Title: A csókok éjszakája és egyéb elbeszélések
Author: Molnár, Ferenc
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "A csókok éjszakája és egyéb elbeszélések" ***
EGYÉB ELBESZÉLÉSEK ***


MOLNÁR FERENCZ

A CSÓKOK ÉJSZAKÁJA

ÉS EGYÉB ELBESZÉLÉSEK

BUDAPEST, 1899

KUNOSY VILMOS ÉS FIA MŰINTEZETÉBŐL.



A CSÓKOK ÉJSZAKÁJA.


_Prológus._

Friss rózsaszinnel kel a hajnal messze a kék hegyeken túl. És
rózsaszinnel szomorodik el az égboltozat alkonyatkor, amikor szerelmes
zenét suttognak egymásnak illatnyelven a virágok. Felhő sohasem járt
azon a vidéken, esőt sohse láttak, akik arra laknak. Csupa kék a
mennybolt, nappal világos, éjjel mélységesen sötét. Ott különös
filozófiával élnek az emberek, s talán csak ezzel magyarázható, hogy
éppen ott esett meg az én mesém, amelyben ugyan kevés morált fogsz
találni, kedves olvasó, de legalább lesz benne az életnek valamelyes
filozófiai fölfogása.


I.

Messze, igen messze, Ázsia kellő közepén volt az Abomár király
birodalma. Boldogan éltek benne az emberek, mert nagyon ritkán történt
valami esemény, nagyon ritkán volt valami izgalom ebben a szép
országban. Csak minden évben egyszer volt emelkedett a hangulat, az
ország egyetlen ünnepén.

A csókok éjszakája volt ez az egyetlen ünnep. Az eredete a régi korokba
száll vissza s alapja egy legenda.

Ugy hangzik ez a legenda, hogy élt a birodalomban valamikor nagyon
régen, egy gyönyörű szép asszony. A haja selymes, sötét aranyszinű volt,
kétfelé választva hordta és a homloka fölött keskeny bársonyszalaggal
szokta volt átkötni. Ez az asszony volt az Abomár király birodalmának
egyetlen vértanuja. Ugyanis végtelenül becsületes, tiszteletreméltó
szent asszony volt, aki sokat szenvedett a férjétől. Mert brutális, vad,
borotválatlan arczu ember volt a férje. Ok nélkül ütötte, verte, szép
haját a kezére csavarta s úgy tépte, csupa alaptalan féltékenységből.

Az asszony angyali türelemmel tűrte mindezt. Egy jajszava sem volt soha.
Végre egyszer nagyon haragosan jött haza az ura. Ráfogta a szelid szép
asszonyra, hogy szeretőt tart, hogy megcsalja a hitvesét. Az asszony
csak ennyit mondott:

– Nem igaz.

Többet nem is védekezett, mert ártatlan volt, mint a hópihe, amely a
föld felé esik s amely még nem ért a sárhoz. De a férj nem hitt neki.
Este elkezdte kinozni. Tüzes vasakkal égette. Levagdalta kezeit, majd a
lábait. Kinozta, de nem ölte meg a szent asszonyt. Csak reggel felé,
amikor kisütött a nap első sugára, szenvedett ki a mártirasszony kinos
halállal. És a monda szerint három nap és három éjjel ezüstfény
sugárzott az arczából, jeléül, hogy vértanuhalált halt a szegény Illi
asszony.


II.

Hát ezen a legendán alapult a csókok éjszakájának ünnepe.

Azóta, hogy a szegény Illi asszony vértanuhalált halt, bosszúálló
törvényt hoztak az ország bölcsei.

Ugyanis kimondták és kihirdették Illi asszony temetésekor, az ő virágos
fehér koporsója fölött, hogy ettől a naptól fogva minden esztendőben
megünneplik az Illi asszony ünnepét. Megkinoztatása éjszakájának minden
évfordulóján meg van engedve, hogy az asszonyok hűtlenek legyenek
férjeikhez. Igy bosszut állnak az Illi urának vétkeért a férjek seregén,
és egyszersmind levétkezik mind azt a sok, évezredekre elegendő
borzasztó büntetést, amit ártatlanul szenvedett a szent Illi. Ez az
asszonynép kárpótlása.

S azóta minden évben egyszer, kora, zsendülő tavaszszal este, hogy
hüvösebb szellők szállnak a tenger felől, megkondul a harang az Abomár
király minden városában. Akkor egyszerre üresek lesznek az utczák, mert
halállal bünhődik mindaz a férfiember, aki ilyenkor az utczán van.

A férjek kivétel nélkül kötelesek a ház padlásán aludni, hogy ne lássák
menni, vagy jönni asszonyaikat. Az asszonyok pedig, amint férjeik aludni
térnek, mehetnek, ahová akarnak, akihez akarnak. Hütlenek lehetnek
hitestársukhoz, de amint a nap első sugára megjelenik a hegyek mögött,
haza kell térniök.

És szigorúan meg van tiltva, hogy házastársak egymás közt erről az
ünnepről beszéljenek. Mert elég az, ha minden férj csak annyit tud, hogy
joga van őt ma megcsalni a feleségének. Hogy tényleg megcsalta-e, vagy
nem, azt sohse tudja meg.

S ez jó, mert száz közül kilenczven azt hiszi, hogy az ő felesége otthon
marad a csókok éjszakáján…


III.

Történt pedig, hogy ezuttal is, mint minden évben, elkövetkezett a
csókok éjszakája. Alkonyatkor megkondult a harang s egyszeribe kihaltak,
csöndesek lettek az utczák. A férjek sóhajtva mentek a padlásra aludni,
a legényemberek izgatottan csinositották szobáikat és az asszonyok mind
a tükör előtt állottak.

Aztán, hogy besötétedett, lefátyolozott asszonyi alakok siettek végig az
utczákon. Előbb egy, majd kettő, három, tiz, száz… Nyüzsgés, sietés
lett, hangtalan surranás. Egyik házból kijött valaki, a másikba
besurrant. Majd rövid félóra mulva ismét csöndes lett az utcza.

Csak néhány elkésett asszony sietett végig a kongó köveken, mind
gyorsabban, majd szaladva.

Végre azok is eltüntek és nagy, mélységes, kékes feketeség borult a
városra, amelynek – nem véve tudomást a csókok éjszakájáról – ezuttal is
morajló, édes altató danát zugott messziről a tenger.


IV.

Nikola mester, a fiatal tudós egyedül ült a szobájában ezen a szerelmes
éjszakán. Izzott, főtt a feje, s előtte halmazban hevert a sok ócska
könyv, lomha fóliáns, görbült pergamen. Szinte el volt temetve a sok
régi irás közé. Az asztalra hajtotta fejét, kutatott, keresett,
gondolkodott.

Ő nem törődött a csókok éjszakájával. Egy asszony ismerőse se volt a
városban, nagyon visszavonultan élt. Könyveinek, régi pergamenjeinek
szentelte fiatal életét. Pedig izmos, szép fiu volt, s talán a karriérje
is gyorsabb lett volna, ha törődik az asszonyokkal.

És ahogy lapozgatott, kutatott, egyszerre csak nagyot ütött az egyik
fóliánsra, ugy hogy porzott tőle az ócska könyv. Aztán mosolyogva,
halkan szólt:

– Megvan…

Vagyis Nikola mester fölfedezte azt, ami után évek óta kutatott. Régi
könyvekben, irásokban, följegyzésekben keresett adatokat arra nézve,
hogy a szentnek, vértanunak nevezett Illi asszony bünös volt.

És most végre megtalálta. Megtalálta egy könyv kötési táblájában azt az
irást, amely kétségkivül bebizonyitotta, hogy Illi asszony valóban bünös
volt, s meg is érdemelte azt a sok kinzást. Egy katonának a végrendelete
volt az az irás, amelyet soha senki sem látott. Az olvasni nem tudó
könyvkötő mester könyvtáblába ragasztotta értéktelen pergamendarabokkal
együtt.

A végrendeletben meg volt irva, hogy ő volt Illi asszony szeretője.
Évekig tartott a viszonyuk, s nem volt alaptalan a férj gyanuja. Le
voltak másolva az Illi szép szerelmes levelei, amelyekben találkát
adott. Szóval minden.

Nikola mester óvatosan széthajtogatta azt a pergament, letette az
asztala közepére, egy koponyát tett rá, s vetkőzni kezdett, hogy aludni
térjen.

Közben mosolygott és elgondolta, hogy most egyszeribe vége szakad a
csókok ünnepének…

– Ugy kell nektek, asszonyok – gondolta magában, s már arra gondolt,
hogy mivel ok nélkül volt megengedve az asszonyoknak a csalás sok évig,
most a férfiaknak lesz megengedve, hogy visszaadják az asszonyoknak a
kölcsönt…

Mosolygott Nikola mester, hidegen, és belebujt az ágyába. Majd még
bámult egyideig a levegőbe, aztán még egyszer elmosolyodott, gúnyosan,
kárörvendően és elfútta a lámpáját.

Csönd lett, álmotadó csönd.


V.

Ugy éjfél felé zörejt hallott Nikola mester az ajtaja előtt.
Felkönyökölt az ágyában és figyelt a sötétbe, nagyra meresztett szemmel.

Valaki kopogtatott az ajtón.

– Ki az?

Egy női hang felelt halkan:

– Bocsáss be, Nikola mester…

– Ki vagy?

– Majd meglátod. Hamar nyisd ki az ajtód, mert fázom.

– Nem nyitom ki. Majd holnap reggel jöjj, ha dolgod van velem.

– Akkor későn lesz, Nikola mester!

Végre is megharagudott a fiatal tudós, hirtelen kiugrott az ágyából és
kinyitotta az ajtót:

– Hát mi az?

Finom, karcsu termetü asszony surrant be. Bezárta maga után az ajtót, és
lihegve szólt:

– Ugy siettem, Nikola mester… de csak hogy már itt vagyok. Szeretlek
Nikola…

És levette a fátyolát.

Nikola mester elbámult. Mintha Illi asszony állott volna előtte nagy,
sötét aranyszinü hajával, szalaggal a homloka fölött, ahogy már most nem
hordják az asszonyok.

– Tudod talán – folytatta halk, hizelgő hangon az asszony – hogy ma van
a csókok éjszakája?

– Igen… – hebegett a mester.

– Nos, hát én csókért jöttem hozzád. Tulajdonképpen a testőrkapitányhoz
készültem, aki már egy év óta szerelmes belém. De most, hogy elmentem
hozzá, éppen akkor ment be az ajtaján a főadószedő felesége. Soha többet
nem nézek a szemébe a gazembernek!

– És? – kérdezte Nikola.

– És? hát micsoda kérdés ez. Idejöttem hozzád, mert szép és tudós férfiú
vagy, Nikola mester. Megengedem, hogy megcsókolj…

– De hisz én nem is ismerlek!

– Az nem baj. Nevezz, ahogy akarsz. Nevezz Illinek… akárhogy…

A tudós összeborzadt, mert úgy hasonlitott a szent és éppen most
leleplezett Illire az idegen asszony.

– Nos, csókolj meg! – szólt szerelmes simulással az asszony, és Nikola
nyaka köré fonta karjait.

Az ifjú mester nagyon elvörösödött, de jól esett neki a puha asszonyi
kar érintése.

– Én… nem… – hebegett.

– Csókolj meg…

Végre hajlandó lett őt megcsókolni Nikola mester. És éppen, amikor
ajkával közeledett felé, az asszony nagyot sikoltott, s ellökte magától.

– Juj! Koponya… vidd el onnan!

A higgadt és nőgyülölő mester készségesen ugrott az asztalhoz, és ugy
vágta a sarokba a koponyát, hogy ezer darabra tört. Azután visszajött,
hogy megölelje a szép idegent. De az asszony már akkor a könyvek közt
kotorászott. A fontos pergament is megtalálta az asztalon.

– Mi ez? – kérdezte.

– Semmi. Add ide…

– Dehogy adom…

Olvasni kezdte, föl-fölkapva a levegőbe, amikor Nikola ki akarta venni a
kezéből. Éppen akkor kapta ki végre, amikor már végig olvasta az
asszony. Óvatosan elzárta a szekrényébe.

– Ez nem szép – szólt az asszony.

– Mi nem szép?

– Hogy ily aljas módon megrágalmazzák a szent Illit!

– De hisz ez szóról-szóra igaz!

– Nem igaz!

Vitatkozni kezdtek. Végre megsokallta a dolgot Nikola mester, mondván:

– Ne vitatkozzunk. Talán csak nem azért jöttél? Csókolj meg…

– Nem. Amig ezt a pergament a tüzbe nem dobod, nem csókollak meg.

S hogy a csók hiányát annál érezhetőbbé tegye, czirógatni, beczézgetni
kezdte a mestert. Ez végre is sirva fakadt a nagy dilemmától:

– De hisz az én egész dicsőségem függ ettől a pergamentől! Halhatatlan
leszek, és megszüntetem a csókok éjszakájának intézményét!

– Dobd a tüzbe.

– Énnekem nincs szivem ahhoz. De ha megigéred, hogy esküvel bizonyitod,
hogy láttad, bedobhatod a tüzbe.

– Igérem.

– Itt a kulcs.

Aztán mindjárt a tüzben volt a pergamen. Künn éjfélt harangoztak.

Csönd lett megint.


VI.

Már dél felé járt az idő, amikor Nikola mester fölébredt. Az asszony már
az első hajnalsugárkor elment. A szoba üres volt, és villogó zsarátnok
szunyókált a kandallóban a pernye alatt.

Nikola mester félőrülten ugrott ki az ágyából s rohant a kandallóhoz.

Ott lebegett még a parázs felett az elégett pergamen. Ahogy a léghuzamra
végigvillogott rajta az izzás, a betüket is olvasni lehetett. És ugy, a
kandalló előtt mezitláb guggolva piszkált a parázs közt Nikola mester.
Ahogy hozzáért, szétfoszlott a pergamen.

Könnyezve ment vissza az ágya felé. Az uton belelépett a törött koponya
egy darabjába. Erre aztán kitört belőle a keserüség és sirni kezdett,
mint egy gyerek. Rávetette magát az ágyra és belezokogott a párnájába.


_Epilógus._

Morál ugyan nincs sok a mesémben, kedves olvasó, csak némi
életfilozófia. Mert utóvégre az is felfogás, hogy valaki egy csókos
éjszakáért odaadja életének legnagyobb tudományos vivmányát.

Azok számára, akik tanulságot keresnek, az is akad a mesémben, még pedig
sok. Az nem éppen utolsó köztük, hogy az asszonyok még a tulvilágról is
eljönnek vétkezni, ha arról van szó, hogy a jóhirüket megmentsék.



REISMANN TANÁR ÚR.


I.

Már negyedet csöngettek a gimnáziumban, és a hosszu, világos folyosón
alig lézengett néhány gyerek. Egyszeribe csönd lett, az osztályok ajtai
becsukódtak. Még a pinczéből, ahol a zsemlyét árulták, fölrohant a
földszintre néhány teleszáju, majszoló gyerek, meg a vizvezetéktől is
jött néhány, a fal mellett lapulva. A kezefejével végigtörülte a száját
és besurrant a tanterembe. Aztán végleg nagy csönd lett.

Az első emeleten megcsikordult a nagy üvegajtó és három tanár jött ki a
tanári szobából, panyókára vetett télikabáttal, utolsót sziva a
czigarettájából. Az utolsó bezárta az ajtót s azzal megindultak mind
lefelé a földszintre. A kis fekete szépirástanár az első osztályba ment,
a szőke latin professzor az ötödikbe. Reismann tanár úr, az ásványtan
tanára, magas, szőke fiu, a negyedik felé tartott. Benyitott az ajtón,
mire a suttogás is elhalt benn, és mind fölállottak a gyerekek. De a
tanár ur a küszöbön maradt, s éppen csak hogy beszólt:

– Held Aurél, gyere csak ki, fiam.

A kis Held fölugrott az első padban és fontoskodva ment ki a folyosóra.
Akkor nagy csönd lett a teremben és a vigyázó komolyan szólt:

– Leülni!

Leültek s ujból megindult a mormolás, a suttogás.

Kint igy szólt a tanár úr, kissé zavartan, izgatottan:

– Aurél, nem tudom…

– Tessék, tanár úr.

– Nem tudom: ma van-e a zsúr nálatok, vagy holnap?

– Ma van, tanár úr.

Reismann tanár úr végigsimitotta a homlokát és erőltetetten szólt,
elárulva, hogy hazudik:

– A kedves papával szeretnék beszélni. Otthon lesz?

– Nem. Tegnap Bécsbe utazott.

– És mikor jön vissza?

– Egy hét mulva.

Erre nagyon megijedt a tanár. Beküldte a kis fiut az osztályba, és maga
még kibámult az udvarra. Már zöld volt künn a vadszőllő, és az
iskolaszolga csöpp lányai kergetőztek a kavicson. A tanár érezte, hogy
ez a hét lesz a küzdelem ideje. Az öreg Held elutazott és Heldné egyedül
van. Gyöngébb ember volt, mintsem hogy örült volna az alkalomnak. Huzni,
halogatni szerette volna a dolgot, s ime most egyszerre cselekednie
kell. Kellemetlenül érezte magát. Szinte haragudott az öreg Heldre, hogy
Bécsbe utazott.

Az iskolaszolga lányai nagyon kiáltoztak, kaczagtak lenn. Akkor Reismann
tanár ur kinyitotta a folyosóablakot és lekiabált:

– Csöndesebben, Rózika! Kikapsz!

Majd eldobta a czigarettáját, ráhágott, és belépett az osztályba.
Betette maga után az ajtót és elcsöndesedett minden. Mintha nagy
munkában görnyedt volna az egész gimnázium, nesztelen, szinte kinos
hallgatás uralkodott benne. A nap besütött a folyosókra és
megvilágitotta a falakon a szamárfüles torzképeket. A Rózika
elhallgatott az udvarban, és a babájával piszmogott. Fölülrül, nagyon
magasról elfojtva hangzott egy skála, amit az énekórán énekeltek a
harmadisták. A harmónium zugott, aztán hirtelen elhallgatott. Most már
igazán nagy pihenő csönd borult az épületre, fáradtnak látszott ez a
borzasztó nagy kőház, amely már reggel óta türte a lármát, a
hanczurozást. Fél egy felé járt az idő, és az iskolaszolga ebédelt.

Akkor egyszere zengő pördüléssel, pengő zongorahangon fölcsendült egy
verkli a szomszéd utczában. A nyitott ablakokon a tavaszi napos
szellővel együtt ringott be a hangja az osztályokba, és egyszerre
elveszett a ritmus a tanár urak beszédéből, a szin a hangjukból. Lengő,
pattogó ritmusu indulót játszott a verkli, és a közfeltünést
fölhasználva az utolsó padban a szeplős Csónakos odasugott a
szomszédjához:

– Reismann szerelmes a Held mamájába.

Azzal mind a ketten a tanárra néztek, aki félig lehunyt szemmel élvezte
a friss levegőt, a napot, a pattogó muzsikát, miközben a táblánál egy
fiu mormogott érthetetlen szavakat, és csikorgó, koppanó krétával
rajzolta föl a kristályalakokat.


II.

A verkli elment és már óra vége felé járt az idő. A tanár ráhajlott kis
noteszére és keresgélt benne. Visszafojtott, nagy, rémületes csönd lett
erre. Némelyek a tanárra néztek, várva, hogy ki fog felelni, mások
lázasan futották át a leczkét, térdeiket idegesen rázogatva. Egyszerre
megszólalt a tanár, egyre keresgélve:

– Jőjjön ki… jőjjön ki… hát kérem… mondjuk… Held.

Mindenki föllélegzett, a kis Held kiment és felelt. Nem valami jól
felelt és Csónakos meg is jegyezte:

– Ne félj, azért nem szekundázik be!

A kis Held felelt, gyöngén. Kinyögte a vegyi képleteket és
belegabalyodott az oktaéderbe. A tanár úr segitett neki:

– Nos, most A-tól B-ig vonalat huzunk…

Igy aztán valami formája lett a feleletnek. A tanár úr megdicsérte
Aurélt:

– Held, látom, hogy készültél. Az nem baj fiam, ha nem is megy ugy, mint
a karikacsapás. A szorgalmat látom, és ez elég. Jeles.

