Title: Nippon-ország naposkertje : Japán népmesék
Author: Kúnos, Ignác
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Nippon-ország naposkertje : Japán népmesék" ***
NAPOSKERTJE ***


NIPPON-ORSZÁG NAPOSKERTJE

NIPPON-ORSZÁG NAPOSKERTJE

JAPÁN NÉPMESÉK

TOYAMA KOICHI ELMONDÁSA UTÁN

ÍRTA

KÚNOS IGNÁC DR

EREDETI JAPÁN RAJZOKKAL

BUDAPEST

AZ ATHENAEUM IRODALMI ÉS NYOMDAI R-T.

KIADÁSA

11702. – Budapest, az Athenaeum r.-t. könyvnyomdája.

_Nagyméltóságú Lukács György úrnak, a Gyermekvédelem lelkes apostolának
ajánlja e könyvét_

_Kúnos Ignác_



ELŐHANG.

Messze tengeren túl, ahol a nap felkel, _Fudzsi_ szentelt hegye fel az
égnek szökell, cseresnyevirágos szigetek lankáin, kékellő hullámok ezüst
habpárnáin, _Nipponország_ fürdik napja sugarában, napos mesekertje
illatos árjában.

Viruló virágok meséket lehelnek, oktalan állatok beszédet beszélnek;
_szamuráj_ leventék hősi útra kelnek, ártó szellemekkel vívnak,
verekednek.

A legfőbb egy-isten _Nippon_ hitvallása, több istenre sarjad
világmeglátása; több szellemben látja ősszellem hatalmát, több erőben
érzi őserő forrását.

Félig rom templomban szörnyeteg tanyázik, _Buddha_ kőképénél alakosdit
játszik; avatag barlangba gurul rusnya teste, poklok parazsára
varázslódik lelke.

Istenek szikrája emberekbe téved, emberi gyarlóság istenekben éled;
bajvívó levente, égi szellem sarja, gonosszal csap össze varázslatos
kardja.

Vándorútját járja lelke halandónak, állatokba térvén ereje a szónak;
emberivé válik tette, gondolatja, jót-rosszat megértő konok akaratja.

Templomok oltárán bálvány terpeszkedik, házi tűzhelyeken kőkép
szentesedik; ősök imádatja istent imádtatja, ősi szálló szóban istent
szólaltatja.

Sívó homok fedi pázsitját zöld rétnek, avarrá aszódik levele ligetnek;
ég-föld összerezzen, tenger vize zajlik, égi szellem szava mennydörögve
hallszik.

Élettelen dib-dáb elevenné válik, éledez a kő, rög, egy szakadó szálig;
lelket ölt az anyag, életért kiáltván, csodákat varázsol a vajákos
bálvány.

_Dájmió_ ül törvényt bálványos várában, bízvást bizakodik csatlósa
karjában; karjában, kardjában, hűséges szívében, kísértő ördögöt irtó
erejében.

Istenek a mennyből le a földre szállnak, halandó lelkekben párjokra
találnak; urai a földnek félistenek lettek, istenemberekből _mikádók_
születtek.

_Nippon_ meséiből virágláncot fűztem, szíve szép rózsáit mind közéje
tűztem; rózsák fehérsége, illatja, hajtása, a nagy égi Isten mennyei
áldása.

Messze tengeren túl a nap felkelőben, _Fudzsijama_ hegye égre
szökellőben; szigetek lankáin cseresnyevirágok, tenger fodros hátán
kékellő hullámok. _Nippon_ földje fürdik napja sugarában, napos
mesekertje illatos árjában.

Budapest, 1923. év január hava.

=K. I.=



Tokió és Kiotó.

Élt egy béka _Tokió_ban, egy másik meg _Kiotó_ban. Vígságos a
brekegésük, nyugságos a henyélésük.

Egy szép napon mind a ketten kieszelték nagy merészen, hogy ők bizony
útra kelnek s hegyen túlra ereszkednek. _Tokió_nak kis békája _Kiotó_t
szeretné látni, _Kiotó_nak békája meg _Tokió_ra lett kíváncsi. Nem
ismerték sose egymást, se hallomást, se nem látvást, mégis egy nap, egy
időben, keltek útra mind a ketten.

Szökdécseltek, kuruttyoltak, hol pihentek, hol gurultak, s napok mulva,
hetek mulva a nagy hegyhez eljutottak. Fel a hegynek nehéz az út, két
békának nem való volt, mégis egy nap nagy cuppogva, hol pihegve, hol
szuszogva, feljutottak, egyik jobbról, másik balról, a hegycsúcsra.

Szembekerül két békácska s nézi egymást nagy szájtátva: _Tokió_nak a
békája, _Kiotó_nak a békája. Illőn egymást köszöntötték, szót a szóba
szövögették, s akkor néztek még csak nagyot, amikorra kitudódott, hogy
egyszerre keltek útra s merészkedtek hegyen túlra. Nevetnek a
furcsaságon, mosolyognak móka sorson, hogy _Tokió_ kis békája _Kiotó_t
akarná látni, _Kiotó_nak békája meg _Tokió_ra lett kíváncsi.

Puha fűbe kuporodnak, jó nagyokat nyujtózkodnak s mielőtt még tovább
mennek, biz ők egyet megpihennek. Megszólal a _tokió_i, _Kiotó_ra a
kiváncsi:

– Be kár, hogy nem nőttünk nagyra, egy-kettővel több araszra, hogy innen
is megláthatnánk szívünk vágya két városát. Én _Kiotó_t, te _Tokió_t,
nagy síkságon felbukkanót, megnéznők és visszatérnénk; nem fáradnánk,
célt is érnénk.

– Ezen könnyű segíteni, – szólal meg a _kiotó_i.

– _Tuú_, _tuú_, mi a módja? – kérdezi a cimborája.

_Tokió_i a bölcsebbik, így felel az eszesebbik:

– Hosszabb lábunk nagyujjára ágaskodjunk egymást fogva. Te megnézed
_Tokió_dat, én megnézem _Kiotó_mat. Velem szembe van az egyik, veled
szembe meg a másik.

– Jó lesz biz az, – örvendeznek, fektükből felemelkednek s átkarolják
egymást szépen, talpon állnak így könnyebben. _Tokió_t lát _kiotó_i,
_Kiotó_t meg _tokió_i; _Kiotó_nak fordul egyik, _Tokió_nak fordul másik.

Csakhogy amint ágaskodnak s város után vizslatgatnak, dülledt szemmel
nem előre, hanem hátrapislogatnak. Bamba eszük át nem látja, békaszem
néz mindig hátra s _tokió_i lát _Tokió_t, _kiotó_i meg _Kiotó_t.

– Akárcsak _Kiotó_t látnám, – kuruttyol a _kiotó_i.

– Akárcsak _Tokió_t látnám – brekegi a _tokió_i.

S mint akiknek rendjén dolguk, kézben ismét vándorbotjuk; egymás előtt
meghajolnak s ahogy jöttek, visszajutnak.

Mindhalálig szentül hiszik, mindkét béka ráesküszik, hogy a mása
_Kiotó_nak – _Tokió_, hogy a mása _Tokió_nak – _Kiotó_.



Barackfia, Momotaro.

Volt egyszer egy házaspár; az ember is öreg volt már, az asszony is.
Felmegy egy nap az öreg a hegyre, füvet-mit akart kaszálgatni; az
asszony meg a hegyi patak felé indult, hogy a szennyesét hozza valahogy
rendbe. Amint javában mosogatott, sulykolgatott, egyszerre csak azt
látja, hogy fent a hegyről kippen-koppan, liccsen-loccsan, egy
őszibarack gurulgat a vizben, lefelé őhozzá, a patak aljára.

– Jó nagy, ha vagy, szállj le hozzám; kicsiny, ha vagy, ne szállj
hozzám, – hajtogatja az öreg asszony.

Egy jó nagy barack gurult oda az asszony lába elé. Veszi az asszony a
barackot és amint elkészült a mosnivalójával, elballagdál hazafelé.
Beteszi a barackot az almáriomba és várja az urát, hogy megjöjjön az is.
Kis idő vártatva ihol már az öreg és legott elmondja neki az asszony,
hogy mi gurult le neki a hegyről. Kinyitják az almáriomot és amint
utánanyúl az asszony a gyümölcsének, kapja magát a barack, szép
lassacskán kettéhasad és egy legényke lépeget ki belőle.

Aj, de megijedt a két öreg; aj, de megörültek aztán neki. Hozzák sebtibe
a vizet és amint meg akarják a kannában fürdetni, talpraugrik a legényke
és két kézre emeli a kannát, hogy megtud ő mosakodni egymagában is.

Hogy elképedt a két öreg az újszülött nagy ereje láttára.

– _Momotaro_ (barackfia), – mondják neki az öregek, – mától fogva ez a
neved.

Nőtt, növekedett _Momotaro_, okosodott, erősödött. És amint
teltek-múltak az évek, arra kéri egy nap a szüleit, a két öreget, hogy
hadd búcsúzhassék el tőlük.

– Hová akarsz hát menni? – kérdezik tőle.

Azt feleli nekik _Momotaro_, hogy az ördögök szigetére készülődik, el
akarna velük bánni.

Ijedez a két öreg, de azért csak elengedik az útra. Lencsegombócot –
_kibidango_t – készítenek neki és beteszik a tarsolyába. Kezében egy
vaslegyező, övén a tarsolya, úgy indul útnak _Momotaro_.

Addig halad, addig ballag, míg egy kutya nem bukkan eléje.

– Merre felé igyekszel? – kérdi tőle a kutya.

Azt feleli neki _Momotaro_:

– Megyek az ördögök szigetére, el akarok velük bánni és a kincseiket is
el akarom tőlük venni.

– Mi az ott a tarsolyodban? – kérdezi a kutya.

Azt feleli neki a legényke, hogy lencsegombóc van benne.

– Egész _Nippon_t (Japánországot) ha bejárod, nem találhatsz jobbat
nála.

– Adj egyet belőle, – mondja a kutya – és elkísérlek a szigetre,
szigetbeli ördögökhöz.

– Egy egészet nem adhatok, – mondja _Momotaro_, – de egy féllel
megkínállak.

Odaad neki egy fél gombócot és kettesben indulnak tovább. Mennek aztán,
mendegélnek, míg egy majom nem bukkan eléjük.

– Merre felé igyekszel? – kérdi tőle a majom.

– Megyek az ördögök szigetére, – feleli _Momotaro_, – el akarok velük
bánni és a kincseiket is el akarom venni.

– Mi az ott a tarsolyodban? – kérdezi a majom.

– _Kibidango_ van benne, – feleli a legény. – Egész _Nippon_t ha
bejárod, nem találhatsz jobbat nála.

– Adj egyet belőle, – mondja a majom – és elkísérlek a szigetre,
szigetbeli ördögökhöz.

– Egy egészet nem adhatok, – mondja _Momotaro_, – de a felével
megkínállak.

Ennek is odaad egy fél gombócot és hármasban mennek aztán tovább. Mennek
ismét, mendegélnek, míg egy fácán nem bukkan eléjük.

– Merre felé igyekszel? – kérdi tőle a fácán.

– Megyek az ördögök szigetére, – feleli _Momotaro_, – el akarok velük
bánni és a kincseiket is el akarom venni.

– Mi az ott a tarsolyodban?

– _Kibidango_ van benne. Egész _Nippon_t ha bejárod, nem találhatsz
jobbat nála.

– Adj egyet belőle és elkísérlek a szigetre, szigetbeli ördögökhöz.

– Egy egészet nem adhatok, de a felével megkínállak.

A fácán is megkapja a fél gombócot és most már negyedmagával járja
_Momotaro_ az útját.

Addig igyekeznek, addig fáradoznak, míg előttük egy nap az ördögök
szigete. Csak úgy feketéllett ki belőle a rémítő ördögnek, a félelmetes
_Sutendodzsi_nak a kastélya.

Közelednek a kapujához és amint be akarnak rajta nyitni, nincs rá mód,
hogy betörhessenek. Belülről nyílott a kapu és vaslakatokkal volt
elzárva, vasfalakkal körülkerítve.

Egyszerre csak kapja magát a fácán és átrepül a falon, kapja magát a
majom és átkúszik a falon; nagynehezen úgy nyitják ki a kaput. Egyet
ugrik és beront a kutya, nyomában a barack szülöttje, _Momotaro_, és
nekitámadnak a nagy ördöghadnak. _Momotaro_ az ördögök urával, a nagy
szörnyeteggel került szembe, a többi három meg a többi ördögivadékkal.

_Momotaro_nak csak a vaslegyezője volt a kezében, a fene nagy
_Sutendodzsi_ pedig egy irdatlan nagy vasbunkóval hadonászott. Rövid
volt az elszánt küzdelem és úgy leteperték az ördögök fajzatait, hogy
kegyelemért esdekeltek, akik máris el nem pusztultak.

Nagy árat szabott nekik _Momotaro_ és elsőnek a ködsüveget követelte
tőlük. Az volt ennek a süvegnek az ereje, hogy aki a fejére húzta, azt
menten láthatatlanná tette. Követelte aztán a kristály golyópárt. Ennek
meg az volt a varázslata, hogy az egyikkel áradoztatta, a másikkal meg
apasztani tudta a tengerek vizeit. Átadták még a gyöngyeiket,
korálljaikat, borostyánjaikat, békapáncéljaikat, és annyi aranyat meg
ezüstöt szedettek össze velük, amennyit csak elcipelhettek magukkal.

Hűségesen megosztozkodtak a sok kincsen és annyi jutott belőle
_Momotaro_nak, hogy ő is, meg öreg szülei is azt se tudták, hogy hová
hordják össze.

Bátorságnak jutalom jár, hűségesre boldogság vár.



Fehérke és Sárgácska.

Két kis krizantém virágzott a réten, egy tőből fakadt mind a kettő.
Egyforma volt a két testvérke, egy a növésük és egy a mosolygásuk. Csak
a színük volt éppen más-más, az egyik fehér volt, akár a hó, a másik meg
sárga, akár a sárarany. A fehér virágnak _Fehérke_, a sárgának meg
_Sárgácska_ volt a neve. Nappal sütkéreztek és a napsugarakkal
játszadoztak, éjjel meg harmatcseppeket ittak és csendes-nyugodtan
elszunyókáltak. Igy éldegéltek nap-nap után, hét-hét után.

Egy öreg ember jött egyszer arrafelé, megáll a két szép virágszál előtt
és nézegeti őket. Odalép a Sárgácskához és azt mondja neki:

– Selyemszirmú virágocska, arany színben ragyogócska, jönnél-e az én
kertembe?

Szemet mereszt a Sárgácska és csodálkozik az öreg ember beszédén.

– Mit csinálnék én a te kertedben? – kérdezi.

Elmosolyodik az öreg és azt feleli a kis sárga virágnak:

– Nem messze innen az én szép kertem, annak vagyok a kertésze. Ha
eljössz velem, nagyobbá is növesztenélek, meg szebbé, sokkal szebbé is.

– Igazán mondod? – kérdi a hiú virágocska. – Nagyobb is lehetnék még,
meg szebb is, sokkal szebb is?

– Nemkülönben, – feleli a kertész. – Milyen más életed is lenne ott,
mint itt ezen a réten. Édes ételeket ennél, édes italokat innál; arany
ruhácskádnak ezer színe lenne, ó, de nagyra nőnél, ó, de szépre nőnél.

És úgy elhitetgette az öreg, úgy elcsalogatta az öreg, hogy már hajlik a
szóra a kis _Sárgácska_ és így szólal meg virágszája:

– Jaj de szép, amit mondasz, veled megyek én, akár ízibe.

Fogja az öreg a virágot, kiemelgeti a földből, felveszi a hátára és
indulóban is van már vele.

Nagyot dobban erre szegény _Fehérké_nek szegény szívecskéje.

– Elviszi az ember a testvérkémet, – szepegi nagybúsan, – én meg itt
maradok egymagamra.

Szomorúság környékezi meg szegénykét és amikor már menni készül a
kertész, megfogja a ruháját és így könyörög a testvérkéjéhez:

– Ne hagyj itt, _Sárgácska_, hadd menjek veled én is.

Szigorú arccal néz rá a kertész a kis fehérre és azt mondja neki:

– Te csak maradj a helyeden, terád nincs szükségem.

Elpityeredik a kis virág, hogy ily szomorú sorsra jutott és hogy senkije
se lesz többé, ha a testvérkéje is itthagyja.

– Maradj a réten, – mondja neki a kertész, – mert neked nincs színed;
szín nélkül meg mi hasznod vehetném? Itt a sok káka meg nádas, velük is
eljátszadozhatsz.

_Sárgácskát_ elvitték, _Fehérke_ meg ott maradt a réten. Szép egy nagy
kertbe, sok-sok virág közé került a hiú _Sárgácska_. Hogy viselték
gondját, hogyan fürösztgették, ezerszín ruhákba fel is öltöztették; édes
ételeket evett, édes italokat ivott, reggeltől estig egyre páváskodott.
Nem szabad ég alatt tanyázott, hanem virágoskert közepén, üvegfedél
alatt. Szél meg nem cibálta, eső meg nem verte, mintha csak kunyhóból
palotába került volna.

És ahogy telt-múlt az idő, úgy nekinövekedett a formája, úgy
nekiszínesedett az orcája, hogy még a nap is szebben ragyogott rája.
Mintha csak kicserélték volna, mintha nem is réti virág lett volna
valaha. Jó kedve is volt _Sárgácská_nak; szegény _Fehérké_ről, hej,
megfeledkezett.

Egy öreg jegyzője volt a falunak, az állít be egy nap a kertészhez.

– Kertész apó, – mondja a jegyző, – van-e krizantémod, valódi virágod?

– Mintha nem tudnád, – csodálkozik a kertész, – hogy van
krizantémvirágom, valódi virágom.

– Igazad lehet, – feleli a jegyző, – de ide figyelj, hogy miről is van
szó. Krizantémot keres a _dájmió_, azt akarja címerének, fegyverére,
ajtajára, díszes gangos hintajára. Összejártuk a vidéket, krizantémos
kertecskéket, csak nem akadtunk a valódijára. Kinek a szirma volt
hosszú, kinek a színe tarka, ki nagyra nőtt volt meg, ki meg alacsonyka
maradt. Se cifrája nem kell a _dájmió_nak, se üvegház csemetéje, csak a
kétszer nyolcas szirmú, hófehér virágú. Valódi krizantémot, azt keresnék
én nálad.

Eltünődik a kertész és aztán azt mondja a jegyzőnek:

– Kétszer nyolcas szirmú, hófehér virágú, az nincs a kertemben. De van
ám egy _Sárgácskám_, magam nevelése, magam ápolása, azt megnézheted ám.

Büszkén mutat a kertész a virágjára és amint megnézi a jegyző a
Sárgácskát, fejét rázza és azt mondja a kertésznek:

– Te gondoztad, te nevelted, mesterséges virággá lett. Nekünk fehér
krizantém kell, szabadban nőtt, valóságos, nem ily cifra és hívságos.

Azzal otthagyja a jegyző a kertészt és indul kifelé, hogy egyet járjon a
mezőkön. Keresztbe fonja a karjait és amint séta közben
el-elgondolkozik, mintha nyöszörögne valaki a közelében. Megáll az ember
és ahogy körülnéz a réten, hát ott gubbaszt egy virágocska, fehér színű,
ezüstöcske.

– Kis krizantém, – kérdi a jegyző, – mért potyognak könnyecskéid?

– _Fehérké_nek hívnak engem, – zokogja a kis krizantém, – siratom a
testvérkémet, sárarany kis _Sárgácská_mat. Messze kertbe került innen,
édességgel etetgetik, szép ruhákba öltöztetik. Én fehér kis virágocska,
bezzeg nem kellettem nekik.

Nézi a jegyző a kis krizantémot, hát kétszer nyolcas a szirma, hófehér a
színe. Összecsapja nagy örömében a kezeit és örül a szíve-lelke, hogy
megtalálta valahára a _dájmió_ kívánságát.

– Ne sírj, szép kis virágocska, – vigasztalja a jegyző, – jó, hogy innen
el nem vittek, mikor olyan nagyon kellesz.

– Én kellenék valakinek? – kérdi félénken a kis virág.

– Hej, hogy vár rád a _dájmió_, – mondja a jegyző, – ott lesz a helyed a
palotájában. Téged akar címerének, fegyverére, kapujára, díszes gangos
hintajára.

És már fogja is _Fehérké_t, felkapja a vállára és viszi egyenesen a
_dájmió_ palotájába. Címere lett a családnak, a _dájmió_ nagy házának. S
ajtó-kapu ha megnyílik, _Fehérké_vel állasz szembe; kantárakon,
fegyvereken _Fehérké_nek ragyog képe; díszes gyaloghintócskákon
_Fehérké_nek mosolyg arca.

Hej _Sárgácska_, mivé lettél, virítottál, fényeskedtél, jó magasra
növekedtél. Tellett, múlott ám az idő, és _Sárgácska_ elvirított, színes
szirma elfonnyadott, viráglelke elpárolgott.



A levágott nyelvű veréb.

Élt egyszer szép _Nipponország_ban, annak is egy falucskájában, egy jó
öreg ember. Egy verebecske szokott volt hozzá el-ellátogatni; viselte is
a gondját, szeretgette, ápolgatta.

Egy öreg asszony szomszédja volt ennek az embernek, rosszlelkű is volt,
meg kapzsi is. Rizst vett elő egy nap az öreg asszony és keményítőt
készített belőle. Amint javában dolgozgatott rajta, odatalált tévedni a
kis verebecske, és hogy hogy nem, belekóstolgatott a keményítőbe. Ugy
elfogta az öreg asszonyt a nagy méreg, hogy megragadta az ártatlan kis
madarat és nem kitépte a nyelvét? Ki biz az. Sírva-csipogva repült el a
szegény verebecske, meg se állt az erdőnek egy elhagyatott bokráig, ahol
a mindennapi tanyája volt.

Megtudta valahogy az öreg ember, hogy mi nagy baj érte a szegény kis
madarat és fel akarta keresni, hogy megvígasztalja a nagy
szerencsétlenségében. Nekiindult az erdőnek és mert nem tudta, hogy
merre a bokra, hangos szóval hívogatta, füttyentgette. Egyszerre csak
meghallja a verebet, nyögdécselő síránkozását és siet feléje az öreg,
hogy meglátogassa az otthonában. Ott lakott volt családostul, több
verebed-magával.

Nagy örömmel fogadták az öreget és megvendégelték minden jóval, ahogy
már szokásos volt a madárkáknál. Elpanaszolták neki a bajukat.
Visszatérőre készülődött az öreg, amikor azt kérdi tőle a verebecske:

– Meg szeretném valahogy hálálni a jóságodat. Mondd, hogy milyen kosarat
akarsz; könnyű legyen-e, nehéz legyen-e?

– Vén legény vagyok én már, – feleli az öreg, – jó lesz énnékem a
könnyebb kosárka is.

Egy kosaracskát vett elő a veréb és odaadta az öregnek, hogy jó szívvel
fogadja, mert jó szívvel adja. Hátára veszi az öreg a kosarat és ballag
vele hazafelé, ki az erdőből, be a falucskájába. Amint hazaért az öreg,
veszi a kosarat a hátáról, kinyitja, hát uramfia, az a sok arany, meg
ezüst, meg drágakő, az a sok selyem, meg minden egyéb, hogy szinte
belekáprázott a szeme.

Épp kinézett volt az öreg asszony az ablakán, és majd elhült a
bámulattól, amikor meglátta azt a töméntelen kincset.

– Hogy jutottál ahhoz a sok drága holmihoz? – kérdi az öreg embertől.

Elmondja neki az ember, hogy attól a verébtől való, akinek kitépte volt
a minap a nyelvét. Fúrta a sok kincs az öreg asszonynak az oldalát, hogy
neki is be jó lenne egy-egy ilyen áldás. Addig-addig, míg kapja magát
másnap és ellátogat a verébékhez. Hozzálát a sopánkodáshoz, meg a
sajnálkozáshoz, hogy nem rossz szándékból tette, amit elkövetett vele,
és hogy mennyire szánja-bánja a tettét.

Egy darabig még elüldögélt a verébéknél és amint hazafelé kászolódik,
tőle is kérdezik a verebek, hogy milyen kosarat akar, hogy könnyű
legyen-e, nehéz legyen-e?

Kapzsi volt az öreg asszony és nagy mohón azt feleli nekik:

– Erős asszony vagyok én még, a nehezebbiket is elbírom.

Egy nagyocska kosarat adnak oda neki a verebek és ugyancsak lohol vele
haza az öreg asszony. Pedig olyan nehéz volt a hátán, hogy alig győzte a
cipelését. Alig hogy hazaérkezett, már emeli is a hátáról a kosarat és
kezdi nyitogatni, hogy mi van hát benne.

Nyitja-nyitogatja és ahogy kinyílik a nagy kosár, hát az a sok
szörnyeteg, ki egyszemű, ki háromszemű, ki lábatlan, ki kezetlen, mind
nekiugrik az öreg asszonynak és biz azt úgy megfojtják, hogy egy szikra
élet nem sok, annyi se maradt meg benne. Mi pedig örüljünk, hogy élünk
és megvagyunk, és az igazak útját járjuk.



Boncnövendék mérget evett.

Egyszer egy bonc egy templomban éldegélt rest nyugalomban. Torkos is
volt, fösvény is volt, nyalánkolni szeretett volt.

Boncnövendék, három legény, élt mellette nagy szűköcskén s ha volt mit,
hát eddegéltek, sovány koszton éldegéltek.

Boncnak polcon edénykéje, gyümölcsízzel telis-tele; mind magának
tartogatta, a széltől is óvogatta. Pedig három boncnövendék nyalogatta
szája szélét, láttára az édességnek, teli edény gyümölcsíznek.

Ül a bonc a templomában, magános hűs cellájában s fel-felsandít fel a
polcra, félszemmel a kispapokra. Ott a polcon edénykéje, edénykében
ízecskéje s gyanu fészkel a szívében, nem hisz három növendékben. Hívja
őket cellájába, ízes-polcos szobájába, símogatja a szakálát s ilyen
szókra nyitja száját:

– Üljetek le, halljátok szóm, fontos nagyon a mondandóm. Fent a polcon
egy edényke, halálhozó lekvár benne; öreg ember kóstolhatja, a fiatalt
meghalatja. Edénykére úgy nézzetek, de még felé se nézzetek, hogy aki
csak hozzászagol, szörnyű módon szörnyet pusztúl.

Mind a hárman tudtul vették, bonc szándékát megértették, legkivált a
legnagyobbik, _Bundzo_ nevű, okosabbik.

Ugy történt, hogy mindjárt másnap, dolga akadt öreg boncnak s alig hogy
kitette lábát, hát az ifjak szájuk tátják, nem _Buddhá_ra, nem oltárra,
hanem polcon a lekvárra. _Bundzo_ nevű okosabbik fel a polcra egyet
kacsint s tudakolja a két társát, tudják-e az edény titkát?

– Éppen tegnap intett bennünk bonc apó, a szent mesterünk, hogy aki csak
felé szagol, szörnyű módon szörnyet pusztul, – felelé a két kisebbik.

– Ó, ti balgák, együgyűek, fösvény szónak hiszékenyek; edénykében nincs
is méreg, hanem édes, mézes étek. Bátran belekóstolhatunk, jó lekvárral
jóllakhatunk, – magyarázza a nagyobbik, három közt az okosabbik.

– Ha megtudja a mesterünk, jaj lesz akkor, jaj minékünk, – hüledez a két
kis jámbor.

– Vállalom én a haragját, tudom én a csínja-bínját, – bátorkodik merész
_Bundzo_ s fogja is már az edénykét, s nézd a három hős legénykét, tele
torok, hogy habzsolnak, tele szájjal hogy csámcsognak s egy-kettőre az a
vége, kiürült a kis edényke.

– Jaj, mit tettünk, mi lesz velünk, mit szól majd a szent mesterünk? –
ijedez a két kisebbik.

Hát még amint látják _Bundzo_t, hogy elővesz egy kis korsót, bonc apónak
a kannáját, legféltettebb porcellánját. Földhöz csapja, összetöri, a
szemeit törölgeti s leguggol a cserepekhez, könnyet sajtol a szeméhez.
Mintha sírna, keseregne, mester kárán megrettenve.

Holtra rémül a két társa, jöttét boncnak amint látja, amint jön és
közeledik, szaglászódik, nézelődik. Megáll a bonc fakó arccal,
döbbenettel, rém haraggal. Nem szól, csak néz fel a polcra s lent a
földön guggolóra. Szeme forog, ajka kékül, szempillája meg se rezdül.

– Mit műveltél, szerencsétlen? Mi kárt tettél, te lelketlen? – tör ki
hangja, nagy haragja.

– Nagy a bűnöm, nagy a vétkem, – siránkozik keservesen a kis torkos, a
pákosztos. – A celládat tisztogattam, kannácskádat mosogattam, s hogy
történt meg, most se értem, a kezemből kiejtettem.

– Hát a polcon az edényke, edénykében az ízecske? – rivall rá a
legényére.

– Nagy féltemben, ijedtemben, amint holtra rémüldöztem, edénykédre esett
szemem s eltünődtem intelmeden, hogy aki csak hozzászagol, szörnyű módon
szörnyet pusztul. Megragadtam edénykédet, megízleltem a mérgedet s
holtra szántan, addig ettem, míg mind ki nem ürítettem. Várvást várom
halálomat, hadd enyhítse haragodat.

Szól a kis bonc nyögve, sírva, hallja nagy bonc orra lógva.



Legyecske és Legyezőcske.

Forró nyár van, zümmög a légy, zöngicsélnek bogárfélék. Adta legye, be
kelletlen, szinte már-már tűrhetetlen. Ha előtted az ételed, falánk
legyek rajt teremnek; italodat megkóstolják, pihenődet megzavarják. Sok
mihaszna, semmi haszna.

Ezerszeres a szerencse, hogy itt a kis _Legyezőcske_. Csontja bambusz,
húsa hártya s nyáridőben, rekkenőben hűs szellőt hajt az arcodra. Hideg
télen tüzet éleszt, sok más hasznát ne is kérdezd. A legyet hogy legyezi
el, orrodról hogy hessenti el, bambuszcsontú, hártyahúsú, legyet irtó
_Legyezőcske_.

Ül egy nap a verandáján s házatáján megint zümmög szemtelenje, sok
legyecske. _Legyezőcske_ orra elé, sorban ülnek egymás mellé.

– Hessetek el, kotródjatok, – rivall rájok _Legyezőcske_. Ám legyecskék
kérve-kérik, nyelét fogják és ígérik, hogy rövidre szabják szavuk,
hallgatná meg mondókájuk.

– Mit akartok? Mi jót hoztok? – kérdezi a _Legyezőcske_.

– Nem nekünk jó, csak teneked, – felelik a fürge legyek.

– Hadd hallom hát, mi az a jó? – kérdezi a legyet irtó.

– Nagy most a te becsületed, míg a legyet, szegény legyet magadtól
elhessegeted; közelg ám az őszi szellő s ha beáll a hűvös idő, ki
törődik akkor veled, egy-kettőre kikopik az emberséged.

Igy szólnak a ravasz legyek, sóhajtgatva egyet-egyet.

– Minek az az őszi szellő? Honnan bukkan szele elő? – kérdezgeti rémült
arccal a megszeppent kis legyező.

– Nyáridőben búvócskázik, hegyek között furulyázik; de ha megjön, az
áldóját, te fizeted meg az árát.

– Ó, legyecskék, kis pajtások, – síránkozik a legyező, – adjatok hát jó
tanácsot, hogy a szellőt meg ne lássam, hogy a szellő meg ne lásson.

– Jól ismerjük mi ő kelmét, – hitegetik _Legyezőcskét_, – egy-két szót
ha szólunk neki, még a házad tájékát is, már messziről elkerüli. Te is
kímélj ám bennünket, ne zavard az életünket; ne csapj ránk a
karocskáddal, ne hessegess hártyácskáddal.

– Szent a béke, – örvendez a legyezőcske. – Hisz én rátok nem haragszom,
nincsen is rá semmi okom; kötelesség, amit tettem, egész nap hát
legyezgettem. Hej, nem egyszer, de megbántam, álmotok hogy megzavartam;
nem szándékos akarásból, hanem pusztán rossz szokásból.

Igy hízeleg a legyeknek, a legyek meg összenéznek, és markukba egy jót
nevetnek. Nagy az öröm a legyeknél, még nagyobb a legyezőnél; szentül
hiszik és nagy büszkén, hogy túljártak egymás eszén.

Egymással oszt kezet fogtak, szíves szókkal búcsúzkodtak és a legyek,
bizakodva a békében, a kicsikart ígéretben, kapzsi módon, falánk módon,
ételt-italt megszállottak. Mert azóta a legyező, hogy ne bántsa őszi
szellő, többé legyet nem legyezett, hanem gyengén és csak ritkán,
egyet-egyet legyingetett. Volt is nekik jóllakásig, eszem-iszom
pukkadásig; aki él, azt megbosszantják, legyezőt is megcsiklandják.

Múlik a nyár, hűvösödik, őszi szellő közeledik. _Legyezőcske_
gyengül-satnyul, kerek feje le-lekonyul; hártyabőre repedezik,
bambuszcsontja töredezik. Hát amint még nagy nyargalvást, jön a szellő
hűsrohanvást. _Legyezőcske_ gémberedik, keze-lába merevedik; lim-lom
közé a kamrába, odadobja a gazdája.

Egy nap, amint gondolkozik, sóhajtozva búslakodik, eszébe jut a
_Legyecske_ hamis hazug ígérete; az rontotta meg az éltét, be nem váltva
ígéretét.

– Jaj, ha egyszer megfoghatnám, kezem közé kaparintnám; kitekerném én a
nyakát, összetörném a derekát.

A vackából kivánszorog s egyet-kettőt amint csoszog, im, előtte a
_Legyecske_, éppen szembe került vele.

– Ó, te álnok, rút _Legyecske_, – fortyan fel a legyezőcske, – hamisság
volt minden tetted, hazug szó az ígéreted. Kezem között az életed,
kitaposom a béledet.

Szegény kis légy, de megrémül, lába inog, feje szédül, gyenge szava
elhalóban, potroha megroppanóban.

– Ime, láthadd, mivé lettem, fogytán már a lélegzetem, – sír, köhécsel a
legyecske.

_Legyező_ néz _Legyecskére_, irgalom száll a szívére. Szárnyacskája
szétrongyolva, horpaszkája behorpadva; keze-lába töredező, tekintete
révedező.

– Mi baj érte szegény fejed? – kérdi tőle _Legyezőcske_.

– Őszi szellő kergetett meg, a fuvalma tépázott meg, – sóhajtozza a haló
légy.

– Ugy tudom, hogy jól ismered, egyszer azt is megígérted, hogy engem
majd hogy kímél meg, – szól a pórul járt legyező.

– Nem volt igaz, amit mondtam, féltem tőled, hát hazudtam, – szól a kis
légy bűnbánóan.

– Milyen csúfság, mily nagy gazság, – kiált fel a legyezőcske, – s amint
a légy elé toppan, a lábával, amint dobban, holttá váltan veszi észre,
hogy mily fogytán, hogy mily rogytán mindkettejök egészsége.

Hirtelen megtántorodik, teste-lelke roskadozik. Még egyszer kinyitja
szemét, karjával még egyet legyint s összeroppan erőtelen, összeroggyan
élettelen.

A legyecskét agyonnyomta, lelkök kiszállt azon nyomba.



A majom és a rák.

A mesebeli időkben éltek, a majom is, meg a rák is. Egyszer egy tó
mellett akadtak egymással össze. Ránéz a ravasz majom a rákra és
nagykomolyan azt mondja neki:

– Hátha versenyt futnánk egymással?

Együgyű volt a rák, de jólelkű és dehogy akarta, hogy rontson a majom
jókedvén. Megkezdik a versengést és amint javában inalgatnak, az egyik
előre, a másik meg hátrafelé, a majom egy datolyamagot talál, a rák meg
egy gombát. Nem nagy idő mulva megint összetalálkoznak és mutogatják
egymásnak, hogy mire bukkantak az úton.

Szerette ugyan a majom a datolyát, de a magva, biz az nem igen volt
ínyére való. A gomba, az már ízletesebb falat lett volna. Ránéz a majom
a rákra és azt mondja neki:

– Cseréljünk egymással rák, pajtás; tiéd legyen a datolya magja, az
enyém meg a gomba.

A rák koma azonban nem akar kötélnek állani.

– Nézd csak, – kezdi a majom a magyarázást, – ha megeszed ezt a gombát,
semmi se marad belőle, úgy-e?

– Az már igaz, – feleli rá a rák.

– A datolya magját, – folytatja a majom, – nem eheted ugyan meg, de ha
elülteted, fa lesz belőle és datolya terem rajta, nem egy, de sok száz.

Ezt már megértette a rák és legott ráállt a cserére. Megkapja a majom a
gombát, egy-kettőre felfalatozza és lohol is már elfelé, hogy gyanut ne
fogjon a cimborája. A rák meg fogja a magot, viszi magával hazafelé és
elülteti a földbe.

– Jól vigyázz, – mondja a magnak, – ha ki nem kelsz nagy hamarosan,
ollómmal váglak ketté.

Legott kicsírázott a mag, egy hajtásocska bújt elő a földből.

– Jól vigyázz, – mondja a rák az ágacskának, – ha hamarosan meg nem
nősz, ollómmal váglak ketté.

Egy-kettőre nagy fává nőtt az ágacska.

– Jól vigyázz, – mondja a fának, – ha sebtibe ki nem virágzol, ollómmal
váglak ketté.

Ugy kivirágzott a datolyafa, hogy egyebet se lehetett látni rajta.

– Jól vigyázz, – mondja a sok virágnak, – ha gyümölcsöt nem hoztok,
ollómmal váglak ketté.

Ugy tele lett a fa a sok szép gyümölccsel, hogy szinte roskadozott
alattok.

Néz a rák a fára, nézi a sok gyümölcsöt, sehogyse tudja elérni. De ihol
a majom, neszét vette valahogy a dolognak. Megpillantja a fát, rajta a
sok datolyát és ugyancsak megjön az ehetnékemje.

Oda alázatoskodik a rákhoz és kérdezi tőle:

– Mit csinálsz itt a fa alatt, pajtás?

– Gyümölccsel tele ez a datolyafa, – feleli neki a rák, – meg szeretném
őket kóstolni, de sehogyse tudok felmászni a fára. Csak ülök-üldögélek
és nézegetem a sok ízes gyümölcsöt.

Kap a majom a jó alkalmon és azt mondja a ráknak:

– Felmászok én tehelyetted a fára, leszedegetem a gyümölcsöt és
egyenként dobálgatom le neked.

Azzal mászik is már a fára és hozzálát a gyümölcsözéshez, de ugyancsak
ám. Eszébe se jut a ravasznak, hogy a ráknak is juttasson belőle. Pedig
ugyancsak türelmetlenkedik már őkelme és felkiáltoz a majomhoz:

– Mit csinálsz odafent? Mért nem dobsz már le vagy egynéhányat abból az
édes gyümölcskéből?

– Még nem akadtam rá a datolyákra, – szól le a majom a fáról, – várj egy
kissé, majd rád kerül a sor.

Azzal leszakít egy pár éretlen, nehéz datolyát és dobálja le a rák felé.
Ugy rákoppant a datolya a rákra, hogy a páncélja is megrepedt belé.

Nagyot kiált a rák, még nagyobbat rémül a majom, lefut a fáról és úgy
elódalog, mintha ott se lett volna.

Zokog eközben a rákocska, sírdogál nagy keservében. Meghallják a
pajtásai a sírását és egymásután siet elő a _Kőmozsár_, a _Tojás_, a
_Méh_, meg a _Tengerifű_. Sajnálják szegénykét és kérdezgetik tőle, hogy
mi baj érte a fejét. Elpanaszolja nekik a rák, hogy mit követett el vele
az a lelketlen majom.

Nosza, összefognak és bosszút esküdnek a majom ellen. Másnap már
összetalálkoznak és odamennek a majomhoz, hogy kérdőre vonják a
gonoszságáért. Nem volt odahaza a majom.

– Sebaj, – gondolják magokban; bemennek a házba és elrejtőzködnek benne.
A _Tojás_ a szenes rostélyba búvik, az égő parázs közé. A _Kőmozsár_
bemegy a konyhába és a gerendára mászik fel. A _Méh_ az ételes
szekrénybe búvik, a _Tengerifű_ meg a padlón helyezkedik el. A rák is
velök tartott, ő meg a vizesdézsába mászott.

Alig hogy elhelyezkedtek, hallják, hogy íme, jődögél a majom. Hideg volt
odakint és siet a majom az égő parázs felé, hogy megmelegedjék egy
kissé. Amint a tűz felé tartja a kezét, szétpukkad a forró _Tojás_ és
neki a majom arcának. Ugy össze-visszaégeti, hogy rémültében szalad a
dézsához és dugdossa az arcát a vízbe, hogy enyhítse a fájdalmát. Csak
erre várt a rák koma. Neki a majomnak az ollójával és belehasít vele az
orrába. Eszeveszetten rohan a majom és szaladtában az ételes szekrénybe
ütődik. Kirepül belőle a _Méh_ és olyat szúr a fulánkjával a majomba,
hogy hátratántorodik és rálép a _Tengerifűre_. Elcsúszik a majom a síkos
fűvön és hanyattvágódik rajta. Kapja magát a _Kőmozsár_, lefordul a
gerendáról és olyat zuhan a majomra, hogy ott agyonlapította.

Igy bűnhődött meg a majom, így adta meg az árát a gonoszságának.



Odango – az igaz neve.

Torkos volt az egyszeri ember és felejtős az esze. Éhkoppja támad egy
nap és azt gondolja magában, hogy benéz az anyósához; ha egyébért nem,
hát valami harapnivalóért.

Azon sebtibe be is állít hozzá, leguggol az ülőkére és úgy várja a jó
falatkákat. Hozzák a sok édességet, a nyalánkolni valókat, hogy se
szeri, se száma.

– Jaj de finom falatocska ez a mézes gömbölyűcske, – kiált fel az ember
és egymás után nyeldesi le azt az édes gombócfélét. – Sose ettem még
ilyesmit, azt se tudom, minek híjják, – mondja az anyósának.

– _Odango_ az igaz neve, ízzel-mézzel telis-tele, – feleli az anyósa és
megint odakínál neki vagy öt-hat darabot.

– Ha olyan nagyon ízlik, a feleséged is megcsinálhatja otthon, tudja a
lányom a módját.

– Jó lesz biz az, – mondja a vőmuram, – meg is csináltatom vele azt a…
hogy is híjjákot?

– _Odango_ az igaz neve, ízzel-mézzel telis-tele, – ismétli meg az
asszony.

Jó darabig még eltereferélnek, aztán feláll nagy lomhán az ember, hogy
hazafelé induljon.

– Holnap lesz a napja, – mormolja magában, holnap eszem megint… izé; hát
nem elfelejtettem azt a hogy is híjjákot?

– _Odango_ az igaz neve, ízzel-mézzel telis-tele, – rágja a szájába az
anyósa.

Hogy ismét el ne felejtse az _odango_t, egész úton, ahogy ballag
hazafelé, egyre-másra újrázza az _odango_t.

– Jaj de finom falatocska az _odango_, az _odango_, az a mézes
gömbölyűcske, az _odango_, az _odango_. Egyre ismételgeti az úton és
amint odaér egy árokhoz, neki lendíti magát, átugrik rajta és
önkénytelenül elkiáltja magát, hogy: (hopp) – _dokkojsa_.

– _Dokkojsa_, _dokkojsa_ – ismételgeti egyre és a másik szó, az _odango_
helyett ez ragadt oda az eszéhez.

