
mondom, mert ez igaz. De ha nem jön vissza soha többet, én
becsületszavamra mondom, nem fogok haragudni magára.

A kezét nyujtotta feléje.

Marschall megszorította a kis kezet.

– Ein Mann, ein Wort. A mit mondtam, azt mondtam. Most mindjárt mondom.
Minek nekem ezért egy napra hazamenni?

Azzal lehajolt a leány kezéhez és csöndesen megcsókolta.


II.

A házmester szobájában, a fülledt, szentképes kis lyukban egy díszruhás
főhadnagy ült. Ugy ült, hogy minél kisebb helyen érintkezzék ezzel a
maszatos szobával – a szék szélén, előrehajolva, kezét a kardjára
támasztva.

– Bizony meghalt az apja – mondta a házmesterné – már egy hónappal
ezelőtt. Azóta itt lakik nála a Marschall.

– És ki az a Marschall?

– Az egy zenész.

A főhadnagy a fejét csóválta.

– Most kint vannak a ligetben – folytatta az asszony – és csak este
jönnek haza. De ha tetszik, megmondom, hogy keresni tetszett őket.

– Nem kell – mondta a katona és fölállt. – Csak maga ne mondjon semmit.

Kinézett az ablakon. A szoba homályából erre a kemény hangra kissé
sértődötten jött a felelet:

– Hát akkor nem mondok semmit.

– És milyen ember ez a zenész?

– Az kérem? Tudja Isten. Egy kis göthös.

– Göthös?

– Hát olyan vézna. Mazna ember, úgy mondják nálunk. Együtt vannak egy
hónap óta s még nem voltak se a papnál, se a polgári hivatalban. Valami
írások kellenek neki, azért vár. Aztán el fogja venni.

– Köszönöm.

Hóna alá kapta a kardját és kiment. A konyhán úgy ment át, mintha sáros
uton lépkedne. Künn kocsi várta, abba beleugrott és eltünt.

– Szép szőke ember – mondta a vicziné.

A házmesterné vállat vont.

– Én még hadnagykorából ismerem. Akkor sokszor jött ide a Lázárékhoz.
Aztán áthelyezték vidékre és azóta nem láttuk. De mindennap írt neki
Brassóból.

A viczinének, hiába, tetszett a katona:

– Szép tőle, hogy visszajött – mondta.

A mikor este megjöttek a ligetből és Marschall a szinházba szaladt, a
házmesterné bekopogtatott Klárihoz:

– Tudja-e, Klári kisasszony, ki volt itt?

– Kicsoda?

– Az Andor.

A leány a szivére tette a kezét:

– Az Andor? A katona?

– Az.

Hallgatott hosszu ideig, aztán halkan mondta:

– Jó. Kimehet, házmesterné.

Átment a másik szobába, lefektette és betakargatta a négy kis porontyot,
aztán kikészítette a szalámit, sajtot és bort az asztalra, hogy legyen a
klarinétosnak vacsorája, ha megjön. Majd leült az ágya szélére és nagyon
sokáig bámult a gyertyába. S mivel vallásosan nevelte az apja, a mikor
lefeküdt, összetette a kezét és azt mondta félhangosan:

– Édes jó istenem, add, hogy Andor ne jőjjön vissza soha többé, mert
akkor mi lesz a négy kis gyerekből?

Másnap este szinház-időben, tehát a mikor a kis Marschall nem volt
otthon, megint megjelent a főhadnagy. A házmesterné besompolygott Lázár
kisasszonyhoz:

– Megint itt van az Andor.

A kisasszony nyugodt hangon kezdte:

– Mondja neki, hogy nem vagyok itthon… és ne jőjjön többé, hagyjon engem
nyugodtan élni…

Csak itt esett le a hangja; a többit már egészen halkan tette hozzá:

– … mondja, hogy a Marschall úr a férjem, hogy hagyjon békében…

Nagyon elfárasztotta ez az izenet. Hogy a házmesterné kiment, le kellett
ülnie. Furcsa, de ezt gondolta: «szegény jó Marschall most ül a
zenekarban és szerezi azt a kis pénzt…» Tudja isten, ő maga se tudta,
miért «szegény» a jó Marschall s mi van azon olyan véghetetlenül
szomoru, hogy most a zenekarban ül s keresi a pénzt.

Megvárta aznap éjszaka. A kis klarinétos örömmel ujságolta, hogy
megjöttek Nyiregyházáról az irásai, most már csak egy kis pénzt kell
valahol szerezni és meglehet az esküvő. Ebben a tudatban jobb étvágygyal
is ette a hideg vacsorát s minden falat után hű tekintettel nézte
Klárit, a ki szemben ült vele, az asztalra könyökölve, tenyerébe hajtott
fejjel.

– Hol veszek pénzt, hol veszek pénzt? – sóhajtotta a fiú.

A kisasszony ránézett, de nem szólt. Erre lassan mosolygóssá vált
Marschall arcza, majd ravaszul kacsintott és belső zsebébe nyult.

– Kukukk – selypítette – van pénz!

És kihúzott egy tárczát, abból egy tizest, aztán még egy tizest, meg egy
harmadik tizest…

A leány elbámult.

– Honnan?

– Hát mire való a posta-takarék? He?

Nevetett hozzá, örült, hogy ilyen szép hatást okozott ez a régóta
titkon, hatosonként félrerakosgatott pénzecske.

– Édes Ede – mondta meghatottan a leány. Megsimogatta az arczát, de
olyanformán, mint a hogy a ragaszkodó kutyát szokás megsimogatni. Már a
lovat például nem lehet ilyen protegáló módon simogatni.

Marschall fölkelt és átölelte a leányt. Ugy kisérte el, átkarolva, a
gyerekek szobájáig. A küszöbön megcsókolta. Aztán becsukta az ajtót és
aludni tért.

A következő napon már délben reszketni kezdett a leány. Rémülten gondolt
arra, hogy a katona megint megjelenik. Ez az ember, a ki úgy jött-ment,
hogy nem is látta, nem is hallotta, így némán és láthatatlanul is
felbolygatta a lelkét. Alkonyat felé egy kis megnyugvás szállt belé,
föltette róla, hogy gavallérember és nem jön többé vissza, ha egyszer
elküldték. Marschall nem volt otthon. Az előljáróságnál szaladgált a
házasság ügyében. Fontoskodott, örömmel veszekedte ki a
bizonyítványokat, tetszett magának, a mint megtartja a szavát és elveszi
a szegény leányt, a kit évek óta szeret. De a milyen vigan ment el,
olyan szomoruan jött haza úgy hat óra felé. Leült az asztal mellé és egy
szót se szólt.

– Valami baja van? – kérdezte a leány.

Fölnézett rá, mint valami felsőbb lényre, a ki oly sokkal szebb, jobb és
okosabb, mint ő.

– Én nagyon szerencsétlen ember vagyok – mondta lassan ejtve a szót…

– Ugyan miért csacsi bácsi?

– Azt mondták, hogy ide már három nap óta minden este bejön egy
katonatiszt, a mikor én a szinházban vagyok.

Óh, dehogy gondolt rosszat felőle! Még csak árnyéka se szállt át rajta a
gyanunak. De egyszerű ember volt és a szíve összefüggést talál a katona
meg e leány közt. Hát megmondta nyiltan, mindjárt, úgy, a hogy érezte.

A leány fölemelte a fejét:

– Csak nem akarja azt mondani, hogy hozzám jön?

Marschall szégyenkezve hajtotta vissza tenyerébe a homlokát.

– Nem akarom…

– Hát mit akar ezzel mondani?

Alig hallatszott, a mikor felelte:

– Én nem tudom, mit akarok mondani.

Most sokáig hallgattak. Klári leült és maga elé nézett a földre. Érezte,
hogy az ujjai egymáshoz ütődnek, annyira reszket. Csak vissza ne jőjjön,
csak ne jönne, éppen most, az esküvő előtt. Aztán ezt mondta, de csak
gondolatban: «Édes, szegény, jó, drága Marschall.»

Beesteledett. Hosszú csönd után bágyadtan kérdezte Klári:

– Ma nem megy a szinházba?

A klarinétos még mindig úgy ült az asztalnál, lehajtott fejjel. És egy
kicsit erősebb hangon mondta:

– Nem.

Most nem mert mindjárt tovább beszélni a kisasszony, de nagyon kezdett
dobogni a szíve. Félénken jó későre kérdezte:

– Bohózatot adnak?

A klarinétos mozdulatlanul ült a helyén:

– Nem.

Türelmes, okos asszonyok kérdezik ilyen félénkségszínezetű hosszú
időközökben a férjüket, ha az mogorván jön haza este. Klári megint várt
az újabb kérdéssel. És csak ennyit mondott:

– Hát?

És most történt először, hogy Marschall keményen felelt:

– Hát mégse megyek.

Most már tudta a leány, hogy a klarinétos vár valakit. Úgy érezte, hogy
nincs vér a fejében, könnyű volt az agya, szédült.

Egészen este lett. A szobában nem gyujtottak lámpát, úgy ültek némán a
sötétben. Egyszerre aztán megzördült künn a konyhaajtó. A belső ajtón
kopogtattak és bejött a házmesterné. Marschall fölugrott és rárivallt:

– Mit akar?

A szegény asszony halálra ijedt. Klárira nézett, aztán megint a férfira.
Ez ordított:

– Mit akar? Ki van itt? Katonatiszt van itt?

– Igen kérem.

Marschall egyet tágított a gallérján az ujjával; egyszerre nagyon hideg
és nyugodt lett a hangja:

– Hol van?

– Kint kérem.

Kiment. A főhadnagy akkor már az ő konyhájukban állt, föltett sapkával.
Marschall elébe állt és meghajolt:

– Kit tetszik keresni?

A katona szalutált és ártatlanul kérdezte:

– Itt lakik, kérem, Lázár kisasszony?

– Itt.

– Lehet vele beszélni?

Marschall zsebretette a kezét:

– Nem lehet – mondta nyugodtan.

A katona nagyon finom ember volt, szerette volna melegebbé tenni ezt a
diskurzust:

– Uraságod talán rokona?

– Ahogy vesszük.

A főhadnagy arczáról eltünt az udvarias mosoly. Hirtelen elkomolyodott.

– Akkor tévedtem, pardon.

Szalutált és kiment. Végigpöngött az udvaron a sarkantyuja és Marschall
még mindig a sötét konyhában állt, zsebretett kézzel. Valami
kiolthatatlan keserűség ette magát a szívébe. Nem tudott mozdulni arról
a helyről, a hol a tiszttel beszélt és most egyszerre megrogyott a
térde. Ennyi energiára nem volt berendezve kis muzsikus-teste. Érezte,
hogy keze-lába elgyöngül. Még délben olyan boldog volt, azóta semmi se
történt, csak valaki keresett valakit – és mégis sok mindennek lett
vége. Bevánszorgott a szobába, a hol mozdulatlanul állt a menyasszonya.
Az első székre, a mely útjába esett, leült.

Hallgattak. Az első hűvös őszi szél fujt át a kis utczán és egy
csöppecskét rezgett is tőle az ablak. A lány odament hozzá, melléje állt
és melléhez szorította a borotválatlan arczot. Marschall lecsukta a
szemét.

Nagyon sokáig maradtak így, aztán megszólalt a kis klarinétos:

– Lefeküdtek már a gyerekek?

Klári szinte súgva felelt:

– Le.

Most megint hallgattak. Aztán megint megszólalt a kis klarinétos, de
most már fojtott hangon:

– Klári, szeretsz te engem?

Csöndesen mondta a lány:

– Nagyon szeretlek, mert…

Erősen a melléhez vonta a kis ember fejét, elmosolyodott és hirtelen
összeszorította a szemét, mert egy nagy, nagy könny futott a pillái alá.



A VAS


I.

Csodálatosan enyhe volt az éjszaka. Körül csupa fehér volt minden: a
hegyek, a völgyek, az apró háztetők. Világosság már sehol sem égett, a
mikor a vonat megállott. Emma kisasszonyt már előre figyelmeztette a
konduktor, hát az ajtóban várta az állomást. A nagy hóban, mint valami
fekete szobor, állott az állomásfőnök s egy kicsit előrejött, a mikor
látta, hogy valaki kiszáll az egyik kocsiból. Aztán a nagy sötét vonat
tovább vágtatott, el is tünt a kanyarodónál. A lány az állomásfőnökhöz
fordult fáradtan, álmosan:

– Bocsánat… kérem, a vasgyárba jöttem. Az igazgató úrhoz.

A főnök belenézett az arczába. A hó is világított, így fehér volt a
lány, anélkül is sápadt volt az arcza.

– Ilyen későn, – mondta, aztán belátva, hogy beszélgetni most már úgy se
lehet, szíves hangon tette hozzá – arra, kisasszony, arra…

A kisasszony megfordult, s egy pillanatra meg is hökkent. Aztán
megköszönte a főnöknek a szivességét, s megindult, át a töltésen,
könnyedén emelve ruhácskáját a lágy hóban.

– Furcsa – mondta magában, hogy átért a töltésen – a vonatból észre se
vettem…

De már akkor hallotta a nagy, egyenletes dübörgést, látta a vöröslő
füstöt, érezte, a mint reszket, zihál a lába alatt a föld. Egy
pillanatra megállott a téli éjszakában, és elnézett a nagy, ágaskodó
fekete masszák felé.

A gyár a völgyben állott, most már közel hozzá. Nagy hidak,
konstrukcziók meredeztek az égnek feketén, kémények nyultak ki a hóból.
A kohó fölött vörös, szinte tüzes füst kavargott. Valami nagy,
lángokból, füstből, összeállott izzó folt tolakodott a hatalmas
állványok közt.

Megállt és figyelt.

Csönd borult körül a vidékre, csak mint valami pokolból ideszakadt
tüdőbajos, vérző szörnyeteg, lihegett előtte a gyár. Búgva, lobogva
okádta a szikrás pokolfüstöt, nagy izzó nyilásokból, fekete gerendákon
keresztül sugárzott ki belőle a tűz és a hogy a lány megindult újból,
közeledve az egymásra ágaskodó épületek, kémények felé, mind jobban
érezte, hogy ezzel a tüzes mellű fekete fészekkel együtt reng, dübörög a
föld a hó alatt, titkos reszketéssel, félelmesen.

Nem tudta, hogy merre menjen. A sok épület közt lejebb, kissé messze a
gyártól a szemébe ötlött hat ház, párosával egymás mellett. Úgy
okoskodott, hogy ez lesz a tisztviselők telepe s arra felé tartott.
Senki se jött arra, hiába nézdegélt. Utóvégre is elmult már éjfél s meg
kellett találnia az igazgató lakását. Az első háznál találomra
becsöngetett. Senki se jött. Aztán még egyszer csöngetett, most már
hosszabban, mire megnyilt az emeleten egy ablak és valaki kikiáltott:

– Ki az?

– Az igazgató urat keresem, kérem…

– Hát ne itt keresse! Itt nem lakik!

– Hát hol?…

– Odaát, a másikban!

Azzal be is csapták hamar az ablakot. Emma kisasszony meg átment a másik
házhoz. A csöngetésre egy didergő, nagykendős cseléd jött ki.

– Az igazgató úr itt lakik?

– Itt… – mondta a cseléd, s hamar becsukta a kaput, hogy a hideg ne
mehessen be. Aztán dideregve szólt:

– Talán az új kisasszony tetszik lenni?

– Az. Igen…

– Hát tessék utánam jönni.

Fölmentek az emeletre, a hol a cselédleány kelletlenül mondta:

– Bajos ilyenkor, már alusznak, tetszik tudni. Tegnap vártuk a
kisasszonyt.

A kisasszony néhány szóban elmondta, hogy rosszul számított, nem
jöhetett, csak ma. Bementek a lakásba, az ebédlőben még világos volt. A
cseléd aludni szaladt, a kisasszony meg ott állott az igazgatóné előtt.

– Direkt nem feküdtem le – mondta az asszony – kegyedre vártam. Tegnap
kiküldtem a vasuthoz, de hát nem jött. Álmos, ugy-e?

A kisasszony elmondta itt is, hogy miért nem jött tegnap. A hangjából
kiérzett, hogy kellemetlen neki ez a késés. Az asszony leültette magával
szemben, jól szemügyre vette. Emma csak úgy vizsgálta meg, ahogy az
asszonyok szokták egymást megvizsgálni. Már minden tekintetük
vizsgálódás.

– A férjem – mondta a direktorné – a kohónál van. Csütörtökön öntenek,
és ilyenkor mindig odamegy. Majd holnap találkozik vele. Addig is aludja
jól ki magát. A szobája itt van, lenn a földszinten. Nem is tartóztatom…

Levezette a szobájába, megmutatta neki, rajta is látszott, hogy örül a
szép kis szobának. Aztán jó éjszakát kivánt és fölment. A lány az ágy
szélére ült, s hallgatta míg az asszony szoknyája fölsuhogott az
emeletre. Akkor még bámult egy ideig a gyertyába, aztán vetkőzni
kezdett. Az ember ilyen új helyen ruha-elrakás idején veszi szemügyre a
bútorokat. Közben rendezgetett is egyetmást. Aztán lefeküdt, s figyelt,
hogy hallja-e itt is a gyárat. Valami tompult, titkos dübörgést ide is
elérzett. Álmos volt elfútta a gyertyát. Előbb azonban még az asszonyra
gondolt, utóvégre is ezzel lesz legtöbbször dolga. Okos arczú, szép
asszony volt, meglátszott rajta a gazdagság. A keze is ügyes, mozgékony,
okos jószág. A ruhája valami érzékiségre vallott; azt mindjárt meglátta
rajta, hogy újmódi, alacsony füzőt hord. Majd megmelegedett kissé a jó,
dunnás ágyban és leragadt a szeme.


II.

A gyáros szobája egyszerű, szürke irodaszoba volt. Göthös könyvelők,
sovány irnokocskák illettek volna bele, nem pedig ez a szélesvállú,
izmos férfi. Ott ült a nagy ablaknál, iróasztalánál. Minden friss,
tiszta volt, mint üde téli reggeleken lenni szokott. A kis vaskályhában
pattogott a tűz, a szivarfüst is illatos volt még, nem köhögtető,
kesernyés, mint este.

– Emma, kis Emma! – mondta az igazgató – hát így vagyunk, lássa, kis
Emma…

A kisasszony valami könnyed melankóliával az arczán élvezte ezt a friss,
jóleső reggelt. Szólni nem nagyon mert, hisz oly régen volt az, hogy a
mostani direktor bohó ifjú volt…

A gyáros elgondolkozott!

– Kis Emma, hány éves?

– Húsz… leszek.

Nem tudták hamarjában, miről folytassák a diskurzust. Csak nézték
egymást, már nem heves szerelemmel, mint egykor, csak mint két hunyó
napsugár, a mely téli alkonyatkor találkozik egymással az erdőn. Végre
valahogy megszólalt a kis Emma, mosolyogni is próbált ahhoz, a mit
mondott:

– Szép asszony a felesége… igazgató úr!

– Szép – hagyta helybe Gantár és egy kicsit összehúzta a szemét. Aztán
hirtelen szólt:

– No lássa, kis Emma, hogy semmi baj sincs! Mondtam én azt mindjárt.
Maga eljön az én kis gyerekeimet nevelni, majd nekik ad valamicskét
abból a szeretetből, a mit akkor régen nekem szánt…

– Igen – sóhajtott Emma, s úgy nézett a gyárosra, némi büszkeséggel,
talán uralkodva is a hatalmas férfi fölött. Gantár fölállott:

– Én már – mondta – csak itt maradok örök életemben. Ez a gyár jó gyár,
a mit csinálunk, az becsületes munka. Sohse csal meg. Nézzen ott ki az
ablakon. Vas, vas, csupa vas. Azt csináljuk. Összeveszekszünk a földdel,
a kősziklával, a tűzzel, a pokollal, aztán vas lesz belőle.

Emma, a kis Emma, talán sápadtabban, mint az imént, figyelemmel
hallgatta. Majd, maga se tudta, hogy miért, a hogy állát a kezébe
nyugtatta, halkan, suttogva jegyezte meg:

– És este hazamegy, ott a szép felesége… finom uriasszony…

De ekkor már az újmódi füzőre gondolt, meg a suhogó selyemruhára. Nagyon
számító asszony lehet az, a ki otthon is selyemben jár. A kis Emma
elhatározta, hogy szeretni fogja az asszonyt. Utóvégre is a nagy
gyároshoz ilyen illik, nem pedig amolyan vézna, szegény gyerekleány,
mint ő. A kis Emmának volt esze, s ez enyhítette az ő kis tragédiájában
a fájást. Úgy ültek aztán szótlanul, részint kinéztek az ablakon, hogy
mint hull a hó, részint lopva egymást nézték. Aztán egyszerre bejött az
asszony. Emma kisasszony tiszteletteljesen kelt föl.

Az asszonyon most világoskék pongyola volt, olyan, a minő a regényekben
szokott előfordulni. A formákhoz simuló gaz, bűnös selyem; lágy és
hizelgő; mutat és eltakar. A hogy a hintaszékbe ült, olyan volt, mint
valami ölelésre váró Faublas-korabeli parázna franczia marquise, nem
szenvedélyes, nem sóvárgó arcz, inkább halavány és ártatlan, de képes
mindenre, a mi csak ravaszság és intrika, egy csöpp szerelemért.

A beszélgetés hirtelen más irányt vett. A gyerekek neveléséről, a
fizetési föltételekről beszéltek, de oly előzékenyek voltak a
direktorék, hogy Emmának nem akadt egyéb dolga, mint beleegyezni
mindenbe. Majd az asszony valami szánalmas jóakarattal vette szemügyre a
lányt, tetőtől-talpig.

– Hát én megyek… – mondta egyszerüen a gyáros és köszönt. Az ablakból
látni lehetett, a mint nekivág a hónak és megy vissza a gyárba. Erre
fölkelt az asszony és mind a ketten néztek utána. Emma fölriadt ebből a
nézésből. Az asszony egészen mellette állott, érintette is meleg, telt
karjával és nagyon ártatlanul mondta neki:

– Maga már ismerte az uramat, ugy-e?

– Ismertem… úgy találkoztunk.

Az asszonynak csak egy pillantás kellett az előbb, meg ez a kérdés most.
Tisztában volt mindennel. Rámosolygott a kisasszonyra, aztán fölment a
lépcsőn könnyedén, piczit emelve a ruháját, szallagos czipőcskében, mint
valami ártatlan naiv régi franczia asszony, a ki végül mégis annyi
bűnnel öregszik meg, hogy már nem is marad ideje a leimádkozásra.

Emma utána nézett, és gyönge gyerekszivében valami bánatos harag kelt
életre. Tudja Isten, – bántotta az, hogy ez az asszony ilyen szép, már
korán reggel. Aztán ártatlan képzelete rögtön megalkotott egy ölelést, a
gyáros meg az asszony közt. Félig-meddig lehunyta a szemét, meg is
fogódzott a falépcső vasrácsába, a mint szüzies képzeletén
végigreszketett az a kép. Az a hatalmas, csupa izom, csupa csont ember a
mint magához öleli ezt a lágy, keleti asszonytestet, a mint egy
reszketésbe búgnak össze, egymásra dagad az erő és a gyönyörüség, a vas
és a bársony, és ezt csak ők tudják, ők ketten, ők csókolják egymást
vadul – és szinte hallotta is az asszony bágyadó sohaját, a nagy
férfimellből fölszakadó diadalmas búgást – –

– Kisasszony!…

Elcsendült a lépcsőházban felülről ez a hang.

Emma megindult fölfelé, és most már arra gondolt, hogy reggel aztán
kissé bágyadt-közönyösen a nevelőnő fizetéséről beszélnek…

– Kisasszony!…

Fönn pénzt, valami előlegfélét kapott.


III.

Egy hét óta botrányosan esett a hó. A vonatok megrekedtek, le is jött
panaszkodni az állomásfőnök, olyan búsan, mintha az övé lett volna az
államvasut. A kisasszony már aludni tért, de egyelőre csak hánykolódott
az ágyán. Nem volt már nagy kedve az ittmaradásra. Azt hitték, a mikor
Pestről elindult, hogy jót fog neki tenni az erős hegyi levegő. De csak
egyre sápadtabb lett, rosszabb kedvű napról-napra. Látta, hogy az első
napon ő hozott csupán egy kis élénkséget a házba, azóta megint
csöndes-szomorura vált itt minden. Különösen Gantár volt mindig bánatos.
Az asszony mindig egyformán komoly és hallgatag volt.

Nagyon esett a hó és hogy Emma kisasszony nem tudott elaludni, amúgy
lázas-szerelmesen az ablakhoz állott. Most már vissza fog innen menni –
érezte – nincs itt maradása. Kissé sírdogált is, ez jól esett neki.
Aztán elcsöndesedett, csak úgy nézett ki a kavargó pelyhekre. A nagy
csöndességben ismét elérezte idáig a tűz búgó lihegését, messziről tüzes
foltok villantak meg ismét a gyár felől. Csütörtök volt, öntöttek.
Figyelt, érezte, hogy a nagy gépezet mint rázza maga körül a földet.
Arra gondolt, hogy ha ez mind szétrobbanna most egyszerre… Majd valami
vigasztalást talált abban a nagy erőben, a mely ott buzog, izzik.
Figyelt, nagy csöndben.

Aztán hirtelen megfordult. A szivére tette a kezét, hogy annak a
hirtelen megerősbödött dobogása se zavarja. Úgy rémlett előtte, mintha
lopózó, osonó lépést hallott volna az ajtaja előtt. Csöndesen az ajtóig
szaladt és fülelt. A halk lépés már a lépcsőn hangzott, fölfelé ment
valaki. Erre aztán magára kapkodott néhány ruhadarabot és a milyen
óvatosan csak lehetett, kilopódzott a sötétbe. Föl a lépcsőn – a gyanu
vitte az asszony szobájáig. Ott hallgatózott…

Belülről néhány komoly, közönyös hang. A titkáré, a ki ugyanebben a
házban lakott. Bizonyos idő multán a szerelmes asszonyok nem borulnak
izzó kaczagással imádottjuk nyakába, hanem úgy fogadják, mint például a
doktort. Pláne az okos, ravasz asszonyok. Nyugodtan, komolyan. De
sietve, mert ime mindjárt el is hagyták a beszédet. Úgy látszik, hogy a
másik szobába mentek át.

A kis Emma leszaladt a lépcsőn. Fölemelte a fejét, és úgy érezte, mintha
most valami nagy dolgot fogna cselekedni. Aztán hirtelen kisietett,
óvatosan betette maga mögött a kaput és rohant a hóban, a kohó felé, a
mely fölött már vad szikratánczot járt a véres füst között a tűz.
Visszanézett, s látta, hogy az asszony ablaka világos.

Aztán hirtelen megállott. Annyi volt benne a becsület, hogy majd
megszakadt a szive, a mikor látta, hogy azt a nagy darab embert ilyen
gazul csalják. De most már megbánta, hogy árulkodni akart és megállott
gyorsan latolgatva, hogy mi jobb: hallgatni-e vagy elárulni mindent. A
hogy ott állt, valami férfialakot vett észre a gyár felől. Rá is
kiáltott az a valaki:

– Hé! Ki az!

Erre futni kezdett, vissza a ház felé. A férfialak néhány ugrással
elérte, s ott a nagy pelyhekben szakadó hóban az arczába nézett.

– Emma… kis Emma!

Emma eltakarta az arczát Gantár előtt. A direktor rémülten faggatta:

– Mit keres itt, kis Emma, ilyen időben? Menjen vissza… megfázik…

– Nem, nem.

Görcsösen kapaszkodott a karjába. Már sírt, és sirva hebegte:

– Menjünk oda, a gyárba… mindent elmondok.