Beirta. Azzal megczirogatta a fiut, és belenézett az arczába. Nagyon
hasonlitott az anyjára. Megczirogatta, azzal beküldte a helyére. Még ott
is utána szólt:

– Jól feleltél fiam. Nagyon meg vagyok elégedve. Jeles.

A kis Held leült a padjába és a kabátjához törülte krétás ujjait. Aztán
elbámult maga elé, és szégyenkezett. Hallotta, amint valaki szólt a háta
mögött:

– Reismann kivételt tesz vele.

Hátrafordult pirulva. Nem tudta még biztosan, szegény tizennégy éves
gyerek létére, de gyanitotta, hogy az anyja miatt tesz vele kivételt a
tanár. Nem tudott mit felelni, csak nagyon szeretett volna sirni,
szégyentől, haragtól, fájdalomtól. És félig-meddig sirt is, a mikor
hátraszólt, nem tudva mást mondani:

– Nem tesz kivételt…

Már akkor egy másik fiu felelt, de látták, hogy a tanár rá se figyel. A
falra bámul, merőn egy pontra és pislog. Az ujjával az asztalon babrál
és néha ugy belekapar, hogy a festék is lejön róla.

Éhes, fáradt, kábult volt már mindenik, igy, egy óra felé. Némelyik
aludt is. Majd hirtelen belevágott a csöndbe a csengő és mind
felugráltak. A tanár is vette a kabátját és a nagy zajban, hogy igazán
alig hallotta valaki, feladta a leczkét:

– Holnapra…


III.

Délutánra nagyon csuf lett az idő. Ebéd után még sütött a nap, de aztán
felhők tolakodtak egymásra az égen, és elborult a világosság. Majd
lecsattant a magasból a zivatar, zuhogva esett az áprilisi eső, nagy
ezüstszálakban, bőven. Később alábbhagyott, de csak éppen, hogy
csöndesebb lett. Sár, pocsék, viz uralkodott a sötétes utczákon egész
délután.

A tanár úr bekopogtatott Heldékhez.

– Senki se jött, – mondta az asszony – skandalózus ez az idő.

Aztán hozzátette könnyed lipótvárosi akczentussal:

– Csupa pocsék… nem fogja abbahagyni estig… üljön le, tanár ur.

A sovány Reismann belesüppedt egy karosszékbe az ablak mellett. Az
asszony – kissé érett, egészséges, kivánatos nő – szemben ült vele és
rövidlátó szemét összehúzva nézett ki az esőfátyolon át, mintha keresne
valamit. A Duna fölött köd uszott, és ez eltakarta a budai hegyeket. Nem
lehetett nagyon elkalandozni a messzeségbe, hát itt maradt a lelkével.

– Miért nem beszél, tanár ur…

Nem kérdőleg mondta. Látszott, hogy csak muszájból teszi. A tanár
daczosan szólt:

– Nem tudok. Ha magával ülök szemben, elakad a hang a torkomon. Mondtam
már sokszor és egyszer majd csak beleőrülök. Érzem.

– De tanár ur…

– Érzem, hogy gyönge vagyok, de ha aztán egyszer kitör belőlem a lelkem,
a pokolba kárhozunk mind, mind… az egész világ… lángba borul a világ…

– Nem értem…

És rámeresztette meleg pillantásu, érzéstsugározó szemét, amelyet mintha
a jeruzsálemi lányoktól, ősanyáitól örökölt volna. Ezeknek az
asszonyoknak két ezredév melegsége sugárzik a szemükből…

– Maga szerelmes, Reismann?

– Ne kérdezzen ilyet tőlem. Tudja, hogy…

Nem birta tovább. Leesett elébe a földre és vakon, őrülten fogta át
térdét, puha, selyemharisnyás lábát. Odaszoritotta fejét a ruhában
megfeszült térdre és sirt, nyögve, csuklóan, mint ahogy a meglett,
nagyon ideges tanárok sirnak.

– Bolond! Hagyjon…

A haját tépte az asszony, el akarta lökni magatól, de a sovány fiú csak
fogta, szoritotta, mintha az élete szakadna meg, ha ettől a testtől
elválik. Az asszony nagyon izgatott volt.

– Kidobatom… hallja!

Aztán hátravetette a fejét, és villanó szemmel nézett az ajtóra.
Határozott, éles hangon kiáltott:

– Aurél!

Belülről felelt a fiu, hogy jön. Aztán eltelt egy pillanat kétségbeesett
csöndben. És visszaült a helyére a tanár, kibámult az ablakon, hogy ne
lássa a gyerek az arczát.

– Mi tetszik mama?

– Semmi, fiam. Csak tudni akartam, hogy itt vagy-e. Menj vissza tanulni.

A fiu visszakullogott, de megint erőt vett rajta az a szégyenkező
fájdalom, amely délelőtt az iskolában bántotta és hallgatózni kezdett az
ajtón, szepegve, sápadtan.

Benn szomorúan szólt az anyja:

– Mit erőszakoskodik, tanár ur…

– Nem erőszak az… maga hiteget, kaczérkodik… a multkor is…

– De hát nem szeretheti egymást az ember igy, távolról? Lássa, én
olvasom most Werthert és az én lelkem teljesen megnyugszik, fájdalmas
megnyugvással, abban, hogy hát az ember igy messziről szereti egymást…
szenved és meghal…

– Ostobaság. Egy csók és azután a halál. A pokol.

Nagy csönd lett. A kis Aurél már pirult és ugy hallgatózott, az ajtóra
szoritva a fülét. Várt, várt, semmi nesz nem hallatszott a szobából.
Künn zuhogott ujból az eső, talán az fojtja el a hangot? Nem. Már fáradt
volt a görnyedéstől. Akkor hirtelen neszt hallott. Vad horkanást, mint
amikor megölnek valakit. Közel az ajtóhoz mozgást – értette – ölelést és
csókot hallott. Vad, nehéz lélekzetet, elfojtott sirást, odábblökött
butor zaját.

Kétségtelen, a tanár megcsókolta az anyját. És az anyja nem kiáltott.
Akkor a kis fiu visszafojtotta a sirást, és hátraszaladt a könyvéhez.
Előbb izgatott, remegő hangon, félhangosan olvasta:

– A tömecset még mehanikai uton kisebb részekre lehet bontani…

Aztán kitört belőle a sirás, és szegényke talán komikus is volt, amikor
föl-alá járt az asztal mellett, és sirva, hulló nagy gyerekkönnyekkel
valami nagy, lemondó kétségbeeséssel dadogta:

– De az atomot semmiféle… eszközzel… nem…


IV.

A tanár úr megint lapozott a noteszében. Ujra nagy csönd hallgatott az
osztályban. Megint nyitva volt az ablak, sütött a nap. Tavaszszal oly
egyformák a délelőttök.

A tanár úr ma már jobban figyelt a feleletekre, mint máskor.
Belekorrigált, haragudott, dorgálta a nem tanulókat. Egy rossz tanuló
felelt, és sehogy sem boldogult vele Reismann tanár úr.

– Megint nem készültél, fiam. Igy megbukunk, gyerekem. Már két szekundád
van ebben a harmadban.

Csönd lett. A fiu – szegény – meg akarta menteni a feleletét, és
izgatottan kinozta, tépdeste, gyömöszölte a szivacsot a kezében. A tanár
mosolyogva szólt:

– Ne bántsd azt a szegény spongyát.

Nagy röhögés zugott végig az osztályon. A tanár is nevetett a maga
viczczén. Aztán fölsóhajtott:

– Hát nem tudsz, fiam, nem tudsz. No gyere ki, Held Aurél, magyarázd el
neki. Figyelj rá, és végy róla példát.

A szeplős Csónakos szólt az utolsó padban:

– Tudtam.

Held Aurél kiment a táblához, kissé sáppadtan, bizonytalanul. A tanár úr
hátradőlt a székében és ásitott. Nem nézte oly izgatott lázzal, oly
szomoruan, mint máskor. A mellénye nyilásába akasztotta két hüvelykujját
és az ujjaival a levegőben zongorázott.

A kis Held csak ugy tudta a leczkét, mint máskor. Talán jobban is.
Nyögött, látszott rajta, hogy tanult. Aztán elakadt. A tanár nem figyelt
rá, hanem kibámult az ablakon, az égre. Majd fölriadt:

– Nos, te se tudod, Held?

– De igen, csak ez itt…

És egy számra mutatott a kristályalakzatok mellett.

Reismann tanár úr lelépett a katedráról, a nadrágzsebébe mélyesztette a
kezét és unottan járt föl-alá, szót se szólva. Nagy volt a hallgatás és
látszott, hogy a tanár úr nem törődik az egészszel. A mellényét nézte.
Aztán visszaült a katedrára és elővette a noteszét. Künn megint
megszólalt pengő hangon a verkli.

A kis Held látta, hogy négyest fog kapni, életében először, csak azért,
mert szórakozott a tanár úr. Szepegve szólt:

– Én készültem, tanár úr…

Reismann tanár úr beletette vékony czeruzáját a noteszébe és oda se
nézve, szólt egy ásitással vegyesen:

– Ha tudod, hát csináld, fiam…

Majd, hogy tovább is hallgatott a kis Held, közönyösen szólt:

– Hármas, fiam.



A HUSZÁR.


I.

Öt óra felé járt az idő. A szalonban égett a villamos csillár és ezuttal
lehuzták az aranyos butorokról a vászontakarót. Csupa rend és tisztaság
volt minden; a mama meg a lány is néha megállott a nagy álló tükör
előtt, egyet igazitott a ruháján, aztán odább sétált a szobákban.
Mindenütt akadt valami rakosgatni való. Egy apró, nagyszakállu kinai
porczellánbaba háromszor is változtatta a helyét a sok apró figura közt.

Aztán csöngettek. Előbb két lány jött, aki rögtön elmondta, hogy a
cseléd kisérte őket ide, de az Irén nem jöhetett, mert megjött délben a
mamája, és hogy a gazdag Steinerné tegnap Abbáziába utazott. A kalapját
egyik sem akarta levenni.

– Majd később…

És ugy ültek ott az aranyos, selymes székeken, kalapban addig, amig
kellőleg meg nem látta mindenki a kalapot. Aztán többen is jöttek,
egymásután szólt a csengő az előszobában. Künn vetköződtek, és bejöttek:
a lányok kalapban, keztyüben, az urak feketében, frissen borotválva.
Lassan megtelt a kis szalon, a levegő fülledtebb lett, valaki a zongorán
próbálgatott egy keringőt. Kérték, hogy játszszék, amire elpirult és
megesküdött, hogy társaságban nem szokott játszani.

A házikisasszony sorba járt a lányokhoz, egyikkel is, másikkal is volt
titkos beszélni valója. Néhány ifju bankhivatalnok egy csomó arczképet
fedezett föl, azon vihogott, azt kritizálta.

A mormogás, beszéd mind hangosabb lett, összevegyültek mind, a
Lloyd-bálról és a lipótvárosi piknikekről beszéltek. Aztán amikor
legélénkebb volt a hangulat, egy nagy, szőke lány hangosan elkiáltotta
magát:

– De hát hol a huszár?

A házikisasszony mosolyogva nézett körül.

– A bátyám? – szólt, s mindjárt felelt is – bizonyosan öltözik… mama,
hol van Artur?

– Künn a szobájában…

Az egyik fiatalember kiment hozzá. Néhány pillanat mulva visszajött, és
el akarta mondani, hogy nagyban öltözködik a huszár, de már akkor más
témáról beszéltek. Igy hát csatlakozott egy csoporthoz, ahol Guy de
Maupassantról folyt a társalgás.

Egy lány kérdezte:

– Elza, magának szabad Maupassant-t olvasni.

– Igen…

Álmodozva, alig figyelve a kérdésre, felelt Elza. Aztán a szék egy
rojtjával babrálva tette hozzá:

– Nekem mindent szabad olvasni…

– Nekem nem – mondta egy másik lány.

Már azok is letették a kalapjukat, akik legutoljára érkeztek, és az
ebédlőben ozsonnához teritettek. Akkor csöndesen kinyilott az ajtó és
bejött a huszár.

– Szervusz Artur! – kiáltotta feléje egy kis könyvvezető, és akkor
fölfedezték a huszárt.

Ő előkelőn mosolygott, leült egy puffra, az egyik lábát amugy huszárosan
előre nyujtotta. Finom, vékony lakkcsizma volt rajta világoskék
zsebkendője kikandikált a blúzából. Lovaglópálczáját is behozta, ok
nélkül. A lányok nagyon nézték, mert ritka huszár volt. Nagy protekczió
kellett hozzá, hogy fölvegyék a huszárokhoz, mert ott sok a
dzsentrigyerek, és nagyon kevés az olyan, amilyen ő. Általában az urak
irigységgel néztek rá, mert ők legföljebb a furvézerségig jutottak. Ez a
fegyvernem, ugy látszott, mintha az ő számukra lett volna fönntartva.

A huszár tovább mosolygott, és simogatta rövidre vágott, gondosan fésült
haját. Aztán egyet nyujtózott és mondta:

– Nem éppen nehéz a szolgálat, de sokat kell lumpolni…

A szőke lány ezt szellemesnek találta és kaczagva ismételte:

– Kell? Hallják, azt mondja, hogy kell!

A szomszédnője csöndesen jegyezte meg:

– Előkelő fiu az Artur.

Az Artur folytatta, az ujjain számlálva:

– Tegnapelőtt Brandéknál volt muri. Tegnap a jurista bál…

Ez imponált a társaságnak. Ők nem szoktak a juristabálra járni.

– Ma megint elmegyünk…

– Hová?

– Előbb az orfeumba, aztán fölnézünk a medikusbálba… csak egy perczre…
az a Gosztonyi Gyurka nem hágy békében. Ő miatta lumpolok már harmadik
éjjel…

A huga közbevágott:

– Hát a gróf Brády?

– No igen… a Brády Pista pláne! Azt mondta, ha ma el nem megyek,
összevagdal!

A bankhivatalnokok már mind tátott szájjal hallgatták, elkápráztatta a
szemüket ez a sok dzsentri-ismeretség. Az Artur karriért fog csinálni.
Igen hunczut szerencséje van, hogy bejutott a huszárokhoz. Ahogy beszélt
Artur, a huga az egyik karosszékben hátradőlt, és csöndesen szólt,
csakhogy éppen akkor, amikor mindenki hallgatott:

– Fess gyerek a gróf… a Gyurka meg olyan viczczes fiu.

Most már a lányok is irigykedtek, és érezték, hogy ez a familia sokkal
előkelőbb lett, mint aminő volt, mióta az Arturt bevették a huszárokhoz.
A fivéreikre néztek, akik összehuzták magukat, és valami félénk
tisztelettel, fájó irigységgel nézték a huszárt, aki kaczéran ült a
puffon, és lovagló ostorával gyöngéden veregette a lakkcsizmáját. Kettő
beszélni is kezdett róla suttogva, titkon:

– Sok pénzébe kerül.

– Van nekik elég.

– Na, majd összehuzza magát októberben, ha kiszabadul és visszaül a
bankba…

– De azért tartalékos marad – végezte a másik, és látszott, hogy rosszul
esik neki, hogy az Artur huszársága nem enyészik el végképp októberben.

Akkor pedig bejött a mama és kinyitotta az ebédlő két ajtószárnyát.
Kivülről beömlött a nagy, gazdag villamos csillár fénye és látszott a
fehér asztal, meg a két főkötős szobaleány. Előkelő könnyedséggel
mosolygott a mama és nyugodtan mondta:

– Hát már kész az ozsonna.

A huszár fölugrott, összecsönditette a sarkantyuját és duhajkodva
kiáltott:

– Éljen! Olyan éhes vagyok, mint két farkas… Elza, a karját…

Karonfogta és mentek. Utánuk a többi, rendetlenül, lassan.

Ahogy rendezkedtek, leültek, a huszár a sarokban pengette a
sarkantyuját, elegáns csárdást tánczolt Elzával, divatos mozdulatokkal,
a karját eltartva a testétől, a fejét rázogatva. Hangosan, élesen
fütyült hozzá.

A mama elégedetten mosolygott és senki se merte gondolni, hogy
neveletlen a huszár.


II.

Már mind elmentek a vendégek és ujból teritett a szobalány, csakhogy
most már a vacsorához. Az apa még nem volt itthon, a kaszinóban
kártyázott. A mama ujságot olvasott, aztán bement a lányához, aki
levetette a bársonyruhát és valami kiszolgált, megszokott fakó ruhába
bujt. Aztán kijöttek mind az ebédlőbe és hallgatagon ültek a nagy
zsivaj, lázas lárma után.

A huszár kibámult az ablakon. Csepergett az eső, ami ritkaság igy télen.
Az utczán futkostak az emberek, és a szomszédház első emeletén, ahol egy
nagy gabonaüzlet irodája volt, gázlámpák mellett görnyedtek, körmöltek a
hivatalnokok. Aztán az anyjához ment a huszár, és unottan, ásitva szólt:

– Kezeit csókolom, mama.

– Már mégy?

– Igen.

Megczirogatta a fiu arczát és őszintén szólt:

– Három éjjel nem aludtál, fiam… az árt.

A lány közbeszólt:

– Farsang van.

– Meglátszik az arczodon, édes fiacskám – folytatta a mama – egészen
sáppadt vagy. Talán jobb volna, ha itthon maradnál és lefeküdnél… Korán
kell holnap fölkelned.

Valami furcsa szomorúság szállott a huszár arczára. A tekintete a
semmiben kóválygott és látni lehetett, hogy másra gondol, itt ebben a
csöndben, amelyben mintha még visszhangozott volna a délutáni nagy,
zsongó fecsegés, csörömpölés, kaczagás.

Lassan ingatta a fejét és máshová nézett:

– Nem lehet, mama… megigértem a Brády Gyurkának…

Aztán hirtelen összeszedte magát és az anyja szemébe nézve, erősebb
hangon szólt:

– Nem lehet. A Brády Gyurkának megigértem.

Azzal kezet csókolt, megnézte az aranyóráját és elment. Fölvette a
köpenyét, sapkáját és lement a lépcsőn. Az anyja visszahivta:

– Csak azt akarom mondani fiam, hogy ne maradj sokáig… van nálad elég
pénz?

– Van.

– Vigyázz, mert azok az urak nagy lumpok. Ne kártyázz…

Azzal lement az utczára a huszár és igen komoly lett az arcza.
Nekivágott a Koronaherczegutczának és végigment a fényes, csillogó
kirakatok előtt. A sarkon elfogott egy üres kocsit. A hágcsóra tette az
egyik lábát és odaszólt a kocsisnak:

– Vándory kávéház!

Ott leült egy asztal mellé és maga elé tette az óráját. Számitani
kezdte, hogy itt marad tizig, végigolvassa a képes lapokat. Akkor elmegy
vacsorázni és onnan fölnéz az orfeumba. Akkor már a bálon lesznek az
urak. Az orfeumból pedig visszajön a kávéházba egy órára. Itt marad
háromig.

A nadrágzsebébe mélyesztette a kezét és most mind a két lábát előre
nyujtva, hátrahajtotta a fejét a széken. A nem éppen fiatal
kassziroshölgy kaczéran nézegetett feléje, a szomszéd asztalnál pedig
két furvézer-önkéntes bujt össze. Ezek is tisztelettel, irigységgel
nézték.

Aztán egyszerre lárma hallatszott az ajtó előtt, majd kinyilott az
üvegajtó. A pinczérek odaugráltak. Artur arra nézett. A huszárönkéntesek
jöttek, elől a Brády György, meg a többi: a Gosztonyi Pista, a báró
Streng, szóval valamennyi.

Udvariasan szalutáltak Arturnak, és leültek egy nagy kerek asztal mellé,
amely a kávéház másik végében volt. A Gosztonyi Pista oda is ment
Arturhoz. Artur fölállott:

– Hát nem az orfeumban vannak? – kérdezte mosolyogva – ugy hallottam,
hogy oda szándékoztak…

– Nem… megváltoztattuk a tervünket. Itt iszunk egy pikkolót, aztán
fölmegyünk a bálba… maga mit csinál ma éjjel?

Artur határozottan szólt:

– Én az orfeumba megyek. Ott vannak az enyéim.