Kis idő multán haza érkezik és azzal állít be a feleségéhez:

– Pompás étel a _dokkojsa_, ízes-mézes a _dokkojsa_; mindennap a
tányérkámon ott legyen ám a dokkojsa.

Elcsodálkozik az asszony és ámuló szemmel mondja:

– _Dokkojsa?_ Izes-mézes falatocska? Soha ilyet életemben se nem ettem,
se nem láttam. Más volt tán az, nem _dokkojsa_.

– Anyádnál ettem a imént, – erősítgeti az ura, – tőle tudom az igaz
nevét. Be finom egy falatocska, be mézes egy gömbölyűcske.

Gondolkozik az asszony, töri rajta a fejét, csak nem találja meg a
nyitját.

– Ej, – mondja türelmetlenül, – bolond beszéd a _dokkojsá_d, mással
járasd a bolondját.

Felpattan az ura és mérges hangon szól rá az asszonyra:

– Ostoba vagy, tanulatlan, gazdasszonynak nagy tudatlan. Nem tudod az
anyád főztjét, _dokkojsá_nak a mikéntjét.

– Bolond beszéd a _dokkojsád_, mással járasd a bolondját, – pattog
vissza a menyecske.

Nagyot fortyan az innyes szájú, vak dühében botot ragad és olyat csap
vele a felesége arcára, hogy öklömnyire dagadt fel tőle.

Odakap az asszony az arcához, felsikít és azt kiáltja oda az urának:

– Szégyeld magad, embertelen, torkos haspók, telhetetlen. Nézd az arcom
milyet dagadt, _odango_nál is nagyobbat.

Egyet üt az ember a homlokára s egyet mosolyog a feleségére:

– _Odango_ az igaz neve, ízzel-mézzel telis-tele, – kurjant fel nagy
boldogan s ölelgeti az asszonyát, csitítgatja nagy haragját.

– Nem hiába vertelek meg, – mondja neki az ura, – rátaláltál a szóra,
ízes-mézes _odango_ra.

Megbékül az asszony az urával és készítgeti neki az _odango_t, azt a
finom falatocskát, azt a mézes gömbölyűcskét.



Égi tündér ruhácskája.

Tenger mellett egy kis házban, élt egy halász egymagában. _Nippon_
napján sütkérezett, halászgatott, evezgetett.

Délidő volt, delelt a nap, Napistenke tűzött aznap. Tenger mellett egy
fenyőcske, halásznak hűs pihenőcske.

Fenyő ága hajladozik, csodás illat illatozik, terjeng lehe, bűvölete,
illó rózsák lehellete. Néz a halász, álmélkodik, virág sincs és
illatozik, s amint a fán bámész szeme, rajta ragad tekintete. Csilló
gyöngyöt csillogtató, szivárványszínt villogtató, fénye selyem, selyme
puha, tündérkezek szőtte ruha.

Kapzsi halász fel a fára, foga vásik a ruhára. Megnézi, megemelinti,
habját-babját meglibbenti; madármódra két szárnyacska, libben-lebben két
oldalra, fehér-sárga pettyecskékkel, kék és piros gömböcskékkel.

– Nincs különben, – szól a legény, – tündérnyomra bukkantam én. – Égi
tündér ruhácskája oda kerül a vásárra.

Szól a halász s kapja magát, hóna alá tündérruhát, siet vele kunyhójába,
másnap lesz majd a vásárja.

Halász pihen az ágyában, kincset-pénzt lát az álmában s im, egyszerre
egy villanás, ajtaján kopp-kopogtatás.

– Ki az? – hökken fel az ember.

– Ó, bocsáss meg, – eseng a szó, lágyan, csengőn, esdőn hangzó, – nyisd
ki ajtód egy-két szóra.

Ajtó nyílik s belép rajta, nem is leány, tündér fajta. Néz a legény
csodálattal s kérdezi nagy ámulattal:

– Ki vagy? Honnan? Merről jöttél?

– Tanyám az ég, onnan jöttem, napsugárkán lelibbentem.

– Miért épp az én kunyhómba? – kérdi halász szívszorongva.

– Nálad az én tündérruhám, azt szeretném, azt akarnám.

Kelletlenül hallja hangját, hogy a tündér viganóját, szó nélkül hogy
visszaadja, jó vásárját odahagyja.

– Milyen az a tündérruha? Azt se tudom, hogy mi fajta.

– Hamis vagy a beszédeddel, tündérruhám te vetted el. Vízitündér
testvérkémmel, tengerlakó nénécskémmel játszadoztunk a víz mellett, a
vízmenti fenyő mellett. Míg a vízben lubickoltam, tündérruhám
lerántottam s ráaggattam egy kis fára, fenyőcskének az ágára. Te jártál
ott, te nálad van, add ide, ha irgalmad van.

– Nincs én nálam semmi ruhád, – mond a halász egy mogorvát.

– Add vissza a ruhácskámat, – könyörög a tündérlányka.

– Mondtam már, hogy nincsen nálam, – szól a halász bosszankodva, a lány
karját megragadja s az ajtón át kituszkolja.

Kint a lányka siránkozik, síró szava fel-felcsuklik, panaszkodik
egymagában, nagy búvában, bánatában.

– Mihez kezdjek ruha nélkül, nyíló virág szirma nélkül? Tündérruhám ha
nincsen meg, égi tanyám se látom meg s ha még soká itt maradok,
tündérkertbe sose jutok.

Halász bentről hallja hangját, fel-felcsukló zokogását s könyörület
száll szívébe.

– Bocsáss meg, ó, tündérecske, – szól a halász restelkedve, –
tündérruhád én megláttam, gyöngyét, selymét megkívántam s a piacra
hogyha viszem, megváltom a szegénységem. Ám megértem fájdalmadat,
szívhez szóló zokszavadat; tündér voltál, az is maradj, tündérséget abba
ne hagyj.

Befordul a szobájába és a ruhát, tündérruhát, tündérkének visszaadja.

– Szállj, szálldogálj, kis tündérke, tündérország szép kertjébe, – szól
a halász nagy boldogan.

Tündérkének keze szívén, könnye csillog, gyöngyházszemén s amint ölti
ruhácskáját, bontja százszín szárnyacskáját, a halászhoz fordul szava,
áldástosztó akaratja.

– Kincset leltél, visszaadtad, kincs lesz érte a jutalmad.

Hajnal arca hasadóban, pirosló nap pirkadóban, tündérecske szállingózik,
ég és föld közt himbálózik. S amint lenéz a mennyégből, kék felhőcskék
égkékjéből, rámosolyog a halászra, hálójára, bárkájára.

Áldás lett a mosolygása, kincshozó a kívánsága s idők teltén, idők
multán, nap-nap után, hét-hét után, halászlegény gazdagodik, híre, neve
gyarapodik.



A virágfakasztó öreg.

Egy öreg ember élt valamikor valahol. Egyebe sem volt, mint egy kutyája,
de azt nagyon szerette, ám. Megszólal egy nap a kutya és azt csaholja a
gazdájának:

– Gazdám, vedd elő az ásódat és áss itt ezen a helyen.

Előveszi az öreg az ásóját és ahogy ásogat egy keveset, hát csupa arany
meg egyéb sok drágaság villan elő a földből. Épp arrafelé járt a
szomszédja, egy másik öreg ember és megleste az öreget, hogy milyen nagy
szerencse érte. Megírigyelte a sok kincset és átsiet a szomszédjához,
hogy adja oda neki a kutyáját, ha csak egy napra is. Szívesen átengedte
neki a jó öreg ember.

Az a másik öreg nem szenvedhette ugyan a szomszédja kutyáját, de bezzeg
a kincsre, arra ugyancsak vásott rá a foga. Kedveskedett is a kutyának,
meg-megsímogatta, meg-megcirógatta, étellel édesgette. Neki is
odacsaholja a kutya, hogy vegye elő az ásóját és ásson vagy egy-kettőt
vele. Ragadja az öreg az ásót, de csak piszok meg sár volt, amit
kiásott, nem pedig arany meg ezüst. Ugy nekidühösödött az öreg, hogy
baltát ragad és agyonüti vele a más jószágát.

A mi öregünk eközben várja a kutyáját, várja és amikor már nem győzte a
várást, átmegy a szomszédjához, hogy mi is van a kutyájával. Elmondja
neki a másik, hogy mi történt azzal a beste állattal. Könnyek potyogtak
ki a kutya gazdája szeméből és kérdezi a szomszédját, hogy hová tette a
szegény élettelen állatot. Odamutat az ember a szemétdombra, hogy ott
fekszik ni. Veszi az öreg a párája-kiment állatot és elföldeli egy fa
alá.

Telik-múlik eközben az idő. Beállít egy nap az öregünk a szomszédjához,
hogy adja neki azt a fácskát, ahol a kutyája fekszik.

– Elviheted, – mondja az öreg, – úgy sincs belőle nagy hasznom.

Kiássa a fát az öreg, haza viszi és egy famalmocskát készít belőle, hogy
azon őrölje meg a gabonáját.

És íme, amint elkészült vele és megkezdi rajta az őrlést, hát csodák
csodája, liszt helyett csupa aranyat adott a gabonája.

Hogy, hogy nem, ezt is észrevette a kapzsi szomszéd. Odamegy hozzá
másnap és kéri a malmocskát vagy egy napra, hogy neki is volna
őrölnivalója. Megkapja a malmocskát és amint őrölgeti a gabonáját, biz
abból se arany, se ezüst nem lett, még csak liszt se, hanem csupa sár
meg piszok. Nekirúg az öreg a malomnak, dirib-darabokra töri és a tűzbe
dobja, ott hadd emésztődjék fel.

Várja eközben az öregünk a malmocskát és amikor megunta a várást,
odamegy érte a szomszédjához. Hogy ráripakodott az öreg, hisz piszkot
meg sarat őröl az a malom, biz ő széttörte és tűzbe dobta az egészet.
Egyébre se volt való.

– Legalább a hamuját add vissza, – kérleli az öregünk. Felőle viheti,
mondja a másik.

Összeszedegeti az öreg a hamut és megy vele az erdőbe, egy cseresnyefa
alá; se levele nem volt már a fának, se virága. Veszi az emberünk a
hamut és felmászik vele a fára.

Épp egy _dájmió_ (fejedelem) közeledett volt arra, csak úgy rengett az
út a sok harcostól meg a fényes kíséretétől. Megpillantják a
cseresznyefán az öreget és felkiáltják neki, hogy ki az ott a fa tetején
és mi keresni valója van rajta.

– _Nipponország_ bölcse vagyok, – kiáltja az öreg a fáról, – virágokat
fakasztgatok.

Mondják a _dájmió_nak, hogy mit kiáltott le az öreg.

– No, ha tudja, hát fakasszon, – parancsoltat rá a _dájmió_.

Előszedi az öreg az elégetett malmocskának a hamuját és rászórja,
szórogatja a fára.

Hát, ti bölcsek, csak úgy fakad a fán a sok levél, a sok virág; csupa
illat lett a környéke. Megdöbben a _dájmió_ a nagy csodán, megörvendez a
_dájmió_ a nagy áldáson és úgy megajándékozza a bölcs öreget, hogy azt
se tudta, hogy hová tegye a sok kincset.

Egyéb se kellett ám a kapzsi szomszédnak. Szalad oda az öregünkhöz és
kér vagy egy pár maroknyit abból a csodahamuból és siet fel vele egy
másik fára, hogy bevárja a _dájmió_t meg a fényes kíséretét. Azon a fán
se volt már se virág, se levél.

Tovább halad eközben a _dájmió_ meg a sok darabontja és amikor a másik
fa alá érnek, azon is megpillantanak egy embert. Felkiáltanak hozzá,
hogy mi a keresnivalója azon a cseresznyefán.

– _Nipponország_ bölcse vagyok, – kiált le ő is, – virágokat
fakasztgatok.

– No, ha tudja, hát fakasszon – parancsoltat rá a _dájmió_.

Előveszi az öreg a hamut és rászórja a fára. De biz azon se levél nem
fakadt, se virág nem virult, hanem repült a hamu és a szemébe szóródik a
_dájmió_nak meg az egész kíséretének.

Lefogatta a _dájmió_ az öreget és úgy megfenyítette, úgy megbüntette,
hogy a mi kevés bölcsesség volt benne, azt is elfelejtette. Ugyancsak
megbűnhődött a kapzsiságáért.



A tigriskölyök.

Egy tigriskölyök vetődött be egyszer egy községbe. Gyengécske volt még,
egy pár napos ha lehetett csak. Arra járt épp egy nőstény kutya,
meglátta és megsajnálta a csendes nyöszörgését.

– Ó, szegény kis árvácska, elhagyatott tigrisgyerek; vajjon hol
maradhatott el az anyjától? – szól a néne szánakozva.

Sír-rí a kis tigriskölyök, egyébhez se értett még.

– Magamhoz veszem én szegénykét, – mondja a kutyaasszony és felkapja a
hátára s viszi haza a kunyhójába.

Egy medve lakott volt a szomszédságban, és amint meglátta a tigriskét a
kutyáéknál, elfogta a nagy írígység.

– Jól járt a szomszéd, – dörmögi magában. – Kár, hogy a kutyáék közé
került, nem pedig énhozzám. Nem mindennapi a tigrisféle, nagy ritkán, ha
egy-egy mutatkozik.

A tigriske eközben nőtt, növekedett és idő multával az uccára is
ki-kijárogatott már. Jó dolga volt a kutyáéknál, szelíd lett és
engedelmes. A kapzsi medve azonban sehogyse tudott belenyugodni, hogy a
szomszédjáé legyen a tigris. Meglesi egyszer az uccán és így szól az
állatkához.

– Kis tigriske, gyere hozzám, színig tele az én ládám; kapsz játékot,
szép viganót, jóllakásig ennivalót. Erős tigrisnek volnál te az ivadéka
és neked is dolgoznod kellene, hogy megnőjjön az erőd és megjöjjön a
bátorságod. Ha ott maradsz a kutyáéknál, elsatnyulsz és elgyengülsz,
sose lesz belőled igazi tigris. Dolgod is lenne nálam, jól is
tartanálak, mindenféle édességgel, csurgatottal, édes mézzel. Tigrisnek
nevelnélek, félne tőled az egész falu.

Elkábította a sok beszéd az apró tigriskét és odasompolyog a medve
mellé.

– Inkább vagyok nagy medvénél, mint azoknál a kutyáéknál, – gondolja a
tigriske és már indul is a medve után, annak a barlangjába.

Ugy gondolta a lompos medve, hogy ha megszokik nála a tigris és ha
megerősödik, senki fiától se kell többé félnie. Nyugodtan aludhatik majd
a vackában.

Lusta volt ám a renyhe medve, sokat hevert, mindig henyélt és nem igen
törődött az állatkájával. Hát még, amikor a telet is átaludta. El is
felejtette azt a sok jót, amit a kutya nénétől tanult; dologkerülő lett
a kis tigris és egyre csak az uccákon csatangolt. Se erőben nem
növekedett, se tudásban nem gyarapodott és kicsinynek maradt, akárcsak
egy macska. Egész nap a játékon volt az esze és vagy lepkézett vagy
labdázott, vagy a réten bogarászott. Bezzeg kerülte a bambuszerdőt, meg
a hegyek zeg-zugait. A sárkánynak még a hírétől is félt, és üvölthetett
őfelőle a szélvihar, messze elkerülte, hacsak a fütyülését hallotta is.

Jókésőre kapott észbe a medve, hogy nem tigriskedik ám a tigriskölyök.
Eleget is ócsárolta, nap-nap után korholgatta; de ha elnyomta az álom,
megint csak nem törődött vele.

Felébred egy napon a medve, hát ott nyivákol a tigris, akár csak egy
macskakölyök. Rámordul nagy haragjában a medve, kapja a hátára és cammog
vele a kutyáék háza felé.

– Innen került hozzám, ide hozom megint vissza, – mondja és otthagyja a
kapufélfánál.

Összekuporodik a tigriske és csak azt várja, hogy majd csak kijön az
anyóka és vissza fogadja kölykének. Nyílik is az ajtó nemsokára és kilép
rajta a kutyanéne.

– Nénécském! – nyivákol a tigriske, és odafut a kutyához.

– Ki vagy, mit akarsz? – kérdi barátságtalanul a kutya, mintha sose
látta volna az állatkát.

– Én vagyok, a tigriske, akit felneveltél, – feleli félénken.

– Mért jöttél? – kérdi megint a kutya. – Mi keresni valód nálam?

– Elkergetett a medve, – szepegi a tigris, – megint csak hozzád jöttem
vissza, az is hozott el idáig.

Már rég bántotta a kutyát a kis állat nagy hálátlansága, hogy szó nélkül
ódalgott el a házából és tudni se akar többé róla. Könyörgésre fogja a
tigris a dolgot, hogy nincs, ahová lehajtsa a fejét, engedje be a
házába.

Mérgesen vakkant rá a kutya, hogy nem tart ő naplopót a házánál és aki
egyszer elszokott a munkától, nincs abban többé köszönet.

Elsomfordál a kis tigris, és mert vézna is lett a medvénél, meg
gyávácska is, még csak a közelébe se merészkedik a többi állatféléknek.
A lótól megijed, az ökörtől elszalad és úgy megfutamította egyszer, őt a
tigrist, egy kutyácska, hogy sose került többé elő. Amilyen hirtelen
volt a megjelenése, oly hirtelenné vált az eltünése is.



Golyvát kapott a két öreg.

Volt egyszer egy öreg ember. Jó szívén, meg a feleségén kívül egyebe se
volt, mint egy golyvája. Ott éktelenkedett neki a jobb arca alatt.
Felmegy egy nap a hegyre, hogy tűzrevalót szedegessen össze, száraz
ágat, tört galyakat. Egy zsákra valót már össze is kapargatott és amint
estefelé haza akar vele térni, hirtelenjében nagy záporeső szakadt rá.

Ide-oda futkároz, hogy hol húzódhatna meg és amint jobbra is keresgél,
balra is keresgél, egy irdatlan nagy fán akad meg a szeme. Olyan nagy
odva volt ennek a fának, hogy akár egy ember is elférhetett benne. Kapta
magát és belemászik, hogy bevárja a záporeső végét.

Fáradt volt már az öreg, a napi munka ugyancsak kimerítette és alighogy
elhelyezkedett az oduban, azon nyomban elnyomta az álom. Akár reggelig
is elaludt volna, ha zűr-zavaros hangok, össze-vissza való sikongások,
meg járások-kelések fel nem riasztják az álmából. Kinéz nagy álmosan az
oduból, hát a félhomályban mintha emberi meg állati formájúakat látna.
Egyre közeledik a hangjuk, egyre hangosabb a lármájuk és amint jobban
szemügyre veszi őket, hát, ó rémület, csupa kísértet közeledik feléje.

[Illustration: Golyvát kapott a két öreg.]

Meghúzódik az odvában és onnan meresztgeti rájuk a szemét. A fa mellett
vannak már a kísértetek és épp a közelében telepednek meg, mintha ott
volna a megszokott helyük. Hozzáfognak a lakmározáshoz, evéshez meg
iváshoz, utána meg a táncoláshoz. Olyan tempós volt az ugrándozásuk,
olyan vidám a kacagásuk, hogy az öregnek is kedve szottyant és egyszerre
csak azon veszi magát észre, hogy kinn van az oduból, hogy illegeti
magát ő is és hogy ott táncolgat a kísértetek közt.

Ugy megtetszett nekik a tánca, hogy étellel-itallal, meg jóféle borokkal
kínálgatják.

– Engedelmet kérek, – mentegetődzik az öreg, – hogy megzavartalak
benneteket.

– Sose szabadkozz, – felelik a kísértetek, – hisz olyan szépen táncolsz,
hogy odáig vagyunk az ámulattól. Mi esténként el-eljárogatunk ide és ha
jót akarsz tőlünk, holnap estére is ide várunk.

Megígéri az öreg, hogy másnap is ellátogat hozzájuk. Kételkednek a
szavában a kísértetek, hátha megijedt tőlök és nem mer majd a közelükbe
jönni.

– Okvetlen elvárunk, – mondják neki, – és hogy mindenképpen eljőjj,
elvesszük holnapig a golyvádat.

Azzal már ragadja is az egyik a golyváját és amire észretér az öreg, se
golyva a nyakán, se kísértet a közelében.

Szinte azt hitte az öreg, hogy az egész csak egy álomlátás. Egyet
dörzsöl a szemén és amint odaér kezével az arcához, hát hült helye a
golyvájának.

Ugy megörült a szerencséjének, hogy futvást sietett hazafelé. Amint haza
ért és megpillantja a felesége, szinte odáig lett a csodálkozástól, hogy
eltünt az ura golyvája.

Elmond neki az ura mindent, kísértetet, táncot, meg a golyva esetjét is.

Híre terjed a csodának és egyébről se beszélnek a faluban, mint az öreg
ember golyvájáról.

Egy másik öreg is lakott volt a faluban, annak meg balfelől volt egy
golyvája. Elfogta az öreget az irígység, különben is rossz volt a
természete és gondolta magában, hogy ő is megszabadulhatna a
golyvájától.

Még aznap beállít az öregünkhöz és apróra megtudakol tőle mindent. Kapja
magát, még azon este elindul és odamegy a fához, belebúvik az oduba,
hogy meglesse a kísérteteket.

Éjszakára megérkeznek és megint hozzálátnak az evéshez, iváshoz, meg a
táncolgatáshoz. Meg-megvacogott az öreg embernek a foga, de megemberelte
magát és kilépett az odujából. Táncra perdül ő is, de akárhogy kelleti
magát, akárhogy cifrázza, mérgeseket pillant rá a sok kísértet. Sehogyse
tetszett nekik ez a mai tánca az öregnek.

– Ugy látszik, hogy nincs ma inyedre a táncolás, – förmednek rá az
öregre, – többé akár el se jöjj mifelénk. Itt a golyvád vissza,
megtarthatod magadnak.

Azzal fogják a minapi golyvát, odadobják neki az arcához és amire egyet
fordul, egy második golyva éktelenkedik az arcán. A kísérteteknek pedig
csak a hült helyök maradt.

Tapogatja az öreg az arcát, hát jobbfelől is golyva, balfelől is golyva.
Búsan kullog hazafelé a falujába és aki csak megpillantja, mindből kitör
a nevethetnékemje.

Falu csúfjává lett az irígy öreg.



Hökköm törpe.

Élt egyszer egy házaspár, valamikor régen, valamerre messze. Mindenük
megvolt, csak gyermek hiányzott a házban. A Mindenhatóhoz fordultak egy
nap, hogy hallgassa meg a kérésüket és hogy teljesedjék a szívük vágya.
Nem telt bele sok idő és megszületett a várva-várt gyermek. Gyermeknek
gyermek, de oly csöppség volt az Istenadta, akárcsak a hüvelykujjam.
Odavoltak a szülők a nagy rémülettől, de biz azon már nem lehetett
segíteni. _Hökköm törpe_ lett a neve, egész falu nevetsége.

Telik-múlik az idő, évek jönnek, évek mennek, csak nem nőtt meg a kis
törpe. Gúnyolódtak vele a szomszédok, nevetett rajta a sok gyerek, jaj
be nehezére esett szegénykének. Egyet gondol egy szép nap, odamegy a
szüleihez és azt mondja nekik, hogy ő bizony világgá megy, hátha
megtalálja a szerencséjét. Bánták is a szülei, meg nem is.

– Csak egy fatányért adjatok, egy darab evőpálcikát, meg egy tűt, –
mondja a szüleinek, – más egyébre nincs szükségem.

– Minek az neked? – kérdik a szülei.

– Fatányérka lesz a hajóm, evőpálca az evezőm, acéltűből az én lándzsám,
– feleli _Hökköm törpe_.

Odaadják neki a fatányért, az evőpálcikát, meg az acéltűt és hozzálát a
készülődéshez. Elbúcsúzik a szüleitől, odamegy a folyóhoz és ráfekteti a
tányért a vízre. Aztán beleül és evezni kezd a pálcikájával. Addig
evezget a vízen, addig úszkálgat rajta, míg egy szép nap egy nagy
városhoz nem jut el. Kilép a kis hajójából és besétál a városba, hogy
szétnézzen benne.

Amint jár-kél az uccákon, egy nagy palota elé talál tévedni.

– Vajjon kié ez a nagy ház? – kérdi a járókelőktől.

– A _mikádó_ főembere lakik benne, a _szajso_, – felelik neki és
ugyancsak megbámulják az alig egy arasznyi legénykét.

Belép a törpe a kapun, odamegy a bejáró elé és kiáltja, ahogy csak
tellett tőle, hogy: engedelmet kérek, engedelmet kérek.

Épp a közelben volt a _szajso_ és hallja a vékonyka kis hangot. Kinyitja
az ajtót, kinéz rajta, de bizony nem lát ő senki ija-fiját. Még egyszer
megszólal a a törpe, még egyszer széttekint a _szajso_ és amint
lepillant a földre, meglátja az apró emberkét.

– Te szóltál az imént? – kérdi a _szajso_.

– Tulajdon magam, – feleli a törpe.

– Honnan kerültél elő? – kérdi az elképedt ember.

– Odahagytam az otthonomat, mert nem volt benne maradásom, – feleli
_Hökkömke_. – Mindenki csak nevet rajtam, még a szüleimnek is terhére
vagyok. Engedd meg, jó uram, hogy nálad maradhassak. Kisétű vagyok, de
azért bírom a munkát.

Gondolkozóba esik a _szajso_ és kis idő vártatva így szól:

– Nem bánom, ha itt is maradsz, majd elleszünk veled valahogy.

Szolgálatba állott a törpe és oly rendesen végezte a dolgát, úgy el
tudott ügyeskedni, hogy mindenki megszerette a házban. De még legjobban
a _szajso_ leánya kedvelte meg. Mindenüvé magával vitte, akár ha sétálni
ment, akár ha a templomba.

Épp a templomban voltak egy szép nap reggelén és amint visszatérőben
vannak és jönnek lefelé a kőlépcsőn, egy ördög állja el az útjokat. Ugy
megrémült a leányzó, hogy el akart előle iramodni.

– Nem addig a, – mondja nyugodtan a törpe, – majd végzek én ezzel az
ördöggel.

Már fogja is a tűjét és nekitartja az ördögnek.

Végignéz a törpén az ördög és elmosolyodik rajta.

– Hamm, bekaplak, – mondja és abban a pillanatban megragadja a legénykét
és tűstül mindenestül lenyeli.

Az ördög gyomrában volt már a törpe, mikor magához kezdett térni.

– No várj csak – gondolta magában, – beszélsz te még másképp is. Azzal
fogja a tűlándzsát és jót szúr vele az ördög gyomrába. Nagyot ordít nagy
kínjában az ördög és rimánkodik a törpének, hogy bújjék ki belőle.

– Kibúvok, – feleli bentről a legényke – ha megfogadod, hogy nem
ijeszted meg többé az embereket, meg a gazdám leányát.

– Sose teszem többé, – esküdözik az ördög.

– A száján át nem merek kibújni, – tünődik a törpe, – mert még szét
talál rágni.

E helyett az orrán át veszi az útját és amint odaér, olyan hatalmasat
tüsszent az ördög, hogy a kis _Hökköm_ úgy repült kifelé az orrából,
mintha nyíllal lőtték volna ki. Az ördög pedig, vesd el magad, úgy
eliramodott, hogy a lába nyomát se lehetett látni.

Talpra ugrik a kis törpe és hamarosan a leányt is meglátta, ott
ijedezett szegényke a lépcső legalján. Amint kifelé haladnak a
templomból, egy ostort pillantanak meg a földön. Felkapja a _szajso_
lánya és mondja nagy örvendve a törpének:

– Az ördög kezéből esett ki ez az ostor, meglásd, hogy mi mindent
cselekszünk majd meg vele.

Kérdi a törpe, hogy mire jó hát az az ördög ostora.

– Arra, – feleli a leányka, – hogy ennek az ostornak _ucsideno-kodzucsi_
a neve és szörnyű nagy az ereje. Ha a kezembe veszem és egyszer-kétszer
megsuhogtatom, beteljesedik a kívánságom.

– Minden beteljesedik, amit kívánsz? – kérdi a törpe.

– Még pedig azonnal, – feleli a leányka. – Ha óhajtasz valamit, csak
mondd ki bátran és legott kipróbálhatjuk. No, szólj hát, mi a
kívánságod?

– Nem akarnék én egyebet, – mondja a törpe, – csak hogy olyan lehessek,
mint más emberfia.

– Igazad van, – feleli a leány, és azzal felemeli az ostort,
egyszer-kétszer megsuhogtatja és azt mondja:

– Nőjj meg, törpe, jó magasra, egy araszról több araszra.

Még jóformán el se mondta a mondókáját, hát íme, nőni, növekedni kezd a
törpécske. Egy araszról két araszra, két araszról több araszra, és amire
egyet fordul, olyan egy legény lett belőle, akárcsak egy levente. Nagy
volt _Hökköm törpe_ boldogsága.

A _mikádó_ is meghallotta a nagy csodát, maga elé hívatja a palotájába
és pénzzel meg jó szóval ugyancsak bőven látja el. Beállt a _mikádóhoz_
leventének, és amilyen kicsike volt _Hökköm_ korában, olyan nagy lett a
híre, meg a neve.



Rizsbor-vásár.

Italos volt mind a kettő, szeleburdi két bortömlő. Az egyiknek neve
_Gombe_, a másiknak pedig _Szanszke_. Elindul egy nap az egyik, kettő
közt az ügyesebbik, beállít a másikához, ihatnékos pajtásához.

– _Uvenó_ban a szép parkban, cseresnyefák virágzásban. Láttad-e már
sudár fáját, fájának a virágzását?

_Szanszke_ pajtás akkor járt ott, mikor fű-fa nem virágzott s kedve
szottyan virág nézni, virágok közt elidőzni.

– Hát itókát honnan veszünk? Lesz-e benne vajjon részünk? – kérdezi a
pajtásától.

– Rizsborocskát egy akónyit, azt vásárlunk egy tömlőnyit. Poharanként
árulgatjuk, tíz _szen_ pénzért osztogatjuk, – felel _Gombe_ nagy
furfanggal. – Pénzünk is lesz, italunk is, pénzünkhöz még mulatunk is.

Jó lesz biz az, kapnak a szón s hozzálátnak vígan, mohón. Vesznek
rizsbort egy akóval s igyekeznek sebbel-lobbal, _Uvenó_-ba a szép
parkba, cseresnyésbe virágosba.

Tömlő rizsbor _Gombe_ hátán, úgy baktat az ország útján. Izzadozott,
fáradozott, egy korty borra megszomjazott.

– Jaj, be nagy az ihatnékom, be kívánja gyomrom, torkom, – mondja
_Gombe_ a másiknak.

– Nem addig a, _Gombe_ pajti, aki issza, megfizeti. Poharanként
árulgatjuk, tíz _szen_-pénzért osztogatjuk, – hangzik a szó _Szanszke_
ajkán.

– Ketten vettük a borocskát, felerészben italocskát. Tíz _szen_-pénznek
öt a fele, ötért töltsed nekem tele, – mondja _Gombe_ szomjú torka s
odaadja az öt pénzét, egy pohárka _szake_ (rizs) borért.

Ó, be pompás, be üdítő, torkot, gyomrot felfrissítő.

A másikra kerül a sor, _Szanszke_ hátát nyomja a bor. Izzad ő is, fárad
ő is, _szake_-borra szomjas ő is. Odaszól a pajtásának, könnyű szerrel
baktatónak:

– Tíz _szen_-pénznek öt a fele, ötért töltsed nekem tele – s odaadja az
öt pénzét, amit _Gombe_ adott imént. Megissza a pohárkáját, felfrissíti
gyomrát, torkát.

Megint _Gombe_ került sorra, mert a tömlő őt nyomkodja s addig izzad,
addig fárad, míg italt áhít a garat. Tíz _szen_-pénznek öt a fele, ötért
töltik neki tele s megint csak az öt pénzecske vándorolgat zsebből
zsebbe.

Addig járnak, addig isznak, míg a parkba el nem jutnak s lám, a tömlő
könnyebbedik, a fejük meg nehezbedik. _Uvenó_ban, a hűs parkban, a
cseresnyés árnyékában, ledőlnek egy fa tövébe s belenéznek a tömlőbe.

– Egy csepp bor se maradt benne, – szól az egyik ejnyegetve.

– Sebaj, – mondja a restebbik, – eladtuk utolsó cseppig. Sok pénz lehet
a zsebünkben, osztozkodjunk rajta rendben.

Zsebbe nyúlnak mind a ketten, egy _szen_ sincs az egyik zsebben.

– A pénzecskénk, úgy-e, nálad? – kérdi egyik a másikat.

– Öt _szen_-pénz az egész pénzem, – mondja _Gombe_ nagy félénken s
bármint keres-kutat keze, csak üresnek marad zsebe.

– Érthetetlen, – szól a másik, – sandaszemű ostobábbik. – Tán bizony
elsinkófáltad, szép hasznocskánk zsebrevágtad.

_Gombe_ koma dühre fortyan, nagy mérgesen talpra pattan:

– Te dugtad el, te loptad el, pénzemet te zsebelted el.

– Tolvaj biz a magad fajta, erre-arra, te ebadta, – toporzékol a két
pajtás. S szóra szóval, tettre tettel, hol birokkal, hol ököllel,
ütik-verik, rúgják egymást, soha ilyen két egy pajtást.

Világ csúfja lett belőlük; se hitük, se becsületük.



A szamuráj szerencséje.

Élt valamikor egy szegény szamuráj. Se szülei, se felesége, se senkije a
nagy világon. Szűkösen tengette az életét és hol volt mit ennie, hol
nem.

Nagyon nekibúsúlta magát egy nap és keservében betért egy templomba,
hogy kiönthesse a szíve szomorúságát.

– Szegény vagyok – sóhajtozik az oltár előtt, – és attól félek, hogy
előbb-utóbb elpusztít ez a nyomorúság. Tégy valami jót velem, óh
könyörületes _Buddha_ és jelentsd meg az álmomban. Ki se megyek addig a
templomból, ha itt halok is meg.

Azzal odatérdel az oltár elé és hozzáfog az imádkozáshoz. Tünődnek a
boncok, hogy mitévők legyenek vele.

– Afféle ágról szakadt lehet, – gondolják magukban, – nincs ahová
lehajtsa a fejét. Csak meg ne haljon valahogy a templomunkban,
szégyenszemre kerülnénk miatta.

Odalépnek a _szamuráj_hoz és kérdik tőle, hogy tán valami szent ember a
mestere és hogy fogadalomból imádkozik.

– Nincs énnekem semmi szentem, – feleli az ember, – védelemből jöttem én
ide, segedelmet várok a nyomorúságomra.

Eltűrik a templomukban és ételt-mit is juttatnak neki. Éjjel-nappal
imádkozik a _szamuráj_, egyre az oltár előtt fohászkodik. Napok múlnak
el, hetek múlnak el, csak várakozik az álmára. A harmadik hét után
történt, amint egyszerre csak összeroskad a nagy fáradságtól és elnyomja
az álom. Egy hosszúszakállú öreg lép le hozzá az oltárról és ekkép
szólal meg:

– Még az előbbi életedben lehetett, hogy valami bűnt követtél el és
azért kellett lakolnod. Most már levezekelted a bűneidet és segíteni
akarok rajtad. Ha majd felébredsz, siess ki ebből a templomból és indulj
neki az életnek. Ami legelsőnek kerül a kezedbe, azt ragadd meg; az
hozza majd meg a szerencsédet. Jobb lesz ezután az életed.

Reggelre, alig hogy felébredt, kisiet a templomból és indúl a lépcsőkről
lefelé. Hogy, hogy nem, olyan rosszul talált lépni, hogy a kapu mellett
megbotlott és legurult a lépcsőről. Amint lassanként feltápászkodik és
szétnéz, hát azt veszi észre, hogy egy szalmaszál ragadt a markához.

– Ez lesz az én szerencsém, – gondolja magában és nem dobja el a
szalmát, hanem ott tartogatja a kezében.

Nekiindul aztán az útjának és amint megy, mendegél, egy bogárka repdes
feléje, hol az orra, hol a szája körül. Egy ágacskát szakít le a legény
a fáról és hessegeti a bogárkát. Mindhiába, egyre az arca körül
repdesget. Addig-addig, míg megunja a _szamuráj_, megfogja a bogárkát és
odaköti a szalmájához.

– Most repülj, ha tudsz, – gondolja magában a legény és nyugodtabban
folytatja az útját.

Egy kocsi közeledik eközben feléje, egy-két asszony ül benne, meg egy
úrigyerek-féle. A kocsi mellett egy szolga lovagolt. Ahogy a közelébe
érnek a _szamuráj_nak, megpillantja a gyerek a bogarat, meg a
szalmaszálat és nyujtogatja a kacsóit:

– Jaj, de kedves kis bogárka, – mondja, – add ide, hadd játszadozzak
vele.

Odamegy a szolga a _szamuráj_hoz és azt mondja neki, hogy a bogárkát
szeretné a kis gazdája.

– Isten adta nekem ezt a bogárkát meg a szalmaszálat is, – feleli a
_szamuráj_, – de ha annyira akarja az uracskád, szívesen odaadom neki.

Azzal odanyujtja a gyermeknek a szalmaszálat, rajta meg a bogaracskát.
Ó, de megörült neki a kis gyermek. Rámosolyog a _szamuráj_ra és azt
mondja neki:

– Látom az arcodról, hogy fáradt és szomjas vagy. Vizet nem adhatok,
mert nekünk is elfogyott, hanem itt ez a narancs.

Azzal elővesz egy narancsot és odaadja a legénynek.

– Isten kegyes jóvoltából narancs lett a szalmaszálból, – ujjong fel a
_szamuráj_ és fogja a narancsot, odaköti egy ágacskához, úgy indul vele
tovább.

Amint megint megy, mendegél, zarándokoló emberekkel találkozik.
Tikkadtak lehettek nagyon, meg szomjasak, csak úgy izzadtak a nagy
hőségben. Amint megpillantották a _szamuráj_t, odasietnek hozzá és
kérdik tőle, hol lehet errefelé ivóvizet kapni?

– Aligha találtok ezen a környéken, – mondja nekik a legény.

– Pedig egy templomba igyekszik az urunk, – mondják, – és szinte betegje
a nagy szomjúságnak. Itt ül szegény a kocsijában, jártányi ereje sincs
már.

– Itt ez a narancsom, – mondja a legény, – szívesen odaajánlom az
uradnak. Hadd térjen tőle magához.

Odasietnek az emberek a kocsihoz és jelentik a gazdájuknak:

– Itt egy legényember a kocsid mellett, egy narancsot tartogat, jó
szívvel ajánlja fel neked.

– Hamar azt a narancsot, – rebegi az eltikkadt ember és amint odaadják
neki, nagy mohón utánakap, megeszi és magához tér tőle. Boldogan
lélegzett fel örömében.

– Ha nincs ez a narancs, – mondja aztán vídáman, – bizonyára meghaltam
volna, úgy elgyötört a nagy meleg.

– Hol az a legényember? – kérdi. – Legalább étellel tartsátok jól, ha
már egyebet nem adhatunk neki.

Odahívatja aztán a _szamuráj_t maga mellé és azt mondja neki:

– Sose felejtem el a jóságodat, a haláltól mentettél meg. Meg
szeretnélek jutalmazni nagyon, de most úton vagyok, nem nyujthatok
sokat.

Egy selyem _kimonó_t vesz aztán elő, odaajándékozza a _szamuráj_nak és
még egyszer megköszöni a jóságát.

– Isten kegyes jóvoltából ruha lett a szalmaszálból, – ujjong fel a
legény, és fogja a _kimonó_t, úgy indul vele tovább.

Amint megint megy, mendegél, úgy reggel felé lehetett már, egy lovas
emberrel találkozik. Ugy vágtat a lován, hogy a szél is alig éri utól.
Egyszerre csak megbicsaklik a lova és összeesik, mintha csak a páráját
adta volna ki. Ott áll a lovas ló nélkül. Mihez kezdjen már most?

Épp egy paraszt baktatott arrafelé, csendesen poroszkálgatott a lován.
Megállítja a lovas a parasztot, megvásárolja a lovát és ráül. A
szolgáját meg ott hagyja, hogy takarítsa el azt a párát, hadd nyugodjék
meg a földben.

Odamegy a _szamuráj_ ehhez a szolgához és nézi a döglődő lovat. Mintha
még élet volna benne, mintha mozgatná is a fejét. Reménykedik a legény
és azt mondja a szolgának:

– Jó paripa lehetett valamikor, nagy kár érte.

– Mindenki meg akarta venni, aki csak látta, – feleli a szolga, – de nem
akart a gazdám túladni rajta. Ehol ni, most meg agyonlovagolta a nagy
hajszolással.

– Mit csinálsz vele? – kérdi tőle a _szamuráj_.

– Lenyúznám a bőrét, – feleli a szolga, – de nincs meg a hozzá való
szerszámom.

– Pedig milyen pompás még a bőre is, – mondja a legény. – Ha nehezedre
esik, hagyd itt nekem ezt a lovat, lenyúzom én majd a bőrét. Nem kívánom
ingyen; egy _kimonóm_ van, selyem a szövetje, odaadom érte.

Megörül a szolga a ruhának és ott hagyja érte a lovat. Nézi a _szamuráj_
a vonagló állatot, aztán megmosakodik, kezét-száját megöblíti és a
templom felé fordul, úgy kezd az imádkozáshoz:

– Segíts meg, ó, istenem, – fohászkodik, – éleszd fel a lovamat. Ha van
még pára benne, hadd keljen életre.

És íme, egyet mozdul a ló, kinyitja a szemeit és lassan-lassan
felerőlködik a fektéből. Nem is szállt volt ki belőle a lélek, csak
elalélt a sok hajszától.

– Isten kegyes jóvoltából, lovam lett a szalmaszálból, – ujjong fel
ismét a _szamuráj_ és azzal fogja a lovát, leheverteti az árnyékba, hogy
kipihenje magát.

Másnap reggel már rápattan és ellovagol a város felé, az emberek közé.
Amint jobbra-balra forgolódik, azt veszi észre, hogy nagy a mozgolódás
egy ház körül. Emberek sietnek ki a kapuján, emberek térnek be rajta,
mintha csak útra készülődnének. Odalovagol a _szamuráj_ a kapu elé és
kérdi tőlük, hogy mit lótnak-futnak, hol ki az uccára, hol be az
udvarra.

– Lovat keresünk a gazdánknak, – felelik neki. – Sietős az útja nagyon,
jó ló kellene alája.

– Itt az én paripám, – mondja a _szamuráj_, – úgy vágtat, akár a
szélvész. Odaajánlanám én, ha olyan szükségetek van rá.

Sietnek az emberek a gazdához, hogy a kapu előtt egy jó paripa. Kisiet a
gazda a házból és nézi a pompás lovat.

– Selymem most nincs, hogy azt adnék érte, – mondja a legénynek, – de
termőföldem, rizsnek valóm, azt adhatok érte bőven.

– Inkább a selymet akartam volna, – feleli a legény, – de nem bánom,
rizsfölddel is becserélem én.

Veszik aztán a lovat, kipróbálják, hát úgy repül, akár a _tájfun_ szele.
Örül a lovának a gazdája, még jobban a földjének a _szamuráj_ és
egy-kettőre telkesgazda lett belőle.

– Isten kegyes jóvoltából rizsföld lett a szalmaszálból, – ujjong a
_szamuráj_ és rövidesen olyan gazdag ember lett belőle, hogy szalmája
volt szekérszámra, narancsa volt erdőszámra, _kimonó_ja százszámra,
földje, rizse mérföldszámra.



Az irgalmasszívű szegény.