Gantár kék zubbonyban volt, az arcza kormos, a keze is. Fölkapta a csöpp
lányt és szaladt vele a gyár felé. Oda bevitte, a nagy öntőműhelybe.
Csupa világosság, sürgő-forgó emberek… Föl, föl, a nagy mozgó vashíd
mellé, a tető alá…

Ott beszélt a lány, hebegve.

– Sándor, édes Sándor… már így mondom… én, én úgy is elmegyek holnap…
azonnal!

– Mi az, édes…

– Az asszony – –

Csönd lett hirtelen. Odalent a fekete homokformák közül egy nagy kiáltás
bőgött végig a csarnokon. Aztán nagy csönd.

És jött a vas.

Nagy patakban, erős süvöltéssel, izzó rózsaszinűen. Végigfolyt a formák
közt, akkorra már nagy lett a nyüzsgés. Világos lett minden zug, a vas
fénylett, szikrázott, a sok ember meg rohant, szolgált őrületes
sietséggel ennek a vakító, lármás despotának.

– Az asszony… – sírta bele a bömbölésbe a leány.

Gantár a homlokát simogatta. Aztán elnézett felülről a vörös, füstölgő
tűzpatakok felé és hangosan szólt:

– Hagyja, kis Emma, édes. Tudom én azt. De nem birok, nem birok…

Nagyon kinlódott. A vashid megindult fönn és vitte a vasat a kisebb
formák felé.

Emma meglepetten nézte, hirtelen elakadt benne a sirás.

– Hát tudja, Sándor –?

Ez már akkor ült és a tenyerébe hajtotta a fejét.

– Tudom – mondta.

A leány nézett rá, azt hitte, hogy forog vele a világ. Hát ezt csak így
«tudja» az ember?

Akkor megint végighangzott az előbbi nagy kiáltás. És kibuggyant a másik
kohóból a vas. Valami nagy gép indult meg, úgy harsogva, hogy reszketett
belé minden vasoszlop a csarnokban. Már nem is földi bőgés volt ez,
pokoli zsivaj, amibe száz meg száz munkás ordított bele rohanva, aztán
valamennyit elnyomva diadalmasan, sisteregve, szikrázva vágtatott ki a
vas a formák közé. Valami gép sivított, a nagy vashid csikorgott fönn,
és a villamos motor búgott, egyre magasabban, fájdalmasan, reszketve.
Csupa láz, csupa vágtató munka izzott egyszerre itt, a pokoli hőségben,
a nagy világosságban.

Akkor kidüllesztette nagy mellét Gantár, és ordítva beszélt:

– Nézze… kis Emma! Ott a vas, látja? És most ők otthon selyemcsipkékről
suttognak, meg puha csókokról! Hallja, hogy bömböl? Látja, hogy vágtat?
Ide jövök én temetni minden csütörtökön…

A lányka félve bujt a melléhez, erősen fogva a karját.

– Látod, – üvöltötte a gyáros – itt most az isten veszekszik velem… A
föld, ez a féltékeny gazember… Ők meg susognak, csókolja neki a piczi
körmét – –. Nézd, hogy belevész minden ebbe az erőbe, ennyi igazságba!

A süvöltés erőtlenebb lett.

– Itt belesirok ebbe a tüzes pokolba, látod, minden csütörtökön éjszaka.
Jól tudom, hogy akkor csalnak meg… Az a fiú egy hónap mulva katonának
megy, addig csak elbirom. Nem akarok botrányt. Nem, nem, az uristennek
sem! Annyi itt az erő, a hatalom, hogy az ember féreg mellette.

A leány behunyt szemmel, a vállára dőlve hallgatta. Már lázas volt a
férfi, úgy beszélt:

– A vas. Látod –? Hallod, hogy ordít? Ugat, mert kiszívtuk a földből. A
föld meg reszket, mert fáj neki. Hát gondolok én most parfümre, meg az ő
csöpp kezére? Hát bánom én, hogy minden szempilláját külön megcsókolja?
Hát bánom én, hogy nem szeret? Hát nem látod, hogy nem kell nekem
ellenfélnek az a vézna kutya, a mikor ott lenn harsog, izzik, zeng az
Isten?

Úgy érezte a lány, hogy meghal a szerelmébe. Semmire se gondolt már,
csak a karjához nőtt lázasan ennek az embernek.

A zaj lenn lassan csöndesedett. Egy munkás mondott valamit, a többi jót
nevetett rá. Akkor mintha egy kicsit összeesett volna Gantár. Rekedt,
mély hangon mondta:

– Csak aztán reggel, a csöndben… ott fáj…



A PIKKOLÓ

A pinczérek hátul állottak, a czigányok nagy kerek asztala mellett és
álmosan várták a fél tizenegyet. A hosszú teremben alig ült négy-öt
ember a kis asztaloknál. Azt lehetett volna hinni, hogy ez a vendéglő a
megbukásra volt berendezve. A czigány se játszott még, sőt csak nem is
hangolt. A két asztalsor közt pedig, a bordó tapéták alatt egyetlen
pinczér czammogott végig, a szerviettáját lóbálva, mint a kinek semmi
dolga sincs. De a konyhából ajtónyiláskor nagy munka láza rebbent ki.
Fedők csattogása, sistergés, sülő husok ropogó zaja forrt benn a nagy
tűzhelyek körül s ez a titkon forrongó munka, a hogy zsibbadtan
szűrődött át a kis ajtón, éreztette, hogy a vendéglő vár.

Olyan hideg vendéglő volt, a minőt ujabban sokat rendeztek be Pesten
szinház utánra. A hol csak tíz után kezdődik az élet. Az élet:
törzsvendégek nélkül, néma pinczérekkel, zenével. Kis asztalokkal, ahová
az ember nem igen megy a feleségével. Valami olyan Párist utánzó modor
uralkodik ezeken a helyeken; az asztalokon gyertyák vannak, kis piros
ernyővel.

Fél tizenegy felé csakugyan megjelent az első vendég, látcsöves szijjal
a vállán. Erre aztán megmozdult a vendéglő. A főpinczér elindult a
jövevény felé, utána az ételhordó, majd a két pikkoló. A czigány
hangolni kezdett, s miközben az első szinházi vendég ily nagy
segédlettel levetette a kabátját, megdörzsölte a kezét és kifujta az
orrát, már élet lüktetett a levegőben, mozgás az asztalok közt. A
spriczczert mindjárt meg is rendelte, a másik pikkoló az étlapért
szaladt, s akkor már újból nyilott az ajtó, jöttek az emberek a közeli
színházból. Most már futkostak a pinczérek, egyszeribe hangos lett a
hosszú terem, s amikorra már alig volt üres asztal, a czigány is
ráhuzta. Valami divatos angol indulót játszott, tele lett muzsikával,
zajjal, ételszaggal a levegő, a bordó tapéták mintha izzóbb mély
vörössel világoltak volna. Teljesen fölébredt a csarnok azzal a lázas,
esteli ébredéssel, a mely csupa lárma, csupa idegesség, beteges
forróság, mint a lumpok esti fölkelése.

A pinczérek lázas munkával siettek végig az asztalok előtt. Néhány
ideges vendég türelmetlenül csöngetett bele a zavaros lármába, lenn
pedig, a czigány mellett lábujjhegyre ágaskodva nézett előre a
tekintélyes főpinczér, vizsga szemmel, mint valami hadvezér a müködő
csapatok fölött.

A pikkolók hordták a sört, a bort. A nagyobbik, a hosszuhajú egészen
kipirult, hogy ily hirtelen megrohanta a szinházi nép a vendéglőt. Ez a
negyedóra volt a legnehezebb, a mikor mindenki egyszerre rendel,
lármázik, válogat, mustárt, Worchestert kér, hihetetlen módon rohannak
az italokkal, sültekkel, főzelékekkel. A mikor az étlapot vizsgáló
mellett türelmetlenül áll a pinczér, biztató pillantást vetve a tulnan
várakozóra, negligálva a csöngetést a háta mögött.

Az ajtótól számítva a hatodik asztalnál, amelyet fizetéskor «ablak,
négy» czimmel illetett a pinczér az ő külön helyrajzi számításuk
szerint, valami nagy úr ült a szeretőjével. Ez az asztal a hosszuhajú
pikkoló asztalai közé tartozott, s éppen ezért a nagy úr – talán gróf –
a kis hosszuhajúval hozatta a nehéz franczia vörös bort.

A leány, az tipusa volt a szeretőnek. Se asszony, se feleség, se anya,
nem is leány, sőt kifejezetten nem kokott. Tisztára az, a mit szeretőnek
neveznek, vagyis magyarul: metressz. Sötétvörös ruhába simuló magas,
telt alak, formás arcz, lendületes kanyarulattal végződő magas fekete
alap. Meglátszott rajta, hogy grófokkal szokott dolga lenni,
egygyel-egygyel igen hosszú ideig is.

A pikkolóra nézett, s aztán odahajolt a széles selyemszőke szakállu
úrhoz:

– Milyen hosszú haja van. Olyan, mint egy kis művész.

A nagy úr rá se nézett a pikkolóra. Nem lehetett kiváncsi természetű,
vagy nagyon előkelő volt. Kissé rideg is. A korrektség csak úgy áradt
belőle.

A pikkoló hozta a bort, és az asztalra tette. A vörösruhás hölgy
rámosolygott, az úr meg se moczczant. A pikkolót egyszerű mozgásnak
tekinthette, utolsónak abban a mozgáslánczolatban, a mely a bort a
franczia szőlőfürttől a pesti ajakig hozta.

Úgylátszik, haragudtak.

A hölgy nagyon élvezhette azt, hogy ez a gazdag, szép szakállu,
rózsaszínbőrű arisztokrata most majd megpukkadt a haragtól. Mosolygott
rá, harapdálta az ajkát s egyre úgy tett, mintha előtolakodni akaró apró
nevetéseket fojtani vissza. Roppantul a hatalmában érezhette a szőke
urat, mert bosszantására még a pikkolót is fölhasználta. Tulságos
udvarias is volt az úr iránt:

– Parancsol?

Elébe tolta a mustárt.

Majd fölvetette a fejét, kaczéran:

– Töltsön bort.

A férfi töltött, haraggal, rettenetes korrektséggel. Képviselők szoktak
ily halálosan korrektek lenni pisztolypárbaj előtt.

A pikkoló észrevette a hölgy érdeklődését. Végigsimította hullámos
fekete haját, s a tizenhatéves fiúk elbizakodottságával állt meg hátul a
tükör előtt, nyakkendő igazítás örve alatt. Tetszett neki a romantika:
viszony egy ilyen nagyuri dámával, a mint a regényekben olvasta. Jean és
a grófné, John és a lady, a kocsis és a herczegasszony – pikkoló és a
szép nyulánk valaki, a kinek a szeméből minden árnyalatot ki tud irtani
a tettetés, csak azt nem, hogy: «szerelemből is.» Az ilyennek ha
férfiháreme volna, még akkor is megcsalná valamennyit egygyel, csupán a
«szerelemből, csak azért is» ösztöne folytán.

Most már kissé lelohadt, egyenletesebb lett a zaj, körülbelül mindenki
megkapta, a mit rendelt. Csak a rendes időközi parancsok hangzottak el:
még egy fröcscsöt, – miért hozott burgonyát, mikor rizst kértem, –
hozzon olajat-eczetet, borsot, még egy kanalat – és a többi. Egy-egy
fürgébb ételhordó már állott is. Az ő asztalainál már minden rendben
volt.

A hosszuhajú pikkoló a tükörrel szemközt helyezkedett el, úgy, hogy a
vöröshaju hölgyet egészen jól láthatta. A mikor éppen nem kellett
italért rohannia, szemügyre vette minden mozdulatát. Nézte a karja
hajladozó, kerek gesztusait, a válla vonaglását, a mint rejtett
vonalakat, puha hullámokat keltet életre egy-egy mozdulata. Majd
lakczipős kis lábát nézte, s azt a titkos, asszonyi megmozdulást, a
melylyel egyik lábát a másikra tette.

Mindez fejébe kergette a vért a pikkolónak. Alig látott, a mint egy
koczogtatástól fölriadva parancsért ugrott valahová.

– Spriczczert! – mondta egy zugó idegen hang, s ez visszhangzott benne
tovább. Már ment is a konyha felé, megindult benne a pikkoló-gépezet, a
melynek a «spriczczer» szó adja az első lökést. De az uton még mindig a
vállat látta, s azt a lassan feldomboruló, lágy és mégis rugalmas
hullámot; a mely a válltól ereszkedett le a mellig, mialatt a pohár után
nyult a szép asszony.

A spriczczert odavitte, s már ismét a tükörrel szemben állt. Halmozta a
gondolatokat, mindegyre izgatottabb lett. Mindenünnen égette a láz ezt a
tizenhatéves fiút. A czigányzene, a hőség, a fény, a mélyvörös tapéta
csak úgy ontotta magából az izgalmat.

Valósággal megrázkódott, a mikor egyszerre csak azt vette észre, hogy a
szép hölgy meglátta a tükörből, s ismét rámosolygott. Ez a mosoly
forralni kezdte benne a boldogságot. Már szinte a karjai közt érezte ezt
a sok szép, rugalmas formát, a mely öntudatos gyöngeséggel simul a
férfiizmokhoz, s ekkor tele volt a lelke azzal, a mi csak egy tizenhat
éves fiút hevíteni tud.

A rózsaszinbőrű, selyemszakállú arisztokrata feszesen ült a helyén.
Nagyon nem tetszett neki, hogy a szeretője ily illetlen és nem előkelő
modón kaczérkodik vele. Azt nem bánta, hogy a pikkolóról van szó, mert
tudta, hogy a dolog úgyse komoly. De a mód bántotta.

A leány pedig most egyre kaczérabb lett.

– Kedvem volna – mondta – azt a kis művészt megcsókolni.

– Tessék – mondta a szép úr.

– Ha magának annyi haja volna…

Erre már nem is szólt.

Aztán a leány összehuzta a szemét és erőssége tudatában büszkén, nagyon
halkan mondta:

– Lássa, ha én most akarnám, ez a fiú úgy jönne utánam, mint valami kis
kutya. Őrültté tudnám tenni. Lihegne, sírna, könyörögne…

Hozzátette:

– Szegény pubi.

Aztán barátjára nézett, s kissé megszeppent.

Hopp, egy kicsit tulfeszítettem a dolgot – gondolta. Az öreg meglakolt,
most következik a békülés. Félrehajtott fővel, kaczéran, nem is
suttogva, hanem mint a hizelgő macska, dorombolva szólt:

– Édes. Kérjen bocsánatot.

Ekkor történt az, hogy a pikkoló, a ki vad érdeklődéssel nézte a leány
játékát, immár a negyedik pohárkoczogtatást nem vette észre.

– Fizetek, – szólt valahol egy türelmetlen ember, – fizetek, mert hiába
hivom a pinczért. Az ember a pénzéért…

A császárszakállas főpinczér úgy sietett oda, ahogy a potroha csak
megengedte:

– Bocsánat! – szólt. S hogy a türelmetlent kiengesztelje, kitüntetőleg
tette hozzá:

– Magam hozom el a bort, kérem…

Erre már a pikkoló is fölrezzent, s kiszaladt a főpinczér után a
konyhába. A főpinczér borzasztó dühös volt, és németül káromkodott. Alig
ugrott be a pikkoló a konyhába, megkapta a hajánál fogva.

– Csirkefogó! Kidoblak…

Pofonverte. Egyszer jobbról, aztán balról.

A pikkolónak a szemére omlott sűrű fekete haja, és az arcza sötétpiros
lett. Nézett keményen a főpinczér szemébe.

– Még bámulsz?

Megint ütötte. Úgy, a hogy csak a pinczérek tudnak ütni a kulisszák
mögött, frakkban, de durván, dühből, talán csak azért, mert fiatal
korukban ők is kaptak.

– És most mars ki, vidd ki a bort! Ablak kettő! Majd megmutatom én
neked. Te hosszúhajú majom!

A tűzilegény röhögni kezdett. A pikkolónak folyt a szeméből a köny és
rángatózott az ajka. A főpinczér ordított:

– Vidd ki! Azonnal!

A szakácsné megszólalt:

– Hiszen sír! Nem látja? Így nem mehet ki!

Mondta, és körülnézett, meggyőződéssel mondva:

– Na ja!

De a főpinczér akkor már fogta a pikkoló karját és lökte kifelé, a
terembe. Szegény ment. Úgy, ahogy volt, fölpofozva, négy csikkal az
arczán, borzasan, vörösre dagadt szemmel. Utána ment a magas, kövér
főpinczér, frakkban, kissé kipirulva, s reszkető ujjal igazította meg a
nyakkendőjét. Azért előkelő volt, szenvtelen, mint valami márki a
Nemzeti Szinházból, a ki a csábítót épp az imént dobta ki, s akin az
egész nagy jelenet csak a nyakkendője félrecsuszásából látszik meg.

A pikkoló odavitte a spriczczert. Senki se nézett rá, de az ő tüzelő
arcza most már valósággal égett. Azt hitte, mindenki ránéz és tudja,
hogy megverték. Már nem is mert a szép hölgy felé menni. Ennek is vége.
Ugyan mit is kezdene egy olyan nagyon szép asszony egy fölpofozott
pikkolóval? De azért titkon – a tükörből – feléje nézett.

Az arisztokrata mosolygott. Tehát kibékültek. A leány is vidámabb volt,
úgy látszik, sikerült neki megkötni a békét. A széles szőke
selyemszakáll is más formát vett a mosolyra huzódó száj alatt s most
igen szép szerelmes pár volt az a kettő, csupa pajzánság, csupa igéret.

A pikkoló nagyon, nagyon mélyet sóhajtott. Úgy tele volt a lelke
keserűséggel, mint még soha. Hát ezek _azalatt_ kibékültek. Sőt a szép
leány már feléje se néz. Tölti a bort az úrnak. Koczczintanak.

Szándékosan arra ment. Nem bánta, lássa meg a szép leány, hogy őt
megverték, hogy ő szenvedett. De az rá se nézett. Nagyon bizalmasan
beszélt az arisztokratával. Igen halkan, most már nem is fojtva vissza
az apró nevetéseket. A két könyökét szorosan maga elé tette az asztalra,
s az arczát összekulcsolt kezeire nyugtatta. Az arisztokrata jóllakottan
fujta szivarjából a füstöt, és elégedett mosolylyal hallgatta a
beszédét.

A pikkoló messziről megnézte, hogy van-e még boruk. A poharukban is volt
még, sőt az üvegben is benmaradt a bordeauxi harmadrésze. Remény se volt
a rendelésre. A pikkoló hátrafelé ment, teljesen semmivé téve. Mire
visszafordult, már öltöztette a szőkeszakállas a hölgyet, az ételhordó
meg a férfira adta a télikabátot. A hölgy előre ment, az arisztokrata
borravalót tett a pinczér markába. Aztán a hölgy után sietett és karjába
fűzte a karját. Bizalmasan simult hozzá, úgy mentek ki.

A pikkoló most kezdte a lüktető forróságot érezni az arczában.
Szétnézett és már itt-ott látott üres asztalt is. Elindult és learatta a
borravalókat. A szép hölgy asztalán egy fél zsömle volt. Annak a felét ő
ette meg. Látszott rajta apró fogának a nyoma. Mellette egy húszfilléres
csillogott a villamos fényben.

A czigány nagy csattogással fejezett be egy friss magyar nótát. Kivülről
késcsörgés hallatszott be. Álmos duruzsolás rajzott az asztalok körül,
mindenki halkabban beszélt, hogy a czigány hirtelen elhallgatott. A
pikkoló nagyot sóhajtott, szaggatottan, hallható szepegéssel mint nagy
sirás után végre elhallgató gyerekek szokták. Aztán leverte fehér
kendőjével az asztalról a morzsákat és zsebredugta a hatost.



ÉVA

(KIS REGÉNY)


I.

Száraz, hideg téli éjszaka borult a falura. A fagy uralkodott mindenfelé
s a kis házak, mintha fázva bujtak volna össze közelebb egymáshoz. Úgy
tetszett, mintha ez a vad tél a hegyek fenyveseiből áradt volna le a
völgybe, mintha azok a mozdulatlan fekete ormok ontották volna a csípő,
emésztő hidegséget.

Így tíz óra után már nagy volt a csönd. Csak az alvégről hangzott fel a
messzi hólepleken át a kőzuzó pőrölyök dobogása. Ezek éjjel-nappal
jártak. Sehol a házakban nem égett világosság, csak fenn, a nagy tárna
körül szürődött ki még egynémely ablakból az erős villamos fény. Itt a
részvénytársaság csinos házaiban villamosság dolgozott s az igazgató a
Simplicissimust járatta. Egy lépéssel odább már olajmécses világlott a
tót kunyhóban. Nyomoruság, butaság és állati munka szuszogott benne. S a
hogy lassan ráborult az éjszaka a völgyre, egyre csöndesebb lett a falu,
egyre kevesebb a fény. Tizenegykor már csak egyetlen házban volt
világosság. Ez a kaszinó volt, a hová a bányahivatalnokok jártak.

Ez a fagy, ez a csikorgó, sötét hidegség jól illett a faluhoz. Az ember
némely faluban még a legsötétebb és leghidegebb éjszakán is megérzi,
hogy belül a házakban meleg van, élet lüktet, vannak remények és
szomoruságok s az álmokon végigreszket az asszony gondolata. A melyik
házban asszony alszik, azt meg lehet érezni. Azt hiszem, hogy egy
nászéjszaka forrósága évekig sem hül ki a falakból; az ott marad,
lappang, melegít, intim érzésekre hangolja az idegent. De van olyan ház,
a mely hideg marad és érzéketlen. A hol nincs asszony, vagy ha van,
semmi különöset nem talált a szerelemben: férjhez ment, főz, vasal,
takarít szív nélkül, csupán az életfenntartásnak, a közegészségnek és a
faj folytatásának szolgálatában áll.

Ilyenek voltak ennek a hosszú völgyön végig huzódó falunak a házai.
Szegény tótok laktak bennük, a kiket elkoptatott, agyonnyűtt a
földalatti munka. Az ilyen ember fölriadt hajnalban az álmából, mint
valami nem gondolkodó barom, kitörülte szeméből az álmot, egy kicsit meg
is mosakodott, magára czibálta a rongyait és egy darab kenyérrel a
zsebében neki indult a bányának. Hajnalban vonultak végig a főutczán,
szótlanul, övükbe akasztva a rongyos, foszladozó lánggal égő olajmécses,
sápadtak voltak mind, soványak, nyomorultak.

Olyan rút asszonyok, mint az ő feleségeik talán sehol sincsenek. Ez a
népség tulajdonképen a föld alatt lakott s csak időről-időre kuszott fel
a föld szinére, hogy táplálkozzék, aludjék és szaporodjék, aztán vissza
bujt a tárnákba, az aknákba, a nyirkos, sötét üregekbe, a hol otthonosan
érezte magát. Még az arczuk szine is az olajmécs világításához
alkalmazkodott. A napon fakó, szürkéssárga volt a bőrük, mintha savakban
mosakodtak volna. A bányában majdnem egészséges volt az arczszinük. Ha
fenn jártak, bántotta, nyomta őket a nagy láthatár, féltek a bólongató
fenyvesektől, nem szerették a szelet, az esőt, a napot, félszegek,
buták, esetlenek voltak. Lenn az aknában a mécses lobogó lángja
megnövesztette az alakjukat; a vizes deszkákon macskaügyességgel
csusztak le harmincz-negyven métert. Keskeny zugokon úgy kusztak át az
agyagba kapaszkodva, mintha földből élő férgek lettek volna. Ez már a
vérükben volt: bányászok voltak apáik, szépapáik, régi őseik, nagyon
merészen lehetne itt visszanyulni a multba, mert a bánya kétezer éves
volt. A rómaiak kezdték.

Ezek közé a lények közé, a kik csak vasárnap délután részegedtek meg egy
kicsit a levegőtől, a naptól, sőt, hogy őszinték legyünk: a bortól is –
egy kis kolónia csöppent. A felső ezüstbányát átvette egy
részvénytársaság, a melynek az emberei a világ minden részéből valók
voltak. Csupa fiatalember, a ki itt kezdi, de a lelke mélyén londoni és
párisi ábrándokat táplál. Idősebb csak egy volt köztük, az igazgató, a
kit Ritter v. Sterknek hivtak s a ki agglegény volt, porosz agglegény. Ő
volt az elnöke ennek a kis köztársaságnak, deresfejű, szép, magas
germán, a ki – mint mondani szokta – idejött, hogy megadja a «svungot»
az üzemnek. Ha már egyszer menni fog a dolog, ő pakol és visszautazik
Berlinbe. Ültessenek a helyébe valami kopott, vén frátert. Ritter von
Sterk üzleti géniusz volt s jól értette a bányászatot. A
részvénytársaság drágán fizette meg neki, hogy egy kicsit «átjátszotta»
az üzletet. Azt mondják, hogy a hangrezgések átalakítják a hegedüfa
atomszerkezetét. Ha művész játszik évekig egy hegedün, az jobb lesz,
mintha kontár nyaggatta volna ugyanannyi ideig. Ezért azután
konczert-csillagokkal játszatják át hegedüiket a nagy hangszergyárosok.
Ilyen csillag volt ez a szép ritter, a kit egyébként az is kötött a mi
földünkhöz, hogy egy bátyja révén voltak magyar rokonai is. Az új bányát
egy kicsit megindította. Aztán majd elmegy, másutt csinálja meg valami
nagy üzletnek a kezdetét.

A ritter körül csoportosult az egyéb személyzet. Vegyészek, a
mineralógus, a könyvelő meg néhány mérnök. Ezek mind a felső végen
laktak, a részvénybánya körül. Az alsó végen volt az állami bánya,
maradi, ósdi szervezettel, piszkosan, szegényesen, negyven évi
szolgálattal a nyugdíjképességhez, összesen egy bányatiszttel, a ki oly
kevés fizetést kapott, hogy már rég átment volna a részvénybányához, ha
nem sajnálta volna a nyugdíjképességet.

Husz esztendőt már szolgált s ez nagy szó. Aztán a felesége se akarta,
ez a gyermektelen, száraz matróna. Ugy éltek ott, mint két karó: nem
hajtott ki rajtuk semmiféle rügy, se virág, se levél. Szürkék, szárazak,
merevek és hallgatagok voltak.

Ez is följárt – szegény – a kaszinóba. Az neki ujság volt. Eddig csak a
doktor volt a kaszinó. Most már van igazi, billiárddal, néhány ujsággal,
igazán nagyszerű és szinte világvárosias.

Éjfél felé járt az idő, a mikor hazament a kaszinóból kis lámpájával.
Föltürte a bundája gallérját és sietett hazafelé. Volt még jó félórai
gyalogútja hazáig. A sarokról visszanézett a gyönyörű kaszinóra, a
melynek az utczára néző négy ablaka szépen világított. Valami kellemes
izgalom fogta el erre a látványra. Mily nagy dolog ez a kaszinó! Husz
évig semmi sem volt itt, most két év óta már kaszinó is van. Istenem,
emberek vannak!

Ment hazafelé s mire fönn a dombon éjfélt ütött a toronyban, már a falu
közepe felé járt, egy nagy tárna körül, a melynek bejáratából háromezer
méternyi alagut titkos sötétsége áradt, a mely ott ásított komoran,
ijesztően s a melyet mégis Lili-tárnának hivtak. Ez a név inkább egy
rózsaszinű habos czukorsüteményre illett volna, de ki tehet róla, hogy
egy bányaigazgató feleségét leánykorában Lilinek hivtak?

Mind távolabb kopogott a csizmája a csonttá fagyott földön s a
kaszinóban még mindig égett a világ. Ebben az iszonyatos nagy
komorságban ez az egy ház ontotta csak a meleg, fényes életet.

Ma különösen izgatott volt. Máskor már éjfélre ez is sötét s most ime,
már az állami tiszt is hazament s mégsem oltják el a villamos lámpákat.