Aztán az órájára nézett:

– Hü! már fél tiz… Pinczér, fizetek! Még elkésem…

Gosztonyi Pista kezet nyujtott neki, hideg előkelőséggel mosolygott és
szólt, hogy éppen mondjon valamit:

– Na hát, siessen.

Azzal visszament a többiekhez.



A ZÖLD LÉGY.

A hegyoldalon végigfolyt a nyárelő erős, fényes napsugara, bearanyozta a
sima gyepet. Aztán egy hófehér, poros uton sugárzott végig, amely
Budakeszi felé vezetett. Még lejebb már elveszett a sok apró bokor, fa,
házikó között.

A mészporos uton zöld padok voltak egy-egy árnyas fa alatt. Senki nem
volt az egész vidéken, nagy déli csöndesség borult a lankás hegyoldalra,
a bokrokra, a házikókra. Fönn, a hegygerinczen mintha szenderegtek volna
már a lipótvárosi családok drága villái a melegben. Valami igen halk,
még nem nyári zümmögés ringatta álomba a füveket, amelyek gyönge
hajlással simultak a langyos, kellemes szellőhöz.

És a fehér, mészporos uton feltünt Hilbrand bácsi, meg a felesége.
Szürke, sovány, görnyedt kis úr volt Hilbrand bácsi, már ugy a hatvan
körül. Házuk volt – valami kis muskátlis földszintes gunyhó – a
Tavaszmező-utczában, ahol Hilbrand néni, a piros pozsgás, de fogatlan
asszonyság parancsolt.

Már fáradtak voltak és Hilbrand bácsi törülgette a homlokát. A néni nagy
fáradsággal czipelte a kosarat, tele jó hideg hussal, kirándulási
ebéddel. Megszólalt az öreg:

– De ilyen melegség! Még egészen tavasz és már ilyen melegség!

Magyarul beszélt, de józsefvárosi jóakarattal.

– Ott van egy pad, – mondta röviden a néni.

– Leülünk. Ugyis éhes vagyok…

És ettől a gondolattól fölvillanyozva szinte katonásan mentek a padhoz.
Leültek, elhelyezkedtek, és a kis sovány bácsi a homlokát törülte:

– Aber á Hitz!

Azzal elhallgattak. A sok járás után mélyen lélekzettek, lehunyták félig
a szemüket, s ők is beleolvadtak a nyugalmas déli csöndességbe. A padon,
egy kis darabon, ahová épen sütött a nap, nagy zöld legyek sütkéreztek.
Hilbrand bácsi mosolyogva nézett rájuk, majd félig álmosan, kéjelegve a
pihenésben, halkan szólt:

– Szép legyek…

Akkor hirtelen meglökte könyökével a néni:

– Nézz egyszer oda…

Az út fölött, a nagy zöld pázsiton egy fiatal lány feküdt. Szép,
kifejlett urilány, fehér tenniszruhában, meztelen karral. Mellette egy
fiu állott, az se lehetett több huszévesnél. Erős, nyulánk gyerek.
Keresztbefonta mellén a karját és mosolyogva beszélt a lányhoz.

Valami gazdag villatulajdonosnak a lánya lehetett. Szép, kipirult arczu,
mosolygós teremtés, csupa szenvedély, csupa tavaszi ébredés. Ugy feküdt
ott fehéren a zöld füben, mint valami nagy, illatos, tüzes virág. Néha
mozdult egyet, egymásra rakta piczi lábait s akkor elővillant a sok
fehérség alól fekete harisnyája.

Ugy, hogy Hilbrandék nagyon nézték.

A fiu letérdelt melléje, a sarkára ült és egy fűszállal babrálva beszélt
hozzá. Majd feléje fordult a lány s akkor az öreg Hilbrand érezte, hogy
csupa plasztika, csupa szépség ez a gyerek.

A nénire nézett, mosolyogva. A néni is a lányt bámulta. Találkozott a
pillantásuk és akkor a néni hirtelen elfordult, csöndesen mondta:

– Aber Karl!…

A fiu is lefeküdt a füre a lány mellé. Beszélgettek és oly szép fiatal
pár volt ez a kettő, hogy Hilbrand bácsi nem akarta, hogy elmenjenek.
Most már mind a ketten mohón nézték a két gyereket s habár mindenik igen
jól tudta, hogy mit gondol a másik, egyik se mert szólni.

Végre a néni megtörte a csöndet:

– Enni köllene…

– Ja… igen.

Kibontotta a kosarat, s előszedte a szalámit, hideg hust, a kenyeret.
Hilbrand bácsi a zsebéből huzott elő egy kis üveg sört, s azzal jóizüen
ebédelni kezdtek.

Nem szokott megtörténni köztük, de most evésközben egyik se szólt a
másikhoz. Mind a kettő a két gyereket szerette volna nézni, de egyik se
merte. Hilbrand bácsi gyorsan, kapkodva evett, hogy aztán nézhessen. A
néninek tetszett az eszme, s hirtelen megettek mindent, megitták a sört,
s szinte egyszerre néztek megint a füvön heverő két fiatalra.

Éppen jókor.

A fiu a lány fejénél térdelt, s izgatottan beszélt hozzá. A lány
kaczéran mosolygott és egy hosszu virágszállal piszkált a fiu arcza
körül. Aztán a fiu hirtelen lehajolt, a kezével áttámaszkodott a lányon,
és az ajkára tapadt, erősen, izzóan, hogy szinte le a zöld padig
megremegett a pázsit ettől a szerelmes, tapadó tavaszi csóktól.

Egy mukkanás se hangzott. Hilbrand bácsi éppen a szájához emelt egy
utolsó szalámidarabot, de a levegőben maradt a keze.

A csók még mindig tartott. A lány átadta magát ennek az érzésnek, majd
lassan fölemelte a füről meztelen, telt karját és átölelte vele a fiu
nyakát erősen, szenvedélylyel. Ahogy igy megerősödött a csók, valami
vonaglás futott végig a lányon s apró lakkczipője sarkát belefurta a
fübe.

Hilbrand bácsi a homlokát törülte, és lassan, hogy a mozdulat
természetesnek lássék, kidüllesztette sovány öreg mellét.

A néni – nem hiába laktak a templom mögött – csöndesen szólt:

– Köhögni kellene, Karl…

A Karl mosolyogva nézett rá:

– Hova gondolsz!

A néni komolyan erősködött:

– Ez nem illik… Nem látnak minket…

Aztán igen halkan hozzátette:

– Én köhögni fogok.

De nem volt szükség a köhögésre. A lány hirtelen fölugrott, összetüzte
szétomló nagy, dús haját, és ruhája ránczait egyengetve megindult
fölfelé, a villák felé. A fiu mellette ment. Aztán hirtelen megállottak
egy fa mellett, és a fiu még egyszer megcsókolta.

Akkor Hilbrand bácsi kissé remegő hangon szólt:

– Nézd, Jozefin… én neked most már mindig csak a homlokodat csókolom…

A néni elpirult, de mosolygott. Az öreg egészen közel ült hozzá,
szorosan melléje.

– Te Jozefin, én… én megcsókolom neked itten…

Nem merte kimondani, de a néni szájára mutatott. S ahogy igy belevetette
magát a merészségbe, az öreg polgár, akit negyven év óta dirigált a
felesége, érezni kezdte, hogy most ő az ur. Hirtelen vállon kapta a
nénit és – de nagyon hirtelen – megcsókolta az ajkát.

A néni behunyta a szemét és fejét a férje vállára hajtotta.

A fiu meg a lány egymást átkarolva ment föl a bokros ut felé, mig
egyszerre egy nyárilaknál eltünt mind a kettő. Ebédelni mentek.

Akkor a néninek kicsordult egy könny a szeméből s mosolygott mellette.
Kissé félrehajtotta a fejét és szomorúan, mint valami őszi napsugár,
amely a tavaszt siratja, nézett az eltünt pár után. Nagyon csöndesen,
szinte sirásra álló suttogással szólt:

– Elmentek…

De Hilbrand bácsi mosolygott. Valószinü, hogy önmagán mosolygott. Látta,
hogy a néni teljesen belejött a szentimentalizmusba és az ifjuságba.
Közel hajolt hozzá, és – mint hajdan – czibálni kezdte a bajuszát s a
haját, amely most szürke, nagyon ritkás volt, és enyelgő, kedves hangon
hizelgett neki.

– Karl, mein kleiner Károlkám…

A bácsi mind szélesebben mosolygott, Érezte, hogy most már másról kell
beszélni, és hirtelen a pad szélére nézett, mintha valami
világfontosságu dolgot keresett volna. Ott sétált, a falombon átsurrant
egy napsugáron az ő mentő ötlete, egy nagy zöld légy. Nyugodtan,
komolyan sétált.

Hilbrand bácsi kanalat csinált a tenyeréből, óvatosan közeledett a légy
felé s hirtelen el akarta kapni. De elröppent a zöld légy.

Akkor Hilbrand bácsi hunczut mosolygással, bizalmas kappanhangon rótta
meg a zöld legyet:

– Uff! Te… te… hunczutt!

De a hunczuttot igazán két té-vel és igen magas rikkantással mondta.



A REIF ESZTI HANGULATAI.


I.

Igen korán reggel, még talán nyolcz óra sem volt, elindult Reif Eszti a
czirkuszból, a melynek nagy, kerekes bódéi künn állottak valahol a
városligeten is túl. Szép utczai ruhájába öltözött és elindult, hogy
némi apró bevásárlásokat tegyen a városban.

Hajnalban esett az eső és már kezdett fölszikkadni a nyoma a langyos,
szellős tavaszi reggelen. Ahogy ment a város felé lassan, a fák között,
érezte a tavaszt, csak ugy sejtve, halvány érzéssel. Itt-ott már fü is
sarjadt az utszélén, és a silány, halványzöld kis gaz közt piszkált
Eszti a napernyőjével, ahogy lassan, nagyokat szíva a langyos levegőből,
ment, mendegélt a város felé.

Nem sütött még a nap, inkább szürke volt a reggel, de tele volt erővel,
sarjasztó éles illattal a levegő. Kissé szédült is Eszti, ahogy ment a
liget szélén.

Már közel járt a pályaudvarhoz, és a fülébe zsongott a Kerepesi-utról a
zaj. Ahol a házak kezdődnek, a hepe-hupás utczákon már golyóztak a
gyerekek. Szeliden nézte őket Eszti és eszébe jutott az ő kis fia, aki
tavaly halt meg. Nem lehet éppen mondani, hogy könnyezett a szeme, de
oly vizes, lágy fényben csillogott, amely a könnyezést szokta megelőzni.

Akkor éppen friss lehellet suhant elő a liget felől. Kissé megborzongott
Eszti és tovább ment a város felé, most már teljesen mint Reif Eszti, a
polgárleány. Nem pedig mint Eszterella, a lég királynője, ahogy a
czirkuszi müsoron olvasni lehetett.


II.

Benn sorra rótta az utczákat, veszekedett a boltosokkal, mindent
lealkudott a felére, de azért szépen bevásárolt, ahogy kellett.
Általában sok helyen a boltoslegények meglátták rajta, hogy kicsoda és
nem nagy tisztelettel viseltettek iránta. A főnökök nagysádnak
szólitották és igen udvariasak voltak, de ha nem néztek oda, a segédek
több illetlen dolgot engedtek meg maguknak.

Talán nem is éreztették vele, hogy tudják, hogy nem becsületes lány, de
benne volt valami hajlandóság, hogy mindent maga ellen magyarázzon.

Mondhatni, hogy bosszus volt, amikor végzett a boltokkal, ugy fél
tizenkettő felé. Akkor nem tudott mit csinálni a városban. Arra járt a
Dohány-utcza felé.

– Ez itt a templom – gondolta – rég nem láttam.

A templom előtt sok ember, asszony állott. Ünnep volt. Eszti átment a
másik oldalra és az órára nézett.

– Még korán van – mondta.

Aztán nagyon kihallatszott az orgonabugás. Szép, nagy melódiát énekelt
benn a hivők serege és méltóságos, szomorú bugással kisérte őket az
orgona.

– Bemehetnék – gondolta Eszti álmodozva – még nem vagyok éhes és ebédig
éppen bennmaradhatok.

Azzal szép lassan bement, föl a karzatra és a nagy hideg templomban
meghuzta magát. Csuf gondolata is támadt eleinte, de ez már az ő
mesterségével jár. Azt gondolta, hogy mily gyönyörü trapézt lehetne ide
függeszteni a mennyezetre és milyen szép, nagy ivben lengene az a nagy
ürben.

Majd megint belevágott valami mély, dongó hangba az orgona. Fönn a
kóruson széles, nagy énekbe kapott sok fiatal gyerekhang. A templomból
pedig lassan, vissza-visszanézegetve kiszállingózott mindenki, akinek
még éltek a szülei. Meggyérültek a sorok, csak a kijáratnál tolongott
még egy nagy csomó ember. Egyszerre nagyobb lett a visszhang a szép
épületben. Érezni lehetett, hogy valami szükebb körü család maradt itt,
amelyben valami szomorú közösség uralkodik. Lenn, a ritus szerint,
szépen, komolyan a padra hajtották az emberek a fejüket, és ugy
énekelték az igen szomorú énekes imádságot a halottakért. Az orgona
lágyabban szólt, mintha az orgonista is csupa ismerősnek játszanék.

Reif Esztinek nagyon a szivére szállt az ének. Keveset aludt az éjjel,
és álmos, kissé szentimentális volt. Valami vonaglás járt a torka körül,
a mellében, mint a kezdődő sirás. Már nem is hallotta az éneket, tompa,
bugó mormogássá olvadt körülötte az egész. Csak a gyerekhangokat
hallotta fönn a kóruson, a mint kissé ügyetlenül, de azért szépen
csengtek össze a mély zengéssel. Ilyenkor mind a nyomoruságok és
bántások fölébrednek az emberben, és mintha ez a fojtogató, bus muzsika
kiolvasztaná valamennyit a lélekből.

Egy öreges asszonyság ült mellette, kövér, egészséges alak, aki nagyon
sirt. Lassan közelebb hajlott hozzá Eszti, és talán a vállára is
hajtotta a fejét igy ismeretlenül. De föl se nézett az asszonyság, mert
oly nagyon összeforrott itt mindenki ebben a hideg, kongó templomban,
amelybe nagy, mélyen bugó akkordokkal, szinesen csengő gyerekhanggal
ontotta a kórus a melegséget és a vigasztalást.

Lázat érzett Eszti az arczán, ahogy lenézett a karzatról. Általában
valami nagy, ideges hangulat reszketett a levegőben, sokan sirtak,
némelyek zokogtak, rángatózó, össze-összecsukló vállal. Voltak, akik
zsebkendőkbe rejtették az arczukat. Mások mereven bámultak az oltár nagy
gyertyáiba. Már fáradtnak érezte a lelkét Eszti, nem lévén hozzászokva
az ilyen nehéz, erős hangulathoz, ami oly mélyen, oly erősen markol az
ember lelkébe. Zugott a feje és kifelé indult. De már akkorra vége lett
az éneknek. Harsogni, zúgni kezdett az orgona, bömbölt, hogy szinte
remegtek belé az emelet magasságu sudár oszlopok, a gyerekek kórusa
elolvadt, eltünt benne. A kántor kipirultan állott az oltár előtt,
extázisban emelte föl karjait az ég felé, és énekelt, de nem szép
csendesen, ahogy kezdte, hanem lázas, exaltált hangon, inkább jajgatva,
kiabálva, mintha ezredéves fájdalom szaggatta volna a mellét. Aztán a
mellüket verték az emberek, hajlongtak, némelyek rekedten, sivó
kiáltással mondták az imát, a kántor mögött dörgött, reszketve bugott az
orgona, és ugy érezte mindenki, hogy most megy el az istenek istene, a
bosszuálló Jehova ebből a nagy csarnokból, ahonnan immáron lázas
zokogással, izgatott fényben csillámló szemekkel, mellüket verve, sirva,
nyögdelve, reszketve néznek utána a századokon át meggyötrött emberek.

Lassan csönd lett és mind kifelé tolongtak a szabad levegőre.

Eszti lebotorkált a lépcsőn. Zugott a feje, kábult volt. És leért az
utczára, ahol hullámzott a tömeg.

Enyhén, langyos sugárzással ömlött el a házak között a nap.

Csillogott minden. A városban lassu, édes rengéssel szállt a harangszó.

Dél volt.


III.

Reif Eszti ugy érezte, hogy minden tagja reszket. Már sajnálta, hogy
bement a templomba, ugy elővette az a nagy ének. Most itt a csöndes,
világos utczán sétálni kezdett, mert szüksége volt a langyos, enyhe déli
levegőre. Nagyon elkábult a feje s igy vonzódott a fölületes, tarka
látványok után. Például a Váczi-utczába szeretett volna menni, hogy
éppen a déli korzó toalettjeit lássa.

A lelke mélyéig szomorú volt és nemesebb érzések ébredtek benne.
Magasabban hordta a fejét és egy férfira sem nézett. Még az asszonyok
ruháin is csak ugy érintve, fölületesen suhant el a tekintete. Teljesen
önmagára gondolva, mintegy önmagába bámulva járt az utczán, a széles
köruton, aztán a czifraházas utczán le a Váczi-utcza felé. Már a bazáron
átmenet sok embert látott. A férfiak világos, tavaszi felöltőben, az
asszonyok szisebb ruhákban jártak.

És nagy, fehér sugárzással folyt szét a langyos napfény az utczán, a
tolongó, lassan mozgó párok között, akik mind a napon akartak járni, ugy
hogy majdnem üresen maradt az árnyékos oldal.

Ment Eszti, tüdejére szivta ezt a napfénytől átitatott langyos levegőt.
Lassan ment és megállott egy kirakat előtt. Benézett a czifra üvegek
közé és akkor meglátta az üvegben, hogy valaki áll mellette és erősen
nézi.

Odafordult. Egy fiatal gyerek volt, talán tizennyolcz éves, bajusztalan,
félénk. Amint Eszti ránézett, elpirult és elkapta a fejét. Ilyen fiuk
romantikus reményekkel kisérik a szép asszonyokat a Váczi-utczán.

Eszti hirtelen elment a kirakattól. Bántotta, zavarta ez a fiu. Ő
nyugodt szomorusággal akart itt sétálni s ime egy gyerek jön utána, aki
szerelemre gondol és kalandokra. Szinte csodálkozott:

– Hát _olyannak_ tart ez engem?

Máskor szivesen belement volna a kalandba. Most nem. Szinte szökött a
fiu elől, menekült. Semmi kedve sem volt a játékhoz. De a gyerek szivós
tolakodással ment folyton nyomában.

– Hallatlan – mormogta Eszti.

Aztán besurrant egy félreeső utczába, hogy elveszitse maga elől a
gyerek. Az utcza közepén megállt és visszanézett. A fiu ott állt mögötte
lihegve, kipirultan, az ajkát harapva. Látszott rajta, hogy valami nagy
dologra készül. Aztán hirtelen lekapta a kalapját és elszántan szólt:

– Nagyságos asszonyom…

Nagyot lélekzett. Fáradt volt.

– Nagyságos asszonyom… tudom, hogy illetlenség, de nem tehetek róla…

Eszti igen kellemetlenül érezte magát. Oly szép nyugodtan, ismeretlenül
járt itt a városban, a szomorú templom után. A férfiak kitértek neki az
utczán, és a női ruha tiszteletet szerzett neki. És most…

Hirtelen elfordult a fiutól és tovább sietett. A fiu hebegve szólt
utána:

– Bocsánat… én…

A többit nem hallotta Reif Eszti. Rohant, szinte futott egy kis vendéglő
felé. És a korcsmaajtóban megállt, visszanézett. A fiu nem volt sehol.
Elmaradt, vagy elment… Föllélekzett és bement a vendéglőbe.

Künn még erősebben tűzött a nap, sugárzott, sziporkázott egy utczalámpa
üvegje a fényben. Az emberek lassan jártak a meleg világosságban.


IV.

Kis szerény korcsma volt, ahová betért. Valami exotikus állathoz volt
czimezve és igen kitünő volt a konyhája. Mindjárt az ablak mellett ült
le Eszti, hogy az utczára is kilásson. S miután megrendelte a levest,
kissé hátradőlt a széken, dobolt a késsel a tányéron és nézte a napon
sugárzó aszfaltot.