Volt egyszer egy szegény ember, ennek meg egy házsártos, rosszlelkű
felesége. Jó szíve volt az embernek, meg irgalmas lelke, csak a
feleségétől lett volna maradása. Szőtt, font az asszony, az ember meg
mindeneskedett, de még így sem keresték meg a minden napra valójukat.
Több volt a kopp, mint a hopp.

Előáll egy nap az asszony, elővesz egy vég vásznat és azt mondja az
urának:

– Vedd ezt a vásznat, te ingyenélő, te mihaszna, és tedd pénzzé
valahogy. De nem, inkább a _Biva_ tóhoz menj el, oda jár a sok halászó
ember, hátha halat-mit kaphatsz érte. De el ne prédáld a portékámat,
mert a magam keze munkája. A halakat majd rizsre váltjuk, lesz legalább
egy-két hétrevalónk.

Veszi az ember a vásznat és ballag vele a tó felé. Odamegy egy
halászhoz, odaajánlja neki, hogy halakat halásszon érte. Fogja a halász
a horgát, de akárhányszor próbálkozik is meg vele, csak nem akad bele
semmi. Addig-addig, míg végül egy teknősbéka kerül a horgára. Ugy
nekibosszankodik a halász, hogy agyon akarja az állatot ütni. De
megsajnálja a szegény ember és azt mondja a halásznak:

– Sose bántsd azt az ártatlan állatot, inkább odaadom érte a vásznat.

Két kézzel kapott rajta a halász és a vászon a halászé lett, a
teknősbéka meg a szegény emberé. Fogja az ember az állatkát és mintha
csak értené a beszédjét, így szólt hozzá:

– Mindenféle teremtménynek az ő élete a legnagyobb kincse. Ugy tudom,
hogy jó sokáig elél a magad fajtája. Én ugyan szegény ember vagyok, de
odaadtam érted a vásznat, hogy meg ne rövidülj valahogy.

Fogja aztán a teknősbékát és visszaengedi a vízbe, hadd élje az életét.
Aztán megfordul és indul vissza, hazafelé.

– Na, te mihaszna, hoztál halat? – kérdi a felesége.

– Biz én nem hoztam, – feleli az ember.

– Hát a vászon hol van? – kérdi megint az asszony.

– Egy teknősbéka életét mentettem meg vele, – mondja az ember nagy
félénken.

Volt mit hallania a szegény embernek. Nincs az a szitokszó, amivel ne
illette volna az asszony és még ezer a szerencséje, hogy ép bőrrel
menekedhetett meg.

Egy-két nap múlt el azóta és hogyan történt, hogyan nem, ággyá esett egy
nap az ember, másnapra meg meghalt. Még csak meg se siratta a felesége,
még csak el se temettette, hanem felcipelte a hegyre és otthagyta. Ott
feküdt a szegény ember temetetlenül, ott nyugodott a hegyen, akár csak
álomba merült volna. Aminthogy harmadnapra fel is ébredt és megint
beléje szállt a lélek.

Egy ember haladt épp el arrafelé és amint meglátta a támolygó embert,
odasietett hozzá és vízzel itatta meg. Uj erőre kapott a friss víztől és
elbotorkált a falujába, csak a háza táját nem merte megközelíteni.
Elámul láttára a sok ember, mert hallották volt a dolgát és körülállják,
faggatják, hogy mi is történt vele s hogyan kelt ismét életre.

Elgondolkozik egy kissé az ember és mintha csak álmodta volna, mindent
elmond a falubélieknek.

– Mikor meghaltam, – kezdi el a mondókáját, – a sötétség szolgái jöttek
el értem. Kézen fogtak és cipeltek magukkal elfelé. Homályosság volt
mindenütt, mezőkön meg réteken haladtunk keresztül, míg egy nagy kapu
elé nem érkeztünk. Benyitottunk és akkor azt láttam, hogy csupa
megkötözött ember van az udvarában. Megijedtem a sok sáppadt arc láttára
és félénken nézegettem körül. Egy jóképű legényke kerül aztán elém és
azt mondja az alvilág embereinek:

– _Buddha_ áldása van ezen az emberen, ő segített meg egyszer a
szorultságomban. Jót akartam volt tenni az állati teremtményekkel,
teknősbékává lettem és a _Biva_ tavába merültem le. Ámde pórul jártam,
mert egy halásznak kerültem a horgára és ha ez az ember itt meg nem
könyörül rajtam, elpusztított volna a halász. Engedjétek el ezt az
irgalmasszívűt, hadd élje az életét továbbra is.

Legott elengedtek az alvilág urai. Karon fogott a legényke, kikísért a
kapun és megmutatta az útat, hogy merrefelé menjek vissza. Épp indulóban
voltam és búcsúzófélben a legénytől, amikor egy lánykán akadt meg a
szemem; szinte lemosolygott róla a jóság. Két szolga hozta őt is és épp
kötözgették a kezét.

– Hová való vagy te, kis lány? – kérdem szegénykétől. Sírva fakad a
leányzó és azt feleli nagy búsan:

– Előkelő jó ember az én apám, jólelkű az én anyám és az ő nagy
bánatukra, mégis meg kellett halnom. A sötétség útjára léptem és most
itt vagyok az alvilágban, a halál ura hatalmában.

Megsajnáltam a szegény lánykát és azt mondtam az én legénykémnek:

– Én már úgyse vagyok olyan fiatal, rég megettem a rizsem javát. Nem kár
ezért a leánykáért, meg a fiatalságáért? Hadd adjam oda az életemet ő
neki, engedjétek szabadon. Ő helyette szívesen maradok én itt.

Azt felelte rá a legényke:

– Irgalmas a te szíved nagyon, még a saját életedet is másnak adnád oda.
Jól van hát, hadd éljen az a lányka továbbra is, de te se maradhatsz meg
nálunk.

Az alvilág ura belenyugodott és szabadon bocsátott bennünket. Könnyes
szemmel hálálkodott a lányka, hogy im, visszanyerte az életét és amikor
visszatértünk a sötétségből, elköszöntünk egymástól és ő elindult
jobbra, én meg balra.

Ennyi volt a szegény ember mondanivalója. Megérkezett egy nap a
községébe, egy-két napig még ott maradt, harmadnapra meg útra kelt, hogy
megkeresse azt a lánykát. Vajjon csakugyan életben van-e?

Addig ment, addig tudakozódott, míg rátalált egy nap a községére és
rátalált a házra is, ahol azok az előkelő emberek laktak. Benyit
hozzájuk és tudakozódik a lánykájuk után. Boldogan beszélik neki a
szülők, hogy ismét feltámadt a lánykájuk; pedig három napon át volt
halott.

– Ösmerem a dolgát, – mondja a szegény ember, – velem is ilyesmi esett
meg. De meg láttam is az alvilágban, beszélgettem is vele.

Szólítják a szülei a lánykát, hogy vajjon ráismer-e ő is az emberre.
Belép a lányka a szobába és amint ránéz az emberre, eleinte
elcsodálkozik, eltünődik, aztán megragadja a kezét és ki se fogy a
hálálkodásból.

– Álmot láttam, szomorúat, – szólal meg a lányka, – te vígasztaltál meg
benne, te adtad vissza az életemet.

A szülők csodálkoznak, nem értik, hogy miről van szó és hogy milyen
álomról beszél a lánykájuk. Leülnek aztán mind a négyen, elteázgatnak és
egymásután mondja el az ember is, meg a lány is, hogy mi minden történt
velük, hogyan jutottak az alvilágba és hogyan kerültek onnan megint
vissza.

Egy pár lett belőlük és mind halálig boldogan éltek, irgalmas szívvel,
meg jó egészséggel.



Tenger alatt járó asszony.

A mennyei nagy országba, _Csin_nek csodás világába került _Nippon_
virágszála, a _dájmió_ leánykája. – Mielőtt otthagyta volna a hazáját,
szilvafavirágos otthonkáját, elzarándokolt a templomába és fogadalmat
tesz az oltáránál. Ereklyéket küld majd hármat, új hazája oltáráról volt
hazája oltárának.

Otthon volt már _Csin_országban, ura márvány otthonában s addig járta a
templomokat, addig nézte az oltárokat, míg rábukkant az ereklyékre.

Nótafa volt az egyike. Örök nóta zengett róla, örökké szólt
hangja-szava. A másika tentakő volt. Víz soha meg nem puhítja, mégis
írást ró a lapra. Harmadik egy kristálygolyó. _Buddha_ képe fénylik
benne s bárki rája tekint egyet, a szent szeme mindenkire mindenfelé
visszanézett.

Országa egy vitézének adta át az ereklyéket, az hadd vigye tengertúlra,
_Nippon_nak egyik oltárára. Hajóra szállt egy nap a vitéz és úgy vigyáz
az ereklyékre, akár csak a szeme fényére.

Közeledőben voltak már a partokhoz, amikor hirtelen csak megfordul az
idő és úgy nekidagad a tenger, úgy nekiiramodik a szélvihar, hogy csak
úgy hányta-vetette a hajót. Attól remegett a vitéz, hogy el talál
sülyedni a hajó és odavész a három ereklye. Dühöng a hullám, tajtékot
túr a habja és veszett módra üvölt az orkán. Egyszerre csak
elcsendesedik, a hullámok kisímulnak és a szélvihar eltakarodik.
Boldogan köt ki a _csin_-vitéz és amint utána néz az ereklyéknek, helyén
zeng-bong a nótafa, helyén van a tentakő is, csak a kristályos
golyócska, sehol annak semmi nyoma. Tűvé teszik az egész hajót, minden
zúgot felkutatnak, csak nincs meg a kristálygolyó.

[Illustration: Tenger alatt járó asszony.]

– Vihar közben veszhetett el, szél sodorta be a vízbe – mindenki azt
hajtogatja.

Búsan száll partra a csin-vitéz s jelenti a lány apjának, a hatalmas
_dájmió_nak, hogy csorba esett a fogadalmon, hiányzik a legszentebbje.
Megkérdezik a _bonc_okat, hogy ők vajjon mit gondolnak:

– Tenger vize nagy istene, tenger alatt lakó sárkány, az rabolta el a
kincset. A vihart ő támasztotta, a szeleket ő fujtatta s mikor ég-föld
rengett-dörgött, előjött a habok közül s _Buddha_ arcát elorozta.

– Akár sárkány vitte volna, akár mély víz nyelte volna, meg kell lelnünk
minden áron, vagy életen, vagy halálon, – hangzik szava _dájmió_nak.

Odagyűlnek aztán a tenger mellé és ahány halász, meg hajós a környéken,
mind odaparancsolják és mondják nekik kérdve-kérve, hogy akinek nagy a
mersze, bátorsága meg ereje, szálljon le a víz mélyébe s ha megtalálja a
nagy kincset, kap érte másféle kincset.

Egymásután merül le a sok halász, egyre sülyed a sok búvár, üres kézzel
jön mind vissza.

– Meghozom én, gyenge asszony, – szólal meg egy búvárasszony s előlép
nagy szégyenkezve, hátán guggol csecsemője.

Elámulnak megannyian s csodálkozva kérdik tőle:

– Gyenge asszony, gyermek anyja, hogy merészkedsz ilyen útra, amikor sok
férfi-ember, lebukni is alig hogy mer.

Ám az asszony erősködik s váltig azzal bizonykodik, tudja ő a tenger
dolgát, érti minden csínyja-bínját. A tengerbe ha lemerül, szent
golyócska előkerül. Csakhogy van egy kívánsága, egy élete, egy halála.

– Mi az, amit kívánhatnál? – kérdi tőle a _dájmió_.

– Ime, az én gyermekecském, testemből lett kis testecském; csak ő érte
cselekszem meg, hátha sorsát így mentem meg. Senkije a nagy világon, ha
meghalok, árván hagyom s ha élek is, mi lesz vele, szegény asszony
felneveltje. Azt kívánom: ha meghalok, legyen rajta a gondotok, emberré
megnövesszétek, _szamuráj_nak neveljétek. Ám a golyót megtalálom s azt
se bánom, hogyha mindjárt belehalok.

Szól az asszony elszánt szívvel s felel neki a _dájmió_ igaz hittel:

– Ha a golyó kezemben lesz, kívánságod valóvá lesz.

Egy hosszú kötelet vesz erre elő az asszony, ráköti a derekára s azt
mondja a többi halásznak:

– Ha a golyó a kezemben s egyet rántok a kötélen, húzzatok fel
egy-kettőre, mély tengerből fel a földre.

Egy éles tőrt vesz aztán még magához, a gyermekét megöleli, megcsókolja,
a szívéhez szorongatja; egyet tekint fel az égre és lemerül a mély
vízbe.

Nézi a _dájmió_, nézi a sok ember a parton s úgy elszorong a szívök, úgy
megered szemök könnye.

Sülyed-merül eközben a bátor asszony s addig-addig ereszkedik, míg a
szikla meg a sok kő útját ott lenn el nem állja. Még mélyebbre
ereszkedik s egyszerre a tenger alján felragyog egy nagy palota.

– Ez a sárkány palotája, – gondolja magában az asszony, – itt lesz majd
a féltett kincs is.

Azzal fogja magát, nagy óvatosan odakúszik a palota felé s amint
jobbra-balra szétnézeget, im, egy torony legtetején, ott csillog a
kristálygolyó. _Buddha_ képe fénylik benne s amint felé tekint egyet, a
szent arc rá visszanézett. Körülötte rémes arccal, ijesztő rút
ábrázattal, krokodílus, sárkány, kígyó, el van állva minden nyílás,
minden kapu, minden ajtó.

– Hogy juthatnék a golyóhoz? – tanakodik a búvárasszony. – Nélküle nincs
utam vissza s életemnek úgy sincs célja, ha egyetlen magzatkámból vitéz
legényt nem nevelnek. Hegyes tőr van a markomban, az csak majd megsegít
rajtam.

Azzal nekigyűrkőzik az asszony, odaugrik a kapuhoz, beront rajta, aztán
fel a torony tetejére s lekapja a golyót róla. Rohan vissza az útjára,
de jaj, a sok fene állat, sárkány, kígyó, krokodílus, nyomában a
menekvőnek.

– Fogjuk meg a kincs rablóját, ereklyénk eltolvajlóját, – rikoltozzák
vak dühökben s fogaikat csikorgatják, szájaikat tátogatják.

Szegény asszony védekezik és tőrével jobbra-balra, ahogy csak tud,
vagdalkozik. Már-már közel hozzá a sok szörnyeteg és tátott szájjal
rontanak rá, egy falásra hogy bekapják.

– Jaj, gyermekem, – kiáltja el magát az asszony. – Nagy hirtelen egyet
gondol s veszi tőrét az éleset, beledöfi a mellébe és a golyót,
kristálygolyót odarejti vértől piros, vérben ázó mély sebébe.

Sárkányéknál vízországban, tenger-isten otthonában, egytől félnek,
riadoznak, föld halottját hogyha látnak. Ahogy a sok vízi lélek meglátja
az asszony vérét, mellén meg a vérző sebét, megijednek, meghökkennek,
féltökben megtántorodnak.

Egérútat nyer az asszony s míg a víz sok szörnyetegje félős szemmel,
riadt arccal bámul rá a vérző testre, a hős anya megrázkódik, összeszedi
az erejét s jó nagyot ránt a kötélen.

Fent a sok nép csak ezt várja s húzni kezdi ahogy bírja. S amint egyre
közelebbre, nagy rémülten veszik észre, hogy a víz megszínesedik, tenger
tükre véresedik. Még gyorsabbak a kötéllel, alig győzik lélegzettel s
egyre jobban pirosodik, tenger vize vérrel habzik. Egy utolsót húznak
rajta s itt az asszony, búvárasszony, halotthalvány orcájával, mellén
vérző vérrózsával. Kezök között rogyik össze, eszméletlen esik össze.

Összefutnak az emberek, _dájmió_nak hírt izennek; szegény asszonyt
gondozgatják, véres testét mosogatják.

Nagynehezen magához tér s úgy kínozza a fájdalma, úgy sajog a vérző
sebe, hogy alig a lélegzete. Egy utolsót ránt a kezén, ott a keze vérző
sebén, benn a golyó azt kirántja, _dájmió_nak odanyujtja.

Arca egyre halaványabb, hangja hova-tovább halkabb s azt rebegi haló
hangja, azt suttogja kékes ajka:

– Én egyetlen gyermekemet, lelkemből lelkedzettemet, neveld jónak, nagy
vitéznek, öröméül holt anyjának, dicsőségül hazájának.



A medúza és a majom.

A tenger mélyének volt egykori királya, a sárkány. Feleséget vitt egy
nap a palotájába és vígan élték napjaikat, vízalatti életöket.

Ágynak esett egyszer a királyné, a sárkányasszony, és tanyát ütött a
szomorúság, meg a búbánat. Sorba jött a sok javasember, mind megnézte a
beteg asszonyt, egy se segíthetett rajta. Egyre búsabb lett a király,
egyre betegebb a királyasszony.

Megszólal egy nap az egyik javasember és azt mondja a királynak:

– Csak egy orvosságot tudok, csak attól gyógyulhat meg a feleséged.

– Mondsza hamar, – kiált fel a király, – hol van az az orvosság?

– Megmondhatom, – feleli a javas, – de nehéz ám hozzájutni.

– Te csak mondd meg, – sürgeti a király, – a többi az én dolgom.

– Majom kéne elevenen, hogy a máját kivehessem, – mondja ki a nagy szót
a javas.

– Honnan szedjek én elő majmot? – aggodalmaskodik a király.

– Van egy sziget a tengeren, majmok szigetjének mondják, – beszéli a
javas, – oda küldjünk el valakit, hogy fogjon vagy egyet belőlök.

– Ugy ám, – mondja a király, – csakhogy a majmok a földön élnek, az én
jobbágyaim pedig mind vízben laknak.

Elgondolkozik, eltünődik a javas, hogy mi volna hát a tennivaló.

– Most jut eszembe, – kiáltja el magát a javas, – hisz itt a medúza,
ellátja az a bajunkat. Maga mondta a minap, hogy a földre is eljutott ő
már egyszer-egyszer.

– Küldjétek ide, de azonnal ám, – szól a király parancsa.

Szaladnak a medúzáért és ihol, már hozzák is nagy sietve.

– Mit parancsolsz nagy uram? – kérdi alázattal a királytól.

– Majom kéne elevenen, hogy a máját kivehessem, – mondja neki a király.

– Hol találok én majomra? – kérdezi a medúza.

– Van egy sziget a tengeren, majmok szigetjének mondják, – beszéli a
király; – oda küldlek el tégedet, elevenen fogj meg egyet.

Értette is a szót a medúza, meg nem is, és lassú eszével így szólal meg:

– Ha parancsolod, Uram, elmegyek én odáig; de gyenge erőmmel hogy
foghassak én majmot?

– Ne is az erőddel fogd meg, – mondja neki a király, – hanem fortéllyal,
meg szép szóval.

– Milyen fortéllyal, milyen szép szóval? – kíváncsiskodik a medúza.

– A tengerünkről beszélj neki, meg a tenger alatti palotánkról, meg
egyéb csodadolgainkról, hogy kedve szottyanjon rá, – oktatja ki a
király.

– De nem tud ám a majom úszni, – mondja a medúza.

– Ráülteted a hátadra és úgy csalogatod el idáig, – magyarázgatják neki.

– Értem, – feleli a medúza, – már indulok is érte.

Egyre-másra még kioktatják és úgy indítják útnak. Nekilendül aztán a
csápjával és addig szeldesi a habokat, addig nyargalász a hullámokon,
míg ott van egy nap a majmok szigetje előtt. Odanéz a földre és egy
majmot pillant meg egy fán. Arrafelé úszik és köszönti lentről a majmot,
hogy be szépen süt ma a nap.

Elcsodálkozik a majom a medúzán és fogadja a köszöntését.

– Ki ija-fia vagy, merről kerültél ide? – kérdi nagy bámészkodva a
majom.

– A tengeralja királyának vagyok a jobbágya, – feleli, – aztán meg
medúza a nevem. Nagy híre van ám ennek a szép szigetnek még arra
mifelénk is. Hát eljöttem, hogy megnézzem és elgyönyörködjek benne.

Jól esett a majomnak a szép szó és ajánlja a medúzának, hogy körülvezeti
majd rajta.

– Köszönöm a jóságodat, – mondja a medúza, – de már végigúszkáltam a
környékét. Egész odáig vagyok a szépségétől. Hát a mi országunkat, a
tenger fenekét láttad-e már?

– Biz én még a hírét se hallottam, – feleli a majom.

– Ó, te szegény teremtés, – sajnálkozik a medúza, – akkor még nem láttál
semmit.

– Hát igazán oly szép az a ti országotok? – kérdi a majom.

– Meghiszem azt, – dicsekszik a medúza, – egyik palota a másikát éri
benne és annyi a szebbnél-szebb gyümölcse, hogy esztendőkön át
szedegetheted és mégse fogy el soha.

Elálmélkodik a majom és tátott szájjal hallgatja a medúza szavait.

– Jaj, – szólal meg hirtelen a medúza, – sietős az útam nagyon. Nem
jönnél velem hazáig?

– De szívesen mennék, – feleli a majom, – ha értenék az úszáshoz.

– Afelől jöhetsz, – mondja a medúza, – elviszlek én akár a hátamon is és
azon is hozlak vissza.

Egyet gondol a majom, rákuporodik a medúzára és vígan úsznak a nagy
tenger hátán. Fele úton lehettek már, amikor egyszerre csak azt kérdi a
medúza a majomtól:

– Van-e neked májad?

– Hogyne lenne, – feleli a majom, – hisz mindenkinek szokott az lenni.

– Akkor rendben van, – mondja nyugodtan a medúza.

Feltűnik a majomnak a medúza szava és kérdi tőle:

– Mért kérdezel oly furcsákat?

– Csak, – válaszol egykedvűen a medúza.

Nem hagyja annyiba a majom és fúrja az a szó az oldalát.

– Mégis csak gondolnod kellett valamit, – faggatja a medúzát a majom.

Tünődik magában az oktalan medúza, hogy már úgyis messze járnak a
szigettől, nem lehet nagy baj belőle. Meggondolja az oktondi és kezdi
beszélni a majomnak, hogy mire kellene nekik a mája.

Nagyot rémüldöz a majom, de nem igen segíthet már magán, mert ott voltak
a nyilt tengeren; úszni pedig sehogyse tudott szegény feje. Előveszi a
furfangosságát és sajnálkozva mondja a medúzának:

– Kár, hogy a szigeten nem szóltál.

– Ha előre megmondom, akkor nem jöttél volna velem, – mondja a jámbor
medúza.

– Dehogy nem jöttem volna, – feleli a majom. – Ha előre tudom, akkor
három májat is hozhattam volna magammal. Most még azt az egyet is
otthagytam, hogy ne kelljen cipelnem az úton.

– Hol hagytad? – kérdi a megrémült medúza.

– Kényelmetlen volt, hát felaggattam a fára, – feleli a ravaszeszű
majom.

Most ijedt csak meg igazán a medúza.

– Mitévő legyek? – kezdi el a sopánkodást.

– Máj nélkül csak nem vihetek majmot haza.

– Tudod mit? – tanácsolja a majom. – Menjünk vissza a szigetre, hozzuk
el onnan a májat.

– Persze, persze, – bólogat a medúza, és már indulnak is vissza és
ugyancsak sietnek a majmok szigetje felé.

Alighogy oda érnek, leugrik a majom a medúzáról és amint egyet iramodik,
már ott is kuksol a fáján.

– Köszönöm pajtás, – integet le róla, – hogy megsétáltattál és hogy
hiába fárasztottalak.

– Ott a máj? – kérdi a medúza.

– Persze, hogy itt van, – feleli a majom, – de nem esztek ám belőle, se
te, se a királynétok.

– Pajtás, – rimánkodik a megszeppent medúza, – csak nem akarsz tán bajt
hozni a fejemre? Te nélküled, meg a májad nélkül hogy indúlhatnék el
innen? A királyunknak van rá szüksége.

– Mondd meg a királyodnak, – feleli a majom, – hogy ha majd meghaltam,
akkor tán megkaphatja a májamat. Addig nem eszik belőle egy csípetnyit
sem.

– Megszegted az ígéretedet, – mondja neki szemrehányóan a medúza.

– Ha annyira akarod, gyere fel érte, – gúnyolódik vele a majom.

Nem maradt más hátra, mint hogy máj nélkül tért vissza a medúza. Alig
várták már, hogy megérkezzék. Ahogy megpillantják az ajtónállók, fogják
és viszik egyenesen a király elé.

– Hol a majom, meg a mája? – kérdi nagy mohón a király.

Remegve kezdi el a medúza és sorra elmond mindent, ahogy megtörtént
vele.

– Ó, te ostoba állat, – fakad ki a király, – még a csontért is kár a te
lomha testednek. Fogjátok meg, húzzátok ki a csontjait és kergessétek el
innen, hogy a színét se lássam.

Ott fogják le a szolgák a király előtt, a csontjait kihúzgálják, szemét,
orrát beverik és úgy elbánnak vele, hogy belepuhul a testje. Aztán ki a
palotából és be a tenger hullámaiba.

Azóta sincs csontja a medúzának, se szeme többé, se orra, és azóta oly
nyálkás meg puha a teste. Egyik hullámról a másikra, úgy éli keserves
életét.



Az újhold és a fellegek.

Ünnepet ül _Nippon_ népe, Hold-ünnepet, az újholdét. Halovány kis
istenlányka, harmadnapos _Ujholdacska_, kiül az ég peremére, fű, fa,
virág örömére. Ezüsttükrét előszedi, szemét-száját megkendőzi; égi
harmat a fürdője, csillagsugár lepedője.

Istenifjú _Esőfelhő_ arrafelé ólálkodik s irígy szemmel nézegeti
sarlókarcsú _Ujholdacskát_, halavány a mosolygását. Azon töri kócos
fejét, hogy ha beáll az éjszaka, megzavarja az ünnepet, megrontja az
embereket.

Odafut a pajtásához, istenifjú _Szélfelhőhöz_, nyájas szóval
köszöntgeti, egészségét kérdezgeti.

– Rég nem láttalak a portámon, – fogadja a _szélfelhő_. – Bizonyára sok
a dolgod. Eső kell az embereknek, azért könyörögnek hozzád, úgy-e,
pajtás?

– Esőért is imádkoznak, – feleli az _esőfelhő_, – de meg az istenifjú
_Menydörgő_ is egyre nógat, hogy siessek s útat neki egyengessek. Hát
te, pajtás, miben fáradsz?

– Vihar napja közelgőben, – feleli a _szélfelhő_.

– Arra még ráérsz, – mondja az _esőfelhő_, – nekem mára van rád
szükségem.

– Mi dolgod hát ma estére? – kérdi a _szélfelhő_.

– Az, – feleli az _esőfelhő_, – hogy tükre előtt a sarlócska, ünnepnapra
készülődik.

– Az ám, – mondja a _szélfelhő_, – épp ma este kezdődik el; lesz is lent
nagy dínomdánom.

– Égi lakók volnánk pedig, – folytatja az _esőfelhő_, – mi ketten is,
nemcsak a hold. S odalent csak őt szeretik, szóval-tettel becézgetik.

– Mit is szerethetnek rajta? – tünődik el a _szélfelhő_.

– Nézz a földre, – szól az _esőfelhő_ bosszankodva; – gombát szednek,
főtt gesztenyét, földi étkek édességét, mind a holdnak örömére,
_Ujholdacska_ ünnepére.

– A mi sorsunk meg az éh-kopp, – hagyja helybe a pajtása.

– Hátha rajtok kifoghatnánk, – súg össze a a két szilajfi, – egy jót mi
is arathatnánk. Szálljunk le a föld színére s ami gomba, főtt gesztenye,
földi étkek édessége, áldozatok eledele, egy-kettőre habzsoljuk fel.

– _Holdacskának_ meg az éh-kopp, – nevet vígan a két pajtás.

Igy szólnak az ünneprontók s szedik-veszik dolgaikat, hogy a földre
leszálljanak. Megindulnak a mennyégből s amint mennek-mendegélnek, egy
hegy csúcsán megpihennek. Álmélkodva nézegetnek az emberek lakta földre;
holdat lesnek odalentről, holdfény dereng odafentről.

Minden háznak az ablakja, tátva-nyitva az ajtaja, tornácokon kis
asztalkák, asztalkákon kis tálacskák, tetés-tele édességgel, gombákkal,
főtt gesztenyékkel. A szobákban nemkülönben, tele tálak sorban, rendben.
Ünnepére _Holdacská_nak, áldozásul mosolyának.

– De csikolja az ínyemet, – sóhajtgat a _szélistenfi_.

– De folyatja a nyálamat, – nyögdécsel _esőistenfi_.

– Rontsunk neki a házaknak, házban levő asztaloknak, asztalokon a
tálaknak, tálon ínyes falatoknak.

– Jó lesz biz az, rontsunk rájuk, nekünk jusson falatkájuk.

Nekigyűrkőzik a két legény és iramodnak a hegyről lefelé.

– Én kezdem meg, – mondja a _szél_.

– Hát csak fújjad, – szól az _eső_.

– Rajtam a sor, – mond az eső.

– Hát csak csurgasd, – mondja a _szél_.

Lent a földön az emberek, amint a _Holdacskát_ lesik s derengését
ünnepelik, megpillantják a két felhőt, a föld felé közeledőt.
Összeszednek ételeket, áldozati csemegéket, tetés-tele tálacskákat,
tállal tele asztalkákat, összehordják a tornácba, tornácból a
szobácskákba s – ablak-ajtó mind bezárul.

Istenifjú _Esőfelhő_ esőt zúdít a házakra. Istenifjú, a _Szélfelhő_
szelet fújtat a házakra. Csapkodnak és üvöltenek, házakat
megreszkettetnek, fel-felsikolt ablak-ajtó – zárva marad minden ajtó.

Dühöngenek, tajtékoznak, átkozódnak, szitkozódnak, meg-megreccsen
ablak-ajtó – zárva marad minden ajtó.

Addig-addig, míg dühökben, tehetetlen küzdelmükben, elfáradnak,
ellanyhulnak, égbe visszavánszorognak. Éh-koppon biz ők maradnak.

Im, feldereng a _Hold_ képe, ezüstszín a derengése, nyájas arca
mosolygása, nyitó lótusz virágzása.

Szél meg eső elültével, holdvilág kiderültével, minden ablak mind
kitárul, minden ajtó mind felzárul. Tornácokon kis asztalkák,
asztalkákon kis tálacskák, tetés-tele édességgel, gombákkal, főtt
gesztenyékkel.

Áldoznak a _Holdacskának_, harmadnapos sarlócskának.



Patkány-lakzi.

Egy patkánypár élt valamikor valahol. Volt egy lánymagzatjuk is; szép,
okos, szelíd és szüleinek engedelmes. Nagy is volt a híre a patkányok
közt és amikor eladó sorba került, egymásután jelentkeztek a kérők. Mind
elutasították a szülők, egyik se volt nekik arravaló.

– Ahhoz adjuk a lányunkat, – mondták a szülők, – aki a legkülönb a
világon.

– Ki hát a legkülönb? – kérdi a patkányasszony az urától.

– A _Nap_ meg a _Hold_, – feleli az ura.

– Adjuk hát a _Nap_hoz, – mondja az asszony.

– Az a baj a _Nap_nál, – feleli az apa, – hogy roppant nagy a fénylő
világossága. Még csak a közelébe se tudunk férkőzni.

– Adjuk hát a _Hold_hoz, – mondja az asszony. – Annak csak derengő a
fénye és enyhe a világossága.

– Igazad van, – mondja az ura, – a _Hold_nak fogom felkínálni.

Felveszi másnap az ünneplőjét és beállít a _Hold_hoz.

– Adj Isten, – köszönti a _Hold_at, – valami mondanivalóm volna, ha
meghallgatnád.

– Szívesen, – feleli a _Hold_ – add elő a mondanivalódat.

– Tán nem is illő a kérdésem, – mondja a patkány. – Elvennéd-e a
lányomat?

– A lányodat? – ütődik meg a _Hold_. – Mért nem adod egy fajtádbelihez,
egy patkányhoz.

– Annak nagyon is okos, nagyon is értelmes; sok mindenhez ért ám és sok
mindenfélét tud. Hozzád szeretném adni, mert te vagy a legkülönb a
világon.

– Értem, – feleli a _Hold_; – csakhogy van én nálamnál még különb legény
is.

– Ki lenne az a különb? – kérdi a patkány.

– Hát a _Felleg_, – feleli a _Hold_. – Mert amikor a legjavában
derengek, egyszerre csak előterem a _Felleg_ és egy-kettőre úgy eltakar,
hogy minden elsötétül körülöttem.

Igazat ad neki a patkány. Ott hagyja a _Holdat_ és odasiet a
_Felleg_hez. Köszön neki nagy alázattal és így szól hozzá:

– Hallom, hogy te vagy a legkülönb legény a világon. Elvennéd-e a
lányomat.

– Dehogy vagyok én a legkülönb, – feleli a _Felleg_.

– Hát kicsoda? – kérdi a patkány.

– A _Szél_ – mondja a _Felleg_, – mert ha az elkezd fújni, úgy
elkotródom előle, mintha kergetnének.

Siet a patkány a _Szél_hez és mint a legkülönb legénynek, neki kínálja
oda a lányát.

– Nem bátyám uram – mondja a _Szél_, – nem én vagyok a legkülönb legény.
Nagy ugyan az én erőm, jó nagyokat is tudok fújni, de elég a _Fal_ és
megtörik rajta a hatalmam.

Nagyot sóhajt a patkány, hogy a különbnél még különb is akad mindig.
Eloldalog a _Szél_től és oda igyekszik a _Fal_hoz.

– Na te _Fal_, – mondja neki – náladnál tán csak nincs már különb
legény, úgy-e? Elvehetnéd a lányomat.

– Aligha – feleli a _Fal_, – a _Szél_lel még meg tudok ugyan bírkózni;
de van valaki, aki még én rajtam is túltesz.

– Ki az a valaki? – kérdezi a patkány.

– Ki lenne más – feleli a _Fal_, – mint a _Patkány_.

– Hogy már mink patkányok lennénk a legkülönbek? – csodálkozik el a
patkány.

– Tik bizony – feleli a _Fal_, – mert akkor rágtok egyet rajtam, amikor
csak akarjátok és olyan lyukat fúrhattok bennem, amilyen nektek tetszik.

Szinte eláll a patkány szava a nagy álmélkodástól és tétova hangon
mondja:

– Igazad lehet, öcsém. Megyek haza és még egyszer meghányom-vetem a
dolgot.

Visszalohol a patkány a családjához és alighogy benyit, már kérdi is az
anyjuk:

– Na hát, mit szólt a legény, a _Hold_ öcsénk.

– Nem kellünk neki – feleli a patkány, és sorra elmondja a vándorlását a
többinél is.

– Mégis csak a _Patkány_ a világ legkülönbje – mondja nagy büszkén, – a
lányunkat pedig csak a legkülönbhöz adhatjuk, a fajtánkbéli patkányhoz.

Ugy is cselekedtek és megtalálták a boldogságukat.



Vak hátán világtalan.

Nagy imposztor volt az egyszeri két duhaj legény. Az egyiknek
_Kidahacs_, a másiknak meg _Jadzsirobé_ volt a neve. Uton-útfélen egyre
csak pajkoskodtak, mókázgatva dévajkodtak. Együtt rótták az országútját,
ha szép volt az idő, ha nem. Ifjat, aggot, épet, bénát, lóvá tették
emberfiát.

Épp kóborúton voltak most is, és egy nagy folyóhoz értek, a folyónak a
hídjához. Esős idő járta napok óta és le volt a híd süppedve, nem
lehetett átkelni rajta.

Javában tanakodtak, hogy mitévők legyenek, amikor megpillantják a két
vak embert, _Inojczit_ és _Szarojczit_. Tanakodtak ők is, mert megtudták
a híd dolgát.

– Milyen mély lehet vajjon ez a víz? – kérdezi az egyik. – Át lehetne-e
valahogy lábolni?

– Mélynek nem nagyon mély, – szólal meg az egyik imposztor – könnyen
átgázolhatni rajta.

Nem vette a vak észre, hogy nem a pajtása beszél.

– De hallom ám a zúgását, erős az áradatja, – mondja a másik vak.

– Csak lábat kell benne vetni, – mondja a másik imposztor, mintha a
másik vak beszélne.

Azzal előszed a földről egy követ és beledobja a vízbe. Loccsant a víz
egyet, de nem nagyon mélyet.

– Hallod-e, _Szarojczi?_ – szól a pajtásához – itt gázoljunk át ezen a
helyen; térdig ha ér a vize. Rákapaszkodok majd a hátadra, hogy ne mind
a ketten ázzunk át.

– Nem addig a – feleli a másik vak. – Fogadjunk valamibe és aki veszít,
az cipeli át a másikát.

– Jó, hát fogadjunk – mondja _Inojczi_.

Az lett a játék vége, hogy _Szarojczi_ vesztett és tartja is a hátát,
hogy rákapaszkodjék a társa és átláboljon vele.

Épp erre várt az egyik imposztor. Kapja magát _Jadzsirobé_, felpattan a
vak hátára és gázolnak a vízen, a túlsó part felé. Még az öklével is
noszogatta a vakot. _Szarojczi_ persze azt hitte, hogy _Inojczi_ van a
hátán. Az pedig ott állott, ott tapogatódzott és kiáltja a társának:

– Hol a mennykőbe a hátad? Mért nem indulsz neki? – _Szarojczi_ már
túlnan volt, onnan hallja a pajtása szavát.

– Hát hol a csodában vagy? Egyszer már átcipeltelek. Minek lódultál
vissza? Tán a bolondját járatod velem? – kiáltja nagy mérgesen a pajtása
felé.

_Inojczi_ is kifogy a türelméből és dühösen válaszol vissza:

– Te veszítetted el a fogadást, te tartozol az átcipeléssel.
Cserbehagytál, te gézengúz, átszöktél előlem.

Csak úgy toporzékolt odaát _Inojczi_.

– Ejnye, te lelketlenje. Hát nem a hátamon cipeltelek át? Nem
visszaláboltál a vízen? Nem viszed el szárazon, csak hozzád
férkőzhessek.

Addig-addig veszekednek, míg enged az okosabbik és visszafelé gázol
_Inojczi_, hogy megint átvigye a pajtását. Megáll a parton és dörmögő
szájjal, szó-beszéd nélkül ott áll meg előtte.

Épp erre várt a másik imposztor. Kapja magát _Kidahacs_, felpattan a vak
hátára és gázolnak a vízben a túlsó part felé. _Szarojczi_ persze megint
azt hitte, hogy _Inojczi_ van ismét a hátán.

Még el se jutottak a partig, amikor egyszerre csak azt hallja a másik,
hogy hogyan üvöltöz feléje _Inojczi_.

– Mért nem mozdulsz, te gézengúz? Hát megint a bolondját akarod velem
járatni? Kerülj csak a kezem közzé.

Elképedve áll meg _Szanojczi_, épp térdig voltak a vízben. A pajtása
hangja odaátról, pedig a hátán is volt valaki. Azt se tudja szegény
feje, hogy mi van vele.

– Tán csak nem idegen van a hátamon? – villan át az eszén s egyet
gondol, egyet lendül, úgy leteremti azt a valakit a hátáról, hogy nyakig
fordul be a vízbe.

Hogy kalimpálódzott a vízbe csurrant _Kidahacs_.

– Segítség, megfúlok, – kiáltoz a megrémült ember és egyre csak
_Jadzsibét_, _Jadzsibét_ ordítoz.

– Te ugyan megjártad, – kiáltja feléje _Jadzsibé_ és készül a vízbe,
hogy kihúzza a pajtását, a másik imposztort.

Megneszelte _Inojczi_ a szándékát és azt mondja a mellette levőnek:

– Ülj a hátamra, pajtás, hogy úgy ne járj, mint a másik. Neked a szemed
jó, nekem meg a lábam erős.

Azzal veszi _Jadzsibét_ a hátára, belábol vele a vízbe és amint odaér a
közepéig, egyet gondol, egyet lendül és úgy leteremti a hátáról azt is,
hogy nyakig esett bele a vízbe. Aztán odaigyekszik a pajtásához, a másik
vakhoz és inalnak elfelé ugyancsak.

Nyakig a két imposztor a vízben, alig hogy ki tudtak belőle evickélni.
Ugy átáztak, úgy átfáztak, hogy elment a kedvük az imposztorságtól.

– Vak vezetett bennünket, – sóhajtozzák – mégis ők láttak jobban.



Az ezerlábú szörnyeteg.

Élt egyszer egy vitéz dalia, _Hideszato_ volt a neve. Nagy volt a
híre-neve a nagy bátorságáért és nem egyszer történt, hogy elverte a
_mikádó_ ellenségeit, hogy még hírmondónak se maradt belőlök.

Utra kél egy nap a kastélyából; azt se tudta merre, azt se tudta mire.
Nyílas tegzét, íjas ívét vállra kapja és gondolja magában, hogy majd
csak akad valami csete-patéféle.

Amint megy-mendegél, egy hosszú-hosszú hídra vezette az útja. Mély volt
a folyó a híd alatt, közelében meg a tenger vize kékellett elő. Már
rajta volt a hídon, amikor úgy a közepe táján egy olyan nagy kígyót
pillantott meg és úgy keresztbe feküdte az útat, hogy megkerülni se igen
lehetett. Sütkérezett a napon és csak lihegett a nagy melegtől.

Más emberfia már rég elfutott volna előle, de nem ám _Hideszato_, a
_nipponi_ levente. Kikerülni nem lehetett, hát fogta magát és szép
nyugodtan átlépkedett rajta. Alig hogy túl volt rajta, egyszerre csak
azt látja, hogy egy törpécske guggol a kígyó helyén. Meghajlik a törpe a
dalia előtt és köszönti nagy tisztességtudással.

– Ez aztán a bátorság, ez aztán a legény, – mondja neki a törpe. –
Régóta várom már a jöttödet.

– Minek neked az én jöttöm meg az én bátorságom? – kérdi tőle a dalia.

– Azt lesem mindennap – kezdi el a törpe, – hogy akad-e olyan vitéz, aki
nem ijed meg a kígyóruhámtól, hanem idemerészkedik és megszabadít a nagy
ellenségemtől. Eddigelé még az is elfutott, aki csak messziről
pillantott meg.

– Ki a te nagy ellenséged? – kérdi _Hideszato_ a kígyóból lett törpétől.

– Ki más lenne, mint az ezerlábú szörnyeteg, – feleli a törpe. Ott a
hídon túl egy nagy hegy, azon tanyázik a csúf szörnyeteg és jó ideje
már, hogy se nappalom, se éjjelem tőle.

Egyéb se kellett a mi hősünknek, odaszegődik a törpéhez, hogy majd
ellátja ő annak a szörnyetegnek a baját.

Legott nekiindulnak és viszi a törpe a házába, tenger alatt levő
kastélyába. Hát csak a szeme-szája állt el a daliának. Olyan egy
kastélya volt annak a törpe cseppségnek, hogy csupa korállal,
érckövekkel meg gyöngyszemekkel volt a fala kirakva. Hát még az a
sokféle hal, meg mindenféle víziállat, ahogy várták és fogadták a
törpét, meg a várva-várt vendégét.

Egy fogadószobába vezették be őket és kezdődött a nagy lakmározás. Ó, az
a sok drága étel, ó, az a sok finom ital. Javában folyt a nagy
eddegélés, a sok iddogálás, amikor egyszerre csak olyat csattan, olyat
dörren, hogy a kastély is megrengett belé. A sok hal szolga, a sok vízi
inas, ki merre látott, arrafelé futott.

Kinéz a dalia a hegy felé, hát mintha ezer mécses villogna rajta és
mintha ezer világosság mozgolódnék előtte.