Benn egy asszonyról folyt a beszéd. Egy asszonyt vártak ebbe az
asszonytalan faluba s ez érthető izgatottságot okozott. A sovány tót
venyige-asszonyokon kivül csupán az állami tiszt felesége nevezhette
magát asszonynak, ez is csak azért, mert az egyetlen volt. De ez
elzárkózott, hetekig, sőt hónapokig nem látták. És erre az átkozott
életre kényszerítette azt a lányt is, – ez is egyetlen volt a maga
nemében – a ki nála lakott. Árva lány volt, azok közül a bizonyos árva
lányok közül való, a kiknek apjuk tönkrement, aztán e földi világból is
távozott s a kik így egy kevéske kiházasítási pénzzel egy nem éppen
közeli rokonhoz kerülnek. Csendes, szomorú lány volt; a ki nem ismerte,
bátran együgyünek mondhatta, mert ő nem nagyon igyekezett ennek az
ellenkezőjét bebizonyítani.

Ez volt a «stand», a hogy a ritter mondani szokta. És most vártak,
izgalommal vártak egy igazi asszonyt, a javából.

– Minden nap várom a sürgönyt – mondta az igazgató – de késik. De
holnap-holnapután okvetetlenül itt lesz.

Találgatták, kevéske fantáziájukkal el szerették volna képzelni, hogy
milyen lesz ez az asszony.

– Szép, sneidig nő – így jellemezte a ritter, a kinek távolról – éppen a
magyar rokonok révén – rokona volt.

És elmondta, most már körülbelül nyolczadszor:

– Összeveszett a férjével, mert a gazember szinésznők után járt. Egyszer
rajtakapta, megverte és otthagyta. Elváltak és most idejön.

– Télen, ilyen messze a fenyők közé…

– Bolondság. De ez már olyan asszony.

Ez még jobban tüzelte őket. Csak Richter a kis mérnök igyekezett
hüvösnek látszani mindeme szenzácziókkal szemben. Ő az állami tiszt árva
rokonának udvarolt s már kezdték is komolyan venni. De azért félfüllel
odafigyelt s nem adta volna sokért, ha egyet-mást kérdezhetett volna is
a rittertől, a ki csak úgy ontotta a fölvilágosításokat.

Mindenki ennek az asszonynak a gondolatával volt telve, sőt a legtöbbje
elég rut gondolatot füzött a megérkezéséhez.

– Hogy hivják?

Szinte elnevették magukat, hogy ez a kérdés csak most az eszükbe.

A ritter mondta:

– Éva.

És agyról-agyra terjedt, mindenütt megfészkelt ez az affektált név, a
mely félig-meddig programmnak hangzik.

– Éva – mondták és hozzátették: – szép név. Mint a hogy ez esetben
mindenik névre rámondták volna, hogy szép.

Aztán felczihelődtek. Érezték, hogy ez az este nem olyan, mint a többi,
hanem lázasabb és érdekesebb, mert ez a várakozás estéje. A két évi
asszonytalanságnak ez a hirtelen megszakítása egész lelki világukat
elfoglalta. S még hozzá nem is jelentéktelen polgári nőcskének
igérkezett ez az Éva hanem valódi asszony, pesti, elvált, bizonyára
szeczessziós is.

Kis rajban mentek ki a kaszinóból, belevették magukat bekecseikbe s
nehány percz mulva már csak egy-egy elhaló lépés hangzott, mindenik
hazament. Erre körüljárt a házban a kaszinói vendéglős és eloltogatta a
lámpákat, úgy, hogy most már teljességgel aludt a falu.

És az egyik mérnök, ahogy hazatért a szobájába, egy pillanatra
elképzelte, hogy az asszony már meg is látogatta. Miközben levetette a
bekecsét és gyertyát gyujtott, majdnem érezte is az asszonyi test
illatát, a melyre annál jobban emlékezünk, mennél régebben nem volt
benne részünk. Egyet csettintett az ujjaival s a hogy az ágyra nézett,
elmosolyodott. Igen közönséges fiu volt, tehát elbizakodott is. Neki is
volt csalhatatlan asszonyhódító módszere. Kinek nincs?

Lefeküdt, befurta magát a dunnája alá és elfutta a gyertyát. De nem
tudott egyhamar elaludni. Egy negyedóra mulva átfordult a másik oldalra
s ugy érezte, mintha láza volna. Majd ugy rémlett előtte, mintha
kocsirobogást hallott volna és kineszelt az éjszakába.

Semmi zaj. A falu aludt a hó alatt, aludtak a hivatalnokok, a bányászok
és csak a nagyon finom fül hallhatta volna meg, hogy ez alatt az alvó
falucska alatt a mély üregekben egy csomó ember kopácsol, vágja a követ,
bontja a falat, fur, morzsol, féktelenkedik, mint egy izes almába
szabadult féreg és rágja, pusztítja, életével eszi a kvarczot. Azt meg
egyáltalán nem lehetett hallani, csak behunyt szemmel és nagyon lázasan,
hogy valahol messze, mértföldekre innen jön a vonat, zihálva, sisteregve
vágtat a hideg éjszakában, egyre közelebb jön a faluhoz és hozza Évát, a
rejtelmes Évát, a ki miatt ime nem tudnak aludni a kis mérnökök, pedig
még nem is látták.

Véghetetlen hómezőkön át, a messzi sikságokon jön a vonat és benne Éva.
Jön, jön, talán virradatra itt is lesz a kocsi.

A kis mérnök a falnak fordult s miután már félálomban nagyot, szomorút
sóhajtott, a párnába furta fejét és elaludt.


II.

Pattogott, dudorászott a tűz a nagy kályhában s a téli reggel napjának
rézvörös sugara végigesett az iróasztalon. Az igazgató karosszékében ült
s szívta az angol czigarettát. Kissé hátrahajtotta a fejét s ebben a
reggeli frisseségben valósággal boldog volt. Derült és nyugodt volt a
tiszta kis irodában minden. A nagy könyvekben kerek, becsületes, pozitiv
számok feküdtek egymáson, a polczon nagy sorban álló ércztartalmu
köveket nem is kellett válogatni, adta, szivesen adta a föld az ezüstöt,
bizonyára nem kell neki. A czigarettafüst kellemesen vegyült azzal a
csöpp, igen kevés szaggal, a mit a fütés okoz, de csak kora reggel. És
már mindenen érzett az a kellemes izgatottság, a melyet a várva-várt
vendég megérkezése okozott.

Künn lábujjhegyen jártak a laboránsok és az irnokok. Mily boldogság!

– Pszt! – mondták egymásnak – csönd, mert alszik a királynő!

– Csitt! Alszik az Éva…

Valóban, az emeleten, az iroda mellett berendezett szobában aludt is már
Éva, a ki tudja isten hány órai utazás után hajnalban végre megérkezett,
az állomásról a városba, onnan a faluba hajtatott. Szegényke, csak meleg
tejet kért, azt megitta, mint valami kis macska, aztán hirtelen
kikergette a szobájából a rittert meg az inast és levetkőzött, lefeküdt.
Nagy érzés az, annyi rázatás után végre minden ritmus nélkül feküdni.

Az ablaka le volt függönyözve. Persze már napok óta mindenki ismerte ezt
az ablakot, mindenki tudta, hogy Éva ezen át fog levegőt és világosságot
kapni. És most elmentek előtte, összesugtak, vártak, izegtek-mozogtak.

Az irodában valamennyien kiöltözködve jelentek meg. Kivétel csupán a kis
Richter volt, a ki – nem tudni mi okból – már haragudott is az
asszonyra. Ő tüntetett. Ő juszt se vett fekete kabátot. Mellesleg
forradalmár volt Richter, azok közül való, a kik még most is vérrel,
vassal és tüzzel szeretnék reformálni a világot és szinte dühösek, ha
valami követelésük verekedés nélkül valósul meg. Ő nem ünnepelt.

Az orosz vegyész, Toganov úr, fölvette fekete ruháját. Ő soha semmiben
nem akart különbözni a többitől. Ki nem állhatta az akadékoskodó
elemeket, utálta a kitünni akarókat, nem szerette a zseniket és a
diplomátlan embereket.

Elsőnek a másik mérnök, Bajtzár úr jelentkezett az igazgatónál.

Kopogtatott.

– Szabad!

Csak épen a fejét dugta be:

– Megérkezett már a nagyságos asszony?

– Meg.

– Alszik?

– Alszik.

Már akkor többen gyültek köréje, leghátul az orosz. Csupán Richter úr
maradt az asztalánál nyugodtan. Erre becsukta az ajtót és nagy
fontoskodással jelentette ki, a mit ugyis tudott mindenki:

– Alszik!

Visszaültek a helyeikre és délelőtt kevés szó esett. Az igazat
megvallva, lelkük legmélyén azt várták, hogy meg fogják őket hivni
ebédre. De az igazgató még csak ki se jött hozzájuk. Benmaradt az
irodájában, czigarettázott és örült az életnek. Néha fölkelt, kiment a
folyosóra s fülét az ajtóra téve hallgatózott. Az asszony aludt, mélyen
lélekzett s erre a ritter lábujjhegyen ment vissza az irodába, óvatosan
tette be az ajtót s boldog volt. Ugy vigyázott erre a szép fiatal
asszonyra, mintha a leánya lett volna.

Jól esett neki ez a szerep; vigasztalni, gondozni, mulattatni ezt a
szerencsétlennek is nevezhető asszonyt, a ki még csak huszonhat éves és
már se nem lány, se nem asszony, se nem özvegy, csak egy szép, finom nő,
a kire minden szalonbetyár ráles, mihelyt megtudja, hogy elvált az
urától. Ha nem szégyelte volna magát, be is nyitott volna hozzá, hogy
megnézze: jól alszik-e, be van-e jól fütve a szobában, olyannyira nem
látta Évában az asszonyt, csak a szegény, megvert, kikergetett gyereket.

Délben nagy lett a mozgás a ház körül. Az igazgató letette az ujságot és
zsebredugva a kezét, az ablakhoz állt. Ugy nézte, hogy ontja a tárna
fekete torka a hajnali turnus munkásait. A gépháznál is csöngettek, ez a
künn dolgozó munkásoknak szólt. Benn a bányában végigbőgött az üregeken
a tülök, künn sütött a nap, dél volt, édes, aranyos téli nap, csupa
derű, csupa boldogság.

A kis téren már egész raj ember mozgott. Eloltogatták a mécseket és
mentek hazafelé. Nehány ott maradt, várta a vonatot. Pár pillanat mulva
az is megjött. Vigan, prüszkölve szaladt ki a tárnából a csöpp kis
játékmozdony, füttyentett egyet a szabadban, mint valami piszkos, kormos
kis csirkefogó s miután mind a csilléket kihuzta maga után, hopp,
egyszerre megállott, olyan engedelmes volt. A csillékben a köveken
emberek ültek, most már ezek is leugráltak s a többivel elczammogtak
hazafelé. A gépháznál még mindig szólt a kis harang, a ritter szinte
félt, hogy Évát fölébreszti. A gépész leugrott a mozdonyról, lekapcsolta
s miután megint füttyentett egyet, bekanyarodott vele a pirostéglás
gépházba.

Ekkor jöttek ki a hivatalnokok, még az utolsó perczben is reménykedve.
De nem jött, nem hivta őket senki és elindultak a kaszinó felé,
ebédelni. Egyik se mondta, de mindenik tudta, hogy jobb lett volna a
szép ismeretlen asszonnyal ebédelni. Vértes úr, a szikár inzsellér
beszélt az inassal, a ki látta az asszonyt. Azaz nem igen látta, mert
nagyon be volt bugyolálva a feje egy nagy kendőbe. De a mit látott
belőle, az nagyon tetszett neki. Az orra finom, teljesen szabályos volt.
A szeme kék. Az inassal igen nyájasan bánt.

Tudomásul vették, mohón itták, bonczolgatták ezeket a részleteket. Hogy
körülülték a hosszu fehér asztalt a kaszinóban, Bajtzár úr még kinézett
egyszer az ablakon, hogy nem szalad-e az inas: «tessenek visszajönni
ebédre.»

De nem jött. Most már egészen biztos volt, hogy itt ebédelnek.

És elhelyezkedtek. Az uj ruhákról úgy látszott, mintha vasárnap volna,
sőt a vendéglős abban a reményben, hogy az uj nagysága ide is ellátogat
– tiszta abroszt tétetett az asztalra. Véletlenül karfiol-leves is volt,
– a mi csak vasárnap szokott lenni – úgy, hogy ez a közönséges
csütörtöki nap teljesen vasárnapnak hatott. Mint a hogy mind a mi
ünnepeink ilyen kis örömökből vannak összerakva.


III.

Egy óra körül hosszu, éles csöngetés vágott az igazgató házának
csöndjébe. Az asszony szobájából szólt, a hová maga az igazgató vezette
be néhány nappal ezelőtt a villamos csengőt. Erre aztán fölrohant
alulról az asszony szobalánya, megmozdult az inas és a konyhában
kapkodni kezdte a tüzről a fazekakat a szakácsné, a ki szintén Pestről
jött, de a harmadik osztályon. Az igazgató is kiment az irodából és
lekiáltott:

– Sietni! Terítve van már?

– Igenis, nagyságos ur.

Átment az ebédlővé átalakított szobába – eddig ő is a kaszinóban evett –
és szemlét tartott. A kis asztalon két személyre terítettek, a mi az
ilyen agglegény életében igen kedves momentum. Sötét vörösbor volt az
asztalon, az igazgató megfogta, hogy nem nagyon hideg-e. Aztán szinte
türelmetlenül járt föl-alá az asztal mellett. Az asszony sietve öltözött
s egy modern mintáju pongyolát vett magára. Rendbehozta a haját, aztán
kijött a rövid folyosóra. Bokáig felkapta ruhája hosszu alját s az
ajtónál ácsorgó inastól kérdezte:

– Hol a nagyságos ur?

– Itt az ebédlőben – mondta boldogan a libériás tót és látszott rajta,
mily nagy kitüntetésnek veszi, hogy ő nyithat ajtót a finom, szép
nagyságának.

Éva átsietett, majdnem átröppent a küszöbig, ott félrehajtott fővel,
kedvesen kopogtatott:

– Szabad?

S azzal besurrant, nem maradt künn más, mint a bámészkodó inas, meg a
tulsó szoba küszöbén a szobalány, kezében a fésülködőköpennyel. Most
vették csak észre, hogy mind a ketten az asszonyt nézték. És künn ezen a
téglás folyosón szállott tovább a halkan csendülő kérdés:

– Szabad?

És ez oly különös volt ebben a házban, a hol ez volt az első asszonyi
hang. És aztán az ajtón át kiérzett a szobából a nyitott asszonyi koffer
illata, a finom szappanok és paszták frissesége, az az üde, friss
szellő, a mely csak nagyon harmónikus nagyon szép asszonyok körül leng,
a merre csak járnak. Asszonyi ruhák függöttek benn, a fogason s a küszöb
mellett már egy pár pirinkó czipő állott, a melyet nem is volt érdemes
lekefélni, annyira tiszta, majdnem érintetlen volt, mintha a gazdája nem
is a földön járt volna vele.

A szobaleány visszament a szobába rendezkedni, az inas pedig leszaladt a
konyhába, ételt hordani. A mikor a teát hozta fel a lépcsőn az
asszonynak s a meleg illat megütötte az orrát, elmosolyodott, boldognak
látszott, szegénynek talán sohse volt dolga ily finom nőkkel, ilyen
jószagu itallal, ily fényes nikkelkannákkal.

Éva benn a nyakába ugrott a ritternek.

– Oly szép itt, Lipót – mondta neki – s talán e perczben sajnálta is,
hogy a rittert nem hivják Luciennek vagy legalább Elemérnek. – Gyönyörű
szép…

– Együnk, együnk – mondta a ritter – csücsülj le, fiam, már itt is a
teád…

Ekkor jött az inas a teával.

Leült és boldogan babrált a kannákkal, a szürővel, a hosszunyaku rumos
üveggel. Aztán kiszállott az illat, a hogy a csészébe öntötte a teát.
Arczát a párába tartotta, összehuzta egy kicsit a szemét s a mikor az
inas csöndesen kiment és betette maga után az ajtót, megszólalt, nagyon
halkan, igen mélyről:

– Lipót, én olyan jól érzem itt magamat…

Lipót, a vad vegyész, nem tudott mit mondani neki. Itt élt egymaga két
év óta s most egyszerre azt kivánja magától, hogy müvelt széptevő legyen
és «szépelgési mondatokat» mondjon, a hogy a tizkrajczáros
könyvecskékben olvasható. Dicsérte előbb a teát, aztán kijelentette,
hogy hideg van. Végül megtalálta azt a terrénumot, a hol sokat lehet
beszélnie s a szobáról kérdezősködött:

– Meg vagy elégedve a szobáddal?

– Meg. Jó kis fészek.

– Ha nem tetszik, van még három…

– Dehogy nem tetszik!

– Csak mondom. És ha az irodámat akarod, onnan is kimegyek…

– De kérlek!

– Nekem isten bizony mindegy!

Ezen vitáztak még egy ideig és a fehérarczú asszonynak nagyon jól esett,
hogy ez a szélesvállu germán oly találékony gyöngédséggel gondoskodik
róla.

Ebéd után czigarettára gyujtottak mind a ketten. A germán csak most
kezdte nézni Évát. Nem volt magas teremtés, inkább csak nyulánk, nagyon
arányos. A haja sötétbarna volt s az inas tévedett, mert a szeme nem
kék, hanem fekete. Az ajka finom, de azért nem keskeny, most egy kicsit
halvány, mint a nagyon régi korall. Finom, törékeny jószág volt, nagyon
is rá volt irva, hogy asszony. Ebben semmi se volt a férfiból vagy a
gyerekből, ez asszony volt.

Leült az ablak mellé és egy kicsit elkomolyodott.

– Lipót – mondta – ülj ide, szembe. Neked még kell valamit mondanom,
mielőtt teljesen megbarátkozunk.

A ritter nagyon jól tudta, hogy most mi következik. Az asszony azt
hiszi, hogy ő még nem tudja a válás történetét, hitelesen, a hogy csak a
rokonoknak – a közelieknek – szabad tudni. Ő ezt kitalálta a maga
becsületes eszével. És igazán, a lelke legtitkosabb rejtekén se fedezett
föl semmi haragot, vagy pláne megvetést Éva iránt.

– Ülj ide – ismételte Éva – én nagyon röviden fogok elmondani mindent.

A ritter leült, de nagyon kényelmetlenül érezte magát. Azt is érezte,
hogy az asszonynak igen nehezére esik a vallomás. Hát kibökte úgy a maga
medvemódja szerint:

– Nem muszáj!

Az ideges asszony hirtelen előrehajolt:

– Talán tudod már…

Lipót malmot csinált a kezéből s miközben az ujja forgását borzasztó
nagy figyelemmel nézte, halkan, majdnem szégyenlősen felelt:

– Nem tudom, de kitaláltam.

– Kitaláltad? Hogyan?

– Csak úgy. Én tudom, hogy nemcsak ő a hibás. De becsületszavamra
mondom, hogy senki se mondta, senki se irta ezt nekem. Valahogy azt ne
hidd, hogy hire járt a dolognak. Én csak kitaláltam…

Éva hallgatott. Aztán igen csöndesen szólt:

– Én is hibás voltam. És most már hiába titkoljuk, hiába hazudunk,
lassanként megtudja az egész világ. Már kezdtek bojkottálni. Egy asszony
már le is tagadtatta magát.

A ritternek tetszett, hogy Éva hozzá menekült. Nem sajnálta a férjét, a
kinek a megcsalásához száz mentséget is talált. Először is részeges volt
és elhanyagolta a gazdaságát. Éva szegény volt s most ő is megsinlette
az ura bűneit. Nem haragudott az asszonyra, igazán nem, hiába kereste
magában azt a kis lázadást, a mely minden vétekkel szemben felforr a mi
szivünkben.

Nem beszéltek többet, mert már értették egymást. De sokáig ültek még ott
és Lipót egyre malmozott. Az asszony kinézett az ablakon, el, a
fenyvesek felé. Aztán megszólalt:

– Lipót, nekem kell egy kis friss levegő. Ha most felöltözöm, elkisérsz
egy kis sétára?

Lipót felállt, félrehajtotta a fejét és mosolygott. A két kezét
eltartotta a testétől, kissé meg is hajolt, mintha mondta volna:

– Micsoda kérdés, kedves királykisasszony?


IV.

Lassan mentek le, a falu alsó vége felé. Az asszonynak új volt minden.
Az apró házakon szinte nevetett, a nagyon csöpp falusi ablakokat pedig
egyszerűen nem értette. A fenyők imponáltak neki a hegyoldalban, a mint
zöldesfekete koronájukon megadással viselték a havat.

Hogy lejebb értek, mindent megmagyaráztatott magának: az úton
keresztülfutó sineket, a nagy légszivattyut, a zuzókat.

A munkások, a hogy szembejöttek velük, mélyen megemelték a sapkájukat.
Erre az irtózatos mély, szinte rabszolgai köszöntésre maga az igazgató
is elég ok lett volna. Hát még ha egy ilyen szép hölgy megy vele, egy
idegen, a ki úgy megnézi a bányászok arczát, a ki – legalább eleinte –
viszonozza is a köszöntést. S a hogy a szembejövő emberek köszöntek
nekik, vitték felfelé a híröket a faluba. «Itt van egy asszony Pestről»
– járt szájról-szájra. «Pestről» – ez nagy dolog volt. Nekik Pest nem is
város volt, hanem valami borzalmasan szép tündérvilág. A füszeresnek
például, a ki nem volt zsidó, már sokszor lett volna pénze és alkalma,
hogy megnézze Pestet. De nem merte. Tudja isten, miért nem. Csak tovább
álmodtak otthon emeletekről, villamos vasutról és tömegesen sok
emberről, annyiról, hogy ha az ember valamennyi kabátosnak köszönni
akarna, akár otthon hagyhatná a kalapját. És most közibük jött, itt van
egy asszony, a ki pesti, a ki egy darab Pestből, odavaló a ruhája, a
czipője, talán ott is született.

Mentek lefelé s az asszony a karjába kapaszkodott a ritternek. Fáradt
volt, csak most érezte. És a ritter büszkén vezette végig az úton,
szerette volna, hogy szembejőjjön a doktor vagy az állami tiszt, de
egyre csak munkások jöttek, mindnek egyforma arcza volt, mind oly
mélyen, oly tisztelettel köszönt, majd hogy keresztet nem vetett. Az
asszony már kezdte nem viszonozni a köszöntésüket.

Egészen lenn aztán lassabban kezdett menni a ritter:

– Itten – mondta – már vége van a világnak. Menjünk visszafelé.

Az asszony már meg is akart fordulni, a mikor előrenézve egy kis ház
mellett meglátta a bányatiszt feleségét.

– Egy asszony – mondta.

A ritter szinte vigasztalólag hagyta rá:

– Oh, vén száraz néni.

– Nézzük meg…

És mentek tovább, most már szembe jött velük az állami tiszt felesége, s
a ház mellől előkerült maga a tiszt is, Jolán kisasszonynyal. Az öt
ember egymás felé ment, egymást kereste és szinte sietett, hogy ez a
jövevény minél hamarább olvadjon be a társaságba. Már együtt is álltak.
Az állami tiszt mosolygott, mint a mikor várja az ember, hogy bemutassák
neki azt, a kiről már annyit hallott. És a ritter is mosolygott, sőt Éva
is. Még a karó – a bányatisztné – is valami savanyú, czukros-eczet ízű
mosolygást erőltetett, a mikor a ritter kissé zavartan szólt:

– Engedd meg, hogy bemutassam… Csenke Pál bányatiszt urat…

Csenke Pál bányatiszt úr kezet akart csókolni és levette kalapját.
Mindez fájt a feleségének, de mindez nem akadályozta meg abban, hogy
amúgy vidékies módra be ne mutatkozzék ő is:

– Csenke Pálné vagyok.

Éva igen nagy grácziával esett túl ezeken a formaságokon. A
bányatisztnével mindjárt beszédbe is akart elegyedni, a mikor észrevette
a leányt. A többiek is csak most vették észre. Általában a vérszegény
Jolánt mindig utolsónak és mindig csak véletlenül vették észre. Ő úgy
elolvadt a társaságban, mint azok az állatok, a melyek lakóhelyük
színéhez alkalmazkodnak, mint valami kis tengeri pók, a mely olyan, mint
egy darab kő, ha a sziklára veszi magát. Ő olyan színű volt, mint a
környezete. Szürke, sáppadt, hallgatag, jelentéktelen. Most ő is
bemutatkozott:

– Tóth Jolán a nevem.

Ezen már nevetett volna a nagyváros divatján felnőtt Éva, de a lány oly
furcsán nézett rá, hogy nem tudott nevetni. Fölhasználta az alkalmat, s
a míg kezet fogtak, jól megnézte a pesti asszonyt. És ez úgy érezte,
hogy ismerősök.

Együtt sétáltak visszafelé, elől Éva a tiszttel, mögöttük a többi. A
tiszt szamárságokat beszélt és Éva a vérszegény tengeri pókra gondolt.
Oly furcsán nézett rá a leány, mintha kegyelmet kérne tőle. Így
nézhetnek a bárányok a mészárosra. Nagyon furcsán, félelemmel, szinte
kérőleg nézett.

A mikor elváltak a tisztéktől s fölfelé mentek, az igazgató házában, az
asszony még mindig erre a nézésre gondolt. És nem is gondolta meg a
dolgot, hanem csak úgy könnyedén, mintha unalmában kérdené, szólt:

– Van ennek a lánynak itt valakije?

A ritter is csak félvállról válaszolt:

– Valami mérnök.

– Szerelem?

– Olyasforma. De inkább szükség…


V.

Otthon, a bányatiszték tiszta kis lakásában izgatottan tért aludni Jolán
kisasszony. Évek óta, a mióta csak itt lakott, még nem volt komolyan
izgatott. Életének legnagyobb, talán egyetlen eseménye, a Richterrel
való tisztességes viszony oly lassan, szinte természetesen avatkozott
bele az életébe, hogy nem volt egy izgató zökkenése sem az egésznek.
Szegény Jolánnak az élete különben sem volt zökkenésekre és izgalmakra
berendezve. Vannak, a kiknek az életük arrogáns lázadás a természet
akarata ellen. Gyerekek, a kik fiatalkorukban halálos bajokból
menekedtek meg, a kiket az orvosok eldisputáltak a haláltól,
kiverekedtek a sírból, visszaerőszakoltak az életbe. Az ilyeneknek
mintha nem volna joguk élni. Ilyen volt ez a jelentéktelen kisasszony
is. És most izgatott volt.

Lefeküdt az ágyába és imádkozni kezdett, inkább megszokásból és
hagyományból, mint meggyőződésből mondta: «A nap lement, az éj beállt…»

Fájt neki az asszony. A szép ruhája, a hangja, az arcza, a modora. Minek
jött ez ide, éppen most, az eljegyzés előtt, a mikor még semmi pozitivum
nem történt?

Richter eleinte unalomból járt hozzájuk, aztán nagyon megbarátkozott
vele. Ő megszerette és az ő szerelme nem különbözött nagyon sokban az
igen szívós barátságtól és a nagyon meleg szeretettől. Egy délután, hogy
egyedül maradtak, Richter megcsókolta a kezét és aztán nagyon sokáig
hallgattak. Ez volt az igazi eljegyzésük. Ez után már egymás rokonainak
érezték magukat. A tisztnek is tetszett a dolog – és aztán szabadulni is
akart a vérszegény kisasszonytól.

A fal felé fordult, a hol hidegebb volt a párna. Ebből – hogy a hideget
kereste – arra következtetett, hogy láza van. Tovább gondolkodott s úgy
találta, hogy ezt a lázt az asszony hozta. Az asszony nagyon szép volt.