A korcsmában csönd volt és igen házias kedélyesség. Csupa törzsvendég
ült az asztaloknál a piros abrosz mellett, mind ismerte egymást. Ott
járt köztük a korcsmáros, az aktuális kérdéseket fejtegette és rendelte
a söröket.

Eszti csak most érezte a fáradtságát. De perczről-perczre jobban érezte
magát. Kellemes zsibbadó érzés járt a lábában, mint amikor az ember
nagyon sok járás után megpihen. Még érzett egy kis zavaros szomorúságot,
de itt oly csöndes volt minden s a levesben oly sok volt a zamat, hogy
mind nyugodtabb lett.

Néhány pillanat alatt végzett a levessel és a hust már kevésbbé
türelmetlenül várta. Szét is nézett a kis szobában, és a söntés mellett
meglátta a korcsmáros leányát, nyurga, fakóhaju sáppadt gyereket, aki
tizennyolcz éves lehetett, s most álmodozva, csodálattal nézte Eszti
ruháját. Majd a férfiak felé nézett, és észrevette, hogy néhányan
figyelik. Mire a pinczér megérkezett a hussal, már mindenki őt bámulta,
ami igen jól esett neki. Kis fehér keztyüje ott hevert az asztalon, s a
napernyőjét maga mellé támasztotta. Határozottan elegánsan ült az
asztalnál.

Enni kezdett, de nem volt kenyér az asztalon. Halkan koczogtatott a
késsel.

– Pinczér!

A pinczér el volt foglalva valahol. Egyszerre három vendég is kiáltott:

– Józsi!

Józsi előugrott. A gazda harsány, kissé büszke hangon szólt:

– Első ablak! Kenyeret.

A kenyér egy pillanat alatt ott volt és ahogy letört belőle egy darabot
Eszti, körülnézett. Az urak jóleső mosolygással nézték, hogy milyen jó
az étvágya, a sáppadt, nagykezü lány pedig szinte dühös irigységgel
bámulta.

Ahogy jóllakott, kitünően érezte magát. Az udvaron pördülő
zongorahanggal muzsikálni kezdett egy verklis. Valami nagyon ritmikus
népszerü indulót játszott, vidámat, pattogót, ugy, hogy a vendégek nagy
része, ki a fejével, kezével, ki a lábával, taktusra mozgott hozzá.

A tészta után már ismét a régi Eszti lett. Jóllakott, és sütkérezett egy
sugáron, amely nagy fényes csikot vont az asztalára. A templomra már nem
is gondolt. Csak verte apró ujjaival a taktust az asztalon, sőt a fejét
is mozgatta az induló dallama szerint. Látta, hogy már meghóditotta itt
az egész kis korcsmát. Minthogy egy pohár sört is ivott, oly érzés vett
rajta erőt, hogy szeretne valami csintalanságot elkövetni. Előbb a
vendégekkel kaczérkodott, majd irigységet akart kelteni a sovány
kisasszonyban, és a ruháján babrált, meg a czifra, szép kalapját
igazgatta. Most már valczert játszott a verkli, és Eszti zavartalanul
toppantotta ki a taktust a lábával, ugy, hogy mindenki hallotta.
Mosolygott is, és pokoli kedve támadt. Szerette volna azt a kövér,
vörösorru törzsvendéget megcsókolni az arczán, czuppanósan, hangosan.
Egyben fricskát szeretett volna mérni az erényes kisasszony orrára.
Igazán, semmi elegánczia, semmi sikk nem volt abban a lányban.

Akkor egyszerre kinézett az utczára. Az a fiu ment el az ablak előtt,
aki elől az előbb oly zavarban szökött el. Az benézett az ablakon, és
meglátta. Elpirult ujból, és elment. Eszti majdnem haragos lett, és a
vállát vonogatta:

– Hogy lehet valaki ily szamár!

Érezte azt az ellentétet, ami köztük van; az a fiu még mindig komolyan
veszi a dolgot.

Tudta, hogy vissza fog jönni erre, hát ugy ült, hogy rögtön meglássa,
amint az ablak elé ér. A vendégek figyelték, hogy mi lesz. Kezdett
bennük feltámadni az irigység az iránt a semmi gyerek iránt, akire ok
nélkül mosolyog a kivánatos kisasszony. Egyik-másik fészkelődött. A
vörösorru fölállott, nadrágzsebébe tette kezét és egészen Eszti
asztaláig sétált, ahol nagyon megfikszirozta.

Eszti várt, várt, komoly, de azért mégis csintalan ábrázattal, kissé
türelmetlenül. Vajjon fog-e jönni a fiu?

A törzsvendégek már mind fészkelődtek. Az egyik szólt:

– Most várja…

Az egyik vendég, akiből kicsordult a polgári erkölcs, megszólitotta a
korcsmárost:

– Legyen tekintettel a leányára, Weissenbrand úr!

Ez, szegény, tehetetlenül mozgolódott. Arra is gondolt, hogy kiküldi a
lányát, de ez feltünő lett volna.

A botrány mind nagyobb lett. A vendégeket izgatta, csiklandozta ennek a
telt, szép leánynak a jelenléte. Már szemtelenkedtek vele, nevetgéltek,
oda is szóltak hozzá. Weissenbrand ur mentegetőzött.

– Tudja, Klein úr, én miattam, nem bánom, csinálhatnak akármit, de a
lányom…

Majd fölülkerekedett benne az üzletember és odaszólt a lányának:

– Menj föl, fiam… haza…

A lány már értette. Ment.

A korcsmáros is mosolygott most már, nagy volt a derültség, és szinte
versengtek az urak.

Éppen akkor lassan visszafelé jött a fiu az ablak előtt. Nagyon lassan
ment, és szomorú, szentimentális pillantással nézett be Esztire.

Reif Eszti pedig, ezuttal félig-meddig mint Eszterella, ránézett
belülről, igen szemtelenül mosolyogva, pajkosan félrehajtott fejjel, és
félig-meddig kacsintott is hamiskás szemével. A fiu bámult, tulvilági
boldogsággal.

És Eszti ismét kacsintott, ezuttal már teljesen mint Eszterella, a lég
királynője, és oly pajkosan, hogy hátul, a vendégek közt dühös
irigységgé fajult a vágyakozás. Majd lenéző irigységgel nézték a künn
boldogságtól ragyogó fiut.

Eszti pedig a kellő pillanatban hirtelen fölállott, éppen akkor, amikor
már tulfeszült iránta az érdeklődés, és kiszámitott kaczérsággal, hogy
tőrt döfjön a törzsvendégek szivébe, hangosan szólt:

– Vendéglős úr, fizetek!

És valami jelt intett ki a fiunak, hogy várjon.



A SZÁMÜZÖTT.

Elnyúlnak a kertek messze a tóparton. Odább aztán már kertek sincsenek,
csupa bozót, vizbelógó széles bokor az egész part, lejebb, Lausanne
felé.

Ehrlich kapitány a parton ült és halászott. Inkább csak az időt ölte, és
még a kalapját is letette maga mellé, hogy az illatos svájczi szellő
simogassa a fejét. Kopasz volt már a kapitány, ami kis haj még tengődött
a fején, az ritkás, kusza, fakó volt. Általában törődött ember és a
szakála már régen őszült.

Alig mozdult a levegő, de tele volt kora tavaszi suhanással. Finom, alig
libbenő szellővel, ami napfényt, erős földszagot, valami édes
langyosságot hoz a tó felől. Ebéd után voltak, és a kapitány elégedetten
ült a napon. Talán nem is figyelt a halakra, ugy elgondolkozott.

Odább, jóval följebb a lankás parton volt egy fapad. Azon az ezredes ült
és valami angol könyvet olvasott. Pátriárka-arcza volt, tiszteletet
parancsoló, rengő, hófehér szakála, csodálatosan értelmes, mély
világosságu kék szeme. Nem is szóltak egymáshoz, csak a kapitány mondott
néha valamit csöndesen. Egyébként az ezredes megvetette a kapitányt,
mert szélhámosnak tartotta. Nem ismerte a szabadságharczból, pedig
Ehrlich kapitány szerint igen sokszor találkoztak. De segitette, mert
magyar volt és oly meghatottan tudott beszélni Petőfiről, akit
személyesen ismert.

Csöndben ültek és hallgatták, amint egy-egy surranó hullám fölszaladt az
iszapon, aztán locsogva, szélesen folyt vissza a tóba. Lassan álmosodni
kezdett a jó ezredes, az angol könyvet se birta tartani, már mélyebb
lett a lélekzete, nehéz a szempillája. A keze is ernyedten lógott.
Akkor, hogy éppen el ne aludjon, szólt a kapitányhoz, rossz kiejtésü,
tört magyarsággal, amin érzik a londoni negyven esztendő:

– Mért nem megy haza maga, Ehrlich?

Ehrlich félszemmel a tóra bámult, ahol aranypikkelyek villogtak. Majd
mondta:

– Nem lehet. Hát maga mért nem megy haza? Magának legalább van pénze.
Nekem nincs.

Hallgattak egy ideig, majd Ehrlich kapitány letette a halászó pálczát és
belenyúlt kopott zsebébe.

– Nincs. Semmi sincs. A vén kisasszony kéri a házbért és nincs.

Bámult, bámult most a halványkék, szelid hegyek felé:

– A tóba kéne ugrani. De kihuzzák az embert. Ha maga itt nem volna,
ezredes ur…

Az öreg ezredes ismét pénzt adott neki. Meg se köszönte a kapitány, csak
komolyan számlálta:

– Ez negyven. A multkor volt husz… azután harmincz. Most kilenczven
frankkal tartozom…

Az ezredes mosolygott. A kapitány éppen hét év óta számlál igy.

Aztán megint fölvette a pálczát Ehrlich. Dörmögött:

– Leették róla a legyet. Már rossz a szemem és nem látom, ha pedzi.

Gilisztát szúrt a horogra, belecsapta a vizbe a hosszu szálat és
mosolyogva mondta:

– Nincs már hal. Hét éve halászom és nincs hal. Abszolute nincs.

Az ezredes már aludt a padon. És ujból csönd lett, rejtelmes kora
tavaszi suhogás, finom langyos áramlás a levegőben.

És jött a napfényes parton, a város felől két elegáns fiu, két
jogászgyerek, aki nemrég jött Genfbe francziául tanulni. A kapitány már
messziről fölemelte feléjük az ujját:

– Csönd! Ne kiabáljatok. Az ezredes ur alszik.

Hirtelen lábhegyen jártak tovább a ropogó kavicson, és tisztelettel
köszöntötték Ehrlich kapitányt. Aztán az egyik halkan, suttogva szólt:

– Kapitány ur, te elfelejtkeztél rólunk…

– Én?

– Igen, már fél négy. Vártunk a kávéházban.

– Micsoda kávéházban?

– A Pólus kávéházban. Azt mondtad, kapitány ur, hogy odajössz ferblizni…

– Hja! Igen! Az ördög vigye el ezt a vén emigráns fejemet.
Elfelejtettem, igazatok van, édes fiam… Itt várok, várok már dél óta.
Azt a Paulikot várom.

– Ki az?

– Pszt! Csöndesen, föl ne ébredjen az öreg. Nem akarom, hogy tudja.
Amilyen derék ember, rögtön ideadná mind a pénzét. Nincs, fiam, nincs
házbérre, és az a Paulik, az a magyar – nem ismeritek? – ejnye ez a
madárhang utánzó az orfeumbol…

– Igen…

– Nahát, az igért pénzt. Háromra igérte a gazember, hogy idejön, és
kölcsönad néhány frankot. Negyvenet mondott…

Itt érzékenynyé vált a kapitány hangja. Végigsimitotta a homlokát és
rekedten szólt:

– Szégyenlem, de mit csináljak. Ti boldogok vagytok. Az ezredestől nem
akarok kérni. Holnap kidobnak a lakásomból, ha nem fizetek.

– És mennyibe kerül a lakásod, kapitány úr – mondta az egyik fiu
pirulva, félénken – bocsáss meg, ha tapintatlanságot kérdezek…

– Nem, fiam, nem… rongyos harmincz frankot fizetek a szobámért.

Erre elhallgatott és a két fiu nagyon bámulta az arczát. Keresték
vonásaiban a fájdalmat, az emigráczióban töltött negyven esztendőt.

Általában titokzatos egyéniség volt előttük Ehrlich kapitány. Az egyik
fiu aztán fölemelte a fejét és bátran szólt:

– Kapitány úr, én mondok valamit. Ne vedd sértésnek, mert mi csak… hát
jó szivvel teszszük. Tekintsd ugy, mint ha a fiaid volnánk. Látod, mi
hazamehetünk… te is hazamehetnél ugyan, de itt tart az esküd, kapitány
ur. Ha harmincz frank…

– Oh, fiam…

A kapitány elfordult és a szeméhez emelte a kezét. Aztán elvette a
harmincz frankot és az ezredes felé nézett, aki mellére hajtott fővel
aludt a padon.

– Meg ne lássa az öreg… ha tudná, hogy milyen nyomoruságban vagyok…
Titkolom előtte.

A fiuk már nagyon elérzékenyültek és messze elnéztek a tó fölött, át, a
másik parton is tul. Aztán az egyik halkan mondta:

– Keserü kenyér.

Ehrlich kapitány kezdte a pálczára fölcsavarni a horgos fonalat, aztán
megállott a tóparton.

Már a kanyarodásnál, a hegyek körül halvány szürkeség borult a vizekre.
Kissé hüvös szellő fehér csipkefodrokat hajtott a nagyon kék vizszinen.

Akkor a kapitány fölemelte a fejét, összehuzta a szemét és messze
elnézett a hegyek felé. A kék hegyeken túl kalandozott a pillantása.
Nézett, nézett és az egyik fiu lassan kivette a kezéből a pálczát, hogy
ő vigye, udvariasan. És tovább nézte a szelid hegyeket Ehrlich kapitány,
igy elgondolta azt a nagyon sok piszkos nyomoruságot itt az idegenben, a
csalásokat és a pénzek kikomédiázását, az ő negyvennyolczas
kapitányságát. Jött ujból a fuvallat a kék vizek fölött és
meglibbentette őszes haját, fakó, zöldesszürke szakálát. Majd igen
halkan, egyszerüen mondta:

– Arra van Magyarország. A hegyek mögött.

A fiuknak belevágott valami fájás a szivükbe erre a szóra. Ők sokat
hagytak ott, és itt hüvösen, idegenül fujt végig rajtuk a szél. Mind
jobban fodrozódtak a hullámok, hüvös lett a tóparton, és fölébredt az
ezredes.

Lassan elindultak a város felé, a kávéházba, és a kapitányban nagyon
összegyült a keserüség. Az arczán is látszott a nyoma. Igen komolyan
nézett, és gyakran hunyorgatott a szemével.

– Menjetek előre fiuk – mondta.

A két fiu előre ment a horgászó pálczával, az ezredes pedig a kapitány
karjára támaszkodva ballagott utánuk öregesen, görnyedten, mint valami
jóságos, becsületes ősz pátriárka.

Akkor a kapitány kezdte megbánni, hogy két helyről is kicsalta a
házbérre valót. A fiuk előtt meg kellett tartani a tekintélyt. Hát az
ezredeshez fordult:

– Ezredes ur… én… én…

A zsebében kotorászott és egy pillanatra igazán szégyelte magát, talán
egy könny is volt a szemében:

– Én… visszaadom a pénzét… az igazat megvallva…

Az ezredes ismét mosolygott, jóságosan, mint mindig, amikor a kapitány
visszafizetésről beszélt. Nem értette meg, hogy Ehrlich kapitány az
előbbi negyven frankról beszél.

– Csak hagyja, fiam – szólt – majd ha lesz pénze nekem ugy sincs rá
szükségem…

– Én megfizetem – mondta halkan a kapitány – megfizetem…

Egyideig még küzködött benne a két ellentétes érzés, aztán nagyon,
nagyon csöndesen mondta:

– Ha majd jóra fordul a sorsom… mert utóvégre is…



A MAMA.


I.

Már annyi ideje ment a vonat, hogy nem öröm, hanem kín volt az utazás. A
nagy melegség belevette magát a rohanó kocsikba s hiába volt nyitva
minden ablak.

Az egész kupéban ketten ültek. A lengyel a sarokba huzódott, mellének
szegte széles, erős fejét, az asszony a középen ült. Mind a ketten azért
haragudtak, mert a másik miatt nem hámozhattak le magukról valami kis
ruhát.

Az éjszaka igen fülledt volt, mintha a közelgő zivatar összesüritette
volna maga előtt a levegőt. Végre a lengyel nagyon bágyadtan megszólalt:

– Bocsásson meg, asszonyom, de nekem volna egy ideám. Különben…

Valami kimondhatatlan nevet mormolt, pirulva, hogy nem a bemutatkozáson
kezdte. Az asszony mosolygott. Sudár növésü uridáma volt. Az arczán örök
mosoly bujdosott, hol a szája szélén, hol a szeme sarkában, hol finom
orrczimpái mögött huzódva meg.

– Nos, halljuk az ideát.

– Hát… ha mind a ketten hátat forditanánk egymásnak, esetleg… valami kis
könnyebbséget…

Belezavarodott. Az asszony kisegitette:

– Hagyja csak. Most már csak kibirjuk reggelig. A hajnal hüvös lesz.
Nyolczkor Pesten leszünk. Nem tud aludni?

Már fél napja utaztak együtt, jól ismerték egymás arczát, sőt apróbb
szokásait is. Kénytelenségből tanulmányokat tettek egymáson s most, hogy
megismerkedtek, mint régi barátok csevegtek.

A hajnal is megjött, s elaludtak mind a ketten. A tagbaszakadt lengyel
csak éppen lehunyta a szemét, már aludt. Egy pillanatra még fölnézett s
látta, hogy az asszony is alszik. A bujdosó mosoly eltünt, s szinte
ridegen komoly, ernyedt volt az arcza.

Majd, hogy világosodott, mind a ketten aludtak, ahogy a vonaton szokott
aludni az ember: fejfájással, mindig izzadva, mégis fázva s unos-untalan
átriadva a teljes álomból a félálomba.

Hét óra felé horkolni kezdett a lengyel s erre az asszony fölnyitotta a
szemét. Előbb a férfira nézett, aztán kibámult álmos csodálkozással a
mezőkre, majd sóhajtott egyet, visszahajtotta fejét a bőrtámlára s
tovább aludt.

Nyolczkor megérkeztek. A kiszállásnál igen esetlen volt a lengyel.
Látszott rajta, hogy nem szokott éjjelezni, mert nagyon szomoru volt. Az
eső is zuhogott már, csupa pocsék volt minden. A lengyel nem beszélt,
végre azonban kijelentette, hogy kocsit hoz.

– Elférünk ebben mind a ketten! – mondta az asszony, aki megint friss
volt, mintha egész éjjel pompásan aludt volna.

A kocsi elindult velük.

– Tudja, hogy én fázom? – mondta a lengyel komolyan.

– Most már tudom, – felelt mosolyogva az asszony.

A lengyel elnézett az esőbe, és halkan szólt:

– Nagyon pocsék idő.

– Az…

– Van valakije itt nagysádnak?

– Nincs.

A lengyel nagyon ránézett, ugy, hogy erre a nézésre felelni kellett az
asszonynak:

– A férjem otthon maradt. Egyedül jöttem. Talán…

– Oh, dehogy… csak bátorságát csodálom.

Még robogtak egyideig, az asszony sok mindent mondott el életéből, s a
lengyel oly kitünően hallgatta, hogy az asszony szinte sajnálta
otthagyni. Mint amikor valaki igy megtalálja egy személyben az ő egész
publikumát, amely egy szempillantással helyesel, megért, hizeleg,
csodálkozik.

A kocsi megállt. Az asszony szállt ki elsőnek.

– Itt lakom, látja… sürgönyileg béreltem szobát. Hát találkozunk holnap
valahol. A kiállitási nagyvendéglőben, reggel… tizkor. Majd együtt
bejárjuk a kiállitást. Helyes?

– Ahogy parancsolja.

– Isten önnel!

Minden bujdosó mosoly egyszerre a szemébe villant a köszönésnél. A kezét
nyujtotta a lengyel felé, majd megfordult, fölkapta ruháját s bement a
szálló kapuján. A lengyel csak nézett utána. Aztán egyszerre
hátrafordult a kocsis:

– Hová megyünk?