– Jaj, az ezerlábú szörnyeteg, – kiáltja el magát a törpe és ijedtében
úgy elfakul, mintha lélek se lenne már benne.

Meg se moccan a dalia, csak nézi azt a szörnyeteget. Volt is azon
néznivaló jó bőven. Vagy ezer ölnyi, talán még több is lehetett a
hossza, hogy kétszer is körülérte a nagy hegyet. Egy-egy oldalán
ezer-ezer lába volt, ahány lába, annyi hegye, éle, és ahány hegye, éle,
mind méreggel volt tele, az volt az a sok világító mécses.

Egyre közeledőben a szörnyeteg, már fele útján lehetett a nagy hegynek.
Feláll nyugodtan a mi hősünk és kifelé indul a kastélyból, hogy
nekilásson a dolgának.

Előszedi híres íját, hegyes nyilát és ha ő nem, hát három ember sem
tudná felajzani, olyan nagy volt a súlya. Egyszerre csak célba veszi a
szörnyeteget és ráröpíti a nyílát. Párját ritkította az ügyessége, sose
tévedt még a céljával.

Neki a nyíl a szörnyetegnek, neki a homlokának, annak is a kellős
közepének és amint nyílegyenesen beleütődik, olyat pattan vissza, mintha
ércfalazatba csapódott volna. Csak úgy kongott a hangja, meg süvített a
szele.

Egy másodikkal próbálkozik meg, azon mód pattan vissza az is. Észbe kap
a lovag, hogy annak a szörnyetegnek csak ember nyála lehet a mérge. A
harmadik nyílat húzza ki a tegzéből, az utolsót, a hegyét megnyálazza és
úgy röpíti rá a szörnyetegre. Ugy átfúródott a homlokán, hogy a tarkóján
ütődött ki a hegye.

Egyet rengett a föld, de még milyet; kettőt bömböltek a hegyek, de még
hogyan, és egyszerre aludt ki az a sok méregmécses.

Se nem látott többet a dalia, se nem hallott. Káprázat fogta el és azt
se tudta, hogy mi történik vele. A másik percben meg már arra ébredt,
hogy ott ül a saját kastélyában, a saját házanépe között. Nagy tétován
széttekintget és mellette a sok ajándékféle. A törpe neve állott rajtok,
mind az ő kastélyából került elő.

Megnézi az egyiket, hát olyan egy ércharang, hogy négy is kitelt volna
belőle. Templomába viteti a harangot, őseinek sírja mellé, az ő nagy
tiszteletükre.

Kard volt a második ajándék. Olyan fényes a villogása, olyan éles a
vágása, hogy jaj be sokan megemlegették még.

Harmadiknak egy páncél került elő. Ha magára öltötte és ellenség közé
került vele, íj meg nyíl nem fogta, kard meg kés nem vágta.

Selyem meg bársony a negyedik ajándéka a törpének. Annyi ruha, annyi
köntös telt ki belőle, hogy a házanépe mind azt hordta, még se fogyott
ki belőle.

Egy nagy zsák volt az ötödik ajándék, tetés-tele finom rizzsel.
Mindahányan abból éltek, pálcikákkal fogyasztották, még se fogyott ki a
zsákból.

Jólétben töltötte az életét, bőségben folytak a napjai és akinek csak
ruha kellett, mind őnála találta meg; akinek csak étel kellett, mind
őhozzá folyamodott.

_Hideszato_ bátorsága, abból fakadt az áldása.



Világító János-bogár.

Sötét, mély erdőben volt az egyszeri templom, egy patakocska folydogált
mellette. _Világító_nak hítták a templomot, mert a János-bogarak
istenkéje, az tanyázott volt benne.

Csak úgy zümmögött nyaranta a sok bogár és sorra mászkálgattak elő, hol
az aszófűből, hol a patak mellől, hogy bejuthassanak a templomba. Ki
_szake_-borral áldozott, ki _szen_-pénzzel és világítót kaptak érte,
csillogó kis fényességet. Szárnyra kelt aztán a sok bogárka s csillogtak
az esthomályban, akár egy-egy csillagocska.

Múlóban volt már a tavasz, nyár eleje közeledett. Sok volt a bogár
mindenfelé, vereses a nyakacskájuk, feketés a szárnyacskájuk. Repülni
csak repülgettek, de hogy csillogjanak is, annak még nem értették a
módját. Odasereglettek a szent templomba, _Világító_ csarnokába és sorra
járultak a bonc elé, hogy áldozattal adózzanak s világítót kaphassanak.

Kapzsi ember volt a templom bonca. Hosszú ruha lógott rajta, acélkova
tarkította s úgy várta a Jánoskákat, áldozattal adózókat. Isten után a
bonc elé, úgy járultak színe elé. Szól az első:

– Jó reggelt, szent bonc apóka.

– Este van már, ne reggelt mondj, – inti őt a templom bonca.

– Nekünk, János-bogaraknak, – feleli a kis bogárka – estével kezdődik a
napunk.

– Mi jót hoztál? – kérdi a bonc.

– Azért jöttem színed elé, adnál egy kis világítót.

– Hoztál rizsbort, hoztál _szen_-pénzt? – kérdezi a kapzsi szent bonc.

– _Szake_-borom egy mérőnyi, – feleli a bogaracska.

– Fösvényke az áldozásod, – mondja a bonc – no de mutasd a potrohod.

Megfordul a kis bogárka s odatartja a potrohát. Veszi a bonc az acélját,
megcsiholja a kováját s amint a bogárhoz tartja, máris csillog a
potroha. Huss… elrepül nagy vídáman, nézik, lesik mind ahányan.

Jön egy másik János-bogár.

– Bonc apó, de villoghatnék…

– Mit áldozol istenkédnek?

– Tíz _szen_-pénzem a vagyonom, istenkémnek azt áldozom.

– Szép kis summa, – mondja a pap – mutasd hát a potrohodat.

Egyet csihol acélkován s már világít a potrohán.

Harmadik jön két mérővel, egy negyedik öt _szen_-pénzzel; hoznak
rizsbort mérőt hetet, hoznak _szen_-pénzt tizenhetet, acélkován egy
csiholás, bogárkákon egy villogás. Röpked a sok János-bogár, csillogva
kél, villogva jár.

Egy szegény kis bogárka vetődik egy nap a templom elé. Se rizsbora
nincsen, se _szen_-pénze, még csak bejutni se tud a bonc csarnokába. Ott
álldogál a templom előtt és szomorú szívvel nézegeti, hogy mint villog a
sok társa. Sötét volt az este és mert világítót nem kaphatott, akár csak
a vak, úgy botorkálgatott elfelé. Felemelt egy fenyőszálat, botnak vette
a kezébe, úgy bandukolt hazafelé, s amint lépked nagy vigyázva, valakibe
belébotlik.

– Vaksifüles, – kiált rá egy repülő kis János-bogár – kissé jobban
vigyázhatnál.

– János-bogár vagyok én is, – szól a megszeppent kis féreg – nincsen
fényem, világítóm, sötétségben útmutatóm.

– Mért nem mentél a templomba?

– Azért, mert én szegény vagyok, se pénzem, se _szake_-borom, világítót
nem kaphatok.

– Mért nincs pénzed, mért nincs borod, te együgyű koldusfajta? Lám, én
húsz _szen_-pénzt áldoztam, van is bőven világítóm, ni, hogy villog a
potrohom.

– Boldog bogár, – sóhajt a vak. – Ha bőven a világítód, adhatnál tán egy
csípetnyit. Csak egy cseppet, hogy láthassak, hazafelé eljuthassak.

– Abból ugyan nem villogtatsz, – szól Jánoska lelketlenül. – Világítót
csak úgy kaphatsz, pénzzel-borral ha áldozhatsz. De ha haza akarsz
jutni, nyujtsd a karod, elvezetlek.

– Majd megtudod később, hova, – szól magában a rosszlelkű.

Megörült a vak bogárka s tétovázva mondogatja:

– Sajnálom, hogy fárasztalak, de ha utad arra vezet, fogd a karom, hadd
lépkedjek.

Megfogja a vak bogárkát s úgy vezeti árkon-bokron, patakmentén,
sziklafokon.

– Itt egy árok, ugorjuk át.

– Itt egy ember, repüljük át.

– Itt egy nagy híd, lépjünk rája.

– Jaj, be korhadt a karfája.

Rávezeti a vak bogárkát a hídra és egyszerre csak zsupsz… betaszítja a
tóba.

– Világítód hogyha nincsen, a világon helyed sincsen – szól Jánoska
lelketlenűl s illog-villog, tovább repül.

Jó szerencse, hogy a vaksi nem merült le a mély vízbe. Tutaj úszott a
híd alatt, arra esett a bogárka, s ahogy elvágódott rajta, eszmélete is
elhagyta.

Közben derengeni kezdett s amint száján betolult a hűs harmat, magához
tér a bogárka. Kinyitja két szemecskéjét s hajnal hasad az égbolton.
Kandikál a nap világa, játszadoz a sugárkája. Csak a sötétben nem
láthatott, mert a potroha nem világított.

Meg-meg széttekintget és amint lepillant a tutajról a vízre, hát egy
bogárka kalimpálódzik benne. Megnézi, hát biz az egy János-bogárka volt,
már-már fulladozott szegényke.

– Ó, szegény kis pajtásocskám, vízbe hullott bogaracskám, – kiáltoz a
tutajbéli. – Odarepül, megragadja és a vízből kivonszolja. Szárítgatja,
ápolgatja, melengeti, babusgatja s a bogárka éledezik, új életre
ébredezik.

Tutajbéli kis bogárka, amint társát nézegeti s jól szemügyre amint
veszi, megösmeri a bogárkát, a minapi kis Jánoskát.

Ugy esett meg a baj vele, hogy a társát minap este, amint vízbe
bevetette, mintha misem történt volna, vígan tovább repülgetett,
szökdécselve lejtegetett. Kis leányzó jött a réten, legyezője a kezében,
s amint Jánost megpillantja, legyezőjét rácsapja. Zsupsz, a vízben a
bogárka, így esett a dolog rajta.

Megismerte ő is társát, tegnap esti vak bogárkát.

Jánoska elhalványodik, kemény szíve elfogódik, s ajka rezzen, szeme
rebben.

– Be szégyellem, be restellem.



Testemésztő kígyófűve.

Nagyétű volt _Josivara_. Szerette a halféléket, habzsolta az édességet,
élt-halt töltött gombócokért, mindenféle csemegékért.

Sétálni indult egy nap az erdőre, szellőztetni akarta a potrohát, hogy
még jobban bírhassa az ételt. Amint megy-mendegél az erdei úton,
egyszerre csak egy kígyót pillant meg. Épp egy nagy békát kapott volt el
és amint egy-kettőre lenyelte, úgy felduzzadt a gyomra, hogy öklömnyire
dagadt meg tőle.

Feszengett a teletömött kígyó és jobbra-balra pislantgatott, mintha
keresne valamit a földön. Egyszerre csak odasíklik egy bokorhoz,
lehajtja a fejét a fű közé és nyalogatni kezd benne. Ott nőtt volt a
kígyófüve, azt nyaldosta, azt ízlelte. És ime, ahogy nyalakodik a bokrok
közt, egyszerre csak lohadozni kezd a duzzadtsága s egy-kettőre úgy
elsímul, mintha sose lett volna benne béka. Nagyot nyújtózkodik aztán a
kígyó, elégülten néz szét, még a nagyétűre is rápislog és eltűnik a
bokrok közt.

_Josivara_ csak nézi, nézi, és elgondolkozik a nagy csodán. Soha ilyet,
mióta a világ.

– Hátha én is füvet nyalnék s a gyomromon könnyítenék, hogyha teleettem
magam, – tanakodik a pocakos, s már látja maga előtt a tele tányér
gombócokat, ínyes-ízes falatokat.

Odasiet ahhoz a bokorhoz ő is, kitép vagy egy marok füvet s lohol vele
visszafelé. Beállít otthon a pajtásához és azt mondja neki:

– Gyerünk gyorsan csemegézni, gombóckákat nyeldegélni; versenyt együnk,
falatozzunk, ameddig csak győzi gyomrunk.

– Jól van, – mondja a másik falánk – vagy te győzöl vagy én győzök,
pukkadásig ám mérkőzzünk.

Készíttetnek ételeket, ízes-mézes gömböcskéket, ilyen _dangó_t, olyan
_dangó_t, rizzsel bélelt _kibidangó_t. Ravaszul hunyorít a nagyétű és
úgy gyűri befelé a gombócokat, hogy húsz embernek is elég lett volna.
Puffadoz a potroha és úgy teli lett a gyomra, hogy pihenőt kellett
tartania.

– Heverésszünk le egy kissé, – mondja a pajtásának – aztán megint
hozzákezdhetünk.

Kígyófüve a kezében, bízik benne magatelten.

Ledől aztán a nagyétű és úgy szedi elő a füvet, hogy meg ne lássa
valahogy a pajtása; sem azt, hogy elővette, sem azt, hogy nyalogatja.
Nagy mohón lát hozzá, s addig nyalja, szopogatja, ameddig csak szusszal
bírja.

Várja eközben a másik, hogy kipihenje magát a nagyétű és hogy újra
hozzáláthassanak, eszem-iszom dáridónak. Várja, várja, csak nem mozdul a
pajtása. Odalép hozzá, megnoszogatja és amint ránéz a mozdulatlanra, hát
majd odalett a nagy rémülettől.

Lába kelt a nagyétűnek, nyoma sincs a nagybélűnek, csak a ruha az maradt
meg, gombócokkal az tellett meg. Feje helyén egy nagy gombóc, s ahová
csak odanézett, mindenütt a _dangó_-gombóc.

Az esett meg a szegénnyel, _Josivara_ bendőjével, hogy a fűnek szörnyű
mérgét, annak nyalta mérges levét. Kígyőfüve kígyónak jó, a nedűje annak
való. Ha ki más a levét nyalja, annak testét széjjelmarja, elemészti,
elsorvasztja.



A boszorkánypók.

Volt egyszer egy félig rom helység és abban a helységben egy félig rom
templom. Az a híre volt ennek a templomnak, hogy rossz szellemek, meg
boszorkányok kísértenek benne. Aki emberfia oda betévedt, sose látta meg
többé a napot.

Mindig akadt egy-két _szamuráj_, meg is próbálkoztak a kísértetekkel, de
aki betette hozzájuk a lábát, sose jutott onnan ki. Hacsak a halópora
nem.

Egy szép napon megint megjelenik egy _szamuráj_, hogy ha addig él is,
bemegy ő abba a templomba és végére jár a dolognak.

Nagy volt a híre ennek a vitéznek, de még nagyobb a bátorságának, meg az
okosságának. Odamegy a templom elé és így szól a falubéliekhez:

– Ha reggelre még életben leszek, előveszem a templom dobját és dobolok
egyet-kettőt rajta. Ahogy a nap felkél, itt legyetek a templom előtt.

Fogja aztán a mécsest, meggyujtja és belép vele a templomba. Odamegy az
oltár elé, ahol a _Buddha_ képe volt kifaragva és leguggol a földre, a
poros kőkép alá. Semmi különöset nem látott, semmiféle hangot nem
hallott.

Egyszerre csak, alighogy elkondult az éjfél, egy szörnyeteg pattan
eléje. Csak fél teste volt meg a kísértetnek, mintha hosszában vágták
volna ketté. Fél fejével arra fordul, fél szemével arra tekint és
elkurjantja magát, azt is csak a fél szájával, hogy _hitokuszáj_: embert
érzek.

Meg se moccant a _szamuráj_, úgy ült a helyén, mintha odacövekelték
volna. El is tünt az a feleszörnyeteg, mintha csak ott se lett volna az
imént.

Alig egy-két perc és egy másik kísértet, egy bonc (pap) féle jelenik meg
előtte. _Szemiszen_ (koboz) van a kezében és olyan csodaszépen játszik
rajta, olyan csodaszépen énekel hozzá, hogy embertől nem is telik ki az
ilyesmi. Gondolta is a _szamuráj_, hogy a fele se tréfa ennek a
játéknak.

Nagy hirtelen talpra ugrik és kardot ragad a boncra. Ránéz a bonc a
_szamurájra_ és úgy elkacagja magát, hogy a könnye is kicsordul.

– Te tán azt hitted, – mondja a vitéznek – hogy én valami
boszorkánymester vagyok. Ó, szó sincs róla. Én a bonca vagyok ennek a
templomnak és ilyenkor esténként az a kötelességem, hogy játsszak és
énekeljek és hogy mulattassam a templom szellemeit. Ugy-e, hogy szépen
szól ez a _szemiszen?_ Megpróbálkozhatnál vele te is.

És már nyujtja is a muzsikáját a _szamuráj_nak, hogy vegye a kezébe és
játsszék egyet rajta.

Óvatos volt a vitéz és óvatosan nyúlt utána, de csak egyik kezével, még
pedig a ballal. A jobbikban a kardját szorongatta volt.

Abban a pillanatban, ahogy hozzáért a kezével, olyan egy nagy pókháló
lett abból a _szemiszen_ből, és olyan förtelmes egy pók abból a
boncféléből, hogy egyszerre csak azon veszi magát észre, hogy benne van
a rémítő nagy hálóban és csak úgy markolássza a balkezével.

Lelkében a bátorsága, jobbjában a kardja. Megragadja és olyat csap vele
a bonc-pókra, hogy kibuggyan a fajzat feketénél is feketébb vére. A háló
pedig fogta és markolta és úgy belégabalyodott a fonalaiba, hogy
moccanni se tudott benne.

A megsebzett pók meg csak mászott kifelé, csak vánszorgott elfelé és
egyszerre csak – ime, felkelt a ragyogó nap.

Futva jön a sok falubéli, ki emerről, ki amarról, berontanak a templomba
és ott találják a _szamurájt_, még mindig vergődik a hálóban. Csak
üggyel-bajjal, vesződséggel, fáradsággal, hogy kiszabadíthatták belőle.

Meglátják a földön a vércseppeket és nyomon kíséri a sok ember, kifelé a
templomból, befelé egy avaros kertbe, annak is egy barlangjába. Olyan
irtózatos a nyögés, olyan félelmetes az üvöltés, ami kitör a barlangból,
hogy mind hátratántorodnak tőle.

Csak a _szamuráj_ nem ijed meg, hanem beront a barlangba és kiirtja a
pók lelkét, a boszorkány szülöttjét.

Meg is híresedett a neve még jobban, meg is nőtt a bátorsága még
erősebben, meg is gyarapodott az okossága még többszörösebben.



Tengert apaszt, tengert dagaszt.

Békességben éldegélt a két testvér, a halászgató _sogun-fi_ (királyfi)
és a vadászgató _sogun-fi_. Az idősebbik a halászásért élt-halt és úgy
el tudott ügyeskedni, hogy nagy halak, kis halak bőven akadtak a
horgára.

A fiatalabbik meg vadászgatni járt és erdőn-hegyen a tanyája, csak úgy
hullajtotta a sok vadat.

Előáll egy nap a kisebbik és azt mondja a bátyjának:

– Cseréljük meg a mesterségünket, bátyja. Helyettem te menj vadászni, én
meg a tengerre megyek és halakkal próbálkozom meg. Csak a zsinegedet,
meg a horgodat add ide vagy egy-két napra.

Az idősebbiknek nem igen volt ínyére a dolog és eleinte hallani se akart
róla; de addig rimánkodott neki az öccse, míg beleunt és azt mondta
neki:

– Na, nem bánom hát, ha cserélünk is.

Veszi a kisebbik a horgot meg a zsineget, odamegy vele a tengerre, de
egy fiahal, még csak annyit se tudott fogni. Hát még mikor a horog is
odaveszett, a tengerbe találta belepottyantani.

Kéri az idősebbik a horgot, mert más dolog a vadászás és megint más a
halászás; mindenki csak a maga dolgával foglalatoskodjék.

[Illustration: Tengert apaszt, tengert dagaszt.]

– Biz én egy halat se tudtam fogni, a horgod meg odaveszett a tengerbe.

– Nekem pedig előkerítsd azt a horgot, – mordul rá a bátyja – ha törik,
ha szakad.

Előveszi a kisebbik a nagy kardját, apróra töri és vagy ötszáz horgot
kalapál össze belőle. Viszi a bátyjának és odaajánlja neki:

– Nem kell nekem a te horgod, – kiált rá az öccsére.

Megint előszedi a kardját és dirib-darabjaiból vagy ezer horgot kovácsol
össze.

– Ezer horog azért az egyért, – mondja a bátyjának.

– Nekem csak a magamé kell, de meg is legyen ám, – fenyegetődzik az
idősebbik.

Elbúsúlja magát a kis _sogun-fiú_, odaballag a tenger mellé, leül és
keserveseket sóhajtgat.

Megjelenik előtte egy ember, a tengernek volt a bölcs öregje és kérdi a
legénytől:

– Mért sírsz-rísz oly keservesen, _sogun_ ivadéka?

Elmondja a legény a búját-baját, hogy mint vesztette el a bátyja horgát
és hogy csak az az egy kell neki, még pedig ha törik, ha szakad.

Fogja magát az emberke, a tengernek a bölcs öregje, egy csónakot teremt
valahonnan elő és beleülteti a legénykét. Aztán egyet lódít rajta és
amint a parttól elfelé, azt kiáltja utána az emberke:

– Egy darabig csak úszkáljatok, haladjatok; szép síma a tenger, nem esik
rajta bajotok. Addig menjetek, míg egy palotához nem juttok, olyan a
formája, akár a halpikkelyeké. A tenger uráé az a palota, ő lakik benne
meg a házanépe. Ha odaérsz a kapujához, egy nagy _Kasszia_fát fogsz ott
megpillantani, alatta meg egy kútat. Jól megjegyezd magadnak.

– Az lesz ott a dolgod, hogy felmászol a fára, annak is a legtetejére és
addig ülsz rajta, míg meg nem lát a tenger urának a lánya. A többit
aztán ő fogja eligazítani.

Szószerint cselekedett meg mindent a _sogun-fi_ és ahogy odaérkezett
ahhoz a halpikkelyes vízi palotához, odasietett a _Kasszia_fa mellé,
felmászott rajta és leült egy ágra, a legtetejére.

_Gyöngyiké_nek hítták a tenger urának a lányát, az ő szolgálói járnak
ahhoz a kúthoz, hogy aranykorsóikat vízzel merítsék tele. Épp most
jönnek a korsócskákkal és amint odanéznek a nagy fára, mintha napsugaras
lenne a teteje. Még erősebben odanéznek, hát meglátják rajta a legényt;
szép volt az arca, annak volt fent a ragyogása.

Észrevette a _sogun-fi_ a lányokat és vizet kér tőlök.

Odasietnek a kúthoz, aranykorsóikat telemerítgetik és egy kis
aranykupácskába abba öntenek neki s úgy nyujtják oda a vizet. A
_sogun-fi_ épp csak hogy a szájához érintette a kupát. Egy kis drágakő
lógott a nyakán, előveszi, a szájába teszi és beleejti az aranykupába. A
lányok aztán veszik az aranykorsókat, az aranykupácskát, hazatérnek vele
és _Gyöngyiké_nek nyujtják oda.

Fogja a lányka az edényt és amint önti a kupából a vizet, kihull a kis
drágakő belőle.

– Volt valaki a kapu mellett, a kút közelében? – kérdi a szolgálóitól.

– Egy legény ült a fa tetején, – felelik a lányok – úgy ragyogott az
arca, akár a nap sugara; még az atyádénál is különb a szépsége. Vizet
kért tőlünk, mi meg adtunk neki. De alig hogy ivott belőle, csak épp egy
kövecskét ejtett a kupába.

Elámult a lány a beszédjükön és kiment a palotából, hogy megnézze azt a
legényt ő is. Csak egy pillanatra lépett ki, épp hogy ránézhetett a
_sogun-fi_ra. Odasietett az apjához, a tengerek urához és azt mondta
neki:

– Apámuram, egy legény áll a kapunknál, a _Kasszia_fáról nézdegél
lefelé.

Kilép a tenger ura a palotából, hogy szemügyre vegye azt a legényt.
Felpillantott a fára és tüstént megsejtette, hogy kivel is van dolga.
Odakiáltott a legénynek, hogy szálljon le a fáról és térjen be hozzá
vendégének.

Leszáll a _sogun-fi_ és együtt mennek be a palotába. Mennyezetes nagy
széket tesznek le eléje, tengeri állatok bőrével bélelve, selyem
kárpitokkal nyolcszorosan fedve. Azután meg nagy lakomára terítettek és
úgy jártak a legénynek a kedvében, úgy lesték a szavait, hogy a vége az
lett, hogy a felesége lett _Gyöngyike_. Ugy éltek, mint hal a vízben,
még annál is különbül.

Három esztendő telt el azóta. Egy éjjel, mikor épp letelőben volt a
harmadik esztendő, hogy hogy nem, az otthonjára eszmélt a legény és úgy
elővette a vágyakozás, hogy ugyancsak sóhajtgatott az ágyában.

Meghallotta a felesége a sóhajtozását és nehezére esett neki. Mondja
másnap az apjának, a tengerek urának:

– Mindezideig boldogok voltunk, semmise zavart meg bennünket. Csak az
éjszaka történt először, hogy szomorkodott, meg sóhajtgatott az uram.
Vajjon mi lelhette szegényt, mi hirtelen bánat érhette?

Megszólítja másnap a tenger ura és kérdi a vejétől, hogy mi bántja a
lelkét és hogy voltaképpen miért is jött az ő országába. Elmondja erre a
_sogun-fi_, hogy mi minden történt otthon vele és hogy mennyire
haragszik rá a bátyja, hogy a tengerbe veszett a horga.

Kiadja a tengerek ura a parancsot, hogy aki hal, meg halféle csak él a
tengerben, akár kicsiny, akár nagy, akár szelíd, akár vad, mind járuljon
a színe elé. Mind megjelenik előtte és térdet-fejet hajtanak neki.

– Ki talált egy halászhorgot? – kérdezi tőlük.

Azt feleli a sok hal:

– Egy _saj_-halacska él köztünk, sokat panaszkodik mostanában, hogy a
torkába akadt valami és fáj neki, ha nyel egyet. Meg kellene nézni, hogy
mi akadt a torkába.

Odahozzák a _saj_-halacskát, a száját felpeckelik, belenéznek a torkába,
hát ott a horog benne. Kiveszik, jól megmossák és úgy adják oda a
_sogun_-ivadéknak.

– Még valamit adok neked az útra, – mondja a tengerek ura – ha
mindenképpen haza akarsz nézni.

Két drágakövet vesz azután elő, gömbölyű volt, ragyogó, az egyik az
apasztó kő, a másik meg a dagasztó kő. Odaadja a vejének és azt mondja
neki:

– Menj haza az országodba és add vissza a horgot a bátyádnak. Ha azt
látod, hogy nem fogad jó szívvel és ha el akar majd hazulról üldözni,
akkor azt tedd vele, hogy ha ő domboldalon ültet rizst, akkor te meg a
völgy aljában ültess, ha pedig ő akarja a völgy alját, akkor te meg a
domboldalra kerülj. A víz folyását majd én igazítom, neki csak a kárára,
neked pedig hasznodra.

– Ha majd megharagszik emiatt a bátyád és el akarna pusztítani, akkor
csak ezt a két drágakövet vedd elő. Először a dagasztót veszed a kezedbe
és úgy megdagad tőle a tenger, hogy a földjét, mindenét elárasztja a
víz. Megijed majd a bátyád és rimánkodásra fogja a dolgot. Ha meg akarsz
neki bocsátani, akkor a másik követ veszed elő, az apasztót, és legott
megapad a sok víz s megmenekül a nagy veszedelemtől. Jól megjegyezd,
amit mondtam.

Megint kiad aztán egy parancsot és hivatja a sok krokodílust.

– A földre akar a _sogun-fi_ menni, – így szól hozzájuk. – Ki viszi őt a
leggyorsabban és aztán hírt is hoz róla?

Előáll egy krokodílus, jó nagy volt a sok nagy közt és azt mondja a
parancsolójának:

– Egy nap alatt odaviszem és még vissza is térek aznap.

– Akkor indulhattok, – mondja a tengerek ura. – Jól vigyázz, hogy ha
majd odaértek a tenger közepére, meg ne ijeszd valahogy a _sogun-fi_t.

Ráültették aztán a krokodílusra és neki a tenger rengetegének. Még aznap
meg is érkeztek és amikor visszafelé készült a krokodílus, elővette a
legény a tőrét, leoldotta a derekáról és a krokodílus nyakára kötötte.
Ez az ő üzenetje a tengerentúlnak, meg a hitvesének.

Első dolga aztán az volt, hogy visszaadta a megkerült horgot és úgy
viselkedett a bátyjával, ahogy a tengerek ura tanácsolta volt neki. Ha a
bátyja lent ültetett rizst, ő felfelé ment a magáéval, ha pedig felment
a bátyja a rizsével, ő meg lefelé jött az övével. A többit aztán a víz
intézte el és azt a rizsföldet öntötte el mindig, amelyik az idősebbiké
volt.

Szegény ember is lett a bátyjából, a fiatalabbik meg egyre csak
gazdagodott. Kitört az irígység a bátyjából és nekiront egy nap a
fiatalabbiknak, hogy végez az életével. Épp hogy csak előkaphatta a
dagasztó követ és amint felfelé tartja, úgy ront elő a tenger árja, hogy
az idősebbiknek nemcsak a földje, de a teste-lelke is víz alá kerül.

Aj, de megrémült a bátyja. Könyörög az öccsének és rimánkodik neki, hogy
ha egyebét nem, legalább az életét mentse meg. Szánja-bánja a tettét és
csak úgy vergődik a hullámok közt.

A másik követ veszi elő a fiatalabbik, az apasztót és ahogy felfelé
tartja, egyszeribe eltakarodik a sok hullám.

Térdre borul az idősebbik és megfogadja, esküvel is erősíti, hogy az
öccsét ismeri el urának és hogy csak az ő szavainak lesz a megfogadója.
Békességben éltek, boldog lett a sorsuk és nem sok idő mulva _Gyöngyike_
is eljött, ura örömére, vigasztalására.



Csalafinta rókakölyke.

Hárman laktak az egyszeri erdőben. A borz, a róka, meg az egyetlenje, a
rókakölyök. Csak ők maradtak meg benne, a többijét mind vadászok
irtották ki. Hol íjjal, meg nyíllal, hol meg tőrbeejtéssel.

A szarvas, a vaddisznó, a sok nyúl, a menyétféle, meg a rengeteg mókus
egy szakadó szálig mind kipusztult belőle.

Amint mondám, csak a borz, meg a két róka maradt benne életben. Beléjök
is már csak hálni járt a lélek, mert a betevő falatjok se volt meg.
Dehogy is merészkedtek ki a rókalyukból, meg a borzfészekből, féltek a
vadásznak a cselétől meg a tőrvetésétől. Azt se tudták szegények, hogy
mitévők legyenek és hol keressék a harapnivalójukat.

Megszólal egy éhes reggelen a borz:

– Kieszeltem valamit, jól ide figyeljetek a szómra. Én majd halottnak
tettetem magam, te meg, róka koma, emberré változol. Hátadra kapsz,
becipelsz a városba és egy kis pénzmagocska majd csak csurran értem. A
pénzen aztán egyet-mást összevásárolsz és ha meglesz az ennivaló,
visszasietsz vele az erdőbe. Én majd megtalálom a módját és úgy elinalok
a városból, hogy még a hült helyemet se találják. Hozzá ne nyúljatok
addig az ennivalókhoz, míg meg nem jövök. Különben velem gyűlik meg a
bajotok. Majd a rákövetkező héten tirátok kerül a sor, akkor meg te
színleled a halottat és én adok túl rajtad.

Kap a róka az alkalmon, legalább a csemetéje is jóllakhatik egyszer. A
borz meg leterül a földre és meg se moccan többé, akár egy igazi halott.

– Te pedig, – mondja a róka a kölykének – ki nem bújsz a lyukból, míg
vissza nem jövök. Jól viseld magad, majd meglátod, hogy milyen pompás
ennivalónk lesz ma.

Már nyalogatta is a kölyköcske a szája szélét.

Fogja aztán és emberré változik el, egy favágó legénnyé. Megragadja a
borzot, két-két lábát összeköti, rápenderíti a vállára és megy be vele a
városba. Egy-kettőre vevője is akadt és jó pár garast kapott érte.

Siet aztán a pénzzel a vásárra, halat vásárol, _tofu_-rizst vásárol, egy
kis édesség-félét a csemetéjének és igyekszik aztán vissza az erdőbe,
erdőbeli tanyájukba. Megint rókává vedlik át és besiet a rókalyukba,
hogy megnézze a kicsinykéjét.

Alig győzte már a várással, olyan éhes volt a rókácska. Szalad az
anyjához és úgy kapkod az édesség felé, mintha sose látott volna
affélét. De talán nem is látott még.

– Nem, nem, – csitítja az anyja – a tisztesség úgy hozza magával, hogy
bevárjuk a borzot. Majd csak hármasban lássunk hozzá, addig csak
tűrtőztesd magad.

Ehol siet is már a borz, csak úgy liheg a nagy futástól.

– Remélem, – mondja nagy gyanakodással – hogy nem nyúltatok hozzá az
ételhez. Kissé sokáig tartott, míg megugorhattam a városból. Az az
ember, akinek eladtál volt, a feleségét is odahozta, hogy megmutasson
neki és hogy eldicsekedjék, hogy milyen jó vásárt csinált velem. Többet
is kérhettél volna értem, akár a dupláját is megkaptad volna. Mikor
aztán magamra maradtam, úgy eliramodtam az udvarukból, hogy csak úgy
porzott utánam az út.

Leülnek aztán az ebédhez és ó, de ízlett nekik az a sok mindenféle étel.
Hát még a rókakölyöknek az édesség. A legjobb falat mégis a borzé volt,
ő nyúlt először utána és utolsónak is ő hagyta abba.

Egy-két-három napig még tartott az ételben, csak eléldegéltek belőle
valahogy. Rövidesen kifogytak ám belőle és még csak éh-koppra se maradt
semmi.

– Most rajtad a sor, – mondja a borz a rókának – ezúttal te kerülsz
vásárra.

Leterül a róka a földre, a borz meg vadásszá változik, aztán a vállára
kapja a rókát, besiet vele a városba és ugyancsak jó vásárt csinál vele.

Kapzsi volt ez a mi borzunk, meg falánk. Másnak semmit, magának meg
mindent, egyre azon járt az esze. Mit gondoltok, miben mesterkedik a
ravasz? Amint megkapta a pénzét a rókáért, odasúg az ember fülébe és azt
mondja neki:

– Csak tetteti magát ez a róka, vigyázz, hogy túl ne járjon az eszeden
és meg ne ugorjék az udvarodból.

– Azt csak bízd rám, – mondja az ember és már kapja is a furkós botot és
olyat kólint vele a szegény róka fejére, hogy menten kiadta a páráját.

A borz meg kapta magát, összevásárolt ami csak jó falat, szalad vissza
az erdőbe és nekilát az evésnek. Egy falatka nem sok, annyit se adott a
kis rókakölyöknek. Pedig hogy sírt-rítt az anyja után, hogy rimánkodott
egy kis ételmaradékért.

Életrevaló volt a kis róka és gondolkozóba esik szegényke. Rá is jött a
kétszer-kettőre, hogy a borzon keresse az anyját, meg minden
búját-baját. Nagynak sem volt elég nagy, erősnek sem volt elég erős, de
csalafintának eléggé az volt már.

Mintha mi sem történt volna vele és mintha semmiről se tudna, odamegy
egy nap a borzhoz és mintha tréfakedvében volna, azt mondja neki:

– Játszhatnánk már egyet borzapó, emberekre változzunk el. Ha te leszel
az ügyesebbik és nem ismerek rád majd, akkor te leszel a nyertes. Ha
pedig te nem ismersz rám, akkor én leszek a győztes.

– Nem bánom, – mondja a borz és gondolja magában, hogy majd csak túljár
annak a cseppségnek az eszén.

– Ha akarod, – mondja a kis róka – akár én kezdhetem meg a játékot. Majd
meglátod, hogy olyan egy csillogó-villogó ember lesz majd belőlem, hogy
szemed-szád is eláll tőle.

– No csak rajta, – biztatja a borz.

Egyet gondol aztán a kis róka és szalad egy nagy fa mögé, hogy onnan
vigyázza meg a borzot. Még csak nem is változik el, hanem rókácskának
marad meg, csalafinta huncutkának.

Egy híd volt a közelükben, azon szoktak volt az emberek átjárni-kelni.
Épp egy nagy sokaság tolongott rajta, sok-sok _szamuráj_, sok
gyalogszolga, középütt meg egy _norimono_ (gyaloghintó), benne meg
csillogó-villogó ruhájában a _dájmió_. Kapóra jött a kis rókának a
dolog.

A borz is lesbe állott eközben és vigyázott, hogy mivé változik a
rókácska.

Amint meglátja a borz a nagy sokadalmat és középütt a _norimono_t, a
_norimono_ban a csillogó-villogó _dájmió_t, egyet villan a szeme, hogy
megtalálta a rókácskát. Senki más, csak ő ülhet abban a gyaloghintóban,
gondolja magában.

– Megvagy, kis róka, – kiáltja a borz – én vagyok a nyertes.

És csak úgy szalad a _dájmió_ kocsija felé.

– Fogjátok meg, – kiált egyet a _dájmió_ – a a fejét csapjátok le nekem.

Rohan egy _szamuráj_ a kardjával és olyat csap rá a borzra, hogy a porba
hullott le a feje.

A rókácska meg ott guggolt a fa mögött és az édesanyja jutott az eszébe,
meg a borznak a gonoszsága. Meg is bűnhődött érte keservesen.



Tíz szen-pénz a halszag ára.

Magánosan éldegélt az egyszeri öreg ember. Se felesége, se gyereke, se
senkije a nagy világon.

Egy halászcsárda volt a szomszédságában, halakat sütöttek-főztek benne.
Szerette az öreg a halfélét, élt-halt érte; de mert nem volt hozzá való
pénze, csak épp hogy a foga vásott utána, csak épp hogy feléje ha
szagolhatott. Hej, pedig be csiklandozta az orrát, be pompás is volt az
a jóféle halszag.

– Legalább a szagával hadd lakjak jól, – sóhajtozik a szegény ember és
vesz vagy egy-két marok rizst, szegényesen megfőzi, odaül vele a
halászcsárda elé és úgy pálcikázza befelé.

Egy csipet rizs, hal illatja, halízű lett a falatja.

Igy tett aztán nap-nap után, hétről-hétre egymásután. Ette a rizsét
hal-illattal, a levesét ikra-szaggal és ha rizsbor járta bentről, üreset
nyelt hozzá kintről.

Épp javába szipogatta a halszagot, amint észreveszi a dolgát a
halasgazda.

– Lám-lám, – mondja a rosszlelkű, irígykedő, kevéshitű – hogy szippantja
a hal szagát, a jó ízét, az illatját ez az öreg élhetetlen, jómagával
tehetetlen. Ingyen biz én a halacskát, nem engedem az illatját. Sort
kerítek a dolgára, járjon csak a más malmára.

Gyanutlanul tesz-vesz eközben az öreg, ismét odaoldalog a csárdához s
egy csipet rizs, hal illatja, halízű lett a falatja. Épp jóízűen
szemecskélgetett, amint odaáll eléje a gazda és így szól hozzá:

– Rizs mellé a hal illatját, fogyasztgatod a zamatját; tíz _szen_-pénz
az ára neki, egy-kettőre, fizesd csak ki.

Nagyot néz a szegény öreg, alig hisz a két szemének. Gondolkozik egy-két
percig s mint akinek dolga rendjén, belenyúl a mély zsebébe és egy
ütött-kopott erszényt húzogat elő belőle. Kiolvassa a tíz _szen_-pénzt,
egymás mellé elrendezvést, odatartja a gazdának s így szól hozzá
ráadásnak:

– Nem láttam én csak a színét, aminek most kéred bérét; pénzem te is
megnézheted, színét be is zsebelheted.

Szólt az öreg s nyugodt fejjel odább állt a tíz _szen_-pénzzel.



A csodaforrás.

Volt egyszer egy legényember, favágás a mestersége. Apja, anyja volt a
mindene, azokért élt-halt, és azokért verejtékezett. Domboldalon volt az
erdő, oda járt el hasogatni, erdők fáit döntögetni. Sokat dolgozott,
sokat fáradozott, mégis csak szegénynek maradt szegény feje. Alighogy
jutott valami az öregéknek, jóllakásig meg éppen nem tellett. Fájt is a
legénynek a szíve, hogy szükséget szenvednek az öregék; mert egy élete,
egy halála, azt is nekik szánta.

Mindent megvont magától és a kevésnél is kevesebbje, mégis beérte vele.
Anyja pedig jó kedvet mutatott és minden aprónak úgy megörült, csakhogy
a fia kedvét ne rontsa.

Bezzeg az apjuk, annak már zsémbesebb volt a természete. Morgott a
rizsleveses vacsorának, morgott a gyenge teának, hát még az egyéb sok
semminek.

– Hacsak egy kis _szake_-borom lenne, – szokta volt mondogatni – hogy
felmelegedhetnék tőle, jobban, mint attól a híg teától.

Jött aztán a sok zokszó, hogy amikor ő fiatal volt és bírta a sok
munkát, bővében volt a szake-italnak, még a jó emberei is kóstolgatták.
Most legfeljebb csak forró vizet ha ihatik.

Bánkódott a fia a beszéden és akár még jobban igyekezett volna, csak
meglenne a láttatja.

– Honnan teremtsek többet elő? – tünődik a legény. – Honnan szedjem elő
azt az itókát, a szake-rizsbort, mikor úgy szereti az öreg szülém és
amikor úgy megszolgálna az egészségének.

Épp javában törte a fejét és ahogy hasogatja a dombon a fákat, egyszerre
csak mintha víz csobogna a közelében. Eddigelé is erre tett-vett, itt
döntögette a fákat, vízfélének sose látta a nyomát. Pedig ime, hogy
hallatszik a bugyogása. Ámuldoz a legény és amint a hang után indul, és
mentül jobban közeledik hozzá, annál jobban bugyog, annál erősebben
csobog.

Szétnéz, hát nem egy forrás csillog elő? Vize tiszta, mint a kristály;
színe csillog, mint az ezüst, föléje hajlik, utána nyúl és tenyerével
merít benne, tenyeréből hörpint egyet. Csak hogy el nem dűl nagy
ámultában. Forrás vize _szake_-ital, testüdítő, felfrissítő.

Övén lóg a kobakja, leoldja és telemeríti csodaforrásvíznek
csodaitalával. Ugy siet vele haza, ahogy csak a lábától tellett, és úgy
örül a lelke, hogy mit szól majd az öreg szüle. Egyet hörpint belőle az
öreg, kettőt hörpint belőle az öreg; hol a fiát nézi, hol az italt nézi;
be nagy az öröme, hát a boldogsága.

Egy szomszéd toppant be hozzájuk, hadd örüljön az is, megkínálják borral
és elmondják neki a csodaital titkát. Házról-házra szalad a jó hír és
ahány embere a falunak, mind az öregékhez siet; amíg tart az italban,
minddel kóstoltatják. De im, hogy kiürült a kobak, hát csak
beleszagolgatnak és nagyokat néznek egymásra.

Korán kél másnap a favágó és siet az erdőre, hogy friss erővel lásson a
munkához. Kobakot is visz magával, kissé nagyobbacskát, hogy meglegyen
majd estére a nagy öröm. Odaér az erdőbe és amint közelében a forrásnak,
hát uramfia, ott sürgölődik egy pár falubéli. Kinek veder a kezében,
kinek korsó, kinek meg kancsó, hogy majd ők is merítenek abból a
forrásból.