Richter az eljegyző délutántól fogva mindennapos lett az alvégen. A
kolónia helyeselte a partit, becsületes, tisztességes, zajtalanul
fejlődő viszony volt, s hozzá szakbeli, a mit igen fontosnak tartottak.
Helyeslő semlegességgel nézték az egészet. Sőt tetszett nekik Richter, a
kis dühös szoczialista, a ki oly szelid és figyelmes tudott lenni Jolán
kisasszonynyal. Később beleavatkoztak a dologba, de annak csak teknikai
részébe; az eljegyzés módozatait beszélték meg, követelték, hogy a
kaszinóban legyen, mert az állami lakásban nincs hely. Jó fiúk voltak és
nagyon szerették egymást. Richtert, a kis dühöst mosolyogva dédelgették.
Tetszett nekik.

Éjfél felé érezni kezdte a lány, hogy most el fog aludni, félálomban
van. S éppen akkor támadt az az ideája, hogy Éva asszony most őreá
gondol. Furcsának találta, hogy ő, a ki hozzá van szokva, hogy soha
senki nem törődik vele, most ilyen biztosan érzi azt, hogy egy emberi
agy az ő képével van elfoglalva. Erre el is aludt, valami igen kis
nyugtalan érzéssel.

Az asszony a haját tüzte föl, mielőtt lefeküdt volna. Az járt a fejében,
hogy kis teaestélyt fog rendezni, a melyre meghívja az összes urakat,
így ismerkedik meg velük. A bányatisztéket is meg kell hívni – gondolta
– s ekkor a lányra is gondolt. A hogy a tükör előtt ült és marokra fogta
szép barna haját, egy pillanatra átjárta a lelkét az a gondolat, hogy mi
lenne, ha itt a hegyek közt, messzi a világtól, valaki beleszeretne. Egy
kis regény a fenyőrengetegek kellő közepében. Regény, talán dráma. A
leányra gondolt. Mérföldeken át megérzik az asszonyok, ha valami közük
van egymáshoz. Talán olvasmányai tették, talán gondolkodásának a bizarr
iránt való szeretete, de a lány jövendőbelijére gondolt. Aztán nem is
foglalkozott már sokáig ezzel a gondolattal, hanem nyugodtan lefeküdt és
elaludt.

Az urak körülbelül akkor mentek haza a kaszinóból s látták ablakában a
világosságot. Bajtzár úr azt mondta, hogy most ez az ablak a világ
közepe. Toganov, a muszka kijelentette, hogy ő ugyan semmire sem
reflektál, de az igazgatótól nem szép, hogy az asszony miatt egyszerűen
a faképnél hagyta őket és hogy semmi bemutatás nem volt – a mi alatt
kétségkívül az ebédet értette. Az asszonyról már annyit beszéltek, hogy
ezek a kijelentések nyomtalanul vesztek el az éjszakában s az urak
egyébről beszélve mentek haza.

Most is aludt már a falu, mint tegnap ilyenkor és csak egy házban volt
még világosság. De nem a kaszinóban, hanem az igazgatóéban. Az asszony
ablaka világolt szelid fénynyel, egy érdekes titok, kedves meglepetés a
rideg éjszakában, egy ablak, a mely mögött érzett az asszonyi gond, sőt
erre a sok – eddig magányos – férfira nézve talán kissé a nőstény is.
Várakozás, kellemes megoldás reménye rejlett a titokban, a míg csak ki
nem lobbant a fény, s el nem sötétült az ablak. Ezzel a kilobbanással a
gyorsan a dunna alá buvó asszonyi test képzete járt, egy kis didergés,
majd a macskaszerű hozzásimulás az ágy kellemes gödreihez, a párna
duzzadóbb feléhez, szóval lefeküdt egy szép, titokzatos, kalandos és
főleg elvált asszony a faluban. És a falu oly kicsiny volt – vagy talán
a mi szíveink vannak oly közel egymáshoz – hogy mindenki azt hitte: egy
födél alatt alszik az asszonynyal.


VI.

Lenn, a földszinti irodában egyre nőtt a kiváncsiság, erősebb lett a
várakozás. Beszélni nem nagyon beszéltek a dologról, de például minden
ajtónyíláskor valamennyien felkapták a fejüket. Az igazgatótól nem
kérdezősködtek, az pedig a maga jószántából nem mondott semmit.

Ez az állapot néhány napig tartott így. Évát már ismerték, mert minden
délután kisétált az igazgatóval. Persze szépen köszöntek neki s ő
fogadta is grácziával, igen kegyesen. És most már gondolták, hogy valami
nagyobb stílű bemutatkozás lesz a ritternéli különben már megismertette
volna őket az asszonynyal.

A harmadik vagy negyedik nap délelőttjén Richter, a ki épp az
igazgatótól jött, megállott az iroda közepén.

– Meg vagyunk híva – mondta olyan arczczal, a minővel egy szoczialista
pártvezér adná hírül, hogy egy főherczeg eljön a gyűlésükre.

Bajtzár találta el a legközelebbi kérdést:

– Hová?

– A nagyságához – szólt gúnyosan a kis Richter, szinte bosszankodva,
hogy ő a hírnök. – Most mondta a ritter, hogy még ma meg fog hívni
valamennyiünket…

Erre aztán nem feleltek. Bajtzár megpödörte a bajuszát, aztán tovább
rajzolt. Toganov a levegőbe nézett. Teljesen egykedvű csak Wurm maradt,
az egyetlen zsidó, a könyvelő. Ő a magas asztal mellett állt s iszonyú
nagy könyvekbe írt számokat és betűket.

Még a déli csöngetés előtt lejött az igazgató és meghívta őket. Azt
mondta, hogy ő nagysága eddig gyöngélkedett, de most már jól van s
vacsora után szívesen látja az urakat teára. Az urak szépen megköszönték
s csodálatosképen délben az asztalnál nem beszéltek erről semmit. Este a
vacsoránál feketében jelentek meg s együtt indultak kissé izgatottan, a
vacsorát kissé elnagyolva, szivar nélkül, az igazgatósági ház felé.

A lépcsőn fölmenet furcsállották a fehérkeztyüs, libériás inast. Ilyen
eddig nem volt itt. Belülről már zongoraszó hallatszott és beszélgetés.
A bányatiszték már ott voltak. Mialatt az urak künn vetkőztek,
elhallgatott a zongora. Bajtzárt lökdösték előre, most mindenki
egyszerre szerény és félszeg lett. Bajtzár kopogtatott s erre bevonultak
a szobába. Hogy semmi fennakadás ne legyen, az asszony elibük sietett s
mosolyogva, mintha most venne először tudomást arról, hogy ők is a
világon vannak, kezet szorított velük. A ritter elégedetten állott az
asszony mellett és a neveiket mondta:

– Bajtzár úr…

Az illető mindig megmondta a nevét:

– Bajtzár.

– Wurm úr…

– Wurm.

Kezet fogtak, félreálltak. Utolsónak maradt Richter.

– És Richter úr – mondta az igazgató.

– Nevem Richter.

– Örvendek – mosolygott Éva s hogy a mérnök a bányatiszt felé ment,
odasúgta az igazgatónak:

– Ez a vőlegény?

– Ez.

A bányatiszt Ferencz József-kabátban ült egy igen mély fotelban s
rosszul érezte magát ebben a pózban. Szinte örült, a mikor a
fiatalemberek egy része eléje állott bányászati ügyekről beszélni. Az
asszony mellett csak Bajtzár és Vértes maradt, a ritter az állami tiszt
feleségével beszélgetett. Jolán a zongoránál ült és Richterrel
suttogott.

Éva olyan ruhában volt, a mit angol ruhának neveznek, azaz, mintha le
lett volna öntve szövettel. Semmi fölösleges, alul a földig ér, felül az
állig, a karon majdnem az ujjakig. De azért áruló s izgató ruhaforma,
derékon felül majdnem nem egyéb, mint halványlila meztelenség. A haját
leeresztette kétoldalt a fülére, stilizált, igen érthető formája lett
így az arczának.

A teát ő maga osztotta ki s aztán leült oda, a hol a legtöbben voltak.
Az urak szürcsöltek, még kértek czukrot, azaz megkérdezték, hogy hol a
czukortartó. Finom czigarettafüst lett a szobában, egyöntetű, ugyanabból
a dobozból való egyiptomi szivarkákból szállott szét. Az elegáns Bajtzár
pompásan csevegett s ennek láthatólag örült. Mint a ki régen nem
bicziklizett, aztán egyszer hozzájut és konstatálja: «nini, még tudok!»
A bányatiszt körül is hangosabban folyt a szakbeszélgetés, az emberek
nekibátorodtak. Majd az asszony odakiáltott:

– Hagyják már azt a csúf bányászatot.

Erre a két szerény, Wurm és Vértes mosolygott, a faképnél hagyta Csenke
bácsit s kezében a csészével Bajtzár mögé állt. A szokásos hazudozás is
megindult, így:

– Látjátok – ezt Bajtzár mondta – most megkaptátok a magatokét!

Az asszonyhoz fordult:

– Ezek az urak folyton kövekről beszélnek.

Az asszony nevetett s a két szakférfiút maga mellé ültette. Ezek a
pamlagon egészen otthonosan érezték magukat, csak éppen Wurmban maradt
egy kis irodaízű félszegség, passzive ő résztvett mindenben;
megmosolyogta a viczczeket, ha mindenki azt mondta: «ohó!» – ő is
mondta, talán ha mindenki ölt volna, ő se maradt volna külön. De aktive
nem csinált semmit. Egymagában ő csak könyvelő tudott lenni.

– Maguk se vonuljanak úgy el!

Ez Jolán kisasszonynak szólt és Richternek. A haszontalan Richter erre
nem mosolygott. Helyette is mondta a lány:

– Itt vagyunk!

És ők is odamentek.

Most már mind együtt voltak Éva körül, beszéltek, pompásan érezték
magukat. Csenke bácsi anekdotákat mondott abból az időből, a mikor ő még
a selmeczi akadémián járt, Éva nevetett rajtuk. Egy kicsit ki is pirult
– tán a melegtől, vagy annyi férfi miatt, szóval élénk volt, kedves,
ragyogott a szeme.

Éjfél felé egy kis kártyapartit rendeztek az irodában, a mely ebbe a
szobába nyilt. Az igazgató és Csenke bácsi forszirozta a kártyát s Wurm
úr volt szíves harmadiknak odaülni.

Éva a zongorához ült. Nem is annyira zongora volt ez, mint inkább
pianino. Az igazgató szokott néha játszani rajta. Az urak
kötelességüknek tartották iszonyú nagy várakozással körülállani az
ébenfahangszert.

Az asszony egy pár akkordot vett és ekkor eszébe jutott valami. Tetszett
neki ez a sok fajankó. Ezeknek valami igen szentimentálisat kell
játszani – gondolta. Kiváncsi volt, hogy miképpen reagálnak. Erre a
czélra Massenet-t találta a legalkalmasabbnak. És egy kicsit az ő
szivének is jól esett ez a lágy, szomorú muzsika, _Werther_, tele
bánatos szerelemmel, s azzal a minden melódiából kireszkető sóhajjal,
hogy valaki máshoz ment férjhez, nem ahhoz, a kit szeretett.

És elkezdte. Igen nagy csönd lett. Az akkordok halkan zengtek a
szobában, a dallam visszavitt a multba, kereste a szivekben a rejtett
sóhajtásokat. Tele lett szomorú zenével a szoba és mindenki hallgatott,
még a kártya is megakadt az irodában. Mindenki ezé a muzsikáé volt, csak
az asszony látszott parancsolni a dallamoknak. A szemét félig lehunyta s
nagyon szép volt. Általában igen régi költészet lett urrá a szobákban,
olyan, minőn mi már túl vagyunk itt a városban. Az ilyen csak a vidéken,
a csöndes elmélkedések és a nagy, hosszú szerelmek, igen mély titkok
országában él sokáig. Ott ez illik a lelkekhez. Például most ezek az
urak agyonvertek volna egy modern zenészt, a kinek nem tetszett Werther.

– Nagyon szép, – mondták, hogy vége lett s Éva megérezte, hogy ma este
már nem szabad többet játszania. Ezek az emberek aludjanak el ezzel a
muzsikával. Ott is hagyta a zongorát. Richter azonban elkiáltotta magát:

– Halljuk Vértest!

Vértes leült, de elébb kijelentette, hogy sohse tanult, már régen nem
játszott stb. Ez hozzá tartozik. Polkákat és keringőket játszott. Erre
aztán benn elkezdték csapkodni a kártyákat, egy kicsit meglazult a
társaság, nagyobb lett az élénkség és a füst. Vértes pattogtatta a
ritmust és talán ez okozta, hogy a mindig előkelő és gavallér Bajtzár
odaállt Éva elé:

– Szabad kérnem?

– De nincs hely – mondta Éva, mire a többi urak nekiestek a székeknek,
az asztaloknak s abban a reményben, hogy ők is tánczolni fognak, egy
percz alatt félretoltak mindent. Bajtzár pedig előkelő pesties módra
kezdett keringőzni, nem ugrálva, hanem lépkedve, valami furcsa, szinte
nevetséges kis vállgörbítéssel. Toganov Jolán kisasszonyt kérte fel,
Richter pedig Csenke nénivel tánczolt. Valóságos kis bál lett, Vértes
egyre jobban verte a zongorát, benn szinte ordítottak a kártyázók és
Évának már égett az arcza.

Aztán váltakoztak a párok, a dolog pompás kis mulatságnak igérkezett.
Most már Richter is járta Évával. De az asszony csak egy tourt tánczolt
vele. Akkor halkan mondta neki:

– Elég. Magának nem szabad többet.

Valóban Jolán kisasszony már figyelte is őket. Éva lihegve ült egy
széken s visszautasította Bajtzárt. Nem tánczol. Pihen. Legyezték s
gyönyörködtek a hamvas, piros arczban, a most már mély és igérő tűzzel
ragyogó szemben, sőt kis lakkczipőjét is nézték. Mindenkinek tetszett.
Érezték, hogy ez lesz a királyné. Máris vizet hozott az egyik, a másik
legyezőt és Vértes még mindig verte, verte a zongorát, pedig már akkora
volt a forróság, mint valami kemenczében.

Künn, lenn az úton éjfélkor az éjjeli turnus emberei érkeztek sorra a
bánya felé. Ezek éjfélkor mennek be és reggeli hatig dolgoznak. Ott lenn
mindegy, éjjel van-e, vagy nappal. Sárga lánggal égő mécseikkel ott
kószáltak, kóboroltak a bejárat körül, várva az imádságot. Bámulva
nézték a négy világos emeleti ablakot, a melyet megizzasztott belülről a
sok forró lehellet. Valami lázas élénkség, forróság áradt most a házból,
kihallatszott a zongora, mint ennek a meleg, izgatott életnek a
lüktetése és lenn álmos, didergő szegény emberek néztek föl rá, mint
valami kisebbszerű pokolra, a mely izzik, lángol, tombol az ablakok
mögött. Végre együtt voltak mind s a mécsek egy csomóba gyültek a
bejáratnál. Az imádság is úgy morajlott el köztük, polkaritmus mellett,
a melybe akkor már kurjantások vegyültek, mivel már a kártyások is
tánczoltak a sok konyakozás után és Csenke bácsi olyan vidám volt, mint
egy vakácziós bányásznövendék.

Aztán bementek a tárnába, lassan beszítta a fekete nyílás a hegy alá a
kis világosságokat. Az utolsó is eltünt és kívül megint csönd lett. Az
esti munkások ma a Lili-tárna felől jöttek ki. És magányosan maradt a
négy izzó ablak, most már egyedül tüzelt az éjszakába, a nyugodt, mélyen
alvó faluban, a rengeteg fenyők alatt, mint valami mérges, piros
pattanás egy nyugodt testen, a mely egyedül forró s a melynek megvan a
maga külön kis láza.

Senkise hitte volna, hogy a teaestély ilyen szépen fog sikerülni. Igen
sok konyak és svéd likör fogyott s a nagy kaput reggel hét órakor,
derengéskor nyitották ki. Jolán kisasszony jött ki elsőnek, óriási
kendőkbe burkolva, sietve, utána Richter és Csenkéék. Majd fölgyürt
gallérral, lármásan az urak.

– Menni kéne még valahová, – mondta Bajtzár és erre jóizűen, szívből
nevettek. Emlékeztek erre a mondásra városi mulatságokból.

– Menjünk reggelizni a kaszinóba!

Ez tetszett. Mind a kaszinó felé indultak. De a bányatiszték akkor már
messzi jártak és Jolán kisasszony Richter karjába kapaszkodott. Egy
kicsit szomorúan, félve szorította magához a fiú karját, szinte
konstatálta, hogy mellette van, hazakiséri, szóval, hogy még az övé.

De a lelke már tele volt reszketéssel, izgalmakat sejtett a jövőben.
Csenke bácsi széles kedvében volt. Nótázott és tűrte felesége
rendreutasításait. Istenem, de régen volt már egy kicsit berugva!
Richter vigyázva fogta karja alá a leány gyönge kis karját. Kissé a
fülében zúgott még Werther. És egy illat járt az orrában, valami gaz,
meleg heliotrop, a melyre minél inkább akart emlékezni, annál jobban
furakodott be a szaglásába. Ez új illat volt, az asszonyé, a mit
kénytelen volt magával vinni.

Az egymáshoz dűlő kis házak tetején rózsaszínbe játszott a szűz hó. A
nap már szétlehelte első világosságait, s az ég egyre áttetszőbb lett.
Friss téli reggel levegője járta az arczukat, a füstöt, forró lélekzetet
kikergette a tüdejükből, Jolánka köhögött is egy kicsit.

– Jól burkolózzál be, fiam – mondta Csenke néni, – Richter úr,
vigyázzon, még meghül ez a leány.

Megálltak s Richter a leány mellén szorosabbra göngyölte a kendőt.
Átfogta a derekán a kendő két végét s a leány mögött álló néni kezébe
adta megkötés végett. S mialatt a néni kötötte, rángatta, az így
beczézett, a szoros kötéstől szinte megtántorodó Jolán kisasszony
csöndes mosolylyal szólt:

– Richter úr, milyen parfümös maga…

– Igen – mondta Richter – ez a pesti hölgy nagyon jószagú. Kétszer
tánczoltam vele és már tele vagyok a szagával…

Erre szótlanul, sietve mentek tovább, nem is fogadva a sovány, aszott
tót leányok köszöntését, a kik dideregve álltak a beszalmázott kút
körül, míg az egyik húzta a vizet és csodálkozva mondták:

– Dobre rano… jó reggelt.


VII.

Az urak már le se feküdtek. Délutánra halasztották az alvást, csak éppen
megmosakodtak egy kicsit, úgy mentek az irodába. Délben is álmosan
gyültek egybe az ebédnél, semmi se izlett nekik. Az egyetlen frisskedvű
ember a doktor volt köztük, a ki nem mehetett el az estélyre, mert
tanácskozáson volt Selmeczen, ott is aludt. Ennek aztán mesélték a
részleteket. Bajtzár vitte a szót. A mikor szivarra gyujtottak, a doktor
– magas, sovány, fekete alak, mintha a középkori alkimiából szakadt
volna ide – hátradőlt a székében s csak éppen, hogy mondjon valamit,
kérdezte:

– És hogy tetszik az asszony?

– Nekem nagyon tetszik – mondta Bajtzár.

És erre hallgattak egy kicsit. Az asszony mindenkinek tetszett. És a
csöndben beleszólt Richter, igen halkan:

– Azt láttam.

Erre megint csönd lett, nem szándékosan, de mert mind fáradtak és
álmosak voltak. De Bajtzár mégis vörös lett. Erősen ránézett Richterre.
Ez nevetett:

– Láttam… hát láttam, mi van abban?

A kérdést már komolyan mondta, inkább csodálkozva, mint haragosan. De
Bajtzár mérges volt és odavágta:

– Nem szeretem a szamár viczczeket.

Szégyelte azt a gondolatot, hogy ő, a ki sokat adott arra, hogy
világfinak tartsák – az első, a kinek tulontúl megtetszik Éva. De
nyomatékos volt ez a rendreutasítás, mert két év óta ez volt az urak
közt az első éles hang. Nagyon kellemetlenül is esett. Talán el lehetett
volna ütni valami tréfával, ha Richter most már nem átallotta volna a
dolgot a többiek előtt. Visszaröpítette:

– Engem ugyan ne tanítson rendre!

Erre aztán közbe szóltak a békítők, a veszekedések igazi csinálói.
Csitították őket, véletlenül nem is lett baj a dologból. De pirosak
voltak mind a ketten, úgy, hogy komoly színe volt az egésznek. Így is
mentek szét az ebédről.

– Szamár vagy, Sándor – mondták Bajtzárnak, a ki komolyan haragudott:

– Hagyjatok békén.

És már kevesebb lett a tréfa az irodában, meg a katzenjammer is
mutatkozott. Mindenki végezte a dolgát, várta az estét, a puha ágyat és
az elalvás előtti édes, álmos perczeket.

Az asszony nem ment ki sétálni. Csak ebéd után kelt föl s a szobájában
maradt, olvasott. Egyedül volt és nem gyujtotta meg a lámpát. A fiúkról
csak keveset gondolkozott, de úgy vélte, hogy csacsik és nevetséges
figurák valamennyien. A melyik ez alól kivétel, az jelentéktelen. A
tűzhöz ült és nézte. Volt oka így egymagában ülni, hallgatni és
összehúzott szemmel nézni a tüzet Csütörtök volt s a mai délutánt
tulajdonképen Pesten, az Erzsébet-körúton kellett volna töltenie. Meg
volt híva egy barátnőjéhez zsúrra. Érezte, gondolta, hogy ez lesz az
első délután, a melyen magyarázzák, bonczolgatják Pestről való
eltünését. Arra alig mert gondolni, de azért homályosan átsuhant lelkén
a gondolat, hogy kellemetlensége is lett volna ezen az összejövetelen.
Hogy valami prüd asszony elment volna onnan miatta.

Elmerülő pillantással nézte a tüzet, mintha a mulandóságot nézte volna.
E pillanatban nagyon fájt valami a lelke mélyén. Bosszúsan ideges,
lázadó fájdalom volt, a miért így számüzetésbe kellett mennie. Majd
behunyta a szemét és maga elé képzelte a léha, ostoba és unalmas pesti
zsúrt. A fülig körülnyakkendőzött urakat, a tenyészéletet élő
asszonyokat, a kik úgy nőttek ki a szerelemből, mint a bárányhimlőből.
Utálta őket.

És bámulta a tüzet mély, gondolkodó pillantással, a tűzimádók forró
szerelmével. Ezeréveken át jön, száll vissza belénk a tűznek ez a pogány
imádata, magányos, bús délutánokon. Életünk nagy leszámolásait ennél az
oltárnál végezzük.

Halkan nyilt az ajtó és a sötét szobában megjelent a ritter. Egyideig
állt az ajtónál, aztán ő is leült a nyitott kandalló mellé, szótlanul
nézte a tüzet. Tudta, hogy most nem illik szólni. Nemes ilyenkor a
hallgatás és rokonság árad belőle. Együtt hallgatni az igazi rokonok
mély és emberi vonása.

Az asszony szerette volna azt mondani a ritternek:

– Köszönöm, hogy nem hagysz egyedül.

S a ritter szerette volna mondani:

– Szivesen jöttem, itt maradok. Nézd erős vállamat, komoly, okos
fejemet. Ez a tied.

A szétmállott, izzó zsarátnokon új hasáb lángolt. Kivetette fényét a
szőnyegre. Valami kicsit búgott is a kémény. A parázs mélyvörös
világából apró lángok keltek életre. Úgy lebegtek a parázs fölött,
mintha külön, önálló életük lett volna. Hátul a sárgák, aranyosvörösek
kergetőztek, itt-ott megvillant közöttük a rózsaszínű és a viola.
Nézték, a mint szökkentek, vékony nyelvüket addig nyujtották, a míg el
nem suhantak, a semmibe válva.

Az asszony azt gondolta: új életet kell kezdeni. Ez a kis falu pihenő
állomás. Valamit ki kell eszelni, okosan, szépen, hogy visszatérhessen
igazi földjére, a városba. Majd furcsa ellentétképpen a bányahivatal
uracskái jutottak eszébe. Gondolatban végignézett rajtuk. Látta ezt a
kis világot, ezt a fakó szerelmet Richter és a lány között. Majd
elgondolta, hogy most hol van; óriási hegyek közt, rengetegek alján,
felül minden csupa-csupa hó… A föld pedig férges alatta, tele
veszedelmes féreggel, járatokat vájó, követ őrlő, sápadt emberrel.

– Érdekes hely – mondta csak úgy gondolatban. Az ajka meg se mozdult.

A kandallóban nedves volt a hasáb. Forrt, főtt, sziszegett benne a pára.
Majd meggyuladt, haragosvörös nagy nyelvek csaptak föl belőle, szívták,
ették, emésztették a fát, a míg csak ketté nem mállott tüzes
roppanással, bele fordulva a parázsba, szaporítva a röppenő szikrákat, a
gyorsan suhanó lángocskákat, a lassanként mélyvörös, nyugodt parázszsá
váló, egyre fénytelenebb, csöndesebb, majdan a hamu alá búvó tüzet.

A ritter most nagyon sajnálta, az ő jó német szivével, komolyan és
igazán. És elgondolta, hogy mit ér minden, a mikor az igazi nagy bajok
ily nagyon láthatatlanok és csöndesek. Az arczát kissé égette a tűz, de
ezzel nem is törődött. A nagy csöndben meghallotta, a hogy az urak
távoztak a földszínti irodából. Beszélgetés, ajtócsukás hallatszott
tompán, a falakon át. Aztán mély csöndesség lett. Valahol a házban ütött
egy óra. Most érezte, hogy egyedül vannak a házban és lassú
ereszkedéssel, nyugodtan szárnyalva érkezik az este. Nem mert szólni.

Éva a térdére könyökölt s most már izzó arczczal, ragyogó szemmel nézte
a tüzet. Az alulról jövő zajról ismét eszébe jutottak az urak. Ekkor
gondolt először arra, hogy ő itt az egyedüli asszony. A tisztné senki, a
vérszegény, sápadt lány pedig semmi és azonkivül menyasszony. Egy kicsit
gondolt arra is, hogy könnyebb lesz felejteni, ha az urakkal
foglalkozik. Majd, hogy csunya vágyaikra gondolt s a negédeskedő
Bajtzárra, szinte ijedten húzódott közelébb a ritterhez.

A tűz hamvadt, egyre hamvadt, már annyi fénye se volt, hogy pirosra
festhette volna az arczukat. Csak a kandalló mélyén fölfelé szálló
füstbe tolakodott be a parázs csodálatosan mély, komor vörös szine,
besugározta a füstparányokat, úgy ment fölfelé valami vöröses-fekete
csöndes gomolygás a kéménybe.

A nagy forróság után fáztak. És a hidegséggel együtt megjött a szólás
ideje is. A ritter erőltetve mosolygott, s mintha most jutna eszébe, de
valójában azért, hogy Évának egy kis olcsó örömet okozzon, szólt:

– Ezek a csacsi emberek már egészen megbolondultak. Azt mondja a
vendéglős, hogy már majdnem összevesztek a kaszinóban…

Éva is mosolygott és fölnézett reá, kérdő pillantással. A ritter, mintha
Éva gondolatát hagyná helyben, felelt:

– Temiattad.

Mosolyogtak, s erre már a tűz a hamú alá bujt, csak itt-ott pislogott ki
alóla sunyi piros szemeivel.

– Igen – mondta a ritter és hozzátette: – mehetnénk vacsorázni.

Fölkelt, a karját nyujtotta Évának. Éva még mindig mosolygott, igen
csöpp kis vidámság szaladt be a lelkébe erre a leleplezésre, egy nagyon
olcsó gyönge kis diadal e fölött a pár hivatalnok fölött.