A lengyel hirtelen fölrezzent s pirulva szólt:

– A körutra…

És hátrahuzódott a sarokba, most már még szomorubban, hogy ez az egy
ismerőse is elvált tőle, egészen egyedül ebben az esős, locsogó, szomoru
városban. És hogy a kererepesi-uton ment fölfelé a kocsi, még
gondolkozott, hogy nem kellene-e neki is oda szállni, ahová az asszony.

Aztán arra gondolt, hogy mért pirult ő el, amikor a kocsis kérdezte. És
megint elpirult, erre a gondolatra, ugy, hogy nagyon megharagudott és
kibámult az utczára. Akkor még jobban elszomorodott a szive, gyerekes,
fájó mosolygás jelent meg széles, nagy arczán és hunyorgatva, fejét
kissé félrehajtva nagyon halkan szólt:

– Mamám.

Érezni lehetett, hogy ez a szó nagy bucsusiráson, négynapi
magányosságon, ezen a sok pocsék felhőn tört keresztül a lelkében.
Ismételte már egy könynyel:

– Anyuczikám.


II.

Már a sok mindentől zavart volt a fejük. Az asszony mondta is:

– Elég ebből ennyi egy napra. Különben is hét óra van már. Ha akarja,
együtt is vacsorálunk itt a vendéglőben.

Előbb azonban sétálni mentek.

Most már nagyon összebarátkoztak. A lengyel tetszett az asszonynak és
sétaközben már a karjába is kapaszkodott. Ha valaki igy látta volna
őket, biztosra vette volna, hogy férj és feleség… A lengyel nem is
tudta, miért is jár ő itt a kiállitáson karonfogva egy asszonynyal,
holott egyedül jött Varsóból.

– Tudja mit? – szólalt meg egyszerre az asszony. – Jőjjön föl hozzám egy
csésze teára.

– Én?

– Maga.

Nem fért a fejébe, hogy egy hölgy csak igy meghivja őt. Félénken
kérdezte:

– Sokan lesznek?

– Nem. Kevesen. Mi ketten leszünk csak.

És megint a szemébe szaladt villanva minden mosolygás. A lengyel
megrémült, és nem tudta, mit mondjon. Az asszony rá se figyelt, csak
sürgette:

– Holnap megint találkozunk itt kilenczkor. Nos, akkor siessünk most,
mert még aludni is kell…

Beültek egy kocsiba, és a lengyel borzasztóan zavart volt. Mintha a
vesztőhelyre vitték volna. Az anyjánál nevelkedett gyerekkora óta, nagy
istenfélelemben; a vallásos öreg asszony sirással nevelte. Ha a fiu
csintalan volt, az öreg mama sirni kezdett. Erre a fiu is riva fakadt,
összecsókolóztak és rendben volt minden. Nagyon lágy volt a szive a
lengyelnek. Most is a mamájára gondolt, s mivel már oly sokszor kért
tőle tanácsot, maga elé képzelte az öreg asszonyt, hogy mit szólna ehhez
a teához. De éppen, hogy behunyta a szemét, az asszony megfogta a
karját:

– Nézze, itt vagyunk. Csak nem álmos?

– Én?… nem…

Kiszálltak, s az asszony mondta:

– Nyujtsa a karját.

Fölmentek a lépcsőn, s a lengyelnek már hideg veriték ütött ki a
homlokán. Annyit pirult össze-vissza a sok portás, pinczér előtt, hogy
már sirni lett volna kedve. De ugy érezte, mintha az asszony vitte volna
fölfelé.

A szobában aztán leült. Mosolyogni próbált, mert hisz az idejövésen már
túl volt. Mi lesz a vége ennek?

Az asszony letette kalapját, kis fehér kötényt kötött, és nekilátott a
teafőzésnek. Addig is czigarettával kinálta meg a lengyelt. Az
elfogadta, és szótlanul nézte az asszonyt, hogy babrál apró fehér
kezével, hogy tipeg ide-oda. Furcsa, de azt észrevette, hogy milyen
finom, csöpp lakkczipője van.

Az asztalt is megteritette, s a lengyel odaült. Szemben ültek egymással,
s egyszerre csak végig futott a hideg a fiun. Látta, hogy az asszony nem
úgy néz rá, mint máskor, hanem valami elkeseredett daczczal. S még hozzá
sem nyult a párolgó csészéhez, amint egyszerre kitört a sirás az
asszonyból. Szegény lengyel csak nézte, gyürdöste az asztalkendőt, nem
tudta, mit kell ilyenkor csinálni. Végre megszólalt:

– Kérem, miért sir?

Erre az asszony megfogta a két kezét, szoritotta puhán, melegen. A
lengyel kétségbeesett:

– Mi baja?

– Oh, maga nem tudja… engem ugy bántanak… azért is jöttem egyedül, a
férjem ugy kinozott… Meg is csalt, egyre bántott…

– Oh, szegény asszony!

Fölkelt, melléje ment, s már-már neki is sirni lett volna kedve.

– Magához bizalmam van, – folytatta halk sirással az asszony, – olyan jó
fiu.

Simogatta a kezét, majd fölkelt, s mindkét karját szorosan a lengyel
nyaka köré kulcsolta:

– Nagyon szeretem magát… nincs senkim ezen a világon…

A lengyel még mindig nem tudta, hogy miért van ő itt, miért szereti őt
az asszony és miért történik minden ugy, ahogy történik.

Az asszony csak tartotta a nyakát, hozzásimult, s a vállára hajtotta a
fejét. A lengyel nevetséges figura lett, félreforditotta a fejét, hogy
ne érezze az asszonyi haj illatát. Igy voltak néhány pillanatig, nagy
csöndben. A lengyel szeretett volna otthon lenni. Aztán végre is
visszafordult az asszony felé. Az már mosolygott a könnyein keresztül, a
szemébe nézett s szinte csodálkozva, valami idegen hangon, nagyon
csöndesen szólt:

– Szeretlek…

És szorosabban ölelte. A lengyel megrázkódott.

– Kérem! – szólt olyan hangon, aminőn a lányok szólnak, ha nagyon merész
velük szemben az ember.

Az asszony fölvetette a fejét és összeszoritott fogai közül daczosan
mormogott:

– Szeretlek.

A lengyel eltolta magától, de már érezte, hogy nem tud ellenállni.
Nagyon ideges volt és szeretett volna egyszerre kirohanni innen.
Fuldokló hangon szólt:

– Kérem… én becsületes ember vagyok. Én megesküdtem az anyámnak…

Az asszony leült s az asztalra hajtotta a fejét. A lengyel lábhegyen a
székhez lopódzott, vette a kalapját. Az asszony háta mögött állott s
szinte siránkozó mosolylyal, a kalapot nagyon gyorsan forgatva izgatott
ujjai közt, csöndesen mondta:

– Én megesküdtem, kérem.

Az ajtóhoz ment. Ott mondta:

– Az anyámnak.

S kiosont, már a küszöbön mondva:

– Kezit csókolom.

Künn megállt egy pillanatra, nem tudva megbirálni, hogy nagyon helyesen,
vagy nagyon helytelenül cselekedett-e. De a szobában minden csöndes
maradt. Akkor a fejére tette a kalapját, s gyerekes örömmel rohant le a
lépcsőn, szinte hangosan mondva:

– Megesküdtem a mamámnak… a mamuczikának…

És minden értelem nélkül hozzátette, elégedetten, mintegy annak
bizonyságául, hogy ime, mint gondol rá:

– Mamuczikám…


III.

Egyedül ült a lengyel másnap reggel kilenczkor a vendéglőben.

– Ostoba vagyok – gondolta – hogy még várom. Csak nem jön el a tegnapi
eset után.

Kialudta jól magát az éjjel, s érezte, hogy nem érett férfihoz illő
módon cselekedett.

– Szamár voltam – mondta. Azzal czigarettára gyujtott, s elnézett a
korzó felé. Arra gondolt, hogy most talán már soha többé nem látja az
asszonyt. Pedig már ugy hozzászokott. És valami apró fájdalom, amely
erre a gondolatra lelkében éledt, mutatta hogy más az, a mikor egy
asszonyhoz szokik az ember. Szép is volt, nagyon…

Aztán hirtelen nagyon megijedt, mert ugy látta, mintha a korzón jönne az
asszony. Föllállott, és nézte. Csakugyan jött. Elébe menjen? De hátha
nem akar vele találkozni. Novellákban olvasta, hogy az asszonyok nem
bocsátanak meg annak, aki eljátszotta az alkalmat. Aztán dühbe jött:

– Mit töprengek! Mindenkinek van joga a vendéglőben ülni. Ha idejön, jó,
ha nem jön ide, az is jó. Bánom is én.

És büszkén, jogainak tudatában, nagyuri fölénynyel vetette magát hátra a
székben.

És jött az asszony. Mosolygott:

– Ah, ön már itt van? Pontos, pontos!

A kezét nyujtotta.

– Nem is tudja – folytatta – hogy mily hálával tartozom önnek.

– Nekem?

– Igen…

Leült melléje és szomorúan nézett a férfi szemébe.

– Maga egy hős, félisten! Magának köszönhetem a lelkem nyugalmát, a
becsületemet. Adja a kezét.

A lengyel elejtette azt az érzést, hogy szamár volt tegnap este. Kezdte
hinni, hogy félisten, s ezért bizonyos büszke öntudattal nyujtotta a
kezét. Az asszony hosszan, erősen szoritotta meg.

– Meg szeretném csókolni ezt az erős becsületes kezet…

Erre visszakapta a lengyel. Az asszony már könnyezett. Kitépett
mellcsokrából egy rózsát:

– Ezt adja oda, ha száradtan is, az anyjának. És mondja meg neki, hogy
csókoltatja a kezét egy szerencsétlen, nyomorult asszony… akit az ő fia
a becstelenség széléről rántott vissza…

A lengyel érezte, hogy ő van most fölényben, s ridegen szólt,
zsebredugva a rózsát:

– Ma a műipari osztályt nézzük meg.


IV.

Este megint együtt sétáltak. Az asszony álmodozva szólt:

– Oly szép az este… Gyalog megyünk haza. Ugy-e elkisér?

– Nagyon szivesen.

Elkisérte. És a szálló kapuja előtt minden átmenet nélkül, egészen
természetesen, mintha tegnap semmi sem történt volna, hideg nyugalommal
mondta az asszony:

– Jőjjön fel egy csésze teára.

A lengyel nyugodtan ment föl. Utóvégre is a tegnapi eset után igazán
csak tea következhetik.

Ugyanaz a bevezetés. Az asszony kötényt kötött, babrált, megfőzte a
teát. Aztán odament a lengyelhez, megsimogatta az arczát.

– Mindjárt forr, édesem…

A lengyel nyugodtan, – hisz a tegnapi eset után semmi sem történhetik
már – átfogta bal karjával az asszony karcsu derekát és beszélgetett
vele a kiállitásról, az időről, Budapestről.

Egyszerre elugrott tőle az asszony:

– Jesszus, már forr!

Eloltotta a spirituszlángot, és öntögetni kezdte a teát. A lengyel
mögéje állott. Az asszony egyszerre csak hátrakapta a fejét, ugy, hogy a
lengyel vállára nyugtatta. Összenéztek. Az asszony mosolyogva szólt:

– Hány czukrot tegyek bele?

A lengyel is mosolygott és szép csöndesen ráillesztette az ajkát az
asszony ajkára, megcsókolta, szinte hidegen. Aztán még egyszer
megcsókolta, már erősebben, át is ölelte, hogy az asszonynak kibomlott a
haja. Szinte vadul csókolta már.

Az asszony bugva, szerelmesen kaczagott a csókok között. Kaczagva azt
mondta egyszerre csak:

– Adja… add vissza a rózsát…

A lengyel kivette a rózsát a zsebéből, megszagolta, megcsókolta és
visszaadta. Kissé szomoruan, de boldogan mosolygott és mentegetőző
hangon, szinte szánakozva mondta:

– Anyuczikám…



Dr. HAMLET.

Kékes, áttetsző párafátyol ereszkedett a kis falura. Fenn állottunk a
hegyoldalon, s lenéztünk a völgybe, ahol a bányászházikók terpeszkedtek
egymásnak, mintha valami nagy vizmosás hordta volna őket össze, megannyi
domtalan nagy követ. Hüvös szél járt a fenyők között. Még följebb
kopácsoltak az ácsok valami kivágott nagy fenyőszálon. Hozzánk is
elhallatszott a fejszéjük csattogása.

Az orvos leült egy fatörzsre:

– Üljön le ide mellém – mondta – és hallgassa meg. Elmondom ugy, ahogy
történt. Ezernyolczszáznyolczvankilencz junius negyedikén neveztek ki
bányaorvossá. Junius ötödikén már itt voltam, ebben a nyomoruságos
faluban. Hatodikán megismerkedtem az egész intelligencziával – most se
több, mint négy család – és hetedikén már elhatároztam, hogy feleségül
veszem a részvénytársasági igazgató lányát.

Gyönge, finom teremtés volt, virágtestü szomoru sóhajtás… Nagyon
megszerettem, és járni kezdtem a házhoz. Az igazgató meg a felesége
szivesen látott, s láttam a szemükből, hogy nem mondanának nemet, ha a
lányuk kezét megkérném. Eltelt aztán egy hét, két hét, egy hónap s én
napról napra szerelmesebb lettem. Talán azért, mert az a kis lány
folyton egyformán bánt velem. Az arczán egyazon mosolygás derengett
mindig. Olyan mosolygás, amilyennek sirás a folytatása, mert ilyen is
van. Egy vasárnap aztán, miután számot vetettem magammal, elmentem az
igazgatóékhoz és megkértem a lány kezét. Az anya félrehivott:

– Doktor úr – mondta – boldog vagyok, hogy ily derék emberre bizhatom a
lányom sorsát, de valamire figyelmeztetnem kell önt. Komoly emberek
közt, komoly pillanatban eshetik szó ilyesmiről is. A lányom bolondos
gyerekfejjel egy irnokba volt itt szerelmes. A fiu is szerette, de már
két hónap óta nem jár a házunkhoz, mert kitiltottuk. Ön nem is látta. A
nevét is megmondom: Szabónak hivják…

– Láttam az irodában. Hideg, szótlan ember. Szorgalmas fiu.

– Igen. Nos, hát a lányom ezt már kiverte a fejéből. Ostobaság volt az
egész. Csak azért mondtam el önnek, hogy ne titkoltam légyen el. Ne
tulajdonitson neki semmi jelentőséget.

Kissé meglepett a dolog, de oly okosan beszélt velem az asszony, hogy
valóban jelentéktelen dolognak tartottam az egészet. Én meg három
hónappal azelőtt szakitottam egy asszonynyal, akiről azt hittem, sohse
fogom elhagyni… Gondolkozó ember vagyok. Éreztem, hogy a kis Klári iránt
komoly érzéssel viseltetem. Az érett ember megállapodott vonzalma volt
az, amiben kevesebb a poézis mint a fajfönntartási ösztön, s éppen ezért
maradandó.

Klárit egy hét mulva eljegyeztem s minthogy semmi okunk se volt a
várakozásra, egy hónap mulva már a feleségem volt. Az első dolog, ami
meglepett, az volt, hogy az irnok nem jött el az esküvőnkre. Hisz tudja,
mily óriási esemény az ilyen kis fészekben egy úri esküvő!… Nem, nem
jött el…

Kissé elhallgatott s idegesen simitotta végig a haját. Aztán folytatta:

– Nem jött el. És én folyton erre gondoltam, amikor kifelé jöttünk a
templomból. Nagyon ideges voltam. Az asszonyka arcza olyan volt, mint a
hó, és én kezdtem komolyan venni az irnokot. Utóvégre is az életem
boldogságáról volt szó, hát csak gondolkodhattam egy kicsit!

Aztán boldogan teltek a napok, röpültek a hetek. Három héttel az esküvőm
után találkoztam az irnokkal. Nem köszönt, nem volt bemutatva nekem.
Aztán én se akartam megismerkedni eleinte vele. Elment szótlanul
mellettem, olyan volt az arcza, mint a szoboré, merev, kifejezéstelen.
Maga elé nézett, ahogy ment, azt hiszem, hogy a multba nézett. Őszintén
megvallom, azon az éjszakán nem tudtam aludni.

A feleségem kedves, szelid, engedelmes volt, de nem szenvedélyes. Most
már melankolikus se volt soha. Az arczán az érzések skálája a
vidámságtól a közönyösségig terjedt. Csak nem szerettem, hogy néha
összehuzta a szemét, mint a rövidlátók. Ilyenkor tudom, hogy ő is a
multba nézett, s engem bántott az, hogy ennek a két embernek van mit
nézni egy multban, amelyet én nem ismerek.

Történt aztán, hogy egy szomoru őszi reggelen, hogy esett az eső,
eljöttek értem kocsin a szomszéd faluból. Kanyargós hegyi ut vezet oda,
s a ló csak lépésben mehet. Egy nagy hegyet háromszor is meg kell
kerülni, mig odaér az ember. Tudtam, hogy este előtt aligha térhetek
vissza, mert aznap bányakerületi konferenczia is volt. Elbucsuztam a
feleségemtől, s amikor kikisért a kocsihoz, szelid gondoskodással
betakart, megcsókoltam. Az arcza hideg volt. Amikor a kocsis megrántotta
a gyeplőt, összehuzta a szemét. Akkor először történt velem, hogy ott
akartam hagyni kocsit, beteget, mindent, hogy otthon maradhassak. Amikor
már elhagytuk a főutczát, megvallom, arra gondoltam, hogy visszalopózom.
De ez visszataszitó volt még gondolatnak is. De azért nagyon sajnáltam,
hogy olyan visszataszitó, mert nagyon szerettem volna visszamenni.
Utközben aztán hirtelen eszembe jutott, hogy féltékeny vagyok. Eleinte
nevettem, de amikor a szomszéd faluba érkeztem, már minden gondolatom
otthon volt. Nagyon kinos napot töltöttem el. Csak este tértem haza. Kis
feleségem az asztalnál ült és varrt.

– Nem volt itt senki? – kérdeztem.

– Nem, édes.

– Maga se ment ki a házból?

– Itthon voltam egész nap.

Bejött a cseléd a vacsorával. Kissé meg voltam nyugtatva. De nagyon
szerettem volna a cselédtől is megkérdezni mindezt. Beszélgettünk, s a
vacsoránál kissé vig volt az asszony. Jóllaktam, s már akkor nem bántott
semmi féltékenység. Akkor megint azt szerettem volna hazudni, hogy az
irnokkal találkoztam, hogy lássam a hatást az arczán. De nem szóltam
semmit, különben is, soha egy szó nem esett köztünk az irnokról. Aludni
tértünk, s ugy félálomban éreztem, hogy az asszony ébren van. Ez
bántott. Azt pedig csukott szemmel is világosan éreztem, hogy nyitva van
a szeme, és rám néz. Aztán egyszerre megremegtem. Tisztán élt bennem a
tudat, hogy abban a pillanatban összehuzta a szemét és visszanézett a
multba. De elaludtam.

Ne részletezzük a dolgot. Kis lányom született és az irnok jelentéktelen
alakká vált. A gyerek ugy lekötött mindkettőnket, hogy eszem ágában se
volt rágondolni. A feleségem is egészen megváltozott. Egész nap dalolt,
a piczi lánynyal bibelődött s mondhatom önnek, hogy zavartalan volt a
boldogságunk. Az irnokkal ugyan még találkoztam, de belenyugodtam abba,
hogy neki olyan merev az arcza. Utóvégre is hát másnak a lába merev,
neki az arcza. Aztán végleg elfeledtem, ugy, mintha sohse élt volna.

Négy évig éltünk boldog házasságban, amikor – hisz tudja – a járvány
idején szegény kis feleségem meghalt. Akkor azt hittem, hogy
kiszakitották alólam a földet s kiszivták a világból a levegőt.
Kábultan, zugó fejjel jártam hónapokig. Azt hitték, hogy megőrülök. Én
is azt hittem. De csak megöregedtem rövid két hónap alatt. A mi élet még
volt bennem, azt a kis lányom tartotta, az az édes kis aranyhaju angyal.