Suttyomban jött a legelső, suttyomban a második is, utána meg a
harmadik, és külön-külön mind azt hitte, hogy túljárt a többinek az
eszén. Bosszankodott is az első, amint meglátott egy másodikat és
bosszankodott a kettő, amikor egy harmadikat pillantottak meg és
külön-külön is bosszankodott valamennyi, de meg restelkedtek is egy
kissé.

Jót nevetett magában a favágó és félrehúzódott tőlök, hogy ne kelljen
őelőtte restelkedniök.

Jócskán lehettek már együtt, majdnem a java falu, amikor elmosolyogja
magát az egyik, hogy sose restelkedjenek most már egymás előtt. El is
nevette magát valamennyi.

– Azért jöttünk, mert megannyian egyet akartunk, – szólal meg egy
ravaszképű. – Töltsük meg az edényeinket és úgy induljunk visszafelé.

– Innánk előbb egyet, – szólal meg egy másik – ha már mellettünk az
ital.

Le is guggol már a forrás mellé, telemeríti a kobakját és – ó, be jó
lesz – hörpint egyet belőle. Nem szól egy szót se, csak mereszti a
szemét és megint hörpint egyet. Még nagyobbat bámul, egy harmadikat is
hörpint.

– Víz van ebben, – ordítja el magát – tiszta víz ez, semmi más. Csúffá
tettek bennünket, bolondot űztek belőlünk. Hol az a favágó, – kiáltja –
annak lássuk el a dolgát. Ő találta ki a forrást, fürösszük hát meg
benne.

Volt esze a legénynek, hogy egy szikla mögé surrant, onnan tartotta őket
szemmel.

Csak ránézni kellett arra a sok emberre. Mintha gyanuperrel éltek volna,
sorra odamennek a forráshoz és egymásután kóstolgatnak belé. Víz volt
biz az megannyijának, nem pedig a várva-várt _szake_. Lógott is az
orruk, amint hazafelé bandukoltak; egy szó nem sok, annyit se szóltak
egymáshoz, de még azt is lassan mondták.

Most már a legény is előmerészkedett a rejtekéből.

– Tán csak álmot láttam, – gondolja magában – és csak most ébredtem
valóra. Álom lett hát volna az egész?

Egyet dörzsöl a két szemén, körülnéz, a forrás egyre ott bugyog előtte.

– Már csak megkóstolom a vizét – mondja, és veszi a kobakját, telemeríti
és amint megízleli, biz az nem víz, hanem a legpompásabb _szake_-ital,
akárcsak a tegnapi. Annak is maradt a forrás, ahányszor csak merített
belőle.

_Szake_-italt merítgetett, amikor csak kedve tellett, mindenki más vizet
látott, nem _szake_t, de vizet ivott.

Jó messze eljutott a csodaforrás híre, a _mikádó_ is meghallotta egy
nap. Hivatja a derék favágót és minden jóval megjutalmazza, hogy apját,
anyját úgy gondozta.

Szent hely lett a csodaforrás és ahány gyerek, ahány szüle, mind elmegy
a szentelt helyre, szeretetért imádkozni, szeretetben boldogulni.



Téli hónap szamócája.

Messze helyen egy kis házban, éldegélt egy özvegy asszony. Két szép
lánya is volt neki; az egyiknek, nagyobbiknak _Hófehérke_, a másiknak,
kisebbiknek _Rózsabimbó_ volt a neve. Mostohalány volt a nagyobb, úgy is
bánt az anyja vele; csak a másik, a kisebbik, az volt anyja szemefénye.
_Rózsabimbó_ talpig selyemruhácskában páváskodott, _Hófehérke_ durva
daróclebernyegben késő estig dolgozgatott. Szófogadó volt a nagyobb,
alázatos, naplopó volt a kisebbik, akaratos. Minden munkát ő végzett el,
_Hófehérke_; egész nap csak lustálkodott a bimbócska s a nénjét sem
szenvedhette.

Tél közepén járt az idő, napok óta hullott a hó; térdig érve jártak
benne, fujdogált a jeges szellő. Napkeltekor a nagyobbik a konyhában
sürgött-forgott, teát főzött, edényt mosott; a kisebbik jó melegben
bábuival játszadozott. Azt mondja egy hideg reggel _Rózsabimbó_ az
anyjának:

– Szamócára éheztem meg, jaj be ennék egy-két szemet.

– Kerestetek, lelkem lánykám, – szólt az anyja s a másikat a konyhából
bekiáltja.

Megtörli két munkás kezét és úgy nyit be _Hófehérke_.

– Mit parancsolsz, édesanyám? – kérdezgeti szíves szóval.

– Szamócára éhezett meg a bimbócska, kint a mezőn láss utána, teljék be
a kívánsága.

Tréfaszónak hiszi a szót a nagyobbik:

– Édesanyám, télidő van, térdig érő hómezőben nem terem meg a szamóca.

Mérgesen rivall rá anyja:

– Ne akarj te mindent tudni, mindenben csak ellenkezni; takarodj ki a
mezőre, szamócát hozz, értetted-e?

Kimegy a lány a konyhába, a konyhából az úccára, az uccáról ki a rétre,
térdig érő hóesésbe. _Hófehérke_ megy-mendegél, hideg hó a térdéig ér és
amint el-eltünődik, árva sorsán keseredik, egyszerre csak nagy hirtelen,
ott terem egy öregecske. Vállig lóg le hosszú haja, hófehér a nagy
szakálla; néz a lányra szelíd szemmel, szól hozzája nyájas szívvel.

– Sose búsulj, sose aggódj, a sorsodon sose rágódj; elvezetlek én egy
helyre, szamócás kis kertecskébe.

Hófehérke csodálkozik, szólásra sem bátorkodik. Elől megy az öreg ember,
utána meg Hófehérke s kisvártatva el is jutnak, réten túl egy
kertecskébe. Amint oda megérkeznek és egy kicsit megpihennek, egyet
tapsol két kezével, felfelé néz két szemével, fehérhajú öreg ember.

Mint a villám olyan fürgén, pattan elé ifjú legény, vállig lóg le sötét
haja, feketéllik a szakálla. Ámul-bámul _Hófehérke_, azt se tudja, mi
van vele.

– Ne ámuldozz, kis leánykám, ne csodálkozz kis árvácskám; tudd meg hát,
hogy ki vagyok én, hogy ki ez az ifjú legény. Tél havának vagyok én az
istenkéje, nyár havának ez a legény, az én fiam az istene. Megesett a
szívem rajtad s egy tapssal, egy imádsággal felköltöttem a fiamat, hogy
szamócát adjon neked, kosárkádat megtölthessed.

Odaszól a legénykének, nyári hónap istenének:

– Érlelj gyorsan szamócákat, édeseket, pirosakat.

Nyár havának istenkéje egyet tapsol két kezével, felfelé néz két
szemével s ha nem látnád, el se hinnéd: napfény ragyog a kék égen, hó
elolvad mezőn, réten; pára száll fel puha földből, fű, fa, virág mind
kizöldül; levelet hajt az ágacska, kivirít a virágocska; nyári szellő
lengedezik, százszín lepke ébredezik; döngicsélnek a méhecskék,
csattognak a fülemülék. Réten túl egy kis kertecske, szamóca piroslik
benne.

– Gyorsan szedd a szamócákat, színig töltsed kosárkádat, – szól a
lányhoz az istenke.

Munkához lát _Hófehérke_ s mind leszedi a szamócát, megtölti a
kosárkáját. Készül aztán hazafelé s amint néz a kis kert felé, volt két
isten, nincs két isten. Ahogy jöttek, úgy tüntek el, fű, fa, virág úgy
virult el s nyár helyébe megint tél lett, mindenfelé hó fehérlett.

– Álmot láttam, tündérálmot, – szól a lányka révedezve s amint ránéz a
kosárra, mint a kláris, úgy piroslik téli hónap szamócája.

Összeteszi a két kezét, imádja a két istenkét, megvédőjét szükségében,
segítőjét inségében. Siet aztán az útjára, hó előtte, hó utána s viszi
haza szamócáját, otthonlévők vágyódását.

Nagyot hökken édesanyja, a szamócát amint látja, s alig hisz a két
szemének.

– Csakugyan találtál volna hóban érő valóságos szamócákat?

– Valódinak valóságos, – bizonykodik _Hófehérke_ – szamócának is
szamóca.

– Hol találtad? Honnan hoztad?

– Túl a falun, egy kis kertben, ott terem a gyümölcsösben.

– Mért nem hoztál akkor többet? – kérdezi a kapzsi asszony.

– Kosárkámba nem is fért több, kertecskében nem is nőtt több.

– Hazug a szód, a mondásod, – rivall rá a mostohája. – Néked kéne a
többije, a legjava, az édese.

– Nem hazudtam, valót mondtam, – feleli rá Hófehérke.

– Megmutatom, hogy hazudtál, – forr a méreg az asszonyban, s odaszól a
bimbójának, szamócázó lánykájának:

– Menjünk mi a falun túlra, falun túl a gyümölcsösbe, friss szamócát
szedegetni.

Kéri lánya, _Hófehérke_:

– Nagy a hideg, ne menjetek, kárt tehet a tél bennetek.

– Hogy a javát te falhasd fel… – gúnyolódik anyja, húga.

Kapja magát a mostoha s megy lányával, a kisebbel falun túlra, falun túl
a gyümölcsösbe.

Aggódik ám _Hófehérke_, szánakozik szívecskéje. Lesi, várja megjöttüket;
jó késő már, csak nem jönnek.

Siet a lány a konyhába, a konyhából az uccára, az uccáról ki a rétre,
térdig hóban gyümölcsösbe.

Elterülve egymás mellett, mostohája, húgocskája ott feküsznek a nagy
hóban, hóba fagyva megfagyottan.



Papirsárkány eregető.

Élt jó régen egy asszonyka, asszonynak egy gyerekfia. Indulatos egy kis
fickó, anyjának szót nem fogadó.

Papírsárkányt vett neki egyszer az anyja. Ember formája volt a
sárkánynak, akár egy bálványé. Szalad a fiú a játékával, hogy eregesse
fölfelé, de sehogyse ment a dolog. Szállt egy kicsit, szálldogált, aztán
megint csak lecsapódott a földre.

– Széttépem én ezt a rongyot, – kiáltja az akaratos, – ha nem éri el a
tornyot.

Még egyszer nekiereszti a sárkányt, szálldogál is egy darabig, amikor
jön hirtelen egy szellőcske és a sárkányt egy nagy fához odacsapja.
Magas fának a legcsúcsán, ott akadt meg a kis sárkány.

– Ördögadta, – káromkodik a kis legény és mérgében olyan nagyot ránt a
zsinegjén, hogy elszakadt, és a sárkány a magas fán rajtaragadt.

Fa tetején a sárkányka mintha kissé mosolyogna s mintha kedve telne
benne, hogy a szellő ide-oda himbálgatja.

– Megrontom én a kedvedet, csak vigyorgasd a képedet, – kiáltja az
indulatos s felragad egy kődarabot, nagy haraggal felé dobja, fel a
fára, a csúcsára.

Sárkánynak a szívetáját találta el a kődarab. Nevet rajta a legényke,
szedegeti össze a sok kavicsot és sorra dobálgatja fölfelé. Szegény
sárkány képe, karja, a dereka meg a lába össze-vissza cafatozva. S fa
tetején a sárkányka mintha nyögne, bosszankodna.

Meghallja az anyja a nagy lármát, odaszalad a fiához s kérdi tőle:

– Hát megint már mit műveltél?

– Semmit, – mondja a fiúcska. – Nagy mihaszna az a sárkány, biz én a
végére jártam.

– Még csak minap vettem neked s máris csupa ronggyá tetted, – korholja
az anyácskája.

– Ottragadt a fa tetején, onnan vigyorgott le felém, – menti magát a
makrancos.

– Ó, ha nekem szóltál volna, a fáról leszedtük volna s szegény fejét
egy-kettőre teljes rendbe hoztuk volna.

– Nem kár érte, – szól a fia dacoskodva.

– Sárkány szívét megsebezted, hátha számonkéri tetted s eljön hozzád éj
idején – szól aggódva édesanyja.

– Sose jön ő többé elő, – mond nyugodtan a fiúcska.

– Ártatlanban nagy kárt tettél, vétek, amit elkövettél, s ha az éjjel
meglátogat, bizony-bizony megfojtogat, – inti anyja komoly hangon.

Megborzong a kis kegyetlen és félig már meg is bánta, hogy a sárkányt
bántogatta. Odalépked az anyjához s arra kéri, hogy a romlott sárkány
helyett vegyen neki egy másikat, egy még szebbet.

– Hogy annak is lelkét vegyed, éppúgy azt is megszenvedtesd?

[Illustration: Papirsárkány eregető.]

– Soha többé, – szól a fiú, – csak még egyet be szeretnék.

Anya szíve mit tehet mást, vásárol egy másik sárkányt s odaadja a
fiának.

Este lett, a nap leszállott, sárkánnyal már nem játszhatott. Lefekvéskor
elővette s ágya mellé, vánkosára lefektette. Egyre az járt az eszében,
hogy másnapra virradatra megint sárkányt eregethet. Feje mellett az új
sárkány, úgy aludt el a legényke.

Éjfél után lehetett már s egyszerre csak azt érzi, hogy csoszognak a
feje mellett, beszélnek az ágya mellett.

– No te fiú, te telhetetlen, – ébreszti egy ijesztő hang.

– Ki az, mi az? – szól a fiú megrezzenve, megrettenve, s amint nyitná a
két szemét s összeszedné minden eszét, a minapi tépett sárkány, ott
előtte mint egy bálvány, rámereszti tűzben égő, villámszóró két nagy
szemét, felé tátja tágra nyitott öblös száját, felé szegzi éles karmát,
hórihorgas két nagy karját s dörgő hanggal kiált rája:

– Fejem kővel dobáltad meg, szívem táját sebezted meg, ruhámat
szétszakítottad, testemet szétmarcangoltad. Megfizeted nagy bűnödet,
leharapom a fejedet.

S vicsorítja már a fogát, tátogatja éhes száját.

– Jaj a sárkány, jaj a lelke, – gondolja nagy rémüldözve s kiáltana, de
nincs hangja; menekülne, de nincs lába.

Félőrülten rémültében belemarkol a sárkányba, beleragad a hajába és
ahogy csak telik tőle, egyre rántja, ráncigálja. Sárkány teste
szakadozik, nagyot zizeg s összeomlik. Vérszemet kap a fiúcska,
vérbeborul szeme-arca s rátapos a sárkányára, két lábával rúgja, zúzza.

S ím, egyszerre megébredve, hallja anyja hangját, szavát, ijedező
kiáltását:

– Mi baj megint? Mit műveltél? Fektemből felijesztettél!

Mély álmából most ébred fel, megriadva most rezzen fel és a fiú amint
szétnéz, hát meglátja, hogy ott hever lent a földön, megrugdosva,
széttaposva, össze-vissza szakadozva, minap esti új sárkánya.

Szíve dobban, eszmélkedik, szégyenszemre szégyenkezik, nekipirul halvány
arca s röstelkedve szólal szava:

– Sárkány lelkét megbántottam, nagy bűnömért meglakoltam.



Urasima, a halászlegény.

Élt egyszer egy jószívű halászlegény, _Urasima_ volt a neve. Mindennap
kievezett volt a tengerre és napestig egyebet se tett, mint hogy
halászgatott. Apja-anyja öreg volt már és azért küzdött, azért fáradt,
hogy ellássa az öregeket. Épp visszatérőben volt egyszer a tengerről,
amikor hallja, hogy egy csomó apró ember, fiú- meg lánysereg, ugyancsak
sikongat a parton. Kilép a csónakjából és odaigyekszik hozzájuk, hogy
mért csapnak olyan nagy lármát. Közéjük megy, hát egy teknősbéka van a
kezükben és egyre pacskolják a teknőjét. Megsajnálja a halász az
állatkát és rászól a gyerekekre:

– Nem sajnáljátok azt az ártatlan teknőskét? Tüstént hagyjátok abba és
dobjátok vissza a vízbe!

Még a gyerekeknek állt feljebb.

– Mi találtuk ezt a teknősbékát, senkinek semmi köze hozzá, – feleselik
vissza.

Másként próbálkozik a legény és azt mondja a gyerekeknek:

– Megveszem én tőletek azt a teknősbékát, adjátok el nekem.

Eladták neki az állatkát és lódulnak hazafelé, hogy jól sikerült a
vásárjuk.

Kezébe veszi a halász az állatkát, símogatja, cirógatja és így szól
hozzá:

– Ó, szegény kis teknőske, ha idejében meg nem jövök, a kezük közt
pusztultál volna el. Most pedig siess a társaidhoz és jobban vigyázz
magadra, hogy a kezük ügyébe ne kerülj a gyerekeknek.

Azzal leteszi az állatkát a földre, hogy visszamásszék a vízbe, vízbeli
otthonába. Jó darabig még szemmel kíséri és csak akkor nyugodott meg a
legény, mikor jó bent volt az állatka a vízben. Aztán fogta magát és
ment ő is hazafelé, szigetbeli otthonába.

Másnap ismét elment halászni és hogy, hogy nem, jó messze elmerészkedett
a tengerre. Tűzött a nap tikkasztóan, fáradt is volt és addig-addig
bóbiskolt, míg elnyomta az álom és elaludt a csónakjában.

Egyszerre csak, mintha emberi hangot hallana. Felrezzen, körültekint,
sehol senki, semmi.

– Tán álmodtam, – gondolja magában.

Megint csak el-elbóbiskol és alighogy behúnyja a szemét, mintha
elkiáltaná magát valaki, hogy:

– _Urasima_, hé, _Urasima!_

Még jobban megriad, még jobban széttekint, hát egy teknősbéka tekintget
ki a vízből.

– _Urasima_, – szólal meg újfent a teknősbéka – én vagyok itt, akinek
tegnap mentetted meg az életét. Azért jöttem elő, hogy megköszönjem a
nagy jóságodat.

– Van is azon mit köszönni, – feleli a halász – szót se érdemel az
egész. Véletlenül arrafelé haladtam és annak köszönheted a
megszabadulásodat.

– Nem, – mondja a teknősbéka – te vagy a megmentőm, neked köszönhetem az
életemet. Ha nem volna ellenedre, elvezetnélek valahová.

– Hová? – kérdi _Urasima_.

– Hallottál-e valaha a sárkánypalotáról? – kérdi a teknősbéka.

– Hallani hallottam, – feleli a halász – de látni még nem láttam, pedig
egész nap a tengeren őgyelgek.

– No hát, oda vezetlek én el, – mondja neki a kis teknősbéka. – Ülj csak
rá a hátamra.

Kiszáll a legény a csónakjából, ráül a teknősbékára és úgy kezdik el az
úszást, mintha kergetnék őket. Addig úsztak, addig igyekeztek, míg egy
ragyogó nagy palotához nem értek, annak is a kapujához. Alighogy
odaérnek, már nyílik előttük a kapu és fogadja őket a sok halász- meg
szolgaféle ember.

– Üdvözlégy, _Urasima_, – mind azt kiáltja oda neki.

Ugy megzavarodott a halászlegény, hogy azt se tudta, mi van vele és hogy
csakugyan neki szól-e a nagy megtiszteltetés. Hát még amikor karon
ragadják és úgy vezetik a palotába, palotabeli nagy szobába. Összeszedi
magát és ahogy széttekint, vajjon kit pillant meg maga előtt?

_Ottohime_ állt előtte, a tenger istenasszonya.

Szinte elállt a halász lélekzete és szólni akart valamit, de csak
hebegni is alig tudott valamicskét.

– A legkedvesebb szolgámat, az én kengyelfutómat, azt mentetted meg a
minap, – szólalt meg _Ottohime_ – hála neked érte, te jó halászlegény.
Vendégem vagy, úgy járj-kelj a palotámban, akárcsak otthon lennél.

– Szégyellem magam, – feleli _Urasima_ – hogy ennyire megtisztelsz.
Csekélyke dolgot cselekedtem én, nem érdemlem a nagy jóságodat.

Hiába szabadkozik a legény, vendégnek marad a palotában. És ime, már
tálalják a sok drága ételt, töltik a sok ritka italt és étel-ital után
tánc meg hajrá járja. Egyik ámulatból a másik bűvöletbe, azt se tudja a
legény, hogy mit nézzen meg előbb.

Kézenfogja _Ottohime_, az istenasszony és teremből terembe, sorba
mutogat meg neki mindent. Szinte támolyogva tért nyugalomra és
támolyogva ébredt, úgy elvakította a sok ragyogó fényesség.

Másnap megint megvendégelik, harmadnap azonmód, és miközben éli világát,
még az otthonáról is majdhogy meg nem feledkezik.

Jó néhány napja lehetett, amikor hirtelen csak eszébe jut az otthona és
úgy elfogja a nagy vágyódás, hogy mindenképpen haza szeretne nézni.
Odabátorkodik _Ottohime_ elé és búcsút akar tőle venni. Hiába
marasztalja az istenasszony, hiába kéri-kérleli, nincs többé maradása,
az otthonára vágyakodik.

– Már látom, – mondja végül _Ottohime_ – hogy nagy az elvágyakozásod.
Nem bánom, eriggy hát az otthonodba, édes szüléd hajlékába. Ajándék
nélkül azonban nem engedlek el.

Azzal elővesz egy aranyládikót és odaadja a halásznak.

– Tiéd ez a ládikó, – mondja neki _Ottohime_ – de valahogy ki ne merd
nyitni, mert póruljárhatsz vele! Ha pedig vissza akarnál egyszer jönni,
állj oda a tenger mellé és szólongasd a teknősbékát. Ha a láda
érintetlen, hívó szódra megjelenik és ismét elhoz ide hozzánk.

Fogja _Urasima_ a ládikót, elbúcsúzik _Ottohimé_től meg az embereitől és
készülődik hazafelé. Kilép a kapun, hát ott várja már a teknősbéka. Ráül
a hátára és addig úsznak, úszdogálnak, míg el nem jutnak a parthoz,
ahonnan a minapában indultak volt el. A teknősbéka aztán visszatér, a
legény meg szétnéz és bámulja a járókelőket.

– De különös, – gondolja magában – hogy csupa idegen arcot látok, mintha
másunnan jöttek volna ide.

Anyjához-apjához siet, hát ott is idegenekre talált. Megremeg a szíve és
fut a rokonaihoz, onnan az ismerőseihez, idegen ott mindenki. Megállít
az uccán egy embert és azt mondja neki:

– Én _Urasima_ vagyok; mondd, mi van a szüleimmel meg a rokonaimmal?

Nagyot néz rá az ember és csodálkozással feleli neki:

– Ne tréfálkozz, pajtás. _Urasimá_ról hallottam ugyan egyetmást, de rég
volt az, mikor ő még élt.

– Már pedig én vagyok _Urasima_, – feleli a megdöbbent legény. – Ne űzz
gúnyt belőlem. Innen indultam el egypár napja és épp most vagyok
visszatérőben.

Furcsa szemmel néznek egymásra, egyik se szól egy szót se. Aztán megint
elülről kezdi a legény, de sehogyse boldogulnak egymással. Senkise
ismeri a legényt, csak a hírét hallották valamikor, azt se tudják már,
hogy mikor. Megzavarodik a szegény halász és siet vissza a parthoz;
jobbra nézeget a falu felé, balra nézeget a tenger felé.

Egyszerre csak eszébe jut az aranyládikó és fúrja a kiváncsiság, hogy
vajjon mi lehet benne. Hiába _Ottohime_ intelme, biz ő kinyitja, úgy
sincs már a földön senkije. Azzal fogja a ládikót és amint nagy
szívdobogva felpattantja, vajjon mi van benne? Semmi egyéb, csak bíboros
gőz, piros színű füstfelhőcske. Nézegeti a ládikót és amint a markában
tartja, megpillantja saját kezét. Ugy össze van zsugorodva, olyan
ráncos, olyan csontos, akárcsak egy aggastyáné.

Kis patak volt a közelében, odasiet a tükréhez, belepillant, hát egy
fonnyadt, elsárgult arc, az néz vissza reá. Megroggyannak a térdei és
amint a fejéhez nyúl, fehér fürtbe ragad a keze, és amint az arcához
nyúl, barázdákat érez rajta. Mintha önnönmagától borzadozna, elkullog a
falujába, mert fogytán az ereje, a tengerhez vánszorog el. _Ottohime_
jut eszébe, hátha visszatérne hozzá.

– Jer elő, kis teknősbéka, – szólongatja állatkáját, de hiába hívó
szava, nincs már többé teknősbéka, szertefoszlott a varázsa.

Azzal hátra elhanyatlik, élet nélkül összeesik.

Mai nap is jár a híre, volt egy ifjú halászlegény, _Urasima_ volt a
neve, ki szüleit úgy szerette, hazáját meg úgy imádta, hogy otthagyott
mindent érte, szép palotát, istenasszonyt, holtig tartó boldogságot. Ha
egy ifjú útrakel ma, arra intik a szülei: bármi nagy lesz szerencséje,
hazáját meg házanépét soha, soha ne felejtse.



Kőfejtő és hegyiszellem.

Volt egyszer egy legény, aki azzal kereste meg a mindennapi kenyerét,
hogy kiment az erdőbe és köveket fejtett ki a hegyekből. Hazacipelte és
kőfaragóknak adogatta el, azok meg sírköveket meg egyébféléket faragtak
ki belőle. Csekélyke volt ugyan a keresete, de a kevéssel is beérte.

Egy hegyiszellem lakott volt azon a környéken és nem egyszer történt,
hogy az emberek előtt is meg-megmutatkozott s ügyes-bajos dolgaikban még
segítségükre is volt. Nem is egy eset áldja az emlékét.

Dolga akadt egyszer a kőfejtőnek. Sírkőnek valót cipelt be a városba és
amint viszi a megrendelőjéhez, egy dúsgazdag emberkéhez, hát csak elállt
a szeme-szája a nagy csodálkozástól. Milyen szép egy házat látott,
milyen szép volt minden rajta, csupa selyem az ágy benne. Búsan tért
vissza a hegyek közé s fáradozik, munkálkodik, közbe-közbe keservesen
sóhajtozik.

– Hej, ha én is gazdag lennék, pirosselymes ágyban hálnék, akárkivel nem
cserélnék.

Még jóformán ki se sóhajtotta magát, amikor egyszerre csak megszólal
valami a levegőben és azt mondja neki:

– Teljesedjék a kérésed, gazdag ember lesz belőled.

Elbámészkodik a kőfejtő és arra néz, ahonnan a hang lehallatszott. Nem
lát biz ő egy fia lelket se. Fogja aztán a csákányát meg a kalapácsát és
hazafelé ballag, hogy pihenjen egyet a munkája után. Be nagyot nézett,
amint haza megérkezett. Kunyhó helyett palotája, milyen szép volt minden
rajta, piros selyem a párnája. Kényelembe veti magát a legényünk és
egy-két nap meg egy-két hét, úgy megszokta a jómódot, mintha mindig úgy
élt volna.

Üldögél egy nap a kertjében, élvezi a boldogságát. Ugy tűzött volt a
nap, úgy égettek a sugarai, hogy még az uccára se lehetett kimenni.
Csakhogy éppen ki-kipillantgatott, hogy mi történik a nagy világban. Egy
_sogun_ haladt épp el a kíséretével. Szolgahad meg lovascsapat volt egy
gyaloghintó körül, a hintóban a _sogun_ ült, legyezővel legyezgették,
hogy a meleg megkímélje. Arany volt a csillogása, drágakő a ragyogása.

Kelletlenül nézett szét a kőfejtő és mikor már elhaladt volt a nagy
díszmenet, így sóhajtgatott a gazdaggá lett kőfejtő:

– Hej, ha én is _sogun_ lennék, gyaloghintón pompázhatnék; legyezőkkel
legyeznének, napsugártól kímélnének.

Egyszerre csak megszólal a hegyiszellem és azt kiáltja a legény felé:

– Teljesedjék a kérésed, _sogun_ váljék tebelőled.

Egy-kettőre _sogun_ lett a kőfejtőből. Volt nagy földje, nagy birtoka,
hozzávaló palotája. Szolgahad meg lovascsapat volt a rendes kísérője s
akkor szállt a hintajába, amikor éppen kedve tellett. Legyezőkkel
legyezgették, napsugár hogy ne érhesse. És ime, még se volt megelégedve
a sorsával.

Körülnézett, vizsgálódott s egyre azon törte a fejét, mikép lenne még
jobb dolga. Felnézett a kék égre, ragyogott a tündöklő nap és ahova
sugara ért, minden égett, perzselődött. S midőn látta, megérezte, hogy
mint barnul naptól az arca, felkiáltott nagymérgesen:

– Hej, ha égen nap lehetnék, sugarammal sütnék-tűznék.

Megint megszólal a hegyiszellem:

– Teljesedjék a kérésed, fénylő nap lesz tebelőled.

Napként ragyogott a kőfejtő az égen és úgy öntötte égő sugarait, hogy
földön füvet leégetett, fát, virágot perzselgetett. Barnára égett
mindenki, ha _sogun_, ha napszámos.

Idővel ám lelohadt a kedve és elégedetlenkedni kezdett a sorsával. Felhő
bukkant egynap elő, hogy megvédjen zöld erdőket és izzadó embereket. A
nap arcát betakarta, a zöld termést letakarta, hűvös szellők
lengedeztek, madarak dalt zengedeztek.

Felfortyant a nap haragja s toporzékolt nagy dühében, hogy egy ilyen
foltos felhő, sugarait mind felfogja.

– Hej, ha felhő lehetnék én, – kiáltozza a kőfejtő – be hatalmas lennék
is én.

Alighogy kimondta a kívánságát, már megszólal a hegyiszellem:

– Teljesedjék a kérésed, felhő legyen tebelőled.

Felhő lett a kőfejtő nap és odaterült a nap alá, a föld fölé.
Felfogdossa a nap sugarát, és mily nagy volt az ő öröme, mikor a föld
zöldelőben, a fák meg bokrok rügyezőben, színes virág pompázóban.
Mindezzel ő nem érte be, mikor oly nagy a hatalma. Esőt küldött le a
földre s napokon meg heteken át nagy cseppekben zuhogott le. Patak,
folyó mind megdagadt, gát meg töltés összeomlott, rétet, mezőt
elárasztott. Hullám borul a földekre s magával ragad mindent, ami csak
útjába kerül.

Csak a szikla állt mereven s gúnyolódva nézett végig a hömpölygő
áradaton. Fogta magát egy nagy hullám, nekirontott tajtékozva, de a
szikla állt szilárdan, kár nem esett semmi benne. Elámulva kiáltott fel
a kőfejtőből lett felhő:

– Ki erősebb énnálamnál? Ha a szikla az erősebb, én is az akarnék lenni.

Hegyiszellem szava hallszik:

– Teljesedjék a kérésed, kőszikla lesz tebelőled.

Büszkén állott a kőszikla, gyönyörködött hatalmában. Akár forrón sütött
a nap, akár zápor mosta falát, meg se moccant a helyéből.

Szétnézett egy nap a szikla, hát zajfélét hall odalent, és amikor
lepillantott, mit lát meg a szikla alján? Egy kőfejtő fog egy csákányt s
olyat csap a sziklatestbe, olyat vág a sziklafalba, hogy darabban
hullnak róla s mennydörögve gurulnak le.

– Mi történik hát énvelem? – kiált fel a sziklalegény. – A kőfejtő a
csákánnyal erősebb, mint én, a szikla? Inkább akkor ember lennék s én
vagdosnám a sziklákat.

Megszólal a hegyiszellem, hogy legyen meg, amit óhajt, s amint térül,
amint fordul, kőfejtővé lett a szikla, követ fejthet, követ vághat.

Verejtékes homlokával folytatja a mesterségét, fáradozó két karjával
vagdos sziklát, kemény követ, s mert sorsában megnyugodott, hegyiszellem
se szól többé. Azzá lett, mi régebben volt, követ fejtő munkáslegény.



A hold és a denevérek.

Hegyek ormán fényesedik, _Ujholdacska_ megszületik. Lent a földön,
dombok alján, sziklafalak hasadékán, sűrű erdő sötétjében, mély
barlangok legmélyében, fel-felrebben egy szürkécske, feje, szárnya
sötétecske. Azt hinnéd, hogy négy lábon jár, vélnéd, egy kis szárnyas
madár. Pedig ő a denevérke, kis holdacska ellensége.

_Holdacska_ elmosolyodik, szürkécskékkel tréfálkozik. Ha kibújnak a
fészkükből, akkor ő is előderül; ha megtérnek odujokba, holdacska is a
nyomukba.

Megint egy nap, úgy mint máskor, alkonyatkor, napnyugváskor,
kongnak-bongnak a harangok, kigyulladnak a lámpások, denevérek
éledeznek, álmaikból ébredeznek.

– Lement a nap, kimehetünk, fészkünkből kirepülhetünk, – szól az egyik
szürkeszárnyú.

– Csak a másik még ne jönne, fényével ne derengene, – szól a másik
sötétképű.

_Holdacska_ már harmadnapos, vándorútján vigyázatos; felhők között
el-elbújkál, fűzfák közül kikandikál.

– Álomszuszék denevérke, – mosolyog a röpkedőkre – hol maradtok, hová
késtek? Mindj itthagylak benneteket.

– Ó, te nyápic holdágacska, – mordulnak a sarlócskára, – mit tud a te
soványságod, éhenkórász sápadtságod?

_Sarlócska_ elröstelkedik, felhő mögé rejtőzködik. Kisvártatva
előbukkan, a lábával egyet toppan s azt mondja a denevérnek, fénytől
félő ellenfélnek:

– Bolond ésszel azt ne hidd ám, hogy megmarad sovány formám. Nagyot
növök én holnapra, még nagyobbat másodnapra s addig-addig gömbölyödök,
míg kerekre meg nem növök. Akkor lesz ám a hadd-el-hadd, sovány voltom
ócsárold csak.

Nevetnek a denevérek, nem hisznek a szóbeszédnek.

– Az _Ujhold_ csak egy vesszőcske, a nap meg egy kerekecske; arra pedig
mester nincsen, hogy egy vesszőt, vékony vesszőt szép kerekre
kerekítsen.

– Vagy ki tudja, – mondja a _Hold_.

– Inkább arra legyen gondod, szél ne fújja el a kontyod, – gúnyolódik a
denevér.

– Hátha mégis csodamódon kikerekül sovány arcom? – tudakolja a
_Holdacska_.

– Ha pufókra dagad arcod, kérünk akkor bocsánatot, – szól a szürke
gúnyolódva.

– Nem addig a! – szól az _Ujhold_ makacskodva. – Ha valóra válik a szóm,
lesztek-e hű jobbágyaim?

Elébb egyet gondolkoznak, egymás között tanakodnak.

– Azok leszünk, – kiáltozzák, esküszóval bizongatják.

– Jösztök is majd jobbágy szóra, köszönteni virrasztóra, – s indul a
_Hold_ az ég felé, hóval fedett hegyek megé.

Arra sétált _Esthajnalka_, esthajnalnak szép csillagja, s így szól a sok
denevérhez, zsákmány után röpkedőkhöz:

– Denevérkék, oktalanok, odavan a szabadságtok.

– Miért? – kérdik megütődve.

– Nem _Ujholddal_ beszéltetek?

– Annak tettünk ígéretet.

– _Holdnak_ lesztek a jobbágya, – ijeszt rájuk _Esthajnalka_.

Nem értik a denevérek s nagy dacosan elrepülnek.

Másnap este lesve-lesték, hogy _Sarlócskát_ megnézhessék; ám egy felleg
nagysietve _Ujholdacskát_ el-befedte.

– Mondtuk, úgy-e, hogy vesszőcske nem lehet egy kerekecske, – mondja
büszkén egy denevér.

– Nem nől, se nem gömbölyödik, szégyeltében rejtőzködik, – szól egy
másik ostobácska.

Harmadnapra újfent lesik, hogy _Sarlócska_ megjelenik; ám felleges az ég
alja, kis holdunkat betakarja. Pedig bentről leskelődik s napról-napra
gömbölyödik.

– Arra bizony mester nincsen, hogy egy vesszőt, vékony vesszőt szép
kerekre kerekítsen, – ujjongnak a denevérek, s eresz alján, tenger
partján jókedvükben keringenek. A sok dőre denevérke.

Tizenhárom már az este, hogy a szürkék minden este lesték a hold
jöttét-keltét, napról-napra növekedtét.

Egy szép napon mi történik? Felleg fordul nyugat felé, s amint tisztul
kelet felé, ezüst színnek fényessége, szétömlik a derengése. Éjszakának
sötét fátyla szertefoszlik halaványra. Denevérek hunyorgatnak, tátott
szájjal pislogatnak s kelet felé bámultokban, elképednek ámultokban.

Zajló tenger mély vizéből, hullámhegyek örvényéből, szálldogál egy
gömbölyűcske, felcsillanó fényesecske. S amint egyre emelkedik s ezüst
színe fényesedik, sugarai szétszóródnak és a vízben, ezüst vízben
ezüstösen hullámoznak.

– _Nippon_ország napos kertje, – szól az egyik denevérke.

– Színig ezüst minden benne, – kiáltoz egy másik szürke.

– _Napistenke_ jött az égre, annak ragyog így a fénye, annak vakít
fényessége.

– Balga beszéd, – szól egy másik, mind között legokosabbik. – Reggel van
a nap kelése, hajnalbeli ébredése.

S hol beszélnek, hol hallgatnak, denevérkék ámuldoznak s napot tudnak a
hold helyett, hol meg holdat a nap helyett. S amint néznek fel az égre,
csodás égi fényességre, hangját hallják _Holdacskának_, minapesti
_Sarlócskának_:

– Jobbágykáim, denevérkék, jösztök úgy-e, bocsánatért? A minapi
vétketekért?

Denevérkék összenéznek s mintha mit sem értenének, egyre nézik a
holdacskát, s azt se tudják, hogy a napot vagy pedig a holdat látják.

A hold egyre emelkedik, ezüst színe fényesedik, s ismét hallják a
_Sarlócskát_, harmadnapos _Ujholdacskát_.

– Jobbágykáim, denevérkék, jösztök, úgy-e bocsánatért? Én vagyok az
_Ujholdacska_, harmadnapos kis _Sarlócska_. Én vagyok ám a vesszőcske,
én lettem ám gömbölyűcske. Valamelyes csodamódon kikerekült sovány arcom
s addig-addig gömbölyödtem, míg napnyira meg nem nőttem. Jobbágykáim,
denevérkék, jösztök úgy-e, bocsánatért?

Szigorú lett a _Hold_ képe, komollyá vált tekintete. Denevérkék
megremegnek, bocsánatért esdekelnek, összefogják szárnyaikat, levetik a
saruikat, meghajolnak, leborulnak, _Holdistennek_ meghódolnak.



Jamagata ajándéka.

Nagy fösvény volt _Jamagata_. Minden széltől óvta zsebét, kuporgatta
pénzecskéjét.

Ujév napja volt éppen közeledőben és egy jó barátjára gondolt, hogy meg
kellene valamivel ajándékoznia. Sok szívességért tartozott volt neki.

Naphosszat törte a fejét, hogy milyen is legyen az az ajándékféle, hogy
olcsó is legyen, meg mutatós is. Járta a vásárt, meg a sok boltot, majd
hogy ki nem nézte a szemét.

Egy üvegesbolt előtt haladt el egy nap és amint nézegeti benne a sok
portékát, egy törött porcellánt vesz köztük észre, dirib-darab
virágvázát.

– Hopp, – gondolja nagy örömmel – megvan már az ajándéknak való.

Benyit a boltba, rámutat a cserepekre s ímmel-ámmal hümmögetve, úgy
kérdezi az árát.

– Annak az ára száz _jen_ lenne, hogyha egy darabban lenne, – feleli a
boltos.

– _Szen_-pénzt sem ér összetörve, – feleli rá _Jamagata_.

– Nem ér biz az még egy _szen_t se, – mondja a becsületes boltos – vidd
el, ha kell cserépféle.

Jaj de boldog lett a fösvény, és a vázát összeszedvén, nagy örömmel
viszi haza, jó lesz másnak ajándékba.

Meglátja otthon a felesége és kérdi az urától:

– Minek neked ez a szemét? A sok dirib-darab cserép?

– Ajándék lesz majd belőle, – szól az ura nevetgélve.

– Csúffá tesz az ajándékod, hogyha való a szándékod, – szól az asszony
feddő hangon.

– Semmi közöd a dolgomhoz, sem pedig a szándékomhoz, – förmed rá az ura
szava. – Rakjad szépen egy csomóba, selymes, bolyhos papirosba. A
többijét ellátom én, jó helyére juttatom én.

Veszi az asszony a cserepeket, szép gondosan rakosgatja, papirosba
csavargatja és szó nélkül adja oda az urának. Azt tegyen vele, amit
akar.

Kezében a csomócskával, úgy indul _Jamagata_ a barátjához. Benyit hozzá,
megáll előtte és orrhorgasztva, szégyenkezve, így szól hozzá tompa
hangon:

– Ajándéknak valót hoztam, újesztendő adományát. Virágvázát
porcellánból, a legkülönb fajtájából. Ám _riksám_ból kiszálltomban,
hogy, hogy nem, biz egyet csúsztam és a váza összetörve, most itt állok
szégyenszemre.

– Szebb dolog a barátságod, mint újévi ajándékod, – feleli az ember és
átveszi az ajándékot a kezéből, hogy megnézze a bennelevőjét.

Kibontja az ember a csomót és amint odapillantanak, hát úgy
nekiveresedett a fösvény, akár egy piros krizantémum.

Ahány cserép a csomóban, mind megannyi papirosban, külön-külön
belerakva, selymes-bolyhos papirosba, becsomózva, becsavarva.

Állt az egyik restelkedve, a másik meg szemlesütve. Nagy fösvény volt
_Jamagata_.



Félfülecske, féllábacska.

Télidő volt, hetek óta egyre hullott a pihés hó. Erdők, hegyek, kunyhók,
bokrok, hidak, kövek, utak, folyók, minden, minden hó alatt volt.

Hegyen egy nyúl tanyácskája, kettő volt a fiacskája. Fehér színe az
egyiknek, _Fehérké_nek, tarkás színe a másiknak, _Tarkácská_nak.

Vastag a hó a hegyeken, színe vakít a földeken. Hol szerezzen nyúl apóka
ennivalót, csemetéknek élnivalót. Fejebúbját megvakarja, fületövét
megkaparja s azt mondja a nyuszikáknak:

– Nincs mit tenni, el kell menni, rágnivalót kell szerezni.

Kis _Fehérke_ egyet ugrik, kérve-kér és rimánkodik:

– Hadd mehessek én is veled, hadd járok be erdőt-hegyet.

Kis _Tarkácska_ kettőt ugrik s ő is egyre bizonykodik:

– Ha elviszed bátyácskámat, engemet is ráadásnak.

– Nagyon hideg a tél nektek, – inti őket nyúl apóka – maradjatok szép
nyugodtan fészketekben, vackotokban. Hozok nektek édességet, szem nem
látta csemegéket.

Azzal elment nyúl apóka. Hegyet bejár, völgyet bejár, eledelre csak nem
talál. Éhes is lett, fáradt is lett, megpihenni kéne egyet. Erdőt lát a
közelében s amint jár-kél sűrűjében, meg-megrezzen tapsi füle, zörren
egyet a közelbe. Nagy félénken hátra sandít s im, egy vadász céloz rája,
ó, de szörnyű a puskája.

A nyúl egyet iramodik, jobbra-balra kanyarodik. Vesd el magad nyúl
apóka, gyors a lába, gyorsabb puska; levegőben egy durranás, földön
fetreng a nyúl pajtás.