A ritter ezt meglátta rajta s örült. Persze, örömében ismételte is:

– Összekaptak miattad…

Éva vállat vont, mintha mondaná:

– Törődöm is velük… de azért jól esik.


VIII.

A fagy engedett és mosolygó napok következtek. Az uraknak pedig rendes
szórakozásuk lett, hogy vacsora után, különösen a csütörtöki estéken
fölmentek Évához egy kis teára. Az egy kis tea tizenkettőig is eltartott
és már nem világítottak ki két szobát a kedvükért. A kis csevegéshez,
zongorázáshoz elég volt egy szoba is.

Lassankint a ház rendes vendégei lettek s valósággal úgy érezték
magukat, mintha vacsora után hazamentek volna az ő igazi családjukba. Ez
tetszett mindenkinek. Viták kerekedtek, kicsiny hangversenyek történtek
ezeken az estéken. Csak a bányatiszték nem voltak ott. Ők nagyon is
messze laktak, sok lett volna éjnek idején annyit gyalogolni.

Jolán kisasszony pedig nyugtalan lett. Otthon szobájába vonulva
elgondolta esténkint, hogy most megint az asszonynál vannak az urak s ő
még mindig a heliotrop érzéki illatát érezte ki ezekből az estékből.
Lefekvéskor pedig a Werther zenéje járt a fejében. És mindezt Richternek
hallania kell, éreznie kell, ha ott van. És Richter beszélget az
asszonynyal. És Richter nem tagadja, hogy elég jól mulat ezeken az
estéken.

Egyszer meg volt híva ebédre Richter és nem jött el. Ezt még sohse
tette. Jolánnak ettől annyira megfájdult a feje, hogy majdnem a doktort
hívták. Későn, délután jelent meg náluk a mérnök.

– Miért nem jött? – kérdezték.

Akarta a nyugodtat adni, de nem sikerült neki:

– Fölvitt ebédelni az igazgató – mondta kissé rendetlenül – valami
ügyünk volt… vele kellett ebédelnem. Azt mondta, hogy ő majd ki fog
menteni Csenke bácsinál.

Erre mind elhallgattak. Jolán, a ki e perczben csak annak örült, hogy
itt látja, érzi a fiút, nem is kérdezte meg, hogy az asszony is ott
volt-e az ebéden.

Aztán bement Richterrel az ő tiszta kis szobájába. Itt ültek egy kicsit
és már akkor megint erőt vett a nyugtalanság a kisasszonyon.

– Csacsi bácsi – mondta furcsa mosolygással – nekem nem tetszik, hogy
maga az asszonynál ebédel.

Richter nem felelt. Ő is mosolygott, aztán vállat vont. Ez nem volt elég
a lánynak, aki fölháborodó visszautasítást várt.

– Csacsi bácsi – szólt megint – én nem akarom, hogy maga szerelmes
legyen az asszonyba.

Erre nagyon fájt volna nem tetsző feleletet kapnia, hát nem is engedte
szóhoz jutni Richtert. Megfogta a fejét, gyönge kis melléhez szorította.
Aztán eleresztette s ajkát kinálta neki. A mérnök pedig megcsókolta a
száján.

– Oly hideg az ajka – mondta a lány.

Megint megcsókolta, most már olyan nagyon és erősen, hogy Jolán
beleszisszent. Kipirult az arcza, máskor vértelen ajka most lángolt, A
hogy csak izmaiból kitellett, az ajkához szorította a fiú fejét s így
beszélt, ajkát az ő száján mozgatva, forró lehellettel:

– Nem akarom… édes… édes…

Az ablakon, a fehér függöny alatt valami szagos virág nézte őket. Ez a
virág – furcsa – tél közepén nyilott. A lány ápolta. Más nem volt a
szobában, csak ők ketten, meg a virág. És Jolánka mégis félve fogta át a
fiú nyakát, miután vége volt a csóknak és sírni tudott volna, úgy félt
valakitől. A mi erő volt benne, azt kiadta. Most már csak gyönge
simulással tette fejét a fiú mellére, s a hogy hallotta a szíve verését,
arra a taktusra mondta:

– Nem akarom…

De hogy erre a taktusra mondta, ezt nem tudta más, csak ő.


IX.

Kilencz óra mult néhány perczczel, a mikor Toganov úr megérkezett az
igazgatósági épület elé. Fölnézett az emeleti ablakokra s látta, hogy
világos van a szalonnak szolgáló szobában. Erre aztán nyugodtan,
csöndesen bement a kapun s megindult fölfelé a lépcsőn. Most már biztos
volt, hogy fönn vannak a kollégák. Ez rendes esti szokás lett. Hogy
fölért a kis folyosóra, egy kicsit hallgatózott. A szobából halk muzsika
hallatszott. Az asszony megint valami szomorú szerelmes dalt játszott.
Hetek óta ilyenekkel traktálta az urakat és a szerelemről beszélt velük.

Toganov egy kicsit hallgatta a zenét, aztán kellemetlenül kezdte magát
érezni. Majd megfordult s halkan ment lefelé a lépcsőn. Meggondolta
magát.

A földszinten az iroda üvegajtaján át világosságot látott. Benyitott.
Wurm úr mosta kezét a közös homokszappannal.

– Hát maga mit csinál itt, Wurm?

– Megyek haza – felelt a könyvelő s fölemelte vizes ujját: – pszt!

Figyeltek. Felülről, a falon át Éva hangja hallatszott, a mint az előbbi
dalt énekelte. Egy kicsit hallgatták, aztán a szerény Wurm, a ki azelőtt
nem nagyon koczkáztatott ilyen kijelentéseket, megjegyezte:

– Nem szeretem az ilyen dolgot. A nagyságos asszony megbolondítja még
mind az urakat.

– Maga nem megy föl?

Wurm törülközés közben felelt:

– Nem én. Mostanáig dolgom volt, most hazamegyek. Ezek az urak most
mindig az órára néznek és a mikor csak lehet, már előbb elszaladnak
vacsorázni, hogy valahogy el ne késsenek a konczertről… Nekem ugyan nem
kell.

Azzal, mintha ez valami nagy erény lett volna, a mosdóra csapta a
törülközőt.

Toganov nem árulta el, hogy visszafordult az útról.

– Én most jövök a kis vasúttól – mondta – jöjjön haza. Megyek én is.
Majd főzünk teát.

Wurmnak tetszett ez a kis különválás. Vette a kabátját, eloltotta a
lámpát, bezárta az ajtót és ment az oroszszal. Egy házban laktak,
ugyanannál a tótnál. Otthon a kis vaskályhára tette a teáskannát az
orosz és pipára gyujtott. Wurm a kályhához ült és a petroleumlángba
nézett. Ez a két egyszerű ember sokszor szokta így tea mellett elmondani
egymásnak véleményét a világról. Most különösen bensőnek tünt fel
előttük ez az együttlét, mert elgondolták, hogy a többi most az
asszonynak udvarol.

– Ki hitte volna ezt, – mondta Wurm. – Egy hónappal ezelőtt úgy éltünk
itt, mint a barmok.

Aztán, hogy az orosz nem felelt, csak egy másik székre tette a lábát,
minden átmenet nélkül hozzátette:

– Ez a Richter nem érdemli meg azt a leányt.

Az orosz még mindig nem szólt. Mély fekete szeme a falat nézte s komor
redők ültek a homlokán. Wurmot ez nem alterálta:

– Nem érdemli meg – beszélt – higyje el, Toganov úr. Én tegnap olvastam
az ágyban egy regényt; abban az van, hogy egy férfi megcsókolja a
menyasszonyát, titokban, hogy senki se lássa. Oly szép regény ez. Én úgy
elgondoltam, hogy ha én Jolánt úgy megcsókolhatnám egyszer, hogy senki
se lássa, de ő akarja… ez olyan gyönyörű volna, Toganov úr…

A kis kályhán sustorogva türelmetlenkedett a teafőző. Most kezdett
forrni a víz. Wurm ezt nézte, miközben halkabban folytatta:

– Én még mindig nagyon szeretem ezt a leányt. Én mindig mondtam magának,
Toganov úr. Kezdem látni, hogy az a Richter nem is olyan nagyon
szerelmes. De én mégsem remélek. Nem tudnék feleségül venni egy olyan
leányt, aki…

Forrt a víz. Toganov belefordította a kanálra kikészített teát.

Most szólalt meg először:

– Adja ide a csészéket – mondta.

Wurm már tudta, hol vannak a csészék. A kályha mellé tette egy székre.

– Maga még mindig szerelmes? – kérdezte aztán Toganov minden érdeklődés
nélkül. Aztán teljesen közömbösen tette hozzá:

– Járjon a nagyságos asszonyhoz, hátha beleszeret.

Wurm beöntötte a teát, mondván:

– Igaza van. De én szamár vagyok.

A jó orosz tea illata szállongott közöttük. Kanalazni kezdték. Wurm az
orosznak az arczát nézte, aztán hirtelen megszólalt:

– Maga miért nincs ma a hangversenyen?

Gúnyosan hangversenynek hívták egymás közt a vacsora utáni
összejöveteleket.

Toganov vállat vont. Majd letette a csészét és erősen a szemébe nézett a
könyvelőnek:

– Én vigyázok magamra.

– Nem lehet – mondta nyugodtan Wurm.

– Hát én megmutatom, hogy lehet. Soha többé nem megyek föl este. Soha
nem nézek az asszonyra. Nem is megyek ki az utczára, ha tudom, hogy
sétál.

Ezt már mind mélyről jövő, komoly hangon mondta, de már nem birt
magával. Fölállt, nadrágzsebébe dugta a kezét s sétálni kezdett a
szobában.

– Úgyse marad itt sokáig. De a míg itt lesz, engemet nem lát. Engemet
nem fog megbolondítani ezekkel a muzsikákkal, meg a szemével. Én nem
hagyom magamat. Én egy szegény ember vagyok. Hagyjon nekem békét.

Nagyon egyedül érezte magát ebben a pillanatban itt Európa közepén, a
sok idegen közt. Az apjára gondolt, a ki Odessza mellett fűszeres volt
egy kis faluban.

– Haza fogok menni – mondta fájó, de mégis durczás hangon.

Wurm szürcsölte a teát. Kissé félt ettől a sötét orosztól. Azt hitte,
hogy nihilista. Ha így kitört belőle valami, nem szeretett ellene
szólni. Csitította:

– Üljön le Toganov úr, kihül a teája.

– Haza fogok menni – mondta csökönyösen – már két év óta nem láttam az
apámat.

Messzi tájakon át Dél-Oroszországban járt a lelke. Sok volt benne a
keserűség. Leült és hallgatva itta ki a teát. Aztán az előbbi hangon
szólt, hogy újra szájába vette a pipát:

– Engem ne bántson.

Ez az asszonyra vonatkozott. Wurm, a ki a kereskedelmit végezte Pesten s
azért igen okos fiúnak tartotta magát, így védekezett:

– Feküdjék le, Toganov úr. Ma nagyon izgatott.

Toganov csöndesen mondta:

– Nem fekszem le. Reggelig itt fogok ülni.

Wurm nem szólt semmit. Még egy ideig fujta ő is a füstöt, aztán
ajánlotta magát és aludni ment, hátra, az udvar túlsó végébe. Toganov
szótalan maradt, a köszöntését se fogadta. Mozdulatlanul ült a kályha
mellett, szítta a pipáját és egy pontot nézett a sötét falon. Csupa füst
volt a szoba s a kis kályha pokoli melegséget árasztott. Egészen vörösre
izzott. Virasztani való éjszaka volt.

Wurm úr levetkőzött a szobájában, elfujta a gyertyáját s a mint szokta,
nagy sóhajtással bujt a dunna alá. Aztán félhangon mormolta, a mit az
előbb nem mert, de szeretett volna hangosan mondani:

– Maga szerelmes, Toganov úr.


X.

A kaszinó vendéglőse másnap délben, miután a levest már az asztalra
tette, kelletlenül szólt:

– Tetszik látni, most is hiányzik egy csomó úr.

A kis kövér korcsmáros némileg túlzott. Az «egy csomó úr» nem volt más,
mint Toganov és Richter. De túloznia kellett, mert ez kitünő pointe volt
előbbi panaszkodásaihoz. Ebéd előtt szóba egyeledett az urakkal és
elmondta nekik, hogy mióta a nagyságos asszony itt van, kevesebb a
jövedelme. Nyakán marad az étel. Az urakat pedig nem lehet
kényszeríteni, hogy abonáljanak, mert sokszor küldik őket más faluba,
Szélaknára, Selmeczre, Pestre is – szóval ez így nagyon szomorú. A
könyveit is előhozta:

– Kérem – mondta az elhízott emberek sipogó, vékony hangján – ki tudom
mutatni számszerint. Tessék nézni. Kedden csak két úr volt ebédre.
Azontúl az egész héten mindig hiányzott valaki…

A felesége a küszöbön állt és hozzátette:

– A mi rezsink nem olyan, hogy ezt el tudjuk birni… Ha nekem egy csirke
megmarad, az mindjárt kár.

Az urak közömbösen hallgatták ezt az ideszakadt két embert, a mint
panaszkodik. Eddig nem nagyon álltak velük szóba. Most egyszerre komikus
alakok lettek, a hogy az ajtóban álltak, panaszkodtak, mutogatták
piszkos kis könyveiket.

– Lássuk a húst – mondta Bajtzár.

Erre zsebredugta a könyvét a korcsmáros.

– Igenis – felelt még mindig panaszkodó hangon. Azontúl nem is beszélt.

Timkó úr, az orvos volt az első, ki a távollevőkről kezdett beszélni.

– Hol lehet Toganov?

– Egész éjjel nem aludt – mondta Wurm.

– Szerelmes – tette hozzá Bajtzár.

– Hát Richter?

Megint Bajtzár volt a leleplező:

– Az is.

– Csak nem az asszonyba?

– Nem lehessen tudni.

Ették a húst buzgó étvágygyal. Vértes halkan szólt, hogy a kocsmáros ne
hallja:

– Toganov talán az asszonynál ebédel.

A kis Wurm reménysugárral a szemében tette hozzá:

– Talán Richter is.

– Ez becstelenség volna Richtertől – jegyezte meg Bajtzár.

Nyilott az ajtó és Richter lépett be.

– Jó napot. Van még leves?

Azzal az asztalhoz ült. Az urak nem szóltak, mert Bajtzár legutóbbi
kijelentése minden beszélő kedvet elvágott. Kiváncsiak voltak, hogy most
mi lesz. Bajtzár már a multkor is összeveszett Richterrel. A nagy
csöndben kissé izgatottan dőlt hátra székében Bajtzár, s mi közben
szerette volna a közömböst játszani, így szólt:

– Richter úr, szidtuk. Azaz én szidtam, de csak föltételes módban.

Richternek nem lehetett jó kedve. A hangulat különben is feszült volt.

– Mit mondott?

Az elegáns Bajtzár nem akarta, hogy ő valakinek a háta mögött mondott
legyen valami rosszat.

– Az mondtam – szólt mosolyogva – hogy ha ön az asszonynál ebédelne, az
nem volna szép. Úgy mondtam, hogy becstelenség volna.

Richter letette a kanalat. Nézett, szinte csodálkozva, de izgatottan.
Aztán félrekapta a fejét, mert bejött valaki a szobába. Toganov volt.
Sápadt, virrasztó arczczal, komoran jött, valami köszöntést dörmögött és
leült enni.

– Azt mondta? – kérdezte Richter.

– Azt.

– Ha még egyszer mond rólam valamit kolléga, betapasztom a száját. Érti?

Föl is emelkedett ültéből, mintha fenyegetését mindjárt be is akarná
váltani. Bajtzár fölvette kabátját, kalapját és ment.

– Alászolgája, uraim.

– Tészta nem tetszik? – kiáltotta utána a korcsmáros.

– Nem.

Kiment. Csönd lett, csak az üvegajtó mögött hallatszott a korcsmáros
duruzsolása, amint németül mondta a feleségének, hogy ezek mind meg
vannak bolondulva. Az urak nem mertek szólni. Az első párbaj gondolata
lebegett közöttük, itt, ezen a békés, baráti kis telepen. És Toganov se
szólt, Wurm se szólt, Vértes is hallgatott, a doktornak se volt kedve
beszélni. Ő már látta is magát párbajorvosi minőségben. Richter érezte,
hogy neki kell beszélnie. Hát beszélt:

– Mit akar ez tőlem? – mondta. – Soha életemben nem bántottam senkit. Ez
a majom pedig most már másodszor kezd ki velem. Egyszer úgy rá találok
ütni, hogy soha többé nem kel föl.

– Borzasztó, borzasztó – bátorodott fel most már a kis Wurm is – azelőtt
sohse történt ilyesmi.

Richter folytatta:

– Elég bajom van nekem, mit kezd ki velem még ő is. A Jolán beteg, onnan
jövök és itt mindenféle ostobaságot beszélnek.

Wurm elhallgatott. Neki elég volt annyi, hogy a Jolán beteg. Ez igazán
fájt az ő szivének. Mint a régi idők reménytelen szerelmesei, szeretett
a távolból jót tenni a leánynyal, gondolni rá, gondoskodni róla, a
nélkül, hogy az tudná.

– Nem is jöttem volna ide, mert már a multkori pimaszsága óta nem tudok
a szemébe nézni. De a doktor úrnak akartam megmondani, hogy ebéd után
menjen oda.

– Odamegyek – mondta a doktor.

Vértes fölkelt, köszönt és elment. A doktor még fekete kávét kapott,
aztán ő is távozott, a legújabb beteghez sietve.

Toganov még mindig hallgatott. Valamire készült. Richter gondolkozva
szívta a szivarját. Wurmmal egyikük se törődött. Az szegény igazán
szomorú volt, mélyen szomorú. Majd ő is felkészült, s elhatározta, hogy
véletlenül találkozni fog a doktorral, a mikor az Csenkééktől visszafelé
jön.

Így már csak ketten maradtak. Úgy egy negyedóráig hallgattak, a nélkül,
hogy gondolataikban egymásról tudomást vettek volna. Aztán Richter –
miután bizonyára elhatározta magát valamire – egyet szippantott a
szivarjából és rászólt az oroszra:

– Was ist, Toganov?

Erre nagyot sóhajtott Toganov, fölkelt és azt mondta:

– Nichts.

Ő is elment. Richter egyedül maradt.

Az orosz naposabb úton ment a hivatal felé. Most már erősen elhatározta
magában, hogy fölmegy az asszonyhoz és beszél vele. Ment is, elment a
hivatal ajtaja előtt, föl a lépcsőn, csökönyösen, szinte vadul, mindenre
készen. Az igazgató egész nap nem volt otthon. Így még könnyebb lesz
beszélni az asszonynyal.

– Toganov úr szeretne a nagyságával beszélni, – mondta a libériás tót.

– Tessék bejönni.

Éva az ablaknál ült és himezett.

Az orosz már napok óta készült erre a látogatásra. Tudta, hogy az első
mondatoknál lámpaláza lesz, de bizott abban, hogy ez hamar elmulik.
Tenni kellett valamit, ez bizonyos volt. Az asszony leültette, szembe
magával, az ablakhoz. Künn sütött a nap, a téli, ebédutáni édes napsugár
járta a háztetőket, az utczát.

– Nagyságos asszony – kezdte az orosz kissé hivatalosan – én valami
nagyon furcsát fogok önnek mondani. De ne haragudjék érte. Nézze, nekem
itt senkim sincs. A legközelebbi élőlény, aki hozzám tartozik, két
országon túl lakik egy kis faluban. Az apám…

Édesen, családiasan, melegen hangzott el köztük ez a szó: apám. A kis
öreg orosz, a ki fűszert árul egy hóborította kis muszka faluban. Valami
ócska, sötét kis boltban. Hátul petroleum-lámpa ég.

Az asszony letette a himzést és igazi rokonszenvvel hallgatta ezt a
sötétfejű oroszt. Ezt a tehetetlen erős fiút, a ki most az apja említése
után egyszerre gyerekké vált.

– Az apám – mondta – nagyon okos ember. Ő bizonyára jó tanácsot adna, ha
hozzája fordulnék, de félek, hogy megijesztem.

Most már erősen érdeklődött Éva:

– Hát mi az, kedves Toganov, miről van szó?

Toganov a földre nézett:

– Arról van szó – mondta nagyon csöndesen, alig hallhatóan – hogy
szerelmes vagyok. Nagyon szerelmes vagyok.

Eszébe jutott, hogy ezt talán már mondták is itt ennek az asszonynak.
Hozzátette:

– Nem csak én magam.

Hallgattak egy kicsit. Az asszony kinézett a kedves napsugárra. Sokat
gondoltak e perczben. És Toganovnak elmulott a lámpaláza.

– Én magába vagyok szerelmes – szólt – de úgyis tudom, hogy hiába. Nem
is jöttem másért, csak tanácsért. Azt fogom tenni, a mit mond.

Éva már sajnálta is az árva oroszt s a hogy lehajtott fejét nézte,
meglátta rajta a nagyon fekete férfiak korai ősz hajszálait.

– Egy ősz ember – gondolta magában – és ilyen árva, ilyen tehetetlen,
ilyen szerelmes.

Érezte, hogy egy kis sajnálaton kívül semmi köze sincs hozzá.

– Adjon tanácsot – mondta az orosz.

Éva a szemébe nézett a jó okos asszonyok ama pillantásával, a mely
honorálja azt, hogy ez az ember meg tudna halni érettük.

– Utazzék el – mondta.

És ez úgy hangzott, mintha már életében sokaknak mondta volna. Mint a
hogy az orvos mondja: «Maradjon ágyban.»

– Hová?

– Haza. Menjen az apjához és mondja meg neki, hogy messze, messze, egy
szerencsétlen asszony csókolja a kezét. Mert ilyen jó, becsületes fia
van.

És már szerette az okos, öreg kis muszkát. Látta is, a mint bundában,
fülére húzott sapkában áll a boltajtó előtt és pipázik. Csak szép fehér
szakálla látszik. Jönnek a szomszédok és kérdik: «– Mit csinál a fiú?»
És az öreg egy levelet mutat s mondja: «A fiú vegyész.»

Toganov fölállt:

– Hát én elmegyek – szólt és a kezét nyujtotta az asszony felé.

Az asszony kezet adott neki:

– Csókolja meg a kezemet.

Aztán úgy álltak ott kis ideig. Az orosz a szájához szorította a
madárbőrű finom asszonyi kezet. És érzett a csókján, hogy ez kevés neki,
az asszony szinte szomorúan nézte. Majd halkan mondta:

– Nézze, Toganov úr. Maga az egyetlen ember, a kit én szeretek. Már úgy.
Lehetett volna a barátom. A pajtásom. És szerelmes. Nagyon kár…

Az orosz elfordult. Talán sírt. Kiment csöndesen, megnyugodva. Lement a
lépcsőn, a kis térre. A gépész a napon ült és pipált, a gépész nagyon
irigylésreméltó ember volt. Még fölnézett egyszer az ablakra. Éva a
himzése mellett ült és nem himezett. Ez jól esett neki. Valami csöndes,
szinte jóleső szomorúsággal ment át a téren, el a másik tárna felé.
Ilyen törékeny egy orosz vegyész – gondolta.

A doktor jött vele szemben Wurmmal. Nem is kérdezett tőlük semmit, azok
mégis feleltek:

– Rosszul van, nagyon rosszul.

– Kicsoda?

– Kicsoda? Hát a Jolán. Láza van. Ezt is az az asszony csinálta.

Wurm egészen sápadt volt. Az orosz a szép, a finom, az illatos asszonyra
gondolt.

– A vőlegénye feléje se néz – mondta Wurm. A doktor pedig hozzátette:

– Az is bolond.

Azzal elváltak. A nap nagyon szépen sütött, az olvadás illata lengett
körülöttük. A valahol nagyon messze már sarjadó tavasz idáig reszketett
a langyos levegőben. Az orosz lefelé ment, a másik kettő csöndesen
baktatott fölfelé. És a doktor elgondolta, hogy ha Éva nem jött volna a
faluba, a vegyész most a laboratoriumban ülne, Wurm könyvelne, s ő pedig
otthon pipálva olvasná az ujságot.

De az asszony eljött a faluba.


XI.

A doktor nagyon csalódott, a mikor azt hitte, hogy párbajorvos lesz.
Elmult egy nap és senki se jelentkezett. Ritter von Sterk, a kinek a
füléhez jutott a veszekedés hire, tapintatos ember volt, s nem akart
kéretlen békítő lenni. Az első egyenetlenség ugyan kellemetlen órákat
szerzett neki, de föltette magában, hogy addig semmit se tesz, a mig a
felek egyike be nem jelenti neki a dolgot. Ráér majd akkor közbelépni.
Különösen az bántotta, hogy az asszony miatt vesztek össze.

De egyik se szólt semmit. Kezdte azt hinni, hogy volt eszük, s ide ebbe
a kis fészekbe nem hozzák magukkal a párbaj ostobaságait. Másnap este
azonban már nem birta, s magához hivatta bizalmasát, Vértest.

– Mi van ezekkel?

Vértes, a kis fontoskodó előbb előadta a dolgot, úgy, a hogy a kaszinó
ebédlőjében megtörtént. Végül azonban kénytelen volt kijelenteni, hogy
nincs tudomása egyébről. A huszonnégy óra már elmult és senkit sem
kértek fel a segédkezésre.

Ezzel ugyan nem lett okosabb az igazgató. Nyugtalanul tért aludni. Nem
tette fel az izgága Richterről, hogy ilyesmit elnyel.

Richter nem is nyelt el semmit. A fiúk csak éppen egy kicsit a maguk
gusztusa szerint intézték el az ügyet.

Richternek az nap délután lenn, a nagy aknában volt dolga. Öt óra
lehetett, a mikor robbantottak. A hogy ment a legalsó járaton, egy
szaladó munkás megkapta a karját és magával rántotta:

– Robbantanak.

Szaladt ő is és egy szomszédos, félköralakban kivájt üregben ült le,
hogy kivárja a robbantást. Ott már akkor volt vagy husz bányász. A
köveken gubbasztottak, pipáztak s előttük a földön égett a mécses. A kis
üreg hamar megtelt pipafüsttel, a komisz dohány marta a szemét. Mind
hallgattak ebben a várakozó perczben, s ekkor a nagy csöndben hallani
lehetett, amint alattuk, fölöttük, körülöttük mindenfelé kopácsolnak az
emberek. A vastag sziklákon át száz meg száz apró, halk koczczantás
hallatszott, rendetlenűl, hol lassabban, hol gyorsított ütemben. Aztán
egyszerre tompa, visszhangtalan dördülés vágott a csöndbe, kövek közé
fojtott nagy, erős hang. Utána mindjárt egy másik, kisebb pukkanás. És
jött a kénfüst, köhögtek, dörzsölték a szemüket. És mindjárt szét is
széledtek.

Richter egyedül maradt a most már sötét üregben, a melynek rejtett
folyosóin egymásután haltak el a sárga lángok, meg az emberi szavak.
Csönd lett megint, ismét hallatszott az a végtelenül halk kis koczogás –
mintha félénk madarak koczogtatnának valami vastag ablakon.

Tudta a járást, s az egyik folyosó felé indult, hogy a felvonó géphez
jusson. A folyosó elején haladt még, kelletlenül, összehuzódva, hogy a
víz a nyakába ne csöpögjön, nagyokat lábalva a czuppogó agyagban, a
mikor messze valahol egy imbolygó fénypontot látott meg. Arrafelé már
hónapok óta nem dolgoztak, s mindjárt valami lopásra gondolt. El akarta
oltani mécsét, hogy megleshesse a titokzatos alakot, azonban látta, hogy
a világosság egyre közelebb jön. Szaporábban lépkedett feléje, s a
folyosó közepe felé már látta is a közeledő emberi alakot.

Bajtzár volt.