Az első napon, amikor kimentem a házból – egy hónappal a temetés után –
találkoztam az irnokkal. Szinte sajnáltam szegényt, hogy még sohse
beszéltem vele. De oly hidegen, oly érzéketlenül ment el mellettem, hogy
megint csak nem ismerkedtünk meg.

Siessünk. Egy év mulva körülbelül, egyszer éppen orvosságot csináltam a
szobámban valami beteg tót asszonynak, amikor az ötéves kis lányom
fölmászott a kert kőfalára, s onnan hanyatt esett le. Meghalt rögtön, s
én világosan, fizikai fájdalommal ugy éreztem, mintha valaki kérges
tenyérrel durván rácsapott volna benn a szivemre. Akkor aztán már semmim
se maradt ezen a világon. Oda volt minden, ami ehhez a földhöz kötött.
Kezdhettem volna ujra az életemet. A kis gyereket ravatalra tettük az
apósommal, akit már akkor reszkető aggastyánná kinozott közös sorsunk.
Én támolyogva, hangtalan sirással mentem oda át a kis temetőbe a
sirgödröt megrendelni. Azt mondtam, hogy az anyja mellé fektessék
szegénykét. Akkor rám nézett a plébános, és egészen nyugodtan szólt:

– Nem lehet. Azt a sirhelyet már megvették.

Csak ugy gépiesen kérdeztem:

– Ki vette meg?

– Szabó ur.

– Az irnok?

– Az.

Nem értettem.

– Hogyan? Hát előre megvette, vagy talán valaki másnak? Kije halt meg?

– Senkije. Maga vette meg, hisz olyan excentrikus ember; ki is fizette.
Azt mondta, hogy ő akar ott feküdni.

A kis lányt az apósom temettette el, az irnok sirhelye mellé. Énrólam
azt mondják, hogy két napig nem ettem, nem ittam, hanem mosolyogva
bámultam ki az ablakon.

Megvette.

Nem is értem, hogy abban a pillanatban nem vesztem ott el. Most
egyszerre tisztán állott előttem minden. Az az ember megvette a
sirhelyet, hogy mellette nyugodhassék. Egyszerre megértettem mindent.

Az orvos itt megint elhallgatott. A hangja rekedtes lett, a többit már
szinte nyöszörögve mondta:

– Ki akartam ásatni a feleségemet. Aztán meggondoltam a dolgot. A
gyereket is exhumáltatni akartam…

Már sirt:

– Kérem, ott fog ez az ember feküdni közöttük az ő kőarczával… hárman
egymás mellett… és én valahol messze tőlük, hogy oda se mehetek…

Sirt, és a tenyerével idegesen dörzsölte a homlokát.

– Nem lehet… tudom, hogy tenni kellene valamit… de nem lehet… Azt is
gondoltam, hogy elköltözünk egy más temetőbe mind a hárman, és ott
hagyjuk az irnokot… De meggondoltam… Nem bolygatom…

Már most ugy zokogott, mint egy gyerek, s összegörnyedve, reszketve ült
a fatörzsön.

– Csak attól félek, hogy nem tudok majd feküdni máshol… Ők meg hárman
együtt lesznek…

Nagyot sóhajtott:

– Együtt lesznek… az anya, a gyerek, az apa…

– Doktor ur – szóltam – jőjjön, menjünk haza. Ebédre jár az idő.

Akkor fölállt, az órájára nézett s mosolyogva szólt:

– Igaza van. Éhes vagyok. Megeszem a köveket. A sirköveket is.

Szólt, és elnevette magát, borzalmas vigsággal.

*

Egy hét mulva elutaztam a kis faluból. A vasutnál egyetlen ember ült egy
padon. Ujságot olvasott. Hogy kiléptem, rám nézett.

Merev, szoborarczu ember volt. Sápadt, valami szomoru vonással az ajka
körül.

Végigsiklott a tekintete rajtam, aztán tovább olvasta az ujságját. Még
mielőtt a vonat megérkezett volna, szivarra gyujtott s nyugodtan
besétált a faluba.



GYÖRGY HADNAGY ÉS A 12 ASSZONY.


_Az első hat._

Aznap, kora tavaszszal, már megütötte valami vizes, langyos szag az
embert az utczán. Érezni lehetett, hogy a napos oldalon igazán melegebb
van, mint az árnyékoson és ez a tavaszt jelentette. Korán reggel esett
az eső és még mindig nem szikkadt föl az aszfaltról; nagy foltokban
száradt a gyalogjárón.

És György hadnagy érezte, hogy ebben a kellemes, hizelgően langyos
levegőben lassabban járnak az emberek, az asszonyok jobban körülnéznek
az utczán és az időjáráshoz csodás gyorsasággal alkalmazkodó urak
gummiköpenyegben járnak.

Ugy, részegen attól a tavaszi enyheségtől kószált egészen délután fél
hatig. Akkor már elkomolyodott az idő, és fujt a szél. György hadnagy
pedig kiment a körutra és egyszerre csak megjelent a szalonban, csupa
elegánczia, csupa ragyogás és üdeség volt. Az utolsó zsurt tartották az
asszonyok.

– Csodálatos, – szólt a háziasszony, – ma hűtlenek lettek a férfiak.
Látja, csak a kis Gombos, meg a Brand jött el…

De asszony, az volt elég. Egy se igen fiatal már, valamennyi túl a
harminczon. Látszott a viselkedésükön is. Hanyagabbul ültek a
karosszékeken és elég szabad mozdulatokat engedtek meg maguknak. A
szemükben csöndesebb, mélyebb világosság égett. Megtisztult,
megállapodott volt a pillantásuk.

Egyideig csönd volt, aztán, hogy behozták a lámpát, megélénkült a
hangulat. György hadnagy odaült egy barna, erős asszony mellé, és valami
igen fölületes dologról beszélt vele. Az asszony hallgatta, figyelte,
erősen rászögezte a pillantását, de látszott, hogy mást néz a szemében.

György hadnagy egyszerre abbahagyta a beszédet és halkan, komolyan
szólt:

– Mit néz ugy rám?

Az asszony előbb körültekintett. Csoportokban ültek, kaczagtak,
fecsegtek a többiek. Akkor közelebb húzta a foteljét György hadnagyhoz,
és nagyon a szemébe nézett.

– Mit néz… Emma…

– A szemét, hadnagy ur.

Mosolygott hozzá, és hallatlan nyugalommal nézte tovább.

– És mi van azon látni való?

– Semmi. Csak nézem.

György hadnagyban kezdett valami büszkeség-féle ébredni. Hanyatt vette
magát a székben, és mint aki tudja, hogy nézik, pózolni kezdett:

– Hát csak nézzen, Emma, ha talál rajtam valamit.

Majd ő is belemeresztette szemét az asszonyéba. Akkor szólt Emma:

– Igy észreveszik, hadnagy ur. Maga fiatal gyerek… semmi komolyság sincs
benne.

– De Emma…

– Ugyan menjen!

Fölkelt az asszony, végigsimitotta a ruháját és szó nélkül otthagyva a
hadnagyot, egy csoporthoz ment.

Lassan élénkült a társaság. Uj vendégek jöttek, volt köztük egy leány
is, csitri szőke kis teremtés, aki itt a sok, tapasztalattal,
raffináltan öltözött asszony közt egyenesen nevetséges, alaktalan volt.
Tisztelettel nézett György hadnagyra, aki viszont elbizakodott
mosolylyal felelt neki. Majd elment a tükör előtt, és a bajuszát
simogatta.

– Hallatlanul hiu maga, Gyuri – mondta egy kövér kis asszony – nem tud
elmenni a tükör előtt, hogy bele ne nézzen…

– Köszönöm.

Az asszony a szomszédnőjének sugott valamit mosolyogva és mind a ketten
a hadnagyra néztek.

– Mit sugtak?

– Semmit… azt, hogy szeretném magát pofon ütni Gyuri…

– Csak azt? Tessék…

És letérdelt az asszony elé. Az kaczéran hátravetette a fejét, hogy
elővillant a nyaka telten, puha fehéren.

– No üssön…

Az asszony a hadnagy arcza körül legyezgette a semmit, de nem nyult
hozzá, igy a földről nézve, nagyon ingerelte ez Györgyöt.

Tetszett neki az a megtermett, komolylyá, szerelemre érett asszony.
Hirtelen elkapta a kezét és megcsókolta. Aztán nem akarta elereszteni az
ajkától. Amikor pedig látta, hogy mindenki egy nagy divatlap köré
csoportosul, gyerekes mohósággal föltürte az asszony csuklóján a
ruhaujjat és belenyomta az ajkait a telt fehér kis kézbe.

Már az asszony is elpirult és fölkelt. György még mindig tartotta a
kezét, hát visszafordult, haragos pirosan, komoly nézéssel:

– György!

Aztán ellágyult a nézése és hogy a fiu tiszteletteljesen eleresztette a
kezét és meghajolt előtte, végigsimitotta az arczát, lassan, puhán és
szólt, mintha valamit meg akarna okolni:

– Maga még nem elég komoly, hadnagy ur…

A kis szőke lány az egyik sarokból nézte az egészet és majdnem sirt.
Egész héten várt erre a zsurra, amelyre a nagynénje el szokta vinni. És
most észre se vette a hadnagy. Félszegen, durczásan ült a széken és
amikor feléje közeledett György, blazirt mosolyt akart erőltetni, de nem
sikerült neki. Ellágyult és fájó gyönyörüséggel hallgatta, hogy mint
csipkedi, gúnyolja a fiu.

– Piczi baba, – mondta neki és rázogatta a térdét. Aztán tovább ment.

A kis lány utána nézett, és volt már annyira asszony, hogy kitalálta a
helyzetet. Nézte, mily furcsa pillantással néz a sok érett asszony erre
a csinos, bohókás fiura és látta, hogy egymástól féltik. Nem rettennek
vissza egy-egy igen szabad mondástól, mozdulattól, csakhogy velük
foglalkozzék.

Aztán átment György a másik szobába, ahol az urak kártyáztak. Talán csak
azért ment át, hogy az asszonyokat bántsa. És elcsillapodott a beszéd,
majd egészen elhallgatott mind, és nyugodtan ült a széken. Ahogy az ajtó
nyilott, látszottak a férjek, a kényelmes, czinikus urak, a kereskedők
és börziánerek, akik csak a tényleges dolgokat szeretik, és akik
mindenre gunyos viczczet tudnak. A szalonban pedig egymás mellett ültek
a puha, meleg illatban ezek a szines ruháju, raffinált asszonyok, csupa
kivánat azoknak, akik nem a férjeik. Nem tapasztalatlanok, ábrándosak,
de tudók és elkeseredettek, akik tudatára ébredtek annak, hogy szükségük
van a lázakra és a szines álmokra. Nem pedig a komoly üzletekre és a
czinikus okosságra. Ők költőket olvastak és franczia novellákat.
Ismerték azokat a férfiakat, akik idősebbek voltak, vagy olyanok, mint a
férjeik.

Most mind hallgattak és a hadnagy alakjára gondoltak. Érezték, hogy ez
az ember most másodszor boldoggá tehetné őket, ez a mohó, nevető-siró
gyerekember, akiben tulárad az erő, és a bájos, affektált unottság. Ők
érezték, hogy erre a romantikára még szükségük van, és ezért talán mind
szerelmesek is voltak a hadnagyba.

De nem volt komoly fiu, és féltek a fecsegésétől. Talán volt köztük aki
nem félt, és aki rábizta a becsületét. Talán valamennyi, mind a hat,
ebben a kis körben.

De ki tudhatja ezt?

És ahogy ott ültek, és beleélték magukat idegesen egy szines képbe, hogy
mélyebb, hangosabb lett a lélekzetük, nyilott az ajtó és visszajött a
hadnagy. Friss volt, szép, fiatal. Mosolyogva nézett körül, és mondta:

– Micsoda hallgatás.

Mindenki ránézett, de csak a háziasszony szólt, előkelő mosolylyal:

– Gondolkozunk.

Impertinens arczczal, nyugodt, hideg szemtelenséggel kérdezte erre
György:

– Rólam?

Senki se felelt, annyira meglepett mindenkit az elbizakodottságnak ez az
éles szava. Csak a szőke bakfis kaczagott föl hangosan és kiáltott:

– Hogyne! Éppen azon jár az eszünk.

Elpirult és derülten néztek rá az asszonyok. Aztán egymásra néztek.

György hadnagy pedig összeütötte a bokáját, és okos érzékkel, diadalának
tetőpontján érezve magát, bucsuzott:

– Hölgyeim, kezeiket csókolom.

És kiment. Ahogy lefelé haladt a lépcsőn ugy érezte, hogy könnyedén jár,
és valami kitörni készülő büszkeség fesziti a mellét. Az utczára nagyon
elégedetten ért le és az első kirakatüvegbe belenézett. Jól látta magát
benne. Aztán tovább ment, és diadalmas érzésében, büszkeségében nem is
látta a járókelő embereket. Csak azokat a vágyakozó, meleg pillantásu
asszonyokat látta ott fönn, és férjeiket, a kövér, hideg, örökké
gunyolódó alakokat a füstben.

Akkor nyugodtan, tisztán, szinte örömmel szólt, mintha valami fontos,
nagy dolgot mondana:

– Brády György. Császári és királyi hadnagy.

Igy hivták őt, a bohó, szeszélyes katonát, és ez gyönyörüen, diadalmasan
hangzott.


_A második hat._

Könnyen, lassan ment tova az utczán, és nem is nézett a járókelő
asszonyokra, ugy tele volt a maga dicsőségével. Alig ért azonban az
Andrássy-utig, hirtelen gondolt egyet, átment a másik oldalra és
becsöngetett az első emeleten.

Egy fiatal ügyvéd barátja lakott ott, akinek a felesége husz esztendős
volt. Ilyenkor, ugyanezen a napon ő is zsurt tartott, amelynek még
nagyon iskolaize volt. A háziasszonykával együtt hatan voltak az
asszonyok, csupa gyerekarcz, pajkos kis teremtés, iskolatársak
mindannyijan. Valósággal játszadoztak, mint a gyerekek, és kigyult a
szemük, amikor a kis babájukról szónokoltak.

Már vége volt az uzsonnának, amikor György hadnagy megjelent köztük. Az
előszobában, ahol levetette a köpönyegét, bele se nézett a tükörbe,
mintha érezte volna, hogy hóditóbb már nem is lehet. Bement a szalonba s
ahogy katonásan megállott a középen, mindenki ránézett.

– Kisztihand!

– Éljen, éljen! – kiáltozott a kis háziasszony, aki éppen akkor adta elő
ujon szerzett tapasztalatait a csecsemőhumor terén – üljön le, kedves
hadnagy!

Egy-két asszonyt még nem ismert György, annak bemutatták. És azzal
mindjárt le is ült egy ismerőse mellé és beszédbe ereszkedett vele.

– Mit csinál a férje, Janka?

– Ott van. Nem látja?

Ott állottak a férjek, a félhomályban, a kályha körül. Ezek nem
kártyáztak még. Csupa fiatal, erőtől duzzadó fiu, jókedvü, előkelő, aki
szivesen beáll még a társaságba bolondnak a felesége kedveért. Valami
öreg bácsi tartotta őket szóval és láthatólag unatkoztak. Kettő-három az
asszonyok közé is keveredett.

– Látom – mondta a hadnagy – nos, és hogy vannak?

– Köszönöm, jól. A kis babám ennivaló. Jőjjön el, nézze meg.

– Kérem.

Ezeknek az asszonyoknak zavaros tüz ég a szemükben, nem vált benne külön
még a szerelem az anyaságtól. Mintha egyszerre kiragadták volna előbbi
világukból, rá se hederitenek a katonaruhára, és ime nem a szemébe
néznek Györgynek, hanem elnéznek a feje fölött. A kályha felé néznek,
ahol az uraik állanak.

Tovább beszélt a hadnagy.

– Janka, maga borzasztóan felejt…

– Hogy érti ezt?

– Maga már bizonyosan elfelejtette a mi dolgunkat.

Egyszer nyáron egész délután csókolóztak a Margitszigeten. Ez volt „az ő
dolguk.“

– Dehogy felejtettem el… minden este megmutatom a férjemnek, hogy hogyan
csókolóztunk magával…

– Arra nem gondol, hogy az nálam mélyebb érzés volt, kis Janka?

Janka nagy komolyan nézett rá, előre hajtotta még leányos, szükvállu
felső testét, és a szemével hunyorgatva mondta:

– Nem igaz.

– De igaz. Maga akkor megigérte, hogy mindig fog szeretni…

– Maga csacsi, György. Szemtelenséget beszél.

Fölkelt és otthagyta Györgyöt, aki ugy maradt a széken, ahogy
előrehajolva beszélt hozzá. És igy komikus alak lett. Még odament egy
másik kis asszonyhoz, aki – mialatt beszélt vele – a vállán keresztül a
férjével kaczérkodott. Majd a háziasszonyhoz ment, aki köteles
figyelemmel fogadta, de nagyon is szeretetreméltó volt.

És játszottak, gyerekeskedtek a csöpp asszonyok, csak néha nyilt komoly
nagyra a szemük, amikor a gyerekeikről beszéltek. Ilyenkor bölcs
tanácsokat osztogattak egymásnak, és egyik-másik a férje vállára
hajtotta a fejét. Általában uralkodni kezdett az anyaság hangulata, a
hálás, nagy, széles érzés a férj iránt, aki édes okozója volt a
fájdalomnak, aggodó, ápoló, örvendő apa, és erős támasz, amikor már
lehetett járni.

Már haza akartak menni, mert a kicsikét nem lehet annyi ideig egyedül
hagyni. Györgyre nem hederitettek, ő bambán hallgatta ezeket a dolgokat,
amikhez nem volt érzéke. De a mások férjeivel foglalkoztak az asszonyok,
mert ők is körösztülmentek a kis babák életének fázisain.

És szinte fázva, dideregve az idegenségtől, bujtak vissza a férfiak
vállai mögé, füzték erős karjukba az övéiket. Általában érezni lehetett,
hogy jobban szeretnének otthon lenni.

György akármit csinált, észre se vették. Egyiknek-másiknak bókolt, mind
udvariasan felelt. A gyerektelen fiuk czinizmusával beszélt a kis babák
apró dolgairól. Némelyik mulatott rajta; egy kis vörösesszőke asszony
megjegyezte:

– Ez majom.

Látta, hogy itt nincs sikere, de azért ragaszkodott a dologhoz.

– Várjatok csak – gondolta – ti nem ismertek engem. És megint a hat
érett asszonyra gondolt, aki oly izzó epedéssel nézett utána.

– Ezek az éretlen kis hölgyikék… gondolta.

A kis Jankához ment:

– De azért jó barátok maradunk, kis Janka!

– Oh, kérem.

Nem ezt várta. Az asszonyka pillantása álmodozva kalandozott el a
szalonban. Bután ismételte:

– Azért jó barátok maradunk.

A kicsi Janka erre összehuzta a szemét, mint akinek beleakad a
pillantása valami jelentéktelen tárgyba, hogy nem tudja levenni róla, és
csak bólongatott a fejével. Aztán elkapta a tekintetét a
könyvesszekrényről és hirtelen, mintegy fölriadva kérdezte:

– Tessék?

Nagyon unalmassá vált a dolog György előtt. Az asszonykákon nagyon
meglátszott, hogy haza akarnak már menni. Nyolcz óra felé járt az idő.
Egy-egy férj csókolgatta a felesége kezét.

Akkor György, hogy senki ügyet se vetett rá, szégyenlősen, némi igen
halvány szomorusággal sétálni kezdett a lakásban. Körüljárt az
ebédlőben, megnézegette a hamutartókat, és alaposan megfigyelte a
lámpát. Majd lassu, nesztelen lépéssel kitévedt az előszobába. Nagy,
világoskék üveggömbből áradt szét onnan a halavány világosság. És neszt
hallott hátul, a félhomályban. Ahogy hozzászokott a szeme ehhez a
világitáshoz, látta, hogy ott hátul, majdnem a sarokban áll Janka,
előtte a férje és a kis asszony a nyakába kapaszkodik a nagy fiunak és
hangtalanul, erős öleléssel csókolja az ajkát. Nem csattanó csókkal,
hanem hosszu, meleg tapadással. A zajra, anélkül, hogy látták volna
Györgyöt, beszaladt a szalonba, utána ment a férje.