Egy percnyi a gondolatja s máris talpán a nyúlacska. A vadásztól nagy
féltében, ereje kimerültében, nekilohol az erdőnek, egyenesen a
fészkének. Kis nyúlacskák nagyot néznek, még nagyobbat megrémülnek.

– Tán a farkas kergetett meg? – kérdezik nagy szívdobogva.

– Jaj, a vadász, jaj, puskája, rettenetes durranása, a fejemen mintha
fájna.

– A félfüled, jaj, apóka, – kiáltoz a két nyuszika.

Füléhez nyúl szegény kis nyúl s elrémülten veszi észre, nincs a helyén a
balfüle.

– Ellőtték a félfülemet, – töri kezét, sírván-sírva, – szegény fülem
mától fogva mindennek csak felét hallja.

Nagy sírásnak neszét veszi fehér kócsag, szomszédbeli. Átsiet a nyúl
komához, erdőbeli pajtásához.

– Mit gunnyasztasz, mi baj, koma? Mért a fejed bepólyálva? – kérdezi a
komájától.

– Szegény apót nagy baj érte, odaveszett a félfüle, – siránkoznak a
nyuszikák.

– Künn az erdőn járt szegényke, ennivaló nagyon kéne, s míg szaglászott,
keresgetett, orvul vadász reálesett. Eltalálták a félfülét, elvesztette
a balfülét.

– Hol veszett el, hol maradt el? – kérdi kócsag sajnálkozva.

– Feleúton ejthettem el, hófúvásban hullattam el, – nyög-nyöszörög nyúl
apóka. – Jaj, ha te megtalálhatnád, térdig hóból kikaparnád.

Kócsagocska egyet perdül, fül-keresni el-kirepül.

– Kócsag apó megtalálja, – szól a nyúlnak nyuszikája.

– Ha mély a hó, kikaparja, – bizakodik a _Tarkácska_.

– Hosszú csőre, hosszú lába, majd csak rájön a nyitjára, – reménykedik a
félfülű.

Szóbeszédet sorra járják, kócsag jöttét lesik-várják. Alig jár el egy
kis idő, s ím a kócsag bicegve jő.

– Jaj, a lábam, a féllábam, – siránkozik fájdalmában s odaroskad a nyúl
mellé, búban-bajban társa mellé.

– Tán a vadász kergetett meg? – kérdi tőle mind a három.

– Az erdőben, a nagy hóban félfüledet megtaláltam, – nyögdécsel a
szegény kócsag – s ahogy fogom, megemelem, a hóból kiemelgetem,
levegőben egy durranás, féllábamban egy nyílalás.

– Oh szegényke, ártatlanka, – sirdogál a két nyuszika.

– Ellőtték a féllábamat, – töri kezét, sírván-sírva – szegény lábam
mától fogva útjának csak felét bírja.

– Hol a fülem, balfelőli? – sopánkodik a nyúlacska.

– Hol a lábam, balfelőli? – sopánkodik kócsagocska.

– Ketten vagyunk _Tarkácská_val, – szól _Fehérke_ nyájas arccal. –
Elindulunk, útrakelünk, fület-lábat megkeresünk.

Ásó-lapát a kezükben, úgy indulnak az erdőbe, térdig hóba, rengetegbe.
Eljutnak egy hómezőre, erdő kellős közepébe, keresésnek nekilátnak,
közbe-közbe danolgatnak:

  Nagy havacska, kis havacska
  Fület-lábat betakarja,
  Nyúl apóé félfülecske,
  Kócsagé a féllábacska.

  Nagy ásócska, kis ásócska
  Nyúl félfülét ásogatja,
  Nagy lapátka, kis lapátka
  Kócsag lábát lapátolja.

Nyúl apónak félfülére, kócsagnak a féllábára nem akadnak a nyomára. Épp
javában tanakodnak, havat ásnak, havat szórnak, amint egy ág egyet
roppan, egy vadász ott előtoppan. Szegény két nyúl fordul, perdül,
egy-kettőre kézrekerül.

– Minap meg nem fogtam kettőt, most megkaptam mind a kettőt, – örvendez
a puskás vadász s örömében rizsbort iszik, táncot lejt és így nótázik:

  Nagy puskácska, kis puskácska
  Lábát-fülét lepuskázta,
  Két nyúlacskát puska nélkül
  Fogtam őket fegyver nélkül.

Fülönfogja a két nyúlat s bármiképp is kalimpálnak, jobbra-balra
ficánkolnak, eljutnak a vadászházba, vadászember otthonába. Vizsgálódnak
jobbra-balra, nézgelődnek falról-falra, hát ott lóg nyúl fülecskéje,
fehér kócsag lábacskája.

Összesúgnak, összebúgnak és miközben tanakodnak, észreveszi a két tapsi,
hogy a vadász jobbszem vaksi.

– Azért lőtt hát fület balját, azért talált lábat balját, mert szemével
csak balról lát, – súgja _Tarka_, a nagyobbik.

– Nosza gyorsan, jobbja felé, hogy ne lássa merrefelé; te lekapod a nyúl
fülét, én lekapom a kócsagét, – tanácsolja kis _Tarkácska_.

– No de milyen okos beszéd, – hagyja helybe a kis öccse.

Kapja magát a kis _Fehér_, egy ugrással a falhoz ér s lekapja a
félfülecskét, _Tarkácska_ meg a kócsagét. Aztán jobbra kanyarodnak s a
házból kiiramodnak.

Félszemére a vak vadász, hol jobbra, hol balra vigyáz, kapkod jobbra,
kapkod balra, hol emerre, hol amarra, s addig futkos, addig szalad, míg
megszédül s összeroskad.

Repülnek a nyúl testvérek, egy-kettőre hazaérnek s lábat adnak a
kócsagnak, fület meg a nyúl apónak. Öröm veri fel a házat, elpárolog a
búbánat, mert két füllel többet hallhat tapsifüles nyúlapóka, mert két
lábbal többet járhat fehértollú kócsagocska.

Kis nyúlacskák táncot ropnak, tánchoz nótát danolgatnak:

  Nagy butácska, kis butácska,
  Félszemére vak vadászka,
  Fület, lábat lepuskázott,
  Nyúlacskákat elhibázott.



Víz tündére Sellő-lányka.

Valamikor egy legénynek, eszébe jut szegénykének, hogy ő addig meg nem
nyugszik, amíg meg nem házasodik. Az volt az ő tette-vette, hogy a
horgát elővette s nekilát a horgászásnak, rákfogásnak, halászásnak.
Tenger mellett volt tanyája, ütött-kopott házacskája.

Történt egy nap a víz mellett, amint ül a horga mellett, horog vége
meg-megrezdül, a kezéből majd kiperdül.

– Tán csak nem egy teknősbéka került volna a horgomra, – szól a legény
ijedezve, horgát meg-megemelgetve.

– Ha egy nagyot rántok rajta, elszakadhat a fonalja, – gondolja nagy
óvatosan, s húzza-húzza szépen lassan, izmos karja kibírtáig, nagy ereje
kifogytáig. S amint húzza-húzogatja, vízből vonja-vonogatja, kikukkan
egy fej a habból, kibukkan egy test a habból. A fej mintha lányé lenne,
törzsöke meg halé lenne.

– Sellőt fogtam, nincs különben, – szól a horgász holtijedten, s nézi
sellőt tátott szájjal, félelemmel, ámulással.

– Soha ilyet, míg a világ, – szól a halász, húzván horgát, s majd halat
lát a sellőben, majd leányt lát szép szemében, szép szemének nézésében.

Pedig aki halnak hiszi s szívét-lelkét megszereti, hát még hogyha el is
veszi, egyhamar az meg nem halhat, holtig marad fiatalnak.

– Be sajnálom szegény sellőt, a horgomon megrekedőt, – szól a halász
sajnálkozva. – Hogy rám tapad nézésével, hogy néz rám két szép szemével.

Veszi sellőt a horgáról, leakasztja fonaláról s így szól hozzá
emberséggel, jószívvel, meg szeretettel.

– Kicsi sellő, óvatatlan, vakmerőcske, óhatatlan; tenger mélyén volna
helyed s ahelyett ím itt termettél s jó szerencséd, hogy épp az én
horgocskámra kerülhettél.

Azzal karját megragadja és a vízbe lesíklatja. Sellő síklik hullám
hátán, habok közé bukdácsolván, s messze vízen eltünőben, tenger alá
sülyedőben, vissza-vissza tekint arca s félszemével mintha sírna
félszemmel meg mosolyogna.

Halász aztán veszi horgát, horgássza a tenger halát, s naplementre,
szürkületre, halasvedre hallal tele.

Estidő van, hűvösödik, kunyhók körül sötétedik. Készül a fa tűzrakásra,
készül a hal a bográcsba; a legényke sürgölődik, estebédhez szedelődzik.

Ajtaján ám kopogtatnak s bocsánatért rimánkodnak. Ajtó nyílik s belép
rajta szemlesütve egy leányka.

– Ki vagy? Mi a kívánságod? – kérdi legény a leányzót.

– Árva vagyok én anyátlan, vándor vagyok én apátlan; az útamat
elvétettem, házikódba úgy tévedtem. Kérnék szállást éjszakára, istenkénk
nagy irgalmára.

S amint néz és rimánkodik, s két kis keze kulcsolódik, a két szeme
pillantása, drágakő két ragyogása. Halászlegény megsajnálja, szíves
szókkal marasztalja; teás csészét tesz eléje, térd-vánkoskát húz feléje.

– Fáradt ha vagy, megnyugodhatsz, éhes ha vagy, jól is lakhatsz; lesz
friss halunk, friss fogású, friss sütésű, ropogású.

Azzal siet a konyhába, halat rakni halbográcsba.

– Hogyha akarsz finom halat, ízeset meg ropogósat, bízzad csak rám a hal
gondját, én tudom ám annak módját.

– Vendégem van, nyugodhass meg, fáradt is vagy, pihenhess meg.

– Megzavartam nyugalmadat, hadd főzöm meg vacsorádat.

Addig-addig rimánkodik, szíves szókkal akarkodik, míg megunja a legényke
s vendég előtt az edényke. Sürög-forog a hal körül, a halacska tálba
kerül s nekilátnak az evésnek, közbe-közbe összenéznek. Oly finom a hal
falatja, színe, szaga, párolatja; szája szélét a halászunk nem egyszer
hogy nyalogatja.

– Soha ilyet még nem ettem, – örvendez a vendéglátó – ha mindennap így
ehetnék, sok máséval nem cserélnék.

– Ha a főztöm megszeretted, máskor is megszeretheted.

– Igen, hogyha maradhatnál, házikómban meglakhatnál.

– Senkim, semmim e világon; mi a világ, azt se tudom. Engedd, hogy itt
maradhassak, ételedért szolgálhassak.

– Már kimondom, mire vágyom, légy nekem az édes párom. Nélküled én úgy
se élek, nem élet a legényélet.

Fülig pirul a leányka, szégyellős a szószólása:

– Tenger mellett nevekedtem, sósízű a lehelletem; azt kívánnám, hogy
hetenként sós vízben megfürödhetnék.

– Azon könnyen segíthetünk, fürdőhelyet ha építünk, – siet halász a
válasszal.

– Még egy lenne a kérésem, kár ne essék tisztességben. Fürdés közben a
sós vízben, ne mutatkozz közelemben. Meg ne láss a két szemeddel, meg ne
árts a nézéseddel.

Furcsállotta a lány szavát; mit csináljon, adja szavát. Rövidesen lakzit
csaptak s halból oly nagy főzést csaptak, hogy halízű az egész ház, ahol
jársz és ahol megállsz.

Tellett-múlott az idejük, minden jóban volt jó részük. Horgászni járt az
új gazda, hullott a hal a bográcsba. Pompás volt az asszony főzte, addig
evett, amíg győzte. Csak a sok só a fürdőben, az motoszkált a fejében.
Sósban fürdik hétről-hétre, a halhúsú kis menyecske, s míg a vízben
lubickolgat, fürdőajtó zárva marad.

Egyszer amint megint fürdik, mindenről megfelejtkezik; se a házra, se
urára, nem gondol ő semmi másra, csak a sós víz párájára. Az ura meg
lesi-várja, mikor nyílik az ajtaja.

Ajtófélfán egy kis nyílás, kandikálgat be a halász, s amint néz és
benézeget, hajaszála égnek mered. Nem az asszony van a vízben, nem az
fürdik a sós vízben, nem is az lubickol benne, hanem hal- meg leányféle,
egy kis vízi tündérecske, tengerszülte kis sellőcske.

Nagyot dobban halász szíve, meg-megremeg teste-lelke.

– Azt hittem, hogy igaz lélek, halandótól meglelkedzett; holott sellő a
fajtája, sós tenger a származása. Azért kell hát az a sok só, azért
zárult be az ajtó, azért sütött-főzött halat, jóízűt meg ropogósat.

Mintha álom szállna rája, oly tétova a járása, s hol elmegy, hol megjön
ismét, meg-megtörli szeme könnyét.

Észrevette a menyecske, hogy az ura ím megleste s mélységes mély
bánatában, szívének megszakadtában, sírva borul az urára, hű urának két
karjába.

– Mért sírsz, mért rísz feleségem? Sósban fürdő ékességem?

Szomorúan néz urára, könnye pereg orcájára.

– Nincs itt többé maradásom, más világ az én világom, – mondja sírva,
sóhajtozva.

– Mért más világ? Mért nem ez itt?

– Azért, – mondja az asszonyka, – mert a tenger az otthonom, sellőből a
származásom. Te mentettél ki a bajból, éltet adtál életedből, s hogy
lerójam a hálámat, otthagytam a mivoltomat s jöttem hozzád feleségnek,
szerelmetes hitvesednek. Ámde szavad nem állottad s meglested a
sellőbeli, tündérektől fogantatott, vízitündér alakomat. Megszerettél,
meghálálom, tiéd lesz az ittfelejtett, itten hagyott ifjúságom.

S megcsókolja, megöleli, lehelletét ráleheli.

Indul sellő az útjára, sós tengernek irányába s amint síklik a tengerbe,
amint bukkant be a mélybe, feje mintha lányé lenne, törzsöke meg halé
lenne.

Búsan tér a halász haza, otthontalan otthonába; könnyeket ejt könnyes
szeme, vért csepegtet vérző lelke. De mert sellő volt hitvese s
szívét-lelkét megszerette, egyhamar ő meg nem halhat, holtig maradt
fiatalnak.



Holló úszik, liba kúszik.

Hárman voltak egy háztetőn, egy család a három holló. Ha volt mit, hát
lakmároztak, hernyófélét cuppogtattak. Fiókmadár a fészekben,
csőröcskéjét tátogatja és a legjobb falatkákat szüleinek nyujtogatja.
Igy szokás ez hollóéknál, sötétgúnyás madáréknál.

– Lent a kertben három nagy lúd, úszott a kert mély tavában és javában
szapulgatják hollóékat a háztetőn.

– Gá… gá… nézd el, hogy zabálnak, tücsköt-prücsköt vagy mit rágnak, –
szól az egyik, a nagyobbik.

– Ó, a csúfak, a mocskosak, – gágázik egy másik liba, – prédájukat
idehozzák s előttünk felfalatozzák.

– Zavarjuk el innen őket, színüket se lássuk többet, – kiáltoz a
legkisebbik.

Kígyót, békát esznek ők is, csíkra lesnek a libák is s míg a másét
ócsárolják, a magukét nagyra tartják.

Hollók ott fent elnyugosznak, ha jólaknak, elszunnyadnak. Hollófiók
gondol egyet, szárnyaival rebben egyet s hozni akar finom férget,
öregéknek eleséget.

– Meleg van még, majd csak később, – szólanak a hollószülők, de
hollócska repülőben, pedig éppen delelőben.

Tüzet tűzött a nap aznap s szól a holló, az apóka:

– Anyjuk, jaj de fürödhetnék.

– Akkor én is veled mennék, – feleli a hollóanya.

Leszállanak a tó mellé, egész közel a part mellé s belépnek a
sekélyesbe, tó vizébe, jó hűvösbe.

– Ó, be pompás, kellemetes, – örvendeznek a hollócskák és a tónak hűs
vizében, egymást mossák, mosogatják.

Tó középen a három lúd, szárnyaikkal csapdosgatnak, hollópárra,
fürdőzőkre csőreikkel hápogatnak.

– Miénk a tó mindenestül, – berzenkedik a nagyobbik – s idejön még
asszonyostul.

– Szép vizünket, kristálytisztát, sötét tollak bepiszkítják, – fortyan
fel egy másik liba.

– Ki a vízből, mert különben… – sziszegi a legkisebbik s nyujtogatja
nyakát, csőrét, meresztgeti kerek szemét.

– Csend legyen a csőrötökkel, – szólal meg a legidősebb, – sziszegéssel,
hápogással célt nem érünk a hollókkal. Lármaszónkat észreveszik,
szándékunkat megneszelik. Jertek ide közel hozzám s a szám majd megsúgja
nektek, hogy és mit kell majd tennetek.

Csőreiket összedugják, úgy lesik az okos szavát s megértvén a bölcs
beszédet, nagy vidáman szétrebbennek.

Két holló a tó legvégén, sütkérezik a víz színén, heverésznek,
pihengetnek, gyanúperrel dehogy élnek. Ám közelg egy ravasz liba, a
három legravaszabbja; mézes-mázos a beszédje, édeskés a nagy készsége.

– Ó, hollócskák, szomszédocskák, ébenfából darabocskák, örvendünk a
szerencsének, tó vizét megtiszteltétek. Nagy a meleg, úgy-e lelkem?

– Ó, libácska, aranyoska, – szól a holló az uracska, – nem akartunk
megzavarni, tavatokhoz tolakodni. A víz szélén leülhessünk, csak hogy
épp megfürödhessünk.

– Beljebb tessék, arra mélyebb, vize tisztább meg hűvösebb; jertek velem
s megmutatom, – szól a liba nyájas hangon.

– Ó, köszönjük, – szólal meg a vigyázatos hollóanya, – úszás nem a
mesterségünk, mélyebb vízbe nem is merünk.

Szól a liba:

– Ne féljetek, itt vagyok én mellettetek. Egyik jobbra, másik balra,
fogózzatok a szárnyamba.

Kelletlenül a hollócskák, megfogják a liba szárnyát s cipekednek a mély
vízbe, tónak kellős közepébe. Alig-alig értek oda, szárnyat libbent
három liba s neki a két hollócskának, két kis hollószárnyacskának.

– Holló úszik, jaj be furcsa, – szól az egyik s a két hollót ide-oda
rántogatják.

– Holló úszik, holló úszik, jaj de furcsán fulladozik – szól a többi s a
két hollót össze-vissza ráncigálják s addig-addig, míg egyszerre
eleresztik. Szegény hollók fulladoznak, tó vizében elpusztulnak.

Ezalatt a hollógyerek csigát-bigát összeszedett, mindenféle jó falatkát,
öregéknek jó vacsorát. Nagy vidáman repül haza s háztetőre amint
leszáll, senki aki lesné jöttét, vadászásból visszatértét. Jobbra-balra
szétnézdegél, minden neszre figyeldegél s amint ül és szomorkodik, a tó
felől fel-felhangzik libacsapat gágogása, hápogásos nótázása:

– Holló úszik, holló úszik, jaj de furcsán fulladozik; buta fejét
fürösztgetjük, tó vizébe fullasztgatjuk.

Nagyot dobban kicsiny szíve, könnybe lábbad a két szeme, siet a tó
partja felé, szülei bús sorsa felé.

– Apám, anyám, – kiáltozza, becézgetve szólongatja s a tó partján a víz
mellett, két kis holttest egymás mellett.

Összerogy nagy bánatában, keservében, fájdalmában, társacskái odagyűlnek
s vigasztalják pajtásukat. A két testet vállra veszik, a fészkükbe
visszaviszik s annak rendje-módja szerint, egymás mellett elföldelik.

– Tó vizébe ugrok én is, hadd fulladjak bele én is, – kiáltozza a kis
árva.

– Azzal senki meg nem éled, életed ha el is veted, – mondják a kis
cimborácskák. – Inkább rontsunk a libákra, fecsegőkre, ostobákra; fogjuk
el a bűnösöket, bűnükért hadd bűnhödjenek.

A kis árva belenyugszik, vérző szíve megnyugoszik.

Harminc legény hollópajtás, mind elrepül tó partjára, tónak partján egy
nagy fára. Lent a vizen a libácskák, fent a nagy fán a hollócskák; a
ludak a fára néznek, hollók a ludakra néznek. Összenéz a harminc holló s
elkezdi a szavát szóló:

– Ó, ezek a buta libák, bizonyára azt se tudják, hogy a víz kiapadóban,
tó medre kiszáradóban. A tóban egy csepp víz sem lesz, ahány liba, mind
odavesz.

Ludak hallják rémülettel s libaésszel, libafejjel odafutnak a hollókhoz,
a fán ülő madarakhoz s lelkendezve kérik-kérdik, hogy igaz-e, ami
hallszik.

– Gyorsan gyertek fel a fára, – kiáltoznak a libákra. Három ludak fára
kúsznak, egyet lépnek, kettőt csúsznak; hápognak nagy rémültükben,
jobbra-balra eldültükben. Nevet harminc holló madár, a libákén eszük
túljár s rajtuk a sor, ők mulatnak, vígan nótát danolgatnak:

– Holló úszik, liba kúszik; ha lép egyet, kettőt csúszik; jaj de furcsa
a járásuk, a csetlésük, a botlásuk.

Libabőrt kap a három lúd, menekülne, jaj de nem tud; ágak közé
gomolyodnak, lombok közé gabalyodnak. S amint hullnak le a fáról, az
ágakról a galyakról, a szívük elfacsarodik, a nyakuk elcsavarodik.

Lehulltukban megfulladtak, a bűnükért meglakoltak s azóta mind mai
napig, szólás-mondás divatozik:

– Holló úszik, liba kúszik.



Kacskaringós folyondárka.

_Kúszók_ között zsong a zsivaj, a réteken nagy a ricsaj. Heverész a
_dinnye_-féle, henyél az _ugorka_-féle; _tök_ indája nyujtózkodik,
szomszédjába kapaszkodik. Uraskodnék az _úri-tök_, settenkednék a
_lopó-tök_; _dinnyécské_nek az indája, csavarkodik _ugorkára_.

Őszi napnak sárgás fénye, sugarának rezzenése, aranyesőt permeteztet
kertek, szántók peremére.

Egymagában a _folyóka_, vékony szárú _folyondárka_, ül a réten
hajladozvást, _kúszócskák_kal kacérkodvást.

– Gyenge vagyok, kis száracskám, nincs akire ráhajthatnám, – szól
_folyóka_ szeméremmel s a sok _kúszó_, a henyélő, rá-rápislant vágyó
szemmel.

– Kihez kússzak, kit szeressek, indájára kinek menjek? – kacsingat a kis
_folyóka_, nézegetve jobbra-balra.

Közelében kerekarcú, sárgabélű, szürkés héjú, úrifajta kis _tököcske_,
megszólal a _henyélőcske_:

– Szép kisasszony _folyondárka!_ – s szőrös karját, nagy indáját lányka
felé nyujtogatja.

– _Tök-legényke_, mit óhajtasz? – kérdezi a kis _folyóka_.

– Indámra rácsavarodhatsz, a karomba csimpajkodhatsz; karcsúságod
megvédem én, mindenkivel helyt állok én, – szól a _tök_ nagy bizakodva.

Fogná is már a lány kezét, ölelgetné a termetét. Ám irígy egy másik kis
_tök_, csúcsos fejjel a _lopó-tök_.

– Volnék olyan legény mint ő, folyókához jobban illő, – mondja a _tök_
gőgösködve.

– Igazad van, – szól _ugorka_ s lekonyul a hosszú orra; – gyámság ha
kell _folyóká_nak, nekünk szóljon és ne másnak.

_Görög-dinnye_ a szomszédban, _folyóká_hoz odacsusszan, indájával felé
kúszik, szára felé nyujtózkodik.

– _Kis folyóka_ gyenge szárú, kisasszonyka gyenge lábú, ne hallgass a
_tök_ szavára, ne hederíts indájára. Vaskos, durva a külseje, egész üres
a belseje és ha nagy is az indája, tökkelütött a fajtája. Én vagyok az
erősebbik, a szebbik, a fényesebbik; tükör se kell én mellettem, úgy
ragyog a mindenségem.

Laposat néz kis _folyóka_ a _dinnyécske_ formájára és a _dinnye_ fényes
arca, csupa csipke viganója, idres-fodros kimonója, tükörmódra csillogni
kezd, napsugárban villogni kezd. _Folyondárka_ egyet gondol s kicsiny
szára meg is indul; a járása ingó-bingó, szökellése kacskaringó.

_Tök_ megszólja a hálátlant, _ugorka_ az álhatatlant s mindahányan mind
irígyek, haragjukban még renyhébbek. Vékony szárát a _folyóka_ van már
kire támaszthassa; _dinnyécské_re hajtja fejét, kínálgatja édes kelyhét,
kedvében nem leli helyét.

Egy-két nap még alig múlik s a _folyóka_ nyiladozik; vékony szárán a
bimbócskák, kis bimbókból virágocskák. És a napnak aranyszála, hízelegve
síklik rája, csókolgatja piciny száját s friss harmattal fürösztgeti a
virágját.

Ám múlóban a boldogság s beköszönt a szomorúság. Kelet felől jött fel a
nap, beborult az idő aznap s ím egyszerre egy nagy _holló_, fentről
lecsap a károgó. Egyenesen a _dinnyé_nek, a fejének, két szemének.
Ütögeti a csőrével, kapargatja a körmével s kiloccsanó édes levét
nyalogatja a nyelvével.

Felhördül a szegény _dinnye_, feljajdul a hű hitveske. Ám a _holló_
lékelgeti és a _dinnye_ magvas belét, belsejének színes mézét
nagyszaporán ízlelgeti. Mind kibuggyan a veleje, a _dinnyé_nek ízes leve
s ahány _holló_ mind ott terem, mind vért szív a sok fertelem.
_Görög-dinnye_ roskadozik, zöldes héja korhadozik; íze-méze kifolydogál,
magvacskája széthulldogál.

Szegény árva kis _folyóka_, párja-vesztett kis kúszócska, _dinnyé_jére
ráhanyatlik, siránkozik, ájuldozik. Nyujtja szárát mindhiába, nincs
akire rátámassza; gyenge lábán meg nem állhat, egymagára nem maradhat.

– _Tököcské_hez fordulhatnék, indáján megnyugodhatnék, – gondolja a
_folyondárka_ s amint néz az úr-fajtára, hát a szegény _úri-tök_nek,
tövig le van feje vágva. Nemkülönben sok másé is, a sok zöld _ugorká_é
is; ki levágva, ki elázva, ki a napban kiszáradva.

Erre kémlel, arra fordul, a sok henye meg se mozdul. Úgy kell neki, –
mondogatják, bosszúból még meg is szólják. Kis _folyóka_ elmélázgat,
virágszeme könnybe lábbad. Száradoz a gyenge szára, roskadoz a gyenge
lába; levélkéi lehullanak, sziromkái szétszóródnak. Végigélte kis
életét, kilehelte lenge lelkét.

Szántóföldnek a sarkában, áll egy _bambusz_ egymagában.

Szétnéz a sok renyhe _tök_ön, elvirágzott _dinnye_földön, végignézi
saját magát, derekának sugárságát és azt mondja megfontoltan, bölcs
szavait meggondoltan:

– Hogyha nekem szólott volna, de más sorsra jutott volna, kacskaringós
_folyondárka_.



Ibolyácska és a Puszpáng.

Hosszúfejű, nagykucsmájú, ki az a bő putinájú? Senki más mint a
_kórócska_, ökörfarkú virágocska.

Már javában tavaszodik és a réten, mezőségen, a sok kóró bolyhosodik.
Emelgetik a fejüket, szellőztetik süvegüket s szóra szájuk így nyílik
meg:

– Meleg szellő fujdogál már, egy-kettőre itt lesz a nyár; nincs itt
többé maradásunk, hajlék után kell hogy lássunk.

Lent a réten _Ibolyácska_, feltekint a putinásra s kérdi tőle:

– Bő plundrádban, nagy kucsmádban hova készülsz, merre indulsz?

– Te vagy az, kis ibolyácska? – kérdezi az ökör-kóró. – Lám-lám, te is
kinyíllottál, de szépen kivirítottál.

– Szépségemet még nem tudom, – feleli az ibolyácska, – de a meleg
kicsábított, lehellete elkábított. Hová készülsz? Azt kérdeztem.

– Készülődünk fel a hegyre, biztonságos védett helyre, – feleli az
ökör-kóró.

– Hát itt lent tán veszedelmes? – kérdezi az ibolyácska.

– Asszonynépség, gyerek-sereg lepi majd el a nagy rétet, – súgja neki a
kórócska; – füvet tépnek, hancúroznak, be könnyen széttaposhatnak.

– Aztán merre szándékoztok?

– A patakon túl a hegyre.

– Elvinnétek magatokkal?

– Gyere velünk, ibolyácska.

– Puszpángocska, játszótársam, egymagára hogy hagyhassam?

– Pajtáskád is hozd magaddal.

Összeállnak vándorútra s elindulnak a nagy útra. Odaérnek a patakhoz,
patakocska hűs partjához s két kis pajtás letelepszik, víz mellé
leheveredik.

Int nekik a nagysüvegű, rájuk szól a bolyhos fejű:

– Kis virágok, mire vártok? Part mellett mit lustálkodtok? Álljatok fel,
gázoljunk át, hegyi tanyánk vár odaát.

Ám a két kis hiú virág, csak üldögél a pataknál s nézi magát a tükörben,
víz tükrében elbűvölten.

– Én lennék a kék ruhácskás? – kiált fel az ibolyácska.

– Én meg az a fehér fodros! Jaj be csinos, be takaros. – Odavannak mind
a ketten, dehogy mennek ők el innen.

Száll egy lepke szálldogálva, rálebben a két virágra.

– Ó, be helyre két virágszál, – mond és mingyárt tovább is száll.

Be boldogok mind a ketten, dehogy mennek ők el innen. Ökörfarkú kis
kórócska, áll a parton egyre várva; mosolyog a két virágon, mulatoz a
hívságokon.

– Kisasszonykák siessetek, ruhátokon libbentsetek, – szólnak rá a
virágokra, víz tükrére bámulókra.

– Dehogy megyünk fel a hegyre, mikor itt a patak tükre, – szól ibolya
kényeskedvén, vízben magát nézegetvén.

– Mind a ketten szépek vagyunk, nem a hegyre valók vagyunk; nektek
hegyen a helyetek, mint a boncé süvegetek, – szól a puszpáng gúnyolódva
s lefitymálja kórócskákat.

A sok kórót bántja a szó, jó szándékát megócsárló:

– Józan szóra nem hallgattok, vesztetek lesz hiúságtok. Asszonynépség,
gyereksereg, mind ellepi a nagy rétet; füvet tépnek, hancuroznak,
egy-kettőre eltaposnak.

Azzal fogja putináját, jól felgyűri nadrágszárát s átgázol a patak
vizén. A sok kóró mind utána, ki előtte, ki nyomába; hegyre vezet az ő
útjuk, hegy tetején a tanyájuk.

Lent a réten két leányka, jön a patak hűs partjára. Szétnéznek és
megpillantják, a két hiú virágocskát.

– Ibolyára, kék virágra bukkantam én, – szól az egyik.

– Egy puszpángra, szép tarkára akadtam én, – szól a másik.

Felvillan a két cifrácska, büszkén néznek a két lányra s illegetik
ruháikat, billegetik szirmaikat. Ám a lányok lehajolnak, virág felé
szagolgatnak s mind a kettőt megragadják, gyökerestül kiszaggatják.

Fent a hegyen ökör-kórók, örülnek a nyugalomnak; senki őket nem zavarja,
se lábbal meg nem tapossa.

– Vajjon a két virágocska, puszpáng és az ibolyácska, patak partján
vannak-e még? A tükrébe néznek-e még? – kérdik egymást, mosolyogva. –
Nézzük meg az otthonjukat, meglelték-e nyugalmukat?

Öten-hatan le is mennek, vizsgálódnak, nézgelődnek és nem látnak egy
lelket se, ibolyát se, puszpángot se. Amint nézik a folyócskát, vizének
a csobbanását, két kis virág uszkál benne, hervadozva, senyvedezve.

– Ti volnátok, kis virágok? – kérdezik az ökör-kórók.

– Hej, be nagy a mi bánatunk, rosszra fordult a mi sorsunk, – könnyezget
az ibolyácska, sirdogál a puszpángocska.

Megdöbbennek a kórócskák s szomorúan, szívdobogva, hallgatják a két kis
virág szívszaggató mondókáját:

– Két kis lányka járt a réten, a patakba néztünk éppen s kirántottak a
helyünkből, kiszakadtunk a fektünkből. Egy-két nap még becézgettek,
szorongattak, szeretgettek, ám az arcunk fonnyadni kezd, szép szín
ruhánk fakulni kezd. Harmadnapra megragadtak s kíméletlen durva kezek, a
patakba beledobtak. Szavatokra nem hallgattunk, elsenyvedtünk,
elsorvadtunk.

Patak vize csak folydogál, a két virág csak uszdogál; sodródnak a hullám
hátán, lemerülvén majd felbukván s addig-addig hajszolódtak, míg a vízbe
befulladtak.

A bús kórók bonc módjára, kiállnak a víz partjára; patak mellett
imádkoznak, két halottat búcsúztatnak.



Csodatévő ócska ecset.

Egy szegény festőről szól ez a mese. Szegény volt, de a mesterségében
ugyancsak kitett magáért. Egy _bonc_ nyitott be egy nap hozzá és azt
mondta neki:

– Hallom, hogy mestere vagy a mesterségednek; azért jöttem, hogy
lefestessem magam.

– Akár meg is kezdhetjük, – feleli a festő és egy-kettőre hozzá is lát a
munkához. Mire alkonyodni kezdett, már el is készült a képpel és átadja
a _bonc_nak.

– Akár csak a második énem, – örvendez a _bonc_ és amikor fizetni
kellene érte, egyet vakar a feje búbján.

– Szegény vagyok, – mondja, – pénzzel nem tudlak megfizetni. De van ám
egy ecsetem, azt odaadom neked.

– Mihez konyít az a te ecseted? – kérdi a festő tréfásan.

– Ahhoz, – feleli a _bonc_ nagy komolyan, – hogyha akármit is lepingálsz
vele és hármat tapsolsz hozzá, való elevenre válik az a kép. Ha aztán
megint hármat tapsolsz, megint csak kép lesz belőle. Jól vésd az
eszedbe, amit elmondtam és jól vigyázz az ecsetre.

Azzal odanyul a gelebébe, előhúz egy ütött-kopott ecsetecskét és odaadja
a festőnek. Nem nagyon főtt a festő feje a pénzért, hát elfogadta az
ecsetet, de még meg is köszönte és odadugta a többi közé, egy bambusznak
a nyilásába. Elköszönt aztán a _bonc_, bocsánatot kért az
alkalmatlankodásért és ment a maga útjára, odébb egy-két házzal. A festő
pedig, mintha nem is lenne meg az az ecsetje, továbbra is csak a
magáéval festegetett. Nem igen adott a szónak hitelt, ha mindjárt _bonc_
ejtette is ki.

Történt egy nap, hogy a _dájmió_ egy embere állít be hozzá.

– Mi jót hoztál? – kérdi tőle a festő.

– Azt – feleli az ember, – hogy a _dájmió_ hivat a palotájába, sietős a
dolga veled, beszélni szeretne veled.

Szedelőzködik a festő, veszi a festékjeit meg az ecsetjeit és mennek a
palotába, a _dájmió_ színe elé.

– Mi a kívánságod, miért hivattál? – kérdezi a festő.

– Azért hivattalak, – mondja neki a _dájmió_, – hogy lefestessem veled a
drágaságaimat. Annyi a sok szép holmim, hogy nem győzöm a nézésükkel, de
meg időm sincs hozzá. Úgy gondoltam s azt szeretném, hogy lefestenéd a
sok dolgot, mind ott legyen egy nagy képen. Mindennap megnézném őket,
egyszerre mind valamennyit. Elvállalnád ezt a munkát?

– Szívesen, – feleli a festő, – akár mindjárt hozzá is látok.

Beszólítja a _dájmió_ a sok szolgáját és hozzák a szebbnél-szebb
holmikat, arany-, ezüst-szobrocskákat, gyöngyös-köves bálványkákat,
színes-lakkos ládácskákat, nehézselyem szövetfélét s Isten tudja, mi
mindent még. Még a festő is alig győzi a nézéssel. Nem is nézi, hanem
festi és amire leáldozóban a nap, elkészült a nagy munkával.

Tetszett a kép a _dájmiónak_, jól megnézi, megmustrálja és kérdezi a
festőtől, hogy mi jár érte? Meghányja-veti a festő és azt feleli a
_dájmiónak_:

– Sokat fáradoztam vele, jól meg is csináltam, száz arany lesz az ára.

Rém fösvény volt a _dájmió_ s nagyot ugrott a száz aranyra.

– Mennyit mondtál? – kérdi, mintha nem hallotta volna jól.

– Száz aranyat, – feleli újra a festő.

– Ne beszélj bolondokat, – kiáltja a _dájmió_. – Egy aranyat kaphatsz
érte, egy garassal se többet.

Most a festő ugrott egy nagyot és erősen rászól a _dájmióra_, hogyha
ilyen nagy képet akart, fizesse is meg érte a száz aranyat, egy
fillérrel se fogad el kevesebbet.

Addig-addig, míg úgy összeszólalkoztak, hogy parázs veszekedés lett a
vége. A legvége meg az, hogy lefogatta a _dájmió_ a festőt és börtönbe
csukatta szegény fejét. Tehette, hisz nagy úr volt az Istenadta.

Ül a szegény festő a börtönben és úgy nekikeserítette a nagy
igazságtalanság, hogy szinte belebetegedett a nagy haragjába. Sokat
járatja az eszét a mesterségén és hogy, hogy nem, egyszerre csak eszébe
jut a _bonc_ ecsetje.

– Hátha kipróbálnám? – gondolja magában; – hátha hasznát vehetném?

Kéreti a börtön urát, börtönnek az őrizőjét és azt mondja neki:

– Untat a sok semmittevés, félek, hogy még belé találok bolondulni. Egy
ócska ecsetkém van odahaza, ütött-kopott, színehagyott, ha azt
idehozatnád, munkához látnék vele és neked is festenék valamit.

Érte küld az őrtálló, kikeresik a bambusznádból és elhozzák neki. Egyet
gondol aztán a festő és kettőt akar cselekedni. Elővesz egy hártya-lapot
és ugyanazt festi meg még egyszer, amit a _dájmió_nak csinált volt.
Csakhogy újabb formában a rajta levőket és még nagyobbaknak, mint
amilyenek a valóságban voltak.

Alig várta a festő, hogy elkészüljön a képével. Megpróbálja, összecsapja
a tenyerét egyszer, kétszer, háromszor és csudák csudája, előtte
elevenedik meg a kép, előtte a sok drága holmi. Arany-, ezüst- kis
szobrocskák, gyöngyös-köves bálványocskák, színes-lakkos kis ládácskák,
nehéz selyem szövetfélék s Isten tudja, mi minden még.

Szaladnak az emberek a _dájmió_hoz, mondják neki a sok drága holmit; azt
se tudják honnan s hogyan kerültek elő. Egyéb se kellett a kapzsi
uraságnak. Szalad a hírhozókkal a fogházba, a festő áristomába; hát csak
eláll a szeme-szája, úgy elbámészkodik a sok szép holmin. Mikor még az
övénél is szebbek voltak, szebbek is, meg nagyobbak is.

– Honnan való ez a sok drágaság? – kérdi a festőtől.

– Otthonról hozattam ide őket, – mondja félvállról a festő, – hogy
nagyobb legyen a kényelmem, meg az örömöm.

Egyet villan a _dájmió_ sóvár szeme és azt mondja a festőnek:

– Ha nekem adod a holmidat, kiszabadulsz a fogságodból.

Úgy tett a festő, mintha hallani se akarna róla.

– Cseréljünk akkor, – kezdi megint a _dájmió_, – az én holmim a tiéd
legyen, ezeket meg add énnekem.

Megint csak úgy tett a festő, hogy gondolkozott rajta és nagynehezen,
immel-ámmal, belenyugodott végül a cserébe.

– Csak azért, hogy kiszabadulhassak, – magyarázta a _dájmió_nak.

Az volt a vén fösvény legelső dolga, hogy a saját palotájába vitette a
sok holmit, a magáét pedig a festő lakásába szállíttatta. A festőnek is
megvolt a magához való esze és egy-kettőre azt tette, hogy holmistul,
mindenestül elköltözködött és egy másik tartományban telepedett meg.
Annyi kincse, kincset érő sok holmija volt, hogy gazdag emberszámba ment
és bőven tellett neki mindenre.

Csak épp avval tartozott még a _dájmió_nak, hogy amint üldögél egy nap
az otthonában, összecsapja a tenyerét egyszer, kétszer, háromszor és
íme, a _dájmió_ palotájában, a másik tartományban, úgy eltünt egyszerre
a sok holmi, mintha sose lett volna benne. Csak egy nagy kép maradt
helyette, csak azon volt meg a sok holmi.

Úgy nekiesett a _dájmió_ a nagy bánatnak, hogy belebolondult szegény
feje és a bolondok házában egyre csak azt a nagy képet nézte és rajta a
sok holmit valóságnak vette.



Felejtető gyömbért evett.

Falubéli fogadóban, ott esett meg ez az eset. Kapzsik voltak a
fogadósék, az ember is, az asszony is és csak a pénzért éltek-haltak.
Mintha egyéb jó se lenne ezen a nagy világon.

Betéved egyszer hozzájuk egy utas, estefelé járt az idő és ott akart
átéjszakázni a falubéli kis fogadóban. Gazdag ember lehetett a vendég,
sok a holmija, még több a pénze, csak úgy csörgött a zacskójában. Sóvár
szemmel nézték a fogadósék, hogy mi mindene van ennek az embernek.

– Asszony, – súgja oda a fogadós a feleségének – sok pénze lehet ám
ennek a mi vendégünknek; megdézsmálhatnánk egy kissé. Mit gondolsz,
hogyan férkőzzünk hozzá?

– Lopásra nem vetemedhetünk, – feleli az asszony, – istenellenes dolog
lenne. Hacsak itt nem felejtené valahogy a pénzét.

– Nem olyan felejtős a gazdag ember, – mondja a fogadós, – inkább még
többet talál hozzá.

Elgondolkozik az asszony, majd egyet bök a homlokára és így szól az
urához:

– Hátha gyömbért etetnénk vele? Felejtető gyömbérételt.

– Gyömbért? Felejtető ételt? – bámul rá az ura.

– Azt hát, – bólint rá az asszony. – Ereje van a gyömbérnek s hogyha
vele megetetnek, elfelejted minden dolgod, el a mát, el a holnapot.
Pénzed ha van elfelejted, odahagyod ha elteszed, semmire sem emlékezel,
mindenről megfeledkezel.

Örül a két egy lélek, hogy megtalálták a módját. Siet az asszony a
konyhába és hozzálát a sütés-főzéshez. Rizsgombócot gyömbérrel főz, a
tésztába gyömbért gyúr be s minden, amit összekotyvaszt, gyömbéresen
kerül tálra.

Itt az estebéd ideje, terül a vendég előtt a kis asztalka. Hozzálát az
utas és sorra kóstolgatja az ételeket.

– Gyömbérízű ez a gombóc, – gondolja magában az ember és a tésztába
kóstol bele.

– Gyömbérszagú ez a tészta, – gondolja ismét és más étel után nyúl.