Hamarjában nem tudta, szótlanul menjen-e el mellette, vagy tegyen-e úgy,
mintha sietne, s mondja, oda se nézve;

– Szerencse föl.

De nehéz lett volna itt a föld alatt, ilyen magányos helyen úgy tenni,
mintha elkerülné a figyelmét. Aztán ideje se volt a gondolkozásra, mert
Bajtzár már előtte is állt.

– Richter úr, – mondta minden bevezetés nélkül – jó, hogy találkozunk.

– Állok a rendelkezésére – szólt Richter komolyan, kissé meghajolva.

Furcsán néztek egymásra. A mindig elegáns, európai Bajtzáron piszkos,
sáros kabát volt s valahol nagyon mélyen léphetett az agyagba, mert a
sár czombjáig ért, nem is lehetett látni, hol végződik a csizmája.

– Richter úr – mondta – még lehetne huzni a dolgot egy ideig, de az nem
ér így semmit. Vagy maga, vagy én.

Richter hallgatott. Várta a többit.

– Itt – folytatta Bajtzár – azt hiszem, nem lehet szó etikettről. Kell a
kutyának a párbaj. Nem szeretek a szamaraknak alkalmat adni, hogy
smokkoskodhassanak. Nem kell segéd. Én érzem, hogy mi egymás legnagyobb
ellenségei vagyunk. Beszéljünk nyiltan: szerelmes ön?

– Az vagyok.

– Az asszonyba?

– Abba.

Mélyen, hétszáz méternyire a föld alatt, két olajláng világánál hangzott
el ez a szó. A vőlegény megmondta, hogy másba szerelmes. És már
reszketett, izzott a dühtől. A mécsesét izgatottan lóbálta.

Bajtzár még közelebb ment hozzá:

– Hát én is szerelmes vagyok. És vagy maga, vagy én!

Ezt most már másodszor mondta, de más hangon, magasabban, rekedt
kiáltással.

Richter ordított:

– Mit akar tőlem?!

Itt nem volt visszhang. Csak ott maradt köztük ez az állati bődülés,
befogta az agyag, a sár, az a rettenetes nagy földtömeg, a mely fölöttük
feküdt, a hátán házakkal, emberekkel, a hó alatt alvó füvecskékkel.

– Magánál van a revolvere? – mondta Bajtzár.

– Nincs.

– Hát nálam van egy. Itt odább fölállunk. Sorsot huzunk. Az egyik lő
elébb; ha talál, jó, ha nem talál, kiáll a másik elibe.

Most nem is gondoltak arra, hogy más számba vehető riválisuk is lehet.
Csak egymást látták. A vőlegény érezte, hogy most már nincs menyasszonya
és vagy az asszony, vagy a halál… A másik pedig azt látta, hogy ez az
ember nagyon szerelmes lehet, ha ily sokat áldoz.

Kis kövekkel sorsot huztak. Bajtzáré volt az első lövés. Fölálltak,
mindenik a kezében tartotta a mécsesét.

A vér mind a fejükben lángolt, lüktetett. Még arra se gondoltak, hogy ha
az egyik meghal, a másikat bezárják.

Bajtzár lőtt és belelőtt Richter karjába. A kis német ordított egyet,
aztán a nagy fájdalomban szinte vonítva mondta:

– Összetörte a karomat. Én jövök.

Bajtzár odaadta a pisztolyt. És Richter kegyetlenül, hosszasan czélzott.
Nem törődött a balkarjával, de kétszer is le kellett eresztenie a
revolvert, úgy tépte a fájdalom az összezúzott csontot. Aztán megint
czélzott és nagy csöndben hallani lehetett összeszorított fogain átjáró,
sziszegő, mély lélegzetet.

Lőtt és nem talált. A sárba dobta a pisztolyt és megfordult, ment,
folytatta az útját a felvonógép felé. Csak ennyit mondott:

– Ez semmi. Mit értünk vele.

Aztán fölrándult a válla, úgy fájt. Távozóban mondta:

– Disznóság.

Elment. Mind messzibb járt tétova mozgással a mécsesének lángja. Aztán
csak egy kis fényes pont lett a határtalan vaksötétben. Bajtzár
fölszedte a pisztolyt a sárból és szégyelte, hogy az ő eszméje volt ez
az őrült, regényes párbaj. Érezte, hogy ez a fiú lefőzte. Kiállt és most
úgy viszi a meglőtt karját, mint valami kissé súlyos, kissé kellemetlen,
de azért nem jelentékeny terhet. Megindult ő is az ellenkező irányba. A
két pukkanásra senki se jött elő. Egész délelőtt durrogott a dinamit a
bányában. Az itt nem ujság.

És a mértföldhosszú, a szomszéd faluig vezető keskeny folyosón mindegyre
jobban távolodott egymástól a két fénypont. Sötétség maradt utánuk,
mérhetetlen, nap nem járta feketeség. És ha most ott maradt volna
valaki, a hol az imént szemben álltak egymással, hallotta volna a
félénk, gyönge koczogtatást, alul, fölül, jobbról, balról, hol gyorsabb
tempóban, hol kissé fáradtabban, de folytonosan, örökösen, a hogy már
talán kétezer év óta hangzik.


XII.

A felvonógépre várni kellett. Épp most indult el fölfelé a rozsdaette,
primitiv kis vastábla, a melyre köröskörül rács volt verve, s a melyet a
terminológia felvonógépnek nevezett, hát a bányászok se nevezhették
másként. Kis ideig egymagában állt ott Richter, behunyta a szemét, úgy
sajgott a karja. Ez az éles, marczangoló fájdalom úgy végigette magát a
testén, hogy nem is hallott. Csak akkor riadt föl, a mikor egyszerre
halk basszushangon szólította meg valaki:

– Szerencse fel!

Egy öreg tót volt, a Pavlik. Régi munkás. Megbillentette a kalapját,
aztán ő is odaállt várni. Mindjárt a nyomában még jött néhány ember.
Hallgatva, türelmesen várták a gépet.

Aztán, hogy megérkezett a gép, ráálltak mind, udvariasan elsőbbséget
engedve a mérnöknek s megadták a kis haranggal a jelet. Lassan,
recsegve-ropogva emelkedett fölfelé a sötétben a kis vastálcza. Hogy
éppen mondjon valamit, megkérdezte tőlük Richter:

– Hogy vannak?

És meglepetten hallotta a feleletet:

– Rosszul, nagyon rosszul.

Az öreg Pavlik panaszkodni kezdett Vértesre. A jelentéktelen Vértesre, a
kiről eddig semmit se lehetett hallani. Panaszkodtak, hogy goromba lett
és nem törődik velük. A «társládát» – az ő segélypénztárukat –
elhanyagolja. Abból se lesz semmi. És gondatlanul csinálja a
nyilvántartást, dolgozni kergeti a betegeket.

És hozzátette az öreg Pavlik azt is, hogy ebben a sztrájkos időben nem
jó így bánni a munkással. Az ember utóvégre is nem ló. És az állami
bányában van egy-két szoczialista, annak titokban jár a szája a
korcsmában.

Lassan, óvatosan ment velük fölfelé a gép és Richter haragudni kezdett
Vértesre. Csak most kezdte tudomásul venni – eddig is tudta, de ügyet se
vetett rá – hogy Vértesnek is tetszik az asszony. De Vértes nagyon
jelentéktelen figura volt.

Aztán itt, a hol lassudó, hol megint kedvet kapó felvonón a bánya
nyirkos sötétjében maga elé képzelte az asszonyt. Szép, suhogó ruhájára
gondolt, hajlékony derekára. Már sokszor elképzelte, hogy mily
csodálatos érzés lehet, ha ez a szépek-szépe hozzásimul egy
férfitesthez. Az külön művészet. Némely asszonyt megölel az ember –
gondolta – úgy, hogy a térdétől az ajkáig összeér vele. És hideg marad,
nem közlékenyek az idomai. Mig más asszony, igaz hogy az ilyen ritka,
csak a térde érintésével is kérdéseket, feleleteket, asszonyi igéretet
és gondolatot fejez ki. Ilyen lehet Éva is. Így képzelte.

Még a karja sajgásáról is megfeledkezett miközben ez járt az eszében, s
ennek a gyönyörnek a reménye melengette a vérét. Az meg egészen
természetes volt, hogy az öreg tótra nem figyelt. Az öreg még most is
egyre beszélt, míg a többi szívta a pipáját és hallgatott. Egymáshoz
szorulva álltak így öten a vastalp közepén, hogy az egyensúly ne
szenvedjen. És a hogy később megint megütötte egy-két panaszos szó a
fülét, mellékesen azt gondolta, hogy ezek a szegény, piszkos emberek
most úgy panaszkodnak, mint az elhanyagolt gyerekek, a kiknek az anyja
szeretőt tart.

Fölértek a legfelső tárnába. Innen vízszintesen vezet kifelé az út. A
munkások látták, hogy a mérnök úrnak nincs nagy társalgókedve, hát külön
mentek, mögötte.

Az asszony.

Még mindig ez járt az agyában. Most már forró kivánattal, indulatos
lelkének minden vágyával sóvárgott utána. S hogy a szép tisztaságot, a
finom parfümöt és a rendben fésült haj gyönyörűségét elgondolta,
undorodni kezdett a komisz dohány és kénszagtól, a sártól, a piszkos
bányászoktól. Sietett előre, s valósággal boldog volt, a mikor egy
fordulónál a távolban meglátta a kijáratot, a tárna száját. Úgy
ragyogott ez a szűk kis kapu, mint egy darab kerek, ezüstös fénynyel
itatott zafirkő. Egyre nagyobbodott, hogy közelebb ért hozzá. Aztán
olyan lett, mintha világoskék üvegablak volna. Fény nem jött be rajta,
csak maga a kapu világolt erős ragyogással a mély feketeséghez szokott
szem előtt. S a mikor már csak néhány lépés választotta el tőle,
föllélekzett, szinte szeretett volna kiáltani örömében. Künn pazarul
verte a napsugár a földet, az itt-ott csomókban maradt havon fehéren
izzott, adta, bőven adta az eleven fényt.

Eloltotta mécsesét és halkan, mosolyogva mondta:

– A nap. A nap.

Talán nagyon boldog lett volna e pillanatban, egy új szerelem reményének
a küszöbén, ha nem fájt volna a karja. A válláig nem érzett mást, mint
egy fájó, lüktető, zsibbadó terhet. Balra kanyarodott, hogy lefelé
siessen, az orvoshoz.

Szekérrobogást hallott maga mögött, s nem állhatta meg, hogy meg ne
forduljon. Egy bundás, úrifajta ember ült a bricskán. «Ki lehet ez?»
kérdezte magában, s félreállt az útból. A kocsisnál két kis koffer
terpeszkedett. Szegény fölrakta rá a lábát, úgy ült ott, mintha
kicsavarták volna. Most már kiváncsi lett, s hogy melléje ért a kocsi,
elébbre lépett.

Az utas meglökte a kocsist:

– Halt!

Ekkor látta, hogy a nagy bundában Toganov ül a kocsin. A fejét fülig
rejtette egy prémes sipkába, a melyet itt azelőtt sohse hordott.

Richter nem értette a dolgot. Toganov kocsin és – kofferekkel…

Fölült hozzá és a bricska újból megindult. Csodálkozva kérdezte:

– Hova megy, Toganov?

Az csöndesen szólt:

– Haza.

– Hová haza?

– Oroszországba.

Hamarjában oly nagyon meglepte a dolog, hogy nem mert tovább
kérdezősködni. Se bejelentés, se bucsú, semmi. Mi ez?

Úgy ültek ott egymás mellett egy darabon, aztán nekibátorodott:

– Hát mi lelte magát? Megőrült?

– Meg.

Egy pillanatra talán el is hitte. Erősen a szemébe nézett:

– Bolondozzék az öregapjával, Toganov. Hát ne hagyja itt ülni az embert!
Hova megy?

– Az apámhoz – mondta az orosz.

Ez a szó itt a zökögő bricskán nem hallatszott úgy, mint az asszonynál,
a csöndes szobában. Hozzátette:

– Megyek el, mert nagyon szerelmes vagyok. Az isten áldja meg magát is,
Richter úr.

Könnyezett.

Richter hallgatott. Ez nagyon erősen hatott rá. Szivből sajnálta a jó
oroszt, a ki ilyen becsületes ügyefogyottsággal oldja meg a nagy
kérdést. Nem is beszél vele azontúl. Két év alatt nagyon megszerette és
most rosszul esett ilyen hirtelen megválni tőle. Az asszony iránt egy
kis keserűséget érzett. Azt is érezte, hogy most már szét fog zülleni ez
a kis társaság. Igazán nagyon fájt neki, hogy az orosz elmegy.

Közel értek a doktor házához.

– Na én itt leszállok, – mondta a mérnök – áldja meg magát a jó isten,
kedves Toganov.

Ez az «isten áldja meg»-nek a melegebb, magasabb fokú variácziója
majdnem könnyeket csalt az ő szemébe is.

– Jöjjön velem Selmeczig, – mondta az orosz.

Richter a vért mutatta a kabátján:

– Nem lehet. Nagyon megütöttem a karomat, azt hiszem el is törött.

– Alászolgája…

Aztán mindjárt megölelte és megcsókolta a mérnököt. A bricska tovább
zörgött és a mérnök elszorult szívvel állt az úton, nézett utána. Újra
belevágott a fájás a karjába, s érezte, hogy gyengül a sok
vérvesztéstől.

– Szegény jó Toganov – mondta igen csöndesen. Majd egyet sóhajtott és
bement az orvoshoz.


XIII.

– Doktor úr – mondta a mogorva öregnek – belelőttek a karomba. Csináljon
vele, amit akar, csak el ne mondja senkinek, hogy golyó járt benne.
Mondjunk akármi mást, például azt, hogy eltörött… Jó?

A doktor még meg sem értette a dolgot, s a sápadt, vereskezű kis szőke
ember már követelt, kiabált:

– Jó?

Ráhagyta:

– Jó.

Azzal levetette kabátját, mellényét, ingét, odaadta a karját a
doktornak, s olyan arczot vágott ehhez, mintha valami mészárossal volna
dolga. Az orvos felhúzta a szemöldökét, jobbra-balra ingatta a fejét, de
nem mert kérdezősködni. Aztán mindjárt hozzáfogott a mosáshoz,
kötözéshez: egyszeribe megtelt a szoba karbollal, jodoformmal és egyéb
orvosi szagokkal. Nagy tülltekercsekről csavarodott le a lágy, fehér
szalag s a doktor manipulált, mosott, nézett nagyítóval és csak mikor
bekötözte a kart, szólalt meg:

– Hála istennek, nincs benne a golyó. És piszok sincs benne, reméljük.
Magának bolond szerencséje van, Richter úr…

– Köszönöm szépen.

– Gipszbe fogjuk tenni – folytatta Timkó doktor – és feküdni fog vele.
Szerencsés ember.

Richter mosolygott.

– Vagy inkább szerencsétlen – mondta majdnem dühösen az orvos, miközben
visszacsavarta a maradék tüllt. – Ahogy vesszük…

Hallgattak egy kicsit.

– A mióta az asszony itt van, igazán mindenre el vagyok készülve –
fejezte be haragos mondókáját az öreg, s dühösen csapta be fiókjába a
tekercseket.

Aztán rárivallt Richterre:

– Legjobb lesz, ha mindjárt hazamegy és lefekszik. Én is mindjárt ott
leszek. Előbb még Csenkééknél van egy kis dolgom…

De ezt már úgy mondta, hogy a szemüvege fölött nézett Richterre. A
hangjában szemrehányás volt és szomorúság. Richter rosszul érezte magát.
Kénytelen-kelletlen érdeklődést erőltetett:

– Nagyon rosszul van?

A doktor most már érezte, hogy joga van gorombáskodni. Szigorúan szólt:

– Még maga kérdezi?

Aztán, hogy a mérnök egy szót se szólt, gyöngédebb hangon tette hozzá:

– Szegényke nagyon rosszul van. És még hozzá végtelenül gyenge
szervezet.

Vette ő is kabátját, kalapját és ment, kifelé, Richter utána ballagott,
mint valami összeszidott gyerek. A kapunál szinte örült, hogy a doktor
úr lefelé megy, ő pedig fölfelé. Hogy mégis mondjon valamit, megszólalt:

– Aztán eljön hozzám, doktor úr.

– El.

Köszöntötték egymást és ment mindenik a maga útján.

Richter az út közepén ballagott, a langyos, majdnem tavaszi napsugáron.
A keréknyomot nézegette, a melyet Toganov kocsija hagyott az úton.
Eszébe jutott az a szerelmes nagy gyerek. «Szegény fiú, szegény jó fiú»
– gondolta. De titkon egy kis örömöt is érzett, hogy most már kevesebben
vannak. Majd föltette magában a kérdést, hogy el tudott volna-e utazni,
úgy, a hogy Toganov elutazott. Érezte, hogy nem. Neki kellett az
asszony. Kell, véren, tüzön, minden poklon keresztül.

És ha minden rámegy: az élete, a becsülete – vagy ennél kevesebb: az
állása, a jövője. És ha meg kell ölni valakit, akkor is. És kell, hogy
egyszer végre magához szoríthassa, úgy, hogy beléroppanjanak
mindkettőjük csontjai, hogy véresre csókolja a száját és úgy ölelje meg,
hogy rongyokra szakadjon szép sudár hátán a ruhája selyme.

Ment előre, fölfelé, s az a gondolat izgatta, hogy ezt elérni nem is
olyan nehéz. Bajtzárt könnyű lesz kiütni a nyeregből, mert az bizonyára
csak valami nagyvilági liaisonra gondol, amugy párisi módra. Egy ilyen
korrekt, elegáns világfi nem is lehet igazán, vadul szerelmes, mint ő, a
melegvérű rebellis. Majd eszébe jutott a párbaj. A ki így a kezébe tudta
adni a pisztolyt és úgy kiállt a golyónak, mint Bajtzár, az mégis sokat
áldozna a sikerért.

Fölnézett a porból és megijedt. Messze, az út túlsó végén egy asszonyi
alak jött vele szemben. Egy szempillantás alatt ráismert. Éva volt.
Hosszú, angolos szürke kabátban jött és látni lehetett rajta, hogy
nagyon siet. Richter érezte, hogy egyre mélyebben pirul az arcza. Hogy
közelebb értek egymáshoz, a mérnök mélyen megemelte a kalapját.

– Kezeit csókolom!

Éva meg se állt, csak úgy egy pillanatra nyujtotta oda neki a kezét.
Richter elkapta és megcsókolta.

– Csacsi! – mondta az asszony s ekkor felötlött neki a mérnök másik
felkötött karja. Megállott:

– Mi baja a karjának?

Richterben egyszerre nagyon nagy indulatok kergették egymást. Egy
pillanatig habozott: az igazat mondja-e meg, vagy hazudjék, mint az
imént Toganovnak. Aztán hirtelen igen komolyra vált az arcza s szinte
elkeseredett hangon, határozottan mondta:

– Belelőttek. Maga miatt.

Az asszony nagyot nézett. Nagyra nyitott szemének fényváltozásán meg
lehetett figyelni, hogy melyik pillanatban szaladt fel lelkéből az a
gondolat: «nini, már ölik egymást!» Ez csak egy kisebb villanás volt,
daczból, hiúságból és megdöbbenésből összetéve. Richter mélyen nézte a
szemét s erre a villanásra oly érzés vett rajta erőt, mintha meggyuladt
volna valami a lelkében. Most már reszkető hangon mondta:

– Mehetett volna a fejembe is. És a szivembe is.

Egy igen kis pillanatra ő volt az úr. A félmártir szemben állott azzal,
a kiért szenvedett. De ez a pillanat még pillanatnak is rövid volt. Az
asszony rögtön felülkerekedett és fölemelte kissé a fejét. Richter
megjuhászodott. Gyötörte az a tudat, hogy ezzel se tudott imponálni az
asszonynak. Éva igen nyugodtan kérdezte:

– És ki volt a másik gyerek?

– Bajtzár.

– Mi baja történt?

– Semmi.

Farkasszemet néztek. Aztán Éva elkapta róla a tekintetét s megindult
tovább folytatva útját, miközben ezt mondta:

– Sietek. Szégyeljék magukat.

A mártirt otthagyták a faképnél. A mártirra rásütött a nap s a mártir
oly nagyon szégyelte magát, hogy le szerette volna tépni sebesült
karját, a mely nem tudta neki megszerezni a komoly vértanuságot. Aztán ő
is megfordult és ment, sietett haza, talán nem is tudta volna
megmondani, hogy mit érez e pillanatban.

Az asszony pedig ment lefelé, sietve. Már most megérezte ő is, hogy
központja lett a falu életének. Öntudatosan, daczczal gondolta ezt el s
örült neki. Egészen véletlenül történt, így gondolta – hogy a Pestről
kivert asszony egy királytalan országot talált. Valami gaz véletlen
dobta ide valaminek: talán királynak, talán istennek ebbe a madár se
járta fészekbe. Nem is volt semmiféle ambicziója; koldusnak jött ide s
uralkodóvá választották. Szalmaszékre akart ülni s az biboros
aranytrónná változott alatta. Ökölbe szorította kis kezét s érezte, hogy
itt van, a markában van mindenki. Tőle függ minden. Mint a mikor szálka
fúródik az eleven testbe – egy igénytelen, szerény szálka, a mely mit
sem akar s a mely mégis gyuladást okoz, lázat gyujt, fájdalmasan nagyra
dagasztja a testet. Ő nem tehet róla.

Csenkéékhez ment ő is, mint a doktor. Hivatták őt is, mint a doktort.
Talán éppen ugyanaz a cselédlány volt mind a kettőjüknél. És jól tudta,
hogy a szegény beteg kisasszony miért hivatja. Épp az elébb ment itt az
ok, ez a gyalázatos, hitehagyott fráter, ez a másba szerelmes vőlegény,
ez a párbajozó bolond. Kell az ördögnek a szegény Jolán félbolond
vőlegénye – gondolta magában.

Csenke bácsi már a kapuban várta. Erősen meglátszott rajta, hogy az
utóbbi időben sokat virrasztott. Sápadt volt s nagy karikák tolakodtak a
szeme köré.

– Édes jó nagyságos asszony! – kiáltott feléje, a mikor meglátta –
jőjjön, jőjjön!

Karonfogta, úgy vezette föl a falépcsőn, az emeletre.

– Ilyen nagy bajt küldött ránk az isten! – mondta majdnem sirva. – Ki
hitte volna, ki hitte volna! Egy ilyen gazember…

És ömlött a szó a szomorú, bőbeszédű jó öreg emberből. Nagyon kijött a
sodrából. Minden megváltozott a házában s ez nagyon egyszerre jött.
Megzavarta az ő húsz évi nyugalomban nyugvó lelkét ennyi rossz változás,
ennyi baj.

Fölértek. Jolán egy szép, világos kis szobában feküdt. Az ablakokon
fehér függöny, a párkányon ugyanaz a szerény kis téli virág, a mely
egykor annyit nézte, mint csókolódznak. Mikor meglátta az asszonyt,
mindenkit kiküldött szegényke a szobából. Viaszfehér kezével intett,
hogy négyszemközt akar beszélni az asszonynyal. Csenke néni kihúzta a
doktort. Csenke bácsi utánuk ballagott. Igen nagy csöndben és mély
szomorúságban történt ez a kivonulás és még az ajtót is úgy tették be,
hogy ezután már csak közös, el-elfojtott sírás következhetik a másik
szobában. Különösen az találta volna ki ezt, a ki Csenke néni arczát
látta. Ő nagyon könnyen szokott sírva fakadni és sírás közben
szándékosan a szomorú dolgok legfájóbb mozzanatára gondolt. Úgy rikatta
magát. Ezért kis verseket sírt, de mindig újra meg újra kezdte.

Becsukták az ajtót és Éva letette kalapját, meg hosszú, szürke kabátját.
Aztán az ágy fejéhez ült és megfogta Jolánka kezét. Csend lett, nagy,
szinte félelmetes csend. Olyan gyónás előtti hangulat volt a szobában.
Az asszony jónak látta egy kedves hazugsággal kezdeni:

– Hallom, Jolánka – mondta – hogy ma sokkal jobban érzi magát.

A leány egyszerűen, de meggyőződéssel mondta:

– Nem.

Aztán Éva felé fordult az ágyban, két sovány kis kezét összetette a
párnán, ráhajtotta a fejét és úgy kezdett beszélni gyönge beteg hangon:

– Kérem, nagyságos asszony, maga talán tudja, hogy miért kértem, hogy
jőjjön…

– Sejtem, édes.

– Nekem nagyon fáj a szivem, nagyságos asszony – mondta Jolán őszintén –
és én könyörögni akarok magának.

– Ugyan miért?

– Adja vissza nekem az én vőlegényemet…

Ez tovább hangzott köztük. S a verőfényes délelőtt csöndje ünnepies
lett. A menyasszony számonkérte valakitől a vőlegényét. Újra mondta,
most halkabban:

– Adja vissza…

Évát nagyon meghatotta ez. Szeretett volna valami olyan mondatot
mondani, a melyben a leghatározottabban benne van, hogy ő neki nem kell
Richter, hogy ő előtte ez egy jelentéktelen úr, egy közönséges semmi.
Hamarjában azonban nem tudott mást mondani, mint ezt:

– Hisz én el sem vettem, fiam.

– Tudom – mosolygott Jolán kisasszony – jól tudom. De ezt már így mondja
az ember. Elvette, pedig nem is akarta elvenni.

Az asszonyban teljesen felülkerekedett a jó sziv, a sajnálat ez iránt a
vergődő gyermeklány iránt. Szinte kétségbeesetten mondta:

– Hát hogyan adjam vissza?

Jolán felült:

– Úgy adja vissza, hogy kergesse el. Nem bánom én, pofozza ki. Minden
pofon, a mit magától kap, olyan, mintha engem csókolnának. Ne beszéljen
vele; ne engedje közel magához… ne… ne engedje, hogy szerelmes legyen…

És erre sírva fakadt, olyannyira érezte, hogy mily nagy ostobaságot
mondott. Sírt hosszan, keservesen, mint a hogy a haldoklók sírnak, a kik
nem tudják még, csak érzik, hogy meg kell válniok mindentől:
világosságtól, levegőtől, a mi élet. Ezek a legmélyebb és legborzasztóbb
sírások.

Éva közelebb húzódott hozzá:

– Nézze Jolánka – mondta neki, lefejtve kezét az arczáról – ne sírjon,
hanem legyen okos. Hallgasson ide. Én megigérem magának, hogy
elkergetem, kiverem azt az embert. – Én hozzám többé nem jön. Megigérem
magának. Meg–i–gé–rem! Érti!

A leány síró-szepegő hangon hagyta rá:

– Igen.

És Éva fölállt:

– Na hát.

Újra lefektette, betakargatta, hátra simította a haját. És közben a
szemébe nézett, a melynek mélyén még mindig ott aggódott valami kérdés,
a melyet nem mert elmondani. Aztán az asszony felöltözött.

– Most elmegyek, Jolika és viselje magát jól. Ha valamit akar, izenjen,
én mindjárt itt leszek. És majd estefelé izenés nélkül is eljövök. Jó?

– Jó…

– És most puszit.

Megcsókolta a száján, hosszasan, csöndben. És ebben a nagy hallgatásban
áthallatszott a falon a másik szobából Csenke néni sírása. Erős,
szakadozott, majdnem fuldokló zokogás. Éva hallotta és nagyon megijedt.
Hogy a lány ne hallhassa meg, abbahagyta a csókot és beszélni kezdett.
De Jolán hanyatt fekve lecsukta a szemét s akkor lehetett látni, hogy a
szempillája alól könnyek jönnek, lassan, szivárogva, aztán hirtelen
legördülnek oldalt, a halántékán. És valami keveset az ajka is
rángatózott, olyan komikusan, hogy az már halálosan szomorú volt.