És gondolta magában György hadnagy, hogy itt nem kell bucsuzni. Majd
csak angolosan, köszönés nélkül távozik. Magára is vette a köpenyegét, a
fejébe csapta sapkáját és kiment, el.

Csöndesen, kis melankóliával gondolt a lépcsőn a kis, boldog Jankára,
meg mind erre a hat igen fiatal asszonyra, aki elérhetetlen neki. Az
érett asszonyokra is gondolt, de ez most visszatetsző volt előtte. Hisz
csak jelentkeznie kell ott…

Lenn az utczán aztán elvegyült az emberek közé, a szemére huzta a
sapkáját és még visszanézett az emeleti utczai ablakokra. A függönyön át
látta a párokat az ablakoknál.

Aztán már szomorubban gondolt a kis Jankára, aki oly szenvedélyesen
csókolta az urát az előszobában. Majd emlékébe idézte az izgatott
margitszigeti délutánt, a Janka akkori ügyetlen, leányos csókjait, és
akkor egyszerre fölkapta a fejét. A sapkáját is fölhuzta a szeméről és
benézett egy kirakatba. Határozottan mondta:

– Brády György egy szamár hadnagy.

És nem volt tisztában sem önmagával sem az asszonyokkal.



A VIZIMALOM.


I.

Egymás mellett állott a piszkos kis hegyipatak mentén a sok érczzuzó
mühely. Éjjel-nappal dobogott mindenikben a nagy fakalapács és csöndes
éjszakákon olyan volt ez a hang messziről, mintha a föld szive dobogna
egyenletes, tompa veréssel. A viz másik partján csupa zöld volt.
Áthajlottak a szürkészöld füzek a másik partra, hátrább, ahogy
emelkedett a hegy, sötét bokrok csomósodtak össze rendetlenül.

A vizimalom a legcsöndesebb épület volt a parton. Lomhán forgott nagy,
ócska kereke a vizben, s belülről valami szelid kopogás, zörgés
hallatszott mindig. Nem nagyon nyitogatták a kapuját, alig ment be
valaki rajta. Csöndes malom volt, amint ott állott a sok zöld között
kopott-szürkén, szinte szomorúan.

Hajnal elmulott és már nagy sugarakkal folyt végig a gyepen a tavaszi
napfény. A segédtiszt pedig a malom mellett állt és nézte a nagy
kereket, amelyet csöndes zugással hajtott a viz. Aztán átkerült a másik
oldalra. Onnan a füzeket nézte, meg a bokrokat. Nagy darab kék ég borult
föléje, s abba belemélyesztette a tekintetét, mint valaki, aki huszonhat
éve csak követ látott, utczát, meg gázvilágitás mellett teleirt és
teleirandó papirosokat.

Nagyokat lélekzett, szivta a fenyők felől jövő szellőt és ez
kipirositotta az arczát, lüktetésbe hozta ereit. Izgatott volt szegény
Rók István.

És amint járt-kelt a malom körül, ahol a gyerekkora eltelt, szembe
találta magát a méltóságos urral.

– Alázatos szolgája, méltóságos uram…

– Jó reggelt, Rók. Mit csinál itt ilyen korán?

– Sétálok, sétálok. Az ember szeret itt sétálni, ahol már huszonhat éve
nem volt.

A méltóságosnak kellemetlen volt ez a melankolikus emlékezés.
Közbevágott:

– A különvonat mikor érkezik?

– Tizenkettő ötvenkor…

– Igen? Már találtam lakást a kegyelmes urnak. Gyönyörü két világos
szoba, konyha…

Ezt mondta és piszkált botjával a füben. Czilinder volt rajta, meg
világos felöltő. Előkelő arcza volt, kissé őszes bajusza.

Rók csak elbámult a hegyi patak felé és csöndesen szólt:

– Huszonhat éve.

– Igen…

– Akkor itt játszottunk… Emlékszik még, méltóságos uram? Itt halásztunk
a malom mellett, pedig soha hal nem volt ebben a vizben… meg horog se
volt a pálczánkon…

Mosolygott. Kitört belőle az emlékezés és majdnem kevesebb tiszteletet
tanusitott a tanácsos iránt, mint máskor. Már hadart, izgatott
gyorsasággal beszélt az őszes fejű, görnyedt kis ember:

– Akkor a sánta Zsitko volt a molnár. Hol lehet most már az öreg? Az
Annica… szép lánya volt. Haj, haj!

A tanácsos az óráját nézegette. Kelletlenül lépkedett erre-arra. Éppen
most, éppen itt kellett ezzel a szürke alárendeltjével találkoznia.

– Elmult, vége… – folytatta Rók, aztán a malom falán keresgélt a sok
karczolás, irkafirka között – itt van még a nevünk is, méltóságos ur,
nézze!

Gyerekes öröm villogott a szemében, amikor fölfedezte az ákombákom
irást. Gyerekes nagy vonásokkal volt a falra irva: Rók Pista, Gömöry
Bandi, örök jó barátok. Alatta az évszám, meg egy idétlen koszoru.

– Ezt együtt csináltuk, amikor elment iskolába Pestre a méltóságos úr…
ugy-e, tetszik emlékezni?

A tanácsos elpirult és ajkát harapdálva nézte az irást. Igen, ők
csinálták, régen, huszonhat esztendeje.

Akkor aztán egyik se szólt többet. Rók ugy érezte, hogy tiszteletlenség
a méltóságost erre az irásra figyelmeztetni. A méltóságos meg szégyelte
az irást. A botjával meg is piszkálta.

Aztán hirtelen, előkelően sarkon fordult.

– Jó napot Rók, megyek a vasuthoz. Háromnegyed tizenkettőkor legyenek
ott mind.

Rók meghajolt, köszönt és elbámult a tanácsos után, amint az ringó,
óvatos lépéssel ment a kissé nedves uton, a botját pörgetve keztyüs
ujjai közt, majd jobbra pillantva az egymáshoz dülő alacsony tót
házikókra, majd balra, a rohanó patak felé.

Bámulta, nézte és fájdalmat érzett. Sajgott valami az ő szürke lelkének
legmélyén. Utóvégre is itt születtek mindaketten és miért oly előkelően
hideg most a méltóságos. Kidüllesztette beesett mellét és könny is
csillogott a szemében. A malomból szelid, ritmikus zörgés hallszott és a
patak locsogott a kerék alatt. Ökölbe szoritotta kezét és az irásra
nézett. Örök jó barátok. Igen, ez a tizéves gyerekek stilusa.

A méltóságos már messze ment. Csak világos foltnak látszott az uton
előkelő tavaszi kabátja. És ő belőle csak napidijas lehetett. Ugy
érezte, hogy ha most erre rohannának a tépettingű, véresfejü
szoczialisták, amilyeneknek ő őket képzelte, velük rohanna, bukdácsolva,
nehezen, sirva orditaná a Marseillaiset és rohannának aztán mind a
méltóságos után, akiből már semmi se látszott a hosszu uton.

Akkor arra zörgött egy szekér és a szegény rongyos tót kocsis mélyen
kalapot emelt előtte.

A nap kisütött széles, nagy fehér sugárzással és friss szellő jött a
fenyvesek felől.


II.

Az ujon elkészült Lajos-tárnát ünnepélyesen megnyitották. A miniszter
magas röptü beszédet mondott a bánya-iparról; a sok kiséretbeli ur
tapsolt, az igazgatók hajlongtak, az ujságirók jegyeztek. Aztán a
bányászok énekkara elénekelte a himnuszt.

Nagy ünnepély volt ez a kis faluban, talán száz évben se esik meg
egyszer.

A bankett lenn volt a nagy vendéglőben, a falu tulsó végén. A kocsik
mind előállottak, de a kegyelmes ur szeszélyes volt.

– Gyalog megyünk – mondta – eleget ültünk a vonaton. Ez a kis ut nem
árt, ugy-e direktor ur?

A direktor ur szivéből kaczagva felelt:

– Nem árt! Már hogy is ártana, kegyelmes uram…

Azzal megindultak szépen lassan, elől a miniszter az igazgatókkal. A
vidék megnyerte a kegyelmes ur tetszését, és élénken magyaráztatta
magának a szebb pontokat.

– Ez itt a Granicza… Ott fönn a kápolna körül van a temető. Az a fehér
obeliszk tizenöt bányásznak szól, aki meghalt negyedéve a nagy
robbanáskor.

Rók hátul ment a sok kisebb hivatalnokkal.

– Én itt születtem – mondogatta – meg a méltóságos ur is. Együtt
játszottunk mindig…

Már közeledtek a vizimalomhoz, és a kollégák nagyon érdeklődtek a dolog
iránt.

– Ő is itt született? Lehetetlen…

– Hát már mondtam. Együtt játszottunk.

– Aztán emlékszik rád?

– Eddig nem emlékezett. Ma reggel aztán találkoztunk itt, véletlenül. Ő
előrejött a lakások miatt, én a személyzet közt voltam, mellette. Most
már emlékszik…

Egy gunyos hang szólt:

– Majd Pesten megint nem fog emlékezni!

Rók érezte, hogy ennek igaza van, de azért belemagyarázta, hogy nincs.

– Már hogyne emlékeznék… Látjátok ott azt a malmot?

– Melyiket?

– Azt a kopottat, ott a patak mellett a füzfáknál…

– Igen. Nos?

– Ott játszottunk mindig. Rá is van irva a falra a nevünk.

Büszkén nézett körül, és csodálkozást látott társai arczán.

– A nevetek?

– Igen. Az van utána irva, hogy „örök jó barátok.“ Majd mindjárt
megmutatom.

Mind közelebb értek a vizimalomhoz. A kollégák a fákat bámulták, a
fenyőillatos erdőt, a friss eget, a hegyeket a távolban.

A malomnál megállottak. Az első csoportok már jó messze mentek, utánuk
senki se jött.

Rók kipirultan szaladt a malomhoz:

– Itt van… – mondta, de még nem látta az irást – itt… vagy a tulsó
falon, már magam se tudom…

Átmentek a tulsó falhoz, egymás vállán át nézték, keresgélték az irást.

Rók izgatottan tördelte az ujjait. Aztán a gallérjába kapaszkodott, azt
huzogatta, tágitotta. A nyakát forgatta erre-arra, és piros volt,
izzadt.

Az irás nem volt ott. Le volt kaparva az egész a szürke, vakolatos
falról.

– Hol van? – kérdezték.

Bambán nézte a falat vizes, szürke szemével, amelybe ezuttal nem futott
könny. Nagyon csöndesen, alig hallható suttogásal mondta:

– Nincs. Valaki lekaparta.

Aztán tovább mentek. Jó darabon senki se szólt egy szót se. Mindenkinek
kellemetlenül esett, hogy nem volt ott az irás. Akkor Rók érezte, hogy
mondani kell valamit. Élénken, mintha nem is tartaná fontosnak a dolgot,
mondta:

– Hiszen már huszonhat esztendeje, hogy odairtuk…



PÁN.


I.

Kora hajnalban, hogy megült a harmat az ujonsarjadt füszálakon, a sok
nagy világossárga virágon, végig a mezőn, utra kelt Pán. Előbb
végigkalandozott a domboldalon, be-bekukkantott a kertekbe, majd fölment
a széles domb hátára a halványzöld bársonyfüvön és megállott egy barna
ház előtt.

A barna házban keresztény tudósok laktak, buvárkodtak nap-nap után, és
sok fájdalommal éltek ezen a világon. Amikor az élet nem hozott nekik
fájdalmat, maguk vertek sebet a testükön.

Messze, tiszta fehér fénynyel világolt a nap a lankás, szelid hullámos
vidéken; az ég tiszta, nagyon világoskék volt, világoszöld a fű,
világos, tiszta minden.

Pán nesztelenül járt a füvön, és mint mondám, megállott egy ház előtt. A
sötét, nagy kapun kalapács lógott. Pán azzal kopogtatott és messze
döngött a kopogtatás a belső folyosókon. Azután kijött egy ember:

– Pán…

– Igen, Pán. Itt van a tudós Theodoros?

– Itt.

– Hivd ki. Mondd, hogy várom…

Azzal megfordult, lenézett a széles, virágos völgybe és várt. Néhány
pillanat mulva kijött Theodoros:

– Itt vagyok, Pán. Ugy látom, hogy kissé megvárattalak.

– Az nem tesz semmit. A virágos bokrokat néztem, és igy szivesen várnék
alkonyatig is. De jőjj.

És elindultak, kószálni a friss tavaszi reggelen a mezőkön, ligeteken
keresztül, ahogy minden nap szokták. Mert jó barátságban voltak:
Theodoros, a keresztény tudós ifju, és Pán, a pogány isten. Theodoros a
názáreti vallásalapitó tanairól beszélt neki, s erre eltünt Pán arczáról
a vigyorgás. Szőrös kecskelábát lassan rakosgatta, és ringó testtel,
hallgatagon ment Theodoros mellett. Hogy valamivel foglalkozzék,
nádszálat rágott, s végül ez a nádszál lett Theodoros beszédének a
kritikája. Ha csak gyöngén mardosta a fogával, akkor nem sokat hatott rá
a beszéd. Ha izgatottan harapta, törte, morzsolta, akkor mosolygott
Theodoros és izmos vállára tette kezét:

– Nos, Pán?

Pán nem tudott vitatkozni. Csak nevetett, vagy sirt. Pán nem volt
tehetséges isten.

Ahogy ma is igy mentek, s Pán hallgatta az uj, ismeretlen vallás
tételeit, elérkeztek egy nagy kőfalhoz. A kőfalba szük ajtó volt vágva,
s az ajtó előtt egy töpörödött vén asszony gubbasztott, hangos sirással.

– Nos, mi bajod, anyóka, – kérdezte tőle Pán.

Az öreg nehezen emelte föl szemét, és megijedt a kecskelábú Pántól.

– Csak beszélj bátran.

Nyögve, siránkozva mondta az öreg asszony:

– Én haldoklom itt, jó emberek. Érzem, hogy közeledik a végem, és már
látom is az alvilági mezőket. Nyugodtan halnék meg, de félbemaradt a
munkám és ezért sirok…

– Félbemaradt a munkád?

– Igen. Van nekem egy gyönyörű szép leányom. Glaukopisnak hivják, mert
kék a szeme, mint a tenger. Tizennyolcz esztendős most. Amikor
megszületett, idehoztam e mögé a magas kőfal mögé a kertbe. Itt laktunk
mostanáig és Glaukopis nem látott embert rajtam, az anyján kivül. Itt
neveltem, tanitottam egészen máig, hogy majd lemenjek a városba,
egészséges, szép, okos férjet keressek neki s ahhoz adjam. Bezárva
tartottam ebben a nagy kertben tizennyolcz évig, hogy semmit se tudjon a
bünökről, a lopásról, gyilkolásról, és paráznaságról. Most pedig, hogy
el akartam menni férjet keresni számára, utamba állott a halál. Meg
fogok halni, érzem, a nélkül, hogy végére jutottam volna a munkámnak. És
most nagyon nagy lesz a baj, mert tapasztalatlan a szegény leány.

Igy szólt, a falhoz tette a fejét, és meghalt csöndesen, szépen,
komolyan. Aztán csönd lett; sem Theodoros, sem Pán nem tudott szólani.
Bogarak zugtak végig a füvek fölött és a darazsak letelepedtek a
virágokra. Alul, a völgyben, szelid csobogással folyt a folyó és azért
nagy csöndesség uszott a reggeli levegőben. Végre megszólalt Pán,
halkan:

– Nem állhatunk itt estig. Keressük föl a kékszemü lányt, Theodoros.

Azzal megindultak be a kertbe. Szép nagy kert volt, csupa virág, virágos
fa, virágos bokor. Csupa, illat, üde frisseség. Mentek, sokáig mentek,
amig egy nagy, lombos olajfa alatt megtalálták a leányt. Ott feküdt a
füben, oldalvást és egy csomó virágot bontogatott, tépdesett. Semmi ruha
nem volt rajta, ugy feküdt ott meztelenül, rózsaszinü fiatal teste körül
a zöld pázsittal.

Nem vette észre őket. Akkor megszólalt Theodoros:

– Glaukopis…

A lány fölpillantott. És rögtön megijedt, rémült futásnak eredt,
sikoltozva, a bozót felé.

– Utána! – kiáltott Pán nagyot szökellve, – mert elveszitjük…

És szaladt, ugrálva, gyorsan, fürgén osonva surranva a bokrok közt. Alig
ért a nyomába a tudós. Végre egy bokor mögött, a fal tövében utólérték.
Összezsugorodott, leguggolt szegény, és reszketve, sirva várta, hogy mi
lesz vele. Theodoros megszólalt.

– Ne félj, leányom, mi jót akarunk veled.

Remegve, nagyra meresztett szemmel bámult rájuk Glaukopis.

– Mi férfiak vagyunk – folytatá a tudós – ez itten, ez a szőröslábú egy
isten, és én egy másik istennek, az igazi istennek szolgája vagyok. Az
anyád meghalt künn a fal tövében, két lépésnyire az ajtótól.

– Meghalt? Mi az?

– Elment, gyermekem, és soha többé nem tér vissza. Éppen most mentek
arra a szántóvetők, és azok elvitték a testét. Te nem látod többé.

– És ti mit akartok tőlem?

– Mi gondoskodni fogunk rólad.

Pán közbevágott:

– Velem jösz virágot szedni, és kószálni a réteken. A nimfák fogják
gondodat viselni, s velük fogsz tánczot lejteni a holdfényes éjjeleken a
forrás mentén.

A lány bámult. Theodoros kezdett beszélni.

– Jőjj velem. Leviszlek a városba, és meg foglak keresztelni.
Megtanitalak arra, hogy ki az igazi isten. Megtanitlak a szeretetre és
megmutatom neked a Krisztust, aki töviskoronával a homloka körül vérzett
el a többi emberekért.

Glaukopis a fiatal, szép tudósra meresztette égszinü szemeit. A tudós
szép ember volt, fehér volt az arcza, és ábrándosak a szemei. Pán rút,
kampósorru szörnyeteg. És szőrös a lába, meg kecskecsülökben végződik.

– Itt nem maradhatsz – folytatta Theodoros – jőjj velem.

Kézen fogta, és megindultak mind a hárman az ajtó felé. Künn azt mondta
a leány:

– Ez nagyon nagy, itt kivül. Bizonyára ez a világ, amelyről anyám
beszélt.

– Igen – felelt Theodoros – ez a világ, és a világ az én uramé.

Glaukopis szólt:

– Félek ettől a szőrös embertől. Vezess el innen…

Akkor Theodoros rátekintett Pánra, aki szomoruan állott a fal mellett, s
tekintetével igy szólt hozzá:

– Pán, te nem kellesz neki. Ő már megunta a virágokat és a füben való
kószálást. De az én tanom uj előtte, és velem akar jönni. Maradj csak,
Pán.

Pán elértette ezt és maradt. A tudós pedig lassan távozott a leánynyal,
oldalt, a domb lejtőjén lefelé, hogy mindig kevesebb látszott belőlük.
Pán szomoruan nézett a gyönyörü leány után, és fölsirt valami fájdalom a
lelkében. Akkor belemarkolt a fübe, tépett egy nagy csomó virágot, és
előrerohant a távozó pár felé.

– Glaukopis! Glaukopis! – kiáltotta – én neked adom a mezőt, a
virágokat, az illatot, a hajnalt és a zengő forrásokat…

És marokkal szórta feléje a vadvirágot.

A lány vissza se fordult. Ment lassan a város felé, amelynek fehér
háztetői, kupolái szikráztak alant a napfényben. Csodálattal nézett le,
kiváncsian, izgatottan és nem hallotta, amikor Pán melléből fölsirt
keservesen a zokogás, végigsivitva a mezőkön, gyerekesen, fájdalmasan,
hogy reszkettek belé a virágok.


II.

Ahogy eltüntek lenn egy fordulónál, Pán fölült a kőfal tetejére és ott
gubbasztott három nap és három éjjel. Egy nap és egy éjjel fennszóval
zokogott, egy nap és egy éjjel csöndesen sirdogált. A harmadik napon és
éjszakán pedig szomorun bámult maga elé a fübe, ahol hétcsövü sipja
feküdt összetörve.