– Gyömbéres itt minden étel, – bosszankodik magában s gyanús szemmel
méregeti hol az ételeket, hol a fogadósékat.

Addig-addig eszmélkedik, míg kezd a szitán átlátni és se szó, se beszéd,
indul a szobájába, hogy pihenőre térjen.

Összesúgnak a fogadósék és várva-várják a másnap reggelt.

– Mit hoz vajjon a gyömbérke? Lesz-e zacskó pénzzel tele? – egyre csak
ezt hányják-vetik.

Talpon vannak korán reggel s óvatosan, lábujjheggyel, odasompolyognak az
utashoz, szállásbeli szobájához. Hallgatóznak, leskelődnek, nagy csend a
vendég szobájában. Tolóajtót félretolnak, nagy loppal bepillantanak, hát
nagy szentek ámuljatok, csudadolgot csudáljatok.

Nincs a házban egy lélek se, holmi-egymás pénzecske se, hűlt a helye az
utasnak, nyoma sincs sok cókmókjának.

– Hát a gyömbér, amit evett? Ami mindent elfelejtet? – kérdi az ember az
asszonytól.

– Hogy a pénzét mind elvitte s cókmókostul itt hagyni elfelejtette, azt
is csak a felejtető gyömbér tette, – mondja nagy fontoskodva az asszony.

– Hát az étel, ital ára? Szállásért a tartozása? – szól az ember nagy
morogva, fejebúbját vakargatva.

– A vendégünk gyömbért evett, fizetséget elfelejtett, – szól az asszony
sopánkodván, orra hegyét lehorgasztván.



Bambuku-csagama.

Egy kis községben történt, annak is egy szent templomában. A templom sok
lim-lomja között ott dímatlankodott egy nagy teafőző, ócska volt és már
a rozsda is kikezdte. Teát meg jórég nem főztek benne.

Észreveszi egy nap a templom bonca és gondolja magában, hogy bíz ő
használatba veszi azt az edényt. Leszedegeti a polcról, kiöblíti, vizet
önt bele és ráteszi a tűzre, a szén parazsára. Ahogy kezd már a víz
melegedni, egyszerre csak rémülettel látja a boncunk, hogy íme az a
rozsdás teafőző, elülről egy fejecske, hátulról egy farkinca, mintha
mozgolódnék egy kissé. Akár csak a borzé, olyanná lett a formája.

Visszahőköl a bonc az edénytől és kiáltoz a fiatalabb boncok után, hogy
siessenek a segítségére. A teafőző eközben felszáll a tűzről és úgy
repülget a levegőben, akár egy élő madár. Seprőt meg porolót ragadnak a
kisboncok és addig hajszolják, hajkurásszák a repülő micsodát, míg
lerántják valahogy a földre. Majd hogy össze nem törték szegénykét. Nagy
óvatosan megfogják, nagy félénken megnézegetik, hát nincs egyéb belőle,
csak a teafőző-edény. Belehelyezik egy ládába és azon gondolkozik a
szent bonc, hogy valahogy szépszerével mi módon szabadulhatna meg tőle.

Egy rongyszedő téved épp be a templomba, esteli imádságát akarja
elvégezni. Egyet gondol a mi boncunk, hogy eladja azt a teafőzőt, hátha
megveszi az a szegény ember. Még egy kis aprópénzt is kaphat érte.

Előveszi a teafőzőt, odaviszi a rongyszedőhöz és odakínálja neki. Jó
szíve volt a szegény embernek, megveszi a teafőzőt. A kezébe veszi,
hazamegy vele a szomszéd községbe és amikor a lefekvésre kerül a sor,
odateszi az ágyához, a párnája mellé.

Úgy éjfél körül, egyszerre csak arra riadoz a rongyszedő, mintha
kapirgálna valami mellette. Körültekint a félhomályban, odanéz a
teafőzőjére és szinte megborzog a rémülettől, amint megpillantja az
edényét. Elülről egy fejecske, hátulról egy farkinca; két lábacska
jobbfelül, két lábacska balfelül, mintha mozgolódnék egy kissé. Akár
csak a borzé, olyanná lett a formája.

Egyet mozog a főzőcske, aztán odafordul a rongyszedőhöz és azt mondja
neki:

– _Bambuku-csagama_ az én nevem, megismered majd a hírem, jól értek én
sok mindenhez, hát még tánchoz, zenéléshez.

Odáig a rongyszedő a nagy csudálkozástól.

– Jóravaló embernek látlak, – mondja tovább a főzőcske. – Nagy hasznomat
fogod még venni.

Egyszerre elmult az emberünk ijedelme, kezébe veszi a beszélő edényt és
barátsággal meg-megcirógatja.

Híre terjed a községben, hogy itt a _Bambuku-csagama_, a csuda-teafőző,
hogy olyan táncolást tud csapni, hogy még a csudánál is csudább. Egy
fabódét deszkáztat össze és csődíti az embereket a rongyszedő, hogy
nézzék meg a varázslását. Emberek emberek hátán, úgy bámulják nap-nap
után és csak úgy dűl a sok ajándék, meg a sok arany-, ezüstpénz.

[Illustration: Bambuku-Csamaga.]

Gazdag emberré lett a szegény rongyszedő, bővében volt a
mindennapijának.

Eszébe jut egy nap a templom és veszi a teafőzőjét, vesz egy csomó
aranyat meg egyébféle ajándékot és viszi őket a templomba, ahol a
csudadolgát kapta volt. Beállít a bonchoz és azt mondja neki:

– Visszahoztam az ócska teafőződet, te vedd ezután hasznát. Sok pénzt
meg miegymást szereztem vele, íme, a tied meg a templomodé legyen a
fele. _Bambuku-csagama_ a teafőződ neve, templomodban legyen ezután a
helye.

Odáig volt a bonc a nagy ámélkodástól és közelében a templomának egy
másik kis templomot építtetett, abba helyezte el a csuda-teafőzőt.

Nagy lett a híre-neve az új szentnek és csak úgy tódult a sok ember az
új templomba, hogy áldásért meg földi boldogságért könyörögjenek hozzá.
_Bambuku-csagama_ az új bálvány neve, jólétet fakasztó földi híressége.



Hacsibime, a fatálas.

Sok-sok éve, réges-régen, éldegéltek egy községben. Öreg volt az ember,
asszony, szegényesen éltek nagyon. Kunyhójuknak ékessége, lánykájuk
volt, _Hacsibime_. Szépségének párja nem volt, csupa jóság, bájosság
volt.

Megjött egy nap, hogy az apjuk elhagyta e szép világot s úgy maradtak
mint az ujjam, a szép lányka meg az anyja. Idő mult, míg megnyugodtak,
de a szegény öreg asszony semminek se örült többé, még a lánya arcának
sem.

– Árthat neki nagy szépsége, – mondogatta volt az anyja, – veszedelem
környékezi, sok kísérés kerülgeti.

Ügyet se vet a lányára, szépséges kis orcájára, szorgalomra
szoktatgatja, szót fogadni tanítgatja. Jó lelke volt lánykájának,
örömére az anyjának.

Évek teltek, évek multak s eljött az a szomorú nap, hogy az asszony nagy
beteg lett, szegény feje ágynak esett. Nagy betegen inti lányát, hogy
maradjon jónak lelke, a rosszat meg elkerülje.

– Jaj mi lesz a leánykámmal, – sopánkodik szegény beteg, – nem lesz aki
oltalmazza, tettét-vettét megvigyázza.

Odaszól a leányának, hogy egy fatál az udvaron, hozza be nagy hamarosan.
Hozza a lány a fatálat, odanyujtja az anyjának s letérdel az ágya mellé,
hogy megtudja óhajtását. Fogja anyja a fatálat, ráilleszti a lányára,
feje selymes hajzatára. Nagy széle volt a fatálnak s amint reáborította,
az arcát beárnyékolta, úgyhogy senkise láthatta, hogy mily szépség van
alatta. Megnyugodott a nagy beteg és fogadtatta a lányával, hogy a tálat
a fejéről le nem veszi, míg a világ. Lehanyatlott párnájára és a lelkét
kilehelte.

Egymagára maradt a lány, anyától, apától árván, nincsen többé gondozója,
tanácsokkal ellátója. Élni szegény úgy éldegélt, hogy mezőre járt
dolgozni, rózsát szedni, magot vetni s mikor este nagy fáradtan
visszatért a kunyhójába, nyugodt szívvel gondolhatott anyja, apja
tanácsára, fogadalma szent szavára. S mert a tálat le nem vette,
elnevezték községszerte: _Hacsibime_, a fatálas.

Legények megkörnyékezték, kérő szóval arra kérték, vegye kissé le a
tálját, hadd láthassák szép orcáját. De a lányka állhatatos, ügyet sem
vet semmi szóra, kísértő rossz gondolatra. Szűkösen csak megéldegélt,
munkás lány volt, sose henyélt, _Hacsibime_, a fatálas.

Épp a mezőn dolgozgatott, szorgalmasan munkálkodott, amikor egy
földesgazda, a környék leggazdagabbja, meglátta a serénységét, nagy
szorgalmát, ügyességét. Hozzálépett, köszöntötte, szíves szókkal
megdícsérte s amint látta nagy jóságát, szíve-lelke tisztaságát,
befogadta a házába, nem cseléd, de gyerekszámba. Beteg volt a
földesasszony, ahoz kellett ápolónak s amint napok, hetek teltek,
gondjai megkönnyebbedtek.

Történt egy nap, hogy a házhoz kedves vendég állított be. Nagy fia volt
a gazdának, az jött volt meg idegenből. Látja a lányt anyja mellett s
jót nevet a fatányérján, amikor megmondják neki, hogy fejéről le nem
veszi. Mégis egyszer, hogy, hogy nem volt, alánézett a fatálnak s
szeme-szája tátva maradt, megláttára a szép lánynak.

– Ő lesz az én feleségem, senki más e nagy világon, – mondja legott
szüleinek s szóval, szívvel addig kéri, kérő szóval esdekeli, míg a
célját el nem éri.

Ám a lányka szabadkozik, hogy őt tiltja fogadalma, anyjának tett
igéretét, mindhalálig ő megállja. Nehéz szívvel huzakodik, bocsánatért
rimánkodik.

Mikor megjött az éjszaka s nyugalomra hajtja fejét, álmában az anyját
látja s arra inti a lányát, hogy szereti gazda fia, menjen hozzá
feleségül. Boldog szívvel ébredezett s mert kedvére volt a legény, enged
unszoló szavának s kezét-szívét odanyujtja.

Közeleg a lagzi napja, sürgés-forgás, készülődés s örömére a nagy
napnak, arra kérik a leánykát, hogy a fatál fogadalma kerüljön le a
fejéről. Ám a fatál a fejére, mintha oda lenne nőve és amint húzzák,
ráncigálják, nagy fájdalom hasítja át.

– Maradjon csak inkább rajta, – szól a násznép megnyugodva és úgy indul
el esküvőre _Hacsibime_, a fatálas.

Lakománál ül az új pár, hozzák a hármas nászitalt s mikor a lány a
pohárkát, harmadszorra kiüríti, egyet roppan fején a tál s darabokban
hull le róla. Ámultára mátkapárnak, a szülőknek és násznépnek, drágakő
meg arany, ezüst hulldogál a törött tálból.

Soha annyi kincset együtt, nem láttak még a községben. Még nagyobb az
ámulásuk, amint a lány fatál nélkül, ragyogón nagy szépségétül,
irul-pirul virágmódra. Soha olyan bájos arcot, a világ még alig látott s
mindenkihez kedves nyájas, _Hacsibime_, a fatálas.



Szellemirtó Sippejtaro.

Réges-régi időkben történt, ördögök és sárkányok idejében, mikor a
szellemeknek országuk volt, boszorkányok köztünk jártak, deli vitéz
viaskodott, szép leányzót szabadított; abban az időben élt még a mi
leventénk.

Veszi egy nap a kardját meg a cókmókját és indul világgá, hogy
szerencsét próbáljon és hogy segítsen a segítendőkön.

Jó ideig csak jár-kél, csak bujdosik, senki se akad útjába, semmi se
kerül kardélre. Rengeteg egy erdőben téved el egy nap, csak úgy
feketéllik a sűrűsége és meredezik a hegysége. Se kunyhó se kaliba, se
ember se állat, még csak szellem sincs a közelében. Itt-ott egy kis
gyalogösvény, az is megszakad előtte. Ráborul a félhomály és ahogy
botorkál a sötétben, tüskés bozót meg cserje-csalit, csak úgy
bukdácsolgat benne.

Nagyhirtelen egy falba ütődik és amint körültapogatja, körüljárogatja,
hát látja, hogy egy félig rom-templom. Valahogy csak bevánszorog rajta
és ütött-kopott oltára előtt, majd csak meglesz a menedéke.

– Jó lesz éjszakára, – gondolja magában és leteríti a subáját, hogy
megpihen egyet. Üres tarisznyája, az lesz a párnája, kardja nagy ereje a
megőrizője. Álomra hajtja a fejét és csakhamar el is szenderedik.

Éjfélre járhatott az idő, amikor egyszerre csak olyan rémítő egy
üvöltés, olyan fene nagy sikongás támad, hogy felriad a legény az
álmából.

– Tán csak álmodom – gondolja magában, de olyan borzalmas a rikoltozás
meg sikongatás, hogy a hegység is visszahangzik tőle.

Felemelkedik a legény a fektéből, markába szorítja a kardját és nagy
óvatosan kinéz a félhomályba. Szörnyű volt a látomása, épp hogy kővé nem
dermedt tőle. Gonoszarcú macskacsapat kering egy térségen, veszett
kedvvel ugrándoznak, sikongatnak, csattogtatják fogaikat, villogtatják
szemeiket, hogy hegy-völgy rendül meg bele. Veszett módra forgolódnak és
habzó szájjal üvöltgetik:

– _Sippejtaro_ meg ne tudja, _Sippejtaro_ meg ne sejtse.

Épp a tele hold világította meg őket, szinte beleborzadt a levente. De
amint elmúlt az éjfél, egyszerre csak eltűnik a sok macskakísértet és
halál csendessége borul a környékre. Lefekszik aztán a levente és fel se
ébredt reggelig, kivilágos-virradtig.

Talpra ugrasztja a nagy világosság és siet kifelé a templomból, hogy
otthagyja ezt a boszorkánytanyát és megtudjon róla egyet-mást. Előtte
egy kis ösvény, a minap este sötétjében dehogy is vehette észre. Elindul
rajta és bezzeg nagy az ő öröme, hogy nem a hegynek vezet a nyoma, hanem
le a hegyről egy nagy síkra.

Egy-két kalibát pillant meg a távolban. Azontúl meg egy kis falut. Csak
úgy kergeti a buzgósága meg az éhsége és már a határán van a falunak,
amint asszonyok, emberek sírása, síró-rívó jajveszékelése hangzik át
hozzá. Legott elfelejti az éhségét és siet az egyik kunyhóhoz, hogy
merre a veszedelem és hogy kell-e segítség hozzá.

Odamegy az asszonynéphez és bármit is kérdez tőlük, egyre csak a fejüket
rázzák és búsan-keservesen csak azt hajtogatják, hogy hiábavaló minden,
nincs ő rajtuk segítség.

– Esztendőnként, – mondják végre nagynehezen, – megjön a hegy ördöge és
egy áldozatot viszen el tőlünk; egy-egy leányzót minden évben. Ma jár le
megint az egy esztendő és legszebb lányát a falunknak, szerelmetes
magzatunkat, egyetlenegy virágunkat, azt kell hozzá vinnünk. Ez a mi
nagy keserűségünk, szívettépő mély bánatunk.

Egyik ámulatból a másikba esik a vitéz és kérdi tőlük, hogy merre viszik
azokat a szegény ártatlanokat.

– Ahogy leszáll a nap, – felelik neki, – egy ládába helyezzük a lánykát,
egy szegényes gyaloghintóba és felvisszük a hegyre, abba a félig
rom-templomba és ott hagyjuk szegénykét. Reggelre aztán úgy eltűnik
onnan, hogy mégcsak a hírét se halljuk többé. Igy voltunk vele minden
esztendőben, így leszünk vele most is, a mai szomorú napunkon.

Feltette magában a vitéz, hogy egy élete egy halála, szembeszáll ő az
ellenséggel. Arról a templomról a minapi éjszakája jutott az eszébe és
kérdi a falubéliektől, hogy hallották-e _Sippejtaro_ hírét és ki-miféle
lenne.

– Hogyne hallottuk volna, – felelik. – Bátor eb a _Sippejtaro_, akárcsak
egy levente. A _dájmió_ egy embere lakik itt a közelünkben, annak a
kutyája az a jó _Sippejtaro_. Csak a gonosz embert bántja az, a jót
pedig megvédelmezi; de bikányi is ám az ereje, hát még a bátorsága.

Nem kérdezget többet a levente, hanem siet a faluba és beállít a kutya
gazdájához.

– Add kölcsön a kutyádat, – mondja neki, – reggelre visszahozom, jótett
lesz érte a jutalmad.

Nem szívesen adta az ember, de mégis csak odaadta. Nagy volt a vitéznek
az öröme, hogy elindulhatott avval a kutyával. Legelsőbb a lány
szüleihez tért be és meghagyta nekik, hogy ne csináljanak semmit, hanem
őrízzék a lányukat és mégcsak ki se engedjék a házból.

– Hát a ládával mi lesz? – kérdezik tőle.

Abba meg _Sippejtaro_t ültette be, aztán betakarta és egy pár falubéli
legénnyel viteti fel a hegyre, be a félig rom-templomba, az oltár
közelébe. Még jóformán le se tették a ládát a legények és úgy inalnak
vissza a templomból, mintha ördögök kergetnék őket. Úgy remegtek attól a
félelmetes hegyi kísértettől. Csak a levente maradt ott a kutyával és
várta a várandókat. Éjfélig várakoztatták a türelmét.

A teli hold volt ismét az égen és amint ráderengett a templomra meg a
környékére, egyszerre csak ott a macskacsapat megint, akár az éjféli
kísértetek. Középütt egy félelmetes nagy fekete kandúr, szeme szikrákat
szór, szája tajtékot túr és olyat bődül a hangja, akár a mennydörgés
csattanása. Megsejtette a levente, hogy ez a kandúr a hegy ördöge, a sok
macska meg a fajzatja.

Amint meglátta a szörnyeteg a ládát és áldozatát gondolta benne,
örömében egyet ugrik, körülvíjogja, körülugrándozza, nagy fogait
csattogtatja, tűzszemeit lobogtatja és úgy ráveti magát a ládára,
reménybeli prédájára, hogy darabokra töredez a deszkája. Emberére talált
ezúttal.

Nekiugrik _Sippejtaro_ és vasfogával, vaskarmával úgy beleragad a
kandúrba, hogy belekábul az ördög fajzatja és csak úgy ordíttatja a
félelme meg a fájdalma. Előugrik a jó vitéz is és karjának egy
csapásával, kardjának egy vágásával olyat nyisszant a kandúron, hogy
porba hull a feje. Elhül a sok gonosz macska és torkukba akad a hangjuk.
Ijedtükben ott ragadnak és nézik urukat a nagy kandúrt, hol a testét,
hol a levágott fejét.

Mind egy szálig ott pusztultak. _Sippejtaro_ megragadja, a vitéz meg
levagdossa. Halálos csend a templom körül, vége lett a kísértésnek.

Visszatérnek aztán a faluba, be a lányék kunyhójába, szabaddá lett már
az útja. Aztán újra elindulnak és apraja-nagyja a falunak, mind kísérik
_Sippejtaro_t, úgy viszik a gazdájához.

A vitéz meg fogja a kardját, szedi-veszi a cókmókját és indul ismét
nagyvilággá, hogy szerencsét próbáljon és segítsen a segítendőkön.



A felemás szarvas.

Nagy vadaskertje volt az egyszeri templomnak, szarvasok ütöttek benne
tanyát, istennek szép szarvaskái. Legerősebb a _Nagyszarvú_ volt
közöttük, mert az ő agancsai voltak a legvastagabbak és az ereje is ahoz
képest. Csak az esze, az jóval kurtább volt a többiénél.

Sétára indul egy nap a _Nagyszarvú_, utána a pajtásai a többi szarvas,
hogy mulassanak vagy egyet a szép nagy erdőben. Csupa jávorfa volt a
hegyeken és veresedőben voltak már a levelei, ősz felé járt az idő.
Gyönyörködtek a szép veres színben és leheveredtek a nagy fűbe, hogy
pihenőt tartsanak és falatozzanak miegymást. Rizsbort is hoztak
magukkal, megmelegítették és iddogálni kezdtek belőle. Ki módjával, ki
azon felül. Italos volt egy kissé a _Nagyszarvú_ és egy-két pohár nem a
világ, ugyancsak újrázgatta őket. Addig-addig, míg hamarosan beleszokott
és úgy megeredt a kedve, hogy ami világ, mind az övé lett.

– Hej cimborák, – kurjantja el magát a _Nagyszarvú_, – az ég alja
pirosodik, tenger színe bíborodik, jávorfácska levelecske, egyre jobban
veresedik. Akárcsak a mennyországban, ott se lennék boldogabban.
Boncasszonyok táncát látom, ha látom hát én is járom.

Azzal talpraugrik a _Nagyszarvú_ és illegeti magát a tánchoz.

– Hát csak járjad, – biztatja az egyik pajtása, – mi majd nótázunk
hozzá.

Táncra perdül a _Nagyszarvú_ s énekel is hozzávalót; veszett kedve
kerekedik s jókedvében így nótázik:

– Szarvasok a hegyek alatt, veres jávorfácskák alatt, rizsbort isznak
iddogálnak, jávormódra pirosodnak. Perdülj egyet két-két lábam, szarvaim
már el se bírom. Ha szarvam nem lenne nekem, még jobb kedvem lenne
nekem. Csuhaj szarvam, fuss el tőlem!

Úgy belemelegedett a _Nagyszarvú_ és úgy a fejébe szállt az itóka, hogy
lassan-lassan beleszédült és lehanyatlott a földre. Félrészegen,
féljózanon, félig ébren, félig alva, egyre csak azt kurjogtatja:

– Ha szarvam nem lenne nekem, még jobb kedvem lenne nekem. Csuhaj
szarvam, fuss el tőlem!

Becsukódtak aztán a szemei és úgy elaludt az erdőben, hogy se jávorfa,
se két szarva, mintha sose látta volna. Nézik a pajtásai a
_Nagyszarvú_t, a holt részeget és ugyancsak nevetgélnek rajta.

– Terhére van a két szép szarva, – szólal meg az egyik, – szabadulni
szeretne tőle. Pedig azért szarvas, hogy szarva legyen. El is kéne tőle
venni, ha annyira únja és útjába is van neki.

Irígyelte a sok szarvas a Nagyszarvú szép agancsait és rossz néven
vették a beszédjét. Mind azt mondta, hogy ne legyen hát, ha nem kell
neki.

– Mit mondunk majd, ha felébred? – kérdi az egyik szarvas.

– Azt mondjuk, hogy Isten büntetése. Amilyen egyűgyű, akár el is hiszi.

– Akkor hát lássunk hozzá, – hagyják helybe a többiek. Odarohannak az
alvóhoz, letörik a szarvait és viszik magukkal a tanyájukra, a templom
védelme alá.

Szarvatlan lett a _Nagyszarvú_ és olyan mély volt az alvása, hogy még a
szarvaira sem ébredt fel.

Estére fordult az idő és szél kerekedett a hegyek közt. Felébred a
szarvatlan a nagy hidegre, nagynehezen feltápászkodik, egyet-kettőt ásít
és azt se tudja, hogy hol és mint van. Megdörzsöli a szemeit, szétnéz és
lassan-lassan eszébe jut a jávorerdő is, a sok rizsbor is, meg a
mulatozása is.

– Hova lettek a pajtásaim? – csudálkozik szemmeresztve. – Bíz azok
kereket oldtak, – gondolja magában és neki kászolódik, hogy indul ő is
hazafelé, mert jó későre járt már az idő.

– Ni, mily könnyű lett a fejem, – esik nagy gondolkozóba és amint
hozzákap a fejéhez, hát nagy Isten, hült helye a két szarvának,
ágas-bogas agancsának.

– Tyű, a teremtését neki, az áldóját jávorfáját. Nagyon sokat
táncolhattam, táncközben ejthettem le, – szól a szarvas megszeppenve.

Nekiindul, hogy megkeresse, de hiába keresi, hiába szaglássza, oda a
szép agancsocska. Siet haza a tanyájára és szívszorongva kérdezgeti
emettől is amattól is:

– Nem láttátok szarvaimat? Nem tudjátok, hol hagytam el?

Mégcsak nem is felelnek neki a pajtásai. Odaszalad az egyikhez, aztán
oda egy másikhoz és kérő szóval rimánkodik:

– Te is ott voltál az erdőben, úgy-e pajtás?

– Ott én, – feleli neki az egyik.

– Nem láttad a szarvaimat?

– Láttam bíz én.

– Miért nem mondod, hogyha tudod? Több órája, hogy keresem, tűvé tettem
az egész erdőt s nincs rá mód, hogy megtaláljam. Mondd ha tudod, merre
vannak?

– Azt ugyan már meg nem kapod, – mondják neki úgy foghegyről. –
Táncoltál meg énekeltél és duhajkodva azt mondtad, hogy terhedre van a
két szarvad és ha meg nem lenne neked, még jobb kedved lenne neked.
Megharagudott rád az istenkénk, elvette a szarvaidat és így szólt
hozzánk szarvasokhoz:

– _Nagyszarvú_ nem szarvas többé, szarvai sincsenek többé; ló lett most
már ő belőle, menjen el a lovak közé.

– Most hát mehetsz a lovak közé, ott a helyed ezentúl, – mondják neki a
volt cimborái.

Aj, megijedt a szegény szarvas. Eltünődött aztán egy darabig és hitelt
adott a szarvasok szavainak.

– Lóvá tették szegény fejem, – sóhajt egy nagyot, – lovak közt kell
helyt keresnem.

Megnyugodott szomorú sorsában és indul a templom mellől a szérűre, a
többi lovak közé. Odaér egy kis idő mulva és így szól hozzájuk:

– Cimborátok lettem, fogadjatok magatok közé.

Furcsállották a lovak a formáját, mert lónak egy kissé alacsonyka volt,
szamárnak a fülei voltak aprók, kutyának meg ostobácska volt az arca.
Csudálkozva néz rá a sok ló és megszólal az egyik, a legnagyobbik:

– Mifajta vagy voltaképpen?

Restelkedik a szarvas és lófajtának vallja magát.

– Kicsiny vagy te lónak, pajtás, – felelik neki.

– Talán akkor szarvas vagyok, – mondja rá a szarvatlan.

– Hol vannak a szarvaid, ha az vagy? – kérdik tőle megütődve.

– Szarvas voltam, most szarvatlan, – feleli nagy komoly hangon.

– Bolondokat beszél össze, – mondogatják egymásnak és nézik jobbról,
nézik balról, hol elülről, hol hátulról.

– Mégis csak szarvas lehetett valamikor, – súgják oda egymásnak – és
odavesztek valahogy a szarvai. Most meg ló szeretne lenni. Eh, fogadjuk
magunk közé, ha nem másért, hát tréfáért.

– Jó lesz bíz a, – mondogatja a sok csida.

Megszólal a legidősebb, valamennyi okosabbja:

– Ha mindenképpen azt akarod, nem bánjuk ha itt is maradsz. Csakhogy
ni-ni, hol a sörényed, pajtás?

– Sörény? Azt se tudom, mi fán terem, – csudálkozik a volt szarvas.

– Hosszú szőr a nyakad mentén, az a sörény, – magyarázza neki lópajtása.

– Bizony nekem nincs sörényem, – mondja a szarvas.

– Hogyha nincsen, majd adunk mink.

– Jó lesz bíz a, – szól a szarvas s nyujtja is már a tarkóját.

Kapják magukat a lovak, szőrszálakat húzgálnak ki a farkukból és
átültetik a szarvasra. Bőg a szarvas nagy kínjában, de türelemre intik
és no még egy szál, no még egyet és kész a szarvas szép sörénye.

– Lóvá tettünk, – mondják neki s úgy nevetnek, nevettükben nyerítenek:
_nyi-hi-hin, nyi-hi-hin_.

– Nyeríts te is ha már ló vagy, ne pedig bőgj, – biztatják a cimborái.

– _Hi-hi-hin, hi-hi-hin_, – próbálja a szarvas a nyerítést.

– Nem úgy pajtás, – mondják neki, – _nyi-hi-hin, nyi-hi-hin_.

Újra megpróbálja a szarvas és nyeríti, hogy: _pi-pi-hin, pi-pi-hin_.

Megint nem jól csináltad te ostoba, nem fog az eszed néked, – korholja a
sok ló.

– Hát nagy terhet tudsz cipelni, nagy utakat meg tudsz tenni? –
faggatják az új pajtások.

– Megpróbálom, hátha tudom, – feleli a szarvas.

Rátesznek vagy öt-tíz zsákot, lóheréset meg szénásat és biztatják, hogy
gyí te fakó.

Ám hiába biztatgatják, nem szokta meg ezt a munkát, nem bírta a teli
zsákot. Alighogy egy-kettőt lépett s már kiáltoz: jaj be nehéz.
Megroggyantak a térdei s egy-kettőre összeesett.

– Ó, mihaszna lusta állat, – kiáltja a sok ló, – nem vagy te miközénk
való. Botot fognak jó vastagot és úgy helybehagyják a szegény szarvast,
hogy hol nyerített, hol meg bőgött. Úgy eliramodott tőlük, mintha sose
látta volna őket.

– _Nyi-hi-hin, nyi-hi-hin_, – nyerít a sok ló és jót nevetnek a
szarvason, ezen a nagy felemáson.

Szegény szarvas fut eközben, templom felé húzza szíve. Oda szeretne
visszajutni, a templom szép vadasába. Szarvas bíz ő, gondolja magában,
hogy juthatna a szarvához? Könyörög majd istenének, hátha megsegíti.

Odaér a templom elé, meghajlik az oltár előtt s tiszta szívből
imádkozik.

– Ó, istenkém teremtőcském, add vissza a két szarvamat, ágas-bogas
agancsomat, bocsásd meg a nagy bűnömet, a minapi beszédemet.

Arrafelé jártak épp a pajtásai, a minap esti szarvasok és megsajnálták a
_Nagyszarvút_.

– Adjuk vissza a szarvait, – mondogatják egymásnak, – megbánta amit tett
s fohászkodik istenéhez.

Azzal elmennek a szarvakért, elhozzák a templom elé és leteszik a
szarvas mellé.

– Meghallgattál jó Istenkém, – kiált fel nagy örömében és ott mellette
két nagy szarva, ágas-bogas agancsosa. Fogja és felrakja magára.

Úgy oda volt az örömtől meg a boldogságtól, hogy a sörényét is magán
felejtette és a szarvat, a két szarvat, jobbfelőlit baloldalra,
balfelőlit jobboldalra, visszájára tette vissza.

Igy járt-kelt a templom körül, Isten-ember csudájára és mosolygott aki
látta, nevetett a sok pajtása. Lónak szarvas, szarvasnak ló, a világ
csúfjára való.



Férjemuram a vásáron.

Mélyen alszik férjemuram, jóllakottan, nyugalomban. Felesége még
mélyebben, éjszakai csendességben.

Egyszerre csak felriad az ember, a felesége szava zavarta fel. Pedig
csak álmában duruzsolgatott az asszony, mintha szóbeszédje lenne
valakivel.

– Ébredj asszony, – kiált rá az ura – mi lelt, hogy még éjszaka sincs
pihenője a nyelvednek?

Édesded álmából hökkent fel a némber és tétován hallgat az ura szavára.

– Mi lelt? – kérdi még egyszer az ura – hogy még álmodban is
lefetyelgetsz? Mit álmodtál, hogy álmomban engem is felriasztottál?

Kelletlen az asszony szava, kedvetlen a szó szólása.

– Furcsa álom az én álmom, – mondja végül – kár a szót rávesztegetni.

– De csak mondd el, – szól az ura s addig nincsen neki nyugta,
addig-addig zsémbelődik, erősködik, zsörtölődik, míg az asszony
vállvonással elő nem áll az álmával:

– A helységben sétálgattam, boltból-boltba kukkantgattam s amint tél-túl
járok-kelek, jobbra-balra tekintgetek, hát egy boltnak az ajtaján, ez az
írás áll a fáján:

– Férfi ember, férjnek való, benn a boltban található; olcsóbb, drágább,
mindenféle, szépnövésű, hitványféle.

Elcsodálkozik az ember, hogy lám-lám, még a férfiak is vásárra kerülnek
immár.

– Beléptél a boltba úgy-e? – kérdezi az ura tőle.

– Be is léptem, szét is néztem, jaj de furát láttam ott benn, – szól az
asszony vidám hangon. – Szép szál férjek egysorjába, eladásra
kimustrálva; ezer _szen_ darabja ára.

– Volt-e olyan derék mint én? – kérdi férjemuram hetykén.

– Mind különb volt náladnál is, daliább is, szálasabb is, – szól az
asszony fitymás hangon.

Egyet hümmög férjemuram.

– Hát a többi milyen is volt? – kérdi csak úgy az emberünk.

– Több jóképű egysorjába, a javából kimustrálva; ötszáz _szen_ darabja
ára, – feleli az asszony fennen.

– Olyan tán csak én is volnék, – szól az ura sértődöttként.

– Különb az még náladnál is, csinosabb is, szálasabb is, – szól az
asszony gúnyos hangon.

Mélyet hümmög férjemuram.

– Milyen vajjon az olcsóbbja? – kérdi halkan férjeura.

– Sok volt még ott egysorjába, közepese kimustrálva; száz _szen_ egy
darabja ára, – szól az asszony nyugodt hangon.

– De már ennél különb volnék, úgy-e asszony? – szól az ura fojtott
hangon.

– Különb az bíz náladnál is, helyesebb is, szálasabb is, – szól az
asszony mosolygósan.

Nagyot hümmög férjemuram.

– Még olcsóbbat is láttál tán? – kérdi ura, alig szólván.

Hamisat néz az asszonyka, felelete gúnyosocska:

– Magadfajta egy rakáson, tizesével a vásáron; egy vevőnek tíz is járja,
tíz garas _(szen)_ a tíznek ára.

Szót se szól a jámbor gazda, úgy tesz, mintha már aludna.



A varázstükör.

Egyetlen egy lánya volt az egyszeri apának és anyának. Útra készülődik
egy nap az ember és mielőtt elindult volna, így szólt a feleségéhez:

– Rövidesen visszatérek, de addig is vigyázz a házra meg a lánykánkra.
Finom a lelke, csínján bánj vele.

– Ne aggódj, – feleli a felesége, – rendben találsz majd mindent.

Gyermek volt még a lányka és búcsúzáskor arra kérte az apját, hogy egy
bábut hozzon neki az útról. Megcirógatja az ember a lányát, elbúcsúzik a
családjától és útrakel.

Telik-múlik az idő és egy szép nap, amint kinéz a lányka a kapun, nagy
lelkendezve szalad vissza az anyjához, hogy jön az édes apja.
Kiszaladnak a házból és meglátják a közeledő embert. A lányka odaszalad
az apjához, az asszony meg sírni kezd nagy örömében.

– Rendben van minden? Nem történt semmi bajotok? – kérdezi az apa.

– Mindketten jól vagyunk, – feleli az asszony.

– Hoztál bábut apám? – kérdi vidáman a lányka.

[Illustration: A varázstükör.]

– Itt a bábud, – mondja az apa és odaadja a játékot a lányának.

– Neked is hoztam valamit; találd ki, – szól a feleségének.

– Övet hoztál? – kezdi találgatni.

– Nem azt, – mondja az ember.

– Talán cipőt?

– Azt sem, – mondja az ura, – sokkal különb annál az ajándékom.

Azzal elővesz egy tükröt és odaadja a feleségének. Sose látott még az
asszony tükröt és azt se tudta, hogy mit kezdjen el vele.

– Mit csináljak ezzel a tükörrel? – kérdi az asszony.

Mosolyog az ura és azt mondja neki:

– Ha belenézel, meglátod magadat benne. Asszonynak kell, hogy legyen egy
tükre, mert a lelkét is ott látja meg benne.

– Vigyázok majd rá, akár a lelkemre, – mondja az asszony és elteszi egy
ládikójába.

Jócska idő telt el azóta, már tizenhat esztendős lett a lányka. Betegség
szállta meg egy nap az asszonyt és hiába a sok orvos, hiába a sok
imádkozás, csak nem fordul a baja jóra. Az ágyához hívatja egy nap a
lányát és azt mondja neki:

– Sokat bajlódtok velem, sok gondot okozok nektek. Mielőtt meghalnék,
egy ajándékot szeretnék neked adni. Ott van a ládikómban, hozzad csak
elő.

Hiába szabadkozik a lánya, hogy így felépül a bajából, úgy jóra fordul
majd minden, elő kellett venni a ládikót és odanyujtotta az anyjának.
Kinyitotta az asszony, elővette belőle a tükröt és így szólt a lányához:

– Még jóformán gyerek voltál, mikor ezt a tükröt kaptam az apádtól. Ha
majd meghaltam és ha látni akarsz, nézz bele ebbe a tükörbe és mindig
megtalálsz benne. Aztán átadta a tükröt a lányának és csendesen elhúnyt.

Nagyon megsiratták a szegény jó asszonyt, eltemették és azóta
búbánatban, szomorúságban töltötték idejüket.

Gyorsan repült eközben az idő, de sehogy se tudott a lányka
megvigasztalódni. Eszébe jutott egy nap a tükör, előveszi és amint
belenéz, azt hiszi, hogy az anyját látja benne.

– Anyám, édes anyám, – kiáltja el magát és egyre csak a tükörbe néz,
mintha az anyjának látná benne a lelkét.

– Ha majd elővesz a bánkódás, – gondolja magában – és senki se lesz
mellettem, csak a tükörbe kell néznem és itt lesz anyám a közelemben.

Örvendez a lányka, múlóban a bánatja és reggel, ha felkel, este, ha
lenyugszik, előveszi a tükröt, belenéz és lassan-lassan megnyugszik,
megvigasztalódik.

Megint telik-múlik az idő és történik egy napon, új anya kerül a házba.

– Jó anyát kapsz, – mondja az apja a lányának, – szót fogadj neki,
akárcsak a tulajdon anyád lenne.

Megörült a lányka az új anyjának, mindenkép a kedvébe akart járni. De
hiába, mégis csak a mostohája volt és sehogy se tudta a szívét
megnyerni. De meg rosszlelkű is volt az asszony és irígy szemmel nézte a
jóságát is, a fiatalságát is. Jól esett a lelkének, ha megszólhatta és
mindenképpen csak szabadulni akarna tőle.

Könnyezni kezd egy nap a rosszlelkű és azt mondja az urának, hogy jobb
lesz, ha elválnak egymástól.

– Az istenért, – ijedez az ura, – tán csak nem bántott meg valaki, avagy
tán rám úntál?

– Szívesen élnék veled továbbra is, – folytatja az asszony a pityergést,
– de ha a házadban maradnék, akkor el kellene rövidesen pusztulnom,
időnap előtt.

– Hogy-hogy? – kérdi megütődve az ember.

– Úgy, – feleli az asszony, – hogy a lányod egyre csak azon imádkozik,
hogy mielőbb meghaljak.

Nem ad az ura hitelt a szavának.

– Ha nem hiszed, – mondja az asszony, – menj be hozzá a szobájába és
meglátod a varázslását.

Már régóta feltünt volt az apjának, hogy szótalan egy idő óta a lánya és
ha csak szerét ejtheti, a szobájába zárkózik. Pedig csak a mostoha miatt
volt oly szomorú a lánya és ha rossz szót hallott tőle, a szobájába
zárkózott és anyja után sirdogált. A tükre volt az egyetlen
vigasztalója, abban panaszkodott el az anyjának.

Épp a kezében volt megint a tükör, amint benyit hozzá nagyhirtelen az
apja. Ijedtében fogja és a hóna alá rejti a tükröt.

– Mit csinálsz itt egymagadban? – rivall rá az apja, – mit dugdosol
előlem?

Búsan néz a lány az apjára és nagy fájdalmában egy árva szó nem sok,
annyi se tud kijönni a száján.

– Igaza van anyádnak, – folytatja az apja. – Te csak a rosszát akarod és
a halálát kívánod szegénynek.

Csak úgy sápadoz a szegény lányka és nem tudja, hogy mit feleljen az
apjának.

– Mit dugdostál előlem, mikor benyitottam hozzád? – kérdi szigorúan az
apja.

Odanyúl a lány a hóna alá, előveszi a tükröt és odanyujtja az apjának.

– Hisz ez az anyád tükre, úgy-e? – mondja meglepődötten az apja.

– Az, – feleli a lány. – Őt nézegetem benne és megvigasztalódom a
látásán.

– Az anyádat a tükörben? – csudálkozik az apja.

– Igen, az anyámat a tükörben, – feleli a lány. – Ime nézzed,
megláthatod te is őt benne.

Azzal nyujtja feléje a tükröt és elmondja neki az anyja utolsó szavait,
amiket a halálos ágyán mondott volt neki.

Nézi az apja a lányát, mélyen belenéz a szemébe és azt mondja neki:

– Szegény ártatlan lánykám, most már megértettem mindent. Nem bíztam
benned és nem is sejtettem, hogy ily gyengéd a szíved és nemes az
érzésed.

A mostoha eközben kinn hallgatódzott az ajtónál és igazi könnyekkel a
szemében, úgy nyit be hozzájuk:

– Mindennek én vagyok az oka, – mondja nagy bűnbánóan, – mert
barátságtalan voltam a lánykádhoz és nem értettem meg a jó szívét.
Bocsássátok meg az én nagy bűnömet.

Öröm meg boldogság szállt ismét a házba és ha belenézett a lány a
tükrébe, ott is csak boldog arcot meg boldog lelket látott.



Csitteg-csattog, libeg-lobog.

Élt egyszer, valahol messze, erre meg amarra, egy éltes házaspár. Egy
nagy hegy volt a közelükben, azon meg egy gonosz kis borz ütött volt
tanyát.

Amint a hegyen járt-kelt egy nap az öreg ember, rábukkant a borzra;
megfogta, jól összekötözte és vitte haza a házikójába, be egyenesen a
fészerbe. Ebben a fészerben volt az öregék gabonája, itt őrölgetett az
öreg asszony.

– Valahogy szabadjára ne ereszd ezt a borzot, – mondja az öreg a
feleségének és azzal indul elfelé, hogy dolga után lásson.

A ravasz borz eközben azon törte a fejét, hogy mimódon menekülhetne meg.
Hízelgő a szava, édeskés a beszédje, úgy rimánkodik az öreg asszonynak.

– Nem tehetem, – feleli az öreg asszony, – nagyon rámparancsolt az uram.

Épp őrölgetett az asszony, már-már fáradoztak a karjai.

– Oldd meg ezt a kötelet, – kezdi megint a borz, – inkább segítek neked
a munkádban.

Ki volt már merülve az öreg asszony, a borz meg addig nógatta, addig
instálta, míg megesett rajta a szíve és szabadon eresztette. Jót
nevetett magában a borz és így szólt az öreg asszonyhoz:

– Add ide azt a mozsarat, hadd őrlöm meg benne a gabonádat; te csak azon
igyekezz, hogy a kihulló szemeket felszedegesd és visszadobjad a
mozsárba. A többi aztán az én dolgom.

Nem nagyon értett a borz a dologhoz, bizony sok szem hulldogált ki a
mozsárból. És amint le-lehajolgatott az öreg asszony, hogy felszedegesse
a szemeket, kapja magát a borz, megemeli a mozsártörőt és agyonüti vele
az asszonyt. Aztán se szó, se beszéd, öreg asszonnyá vedlik át a borz,
előveszi a halottat, a húsából levest főz és úgy várja haza az öreget.