Éva megcsókolta mégegyszer és kiment. Csenke nénit éppen akkor czipelték
el a másik szobából, hogy Jolán meg ne hallhassa a sírását. Csenke
bácsit meg a doktor vitte lefelé, a földszintre. És az öreg bányatiszt
egyre hajtogatta:

– Ilyen baj! Ilyen nagy baj!

És Éva ment, osonva sietett, mint valaki, a ki érzi, hogy ő az oka
mindennek, pedig nem is tehet róla.


XIV.

– Elkéstem az ebédről? – kérdezte Éva, a mikor visszatért az
igazgatósági épületbe.

A libériás tót inas, a ki mint mindig, úgy most is röhögött,
megvigasztalta:

– Óh nem. Még az igazgató úr is az irodában van.

A kis mozdony most is lent állott a ház előtt, a gépész a pirostéglás
gépházikó lóczáján ült és szalonnát evett. Langyos déli meleget
árasztott a nap s oly derült kép lett volna ez a déli pihenő, ha Éva
nyugodtan tudta volna nézni…

Fölment a szobájába, ledobta magáról a hosszú kabátot és szokása
ellenére egy sarokba csapta a kalapját, minden gond nélkül. Aztán átment
abba a kis szobába, a hol ebédelni szoktak és várt. Csodálta, hogy az
igazgató nem jön. Máskor fél egykor már ebédnél ültek, most már fél
kettő is volt és a ritter még mindig nem jött. Hallgatott, várt.

Jött az inas:

– Bajtzár inzsenér úr kérdezteti, hogy tetszett-e már ebédelni.

Ez rendes ebéd utáni szórakozása volt.

– Mondja neki, hogy még nem ebédeltem és ma különben se fogadok.

A tót kiment.

És Évában egy csöppnyi pokoli gonoszság ébredt arra a gondolatra, hogy
ez a parfümözött elegáns úr most visszafordul és elmegy. Bizonyára már
erre a délutánra is készen volt a mondókája, mint az előbbiekre. Éva nem
bánta, ha úgy ebéd után megjelent nála, szembeült vele és udvarolt
kettőtől négyig. Rendesen úgy három óra felé izgatottan fölállt és heves
mozdulatot tett. Ilyenkor azt hitte, hogy itt a győzelem pillanata. De
Éva szépen visszaültette a helyére.

Alig egy pár percz mulva megint jött az inas:

– Vértes úr…

– Nem fogadok!

Ennek csak ilyen röviden izent. Ez volt a másik délutáni látogató s az
igazi mulatságot tulajdonképen az adta, ha mindkettő udvarolt. Talán ha
a karjába nem lőttek volna, Richter is jelentkezett volna.

Az inas kiment s lenn megint visszafordult egy elegáns, szerelmes úr.
Megint némaság lett a házban s ekkor alulról hirtelen erős férfikórus
hallatszott föl. Éljenzés volt, a minőt egy-egy kisebbfajta, de jótorkú
deputáczió szokott produkálni. És mindjárt utána jött is a ritter, kissé
kipirulva, izgatottan. Hogy Évát meglátta, mosolygósra vált az arcza:

– Édes, ugyan miért vártál rám! Bocsáss meg… ebédelhettél volna!

Mindjárt hozták is a tányérokat, a levest. Evésközben megint
elkomolyodott a ritter. Megkérdezte, hogy mit csinál Jolán kisasszony.
Az asszony résztvevő arczczal mondta, hogy rosszul van. Ez aztán elvette
egyidőre a kedvüket. A tésztánál már nagyon kiváncsi volt az asszony,
hát megkérdezte:

– Micsoda éljenzés volt az előbb?

– Egy kis deputáczió.

– Mit akartak?

A ritter bizony nem titkolta.

– Béremelést akartak. Az állami bányában van egy pár szocziálista és az
telebeszélte a fejüket. Mondtam már hetekkel ezelőtt Csenkének, de az
nem törődik semmivel, mióta a szegény leány beteg. Vértest pedig ki
fogom dobni.

Ezt már hangosan mondta s az arcza éppen olyan piros lett, mint a milyen
az imént volt.

– Miért? – mondta halkan Éva.

– Mert neki köszönhetem az egészet. Én már ismerem ezeket a dolgokat.
Nem először vagyok ilyen üzletben. Most már baj lesz belőle, ha a
véremet adom is oda nekik.

– Miért éppen Vértes?

– Mert az ő kezében volt az egész. Hetek óta úgy bánik velük, mint a
kutyákkal…

Egy korty bort ivott, megtörülte a száját és nyugodtan tette hozzá:

– Szegényeknek igazuk is van.

Aztán komoly hangon mondta:

– Édes fiam, ne törődjél ezzel a Vértessel. A szamár olyan szerelmes,
mint valami gyerek és semmi egyébbel nem gondol. Mindent elhanyagolt. És
ezek a tótok a helyett, hogy panaszra jöttek volna hozzám, elmentek a
korcsmába és összebujtak az államiakkal. Most tessék kibeszélni mindent
a fejükből. Olyan sztrájk lesz itt, a milyet még nem ettem!

Azzal izgatottan fölkelt, a szokott módon kezet csókolt Évának és átment
az irodájába.

Éva egyedül maradt. Czigarettára gyujtott s konstatálta, hogy ma már a
második embert kérik tőle számon. Az este pedig Toganov elutazását írták
a rovására. A kis telepen minden felfordult és mindenért őt vonják
felelősségre. Hát kicsoda ő itten? Hát tehet ő róla, hogy szép és hogy
ezek az emberek úgy ki voltak éheztetve?

Egy pillanatra az járt az eszében, hogy elutazik. De aztán lemondott
erről, mert érezte, hogy most egyszeribe nem lehet így elszaladni innen.

Joga volna a ritternek azt mondani, hogy miért nem ment el előbb, amikor
már lehetett látni, hogy baj lesz. És a leány is beteg. És az igazgató
talán még nem is tudja, hogy Richternek belelőttek a karjába. Toganov
nincs. Sztrájk fenyeget.

Hirtelen fölvillant a szeme és mérhetetlen düh fogta el. Hogy ki ellen,
azt maga se tudta. Csak érezte, hogy valami bosszú forr az ereiben. Őt
kiverték, kidobták Pestről, ahová való volt, s a hol a lelke
gyökerezett. Hát igenis, szenvedjen meg azért a többi! Jól érezte, hogy
az ő büne nagyon kicsi és ha nem is nagyon kicsi, hát nagyon általános.
Őt rajtakapták és most valamennyi léha asszony helyett bünhődik.

Itt fog maradni.

Toppantott a lábával és majdnem sírt, oly haragos volt. Hát igenis,
azért is itt marad. És ezek a szamár mérnökök falják fel egymást miatta.
És majd megmutatja ő, hogy most már akar is király lenni. Parancsolni
fog.

Nagyon elkábította ez a gondolat, hogy bosszút fog állni. Meg is
részegedett egy rövidke pillanatra ennyi hatalomtól.

Lenézett az ablakon, s látta, amint a tárna szája előtt a kis téren
kapaczitálják egymást a deputáczió tagjai. Aztán gőgös mosolyra huzta a
száját, félig lehunyta a szemét s a míg így állt az ablaknál,
szemtől-szembe a nappal, a mely világosságot, ragyogást küldött rá,
zsarnoki büszkeséget érzett.

Majd egy munkás meglátta és figyelmeztette rá a többit. Mind köszöntek,
levett kalappal, alázatosan. És ő csak egy kicsit biczczentett a
fejével, ajkán még mindig az előbbi furcsa gőgös mosolygással s halkan
mondta:

– Én vagyok a király.


XV.

Másnap csütörtök volt. Az alatt a rövid idő alatt, a mióta Éva itt volt,
valósággal szokássá vált, hogy minden csütörtökön vacsora után teát
kaptak az urak. Ezek a csütörtökök voltak a tulajdonképpeni nagy
színjátékok napjai. Itt és ekkor történtek a közös udvarlások és a
lovagi versengések. Aztán egy hétig a csütörtök eseményein rágódtak,
azokat kommentálták, mentegették, bonczolgatták.

Ma este a doktor volt az első. Leült rendes helyére, a tűz mellé és
unalmas dolgokról beszélt. Éva látszólag érdeklődött az iránt, a mit az
öreg mondott, s így csöndes, majdnem mormogó beszélgetés fejlődött ki
köztük. A halk beszédhez valami egyhangú muzsikát duruzsolt a kályha, s
mindez a hang úgy hangzott, mintha valami nagy viharzásnak elfojtott
bejelentése, előjátéka volna. Volt valami a falu levegőjében, a mi ezt
mondta. A régi szép nyugalomnak már híre se volt. Ezen az éjszakán már
nem aludt olyan szép nyugodtan a falu, mint egykor, nem is olyan régen.
Akkor mély, egészséges, állati álma volt. Korán behunyta apró szemeit,
mozdulatlanul várta, hogy reáboruljon az éjszaka, a mi tulajdonképpen
nem is egyéb, mint sötétség és csend, s aztán egy-egy kutyaugatással
végsőt szólva, elaludt szeliden. Ma nem aludt így. A Richter ablakából
világosság szürődött az utczára, még pedig olyan izgatott, nyugtalan
világosság, a mely a lázban hánykódó beteget sejteti. Az állami tiszt
házában is világos volt minden ablak. Ott is virrasztottak, hogy erőt
kapjanak, minél több életet csináltak maguk körül: befütöttek,
jártak-keltek, erősen világítottak.

Az utcza sem aludt. Kis csoportokban sétáltak az emberek a házak előtt,
a melyek sunyi módon, szinte félősen néztek rájok halvány gyertyavilágot
jelző, csak félig világos lyuk-ablakaikkal. És fönn a hegyoldalon,
jobbra is, balra is, nem álltak mozdulatlanul a rengeteg fenyők, mint a
hogy szoktak: egy nagy fekete tömeggé olvadva, meg se moczczanva.
Susogás járt köztük. Valami kósza, talán valahonnan délről elszabadult
tavaszi szellő zavarta őket. Kisebb ágaik hajladoztak, egymáshoz
lendültek. Mozgás járt a nagy illatos lehelletű erdőben, egy csöppnyi
izgalom; susogó hang is osont a fák között, hol sóhajtássá veszve, hol
felsziszszenve, mintha bántaná valami a komoly nagy erdőt.

A falu aludt, vagy talán csak akart aludni, de félálma nyugtalan volt,
mint a beteg emberé. S a szive is rendetlenül dobogott. Az alvégről most
is lehetett hallani a zuzók dobogását, de nem oly egyenletesen, mint a
csöndes, hideg téli éjszakákon. Ha éppen a szél arról fujt, felhallszott
a dobogás, majd halkabb lett, vagy beleveszett az erdő egy-egy hosszú
sóhajtásába.

A ritter a földszinten volt, az irodában. Könyvekbe írt valamit s néha
halkan odaszólt a magas asztalnál állva dolgozó Wurmnak. Vértes egy
karosszékben ült és szivarozott. Ragyogott a szeme, mintha valami
féktelen tűz emésztené belülről. Neki semmi dolga se volt, de már a
második éjszaka virrasztott itt az igazgatóval meg a könyvelővel. Mindig
megvárták, míg éjfélkor is kijön az este hat óra óta dolgozó csoport.
Megvárták, a míg csöndben és rendben eloszlik, hazamegy, s aztán
föllélekzett a ritter és ők is hazamentek aludni. Szinte örültek, szinte
mondták:

– Hála istennek, még nem…

De aztán elkomolyodtak, s arra gondoltak, hogy talán holnap, vagy
holnapután…

Itt lenn virrasztottak, s a jó kis Wurm Richterről beszélt az
igazgatónak. Elmondta, hogy rosszul van, de azért baj nem lesz. A karját
gipszbe tették. Majd az állami tisztek bajáról beszéltek. De erről
hamarosan elhallgattak. Mindenki gondolatban sajátmagának mondta meg a
dologról való véleményét.

Aztán csönd lett, s az óra elütötte a féltizenegyet. Vértes ásított,
aztán egyet nyujtózott, mondván:

– Még másfél óra.

Kopogtattak. Bajtzár jött, elegáns, fekete ruhában.

– Várni akárhol lehet – mondta – menjünk föl várni, azt izeni a
nagyságos asszony. Kapunk teát is.

Vértes fölállt. Ő nagyon szivesen tett eleget a nagyságos asszony
kérésének. Csak a ritter komolyodott el.

– Tessék fölmenni, ha tetszik – mondta olyan száraz hangon, hogy ha
egyébről lett volna szó, senki se fogadta volna el az ilyen arczczal és
ilyen hangon fölajánlott szabadságot. De mivel erről volt szó, hát
mentek gyorsan, mind a ketten, Bajtzár meg Vértes. Csak Wurm maradt ott
az igazgatóval, a ki az ablakhoz állt, s onnan nézett ki a sötét kis
térre. Aztán megfordult és meglátta a kis könyvelőt. Rákiáltott,
gúnyosan:

– Maga nem megy föl?

Haragos volt. Wurm mosolygott és vállat vont. Az igazgató ideges
mozdulatot tett:

– Menjen föl! Menjenek föl mind! Akár le se jöjjenek többé! Majd én
megcsinálok mindent!

Wurm a könyvbe nézett és egy szót se szólt. Aztán úgy gondolkozott, hogy
miért kapjon ő ki a többi hibájáért? Szép lassan behajtotta a könyvet, a
melyben különben is csak unalomból piszkált eddig, levette a fogasról a
kalapját és az ajtó felé ment. Az ajtónál halkan mondta:

– Alászolgája.

És kiment. Hallani lehetett a lépteit, a mint végigment a téglás
folyosón, aztán föl a falépcsőn. Az igazgató egyedül maradt az irodában.
Mosolygott és a mosolygása tele volt megvetéssel. Mélyen megvetette
ezeket a naplopó frátereket. Az igazi munka kemény, dolgos emberének
felsőbbsége ült az arczán. Csöndesen mondta:

– Gesindel.

Aztán hátratett kézzel elkezdett föl-alá járkálni az irodában.

Fönn a kis szalonban elég gyorsan egyedül hagyták a doktort a kandalló
mellett. Az asszony a két mérnökkel a szoba túlsó sarkába ment. Ott
leült egy kanapé közepére, úgy, hogy senki se ülhessen melléje s maga
elé ültette a két férfit. Később, hogy a jelentéktelen Wurm is feljött,
ez is odaült, de egy szót se szólt. Ő volt az egyedüli, a ki igazán a
tea kedvéért jött föl.

A lehető legostobább dolgokról beszélgettek, de rettentő komolyan. A
komolyság nem annyira a hangjukban volt, inkább a szemük fényéről volt
leolvasható. És az asszony, a ki most már teljességgel nem tudta, itt
maradjon-e vagy elutazzék, játszott velük, pillanatról-pillanatra
csinálta az izgató játékok apró terveit, már nem is törődve azzal, hogy
holnap mi lesz. Azt tudta, erősen érezte, hogy valami fog történni.
Egyébként pedig megnyugodott abban, hogy majd lesz a dolog valahogy,
mert még úgy sohse volt, hogy sehogyse lett volna. Ez a
paraszt-okoskodás kerekedett felül nála is, nagy gyöngeségében mindent
másokra bizott.

Vértes Bajtzár mellett ült, de egy szót se szólt hozzá. A harcz kettejük
között véres volt, most tették a legnagyobb erőfeszítéseket, érezve,
hogy most már csak ketten vannak. A halálról beszélgettek.

– Én – mondta Vértes – meg tudnék holnap reggel halni, ha addig minden
úgy történnék, a hogy én akarom.

Az asszony nevetett.

– Én pedig – ezt Bajtzár mondta – egy csipkéért is meg tudnék halni.

– Én élni szeretnék – vágta oda Éva, s hogy igazat mondott, mutatta
kipirult arcza, mély, sötétlő tűzben ragyogó szeme, pirosra izzott ajka.

Aztán, hogy hallgattak egy kicsit és csak azt lehetett hallani, hogy
Wurm kéjjel szürcsöli a jó édes teát, mosolyogva kérdezte Éva:

– Milyen csipkéről beszél maga?

– Egy fehér, édes csipkéről.

– Honnan tudja, hogy fehér?

– Láttam az álmomban. Érintettem is. Az arczomat simogatta vele és telve
volt valami nagyon jó illattal.

Kezdtek bolondokat beszélni. Pesten talán már rég kidobták volna őket,
ha erről a témáról kezdenek beszélni. De itt a nagy lázban, ebben a
forró légkörben, a melyben már vérszag is volt, nem volt
természetellenes ez a tónus. Ez a háború volt, őszintén, vadul,
elkeseredetten folyó háború.

Vértes megint megszólalt.

– Nevessen még egy kicsit. Ott a szája szélén akkor alakul egy kis
gödör, az csodaszép.

Persze nevetett Éva, s mind oly furcsán érezték magukat ekkor, hogy a
világon semmire se gondoltak, csak erre a szép, nevető asszonyi szájra.
Még a kis Wurm is mosolygott, aztán dicsérni kezdték a nevető asszonyi
alak szépségeit általánosságban és különösen. Fölmelegedtek, mind
beszéltek, csak a doktor szundikált a kályha mellett. A beszédbe
belekaczagott itt-ott Éva is, belecsendült a fecsegésbe egy-egy pajkos
mondása.

Aztán egyszerre elkomolyodtak egy kicsit. Alul, a földszinten bevágtak
egy ajtót. Úgy becsapták, hogy csak úgy dörgött, s az üveg csörömpölve
hullott szét a téglára. Aztán rohanás hallatszott. Most már ijedten
komolyak lettek a csipke lovagjai, úgy hallgatták, a mint valami nagy,
nehéz ember rohan végig a hosszú földszinti folyosón, aztán döng a
falépcső a lába alatt, majd itt fönn vágtat.

Hamar fölálltak, de már akkor erőszakos csapásra kinyilt az ajtó és
ritter von Sterk állott ottan fehéren mint a fal, s beordított:

– Meine Herrn!…

Azzal már meg is fordult, rohant le a falépcsőn. Az urak köszönés
nélkül, rémülten mentek utána. Éva tanácstalanul állt a szoba közepén,
majd a doktorhoz szaladt és megrázta:

– Doktor úr! Keljen föl! Valami történt!

A doktor föltápászkodott, de ekkor már az ablaknál állt Éva. A kis tér
tele volt emberekkel. Nagy világosság áradt a ház előtt, minden
bányásznak a kezében volt a mécsese. És még egyre jöttek, jöttek;
morogva, zúgva sűrűsödött a tömeg, nyüzsgött a temérdek olajláng. Tudja
isten honnan – a házakból-e, vagy a föld alól bujt ki ez a rettenetesen
sok szegény ember. Kavarogtak, jártak-keltek, s a merre el lehetett az
emeletről látni a kis földszintes házak felett, mindenünnen jöttek ujabb
csapatok; a nagy utczán valóságos katonai rendben, négyes sorokban
vonultak fel a kis lámpások. Valahol messze énekeltek is.

És a lárma egyre nőtt. Zsivajgott, zugott a sok ember, most már nemcsak
a mozgásukból szólt ki az elevenség, hanem a hangjukból is. Már oly sűrű
tömegben álltak a ház előtt, hogy alig birtak mozogni. És még mindig
jöttek ujabbak, a nagy csoporthoz vezető utakon egyre látszottak az
imbolygó, néhol szaladó lángocskák.

Éva az ablaknál állott mereven, mozdulatlanul. Mellette a doktor. Az
asztalon csöndesen gőzölgött a teafőző, körötte a félig telt csészék, a
hogy az urak otthagyták… És alulról jött most már merészen, daczosan,
szinte forradalmi zugással a hang, valami egyre növekvő duruzsolás,
izgatott, mindinkább szélesedő morgás, fenyegető lárma.

Éva egész testében reszketett. Ő még sohse látott ilyet. Nem merte
hinni, hogy ez a sztrájk. És rémülten látta, hogy mennyien vannak ezek
az emberek, a kik közül ő legföljebb tizet-huszat látott eddig
egyszerre. És akkor piszkosak, alázatosak voltak, mint a kutyák, és
földig eresztették le a kalapjukat előtte. A jómódban élő ember dühös
haragja fakadt föl benne a piszkos, buta és szemtelen tömeg ellen.
Legalább ő így érezte, ilyeneknek látta őket. És talán azért is
haragudott olyan igen nagyon rájuk, mert tudatában volt annak, hogy ez a
tömeg ő miatta, a legvégső fokon, közvetve ő ellene gyülekezik és lármáz
ilyen fenyegetően.

A doktor csak állt az ablaknál bután, kábultan; érthető, ha valakit húsz
évi csöndes prakszis után egyszerre csak fölráznak evés utáni
szundításából, s egy forradalmi tömeget lát maga előtt…

A tárna szája előtt nyüzsögni kezdett a tömeg egy része. Innen fölülről
csak sötét csomóknak látszottak, s csak a köztük villogó, el-elbujó,
majd megint felcsillámló tömérdek kis lángról látszott, hogy mennyien
vannak. A lárma is erősebb lett. A tárnához közelebb állók valamit
mondtak a többinek, erősödve terjedt, hangos zsivajjá nőtt a morgás.
Aztán egy darabon megtisztult a tér a bejárat előtt. S akkor hosszú,
éles fütty hallatszott a tárnából. Nem vídám, pajkos és rövid
füttyentés, mint máskor, hanem visító, hosszú, a mely nagy tömegnek
szól.

És erre ordítani kezdtek az emberek. Mindenik mást ordított, de azért
egy nagy hang volt az egész, a melybe most már reszketni kezdett az
ablak. És a tárna fekete szájában két nagy vörös lámpa jelent meg, két
óriási izzó vércsöpp s mindjárt utána a kis mozdony. Máskor kaczér volt,
fess, elegáns, de csak a napsugárban, most ellenben komoly és hatalmas.
Még egyre visított, lassan ment előre a tömeg közt s aztán, a mikor a
már maga mögött huzott kis kocsikat mind kivontatta a tárnából,
megállott. A kis kocsikon csupa-csupa ember volt. Ezeket üdvözölte a
tömeg. Egyre ordítottak, mialatt ezek leugráltak a csillékről s közéjük
keveredtek. Nagy fekete szörnyként állott közöttük a mozdony s tüzes két
szemét nekik szegezte. Úgy lehetett érezni, hogy ez a modern kis gép a
részvényesekkel tart, mert hisz az övék, s oly megvetőleg áll ott a
piszkos népség közepette, mint egy szépen öltözött, haragos kis királyfi
a forradalomban.

Egyszerre nagyobb lett az ordítás, aztán hirtelen elcsendesedett. Lenn,
egy földszinti ablakból beszélni kezdett a ritter. Felhallatszott
messzeszóló erős hangja; keményen hangsulyozta a szókat és határozottan
beszélt. A hirtelen beállt nagy csöndben csak ez az egy férfihang szállt
az éjszakába.

S akkor Éva mögött megint nyilt az ajtó. Egy ijedt cselédleány állt ott,
nagy kendőbe burkolva, kóczosan, mint akit az ágyból vertek ki.

Lent ismét kiáltani kezdett a tömeg.

Reszketett a ház, remegtek az ablakok, mintha a föld bömbölt volna s ez
a viharzó nagy ordítás a sötét tárna torkából szakadt volna fel és az
aknák, a nagy üregek, a mérföldes tárnák zugtak, üvöltöttek volna.

– Kezeit csókolom – mondta hangosan, alázatosság nélkül.

A doktor is megfordult.

– Mit akar? – mondta Éva.

A lány lihegett:

– Kérem… doktor úr, tessék eljönni azonnal… a kisasszony nagyon rosszul
van…

A doktor szaladt a kalapjáért, beleerőszakolta magát a bundájába, és
szaladt ki. Utána a cselédleány. Becsapódott mögöttük az ajtó. Éva a
szoba közepén állt, most már egyes-egyedül. Alulról most megint csak az
igazgató hangja hallatszott. Az asszony mereven nézte az ajtót s ekkor
lenn bevégzett egy mondatott a ritter. Pokoli üvöltés volt rá a felelet.
Az egész tömeg egyszerre bömbölt, harsogott, s visítás is volt, fütty is
vágta a levegőt. Hosszan bőgtek, mintha most bőgnének el minden hangot,
a mi évszázadok óta a föld torkába szorult.

Erre aztán mérhetetlen büszkeség fogta el Évát. Az arcza lázban égett,
lüktetett a vér a halántékán. Az ablakhoz ugrott és kinyitotta. Hideg
levegő áramlott be, s a pokoli bőgés még jobban hallatszott. Most már az
illatos szoba is tele volt vele, ez uralkodott mindenütt. A házban is
rohanás, futkosás volt. Vértes üvöltött hosszan síró hangon a
lépcsőházban a libériás tótnak:

– Zárják be a kaput!

És Éva az ablaknál állt, fürdette arczát a hideg éjszakai levegőben, az
ordításban, és csak akkor rettent meg a lelke legmélyén, a mikor a
lépcsőházból fölhallatszott hozzá a doktor kétségbeesett kiáltozása:

– Nyissák ki! Bocsássanak ki! Beteghez hivtak! Nyissák ki!…


XVI.

A selmeczi táviróhivatalban az volt másnap reggel az első sürgöny, a
mely a munkások követeléseit adta tudtára a részvényeseknek és sürgős
választ kért.

És a faluban csönd volt.

Mintha vasárnap lett volna. Még több; mintha valami olyan nagy ünnepet
ülnének, a melyhez nem elég az, hogy nem kell dolgozni, hanem még külön
örülni is kell neki. Még a zúzók is hallgattak, pedig ezeknek a dobogása
már évek óta nem szünetelt egy félórácskára sem. Az utczán
kisebb-nagyobb csoportok jártak a verőfényben, a kocsma telve volt
vendéggel.

A ritter le se vetette magáról a ruhát egész éjjel. Megrogyott, látni
lehetett az arczán, a szemén, a tartásán, hogy nagyon megviselte ez a
sok baj. S mellékesen még a vegyi laboratóriumot is be kellett csukni,
mert nem jött az a kémikus, a kit sürgönynyel hivott Toganov helyébe.
Drága, régen melegedő főzetek vesztek kárba, nagy vegyi munkák akadtak
meg úgy, hogy előlről kell kezdeni valamennyit. Neki magának nem volt
elég nyugalma ahhoz, hogy beálljon folytatni a vegyészkedést. S a hogy
ennyi bajban kinlódva lenn ült az iroda nagy, kopott karosszékében,
majdnem sírva fakadt. Az ő nagy, szépen megtervezett, pompásan induló
munkája így letörött… Nincs egyetértés az emberek közt, ölik egymást,
elutaznak. A munkások nem dolgoznak. Az a mély keserűség marczangolta a
lelkét, a melyet csak azok éreztek, a kiknek már ment veszendőbe valami
szép, nagy munkájuk.

Ott ült a fotelben, szívta a szivarját s a fölötte levő szobában gonddal
őrzött csöndben aludta mély, reggeli álmát Éva. Az inas a folyosón a
czipellőjét tisztogatta, a szobaleány meg a ruháját kefélte. Suttogva
beszéltek s a ki nem hallotta, csak látta őket, azt gondolhatta, hogy
egy hatalmas nagy királyasszonyt őriznek, szerelmes imádattal gondozzák
a czipőjét, a szoknyáját. Igen, a szoknya… A szobaleány sorra szedte le
a fogasról a ruhát s most az alsó szoknyát kefélte. Csodálatosan szines,
ragyogó selyemjószág volt ez, tele csipkével, suhogást szülő czifra
fodorral. Úgy volt szőve a selyme, hogy ha bizonyos oldalról érte a nap,
aranyos csillámlásban játszott. A szobalány valósággal imádta ez a
darabot s minden reggel izgatott lett arra a gondolatra, hogy ez
valamikor az övé lesz. Most is, hogy a szögön függött előtte, félrehuzta
az egyik sarkát, mire kitárult a zsüpón minden szinesen ragyogó szépsége
a napsütötte falon. Szinte kéjes áhítattal nézte. Finom ruhát igazán
csak a szobalányok tudnak méltányolni. A szoknya előtt térdelt az inas,
a czipőcskéket tisztogatva. Ilyen csoportozat volt ez, a sztrájk
reggelén, az alvó uralkodónő ajtaja előtt. Egy irigykedő sóvár leány
kibontotta a drága selyemzászlót, a titkok titkát, a nap rásütött és
előtte térdelt a férfinem nevében egy áhítatos kamasz, a ki a királynő
saruját megtisztította a föld porától.