És ott ült a negyedik éjszakán is, már kissé kevesebb szomorusággal és
szivta az illatokat, a melyek megelőzik a napfölkeltét. Hüs szellő
lebbent a ligetek felől és az hozta az illatot. Tökéletes csöndesség
borult a vidékre és alulról minden kis hullám loccsanását föl lehet
hallani a dombra. Lehorgasztott fővel ült ott Pán és várt. Akkor
egyszerre a nagy csöndességben hallotta, amint könnyü lépések közelednek
a füvön. Szinte lehetett hallani a füszálak hajladozását, gyönge
suhogását.

Pán leugrott a falról. Glaukopis jött sietve.

– Glaukopis…

Suttogva mondta. A lány megrezzent, aztán ránézett tiszta szemével. Majd
ő is suttogva szólt:

– Pán…

A madarak finom, halk füttye hallatszott a ligetek felől. Ott állottak
mozdulatlanul mind a ketten és a szelid hegyek mögött fölbuggyant egy
izzó vörös buborék. Az egész égbolt egyszerre halvány rózsaszinü lett,
fölül átolvadt az éjjeli kékségbe. A hold még fönn volt, tiszta fehéren,
fénytelenül.

Ébredeztek a füvek és a virágok. Mind több madár füttye suhant át a
levegőn.

Glaukopis nagyon csöndesen szólt:

– Visszajöttem, Pán. Lenn ruhába kellett öltöznöm, pedig igy szebb
vagyok. Lenn szeretni kellett azt, akit gyülöltem, mert rút volt és
rossz. Lenn meg kellett bocsátanom annak, akinek a halálát kivántam.
Lenn emberek laknak, Pán.

A pirosság halványult a hegyek felől, de az egész vidék világosabb lett.
Már halványan, elmosódva bár, de látni lehetett a szineket. Alól pirosan
tükrözte az első sugarakat a kis folyó. Már csicsergés, csevegő üde
hangzavar hallatszott a liget felől, és a füveken piros ragyogással
szikrázott a harmat.

Pán hallgatott, mélyen, komolyan. Aztán fölemelte a fejét, mind
magasabbra, diadalmasan hátravetette és nem volt nevetséges előreálló
kis szakálla. Két törpe szarva koronaként állott kusza haja között. Pán
mosolygott, büszkén, szépen és Glaukopis csodálattal nézte.

Már egészen kivilágosodott. A nap korongja izzón, sziporkázva állott a
hegygerinczek fölött, és a pirosnak, rózsaszinnek ezer finom árnyalata
folyt szét belőle a messziség párás levegőjében. Egy darab ég mintha
lángolt volna.

Akkor sietve, gyors lépéssel, lihegve érkezett meg alulról Theodoros.
Megrettent, amikor a lányt itt látta. Meglepetten susogta:

– Este óta kereslek… hiába. Most itt talállak…

A lány rá se nézett. Csak Pán forditotta feléje a fejét, mosolyogva,
büszkén, és félig lehunyta a szemét, ugy nézett rá. Majd odalépett a
lány mellé és megfogta a kezét. Theodoros bámulattal állott helyén, és
nem mert mozdulni.

Akkor már magasabbra emelkedett Phoibos tüzes szekere, és messzi ontotta
végig a világon fényét. Reggel volt, világos, tiszta felhőtlen reggel. A
madarak versengve daloltak, harmóniában, tiszta csicsergéssel, és Pán
elindult a leánynyal. Előbb lassan mentek, majd szaladni kezdtek, mind
gyorsabban, le a halványzöld pázsiton, a lejtőn, bele a tiszta reggeli
levegőbe, száguldva a virágokon, a bokrok felé, a völgybe. Szaladtak
kézenfogva, büszke mosolylyal, diadalmasan: Pán és a födetlen testü
leány, és dobogott lábuk alatt a pázsitos föld.

És nekitámaszkodott a fiatal Theodoros a falnak, nagyot sóhajtva.
Lenézett az aranygőzben fürdő völgybe, ahol még mindig szaladt Pán a
leánynyal a virágok közt, vidáman. Aztán kezébe fogta az állát, fejét
lehajtotta, és a völgybe nézve nagy szomorusággal szólt:

– Neked végig szőrös a lábad, Pán, és vigyorgó az orczád. Pán, te
hasitott csülökkel jársz a mezőn, s mégis te szaladtál le a dombon a
leánynyal. És én érzem, óh Pán, hogy Glaukopis nem jön vissza a dombra
soha többé.



A CSUF KIRÁLYKISASSZONY.


I.

A dus, buján sarjadt füben járt aranyos czipőcskéjével, ringó járással a
napsugáron a csuf királykisasszony. Szinte szakadt a melegség a forrón
ragyogó déli égből, s csak ott, ahol a királykisasszony járt, volt
enyhe, hüs a levegő, a husos levelü fák alatt. Ment előre. Ringott a
teste hullámosan, szépen, csupa harmónia volt a mozgása. Szép fekete
hajával a déli lomha szellő incselkedett, s ő kissé hátravetette fejét,
hogy átjárja a langyos lehellet, beosonjon a tüdejébe, – ugy érezte: az
egész lelkébe.

Nagyon csuf volt szegény királykisasszony. Ugy külön-külön szép volt
mindene: a szeme koromfekete; a haja dus, szénfényü; az ajka csattanó
piros, vágytól remegő.

De a vonásai kuszáltak, torzultak voltak, nagyon, nagyon csuf volt az a
szép tejfehér finom arcza.

Ment előre a fák alatt, amelyek lombján aranyoszöld világlással fénylett
át a napsugár, egészen a kis tóig.

Ott letérdelt, és nézte magát a viztükörben.

Lassan könnyek gyültek a szemébe, elszomorodott és eltakarta az arczát.

Majd fölkelt, elnézett az aranygőzös, ezüstpárás távolba, a kéken
ragyogó hegyek felé, és halkan, félig siró, szomoru hangon szólt:

– Nagyon csunya vagyok.


II.

Történt egy szép napon, hogy a csuf királyleány tizenhét éves lett. Az
anyja mindenáron ünnepséget akart rendezni a tiszteletére:

– Meghivjuk a herczegeket…

– Nem kell.

– Tornajáték lesz…

– Nem kell.

– Táncz, zene, mulatság…

– Mind nem kell.

– Hát mi kell, fiam?

Leborult a nagy, faragott asztalra a királykisasszony, s keserüen
zokogva, a kétségbeesés hangján, amiből a lélek vonaglását érezni ki,
szólt:

– Semmi sem kell…

Az anyja jól tudta, hogy mi a baja a királykisasszonynak. Hires volt
szegény a rutságáról. Hogy a királymama kiment a szobából, föl is kelt
szegényke, és odament az aranykeretes tükör elé, durczásan, a fájó
sirástól eltorzult arczczal.

Belenézett a tükörbe.

És akkor észrevette, hogy szép. Csodálatos, gyönyörü szép lett az arcza,
hogy a keserüségtől elfintoritotta.

Mi, rendes arczu emberek, ha elfintoritjuk az orczánkat, torzképet
vágunk, rutak leszünk. Neki csodálatosképpen ugy voltak összekuszálva a
vonásai, hogy szép, csodaszép lett, amikor elfintoritotta rut arczát.
Erőszakos mozdulattal ki tudta javitani a természet rosszakaratát.

Szinte elkábult erre a gondolatra. Tovább is elfintoritva tartotta
arczát, és elbámult a háznép is. Az anyja a nyakába borult:

– Én édes, szép kis lányom…

Az apja mosolygott, inkább politikai okokból, mert az ilyen szép
lánynyal hasznos házasságot lehet köttetni.

Akkor aztán a királynéban megszólalt az anya:

– Nem fáj, kis lányom, ha igy tartod?

– Nem, – felelt a királykisasszony – még nem fáj.

Tele volt zajjal, örömmel a ház. Az országban elterjedt a hir, hogy a
tizenhetedik születésnapján valami csoda által gyönyörü szép lett a
királykisasszony és a hüséges alattvalók egy része boldogabban halt éhen
e tudatban.

A királymama boldogságtól sugározva mondotta:

– De most már meglesz az ünnepség!

– Igen, igen! – erősgette a király.

És a csodaszép királykisasszony könnyezve szólt:

– Igen.

Könnyezett, mert kinosan fájt az arcza a folytonos erőltetéstől.
Hasgató, éles fájdalom ette végig magát minden arczizmán, merev
zsibbadás fogta el, és lüktetve remegett piros ajka. A költők azt
mondták, hogy vágytól remeg.

Könnyezett, és anyja azt hitte, hogy a boldogságtól sir.

Pedig a fájdalomtól könnyezett, meg attól a fájó kérdéstől, hogy miért
nem született szépnek.


III.

Meg is tartották az ünnepségeket. Csupa ragyogó szin, ezüst-csörgés,
vidám kaczaj, érdekes tolongás volt aznap a kastély.

A szomszéd ország herczege egy pillanatra egyedül maradt a könnyező
királykisasszonynyal.

– Miért oly szomoru? – kérdezte tőle.

A királykisasszony hazudott:

– Mert most szép vagyok.

– Nos, és?

– Nos és most férjhez kell mennem. Itt kell hagynom jó szüleimet…

A herczeg kiegyenesedett:

– Mondja csak, azt hiszi, hogy véletlenül maradtunk mi ketten egyedül?

– Azt…

– Hát nem ugy van. Én már egész nap keresem az alkalmat… szeretem…
szeretem…

És lovag módra leborult apró, aranyhimzéses czipellője elé.

Valami kéjesen fájó érzés futott végig a lányon. Ezt még soha nem mondta
neki senki. S most, hogy először érezte szépségének hatalmát, az első
szeszély belopózott lelkébe.

Szeretett volna egy pillanatra arczfintoritás nélkül nézni a fiura, ugy,
csunyán. De akárhogy szerette is volna, ellentállott szeszélyének.

Szaggató fájdalommal, egyre könnyezve, szomoru mosolylyal nézett a
fiura:

– Szeret?

– Igen.

– Hát ezt maga nem merné mondani, ha nem volna rá birodalmainak
politikai oka.

– Óh…

– Hagyja csak. Tudom én, hogy most mi következik. Most majd az apámmal
maradok véletlenül kettesben, s ő majd szép finoman, mosolyogva, talán
sirva, suttogva rám parancsol, hogy legyek a maga felesége… Igy van az.
És én engedelmeskedni fogok…

A herczeg szólni akart, de abban a pillanatban boldogan mosolyogva
bejött az öreg király. Kivülről valaki hivta a herczeget.

És véletlenül kettesben maradt a szomoru királykisasszony az apjával.


IV.

A mese vége? Olyan, mint a többié. Egymáséi lettek, boldogan éltek
alattvalóik nagy örömére, akik örültek, hogy ily szép uralkodónéjuk van,
s ez örömben könnyebben sorvadtak el a munkában.

A királykisasszony pedig szép maradt, de folyton könnyezett. Mindig
többet könnyezett, mert idővel mind nagyobb lett a fájdalma.

Ezért is a történelmet nagy könyvekbe vegyesen piros és fekete betükkel
iró szerzetesek őt a „könnyező szép királynénak“ nevezték el.


V.

És igy könnyeznek közöttünk sokan, gyöngelelküek, akik kinos fintorral
adják a világ előtt a becsületest, mig lelkük mélyén rosszak.

De meg kell nekik bocsátanunk, mert azért is könnyeznek, amiért nem
születtek jellemeknek, mint ahogy én megbocsájtottam az én szép
királykisasszonyomnak az ő fájdalmas csalásáért.

Vagy nem érdemel bocsánatot az az asszony, aki a szépségeért egy életen
át szenved?



TÖRÉKENY MESE.

Félek, nagyon félek, kicsinyke királykisasszony, hogy összetörik ez a
mese, mire leirom. Összetörik a maga hópihés lelke, finom kis keze-lába,
szétzilálódik a haja, amelynek minden szála olyan, mintha egy hosszu
sugárszállá finomodott gondolat lenne. Félek, hogy elolvad a sok kis
pihe és pocsékká lesz a holdfényes fehér mezőség. És félek, hogy nem
fogják megérteni az emberek a maga sirását, amelynek se hangja, se
könnye nincsen, lehellet az egész, inkább mosolygás, mint szomoruság,
kicsinyke királykisasszony.

*

Apró czipőcskéjével, sötét éjszakában szüzfehér hóban, az udvaron állott
a királykisasszony. Se kabát, se kalap nem volt rajta. Ugy állott ottan
fehér báliruhában, a hajára hullott a hó, mártiromság fehér koronája,
menyasszonyi koszoru. Mosolygott, de nem ugy, mint a többi emberek, akik
a szemükkel, szájukkal mosolyognak. Csak érezni lehetett, hogy mosolyog,
szeliden, szomoruan. A sarokban a falhoz döntve állott a csupasz
karácsonyfa, amelyről már hullani kezdett a sok husos, kis zöld tü, hát
kitették ide. Egy-két piros fonál lógott még rajta, és a titkos zöld
sürüségből néhány aranyszál villogott elő.

A királykisasszony a hajába fonta ezt a pár árva aranyszálat, és ugy
állott ott a hóban, amely nagyon csöndesen, nesz nélkül, puhán hullott
az enyhe téli éjszakán.

És oldalt a házban fényesen villogtak az ablakok, csöngött-bongott a
zongora, pattogott a tánczdal, és zugva, sikoltva rebbent ki a bál
zürzavara egy-egy pillanatra, ha nyitottak egy ajtót.

Nyilott az ajtó, aztán megint ritmikus bugássá tömörült a zenebona. Jött
a kis herczeg. Jött és csodálkozott:

– Fenséges királykisasszony, maga itt áll a hóban?… Az istenért, hiszen
megfázik!

Mosolygott a lány és szeliden szólt:

– Nem fázom meg…

– Miért áll itt?

– Mert meg akarok halni…

– Istenem, de csodálatos! Miért akar egy királykisasszony meghalni?

Nem felelt már erre a csöpp leány, csak remegve, félősen emelte föl a
két kezét a melléig. Onnan aztán olyan mozdulatot tett, mintha távol
akarna tartani magától valakit.

– Miért akar meghalni… – szólt vaczogva a kis herczeg, – mondja meg,
mert fázom…

És közeledett hozzá óvatos lépéssel a szüz havon.

– Ne!… nem akarom…

Ezt mondta fehér arczczal, remegő ajakkal a kicsi lány és lehunyta a
szemét, ugy emelkedett a melle, mint a sirás előtt.

A herczeg megfogta a két karját és egészen magához vonta. Az ajkát
kereste.

– Mire jó az?… mire való… – suttogta a királykisasszony és ez volt az ő
mosolygó szelid sirása.

– Mert szeretlek, – mondta a fiu, nem is felelt arra, amit kérdeztek
tőle.

– Mert szeretlek.

Ismételte, átfogta a fehér selyemruhát és megcsókolta a lányt. A kis,
finom termetü leány hátrahajolt és ott kibomlott a haja, villant,
csillogott benne a beléfont aranyszál. Aztán két kis gömbölyü karjával
lassan, szeliden átfogta a fiu nyakát és ugy szoritotta magához, hogy
majdnem elfulladt a lélekzetük.

Nem is eresztette el, ugy beszéltek tovább susogó hangon, csókolózva.
Némelyik hangról nem is lehetett tudni, szó volt-e vagy csók. Voltak
szavaik, amelyek félig érzés, félig hang voltak. A lelkükkel beszéltek
és megértették egymást, amint ott állottak összefonódva, két alak a
hóban, az egyre hulló, mindent simává tenni akaró, a durva szögleteket
nem, csak a szelid gömbölyödéseket ismerő hóban.

– Ott benn van egy ur, aki mindig mosolyog – mondta a királykisasszony.

– Fekete, korrekt, fölfelé kunkorodik a bajusza…

– Igen…

– Mindig mosolyog és azt mondja nekem: „kis menyasszonyom.“ Oh…

A fiu még jobban magához szoritotta a lányt. Most már csaknem egyek
voltak, ugy, egységesen nyult el árnyékuk a kékesfehér villogásu
hómezőn.

– Az anyám figyelmeztetett rá és azt mondta, hogy igen derék, jó ember.
Ezt nem szokta máskor mondani.

– Nem, fenséges kisasszony.

Egyik se merte kimondani, hogy ki az a fekete ur. És félt tőle mind a
kettő.

– Félek tőle… nagyon…

Már ugy érezte, hogy bünt követ el, ő a kis lány. Ugy érezte, hogy abban
a pillanatban, hogy a fekete ur megjelent a bálon, ő neki már nem szabad
a herczeget megcsókolnia. És most, itt künn, ahol érzésekből, csókokból
és tördösött, értelmetlen szavakból állott össze egy nagy, szerelmesen
szomoru hangulat, az az érzés suhant végig rajta, hogy bünt követ el,
házasságot tör, amelyet még meg se kötöttek. Itt van két dolog, ami
elhagyja egymást – gondolta. – A házasság, meg a szerelem. A házasságot
meg lehet kötni holnap délben, az ott elakad, de a kis herczeget nagyon
sokáig kell szeretni; ez tovább megy. Érezte, hogy _kell_.

És felelt neki a fiu:

– Kell.

Már omló, libbenő finom haja alatt égett a gondolat, hogy ime ez a bün.
Bün, ami terjed, sietve, jobbra-balra kanyarog széles vonalban, mint
vékony papirban a tüz, és végre lángba borul, zugva, sisteregve ég az
egész. De a fiut szeretni kell, mert már ezt az érzést nem lehet kivetni
magából. A keze, az arcza, a szeme, az ajka mind ugyanabban a szomoru
melegségben ég, mind szereti ezt a fiut. Az egész mindenségével szereti.
Meg kellene semmisülni teljesen, hogy tisztán mehessen az oltár elé.

A fiu már sirt, mert nála tuláradt az érzés, és ő olyanra gondolt,
amiről a lány még nem tudott.

– Szeret? fenséges kisasszony…

A lány nem felelt a kérdésre, csak most kinyitotta a szemét, daczos
tüzzel. Azt gondolta, hogy már ne is kelljen másnak. A legborzasztóbb
vétek tüzfolyamába veti magát.

Megfogta a fiu fejét, és komolyan, mint a mikor valaki a sorsát dönti el
egy szóval, az arczába mondta tiszta, lányos hangon:

– Te.

Eddig még sohse mondta neki. És most ismételte is komolyan, nagyon
komolyan:

– Te.

És akkor eleresztette a fiut, eltolta magától és merően ránézett. Aztán
megindult lassan, nagyon lassan, megemelte aranyhimes selyem
szoknyácskáját, és dideregve indult a lépcső felé.

A herczeg nézte, még határozatlan mozdulatot tett utána a kezével, aztán
értelmetlenül bámult a sarokban sötétlő, haldokló karácsonyfára.

És belülről hang hallatszott:

– Klári! Klári!…

A királykisasszony-mama volt.

– De Klári, hol maradsz?! Hisz Gerő urnak igérted a második négyest!…
Klári!

A királykisasszony már a lépcsőn állott, és onnan nézett vissza a fiura,
elömlött az arczán a ő hangtalan, könny nélkül való mosolygó sirása.

Aztán eltünt az ajtó mögött.

A herczeg most már szégyelt bemenni, mert ki volt sirva a szeme, hát
nekivágott a fényes hómezőnek és arra gondolt, amire a királykisasszony
még nem tudott gondolni. Hogy is tudott volna?

*

Eddig a meséje, kicsinyke királykisasszony, mondtam, hogy összetörik,
mire leirom.



TARTALOM

  A csókok éjszakája  3
  Reismann tanár úr  19
  A huszár  35
  A zöld légy  48
  A Reif Eszti hangulatai  59
  A számüzött  77
  A mama  87
  Dr. Hamlet  105
  György hadnagy és a 12 asszony  119
  A vizimalom  137
  Pán  149
  A csuf királykisasszony  163
  Törékeny mese  173


[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

85 |pálczáva |pálczával,

103 |Osszenéztek |Összenéztek

107 |Uljön |Üljön

127 |Ok érezték |Ők érezték

131 |érti ézt |érti ezt

145 |O előrejött |Ő előrejött

155 |Osszezsugorodott |Összezsugorodott

166 |éz nézte |és nézte]




*** End of this LibraryBlog Digital Book "A csókok éjszakája és egyéb elbeszélések" ***


Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.