Jön nagy baktatva az öreg, a borzból lett öreg asszony meg fogadja,
mintha ő lenne a felesége.

– Hol van az a borz? – kérdi az asszonytól.

– Megöltem azt a gonosz állatot, – feleli a borzból lett asszony, –
levest főztem neked a húsából; akár már meg is kóstolhatod.

– Fürödni kellene elébb, – mondja az öreg, – de már alig várom, hogy
megkóstoljam a levesedet. Tálald csak elő hamar, mert éhes vagyok.

Eléje terül az asztalka és rajta a párolgó leves. Belekóstol az öreg és
mondja, hogy milyen furcsa az íze meg a szaga.

– Ilyen szokott a borz levese lenni, – feleli neki a borz-asszony.

Hitt is az ember a szavának meg nem is és ímmel-ámmal ugyan, de
bekanalazta a tál levest. Amint megpihen aztán az ember, elibe áll az
asszonyképű állat és azt mondja neki:

– No te öreg ember, a feleséged húsának etted a levesét, ott a csontja
az asztal alatt.

És abban a pillanatban megint borzzá lett az asszony s ill a berek, úgy
eliramodik az öreg elől, akárcsak a szélvihar.

Nagyot rémül az öreg és odanéz az asztal alá. Hát ott a szegény felesége
sok csontja. Úgy erőt vett rajta a nagy borzalom, hogy fájdalmában egész
nekikeseredett és keservesen sírni kezdett.

Egy nyulacska élt az öregeknél, meghallotta a gazdája nagy sírását,
zokogását. Odaszalad az öreg emberhez és kérdi tőle a bánatját. Mindent
elbeszél neki az öreg, úgy ahogy megtörtént a dolog.

– Na gazdám, – mondja a nyulacska, – most én rajtam a sor, végére járok
én annak a gonosz borznak.

Másnap, alighogy pitymallott, siet a nyúl a hegy felé, ahol a borz
szokott volt tanyázni. Rőzsét kezd szedegetni, mintha csak ez lenne a
dolga.

Megpillantja a borz a nyulacskát és odalépeget hozzá:

– Jó reggelt nyuszika-pajtás, miben fáradozol ily kora reggel?

– Rőzsét szedegetek, – feleli a nyulacska. – Ha akarod, te is
szedegethetsz vagy egy kosárra valót.

Nekilát a borz és ő is szedegeti a száraz ágakat. Jó sokat
összerakosgattak és felét a borz, felét meg a nyúl veszi a hátára, úgy
indulnak lefelé. Elül ment a borz, a nyúl meg a nyomában.

Amint mennek-mendegélnek, egyszerre csak azt hallja a borz, hogy
csitteg-csattog valami mögötte. Hátraszól a borz, hogy mi az, ami úgy
csitteg-csattog.

– A hegy, – feleli a nyulacska.

Pedig annak a csattogása hallatszott, hogy a nyúl kovát meg acélt vett
elő és tüzet csiholt belőle.

Megint csak tovább haladnak lefelé. Most meg azt veszi a borz észre,
hogy libeg-lobog valami.

– Mi az, ami úgy libeg-lobog? – kérdezi a borz.

– A hegy, – feleli a nyulacska.

Pedig annak látszott a lobogása, hogy a nyúl meggyujtotta a rőzsét,
azért kellett neki a kova, és az vetett lobbot. Bezzeg megijedt a borz a
lobogó láng láttára. Hát még amikor a láng a szőrébe kapott és ugyancsak
kikezdte a tarkóját meg a hátát. Nekiiramodott a fájdalmával meg a
rémületével és hazáig meg se mert állani.

Hazafelé tartott a nyúl is és egész úton azon töprengett, hogy hogyan
férkőzzék hozzá a borzhoz.

Egy nap vár, két nap vár, a harmadik nap megy a hegyre, a borzék tanyája
felé és hogy rá ne ismerjen, javasemberré változik át. Amint közeledőben
a borz tanyája, odaáll az ajtó elé és nagyhangosan rákezdi, hogy:

– Híres-neves javas vagyok, sajgó sebet gyógyítgatok.

Nagy az öröme a borznak és szólítja a javast, hogy kerüljön beljebb,
mert szüksége volna a kenőcsféléjére. Előkotorja a javas a kenőcsöt és
azt mondja a borznak:

– Tartsd a hátad komám, hadd kenegessem meg a sebedet.

Paprikát tett volt a kenőcsébe és olyan ordítozást csapott a borz tőle,
hogy a nyulacska is beleborzongott. Ott is hagyta a betegjét,
kenőcsöstül, fájdalmastul.

Hazasietett a nyulacska és addig tünődött, addig eszmélkedett, míg
hozzálát egy nap a dologhoz és egy csónakot készít magának. Elsőnek a
borz volt, aki megpillantotta és mert időközben kilábolt a bajából, nagy
kíváncsian megkérdi a nyúltól, hogy mi az, amit faragcsál magának.

– Csónakot csinálok, – feleli a nyúl, – azon evezgetek majd a folyónkon.

Tetszik a borznak a játék és kéri a nyulat, hogy neki is csinálhatna
egyet.

– Nem bánom, – feleli a nyúl, – ha majd elkészülök a magaméval, neked is
megcsinálom a párját.

Egy-két nap és elkészült a nyúl a csónakjával, még egy-két nap és
elkészült a másikkal is. A magáét fából faragta ki, a borzét meg
agyagból tapasztotta össze.

Egy-kettőre beleültek, a nyúl a facsónakba, a borz meg az agyagból
valóra és nekilódították, hogy kipróbálják a vízen.

– Most meg úgy evezgessünk, – mondja kis idő mulva a nyúl, – hogy kié
halad gyorsabban, a tiéd-e vagy az enyém.

Jól megmarkolják az evezőjüket és nekiindulnak a víznek. A fából való
persze gyorsabban síklott, az agyagból való meg lassabban és nehezebben.

Egyszerre csak repedezni kezd az egyik, a borz csónakja, a víz is
szivárogni kezd bele. Akkorát rémüldözött a borzkoma, hogy segítség után
kezd kiáltozni.

– Sülyed a csónakom, jaj, sülyed a csónakom, – kiáltozza és ugyancsak
integet a nyúl felé.

Siet a nyúl visszafelé és amint közelébe ér a borznak, megemeli az
evezőjét és olyat csap vele a borzra, hogy még nagyobbat sülyed a
csónakja.

– Fából van a nyúl csónakja, agyagból a borz csónakja, – kiáltja oda a
borznak.

Alig egy-két pillanat és merül lefelé az agyagcsónak, borzostul,
mindenestül.

Igy pusztult el a borz, így lakolt meg a gonoszságáért.



Üstöt lopott púpos varga.

Élt egyszer egy ágrólszakadt, széllelbélelt szegény szabó. Folt ha
kellett a ruhádra, bélésdarab _kimonódra_, a majsztram megfoltozgatta,
bélését megtoldozgatta. Házról-házra házalt szegény, úgy éldegélt sovány
főztjén.

Jön egyszer egy útjáról hazafelé és igyekszik a házikójába, hogy
elővegye a főzőüstjét, a rizsporcióját s megfőzze a hétrevalóját. Belép
és amint dologhoz akar látni, hát nem lába kelt az üstnek? Elhül a vér
benne, sóhajtoz a kárán a kárvallott.

– Pedig ma reggel még itt lógott, csak ma vihette el valaki, –
méltatlankodik az ember és szomorú arcával hol a rizses zsákját nézi,
hol az üstje hült helyét.

– Hogy főzöm meg rizsecskémet? Hogy eszem meg ételkémet? – szól a szabó
fejcsóválva, markát, öklét meg-megrázva.

Kenyérrel kellett szegénynek beérnie, meg egy-két csésze híg teával.
Vigyázhatott ezután már a holmijára, be is csukhatta az ajtaját, ha
elment hazulról. Csak nem került elő az üstje.

Elmult egy nap, elmult két nap, búcsút mond a harmadiknak s amint
jár-kél utcahosszat és bepillant az egyik szomszédjához, púposhátú kis
vargához, hát az üstje a sarokban, ott rejtőzik a limlomban.

– Ej ebadta púposhátú, keskenyvállú, ravaszmájú! Nem ellopja a más
üstjét, szegény ember kis készségét?

Szalad egyenest a bíróhoz és elpanaszolja neki a dolgát. Összeráncolja a
bíró a homlokát és törvény elé parancsolja a két embert, de meg a lopott
jószágot is.

– Ki az üstnek a gazdája? – kérdi a bíró a két embert.

– Enyém az üst, – szól a varga, – púpos hátán egyet rántva.

Nagyot néz a szabó a vargára s mérges szóval így rivall rá:

– Az üstömet te vitted el, nyugalmam te raboltad el; nem hagyom a
sajátomat, visszaadod a jussomat.

Rásunyít a púpos a bíróra s álnok szóval így áltatja:

– Púpos háttal, vézna testtel, hogy győzném én kis erőmmel ezt az üstöt
elcipelni, szűk vállamra ráemelni?

– Igazad lehet, – szól a bíró, ítéletét megfontoló, – nehéz az üst, te
meg vézna, tán a tiéd az üst jussa.

– Bíró uram, – mond a másik, – enyém az üst, én szerzésem. Min főzöm meg
az én rizsem?

Ül a bíró, el-elgondolkozik és amint végigmustrálja a két embert, feláll
az ültéből és azt mondja a púposnak:

– Téged illet az üst jussa, kapd válladra s vigyed haza.

Szinte megvillog a púpos szeme a nagy örömtől, ráhunyorít a szomszédjára
s kárörvendő kapzsi módon, odaugrik az üsthöz, megragadja, ráemeli a
púpjára és indulna is már vele hazafelé.

– Állj meg varga egy-két szóra, – szól a bíró parancsszava. – Púpos
háttal, vézna testtel, hogy győzöd te kis erőddel ezt az üstöt
elcipelni, szűk válladra ráemelni?

– Győzöm bíz én, hogy ne győzném? A vállamon elviszem én, – szól a púpos
hetykélkedve, alattomban örvendezve.

– Lám, lám, – szól az igazbíró, ítéletét emígy szóló, – most már győzöd,
most már bírod, erős lett a karod, púpod. Úgy-e vézna? Úgy-e varga?

Áll a púpos bámészkodvást, áll a szabó bizakodvást; úgy lesik a bíró
hangját, az ítélet döntő szavát. S szól a bíró ítélete:

– Ha már győzöd, ha már bírod s erős lett a karod, púpod, vidd az üstöt
a szabóhoz, az igazi gazdájához. Tolvaj varga, nagy mihaszna.

A majsztramnak aznap este, rizsét főzi rizses üstje; púpos varga
sopánkodik, a kóterben gubbaszkodik.



Az üstökös és a pacsirták.

Csak éjszaka ragyognak a csillagok, nappal nem is látni őket. Ez onnan
van, mert nappal a fellegek közzé bujnak és ott alusszák át nappali
álmukat.

Egy kora reggel, még alighogy pitymallott, már ágyacskáikban pihentek a
csillagok és fülig be voltak takaródzva. Egyszerre csak úgy hallják,
mintha csipogna valami mellettük. Csudálkoznak a csillagocskák és
kerekre nyitják a szemecskéiket. Kikandikálnak az ágyaikból, hát
madárkák csicseregnek, azok csiripelnek az ágyuk mellett.

– Kik vagytok ti arcátlanok? Mi itt a keresni valótok? – rivall rá a sok
csillag a madárkákra.

– Pacsirták vagyunk, hát énekelünk és mert énekelünk, hát lármát
csapunk, – kotnyeleskednek a pípjeikkel.

– Pusztuljatok innen, semmi dolgotok a tanyánkon, – fortyannak fel a
csillagocskák. – Ha pacsirták lennétek, lent énekelnétek a földön, nem
pedig a fellegek közt, közelében a kék égnek.

– Hogy mások hol énekelgetnek, azt nem tudjuk; de mi pacsirták vagyunk
és csak fenn szeretünk nótázgatni, közelében a kék égnek. Persze, ti
egész nap csak lustálkodtok, ti naplopók, ti álomszuszékok. Ragyogni meg
csillogni, azt csak éjszaka tudtok.

Igy pereg a madárkák nyelve és úgy csipognak, úgy víjognak, mintha csak
az erdőben lennének. Csak úgy forr az epéjük a heverésző
csillagocskáknak. Jól tudták a mihaszna kis madaracskák, hogy nappal nem
bujhatnak ki az ágyaikból és hol az orruk előtt repkedtek a
csillagoknak, hol meg a füleikbe csipogtak egy nagyot.

Egy üstökös volt a csillagok közt; hosszúhajú, nagyszakállú,
szűkbeszédű, komorarcú. Megúnja az üstökös a sok feleselést, a hiábavaló
csiripelgetést és rárivall nagymérgesen a madárkákra:

– Széllelbélelt arcátlanok, be hangos lett a szavatok. Azt hiszitek,
hogy minden szabad nektek és hogy azt tehettek, amit akartok?
Ellóduljatok innen, mert úgy szétütök köztetek, hogy ahányan, annyifelé
hulltok le.

Meghökkennek a pacsirták s ijedtükben elhallgatnak. Ám nappal volt már
és szűnőben az üstökös villogása. Csak éppen hogy villangatott még vagy
egyet-egyet. Elpárolog a madárkák félsze és megjön helyette a mersze.

– De fura egy öreg kócos, – sípogja a legbátrabbik és összefüttyenti a
sok pacsirtát, hogy azok is hadd mulassanak és egyet nevessenek azon a
borzason.

Előrepül a sok pacsirta és úgy körülcsiripelik a szegény üstököst, hogy
azt se tudja, hol kezdjen ki velük. Űzőbe veszi a pacsirtákat és ha
emerre kergeti őket, arrafelé röpülnek és ha jobbjával fenyegetőzik,
balja körül kerülik meg. Üstökét is rázogatja és korbácsot fon a
hajából, lengedező szakállából, csak nem tud velük boldogulni. Hiába,
sokan voltak a madarak, az üstökös meg csak egymaga. Addig-addig
kergetőznek s addig hajszolgatja őket, míg egyszerre csak elszédül,
egyet tántorodik és lezuhan az égből a földre.

Hogy kiáltozgat, hogy síránkozik a sok apró csillag. Odáig vannak a nagy
rémülettől és csakúgy zokognak mennybéli kis ágyacskáikban. A pacsirták
pedig meg is hökkentek egy kissé, meg is örültek és mind kirepül a
fellegek közül.

Lent a földön, egy kis faluban éldegélt egy öreg ember. Kimegy egy
reggel a kertjébe és amint nézegeti a virágait, egy nagy seprőn akad meg
a szeme. Ott feküdt a földön, a gyalogösvény mellett. Hosszú volt a
nyele, hosszú a seprője, hamvas meg üszkös, akár egy csóva.

– Vajjon hogy került ide ez a seprő? – tűnődik az öreg.

Nézegeti, bámulgatja és gondolja magában, hogy épp kapóra jött neki.
Lesz legalább, amivel kitakarítsa a kertjét, úgyis sok már a gaz meg a
gyom benne. Kezébe veszi a seprőt és amint ide-odaforgatja, hát
ugyancsak ámuldoz a nagy csudától. Úgy fénylik a seprő nyele, mintha
színig arany lenne; seprője meg sziporkázik, hol megcsillan, hol
szikrázik.

– Alighanem az ördögök szigetjéről való, – örvendez az öreg s
csillogtatja az ezüstjét, villogtatja aranyszínét.

Hozzálát vele a munkához és úgy fogott a seprő, hogy egy-kettőre
végigtakarította vele a nagy kertjét. Leül aztán a fa alá, hogy
megpihenjen az árnyékában. Előveszi a dohánykészséget, teletömi a
pipáját, rágyújt és hol a füstöt eregeti, hol a seprőt nézegeti. Mikor
aztán kialvófélben volt a pipája, kiveszi a szájából és amint veregeti
belőle a bagót, egy parázsdarabka, hogy, hogy nem, a seprőre talált
esni. Nagyot serceg a seprő és olyan nagy láng csap ki belőle, hogy a
szeme is belékáprázott az öregnek. Felpattan az ültéből és úgy inalgat
elfelé, hogy a lába is alig bírta.

– Vajjon mi lelhette azt a seprőt? – tűnődik a megszeppent öreg és amint
ijedezve hátrafelé pislog, még nagyobb a rémüldözése. Mintha egy nagyot
ásítana az a seprő és egyszerre csak mintha talpraállott volna. Serceg
aztán még egyet, még kettőt, még többet, aztán lángra lobban, tűzbe
vedlik és fel az ég felé, akárcsak egy szárnyas madár.

Elkiáltja magát az öreg, összeszaladnak a szomszédjai.

– Mi baj, öreg apó? – kérdezik a sápadozót. Lelkendezve beszéli az öreg:

– Seprő nyele tüzet fogott, itt előttem talpra ugrott; rájött a nagy
mehetnékje, égfelé repülhetnékje.

Sorjába elmondja az öreg, hogy mi minden történt vele a kertben.
Elképpedve hallgatja a sok ember és nézik a csillogó üstököst, csak úgy
szikrázik fentről a csóvája.

Pacsirták repültek el a kert felett, a minapi kis rendbontók. Utána
repültek volt az üstökösnek, amint ájultan alázuhant és jót nevettek
később, hogy seprőnek nézte az öreg ember.

– Ha nincs az a kis parázsdarab, – mondja az egyik, – sose tért volna
többé magához.

– Örök életére seprőnek maradt volna, – hagyja helybe egy másik.

– Mégpedig a mi hibánkból, – csicsergi egy harmadik.

Összeverődnek aztán és repülnek ismét az ég felé. Énekelnek,
fütyölgetnek, de jól vigyáznak ám, hogy meg ne zavarják a csillagok
nyugalmát.

– Miénk a nappal, – mondják, – a csillagoké meg az éjjel.



A bambuszlányka.

Egy öreg házaspár élt egyszer egy helységben. Az volt az embernek a
foglalatossága, hogy reggelenként kijárt a bambuszerdőbe, bambusznádakat
vagdosott le és kosarakat font belőlük. Ezzel tengődött öregségében.

Megint kiment egy reggel az erdőbe és amint nézi a bambuszokat, hogy
melyikét vágja le elébb, hát ott ragyog fel előtte az egyik, mintha csak
világítana a szára. Elálmélkodik az öreg és alighogy hozzá mer nyulni.
Nagynehezen nekigyűrkőzik, kitépi azt a bambuszt és siet vele haza a
kunyhójába. Otthon megint a kezébe veszi, forgatja jobbra, forgatja
balra és amint mindenfelől nézegeti, egyszerre csak egy lányka ugrik ki
belőle. Olyan nagy volt mint a hüvelykem, tán még annál is kisebb.
Meghökken az öreg és ha rá nem mosolyogna az a csöppség, még tán el is
szaladt volna tőle. Siet az öreg a feleségéhez és mutatja neki a kis
csudát.

– Majd nagyobra növesztjük mi, – biztatja az urát a jó öreg asszony és
úgy etetik-itatják, úgy csucsujgatják, szeretgetik, hogy minden napra nő
egy-egy kevéskét. Alig egypár hónap és olyan nagyra cseperedett, hogy
akár nagylány számba is mehetett volna. Hát még a nagy okossága meg az a
ragyogó szépsége. Nem is olyan volt ő, mint más ember lánya. Csuda volt
ahogy meglett, csuda volt ahogy megnőtt és aki ránézett, mind
rajtafelejtette a szemét.

Megint megy egy reggel az öreg az erdőbe, a bambuszai közé. Válogat
bennük, hogy melyikét vagdossa le elébb és amint nézegeti őket, hát
megint ott ragyog fel előtte az egyik, mintha csak világítana a szára.

Veszi a bambuszt, siet vele hazafelé és amint kettévágja a szárát, hát
csak úgy potyog ki belőle a töméntelen sok arany. Alig győzik
összekaparni, annyi hullott ki belőle.

– Azért az a sok arany, – mondja az öreg ember felesége, – hogy
felnevelhessük a lányunkat és hogy semmibe se lásson szükséget.

Hozzá is láttak az öregék a jómódhoz. Olyan egy palota épült a viskó
helyett, hogy a _dájmió_é se volt különb, de még a _mikádó_é sem.
Szolgálója volt a lánynak, ahányat csak akart; ruhája, amilyet csak
kívánt. Ragyogott is benne a szépsége, akár csak a mennybélieké.

Nagy lett a híre a bambuszlánynak, még a városokban is tudtak róla.
Megmozdul a sok levente, a sok vitéz _szamuráj_ és mind odaözönlik a kis
helység felé, hogy lássák a nagy csudát és hogy szerencsét próbáljanak
vele. Csak úgy félvállról, ha beszélt velük a lányka. Pedig mind el
szerette volna venni, de egyik se igen kellett neki. Aztán meg olyan
különöseket kívánt tőlük.

Beszélünk majd róla, – mondja az egyiknek, – ha elfogod a mennydörgő
Istent és idehozod hozzám.

– Beszélünk majd róla, – mondja egy másodiknak, – ha elhozod a virágot a
paradicsom kertjéből.

– Beszélünk majd róla, – mondja egy harmadiknak, – ha elhozod azt a
dobot, amelyik magától tud dobolni.

Ámúlt-bámult a sok levente, hogy milyen csudadolgokat is kíván az a
lányka. Pedig akadtak ám olyanok is, hogy nekimentek a nagyvilágnak s
így megteljesedhetik a kívánsága. Hegyek, rengetegek közé tévedtek, sík
tengerekre merészkedtek és vagy tértek onnan vissza, vagy nem.

Egész a _mikádó_ig jutott el a bambuszlányka híre.

– Azt beszélik, – mondja egy nap a főembereinek, – hogy ritka lány az a
bambusz szülöttje, hogy párja nincs a szépségének meg az okosságának.
Megnézem én rövidesen és ha arra való, bíz én feleségül veszem.

Útra kél másnap a _mikádó_ és csatlósok előtte, csatlósok utána, úgy
érkezik meg a kis helységbe, a bambuszlánykáék nagy palotájába. Bíz az
még az övénél is különb volt. Előhozzák a lánykát és amint megpillantja
a _mikádó_, szinte elbűvölődik a nagy szépségétől.

Boldogan néz rá a lánykára és azt gondolja magában, hogy azért nem
akarhatott eddig senkit, mert _mikádó_ felesége szeretne lenni. Odalép
nagybüszkén a lánykához és azt mondja neki:

– Eljössz velem a palotámba, feleségül veszlek.

Lesüti a lányka a szemeit és azt feleli a _mikádó_nak:

– Boldog lennék, ha a _mikádó_ felesége lehetnék, ha ugyan lehetnék.

– Miért ne lehetnél, ha én is úgy akarom, – kérdi csudálkozva a
_mikádó_.

– Azért nem lehetek a feleséged, – feleli a lányka, – mert nem a föld
szülöttje vagyok, másutt az én hazám.

– Hát mifajta vagy? – kérdi a _mikádó_. – Ördögök fajzatja avagy Istenek
leszármazottja?

– Se ördög fajzatja nem vagyok, – feleli a lányka, – se Isten
leszármazottja, hanem ott a hazám az égen, onnan jönnek le mingyárt
értem. Te térj vissza a palotádba, én meg az égre kerülök ismét.

Elcsudálkozik a _mikádó_, sehogy se ad hitelt a lány szavának. De csak
addig, míg világosság nem támad az ég felől. Égi teremtések szállnak le
a magasságból, emberformájúak, de mégse emberek és ott gyülekeznek össze
a lányka körül. Csak úgy fénylik egy gyaloghintó a kezükben, abba
ültetik bele a lánykát és úgy szállnak vele vissza az égbe.

Ránéz a lányka az öregékre, rájuk mosolyog és összeteszi a két kezét,
úgy imádkozik a boldogságukért.

Boldogok is voltak az öregek meg hosszúéletűek és ahányszor csak
megpihentek a kertjükben és felfelé néztek az ég felé, mintha egy
fényesség mosolygott volna le rájuk, a bambuszlányka fényessége.



A selyemhernyó.

Csendesen éldegélt az egyszeri házaspár, megvolt a mindennapi kenyerük
meg a teájuk. Abból éltek, hogy az asszony selyemhernyókat tenyésztett
és elég pénzt szerzett a selymen.

Egyszer, hogy, hogy nem, pusztulni kezdett a sok selyembogár és vége
lett az asszony keresetének. Az ura azt hitte, hogy az asszony a hibás
és úgy megharagudott szegényre, hogy bolondfejjel otthagyta és másüvé
költözködött. Az asszony sora meg egyre rosszabbodott, a cselédei is
otthagyták és azt se tudta szegény feje, hogy mihez kezdjen nagy
nyomorúságában.

Sétálgat egy nap az eperfái alatt és amint nagy szomorúan nézegeti őket,
egy selyemhernyót pillant meg az egyik fán. Ott rágcsálta a falevelet és
emelgette felfelé a fejét. Még ennek az egy hernyónak is be megörült a
szegény asszony. Úgy vigyázott rá, mint a szemefényére, hogy a szél meg
ne ártson neki, hogy az eső meg ne csapkodja.

Ezen az egy állatkáján kívül még egy kutyája is volt az asszonynak.
Fehér a szőre, akárcsak a frissen esett hóé és úgy csillogott a napban,
mintha selyem lett volna a szőreszála. Odalép egy reggel az asszony a
hernyójához és leveszi a fáról, mert borulni kezdett az ég alja.
Odaviszi nagy óvatosan a hernyós ládikóhoz és amint el akarja benne
helyezni, egyszerre csak előugrik az a fehér kutya és hamm… bekapja a
selyemhernyót.

Vége a szegény asszony örömének meg a reménységének. Sír-rí nagy
szomorúságában és oly keservesen néz rá a kutyájára, hogy miért is
okozta neki azt a nagy bánatot.

– Nem tehet a szegény állat róla, – gondolja magában, – dehogy bántotta
volna a kutyáját.

Amint ott ül az eperfa alatt és gondolkozik a sorsán, egyszerre csak
eltüsszenti magát az a fehér kutya. Odanéz az asszony, hát két
selyemszál lóg ki a kutya orrából. Egy-egy szál az orra likából. Fehér
volt az a két szál, akárcsak az ezüst és úgy csillogott, akárcsak a
kristály. Nézi az asszony a két selyemszálat és megfogja, hogy kihúzza a
kutyája orrából. Húzza a két szálat, húzza, nem akar ám vége szakadni.
Megint csak húzza, még mindig jön az a két szál. Gombolyítani kezdi és
gombolyítja, gombolyítja, egy nagy gombolyag lett már belőle. Be
csillogott az a finom selyme, be ragyogott a fehérsége.

Belekezd egy másik gombolyagba, aztán egy harmadikba, egy negyedikbe,
alig győzi a két szorgos kezével. Százával hevert már előtte a sok
gombolyag és még mindig engedett az a két selyemszál. Bambusznádakat
vesz elő az asszony, hogy azokra aggassa a selymet. Mikor meg a
bambuszokból is kifogyott, előszedi a dézsáját, aztán meg a hordóját és
arra göngyölíti rá a sok selymet. Vagyont ért már a sok fonal, a sok
gombolyag, helye se volt többé a házában. Amint egyre csak dolgozik és
húzza a kutya orrából a selymet és közben meg szétnéz, hogy hol is
találhatna még helyet, egyszerre csak vége szakad a szálnak és abban a
pillanatban összeesik a kutya, élettelenül terül el a földön. Meghökken
az asszony, nem tudja mire vélni a dolgot.

– Az én védőistenem volt abban a kutyában, – fohászkodik fel az asszony,
– ő mentett meg az elpusztulástól, ő volt az én segítségemre.

Veszi aztán a fehér kutyát és oda temeti el az eperfa alá, ahol az az
egy selyemhernyója tartózkodott volt. Letérdelt a sír elé és imádkozott
a védőistenéhez, hogy segítségére volt a nagy bajában és hogy
megkönyörült rajta. Aztán megint nekilátott a munkának.

Egy-két nap mult el azóta. Arrafelé járt egy reggel az ura és benézett
kintről, hogy vajjon mit csinálhat az a szegény asszony. Csendes volt a
ház nagyon és úgy megsajnálta a feleségét, hogy szinte bánni kezdte a
tettét.

– Megnézem bíz én, – gondolta magában, – hátha segíthetek a sorsán. Tán
még szükséget is lát szegény feje.

Benyit a kapun, belép a házba, hát ott az asszony a közt a rengeteg sok
selyemgombolyag közt, alighogy kilátszik belőle. Meghökkent az ember a
sok fehérségtől meg a sok csillogástól; ilyen selymet még ő se látott
világéletében. Ő is tenyésztett odahaza selymet, neki is voltak
gombolyagjai, de azoknak sötét volt a szála meg olyan gubancos, hogy
alig lehetett hasznát venni. Jó, hogy még olcsó pénzen adhatott túl
rajta.

– Miféle selyem ez itt? Hogyan jutottál hozzá? – kérdi az ember az
elhagyott feleségétől.

Mindent elmondott neki az asszony, az egyetlen selyemhernyóját meg a
fehér kutyája dolgát, úgy ahogy megtörtént vele.

– Isten küldte neked ezt a segítséget, – mondja meghatódottan az ember.
– Én meg ostoba voltam meg rosszlelkű, hogy szegénységedben elhagytalak.

– Az is Isten műve volt, – felelte az asszony, – így juttatott ehhez a
nagy gazdagsághoz.

Sírva fakadt az ember, az asszony pedig megbocsátott neki és megint
együtt voltak, mint annakelőtte, a régi jóidőkben. Megint eltelt egy-két
nap.

Odalépnek egy reggel az eperfa alá, ahol a fehér kutyának volt a sírja
és amint felnéznek a fára, hát csak úgy csüngött le róla az ezernyi-ezer
selyemgubó. Mind fehér volt, mind csillogott, akárcsak az eleven ezüst.
Összeszedik a sok selyemgubót, felgombolyítják és épp olyan lett a
selyme, mint a fehér kutyából jött szálaké.

Nagy lett a híre a házaspár selymének. Csudájára jártak az emberek, úgy
bámúlták a fehérségét meg a ragyogását.

Egész a _mikádó_ig jutott el a híre és amennyi selyme csak volt az
asszonynak, mind a _mikádó_ vette meg. Ebből készültek a ruhái, a
feleségének, a gyermekeinek meg az udvarbelieknek is. Emlékezetére pedig
a kutyának »Kutyafej-selyem« lett az asszony fehér selymének a neve.

Boldogságban éltek meg nagy gazdagságban és még a késő ivadékaik is ezt
a selymet tenyésztették, a Kutyafej-selymet.



A nyulacska és a krokodil.

Volt valahol _Nippon_országban egy sziget, azon meg egy fehérszőrű kis
nyulacska. Egy másik kis sziget is volt a távolban, oda szeretett volna
a nyulacska eljutni. Csakhogy bajos volt az átkelés, sehogy se találta
meg a módját. Mindennap kisétált a partra és egyre csak azon tünődött,
hogy juthatna át arra a szigetre.

Amint megint ott üldögélt egy nap, egy krokodilt pillant meg a távolban,
mintha feléje volna közeledőben.

– Ha idejön az a krokodil, – gondolja a nyulacska magában, – most ez
egyszer hazudni fogok neki, hátha megkörnyékezem vele és eljuthatok a
túlsó szigetre.

Jön nagy uszkálva a krokodil és épp a nyulacska előtt tért pihenőre.
Köszönti a nyulacska a nagy állatot és így szól hozzá:

– Hányan vagytok ti a fajtátokból, krokodilkoma?

– Sokan, nagyon sokan, – feleli a nagy állat.

– Mi pedig annál is többen, – lódít egyet a nyulacska.

– No-no, – mondja a krokodil, – nem lehet a, pajtás. Nagyon nagy a
tenger, sokan férünk el benne; neked meg ez a kis sziget a tanyád,
aligha lehettek oly sokan.

– Ha csakugyan oly sokan volnátok, – feleli a nyúl, – a szomszéd
szigetig is el tudnátok sorakozni, akárcsak egy nagy híd.

– Még pedig könnyű szerrel, – hagyja rá a krokodil.

– Ha olyan nagyon könnyű, – mondja a nyúl, – ám próbáljátok meg egyszer.
Én majd itt vigyázok és összeszámlállak benneteket.

– Na, hát várj egy kissé, – mondja a krokodil – hadd hívom őket össze.

Nem is sejtette az egyűgyű eszével, hogy mi a nyúlnak a szándéka, hanem
hozzálát és ahány krokodil a tengeren, mind odaszólítja őket.

Egyre gyülekezik a sok nagy állat, a nyúl meg lesi őket és várja nagy
türelemmel, hogy együtt legyen mindahány.

– Nézz hát ide, nyúlkoma, – dölyfösködik a krokodil – és láss hozzá a
munkához. De aztán jól számláld őket össze, hogy el ne vétsd valahogy.

Már sorakozik is a sok nagytorkú és akárcsak egy eleven híd, egész a
túlsó szigetig ér el a rendjük.

– Pompás, – kiált fel a nyúl, – most majd összeszámlállak benneteket.

Azzal kapja magát a nyúl, rálép az első krokodilra és: ez az első, – ez
a második, – ez a harmadik – és addig-addig ugrál, az egyiknek a hátáról
a másikra, a másiknak a hátáról a harmadikra, a harmadiknak a hátáról a
negyedikre, míg el nem ér a túlsó sziget partjáig. Egyet ugrik a nyúl,
odapattan az új partra és odaszól a bámészkodó krokodilokhoz:

– Ó, ti egyűgyűek, ugyancsak rászedtelek ám benneteket. Túljártam az
eszeteken. Én csak idáig akartam eljutni, azért kellett a fajtátok.
Köszönöm, hogy annyit fáradoztatok és hidat álltatok nekem.

Jaj, de berzenkedett a sok krokodil, jaj, hogy csattogtatták nagy
fogaikat. És már inalna a nyúl elfelé, mikor az egyik krokodil, hogy,
hogy nem, nagy mérgében nekikap és megragadja a nyúl farkát.

Ó, de megszeppent a szegény kis nyulacska. Kérőre fogja a dolgot és
váltig szabadkozik, hogy csak tréfaszó volt, amit mondott.

Nem hisznek már neki a krokodilok. Megragadják a szegény kis nyulacskát
és mind kicibálják a szőrét.

– Most már rendben vagy, – mondják neki és ott hagyják a nyulat,
bánatostul, fájdalmastul.

Sír a nyúl nagy keservében, csak úgy potyogtak a könnyei. Restelte is az
állapotját, de meg a nagy fájdalma is kínozta a testjét.

Néhány bálvány-isten iparkodott épp arrafelé és megállanak a nagy
siránkozásra.

– Mért sírsz-rísz kis nyulacska? – kérdezik tőle.

– Krokodilusokkal különböztem össze, – sóhajtja a kis tapsi, – szép
fehér szőrömet jaj de kicibálták.

Jókedvében volt éppen az egyik és nagyhamisan azt mondja a nyúlnak:

– Sose búsulj, tapsifüles, segítek én a bajodon.

Felvillan a kis nyúl szeme, csak úgy lesi a szókat.

– Fürödj meg a tengerben, – mondja a bálvány-isten, aztán meg feküdj
neki a szélnek. Leszárad rólad a sok nedvesség és megint elkezdheted az
ugrabugrálásodat.

Valónak vette a nyúl a tanácsot és legott bebukdácsolt a vízbe.

Még csak most kezdődött az igazi hadd-el-hadd. Úgy megmarta a sós víz a
bőrét, hogy nagy kínjában felhördült és amint kiugrott a levegőre, a
szél kezdte el a munkáját. Csakúgy marcangolódott a szegény kis nyúlnak
a testje.

– Megérdemelted a sorsodat, – mondják a bálvány-istenek és víhogva
távoznak útjukra.

Nagysietvést jön megint egy bálvány-isten; a legfiatalabbja volt, azért
maradt el a többitől. Meghallja a nyúl fájdalmas nyöszörgését és odasiet
hozzá.

– Miért sírsz, kis nyulacskám? – kérdezi tőle.

Mindent elmond neki a nyúl; azt is, amit a krokodilokkal mívelt és amit
ők míveltek vele.

– Rosszul cselekedtél, – feddi a fiatal bálvány-isten, – bűnhödnöd
kellett miatta.

Rég megbánta már a nyulacska a tettét, sajnálta a hazug szavát, tűrte is
a sorsát megadóan.

– Beismerted a bűnödet, – mondja a bálvány-isten, – megint a régi
lettél, az ártatlan kis nyulacska.

– Tudnál-e rajtam segíteni? – kérdi nagyfélénken a nyúl.

– Menj csak ahhoz a tóhoz, – feleli a bálvány – és mosakodj meg benne. A
tó mellett egy füves, belemész, meghengergőzöl benne és legott megszűnik
a fájdalmad.

Siet a nyulacska a tóhoz és megfürdik benne, siet a füvesbe és
meghengergőzik benne, hát íme, azt se tudja, hogy mi fán nő a fájdalom.
Még a szőre is sarjadozik; épp olyan fehér, mint annakelőtte volt.

Vígan ugrándozik a nyulacska és leborul a bálvány-istenke elé:

– Köszönöm a jóságodat, ó, én áldott kis istenkém. Mondd meg a nevedet,
hadd imádkozhassak hozzád.

Megmondja neki a bálvány, hogy az előbbi bálvány-istennek ő a
legifjabbik fia.

– Hová igyekszel innen? – kérdi tőle a nyúl.

– _Jakahime_ vár bennünket, egy bálvány-istennek a lánya, hogy feleségül
jöjjön hozzánk.

– Hogyan? – kíváncsiskodik a nyúl, – hát többen akarjátok elvenni?

– Dehogy, – feleli a bálvány, – azt választja majd, akit a legjobban
kedvel meg.

– Akkor, – feleli a nyúl, – terád esik a választása, téged fog majd
megkedvelni.

– Majd megválik, – mondja a bálvány-isten – és siet a többi után, hogy
le ne késsék a lánykérésről.

A nyúl jóslása beteljesedett, _Jakahime_ lett a fiatal bálvány-isten
fiatal felesége.



A bonc és a vadász.

Járta a bonc erdőt-hegyet, oktatgatta a híveket. Irgalomra, emberségre,
tiszta szívre, szeretetre.

Hegyek között az erdőben, élt egy vadász vadra lesben. Kedve-teltig
vadászgatott, vadra nyíllal nyilazgatott.

Ballag a bonc erdők útján, hegyek között vándorolván s jön a vadász az
íjjával, nyíllal átlőtt zsákmányával. Megáll a bonc vadász előtt, akár
egy nagy bűnös előtt, szemet mereszt a vadászra s szigorúan így szól
rája:

– Elkárhozik a te lelked, hagyd abba a kedvtelésed.

– Miért? – kérdi csudálkozva, a bonc előtt meghajolva.

– Azért, mert ölsz állatokat, rókát, nyulat, madarakat. Ember is fél
elmúlástól, az állat is a haláltól – szól a szent bonc feddő hangon s
így folytatja papos hangon:

– Ha rátörnek életedre, harag száll rá a lelkedre. Úgy-e vadász, úgy-e
íjász? Épp úgy a vad, ha támadják, vagy életét ha megrontják. Vadnak is
van érző lelke, multból rászállt énes-élte. Sok állatot nyilazgattál,
sok madarat pusztítgattál s az lesz érte büntetésed, holtod után új
életed vagy állatban folytatódik, vagy madárba bujtatódik. Intőszómra ha
nem hallgatsz, íjazást ha abba nem hagysz, elkárhozik a te lelked. Hagyd
abba a kedvtelésed. Úgy-e vadász, úgy-e íjász?

Vadászember eltűnődik, mélyen-hosszan tanakodik s mosoly suhan át az
arcán, száját ilyen szókra nyitván:

– Megértettem bölcs szavadat, megszívlelem tanácsodat. Holtom után új
életem, állatban ha meglelhetem, úgy-e te bonc, úgy-e te bölcs?

– Nemkülönben, – felel a szent, ismételvén szavát újfent.

– Akkor inkább abbahagyom, kedvtelésem nem folytatom, – szól a vadász
megadóan, meghajolva bűnbánóan.

– Öröm nekem megtérésed, – ujjong a bonc a beszédnek s tipeg-topog
körülötte, íjat-nyilat nézegetve.

Ám a vadász nagyhirtelen, ajzott nyíllal a kezében, boncnak szegzi a
fegyverét, még átjárja vele szívét. Holttá sápad boncnak arca, gyökeret
ver a két lába s keze remeg, ajka hebeg:

– Miért kívánod életemet?

Nyugodtan szól vadász szava, íját, nyilát célba tartva:

– Azért török a vesztedre, azért rontok életedre, hogy majdan a holtom
után, lelkem másba vándorolván, új életet ha majd kezdek, te helyedre
bonc lehessek. Boncnak inkább lesz rá módom, hogy vétkem leimádkozom s
rókát, nyulat mert lelőttem, könnyebb lesz a vezeklésem. Úgy-e te bonc,
úgy-e te bölcs?

Néz a vadász bonc arcába, íját, nyilát lebocsátva és amint
elmosolyodott, bonc szó nélkül elódalgott.



TARTALOM-MUTATÓ.

  Előhang  3
  _Tokió_ és _Kiotó_  5
  Barack-fia, _Momotaro_  7
  Fehérke és Sárgácska  11
  A levágott nyelvű veréb  16
  Bonc-növendék mérget evett  19
  Legyecske és Legyezőcske  22
  A majom és a rák  26
  _Odango_ – az igaz neve  30
  Égi tündér ruhácskája  33
  A virágfakasztó öreg  36
  A tigriskölyök  40
  Golyvát kapott a két öreg (1. rajz)  44
  Hökköm törpe  48
  Rizsbor-vásár  53
  A szamuráj szerencséje  56
  Az irgalmas szívű szegény  63
  Tenger alatt járó asszony (2. rajz)  68
  A medúza és a majom  74
  Az újhold és a fellegek  80
  Patkány-lakzi  84
  Vak hátán a világtalan  87
  Az ezerlábú szörnyeteg  91
  Világító János-bogár  95
  Testemésztő kígyó füve  100
  A boszorkánypók  103
  Tengert apaszt, tengert dagaszt (3. rajz)  106
  Csalafinta róka kölyke  114
  Tíz _szen_-pénz a halszag ára  119
  A csodaforrás  121
  Téli hónap szamócája  125
  Papírsárkány eregető (4. rajz)  129
  _Urasima_, a halászlegény  134
  Kőfejtő és hegyiszellem  140
  A hold és a denevérek  145
  _Jamagata_ ajándéka  150
  Félfülecske, Féllábacska  152
  Víz tündére Sellő-lányka  158
  Holló úszik, liba kúszik  164
  Kacskaringós Folyondárka  169
  Ibolyácska és a Puszpáng  173
  Csodatevő ócska ecset  177
  Felejtető gyömbért evett  182
  _Bambuku-Csagama_ (5. rajz)  185
  _Hacsibime_, a fatálas  189
  Szellemirtó _Sippejtaro_  193
  A felemás szarvas  198
  Férjemuram a vásáron  205
  A varázstükör (6. rajz)  208
  Csitteg-csattog, libeg-lobog  214
  Üstöt lopott púpos varga  220
  Az üstökös és a pacsirták  223
  A bambuszlányka  228
  A selyemhernyó  232
  A nyúlacska és a krokodíl  236
  A bonc és a vadász  241


[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

88 |odaaát |odaát

129 |zsnegjén |zsinegjén]




*** End of this LibraryBlog Digital Book "Nippon-ország naposkertje : Japán népmesék" ***


Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.