Ez történt az emeleten.

A földszinten pedig, ahol egyedül ült és várt a ritter, alázatos
kopogtatás hallatszott. A szegény igazgató nem is mondta, hogy «szabad.»
Legjobban azt szerette volna mondani: «– Bánom is én, jöjjetek,
menjetek, nekem már minden mindegy.»

Hát bizony a vendég csak bejött engedelem nélkül is.

– Maga az, vendéglős úr?

Az volt. A kaszinó kövér vendéglőse. Ünneplő ruhában, mintha ő is
sztrájkolna. Az igazgató nem nagyon kedvelte ezt az örökkön sopánkodó
embert. Csak úgy félvállról, oda se figyelve kérdezte tőle:

– Mi járatban van?

Ez a kalapját forgatta az ujjai közt és neki durálta magát a fontos
feleletnek:

– Hát kérem nagyságos igazgató úr, én már be is csomagoltam. Wir gehen
naemlich nach Pest.

Erre már komolyan nézett rá a direktor:

– Hát maga is elmegy?

– Mit csináljak, kérem? – sopánkodott szegény – hetek óta alig jön
valaki a kaszinóba. A Toganov úr elment, az igazgató úr itthon eszik, a
Richter úr beteg, a többi urak meg sohse jönnek. Vagy meg vannak híva,
vagy nem, de énhozzám nem jönnek. Kérem, én nagyon beusztam.
Megbeszéltük a feleségemmel; a mi pénz beleveszett, azt vigye el az
ördög. Most megyünk Pestre. Megyek főpinczérnek.

Azzal a melankóliával mondta ezt az utolsó kijelentést, a melylyel azok
az emberek térnek vissza a mesterségükhöz, a kik belebuktak az
önállóságba. Igy megy vissza a bukott kis nyomdász szedőnek, a kávés
főpinczérnek, a laptulajdonos riporternek, a háziur lakónak.

– Hát kedves barátom – mondta a ritter és fölállt – én egy szóval se
tartóztatom magát. Maga menjen Pestre, ha itt nem tud megélni. Én nem
tehetek semmit az érdekében. A dolog így fordult, hát így fordult.

Majdnem sírt ezen, hogy «így fordult». Érezte, hogy úgy fordult, hogy
fölfordult. Minden, minden… Ez a szegény budai sváb is megbukott.

– Menjen, barátom – mondta neki, mert nagyon fájt a szive. Menjen, áldja
meg az Isten…

A vendéglős nagyon szerette a rittert és most még sajnálta is.
Résztvevően nézett rá:

– Rosszul tetszik kinézni.

Azt hitte, hogy ezzel kötelességének tesz eleget. A ritter kezet adott
neki s egyet lódított a másik kezével a levegőbe, fölülről lefelé, a
fejét a másik oldalra fordítva. Azt mondta ezzel: «az egész dolognak
rosszul tetszik kinézni.»

Aztán, hogy a sváb a jó Isten áldását kérte a fejére és kitotyogott, a
ritter visszaült a karosszékbe és tovább nézett merően maga elé, szinte
vadul. Nagyon sok mindent gondolt ebben a perczben.

Oly ideges volt már, hogy valósággal megrezzent, a mikor a ház csöndjén
keresztül egy friss, üde asszonyi hang csendült át türelmetlenül, de
feltétlen parancsoló hangon:

– János! A czipőmet!…


XVII.

Az állami bányatiszt házában pedig minden függöny le volt eresztve. A
környék is csendes volt, mert a sztrájk minden lármája a falu felső
végén zúgott. Ott volt a főhadiszállás, itt lenn csak csönd volt és
néha-néha egy-egy kisebb sétáló csoport.

És benn a házban is nagy volt a hallgatás. Ha néha mégis szólt valaki,
úgy szólt, hogy alig hallották. A bányatiszt pipafüstös, rideg irodájába
hurczoltak minden használható széket s ott ült az egész háznép. Ott ült
a doktor is, mellette a kis Wurm, a ki éjfél óta volt vele, a mikor is
nem akarták a doktort kiereszteni az igazgatósági házból. A kis Wurm
akkor hirtelen oly erős lett, hogy kidöntötte a kaput és se nem nézett,
se nem látott, rohant az orvossal Csenkéékhez.

Most már nem volt szaladgálás és izgatottság a házban. Most már túl
voltak azon a reményen, hogy Jolán kisasszonynak még használ valami
orvosság. Most már csak ültek az irodában némán és vártak. Nem merték
gondolni, hogy azt várják és mégis azt várták. Délben ettek valami
keveset. Csak Wurm nem nyult semmihez. A kis zsidó könyvelő valósággal
lesoványodott a két napi izgalomban. A szeme beesett, a haja kusza volt,
s két éjszaka nem volt lenn róla a ruha. A délutánt is mozdulatlanul,
szunnyadó csöndben töltötték. Néha lejött az emeletről Csenke néni, s
kisírt szemmel leült közibük. De csak bólongatott a fejével, egy szót se
szólt. Aztán egy kis pihenés után visszament.

Úgy öt óra körül ment fel utoljára a doktor. Édes szegény kis Jolánt nem
kimélték. Gyönge testéről fölemelték a takarót, s a doktor megfogta a
lábát.

– Hideg, nagyon hideg – mondta.

Aztán a melléről hajtotta fel a paplant. Odatartotta a fülét és mondta:

– Gyengül.

Majd betakarta megint és Csenke néni szépen megigazította a paplant.
Mintha attól féltené, hogy meg fog fázni. Aztán az arczát nézték. A
leány eszméletlenül, lehunyt szemmel lélekzett, lassan, mélyen, nagyon
csöndesen. Ezt nézték. És Csenke néni hirtelen megint sírva fakadt, ma
már talán századszor. A doktor nem is vigasztalta.

– Jolika, Jolika – sírta – édes, szép kis Jolika…

Aztán megtörülte a szemét és fájdalmas mosolylyal mondta:

– Tegnap még azt is mondta: «Édes Karolin néni, adja ide a virágomat,
hadd szagolom meg.» Odaadtam neki és úgy örült a szentem…

Megint sírt. A doktor hallgatott. S ekkor a nagy csöndben hallatszott
amint Csenke bácsi az ajtó előtt suttogta:

– Erre… erre tessék.

Halkan nyilt az ajtó és Éva jött be. Lábujjhegyen, nagyon lassan ment
Csenke néni felé és megcsókolta. A doktort alig látható, komoly
főhajtással üdvözölte. Érezte, hogy most már nem szabad kérdezni, hogy
jobban van-e a beteg. Csak szerényen oda kell állani a többi közé,
hallgatni, várni, komolyan. És bólongatni kell a fejével, a mikor
elmondanak valamit Jolánról, a mit tegnap vagy tegnapelőtt mondott
jelentéktelen, apró eseményeket, a melyekben az a főérdekesség és az
egyetlen érték, hogy a Jolán akkor még élt és beszélt. Így kezd a halál
közeledtével értékessé válni minden, a minek köze van a bucsuzóhoz.

– Menjünk le – suttogta Csenke bácsi s erre lementek mind, csak a Csenke
néni maradt ott. De még a közepén se voltak a lépcsőnek, a mikor
irtózatos, sikoltó zokogás verte föl a hétnapos csöndet. Visszarohantak
mind, s a falépcsőt rémült dobogás rázta. A hangra alulról is
felszaladt, a ki csak volt az irodában.

Benn az ágy mellett Csenke néni kiáltozott, a Jolánka lábára hajtva
őszbeboruló fejét.

– Meghalt, meghalt! – ezt kiáltozta s vagy húszszor elmondta: fölemelte
a fejét, szétnézett és meghalt! Egy szót se szólt!

Az orvos nézte, vizsgálta. Az ő nagy szeretete abban nyilvánult, hogy
nagyon megvizsgálta. Nagyon sok bizonyítékot követelt szegény Jolánkától
arra nézve, hogy már nem él. És a mikor minden metódus szépen, a
tankönyvben előírt pontossággal mutatta, hogy Jolánkából elszállott a
lélek, már mindenki sírt, tele lett a ház sirámokkal, hosszú, vontatott
férfiordítással, asszonyi sikoltozással, Csenke néni elbeszélésével, a
ki omló könnyek közt, fennhangon zokogva kiabálta most már
folyton-folyvást, szakadatlanul:

– Egy szót se szólt!… egy szót se szólt! szétnézett, meghalt, egy szót
se szólt!

Aztán leczipelték a földszintre és konyakot adtak neki. Az urak is ittak
és Csenke bácsi a doktorral a temetésről kezdett beszélni a sarokban,
halkan, száraz komolysággal.

A halott egyedül maradt a szobában. Az ablak fehér függönyén át
beszürődött az alkonyati nap. A kis virág ott állt a párkányon és most
is nézte, mint a mikor egyszer csókolódzott és a vőlegénye szívverését
hallgatta. Ez régen volt.

És akkor lopva, halkan újra nyilt az ajtó. Egy összeesett, nyomorult kis
zsidó jött be, az a Wurm. Odatámolygott az ágyhoz, szépen letérdelt
mellé és megfogta Jolánka kezét. Megcsókolta szépen, illedelmesen. És
olyan bolondul fájt a szíve ennek a könyvelőnek, hogy csöndes-szepegve
beszélt is a halotthoz, mondván neki:

– Maga engem nem szeretett Jolánka, Édes Jolánka, Jolika, Jolkó…

Aztán hirtelen kiment, mert nem tudta, mit csináljon. El akart menni a
házból. És éppen kapóra jött neki, a mikor a doktor megkérte, hogy a
temetés ügyében menjen el a paphoz. De már akkor olyan rémületesen nehéz
volt a szíve, hogy azt se tudta, mit beszél.

– Menjen a paphoz, – magyarázták neki, a mire ő bambán, szintén félve,
gyötrődve, majdnem kétségbeesetten mondta:

– Nem baj, hogy én zsidó vagyok?


XVIII.

Éva az uton találkozott a ritterrel. A szélesvállú germán karját
nyujtotta az asszonynak s kérdezte tőle:

– Hogy van a Jolán?

– Meghalt, – mondta Éva.

A ritter megállt.

– Meghalt? – kérdezte, mintha ez valami nagyon hihetetlen dolog lett
volna.

– Meg, szegény.

– Akkor odamegyek, – szólt izgatottan a ritter és kezét nyujtotta az
asszonynak. Majd hozzátette:

– Ez nekem kötelességem…

És már ment is sietve lefelé.

Éva örült, hogy egyedül maradt. Ment hazafelé azzal az erős szándékkal,
hogy csomagol és elutazik. Nagyon nyomta ez a sok baj, a mely talán meg
se történt volna, ha neki nem jut eszébe ide jönni. De szégyelt szökni.
Bántotta az a gondolat, hogy távozásával beismeri a rovására írt
dolgokat. Tanácstalanul állt meg otthon szobája közepén, igen nagy
bánatban és izgatottságban. Semmi nem nehezedett akkora súlylyal a
lelkére, mint ez a haláleset. Talán azért, mert ez volt az egyetlen, a
melyet nem lehetett jóvátenni.

Fáradtan ült le az asztala mellé, s ekkor látta csak, hogy egy levél van
ott, az ő nevére czimezve. Felbontotta, ez volt aláírva: Richter.

– Richter úr – mondta magában, a levélre nézve, mintha írójához szólna –
most jövök a menyasszonyától.

Azzal olvasni kezdte. A kusza iráson látszott, hogy a beteg az ágyban
írta. Erélyes, majdnem szemtelen hangon kezdődött. Azt írta benne a
mérnök, hogy őmiatta sebesült meg, talán egész életére nyomorék is lesz,
illenék, hogy meglátogassa. Majd, úgylátszik, maga is észrevette, hogy
ez sok, és a levél végén könyörgőre fogta a dolgot. Azt írta, hogy ő egy
összetört karú senki, egy béna, beteg, nyomorult, könyörüljön meg rajta
az istenasszony és szálljon le hozzá. Egy szava többet ér… – szóval
ilyen meleg levél volt, teli ostobaságokkal.

Éva letette és elmosolyodott. De ez olyan kényszerű mosolygás volt. Arra
gondolt, hogy ennek az embernek csak most halt meg a menyasszonya. S
aztán gondolkodása közben ismét visszajutott önmagához. Ha ő nem jött
volna…

Lámpát gyujtott, mert félt a sötétben, egyedül. És komolyan kezdett
gondolkozni arról, hogy innen el kell mennie. Kereste a kifogásokat.
Majd arra a közönséges dologra gondolt, hogy mond valami gyönge kifogást
az igazgatónak; az el fogja fogadni, mert örül, hogy megszabadul tőle.
De ekkor meg az merült fel a lelkében, hogy most már mindegy, akár
elmegy, akár itt marad. És ebben a pillanatban érezte először, hogy
tulajdonképpen önmagától akar elmenni. Borzalmas látvány volt neki ez az
Éva ebben a környezetben. Ebben a romhalmazban.

Az inas bedugta a fejét az ajtón.

– Két urak itt vannak – mondta.

S úgy látszik, pénzt kapott, mert mindjárt ki is nyitotta az ajtót, a
melyen át lehetett látni a folyosón álló Bajtzárt és Vértest. Ezek már
úgy vigyáztak egymásra, hogy mindig együtt voltak.

Éva fölugrott az asztaltól. Most minden tartózkodás kiveszett belőle egy
pillanatra, a mikor arra gondolt, hogy ott lenn halva fekszik az a leány
és ő kettős flirtre fogadja udvarlóit.

– Nem fogadok! – kiáltotta már nem is az inasnak, hanem a két
megrőkönyödött úrnak. Ismételte is:

– Nem fogadok! Menjenek haza, Isten hirével! Menjenek le a
bányatiszthez, ott meghalt a leány…

És becsapta az orruk előtt az ajtót s megállt a szoba közepén, szomorú
mosolylyal. Ezt akarta mondani:

– Úgy-e jól tettem, Jolánka?

Majd megint meglátta az asztalon a levelet, s ekkor igazán szólt,
félhangosan, igen egyszerűen:

– Előbb kellett volna – mondta.


XVIII.

Másnap bezárkózott és semmiről sem akart tudni semmit. Az ebédjét is a
szobájába hozatta, a ritternek azt izente, hogy beteg. Szegény ritter,
szinte tolakodott nála, mégse bocsátotta be. Délben staféta jött
Richtertől, a ki választ kért a levélre.

– Nincs rá válasz – izente röviden.

Ebéd után pedig leült és több ív papirost készített ki az asztalára.
Elhatározta, hogy hosszú, nagyon hosszú, részletes levelet ír a jóságos
ritternek, a ki oly nagy szeretettel fogadta, a mikor idejött, s a kinek
annyi bajt okozott. Meg fogja irni, hogy ő semmiről sem tehet. Meg fog
magyarázni részletesen mindent. Nyiltan ki fogja írni: ne higyje a
ritter, hogy ő, az elvált asszony kaczér volt s egymás ellen tüzelte a
férfiakat. Mindent meg fog írni. A végén alá fogja húzni: ő nem tehet
arról, hogy ebben a faluban ő előtte nem volt asszony, s hogy ezek az
emberek oly vadak, mint egy hosszujáratú tengeri hajó nőstényéhes
matrózai.

S a mikor már izgatta is a téma, leírta szépen, kerek, vékony betükkel:

Kedves Lipót!

De nem tudta tovább. Meg aztán eszébe jutott, hogy ő estélyeket
rendezett és Toganovnak azt tanácsolta, hogy utazzék haza. Hát azt ugyan
mivel fogja megokolni, hogy elzavarta a társaság legjobb, legmunkásabb,
gyermekesen becsületes emberét, az oroszt? Nem tudta, nem tudta… A
«Kedves Lipót»-nál nem jutott tovább. A papirosra hajtotta a fejét és
sírt keservesen, szinte mérgesen, dühvel, mint az ártatlanul elitélt
diák, akinek az a pechje van, hogy nem tudja bizonyítani az igazát.

Innen csak szökni lehet, – ez volt a végső következtetése. De
akárhányszor csak erre az eredményre jutott, mindannyiszor nagyon
elszégyelte magát. Pestről ide szökött. Most innen szökjék vissza
Pestre? Szökés, csupa szökés, mindig szökés?…

Vacsorára kiment a szobájából és megizente az igazgatónak, hogy
vacsorázzanak együtt. A jó Lipót örült, a mikor látta, hogy nincs semmi
komolyabb baja. És sok gondja közepett is boldogan ült mellé a kettőre
terített kis asztalhoz. Eleinte nagyon keveset beszéltek. Aztán Éva
kérdezett egyet-mást Jolánról s meg is tudta, hogy holnap lesz a
temetése. Azt is megtudta, hogy Richter még nem hallott semmit a
halálesetről. Nem mondják meg, mert félnek, hogy megárt neki. És azt is
megtudta, hogy a kis Wurmmal nem lehet birni. Magánkívül futkos az úton
reggel óta, intézkedik, foglalatoskodik a halott dolgaival, mintha neki
volna hozzá a legtöbb köze, s mintha ki akarná használni az utolsó
alkalmat, hogy még jót és szépet tehessen Jolánnal. Majd azt is elmondta
az igazgató, hogy Vértes és Bajtzár még ott se volt a halottas háznál.
Egész nap együtt voltak s egyik se hagyta el a másikat egy pillanatra
sem. Mindenik úgy viselkedik, mintha a másikkal szemben titkos rendőr
volna, a kinek kötelessége társa minden lépésére, szavára vigyázni.
Valósággal belebolondulnak ebbe a szerepbe. Az éjjel állítólag le sem
feküdtek. Virrasztott mind a kettő s miután szemben laknak egymással,
reggelig egymás ablakát nézték. Ezt a Bajtzár háziasszonya mesélte a tót
inasnak, a ki referált az igazgatónak a dologról.

A ritter még most sem mondta nyiltan el ezeket a dolgokat. Csak úgy
beszélt róluk, mintha érdekes, mulatságos figurák volnának. Nem akarta
éreztetni az asszonnyal, hogy ő tudja ennek a két bomlott fráternek a
fontosságát.

Vacsora után odament Éva a ritterhez, megfogta a kezét és így szólt
hozzá:

– Lipót, én köszönöm, hogy olyan jó voltál hozzám. Én holnap reggel
elutazom.

A ritter merev arcczal kérdezte:

– Miért?

– Mert el akarok utazni. Elmegyek. Most mindjárt csomagolok és reggel a
kocsin bemegyek Selmeczre. Onnan Pestre.

Aztán, hogy látta a ritter csodálkozását, nagy megdöbbenést kifejező
mozdulatát, hozzátette:

– Ha nem érzed, hogy miért, akkor ne is kérdezd, mert nem mondom meg…

De már ekkor sírt, igaz szívből, olyan sírással, a melyből sok
szerencsétlenség, sorscsapás emléke árad. És megölelte a rittert, meg is
csókolta az ajkán, hosszasan, ragaszkodó szeretettel.

Aztán szépen, csöndesen átment a szobájába. A ritter még sokáig állt egy
helyben és nagyon szomorú volt. Nézett maga elé és a vállát vonogatta.
Ez az egész elutazás nagyon hirtelen jött. És az asszony már nincs is
itt, hogy magyarázzon, okát adja a dolognak.

Megindult és lefelé ment a hivatalszobába. A falépcsőn azonban megállt
egy pillanatra, mert észrevette, hogy könnyes a szeme.


XIX.

A reggel olyan szép volt, hogy szinte kár volt elmenni, itt hagyni. Most
már igazán jelentkezett a tavasz és első lehelleteivel megteltek a
völgyek. Édes meleg sugár járta a hegyoldalt. A borókák, gyalogfenyők
fürödtek benne s ontották az illatot úgy, hogy reggel valósággal terhes
volt a szellő a sok fenyőszagtól.

A kocsi a ház előtt állt. Ugyanaz a kocsi, mely egykor idehozta a várva
várt asszonyt. A kis téren csönd volt, szünetelt a munka. Ma délre
várták a részvénytársaság főembereinek táviratát, a melyben felelnek a
munkások követeléseire.

És a két szép kis kövér ló ott állt a napon, csapkodta magáról farkával
az első legyeket. Aztán lejött a szobalány egy csomaggal. Majd az inas
is hozott néhány bőröndöt és skatulyát. Aztán visszamentek a házba és
csönd lett egy kis időre.

És aztán jött Éva. Hosszu, szürke kabátján nyersselyem porköpeny volt.
Az utra egy kis szürke, puha férfikalapot vett föl. Megállt a küszöbön
és szétnézett. Messzi, erősen ragyogott a nap a hegyoldalakon. A
kopárabb részek olyan fényesek voltak, mintha krétasziklák lettek volna.
És jött, egyre jött a hegyoldalról a könnyü, suhanó tavaszi áramlás, nem
is szellő, csak valami sejtetett, halk mozdulása, titkon áradó beszéde a
levegőnek, a mely nem száll, hanem lopózik, oson.

A ritter is nézett egy kicsit. Aztán Éva sudár szép alakját nézte. Fájt
neki, hogy elmegy innen ez az asszony s ő megint bele fog temetkezni a
számokba és a könyvekbe s majd valahogy ujra meg fogja szervezni a
telepet. Aztán Éva megfordult és még egyszer megcsókolta rokonát. De
most oly szép és oly üde volt ezen a tavaszi friss reggelen, hogy a
szélesvállú germán – talán nagy fájdalmában – megölelte s visszacsókolta
olyan erősen, mintha szerelmes lett volna. Ekkor egy röpke pillanatra
valami furcsa gondolat is szállt át az agyán, de elüzte, elhessegette,
hogy csak egy perczre se rakjon fészket az ő nyugodt, okos fejében.

Azzal fölült az asszony a kocsira. A ritter betakarta. A szobalány a
bakon foglalt helyet s ezt mondta az igazgatónak:

– Kezét csókolom, nagyságos úr.

A ritter intett neki és besietett a kapu alá. Azontul nem is látták. A
kocsi megindult, eleinte fékezve, a lejtős uton. A falu közepe felé
azonban már vigan és szabadon trappoltak a kis lovak, szóval pompás
utazás esett a kellemes tavaszi délelőttön.

Aztán megállt a kocsi. A kocsis levette a kalapját. Ének hangzott.

A szobalány hátraszólt:

– Temetés van, nagysága kérem.

Az asszony hirtelen fölugrott ültéből s a kocsis válla fölött elnézve,
meglátta a temetést. Most mentek át az országuton, hogy a dombra vezető
uthoz jussanak. Fenn a domb tetején van a temető a templom körül. Apró
fehér házikók közt hullámzott ez a kis fekete tömeg. A koporsót már nem
is lehetett látni, azzal már a házak mögé kerültek. Azt már ott vitték a
cserjével szegett uton, a mely nyáron oly telistele van virággal, hogy
az embernek csak ugy repes a szive, ha látja. Csak az emberek vonultak
még át a napfényes uton, a hosszu fekete láda után és lehetett látni
talpig feketében Csenke nénit, a mint idegesen kapkodta szeméhez,
szájához a zsebkendőjét, majd a szívéhez szorította, hogy úgy villogott
ez a fehér kendőcske a fekete alapon, mint egy tűre szúrt és elszabadult
haldokló pillangó.

A kocsis tótul mondott valamit. A szobaleány lefordította:

– Azt mondja, hogy az állami bányától a tiszt urnak a rokona halt meg…

Éva bólintott a fejével s ekkor már mind eltüntek a domb felé vezető
uton.

– Menjünk, – mondta a kocsisnak, – nagyon gyorsan…

A szobaleány ezt tótra fordította s azzal nekiindultak a kissé lejtős
uton, lefelé. Rohanásukban benne volt az, hogy örökre mennek el. Éva
lehunyta a szemét, hátrahajtotta a fejét s úgy türte, várta, hogy a szél
simogassa az arczát, libegtesse hajfürtjeit.

– Elmegyek, – gondolta, – és mit hagyok itt magam mögött?

A szellő erre hozta a kis harang hangját. Szegény Jolánkával most értek
a temetőbe. Összeborzadt arra az iszonyatos gondolatra, hogy ezt a lágy,
fehér lánytestet beledobják egy gödörbe a piszkos rögök és kövek közé.

– Gyorsabban! – kiáltott a kocsisnak.

A tót nagy borravaló reményében még jobban ütötte a lovakat. Most már
repültek a széles fehér uton. És a hogy száguldott a kocsi, Éva
zsongást, távoli harsogást hallott. De azt hitte, hogy a szél sivít az
erdőben. Aztán erősebb lett a harsogás. Ki lehetett venni belőle, hogy
valami dal ütemére megy. Éva felnyitotta a szemét, de még mindig nem
látott semmit. Aztán egy fordulón tul meglátta a hegyoldalban az
embereket. Tele volt velük az egész hegyoldal, úgy látszott, mintha a
kis fenyők és nagy borókák indultak volna meg s az erdő jönne le a
hegyről hangos zúgással.

A kocsi éppen alattuk robogott el s ekkor jól lehetett hallani, hogy
mind, mind a Marseillaiset éneklik s lehetett látni, hogy fenyegető nagy
vonulással jönnek le és rájuk süt pazar arannyal, ezüsttel, földben nem
teremhető ragyogó világossággal az isten napja. Ugy jönnek le ezek a
sápadt tótok a hegyről, mintha égi seregek volnának.

Lenn az út szélén pedig gúlákba rakott puskák mögött heverészett egy
nagy csapat katona, míg a másik csapat fegyverben állott hosszú sorban,
az út hosszában, sorfalat állva Éva kocsijának.

A kapitány szemtelenül nézett az asszony kalapja alá és Éva akkor látta,
hogy rémülten, kétségbeesve áll a kapitány mellett két férfi. Vértes
volt, meg Bajtzár. Együtt voltak, őrizték egymást most is.

És ekkor még egyszer, most már utoljára kiáltott Éva, vadul, majdnem
sikoltva:

– Kocsis, gyorsabban!

Mögöttük pedig megharsant ujból a dal, a ki nem tudta, ordított bele,
bőgött, üvöltött valamit, a mi pokoli színt adott a hegyről jövő nagy
hangnak.

A kocsi vad rohanással röpült előre, maga mögött hagyva a falut, a
temetést, a két egymásra vigyázó bolondot, a katonákat és a hegyről
leviharzó tengert, a melynek síró ordítását az asszony még egyre-egyre
hallotta, bárhogy bedugta is a fülét. Keresztülzúgott mindenen, mint
valami távoli nagy víznek fenyegető morgása, a mely mind titokzatosabb,
erőtlenebb lesz, a hogy távolodik tőle a kocsi…

De azt az élesen sivító német kiáltást még lehetett hallani, a melylyel
a kapitány fegyverbe szólította a másik sor katonát is.



TARTALOM.

  Az óriás  1
  A kis klarinétos  15
  A vas  37
  A pikkoló  59
  Éva (Kis regény.)  75


[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

14 |Magasrá |Magasra

106 |O olyan |Ő olyan

134 |hvatalnok |hivatalnok

157 |bizalmasát. Vértest, |bizalmasát, Vértest.

195 |asztalnal |asztalnál

223 |a ekkor |s ekkor]




*** End of this LibraryBlog Digital Book "Az óriás és egyéb elbeszélések" ***


Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.